WOLFGANG ÉS HEIKE HOHLBEIN − GENEZIS 3: GYÉMÁNT

A Nagy Öregek, akiknek kőből épült városát gyémántjég takarja,

cselekvésre szánták el magukat. Emberi klónokból álló hadseregük
felsorakozott, a hatalom átvételére már teljesen felkészültek. Vajon van-
e még az emberiségnek egy esélye? Míg a kutatóállomást jégszörnyek
ostromolják, Ben kétségbeesetten próbálja megmenteni szerelmét,
Sashát. Lemegy a jég alatti városba, és szembeszáll a földöntúlinak tűnő
hatalmakkal. Ám amit ott talál minden képzeletét felülmúlja.
Tilos a művet vagy bármely részletét bármiféle információhordozón,
akár grafikusan, elektronikusan, mechanikusan, fotó- vagy fénymásolási
eljárással
vagy bármely más módon sokszorosítani, továbbítani, közvetíteni és tárolni
a jogadó előzetes írásbeli engedélye nélkül.

Fordította: Markwarth Zsófia

© 2006 by Verlag Carl Ueberreuter, Vienna

Minden jog fenntarva!
A kiadvány eredeti címe: Genesis 3 − Diamant
Kiadja az Egmont-Hungary Kft., Budapest, 2008.
A kiadásért felel a kiadó ügyvezetője
Szerkesztette: Tomanné Jankó Katalin
Nyomdai előkészítés: Janik Stefánia
Nyomdai kivitelezés: Gelbert Nyomdaipari Kft.
Felelős vezető: Gellér Robert ügyvezető igazgató
www. egmont. hu
Ami egykor felemelkedett, az ELSÜLLYED,
ami egykor elsüllyedt, az FELEMELKEDIK.
A FÖRMEDVÉNYEK várnak,
és álmodnak a mélyben,
a HANYATLÁS rátelepszik
az emberek VÁROSAIRA.

H. P. LOVECRAFT: CTHULHU HÍVÁSA

1

EGY FÉL ÓRÁVAL KÉSŐBB újra a központban gyűltek össze

mindannyian − szokásos csapat a szokásos környezetben, gondolta magában
Ben. A központhoz időközben csupán negatív emlékek fűzték. Volt már
valaha is anélkül e teremben, hogy az összejövetel ne fulladt volna így vagy
úgy vitába?
Igazából nem is tudta pontosan, de abban egészen biztos volt, hogy a
jégszörnyetegekkel történt találkozás óta eltelt harminc percből huszonöt
olyan bosszantó volt, hogy legszívesebben kitörölte volna az agyából. A
huszonöt perc egy része azzal telt, hogy apja szemrehányását hallgatta
− hogy pontosan mit mondott, arra már szintén nem emlékezett. Közben
tűrte, hogy anyja testének minden egyes centiméterét alaposan átvizsgálja,
nehogy esetleg valahol észrevétlenül maradjon egy icipici karcolás. Néhány
kellemetlen horzsolás volt ugyan rajta, főleg a kezén, de azok kizárólag az
esésétől származhattak. Végre együtt ücsörögtek Ramanov legszentebb
helyiségében, miközben Harry − persze csakis a változatosság kedvéért
− megint az orosszal civakodott. Egyvalami azonban új volt: ezúttal Harry
védekezett.
− Amennyiben nem csal az emlékezetem − szólt Ramanov, és még
erőlködnie sem kellett ahhoz, hogy hangjával tökéletesen imitáljon egy
körfűrészt −, még huszonnégy óra sem telt el azóta, hogy arról esküdözött,
teljes biztonságban vagyunk. Semmi és senki nem teheti be a lábát úgy ide,
hogy ne vennénk észre −idézte elváltoztatott hangon. − Merthogy ezek
voltak a szavai, nem igaz?
Harry már majdnem utálattal nézte az állomás vezetőjét, közben úgy
összeszorította az állkapcsát, hogy Ben még a fogainak csikorgását is jól
hallotta.
− Így igaz − préselte ki végül. − És fenn is tartom a véleményemet, feltéve,
hogy... − nem folytatta, hanem helyette szándékosan lassan Tahiához
fordult, aki mellkasa előtt keresztezett karral és hangsúlyozottan közömbös
testtartással támaszkodott a monitor melletti falnak. A zsoldosnő készséggel
befejezte helyette az immár megkezdett mondatot.
− ... teljes hozzáférést kapunk a rendszerhez.
− Ez meg mit jelentsen? − reccsent rá Ramanov. − Netán azt állítja, hogy...?
− Én nem állítok semmit! − vágott a szavába Tahia. Ben jól látta, milyen
alaposan átgondolta, mit fog válaszolni, és milyen élvezettel mondott ki
minden egyes szót. Még mielőtt befejezte volna első mondatát, tudta, hogy
Ramanovnak ezúttal nincs más lehetősége, egy gyors pillantás az oroszra alá
is támasztotta sejtését. Egészen... meglepettnek és bizonytalannak..., sőt
még egy kicsit rémültnek is tűnt.
− Én azt mondom − folytatta Tahia egy drámaian hosszú szünet után, és
határozottan megváltozott hangsúllyal −, hogy Tooth szünet nélkül figyelt és
vizslatta az összes kamerát. Én és Gerrit majdnem végig vele voltunk. Ezek
szerint mind a hármunk figyelmét elkerülte a betörés.
− Talán nem működik az összes kamera − motyogta Ben, de ő is hallotta,
mennyire kevésbé volt meggyőző.
− Vagy egyszerűen alapból rossz munkát végeztek − fűzte hozzá Ramanov
megvetőn.
Tahia figyelemre se méltatta, és láthatóan unottan közelebb lépett.
− Nem. Mindegyik kamera működik. − Harryre vetett egy − majdnem
− észrevehetetlen kérdő pillantást, aki szintén egy burkolt bólintással
válaszolt. Azonban elég feltűnően ahhoz, hogy Ramanovnak egyből fel is
tűnjön a néma párbeszéd. − Egészen más problémáról van szó − mondta
Tahia.
Ramanov összeráncolta a homlokát, majd megkérdezte.
− És mégis, melyikről?
Tahia megint összenézett Harryvel mielőtt válaszolt volna, majd ugyanabban
a pillanatban a Ramanov előtt lévő számítógép-billentyűzet felé nyújtotta a
kezét. Az orosz megpróbálta megakadályozni, de végül mégsem folytatta
mozdulatát. Ben szerint roppant helyesen tette.
− Igazság szerint két probléma is van. Talán kezdjük a kisebbikkel. − Ujjai
végigsuhantak a klaviatúrán, mire a mögötte lévő monitor hangtalanul életre
kelt. Az első másodpercben a már megszokott hóvihart mutatta, de a kép egy
pillanat múlva már számos zöld tónusban tündökölve a Tooth laptopján
látottakra emlékeztetett, csak ez jóval nagyobb és élesebb volt. Ennek
ellenére nem lehetett részleteket felismerni, majd Ramanov néhány
másodperc múlva megszólalt.
− És? Ez mit jelent?
Tahia ujjai megint a billentyűzeten táncoltak anélkül, hogy egy pillantást is
vetett volna rájuk, és láss csodát: a kép hirtelen élesebbé változott, bár az is
lehet, hogy csak Ben szeme szokott hozzá azóta, így vagy úgy, végre
részleteket is látott. A zöld kísértetek emberszerű és világosan
megkülönböztethető alakokká változtak, melyek továbbra is kísértetek, csak
most már emberszerű kísértetek voltak. Jóval mögöttük egy félelmetesen
reszkető, nagy és fényes alak magaslott, amely úgy tűnt, mintha valami
bizarr koronát viselt volna. Nem is volt fontos, hogy még pontosabban
lássák.
− Ez történt egy órával ezelőtt − mondta Tahia nyugodtan.
− Amikor még teljesen meg voltak győződve arról, hogy minden a
legnagyobb rendben van − akadékoskodott Ramanov.
− Ez az állomás hátsó része − folytatta Tahia, mintha az orosz meg sem
szólalt volna. − Ott van egy csapóajtó, mely a klímaberendezés és a
levegőztető-rendszer aknájához vezet.
− Micsoda szenzációs felfedezés − szurkálódott az orosz.
− Mindenesetre egy elég masszív ráccsal van lezárva, sőt még a
riasztóberendezésre is rá van kapcsolva.
Úgy nézett Ramanovra, mintha egy bizonyos válaszra várna, és a férfi meg
is tette neki ezt a szívességet.
− Ami persze nem tartotta vissza a kollégáit attól, hogy ne vegyék észre a
behatolást. Mert gondolom, ezen az úton jutottak be?
− Vessen egy pillantást a képernyő jobb felső sarkába, professzor! − szólt
Tahia nyugodt hangon. − Ugye látja a felvételt készítő kamera óráját és
számát? − kérdezte, majd megnyomott egy gombot. − És most mit lát?
A kép átváltott egy jóval kisebb csoportot ábrázoló felvételre, melyen az
esetlen, háromujjú alakok csak tétlenül ácsorogtak a tomboló viharban.
Az egyetlen, ami nem változott, az a képernyő sarkában lévő idő és a
megfigyelőkamera száma volt.
Ramanov összeráncolt homlokkal előrehajolt, majd legalább öt másodpercig
mereven bámulta a monitort.
− És... ez mi?
− Ez, professzor − válaszolt Harry Tahia helyett −, az a felvétel, amit mi
láttunk. Ugyanaz a kamera − állítólag − és ugyanaz az időpont.
Ramanov bólintott.
− Azt állítja, hogy csupán egy technikai hiányosság volt, amiről maguk nem
tehetnek? − mondta gúnyosan.
− Pontosan erre gondoltam az első pillanatban én is − felelte Harry. − De
Tahia utána alaposabban szemügyre vette azt a bizonyos AVI fájlt.
AVI fájl?, gondolta magában Ben zavartan. Miért éppen AVI fájl? Az egy
olyan összesűrített képformátum, melynek segítségével a fájlok különösen
helykímélőn rögzíthetők DVD-re vagy merevlemezre, de ezek a képek a
kamerafelvétel reális idejét közvetítették... vagy nem?
Biztos volt benne, hogy Harry nem véletlenül választotta ezt a szót, és ha ez
egyáltalán mondott valamit Ramanovnak, nem látszott rajta semmi.
Továbbra is kihívón, sőt talán még gyanakvóbban nézett Harryre. A zsoldos
odaintett Tahiának.
− Ez nem élő közvetítés − mondta a nő.
− Hanem? − kérdezte Ben, habár volt benne egy olyan rossz érzés, mely
szerint már ismeri a választ.
− Egy folyamatkép. Kilencven perc, állandó ismétlésben..., de el kell
ismerni, hogy igencsak rafináltan csinálták. Az adatmennyiség elég kicsi
ahhoz, hogy ne ránduljon össze vagy feltűnően késsen vetítés közben. Ehhez
társul még egy apró program, amely véletlenszerűen váltakozó variációkban
vetíti a felvételt, hol kicsit gyorsabban, hol pedig lassabban, különböző
minőségben és fényben, sőt olykor hátrafelé is − elismerő arcot vágott. − A
különbségek olyannyira pirinyók, hogy tudatosan nem is lehet észrevenni
őket, és mégsem érezzük azt, mintha folyton ugyanazt a képet néznénk.
Ahogy már mondtam: roppant rafinált.
− Hát ez igazán meggyőző − szólalt meg Jennifer Berger. − De miért meséli
mindezt nekünk? Nem gondolja, hogy pillanatnyilag más problémáink is
vannak, mint hogy egy rafinált számítógépprogramon tanácskozzunk?
− Attól félek, hogy pontosan ez a problémánk, Jennifer − mondta Harry
hangsúlyozva. Ben édesapja összevonta a szemöldökét, amiért Harry csak
úgy simán a keresztnevén szólította feleségét. Jennifer csak ennyit mondott.
− Miért?
− Mert nem technikai hiányosság volt, kedvesem − felelte Ramanov, mielőtt
még Harry vagy Tahia válaszolhatott volna. − Igazam van?
Az utolsó kérdés Harryre vonatkozott, aki egy sötét bólintással válaszolt.
− Igen. Valaki becsempészte ezeket a képeket. Ráadásul célzatosan
− mondta, majd a Tooth által hozott laptopra bökött. − Megvizsgáltuk a
többi felvételt is. Azok rendben vannak. Kizárólag ezt manipulálták.
− Ez azt jelenti, hogy valaki hozzányúlt a kamerákhoz? − kérdezte Van
Staaten ijedten.
− Bárcsak erről lenne szó! − szólt Harry komolyan. − Ha csak tönkretették
vagy megpiszkálták volna a kamerát, akkor őszintén szólva nem is izgatnám
magam. Számomra sokkal rémisztőbb egy látszólag semmittevő ellenfél,
mint az, aki tesz is valamit, még akkor is, ha azzal nehézséget okoz. De ez
itt, egy egészen más kaliber.
− Tényleg? − kérdezte Ramanov. − És mégis miért?
− Mert nem az odakint ácsorgó barátaink voltak. Érti, professzor. Ezeket a
képeket előkészítették, ráadásul jóval azelőtt, hogy nekiláttak volna leszedni
azt a rácsot. Ahogy már mondtam, valaki becsempészte őket. − Beiktatott
egy érezhető szünetet, miközben végigfuttatta tekintetét a jelenlévők arcán.
Majd kihangsúlyozva így szólt.− Méghozzá valaki innen bentről.
− Tudatában van annak, mit állít? − kérdezte Ramanov riadtan.
− Hogy van köztünk egy áruló. Igen.
− De hiszen ez ostobaság! − kiáltott fel Ben anyja. − Sose ítéljünk
elhamarkodottan. Főleg nem egy olyan helyzetben, mint amilyen a miénk.
Talán mégiscsak egy technikai... hiba csúszott be. Vagy azok a... valamik
sokkal eszesebbek, mint ahogy sejtettük.
− A riasztóberendezést is manipulálták − szólt Tahia higgadtan. − Ráadásul
innen bentről. Még azt is meg tudom mondani, hogy pontosan mikor és
honnan.
− És honnan? − kérdezte Ramanov izgatottan.
− Egészen pontosan innen, professzor úr. Hogy egészen pontos legyek, a
maga számítógépéről és a maga jelszavával. Azelőtt történt, hogy
megváltoztattam a hozzáférési kódokat.
Ramanov legszívesebben azonnal felpattant volna, de Tahia gyorsan a
magasba emelte a kezét.
− Ez nem jelent az égvilágon semmit, professzor! Az, aki ezért az egész
ügyért felelős, az egészen biztosan elég rafinált ahhoz is, hogy feltörjön egy
jelszót.
− Megváltoztatta a hozzáférési kódokat? Ezek szerint megtagadja a
rendszerhez való hozzáférésemet? Mondja, ki bízta meg azzal, hogy vegye
át az irányítást? Én...
Tahia egyszerűen tudomást sem vett Ramanov tiltakozásáról.
− Semmi kétség afelől, hogy ne úgy lenne, ahogy Harry mondta: áruló van
közöttünk.
− Sőt én arra tippelek, hogy most is itt van közöttünk a szobában − fűzte
hozzá Harry. − Egyikünk közülünk.
Néhány percig síri csend uralkodott, majd Jennifer Berger törte meg a
csendet.
− Én ezt még mindig nem értem, sajnálom.
− Hány bizonyítékot akar még? − kérdezte Tahia.
− Itt nem kifejezetten a mindenféle bizonyítékokról van szó, hanem a
logikáról.
− Pontosan, ahogy ennél is − szólt Tahia kezét a laptopra téve. − A
számítógépek nem hazudnak, és határozottan logikusan dolgoznak.
− Csakhogy az állítása teljességgel logikátlan.
− Miért?
− Hát, nem vagyok egy katonai szakember − folytatta Ben édesanyja −, de
nem is kell annak lennem ahhoz, hogy felfedezzem a gondolkodásában rejlő
hibás következtetést. Ne vegye rossz néven..., de itt egészen biztosan
senkinek sem állhat érdekében, hogy együttműködjön azokkal a lényekkel.
− Miért nem? − kérdezte Harry gyanakvón.
− Mert egyikünk sem profitálna belőle − válaszolta váratlanul hevesen. − Itt
nem... nem pénzről, befolyásról, hatalomról vagy bármi olyanról van szó,
amiért általában háborúznak, hanem a puszta túlélésről. Mégis milyen
pozitív dolog származna bármelyikünknek is közülünk − sőt egyáltalán
bármelyik embernek ezen a Földön − abból, ha együttműködne ezekkel a
teremtményekkel? Úgy értem, ha tényleg úgy van minden, ahogy gondoljuk,
akkor nem hiszem, hogy túl sok hely lenne számunkra az ő világukban.
− Felettébb jogos érv − mondta Harry, miközben úgy nézett rá, hogy az
biztosan nem csak Bennek szúrt szemet. − De amint kiderítem a választ,
megígérem, hogy maga lesz az első, akinek elmondom. Csakhogy sajnos ez
nem az egyetlen problémánk. − Sóhajtott egy nagyot, és odaintett Toothnak.
− Sőt azt hiszem, ez itt még kellemetlenebb.
A zsoldos egy hang nélkül mellélépett, majd kabátja alól előhúzta a
legnagyobb csavarhúzót, amit Ben valaha is látott, igazság szerint már az is
rejtély, hogy fért be a kabátja alá. Az asztal alaposan beleremegett, amikor
egy hangos csattanás kíséretében a lemezre dobta.
− Ó − szólt Ramanov. Úgy tett, mintha iszonyú kíváncsian előrehajolna és
megvizsgálná a szerszámot, de valójában egy futó pillantást sem vetett rá.
− Egy csavarhúzó. De érdekes!
− Az is. Talán, ha venné a fáradságot, és közelebbről is megvizsgálná a
csavarhúzót, professzor.
Ramanov természetesen egy szúrós pillantást vetett Harryre, majd
szófogadón másodszor is előrehajolva tüzetesebben szemügyre vette a
szerszámot.
Ben követte példáját (habár ő lemondott a dühös pillantásról), és nem telt
bele egy másodpercbe sem, mire rájött, mire gondolt Harry: egy egészen
szokványos, bár kissé túlméretezett csavarhúzó volt, de a fémbe gravírozott
kézírás ugyancsak megdöbbentette Bent: Princess of the Dawn, Hamburg.
− De hát ez...! − lihegte Ramanov.
− Pontosan. Ez a szerszám a Princessről származik. Közülünk pedig egészen
biztosan senki sem hozta ide.
− És mégis mit... mit jelent ez? − motyogta maga elé Van Staaten zavartan.
− Hát, hogy megszerezték maguknak − felelte Harry.
− Igen, biztos, de... − kezdett bele Van Staaten, mire Ben édesanyja halk és
riadt hangon félbeszakította.
− Nem érted, mit jelent ez? Eddig csak úgynevezett zombikkal volt dolgunk.
− Szinte félénk gesztussal mutatott a monitorra. − De ezek a valamik már
szerszámokat is használnak!
− Ezek azonban már nem ugyanazok − mondta Harry.
Jennifer Berger, ideges pillantást vetve rá a szeme sarkából, hallgatott.
− És ez mit jelent a számunkra? − Most már Ramanov is jóval
izgatottabbnak tűnt, bár nagyon igyekezett tárgyilagos maradni.
− Az, amitől egész végig rettegtem. Ezek az új...
− Úgy tűnt, Harryt ugyanaz a probléma kínozta, mint Bent. Valahogy ő sem
tudta embereknek nevezni ezeket a lényeket.
− ... teremtmények nem csak gyorsak, de roppant intelligensek is. Valaha
emberek voltak. Talán valamilyen módon még mindig azok. Abból kell
kiindulnunk, hogy ugyanolyan rafináltak, mint az emberi ellenfelek. Ez
esetleg megóv majd minket a további kellemetlen meglepetésektől.
− Hát az elmondása szerint nem viselkedtek olyan különlegesen
intelligensen − jegyezte meg Van Staaten. − Egyébként sem értem, mire volt
jó ez a támadás..., ha egyáltalán az volt.
− Ezt senki sem érti − felelte Harry. − De egyelőre örüljünk is neki.
− Senki sem sérült meg? − kérdezte Ben.
− Rajtad kívül? − kérdezte Harry gúnyosan. − Nem. Nem is értem.
Iszonyatosan megerőltették magukat, hogy bejussanak ide, és alig hogy
sikerült nekik, mintha egy csapásra elfelejtették volna, miért is jöttek.
− Vagy már elintézték − morogta Ben valójában magának, és anélkül, hogy
pontosan tudta volna, miért. Ennek ellenére hirtelen mindenki felé kapta a
tekintetét, és főként Harry nézett elgondolkodva.
− Mi van? Talán valami rosszat mondtam?
Válasz helyett Harry kissé hektikusan Tahia felé fordult.
− Mutasd még egyszer a térképet!
A monitoron szinte azonnal megjelent az állomás grafikai ábrája, Harry
pedig felpattant, és közelebb ment, hogy alaposabban megvizsgálja.
− Itt jutottak be, és itt kaptuk el őket − mondta, mutatóujjával a térkép
megfelelő pontjait kopogtatva. − De mi lehet közöttünk olyan érdekes a
számukra? Háromszor is leellenőriztük a szakaszt, de semmit sem találtunk.
− Lehet, hogy rossz irányba keresgéltetek − szólt Ben. Harry mereven
bámult rá. − Lehet, hogy csak elterelő hadművelet volt. − A térképre
mutatott. − Mi van az ellentétes irányban?
− Semmi − mondta Ramanov. − Néhány raktár és néhány üresen álló
helyiség.
− Miféle helyiségek? − kérdezte Harry.
−Semmi különös. Alkatrészek, tudományos anyagok és...
− És? − kérdezte Harry.
− Élelmiszer − suttogta Ramanov. − Az élelmiszerraktár. Mindent, ami nem
igényel hűtést, ott tartunk. A folyosó túlsó végén lévő ajtó az.
− A fenébe! − sziszegte Harry. Anélkül, hogy elhangzott volna egyetlen
parancs is, Tahia ujjai máris a billentyűzeten ugráltak, a monitor képe pedig
szélsebesen és legalább egy tucatszor átváltott, mire megtalálta a helyes
kamerát.
Mindenki egyszerre szisszent fel.
Ben nem volt benne biztos, hogy az, amit maga előtt látott, valaha tényleg
élelmiszerraktár volt-e − mindenesetre most maga a káosz volt. A falakon
lévő hosszú sorokban álló, plafonig érő polcok sértetlenek voltak − egészen
biztosan túl sok erőfeszítésbe került volna tönkretenni vagy felborítani őket,
ezenkívül túl nagy lármával járt volna az egész. Azonban szó szerint
minden, ami mozdítható, ott tornyosult a terem közepén egy több mint egy
méter magas hegyben. Még a nem túl jó minőségű képen is pontosan
látszott, hogy az egész rakást valami különös folyadék lepte el, mely
egyenetlenül, de mindenhol fellelhető volt.
− Jaj, ne! − suttogta Van Staaten.
Harry megismételte kedvenc kifejezését.
− A fenébe! − Megfordult, és hatalmas léptekkel az ajtóhoz sietett. − Gerrit!
Tooth! Tahia! Nyomás!
Természetesen senki sem maradt ott, hogy halálos nyugalommal kivárja,
míg Harry és a többiek esetleg visszajönnek és beszámolnak a látottakról,
sőt ellenkezőleg, szorosan a nyomukban követték őket. És ugyanilyen
természetesen Ben menetelt a felderítőcsapat élén.
Egy tucat lépés után kissé lemaradtak, majd körülbelül félúton járva Tahia
Harry intésére megállt, és megpróbálta őket feltartóztatni − az eredmény az
lett, hogy majdnem feltaszították a nagy sietségben, de Tahia egy ijedt és
gyors ugrással még épp hogy biztonságba tudta helyezni magát. Alig egy
perc múlva elérték az élelmiszerraktárt, Ben pedig majdnem közvetlenül
Harry mögött rontott be az ajtón.
Mindenesetre ez volt a terve, de még be sem lépett teljesen a helyiségbe,
amikor Tooth hátulról megmarkolta és visszarántotta. Hiába látták a
képernyőn, hogy üres volt a terem, Gerrit és ő beállt a bejárat jobb és bal
oldalára, és kibiztosított fegyvereikkel védték azt. Harry is kibiztosította
pisztolyát, majd nagyon figyelmesen körbefürkészte a helyet. Úgy tűnik, a
hátán is volt szeme, mert egyszer csak kiszólt. − Engedjétek be!
Tooth elengedte a karját, mire Ben azonnal Harryhez sietett, majd
ugyanolyan figyelmesen körbenézett. Mögötte Ramanov is megpróbált
bejutni, de Benhez hasonlóan ő is fennakadt Toothnál, a fiú azonban hátra
sem nézett. Borzongva figyelte az élelmiszercsomagokból rakott, majdnem
mellmagasságig érő hatalmas hegyet. Tekintete a polcokra vándorolt, az
élelmiszerek − szánalmasan kicsi − maradéka még a helyén volt, de a
nagyját a támadók mind a szoba közepére gyűjtötték és tönkretették:
szétszaggatták, széttépték és összetörték, majd nagyvonalúan átitatták egy
színtelen, szúrós szagú folyadékkal.
− Mi a túró ez? − kérdezte Ben, miközben leguggolt, és bizonytalanul a
csillogó tócsa felé nyújtotta a kezét, melyben Harryvel együtt toporgott. A
szag igen ismerősnek tűnt számára, mégsem tudta igazán eldönteni, mi az.
− Szerintem inkább hagyd! − szólt Harry.
− Miért?
− Az engem is érdekelne − mondta a hátuk mögött álló Ramanov. Valahogy
csak sikerült átjutnia Toothon, a zsoldosok pedig valószínűleg már rég
feladták a harcot, mivel időközben már mindenki ott tömörült mögöttük a
teremben. − Te jó ég? Minden..., minden összetört?
− Hát nagyjából igen − mondta Harry szomorúan. − Szép munkát végeztek a
fiúk. − Sarkon fordult, és összeráncolt homlokkal nézett Ramanovra meg a
többiekre, akik az oroszhoz hasonlóan tehetetlenül és zavartan bámultak
maguk elé.
− Ne nyúljon hozzá! − kiáltott fel, amikor Van Staaten lehajolva
megpróbálta beletunkolni mutatóujját a tócsába. − Ja, igen, ha egyikük netán
dohányozna, az jobban tenné, ha mostanában nem gyújtana rá. Legalábbis
addig nem, míg ki nem ment innen, és le nem cserélte a cipőjét.
Ben végre rájött a szag eredetére. Igazság szerint egyből fel kellett volna
ismernie.
− Benzin? − motyogta idegesen.
− Százoktános, kiváló minőségű anyag − erősítette meg Harry közömbösen.
− Feltehetőleg szintén a Princessről származik.
− Benzin? − ismételte meg Ramanov hitetlenkedve. − De miért öntenének
ide benzint?
− Mert nem csak kitűnően ég − jelentette be Jennifer Berger −, de igencsak
mérgező is. − Fintorogva óvatosan belerúgott a lába előtt tornyosuló,
darabokra tépett élelmiszerkartonokból és zacskókból álló hegybe.
− Természetesen minden egyes csomagot egyenként át kell vizsgálnunk, de
sejtésem szerint a nagyja ehetetlen.
− Ehetetlen? − ismételte meg Ramanov, mintha valamiért nem értette volna
a szó jelentését, majd szinte segítségért esedező pillantással Van Staatenhez
fordult. A doktornő azonban csak megrázta a fejét.
− Attól félek igaza van, professzor.
− Ez azt jelenti, hogy..., hogy majdnem minden élelmiszerkészletünket
elvesztettük? − kérdezte Ramanov dadogva.
− A nagy részét igen − helyeselt Harry.
− Élelmiszer negyven ember számára, és még van egy fél év? −
hitetlenkedett Ramanov. − De hát..., de ez lehetetlen!
− Amint látja, mégiscsak lehetséges − felelte Harry még mindig abszolút
nyugodt hangon, mely lassan már az őrületbe kergette Bent. Főként azért,
mert valami kelletlent vélt felfedezni benne. − Jobb lesz, ha idehívja néhány
emberét, professzor, hogy mindent megvizsgáljanak. Talán még egy-két
dolog megmenthető belőle.
− De vajon miért tették ezt? − Ramanov már szinte suttogott. − Ennek...,
ennek abszolút semmi értelme!
− Ezt most nem gondolja komolyan, ugye! − kiáltott fel Robert Berger.
− Elvesztettük az élelmiszerünk legnagyobb részét, és maga azt állítja, hogy
semmi értelme?
− Mert nincs is semmi értelme! − vágta rá Ramanov hevesen. − Ha valóban
kárt akartak okozni nekünk, akkor árulja már el, hogy miért nem hajítottak
rá még egy égő gyufát is? Az hamuvá és porrá változtatta volna a fél
állomást!
Erre már senki sem szók egy szót sem, sőt először Ben apja is csak
döbbenten bámult Ramanovra, majd egyre nagyobb félelem tűnt fel a
szemében.
Végül Ben törte meg a csendet.
− Talán majréznak a tűztől.
Ha Ramanov szemmel ölni tudott volna, Ben már nem él. Igaz, a fiú is már
akkor megbánta megjegyzését, amikor még ki sem mondta teljesen. Harry
azonban igencsak elgondolkodva nézett a fiúra.
− Hé! Csak vicceltem!
− Tudom, de lehet, hogy nem is mondtatok akkora hülyeséget, ti, hárman.
Ti, hárman?, gondolta Ben zavartan. Harry mintha belelátott volna
gondolataiba, magyarázón Ramanovra, Robertre és Benre mutatott.
− Mi van akkor, ha tényleg csak nekünk akarnak ártani és nem az
állomásnak?
− Mit jelentsen ez már megint? − elégedetlenkedett Ramanov.
− Pontosan azt, amit mondtam, professzor. Ha ezek a bestiák elég ravaszok
voltak ahhoz, hogy visszamenjenek a Princessre a szerszámokért, sőt
kannaszámra magukkal cipeljenek benzint, akkor árulja már el nekem, hogy
miért nem öntötték le és égették porrá az egész állomást? − Egy vagy két
másodpercig győzedelmes tekintettel vizsgálgatta Ramanov arcát, majd
hozzálátott, hogy megválaszolja saját kérdését. Ben azonban gyorsabb volt
nála.
− Azért, mert csak nekünk akarnak ártani. Nem pedig az állomásnak.
− Pontosan. Az ugyanis sértetlenül kell nekik. − Mindössze ennyit mondott.
De fejét oldalra billentve úgy nézett Benre, amitől a fiú teljesen
összezavarodott. Tekintete elismerőn festett, mégis gyanakvónak tűnt. Volt
benne valami, ami igencsak irritálta Bent, de képtelen volt szavakba önteni
az érzést. Mindenesetre nem tetszett neki.
− Micsoda badarság! − fakadt ki Ramanov. − Talán már elfelejtetted, hogy
mivel van dolgunk? Mégis mihez kezdenének az állomással? Aláállnak,
mert kint túlságosan hideg van?
− Ez nem is rossz kérdés, professzor − mondta Harry. − Ha kicsit is többet
tudnánk az ellenségről, akkor még talán meg is válaszolnám. − Megint
ugyanolyan furcsán fürkészte Bent, de most már a többieknek is feltűnt.
Végül sóhajtott egy nagyot, majd inkább saját magának válaszolt, mint
Ramanovnak. − Ha legalább azt tudnánk, hogy mit akarnak.
− Megölni minket? − találgatta Ramanov.
Harry tovább kémlelte Bent. Szótlanul. Körülbelül tíz másodpercig, majd
mély levegőt vett, lehunyta a szemét, és megint sóhajtott. Mire kinyitotta a
szemét, egészen megváltozott az arckifejezése.
− Rendben. Ennek nincs túl sok értelme, legalábbis pillanatnyilag. Kérem,
menjenek vissza a munkájukhoz!
− Milyen munkához? − kérdezte Ben édesapja.
− És hagyják, hogy mi is végezzük a miénket! − folytatta kissé megemelt
hangon, majd Tahia felé fordulva, aki egyetlenként maradt kint a folyosón,
Harry így szólt. − Tahia, nézd már meg még egyszer azt az átkozott
számítógépet! Tudni szeretném, hogy ki felelős közülünk ezért a
disznóságért. Ti pedig − fordult a két másikhoz − még egyszer nézzétek át a
térképet! Ismerni akarom ennek az átkozott patkánylyuknak az összes
gyenge pontját, és utána jöhet a hegesztő.
A három zsoldos eltűnt, Harry pedig szándékosan eltúlozva döbbenten
nézett körbe. − Mégis, mire várnak még?
− Elfelejtette hozzátenni, hogy átkozott − válaszolta Van Staaten gúnyosan,
de Ramanov láthatólag kevésbé vette humorosan a helyzetet.
− Ki választotta magát parancsnoknak egyáltalán?
− Ugyanaz, aki ezért a disznóságért felelős. Vagy talán ismer itt még valakit,
akiben száz százalékig megbízhat?
− Már abban sem vagyok biztos, hogy magában bízhatunk-e − szólt az orosz
csípősen.
− Miért? − kérdezte Harry nyugodtan. − Mert már elvesztettem az embereim
kétharmadát, és maguk pedig egytől egyig halottak lennének nélkülünk?
Nemcsak Ben lepődött meg azon, hogy Ramanov kivételesen nem robbant
szilveszteri rakétához hasonlóan, hanem egy lélegzetvételig csupán figyelte
a másikat.
− Bocsásson meg. Ez... helytelen volt tőlem. De minden kicsit túl sok volt a
számomra.
− Tudom, professzor − válaszolta Harry. − Felejtsük el. Most menjen, és
küldjön ide pár embert, akiknek éppen nincs jobb dolguk. Fel kellene
mérniük, hogy mi használható még ezekből a dolgokból.

Önként ajánkozott fel a megmaradt élelmiszerek kiválogatására vagy

legalább a pakolásra, Harry azonban elutasította, méghozzá elég idegesen,
sőt a végén szinte kidobta, amit Ben egyrészről megértett, másrészről
viszont dühítette. Igazán nem szívesen cserélt volna a zsoldossal, de ha
Harry még mindig nem értette meg, melyik oldalon áll, akkor kezdhetett
komolyan aggódni a saját szellemi egészségéért.
Szerencsétlenségére a dühöngésen kívül mást nem tehetett... hacsak azt
nem, hogy halálra unta magát. Elhagyva a csatatérré változott
élelmiszerraktárt (igazság szerint Harry megragadta a hóna alatt, majd
egyszerűen és meglehetősen durván kitessékelte) arra számított, hogy
összefut majd a többiekkel, de egyes-egyedül volt, ami még jobban lehúzta a
hangulatát. Végül elindult a zsoldosok szálláshelye felé. Talán majd ott talál
valakit, akivel beszélgethet, vagy esetleg ráveheti Tahiát arra, hogy
véglegesen tegye tönkre az mp3-as lejátszóját..., feltéve, ha eddig még nem
tette meg.
Az egykori étkezőt elhagyták (ami természetesen várható volt), az mp3-as
lejátszó sajnálatra méltó maradványai pedig ott hevertek szanaszét az
asztalon, és nem úgy néztek ki, mintha valaha is műélvezethez juthatna bárki
is általuk.
Legalábbis nem szokványos módon. Ennyit Tahia ígéretéről, miszerint nem
kell aggódnia.
A látvány könnyen feldühíthette volna, de Ben inkább levert és csalódott
volt.
Ráadásul most már a Sashához fűződő utolsó kapcsolata is megsemmisült, a
jelek szerint visszavonhatatlanul. Ben azonnal elhessegette az ötletet, hogy
esetleg egy másik készüléket használjon erre a célra. Micsoda ostoba
gondolat! Rögtön tudta, hogy úgysem fog működni.
Az ajtó hangja szinte belekúszott a gondolataiba, milyen kellemes
megszakítás... legalábbis addig, míg hátrafordulva meg nem látta, ki lépett
be rajta. Titokban Tahiában vagy Harryben reménykedett, sőt még Gerrit is
belefért volna −de hogy éppen Tooth legyen az! Ráadásul a férfi egyből
ráripakodott.
− Te meg mit keresel itt? Nem szeretem, ha valaki akkor szaglászik itt,
amikor senki sincs a szobában.
Ben visszanyelte ingerült válaszát, mely már ott türelmetlenkedett a nyelve
hegyén. Annyira jól azért nem ismerte Toothot, hogy tudja, milyen messze
mehet el nála, és egyébként sem azért ment oda, hogy veszekedjen.
− Én viszont nem valaki vagyok − mondta nyomatékosan, miközben a
ruhájára mutatott −, hanem már szinte közétek tartozom.
Ez nyilvánvalóan abszolút helytelen válasz volt, hiszen Tooth arca még
jobban elkomorult. Megtorpant az ajtóban, bal hónalja alatt laptopját
szorongatta, amelyet bizonyára Ramanov legszentebb helyiségéből hozott
magával. Lábával bevágta maga mögött az ajtót, a gépet pedig hangosan
lecsapta az asztalra.
− Engem akarsz átvágni, öcskös?
− Nem − Ben igyekezett mosolyogni (ami igencsak nehezen sikerült neki),
és az asztalon heverő kisebb vágóhídra mutatott. − Azt reméltem, Tahia itt
van. De azt hiszem, megspórolhattam volna magamnak az utat.
Tooth egy másodpercig még gyanakvóbban vizsgálgatta, majd leült, és
bekapcsolta a számítógépet, és csak utána válaszolt.
− Ne parázz, öcskös! Ha valakinek sikerül lelket lehelnie belé, akkor neki
biztosan.
Egy másodperc erejéig Benben fellángolt a remény, aztán ránézve a
szétcincált készülékre fel is adta. Csupán a társalgás kedvéért mégis
megkérdezte.
− Tényleg olyan jó?
Tooth néhány pötyögéssel elindított egy programot a számítógépen, Ben
pedig közelebb lépett hozzá, hogy egy pillantást vethessen a monitorra.
− Hogy jó-e? − nevetett Tooth. − Adj neki egy gémkapcsot és egy guriga
ragasztószalagot, és épít belőle egy űrrepülőt.
Ben megeresztett egy röpke mosolyt, bár nem volt biztos benne, hogy a
zsoldos komolyan gondolta-e ezt a hülyeséget. Tooth azonban nem is figyelt
rá, mivel minden idegszálával a képernyőre koncentrált.
− Nem éppen a bázis gyenge pontjai után kellene kutatnotok? − kérdezte
Ben, és őszintén remélte, hogy Tooth nem kritikaként fogja fel a kérdést,
ami után már csak egy fogkorrekcióra számíthatna.
Szerencsére Tooth csak nevetett.
− Hát azt csinálom. Gerrittel fogadtunk, és ő vesztett. Ezért most neki kell
végigmásznia a mindenféle olajos aknákban, miközben lefagy a hátsója, én
pedig ezzel molyolok.
Ben még egy kicsit közelebb lépett és előrehajolt. A monitor időközben
életre kelt, de a már ismert számítógépes grafikán kívül egyebet nem
mutatott, az állomás vázlatos rajzát minden folyosóval és teremmel együtt,
ami első pillantásra értelmetlen összevisszaságnak tűnt. Ennek ellenére
érezte, hogy valami megváltozott, de mindenesetre még egyszer
megvizsgálta közelebbről, hogy biztos legyen a dolgában. A fekete alapon
lévő, vékony zöld vonalak mellett most már számos fehér, piros és zöld pont
is látszott. Néhányan közülük lomhán mozgolódtak, de a legtöbben egy
helyben maradtak.
− Mik ezek? − kérdezte Ben.
Tooth halkan kuncogott.
− Mondtam már, hogy Tahia nagyszerű, öcskös! Alaposan megvizsgálta
Ramanov kis kémkedőberendezését. Ez az őrült tényleg bedrótozta az egész
állomást, csakhogy nem volt elég rafinált. Tahiának körülbelül három
percébe került feltörni a jelszavakat, majd olyanokkal helyettesítette őket,
amikhez csak nekünk van hozzáférésünk. Ráadásul az egész patkánylyuk
tele van mozgásérzékelővel. Tahia aktiválta őket, és még rákapcsolt egy
helyes kis eszközt, amiről Ramanovnak fogalma sincs. Itt.
Hihetetlen ügyességgel, amit Ben soha ki nem nézett volna belőle,
ráhelyezte a kurzort az egyik világító pontocskára, és megnyomta az egér
jobb gombját. A képernyőn kinyílt egy apró ablak, amelyben megjelent a
neve.
− Hé! − mondta Ben csodálkozva. − Ez tökjó!
− Mondtam én, hogy Tahia nagy ász! − vigyorgott Tooth. − Szerintem még
a cár sem sejti, hogy ő maga mi mindenhez kezdhetne a számítógépével. Ha
képes lenne rá.
Ben kissé idegesen nézett rá.
− Úgy érted, innen látod, hogy ki hol van éppen az állomáson? − Hirtelen
támadt egy ötlete. Kicsit őrülten hangzott, és valószínűleg úgysem
működött, de akkor is...
− És hogy mit csinálnak. Legalábbis körülbelül − fűzte hozzá Tooth
büszkén.
− Azt is látod, hogy... hol van Ramanov? − kérdezte Ben habozva.
− Persze! De azt is megnézhetem, hogy merre jár éppen a kis barátnőd, hogy
esetleg egyedül van-e, és hogyan látogathatnád meg anélkül, hogy Ramanov
megtudja. Miért nem kérdezted meg rögtön?
Ben csak bámult maga elé.
Tooth megajándékozta egy sárgás és foghiányos mosollyal, majd ujjai táncra
perdültek a tasztatúrán. Az egyik apró fehér pötty pulzálni kezdett, majd
színét vadul váltogatva egyszerre pirossá vált.
− Mázlid van. Úgy tűnik, egyedül van, és talán éppen alszik. Mindenesetre
nemigen mocorog, légzése viszonylag nyugodt és egyenletes.
− Hol van most? Még mindig a nagyapjánál? − kérdezte Ben. Tooth
megbökte mutatóujjával a monitort.
− Úgy néz ki..., igen, az Ramanov szobája. A cár trónterme. − Végigsuhant a
területen a kurzorral. − Gyerekjáték az egész. Kétszer balra, egyszer jobbra,
majd megint balra, és kétszer jobbra, és már jöhet is a kulcslyuk − Tooth
vigyorogva nézett Benre. − Bár azt hiszem, nem nagyon lesz rá szükséged.
− Miért? − Ben továbbra is a képernyőt kémlelte. Időközben már egész jól
kiismerte magát az állomáson, úgyhogy bízott benne, hogy gond nélkül
megtalálja az utat.
− Az ajtó elektromos. A kód nélkül se ki, se be..., hoppá!
− Hoppá? − Ben kérdőn nézett rá, mire Tooth foltos vigyora egyre nagyobb
lett.
− Most teljesen véletlenül kikapcsoltam a zárakat! Pedig erre még én sem
vagyok képes.
Ben értetlenül bámult rá, Tooth vigyora pedig szép lassan türelmetlenségbe
váltott át.
− Mire vársz még? Legkésőbb öt perc múlva a számítógép tiltakozni kezd,
és utána már csak egy ágyúval tudod kinyitni.
Bennek ennyi elég is volt. Azonnal futásnak eredt.
A Tooth által említett öt perc az állomás bármelyik pontjának eléréséhez
elég lett volna, csakhogy Ben annyira ideges volt, hogy megint eltévedt.
Ráadásul most bezzeg annyi emberrel találkozott, hogy alig tudott haladni.
Természetesen egyiküket sem ismerte, de azok biztosan ismerték őt. És az is
biztos volt, hogy Ramanov egyik túlbuzgó embere is köztük volt, aki
minden bizonnyal rögtön értesíti majd főnökét az unokájára leselkedő
veszélyről.
De őt ez sem érdekelte. Mindenképp látni akarta Sashát. Most.
Pontosan ahogy Tooth mondta, az ajtó a szürke folyosó végén állt. A fiú
villámgyorsan odarobogott, és az ajtó nyitva volt, de nem sokra ment vele,
Sasha nem volt ott, a szoba pedig nem szoba, hanem több szoba hosszú
sorának egyik része volt. Ráadásul alig volt kivilágítva, ezért rögtön
megbotlott valamiben. Miután karjával vadul kalimpálva mégis sikerült
visszaszereznie egyensúlyát (az eredmény egy hatalmas és igencsak
drágának hangzó csörömpölés volt), tanácstalanul körbenézett. Sötét
feketeség és csend uralkodott. Az egyetlen fényforrás a tárva-nyitva álló
ajtón keresztül szűrődött befelé, majd nem sokkal később egy régimódi
faliórához hasonló tiktakolást hallott, irányát azonban képtelen volt
megállapítani.
Mindenesetre Ramanov nem bukkant fel az egyik bútor mögül, hogy
lepuffanthassa.
Ben elhessegette a nevetséges gondolatot, egy pillanatra elgondolkodott,
majd olyasmit tett, amitől normális esetben a haja is égnek állt volna:
behúzta maga mögött az ajtót, amitől aztán természetesen teljes sötétség lett
körülötte.
Legalábbis addig, míg szeme meg nem szokta a változást − körülbelül két-
három másodperc lehetett −, miközben szíve majd kiugrott a helyéről.
Felfedezett egy fakósárga valamit maga előtt, majd kinyújtott karral
óvatosan tapogatózva elért egy ajtóhoz. Szíve rátett még egy lapáttal, amikor
a kilincsért nyúlva lenyomta azt. Mélyen legbelül száz százalékig biztos volt
benne, hogy az ajtó túloldalán a vigyorgó Ramanov és még néhány kozák
barátja fog farkasszemet nézni vele.
Kivételesen nem jöttek be a legrosszabb félelmei. A szobát, amelybe
belépett egyetlen régimódi lámpa és egy még elavultabb villanykörte
világította meg fakósárgás fényével. Sem Ramanov, sem pedig a tucat
borostás kozák nem várt rá odabent. Amit pedig keresett, az ott feküdt egy
vékony fehér takaró alatt, egy szintén fehér selyemhálóingben. Egy hatalmas
mennyezetes ágyon aludt, amely majdnem elfoglalta az egész szobát.
Mindenesetre Sasha halk horkolásából arra következtetett, hogy aludt.
Bennek nevetnie kellett. Ami a horkolást illeti, hosszú és szenvedéssel teli
tapasztalatra tett szert apjának köszönhetően. Még hallgatni is kínos volt
számára az irdatlan fűrészelést. Sasha esetében valahogy... kedvesnek
tartotta.
Teljesen ellazult állapotban feküdt az ágyon, feje félig oldalra biggyedt,
szája résnyire nyitva volt, így jól láthatta szabályos és ragyogóan fehér
fogait. Halk horkolása ellenállhatatlan érzést szabadított fel benne, hogy szó
szerint vissza kellett fognia magát attól, nehogy fölé hajoljon és a karjába
zárja.
Ehelyett mozdulatlanul állva a túlméretezett ágy mellett élvezte puszta
látványának melegét és biztonságát. Még csak néhány napja ismerte ezt a
lányt, a nevén kívül valójában semmit sem tudott róla − ugyanakkor sokkal
jobban megbízott benne, mint bármelyik másik emberben a Földön. Pedig a
legintimebb érintés közöttük az volt, amikor kezében tarthatta a lány ujjait.
Lökött, gondolta magában. És mégis gyönyörű.
A boldog pillanat sajnos hamar elillant, amikor mögötte kivágódott az ajtó,
és Ramanov dühös hangja förmedt rá.
− Mi a fenét keresel te itt?
Ben szemét lehunyva lassan elszámolt ötig, és megpróbált legalább egy
halvány mosolyt az arcára erőltetni. Ramanov a tárva-nyitva álló ajtóban
ácsorgott mögötte, bár a tucat kozák nélkül, mégis őket is megszégyenítő
tekintettel.
− Én..., én csak meg akartam nézni Sashát −válaszolta dadogva.
Ugyanabban a pillanatban ránézett az órájára − és hatalmasra nyitotta a
szemét. Egy része már a legaljasabb kínzásokon törte a fejét, amiért Tooth
ilyen helyzetbe hozta, de a zsoldos nem tehetett róla. Bennek fogalma sem
volt, hogyan röppent el ilyen hamar az idő..., de tény, hogy több mint húsz
percet ácsorgott Sasha ágya mellett. Ez már szinte félelmetes volt. Már arra
sem emlékezett, hogy mire gondolt ez idő alatt.
− Meg akartad nézni? − ismételte Ramanov. Becsapta maga mögött az ajtót,
megvizsgálta az alvó lányt és utána Bent, majd megint Sashát fürkészte.
− Meg akartam nézni − erősítette meg Ben. − Nagyon aggódtam érte, amiért
ilyen sokáig nem hallottam róla semmit, ezért megkerestem.
− Itt? − Ramanov közelebb lépett hozzá. − Rendben, most már láttad, és
meggyőződtél arról, hogy jól van. Akkor nyugodtan visszamehetsz oda,
ahonnan jöttél. Csak úgy mellékesen: ez az én hálószobám. Mondd, nálatok
szokás csak úgy betörni más emberek lakásába?
Ha volt még valami, ami felbőszíthette, akkor ezek a teljesen felesleges
szavak. Ben már éppen menni készült, de ezek után egy dacos sóhajjal
megfordult, odalépett Sashához, és megrázta a vállát.
A lány pontosan úgy reagált, ahogy a fiú azt várta. Mégpedig sehogy.
Még akkor sem, amikor még egyszer, sőt jóval határozottabban ismételte
meg tettét. Sasha nem csak aludt, döbbent rá. Ez valami egészen más volt.
− Már megint megtette, mi? Miért? − fordult oda Ramanovhoz.
Ez sajnos nem jött be. Az orosz csak hűvös tekintettel vigyorgott rá.
− Én semmit sem tettem. Fáradt, és nagyon ki van merülve, ahogy
mindannyian. Ha jót akarsz neki, kisfiam, akkor most békén hagyod.
Bizonyára a gúnyos kisfiam kifejezés hozta ki végképp Bent a sodrából.
− Én magának semmi jót sem akarok − mondta jegesen, majd tüntetőleg a
férfi és Sasha közé állt. − Hacsak nem mondja el végre, mit művelnek vele!
− Művelünk? − ismételte meg Ramanov. − Mégis hogy érted ezt, kisfiam?
Na, ezzel aztán még egy lapáttal rátett. Ben olyan dühös volt, hogy
legszívesebben megragadta és addig rázta volna Ramanovot, míg elő nem
rukkol az igazsággal. Valószínűleg meg is tette volna, ha abban a pillanatban
nem kopogtattak volna az ajtón.
Ramanov összeráncolva a homlokát kissé sértődöttnek tűnt, Ben pedig
némán hálát adott az égnek. Még néhány másodperc és biztosan nekiment
volna Ramanovnak, erre pedig igazán nem volt szükség ebben a helyzetben.
Megint kopogtak − most jóval energikusabban −, mire Ramanov sarkon
fordult, és kirobogott a terem másik oldalán lévő ajtón. Ben idegesen és
dühösen nézett utána, majd újra Sashához fordult.
A szomszéd szobából, ahová Ramanov sietett, hangos zajok és ideges
hangok szűrődtek át, Ramanové és másoké, melyek összevissza keveredtek
egymással, és közülük egyet biztosan felismert. Az édesanyjáét.
− Majd én teszek róla, hogy abbahagyják. Semmit sem fognak beadni neked
ezután − ígérte meg az alvó Sashának, miközben gyorsan megkerülve az
ágyat Ramanov után sietett. A szoba jóval nagyobb volt, mint Ramanov
hálószobája, és olyannyira egy orosz cár tróntermére emlékeztette, hogy
biztos volt benne, Tooth már járt ott. A falak, a padló és a plafon ugyanabból
a szürke műanyagból készültek. Sok nem látszódott belőlük, ugyanis a
földön kissé elhasznált, mégis értékes szőnyegek hevertek, a falakat pedig
képek, faliszőnyegek és zászlók díszítették. Az egyik faragott keretes képen
megakadt a szeme. A kép egy sötét hajú, nem túl idős nőt ábrázolt, aki
borzasztóan emlékeztette valakire. Azt azonban nem tudta megmondani,
kire. A berendezés könnyűszerrel megszégyeníthette volna a Princess
fényűző kabinjait, sőt a fény itt nem egy napfényt imitáló fénycsőből áradt,
ahogy mindenütt az állomáson, hanem egy hatalmas kristálycsillárból,
amelyen legalább két tucat régimódi égő fénylett. Ben eddig csak fotókon és
filmeken látott ilyesmit, de így élőben sem tűnt kevésbé giccsesnek.
Nem mintha ez különösképpen érdekelte volna ebben a pillanatban. Ahogy
sejtette, édesanyja hadakozott hevesen Ramanovval, ráadásul nem volt
egyedül. Édesapja, Van Staaten doktor és legnagyobb meglepetésére (és
nyugtalanságára) Tahia és Harry is ott volt mögöttük. A két zsoldos még
nem lépett be teljesen a szobába, hanem a küszöbön ácsorogtak, ami azért
lehetett, mert Ramanov nem szándékozott elállni az útból. Sőt ellenkezőleg,
olyan vadul kalimpált a karjával, mintha legszívesebben inkább kitessékelte
volna a hívatlan vendégeket a szobából. Mi történt? Újabb rossz hírek?
Közelebb lépett, és hirtelen csatlakozott a beszélgetéshez.
− Mi történik itt?
Ramanov épp válaszolni készült, de a fiú édesanyja gyorsan megelőzte.
− Már mindenhol kerestünk − mondta, majd Tahiára és Harryre biccentve
hozzátette. − A barátaid mondták, merre találunk.
− Én csak... − kezdett bele hirtelen Ben, de Ramanov félbeszakította.
− Azt hiszem, épp kapóra jön, hogy a szüleid is itt vannak. Talán
megértethetik veled végre, hogy mégis miért vannak az ajtókon zárak. És
hogy mit jelent, ha zárva találjuk őket. − Rövid, de mérges pillantást vetett
Harry felé, ami azt jelentette, pontosan tudja, hogyan sikerült bejutnia
Bennek. A fiú édesanyjához fordulva így szólt. − Már megint megtette.
− Mit? − kérdezte Jennifer riadtan.
− Sasha.
Anyja kérdőn összeráncolta a homlokát, mire Van Staaten láthatóan
összerezzenve besietett Ramanov és Ben mellett a szomszédos hálószobába.
Ramanov gyorsan követni akarta, de Ben édesanyja kinyújtott kézzel
megragadta a karját.
Ramanov hatalmasra nyitotta a szemét.
− Mit képzel maga?
− Beszélnünk kell magával, professzor. − Majd Benre nézett. − És veled is.
Ezzel elengedte Ramanovot, aki hátralépve masszírozni kezdte a karját,
majd Harryre és Tahiára bólintva jelezte, hogy bejöhetnek. Mindketten
engedelmeskedtek. Harry (egészen biztosan nem véletlenül) úgy
helyezkedett el Ramanov mellett és kissé mögött, hogy gyakorlatilag
bezárják maguk közé. Tahia odalépett Benhez, és a fiú legnagyobb
döbbenetére zsebéből előhúzta az mp3-as lejátszót. Még jobban
meglepődött, mikor az apró fülhallgatót felszólítón felé nyújtotta.
− Te megcsináltad...?
− Mondtam, hogy ne aggódj annyit. De elmagyaráznád nekem, hogy mi ez?
Bennek egyszerre furcsa érzése támadt. Szófogadón a vékony kábelért nyúlt,
beletuszkolta a gombot a fülébe, de Tahia leintette, amikor a rajta csüngő
készülékért nyúlt. Helyette megnyomta a lejátszás gombot, majd egészen
halkan, egy különös visszhangtól kísérve meghallotta Sasha hangját.
− JVC.
Összevonta a szemöldökét, majd a szoba másik oldalán nyitva álló ajtó
mögül ijedt hang hallatszott. Alaposan össze kellett szednie magát, nehogy
megforduljon, és megnézze, mi okozta Van Staaten rémült reakcióját.
Feltehetően semmi jó. Egy bólintással jelt adott Tahiának a felvétel
újrajátszására, majd újra ugyanazt a jelentéktelen JVC hangot hallotta.
− Mit jelentsen ez? − kérdezte.
− Pontosan ezt szeretnénk mi is megtudni, Ben − szólt Harry. Tévedett vagy
hangja tényleg jegesen, sőt majdnem ellenségesen csengett?
− A hang ugyanaz, nem igaz? − kérdezte Tahia. Ben bólintott.
− Sasha.
Ramanov nagyra nyitotta a szemét.
− De ez...
− Ez nem ugyanaz, mint amit előtte hallottunk − fejezte be helyette Tahia a
mondatot.
Az első üzenete eltűnt. Ben teljesen összezavarodott. A bólogatáson kívül
semmire sem volt képes.
− Ez igazán különös − folytatta Tahia főként saját magához és Harryhez
fordulva. − Úgy értem, nem hiszem, de természetesen lehetséges, hogy
véletlenül letöröltem az előző üzenetet a készülék javításakor. − Most már
csak Benre nézett, de igen különösen. − Az viszont kizárt, hogy véletlenül rá
is tettem egy új üzenetet. Ráadásul Sasha hangjával.
− Sasha hangja? − avatkozott be Ramanov. Megpróbált nevetni, de elég
szerencsétlenül hangzott. − Hát ez nevetséges! Honnan a fenéből akarják
tudni, hogy milyen Sasha hangja? Soha senki nem hallotta beszélni.
− De − ellenkezett Tahia, majd Benre mutatott. − Ő. És mi is − tette hozzá a
jobb kezében lévő készülékre bökve. Ramanov hitetlenkedve bámult az
mp3-as lejátszóra, majd egy szívdobbanás erejéig egyszerűen
megmerevedett. Aztán hirtelen felnevetett, bár halkan, de szándékosan
gúnyosan.
− Maguk mind megőrültek!
Tahia nem szólt semmit, helyette inkább Benhez fordult.
− Neked sincs fogalmad arról, hogy mit jelenthet ez?
És, hogy honnan jön, fűzte hozzá anélkül, hogy hangosan kimondta volna,
mégis hallhatón. Ben tehetetlenül rázta a fejét.
− Most már mindenki megbolondult? − kérdezte Ramanov ingerülten.
− Komolyan azt akarják mondani, hogy Alexandra ezen az akármin
keresztül beszél magukhoz?
− Nem velünk − szólt Tahia már majdnem lágyan. − De Bennel igen.
− Bizonyára − felelte Ramanov lenézőn.
− Nem emlékszik? Kétszáznegyvenegy?
− Mi van vele?
− Ez a szám állt a hűtőkamra ajtaján − magyarázta Harry Tahia helyett.
− Ben hívta fel a figyelmünket rá.
− Hát persze − gúnyolódott Ramanov. − De azt még mindig nem tudjuk,
honnan tudta, ha jól emlékszem.
− Csak maga nem, professzor. − Harry a lejátszóra mutatott. − Ott volt rajta.
Sasha hangjával.
Ramanov három hosszú másodpercig bámult rá, de utána természetesen
megint csak megrázta a fejét, és talán még lenézőbben így szólt.
− Micsoda hülyeség!
− Én is ezt gondoltam az elején − szólt Tahia. Megforgatta az mp3-as
lejátszót a kezében. − Tudja, meddig bírja egy ilyen készülék egy
feltöltéssel, professzor?
− Nem, de nem is érdekel.
− Több mint tizenkét óráig. Ezeknek a gépeknek hihetetlenül kevés
energiára van szükségük. Gyakorlatilag semennyire.
− Na, ne mondja, milyen érdekes − szólt megvetőn Ramanov.
− Alapjában véve a gondolatok sem különböznek az energiától, professzor
− avatkozott bele Ben édesapja. − Ezt magának is tudnia kéne.
Ramanov hangosan és ugyancsak mesterségesen kacagott.
− Most már igazán gyerekes ez az egész. Szóval, csak hogy tisztán lássak,
azt akarják mondani, hogy Alexandra... átterjesztette a gondolatait erre a
készülékre, hogy kommunikálhasson a fiával? Ezt akarja mondani?
Ben édesapjáról egyszerűen lepergett a Ramanov arcán lévő gúny.
− Talán. A fiatal hölgynek itt teljesen igaza van, tudja? Nem sokat értek a
technika ezen részéhez, de ő elmagyarázta nekem. Nem vagyok biztos
benne, de igencsak lehetségesnek tűnik, hogy ezek a készülékek képesek az
alfa-hullámok fogadására.
− Biztosan. Kedves kolléga, tegyük félre, hogy éppen egetverő hülyeséget
zagyvál, és arra válaszoljon, hogy miért tenné?
− Hogy közöljön velünk valamit − mondta Ben. − Már párszor előfordult. A
hűtőkamra száma nem az első figyelmeztetés volt, amit közölt velem.
− Azon törte a fejét, hogy elmesélje-e Sasha első segélykiáltását, de úgy
döntött egyrészt teljesen felesleges, másrészt semmi értelme sem lett volna
még jobban feldühíteni Ramanovot.
− És te abszolút lényegtelennek tartottad, hogy szóljál róla? − érdeklődött
Ramanov hamis mosollyal.
− Talán hitt volna nekem? − kérdezte Ben.
− Nem. Ugyanúgy, ahogy most sem. − Az orosz elítélőn lebiggyesztette az
ajkát. − Uraim, tényleg vannak más problémák is, mint hogy ilyen
zagyvasággal töltsük az időt, nem gondolják?
− Ez a zagyvaság lehetne az egyetlen mentőövünk − szólt Harry.
Ramanov, figyelemre sem méltatva, Jennifer Bergerhez fordult.
− Rendben, ha ezzel akarja elfecsérelni az én és a maguk idejét, hát rajta.
Most úgy teszek, mintha elfelejteném, hogy felnőtt és intelligens emberek
volnánk, és elhiszem ezt a badarságot. Még ha így is lenne: miért akarna
Sasha ilyen bonyolult módon kapcsolatba kerülni a maga fiával, kedvesem?
Hiszen ő maga mondta nekünk, hogy normál esetben az álmában értekezik
vele. Akkor minek ez a felhajtás?
− Mert már nem álmodik! − vágta rá hevesen Ben. − Arról ugyanis maga
gondoskodott!
Édesanyja kérdőn ráncolta a homlokát, és Harry is eléggé gyanakodva
nézett. Ramanov olyan hevesen összerezzent, mintha darázs csípte volna
meg. Hamar eltüntette arcáról a lelkiismeret-furdalás jeleit, és ismét a már
megszokott lenéző grimasz jelent meg az arcán.
− Hülyeség! Alexandra...
− Nem tudom, mi van az unokájával − szólalt meg Van Staaten hangja a
hátuk mögött. Ben döbbenten hátrafordult. Az orvosnő a hálószoba ajtajában
állt. Arca sápadt volt, ajka pedig remegett az idegességtől. Jobb kezében egy
apró, színes kartondobozkát tartott.
− De azt tudom, hogy magával mi történt. Maga elvesztette az eszét! −
Hirtelen olyan gyorsan elindult Ramanov felé, mintha rá akarná vetni magát,
közben fenyegetőn rázta a gyógyszeres dobozt. − Hogy tehette ezt?
Megmondtam, hogy milyen következményei lehetnek!
Ben és édesanyja, valamint a két zsoldos csak kérdőn nézett Van Staatenre, a
fiú apja pedig kirántotta a doktornő kezéből a dobozt, és csodálkozva
felvonta a szemöldökét.
− Egy újabb harci atombomba? − motyogta Ben. Miért is volt meglepve?
Hiszen tudta.
Apja megrázta a fejét.
− Nem. Ez itt inkább egy hidrogénbomba. − Iszonyú düh lett úrrá rajta.
Kezével úgy megszorította a dobozt, hogy teljesen összepréselte. − Maga
elvesztette az eszét, professzor? Ha már fogalma sincs arról mivel
játszadozik, akkor vegye legalább a fáradságot, és kérdezzen meg egy
hozzáértőt, vagy talán olvassa el a kezelési útmutatót! Meg akarja ölni?
− Ostobaság! − védekezett Ramanov. Még mindig dacosnak tűnt, de
tekintete elég bizonytalanul szikrázott. − Én ismerem a legjobban
Alexandrát. Higgyék el, pontosan tudom, mi jó neki és mi nem.
− Mi ez egyáltalán? − kérdezte Ben anyja.
Férje dühösen összeszorította az ajkát, majd néhány másodpercet várt,
mielőtt válaszolt volna.
− Magam még sosem használtam ezt a gyógyszert, de jól ismerem. A létező
legerősebb pszichofarmakonok közé tartozik. Ez egy úgynevezett mély
alvásba helyezi az illetőt, ami már majdnem kómának nevezhető. A
legkisebb hibánál vagy túladagolásnál a páciens kómába eshet, és az általam
ismert körülbelül egy tucat esetben sohasem ébredtek fel. Miért tette ezt?
Azt hittem, szereti az unokáját!
− Pontosan azért, mert szeretem − mondta Ramanov. A benne lévő dac és
düh csitulni látszott. Most már inkább zavartnak és rémültnek tűnt.
Csakhogy nem Ben apjától vagy a zsoldosoktól tartott, hanem valami
egészen mástól. Valamitől, amit senki sem érthetett.
− Igen − szólt Ben apja gúnyosan −, ez roppant meggyőzőn és logikusan
hangzik.
− Maga azt sem tudja, mit beszél − suttogta Ramanov.
− Akkor magyarázza el nekünk!
Ramanov csak bámult rá, majd Van Staaten halkan megszólalt.
− Tegye meg, professzor! Vagy én teszem.
Utoljára úgy tűnt, mintha Ramanov visszaváltott volna régi énjére, de a
szemében feltűnő méreg hamar kialudt. Néhány másodpercig már-már
szomorúan nézett a doktornőre, majd Ben észrevette, hogy valami benne
feladta a harcot. Lehajtotta a fejét. De továbbra is hallgatott.
− Mit akartál mesélni nekünk? − fordult Ben apja Van Staatenhez, miután
hiába várt az orosz magyarázatára.
A doktornő épp belekezdett volna mondandójába, majd egy gyors lépéssel
elsétálva Ramanov előtt Harryhez lépett.
− Magunkra hagyna minket, kérem?
− Én azt gondolom, hogy... − szólt Tahia, de Harry azonnal félbeszakította.
− Természetesen. − Majd figyelmeztető és felszólító pillantást vetve a
zsoldosnőre intett neki, hogy kövesse. Tahia szófogadón elindult, de Benre
pillantva még egyszer visszafordult. − Egyelőre megtartom a lejátszót. Van
még rajta valami, amit meg akarok javítani. Ha pedig eszedbe jutna, hogy
mit jelent ez a három betű, akkor szólj, rendben?
− Rendben − felelte Ben, miközben vágyakozva és csalódottan mustrálta a
Tahia kezében lévő készüléket.
Van Staaten megvárta, míg az ajtó becsukódott a két zsoldos mögött, majd
szótlanul Ramanovhoz fordulva úgy nézett rá, mintha egy utolsó esélyt adna
neki a vallomásra. Az orosz azonban csak elbámult mellette a semmibe, mire
Van Staaten szomorúan megrázta a fejét.
− A lányáról van szó.
Ben szülei döbbent pillantást vetettek egymásra, és a fiú enyhe félelmet
érzett. Hirtelen megfordult, és a mögötte lévő aranykeretes képet kezdte
vizsgálni. Miért nem ismerte fel azonnal? Ez Sasha arca úgy húsz vagy
huszonöt évvel később, de egészen egyértelműen ugyanaz az arc.
Van Staaten némán bólintott, mire az orosz lassan felé fordulva ránézett, és
bement a hálószobába. Van Staaten kissé csalódottan folytatni akarta, de
Ben édesanyja inkább követte a szobába tartó Ramanovot, és utol is érte,
mielőtt még az ajtóhoz ért volna.
− Mi történt a lányával, professzor? − Kezét előrenyújtotta, hogy végső
esetben erőszakkal állítsa meg, de nem volt rá szükség. Ramanov
megtorpant. Hallgatott. Nem csak az összes szín, de... az élet is eltűnni
látszott az arcáról.
− Ő is ugyanezekkel a képességekkel rendelkezett, igaz? − kérdezte Ben
halkan.
Apja hitetlenkedve bámult rá, ezzel szemben anyja egyáltalán nem tűnt
döbbentnek, majd egy kisebb örökkévalóság után Ramanov biccentett.
− Ő az? − kérdezte Ben a falon csüngő portréra mutatva. Ramanov tekintete
követte gesztusát, majd valami végképp eltűnt a szeméből. − Nyikita. Ő volt
az egyetlen lányom. Az egyetlen gyermekem.
− Mi történt? − kérdezte Jennifer Berger.
Ramanov még mindig a képet fürkészte. Szemében oly mértékű szomorúság
lakozott, hogy Ben akarva-akaratlan mélyen együtt érzett vele.
− A feleségem nem sokkal a születése után meghalt, így már csak ő maradt
nekem. Teljesen egyedül neveltem fel.
Újra elhallgatott, valószínűleg az emléket kísérő fájdalomtól, Ben pedig
pontosan látta, ahogy könnyeivel küszködött. Kérdezni szeretett volna
valamit, de édesanyja egy határozott mozdulattal és egy rémült tekintettel
leintette. Akkor sem szólt egy szót sem, amikor Ramanov újra megfordulva
folytatta útját. Anyja követte őt.
Ramanov megállt Sasha ágya mellett. Ben nem láthatta pontosan az arcát, de
mérget és fájdalmat kioltó végtelen gyengédséget és szeretetet érzett rajta.
− Igazad van, Ben − motyogta az orosz. − Nyikita ugyanezekkel a
képességekkel rendelkezett − megrázta a fejét, majd kissé megváltozott,
keserűbb hangon folytatta. − Ugyanezzel az átokkal.
− Úgy érti, ő is mesélt magának az Öregekről? − suttogta Ben.
− Látomásai voltak. Szörnyű rémálmok gyötörték. Úgy éreztem, már nem
csak azok. Csak álmok. De egyre borzasztóbbak és félelmetesebbek lettek.
− Jártak orvosnál? − kérdezte Ben édesapja.
− Nem is egynél − felelte Ramanov anélkül, hogy levette volna szemét alvó
unokájáról. Felnevetett. − Legalább egy tucatnál! Mindenkinél, aki
megígérte, hogy segíteni fog, és mindenkinél, aki nem segített. A szakma
legjobbjainál, sarlatánoknál és imákat mormolóknál... − Nagyot sóhajtott.
− Mindent megpróbáltam. De csak akkor lett jobb, amikor..., amikor elért
egy bizonyos kort, amelyben bizonyos... testi változások jönnek létre. Érti?
Jennifer Berger mosolygott.
− A pubertásra gondol?
Ramanov bólintott.
− Az álmok nem értek véget, de ritkábbak lettek, és már nem voltak olyan
szörnyűk.
− Schulz is tudott róla? − kérdezte Ben anyja. Ramanov megrázta a fejét.
− Maga nem mondta el neki? − kérdezte a fiú apja kissé hitetlenkedő arcot
vágva.
− Nem. Én akartam, de Nyikita nem akarta. Ha jól tudom, akkor a házasság
után teljesen elmúltak a rémálmok. Legalábbis addig, amíg...
− ... amíg? − türelmetlenkedett Ben anyja, miután Ramanov folytatás helyett
csak idegesen nyeldekelve kinyújtotta a kezét, hogy kisimítsa a Sasha
arcában lévő fehér tincseket.
− Itt járt − mondta.
− Itt? − ismételte meg Ben kétkedve.
− És abban a pillanatban újra elkezdődtek az álmok, igazam van? − kérdezte
Jennifer.
− Igen − bólintott Ramanov. − Borzasztóbbak voltak, mint valaha. Ez még
egész az elején volt. Épp hogy elkezdtem itt dolgozni, mint egy teljesen
normális tudós, és olyan büszke voltam, hogy meg akartam mutatni neki, mit
alkottam. − Lehunyta a szemét, majd egy rövid szünet után reszkető hangon
így folytatta. − Szörnyű volt. Folyton összetört. Már egy... repülőt is kellett
hívnunk, hogy elvitessük. − Halkan nevetett. − Egy hajszálon múlt, hogy
nem rúgtak ki. Bárcsak megtették volna. Akkor mindez nem történt volna
meg.
− Schulz kapitány semmit sem tudott az egészről? − kérdezte Ben édesanyja
döbbenten.
− Nem − vallotta be Ramanov. − Annak idején tiszt volt az egyik hajón, az
év legnagyobb részében úton volt, mire pedig értesíteni tudtam, és visszajött,
már jobban volt. Nyikita szerint csak egy ideg-összeroppanás volt az utazás
és a klímaváltozás miatt... − megvonta a vállát. − Fogalmam sincs, hogy
valaha elmondta-e neki az igazságot. Ha igen, akkor mindenesetre nem
beszélt róla. Egy évvel később teherbe esett, és világra jött Alexandra.
Elhallgatott, de Ben érezte, hogy ez még nem a teljes történet volt. Ráadásul
nem a legrosszabb része. Feltehetőleg anyja is így érezte, de egyelőre egy
gyors és alig észrevehető fejcsóválással hallgatásra utasította, így Ben
megvárta, míg Ramanov magától folytatta, akkor is, ha egy kisebb
örökkévalóságig tartott.
− Már majdnem elfelejtettem. Nem, nem igaz. Nem akartam emlékezni rá.
De aztán megszületett Alexandra és... és... − hangja végképp felmondta a
szolgálatot. Félig megfordult, Ben pedig látta, ahogy a könnyek
végigcsorognak az arcán. Még mindig borzasztóan sajnálta.
− És akkor meghalt − fejezte be Ramanov helyett a mondatot.
Az orosz megrázta a fejét.
− Nem.
− Nem? − kérdezett vissza Ben apja. − De Schulz kapitány azt mesélte
nekünk, hogy Sasha édesanyja meghalt a szülés után.
− Tudom. De ez nem az igazság. Még él.
− De miért...? − kezdett bele Robert.
− Mert elvesztette az eszét − szakította félbe Ramanov. − Egy
szanatóriumban van, Svájcban.
− Talán Schulz kapitány szégyellte, hogy a felesége megőrült? − kérdezte
Ben anyja. Ben rémülten nézett rá, de úgy tűnt, Ramanov nem vette zokon a
megjegyzést.
− Ebben a történetben állapodtunk meg. Az én ötletem volt. Azt akartam,
hogy azt higgyék, meghalt.
− Miért? − kérdezte Ben.
Ramanov Sashára bökött.
− Miatta. Lehet, hogy hiba volt. Nem tudom. De nem akartuk, hogy ezzel a
tudattal nőjön fel.
− Főleg, amiért olyan, amilyen − gyanakodott Ben anyja. Ő is az alvó
kislányt fürkészte, de Ben csak igen csekély együttérzést vélt felfedezni a
tekintetében. Mindenesetre érdeklődő arcot vágott, de csupán tudományos
okból.
− Amikor Alexandra megszületett, és Nyikita meglátta − folytatta Ramanov
−, elkezdett kiabálni. Ha az orvosok nem nyugtatták volna meg, feltehetőleg
még ma is ezt tenné.
− És mi volt a diagnózis? − tudakolta Ben édesapja.
Ramanov megvonta a vállát.
− Többféle. Nem vagyok pszichológus, mint maga, Berger doktor, de
szerintem az orvosok sem tudják. Valószínűleg túl sokáig álmodott egy
álmot, és most képtelen visszatérni.
A szavak hatalmas borzongással futottak végig Ben hátán, mivel a Sashával
történt utolsó találkozásra emlékeztették, az Öregek szörnyű városára és az
egyre közeledő félelmetes lényekre. Sasha egyértelműen félt tőlük, és
folyton arra figyelmeztette, hogy ne maradjanak tovább. Azt hiába kérdezte,
hogy mit tennének velük a teremtmények, hiszen elvégre nem is léteztek, és
csak álmai szüleménye voltak. Most azonban úgy érezte, tudja, mit tettek
volna, ha túl sokáig maradnak.
− Nem fél attól, hogy Sashával is megtörténik ugyanaz? − kérdezte Ben
apja. Ramanov bólintott, majd Robert így folytatta. − Szóval ezért adta be
neki a gyógyszert?
− Azért, hogy ne álmodjon, igen.
− Nem is akarom tudni, honnan szerezte, professzor − mondta, majd gyors,
de egyértelműen vádló pillantást vetett Van Staatenre, aki azonnal
bűntudatosan lehajtotta a fejét. − Abszolút megértem, professzor! Amit tett,
veszélyes és felelőtlen volt, de megértem. Viszont feltétlenül fel kell hagynia
vele. Meg tudja ezt ígérni nekem?
Ramanov mintha egy álomból ébredt volna, zavartan és kissé rémülten
nézett rá.
− De hogy tehetném? Hát nem hallotta, amit mondtam? Ezek az álmok
kitörölték Nyikita lelkét. Ha nem védem meg, Sasháét is kitörlik.
− Az előbb mondtam, hogy megértem. De ezzel nem segít neki, professzor.
Most nem Ben édesapjaként beszélek önnel, hanem mint szakember.
Higgyen nekem, lehet, hogy ezek a pirulák megvédik az álmoktól, sőt biztos
vagyok benne, hogy igen, de ugyanakkor meg is ölik. Ha nem fizikailag,
akkor pszichikailag.
− De hát akkor mit csináljak? − suttogta Ramanov.
− Hadd beszéljek vele − szólt Ben. Apja szinte dorgálón nézett rá, sőt anyja
is ráncolta a homlokát, de Ramanov csak keserűen elhúzta a száját.
− És mégis, hogyan tudnál neki segíteni, fiam?
− Talán közösen tudunk − felelte Ben, s bár látta, hogy apja tekintete egyre
elkomorult, nem foglalkozott vele. − Ezek nem álmok, professzor, hát még
mindig nem érti? Mondani akar nekünk valamit. Mindannyiunknak, nem
csak nekem. Én csak egészen véletlenül meg is értem. Engedje meg, hogy
álmában beszéljek vele. Talán el tudja mondani nekem, hogyan segíthetnénk
neki.
− Én nem hiszem, hogy ez túl jó ötlet − kezdett bele az anyja.
Ben továbbra is az oroszt fürkészte.
− Kérem!
− Nekem nem is tűnik olyan rossz ötletnek − szólt apja hirtelen nem csak
Ben döbbenetére. − Részemről nem látok abban semmi kivetnivalót.
− Gyorsan a magasba emelte a kezét, mielőtt még Ben szólhatott volna.
− Ennek ellenére egy kicsit le kell lombozzalak, Ben. Nem tudom, meddig
hat még a gyógyszer, de valószínűleg sokáig. Legalább négy vagy öt óra.
− Szomorúan biccentett a fejével. − Sőt azt sem vehetjük biztosra, hogy
valaha újra magához tér.

Sokáig ott maradt még Sasha mellett. Egy ideig Ramanov, Van Staaten és
szülei társaságában, majd miután ők elmentek, hosszabb ideig kettesben
voltak. Kétszer-háromszor megpróbálta felkelteni, de a lány nem reagált sem
a hangjára, sem óvatos érintésére. Sőt még akkor sem, amikor leülve mellé
az ágyra finoman megölelte. Egyszerűen tovább aludt, olyan mélyen és
biztosan, hogy párszor felemelve az állát figyelte arcát, hogy biztosan vesz-e
levegőt.
Egy idő után úgy érezte, figyelik, majd felnézve az ajtóban álló Ramanov
arcát pillantotta meg. Ben képtelen volt kiigazodni gazdag mimikáján, de azt
látta, hogy valami megváltozott. Már-már bűntudattal telve el akarta engedni
Sashát, de Ramanov gyorsan megrázta a fejét.
− Ne. Maradj csak. Rendben van. Sőt. Örülök, hogy van valaki, aki
gondoskodik róla.
Ben teljesen összezavarodott. Habár érezte a szavak valódiságát, mégis
óvatosan leengedte Sasha fejét és vállát a párnára, majd még óvatosabban
kihúzta alóla a karját. Ramanov tovább figyelte, kissé szórakozottan, de még
mindig félelemmel telve, majd egy gesztussal arra kérte, hogy kövesse. Ben
szófogadón elindult az ajtó felé. Igyekezett minél kevesebb zajt csapni, majd
Ramanov halkan bezárta mögötte az ajtót, mintha nem az lett volna a
legfőbb vágyuk, hogy felébresszék! Úgy tűnik, egyes viselkedési formákat
igen nehéz bizonyos helyzetekben levetkőzni.
Van Staaten és édesapja már nem volt ott, de anyja még mindig egy kicsi és
szörnyen giccses asztalnál ücsörgött. Magasba lendítve a karját magához
hívta őket, mire Ben engedelmesen leült az egyik szabad székre, aztán most
először figyelmesen körbenézett a szobában. Azt már korábban is észrevette,
milyen zsúfolt volt ez a szoba. Nem igazán trónterem volt, ahogy Tooth
nevezte viccesen, hanem inkább egy múzeum és egy mauzóleum morbid
keveréke. Gyorsan átfutott az agyán, mennyibe is kerülhetett ide, a világ
végére kicipelni ezt a sok cókmókot. Végül megint csak Sasha édesanyjának
aranykeretű olajfestményén akadt meg a szeme.
Nem is értette, miért nem ismerte fel rögtön, hiszen a hasonlóság nem csak
döbbenetes, de már-már félelmetes is volt. A képen lévő nő ugyan jóval
idősebb volt és sötét haja a válláig ért, de ettől eltekintve akár egypetéjű
ikrek is lehettek volna Sashával.
Ramanov előrehajolva megmarkolt egy sötétvörös folyadékkal teli
üvegkancsót. Bizonyára nem kerülte el a figyelmét, milyen mereven bámulta
Ben azt a bizonyos festményt, de mindenesetre nem szólt egy szót sem, csak
leemelve az üvegkancsó tetejét az egyik üres pohárra mutatott.
− Kérsz bort? − kérdezte, majd hirtelen összerezzent, és bűntudattal teli
pillantást vetve Ben édesanyjára megszólalt. − Úgy értem, te..., te már ittál
alkoholt, nem igaz?
Ha tudnád, gondolta Ben. Édesanyja igyekezett komoly maradni, Ramanov
viszont egyre nagyobb zavarban volt.
− Hébe-hóba − válaszolta végül Ben.
Ramanov öntött az egyik pohárba − ugyanis az asztalon lévő két másikban
már volt némi maradék −, majd egy kelletlen mosollyal az arcán így szólt.
− Ezek azok az alkalmak, amikor rájövök, milyen öreg is vagyok már
valójában. A mai fiatalok talán egy kicsit... fejlettebbek, mint mi voltunk.
− Egy picurkát, professzor − fűzte hozzá Ben anyja gúnyosan, majd a
poharáért nyúlva kortyolt egyet. Ben követte példáját, de komoly
erőfeszítésébe került, nehogy undorodva elhúzza az arcát. A bor borzasztó
volt.
− Apa hol van? − kérdezte, de csak azért, hogy valahogy megtörje a kínos
hangulatot.
− Azzal a... − kezdett bele anyja csípősen, majd félbeszakítva magát kortyolt
egyet a borból, hogy immár megváltozott hangon és abszolút uralkodva
magán folytathassa. − Van Staaten doktorral van valami megbeszélnivalója.
De Iljics és én nem ezért hívattalak ide.
Van Staaten doktor?, gondolta magában Ben. És lljics. Ez egyre érdekesebb
lesz. Egy szót sem szólt többet, inkább adott még egy esélyt a bornak. A
helyzet változatlan maradt: a löttynek olyan íze volt, mintha Ramanov abban
mosta volna meg a lábát − nem is egyszer.
− Hanem miért? − kérdezte végül Ben.
Ramanov ránézett lánya képére, és így válaszolt. − Bocsánatot szeretnék
kérni tőled, Benjamin. Azt hiszem, elég igazságtalanul viselkedtem veled.
Ben nem tette meg neki a szívességet, hogy tiltakozzon vagy esetleg
megbocsásson, már eleve a Benjamin miatt sem. Ramanov egy ideig hiába
várt egy esetleges reakcióra, majd csalódottan megvonva a vállát, újra
Nyikita portréjára kapta a fejét. Ben tekintete követte az oroszét, majd
hirtelen megakadt a szőnyegen heverő valamin. Kicsi volt és fehér, néhány
másodpercbe bizony beletelt, mire felfogta, mi az. Miután pedig felfogta,
gyorsan az olajfestményre nézett.
− Meg kell értened Ramanov professzort, Ben − szólt végül az édesanyja.
− Természetesen nem volt helyes, amit tett, de mindenesetre becsületes
szándék vezérelte. És végül is csak ez számít, nem?
Nem helyes?, gondolta Ben. Hiszen Ramanov majdnem megölte Sashát!
Igen, ez valóban nem helyes dolog.
− Nekem már csak Alexandra maradt − mondta Ramanov halkan és anélkül,
hogy levette volna szemét a lánya festményéről. Mintha szavai inkább
Nyikitához szóltak volna, mintha bocsánatot kért volna tőle azért, amit a
lányával tett. − Egész életemben csak három ember volt, aki számított
nekem. A feleségem, a lányom és Alexandra. Kettőt közülük elvettek tőlem.
Nem bírnám elviselni, ha Alexandrát is elveszíteném.
Ben visszanyelte a kérdést, miszerint akkor miért teszi épp az ellenkezőjét,
de úgy tűnt, Ramanov ráérzett, mert következő mondata szinte könyörgött.
− Talán helytelen volt, amit tettem, de ez a hely... meg fogja ölni, érzem.
− Ez a hely, professzor − válaszolta Ben olyan nyugodtan, ahogy csak tudta
−, mindannyiunkat meg fog ölni, ha továbbra is itt maradunk. − Ezzel felállt,
és végigsétált a szobán, majd félúton az olajfestmény előtt megállt. Nehezére
esett csak a képet nézni, és nem azt, ami olyannyira felkeltette az
érdeklődését. De valahogy mégis sikerült neki.
− Talán nem is ez a hely tehet róla − mondta édesanyja.
Ben riadtan megfordult − és elég gyorsan ahhoz, hogy észrevegye, milyen
különös pillantást vetett a borát kortyolgató anyja Ramanovra, egyáltalán
nem tetszett neki, amit látott.
− Hogy érted ezt? − kérdezte főleg azért, mert érezte, hogy anyja pontosan
ezt várja tőle. Gondolatai ezzel egy időben egy teljesen más problémával
foglalkoztak. Eszement ötlet volt − sőt maga az őrület! −, ennek ellenére
egyre nagyobb teret foglalt el a homloka mögötti részben. Végül is mi mást
veszíthetne az életén kívül?
− Az előbb beszéltél Harryvel, nem igaz? − anyja kérdéssel válaszolt. Ben
csak bámult rá. Ha pontosabban nézte a dolgokat, akkor folyamatosan
beszélt Harryvel az elmúlt napokban, ahogy mindenki más is.
− Mielőtt ez a szörnyű dolog megtörtént az élelmiszerraktárban − fűzte
hozzá Ramanov magyarázón.
− És?
− Mesélt neked a barlangról, amiben ő állítólag nem járt − szólt az anyja,
majd egy újabb különös tekintetet vetett az oroszra. Ben érezte a testében
feláramló nyugtalanságot. Ezenkívül iszonyúan meg is döbbent. Ő meg
honnan tudja ezt? Harry egészen biztosan nem mondta neki, és...
Természetesen már a következő pillanatban pontosan tudta a választ. Úgy
látszik, ezen az állomáson a legkedveltebb szabadidős elfoglaltságot a
hallgatózás és a leskelődés jelentette. Feltétlenül beszélnie kellett Tahiával,
hogy talán mégsem tartja annyira kézben a megfigyelőrendszert, ahogy
sejtette. Természetesen anélkül, hogy Ramanov vagy valaki más
meghallaná...
− És? − kérdezte még egyszer.
Édesanyja kissé ingerültnek tűnt, de látszott, hogy igyekszik továbbra is
uralkodni magán.
− Végig azon töröm a fejem, ami történt..., amit a zsoldosnő mondott...
− Tahia − segítette ki Ben. Pedig az édesanyja egészen biztosan tudta, hogy
hívják.
− Tahia. Igen. Valaki megbabrálta a számítógépet. Méghozzá valaki
közülünk.
− Mit akarsz ezzel mondani? − kérdezte Ben élesebben, mint ahogy tervezte.
− Talán azt hiszed, hogy ő volt az? Vagy Harry?
− Ha ezt gondolnám − válaszolta Ramanov helyette −, akkor West százados
és a kis játékkatonái már rég bilincsben ücsörögnének.
Ennyit arról, hogy Ramanov valami isteni csoda folytán normális emberré
mutálódott. Még mindig a régi volt, csak úgy tűnt, klasszisokkal jobb
színész, mint amilyennek Ben gondolta. Úgy döntött, megspórolja a választ
és a kérdést, hogy vajon miként tervezi Harry és embereinek a bilincsbe
verését. Lehet, hogy a zsoldosok már csak négyen voltak, de Ben nem
kételkedett abban, hogy Tahia egymaga elbánna az egész állomással, ha
nagyon muszáj még hátrakulcsolt kezekkel is.
− És mi értelme az egésznek? − kérdezte Ben, közben lábát kissé balra
csúsztatta.
− Semmi − felelte édesanyja. − Csak úgy elmélkedünk. Pontosabban azon
törjük a fejünket, hogy valóban áruló van-e köztünk. És hogy ki az?
Ez nemcsak nevetséges volt, gondolta Ben, hanem enyhén kínos is.
− Miért nem mondod ki nyíltan, hogy Harryt gyanúsítod? − Tekintete
mintha egész véletlenül a padlóra irányult volna, majd fennakadt az egyik
cipőjén. Tüntetőleg ráncolta a homlokát. Kár, hogy senki sem volt jelen, aki
értékelhette volna Oscar-gyanús alakítását.
− Nem mondtam, hogy őt gyanúsítom − szólt az anyja, furcsa pillantásokkal
kísérve, amint Ben lehajolt a cipőjéhez. − Csak azt nem értem, hogy miért
tagadja, hogy járt a barlangban.
Ben − teljesen feleslegesen − szorosabbra kötötte a cipőjét, majd elképesztő
ügyességgel rejtette el kezében a földön talált valamit.
Talán.
Vagy talán mégsem, mivel Ramanov egyszerre mereven bámulta a jobb
kezét.
− Vannak egyszerűen olyan dolgok, amik gyanakvóvá teszik az embert.
Ben arcából minden csepp vér eltűnt.
− Például... micsoda?
− Még mindig nehezemre esik elhinni, hogy Alexandra... azon az mp3-as
lejátszón keresztül próbált kapcsolatba lépni veled. De ha így is lenne
− vagy ha West és a többiek hiszik ez −, akkor vajon miért nem szólt nekünk
senki erről?
− De hát szóltak − tiltakozott Ben.
− Túlságosan későn, sőt csak azután, miután már nem volt más választásuk
− felelte az édesanyja. Gyorsan a magasba emelte a kezét, miután látta, hogy
Ben folytatná. − Rendben, beszéljünk nyíltan! − Majd az oroszhoz fordult.
− Mutasd meg neki, Iljics!
Ramanov felállt, és egy tucatnyi fiókkal rendelkező szekrényhez lépett, mely
talán még az asztalnál is giccsesebb volt. Ben kihasználva az alkalmat
gyorsan a nadrágzsebébe csúsztatta a kezét.
− Miért tenne Harry ilyesmit? − kérdezte az anyjához fordulva. − Hiszen te
magad mondtad az előbb, nem emlékszel? Egyikünknek sem érdeke
együttműködni ezekkel a szörnyekkel.
Ramanov betolva a fiókot felé fordult.
− Ez igaz. De akkor még Jennifer nem ismerte ezt. − Az orosz közelebb
lépett hozzá, majd kinyújtva a kezét egy első látásra kandiscukorhoz
hasonló, mandarin nagyságú csomót tartott elé.
Mindenesetre ahhoz túl súlyos volt.
− Ez meg mi? − A darabka nem csak nehéz, de igen... különös is volt.
Kellemes hatást egyáltalán nem keltett.
− Én is ezt kérdeztem − felelte az orosz. − Ugye emlékszel még a városra...,
a barlangra?
− Arra, amiről kábé három másodperce beszéltünk? − kérdezte Ben
gúnyosan. Bólintott.
Ramanov nem vett tudomást a kis kitérőről.

− Ott találtam, és eltettem anélkül, hogy tudtam volna, miért. Őszintén

szólva utána már el is felejtettem. Elvégre mindannyiunkat más
foglalkoztatott. Aztán mesélt nekem Jennifer a gyanújáról, és akkor megint
eszembe jutott.
− Izgalmas − mondta Ben, miközben tovább forgatta a csillogó csomót a
kezében. A tapintásából adódó kellemetlen érzés nemhogy csökkent volna,
hanem inkább nőtt. És nem kifejezetten a testét érintő kellemetlen érzés volt.
− És mi köze ennek Harryhez?
− Emlékszel a csillagokra? − kérdezte Ramanov. − A barlang plafonján lévő
kristályokra, amelyek úgy néztek ki, mint az égbolton lévő csillagok?
Hogy emlékezett-e? Hogy is felejthetné el ezt a szörnyűséges látványt
valaha? Még ha Ramanov nem is tudta: az valóban a csillagos ég volt.
Amikor Sasha magával vitte az Öregek városába, akkor újra láthatta a több
ezer fénypontból álló sávot, csakhogy az ott tényleg egy valódi csillagos ég
volt, csillagképek, amelyeket két és fél ezer millió évvel ezelőtt látott volna
az égen.
És hirtelen megértette.
− Ezek azok? − kérdezte rémülten. − Ezek a kristályok?
Édesanyja bólintott, majd mosolyogva Ramanovhoz fordult.
− Odaajándékoznád Bennek, Iljics?
− Semmi probléma. A tiéd, fiam.
Ben zavartan nézett rá, majd édesanyjára. Most már végképp nem értett
semmit.
− Gratulálok, Ben − mondta az anyja. − Most már milliomos vagy.
− Én... nem értem − motyogta Ben, miközben tehetetlenül fürkészte a
kezében lévő kristályt. A felszíne alatti mozgás mintha megnőtt volna,
mintha valami be lenne zárva..., valami, ami lassan, de határozottan
ébredezni kezdett, és ki akart törni.
− Ó, majd fogod − mondta Ramanov. − Én sem ismertem fel rögtön. De
képzeld csak magad elé megcsiszolva és megpolírozva. Utána már nemigen
szabadna nagyobbnak lennie, mint a Kohinoornak, de sok valószínűleg nem
hiányozna.
Egy kis időbe telt, mire Ben felfogta a szavait, majd még egyszer és már-már
döbbenten tágra nyitotta a szemét.
− Úgy érti ez..., ez itt egy...?
− Egy gyémánt, igen − magyarázta az anyja. − És ez csak egy a több ezer
közül. Talán tízezrek közül.
Ben meredten bámult rá.
− És maga..., maga biztos ebben? − fordult kis idő után és remegő hangon az
oroszhoz.
− Hogy valóban gyémánt? Nem vagyok ásványszakértő, és nem tudok
semmit a minőségéről sem, de ez egészen biztosan egy gyémánt!
− Még ha nem teljesen hibátlanok is − fűzte hozzá az anyja −, akkor is a
világ legnagyobb kincse fekszik a lábunk alatt. Milliárdok, Ben. Nem csak
milliók. Milliárdok. Nagyon sok milliárd.
Természetesen tudta, mit akart ezzel mondani, de ettől függetlenül nem
akarta elhinni. Ekkorát biztosan nem tévedhetett Harryben!
− Mi ott voltunk a barlangban − magyarázta az édesanyja határozottan, de
ugyanakkor lágyan. − Nem lennék itt, ha nem cipelt volna, Ben. Egészen
biztosan látta.
− De ez őrültség! − motyogta Ben. − Úgy értem..., tiszta őrült lenne, ha
belemenne ebbe a kockázatba! Mire kell neki ez a sok pénz, ha úgyis
meghalunk mindannyian? − A kérdés olyannyira felesleges volt, hogy kár
volt kimondani.
Ramanov ennek ellenére válaszolt rá.
− Az emberek a legőrültebb dolgokra is képesek, ha pénzről van szó. Nem
akarok elhamarkodva ítélkezni, de...
Nem folytatta. Minek is? Már mindent elmondott, amit lehetett.
Mindenképpen többet, mint amit Ben hallani szeretett volna.
− Ezt nem hiszem el − mondta dacosan.
− Igen, sőt meg is értem − szólt anyja halkan. − Kedveled Harryt, nem igaz?
Úgy értem, bizony hozzá kell szokni a stílusához, de... van benne valami.
Nehéz elképzelni, hogy mindannyiunkat veszélybe sodorjon néhány
nevetséges milliárdért.
Ben kissé túlzásnak, sőt sértőnek tartotta az utolsó mondatot, de bizony
időre volt szüksége ahhoz, hogy rájöjjön, miben is sántít ez az érv.
− Ez abszolút értelmetlen. Ha odalent tényleg olyan sok van, mint ahogy
állítod, akkor bőven elég mindannyiunknak! Miért kockáztatna? Talán mert
az a lényeg, hogy ne ötvenszeres, hanem ötszázszoros milliomosként lépjen
nyugdíjba?
− Több mint negyven ember van itt, Ben − mondta Ramanov. − És hidd el,
nem mindenkit érdekel a pénz. Nem bízhat abban, hogy majd mindenki
fogva a részét, és egy szó nélkül távozik. Te talán ezt tennéd, ha
Alexandrának baja esne? Elraknál néhány milliót és nem szólnál egy szót
sem?
− Természetesen nem! − válaszolta Ben hevesen.
− Ahogy én sem. Vagy az apád, ha az édesanyád halna meg. Nem. Ezt a
rizikót nem vállalhatom. Mindenesetre az ő helyében biztosan nem tenném.
Ben még mindig nem hitte el, amit meg is mondott Ramanovnak, de ő csak
úgy mosolygott, mintha pontosan ezzel számolt volna.
− Talán létezik valami más magyarázata is − mondta. − Szerintem
mindenképpen meg kellene kérdeznünk.
− De óvatosan − fűzte hozzá édesanyja, ami Ben szerint még az előző
megjegyzésénél is feleslegesebb volt.
Teljesen összezavarodott. Bár minden egyes testrésze az ellen volt, hogy egy
picit is elhiggye ezt a szörnyű gyanút, mégis ott lebegett előtte, és egy
alattomos, sunyi méreghez hasonlóan egyre jobban terjeszkedett elméjében.
− Csak el akartuk mondani neked, Ben − magyarázta az anyja, és felállt.
− Mindannyiunk közül neked van a legnagyobb jogod megtudni az
igazságot. Arra kérlek, hogy ne tégy semmi meggondolatlan dolgot. Ki kell
derítenünk, hogy mi történt valójában, mielőtt szóra bírjuk vagy valami mást
teszünk.
− Pontosan mit értesz a valami más alatt? − kérdezte gyanakvón.
− Semmi konkrétat. − Ben azonnal érezte, hogy hazugságot mond. − Csak
gondolkozz el azon egy kicsit, amit mondtunk.
Ben másodpercekig csak bámulta a kezében heverő hatalmas
nyersgyémántot. Tényleg úgy festett, mint egy nagyra sikeredett
kandiscukor vagy egy koszos jégdarab. Csakhogy egyre tisztábban érezte,
hogy nem az volt. Valami... mintha élt volna benne.
− Apa tud róla? − kérdezte.
− Én is csak most tudtam meg. Iljics és én most fogjuk elmondani neki.
Elkísérhetsz minket, ha akarsz.
− De ha akarsz, itt maradhatsz Alexandrával is − fűzte hozzá Ramanov.
Ben bizonyára igencsak döbbent képpel bámulhatott rá, mivel anyja hirtelen
felkacagott. − Ebben én sem vagyok ártatlan − válaszolta meg a kimondatlan
kérdést. − Megértettem vele, hogy sokkal jobb, ha valaki vigyáz Sashára. Én
pedig kezeskedem érted − tette hozzá egy kacsintással. − Szóval ne tegyél
semmi olyasmit, amit nem illik.
Szuper, ez volt tehát a legfeleslegesebb megjegyzés, amit tehetett. Vajon
tényleg mulattatónak találta?
Ben áthatóan vizsgálgatta anyját, amelynek hatására egy másodperc múlva
le is hervadt a mosoly a szájáról.
− Akkor mi... ööö... megyünk is. Te maradsz?
Ben még mindig sértetten bólintott, majd Ramanov felé nyújtotta az óriási
nyersgyémántot tartó kezét, de az orosz gyorsan megrázta a fejét.
− A tiéd. Komolyan mondtam.
− Szüksége lesz rá, ha meg akarja győzni az apámat − felelte Ben.
− Ha már nem hisz a szavamban − szólt édesanyja −, akkor ez a golyó sem
fogja meggyőzni!
− Legrosszabb esetben pedig még mindig kölcsönadhatod neki − fűzte hozzá
Ramanov. − Egyébként pedig pontosan tudom, hol lehet még ilyet szerezni
− mondta, majd kérdő arcot vágva megkérdezte. − Akkor itt maradsz és
vigyázol Alexandrára?
Nehogy elfusson?, gondolta magában Ben gúnyosan. Naná. Majd bólintott
egyet.
− Rendben − sóhajtott Ramanov. − Később ideküldöm Van Staatent, hogy
nézzen rá. Ha előbb felébredne vagy valami más történne, szóljál nekem.
Látod azt a pici piros gombot az ajtó mellett?
Ben tekintete követte mozdulatát. A pici piros gomb egy levelezőlapnál
kicsit kisebb, aranyszegélyes kapcsoló volt, közepén egy pici piros ponttal,
amely második pillantásra fénydiódának bizonyult. Bólintott.
− Ha megnyomod, akkor az egész állomáson hallani lehet a hangodat
− folytatta Ramanov. − Akkor pedig azonnal itt leszek. De ne feledd:
mindenki hallani fog.
Ezzel kisétált édesanyjával együtt a szobából, Ben pedig magára maradt
dühével és zavarodottságával. Egy másodperc erejéig őszintén utálta
Ramanovot − és anyját is − azért, amit végig kellett hallgatnia. Még ha a
végén ki is derül valami kézenfekvő magyarázat, akkor is jól érezte, milyen
gyorsan terjedt szét testében a bizalmatlanság mérge. Miért olyan könnyű
szétrombolni, mint felépíteni valamit?
És vajon kiben bízhatott még ezen az átkozott állomáson?
A válasz csupán néhány lépésnyire feküdt tőle Ramanov hálószobájában.
Hirtelen mintha kellemetlen lett volna betérni hozzá, főként azért a
nevetséges tényért, amiért Ramanov nem csak megengedte neki, de szinte
utasította rá.
Ennek ellenére természetesen bement hozzá.
Sasha még mindig aludt. Mégis, mire számított? Hogy egy vállrántással
levetkezi majd a természet szabályait és a biokémiát, majd mintha mi sem
történt volna, mosolyogva kinyitja a szemét? Valahogy sötétebbnek és
valahogy... hűvösebbnek tűnt idebent. Annak ellenére, hogy itt ugyanolyan
kellemetlenül meleg volt, mint az állomás többi részén.
De a bent érzett hűvös nem kintről jött.
Úgy érezte, mintha lett volna ott még valami, az árnyék mögött rejtőző
láthatatlan jéghideg valami...
Némi nehézségek árán elhessegette gondolatait, majd közelebb lépett az
óriási faragott ágyhoz, melyben Sasha oly elveszettnek és sebezhetőnek tűnt,
hogy már szinte fájt. Apja négy-öt órát mondott, legalább. Ez nem is tűnik
olyan soknak, ha azt veszi figyelembe, mit kellett végigcsinálnia, de
ugyanakkor egy kisebb örökkévalóság is, amelyben bármi megtörténhet.
És meg is fog történni.
Hirtelen biztos volt benne.
Nem csak úgy érezte. Tudta, hogy valami borzalmas fog történni, és Sasha
az egyetlen ember ezen a kontinensen − ha nem az egész bolygón! −, aki
figyelmeztethetné őket.
Vagy figyelmeztethette volna őket, ha Ramanov nem akadályozta volna
meg...
Ben újra ránézett a kezében lévő hatalmas és suttogó gyémántra, majd jobb
kezéből áttette a balba. Szabadon lévő kezével belenyúlt a zsebébe, hogy
elővegye az előbb elrejtett, apró, fehér zselatinkapszulát. Sem az apja, sem
pedig más nem vette észre, ahogy véletlenül kipottyant az összepréselt
gyógyszeres dobozból. A kapszula teljesen ártalmatlannak festett, de nem
felejtette el, amit apja mondott a hatásáról, ha pedig igen, elég lett volna
csak ránéznie az alvó Sashára. Egyszerre óriási félelem kerítette hatalmába.
De nem volt más választása. Az is előfordulhatott, hogy sosem ébred fel az
öt− vagy talán többórás alvásból..., vagy esetleg az egyetlen lesz, aki
felébred.
Mielőtt még esze észhez térítette volna, gyorsan lenyelte a pirulát, felült
Sasha mellé az ágy szélére, majd cipőstül fellendítette lábát az ágyra.
És várt.
Apja elmondása szerint valami borzasztó drámainak kellett volna történnie.
Csupán egy ideges csiklandozást érzett a hasa tájékán, ami valószínűleg az
idegesség miatt lehetett, és biztosan nem volt több puszta képzelődésnél.
Már-már csalódottan érezte magát.
Akármire is számított, fel sem ért a tudatát érő, figyelmeztetés nélküli és
szabályosan szétzúzó kalapácsütéssel.

A kolosszus hangtalanul lebegett az óceán örök érvényű sötétjében, amely

minden elem közül a legfélelmetesebb volt számára. Meg fogja ölni
− nemsokára, hiszen a néma, sárkányszerű szörny egy olyan néphez
tartozott, melynek élettartama úgy viszonyult az emberekéhez, mint egy
ezeréves fáé egy pillangó egyetlen szárnycsapásához −, de csak valamikor.
Érezte, ahogy a méreg minden egyes lassú szívverésével áteszi magát rágós
bőrén, és a kegyetlen nap fénye, amely elől a tengermélység örök
éjszakájába menekült, előbb-utóbb itt is eléri. Tovább menekült, egyre
mélyebbre és mélyebbre a kegyetlen fény elől, mivel e világ óceánjai sokkal
mélyebbek voltak, mint amilyen világban ő született, és amelyre már alig
emlékezett. De akármilyen mélyek is voltak, volt fenekük, és ő tudta, hogy a
fény követni fogja. Talán csak egymillió − ami még neki is
örökkévalóságnak számított − vagy talán két-három millió év múlva, de
egyszer eléri, és elpusztítja.
Egy olyan lénynek, aki számára ismeretlen a halál fogalma, igencsak keserű
volt e felismerés. Még annál is keserűbb, miszerint ő fajtájának utolsó
tagja... noha valójában ő lett volna az első.
A gondolat végképp elszomorította, de ugyanakkor fel is dühítette, ezért
elhagyva a sötétség védelmező terét, felszökött hát a fény birodalmába
valami olyasmit keresve, amin levezetheti mérgét.
Nem kellett sokáig várnia, hiszen hamar felkeltette e fiatal világ
rablónépének figyelmét. Veszélyes bestiák voltak, valódi óriások,
szörnyűséges természetes fegyverekkel, illetve elpusztíthatatlan
páncéllemezekkel. Némelyik közülük igazán meggyőzőnek és rettentőnek
tűnt, közülük nem kevesen még a sárkányszerű szörnyeknél is jóval
hatalmasabbak voltak, és nagyobb testerővel rendelkeztek.
Csakhogy a nagyság nem minden. A bestia irdatlan csápja szinte egyszerre
ragadta el az első öt vagy tíz támadót, majd azonnal darabokra szaggatta
őket. Őket követték a nagyobb, vadabb és talán elődeiknél intelligensebb
példányok, de rájuk is ugyanaz a vég várt. A tenger színe vörössé változott.
Vérből lett fellegek szűrték meg az éhes nap fényét. A nagyszámú halál és a
hangos sikolyok viszont csak egyre felélénkítették az óriás vérszomját. Dühe
először tombolássá, majd vérszomjjá nőtte ki magát, amely egyre többet és
többet akart. Tombolása felért egy istenével, és egy évtizedig is kitartott, míg
végül semmi sem maradt a tengerben, amit csápjával megkaparinthatott
vagy szétmorzsolhatott volna.
Az öldöklés végén, amikor már egyetlen kioltatlan élet sem maradt, eljött az
égbolton sugárzó kegyetlen nap ideje − most ő volt soron, most neki kellett
meghalnia. Túl soká tartózkodott a felszínen, és tébolyult vérszomja miatt
teljesen megfeledkezett a pestisről, mely áthatolt mesterségesen létrehozott
testének sérülékeny húsán, és belülről darabokra tépte. Immár késő volt.
Bárcsak visszatért volna az óceán fénytelen mélyébe, hogy átvészelje azt a
néhány évezredet − de nem tette.
Ehelyett a szárazföldre és az életre koncentrált. Lenyűgözte a sokasága.
Számtalan életforma létezett, többségük agresszív és vad, némelyikük
alattomos volt, néhányan pedig igazán ígéretesnek tűntek, de valójában
egyikük sem volt megfelelő.
Kudarcot vallott.
A felismerés kegyetlen volt. Kegyetlenebb még az előtte álló halálnál is.
Azért küldték, hogy előkészítse a világot népe visszatérésére, de ebben a
világban fajtája képtelen lenne létezni.
Egy másodperc erejéig azon törte a fejét, hogy a szárazföldön folytatja
tombolását, és kiirt minden rossz és hasznavehetetlen életet, ahogy előtte a
tengerben is. Képes is lett volna rá, és ugyanakkor nem, mert már nem volt
elég idő.
De valami mást még tehetett.
A bolygón történő vándorlások során kiküldött egy lelket a világok közti
hatalmas űrbe, míg rá nem lelt a Nap egy másik és kisebb gyermekére. Ez
megfelelőnek tűnt számára, elég nagy a világ megtisztítására, de nem túl
nagy a végleges elpusztítására. Magához hívta.
A meteor tüzes nyomot égetve a mérgezett atmoszférába, belecsapódott a
tengerbe egy majdnem háromszáz kilométeres krátert hagyva maga után a
tengerfenéken, amit sok millió évvel később egy másik, jelentéktelenebb nép
Mexikói-öbölnek nevezett el. A robbanás ereje nagyobb volt egymillió
atombombáénál, de nemcsak ahhoz volt elég hatalmas, hogy nyomtalanul
eltüntesse az istenszerű lény testét, hanem hogy elpusztítsa a bolygón lévő
élet kilencven százalékát.
5

A változatosság kedvéért Ben ismét Van Staaten műtőasztalán tért magához.

Mellette családja aggódva figyelte a jobb karjából kiálló injekciós tűt,
amelyből hígítatlan kénsav csörgedezett ereibe.
Pontosabban szólva nem is a műtőasztalon, hanem még mindig a hatalmas
mennyezetes ágyon feküdt, amelyen korábban álomba merült. A tű pedig,
amit a doktornő éppen kihúzott a vénájából, természetesen nem kénsavat
tartalmazott, még ha ő úgy is érezte.
Sőt nagyon pontosan véve nem is az egész családja állt körülötte, hanem
csak az apja, aki nem is igazán aggódva nézett le rá, hanem inkább kissé
megkönnyebbülve, valamint nagyon-nagyon dühösen.
− Lassan már azon gondolkodom, hogy tényleg az én fiam vagy-e − mondta,
mielőtt még Ben teljesen kinyithatta volna a szemét. − Tudod, elég
nehezemre esik elhinni, hogy egy komplett idiótát nemzettem.
− Igen, köszi. Én is örülök, hogy látlak − motyogta Ben, aki még mindig
enyhén kótyagosnak érezte magát. Ráadásul őrülten fájt a feje.
Apja mintha veszített volna humorérzékéből, mert mostanra már csak egy
hajszál választotta el az ordibálástól.
− Te teljesen megőrültél? Hallottad egyáltalán, amit mondtam? Tudod mi
történhetett volna veled, a fenébe is! Vagy esetleg mi történt veled?!
− Nem − morogta Ben. Valahogy lepergett róla apja dühe, de amikor
megpróbált felülni, egyre erősebben sajgott a feje és szédülni is kezdett.
Ennek ellenére nagy nehezen jobbra fordult, majd nem különösebben
meglepve, de mélyen csalódva tapasztalta, hogy Sasha már nem volt
mellette.
− Hol van Sasha? − kérdezte.
− Elküldtük, miután magához tért − válaszolta Van Staaten. − Úgy két órája.
− Két órája? − ismételte Ben értetlenül. − Meddig... voltam...?
− Örülj, hogy egyáltalán felébredtél! Te jó ég, azt hittem, érthetően
elmondtam, mire képes ez a förtelem! Mégis, mit akartál? Megölni magad?
− De hát nem is történt semmi − védekezett Ben nagy nehezen. Megpróbálta
bebeszélni magának, hogy apja csupán félelemből ingerült ennyire, amiben
valószínűleg volt is némi igazság..., de valóban nagyon dühösnek hangzott.
− Úgy értem, elvégre felébredtem vagy nem?
− Hallottál már a mellékhatásokról, te nagyokos, vagy esetleg az
utóhatásokról?
− Egyetlenegy tablettától? − kérdezte Ben, és vadul rázta a fejét, ezt azonban
rögtön meg is bánta, mivel úgy belehasított a fájdalom, hogy azt hitte,
felrobban. − Rendben, egy kicsit fáj a fejem − vallotta be összeszorított
fogakkal.
− Ó, az nem attól van − mondta Van Staaten vidáman. − Hanem attól a
szertől, amit azért kaptál, hogy felébredj. De ne izgulj − kacsintott egyet −,
pár óra múlva már nem is emlékszel rá. Legrosszabb esetben kicsit
rosszabbodik még.
− Na, szuper! − morgolódott Ben, majd megpróbálta még egyszer lelendíteni
lábát az ágyról, és ezúttal sikerült is neki anélkül, hogy feje atomfelhőbe
oszlott volna. − Hogy van Sasha? − kérdezte szorongva.
− Egészen biztosan jobban, mint te − válaszolta az apja. − A fenébe − mire
volt jó ez? Felfogtad egyáltalán, mekkora veszélybe sodortad magad? És
miért? De nehogy azt mondd, hogy így akartál kapcsolatba kerülni a
lánnyal!
− Pedig valahogy meg kellett próbálnom − válaszolta Ben halkan.
− Azzal, hogy beveszel egy olyan szert, amiről érthetően elmagyaráztam,
hogy semmi másra sem jó, mint hogy lelassítsa a tudatalattidat, és
gondoskodjon arról, hogy ne álmodj többet?! − az utolsó szavakat már
majdnem üvöltötte.
− Fontos volt − mondta Ben zavartan.
− Tényleg? És miért?
− Azt nem tudom. Én..., én... úgy éreztem.
− Úgy érezted, aha. És ezért képes vagy kockáztatni az életedet − vagy
legalábbis az egészségedet? Azt hittem, sokkal okosabb vagy!
− De mégis mi történne? Csak egy altatószer volt.
− Mi történne? − Apja lekicsinylőn ciccegett. − Egyensúlyzavar, a
vérkeringés összeomlása, szívinfarktus, szélütés... válaszd ki, amelyik a
legjobban tetszik.
Ben keserű érzést érzett a szájában.
− De hiszen te magad mondtad, hogy klinikákon is használják a szert, és...
− Orvosi felügyelet és szigorúan ellenőrzött feltételek mellett − vágott közbe
az édesapja.
− Most már elég − mondta Van Staaten. − Hagyd békén a fiút, Robert. Már
így is eléggé megijesztetted. Azt hiszem, most már megértette.
Ben egy (óvatos) hálás pillantást vetett rá, de a doktornő sem látszott
kevésbé idegesnek, mint apja.
− Úgy tűnik, szerencséd volt. Valószínűleg egy kis látászavarral megúszod
az egészet.
− Fejfájással − helyesbített Ben. − Sőt megafejfájással, hogy pontosan
fogalmazzak. − Igaz is volt. Időközben már könnyeket csalt szemébe a
dübörgő kalapálás, Van Staaten nem viccelt: a fájdalom valóban kezdett
súlyosbodni,
− De az apádnak igaza van. Elég nagy hülyeséget csináltál. Mindenesetre
nagyon könnyelmű voltál.
Inkább mindkettő, gondolta Ben letörten. Csakhogy már régen
megbűnhődött érte, hiszen minden egyes pulzus szinte péppé zúzta agyát.
− Legalább működött? − kérdezte a nő.
− Nem.
− Hát nagyon meglepett volna, ha igen − szólt az apja, mire Ben így
folytatta.
− Úgy értem, nem láttam Sashát, de álmodni álmodtam. Tudta, hogy nem túl
okos dolog, de apját látva nem bírta ki, hogy ne tegye hozzá. − Annyira azért
nem működik jól a te kis csodaszered.
Nem, ez tényleg nem volt túl okos dolog tőle. Apja arcában vihar
készülődött, mely könnyedén a sarokba söpörte volna az odakint tomboló
sarki vihart is. Van Staaten gyorsan megkérdezte.
− Miről álmodtál?
Ben majdnem teljesen ösztönszerűen válaszolt, majd fejfájása ellenére
átfutott az agyán, milyen badarságnak is tűnne a történet, ráadásul semmi
köze sem volt Sashához.
− Csak mindenféle ökörséget. Hol van Sasha? Látni akarom.
− Ez ebben a pillanatban talán nem a legjobb ötlet − mondta az apja.
− Miért? Mi van vele? − Ben ijedten felegyenesedett, mire feje egy hatalmas
bronzharanggá változott, melyet legalább tízezer kegyetlen kis törpe
csapkodott az acélkalapácsával.
− Semmi. De attól félek, a nagyapja nem lenne oda az örömtől, ha meglátna.
Miért nem lepte ez meg Bent?
− De az előbb még tökkedves volt velem.
− Az előbb − felelte az apja − még azt hitte, hogy vigyázni fogsz az
unokájára. Nem ujjongott örömében, amikor kiterülve és félig kómában
meglátott az ágyán.
− Ez azért túlzás! − tiltakozott Ben, persze felettébb óvatosan és anélkül,
hogy pár centimétert is megmozdította volna a fejét.
− Tudom, de Ramanov sajnos másképp látja a dolgokat. Ismered. Elég nehéz
lesz meggyőzni az ellenkezőjéről.
Ebben aztán végképp igaza volt, gondolta magában Ben letörve. Még
egyszer bevillant agyába az álma, majd elfordítva a fejét kinyújtotta a kezét
a takaróért.
− Talán ezt keresed? − kérdezte az apja.
Ben hatalmasra nyitotta a szemét, amikor meglátta apja kezében a tejszerű
kristályt.
− Ezt tartottad a kezedben, amikor Ramanov riadóztatott minket. Már azt
hittem, el kell törjem az ujjaidat, olyan erősen szorítottad. Nagyon fontos
lehet a számodra.
− Ez egy...
− Tudom, mi ez. Ramanov elmondta nekünk.
De minden bizonnyal nem mindent, gondolta Ben. Hogyan is? Ramanov és
a többiek csak egy egyszerű, bár elképesztően nagy gyémántnak tartja, de ő
tudta az igazat. Már attól is ideges lett, ha ránézett. Ennek ellenére
kinyújtotta a kezét.
− Visszakaphatnám?
Ben véleménye szerint Robert kissé túl sokat hezitált, de aztán megvonta a
vállát, és átadta neki a gyémántot. Ben az öklébe zárva koncentrálni kezdett.
A legelső pillanatban semmit sem érzett, de aztán... még mindig ott volt. A
sima és kemény felszín alatti néma suttogás, a mozgás és hullámzás, valami
ki akart szabadulni...
Gyorsan eltette a követ, és csak utána nyitotta ki a szemét. Apja és Van
Staaten tekintetét nézve mindkettőjük számára világos volt, hogy számára a
kő nem csak egy értékes gyémántot jelent.
− Beszéltetek már Harryvel róla? − kérdezte.
− Még nem, de...
− Akkor légyszi ne tegyétek − vágta rá Ben hevesen. − Legalább egy ideig
ne. Én..., én még akarok valamit kérdezni tőle.
− Akkor bizony sietned kell − mondta Van Staaten. − Ha jól tudom, éppen
most találkozik az édesanyáddal a központban.
− Minek? − kérdezte Ben riadtan.
− Fogalmam sincs. Azt hiszem, az a zsoldosnő, az a...
− Tahia − segítette ki Ben.
− Tahia − szólt Van Staaten összeráncolt homlokkal. − Micsoda furcsa név...
senkit sem hívnak Tahiának. Valószínűleg ő maga választotta. Manapság
szokás, hogy a fiatalok egyszerűen átnevezik magukat. Minél őrültebben
hangzik, annál jobb.
Elvégre nem mindenkinek lehet olyan szerencséje, hogy egy ilyen egyedi
nevet kap, mint a Heidi, gondolta Ben gúnyosan.
− És mi van vele?
− Nem tudom, de úgy tűnik, mintha valami számítógépes szakember lenne,
vagy legalábbis úgy csinál. Állítólag felfedezett valamit a gépben, amit most
hatalmas felhajtással akar prezentálni Ramanovnak.
− Mikor? − kérdezte rémülten Ben.
Van Staaten az órájára pillantott.
− Most.
Fejfájás ide vagy oda − Ben egy ugrással felpattant, majd mielőtt még Van
Staaten vagy az apja tehetett volna valamit, kirobogott a szobából. Az
ajtóban aztán mégis megtorpanva megnyomta Ramanov pici piros gombját.
− Professzor! Ramanov professzor! Itt Ben beszél! Bármit is készül tenni,
kérem, várjon meg! Egy perc múlva önnél vagyok!

Képtelen lett volna a megígért percben odaérni, habár a központig tartó út

alig három tucat lépésébe került volna, de még a felénél sem tartott, amikor
fejébe úgy belehasított valami, hogy először rosszul lett, majd minden
elsötétült a szeme előtt. Kénytelen volt a falnak támaszkodni, nehogy
összeessen.
Mindenesetre sikerült annyira összeszednie magát, hogy ne hányja le magát,
de ehhez percekig reszketve állt egy helyben. Förtelmes és keserű epe gyűlt
össze a nyelve alatt, és minél gyorsabban igyekezett lenyelni, annál
gyorsabban jött az utánpótlás. Arra várt, hátha elmúlik a homloka mögött
lévő elviselhetetlen kalapálás.
Hiába, csak nem múlt el, de mindenesetre az abszolút elviselhetetlen mérték
elviselhetetlen mértékké változott, így lassan és óvatosan megpróbálta
kinyitni a szemét. A fény késként fúródott a szemébe, térde pedig úgy
remegett, hogy azt hitte, képtelen folytatni az utat. Miféle ördögi kotyvalékot
adott be neki Van Staaten?
Egyedül volt. Mintha lépéseket hallott volna, majd úgy érezte, mintha valaki
megállt volna mellette. Úgy látszik, az illető nem érezte szükségét annak,
hogy megkérdezze a falnak támaszkodó krétafehér fiatalembertől, hogy nem
szorul-e segítségre. Valóban kedves kis társaságot gyűjtött maga köré ez a
Ramanov.
A gondolatot kioldó düh azonban nagyon is segítségére sietve végleg
visszaszorította a rosszullét érzetét. Fejfájása is kezdett csökkenni, majd
óvatosan tovább botorkálva elhatározta, hogy a jövőben jobban megfogadja
Van Staaten − vagy legyen az bármelyik orvos a világon − tanácsát.
Feltéve, ha még egyszer találkozik a szürke műanyag rémálmon kívül lévő
világgal.
Úgy nyolc-kilencszáz százalékos késéssel meg is érkezett a központi
számítógépterembe, nagy nehezen sikerült kinyitnia a legalább egy tonna
súlyúnak tűnő ajtót, majd ügyetlenül bebotladozott rajta. Odabent a fény
jóval erősebb volt, mint a folyosón, ezért először csak néhány elmosódott
alakot látott.
− Hello, Ben! − szólalt meg egy gúnyos hang. − Pontos vagy, mint mindig,
látom.
Egy másodperc múlva beazonosította Tahia hangját, majd megpróbált a
hang irányába hunyorogni. Tahia széles vigyora még félelmetesebbé tette a
látványt.
− Minden rendben?
− Hát persze, nem látszik? − tette hozzá egy másik hang. − Majd kicsattan az
egészségtől!
Gyors léptek közeledtek felé, de csak akkor ismerte fel édesanyját, amikor
már egészen közel volt hozzá. Odavezette az asztal melletti szabad székhez.
Normális esetben Ben utálta az efféle anyáskodó viselkedést, de most
roppant hálás volt érte. Mi történik vele? Fejfájása időközben viszonylag
elviselhetővé vált, de most meg minden valahogy forogni kezdett vele,
miközben anyja arca úgy festett, mintha egy ferde tükrön keresztül nézte
volna.
− Mi van veled? − kérdezte Jennifer egyértelműen aggódva, ugyanakkor
szigorúan is.
Ben inkább nem vonta meg a vállát, ahogy eredetileg tervezte. Egyrészt,
mert az valószínűleg végleg lerobbantotta volna a fejét, másrészt pedig
bizonyára anyja sem szokta értékelni az efféle reakciót..., most pedig igazán
nem volt szüksége arra, hogy valaki ordítozzon vele.
− Nem tudom. A fejem... Van Staaten beadott...
− Van Staaten − forgatta anyja a szemét. − Hát persze, ki más! Majd
megmondom ennek a lódoktornak...
− Elég − szakította félbe Ben. − Nem az ő hibája. Úgy értem...
figyelmeztetett arra, hogy ne tegyek hirtelen mozdulatokat, de én nem
hallgattam rá.
Ez persze nemigen felelt meg az igazságnak, de mindenesetre kissé csitította
anyja Van Staaten iránt táplált dühét, amit Ben amúgy nem igazán értett.
Édesanyja még a múltkor (na, jó, pontosabban véve jóval régebben) egész
kedves hangon beszélt Van Staatenről. Sőt mindketten a keresztnevükön
szólították egymást, ami anyjánál nem kis bizalmat jelent. Valami
történhetett köztük. Feltehetőleg valami komoly.
De ez egészen biztos nem a megfelelő időpont volt ennek megvitatására.
Nem is lett volna rá lehetősége, hiszen abban a pillanatban felcsendült
mögötte Van Staaten mézesmázos hangja.
− És mégis mit akar megmondani ennek a lódoktornak, kedvesem?
Anyja olyan gyorsan megfordult, mintha egy pók csípte volna meg,
miközben Ben is óvatosan az ajtó felé fordította a fejét. Van Staaten és
édesapja az ajtóban álltak egymás mellett, és Bennek elég volt egy pillantás,
hogy még ebben a nyomorult állapotában is felfogja, mi volt édesanyjával.
Sőt tulajdonképpen inkább apjával volt valami, gondolta ijedten. Egy fél
lépéssel Van Staaten mellett állt, egymáshoz sem értek, de mégis volt valami
bizalmas apja és a belga doktornő között, ráadásul Robert egyértelműen úgy
festett, mintha rajtakapták volna valamin.
− Mit adott be neki? − förmedt rá Jennifer Van Staatenre. − Elment az esze,
hogy ilyen állapotban magára hagyta?
− Mit adtam be? − Van Staaten őszintén meglepettnek tűnt. Gyors léptekkel
közelebb jött, Ben apja pedig követte a példáját. − Semmit. Csak egy
ártalmatlan erősítőt, hogy a vérkeringése... − hirtelen félbeszakította magát,
hogy közelebbről is megvizsgálhassa a fiú arcát, majd elég rémült arcot
vágott. Feltehetőleg pont úgy nézett ki, ahogy érezte magát. − Esküszöm
magának, ez csak egy...
− Semmi vész − szólt Ben halkan. − Már jobban érzem magam. Egyébként
is az én hibám volt. Valószínűleg kicsit túl sokat vártam magamtól.
Ez azonban sem édesanyját, sem Van Staatent nem nyugtatta meg
különösebben, ráadásul a köztük lévő feszültség úgy tűnt, egyre nőtt. Ben
szinte hallani vélte a sistergést, és már azon sem lepődött volna meg, ha apró
kék villámokat látott volna közöttük cikázni.
− Szóljanak nyugodtan, ha hozhatom a párbajhoz való pisztolyokat,
hölgyeim! − törte meg Harry az agresszív csöndet. − Egyébiránt roppant
kedves lenne, ha folytathatnánk, amit elkezdtünk. Már így is elég sok időt
veszítettünk, nekem pedig sokkal fontosabb dolgom is akad, mint a maguk
hisztijében gyönyörködni.
Van Staaten és Ben édesanyja egyszerre fordultak meg, és láthatóan immár
Harryre irányították mérgüket, Ben egyből értette, hogy pontosan ez volt
szavainak célja.
Van Staaten hirtelen felnevetett, és ezzel meg is tört az átok. A fiú anyja
azonban nem nevetett, sőt − ami még rosszabb − úgy érezte, hogy már nem
is tudott.
Harry közelebb lépett hozzá, miközben Tahia továbbra is keresztbe vetett
karral támasztotta a falat a bekapcsolt számítógép mellett. A szobában lévő
utolsó ember − Ramanov − nem mozdult, Ben pedig el is határozta, hogy
igyekszik nem ránézni. Egészen biztos volt abban, hogy nemigen nyeri majd
el tetszését az arckifejezése.
Állj! A szobában lévő utolsó ember nem teljesen stimmelt. Valaki volt ott
még, méghozzá Sasha, aki abszolút mozdulatlanul és a semmibe bámulva
ücsörgött a nagyapja melletti széken. Ramanov kissé eltakarta, de Ben akkor
sem értette, miért nem vette észre rögtön. Pont őt nem!
− Mi van veled? − kérdezte Harry egyenesen.
− Semmi − állította Ben. − Ahogy mondtam: túl sokat vártam magamtól.
Lehet, hogy öregszem.
Harry komoly maradt.
− Talán szenilis. Az apád mesélte, mit tettél. Nem mondom, elég könnyelmű
dolog volt. Azt hittem, okosabb vagy.
Erre nem válaszolhatott anélkül, hogy ne csináljon magából hülyét, mégis
megtette.
− Fontos volt! Beszélnem kellett Sashával!
Harry elvigyorodott.
− Hát akkor tedd meg − mondta gúnyosan, és Sashára mutatott. − Rajta.
Ben Harryre dühös, a lányra pedig már-már könyörgő pillantást vetett, de
egyikük sem reagált rá. A férfi immár komoly hangon így folytatta.
− Éppen kapóra jön, hogy itt vagy. Mutatni szeretnénk valamit. Főleg neked.
− Nekem? Miért?
− Mert nem vagy éppen ártatlan benne − válaszolta Tahia a terem másik
végéből. − Pontosabban szólva neked köszönhetjük.
− Aha − mondta Ben. Már megint az a rossz érzés kerülgette. Tahia
felnevetett, majd karját leeresztve boldogan magyarázni kezdett.
− Ráébresztettél egy remek ötletre! Pontosabban Sasha és te.
Ben most már semmit sem értett, de a zsoldosnő szemében lévő huncut
vigyorból ítélve nem is kellett volna. Láthatóan élvezte a pillanatot, majd
csak akkor folytatta, mikor rájött, hogy nem csak a fiú idegein táncol.
− JVC − emlékszel?
Még szép, hogy emlékezett. Bólintott.
− És ezek a betűk nem mondanak neked semmit? − kíváncsiskodott Tahia.
− Nem − már eleget törte a fejét ezen a rejtélyes üzeneten, mégsem jutott
semmire. Hacsak...
− Van egy ilyen céglogó − szólt megvonva a vállát. − Sztereó-berendezések,
mp3-as lejátszók és így tovább, de...
− És videokamerák − szakította félbe Tahia. − Pontosan. − Igencsak
elégedettnek tűnt. Majd még elégedettebbnek tűnt, amikor kabátzsebéből
előhúzott egy ezüstszínű, cigarettadoboz nagyságú valamit. Felnyitotta, majd
miután Ben meglátta az LCD-kijelzőjét, akkor jött rá, hogy egy digitális
videokameráról van szó.
− JVC. Sasha ezt akarta közölni velünk.
− Hogy van magának egy videokamerája? − kérdezte Ramanov csípősen.
− Nem nekem − felelte Tahia. − Sonjáé volt. A barátunké, aki lent a
barlangban... tűnt el.
− És? − kérdezte Ramanov.
Ben Sashára kapta a fejét. Nem volt biztos benne, de úgy látta, mintha Sasha
érdeklődést mutatott volna a Tahiánál lévő kamera iránt. De az érdeklődés
hamar kialudt a szemében.
− Lent a barlangban találtam − magyarázta Harry. − A hátizsákjában volt. Ez
volt minden, amit Gerdből vagy belőle még láttam.
− Ez rettenetes − mondta Ramanov −, és borzasztóan sajnálom, ami történt
velük. De minek meséli ezt nekünk?
− Azért, mert a kamera valószínűleg végig felvett mindent − szólt Tahia.
− A nagy izgalom közben teljesen elfelejtettük, de miután meghallottam
Sasha üzenetét, megint eszembe jutott..., sajnos nem rögtön.
− Sasha üzenete! − hördült fel Ramanov. − Szóval tényleg elhiszik ezt a
badarságot? Telepatikus üzenet egy mp3-as lejátszón?
− Energia, professzor − mondta a zsoldosnő nyugodtan. − Egy kicsit
kiokosítottam magam, és beszéltem a kolléganőjével. Egy átlagos alfa-
hullám energiája valóban elég lenne ahhoz, hogy egy ilyen készülék fogadja.
Feltéve, ha az ember talál egy olyan utat, amellyel elektromágneses jelekké
változtathatja az agyhullámokat, méghozzá olyanokká, amiket az efféle
készülék képes fogadni.
Ramanov elítélő hangot hallatott.
− Mondja, melyik úgynevezett kollégámmal beszélt?
− Azt bizony nem árulom el − válaszolta Tahia vigyorogva. − A végén még
falhoz állítja szegény párát.
− Dehogyis. Legfeljebb megkorbácsoltatnám. Most pedig ne feszítse tovább
a húrt, és mutassa meg, mit rögzített a kamera. Elvégre ezért rángatott ide
minket, nem igaz?
Tahia kicsit kizökkent a szerepéből. Mindenesetre csak egy percig, majd
lehajolva a hátára lendített egy enyhén megviselt hátizsákot. Ugyanazzal a
mozdulattal felerősítette a videokamerát az övére, amitől az objektív egy
kíváncsi elektromos szemként kukucskált jobb válla fölött.
− Ezt mindig így csináljuk. Ennek segítségével nyugodtan végignézhetjük és
kiértékelhetjük a bevetésünket.
− Felettébb érdekes − csipkelődött Ramanov.
Tahia kissé sértettnek tűnve levette válláról a hátizsákot, és összekötötte a
kamerát a monitor egyik USB kábelével. Nem kapcsolta ugyan be, hanem
kinyújtotta a kezét a billentyűzet felé, megnyomott egy gombot, majd a
képernyőn lévő, már jól ismert hózivatar teret engedett egy Ben számára
igen ismerős képnek. Az a szoba volt, amiben a kövér, napszemüveges
nőhöz hasonló jégszörnyeteget fogták el. Ben először azt hitte, ugyanarról a
felvételről van szó, mivel a szörnyű alak még mindig változatlanul merev
testtartásban ácsorgott ott, majd feltűntek neki az apró eltérések: a
nevetséges napszemüveg immár teljesen másképp festett, szélei és vonalai
finomabbá váltak, az egész mintha kerekebbnek és összességében kissé
aszimmetrikusabbnak tűnt volna. Másképpen kifejezve: olvadni kezdett. Ha
jobban megnézték, ez nemcsak a szemüvegre vonatkozott, hanem az egész
bizarr alakra. Ezek szerint Ramanov nem tett eleget Harry kérésének, hogy
azokban a szobákban letekerje a fűtést.
− Rendben, és most figyeljenek egészen pontosan oda − szólt Tahia, mielőtt
még Ramanov megszabadulhatott volna egy másik csípős megjegyzésétől.
− Csak néhány kép. Majdnem egy órámba telt, mire egyáltalán felfedeztem
őket.
Ezzel megnyomott egy gombot a videokamerán, mire a felvétel árnyékok és
vadul ugráló fények képére változott. Ben csak most ébredt rá, hogy ez a
felvétel az eltűnt zsoldosnő vállán lévő kamerával készült futás közben. A
kép olyan vadul ugrált és rángatózott, hogy már a látványától is elszédült az
ember. Az állomás alatt lévő hatalmas barlang tárult eléjük, de már nem volt
olyan elhagyatott és − feltehetőleg − békés, mint néhány nappal ezelőtt,
amikor maga is ott járt. A kamera a képekhez illő hangokat is tolmácsolta,
de Tahia elég tapintatos volt ahhoz, hogy lehalkítsa. Ennek ellenére jól
hallották a zsoldosnő dübörgő lépteit és ziháló légzését, majd lövéseket és
egy géppisztoly csattogását is. Hirtelen megjelent egy hatalmas és fehér arc
a képernyőn, majd a nem sokkal később megszólaló automata fegyvernek
köszönhetően több millió szilánkra tört.
− Most − mondta Tahia. − Figyelmesen nézzék meg!
Ben ezt tette, de nem látott mást, mint egy gyors és fehér villanást − talán
alakokat? −, mely sajnos túl hamar elillant.
− Mi volt ez? − kérdezte Van Staaten riadtan.
Tahia már majdnem hálás pillantást vetett rá, amiért legalább ő észrevett
valamit. Megbirizgálta a kamerát, mire a felvétel visszatekeredett és
kimerevedett.
Ezúttal már nem csak Ben hallatott rémült sóhajt.
Jégszörnyetegek voltak. Egy tucat, ha nem száz arc nélküli lény, amelyek a
Princesst is megtámadva a déli-sarki jégtakarón keresztül kergették ide őket
− de nem csupán őket.
Közöttük emberi alakok mozgolódtak. Legtöbbjük valószínűleg akarat
nélkül botladozott a barlang fekete kövén, némelyiküket pedig förtelmes
őrük terelte vagy éppenséggel rángatta magával.
− Mit... jelentsen ez? − motyogta Ramanov dadogva. Válasz helyett Tahia a
kamerához nyúlt, és ráközelített az egyik képrészletre. A minőség ettől kicsit
romlott, de még mindig felismerhetővé vált a kép közepén álló személy.
Egy zömök, inkább kövérkés nő volt, szétszaggatott és reménytelenül
koszos, egykor igencsak drágán vásárolt kabátban és napszemüvegben.
− Meghibbantam? − motyogta Van Staaten.
− Bárcsak úgy lenne − szólt Tahia borúsan. − Felismerik, ugye?
Van Staaten nem válaszolt, de helyette Ben anyja igen.
− Ezek a Princess utasai.
− És a legénység − fűzte hozzá Harry. − Menj csak előre két képet.
Tahia engedelmeskedett, mire a monitoron megjelent egy sötét hajú, kopott
egyenruhát viselő férfi.
− Ezt is ismerjük − mondta Harry.
Igaza volt. Mindannyian látták már ezt az arcot egyszer, pontosabban szólva
a tejszerű jégből készült változatát, mely az állomás fölött lévő letarolt
csatatér közepén hevert. Ben saját kezével segített elásni.
− A Princessen lévő... emberek? − ismételte meg Ramanov dadogva. Ben
szerint inkább zavartnak hangzott, mint ijedtnek. − De... minek... úgy értem:
miért teszik ezt?
− Várjon, professzor − szólt Harry. − Van még jobb. Tahia!
A zsoldosnő megint pötyögni kezdett a számítógép billentyűzetén, majd a
monitoron megjelent egy mindannyiuk számára ismerős kép: zöld
szörnyetegek a viharban, melyek épp az állomás hátoldalán próbálnak
bejutni. Mindenesetre a kép sokkal jobb minőségű volt, ezért Ben azon törte
a fejét, hogy vajon ugyanarról volt-e szó.
− Tahiának nem kis idejébe került így rendbe hozni a képet − magyarázta
Harry majdnem csevegő hangnemben −, de szerintem megérte, nem igaz?
Felismernek valakit rajta?
− Ez hihetetlen! − mondta Ramanov. − Hiszen a férfi halott. Megtaláltuk a
maradványait. Még a kezemben is tartottam.
Pontosan erre gondolt Ben is. Ráadásul néhány másodperce ugyanazt az
arcot látta egy másik felvételen, amely jó két nappal is régebbi volt, mint
ezek a képek − darabokra törve. Mégpedig a Princess utaskísérője volt.
− Az csak egy másolat volt − szólt Harry. − És ezek szerint csak egy a sok
másolat közül − de most meg ne kérdezzék, hogyan lehetséges ez. Nekem
ugyanis halványlila gőzöm sincs!
− De van értelme − mondta Van Staaten. Mindenki felé kapta a fejét. − Idáig
igencsak bugyuták voltak ezek a lények. Veszélyesek, de bugyuták. Ez most
megváltozott, amióta ez a... második generáció is felbukkant.
− Második generáció? − ismételte meg Jennifer Berger kétkedve. − Hogy
érti ezt?
− Ugyan, csak egy ötlet volt − védekezett Van Staaten.
− Hát igen, és még milyen!
− Elvégre sokkal veszélyesebbek lettek, mióta léteznek ezek az...
emberszerű lények is − szólt Harry.
− Na, igen, mivel most már jobb mintával rendelkeznek a másolatok
számára − mondta Ben édesanyja gúnyosan. Legalábbis gúnyosnak szánta,
csakhogy senki sem nevetett, ráadásul nem csak Ben nézett rá zavartan. Nem
is olyan rég még anyja is egy egészen hasonló teória mellett érvelt. Talán
csak azért nem tetszett neki, mert Van Staaten mondta, de ezt még ő sem
hitte el. Lehet, hogy édesanyja dühös a doktornőre, sőt valószínűleg joggal
féltékeny, de mindenekelőtt tudós volt, akit egy ilyen szituációban csakis a
tények érdekeltek.
− Szerintem logikusnak hangzik − mondta Harry. − Ezek a bestiák jóval
veszélyesebbek, mint amikor először találkoztunk velük.
− Mert talán okosodtak azóta?
− Nem. Csak azok, akik vezérlik őket. − Nagyot sóhajtott. − Mindenesetre
ez nem változtat azon, hogy újra le kell mennünk oda.
Két-három másodpercig síri csend uralkodott a teremben.
− Minek? − kérdezte Ramanov végül.
− Ezt pont maga kérdezi? − vakkantott oda Harry. − Hiszen maga is látta!
Az emberek még életben vannak. Netán hagyjuk ott őket?
Ramanov egy pillanatra komolyan elgondolkodott, majd megrázta a fejét.
− Talán azok voltak a felvétel idején. De ez már több mint két napja történt.
Azóta már mind megfagytak.
− Talán − felelte Harry. − Talán nem. Nem nézte meg figyelmesen, igaz?
Tahia utasítás nélkül megnyomott egy gombot, mire a monitoron megint a
Princess fogva tartott utasai és legénysége vált láthatóvá, akiket éppen
förtelmes és fehér alakok tereltek át a barlangon.
− Semmi sem tűnik fel magának, professzor?
Bár Ramanov megtette neki azt a szívességet, hogy jobban megnézte a
képet, de megint csak megrázta a fejét.
− Nézze csak meg jobban az embereket, professzor! Az a nő ott hátul − csak
farmerben és pólóban van. Vagy az a fiatal férfi mellette. Egy pulóver és egy
kopott cipőszerűség van rajta. Még ha a barlangban melegebb is van, mint
odakint − és pedig nem így van, amint azt mindannyian tudjuk −, ezeknek az
emberek akkor sem szabadnia életben lenniük.
− Pontosan ezt próbálom megértetni magával.
− Harry azt akarja mondani − avatkozott közbe Van Staaten −, hogy élve
elvileg meg sem érkezhettek oda, professzor. Még a sarki zivatar nélkül sem
lettek volna képesek három kilométert megtenni a jégen. Főleg nem mínusz
harminc fokban, ráadásul megfelelő öltözet nélkül.
− Akkor hogy lehetséges ez? − kérdezte Ramanov.
− Elvileg sehogy. − Van Staaten hangja kissé szomorúnak tűnt. Főleg
amikor hozzátette: − Valaki megvédi őket. Vagy valami.
− Értem − válaszolt komoran Ramanov. − Most már maga is kezdi ezt a
hülyeséget, mi?
− Ez nem hülyeség! − szólt közbe Ben. Ramanov úgy nézett rá, mint aki
még elgondolkodni sem hajlandó a szavain, de Bent ez csöppet sem
érdekelte. − Hiszen maga is pontosan látta az előbb, professzor. Tudja, hogy
valami nincs rendben ezzel a hellyel! Tud Sasha álmairól! Ahogy a lányáéról
is!
Ramanov kissé összerezzent, és most már nem csak Harry mustrálta kérdőn
és összevont szemöldökkel. De az orosz hamar összeszedte magát.
− Badarság! Pontosan tudom, mit mondtam, kisfiam, de biztosan nem arra
céloztam, hogy a jetik utolsó kolóniájának tetején ücsörgünk, ahol bizonyos
hajdani szörnyek támadását kellene kivédenünk!
Bennek elvileg dühösnek kellett volna lennie, de helyette inkább döbbenetet
és talán zavart érzett. Eltekintve tőle és Sashától, Ramanov volt az egyetlen,
aki a legjobban tudta, hogy a Föld ezen picike pontján valami nem stimmelt,
mégis úgy tűnt, hogy valamiért nem akarja elfogadni. Vajon miért nevezte
még mindig badarságnak a már oly sok ártatlan emberéletet követelt
szituációt?
Harry megrázta a fejét.
− Nem tudom, minek kell még megtörténnie ahhoz, hogy végre belássa,
professzor, de számomra pont ez a badarság a legkézenfekvőbb magyarázat,
amit ez idáig hallottam. − Egy gyors gesztussal leintette a válaszolni készülő
Ramanovot. − És ha valóban badarság lenne, érdekel az bárkit is? Később
majd szívesen vitát nyithatunk arról, hogy mégis kivel vagy mivel
harcoltunk. De most egyelőre le kell mennünk oda azokért az emberekért ott.
Ramanov a monitorra meredt.
− Oda le? − ismételte meg, mintha még mindig nem értené pontosan.
− Én sem vágyom túlságosan rá. De odalent akár kétszáz ember is várhatja a
segítségünket.
− Kétszáz ember? Tudatában van annak, hogy még elegendő helyünk sincs
arra, hogy befogadjunk kétszáz menekültet? És hogy az
élelmiszerkészletünk nagy részét már elvesztettük? Nemhogy kétszáz, de
még húsz emberre sem elég.
Ben döbbenten nézett rá − sőt nem csak ő −, mire Harry megkérdezte:
− Maga szerint egyszerűen szolgáltassuk ki őket a lényeknek, professzor?
Csak azért, mert nincs elég helyünk és esetleg kifogyunk a kávéból?
− Kávéból van bőven − válaszolta hűvösen Ramanov. − A többivel akad
némi gondunk. És nem azt mondtam, hogy hagyjuk cserben az embereket.
Én csak próbálok rávilágítani néhány problémára, ennyi az egész.
− Igyekezett kissé érthetőbben fogalmazni. − Abban reménykedik, hogy az
eltűnt barátai még életben vannak, nem igaz? Nos, ezt megértem, de...
− Én még akkor is lemennék oda, ha egészen pontosan tudnám, hogy maga
nincs életben, professzor − vágott közbe Harry. Az ő hangja is hűvös volt,
mint a jég. − De természetesen igaza van. Ez az egyik okom. Amellett, hogy
talán Schulz kapitány, Sasha apja is életben van még.
Ben rémülten kapta a fejét Sashára, de a lány ezekre a szavakra is
ugyanolyan kevésbé reagált, mint az eddigiekre.
Egy kínos és keserves pillanatig mindenki abban reménykedett, hogy majd a
másik megszólal, mire végül Harry megköszörülve a torkát jelt adott
Tahiának a kamera kikapcsolására.
− Lemegyünk oda − mondta még egyszer. − Nem marad más választásunk.
Mindenesetre tudjuk, hogy nem emberekről van szó, ezért nem félünk
használni a fegyvereinket... bármi történjen is. Most pedig bocsássanak meg
nekünk. Még van némi elintéznivalónk az embereimmel.
Ezzel már meg is fordult volna, de Ramanov visszatartotta.
− Egy pillanatra még − mondta, majd ideges pillantást vetve Ben anyjára
hozzáfűzte −, kérem.
Harry tényleg megállt, majd összeráncolt homlokkal nézve a nőre így szólt.
− Igen?
− Van még valami, amiről beszélnünk kellene. Tudom, hogy az időpont nem
éppen megfelelő, de...
− Ó, igazán nem tesz semmit − vágott a szavába Harry. − Nem sietős
annyira lemenni oda.
− Amikor legelőször járt odalent − mondta Ramanov hallhatóan
bizonytalanul, miközben nyelve hegyével szüntelenül ajkát pásztázta, egy
félszeg viselkedés, amit Ben eddig még sohasem figyelt meg nála −, nem
tűnt fel magának valami... különleges?
− Különleges? − ismételte meg Harry. − Mire gondol pontosan?
Tulajdonképpen elég kevés megszokott dolgot láttam..., ahogy maga is,
professzor. Ha jól emlékszem, maga is ott volt.
− Nem arra gondolok. Nem vett észre véletlenül valami...
− Ramanov professzor úgy érti − avatkozott közbe Ben édesanyja kicsit
sietősen, és hasonlóan idegesen, mint az orosz −, hogy van ott egy második
bejárat is. Egy hasadék vagy egy szakadék, vagy valami hasonló.
Ben döbbenten nézte anyját, Harry pedig hirtelen sokkal inkább gyanakvó,
mint zavart arcot vágott. De Jennifer a kikapcsolt monitorra bökve folytatta.
− Ez a sok ember valahogy bejutott oda, és a laboron keresztül pedig
nemigen sétálhattak be anélkül, hogy észrevettük volna.
− Ez igaz − szólt Harry. Az arcán lévő gyanakvás csöppet sem csökkent.
− És?
− Talán okosabb volna egy másik bejáratot keresni. Ha ezek a lények
tényleg olyan intelligensek, ahogy maga véli, akkor feltehetőleg számítanak
arra, hogy jönnek. Netán úgy szeretne járni, mint a barátai?
− Erre már mi is gondoltunk − mondta Harry. − Bizonyára van másik bejárat
is, de ebben a viharban nemigen fogjuk megtalálni. Még ha tudnánk is, hol
van, akkor sem hiszem, hogy eljutnánk odáig.
Egy pillanatig várt, hátha valaki reagálni szeretne, majd megvonva a vállát
másodszorra is indulni készült. Ezúttal senki sem tartotta vissza.
− Bocsássanak meg, de egy óra múlva indulunk, és addig még akad bőven
tennivalónk.
− Ez meg mire volt jó? − dühöngött Ramanov, alig hogy a zsoldosok
elhagyták a termet. − Miért akadályoztál meg abban...?
− Hogy figyelmeztesd? − Ben anyja vadul rázta a fejét. − Csak nem
gondolod komolyan, hogy ez a kamera egész véletlenül épp most került elő?
− Egy apró, már-már gúnyos vigyor jelent meg az arcán. − Valószínűleg
roppant rafináltnak tartja magát, pedig valójában igen könnyen átlátható.
− Mit akarsz ezzel mondani? − Ramanov kissé ijedten, de ugyanakkor
döbbenten nézett.
− Talán gyanút fogott. Mindenesetre feltehetőleg sejti, hogy mi gyanút
fogtunk. Nekünk pedig nem kell feltétlenül ezt bejelentenünk, nem igaz?
Inkább figyeljük meg, hogy mit akar tenni.
− És utána? − kérdezte Ben.
− Honnan tudjam? − válaszolta édesanyja durván, majd gyorsan mosolygott
egyet. − Sajnálom, Ben. Egy kicsit ideges vagyok. Elvégre nem kell minden
napomat egy önkéntes Rambo-jelölttel töltenem, akinél már abban sem
vagyok biztos, hogy nem döf-e hátba a következő pillanatban.
− Most már egy kicsit sok a gyanakvásból, kedvesem − szólt Ben édesapja.
− Úgy gondolod? − válaszolta hűvösen, miközben tekintete végigsuhant Van
Staatenen, majd a sötét monitor felé biccentve így folytatta. − Csak nem
gondolod komolyan, hogy ez a film eredeti volt?
− Miért hamisítaná meg? − kérdezte Van Staaten.
− És főleg mivel? − tudakolta Ben.
− Mert feltétlenül le akar jutni még egyszer a barlangba − felelte a fiú anyja
anélkül, hogy ránézett volna Van Staatenre. − A mivel pedig egyelőre a
legkisebb probléma. Hallottad, hogy mit mesélt a nőről. Ért a
számítógépekhez. Nem hiszem, hogy olyan nagy ördöngösség lenne néhány
életlen képet megmásítani.
Ben hallgatott. Nem tudta mivel megcáfolni anyja gondolatmenetét, de
ugyanakkor nem volt számára meggyőző. Egyszerűen nem volt... értelme.
Ugyanúgy, ahogy másnak sem.
Ahelyett, hogy szólt volna valamit, megkerülve az asztalt odasétált Sashához
és a nagyapjához. Bár Ramanov roppant barátságtalanul nézett rá, mégsem
volt kifogása az ellen, hogy helyet foglaljon Sasha mellett (ha lett volna sem
érdekelte volna Bent). Van Staaten ismét megpróbálta felhívni magára
Jennifer figyelmét.
− Milyen előnye származik Harrynek abból, ha újra lemegy oda?
− Azt nem tudom. Talán csak fel akarják tölteni egy kicsit a pénztárcájukat.
− Ez már tényleg túlzás − mondta Ben apja.
− Igen, biztosan. Bocsánat. De én akkor is így gondolom. Nem bízom a
pasasban.
Ben azt kívánta, inkább ne hallotta volna. Anyja ingerült volt és rosszkedvű
(amire valószínűleg meg is volt az oka), de pillanatnyilag úgy tűnt, hogy már
görcsösen kutat a Harry és csapata iránti érvek után.
És ő?
Talán ő is görcsösen kutatott az olyan érvek után, melyek érte szóltak?
Meglehet. De ő tudta, hogy a magyarázat nem volt olyan egyszerű, ahogy
azt anyja gondolta. Harry és csapata már jóval többször kockáztatta életét
azért, hogy őt és mindenki mást megmentsenek. Egyszerűen nem hitte, hogy
képes lenne mindenki életét kockára tenni a miatt a kis pénz miatt... még
akkor is, ha nem is olyan kis pénz.
Gondolatai összevissza suhantak a fejében, ahogy a szülei és Van Staaten
között lévő beszélgetés is, amire már nem is igazán figyelt. Kezét a zsebébe
csúsztatva előhúzta a gyémántot. Most már nem volt olyan hűvös, mint
azelőtt, és furcsa módon valahogy könnyebbnek is tűnt. Fejfájása szinte
azonnal súlyosbodni kezdett, miután megérintette, ez pedig semmiképpen
sem képzelődés volt.
A tejszerű felszín alatt lévő suttogás és mozgás még mindig nem szűnt meg.
Egy testetlen hang, mely ősrégi történeteket regélt egy tomboló isten életéről
és haláláról, akit azért küldtek, hogy új világot teremtsen, és aki végül
elpusztította azt.
De volt ott még valami más is. Egy emlék. Nem a gyémánt által suttogott
hamis emlék, hanem egy átélt, a saját szemével látott, valami, ami...
− Ben?
Édesanyja hangja nemcsak kiszakította gondolataiból, hanem elszakította az
őt vezető vékony fonalat is. Ben a csalódottság és a harag vegyes
érzelmeivel fordult anyjához. Csak utána jött rá, hogy valószínűleg már
kétszer vagy háromszor szólíthatta.
− Igen? − válaszolta sietve.
Anyja Ramanovra, majd a képernyőre bökött.
− Ramanov professzornak volt egy ötlete, amivel végre megtudhatunk egyet
s mást a barátodról és az embereiről − mondta. Tekintete azonban valami
egészen mást súgott. Úgy nézett rá, hogy a fiú már szinte félt tőle.
− Éspedig?
− Egy kissé... merész dolog. De csak egy kicsit. Utána viszont biztosan
kiderül, hogy bízhatunk-e Harryben. Gondolom, fontos számodra, hogy
kiderüljön, nem?
Ben csak megvonta a vállát. Anyját egészen biztosan az ellenkezője
érdekelte, de inkább lenyelte megjegyzését, és kérdőn nézett rá.
− Ehhez azonban szükségünk lesz a segítségedre − magyarázta.

Hinni kellett volna, miszerint Ramanov komolyan gondolta javaslatát, akkor

ez biztosan elegendő lett volna: Ramanov nem csak beleegyezett abba, hogy
Sasha elkísérje, de még ő javasolta. Miután Ben túltette magát első
döbbenetén, bár tudta jól, hogy édesanyja keze van a dologban, Sasha és ő
elindult a zsoldos szállása felé. Édesanyja valószínűleg meghipnotizálhatta
az oroszt vagy valami hasonló, különben mivel magyarázhatta volna
Ramanov hirtelen véleményváltozását. Néhány órája még legszívesebben
egy ötkilós vasgolyót bilincselt volna a lábához, most meg...?
Na, jó, ha jól megvizsgálta a dolgokat, akkor pont ezt tette. Sasha ugyan
biztosan nem volt ötven kiló, az őket összekötő lánc pedig láthatatlan, mégis
ugyanolyan masszív volt. Azonban már a puszta jelenléte is megakadályozta
abban, hogy olyasmit tegyen vagy mondjon, ami nem tetszene Ramanovnak.
De rendben, ezzel a bizalmatlansággal még együtt tudott élni. Sőt a jövőben
talán gyakrabban kellene vállalnia az ehhez hasonló küldönc- vagy
kémküldetéseket.
Sasha a legkisebb ellenállás nélkül hagyta, hogy megfogva a kezét kivezesse
a szobából, majd miután néhány lépést követően elengedte a kezét,
szófogadón sétált mellette. Amikor pedig átkarolva a vállát óvatosan
magához húzta, úgy érezte, mintha egy tehetetlen babát szorongatna maga
mellett, ezért egy kis idő múlva le is vette róla a kezét. Ráadásul könnyen
lehet, hogy Ramanov minden egyes lépésüket figyelte az átkozott kameráin
keresztül, ez a jelenet pedig még számára is kellemetlen volt.
Megérkezve a zsoldosok szállására kapkodást és idegességet várt, de semmi
ilyesmit nem tapasztalt. Sőt ellenkezőleg: már-már vidám hangulat
uralkodott. Harry és három másik a felszerelések összeállításával és a
fegyverek átvizsgálásával volt elfoglalva. Tooth a puskáját birizgálta,
miközben mindkét lábát az egyik asztalra pakolva egyensúlyozott a szék két
lábán. Bent megpillantva szélesen vigyorgott, majd Sasha láttán majdnem
elvesztette az egyensúlyát. Még a fehér hátizsákba pakolászó Harry is a
magasba vonta szemöldökét, amikor meglátta a Ben mögött ácsorgó lányt.
Tahia és Gerrit pedig annyira elmerült halk csevegésében, hogy észre sem
vették őket. Ben nem értette ugyan a szavakat, de azt tudta, hogy valami
roppant bizalmas dologról van szó. Gerritnek nem is kellett volna elárulnia,
hogy több is van köztük, mint barátság, hiszen legkésőbb most rájött volna.
− Bújj be, Ben! − szólt Harry, miközben folytatta a pakolászást. Közben
olyan kíváncsian fürkészte a fiú mellett álló lányt, hogy Ben riadtan még
közelebb húzódott hozzá. Valami kiment a fejéből. Két nappal ezelőtt
történt, de azóta annyi minden és annyi szörnyűség történt, hogy szinte meg
is feledkezett róla..., de amikor Sasha a legutolsó alkalommal állt Harryvel
szemben, a puszta látványtól is pánikszerűen elmenekült.
Most nem reagált. Ben szerint lehet, hogy nem is látta a zsoldost. Szemének
üressége miatt már nem először futott végig a hideg a hátán, ezért inkább
gyorsan elfordult, és Harryhez lépett. Tooth csodálkozva fürkészte, majd
inkább úgy döntött, hogy ismét felveszi a harcot a gravitációval.
− Talán a cár küldött? − kérdezte Harry, mielőtt még megszólalhatott volna.
Ben borzasztó boldog volt, hogy Harry nem ránézett, különben rögtön
észrevette volna ahogy elsápad. Honnan tudta ezt?
− Miért? − bökte ki.
Harry halkan kuncogott.
− Hát, hogy észhez téríts minket, vagy talán lebeszélj arról, hogy majd
kétszáz embert megmentsünk a biztos haláltól?
Ben nagyot lélegzett, majd úgy tett, mintha a Harrynél lévő fehér hátizsákot
kémlelné.
− Nem, azért jöttem, hogy felajánljam a társaságomat.
Ez ugyan abszurd volt, de az egyetlen, ami momentán eszébe jutott.
− Micsoda remek ötlet − mondta gúnyosan. − Csak te, vagy a kis barátnődet
is hozod?
− Én komolyan gondolom. Elvégre már csak négyen vagytok. Gondoltam,
minden segítség jól jöhet.
− Naná − szólt Tooth −, főként egy állandóan útban lévő kisfiúra van
szükségünk, akire még ráadásul vigyáznunk is kell, ha komollyá válik a
dolog.
− Ben nem kisfiú már, Tooth − ellenkezett Harry vigyorogva, miközben
tekintete szinte belefúródott Benbe, ami egyáltalán nem nyerte el a fiú
tetszését −, hanem egy fiatal férfi, aki pontosan tudja, mit csinál.
Végleg elfordult hátizsákjától, majd nekidőlve a falnak keresztbe vetette a
karját.
− Elmondod végre, hogy miért is jöttél valójában?
Ben már majdnem megtette, amire kérte. Az előbb még kétségbeesetten és
döbbenten fogadta anyja és Ramanov ötletét, de most már egyenesen
tiltakozott az ellen, hogy kémkedjen az állomáson lévő egyetlen barátja után.
Már az sem számított, hogy édesanyja érvelése teljesen igaz volt.
Természetesen mégsem tette meg, hanem inkább kimentette magát egy
tehetetlen vállvonással és egy még tehetetlenebb mosollyal.
− Csak meg akartam nézni, hogy nem segíthetek-e valamiben − állította.
Harry egyre kérdőbben ráncolta a homlokát, majd két-három további
másodperc múlva Ben kinyögte.
− Őszintén szólva magam sem tudom, miért jöttem. Egyszerűen nem bírtam
tovább a központban.
− Hát igen, ezt megértem − kuncogott Harry halkan, majd újra a hátizsákja
felé fordulva Sashára biccentett. − És mivel sikerült megzsarolnod, hogy
végre levegye a láncot?
− Inkább fordítva volt − válaszolta Ben. Harry kérdőn nézett rá, mire a fiú
így folytatta. − Szerintem ő a lánc.
− Ja, hogy biztos legyen abban, hogy te is visszamész, értem. − Harry
behúzta hátizsákja cipzárját, majd kihúzott egy fiókot, ahol néhány napja
még feltehetőleg evőeszközök, konzervnyitók és tojásvágók hevertek. Most
azonban telis-tele volt géppisztolyokba való fekete töltényekkel. Harry kivett
négyet közülük, majd rövid hezitálás után még kettőt, és az asztalra tette
őket. Ben kérdőn a magasba vonta szemöldökét.
− Ennyire komoly problémákra számítasz?
− Sohasem lehet tudni − felelte Harry. − Egyébként pedig mindannyiunké.
− Ha pedig váratlan nehézségekbe ütköznénk, akkor még mindig itt van ez is
− mondta Tahia. − A kedvenc játékszerem. − Egy durva, különösen hosszú
csővel és egy duzzadt fekete hagymára emlékeztető torkolattal rendelkező
fegyverre bökött. Ben csak második pillantásra jött rá, hogy ez volt az a
bizonyos lángszóró, amivel kifüstölte a hűtőkamrát. Úgy tűnik, Harry
igencsak komolyan gondolta az előbb, amikor azt mondta, nem félnek
bevetni a fegyvereiket.
− Nem azt mondtad, hogy már nincs belevaló töltényetek?
− De − szólt Harry közömbösen. − Csak pár egyszerű vegyszer kell, ami
pedig minden jól szortírozott déli-sarki meteorológiai állomáson
megtalálható. Tahia egész jó ezekben.
Tahia. Ben a zsoldosnőre kapta a fejét.
− Van valami, amihez nem értesz?
Tahia úgy tett, mintha komolyan elgondolkodna a kérdésen, majd egy
vállrándítással így szólt.
− A főzés?
− Ez nem igaz − avatkozott bele Gerrit. − Ő veszi a legjobb Big Macet, amit
valaha is ettem.
Tahia mosolygott, majd úgy a bordái közé nyomta a könyökét, hogy a férfi
köhécselve kapkodta a levegőt.
− Elég a játékból! − szólt Harry szigorúan.
− Parancsára, uram! − szalutált Tahia kissé eltúlzottan, mire Harry még
komorabb arcot vágott, majd egy belenyugvó sóhajjal és fejcsóválással
annyiban hagyta a dolgot.
− Gyerekek − morogta, majd visszasétálva a konyhabútorhoz, kihúzott egy
másik fiókot, mely szintén mindenféle géppisztolyt tartalmazott. Letett
hármat az asztalra, mire Ben megint csak összeráncolta a homlokát.
− Csak három?
− Tooth itt marad. Ha bármi történne.
− Ha mi történne?
Harry kissé idegesnek tűnt.
− Sosem megyünk úgy el, hogy ne hagynánk tartalék embert magunk után.
− Elvégre bármi előfordulhat − fűzte hozzá Tooth. − És akkor bizony nem
rossz, ha tartalékban vannak a legjobb emberek.
Várakozón nézett egyikükről a másikra. Miután sem Harry, sem Tahia, sem
pedig Gerrit nem szólt egy szót sem, csak sokatmondón néztek egymásra,
Tooth annyira hátralendítette a székét, hogy végleg elvesztette az
egyensúlyát. Utolsó pillanatban még épp hogy sikerült felpattannia, és
elkapnia a széket, majd sértődötten az asztalhoz tolva ráült, és kinyitotta a
laptopját.
Ben kíváncsian az asztalhoz lépett, hogy megvizsgálja a fegyvereket, de
mielőtt még Harry szólt volna, visszahúzódott.
− Talán nem is olyan rossz, hogy jöttél − mondta Harry. Ránézett, majd a
géppisztolyokra, majd megint Benre, mire a fiú kissé messzebb lépett az
asztaltól, miután észrevette, hogy Sasha is követte. Bár a fegyverekben nem
volt tár, sőt még ki is voltak biztosítva, nem örült volna, ha a lány hozzájuk
ér.
Majdnem elmosolyodott, amikor eszébe jutott, hogy ugyanúgy gondolkodott
Sasháról, mint Harry róla.
− Miért?
− Mit tudsz a barlangról?
− Én? − Ben őszintén meglepődött. − Semmit. Hogy jutott eszedbe?
Ugyanolyan rég láttam, mint te és...
− Hé, csigavér! Nem úgy értettem.
− Hanem hogy? − Ben már régen megbánta agresszív hangsúlyát, de nem
annyira, hogy elfelejtette volna gyanúját.
− Azt mondtad, hogy voltál már ott − emlékeztette Tahia.
− Hogy én... mit?
− Álmodban. Máris elfelejtetted?
− Természetesen nem, de az csak egy...
− Álom volt, igen − szakította félbe Harry. − És valószínűleg semmi
jelentősége sincs. De ártani nem árt, nem? Gyerünk, mutasd meg még
egyszer a kamerás képeket.
Ben automatikusan keresni kezdte tekintetével a kis videokamerát, mire
Tooth megnyomott néhány gombot a számítógépén, ezek szerint már rá is
másolta a felvételt a merevlemezre. Azonnal elindult, és a laptop sokkal
kisebb monitorján jóval élesebb is volt a kép, mint azon a hatalmas fali
képernyőn. Bennek mégis nehezére esett felismernie bármit is az árnyakon,
a mozgásokon és a villogó fényeken kívül.
Talán miatta volt az egész. Ben számára ugyanis ezek a képek többet
jelentettek egy olcsó kamera elmozdult felvételeinél. Feltehetőleg Harrynek
és a másik háromnak is, elvégre bajtársaik utolsó élő másodperceit
rögzítette. Ben mégis úgy érezte, számára többet jelent. Ő ugyanis ott volt.
Nem az állomás alatt lévő, megdermedt lávával elöntött vidéken, hanem a
városban, ahol a látta a lakókat is. Egy pillanatra annyira hatalmába kerítette
az emlék, hogy minden erejére szüksége volt ahhoz, nehogy ijedten
hátrahőköljön.
− Minden rendben? − kérdezte Harry riadtan. Úgy látszik, még mindig nem
volt olyan jól, mint ahogy azt gondolta.
− Persze − vágta rá hevesen Ben. − Csak... − megvonta a vállát, mire Harry
egy másodpercig meredten bámulta, majd szintén megvonva a vállát a
képernyőre biccentett.
− Nem tűnik ismerősnek valami?
Bennek sikerült leküzdenie kellemetlen érzését, és egy ideges vigyort
erőltetve az arcára a monitorhoz hajolt. Harry követte példáját, sőt a
szorosan mellette álló Sasha is a laptopot nézte.
Ez nem csak szokatlan volt a fiú számára, de annyira nyugtalanította, hogy
figyelmesen fürkészni kezdte a lány arcát. Ugyanolyan gyönyörű − és
kifejezéstelen − volt, mint mindig, miközben tekintete valóban a képernyőre
meredt, de Ben képtelen lett volna megmondani, hogy látott-e egyáltalán
valamit.
− Ben? − kérdezte Harry.
− Rendben. − A fiú ismét a monitorra nézett.
Még mindig nem ismert fel semmit, majd némi koncentrálás után sikerült
beazonosítania néhány bizarr alakot, melyeket már első látogatásakor is
látott a barlangban. Bár a legelső pillanatban nem sokat számított a
felismerés, később mégiscsak lett valami értelme annak, amit látott.
− Menj csak vissza egy kicsit. Egy pár másodpercet.
Tooth engedelmeskedett, a kép szépen visszapörgött, majd Ben határozott
gesztusára megállt.
− És? − Harry próbált ugyan közömbösnek hallatszani, mégsem sikerült
elrejtenie a benne lévő feszültséget.
− Nem vagyok teljesen biztos benne − felelte Ben hezitálva. − De az a
magas épület ott... az talán az lehet.
− Mi? − kérdezte Harry.
− Milyen épület? − tudakolta Tooth.
Természetesen igaza volt. Tényleg nem épület volt, hanem egy bizarr
lávaképződmény, melynek már puszta látványa is olyan visszataszító volt,
hogy Bennek szinte nehezére esett ránézni. Pedig álmaiban igenis épület
volt, ráadásul nem akármilyen, hanem egy hatalmas és komor kolosszus,
amely fekete kővé dermedt kiáltásként meredt az idegen csillagokkal övezett
ég felé. És valahogy... még mindig az volt, akkor is, ha csak neki és az ő
emlékében.
− Úgy érted, az ott valamiféle... − Harry kétségbeesetten kutatta a szavakat.
− A központjuk?
− Azt nem tudom. De azt tudom, hogy ott tartják fogva Sashát.
Tooth értetlenül nézett rá.
− A lelkét.
Most már Harry is szkeptikusan nézett.
− Mármint az álmomban − fűzte hozzá Ben idegesen.
− Ja, persze − szólt Tooth.
− És odabent tartják fogva a Princess utasait is? − kérdezte Harry.
− Azt nem mondtam. De ez az egyetlen, amit nem csak kívülről ismerek. És
az az érzésem volt, mintha borzasztó fontos volna a számukra.
Ez nem teljesen felelt meg az igazságnak. Tudta jól, hogy ez a speciális
épület irtózatosan fontos volt a város építői számára, de ezt inkább nem
mondta ki hangosan. Harry bizonyára megkérdezte volna, honnan tudja, erre
viszont már végképp nem tudott volna válaszolni, ezért csak megvonta a
vállát.
− Mindenesetre elképzelhető lenne − szólt Harry. − Én is láttam ezt, ráadásul
nem is volt messze a bejárattól.
− De ha még sincsenek ott, akkor csak értékes időt veszítetek − mondta
Tooth.
− Igen, és akkor kezdődhet a sötétben való tapogatózás − helyeselt Harry.
− Úgy érted, ugyanazt tennénk, amit eleve kéne... csak anélkül, hogy előbb
utánanéztünk volna. Szólj, ha nincs igazam.
Tooth grimaszt vágott.
− Kár, hogy odakint annyi fa van. Különben barkácsoltam volna nektek egy
vízkereső botot.
− Én pedig örömmel használtam volna − válaszolta Harry hűvösen. − Na,
mutasd a foglyokról készült képeket.
Tooth okosan tette, hogy erre már nem szólt egy szót sem, és inkább
laptopján eresztette ki a felgyülemlett gőzt azzal, hogy úgy rácsapott a
billentyűzetre, hogy csak úgy recsegett. A kép újra váltott, majd megint a
förtelmes őrök által terelt Princess utasait és legénységét mutatta. Ben
figyelmesen fürkészte a képet, de semmi újat nem fedezett fel, legalábbis a
barlangban nem...
− Várj! − kiáltott fel.
Tooth megállította a képet, mire Ben az egyik apró, elmosódott alakra
bökött. Alig különbözött a mellette lévő többitől, de valami mégis felhívta a
figyelmét rá. Egy különbség azért volt: bizonyos értelemben hasonlított a
jégszörnyetegekre, mivel ő is fehér volt.
− Rá tudnál közelíteni egy kicsit? − kérdezte.
Tooth megpróbálta, mire az elmosódott alak szinte rájuk vetődve beterítette
az egész képernyőt, majd egy hatalmas kocsonyás fehér folttá változva
szétterült.
Tooth tovább próbálkozott. A körvonala kicsit élesebb lett, mindenesetre
nem olyan mértékben, ami igazán segítség lett volna számukra.
− Ennél jobban nem megy − mondta Tooth, miközben Tahia Harry és Ben
között átnyúlva bepötyögött valamit a laptopba. A kép újra megváltozott, és
valóban élesebb és részletesebb lett, bár még most sem annyira, amennyire
azt Ben szerette volna. Ennek ellenére...
− Azt hiszem, igazad volt, Harry.
− Miben? − kérdezte Tooth.
Harry elég riadt arcot vágva szintén a monitort bámulta.
− Igen, talán. Akár Schulz is lehetne.
Ben egyáltalán nem volt benne biztos − de az alakban volt valami különösen
bizalmas, csak azt nem tudta megmondani, hogy mi. A szín, ami első látásra
annyira irritálta, akár az elnyűtt egyenruhája is lehetett, amit a kapitány
utolsó este viselt még a Princessen.
Valaki mögöttük zihálva szívta be a levegőt, és Ben abban a pillanatban
eszmélt rá, hogy nincsenek egyedül.
Bár Sasha egy fél lépést oldalra lépve közelebb engedte a zsoldosnőt a
géphez, mégis probléma nélkül rálátott a képernyőre. Egy másodperc erejéig
Ben egészen biztosan felismert valamit a lány szemében. Félelmet.
− A fenébe! − szitkozódott, majd balra kilépve igyekezett eltakarni előle a
monitort.
− Mi történt? − kérdezte Tahia döbbenten. Egy fél másodpercig csak
meredten bámult a fiúra, majd tekintetét követve láthatóan összerezzent,
amikor meglátta Sasha arcát. − Nehogy azt mondd, hogy látott is valamit?
− Sasha? − kérdezte Ben.
A lány nem reagált, sőt időközben a félelem is eltűnt a szeméből. Tekintete
megint üresen meredt a semmibe, aminek Ben − talán most először
− borzasztóan örült. Semmi szín alatt nem kívánta neki, hogy véletlenül is
meglássa a szörnyeteg fogságában lévő édesapját.
− Én... nem tudom. − Micsoda badarság, hát persze, hogy tudta, csak olykor
jobb, ha az ember saját magának is füllent egyet. Ha pedig a sors egy picikét
is kegyes volt hozzá, akkor a lány már el is felejtette az egészet.
Valami azonban azt súgta neki, hogy a sors nem volt kegyes Sashához.
Sohasem volt az. Még a többé-kevésbé félelmetes képességei is − melyekkel
kétségkívül rendelkezett, akár belátja a nagyapja, akár nem − inkább átoknak
ígérkeztek. Éppen ezért abban is biztos volt, hogy édesapja tekintetét
sohasem fogja elfelejteni, hanem magával viszi láthatatlan börtönébe, ahol
az tovább kínozhatja.
− Azt hiszem, ennyi elég is volt − mondta Harry. A szavak Toothot illették,
aki Ben megkönnyebbülésére kivételesen eltekintett az udvari bolond
szerepétől, és egy szó nélkül kikapcsolta a számítógépet, majd lecsukta a
laptop monitorját. − Úgyis idő van. Mindenki összepakolta a felszerelését?
− Még öt perc − mondta Tahia megfordulva és Gerrithez sietve, aki a
túloldalról figyelte a történteket. Ben megfogta Sasha vállát, és két-három
lépéssel távolabb vezette a számítógéptől. Legszívesebben még egyszer
megvizsgálta volna az előbb látott képet, de tudta jól, hogy először is a
zsoldos semmiképpen sem teljesítené a kívánságát, másodszor pedig úgy
érezte, nem lenne méltányos Sashával szemben. Harry ismét áthatóan és
elgondolkodva mustrálta a fiút, Ben pedig attól félt, hogy a végén még
elárulja neki ittlétének valódi okát.
− Idejönnél egy picit, Ben? − kérte Tahia.
Ben épp időben fordult meg ahhoz, hogy lássa, lopva összenéztek Harryvel.
Szíve vadul dübörgött mellkasában. Hirtelen már abban sem volt biztos,
hogy a zsoldosok nem tudják, miért is van itt. Elvégre elektronikus szemük
és fülük szinte mindenütt ott voltak az állomáson.
Ben ennek ellenére szófogadón odasétált, Sasha pedig külön felszólítás
nélkül követte. Talán csak szerencséje volt, gondolta magában, és csak
amolyan rövid ima volt, a szörnyű képet pedig már teljesen elfelejtette.
Tahia levett egy vastagon bélelt kabátot a székről, és magára vette, amíg
odaért.
− Szerettem volna még mondani valamit. Nem akarok akadékoskodni, de
gondolom, te is tudod, hogy nem piknikezni tervezünk odalent?
− Persze. − Vajon mire akart kilyukadni?
− Ha valami rosszul sülne el − folytatta a zsoldosnő mosolyogva −, akkor
hagyatkozz Toothra. Ő tudja, mit kell tenni. És még valami: Tooth is tudja,
de azt hiszem, Ramanovval jobban kijössz. Ha valamilyen oknál fogva nem
jövünk vissza vagy nem tudunk egyedül visszajönni, akkor kérdezz rá a
cárnál egy bizonyos rejtett számítógépfájlra, amit a gépében találtam. A
neve: OMEGA DOOM.
− Omega Doom? − Valahogy... félelmetesnek hangzott. − És mit jelent?
− Ha tudnám, akkor nem kellene tőle megkérdezned, nem igaz? − Pedig ez
is hazugság volt, rögtön érezte. Ahogy azt is, hogy egyetlen kérdésre sem
válaszolnának ezzel a témával kapcsolatban.
− Rendben. De azért nem azzal számoltok, hogy többé nem jöttök vissza,
ugye?
− Persze hogy nem. Ha annyira biztos lennék benne, akkor nem mennék.
Ramanov nem fizet rosszul, de annyira jól sem, hogy öngyilkosságra
vetemedjünk. − Nagy nehezen magára cibálta a súlyos kabátot, behúzta és
bekapcsolta a sok és komplikált cipzárt, illetve csatot, majd két vastag
kesztyűt még betuszkolt a szíja alá. Dolga végeztével odasétált az asztalon
lévő két géppisztolyhoz, felkapott egyet, valamint négy tartalék tárat. Ben
hirtelen Gerritre kapta a fejét, aki szintén egy vastag termokabáttal vívott
harcot, majd kíváncsian a futurisztikus lángszóró fölé hajolt. Sasha egy
tapodtat sem mozdult.
− Ne nyúlj hozzá! − kiáltott fel Tahia élesen.
− Semmi vész. Nem vagyok életunt. Csak nagyon... furcsának találom ezt
az izét.
És ez még semmi. A fegyver ugyanis úgy nézett ki, mintha egy sci-fi film
kellékraktárából szerezték volna. A csöve nevetségesen vékony, de legalább
olyan hosszú volt, mint a karja. Durva nyelén legalább egy tucat gomb,
kapcsoló és apró lámpácska foglalt helyet, ráadásul tele volt mindenféle
kitüremkedésekkel, melyeket Ben abszolút nem tudott hova tenni. A
látványtól azonban támadt egy ötlete. Feltűnés nélkül kivette zsebéből a
Ramanovtól kapott pirinyó tárgyat.
− Őrült egy fegyver ez! Még egy tartálya sincs.
− Úgy érted, egy olyan, amit az ember a hátán cipel, hogy az ellenség
egyetlen golyóval szénné égethesse? Erre ma már igazán nincs szükség.
Gerrit, a fegyvered!
Ben még mindig nem fordult felé, de szeme sarkából jól látta, ahogy Gerrit
hátrafordulva kinyújtja a karját − ha pedig most nem kockáztat, akkor soha.
Abban a pillanatban, amikor Tahia odanyújtotta barátjának a géppisztolyt és
a tartalék tárakat, ráhajolt a különös fegyverre, és úgy tett, mintha ujjaival
csodálva simogatná a karcsú csövet.
− Megkértelek, hogy ne nyúlj hozzá! − szólt Tahia most már igencsak
határozottan, de mindenképpen elég hangosan ahhoz, hogy ne hallja, amint
az apró mágneses kamera rásimult a cső alsó részére. Ben enyhe túlzással
hátrahőkölt, Tahia pedig egyetlen dühödt lépéssel azonnal mellette teremve
felkapta az asztalról a lángszórót, és a vállára lendítette. − Ez nem játékszer!
− Bocsánat. Én csak...
− Rendben, elég! − vágott a szavába Harry. − Ha ennek az egésznek vége,
akkor neked ajándékozom a világ legnagyobb vízipisztolyát, megígérem. De
most már tényleg indulnunk kell.

Mindenesetre Harry és a másik kettő megengedte neki és Sashának, hogy

még egy darabon elkísérjék őket − amit feltehetőleg nem azért tett, mert
annyira a szívébe zárta őket, hanem mert a labor felé vezető út a központ
előtt vezetett el.
A három zsoldos feltűnően hallgatag volt, amit Ben saját magának, azaz a
búcsú előtti incidensnek tudott be. Harryt ritkán, Tahiát pedig még sosem
látta így reagálni, legalábbis vele kapcsolatban nem. Az étkezőt elhagyva
ráadásul Harry tett egy megjegyzést, ami Ben szerint abszolút felesleges
volt, és valami gyerekekről és azok ujjairól szólt.
Az azonban biztos, hogy időközben a három zsoldos kissé idegessé vált, ami
tekintve, hogy tudták, mi vár rájuk odalent, egyáltalán nem volt alaptalan.
Ben ebben a pillanatban nem szívesen cserélt volna egyikükkel sem.
Mielőtt elérték volna a központhoz vezető kanyart, Sasha megtorpant, majd
sarkon fordulva elszaladt. Tahia egészen a következő folyosókanyarig
követte. Visszatérve Ben azonnal a lány után indult volna, de Tahia egy
gyors mozdulattal megállította.
− Hagyd. Visszament a szobájába. Szerintem csak egy kis nyugalomra van
szüksége.
Úgy látszik, Tahiának fogalma sem volt, mennyi nyugalomban volt része
Sashának az elmúlt napokban, és egyébként sem ismerte olyan behatóan a
lányt, mint ő. Amilyen flegma volt az elmúlt napokban, ahhoz képest ez a
tette kész érzelmi kitörésnek számított. A fiú megpróbált megint
utánamenni, de Tahia ezúttal szabályosan elállta az útját, miközben vadul
rázta a fejét.
− Hagyd őt békén! − mondta, majd megelőzve tiltakozását rögtön a magasba
kapta a kezét. − Tudom, hogy szinte te vagy az egyetlen, aki csakis a
legjobbat akarja neki, és egészen biztosan az egyetlen, akiben meg is bízik.
De pillanatnyilag azt hiszem, jobb, ha egyedül van.
− Tahia − szólt Harry türelmetlenül.
− Mindjárt − emelte fel a kezét Tahia, miközben szemét egy pillantás erejéig
sem vette le Benről. − Megígéred nekem?
− Szóval azt hiszed, mégiscsak látta a képet, mi?
− Nem, azt nem hiszem. Azt tudom. Elvégre van szemem a fejemen.
Ezenkívül pedig magam is nő volnék, és mi, nők megérezzük az ilyesmit.
Úgyhogy hagyd békén egy óráig, és ahogy visszaértünk, együtt beszélünk
vele. Ha akarod, én magam beszélek vele.
− Ha így folytatod még egy óra múlva sem indulunk el, nemhogy
visszaérünk − morgott Harry, de Tahia nem figyelt rá.
− Nem tud beszélni − mondta Ben.
− De hallgatni igen. És nem vak. Ezért hagyd most békén, és egy kis
szerencsével talán az édesapjával együtt jövünk vissza, és akkor máris
másképp fest a világ.
− Teréz anya? − kérdezte Harry. − Ha végzett a lelkészi teendőivel, akkor
talán továbbmehetnénk vagy talán meg akarod várni, amíg a felmelegedés
felszínre hozza a barlangot?
Tahia a szemét forgatta, majd egy másodperc múlva követte Harryt és
Gerritet. Ben mozdulatlanul nézte, amint eltűnnek a következő kanyar
mögött, majd azon törte a fejét, mégis megnézi Sashát, de végül úgy döntött,
mégsem. Talán Tahiának igaza volt, és jobb, ha egy ideig most egyedül
marad.
Ehelyett inkább elindult, és bement a központba.
Ahogy sejtette, Ramanov, Van Staaten és a szülei még mindig ott voltak, de
rajtuk kívül senki. Ez igazán meglepte a fiút. Bár Ben máig nem tudta, hogy
Vatec doktor vajon a bonyolult hierarchia melyik fokán foglalt helyet, mégis
úgy érezte, talán a jobb kéz szerepe juthatott neki − főként Baxter halála
után −, Ramanov pedig fiatal asszisztense nélkül nem gyakran tűnt fel a
központban. Nem beszélve persze a legalább egy tucat önkéntes katonának
öltözött technikusról és tudósról, akikkel az orosz általában körülvette
magát. A szülei és a másik kettő egyedül volt, és valahogy úgy érezte, már
nem is csatlakozik más. Habár egyelőre a három zsoldos tettén múlt nem
kevesebb, mint az életük.
− Minden rendben zajlott? − kérdezte Ramanov anélkül, hogy felesleges
köszönéssel húzta volna az időt.
Ben szép lassan becsukta maga mögött az ajtót, majd − már-már provokálón
− még lassabban megfordult.
− Ja − szólt röviden.
− Akkor most már be is kapcsolhatja a kamerát, kedvesem − fordult
Ramanov Ben édesanyjához.
− Inkább nem. Nem tudom ugyanis, meddig bírják az elemek abban a
pirinyó dologban. Most még a normális kamerákon keresztül is figyelhetjük
őket, nem?
Ramanov felvette a már megszokott komor tekintetét, majd számítógépének
billentyűzetéért nyúlva hátradőlt a székében. Időközben úgy tűnik,
megtanulta Tahiától, hogy nem ment tönkre, csak nem kellett ahhoz kábel,
hogy az asztal másik oldaláról is működjön.
− Észrevettek valamit? − kérdezte Ben anyja.
− Nem hiszem. − A fiú odahúzott egy szabad széket az asztalhoz. Ahogy
leült, észrevette, hogy olyan messze ült Ramanovtól, amennyire csak
lehetett, sőt édesanyjától is.
− Nem hiszed? − kérdezte Ramanov.
− Biztos vagyok benne − szólt vissza Ben ingerülten. − Csakhogy Harry
nem hülye. Nem csodálkoznék, ha valami pont ilyesmire számított volna.
Ramanov megspórolva a választ bepötyögött valamit a gépébe, mire a
hatalmas falmonitor egyszerre életre kelt. Pillanatnyilag nem mutatott mást,
mint egy üres és szürke folyosót, és egy darabkát a masszív páncélajtóból,
amely mellett még egy komplikáltnak tűnő kapcsolótábla is virított.
− Már rég ott kellene lenniük − szólt Ramanov. − Hol az ördögben...?
Harry és a többiek hirtelen bevillantak a képbe. Valóban nem siették el a
dolgot (amit Ben igencsak megértett), hiszen félúton megálltak, hogy
ellenőrizzék a felszerelésüket, illetve felhúzzák a kapucnijukat és a
kesztyűjüket. Ben azon törte a fejét, vajon Harry hogyan kezeli majd ezekkel
a vaskos kesztyűkkel az ajtó melletti billentyűzetet.
Nem is állt szándékában. Harry még nem húzta fel a kapucniját, majd
közelebb lépve pár lépést, egyenesen a rejtett kamera objektívébe nézett.
− Megmondja a kódot vagy esetleg onnan is ki tudja nyitni az ajtót,
professzor?
Ramanov felvonta a szemöldökét.
− Ez meg honnan tudja, hogy látjuk?
− Na, vajon honnan? − kérdezte Ben apja gúnyosan. Ramanov mérges
pillantást vetve rá nem szólt egy szót sem, majd újra a billentyűzetéhez
fordulva bepötyögött egy legalább tíz− vagy talán tizenkét jegyű számot. A
monitoron lévő ellenőrző mező vörös fénnyel világított, majd néhány
másodperc múlva zöldre váltott. A monstrum nagyságú ajtó kattant egyet, és
mint egy szellemkéztől vezérelve kinyílt.
− Jó − szólt Harry. − Lent a második ajtó előtt hagyunk egy kamerát. Tahia
majd megadja a pontos frekvenciát, amelyen keresztül láthatják a képet.
Tartsák szemmel! Könnyen lehet, hogy kissé sietős lesz a dolgunk
visszafelé.
− Huszonhat egész kettő, professzor − hallatszott Tahia hangja a
hangszórókból.
− Azt ajánlom, kapcsolja ki a hangot. Mi ugyan nem küldünk semmit, de
úgy tűnik, valami nagyon zavarja a hangfrekvenciákat. Ráadásul elég
erősen.
− Ahhoz képest elég jó a hang − mondta Jennifer Berger ironikusan.
− Mert kábelen és nem az adóvevőn keresztül jön − válaszolta Ramanov
tudálékosan, miközben megint a billentyűzetet kalapálta. − Igaza van.
Majdnem mindegyik rádiófrekvenciánkat zavarja valami, amióta ez az őrület
elkezdődött. Remélem, nem veszítjük el a kapcsolatot a kameránkkal.
A képernyő egyik sarkában megjelent egy semmit sem jelző kicsi ablak.
Ramanov összehúzva a szemöldökét felkapta a mögötte lévő szekrényen
heverő mikrofont. Mivel az a billentyűzetével ellentétben kábellel is
rendelkezett, majdnem lerántotta, sőt még az egyensúlyát is csaknem
elveszítette. Igencsak komikus jelenet volt, de ennek ellenére senki sem
nevetett.
− Semmit sem látunk. − Harry hirtelen rándulásából ítélve a másik oldalon
lévő hangszóró maximumra volt állítva.
− Talán, mert még nem kapcsoltuk be magukat − felelte Harry szárazon.
− Azért csak tartsák nyitva a szemüket! Most elindulunk.
A három zsoldos egymás után átlépett a csupán félig kinyílt ajtón. Mögötte a
koromsötét valóságon kívül semmi mást nem láttak, ami sajnos a fényszórók
felkapcsolása után sem változott. Sőt ellenkezőleg, a kísérteties fény talán
még erősebbé varázsolta az ajtó mögötti sötétséget.
− Működnek még a laborban lévő kamerák? − kérdezte Ben édesapja.
− Nem − válaszolta Ramanov. − De van még egy eszközünk. Lássuk csak,
mire készülnek valójában a barátaink odalent.
Bennek egyáltalán nem tetszett a hangjában lévő győzedelmes hangsúly, de
ennek ellenére minden figyelmét a monitornak szentelte, amely egy
szemcsés, fekete-fehér felvételt ábrázolt, azaz tulajdonképpen semmit...,
mindenesetre semmi olyasmit, aminek értelme lett volna. Minden, amit
látott, csupán táncoló árnyak és elmosódott alakok voltak.
− Aha − szólalt meg Van Staaten. Senki sem reagált. Az árnyékok és a
foltok tánca egyre erősebbé vált a képernyőn.
− És ez micsoda? − kérdezte Van Staaten. Erre sem válaszolt senki. Főleg
Ben nem.
A kép ugyanolyan maradt, majd néhány másodperc múlva szintén fekete-
fehérben megjelent az alsó páncélajtó éles képe a képernyő pirinyó
ablakában, és megszólalt Harry hangja.
− Elég sivár itt minden errefelé. Mindenesetre az önmegsemmisítő rendszere
biztosan működik, professzor. Kár, hogy nem láthatja, milyen jól.
− Forgassa el a kamerát − szólt Ramanov a mikrofonba.
− Micsoda okos ötlet − mondta halkan Tahia.
− Elvégre professzor − fűzte hozzá Gerrit. − Még szép, hogy okos ötletei
vannak.
Harry gurgulázva nevetett, mire a kamera reszketve elfordult.
− Tartsa erősen azt a kamerát, West − morogta Ramanov −, mielőtt még
valaki epileptikus rohamot kap idefent.
− Leteszem a lépcsőre. Így legalább az ajtót is jobban látja majd. − Ennek
ellenére látszott, hogy megpróbálja nyugodtabban tartani a kamerát, mert a
kép máris stabilizálódott valamennyire, miközben a lépcsőhöz vitte. Ben
sajnálatára már egyes részletek is felismerhetővé váltak. Az erős fényszóró
és a fekete-fehér kép csak fokozta a titokzatos és félelmetes hatást, amitől
hátán jeges borzongás futott végig. A kamra teljesen kiégett. A falakat
takaró szürke műanyag nem megégett, hanem teljesen eltűnt − ahogy a
számos csővezeték, kábel és egyáltalán minden, kivéve a falak és a padló
csupasz betonbevonatát. Még a masszív fémlépcsőből is csak egy vázféle
maradt, amelyre még Ben sem merészkedett volna ráállni. Egyre kevésbé
értette, hogyan kerülhetett ki élve ebből a barlangból.
Harry letette a kamerát a lépcső egyik alsó fokára, majd ráirányítva az ajtóra
mellé tette a zseblámpáját.
− Az elem úgy egy óráig bírja − előzte meg Ramanov kérdését.
− Ne aggódjanak! Ha esetleg hamarabb kifogy, mint ahogy visszaérnénk,
akkor valószínűleg egészen más problémák megoldásán kell törjék a fejüket.
− Tökfej − mondta Van Staaten, ami inkább viccesen hangzott.
− Ezt hallottam. Mi készen állunk, professzor.
− Azt látom. És?
− Az ajtó. Igazán kedves lenne magától, ha kinyitná. De persze csak akkor,
ha nem jelent gondot − ráirányította egy másik zseblámpa fényét az ajtó
melletti kapcsolótáblára − pontosabban a téglalap alakú, elszenesedett
lyukra, ahol egykor helyet foglalt.
− Egy pillanat. − Ramanov megérintett néhány billentyűt, mire egy tompa
csattanás hallatszott a hangszórókból.
− Ez meg mi volt? − érdeklődött Harry gyanakodva.
− A fenti ajtó. Csak nem gondolja komolyan, hogy mindkét ajtót kinyitom
egyszerre? Az ördög tudja, mi csavarog odalent.
Harry megspórolt néhány kommentárt, majd feltűnt ő maga a képernyőn,
ahogy az ajtóhoz közeledett. Ramanov megint a billentyűzeten pötyögött,
mire ismét felhangzott a tompa és különösen nehéz csattanás. Ezúttal beletelt
egy kis időbe, míg kinyílt az ajtó, ráadásul iszonyúan lassan és egy
fülsiketítő nyikorgástól kísérve mozgott.
− Úgy tűnik, a mechanika is megsínylette egy kicsit − mondta Harry, miután
utolsóként átpréselte magát a keskeny nyíláson. − Jobb lenne, ha nyitva
hagyná, míg vissza nem érünk. Ki tudja, hányszor működik még.
− Abban biztos lehet − morogta Ramanov. Megvárta, hogy Harry teljesen
átevickéljen a résen, és lámpájának fénye végleg kialudt. Ekkor megnyomott
egy másik gombot, és a monitoron lévő két különböző kép újra helyet
cserélt.
Mindenesetre a kis kamera képe továbbra is csak táncoló árnyakat, illetve
szürke és fehér alakokat mutatott.
− Hé! − kiáltott fel Van Staaten vidáman. − Diavetítés! Hozhatok valami
innivalót vagy esetleg egy kis rágcsálnivalót?
Senki sem reagált a viccre. Egy percig mindenki csak a képernyőn lévő
monoton folt- és árnymintát kémlelte, majd Ben édesanyja hirtelen
megszólalt.
− Mondd, Ben, hová erősítetted a kamerát?
− Hát... ööö... egy olyan helyre, ahol a nő biztosan nem keresi − válaszolta a
fiú kitérve.
− A nő? − kérdezte Ramanov.
− Tahia. Az ő fegyverére erősítettem a kamerát. A cső alá. Ott tutira nem
keresi senki.
− A cső alá? − kérdezte Ramanov. Talán tévedett Ben, vagy valóban kissé
éles volt a professzor hangja? − Úgy érted, a fegyver csöve alá, amit jelenleg
a vállára akasztott?
Ben figyelmesen fürkészte a monitoron lévő mintát. Eltekintve a hiányzó
képminőségtől egész jól nézett ki. Inkább nem fordult hátra, de szinte érezte
a hátába fúródó szikrázó tekinteteket.
− Ezt nem mondod komolyan, ugye? − kérdezte az anyja végül.
− Az volt a legbiztosabb hely, ráadásul improvizálnom kellett − védekezett
Ben. − Úgyis a kezébe veszi, amint a barlangba értek.
− Miért? − kérdezte Ramanov.
− Mivel az ember általában abba az irányba tartja a fegyverét, amelyikbe
céloz − felelte Ben csípősen.
− Feltéve, ha van ott valami, amire célozni akar − vágta rá Ramanov.
− Most már hagyja békén, professzor − szólt Van Staaten. − Igaza van. Én
már azelőtt levenném a fegyveremet, mielőtt még betenném a lábam ebbe a
barlangba.
Egy időre megint síri csend uralkodott a teremben, Ben közben makacsul
bámulta a monitort. A kép nagyjából ugyanolyan maradt, de minél tovább
nézte, annál furcsábbnak tűnt számára. Pedig csak a folyosó plafonját
fürkészte, ami ráadásul alig látszott a katonák halvány fényszórójában.
És ekkor rájött.
− Egy pillanat..., én vagyok az egyetlen, akinek feltűnik valami?
− Micsoda? − sziszegte Ramanov. − Netán a folyosótető?
− Teljesen ép. Nem kellett volna elégnie? Az előtérben lévő műanyag szinte
teljesen elfüstölt.
− Itt pedig még egy koromfolt sincs − fűzte hozzá Van Staaten. − Úgy tűnik,
a sterilizáció mégsem működött mindenhol.
− Ezen a képen nem látszik semmi − szólt Ramanov dacosan, és Ben
hallotta, ahogy ismét a tasztatúrán pötyög. Két-három másodperc múlva
megszólalt. − Mindenesetre a kamerákkal nincs kapcsolatom. És semmi
máshoz sem. De mindjárt az elágazáshoz érnek. Ott sokkal alacsonyabb a
folyosó, ezért majd jobban látunk. Főleg a plafont − tette hozzá, persze
teljesen feleslegesen.
Mindenki mozdulatlanul ücsörögve bámulta a monitort. A világos és sötét
árnyakból álló mintázat jó ideig nem változott, majd miután a kép kissé
megremegett, hirtelen egy szürke műanyaggal bevont plafont közvetített.
− A fenébe! − mondta Van Staaten.
− Ez még nem jelent semmit − szólt vissza Ramanov idegesen. − Talán a
labor egyes részei...
− Mi? − szakította félbe Van Staaten. − Az egész épületnek kétezer fokon
kellett volna kiégnie. Ez nemigen tűnik kétezer foknak, professzor. Tudja
jól, milyen érzékenyek ezek az olcsó plafonlemezek.
Ramanov nem szólt semmit, csak úgy dörmögte.
− De ha legalább látnánk is valamit.
− Adóvevőn keresztül azért elérjük őket, nem? − kérdezte Robert Berger.
− Biztosan − válaszolta Ramanov kelletlenül. − Azért, hogy megkérdezzék,
honnan tudjuk, hogy valami nem stimmel, erre gondolt?
− Mindenesetre furcsa, hogy ők még nem jelentkeztek − motyogta Ben
anyja. − Egészen eddig mindannyian meg voltunk győződve arról, hogy a
labor teljesen megsemmisült. Harry nem tűnik túl meglepettnek, hogy...
Félbeszakította magát, miután a kép hirtelen vibrálni kezdett, majd végképp
kialudt.
− Most mi van?
Az orosz válasz helyett serényen rávetette magát a számítógép billentyűire.
Két-három percig egyik dolgot próbálta a másik után, közben egyre
idegesebb és hevesebb lett, majd feladva a harcot úgy odavágta a klaviatúrát,
hogy Ben azt hitte, szanaszét repkednek a billentyűk.
− Semmi − mondta, majd még mérgesebb pillantást vetett Benre. − A
kamera meghalt..., micsoda véletlen!
− Hé! − tiltakozott Ben. − Ne nézzen így rám! Ez nem az én hibám.
Pontosan úgy helyeztem fel, ahogy mutatta.
− És akkor miért nem működik?
− Honnan a túróból tudjam?
− Ebből elég! − avatkozott közbe az édesanyja. − Biztos vagyok benne, hogy
Ben mindent helyesen csinált, Iljics.
− A kamera teljesen ép volt − folytatta az orosz. − Én magam ellenőriztem,
mielőtt odaadtam magának.
− Talán túl gyenge az adó − javasolta az apja. − Elvégre a labor legalább tíz
méterre van a lábunk alatt..., és fogalmam sincs, mennyi ebből a masszív
vasbeton. Maga tudja?
− Nem − mérgelődött Ramanov −, és egyébként sincs...
− ... igenis nagy jelentősége van! − szólt közbe Ben apja határozottan.
− Hiszen maga mondta, hogy az ott, lent egykor egyféle bunker volt, és hogy
az egész állomás egy amerikai kémberendezésként üzemelt a hidegháború
idején. Talán nem logikus, hogy a termek rádióhullámok és más sugarak
ellen is szigeteltek?
Ramanov dühösen nézett rá, de egy szót sem szólt. Ben néhány pillanat
múlva rájött, hogy a harag inkább saját magának szólt, amiért nem ő jött rá
erre a kézenfekvő magyarázatra. Az orosz végül sértetten megvonva a vállát
magához húzta a billentyűzetet, és szó nélkül visszaállította Harry kameráját
a képernyőre.
− És most mit csináljunk? − elégedetlenkedett.
− Mi lenne, ha azt tennénk, amire Harry kért minket − kérdezte Ben apja a
monitorra mutatva. − Maradjunk itt, és figyeljünk, nehogy valami bejöjjön
az ajtón.
Bárcsak ne mondta volna ezt, gondolta magában Ben. A képen nem mozdult
semmi, sőt a lépcső és köztük volt még egy többtonnás páncélajtó, de ennek
ellenére nem felejtette el, amit odalent látott..., ha pedig a labor tényleg nem
ment tönkre, akkor könnyen lehetséges, hogy néhányan a lények közül
szabadon garázdálkodnak odalent.
Azzal próbálta vigasztalni magát, hogy Baxter kis kedvencei valószínűleg
megfagytak már. De valójában ez sem használt. Pusztán a páncélüveg
mögötti förtelmes teremtmény emlékétől is kirázta a hideg.
− Még mindig áll az ajánlatom − mondta Van Staaten. − Hozok inni- és
rágcsálnivalót, és csapunk egy muris videoestet!
Ramanov dühösen nézett rá.
− Ha talál valahol inni- és rágcsálnivalót, akkor csak rajta!
Van Staaten vigyora kissé erőltetettnek tűnt ezután, mire Ben megkérdezte.
− Ennyire rossz a helyzet?
− Még rosszabb − válaszolta Ramanov. − Még nem volt végleges
állapotfelmérés, de attól félek, már csak maximum két vagy három napra
maradt elegendő élelmiszerünk. Talán egy hétre, ha szigorúan beosztjuk, és
nem bánjuk, ha korgó gyomorral fekszünk az ágyba.
− Az egy hét igen hosszú idő − mondta Ben édesapja. − Talán addigra
elmúlik a vihar is, vagy legalább lesz rádió-összeköttetésünk, hogy tudjunk
segítséget kérni.
− És ha nem? − kérdezte Ben.
− Akkor egy kicsit tovább tart − szólt Ramanov barátságtalanul. − Olyan
hamar azért nem hal éhen egy ember. Több hétig is elhúzódhat.
− Micsoda elbájoló a modora, ha a felvidításról van szó, professzor! − szólt
Robert Berger.
− Én csak az igazat mondom − válaszolta Ramanov közömbösen. − Persze
azt is mondhatnám, hogy hamar túl leszünk rajta, és az utolsó tartalék
felfalása után huszonnégy órával mind éhen halunk. Ez talán jobban
tetszene?
− Legalább van elég vizünk? − kérdezte Ben gyorsan, főleg azért, hogy
megakadályozza apja és Ramanov egyre durvább hajba kapását.
− Víz? − Ramanov úgy nézett rá, mintha nem is értette volna a kérdést.
− Víz − felelte Ben. − Mi olyan furcsa rajta?
− Az Antarktisz kellős közepén vagyunk. Tudod, mi történik, ha megolvad
az Északi-sark jege?
− Megnő a vízszint. − Vajon mit akar ezzel?
− Igen, ráadásul körülbelül másfél-két méterrel. Ha viszont itt, az
Antarktiszon olvad meg, akkor több mint hatvan méterrel emelkedik meg. A
világ legnagyobb édesvíztartalékán ücsörgünk..., így hát nyugodtan
lecsíphetünk magunknak pár litert.
− Csakhogy ez a sok jég nem idebent van − mondta Ben dacosan.
Ramanov grimaszt vágott.
− Elegendő vizünk van.
−Most ne kezdjétek még ti ketten is − sóhajtott az anyja. − Mindannyiunk
idegei kivannak, de a helyzet attól még nem lesz jobb, ha egymás torkának
esünk. Egészen biztosan nem fogunk éhen halni, és abban is biztos vagyok,
hogy megtaláljuk a módját annak, hogy valahogy felvegyük a kapcsolatot a
szárazfölddel.
− Adhatnánk füstjeleket is − javasolta a férje.
− A világ majdnem három tucat legjobb tudósa gyűlt itt össze, Berger doktor
− szólt Ramanov lekicsinylőn. − Nevetséges lenne, ha nem tudnának
becsapni egy pofonegyszerű rádióállomást.
− És persze az évszázad viharát − fűzte hozzá Ben apja gúnyosan.
Ramanov azonnal reagálni készült, de Ben édesanyja szemét forgatva
válaszával csillapítani próbálta a két harci kakast, amikor Van Staaten
gyorsan felkiáltott.
− Ott! Nézzetek oda!
Mindannyian a képernyőre kapták a fejüket.
Első pillantásra semmi sem változott. A monitor még mindig a zseblámpával
megvilágított lenti páncélajtó felvételét mutatta, amikor hirtelen megjelent
egy nem odaillő, mozgó árnyék...
− Mi a fene ez? − motyogta Ramanov.
Mielőtt még valaki felelhetett volna, már meg is kapta a választ a kérdésére.
Az árny tovább mocorgott, mire egy karcsú, fehér kabátba burkolt alak
belépve a képbe a nyitva álló ajtóhoz közelített.
− Sasha?! − tört ki Benből.
− Alexandra? − motyogta Ramanov, majd ráhajolt a mikrofonjára, és
torkaszakadtából kiabálni kezdett. − Alexandra! Azonnal állj meg!
Ha volt odalent egyáltalán még valami, ami továbbította a szavait, Sasha
akkor sem reagált rájuk. Nem sietett, de nem is hezitált, amikor az ajtó felé
sétált, és már majdnem elérte, amikor Ramanov hirtelen megnyomott egy
gombot, és az ajtó keserves nyikorgással megmozdult.
− Teljesen megőrült? − lihegte Robert Berger. − Össze akarja nyomni?
Ramanov várt még egy másodpercet, majd megállította az óriási ajtót. Ben
apjának igaza volt. Az ajtó túl lassan mozgott ahhoz, hogy bezáruljon
mielőtt még Sasha odaért volna. A lány mozgásában pedig volt valami
borzasztóan biztos, amiből még a nagyapja is ráébredt, hogy bizony nem fog
megállni. Kénytelenek voltak tehetetlenül végignézni, ahogy Sasha az
ajtóhoz érve könnyedén átsuhant a keskeny résen. Ramanov még kétszer-
háromszor a mikrofonba kiáltotta a nevét, és csak akkor hagyta abba, amikor
már rég hallótávolságon kívül volt. Ezután azonnal Benhez fordult.
− Hogy történhetett ez? Azt hittem, vigyázol rá?
− Vigyáztam is! − védekezett Ben. − A szobájába ment!
− Igen, de láthatóan nem maradt ott! − üvöltötte Ramanov. − Hogy
hagyhattad egyedül? Én rád bíztam őt!
− Hagyja abba, professzor − szólt Ben édesapja élesen. − Ben nem tehet
róla. Inkább azt magyarázza meg nekünk, hogyan került oda! Azt hittem,
bezárta az ajtót?
− Be is zártam − sziszegte Ramanov. − Be van...
Döbbenten félbeszakította magát. Időközben átkapcsolt, így a monitor ismét
a felső páncélajtó előtti folyosót mutatta. Tárva nyitva állt.
− Úgy tűnik, egy kicsit gondatlanok voltunk, professzor, nem? − kérdezte
Ben apja.
− Nem voltam az! − tiltakozott Ramanov. − Pontosan tudom, hogy bezártam
az ajtót. Hiszen maga is hallotta!
− Én csak abban hiszek, amit látok.
− Hagyjátok már abba! − kiáltott fel Ben. − Ramanov professzornak igaza
van. Az ajtó zárva volt.
Ramanov kissé csodálkozott, hogy épp ő védelmezi, mire a fiú édesanyja
nyugodtan megkérdezte.
− Sasha ismeri a kódot?
− Nincs rá szüksége − felelte Ben csípősen, mielőtt Ramanov tette volna.
− Már egyszer kinyitotta az ajtót. Nem emlékeztek rá?
Néhány másodpercig senki sem szólt egy szót sem, majd Ramanov törte
meg a csendet.
− De... mit akarhat odalent?
− Az én hibám − suttogta Ben. Ezúttal tovább tartott a csend.
− Mit jelentsen ez? − kérdezte Ramanov végül.
− Ő..., ő velem volt, amikor Harryéknél voltam. Még egyszer megnéztük a
barlangban készült felvételeket, amikor az egyiken felismertem Schulzot, és
megkértem Tahiát, hogy nagyítsa ki.
− Schulz kapitányt? − kérdezte Van Staaten. − Sasha apját?
− Alexandra is látta a képeket? − vágta rá Ramanov.
− Igen − ismerte be Ben. − Először azt hittem, nem vette észre, de most...
igen, valószínűleg látta.
− Most pedig meg akarja keresni az apját − szólt Jennifer halkan.
− Hogy lehetséges ez? − fordult Van Staaten kételkedve Robert Bergerhez.
− Alexandra nem gyengeelméjű! − förmedt rá Ramanov.
− Ebben az esetben legalább egy véleményen vagyunk − mondta Ben
édesapja. − Csak azért, mert nem beszél és nem reagál a külső ingerekre,
még nem jelenti azt, hogy nem fog fel semmit a környezetéből. És azt sem,
hogy semmire sem képes reagálni. Attól félek, Bennek igaza van. De ettől
függetlenül nem a te hibád − fűzte hozzá hevesen Benhez fordulva.
Ramanov hallgatott, de tekintetéből ítélve másképp látta a dolgokat.
− Utánamegyek − szólt határozottan Ben.
− Ez szóba sem jöhet! − vágta rá az apja. − Megtiltom! Túl veszélyes!
− De hiszen az én hibám! Ha nem lettem volna ilyen hülye, akkor nem látta
volna azt az átkozott képet, és...
− ... és ilyesmire vannak a szakemberek − vágott a szavába édesapja. − Hívja
csak a zsoldost, professzor!
Ramanov megérintett egy gombot. A monitoron lévő kép nem változott, de a
hangszórókból hangos recsegés hallatszott, mire Ramanov ráhajolt a
mikrofonjára.
− Itt Ramanov professzor beszél − kezdett bele, majd Tooth hangja azonnal
félbeszakította.
− Minden rendben, professzor! Én is látom a képet a monitoromon.
− Akkor meg mire vár? − türelmetlenkedett az orosz. − Vissza kell hoznia az
unokámat! Azonnal!
− Sajnálom, professzor! Én nem mozdulhatok innen. Harry egyértelmű
parancsot adott. Én vagyok a tartalékos, ha netán történne valami.
− Mit jelentsen ez? − válaszolta Ramanov. − Vészhelyzet van, én pedig
megparancsolom...
− Semmi esélye, professzor. Én csak Harry parancsait követem.
− Maga teljesen megőrült? − üvöltötte Ramanov. − Talán elfelejtette, hogy
kitől kapja a fizetését?
− Harrytől − felelte Tooth nyugodtan.
− Tooth, kérlek! − avatkozott bele Ben. − Tedd meg értem! Sasha
veszélyben van. Segítened kell neki!
− Semmi esély, öcskös! − válaszolta Tooth. − Ráadásul abszolút értelmetlen
és felesleges lenne. Harry és a másik kettő odalent van. Majd ők
gondoskodnak a kis barátnődről, ne aggódj!
− Akkor legalább szóljon nekik! − mondta Ramanov.
− Már próbáltam. Pillanatnyilag nincs kapcsolat. De még később
megpróbálom.
Ben közel volt a teljes kétségbeeséshez. Vajon miért pont Toothot hagyta itt
Harry? Ha Tahia vagy Gerrit lett volna a tartalékos, akkor ők már biztosan
utánamentek volna. De Tooth előbb lőné térden magát, mint hogy felemelje
a fenekét a számítógépétől!
Ramanov láthatóan ugyanúgy látta a helyzetet, mivel kommentár nélkül
megszakította a kapcsolatot, majd olyan dühösen nézett a mikrofonra,
mintha legszívesebben darabokra törte volna.
− Most már ne izgasd magad − mondta Jennifer. − Igaza van. Harry egészen
biztosan megtalálja, és gondoskodik róla. Ő jó. Te is tudod.
Hát persze hogy tudta. Harry jó katona volt. De azt is érezte, hogy Sasha
veszélyben volt. És ez az érzés minden egyes levegővétellel erősebb és
elviselhetetlenebb lett.
Egy mozdulattal sarkon fordult, és az ajtóhoz sietett. Mielőtt még elérte
volna, édesapja megszólalt.
− Csak ha valamiféle furcsa ötletre vetemednél, fiam − kód nélkül is ki
tudod nyitni az ajtót?
Ben riadtan hátrafordult.
− Lenne olyan kedves, és bezárná az ajtót, professzor? − szólt az apja.
− Kérlek! − könyörgött Ben.
Apja felszólító pillantást vetett az oroszra, mire az bólintva a billentyűzet
fölé hajolt, majd mégis még egyszer felnézett a monitorra, mielőtt egyetlen
gombot is megnyomott volna.
Ben azonnal a képernyőre kapta a fejét, majd egy pillanat erejéig vad
remény lett úrrá rajta.
De csalódnia kellett. A képernyő még mindig a félig nyitva álló páncélajtót
mutatta a lenti zsilipkamrában, Sasha pedig még mindig nem jött vissza.
Helyette valami apró, szellemhez hasonló alakot látott felbukkanni a
zseblámpa fényében, amely a következő pillanatban már el is tűnt.
− Mi volt ez? − kérdezte Van Staaten ijedten.
− Nem tudná egy kicsit közelebb hozni a képet? − kérdezte Robert Berger.
− Fogalmam sincs − felelte Ramanov feltehetőleg mindkét kérdésre.
De nem is volt szükség rá. Az árny újra megjelent, mire gyors és szaggatott
mozdulataiból Ben azonnal rájött, mivel állnak szemben.
Egy pók volt. Persze, nem a Baxter laborjában talált hatalmas szörnyeteg, de
ennek ellenére irdatlan, szögletes és drótszerű szőrrel borított, férfikéz
nagyságú példánynak látszott.
Első pillantásra egészen normálisnak tűnt − természetesen eltekintve a
nagyságától −, de amikor közelebb jött, több különbséget is felfedeztek rajta.
Lábai valahogy túl sok ízülettel rendelkeztek, potroha pedig idomtalanul
felfújódva, már-már groteszk nagyságú, váladékozó és gyulladt fekélyekhez
hasonló fonómirigyekkel volt teletűzdelve.
− Micsoda förtelmes szörnyeteg − rázta meg magát Van Staaten, miközben
Ramanovra bámult. − Egyik Baxter játékszere közül?
− Nagyon úgy tűnik − válaszolta az orosz. Hangja elég furcsán csengett.
− Nem is tudtam, hogy ilyen rémségeket tenyészt.
Ha tudnád... gondolta Ben borzongva. Ugyanakkor édesanyja arcára nézve
olyat látott, amitől egy percre mindent elfelejtett.
Arra számított, hogy édesanyja krétafehéren és a pánik szélén
egyensúlyozva mered a képernyőre. Normál esetben ennek, a máskor oly
fegyelmezett nőnek elég volt egy ártalmatlan házi pók is ahhoz, hogy egyből
a legközelebbi asztalra vagy legalább székre pattanjon, de ő nemcsak
teljesen nyugodt maradt, hanem igencsak érdeklődve vizsgálgatta a
mélységesen gusztustalan teremtményt. Ez pedig nem az első alkalom volt,
hogy így látta édesanyját. Félelmetes...
A pók közelebb jött, és immár az egész monitort beterítve olyan közel sétált
el a kamera mellett, hogy még a lépcső fémrészén totyogó apró és kemény
lábak tipegését is hallani lehetett.
− Most már tényleg be kellene csukni azt az ajtót, professzor − mondta Ben
apja. − Hacsak nem szeretné idefent az állomáson üdvözölni ezt a kedves kis
szőrös állatkát.
Ramanov váratlanul gyorsan átkapcsolt, majd bepötyögve a megfelelő
kódot, becsukta az ajtót. Hangosan fellélegzett, miután az ajtó tompa
csattanással a helyére illeszkedett.
− Le kell mennem oda! − kiáltott fel Ben.
− Ben, légy észnél! − szólt az apja. − Te...
− Te nem érted − vágott a szavába a fiú. Idegesen gesztikulált a képernyő
irányába, amelyen ismét a lenti, nyitva álló ajtó látszott. E pillanatban ugyan
nem jöttek újabb látogatók, de mi jelentősége volt ennek? − Ez az izé ott,
lent... semmi sem volt! Odalent egy csomó másféle szörnyeteg ólálkodik,
Sasha pedig egyedül van! Nekem..., nekem ki kell hoznom onnan!
Apja nem szólt egy szót sem, csak riadtan nézett rá, mire Ben két-három
másodperc múlva Ramanovhoz fordult.
− Professzor! Kérem!
Ramanov hallgatott. Tíz másodperc. Tizenöt. Húsz.
Majd bólintott.
− Amennyiben az apád egyetért. De vigyél magaddal egy adó-vevőt. És egy
fegyvert.
− És nem mész egyedül − fűzte hozzá az édesapja. − Veled megyek!

A pók a lépcső legfelső fokán ült, mintha csak arra várt volna, hogy az ajtó
kinyíljon, és az alkalmon kapva elmenekülhessen.
Ben édesapját valószínűleg kifelejtette a számításból, aki felemelve a lábát
egy hatalmas dobbantással péppé zúzta.
Bent rövid, de annál hevesebb rosszullét fogta el. Normális esetben semmi
problémája nem akadt a pókokkal, de ez a példány jóval nagyobb volt, mint
ahogy azt a monitoron látta, ráadásul sokkal undorítóbb. Ha egy kicsikét
nagyobb lett volna, akkor nem is lett volna elég egyszer rátaposni.
A csizmáján csüngő valami is inkább egy yorkshire terrier vagy egy
különösen dagadt patkány maradványához hasonlított jobban.
− Hihetetlen − motyogta az apja ügyetlenül egyensúlyozva egyik lábán,
majd a lépcső szélén lekapirgálta a disznóságot. − Ennek a Baxternek bizony
nem lehetett ki mind a négy kereke.
Ben vadul nyeldekelt, hogy valahogy megszabaduljon a szájában lévő
savanykás íztől.
− Téged... egyáltalán nem izgat? − kérdezte.
− A csizmámon lévő disznóság! Dehogynem!
− Úgy értem, a pók.
− Nem − felelte apja mosolyogva. − Egy fóbiás bőven elég a családban.
Elvégre pedig pszichológus volnék.
− És ők semmitől sem félnek?
− De. − Amennyire lehetett megtisztogatta a cipőjét, és megkapaszkodott a
szétégett lépcsőkorlátban. Az egész szerkezet mintha felsóhajtott volna, Ben
szinte érezte, ahogy inog a lába alatt. És talán nem is csak beképzelte
magának... − Csak több trükköt ismerünk arra, hogy eltitkoljuk.
Ben jobb fülében hirtelen egy éles reccsenés hallatszott, majd Ramanov
hangja csendült fel, amely legalább annyira kellemetlen és hangos volt.
− Ha netán végzett a kis magánelőadásával, doktor úr, akkor igencsak hálás
lennék, ha továbbmennének. Alexandra már jó öt perce odalent van.
Ben és apja szinte egyszerre és ugyanolyan gyorsan tekerte le az adóvevőjük
hangerejét. Apja direkt eltúlzottan fájdalmas arcot vágva így szólt.
− És jó tizenöt éve a maga unokája, professzor, nem az enyém.
Gyorsan kikapcsolt, mielőtt még utolérte volna Ramanov válasza, majd
elindult lefelé a lépcsőn. Ben rögtön rájött, hogy nem képzelődött, ugyanis a
lépcső szinte vibrálni kezdett a léptei alatt. A masszív fémlépcső nagyon
komolyan megsérült, amitől máris azon törte a fejét, vajon hogyan élte túl
Harry, édesanyja és ő az idelent uralkodó poklot.
Választ persze nem kapott a kérdésére, ahogy eddig oly sokszor sem.
Próbálta meggyőzni magát, hogy ez a tényleg roppant masszív lépcső talán
csak kibírja azt a néhány kilót, amit ő és az apja jelent.
Miután már túl voltak a lépcső felén, felhangzott egy tompa puffanás, és
ezúttal érezhetően megingott alattuk a lépcső. Valami lezuhant a plafonról,
és csörömpölve összetört alattuk. Ijedten megdermedt, mire az apja egy
heves mozdulattal bekapcsolta az adóvevőt.
− Mi volt ez?
− Csak a felső ajtó, kedves kolléga − felelte Ramanov nyugodtan.
− Valahogy csak fel kellett rázzam magukat.
− Ez sikerült − válaszolta Ben apja ingerülten. − Most pedig kérem, nyissa
ki!
− Szó sem lehet róla. Hacsak nem garantálják, hogy a szoba tiszta, és
semmilyen nem kívánatos vendég nem lep meg minket idefent.
− A pók halott − avatkozott közbe Ben. − Az apám ölte meg saját lábúlag.
− Rendben. De ha jól emlékszem, épp te biztosítottál arról, hogy sokkal
förtelmesebb teremtmények mászkálnak odalent − hangja hallhatóan
keményebb lett. − Az ajtó csak akkor nyílik ki, ha Alexandrával együtt
tértek vissza.
Ben azonnal tiltakozni akart, de apja rögtön megrázta a fejét, amire a fiú
csak némán felnézett a lépcső tetejére. Elvégre Ramanovnak igaza volt,
mégis úgy érezte magát, mintha egy óriási föld alatti kriptába zárták volna,
amiből soha többé nem szabadulhat. Ramanov az Alexandrával együtt című
elszólását pedig figyelembe sem vette. Amúgy sem Sasha nélkül tervezte a
visszautat.
− És kapcsolják be a kamerát, kérem! − fűzte hozzá Ramanov, miután senki
sem válaszolt.
A fiú édesapja erre sem válaszolt, de mindkét kezével hátrasimította a fehér
bélelt kabátján lévő kapucnit, majd jobb kezével bekapcsolta a Ramanovtól
kapott egyik erős fényszórót, bal kezével pedig a homlokán lévő apró
vezeték nélküli kamerát. Elég kalandosnak tűnt, de ugyanakkor igencsak
praktikus volt, hiszen a kamera automatikusan felvette, amit látott.
− Most pedig el kellene indulniuk, Berger doktor − folytatta Ramanov.
− Alexandra már régóta odalent van. − Hangjából eltűnt a harapós gúny, és
immár sokkal aggódóbbnak tűnt.
− Igaza van − mondta Ben apja. − Gyere, és maradj szorosan mögöttem!
Ben nem éppen így tervezte, de az út első részére nem maradt más
választása. Az ajtónyílás, melyen Sasha oly könnyedén átsuhant, bizony
olyan keskeny volt, hogy csak egymás után tudtak átjutni rajta. Robert nem
siette el a dolgot, mivel zseblámpájával még alaposan és gyanakodva
átvizsgálta a padló keskeny részét, majd némi hezitálás után átpréselte magát
rajta. Ben nem vette zokon tőle. Neki is szinte kétezer másik helyszín eszébe
jutott, ahol szívesebben járt volna, mint ebben a félelmetes laborban.
De odaát volt Sasha is, aki veszélyben volt, ami azt jelentette, hogy akkor is
belépett volna azon az ajtón, ha maga az ördög várt volna rá személyesen a
túloldalán.
És ki tudja − talán tényleg ő volt az.
Még meg sem várta, míg édesapja teljesen átment a nyíláson, hanem
türelmetlenül utána furakodott, miközben halkan hálát adott Ramanovnak a
vastag kabátért és kesztyűért, melyek nélkül bizonyára véres nyomokat
hagyott volna maga után az ajtó éles szélein. Ennek ellenére eszébe sem
jutott Ramanovtól azt kérni, hogy nyissa kissé nagyobbra a nyílást.
Pontosabban szólva, az ajtórés még szinte túl széles is volt ízléséhez, ha
belegondolt, hogy milyen... teremtmények botorkáltak errefelé...
Megnyomta adóvevője gombját.
− Ramanov professzor, kinyílik vajon ez az ajtó még egyszer, ha becsukja?
Öt-hat perces hallgatás után.
− Nem vagyok biztos benne. Úgy tűnik, a forróság hatására deformálódott a
fém − Ramanov hangja igen szigorú, de egyúttal tárgyilagos is volt.
− Tudom, mire gondolsz..., de túl nagy a kockázata, hogy többé nem nyílik
ki és örökre ott maradtok.
− Rendben − mondta az apja. − Vagy inkább: nincs rendben. Hagyja nyitva
az ajtót! De tartsa szemmel a két kamerát! − Odafordult Benhez. − Kapcsold
be a lámpád! − Ben engedelmeskedett, mire az apja idegesen beszívta a
levegőt fogai között, majd kacsintva hozzáfűzte. − De azért nem muszáj az
arcomba irányítani!
Ben ugyan szófogadón leeresztette a lámpát, miközben azzal vigasztalta
magát, hogy nem csak apját, de minden bizonnyal Ramanovot is elvakította.
− Akkor nyomás! − mondta édesapja. − Keressük meg ezt a leányzót! És...
Ramanov?
− Igen, Berger?
− Addig próbálja meg továbbra is elérni Harryt és a többieket!
Ben ide-oda lóbálva lámpáját kétszer-háromszor torkaszakadtából kiabálta
Sasha nevét. Természetesen nem kapott választ, de már abban sem volt
biztos, hogy egyáltalán meghallaná a lányt. A szörnyű látvány, ami
fényszórójának köszönhetően tárult elé, teljesen magával ragadta.
Az önmegsemmisítő berendezés valóban nem működött, de azért a labor
nem úszta meg teljesen sértetlenül. Nem látott pókokat vagy másféle
szörnyetegeket, de a bal oldalon lévő falat koromfekete füst fedte, a
műanyag bevonat pedig mindenhol megolvadt, mindenhol csupasz beton,
szétégett kábelek és csövek összevisszasága fogadta. A plafont fedő réteg
egy része szó szerint barikádot alkotva omlott le. Ha még ez sem lenne elég,
a katasztrófát megelőző földrengés egy dupla tenyérnyi lyukat vájt a padló
betonjába, melyből félelmetes, már-már fehér gőz áradt felfelé.
Ben gondolkodás nélkül továbbment volna, de apja egy fejcsóválással
megálljt parancsolt neki.
− Semmi értelme vakon nekirohanni. Van egyáltalán fogalmad arról, merre
lehet?
− Valószínűleg a barlangban, hogy megtalálja az apját.
− Akkor egyenesen Harry és a többiek karjába rohant volna, és már rég
visszajöttek volna. Azt javaslom, előbb vizsgáljuk át a labort. Te úgyis
kiismered magad itt... mindenesetre jobban, mint én.
Pontosan ez volt az oka annak, hogy Ben hátán egy újabb borzongás futott
végig. Túl jól tudta ugyanis, hogy mi settenkedett az egyik ajtó mögött.
− Jó ötlet − szólalt meg Ramanov hangja a fülhallgatójukban, mielőtt még
Ben válaszolhatott volna. − Tegyék ezt. De siessenek... vagy inkább:
váljatok külön. Bőven elég, ha csak az egyikőtök kutatja át a labort. Ha
Alexandra a zsoldosokkal van, akkor az azt jelenti, nincs veszélyben.
− Szó sem lehet róla! − mondta Ben apja határozottan. − De sietni sietünk.
Gyere! − Óvatosan, de hihetetlen ügyességgel átmászott a cserepek és
betontörmelékek barikádján, miközben balról jobbra mozgatta a lámpáját.
Ben hirtelen mintha látott volna valami apró dolgot átsuhanni a fényben, de
még azelőtt eltűnt, hogy látta volna, utána pedig nem mozdult semmi. Talán
csak az idegei játszadoztak vele.
Apja továbbra is a padlót, a plafont és a falakat pásztázta lámpájával és
tekintetével, valószínűleg hogy Ramanov és a többiek is ugyanazt lássák
odafent a központban, mint ő, de ő maga nem mozdult, még akkor sem,
amikor Ben, átküzdve magát az akadályon, megérkezett hozzá.
Kérdőn meredt apjára, de a fejhallgatóban felcsendülő Ramanov hangja
megelőzte.
− Mi történt? Mire vár még?
− Valami nem stimmel − szólt Ben édesapja elgondolkodva.
− Igen, nekem is úgy tűnik − felelte Ramanov ironikusan. − Talán fel
kellene mondanom a takarítónőnek.
A fiú apja még válaszra sem méltatta, helyette inkább a folyosóra irányította
a lámpáját. A halvány fény szürke műanyagot, szétszaggatott kábeleket,
valamint korom- és égésnyomokat, néhol pedig üvegszilánkokat leplezett le
a sötétben...
De tényleg csak üvegszilánkokat.
− Igazad volt − szólt Ben. − Valami nagyon nem stimmel itt. − Apja kérdőn
nézett rá, mire Ben szinte türelmetlen gesztussal válaszolt. − Semmi sem
tűnik fel neked?
− Ne húzd az időt − dörmögött Ramanov hangja a fülében. − Mit fedeztél
fel?
− Sehol sincs jég. Hát nem látjátok? A falakon nincs jég. Túl meleg van
idebent!
− Én nem tartom kifejezetten melegnek − mondta apja hangsúlyozva, de Ben
újra megrázta a fejét.
− Itt mínusz húsz vagy harminc foknak kellene lenni! De itt még egyetlen
jégkristályt sem látni. Tudod, mit jelent ez? Hogy még működik a fűtés!
− Azaz Baxter minden apró, illetve nem is olyan apró teremtménye még
feltehetőleg életben van...
− Ostobaság! − tiltakozott Ramanov. − Az egész berendezés meghalt! A
monitoromon semmi sem látható!
Ben ezt el is hitte..., de ez nem jelentett semmi többet, mint amit Ramanov is
mondott: hogy a számítógépe nem mutatott semmit. És valóban túlzottan
meleg volt odalent.
Édesapja gondolatai ugyanazon szálon futhattak, hiszen egyetlen kérdés
nélkül belenyúlt a zsebébe, és előhúzta a Ramanovtól kapott pisztolyt.
Igazság szerint két pisztolyt adott nekik, csakhogy apja mindkettőt eltette.
− A lámpád − szólt, miközben a legközelebbi ajtó felé tartott.
Ben szófogadón az ajtóra irányította a fényt, amíg apjáé − ahogy
pisztolyának csöve is − egyenesen a lábuk elé világított.
Ben nem tudta, valójában mire számított − talán egy förtelmesen ronda,
soklábú valamire −, de az ajtó mögött semmi sem mozgott, miután óvatosan
kinyitotta.
Most már látták a jeget, amely vékony rétegben csillogott a padlón, illetve
romokat és szilánkokra tört üveget, majd amitől Ben a legjobban tartott: egy
pókot.
Méghozzá egy igen nagyra nőtt pókot.
Mindenesetre halott volt.
Majdnem olyan nagy volt, mint Tarantula, Baxter kedvence, hanyatt feküdt,
lábait a testébe húzva még mindig visszataszítónak, de legalább
veszélytelennek látszott.
Apja még jobban kitárta az ajtót, mire egyre több és főként halott pókot
pillantottak meg. Az állatok egészen biztosan megfagytak, egyeseket
csillogó dér vont be, majd amikor édesapja mögött szorosan lépkedve átlépte
az ajtót, rettenetes látvány tárult elé: néhány példány szabályosan a falakra
vagy a bútorokra fagyott.
Kétségkívül felismerte a szobát. Az a labor volt, amelyben felfedezte a
szörnyeteget − bár kissé megváltozott. Miután elment, kellett legyen egy
második robbanás is, hiszen az üvegből lévő válaszfal immár nem volt
sehol, a biztonsági zsilip pedig egy üvegből, gumiból és fémből lévő bizarr
szoborrá változott. Most már azt is tudta, honnan származtak ezek a halott
pókok. A robbanás vagy nyomás − vagy bármi volt is az − szétzúzta az
összes terráriumot.
Ben imádkozott azért, hogy ne az összes legyen.
Szíve vadul dübörgött, miközben a nyelvén lévő kellemetlen íz egyre
erősebb lett. Legszívesebben azonnal visszafordult volna, de édesapja már
úgyis elindult, és habár tudta jól, mennyire tart attól, amit a szétzúzott
üvegfal mögött talál, képtelen volt nem saját szemével meggyőződni róla.
Ahogy arra számított, a fényszóró olyan látványt varázsolt szeme elé,
amelyhez képest Dante Infernója egy ártalmatlan Walt Disney-produkció.
Számos széttört terrárium és üvegdoboz volt ott, amelynek korábbi lakói
halottan és megfagyva hevertek a földön, több száz, ha nem ezer halott pók.
Továbblépkedett. Csizmája alatt üveg recsegett-ropogott, szíve már a
torkában dobogva mászott egyre feljebb icipici póklábakhoz hasonlóan.
A rossz hír: már a nagy terrárium sem létezett. A több centiméteres üveg
ezerszer is megpattant, majd komplikált pókhálóként ágazott szerteszéjjel.
A jó hír: az óriáspók még mindig ott volt.
Az igazán jó hír pedig: ugyanolyan halott volt, mint a többi.
− Te jó ég! − motyogta az apja. − Mi..., mi a fene ez?
A kezében lévő lámpa úgy reszketett, hogy már alig bírta a halott
szörnyetegre irányítani, ami persze még jobban súlyosbította a borzasztó
látványt. A halott pók hasig felhúzott lábakkal feküdt a hátán, ahogy a többi
kis húga és kis öccse is, de a reszkető fény irtózatos mozgás képzetét
keltette.
− De hát..., de ez lehetetlen! − dadogta Robert. − Ilyen..., ilyen nem is
létezik!
− Igen − felelte Ben halkan. − Ugyanezt gondoltam én is, amikor először
megláttam.
− Azt akarod mondani, hogy te már láttad ezt a szörnyeteget? − dübörgött
Ramanov hangja a fülébe.
− Igen. Ahogy maga is, professzor.
− Ostobaság! − szólt Ramanov. − Én esküszöm, hogy sohasem láttam ezt a...
valamit! Fogalmam sem volt arról, mit művel odalent ez a Baxter, a
szentségit! Ha tudtam volna, saját kezűleg fojtottam volna meg!
− Igen, ez roppant hihetőnek hangzik − szólt Ben édesapja gúnyosan.
Mindenesetre megpróbált felettébb gúnyosnak hangzani, miközben hangja
ugyanúgy reszketett, ahogy a fagyott pókszörnyetegre irányított fénysugár,
ami kissé csökkentette a hatást. − Végül is ki vezeti ezt az állomást?
− Ebből elég legyen! − mondta Ramanov szigorúan. − Mindent
feljegyeztünk, de erről majd később beszélünk! Most kérem, keressék
tovább Alexandrát!
− Arra mérget vehet, hogy még beszélünk róla! − dörmögte az apja. − Sőt
nem csak erről a... dologról!
Ezzel sarkon fordult, mire Ben a lámpa hirtelen mozgásának köszönhetően
úgy látta, menten ráveti magát a pók. Amilyen gyorsan csak tudta, követte
apját, és csak akkor lélegzett fel óvatosan, miután kiértek a folyosóra.
− Ez az átkozott tökfilkó! − tört ki Robertből. − Ez tudott róla, biztos vagyok
benne! Kezdettől fogva hazudott nekünk! Már az első pillanattól! Ez nem
egy meteorológiai állomás, hanem egy átkozott Frankenstein-labor!
Ben csak remélni merte, hogy kikapcsolta az adóvevőjét − bár elvégre
teljesen mindegy volt neki. Most, hogy elhagyták ezt a borzalmas szobát, és
bezárták maguk mögött az ajtót, a homloka mögött lévő zűrzavar végre
rendeződött. Félelme nem tűnt el teljesen, de ugyanakkor egy
megkönnyebbülés-félét érzett magában, hiszen tudta, hogy Van Staaten
megtartotta a szavát, és nem mondta el senkinek a titkát. És akármilyen
furcsa volt, ráadásul még saját maga is csodálkozott rajta, mégis elhitte
Ramanovnak, hogy semmit sem tudott Baxter valódi kísérleteiről.
Sőt most már arra is emlékezett, hogy valójában miért is voltak itt.
− Sasha − mondta.
Apja némán bólintott, majd a zsebébe nyúlva elővette a Ramanovtól kapott
második pisztolyt is.
− Semmi olyanra nem tüzelsz, aminek hétnél kevesebb lába van, világos?
− Nagyon vicces − válaszolta Ben, miközben szinte vadul a pisztolyért
nyúlva eltette azt, ami igencsak furcsa érzést váltott ki benne. Az előbb
bizony csalódott, és kissé dühös is volt, amiért édesapja nem adta oda neki a
fegyvert, és ilyen nyíltan gyerekként kezelte, de most nyugodtan lehetett
volna egy kicsit büszkébb és magabiztosabb is.
De sajnos egyik sem volt. Apja viccelődése persze csak arra volt jó, hogy
túljátssza saját idegességét, és hogy éreztesse fiával, milyen kelletlenül adott
kezébe töltött fegyvert. Hogy végül mégis odaadta neki, az csak arról
tanúskodott, milyen komollyá fordult a helyzetük, de Ben inkább nem
gondolkodott el komolyabban a problémán...
Végleg elhagyva a labort hirtelen recsegést hallott a fülében, de ezúttal nem
Ramanov, hanem édesanyja hangja csengett az adóvevőben.
− Robert, kérlek, forogj körbe egyet! Szükségem lenne egy teljes fordulatra,
amit aztán később kiértékelhetünk.
− Erre most nincs idő − felelte férje kelletlenül. − Mihez kell egyáltalán?
− Nem kell alaposan átvizsgálnod a labort, csak egyszer rögzíteni. Talán
később fontos lesz, hogy mi működik és mi nem odalent.
Apja húzódozott még egy pillanatig, majd mégis engedelmeskedett. Végül
elhagyva a letarolt labort gyorsan átvizsgálták a labor többi szobáját is.
Mindenhol különböző zűrzavar fogadta őket − és természetesen nem kevés
élő pók, még akkor is, ha többnyire csak teljesen átlagos példányokról és
nem olyan szörnyekről volt szó, mint amilyet Ben édesapja széttaposott a
lépcsőn.
Ezek közül az állatok közül néhány igencsak különös volt. Ha Ben a világ
egyik-másik részén találkozott volna velük bizonyára torzszülöttnek hitte
volna őket. Ezeknek a pókoknak túl sok (vagy néha túl kevés) lába,
egyeseknek felesleges dereka vagy hibás számú és formájú szeme volt,
sokuk pedig szokatlanul felpüffedt potrohhal és abszurd nagyságú
fonómiriggyel rendelkezett, ami bizony egyértelmű bizonyítéka volt annak,
hogy Baxter nem pókszörnyetegeket, hanem minél több pókselymet akart
létrehozni.
A borzasztó azonban az volt, hogy ezek az abszurd monstrumok mind
ismerősnek tűntek a számára. Valahol már látta őket, pontosabban szólva a
jégből való másolatukat, amelyeket Gerrittel együtt talált odakint a
szakadékban. Sem ő, sem pedig az apja nem szólt egy szót sem, de egyre
növekvő idegessége nem hagyott kétséget afelől, hogy ő is pontosan
emlékezett félelmetes leletükre.
Néhány perc alatt sikerült átkutatniuk az egész labort anélkül, hogy ráleltek
volna Sashára.
− Akkor a barlangban van − mondta Ramanov, aki mindvégig követte
sikertelen keresésüket a monitorról.
− Harry és az emberei akkor már rég megtalálták volna − szólt Ben apja.
A folyosó végén ácsorogtak, ahol előttük húzódott a barlangba vezető
térdmagasságú alagút. Ben szorongva kémlelte. Sasha valahol a másik
oldalon lehetett, ő pedig természetesen követni fogja − de ez nem
változtatott azon, hogy a sziklában lévő fekete lyuk pillanatnyilag úgy tűnt
számára, mint egy szörnyeteg mohón kitárt pofája, aki csak arra vár, hogy
néhány önkéntes tökfilkó belemásszon.
Arckifejezéséből ítélve édesapja ugyanúgy látta a dolgokat.
− Ez akár lehetséges is − felelte Ramanov. − De még mindig nem
jelentkeznek. Ezek szerint be kell menniük körülnézni.
A gondolat, hogy kézre és térdre ereszkedve önként másszanak be ebbe a
köves sárkánypofába, egyre kevésbé nyerte el Ben tetszését, majd a
következő pillanatban...
... már semmi sem számított, hiszen a feneketlen fekete lyukból egy lövés
ostorozó visszhangja csendült fel.

10

Mielőtt még elérték volna a folyosó végét, megszűnt a képösszeköttetés,

Ramanov elégedetlenkedő hangja pedig egyre érthetetlenebbé vált, majd
végül teljesen elhallgatott. Amikor Ben és édesapja felegyenesedett a bánya
túlsó végén, fejhallgatójukból már csak egy monoton susogás hallatszott,
mire Robert kikapcsolta az adóvevőt. Ezután síri csend lepte el a környéket,
amitől Ben úgy érezte, elveszíti az egyensúlyát.
Valószínűleg a barlang miatt volt. Bár a valóságban még csak egyszer járt
itt, álmában viszont annál többször, de ugyanakkor a képernyőn is többször
megcsodálhatta már a legkülönbözőbb látószögekből − mégis semmi sem
tűnt ismerősnek neki. Egy rövid, de iszonyú kellemetlen pillanat erejéig
kissé erősebben szédült. Szeme sarkából látta, hogy apja sincs jobban: egy
kissé bizonytalanul botorkált, akárcsak egy apró hajó matróza. Talán azért
történt, mert ez a hely valahogy azt sugározta, nem tartoznak oda − mintha
szabályosan nem akarta volna társaságukat −, ráadásul elég határozottan a
tudtukra adta.
Ben elhessegette az idétlen gondolatot, majd inkább arra koncentrált, amiért
valójában jöttek. Sasha valahol idelent volt, és feltétlenül meg kellett
találniuk.
De talán nem kellett volna szavakba öntenie a tervet, mert ugyanabban a
pillanatba rájött, mennyire nevetséges is volt. A múltkor is ugyanezen a
kavicshalmon ácsorogva mustrálták az előttük magasló sziklás tájat és a
különböző groteszk formákká dermedt lávát. És hirtelen észrevette,
mennyire megváltozott minden. Talán nem volt egyértelmű a változás,
legalábbis nem szavakkal kifejezhető módon: mintha minden még egy
fokkal borúsabbá és elutasítóbbá − idegenné − vált volna, mint amilyen volt.
Még egyszer egészen határozottan érezte, hogy nem kellett volna itt lenniük.
Ez a hely nem csak idegen, de roppant ellenséges is volt.
− Ez félelmetes! − szólalt meg Ben apja. Ezek szerint a fiú nem volt egyedül
az érzésével.
− Igen. Nem gondoltam volna, hogy te is...
Apja felé fordulva félbeszakította magát a mondat közepén, amikor
észrevette, hogy ő nem is lefelé, hanem pont ellenkezőleg, a feje fölé emelve
tekintetét fürkészte a mesterséges csillagos eget. Ben szándékosan ellenállt a
kísértésnek, és nem követte példáját. A látvány egyszerűen megrémisztette.
− Mi? − kérdezte türelmetlenül.
− Szerinted milyen mélyen vagyunk a föld alatt? − kérdezett vissza édesapja.
− Tíz-tizenkét méterre? − válaszolta meg saját kérdését egy biccentéssel.
− Maximum. De most tényleg nincs idő...
− És mit gondolsz, milyen magasan van felettünk ez a plafon? − folytatta
apja immár győzedelmes hangnemben. − Negyven méter? Ötven?
Inkább több, gondolta Ben szorongva. Sőt biztosan több. Amikor először járt
itt, akkor a barlang aljáról nézett fel, ami legalább húsz-harminc méterrel
lejjebb volt a mostani kilátótól. Egyszerűen fel sem tűnt neki, de a barlang
egyértelműen magasabb volt, mint ami lehetséges.
− Ez teljességgel képtelenség − motyogta az apja.
Ráadásul félelmetes is, gondolta Ben, de mégis valami egészen másért
jöttek.
Sasha − emlékeztette magát.
Édesapja mintha kissé csalódottnak tűnt volna, mégis sikerült levennie
tekintetét a megmerevedett csillagos égről, majd abban a pillanatban, hogy
Ben elindult volna, megrázta a fejét.
− Semmi értelme vaktában rohangálni. Egy kicsit gondoljuk végig az
egészet. Vajon merre lehet?
Sajnálatos módon tényleg igaza volt, gondolta Ben. Bármilyen gigantikus és
különös volt az alattuk elterülő barlang, mégsem mozgott semmi. Ha pedig
az őket idevonzó zaj valóban lövés volt, akkor bizony jól elbújhatott az a
lövész. Mintha ez a hatalmas barlang egyszerűen elnyelte volna Harryt és
kísérőit. Ahogy Sashát is. Tehetetlenül megvonta a vállát.
− Gondolkozz − türelmetlenkedett az apja. − Hová mehettek?
− Ha azt hiszed, hogy az utóbbi időben telepatikus képességeket is
kifejlesztettem, akkor csalódni fogsz − felelte Ben csípősebb hangon, mint
ahogy szerette volna.
A jelek szerint édesapja nem vette zokon a kijelentést.
− Hová tartott Harry és a többiek? Nem emlékszel, hová vitték a foglyokat?
Nem, erre már nem emlékezett. Ha jól tudta, azon a pirinyó képrészleten
nem is igazán látszott. De jól emlékezett arra, amit Harry kérdezett tőle − és
hogy Sasha épp mellettük állt, amikor válaszolt...
Ahelyett, hogy próbára tette volna édesapja csodálatra méltó türelmét,
megfordult, és végigpásztázta a barlangot.
Nem is lett volna szükség rá − hiszen a képződmény, amelyben Sashával
együtt járt álmában, mindent felülmúlt. Ben röviden hezitált, mielőtt a
megfelelő irányba mutatott volna. Ez a... valami volt az egyetlen, ami
mondott neki valamit, bár ez még egyáltalán nem jelentette azt, hogy meg is
találja ott Sashát. Kétségeinek adott hangot, de apja csak rázta a fejét.
− Ez a legbiztosabb utalás, amivel rendelkezünk. Ha nincs ott, akkor valóban
kezdhetjük a vad kutakodást − összeráncolta a homlokát. − Talán valami
vicceset mondtam vagy miért vigyorogsz?
− Csak az jutott eszembe, hogy Harry és Tooth egy fél órával ezelőtt szó
szerint ugyanezt a beszélgetést folytatta. Csak fordított szereposztásban.
− Ezek szerint jobban hasonlítotok, mint gondoltam − felelte az apja.
− Ki?
− Hát Tooth és te, ki más?
Ben inkább lemondott a válaszadásról, és óvatosan elindult. Amikor először
zuhant le a hegyoldalról, kevesebb mint húsz másodperc alatt (ráadásul egy
kőlavina kellős közepén) tette meg az utat. Most körülbelül két-három percre
volt szüksége, de leérve reszketni kezdett a térde. Ennek ellenére gyorsan
oldalra lépett arra az esetre, ha édesapja egy kisebb földcsuszamlást váltott
volna ki. Végül egyetlenegy apró kő repült lefelé, majd egy hangos peng!-gel
lepattanva az egyik szikláról eltűnt a sötétben. Egy másodperccel később
édesapja is megérkezett.
− Megtalálod az utat? − kérdezte.
Innen ugyan nem látszott az Öregek városának szívében rejlő épület, de Ben
ettől függetlenül bólintott egyet. Egyszer már járt ott álmában, és valami azt
súgta neki, hogy egészen biztosan megtalálja az utat.
Ben időérzéke már az első lépések után kialudt, ahogy a térbeli orientációja
is, amint beléptek a fekete kőből és jégkemény őrülettel határolt labirintusba.
Azt azért érezte, hogy túl sok idő nem telhetett el, amint elérték a város
központjában lévő hatalmas placcot. Senkivel sem találkoztak, és senki (és
ami talán még fontosabb: semmi) sem tartóztatta fel őket, mégis a
pillanatnyilag átélt másodpercek voltak életük eddigi legrosszabbjai. A föld
minden egyes négyzetcentimétere megnehezítette a légzésüket, minden
árnyék metsző késéllé változott, a sötétség pedig mintha kegyetlen
szakadékként nyílt volna meg előttük. Bent nem fogta el a pánik, de mielőtt
elérték volna céljukat, megismerkedett a félelem egy újabb jelentésével.
− Ez lenne az? − mutatott édesapja a hely túloldalán lévő hatalmas
lávaképződményre. Felismerte a lépcsőt, amelyen még álmában felment
(még akkor is, ha valójában minden volt, csak lépcső nem), és bólintott
egyet, mire Robert gyors léptekkel előresietett. Szíve egyre vadabbul
kalapált.
Álmában igen nehéz volt felmásznia a lépcsőn és elérnie a bejárat előtt
tátongó, kőből lévő sárkánypofát. Apja annyira kimerült, hogy felérve
reszketve nekidőlt a groteszk kapuívnek. Még Ben térde is remegett a
megerőltetéstől, miközben vadul kapkodott az életmentő levegő után. A
barlangban érezhetően hűvösebb volt, mint fent a laborban. Minden egyes
levegővétel szürke gőzfelhőként jelent meg arca előtt, bőre bizsergett, ujjai
pedig a vastag kesztyű ellenére úgy megmerevedtek, hogy még a legkisebb
mozdulat is hatalmas fájdalmat jelentett. Hirtelen eszébe jutott a jobb
zsebében lapuló fegyvere, és azon törte a fejét, hogy vajon képes lesz-e még
egyáltalán használni, amennyiben rájuk támadnak.
− És most? − kérdezte az édesapja.
Ben tehetetlenül nézett körbe. Egy igazán különösen szabott kamrában
tartózkodtak, mely csak egyetlenegy dologban hasonlított az álmában
lévőhöz: pontosan ugyanolyan rémisztő volt. Sem mesterséges terem, sem
barlang nem volt, hanem inkább... valami a kettő között, amely mindig
éppen akkor mozdult meg, amikor nem néztek oda.
− Ott... elöl − motyogta bizonytalanul. Azt hiszem, fűzte hozzá gondolatban,
de édesapja arckifejezéséből úgy tűnt, ő is meghallotta.
Zseblámpáik táncikáló fénye sem könnyítette meg túlságosan a tájékozódást.
Ahogy a fény továbbugrott, máris mintha megmozdult volna valami,
akárcsak egy tengernyi apró tapogató kis karocska.
Alig egy tucat lépés után elértek egy újabb átjárót, ami mögött egy
feneketlen szakadék ásítozott, és egyszerűen elnyelte lámpájuk fényét. Apja
megspórolta a kérdést, hogy vajon az lenne-e a helyes út, majd szó nélkül
egy másik gyanús alakú kapuív felé indult. Emögött egy ferde rámpa
vezetett a mélybe. Még nem is volt annyira meredek, de szinte csillogott a
ráfagyott jégtől, majd nyolc-tíz lépés után a bánya hirtelen balra fordult,
mögötte pedig bármi lehetett. Nem kifejezetten lelkesítette a gondolat, hogy
lemenjen oda.
Apja levette válláról a döntést azzal, hogy valahogy a szíjára erősítve a
lámpáját pont a lába elé irányította a fényét, majd kinyújtott karral elindult a
fal mellett. Elég könnyűnek tűnt, de amikor követni próbálta, alig bírt
megállni a lábán. A föld tükörsima volt, a hely őrült geometriája pedig még
a szemét is megtévesztette: a bánya lejtése jóval erősebb volt, mint ahogy
azt gondolta. Ben még abban sem volt biztos, hogy képesek végigcsinálni a
visszautat.
Édesapja egyszer csak eltűnt a kanyarban, majd kiabált neki valamit, de a fiú
nem értette, viszont legalább nem tűnt riadtnak a hangja. Ben igyekezett
kicsit gyorsabban haladni, aminek az lett az eredménye, hogy nemcsak
fenéken csúszva tette meg az utolsó centimétereket, hanem jól neki is
ütközött a kanyar mögött rá váró apjának.
Rendben, most már biztos, hogy nem ezt az utat fogják választani visszafelé.
Édesapja leoldotta a lámpát a szíjáról, és végigpásztázta fényével az
aszimmetrikus termet. Jóval magasabb volt, mint amire számitottak, de Ben
időközben már nem törődött az ilyen jelentéktelen dolgokkal. A világ egy
olyan zugába kerültek, ahol nem léteztek természeti törvények, punktum.
Egyébként is sokkal jobban megdöbbentette, amit a lámpa fényében látott.
A barlang teteje csillámló kristályokból álló csillagokkal volt tele, ha nem is
olyan sok, mint odakint. Emellett volt valami... a falon.
Ben nem igazán tudta szavakba önteni. Ha egy fotó lett volna, azt mondta
volna, életlen és reménytelenül elmozdult, csakhogy ez nem fénykép volt,
hanem valóság. Bár a hatás ugyanaz volt. Akármi is vonta be a padlótól
egészen a plafonig a falakat, valahogy mintha szédítően hatott volna
mindkettőjükre.
− Úgy néz ki, mint egy... kép − suttogta Robert, miközben habozva közelebb
lépett a legközelebb lévő falhoz, és rávilágított zseblámpájával. A rémisztő
csillámlás ettől aztán még jobban felerősödött. Még mindig nem ismertek fel
semmilyen részletet, de ha túl sokáig nézték, megfájdult a fejük. Lehet, hogy
Ben édesapjának igaza volt, de az is lehet, hogy nem..., miszerint a fekete
kövön volt valami képhez hasonló vagy pontosabban fogalmazva valami,
ami megpróbált egy képhez hasonlítani, igazából sikertelenül. Ben mintha
formákat, ide-oda mozgó körvonalakat és... valamiket látott volna, és minél
tovább nézte, annál határozottabban ismerni vélte őket. Valahogy úgy érezte,
mintha valami megakadályozta volna, hogy valóban felismerje, amit maga
előtt látott. A látvány iszonyatos rossz érzést ébresztett benne.
− Félelmetes, mi?
− Igen − felelte Ben automatikusan, majd amikor a mellette álló apja ijedten
hátrafordult, jött rá, hogy nem is az ő hangját hallotta. Reszketve megfordult,
majd vadul hunyorítani kezdett, amikor teljesen elvakította a szemébe
világító zseblámpa.
− És állati nagy könnyelműség volt tőletek, mondhatom − folytatta egy
Harryhez hasonló hang. − Ha Gerrit helyett Toothot hoztam volna
magammal, akkor már rég lepuffantott volna titeket, és csak aztán hívott
volna oda, hogy megnézzem, kit talált el. Mi az ördögöt kerestek ti itt, a
fenébe is?
Az utolsó szavakat már majdnem kiabálta. Az erős fényen kívül Ben még
mindig nem látott semmit, sőt még a könnye is kicsordult. Majd hallotta,
amint a zsoldos és két másik személy közelebb lépett. Ráadásul igen
érdekes, habár semmiképp sem kellemes tapasztalatot tett. Érezni lehet, ha
fegyvert fognak az emberre, még ha nem is látja...
− Ereszd le azt a lámpát, és akkor elmondom − mondta, mielőtt apja
válaszolhatott volna.
Egy másodpercig nem történt az égvilágon semmi. Majd a vakító fehér
fénysugár hirtelen eltűnt az arcáról, de három-négy másodpercre még
szüksége volt, hogy lásson is valamit. Harry mögött észlelt egy másik alakot,
de mielőtt még felismerhette volna az arcát, szörnyű gyanújából valóság lett.
Nemcsak beképzelte magának, hanem valóban ráirányult az egyik fegyver.
Sőt nem is géppisztoly volt, hanem egy sokkal nagyobb és sokkal hosszabb
csővel rendelkező valami, amely egy furcsa gumóban végződött...
− Még egyszer megkérdezem: mi a fészkes fenét kerestek ti itt? − ismételte
meg Harry. Igyekezett nem kiabálni, habár az eredmény még ijesztőbbre
sikeredett.
− Azt hittük, lövést hallottunk − válaszolta az apja.
− Azt hittétek − morogta Harry. − Az én voltam, odakint. Egy árnyékra
nyitottam tüzet, merthogy mindannyian kicsit idegesek vagyunk... és az
akár lehetett volna maga vagy a fia is, az ördögbe! Tehát: mit akartok itt?
− Sasha − felelte Ben. Harryre nézett, miközben látta, hogy Tahia a
lángszóró csövét rászegezve közelít felé. − Elszaladt. Attól félek, felismerte
az apját a képen, és most elindult megkeresni.
− Itt van − szólt Harry.
− Itt?! − ismételte meg Ben riadtan. − Utánatok...
− Előttünk volt itt − vágott a szavába Harry. − És most meg ne kérdezd,
hogy csinálta. Épp időben érkeztünk, hogy visszatartsuk egy igencsak nagy
butaságtól. − Megrázta a fejét, és az arcán a dühöt egyszerre belenyugvás
váltotta fel. − És most ti jöttök. Ennyien vagytok vagy még jönnek többen
is? Úgy értem: mert helyünk az van. Simán befér ide az egész társaság.
− Szólni akartunk, de megszakadt a kapcsolat − mondta Ben apja ingerülten.
− Sasha jól van? − kérdezte Ben.
Harry hol az egyikre, hol a másikra kapta a tekintetét, mintha nem tudná,
kinek válaszoljon először, majd nem szólt semmit. Tahia közelebb lépett, és
még mindig ugyanolyan áthatón és gyanakvón mustrálta Bent. A lángszóró
csöve már majdnem hozzáért a melléhez.
− Megtennél egy szívességet, és ööö... esetleg leeresztenéd azt az izét?
− kérte Ben dadogva. − Egy kicsit idegessé tesz.
Tahia továbbra is azon a nyugtalanító módon vizsgálta. A nő nem is gondolt
a szörnyű fegyver leeresztésére, hanem kinyújtva a kezét − a fiúnak csak
most tűnt fel, hogy még a metsző hideg ellenére sem volt kesztyűje − olyan
erősen belecsípett az arcába, hogy Ben a fájdalomtól felkiáltva hátrahőkölt.
− Hé! Mit jelentsen ez?
− Azt hiszem, igazi − mondta Tahia Harryhez fordulva, majd leeresztette a
fegyverét.
− Ti teljesen megőrültetek? − lihegte Ben, miközben sajgó arcát masszírozta.
Ez egy kicsit túl durva volt a viccelődéshez. Fájt, a fenébe is! − Talán úgy
festek, mint egy járkáló jégszobor?
− Szerintem is kicsit túl messzire mentek − állt mellé édesapja.
− Ó, tényleg úgy gondolja? − kérdezte Harry hűvösen. − Akkor jöjjenek
csak velem. − Felszólítón meglengette fegyverét (vajon miért viselkedett
folyton úgy, mintha foglyok volnának?, gondolta magában Ben), majd
szabad kezével türelmetlenül arrafelé intett, ahonnan Tahiával kisétáltak.
Ben és apja kelletlenül elindult.
Egy keskeny résen keresztül hagyták el a barlangot, melynek végén egy
halvány fény világított. Ben úgy érezte, tudja, minek a fénye, és nem is
csalódott: egy másik, jóval nagyobb barlangba érkeztek, amelynek tetejét
szintén különböző színű gyémántok fedték. Csakhogy ezeknek belseje száz
apró lámpához hasonlóan világított kifelé. Harry láthatóan hasznossá tette
magát, és úgy irányította a földre fektetett lámpáját, hogy az ragyogásra bírta
az összes kristályt.
És most is érvényes volt: bármit is keltett életre az erős fénysugár a
kristályokban, az bizony nem csak fény volt...
Arra már nem volt idő, hogy szavakba foglalja gondolatait, mivel a
gyémántokkal kirakott plafon túlságosan bizarr és ugyanakkor rémisztő
látványt nyújtott. Gerrit − és Sasha! − pár lépésre állt a bejárattól, mire Ben
azonnal feléjük szaladt, csakhogy egyáltalán nem ők voltak az egyetlen...
alakok a helyiségben. Ben legalább ötven vagy hatvan mozdulatlanul
ácsorgó férfit és nőt látott, élethűek és ragyogó jégből álltak. Ketten-hárman
darabokra törve hevertek a lábuk mellett, ő pedig természetesen rögtön
tudta, ki a felelős érte, de mégsem szólt egy szót sem, hanem inkább
Sashához sietve a karjába zárta.
− Minden rendben van veled? Megsérültél?
− Nem − válaszolta a lány. − Semmi... bajom... nincs.
Ben hevesen hátrahőkölt mintha Sasha egy félelmetes és harapós valamivé
változott volna. Szótlanul bámult rá, Sasha pedig visszabámult. Azaz, nem
bámult, de egyértelműen ránézett ahelyett, hogy a semmibe meredt volna. És
megszólalt. Lassan és vontatottan, mintha minden egyes szó hatalmas
megerőltetés lett volna számára, de legalább beszélt!
Hacsak nem vesztette el teljesen az eszét vagy nem kerítette hatalmába egy
igencsak alattomos hallucináció...
Zavartan körbenézett, majd először apjára és végül a három zsoldosra kapta
a fejét. Ha tényleg hallucináció volt, akkor apja is tanúsíthatja, hiszen
ugyanolyan döbbent és hitetlenkedő arcot vágott, mint ő. Harry arcán nem
látszott semmi, miközben Tahia arcán egy alkalomhoz abszolút nem illő
mosoly jelent meg.
− Nem őrültél meg − mondta. − Tényleg beszél.
− De..., de hogy... lehetséges ez? − dadogta Ben.
− Fogalmam sincs − szólt Harry. − Akkor kezdődött, amikor beléptünk ide.
− Engem... is... megkérdezhetsz − fűzte hozzá Sasha dadogva. Ben
bűntudattal telve gyorsan felé fordult. Valami más volt, mint az álmában,
ami talán a végső bizonyítéka lehetett annak, hogy ébren volt, és tényleg
átélte az egészet: a hangját. Még mindig csodaszép, már-már érzéki hang
volt, de kissé mélyebb és rekedtesebb, mint amire számított. Talán azért,
mert láthatóan oly megerőltető volt számára a beszéd − mindenesetre egy
igazi ember hangja volt, nem pedig egy angyali suttogás, ahogy azt álmaiban
hallotta.
− De hogy lehetséges ez? − fordult a lányhoz Ben.
− Közel. Már... majdnem... felébredtek, Ben. − Miközben beszélt egy régi,
nem szívesen látott ismerős jelent meg a szemében: a mély kétségbeesés,
habár Ben úgy érezte, inkább a körülményeknek szólt, amiért nem sikerült
megtalálnia a helyes szavakat.
− Ne erőlködj − mondta gyorsan. − Elég, ha bólintasz vagy megrázod a
fejed, oké?
Sasha bólintott, mire Tahia már majdnem felháborodva így szólt.
− Bediliztél? Örülj, hogy végre tud beszélni!
− Bennek igaza van − avatkozott közbe az apja. − Még sohasem beszélt. Azt
én sem tudom, honnan tud ilyen hirtelen, de minden bizonnyal rettenetesen
megerőltető lehet a számára. − Majd gyorsan Ben és Sasha közé lépve
megfogta a lány vállát, és a szemébe nézett.
− Értesz engem, Alexandra?
Bólintott.
− Sasha... ki nem állhatja... az Alexandrát.
Ben édesapja röviden elmosolyodott, majd azonnal komollyá vált.
− Sasha, rendben. Tudod, miért vagyunk itt? − megint biccentett, de ezúttal
szó nélkül, mire Ben apja így folytatta. − Akkor tudod, hol van az apád és a
többiek? És hogy hogyan jutunk oda hozzájuk?
− Ó, ezt én is elmondhatom − szólt Harry nyugodtan. Nem csak Ben, de az
édesapja is döbbenten kapta rá a fejét.
− Gyertek velem − mondta Harry, majd Gerrithez fordulva Sashára bökött.
− Vigyázz rá!
− Hé, mit jelentsen ez? − tiltakozott Ben, de Harry csak elindult, Gerrit
pedig már-már fenyegetőn megállva Sasha mögött a vállára tette a kezét.
− Csak menj utána − mondta −, akkor majd megérted.
Ben röviden habozott, miközben Sasha egyáltalán nem ellenkezett a
zsoldossal, sőt nem szólt egy szót sem, mégis olyan szemrehányón nézett
Benre, ami majd összetörte a fiú szívét. Ráadásul Ben nem is akart elmenni
− főleg nem most, amikor végre megismerhette a valódi Sashát! −, de végül
mégis kelletlenül elindult.
Az út nem volt hosszú, mégis sokkal kellemetlenebb volt, mint idáig, hiszen
a számtalan jégalak között szlalomozva végig kellett mászniuk az egész
barlangon. Ben némelyiküket felismerni vélte − a Princess utasait és
legénységét −, de elhatározta, hogy nem néz oda, ha nem muszáj. Egyikük
sem mozdult, de volt valami hatalmas különbség közöttük és az eddig látott
jégteremtmények között: ezek a... valamik tökéletes, és mégis teljesen
élettelen szobrok voltak, precíz másolatok jégből, semmi több. De valahogy
ez sokkal félelmetesebbé tette a látványukat.
− Mit jelentsen ez? − kérdezte Ben apja.
− Fogalmam sincs − válaszolta Harry megvonva a vállát, miközben
lámpájának fénye le-fel ugrált. − De ha engem kérdez, akkor ez egy átkozott
hadsereg! Odaát még egyszer ennyien vannak, és ki tudja, hány ilyen
barlang van még. Néhányukból dupla, sőt tripla példány is van, de ezt nem
akartam megmutatni. − Majd lámpájával előremutatott. − Vigyázzatok, hová
léptek!
Ben óvatosan lépkedett el mellette, és megfogadta a tanácsát, amiért később
borzasztóan hálás volt.
A lámpa fénye egyszer csak kialudt, mert a szemközti fal túlságosan messze
volt ahhoz, hogy elérje vele azt. Sőt a padló is megszűnt. A csillogó dérrel
fedett szikla helyett hirtelen egy feneketlen szakadék tátongott.
− Vigyázzatok! − szólt Harry először is feleslegesen, másodszor pedig maga
is olyan közel lépett a széléhez, hogy Ben már a látványtól is szédülni
kezdett. Ha még ez sem lett volna elég, olyan közel guggolt a szakadékhoz,
hogy lábujjai jóval túllógtak a szélén. Ben ezek után azt hitte, lábujjhegyen
fog egyensúlyozni, de helyette magához intette őket.
A fiú igen óvatosan közelített a széléhez, majd még óvatosabban előrehajolt,
hogy lekukucskálhasson a mélybe. Ennek ellenére azonnal szédülni kezdett,
úgyhogy inkább gyorsan letérdelt Harry mellé.
A szakadék nem volt olyan mély, mint ahogy azt gondolta, mégis megvolt
az harminc méter, és az alatta lévő fal nemcsak tükörsima volt, hanem
homlokegyenest a mélybe zuhant. Ben a legelső pillanatban nem látta
pontosan, mi volt alatta, majd Harry mélybe irányított zseblámpájától
egyszerűen elállt a lélegzete.
Alattuk voltak az eltűnt utasok. A távolság túl nagy volt ahhoz, hogy
felismerje a részleteket vagy esetleg egy személyt, de minden bizonnyal élő
emberek voltak, nem pedig lelketlen jégszobrok.
Legalábbis Ben abban reménykedett, hogy még életben voltak, mivelhogy
egyik alak sem mozdult. Vagy ültek vagy feküdtek a földön, részben
egymásra omolva, mintha egy láthatatlan hatalom terítette volna le őket
mozgás közben.
− Épphogy megakadályoztuk a kis barátnődet abban, hogy fejest ugorjon a
semmibe − mondta Harry. − Ha egy másodperccel később érkezünk, leugrik.
Robert döbbenten nézett, sőt Bent is elárasztotta a rémület, habár igencsak
nehezére esett elhinni Harry szavait. A zsoldosnak semmi oka sem lett volna
hazudni, mégsem tudta elképzelni, hogy Sasha ilyesmire vetemedne.
Meglehet, hogy különös volt, de nem buta. És az is biztos, hogy nem
öngyilkosságtól vezérelve jött le ide.
Lassan újra előrehajolt, és lenézett. A kép nem változott, sőt másodszori
pillantásra talán még félelmetesebbnek tűnt.
− Ha Schulzot keresed, ő odaát van a másik oldalon − Harry átnyújtott neki
egy nagy távcsövet, majd másik kezével lefelé és balra mutatott. Ben
óvatosan visszacsúszott egy kicsit a szakadék széléről, majd a magasba
emelve a távcsövet párszor vadul végigpásztázta a helyszínt. Hirtelen
megpillantotta azt, amire Harry célzott: egy szétszaggatott, korábban talán
fehér színű egyenruhában lévő alak, aki a többiekhez hasonlóan ugyanolyan
mozdulatlanul és háttal állt neki. Majdnem biztos volt benne, hogy Schulz
kapitányt látta, de valahogy olyan volt, mint odafent Tooth számítógépén:
csak majdnem.
Kíváncsian előrehajolt, már szinte érezte, ahogy szívta lefelé a mélység, és
hirtelen kicsit meginogott, mire apja felkiáltott.
− Vigyázz!
Valószínűleg e miatt a felkiáltás miatt csúszott ki kezéből a távcső. Vadul
utánanyúlt, amikor érezte, hogy veszélyesen közel került a szakadékhoz,
ezért ösztönösen visszapattant, a távcső pedig végleg eltűnt a mélyben.
Ahelyett, hogy kőként a mélybe zuhant volna, hangos koppanással a falnak
ütközött.
És ez még nem volt minden. Ben egyaránt kétségbeesett és döbbent
pillantást vetett Harryre, majd lihegve előrehajolva hatalmasra nyitotta a
szemét.
A távcső alig harminc centiméterre tőlük csüngött a falon.
Ben pislogni kezdett, majd néhány másodpercig összeszorítva a szemét újra
lenézett, de a látcső még mindig ott lógott a függőleges falon.
− Ez meg micsoda? − motyogta apja értetlenül. Ő is előredőlt, és hatalmas
szemmel bámulta a távcsövet, ahogy Harry is, bár ő inkább meghökkent
arcot vágott. A zsoldos csak megvonta a vállát.
− Lehet, hogy a fal... mágneses? − kérdezte Ben apja.
− Az az izé műanyagból és üvegből van − válaszolta Harry. Óvatosan még
jobban előredőlt, majd zsebéből előhúzott egy olcsó, átlátszó műanyag
golyóstollat. Valószínűleg azért, hogy megbizonyosodjon arról, miszerint
vizsgálati tárgyában nincs fém, szétcsavarozta azt, háta mögé hajította a toll
belsejét, majd a maradékot leeresztette körülbelül tíz centiméterre a
szakadék szélétől.
A golyóstoll egyes darabjai ugyanúgy tíz centimétert zuhantak, majd
tökéletes ívet írva, valamivel a távcső fölött nekiütköztek a falnak, ahol
aztán szintén odaragadva lógtak. Csupán az apró műanyag gyűrű gurult
tovább valamivel, majd egyszer csak oldalra billent. Harry óriási szemet
meresztett.
− Ez... igencsak különös − motyogta.
Különös, gondolta Ben, ez nem éppen a megfelelő kifejezés. Végtelenül
körültekintően előrehajolt, és kinyújtotta a kezét. Először nem érzett semmit,
majd egy láthatatlan erő megragadta a karját és a falnak nyomta. Érezhető
erőfeszítésébe került visszahúznia karját.
− Ez nem lehet igaz − sóhajtozott Harry. − Mi...?
Ben egy másodpercig csak törte a fejét, majd leülve újra közelebb csúszott a
szakadék széléhez, és lelógatta a lábát. Csakhogy nem sokáig lógtak, hanem
ugyanaz a láthatatlan erő lágyan a falhoz húzta.
− Elárulnád, hogy mi ez? − kérdezte az apja riadtan.
Válasz helyett Ben még jobban előrecsúszott, majd összeszedve minden
erejét ellökte magát. Apja kétségbeesetten felszisszent, Harry pedig
megpróbált utánanyúlni, de már késő volt. Ben egy darabon végigszánkózott
a falon, és arra várt, hogy a már ismert láthatatlan erő nekiszorítsa a falnak.
Ez meg is történt, csak nem éppen úgy, ahogy akarta. Nem zuhant, de azt
sem érezte, hogy valami a falnak nyomta volna. Helyette nemcsak a gyomra,
hanem az összes belső szerve (beleértve az agyát is), mintha a feje tetejére
állt volna, majd szinte ugyanabban a pillanatban a világ bukfencezett egyet a
szeme előtt.

11

Miután megnyugodtak a kedélyek, Ben hanyatt fekve, feje fölött a plafonnal

találta szemben magát, mely egy perce még a szakadék szemközti széle volt.
− Ben? Minden rendben?
Ben felemelte a fejét, és vadul kalapáló szívvel felnézett (még ha értelme
olyannyira ragaszkodott is ahhoz, hogy mögötte volt). Apja és Harry sápadt
arca bámult le rá, de valami nagyon nem stimmelt a testtartásukkal.
− Azt hiszem − motyogta kábultan, miközben a könyökével feltápászkodva
felegyenesedett.
A következő pillanatban majdnem rögtön elveszítette az egyensúlyát, de
ezúttal csakis a színtiszta döbbenettől.
Egyenesen állt a lábán, de valahogy... semmiképp sem stimmelt, hiszen a
távcső mellette hevert a földön a toll apró maradványaival együtt. Édesapja
és Harry szintén ijedten pattant a magasba..., habár az ő szemszögéből nézve
inkább mintha hanyatt feküdtek volna...
− De ez..., de ez..., ez teljességgel lehetetlen! − dadogta az apja.
Ben nem szólt egy szót sem, hanem dübörgő szívvel a háta mögé nézett.
Ami most mögötte volt, az egy szempillantással korábban még odalent volt,
és az összes ember ugyanolyan lehetetlen látványt nyújtott, mint a túloldalon
lévő Harry és az apja: mintha ők is a falhoz ragadtak volna, és a gravitációs
erő megszűnt volna létezni a számukra, legtöbbjük kinyújtva és fekve,
néhányan pedig ülve vagy állva fütyültek a gravitációra.
Ugyanezt a látványt nyújthatta ő is Harry és az apja számára, és amint ez a
gondolat átfutott az agyán, Ben végre megértette. Lehetetlen vagy sem, ezen
a falon kilencven fokkal elfordult a gravitációs erő.
− Ezek szerint Sasha egyáltalán nem készült hülyeségre. − Csak azután,
ahogy ezt kimondta, értette meg, mit is mondott. Legszívesebben a nyelvébe
harapott volna, de már nem volt mit tenni, a szavak elhagyták az ajkát, és
immár nem volt visszaút. Harry pedig kétségkívül pontosan úgy értette,
ahogy mondta: Vajon honnan tudta ezt Sasha?
Harry két vagy három szívdobbanás erejéig áthatóan tanulmányozta a fiút,
majd oldalra fordítva a fejét a háta mögé kiabált − pontosabban szólva
lefelé.
− Tahia! Gerrit! Gyertek ide! És hozzátok a lányt is!
− Te pedig ott maradsz, ahol vagy! − figyelmeztette apja szigorúan. − El ne
merj mozdulni!
Bennek eszében sem volt ilyesmit tenni. Sőt alig bírt megállni a lábán. Esze
hamar meg tudta volna magyarázni, de a szeme valami egészen mást
mutatott. Egy pillanatra olyan szédülés fogta el, hogy minden erejét össze
kellett szednie ahhoz, nehogy leüljön − például egy homlokegyenest mélybe
zuhanó falra. Lehetetlen? Nem, ez a szó nem volt elég. Egy teljesen új
fogalom kellett volna arra, ami történt velük.
Egy perc sem telt el, mire Gerrit, Tahia és Sasha feltűnt mögötte
− pontosabban szólva alatta. A két zsoldos ugyanolyan hitetlenkedve nézett,
mint Harry vagy a fiú apja az előbb, majd egy fél percig teljesen
lemerevedtek. Sasha, kihasználva az alkalmat, lesöpörte magáról Gerrit
kezét, és lelépett a szakadékba..., azaz vízszintesből függőlegesbe dőlt,
bezzeg jóval fölényesebben boldogult a cserével, mint néhány másodperccel
előbb Ben. Kissé megbotlott ugyan, de hamar meglelve egyensúlyát két-
három gyors lépéssel mellette termett.
A következő lépéssel el is sétált volna mellette, ha Ben nem nyújtja ki érte a
kezét.
− Várj!
Sasha valóban megállt, de igencsak dühös pillantást vetett a fiúra, ami csak
növelte Ben rossz lelkiismeretét. Gyorsan elengedte a csuklóját.
− Várj! Menjünk együtt!
Sasha tekintete még szemrehányóbbá vált, de ennek ellenére megállt, mire
Ben ismét apjához és a zsoldosokhoz, azaz lefelé fordult. Édesapja még
mindig riadtan nézett, miközben a zsoldosok − Harryvel az élen − és Sasha
követték őt, vagyis leülve elcsúsztak a szakadék széléhez, majd egy igencsak
komplikáltnak tűnő mozdulattal felálltak. Habár elég nevetségesnek tűnt,
Ben abszolút megértette őket. Mondhatott az eszük bármit is, minden egyes
hajszáluk tiltakozott a nagy semmibe való lépés ellen.
− Üdvözöllek titeket a másik dimenzióban! − motyogta Harry, közben
igyekezett függőleges helyzetbe hozni magát... vagy talán vízszintesbe...
vagy bármilyen irányba.
Utolsóként (és ugyanolyan körülményesen) követte az apja, majd végre
elindultak lefelé. Így, függőlegesen egy örökkévalóságig tartott. Csupán pár
másodpercre volt szükségük, hogy megtegyék azt a pár tucat lépést az akna
végéig.
Minél közelebb értek a célhoz, Sasha annál ingerültebb lett, de legalább nem
próbált meg megint megszökni tőlük, pedig szeme idegesen pásztázta a
falhoz ragadt tömeget. Ben hozzá hasonlóan megpróbált azonosítani egy
alakot a legalább kétszáz férfi és nő közül, de a félelmetes módon eltolt
látvány teljesen lehetetlenné tette ezt. Szinte azonnal rosszul lett, amint rájuk
nézett.
A rettenetes út végén Ben azon törte a fejét, vajon mivel győzik le az újfajta
irányváltoztatást, majd azonnal választ is kapott kérdésére: tett egy utolsó
óvatos lépést, mire váratlanul újra a földön találta magát, egy másodperc
töredéke múlva Sasha is követte, aki (természetesen) rögtön és kifejezetten
elegánsan felpattanva a többiek után nézett. Ben gyorsan követte példáját,
majd hamar oldalra lépett, nehogy véletlenül Harry vagy a többiek alatt
találja magát, akik szörnyen zavart arckifejezéssel sétáltak lefelé a
függőleges falon.
Sasha időközben már az első mozdulatlanul fekvő alakhoz sietett, majd
egyre hevesebben nézett egyikükről a másikra, miközben arcára egyre
növekvő kétségbeesés ült ki.
− Hagyd abba! − szólt Ben csitítón. − Semmi értelme! Harry tudja, hol van
az apád. Megtaláljuk, ne aggódj!
− Nagyon... sietnünk kell − válaszolta Sasha dadogva. − Már... úton vannak.
Ben már megint azon vette észre magát, hogy döbbenten vizsgálja a lányt.
Nem csoda, hiszen egyáltalán nem volt ahhoz szokva, hogy reagál a
szavaira. Ráadásul még szokatlanabb volt, hogy válaszol is.
A falon épp lesétáló Harrynek úgy tűnt, ez nem jelentett problémát.
− Kikről beszélsz pontosan?
Sasha ijedten nézett rá, és hallgatott. Harry szemében türelmetlenség csillant
fel, már-már méreghez hasonló valami, majd inkább a többiekhez fordulva
heves gesztikulálásba kezdett. Alapjában véve nem is volt szükséges, hogy
válaszoljon, gondolta Ben letörve. Mindannyian pontosan tudták, hogy miről
beszél.
− Schulz − szólt Harryhez. − Hol van?
Harry ezúttal olyan ellenségesen nézett rá, ahogy Sasha az előbb, majd
szófogadón sarkon fordult. Egy pillanatra majdnem tehetetlen arcot vágott,
amit Ben meg is értett. Ő sem érezte jobban magát, és feltehetőleg a többiek
sem. A fent és lent újra a régi volt, de az előbb átéltek puszta emléke is
lázadásra bírta elméjüket.
− Ott, hátul − szólalt meg hirtelen a magasba emelve a kezét. Nem hangzott
túl meggyőzőnek, gondolta Ben magában, ráadásul a gesztus is teljesen
önkényesnek tűnt. Nem is ment tovább, hanem térdre ereszkedett a
következő mozdulatlan alak mellett, óvatosan a hátára fektette, és fogával
lehúzta jobb kesztyűjét, hogy kitapinthassa a pulzusát. Ben nem ismerte a
férfit − elnyűtt ruhájából ítélve inkább a Princess legénységéhez tartozott,
mint utasaihoz −, de látványa igencsak nagy hatással volt rá. Arca sötét
foltokkal és sebekkel volt tele − fagyások, gondolta Ben −, ezenkívül volt
néhány komoly sérülés a kezén. Ruhája szét volt szaggatva, ráadásul csak
egy cipője volt, ami azt jelentette, hogy mezítláb tette meg a jégen való utat.
A legrosszabb azonban az arckifejezése volt.
Ugyanis nem volt neki.
Arcvonásai annyira petyhüdtek és üresek voltak, ahogy Sashánál eddig,
mintha nem csak a tudata, de valami más, valami sokkal nagyobb és
fontosabb távozott volna belőle. Ahogy Sashának végre sikerült ledöntenie
börtönének falait, úgy ez a sajnálatra méltó férfi ugyanabba a feneketlen
szakadékba zuhant.
És nem csak ő...
Ben egy második, majd egy harmadik és egy negyedik alakhoz fordult, majd
végül egy túlságosan vékony ruhában lévő fiatalasszonyhoz, aki mintha
mozdulat közben dermedt volna meg, hatalmas és élettelen szemével a
semmibe bámulva.
Sasha mintha kitalálta volna a gondolatait − ami jelen pillanatban
valószínűleg nem volt túl nehéz −, halkan megszólalt.
− Ott vannak, ahol eddig én voltam.
Szavai hatására nem csak Ben hátán futott végig a hideg. Harry és a fiú apja
olyan döbbenten nézte a fehér hajú lányt, hogy kétségkívül pontosan tudták,
mit jelentettek a szavai. A legrosszabb Sasha bűntudata volt.
− Figyelmeztetnem kellett volna őket − mondta szomorúan. − Nem
szabadott volna idejönniük.
− Hát erről aztán tényleg nem te tehetsz, kislány − Ben alaposan
meglepődött, hogy éppen Harry próbálta vigasztalni Sashát, de
természetesen igaza volt. − Nem tudom, mennyit... értettél... az egészből, de
őket idehurcolták, érted? Senki sem akadályozhatta volna meg. Még te sem.
De természetesen semmi értelme sem volt. Sasha csak megrázta a fejét, Ben
pedig elfojtott könnyeket vélt felfedezni a szemében. A látványtól elszorult a
torka. Most először állt szemben a valódi Sashával, és a szemében feltűnő
első érzés a fájdalom volt.
− Nem szabadott volna idejönniük, a világ ezen részébe. Én tudtam.
Figyelmeztetnem kellett volna őket. De én... ide akartam jönni.
És hirtelen... Ben megértette, mit akart mondani. De ezeket a gondolatokat
nem engedhette meg.
− Elvégre te meg is próbáltad − válaszolta majdnem mérges hangon.
Édesapja ijedt tekintetet vetve rá megpróbálta rávenni, hogy fogja be a
száját, de Ben ügyet sem vetett szakszerű tanácsára.
− Ha valakit okolni lehet, akkor engem! Méghozzá azért, mert túl hülye
voltam ahhoz, hogy megértselek!
Sasha szemében még mindig könnyek csillogtak, de közben egy halvány
mosoly is megjelent az arcán.
− Sietnünk kell! − mondta. − Jönnek!
− Ott, hátul − Harry megint ugyanabba az irányba mutatott. − Azt hiszem,
ott van.
Bár ugyanolyan meggyőzőnek hangzott, mint először, Ben ezúttal igyekezett
gyorsan követni, talán csak azért, hogy valahogy elmeneküljön az üres arcok
és szemek elől. Automatikusan Sasha keze után nyúlva maga után akarta
húzni, majd hirtelen eszébe jutott, hogy arra bizony már nincs szükség, és
gyorsan eleresztette..., erre Sasha volt az, aki az ő keze után nyúlt.
− Gerrit, Tahia, minden rendben? − kiáltotta Harry.
− Minden rendben − szólt a két zsoldos kórusban. Tahia hangja balról és
egészen közelről szólt, míg Gerrit jól hallható visszhanggal és kissé eltorzult
hanggal rendelkezett, mintha egy alagútból jönne. Ben sem jobbra, sem
balra, sem Harryre és az apjára nem nézett. Tekintete egyszerűen Sasha
arcára ragadt. Olyan..., olyan más volt, habár szinte alig változott valamit,
mintha ez idáig csupán egy képet látott volna Sasháról.
− Úgy bámulsz rám, mintha sosem láttál volna azelőtt − mondta Sasha.
− Pedig nem kevés időd volt rá, hogy nézegess.
− Azt..., azt... észrevetted? − dadogta Ben riadtan.
Sasha gúnyosan vigyorgott.
− Autista vagyok, nem vak.
Ben egy pillanatig döbbenten nézett rá, majd megpróbált visszaemlékezni
arra, miket mondott neki vagy róla a jelenlétében. Természetesen így
hirtelen nem jutott eszébe semmi, de a lány mosolya egyre gúnyosabbá vált
annak ellenére, hogy a szemében lévő fájdalom egy cseppet sem csökkent.
− Ne izgasd magad! − mondta. − Többnyire kedveseket mondtál!
− Többnyire? − ismételte meg Ben. − Aha − lassan már a saját reakcióját
sem értette. Mióta megismerte Sashát mást sem kívánt, mint ezt − és most,
hogy végre megtörtént, nincs jobb dolga, mint bámulni és összevissza
dadogni.
Sasha halkan kuncogott, mintha csak ezt a gondolatát is kitalálta volna, de a
fiú szerencséjére eltekintett a további kommentártól, és meggyorsítva lépteit
megpróbált felzárkózni Harryhez. Bennek egyre nagyobb erőfeszítésébe
került tisztán gondolkodni. Már-már úgy érezte magát, mint egy álomban,
ahol egyetlen szabály sem létezett. Szinte boldog volt, amikor végre
megálltak, és Harry egy néma biccentéssel az előttük lévő alakra mutatott.
Schulz.
Sasha lassan egészen közel állt édesapjához, miközben Ben egy
szempillantásra sem vette le róla a szemét. A lány kétségbeesett arccal, de
teljesen nyugodtan állva mustrálta apját. Ben csak csodálni tudta erejét. Ő
bezzeg egészen biztosan nem tudta volna megőrizni a nyugalmát, ha ilyen
állapotban látja meg édesapját.
Schulz szörnyű látványt nyújtott. Ruhája szétszakadt, és megperzselődött, de
ez már a Princess fedélzetén is így volt. Szemében ugyanaz a félelmetes
üresség tátongott, mint a többiekében, akikkel Ben eddig találkozott idelent.
Sőt a rettenetes hideg láthatóan őt sem kímélte: Ben nem sokat értett hozzá,
de úgy látta, mintha Schulz ujjainak csaknem fele, valamint orra és mindkét
füle is vesztésre lenne ítélve. Mind fekete színre váltottak, ahogy arcának
egy része és jobb csuklója is.
− Náluk van − suttogta Sasha halkan. − Mindannyian náluk vannak. El kell
vinnünk őket.
− Pontosan ezért vagyunk itt − válaszolta Harry komolyan. − Csak attól
félek, hogy ez egyáltalán nem lesz olyan egyszerű.
− Közelítenek − mondta Sasha anélkül, hogy levette volna apjáról a
tekintetét. − El kell vinnünk őket. Ha idejönnek, és megtalálják őket, akkor
elvesztek.
− Kikről beszélsz te egyáltalán, kislány? − Tahia feltűnés nélkül mögötte
termett, majd megpróbált egy kedves mosolyt erőltetni az arcára, melynek
hatását drasztikusan csökkentette a vállán lévő lángszóró és a kezében lévő
géppisztoly.
Nem csak Ben lepődött meg, amikor Sasha reagált a szavaira. Bár két-három
másodpercig meg sem mozdult, majd fél lépést hátralépve halvány, de igen
meleg mosollyal ajándékozta meg Tahiát, majd Benhez fordult.
− Gyere velem!
Ben zavart pillantást vetve édesapjára − melyre ő egy talán még zavartabb
pillantással és egy vállrándítással válaszolt − követte a lányt, majd látta,
hogy Harry és Tahia is így tesz.
Sasha visszavezette őket a falhoz, amelyről épp az előbb sétáltak le.
Természetesen akkor még fel sem tűnt neki, hogy ez a fal is tele van
félelmetes képekkel és formákkal. Ráadásul jóval felismerhetőbbek voltak,
mint amiket odafent láttak...
Ezek nemcsak képszerű valamik voltak, hanem valódi domborművek,
melyeket évezredekkel ezelőtt véstek a fekete kőbe, és...
Ben hirtelen hátrahőkölt, amikor meglátta a Sasha által mutatott képet.
− Nyarlathotep − lihegte a fiú.
Az ostorozó karokkal, hatalmas dülledt szemekkel és a förtelmes óriási
csőrrel rendelkező gigantikus teremtmény egy kegyetlen isten volt. Csőrével
akár az egész világot széttéphette volna, és bár csak vonalak voltak, mégis
határozottan érezni lehetett a belőlük áradó dühöt és utálatot. Nyarlathotep.
Az ezergyermekű szörnyeteg. A világok teremtője.
És elpusztítója.
− Minek nevezted? − motyogta Ben apja.
− Mit? − kérdezte Harry.
− Mi van? − fűzte hozzá Tahia zavartan.
− Ez a neve − szólt Sasha.
− Micsoda és kinek a neve? − tudakolta Robert. Valahogy vészesen riadtnak
tűnt a hangja, gondolta Ben. De úgy érezte, a nyugtalansága nem csak a
domborművön szereplő szörnyű teremtménynek volt köszönhető.
− Ez..., ez az a valami, amit az álmomban láttam − dadogta Ben a falra
mutatva. A fekete kő alatt mintha mocorgott volna valami. Valami gonosz.
− Ez Nyarlathotep. Az egyik Öreg.
− Te meg honnan tudod? − kérdezte az apja.
Azért, mert látta. Abban a borzasztó látomásban, amelyről immár pontosan
tudta, hogy jóval több volt egy kábítószeres utazásnál. Saját szemével látta,
ahogy ez a tomboló isten kioltotta egy egész világ életét, és érezte
mértéktelen csalódottságát és dühét, amiért a világon lévő élet nem úgy
fejlődött, ahogy azt várta. Dühöngött, amiért újból elölről kezdhette a több
millió éven át tartó várakozást, megfigyelést és óvatos irányítást, ami még
egy efféle isten türelmét is alaposan próbára tette, és talán csupán azért,
hogy a végén újra megállapítsa, megint csak felesleges volt az egész.
De ebben a látomásban nem ismerte a szörnyeteg nevét. Most már tudta, sőt
sokkal többet is tudott.
Apja kérdésére nem válaszolva közelebb lépett a képhez, amely szüntelenül
ott pusmogott elméjében, komor történeteket mesélve. Történeteket a
hatalomról és a bukásról, a győzelemről és a fájdalomról, illetve az élőkkel
és érzőkkel szembeni végtelenül mély, csillapíthatatlan utálatról.
− Ezek... visszajönnek − hallotta magát suttogni. Akaratán kívül még
közelebb lépve a képhez a magasba emelte a kezét, hogy megérintse, amikor
Sasha ijedten felkiáltott. − Ne nyúlj hozzá!
Ben olyan hirtelen hátrahőkölt, mintha egy izzó tűzhelylapot készült volna
megérinteni. A gondolataiban lévő hangtalan hang elcsendesedett, de nem
némult el teljesen, mire Bent egy újabb, talán még jegesebb borzongás fogta
el. Egy pillanatra majdnem megérintette az ősrégi teremtmény szellemét, és
egy gondolat létrejöttének töredékéig megértette szándékát és terveit. El sem
akarta képzelni, mi történt volna, ha mégis megérintette volna a képet.
− Köszönöm − mondta.
− Nem szabad hozzányúlni − szólt Sasha komolyan. − Soha.
− És miért nem? − kérdezte Harry. Már-már provokálva elsétált előttük, és a
kép felé nyújtotta a kezét, majd mégsem fejezte be a mozdulatot. − Elvégre
csak egy kép.
− Ezek nem csak képek − tiltakozott Ben, és ez a tudat is teljesen hirtelen és
kétségkívül ott volt a fejében. Tudta jól, hogy senki sem alkotta ezeket a
képeket, és azt is, hogy miért lettek egyre világosabbak és tisztábbak, ahogy
egyre mélyebbre haladtak.
Harry hol a rémisztő képre, hol pedig Benre kapta a fejét, mire Tahia is
közelebb lépett.
− Mi ez? − suttogta. − Egy kicsit úgy néz ki, mint egy polip... csakhogy
szárnya is van.
− Úgy néz ki, mint... − Harry félbeszakította magát, és láthatóan sápadtabbá
vált, mire Ben apja így szólt.
− Úgy néz ki, mint az a valami, ami a Princessen támadt ránk. Te jó ég,
ember − hát nem ismeri fel? Ez az a szörnyeteg, amelyik elnyelte a
légpárnás hajóját!
Harry ugyan nem válaszolt rá, de úgy tűnt, még jobban belemerült
gondolataiba, és láthatóan nehezére esett eltitkolnia félelmét.
− Hülyeség! − mondta Tahia. Megpróbált nevetni, de nem sikerült neki,
hangja inkább hisztérikusnak, mint gúnyosnak hallatszott. − Ilyen... valami
nem is létezik.
− Attól félek, igaza van, Tahia − szólt Harry komoran. − Te nem voltál ott,
de én igen. Pontosan ez a dög süllyesztette el a hajónkat. − Bizonytalan
pillantást vetve Sashára épp kérdezni akart valamit, majd csak megvonta a
vállát, és újra Tahiához fordult. − Rendben, vége a meseórának. Tahia, te
fotózz le itt mindent, és majd később vitatkozhatunk azon, mit láttam és mit
nem. Pillanatnyilag egész más problémánk van.
Visszamentek a még mindig ugyanúgy és ugyanott ácsorgó Schulzhoz,
akárcsak egy élethű baba. Harry homlokát ráncolva vizsgálgatta, majd egy
hatalmas sóhajjal Ben apjához fordult.
− Van valami ötlete?
− Milyen ötletem? − érdeklődött Ben édesapja gyanakodva.
− Ha esetleg elfelejtette volna − felelte Harry −, azért vagyunk itt, hogy
kihozzuk ezeket az embereket. De ahhoz először is fel kellene ébresztenünk
őket..., hacsak nem szeretné a hátán cipelni. Tehát nyitott vagyok a
megoldásokra.
− Nem értem, mit tehetnék ez ügyben.
− Maga az orvos vagy nem? − kérdezte Tahia.
− Vagy nem. Én pszichológus vagyok, fiatal hölgy. Ehhez körülbelül
ugyanúgy értek, mint maga.
− Akkor van egy kis problémánk − mondta Harry. Megint kérdőn nézett
Sashára, de ő csak szomorúan rázta a fejét. Harry grimaszt vágva Schulzhoz
fordult, és megragadta a karját. Schulz nem reagált, de ellenkezni sem
ellenkezett, sőt szófogadón elindult, amikor Harry elkezdte maga után
vonszolni. Amint Harry elengedte a karját, azonnal megállt.
− Legalább valami − morogta Harry, de nem volt kifejezetten vidám.
− Ezt most nem gondolod komolyan, ugye? − kérdezte Tahia. − Itt legalább
kétszáz ember van! Az nem lehet, hogy mindegyiket egyenként...
− Itt hagyjuk? − vágott a szavába Harry. Tahia döbbenten nézett rá, és
hallgatott. − Rendben − szólt Harry egy kis szünet után. − Eltűnünk innen,
és őt magunkkal visszük. Senki mást. Talán a felesége vagy Van Staaten
majd kideríti, mivel ébreszthetjük fel.
− De hát nem hagyhatjuk itt őket! − kiáltott fel Ben ijedten. Kétségbeesetten
Sashához fordult, de ő megint csak szomorúan csóválta a fejét.
− Szerinted nekem tetszik? − kérdezte Harry keserűen. − Ha van valakinek
jobb ötlete, akkor most szóljon. Ha pedig nincs... − kíváncsian körbenézett,
de senki sem szólt egy szót sem. − Igen − sóhajtott −, én is így gondoltam.
Akkor rajta!

12

Felmenni rajta még furcsább érzés volt, mint lejönni róla. Ben vadul
kalapáló szívvel mustrálta, ahogy apja egy utolsó lépést tett a függőleges fal
irányába, majd kézre és térdre ereszkedve végül a magasba nyomta magát,
hogy hirtelen néhány centiméterrel a föld felett lebegjen vízszintesen a
levegőben, akárcsak egy bizarr asztronauta egy még bizarrabb űrhajó
törzsén. Már a puszta látványtól is szédülni kezdett.
Ő maga az utolsó pillanatban fordult meg, majd a gravitációs erő
átbillenésekor hirtelen hanyatt fekve találta magát, de ez sem könnyítette
meg a helyzetét. Az egyetlen, ami kicsit segített, az az volt, amikor szemét
lehunyva várta meg, míg Sasha és a többiek odaérnek.
Legalább Schulz nem problémázott. Ben teljességgel lehetetlennek tartotta,
hogy magukkal vigyék, de épp az ellenkezője történt: Harry megragadta
kezével a vállát, és óvatosan maga előtt tolta. Úgy nézett ki, mint egy
világtalan, akit egy látó vezet, csak épp fordítva.
A fél távolságot maguk mögött hagyva Gerrit is csatlakozott hozzájuk. Kissé
meghökkent, amikor meglátta Sasha apját, de szó nélkül Harry után sietett,
ahogy hallani lehetett, nem éppen probléma nélkül. Ben ugyan nem látta
már, de valami nagyon hangosan zörgött, majd rögtön utána felcsendült a
zsoldos gátlástalan szitkozódása.
Igencsak komplikáltnak tűnt legyőzni a gravitációs erőt, de Gerrit példájából
okulva nagyobb horzsolások nélkül megúszták − érdekes módon Schulz
csinálta a legelegánsabban.
Gerrit előresietett oda, ahol Sashával együtt vártak az előbb, hogy
összegyűjtse a lámpákat és a különböző eszközöket. Amikor Gerrit
kikapcsolta a hatalmas fényszórót, Ben automatikusan lekapcsolta szíjáról a
zseblámpáját arra számítva, hogy koromsötét lesz odalent. Tévedett, a
gyémántokkal kirakott plafon röviden villogott, majd talán még
világosabban fénylett, mint azelőtt − akkor is, ha a fény valahogy hirtelen...
megváltozott. Mintha suttogni kezdett volna.
− Ők... szólnak... hozzánk − dadogta Sasha. Megtorpanva ő is a magasba
emelte a fejét a félelmetes kristályok felé. A színes fény félelmetes zöld,
piros, kék és narancsszínű foltokkal vonta be arcát, ráadásul a szavakkal
együtt olyan rémisztő látványt nyújtott, hogy Bennek erőt kellett vennie
magán, nehogy hátrahőköljön.
− Ezt hogy érted? − kérdezte nyugtalanul. Talán nem csak a színek és a
szavak okozták félelmét. Valami... hiányzott az arcáról. Valami, amit az
árnyszerű állatokként arcán suhanó félelmetes színek töröltek ki.
− Ennek most nincs jelentősége − avatkozott közbe Harry. − Tovább kell
mennünk! Gerrit, szedd össze a cókmókjaidat, és tűnjünk el innen!
Gerrit tényleg sietni kezdett, legalábbis két-három másodpercig, majd
hirtelen megtorpanva a mozdulat közepén összeráncolta a homlokát és
kinyújtotta a kezét egy földön heverő, babaökölnyi nagyságú tejszerű
csomóért.
− Hé! − szólalt meg.
− Mi van? − kérdezte Harry idegesen. − Mi történt?
Válasz helyett Gerrit inkább megforgatta kezében a kristályt, majd előhúzva
kését megkapirgálta. Az eredmény három csillogó karcolás lett − a kés élén.
− Hihetetlen! − motyogta.
− Mi? − kérdezte Harry idegesen. − A fenébe, nehogy már minden egyes
szót egyenként kelljen kihúzni belőled!
Gerrit felegyenesedve eltette a kését, majd a tenyerén ide-oda gurítgatta a
leletét.
− Hát nem vagyok egy specialista, de ha engem kérdezel, ez bizony egy
csiszolatlan gyémánt!
− Őrültség! − szólt Harry, de ennek ellenére kíváncsian közelebb hajolt a
kőhöz. Gerrit másik oldalán Tahia tette ugyanezt, majd bólintott egyet.
− Ez valóban egy gyémánt − erősítette meg.
− Tényleg? És mégis honnan veszed ilyen biztosan? − kérdezte Harry.
− Azért, mert nő vagyok, és a nők megérzik az ilyesmit − szólt Tahia
vigyorogva. − Amúgy a nagyapám gyémántcsiszoló volt, én pedig gyakran
meglátogattam a műhelyében. Ha ez nem valódi nyersgyémánt, akkor a
legjobb hamisítvány, amit valaha is láttam. Úristen, ez az izé félmilliót is
érhet, legalább!
− Félmilliót? − Gerrit hatalmasra nyitotta a szemét. − Úgy érted, ez az
egyetlen kő?
Tahia kissé hátralépett, hogy megvizsgálja a fejük fölött lévő ragyogó
csillagokat. Gerrit követve a példáját hatalmas sóhajt eresztett szabadjára.
− Szerinted azok ott, fent mind gyémántok?
− Nagyon úgy néz ki − mondta Tahia.
− De hát akkor... úgy értem, ez azt jelentené, hogy... − vett egy nagy levegőt.
− De hát olyan színesek! Létezik zöld és piros gyémánt is?
− A legtöbbjük színtelen vagy világoskék − válaszolta Tahia. − De elvileg
mindenféle színben léteznek. Még feketében is.
− Milyen érdekes − morogta Harry. − Tedd el azt az izét, és tűnjünk el!
Azonnal!
− De nem érted? − lihegte Gerrit. − Azok ott, fent... milliók! Badarság,
miket hordok össze! Legalább...
− Akkor pattanj fel, és szüretelj magadnak néhányat − vágta rá Harry. − Ha
véletlenül nem sikerülne, akkor máris húzunk innen, mégpedig azonnal!
− Gyorsan leintette Gerrit tiltakozását. − Ha ennek az egésznek vége, akkor
visszajövünk és foglalkozunk velük. De most menjünk, rendben?
Ben egy másodpercig teljesen biztos volt benne, hogy Gerrit nem hagyja
ennyiben a dolgot, de a férfi végül még egyszer felnézve feladta a harcot.
Meg sem próbálta eltitkolni csalódottságát.
Amikor végre elindultak, hogy elhagyják a termet, színek hangtalan hulláma
suhant végig a plafonon.
Ben ijedten megdermedve a magasba kapta a fejét, miközben a mellette álló
Sasha egy félhangos kiáltást eresztett ki a torkán.
− Jönnek! Azonnal el kell tűnnünk! Már... hívják... a harcosaikat!
− Ez meg mit jelentsen? − kérdezte Harry, majd gyorsan visszarántva a
Schulz vállán pihenő kezét megragadta a géppisztolyát. A mögötte álló
Gerrit és Tahia is követte példáját. − Hogy érted, hogy „hívják"?
Mielőtt Sasha válaszolhatott volna, újra felcsillant egy hangtalan
színrobbanás a fejük felett, amitől már Harry is alaposan összerezzent.
− Színek − mondta Sasha. − A nyelvük... a színek... és a fény. Válaszként
újabb színhullám söpört végig a termen, és ha ez még mindig nem lett volna
elég félelmetes, a táncoló árnyak, mintha életre keltették volna a számos
jégből lévő alakot. Mit mondott Sasha éppen? Hívják a harcosaikat?
− Oké! − szólt Harry. − Ebből elég! Ki innen! Gyorsan!
De nem voltak elég gyorsak. A fejük fölött lévő gyémántégbolt élénk színek
kavalkádjával lüktetett, és mielőtt még elérhették volna a kijáratot, Ben
rájött, hogy hatalmasat tévedett: nem a villogó fény keltette látszólag életre a
jégalakokat.
Hanem valóban életre keltek.
Az első pillanatban szinte nem is volt észrevehető a mozdulat. Itt
felemelkedett egy kéz, ott megfordult egy fej, arra lassan kinyílt egy
szempár, majd végül az első alak botorkálva elindult Tahia felé.
A zsoldosnő játszi könnyedséggel kitért az útjából, de egy másik, fehéren
csillogó alak máris utánanyúlt. Tahia megragadta a karját, majd
megpörgetve az alakot a falhoz vágta, ami darabokra tört.
De ez csak a kezdet volt. Rögtön jött a következő támadó, majd még egy és
még egy, mire már Gerritet és Harryt is mindenhonnan támadás érte.
Egyelőre sikerült elugraniuk a tehetetlen támadók elől, de a jégharcosok
mozdulatai egyre folyékonyabbá váltak, és nem kellett ahhoz jósnak lenni,
hogy rádöbbenjenek, így sajnos nem érik el a kijáratot.
Úgy tűnt, Harry is átlátta a dolgok lényegét, ezért eleresztette Sasha apját,
felemelte fegyverét és leadott három lövést. Mindegyik célba talált, mire
három szörnyűséges alak szabályosan szétrobbant.
Harry szándékosan nem a legközelebbi támadókra tüzelt, nehogy a
szerteszét pattanó szilánkok megsértsék valamelyiküket. Tahia és Gerrit
követte példáját, és az alakok szófogadón és kivétel nélkül szilánkokra
robbantak. A fejük fölött zajló vibrálás egyre hevesebb lett.
− Doki! − üvöltötte Harry. − Fogja! És siessen, egyre gyorsabbak lesznek!
− Ezzel megtaszította Schulzot, aki közömbösen odabotorkált Ben
édesapjához. Harry leadott két másik lövést is, melyet egy hosszan tartó
csörömpölés követett a hátuk mögött. Ben ösztönösen megfogta Sasha kezét,
miközben apja már kevésbé finoman, de megragadva Schulz karját maga
után vonszolta a férfit.
Harrynek igaza volt: a jégharcosok egyre fürgébbek lettek, ahogy a
kijárathoz közelítettek. Gerrit, Tahia és ő még háromszor-négyszer
kénytelen volt tüzelni, mielőtt elérték volna az alacsony átjárót, miközben
Ben egy igencsak félelmetes látványra lett figyelmes: a szörnyű alakok
közül csak néhányan támadtak rájuk − valószínűleg ez lehetett az oka annak,
hogy egyáltalán idáig is eljutottak −, legtöbben ugyanis részeges
mozdulatokkal mászkáltak összevissza vagy üres tekintettel álltak egy
helyben. Néhányan a kezüket vizsgálgatták, mintha csak azon törték volna a
fejüket, mit is kezdjenek vele, ketten-hárman pedig nyilvánvalóan elveszítve
tájékozódási képességüket a fal előtt tébláboltak, majd hátrahőköltek és újra
nekifutottak. Az alakok mozdulatai szögletesek és már-már nevetségesen
lassúk voltak, bár már önmagában ez is borzasztóan félelmetesnek tűnt,
ráadásul egyre folyékonyabban és gyorsabban mozogtak.
Elérve a kijáratot Harry visszanézett, majd leadott egy fél tucat lövést a
néhány merész és őket követő támadóra. Nem sokra ment vele, hiszen hiába
robbantak célpontjai millió és millió szilánkra, máris következett az
utánpótlás. Talán csak néhány perc, és az egész társaság végleg felébred, és
rájuk támad.
Harry is rájöhetett erre, hiszen három-négy lövés után mégis leengedte a
fegyverét, és elővett egy apró tárgyat a kabátzsebéből.
− Ugye ezt nem gondolja komolyan? − kérdezte Ben apja. − Ezt nem
teheti...
− Dehogynem tehetem − válaszolta Harry, miközben kihúzta a kézigránátból
a biztosítószeget, és vett egy nagy lendületet. − Öt másodperc. Inkább
siessetek!
És ezzel el is hajította a gránátot.
Ben visszanyelt egy rémült kiáltást, amit úgy döntött, inkább a futásra
tartogat. Szorosan Schulz és az apja mögött átrobogott a kijáraton, majd
gyorsan balra vetődött. Mögöttük Harry rohant, aki egy villámgyors
mozdulattal az ellenkező irányban landolt.
Alig ért földet, amikor a szomszédos barlangból egy hatalmas durranás
hallatszott. Egy vakító, majdnem fehér villám kioltotta a pulzáló színeket,
majd a vele járó irdatlan robbanás nemcsak a dobhártyájukat, hanem az
egész épületet alaposan megrázta. Egy darabokra tört jégből és hóból,
valamint szilánkokból és kődarabokból álló, tomboló felhő söpört végig az
átjárón, és egy másodpercig mindenhol törmelék és kristály omlott lefelé a
plafonról. Bennek csengett a füle, a levegő pedig annyira tele volt porral és
kavargó hóval, hogy erős köhögés tört rá.
− Maga teljesen megőrült? − üvöltötte az apja. − Mindannyiunkat meg akar
ölni?
Harry nem szólt egy szót sem, hanem gyors léptekkel visszaszaladt a
barlangba, Ben pedig elengedte Sasha kezét, és követte őt.
Először nem sokat látott. A plafon már csak itt-ott világított, főként halvány
csillogással, ráadásul a levegő ott is annyira tele volt porral és porszerű
hóval, hogy már csak alakokat látott.
Azt azonban jól látta, hogy a kézigránát tökéletes munkát végzett. A
robbanás és az azt követő nyomás a legtöbb jégteremtményt tönkretette vagy
legalábbis úgy elintézte, hogy többé már nem jelentettek veszélyt.
Összességében körülbelül három tucat lény ácsorgott még odabent, de
azokat könnyűszerrel elintézte néhány lövés segítségével. Az utolsó alak
összeesésével kialudtak a plafonon lévő gyémántok.
Amikor visszaértek, Gerrit éppen a földön heverő, dió nagyságú, tejszerű
darabokat tuszkolta a zsebébe. Harry éppen egy megfelelő, csípős
megjegyzésre készülődött, de Ben édesapja úgy rátámadt, hogy szóhoz sem
jutott.
− Mire jó ez az őrület, maga idióta? Mást sem tud, mint időnként egyszerűen
a levegőbe robbantani valamit? Hiszen mindannyiunkat megölhetett volna!
− Fogja már be, doki! − szólt Harry közömbösen. − Talán jobb lett volna, ha
utánunk jönnek ezek a bestiák? − Dühös mozdulattal Gerrithez fordult.
− Hagyd már abba ezt a hülyeséget! Menj előre, és biztosítsd az utat!
Gerrit még gyorsan felkapott két vagy három gyémántot a földről, majd
leemelve válláról a fegyvert, bekapcsolta a zseblámpáját, és futásnak eredt.
Harry fejét csóválva, mérgesen utánanézett, majd maga is lehajolt egy
gyémántért. Néhány másodpercig csak vizsgálgatta a kezében, majd
elhajította.
− Gyerünk! Nem bízom ebben a nagy csöndben. Ki tudja, hány ilyen valami
csatangol még errefelé.
Ezzel elindult Gerrit után, de előtte még gyorsan jelt adott Tahiának a sor
zárására, majd Ben édesapja újra megragadta Schulz karját. A fiú ugyanezt
akarta tenni Sashával, majd hamar emlékeztette magát arra, hogy már nem
szükséges. Így hát csak felé fordult, és felszólítón a szemébe nézett.
Érdekes módon a lány nem reagált rá, csak zavartan nézett Benre.
Valami nem stimmelt vele, gondolta magában a fiú. Valahogy rémültnek
és... elveszettnek tűnt.
− Minden rendben? − kérdezte.
Már majdnem egy perc is eltelt, mire válaszolt a kérdésére.
− Nem − mondta halványan mosolyogva, majd kijavította magát. − De. Úgy
értem..., minden... rendben van. Ne aggódj... annyit! Én csak... kimerültem
kicsit. Ez... nagyon... megerőltető.
Semmi sem volt rendben, gondolta Ben riadtan. A lány szörnyen sápadt volt,
keze remegett, miközben hangja ugyanolyan vontatottnak és erőltetettnek
hangzott, mint amikor legelőször megszólalt. Mi van, ha ez csak egy rövid
és szörnyű álom volt, és újra elveszíti, mielőtt egyáltalán megtalálta volna?
− Ben, kérlek! − sürgette Tahia.
Lehet, hogy csak tévedett. Talán az apjának igaza volt, és csak túl sok volt
ez neki egyszerre. Mégis megragadta a kezét, és maga után húzva igyekezett
utolérni apját és a többieket.
Azt nem tudta megmondani, hogy ugyanazon az úton haladtak-e, mint
amelyiken jöttek. A Tahiánál és Harrynél lévő erős lámpák ellenére
valahogy sokkal masszívabbnak és fenyegetőbbnek tűnt az előttük lévő
sötétség. Feltehetőleg öt percre sem volt szükség, hogy elérjék a kijáratot és
ezzel a lehetetlen lépcső kezdetét is, amely újra le, az Öregek városába
vezette őket.
Ami pedig odalent várta őket, nem feltétlenül emelte Ben hangulatát.
Beigazolódtak a legnagyobb félelmei. Senki sem várt rájuk, de a hatalmas
barlang immár nem volt sötét. A plafon alatt lévő kristályok lágy fénnyel
ragyogtak, és beterítették az alattuk lévő bizarr képződményeket.
− Akkor indulás! − utasított mindenkit Harry. − Gerrit, te mész előre! Mi
pedig szorosan mögötted maradunk. Ha valamilyen oknál fogva szét kellene
válnunk, mindenki igyekezzen a legrövidebb úton a laborba jutni! Van
fegyveretek?
A kérdést Benhez és édesapjához szegezte. Apja csak bólintott, miközben a
fiú kihúzta fegyverét a zsebéből, és tüntetőleg a magasba emelte.
Harry grimaszt vágott.
− Na, remek. Csak arra vigyázz, nehogy lábon lődd saját magad!
Ben gyorsan Sashára kapta a fejét. A sápadt fényben ugyan nem sokat látott
belőle, de amit a szeme nem látott, azt a fantáziája örömmel kipótolta.
− Sasha? − kérdezte.
− Minden... rendben... van − válaszolta vontatottan, ami épp az ellenkezőről
adott tanúbizonyságot. − Sietnünk... kell. Tudják... hogy ... itt vagyunk.
− Tudsz valamit mondani róluk? − kérdezte Harry. − Vagy ismersz egy
másik kifelé vezető utat?
Sasha szomorúan megrázta a fejét, Harry pedig egy szó nélkül továbbment.
A lépcsőn lefelé vezető út színtiszta rémálom volt, ráadásul testi
vonatkozásban. Az a rengeteg ferde vonal, a lépcsők, a kanyarok, a rámpák
és az a számtalan megnevezhetetlen valami már felfelé is elég borzasztó
volt, nemhogy lefelé. Sasha már szinte támolygott a gyengeségtől, amikor
végre elérkezett az alagút lábához, és Ben is inkább odaadta volna a jobb
karját azért, hogy pihenhessen egy kicsit, de Harry kegyetlenül továbbterelte
őket. A lefelé tartó úton egyetlen szót sem szólt, de idegessége minden egyes
lépésével láthatóan nőtt. Ha Ben nem ismerte volna eléggé, azt hihette volna,
hogy fél.
Újra és újra aggódva fürkészte Sasha arcát. A kimerültség egyértelműen
kiült az arcára, de szeme tele volt élettel. Sőt amikor már harmadszorra vagy
negyedszerre nézett rá, még egy halvány mosollyal is megajándékozta.
− Ne aggódj! Én..., én... nem veszek el.
− Azt nem is hagynám − válaszolta Ben, miközben már saját maga számára
is kissé nevetségesnek tűnt, amit mondott. Valahogy nem is úgy értette, de
ennek ellenére úgy érezte, ki kell mondani, ezért hozzátette. − Csak nem
gondolod, hogy még egyszer elengedlek, ugye?
Sasha ugyan mosolygott, de a válasza egyáltalán nem az volt, amire Ben
számított, hanem inkább végigfutott tőle a hideg a hátán.
− Ezt inkább ne kívánd magadnak, Ben! − mondta.

13

A probléma akkor következett be, amikor már majdnem elhagyták a várost.

Bennek csak utána jutott eszébe, hogy ezt korábban is észrevehették volna,
hiszen egyáltalán nem jött váratlanul. A gyémántégbolt halvány fénye egyre
erősebb lett, ahogy távolodtak a várostól, nemsokára pedig ismét ritmusos
pulzálássá változott, zöld, piros és kék pasztellszínek suhantak hangtalanul
az égen.
Ennek ellenére mindannyian − még Harry is − ijedten összerezzent Gerrit
rémült ordításától és az ugyanabban a pillanatban felüvöltő géppisztoly
hangjától.
− Maradjatok itt! − parancsolta Harry. − Tahia! Vigyázz rájuk!
Ben éppen tiltakozni készült, de addigra Harry már sarkon fordult, és
elviharzott. Néhány másodperc múlva azonban vadul gesztikulálva vissza is
tért.
− Téves riasztás. Csak egy volt, azt pedig Gerrit elintézte. De igazad volt,
Sasha − jönnek. Úgyhogy nyomás!
Nem volt szükség még egy felszólításra. Mindannyian jól emlékeztek még a
néma horror szobára, Ben apja pedig roppant mód megkönnyebbült attól,
hogy Harry legalább a mögöttük lévő jégharcosokat likvidálta. Amennyire
az a még mindig tehetetlen és lassú Schulzcal lehetséges volt, futásnak
eredtek, majd néhány tucat lépés után megérkeztek Gerrithez. A zsoldos
leereszkedve egyik térdére a földre helyezte a lámpáját, miközben jobbról
balra rángatta fegyverét. Elég meggyőzőnek tűnt, gondolta magában Ben, de
ugyanakkor meglehetős túlzásnak is − ugyanis előtte egy teremtett lélek sem
volt, amire célozhatott volna.
− És? − kérdezte az apja türelmetlenül. − Mire várunk?
A kérdés teljességgel jogos volt, gondolta Ben. Az irdatlan város utolsó
épületei előtt álltak meg, és előttük állt még legalább százméternyi,
törmelékekkel és ember nagyságú lávadarabokkal telezsúfolt terep, nem
beszélve a labor bejárata előtt elterülő görgeteg halomról. Sehol egy
moccanás, sehol egy pisszenés nem volt.
Harrynek ettől függetlenül nem tetszett a helyzet. Feszültnek és idegesnek
tűnt, Ben pedig határozottan látta rajta, hogy legszívesebben visszafordult
volna egy másik utat keresve.
De természetesen nem tette. Bár néhány másodpercig csak egy helyben
ácsorogva és hunyorogva fürkészte a terepet, végül kelletlenül bólintott
egyet.
− Nyomás!
Gerrittel együtt most is elöl mentek, a többiek pedig egy szorosan zárt
csoportot alkotva követték őket Tahiával a végén, akinek a tempóját jelenleg
Schulz irányította. Ben félelme végül is alaptalannak bizonyult: Sasha
ugyanolyan csöndben maradt, mint eddig, és még mindig kissé irányvesztett
és nagyon fáradt volt, de állapota ettől függetlenül nem rosszabbodott.
Ennyit a jó hírekről.
A rosszak az első nyolc vagy tíz lépés után következtek.
A színek szinte lángoltak a kővel ívelt égbolton, és nem sokkal előttük és
balra megjelent egy fehér, arc nélküli alak. Harry egyetlen lövéssel elintézte,
de még el sem csendesült az ostorozó visszhang, és máris feltűnt egy
második és egy harmadik alak a sziklák között. A túloldalon immár nem
üres árnyak, hanem fehér mozgások látszottak.
És ekkor kitört a pokol.
Ben utólag nem tudta volna megmondani, ki nyitott először tüzet − Tahia
vagy Gerrit. Mindkettőjük fegyvere szinte ugyanabban a pillanatban dördült
el, majd hirtelen jobbról és balról is szikrák és szilánkok repkedtek villámló
és fénylő jégtörmeléktől kísérve. Valami pici és fehér förtelmes sziszegéssel
suhant el Ben és Sasha mellett, majd néhány méterrel tőlük szétporladt az
egyik sziklán. Nem sokkal utána Harry is tüzelni kezdett. Körülöttük
mindenhol csillogó alakok és arcok robbantak fel, mintha csak kalapáccsal
verték volna szét őket. A tomboló fehér pokol kellős közepén valami
hatalmas emelkedett a magasba egy pillanatra a sziklák mögött, majd
ugyanúgy szilánkokra robbant. Az egész kevesebb mint egy percig tartott
(valószínűleg még húsz másodpercig sem, bár Ben számára egy egész
örökkévalóságnak tűnt), de a mögöttük lévő barlang hihetetlenül
drasztikusan megváltozott. A fekete lávaszikláktól már szinte semmit sem
lehetett látni. Ahová csak néztek, mindenütt csillogó jégdarabok és fénylő
hóbuckák, leszakadt végtagok, széttört testek és arc nélküli fejek
tornyosultak. A levegőt pedig egy finom és nyirkos köd lepte el, ami azonnal
tüsszögésre ingerelte azt, aki nem óvatosan vagy nem a száján keresztül
vette a levegőt. Bennek csengett a füle, és Sashához fordulva látta, ahogy a
lány fájdalmas arcot vágva a fülére tapasztja mindkét kezét.
− Hűha − mondta Robert −, ez aztán...
− ... könnyű volt − szakította félbe Harry csípősen. − Igazán nem arra
vágyom, hogy tele legyen mindenféle csellel, de ez már túl egyszerű!
Ennyire bugyuták nem lehetnek!
− Hát szerintem elég szörnyű volt − mondta Ben apja kissé felháborodva, de
Harry ügyet sem vetett rá.
− Gerrit, arra a sziklára! − egy majdnem házmagasságú, tükörsima oldalú
lávasziklára mutatott, majd elindult a szemben lévő irányba. − Mi arra
megyünk.
− De az pont rossz irány! − tiltakozott Ben apja, és igaza is volt. Ha a Harry
által mutatott irányba mennek, akkor egyre messzebb kerülnek a labortól.
− Igen, de arra átláthatóbb a terület − válaszolta Harry türelmetlenül.
− Semmi kedvem a karjukba rohanni. Most pedig menjen vagy maradjon itt,
nekem mindegy. − Azzal továbbment, majd Tahia is csatlakozott hozzá.
Rövid, de határozottan érezhető hezitálás után Ben édesapja is követte
Schulzcal együtt.
A fiú megkönnyebbülve fellélegzett. Habár csendben igazat adott Harrynek,
nem tudta, mihez kezdett volna, ha apja nyíltan ellenáll.
A barlang tetején egy újabb pulzáló színhullám söpört végig, majd elérve a
szemközti oldalhoz, megfordult. A sziklák között fehér villámok tűntek fel,
de ezek csak a jégen megtörő fénysugarak voltak.
Gerritnek valahogy sikerülhetett feljutnia a sziklára, mivel alig húsz lépés
múlva megszólalt Harry adóvevője. A készülék annyira fel volt hangosítva,
hogy még a többiek is jól hallották szavait.
− Igazad volt, Harry! A sziklák között várnak ránk. Egy egész banda.
Legalább ötvenen vannak.
− És mit csinálnak?
− Semmit. Csak álldogálnak. De vannak ott... más dögök is köztük. Elég
nagyok. Ilyeneket még sosem láttam. De azok sem mozdulnak.
− Miért nem csodálkozom ezen? Mi újság van előttünk?
− Minden tiszta, amennyire innen látom. De túl sokat sajnos nem látok,
úgyhogy jobb lesz, ha vigyáztok.
− Oké! Akkor maradj még egy percig, és ha nem történik semmi, gyere
utánunk! − Harry kikapcsolta és zsebre vágta az adóvevőjét. − Hallottátok
− mondta anélkül, hogy visszanézett volna rájuk. − Legyetek óvatosak!
− Amint kijutunk innen, beszélek pár szót ezzel a mitugrásszal − morogta az
apja.
− Ó, ezt most is nyugodtan megteheti, doki − szólt Harry. A jelek szerint
Robert kissé hangosabban beszélt, mint szeretett volna − vagy talán pont
olyan hangosan, ahogy szeretett volna. − Ha valami gondja van velem, akkor
nyugodtan leléphet. Nem kértem arra, hogy idejöjjön, doki. Ha pedig ennek
ellenére szeretné, ha kivinném innen, akkor fogja be a száját, és csinálja,
amit mondok. Itt nincs demokrácia.
Ben attól félt, hogy még csak most kezdődött igazán a veszekedés, de apja
okos − vagy csak túlságosan elképedt − volt ahhoz, hogy megszólaljon.
Gerrit sem vehette szó szerint Harry parancsát, hiszen alig telt el egy perc és
máris futólépésben csatlakozott Harryhez, Tahia pedig megint lemaradt
kicsit. Időközben már kellőképp eltávolodtak a laborba vezető alagúttól, és
Ben már azon törte a fejét, hogy vajon Harry az Északi-sarkon át kívánja-e
lerövidíteni az utat, amikor végre jobbra fordulva ismét a törmelékkupac
kezdetéhez közeledtek. Innen valószínűleg jóval tovább tart majd és jóval
nehezebb is elérni az alagutat, gondolta magában Ben. Ettől függetlenül be
kellett látnia, hogy Harry helyében feltehetőleg ő sem döntött volna
másképp. Az úton csupán néhány kisebb törmelékdarabka és repedés volt,
tehát semmi olyasmi, ami mögé egy ember nagyságú valami elrejtőzhetett
volna. Itt semmiképp sem várhattak rájuk a támadóik, és nem is tették.
Ők a hegyoldalon várakoztak.
Ben egy másodperccel előbb megérezte, mielőtt megtörtént volna. Érezte a
hihetetlenül hatalmas és gonosz valamit, amint láthatatlanul föléjük
ágaskodott. Persze Sasha éles sikoltása is segítségére volt ebben, ráadásul a
fejük felett lévő plafon is egyre hevesebb piros és narancsszínben
pompázott, de ő már előbb megérezte, és próbálta is figyelmeztetni Harryt,
csak hiába.
Utána már minden olyan gyorsan történt, hogy már Ben sem volt benne
biztos, mi és milyen sorrendben történt. A törmelékhalom egyszer csak
felrobbant, majd kövekből és széttört lávából álló zivatarral terítette be őket.
A feltörő földből csillámló fehér alakok szabályos áradata öntötte el őket.
Harry bal térdére leereszkedve azonnal tüzet nyitott, majd a mellette álló
Gerrit is követni akarta példáját, de hirtelen a vállához kapva hatalmasat
ordított. Egy felé repülő kődarab találta el, fegyvere a földre esett, miközben
ő fájdalomtól eltorzult arccal oldalra borult. Harry és Tahia ettől csak
gyorsabban lövöldözött. Ben − ahogy édesapja és Schulz is − ösztönösen
lehúzta a fejét, majd védve Sashára vetette magát. Közben azért látta, hogy
ezúttal nem a már jól ismert háromujjú, arc nélküli szörnyetegekkel volt
dolguk, hanem ugyanazokkal a teremtményekkel, mint nemrég még a
toronyban: emberek csillogó, fehér másolata, akiket még a Princess
fedélzetéről raboltak el. Mozdulataiknak immár semmi közük sem volt a
Harry által kiirtott, részegesen botorkáló teremtményekéhez. Gyorsan, már-
már elegánsan, sőt főként céltudatosan mozogtak. A támadók legnagyobb
részének semmi esélye sem volt kikerülni Tahia és Harry tűzvonalát, de
akiknek mégis sikerült, azok sem vetették rá magukat vérszomjasan az
ellenségre, hanem úgy viselkedtek, mint az igazi emberek: azaz gyorsan
menedéket kerestek az egyik lávadarab vagy szikla mögött, vagy a
lövöldözést elkerülve próbáltak közelebb férkőzni ellenségükhöz.
És nem csak próbáltak. Tahia és Harry szüntelenül tüzelt tovább, sőt Gerrit
is feltápászkodott valahogy, és fegyvere után tapogatózott. Legalább két
támadónak sikerült áttörnie a tűzvonalon, és máris Tahiát vették célba.
Bennek ezúttal volt elég lélekjelenléte ahhoz, hogy kieresszen egy
figyelmeztető kiáltást, de sajnos hangja elveszett a pokoli lövöldözésben.
Sasha klasszisokkal jobban reagált: kitépve magát felkapott egy ökölnyi
nagyságú követ, és a támadó felé hajította. A kő − amely valójában nem is
kő, hanem egy tejszerű nyersgyémánt volt − vállon találva a lényt
szilánkokra törte azt. Jobb karja letört és a földre esett, de a dobás lendülete
olyan nagy volt, hogy a végén az egész alak hanyatt vágódott. A másodikat
Tahia intézte el egy villámgyors és óriási ütéssel, ami rögtön szilánkokra
törte. Ugyanazzal a mozdulattal megfordult, és Sashára mosolyogva
kicserélte fegyvere tölténytárát, miközben egy utolsó rúgással végleg
nyugalomra intette az újra feltápászkodni próbáló támadóját.
Majd felkapva géppisztolyát Sashára és rá célzott.
Természetesen nem lőtt rájuk igazából, de első pillantásra teljesen úgy látta,
és ezúttal reakciója gyorsabb volt elméjénél: kitárt karral Sashára vetette
magát, és akkora lendülettel rántotta le a földre, hogy a lány felkiáltott a
fájdalomtól és az ijedtségtől. Talán reakciója nem is volt annyira
elhamarkodott, hiszen Tahia olyan közel tüzelt el a fejük fölött, hogy Ben
még a golyók fütyülését is hallani vélte. Olyan erősen szorította magához
Sashát, ahogy csak tudta. Ide-oda gurulva próbálta felmérni a irányt, amerre
Tahia töretlenül tüzelt, és csak utána merte elereszteni a lányt.
Cseppet sem lepődött meg, amikor onnan is egy hadseregnyi fehér alakot
látott meg. Ezek a lények is többnyire emberi foglyok másolatai voltak, de
voltak köztük arc nélküli, háromujjú alakok is.
Ráadásul jó sokan voltak.
Tahia géppisztolya szünet nélkül ropogott, és minden egyes lövés legalább
két-három bizarr teremtményt terített a földre. Csakhogy a számuk mintha
végtelen lett volna, több tucat, ha nem több száz alak tört elő minden létező
irányból. A zsoldosnő már le sem vette ujját a ravaszról, így minden
másodpercben legalább fél tucat bestiát semmisített meg, de az élvonal egyre
csak közeledett. Ben már abban sem volt biztos, hogy Tahia a fél társaság
kiirtásához elegendő tölténnyel rendelkezik.
A zsoldosnő is hasonlóan láthatta a helyzetet, bár határozottan tovább tüzelt,
míg második (és ezzel utolsó előtti) tára is ki nem ürült, majd töltés helyett
inkább lerántotta válláról a lángszórót. Bennek majdnem elállt a lélegzete,
amikor a feketére pörkölődött csőben lévő kék kis lánggal nézett
farkasszemet.
Tahia egyetlen hatalmas lépéssel Sasha és a fiú mellett termett. A vékony,
sziszegő tűzsugár alig volt észrevehető, de annál nagyobb hatása volt. A
három vagy négy, elsőként eltalált alak egy másodperc töredéke alatt füstté
vált. Sőt a sugár heve és a rettenetes forróság még a szomszédaikat is
azonnal darabokra szedte.
A lények továbbra is támadtak, akárcsak egy robotokból álló hadsereg,
amely sem a haláltól, sem a félelemtől nem retten vissza. De Tahia
halálmegvető nyugalommal folytatta, majd három-négy rövid lövés után
végre véget vetett a szörnyűségnek.
Tahia még beleeresztett egy lövést a jégszörnyetegek rejtekhelyébe, mire
egy hatalmas gőzrobbanás az utolsó támadókat is darabokra tépte. Ben ettől
függetlenül még legalább tíz másodpercig visszatartott lélegzettel hajolt
Sasha fölé, majd fejét felemelve feltápászkodott.
Sasha hallhatóan levegő után kapkodott.
− Köszönöm. Nem is tudtam, hogy ilyen... lehengerlő vagy.
− Lehengerlő? − pislogott Ben.
− A lélegzetelállító talán... jobban illik rád − lihegte Sasha.
− Főleg mivel a hasába fúrtad a jobb térded − fűzte hozzá Tahia.
Ben döbbenten bámult rá, majd ijedten Sashához fordult. − Ez igaz?
− Ne is törődj vele! − mondta Sasha, miközben igyekezett felegyenesedni.
Hát nem volt egy jó hazudozó. − Hiszen... jó... szándékból tetted.
Ben magára erőltetett egy mosolyt. Megkönnyebbült, amiért Sasha sérülés
nélkül megúszta a támadást − ugyanakkor homloka mögött megint csak
megszólalt az a jól ismert riasztó. Sasha nem csak nehezen lélegzett. Azt is,
de szavai gyanúsan vontatottan és nehézkesen csengtek, amelynek semmi
köze sem volt a légzéshez. Gyorsan kinyújtotta a kezét, és lábra segítette.
Nem messze tőle az apja is feltápászkodott, majd első lélegzetével azonnal
Harryre förmedt.
− Ez talán elég rafinált volt magának vagy még mindig túl könnyű?
A plafonon színek lüktető hulláma kavargott végig nagyobb nyomatékot
adva szavainak. Ben nem igazán értette a kitörés lényegét, ahogy láthatóan
Harry sem, aki egy fél másodperc erejéig ingerülten mustrálva édesapját
Tahiához fordult.
− Köszönöm. Már nem bírtuk volna sokáig.
− Én nem úgy láttam − szólalt meg Ben, de Harry csak egy sötét pillantást
vetve rá előhúzott kabátzsebéből egy új tárat. − Az utolsó. Ötven golyó, és
vége.
− Nálam is ez a helyzet − tette hozzá Gerrit. Tahia csak némán bólintott
egyet, mire egy újabb hangtalan színrobbanás suhant végig az égen.
Tévedett vagy tényleg gyorsabb lett a ritmusa?
− De még itt a lángszóró! − mondta Ben apja idegesen.
− Igen. Csakhogy azt nem éppen közelharchoz találták ki − válaszolta Harry
komolyan. − El kell tűnnünk innen, de azonnal! − Odafordult Sashához.
− Egyedül is boldogulsz?
Sasha egy pillanatra értetlenül nézett rá, majd biccentett egyet. Harry újra
Benhez fordult, miközben Schulzra és apjára bökött.
− Segíts neki! Sietnünk kell!
Ben nem örvendezett az ötletnek, de Harrynek igaza volt: bár Schulz nem
ellenkezett apjával, mégsem volt együttműködőbb egy kirakatbabánál.
Édesapja valószínűleg fel sem tudná vonszolni egyedül a hegyoldalon.
Ezenkívül Harry nem is adott alkalmat visszabeszélésre. Bár tiszteletteljes
ívet tett a még mindig füstölgő, újdonsült alagútkijárat előtt, azon nyomban
elindult Gerrittel a nyomában.
− Menj csak! − mondta Tahia, és halvány mosollyal Sashára biccentett. − Ne
aggódj, vigyázok, nehogy eltűnjön!
Ez minden bizonnyal ugyanolyan őszinte, mint megnyugtató, gondolta
magában Ben, mégsem működött. Ben gyorsan Sashára kapta a fejét, de
amit látott, az szomorúságot ébresztett szívében. Sasha megpróbált
mosolyogni rá, de valahogy nem tűnt igazinak, sőt érezte, mekkora
erőfeszítésébe került. Tudta, mi fog történni. És azt is, hogy abszolút
tehetetlen ellene.
Hirtelen akkora kemény és keserű gombócot érzett a torkában, hogy alig
kapott levegőt. Szeme iszonyúan égni kezdett. Egy gyors mozdulattal
édesapjához fordult, és segített lábra állítani a kissé túlméretezett, dundi
Barbie babához hasonló Schulzot. Amikor elindultak egy újabb színhullám
robogott végig az égen, és ezúttal semmi kétség nem fért ahhoz, hogy
mennyire megváltozott. A színek komorabbak és félelmetesebbek voltak,
ráadásul volt valami ijesztő a ritmusukban.
A Schulz kapitánnyal kapcsolatos várakozása beigazolódott. Apjával együtt
megragadták a karját, majd lágy erőszakkal igyekeztek maguk között
vezetni. A kapitány gond nélkül engedelmeskedett, ezzel nem is volt
probléma, csak valahogy mindig elfelejtette felemelni lábát a szanaszét
heverő kövek előtt − pedig nem kevés kő sorakozott ám arrafelé. Szó szerint
minden egyes útjában lévő kőben és szikladarabban megbotlott − ami bizony
egy huszonöt méter magas és legalább harminc fok meredek rézsűnél nem
volt mindegy. Már az első lépések után kétségbeesetten visszacsúsztak,
pedig Harry és Gerrit nem is ment gyorsan előttük, ráadásul a helyzet csak
rosszabb lesz, ahogy haladnak felfelé.
A fejük feletti villámlás is egyre erősödött. Ben szándékosan nem nézett fel,
de ettől függetlenül észlelte az egyre gyorsabbá és agresszívebbé váló
pulzálást. Ezenkívül most már olyan színek is voltak közöttük, amelyeket
még ez idáig nem látott.
Egyre gyakrabban pislogott hátra Sashára. Alig egy fél tucat lépéssel
követte, és mögötte, ahogy Tahia megígérte, ügyelt arra, nehogy túlságosan
is lemaradjon. Csakhogy Ben azt is látta, mennyire nehezére esik minden
egyes lépés. Szeme még mindig tele volt élettel, arca pedig határozottan
tükrözte, hogy tudata nem zuhant vissza a feneketlen mélybe. Ben ennek
ellenére határozottan érezte, hogy elveszíti. Most. A fekete város borzasztó
helyszínén ugyan sikerült kiszabadulnia börtönéből, de a kapu zárulni
látszott.
Schulz megbotlott, és egy hajszálon múlt, hogy nem esett el. Ben apja
ráripakodott.
− Figyelj már oda, a fenébe is!
Ben erősebben megszorította, majd inkább vállára dobta Schulz karját,
amikor édesapja szinte ugyanabban a pillanatban követte példáját. Így jóval
intenzívebben érezték a férfi testsúlyát, de még így is könnyebb volt haladni.
− Bocsánat − mondta a fiú.
Apja megigazította Schulz karját a vállán, majd szintén hátrapillantott
Sashára.
− Rendben van. Tudom, mire gondolsz. A fenébe is!
Előttük eldördült egy lövés.
Ben úgy összerezzent, hogy majdnem eleresztette a kapitányt, de még
időben feleszmélt, és látta, amint Harry és Gerrit előtt valami óriási és fehér
robbant darabokra.
Ezúttal nem egy barlang terült el előttük, helyette legalább egy tucat világító
alak bukkant elő a semmiből. Balra tőlük kövek gördültek lefelé a
hegyoldalról, majd egy dübörgő kavicslavinát kiváltva további bizarr alakok
kerültek elő. Valami megváltozott, méghozzá nem úgy, ahogy kellett volna,
de Ben nem tudta megmondani, micsoda.
Amikor pedig felfogta, már túl késő volt.
Csakis Harry gyors reakciójának köszönhették, hogy elkerülték az igazi
katasztrófát. Gerrit sarkon fordult, és magasba emelte a géppisztolyát, Harry
pedig talán még fürgébben követte a példáját. Csak egyetlenegy golyó talált
célba, a maradék mind lepattogzott a sziklákról vagy ártalmatlanul a
magasba szökött. Gerrit épp Harryhez fordult volna, amikor hitetlenkedve
hatalmasra nyitotta a szemét.
− A francba! − mondta Tahia.
Ben csak csatlakozni tudott. Most már értette, mi zavarta annyira a
támadókban: csak a felük volt jégharcos, a többiek mind egy szálig emberek
voltak, pontosabban szólva a Princess elhurcolt utasai, akiket a szörnyetegek
élő pajzsként tereltek maguk előtt.
− Átkozottak! − kiáltott fel Harry. Egyetlen lövéssel lepuffantott egy túl
közel merészkedett jégharcost, majd torkaszakadtából üvölteni kezdett.
− Tűnjetek el! Majd mi fedezünk titeket! − Egyidejűleg leadott még egy
lövést, és sikerült is anélkül kiiktatnia a második lényt, hogy élő pajzsa
egyetlen karcolást is kapott volna. De a többi közömbösen menetelt tovább,
ráadásul jóval többen voltak, mint azt Ben gondolta.
Gerrit szintén leadott egy precíz lövést, mire a fiú végre felébredve
ámulatából, megragadta Schulz karját és elindult. Szeme sarkából látta,
ahogy Sasha követte, és láthatólag édesapja is felfogta végre a helyzet
súlyosságát. Már nem is próbálták meg léptetni Schulzot, hanem inkább két
oldalról fogva cipelték, ami meglehetősen megerőltető volt mindkettőjük
számára. Közöttük és a megmentő alagút között még körülbelül ötven vagy
hatvan méter lehetett. Az utánuk menetelő Tahia szintén tüzet nyitott, majd
egy rövid pillantást vetve válla felett, Ben látta, amint a zsoldosok lépésről
lépésre visszahúzódtak. Normális ellenfelek esetén a harc végkifejlete nem
lett volna kérdéses, hiszen még a jégharcosok is legyekként hullottak. Tahia,
Gerrit és Harry gyorsan és precízen lőtt, de csak akkor, ha biztosak voltak
abban, nem az élő pajzsokat találják el.
Schulz hirtelen megbotlott, Ben apját teljesen, a fiút pedig csak részben
magával rántva. Most az először hang is társult hozzá: mégpedig egy
fájdalmas reccsenés, amikor térde egy kemény szikladarabnak ütődött. Egy
hang, amely véglegesen azt jelezte, cipelniük kell.
− A fenébe is, siessetek már! − üvöltötte Harry. − Nem tudom, meddig
tudjuk még feltartóztatni őket!
Ben inkább nem nézett még egyszer a háta mögé, hanem felkapta Schulz két
karját, édesapja pedig a lábát. Így oldalirányban kellett felmászniuk a
hegyoldalon, ami jóval nehezebbnek bizonyult, de két-három gyötrelmes
perc múlva sikeresen elérték a laborhoz vezető alagutat. Apja kétségbeesett
sóhajjal térdre vetette magát, Ben pedig igyekezett olyan óvatosan
leereszteni Schulz felsőtestét, ahogy csak bírta (ami valójában nem igazán
sikeredett óvatosra, ezért nem csoda, ha Schulz nem csak sajgó térddel, de
iszonyatos fejfájással ébred majd). Néhány másodpercig csukott szemmel és
térdelve várt, míg szíve letesz azon szándékáról, hogy kiugorjon a torkából.
De hiába, sőt még gyorsabban dübörgött mellkasában, amikor hátrafordult
Sashához.
Már nem követte őket, hanem pontosan ott ácsorgott tágra nyílt merev
szemmel, ahol Schulz az előbb elesett. Harry és a másik kettő még mindig
szorgalmasan lövöldözött, de már messze nem olyan intenzíven, mint előtte.
Igyekeztek csak a túl közelre merészkedett támadókat elcsípni, és lépésről
lépésre visszavonulni. Ben közben rájött, hogy a teremtmények alattomos
taktikája, miszerint élő pajzsként használták foglyaikat, immár ellenük
fordult: ha egyedül támadtak volna, túlerejüknek köszönhetően már rég
lerohanták volna a három zsoldost.
Bár ez most már nem sokat számított.
− Vidd Schulzot biztonságba! − lihegte, miközben feltápászkodva Sashához
rohant. Csak néhány másodpercre volt szüksége ahhoz, hogy elérje, de
ezúttal szorosabbra zárult a három zsoldos körül kialakult kör.
Kétségbeesése rémületbe csapott át, amikor meglátta a lány arcára kiülő
kifejezést. Nem üresség volt, hanem épp ellenkezőleg: már-már fájdalmas
koncentráció, mintha belsejében egy tomboló csatát vívott volna.
− Sasha... mi van veled? − dadogta. − Mi a baj?
Sasha nem reagált, de ezúttal nem azért, mert nem hallotta a hangját.
Hanem, mert nem tudott. Egész teste reszketett a kimerültségtől, az arcára
kiülő érzelem pedig nem koncentráció, hanem színtiszta fájdalom volt.
Ben megragadta a vállát, majd úgy tűnt, az érintés megtörte az átkot. Az
arcán megjelenő borzasztó fájdalom hirtelen elillant, és egy halk, szinte
megkönnyebbülő sóhajt eresztett ki. Majd egyszerre kifolyt belőle minden
erő, és figyelmeztetés nélkül összeroskadt. Bennek még épp hogy sikerült
elkapnia, mielőtt felsértette volna magát az éles köveken.
Gondolkodás nélkül felkapta a karjába, sarkon fordult, és futásnak eredt.
Egy része iszonyatosan megijedt, amikor megérezte, milyen könnyű a lány.
Alig érezte a súlyát, pedig ez teljességgel lehetetlen volt, mintha nem csak
tudata tűnt volna el testéből.
Mögötte egy éles és egyben dühös kiáltás zengett fel, és egy pillanatra újra
hevesebbé vált a lövöldözés. A géppisztolyok hangját hangos csörömpölés
követte, mintha egy csordányi elefánt döngetett volna végig a világ
legnagyobb porcelánboltjában. Hirtelen előtte is felbukkant egy bizarr fehér
alak, amely ügyetlen és háromujjú mancsával markolt utána. Bennek sikerült
egy teljesen ösztönös mozdulattal (később már úgy gondolta, hogy csakis a
szerencséhez lehetett köze) elkerülni a támadást, majd továbbtrappolva
három hatalmas arc nélküli alakkal találta szemben magát. Ezek a
szörnyetegek bizony élő pajzsok nélkül érkeztek, ami azt jelentette, hogy
roppant gyorsak voltak.
Az első jégharcosba, aki elég buta volt ahhoz, hogy szemből támadjon,
akkorát rúgott, hogy az felkenődve a sziklára szilánkokra pattant, de Ben
sajnos a rúgástól kissé elveszítette az egyensúlyát.
A heves kalimpálástól és botladozástól sikeresen kikerülte a második
jégharcos mohó mancsát, majd mire visszanyerte egyensúlyát, a mögüle
feldördülő lövések a földre terítették mindkét lényt. Ben torkaszakadtából
ordított, amikor egy kicsi és hegyes, izzó tűhöz hasonló valami a
halántékába fúródott. A vér elöntötte az arcát, amitől nem látott semmit,
ráadásul az erős fájdalomtól rosszul lett. Ennek ellenére makacsul tovább
botladozott.
Elérve az alagutat, a kimerültségtől és a fájdalomtól minden elsötétült előtte.
Térdre rogyott, és tehetetlenül összeesett. Már ahhoz sem volt ereje, hogy
megtartsa Sashát. A lány lecsúszott a földre, és már majdnem legurult a
hegyoldalról, amikor egy óriási kéz megragadta a bokáját.
A jeges félelem visszarántotta a valóságba. Hatalmasat üvöltve előrevetette
magát, amikor meglátta, hogy a kéz bár fehér és hatalmas volt, mégis öt nem
jégből lévő, hanem öt vaskos kesztyűbe bujtatott ujjal rendelkezett. A kéz
nem egy jégharcosé, hanem az apjáé volt.
− Igyekezz! − ordította. − Mindjárt itt vannak!
Ben nem mert hátranézni, helyette leküzdve rosszullétét és fájdalmát
megragadta Sashát a vállánál, és betuszkolta az alagútba. Édesapja a lány
lábát fogva próbált segíteni. Sasha nem úszta meg horzsolások és karcolások
nélkül, de legalább sikerült valahogy behurcolniuk az életmentő alagútba.
Miután Bennek sikerült feltápászkodnia, összeszorította a fogait, és karja alá
nyúlva sikerült úgy felemelnie a hátát, hogy feje ne a kemény sziklát
horzsolja. Hihetetlenül megerőltető volt, de sikerült továbbjutniuk.
Körülbelül az alagút közepéig...
... akkor ugyanis egy elképzelhetetlenül erős, háromujjú karom ragadta meg
a bokáját, majd akkora erővel visszarántotta, hogy hangosan felordítva
kénytelen volt elengedni Sashát. A lány feje hangosat koppanva landolt a
sziklán, ami szinte testi fájdalmat okozott Bennek. A fiú esés közben hanyatt
vágta magát, majd vaktában rúgott egy óriásit. Nehéz csizmája egyenesen a
jégszörnyeteg nem létező arcába csapódott, ahol tejszerű, szürke pókhálóvá
változtatta azt. A lény ennek ellenére makacsul ragaszkodott lábához, és
továbbra is magával vonszolta.
Ben még egyszer és még nagyobbat rúgott, de ezúttal a bokáját szorongató
szörnyeteg mancsát célozta meg. Az ujjak szétrobbantak, mire egy újabb
fájdalmat érzett átsuhanni testén, amelyet ragacsos és meleg vére követett.
Szabad volt, de csak a másodperc apró töredékéig, a jégszörnyeteg ekkor
ugyanis teljes súlyával rávetette magát a lábára, és a földhöz préselte. Épen
maradt mancsával belekapaszkodott a fiú szíjába, majd akkora erővel
rántotta maga felé, hogy Ben nem kapott levegőt. Kiáltás helyett csak egy
gyenge nyöszörgés hagyta el ajkát. Kétségbeesetten felemelkedett, majd
heves kalimpálások és rúgkapálások közepette mindkét öklével, tiszta erőből
a jégszörnyeteg koponyáját ütlegelte. Csakhogy semmi értelme sem volt,
ezzel az erővel egy masszív sziklát is bokszolhatott volna. A lény tovább
vonszolta, mire a fiú még egyet rúgott, de ezúttal a színtiszta halálfélelem
erejével. Próbálkozását hangos csörömpölés jutalmazta. Bár a jégszörnyeteg
jégkockává zúzása sem segített volna rajta, hiszen a lény mögött további
támadók tűntek fel. Az alagút telis-tele volt förtelmes teremtményekkel, akik
csak arra vártak, hogy megragadják és visszavonszolják sötét birodalmukba!
Kétségbeesetten a zsebébe nyúlt, kirántotta az apjától kapott pisztolyát, és
meghúzta a ravaszt. Semmi sem történt. A ravasz nem mozdult, és amikor a
biztosítópöcköt keresve megfordította a fegyvert, a szörnyeteg újra
megrántotta. A pisztoly kicsúszott a kezéből és a földre esett. Az alagút túlsó
végén egy fehér és kegyetlenül hideg nap kelt fel.
Ben ordított az őt elöntő fájdalomtól és félelemtől, majd amikor egy forró
hullám söpört végig rajta, ösztönösen arca elé kapta a kezét, és visszatartotta
a lélegzetét. A bőre szinte égett. Mintha folyékony tüzet nyelt vagy égett és
fullasztó műanyagot lélegzett volna. Mindenhol lángok tomboltak.
Kétségbeesetten rángatta lábát, és szerencsére sikerült is kiszabadítania.
Utolsó és hihetetlen erőlködésével megfordult, majd vaktában elindult kézen
és térden csúszva, míg el nem érve az alagút végét édesapja megragadta, és
kirántotta a szabadba.
Minden forgott vele. Ben teljesen kikészült a fájdalomtól és az erőlködéstől,
ezért két-három szívverés erejéig azt sem tudta, hol van. Valahol balra tőle
vibrált egy fény, majd hirtelen apja hangját hallotta, de nem értette, mit is
mond valójában − feltehetőleg egy intelligens kérdést intézett hozzá, mint
például azt: ,,Hogy vagy? −, és határozottan készült arra, hogy
másodperceken belül elveszíti az eszméletét.
Épp az ellenkezője történt. Lénye ez idáig rejtett mélyéről váratlanul erő
lepte el a testét. A fájdalom, a kimerültség és a félelem ugyan megmaradt, de
jóval kisebb mértékben, így már szinte képes volt érthető gondolatokra, csak
az a fránya tájékozódás nem akart valamiért visszatérni − ami talán azon is
múlhatott, hogy körülötte mindenhol koromsötét volt. Kábultan a szíjába
szorított lámpa után nyúlt.
Édesapja megelőzte azzal, hogy felkapcsolta a zseblámpáját, majd egy
pillanatig egyenesen az arcába irányította, kétségkívül csakis azért, hogy
meggyőződjön róla, jól van. A fény ettől függetlenül kegyetlenül elvakította.
Hunyorgott és tüntetőleg a magasba emelte a kezét, de a fénysugár ennek
ellenére átvándorolt teste egy újabb részére. Végül a csizmájánál
megtorpant.
Füstöltek. Talpuk félig leválva, ragacsos nyomokat húztak maguk után.
Legalább most már tudta, honnan jött az égett gumiszag. Tiszta szerencse,
hogy nem égett hússzagot érzett...
− Sasha − mondta.
Apja ugyan szófogadón leeresztette a lámpát, csakhogy fényét nem a lányra,
hanem az alagút kijáratára irányította. Bár Ben csalódott volt − inkább
Sashával foglalkozott volna −, tudta, hogy édesapjának igaza van. Ha a
szörnyetegek követik, és rávetik magukat, akkor bizony már nem tud
Sashának segíteni. Kalapáló szívvel előrehajolt, és az alagútba kukucskált.
Senki sem követte őket, de már a puszta látványtól is jeges borzongás futott
végig a hátán.
A lámpa erős fénye öt vagy hat méterrel odébb megtört a jégen. A Tahia
lángszórójából kirobbanó forróság még mindig érezhető volt. A levegőben
égett szag terjengett, a szabálytalan formájú falakról és az alagút plafonjáról
pedig víz csöpögött. A megolvadt jég ennek ellenére már majdnem teljesen
megdermedt, és szabályos dugót képezve lezárta az alagutat, miközben az őt
szorongató jégharcos válla és feje kísértetiesen kandikált kifelé a csillogó
barikád alól. Az arcszerű valami meredten bámult rá, ujjatlan jobb kezét
pedig még mindig felé nyújtotta.
− Ez aztán húzós volt − motyogta Ben.
− Húzós? − szólt gúnyosan édesapja. − Ez a lángszóróval hadonászó őrült
majdnem megölt téged! Ezek mind egyformák! Alig kapnak fegyvert a
kezükbe, máris kikapcsol az agyuk!
− A lángszóróval hadonászó őrült nélkül már rég halott lennék − felelte Ben.
− Vagy azoknál ott. − Gyorsan megrázta a fejét, mielőtt még apja szólhatott
volna. − Tahia és a többiek még mindig be vannak zárva oda. Segítenünk
kell nekik!
− Remek ötlet! − válaszolta az édesapja, majd a jégből és a megolvadt
végtagokból álló jégre bökött. − A megfelelő szerszámokkal néhány óra
múlva játszva áttörjük magunkat − hacsak a lövöldözős kedvű barátnőd úgy
nem dönt, hogy szétlövi magának az utat, mi pedig majd szépen
megpörkölődünk.
Akármennyire is nehezére esett Bennek, mégis igazat kellett adnia apjának.
Semmi esélyük nem volt átásni magukat az alagutat elzáró két-három tonna
jégen, Tahia pedig valóban simán utat olvaszthatott volna magának
lángszóróval. Ha még képes volt rá...
Az alagút ismét könyörtelen sötétségbe borult, amikor apja elfordítva a
lámpáját először Schulzra, majd Sashára irányította. A Princess egykori
kapitánya mozdulatlanul és üres arccal állt, akárcsak egy embermagasságú
bábu, sőt a földön fekvő Sasha sem mozdult, valószínűleg elvesztette az
eszméletét. Arca tele volt horzsolásokkal, koszos volt és véres, egyik
kesztyűjét pedig elvesztette valahol. Ben lehajolt és kitapintotta a pulzusát.
Gyenge és nagyon lassú volt, de legalább abban biztos lehetett, hogy életben
volt. Egyetlen szó nélkül felkapta a karjába, apja pedig megragadta Schulz
karját, és elindultak.

14

Már nem emlékezett pontosan hogyan is jutottak fel. Néhány lépés múlva
újra volt rádió-összeköttetésük Ramanovval, és talán félúton a kamerák is
működésbe léptek, mivel a fülében susogó hangok egyre izgatottabbak
lettek, bár ahhoz túlságosan kimerült volt, hogy értse is, amit mondanak.
Többet már nem tartóztatták fel vagy támadták meg őket, sőt még a
felbukkanó pókok száma is elviselhető volt. Ben halványan emlékezett arra,
hogy édesapja egyszerűen széttaposta az előttük szaladgáló, nagyobb és
szemtelenebb példányokat, és valahogy sikerült Ramanovot is rábeszélnie
arra, hogy segítséget küldjön. Az előterembe lépve védőruházatba öltözött,
nyakig felfegyverkezett férfiak várták őket, akik rögtön megszabadították
Bent a karjában heverő tehertől. Legszívesebben odaadta volna jobb karját,
mint hogy meg kelljen válnia a lánytól, de a felfelé tartó meredek lépcsőt
úgy már végképp nem bírta volna.
Azt, hogy hogyan került Van Staaten betegszobájába, már nem tudta. Nem
vesztette el az eszméletét, de képek és zajok összevisszasága kavargott
előtte, azaz szinte felért egy eszméletvesztéssel: hirtelen egyetlen
bokszeralsóban találta magát a bőrrel bevont kezelőasztalon, csakhogy
legnagyobb meglepetésére ezúttal Van Staaten nem tuszkolt semmiféle tűt a
vénájába.
Ez most az édesanyja reszortja volt.
− Maradj nyugodtan! Csak egy pillanat. A szer egy óra múlva hatni fog.
− Miféle szer? − Nyelve és ajka elzsibbadt, szinte alig engedelmeskedve
motyogott, de anyja mégis megértette.
− Csak egy ártalmatlan erősítőszer, de ha túl korán mocorogsz, akkor
iszonyú fejfájásra készülhetsz. Gondolom, már ismerős a helyzet. Már Van
Staatentől is kaptál ilyet. Sajnálom, de errefelé nincs nagy választék a
gyógyszerekben.
Ben megértőn nézett rá, és természetesen fittyet hányva figyelmeztetésére,
lassan feltápászkodott, és lelógatta lábát az asztalról. Azon nyomban rátört a
szédülés, de a beígért fejfájás szerencsére elmaradt.
− Mi történt? − motyogta. − Hol van Sasha? Hogy van?
− Jól, a szomszédban, és ezt jobban tudod, mint én − válaszolta édesanyja.
− Mi?
− Mondd, minek teszel fel nekem kérdéseket, ha nem érted a választ?
− Anyja egyáltalán nem mosolygott, sőt inkább dühösnek hallatszott, majd
így folytatta. − Csak néhány karcolás van rajta, egyébként teljesen
sértetlennek tűnik. A szomszédban van az édesapjával. Van Staaten doktor
gondoskodik róla..., és hogy mi történt, azt nem tudom. Ahogy elhagytátok a
labort, megszűnt az összeköttetés. Az apád nagyvonalakban elmesélte, hogy
mi történt..., de őszintén szólva, nem értettem minden szavát. Valahogy...
különösnek hangzott.
Legalább most már az apja is tudja, milyen az, ha valaki elmesél egy
történetet, amit senki sem hisz el, gondolta magában Ben. Nem szólt egy
szót sem, hanem óvatosan lecsúszott a kezelőasztalról, majd a bokájába
hasító éles fájdalomtól azonnal beleharapott az ajkába. Csak ekkor nézett le
a lábára, és meglátta a jobb bokáján tornyosuló fehér kötést.
− Nem komoly − előzte meg kérdését édesanyja. − Csak egy elég mély
horzsolás. A halántékodon lévő karcolás miatt jobban aggódom... mi sértette
fel? Kő vagy jég?
Ben a halántékához emelte a kezét, majd ott is egy friss és feszes kötést
érzett. Csak tehetetlenül megvonta a vállát.
− Ha jég volt, akkor van egy kis problémánk, nem igaz? − kérdezte kissé
kínosan vigyorogva.
− Nekünk nem, csak neked. Egyébként is attól függ, melyik jég. − Ez igazán
nem volt vicces, de Ben érezte, hogy édesanyja nem is viccnek szánta.
Kommentár nélkül, valamint úgy nyögdécselve, mint egy öregember,
lehajolt a ruhájáért, de anyja máris heves fejcsóválással kísérve arrébb rúgta
őket.
− A széken találsz friss ruhát! Siess, Ramanov szeretne veled beszélni!
Ben szófogadón átcsoszogott az apró szobán, majd öltözés közben így szólt.
− Először Sashát akarom látni!
Legnagyobb meglepetésére édesanyja nem tiltakozott, pedig közben olyan
arcot vágott, mintha tényleg valami nagy ostobaságot mondott volna. Néma
csendben megvárta, míg felöltözött, majd az ajtóra bökött.
− Meddig...? − kezdett bele.
− Egy negyedórát, sőt még annyit sem − szakította félbe Jennifer. − Kérlek
siess, feltétlenül beszélnünk kell veled!
Az előbb még Ramanovot mondta, gondolta Ben. Most meg már többes
számot használ. De ezt inkább megtartotta saját magának, és inkább kisietett
a folyosóra. A lámpa kissé vibrált, a vihar méhkashoz hasonló zümmögése
pedig felerősödött.
Egyébként pedig már vártak rájuk. Ramanov két embere jobbról és balról
őrködött az ajtó előtt, majd szótlanul csatlakoztak, amint elindultak balra.
Mindketten fehér köpenyt viseltek, legalább egyiküknél pedig biztosan volt
fegyver is.
− Mit jelentsen ez? − morogta Ben.
Édesanyja gyors, csillapító mozdulatot tett, talán parancsolónak is tűnt.
− Örülj, hogy egyáltalán kiengednek! Ramanov be akart záratni addig, amíg
nem derül ki biztosan, hogy fertőzött vagy, vagy sem. De én kiálltam
melletted − a homlokán lévő kötésre bökve úgy mondta ezt, mintha nem is
az édesanyja lenne, és ezért valami roppant különleges dolgot tett volna.
Ben már nem tudott reagálni, hiszen elérkeztek céljukhoz. Sasha nem
pontosan a szomszédban tartózkodott, de valóban csak néhány ajtónyira
tőlük. Ez előtt az ajtó előtt is két állig felfegyverkezett őr ácsorgott, akik
közül az egyik borzasztóan igyekezett bősz arcot vágni, miközben a
másikról lerítt, mennyire nem érzi jól magát a bőrében.
− Mit jelentsen ez? − elégedetlenkedett Ben. − Sasha nem is sérült meg.
− De Ramanov azt akarta, hogy Van Staaten doktor személyesen győződjön
meg róla − válaszolta anyja hűvösen. − És senki sem tudja, mi van az
apjával. Kinek volt az ötlete, hogy idehozzátok?
− Az enyém. Miért?
− Ebben az állapotban?
− Talán ott kellett volna hagynunk?
Édesanyja a kilincsért nyúlt.
− Már el is felejtetted, mi történt a Princessen!
Kinyitotta az ajtót, mielőtt még a fiú reagálhatott volna, és a következő
pillanatban Ben megfeledkezve mindenről elrobogott mellette Sashához. A
lány a meglepően nagy szoba ágyában feküdt, Van Staaten pedig fölé
hajolva, éppen egy csípős szagú vattapamaccsal törölgette az arcát.
− Sasha! − A fiú egyetlen lépéssel az ágya mellett termett. − Mi van vele?!
− Semmi − felelte Van Staaten. − Ne aggódj, már megvizsgáltam!
Amennyire meg tudtam állapítani, még egy karcolás sincs rajta. − Ezzel egy
másikra cserélte az időközben elkoszolódott vattapamacsot, majd
összeráncolt homlokkal és halvány mosollyal helyesbített. − Na, jó, néhány
karcolása azért van, de nem több. Mi történt? Úgy fest, mintha egy reszelő
alá dugta volna az arcát. Mellesleg te is − fűzte hozzá egy gyors pillantást
vetve Ben arcára −, azzal a különbséggel, hogy a tiéd valószínűleg még
meleg is.
Ben ösztönösen az arcához emelte a kezét, majd ugyanabban a pillanatban
fájdalmas grimaszt vágott. Valóban fájt, bőre pedig forrónak és durvának
tűnt. Elhatározta, hogy az első adandó alkalommal elbeszélget Tahiával
arról, hogy melyik fegyvert milyen szituációban szokás bevetni. Majd egy
újabb emlék hatására, hirtelen összerezzent.
− Harry? Mi van vele és a többiekkel?
Van Staaten megvonta a vállát.
− Fogalmam sincs. Én csak vele foglalkoztam, amióta visszajöttetek.
Kérdőn az ugyancsak a vállát vonogató édesanyjára nézett.
− Dettó.
− Talán... mondott valamit? − kérdezte Ben. Sasha nem volt eszméletlen,
csak tágra nyílt, de üres szemmel bámulta a plafont.
Van Staaten Benre kapta a fejét.
− Úgy értem, mondott már valamit?
− Nem. Ahogy az utóbbi tizenhat évben sem.
Ben teljesen ösztönösen és ingerülten tiltakozni akart, majd inkább
visszanyelte mondandóját. Van Staaten amúgy sem hinne neki.
− És az apja?
− Őt mindjárt megvizsgálom. − A doktornő a szoba másik végén lévő
összekötő ajtóra mutatott. − Ő odabent van. Jól őrzik, ne izgulj! Nem
hiszem, hogy veszélyt jelentene. Abszolút görcsös állapotban van.
Az utóbbi szavakat inkább édesanyjához intézte, de ő csak kissé felhúzta bal
szemöldökét, majd Benhez fordult.
− Most már meggyőződtél róla, hogy jól van. Mehetünk?
Valahogy más volt a hangja, talán egy új, jeges hangsúly, amely igencsak
nyugtalanította a fiút. Ami pedig még különösebb volt: Van Staatenhez
fordulva ugyanazt a ridegséget látta szemében.
− Mi lesz vele? − kérdezte Sashára biccentve.
− Semmi. Adok neki egy könnyű nyugtatót. − Van Staaten Ben tiltakozó
tekintetére gyorsan a magasba emelte a kezét. − Ne aggódj, tényleg csak egy
könnyű nyugtató. Nagyon kimerült, ezért pillanatnyilag az alvás a legjobb
gyógyszer.
Ezt Ben is így gondolta, még ha egy teljesen más okból is.
− Ebből nekem is elkelne egy kisebb adag. Ha esetleg van még belőle...
− Később − avatkozott bele az édesanyja. − Most Ramanovval és az apáddal
kell beszélnünk. Sürgősen, Ben. Van néhány problémánk, tudod?
Nem volt benne biztos, hogy csupán kifogás volt-e, de egyre biztosabban
érezte, hogy nem lenne okos tovább ott maradniuk. Vetett egy utolsó
pillantást Sashára, de hiába keresett tekintetében életjelet. Gyengéden
végigsimította kezével az arcát, majd sarkon fordult. Van Staaten kissé
döbbentnek tűnt, miközben anyja inkább... idegesnek. És nem éppen
jókedvűnek.
− Menjünk.
Az ajtó előtt álló két kisegítő őr most is szótlanul csatlakozott hozzájuk,
amint elindultak a központ felé. Két-három diszkrét lépésre követték őket
− természetesen miután Ben anyja megvető pillantást vetett rájuk.
− Ne aggódj! Az egyikük Kazahsztánból, a másik a Marsról jött, azt hiszem.
Nemigen beszélnek németül.
De Ramanov igen, gondolta Ben. Biztos volt benne, hogy most is az egyik
átkozott monitora előtt ülve figyeli minden lépésüket, sőt szavukat.
Egy ideig szótlanul lépkedtek egymás mellett, majd Ben nem bírta tovább a
csöndet.
− Mi volt az az előbb Van Staaten és közted?
Édesanyja arcában egy izom sem rezdült meg, sőt rá sem nézett válasz
közben.
− Kérdezd az apádat!
Ben hallgatott. Még meg sem lepődött. Csak nagyon szomorú volt.
A központig (amely előtt biztosan két másik buzgómócsing katona ácsorog)
mindketten hallgattak, ahol Ramanov és a fiú apja már várt rájuk. Más nem.
Ben igencsak meglepődött ezen. Minimum egy pályaudvarnyi tömegre
számított vagy legalább Vatec doktorra és Ramanov asszisztensére − és
természetesen Toothra, akit különösen erősen érintettek a barlangban
történtek −, de csak ketten voltak. Ben szinte érezte a levegőben a kettőjük
közötti feszültséget. A nagy falmonitor természetesen be volt kapcsolva,
amely a lenti laborajtó fekete-fehér és elmosódott képét mutatta.
− Ben!
Apja halvány mosollyal fogadta, és rögtön magához intette. Még mindig
ugyanazokban a mocskos ruhákban volt, sőt a szobában uralkodó meleg
ellenére még a bélelt kabátot sem vette le magáról.
Ramanov kevés sikerrel, de igyekezett átnézni rajta, majd végül mégiscsak
magára erőltetett egy üdvözlésfélét.
− Örülök, hogy látlak − mondta, bár olyan hanggal és tekintettel, mely épp
az ellenkezőjét sugallta. − Köszönöm, hogy sértetlenül visszahoztad
Alexandrát. − De persze ezt is úgy mondta, mintha őt hibáztatná azért, hogy
elszökött. Ben kérdő pillantást vetett édesapjára, de csak egy tehetetlen
vállrántást kapott válaszul. Egy pillanatig feleslegesen várt arra, hogy
egyikük megszólaljon, ezért így szólt.
− Gond van?
− Így is mondhatjuk − felelte Ramanov barátságtalanul. − A műholdas
kapcsolat működik.
Bennek komoly három másodpercre volt szüksége ahhoz, hogy felfogja
Ramanov szavait. Majd hitetlenkedve bámult rá.
− Azt akarja mondani, hogy újra van kapcsolat a szárazfölddel?
Ramanov bólintott.
− És mi olyan nagy gond ebben?
A professzor válasz helyett megragadta a számítógép billentyűzetét,
megnyomott egyetlen gombot, mire a monitoron lévő kép azonnal átváltott.
Ben néhány komor színen és vonalon kívül semmit sem látott.
Feszülten keresgélt emlékezetében, majd így szólt.
− Talán egy... meteorológiai térkép?
Ramanov arcán már-már kelletlen elismerés jelent meg.
− Amit itt látsz, az az időjárási krónika óta létező egyik legerősebb sarki
vihara. − Majd egy szándékos drámai szünet után így folytatta. − És
egyenesen felénk tart.
A monitoron lévő szürke színfoltok szürke színfoltok maradtak, de hirtelen
komorabbnak és fenyegetőbbnek tűntek.
− De hát... van rádiókapcsolat, vagy nem? − kérdezte Ben habozva.
Ramanov ugyanolyan habozva bólogatott.
− Igen. De sajnos egyelőre semmi értelme. Amíg ez a vihar tombol, senki
sem tud segíteni nekünk.
− De...
− Ramanov professzornak igaza van − vágott a szavába édesapja. Egyszerre
igencsak bátortalannak tűnt, ami már majdnem megijesztette Bent. − A
világon egyetlen hajó sem fog ilyen ítéletidőben idemerészkedni. Főleg nem
egy repülőgép.
− És ez mit is jelent pontosan? − kérdezte Ben.
− Ugyanazt, amit eddig is tudtunk − szólalt meg anyja mögötte. − Azt, hogy
addig itt kell ülnünk, amíg ez a vihar tombol. Csak most már hivatalos
megerősítésünk is van.
Ben nem igazán erre gondolt.
− De ez a vihar nem jelenthet veszélyt számunkra, nem? Úgy értem, azt
mondta, hogy ez az állomás akármilyen viharral is bátran szembenéz.
− Igen − mondta Ramanov, majd a fiú apja hozzáfűzte. − Hacsak nem egy
elképzelhetetlenül erős viharról van szó.
Néhány másodpercre síri csend lett.
− De azért..., azért elmondta nekik, mi folyik itt, ugye? − kérdezte Ben.
− Hogy van némi problémánk? − Ramanov bólintott. − Igen.
− Problémánk? Úgy érti, nem is beszélt a...
− Nem mondtam semmit a... − A professzor úgy tett, mintha a megfelelő
szavak után kutatna, majd a képernyő felé legyintett. − ... szörnyetegeidről,
ha erre gondolsz.
− Azok nem az én szörnyetegeim! − tiltakozott Ben. Lassan már azt sem
tudta, hogy saját vagy a professzor felfogóképességében kételkedjen. − Mi a
fenének kell még megtörténnie ahhoz, hogy végre higgyen nekem?
− Itt nem arról van szó, hogy hiszek-e neked vagy sem. Az kétségtelen, hogy
olyasmi folyik itt, amit egyikünk sem tud megmagyarázni. Akkor sem lenne
észszerű egyből előrukkolni az egész történettel. A filmekben, amikért
annyira odavagytok ti, fiatalok, biztosan ideállítana egy amerikai
tengerészekből álló hadsereg, de a valóságban inkább egy
kényszerzubbonyokkal teli kórházhajót küldenének.
− Lényeg, hogy legalább valakit küldjenek − vágta rá Ben ingerülten.
− Egyébként meg a filmekben mindig úgy van, hogy senki sem hisz a
magányos hősnek, míg a végén már túl késő.
− Igen, és két óra múlva már véget is ér − mondta Ramanov közömbösen.
− De nekünk körülbelül két hetet kell kibírnunk vagy akár két hónapot is, ha
pechünk van.
Ben meredten bámult rá. Két hónapot? Azok után, amit a barlangban átélt,
már abban sem volt biztos, hogy az elkövetkezendő két órát is túlélnék!
− És akkor pontosan mit is jelent ez? − A professzor és az apja számára
egyáltalán nem tetsző pillantást cserélt.
− Azt, hogy még jó sokáig itt kell maradnunk, és fogalmunk sincs arról,
mivel is van tényleg dolgunk − felelte Ramanov. − Talán nem is olyan
szörnyű, mint aminek hangzik. Egy francia tengeralattjáró ugyan már úton
van felénk, de a vihar előtt biztosan nem ér ide. Amíg nem ér véget, addig
semmi esély arra, hogy a felszínre törjön, vagy hogy mi a parthoz érve a
fedélzetére szálljunk. − Sajnálkozón megvonta a vállát, majd mielőtt még
Ben megszólalhatott volna, tett egy leintő gesztust. − Akár holnap reggelig
is ücsöröghetünk itt a sorsról civakodva, de nem látom túl nagy értelmét.
Ben dühös pillantást vetve rá mélyen legbelül igazat adott neki, és inkább
visszanyelte a nyelvén lévő mérges válaszát.
− És akkor miért hívatott ide?
− Apád nagyvonalakban már elmesélte, hogy mi zajlott odalent a
barlangban. Te mit gondolsz? Támadni fognak?
Ben a még mindig a meteorológiai térképet mutató képernyőre nézett. − Ha
átjutnak az ajtón...
− Aligha − Ramanov a lépcső alján lévő kamrába kapcsolt, mire Ben
láthatta, hogy a lenti páncélajtó zárva volt. − Ha tudnák, akkor már régen
megtették volna. Egyébként sem vagyok biztos benne, hogy még egyszer ki
lehet nyitni az ajtót. Elég nehéz volt utánatok becsukni.
− És Harry és a másik kettő? − kérdezte döbbenten. Ramanov szótlanul és
abszolút közömbösen nézett rá, majd apja együtt érző hangon megszólalt.
− Egyébként sem volt már esélyük, Ben.
− És te ezt honnan veszed? − tiltakozott Ben, mindenesetre halkan és
megközelítőleg sem olyan felháborodva, mint tervezte. Édesapjának
feltehetőleg igaza volt, akármilyen fájdalmas is volt a gondolat. Amikor
utoljára látta a zsoldosokat, még legalább harminc-negyven méterre voltak
az életmentő alagúttól, és az ostrom köre vészesen zárult körülöttük... nem,
apjának igaza volt. A zsoldosok egészen biztosan nem tudtak elmenekülni a
minden oldalról támadó túlerő elől. Ennek ellenére így folytatta. − És ha
mégis? Mi van, ha mégis sikerült nekik, és az átkozott ajtó előtt ácsorognak?
− Tudod, hogy ez nem igaz − mondta gyengéden Ramanov. − Már
halottak..., ha szerencséjük van.
− És maga ennek irtóra örül, mi? − szaladt ki Ben száján.
− Egyáltalán nem, Ben. Őszintén bevallom, hogy nem zártam a szívembe
West parancsnokot és az embereit, de ettől még szükségünk lenne rájuk.
Most már csak egyetlenegy ember áll közöttünk és a szörnyek között,
méghozzá Tooth... azt pedig nem tudom, mennyire bízhatunk benne. Hidd el
nekem, fiam, egyáltalán nem örvendezek a zsoldosok elvesztése miatt.
Ramanov úgy beszélt róluk, mint a... tárgyakról, amelyek elvesztése ugyan
kellemetlen volt, de semmi több, gondolta Ben. Óvatosságból inkább
visszaszívta ezt a megjegyzést, majd mielőtt feltehetett volna egy újabb
kérdést, édesanyja közbeavatkozott.
− A legjobban a labor érdekel minket. A kamerátok nem vett fel sok
mindent. Az a kevés kép pedig igen silány minőségű volt. Mi újság van
odalent?
− Nem láttunk túl sokat − válaszolta Ben. − De nem hiszem, hogy túl nagy
pusztítást végzett volna a tűz.
− Hogyan? − kérdezte apja.
− Minden kicsit kormos és megpörkölődött. És egy csomó üveg is széttört...,
de igazán nagy károkat nem láttam. Szerintem a legtöbb cucc még működik,
ha letörölgetik a port és újra felkapcsolják az áramot... miért?
− Ó, semmi... csak úgy − válaszolta édesanyja, de nem tűnt túl
meggyőzőnek.
− Te a pókoktól félsz − szólalt meg Ben édesapja. − Pedig nincs rá
szükséged. A legtöbbjük megfagyott, amelyik még nem, az nemsokára meg
fog. A termek elég jól szigeteltek, de nemsokára átkozott hideg lesz odalent.
− Ráadásul mindkét ajtó be van zárva − fűzte hozzá Ramanov, majd újra
Benhez fordult. − Az apád azt mondta, hogy tudod az egyik szörnyeteg
nevét.
− Nyarlathotep, igen. − Ben maga is csodálkozott azon milyen könnyen
hagyta el ajkát a rémisztő szó. Bólintott.
− Honnan tudod?
− Csak tudom. Sasha is mondta, hogy így hívják.
− Alexandra? − vigyorgott Ramanov gőgösen. − Az álmaidban, talán.
− Amikor lent voltunk a városban.
− Mondta?
A professzor hangja különösen, de cseppet sem meglepetten szólt. Röpke
pillantást vetett Robertre, amiből Ben azonnal rájött, hogy apja
nyilvánvalóan mindent elmesélt az orosznak, csak az éppenséggel nem hitt
el mindent.
− Igen, mondta − válaszolta Ben kissé ingerülten. − Tudom, hogy
hihetetlenül hangzik, de odalent felébredt.
− Felébredt?
Ramanov hangja még mindig lenézőn csengett, de valahogy szándékosan,
mintha minden erejével azon lett volna, hogy ne higgyen a fülének.
− Úgy érted, beszélt hozzád?
− Mit jelentsen ez, professzor? − kérdezte Robert élesen. − Már egyszer
elmondtam, mi történt.
− Igen, tudom. De ettől még nem tűnik hihetőbbnek. Alexandra egész
életében nem tett még semmit saját akaratából. Főleg nem beszélt.
− Mit akar ezzel mondani? Ben hallotta, én is hallottam, sőt Harry és a
másik két zsoldos is hallotta.
− Legnagyobb sajnálatomra ők azonban nincsenek itt, hogy megerősítsék az
állításukat.
− Azt akarja mondani, hogy hazudok?
− Nem, egyáltalán nem. − Ramanov csillapítón a magasba emelte a kezét.
− Ugyanolyan kevésbé, ahogy a fia, Berger doktor. De az ott, lent
kétségkívül igen... különös hely. Még akkor is, ha csak a fele igaz annak,
mint amit elmondtak. Már azon sem csodálkoznék, ha bizonyos... hatással
lenne az emberi lélekre.
− Hatással is van, professzor − mondta Ben. − Csak nem úgy, ahogy
gondolja. − Figyelemre sem méltatta apja kérdő pillantását, ahogy anyja
rémült arcát sem, de észrevenni észrevette.
− Hogy érted ezt? − kérdezte Ramanov.
− Szerintem itt semmi sem a véletlen műve. Talán csak az, hogy a szüleim
és én itt vagyunk. Sőt biztosan. De Sasha? Ő azt mesélte nekem, hogy ő ide
akart jönni.
− Ide? − ismételte meg Ramanov. − Hozzám?
− Erre a helyre − válaszolta Ben, miközben szándékosan nem felelt az orosz
kérdésére. − Önmagát hibáztatja azért, ami a Princessen történt.
− Micsoda ostobaság! − sziszegte Ramanov. Ben nem értette igazán.
− Azt mondta, mindig is ide akart jönni, én pedig elhiszem neki. És azt is
tudom, miért.
− Miért? − tudakolta édesanyja.
− Ha lejöttél volna velünk, akkor te is tudnád. Egyszerűen... érezni lehet.
Nem tudom másképp elmondani. Talán az, ami maradt belőlük, ott a
legerősebb. Lehet, hogy ez a város valamiféle központjuk, vagy lehet, hogy
azok a gyémántok..., fogalmam sincs. De azt mondta, hogy amióta az eszét
tudja, idevágyik, és hogy az apjával és a hajó többi utasával történtekért
csakis saját magát... hibáztatja.
− És ezért kezdett el beszélni? − Ramanov megpróbált még mindig
gúnyosan hangzani, de nem sikerült neki.
− A szemünk előtt történt, professzor − magyarázta az apja. − Minél lejjebb
hatoltunk... annál éberebb lett. A visszaúton pedig épp fordítva történt. A
fiamnak igaza van, professzor. Valami odalent befolyásolta az unokáját.
Bármi is legyen az, segít neki a felébredésben.
Ramanov arca továbbra is gőgösnek, de emellett hamisnak is tűnt. Az
agyában szinte láthatóan dübörögtek a gondolatok, az érzelmek és indulatok.
Végül felpattant, odasétált a képernyő elé, majd háta mögött összekulcsolt
kézzel megállt. Legalább egy percig − egy kisebb örökkévalóságig − csak
mozdulatlanul állt, és bámulta a tíz méterrel alattuk lévő, zárt páncélajtót a
silány minőségű, fekete-fehér felvételen. Majd egészen halkan így szólt.
− Úgy érti, ha levinnénk oda, akkor..., akkor talán... egészséges lehetne?
Sem Ben, sem pedig édesapja nem válaszolt rá, de néhány másodperc múlva
megszólalt Jennifer Berger.
− Ha tényleg úgy van, ahogy Ben gondolja, akkor attól félek, épp fordítva
van, professzor.
Ramanov egy mozdulattal megfordult.
− Hogy érti ezt?
− Az unokája nyilvánvalóan valahogy kapcsolatban áll a lényekkel,
professzor. Ahogy a lánya − Sasha édesanyja − és talán még sokan mások.
Akkor az ott, lent Sasha állapotának az oka, nem pedig terápiája.
Ramanov kifejezéstelen arccal meredt rá, Bennek pedig igencsak meg kellett
erőltetnie magát, nehogy tiltakozzon. Esze azt súgta, hogy édesanyja
tudósként beszél, és ebből a szempontból nézve a dolgot valószínűleg igaza
is volt. De volt benne valami, amit már majdnem... visszataszítónak tartott.
És borzasztóan feldühítette. Ám időben sikerült visszanyelnie a minden
valószínűség szerint nem éppen ildomos válaszát. Ismét eltelt legalább tíz
másodperc, amely alatt a professzor csak szótlanul bámult maga elé, és
mindenki más is mély hallgatásba burkolózott.
Végül édesapja kissé mesterkélten megköszörülte a torkát, mire Ramanov
összerezzenve Benhez fordult.
− A név, amit az előbb említettél. Nyarlathotep..., honnan ismered? Úgy
értem, biztos vagy benne, hogy sohasem hallottad vagy olvastál róla?
− Igen! − felelte Ben tehetetlenül. − Mi...?
− Nyarlathotep. Mit szólsz a Wendigóhoz? Cthulhu? − A fiú különös
pillantást vetett apjára. − Mi újság ezekkel a nevekkel? Ezek nem mondanak
neked semmit?
Ben azonnal tiltakozni akart, de olyasmit látott édesapja arcán, ami
visszatartotta tőle, majd Ramanov kedvéért feszülten kutatni kezdett
emlékezetében. Nem, nem talált semmit. Ezekkel a nevekkel még sohasem
találkozott. Ezekre a nyelvbicsakló szörnyetegekre (melyeket Ramanov
meglepően könnyen mondott ki) egészen biztosan emlékezett volna.
És mégis...
Mégis... volt ott... valami. Ezek a szörnyűséges szavak megérintettek benne
valamit. Nem emléket, hanem valami sokkal régebbit, amitől jéghideg
borzongás futott végig a hátán.
Végül mégiscsak megrázta a fejét.
− Nem.
Ramanov nem úgy nézett ki, mint akit meggyőztek, sőt úgy tűnt, édesapja
sem azt hallotta, amire várt. Hirtelen az az érzés lepte el, hogy valami
rosszat mondott. Csak azt nem tudta, mit.
Szerencsére édesanyja pont ekkor szólalt meg.
− Azt hiszem, pillanatnyilag nem ez a legfontosabb problémánk, professzor.
A szörnyeteg nevénél lényegesen fontosabb, hogy mit tud nekünk mondani
Robert és Ben a jégharcos viselkedéséről. Úgy tűnik, beigazolódik, amitől
tartottunk. Tanulnak. Ráadásul gyorsabban, mint az gondoltuk.
− Már szinte evolúciónak is lehetne nevezni, nem igaz? − Mindannyian
− Bennel együtt − az ajtó felé kapták a fejüket, amint meghallották Van
Staaten hangját. A látszat szerint már jó ideje ott állt, és hallgatta őket.
− Csak egy kicsit túl gyorsan megy. − Elsétált az ajtó mellől, miközben
kíváncsian fürkészve egyik arcot a másik után, mindenkire más arckifejezést
vetett. Legalább Benre viszonylag kedvesen nézett. − Először alig voltak
többek a robotoknál... veszélyesek, de buták. Nem sokkal később már
szerszámokat és rafinált elterelő műveleteket is bevetettek, most pedig élő
pajzsokat használnak a legyőzésünkhöz. Sajnos elég brutális ötlet, de okos.
Kíváncsi vagyok, következőnek mit sütnek ki. Ha tényleg így volt.
− Mit jelentsen ez? − kérdezte Ben apja élesen.
− Semmit. Ne érts félre, nem azt mondom, hogy hazudsz vagy hogy a fiad
hazudik. De odalent ti életveszélyben voltatok. És ilyenkor kicsit másképp
látja az ember a dolgokat, mint a valóságban. − A doktornő magasba emelt
kézzel előzte meg a férfi tiltakozását. − Lehet, hogy tényleg így volt. Ezt
valószínűleg sosem fogjuk megtudni. Vagy talán igen.
− Mit akar ezzel mondani? − kérdezte Ramanov.
− Lehetséges, hogy van még egy tanúnk − felelte Van Staaten, aki láthatóan
élvezte a szituációt. − A veje.
− Schulz? − kérdezte Ben édesapja. − Felébredt?
− Még nem, de épp az előbb vizsgáltam meg, és azt hiszem, jó úton halad
afelé. Mindenesetre hihetetlen, milyen jól megúszta a történteket.
− Én nem így láttam − vágta rá Robert Berger.
− Talán két-három ujját elveszíti majd, és talán a fülét is, de nem sérült meg
életveszélyesen. Ráadásul igen erős férfi. Nem hiszem, hogy maradandó
károkat szenvedne miatta. Ezért vagyok itt.
Ramanov kérdőn nézett rá.
− Miért?
− Ahogy mondtam, két vagy három ujját amputálnom kell. A legjobb,
mielőtt még felébred.
− Azért, hogy végleges tény elé állítsa, kolléga? − kérdezte Ben anyja
gúnyosan.
Van Staaten tudomást sem vett róla, majd Ramanovhoz fordulva így
folytatta.
− A dolgok állása szerint, Sashán kívül maga az utolsó rokona, és sajnos az
ő beleegyezését nem kérhetem, amíg eszméletlen. Természetesen várhatunk
még, de a narkózis azonnali bevetése felesleges teher lenne. De ez a maga
döntése.
− Ha egyáltalán szükséges − válaszolta Jennifer Berger.
− Egész nyugodtan megvizsgálhatja Schulz kapitányt és ellenőrizheti a
diagnózisomat, kolléga.
− Hölgyeim..., kérem! − Ramanov fáradtnak hangzott. Beletörődő tekintettel
Van Staatenhez fordult. − Meddig fog tartani, mire újra beszélhetek vele?
− Ha netán komplikációk adódnának? − Van Staaten röviden
elgondolkodott. − Nem egy bonyolult műtét. Igencsak véres és végleges, de
cseppet sem komplikált. Három óra... maximum négy.
− Akkor csinálja. − Odafordult Ben édesapjához. − Magát, Berger doktor,
pedig egy személyes szívességre kérném.
− Miről lenne szó?
Ramanov a másodperc töredékéig hallgatott, hogy ne legyen olyan feltűnő.
− Ez a katona − mondta végül. − Az utolsó életben maradt zsoldos.
− Tooth − segítette ki Ben.
− Tooth − bólintott Ramanov. − Ez a rendes neve?
− Nem, de azt hiszem, az igazit már ő is elfelejtette. Mindenki így hívja. Mi
van vele?
− Ha ezek a szörnyetegek újra ránk támadnának, akkor ő az egyetlen
esélyünk − felelte Ramanov a fiú apjához fordulva. − Sokkal jobban
érezném magam, ha elbeszélgetne vele és kicsit kikérdezné... csak a
biztonság kedvéért, nehogy pont akkor zuhanjon össze, amikor a legjobban
lenne szükségünk rá.
− Nem bízik benne, igaz? − háborodott fel Ben.
− Nem ezt mondtam, de...
− Ramanov professzornak igaza van − avatkozott bele Robert. − És
természetesen neked is. Tooth bizonyára nagyon megbízható és lojális, de
fogalmam sincs, hogy reagál erre a nyomásra. Talán jobb lesz, ha
meglátogatjuk, és kicsit elbeszélgetünk vele. Csak a biztonság kedvéért.
Ben válaszát meg sem várva felállt, és az ajtóhoz igyekezett, méghozzá igen
hevesen, nehogy Van Staaten vagy a felesége szemébe kelljen nézzen.
Láthatóan igyekezett minél előbb elhagyni a szobát, de egészen biztosan
nem csak azért, hogy Toothtal beszéljen.
Ben követte, de pár lépés után megtorpant, és Ramanovhoz fordult.
− Professzor?
− Mi van? − kérdezte az orosz barátságtalanul.
− Lenne még valami. Még Tahia mondta nekem. Omega Doom, professzor.
Ez mit jelent?
15

Nem egyenesen az étkezőbe mentek, hogy Toothtal beszéljenek, hanem

édesapja és édesanyja közös szobájába − vagy volt közös szobájába.
Ben tudta, hogy valami megváltozott, valami drámai és egyáltalán nem jó
történt. Az egyik fele, a meglévő résznél nagyobb darab, tüntetőleg le volt
húzva, és valami... hiányzott. Semmi kézzelfogható dolog, de érezte, hogy
túlságosan is egyértelmű ahhoz, hogy ne vegye észre. Egy...
− Igazad van, Ben − szólalt meg apja a háta mögött. Hallható kattanással
becsukta az ajtót, egy pillanatig némán nézett rá, majd odasietett egy apró
szekrényhez, azaz egy bárhoz. Ben döbbenten figyelte, amint egy aranysárga
folyadékkal félig teletöltött egy csiszolt kristálypoharat, majd egyetlen
mozdulattal kiitta. A keze remegett.
− Miben van igazam?
Apja újra tele akarta tölteni a poharat, majd meggondolva magát mégsem
tette, helyette kérdőn Ben elé tartotta az üveget. Ben megrázta a fejét
− édesapja pontosan tudta, hogy ritkán iszik alkoholt, és akkor is legfeljebb
egy sört, de semmiképpen sem erős italokat −, és pontosan értette a
mozdulat értelmét. Apja mégiscsak öntött magának, sőt ezúttal egy teli
pohár konyakot, de azt már nem itta meg, csupán kezében tartogatta.
Valószínűleg szüksége volt valami kapaszkodóra.
− Az anyáddal kapcsolatban. Már nem lakik itt. Megkérte Ramanovot, hogy
adjon neki egy saját szobát, aki persze azonnal teljesítette a kérését.
− Iljics − helyesbített Ben. Édesapja keserű felhangja nem kerülte el a fülét.
− Iljicsnek hívja... legalábbis, ha kettesben vannak. − Édesapja
elgondolkodva nézett rá, majd poharával az asztalhoz sétált, miközben Ben
hozzáfűzte. − Ahogy te Heidinek hívod Van Staaten doktort.
− Ramanov és az anyád között nincs semmi − válaszolta Robert
meggyőződve, és kortyolt egyet a konyakjából. − Ahogy köztem és Van
Staaten doktor között sem.
− Én nem így láttam.
− Képzeld, ez még nekem is feltűnt − válaszolta az apja gúnyosan, és
szándékosan eltúlozva bólintott egyet, majd még egyet kortyolva italából
maga mellé intette Bent.
Ben kelletlenül szót fogadott. Egyáltalán nem érezte jól magát a bőrében.
Semmi kedve nem volt a beszélgetéshez, főleg nem most − de ugyanakkor
érezte, hogy fontos édesapja számára.
− Van Staaten doktor − Heidi − egy jó barát. Elbűvölő. Csinos és vicces, és
nagyon jó hallgató, de ennyi az egész. Túlságosan fiatal hozzám
− vigyorgott fájdalmasan −, ez valahogy vonzóbbnak hangzik, mint hogy én
vagyok túl öreg hozzá, szerintem, és egyébként is világok vannak közöttünk,
szó szerint. Egyébként pedig csak néhány napja ismerem.
− És akkor minek − Ben az üres ágyoldalra biccentett −, ez?
− Elég szélsőséges helyzetben vagyunk, Ben. És szélsőséges helyzetben az
emberek olykor pontot akarnak tenni a dolgok végére.
Ben nem értette ezt.
− Tudom, mennyire kellemetlenül érint téged ez a szituáció, Ben. Ráadásul
pont most. Életedben először vagy szerelmes − a magasba emelte a kezét,
amint Ben szólni próbált. − Most még el sem tudod képzelni, hogy egyszer
még teljesen másképp lesz, és ugyanakkor látod, mi történik köztem és
anyád között. Nem akarod megérteni. Sőt dühössé tesz, igazam van?
Ben hallgatott. Édesapja úgyis ismerte a választ. Ha nem ő, akkor ki?
− Anyád és közöttem már régóta nem megy minden úgy, ahogy kéne.
Tudom, hogy te nem vetted észre. Senki sem vette észre, szerintem. Mi
nagyon... diszkrétek voltunk. Valószínűleg hülyeség volt, ráadásul pont
nekem kellett volna jobban tudni, de egy ideig azt hittük, jobb, ha nem tudsz
róla. Talán, mert úgy gondoltuk, hogy a dolgok rendbe jönnek majd, ha úgy
teszünk, mintha minden rendben volna − keserűen nevetett. − Természetesen
nem működött. Az igazság az, hogy a házasságunknak már két éve vége.
− Két éve? De miért? Ezt nem értem. A költözés! Az új állásotok és ez az
utazás és...
Nem volt képes tovább folytatni. Torkát mintha elszorította volna valami,
hangja pedig azon nyomban felmondta a szolgálatot. Megint az az este jutott
eszébe a Princessen, amikor szüleit egymás karjában és hosszú idő óta újra
boldognak látta. Ez nem lehetett színészkedés!
− Nem, nem is volt az − felelte az apja.
Ben zavartan ránézett, majd felfogta, hogy utolsó gondolatát valószínűleg
hangosan mondhatta ki. Az is lehet, hogy nem csak azt.
− Ez az utazás volt úgyszólván az utolsó próbálkozásunk. Naiv dolog,
tudom, de meglepődnél, ha tudnád, hányszor fordul elő ilyesmi.
− És? − kérdezte Ben keserűen. − Működött?
− Amíg el nem kezdődött ez a történet a Princessen, legalábbis azt
gondoltuk. Talán tényleg sikerülhetett volna..., de ez már lényegtelen.
− Miért?
− Mert nem csak erről van szó, Ben. Az a helyzet... hogy megváltozott.
Jennifer. Az anyád. Mióta idejöttünk... megváltozott. Nem tudom másképp
elmondani, de érzem. Ő... valahogy nem önmaga már.
Tehát nem csak beképzelte magának. Ennek ellenére így szólt.
− Biztosan csak féltékeny.
− Van Staaten doktorra? − Ben biztos volt benne, hogy édesapja
szándékosan nem használta a keresztnevét. − Igen, én is ezt hittem először.
Talán tényleg féltékeny egy kicsit, és talán kissé okot is adtam rá, de hidd el,
nem szándékosan tettem. Ám nem csak erről van szó. Azóta változott meg,
amióta azzal a Harryvel a barlangban járt.
Ben halványan mosolygott, pedig egyáltalán nem volt kedve hozzá.
− Mi van? Talán te is féltékeny vagy?
− Nem. Csak összeadom a dolgokat. Ez a hely... megváltoztatja az
embereket. Mi még egy órát sem töltöttünk odalent, ezzel szemben ő több
órát is. − Belekortyolt az italába, majd így folytatta. − Csak azt akartam,
hogy tudd.
− És mit vársz most tőlem? Kinek az oldalára álljak?
− Kinek az oldalára? − Édesapja igencsak meglepettnek tűnt. − Senkijére,
természetesen. Azt hiszed, azért meséltem el mindezt, hogy az én oldalamra
állj? Nem. Én csak azt akartam, hogy tudd, ennyi az egész. − Ezzel letette és
eltolta magától a poharát. − Tudom, hogy iszonyú nehéz megérteni... még
nekem is, higgy nekem. Nem is mondtam volna el neked, csak azt akartam,
hogy... Ha netán rosszul végződne itt a történet, és...
− Értem − motyogta Ben. Hangja keserű volt, ami még őt magát is
megijesztette, de teljességgel tehetetlennek érezte magát. Még meg sem
lepődött. Alaposan meg kellett volna döbbennie az apja által elmondottakon,
és bizonyos mértékben meg is döbbent − de ugyanakkor mégsem. Mintha
mélyen legbelül már érezte volna, hogy nem stimmel valami.
− Honnan veszed, hogy rosszul végződne a dolog? − kérdezte Ben.
− Mert a dolgok egyszer csak rosszul végződnek. Néha. Ez a különbség a
mese és a valóság között, tudod? A könyveidben és a filmjeidben a
legnagyobb kockázatokat is el merik vállalni, bár néha húzóssá válik a
helyzet, végül mindig minden jóra fordul. Csakhogy erre nincs garancia.
− Szerinted én mindezt itt csak... kalandnak nézem?
− Azok a történetek kalandok, amelyek a végén jól végződnek. A többiről
általában nem nagyon hallani. − Felállt. − Bocsáss meg. Micsoda
ostobaságokat hordok itt össze. Gyere..., nézzük meg Sashát!
Ben szófogadón felemelkedett, majd mégis megtorpant. Teljesen
összezavarodott, ráadásul olyan tehetetlennek érezte magát, hogy már fájt.
Érezte, hogy apja még régen nem mondott el neki mindent, de azt is érezte,
hogy most biztosan nem válaszolna több kérdésre. Végül mégis elindult, és
szorosan mögötte kilépett a folyosóra. Összeráncolt homlokkal nézte, amint
édesapja jobbra indul. Hiszen Sasha szobája pont a másik irányban van.
− Előbb még beszélnem kell azzal a katonával, tudod − mondta mielőtt még
Ben szavakba öntötte volna csodálkozását. − Örülnék, ha te is jönnél.
Elvégre te ismered a legjobban.
Ebben igaza volt, de a legjobban ismerni ebben az esetben abszolút nem azt
jelentette, hogy jól ismeri. Ennek ellenére nem tiltakozott. Időközben már
abban sem volt biztos, hogy ismert-e valakit is.
− Azt, amit az előbb kérdeztél Ramanovtól − mondta apja, miután már túl
voltak a fele távolságon, azaz kevesebb, mint egy perc múlva. − Az a
számítógépes program...?
− Omega Doom − segítette ki Ben, habár biztos volt benne, hogy apja
pontosan emlékezett a nevére. Az ilyen szavakat nem felejti csak úgy el az
ember.
− Omega Doom, igen. Mit is jelent ez?
Ben megvonta a vállát. Ramanov azt mondta, fogalma sincs róla, és nem is
volt hajlandó többet foglalkozni vele. Csakhogy Ben látta rajta, hogy nagyon
is tudta, mit jelent, sőt azt is, hogy halálosan megrémisztette. És ezt az apja
is ugyanúgy látta, hacsak nem vakult meg időközben.
− Ez egy számítógépes fájl, nem program. De többet én sem tudok. Tahia azt
kérte tőlem, hogy mondjam Ramanovnak, ha... történne valami, és nem
jönnének vissza.
− És mást nem mondott?
− Mást nem. Omega Doom... elég nyugtalanítón hangzik, szerintem.
− Szerintem úgy hangzik, mint egy másodosztályú sci-fi film a nyolcvanas
évekből. Vagy valami, amit az amerikai barátaink hagytak itt. Gyengéjük a
Miki egeres melodráma.
Ben szerencsére nem szólt semmit. Apja egyetlen alkalmat sem hagyott ki,
hogy fitogtassa, mennyire nem politikai alkat. Akkor pedig felettébb boldog
volt, ha lehetősége volt szidni az elmúlt évszázad végére jellemző amerikai
külpolitikát. Bent egyáltalán nem érdekelte a téma. Sőt: pillanatnyilag
semminek sem örült volna jobban, mint egy állig felfegyverkezett
tengerészcsapatnak.
Még akkor is, ha biztos volt benne, hogy már az sem igazán segítene rajtuk...
Az étkezőhöz közeledve kinyílt az ajtó, és édesanyja sétált ki rajta.
Egy-két másodpercig mindannyian csak álltak és bámultak egymásra, majd
Ben úgy érezte − és ezért utálta is magát rendesen, de nem tehetett róla −,
mintha anyját nem csak meglepték, de rajtakapták volna valamin.
− Mit keresel te itt? − kérdezte végül apja, ami talán még különösebb volt.
− Én..., én csak kerestem ezt a katonát, ezt a... Toothot. Ramanov professzor
akart vele beszélni.
− Miről? − Tévedett vagy némi gyanakvást hallott ki apja hangjából?
− Azt nem tudom − válaszolta édesanyja, miközben becsukva az ajtót
végigsimította a kabátját. − Nekem csak oda kellett volna kísérnem. De
nincs itt. Annál jobb. Egyébként is van jobb dolgom. − És ezzel el is
viharzott.
Ben zavartan nézett utána, miközben anyja olyannyira rá sem nézett, hogy
nem lehetett észrevenni. Ő is úgy látta, hogy túlságosan gyorsan elsietett.
Már-már elmenekült.
Egyetlen szó nélkül beléptek az étkezőbe. A hatalmas terem teljesen árva
volt, pont ahogy anyja mondta. Az asztalon, ahol még mindig Tooth
kinyitott laptopja állt, irtózatos rendetlenség uralkodott. Egy ősrégi CD-s
lejátszóból harmincéves rockzene bömbölt, a zsúfolt hamutartóban pedig
egy félig elszívott cigaretta füstölgött maga elé. Különös − Ben nem
emlékezett arra, hogy bármelyik zsoldos is dohányzott volna.
Kikapcsolta a zenét, majd útközben vetett egy pillantást a laptop monitorjára
− ami egy nevetséges képernyőkímélőn kívül mást nem mutatott: egy
vámpírfogakkal, hosszú karmokkal és denevérfülekkel rendelkező egér épp
egy megfélemlített cicust üldözött −, és azon törte a fejét, hogy eloltsa-e a
cigarettát vagy sem, de undora túlságosan nagy volt ahhoz, hogy hozzáérjen.
Így hát továbbsétálva megkerülte az asztalt, és figyelmesen fürkészte az
előtte heverő rendetlenséget.
− Mit keresel? − kérdezte apja az ajtóból.
− Az mp3-as lejátszómat. Tahia meg akarta szerelni, de... − Nem volt sehol.
A zsoldosnő helyén, azaz a káosz kellős közepén még mindig ott hevert a
hatalmas csavarhúzó, amellyel még korábban megpróbálta működésre bírni
a kis készüléket. A lejátszót azonban mintha a föld nyelte volna el.
− Biztos vagy benne, hogy itt hagytad? − tudakolta az édesapja, miközben
ráérősen sétafikált a zsúfolásig telepakolt asztal körül. − Úgy értem, a
rengeteg izgalom és összevisszaság közepette...?
Ben épp válaszolni készült, majd a szoba végéből hirtelen felcsendült
vécéöblítő félreismerhetetlen hangja, mire mindketten azonnal
hátrafordultak.
− Nem azt mondta, hogy senki sincs itt? − motyogta az apja. Ben zavartan
nézett rá, főként mivel szó szerint ugyanez jutott az eszébe, illetve azért,
amiért újra azt a bizonyos gyanút hallotta meg édesapja hangjában. Ennek
ellenére így szólt. − Hát igen, ott valószínűleg nem nézett utána.
Az ajtó kicsapódott, és Tooth lépett be a szobába. Ha egyáltalán meglepte
Ben és apja jelenléte, akkor sem mutatta. Csupán fáradtan végigpásztázta
őket, majd a még mindig vizes kezét beletörölte a nadrágszárába. Mielőtt
lehuppant volna laptopja elé, kikotorta a már majdnem elégett
cigarettacsikket a hamutartóból. Csak akkor vette észre, hogy valami nem
stimmel, amikor kinyújtotta a kezét a CD-lejátszójáért, majd bekapcsolás
nélkül visszatolta. Továbbra sem vett tudomást látogatóiról.
− Én... ööö... nem is tudtam, hogy dohányzol − nyögte ki Ben végül, csak
hogy mondjon valamit.
− Mert nem is − válaszolta Tooth anélkül, hogy ránézett volna, majd szívott
egyet a cigarettából. − Két éve abbahagytam.
− És miért szokott rá megint? − kérdezte Ben apja.
− Miért, doki? Netán attól tart, hogy káros az egészségemre? Nem hiszem,
hogy ezzel olyan drasztikusan lerövidíteném az életidőmet.
Újabb kellemetlen szünet kezdődött kettőjük között, majd Robert,
megköszörülve a torkát így szólt.
− Sajnálom, ami a barátaival történt. Tényleg.
− Igen − motyogta Tooth, majd újabb szippantás után a monitorra bámult.
− Én is. − Szeme könnybe lábadt, de lehet, hogy csak a cigaretta füstje miatt.
− És... és mi lesz ezután? − folytatta apja bizonytalanul. − Úgy értem, a jelek
szerint maga az utolsó.
− Az utolsó, mi? − kérdezte Tooth, miközben még mindig nem vette le
szemét a képernyőről. Ben mögé lépett, és csodálkozás nélkül látta, hogy a
képernyőkímélő még mindig aktív, azaz a vámpíregér kitartóan kergette a
félénk cicust.
− Tooth, tényleg nagyon sajnáljuk. Nem azt mondom, hogy megértem, mit
érzel, de én is szerettem Harryt és a többieket. De attól félek, most nem
marad több időnk a gyászolásra. Te is tudod, hogy támadni fognak, és már
csak te vagy az egyetlen, aki megvédhet minket.
Két-három másodpercig Tooth nem reagált, majd további két-három
másodpercig szótlanul fürkészte a fiút, majd megrázta a fejét és halványan
vigyorogni kezdett.
− Ügyes próbálkozás, kölyök! De sajnos nem tudom, mit tehetnék. A
csapatunk legalább egy tucat emberből állt mikor idejöttünk, most meg itt
vagyok egyedül. Szerinted mihez kezdhetnék még?
Ben épp válaszolni készült, de édesapja megelőzte.
− Például hogy abbahagyja az önsajnálatot, és végre azt teszi, amiért fizetik!
Tooth egy hirtelen mozdulattal hátrafordult, szeme ijesztőn összehúzódott.
Valami kialudt a tekintetében, és helyét átvette valami veszélyesebb, de Ben
apja változatlanul élesen, sőt már-már kihívón így folytatta.
− A fenébe is, ember! Szedje már össze magát! Valószínűleg megtámadnak
minket, maga pedig az egyetlen katona errefelé! Abszolút hidegen hagy,
hogy jó vagy rossz katonának tartja-e magát! Szükségünk van magára!
Egy fél másodpercig elég bizonytalannak tűnt a helyzet. Ben egyértelműen
látta Toothon, hogy legszívesebben azonnal felpattanna, és valami
kellemetlent tenne. Majd hirtelen kialudt szemében a veszélyes csillogás, és
mélyen legbelül határozottan összerogyott.
− Maga teljesen megőrült! − motyogta.
− Kérlek, Tooth! − könyörgött Ben. − Ha most feladod, akkor minden
hiábavaló volt.
A zsoldos fáradtan mosolygott, majd cigarettájából szippantva akkora
köhögőroham tört rá, hogy másodpercekre volt szüksége ahhoz, hogy újra
levegőhöz jusson. Dühös mozdulattal elnyomta a cigarettát, majd kezével
igyekezett elterelni az arca előtt kacskaringózó füstöt.
− Azt hiszik, még egyszer támadnak?
− Sőt azon csodálkozom, hogy eddig még nem tették meg. Talán
pillanatnyilag az ajtón próbálnak bejutni. De amint rájönnek, hogy nem
sikerül, egészen biztosan más út után néznek. − Ben édesapja a laptopra
biccentett. − Netán emlékeztetnem kell rá, hogy már egyszer megtették?
Tooth egy ideig szótlanul bámult a képernyőre. A vámpíregér azóta is hiába
próbálta megkaparintani a cicát, és minél tovább nézte ezt a kilátástalan
hajtóvadászatot, annál kevésbé tűnt furcsának a számára.
− Rendben − mondta Tooth hirtelen. − De ne reménykedjetek túlságosan. A
kütyük nagy része már nem működik teljesen. − Ezzel előrehajolt, majd
középső- és mutatóujjával vadul püfölni kezdte a számítógép billentyűzetét,
mire a képernyőkímélő eltűnt, és újra feltűnt a Ben számára már oly ismerős
állomás grafikai ábrája. Úgy tűnt, minden változatlan. Különböző színű
vonalak és apró pontok, mellettük még apróbb betű- és számkombinációk,
de valamire mégis csak figyelmes lett a monitoron...
Ben összeráncolt homlokkal közelebb hajolva feszülten mustrálta a
képernyőt, majd egyszer csak feltűnt neki apja és a zsoldos kérdő pillantása.
Gyorsan felegyenesedett, majd megrázva a fejét már meg is válaszolta az
apja szemében lévő kérdést. Semmi sem volt ott. Csak ideges volt, ennyi az
egész.
És mégis: a nyugtalanság, a rossz egy igen különös érzése megmaradt benne.
− Megvizsgálom még egyszer a külső kamerákat és szenzorokat − mondta
Tooth. − Ha igaz, amit az orosz mondott az állomásról, akkor minimum egy
ágyúra lesz szükségük ahhoz, hogy átjussanak a falakon. Viszont a zsilip
aggaszt egy kicsit.
− A zsilip? − Jól emlékezett a masszív acélajtókra és a feltehetőleg még
masszívabb zsilipkamrára, de hirtelen megjelent előtte egy másik kép: mély
karmolások és karcolások az állítólag oly tönkretehetetlen acélajtón,
hatalmas karmok véste nyomok...
Tooth megnyomott egy gombot, és máris megjelentek a Ben számára
abszolút értelmetlennek tűnő kijelzések és apró világító szimbólumok.
Legalább szép színes volt a kép.
− Innen... − kezdett bele Tooth, majd váratlanul megtorpanva gyanakodva
fürkészte a monitort.
− Mi van? − kérdezte Ben riadtan.
A zsoldos nem válaszolt, hanem további két-három másodperc erejéig
vizsgálgatta a képernyőt, majd megrázva a fejét ajka hangtalan mozgásba
kezdett − mintha gondolatban feltett volna magának egy kérdést és ezt
válaszolta volna:
− Semmi.
− Nekem nem tűnt éppen semminek − szólalt meg Ben apja.
Tooth bizonytalanul nézett rá.
− Pedig az volt. Nem értek annyira hozzá. Legalábbis nem annyira, mint
Tahia.
− Meg tudja csinálni − biztatta Robert, ráadásul sikerült elég meggyőzőn
hangzania. − Ha szüksége van némi segítségre, szóljon nyugodtan Bennek
vagy nekem. Majd mi beszélünk Ramanovval.
Ezzel szinte láthatatlanul odaintett Bennek, és az ajtóhoz indult. Ben
szófogadón követte, de az első lépés után megállva a zsúfolt asztalra bökött.
− Az mp3-as lejátszómat keresem. Nem láttad valahol?
Tooth megrázta a fejét anélkül, hogy egyáltalán odapillantott volna.
− Fogalmam sincs. Talán Tahia rakta el valahová.
Azt aztán biztosan nem. Igaz, hogy elég sietősen indultak útnak, de erre
határozottan emlékezett volna. Nem szólt egy szót sem, hanem inkább még
egyszer átvizsgálta az asztalon heverő összevisszaságot, az eredmény
természetesen ugyanaz volt.
Végül mégis feladta, és követte apját a folyosóra.
− Szerinted sikerülni fog neki? − kérdezte Robert, miután már biztosan
kikerültek a zsoldos hallótávolságából.
− Mi? − kérdezett vissza Ben.
− Ismerem a hozzá hasonló embereket − apja valahogy különösen
aggódónak látszott. Immár semmi sem hallatszott az előbb még oly
optimistának tűnő hangjából. − Előszeretettel játsszák a legyőzhetetlen
szerepét, de nyomás alatt hamar összetörnek. Rosszabbul már nem is
alakulhatott volna.
− Ha tényleg ez az igazi véleményed, akkor egész jól tettetted magad az
előbb.
Édesapja fáradtan mosolygott.
− Pszichológus vagyok, talán elfelejtetted? Azért fizetnek, hogy tettessem
magam − ismét megrázta a fejét, majd roppant komoly arcot vágva így
folytatta. − Ahogy kinéz, úgysem marad más választásunk, mint bízni benne.
Lehet, hogy végül mégiscsak jól sül el minden. Egy kis szerencsével talán
küldenek segítséget.
Ben legszívesebben megkérdezte volna apjától, hogy ugyan kikre gondol
ezzel, de inkább hagyta. Édesapja szívesen tartotta magát jó hazudozónak,
ami pedig a pácienseit illette, az is volt.
Már majdnem elérték céljukat. Egy vállrántással befejezte az amúgy is
felesleges vitát, majd megcélozta Sasha szobáját. Amikor épp rá akarta tenni
a kezét a kilincsre, az ajtót belülről feltépték, és Van Staaten olyan hévvel
robogott kifelé, hogy majdnem feltaszította őket. Bennek még éppen sikerült
félreugrania, a nő pedig olyan gyorsan eltűnt, hogy még kérdeznie sem
maradt ideje − de az ijedt, már-már megrémült arckifejezése nem kerülhette
el a fiú figyelmét. Valami nem stimmelt!
Apja valamit utánakiabált, de Ben ezzel már nem foglalkozott, hanem
odasietett Sasha ágyához.
A lány aludt. Méghozzá nagyon mélyen és nagyon békésen, sőt ezúttal nem
lógtak ki belőle semmiféle drótok és kábelek sem. Sőt ellenkezőleg. Az
ágyneműt visszahajtották, és Van Staaten feltűrve fehér hálóingének ujját,
tenyérrel felfelé fordítva hagyta a kezét. A látványhoz illő fecskendő csak
egy kéznyújtásnyira hevert a karhajlatától, és láthatóan éppen időben
érkeztek, mert Van Staaten már leszedte a tű védőkupakját, bepettyezte
Sasha vénáját a vattapamaccsal, amely gusztustalan sötét foltot hagyva
feküdt az ágyneműn. Ben a lány fölé hajolva átható alkohol szagát érezte a
levegőben.
− Sasha? Mi bajod van?
− Mi van? − kérdezte az apja igencsak riadt hangon. Ben megvonta a vállát.
− Nem tudom. De valami...
Édesapja időközben megkerülve az ágyat Sasha fölé hajolt, és nyilván
valóan kicsit hamarabb fogta fel a helyzetet, mint Ben. Egy másodpercig
ugyanolyan tehetetlenül és ijedten fürkészte az alvó lányt, mint fia, majd
szeme hirtelen megakadt valamin. Gyorsan előrehajolva felemelte a Sasha
melletti injekciós tűt, és hunyorogva igyekezett elolvasni a rajta lévő
feliratot. Ben jól látta, ahogy arca folyamatosan és határozottan sápadni
kezdett.
− Te jó ég! − lihegte. − Csak nem...?
Nem folytatta tovább, hanem helyette kétségbeesetten megragadta és a
magasba tartotta a lány karját.
− Mit csinálsz? − kérdezte Ben rémülten.
Apja válasz helyett tüzetesen átvizsgálta Sasha karját, majd durván ledobva
azt megragadta jobb karját is. Ezután dühösen megrázta a fejét, és
megkerülte az ágyat. Már-már durván arrébb lökte Bent, majd a
vattapamacsot a magasba emelve vadul keresgélni kezdett az ágyneműn.
Nemsokára meg is találta, amit annyira keresett: a tű apró műanyag
védőkupakját. Óvatosan ráhúzta a tűre, és az injekciós tűt a jobb
kabátzsebébe rejtette.
− Ez nem lehet − szólt döbbenten és dühösen. − Ezt egyszerűen nem tehette.
− Mit?! − kiáltott fel Ben. Igencsak uralkodnia kellett magán, nehogy
megragadja apja gallérját, és addig rángassa, míg ki nem böki végre a
választ. − Mit csinált Sashával?
− Semmit − igyekezett nyugtatón mosolyogni, de arckifejezése pont az
ellenkezőjéről tanúskodott. − Nyugi, szerencsére nem adta be neki.
− Mit? − kérdezte Ben újra, majd érezte, ahogy lassan kezd eltávozni arcából
a vér. − Ugye..., ugye nem megint... azt az ördögi kotyvalékot adta be neki,
hogy elkábítsa?
− Nem − felelte az apja kissé elhamarkodottan, hogy minél meggyőzőbbnek
tűnjön. − Semmit sem adott be neki. De úgy néz ki, mintha... − Elhallgatott,
majd olyan elveszett arcot vágott, hogy Ben már majdnem megsajnálta.
− Valami nem stimmel. − Majd sarkon fordult és az ajtóhoz sietett, mielőtt
még Ben feltehetett volna egy kérdést. − Gyere velem!
A fiú így is tett − mindenesetre csak azután, hogy még egyszer leellenőrizte,
minden rendben van-e Sashával. Elhagyva a szobát még éppen látta apját
bekanyarodni az egyik folyosósarkon. Olyan gyorsan szedte a lábát, ahogy
csak tudta, de csak Van Staaten kezelőszobája előtt sikerült utolérnie.
Apja úgy kicsapta az ajtót, hogy az hangos robajjal nekicsapódott a falnak, a
kezelőasztal fölé hajoló, háttal álló doktornő pedig úgy összerezzent
ijedtében, hogy elejtette, amit a kezében szorongatott.
− Mit csináltál? − ordított rá édesapja.
Van Staaten döbbenten bámult maga elé, de hamar összeszedve magát
megrázta a fejét, és egyetlen gesztussal elhallgattatta a férfit. − Ne most!
− szólt élesen. − Inkább segíts!
Robert hamar bebizonyította, hogy vérbeli profi, egyszerre már nem is
foglalkoztatta holmi felesleges kérdés, hanem két gyors lépéssel a nő és a
kezelőasztal mellett termett. Ben követte a példáját, és mellé állt. Schulz volt
az. Teljesen meztelen volt, de csípőjéig egy steril zöld kendővel volt
letakarva. Sashával ellentétben testéhez legalább egy fél tucat cső volt
csatlakoztatva, melyek mind egy vadul sípoló és villogó készülékben
végződtek. A feje fölötti krómozott állványról egyszerre két átlátszó infúziós
zacskó is lógott, amelyeknek egy darabon összekötött csöve egyszerre
csepegtette az életmentő nedűt a páciens vénájába vezetett csőbe. Száját és
orrát egy félig átlátszó műanyag maszk fedte.
− Mi folyik itt? − kérdezte Ben.
Van Staaten idegesen kihúzott egy fecskendőt, miközben válla fölött vetett
egy futó pillantást a fiúra.
− Ne most! − vágta rá. − Tűnj el! Vagy legalább csukd be az ajtót!
Bennek eszébe sem volt eltűnni, de visszasétálva az ajtóhoz becsukta, majd
rövid hezitálás után rátolta az apró reteszt is. A kis tolózár nem úgy festett,
mintha bárkit is feltartóztathatott volna, de valószínűleg úgyis csak azért volt
ott, hogy egy esetleges műtétre figyelmeztesse a nem kívánt betolakodókat.
Van Staaten a még mindig elképedve ácsorgó Robert kezébe nyomta a
bevetésre kész injekciós tűt.
− Add be neki! Gyorsan! − mondta, miközben lobogó köpennyel odaszaladt
a szoba túlsó végén lévő gyógyszeres szekrényhez, majd egy apró
üvegcsével és egy steril, celofánba beforrasztott tűvel tért vissza.
− Mi folyik itt? − kérdezte Ben ismét.
Még mindig hihetetlenül dühös volt Van Staatenre, de érezte, ahogy düh
helyét szép lassan átveszi egy minél határozottabb zavarodottság.
Nyilvánvalóan úgy volt, ahogy apja mondta: valami nem stimmelt.
Csakhogy most egészen másképp festett minden, mint ahogy gondolta.
Van Staaten ezúttal sem felelt a kérdésére, hanem Ben legnagyobb
döbbenetére Schulz mellébe döfte a tűt, ha nem tévedett, akkor pontosan a
szívébe. Tekintete abszolút kifejezéstelen volt, de Ben jól érezte a félelmét.
Miután lassan benyomta a folyadékot és ugyanolyan lassan kihúzta a
fecskendőt, idegesen a monitorra kapta a fejét. Megpróbált roppant
nyugodtnak tűnni, de hiába, nem sikerült neki.
− Most már csak várnunk kell. Ha egy fél óra múlva is él még, akkor
megmarad.
Ben szívesen feltette volna neki újból ugyanazt a kérdést, de édesapja egy
gyors mozdulattal hallgatásra bírta.
− Mi történt? − kérdezte, majd időt sem hagyva a válaszra a kabátzsebébe
nyúlt, és előhúzta a Sasha szobájában talált tűt. − Ugye ezt nem akartad
komolyan beadni a lánynak?
Van Staaten szinte ijedten rázta a fejét.
− Nem. Nem akartam. De majdnem megtettem. − Két-három másodpercig
hallgatott, majd hallhatóan halkabban hozzátette. − Neki adtam be.
Ben még mindig nem tudta, milyen titokzatos gyógyszerről volt szó, de a
látszat alapján nem csupán holmi ártalmatlan konyhasóoldatról lehetett szó.
Édesapja és Van Staaten ugyanis felettébb ijedt arcot vágott.
− Mi van benne? − motyogta Ben az apja kezében lévő tűre bökve. − Ugye
nem ugyanaz az ördögi kotyvalék, amit már egyszer beadott Sashának?
A doktornő szomorúan nézett rá.
− Nem. Legalábbis nem ugyanaz.
− Mit jelentsen ez?
− Gyakorlatilag ugyanaz a hatóanyag − felelte az apja helyette. − Csak
legalább hússzor sűrűbb.
− És ez mit jelent?
Van Staaten elnézett, mire megint csak édesapja válaszolt.
− Azt, hogy valószínűleg meghalt volna, ha beadja neki az injekciót.
Legalábbis ettől az adagtól biztosan.
Ben jeges, szinte bénító rémületet érzett. A már jól ismert dühöt várta, de
nem jött. A doktornő arckifejezése egyszerűen lehetetlenné tette az érzést.
Döbbenetet és lelkiismeret-furdalást látott a szemében. Pedig be sem adta
Sashának azt az injekciót, csak...
És ekkor megértette.
− De Schulz kapitánynak beadta.
Van Staaten még mindig nem bírt a szemébe nézni.
− Igen.
− És mennyit? − tudakolta Ben apja.
− Két egységet.
Ben édesapja még sápadtabbá vált.
− Két...?
− Nem tudtam. Előkészítettem a fecskendőket, összesen hármat − egyet
Sashának, hogy még aludjon néhány órát, és kettőt Schulznak a műtétre való
előkészítéshez, hogy esetleg csak egy enyhe érzéstelenítőre legyen szükség.
Esküszöm, hogy egy teljesen ártalmatlan nyugtató volt. Kétszer is
meggyőződtem róla! Nem követtem el hibát, biztos vagyok benne! De amint
épp Sashánál jártam... − A mondat közepén elhallgatott, majd egy
másodpercnyi várakozás után hirtelen megfordult, és a gyógyszeres
szekrényhez sietett. Egy celofánba forrasztott, vékony, egyszer használatos
fecskendőt tartott a kezében.
− Itt van! Ez az. Gondolom, ismered a szert.
Robert a kezében lévő tűt Schulz mellé tette a műtőasztalra, majd megfogta,
és alaposan megvizsgálta a Van Staatennél lévőt. Bólintott. Ben is
kíváncsian előrehajolt. Ő ugyan semmit sem értett ezekhez a dolgokhoz, de
az neki is feltűnt, hogy a két fecskendő bizony hasonlított, legalábbis
hosszában mindenképpen.
− És mit..., mit jelentsen ez? − kérdezte a fiú bizonytalanul.
− Azt, hogy valaki kicserélte a fecskendőket − válaszolta édesapja a
doktornő helyett. − Feltéve, ha Heidi igazat mond. Én pedig hiszek neki.
Ben ismét egy jeges borzongást érzett végigszaladni a hátán. Ő is hitt a
doktornőnek. Teljesen mindegy, hogy mit gondolt vagy mondott róla az
egyéb helyzetekben − igencsak felelősségteljes orvosnak ismerte meg,
legalábbis semmiképpen sem olyannak, aki hanyagul bánik a veszélyes
gyógyszerekkel. És ez bizony csakis azt jelenthette...
− Valaki meg akarta ölni őket − suttogta. − Sashát és az apját.
− Sasha nincs veszélyben − vágta rá az apja hamar. − De Schulz...
− ... lehet, hogy igen − suttogta Van Staaten letörve. − Nem tudom, hogy
idejében észrevettem-e. Csak remélni tudom.
− De tennie kell valamit! − tiltakozott Ben.
Az orvosnő röviden mosolygott egyet.
− Én már megtettem minden tőlem telhetőt, Ben. Most már csak várnunk
kell. Egy viszonylag erős ember, viszonylag robusztus alkattal, amennyire
én látom. Egy kis szerencsével megússza. − Ben szerint nem hangzott túl
optimistának.
− Én itt maradok − mondta az édesapja Benhez fordulva. − Te menj
Ramanovhoz és hívd ide. De lehetőleg feltűnés nélkül. Nem szeretném, ha
valaki megtudná, mi történt itt. Legalábbis még nem.

16

A harminc percből már jó két óra is lett, talán még több is, egészen pontosan
nem tudta megmondani. Ben azonnal a központba futott, hogy Van Staaten
szobájába hívja Ramanovot, aki egy percig sem hezitálva, egy kérdés nélkül
futásnak eredt. Ben egy ideig követte, majd elváltak útjaik, hiszen ő
Sashához sietett.
Az utolsó métereken már majdnem szaladt, miközben mardosó ijedtség és
egyre növekvő rossz lelkiismeret gyötörte, amiért egyedül hagyta a lányt.
Valószínűleg annyira sokkolták a hírek, hogy képtelen volt felfogni őket.
Valaki megpróbálta megölni Schulzot és Sashát − Schulzot nyilvánvalóan,
Sasha halálát pedig mindenesetre eltervezte −, de már a puszta gondolat is
olyan félelemmel töltötte el, hogy képtelen volt világosan gondolkodni.
Pedig igazság szerint nem szabadott volna megrémülnie. A moziból ismert
erőszak és veszély már a múlté. Egészen más volt egy hadseregnyi bizarr
szörnyeteggel és számos nagyságmániás istennel harcot vívni, akik néhány
száz millió évvel ezelőtt egyszerűen elfelejtettek meghalni.
Félelme szerencsére feleslegesnek bizonyult. Sasha még mindig mély
álomban, ugyanazzal a testtartással feküdt az ágyban. Egyetlen életjele
egyenletes és mély légzése volt. Első megkönnyebbülésében legszívesebben
azonnal megragadta volna a vállát, és addig rázta volna, míg magához nem
tér, majd inkább halkan becsukva maga mögött az ajtót lábujjhegyen
megkerülte az ágyat. Ott leült egy székre, és óvatosan megfogta a kezét.
Bármennyire is kívánta, hogy felébredjen, tudta, hogy most igencsak
szüksége van erre az alvásra.
Mindent odaadott volna azért, hogy egyetlen mondatot is válthasson vele, és
újból láthassa a szemébe visszatérő életet, de még egy halk pisszegést sem
mert kiereszteni. Előbb vagy utóbb úgyis magától felébred majd.
A következő két órában összesen csak egyetlenegyszer ment az ajtóhoz,
amikor hangos lépteket és ideges hangokat hallott, de szerencsére
eltávolodtak. Kíváncsian kidugta fejét az ajtón, de csak Ramanov két állig
felfegyverkezett marcona emberét látta meg az ajtó jobb és bal oldalán.
Valószínűleg nem értettek németül, mivel egyikük csak egy idétlen
vigyorral, a másik pedig egy közömbös vállrántással válaszolt a hozzájuk
intézett kérdésre. Ben pedig pillanatnyilag túlságosan is ideges volt ahhoz,
hogy angolul is elismételje kérdését. Ezek szerint Van Staatennek sikerült
meggyőznie Ramanovot arról, hogy az állítólagos tettes igen komolyan
gondolja a dolgát, ezért az orosz máris két gorillát állíttatott unokája szobája
elé.
Ben a következő órában hol Sasha miatt aggódott, hol pedig azon törte a
fejét, vajon ki vetemedhet ilyen kegyetlen tettre közülük. Egyszerűen
egyetlen érthető okot sem talált e szörnyűséges cselekedetre.
Egy kisebb örökkévalóság után hirtelen kopogtattak az ajtón, és még mielőtt
Ben szólhatott volna, Ramanov egyik munkatársnője belépett, és tört
némettel magával hívta a fiút, a professzor látni kívánta. Ben egyrészről
megkönnyebbült, hogy talán végre vége a bizonytalanságnak, másrészről
viszont nem szívesen hagyta magára Sashát. Bár azt is tudta, hogy akinek
sikerül átverekednie magát az ajtó előtt álló két gorillán, azt feltehetőleg már
ő sem nagyon tudná feltartóztatni.
De mi van, ha Sasha felébred, miközben nincs itt? Ha tényleg felébred?
Ennek igencsak minimális az esélye. Ben belátta, hogy olyan illúziókba
ringatta magát, amelyeket még neki is nehezére esett elhinni − pedig ő aztán
nagyon akarta.
Egyébként meg biztosan nyomós oka volt annak, hogy Ramanov magához
hívatta. Lévén, hogy nem igazán kedvelték meg egymást, egészen biztos,
hogy nem egy kis laza csevely miatt kérette magához, így hát kelletlenül, de
engedelmesen követte Ramanov emberét.
Szeme sarkából látta, ahogy az ajtó előtt álló gorilla gondosan becsukva az
ajtót visszaáll a már kitaposott posztjába. A fiú ijedten megrázva a fejét, és
hevesen gesztikulálva igyekezett megértetni magát, de hiába, csak értetlen és
bamba pillantásokra talált. Ramanov emberéhez fordulva megkérte, hogy
legalább a gorillák egyike a szobán belül őrködjön. A férfi rá szegeződő
tekintete talán még értetlenebb volt, de ennek ellenére szófogadón
lefordította Ben kérését, mire az egyik gorilla fegyverét a műanyag falnak
támasztva belépett Sasha szobájába. A másik kettő tekintetéből ítélve,
komolyan kételkedtek a fiú értelmi képességeiben, de ez most abszolút
hidegen hagyta Bent. Elvégre nemrég még ő maga bizonyította be, hogy
milyen könnyen be lehet jutni az egyes szobákba.
Nem a központba tartottak, hanem Van Staaten néhány lépésre lévő
kezelőszobájába. Ben már meg sem lepődött, amikor ott is két hasonló
felépítésű férfit talált az ajtó előtt. Ramanov minden jel szerint hitt Van
Staatennek és a fiú édesapjának. De ez a látvány sem nyugtatta meg.
A kicsi kezelőszobában lévő légkört talán még nyugtalanítóbbnak találta. A
szobába belépve egyféle sercegő és elektromos feszültséget érzett a
levegőben, mely ragacsos pókhálóként ragadt a bőrére. Valami történt azóta,
hogy elment. Méghozzá valami rossz.
− Schulz? − kérdezte ijedten.
− Nincs veszélyben, ne aggódj! − mondta az apja és Van Staaten mellett
ácsorgó Ramanov. Egy nyugodt mozdulattal, sőt egy halvány mosollyal az
arcán, amely bizony egyáltalán nem volt jellemző rá, így szólt. − Kérlek,
csukd be az ajtót, Ben!
Ben azonnal engedelmeskedett, de zavarodottsága egyre csak nőtt, amikor
meglátta a szobában álló negyedik embert is: aki nem más volt, mint Tooth,
aki a kis szoba szemközti falának dőlve, félig csukott szemmel bámulta a
plafont. Pont Tooth? Eltekintve saját magától, Tooth volt a legutolsó ember
az állomáson, akit Ramanov maga mellett akart tudni. A fiúban lévő
mardosó érzésből hirtelen bizonyosság lett. Valami történt.
− Hogy van? − kérdezte a műtőasztalhoz sétálva és Schulzra bökve.
Természetesen hitt Ramanovnak, de a látvány épp az ellenkezőjét
bizonyította. Schulz már korábban sem festett túl jól, most viszont teljes
nyugalommal alakíthatta volna egy hulla szerepét is. A műanyag maszk alatt
lévő arc immár nem sápadt, hanem szürke volt, egy szín, amelyet Ben még
sosem látott élő emberen. Füle feketévé változott, két helyen már kezdett
leválni koponyájáról, arcának többi része pedig telis-tele volt apró fekete
pöttyökkel, fagyás, amely kegyetlen nyomokat hagyott maga után. A
műanyag maszktól nem látszott, hogy Van Staaten meg tudta-e menteni
orrát, de mindenesetre mindkét keze alaktalan fehér kötésbe volt csavarva, a
két infúziós csőből pedig időközben már három lett. Koszos műtősrongyok,
figyelmetlenül eldobált, egyszer használatos fecskendők, összegyűrt
műanyag kesztyűk és sötétbarna, megszáradt vérrel bemocskolt kötések
hevertek szanaszét az asztal mellett, alatt és a földön. Előrehajolva
kellemetlen szag csapta meg az orrát. Az egész inkább egy vágóhídra vagy
egy tábori kórházra emlékeztette a harmadik világ egyik országában, nem
pedig egy műtőre, ahol éppen emberi életeket mentettek.
Ben már nem is számított arra, hogy valaki választ ad kérdésére, de néhány
másodperc múlva Van Staaten megszólalt.
− Megmarad, de ennél többet egyelőre nem mondhatok.
− Pontosan... mit ért ezalatt? − kérdezte Ben dadogva. Nem volt benne
biztos, hogy tényleg hallani akarja a választ.
− Testileg nézve rendben van − felelte Van Staaten halkan. Nemcsak
fáradtnak hangzott, hanem iszonyú kimerültnek is látszott. Szeme alatt sötét
gyűrűk, miközben arcszíne aligha különbözött páciensétől. Keze kissé
remegett, Ben pedig már nem volt benne biztos, hogy a hűvös izzadságszag
kizárólag Schulzból árad. Úgy tűnik, mégsem csak állt, és várt, hogy Schulz
megnyeri-e az alattomos méreggel szembeni harcot vagy sem.
− És... nem testileg? − kérdezte habozva.
Van Staaten rövid pillantást vetett Ramanovra, mielőtt válaszolt volna, mire
Ben azon nyomban megbánta a kérdését. Elvégre Schulz kapitány Ramanov
veje volt.
− Azt nem tudom megmondani − mondta egy sajnálkozó sóhajjal. − Ha
csinálhatnék egy EEG-t vagy egy neurológiai vizsgálatot... − megvonta a
vállát. − Ez csak egy picike kezelőszoba a világ végén, nem pedig egy
maximálisan felszerelt kórház. Én pedig nem neurológus vagyok, hanem
csak belgyógyász − ráadásul nem a legjobb, attól félek. Csak várhatunk, és
reménykedhetünk. − Ismét csak megvonva a vállát épp indulni készült,
amikor láthatóan eszébe jutott valami. − Amikor odalent voltatok, nem tűnt
fel valami rajta vagy a többi foglyon?
− Nem − válaszolta Ben. Még szép, hogy egy csomó minden feltűnt neki, de
nagyon jól tudta, mire gondolt Van Staaten. − Teljesen érzéketlenek voltak.
Mintha... meghipnotizálták volna őket, vagy valami ilyesmi.
− De hiszen már elmondtam egyszer − avatkozott bele Ben apja.
− Igen, de sosem árt egy második véleményt is kikérni. Régi orvosi
bölcsesség, tudod? − mosolygott, de mosolya mintha csak még jobban
alátámasztotta volna fáradtságát. Ugyanakkor még egy kérdő és felszólító
pillantást vetett Benre.
− Szóval, nem csatlakoztak semmiféle csáphoz, és nem voltak földön kívüli
paraziták sem a nyakukban, ha erre gondol. De egyértelműen idegen
befolyás alatt álltak. Abban reménykedtünk, hogy gyengül, ha elhozzuk
onnan vagy legalábbis onnan lentről... − Az apjára nézett. − Meséltél neki
Sasháról?
− Természetesen.
− Nála meg pont fordítva történt − folytatta ennek ellenére. − Minél jobban
közeledtünk a városhoz, annál...
− Tudjuk, Ben − vágott a szavába Ramanov. − Kérlek, hagyd ezt abba. Majd
később beszélünk róla, ha szeretnél. − Érdekes módon inkább szomorúnak,
mint türelmetlennek és idegesnek tűnt. Talán csak nem akart ebben a
pillanatban Sasháról beszélni.
− És akkor miről beszéljünk? − kérdezte Ben. Elvégre Ramanov nem ok
nélkül kérette ide, ebben biztos volt.
Mindenesetre a professzor nem válaszolt. Sőt ellenkezőleg, olyasmi történt,
amire Ben sohasem számított volna: az orosz mintha hirtelen nem bírt volna
a szemébe nézni, és ezért elfordult.
− Mi folyik itt? − kérdezte Ben apjától, de ő csak rázta a fejét.
− Kérlek, légy türelemmel még egy kicsit! Sajnálom.
− Aha − mondta Ben. Mit sajnált az édesapja? Semmit sem értett. Mivel
érezte, hogy sem Ramanovtól, sem pedig apjától nem kap már választ, Van
Staatenhez fordult, de érdekes módon a doktornő is kerülve a tekintetét
inkább a műszereivel foglalatoskodott, Ben biztosan érezte, hogy nem ok
nélkül.
Végül Toothnál próbálkozott, de a zsoldos időközben egy újabb taktikához
folyamodott − nemcsak úgy tett, mintha ő nem lenne ott, hanem mintha Ben
nem lenne a szobában.
Valóban nem kellett sokáig várnia, talán két-három percig, ami azonban egy
egész örökkévalóságnak tűnt számára. Kezdett igazán dühös lenni, az idő
nem volt éppen megfelelő a játszadozásra.
Hirtelen hangosan kopogtattak az ajtón. Ramanov elkiáltotta magát oroszul,
mire az ajtó kinyílt, és belépett a fiú édesanyja. Dühösnek és ingerültnek
látszott, mielőtt pedig becsukhatta volna az ajtót maga mögött, Ben
kikukucskálva a folyosóra, látta, hogy nem egyedül jött. Ramanov két másik
embere (szintén fegyveresek) vezethette idáig, akik most a folyosón
várakoztak.
− Mit jelentsen ez? − kérdezte, mielőtt Ramanov vagy bárki is levegőhöz
jutott volna. − Miért kezelnek úgy, mint egy foglyot?
− Mint egy foglyot? − Ramanov láthatóan mindent elkövetett azért, hogy
meglepettnek tűnjön, de nem igazán sikerült neki. Van Staaten még mindig a
műszereivel volt elfoglalva, miközben Robert is mindenhová nézett, kivéve
felesége arcába. Tooth továbbra is a láthatatlan embert játszva
tanulmányozta a plafont.
− Ne nézzen már hülyének, professzor! − sziszegte Ben anyja. − A két
orangután, aki idecipelt, elég egyértelmű volt. Talán még hálás lehetek azért,
hogy nem vertek bilincsbe!
− Igazán sajnálom, kedvesem! − biztosította Ramanov, miközben húsos
tenyerét dörzsölgette. − Bocsánatot kell kérjek. Talán félreértették a
szavaimat.
− Netán mégiscsak azt adta nekik parancsba, hogy láncba verjenek?
− válaszolta csípősen.
− Én csak arra kértem őket, hogy kísérjék ide − mondta Ramanov.
− Mindenesetre annyit mondtam nekik: személyesen felelnek a maga
biztonságáért. Úgy látszik, ezt félreértették. De azok után, ami errefelé
történt az elmúlt napokban, nem csoda, hogy csődöt mondanak az idegeik.
A nő arckifejezése egyértelműen tükrözte, amit a megjegyzésről gondolt, de
láthatóan belátta, hogy felesleges tovább lovagolnia a témán. Dühös
pillantást vetve udvarias hangon megkérdezte.
− Szóval, pontosan miért is hívatott ide, professzor?
Ramanov az eszméletlen Schulzra mutatott.
− Tudja, mi történt?
− Természetesen. De gondolom, nem ezért...
− Van Staaten doktor − vágott a szavába Ramanov −, szerencsére meg tudta
menteni az életét... ugyanakkor biztos abban, hogy gyilkossági kísérletről
volt szó. − Van Staaten doktor immár megfordulva, nyugodt pillantást vetett
Ben édesanyjára.
− Ó? − kérdezte Jennifer. − Csak nem maga az, kolléga?
− De, én vagyok. A dózis egészen biztosan halálos lett volna, ha csak tíz
perccel később veszem észre.
− Igen, ez tényleg szerencse. Az ilyet nevezik orvosi műhibának. Nem
kellene előfordulnia, de sajnos újra meg újra megtörténik. Még a
legjobbakkal is. De végül is csak jól sült el.
− Nem műhiba volt − mondta Ramanov. Hangja jóval halkabban és
valahogy szomorúan hangzott. Ben édesanyja a magasba húzva bal
szemöldökét szótlanul nézett rá.
− Hanem?
− Kicserélték az ampullákat − felelte Van Staaten. − Én pedig biztos vagyok
abban, hogy szándékosan.
− Kicserélték? − ismételte meg Jennifer Berger. Két-három másodpercig
meredten bámulta a belga doktornőt, majd kicsit hosszabb ideig Ramanovot,
aztán még tovább a férjét. Végül megint Van Staatenre kapta a fejét. − És
pontosan mit akar ezzel mondani?
− Azt, hogy valakinek igencsak fontos, hogy Schulz kapitány ne ébredjen föl
többé.
− És mégis, kire gondol? − kérdezte Ben anyja reszkető hangon. Arca
kifejezéstelen maradt, de szeme mintha tüzelt volna.
Először senki sem válaszolt. A kínos csendet szinte vágni lehetett. Van
Staaten két-három másodpercig meredten nézett, majd megfordulva Ben
édesapja mellé lépett. Talán csak véletlen volt. A szoba igen kicsi volt,
ráadásul nem is mozogtak, szóval nem is kerültek igazán közel egymáshoz
− mégis, ahogy ott egymás mellett álltak, Ben elgondolkodott apja múltkor
tett kijelentésén. Van Staaten doktor csak egy jó barát, semmi több.
− Mit jelentsen ez? − kérdezte, miután senki sem felelt a kérdésére.
Ramanov kínosan köhécselt. Ben apja a földet bámulta, majd Van Staaten
megszólalt.
− Nem volt véletlen, hogy a tettes éppen ezt a gyógyszert választotta. Az
ampullák kísértetiesen hasonlítanak. Sőt még a felirat is hasonló, legalábbis
ha az ember nem nézi meg jobban. Tiszta szerencse, hogy még időben
észrevettem. Aki pedig elcserélte a gyógyszereket, az pontosan tudta, mit
csinál.
− Mire akar kilyukadni?
− Arra, hogy csak olyasvalaki lehetett, aki rendelkezik orvosi ismeretekkel
− válaszolt Ramanov a doktornő helyett.
Jennifer Berger továbbra is Van Staatenre bámult, majd gúnyosan így szólt.
− Ó, értem, én vagyok az egyetlen, aki rendelkezik orvosi ismeretekkel, nem
igaz..., kolléga? Az pedig teljességgel kizárt, hogy maga egyszerűen
figyelmetlen volt és összecserélte a fecskendőket holott „kísértetiesen
hasonlítanak", csak hogy a maga szavaival éljek.
Ben édesapja válaszolni készült, de Van Staaten gyorsan megragadta az
alkarját. Bárcsak ne tette volna, gondolta Ben magában.
− Pontosan ezt hittem én is az elején. Elképzelhetetlennek tartottam, de
lehetséges lett volna, igaza van. Hacsak nem tűntek volna el az általam előre
előkészített fecskendők. De egyvalami ellene szól.
− Éspedig?
Van Staaten válasz helyett előhúzott köpenyéből három apróra összegyűrt
papírtasakot. Ben túlságosan messze állt ahhoz, hogy felismerje a rajtuk lévő
feliratot, de valószínűleg úgysem mondtak volna számára semmit. Ennek
ellenére jéghideg borzongás futott végig a hátán. Nem volt nehéz rájönni,
mit tartogatott Van Staaten a kezében.
− Ezt találtam a szemetesben.
− Szemét? − kérdezte Ben édesanyja gúnyosan. − Milyen eredeti. Nem is
értem, mi keresnivalója egy ilyen helyen egyáltalán.
− Az általam kikészített nyugtatószer csomagolása. Bárki is cserélte ki a
fecskendőket, elég előrelátó volt ahhoz, hogy eltüntesse az eredetiket.
Csakhogy a csomagolásra nem gondolt. Valószínűleg én is elfelejtettem
volna.
− És most mit jelent?
− Azt, hogy Heidi nem követett el hibát − avatkozott bele Robert Berger.
Még mindig képtelen volt felesége szemébe nézni, de hangja valahogy
erősebbnek tűnt. − Ha tényleg véletlenül keverte volna össze a
gyógyszereket, akkor nem lenne itt ez a három üres csomagolás.
Újabb két-három másodperc erejéig kellemetlen csend uralkodott. Ben
édesanyja nagyot sóhajtott, majd mindenkinek − kivéve talán Toothot
− mélyen a szemébe nézve így szólt.
− Értem. Miért nem nevezitek nevén a gyermeket? Azt hiszitek, én tettem,
igaz?
Senki sem válaszolt.
− Remélem − folytatta −, ti is tudjátok mekkora ostobaságnak hangzik.
Miért tettem volna ilyesmit?
− Azt reméltem, majd maga elmondja nekünk − felelte Ramanov halkan.
Jennifer Berger megvető hangot hallatott.
− Őszintén szólva, Van Staaten doktortól nem vártam mást − és persze a
férjemtől sem. De maga, professzor? − megrázta a fejét. − Tegyük félre,
hogy milyen szörnyű is ez a vád, és hogy semmi okom sem lenne ilyet tenni.
Sőt azt is tegyük félre, hogy senki sem tudja, milyen viszonyban van a
vejével, professzor, és hogy nem csak Van Staaten doktor és én ismerem a
gyógyszereket − legalábbis ezt a speciális fajtájú pszichofarmakont. Még ha
ezeket nem is vesszük figyelembe, akkor is csak a bizonyíték halvány
nyomával rendelkezik, mely szerint én tettem... feltéve, ha tényleg egy
Schulzra irányuló támadásról van szó.
Ben félig-meddig újra képes volt világos gondolatokra. Egészen eddig csak
állt, és hallgatott, és nem akart hinni érzékszerveinek. Kétségtelen, hogy
édesanyja megváltozott megérkezésük óta, és az is, hogy semmiképp sem jó
irányba, de valóban gyilkos lenne? Ez teljesen abszurd!
Ramanov két-három másodpercig újra szótlanul és szomorúan nézett rá,
majd Toothhoz fordult. A zsoldos egészen addig teljesen mozdulatlanul
ácsorgott a plafont kémlelve, de most úgy tűnt, kezdett magához térni
letargiájából.
Érdekes módon három vagy négy másodpercig csak bámult Benre. Majd egy
hangos krákogást követően letérdelt, és felvette a falnak támasztott laptopját.
Ben csak most vette észre, hogy egyáltalán magával hozta a készüléket.
− Mit jelentsen ez? − kérdezte a fiú édesanyja, de senki sem figyelt rá.
− Az előbb nálam voltál és az mp3-as lejátszód után érdeklődtél, Ben
− mondta Tooth, miközben bal kezében tartva számítógépét, jobb kezével
igyekezett felnyitni a képernyőjét.
− Megtaláltad? − kérdezte Ben reménykedve.
− Nem. Sajnálom. De még egyszer végiggondoltam, és majdnem biztos
vagyok benne, hogy Tahia az asztalon hagyta.
− És ennek mi köze van ehhez? − kérdezte Jennifer kissé ingerült hangon.
Tooth nem vett tudomást róla.
− Én nem bírom az ilyesmit, tudod? − Laptopja bejelentkezett a jellegzetes
Windows üdvözléssel, mire a zsoldos egy grimasz kíséretében egyetlen ujjal
pötyögni kezdett a billentyűzeten. − Ha biztos vagyok egy dologban, és
egyszer csak nem stimmel semmi, akkor egyből a plafonon vagyok. Az
emberek mindig azt hiszik, hogy bolond vagyok, pedig nem. Lehet, hogy
nem vagyok olyan ravasz, mint néhányan itt, a szobában, de hülye azért nem
vagyok.
Ben apja megköszörülte a torkát, mire Ramanov eleresztve egy jól hallható
bosszús hangot így szólt.
− Én inkább úgy hiszem, hogy azért játssza szívesen a hülyét, hogy az
emberek utána azt bizonygassák, nem is az. De ilyesmire most aztán
végképp nincs időnk.
Tooth röpke pillantást vetett rá, majd a képernyőjére kapva a fejét folytatta.
− Az öreged rávezetett egy ötletre, kölyök − megnyomott egy újabb
billentyűt a laptopján, és hirtelen felragyogott az arca. − Na, végre!
− Ramanov bosszúsan ráncolta a homlokát, de Tooth közömbösen az
asztalhoz sétált, majd úgy helyezte el rajta a laptopját, hogy mindenki jól
láthassa a képernyőjét. Az viszont nem mutatott újabbat, mint az állomás
különböző színű alaprajzát, de Tooth olyan győzedelmesen mutatott rá,
mintha a bölcsek kövét találta volna meg.
− Ha így megy tovább − szólalt meg Jennifer −, akkor én elmegyek. Sokkal
jobb dolgom is van annál, mint ezt a sületlenséget hallgatni!
− Csak egy pillanat, kedvesem! − mondta Ramanov. Ben édesapja felszólító
pillantást vetett a zsoldosra.
− Gondolom, emlékszel még a Tahia által írt programra − Tooth
megnyomott egy gombot. A monitoron apró pöttyök, illetve betű- és
számkombinációk kuszasága jelent meg, melyek annyira parányiak voltak,
hogy további elmosódott pontokká olvadtak össze.
− Mit jelentsen ez? − förmedt rá Jennifer.
− Tahia összekötötte a központi számítógéppel a mozgás-  és hőszenzorokat
− magyarázta Robert. − Biztonsági szempontból mindenki egy apró adót
hord magánál az állomáson. Mi is. Néhány perce még én sem tudtam róla,
pedig minden egyes ruhadarabban van egy apró chip.
A fiú édesanyja először férjére, majd Ramanovra nézett. Az arcán düh
tükröződött, de Ben úgy látta, valami más is volt ott. Netán félelem? − Ez
azt jelenti, hogy minden egyes lépésünket figyelik? Talán nem volt elég az a
rengeteg kamera?
− A férjének igaza van − mondta Ramanov közömbösen. − Ez a személyes
rendezőrendszer csakis a biztonság érdekében létezik. Nem New Yorkban
vagy Frankfurtban vagyunk, kedvesem, hanem a világ egy olyan részén,
ahol akár egyetlen lépésnek is végzetes következménye lehet. Ha valaki
errefelé veszélybe kerül, akkor szó szerint másodperceken múlhat az élete.
− Amint visszaérünk a civilizált világba, értesíteni fogom a feletteseit
− mondta Jennifer Berger hűvösen. − Kíváncsi vagyok, hogy ők is így
látják-e a dolgokat − de felháborodása nem tűnt válódinak. Egyre
nehezebben sikerült eltitkolnia nyugtalanságát. Szinte úgy festett, mintha félt
volna valamitől. De vajon mitől?
− Ahogy akarja! Tooth, kérem!
A zsoldos ismét megnyomott egy gombot. A képernyőn nem változott túl
sok minden, csak a különböző pontok elrendezése, melyek közül mindegyik
egy-egy legénységi tagot jelzett.
− Amint mondtam − folytatta Tooth −, biztos voltam benne, hogy az
asztalon hagyta azt az izét. Az apád pedig eszembe juttatta a számítógépet.
Úgy van programozva, hogy fél napig automatikusan elraktározza az
adatokat, majd törli őket.
− Ami nem jelent mást − tette hozzá Ben édesapja halkan, sőt már-már
sajnálkozva −, mint azt, hogy a segítségével meg lehet állapítani, ki hol
tartózkodott az utolsó tizenkét órában.
− Ezért visszamentem egy kicsit, és megnéztem magamnak a társalgónkat
− magyarázta Tooth. − Pontosan úgy történt, ahogy mondtam: mióta Harry
és a többiek elmentek, rajtam kívül senki sem járt benne. Azaz rajtam és egy
másik személyen kívül.
Megint csak püfölni kezdte a billentyűzetet. Ráközelített az állomás grafikai
ábrájára, míg egy vékony zöld vonalaktól határolt szobát nem mutatott. Volt
benne egy fénypont, amely valószínűleg Toothot jelezte. A mellette lévő
számkombinációk nem mondtak semmit Ben számára.
− Ez azután volt, hogy Harry, Gerrit és Tahia elindult − mondta Tooth.
− Előretekerem egy kicsit. − És pontosan ezt is tette. A pont vibrálni kezdett
és ide-oda ugrált, majd egyik másodpercről a másikra eltűnt. Tíz vagy
tizenöt további másodpercig nem történt semmi, majd hirtelen feltűnt egy
másik jel az ajtóban. Átsétált a szobán, egy darabig ide-oda mocorgott, aztán
szintén eltűnt. Tooth egy picit visszatekerte a felvételt, majd megállította és
ráközelített. A fénypont nagyobb lett, semmi több.
− És? − kérdezte Ben anyja.
− Látod a fénypont melletti kódszámot a képernyőn? − kérdezte a férje.
Jennifer kifejezéstelen arccal nézett rá. − Összevetettük az adatbankkal. Ez
pontosan az a chip, ami a te ruhádban található. Meg is tudom mutatni, ha
akarod.
− És? − szólt dacosan. − Mit bizonyít ez? Ott voltam, igen. Azt hittem, ott
találom Bent, de ő nem volt ott.
− Helyette megtalálta az mp3-as lejátszót − szólt Tooth, majd mutatóujjával
a monitorra bökött. − Itt nem látszik ugyan, de jó darabig az asztal mellett
ácsorgott. Mit keresett annyira?
− Lebuktam − válaszolta mérgesen. − Mindent bevallok. A valóságban nem
vagyok ám sikeres tudós. Sok éve abból élek, hogy tízeurós értékű
szórakoztató elektronikákat lopok. Mindannyian megbolondultak? Mi a
fenének vettem volna el azt az izét?
− Mert Sasha csak azon keresztül tudott üzeneteket küldeni nekünk?
− kérdezte Van Staaten.
− Micsoda ostobaság! Ezt nem vagyok hajlandó hallgatni!
Ben édesanyja tényleg épp indulni akart, de Tooth egy villámgyors
mozdulattal fejcsóválva elállta az útját. Ben egy pillanatra biztos volt abban,
hogy anyja erőszakkal eltolja útjából, majd egy mozdulattal hátat fordított,
felhúzta az ajkát, és keresztbe tette a karját. Úgy nézett ki, mint egy durcás
kisgyerek, de Bennek mégis végigfutott a borzongás a hátán a látványtól.
Még mindig teljesen tehetetlennek érezte magát. Vajon miért gyanúsítja
hirtelen mindenki az édesanyját?
− De ez még nem minden − folytatta Ramanov.
Ben anyja rá sem nézett, de Tooth újra a laptopjához lépve bepötyögött egy
parancsot. Ben egyre jobban úgy érezte, mintha egy betanult színjátékot
nézne.
− Ez itt − mondta a fiú apja a laptopra bólintva −, remek ötletet adott
nekünk. A rendszer nemcsak az étkezőt és a folyosókat figyeli, hanem a
betegszobát is.
− De érdekes − sziszegte a felesége. − Mire akarsz kilyukadni? Hogy itt
voltam. Hát persze. És?
− Jó ideig a folyosón ácsorgott − mondta Van Staaten. − Egy kicsit
kimentem, miután előkészítettem a fecskendőket, és maga akkor jött be ide.
− És a lehetőséggel élve kicseréltem a fecskendőket, értem. Ez szörnyű! Mit
akarnak rám fogni? Hogy meg akartam ölni Schulzot?
− Ezt nem mondtam. Csak maga tartózkodott a kérdéses időpontban a
szobában.
− Ez igaz. Miután nem találtam Bent az étkezőben, idejöttem. És ez mit
bizonyít maguk szerint?
− Semmit − mondta Ramanov mielőtt még Van Staaten válaszolhatott volna.
Igen szomorúnak hangzott. − De azt maga is belátja, hogy... nyugtalanító.
Ben biztos volt benne, hogy valójában egy másik szóra gondolt, csak az
utolsó pillanatban mégis meggondolta. Felháborodva nézte az anyját, az
oroszt, majd megint az anyját. Mi folyik itt? Ez teljességgel... lehetetlen!
− Miért tetted? − motyogta Ben apja.
− Semmit sem tettem! − válaszolta hevesen. − Ez az... izé ott a számítógépen
nem bizonyít semmit! Legfeljebb azt, hogy itt voltam, de azt nem is
tagadom.
− Mi, négyen − mondta Van Staaten magára, Ben szüleire és Ramanovra
mutatva −, vagyunk az egyetlenek az állomáson, akik elegendő tudással
rendelkezünk ahhoz, hogy ilyet tegyünk. És közülünk csak maga járt itt.
Ben egy pillanatig biztos volt abban, hogy édesanyja még válaszolni sem fog
Van Staatennek. Végül elítélő grimaszt vágva mégiscsak így szólt.
− Rendben, értem. Kiválasztottatok egy bűnöst, és az éppenséggel én lennék.
− A magasba emelte a kezét, amint férje szólni kívánt. − Már csak az a
kérdés maradt, hogy miért tettem volna. Nem ismerem Schulzot. Nem ártott
nekem.
− Lehet, hogy csak azt akartad megakadályozni, hogy felébredjen
− válaszolt férje szomorúan.
− És mégis miért, ha megkérdezhetem?
Végtelen másodpercekig csönd uralkodott. Majd Ramanov megköszörülve a
torkát megfeszítette a vállát, és úgy nézett Toothra, amiből Ben biztosan
tudta, hogy előtte már összebeszéltek. Édesanyjának egyetlen pontban igaza
volt: amennyiben ez itt egy rögtönzött bírósági tárgyalás lenne, akkor már az
elejétől kezdve megvan a végeredmény.
− Biztos vagyok benne, hogy sikerül kiderítenünk az igazságot − mondta
Ramanov halkan és anélkül, hogy ránézett volna a fiú anyjára.
− Feltehetőleg egy szerencsétlen egybeesés, amiről senki sem tehet. De
sajnos egy olyan szituációban vagyunk, hogy még a legkisebb kockázatot
sem vállalhatom. Remélem, ezt megértik.
Ben édesanyja igyekezett felnyársalni tekintetével.
− Nem. Talán jobban megértem, ha elmagyarázza, hogy hová akar
kilyukadni.
Ramanov minden egyes szívdobbanással kellemetlenebbül érezte magát a
bőrében. Ennek ellenére folytatta.
− Meg kell kérnem, hogy menjen a szobájába, és egy ideig ne hagyja el.
− Toothra mutatott. − Majd ő elkíséri.
− Csak így vagy előbb láncba vernek?
− Kérlek, Jennifer! − mondta férje halkan. − Ne tedd még nehezebbé!
Erre már nem kapott választ, mert a következő pillanatban megszólalt az
állomás tűzriasztója. Ugyanabban a másodpercben feltépte valaki az ajtót,
majd a folyosón ácsorgó egyik férfi bedugva a fejét odaszólt valamit oroszul
Ramanovnak. Az állomásvezető arcából minden lehetséges szín távozott.
− Mi történt? − kérdezte a fiú apja.
Ramanov egy fél percig csak bámult maga elé, majd egy roppant nehézkes
mozdulattal megfordult.
− Támadnak − suttogta.

17

A támadók üvöltése a folyosón mintha még egy fokkal hangosabban szólt

volna, egy pillanatra pedig annyira elviselhetetlenné vált az általános káosz
és hangzavar, hogy Ben már attól tartott, a végén összetapossák. Mintha az
emberek száma minimum megtízszereződött volna itt, a bázison, sőt abban
is biztos, hogy legalább háromszor látta mindegyiket a központba menet.
Valahogy mégis sikerült élve megérkezniük, ráadásul még a szüleitől és a
többiektől sem kellett megválnia. A kék foltok és a véraláfutások sem
sokszorozódtak meg túlságosan.
Ramanov oroszul üvöltözött valamit, mielőtt még teljesen betört volna az
ajtón, majd egy kevésbé ideges választ kapva vadul kalimpálni kezdett
karjával anélkül, hogy egy pillanatra is halkított volna kiabálásán. A riasztó
még egyszer utoljára felsivított egy éleset, majd egy végső jajveszékelő
hanggal elhallgatott, épp amikor Ben a központba ért.
− Mi történt? − kiabálta a mögötte loholó apja − vagy talán Tooth vagy Van
Staaten, Ben nem hallotta pontosan −, mire Ramanov a négy vagy öt ott
ácsorgó férfi egyikéhez fordult. Válaszként valamiféle szláv hangzású − de
biztosan nem orosz − összevisszaságot kapott, majd az elektromos hóvihart
mutató nagy falmonitorra bökve így szólt. − Valaki megpróbálja feltörni a
zsilipet. Vagy valamit.
− Aha − mondta Ben édesapja, miközben sokatmondón a képernyőre nézett.
Ramanov szikrázó szemmel nézett rá, majd az előbbi fiatal férfira förmedt.
Szegény vadul kalapálni kezdte a számítógép billentyűzetét, mire az
elektromos zavarok valahogy... megváltoztak. De ettől függetlenül zavarok
maradtak.
− Engedjetek oda! − Tooth durván félrelökte a fiút, és elhessegetve az
asztaltól Ramanovot és a fiatal férfit megszerezte a billentyűzetet. Egy
pillanatra még mindig a zavarok uralták a terepet, majd hirtelen vadul
villogni kezdett a képernyő, és nemsokára felbukkant a sátortető alatti
terület, melyet feltehetőleg az egyik ajtó feletti kamera vett fel.
Látni nem sokat láttak. Koromsötét volt, mégis valahogy a káosz érzése
lebegett a levegőben. Valami megmozdult. Gyorsan. Ráadásul nagyon nagy
volt.
− Te jó ég! − motyogta Van Staaten Ben háta mögött. − Ezek a...?
− Barátaink, igen − morogta Tooth. − És ahogy látom, mind egy szálig
eljöttek.
Ben egy fél lélegzet erejéig zavartan bámult rá, és igyekezett elfojtani rémült
kiáltását. Tooth szavainak köszönhetően hirtelen felismerte, amit látott.
A sátortető alatti területen csak úgy nyüzsögtek a jégharcosok.
Több százan lehettek. Most hogy tudta, mit lát, mintha tompa zörgést és
zúgást is hallott volna a vihar bömbölése mellett, melyek mintha jéghideg
ökölként dübörögtek volna az állomás falain. Valószínűleg csak puszta
képzelődés volt, a fantáziájának egy újabb gonosz csínytevése, ami persze
semmit sem változtatott a szörnyű hatáson.
A fiú apja kimondta, amit gondolt.
− Vajon át tudnak törni a falakon?
− Fogalmam sincs − ismerte be Ramanov szomorúan.
− De talán a zsilipen − fűzte hozzá Tooth. Ben majdnem hogy utálta ezért a
megjegyzéséért. Pedig Tooth máskor előszeretettel játszotta a szótlan
szerepét − vajon most miért nem tudta befogni a száját?
A zsoldos néhány másodpercig vadul pötyögni kezdett a számítógépen,
miközben arckifejezése egyre komorabbá vált.
− Valami nem stimmel.
− Mit jelentsen ez? − Ramanov tekintete egyre idegesebben ugrált a
képernyő és Tooth billentyűzete között.
− Azt, hogy valami nincs rendben ezzel az átkozott valamivel! − sziszegte
Tooth. − Sőt nagyon nincs rendben! Valaki megpiszkálta a gépet!
− Megpiszkálta? Úgy érti... valaki szabotálta a számítógépet?
Tooth ahelyett, hogy válaszolt volna a professzornak, sarkon fordult, és
kiviharzott a szobából. Nem csak Ben bámult utána tátott szájjal.
− Ez meg mit jelentsen? − motyogta Ramanov. − Ez teljesen megőrült?
Senki sem válaszolt − még Ben sem, pedig neki volt egy halvány sejtése,
hogy miért lett hirtelen ilyen sietős Toothnak. Helyette inkább a monitorhoz
fordulva fürkészte a fekete-zöld kísérteteket. Most sem látott többet puszta
alakoknál, amelyek állandóan változni látszottak.
− És mit csinálunk, ha bejutnak? − kérdezte Van Staaten halkan.
De erre sem válaszolt senki.
Amikor Tooth nem sokkal később visszajött, Ben beigazolódni látta
gyanúját: a zsoldos, kezében a nyitott laptopjával, a monitorhoz sietett, majd
egy szürke kábelt előhalászva a kabátzsebéből betuszkolta a gépbe. A
monitoron megjelent a Ben által már jól ismert állomás elektromos
alaprajza, majd a helyét ismét átvette a zsilip képe. Tooth valami érthetetlent
motyogott a nem létező bajsza alatt, és bepötyögött valamit a bal karján
egyensúlyozó laptopba, amitől láthatóan egyértelműbb lett az ábra.
Továbbra is egyszínű, kísérteties zöld maradt, de ezúttal jóval több részlet
vált felismerhetővé.
Nem mintha ez nagy hatással lett volna Benre...
− Ugye nem azt akarja mondani, hogy a maga játék számítógépe jobb a mi
rendszerünknél, ugye? − förmedt rá Ramanov.
Tooth megrázta a fejét, miközben szüntelenül pötyögött a számítógépébe. A
kép megint csak jobb lett.
− Nem. Csak érintetlen − mondta.
− De hát ez... − a professzor félbeszakította magát a mondat közepén, majd
hangosan kieresztette a levegőt a fogsora között. − Hol van?!
− Ki? − kérdezte Ben.
− Az anyád − dühöngött Ramanov. − Berger doktor. És magának kellett
volna vigyáznia rá!
Az utolsó szavak Toothhoz szóltak, de ő még csak rá sem nézett, hanem
megállás nélkül nyomkodta laptopja gombjait. Olyan messze állt a nagy
falmonitortól, amennyire a kábel engedte, és felváltva pillantott a képernyőre
és a billentyűzetre.
− Ne idegeskedjen már ennyire mesterkélten, professzorkám! Mégis hová
ment volna? Pillanatnyilag úgyis egészen más problémáink vannak, nem
igaz? − Már-már győzedelmesen nyomta le az egyik billentyűt − a kép ismét
jobb lett −, majd óvatosan letéve laptopját a földre, messzebbről is
megvizsgálta a képet. Majdnem tökéletes volt, eltekintve persze a néhány
hamis színtől, de még mindig nem látszott pontosan, hogy mit művelnek
odakint azok a szörnyűséges alakok.
Valami hirtelen átremegett a képen.
Bennek fogalma sem volt, hogy mi, mégis kissé megrémisztette a reszkető
alak...
− Mi volt ez? − kérdezte Van Staaten riadtan.
Tooth megvonva a vállát újabb egy-két másodpercig pötyögni kezdett a
számítógépén, majd ismét felvonta a vállát. Hallgatott.
− Fordítsa el a kamerát! − utasította Ramanov durván.
− Már próbáltam − válaszolta Tooth nyugodtan. − Nem megy. Valami
nagyon nincs rendben a rendszerével, professzor.
Ramanov még dühösebb arcot vágott, de nem szólt egy szót sem, hanem újra
a monitorra kapta a fejét − és ekkor megint csak átvillant valami az alsó
képernyőszegélyen, majd gyorsan eltűnt. Úgy nézett ki, mint egy... szárny
vége, gondolta Ben borzongva.
A kép megremegett. Egy hatalmas karomszerűség a monitor felé nyúlt − és
hirtelen koromfekete lett a kép.
− Ennyi volt − szólt Tooth szomorúan. − Kiiktatták a kamerát.
− És mit... csinálunk most? − dadogta Van Staaten.
− Csak semmi pánik! − Vadul ütlegelni kezdte a billentyűzetet, miközben
hangja továbbra is bizakodó maradt. − A zsilipajtó öt centiméter vastag. Azt
akár tíz évig is kalapálhatják, akkor sem lesz rajta még egy karcolás sem.
Ez igazán megnyugtató volt, sőt Ben igyekezett el is hinni − de szeme előtt
ott lebegett egy kép, azaz egy emlék: egy hatalmas szárnyas teremtmény,
csápokkal teletűzdelt koponyával, egy szörnyűséges papagájcsőrrel és
félelmetes karmokkal, amelyek gond nélkül széttépnék még az acélt is... sőt
centiméter mélységű karmolásnyomokat hagynának a zsilipajtó
tönkretehetetlen fémjén...
− Ebben én nem lennék olyan biztos − szólalt meg halkan. Mindenki felé
kapta a fejét. Tooth is.
− Ezt meg hogy érted? − kérdezte gyanakodva.
Ben idegesen rábökött a feketére változott monitorra.
− Van még..., van még egy kamera odakint?
− Ezen az oldalon nem − válaszolta Tooth, mire Ramanov közbevágott.
− Talán.
− Ez meg mit jelentsen? − Tooth a laptopjára mutatott. − Itt...
− Semmi sem látszik, tudom − Ramanov hirtelen idegesnek tűnt. − De a
hómacskákban szintén van kamera. Egy kis szerencsével talán még
működnek is.
− Hómacskák? − ismételte meg Tooth értetlenül.
− A hójáró odakint − emlékeztette Ben. Azt viszont nem mondta senkinek,
hogy milyen alaposan leamortizálta azzal a bizonyos hangágyúval. Úgysem
volt más választásuk, mint reménykedni abban, hogy a benne lévő kamera
még működött.
Tooth egy ideig meredten bámult rá, majd a billentyűzetéhez hajolva a
képernyő újra életre kelt, azonban érthetetlen számítógép-összevisszaságon
kívül mást nem mutatott.
− Hát jó − morogta Ramanov csalódottan. − Egy próbát azért...
A monitor megrezzent, majd megjelent a zsilip körüli terület zöldes és
egyben vakítóan éles képe körülbelül húsz-harminc méteres távolságból,
illetve kilencvenfokos dőlésből sugározva − mintha a kamera vagy talán az
egész hójáró az oldalán feküdt volna.
A rémült hallgatás ezúttal majdnem egy egész percig tartott.
− Mi a fene ez? − kérdezte végül Ramanov.
− Fogalmam... − kezdett bele Ben, de Tooth vészesen halkan félbeszakította.
− Na, ne csináld már, kölyök! Pontosan tudod, mi az! Tehát?
Ben nem válaszolt rögtön, hanem vadul kalapáló szívvel tovább mustrálta a
szörnyű képet. A zsilipet több tucat jégharcos ostromolta, de a középen
magasló szárnyas óriás mellett hirtelen egészen aprónak és ártatlannak
tűntek.
A teremtmény hatalmas és rémisztő karmaival megállás nélkül ütlegelte a
páncélozott ajtót.
− Én..., én már láttam ilyen lényt − vallotta be végül. − A Princess
gépházában. És később is egyszer, a... a látomásomban. Fogalmam sincs,
micsoda, de én csak sárkányembernek hívom.
− A fenébe! − mondta Tooth. − Ha ezek bejutnak, akkor nekünk annyi.
− De..., de hát vannak fegyvereik, nem? − kérdezte Van Staaten idegesen.
Tooth már-már sajnálkozó tekintetet vetve rá hallgatott.
− Kérem, semmi ok pánikra! Az ajtó meglehetősen masszív. Még az sem
biztos, hogy egyáltalán bejutnak − mondta Ramanov, majd a képernyőn
látszott, ahogy a zsilipajtó a sárkányember utolsó és erőteljes ütésétől
összetört, és bedőlt.
A több tonna nehéz acéllap földre érkezését még odabent is hallani lehetett.
− Remek − szólt Tooth halkan. − Talán a belső ajtó is ugyanilyen stabil?
− Nem − válaszolta az orosz. − Még feleennyire sem vastag.
− Hát jó − mondta Tooth. − Legalább egy jó hír. − Két vagy három
másodpercig meredten bámulta a képernyőt, majd az ajtóhoz fordult.
− Szükségem lenne három-négy emberére, professzor. És mindenki másra,
akinek van némi fogalma a fegyverek használatáról. Küldje őket tíz perc
múlva a zsiliphez. De felfegyverkezve!
− De mit... − kezdett bele Ramanov, de nem tudta folytatni, mert Tooth
vissza sem nézve elhagyta a szobát.
− ... akar tenni? − fejezte be helyette Van Staaten a mondatot.
− Semmi gond − felelte Ben apja. − Ha valaki tudja, mit kell csinálni, akkor
ő.
Ramanov fújtatott.
− Irigylem az optimizmusát, doktor. Ez a pasas ugyanis egy tökkelütött!
− És mellesleg az egyetlen katona, aki még él. Úgyhogy azt ajánlom, tegye,
amit kér magától. Hacsak nem akar fegyvert markolva a zsilip védelmére
sietni.
Ramanov dacosan nézett rá, majd hirtelen megfordult, és oroszul szólt
néhány szót az asszisztenséhez. A fiatalember sebesen Tooth után vágtatott.
− Nekünk is mennünk kéne − mondta Ben, de közben idegesen fürkészte a
monitort. A jégszörnyetegek közül senki sem követte a zsilipbe tartó
sárkányembert, de a néma hadsereg támadásra készen állva várta, hogy
vezetőjük az utolsó akadályt is megsemmisítse.
− Miért? − kérdezte apja csípősen. − Hogy mi is Rambót játsszunk?
− Mérgesen megrázta a fejét. − Én megyek, te pedig szépen itt maradsz!
− Nem vagyok már gyerek! − feleselt Ben.
Apja nekikészült egy még élesebb válasznak, de Van Staaten megelőzte.
− Hagyjátok már abba a civakodást! Professzor, meg tudná nagyobbítani a
képet?
Bár Ramanov értetlenül nézett rá, mégis közelebb lépve leguggolt Tooth
számítógépe elé, és bepötyögött valamit. A Van Staaten által mutatott
képrészlet közelebb jött, de a némán ácsorgó jégharcosokon kívül most sem
mutatott mást, csak kicsit nagyobbak voltak.
− És? − kérdezte Ramanov.
− Nem tűnik fel semmi? − Van Staaten a képernyő bal részére bökött. − Úgy
értem, nem ismerős valami nektek?
Most már Ben is közelebb lépett, majd rövid koncentrálás után így szólt.
− Napszemüveges kisasszony... és?
− Én azt hittem, őt már elfogtuk − motyogta Ramanov.
− Így is volt − felelte Van Staaten mérgesen, majd sarkon fordulva
kiviharzott a szobából.
Ben ezúttal esélyt sem adott apjának az ellenkezésre, hanem azonnal a
doktornő után szaladt. A folyosóra kiérve apja is csatlakozott hozzájuk, de
sem neki, sem pedig Bennek nem volt már ideje arra, hogy egyetlen kérdést
is feltegyen Van Staatennek − aki valószínűleg úgysem válaszolt volna rá.
Lobogó hajjal és köpennyel végigrobogott a folyosókon, majd megállt az
előtt az ajtó előtt, ahová két nappal ezelőtt a jégszörnyetegeket zárták.
Reszkető kézzel benyúlt a zsebébe, előhúzott egy kulcsot, majd hirtelen
megtorpant a mozdulat közepén, amikor Ben apja megfogta a karját.
− Biztosan jó ötlet? Veszélyes is lehet.
− Még veszélyesebb lehet, ha nem nézünk utána.
Ezzel kihúzva a karját bedugta a kulcsot a zárba, és rövid hezitálás után
lenyomta a kilincset. Egy határozott mozdulattal kinyitotta az ajtót, és
belépett a szobába.
Ben és édesapja azonnal követte.
Óvatosságuk feleslegesnek bizonyult. A bizarr fehér alak még mindig
ugyanabban a testtartásban állt ott, ahogy a fiú emlékezett, mereven kihúzva
magát, arccal a falnak fordulva. Van Staaten egy ideig még habozott, mielőtt
közelített volna hozzá, majd végül nagy ívben megkerülte.
Ben ugyanezt tette a másik oldalán − és hatalmas szemeket meresztett,
amikor meglátta a szörnyű teremtmény arcát.
Félelmetes módon megváltozott. Vonásai még mindig ugyanazok voltak,
mint a kövérkés, vicces napszemüveggel rendelkező utasé, de valahogy
különösen... befejezetlennek látszottak. Ajka és arccsontja kissé beesett, orra
laposabb és szélesebb volt, a rajta lévő napszemüveg pedig jóval lejjebb
csúszott. Az egész arca valahogy vizesen csillogott, és úgy tűnt, mintha...
szétolvadt volna.
Az is volt.
Ben óvatosan kinyújtotta a kezét, és ujjbegyével megérintette a
jégteremtmény arcát. Nedves és jéghideg volt, és valami... hiányzott. Az élet
gonosz karikatúrája, mely egészen idáig éltette ezt a szörnyű alakot, eltűnt.
Előtte egy ember jégből készült tökéletes másolata állt, már-már ijesztően
tökéletes volt, de semmi más.
− És? − kérdezte Van Staaten. Ben csak most látta, hogy ő bizony nem mert
hozzányúlni Napszemüveg kisasszonyhoz, ezért félő és várakozó arccal
nézett rá.
− Semmi. Nincs itt semmi.
Van Staaten nyilvánvalóan megértette, mire gondolt, mert arcán határozott
megkönnyebbülés jelent meg.
− Ebben reménykedtem.
− Miben reménykedtél? − kérdezte az apja.
− A másolata szaladgál odakint. Ezek szerint egy emberből egyszerre csak
egy másolatot tudnak létrehozni. Legalábbis nagyon remélem, hogy így van.
− És logikus is lenne − fűzte hozzá Ben. − Különben minek akarnának
kétszáz embert elrabolni? − Apja kérdőn nézett rá, mire Van Staaten helyette
válaszolt.
− Ha tetszés szerinti másolatokat tudnának készíteni, akkor bőven elég lenne
csak néhány embert vagy kettőt-hármat elrabolni, nem gondolod?
Robert egy pillanatig elgondolkodott, majd kelletlenül bólintott egyet. − Ha
igazatok van, akkor maximum annyi harcost hozhatnak létre, amennyit
elraboltak a Princessről... azaz körülbelül kétszázat.
− Ez még mindig rengeteg − mondta Van Staaten −, de még mindig jobb,
mint kétezer.
Valami borzasztóan zavarta Bent a magyarázatban, de valahogy nem tudta
szavakba önteni aggodalmát, bármennyire is akarta. Van Staatennek
egyébként is igaza volt: olyan helyzetbe keveredtek, hogy kénytelenek
voltak a hírhedt szalmaszálba kapaszkodni.
− Ez talán érdekelheti Toothot. Megyek, és elmondom neki.
És Ben ezzel ki is viharzott a szobából − szándékosan gyorsan, nehogy apja
visszahívja.
Valamit tényleg utánakiabált, de a fiú úgy döntött, nem hallja meg szavait,
sőt még gyorsabban sietett a zsilip felé.
Eszébe jutott az előző gondolat: valahogy mintha hirtelen százzal többen
lettek volna az állomáson, mint egy órával ezelőtt, és a száz emberből
legalább kétszázzal össze is találkozott a zsiliphez tartó úton. Mind idegesen
és érdekes módon felfegyverkezve rohangáltak, bár többnyire elavult
puskákkal és pisztolyokkal a kezükben. A zsiliphez közeledve két-három
modern fegyverrel is találkozott, valószínűleg a Toothtól származó
géppisztolyokkal és revolverekkel.
Csak egyvalakit nem talált sehol: Toothot.
Annak ellenére, hogy a zsoldos annyira sietett, sem a zsilip felé vezető úton,
sem pedig a zsilip előtt nem találta sehol. A nehéz acélajtó előtti folyosón
csak úgy hemzsegtek a férfiak (és néhány nő is), akik szinte kivétel nélkül
felfegyverkezve, ám láthatóan szerencsétlenül festettek − ami valószínűleg a
zsilipajtónak csapódó ütések miatt lehetett.
Pedig nem is volt olyan hangos: egy tompa és vibráló dübörgés, amely
valósággal az egész állomást megrázta. A kapu feletti lámpa hol zölden, hol
pedig pirosan világított, felettébb félelmetes látványt nyújtott még akkor is,
ha csak nyilvánvalóan érintkezési hibáról volt szó.
− Hol van Tooth? − fordult Ben a mellette lévő emberhez. Csak utána jött rá,
hogy ismeri az illetőt: dr. Vatec volt. Az idősödő tudós övében egy csorba
konyhakés, jobb karhajlatában pedig egy régies karabiner virított, Ben kissé
oda nem illőnek tartotta.
− Nem tudom. Miért, ide tartott?
Bennek már nem kellett válaszolnia, hiszen abban a pillanatban megjelent
Tooth − bár nem éppen a szokásos módon.
Először nem is Toothot látta meg, hanem kettőt abból a négy férfiból, akiket
még Ramanovtól kért, illetve azt a furcsa valamit, amit csörögve és
nyikorogva toltak maguk előtt.
Igencsak különös volt így első látásra.
Második látásra egy faféle paletta tűnt fel előttük, amely alá valaki láthatóan
jóval több jó szándékkal, mint kézügyességgel négy darab bizonytalan
kereket szerkesztett. A farész hátsó végén egy rozoga, kerék nélküli irodai
szék állt, előtte pedig egy futurisztikus külsejű (kissé túl nagyra sikeredett)
parabolaantenna trónolt − Tooth saját kezűleg létrehozott infrahangú
páncélja.
Ben hatalmasra meresztette a szemét, amint rájött, mi is tornyosul előtte.
− Ezt... ezt nem gondolod komolyan!
Tooth arca − időközben egy álcaszínűre lakkozott, második világháborús
rohamsisak koronázta meg − bukkant fel a nyikorgó kerekeken guruló tárgy
mögött, majd abban a pillanatban egy hatalmas ütés érte a zsilipajtót.
− Nem. Eredetileg légycsapóval és néhány szilveszteri petárdával gondoltam
védekezni.
− De hát ezt nem...! − Ben már inkább be sem fejezte a mondatot. Tudta jól,
hogy úgysem tántoríthatja el Toothot a tervétől, másodszor pedig igaza volt:
ha a sárkányember áttör az ajtón (úgy körülbelül két-három perc múlva),
akkor csakis a hangágyú az egyetlen, amely megállíthatja.
− Hagyd már abba az okoskodást, és inkább segíts! − lihegte Tooth.
Ben gondolni sem akart ilyesmire, de mindenesetre tüntetőleg oldalra lépett.
Valószínűleg porrá égeti majd a fél állomást ezzel a pokoli géppel, de ha
meg nem teszi, akkor már addig sem maradnának életben, hogy
megfagyhassanak.
Tooth és a többé-kevésbé önkéntes segítői lihegve és fújtatva taszigálták
maguk előtt óriási utasukat, majd körülbelül öt méterre megálltak a
zsilipajtótól. Tooth nyögdécselve térdre ereszkedett, majd három-négy
másodperc pihenő után újra feltápászkodott, hogy letekerje a palettára tekert
vastag gumikábelt.
− Ezt dugd be! − morogta az egyik férfi kezébe nyomva a kábel egyik végét.
− Erősáramra van szükségem.
A férfi értetlenül nézett hol a kábelre, hol pedig Toothra, mire Ben gyorsan
előkaparva legjobb angoltudását igyekezett félig-meddig lefordítani Tooth
szavait. Vatec doktor közelebb lépett, és egy egzotikusnak csengő nyelven
mondott valamit, mire a férfi azonnal elment (remélhetőleg) egy konnektort
keresni.
− Na, tessék. Megy ez. És te mit keresel itt? Mégiscsak beleegyezett az
apád, hogy a segítő szerepét játszd?
Ben visszanyelte mérgét, majd inkább arra koncentrált, amiért valójában jött.
− Van Staaten doktor rájött valamire.
− Tényleg? − Tooth kézfejével letörölte a homlokán gyöngyöző izzadságot,
majd ugyanazzal a mozdulattal a nyakába tolta a sisakot. Elég viccesen
nézett ki. − És mire is pontosan?
Ben néhány szóval elmagyarázta, mit is vett észre Staatennel, majd Tooth
néhány másodpercnyi gondolkodás után így válaszolt.
− Remek − mondta Tooth dühösen. − Szóval, szerinted végtelenül sok
harcossal rendelkeznek, ám ezek nem egyszerre, hanem mindig egymás
utáni turnusokban jönnek? − Szándékosan túlzott döbbent arcot vágott.
− Tehát mindig kétszázan, utána megint kétszázan, és megint kétszázan, és
így tovább... ja, ez tényleg állatira megnyugtat. Akkor nem is történhet
semmi baj.
Mielőtt még Ben válaszolhatott volna, megszólalt Tooth mögött egy éles
hang.
− Ha valóban így gondolja, akkor miért nem adjuk fel rögtön?
Ramanov volt az, ideges arccal közeledett a folyosó vége felől. Nem volt
egyedül, Van Staaten és Ben édesapja is vele tartott − sőt a fiú legnagyobb
meglepetésére édesanyja is, aki kővé dermedt arccal lépkedett a doktornő és
férje között.
− Van Staaten doktor már elmondta a teóriáját. Szerintem nagyon is
meggyőzőnek hangzik. Miért nem próbál meg egy kis optimizmust árasztani
magából, kedves barátom? − Valahogy csak sikerült neki iszonyúan lenézőn
kiejteni azt a bizonyos kedves barátom kifejezést.
− Mert nem ezért fizetnek − válaszolta Tooth lazán.
A zsilipajtóra óriási ütést mértek. Nem Ben volt az egyetlen, aki ijedten
szívta be fogai között a levegőt. Az ajtó feletti lámpa már nem villogott, de a
mellette lévő szürke műanyag falon megjelent egy tenyérnyi szélességű, a
földtől a plafonig húzódó cakkos repedés.
− Rendben − morogta Tooth. − Mindenki, akinél van fegyver, álljon erre az
oldalra! És maradjatok távol a lövés irányától!
A férfiak alig fele reagált azonnal, a többi csak azután, hogy Vatec
lefordította szavait először angolra, majd egy másik, jóval komorabb
nyelvre, ketten vagy hárman még el is szaladtak.
Tooth egy gyakorlott mozdulattal leeresztette válláról a géppisztolyát, majd
odadobva Van Staatennek ugyanazzal a mozdulattal felpattant a rozoga
irodai székre, amely olyan hangot hallatott, mintha a következő pillanatban
darabokra törne. Utána Ramanovra, a fiúra és a szüleire bökött.
− Ti pedig tűnjetek el innen, vagy legalábbis ne álljatok az útba! Ha
áttörnek, akkor nektek kell gondoskodnotok a menekülésről!
Igen, Ben pontosan ezt szerette volna hallani.
Tooth hátradőlt a székében, majd egyetlen mozdulattal felkapcsolt egy fél
tucat kapcsolót a parabolaantenna hátulján. A gépezet egy mély
brummogással életre kelt, amely két-három másodperc erejéig egyre
hangosabb és kellemetlenebb lett, majd hirtelen elhallgatott. Egy hatalmas
remegés rázta meg az ajtót, és Ben valami irritálót, kellemetlent érzett,
melyet valószínűleg az alapállásban lévő fegyver infrasugara okozott.
− És most? − kérdezte Ramanov.
− Most várunk − felelte Tooth. És így is tettek.
Egy perc.
Kettő.
Majd három.
Mindegyik egy egész örökkévalóságnak tűnt.
A legrosszabbak az ajtónak csapódó monoton ütések voltak. Ha Ben arra
gondolt, mennyi idejébe került a sárkányembernek betörnie a külső, jóval
masszívabb zsilipajtót, akkor hozzá képest elég jól bírta a belső ajtó − de egy
idő után mégis feladta a harcot, ami ráadásul kegyetlenül váratlanul történt:
az ajtó beleremegett az utolsó, irdatlan ütésbe, majd két különböző nagyságú
részre törve fülsiketítő zajjal berobbant a folyosóra. Az egész állomás
megrendült, amikor darabjai a földre zuhantak.
Ezzel azonban senki sem foglalkozott, ugyanis a nyílásban megjelent egy
kész rémálom.
Hatalmas volt, szárnyakkal, karmokkal és egy éles csőrrel felfegyverkezve.
Sárga és kidülledő, pupilla nélküli szemmel rájuk bámuló éjszakai kísértet,
mely rikoltozva és csápjait ide-oda lóbálva tört feléjük.
Tooth hangágyújával tüzelve darabokra lőtte a szörnyeteget.
Ez volt a legborzasztóbb, amit Ben valaha is látott. A hangágyú mély,
csontig hatoló dörmögést adott ki magából, mire az egész sárkányember
felrobbant.
Ben pontosan erre számított. Azaz pontosabban szólva több tucat szanaszét
repkedő jégszilánkra és -foszlányra, de ehelyett hús- és csontdarabok,
valamint vér és szétszaggatott bőr zúdult a falra, a padlóra és a plafonra, sőt
még talán Ramanov néhány emberére is. Ketten vagy hárman közülük
undorodva hátrahőköltek, az egyik férfi pedig térdre rogyva könnyített
magán. Valaki leadott egyetlenegy ártalmatlan, csupán a plafonba fúródó
lövést.
Egyedül Toothnak sikerült közülük megőriznie hidegvérét.
A hangágyú láthatatlan és egyben hangtalan infrasugarát két-három
másodpercig még a sárkányember hűlt helyére irányította. Aztán lassan
körbeforgatta a fegyvert. A sugár továbbra is láthatatlan maradt, hatása
azonban annál pusztítóbb volt. A vérrel bemocskolt szürke műanyag úgy
rogyott össze, mintha egy irdatlan kalapácsütés érte volna, majd
szilánkesőként a földre hullott. Egy másodperc töredékéig egy csillogó fehér
alak jelent meg a helyéről szinte kitépett ajtóban, majd hirtelen
bugyborékoló fehér felhővé alakult, amint Tooth a zsilipkamra felé
irányította fegyverét. Vad csörömpölés hallatszott, mire a zsilipkamra
szabályosan egy halálos szilánkesőt köpködő kráterré változott. A hangágyú
sugara mindent darabokra tépett. Egyetlen szörnyű jégharcosnak sem
sikerült elhagynia a zsilipkamrát. Ha Tooth egyetlenegy percig is tovább
vetette volna be fegyverét, a harcnak már akkor vége lett volna, mielőtt még
elkezdődött volna.
De természetesen nem így lett.
A támadás olyan váratlanul véget ért, amilyen váratlanul elkezdődött. A
zsilipben még feltűnt egy utolsó alak, amely rögtön darabokra is hullott,
majd a sugár addig bombázta a zsilipkamra belső falát, míg Tooth le nem
vette ujját a ravaszról. Néma csend uralkodott. Kizárólag a vihar bömbölése
szűrődött be az immár lerombolt acélajtó helyén.
Ben óvatosan elsétálva a hangágyú mellett kikukucskált a szabadba. Először
alig látott valamit. A hatalmas sátortető alatt majdnem koromsötét volt, a
feltartóztathatatlanul arcába csapódó jeges szél pedig azonnal könnyeket
csalt a szemébe. Olyan hideg volt, hogy szinte érezte, ahogy az arcára
fagynak.
Szeme ennek ellenére szokatlanul hamar hozzászokott a rossz
fényviszonyokhoz − elmosódott körvonalakat és alakokat vélt felismerni, sőt
talán mozgást is, de nem volt benne biztos, hogy nem fantáziája járatta-e
vele a bolondját. Valami nagy és csillogó bukkant fel a korlátolt
látómezejében, majd hirtelen el is tűnt. Mintha színeket látott volna
felvillanni maga elótt, de nem mert volna mérget venni rá.
− Légy óvatos! − figyelmeztette Tooth mögötte. Felesleges volt ez a
figyelmeztetés.
− Gyere vissza, Ben! − kiabálta az apja. Ez még feleslegesebb volt.
Ben erre sem reagált, és inkább tovább lépkedett vadul dübörgő szívével,
miközben kézfejével igyekezett kitörölni a szemébe gyűlt könnyeket.
Odakint... mozgott valami, de nem tudta, mi. Talán a jégharcosok, talán
valami más, valami sokkal nagyobb. A jégen újra átsöpört egy pasztellszínű
fény, majd mielőtt felismerhette volna, újra kialudt, de valami... közeledett.
Érezte.
− Látsz valamit? − kérdezte Tooth idegesen.
Ben megrázta a fejét. Annyira erőltette szemét, hogy már fájt, de a kép
valamiért mégsem akart élesebbnek tűnni.
És akkor...
A két jégharcos olyan hirtelen jelent meg a zsilipben, mintha a semmiből
bukkantak volna elő. Ben ijedtében felkiáltott, és hátrahőkölt, majd a
mögötte lévő Tooth hatalmasat ordítva lenyomta a ravaszt.
Ben ezúttal elég közel volt a láthatatlan sugárhoz, hogy érezze is azt. Egy
elképzelhetetlenül nagy, tompa ütés futott át jobb karján, vállán és jobb
lábán, mire a testében lévő összes ideg lángolni kezdett. A fájdalom olyan
hatalmas volt, hogy képtelen volt ordítani, és oldalra fordulva összeesett. A
két támadó azonnal megrohamozta, amitől akaratlanul is a hangágyú
lövésirányába kerültek. Mögöttük újabb és újabb dülöngélő alak tűnt fel, de
Ben esés közben figyelmes lett valami még rettenetesebbre: az alakok közül
csak az egyik volt jégből. A másik egy üres tekintetű, szétszaggatott ruhájú
férfi volt, akit a szörnyeteg karjánál fogva lökdösött maga előtt.
− Nem! − kiáltott fel kétségbeesetten. − Tooth! Ne!
Kezdett rosszul lenni, majd egy másodpercre úgy elsötétült előtte minden,
hogy azt sem tudta, a zsoldos reagált-e szavaira vagy sem. Egy éles,
szilánkszerű hang hatolt be a fülébe, majd újabb kétségbeesett sikoltások
hallatszottak, amit újabb és újabb lövések követtek.
Amikor a rosszullét és a fájdalom kezdett alábbhagyni, újra ki merte nyitni a
szemét. A szürke folyosó addigra már kész tébolydává alakult. A
jégharcosoknak már nyomuk sem volt, de a tehetetlen matróz kinyújtott
karral feküdt szétterülve a földön. Még életben volt, de egész testében
reszketett, miközben szájából, orrából és füléből is dőlt a vér. Ramanov
kisegítő csapatának legalább a fele azonnal eldobva a fegyverét fejvesztve
rohant, amerre látott. Az ott maradtak közül ketten vagy hárman feltartott
fegyverrel álltak, de egyikük sem tüzelt, amit Ben nagyon is jól megértett
− a zsilipkamrát hirtelen megtöltő alakok többsége nem jégharcos volt. A
többiek mind emberek voltak, akiket a szörnyű lények élő pajzsként
használtak: a Princess legénysége és utasai, férfiak és nők egyaránt.
Legtöbbjük szánalmas látványt nyújtva alig volt képes megállni a lábán. Sőt
saját erejük helyett már-már a jégharcosok lökdösték és tolták őket maguk
előtt. Az első három vagy négy jégteremtmény elhagyva a zsilipkamrát
elengedte élő pajzsát, majd azonnal az ellenségre vetették magukat.
Ben kissé túl későn jött rá, hogy ő is az ellenségük közé tartozott.
Még mindig tehetetlenül hevert a földön. Jobb karja és lába annyira fájt,
hogy már képtelen volt visszatartani halk nyöszörgését, ráadásul minden
egyes szívverése újabb kínzó hullámként söpört végig testén. Vér ízét érezte,
feje pedig annyira sajgott, mintha bármelyik pillanatban felrobbant volna.
Minden összemosódott a szeme előtt, a folyosó pedig mintha szürke
ködfelhővel telt volna meg.
Ennek ellenére felismerte a zsilipajtóban egyszer csak feltűnő és azonnal
rátámadó óriási jégharcost. Kicsit hasonlított ahhoz a matrózhoz, akit még
Harry ütött le a múltkor a kabinja előtt, de annál százszor veszélyesebbnek
és gonoszabbnak látszott. Erős mancsai mohón kapkodtak utána, hogy
megöljék vagy talán − még rosszabb − ugyanolyan szörnyeteggé
változtassák, mint ő. Ben összegörbült a félelemtől, majd a kétségbeeséstől
vezérelt erejével megpróbált feltápászkodni vagy legalább oldalra vetődni,
de teste immár nem engedelmeskedett neki.
Eldördült egyetlenegy lövés, és a jégharcos szilánkokra esett.
A mögötte érkező társa sem járt jobban, majd valahol mögötte Tooth újra
működésbe hozta hangágyúját.
Ben ijedten felkiáltott. A zsoldos elvesztette az eszét! Fegyverének
ultramélyre hatoló sugarai nemcsak a támadókat, hanem az élő pajzsként
használt ártatlan embereket is megölik!
Csakhogy Tooth taktikát váltott. A sugár behatolt a fal még épen maradt
részébe, majd végleg finom szürke porrá változtatta. Tovább vándorolva
behorpasztotta az ajtófélfa acélrészét, leterítve ezzel az egyik támadót, egy
másik jégharcost sajnos csak súrolt, de ez a futó érintés is elég volt ahhoz,
hogy lerobbantsa a lény bal karját és vállát, amitől hátrahőkölve felborított
két másik arra botorkáló támadót.
Ezután kialudt a sugár.
A két pajzsként használt férfi még bukdácsolt egyet-kettőt, majd tehetetlenül
előreborult. Az egyik ősz hajú, fehér köpenyes alak gyorsan előugrott, és
egyik kezével megragadva az elesett férfi gallérját gyorsan kirángatta a lövés
elől, másikkal pedig a zsilipkamrába lőve kiiktatott még egy támadót. Dr.
Vatec volt az. Mögötte további két-három ember fegyvere emelkedett végre
a magasba, és kezdett tüzelni. Tooth is levette ujját a hangágyú ravaszáról,
és a pisztolyával kezdett lövöldözni, egy kézzel, ráadásul célzás nélkül,
ehhez képest azonban megdöbbentő pontossággal teljesített. Minden egyes
lövése a földre terített egy támadót anélkül, hogy egyetlen élő pajzsot is
megsértett volna. Egy pillanatra már tényleg úgy tűnt, mintha mégis lenne
esélyük a csata megnyerésére.
De csak egy pillanatra.
Ben érezte, ahogy az élet szép lassan (de egyelőre még több fájdalomtól
kísérve) kezd visszatérni végtagjaiba, ezért nyögdécselve és fogait
összeszorítva feltápászkodott a kezére és a térdére, hogy valahogy elkússzon
a zsilip közeléből. Talán nem sikerült volna neki, ha nem markolja meg
valaki és húzza magával. Csak miután Tooth rögtönzött tüzelőhelye mögé
értek ismerte fel, hogy édesanyja volt az a valaki.
− Maradj fekve! − förmedt rá, amikor összeszorított fogakkal megint csak
megpróbált felegyenesedni. Bár bizonyára tudta, mekkora fájdalmat okoz
neki, mégis durván a hátára fordította, mellétérdelt, majd felhúzta a
szemhéját, hogy alaposan megvizsgálhassa a pupilláját. Egyre több és
hevesebb lövés dördült el, sőt két-három másodpercre újra hallani lehetett a
hangágyú hangos dörmögését, amit jeges csörömpölés, sikoltások és a
zsoldos gátlástalan szitkozódása kísért.
− Hogy érzed magad? − kérdezte édesanyja. − Fáj valamid? Rosszul vagy?
− Igen − nyögte ki Ben keservesen. Feje még mindig olyan volt, mintha
bármelyik percben felrobbanhatott volna, a rosszullét pedig szinte a velejéig
hatolt. Bennek minden erejét össze kellett szednie ahhoz, hogy ne hányja el
magát. Érezte, amint a meleg vér kicsordult orrából és jobb füléből, anyja
aggodalmas tekintetéből pedig pontosan kiolvashatta a diagnózist.
− Ez az átkozott őrült! Ezért még megfizet, esküszöm!
Ben amennyire csak tudta, leküzdötte fájdalmát és rosszullétét, majd
könyökére támaszkodva a zsilip felé pillantott. A látvány alapján biztos volt
benne, hogy nem lesz már alkalmuk felelősségre vonni Toothot.
Vatecnek és Van Staaten doktornak időközben sikerült nem csak számos
túszt kivonni a lövésirányból, de egyféle ellenállást is létrehozni. A tudósnő
mellett lévő négy-öt férfi jócskán hátrébb húzódott, de fegyverüket
megdöbbentő hatékonysággal használták. A jégharcosok immár majdnem
olyan gyorsan hullottak, mint amilyen gyorsan berontottak a betört
zsilipajtón... de csak majdnem. Az ellenség már nem rángatott magával több
embert, de továbbra sem ismertek félelmet vagy habozást, ráadásul számuk
mintha kimeríthetetlen lett volna. Egyre több bizarr teremtmény
szállingózott befelé. A legtöbben Van Staatenre vagy társára törtek, de jó
páran Toothot is megrohamozták.
A zsoldos rövid, a zsilipkamra szélére célzott lövéseket adott le, melyek
egyenként két-három jégharcost is darabokra törtek. Olyan volt, mintha egy
hóvihart igyekezett volna puszta kezével feltartóztatni. Minden elpusztult
szörnyeteg helyett legalább két új bukkant fel, és már csak idő kérdése volt,
hogy az egyik rávesse magát.
Méghozzá igen rövid időé.
Tooth felváltva tüzelt hangágyújával és pisztolyával, és most már az ajtó
másik oldalán is egyre több lövés dördült el, de Ben ugyanakkor a
sikoltásokat is jól hallotta. Megpróbálta megnézni, mi zajlik ott, de a fehér
káoszon kívül szinte semmit sem látott. Az egyik lény hirtelen egy óriási
ugrással felpattant a palettára, és Tooth felé nyújtotta rémisztő és mohó
karmait. A zsoldos közvetlen közelről mellen lőtte. Pontosabban mondva
megpróbálta, de a fegyvere csak egy fémes kattanást adott ki magából, amit
még Ben is hallott a pokoli ricsaj mellett. A pisztoly tára üres volt.
Tooth egyetlen ütéssel összetörte a lény fejét pisztolyával, mire az
hangtalanul hátradőlt, és darabokra robbant a padlón. Tooth egy másodperc
alatt tárt cserélt fegyverében, majd ugyanabban a pillanatban könyökével
rávágott a hangágyú indítógombjára, mire a parabolaantennán felfelé
igyekvő teremtmény már csak fejből, vállból, karokból és jégporszerű
felhőből állt. A láthatatlan és halálos sugár tovább tombolva kaszaként
suhant át a jégharcosok között, némi pihenőt adva a védelmezőknek, kivéve
Vatecet, aki leejtve fegyverét térdre rogyott, majd mindkét kezével
igyekezett visszatartani a szájából, orrából és füléből kicsorduló vért.
És ezzel végleg véget ért.
Van Staaten kilőtt még egy utolsó lövést géppisztolyából, majd egy éles
kiáltás kíséretében összeesett, amikor egyszerre három jégharcos is rávetette
magát. Toothnak már nem is nyílt alkalma arra, hogy használja pisztolyát,
mert az előtte álló fejből, vállból és karokból álló alak villámgyorsan
kirántotta kezéből a fegyvert. Szinte ugyanabban a percben egy másik fehér
szörnyeteg is olyan hévvel ráugrott, hogy a zsoldos az irodai székkel együtt
hátrapördülve lezuhant a magaslatról.
Ben egy vakító fehér villanást látott feltűnni édesanyja mögött, majd
megpróbált felkiáltani, de már késő volt. Egy hatalmas háromujjú mancs
megmarkolta anyja vállát és a magasba emelte, egy másik, talán még
nagyobb mancs mohón kapkodott a fiú arca felé, de Bennek még sikerült
időben elrántania a fejét, mire a lény szilánkokra tört a földön.
Színtiszta halálfélelem − nem, az előtte álló halál teljes bizonyossága − lepte
el. Ben kétségbeesetten felhúzta a térdét, és tiszta erőből rúgott egyet. Ereje
sajnos nem volt elég ahhoz, hogy felrúgja a jégharcost, de az mindenesetre
két-három lépést hátrabotorkált, ami elég is volt ahhoz, hogy a fiú kezére
tápászkodva arrébb másszon. A jégharcos hirtelen elvesztette az iránta való
érdeklődését, és úgy döntött, nem követi. Bentől nem messze hevert Tooth
pisztolya, de a fiú meg sem próbálta elérni. Minek? Már vége volt. És ezúttal
visszavonhatatlanul.
Tompa robbanás rázta meg a folyosót. Egy narancsszínű, különösen hosszan
tartó villám suhant el fölötte, majd lassan és habozva kialudt, a helyiséget
átható, kémiai szag járta át. Ben nagy nehezen hanyatt vágta magát,
miközben kezét a szeme elé tartva fürkészte a vakító fehéren izzó
kemencévé vált zsilipkamrát, melyből lángok és félig szétolvadt fehér
alakok menekültek kifelé.
Ben érzékei kezdték lassan megadni magukat. Az utolsó, amit látott Tahia
volt, aki lángszóróját jobbra-balra rángatva tört elő a zsilipkamrából.
18

Az égbolt nem fekete, hanem szürke volt, ráadásul olyan szürke, amilyent
még életében nem látott: egy poros és nyers szín, amelynek már puszta
látványa is megnehezítette a légzését, és olyan dolgokra emlékeztette,
amelyeket jobb lett volna elfelejteni. Nyálkás és mulandó körvonalakat,
valamint rémületet keltő formákat festett az égre, melyek azonnal szétváltak,
mielőtt még véletlenül is alakot öltöttek volna. Dolgok, amelyeknek már
puszta látványa is ölni tudott. A szürke hullámokból és felhőkből valami
egyenesen a lelkébe szivárgott, és megpróbálta megmérgezni, egy alig
hallható, dühös suttogás egy, még a világnál is öregebb nyelven, talán még
a csillagoknál is öregebb volt.
Ben nagy nehezen eltaszította magát a mélyen csüngő, szürke égbolttól, mire
a gondolataiban lévő tudás egyszerre kialudt. Csakhogy a lefelé táruló
látvány sem volt sokkal kellemesebb.
Az egyik fekete szikla szélén ácsorgott, ami több száz méter mélyre zuhant
bele a szintén fekete színű óceánba, amely úgy festett, mintha ugyanabból a
fekete kőből faragták volna. A víz ahelyett, hogy visszaverte volna, inkább
elnyelte a láthatatlan nap fényét, a koszos és szürke mozdulatlanul heverő
habkoronák pedig maró savként tündököltek felszínén. Az éjszaka
óceánjában mégis mozgott valami: nagyon messze, inkább közelebb a
horizonthoz, mint a parthoz, egy hatalmas árny lebegett a tenger felszíne
alatt. Egy óriás, lustán verdeső csápokkal és kidülledő szemekkel, amely
elég nagy volt ahhoz, hogy egyszerre elnyeljen egy egész hajót. Öreg volt.
Nagyon öreg. És gonosz.
− Már majdnem ott van − mondta Sasha. Csak fél lépésre állt tőle, kissé
közelebb a hívogató szakadékhoz, de nem nézett rá beszéd közben. Az égő kő
és rothadó víz szagát hordozó szél bohókásan játszadozott hajával és
kabátjával.
Képtelen volt megszólalni.
Miért csak itt, ebben a hamis, számára elérhetetlen, és csupán az álmaiban
létező világban találkozhat vele így?
− De már nem sokáig − folytatta, miután nem kapott választ. − Még két
vagy három nap, és itt lesz. Akkor pedig vége mindennek.
Szavaitól jéghideg borzongás futott végig Ben hátán, valószínűleg azért,
mert pontosan tudta mit jelentenek, bár továbbra is kitartóan megtagadta
magától e tudást. Mégis megkérdezte.
− Ki lesz itt?
− Nyarlathotep. − Sasha a vízben lévő hatalmas árnyra bökött. − A
pusztító.
Vajon tévedett, vagy tényleg közelebb jött a néma óriás? Talán csak ennek a
valótlanságnak volt köszönhető, mely saját logikátlan szabályait követve
világosabban tüntette fel a kolosszust: egy polipra emlékeztető óriás, amely
akkora volt, mint a Princess. Célja a pusztítás − egy ősrégi, szörnyűséges
valami. Ben már a puszta gondolatától is rosszul lett.
Ennek ellenére kényszerítette magát arra, hogy tovább mustrálja a sötét
árnyat. Most már tudta, hogy mégsem ment közelebb. Azért látta
világosabban, mert valahogy valóságosabb lett. „Nyarlathotep", ismételte,
habár megközelítőleg sem tudta olyan könnyedén kimondani, mint mondjuk
Sasha. Összes akaraterejére szüksége volt ahhoz, hogy folytatni tudja.
− Ez itt... az ő világa? − bökte ki nagy nehezen. − Olyan, amilyen egykor
volt?
Sasha nem válaszolt rögtön, hanem visszalépett egy fél lépést a szakadéktól,
majd hozzá fordult. Egy szomorkás mosoly suhant át porcelánszerű arcán,
majd hamar elillant róla.
− Az ő világuk? − megrázta a fejét. − Igen. De nem olyan, amilyen volt.
Olyan, mint amilyen lesz, ha majd újra uralomra lépnek. Nemsokára.
Egy pillanatba beletelt, mire Ben felfogta, mit akar mondani.
Borzongva körbenézett. A mögöttük elterülő szikla végtelen volt, majd
egybeolvadt a horizonttal. Már-már összetéveszthető volt a másik oldalon
lévő fénynyelő óceánnal, azzal a parányi különbséggel, hogy ez a síkság
valóban koromfekete, összetört kövek halott pusztájából állt. Ha egyáltalán
létezett itt valahol élet, akkor csak nagyon régen.
− Úgy érted, ezt..., ezt csinálják a mi világunkból is? − motyogta a fiú.
− Már elkezdték. Már nagyon régen. De egyre rosszabb lesz. Ben tekintete
egyre kétségbeesettebben söpört végig a mögötte elnyúló, kővé vált
rémálmon. Keresett valamit, amely félbeszakította a szörnyű monotóniát,
egy életjelet.
De nem volt ott semmi.
Ha valóban itt lett volna, és nem csak álmában, akkor még levegőt sem
kapott volna.
− Miért? − suttogta inkább magához, mint Sashához. − Miért csinálják ezt
velünk?
− Azért, mert ez az ő világuk. Vissza akarják kapni − halványan
mosolygott. − Te talán másképp cselekednél a helyükben?
Bent először alaposan megdöbbentette a kérdés. Vajon miért védte Sasha
ezeket a szörnyetegeket, pont ő, aki sokkal többet tudott a lények
szándékairól és terveiről, mint bárki más − és főleg azok után, amit tettek
vele?!
Döbbenete nem tartott olyan sokáig, hogy szavakba foglalhatta volna.
Sashának természetesen igaza volt, és természetesen nem védte őket, csak
meg akarta értetni vele. Ezeket az ősrégi teremtményeket nem lehetett csak
azért elítélni, mert nem ismertek együttérzést vagy könyörületet. Ezek az
érzések nem tartoztak gondolatmenetükhöz, ahogy más emberi érzések sem.
Közötte és a néma kolosszus között nemcsak kétezermillió év, valamint egy
egész világ pusztulása és újjászületése állt, hanem jóval több, végtelenül
több, egy akadály, melyet az univerzum egyetlen hatalma, még az Isten sem
képes legyőzni. És amennyire képtelenség volt ezzel a teremtménnyel
beszélni vagy okokat keresni, ugyanolyan képtelenség volt vele alkudozni,
vagy akár könyörületet remélni tőle. Sasha nem az Öregek megértéséért
könyörgött, hanem az ő megértéséért.
− Nem − mondta. − Nem tudnak másképp. Ugyanazt akarják, mint mi: élni.
De ezen a világon nincs hely egyszerre számukra és számunkra is.
Ben ismét borzongva nézett körbe. Mélyen legbelül határozottan érezte,
hogy Sashának igaza van, és hogy ez a Föld egy távoli jövőé, nem pedig egy
távoli múlté. Nem létezett élet. A fekete tengeren és a végtelen síkságon kívül
immár nem létezett semmi. Már abban sem volt biztos, hogy a szürke felhők
mögött még van nap.
− Hogyan? − kérdezte fáradtan.
Sasha nem válaszolt rögtön, hanem megfordult, és meredten mustrálta az
óceánt.
− Nem tudom. Ez csak olyan, mint amilyen lehetne. Amilyen akkor lesz, ha
nem sikerül feltartóztatnunk őket.
− Úgy érted, megsemmisítenek minket?
− Ha megengedjük, hogy felébredjenek − bólintott. − Egyszerűen
elsöpörnek minket, Ben. Olyan egyszerűen, ahogy egy gyerek tapos össze
egy hangyát. Talán még arra is rákényszerítenek minket, hogy saját magunk
tegyük meg. De mindenképp meg fog történni, ha felébrednek.
Annyi mindent válaszolhatott és kérdezhetett volna... mégis hallgatott. Sasha
már elmondott mindent, amit szavakba lehetett önteni. Ehelyett kinyújtotta a
karját, majd magához húzva karjába zárta. A lány kissé megrémült
ölelésétől, de ahelyett, hogy ellökte volna magát, ő is szorosan átkarolta a
fiút. Melegsége bizsergő, elektromos folyóként lepte el Bent. Beszívta
hajának édes illatát.
− Gyere velem − suttogta a fiú.
− Nem lehet. − Nagyon finoman kihúzta magát öleléséből, de csak annyira
ment hátrébb, hogy épp a szemébe nézhessen. Szeme könnybe lábadt, a
benne látható fájdalom pedig jóval nagyobb volt annál, amit Ben valaha is
látott benne. A látványtól összeszorult a torka.
− Miért nem?
Újra a karjába akarta zárni, de ezúttal a lány azonnal és olyan messzire
ment tőle, hogy már veszélyesen közel volt a szakadékhoz.
Ben meg sem mert moccanni.
Sasha egy ideig csak állt és nézte, majd a tenger felé fordult.
Az idő csak telt. Sasha hirtelen felemelte a kezét, és a vízben lévő óriás felé
mutatott.
− Hozzá tartozom. Amíg él, nem hagyhatom el a világát.
− Akkor én is itt maradok. − Első pillanatra ez igencsak reális lehetőségnek
tűnt számára, talán csak azért, mert ez volt az egyetlen lehetőség, hogy vele
maradjon.
− Azt nem lehet. Már így is túl sokat voltál itt. Menned kell! − Habár
továbbra is a tengerre és a ráérősen közeledő óriásra tekintett, miközben
Ben nem láthatta az arcát, pontosan tudta, hogy könnyek szaladnak végig
rajta. A torkában lévő keserű gombóc még nagyobb lett, amelyre a lány
szavai sem jelentettek vigaszt.
− Akkor miért hívtál ide?
− Talán, mert... − Elcsuklott a hangja, ezért újra nekivágott. − Talán, mert
ez az utolsó alkalom, hogy láthatjuk egymást − kezével végigtörölte az
arcát, Ben pedig jól tudta, hogy épp könnyeit törölgeti. − És szükségem van
a segítségedre.
− Miben?
Megint csak másodpercek teltek el, mielőtt hátrafordult, és a mögötte lévő
síkságra mutatott. Ben követve a mozdulatot látta, hogy immár nem voltak
egyedül. Ezek szerint volt még egy élet a rémálomvilágban: egy megviselt
fehér öltönyben lévő magányos alak, aki félúton állt közöttük és a horizont
között. Vontatott lépései ellenére gyorsan közeledett, de Ben, arcát nem
látva is pontosan tudta, hogy Schulz az.
− Az apád?
− Vidd magaddal. Túl sokáig tart, míg saját erőből találja meg az utat.
Megtennéd nekem?
− De..., de miért én? Mi olyan különös bennem? − Majd eszébe jutott
valami, és máris megválaszolta a saját kérdését. − Ha képes vagyok rá,
akkor téged is magammal vihetnélek, nem? Csak meg kell engedd nekem.
− Nem − válaszolta Sasha szomorúan. − Arra nem vagy képes. És én sem.
− Egy lágy gesztussal Benbe fojtotta a szót. − Sietned kell, Ben.
Nyarlathotep meg fog ölni vagy valami rosszabbat művel, ha itt talál. Vidd
vissza magaddal. Talán segíthet is nektek. Én már sajnos nem tudok.
Ben ellenkezni akart, de Sasha megakadályozta benne. Mégpedig úgy, hogy
lábujjhegyre állva szájon csókolta, csak röviden, már-már futólag, ráadásul
nem volt benne semmi követelő, semmi ígéret, csupán melegség és
szomorúság. Ben érezte, hogy ez bizony búcsúcsók volt.
− Kérlek... − suttogta. Szemét elöntötte a meleg és borzalmasan csípett.
− Mennetek kell. Gyorsan! Tudja, hogy itt vagy!
A fiú már nem mert a tenger felé fordulni, de érezte, hogy a lánynak igaza
van. Az óriás közelebb jött, és Benhez hasonlóan ő is érezte jelenlétét.
Közeledett, gyorsan, feltartóztathatatlanul és végtelenül dühösen. Gyorsan
Schulzhoz fordult, és felé nyújtotta a karját.

19

Ezúttal pont fordítva volt. Ben ébredéskor tökéletesen emlékezett álmára,

mégis ő feküdt hanyatt, és igyekezett visszajönni arra a helyre, amit a
többiek valóságnak tartottak. A mellette őrködő Sasha szorosan fogta a
kezét. Érdekes, talán a közeledő szörnyetegtől való félelem vagy esetleg az
iránta lángoló szerelem miatt döntött úgy, hogy mégiscsak visszatér? Ben
akkora lendülettel ült fel, hogy az alatta heverő keskeny kempingágy
vészesen nyikorogva ingadozni kezdett.
Sasha az ágy melletti széken ücsörögve fogta a kezét, és mosolyogva nézett
rá.
Csakhogy szeme üres volt. Amikor Ben lelendítve lábát felegyenesedett az
ágyon, a lány szeme továbbra is fejének hűlt helyét fürkészve mosolygott
kitartóan a párnára. A fiúban szétáradó csalódottság szinte testi fájdalmat
öltött.
Ennek ellenére még másodperceken át kutatta szemét, hátha felfedez benne
valamit, amit még odaát, a másik világban látott.
De nem volt benne semmi.
− Sasha? − motyogta.
− Nem fog válaszolni. Azt hittem, tudod.
Ben ijedten körbenézett, és csak ekkor vette észre, hogy nincsenek egyedül.
Apja vállát megvonva és kínosan mosolyogva folytatta.
− Sajnálom. Azt hittem, örülsz, ha itt találod. Az én hibám. Bocsánat.
Ben már éppen tiltakozni akart az ellen, hogy apja szinte tárgyként beszél
Sasháról, de szemébe nézve látta, hogy komolyan gondolja.
− Semmi gond − morogta.
− Teljesen rendben van, ne aggódj − válaszolta apja, mintha csak védekezni
akart volna. − Sőt én inkább azt hiszem... − egy másodpercig
kétségbeesetten kereste a szavakat, majd megvonva a vállát így szólt. − ...
hogy kicsit éberebb lett. De az is lehet, hogy tévedek. − Hallhatóan
fellélegzett. − Jól vagy?
Nem éppen, de Ben mégis bólintott, sőt meglehetősen hevesen, mert két
halántéka között akkora fájdalom suhant keresztül, hogy kénytelen volt
összeszorítani fogait, nehogy felordítson. Vér íze terjengett a szájában,
ugyanakkor rögtön tudta, hogy nem új dologról van szó, már jó ideje ott volt
benne, csak ő nem érezte.
− Igen, ezt rögtön gondoltam − szólt az édesapja. − Fülzúgás? Szédülsz?
Nem remeg a kezed?
− Azt hittem, te vagy az agyturkász.
− Igen, és könnyen lehet, hogy agykárosodást kaptál tőle. Ezt most
komolyan mondom. Tudod te egyáltalán, milyen károkat okozhatnak az
emberi testben a hanghullámok? És főleg az agyban?
− Attól félek jobban, mint te − nyögte Ben. Fejfájása újabb rekordot döntött,
majd ugyanolyan hamar el is tűnt, ahogy jött. A szájában lévő undorító íz és
a gyomrában uralkodó émelygés azonban megmaradt.
− Van Staaten doktor majd később még alaposabban megvizsgál, de addig is
jobb ha fekve maradsz, és lehetőleg keveset mocorogsz. Hacsak nem
élvezed annyira a fejfájást, hogy szeretnéd még néhány napig megőrizni.
Ben kissé túlzásnak tartotta apja hangsúlyát, ami persze nem változtatott
azon, hogy teljesen igaza volt. Elvégre kész csoda volt, hogy még élt − már
ha bízhatott az emlékeiben. Pillanatnyilag más dolga is van − gondolta
magában, miközben apja tanácsát megfogadva leült.
− Meddig nem voltam köztetek?
− Nem sokáig. Úgy fél óráig.
− Ezek szerint nyertünk.
− Azt azért nem mondanám − felelte az édesapja. − De egy döntetlenben
kiegyezhetünk.
− Ennyire húzós?
− Harry és a többiek nélkül valószínűleg már nem csevegnénk itt. − Robert
közelebb lépett egy alkalmas ülőhelyet keresve fia ágya mellett, majd
keresztbe tett karral újra elfoglalta az ajtó melletti helyét. − Ha néhány
másodperccel később érkeztek volna, simán legyőznek minket. De sajnos
így is elég szörnyű volt.
− Honnan a túróból bukkantak fel ilyen hirtelen?
Apja hosszan hallgatott, mintha komolyan el kellett volna gondolkodnia a
kérdésen − pedig biztosan nem kellett.
− Átküzdötték magukat a barlang másik végébe, és a jégen visszajöttek.
Legalábbis ők ezt állítják.
− Állítják?
Robert ismét megvonta a vállát.
− Legalább két kilométer. Mínusz negyven-ötven foknál, és ebben a
viharban − ráadásul megfelelő ruhájuk sem volt.
− Nem hiszel nekik?
− Ez a Harry elég kemény fickó. Én biztos nem élnék túl még öt percet sem
odakint, de ez bizonyára nem jelent semmit.
− Bizonyára − válaszolta Ben. Édesapja nem szólt semmit, de tekintete
elárulta, hogy egy egészen más választ várt. − És itt mi a helyzet? − kérdezte
Ben valószínűleg csak azért, hogy témát váltson.
− Ahogy mondtam..., megmentettek minket − felelte apja, de igyekezett
elkerülni tekintetét. − De így is elég szörnyű. Két halott és fél tucat sebesült
van. Igazad van: Van Staaten doktor borzasztóan elfoglalt.
− Tőlem nyugodtan hívhatod Heidinek.
Édesapja nem reagált a megjegyzésre, de láthatóan sértette, sőt Ben is rögtön
megbánta amit mondott.
− A magukkal hozott két utas nem élte túl, ketten-hárman pedig elég komoly
sérülést szenvedtek. De ez most nem számít. A lényeg az, hogy te jól vagy.
− És anya?
Apja elkapta a fejét.
− Mi van vele? Talán...?
− Nem tudom − vágott a szavába Robert. − Eltűnt. Ramanov emberei már az
egész állomáson keresik, de még nem találták meg.
− Biztos... megtalálják majd − mondta a fiú idegesen vigyorogva. − Elvégre
nem olyan nagy ez az állomás.
Édesapja erre sem reagált, de pont hallgatása éreztette Bennel, hogy épp ez a
probléma. Még ha az utóbbi napokban másképp is látta a dolgokat, az
állomás mégiscsak parányi volt. Itt aztán nem lenne nagy mesterség
megtalálni egy embert − még ha elrejtőzött is.
− De hát nem tűnhetett csak úgy el − motyogta Ben. Apja arca meg sem
rezdült.
− Attól félsz, hogy magukkal vitték, igaz? − Ebben a pillanatban nem volt
nehéz kitalálni édesapja gondolatát − szinte hajszálpontosan megegyeztek az
övével. − Miért tették volna?
Édesapja kitartóan hallgatott tovább. Ráadásul Ben már tudta, miért.
− Talán..., talán Schulz tud valamit − kiáltott fel hirtelen. − Úgy éreztem,
mintha mondani akarna valamit! − Sőt meglehetősen biztos volt benne.
Különben Sasha nem kérte volna arra, hogy segítsen.
Apja továbbra is értetlenül nézett rá.
− Schulz kapitány − magyarázta Ben Sashára bökve. − Sasha apja.
− Tudom jól, ki az a Schulz kapitány − felelte Robert idegesen. Vagy talán
nyugtalanul? − Honnan veszed, hogy beszélhetünk vele?
− Azért, mert... − kezdett bele Ben. Majdnem kimondta: azért, mert ébren
van. De inkább visszanyelte. Apja ugyan megközelítőleg sem volt olyan
szkeptikus, mint Ramanov, de ez még nem jelentette azt, hogy feltétel nélkül
hitt volna neki. − Lehet, hogy időközben felébredt − szólalt meg végül.
Feltehetőleg nem ez volt a helyes válasz. Az édesapja arcán lévő gyanakvás
egyre nőtt, és ezúttal egy egész örökkévalóság múlt el, mielőtt válaszolt
volna. Semmit sem szólt, hanem ellökve magát az ajtótól kiment a szobából.
Ben tehetetlenül nézett utána. Úgy érezte, valami rosszat mondott, de nem
tudta, mi volt az. De valószínűleg ebben a helyzetben nem is lehetett volna
jót mondani.
Hirtelen szörnyen érezte magát, mintha az őt és a többieket sújtó
szerencsétlenségről csakis ő tehetne. Talán így is volt. Talán meg sem történt
volna mindez, ha nem avatkozik bele és nem hívja fel magára Nyarlathotep
és az Öregek figyelmét, és talán...
Micsoda őrültség!
Első pillanatban azt hitte, esze, majd egy még rövidebb, de vadabb
pillanatban azt, hogy Sasha hangja suttog hozzá. De ránézve látta a
szemében tündöklő nagy semmit. Mosolya gyönyörű és szédítő, de
ugyanakkor olyan üres volt, mint egy festményé.
És mégis... Nem volt ott mégis... valami? Mit is mondott az apja az előbb?
Úgy tűnik, mintha... éberebb lenne?
Ben figyelmesen fürkészte a tekintetét, és... lassan már tényleg nem volt
biztos abban, hogy nincs-e valami új a szemében, valami, akár egy
kétségbeesett óhaj vagy felkiáltás, egy apró életjel.
− Hallasz engem? − kérdezte halkan. A kezét markoló szorítás cseppet sem
változott, miközben mosolya is olyan maradt, mint egy mesterségesen
megfestett porcelánbabáé.
De mégis volt ott valami − egyszerűen csak azért, mert ott kellett lennie.
Vagy jó úton haladt afelé, hogy megbolonduljon. Elvégre nem is lett volna
különös, ha megtébolyodik, hiszen majdnem meghalt. Látta, amint egy
életre kelt rémálmokból álló hadsereg megtámadja az állomást, apja imént
jelentette be édesanyja eltűnését, ráadásul a bázison uralkodó általános
helyzetről sem tudott semmit − talán tényleg csoda lett volna, ha kísérteteket
lát?
− Tudom, hogy hallasz − folytatta. − Azt is tudom, hogy nem tudsz
válaszolni, de nem számít. Ki kell mennünk innen. Beszélnem kell Harryvel
és az apáddal − egyetértesz?
Felállt. Gondolkodás nélkül megpróbálta elereszteni Sasha kezét, de a lány
olyan erősen és határozottan megszorította, hogy már-már ijedten nézett rá.
− Mi van? − kérdezte automatikusan. Természetesen ezúttal is úgy látta...
van valami a tekintetében, nem feltétlenül egy válasz, de mindenesetre egy
kétségbeesett reakció.
De feltehetőleg ez is csak képzelődés volt...
− Gyere velem − döntött váratlanul. Nem igazán akarta Sashát kivinni a
biztonságot árasztó szobából, de még rosszabbul érezte volna magát, ha
egyedül hagyja. Ezek szerint kissé elhatalmasodtak védelmező ösztönei.
De ez nem érdekelte. Úgy döntött, igennek veszi a lány hallgatását, majd
szorosabban fogva kezét kivezette a folyosóra.
Majdnem hangosan felnevetett. A szoba ugyanazon a folyosón volt, mint
Van Staaten kezelőszobája és valószínűleg Schulz kapitány szobája is, mert
ebben a pillanatban kinyílt egy ajtó a folyosó végén, és édesapja lépett ki
rajta. Kissé... zavartnak tűnt. Ráadásul láthatóan kellemetlen módon
meglepődve azért, hogy fiát Sasha társaságában találja.
− Honnan tudtad? − kérdezte alig hogy közelebb léptek egymáshoz.
− Mi van?
− Schulz. − Apja dühös gesztust csinált. − Ne játszd már a hülyét. Honnan
tudtad, hogy ébren van?
Ben már nem is keresgélt hihető kifogások után.
− Onnan, hogy én hoztam vissza. Egyébként pedig... − nem folytatta, csak
körülbelül öt másodpercig bámulta apját. Érezte, ahogy a vér lassan eltűnik
az arcából.
− Mi a baj? − kérdezte Robert. Az ő hangja is riadtnak hangzott, de Ben
továbbra is zavartan és ijedten nézett rá. Hogy lehetett ennyire vak? Ha
valóban sikerült visszahoznia Sasha apját, akkor ezek szerint minden más is
igaz vok, amit a lány mondott.
− Ben? − kérdezte az édesapja. − Minden rendben van?
− Nem. − Semmi sem volt rendben. − Beszélnem kell Harryvel. Azonnal!
Rögtön sarkon fordult volna, hogy betörjön Van Staaten kezelőszobájába, de
édesapja egy gyors mozdulattal visszatartotta.
− Van egy kis probléma. Van Staaten doktor bealtatózta őt és a többieket,
mielőtt még összeomlottak volna.
− Akkor viszont Schulzcal kell beszélnünk − kiáltott fel Ben izgatottan.
− Mégpedig most rögtön. − Hirtelen olyan ideges lett, hogy alig bírt
megállni a lábán. Nem tudta volna megmondani, miért − de pontosan tudta,
hogy jóval kevesebb idejük maradt, mint gondolta. Sőt talán már egyáltalán
nem maradt.
Apja erre sem reagált azonnal, ráadásul teljesen másképp, mint azt Ben
várta: összeráncolt homlokkal és rémülten nézett rá, majd megrázta a fejét.
− Lassan kezd félelmetessé válni ez az egész.
− Mi? − kérdezte Ben.
− Ugyanezt mondta Schulz is. Hogy rögtön beszélni akar veled. − Majd
szinte ugyanabban a pillanatban a magasba emelte a kezét, amikor Ben
megpróbált elmenni mellette. − Jobban örülnék, ha Van Staaten doktor is
velünk tartana.
− Heidi − javította ki Ben már-már automatikusan, amelyet apja ismét
figyelmen kívül hagyott. − És miért?
Egyenes válasz helyett édesapja tekintete gyorsan és bizonytalanul
végigsuhant Sasha arcán, mire Ben megrázta a fejét.
− Miatta ne aggódj. Tudja jól, mi történt az apjával, hidd el nekem. Jobban,
mint mi.
− Akkor is... tegyétek meg nekem azt a szívességet, hogy kicsit vártok. Nem
tart sokáig. − Ezzel odébb sétálva pár lépést kopogás nélkül bement Van
Staaten kezelőszobájába. Úgy tűnt, mintha titkolna valamit, mert gyorsan
behúzta maga mögött az ajtót.
Ben épp azon törte a fejét, hogy nem foglalkozva apja tanácsával egyszerűen
odébb álljon-e, de amilyen gyorsan édesapja eltűnt, olyan gyorsan vissza is
jött, méghozzá Van Staatennel az oldalán.
A doktornő szemében röpke, de igencsak meleg mosoly jelent meg, amint
meglátta Sashát, majd egy aggodalommal kevert rosszallás, amikor Benre
nézett.
Ben megelőzte.
− Velem minden rendben. Se fejfájás, se rosszullét, sőt szédülni sem
szédülök többet, mint máskor.
Van Staaten komoly maradt.
− Tényleg igaz? Valóban sok dolgom van, és semmi kedvem még egy
pácienshez csak azért, mert túl büszke vagy, hogy bevalld, rosszul érzed
magad.
− Kitűnően érzem magam. Cserkészbecsszó.
Természetesen nem volt igaz, ráadásul Van Staatennek nem kellett ahhoz
orvosnak lennie, hogy lássa mennyire rosszul érezte magát − majd végül egy
mély sóhajtással és egy burkolt fejcsóválással annyiban hagyva a dolgot
elment. Talán még érezte is, hogy fontos volt.
Ben − Sasha előtt − utolsóként lépett be az apró szobába, amelyben Schulz
volt elszállásolva. Amikor apja oldalra lépve szabad belátást engedett az
ágyon heverő egykori kapitányra, Ben azonnal megértette előbbi hezitálását,
ahogy a Sasha felé vetett kételkedő pillantását is.
Schulz az egyik dülöngélő kempingágyon feküdt, amelyet Ramanov
valószínűleg ugyanúgy akciós áron vehetett, mint kedvenc műanyag székeit,
de hozzájuk képest ő bizony oda volt kötözve az ágyhoz. Arca nem sápadt,
hanem szürke volt, ráadásul tele volt számos fekete pöttyel. Van Staatennek
sikerült megmentenie az orrát − de a fiú abszolút nem volt benne biztos,
hogy Schulz hálás lenne neki. A formája megváltozott, mintha megolvadt és
laposabb lett volna, és valahogy nem szimmetrikusan dermedt volna meg.
Sőt úgy festett, mintha valami megrágcsálta volna. Ajka repedezett és rideg
volt, illetve vagy összement egy kicsikét, vagy hiányzott belőle egy darab,
amelynek köszönhetően nem volt képes teljesen becsukni. A mögüle
kikandikáló fogíny legalább fele befeketedett. Beesett, véraláfutásos
szemével és vad tekintetével egyszerre sajnálatra méltónak és félelmet
keltőnek tűnt. Amikor meglátta Bent − és főleg Sashát − egy artikulátlan
sóhajt kiadva magából megpróbált feltápászkodni, de az ágyhoz kötözött
pólyák hamar megakadályozták benne, eredményképpen az egész
fekvőalkalmatosság nyikorogni és fenyegetőn inogni kezdett.
Van Staaten egyetlen mozdulattal mellette termett, majd ráülve a szélére,
testsúlyával kiegyensúlyozta az ágyat, és nyugtatón a mellére tette a kezét.
− Minden rendben van. Ne féljen. Barátok között van. Senki sem fogja
bántani.
− Miért van lekötözve? − kérdezte Ben. Ugyanabban a pillanatban riadt
pillantást vetett Sashára, aki ha egyáltalán felfogta édesapja jelenlétét, akkor
sem reagált rá.
− Azért, mert ütött, rúgott, harapott, és úgy viselkedett, mint egy vadember
− válaszolta Van Staaten −, én pedig már attól féltem, hogy valami kárt tesz
magában.
Schulz sérült ajkának köszönhetően kissé motyogva, mégis teljesen
érthetően hozzátette.
− Igen, de most már teljesen észnél vagyok, kedves hölgyem, és ha nem
veszi le azonnal rólam ezeket az átkozott köteleket, akkor olyan balhét
csinálok, amit még soha az életében nem látott.
Van Staaten döbbenten pislogott, miközben Ben édesapja igyekezett
eltitkolni kárörvendő vigyorát.
− Mondtam, hogy ébren van. Schulz kapitány él és virul. Bájos, mint
mindig.
− Jobban teszi, ha hallgat rá, kis hölgy − tette hozzá Schulz. − Oldozzon már
el, a fenébe is! − Egyre idegesebben rángatta a kötéseket. Egyelőre tartottak,
de már az egész ágy dülöngélt, még Van Staaten súlya mellett is. − Tudja
egyáltalán, ki vagyok?
− Egy renitens páciens? Van benne tapasztalatom. − Ezzel Van Staaten
máris a köpenyzsebébe nyúlt, és előhúzott egy undorítóan hosszú, de vékony
tűt. − Csak egy kicsi kell belőle, és úrnőnek nevezve, rögtön csókolgatni
fogja a lábam.
Ben édesapja alig tudta visszatartani nevetését, de ugyanakkor egyre
aggodalmasabbnak tűnt, mire Ben nagyon komolyan megszólalt.
− Oldozza már el..., kérem. Én kezeskedem érte.
− Mily megnyugtató − felelte a doktornő gúnyosan, majd köpenyzsebébe
csúsztatva a fecskendőt előhúzott belőle egy krómozott ollót, majd elvágta a
Schulz lábán és csuklóján feszülő kötéseket. Schulz meg sem várta, míg
teljesen végzett, hanem vadul széttépve az utolsó, félig elvágott pólyát
felpattant az ágyból. A súlyelosztás miatt az ágy végképp kibillent
egyensúlyából, és majdnem felborult. Van Staatent egy hajszál választotta el
attól, hogy orra bukjon, de vad kalimpálásának hála még éppen
visszaszerezte egyensúlyát. Senki sem figyelt rá.
Schulz egyetlen lépéssel elsétált apja és Ben mellett, majd gyorsan karjába
zárta lányát. Egy percig biztosan csak csukott szemmel állt ott magához
szorítva Sashát, miközben arcára boldogság és mérhetetlen
megkönnyebbülés ült ki. Majd óvatosan elengedve Benhez fordult.
− Tudtam, hogy rád számíthatok, Ben. Már attól a perctől fogva, hogy
megláttalak a Princess fedélzetén.
Vagy nyilvánvaló hazugság volt, vagy Schulz emlékei egy másik
univerzumból származtak, de Ben ettől függetlenül nagyon is érezte a szavak
mögött rejlő kedvességet.
Ennek ellenére egy ideges mosolyon kívül mást nem bírt kikényszeríteni
magából, majd a biztonság kedvéért egy fél lépést hátrébb lépett a bikaszerű
kapitánytól. Bár Schulz időközben elvesztette néhány ujját, még most is
többet nyomott, mint ő.
− Én csak... − kezdett bele.
− Tudom, mit tettél a lányomért, fiam − vágott a szavába Schulz. − És ezt
teljes szívemből köszönöm. Tartozom neked. Többel, mint amit valaha is
visszafizethetnék. De attól félek, erre most nem nagyon van időnk
− folytatta megváltozott hangon, majd nagyot sóhajtva Ben édesapjához
fordult. − Sürgősen beszélnünk kell Iljiccsel, Berger doktor. Úgy értem,
Ramanov prof...
− Tudjuk jól, ki maga − szakította félbe Ben apja.
− Jó. Ez megkönnyít egyet s mást. Az apósomhoz kell mennünk, hogy
beszéljünk vele. Most azonnal.
− Maga nem megy sehova − szólt Van Staaten szigorúan. Senki sem figyelt
rá, de ő már meg sem ismételte kijelentését, valószínűleg úgyis csak egy
beidegződött reflex lehetett.
− Kérem, Berger doktor − folytatta Schulz. − Kifutunk az időből... sőt már
lehet, hogy most is késő.
− Megkérdezhetem, hogy mégis miről van szó? − kérdezte Ben apja
idegesen.
− Mindannyiunk életéről, doktor. Sőt talán mindenki más életéről. A
Jégkirálynőről beszélek.
Robert Berger őszintén megdöbbent, majd hirtelen felragyogott az arca, és
megkönnyebbülés jelent meg rajta.
− Ha ez az, ami annyira megijesztette, kapitány, akkor megnyugtathatom.
Maga még nem tudhatja, de két napja ártalmatlanná tettük a lényt.
− Azt kötve hiszem, Berger doktor − válaszolta Schulz szomorúan. − Én a
Jégkirálynőről beszélek.
− Tudom − mondta Ben apja. − A szörnyetegről, aki... − de Schulz ismét
félbeszakította.
− A feleségéről.

20

Mintha megált volna az idő. Egy véget nem érő pillanatig síri csend lett,
még a vihar is visszafogottabban bömbölt, mintha e kijelentés hallatán még a
természetnek is elakadt volna a lélegzete. Ben csak bámult maga elé, és arra
várt, hogy Schulz folytassa, valami azt súgta neki, hogy csak egy ízléstelen
tréfáról van szó, de nem így volt, sőt még a fiú apja sem tett még kísérletet
sem arra, hogy megfelelően reagáljon rá.
Végül nem Ben és nem is édesapja, hanem Van Staaten törte meg a csendet.
− Ez éppenséggel elég... hajmeresztő állítás, nem gondolja? − Megpróbált
nevetni, de olyan bizonytalanra sikeredett, hogy szinte felerősítette a
hangjában lévő ijedtséget, ahogy a Benben feltörekvő jéghideg döbbenetet
is.
Schulz csak szomorúan nézett a doktornőre, majd visszaereszkedve a
kempingágy szélére, alkarjával a térdére támaszkodott. Válla tehetetlenül
előreroskadt, és Ben jól látta, milyen gyorsan szállt el belőle minden erő,
mintha a kis megerőltetés felszippantotta volna minden maradék energiáját.
− Tudom, hogy hangzik ez magának, Berger doktor, de higgyen nekem, ez
az igazság. − A kapitány halkan és valódi érzelem parányi nyoma nélkül
kuncogott egyet. − Vagyis nem. Semmi jogom elvárni magától, hogy
higgyen nekem. Legalábbis én nem tenném a maga helyében. De mégis így
van.
− Felfogta... egyáltalán, hogy mit állít? − köhécselt Ben édesapja. Hangja
immár alig hasonlított arra, amit Ben oly jól ismert, mégis különös volt: nem
sokkosnak vagy felháborodottnak hangzott... csak döbbentnek, de olyannyira
közömbös módon, mintha nem is igazán lepte volna meg, amit hallott.
És Ben?
Ő sem érezte másképp magát. Továbbra is egy hűvös és egyre erősödő
döbbenet lett úrrá rajta, mely nemcsak gondolatait, hanem testét is kezdte
lassan lebénítani. Mintha Schulz szavai nehéz teherként telepedtek volna
végtagjaira, és megnehezítették volna légzését. Ráadásul még a
tehetetlenség, sőt már-már a kudarc nyomasztó érzése is kínozta. Meredten
bámult Schulzra, közben kétségbeesetten kutatott a megfelelő szavak vagy
esetleg egy ütős válasz után, de hiába.
Mit mondhatott volna?
Schulz igazat szólt.
Ilyen egyszerű volt.
Mélyen legbelül már régóta tudta. Csak nem akarta elhinni.
− Ez teljességgel lehetetlen! − mondta Van Staaten. Hangja különösen
metsző, szinte már hisztérikus volt, amikor Ben apjához fordult. − Ez nem
tudja, mit beszél!
− Bárcsak azt mondhatnám, hogy igaza van, kedvesem − mondta Schulz
halkan −, de attól félek...
− Én félek − szakította félbe Van Staaten élesen −, hiba volt felébreszteni
magát!
Schulz huncutul vigyorgott.
− Ezt mondja inkább Bennek.
Van Staaten ügyet sem vetett rá, legalábbis megpróbált úgy tenni, de egy
röpke és ideges pillantás erejéig azért a fiúhoz fordult. Majd fejét idegesen
csóválva és még idegesebb hangon így folytatta.
− Magának már nem is kellene életben lennie, ezzel ugye tisztában van?
Nem hiszem, hogy maga pillanatnyilag...
− Hagyd, Heidi! − avatkozott közbe Robert Berger. − Igaza van!
Van Staaten döbbenten nézett rá, mire Schulz még szomorúbb arcot vágott.
− Mióta? − kérdezte Ben apja nyugodtan. − Már a Princessen is vagy csak
miután partra szálltunk?
− Azt nem tudom − ismerte be Schulz. − Csak azt tudom, hogy már nagyon
régóta vártak rá. Évszázadok, sőt évezredek óta.
− Nem is tudtam, hogy a nejed ennyivel idősebb nálad − mondta Van
Staaten gúnyosan. − Most már csak abban reménykedem, hogy mást nem
titkoltál el előlem. Talán el kellene kérnem az igazolványodat?
− Kérlek, légy oly kedves és hívd ide Ramanovot − felelte Robert Berger.
− Hallania kellene. De attól félek, Schulz kapitány nincs abban az
állapotban...
− Hogy világos gondolatokra is képes lenne? − vágott a szavába Van
Staaten. − Ahogy te sem?
− Hogy elmenjen hozzá − válaszolta Ben édesapja halkan. − Túl megerőltető
lenne az odáig tartó út.
Van Staaten szeme vadul szikrázott, akárcsak egy ingerült vadmacskáé, sőt
Ben már azon sem csodálkozott volna, ha felpattan, és apjának esik.
Valóban felpattant, de csak azért, hogy egy „Igenis, uram! " felkiáltással
kirobogjon a szobából és bevágja maga mögött az ajtót.
− Kérem, bocsásson meg nekem, kapitány − mondta Robert. − Egy kicsit...
− hirtelen elhallgatott, majd vállát megvonva hosszan és sajnálkozva Benre
nézve így folytatta. − Azt hiszem, mindannyiunknak sok, ami az utóbbi
időben történt.
− És ennél már csak rosszabb lesz − motyogta Ben. − Igazam van?
Jobb karját is odaadta volna Schulz nemleges fejrázásáért, de nem kapott
választ. Néhány másodpercig megint csak síri csend lett az apró szobában,
méghozzá igencsak fenyegető és vészjósló csend. Ben feszülten figyelte a
vihar tombolását, de érdekes módon továbbra sem hallott semmit, úgy tűnt, a
megriadt természet még mindig visszatartotta lélegzetét. Talán csak azért,
mert a legrosszabbtól még nem is tudott.
− Hogy értette azt, hogy már évszázadok óta vártak rá? − kérdezte végül
Ben, hogy végre megtörje a rájuk nehezedő csöndet. Jól ismerte a választ,
mégis igyekezett mosolyogva folytatni. − Van Staaten doktornak egyben
igaza van, tudja? A szüleim annyira azért nem idősek, még ha nekem néha
úgy is tűnt.
− Olyasvalakire, mint ő − felelte Schulz komolyan. Sasha egyszer csak
felpattant a fiú mellől, és leült apja kempingágyának szélére. Édesapja a
keze után nyúlt. Ujjai szinte teljesen eltűntek a fehér és durva pólyába
csavart, Schulz kezét még hatalmasabbnak feltüntető kesztyűben. A kapitány
arca kissé eltorzult, amiből Ben arra következtetett, hogy némi fájdalmat
okozott neki a kézfogás. Ennek ellenére még szorosabban megmarkolta
lánya kezét, mintha szabályosan hozzá akart volna nőni.
− Te ott voltál, Ben − mondta. − Láttad a világukat. Nem olyan, mint a
miénk.
− Egy igazi rémálom − helyeselt Ben, de Schulz érdekes módon dühösen
megrázta a fejét.
− Nem! − vágta rá hevesen. − A rémálom nem reális, ráadásul egyszer véget
ér. Ők még csak... most kezdik. És attól félek, már majdnem késő, hogy
feltartóztassuk őket.
Visszatért a csend, és ezúttal magával hozott valamit, ami alaposan megrázta
Ben lelkét.
− Mit látott pontosan, kapitány? − kérdezte Robert, majd mielőtt Schulz
válaszolni tudott volna, kinyílt az ajtó, és Ramanov sétált be rajta.
− Ő már nem kapitány többé, doktor. Egy igazi kapitány sosem hagyja el a
hajóját süllyedéskor.
Schulz egy pillanatig kifejezéstelen arccal bámult rá, majd hirtelen
mosolyogni kezdett.
− Hello, Iljics! Én is örülök, hogy látlak. − Majd mintha mi sem történt
volna, Ben apjához fordulva így folytatta. − Semmit sem láttam, Berger
doktor. Én... − Kétségbeesetten keresgélt a megfelelő szavak után − ...
közülük való voltam − fejezte be végül. Ramanov gúnyosan nevetett, majd
hangosan becsapta maga mögött az ajtót, pedig Van Staaten még nem lépett
be vele. Schulz így szólt.
− Tudok valamit a tervükről... nem sokat... bárcsak ennyit se tudnék. − Egy
árny suhant végig az arcán, láthatatlanul, hangtalanul és pókszerűen, majd
jóval halkabban és erőtlenebben, egy öregember hangján folytatta.
− Hatalmasok. A világon semmi sem állhat ellen nekik, ha felébrednek.
Márpedig azt fogják tenni.
− Van Staatennek igaza volt − fújtatott Ramanov. − Csak fantáziál. − De a
hangjában lévő gúny valahogy nem tűnt túl meggyőzőnek. Mégis ezt
mondta. − Tényleg iszonyú sok dolgom van. Úgyhogy, ha nincs semmi
fontos...
− Ez nem éppen megfelelő időpont a kis személyes vitánk folytatására, Iljics
− szakította félbe Schulz halkan, de olyan módon, ami még Ramanovot is
csodálkozásra késztette, ezért nem is válaszolt. − Most, hogy a Jégkirálynő
is velük van.
− A Jégkirálynő − Ramanov kevés sikerrel, de igyekezett úgy tenni, mintha
igencsak törné a fejét azon, mire gondolt Schulz. Végül gúnyosan
vigyorgott. − Ó, már értem! − Ben édesapjához fordult. − A felesége.
− Igazat mond, professzor! − szólalt meg Ben. − Kérem, hallgassa meg!
Ramanov láthatóan nem volt meggyőzve, majd megvetőn elhúzta a száját, és
tüntetőleg keresztbe tette a karját. Bennek a nyelve hegyén volt, hogy
közölje vele, ettől csak úgy fest, mint egy durcás kisgyerek, de inkább úgy
döntött, visszanyeli megjegyzését.
− Kérem, kapitány − mondta. Schulz hálásan mosolygott, bár csak rövid
ideig. Amikor folytatta, Ben egy ismeretlen űrt vélt felfedezni tekintetében,
ami ugyanarra emlékeztette, mint amit Sasha szemében látott. Egy üresség,
ami ugyanakkor minden volt, csak üres nem, helyette névtelen ősrégi
rémségekkel tele, melyet jobb, ha senki sem látott.
− Nem tudom pontosan megmondani, mi a feladata − kezdett bele. − De már
végtelen idők óta várnak rá.
− És természetesen azt sem tudod, miért − mondta Ramanov gúnyosan.
− Csodálkoztam volna, ha igen.
− Van valami köze ehhez a helyhez − felelte Schulz, habár továbbra is Ben
apjához fordulva és azzal a szörnyen üres tekintettel. − Valami, ami mindig
is itt volt... és valami, amit mi hoztunk ide.
Ramanov lenézőn ciccegett.
− Aha, én is valahogy így gondoltam. Csak ne legyünk túl konkrétak, igaz?
Fő a titkolózás! − Lábfejével és sarkával ritmikusan dobbantott a földön,
amivel mintegy megkoronázta amúgy is nevetségesnek tűnő testtartását. De
Bennek nem volt kedve nevetni. Sőt ellenkezőleg. Nem kellett ahhoz túl jó
emberismerőnek lennie, hogy érezze, Ramanov pillanatokon belül elveszíti
önuralmát. Azon törte a fejét, hogy vajon mi történhetett e két férfi között, és
vajon miért utálta az orosz ennyire a vejét? − Mégis meddig akarjuk még
hallgatni ezt az ostobaságot? Rajtam kívül senkinek sem tűnik fel, mennyire
beteg ez az ember?
Ben édesapja tiltakozni akart, de Schulz csitító mozdulatot téve szabad
kezével bólintott egyet.
− Kérlek, Iljics. Tudom, mit érzel irántam, és valószínűleg meg is van rá az
okod. De ami közöttünk van, az most nem fontos. Fel kell tartóztatnunk
őket, amíg nem késő.
− A Jégkirálynő − mondta Ramanov gúnyosan. Ben legszívesebben
megmarkolta és addig rázta volna, míg észhez nem tér.
− Az Öregek − válaszolta Schulz −, ismerem a tervüket, Iljics. Egy részük
voltam.
− Gyönyörű! Akkor gondolom, azt is meg tudod mondani nekünk, hogyan
jutunk ki innen.
Schulz keserűen mosolygott.
− Ez azért nem így működik.
− Hát persze hogy nem − vágta rá Ramanov dühösen.
− Én közülük való voltam − folytatta Schulz közömbösen, halkan, már-már
lágyan, de ugyanakkor olyan hangsúllyal, melynek hallatán jéghideg
borzongás futott át Ben hátán. − Mindenki, akit elvittek, közülük valóvá
vált. Ha Alexandra és Ben nem szabadított volna ki, akkor talán teljesen
átváltoztam volna.
Ben egy pontban kénytelen volt igazat adni Ramanovnak − nem volt teljesen
biztos benne, hogy értette, mit akart Schulz mondani.
Lassan kezdett az egész kissé... ezoterikus lenni.
− Úgy érti, tudja, mi fog történni?
− Nem úgy gondolkodnak, ahogy mi, Ben. Egy voltam közülük, és
ugyanakkor mindenki, de mégis... − félbeszakítva magát vadul keresgélt a
megfelelő szavak után, de ezúttal sem lelt rájuk.
Hogyan is tette volna?, gondolta Ben. Ő maga is csak egyszer érintette az
idegen univerzumot, mely az Öregek lelkét már oly hosszú idők óta fogva
tartotta, de idegenszerűségének puszta tudata is több volt annál, mint amit el
bírt viselni. Pánikszerű félelemmel fogta el már annak a puszta elképzelése
is, hogy mit kellett Sasha apjának tapasztalnia.
− Időtlen idők óta arra várnak, hogy felébredjenek − folytatta végül Schulz.
− De most eljött az idejük. És valami itt... segít nekik. Valami, amit mi
hoztunk ide. − Szomorúan megvonta a vállát. − Ennél pontosabban nem
tudom kifejezni. Csak azt tudom, hogy igaz. − Végtelenül fáradságos
mozdulattal Benhez fordult. − Az édesanyád az, Ben. Meg kell találnotok.
Nem tudom, miért, de ő ennek az egésznek a kulcsa.
− Ő viszont sajnos eltűnt − mondta Ramanov. Megpróbált továbbra is
gúnyosnak hangzani, de úgy igazából nem sikerült neki.
Senki sem figyelt rá.
− És mit... akarnak? − kérdezte Robert Berger dadogva.
− Amit mindenki akar − válaszolta Schulz, és amint az előbb Ben álmában,
most is megértés és együttérzés volt hangjában. − Élni. Vissza akarják kapni,
ami egykor az övék volt.
− A világukat − szólt Ben édesapja komoran.
− Igen. De számunkra nincs többé hely a világon.
− Ez nevetséges! − kiáltott fel Ramanov. − Meddig kell még hallgatnunk ezt
az ostobaságot?
Csakhogy ez nem volt ostobaság, gondolta Ben borzongva. Ő nagyon is
látta, mit alkotnának az Öregek. Egy világot, amely annyira elpusztult és
más volt, hogy még a halálnak sem volt benne helye.
− Azon töröm a fejem, hogy meddig vagyunk még kénytelenek a maga
ostobaságát hallgatni! − vágta rá Robert olyan hangosan és hirtelen, hogy
még maga Ramanov is döbbenten nézett rá. − Minek kell még megtörténnie
ahhoz, hogy végre megértse, mivel állunk szemben, professzor? A fenébe is,
hiszen saját szemével látta, mi történt! Vagy talán már elfelejtette, hogy alig
egy órával ezelőtt majdnem mind odavesztünk?
− Egyáltalán nem, doktor. Azt nem állítom, hogy értem, mivel állunk
szemben. De azt elismerem, hogy egy különösen veszélyes ellenségről van
szó, feltehetőleg egy teljesen idegen és kétségkívül igencsak agresszív fajról.
− Ramanov tekintete súrolta veje arcát, majd amikor egy alig észrevehető
szünet után folytatta, hangja nem csak egy picit élesebb lett, de a korábbi
kérkedését is visszanyerte. − Nem vagyok bolond, nagyra becsült kolléga.
Pontosan tudom, hogy mindannyian óriási veszélyben vagyunk. De a világ
elpusztulása? Kérem! Nem lehetne egy kicsit alább adni?
− És hol a különbség? − kérdezte Ben. Ramanov értetlenül nézett rá.
− Tessék?
− Hol a különbség? Úgy értem, nekünk? Számunkra nem teljesen mindegy,
hogy az egész világ pusztul-e el vagy csak mi halunk meg?
− Aha, hát lehet, hogy nem is létezik a világ és az egész univerzum, sőt ti
csak a képzeletem szüleményei vagytok − fűzte hozzá Ramanov. − Én is
olvastam Kantot, és bizony elég flúgosnak tartom. − Majdnem sajnálkozó
pillantást vetett a fiú édesapjára. − Inkább ügyelnie kellene a fia
olvasmányaira. A Szupermen-képregények talán sokkal megfelelőbbek
lennének, mint Hegel és Kant.
Most bizony Bennek kellett uralkodnia magán, nehogy megmarkolva
Ramanov kabátját addig verje fejét a műanyag falba, míg egyikük meg nem
adja magát.
− Szerintem Bennek igaza van − szólalt meg az apja nyugodtan.
− Számomra teljesen mindegy, hogy az egész világ pokolra jut-e vagy csak
én halok meg. Miért nem koncentrálunk inkább csak arra, hogy életben
maradjunk? − Hangja − és főleg tekintete − több fokkal hűvösebbé változott.
− Ha pedig már itt tartunk, professzor. Hallott már valamit a feleségemről?
− Nem − felelte Ramanov kelletlenül és kisebb habozás után. − Valószínűleg
nem kerülte el a figyelmét, hogy a helyzet pillanatnyilag kissé kaotikus
errefelé. Minden nélkülözhető emberemet ráállítottam a kedves hitvese
keresésére, de sajnos legtöbbjükre a sürgősen elvégzendő szereléseknél van
szükség.
− Náluk van − mondta Schulz.
Ramanov feltehetőleg valami egészen mást akart mondani, de inkább
uralkodott magán.
− Ha valóban így van, akkor borzasztóan sajnálom, de természetesen ez azt
is jelenti, hogy abszolút semmit sem tehetünk érte. Ugye senkit sem kell
emlékeztetnem arra, mi történt, amikor megpróbáltunk bejutni abba a
barlangba? − Már-már győzedelmesen nézett körbe, ráadásul még
elégedettebbnek tűnt, miután nem kapott választ. − Tehát mit is kellene
tennem maguk szerint? Talán keressem meg én?
Ben édesapja nem szólt egy szót sem, de látszott, hogy igencsak nehezére
esett nyugodtnak maradni. Talán ez rémisztette meg a legjobban Bent, és
folyton arra gondolt, mit mondott Van Staaten néhány napja erről a helyről:
hogy megváltoztatta az embereket, hogy... gonosszá tette őket.
− Meg kell keresnetek! − folytatta Schulz. − Fel kell tartóztatnotok, amíg
csak lehet!
Ramanov egy következő, kétségkívül még cinikusabb válaszra készült, majd
megrázva fejét, széttárta a karját, és egy szó nélkül elhagyta a szobát. Nem
csak Ben lélegzett fel megkönnyebbülten.
− Köszönöm − mondta apja halkan Schulz felé fordulva. − Nem tudom,
meddig...
− Rendben van − szakította félbe a kapitány. − Az én hibám volt. Tudnom
kellett volna, hogy reagál a látványomra. − Ajkán megjelent egy rövid és
nagyon keserű mosoly, majd gyorsan el is tűnt a kimerültséget és fájdalmat
tükröző szürke álarc mögött. − Csak nem gondoltam volna, hogy...
− Nem a maga hibája − mondta Ben. − Ez a... − erőtlenül végigsuhintott
kezével a helyiségen. − ... hely miatt van. Megváltoztatja az embereket.
Más körülmények között roppant bután hangzottak volna e szavak, legjobb
esetben is színpadiasan. Itt és most azonban mintha felkeltettek volna vagy
felidéztek volna valamit, ami vészjóslón lebegett felettük. Hirtelen nem mert
többet mondani, nehogy hangja még jobban kinyissa az ajtót és beengedje a
valóság túloldalán ólálkodó valamit...
Végül édesapja megköszörülve a torkát véget vetett a szörnyű pillanatnak.
− És maga..., maga nem tudja pontosan, hogy... mit is akarnak a
feleségemtől?
Schulz sajnálkozva megrázta a fejét.
− Jobb lesz, ha mostantól nem a feleségeként emlegeti, doktor.
− De hát ő a...
− Ő csak volt a felesége, Berger doktor − vágott a szavába Schulz. − Most
már közéjük tartozik. Sajnálom.
− De hát ez...
Ezúttal Ben szakította félbe.
− Igaza van, apa. Úgy van, ahogy mondja.
Apja olyan szemet meresztett rá, mint akiben komoly harcot vív a
hitetlenkedés és az igazság bénító tudata. Ben bűnösnek érezte magát,
abszurd módon pontosan azok miatt a dolgok miatt, amelyeket apja mesélt
még a közte és édesanyja között lévő valós kapcsolatról. Kénytelen volt
ökölbe szorított kézzel és számos izom megfeszítésével visszaszorítani a
szemébe gyűlő könnyeket. De nem igazán sikerült neki, ezért elfordulva
inkább a Schulz ágya mögötti falat bámulta.
− Honnan tudod? − kérdezte Robert. Hangja immár csak egy suttogás volt,
és oly módon reszketett, hogy Ben csak komoly erőfeszítések árán értette
meg szavait. Ugyanakkor viszont hangos ordításként csengtek fülében.
Ben szívesen elmagyarázta volna neki, de valahogy nem talált szavakat az
Öregek sötét hatalmára, így csak megrázva a fejét továbbra is a falat
mustrálta.
− De..., de senki sem tudja, mi történt valójában! − tiltakozott édesapja.
Hangja szinte könyörgő volt. − Schulz! Hiszen maga is elmenekült tőlük! És
a lánya is, még ha csak kis időre is!
− Az teljesen más volt. Alexandra különleges, ahogy a fia is, és odalent...
nem a mi világunk szabályai érvényesek. Másra pedig... − Ben nem nézett
Schulzra, de határozottan érezte beletörődő vállvonását. − Talán én nem
érdekeltem őket annyira. Lehet, hogy figyelmetlenek voltak vagy valami
fontosabbal foglalkoztak. Rám és a többiekre nem vártak annyit, mint a
feleségére.
− De miért? − kiáltotta Ben édesapja. − Mi lehet olyan fontos rajta? Ő... ő
csak egy teljesen normális ember!
− Nem tudom. De biztosan nagyon értékes a számukra. Már érkezésünk előtt
jóval korábban tudták, hogy el fog jönni. Azt hiszem, ők hívták ide.
Ben elfordította fejét az oly érdekesnek tűnő falról, és összevont homlokkal
Schulzhoz fordult.
− Ezt meg hogy érti?
− Emlékszel még, mit mondott West százados? Az a zsoldos?
− Harry? − bólintott Ben. Majd szinte ugyanabban a pillanatban megrázta a
fejét. − Ő sok mindent mondott, de...
− De amikor visszatért a Princessre, azt mondta Iljics − Ramanov professzor
− küldte az édesanyádért.
Ben kétségbeesetten kutatott emlékei között, de egyáltalán nem volt biztos a
dolgában, bár csupán néhány nap telt el azóta, mégis úgy tűnt, mintha
évekkel ezelőtt történt volna − valaki más életének egyik elmosódott
emléke.
Még apja is tiltakozni készült, majd inkább összeráncolva homlokát
igencsak elgondolkodott. Végül vadul megrázta a fejét, és így szólt.
− Nem. Ez nem igaz. Ramanov semmi ilyesmit nem parancsolt neki. Ő azt
sem tudta, hogy én és a feleségem a Princess fedélzetén voltunk. − Schulz
azonnal válaszolni készült, de Robert egy határozott gesztussal leintette.
− Megkérdeztem.
− Iljics pedig azt mondta, hogy nem emlékszik erre a parancsra − találgatta
Schulz. − Még talán igaz is. Talán valóban adott ilyen parancsot, majd
rögtön el is felejtette, vagy csak a zsoldosok hiszik, hogy kaptak ilyen
parancsot... Hol a különbség?
Robert mostanra már annyira idegesnek és ugyanakkor tehetetlennek is tűnt,
hogy Ben végtelenül megsajnálta. Irtózatosan... kirekesztettnek érezhette
magát. Honnan is értette volna, hogy miről beszél Schulz? Még neki is, aki
az Öregek világában járva érezte félelmetes és kimondhatatlanul idegen
jelenlétüket, nehezére esett követni a kapitány szavait − természetesen nem
azért, mert annyira bonyolultak vagy értelmetlenek lettek volna, hanem mert
valami mélyen benne határozottan rettegett attól, hogy Schulz szavai igazak
voltak.
− Én ezt egyszerűen nem vagyok hajlandó elhinni! − mondta Robert. Szinte
ordított. − Ez..., ez teljes képtelenség! Nincs semmi értelme! Miért pont ő?
− Megértem a felindulását, Berger doktor − válaszolta Schulz.
− A maga helyében én is így reagálnék. De sajnos nem tudok választ adni a
kérdésére... hogyan is tudnék? Inkább azt kellene kideríteni, hogy mi lehet
olyan különleges a feleségében.
Ben édesapja nem szólt egy szót sem, hanem inkább gyűlölettel teli
tekintettel fürkészte a Princess egykori kapitányát, mire Ben...
... hirtelen rájött.
A felismerés vakító és figyelmeztetés nélkül hatolt be homloka mögé, de a
tudat túlságosan is borzalmas volt ahhoz, hogy elfogadja. A következő
pillanatban már el is illant a gondolat, akárcsak egy rémisztő szörnyeteg
tükörképe a gyorsan áramló vízben.
Csupán a szörnyű üresség érzete maradt meg. Ahogy az üresség mögött rejlő
ismeretlentől való pánikszerű félelem is.

21

Nem bírtak sokáig fenn maradni. A beszélgetés − bármilyen rövid is volt

− teljesen kimerítette Sasha édesapját, ezért egyre nehezebb volt számára
beszélni, míg végül néhány perc múlva egyszerűen belealudt mondandójába.
Nem sokkal rá Van Staaten robbant be a szobába, és durván félrelökve a fiút
rövid, de annál alaposabb vizsgálatnak vetette alá Schulzot. Nem szólt egy
szót sem az elé táruló látványhoz, de a tekintetében lévő szemrehányás,
mellyel őt és főleg édesapját mustrálta, bőven elég volt.
Talán még durvábban, és még mindig egy szót sem szólva kihessegette Bent
és apját a teremből, miközben Sasha édesapjával maradt. Úgy tűnt, Van
Staatent nem zavarta, hogy a lány még mindig apja bekötött jobb kezét
szorította, habár az érintés bizonyára nem tett túl jót a frissen operált
ujjainak. Ben döbbenten és kissé féltékenyen figyelte a jelenetet − majd
ugyanabban a pillanatban óriási lelkiismeret-furdalás tört rá.
Természetesen ő sem mondott semmit, de Van Staaten mintha olvasott volna
a gondolataiban, mivel szemöldöke igencsak feljebb csúszott a homlokán.
Határozottan szemrehányó arcot vágott. Amikor Ben végre kilépve a
folyosóra balra indult volna, szinte parancsoló mozdulattal visszarántotta és
a kezelőszobája felé terelte. Ott aztán alapos kivizsgálásnak vetette alá, majd
belenyomott két irdatlanul égető felesleges injekciót is. Ben szerint színtiszta
kínzásból tette, ráadásul kitűnően értett hozzá.
A Van Staaten szembeni ellenszenve mindenesetre korlátok között maradt,
amikor ráébredt az állomást ért katasztrófa valódi nagyságára. Apja alaposan
alábecsülte, amikor egy fél tucat sérültről tudósított, feltehetőleg csak azokat
említette, akik különösen súlyosan sérültek − lényeg, hogy az édesapján
kívül a zsilip közelében tartózkodó emberek egyike sem úszta meg a
támadást sértetlenül. Voltak ott csonttörések, bőrhorzsolások, duzzanatok és
ficamok, és úgy tűnt, Tahia célzási képessége is hagyott némi kívánnivalót
maga után, mivel a támadók többsége különböző égési sebek csinos kis
gyűjteményével büszkélkedhetett, legtöbbjük szerencsére ártalmatlan, de
kétségkívül fájdalmas volt.
A legrosszabbul Tooth járt. Ben Van Staaten hálószobájában talált rá, ahol
egy múmiához hasonlóan, bebugyolálva feküdt egy rögtönzött
csepegtetőhöz kapcsolva. Habár nem igazán zárta a szívébe a zsoldost,
mégis mélyen lesújtotta a látványa − főleg amikor édesapja felvilágosította
arról, hogy bizony nem a támadók művelték ezt vele. Tahia valószínűleg épp
azokra a támadókra szegezte fegyverét, akik Tooth rögtönzött tüzelőállását
vették támadásba, így sajnos nemcsak a szörnyűséges lényeket, hanem
bajtársát is megpörkölte. Ben apja nem részletezte a történteket, de nem is
volt szükség rá: Tooth feje majdnem teljesen be volt bugyolálva, de a fiú
még a vastag gézréteg ellenére is jól látta arcát, mely inkább egy jól átsült
sonkára, mint emberi arcra emlékeztette, ráadásul olyan szaga is volt. Van
Staaten nem volt benne biztos, hogy a zsoldos túléli az előttük álló éjszakát,
Ben pedig gondolni sem mert arra, hogy érzi majd magát Tahia, ha végre
felébredve a Van Staaten által kreált mesterséges szunyókálásból megtudja
az igazat.
Hirtelen olyan álmosság tört rá, hogy alig maradt ereje szobájába vonszolni
és kimerülve ágyára vetni magát. Azzal a gondolattal a fejében, hogy a
nemrég kapott injekcióknak az égvilágon semmi közük a váratlan
álmossághoz álomba merült, majd úgy érezte, néhány másodperc után fel is
ébredt.
Ez természetesen nem volt igaz, bár lehet, hogy élete legszörnyűbb
izomlázával és azzal az érzéssel ébredt, miszerint egy különösen aljas
átváltozáson ment keresztül, azaz legalább ötször annyi idegvégződéssel
rendelkezett, mint bármelyik más ember (ráadásul mindegyik pokolian fájt),
mégis érdekes módon felfrissülve ébredt. Ahogy Van Staaten kedvenc
játékszereinek, mégpedig az injekciós tűk kellemes gondolatával aludt el,
úgy azokkal is ébredt. Csakhogy ezúttal egy kelletlen hálaérzet is elkísérte.
Bármit is adott be neki...
Ben ijedtében úgy összerezzent, hogy majdnem leesett a keskeny
fekvőfelületről, amikor rájött, hogy nincs egyedül.
Sasha feküdt mellette. Álmában fejét a vállára, jobb karját pedig a mellére
tette. Valószínűleg a lány ujjaiból áradó meleg ébresztette fel, melyek
pontosan a szíve felett pihentek.
Ben annyira összezavarodott, hogy egyelőre semmit sem érzett... majd
− bármennyire is nehezére esett megválni a lány látványától − lehunyva a
szemét megpróbált koncentrálni.
Semmit sem érzett. Ha álmodott is, akkor sem emlékezett már semmire.
Sasha most először került testileg ilyen közel hozzá, és pont most nem vitte
magával az álomvilágába. Ez igencsak különös és bosszantó volt, de
ugyanakkor roppant megnyugtató is.
Óvatosan felemelte a mellén lévő kezét, felegyenesedett, majd végtelenül
gyengéden, nehogy felébressze, kihúzta nyaka alól a karját. Sasha mérgesen
fújtatott álmában, majd mintha egy halvány mosoly suhant volna végig
arcán. Egészen kicsinek és végtelenül sebezhetőnek látszott, ezért Bennek
alaposan uralkodnia kellett magán, nehogy karjába kapva magához szorítsa.
Ehelyett inkább felállt, és az éjszaka alatt lecsúszott takaróval épp be akarta
takarni a lány törékeny testét, amikor észrevette, hogy Sasha nem csak
teljesen fel volt öltözve, de még fehér szőrmekabátja is rajta volt, pedig
odabent már-már elviselhetetlenül meleg volt.
Ben még néhány másodpercig csak állt, és bámulta az alvó lányt, majd
összeráncolva homlokát újra kutakodni kezdett emlékei közt − ezúttal
azonban egy teljesen más emléket keresett. De ezt sem találta meg. Úgy
tűnik, mégiscsak úgy aludt, mint egy kő.
Ennek nagyobb részt örült. Ez azonban semmit sem változtatott
tanácstalanságán. Bármennyire is hízelgőnek találta az elképzelést, miszerint
Sasha a közelségét kereste éjjel, mégis azon törte a fejét, vajon miért? Egy
kisebb része (pontosabban: az, amelyik nem örült annak, hogy ilyen mélyen
és rendületlenül aludt) kitartott amellett, hogy bizony ő a hibás. Csakhogy
érkezésük óta annyi minden és annyi szörnyűség történt már, hogy
időközben lehetetlennek tartotta azt, hogy csak úgy, ok nélkül történjen
valami.
A kinyíló ajtó hangjától alaposan összerezzent, majd hátrafordulva látta,
hogy édesapja lépett be rajta. Először csak döbbentnek tűnt, amint meglátta
az alvó lányt, majd egy különös kifejezés jelent meg az arcán − nem
feltétlenül rosszalló, de ugyanakkor nem is boldog.
− Ühüm..., szóval..., szóval ez nem az, aminek... − dadogta Ben, majd
meglátva édesapja tekintetét, tehetetlenül elhallgatott. Elég nevetségesnek
érezte magát.
− Igen, azt... elhiszem − válaszolta az apja. Kissé zavarban volt.
− Egyébként meg, semmi közöm hozzá. − Mesterkélten köhécselve egyet
kissé oldalra fordult, hogy ne is lássa a lányt, de az utána következő öt-hat
másodperces hallgatással csak még kínosabbá tette a helyzetet. Végül újra
megköszörülte a torkát és anélkül, hogy Benre nézett volna így folytatta.
− Ramanov professzor látni akar minket.
− Rendben − vágta rá a fiú hevesen. Úgy tett, mintha el akarná hagyni a
szobát, de akkor vette észre, hogy kezében még mindig a takarót
szorongatja. Először le akarta dobni a földre, majd úgy döntött, mégis
Sashára teríti.
Annak ellenére, hogy óvatos volt, felébredt. Első pillanatban ugyanolyan
zavartnak és tehetetlennek látszott, ahogy nemrég még Ben érezte magát,
majd tekintetük találkozásakor a fiú mintha egy halvány mosolyt vélt volna
felfedezni a szemében. Szinte vad öröm öntötte el az egész testét. Csupán
egy apróság volt, egy röpke ajakrándulás, de mégis ott volt. Talán
édesapjának mégiscsak igaza volt, és talán Sasha tévedett. Valami történt
vele, annyi biztos, csak még nem volt képes szavakba önteni. Amióta erre a
világ végén lévő helyre lépett, Sasha autizmusa csak rosszabbodott, most
azonban úgy tűnt, mintha javult volna. Már csak pár nap, és lehet, hogy újra
olyan... hát... normális... lesz, mint a Princess fedélzetén, amikor először
találkoztak.
Feltéve, ha sokáig életben maradnak még.
− Ben?
Apjának hangja visszarántotta a valóságba, még ha nem is igazán akarta.
Most, hogy felfedezte a Sasha szemében lévő szikrát, teljesen mindegy volt
neki Ramanov és az egész világ. Ahelyett, hogy hátrafordult volna, inkább
leguggolt a lány mellé, és mélyen a szemébe nézett. Eddigi tapasztalatai
alapján nem is csodálkozott volna azon, ha ez is csak egy újabb
megtévesztés lett volna − és hirtelen megtörtént a csoda: az üresség nem tért
vissza a tekintetébe, ezért egyetlen szívdobbanás erejéig egyenesen a fiú
szemébe nézett. Felegyenesedve lelendítette a lábát, majd kinyújtott kézzel
várta, hogy felsegítse az ágyról.
Ben annyira megdöbbent, hogy teljesen elveszítette az egyensúlyát, és az
elesés elkerülése végett megtámaszkodott bal kezén. Valahogy mégis
sikerült felegyenesednie, de az az érzése támadt, hogy inkább a lány segítette
őt fel, nem pedig fordítva.
Legnagyobb meglepetésére édesapja nem szólt semmit a Sashában
végbement változáshoz − habár meglepett arckifejezése határozottan
elárulta, hogy nem kerülte el a figyelmét. Egy türelmetlen gesztussal jelezte,
hogy siessen. Annak ellenére, hogy a tegnapi katasztrófa után már több óra
is eltelt, az állomás még mindig kihaltnak tűnt. Az egyetlen hang, amit Ben
hallott, az a hol erősödő, hol pedig gyengülő sarki vihar bömbölése volt.
Szinte érezni lehetett a bázison uralkodó lesújtó hangulatot. Bennek fogalma
sem volt hány óra lehetett, hogy odakint egyáltalán nappal vagy éjszaka
volt-e, de ez valójában nem is játszott szerepet ezen az isten háta mögötti
helyen.
Az emberek többnyire magányosan és csendben visszahúzódtak saját
szállásukra.
De mégis mit várt tőlük? Az itt lévő nők és férfiak mind egy szálig tudósok,
nem pedig katonák voltak.
Sasha és ő lépett be utolsóként a központba. Most először nem feszítettek
marcona őrök az ajtóban, és érdekes módon világosság lepte be az egész
termet. A nagy falmonitor be volt kapcsolva, sőt vele a nála sokkal nagyobb
testvére is − egyedül Ramanov és Nyarlathotep tudhatta, honnan került elő
ilyen hirtelen −, és mindketten a sátortető alatt lévő zöldes területet
mutatták. Ben azt hitte, időközben már hozzászokott a szokatlan képekhez,
de ezúttal sem látott többet értelmetlennek és furcsának tűnő körvonalaknál,
valamint homályos, nem a jégharcosoktól származó mozdulatoknál.
− Ben! − Schulz, aki Ramanovval, annak asszisztensével és Vatec doktorral
ücsörgött a nagy konferenciaasztalnál, azonnal magához intette formátlanul
bekötözött kezével, majd megpróbálván felegyenesedni fájdalmasan elhúzta
az arcát, és inkább a mellette lévő szabad székre bökött. Sasha alaposan
megdöbbentette Bent − ahogy a többi jelenlévőt is −, amikor egy hirtelen
mozdulattal megkerülve az asztalt nem csak leheveredett apja mellé, de még
ki is nyújtotta felé a kezét. Habár az érintés kétségkívül ugyanolyan
fájdalmas volt számára, mégis ragyogó arccal nézett lányára.
Első pillanatban megint úgy érezte, mintha némi féltékenység törne rá − ami
talán valamennyire igaz is volt −, de a félelemnek ezúttal egy egészen más
oka volt. Nem felejtette el, mit mutatott és főleg mondott neki Sasha utolsó
alkalommal. Nyarlathotep közelebb jött. A lány pedig hozzá tartozott. Talán
nem kellene annyira örülnie neki, hogy végre magához tért...
− Foglalj helyet, Benjamin! − hatolt be Ramanov hangja gondolataiba.
Ben ijedten összerezzent, és csak akkor ébredt rá, hogy már legalább fél
perce csak egy helyben állva bámulja Sashát és a lány apját − és persze a
többieket is. Érezte, hogy egy pillanat alatt fülig elvörösödik, majd tekintetét
a földre szegezve elindult egy üres helyet keresni magának, miközben
majdnem felbukott saját lábában. A hosszú asztal most is tele volt iratokkal,
könyvekkel, számítógéppel kinyomtatott papírokkal és mindenféle mással.
Ramanovon, az asszisztensén, Vatecen és Schulzon kívül csak ő, Sasha és az
édesapja volt jelen.
− Ülök − mondta, miután helyet foglalt. Hangja mintha különösen élesen
csengett volna, ami még őt is kissé megijesztette, de az orosz nem vett róla
tudomást. Azonnal az édesapjához fordult.
− Hogy érzi magát, doktor? Remélem, már sikerült valamennyire kihevernie
a sokkot.
Ben apja csak egy jeges pillantással reagált, amivel az oroszt és Schulzot is
egyszerre sújtotta. Ben azon törte a fejét, hogy vajon időközben történt-e
még valami, amiről ő nem tudott. De ezt feltehetőleg nemsokára úgyis
megtudja.
Ramanov hiába várt egy lehetséges válaszra, ezért egy kínos köhécselés után
így folytatta.
− Szóval... Susanna − Vatec doktor − és én kihasználtuk az időt, és...
csináltunk egy állapotfelvételt. Attól félek, az eredmény nem túlságosan...
− vadul keresgélt a megfelelő szavak után, majd megvonva a vállát így
fejezte be a mondatot. − ... bátorító.
− Ezzel meg mit akar mondani? − kérdezte Ben édesapja. Hangja ugyanúgy
csengett, mint az előbb a fiáé, de ugyanakkor volt benne egyféle
ellenségeskedés, ami alaposan megrémisztette Bent. Valami történt,
miközben ő aludt, ehhez nem fér kétség.
Vatec épp válaszolni készült, de Ramanov egy már-már félénk gesztussal
hallgatásra bírta.
− Találtunk egy... nyomot a hitveséről, Berger doktor.
Ben felegyenesedett a székében, és apja sem tűnt kifejezetten kellemesen
meglepettnek.
− Egy nyomot? Ez pontosan mit jelent?
Válasz helyett Ramanov röpke, majdnem bűntudattal teli pillantást vetett
vejére, majd felszólítón asszisztensére, Pjotrra kapta a fejét. Csak most vette
észre, hogy Ramanov ezúttal megvált hőn szeretett billentyűzetétől, amely
immár a fiatal orosz előtt virított. Pjotr ujjai villámgyorsan pötyögtetni
kezdték a billentyűket, így egy ideig csak azok halk kattogása volt hallható.
Végül Ramanov a két monitorra bökött.
A kisebb még mindig a zöld kísértetképet mutatta, miközben nagyobb
testvére éppen kialudt. Ben várt tíz másodpercet, hátha történik végre
valami, majd kérdőn Ramanovhoz fordult. Az orosz egy büntető
homlokráncolás kíséretében Pjotrhoz irányította, aki egyetlen halk szót
kinyögve anyanyelvén, láthatóan lejjebb süllyedt a székében. Ujjai
elmosódott alakká folytak össze, ahogy egyre gyorsabban suhantak a
billentyűk fölött. A képernyő hirtelen villogni kezdett, majd megjelent rajta
egy képszerű valami.
− Elnézést − mondta Ramanov, miközben egy másik, immár egyértelműen
dühös pillantást vetett szegény asszisztense irányába.
A monitor eközben közömbösen tovább villogott. Kétszer-háromszor,
mintha egy valamennyire felismerhető kép rajzolódott volna ki, majd
gyorsan el is tűnt.
− Nem Pjotr hibája − mondta Ramanov, még ha olyan hangsúllyal is,
miszerint igenis asszisztensét hibáztatja a monitoron megjelenő
katasztrófáért (sőt minden másért, ami az elmúlt napokban történt velük),
majd egy közömbös gesztust vetve a képernyőre így szólt. − Fél éjszakán át
igyekeztük helyreállítani a kapcsolatot, de valami zavarja a
számítógéprendszerünket. Csakhogy nem tudjuk, mi.
− És ezért rángatott ide minket az éjszaka közepén? − kérdezte dühösen
Robert Berger.
− Pontosabban véve itt mindig éjszaka közepe van, Berger doktor − szólt
Vatec nyugodtan. − Legalábbis az elkövetkező három hónapban.
Ben édesapja dühösen nézett rá, és zavartan ráncolta a homlokát. A fiú is
döbbenten nézett a tudósra. Vatec szinte akcentus nélkül beszélt németül.
Nem szólt semmit, de meg volt róla a saját véleménye.
− Csak egy pillanat türelmet kérek − mondta Ramanov.
A pillanatból kissé több lett, de végül a csíkokból lassan egy fekete-fehér
kép rajzolódott ki.
− Nagyon sajnálom − szólt Ramanov −, de egyelőre ez a legjobb, amit
produkálhatunk.
Senki sem válaszolt, amely részben azért lehetett, mert már unták az orosz
folyamatos bocsánatkérését. A fő okot pedig természetesen a monitor
szolgáltatta... és a mindenki fejében jelen lévő kellemetlen emlékek.
Mégpedig a lenti zsilipkamra, a második biztonsági ajtó előtti terület képe.
A képernyőn nem mozgott semmi, Bennek mégis az az érzése támadt, hogy
ez nem egy kimerevített kép, hanem egy filmfelvétel. Mindenesetre most
nem ücsörgött ott semmiféle pók a lencsébe vigyorogva.
− És? − kérdezte a fiú apja jó néhány másodperc múlva.
− Ahogy már mondtam, az embereimnek sikerült működésbe hozniuk a
vizsgálórendszer egy részét. Sajnos nem az egészet, ráadásul a minőség is
hagy némi kívánnivalót maga után.
Ramanov felemelte a kezét, mire Pjotr vad pötyögésbe kezdett. A monitor
képe hirtelen megvillant, majd a film visszafelé lépkedett − valahogy
mindenki tudta, habár a képen semmi sem történt.
Legalábbis először.
Majd mintha egy elmosódott alak suhant volna át a helyiségen, és ekkor a
kép kimerevedett. Az előzőleg még zárva lévő többtonnás páncélajtó
résnyire nyitva állt.
− Ez a felvétel tegnap készült − magyarázta az orosz. − Nem sokkal a
támadást követően. − Ben nem nézett oda, mégis határozottan észrevette,
amint Ramanov egy röpke és bizonytalan pillantást vetett édesapjára.
− Borzasztóan sajnálom.
Eltelt egy további, végtelen másodperc, majd a kép kissé remegni kezdett, és
az egész lépcsőt nehéz és súlyos lépések rázták meg. A monitoron megjelent
egy jégből mintázott csizmaszerűség, amelynek majdnem sikerült teljesen
felborítania a kamerát.
Egyre több láb jelent meg a lépcsőn, majd a szörnyűséges jégteremtmények
egymás után robogva le tűntek el a tárva-nyitva álló páncélajtó mögött.
− Ezek a... laborba akartak bejutni? − kérdezte Ben édesapja döbbenten.
Ramanov nem válaszolt, Ben pedig megpróbálta megszámolni a kamrán
áttörő és a mögötte lévő laborszobákban eltűnő alakokat, de hamar feladta.
Több tucat lehetett, valószínűleg mindegyik ott volt, ami bejutva az
állomásra megúszta a zsilipnél történt mészárlást.
− De miért? − tudakolta Robert. − A barlangon sokkal könnyebben...
Hirtelen félbeszakította mondandóját, amikor a fehér kísértetek között
váratlanul feltűnt egy, a többiektől igencsak különböző alak.
− Mi? − motyogta rémülten.
Ramanov szótlanul rábólintott asszisztensére, mire Pjotr ujjai megint csak
elfoglalt pókokhoz hasonlóan szaladgáltak a billentyűzeten. A kép
kimerevedett, majd egy kicsit visszapörögve újra kimerevedett, és Pjotr
közelebb hozta azt a bizonyos képrészletet. Pedig nem is lett volna rá
szükség.
Ben felismerte saját édesanyját annak ellenére, hogy csak hátulról látszott, és
a kép nem volt valami jó minőségű.
− De mit..., mit jelentsen ez? − motyogta valaki, Ben szerint az édesapja, de
nem volt benne biztos.
− Attól félek, bocsánatot kell kérnem a vejemtől − szólt Ramanov
kelletlenül. − Úgy tűnik, igaza volt.
A felvétel életlenül tovább pörgött, mire a Ben szerint édesanyját ábrázoló
elmosódott alak átsétált a páncélajtón.
− Akkor..., akkor ezek... elrabolták − motyogta Robert. − De..., de miért?
− Számomra nem tűnt éppen rablásnak − szólalt meg egy hang mögöttük.
Nem Ben volt az egyetlen, aki döbbenten hátrafordult. Mindenki
meglepetésére Van Staaten és Harry ácsorgott az ajtóban. A doktornő talán
még kimerültebbnek és fáradtabbnak tűnt, mint előző nap, de ugyanakkor
roppant dühösnek is. A zsoldos alig állt a lábán, ezért egy átalakított síbotra
támaszkodva igyekezett megtartani egyensúlyát. Annyira nyomottan és
erőtlenül állt ott, hogy még a belga orvosnőnél is kisebbnek és
sérülékenyebbnek látszott, ha pedig Ben eddig úgy gondolta, hogy Schulznál
nincs rosszabb látvány, akkor most sürgősen megváltoztatta a véleményét.
Sasha apja a zsoldoshoz képest virágzott.
Zavartan Ramanovhoz fordult.
− De én azt hittem...
− Én pedig azt hittem − szólt Harry −, jobb lesz, ha részt veszek ezen a
rögtönzött kis üzemi gyűlésen, ezért felmentettem magamat.
− Az utasításom ellenére! − fűzte hozzá Van Staaten mérges pillantást vetve
a zsoldosra. − Ez őrültség! És felelőtlenség is!
− Ellenvetés tudomásul véve, doktornő! − vágta rá Harry gúnyosan.
− És figyelmen kívül hagyva, tudom.
Erre Harry már nem szólt semmit, hanem nagy nehezen elindult, miközben
minden egyes lépésnél fájdalmasan elhúzta a száját. Van Staaten doktornak
igaza van, gondolta Ben aggódva. Valóban felelőtlenség volt a részéről.
Ahhoz viszont túl jól ismerte Harryt, hogy tudja, Van Staaten próbálkozásai
teljesen feleslegesek voltak.
− Mikoriak ezek a képek? − kérdezte Harry, miután nyögdécselve helyet
foglalt.
− Tegnapiak − válaszolta Ramanov. − Közvetlenül a támadás után készültek.
Harry egy pillanatra hátradőlt a székében, és becsukta a szemét. Borzasztó
kimerültnek tűnt, de Ben megkönnyebbülésére cseppet sem csodálkozott az
elé táruló kép láttán.
− Szóval akkor ezért támadtak.
− Elrabolták, és... − kezdett bele Robert Berger, mire Harry egy átható
pillantással és egy burkolt fejcsóválással hallgatásra bírta.
− Térjen már észhez, doki. Ez a támadás nem az állomásnak szólt. És nem
rabolták el a feleségét. Csak érte jöttek.
− De hát ez...
− Igaza van − dobta be Schulz. − És ezt maga is tudja. Ismerje már be,
doktor. − Halványan mosolygott, habár szemében ebból semmi sem látszott,
főként együttérzésnek nem volt semmi nyoma. − Ez könnyebbé teszi..., én
már csak tudom. Már régóta nem az a nő, akinek megismerte.
− Igen, tényleg? − sziszegte Ben apja idegesen. − Szóval azt állítja, hogy
még odalent a barlangban vitték magukkal? − szemrehányón Harryre nézett.
− Ha jól emlékszem, nem volt egyedül.
− Így igaz − mondta Ramanov. Harry abszolút közömbösen bámult
Robertre, mire az orosz így folytatta. − Ez igaz, de most nem West
századosról van szó, doktor.
− Miért, nem pont maga...? − kezdett bele Ben édesapja, de Ramanov
félbeszakította.
− A gyémántok, tudom. − Gyors, bocsánatért esedező tekintettel
rámosolygott Harryre, aki érthetően csupán értetlen pillantással reagált rá,
majd megrázva a fejét így szólt. − Hatalmasat tévedtem.
− És ebben most hirtelen olyan biztos?
− Hiszen maga mondta, doktor − Ramanov Benre bökött, mintha tanúként
akarná bevonni. − Maguk semmit sem tudtak róla.
Harry hol az oroszra, hol pedig Robertre kapta a fejét, de egyre zavartabbnak
tűnt, majd arca váratlanul felragyogott, és ugyanabban a pillanatban el is
komorult.
− Ugye nem gondolta komolyan, hogy csak a gyémántok miatt mentünk le
oda? − Hangja inkább hitetlenkedő, mint dühös volt.
− Bevallom, megfordult a fejemben − ismerte be Ramanov. − Elvégre
elképzelhetetlen értékű kincs hever a lábunk alatt.
− Ja, persze − szólt Harry gúnyosan. − Mindig is gazdag milliomosként
akartam meghalni, mint szegény zsoldosként továbbélni. − Halkan
kuncogott, habár minden oka meglett volna arra, hogy határozottan dühös
legyen az oroszra. Tekintete azonban inkább tréfálkozónak tűnt. − Erről
majd később beszélünk, professzor! Nem igazán díjazom, ha a munkaadóim
nem bíznak bennem vakon.
− Ahogy maga mondta, Harry − Schulz nyugtatón a magasba emelte a kezét
−, ezt inkább később beszéljék meg. − Ezzel újra Ben édesapjához fordult.
− Ő nem volt odalent, higgyen nekem.
− Bocsásson meg, kapitány − mondta Harry −, de én...
− Legalábbis nem náluk. Éreztem volna, ha ott van.
− De mégis mit akarnak tőle? − motyogta Van Staaten. − És mit akar ő
odalent?
− Azt nem tudjuk − Ramanov tüntetőleg felemelte a kezét, hogy mindenki
figyelmét a monitorra irányítsa, mire hangja egy már-már erőltetetten
tárgyilagos hangnemre váltott. − Megpróbáltuk a laborban lévő kamerákat is
újra üzembe helyezni, de nem sikerült. Valószínűleg mindegyiket
tönkretették.
− Akkor viszont le kell mennünk oda − türelmetlenkedett Ben édesapja.
− Muszáj... − A hangja elcsuklott. Továbbra is a képernyőt, illetve az
asztalon heverő, egyre erősebben remegő kezét bámulta. Van Staaten végre
eljött az ajtó mellől, ahol egészen idáig dacosan ácsorgott, majd ujjait az
alkarjára téve leült mellé. A látvány néhány napja még borzasztóan
felkavarta volna Bent, de ezúttal nem érzett semmit.
− Igaza van, Robert − mondta halkan.
− Tudom. − Hangja már alig volt hangosabb egy halk suttogásnál.
Ramanov ismét a monitorra bökött.
− Attól félek, nem ez az egyetlen rossz hírem. − A többiek hallgattak.
Valahogy senki sem tűnt meglepettnek. Ramanov kivárt néhány
másodpercet, majd egy szándékosan körülményes mozdulattal felemelkedett
− jóval lassabban, mint kellett volna −, és odasétált a két monitorhoz. Az
előadás még Ben számára is abszurdnak tűnt, mintha az orosz alaposan
begyakorolta volna asszisztensével, aki türelmesen végigvárta, míg elérte a
két különböző képernyőt, majd miután az orosz jelt adott újra bepötyögött
valamit a számítógépbe. A kis képernyőn lévő kép semmit sem változott, a
másik azonban különböző betű- és számkombinációkkal, valamint zavaros
meteorológiai szimbólumokkal ábrázolta a Déli-sark keleti partjának
műholdfelvételét. Ezek az égvilágon semmit sem mondtak Ben számára − de
úgy érezte, nem is akarja pontosan tudni, mit jelentenek az elé táruló
szimbólumok és fenyegető fekete foltok. Főként a fekete foltok pontos
jelentésére nem volt kíváncsi...
− Mondtam már, hogy van egy icike-picike problémánk? − kérdezte
Ramanov.
− Többször is − válaszolta Van Staaten csípősen.
− Hát akkor..., ahogy mondtam: van egy kis problémánk. Sikerült
helyreállítanunk a műholdkapcsolatot. Amit éppen látnak, az a part felett
lévő aktuális időjárási helyzet.
− Nekem inkább rossz időjárási helyzetnek tűnik − mondta Harry.
− És attól tartok, ebben bizony sajnos igaza van − sóhajtott Ramanov, és
ebben a pillanatban a vihar egy fokkal még hangosabban bömbölt. − A vihar
új erőre kapott. A kollégáim szerint egyféle szuperviharrá fejleszti magát.
− Veszélyben van az állomás? − kérdezte Ben.
− Úgy tűnik, nem közvetlenül a vihar által. De valahogy... mégis.
− Aha − szólalt meg a fiú apja, majd Harry megkérdezte. − Meddig fog
tartani? Egy hét?
− Inkább egy hónap. Vagy talán három. − Ben érezte, ahogy fokozatosan
sápadni kezdett. − Tudom, ez elég szokatlan ebben az évszakban..., sőt
szinte lehetetlen..., de tény, hogy itt ragadtunk, és semmiféle külső
segítségre nem számíthatunk. Legalábbis az első két hétben biztosan nem.
Sőt talán tovább sem.
− De addig nem tart ki az élelmiszerkészletünk − motyogta Ben apja. Erre
senki sem reagált. Most nem feltétlenül az élelmiszer volt a problémájuk.
− Mi van azzal a tengeralattjáróval, amiről beszélt? − kérdezte Harry.
− Ó, hát az itt van − felelte Ramanov szomorúan. Pjotr ujjai felszólítás
nélkül tipegni kezdtek a billentyűzeten, mire a képrészlet úgy
összezsugorodott, mintha a műhold kilépve a pályájáról a Föld felé zuhant
volna. Amikor már Ben azt hitte a kamera nemsokára landolni kényszerül, a
kép egyszerre megtorpant. Valóban az állomást, a meredek tengerpartot, a
Princess roncsait és egy-két kilométer nyílt tengert látták maguk előtt. Ben
hatalmasat nyelt, amikor meglátta a partra vetett hajót.
− Legalábbis egy része − folytatta Ramanov. Valamivel a Princess mögött és
mellett − Ben szerint körülbelül egy kilométerre − feltűnt egy apró villogó
pont, mely feltehetőleg a tengeralattjáró pozícióját jelezte. − Sajnos ez
pillanatnyilag nem segít rajtunk. Nem tudnak feljönni. Ebben az időben soha
− a képernyő felé bólintott. − Odakint jelenleg több mint háromszáz
kilométer per óra sebességű szél tombol. Szabályosan darabokra tépné őket.
− Hosszú és komor pillantást vetett a társaságra. − Eltekintve attól, hogy
egyikünknek sem lenne esélye a part elérésére.
A tengeralattjárós részt Ben kissé eltúlzottnak tartotta, de ettől függetlenül
Ramanov szavai hallatán jéghideg borzongás futott végig a hátán. A kisebb
monitoron feltűnő zöldes kép egyszerre már nem rémisztőn, hanem
fenyegetőn hatott rá, mintha egyenesen felé irányult volna.
− És... és ha téved? − kérdezte dadogva. − Úgy értem, ha van összeköttetés a
szárazfölddel, akkor legalább megkérdezhetnénk! Talán nem is olyan vészes
a vihar, és...
Ramanov tekintetét látva nem folytatta tovább. Elvégre egy meteorológiai
állomáson tartózkodott, ahol körös-körül a világ legjobb meteorológusai
voltak. Ramanov nem tévedhetett.
Harry előrehajolt.
− Szóljon nyugodtan közbe, ha tévedek, professzor, de nem beszéltünk már
egyszer erről?
Ramanov fagyos pillantással nézett rá.
− Maga a katona. Azt hittem, szolgál némi használható ötlettel, ha már úgyis
itt van.
− Elméletben nagyon szívesen. Csakhogy nem fajult volna eddig a dolog, ha
már kezdetektől tudom, mivel állunk szemben. Maga nem bízik bennem,
professzor. Mégis miért nem tudtam én erről a találkozóról?
Ramanov válaszolt valamit, de Ben inkább oda sem figyelt már.
Valószínűleg úgyis megint csak egymásnak esnek, úgyhogy jobb ha kimarad
belőle, mielőtt még mindkét oldalról kapna egy pofont. Annyira
tehetetlennek és nyomorultnak érezte magát, ahogyan már régen nem. Még
Sasha jelenléte sem nyújtott vigaszt a számára. Az asztal másik oldalánál
ülve szorongatta apja kezét, miközben olyan boldognak látszott, hogy Ben
sajnálta volna megzavarni.
Pedig már lehet, hogy meg is tette. A mosoly ugyan megmaradt Sasha arcán,
és nem is engedte el édesapja kezét, de hirtelen ránézett, és valami... mintha
megváltozott volna a tekintetétben. Nem tűnt valahogy... ijedtnek?
− Sasha? − motyogta Ben. Eltekintve Van Staatentól, aki csak homlokát
ráncolva hol a fiúra, hol pedig a hófehér hajú lányra tekintett, senki sem vett
tudomást róla, ugyanúgy ahogy Sasha sem reagált a hangjára. Ehelyett
lágyan kihúzta kezét apjáé alól, majd megkerülve az asztalt Ramanovhoz
lépett. Nagyapja idegesen nézett rá, de ennek ellenére nem hagyott fel a
Harryt záporozó barátságtalanságokkal. A lány odalépett a monitorhoz, és
ujjbegyével megérintette az üvegét.
Egyértelműen riadtnak tűnt.
Ben szintén felállt, és követte. Ramanov jóval barátságtalanabb tekintettel
mérte végig a fiút, mint az előbb még unokáját, de ennek ellenére oldalra
lépett, hogy elengedje. Ben kíváncsian előrehajolt, hogy megtudja, mi
keltette fel annyira Sasha érdeklődését. Először azt hitte, a tengeralattjárót
jelző, villogó piros pötty volt az, de az már kialudt, Sasha ujjbegyei pedig
egyébként is jóval kijjebb a tengeren időztek. Valami... volt ott, de nem
ismerte fel, mi.
− Mi a baj? − kérdezte. − Mit láttál?
Sasha le sem vette a szemét a monitorról, de Ben érezte, hogy egyre jobban
fél. Hunyorgó szemmel még közelebb hajolt, arca már majdnem súrolta a
képernyőt, de ő csak a tengerfelszín mozgását látta. Talán egy alatta tekergő
árnyékot?
Aggódva felegyenesedett, majd Pjotrhoz fordult.
− Ki tudja nagyítani ezt a részletet?
Pjotr ugyan ránézett, de tekintete abszolút értetlenséget tükrözött.
− Nem beszéli a nyelvedet − magyarázta Ramanov. − Ben, pillanatnyilag...
− Sasha talált valamit − szakította félbe a fiú.
Ramanov paprikásan összehúzta a szemöldökét, majd újra a lányhoz lépve
mustrálni kezdte a monitort. Két-három szívdobbanás múlva felemelte a
karját, motyogott valamit anyanyelvén, mire a képrészlet olyan közel jött,
hogy már az egész képernyőt beterítette. Az árnyék immár tisztábban
látszott, de még mindig nem leplezte le titkát. Valami volt odakint, annyi
biztos volt. Valami, ami egyáltalán nem tetszett Bennek.
− Ki tudná nagyítani még egy picit?
Ramanov ezúttal nem szólt egy szót sem, csak kelletlenül odaintett a
férfinak, mire két-három másodpercig csak Pjotr pötyögése hallatszott. A
képrészlet közelebb ugrott, közben a minősége is jóval élesebbé változott.
Sasha ijedten hátrahőkölt két vagy három lépést, és úgy a mellére szorította a
kezét, mintha megégette volna magát. Ben majdnem felkiáltott.
A kép szinte tökéletes minőségben pompázott. Annak ellenére, hogy egy
több száz kilométerre lévő műhold sugározta, a tengerfelszínen lévő minden
egyes hullámot fel lehetett ismerni... ahogy a vízfelszín alatt sodródó irdatlan
árnyat is.
Az óriás koromfekete árnyéka, nagyobb volt, mint egy hajó, és hatalmas,
ostorozó csápokkal rendelkezett.

22

Gerrit egy órával később ébredt − még ha nem is teljesen önszántából, ahogy
azt Ben gondolta. A rögtönzött krízisülés már nem tartott túl sokáig. A
félelmet keltő óriás hatalmas teherként telepedett a lelkükre, ami hamar
elvette a további vitákhoz való kedvüket. Ramanov és Harry még
megosztottak egymással néhány ennivaló mondatot, míg Schulz véget nem
vetett a kölcsönös kínzásnak azzal, hogy azt állította, nincs jól, és sürgősen
le kell feküdnie. Talán még igaz is volt.
Ben egyedül tért vissza szobájába. Sasha csatlakozott édesapjához − a fiú
nem is várt mást, és csak azon törte a fejét, vajon lesz-e megint úgy, mint
korábban, mielőtt még visszatért volna Schulz −, saját apját pedig
pillanatnyilag nem merte megszólítani.
Van Staaten kezelőszobája mellett elhaladva tanúja lett a doktornő és Harry
közötti hatalmas veszekedésnek. Nem értett kristálytisztán minden szót, de
valami olyasmiről lehetett szó, miszerint Harry azt kérte, keltsék fel a másik
két zsoldost is − egy kérés, amely ellen a doktornő vehemensen tiltakozott.
Úgy döntött, nem avatkozik bele, ezért letörten folytatta útját a parányi
szálláshelyére.
Az állomáson még mindig ugyanolyan, szinte rémisztő csend uralkodott. A
vihar hol felerősödő, hol pedig csökkenő zúgása továbbra is kitartott, de
mellette más zajok is megütötték a fiú fülét − egy tompa kalapálás, egyetlen
kikiáltott szó, egy forrasztóláng sziszegése, egy puffanás, melynek hallatán
Ben riadtan felegyenesedett az ágyában, majd néhány másodperc feszült
fülelés után visszafeküdt −, azonban mindegyikük kivétel nélkül valahogy
hamisnak hangzottak.
Nyarlathotep közeledett. Ezúttal viszont nem csak álmában, azaz egy nem
valóságos látomásban látta. Ezúttal mindenki látta.
Egy óráig vagy talán még tovább teljesen mozdulatlanul feküdt, kezét a feje
alá téve, miközben a szürke műanyag plafont bámulva próbált tiszta
gondolatokat összeszedni. A zsoldosok visszaérkezésének köszönhetően
néhány értékes óra erejéig új reménysugár fedte be, de a felhőtlen
fellélegzést annál mélyebb kiábrándulás követte.
Talán három óra is eltelt így. Ben mindennemű időérzékét elveszítette, majd
végül úgy érezte, nem bírja tovább − inkább civakodott volna egyet
Ramanovval vagy végignézte volna apja és Van Staaten turbékolását, csak
ne kelljen itt feküdnie és bámulnia a plafont. Éppen felegyenesedett, és
lelendítette lábát az ágyról, amikor az egész állomást egy hatalmas ütés rázta
meg, egy brutális csapás, nem kifejezetten robbanás, hanem olyan, mint
amikor egy vasúti kocsi teljes erőből és figyelmeztetés nélkül rákapcsolódik
egy másik kocsira. Ben tehetetlenül nekicsapódott az ajtó melletti falnak,
majd a második és jóval erősebb csapás után térdre rogyott. Ezt már egy a
műanyag ajtón keresztül beszűrődő tompa morgás és hangos sikoltozás is
követte.
Ben izgatottan feltápászkodott, majd egy másodpercig visszafojtott
lélegzettel várta a következő csapást, de az első kettőt nem követte
harmadik.
Égett szag terjengett a levegőben, amikor kinyitva az ajtót kibotorkált a
folyosóra. A lámpa fénye vadul vibrált, és kissé vörösesnek tűnt. A
sikoltások egyre tisztábbak lettek. Mintha minden létező irányból jöttek
volna, de többnyire félelemből, mint fájdalomból szóltak.
Sasha! Első gondolata Sasha volt, és csak utána jutott eszébe édesapja
− természetesen egyből balra vette az irányt, amerre Sasha és apja is
tartózkodott.
A folyosókanyarhoz érve nekiütközött a legénység egyik tagjának.
− Mi történt? − lihegte Ben. − Mi volt ez?
A férfi vagy nem értette, vagy akkora pánikban volt, hogy nem volt képes
válaszolni. Egy szó nélkül továbbviharzott, mire Ben is folytatva útját pár
lépés után el is érte Schulz szobájának ajtaját.
Épp amikor a kilincshez nyúlt volna, valaki belülről feltépte az ajtót, és
Schulz állt vele szemben. A szeme feletti friss sebből folydogált a vér,
miközben teljesen összezavarodott látványt nyújtott (feltehetőleg kevesebb
szerencséje volt, mint Bennek). A fiú megkönnyebbülésére Sasha sértetlenül
ücsörgött a bizonytalan kempingágy szélén, és csupán kicsit tűnt zavartnak.
− Ben! Mi történt? − kérdezte Schulz.
− Én is ezt akartam épp kérdezni − felelte Ben, majd Schulz mellett elsietve
Sashához lépett. A lány ezúttal teljesen másképp reagálva közeledésére
felemelte a fejét, és ránézett. A szemében sem mosolyt, sem örömöt, csupán
mélységesen mély rémületet látott, és szörnyű kínt azért, mert képtelen volt
szavakba önteni gondolatait és érzéseit. Ben érezte, hogy határozottan
küzdött láncai ellen, de hiába. A látvány kegyetlen jégökölként simult
szívére, és szó szerint összeszorította a torkát.
− Minden rendben van? − kérdezte Schulz.
Ben nem volt benne biztos, kihez szegezte a kérdést, ezért csak egy
közömbös mozdulattal reagált. Villámgyorsan felegyenesedett, majd azon
sem lepődött meg, amikor Sasha felállva a keze után nyúlt. Most viszont
Schulz szemében villant fel a féltékenység szikrája, még ha csupán egy apró
pillanat erejéig is, majd felszólító pillantást vetve Benre elindult az ajtó felé.
Sasha és a fiú követte a folyosóra, amelyen lassan úrrá lett a zaj és az
eszeveszett rohangálás. Az égett szag is egyre erősebbé vált, és valahol
megint felcsendült egy sziréna hangja, szerencsére ezúttal nem olyan
fülsiketítőn, mint máskor. A fény vibrált, és immár kémiai szag lepte el a
levegőt, feltehetőleg az egyik tűzoltó készüléknek köszönhetően.
− A központba! − kiabálta Schulz, majd azon nyomban futásnak eredt
− pontosabban szólva, csak akart. Ereje sajnos még nem tért maradéktalanul
vissza testébe. Egyelőre csak egy csoszogó sántikálásra futotta belőle, így
Ben kénytelen volt tekintettel lenni rá, amiért természetesen nem úgy haladt
előre, ahogy szerette volna. A tűzriasztó mindenesetre abbahagyta a szörnyű
bömbölést, mire a hangos zűrzavar és az általános feszültség is szűnni
látszott. Félúton a központ felé Van Staaten és Ben édesapja jött velük
szembe, de Ben meglátva a mindkettőjük arcára kiülő rettenetet,
megspórolta magának a nyelve hegyén lévő kérdést. Egymás mellett siettek
előre.
A központ ajtaja tárva-nyitva állt. A riasztó már egy ideje elhallgatott,
helyette most a központban lévő lámpa vibrált mániákusan. Ben első
pillantásra csakis káoszt látott maga előtt, a teremben legalább húsz-harminc
ember szaladgált és ordibált összevissza. Majd hirtelen rádöbbent, hogy fél
tucat embernél nem is lehettek többen. Harry a nagy konferenciaasztalnál
ülve figyelmesen fürkészte az előtte lévő laptopot. A szobában egyedül ő
tűnt higgadtnak, csupán egy icipici feszültség látszott az arcán, ez azonban
valószínűleg a körülötte lévő összevisszaságnak szólt.
− Mi történt? − bökte ki az ajtón éppen bebotladozó apja, és szó szerint
botladozott, ha Van Staaten nem kapta volna el, akkor saját lábában felbukva
terült volna el a földön. Mielőtt visszanyerte volna egyensúlyát és még
egyszer feltehette volna kérdését, megelőzte egy mögöttük lévő hang.
− Mi a fene történik itt?
Ben természetesen azonnal felismerte a hang tulajdonosát, mégis ijedten
megfordulva bűntudattal telve Ramanov arcába nézett. Az orosz durván
félrelökte őt és Sashát, majd harciasan a szobába lépett.
− Mi történt? Magyarázatot akarok!
Harry épp válaszolni készült, majd egy másodpercig − valószínűleg
szándékosan − nem szólva egy szót sem Ramanov szeme közé bámult.
Végül már-már provokáló finomsággal így szólt.
− Mintha valami felrobbant volna. Ha nem rohangálna mindenki eszelős
tyúkokhoz hasonlóan le-fel, akkor már rég kiderítettem volna, professzor.
Ramanov már megint úgy festett, mintha menten gutaütést kapott volna, de
Ben legnagyobb meglepetésére mégis erőt vett magán, majd legalább
négyféle nyelven ordítani kezdett, Ben egyiket sem értette közülük, de meg
mert volna esküdni rá, hogy mindig ugyanazt a szót ismételte. Valószínűleg
így is volt, hiszen munkatársai sürgősen elhagyták a központot. Ramanov
még türelmetlenebb pillantást vetett Harryre, de a zsoldos továbbra is
mosolyogva az ajtóra bólintott.
Ramanov másodszorra is meglepte Bent azzal, hogy dühroham helyett
sarkon fordult, majd két dühös lépéssel elérve az ajtót becsapta azt.
− Tehát?
Harry feltehetőleg ki akarta próbálni, meddig játszhatja még ezt a kis játékot,
gondolta magában Ben, hiszen még mindig nem válaszolt Ramanov
kérdésére, csak vigyorgott, akárcsak egy kígyó, amely hangosan sziszegve
fürkészi meghipnotizált zsákmányát. Végül bal kezével rábökött az ezúttal
ugyanazt a képet mutató két nagy falmonitorra: a már jól ismert állomás
grafikai ábrázolására. Egyes részei vörös fényben izzottak, illetve több tucat
apró pötty szaladgált ide-oda az ábrán.
− Nem is olyan vészes, mint gondoltam. Csak néhány ártalmatlan tűz. Úgy
látom, ezzel még az emberei is megbirkóznak... elvégre nem vagyunk mi
tűzoltók.
Ramanov szikrázó szemeket meresztett rá, ami Harryt láthatóan abszolút
hidegen hagyta, mivel egy hangos nyögés kíséretében megfordult, és a szoba
másik végébe bámult. A professzor arcszíne időközben tulipirossá változott,
Ben pedig Harry szándékán törte a fejét. Ez tényleg nem volt megfelelő
időpont holmi gyerekes hatalmi játékra.
Majd követve a zsoldos tekintetét, gondolatban bocsánatot kért Harrytől.
Nem is voltak olyan egyedül, mint gondolta. A szemben lévő szürke
műanyag burkolatot szétcsavarozták, majd az egyes paneleket szépen és
rendezetten a falnak támasztották. Ben az elővillanó összevisszaságban nem
igazán igazodott ki (egyébként meg nem is igen akarta, hiszen a látvány nem
egy rossz emléket idézett fel benne). Néhány másodperc múlva megjelent
egy pár csizma a nyílásban, ennek tulajdonosa láthatóan kisebb nehézségek
árán tolatott kifelé. Tahia volt az. Ennyit arról, ki került ki győztesen a Van
Staaten kontra Harry párbajból.
− Maga meg mi a fenét művelt?! − fújtatott Ramanov.
− Semmit − felelte Harry nyugodtan. − Csak megkértem Tahiát, hogy nézze
át még egyszer és alaposan a számítógéprendszerét.
Ramanov arca még jobban elkomorult, habár Ben ezt egy perce még
teljességgel lehetetlennek tartotta. Szeme mintha apró szikrákat szórt volna
Harry és Tahia irányába, miközben nagy nehezen erőt vett magán és
reszkető hangon megkérdezte.
− A számítógéprendszert? Lehet, hogy tévedek, de normális esetben ahhoz
feszítővas helyett nem a billentyűzetet szokás használni?
− De, tulajdonképpen igen − válaszolta Tahia Harry helyett. Időközben
sikerült teljesen kiszabadulnia az állomás poros belső részéből. Anélkül,
hogy egy pillantást is vetett volna Ramanovra, leporolta kabátjáról és
nadrágjáról a koszt, majd visszasietett az asztalhoz, és a laptopja mellett lévő
billentyűzetre vetette magát. − Kivéve, ha valaki nem annyira rafinált, hogy
a fal mögé rejtse a rendszer fontosabb alkatrészeit, amihez aztán tényleg
csak feszítővassal lehet hozzáférni. Ha esetleg valamilyen csoda folytán
mégis visszakerülne a civilizációba, professzor, azt javaslom, látogasson el
egy barkácsboltba. Van ott egy vadonatúj találmány, úgy hívják: csavar.
− Egy pillanatra mégiscsak ránézett Ramanovra, mintha éppen a
legféltettebb kincsét árulta volna el. − Bevallom, kicsit tovább elpepecsel
vele az ember, de később rengeteg időt és munkát spórol meg vele.
A szétvert falra bökött, mire az orosz ábrázata falfehérré változott. Ben
abszolút megértette, főleg amikor látta, hogy Tahia valóban egy hatalmas
feszítővasat vetett be a siker érdekében. Az erőszakkal létrehozott nyílás
előtt szürke műanyagszilánkok és meghajlított fémek hevertek.
− Tahia, kérlek − mondta Harry. Igyekezett büntető pillantást vetni rá, de a
szemében felcsillanó huncutságot nem tudta teljesen eltitkolni.
− Még egyszer megkérdezem! − Ramanov ezúttal csak suttogott, mégis úgy
hangzott, mintha kiabált volna. − Mi történt?
− Azt próbálom kideríteni, professzor − válaszolta Tahia hirtelen egészen
komolyan. − Mindenesetre semmi köze ahhoz, amit tettem.
− És mégis mit tett? − kérdezte az orosz.
− Semmit − mondta Harry. Egy bólintással és egy komoly pillantással
megerősítette szavait, majd felállt, és megkerülte az asztalt. Kissé bicegett
még, ráadásul mozdulatai egyáltalán nem nyerték vissza rugalmasságukat.
Ugyanez vonatkozott Tahiára is, figyelte meg Ben. Mindketten erejük
végénél voltak, már csak nagy nehezen és a vészhelyzet láttán voltak
képesek lábra állni. − Valami felrobbant vagy összeomlott, de rá fogunk
jönni, mi volt az.
Ben igencsak alkalmatlannak találta a hangsúlyt. Pillanatnyilag úgy tűnt,
nem fenyegeti őket közvetlen veszély, de Harry úgy viselkedett, mintha csak
párszor villant volna meg a lámpa, pedig néhány perce még komolyan azt
hitték, a fejükre szakad az ég.
Ramanov hallgatott, közben kíváncsian fürkészte a félig lebontott falat, mire
Harry homlokát ráncolva megszólalt.
− Csak úgy mellékesen... nem érdekli, mit talált Tahia?
Ramanov nem lett volna Ramanov, ha tényleg leereszkedett volna odáig,
hogy feleljen is a kérdésre, de Harry ezt láthatóan nem is várta el tőle.
− Valaki rendesen megbirizgálta a rendszerét, professzor.
− De hát ezt már tudtuk − szólt Ben apja, mire Harry közömbösen
hozzáfűzte. − És nem ma vagy tegnap, hanem már jó ideje.
Az orosz kissé idegesnek tűnt.
− Mit jelentsen ez?
− Bekapott egy helyes kis számítógépvírust, professzor − mondta Tahia.
− De nem egy e-mailen keresztül vagy netán azért, mert az egyik kollégája
egy kis malackodás kedvéért kereste fel az internetet − vonta meg a vállát.
− Azt még nem tudom, mikor és melyik terminálról csinálta, de
egyértelműen itt történt. Rafinált kis bestia, annyi szent. Akárki is írta, tudta,
mit csinál. Le vagyok nyűgözve.
A tűzriasztó odakint a folyosón újra és még hangosabban felbőgött, majd
egy utolsó, már-már beletörődő nyöszörgéssel elhallgatott. Tahia
félbeszakította magát, és egy gyors pillantást vetett laptopjára. − Semmi
vész. Valószínűleg csak egy rövidzárlat. Kézben tartják az emberei?
Ramanov dühösen a nagy falmonitorra bökött, amin valószínűleg teljesen
ugyanaz volt, mint Tahia laptopján.
− Amint látja.
Sasha hirtelen olyan erősen megszorította Ben kezét, hogy összerezzent, és
meglepetten felé kapta a fejét. Tekintete riadt volt, kitartóan a falon lévő
repedést mustrálta. Amikor Ben is odanézett, mintha egy apró és gyorsan
elsuhanó árnyékot látott volna. Talán egy... pókot?
− Pontosan − felelte Tahia, mintha hallotta volna a kérdést.
Úgy tűnik, arcát látva, pillanatnyilag nem volt nehéz olvasni a
gondolataiban. A zsoldosnő undorodva elhúzta a száját.
− Csak úgy nyüzsögnek odabent ezek a dögök. Sürgősen hívnia kellene egy
rovarirtót, professzor.
Ramanov láthatóan nem értett egy szót sem, Tahia pedig éppen válaszolni
készült, amikor gyorsan odalépve a falhoz dühödten összetaposott valamit.
− Pókok! − mondta undorodva.
Ben hátán jeges borzongás futott végig, egy másodpercig pedig úgy érezte,
mintha több száz jéghideg póklábacska szaladgálna keresztül-kasul az egész
testén. Természetesen csak beképzelte magának, de ettől nem lett jobb
érzése.
Ramanov válaszolni készült valamit, de ebben a pillanatban kinyílt
mögöttük az ajtó, és egy kormos köpenyben lévő férfi rontott be rajta
összevissza beszélve, amiből Ben egy szót sem értett. Az orosz csupán egy
kelletlen bólintással felelt, majd kihessegetve a férfit a szobából Harryhez
fordult.
− Eloltották a tüzet. Csak egy ártalmatlan rövidzárlat. Igazuk volt.
− Tudom − válaszolta Harry, miután egy röpke pillantást vetett a falon lévő
képernyőre. Az apró fénypontok még mindig ide-oda nyüzsögtek, majd a
vörös villogás egyszer csak kialudt.
− De ez még mindig nem válasz arra a kérdésre − avatkozott közbe Robert
Berger −, hogy mi történt. Most volt robbanás vagy sem?
− Nem hiszem. − Tahia lába ismét lesújtott a földre, Ben pedig mintha egy
hangos roppanást hallott volna. − Szerintem inkább olyan volt, mint amikor
összeomlik valami. Valami jó nagy.
− A barlang? − motyogta Van Staaten riadtan.
− Aligha − mondta Harry. − Ha összedőlt volna az egész barlang, akkor már
nem ücsörögnénk itt. Talán csak egy része.
− De miért? − kérdezte Ramanov bizonytalanul.
− Miért nem megy le, és néz utána? − tudakolta Tahia, tekintetével
szüntelenül a padlót pásztázva, hátha akad valami összetaposnivaló. De nem
talált semmit.
Ben nyugtalanul Sashához fordult. Már nem tűnt olyan ijedtnek, mint eddig,
de még mindig irtózatosan feszült volt, bár valahogy Bennek sem sikerült
teljesen elhessegetnie a beképzelt póklábacskák gondolatát. Volt ott egy
emlék, amely...
− Ezek nem csak sima pókok − hallotta saját hangját.
− Hogy érted ezt? − kérdezte Van Staaten idegesen.
Ben tovább hallgatta magát, mintha csak egy idegen szavait hallaná. − Már a
Princessen kezdődött. Nem emlékeztek? Ők..., ők is ott voltak.
− Badarság! − vágta rá Ramanov. − Pókok mindenütt vannak a világon.
Talán megszökött néhány állat a laborból...
− A fiúnak igaza van − vágott a szavába Schulz. Ő is közelebb lépve a fal
nyílásához, bekukucskált az árnyékos félhomályba. Tekintete különösen
üresnek tűnt. − Ők a szemük és a fülük. Ez mindig is így volt.
A visszhanghoz hasonló szavak mintha továbbra is a levegőben lógtak
volna, és mintha valami borús dolgot hoztak volna magukkal egy idegen és
ellenséges világból. Ben igyekezett elhessegetni a gondolatot vagy
legalábbis szörnyen nevetségesnek felfogni, de minél jobban próbálta, annál
rosszabb lett.
− Ostobaság − szólt Ramanov dühösen. − Mintha nem lenne már így is elég
problémánk!
Senki sem válaszolt. Schulz majdnem szomorúan nézett apósára, mire
Ramanov tüntetőleg Tahiához fordulva megkérdezte.
− Tehát mire is képes ez a vírus?
− Azt még nem tudom. − Éles szeme megint csak kiszúrt egy potenciális
áldozatot, majd akkorát dobbantott csizmája orrával, mintha csak lyukat
akarna ásni az alattuk lévő laborba. − Mindenesetre nem tesz tönkre semmit,
ha erre gondol. A bestia sokkal rafináltabb ennél.
Most ennek megnyugtatólag kellene hangzania? Nem csak Ben meresztett
irritáló szemet a zsoldosnőre.
− Ha jól értem tehát, azt próbálja elmagyarázni, hogy egyféle áruló van
köztünk − mondta Ramanov. − Ez nevetséges. Én minden egyes
munkatársamért tűzbe tenném a kezem.
Senki sem tette meg azt a szívességet, hogy figyelmeztesse arra, azért
vigyázzon, nehogy megégesse magát. Ramanov harciasan körbenézett, és
láthatóan csak arra várt, hogy valaki végre kinyissa a száját, hogy azonnal
rávethesse magát. Van Staatennek igaza volt, gondolta magában Ben. Ez a
hely tehet róla. Gonosszá teszi az embereket.
− Ne aggódjon, professzor − mondta Harry. − Ha valaki kitalálja, mi
történik, akkor Tahia. Ő tényleg ász az ilyen dolgokban.
− Megerősítésképpen biccentett egyet fejével, majd épp hozzáfűzni készült
valamit, amikor szeme a laptop monitorjára tévedt. − Tahia.
A zsoldosnő azonnal odasietett, és áthajolva a férfi vállán döbbent arcot
vágott.
− Mi történt? − kérdezte Ramanov.
− Semmi − motyogta Tahia, közben még közelebb hajolt, Harry egy szó
nélkül felállt, és átült a mellette lévő székre −, majd egy egyértelműen
aggodalmas homlokráncolással hozzáfűzte.
− Ez érdekes.
Ramanov bosszúsan elhúzta az ajkát, mögé lépett, és szintén mustrálni
kezdte a monitort. Arcán határozottan látszott, hogy a rajta látottak abszolút
nem mondanak neki semmit.
− Mi? − kérdezte Ben. Tévedett, vagy Sasha ujjai valóban reszketni
kezdtek?
− Valaki... felkapcsolta odalent a laborban a világítást − magyarázta Tahia.
− Vagy legalábbis megpróbálta... már néhány órával ezelőtt.
− De ez lehetetlen − mondta a professzor.
− Azt is mondtam, hogy megpróbálta − Tahia ujjai vadul pötyögni kezdtek a
billentyűzeten. Ben akaratlanul is a nagy falmonitorra kapta a fejét, de azon
semmi újat nem látott. A fénypöttyök ideges mocorgása, amelyek az
állomáson lévő emberek pozícióját jelezték, kissé visszafogottabb lett. Ez
volt minden.
− Senki sem lehet odalent. Minden tönkrement − motyogta Ramanov.
A teremben lévő többi ember mélyen hallgatott. Mindenki pontosan tudta, ki
volt odalent.
A professzor egyébként is tévedett vagy csak igyekezett lehunyni szemét a
valóság előtt − ott lent még régen nem ment tönkre minden. Elvégre Ben, az
édesapja és a zsoldosok is saját szemükkel látták a labort. A számítógép által
működésbe hozott önmegsemmisítő egyáltalán nem működött olyan
hibátlanul, mint azt az alkotói szerették volna. A labor és a berendezése csak
megsérült, semmi több.
− Innen... ki tud kapcsolni mindent? − kérdezte Ramanov hirtelen és
igencsak bizonytalanul. Ben csodálkozva felkapta a fejét. Meg mert volna
esküdni rá, hogy némi félelem jelent meg az arcán.
Tahia vadul kalapált a billentyűzeten, és közben megvonta a vállát.
− Elméletileg, igen. Feltéve, ha teljes hozzáférést kapok az egész
rendszerhez.
− Ha csak a jelszavam kell... − kezdett bele az orosz, majd hirtelen
félbeszakította magát, amikor Tahia már-már sajnálkozó tekintetet vetve rá
elfordította a fejét.
Nem, Ben nem tévedett. Sasha ujjai tényleg reszkettek, sőt a bőrén keresztül
érezte, milyen gyorsan és erőteljesen dobog a lány szíve. Ismét aggódva
nézett rá. A szemében újra megjelent az a bizonyos félelem. Még mindig a
falon lévő lyukat bámulta, amely Bent immár nem egy szétszaggatott
panelre, hanem egy szörnyeteg mohón tátongó pofájára emlékeztette. Talán
mozgott is valami mögötte?
− Aha! − szólalt meg Tahia. − Itt vagy, te kis bestia!
− Micsoda? − kérdezte Ramanov. − A vírus?
− Én inkább trójainak hívnám − válaszolta Tahia anélkül, hogy egy
másodpercre is abbahagyta volna a pötyögést vagy felnézett volna a
képernyőről. Bennek egyáltalán nem tetszett, amit az arcáról leolvasott.
Felfedezése jobban nyugtalaníthatta, mint mutatta. − Legalábbis olyasmi...
− grimaszt vágott. − Ehhez hasonlót még sohasem láttam.
− Ezek szerint megtalálta? − tudakolta Ramanov. Kissé kételkedőn hangzott.
− Ilyen gyorsan?
− Ha az ember tudja, mit keressen, akkor nem nagy ördöngösség − felelte
Tahia, mindenesetre olyan hangsúllyal, ami Bennek még kevésbé tetszett,
mint arckifejezése.
− És ártalmatlanná is tudja tenni?
Sasha ujjai egyre hevesebben reszkettek. Ben gyorsan arcába nézett, majd
rögtön el is kapta a fejét. A szemében lévő félelmet valami pánikszerű vette
át. Ő sem érezte különbül magát. Valami... történni fog. Érezte.
− Megtalálni és megölni a dögöt, az két különböző dolog, professzor. − Ujjai
továbbra is serényen pattogtak a billentyűkön, a halk kattogás mellé pedig
immár egy másik zaj is társult: valami félelmetes és suttogó. − Őszintén
szólva fogalmam sincs, mivel van dolgunk..., de ki tudom nyírni..., remélem.
Ramanov tudomást sem vett utolsó szaváról.
− Mikor?
− Tíz perc múlva... − A professzor megkönnyebbülve felsóhajtott. − ... vagy
egy óra múlva... − folytatta a zsoldosnő, mire Ramanov kérdőn összevonta a
szemöldökét. − ... de az is lehet, hogy csak egy hét múlva − tette hozzá
Tahia, az orosz pedig olyan döbbent arcot vágott, hogy Ben még meg is
sajnálta volna, ha épp nem a félelem leküzdésével küzdött volna. Valami...
közeledett.
− Szóval valójában azt sem tudja, mit csinál − morogta Ramanov.
Tahia mérges pillantást vetett rá a válla fölött, majd Harry avatkozott bele
szigorú hangon.
− Úgy gondolom, sokkal gyorsabban haladna, ha nem tartanánk fel folyton
holmi butácska kérdésekkel, professzor. Ne hagyjunk magadra?
Az utolsó kérdés természetesen Tahiának szólt, aki csupán némán megrázta
a fejét, és tovább koncentrált a számítógépére. Az érzés, mely szerint valami
közeledik, egyre erősebb lett... és láthatóan nem csak Benben. Még a kivájt
falpanel mellett ácsorgó Schulz is egyre idegesebbnek tűnt.
− Azt hiszem, lekapcsolom odalent az egész áramkört. Csak az óvatosság
kedvéért. Ez nem okozhat...
Sasha úgy összerezzent, mintha áramütés érte volna, Schulz pedig hangosan
felhördült, amikor a nyílás mögötti sötétség váratlanul életre kelt. Van
Staaten sóhajtott egy nagyot, majd ijedten a szája elé emelte a kezét. Még
Harry is alaposan megijedt, és egy ösztönös mozdulattal rögtön a nála sem
lévő fegyveréért nyúlt.
Pókok. A lyukból pókok özönlöttek kifelé, több száz apró és undort keltő
állatka, melyek különös alakot vettek fel a padlón. Schulz felordított, majd
egészen az asztalig hátrált, Van Staaten pedig megfordulva Robert mellébe
temette arcát.
A förtelmes invázió olyan hirtelen megtorpant, amilyen hirtelen elindult. Az
állatok reszkető szőnyegként vonták be a lyuk előtti padlót, egy élő massza
tele számtalan vékony és szőrös lábbal, illetve csattogó csáppal. A látvány
olyan undorító volt, hogy Ben szinte már érezte nyelvén a hányás savas ízé,
de ugyanakkor roppant lenyűgöző is volt, ezért egyszerűen képtelen volt
levenni róluk a szemét. A nyílás előtt lévő, szabályos félkört alkotó
láthatatlan vonalat az állatok egyike sem lépte át. A mérhetetlen abszurditás
ellenére a látvány egy néma hadseregre emlékeztette Bent, amely pusztán
csak egy jelre várt, hogy támadhasson.
− Mi az ördög...? − krákogta Ramanov.
Egy hangos és száraz kattanás hallatszott, majd megszólalt egy hang a fejük
fölött.
− Neki aztán tényleg semmi köze nincs ehhez, professzor.
Egy másodperccel ezelőtt Ben még azt hitte, már semmi sem ijesztheti meg
jobban, de tévedett. A test nélküli hang kegyetlenül belenyilallt a gyomrába.
− Ha megtenné, hogy bekapcsolja a videó-összeköttetést − folytatta a hang
−, akkor szemtől szemben folytathatnánk a beszélgetést. Úgy gondolom,
igencsak megkönnyítené a dolgokat.
Ramanov az első másodpercekben nem tett semmit. Sőt senki sem tett
semmit. Ben apja úgy festett, mintha egy megtestesült kísértettel találkozott
volna. Egész testében remegett. Majd Harry odaintett Tahiának, mire a
zsoldosnő Ramanov billentyűzetére cserélve laptopját, bepötyögött valamit a
gépbe. Az állomás nagy monitorra kivetített grafikai ábrázolása kialudt, és
helyette megjelent egy kép, mely ismét ráébresztette Bent arra, hogy mindig
van még rosszabb.
Édesanyja képe jelent meg a monitoron. A kép minősége siralmas volt: alig
volt színe, reménytelenül elmosódott és valahogy mindig bal oldalra akart
dőlni. Ben szinte hálás volt érte, így legalább bebeszélhette magának, hogy
édesanyja gyűlölettel teli arckifejezése csupán a rossz képminőségnek volt
köszönhető.
− Jennifer? − suttogta a fiú apja. − De te... mit...?
− Most ne, Robert. Öleld át az új kis barátnődet és vigasztalódjatok... és ne
tegyél szemrehányást magadnak. Nem haragszom. − Egészen halkan
nevetett. − Jó szórakozást kívánok magának, kedvesem! Csak attól félek,
fogalma sincs, mibe keveredik.
− Jennifer! − könyörgött a férje. − Kérlek! De..., de emlékezned kell!
− Nem − motyogta Schulz. − Ő nem a felesége már.
− Schulz kapitány, kérem! − szólalt meg a képernyőn lévő kép. − Azért egy
minimális udvariasságot igazán betarthatnánk, nem gondolja? − A hűvös és
embertelen szem összevissza pásztázta a képernyőt, mintha keresne valamit.
− Mit akar? − kérdezte Harry. Ő is rémültnek tűnt, de még mindig ő
uralkodott a legjobban magán.
− Először is olyasmiről beszélném le, amit nagyon, de nagyon megbánna.
− Például? − kérdezte Harry.
A nő szemében színtiszta düh szikrázott, de hamar összeszedte magát.
− Kérem, Harry! Sem kedvem, sem pedig időm nincs holmi gyerekes
játékokra. Szóljon a kis barátnőjének, hogy tartsa távol az ujjacskáit az
áramellátásról.
Harry bólintott, mintha épp egy felettébb érdekes dolgot tudott volna meg.
Egy halvány, mindenesetre nem túl vicces mosoly suhant át az arcán.
− Vagy mi lesz?
− Vagy olyasmire kényszerít, amit igazából nem szeretnék. Kérem, ne is
gondoljon erőpróbára. Úgyis veszítene.
Harry felállt. Tekintetével a plafont pásztázta. Ramanov fejével az ajtó
feletti sarokra biccentett. Harry ezek után a képernyő helyett abba az irányba
beszélt.
− Ki maga? Úgy értem, ki maga valójában? Most?
− Na, de kérem! − felelte Ben édesanyja eltúlzott felháborodással. − Már
nem is emlékszik rám? Ezen csodálkozom. Pedig már a Princessen sem
hagyott ki egy alkalmat sem, hogy ne a becses hátsó fertályomat mustrálja.
− Mit akar? − kérdezte Harry még egyszer. Ben döbbenten bámulta
édesanyja torz képét. Alig akarta elhinni, amit az előbb hallott − nem is a
szavak miatt. Anyja mindig is nyíltan kimondta, amit gondolt, sőt még a
humorérzéke is felettébb rendben volt. Most a szavak mögötti szándékkal
akadt némi gondja.
− Talán csak, hogy hagyjanak békén. Elvileg ugyanazt, amit maga is akar.
Tartsák távol magukat az áramellátástól, és senkinek nem esik bántódása.
− Értem. Hogy szép nyugodtan tehessék a dolgukat odalent, bármi is az, és
hogy utána sokkal kényelmesebben megölhessenek mindannyiunkat.
− Megölni? − Ha a Jennifer arcára kiülő döbbenet nem volt valódi, akkor
remekül csinálta. Megrázta a fejét. − Maga semmit sem ért. Senkit sem
akarunk megölni. Azt hittem, erre már réges-rég rájött.
− Nem, nem jöttem rá − válaszolta Harry. − Miért nem magyarázza meg
nekem?
− Bárcsak tudnám. De attól félek nem megy. Ami itt zajlik, az jóval nagyobb
annál, mint amit bármelyikőtök is el tud képzelni. És sokkal fontosabb is.
− A magasba emelte a kezét, amint Harry szólni kívánt. Valami mocorgott
mögötte. Valami nagy és elmosódott. − Egyszer majd megérti, de még nincs
itt az idő, hogy beszéljünk róla. A szavamat adom, hogy egyikük sincs
veszélyben addig, amíg nem próbálják megakadályozni az idelent
történteket.
Harry halkan kuncogott.
− És ha mégis?
Ben egykori édesanyja nem válaszolt, de a szoba másik oldalából hirtelen
hangos zizegés és zörgés hallatszott. A fiú odakapva a fejét rájött, hogy még
több undorító nyolclábú csatlakozott a társaihoz. Az állatok által befedett
félkör körülbelül másfél méter lehetett, ha nem több. A mögötte lévő
sötétség pedig úgy hullámzott és mozgolódott, mintha az egész termet be
akarta volna teríteni.
− Lenyűgöző − szólt Harry egyáltalán nem lenyűgözve. − Attól félek, ennyi
nekem nem elég.
A zizegés és zörgés egyre hangosabb lett, mire a félkör immár nem félkör,
hanem egy nagyjából két métert kitevő háromnegyedes kör volt. Bennek
bizony feltűnt, hogy a mocorgó szőnyeg nem volt már olyan tömített, mint
eddig. És miután még alaposabban megnézte, látta, hogy akármilyen
förtelmesek is voltak az előttük lévő szörnyek, mégiscsak aprók voltak. Az
állatok közül egy sem volt nagyobb egy hüvelykujjkörömnél. Hacsak nem
volt köztük egy különösen mérgező példány, akkor lehet, hogy undorító volt
a kúszó-mászó hadsereg, de semmiképp sem veszélyes.
Harry feltehetőleg ugyanígy látta a dolgokat, mivel fejét rázva nézett az ajtó
feletti láthatatlan kamerába, majd megfordult, és egy szó nélkül átsétált a
szobán. Ott aztán nehéz harci csizmájával nekilátott összetaposni a pókokat.
Ben nem vett levegőt, mert már lelkileg felkészült rá, hogy az összes pók a
férfira veti majd magát, de épp az ellenkezője történt: az állatok a fal
mögötti poros árnybirodalomba menekültek dühös taposása elől.
− Ezt nem kellett volna − szólalt meg Ben édesanyja.
− Majd elgondolkodom rajta − válaszolta Harry, aki időközben már alig
talált eltaposnivalót a földön. − Tahia, kedves, nemrég láttam a legutóbbi
áramszámlát, és egy kicsit magasnak találtam. Megtennéd, hogy lekapcsolod
a lámpát a pincében? − Ugrott egyet, hogy még éppen időben kioltsa egy
előle kétségbeesetten menekülő pókocska életét. − És keresd meg ezt az
átkozott kamerát, és tekerd ki a nyakát!

23

Romanov az előttük álló estére összehívott egy újabb krízisülést... Ben egyre
nevetségesebbnek tartotta ezt a szót. Véleménye szerint egész itt-
tartózkodásuk nem volt más, mint egy hatalmas és szünet nélküli krízis.
Ennek ellenére nem tiltakozott, hanem − a többiekhez hasonlóan − gyorsan a
szálláshelyére sietett, hogy feldolgozza az eddig történteket. Csakhogy
semmi értelme sem volt... Csupán negyedóráig bírta elviselni a bezártságot,
majd szabályosan úgy érezte, nem kap levegőt, ezért úgy döntött,
meglátogatja Schulzot (és főként Sashát).
Egyiküket sem találta. Az ajtó csak be volt hajtva, a szoba pedig olyan
elhagyatott benyomást keltett, mintha Sasha és édesapja vissza sem tért
volna ide, pedig Schulz még előtte elindult, ő pedig egészen az utolsó
folyosókanyarig kísérte Sashát, abban bízva, hogy azt a pár lépést már
egyedül is meg tudja tenni. Egy pillanatra pánikba esett, de hamar
összeszedte magát. Schulzot bizonyára feltartották valamivel vagy még
elment valakihez, ahová Sashát is magával vitte. Még szép, hogy magával
vitte! Schulz sosem hagyná magára a lányát.
Ben azon törte a fejét, hogy inkább visszamegy a szobájába, de már az
egyedüllét puszta tudatától is jéghideg borzongás futott végig a hátán.
Édesapjához és Van Staatenhez viszont nem akart menni, és mindezt csak
édesanyja apjához és Van Staatenhez intézett szavainak köszönheti. Pedig ő
nem tehetett róla − nem tehetett a szavairól, ahogy arról sem, mi volt
édesapja és a doktornő között, mégis annyira bűnösnek érezte magát, mintha
ő lenne felelős az egészért. Mindezt azért, mert az egész ügy ellenére
igencsak szimpatikusnak találta Van Staatent, és emiatt úgy érezte, elárulta
anyját.
− Segíthetek? − kérdezte egy hang a háta mögött.
Ben ijedten hátrafordult, majd meghökkenve pislogott Vatec doktor arcába.
Az ősz hajú tudós csupán két lépéssel állt mögötte, és azt az érzést keltette,
mintha jó ideje figyelné már.
− Én..., ööö... Schulz kapitányt keresem. És a lányát.
− Azt hiszem, épp az ebédlő felé láttam őket sétálni. Legalábbis úgy vélem,
arra tartottak. Elég sietős dolguk lehetett..., ahogy nekem is.
Ezzel tovább is ment, majd két lépés után megállt, visszafordult, és
homlokát ráncolva visszasétált a fiúhoz.
− Van még valami?
− Nem − Ben határozottan megrázta a fejét. − Én csak... Kérem, bocsásson
meg. Én... csak meglepődtem azon, hogy ilyen jól beszél németül.
Vatec homlokán egyre mélyebb barázdák képződtek.
− Miért ne beszélnék? Elvégre az anyanyelvem.
− Maga német?
− Frankfurti, pontosabban szólva. Netán különösnek tartod?
− Nem. Én csak..., csak még sosem hallottam hosszabban németül beszélni,
és azt hittem...
− ... hogy az állomás orosz kézben van? − kérdezte Vatec célozgatón
vigyorogva és a fejét rázva. − Ez egy elég nemzetközi hely. Ramanov
professzoron és az asszisztensén kívül csak egy orosz van, ő viszont lent
dolgozik a laborban − egy árnyék suhant el az arca fölött, mire azonnal
helyesbített. − Azaz régebben ott dolgozott − mondta, majd legyintett egyet.
− Ha a barátnődet és az apját keresed, akkor szerintem nézd meg őket a
zsoldosoknál. Most pedig mennem kell.
Távozott, Ben pedig zavartan nézte, amint befordul a következő
folyosókanyarnál. Eddig sem igazodott ki Vatecen, most viszont már
szabályosan félelmetes volt számára. Talán nem ez a helyes szó, de egyelőre
nem jutott jobb az eszébe. Ben szerint nem volt véletlen, hogy eddig
jelenlétében (ha jól tudta, édesapjáéban is) rendszerint úgy viselkedett,
mintha nem sokat értett volna abból, amit mondott.
Ben elhessegette ezt a gondolatot, és elindult az étkező felé. Ha nem is talál
rá Sashára és apjára, akkor legalább Harryvel tud majd beszélni. Legalább
ezer kérdést fel akart tenni neki.
Schulz és a lány mégis az étkezőben volt. Kéz a kézben ücsörögtek a
telepakolt asztalnál, miközben Schulz Harryvel társalgott. Meghallva az ajtó
nyikorgását, ijedten összerezzent, majd őszintén mosolyogva gyorsan
magukhoz intette Bent. A fiú legnagyobb meglepetésére Sasha nemcsak
felnézett és szintén mosolyogni kezdett, hanem felpattanva a székéről felé
sietett.
− Ben! Gyere, ülj ide közénk! Pont rólad beszéltünk.
Ben engedelmeskedett, de csak azután, hogy szorosan átölelte Sashát. A lány
apja sokatmondón ráncolta a homlokát, de egy szó nélkül megvárta, míg
leültek az asztalhoz. Nagyon fáradtnak tűnt, de ettől függetlenül még a
legkisebb dolog sem kerülte el a figyelmét.
− És mi szépet beszéltek rólam?
− Pontosabban szólva a pókokról elmélkedtünk − válaszolta Schulz Harryre
biccentve. − Már a Princessen is ott voltak. Nekem fel sem tűntek annyira,
de biztos vagyok benne, hogy már ott is figyeltek minket. Miért nem
meséled el West századosnak?
− Harry. Egy százados egy egész csapatot vezet. Mi már csak hárman
vagyunk, és... − A zsoldos röviden hallgatott, majd zavartan vigyorogva
megvonta a vállát. − Ha őszinte akarok lenni, akkor én ragasztottam
magamra ezt a titulust.
− Miért? − Schulz nem tűnt túlságosan döbbentnek vagy felháborodottnak.
− Azt gondoltam, jobban veszi majd ki magát az ügyfelek között, nem
beszélve a magasabb honorárium reményéről − ismét vigyorgott, de ezúttal
egyáltalán nem volt zavarban. − Ramanov brüsszeli főnökeinél bevált.
Schulz egy hangyányit idegesnek tűnt, de nem volt igazán dühös.
− Hallgassa meg, mit látott Ben! Meséld csak el neki a hajón lévő pókokat!
Ben éppen elkezdte ecsetelni az undorító kis mászókkal való első
találkozását, majd hirtelen félbeszakította magát.
− Harry is ott volt − emlékezett vissza.
− Igen tudom, annál az áldatlan reggelinél − mondta Schulz. − A rakodótéri
eseményre gondolok.
Ben döbbenten nézett Schulzra.
− Ezt maga honnan tudja? Én biztos, hogy nem meséltem el magának.
− Mert ott voltam. − Ben most már semmit sem értett, mire Schulz
magyarázón így folytatta. − Nem akkor. Hanem akkor, amikor náluk voltam.
− Az később volt, kapitány − mondta Harry már majdnem lágy hangon, de
még mindig felettébb gyanakodón.
− Nem − Schulz megrázta a fejét, majd halkabban, de különösen
elváltoztatott hangon így szólt. − Vagyis de, hát persze. Igaza van. De az
idő... ott nem ugyanaz, mint itt. Másképp nem tudom elmagyarázni.
Harry továbbra is szkeptikus volt, és megvonta a vállát, Schulz pedig ismét
bátorítón bólintott Benre, mire ő elmesélte a zsoldosnak a Princessen történt
félelmetes találkozását egy fehér pókkal. Lassan, jóval lassabban beszélt,
mint kellett volna, és azon vette észre magát, hogy folyton dadog és nem
találja a megfelelő szavakat. Akkoriban (olyan, mintha évekkel ezelőtt
történt volna) kissé kísértetiesnek tartotta a nyolclábúakkal való
találkozásokat, de most − főleg a központban történtek után − már a puszta
emléküktől is gyorsabban dobogott a szíve.
− Úgy éreztem, hogy figyelnek − mondta. − De persze... nem hittem az
érzésemnek.
− Én sem tettem volna − nyugtatta meg Harry. − Még most is nehezemre
esik, habár... az előbb a saját szememmel láttam. Ritkán láttam ennyire
visszataszító dolgot.
Akkor még nem jártál a laborban, gondolta magában Ben. Majd hálát adott
az égnek, hogy a nyolclábú kolosszusból, amelynek megtalálta a tetemét,
csak az az egy példány létezett.
− Szóval maga szerint már akkor is figyeltek minket ezek a bestiák
− mondta Harry, de Schulz csak csóválta a fejét.
− Nem. Mindig is.
− Mindig is? Ez meg mit jelentsen?
− Hát azt, amit mondok. Mindig is figyeltek minket. Amióta létezünk. Ők a
szemük és a fülük. Tudta, hogy gyakorlatilag nincs olyan hely a Földön,
ahol ne lennének pókok?
Harry némán bólintott, mire Bent elöntötte a szomorúság. Az jutott eszébe,
hogy ezt már hallotta, mégpedig annak a fiatal katonának a szájából, aki
mostanra ugyanolyan halott, mint a bajtársai. Már a nevére sem emlékezett.
− Úgy érti, egyféle... kémekként... hozták létre őket? − kérdezte Harry.
− Nem is rossz ötlet. Ha a pókok tényleg ennyire elterjedtek, ahogy mondja,
akkor elég sokat tudnak arról, mi folyik a Földön.
− Sőt mindenről − helyesbített Schulz. − Higgye el, gyakorlatilag egy olyan
folt sincs a bolygón, ami ne egy méterre lenne egy póktól.
Bár Harry meglehetősen lenyűgözöttnek tűnt, mégis szkeptikus arcot vágott.
− Ez nem hangzik túl biztatónak..., de van egy kis bökkenő. Nem vagyok
szakember, de a pókok nem régebb óta léteznek, mint az emberek?
− De, sőt sokkal régebb óta. Már a dinoszauruszok előtt is léteztek.
Csakhogy őket nem azért hozták létre, hogy megfigyeljenek minket.
− Hanem? − Harry még mindig, s talán még határozottabban szkeptikusnak
hangzott.
− Azt nem tudom. − Schulz kedvetlen gesztust tett, majd ugyanolyan
kedvetlen tekintettel Benhez fordult − legalábbis azt hitte, majd rájött, hogy
valójában Sashára nézett. A lány arcáról már rég leolvadt a mosoly,
szemében pedig ismét olyasmit látott, amitől összeszorult a torka. Sasha
ismerte a választ. Ő minden választ ismert. Bárcsak tudott volna beszélni
vele.
− Azt nem tudom − mondta Harry hangosan −, ez egy kicsikét kevés nekem,
kapitány.
− De sajnos csak ezzel a válasszal szolgálhatok. Valószínűleg először
próbáltak meg egy hozzájuk hasonló népet létrehozni, csakhogy a tervük
zátonyra futott.
− Egy hozzájuk hasonlót? Nem akarok kicsinyeskedni, a pókok pedig nem
éppen a kedvenc plüssállataim... − Felemelte a pókmaradványtól ragacsos
csizmáját −, ... de ha mindent jól értettem, akkor ezek az... Öregek sem
ugyanolyan élőlények, mint mi. Teljesen más a biológiájuk és így tovább...
− Alaposan idefigyelt − mondta Schulz.
− De a pókok egyértelműen evilágiak. Undorítóak, de evilágiak.
− Azok is. Talán ez volt az oka annak, hogy végül mégsem sikerült nekik.
− Ezt értenem kellene? − kérdezte Harry.
− Azt hiszem, igaza van − avatkozott közbe Ben. − Úgy értem, még sosem
kérdezted magadtól, hogy miért tart ennyi ember a pókoktól?
− Én nem. Elég rusnyának tartom őket, de tartani tőlük...? − vadul megrázta
a fejét. − Nem.
− Volt idő a földtörténetben − mondta Schulz −, amikor az ízeltlábúak
majdnem átvették az uralkodást.
− Aha − mondta Harry halálosan komoly arcot vágva. − Ízeltlábúak, értem.
Mik is azok?
− Puhatestűek − felelte Ben Schulz helyett. − Polipok, pókok, skorpiók...
ilyesmik.
− Valószínűleg számtalanszor próbáltak már hozzájuk hasonló életet
létrehozni, valamit, ami pótolja azt, amit elvesztettek − folytatta Schulz.
− Csakhogy az új élet, amit ez a világ hozott létre, egyre erősebb lett. Ezért a
háttérbe húzódva vártak ránk.
− Ránk?
− Vagy valami hozzánk hasonlóra. Egy életre, amely elég okos és erős
ahhoz, hogy uralja a világot. És persze elég buta is ahhoz, hogy segítsen
nekik az elpusztításában.
Harry immár nem mondott semmit, de tekintete mindent elárult. Ben
abszolút nem vette rossz néven kételkedését, ugyanis neki is nehezére esett
elhinni Schulz szavait. Ha nem látta volna saját szemével az Öregek komor
világát, akkor valószínűleg ő sem hitte volna el.
− Ez elég őrülten hangzik − szólt Harry egy hosszabb és kellemetlen
hallgatás után. Ismét a csizmatalpát vizsgálgatta, és igyekezett a padlóba
törölni a rajta maradt maradványokat, de hiába. − Másrészt viszont...
Az ajtó hirtelen kicsapódott, és Tahia lépett be. Ben megrémült a
látványától. Már az előbb a központban is feltűnt neki mennyire rosszul
nézett ki, de ott minden olyan gyorsan történt. Arca halálsápadt volt, a
fagyoskodás pedig rajta is nyomott hagyott egy-két helyen, még akkor is, ha
nem olyan komolyan, mint Schulzon. Szeme azonban, amely − még a
legkeményebb szituációkban is − mindig olyan boldogan csillogott, most
igencsak zavarosnak tűnt, mintha valami olyasmit láttott volna, ami nem
emberi szemnek való. Emellett haja is teljesen elveszítette csillogását.
Mozdulatai nehézkesnek és kényszeredettnek látszottak, már-már
robotszerűnek. Mégis igyekezett mosolyogni, amikor meglátta Bent és
Sashát, majd egy szó nélkül Harryhez sietve súgott valamit a fülébe. Harry
egy ideig elgondolkodott.
− Rendben. Tedd azt!
Tahia azonnal sarkon fordult, majd az első lépés után megbotlott, de
szerencsére sikerült megkapaszkodnia az asztal szélében.
− Minden rendben van? − kérdezte Harry.
Tahia olyan hevesen bólogatott, hogy pont ezért nem tűnt túl hihetőnek.
− Jól vagyok Csak egy kicsit... bizonytalanul állok a lábamon, semmi több.
− Akkor menj Van Staaten doktorhoz, és kérj valamit. − Tahia láthatóan
tiltakozni akart, de Harry hozzátette. − Mondd, hogy adja azt, amit én
kaptam. Ha pedig akadékoskodik, akkor üsd le. A pirulák az ajtó melletti kis
szekrényben vannak, felső fiók, jobbra.
Tahia megvonta a vállát, és elment, Ben pedig meglehetősen zavarán bámult
Harryre. Néha nem volt teljesen biztos abban, mikor viccelt a férfi, és mikor
nem.
Ahogy most sem.
− Nem gondolod, hogy kicsit túl sokat vársz tőle?
− De, gondolom. Tényleg kicsit túl sokat várok tőle. Igazából ránk férne egy
klassz kis nyaralás a Karib-tengeren. Strand, napsütés, egy jéghideg Piña
Colada... te, ha van valahol egy last minute jegyed, szívesen elfogadjuk!
− Százados, ott tartott, hogy másrészt viszont... − avatkozott közbe Schulz
felfigyelve az élességre Harry hangjában. − ... Harry − helyesbített.
Harry elgondolkodva nézett rá, bólintott egyet, majd ugyanabban a
pillanatban megrázta a fejét.
− Semmi. Csak egy buta ötlet volt.
− Pillanatnyilag semmi ötletünk sincs − mondta Ben. − Annál pedig még
egy buta is jobb.
− Aligha − Harry hüvelyk- és mutatóujjával megdörzsölte a szemét, és
igyekezett visszafojtani egy hatalmas ásítást. − Legalábbis nem ez. − Ezzel
feladta az álmossággal vívott harcot, ásított egy jólesőt és alaposan
kinyújtózott. Ízületei halkan reccsentek egyet.
− Azt hiszem, néhány óra alvás igencsak jól jönne mindannyiunknak
− mondta még mindig ásítozva, és közben az órájára pillantva, majd
belenyugvón hozzátette. − Na, jó, legalább kettő, mielőtt még jelenésünk
lesz a nagyfőnök előtt.
Ben azon vette észre magát, hogy meredten bámulja a Harry csuklóján lévő
egyszerű órát. Azon törte a fejét, vajon miféle szerkezet volt. A világ ezen
szörnyűséges helyén nemigen volt jelentősége az időnek, már az élethez való
kötődést is kezdte lassan elfelejteni. Megmosolyogtatta a gondolat. Harry
kérdőn nézett rá.
− Aludni? − ismételte meg Ben. − Most komolyan azt hiszed, hogy tudnék
így aludni?
− Én a magam részéről tudok és fogok is. Te is jobban tennéd. Ki tudja,
mikor nyílik rá megint lehetőségünk.
Ebben teljesen igaza volt. Ben pedig fáradt volt, de valahogy
összekeveredett benne az alvás és a fáradtság közötti kapcsolat. Fáradt volt,
amikor kipihentnek kellett volna éreznie magát, és fordítva... természetesen
nem mindig. Azon gondolkodott, hogy vajon a hely különleges kisugárzása
miatt lehetett-e, majd hamar elhessegette a gondolatot. Sokkal inkább a
tönkrement idegzetén múlhatott.
Másrészt pedig... Harry szavai eszébe juttattak valamit. Az alvás sem
jelentette már azt, aminek ismerte...
− Ne is gondolj rá − mondta Schulz, amikor Ben Sasha felé fordult. A lány
szemében még mindig félelem tükröződött, és valahogy úgy érezte, mintha
kétségbeesetten mondani próbálna neki valamit. De a láncok túl erősek
voltak.
Harry megköszörülte a torkát.
− Nem akarok beleszólni, kapitány, és ha azt mondja, semmi közöm hozzá,
akkor teljesen igaza van..., elvégre a lánya, ráadásul még nem is nagykorú,
de ők, ketten..., ööö... szóval, majdnem felnőttek, és... nos... egyikünk sem
tudja, hogy élve kikerülünk-e innen, és...
Nem csak Ben meredt rá döbbenten. Schulz értetlenül ráncolta a homlokát,
mire Harry már csak dadogni volt képes, ezért inkább elhallgatott.
Természetesen nem lett teljesen vörös, de valahogy mégis úgy festett...
− Nem arra gondoltam, Harry − mondta Schulz. Egy halvány mosoly suhant
át az arcán, de Ben nem volt biztos benne, hogy ez Harry mondandójának
vagy az eddig mindig kemény férfi hirtelen zavarának szólt-e. − És azt
hiszem, Ben is pontosan tudja... nem igaz?
Az utolsó két szót már Benhez fordulva és komoly arcot vágva mondta ki.
Ben hallgatott.
− Ígérd meg, hogy nem csinálsz hülyeséget, rendben? − mondta Schulz.
Ben továbbra is hallgatott, de érezte, hogy Schulz nem éppen erre várt, ezért
dacosan megvonva a vállát tüntetőleg kinyújtotta karját, hogy Sasha vállára
tegye.
− Talán ez az egyetlen út. És én már egyszer...
− ... nagy nehezen túl is élted − vágott a szavába Schulz vadul megrázva a
fejét. − Az apád mesélte, mit tettél. Bizonyára azt hiszed, különösen bátor
voltál. De ez csupán különös butaság volt.
− Felvilágosítana egyikőjük arról, hogy miről is van szó? − kérdezte Harry.
− Ki kell derítenünk, hogy mit akarnak − válaszolta Ben, közben egy
másodpercre sem vette le tekintetét Schulz arcáról. Szavai valójában hozzá
és nem a zsoldoshoz szóltak. − Azt hiszem, Sasha meg tudja mutatni nekem.
− Igen, vagy meghalsz közben, vagy nyáladzó karfiolként nősz fel − fűzte
hozzá Schulz, majd ismét és még hevesebben megrázta a fejét. − Túl késő,
Ben. Már túl közel vannak. Ha újra belépsz a világukba, talán sosem találsz
ki belőle. − Karjával a lánya felé bökött. − Olyan akarsz lenni, mint ő?
Ez meglehetősen gonosz és sértő volt, de valószínűleg pontosan ez volt a
szándéka, gondolta Ben. Sokkolni akarta, a fiú mégis olyan dühöt érzett
magában, hogy legszívesebben felugrott és Schulznak esett volna. Ehelyett
halkan így szólt.
− És ha ezáltal együtt lehetnénk...
− De nem lehetnétek. Egy olyan helyen lennétek, amely mindkettőtök
számára maga a pokol. Megtiltom, hogy olyasmit tégy, ami veszélyes a
számodra, érthető?
− Azt hittem, ez az én életem − vágta rá Ben lázadón, de Schulz ezúttal még
hevesebben rázta a fejét.
− Csak azelőtt volt az, mielőtt idejöttél. Most viszont felelősséggel tartozol a
lányomért. Fogalmam sincs, hogy valamelyikünk is élve hagyja-e el ezt a
helyet, de te vagy az egyetlen, aki segíthet Sashának. Nem fogom tétlenül
végignézni, amint eljátszod ezt a lehetőséget, vagy akár veszélybe sodrod őt.
Ben már épp ugyanilyen hevesen akart visszaszólni, majd csak némán
figyelte az előtte lévő dühös és sértett férfit. Lassan kezdte érteni, mi lehetett
közte és Ramanov között. Dühe hamar elszállt, majd helyét átvette az
értelem és a rossz lelkiismeret furcsa keveréke.
− Jaj, nekem, családi vita − sóhajtott fel Harry. − Ebből inkább kimaradnék,
ha nem gond. − Felállt, alaposan kinyújtózott, majd szándékosan hangosan
ásítva hozzátette. − Ha az urak most megbocsátanak nekem. Egy alulfizetett
és fáradt bérkatona vagyok, akinek feltétlenül szüksége van néhány óra
alvásra. − Tulajdonképpen úgy nézett ki, mint akinek néhány hónap alvásra
lenne szüksége, gondolta Ben, majd inkább visszanyelve megjegyzését
felállt.
Schulz durcás arcot vágva finoman arrébb tolta a Sasha felé kinyújtott kezét.
− Ő velem jön. És nehogy eszedbe jusson valami ostobaság. Majd szólok az
apádnak, hogy figyeljen oda rád.
Valószínűleg meg is tette, ugyanis visszaérve szobájába a következő
üzenetet találta: azonnal jelentkezzen apjánál és Van Staatennél.
Ben kissé megsértődött − nemcsak azért, mert édesapja nyilvánvalóan azt
hitte, úgy parancsolgathat neki, mint egy kisgyereknek, hanem, mert
komolyan nem hitte, hogy Schulz be is tartja fenyegetését, és mert különben
is rosszkedvű akart lenni, punktum! Eszébe sem jutott követni a parancsot,
helyette inkább rávetve magát az ágyára megpróbált elaludni. Schulz érte és
főként lányáért való aggodalma igencsak valódinak tűnt, de elvégre fogalma
sem volt arról, mi van Sasha és közte. Annak ellenére, hogy már csak a
látottak puszta tudata is megrémisztette, biztos volt benne, hogy Sashának és
neki sikerülne. Valahogy biztos képes lenne kijutni onnan.
Nyarlathotep? Jöjjön csak ez a nagyságmániás oktopuszi!
De nem jött, viszont legalább aludnia sem sikerült.
Végül mégis feladta a harcot, és útnak indult.
Természetesen várakozásainak megfelelően nemcsak Van Staaten doktort,
hanem édesapját is ott találta a parányi kezelőszobában. Némi
ülőalkalmatosság hiányában a keskeny fekvőhely szélén csücsülve himbálta
a lábát. Kerülte a szemkontaktust, amint Ben belépett.
− Ez aztán sokáig tartott − üdvözölte Van Staaten megspórolva a köszönést.
− Hol voltál ilyen sokáig?
− Sétálni. Meg akartam csodálni a gyönyörű kilátást, tudja? Ki tudja, mikor
jutok el megint erre a csodálatos környékre.
Van Staaten vékony, akárcsak egy hegyes ceruzával megrajzolt szemöldöke
a magasba szökkent, majd válasz nélkül hagyva megjegyzését a fekvőhelyen
ücsörgő apjára biccentett. − Ülj le oda, és vedd le az ingedet.
− Parancsára! − Ben szándékosan eltúlozva szalutált egyet, mire a doktornő
már nem húzta fel a szemöldökét, csupán idegesen szemét forgatta.
Bizonyára határozottan eldöntötte, hogy semmi sem fogja kihozni a
béketűréséből. Valószínűleg, gondolta magában Ben, ez a két kis gerle már
jó előre felkészült a beszélgetésre.
Érezte, hogy ismét indokolatlan düh vette hatalmába, majd még időben
sikerült összeszednie magát, és megvárta, míg édesapja átadva a helyet
átballag a Van Staaten szobájába vezető keskeny összekötő ajtón.
Van Staaten követte Ben tekintetét, miközben szemöldöke ezúttal egy éles V
formát öltött.
− Az inged − emlékeztette.
Ben engedelmesen kigombolta az ingét, de közben azért megkérdezte.
− Mégis minek?
− Mert meg kell vizsgáljalak. Természetesen nem azért, mert olyan vonzó
srác vagy, azért ne táplálj hiú reményeket.
− Hogy biztos legyen abban, nincsenek öröklött betegségek a családban?
− Természetesen − válaszolta közömbösen. − Vagy talán szeretnél egy
kétfejű, karok helyett csáppal rendelkező féltestvért?
Ben kissé összerezzent, és az ajkába harapott.
− Bocsánat.
− Semmi gond − felelte Van Staaten hűvösen. − Nem is vártam mást.
− Azért, mert olyan bájos vagyok?
− Azért, mert itt vagyunk. − Hirtelen türelmetlenül legyezni kezdett a
kezével. − Csináld már. Más pácienseim is vannak, tudod?
Ben gyorsan kibújt az ingéből, majd Van Staaten felszólító gesztusának
engedelmeskedve a magasba emelte a karját. Arra számított, hogy egy
sztetoszkóppal vagy az egyik kedvenc tűjével piszkálja meg, de ezúttal
megelégedett azzal, hogy felsőtestét és karját ujjbegyeivel vizsgálja végig.
Meglehetősen hűvösek voltak.
Ennek ellenére türelmesen hagyta az inkább kínosnak, mint kellemesnek
nevezhető eljárást, de egy idő után mégis megelégelte. − Megtudhatnám,
hogy mire jó ez? Azt hittem, ma reggel már alaposan átvizsgált.
− A ma reggel inkább tegnap este volt − válaszolta Van Staaten
közömbösen, majd köpenyzsebébe nyúlva mégiscsak előhúzott egy nagyon
hosszú és nagyon hegyes tűt, amit aztán egyszerűen a karjába döfött. Ben
összeszorított fogakkal igyekezett visszafojtani nyögését.
− Ez bizonyára fájt.
− Alig − nyögte ki Ben fogcsikorgatva, mire Van Staaten még hevesebben
másik karjába is beledöfte a tűt.
− És ez?
− A fenébe is, hát persze, hogy fáj! − sziszegte a fiú. Alaposan uralkodnia
kellett magán, nehogy vadul oldalra lökje a nő kezét − ami valószínűleg nem
is lett volna kifejezetten okos ötlet, amíg a tű a karjában állt. − Mire jó ez?
Van Staaten meglepően óvatosan húzta ki a tűt a karjából, majd az egyik
tartóban heverő többi elhasznált kínzóeszköz közé dobta. Némelyikükön
még vér is volt.
Ben kérdőn a magasba vonta szemöldökét.
− Tegnap este szereztél magadnak néhány helyes kis horzsolást − mondta a
doktornő, a fiú pedig biztos volt benne, hogy nem csak beképzelte magának
a hangjában felcsengő enyhe kárörvendő felhangot.
− Igaz − helyeselt, miközben sajgó testrészét masszírozta. A tűt valóban az
egyik horzsolás mellé döfte, mely igazából egy igen mély és véres sebnek
tűnt. − Ez meg mi? Egyfajta déli-sarki akupunktúra?
− miért nem használt inkább egyből egy kardot?
− Nem te vagy az egyetlen. Szinte mindenki, aki ott volt, kapott néhányat
− még én is, látod? − Lehúzta az egykor még fehér köpeny alatt lévő pulóver
gallérját, mire kivillant egy hosszú és véres horzsolás a nyakán.
− És? − Ben meglehetősen kordában tartotta együttérzését.
− Amikor megszúrtalak, fájt − mondta, mintha csak kielégítő választ adna.
− Tényleg?
− És megígérem, hogy következő alkalommal még erősebben fogom
bedöfni, ha még egyszer magázol. De ezt csak úgy mellékesen. Egyébként
meg örülhetsz, hogy fájt, tudniillik nem kellett volna neki.
− Hogyhogy?
− Ha tényleg minden úgy történt a Princessen, ahogy meséltétek, akkor már
rég látszani kellene rajtad olvadási nyomnak. Azok ugyanis jégszilánkok
voltak.
Ben kétségbeesetten nézett le magára. Hát persze, hogy jégszilánkok találták
el... mégsem tudta megmondani, hogy pillanatnyilag mi ijesztette meg
jobban: a tény, miszerint ő kapja a legújabb Iglo-reklám főszerepét vagy az,
hogy egyszerűen elfelejtette ezt a kis apróságot. Eddig mindenki, aki egy
icipici karcolást is szerzett a szörnyűséges teremtményekkel való találkozás
közben, azonnal jéggé változott!
− Eddig mennyi időbe telt, míg megkezdődött az... − A doktornőnek még
mindig iszonyatosan nehezére esett kimondani a szót −, ... átváltozás?
Ben szomorúan megvonta a vállát. Karja hirtelen abbahagyva a sajgást,
elzsibbadt, és olyan hideggé vált, mintha belül jéggé akarna változni. De ezt
persze csak beképzelte. Egészen biztosan.
− Én... nem tudom pontosan. De nem sokáig.
− Mindenesetre már korábban meg kellett volna kezdődnie. De nem tette.
Senkinél sem.
Ebben Ben egyáltalán nem volt biztos. A fenébe is, a karja borzasztóan
hidegnek tűnt.
− És... ez mit jelent? − kérdezte dadogva.
− Azt nem tudom. − Mégis mire számított? − Vagy megváltoztatták a
taktikájukat, vagy...
− Vagy?
− Fogalmam sincs. És nem is érdekel, mert ha másképp lenne, akkor sem
lenne esélyünk. − Fejével intett. − Vedd fel az inged. A vérvizsgálattól akkor
eltekinthetünk.
Ben mélyen legbelül hatalmasat sóhajtott. Van Staatent ismerve, bizonyára
egy kerti ollót és egy szalmaszálat használt volna.
− Talán beszélned kellene az apáddal − mondta, miközben a fiú nagy
nehezen magára húzta az inget. − Azt hiszem, már várja.
Ben szándékosan lassan gombolta be az ingét, utána még lassabban
betuszkolta nadrágjába, majd még annál is lassabban és körülményesebben
lemászott a vizsgálóról. Úgy érezte, mintha egy órába is került volna az a pár
lépés, de végül kinyitva az ajtót belépett az apró és sötét szobába.
Sokkal kisebbnek és valahogy sokkal... komorabbnak tűnt neki, mint eddig.
Apja egy alacsony, támla nélküli zsámolyon üldögélt, mely szinte elfoglalta
a bejárat és a vékony ágy közötti összes helyet. Meredten nézte a fehér
párnán fekvő, formátlanul bekötözött alakot. Fel sem nézett, amint Ben
belépett a szobába.
− Hogy van? − Ben olyan halkan húzta be maga mögött az ajtót, ahogy csak
tudta, majd szorongva a zsoldos fölé hajolt. Ösztönösen suttogott, pedig nem
is lett volna rá szükség, hiszen Tooth eszméletlen volt.
− Meg fog halni − felelte az apja szintén suttogva. − Egy igazi kórházban
valószínűleg meg tudnák menteni, de itt...
Ben tekintete átsiklott Tooth vastagon bekötözött arcán. Egy csukott
szempáron kívül mást nem látott. Még a szemén lévő bőr is megégett.
Próbált mondani valamit, de hangszálai felmondták a szolgálatot.
− Nincsenek fájdalmai − mondta az édesapja, mintha belelátott volna a
gondolataiba. − Heidi adott neki egy erős fájdalomcsillapítót..., úgy értem,
Van Staaten doktor.
− A Heidi rendben van. Azt hiszem, összezagyváltam néhány ostobaságot.
Sajnálom.
− Ne tedd! Abszolút jogod volt hozzá. Talán még igazad is volt..., de ennek
már semmi jelentősége. Tisztában vagy vele, hogy több mint valószínű,
sosem jutunk ki innen?
Ben végre levette tekintetét Tooth arcáról, és az apjához fordult. Nem tudta,
mire számított, de arra biztos nem, hogy majdnem teljesen higgadtan és
mosolyogva fog ránézni. Habár egyetlen másodpercre sem volt szüksége
ahhoz, hogy átlásson a maszkon.
− Még azért nem tartunk ott. − Nem úgy kellene lennie, hogy az apja
vigasztalja őt? − Pillanatnyilag nem is olyan rossz a helyzet.
− Ja, persze − felelte édesapja keserűen. − Ha túléljük a vihart és nem halunk
addig éhen, vagy nem támad ránk egy hadseregnyi szörnyeteg... talán
kifelejtettem valamit?
− Valószínűleg, de ennyi elég lesz. − Mi a fenét csináltak? Mindketten
megpróbáltak beszélgetni valamiről, csak éppen arról nem, amiről eredetileg
akartak. Ben már szinte dühös volt saját magára, de így folytatta. − Van
Staaten doktor... Heidi... mesélte, hogy az... átváltoztató varázslat már nem
működik.
Apja ugyan mosolygott e szavak hallatán, mégis látszott rajta, mennyire
megrémiszti az igazság. Ahogy őt magát is.
− Mindenesetre úgy néz ki. Legalábbis nem olyan gyors lefolyású, mint az
elején. Talán változtattak a taktikájukon.
− Úgy érted, élve akarnak minket? Mihez?
− Az anyádat sem ölték meg.
Nem, gondolta magában Ben, valami sokkal rosszabbat tettek vele. Képtelen
volt kimondani e szavakat.
− Ha visszajönne, akkor ti megint...?
− Úgy érted, megint összejönnénk? Nem, valószínűleg nem. De ennek
semmi köze Heidihez... vagy bármiféle másik nőhöz. Te is láttad, milyen.
Az előbb.
− De hát az már nem ő! − tiltakozott Ben.
− Persze hogy nem. De ugyanakkor... valahogy mégis − Ben csak bámult
édesapjára. Annyira sokkolta az egész, hogy már képtelen volt dühös lenni.
− Persze hogy nem Jennifer volt. Schulznak teljességgel igaza van. Valami...
uralkodik felette. − Idegesen és mesterkélten kuncogott. − Nekem aztán
tényleg nem kellene ezt a szót használnom, tudom, de úgy tűnik, valóban
megszállta az egyik ilyen... teremtmény. Csakhogy nem olyan könnyű
teljesen kitörölni egy ember lelkét. Sőt inkább lehetetlen.
− Úgy érted, Nyarlathotep csak azt hozta ki belőle, ami már mindig is benne
volt?
− Ennyire keményen azért nem fogalmaznék. De a képernyőn látott valaki
nem volt teljesen idegen a számunkra. Legalábbis nem nekem.
Ben most már igencsak mérges lett, és immár nem is próbálta titkolni.
− Nem lehet, hogy csak azért kutatsz egyféle kifogás után, hogy
kedvesebbnek találj egy bizonyos holland orvosnőt?
− Belga − javította ki Robert higgadtan. − Heidi flamand... és nem, ennek
semmi köze hozzá. Már mondtam: akkor is elváltunk volna, ha mindez nem
történik meg. Az ott, előbb csak... ráébresztett, miért.
− Mert szíve mélyén egy gonosz ember? − Ben nem tudta miért mondta ezt,
mivel dühe ellenére sem akarta megbántani édesapját. Csak meg akarta
érteni.
Robert ennek ellenére továbbra is nyugodt maradt.
− Kemény. Nem gonosz. Ez nagy különbség. És valószínűleg ezért nem
működött a kettőnk dolga. Ő egy nagyon szeretetre méltó nő, aki tud
igencsak szelíd és nagyvonalú lenni..., de ugyanakkor kemény is, mint az
acél.
Habár Ben érezte, milyen őszinték ezek a szavak − talán édesapja még
sosem volt ennyire őszinte vele, mint most −, mégis nehezére esett elhinni
őket. Valahogy nem úgy érezte, hogy apja és ő ugyanarról a nőről beszélnek.
Nem mondott semmit, de kétségei bizonyára kiülhettek az arcára, mivel apja
így folytatta.
− Ez megijeszt téged, tudom, és nem is akarod elhinni. És... rosszabbul is
hangzik, mint ahogy gondolom. De te tudod, anyád milyen... − Majdnem
kimondta, hogy: volt, Ben határozottan érezte, de utolsó pillanatban mégis
sikerült visszanyelnie. − Ráadásul nemcsak a te anyád és az én feleségem,
hanem a világ legbriliánsabb tudósa is. Tudod ugye, hány doktori titulusa
van?
A kérdés persze nem volt igazából kérdés, de Ben ennek ellenére megrázta a
fejét.
− Valahol négy és hat között elvesztettem a fonalat.
− Én is. Sőt néha azt hiszem, ő is. Sosem érdekelte igazán. Tény, hogy
Jennifer a bolygó tíz legintelligensebb embere közé tartozik.
− Úgy érted, olyasmi, mint egy... női Stephen Hawking? − kérdezte Ben
kétkedve.
− Mindig igyekeztünk titkolni előtted ezt az egészet. Legalábbis nem sokkal
ezelőttig − halkan felsóhajtott. − Megváltozott. Már nem tudom, mikor
kezdődött. Két-három évvel ezelőtt, sőt talán már korábban, csak nekem
nem tűnt fel. Őszintén szólva mindig is csodálkoztam azon, miért állt össze
egy ilyen egyszerű agyturkásszal, mint én vagyok, és egy idő után... már
tényleg nem volt elég neki. Miért is lett volna?
− Ezt meg hogy érted? − Ben kétségbeesetten kutakodott emlékezetében, de
nem talált semmit. Egyetlen szembeszökő dolog sem jutott róla eszébe...
vagy csak, mert nem akarta?
− Mit gondolsz, miért pont most fogadta el ezt a tanszéket? Hát miattad,
Ben.
− Mi? − motyogta meghökkenve.
− Nem akarta elfogadni − mondta az apja halkan és nagyon keserűen.
− Mondtam már, hogy mester vagyok önmagam becsapásában? Igen, azt
hiszem... vagy talán nem, mindegy. Mindenesetre úgy gondolom, csak arra
várt, hogy elég idős legyél ahhoz, hogy éld a saját életed. Két évvel ezelőtt
egy, a képességeinek megfelelő állás után nézett, mire egy hét múlva annyi
ajánlatot kapott, hogy akár az egész házat kitapétázhattuk volna velük.
− És egyiket sem fogadta el?
− Még nem voltál elé idős. De onnantól kezdve tudtam, hogy vége a
kapcsolatunknak.
− De te...
− Ne áltasd magad, Ben! Én sem teszem. Ez a brisbane-i tanszék csak a
kezdet lett volna. Ugródeszka egy új életbe, amelyben számomra már nincs
hely.
− És ezt automatikusan keményen csinálja? − Ben úgy érezte, kicsúszott a
talaj a lába alól. Nem lehet, hogy ennyire nem ismerte a saját édesanyját!
− Nem. De senki sem tesz le ilyen rekordidő alatt egy karriert, hacsak nem
rendelkezik vasakarattal. − Apja lehunyta a szemét, és néhány másodpercig
iszonyúan öregnek és végtelenül fáradtnak látszott.
− Sajnálom − mondta Ben. − Én... nem tudtam ezekről.
− És ennek így is kellett volna maradnia. Én sajnálom. De meg kell ígérned
valamit.
− Már megtörtént − vágta rá Ben. − És mit?
− Ha ezt túléled − kezdett bele, Ben pedig borzasztóan megrémült a
szándékos egyes szám használatától −, akkor nagyon vigyázz a kis
barátnődre, és ígérd meg, hogy mindig őszinték lesztek egymáshoz. Teljesen
mindegy, mi történik.
− Így lesz − esküdött meg Ben.
Édesapja felállt, majd odalépve hozzá olyasmit tett, ami rettenetesen
meglepte Bent: karjába zárta és megszorította. Ezt utoljára akkor tette,
amikor Ben nyolc- vagy kilencévesen könnyekben kitörve ért haza egy
iskolai sportünnepélyről, ahol legalább száz résztvevő közül az utolsó előtti
helyet sikerült elfoglalnia... és ezt is csak azért, mert édesanyja épp nem volt
otthon, hogy megvigasztalja.
Néhány nappal ezelőtt még döbbenten visszautasított volna egy ehhez
hasonló érintést, és úgy érezte volna magát, mint egy apró kisgyerek. De
ezúttal nem volt kínos számára édesapja ölelése, sőt: szinte uralkodnia
kellett magán, nehogy ő is ugyanilyen erősen viszonozza. Hosszú idő óta ez
volt az első, hogy ilyen közel volt apjához.
Ugyanakkor azt is határozottan érezte, hogy ez volt bizony az utolsó
alkalom.

24

Tett egy kerülő utat , amikor elindult a központ felé. Már egyszerűen
képtelen volt elviselni szobája magányosságát. Az állomást most is, mint
mindig síri csend uralta, de mielőtt elérte volna célját, magas és csengő
kalapácsütések ütötték meg a fülét. Éles és igencsak ismerős szag terjengett
a levegőben, de csak akkor jött rá, mi az, amikor befordulva az utolsó
folyosókanyaron meglátott egy lobogó és hideg kék fényt. Majd
megpillantott egy szürke-fehér foltos álcaruhába bújt alakot, aki − háttal
neki − a félig szétszedett hangágyú fölé hajolva egy elektromos
hegesztőkészüléket villantott fel. Először azt hitte, Harry az, majd az alak
felegyenesedett, és akkor megismerte Gerritet.
A zsoldos valószínűleg annyira beleélhette magát a munkájába, hogy ijedten
hátrafordulva harcra készen meredt Benre. A fiú riadtan megtorpant, majd
óvatosságból hátrált egy fél lépést.
− Semmi vész! Én vagyok az, Ben!
Gerrit arca alig látszott az irdatlan hegesztőszemüveg mögött, de tartása
továbbra is egy ugrásra készen álló vadállatéhoz hasonlított. A
hegesztőgépet fegyverhez hasonlóan a magasba emelte, majd lassan
leeresztve, másik kezével feltolta homlokára a feketére színezett
szemüveget.
− Minden rendben? − kérdezte Ben aggódva. A kérdés teljességgel
felesleges volt. Semmi sem volt rendben. A zsoldos legalább olyan
kimerültnek és fáradtnak tűnt, mint Tahia és Harry, de most, hogy
megismerte Bent, egyértelműen megkönnyebbültnek látszott. Továbbra is
egy agyonhajszolt vadállatra emlékeztette a fiút, olyan volt, akárcsak egy
menekülésben lévő sebzett vad, gondolta magában Ben.
− Egy jó tanács a jövőre nézve, öcskös − motyogta Gerrit. − Sose surranj
egy fegyverrel felszerelt férfi mögé...
− ... akinek már amúgy is tönkre vannak az idegei? Egyébként pedig nincs is
fegyvered.
Gerrit elgondolkodva fürkészte a kezében lévő hegesztőgépet, majd egy
néma vállvonással annyiban hagyta a dolgot. Ben pedig elhatározta, hogy a
jövőben inkább kétszer meggondolja, mit mondjon.
− Minden rendben van? − kérdezte még egyszer.
− Hát persze − Gerrit nagyot sóhajtva leguggolt, kikapcsolta a hegesztőt,
majd rátette a hangágyúra. Újra felegyenesedett. − Ha pedig sikerül rendbe
hoznom ezt az átkozott gépet, akkor úgy is marad.
Ben hezitálva közelebb lépett, és a nyitva álló szerelőfedél mellett
belekukkantott a fegyverbe. A számára teljességgel értelmetlen
áramkörökből, drótokból és tekercsekből álló összevisszaságon kívül mást
nem látott. Azon törte a fejét, vajon mihez kezd Gerrit egy ilyen
nyilvánvalóan csúcstechnológiájú készülék belsejében egy hegesztőgéppel.
− Ezzel meg mi van?
Gerrit már-már lesajnáló pillantást vetett rá, majd inkább úgy döntött, nem is
válaszol rá.
− Kérlek, ne nyúlj semmihez.
Ben nem is tervezte. A kínos pillanat elillanására várva még néhány
másodperc erejéig ott maradt, és igyekezett úgy tenni, mintha értene hozzá.
Végül megvonva a vállát lassan megfordult, és a folyosó másik végén lévő
zsilipajtó felé, pontosabban szólva: az egykor még zsilipként funkcionáló
valami felé nézett. Most alig lehetett ráismerni. Ramanov emberei − vagy
Gerrit és Harry − felállították és a helyére hegesztették a félfából brutálisan
kitépett masszív acélajtót. Ben inkább nem is gondolt arra, hogy fogják
valaha is kinyitni ezt monstrumot. Ez volt egyelőre a legkisebb problémájuk.
− Ne aggódj − szólt Gerrit mögötte, mintha olvasott volna a gondolataiban.
− A külső ajtó is be van hegesztve. Azon nem jön be egyhamar semmi.
− Micsoda megnyugvás!
Bennek eszébe jutottak a tegnap este történtek, ezért inkább nem szólt egy
szót sem. Helyette ismét a hangágyúhoz fordult. Eltekintve a nyitva álló
szerelőfedéltől és a levegőben terjengő égett fém szagától a fegyveren nem
látszottak szembetűnő sérülések − kivéve Tooth köddé vált irodaszékét, a
két elülső leszakadt kereket és az egész konstrukció kissé ferde állását.
− Ezzel meg mi van? − kérdezte még egyszer, és ezúttal saját maga
megdöbbenésére kapott is választ.
− Semmi − mondta Gerrit, miközben végleg levette magáról
hegesztőszemüvegét. − Csak megpróbáltam kissé feltuningolni a kicsikét,
ennyi az egész. Jól néz ki.
− Feltuningolni? − Ben ideges pillantást vetett az óriási, parabolaantennára
emlékeztető tárgyra. Sok mindent kinézett Gerritből, de elvégre katona volt,
nem pedig mérnök. − Azt lehet? − kérdezte óvatosan.
Ezúttal teljesen biztos volt abban, hogy Gerrit belelátott a gondolataiba,
mivel egyetlen másodpercig barátságtalan és gyanakvó tekintettel mustrálta,
majd így válaszolt.
− Fogalmam sincs. Úgy gondoltam, megduplázom az áramerősséget, és
majd meglátom, mi történik − Ben meredten nézett rá. − Természetesen
működik − szólt Gerrit, kissé elidőzve Ben döbbent arckifejezésén. − A
kicsike elvileg a hadsereg számára készült. Ez persze egy civil változat, de
az alapelv és a konstrukció ugyanaz. Csak ki kell cserélni néhány alkatrészt,
és máris a Holdra lőhetsz egy páncélkocsit.
És ezt a masinát akarta idebent használni?, gondolta Ben szinte már
hisztérikusan. A biztonság kedvéért kissé diplomatikusabban fogalmazta
meg gondolatait.
− Úgy gondolod, hogy... ööö... szükségünk van ekkora kaliberre?
− Fogalmam sincs. De inkább legyen túl sok, mint túl kevés tűzerő.
Ben újra végigpásztázta a sci-fi fegyvert. Akarata ellenére is
megelevenedtek a múlt esti mészárlás képei. Bármelyik katonai könyvből is
szedi Gerrit a tudását, a barátján még a tízszer akkora tűzerő sem segített
volna, gondolta a fiú szorongva. Sőt ellenkezőleg...
Ben megfordulva megint csak a tönkrement zsilipajtót fürkészte. Eltekintve
attól, hogy legalább olyan bizalomgerjesztőn festett, mint egy deszkákkal
bevont betört ablak, a tőle jobbra és balra lévő műanyag falak híven
tükrözték a Tooth − nem feltuningolt! − fegyverének nyomait. Úgy néztek
ki, mintha valaki órákon keresztül kalapáccsal püfölte volna őket. A szürke
műanyag eltört, számtalan helyen pedig szó szerint elporlott. Még a mögötte
lévő, állítólag elpusztíthatatlan fal is legalább két helyen betört. Mire
mennének tehát egy olyan fegyverrel, amely bár megsemmisíti a támadókat,
de ugyanakkor az állomást is?
Egyetlen pillantás elég volt Gerritre ahhoz, hogy rájöjjön, semmi értelme
előhozakodni véleményével.
Valószínűleg Gerrit is pontosan tudta ezt, és csak figyelemelterelésből
csinálta az egészet. Ha egyáltalán sikerül megnyerniük az összecsapást,
akkor semmiképpen sem fegyverekkel. De ezt a gondolatát sem mondta ki
hangosan.
− És te hogy vagy? − kérdezte a férfitól.
A kérdés láthatóan összezavarta Gerritet.
− Miért, hogy kellene lennem?
− Hát őszintén szólva, elég ramatyul festesz. Mi történt tegnap odakint?
Hogy jutottatok ki?
Nem igazán számított válaszra, a zsoldos pedig egyelőre nem is felelt. Majd
egy vállvonással így szólt.
− Azt mondanám, hogy több szerencsével, mint ésszel. A fegyver mellett ez
a katona leghűségesebb szövetségese, tudod?
− Az ész? − kérdezte Ben gúnyosan mosolyogva és szándékosan kételkedő
hangon.
− A szerencse − válaszolta Gerrit komolyan. Arca határozottan elkomorult.
− Ha nem tudnám, azt gondolnám direkt hagyták, hogy kijussunk. Amikor te
és az apád eltüntetek, azt hittem, eljött a vég. De akkor hirtelen felszívódtak.
Mintha már nem is érdekeltük volna őket.
− És aztán?
Gerrit épp válaszolni készült, majd váratlanul megfordult. Lábát olyan
erősen a földhöz csapta, hogy Ben ijedten összerezzent.
− Átkozott dögök!
Ben megspórolta a kérdést, miszerint mégis, mire értette ezt. Amikor Gerrit
felemelte a lábát, egy barnásvörös folt kacsintott vissza rájuk a földről.
− A barlangból nem is volt olyan nehéz kijutni − folytatta Gerrit, mintha mi
sem történt volna és anélkül, hogy a fiúra nézett volna. − Nem tartott sokáig.
De az az izé hatalmas. Csak utána lett igazán mókás az egész.
− Borzasztó kint, mi?
− Ne akard megtudni.
Ben elhitte minden szavát.
Gerrit újra leguggolt, mintha csak fel akarná emelni a hegesztőt, majd egy
kicsi szerszámosládában kezdett turkálni.
− Ha hasznossá akarod tenni magad, akkor segíts. Még rengeteg dolgom
van.
Ez egyértelmű volt. Ben egyből megértette, ha nem kívánatos volt a
személye. Most már teljesen biztos volt abban, hogy Gerrit csak azért
barkácsolt a fegyveren, hogy valami olyasmit tehessen, aminél egyedül van.
Arról, hogy mi történt odakint a jégen, láthatóan nem akart beszélni.
− Ramanov látni akart minket. Te nem jössz?
Gerrit anélkül, hogy ránézett volna vagy egy másodpercre is megszakította
volna idegesítő keresgélését, megrázta a fejét.
− Hová gondolsz? Egy egyszerű katona, mint én nem kap csak úgy
meghívást a cárhoz. De ha látod, akkor add át üdvözletemet és emlékeztesd
a hátizsákomra. Szeretném visszakapni − méghozzá a teljes tartalmával
együtt.
− A gyémántok − gyanította Ben.
Gerrit egy másodpercre megdermedt, majd barátságtalanul felnézett a fiúra.
− A legjobb, ha gyorsan elfelejted őket. Azok nem gyémántok. Legalábbis
nem olyanok, mint amilyeneket te szeretnél.
− Miért nem bízod rám a döntést, öcskös? − Gerrit láthatóan folytatni akarta,
majd inkább visszatért teljesen felesleges elfoglaltságához. Ben beletörődőn
útnak indult.
Néhány lépés után mégis megállt, és töprengve visszanézett Gerritre. A
zsoldos időközben ismét felegyenesedve kotorászott a nyitva álló
szerelőaknában. Biztosan érezte a pillantását, de nem nézett hátra. Valami...
nem stimmelt vele, Ben határozottan érezte. Valami történt vele odakint a
jégen. Valami borzalmas. De nem kérdezte meg, mi, ráadásul abban is biztos
volt, hogy nem is akarta tudni.
A Gerrittel való beszélgetés tovább tarthatott, mint gondolta, mivel ő lépett
utolsóként a központba. Ramanov tekintetéből ítélve nem is számított arra,
hogy eljön, sőt nem látszott túl boldognak jelenlététől. A most is az asztal
másik oldalán apja mellett ücsörgő Sasha röviden rámosolygott. Tahia
kivételével megint ugyanabban az összeállításban voltak, mint reggel. Ha
egyáltalán reggel volt, és nem délután vagy az éjszaka közepe. A fiú
automatikusan a Tahia által oly durván feltárt falra pillantott, de legnagyobb
meglepetésére egyetlen sérülést sem talált a falban. A kitépett panelt azóta
valószínűleg már kicserélték.
− Lemaradtam valamiről? − kérdezte, miközben az egyik szabad üléshez
igyekezett, nem éppen véletlenül pont a Sashával szembeni üléshez.
Ramanov tekintete még egy fokkal ellenségesebbre változott, miközben apja
csak nagy nehézségek árán, Van Staaten pedig nem is próbálta visszatartani
mosolyát.
− Azt mondanám, hogy néhány évről a gyerekszobában − motyogta
Ramanov. Egy biccentéssel az asztal másik végében üldögélő Vatechez
fordult. Ahogy reggel, most is egy szépen egymásra rendezett stósz papír
tornyosult előtte, csakhogy ezúttal kicsit nagyobb volt.
A tudósnő épp mondani készült valamit, amikor az orosz így folytatta.
− Megkértem Susannát, hogy foglalja össze helyzetünket néhány címszóban,
hogy nagyobb átlátást nyerjünk.
Ben ferde pillantást vetett a Vatec doktor előtt heverő majd öt centiméter
magas stószra, és tüntetőleg összeráncolta a homlokát. A doktornő újra
szólni kívánt, de az orosznak megint csak sikerült megelőznie.
− Ne ijedjenek meg. Susanna listái hírhedtek, de a hölgynek általában igaza
van.
Ben ezúttal Ramanovot mustrálta. Valami olyasmit fedezett fel az arcán,
amivel igencsak ritkán találkozott eddig, mégpedig egy mosollyal, sőt még
Vatec is kuncogott halkan, ez valószínűleg egy vicc lehetett, amit csakis
ketten értettek. Majd a doktornő bólintva egyet ráhelyezte bal kezét a
papírstószra, és harmadszorra is megpróbált megszólalni.
Az orosz a kezével intett.
− A helyzetünk óvatosan szólva... szerény − kezdett bele. − Az
élelmiszerkészletünk körülbelül két-három napra elegendő, és attól félek,
ivóvíz terén még rosszabbul állunk.
− Ivóvíz? − kérdezett vissza Ben édesapja, mintha nem hallotta volna jól.
Ben is csodálkozó tekintetet vetett az őszülő tudósra.
− Ivóvíz. Ennivaló nélkül sokkal tovább bírni, mint ahogy azt a legtöbben
gondolnánk. Víz nélkül azonban nem.
− Csak a pontosítás kedvéért. A világ legnagyobb édesvíztartalékán
ücsörögve azt állítja, hogy nem lesz mit innunk?
Vatec úgy vigyorgott, mint egy tanárnő, akinek diákja épp egy igencsak naiv
kérdést tett fel.
− Igen, pontosan ezt állítom, Berger doktor. Az ivóvízkészítő berendezésünk
sajnos nem úszta meg sértetlenül az utóbbi kis... ühüm... váratlan eseményt,
a tartályoknak pedig csak egy kis része van megtöltve. Elvégre több mint
harmincan vagyunk itt, és ennyi embernek bizony nem kis mennyiségű vízre
van szüksége, Berger doktor.
− De hiszen odakint van bőven hó, amit...
− Ez igaz. Maga vállalja, hogy kimegy és hoz valamennyit? Mondjuk úgy...
húsz vödörrel naponta?
Erre senki sem válaszolt. Vatec egy másodpercig győzedelmesen pásztázta a
jelenlevőket, majd megrázva a fejét egy csapásra komollyá változott.
− Attól félek, ez most a legkisebb problémánk.
− Végre egy jó hír − szólt gúnyosan Harry. Ramanov azonnal dühös
tekintettel sújtotta.
− Ez mit jelent? − kérdezte Schulz.
− Eltekintve attól, hogy... − magyarázta Vatec, majd hirtelen félbeszakította
magát, amikor az ajtó kinyílt és Tahia viharzott be rajta. Egy szó nélkül
odasietett az asztalhoz, kitépte Pjotr kezéből a billentyűzetet, és hevesen
pötyögni kezdett rajta. − Ezt látnotok kell!
A szemközti falon lévő monitorok egyszerre keltek életre ugyanazt a képet
mutatva. Először semmiben sem különbözött a reggeli zöldes képtől, majd
Tahia megnyomott egy másik gombot, mire a monitorok egy feltehetőleg
másik kamera által vett képet mutattak: az állomás mögötti végtelen
hósíkságot és dombokat. Ez a kép is kísérteties zöldben tündökölt, míg
Tahia morrantva egyet meg nem nyomott egy másik gombot is.
A szobát döbbent morajlás lepte el. A kép ezúttal nem a szokásos színeket
mutatta, és nem is a koromfekete égboltot vagy a hó jéghideg fehérségét. A
síkság különböző lágy pasztellszínekben fénylett, melyben a hó hűen
visszatükrözte az égen játszódó eseményeket. A vihar elzavarta a felhőket és
üressé söpörte az égboltot, és a természet ugyanúgy csodálatos, mint
felséges tűzijátékát kínálta a jelenlévőknek, semmi többet.
Mégis több volt ennél.
A látvány teljesen lenyűgözte Bent, de egyszerre meg is rémisztette. Az
előttük tündöklő fények nem szokásos sarki fények voltak.
− Mi ez? − kérdezte Van Staaten.
− Mindenesetre nem normális sarki fények − suttogta Ramanov. Majd egy
fél másodperccel, mielőtt Harry kimondta volna, Ben rájött, mire
emlékeztette a látvány. − Pont, mint a barlangban. A kristályok...,
emlékeztek?
Ramanov, Van Staaten és Vatec értetlenül néztek a zsoldosra, de Ben
azonnal bólintott. Még ha lett volna mondanivalója, akkor sem lett volna
képes kimondani. A látvány egyszerűen elszorította a torkát. Harrynek igaza
volt. Ugyanazok a pulzáló hullámú színek voltak, melyek a gyémánttal ívelt
kőégbolton suhantak ide-oda, akár egy ritmus, amelyet teljes képtelenség
lenne felismerni, sőt még inkább érezni.
− Mintha valamiféle minta lenne − motyogta Tahia. Ramanovval és
Harryvel ellentétben ő nem aggódón, hanem inkább káprázattal telve nézett.
− De nem látom, milyen.
− Mit akar ezzel mondani? − kérdezte Ramanov. Igyekezett nevetni egyet,
de szerencsétlenségére csak egy különös nyikorgás hagyta el a száját. − Azt
akarja mondani, hogy...
− Ez a nyelvük − szólt Ben halkan.
Nem csak Ramanov hallgatott el. A többiek is többé-kevésbé sokkolva
néztek rá.
− Badarság − mondta végül az orosz. De olyannyira kevésbé volt meggyőző,
hogy szava pont az ellenkezőjét sugallta.
Tahia még egy pillanatig összeráncolt homlokkal mustrálta a monitort, majd
az asztalra helyezve a billentyűzetet vadul kalapálni kezdett rajta. A
képernyő ismét a sátortető alatti képet mutatta − Ben azonban túl későn
nézett oda ahhoz, hogy lássa, volt-e ott mozgás vagy sem −, majd újra az
égbolton lévő színpompára váltott, de végül már annyira összekeveredett,
hogy Tahia türelmetlenül és ideges hangon Pjotrhoz fordult. − Maga jobban
ért hozzá, mint én. Szükségem van egy műholdfelvételre a partról.
Az orosz egészen addig csak értetlenül bámult a zsoldosnőre, míg Ramanov
le nem fordította a szavait. Tahia átadta a billentyűzetet, az orosz pedig
kevesebb mint egy másodperc alatt rávarázsolta a nagyobbik monitorra a
kívánt képet: ugyanaz a felvétel, mint reggel, csak ezúttal hiányoztak róla a
számok és a meteorológiai szimbólumok. Ben csodálkozva észlelte, hogy
egyetlenegy felhő sem volt a hatalmas terület felett. És még valami
hiányzott, de azt nem tudta megmondani, mi.
Van Staaten azonban igen.
− Hol vannak a színek?
Tahia hüvelykujjával a háta mögé mutatott.
− A műhold mögött. A sarki fények a légkör felső szintjén keletkeznek. Nem
tudja felvenni. − Ismét Pjotrhoz fordult, majd másik kezével Ramanovra
bökött. − Ki kellene nagyítani egy részletet. Ugyanazt, mint reggel. Ezt az...
− Ugyanúgy tudta a nevét a part előtt ólálkodó valaminek, mint mindenki
más a szobába, mégsem akarta kimondani. − ... árnyékot.
Ramanov gyorsan lefordította, majd Pjotrnak még kevesebb időre volt
szüksége a képrészlet kinagyításához. Az árnyék, amelyről Tahia beszélt,
még mindig ott volt. Akkor sem került közelebb, amikor Pjotr ugyanarra a
pozícióra irányította a kamerát, mint reggel. De valahogy... kivehetőbbé vált.
Talán Ben csak azért ismerte fel jobban, mert tudta, mi az a tenger alatti
elmosódott alak.
− És? − kérdezte Ramanov idegesen.
− A teljes színskála − mondta Tahia. − Át tudja futtatni a képet egy
színfilteren? Az ultraibolyától az infravörösig?
Ramanov még mindig értetlenül nézett rá, de ennek ellenére engedelmesen
lefordította szavait, mire Pjotr arca úgy felragyogott, akár egy gyereké, és
máris vad gépelésbe fogott. A képernyő villogni kezdett, egy pillanatra
színek és vonalak sivár összevisszaságát mutatta, majd újra stabilizálódott.
Egyetlenegy szörnyűséges különbséggel.
A tenger alatti árny már nem szürke volt. A hatalmas polipszerű lény
körvonala immár tisztán látszott, és komor vörös színben pulzált, és már
nem csak Ben tudta, mit lát.
Pjotr különösebb felszólítás nélkül megnyomott egy gombot, mire a kisebb
monitoron megjelent a síkság feletti pulzáló éjszakai égbolt.
− Egyértelműen ugyanaz a ritmus − suttogta Tahia.
− A fiúnak igaza van − motyogta Harry. Tekintete még mindig a két
képernyőn csüngött. − Ez valóban egy nyelv.
− Ez a... diszkófény? − motyogta Ramanov ingerülten. − De hiszen ez
abszurd!
Harry tudomást sem vett róla.
− Meg tudod fejteni? − fordult Tahiához.
− Hát persze, Adj három hónapot és egy Cray számítógépet... és egy pár
tényleg menő kriptológust... − Hevesen megrázta a fejét. − Á, semmi esély.
− Azt állítja, hogy ez a... tűzijáték egyféle nyelv? − kérdezte Ramanov.
Továbbra is kétkedőnek hangzott, de legalább már nem olyan agresszívnek,
mint eddig.
− Ez egyáltalán nem ritka − mondta Vatec nyugodt tárgyilagossággal,
melyet nem csak Ben talált abszolút nem odaillőnek. Ramanov is majdnem
dühös pillantást vetett rá, de ő közömbösen így folytatta. − Vannak bizonyos
mélytengeri halak, melyek fénnyel vonzzák magukhoz a zsákmányukat. Ezt
hívják biolumineszcenciának.
− Gondolja, hogy ez a megfelelő pillanat arra, hogy a szaktudásával
villogjon, kedves kolléga? − kérdezte Ramanov.
− Bizonyos más fajokat már egy ideje azzal gyanúsítanak, hogy
biolumineszcenciával kommunikálnak. Közéjük tartoznak a polipok is...
legalábbis egyes alfajaik. És csak úgy mellékesen, professzor úr − nem egy
híres tudós van, aki a gonosz oetopust tartja a tenger egyik legintelligensebb
lakójának..., jóval intelligensebbnek, mint a delfineket. Persze csak, ha ez
érdekli magát.
Ramanov mérgesen nézett rá, mégis hallgatásba burkolózott, Ben pedig egy
gyors és jéghideg borzongást érzett végigfutni a hátán. Számára nem volt
újdonság, amit Vatec mesélt, de voltak dolgok, amelyeket jobb volt nem
kimondani.
− Tehát kommunikálnak egymással − sóhajtott Van Staaten. − Ha ki
tudnánk deríteni, miről...
− ... akkor sem lenne semmi értelme − vágott a szavába Schulz. − Hát még
mindig nem érti? Semmi esélyünk sincs ellenük!
Vatec mesterségesen köhécselt egyet.
− Ez azért nem teljesen igaz, kapitány − mondta, miközben kezét megint az
előtte tornyosuló papírstószra tette. − Elvégre felfedeztük ellenfeleink
néhány döntő gyengéjét is.
Ez még Harry figyelmét is felkeltette. Egy pillanat alatt levette szemét a
monitorról, és a tudósnőre kapta a fejét.
− És melyek azok?
Vatec élvezve a pillanatot nem válaszolt azonnal.
− Igen, gondoltam, hogy ez azért érdeli. Pedig a válasz oly kézenfekvő...
feltéve, ha alaposan kinyitjuk a szemünket.
Harry határozottan dühösnek tűnt, de uralkodott magán.
− Oké, rendben, beismerem: csak egy buta kis katona vagyok, aki épp hogy
el tud számolni háromig. Ennek ellenére elárulná nekem, mit is fedezett fel?
− Nem így értettem. Még egyszer tüzetesen megvizsgáltam a lényekkel
való... összecsapásuk felvételét, és feltűnt valami. Egyértelműen két
különböző fajú ellenféllel van dolgunk.
− Figyeljetek, figyeljetek! − szólt Tahia gúnyosan, Vatec azonban rá sem
bagózott. Schulzhoz fordult.
− A teremtmények, amelyek a Princessen, majd később a strandon támadtak
magukra... viszonylag sokan voltak, nem igaz? − Tahiára nézett. − És azok,
amelyek a hűtőkamrában bukkantak fel... úgy tűnik, tetszés szerinti számban
képesek őket létrehozni, csak nem éppen hatásosak.
− Nekem elég hatásosnak tűntek − mondta Ben. − Köszönöm.
Vatec finoman megcsóválta a fejét.
− Talán a Princessen, ahol a meglepetés előnye az ő oldalukon állt. A
strandon pedig teljes pánikban és fejetlenül menekültetek. Te is ott voltál,
amikor megpróbálták lerohanni a zsilipet. Néhány elszánt férfi... − röpke
pillantást vetett Tahia arcára −, ... és néhány megfelelő fegyverrel
rendelkező nő ellen meglehetősen esélytelenek.
− Ez igaz − állapította meg Harry. − Meglehetősen sokan vannak, de
meglehetősen buták is. Ha nem fogynánk ki a töltényből, akkor akár örökké
is feltartóztathatnánk őket. Sajnálatos módon azonban...
− ... a második generációnál egy kicsit másképp fest a helyzet. Úgy tűnik,
valóban egy bizonyos fajról... evolúcióról van szó. Mintha egyfajta...
mátrixként használnák a Princessről elrabolt embereket, hogy egy második,
immár jóval veszélyesebb harcosgenerációt hozzanak létre.
− Kérem, bocsásson meg, doktor − mondta Harry −, de nem tudtuk ezt már?
− De. Csak össze akartam még egyszer foglalni, ugyanis ebben rejlik a
legnagyobb esélyünk.
− Hogyhogy? − kérdezte Tahia élesen.
− Egyrészről körülbelül kétszázra korlátozza az ellenünk egyszerre
bevethető támadók számát − mínusz azok, amelyek a tegnapi támadásban
odavesztek. − Beiktatott egy rövid és drámai szünetet. − Másrészről pedig
már nem állnak túl sokáig rendelkezésükre maradék donorok.
Harry felkapta a fejét.
− Miért?
− Mert meghalnak − felelte Vatec.
Mindenki − kivéve Van Staatent, aki csak szomorúnak tűnt, döbbenten
bámultak a doktornőre, majd végül Harry megkérdezte.
− Hogy... érti ezt?
Vatec Van Staatenre bökött.
− Van Staaten doktor megvizsgálta azt a két foglyot, akiket tegnap reggel
kaptunk el.
− Hát mégsem haltak meg? − kérdezte Tahia gyanakvón.
− De, sajnálatos módon. Azonban ebben a különleges helyzetben abszolút
lényegtelen, sőt. Kérem, ne tartsanak cinikusnak, de ez inkább szerencsésnek
mondható. Ez ugyanis... ühüm... kissé megkönnyíti a boncolást.
Ez igenis cinikus volt, gondolta Ben, majd mégis megkérdezte.
− És milyen eredménye lett a boncolásnak?
− Hogy már a végét járták − válaszolta Van Staaten Vatec helyett.
− Legalábbis testileg. Legkésőbb két vagy három nap múlva úgyis
meghaltak volna.
− Miben? − kérdezte Ramanov.
Van Staaten megvonta a vállát.
− Hideg..., éhség..., általános kimerültség. Az emberek elvégre nem arra
lettek teremtve, hogy napokig mínusz fokokban éhezzenek és szomjazzanak.
− Schulzra nézett, mintha élő példaként akarta volna felhozni, mire egy
bosszús és együtt érző bólintást kapott válaszként.
− A jelek szerint nem kifejezetten gondoskodnak a foglyaikról − helyeselt
Harry. − Elég furcsa, ha azt vesszük, mennyire fontosak a számukra.
Másrészről pedig... látott valaki odalent egy tábori konyhafélét?
Van Staaten dühös pillantást vetett rá, majd Robert Berger megkérdezte.
− És miért is jó ez nekünk, Vatec doktor?
− Legkésőbb két-három nap múlva már csak az első generáció harcosai
lesznek az ellenfeleink − Harryre bólintott. − Meglehetősen sokan vannak,
de meglehetősen buták is. Velük szemben meg tudjuk védeni magunkat, míg
elül a vihar és végre megérkezik a segítség. Nem lesz könnyű, az biztos, de
mindenesetre van esélyünk.
− Igen − szólt Ben édesapja komoran. − Akkor már csak azt kell kivárnunk,
míg mindannyian meghalnak. Kedvesem, tudja maga egyáltalán, mit beszél?
− Igen, nagyon is jól tudom − válaszolta Vatec hűvösen. − De sajnos semmi
esélyünk sincs megmenteni őket. − Hirtelen igencsak sértettnek tűnt.
− Komolyan gondolja, hogy eszembe sem jutott? Lehetetlen lenne. Ha az a...
− vadul a monitor felé legyezett − ... valami nem lenne odakint, még akkor
sem jutnánk a barlang közelébe sem. Nem vagyok szívtelen, csak realista.
Sajnos a kettő olykor ugyanaz.
− Kérem! − Harry csillapítón a magasba emelte a kezét. − Igazuk van
− mindkettőjüknek. De az senkinek sem segít, ha egymásnak teszünk
szemrehányást. − Van Staatenhez fordult. − Három napot mondott?
− Legfeljebb − válaszolta borúsan. − És ez csak a legerősebbekre
vonatkozik. Sokaknak már most is túl későn jönne a segítség.
− Akkor is tennünk kell valamit, mégpedig azonnal! − mondta Robert
Berger.
Harry bólintott.
− És mégis mit?
Síri csend. Egy hosszú és kellemetlen hallgatás, mely fullasztó és láthatatlan
súlyként telepedett rájuk. Bent hirtelen kétségbeesés és szédülés fogta el
egyszerre. Mindkét szeme könnybe lábadt a falon csüngő két képernyőn
látható lángoló színrobbanás brutális szépsége és a tengerben ringó néma
kolosszus komor vörös pulzálása miatt.
− De ennek az egésznek semmi értelme − motyogta. − Beszélnek egymással.
− És? − kérdezte Vatec.
− Minek? − folytatta Ben fejét csóválva. − Akármik is legyenek ezek a
teremtmények, biztosan nem buták, és bizonyára nem tennének semmilyen
értelmetlen dolgot!
Schulz is érdeklődőnek mutatkozott.
− Értelmetlen?
−Igen, értelmetlen. Ha csak egyszerűen meg akartak volna ölni minket,
akkor már rég megtették volna.
− Mindenesetre jó párszor megpróbálták − szólt közbe Ramanov, majd Ben
nem várt segítséget kapott.
− Tulajdonképpen nem − mondta Harry. Ramanov döbbenten pislogott, mire
Harry így folytatta: − Az igaz, hogy eléggé megszorongattak minket, de ha
igazán akarták volna, akkor már rég lerohanhattak volna minket. Eltekintve
attól, hogy ez az egész cirkusz inkább nemkívánatos eredményhez vezet a
részükről.
− Hogyhogy? − kérdezte Ramanov zavartan.
− Sőt azt is mondhatnám, elég nagy hülyeség. Bennek tökéletesen igaza van.
Ha csak meg akartak volna ölni minket, akkor már régen megtették volna.
− De hát már nem is engedhetnek el minket! − tiltakozott Ramanov. − Mert
akkor az egész világ tudni fog a létezésükről!
Talán, gondolta Ben, már nem is olyan lényegtelen, hogy veszítünk vagy
sem.
− Ezt viszont gyerekjáték lett volna elkerülniük − mondta Tahia gúnyosan.
− Nem kellett volna megtámadniuk a hajót.
Ramanov egyértelműen zavartnak látszott, de csak rövid ideig, majd Ben
édesapjára bökve megrázta a fejét.
− Megfeledkezett Berger doktornőről, kedvesem − mondta győzedelmesen.
Tahia épp válaszolni készült, melyről Ben előre érezte, hogy az orosz nem
fog repesni érte, majd inkább felkelve a falhoz sétált. Tekintete figyelmesen
végigpásztázta a földet, mintha keresett volna valamit, majd anélkül, hogy
Ramanovra nézett volna, így válaszolt.
− Azt nem állítottam, hogy mindent értek.
Bennek feltűnt Van Staaten milyen figyelmesen (vagy talán aggódva?)
mustrálta a zsoldosnőt, ezért ő is gyanakvó pillantást vetett Tahiára. Arcán
immár semmi nyoma nem volt a reggeli kimerültségnek. Sőt ellenkezőleg:
Tahia egyszerre különösen frissnek és energiával teltnek tűnt, de ugyanakkor
mintha egyféle... pulzáló idegesség sugárzott volna belőle, egyfajta
nyugtalanság, amely miatt képtelen volt nyugton maradni. Visszagondolt a
közte és Harry között zajló rövid beszélgetésre, majd Van Staaten aggódó
arcába nézve rögvest rájött, honnan is jött ez a váratlan erő − és arra is,
mekkora árat fog érte fizetni a zsoldosnő.
− Mi történt? − kérdezte Harry, akinek szintén nem kerülte el a figyelmét
Tahia furcsa viselkedése.
− Semmi − állította Tahia, majd hatalmasat dobbantott a földön. Csizmája
alól egy barnásvörös folt kandikált kifelé.
− Mi...? − kiáltott fel Ramanov, miközben olyan hévvel ugrott fel a székéről,
hogy majdnem felborult. Van Staaten arca krétafehérré változott, sőt Ben
édesapja is ijedten szívta be a levegőt fogai között. Harry felállt − bár jóval
lassabban, mint az orosz −, és Tahiához sétált. Tekintete figyelmesen
végigsiklott a szürke betonpadlón, majd a megjavított falrészen.
− Azt hittem, behegeszttette? − kérdezte homlokát ráncolva Ramanovhoz
fordulva.
− Én is azt hittem. Nem értem, mi...
Harry gyorsan a magasba kapva a kezét belefojtotta a szót, és leguggolt. Ben
szíve érezhetően gyorsabban dobogott, amikor tekintete követte a zsoldosét.
Nem messze a Tahia által agyontaposott pók mellett feltűnt egy másik, alig
körömnyi nagyságú állat. Ha nem történt volna meg a ma reggeli szörnyű
esemény (és főleg az utána következő beszélgetés Schulzcal), akkor csak
egy egyszerű, ártalmatlan kis póknak tartották volna. Csakhogy szürke volt,
ugyanolyan színű, mint a betonpadló, és valami igencsak... nyugtalanító volt
e színben. Ben nem tudta pontosan szavakba önteni a benne kavargó érzést,
de határozottan ott volt. Valami egyszerűen... nem stimmelt vele.
Tahia a magasba emelve a lábát ezt az állatot is gusztustalan folttá akarta
változtatni a földön, de Harry egy tiltó mozdulattal visszatartotta.
− Várj!
Tahia idegesen nézett rá, de a zsoldos legyintve egyet kinyújtotta kezét az
állat felé. Amikor ujjai közvetlenül a kis pók előtt érintették meg a padlót,
bizony nem csak Bennek állt el a lélegzete. Az állat azonnal futásnak eredt,
és egyetlen ugrással a férfi kézfején termett!
A zsoldos bőréhez érve teljesen megváltozott. Már nem szürke volt, mint a
betonpadló, hanem hajszálpontosan felvette Harry kezének színét. Ha nem
mozgott volna olyan finoman, talán teljesen láthatatlan lett volna.
− Hihetetlen! − fújtatott Tahia.
− De ez..., ez lehetetlen! − motyogta Ramanov.
Harry óvatosan felegyenesedett. Az apró pókot tartó jobb kezét olyan
messzire nyújtotta magától, ahogy csak tudta, majd közvetlenül az arca elé
emelve (Bennek már a látványtól is felfordult a gyomra) összeszorított
szemmel vizsgálta a szörnyűséges állatot.
− Egy kaméleon pók − kommentálta Vatec, bár homlokát összeráncolva
kissé döbbent arcot vágott hozzá, mégis ugyanabban az alkalmatlan és
tárgyilagos hangnemben mondta, ami már-már a plafonra kergette Bent.
− Ez az utánzás egyik legtökéletesebb példája, amit valaha is láttam
− suttogta Tahia. Arckifejezése hűen tükrözte undorát, mégis közelebb
hajolt, hogy pontosabban megvizsgálhassa a teremtményt. A pók enyhén
reszketve félig megfordult, hogy apró fekete szemével a nő szemébe
nézhessen, majd újra Harry felé fordult. Nemcsak úgy tűnt, gondolta Ben
borzongva, hanem egyértelműen ránézett!
Néhány másodpercre teljes csend lepte el a helyiséget. A szobában mindenki
a Harry kézfején csücsülő parányi pókot bámulta, miközben minden egyes
arc ugyanazt a rémületet tükrözte..., talán egyedül Schulzé nem. Harry végül
az asztalhoz lépett, és gyengéden letette kezét az asztallapra. A pók vékony
lábain lesétált a férfi ujjairól, majd az asztallap színéhez alkalmazkodva
szinte láthatatlanná vált.
Vatec egy kelletlen kézmozdulattal a földre söpörte, és agyontaposta.
− Ezt meg miért tette? − hápogott Ben édesapja.
− Mert nem szeretem a pókokat − felelte az ősz hajú tudósnő, majd
gúnyosan és hűvösen mosolyogva így szólt. − Ne aggódjon! Gondolom, van
még egy pár belőle.
− Talán ez is a munkájához tartozott? − fordult Harry Ramanovhoz, mielőtt
Robert Berger mondhatott volna valamit.
− Mi? A láthatatlan pókok tenyésztése? Egészen biztosan nem!
− Ezt rögtön gondoltam − motyogta Harry komoran. A széttaposott pók
maradványaira bámulva, egy halk sóhaj kíséretében Robert Bergerhez
fordult. − Azt hiszem, ez elegendő válasz arra, hogy miért buktak annyira a
feleségére, doki.
− Micsoda? − Ben apja igyekezett csak értetlenül hangzani, de a Harry
szavainak köszönhető mély rémületet mégsem sikerült eltitkolnia. − Mit...
mit jelentsen ez? Mi köze Jennifernek...
− A felesége génkutató, nem igaz?
− A pontos titulusa: reprodukciós kutató. − Ben apjának tekintete idegesen
ugrált Harry arca és a Vatec jobb lába melletti koszos folt között. − És ennek
mi köze... ahhoz?
Harry tekintetében határozottan megnőtt az együttérzés, és inkább nem
mondta ki azt, ami abban a másodpercben mindenki számára világos lett.
− Ez..., ez teljességgel lehetetlen − motyogta az édesapja. − Fogalma sincs
arról, mit beszél. Az ilyesmi... abszolút lehetetlen a tudomány szerint. Ha
pedig mégis, akkor évekig tartana, és... − Elcsuklott a hangja.
Harry csak szomorúan nézett rá, mire Tahia megfogva a vállát a háta mögé
mutatott.
Ott is hirtelen előtűnt egy pók. Jóval nagyobb és nemcsak szürke volt, mint
elődje, hanem ragyogó, már-már természetellenesen vakító fehér. Egy
tapodtat sem mozdult, csak mozdulatlanul és szélesre tárt lábacskákkal
ücsörgött egy helyben (akkora volt, mint egy kisbaba keze, gondolta Ben
borzongva) még akkor is, amikor Tahia mellé lépett, és a biztonság kedvéért
a magasba emelte a lábát.
− Ne − mondta Harry. − Hagyd!
Tahia értetlenül nézett rá, majd mégis engedelmesen hátralépett. Harry sem
tett másképp, amikor a pók egy sikkes mozdulattal hirtelen futásnak eredt.
Kísértetiesen gyorsan szaladt el a férfi és a zsoldosnő között, majd
felsuhanva a falra, felmászott a nagyobbik monitorra. Megállt a vízfelszín
alatt még mindig vörösen pulzáló árnyék mellett. Ben riadtan tűnődött azon,
vajon véletlen egybeesés-e.
− Ez meg mit jelentsen? − suttogta Van Staaten.
Harry válasz helyett bólintott Tahiának, mire a zsoldosnő nagy nehezen
levéve szemét a fehér pókról, megkerülte az asztalt, és egy szó nélkül kivette
Pjotr kezéből a billentyűzetet. A gombok megnyomására a monitor röviden
felcsillant, majd még a kép stabilizálása előtt a pókocska pörgő lábakkal
elszaladt, és a következő pillanatban már el is tűnt.
Nem mintha valaki is arra figyelt volna...
Ben azon tűnődött, miért ijedt meg egyáltalán. Tudta jól, mit fog látni, a
látványtól mégis elállt a lélegzete. Az édesanyja arcát látta. A reggeli képhez
képest a mostani kristálytiszta volt, nem zavarta semmi, még a háttér is
világosan kivehető volt. A hatalmas koronájú, jégből lévő alak helyett most
a nagy labor hátsó fala látszott, amit Ben még első látogatásakor vizsgált
meg. A robbanás és az azt követő tűz által keletkezett károk nem voltak
észrevehetetlenek, de Bent most nem ez foglalkoztatta. Egy vékony, csillogó
kötegekből álló fonat vonta be a falat a földtől egészen a plafonig, és
valahogy szavakba nem önthető módon... élőnek tűnt.
− Elismerésem − szólt Ben anyjának hangja a plafon alatti hangszórókból.
− Ez gyorsabban ment, mint gondoltam.
Ben hallotta, amint apja ijedten beszívja, majd bent tartja a levegőt. Szívesen
ránézett volna, de képtelen volt levenni tekintetét a keskeny, egyszerre
bizalmas és ijesztően idegen arcról. Kétségkívül anyja arca volt,
mindenesetre kissé fáradtabbnak és kimerültebbnek tűnt, mint reggel.
Ugyanakkor annyira ismeretlen is volt, hogy minden erejét össze kellett
szednie ahhoz, hogy egyáltalán elviselje a látványát − mintha minden emberi
eltűnt volna belőle, amit addig oly jól ismert.
− Tulajdonképpen gondoltam − mondta Harry. A többiekhez hasonlóan a
monitorra nézett, miközben tekintetében elbűvölés és rémület tükröződött.
Tahiához fordult. − Gondolom, megtetted amire kértelek, és lekapcsoltad
odalent az áramot?
− Hát persze − felelte Tahia.
− Igen, és ezek szerint megspórolhattuk volna magunknak a felhajtást
− sóhajtott Harry.
− Nem mondtam, hogy másféle... lehetőségekkel is rendelkezem a
szükségleteim kielégítésére? − kérdezte a képernyőn virító arc. A hozzá
tartozó hang fentről jött, ami még valótlanabbá tette a jelenetet. − De végül
is pont témánál vagyunk. Mégis szeretnék kérni maguktól valamit.
Ben hallotta, ahogy az asztal túloldalán betoltak egy széket, és valaki
közeledett. Az édesapja volt az, aki olyan habozva lépett Harryhez és
Tahiához, mintha spórolni próbálna az erejével. Végül reszketve megállt.
− Jennifer. Mit..., mit csináltak...?
− Ne most, Robert − szakította félbe a felesége. − Később majd rengeteg
időnk lesz beszélgetni − ha akarod. De pillanatnyilag sokkal fontosabb
megbeszélnivalóink vannak. − Újra Harryhez fordult. − Gondolom, a
tehetséges fiatal kolléganője is jelen van?
Tahia egy pillanatig csak csodálkozva nézett − elvégre néhány másodperce
még beszélt is Harryhez −, majd egy fél lépést oldalra lépve közelebb ment a
képernyőhöz. Ben biztos volt benne, hogy anyja nem látja őt. Tekintete
továbbra is kereső és üres maradt. Csak két-három másodperc múlva
bólintott egyet.
− Rendben. Örülök, hogy sértetlenül látom, kedvesem, habár igazság szerint
haragudnom kellene magára.
− Tényleg? − kérdezte Tahia.
− Én értékelem a méltó ellenfelet, és annak teljesítményét is. Gondolom,
maga felelős a kis... áramkimaradásért idelent.
− Ezek szerint nem voltam elég méltó − felelte Tahia. − De ami késik, nem
múlik.
− Attól félek, nem. − Türelmetlenül intett egyet, amint Tahia újra válaszolni
készült. − Amint mondtam: elismerem amit tett, tudom, nem volt
lehetőségünk közelebbről is megismerni egymást, de úgy vélem, maga
olyasmi, mint... a számítógépes szakemberek odafent, igaz? − Tahia csak
megvonta a vállát, és hallgatott. − Ebben az esetben lenne néhány utasításom
magához.
A zsoldosnő hitetlenkedő arcot vágott.
− Utasítása? Hogy jut eszébe, hogy bárkinek is utasítást adjon − hát még,
hogy követni fogjuk?
− Felőlem akár kérésnek is nevezhetjük. Mindenesetre attól tartok, nemigen
tudok elfogadni egy nemleges választ.
− Majd én megmondom, mit nem tudsz − motyogta Tahia olyan halkan,
hogy Ben alig értette szavait, az elrejtett kis mikrofonok meg pláne. A
monitoron lévő arc mégis kelletlen grimaszt vágott.
− Remélem, nem kényszerít arra, hogy bemutassam miként tudnám
érvényesíteni a követeléseimet..., bocsánat, kéréseimet.
− Attól függ, milyen következményeket von maga után − mondta Harry.
− Kérem − sóhajtott a nő −, azt hittem, ezen már túlvagyunk.
− Akkor rosszul hitte. De kérem: mit szeretne?
Jennifer Berger kissé csalódottnak tűnt, de nem volt igazán dühös.
− Két dolgot szeretnék, méghozzá egy fél órán belül. Visszaállítják a labor
teljes áramellátását, és hozzáférést kapok a labor számítógépén lévő fájlok
másolataihoz.
Harry nem szólt egy szót sem, csak hitetlenkedve, sőt kicsit szórakozottan
bámult rá, majd Ramanov olyan hangot hallatott, mintha meg akarna
fulladni.
− Maga teljesen elvesztette az eszét?
− Semmiképpen, professzor. Sőt még a jó modoromat sem. Nem kérek
lehetetlen maguktól. Azt hittem, ezzel tisztában vannak.
− Nem − felelte Ramanov gúnyosan. − Még a kést is mi szolgáljuk fel
maguknak, amivel mellbe szúrhatnak minket?
− A szavamat adom, professzor, hogy az idelent zajló események senkit sem
veszélyeztetnek maguk közül. Nem vagyok az ellenségük. Egyikünk sem az.
Nem várom el, hogy megértse vagy netán elhiggye, de akkor is ez az
igazság. Én továbbra is békés megoldást akarok, amelyben senki sem
szenved kárt. Ahhoz viszont ragaszkodom, hogy teljesítsék a
követeléseimet.
Ramanov épp tiltakozni készült, de Harry megelőzte.
− És mit kapunk érte cserébe? Ha egyáltalán megtesszük?
− A szavamat arra, hogy egyikükkel sem történik semmi − elutasító gesztust
tett, habár Harry nem is kívánt reagálni. − A dolgok tekintetében, ez jóval
több, mint amire számítottak.
− Ó, már értem − felelte Harry gúnyosan. − Szóval megígéri, hogy nem
bántanak minket, csak kivárják, míg éhen vagy szomjan halunk.
− Erre nem lesz alkalom. A viharnak legkésőbb három nap múlva vége,
akkor pedig felszállhatnak a parton várakozó mentőhajó fedélzetére. Nem
fogom feltartóztatni magukat.
− Semmi esély. Miért higgyek magának... bármivé is vált időközben?
Ben édesanyjának arca egy pillanatra elkomorult, és az égboltot mutató
kisebbik monitoron mintha egy heves és dühös pulzálás jelent volna meg.
Aztán a fiú anyja megnyugodni látszott, mire a pulzálás is lecsitult.
− Ahogy akarja! Én egy másik megoldást szerettem volna, de kérem...
Egyértelműen csalódottan sóhajtott egyet.
− Adok két órát a döntéshez! Használják ki alaposan az időt!
A képernyő egy fél másodpercre teljesen elsötétült, majd újra a part
műholdfelvételét ábrázolta, a víz felszíne alatt vörösen villogó árnnyal
együtt. A vad pulzálás ritmusa ezalatt kissé megnyugodott, majd az égre
tekintve a fiú látta, amint a szörnyűséges sarki fények is lágyabb, lassabb
taktusra mozogtak.
− Maga teljesen megőrült, hogy ilyen nyíltan provokálja? − förmedt rá
Ramanov.
Úgy tűnt, Harry valaki mást is provokálni készült, hiszen olyan lassan
fordult az orosz felé, hogy már-már nevetségesnek látszott.
− Provokálni? Azt hiszem, maga...
− Maga nagyon jól tudja, mire képesek ezek a lények! − vágott a szavába
Ramanov még dühösebben.
− Fel sem fogta, mi történt az imént, nem igaz? − kérdezte Harry, majd
kérdését megválaszolva egyben meg is rázta a fejét. − Pedig én azt hittem,
világos volt.
− Számomra nem − mondta Van Staaten.
− Mindenesetre jó pár dolgot megtudtunk az ellenfelünkről − megvonta a
vállát, majd röpke, de észrevehetetlen pillantást vetett Tahiára. − Én azt
mondom: ezt a kört mi nyertük. Legalábbis, ha pontok szerint nézzük.
− Micsoda? − köhécselt Ramanov.
Harry olyan arcot vágott, mintha valaki arra kérte volna, magyarázza el egy
gyereknek, a kettő meg kettő miért nem huszonhat.
− Eddig abból indultunk ki, hogy az ellenségünk majdhogynem mindenható.
Most már tudjuk, hogy nem így van. Ő kér valamit tőlünk. Ráadásul elég
fontos neki ahhoz, hogy alkut kössön velünk. − Hosszú, elgondolkodó
pillantással újra Ramanovhoz fordult. − Sejtem, mihez kell nekik az áram
odalent. De mi van azokkal a számítógépes fájlokkal, amit kért?
Ramanov szinte dacosan vonta meg a vállát.
− Mi lenne velük? Nem értek a számítógépekhez. Erre vannak a specialisták.
− Ezzel egy rövid, majdnem gyilkos pillantást vetett Tahiára. − Vagy
legalábbis voltak, amíg még volt hozzáférésem a saját számítógépemhez.
Harry egy laza vállrántással válaszolt csípős megjegyzésére, majd Tahiához
fordult.
− Fogd az egyik ilyen specialistát, és beszélj vele! Tudni akarom, mik és
miért olyan fontosak azok a fájlok...
− Azt hiszem, erre én is tudok válaszolni − avatkozott közbe Vatec.
Ramanov a változatosság kedvéért szikrázó vörös szemet meresztett rá, de ő
figyelemre sem méltatta. − Amikor a számítógép beindította az
önmegsemmisítő programot, akkor nem csak az elégető-berendezés lépett
működése. A program gondoskodik róla, hogy számtalan laborfájl is
törlődjön.
− Úgy érti, még ha működnek is odalent a gépek, akkor sincs ott más egy
halom teljesen üres merevlemezen és tárolón kívül? − tudakolta Tahia.
Vatec bólintott, mire Ramanov még hangosabban és tárgyilagosabban
megszólalt.
− Susanna, ugye tudja, hogy ezekről a dolgokról nem beszélhet
kívülállóknak?
Vatec továbbra sem vett róla tudomást, majd elgondolkodva az előtte lévő
papírstószra bökött.
− Igen, pontosan.
− A lent végzett munkálatok szigorúan titkosak! − próbálkozott Ramanov
még egyszer.
− És éppen ezért számos kísérleti eredmény is automatikusan megsemmisül,
ha valami balul sül el − motyogta Harry. − Csak azért, mert senki sem tudhat
arról, mi folyt odalent, igazam van, professzor?
Ramanov egy szót sem szólt, de hallgatása bőven elég volt.
− Nem gondolod, hogy végre itt lenne az ideje elmesélni, mit csináltatok
odelent? − kérdezte Schulz.
Három-négy másodpercig Ramanov csak bámult maga elé, sőt Ben már azt
hitte, ezúttal is egy egyszerű vállrándítással fogja elintézni, majd mégis
halkan és beletörődve hozzáfűzte.
− Nem tudom. Legalábbis nem pontosan. Ez az igazság.
− Ugyan, ne legyen nevetséges, professzor! − szólt Harry dühösen. − Maga
az állomás vezetője! Azt akarja bemesélni, hogy fogalma sincs, mit
műveltek odalent a saját emberei?
− Csak annyit tudok, hogy szigorúan titkos kísérleteket végeztek a
génmanipuláció terén. Többet nekem sem mondtak.
− És többet nem is akar tudni, ha jól sejtem − fűzte hozzá mérgesen Robert
Berger.
− Én hiszek magának − mondta Harry. − Annál fontosabb, hogy kiderítsük,
mi olyan átkozottul értékes a fájlokban, amiért még a doktornő... a
Jégkirálynő is hajlandó alkudozni velünk. Két óránk van rá, hogy kiderítsük.
Azt javaslom, ne fecséreljünk el belőle több időt.

25

A határidő már régen lejárt. Ben édesanyja pedig nem jelentkezett, és nem is
történt semmi különleges. Ben puszta kíváncsiságból és attól a gondolattól
vezérelve, hogy netán segíthet valamit, egy ideig még a központban maradt.
Végül Van Staaten és Robert egy szó nélkül felállt és elment. Nem sokkal
később Sasha és Schulz is követte őket. A férfit láthatóan kimerítették az
események, ezért olyan erősen lánya vállára támaszkodott, hogy az szó
szerint megingott alatta, Bennek vaknak és süketnek kellett lennie ahhoz,
hogy ne vegye észre, jelenléte nem kívánatos. Senki sem tett egyetlen
megjegyzést sem, de Ramanov egyre gyakrabban támadta mérgező
pillantásával, miközben Vatec doktor, Tahia és Harry csakis a számítógéppel
volt elfoglalva. Egyedül Pjotr, Ramanov ifjú asszisztense vetett rá egy-egy
kérdő pillantást, sőt még egy félénk mosolyt is, amiből hamar rájöhetett,
hogy pillanatnyilag a fiatal orosz is ugyanolyan felesleges és haszontalan
volt, akárcsak ő.
Egy idő után mégiscsak feladta − de csak rövid ideig −, és visszahúzódva
apró szobájának lesújtó magányába, kitartóan bámulta a falakat, arra várva,
hátha történik valami. Esze (és rossz lelkiismerete) világosan tudomására
hozta, hogy pillanatnyilag édesapja mellett lenne a helye, de valahogy
képtelen volt rá. Ugyanez vonatkozott Sashára is, ami természetesen
ugyanolyan megmagyarázhatatlan volt számára. Azt kívánta, bárcsak
mellette lehetne, de ő újra édesapjával volt, Ben pedig még mindig kicsit
sértettnek érezte magát. Kétségkívül gyerekes volt, de mégis így volt, ő
pedig ha akart volna, sem bújhatott ki bőréből.
Ezért nemsokára elhagyta parányi celláját, majd nyugtalanul és céltalanul
bolyongani kezdett az állomás üres folyosóin. Legalábbis, amennyire
lehetséges volt. Kétszer-háromszor zárt ajtókba ütközött, majd hiányos
emlékezete mégis elég volt ahhoz, hogy rájöjjön, mi rejtőzik mögöttük − a
kiégett raktárhelyiségekhez vezető folyosó. Ezek szerint Harry mégsem
bízott annyira a külső falak ellenálló képességében.
Egy idő múlva mégiscsak erőt vett magán, és elindult Van Staaten
kezelőszobája felé. De amint kiderült, túl későn. Bár az ajtó résnyire nyitva
állt, a szoba mégis üres volt. Ben épp vissza akart fordulni, amikor hirtelen
meghallott egy zörejt a mellette lévő szobában. Annak az ajtaja is csak be
volt hajtva, így rögtön láthatta, hogy égett benne a lámpa. Talán épp a sérült
zsoldosról gondoskodtak mindketten.
Egy férfi és egy nő volt, de nem az apja és Van Staaten, hanem Harry és
Tahia. Háttal az ajtónak álltak, Harry pedig éppen Tooth arca felé nyúlt, de
nem fejezte be a mozdulatot. Ujjai egy centivel a haldokló homloka fölött
lebegtek. Láthatóan reszkettek.
Ben lábujjhegyen hátrébb lépett egy fél lépést, és bár biztos volt benne, hogy
semmilyen hangot nem adott ki, Harry nem csak észrevette, de fel is ismerte.
− Maradj itt nyugodtan − mondta anélkül, hogy hátrafordult volna vagy
visszahúzta volna a kezét. Tahia összerezzent, majd sarkon fordulva és kővé
dermedt arccal kiviharzott a szobából, és becsapta maga mögött az ajtót.
Ben dübörgő szívvel nézett utána. Úgy érezte, olyan pillanatban zavarta meg
a három zsoldost, ami csak az övék kellett volna legyen.
− Biztos vagy benne, hogy... nem zavarok? − motyogta. Harry hallhatóan
belélegezte a levegőt, majd kezét visszahúzva körülményesnek tűnő
mozdulattal a fiú felé fordult. Különös kifejezés volt az arcán, aggodalom és
együttérzés egyszerre, de volt ott még valami más is, valami rosszabb.
Megpróbált mosolyogni, sőt félúton még sikerült is neki.
− Semmi vész. Tooth biztosan nem bánná. − Mosolya egy fokkal tisztább és
ugyanakkor melegebb is lett. − Tudtad, hogy kedvelt téged?
Bennek nem kerülte el a figyelmét, hogy Harry múlt időben beszélt róla, sőt
kissé mintha... helytelennek tartotta volna, mégsem szólt egy szót sem.
Arcán döbbenettel a zsoldos bekötött fejére meredt. Egy fél másodperc
erejéig úgy látta, mintha Tooth szeme résnyire nyitva volna, de biztosan csak
tévedt. Hiszen apja elmondta, hogy a felesleges fájdalmak elkerülése végett
Van Staaten mesterséges kómában tartotta. Hogy Tooth kedvelte őt? Alig
ismerte a zsoldost, de valahogy azt sem tudta elképzelni, hogy egyáltalán
valakit kedvelt volna. Talán Harry csak a szörnyű látvány miatt mondta neki,
vagy mert úgy érezte, ezzel tartozik a bajtársának.
− Tudod, hogy ő...?
− Meg fog halni? − Harry szomorúan bólintott. − Igen. Van Staaten doktor
elmondta. Borzasztó, de tisztában volt a kockázattal már azelőtt, hogy
idejöttünk volna. Ahogy mindannyian.
− Ugye tudod, hogy ez nem igaz − mondta Ben halkan. Harry tiltakozni
készült, de a fiú gyorsan folytatta. − Nem tudtátok, mivel lesz dolgunk.
Senki sem tudta.
− Ez igaz. Vagy nem. Én... nem vagyok biztos benne.
− Hogy érted ezt?
Harry különös tekintettel vizsgálta, majd egy legyintéssel elhessegette a
kérdést.
− Badarság. Ezt csak úgy... mondtam.
Bár Ben összehúzott szemöldökkel nézett rá − egészen biztos, hogy nem
csak úgy mondta −, mégis úgy döntött, nem kérdez rá. Érezte, hogy Harry
amúgy sem válaszolna.
Helyette inkább újra Tahia irányába fordult.
− Ő tudja, hogy... pontosan mi történt Toothtal?
Harry döbbent pillantása megijesztette Bent. Szája valószínűleg megint csak
gyorsabb volt észjárásánál − még azt sem tudta, hogy Harry tudta-e, mi
történt valójában Toothtal. Ő pedig nem szívesen játszotta volna az
igazmondó szerepét.
Harry megrázta a fejét.
− Nem. És ez így is marad, megértetted? Szükségem van rá, és legalább a
félig tiszta fejére.
Úgy érted, tetőtől talpig bedrogozva, gondolta Ben. Mindenesetre ezt nem
mondta ki hangosan. Elvégre Harry is úgy festett, mintha egy jókora adag
speeddel fűszerezte volna utolsó reggelijét. Ben drogokhoz fűződő
személyes kapcsolata igencsak korlátolt volt, de azért nem zárkózott el a
világtól. Harry sápadt arca, nyugtalansága és kissé ideges tekintete
egyértelmű jel volt a számára.
− Rendben. − Csak ennyit mondott.
Harrynek viszont nem lehetett kielégítő e békés ajánlat, ezért mindenképp
megpróbált visszatüzelni.
− Kemény lehet a számodra.
− Mi?
− Az anyáddal történt dolog. − Harry egy együtt érző és ugyanakkor pont az
ellentétjét sugárzó grimaszt vágott. − Én ugyan alig ismertem a szüleimet, de
biztosan nagyon fájhat, ha az embert a saját anyja árulja el.
Ben nem válaszolt rögtön, már csak azért sem, mert előbb igyekezett
leküzdeni Harryvel szembeni dühét. Azon törte a fejét, vajon miért akarja
ennyire nyilvánvalóan megbántani? Néhány másodperc múlva, már-már
természetellenes nyugodtsággal így szólt.
− Nem, nem fáj. Az ott lent... már nem az anyám.
Harry a magasba vonva bal szemöldökét hallgatott, Ben pedig kénytelen volt
megállapítani, hogy bizony abszolút komolyan gondolta, amit mondott. Nem
érzett dühöt. Sőt csalódottságot sem. Ha anyjára gondolt, akkor az a nő jutott
eszébe, akivel felnőtt, és akivel élete nagy részét töltötte, nem pedig az a...
valami odalent. Sőt nem is az a nő, akiről édesapja beszélt az előbb, hiszen
őt sem ismerte.
− Talán igazad van − mondta végül Harry. − És egyébként is tökmindegy.
Most már legalább tudjuk, mit akar.
− És mi lenne az? − kérdezte.
− Tahia és Vatec feltörte a számítógépes fájlokat, amelyekre annyira fáj a
foga.
− És mi van bennük? − kérdezte Ben, miután Harry nem folytatta magától.
− Szakmai zsargon. Az utóbbi két-három év kutatási eredményeinek
másolata.
− És mi van bennük? − kérdezte Ben még egyszer, csak hogy megint
ugyanazt a választ kapja.
− Szakmai zsargon. Tahia semmit sem ért belőle, és állítólag Vatec és
Ramanov sem... bár ez elég hihetetlenül hangzik − szavaiból lenézés
csendült ki. − Ha engem kérdezel, akkor jóval többet tettek annál, mint hogy
rávettek néhány kecskét arra, hogy pókhálót pisiljenek.
Ben komoly maradt, főleg mivel Harry szavainak hatására újból megjelent
lelki szemei előtt a páncélüveg mögött ólálkodó tízlábú szörnyeteg képe.
− De ez miért érdekli őket?
− Ó, nekem lenne pár ötletem − szólt Harry borúsan. − Például
csinálhatnának...
A jobb kabátzsebéből jövő erőszakos ciripelés belefojtotta a szót. Hevesen a
zsebébe nyúlt, majd egy adóvevőt előrántva a füléhez tartotta. Egy szót sem
szólt. Ben nem értette az egyoldalú beszélgetés lényegét, de úgyis csak
néhány másodpercig tartott, majd Harry kikapcsolta a készüléket. Arcára
kiült az aggodalom.
− Gond van? − kérdezte Ben.
− Semmi olyasmi, amire ne számítottam volna. Kezdődik.
Bennek már nem maradt ideje arra, hogy megkérdezze, mire érti ezt, mivel
Harrynek hirtelen sürgős dolga akadt. A fiú csak akkor tért magához
rémületéből, amikor a férfi már majdnem elérte a szoba másik végében lévő
ajtót. Gyorsan futásnak eredt, de előtte még vetett egy pillantást az
eszméletlen Toothra. Eszébe jutott, amikor az előbb úgy meglepte Tahiát és
Harryt, de valamiért egyre kevésbé tetszett neki az emlékezés. Valami azt
súgta neki, hogy nem csak a sérült barátjuk meglátogatása miatt jöttek ide.
Hamar elhessegette a gondolatot, majd Harry után sietett. A zsoldos
hatalmas lépésekkel haladt előre, ezért már a következő folyosókanyarban
eltűnt. Bennek szabályosan rohannia kellett ahhoz, hogy valahogy
felzárkózhasson mögé.
− Mi történt? − kérdezte kifulladva, miközben Harry mellett szedte a lábát.
− Valami készülődik − felelte Harry. Ben pontosan erre a fajta válaszra
számított. Szinte kelletlenül, és már majdnem a cél előtt hozzátette. − Úgy
tűnik, a rossz oldalon vártunk rájuk.
Ben ezt még kevésbé értette, mint az eddigieket, de ekkor Harry hirtelen
bekanyarodott a következő fordulónál, mire a fiú kisebb késéssel rájött, hogy
a cél az elzárt zsilipajtó volt. Ha nem csalt az emlékezete, akkor időközben
még néhány fémajtót is ráerősítettek. A látvány nem volt túlságosan
bizalomgerjesztő, sőt inkább félelmetesebbé tette az egész jelenetet. Főleg
amikor Gerrithez és a hangágyúhoz fordulva látta, hogy a gép szerelőfedele
még mindig tárva-nyitva állt, mellette pedig szanaszét hevertek a zsoldos
szerszámai. Harry sem tűnt túlzottan optimistának.
− Nem nagyon sikerült, mi? − kérdezte.
Gerrit dühös pillantást vetett rá, majd hatalmasat rúgott a palettába.
− Úgysem működött volna − mondta Harry. − A laboron keresztül jönnek.
Még szép, hogy a laboron keresztül jönnek, gondolta magában Ben zavartan.
Mégis, mire számított Harry? Hogy újra megpróbálják áttörni magukat a
zsilipajón, amikor a jóval kényelmesebb, laboron át vezető út szinte tárt
ajtókkal fogadja őket? Összezavarodva nézett a zsoldosra, de Harry nem
figyelve rá a Gerrit mögötti folyosóra bökött. − Nézd meg, hátha még meg
tudsz menteni valamit. Addig mi megpróbáljuk feltartóztatni őket.
Gerrit dühös pillantást vetve rá újra visszafordult rögtönzött ágyútalpához.
Harry Benhez fordulva így szólt.
− Vagy velem jössz, vagy visszamész a szobádba, csak ne ácsorogj az útban.
Egyik alternatíva sem nyerte el igazán a fiú tetszését, de mivel döntenie
kellett, inkább a zsoldos társaságát választotta. Az út nem volt különösebben
hosszú. Ben még mindig nem raktározta el fejében rendesen az állomás
tervrajzát, ezért igencsak meglepődött, amikor néhány tucat lépés után már a
nehéz páncélajtóhoz vezető folyosón találták magukat. Nem ők voltak az
elsők. Tahia már ott állt, Ben pedig rögtön rájött a mellette heverő adóvevő
láttán, hogy ki ciripelt rá Harryre. Kedvenc lángszórója mellett ott feküdt
három vagy négy géppisztoly, sőt egy egész láda muníció is. A jobb térde
mellett lévő egyik fegyver már meg is volt töltve, és ki is volt biztosítva, egy
másikat pedig továbbadott Harrynek, aki megvizsgálva azt odatartotta
Bennek.
A fiú annyira meglepődött, hogy képtelen volt megragadni, mire egy
kétségbeesett hang megszólalt mögüle.
− Magának teljesen elment az esze? Mit jelentsen ez?
Harry nem úgy reagált, ahogy Ben arra számított: szándékosan lassan és
már-már unott arckifejezéssel megfordult, majd a fiú apjának nyújtotta a
fegyvert. Robert és Van Staaten időközben megérkeztek mögéjük,
valószínűleg futólépésben, hiszen Van Staaten elég szaporán vette a levegőt.
− Netán inkább maga kéri? Csak semmi álszerénység, elég nagy a választék!
Ben édesapja úgy nézett a géppisztolyra, mintha csak valami undorító rovar
lett volna.
− Mi...?
− A fia már nem csecsemő, doki! − vágott a szavába Harry hűvösen.
− Ez pedig nem játékszer! − felelte Robert dühösen.
Harry nem tért ki a béketűréséből.
− Hát nem is játszani készültünk! − Ezzel nyilvánvalóan le is zárta a témát,
mivel ismét Benhez fordulva felé nyújtotta a fegyvert. Ezúttal nem szólt
semmit, a fiú pedig egy utolsó és röpke hezitálás után utánanyúlt, és gyorsan
a padlóra irányította a csövét.
Harry egész elégedettnek tűnt, mégis csóválni kezdte a fejét.
− Majdnem jó. Hacsak a föld nem betonból lenne. Hallottál már a lepattanó
lövedékről?
Ben hamar felemelte a géppisztolyt. Harry immár egyértelműen elégedettnek
tűnt, a fiú pedig büszkén kihúzta magát, legalábbis addig, míg hátrafordulva
észre nem vette, hogy időközben Sasha és édesapja is megérkezett. Schulz
ugyan közvetlenül a folyosóforduló után megtorpant, és lánya vállára tette a
kezét, de egy másodperc erejéig mintha gúnyos szikrát vélt volna felfedezni
a lány szemében, ez pedig bőven elég volt ahhoz, hogy kellőképpen
idétlennek érezze magát. Zavart mosollyal visszaadta Harrynek a fegyvert,
aki közömbös arcot vágva rögtön tárat cserélt benne. Csak akkor jött rá,
hogy ezek szerint teljesen üres lehetett.
− Oké! Aki fél a fegyverektől, az inkább menjen vissza a szobájába! Itt
nemsokára elég kellemetlen percek következnek.
Senki sem mozdult. Csak Schulz látszott hirtelen idegesebbnek, és Sasha is
kissé... feszültnek tűnt. Ben odasietett hozzájuk, majd ujjhegyével
végigsimítva a lány arcát, az édesapjához fordult.
− Vigye el innen − kérte.
Bár Schulz bólintott, mégsem mozdult.
− Ő vezetett engem ide.
− És? − kérdezte Ben értetlenül.
− Próbáltad már eltántorítani valami olyasmitől, amit a fejébe vett? Ha nem,
akkor lemaradtál valamiről. Mi a fene folyik itt egyáltalán?
Ben ideges pillantást vetett Sashára, aki − természetesen − nem reagált
sehogy.
− Nem tudom pontosan. Úgy tűnik, Harry arra számít, hogy kijönnek a
laborból.
Schulz ugyanolyan döbbentnek tűnt, mint a fiú.
− Még szép, hogy a laborból jönnek. Mégis, mire...
− Most − vágott közbe Ben.
Schulz csak most látszott igazán ijedtnek, mindenesetre csak egy
másodpercig, majd levéve lánya válláról a kezét, Harryhez sietett. Ben
megragadta Sasha kezét. A lány nem ellenkezett, és nem is reagált, a fiú
mégis határozottan érezte ellenszenvét. Ez vajon... neki szólt?
Tekintete követte Sasháét, majd gondolatban helyesbített. A lány nem
ellenszenvet sugárzott, hanem félelmet, és természetesen nem vele szemben.
Sasha mereven bámulta a folyosó másik végén lévő, zárt páncélajtót. A
felette lévő lámpa megnyugtatón vörösen izzott. A komplikált kapcsolótábla
és a kézszkenner teljes sötétségbe burkolózott, talán Ramanov − vagy
inkább Tahia − kapcsolhatta ki.
Mintha bármit is számított volna, gondolta Ben borzongva. Akármi is uralta
édesanyját, biztos, hogy nem tartóztatja fel egy elektromos zár.
Egy pillanat erejéig... szinte érezte, ráadásul annyira tisztán, mintha a
többtonnás acélajtó egy titokzatos ablakká változott volna, hogy bepillantást
nyújtson a mögötte lévő tiltott világba.
Valami hatalmas és gonosz, mely karmokkal, szárnyakkal és ostorozó
szívókákkal ellátott csápokkal volt felszerelve...
Sasha rémülten összerezzent, és kihúzta kezét a szorításából. A szörnyű
látomás hirtelen eltűnt, mire az ajtó újra ajtóvá változott. Legalábbis egy fél
másodpercig.
Majd kialudt a lámpa.
Valaki − feltehetőleg Van Staaten − egy félhangos kiáltást hallatott, majd
egy hangos csörömpölés következett, és Harry így szólt.
− Semmi vész! Erre számítottam!
Mielőtt még teljesen kimondhatta volna a szavakat, felizzott egy erős kézi
reflektor, melynek vakító fehér fénye lándzsaként hatolt át a sötéten,
ragyogó fényárral beborítva az egész páncélajtót. Rögtön követte egy másik
is, amelyet maga elé helyezve a plafonra irányított, amitől a folyosó egész
hátsó fele fénybe borult.
− Mit..., mit jelentsen ez? − motyogta Van Staaten idegesen.
− Ugyanazt, mint amit én is tettem volna a helyükben − válaszolta Harry,
majd a kabátzsebébe nyúlva előrántotta az adóvevőjét. − Ramanov! Elkelne
egy kis segítség! − Nem kapott választ, majd ellenőrizve, hogy minden
rendben van-e a készülékkel, újra próbálkozott. − Professzor! Hall engem?
− Ne is erőlködjön − mondta Ben apja megvetőn. − Valószínűleg elbújt
valahová, míg mindennek vége nem lesz.
Harry nem szólt egy szót sem, de bosszús arckifejezése arról árulkodott,
véleménye nem áll messze Robertétől. Visszatette az adóvevőt a helyére,
majd Tahia mellett jobb térdére ereszkedve felemelte a fegyverét.
− Tűnjetek el!
Pontosan ezt kellett volna tenniük, gondolta Ben megnyugodva. Teljesen
ösztönösen tett egy fél lépést hátrafelé, majd látván, hogy Sasha nem követi,
megtorpant. Schulz Harry és Tahia mellett állva bámulta a tíz-tizenkét
méterre lévő, fénybe merült biztonsági ajtót. A fénysugár egyenesen rá volt
irányítva, ezért biztosan elvakítaná azt, aki átlép rajta. A felette lévő, vörös
fény kitartóan világított, akárcsak egy gonosz, sugárzó démonszem.
Ben egyre idegesebb lett a látványtól. Idegesebb, mint kellett volna. Egy
hatalmas, bőrszerű szárnyakkal rendelkező, rémisztő papagájcsőrös
teremtmény lebegett a szeme előtt, mire szinte azonnal keserű ízű nyál gyűlt
össze a nyelve alatt. Hiába próbálta bebeszélni magának, hogy csupán az
idegei űznek kegyetlen tréfát vele, és hogy az undorító lény látványa csak a
Princessen látott vízió és a tegnapi összecsapás emlékének köszönhető.
Valahogy megérezte és átvette Sasha félelmét, sőt feltehetőleg magáévá tette
gondolatait és érzelmeit, így történhetett.
Az idő könyörtelenül lassan telt anélkül, hogy valami történt volna.
Valószínűleg csak másodpercek voltak, amelyek Ben és a többiek számára
bizony egy egész örökkévalóságnak tűntek.
A gondolat mintha csak egy végszó lett volna, mert hirtelen megszólalt
Tahia.
− Valami készülődik. Vigyázzatok!
Ben egy pillanatig csak meredten bámulta tovább a páncélajtót, majd
felnézve a zsoldosnőre vette csak észre, hogy Tahia még a laptopját is
magával hozta. Valami nagyon mozgott rajta, de nem tudta megmondani,
mi.
Egyelőre nem történt semmi, kivéve, hogy a fiú édesapja és Van Staaten
gyorsan hátrébb lépett néhány lépést, és Schulz is visszajött. Ben gyorsan
megragadta Sasha kezét, majd felszólítón a férfira bólintott.
− Vigye el innen!
Schulz tiltakozni készült, de Ben esélyt sem adott rá, hanem Harryhez és
Tahiához sietve letérdelt melléjük. Egy szó nélkül felkapta a zsoldosnő
mellett heverő egyik fegyvert. Harry bal szemöldökét a magasba vonva
nézett rá.
− Gondolom, ezek itt mind töltve vannak, ugye? − kérdezte a fiú.
Harry bólintott. Még mindig nem szólt egy szót sem. A Tahia melletti
számítógépen egy hadserenyi apró zöld pontocska igyekezett egy majdnem
ujjnyi vastagságú sötétpiros csík felé. Ben határozottan megrémült, amikor
rájött, hogy legalább százan lehetnek.
Néma imát motyogott az ég felé, miszerint az előtte lévő valami ne
mozgásérzékelő, a sötétpiros csík pedig ne az előttük tornyosuló ajtó legyen.
Csakhogy sosem volt igazi hívő lélek, sőt még ha az is lett volna, akkor sem
bízott volna abban, hogy ezúttal meghallgattatik imája.
− Ben, legyen eszed! − suttogta az apja halk, reszkető hangon. − Gyere el
onnan!
Ben ügyet sem vetett rá. Kisebb fáradtság révén sikerült levennie tekintetét a
monitorról, hogy újra az ajtóra koncentrálhasson. Még mindig nem mozdult
meg, de úgy látta, mintha a vörös fény gúnyosan kacsintott volna rá.
− Ramanov miért nem küld ide több embert? − motyogta idegesen.
− Azért, mert tudósok és nem katonák − válaszolta Harry. − Ahogy te sem.
Inkább tűnj el!
Ben érezte, hogy nem gondolta komolyan. Akkor is, ha abszolút igaza volt.
Élete során nem sűrűn tartott fegyvert a kezében, emellett igencsak groteszk
érzés fogta el, ha arra gondolt, hogy a ravasz meghúzásával bizony egy élő
valamire tüzelhetne. Csakhogy a menekülés gondolata teljességgel
elviselhetetlen volt számára.
− Így is sikerülni fog − mondta.
Harry reakciója egészen más volt, mint gondolta. A zsoldos két-három
másodpercig összevont homlokkal nézett rá, majd fejét megrázva így
válaszolt.
− Sikerülni? Aligha. Nem szívesen dobom oda csak úgy az életemet, és
gondolom te sem − de ne legyenek már illúzióink. Az esélyünk egyenlő a
nullával.
Ben még egy pofont is könnyebben megemésztett volna, mint ezt. Egészen
eddig hűen hitt Harry legyőzhetetlenségében. Ennek az ellentéte egyszerűen
elképzelhetetlen volt számára.
− De te...
− A legjobb lesz, ha visszamész a barátnődhöz és gondoskodsz róla
− szakította félbe Harry. − Könnyen lehet, hogy már nem sokáig lesz
alkalmad rá.
− Vigyázat! − kiabálta Tahia. − Jönnek!
Ezúttal valóban történt valami. A páncélajtó feletti vörös fény vibrálni
kezdett, majd hirtelen zöldre váltott. Ezzel egy időben felcsengett egy tompa
és nehézkes kattanás, és a többtonnás ajtó zümmögve kinyílt. Harry a
magasba emelte a fegyverét, de még nem lőtt, ahogy Tahia sem. Valahol
mögöttük ijedt lihegés és szapora léptek távolodó zaja hallatszott, de csak
egy ideig, ugyanis váratlanul elhallgattak.
Az ajtó tovább nyitódott, majd egy tompa puffanással a falnak ütközött.
Mögötte abszolút és teljes sötétség tátongott, olyan sötét, amilyet Ben eddig
még sohasem látott. Szinte még az erős reflektort is elnyelte.
Majd...
Ben már azt sem tudta, hogy ő vagy Sasha kiáltott-e fel. Minden egyes
rémálma igazzá vált. Nem látomás volt, sem a Princessen, sem pedig tegnap
a zsilip előtt. A tárva-nyitva álló ajtóban feltűnt a sárkányember, egy óriás,
akinek széles vállai majdnem teljesen kitöltötték a nyílást. Lehajtott fejjel és
hatalmas, ostorozó szárnyakkal kilépett a szabadba. Alvadt tojássárga színű,
irdatlan pupilla nélküli szemek bámultak rájuk, miközben papagájszerű
csőrét hangtalan kiáltásra tátotta.
Tahia és Harry egyszerre kezdett el tüzelni. A géppisztolyok tompa
kalapálása és a bestia néma kiáltása borzasztó kínként törtek be Ben lelkébe.
Kezével olyan erősen szorította a fegyver fekete fémét, hogy szinte fájt,
mégis képtelen volt meghúzni a ravaszt, mintha megfeledkezett volna arról,
miért is van a kezében. Végül leejtette a géppisztolyt, és mindkét kezét a
fülére tapasztotta, de hiába: a bestia ordítása és dühöngése benne volt, nem
lehetett csak úgy kizárni. Ahogy fülét sem bírta elzárni a kiáltások elől, úgy
tekintetét is képtelen volt levenni az előtte zajló szörnyűségekről. Tahia és
Harry tovább tüzelt, sőt fegyverüket sorozatlövésről egyes lövésre állították,
bár a szűkös folyosón amúgy sem lehetett nagyon elvéteni a célt − ami
láthatóan nem túlzottan nyűgözte le a szörnyeteget. Ben látta, amint egyik
golyó a másik után fúródott a mellkasába, és bizony ez a lény egészen
egyértelműen húsból és vérből, nem pedig jégből volt.
Ennek ellenére feltartóztathatatlanul tört előre. A zsoldosok által leadott
monoton lövésektől ugyan meginogott, de megállítani nem tudták. Lassan,
de ugyanazzal a rémisztő feltartóztathatatlansággal, amit Ben már olyannyira
megfigyelt az Öregek szolgáinál, közeledett.
És ha még ez sem lett volna elég, az ajtó mögötti koromsötétből felbukkant
még egy, ugyancsak szárnyas alak.
− Lőjj már, a fenébe is! − kiáltotta Harry. A tüzelés megszakítása nélkül,
jobb kezéből bal kezébe cserélte a fegyvert, majd szabaddá vált kezével az
adóvevő után kutatott kabátzsebében.
Ben megpróbálta. Akarta használni a fegyverét, hogy végre
szembeszállhasson ezekkel az undorító és életre kelt rémálmokkal, de keze
nem engedelmeskedett neki. Ujjai olyan erősen szorították a géppisztolyt,
hogy körmei alól még a vér is kicsordult, és könnybe lábadt a szeme.
Képtelen volt bármit is tenni vagy a félelmen kívül bármit is érezni, vagy
akár egyetlen tiszta gondolatot előkotorni. Nem is a szárnyakkal rendelkező
óriás és a rá váró halál rémisztette meg annyira, hanem az idegen gonosz
lehelete, mely fullasztó, rothadáshoz hasonló bűzként lepte el az egész
folyosót.
− Gerrit! − üvöltötte Harry az adóvevőbe. − Most!
Először nem történt semmi, majd Ben mintha egy enyhe és hatalmas
vibrálást vagy zümmögést hallott volna, egy hangot, amely vibráló
fájdalomként egészen a fogáig és a koponyájáig hatolt...
... majd egyik lélegzetvételtől a másikig hirtelen megszűnt.
A csend csapásként érte, érdekes módon még a kínzó hangoknál és
lövéseknél is kellemetlenebbül. Ben megingott, majd egyensúlya
megőrzésére, jobb kezével megtámaszkodott a földön. Mellette Harry
szitkozódott hangosan.
Mire váratlanul mögötte is felcsendült egy száraz, különösen lágy puffanás.
Ben feltápászkodás közben hátranézett a válla fölött, és Ramanov embereit
látta meg a folyosó végén. Ketten vagy hárman közülük pisztollyal a
kezükben közeledtek, a többieknél többnyire régimódi puskák voltak,
amelyekkel azonban elszántan tüzeltek a feléjük robogó pokoli
teremtményekre.
− Gerrit! − ordított Harry. − Lőjj már!
Az első pillanatban megint nem történt semmi, kivéve, hogy egy újabb,
ugyanolyan rémisztő, ostorozó csápokkal rendelkező alak bukkant fel az
ajtóban. Tahia és Harry egyelőre a tőlük öt-hat lépésre lévő sárkányemberre
koncentrált. Mellkasa időközben egyetlen hatalmas és bugyborékoló sebből
állt, miközben szerencsétlenül botladozott az őt ért lövésektől. Ennek
ellenére eszében sem volt feladni, sőt egyetlen lépést sem hátrálva tört előre.
Ben észrevett valamit, amitől majdnem elállt a szívverése. A két zsoldos már
legalább több tucatszor belelőtt a sárkányemberbe, de a szörnyű sebek
összeforrtak, mintha tényleg egy másik világból jött lényről lett volna szó,
akit semmilyen fegyver sem képes leteríteni.
− Vigyázat! − kiáltott fel Tahia.
Bennek még arra sem volt ideje, hogy elmélázzon azon, vajon mire
figyelmezteti őket. A zümmögés és vibrálás újfent elkezdődött, majd
egyetlen pillanat alatt elviselhetetlen fájdalommá alakult, mely majdnem
darabokra szaggatta testét. A hang elért egy, a füle számára már
érzékelhetetlen frekvenciát, amely ezzel szemben minden egyes idegét
szabályos haláltusával sújtotta.
A bal oldalán lévő fal egyszer csak megremegett, behorpadt, majd porrá
zúzódott. Ben érezte, hogy valami eltört benne, majd hirtelen meleg vér
lövellt ki az orrából és füléből. A fájdalom olyannyira elviselhetetlen volt,
hogy még ordítani is képtelen volt attól, hogy nem kapott levegőt. Minden
elmosódott a szeme előtt. Azt azért látta, amint a pusztulás láthatatlan
hulláma végigsöpörve még a betonpadlót is megremegtette, majd végül
elérte a három sárkányembert.
A végeredmény egyszerűen gyomorforgató volt. A két első szörnyeteget
felkapta egy óriáskéznek tűnő valami, megpörgette a levegőben, darabokra
szaggatta, majd a megmaradt maradványaikat a szürke műanyag falra kente.
A harmadik sárkányember sem végezte másképp, aki még mindig azzal volt
elfoglalva, hogy valahogy átpréselje magát a túlságosan keskeny ajtón. A
hullám már csak súrolta, de az bőven elég volt ahhoz, hogy rózsaszín köddé
változtassa egyik szörnyűséges karját és jobb szárnyát, majd láthatatlan
szélviharként magával hurcolja. A néma kolosszus hátradőlve újra eltűnt a
koromsötétben.
Ben fájdalomtól és egy addig ismeretlen rosszulléttől nyögdécselve és
reszketve földre ejtette az amúgy is haszontalan géppisztolyát, majd
négykézláb arrébb mászott. A fiú vérrel átitatott ködön keresztül (talán egy
ér pattanhatott meg a szemében) látta, ahogy Tahia is fegyverét ledobva
összegörnyed, majd Harry gyorsan utánanyúlt, és megpróbálta visszahúzni.
A borzalmas üvöltés és vibrálás már régen alábbhagyott, sőt a föld sem
reszketett már, de a belsőjét kínzó fájdalom egyszerűen nem akart szűnni.
Lehet, hogy még eldörrent néhány lövés, de ő csak a tompa, le-fel hullámzó
tengerzúgást és saját szívének őrült kalapálását hallotta.
Elfogyott az ereje. Szerencsétlenül oldalra bukott, majd halántékával úgy
nekiütközött a betonnak, hogy minden elfeketült a szeme előtt. Azt is alig
érezte, amikor valaki vállánál fogva elráncigálta.
− Nektek teljesen elment az a maradék eszetek?! − kiáltotta egy hang, de
nem tudta, kié. Valaki vadul felcibálta félig ülő helyzetbe, majd vállát a
falnak támasztotta. A szeme előtt táncikáló vörös fátylon keresztül megjelent
egy arc, amit ugyanúgy nem ismert fel, mint a előző hangot. Valahogy
minden irreálissá és könnyűvé vált, sőt még a jelen lévő fájdalom is mintha
megváltozott volna, és hirtelen valaki másé lett volna. Valami − valaki
− közelített az arcához, majd érezte, ahogy szájáról és arcáról letörli a vért,
és végre visszatért emlékezetének egy része. Hirtelen felismerte az egyszerre
dühös és aggódó arcú Van Staatent. Határozottan és már-már durván
felemelte állát, másik kezével felhúzta a szemhéját, majd még aggódóbb
arcot vágott.
− A rohadt életbe! Meg akartatok ölni?
Kezével kellemetlenül végigtapogatta arcát és nyakát, amikor egyszer csak
felfedezett valami mást, ami sokkal jobban megijesztette. Füstös feketeség
tört felé minden irányból, és úgy tűnt, valami ólálkodik benne. Valami
veszélyes.
Ben megpróbált beszélni, oldalra fordítani a fejét vagy legalább tekintetével
valahogy segítséget kérni Van Staatentől, de még erre sem volt képes. A
sötétség egyre közelebb mászott, és tudta, hogy amint eléri elnyeli és soha
többet nem ereszti.
Ehelyett feltűnt egy másik és keskenyebb arc az egyre szűkebbé váló
látóterében.
Sasha szeme nagy és fekete volt az aggodalomtól. A lány egy ideig csak
nézte, mintha csak keresne valamit a tekintetében, majd kezét a magasba
emelve, ujjbegyével lágyan megérintette a homlokát.
A fájdalom nem múlt el, de morogva, tajtékozva és fogait vicsorítva
visszahúzódott, akárcsak egy dühös vadállat, amely foglyul ejtett
zsákmányát kénytelen átadni a semmiből előbukkant erősebb ellenfelének.
Szerencsére a légzését megnehezítő rosszullét is csökkenni kezdett. Érdekes
módon az az érzése támadt, mintha Sasha valami rosszat, valami olyasmit
tett volna, amit mindketten meg fognak bánni.
Bármi is volt − segített. A fájdalom és a rosszullét hamar elviselhető
mértéket öltött, csak a szeme előtti vörös fátyol nem szűnt meg, valószínűleg
mégiscsak megsérthette a szemét.
Ben igyekezett hálás mosolyt varázsolni arcára (bár egyáltalán nem volt
biztos benne, hogy a lány látta), nagy nehezen feltápászkodott, és
megpróbált Van Staatenhez fordulni, amikor Sasha hangosan felnyögve
összeesett. Bennek épp hogy sikerült kinyújtania karját, de annyira erőtlen
volt, hogy még a lány pehelykönnyű súlya is magával rántotta.
Mielőtt még összeszedhette volna magát, Schulz máris mellette termett.
Szótlanul lánya fölé hajolva mélyen az arcába nézett, majd gyorsan megrázta
a fejét, amikor Ben szólni próbált.
− Semmi gond. Jól van.
Pedig ez nem volt igaz. Ben hirtelen tudta, miért érezte, hogy valami rosszat
tesz. Valójában ellopta tőle az új erőt, amit átadott neki és amellyel végül is
megmentette.
− Magammal viszem − mondta Schulz, miközben karjába vette Sashát. Még
ez a kisebb fajta erőlködés is meghaladta erejét, de amikor Ben a segítségére
sietett, csak megrázta a fejét. Sasha súlya alatt tántorogva megfordult, és
elment.
Ben vadul kalapáló szívvel és rossz lelkiismerettel nézett utána, míg el nem
tűnt a következő folyosókanyarulatban, majd Van Staatenhez fordult. A
doktornő időközben már Tahia fölött görnyedt, aki hanyatt fekve és
nyögdécselve próbálta visszaszorítani az orrából kiszökő vért. Van Staaten
ugyanúgy, ahogy az előbb őt, a zsoldosnőt is megvizsgálta.
− Mi van vele? − kérdezte Harry, akinek arca szintén csupa vér és krétafehér
volt. Habár géppisztolyát még mindig bal karhajlatában tartotta, csövét
kénytelen volt jobb kezével alátámasztani, mivel ereje már alig volt.
Ráadásul kiejtése is annyira érthetetlen és vontatott volt, akár egy részegé.
Van Staaten megsemmisítő pillantást vetve rá egyetlen mozdulattal
felegyenesedett.
− Valószínűleg azon ritka esetek közé tartozik, amelyekben a hülyeség
valóban fájhat − dühösen megrázta a fejét, majd a letarolt folyosóra bökött.
− Netán ez lett volna a védekezési taktikájuk? Hogy megöljék magukat,
mielőtt még a többiek tennék meg?
Harry elég okos volt ahhoz, hogy ne mondjon semmit, Ben pedig elfordítva
fejét a véres arcú zsoldosnőről, a lebontott falra nézett. A fal − szó szerint
− eltűnt. Mögötte egy ovális, legalább négy-öt méter átmérőjű lyuk
tátongott, amely mögött egy második, szintén áttört fal virított. Majd egy
harmadik és egy negyedik, amely mögött végül egy futurisztikus
parabolaantennához hasonló szerkezet magaslott. A hangágyú mellett
ácsorgó Gerrit arca halálsápadt volt.
− Azt hittem, nem működik − motyogta Ben.
− Igen, és azt is kell hinned − Harry kézfejével végigtörölte száját, majd
alaposan megdöbbent a ráragadt élénkpiros vér láttán. − És másoknak is.
Ezúttal Ben nézett rá zavartan, legalábbis egy másodperc erejéig. Majd
bólintott. Mit is mondott Schulz? Ők a szemük és a fülük. Bizonyára több is
volt belőlük, mint az a három-négy, amiket Gerrit és Tahia összetaposott...
− Mielőtt még Gerrit megint megbütykölne egy gépet, feltétlenül szóljatok
előtte, hogy még időben meghúzhassam magam egy másik kontinensen.
Akkor is, ha csak egy CD-lejátszóról van szó.
Harry csak vigyorgott, mely vérrel átitatott fogainak köszönhetően igencsak
rémisztőnek tűnt. Van Staaten szikrázó szemet vetett rá.
− Ez egyáltalán nem vicces! Van egyáltalán fogalmatok arról, mire képes ez
az izé?
Ben borzongva pillantott a folyosó még épségben maradt részére. A bal
oldali fal majdnem teljesen eltűnt, habár a jobb oldalon lévő sem nyújtott
sokkal megnyugtatóbb látványt. A szürke műanyag panelek széttörtek, arra
pedig gondolni sem akart, mit művelt mögöttük a láthatatlan infrasugár. Van
Staatennek egy dologban teljesen igaza volt, gondolta leverten: több ilyen
győzelmet már nemigen engedhettek meg maguknak. Talán még ez is túl
sok volt.
Ha egyáltalán győzelemnek lehetett nevezni...
De Ben még ebben sem volt biztos. A sárkányember rózsaszínű
maradványai a fal és a padló szinte minden egyes részén szétkenődtek, de
még legalább egy ilyen szörnyeteg létezett, és akár megsebesült, akár nem,
Ben nem volt meggyőződve arról, hogy nem jelentett további veszélyt
számukra.
− Mi a fészkes fenék voltak ezek a teremtmények? Maga pedig szépen fekve
marad, megértette? − Van Staaten utolsó, igencsak éles felszólítása az épp
felülni készülő Tahiához szólt. A doktornő szavai természetesen még jobban
arra késztették a makacs zsoldosnőt, hogy csak azért is véghezvigye tervét.
Bizonytalanul és reszketve, de még a sárkányembereket is megszégyenítő
kitartással félig ülő helyzetbe küszködte magát, és a géppisztolyáért nyúlt.
Van Staaten összehúzta a szemöldökét.
− Ahogy gondolja. Ha őrült fejfájásra, rosszullétre és egyensúlyzavarra fáj a
foga... ráadásul az élete hátralévő részében, akkor csak tessék.
Tahia kissé ijedtnek tűnt, de csak egy röpke pillanat erejéig, majd befejezte
megkezdett mozdulatát. Harry így szólt.
− Méltányolom a gondoskodását, doktor, de könnyen lehet, hogy csak
néhány percről beszél.
Van Staaten egy kicsit elsápadt, mire Harry Tahia laptopjára nézett. A gép
kissé ferde volt, és valami egészségtelen csattogást adott ki magából, de
ennek ellenére működött, sőt még mindig ugyanazt a nyugtalanító képet
mutatta: számos apró, vadul és összevissza szaladgáló zöld pontocska
gyülekezett egy masszív piros vonal előtt.
Harry reszkető kézzel előásta adóvevőjét a zsebéből.
− Gerrit. Van egy kis probléma az ajtó előtt..., de most egy kicsit
finomabban, ha lehet.
Gerrit a magasba nyújtotta bal hüvelykujját, majd másik kezével nem csak
állított valamit a pokoli masinán, de kissé oldalra is fordította. Ben
ösztönösen összeszorította a fogát, de ezúttal csak egy alig érezhető mély
brummogást és egy kellemetlen csiklandozást érzett a gyomrában. Most
azonban jóval többet látott. A lyuk széléből hirtelen apró szürke porgejzírek
robbantak ki, majd egy óriási ököl egyszer csak széttörte a páncélajtó jobb és
bal oldalát. Az ajtó felett izzó pokoli zöld fény egy hangos csörrenéssel
szétrepedt, majd ugyanez a láthatatlan erő a kapcsolótáblát is
megsemmisítette. Az ajtónyílást beterítő sötétség reszkető függönyként
suhogott.
A laptop monitorján lévő zöld pöttyök őszi levelekként suhantak tova.
− Oké − mondta Harry. − Légy résen, és következő alkalommal figyelj, hova
célzol.
Gerrit intve egyet hangágyújához fordult, Ben pedig megkönnyebbülve
felsóhajtott. Ha Gerrit úgyszólván vakon lőtt keresztül három masszív falon,
akkor igencsak szerencséjük volt, hogy nem változtak szintén pirosas
ragaccsá. Azon tűnődött, vajon mit szól majd Ramanov a csinos kis lyukhoz.
− Valami készülődik − mutatott Harry ismét a képernyőre, ahol megint csak
megsokasodtak a zöld kis pontok. Gerrit megvárta, míg közelebb jöttek,
majd egyetlen lövéssel elűzte a fénylő pontocskákat. Az ottmaradtak már
nem mozdultak többet.
Az idő csak múlt. Fél perc, egy perc, két, majd három perc, amely alatt
mindannyian − még Van Staaten is − a monitort bámulták.
Végül Ben édesapja törte meg a csendet.
− Azt hiszem, elegük lett.
− Az túl egyszerű lenne − morogta Harry. − Ilyen egyszerűen azért nem
adják fel. − Tisztán maradt kezével végigsimította arcát, amivel csak még
jobban elmázolta a rajta lévő vért. Ugyanakkor másik kezével a fegyveréért
nyúlt, mire Tahia is nagy nehezen feltápászkodva térdére tárat cserélt
géppisztolyában. Bárcsak ne tette volna, gondolta Ben magában, hiszen a
töltény éles kattanása rossz és gonosz ómennek tűnt számára. Egyfajta
kihívásnak.
− Inkább menjetek − szólt Harry. − Attól félek, a neheze még hátravan.
Ben még mindig nem értette kristálytisztán. Harry kiejtése egyre jobban
hasonlított egy részegéhez, aki azt sem tudja, hova tegye a nyelvét,
mozdulatai pedig figyelmetlenek és bizonytalanok voltak. Még ha makacsul
is igyekezett eltitkolni, nyilvánvaló volt, hogy alaposan megsérült. Ben
mindenesetre megspórolt magának mindennemű megjegyést, amikor Harry
újból a kabátzsebébe nyúlva előhúzott legalább fél tucat kézigránátot, majd
gondosan felsorakoztatta maguk elé.
Ben édesapja aggódva szívta be a levegőt fogai között.
− Csak nem idebent akarja használni ezeket az izéket?
− Nem − válaszolta Harry nyugodtan. − Csak annyira, amennyire itt akarok
lenni, doki.
Új, különböző nagyságú és gyorsaságú fénypontok jelentek meg a
képernyőn. Ben szeme sarkából látta, amint Gerrit ráhajolt a hangágyúra, de
Harry gyorsan a magasba emelve a kezét megállította.
És akkor kitört a pokol.
Ezúttal nem sárkányemberek törtek elő az ajtó sötétjéből, hanem
jégharcosok, az első és második generáció teremtményei. Különböző
nagyságban, és kivétel nélkül gyorsan törtek elő, akárcsak egy fehér lavina.
Tahia és Harry egyszerre nyitottak tüzet, Gerrit pedig csupán egy
másodperccel később lőtt hangágyújával. A tompa brummogás most
abszolút nem volt hallható, de a hatása annál nagyobb volt. Minden, ami
három-négy méterre volt az ajtótól felrobbant, és szilánkesőként terítette be
az immár meggyalázott falakat. A halálos sugártól megmenekült néhány
támadót Tahia és Harry elintézte gépfegyverével. A fénylő szörnyetegek
még csak meg sem tudták közelíteni őket.
De ezzel még nem volt vége. Miközben a szilánkokra lőtt jégszörnyetegek
csörömpölve hullottak a földre, máris özönlött befelé a következő csapat,
hogy társaikhoz hasonlóan másodpercek alatt szétlövessék magukat.
Csakhogy egyre több jégharcos tört elő a sötétség hullámzó függönyéből:
esetlen, háromujjú és arc nélküli alakok, illetve az emberek jóval gyorsabban
és céltudatosabban mozgó félelmetes karikatúrái. Tahia és Harry pontos és
rövid lövéseikkel azonnal elsöpörték őket, Gerrit hangágyúja pedig csak
brummogott, mire a levegő már úgy megtelt maró porfelhővel, hogy Ben
szinte nem bírt lélegezni. Mögötte is lövések dördültek el, és valami mintha
felette is mozgolódott volna, de a hatalmas káosztól képtelen volt figyelni a
részletekre. A két zsoldos géppisztolya és Gerrit hangágyúja számtalan
támadót földre terített, de úgy tűnt, hogy számuk kimeríthetetlen. Minden
előtörő jégszörnyeteg helyett jött egy másik, és ugyanúgy történt, mint a
sárkányemberek támadásánál: mindegy, milyen hévvel tüzeltek, a lények
egyre közelebb jöttek. Mintha egy lavinát akartak volna feltartóztatni.
Semmiképpen sem végződhetett jól.
És nem is végződött úgy.
Gerrit hangágyúja kiadott magából egy utolsó, mély brummogást, majd
elhallgatott, mire az arc nélküli támadók áradata megduplázódott. Harry
kitartóan szitkozódott, majd ledobva fegyverét, egy másik után nyúlt, de már
ez a kis megszakítás is elég volt ahhoz, hogy a förtelmes teremtmények hada
néhány méterrel közelebb kerüljön hozzájuk.
− Gerrit! − üvöltötte Harry. − Mi a fenére vársz!
Gerrit nem felelt − helyette hangosan ordítva hátrafelé botladozott a
folyosón, miközben őrült módjára ütlegelte saját fejét és testét. Valami...
rajta mozgott.
És nem csak rajta. Az egész folyosó mintha életre kelt volna. Mindenhol
bugyborékolt és mászott valami, persze képtelenség volt megállapítani,
micsoda. Gerrit egyre hangosabban és kétségbeesettebben üvöltve
csapkodott maga körül, míg megbotlott, és ezzel kikerült a látóterükből.
Harry még hangosabban szitkozódott, majd egy kis levegőt szerezve kilőtte
az utolsó töltényeit is. Ezután ledobta fegyverét, és gyorsan elhajított egy
kézigránátot. A lövedék céltudatosan átvitorlázott a kitartóan támadó
monstrumok között, majd mielőtt felrobbant volna, eltűnt a nyitva álló
ajtóban. A rémálomszerű feketeség elnyelte a vakító fényvillanást, az ajtóból
pedig éles szegélyű jégszilánkok vulkánja robbant kifelé, melynek hulláma
további fél tucat támadót döntött le a lábáról. Ketten vagy hárman a
becsapódást követően törtek darabokra, a feltápászkodni próbálókat pedig
Tahia kényszerítette vissza a földre.
Valami tompa puffanással Tahia vállára zuhant a plafonról. Gyorsan
letörölte, mielőtt Ben felismerhette volna mi is az, de mintha pergő lábakat
és csápokat látott volna. Ijedten visszarántotta a fejét.
Egy jéghideg kéz megmarkolta és könyörtelenül összepréselte a szívét.
Most már pontosan tudta, mi történt Gerrittel.
A plafon zsúfolásig tele volt pókokkal. A gyomorforgató állatok több
százan, ha nem több ezren kúsztak egyre közelebb a fényszóró hűvös
fényében. Néhányan közülük igencsak pirinyók voltak, alig nagyobbak egy
kézkörömnél, mások viszont óriásiak, mint a széttárt ujjú férfikezek, és a
legtöbben furcsa és valótlannak tűnő fehérben pompáztak.
Egy második, talán még nagyobb pók landolt Tahia hátán, egy harmadik a
hajában, majd minimum három-négy zuhant Harry nyakába. A zsoldos
dühös kézmozdulattal lesöpörte magáról őket, és ugyanazzal a mozdulattal
Tahiát is megszabadította az idegesítő és gonosz teremtésektől, majd
géppisztolyával lepuffantott egy, immár vészesen közel került jégharcost.
A fegyver éles kattanással a semmibe lőtt. A tár üres volt. Harry sajnálatos
módon rossz géppisztolyt ragadott meg.
Tahia időközben egy másik pókot is elhajtott, mely a hajába tekeredve
próbált az arcába harapni. Közben odadobva Harrynek saját fegyverét a
lángszóróért nyúlt. Amíg a jégharcos Harry egyetlen, közvetlen közelről
kilőtt lövésétől összeomlott, addig Tahia hátára vetődve lobogó lángsugarat
eresztett a plafonra, amelyről hirtelen égő pókok hullottak lefelé.
Ujját le sem véve a ravaszról, Tahia jobbra-balra forgatva a lángszórót
feltérdelt, és tüzet eresztett a folyosó plafonjára. Több száz és ezer égő pók
zuhant le a padlóra, mire a lángok továbbterjedtek a plafon és a falburkolat
további részére is, de Tahiát ez sem érdekelte. Halált megvető nyugalommal
tüzelt tovább, majd a nyitva álló páncélajtó felé irányította a sugarat. Valami
egy tompa puffanás kíséretében tüzet fogott, de csak hallani lehetett, látni
nem, mivel a különös sötétség ezt is elnyelte.
És ekkor, egyik lélegzetvételről a másikra, hirtelen vége volt. A tárva-nyitva
álló ajtóból előbotorkált egy utolsó égő jégharcos, majd Harry egyetlen
lövésétől darabokra robbant. Tahia lángszórója egy utolsó ördögi
sziszegéssel elhallgatott, majd csupán a lángok sistergését és pattogását,
illetve egy-egy immár elpusztult pók pukkanását lehetett hallani.

26

A jó hír az volt hogy a lámpák, és ezzel az állomás nagy részén lévő

áramellátás néhány perc múlva újra visszatért. Még jobb hírnek bizonyult,
hogy a pókok nyilvánvalóan nem mérges pókok voltak, ugyanis egyikük
sem úszta meg az arcukon és kezükön lévő egy-egy harapásnyom nélkül,
amelyek többé-kevésbé ugyan fájtak vagy viszkettek, de legalább nem
tűntek veszélyesnek.
Legalábbis Van Staaten ezt állította, Ben pedig úgy döntött, nem kételkedik
állításában. Helyzetük már anélkül is elég siralmas volt, hogy azzal
foglalkozott volna, vajon a pókharapások halálosak vagy sem.
Főként Gerrit festett elég rosszul. Keze annyira megdagadt, hogy alig bírta
mozgatni az ujjait, arca pedig úgy nézett ki, mintha egy fűnyíróval próbált
volna borotválkozni: ajka olyan duzzadt és kövér volt, mint egy rosszul
sikerült plasztikai műtét után, jobb szeme teljesen, a bal részben dagadt fel,
bőrének természetellenes sápadtságát pedig elfedték a vörösödések. Több
tucat, ha nem száz harapásnyom volt rajta. Ennek ellenére egy hangot sem
adott ki, amikor Van Staaten egy csípős szagú folyadékba mártott
vattapamaccsal törölgetett le minden egyes sebet, karmolást és karcolást, egy
valószínűleg szükséges, de felettébb fájdalmas procedúra volt, amit Gerrit
után a két másik zsoldosnak, Ben apjának és végül magának Bennek is el
kellett tűrnie.
Ennyit a jó hírekről. Az egyik rossz az volt, hogy Ramanov nem valahol
elrejtőzve várta a támadás lefolyását, ahogy azt a fiú apja előre megjósolta,
hanem − bár a központ biztonságos falai között − figyelmesen végigkísérte a
bizarr küzdelem minden egyes mozzanatát. Fortyogva fogadta a szobába
belépőket.
− Lassan azon töröm a fejem − förmedt rá elsőként Harryre −, hogy
valójában kik is a mi valódi ellenfeleink. Netán elsiklottam valami felett,
amikor erre a munkára szerződtettem? Talán egy kis betűs részt, amiben az
állt, hogy az úgynevezett védelmező hadjárataik során porrá és hamuvá
égetik az egész állomásomat?
Harry külsőleg ugyan nyugodt maradt, de Ben határozottan érezte, mennyire
nehezére esik. Egy ideig egyiküket sem zavarta úgy különösen Ramanov
folytonos elégedetlenkedése és zsarnokoskodása, sőt valahogy
hozzátartozott az állomás szelleméhez, és Ben néha már azon vette észre
magát, hogy szabályosan hiányzott neki valami, ha az orosz valamilyen
különös oknál fogva éppen nem volt harapós kedvében. Időközben azonban
mindegyikük idegei meglehetősen tönkrementek, és Ben pontosan látta
Harry szemében, hogy a professzornak bizony alapos meglepetésben lesz
része, ha nem hagy fel villámgyorsan az ehhez hasonló viselkedésével.
Mindenesetre még nem volt itt a pillanat. Bár Harry szándékosan kivárt két-
három másodpercet, miközben együtt érző tekintettel mustrálta az oroszt,
majd így szólt.
− Valóban van egy kis betűs rész, amely felment bizonyos oldal menti károk
felelőssége alól, professzor. Ha netán nem olvasta el, sajnálom, de ez már
nem az én problémám.
Ramanov hangosan kapkodott levegő után.
− Oldal menti károk? Mondja, ez a hülyeség egy új szinonimája lenne?
Harry szemében a szikra vészesen közelített a vulkánkitöréshez. Hallgatott.
− Úgy értem − folytatta Ramanov vadul gesztikulálva a nagy képernyő felé,
amely a laborajtó előtti folyosórészt és a már nem létező bal falrészt
ábrázolta −, talán nyomós okuk volt arra, hogy összevissza lövöldözzenek
ezzel az átkozott izével ahelyett, hogy közvetlenül az ajtó előtt állították
volna fel? − Egymás után bökött Harryre, Tahiára és Benre. − Arról már
nem is beszélve, hogy mindannyian óriási szerencsének köszönhetően úszták
csak meg a kollégájuk lövöldözési bemutatóját!
Harry, nem csak Ben csodálkozására, még mindig uralkodott magán.
− Nyomós ok? − ismételte meg, majd magasba húzott vállal körbefürkészett
a szobában. Hirtelen elmosolyodott, és egyetlen mozdulattal felpattanva a
helyéről Ramanovhoz sietett. Egy másodpercig sem tartott, de ezalatt az
orosz arcán igencsak figyelemre méltó színváltozások mentek végbe. Szent
dühéből meglepettség, majd zavarodottság és végül félelem lett. Amikor
Harry megérkezett hozzá, Ramanov tökéletesen meg volt győződve arról,
hogy megüti.
De a zsoldos természetesen nem tette. Helyette megállt mellette, és idegesen
dobbantott a lábával.
− Itt van magának a nyomós ok, professzor! − mondta, miközben a két
monitorra mutatott. − Ennyit erről, tisztelt uram!
Ramanov úgy nézett rá, mintha bolondnak tartaná, de ha valóban így is volt,
akkor bizony egyedül volt feltevésével. Bent újabb félelem járta át. Még
édesapja is egy fokkal sápadtabbnak látszott, Van Staaten pedig hol a
monitort, hol Harry csizmájának vörös nyomát bámulta.
− Ha a laborajtó előtt állítottuk volna fel a fegyvert, professzor − mondta
Harry, bár hangjából mindenki érezte, mennyire feleslegesnek tartja a
magyarázatot −, akkor a zsilipen keresztül jöttek volna. Attól félek, nem
maga az egyetlen, akit gyengéd szálak fűznek a lehallgatóberendezésekhez.
Legfeljebb magának nincs annyi lába...
− Úgy érti..., ez... egy csapda volt?
− Én inkább taktikának nevezném − magyarázta Gerrit Harry helyett.
Kiejtése kissé érthetetlen volt. A beszélgetés alatt még jobban felduzzadt az
ajka. Még egy-két perc, gondolta Ben, és már beszélni sem fog tudni. Csak
remélni tudta, hogy Van Staaten állítása igaz volt.
− Attól tartok − folytatta Harry −, hogy ez a trükk nem működik kétszer
− újra a monitor felé fordult, mintha csak valamiféle igazolást várt volna, de
ettől Ramanov még jobban összezavarodott.
− Úgy érti..., még egyszer támadhatnak? De hát... legyőzték őket vagy nem?
Győztünk!
− Győztünk? − Úgy tűnt Harry nem igazán érti e szó jelentését. − Inkább
abbahagyták, professzor! Ez nagy különbség!
Ramanov egy dacos kisgyerekhez hasonlóan vadul megrázta a
fejét.
− De hát megverték őket. Hiszen láttam, és...
− Pontosan azt látta, amit mindannyiunknak látnunk kellett − vágott a
szavába Harry kissé megváltozott hangnemben. − Hármat kiiktattunk
azokból a... hogyishívjákokból, és még három tucat jégharcost. Legalább
tízszer ennyit ránk küldhetett volna, nem beszélve az átkozott pókokról.
Fogalmam sincs, miért hagyták abba. De egészen biztosan nem azon múlt,
hogy győztünk.
A képernyő megremegett. Egy levegővételnyi ideig mintha egy alak
formálódott volna ki rajta, majd hirtelen eltűnt, mielőtt még Ben
felismerhette volna, egészen biztosan nem ő volt az egyetlen, aki izgatottan
fürkészte a nagy monitort.
− De mégis mi oka lett volna... − kezdett bele Van Staaten, majd váratlanul
összerezzenve és Ben apjára pillantva kijavította magát −, ... mi okuk lett
volna arra, hogy megkíméljenek minket?
Ez természetesen még rosszabbá tette a helyzetet. Először egyes számban,
majd többes számban beszélt, igazán lehetett volna kicsit tapintatosabb,
gondolta magában Ben.
− Talán azért, mert semmi előnyük nem származna abból, ha legyőznének
minket − szólt a fiú, valószínűleg csak a fullasztó csend elkerülése végett.
− Miért? − érdeklődött Ramanov.
Mielőtt Ben válaszolhatott volna, Tahia közbeszólt.
− Igaza van. A másolt fájlokra és a laborban való áramellátás visszaállítására
van szüksége. Lehet, hogy tévedek..., de nem hiszem, hogy bármelyikre is
képtelen volna.
− Hogyhogy? − csodálkozott Ramanov.
Tahia arcán megvető mosoly jelent meg.
− Mert akkor már rég megtette volna, professzor. Az sem segít rajta, ha
mindannyiunkat meggyilkoltat. Szüksége van ránk.
− És miért..., miért nem adjuk meg, amit kér?
Harrynek eszébe sem jutott válaszolni, inkább a nagy képernyőhöz fordult.
− Komolyan gondolom − szólt az orosz. − Ha valóban igaza van, és az
előbbi csak egy figyelmeztetés vagy éppenséggel a hatalom fitogtatása volt,
akkor mi más marad hátra?
Harry kelletlenül levette tekintetét a monitorról, együtt érző vigyora csak
tovább erősítette Ramanov meggyőződését. Mielőtt még Harry mondhatott
volna valamit, durván legyintett egyet, és folytatta.
− Még nem volt időm rendesen körülnézni, de azt hiszem, túl sok győzelmet
már nem él túl az állomás. Már az is kész csoda, hogy ezt is túléltük. Az
áramellátás nagy része és a legfontosabb rendszerek még működnek, de ha
engem kérdez, csupán a puszta véletlenen múlt.
− Úgy tudtam, a pompás bázisa majdnem hogy elpusztíthatatlan − mondta
Gerrit gúnyosan.
Ramanov komoly maradt.
− Lehet, hogy az állomás egy mókás és színpompás sátornak tűnik, mégsem
az. Külső borítása szinte tönkretehetetlen, de a belseje attól még egy igen
komplikált szerkezet, amiben nem lehet csak úgy felhőtlenül tombolni. Nem
gondoltam, hogy ez külön magyarázatra szorul.
Gerrit épp felelni készült, de Harry gyorsabb volt nála.
− Nem is kell, professzor! Nagyon is tisztában vagyok a helyzetünkkel. De
attól függetlenül azt gondolom, hogy Tahiának igaza van. Pillanatnyilag ők
akarnak valamit tőlünk, és amíg ez így marad, addig nem hiszem, hogy teret
kellene adnunk nekik.
− Teret adni? Ha úgy gondolná, hogy ez az egyik homokozós játéka, akkor...
A képernyő ismét megremegett. Ezúttal tovább tartott, de amint újra
stabilizálódott a kép, a képernyő már nem a letarolt folyosót, hanem a
reggeli műholdfelvételt mutatta. A számok és a meteorológiai jelek még
mindig hiányoztak, sőt a képrészlet is megváltozott. Felső részén egy
narancssárga pöttyel a közepén keskeny fehér csík húzódott. A kép
legnagyobb részét a nyílt tenger töltötte be, csupán két megszakítással
rendelkező monoton acélszürke terület.
Kettő?
Tahia valószínűleg Bennel egy időben vette észre, és máris Ramanov
billentyűzetéhez sietve bepötyögött valamit a gépbe. Semmi sem történt.
− Mit jelentsen ez? − kérdezte Harry anélkül, hogy levette volna szemét a
monitorról. Hangja riadtnak tűnt.
Ben is tovább fürkészte a képernyőt, mégis határozottan érezte Tahia
gyámoltalan vállrándítását.
− Nem tudom. Nincs hozzáférésem a rendszerhez.
Ben habozva a monitorhoz lépett, majd megtorpant. Valami megint
megváltozott rajta. A képrészlet közelebb jött, amitől a narancssárga pöttyel
rendelkező rész eltűnt, ugyanakkor a két elmosódott szürke körvonal annál
élesebb lett. Egyikük hosszú volt és ide-oda lebegett, és félelmetes módon
valahogy élőnek tűnt, a másik...
Nem, Ben képtelen volt elhinni.
− Na, tessék! − szólt Ramanov, és szavai természetesen nem dicsérőn
csengtek.
− Nem én voltam − mondta Tahia. Ben döbbent pillantást vetett rá, de a
zsoldosnő valószínűleg az igazat mondta: néhány lépést visszalépve az
asztaltól a magasba emelte a kezét, hogy bebizonyítsa, tényleg semmi köze a
képernyőn történt változásokhoz. A fiú gyorsan a monitorra kapta a fejét.
A képrészlet tovább változott. Most már egyértelműen látszott, hogy a jobb
oldali elmosódott árnyéknál valóban egy élő valamiről volt szó, még ha
olyan abszurd módon nagy is volt. A második körvonal is egyre élesebbé
változott...
− Ez..., ez a tengeralattjáró − lihegte Van Staaten. − De mi...? − A mondat
közepén félbeszakította magát, amikor a plafon alatti hangszórók hangos
recsegés mellett életre keltek. Mindenki riadt és kérdő szemet meresztett
Tahiára, de a zsoldosnő csak némán megrázta a fejét.
− Ez azt jelenti, hogy valaki belekontárkodik a számítógépes rendszerünkbe?
− sziszegte Ramanov.
− Nem nevezném éppen kontárkodásnak − válaszolta Tahia hűvösen.
− Halványlila gőzöm sincs, hogy csinálta..., ráadásul ilyen gyorsan. Ez
elvileg lehetetlen.
Senki sem válaszolt. A képrészlet ismét kisebb lett, majd egy különös,
vibráló rángatózás és remegés futott át a képen. Amint véget ért, a kép olyan
élessé változott, hogy már fájt.
− Ez pedig még lehetetlenebb − mondta Tahia nyugodtan.
− Mi? − kérdezte Ramanov. − Hogy gondjuk akad a színek beállításával?
Egy ilyen számítógépes rendszert azért csak komplikáltabb irányítani, mint
egy géppisztolyt.
− Ez igaz. És más fel sem tűnik magának? Vagy esetleg valaki másnak itt?
− Ez... háromdimenziós... − motyogta Harry. − Hihetetlen!
− Háromdimenziós? − Ramanov zavartan pislogott. − De hát... az lehetetlen.
Ez... nem is 3D-s képernyő.
− Túl sokáig volt egyedül a Déli-sarkon, professzor − mondta Harry anélkül,
hogy egy másodpercre is levette volna szemét a monitorról. − Nem léteznek
3D-s képernyők. Kivéve a sci-fi regényekben. Ez itt teljességgel lehetetlen.
Ben továbbra is a monitort bámulta. Harrynek és Tahiának abszolút igaza
volt, de lehetetlen vagy sem, akkor is saját szemükkel látták: bár a képernyő
hamis színeket mutatott, a képen mégis kristálytisztán és három
dimenzióban jelentek meg az odakint folyó események.
A fejük fölött lévő hangszórókból jövő hang érthetőbbé vált. Majd
meghallottak egy franciául kiáltozó izgatott hangot.
− Ez... valamilyen rádiókapcsolat − motyogta Van Staaten. − De nem értem,
mit mondanak.
Ben is megpróbált az ideges hangra koncentrálni. Néhány szót ugyan beszélt
franciául − pont annyit, hogy félig-meddig megértesse magát −, de ezúttal
nem volt sikeresebb Van Staatennél: egy árva szót sem értett.
Aztán már nem is volt fontos, hogy értse amit mondanak.
A monitoron lévő két árnyék egyre közeledett egymáshoz, a hangszórókból
jövő hangok pedig egyre hangosabbak és hektikusabbak lettek. Ehhez társul
némi zaj, és egy riadócsengő-féle.
− Te jó ég! − suttogta Van Staaten. Valaki ijedten szívta be foga között a
levegőt, majd valami leesett a földre, és csörömpölve összetört.
Ben ügyet sem vetett rá, hanem a többiekhez hasonlóan meredten és
kalapáló pulzussal bámulta a monitort. A két árnyék egyre gyorsabban
mozgott − úgy tűnt, milliméterről milliméterre, de már ez a parányi mozgás
is bőven elegendő volt ahhoz, hogy Ben rájöjjön, mi játszódik odakint a
tengeren: az alig ujjnyi hosszú árnyék a valóságban egy több mint száz
méter hosszú acélkolosszus volt, amely hihetetlen sebességgel hasította
maga előtt a vizet, hogy elmeneküljön szörnyűséges támadója elől.
De nem sikerült neki.
A hangszórókból egyre több és hangosabb sikoly, kiáltás, hangzavar, a
riadócsengő őrült rikoltása és még sok más borzasztó hang tört elő... egészen
addig, míg a nagyobbik árnyék egy hatalmas tízujjú kézként szétterülve rá
nem vetődött zsákmányára, hogy a mélybe húzza.
A hangszórókból utoljára éles sikoltások és összevissza kiabáló hangok, és
egy szörnyű repedés hallatszott.
Aztán minden elcsendesedett.
− Te jó ég! − suttogta Van Staaten még egyszer. − Miért... miért tette ezt?
A képernyő egy időre elsötétült, majd újra a kiégett folyosó képét mutatta.
Harry halk és hangsúlytalan hangon így szólt.
− Hogy megmutassa, mire is képes valójában. Csak ezért.
− De hát... ez őrület! − dadogta Van Staaten. − Ezek..., ezek emberek voltak!
Ezen a tengeralattjárón több mint... több mint száz ember lehetett!
− Százhuszonnyolc, hogy pontosak legyünk − szólt Ramanov komoran.
− Tegnap még beszéltem is a parancsnokkal.
− Van még valaki, aki még mindig nem fogta fel, mennyire nem számít
nekik az emberélet? − kérdezte Harry dühösen. − Mindegy, hogy egy vagy
egyszáz!
Mintha csak a szavakra válaszolt volna, a képernyő újra megremegett, majd
elsötétült. Aztán a lámpa is kialudt.
Valaki elkiáltotta magát (Ben nem ismerte fel a hangot, de bizonyára egy
férfié volt), majd szinte ugyanabban a pillanatban újra felkapcsolódott a
lámpa. Csupán a monitor maradt koromfekete.
− Mi az ördög folyik itt már megint? − kérdezte Ramanov idegesen.
Harry egy megfelelő pillantással továbbadta a kérdést Tahiának, aki azon
nyomban a billentyűzetre vetve magát heves pötyögésbe kezdett. Persze
csak néhány másodpercig. Ben nem volt igazán meglepve, amikor
felegyenesedve csak a fejét rázta.
A lámpa megint vibrálni kezdett, kialudt, majd egy kisebb örökkévalóság
után újra felkapcsolódott. Ezúttal kissé komorabb fénye volt.
− Mit jelentsen ez? − kérdezte Robert Berger.
− Fogalmam sincs − felelte Tahia. − Szükségem lenne a laptopomra... vagy
ami megmaradt belőle.
Kiment, hogy behozza az ajtótól nem messze lévő megviselt számítógépet,
miközben Ben a plafont mustrálta. A világítás talán feleannyira volt világos,
mint azelőtt. Vajon Ramanov tényleg nem értette, mi történt vagy csak
egyszerűen nem akart tudni róla?
Tahia visszaérve felnyitotta és ugyanazzal a mozdulattal bekapcsolta
laptopját. A készülék asztmaszerű hangokat hallatott, sőt Ben még az olvadó
műanyag oly jellemző szagát is érezni vélte, de a monitor kis idő múlva
hirtelen életre kelt. Tahia csevegő hangon így szólt.
− Érdekel valakit egy rossz hír?
− Tahia! − mondta Harry szigorúan.
− A lámpa kimaradása nem véletlen. Bekapcsolt a szükségáram. A
számítógép odalent van.
− És ez mit jelent? − kérdezte Ramanov. − Hiszen magának van...?
− Semmim sincs − vágott a szavába Tahia a laptop monitorjára bökve.
− Semmim sincs már. Vagy kikapcsolták az állomás számítógépét, vagy már
senkinek sincs hozzáférése. Az eredmény ugyanaz. Néhány más kellemetlen
apróság mellett, professzor, valószínűleg a fűtés is leállt. Úgy számolom, pár
óra múlva iszonyú hideg lesz itt.
− Ostobaság! − vágta rá az orosz a plafon felé kalimpálva. − Az ilyesmire fel
vagyunk készülve. Teljes kimaradásnál a rendszer automatikusan az
akkumulátorra kapcsol..., amint látja.
Ben szeme sarkából jól látta, amint apja óvatosan fellélegzik, majd Tahia így
szólt.
− Hát persze. Az izgalmas kérdés már csak az, hogy vajon meddig bírja.
Néhány óráig talán?
Ramanov erre már nem felelt, de láthatóan kissé sápadtabbnak és jóval
idegesebbnek is tűnt.
A képernyő ismét megremegett. Ben tűkön ülve várta, hogy végre történjen
valami, de a kép továbbra is fekete maradt. Egy pillanatra megint
elcsendesedett minden, majd végül édesapja törte meg a csendet.
− De hát ennek semmi értelme! − szinte könyörgő tekintettel nézett Harryre.
− Hiszen maga mondta! Szükségük van ránk!
− Én azt mondtam, hogy így lehet, doktor. De igaza van... másnak úgysem
lenne értelme. − Harry ajka nem éppen humoros mosolyra húzódott.
− Szerintem csak kóstolgatnak minket. És attól tartok, sikerrel teszik.
− Furcsa pillantást vetett Tahiára, majd Bennek váratlanul eszébe jutott az a
jelenet, amikor mindketten eszméletlen társuk felett görnyedtek. Harry és
Tahia tudott valamit, valamit, amit csak ők tudhattak, és amit talán jó okból
nem kötöttek mások orrára.
Ben gyorsan elhessegette a gondolatot. Volt elég problémája így is, igazán
nem volt szükség arra, hogy még üldözési mániáját is ápolja.
− És... ha megpróbálunk egyezséget kötni vele? − kérdezte Ramanov
idegesen.
Harry az ajtóra bökött.
− Hát, tessék, professzor! Nem tartjuk vissza!
Az orosz mindenki megkönnyebbülésére lemondott egy újabb csípős
megjegyzésről, majd újra kellemetlen hallgatás telepedett a társaságra. Ben a
sötét monitorra bámulva azon kapta magát, hogy megpróbál odaképzelni egy
képet. Bármi más jobb lett volna e helyett a komor feketeség helyett, mely
felettébb borús eseményeket sejtetett.
− Talán először is mindannyiunknak... − kezdett bele Van Staaten, amikor
valaki hirtelen feltépte az ajtót, és Ramanov egyik embere viharzott be rajta.
Arca csupa vér volt, a levegőt pedig olyan szaporán vette, hogy első
pillanatban csak egy érthetetlen lihegésre volt képes, majd nekifutott még
egyszer. − Ezek... megint támadnak!
− Kik? − üvöltötte Ramanov.
− Hol? − kérdezte Harry.
− Az... − A férfi háta mögé bökve kapkodott levegő után, miközben másik
kezével az ajtókeretet szorongatta. Olyan nehezen lélegzett, hogy hiába
próbálta újra elmondani, mégsem volt képes kinyögni egy szót sem. − Az...
− Nyugodjon meg! − mondta Harry gyorsan. − Szép lassan. Most először is
nyugodjon meg, majd pontosan mesélje el, mi történt. Ki támadta meg és
hol?
− Az... az... azok a jég... izék − nyögte ki végül. Egész testében remegett, de
mindenesetre nem látszott rajta komolyabb sérülés. Az arcán lévő vér csak a
bal szeme fölötti ártalmatlan sebből származott.
− Schulz − lihegte. − És... a lány.
Bennek ennyi bőven elég volt. Még mielőtt Harry felfogta volna, mire
készül, sarkon fordult, és kiviharzott.
− Ben, a fenébe is, megőrültél?! − kiabált utána Harry. − Azonnal állj meg!
Ben egyre gyorsabban futott. Mögötte már az édesapja is az ő nevét kiabálta,
majd dörömbölő lépéseket hallva maga mögött még gyorsabban szaladt.
Sasha! Sasha veszélyben volt, és ez csakis az ő hibája volt! Hogy...
felejthette el csak így! Ha történik vele valami, az egyedül az ő hibája lesz!
− Ben! A fenébe! − hallatszott Harry hangja. − Legalább várd meg, amíg...
Ben befordult az egyik folyosókanyarban, mire Harry kiabálása éppúgy
lemaradt, mint lépteinek dörömbölése. A következő pillanatban majdnem
átesett egy fehér köpenyes alakon, aki mozdulatlanul és maga alá húzott
lábbal hevert a földön. Egy már-már groteszk ugrással sikerült kikerülnie,
majd vadul csapkodó karral visszanyerte egyensúlyát is. Szeme sarkából
látta, amint a férfi hangosan nyögdécselve és fejét fogva feltápászkodik,
majd elrohan. Sasha. Meg kellett találnia! Ez volt az egyetlen dolog, ami
számított.
Még gyorsabban futva befordult a következő kanyarnál, és csaknem
felordított.
A férfi, akin majdnem átesett, nem volt egyedül. Ramanov kisegítő
katonáiból ketten vagy hárman szintén szanaszét és alaposan helybenhagyva
fetrengtek a földön. Közöttük fénylett valami, amely nagyon úgy tűnt,
mintha egy emberhez hasonló jégszobor lett volna, ráadásul legalább két
tucat különböző nagyságú, de kivétel nélkül hatalmas pók szaladgált a
padlón, amit Ben egyelőre észre sem vett, ahogy az undorító reccsenést sem,
amellyel az egyik ilyen szőrös bestia pukkant szét a lába alatt.
Sasha szobaajtaja már nem volt a helyén, sőt darabokra törve hevert a
földön. Két-három óriási lépéssel ott termett, majd ezúttal tényleg felordított,
miközben majdnem nekiütközött a káoszból előkerülő Schulznak. A
bútorokat felborították és szétszaggatták. A ferdén álló ágy alól egy arc
nélküli jégharcos tejszerű maradványai kandikáltak kifelé.
− Sasha − lihegte Ben. − Hol... van Sasha?
− Magukkal vitték − válaszolta Schulz szomorúan. Másodszorra is
megpróbált feltápászkodni, de karja egyszerűen összecsuklott alatta.
− Négyen vagy öten... voltak. Megpróbáltam feltartóztatni őket, de...
− Sasha! − üvöltött rá Ben. − Hol van?
− El... elvitték. Nem tehettem semmit! Megpróbáltam, de...
Ben az utolsó szavakat már meg sem hallotta, mert kirohant a szobából.
Egyenesen az ajtó mögött álló széles vállú alak karjába rohant.
Harry ezúttal esélyt sem adott neki. Ben szabadulni próbált, de Harry
könyörtelenül megragadta a vállát és nem eresztette.
− Engedj el! Elkapták Sashát! − A fiú kétségbeesésében még Harryt is
megpróbálta megütni, de a zsoldos szinte unott mozdulattal tért ki ügyetlen
ütése elől. Végül mégis megelégelte a viselkedését. Amikor Ben
másodszorra is felé lendítette az öklét, dühösen félretaszította a kezét, majd
olyan erősen megrázta, hogy még a fogai is egymásnak ütődtek, és a
fájdalomtól még Ben könnye is kicsordult.
− Ebből elég! Most azonnal lehiggadsz! Megértetted?! Mi az ördög történt
itt egyáltalán?
− Sasha! − lihegte Ben ismét. Gondolatai olyannyira összekuszálódtak, hogy
mást képtelen volt kinyögni. Elkapták Sashát, és ez csakis az ő hibája volt.
Sohasem szabadott volna egyedül hagynia, főleg nem az ő állapotában, és
főleg nem most! − Magukkal vitték Sashát!
− Ez igaz? − kérdezte Harry. Ben csak most vette észre, hogy nem is
egyedül érkezett. Gerrit csupán néhány lépéssel állva mögötte fedezte egy
már régen elillant ellenségtől, miközben Van Staaten és Tahia a sérültekről
gondoskodtak. − A fenébe is, beszéljen már!
Ez alkalommal nem a fiúhoz, hanem Schulzhoz szólt, akinek időközben
mégiscsak sikerült feltápászkodnia és melléjük szegődnie.
− Ezek..., semmit sem tudtam tenni. − Schulz az ajtófélfának támaszkodott,
de még így is alig állt a lábán. Ben csak most látta, hogy inge szétszakadt, az
alatta lévő bőr pedig véres és szétkarmolt volt. Ezenkívül bal arca már
kezdett felduzzadni és elszíneződni. Feltehetőleg úgy küzdött, mint egy
oroszlán, hogy megvédje Sashát.
Ben ennek ellenére ráförmedt.
− Miért nem csinált valamit? Meg kellett volna védenie!
Schulz egyetlen pillanat alatt összetört, de érdekes módon sokkal inkább...
szomorúnak, mint bűntudatosnak tűnt.
− Nem érted. Semmit sem tehettem. Ő...
− Az ördögbe is, igenis értem, hogy cserbenhagyta Sashát! − üvöltötte Ben,
majd Schulz halkan befejezte a megkezdett mondatát.
− ... önként ment velük, Ben.
Ben egy fél másodperc erejéig csak mereven bámult rá.
− Maga..., maga egyszerűen megőrült! Ő...
− ... önként ment velük. El is futhatott volna. Feltartóztattam őket, amíg csak
tudtam, persze valószínűleg úgyis utolérték volna Sashát, de ő meg sem
próbálta!
− Meg kell találnom! − szólt Ben határozottan. − Ő...
− Semmit sem fogsz tenni azonkívül, hogy összeszeded magad! − vágott a
szavába Harry. − Világos?
Semmit sem, világos, gondolta magában Ben dühösen.
− Akkor majd megkeresem egyedül, ha ti túl gyávák vagytok!
Mérges mozdulattal megpróbált szabadulni, de Harrynek mostanra végképp
elfogyott a türelme. A férfi olyan hirtelen és olyan erősen markolta meg,
hogy Ben már attól is ijedten felnyögött, majd határozottan a falhoz
szorította.
− Most már elég legyen! Így is van elég problémánk! Most azonnal
összeszeded magad, és úgy fogsz viselkedni, ahogy az egy felnőtthöz illik,
különben esküszöm, hogy a hajadnál fogva rángatlak vissza, megértetted?
Természetesen nem tette meg, de olyannyira egyértelműen kijelentette, hogy
Ben úgy érezte, megtette volna.
Édesapja néhányszor megpróbált beszélni vele, de túlságosan izgatott és
zavart volt ahhoz, hogy megértse, mit akar tőle. Nem számított, mi történt
valójában, és milyen abszurd állításokat vázolt fel Schulz (mi a fészkes
fenének ment volna Sasha önként velük?), az eltűnéséért csakis ő felelt!
Éppen ezért tennie kellett valamit, hogy kiszabadítsa!
Valamikor mégiscsak felébredt az önsajnálat és a kétségbeesett düh között
lebegő kínzó töprengésekből. Fogalma sem volt arról, mennyi idő telhetett el
− talán csak néhány perc, talán órák. A terem jóval komorabb és hűvösebb
volt, mint eddig. Az első pillanatban megpróbálta bebeszélni magának, hogy
csak képzelődik − ilyen gyorsan nem merülhetett le a szükségáram
akkumulátora, nem igaz? −, majd lehelete szürke gőzként szállt fel arca
előtt. Valóban hűvösebb lett időközben.
− Minden rendben?
Ez elég buta kérdés volt, gondolta Ben, majd Van Staaten tekintete elárulta,
hogy nem csak ő gondolta így, de kimondatlan válaszát is könnyedén
leolvasta az arcáról. Valószínűleg csak mondani akart valamit.
− Nem − mondta végül. − Meddig...?
− Csak néhány percig. Hé, addig viszont komolyan aggódtam miattad.
Biztos minden oké?
A hangjában lévő aggodalom ezúttal őszinte volt, ezt Ben határozottan
érezte, mégis csak egy röpke vállrándítással reagált. Sokkal jobban örült
volna annak, ha édesapja teszi fel neki ezt a kérdést.
− Miért van itt ilyen hideg?
− Talán azért, mert odakint mínusz ötven vagy hatvan fok van
− próbálkozott Van Staaten, majd csillapítón a magasba emelte a kezét. A
bal kezét. Másikkal egy vastagon bélelt, sarki kabátot nyújtott felé.
− Nem tudom − felelte a nő, miután Ben egy hosszú másodpercen keresztül
csak bámult a kabátra, majd körülményesen magára húzta. − Nem kellene
ilyen hidegnek lennie. Legalábbis nem néhány perc alatt, mindegy, hogy
fűtéssel vagy fűtés nélkül. Ez a hely talán a világ legjobban szigetelt épülete.
Több napba is beletelik, mire igazán hideg lesz idebent.
Szóval még egy lehetetlen dolog, amiről egyikük sem beszélt többet, Ben
egyre gyakrabban érezte úgy, hogy kicsúszik a talaj a lába alól. A valóság
lassan kezdett valami idegenné és ellenségessé átváltozni.
Van Staaten úgy igazgatta a fiú kabátját, mint egy túlságosan aggódó
anyuka, és csak akkor hagyta abba, amikor érezte, hogy kezd kellemetlenné
válni Ben számára, mindenesetre addigra már úgy felhúzta a cipzárját, hogy
szinte nem kapott levegőt. Az sem számított, hogy közben bizony
lábujjhegyre kellett állnia.
Ben ettől függetlenül egy halvány mosoly kíséretében megköszönte a
segítséget, majd megfordulva Harry gúnyos tekintetével találta szemben
magát.
Ez csak rontott a helyzeten. Amikor utoljára nézett oda, Harry éppen komoly
beszélgetést folytatott Sasha apjával és Ramanovval. Meglehetősen kínosan
érintette, hogy ezek szerint mégiscsak látta, amint Van Staaten anyáskodott
felette.
− Az előbbit pedig... − kezdett bele zavartan köhécselve. − Sajnálom.
Valószínűleg... elvesztettem az önuralmamat.
Harry nagyvonalúan leintette.
− Már el is felejtettem. Bárkivel előfordulhat.
Ben zavartan pislogott. Eredetileg azt várta, hogy Harry tőle kér majd
elnézést, és csak azért kezdeményezett, hogy valamelyest megkönnyítse a
helyzetét. Majd észrevette a Harry szemében lévő huncut szikrát, és inkább
visszanyelte megjegyzését.
− Szerinted igazat mondott? − kérdezte bizonytalan pillantást vetve Schulz
irányába.
− A kiscsajjal kapcsolatban?
− Sashával kapcsolatban, igen − válaszolta Ben hangsúlyosan, amit persze
Harry szándékosan nem vett észre.
− Úgy gondolom, igen.
− De miért tette volna?
− És ő miért hazudna? Elvégre az apja.
− De Sasha sosem árulna el minket! − tiltakozott Ben.
− Elárulni? Ezt meg honnan veszed...? − fejét rázva elhallgatott, egy
másodpercig csak nézett maga elé, majd így folytatta. − Rendben, ez kettőnk
között marad. Tőlem senki sem tud meg semmit, cserkészbecsszó.
− MÍ marad kettőnk között? − kérdezte Ben értetlenül.
− Nem hiszem, hogy Sasha elárulna minket, attól félek, valami sokkal
butábbat tervez. De az is lehet, hogy semmit... A fenébe is, de hideg van.
Harry tüntetőleg a magasba húzta a vállát, majd egyidejűleg már-már ijedt
gesztust tett, amikor Ben elsétálva mellette Schulzhoz igyekezett.
− Inkább ne. Kérlek. Azt hiszem, egy kicsit békén kéne hagynunk őket. −
Azaz Schulzot és az apósát, akik időközben visszahúzódva a terem másik
végébe halkan beszélgettek. Ramanov eddigi viselkedése után Ben szinte
biztos volt benne, hogy Harry kénytelen lesz megkötözni, nehogy vejére
támadjon..., de Ramanov egyáltalán nem tűnt idegesnek vagy
felháborodottnak, sőt olyasmit tett, amit Ben egy félórával ezelőtt szinte
elképzelhetetlennek tartott volna. Kezét Schulz vállára téve láthatóan
vigasztalni próbálta.
− Úgy érted... azért ment velük, hogy...
− Nem tudom, hogy értem. Fogalmam sincs, mire készül és mire képes. Te
jobban ismered, mint én. Valószínűleg azt hiszi, hogy egyedül is elbánik
velük. Ki tudja... talán tényleg képes rá.
− Ostobaság − felelte Ben ösztönösen.
De vajon tényleg az volt − ostobaság? Természetesen nem hitte el, hogy
Sasha képes lett volna feltartóztatni ezeket a szörnyetegeket..., de azt
kétségkívül elhitte, hogy megpróbálja.
Még ha pontosan tudta is, hogy az életébe kerülhet.
− Le kell mennem oda − mondta Ben. Harry épp tiltakozni készült, de olyan
hirtelen és olyan hangosan folytatta, hogy még Ramanov és Schulz is
félbeszakította a beszélgetését. − Teljesen mindegy, hogy miért ment le.
Felhozom, akár a segítségeddel, akár nélküle. Velem jössz?
− Azt hittem, már lezártuk a témát. Nem tehetem, Ben. És te...
− Legalább adsz egy fegyvert?
− Hogy a saját lábadba lőj? − kérdezte Ramanov. − Térj már észhez,
Benjamin! West századosnak igaza van. Nem mehetsz le oda, még egy
fegyverrel sem.
− Egyszerűen cserben akarja hagyni − mondta Ben higgadtan.
− Pont maga? − Hitetlenkedve bámult Schulzra, de egyetlen tekintet is elég
volt arra, hogy rájöjjön, tőle sem várhat segítséget.
− Alexandrával nem lesz semmi − mondta Ramanov határozottan. − Ne
aggódj miatta!
− Miért nem? − Harry ugyanolyan zavartnak tűnt, mint Ben, de ugyanakkor
kissé riadtnak is.
− Azért, mert nyert − szólt Schulz keserűen. − Mi feladjuk.
− Ez meg mit jelentsen − mi feladjuk? − kérdezte Harry gyanakodva.
− Pontosan azt, amit a vejem mondott − válaszolta az orosz. − Beszéltünk
róla, és én meghoztam a végső döntést. Azt fogjuk tenni, amit már az elején
tennünk kellett volna: megadjuk nekik, amit akarnak.
− Ó, tényleg? − kérdezte Harry. − Érdekes. Szóval végső döntést hozott, mi?
És mégis miből gondolja, hogy egyedül dönthet erről, professzor?
Síri csend lett. Ben nem nézett másra, csak Harryra és Ramanovra, de
határozottan érezte, hogy mindenki őket bámulja.
− Például abból, hogy én vagyok az egész állomás parancsnoka? − kérdezte
Ramanov hűvösen.
− Attól félek, ez nem elegendő, professzor! Már nem!
Gerrit a háta mögé lépve keresztbe tette a karját, majd egy másodperc múlva
Tahia is csatlakozott.
− Mit jelentsen ez? − kérdezte Ramanov. − Palotaforradalom? Ahhoz
körülbelül száz évet késtek, elvtársak!
− Kérem, professzor − sóhajtott Harry. − Abszolút megértem, hogy aggódik
az unokája miatt, de...
− Nem erről van szó. Semmi esélyünk, hát nem érti? Talán mindenkinek
meg kell halnia hozzá?
− Egyelőre még életben vagyunk − mondta Tahia. − A Jégkirálynőnek pedig
szüksége van ránk.
− Aligha. Hiszen maga mondta, hogy jobban uralják a számítógépes
rendszerünket, mint mi. Azt csinál velünk, amit akar!
− Valamit szabotálni és valamit használni, az két különböző dolog,
professzor. A rendszert talán egy bizonyos pontig manipulálhatja, de
egészen biztosan nem tudja felhasználni a céljai érdekében... különben már
mind halottak lennénk. − Tahia dühös arcot vágott. − A másolt fájlokhoz
pedig eleve nem jut hozzá nélkülünk.
− Hogyhogy? − kérdezte Ramanov gyanakodva.
− Azért, mert kitöröltem őket − válaszolta Tahia vigyorogva. Ramanov
krákogni kezdett.
− Hogy mit csinált?
− Ne aggódjon! − Harry nyugtatólag a magasba emelte a kezét, majd az
óvatosság kedvéért Tahia és az orosz közé lépett. − Van egy másolat. És
mielőtt még olyat mondana Tahiának, amit megbánna: én utasítottam a
fájlok törlésére.
− Hogy... mit csinált? − krákogott Ramanov ismét. Arcából még az a kicsike
kis szín is eltűnt. − Maga... megőrült? Azok..., azok öt év munka...
eredményei voltak! Több száz millió euró és több ezer munkaóra, maga
meg...?
− Mielőtt még megütné a guta, professzor, hallgasson már meg! − szakította
félbe Harry. − Van másolat. Nem vagyok tudós, mint maga és a kollégái, de
hülye azért nem vagyok.
− Hol van? − vágta rá Ramanov. − Adja ide azonnal!
− Á-á, azt nem lehet. Valószínűleg ezek miatt a fájlok miatt vagyunk még
egyáltalán életben. És én nagyon szeretném, ha ez egy ideig még így
maradna.
Fejük fölött halk recsegés hallatszott, majd egy mindannyiuk által jól ismert
hang így szólt.
− Ha hiszi, ha nem, kedves barátom, én is erre törekszem.
Ben hirtelen felkapta a fejét és az újra életre kelt képernyőre meredt.
Csakhogy most már nem hagyományos monitornak tűnt. A kép színtelen
volt, csupán mindenféle szürke árnyékokból állt, de érdekes módon annyira
éles volt, hogy szinte fájt ránézni. A parabolaantennához hasonlóan az egész
egyféle műanyagos benyomást keltett. Az édesanyja arca is teljesen
színtelen volt, mégis pontosan látszott mennyire természetellenesen
sápadtnak és gondterheltnek tűnt. A legutolsó beszélgetésük óta, ami
körülbelül pár órája volt, mintha évtizedeket öregedett volna.
Ben nagy nehezen elhessegette a gondolatot. Talán csak e miatt a furcsa kép
miatt volt.
− Már kezdtem aggódni, amiért nem jelentkezett − mondta Harry.
Egyáltalán nem tűnt meglepettnek, végül is miért lett volna az? Pontosan
tudta, hogy Ben anyja minden egyes szót tökéletesen hallott, sőt nemcsak
azt, amit a központban beszéltek, hanem amit az egész állomáson. Ezt
tulajdonképpen mindannyiuknak tudni kellett volna, Bent is beleértve.
− Jennifer... − motyogta Robert. Közelebb lépett, majd kissé ijedten
megtorpant, amikor egykori felesége dühösen legyintett egyet.
− Mit akarnak? − kérdezte a Jégkirálynő. A borzalmas koronás árnyék eltűnt
a háta mögül, és eltekintve természetellenes sápadtságától, beesett arcától és
a szeme alatti sötét karikáktól, még mindig ugyanaz a nő volt, akit Ben
egész életében ismert és szeretett. Ennek ellenére így hívta, már csak azért
is, mert így könnyebb volt elviselnie a látványt.
− Mit csináltatok Sashával? − bökte ki.
A sötét, de még mindig ismerős szempár hirtelen Benre nézett. Valószínűleg
nem egy képernyőn keresztül figyelte, ahogy Ben, hanem valahogy
másképp, sőt mintha nem is egyenesen a szemébe nézett volna. Elég
idegesítő és egy kicsit rémisztő is volt.
− Semmit. Ne aggódj miatta! Nem lesz semmi baja!
− Legalábbis amíg azt tesszük, amit kér − mondta Harry.
− Senkivel sem történik semmi, ha rendesen viselkednek − válaszolta a
Jégkirálynő anélkül, hogy közvetlenül felelt volna Harry kérdésére.
− Nagyon sajnálatosnak tartom, hogy megint ismételnem kell önmagamat.
Ami itt történik, annak semmi köze magukhoz. Nincsenek veszélyben. Csak
adják oda, amit kérek, és mindannyian sértetlenül elhagyhatják a helyszínt.
− Erre a szavát adja, ha nem tévedek − mondta Van Staaten gúnyosan. A
Jégkirálynő ügyet sem vetett rá.
− Először is azt szeretném tudni, mi a tervük − mondta Harry. Egy röpke,
abszolút humortalan mosoly húzódott végig az ajkán, majd hamar el is tűnt.
− Egy kicsit azonban igyekezhetnének, ugyanis az emberek nem bírják
annyira ezt a hőmérsékletet, mint az új kis cimborái.
A Jégkirálynő erre sem válaszolt, de Ben és a többiek döbbenten
összerezzentek, amikor megérezték, hogy... valami történt. Tahia néhány
másodperc múlva a laptopjára nézett, majd így szólt.
− A hőmérséklet emelkedik. De ilyen gyorsan... lehetetlen!
− Attól félek, ez nem elég − mondta Harry.
− Azért ne vigye túlzásba − motyogta Ramanov. Senki sem tudta pontosan,
kihez szóltak a szavai, de a Jégkirálynő rövid és bosszús pillantást vetett rá,
miközben Harry még cinikusabban vigyorgott.
− Még mindig nem érti, mire megy ki a játék, professzor? Már nincs
vesztenivalónk. Miért kellene odaajándékoznom bármit is?
− Szerintem pedig maga nem érti, Harry − avatkozott közbe Schulz. Hangja
iszonyúan fáradtan csengett, Ben pedig érezte, hogy mélyen legbelül már
réges-régen feladta. − Nem is tehetné.
− Ellentétben magával, igaz?
− Én közülük való voltam − válaszolta Schulz −, értse már meg! Tudom,
mire képesek, Bármelyikük elintézhet minket akár egyetlen gondolattal is!
− Akkor már csak azt nem értem, miért nem tették meg már korábban?
− kérdezte Harry. − És ez csak most jut eszébe, amikor nála van a lánya?
Schulz éppen válaszolni készült, de ezúttal a Jégkirálynő hallgattatta el egy
türelmetlen gesztussal, habár most is csak részben nézett felé. A látvány
olyannyira idegesítő és különös volt, mint amikor Benhez beszélt, és csak
most lett tisztában azzal, hogy Harrynek közvetlenül a szemébe nézett,
mintha...
Bennek nem esett nehezére kiszúrni a monitor feletti falon csüngő óriási
pókot. Színe annyira beleolvadt a szürke műanyagba, hogy szinte
láthatatlanná vált. Gerritnek egyben igaza volt, gondolta borzongva:
Ramanovnak a leginkább egy rovarirtóra volt szüksége.
− Meg kell értenie Schulz kapitányt, Harry − mondta a Jégkirálynő.
− Természetesen aggódik a lánya miatt − maga talán nem ezt tenné a
helyében? És az esélyeivel kapcsolatban is igaza van. Merthogy egyáltalán
nincsenek.
− Meglehet − szólt Tahia. − Viszont nálunk vannak a fájlok.
A falon csüngő, apró rejtőzködő pókocska idegesen téblábolt, ezért egy
pillanatra láthatóvá vált, és ugyanekkor a Jégkirálynő arcán is végigsuhant
egy bosszús grimasz, egy póklábakon járó, hangtalan árnyék.
− Maga értelmes ember, Harry. Miért akar olyasmire kényszeríteni, amit
nem akarok? − Két-három másodpercig hiába várt válaszra, majd vett egy
nagy levegőt, tekintete valahogy lesiklott, mintha gondolatai saját úton
jártak volna. Hangja másként csengett, amikor tovább folytatta. Mintha jég
lett volna benne. − Rendben. Ha eddig feleslegesen próbáltam hatni az
eszére, akkor majd talán a lelkiismeretére sikerül. Adok még egy
másodpercet. Addig dönthet: odaadja, ami kell nekem, és akkor senkinek
sem esik bántódása.
− És, ha nem?
− A kedves kollégájának igaza van, Harry. Valóban vannak még dolgok,
amik fontosak nekem. Csakhogy a teljes technika kikapcsolása nem tartozik
közéjük. Adja oda, amit kérek, és az elkövetkezendő három napban ellátom
magukat meleggel és világossággal. Máskülönben az egész állomást
kikapcsolom. Gondolom, tudja mit jelent.
− Néhány óra múlva halálra fagynánk − Harryt ez nem igazán hatotta meg.
− Megölné a saját férjét és a fiát?
− Nem − válaszolta a Jégkirálnyő. − Azt maga fogja megtenni, Harry, nem
én. A döntés a maga kezében van. Van egy órája, amíg korlátlan hozzáférést
engedek a technikához. Elvárom, hogy ezalatt javítsa ki a hibákat, amiket a
kedves kis barátnője okozott, és állítsák vissza idelent a teljes áramellátást.
Ja, és küljön ide valakit a kért adatokkal.
És ezzel elsötétült a képernyő.

27

Bennek nem kellett attól tartania, hogy esetleg feltűnik az egyik

megfigyelőmonitoron. Mégis habozott kissé, majd milliméterről
milliméterre haladva, visszafojtott lélegzettel fordult be a folyosón. A
látvány szinte semmiben sem különbözött attól, amire emlékezett. A folyosó
üres és kiégett volt, és mintha egy kalapáccsal verték volna szét az egészet.
A levegőben égett műanyag szaga terjengett. A Tahia és Harry által
lemészárolt jégharcosokból már csak néhány nedves folt hevert a földön,
közöttük pedig számtalan feketére sült dudor feküdt, melyeknek eredetére
Ben inkább nem is volt kíváncsi. Valaki elhurcolta a hangágyút, a kérdés
már csak az volt: kicsoda és miért? Semmi sem mozdult. Már a központból
ide sem találkozott egyetlen embertársával sem. Szinte természetellenesen
síri csend uralkodott. Mintha az állomás is visszatartotta volna a légzését.
Ennek ellenére dübörgő szívvel préselve magát a falnak hallgatózott,
miközben tekintetével igyekezett átvilágítani minden egyes árnyat. Egy
kisebb része abszolút tisztában volt azzal, milyen gyermetegen is viselkedik
− ha Harry picit is sejtette volna, mire készül és hol járkál, egészen biztosan
nem lett volna itt −, de ez volt az egyetlen esélye, amit semmiképp sem
tehetett kockára.
Végül arra az elhatározásra jutott, hogy akár órákon át is álldogálhatna itt
anélkül, hogy történne valami, ezért eltávolodva a faltól elindult a folyosó
végén lévő, tárva-nyitva álló páncélajtó felé. A felette lévő fény már kialudt,
mivel Gerrit fegyvere ugyanúgy megsemmisítette, mint a mellette lévő
kapcsolótáblát, de a szörnyűséges sötétség még mindig jelen volt, egy
bársonyszínű sötétségből álló függöny. Ha sokáig nézte az ember, még
mozogni is látszott. Ben azon törte a fejét, vajon mi várja az ajtó mögött (de
igazából erre a kérdésre sem volt kíváncsi), majd összeszedve minden erejét
továbblépkedett.
Nem volt más választása. Sasha leírhatatlan veszélyben volt, tudta jól, és
ezen nem változtatott sem Ramanov, sem édesapja, sem pedig Harry
véleménye sem.
És az elhatározásán sem, hogy megmentse.
Már majdnem elérte az ajtót, amikor megtorpant, hogy még egy utolsó
pillantást vessen az órájára. A Jégkirálynő által szabott határidőből
körülbelül jó tíz perc volt hátra. Egyszóval semmi, mégsem mert azonnal
futásnak eredve eleget tenni döntésének, amit a Harry és a... valami − ami
egykor az édesanyja volt − között zajló beszélgetés alatt határozott el. Harry
nem volt tökkelütött, sőt második keresztneve Gyanakvás volt. Éppen ezért,
amikor egy ürüggyel visszahúzódva szobájában időzött, Gerrit alig tíz perc
múlva már nála termett, hogy állítólag megnézze, jól van-e. Az sem lepte
meg, hogy a zsoldos még jó ideig a folyosón ácsorgott, és csak utána tűnt el.
Ennek ellenére még további tíz percet elszalasztott, mielőtt ide mert jönni.
Egész úton idefelé arra számított, hogy egy erős kéz hirtelen megragadja,
majd Harry rosszalló tekintete szikrázik rá.
De nem így történt. Talán Harrynek és a többieknek túl sok dolguk volt
ahhoz, hogy vele foglalkozhassanak. Az is lehet, hogy Harry sejtette valahol,
mit tervez, de nem érdekelte.
Sőt, gondolta magában Ben, ő is csak azért foglalkozott ezekkel a
gondolatokkal, hogy ne kelljen megtennie az utolsó lépéseket.
Lehunyva szemét hallotta saját szívének vad kalapálását. Mindenre
felkészült, de nem történt semmi. Ben átlépett a küszöbön, mire a kiégett
csigalépcső felső fokán találta magát. Sötét volt, de nem teljesen, így a
körvonalakat azért nagyjából látta. Most is egyedül volt. Se egy jégharcos,
se egy sárkányember, se bármilyen más szürke szörnyeteg nem várt rá.
Nem mintha maga a hely nem lett volna elég szörnyűséges...
Akaratlanul is eszébe jutottak a múltkoriakban átélt borzalmak. Utolsó két
látogatása majdnem abszolút katasztrófába fulladt, amelyet még épp hogy
élve megúszott, sőt legalább egyszer szinte felfoghatatlanul.
Értelme, mely szinte már képtelen volt a tiszta és logikus gondolkodásra,
egyre kétségbeesettebben próbálta meggyőzni arról, hogy ennél bizony már
csak rosszabb lehet. Valószínűleg igaza volt, de ez most nem játszott
szerepet. Ha nem sikerülne megtalálnia Sashát, majd őt és édesanyját
kimenteni a félelmetes szörnyeteg kezei közül, akkor teljesen mindegy, hogy
élve vagy halva kerülnek-e ki innen. Akkor ugyanis nemsokára nem marad
hely, ahová menekülhetnének.
A lépcső elégett fémváza érezhetően megremegett a súlya alatt, így kétszer-
háromszor már komolyan elhitte, hogy összeesik alatta. Az alsó öt-hat
lépcsőfok kompletten hiányzott, ezért már-már nyaktörő mutatványokhoz
volt kénytelen folyamodni. De ezt az akadályt is sikeresen leküzdötte, majd
nehezen kapkodva a levegőt és dübörgő pulzussal ácsorgott a szűkös
előtérben. Valami reccsent a lába alatt: a kamera, amit még Tahia hagyott a
lépcső lábánál.
Rendben. Legalább nem kellett attól tartania, hogy mégis meglátják.
Ebben a teremben sem voltak pókok vagy más kellemetlen meglepetések, de
valami mégis megváltozott. Ben pedig hamar rájött az okára. Utolsó
látogatásakor a páncélajtó résnyire nyitva állt, ezért kisebb nehézségek árán
sikerült valahogy átpréselnie magát. Mostanra teljesen eltűnt. A
hüvelykujjnyi vastagságú, masszív acélból lévő ajtópántokat egyszerűen
kitépték az ajtókeretből, a többtonnás ajtó pedig szőrén-szálán eltűnt. Ben
gondolni sem akart arra, mekkora erőre volt szükség ennek elvégzéséhez.
Helyette inkább összekaparta még meglévő bátorságát, és továbbment.
Az ajtó mögötti terület jóval sötétebb volt a lépcsőháznál. Idelent is csak
szükségáram világított, és az is csak részben. A robbanás és az azt követő
tűz a legtöbb lámpát tönkretette, mindenhol romok és törmelékek hevertek.
Azonban nem minden formátlannak tűnő árnyék volt valóban élettelen
törmelékdarab. Néhányan közülük gyorsan elmenekültek, sőt nemegyszer
látott egy-egy ökölnyi nagyságú, szőrös és leírhatatlanul ocsmány, túl sok
lábon suhanó valamit. Csak egy árnyék volt, a látványtól mégis összeszorult
a torka.
Mégis tovább kellett mennie. Az idő nemsokára lejár. Harry feltehetőleg
pont ugyanebben a pillanatban indult útnak, és valószínűleg nem örült volna,
ha idelent találja. És akkor még óvatosan fejezte ki magát.
Ben elátkozta magát, amiért eszébe sem jutott legalább egy lámpát magával
hozni, de ez már nem segített rajta, szeme egyébként is lassan kezdett
hozzászokni a gyenge fényhez, így legalább már volt némi elképzelése a
környékről. A labornak valahol tőle balra kellett lennie, hacsak nem
barikádozta el valami a bejáratot vagy nem várt rá egy szárnyakkal és
méregfogakkal rendelkező szörnyeteg...
− Klassz próbálkozás − morogta Ben, majd előretapogatózva gyorsan
elhessegette ezt a képet is. Néhány másodperc múlva ujjai durva és jéghideg
cementnek ütköztek. Ben egy kissé jobbra próbálkozott, majd inkább a fal
szemközti részén tapogatózott tovább. Hirtelen a tűztől rideggé vált fém
ajtókeretbe ütközött. Mögötte is teljes sötétség uralkodott, de amint átlépett
rajta, mintha egy vöröslő csillogást fedezett volna fel a folyosó végén.
Valószínűleg még egy tucat lépésre sem volt, de neki mégis több száz
kilométernek tűnt.
A labor ezen része jobban megsínylette a robbanást, mint ahogy emlékezett
rá. Folyton megbotlott valamiben, és csak valami csoda folytán nem esett
orra. Lába alatt üveg − vagy talán jég − recsegett-ropogott, miközben a
levegő egyre büdösebbé vált. Hideg volt, jóval hűvösebb, mint kellett volna,
most, hogy újra működött a fűtés. Az olvadt műanyag és a forró fém bűze
egyre erősebbé vált. De volt ott még valami más is: egy abszolút ismeretlen,
egészen könnyűnek nevezhető szag, mely nem is volt annyira kellemetlen,
mégis egyre határozottabban elszorította a torkát. Valami volt ott, ami nem
tartozott oda. Nem ebben a folyosóban, nem ebben a laborban, és nem is
ebben a világban.
Keze hirtelen ürességbe ütközött, majd égő fájdalmat érezve gyorsan
visszarántotta, és halkan felkiáltott. Fantáziája újra feltámadni látszott,
amikor egy, a kezébe belemaró óriáspók képét vázolta a fiú elé. Ben gyorsan
a szeme elé kapta a kezét, és megnyugodva észlelte, hogy csupán egy
ártalmatlan vágás található rajta. Mellette egy széttört üvegdarab hevert, más
semmi.
Miközben letörölte kabátjáról a néhány csepp vért, lelki szemeivel
megpróbálta feltérképezni a folyosót. A széttört üveg a nagy laborhoz
tartozhatott, ahol először járt. A keresett terem tehát már csak néhány lépésre
volt tőle. Mindenesetre nem a vörös fény vezette el idáig, mivel érdekes
módon egyetlen lépéssel sem került közelebb hozzá.
Ez az utolsó esélyed arra, hogy visszafordulj, suttogta egy hang a
gondolataiban. Feltéve, ha még nem késő.
− Ahogy mondtam: klassz próbálkozás − mondta Ben dühösen. − De ebből
elég.
Határozottan folytatta útját, kezével még óvatosabban tapogatva a láthatatlan
falat, mire egy félig megolvadt ajtógomb lett a jutalma. Semmit sem látott.
Érdekes..., ekkorát tévedett volna? Meg mert volna esküdni rá, hogy ez az
ajtó is teljesen üvegből volt. De az is lehet, hogy a mögötte lévő terem
egyszerűen sötét volt, és egészen rossz úton haladt, ezért minden, amit eddig
tett, abszolút felesleges volt...
Ezt csak egy módon lehetett kideríteni. Ben elfordította balra a gombot,
ehhez viszont minden erejére szükség volt, hogy egyáltalán sikerüljön
megmozdítania a félig megolvadt szerkezetet. Kinyitotta az ajtót, és egy
határozott lépéssel belépett rajta.
Az odafent látott szörnyű hatás újra megismétlődött. Az emlékezete mégsem
csalt. Az ajtó valóban üvegből volt, mivel mostanra csak egy üres keret
tátongott előtte, amely kelletlenül és nyikorogva tárult ki. Mögötte egy
majdnem anyagszerű sötétség lebegett. A sötétség mögötti terem
mindenesetre ki volt világítva, de valami megakadályozta, hogy kivilágítson
a folyosóra.
Na, most, ez is pontosan olyasmi volt, aminek miértjére Ben egyáltalán nem
volt kíváncsi.
A látvány olyannyira bizarr volt, hogy mindenféle félelem nélkül
megtorpant.
Szerencsére jó laborban járt, de ez csupán néhány részletből és az
alaprajzából derült ki. Az általa látott fény nem a szükségvilágításból
származott, ami idelent teljesen kiesett vagy esetleg szándékosan
kikapcsolták. Egy poros zöldes fény volt, mely úgy tűnt, mindenhonnan
árad, és számos reszkető árnyékkal töltötte be a termet. A szemközti fal,
mely első látogatásakor még telis-tele volt terráriumokkal és
üvegdobozokkal, mostanra egy hatalmas és habos gombaszerűséggé
változott. Látványától Bennek szabályosan felfordult a gyomra, majd rájött,
hogy csupán a kísérteties zöld fény által megvilágított jégről volt szó.
− Tudtam, hogy eljössz. − A furcsa jégfal előtt álló édesanyja, háta mögött
összekulcsolt kézzel lassan megfordult. Sápadt arcán egy mosolyféle tűnt
fel, de lehet, hogy pont az ellenkezője. − Bár már korábban vártalak.
Ben görcsösen igyekezett megszólalni, de képtelen volt rá. Az anyja (nem,
képtelen volt továbbra is Jégkirálynőnek szólítani, akárhogy is próbálta) úgy
festett, mint máskor, eltekintve az arcán megjelenő mélységesen mély
kimerültségtől, és mégis... szinte egyáltalán nem hasonlított már önmagára.
Valami... leírhatatlan uralta, hiába igyekezett megbújni külseje alatt.
− Hol van Sasha? − kérdezte. Megpróbált határozottan és élesen hangzani,
aminek csak egy siralmas krákogás lett a vége.
− Egyedül jöttél? − Ben bólintott. − Reméltem, hogy az édesapád is elkísér.
Kár.
− Hol... hol van? − nyögte ki Ben nagy nehezen. − Mit csináltál vele?
− Csináltam? − Édesanyja oldalra hajtott fejjel bámult rá, mintha nem értett
volna egy szót sem. Valami mocorgott mögötte. Talán csak egy
fényvisszaverődés a habos és zöldes jégből, vagy talán egy árnyék. Ben
kifejezetten erőltette magát, hogy továbbra is képes legyen sápadt arcába
nézni. − Nem csináltam vele semmit, Ben. Csak azt akartam, hogy velem
legyen, ahogy te és az apád is. Ennyi az egész.
− Miért? − kérdezte Ben. Ugyanakkor tüntetőleg jobbra és balra fürkészett,
habár igyekezett nem hosszan elidőzni egy-egy ponton. Akármi is történt itt,
nem csak a dolgokat, de a valóságot is megváltoztatta. Szeme iszonyúan
égni kezdett, ha túl sokáig nézett valamire. − Hol van most?
Édesanyja láthatóan éles válaszra készült, majd helyette inkább megvonva a
vállát egy alig észrevehető gesztust tett bal kezével. A Ben melletti falban
hirtelen kinyílt egy ajtó, mely eddig egészen biztosan nem volt ott, és idáig
csak ijesztő koromsötét volt a helyén. Kilépett egy jégharcos, méghozzá nem
egy emberi másolat, hanem egy esetlen arc nélküli alak, és mögötte Sasha
tűnt fel.
Ben váratlanul felkiáltott, és két lépés múlva már mellette is termett, hogy
megkönnyebbülve a karjába zárhassa, miközben ügyet sem vetett a mellette
tornyosuló félelmetes kolosszusra.
− Amint látod, semmi baja. Sosem engedném, hogy akár a haja szála
meggörbüljön.
− Hát persze. Mert annyira a szívedbe zártad, mi? − válaszolta Ben
gúnyosan.
− Azért, mert hozzád tartozik.
Bennek uralkodnia kellett magán, nehogy még rondábban válaszoljon. Nem
akarta ezt hallani. Nem azért, mert nem hitt neki, hanem mert érezte,
mennyire őszintén gondolja a szavakat, és ezt semmiképpen sem akarta
beismerni. Válasz helyett szorosan magához ölelte Sashát, majd eltolva
magától mélyen a szemébe nézett. A szeme üres volt. Bármi is ébredt fel
benne az elmúlt napokban, már nem volt ott.
− Mit... mit csináltál vele? − kérdezte halk, reszkető hangon.
− Semmit. Nem kell aggódnod miatta.
Az anyja hangjában lévő együttérzés mégiscsak rávette arra, hogy felé
fordulva a szemébe nézzen. Csakhogy sápadt arcában ugyanaz állt, és ez
még jobban dühítette.
− De ő...
− ... egy igen buta lány − vágott a szavába édesanyja, bocsánatkérő
mosollyal az arcán. − De ugyanakkor nagyon bátor. Azért jött le ide, hogy
téged megvédjen, azt tudod. Tényleg megpróbált provokálni, de ne aggódj,
teljesen rendbe jön majd.
− És megint olyan lesz, mint volt? − Erre már nem válaszolt, de mit is
mondhatott volna? Csak szomorúan nézett maga elé. − Most visszaviszem
magammal − szólt Ben határozottan. − És ne próbálj meg feltartóztatni.
Nem kapott választ, de úgysem törődött volna vele, ezzel megragadta Sasha
kezét, sarkon fordult, mire a jégharcos egy dübörgő lépéssel elállta az útját.
− Küldd el! − mondta Ben. − Álljon el az útból vagy öljön meg! Mi
megyünk.
− Attól félek, azt nem engedhetem.
− Értem − felelte Ben keserűen. Egy pillanat erejéig komolyan
elgondolkodott azon, hogy ráveti magát a bizarr teremtményre, de hamar
rájött a gondolat komolytalanságára. Eltekintve attól, hogy ez a valami
könnyűszerrel darabokra tépheti, édesanyja annyi utánpótlást hív, amennyit
csak szeretne. − Ennyit az állításodról, miszerint senkinek sem esik
bántódása.
− Ezt te nem értheted, Ben − sóhajtott az anyja. − De valószínűleg túl sokat
is kérnék. Azt szerettem volna, ha itt vagy, ez igaz. Te, a barátnőd és... az
apád. Sajnálom, hogy nem jött el. De elvégre az ő döntése volt, és ezt nekem
el kell fogadnom.
− És miért? − Ben megpróbált belenézni a még részben emberi szembe, de
homloka mögött szörnyű gondolatok kavarogtak. Szóval mégiscsak hazudott
neki. Természetes, hogy hazudott neki, és valamilyen érthetetlen oknál
fogva még majdnem örült is neki. Nem fogja elengedni őket, sem Sashát,
sem őt, pedig valahogy ki kellett jutnia innen. − És most mik a terveid?
Megölsz minket vagy inkább itt tartasz minket, míg megérkeznek az új
barátaid, hogy ők tegyék meg? − micsoda ostobaság. Habár elég abszurdnak
hangzott, egyvalamiben mégis igazat mondott neki: még mindig az anyja
volt, ezért sosem tenne olyasmit vagy hagyná, hogy valaki más tegyen, ami
veszélyeztetné. De talán ezzel sikerül provokálnia egy kicsit, amitől
figyelmetlenné válik, és így esélyt kapnak a szökésre.
− Te ezt nem értheted, Ben! − mondta megint sajnálkozva. − Gyere velem!
Megmutatom!
Ben arra számított, hogy egy újabb varázslat szemtanúja lesz, miszerint most
egy másik ajtó tűnik majd elő a semmiből, de nem így lett. Ehelyett
édesanyja hirtelen elindult az ajtó felé. A jégharcos engedelmesen
félrelépett, majd anyja olyasmit tett, amivel jócskán meglepte fiát: lehajolt
az egyik jéggé fagyott valamihez, ami egykor egy szekrényke lehetett,
kihúzta az egyik fiókját, és elővarázsolt egy nagy, élénksárga színű műanyag
zseblámpát.
− Mire számítottál? − kérdezte gúnyosan Ben tekintetét látván. − Egy
fáklyára vagy a fejem fölött táncikáló mágikus üveggömbre? Na, gyere!
Az ajtóhoz fordulva bekapcsolta a lámpát, mire az éles fény hirtelen nem
csak alaposan elvakította a zöld fényhez szokott szemét, de feltárta előtte az
addig oly titokzatos termet. Ben erősebben megszorítva Sasha kezét, anyja
után sietett.
Néhány lépés múlva megállt, és visszanézett. A jégharcos egy tapodtat sem
mozdult.
− Ő nem jön?
− Szeretnéd? − kérdezte az anyja. Természetesen nem. − Csak azt hittem,
félsz...
− ... hogy megszöktök? − A kezében lévő lámpa le-fel ugrott egyet, mire egy
árnyakból álló hangtalan robbanás söpört végig a folyosón, amint megvonta
a vállát. − Még a lépcsőig sem jutnátok el. − Az árnyak és fények kaotikus
összevisszasága megnyugodni látszott, amint a fiú háta mögé irányította a
fényt. Ben teljesen automatikusan félig hátrafordult, majd úgy érezte, mintha
egy láthatatlan kéz érintené meg és szorítaná össze a szívét.
Egy pók volt, de ezúttal csak egyetlenegy és nem egy egész hadsereg, de
legalább akkora volt, mint egy elhízott macska. Sima szőre fehéren
csillogott, akár a frissen lehullott hó. Ben hirtelen keserű ízt érzett nyelve
alatt, és összeszedte minden erejét, nehogy döbbenten hátrahőköljön. Nem is
a lehetetlen teremtmény látványától, hanem sokkal inkább attól, amit érzett.
− Te jó ég! Mit..., mit... csináltál?
− Én? Semmit. − A fény reszketett, majd amint megnyugodott, a hófehér
színű szörnyeteg is eltűnt. − Ne tegyél olyanért felelőssé, amit mások tettek.
Gondolod, Ramanov professzor még mindig azt állítja, hogy semmit sem tud
arról, ami idelent zajlott?
− Biztosan − mondta Ben.
− Akkor hazudik. De ez most nem számít. Gyertek!
A lámpát a plafonra irányította, amelynek köszönhetően másodpercek alatt
egy sápadt, beesett arcú és üres szemüregű kísértetté változott. Ben
pillanatnyilag sokkal inkább örült volna egy fáklyának vagy egy mágikus
üveggömbnek.
Mindenesetre a fény elég volt ahhoz, hogy ne teljesen vakon kelljen
visszabotorkálnia az úton, sőt ugyanolyan megnyugtató hatással volt rá, mint
az előbb a laborban, hiszen teljes valóságában mutatta meg környezetét: egy
koszos, betonból és szétolvadt, bizarr formákká meredt műanyagból álló
kiégett romot. Törmelék, leesett betondarabok és széttört üveg terítette be a
padlót, és mindenhol jég csillogott. De ez csak egy egész szokványos rom
volt, nem pedig egy kísértetkastély. Ráadásul egyetlen pókot sem látott.
Ennek ellenére határozottan érezte, hogy ott voltak. A reszkető fénysugár
szélén néha megmozdult egy-egy árnyék, sőt egyszer-kétszer mintha surranó
lépteket is hallott volna.
Végül elérték a folyosó végét és ezzel az alagutat, amely az Öregek
városának hatalmas barlangjához vezetett. Ez is megváltozott. Az alacsony,
csak kúszva átvágható átjáró helyett immár egy jó két és fél méter átmérőjű,
tökéletesen kerek járat tárult eléjük, melynek fekete kőből lévő falai úgy
csillogtak, akár a jég vagy a gondosan polírozott üveg. Úgy nézett ki, mintha
beleolvadt volna a kőbe, méghozzá olyan gyorsan és olyan elképzelhetetlen
erővel, amitől a kő egyszerűen elgőzölgött. A földön vastag, különösen
duzzadt jégkötegek csillogtak, melyből a lámpa pasztellszínű csillogó
fényeket csalt elő.
Édesanyja kikapcsolta a lámpát, mégsem lett teljesen sötét, ahogy a
jégkötegek ritmikusan pulzáló színei is megmaradtak.
Ben egy pillanatra lehunyta a szemét, de amikor később újra kinyitotta sem
változott semmi. A fényreflexnek tartott valamik valójában a jégből jövő
kísérteties fények voltak, amelyek az állomás feletti égbolton látott sarki
fényeknek hitt ragyogásra emlékeztettek. Kérdő és ugyanakkor nyugtalan
pillantást vetett édesanyjára, de ezúttal is csak egy mosolyt és egy burkolt
fejcsóválást kapott válaszul, valamint egy felszólító gesztust a követésére.
Anélkül, hogy megvárta volna reakcióját belépett az alagútba, de magassága
ellenére lehajtott fejjel és begörbített háttal ment előre. Ben követte, bár
előtte még visszanézett a válla felett és láthatóan hezitált. Bárhova ment
volna, csak nem ebbe a barlangba. Mögöttük nem látszott és nem hallatszott
semmi − ennek ellenére úgy érezte, mintha számtalan fekete gombszem
fürkészné Sashát és őt.
Az alagút túlsó végén lévő hatalmas barlang sem volt már sötét. A fejük
fölött lévő több millió gyémánt bárminemű külső fényforrás nélkül sohasem
látott színekkel kápráztatta el őket. A barlang tetejének egy durván
háromszögű szakasza beomlott, maga alá temetve ezzel a kőből lévő város
egy részét, illetve az óriási lyuknak köszönhetően láthatóvá vált az igazi
égbolt is, melyen egymásba folyó színek pulzáltak szüntelenül. A pillanat
egyszerre volt félelmetes és gyönyörű.
− Szóval ez tehetett a tegnapi földrengésről? − motyogta Ben maga elé.
− Földrengés? Ó, nem.
Anyja néhány lépést arrébb lépett, majd leguggolva felemelt egy ökölnyi
nagyságú gyémántot, egyet a több ezerből, ha nem több tízezerből, melyek
egyszerűen lepottyantak a plafonról. Színük már nem tejszerűen fehér volt
− mint első látogatásukkor, amikor Gerrit legalább egy tucatot is betuszkolt
belőlük hátizsákjába −, hanem acélkék, amely ugyanabban a ritmusban
pulzált, mint a fejük felett lévő, kővé dermedt égbolt és a lábuk alatt lévő
jég.
− Fel... felébredtek − suttogta a fiú. A vibráló fény ritmusa, mintha egy
pillanatra megváltozott volna.
− Még nem − válaszolta édesanyja. − De nemsokára. Megtörténik, Ben.
Most. Hamarosan visszatérnek. Elkezdődött.
Szinte áhítattal forgatta kezében a követ, majd óvatosan visszatette
ugyanoda, ahonnan elvette.
− Ezek itt... a lelkük? − kérdezte Ben bizonytalanul és feleslegesen. Hiszen
saját szemével látta, mi történt. Hiszen ott volt.
− Az emlékeik − felelte halkan és olyan csodálattal, amitől Bennek irtózatos
borzongás futott végig a hátán. Szinte hallotta a kemény kis póklábacskák
kaparászását a földön, és csak komoly erőfeszítések árán nem fordult hátra.
− Ennyi emlék, Ben. Ennyi tudás, ami odaveszett, és olyan hosszú ideje
várnak már. Végtelenül hosszú ideje.
Ben átkarolva Sasha vállát közelebb húzta magához a lányt − nem is csak
azért, hogy megvédje, hanem mert neki is biztonságra volt szüksége.
Kicsinek és elveszettnek érezte magát, mintha Sasha és ő lett volna az utolsó
ember ebben a végtelen és ellenséges világban.
− Kérlek − suttogta. − Még mindig nem késő. Ezt..., ezt nem teheted.
− Már semmi sincs, amit bárki is tehetne. Se te, se én, se bárki más e földön.
A végtelen várakozás véget ért. Felébrednek. Ez gyönyörű.
− El fognak söpörni minket. Nemcsak téged és engem, hanem mindenki
mást is. Tényleg ezt szeretnéd?
− Itt nem az számít, hogy én mit akarok − válaszolta nyugodtan. − Talán
igazad van, és az általuk létrehozott új világban már nincs számunkra hely...,
de ez nem holnap vagy egy év múlva fog megtörténni. Tévedsz, ha azt
hiszed, a megsemmisítésünket tervezik. Addig még sok időnek el kell telnie.
Nagyon sok időnek. A világon senki sem tartóztathatja fel őket, hidd el
nekem.
− És ezért... az ő oldalukra állsz? − suttogta dadogva. Nem akart hinni a
fülének.
− Te melyik oldalon szeretnél állni, Ben? − kérdezte gyengéden. − A
győztesekén vagy inkább azokén, akik máris vesztésre állnak?
Tudta, hogy nem az édesanyját hallja. De ha így is lett volna, azt is tudta,
hogy nincs igaza. Ő látta, milyen jövőt tartogatnak az Öregek a világnak,
egy megmérgezett égbolttal fedett, halott világot, ahol a sötétségen és a
fájdalmon kívül immár semminek sem volt helye. Sőt talán még annak sem.
Valahol felettük a köves égbolton egy hatalmas füstölgő valami
mozgolódott, mely ostorozva és fenyegetve igyekezett alakot ölteni, de nem
sikerült neki.
Meddig még?, gondolta magában Ben. Már szinte érezte a közelségüket.
− Miért hoztál ide? Hogy megijessz? Mert akkor sikerült.
− Te félsz? − megrázta a fejét. − Semmi értelme olyasmitől félni, ami
úgysem kerülhető el. Igen, azt akartam, hogy lásd, hogy megértsd, mennyire
felesleges lázadni az elkerülhetetlen ellen. − Hirtelen újra mosolyogni
kezdett. Egy mosoly, mely késként hatolt a fiú mellkasába. Idefelé jövet
csak attól félt, hogy újra látva édesanyját rá kell jönnie, semmi emberi nem
maradt már benne, amit régebben oly jól ismert. Most azt kívánta magában,
bárcsak így lenne. De még annyi minden volt belőle ebben a... valamiben. A
meghitt mosolya, a szemében ragyogó lágy melegség, minden egyes apró,
megszokott mozdulat... szinte elviselhetetlen volt csak ránézni is.
− Ha azt akartad, akkor nem sikerült. Engedj el minket! Ha úgyis tudod,
hogy nem tehetünk semmit, akkor nincs mitől félned! Nyugodtan
elengedhetsz minket... vagy legalább Sashát.
− Ha akarod − válaszolta szomorúan. − De akkor meghal.
Ben ijedten nézett rá, majd még szorosabban magához húzta a lányt. Épp
mondani készült valamit, de édesanyja gyorsan leintette, és így szólt.
− Azt akartam, hogy velem legyetek, mert itt legalább túl fogjátok élni.
Újabb végtelen pillanatba telt, mire Ben felfogta, mit akar ezzel mondani.
Egyszer csak világosan látott mindent.
− Nem engedhetlek el − mondta anyja, majd Sasha felé intett. − Ő elmehet,
ha akarod. A te döntésed.
− Akkor mindketten megyünk. − Ben nem volt benne biztos, hogy komolyan
gondolta. Elvégre most döbbent rá, hogy odafent csupán a biztos halál vár
rá, és ő még nem akart meghalni. Ugyanakkor azt is érezte, hogy így nem
akar élni.
− Amint mondtam − sóhajtott az anyja −, azt nem engedhetem.
− És hogy akarsz feltartóztatni? Erőszakkal? Még az összes... szörnyeteged
sem tud fogva tartani.
− Badarságokat beszélsz, fiam, és ezt te is tudod − mondta finoman
mosolyogva, de hangja határozottan sugallta, hogy kezd türelmetlen lenni.
− Rendben van. Dühös és csalódott vagy, de csak azért, mert még nem érted,
mi folyik itt. Majd megérted. Valamikor.
− Valamikor? − ismételte meg mérgesen. − Mikor? Ha már az új barátaid
engem is egy... valamivé tettek, mint...
Nem beszélt tovább, de édesanyja tudta, mire gondol, hiszen arca egy
csapásra elkomorodott.
− Mint engem? Ezt akartad mondani? Tévedsz, Ben! Semmire sem
kényszerítettek. Erre még ők sem képesek.
− Hát persze hogy nem − válaszolta Ben gúnyosan. − Látom.
Ennek ellenére jéghideg borzongás szaladt végig a hátán szavaitól. A vele
szemben álló ember immár nem volt teljesen az anyja, és mégis... még túl
sok volt benne ahhoz, hogy bebeszélhesse magának, úgyis csak egy akarat
nélküli bábuval cseveg, aki egészen véletlenül pontosan úgy néz ki, mint az
édesanyja. Talán igaza volt.
Emlékezett rá, hogy sokkal régebben és egy abszolút ártalmatlan
összefüggésből kifolyólag egyszer már beszélt édesapjával erről a témáról.
Apja azt állította, hogy semmilyen hipnózis vagy drog sem képes egy embert
olyasmire kényszeríteni, ami homlokegyenest ellentmond az akaratának.
Beszélt egyféle egyensúlyról, amelyet befolyásolni és akár megdönteni is
lehet, de arról is, mennyire lehetetlen olyasvalamit előhívni, ami nincs is
meg az illetőben.
Elhessegette a gondolatot. Ezt egyszerűen nem akarta elhinni.
Ben anyja hirtelen a magasba emelte a kezét, összehúzta a szemét, és két-
három másodpercig oldalra fordította a fejét.
− Megjöttek a barátaid. Mennünk kell. Megígéred, hogy nem csinálsz
semmiféle hülyeséget?
− Meg − válaszolta Ben bosszúsan. Hogy mi a hülyeség és mi nem, az
mindig a szemlélőtől függ.
Mintha csak hallotta volna gondolatát, édesanyja megrázta a fejét és kissé
komolyabb hangnemben megismételte.
− Nagyon sajnálnám, ha erőszakkal kellene itt tartsalak. Becsületszavadat
adod?
− Nem.
A villogó gyémántégbolt ritmusába dühös színek hatoltak be, és egy röpke
pillanatra embertelen harag jelent meg a nő szemében. Majd egyszer csak
kialudt, mielőtt végképp eluralkodhatott volna rajta. Egy gyors mozdulattal a
fiú mögött lévő járatra bökött.
− Ahogy akarod! Menjetek!
Ben biztos volt benne, hogy egy arc nélküli fehér szörnyeteget vagy esetleg
a félelmetes hópókot látja majd meg amint hátrafordul, de a járat teljesen
üres volt. A padlót befedő jégréteg pulzálása kissé mintha szaporább lett
volna, ennyi. Ennek ellenére úgy érezte, mintha változott volna valami.
Anyja újra felkapcsolta a lámpát, amikor elértek az alagút másik végébe.
Apró kis szőrös lábú árnyak menekültek a fény elől, valami zörgött, majd
újra az az idegen szag ütötte meg az orrát, amely most sokkal
kellemetlenebbnek tűnt, mint eddig.
− Hogy akarod megmondani nekik? − kérdezte Ben, miközben Sashával
kézen fogva követték anyját. Úgy tűnt, egészen biztos a dolgában, hiszen
egyetlenegyszer sem fordult hátra, hogy megnézze, ott vannak-e még. Mégis
hová szöktek volna? Előttük csak a laborba vezető folyosó terült el,
mögöttük pedig az Öregek városának barlangja.
− Mit?
− Hát hogy mindannyiukat meg akarod ölni − felelte Ben mérgesen.
− Semmi ilyesmit nem tervezek, Ben. Az fog történni, aminek történnie kell.
Nincs beleszólásom.
Ben megértette, milyen kevés értelme volt folytatni a beszélgetést. Vajon
miért nem akart hazudni neki?
Talán csak hogy lefoglalja magát, gondolta, miközben az utat fürkészte.
Mindenütt törmelék, fekete megégett fém, széttört beton és az olvadt
műanyag groteszk képződményei hevertek. Néha-néha reccsent valami a
lába alatt, de az előbb még üvegnek vélt valami, majdnem teljes egészében
jégből állt: számtalan kövér, felduzzadt kígyótetemnek tűnő köteg fedte be a
padlót, mindenfelé továbbágazva és -kúszva, akárcsak egy átlátszó moha. A
látvány elbűvölő és egyben félelmetes volt.
Mielőtt beléptek volna a laborba, édesanyja megtorpant, és hátrafordult.
− Megegyeztünk?
− Természetesen. De miben?
Anyja dühös szemet meresztett rá, majd valami zörgött, és ezúttal biztos volt
benne, hogy egy hófehér alakot látott a reszkető fénykör szélén
szökdécselni. Édesanyja egyetlen mozdulattal megfordult, és eltűnt az üveg
nélküli ajtót befedő fekete sötétség mögött. Ben igyekezett a sarkában
maradni. Mintha érzett volna valamit a láthatatlan sorompó átlépése után,
mint a hártyavékonyságú pókháló a bőrön. De lehet, hogy csak beképzelte
magának.
Azon törte a fejét, vajon Ramanov Tahiát vagy Harryt küldené-e utána?
Mindkettőt, természetesen Ramanov nélkül, Ben nem is igazán számított rá,
de remélte, hogy egyszer az életben azért mutat némi bátorságot.
Anyja gyors léptekkel és anélkül, hogy ügyet vetett volna a zsoldosokra,
elsétált mellettük, és csak akkor fordult vissza, amikor elérte a habos jéggel
bevont falat. A felszíne alatt táncoló jég egyre vadabbul villogott, majd
megnyugodni látszott.
Harry egy burkolt bólintással üdvözölte a fiút. Sashát látva nem tűnt
különösen meglepettnek, sőt Tahia is csak röviden rákacsintott. Ben látta,
hogy egyiküknél sem volt fegyver, legalábbis nem láthatóan. Tahia csakis
laptopját hozta magával a hóna alatt.
− Tehát? − fordult Harry Ben édesanyjához anélkül, hogy holmi üdvözléssel
húzta volna az időt.
A fénylő jégfal előtt álló nő nem válaszolt azonnal. A fény sötétebb színekre
váltott, és mintha teljes alakját egyféle komor gyűrűvel vette volna körbe.
Olcsó hatás, akárcsak egy ötvenes évekbeli horrorfilmben, amely
pillanatnyilag igencsak elérte a hatását.
− Késtek. Még éppen időben, de pontosabban nézve már nem − na, de nem
akarok kicsinyes lenni − mondta, majd Tahia laptopjára biccentett.
− Gondolom, azon vannak a kért fájlok, igaz?
− Talán.
− Ne játszadozzon velem, gyermekem! − A fények vibráló tánca még
komorabb lett. Sőt haragos.
− Én nem játszadozom, Mama! − felelte Tahia. Harry figyelmeztető
pillantást vetett rá, majd kissé megváltoztatott, de még mindig nem
tiszteletteljes hangnemben így folytatta. − Elhoztuk a kért fájlokat. Bár
fogalmam sincs, mi a túrót akar velük csinálni.
Ő bezzeg nem látta, amit Ben, ezért a fiú nagyon is megértette értetlenségét.
Az egykor hipermodern, és egy cseppet kísérteties labor hirtelen az őrület
helyszínévé lett, egy sötét, telis-tele nyomoréknak tűnő körvonallal és
formátlan... dolgokkal, melyeken hamis színek kúsztak felfelé, akárcsak a
gonosz kis állatok. Ő is feltette magának ezt a kérdést, mielőtt lejött ide,
pedig nem volt jogos. A labor minden fontos része itt volt, csak
pillanatnyilag a burjánzó jég és a hangtalanul pulzáló gondolatok alatt lapult.
Tahia igenis tévedett, ha azt gondolta, idelent minden elpusztult. Minden
egyes számítógép, felszerelés és készülék megvolt, csak most éppen
valami... másnak a részei voltak − sőt ezerszer olyan termelékenyek voltak,
mint azt készítőik valaha is álmodni merték.
− Ez maradjon az én gondom, gyermekem! − Ben édesanyja felszólítón
előrenyújtotta a kezét.
− Ne olyan hevesen! − szólt Harry. − Mi itt vagyunk, és lehetséges, hogy át
is adjuk magának, amit akar..., de nem ellenszolgáltatás nélkül.
− Ellenszolgáltatás? Micsoda érdekes szó, de attól függ milyen
összefüggésben használjuk. Csak úgy mellékesen: az még eszébe sem jutott,
hogy egyszerűen elveszem, ami kell?
− Nem fog elengedni benneteket! − kiáltotta Ben. − Egyikünket sem.
Sem édesanyja, sem Harry, sem pedig Tahia nem reagált szavaira. Akár
magában is tarthatta volna őket.
− Őszintén szólva nekem pontosan ez jutott elsőként az eszembe
− válaszolta Harry közömbösen. − Tahia éppen ezért gondoskodott róla,
hogy a fájlok biztonságban legyenek.
− Ó, már értem! − A fiú anyja elgondolkodó arcot vágott. − Hadd találjam
ki! Egyféle... jelszó, ha nem tévedek? Ami törli a merevlemezt, ha rosszat
adunk be, vagy talán valami még rafináltabb? − Igazán jókedvűnek tűnt.
− Méghozzá különösen rafinált fajta. − Harry végigpásztázta a bizarr módon
megváltozott laborberendezést. Arca kissé zavartnak, de egyáltalán nem
riadtnak tűnt. − Tíz gramm termit. Nem túl sok, de a merevlemeznek bőven
elég lesz. Egyetlen hibás próba, és... − megvonta a vállát. − Netán
megkockáztatná?
Ben kételkedett benne, hogy ez komolyan feltartóztathatta volna az anyját
irányító ősrégi hatalmakat, de a nő egyelőre úgy tett, mint aki benne van a
játékban.
− Könnyűszerrel kényszeríthetnénk rá, hogy elárulja, higgye el nekem.
− Ezek szerint vállalja a kockázatot − mondta Tahia higgadtan.
A fiú anyja egy másodperc erejéig utálattal mustrálta, majd újra Harryhez
fordult.
− És mit kér érte?
− Nem sokat. Gyakorlatilag csak annyit, hogy tartsa be a szavát. Megkapja,
amit akar, ha elenged minket. − Ezzel Benre és Sashára bökött. − És őket is.
Plusz a foglyokat.
− Milyen... foglyokat? − Úgy tűnt, nem érti, miről beszél a férfi.
− Hát a Princessről való embereket − mondta Tahia. − Mindenkit. A
személyzetet és az utasokat.
− Mást nem? − kérdezte gúnyosan.
− Mást nem − felelte Harry. − Tudja, ha alaposabban körülnézek itt, akkor
nem hiszem, hogy szüksége van ezekre a fájlokra. Szerintem igazából
semmire sincs szüksége abból, amit mi adhatnánk... kivéve egy apróságot.
− És mi lenne az?
− Idő. Igazam van? Nem tudom, mire készül, mi több, nem is akarom tudni,
de maga lassan kifut az időből. Biztos vagyok benne, hogy ezek nélkül a
fájlok nélkül is eléri a célját. Tudom, mi maga, doktor. Régebben pontosan
ez volt a szakterülete, nem igaz? És maga a legjobb a területen, sőt talán az
egész világon. Ráadásul maga mondta: a viharnak pár nap múlva vége, és
akkor aztán ellepik a helyet a mentőcsapatok. Érdeklik a legújabb
rádióközlések, amelyeket sikerült elcsípnünk?
− Ne becsülje túl magát − válaszolta Ben édesanyja hűvösen. − Egy isten
háta mögötti helyen lévő meteorológiai állomás és pár hangyás
meteorológus, akikre már amúgy sincs szükség. Nem hiszem, hogy az
amerikai csendes-óceáni flotta mindent eldobva rohan majd ide.
− Aligha − helyeselt Harry. − Legalábbis egy órája még én is egyetértettem
volna ezzel az érveléssel.
A jégréteg alatti színek egyre vadabbul és sötétebben pulzáltak. A
Jégkirálynő hallgatott.
− Nem kellett volna hagynia, hogy a kis ölebje tönkretegye a tengeralattjárót
− folytatta Harry. − Bevallom, lenyűgöző, de nagy butaság volt. A
parancsnok ugyanis még idejében leadott egy vészhívást. Legkésőbb egy
órával a vihar után egy egész flottányi hadihajó tart majd erre. Gondolja,
hogy ez az őrült óriástintahal velük is képes végezni?
− Maga blöfföl − mondta Ben anyja, de mindenesetre úgy tűnt, mintha kissé
elbizonytalanodott volna.
Harry közömbösen megvonta a vállát.
− Hát, kockáztassa meg!
− Maga nem érti, mi folyik itt. − A Jégkirálynő nem látszott dühösnek,
inkább megpróbálta elmagyarázni. − Itt nem magáról, rólam vagy néhány
emberéletről van szó. Hanem valami sokkal többről és nagyobbról. Azt
hiszi, megzsarolhat? Komolyan azt hiszi, hogy őket is megzsarolhatja? Adja
ide!
Az utolsó szavakat kimondva felszólítón kinyújtotta a kezét. Fekete színek
lobogtak alakja körül, és valami... föléjük tornyosult. Valami hatalmas és
gonosz, mely akár puszta jelenlétével is megsemmisíthetné őket.
Harry jelzett Tahiának, aki rövid habozás után elővette és bekapcsolta, majd
Ben édesanyja felé fordította laptopját.
− Tessék. Győződjön meg róla! Minden rajta van.
A Jégkirálynő lassan közelebb lépett és odahajolt, vigyázva nehogy
véletlenül is megérintse a számítógépet. Mintha csak attól tartott volna, hogy
hirtelen a kezébe mar.
− Nézze meg! − türelmetlenkedett Harry. − Minden rajta van.
− És a jelszó?
− Megegyeztünk? A szavát adja?
Bármit is ér, gondolta magában Ben. De inkább hallgatott, anyja pedig
bólintott.
− Nincs. Csak blöff volt. Látja, én őszinte vagyok magához. Remélem, maga
is.
Ben édesanyja összeráncolt homlokkal még mindig hezitált egy ideig, majd
előrenyújtott karral lassan és nem igazán gyakorlottan pötyögni kezdett.
− Szóval minden rajta van? − kérdezte hitetlenkedve.
− Igen, és még sok minden más is − válaszolt Tahia. − Ha már benne van,
kérem vessen egy pillantást a főmenüre..., tudja, hogy kell? − Bár Jennifer
Berger gyanakvó pillantást vetett rá, mégis bólintott, mire Tahia
türelmetlenül legyintve így folytatta. − Ott talál egy Omega Doom nevű
fájlt. Nyissa meg! Rajta! Nem csapda, ne féljen! Talál benne olyan
információkat, amelyek érdekelhetnék magát.
Omega Doom... Ben már hallotta ezeket a szavakat egyszer, és már akkor is
jéghideg borzongás fogta el tőlük.
Határozottan látta, amint édesanyja észrevétlenül összerezzent olvasás
közben. Szeme kikerekedett, majd hangosan beszívta a levegőt.
− Mit..., mit jelentsen ez?
− Omega Doom − ismételte Tahia már-már boldogan. − Csak egy kis
óvintézkedés... mindenesetre. − Hirtelen széles mosoly jelent meg az arcán.
− Pedig nekem jobban sokkal tetszett volna az Omega Bumm elnevezés.
− Mi az ördög...?
− Ugye tudja, hogy ez itt, régebben egy amerikai katonai bázis volt?
− kérdezte Harry. − És gondolom, ismeri az egyedüli módon szabad és
civilizált világrészből származó barátainkat. Néha kicsit túlságosan is
óvatosak. Azt hiszem, hátrahagytak egy kis... biztonsági óvintézkedést.
− Beiktatott egy drámai szünetet, majd mindenféle gúny nélkül folytatta.
− Pontosabban szólva egy atom robbanófej. Mai viszonylatok szerint nem
túl nagy, de bőven elég, hogy két-három kilométeres körzetben mindent
elhamvasszon.
− Maga hazudik! − állította Ben anyja.
Harry higgadtan megrázta a fejét.
− Már azelőtt aktiváltam, hogy ide lejöttünk.
− Egy szavát sem hiszem! − mondta Jennifer Berger, mégis két lépést
hátrébb lépve majdnem nekiütközött a mögötte csillogó jégfalnak. A felszíne
alatt lévő színek bugyborékoltak. − Ehhez nincs elég bátorsága! Saját magát
is megölné vele!
− Valószínűleg − szólt Harry közömbösen. − Ez amolyan foglalkozási
kockázatviselés, tudja? A mi szakmánkban van egyféle íratlan szabály: ha
már úgyis elveszel, vigyél magaddal minél többet az ellenségből.
A komor színek lobogása lassan hangtalan zivatarrá változott, szinte már
úgy érezték magukat, mint egy tomboló vihar közepén.
Hirtelen hideg lett, elképzelhetetlenül hideg. Csakhogy a pillanat majdnem
olyan gyorsan elillant, ahogy jött, majd a fiú anyjának arcán a mindent
elsöprő düh helyett gúnyos kérkedés jelent meg.
− Aranyos próbálkozás, de nem hiszek magának. Maga nem az az öngyilkos
típus. Inkább az a fajta, aki utolsó lélegzetvételig küzd egy már régen
elveszett ügyért. Bátor, de buta.
Harry legalább külsőleg nyugodtan viszonozta ellenfelének tekintetét.
Természetesen Ben édesanyja sem adta fel, de amikor Ben épp azon kezdte
törni a fejét, vajon meddig bámulják még egymást, a férfi újra a
számítógépre mutatott.
− Amint láttuk, teljes hozzáféréssel rendelkezik az állomás számítógépéhez.
Ebben a fájlban pedig megtalálja az összes kódot és jelszót. Győződjön meg
róla maga. − Megvárta, míg újra a laptophoz lépett, majd mosolyogva
hozzáfűzte. − Kivéve azt, amivel hatástalanítani lehet a bombát. De mielőtt
még megpróbálja belőlem kiszedni, én sem ismerem. És Tahia sem.
A hallgatás ezúttal hatalmas méretet öltött. Még a színekben lévő dühös
vibrálás is csökkenni látszott. Majd valami irtózatosan félelmetes dolog
történt: Ben minden irányból lágy sercegést és zizegést hallott, és mintha
valamiféle mozgást is észlelt volna, mire Tahia ijedten hátrahőkölt.
A laptop körüli jég életre kelt. Felszíne alatt színek pulzáltak, majd hirtelen
forrni kezdtek, de érdekes módon nem meleget, hanem hűvöset ontottak. A
fortyogó masszából vékony, hajszálfinom karocskák nőttek ki, majd
szétágaztak és újra összenőttek, végül pedig csillámló pókhálóval vonták be
az egész számítógépet. Felszíne alatt színek üldözték egymást ide-oda, mire
Ben ismét érezte az egész teremben láthatatlanul szétáradó feszültséget, egy
idegen és halálos valami eljövetelét. Ösztönösen átkarolta Sasha vállát, de az
eddigiekkel ellentétben, most valahogy ettől sem érezte magát biztonságban.
A közeledő valami túlságosan nagy volt, semmi sem nyújthatott védelmet
ellene.
A fiú édesanyjának arca minden figyelmeztetés nélkül dühösen eltorzult.
− Maga átkozott...! − robbant ki belőle, majd olyan erősen összeszorította az
ajkát, amitől az egy vékony és fehér sebnek látszott.
Bal kezével egy alig észrevehető mozdulatot tett, mire Bennek még
megijedni sem maradt ideje. Mögöttük valami hatalmas és fehér emelkedett
a magasba a semmiből, majd óriási lábakkal odaszökdécselt. Minden olyan
gyorsan történt, ezért egyiküknek sem maradt ideje reagálni. Ben szeme
sarkából látta, amint Harry és Tahia abszolút egyszerre megfordulnak, és
hirtelen fegyverrel a kezükben álltak ott. De bármennyire is gyorsnak tűntek,
a tombolva suhanó pókhoz képest mégis nevetségesen lassúak voltak.
Egyszerre teljesen fehér alakot öltött, majd az utolsó három-négy métert egy
hatalmas ugrással tette meg, hogy...
... kegyetlenül lerántsa Bent a lábáról!
Még kiáltani sem maradt ideje. Feje akkora erővel csapódott valami
jéghidegnek, hogy szabályosan rosszul lett a fájdalomtól, a fehér kolosszus
pedig nem csak játszva a földhöz szorította, de puszta súlyával még a szuszt
is kinyomta belőle. Halálos és tűhegyes lándzsáknak tűnő tépőfogak
szikráztak fölötte. A szörnyeteg förtelmes és félelmetes pofája egyre csak
közeledett övéhez, de valami pokolian hideg majdnem lágyan megragadta a
torkát. Egyetlen izmát is képtelen volt megmozdítani.
− Tudja, Harry, én még hiszek is magának. − Kétségbeesése és bénultsága
ellenére Ben jól hallotta a Jégkirálynő hangjában lévő unott hangot. − De azt
is hiszem, hogy mégiscsak ki kellene kapcsolnia azt a bombát. Nincs
igazam?
Még ha képes is lett volna rá, akkor sem merte volna megmozdítani fejét.
Ben szíve egész lassan vert, és valami egészen újat érzett: egy teljesen
újfajta és mindent felülmúló félelmet. Szeme sarkából látta, amint Harry
megfordul, és édesanyja fejéhez szegezi a fegyvert.
− Ugyan, ne nevettessen! Ezzel nem mentheti meg!
− Tudom! − felelte Harry. − Hívja vissza a dögöt, vagy kénytelen leszek
kideríteni, hogy golyóálló-e!
− Maga blöfföl − Hangjában volt egy csepp bizonytalanság. Vagy talán...
félelem?
Ben még mindig nem merte megmozdítani a fejét annak ellenére, hogy
bénultsága kezdett alábbhagyni. Ugyanakkor határozottan hallotta a
kattanást, amivel Harry felhúzta a fegyverét.
− Próbálja csak ki! Kettes számú szabály: sose szorítsd az ellenséged
annyira sarokba, hogy már ne legyen vesztenivalója! Küldje el ezt a...
valamit vagy lelövöm!
Egyetlen hosszú szívverés erejéig, mintha megállt volna az idő. Ben még
mindig a fejétől csak pár centiméterre lévő fél tucat fekete, abszolút
kifejezéstelen gombszembe bámult bénultan, elméjének másik fele azonban
egy gép érzés nélküli precizitásával dolgozott: vége, most és örökre. Harry
lőni fog, hűvös elszántságát hallva, ehhez nem fért kétség, és habár nem
látta, abban is biztos volt, hogy Tahia ugyanabban a másodpercben golyót
röpít a rajta ücsörgő szörnyeteg fejébe. A bőrét érintő tűhegyes fogak egyre
jobban égették, mintha valami maró savval lettek volna bevonva. Kegyetlen
logikával megáldott esze azt súgta, vége, meg fog halni, méghozzá most, az
elkövetkezendő két vagy három másodpercben, de érdekes módon még
mindig nem érzett félelmet. Talán azért, mert az őt ellepő borzalomhoz
képest a halál megváltásnak tűnt.
− Én akkor is megtudnám a választ, ha már maga halott lenne − mondta Ben
anyja.
− Azt el is hiszem − felelte Harry. − De az nem segítene magán, ha megölne
minket. Tegye meg, és egy fél óra múlva ez az egész itt, csak egy radioaktív
sugarú kráter lesz.
Újabb másodperc telt el. A torkán lévő égés immár elviselhetetlenné vált, és
a mellkasán trónoló szörnyeteg súlya is mintha egyre nehezebb lett volna.
Majd egyik pillanatról a másikra eltűnt. A pók szökdécselve visszahúzódott,
Ben pedig oldalra dőlve, kétségbeesetten kapkodott levegőért. A haláltól
való félelem egyszerre megjelent és szó szerint összeszorította a torkát.
Szíve úgy dübörgött, hogy azt hitte, kiugrik a helyéből. Nyöszörögve
összegörnyedt a földön, és ösztönösen megpróbált valahogy oldalra mászni,
de végtagjai egyszerűen nem engedelmeskedtek neki.
Egy idő után szerencsére véget ért, és legalább karja és lába felett
visszanyerte a kontrollt, legalábbis annyira, hogy kissé feltápászkodva
arrébb vonszolhassa magát. Egész testében reszketett, szíve a torkában
kalapált, és valahogy úgy érezte, mintha egész testét... bemocskolták volna.
Minden körbe-körbe forgott vele. Iszonyúan félt.
− Minden rendben?
Könnybe lábadt szemmel felpillantott, de először csak egy alakot látott.
Párszor pislogott, majd felismerte Tahia arcát. Krétafehér volt.
− Én... − A szájában lévő savas íz hirtelen annyira erőssé vált, hogy képtelen
volt tovább beszélni. Vadul nyeldekelni kezdett (amivel csak rontott a
helyzeten), majd még egy kicsit oldalra kúszva, kézfejével undorodva
letörölte a száját. − Bocsánat.
− Nehogy már kínosan érezd magad! − mondta Tahia, ami roppant
őszintének hangzott. − Én is így érezném magam a helyedben. Legalább így.
− Megpróbált mosolyogni, de nem sikerült neki. Pupillája akkora lett az
ijedtségtől, hogy szeme majdnem feketévé vált. − Sőt szerintem még Harry
is.
Ben reszketve felegyenesedett, és akarata ellenére a hatalmas pókra nézett,
majd rögtön meg is bánta tettét. Most, az első ijedtség után (nem, még
biztosan nem volt vége, az előbb történteket azonban valószínűleg sohasem
fogja elfelejteni, de legalább azt képzelte, igen), már felismerte: a folyosón
látott hófehér szörnyeteg volt az, bár megközelítőleg sem volt akkora, mint
azt a pánik hatására látta, mégis irdatlan nagy volt. Szélesre tárt, testétől
igencsak messze nyúló lábaival együtt körülbelül másfél méter lehetett.
Mereven néző szemei érzéketlen külsőt kölcsönöztek arcának. Habár
látványa alig volt elviselhető számára, mégis nehezen vált meg tőle.
Harry rá sem nézett, hanem kitartóan a Jégkirálynőre szegezte fegyverét.
− Még van körülbelül húsz perc, ha jól sejtem. Lassan nem ártana dönteni.
− Azt hittem, már megtettem. Tegye le a fegyvert!
Harry valóban kissé lejjebb eresztette a fegyverét, de továbbra is figyelmes
és feszült maradt.
− Már csak tizenkilenc perc. Körülbelül.
A laboron újra átrobogott egy hangtalan, színekből álló vihar, és egy egész
hadseregnyi apró árnyék suhant át a Jégkirálynő arcán, melyekből néhány ott
is maradt.
− Ki biztosít engem arról, hogy betartja a szavát, és nem kapcsolja vissza a
bombát?
− Senki. Eltekintve attól az apróságtól, hogy igencsak szeretnénk életben
maradni. A maga döntése.
− Rendben van. Maga nyert.
Harry pislogni kezdett. Most először komolyan meglepődött, és egy kicsit ki
is zökkent.
− Csak... így?
− Nem azt mondta az előbb, hogy kevés az időnk? − kelletlenül legyintett
egyet a számítógép felé, amely egyre jobban átalakult valami teljesen...
mássá. Asztmaszerű köhécselése és kerregése már nem volt hallható, a
képernyő elsötétült, miközben az egymást belepő, jégből lévő pókhálókon
keresztül piros és zöld színű villámok suhantak át. − Én megkaptam, amit én
akartam, maguk pedig megkapják, amit maguk akarnak.
− Vigye őket a Princessre! − mondta Harry. − Élve! Amint vége a viharnak!
− Ahogy akarja! − Tekintete abszolút érdektelenül végignézett Benen, és
mostanra már semmi emberi nem maradt a szemében. Fekete, élettelen
üregek, melyekben csupán egy ősrégi, még a jégnél is hűvösebb valami volt.
− A viharnak... − Még a legsötétetbb éjszakánál is feketébb színek vibráltak
át a termen, majd újra kialudtak −, ... néhány óra múlva vége.
− Néhány óra múlva? − ismételte meg Harry döbbenten. − De az előbb nem
azt mondta, hogy...
− A következő napfelkelténél. − A hangja megváltozott. Ben képtelen volt
szavakba foglalni, de egyértelműen érezte. Immár végleg Jégkirálynővé
változott. Már gondolatban sem tudott anyjaként ránézni, hiszen a velük
szemben álló lénynek már alig volt köze az emberhez. − Amíg a nap az égen
ragyog, elhagyhatják az állomást. Utána nem.
− És... a foglyok? − kérdezte Harry még egyszer.
Rövid, de igencsak gonosz vigyor jelent meg az arcán.
− A hajón várnak majd magukra. Majdnem kétszáz halott férfi és nő. Jó
szórakozást hozzájuk! − Türelmetlenül legyintett egyet kezével. − És most
menjenek! Még van tizennyolc percük!
− Mínusz az idő, amíg feljutunk − válaszolta Harry. Még mindig kissé
döbbentnek tűnt, de már kezdte összeszedni magát. − Igen. És örülnénk, ha
kíséret nélkül mehetnénk.
Ezúttal nem kapott választ. A Jégkirálynő csak bámult rá, mire a mögötte
lévő fal szintén néma és villogó dühben lobogott. Ben hirtelen gyors és
tipegő lépéseket hallva hátrafordult, és látta, amint a pók elsiet. A félelem
azonban ott maradt. Bizonytalanul és már-már aggódva amiatt, amit látni
fog, Sashához fordult. A lány egész idáig meg sem moccant, és továbbra is
az üresbe bámult, akár egy baba. Lehet, hogy fel sem fogta, mi történt
körülötte.
Valami azonban azt súgta neki, nem így volt, a gondolat pedig együttérzést
és dühöt ébresztett benne. Egészen idáig azt hitte, a kis pókos kalandja a
legrosszabb, ami egyáltalán történhet egy emberrel, de egyetlen pillantás
Sasha elhalt arcára bőven elég volt ahhoz, hogy megértse, tévedett.
Harry egyetlen másodpercig sem szem elől veszítve a Jégkirálynőt
odahátrált Benhez, bal kezével durván lábra állította, majd másik kezével
jelzett Tahiának, hogy gondoskodjon Sasháról. Hamar odakalauzolta a
kijárathoz, lábával berúgta az ajtót, majd gyorsan a háta mögé nézett. Tahia
és a még mindig teljesen tehetetlen Sasha követte őket, majd a zsoldosnő
elővarázsolva fehér sarki ruhájából egy zseblámpát bevilágította az előttük
lévő területet. Egy világos, soklábú valami gyorsan elsuhant előttük, még
mielőtt a fény felfedte volna kilétét.
− Minden rendben − válaszolta Ben olyan hangon, ami abszolút feleslegessé
tette Harry homlokráncolását.
Nem is mondott semmit, csak még erősebben megragadva a fiú karját
szedték a lábukat. Semmi sem állt az útjukba, sőt az egyetlen zajt is csak
saját lépéseik, ruhájuk zörgése és az itt-ott lévő törmelékdarabkák arrébb
rúgása okozta. Csakhogy az őket körülvevő sötétség nem volt üres. Nem
csak Ben volt az egyetlen, aki határozottan érezte a néma haragot, mely
sercegő elektromossághoz hasonlóan lebegett a levegőben. Valami... volt
ott, valami sokkal nagyobb, mint az előbbi bábu, akivel beszéltek.
A lépcsőhöz érve Harry kénytelen volt elengedni Ben karját, hogy
segíthessen Tahiának átemelni Sashát a széttört alsó lépcsőfokokon.
Egykedvű állapotához képest egész ügyesen viselkedett, de ennek ellenére
két-három drága percet vesztegettek el, mire Harry is felpattant a lépcsőre.
Bennek most az először támadt az az érzése, hogy nem blöffölt, azaz a
Jégkirálynőnek elmondott bomba igaz lehet. Mennyi idejük is volt még?
Bennek nem sikerült megsaccolnia, mennyi időre volt szükségük a labortól
idáig − biztosan csak néhány perc, ami ettől függetlenül meglehetősen
soknak tűnt. A Sasha által diktált tempóban igyekeztek minél előbb feljutni a
kiégett fémszerkezet tetejére, majd Tahia egyszer csak elengedve Sasha
kezét futásnak eredt.
Ben azonnal mellette termett, és a karjába zárta. Egy kisebb düh futott át a
testén, amikor érezte, mennyire érzéketlenül fogadta érintését.
Mégis:
− Várjál − mondta Ben, amikor Harry röviden rápillantva szintén el akart
fordulni.
A zsoldos habozott, és szinte vágyakozva nézett arra, amerre Tahia szaladt,
de mégsem sietett annyira. Ben hirtelen megértette, ki volt az az egyetlen
ember az állomáson, aki megállíthatta a bomba visszaszámlálását.
− Igen?
− Ott, lent, az előbb. − Bennek ahhoz is össze kellett szednie magát, hogy
egyáltalán beszélni tudjon. Saját hangja teljesen idegennek tűnt számára.
− Amikor azt mondtad, az any... a Jégkirálynőnek, hogy lőni fogsz...
Harry oldalra hajtva a fejét vizsgálgatta.
− Megtetted volna?
− Igen − válaszolta a zsoldos komolyan. − Utána pedig beélesítettem volna a
bombát.

28

− Ez volt a legjobb, amit tettünk − mondta Ramanov −, pedig maga és az

emberei csináltak már egy-két eszement dolgot, mióta itt vannak.
− Szokásához híven dühösen csengett, arca pedig szintén szokásához híven
dühös grimaszba torzult, mégis egész másképp tűnt, mint máskor.
Ramanovhoz ugyan, mondhatni hozzátartozott a düh és a rosszkedv. Ahhoz
viszont nem kellett különösebben jó emberismeret, hogy rájöjjenek, az
indulatosság mögött valójában félelem rejtőzik.
− Ó, tényleg, így látja? − Harry gyorsan elfoglalta Ramanov már-már
törzshelyévé vált székét az asztal egyik végén, és két ujjával a billentyűzeten
dobolt. Fejét hirtelen a két falmonitor felé fordította, mintha valami
konkrétat keresett volna rajtuk. A két képernyő azonban sötét maradt. Az
oroszra viszont egyetlen pillantást sem vetett.
− Bizony. Ennél már csak egy butább dolog jut az eszembe − méghozzá az a
tébolyult pillanatom, amikor alkalmaztam magukat, és komolyan elhittem,
hogy megvédenek bennünket.
Harry ezt még válaszra sem méltatta, de Robert Berger így szólt.
− Azért ez egy kicsit igazságtalan, professzor! Harry és az emberei az elmúlt
napokban legalább...
− Négy perc, Berger doktor − vágott a szavába Ramanov. − Négy perc és a
kedves barátja mindannyiunkat a levegőbe repített volna. Magát, engem, a
családját és mindenki mást itt, az állomáson.
− Négy és egy fél, professzor. Sőt majdnem öt. − Harry még mindig nem
nézett Ramanovra, de a számítógép billentyűjén kopácsoló ujjak egyre
türelmetlenebbnek tűntek.
Ramanov mély lélegzetet vett, de a várt robbanás immár elmaradt.
− Maga ezt az egészet itt, egy óriási játéknak tartja, ugye? Pedig nem az.
Tudom, hogy azt gondolja, egy begyöpösödött öregember vagyok, aki már
leélte élete javát, és akit azért küldtek ide a világ végére, hogy ne rontsa
másutt a levegőt. Talán még igaza is van. De ez még nem jogosítja fel arra, a
fenébe is, hogy játszadozzon az életünkkel!
Hanem inkább mindenki más életével?, kérdezte Ben. Vagyis csak akarta.
Helyette inkább még jobban bebugyolálta magát a Van Staatentől kapott
takaróval, és átfagyott kezével megragadta a forró kávétól gőzölgő bögrét.
Mindkettő abszolút tipikus volt a Heidi van Staaten-féle gondoskodásra:
kétségtelenül tette a dolgát, de a takaró kegyetlenül dörzsölte a bőrét, sőt
igencsak rossz szagot árasztott magából, a kávé pedig minden volt, csak nem
kávéízű. De legalább forró volt.
Ben keze mégsem hagyta abba a reszketést.
Megkérte Harryt, hogy senkinek se meséljen a laborban történtekről, mire a
zsoldos roppant megkönnyebbülten reagálva alátámasztotta állítását,
miszerint a laborban uralkodó irdatlan hideg miatt reszket. Egy szót sem
szólt Ben és a tízlábú förtelem találkozásáról, ahogy arról sem, mi történt a
fiú és az édesanyja között.
− Nem csak az életünkről volt szó, professzor − felelte Harry. − A fenébe is,
mi van ezzel az átkozott kamerával? Nem mutat semmit!
Ramanov fújtatott.
− Azt hiszem, már egyszer elmondtam, mit gondolok erről az egész
világvége-történetről. Magának teljesen elment az esze! És még nem is
tartotta fontosnak, hogy megkérdezzen?
− Miért, talán egyetértett volna?
− Természetesen nem! Maga...
− Na, látja, ezért nem is próbáltam! − szakította félbe Harry, majd
megnyomott egy másik gombot, és az arca felragyogott. − Na, tessék!
Ben röpke pillantást vetett a valóban újra életre kelt monitorra, majd
elfordult. Csupán zavarások látszottak.
− Mivel nem értett volna egyet? − kérdezte Ben apja gyanakodva.
− Azzal, hogy a bombával zsarolja! − sziszegte Ramanov. − Hogy beélesíti!
− Hát jó − motyogta Ben édesapja. − Bevallom, egy kicsit drasztikus volt,
de...
− Egy atombomba − mondta Ramanov. Síri csend lett.
A központ majdnem teljesen üres volt. Ramanovon, Harryn és Ben apján
kívül mindenki elrohant, hogy felkészüljenek az előttük álló evakuálásra, de
egyszerre csak annyira csend lett, hogy Ben szinte hallani vélte hármójuk
szívverését.
− Egy... atombomba? − A fiú édesapja Ramanovhoz fordult. − Ezek
szerint... egész végig egy éles atombombán ücsörögtünk, és maga még arra
sem méltatott minket, hogy tájékoztasson róla?
− Az atombomba talán egy kicsit túl drasztikus kifejezés. A robbanófej
inkább találó.
− Tizenöt kilotonna − fűzte hozzá Harry még mindig a monitort kémlelve.
Ben édesapja láthatóan fellélegzett, mire Ben a kávéjába kortyolva így szólt.
− Hirosimánál tíz volt!
Apja visszasápadt.
− Ez..., ez most vicc, ugye?
− Másfél Hirosima. Ahogy mondtam: az ilyesmit manapság ágyúkból lövik
ki vagy egy aktatáskában szállítják − Harry tovább kalapált a billentyűzeten,
majd egy dühös mozdulattal ellökte magától. − A fenébe is, semmit sem
értek ebből a szemétből! Tahia kell!
− De..., de ez őrület! Ramanov, maga..., maga nem is tartotta fontosnak,
hogy szóljon róla?
− Tudták, hogy létezik önmegsemmisítő berendezés.
− De nem atombomba!
− És maga szerint van különbség?
− Még szép, hogy van! − dühöngött Robert. − Nem mindegy, hogy...
− Egy kilotonna vagy egy megatonna röpíti-e a levegőbe? − nevetett
Ramanov gonoszul. − Nekem mindegy. A halál az halál. De ha
megnyugtatja, doktor, én ugyanígy megrémültem, amikor meghallottam a
létezését. Még az amerikaiak hagyták itt az állomás kiürítésénél.
− És sosem kérdezte, miért?
− Netán kellett volna? Ez itt egykor egy katonai bázis volt. Tudja jól, milyen
paranoiásak voltak az amcsik a hidegháború alatt.
− De azért nem ennyire paranoiások. És főleg nem ilyen eszementek, hogy
itt hagyják ezt az izét!
− Nem is hagyták − avatkozott közbe Harry. Ramanov, Ben és édesapja is
döbbenten néztek rá. − Legalábbis nem csak úgy. Üzemképtelenné tették.
Tahia és Gerrit szinte minden szabad percüket azzal töltötték, hogy életet
leheljenek belé.
− Nahát, az emberei igazi zsenik! − állapította meg Robert Berger gúnyosan.
− Nem rosszak. Amúgy pedig húsz év az húsz év. Ami akkoriban még
teljességgel lehetetlennek tűnt, az manapság már gyerekjáték, amit
bármelyik pattanásos kis hacker megoldhat egy órán belül egyetlen
forrasztópáka segítségével.
− Köszönöm a bókot − szólt Tahia az ajtóból. − Pedig azt sem tudom, mi fán
terem a forrasztópáka. Hiszen tudod, hogy kétbalkezes vagyok. − Jobb kezét
tenyérrel felfelé tartva odasietett Harryhez, közben aggódó pillantást vetve
Benre így szólt. − Minden rendben van?
Ben röviden biccentett a fejével, majd gyorsan bögréje mögé bújt, de közben
figyelmét nem kerülhette el édesapja homlokráncolása, illetve a zsoldosnőre
vetett kérdő és egyben gyanakvó tekintete.
− Szóval, hol a probléma? − kérdezte Tahia, miközben két bal kezét még
mindig előrenyújtva odalépett Harryhez.
− A probléma valószínűleg az én két bal kezem! − válaszolta Harry
kelletlenül, majd úgy meglökte a billentyűzetet, hogy Tahiának még épp
sikerült elkapnia. − Biztos túl együgyű vagyok hozzá.
− Erre most mit mondjak? Ellenkezzek? A főnököm vagy, az isten
szerelmére! − Harry grimaszt vágott, mire Tahia komolyabban folytatta.
− Mit keresel?
− Az időjárásjelentést! − Harry átadva a helyét felállt, Tahia viszont
felkapva a billentyűzetet a két másik képernyőhöz sétált. − Nézd meg, mi
újság ezzel az átkozott viharral.
− Egy... atombomba? − motyogta Robert még egyszer.
− De csak egy icipici, dokikám! − dalolt Tahia. Ujjai serényen repkedtek a
billentyűkön. − Mai viszonylathoz képest egy kis robbanóbéka. − A
képernyő vibrálni kezdett, elsötétedett, majd újra felvillanva a már jól ismert
meteorológiai térképet mutatta Antarktisz partjáról. Valami megváltozott, de
Ben nem tudta megmondani, micsoda.
Ramanov viszont láthatóan igen, mivel csodálkozva szívva be a levegőt, két
lépéssel Tahia mellett termett.
− De hát... ez lehetetlen.
− Kellemetlen hírek, professzor? − érdeklődött Harry.
− Ellenkezőleg. De hát ennek nem kéne így lennie.
− Minek? − Ben melléjük szegődött, majd rövid habozás után édesapja is
követte példáját. Harry a helyén maradt, de hirtelen igen figyelmes arcot
vágott.
− Ez itt, látják? − Ramanov kivette Tahia kezéből a billentyűzetet, és
pötyögni kezdett rajta. A monitoron még több és még zavarosabb
szimbólumok tűntek fel, Ben immár semmit sem értett.
− Nem − válaszolta Robert.
Az orosz visszaadta a billentyűzetet a zsoldosnőnek, és a monitorhoz lépett.
− Ez tegnap még nem volt itt − kinyújtott karja egy világos és különös
örvényre mutatott a felhők között.
− Aha − szólt Ben apja. − És ez pontosan micsoda?
− Az orkán szeme − Ramanov valahogy... zavartnak, sőt már-már ijedtnek
látszott. − Tudják, mi ez? Egy majdnem teljesen szélcsendes terület egy
trópusi hurrikán kellős közepén.
− Képzelje, ezt még én is tudom. És mi olyan különleges benne?
Ramanov tekintete már majdnem könyörületes lett.
− Hogy ez nem is egy trópusi hurrikán, doktor. Legalábbis néhány órája még
nem volt az.
− Hát én nem sokat értek ezekből a dolgokból − mondta Harry. − Úgy értem,
nem időjós volnék, hanem csak egy apró katona, de nem lehet, hogy ez...
kissé szokatlan?
Ramanov dühös szemet meresztve rá hallgatott.
− Nos, professzor. Mondja, minek kell még megtörténnie ahhoz, hogy
felfogja, mire képesek?
Ramanov egy további másodpercig csak bámult rá, majd olyan közel hajolt a
képernyőhöz, hogy arcával majdnem megérintette a műanyag üveget.
− Légnyomás, hőmérséklet, szélsebesség... lehetetlen. Erre senki sem képes!
− Én nem nevezném senkinek azt az izét odakint. − Harry gyorsan megrázta
a fejét, mielőtt még Ramanov válaszolhatott volna, és témát váltott. − Mikor
megy fel a nap?
− Alig négy óra múlva − vágta rá Ramanov anélkül, hogy tekintetét levette
volna a monitorról.
− És meddig?
− Alig három óráig − felelte Ramanov még mindig a képernyőre meredve,
miközben ujjbegyét a lehetetlen szimbólumokra és számokra helyezte.
− Ez... ez teljességgel lehetetlen.
Harry mégiscsak felegyenesedett.
− Ezek szerint kevesebb mint hét óránk van arra, hogy felvigyük az
embereket a Princessre. Ez állati húzós lesz. A sérültek pedig nem könnyítik
meg kifejezetten a helyzetet.
− Csak három kilométer − szólt Ben apja.
− Mínusz ötven fokban és ebben a pokoli viharban? Még ha a vihar el is
áll...
− El fog − vágott közbe Ramanov halkan, és hangjából határozottan kiderült,
hogy még neki is nehezére esik elhinni, amit mond. − Ha... ez igaz, akkor
négy óra múlva elér minket a szem.
− Pontosan úgy, ahogy a Jégkirálynő mondta − motyogta Ben. Harry csak
bólintott, de Robert döbbent pillantást vetett rá. Ben eddig még nem is
említette, hogy beszélt az édesanyjával.
− Hadd találjam ki, professzor − mondta Tahia. − Ha figyelembe vesszük a
nagyságát és a gyorsaságát, akkor körülbelül három óráig lesz felettünk.
− Az orosz bólintott, mire Tahia hozzáfűzte. − Úgy tűnik, betartja a szavát.
− És ez olyan meglepő? − kérdezte Ben édesapja immár gyanakvó hangon.
Sem a zsoldosnő, sem pedig Harry nem tette meg neki azt a szívességet,
hogy válaszoljon.
− Azaz hét helyett három óránk marad − Harry hangja inkább dühösen, mint
aggódón csengett. − Ezt képtelenség megcsinálni − mondta, majd
odalegyintett Tahiának. − Szükségem lesz a külső kamerákra.
Tahia begépelt valamit a számítógépbe, és a Ramanov arca előtt lévő kép
máris a sátortető alatti terület zöldes felvételére váltott.
− Hé! − tiltakozott az orosz.
− Nyugalom! Attól nem fog változni, hogy megállás nélkül bámulja. − Egy
kelletlen mozdulattal odalra intette Ramanovot. − Kérem, professzor!
Valamit le kell ellenőriznem.
Ramanov nem lett volna Ramanov, ha további két másodpercig nem időzött
volna a képernyő előtt, de végül csak feladva makacsságát, odaengedte az
asztalt megkerülő Harryt.
− Ezt a részt itt. Fel tudod nagyítani?
Tahia engedelmeskedett. A képrészlet közelebb jött, Ben pedig néhány
másodperc múlva észrevett egy sarkos körvonalú valamit, de nem ismerte
fel, mi az.
Ezek szerint Ramanov élesebb látású volt, vagy talán tudta, mit keresett
Harry.
− A hójáró? − Harry némán bólintott, majd Ramanov hozzáfűzte. − Vagy az,
amit a kedves barátja épen hagyott belőle.
Mindkettő stimmelt, gondolta Ben. A még mindig elmosódott körvonalból
felismerte a vastag gumiláncokon futó hómacskát, és jól emlékezett a
megrepedt fém hangjára, illetve a szilánkokra tört kabinüvegből kitörő
vulkánra, amikor Tooth végighorzsolta hangágyújával a járművet.
− Hány ilyenünk van, professzor? − kérdezte Harry közömbösen.
− Kettő, de a másik már egy hónapja a szerelőműhelyben áll. Azt hiszem,
szétszedték a hajtóművét.
− Az nem gond − mondta Harry határozottan, miközben máris Tahiához
fordult. − Gerrit és te nézzétek meg a masinát. Én pedig kimegyek, és
megnézem, mi újság ott azzal.
− Magának elment a maradék esze! − kiáltotta Ramanov.
− Ebben én is biztos vagyok, különben nem lennék itt!
− Elkísérlek − szólt Ben.
Nem csak Harry nézett rá döbbenten. Apja láthatóan vett egy nagy levegőt,
hogy tiltakozzon, de Tahia megelőzte.
− Nem rossz ötlet. Legalább nyitva tarthatja a szemét arra az esetre, ha
esetleg a kis barátaink valami kellemetlen meglepetést szerveztek neked.
Ben édesapja furcsa képet vágott, Harry pedig futólag bólintott egyet, és
kivette kezéből a Van Staaten által készített, meghatározhatatlan löttyöt
tartalmazó bögrét.
− Semmi vész, doki! Majd én vigyázok rá!
− Nekem akkor sem tetszik − mondta Robert, de nem tűnt olyan
határozottnak.
Ben esélyt sem adott arra, hogy újra átgondolja döntését. Gyorsan lerúgta
magáról a takarót, és elhagyta a helyiséget. Tahia és Harry szorosan követte,
majd gondosan becsukták maguk mögött az ajtót. Ramanov és Ben édesapja
egyedül voltak a központban, Ben pedig nem tudta volna megmondani, kit
sajnál jobban.
− Köszönöm − mondta egyszerűen. A zsoldosnő mosolygott egyet,
miközben Harry kritikus szemmel vizsgálgatva akart mondani valamit, de
aztán egy vállrándítással elintézte a dolgot. Valószínűleg nem szívesen vitte
magával odakintre, és őszintén szólva Ben is ugyanígy érzett. Ha viszont ott
maradt volna, akkor édesapja bizonyára kifaggatta volna az anyjával
folytatott beszélgetésről a laborban, és ezt pillanatnyilag nem bírta volna
elviselni.
− Jobb, ha elmész Sashához és gondoskodsz róla − szólt Harry. − Szerintem
nagyon úgy festett, mint akinek támaszra lenne szüksége.
− De én azt hittem...
− Hogy kiviszlek magammal? Azt már nem. Nagyon veszélyes odakint.
Nem lesz rá alkalmam − és főleg kedvem −, hogy még rád is vigyázzak.
Ben jól ismerte Harryt ahhoz, hogy tudja, mennyire lehetetlen lebeszélni
olyasmiről, amit már egyszer a fejébe vett, de ennek ellenére megpróbálta.
Pedig pontosan tudta, hogy Harrynek igaza volt azzal kapcsolatban, amit
Sasháról mondott. Valamilyen okból kifolyólag félt újra találkozni vele.
Ráadásul úgyis a legjobb kezekben volt, hiszen Van Staaten egyből szárnyai
alá vette, amint visszaértek.
− De lehet, hogy elkel majd a segítség ott, kint.
− Miben? Gondolod, hogy van valami, ami...
− Igaza van, Harry! − vágta rá Tahia hirtelen. − Én sem örülnék annyira, ha
egyedül mennél ki.
Ben nem tudta volna megmondani, melyikük nézett döbbentebben a
zsoldosnőre. Tahia mindenesetre egy röpke és megerősítő bólintással így
folytatta.
− Majd megvár a zsilipnél, de legalább nyitva tartja a szemét. Ki se kell
mennie.
− Mit jelentsen ez? − kérdezte Harry. − Ti, lányok összefogtok?
− Hé! − tiltakozott Ben. Tahia csak mosolygott.
− Hát jó! − Harry megadta magát. − Bent maradsz a zsilipkamrában, és
nyitva tartod a szemed! De nem teheted ki a lábad, rendben?
Ben túlságosan is meglepődött ahhoz, hogy bármit is mondjon. Csak
bólintott. Nem emlékezett arra, hogy Harry valaha is ilyen gyorsan beadta
volna a derekát. Egyszerűen nem értette az okát.
− Gerrit menjen le a garázsba, és nézze át a másik hójárgányt! Menj vele,
hátha tudsz segíteni neki! Ha nem, akkor menj Van Staatenhez, neki minden
segítségre szüksége lesz az evakuálás megkezdéséhez! Pakoljon össze
minden gyógyszert, amilye csak van!
Tahia eltűnt, majd Harry is sarkon fordult anélkül, hogy meggyőződött volna
arról, Ben követi-e. Feltehetőleg mindegy volt számára.
Nem rögtön a zsiliphez mentek, hanem az ebédlő felé kerültek, hogy meleg
ruhát szerezzenek. Harry egész végig nem szólt egy szót sem, aztán csak
némán a kezébe nyomott egy fehér és bélelt, legalább két számmal nagyobb
sarki ruhát. Egy kicsit úgy érezte magát benne, mint egy középkori
lovagruhában, és őszintén szólva nem is volt sokkal könnyebb nála. A
gondolat, miszerint valószínűleg Harry egyik már halott barátjáé volt,
szintén nem könnyített a dolgon.
Inkább nem mondott semmit. Nem tudta, mire vélje Harry hirtelen
véleményváltozását, de vigyázott, nehogy az utolsó pillanatban még
meggondolja magát.
Amikor végre elkészültek, Harry még egy fegyvert is akasztott a vállára,
majd három tartalék tárat és két kézigránátot tuszkolt a kabátzsebébe, ennyit
a meggyőződéséről, mely szerint a Jégkirálynő betartja a szavát.
Ben kényelmetlen és szokatlan ruházatában egy táncoló medvéhez
hasonlóan odasétált az ajtóhoz, és várta, hogy Harry elinduljon. Harry
azonban semmi ilyesmit nem tett, csak kifejezéstelen arccal mustrálta, majd
kabátujját feltűrve az órájára nézett. Elég türelmetlennek tűnt.
− Mire vársz? − kérdezte Ben. Nem számított válaszra, és nem is kapott.
Harry kelletlenül lerázta kabátujját, és a konyhabútornak dőlt.
Bennek nem kellett túl sokáig várnia. Annak ellenére, hogy egy kisebb
örökkévalóságnak tűnt számára, alig telt el öt perc, mire kinyitódott az ajtó
− és legnagyobb meglepetésére Schulz kapitány lépett be rajta. Még
fáradtabbnak és kimerültebbnek látszott, mint ahogy Ben emlékezett rá.
− Ó! − mondta.
− Igen, én is örülök, hogy látom! Hogy van Sasha?
− Jól! − Schulz egyszerre idegesen és kérdőn nézett rá, majd helyesbített.
− Alszik. Van Staaten doktor azt mondta, ez a legjobb, amit pillanatnyilag
tehet.
Ben szívesen kérdezett volna még, de Harry máris felpattant, és előkotorva
még egy sarki ruhát odanyújtotta Schulznak. Ezúttal azonban nem nézte
végig kárörvendve, amint magára szenvedi az alaktalan ruhadarabokat (az
övé pedig természetesen túl kicsi volt rá), hanem segített belebújnia a
vastagon bélelt nadrágba és a hozzá tartozó súlyos csizmába, a bizonyára
még pokolian fájó bekötözött kezével Schulznak valószínűleg sosem sikerült
volna. A kabáttal hamar megvolt, de a kesztyűk már megoldhatatlan
problémát állítottak elé. Harry elgondolkodott, majd egy vállrándítással a
háta mögé hajította a kesztyűket, lehajolt az egyik szerelőládához, és
elővarázsolt egy tenyérnyi krokodilcsipeszt, amit aztán gondosan a
kabátzsebébe csúsztatott.
− Mehetünk? − kérdezte röviden.
Ben zavartan és Schulzhoz hasonlóan értetlenül nézett rá, de Harry csak az
ajtóra bökött.
− Ő... ő is jön?
− Igen, ő is megy. − Körülményesen, és fájó kezét kímélve, Schulz
kinyitotta az ajtót, majd a folyosóra biccentett. − Ha még ma elkészültök.
Azt hittem, kifutunk az időből.

29

Ben azon törte a fejét, vajon hogyan jutnak majd át a behegesztett

zsilipajtón, de Harry ezt is megoldotta a maga sajátságos módján: Gerrit
csupán néhány lépésre hagyta a forrasztólángot, azonban Harrynek eszébe
sem jutott érte nyúlni. Ehelyett puskatusával alaposan megcsapdosta a
mindenféle rendszer nélkül behegesztett és összetákolt fémlemezeket, amitől
az egész szerkezet egyetlen hatalmas robajjal összeomlott. Ben ösztönösen
hátrébb lépett, és idegesen pislogott, pedig egyik romdarab sem súrolta. A
néhány lépésre ácsorgó Schulz sem tűnt túl lelkesnek.
− Még hogy senki sem jut át! − morogta Ben.
Harry visszaakasztotta fegyverét a vállára, majd mindkét kezével
megragadva a zsilipajtót megpróbálta teljesen kitárni. A mögötte lévő
sötétségből hűvös levegő szökött befelé.
− A trükk az, hogy tudjuk, melyik irányból jön a terhelés − mondta,
miközben összeszorított fogakkal és láthatóan erőlködve igyekezett
megnagyobbítani a rést. − Az senkinek sem jó, ha örökre be vagyunk zárva
ide, nem igaz?
Kérdésére nem várt igazán választ, ezért Ben csupán egy szkeptikus
pillantást vetett felé. Valahogy nem bírt szabadulni attól az érzéstől,
miszerint Harry iszonyatos ostobaságot beszél.
Ostobaság vagy sem, a második, külső ajtónál ugyanolyan jól bevált, és alig
két perc múlva a zsoldos újra kezébe véve fegyverét, hangosan nyögdécselve
kipréselte magát a szabadba. A vihar bömbölése annyira hangossá vált, hogy
alig értették egymás szavát.
Ben épp át akart bújni a résen, de a zsoldos hirtelen visszalépett, és intett
Schulznak, hogy menjen utána. Sasha apja hezitálva, de engedelmeskedett,
amikor Harry még mindig szótlanul, de vadul gesztikulálva felszólította,
hogy nyújtsa előre a karját. Ben szeme döbbenten kikerekedett, amikor
Harry a kabátzsebéből előhalászta a krokodilcsipeszeket, és összekapcsolta
velük Schulz kabátujjait. Elég nevetségesen nézett ki, gondolta Ben.
− Másképp nem megy − mondta Harry rögtönzött barkácsbemutatójának
eredményét mustrálva. − Arra a néhány percre jó lesz.
Mire?, kérdezte Ben magában. Hogy segítene Schulz Harrynek, főleg kéz
nélkül?!
Harry nem is gondolt arra, hogy megmagyarázza tettét, hanem gyorsan a
kijárathoz tolta a kapitányt, aki nyögdécselve átküzdötte magát a lyukon.
Harry követte, és Ben is rögtön csatlakozni akart, amikor a zsoldos megrázta
a fejét.
− Te itt maradsz! − próbálta túlüvölteni a vihar ordítását. − Tartsd nyitva a
szemed, és szólj, ha valami szokatlant látsz!
Ben úgy nézett rá, mint egy zavarodottra. Mégis hogy figyelmeztesse
Harryt? A vihar annyira hangos volt, hogy már most is alig értették egymást,
pedig még egy méterre sem álltak egymástól.
Harry áttette fegyverét jobb karhajlatából a balba, majd szabadon maradt
kezével előhúzott és bekapcsolt egy botlámpát. Bennek első pillanatban az
az őrült gondolata támadt, hogy a vihar még az erős fénysugarat is elfújja,
majd rájött, hogy Harry tántorgott az erős széltől, pedig Schulz és a zsoldos
még a műanyag sátortető védelme alatt állt.
Az ide-oda mozgó fénysugár nélkül Ben már nem is látta volna, merre
járnak. A látvány ugyan nem volt zöldes, mint odabent a monitoron, de
szinte semmiben sem különbözött... Ben elmosódott árnyakon kívül semmi
mást nem látott, de már a mozgolódás puszta sejtése is pattanásig feszítette
az idegeit. Harry előkészületei hirtelen iszonyú nevetségessé váltak a
szemében, hiszen sem a géppisztolya, sem pedig a számos kézigránát nem
mentette volna meg egy esetleges támadás során.
A fény azt azonban nem árulta el, mit tettek éppen a férfiak. Úgy látszott,
hogy a sérült hójáró felé igyekeznek, de még ebben sem volt teljesen biztos.
Még mindig azon törte a fejét, hogy vajon Harry (pont ő, aki eddig azt
magyarázta neki, hogy csak nyűg lenne számára odakint) miért vitte
magával Schulzot? De egyelőre erre a kérdésére sem talált elfogadható
választ.
A fénysugár izgága tánca nem hagyott alább, mégis megváltozott
valamennyire, amikor a két férfi valószínűleg elérte célját. Ben mintha
fémet, csillogó üveget vagy jeget vélt volna felfedezni a hideg fényben, de
még mindig szinte lehetetlen volt bármit is felismerni. A színek tomboló
viharát azonban nem tudta elnyelni a sötétség. Ben szándékosan nem nézett
még az irányukba sem, de ettől sem lett jobb, a komor pasztellszínek, a
sötétség és a reszkető árnyak mind a laborban átélt eseményekre
emlékeztették.
Folyton úgy érezte, mintha figyelnék, ezért ijedten hátrafordult. Először nem
vett észre semmit − a zsilipkamra kicsi és üres volt, mint mindig −, majd egy
különös mozdulatra lett figyelmes a szeme sarkából, és jobban megnézve,
majdnem hatalmasat ordított.
Egy pók volt. Nem az előbb rátámadt fehér óriás volt az, hanem egy hozzá
képest igen picike állatka, mely alig volt nagyobb, mint egy nagydarab férfi
hüvelykujja. Ben azonnal hátrahőkölt, és kalapáló szívvel szinte felfeküdve a
tönkrement műanyag falra igyekezett leküzdeni irdatlan félelmét. Nem
sokkal korábban még jókat mulatott édesanyján, aki egy ártalmatlan pók
láttán majdnem idegösszeroppanást kapott, most azonban felettébb
megértette. Valószínűleg élete végéig így lesz ez már.
Ezúttal azonban hamar felszabadult. Alig mászott be a pók a zsilipkamrába,
léptei lassulni kezdtek, mozgása megváltozott. Körülbelül egy méterre a
küszöbtől megtorpant és összerezzent, majd lábait teste alá húzva meghalt.
Miközben Ben félig megkönnyebbülve és félig gyanakodva vizsgálgatta,
felbukkant egy valamivel nagyobb pók mögötte, amely szinte másodpercek
alatt ugyanúgy végezte, ahogy társa. Aztán jött egy harmadik és negyedik,
ezúttal egy igazi behemót, teste akkora volt, mint egy széttárt ujjú
gyerekkéz. Ez már félig eljutott a kijáratig, majd hirtelen hanyatt vágta
magát, és behúzott lábakkal örök nyugovóra tért. Utána már nem következett
újabb jelentkező.
Biztosan a hidegtől pusztultak el, gondolta magában Ben. Egyszerre arra is
rádöbbent, hogy ezek az állatok semmiképpen sem véletlenül jöttek ide.
Valaki ideküldte őket. Valaki, akinek a szemei és fülei voltak.
És ez bizony csak egyet jelenthetett...
Hirtelen teljesen mindegy volt számára, mit mondott vagy fog mondani
Harry. Nagy ívben elkerülve a póktetemeket közelebb lépkedett az ajtóhoz,
átpréselte magát a keskeny résen, majd kétségbeesett grimaszt vágott, amint
a hideg és a harapós szél karmokhoz hasonlóan mélyedtek arcába. A hideg
elviselhetetlen volt. A fiú úgy érezte, mintha őrölt üveget lélegzett volna be,
sőt ereje már ahhoz sem volt elég, hogy megtartsa magát a viharral szemben.
Csak néhány másodperc után sikerült neki úgy fordítania az arcát, hogy
legalább levegőt vehessen és, ha elmosódottan is, de valamit felismerjen
Harry lámpájának a sötétség ellen vívott harcából. A zsoldos feltehetőleg
leszedné a fejét, amiért nem engedelmeskedett neki, de ez most cseppet sem
érdekelte.
Harry gyanakvása sajnos jogos volt. A Jégkirálynő bizony becsapta őket.
Legalább fél tucatszor ráesett a kezére és a térdére, mielőtt elérhetett volna a
hójármű és a két férfi közelébe. A jéghideg szél még mindig könnyeket csalt
a szemébe, mégis rögtön felismerte, hogy a hójármű sokkal megviseltebb
volt, mint gondolták: a masina valahogy kifordulva és összezsugorodva
feküdt az oldalán. Harry és Schulz a másik oldalán, azaz a roncs
nyomorúságos szélárnyékában álltak mozdulatlanul. Talán a puszta látvány
bénította le őket.
De mást is látott. Mögöttük sápadtfehér alakok magaslottak... két, három,
négy tömzsi és széles vállú körvonal ácsorgott mozdulatlanul a hóvihar és a
bömbölő szél kellős közepén, mintha csak a részük volnának.
És pontosan azok voltak. Négyen.
− Nem.
Miközben Ben tovább botladozott, felismert hat, arc nélküli jégharcost, akik
ugyanabban a pillanatban váratlanul megmozdultak, és a két férfi felé
közeledtek.
− Tűnjetek el! − kiáltotta Ben. − Ez egy csapda! − legalábbis ezt akarta
kiabálni, de a vihar könyörtelenül leszaggatta ajkáról a hangokat, mielőtt
még kimondhatta volna őket.
Kétségbeesetten botorkált előre folyamatosan üvöltve és kiabálva, ahogy
csak tudott, miközben mindkét karjával vadul kalimpálva igyekezett felhívni
Harry figyelmét. De Schulz és a zsoldos nem mozdult. A zseblámpa tompa
fénye továbbra is az oldalán fekvő hójárműre mutatott, mialatt a jégharcosok
könyörtelenül közeledtek. Már csak pár lépés, és elérik a két férfit.
Ben próbált gyorsabban szaladni, de lába összegabalyodott, és orra bukott. A
puha hó, szerencséjére, kissé felfogta az esést, így nem sérült meg, mégis
két-három másodpercig fekve maradt, mielőtt újra feltápászkodva folytatta
volna útját.
A felborult hójármű pont közötte és a két férfi között volt, így már nem látta
őket, de a jégharcosok bizonyára elértek hozzájuk. A színtiszta félelemből
újra erőre kapva azon nyomban megkerülte a hójárművet, és olyat látott,
amitől szíve a torkában dobogott tovább.
Túl késő volt. Az egyik arc nélküli szörnyeteg elérte Harryt, a másik pedig
alig karnyújtásnyira Schulz mögött tornyosult, amikor Bent hirtelen teljesen
elvakította a szemébe világító fénysugár. Az éles fény késként hatolt a
szemébe, amitől újra megbotlott. Válla olyan erővel csapódott neki valami
keménynek és rendíthetetlennek, hogy immár másodszorra is kiterült a
hóban. Esés közben még jól látta, amint az arc nélküli kolosszus Harry után
nyúlt... a zsoldos pedig utolsó pillanatban ráébredve a veszélyre sarkon
fordult. A géppisztoly varázslatos módon a magasba szökkent még azelőtt,
hogy teljesen megfordult volna. A vihar tombolása elnyelte a lövések
hangját, de Ben az általa felkevert havon keresztül is jól látta a gépfegyver
villanását, amitől a jégszörnyeteg csípője csillogó szikrákból álló felhővé
változott.
Schulznak kevesebb szerencséje volt. Harry villámgyors reakciója talán
megmentette saját életét, de a Princess egykori kapitánya számára túl későn
jött, eltekintve attól, hogy Schulz pont lövésirányban állt volna. Miközben
Harry szélsebesen támadólépéssé változtatta a már megkezdett esést, és
kétségbeesetten megpróbált megfelelő helyzetet felvenni, a szörnyeteg
váratlanul kinyújtotta a karját, majd hatalmas mancsával megragadta a kővé
dermedt kapitányt...
... és már-már óvatosan eltolta az útból!
Ben szeme hitetlenkedve kikerekedett, sőt úgy tűnt, Harry sem fogta fel, mi
történik éppen, vagy talán már nem volt képes félbeszakítani megkezdett
mozdulatát. Fegyveréből egyetlen lövés távozott, szétroncsolva ezzel a
szörnyeteg vállát, majd letépett karját az egyik, maradék testrészeit pedig a
másik irányba repítette. Schulz szintén a földre vetődött, majd tehetetlenül
gurulni kezdett, miközben a kabátujját összekapcsoló krokodilcsipeszek egy
pezsgő fehér felhőben tovarepültek.
Harry azonnal mellette termett, és egyik kezével durván felrántotta,
miközben fegyverével a többi jégszörnyetegre célzott. A monstrumok társaik
sorsára fittyet hányva, Harry és Schulz felé botorkáltak.
Ben annyira megdöbbent, hogy azt sem érezte, amint a jéghideg porhó szép
lassan felkúszott a ruhája alatt, a vihar pedig egyre dühösebben tombolt,
mintha csak a történtek ellen tiltakozott volna. Tátva maradt szájjal és
kerekre nyílt szemmel mustrálta, amint a négy jégszörnyeteg a felborult
jármű felé közeledve...
... lehajol, és lassan felegyenesíti a masinát!
Talán kettő vagy három percbe telhetett. A jármű súlya még ezeknek a
kolosszusoknak is megterhelő lehetett, mivel a hójáró kétszer is visszabukott
az oldalára. A megrepedt üveg csörömpölése és a fém nyikorgása még a
tomboló vihar ellenére is jól hallható volt. Az egyik arc nélküli lény keze
letört a nagy erőlködéstől, majd egy sérült és hasznavehetetlen robothoz
hasonlóan megmerevedett. Végül csak sikerült, a hójármű újra víszintbe
került, majd széles gumitalpain ide-oda hintázva egyszer csak
megnyugodott. A három épségben maradt szörnyeteg egy másodperc múlva
sarkon fordult, és néhány lépés után szinte magába szívta őket a vihar.
Kikapcsolt bajtársukat egyszerűen otthagyták.
Ben a bénultságból magához térve feltápászkodott, Harry pedig megállt, és
zseblámpáját keresgélte a hóban. A fiú bizonytalanul és egész testében
reszketve odabotorkált hozzá és Schulzhoz, majd megérintette a zsoldos
vállát. Harry úgy összerezzent, hogy Ben már azon sem lepődött volna meg,
ha öklével (vagy rögtön egy golyóval) találja szemben magát. Harry hidegtől
vörös arcán egyszer csak mély megkönnyebbülés jelent meg. Ajka
mozogott, Ben pedig látta, hogy torkaszakadtából üvölt, de a vihar egyre
hangosabb és megváltozott bömbölésétől egy szavát sem értette.
Valószínűleg csak beképzelte magának, mégis úgy érezte, mintha gúnyos
nevetés törne elő az orkánból. A hangtalan színek tánca egyre fürgébbé és
komorabbá vált az égen.
Harry újra visszaakasztotta fegyverét a vállára, és vadul hadonászni kezdett
a lámpájával. A fénysugár bevilágította a hójárművet, miközben másik
kezével Ben előbbi helye felé intett.
A fiú egyből megértette, mit akar, de csak makacsul rázta a fejét. Harry
határozottan megismételte parancsoló gesztusát, majd aznap már másodszor
is meglepte Bent azzal, hogy egyszerűen feladta a harcot. Vállát felrántva
elfordította fejét a széltől, és odalépett a járműhöz. Ben, majd rövid habozás
után Schulz is követte példáját.
Harrynek csak két kézzel és teljes erőbedobással sikerült kinyitnia az ajtót,
de csak annyira, hogy épp hogy beférjen rajta. Ben meg sem próbálta
követni, hanem megkerülve a roncsot beszállt a másik ajtón. Ezt az ajtót
bezzeg probléma nélkül ki lehetett nyitni − amitől még egy ferde pillantást
zsebelt be Harrytől. Különösebben nem figyelt rá, mert mielőtt még
bemászott volna az utasfülkébe rádöbbent, hogy a hójáró bizony nem csak
kívülről rongálódott meg. Még a vezetőfülke is úgy festett, mintha Attila
hunjai tombolták volna ki magukat benne − mindezt egyetlen hét alatt és
egyre növekvő lelkesedéssel. A műanyag kárpitból is csak darabkák
maradtak, a többit a vihar egyszerűen magával hurcolta. A műszerfal
szétzúzva, a legtöbb műszer pedig tönkretéve.
− Ennyit erről! − kiáltotta. − Ez az izé már nem megy sehová!
− Azt majd meglátjuk! − válaszolta Harry. Annak ellenére, hogy a
vezetőfülke oldaláról hiányoztak az üvegek, és a vihar akadály nélkül
befújhatott, érdekes módon ott bezzeg értették egymás szavát, még ha
üvöltve is. Harry hirtelen felbátorodva lerántotta fogával a kesztyűjét, majd
jobb kezével megnyomta az indítógombot.
Ben onnan jött rá, hogy indítógomb, hogy működött.
A vihar bömbölése túl hangos volt ahhoz, hogy hallják a motor hangját, de
az előttük lévő műszerfalon számos apró, különböző színű lámpa gyulladt
fel, Ben pedig érezte, amint az egész jármű vibrálni kezdett alattuk.
Döbbenten nézett Harryre, mire egy ugyanolyan döbbent tekintetet és egy
vállrándítást kapott válaszul. Harry határozottan a váltókar után nyúlva
előretolta, és gázt adott. A hójármű érezhetően kelletlenül mozgásba lendült,
majd másfél-két méter gurulás után megtorpant, amikor Harry kivette a
sebességből és leállította a motort.
− Ennyi elég! − kiabálta. − Nyomás vissza az állomásra!
Ben azon törte a fejét, vajon Harry miért nem a hójáróval ment vissza a
zsiliphez, de mielőtt még megkérdezhette volna, a férfi kinyitotta az ajtót és
kipattant a szabadba. Egy erős légroham úgy oldalba kapta, hogy térdre
rogyott, mire az ajtóért nyúló Ben váratlanul meggondolva magát áthuppant
az vezetőülésre, és beindította a motort. Pontosan megfigyelte az előbb,
hogyan csinálta Harry. Minden nehézség nélkül és majdnem egy helyben
megfordult a hójárművel, majd egy széles vigyorral az arcán elgurult a
bugyuta arcot vágó Harry előtt. Útközben még felvette Schulzot, és
közvetlenül a zsilip előtt leparkolta a gépet.
Nem mintha elképesztően sokat nyert volna vele. A megtett út körülbelül
húsz lépés vagy inkább kevesebb lehetett, de húsz lépés ebben a pokoli
viharban és ebben a legalább mínusz háromszáz foknak vélt hidegben egy
kisebb örökkévalóságnak tűnt.
Harry már nem vágott döbbent arcot, de annál dühösebbet, amikor
(körülbelül harminc másodperccel utánuk) bepréselte magát a zsilipbe. Nem
szólt egy szót sem, de szinte átszúrta tekintetével, majd durván meglökte
Bent, amikor nem olyan gyorsan ment át a belső zsilipajtón, ahogy ő szerette
volna.
− Hé! Mit jelentsen...?
− Ha még egyszer ezt csinálod, öcskös, akkor úgy elpáhollak, hogy
megemlegeted, megértetted?
Ben zavartan nézett rá. Természetesen szándékosan cukkolni akarta Harryt,
de erre a reakcióra azért nem számított.
− Csak szólnod kellett volna, és akkor felveszlek − morogta, de valószínűleg
ez volt a legrosszabb, amit mondhatott, mivel Harry arca nem csak hogy
még jobban elkomorult, de hirtelen közelebb lépve megragadta a vállát, és
úgy nekicsapta a falnak, hogy Ben csillagokat látott miután feje hatalmasat
koppant a műanyag falon.
− A fenébe is! Nem az óvodában vagyunk, és ez nem egy játék, felfogtad?
Hogy juthatott eszedbe, ekkora idiótaságot csinálni?
Ben egyre kevésbé értette, mi volt rossz abban, amit csinált.
− De..., de mit...
− Be akartad bizonyítani, hogy eszesebb vagy nálam, mi? Mi lett volna, ha
ronccsá vezeted azt az izét, ha? Ez az egyetlen esélyünk, amivel
eljuttathatjuk valahogy az embereket a Princessre! Eszedbe jutott ez
egyáltalán, te idióta?!
Nem, nem jutott eszébe.
Ben döbbenten bámult Harryre, és be kellett lássa, igaza van. Tette gyerekes
és veszélyes volt.
− Én..., én nagyon sajnálom. Én..., én nem akartam...
− Semmit?! − vágott a szavába Harry. − Igen, látod, pontosan erről van szó!
− Mi az ördög folyik itt? − kérdezte egy éles hang valahonnan balról tőlük.
Harry ugyanolyan dühösen, ahogy eddig, megfordult. Szeme harciasan
csillogva kutatott újabb áldozat után. Ben egy kis késéssel felismerte apja
hangját (a késés annak volt köszönhető, hogy már régen nem hallott benne
ennyi harciasságot), majd ösztönösen a zsoldos és közé állt. Lehet, hogy
nem volt már kisgyerek, de itt volt az ideje, hogy tekintettel legyen édesapja
érzelmeire is.
− Mi folyik itt? − folytatta apja közelebb lépve és harcias pillantást vetve a
zsoldosra. − Mit jelentsen ez?
− Ó, semmit − felelte Harry idegesen. − Csak azt, hogy a kedves fia úgy
viselkedett, mint egy...
− ... komplett idióta − fejezte be mondatát Ben. Csillapítón a magasba
emelte a kezét. − Harrynek abszolút igaza van! Én voltam a hunyó!
Édesapja immár végleg összezavarodott, és talán némi gyanakvás is
felmerült benne, sőt Ben abban is biztos volt, hogy nem hagyta volna
ennyiben a dolgot, ha ugyanabban a pillanatban nem bukkan fel Ramanov és
Van Staaten is. Ben csak most vette észre, hogy mindhárman valószínűleg
nemcsak az idegességtől, hanem a hidegtől is reszkettek, mivel lélegzetük
szürke páraként szállt fel arcuk előtt. Léptüket recsegő hangok kísérték. Az
alatt a néhány másodperc alatt, amit kint töltöttek, a beáramló hideg máris
ellepte az állomás ezen részét. A földön és a falakon vékony dér- és jégréteg
képződött, apja nem észrevehetetlen feszültsége pedig nem egyedüli ok volt
a kiabálására: még idebent is elnyomott mindent a vihar hangos bömbölése.
− Mit jelentsen ez? − kérdezte Ramanov a durván feltört zsilipajtó felé
kalimpálva. − Eltekintve attól, hogy egészen nyilvánvalóan meg akar
fagyasztani mindannyiunkat, mielőtt még ideérne az orkán szeme..., mi
történt odakint?
− Megnéztük magunknak a hójárót, és...
− Szerintem sokkal többet csináltak annál, mint megnézték, a fenébe is!
− szakította félbe dühösen Ramanov. − Ne nézzen már bolondnak, ember!
Mégis mi a fenét kellett megbeszélnie az új... barátaival!
Harry nem azonnal válaszolt, de a még mindig fortyogó düh lassan kezdett
eltűnni az arcáról, miközben az oroszt bámulva valami más foglalta el a
helyét.
− Szóval, végig figyelt minket.
Ramanov olyan gyorsan bólintott, hogy majdnem a nyelvébe harapott.
− Képzelje el, még én is képes vagyok bekapcsolni egy monitort! Szóval?
Miért segítettek ezek a... szörnyetegek maguknak?
− Ez igen érdekes kérdés − Harry hűvösen mosolygott, majd arrébb sétálva,
géppisztolya lecsúszott a válláról, még épp időben elkapta. Ben valahogy
úgy érezte, ez nem a véletlen műve volt. − Ha célozni akar ezzel valamire,
professzor, akkor ne húzza az én és a maga idejét, hanem kérdezze meg
egyenesen!
− Mégis mire akarnék célozni?
− Halványlila gőzöm sincs! − Harry azt már nem tette hozzá, hogy ez
színtiszta hazugság volt, de mégis mindenki tudta. − És arról sincs
fogalmam, mi történt az előbb odakint. Talán már alig várja valaki, hogy
végre megszabaduljon tőlünk. Érdekli egyáltalán, hogy mi van a hójáróval?
Ramanov csak tovább bámult rá, mire Van Staaten türelmetlenül rávágta.
− Igen. − Mindkét kezével kalimpált, hogy valahogy elvonja a zsoldos
figyelmét az oroszról. A megható próbálkozás sajnos nem működött.
− Még megy. Minden üveg kitört, nem tudom, meddig bírja, de
pillanatnyilag használhatjuk.
− Azt állítja, hogy ezek a szörnyetegek egyszerűen segítettek magának?
− Ramanov egyáltalán nem tűnt nyugtalannak.
− Maga is látta, nem? Tudja mit, gondoljon, amit akar! Nekem dolgom van!
− Ezzel a zsoldos sarkon fordult, és elviharzott.
Ramanov komor pillantást vetett rá.
− Egy szavát sem hiszem!
− Mit akar ezzel mondani? − kérdezte Van Staaten döbbenten és riadtan.
Ramanov fújtatott.
− Ezt komolyan kérdezi?
− Nem nagyon van kedvem viccelni.
− Feltételezem gondolkodni sem. − Ramanov izgatottan hadonászott
arrafelé, amerre Harry tűnt el. Gyanakvó, már-már ellenséges pillantást
vetett Benre, mielőtt újra a doktornőhöz fordult. − Hiszen maga is ugyanúgy
látta, ahogy én! Komolyan azt gondolja, hogy pusztán a véletlen műve?
− Mi más lenne?
− Nem tudom. Én csak azt tudom, hogy valami nem stimmel. Valami történt
odalent, amiről nem tudunk. Először csak úgy feladja az egészet...
− Miután egy atombombával megfenyegették őket − szólt közbe Ben
édesapja.
Ramanov tudomást sem vett róla.
− ... aztán még segítenek is elmenni innen a kis szörnyei? Lehet, hogy egy
naiv öregember vagyok, de azért nem vagyok teljesen eszetlen. − Ben
összerezzent, amikor hirtelen és teljesen váratlanul odafordult hozzá. − Mi
történt odalent?
− Pontosan az, amit Harry mesélt magának. − Hangja nem csengett olyan
magabiztosan és hűvösen, mint ahogy szerette volna. Ennek ellenére apjára
biccentett. − Ahogy az előbb mondta: valószínűleg semmi kedvük
atomjaikra robbanni.
− Ostobaság! Én már az első pillanattól fogva nem bíztam ebben az
emberben.
− Miután először vagy másodszor vagy harmadszor vagy negyedszer
megmentette az életét? − kérdezte Robert Berger.
Ramanov továbbra sem figyelt rá. Legalábbis egy pillanat erejéig, majd
lassan megfordulva végigmérte tetőtől talpig, és így szólt.
− Nem akarok tolakodó lenni, mélyen tisztelt kolléga. Sőt megértem, hogy
nincs a legjobb formájában azok után, amit végig kellett csinálnia és ami a
családjában történt. De sosem jutott eszébe, hogy őt is ugyanúgy hatalmukba
kerítették ezek a... lények, ahogy a feleségét? És gondolom, nem kell
emlékeztetnem arra, mi történt vele, ugye?
Ben édesapja elsápadt, sőt a fiút sem hagyta érintetlenül Ramanov vádja.
Akár akarta, akár nem − el kellett ismernie, hogy Ramanovnak igaza volt, és
a Harry visszatérése óta történt dolgok csupán az Öregek aljas tervének
eredménye. Nem akarta elhinni, de a gondolat ott volt a fejében, és immár
nem lehetett olyan könnyen elhessegetni.
− Ez nem lehet − mondta Schulz. Ezek voltak az első szavai, mióta
visszajött, hangja pedig annyira törékeny és gyenge volt, hogy
nyilvánvalóan nem csak Bennek okozott nehézséget a megértése.
− Micsoda? − kérdezte Ramanov, majd olyan pillantással mustrálta a
Princess egykori kapitányát, mintha csak okot keresne arra, hogy rávethesse
magát.
− Ez nem lehet. Én már csak tudnám, ha őt is irányítanák.
− Valóban? − szólt Ramanov gúnyosan. − És mégis honnan?
− Mert egykor én is közéjük tartoztam. Megérezném.
− Igen, feltehetőleg. − Az orosz szándékosan kivárt néhány másodpercet
mielőtt folytatta volna. − A kérdés már csak az, hogy elmondanád-e nekünk,
nem igaz?
− Ebből elég! − avatkozott közbe Van Staaten. − Abszolút igaza van,
professzor, nagyon óvatosnak kell lennünk. Az viszont senkinek sem jó, ha
egymásra támadva mindenféle értelmetlen gyanúsítással halmozzuk el
egymást.
− Értelmetlen gyanúsítás? Van Staaten doktor, maga nem tudja, mire képes
ez az ember. Már régebben sem volt lelkiismerete, akkor mégis mitől lenne
most, és honnan tudjuk, hogy egyáltalán ember-e még − vagy, hogy valaha
az volt-e?
Ez bizonyára Ramanov és Schulz közös múltjára vonatkozott, ami persze
mindannyiuk számára ismeretlen volt. Úgy tűnt, Van Staatent nem igazán
érdekli.
− Nevezzük emberismeretnek. Tudnám, ha elárult volna minket.
− Úgy, ahogy Berger doktornőnél is tudta? − érdeklődött Ramanov
gúnyosan.
Ben apja úgy összerezzent, mintha arcon vágták volna, és láthatóan Van
Staatennek is nagy erőfeszítésébe került megőrizni önuralmát. Nem szólt
egy szót sem, de nem is volt szükség rá. A válasz egyértelműen kirajzolódott
az arcára. Tudta. De természetesen nem mondhatta ki, főleg nem azután, ami
közte és Ben édesapja között történt. A fiút egy gyors, de fájdalmas és
szomorú érzés kerítette hatalmába. Miért kell az embereknek ennyire
bonyolultnak lenniük? Miért nem tudnak egyszerűen beszélni egymással
ahelyett, hogy rosszkor hallgatnának, és ennyi szörnyűséget művelnének?
− Kérlek, Iljics! − mondta Schulz. − Van Staaten doktornak teljesen igaza
van. Nem segít, ha nem bízunk egymásban. Ami pedig köztünk történt, az
nem tartozik ide.
− Ha te mondod. De ez akkor sem változtat a tényen, hogy nem bízom
benne.
− Attól félek, nincs más választásunk − szólt Ben, mire Ramanov így felelt.
− De neked sem.
− Talán igaza van − mondta Van Staaten.
− Kinek?
− Harrynek. Abban, amit a Jégkirálynőről mondott − szólt Van Staaten még
mindig idegesen és kissé bűntudatosan. − Gondolja csak végig, professzor:
egészen eddig azt hittük, a vihar még napokig, ha nem hetekig tart. A nő
maga mondta néhány órája. Most pedig nyilvánvaló erőfeszítéseket tesznek
azért, hogy elősegítsék a távozásunkat. Talán igaza van, és csak azt akarják,
hogy minél előbb eltűnjünk innen.
− Igen, ez elég meggyőzőn hangzik − mondta Ramanov gúnyosan. − És
biztos vagyok benne, hogy magának is eszébe jut egy kézenfekvő megoldás,
igaz?
− Sőt több is. Tizenöt, hogy pontos legyek.
− Tizenöt?
− Tizenöt kilotonna. A bomba. Nekem sem tetszik a gondolat, ahogy
magának sem, professzor, mégis azt hiszem, hogy Harry komolyan gondolta
a zsarolást. − Kérdő pillantást vetett Benre, amire ő csak egy néma
bólintással reagált. − Amíg itt vagyunk, és Harry ujja a kioldón pihen, addig
valószínűleg nem merik kiiktatni. Ha már elmentünk, akkor talán. De ez
csak egy feltételezés. Egészen más oka is lehet. De mégis egy lehetőség,
nem?
− Igen − helyeselt Ramanov, természetesen csak azért, hogy egy
megfelelően súlyos pillantást vetve Benre és vejére hozzáfűzze. − Persze
még jó néhány eszembe jut.
− Van Staaten doktornak igaza van, Iljics! − mondta Schulz még egyszer, de
ezúttal halkabban és majdnem belenyugvó hangon. − Nincs más
választásunk, mint bízni egymásban. Most elmegyek Sashához és... és
felkészítem az indulásra.
− Hozzá ne nyúlj az unokámhoz! − sziszegte Ramanov. Schulz csak
szomorúan mosolygott, majd megfordulva lógó vállal és nehéz léptekkel
elsétált.
Mindenki másfajta érzéssel nézett utána. Ben sem volt kivétel. El akarta
hinni, amit Schulz mondott Harryről, de valami képtelenné tette: méghozzá a
kérdés, miszerint miért vitte magával Harry Schulzot? Eltekintve attól, hogy
az állapotának köszönhetően semmiben sem tudott volna segíteni neki, ez a
kis kiruccanás életveszélyes kockázatot jelentett ennek a sérült és halálosan
kimerült embernek.
Úgy döntött, nem mondja ki hangosan a kérdést, talán mert mélyen magában
érezte, hogy a válasz sokkal jelentősebb, mint gondolná.
Egyébként is elegendő gyanakvás és gonosz vér volt már a levegőben.
Megvárta, amíg Schulz befordult a következő folyosókanyaron − a padlót és
a falakat befedő, recsegő, tejszerű páncél időközben már majdnem odáig
terjedt, Ben pedig érezte, milyen hideg volt odabent, és milyen drasztikusan
csökkent a hőmérséklet −, majd odafordulva Ramanovhoz, várta, hogy ő is
elmegy.
Az orosz gondolni sem akart erre. Kedvenc áldozata után most friss hús után
kutatott, és egészen nyilvánvalóan úgy tűnt, Benben meg is találta az illetőt.
− Gondolom, neked sem tűnt fel semmi különleges? − kérdezte csípősen.
− Nem több annál, mint amit maga is látott. Azt hiszem, Harrynek igaza van.
Valamilyen oknál fogva azt akarják, hogy minél előbb tűnjünk el innen.
− Hát igen, persze − fújtatott Ramanov.
− Arra pedig nem lesz lehetőségünk, ha továbbra is itt álldogálunk, és
veszekszünk.
Ezzel végleg elszakította a cérnát. Ramanov arcáról elillant az a picike szín
is, majd a magasba emelte a kezét, mintha csak meg akarta volna ütni, de
végül nem fejezte be a mozdulatát.
− Csináljatok, amit akartok! De utána ne mondjátok, hogy nem
figyelmeztettelek benneteket!
Dühösen eltrappolt. Ben, édesapja és Van Staaten is elég okos volt ahhoz,
hogy ne mondjon semmit addig, míg biztosan nem került hallótávolságon
kívülre. Robert ekkor nagyot sóhajtva megrázta a fejét.
− Ennek meg mi baja?
− Ami nekünk is − felelte Van Staaten. − Azt hiszem, teljesen kivannak már
az idegei.
− Nem erre gondolok. Te jó ég, ha lett volna fegyvere, akkor lepuffantja
Schulzot! Mi folyik kettejük között?
Ezúttal bizony eltelt néhány másodperc, mire Van Staaten válaszolt, de
hangjában volt valami, amiből Ben arra következtetett, nem mond igazat.
− Semmi vész. Biztos a lánya miatt volt, még régen. Alexandra anyja.
Egyetlenegyszer tett egy utalást rá, amikor kicsit be volt csiccsentve, de
többet én sem tudok.
Van Staaten maga is érezte, mennyire kevésbé csengenek hihetőn szavai,
mivel alig bírt ránézni Robertre. Ben már azon sem csodálkozott volna, ha
tipegni kezdett volna a lábával.
− Rendben − szólt a fiú apja. Az egész ugyanolyan kellemetlen volt számára,
mint a nőnek. Mesterkélten köhécselt. − Erről majd később beszélünk.
Most... − tekintetével Benét kereste. − Mire gondoltál, amikor azt mondtad
te voltál a hunyó?
− Semmire. Csak egy buta megjegyzés volt. Nekem tetszett, de Harrynek
ezek szerint nem. Talán kissé ideges.
− Ahogy mindenki − fűzte hozzá Van Staaten, majd tüntetőleg az órájára
pillantva így szólt. − Van még egy csomó elintéznivalóm, és nem ártana, ha
valaki gondoskodna arról, hogy mindenki elkészüljön, amikor indulunk.
Nehogy még a végén valaki elfelejtsen meleg zoknit húzni. Hisz tudjátok,
milyenek ezek a tudósok. − Ben apjára néző tekintete rögtön világossá tette,
kire gondolt a valakivel, de miután Robert nem reagált, így szólt. − Nos, én
megyek pakolni, mielőtt még idefagyok. Veletek mi lesz? Jöjjek ide és
ássalak ki titeket, ha itt a taxi?
Senki sem nevetett, sőt Van Staaten ideges vigyora is gyorsan lehervadt az
arcáról, ami aztán még jobban megerősítette bizonytalanságát. Két-három
lélegzetvétel erejéig láthatóan mentő szavak után kutatott, de nem találta
meg őket, ezért végül felvonta a vállát, és tenyerével felkarját dörzsölgette.
Úgy tűnt, mondani akart még valamit − sőt nyilvánvalóan látszott rajta −,
majd inkább szó nélkül kiment a szobából. Ben már szinte csalódott volt
amiatt, hogy édesapja nem követte.
Ellenkezőleg, határozottan ott maradt, majd olyan követelőzőn nézett Benre,
hogy a fiú azt kívánta, bárcsak elment volna Ramanovval. Erőltetetten azon
törte a fejét, vajon mivel tudna szabadulni, de apja nem hagyott esélyt rá.
− Szóval, most egyedül vagyunk. Mi is történt odakint?
− Azt hittem, mindent láttatok.
Az apja tekintetében lévő harag világosan megnőtt.
− Hé, én az apád vagyok, nem Ramanov! Szóval?
− De láttátok. − Kerülte édesapja tekintetét. − Egyszerűen... szörnyű volt.
Mindannyiunkat elkaphatták volna, ha akarják.
− Én nem erre gondolok! − Ben érezte, hogy apja türelme már a végét járta.
Robert ennek ellenére nem tett fel több olyan kérdést, amire a fiú úgysem
tudott vagy akart volna válaszolni, hanem megfordulva olyan gyorsan eltűnt,
ahogy csak tudott.

30

Utólag úgy érezte, mintha az idő szabályosan elröppent volna, de az alig

négy óra valójában élete leghosszabb órái voltak.
Ben Schulz után ment azért − legalábbis ezt próbálta bebeszélni magának −,
hogy még egyszer beszélhessen vele arról, mit is akart valójában tőle Harry,
de igazából inkább Sashát akarta látni. Időközben komoly lelkiismeret-
furdalás gyötörte azért, amiért ilyen sokáig nem foglalkozott a lánnyal.
Mindenesetre Schulz nem volt a Sashával közös szobájában, de Sasha
felhúzott lábbal és oldalra fordulva feküdve aludt az ágyban. Ben először is
borzasztóan megkönnyebbült, hogy látja (és még jobban azért, hogy nem
néz a szemébe, mert biztos volt benne, hogy rögtön észrevenné a benne lévő
lelkiismeret-furdalást), majd egy másodpercbe sem telt, míg rossz
lelkiismerete rádöbbentette arra, hogy az alvás az ő esetében mást jelent.
Megkerülve az ágyat óvatosan leült a szélére, és még óvatosabban a kezéért
nyúlt. A lány nem ébredt fel az érintéstől, Ben viszont megrémült jéghideg
bőrét érezve. Nem olyan volt, mint egy élő ember bőre, hanem sokkal
simább és élettelenebb, mint a műanyag vagy a jég.
Nem sokkal később úgy határozott, felébreszti, ezért másik kezével
megragadva a vállát néhányszor jó erősen megrázta. Sasha feje ide-oda
gurult, akárcsak egy halotté, Bent pedig jéghideg borzongás lepte el.
Kezével kitapogatta a nyakát, és ekkor megérezte vadul dübörgő pulzusát.
Életben volt, de nem aludt, hanem egy másik, sokkal rosszabb állapotban
volt.
Ben immár mindkét kezével próbálta felrázni, de hiába. Látta, amint
szemgolyója ide-oda mozog csukott szemhéja alatt, keze pedig meg-
megremegett, mintha valamiért nyúlt volna álmában. Valami történt vele.
Valami borzasztó. És ő semmit sem tehetett azért, hogy segítsen neki vagy
valahogy közölje, itt van vele.
Csak annyit tehetett, hogy átöleli és megszorítja. Talán mégiscsak érezte,
hogy ott van vele.
Sovány vigasz volt, amitől nemhogy jobb, hanem rosszabb lett. Szíve
továbbra is vadul kalapált, néhányszor pedig olyan vadul mozgolódott
álmában, hogy kénytelen volt tiszta erővel lefogni.
Bárcsak tehetett volna valamit érte! Megtette volna akkor is, ha az életébe
került volna.
Valamikor végre megnyugodott, bár nem teljesen, de legalább nem dobálta
már ide-oda magát. A szíve most is szaporán vert ugyan, mégsem annyira,
hogy attól félt volna megáll. Álmában olykor sóhajtozott egyet-kettőt,
mintha csak beszélni próbálna, kétszer-háromszor pedig mintha ki akarta
volna nyitni a szemét, de Bennek megint csalódnia kellett.
Kinyílt az ajtó, és a lány apja lépett be rajta. Lépés közben megtorpant,
bekötött kezét a kilincsen felejtve vizsgálgatta Bent, majd lányára nézve
őszintén megrémült.
− Mi történt vele?
− Nem tudom. − Schulz kinyújtott kézzel gyorsan megkerülte az ágyat, mire
Ben rögtön átadta neki a helyet, habár minden egyes porcikája tiltakozott
ellene. − Már..., már akkor is ilyen volt, amikor bejöttem. Nem tudom, mi
van vele. Egyre rosszabbodott, de most... egy kicsit megnyugodott.
− Rendben van − Schulz nem nézett rá, hanem Sasha fejét vállára fordítva,
gyengéden − már amennyire a kötéstől sikerült − végigsimította halálsápadt
arcát. Kezével csillapító gesztust tett Ben felé, amely egyszerre azt is
jelentette, hogy tartsa magát távol. − Tudom, hogy nem a te hibád.
Köszönöm, hogy vigyáztál rá.
− Ezek szerint nem eléggé. − Schulz mégiscsak ránézett, és kérdőn ráncolta
a homlokát.
Ben elhatározta, hogy nem mondja el, majd mégis elmesélte, mi zajlott
odalent a laborban. Sasha apja némán és egyre aggódóbb arccal hallgatta, és
bár Ben szándékosan csak a tényeket közölte, mégis kénytelen volt
rádöbbenni, milyen rémisztőn hatnak rá az élmények, még így is, hogy csak
beszélt róluk.
− Nem tehettél semmit. − Ben érezte a szavak mögött lévő jó szándékot,
mégis kissé dühítették.
− De! Jobban kellett volna vigyáznom rá.
− De hát itt sem voltál, amikor jöttek − szólt Schulz finoman.
− Akkor hát itt kellett volna lennem! − Hirtelen képtelen volt már Sashára
nézni. Arca olyan ellazult és üres volt, mint mindig, ugyanakkor
határozottan érezte a maszk mögött folyó harcot. Gyorsan elfordult.
− Megígértem neki, hogy vigyázok rá, és nem tartottam be az ígéretemet!
− Ahogy én sem. Netán ezt akartad mondani?
− Nem! − válaszolta Ben majdnem ijedten. − Én...
− Te − szakította félbe Schulz még mindig finoman, de határozottan −,
semmit sem tehettél. Pont úgy, ahogy én sem. Én itt voltam, mégsem tudtam
feltartóztatni őket. − Schulz óvatosan visszaeresztette Sasha felsőtestét a
párnára, majd felállt, és kedvesen nézte.
− Mi van vele? Nem lehet... semmit tenni? Szólhatnék Van Staaten
doktornak...
− Úgysem tud segíteni neki − vágott a szavába Schulz. − Már majdnem itt
van.
− Ki?
− Nyarlathotep. Azt hiszem, érzi a közelségét. Én legalábbis érzem.
− De maga...
− Én csak rövid ideig voltam a hatalma alatt. Talán megint jobb lesz, ha
elmentek.
Ti?, gondolta Ben.
− Hogyhogy elmentek?
− Harry azt szeretné, ha te és Sasha az első autóval mennétek. Jobb lesz, ha
most rögtön megkeresed vagy talán inkább Van Staaten doktort, hogy
mindent megbeszélhessetek. Ő és Ramanov néhány embere majd segít
neked elvinni Sashát a zsiliphez. − Intett a kezével. − Menj nyugodtan! Én
addig itt maradok!
− És... maga? − kérdezte Ben gyanakodva.
− Én majd később utánatok jövök − válaszolta Schulz hallhatóan
türelmetlenül. Egy heves bólintással megelőzte Ben kérdését. − Ez a zsoldos
megszerelte a másik hójárművet is, állítólag egy igazi technikai zseni.
Párszor ide-oda kell menni vele, de bőven van annyi idő, hogy mindenki
feljusson a Princessre. Menj nyugodtan! Apád amúgy is szeretett volna még
beszélni veled. Azt hiszem, már keres is. És már nincs túl sok idő. Fél óra
múlva világos lesz.
Kelletlenül az órájára bökött, Bennek pedig elkerekedett a szeme, amikor
rájött, hogy Schulznak bizony igaza van. Majdnem három és fél órán
keresztül ücsörgött Sasha ágya mellett anélkül, hogy észlelte volna az idő
múlását. Kissé még habozott, majd engedelmesen az ajtóhoz lépve megfogta
a kilincset − és még utoljára hátrafordult.
− Válaszolna egy kérdésre? Teljesen őszintén? − Schulz bólintott. − Az
előbb, odakint. Miért akarta Harry, hogy vele menjen?
− Kérdezni akart tőlem valamit. − Netán kissé... ijedtnek tűnt?
− És ezért kivitte magát a viharba? De hát ez... − Amint megbizonyosodott
róla, hogy Schulz valóban megijedt, nem folytatta. Hirtelen megint a
zsilipkamrában történt találkozás jutott az eszébe, a pókok, akik azért jöttek,
hogy meghaljanak a hidegben. Talán egy hely sem volt az állomáson,
amelyet nem figyeltek vagy nem hallgattak le. − Mi volt az a kérdés?
− Azt nem tudom. Láttad, mi történt. Nem volt rá lehetőség, hogy
megkérdezze.
Ben döbbenten nézett rá. Nem csak azért, mert rögtön rájött, hogy Schulz
nehezen válaszolhatott volna anélkül, hogy a Jégkirálynő mindenütt jelen
lévő fülei és szemei ne hallják. Ugyanakkor érezte, hogy Schulz az igazat
mondja. A jégharcosok pont akkor bukkantak fel, amikor Harry és ő igazán
kiértek, utána pedig saját maga gondoskodott róla, hogy Harrynek ne legyen
alkalma feltenni a kérdését.
Most már kissé jobban megértette a zsoldos dühét.
− Most pedig menj! − ismételte meg Schulz. − Semmi vész! Én itt maradok
addig, míg érte nem jöttök.
Ben ezúttal szót fogadott annak ellenére, hogy nem szívesen hagyta ott
Sashát. Másfelől viszont Schulz volt az az ember, akinél feltehetőleg jó
kezekben volt. És igaza volt: ha már végre a Princessen és biztonságban
lesznek, akkor úgyis marad elegendő idő a beszélgetésre.
Feltéve, ha még létezik olyasmi, mint biztonság.
Elindult megkeresni édesapját, akire vagy Van Staatennél vagy a
központban remélt rátalálni. Mindkettő ugyanabban az irányban volt, mivel
azonban Van Staaten kezelőszobája közelebb volt, először ott kereste.
Az ajtó félig nyitva volt, ami szinte biztos jele volt annak, hogy sem a
doktornőt, sem pedig az apját nem találja ott. Ennek ellenére belépett,
gyorsan körbenézett, és máris indulni készült, amikor hirtelen hangokat
hallott.
Valami nagyon furcsa volt ezeken a hangokon. Suttogtak, mégis élesen és
izgatottan csengtek. További egy másodperc múlva az eredetüket is
felismerte: Van Staaten zárt hálószobájának ajtaja mögül jöttek. Vajon
édesapja és a nő veszekedtek éppen?
Rossz érzéstől és némi lelkiismeret-furdalástól kísérve Ben közelebb lépett,
majd rátapasztotta fülét az ajtóra. A hangok egy kicsit jobban kivehetőbbé
váltak, de nem lettek tisztábbak. Immár nem kételkedett abban, hogy éppen
egy heves vita fültanúja lett, de nem hallotta, miről és kikről van szó.
Legalábbis két-három másodpercig nem. Aztán váratlanul feltépték az ajtót,
amitől Ben úgy elvesztette az egyensúlyát, hogy hanyatt vágódott volna, ha
Harry nem kapja el az utolsó pillanatban. Igaz, elég durván tette, sőt akkor
sem volt sokkal finomabb, amikor magához húzva lábra állította, majd a
falhoz szorította a fiút.
− Nem hallgatózunk csukott ajtókon keresztül! Senki sem tanított meg rá?
Ben úgy határozott, nem válaszol a kérdésre, főként mivel alaposan
meglepte, amit látott. Valóban Van Staaten hangja volt, de a doktornő és
Harry bizony nem voltak egyedül. Tahia is a szobában tartózkodott, a
szemében lévő dühös szikrázás és tulipiros arcbőre egyértelműen arról
árulkodott, hogy éppen egy heves vitán kapta rajta őket.
− Én... ööö... n-n-nem a-a-akartam ha-ha-hallgatózni. Csak azt hittem,
veszekedést hallok, és...
− ... meg akartad hallgatni, miről is van szó. Értem.
Szerencsére elengedte, így legalább hozzájutott végre némi levegőhöz, majd
egy fél lépést hátralépve éppen a sérült zsoldos ágyának ütközött. Tooth egy
tompa nyögést adott ki magából, és amikor Ben csodálkozva ránézett,
tekintetük összetalálkozott.
− Ő... fent van?
De nem csak erről volt szó. Tooth arca úgy be volt bugyolálva, hogy
egyetlen szót sem volt képes kinyögni, de a szemében lévő kifejezés
rádöbbentette Bent arra, hogy nemcsak a mesterséges kómából ébredt fel,
amibe Van Staaten juttatta a szörnyű fájdalmak elviselése végett, hanem
mindent értett, ami körülötte zajlott. Ben azon törte a fejét, vajon a doktornő
szívességet tett-e ezzel neki.
− Igen, ahogy látod. − Harry még mindig dühös volt, de valahogy mintha...
rajtakapta volna valamin, gondolta Ben. Még egyszer, de most határozottan
gyanakodva ránézett Tahiára és Van Staatenre, akik láthatóan nagyon
uralkodtak magukon, nehogy azonnal egymásnak essenek. Tahia keze és
arca olajos és koszos volt, Van Staaten köpenye pedig úgy festett, mintha
egy hete cserélte volna le utoljára, a rajta lévő foltok és elkenődések nyilván
olyan folyadékoktól származtak, amelyeken most inkább nem akart
elgondolkodni. Az ágy végén lévő kis éjjeliszekrényen volt egy kinyitott
fémdobozka, amelyben egy már előre felhúzott fecskendő hevert. A tűn még
rajta volt a műanyag védőkupak, de a látvány így is kellemetlen emlékeket
ébresztett Benben.
− Csak egy ártalmatlan fájdalomcsillapító − mondta Harry, aki egyből
kiszúrta a fiú arcán megjelenő kíváncsi és riadt tekintetet. − Különben nem
élné túl.
Ben azon törte a fejét, mit − de a Harryre vetett egyetlen pillantás is elég volt
ahhoz, hogy inkább ne tegye fel kérdését. Csak bólintott egyet.
− Gondolom, az apádat keresed? − kérdezte a zsoldos, mégpedig
nyilvánvalóan azért, hogy értésére adja, jobb lesz, ha távozik.
− Igen. De tulajdonképpen inkább magát..., téged − helyeselt, amint meglátta
Van Staaten szigorú tekintetét. − Schulz kapitány..., Sasha apja... azt
mondta, te majd segítesz a járműbe vinni. − Csak hogy mondjon valamit,
egyenesen Tahiához fordult. − Sikerült megjavítanotok?
− Gerritnek, nem nekünk − felelte Tahia elutasítón. Ezek szerint az arcán
lévő fekete olaj valahonnan máshonnan került oda. A zsoldosnő megvonta a
vállát. − Az ilyenben verhetetlen. Adj a kezébe egy gémkapcsot és egy
guriga ragasztószalagot, és csinál belőle egy tengeralattjárót.
− Mindjárt jön − szólt Harry. − Addig menj, és keress neki néhány meleg
holmit... és magadnak is! Átkozott hideg van odakint.
Ben szinte kétségbeesetten gondolkodott azon, mit mondhatna még, hogy
maradhasson, de nem talált semmit. Legalábbis semmi olyat, ami meggyőzte
volna Harryt. Nyilvánvalóan valami olyasmiről volt szó, amiről nem
tudhatott.
Végül odasétált az ajtóhoz, majd újra visszanézett Toothra. A zsoldos felé
fordította a fejét, és egyenesen ránézett. Szemében mosolyt, de valami mást
is felfedezett. Valamit, amitől jéghideg borzongás futott végig a fiú hátán.
− Várj meg a folyosón! − mondta Van Staaten. − Azonnal jövök, amint itt
végeztem! Körülbelül két perc.
Ez elég egyértelmű volt.
Ben gyorsan elhagyta a szobát, de amint be akarta csukni maga mögött az
ajtót, Harry kinyújtotta a kezét, és megfogta. Valószínűleg csak meg akart
győződni arról, hogy valóban elmegy-e, és esetleg nem hallgatózik-e az ajtó
másik oldalán.
Nem is volt rá szükség. Ben szaporán átloholva a kezelőszobán becsukta
maga mögött az ajtót, és máris hallotta Harry dühös hangját a vékony
műanyag falon keresztül.
− Az ő döntése, és ezt tisztelnünk kell!
Tényleg nem így tervezte, de mégis megállt kalapáló szívvel a mellkasában,
majd azon gondolkodott, hogy sarkon fordul, és kérdőre vonja Harryt. Nem
kellett túl sok fantázia ahhoz, hogy kitalálja, miről beszéltek. Ahogy ahhoz
sem, hogy mitől volt Van Staaten arca olyan haragos és döbbent.
Ugyanakkor pontosan emlékezett a Harry szemében fortyogó dühre. Ha
most visszamenne, akkor bizonyára nem csak ide-oda lökdösné a zsoldos...
Nehéz szívvel folytatta útját, majd alig egy perc múlva elérte a teljesen üres
központot. A nagy képernyő és szinte mindegyik gép ki volt kapcsolva, a
plafonon pedig egyetlen halvány lámpa pislákolt. A terem valahogy
hűvösnek és elhagyatottnak tűnt, melynek semmi köze sem volt az eddigi
lakók távollétéhez. Az árnyak között különös dolgok mozgolódtak, ha pedig
figyelmesen hallgatott, még a vihar monoton bömbölése ellenére is hallott
egy szüntelen és félelmetes suttogást, hangokat, melyek ősrégi történeteket
meséltek, olyan dolgokat, amelyekről egyetlen embernek sem szabadott
volna hallani...
Ben gyorsan elhessegette a gondolatot, volt már így is elég gondja, nem
hiányzott, hogy fantáziája még egy kicsit megtépázza az idegeit.
Újra Sashához indult. Mielőtt elérte volna a szobáját, rádöbbent, hogy a
rövidebb út helyett egy kerülőt választott, amely azonban nem Van Staaten
szobája előtt vezetett el.
Úgyis felesleges lett volna. A Van Staaten által említett két perc már
bizonyára eltelt, hiszen jelenleg ott görnyedt az alvó lány felett, jobb karján
felhúzta a ruháját, hogy egy injekciót szúrjon bele.
− Mit jelentsen ez? − kérdezte Ben durvábban, mint szerette volna.
− Ez csak egy ártalmatlan erősítőszer − válaszolta a doktornő, miközben
halált megvető nyugalommal beszúrta Sasha vénájába a tűt. Bennek bizony
nagy önuralomra volt szüksége ahhoz, hogy ne vesse rá magát és rángassa el
onnan.
− Értem. Ezt kapta Tooth is az előbb?
Ez valószínűleg fájdalmasan érintette a nőt. Bár gondosan befejezve dolgát
óvatosan kihúzta Sasha karjából a tűt, majd egy dühös mozdulattal
hátrafordulva szikrázó szemet vetett rá. Ben már meg is bánta szavait, de
valamilyen oknál fogva képtelen volt elnézést kérni.
− Igen, ezt kapta! − sziszegte. − Nyugodtan szóljál, ha át akarod venni a
munkámat! Vagy pedig fogd be a szád, és hagyd, hogy végezzem!
− Tényleg csak egy ártalmatlan vitaminkészítmény − avatkozott közbe
Schulz. − Én kértem meg Van Staaten doktort, hogy adja be neki. Tudod,
milyen hideg van odakint, az út pedig elég hosszú lesz.
Egy fél másodperc erejéig Ben úgy érezte, menten nekitámad, de aztán
gyorsan rendre utasította magát. Schulz sosem hagyná, hogy valami baj érje
a lányát. Valami történt velük, mindannyiukkal. Bennek újra eszébe jutott,
mit mondott még Van Staaten erről a helyről. Hirtelen már nem csak sejtette,
de tudta is, hogy igaza van. Nem csak Sasha érezte az Öregek közelségét.
− Bocsánat − motyogta.
Van Staaten még komorabban bámult rá, de Schulz megpróbált egy kissé
megértő mosolyt varázsolni az arcára, amitől Ben rossz lelkiismerete csak
még rosszabb lett.
− Ha netán hasznossá akarnád tenni magad − mondta Van Staaten −, akkor
hozd ide a kint álló tolószéket!
− Tolószék? − Nem emlékezett rá, hogy látott volna egy tolószéket.
− Szinte orra kellett volna essél benne! Nem épp a legújabb modell, de arra a
pár méterre jó lesz.
Ben egy darabig csak értetlenül nézett rá, majd sarkon fordult, és kiment. A
tolószék valóban pontosan ott állt, ahol Van Staaten mondta, és az a „nem
épp a legújabb modell" még kedves kifejezés volt. Egy hatalmas, félig
elrozsdásodott óriás volt, primitív küllős kerekekkel és fából készült
ülőfelülettel, illetve háttámlával. Ben egyetlenegyszer, egy tizenkilencedik
században játszódó történelmi filmben látott még ilyet. A biztonság kedvéért
inkább nem is gondolkodott el azon, hogyan került ide a világ végére ez a
ritkaság. Helyette megragadta az ülés mögötti két fafogantyút, és nehézkesen
átpréselte az ajtón. Ha egyetlenegy centiméterrel is keskenyebb lett volna a
keret, nem fér át.
Van Staaten időközben előszedett néhány takarót, és épp egy nehéz szőrös
kabáttal igyekezett felé. Ben a doktornő néma gesztusára kibélelte a kocsi
ülőhelyét a takarókkal, miközben a nő és Schulz igyekezett valahogy ráadni
Sashára a kabátot. A lány nem ébredt fel még akkor sem, amikor apja
felkapva és megkerülve vele az ágyat óvatosan a tolószékbe helyezte. Van
Staaten ráterített még egy takarót, majd meggyőződve arról, hogy keze és
lába is be van bugyolálva, elégedetten biccentett egyet.
− Azt hiszem, itt az idő.
Ben épp kinyújtotta a kezét a fogantyúkért, amikor a doktornő szinte ijedten
megrázta a fejét, és legyintett egyet, hogy lépjen hátrébb. Ben
engedelmeskedve átadta Schulznak a helyet, aki megfordította a tolószéket,
és körülményesen áttolta az ajtón. A fiú azonnal csatlakozni próbált hozzá,
de Van Staaten megfogta a karját.
− Hagyd még egy picit egyedül őket! − suttogta, miután Schulz egy kissé
eltávolodott a székkel. Ben kellemetlen érzése lassan ijedtséggé, majd
döbbenetté vált. Mélyen magában tudta jól, mit akar ezzel Van Staaten,
mégsem akarta elfogadni.
− Már csak pár perc − folytatta a doktornő hangosabban, de nem nézett rá.
− Jobb, ha mész és átöltözöl! Vedd fel a legmelegebb ruhádat, más nem kell!
− És... maga? Te?
− Néhány perc múlva találkozunk a zsilipnél. Én még egy picit itt maradok.
− Ennyire nehéz búcsúzkodni? − kérdezte Ben. Közben nem mosolygott, és
valamiért Van Staaten is kerülte a tekintetét.
− Tudod, milyenek vagyunk, mi, nők. Mindig marad valami pakolnivaló és
elintéznivaló. Egyébként meg úgyis le kell még tusolnom és megcsinálnom
a hajam. Gondolod, hogy majd így szállok fel egy ilyen luxushajóra, mint a
Princess?
Ben továbbra is komoly maradt.
− Nem reméled, hogy mindannyiunknak sikerül, mi?
− Ostobaság! − vágta rá Van Staaten hevesen. − Alig három kilométer. Ezt
még én is megteszem gyalog, ha tényleg elcsendesül a vihar.
− Ugye tudod, hogy nélküled nem menne az apám − mondta Ben halkan.
− Ez aztán még nagyobb ostobaság! − állította Van Staaten, majd egy
határozott mozdulattal belé fojtotta a kikívánkozó szót. − És most tűnj el
végre!
Ben még rengeteg mindent fűzött volna hozzá, de aztán csak szomorúan
nézett maga elé, majd végleg megfordulva követte Sashát és Schulzot.
Az apjáról mondottak mind igaz tények voltak, és csak remélni tudta, hogy
fordítva is igazak.
Szájában keserű íz terjengett. Most az először tényleg úgy gondolta, hogy
nem fogják mindannyian túlélni. Mélyen legbelül mindig is abból indult ki,
hogy a hozzá valamennyire is közel álló emberek (legnagyobb
meglepetésére még Ramanov is közéjük tartozott) valahogy csak megússzák.
De talán nem volt igaza.
Édesanyjának már nem sikerült, valószínűleg Toothnak sem fog, és valami
azt súgta neki, hogy Schulzot sem látja többé.
Egy okból, amit maga sem értett kristálytisztán, még meg is könnyebbült,
hogy nem találkozott össze édesapjával, amikor a szobájába lépve meleg
ruha után nézett. Végül belepillantva a szekrényébe szembesült azzal a
ténnyel, miszerint egyetlen melegebb ruhadarabja a partra vetett Princesstől
idáig viselt sarki ruhája volt, amihez bizony nem kevés kellemetlen emlék
fűzte, ráadásul nem is bizonyult különösen télállónak sem. Elvégre az
előkelő butikban, ahol még szülei vásárolták neki a felszerelést, nem
gondolták volna, hogy a világ egyik leghűvösebb táján fogja próbára tenni.
De Ben tudta jól, hol talál valami melegebbet.
Visszament tehát a zsoldosok ideiglenes szálláshelyeként szolgáló étkezőbe.
Senki sem volt ott, ráadásul a múltkori látogatásakor látott készletek nagy
része is eltűnt már. Azt azonban megjegyezte magának, Harry melyik
ládából vette elő hófehér harci felszerelését, ezért máris sikerrel járt. Újfent
különös érzés kerítette hatalmába, mintha egy halottat rabolt volna ki, de
aztán azzal nyugtatta magát, hogy régi tulajdonosa valószínűleg semmi
kivetnivalót nem talált volna abban, hogy a fagyhalál elkerülése végett
felvegye őket. Amilyen gyorsan csak bírta, magára vonszolta a bélelt
felszerelést, sőt még hozzá illő csizmát és egy vékony, de legalább
szőrmével bélelt kesztyűt is talált mellette. Azt még egyelőre nem húzta fel,
hanem beerősítette a ruhához tartozó fehér bőrszíj alá, és azon törte a fejét,
vajon fegyvert is vigyen-e magával. Végül úgy döntött, nem visz,
valószínűleg Harry nem nagyon örvendene neki, apjáról és Van Staatenről
nem is beszélve.
Egy utolsó, már-már szomorú tekintet után elhagyta a helyiséget. Pedig
elvégre örülnie kellett volna, hiszen ehhez a teremhez is kellemetlen vagy
szomorú emlékek fűzik, mégis épp ellenkezőleg gondolta. Hirtelen úgy
érezte, a nyomasztó és hűvös hely a Föld utolsó biztonságos foltját jelentette
a számára. Alig öt perccel később, hogy Schulz és Sasha elindult, ő is elérte
a zsilipet. Hangok, mormogások, hektikus zaj, lépések és dübörgések
árulkodtak arról, hogy nem csak Sasha és Schulz várakozott előtte. Minden
lépéssel hűvösebb lett, lélegzete már jó ideje szürke páraként kísérte, lába
alatt pedig hangosan recsegett a jég. A falakat és a plafont vastag fehér
páncél fedte, sőt már a plafonon lévő lámpák is egyre homályosabban
világítottak, nem csoda, hiszen lassan, de feltartóztathatatlanul egy tejszerű
fehér réteg nőtte be őket. Az állomás haldoklott.
A vaskos zsilipajtó előtti közvetlen terület azonban már-már vakító fényben
pompázott. Valaki több erős fényszórót is felállított, melyeknek fénye
visszaverődött a padlón, a földön és a falakon lévő jégpáncélról. Ben rögtön
kiszúrta Schulzot és Sashát − ők a zsilip másik oldalán várakoztak. Schulz a
vastagon bebugyolált lányát szállító tolószéket a nyitott ajtó mögé tolta
feltehetőleg azért, hogy megvédje valahogy a zsilipajtón betomboló késéles
széltől. Rajtuk kívül még körülbelül egy tucat ember ácsorgott ott, főleg a
legénységből, akiknek arcát ugyan ismerte, de nevüket már nem. Harry és
Tahia is köztük volt. A zsilipet időközben teljesen kinyitották, és valaki már
eltávolította a beforrasztott vaslemezeket és -tartókat is, ami megmagyarázta
a borzasztó hideget. Tahia egyik lábáról a másikra szökdécselve kissé
sértődött arcot vágott, miközben Harry közömbösen, de cseppet sem
kedvesen nézett ki a fejéből. Ben hűvös grimaszt vágva elsétált mellette,
majd odament Schulzhoz és Sashához.
Első pillantása természetesen Sashát illette, de szinte semmit sem látott az
arcából. Schulz felcsapta a nehéz szőrmekabát kapucniját, és még egy vastag
kötött sálat is tekert arcának alsó felére, mindent, ami fölötte volt, egy
formátlan, fekete hószemüveg fedett.
− Még néhány perc − szólt Schulz. − Mindjárt kezdődik.
− És ezt ennyire pontosan tudja? Honnan?
− Tőlem − mondta egy hang mögötte. Ben hátrafordult, mire Ramanov
arcával találta szemben magát. Az orosz is vastag szőrmekabátot viselt,
azonban sem kapucni, sem kesztyű nem volt rajta.
− A nap pontosan öt perc múlva kel fel. Ha betartják a szavukat, és a vihar
valóban elcsendesedik, azonnal útnak indulunk.
− Mindenképpen útnak indulunk − avatkozott közbe Harry. Ben azt hitte,
körülbelül nyolc-tíz méterrel mögötte áll, de feladva a zsilip alatti helyét arra
utasította Tahiát, hogy vigyázzon, nehogy valaki belépjen a zsilipkamrába.
− Szélcsend ide vagy oda.
Ramanov dühös válaszra készült, majd inkább visszanyelte, és helyette
megvonta a vállát. Türelmetlenül kukucskált hátrafelé, mintha valami
bizonyosra várt volna.
− Kész vagy? − kérdezte Harry Bentől, miközben tekintetével figyelmesen
fürkészte. Bizonyára felismerte a rajta lévő ruhát, de az arcán nem látszott
semmi.
− Igen. De jobban örülnék, ha magunkkal vinnénk Schulz kapitányt is.
− Lehetetlen. Az utastérben csak két ember fér el. Ölbe kell venned a
barátnődet. De gondolom, ez nincs ellenedre.
Ben feszülten figyelt, hátha talál egy hangyányi gúnyt Harry hangjában, de
nem járt sikerrel.
− Nem. De ezt Schulz kapitány is ugyanígy...
− Nem, ő nem tudja! Ebben az állapotban nem! Vita lezárva! − Harry még
egy energikus gesztussal megerősítette szavait, majd egy bólintással
Schulzhoz fordult. A kapitány megragadva a tolószék fogantyúját a zsilip
irányába tolta a széket. Ben gyorsan félre is állt, hogy teljes egészében
rábízza Schulzra a tolószék irányítását, akinek láthatóan nem kis
erőfeszítésébe került ez a mutatvány. Ennek ellenére nem feledte Van
Staaten szavait. Schulz bizonyára úgy gondolta, tartozik ennyivel Sashának,
hogy ő tolja az utolsó pár méteren. És valószínűleg igaza is volt.
− De ha csak két ember fér be, akkor legalább hússzor kell fordulnunk
ahhoz, hogy mindenki a Princessre kerüljön − motyogta.
− Negyvenszer − helyesbített Harry közömbösen. − Vagy talán azt hiszed,
magától megy ez az izé?
− De az akkor...
− Két vagy három ember felpattanhat kívülről a kocsira is. Igaz, hogy
borzasztóan hideg lesz, de ha minden jól megy, akkor csak néhány perc kell
a strandig. Még mindig jobb, mint végiggyalogolni az egész utat.
− Türelmetlenül kalimpált a kezével. − Mire vársz még?
Semmire. Ben bizonytalan pillantást vetett rá, majd gyorsan a zsiliphez
sietett. Közvetlenül Schulz mögött megállt, és próbálta megpillantani Sashát,
de ezúttal is hiába. Még mindig nem mozdult, de legalább már nem
reszketett. Ezek szerint Van Staaten nem csak egy ártalmatlan
vitaminkészítményt adott neki, de Ben mégsem volt rá mérges. Már a puszta
gondolattól, hogy kilépnek az állomás viszonylag biztonságos falai közül, és
hogy egy pokoli vihar közepén egy majdnem teljesen roncs hójáróval
próbálnak lejutni a strandhoz, jéghideg borzongás futott végig a hátán. Talán
jobb is volt Sashának, hogy nem élte át ezeket.
− Még három perc − mondta Schulz.
− Hát akkor − morogta Harry, majd belépett előtte a zsilipkamrába. Ben
bepislogott a termet ellepő majdnem teljes sötétségbe, és csak ekkor vette
észre, hogy a külső ajtó is tárva-nyitva volt vagy talán már nem is létezett. A
hideg könnyeket csalt a szemébe, és minden egyes lélegzetvétel fájdalmat
okozott.
− Várjanak!
Harry azonnal megtorpant és Ramanovhoz fordult. A professzor négy-öt
lépésre állt mögötte, és izgatottan hadonászott a kezével. Ezeknek a fele
Harryt, a másik fele pedig az utánaloholó és lihegő nyolc férfit illették, akik
kettesével egy-egy szekrénnyi nagyságú alumíniumládát cipeltek.
Mindegyik úgy festett, mintha legalább egy tonnát nyomna, a férfiak pedig
kétségbeesetten nyögdécseltek súlyuk alatt, de Ramanovnak még ez sem
volt elég gyors.
− Mi ez? − kérdezte Harry.
− A kutatási eredményeink. Feljegyzések, lemezek, DVD-k és szalagok, és
persze néhány pótolhatatlan készülék. Feltétlenül magunkkal kell vinnünk
őket.
− Szó sem lehet róla!
− Ezt nem maga fogja eldönteni! Ez öt kemény év munkája. Csak nem
gondolja komolyan, hogy...
− Talán maga nem gondolja komolyan, hogy magammal viszem ezt az izét
és feláldozok érte pár emberéletet? Még három óránk sincs arra, hogy
mindenkit épségben levigyünk a strandra és feltegyünk a Princessre. Örülök,
ha arra elég lesz az idő, hogy kivigyük innen az embereket.
− Maga megőrült? − Ramanov őszintén döbbent arcot vágott. − Tudja maga,
mit jelentenek ezek a kutatási eredmények? Mennyi munkába és izzadságba
kerültek? És mennyi...
− Nem − vágott a szavába Harry −, és őszintén szólva nem is érdekel!
Pontosan két járművünk van, amelyekről nem tudom, meddig tartanak ki.
De még ha nem is esnek szét alattunk útközben, akkor is legalább hatszor-
hétszer kell velük ide-oda rohangálnunk. Kész csoda, ha ez alatt a rövid idő
alatt sikerül.
Vadul rázta a fejét, majd olyan közel lépett Ramanovhoz, hogy az orosz
ösztönösen hátrébb lépett egy fél lépést.
− Végül is a maga döntése, professzor! Melyik négy emberét hagyjuk itt a
ládák helyett? Húzzunk sorsot, vagy átnézi gyorsan az aktákat, és kikeresi
azokat, akik már eleve a kilövési listáján szerepelnek?
Ramanov még egy fokkal sápadtabb lett, mire Harry egyszerűen faképnél
hagyva az embereihez fordult.
− Ez az izé itt marad!
A férfiak fele azonnal reagált, megálltak, és leeresztették a ládákat. Nehéz
dobbanásuk elárulta Ben számára, hogy valóban olyan nehezek voltak, mint
látszottak, és valószínűleg nem csak néhány DVD és lemez van bennük. A
többiek még kicsit tovább botladoztak, majd hirtelen megtorpantak, amikor
Harry elállva az útjukat tüntetőleg az övéből kikandikáló pisztoly
markolatához nyúlt. Az emberek arcán tanácstalanság és ijedtség, de
ugyanakkor óvatos megkönnyebbülés is tükröződött.
− Nem szívesen ismétlem magam, sőt abban sem vagyok biztos, hogy
mindannyian megértettek. De a barátaitok majd lefordítják. A cucc itt
marad! Aki egy lépést is tesz a holmik felé, annak könyörtelenül a lábába
lövök!
Nyilvánvalóan mindenki megértette, mivel egyszerre a többi láda is a földön
kötött ki, a férfiak egy része pedig óvatosságból inkább visszahúzódott.
− Ezt még megbánja! − szólt Ramanov.
− Meglehet! − válaszolta Harry odavetve. − Ha tényleg ennyire fontos
magának ez a cucc, professzor, akkor miért nem marad itt, hogy vigyázzon
rá? Amint mindenki biztonságban megérkezett a Princess fedélzetére,
visszaküldök magáért és a ládákért két embert a hójáróval. − Nem adott
lehetőséget Ramanovnak arra, hogy válaszoljon, hanem menten sarkon
fordult, és visszament a zsiliphez. − Ti, ott − mondta, miközben
− feltehetőleg abszolút válogatás nélkül − rábökött a legközelebb ácsorgó
három férfira −, gyertek, és szálljatok fel kívülről a kocsira! Jól
kapaszkodjatok! Nem állok meg, ha valaki leesik!
Ben ebben ugyan kételkedett, de Harry meglehetősen meggyőzőn
mondhatta, mivel a férfiak bár engedelmesen beléptek a zsiliphez, mégis
jóval idegesebbnek tűntek, mint amilyenek előtte voltak.
Ben egyre közelebb ért a külső zsilipajtóhoz, és megpróbált felismerni
valamit, de nem sikerült neki. Harry vagy valamelyik zsoldos időközben úgy
állt meg a kijárat előtt a hójáróval, hogy a nyitva lévő ajtó egyből az
anyósülésbe vezetett. Itt-ott mintha komor színeket látott volna felragyogni a
horizonton, de könnyen lehetett, hogy ez is csak megtépázott idegeinek egy
újabb játéka. Hirtelen egész testében reszketni kezdett. A vastag ruha
ellenére borzasztóan hideg volt, de persze nem ez volt a valódi oka. Egészen
idáig mást sem kívánt, mint hogy végre kijusson innen, most viszont semmi
mástól nem félt jobban.
− Meddig még? − motyogta.
− Most − felelte Harry. − Elvégre már néhány másodperce kellett volna...
A vihar váratlanul elcsendesedett. Nem lett fokozatosan halkabb vagy
gyengébb, sőt nem húzódott vissza kelletlenül, hanem egyik pillanatról a
másikra egyszerűen elcsendesedett, mintha valaki kikapcsolta volna. A
napok óta tartó pokoli lárma után pedig a csend hirtelen mintha hangosabb
lett volna.
És ekkor kivilágosodott.

31

Úgy tűnt, ez volt a legfélelmetesebb, amit valaha látott életében, legalábbis a

legborzasztóbb, az biztos. Habár a látvány egyszerre nem tűnt drámainak,
mégis talán emiatt volt olyan szörnyű.
Felettük az égen egyetlenegy felhő volt. Egészen világos és ragyogó azúrkék
színe szinte már természetellenesnek tűnt, ahogy a vakítóan sárga,
háromnegyedes körű nap is, amely a cakkos fehér horizonton kúszott kelet
felé. A szél teljesen lecsendesedett, de valahogy nagyon különös és hamis
csend volt ez, amely idegenül és fullasztóan telepedett a fehér pusztaságra. A
zúgó motorzaj és a vastag gumitalpak szokatlanul lágy hangja
betolakodóként suhantak át a havon. Valami volt e szörnyű csend mögött,
valami, ami akkora félelemmel töltötte el, hogy még a lélegzete is elállt tőle.
Persze az is lehet, hogy csak Sasha súlyától akadt el a lélegzete. Ahogy
Harry mondta, az ölébe vette, ám ez nem volt éppen kellemes érzés. Sasha
valószínűleg kevesebbet nyomott ötven kilónál, de Van Staaten és Robert
még legalább ennyi ruhába bugyolálta, ráadásul csak egy lehámozott
drótvázon volt kénytelen ücsörögni. Minden egyes drót és csavar
fájdalmasan fúródott a combjába, a hátsójába és a hátába, Harry pedig csak a
legeslegnagyobb akadályokat volt hajlandó kikerülni. Az állomást már
néhány másodperce elhagyták, mire Ben először nézett hátra, de egy
narancsszínű folton kívül semmit sem látott. A strandhoz vezető rövid
szurdokba érve az is eltűnt.
− Minden rendben? − próbálta Harry túlkiabálni a motort. Benben már nem
volt elég szusz, hogy válaszoljon, ezért csak bólintott.
Mivel a mellettük őrült gyorsasággal elszáguldó jégfalak igencsak
nyugtalanították a fiút, inkább felnézett az égre. Ragyogó kéksége és a vihar
hirtelen elcsendesedése nem az egyetlen rémisztő dolog volt. Az ég nem volt
mindenütt ilyen. Mögöttük egy masszív fekete fal emelkedett, amelyben
szüntelenül villámlott. Színek kergették egymást, és ha az ember túl sokáig
nézett egy bizonyos pontra, akkor... különös dolgokat látott. Egy hatalmas
kör alakú kivágás külső szélén, a fekete felhőtakaróban helyezkedtek el, az
orkán szemében. Olyan nagy volt, hogy Ben nem is látta a szemben lévő
szélét, de a mögöttük lévő fal szélsebesen távozott. Már nem kellett sokáig
várni, míg egy második fal is feltűnik, és a vihar töretlen erejével újra rájuk
tör.
Ben kizökkent a gondolataiból, amikor a hójáró elérve a szurdok végét egy
hatalmas ütéssel oldalra dőlt. A fiú fogai úgy egymásnak csapódtak, hogy
szájában eleredt a vér. Harry ekkor elvesztette uralmát a kormány felett. A
jármű kicsúszott, majd megpördülve saját tengelye körül hirtelen
előreugrott, de Harry váratlanul visszaváltott, és több gázt adott. Egy apró,
de szörnyű pillanat erejéig Ben meg volt győződve arról, hogy fel fognak
borulni, amellyel útjuk idő előtti és igencsak kellemetlen véget érne, de
ekkor Harry egy csoda folytán hirtelen visszanyerte a hójáró irányítását, és
máris egyenesen száguldottak lefelé a jégen.
− Már csak pár perc! − üvöltötte Harry. Ben őszintén remélte, hogy addig
nem fullad meg vagy nem nyársalja fel az az átkozott ülés, majd megpróbált
valahogy Sasha mellett kikukucskálni.
A látvány felettébb megdöbbentette. Egészen másképp emlékezett a
strandra. Amikor utoljára itt járt, számtalan sziklát, csillogó jégszobrot és
cakkos hegyképződményt látott. Most teljesen lapos volt, és úgy csillogott,
akárcsak egy hatalmas fehér tükör, ezért a benne visszatükröződő napfénytől
kicsordult a könnye. A napokon át tomboló vihar feltehetőleg teljesen
simává csiszolta. Ben szíve egyre vadabbul vert: akkor mit művelhetett a
Princesszel?
Még arra sem volt alkalma, hogy igazán megijedjen, amikor meglátta a
hajót. Mindenesetre még ott volt..., de semmi több.
A Princess alig három kilométerre feküdt tőlük a strandon, egy hatalmas,
félig oldalra dőlt vashegy, melyen immár nyoma sem volt az egykor még
ragyogó fehér, zöld és kék színeknek. Messziről úgy tűnt, mintha vastag
jégpáncél borítaná, ráadásul jóval ferdébben feküdt, mint ahogy Ben
emlékezett. És feltehetőleg nem csak ő.
− Hát, ez nem néz ki valami jól − kiáltott fel Harry. Igyekezett még jobban
nyomni a gázt, de hiába. Az eredmény csak annyi volt, hogy a motor
keservesen felbőgött.
Ben szívesen tiltakozott volna, de képtelen volt rá. A Princess roncsa
hihetetlenül gyorsan közeledett, a fiú bátorsága pedig minden egyes
részlettel csökkent. Ez nem csak képzelődés volt. A vihar jóval feljebb
sodorta a Princesst a strandra, amitől inkább hasonlított egy bizarr
jégszoborhoz, mint egy modern utasszállítóhoz. Ben közelebb érve sem
fedezett fel nagyobb sérülést − a robbanás, amely valójában a hajó hátsó
részét sújtotta, úgy tűnt, inkább belül tombolta ki magát igazán −, de ennek
ellenére tudta, hogy ez a hajó már nem megy sehová. Legalábbis nem saját
erőből.
Tovább közeledve a roncshoz, Ben rádöbbent, hogy bizony nem ők az elsők.
Egy másik hójáró (amely még rendelkezett ablaküvegekkel, ráadásul nem
úgy festett, mintha átment volna rajta egy úthenger) ott ácsorgott a hajó
felfelé magasló törzsénél a jégen. Egy apró, fehér színű foltos ruhában lévő
alak integetett feléjük.
− Gerrit? − kérdezte, és Harry bólintott. − Ő meg hogy kerül ide? Hiszen mi
rögtön elindultunk, nem?
− Ő már egy negyedórával előttünk elindult. Ugye nem gondoltad
komolyan, hogy Gerrit visszariad egy kis rossz időtől? Különben is − egy
kis szünetet tartott, miközben leparkolta a járművet a másik hójáró mellé −,
biztos akartam lenni abban, hogy még itt van a hajó. És hogy nem vár ránk
semmiféle gonosz meglepetés.
Ben nem válaszolt, már csak azért sem, mert Harry brutális fékezési
manővere kiszorította a tüdejében lévő picike levegőt is, Sasha súlya miatt
pedig nem jutott újabbhoz. Félig eszméletlenül, látta, amint Harry kipattanva
a kabinból és hátra se bagózva elindul bajtársa felé. Ben megpróbálta úgy
áthelyezni Sasha súlyát, hogy valahogy elérje a kilincset és kinyissa az ajtót.
A légszomj kezdett lassan elviselhetetlenné válni.
És ekkor jött egy segítő kéz. Valaki olyan hévvel tépte fel az ajtót, hogy az
hangos nyikorgás kíséretében kitépődött az ajtópántjából, és a strandra
pottyant. Ekkor megszabadulva Sasha súlyától, köhécselve levegőért
kapkodott.
Egy kis idő után rájött, ki volt élete megmentője: Gerrit. A zsoldos olyan
könnyedén hurcolta a lányt, mintha nem is lenne súlya, majd kárörvendő
vigyorral az arcán így szólt.
− Minden rendben?
− Nem − válaszolta Ben, majd grimaszoló arccal feltápászkodva a kínpadról
kiugrott a jeges strandra. Mindenesetre megpróbálta. Az ugrás ugyan
sikerült, csak a landolás nem. Megtépázott izmai egy utolsó és hatalmas
fájdalommal feladták a szolgálatot, mire Ben kiterült a jégen. Még épp hogy
sikerült arca elé tartania kezét, így nem kellett kipróbálnia melyik a
keményebb: a jég vagy az arca.
Két-három másodperc erejéig fekve várta, hogy szíve abbahagyja a vad
kalapálást, és a hátában, illetve combjában lévő lüktetés elmúljon. Végül
nagy nehezen feltápászkodott. A zsoldos arcára kiülő kárörvendő mosoly
még mindig ott volt. Sőt talán még kifejezőbb lett.
− Köszi a kérdést! Nem történt semmi! Minden oké!
− Remek! Akkor egy percre átvehetned! − És ezzel áthelyezte Sashát a
döbbent Ben karjára anélkül, hogy meggyőződött volna róla összecsuklik-e
súlya alatt, vagy sem.
Ben már-már viccesen támolygott ide-oda, mielőtt visszanyerte volna
egyensúlyát. Gerrit időközben odasétált egy igencsak különös
fémszerkezethez, mely a két egymás mellé parkolt hójármű közül magaslott
ki. Egy masszív, de láthatóan kapkodva összehegesztett háromlábú, rozsdás
acélból lévő állvány, melynek felső részén egy tekercs helyezkedett el, ami
fölött egy majdnem ujjnyi széles drótkötél húzódott.
Ben Sasha súlya alatt ingadozva, de egyetlen hang nélkül odament a
férfihoz, és gyanakodva vizsgálgatta a különös szerkezetet. Bármi is legyen
az, Harry nyilvánvalóan túlzott, amikor azt állította, hogy Gerrit egy
negyedórával korábban indult el. A háromlábút acélcsavarok rögzítették a
földhöz, és legalább egy tonnát nyomhatott. A zsoldos már jóval előttük
indulhatott útnak a tomboló vihar közepén.
− Mi ez?
Mielőtt Gerrit válaszolt volna, behajolt a hójáró nyitott ajtaján. Újból
felegyenesedve egy egy méter hosszú vaskart tartott a kezében. Úgy festett,
mint egy kissé túl nagyra sikeredett kézi fúró vagy mint azok a kalandos, de
kezdetleges szerkezetek, amelyekkel még az első gépkocsikat indították be.
− Remélem, jól bereggeliztél. − Ez után a kimerítő válasz után Gerrit
odalépett a háromlábú állványhoz, beakasztotta a kurblit a felső részén lévő
tekercsbe, és tekerni kezdte. Iszonytató nyikorgás hallatszott, ahogy a
drótkötél a sebtében és hiányosan összetákolt tekercsben csavarodott. Ben
szeme hihetetlenül kikerekedett, amikor tekintetével felfelé követte a kötél
útját.
Egész idáig azon törte a fejét, hogyan fognak feljutni a hajó fedélzetére.
Ferde állása ellenére, a Princess ugyanis még mindig nyolc-tíz méterrel
magaslott felettük, egy teljesen hézagmentes fal, mely csak simább lett a
jégpáncéltól. Most már tudta a választ.
Bent újra kirázta a hideg, aminek ezúttal semmi köze sem volt a hideghez,
hanem inkább ahhoz, milyen utat választott számukra Gerrit: ugyanazt, mint
ahogy annak idején elhagyták a hajót. A drótkötél másik vége a keskeny
szervizablak felső részéhez volt erősítve, amelyen a múltkor elmenekültek a
hajóból. Gerrit barkácsláza nem ismert akadályokat, hiszen a kurbli ritmusos
nyikorgása közben egy átépített irodai szék hintázott lefelé. Háttámlájára
egy vasrudat hegesztett, melynek felső részét a drótkötélbe akasztotta, a
karfájára pedig széles bőrmasnikat szerkesztett.
− Ezt... nem gondolod komolyan! − sóhajtozott Ben. Az egész szerkezet egy
középkori kínzóeszközre vagy egy elektromos székre emlékeztette.
− De még mennyire! Hacsak nem növesztettél azóta szárnyakat. − Gerrit
boldogan tekerte tovább, míg a szék nyikorogva és hintázva le nem huppant
Ben előtt. Ben kelletlenül vizsgálgatta, majd megpróbálta beletenni Sashát a
székbe, de Gerrit vadul megrázta a fejét. Szó nélkül kivette kezéből a
majdnem élettelen terhet, majd újra a saját készítésű csodájára biccentett.
− Először te − vagy szerinted egyedül is be tud jutni az ajtón?
Erre már nem volt mit mondani..., ami nem változtatott azon, hogy
szabályos halálfélelem kerülgette a vadul himbálózó székbe mászva. Bal
karját ösztönösen lekötözte az egyik bőrmasnival, majd odaintett Gerritnek,
hogy segítsen neki a másiknál.
Gerrit grimaszt vágott, de ettől még boldogabbnak látszott.
− Klassz ötlet. És odafent ki kötöz ki?
Ben feladta. Gerrit bizonyára csak azért találta ki ezt a bizarr konstrukciót,
hogy őt kínozza. Erről még tárgyalnak. Egészen biztosan. Bólintott.
Gerrit óvatosan letette az alvó lányt, majd újból a kar után nyúlva tekerni
kezdte.
Ben iszonyú kellemetlen érzésnek gondolta, pedig nem volt az.
Még kellemetlenebb volt.
Valószínűleg egy percbe sem telt, mire elérte Gerrit rögtönzött fotelliftjének
másik végét, de eközben a kínok kínját élte át. A jeges strand mintha egy
kilométerrel alatta terült volna el, és már azt sem tudta, miként sikerült
kikötöznie a kezét és bemásznia az ablakon. Térdre rogyva várta, míg a hajó
megszűnt vele forogni. Újra feltápászkodva megint csak úgy érezte, mintha
az egész világ forogna vele.
Hihetetlen, de még onnan is tisztán látta a Gerrit arcára fagyott kárörvendő
vigyort. Sőt még szélesebb lett.
− Minden rendben? − üvöltötte fel Gerrit.
− Nem!
Gerrit vígan integetett felfelé, majd felkapta Sashát és óvatosan belehelyezte
az azóta ismét letekert székbe. Ben gyanakvón nézte, ahogy gondosan
megkötözi a lányt, nemcsak a csuklóját, hanem a vállát és a lábát is, majd
jóval lassabban feltekerte. Végül Sasha végre megérkezett fentre, mire Ben
óvatosan kiszabadítva a kötésekből, kiemelte a székből. A szék máris
nyikorogva és csikorogva indult lefelé, és mire Ben lefektette Sashát egy
kicsit messzebb a bejárattól, már meg is érkezett az egyik tudós a fotelben.
Miközben Ben kisegítette a férfit a székből, észrevette, hogy időközben már
nem Gerrit, hanem egy másik ember kezeli a kart. A hójárók egyszer csak
beindultak, és egymás mellett tovatűntek. A fiú egy roppant nyugtalanító
dologra lett figyelmes. A sérült hójármű jóval gyorsabban mozgott a
külsőleg sokkal bizalomgerjesztőbb ikertestvérénél, úgy tűnt, Gerrit inkább
Harry nyomában próbál haladni. Harry az előbb még hat-hét fordulóról
beszélt, amire bizony szükség volt ahhoz, hogy mindenkit kimentsenek az
állomásról, de Ben természetesen főleg a kis útitársáért aggódott. Talán egy
kicsit elhamarkodott volt.
Nagyot sóhajtva felnézett hát az égre, de sajnos nem volt túl jó ötlet. A
fortyogó fekete erő igencsak eltávolodott, de még mindig jól látta a színek
villámlását. Szinte testében érezte a fent tomboló elképzelhetetlen erőket.
Nagy nehezen levette szemét róluk, majd kisegítette az éppen megérkező
fiatalembert, aki vállalta, hogy megvárja utána következő kollégáját, így Ben
addig nyugodtan megnézhette Sashát. A lány mozdulatlanul feküdt, és aludt
ugyanott, ahová letette.
Sasha az oldalán feküdt, vastagon bebugyolálva a kabátjába. Ben úgy
igazította kapucniját, hogy ne csak a hidegtől védje, de puha párnaként is
szolgáljon feje és a kemény fedélzet között. Mégis jéggé fagyott acélon
feküdt, amely szó szerint kiszívta belőle a meleget.
Háta mögött dübörgést hallott. Ben ijedten összerezzent, de csak a második,
kissé szerencsétlenül megérkező tudós volt az.
Ben visszatért valódi problémájához. Először is fel kellett emelje valahogy
Sashát a földről, majd hamar rájött, hogy bár igen hősies, de felettébb buta
tett volna. Ben ugyanis nem volt éppen jó formában, de pont őmiatta muszáj
volt kitartania. Elhamarkodott tette helyett inkább arra próbált koncentrálni,
hol is helyezkedtek el pontosan most a Princessen, a hangsúly ezúttal sajnos
egyértelműen a próbált szócskán volt. Úgy emlékezett, hogy nem sokkal
arrébb egy lépcső következett, amely egészen biztosan a kabinokhoz
vezetett.
Azonnal indulni készült, de a fiatalember, akit épp besegített visszahívta.
− Te hová menni?
− Fel. Megkeresem a kabinokhoz vezető utat. Sasha nem maradhat itt.
A ázsiai arcélű fiatalember nem lehetett sokkal idősebb Harrynél, ráadásul
Ben szinte biztos volt benne, hogy egyszer már beszélt vele, de nem tudta,
mikor. A férfi megrázta a fejét, és így szólt.
− Maradni.
− De nem lehet. Sasha...
− Harry azt mondani, mindenki marad. Itt.
− Harry? − Mit jelentsen ez már megint? − Úgy érted, itt a hajón? Ne
aggódj, nem akartam megszökni.
A másik újra megismételte heves fejcsóválását, majd mindkét kezével
hadonászni kezdett.
− Lent. Itt. Harry mondani, biztosabb. Igaz.
Ben először csak makacsságot érzett magában, majd őszintén belenézett a
fiatalember szemébe.
− Úgy érted, szerinte idelent biztonságosabb?
A másik bólintott.
− Jobb szobát keresni. Több hely és több... − félbeszakította magát, egy
pillanatig tanácstalan arccal helyes szavak után keresgélt, majd ujjával
hirtelen megkopogtatta az acélból lévő falat. − Több vas.
És Ben végre megértette. Harry nyilvánvalóan felszólította őket, hogy
maradjanak a hajó belsejében, lehetőleg fedél alatt és minél több, illetve
masszívabb fém mögött. Ben kételkedett abban, hogy az acél majd megvédi
őket a hideg ellen, bár talán a kevesebb mint három óra múlva bekövetkező
vihar ellen hatásos lehet.
És talán volt ott még valami más is, ami elől védekezniük kellett...
A gondolatok már-már összevissza kavarogtak a fejében, ezért Ben egy
néma bólintással biztosította az ázsiai férfit arról, hogy megértette, majd
ismét Sashához fordult. Harrynek kétségkívül igaza volt − de ez akkor sem
változtatott a tényen, hogy a lány semmiképpen sem maradhatott itt.
Gondolkodni kezdett, majd Sashára mutatva így szólt.
− Vigyázz rá! − és sarkon fordult. Egy kis szerencsével és ésszel talán
megtalálja a felfelé vezető utat, de ebben a szalonokból, lépcsőkből,
termekből, katakombákból és folyosókból álló őrültekházában abszolút nem
ismerte ki magát.
Ben végigment a folyosón, majd a következő elágazásnál belépett a hajó
belső részébe.
Legalábbis egy pár lépés erejéig.
Az első ajtót kinyitva koromsötét fogadta. Még valami, amire sajnos nem
gondolt, és valószínűleg Harry sem. A Princess egy roncs volt. Hatalmas,
acélból lévő szíve ugyanúgy megszűnt dobogni, mint az elektromos agya
működni. Nem volt áram, és ezáltal fény, a következő ökörszemablak pedig
körülbelül egy kilométerre volt.
Ben ott tartott, hogy feladja, amikor hirtelen eszébe jutott, mit tett Harry
odakint. Villámgyorsan benyúlt fehér kabátjának zsebébe, majd dicsőítette
eszét, amikor egy hosszú és fémszerű zseblámpa került az ujjai közé. Vaskos
kesztyűjével nem is volt olyan könnyű bekapcsolni, de néhány másodperc
múlva azért sikerült, mire egy éles, szinte már kellemetlen fénysugár hatolt
az ajtó mögötti sötétbe. Mögötte nem volt más, mint egy jéggé dermedt
folyosó, mely körülbelül egy tucat lépés múlva egy súlyos fémajtóban
végződött. Ben odalépkedve kisebb nehézségek árán kinyitotta, mire még
több sötét szakadt rá. A visszhang szerint egy igen nagy és üres teremben
lehetett, de idebent érdekes módon melegebb volt, sőt a lámpa fénye sem
jégbe, hanem matt fémbe ütközött. Bennek fogalma sem volt, hol van, de a
helyiség meleg és elég nagy volt ahhoz, hogy negyven embert elhelyezzen
benne. Mindenesetre Sasha itt megmenekülhetett a hideg elől, a masszív
fémajtó pedig nemcsak a vihartól, hanem más veszélytől is megvédené.
Ben ide-oda lóbálva a lámpát néhány lépést még belépett a terembe, majd
megfordult és visszasietett Sashához és a többiekhez.
Sasha egyetlen millimétert sem mozdult, az ázsiai fiatalember pedig
szorosan mellette ücsörögve még a kesztyűjét is levette, hogy foghassa a
kezét. A látvány röpke, de igencsak hálás mosolyt csalt Ben arcára.
Ismeretlen barátja segíteni próbált, amikor leguggolva a karjába vette a
lányt, majd súlyától nyögdécselve felegyenesedett. Ben csak megrázta a
fejét, és abba az irányba bólintott, ahonnan az előbb érkezett.
− Ott hátul melegebb van. Mindjárt visszajövök.
Gyorsan bevitte Sashát a nagy terembe, néhány lépést előretapogatózott a
sötétben, majd óvatosan letette a lányt a földre. Magában szitkozódva
előkotorta és bekapcsolta a lámpát. A sápadt fény ezúttal sem mutatott
többet a sötétségnél és az ürességnél, de néhány másodperc múlva észrevett
egy derék magasságú fémlapot. Felkapta hát Sashát, majd rátette a
rögtönzött fémágyra. A lány még mindig nem ébredt fel.
− Most kicsit egyedül kell hagyjalak! De ne félj! Mindjárt jövök, és
egyébként sem megyek messzire.
Persze erre sem érkezett reakció, de Ben legalább úgy hitte, valahogy azért
csak meghallotta a szavakat. Egy percig csak állt mellette, majd felkapva
zseblámpáját elindult a sötétben. A terem tényleg üres volt. Ben el sem tudta
képzelni, mire szolgálhatott régen, de legalább valamelyest meleg volt
idebent, és a masszív fémnek valóban volt némi megnyugtató hatása.
Mielőtt elhagyta volna a helyiséget, visszament Sashához, és letette mellé a
bekapcsolt zseblámpát, nehogy véletlenül koromsötétben térjen magához.
Amikor épp menni készült, valami megérintette a hajót.
Ben megtorpant a mozdulat közepén, majd kalapáló szívvel hallgatózni
kezdett. Valami...
Szinte teljes erejére szükség volt ahhoz, hogy ne essen pánikba.
Hallgatózott. Semmit sem hallott. A lába alatt lévő padló olyan mozdulatlan
volt, amilyenek az acélból lévő padlók szoktak lenni.
És mégis... valamit érzett. Egy szavakkal leírhatatlan érzés, mintha valami
hatalmas és elképzelhetetlen suhant volna el a Princess törzse mellett.
Hangtalan és olyan lágy, mint egy lehulló madártoll, ugyanakkor töretlen
erővel rendelkezett, melytől még a valóság is belereszketett.
És... vajon Sasha megmozdult, amikor a félelmetes érintést érezni vélte?
Nem volt benne biztos, de...
Ostobaság!
Ben gondolatban rendre utasította magát. Ideges volt, és ez érthető, hiszen
óvatosnak kellett lennie fantáziájával. Semmi sem volt ott.
Tovább tartott, mint gondolta, mivel a kijárathoz érve újra látta a két sárga
köralakot érkezni a jégen. A két hójármű, újabb menekülteket hozott. Ben
arra számított, hogy találkozik a Harryvel magukkal hozott férfival idefent,
de ő még mindig a fotellift alsó részén ácsorgott. A következő ehhez hasonló
akciónál, gondolta magában Ben gúnyosan, szólni fog Gerritnek, hogy a
csináld-magad-kötélpálya fenti végére is szereljen már egy kurblit.
Ezúttal nyolc személy mászott ki és le a hójárókról, majd Harry és Gerrit
azon nyomban elindult a következő szállítmányért. Feltehetőleg egészen
biztosak voltak abban, hogy az emberek tudják, mi a dolguk.
Tudták, mégis egy kisebb örökkévalóságig tartott, mire egyáltalán az első
feljutott, és sajnos nem ment mindegyiknél zavarmentesen. Az egyik férfi
olyan ideges volt, hogy félúton rájött a pánik, ezért majdnem kiesett a
fotelből − zuhanás négy-öt méteres magasságból, ami ugyan nem hangzott
soknak, de igencsak kellemetlen érkezést biztosítana az acélkemény jégre
érve, ha nem halálosat.
Mindent egybevetve az egész hercehurca addig tartott, míg a két hójáró újra
fel nem tűnt a strand végén. Ben legnagyobb csalódására édesapja és Van
Staaten megint nem volt a következő szállítmányban, de a fiú mégis
bizakodott. Ha továbbra is ilyen simán megy, akkor még azelőtt sikerül
kiüríteni az állomást, mielőtt eltűnik felőlük az orkán szeme.
Természetesen nem ment minden simán.
A hójárók következő érkezésénél Gertit járműve jóval lassabban mozgott.
Még mielőtt elérte volna a strand felét, rángatózni kezdett, majd ide-oda
forgolódva végleg megállt. Harry meg sem próbált megállni, hanem gyorsan
kitette az utasokat, és visszafordult. Röviden megállt a lerobbant hójáró
mellett, majd továbbment, Ben pedig azt hitte, nem lát jól, amikor Gerrit
összesen négy utasa le- és kimásztak a járműből. Utolsóként Gerrit hagyta el
a hójárót. Még az ajtót sem csukta be, mielőtt elindult volna. A hójárónak
annyi, gondolta magában Ben.
Legalább felcsillant egy reménysugár: ahogy közelebb értek, az egyik
vastagon bebugyolált alakban édesapját vélte felismerni..., egy pillanatra
megkönnyebbült, majd hamar elment a jókedve, amikor kísérőjeként
Ramanovot látta meg.
Habár a férfiak siettek, Harry hójárműve máris felbukkant a jégszurdok
másik végében, még mielőtt a Princesshez érhettek volna. Amikor a fiú apja
az ide-oda himbálózó fotelben ülve igyekezett felfelé, Harry épp visszaindult
az állomáshoz. Ha Ben jól számolta, akkor még körülbelül négyszer-ötször
kellett megfordulnia, mire az egész állomás kiürül.
Ben kisegítette édesapját a „liftből". Gyorsan átölelte, majd pár lépést arrébb
lépve figyelmesen az arcába nézett.
− Minden rendben?
− Igen − válaszolta az apja, miközben hószemüvegét feltolva, zsibbadt
kézzel igyekezett hátracsapni a kapucniját. Ben megrémült az arcát látva.
Teljesen kimerültnek látszott − de ez pillanatnyilag mindenkire igaz volt,
Bent is beleértve −, de volt ott még valami, ami talán még a testi
kimerültségnél is rosszabb volt.
− Biztos?
− Biztos! Hé! Ezt nekem kellene megkérdeznem tőled, nem fordítva! Én
vagyok a felnőtt!
− Úgy érted, az öreg félnótás.
Ennek igazság szerint viccesnek kellett volna hangoznia, hiszen csak egy
ártalmatlan tréfa volt a feszültség oldására, de nem működött. Édesapja nem
dühösnek, hanem sértettnek látszott, amitől Ben azonnal megbánta szavait.
Ennek ellenére nem próbálta meg visszaszívni őket.
− Hol van Van Staaten doktor? − kérdezte meg inkább.
− Heidi az utolsó kocsival jön. Ő orvos. A kötelességének tartja, hogy
utolsónak maradjon.
− És Schulz kapitány?
− Ő pedig a kapitány, aki úgy véli, neki a süllyedő hajón kell maradnia
− szólalt meg egy hang mögöttük.
Ha Ben nem is ismerte volna fel, ki volt az, a szavai biztosan elárulták
volna: Ramanov. A fiú szándékosan lassan hátrafordult.
− Hol van Alexandra? − kérdezte Ramanov, mielőtt Ben vagy apja szólhatott
volna valamit. − Jól van?
− Igen. − Ramanov tüntetőleg keresgélni kezdett, mire a fiú így szólt.
− Elvittem innen. Egy másik teremben fekszik, ahol melegebb van. Úgyis
meg akartam már nézni. Jöjjön velem, ha akar, professzor!
− Ez roppant nagyvonalú tőled, fiacskám.
Ben egy szó nélkül megfordult, és elment. Ramanov és Robert követte
példáját.
Természetesen nem most először nézte meg Sashát, azóta már vagy
négyszer-ötször megtette. Már a többiek is visszahúzódtak a nagy terembe,
kivéve azokat, akik ott maradtak, hogy segítsenek a fotelt használóknak a
kiszállásnál vagy valami másban (esetleg hogy épp láb alatt legyenek).
Legalább egy tucat zseblámpa világított. Valaki magával hozott egy
régimódi petróleumlámpát, amely meleg fényű szigetet és vélt meleget
varázsolt a terem egyik sarkába. Ben döbbenten látta, amint sok nő és férfi
egyszerűen elnyúlva aludtak a meztelen fémpadlón. Rejtély volt számára,
honnan volt ehhez idegük. Ramanov Sashához sietett.
− Kényelmes − szólt a fiú apja az ajtóból. − Jobb szállást nem találtál?
− Harry ötlete volt. Szerinte itt, lent nagyobb biztonságban vagyunk.
− Pontosabban ez az én utasításom volt − mondta Ramanov, aki
nyilvánvalóan hallotta a szavait, és persze eközben feléjük sem fordult.
− Utasítás? − kérdezte Robert. − Aha.
− Igen, az én utasításom. Idelent sokkal biztonságosabb... Természetesen
visszamehet a kényelmes kis luxuskabinjába, ha kívánja, doktor. Ha
egyáltalán még egyben van.
Ben megkönnyebbülésére édesapja erre már nem válaszolt, majd a fiú
odasétált Ramanovhoz és Sashához. A lány még mindig nem mozdult,
hanem olyan mélyen aludt, hogy az már rémisztő volt. Ezek szerint tévedett
az előbb, amikor azt hitte, megmozdult.
− Mégis mi van vele? − motyogta.
− Jobban lesz, ha majd elmegyünk innen. − Ben érdekes módon mintha
gyengédséget hallott volna Ramanov hangjában, amit nem csak hogy sosem
tapasztalt még, de sohasem gondolta volna, hogy képes ilyesmire. − Ne
aggódj!
− Ugye tudja, hogy nincs biztosabb mód a nyugtalanításra, mintha azt
mondjuk valakinek, hogy ne aggódjon?
Ramanov másodszorra is megdöbbentette, mivel egy másodpercig csak
csodálkozva bámult rá, majd mosolyogni kezdett. A még mindig formátlan
kesztyűben rejlő kezével gyengéden végigsimította Sasha arcát, vonásain
pedig hirtelen fájdalom jelent meg, ami igencsak mélyen érintette Bent.
Ezek szerint mégiscsak volt benne némi emberség.
− Azt mondom, állítsunk össze egyfajta felderítőcsapatot − javasolta Ben
apja.
− Minek? − kérdezte Ramanov a már szokásos lenéző stílusában. − Azért,
hogy ha véletlenül eltéved valaki vagy talán egy kellemes napot tölt a
napozófedélzeten?
− Csak azért, hogy megnézzék, mi újság van odafent. Különben még
napokig itt ücsöröghetünk. Talán van odafent néhány hasznos dolog,
amelyre sürgősen szükségünk lehet. Étel, víz...
− Talán kicsit túl sokszor olvasgatta a Robinson Crusoe-t, Berger doktor.
Nem nagyon ismerem ki magam az ilyen luxushajókon, mégis majdnem
biztos vagyok benne, hogy az éléskamra idelent helyezkedik el a hajó
gyomrában. Amint legkedvesebb vejem betoppan, nyomban elárulja nekünk,
hol találhatunk mindent.
És már meg is érkezett: a nehézkesen visszafogott ellenségeskedés és a
színtiszta utálat keveréke, mely csak megbújt kérkedése mögött. Ben ismét
azon törte a fejét, vajon mi történhetett Ramanov és Schulz között, de újból
arra az elhatározásra jutott, hogy ez nem a megfelelő pillanat ennek
megvitatásához.
− De egyvalamiben igaza van, doktor. Elküldök néhány embert, hogy
nézzenek körül egy kicsit idelent. Talán találunk egy cseppnyit
kényelmesebb helyet. Könnyen lehet, hogy egy ideig itt ragadunk.
− De a segítség már úton van, nem igaz? − kérdezte Ben ijedten. Ramanov
röviden elgondolkodott, majd bólintott, de nem olyan spontánul és
meggyőzőn, ahogy Ben szerette volna.
− Bizonyára − mondta, majd felé fordulva megvonta a vállát, egy gesztus,
mely épp az ellenkezőjét jelentette. − Egy egész flotta mentőhajó tart
idefelé. Amint elcsendesül a vihar, értünk jönnek. De ez még eltarthat egy
ideig.
Hogy mit értett Ramanov az egy ideig kifejezés alatt, azt nem lehetett tudni,
gondolta Ben lesújtva, talán valamikor egy nap és egy hónap között.
Borzongva körbenézett a teremben. Az apró szigetek halvány fénye csak
még jobban kihangsúlyozták a mindenfelől rájuk törő sötétséget. Bár idebent
melegebb volt, mint a nyitott hajóablakú helyiségben, a hideg még így is
iszonyatos volt. A zseblámpák elemei nem sokáig bírják már, ráadásul az
sem biztos, hogy találnak élelmiszert vagy vizet. Talán nem is volt olyan
kevés az esély arra, hogy esetleg rossz cserét csináltak.
Utoljára vetett egy vizsgálódó pillantást Sasha sápadt arcára, majd
megfordult, és kiment. Időközben elég önkéntes segítő gyűlt össze a
hajóablak előtt, így már nem maradt tennivalója, de hirtelen mégis úgy
érezte, nem kap levegőt a vasból lévő hallban. Bár nem szívesen hagyta
magára Sashát, azt is tudta, hogy nagyapja mellett jó kezekben van.
Legnagyobb meglepetésére Gerrit jött vele szembe. A zsoldos nemcsak
nehéz hátizsákját cipelte a hátán, hanem egy láthatóan súlyos utazótáskát is,
gépfegyverét pedig lövésre készen tartotta a jobb kezében. Övéből öt tartalék
tár kandikált kifelé. Úgy tűnik, gondolta Ben, igencsak fel van készülve a
legrosszabbakra.
Gerrit nem látszott túl lelkesnek, hogy találkoztak, de ezt könnyen be is
képzelhette magának, hiszen pillanatnyilag senki sem volt kifejezetten
boldog. Nem csoda.
− Háborúba mész? − viccelődött Ben.
Gerrit komoly maradt.
− Már rég benne vagyunk, öcskös! Nincs kedved sétálni egyet? − Ben
automatikusan bólintott egyet anélkül, hogy egyáltalán elgondolkodott volna
a kérdésen. Egyszerűen csak meglepődött, de Gerrit időközben már nem
gyanakvón, hanem újra azzal a már megszokott vigyorral az arcán nézett rá.
Kérdés nélkül a fiú vállára akasztotta az utazótáskát. − Remek. Legalább
hasznossá teheted magad.
Ben szívesen válaszolt volna egy szemtelen megjegyzéssel, de csak egy félig
visszafojtott köhécseléssel tudott válaszolni. Az utazótáska szerencsére nem
volt olyan nehéz, mint amilyennek látszott. Sokkal nehezebb volt, Ben úgy
számolta, hogy körülbelül két-három tonnát nyomhatott. − A fél állomást
beletuszkoltad?
− Csak az áramgenerátort, a fűtést és egy pár szerszámot. Több sajnos nem
fért bele. − Ezzel intett egyet szabad kezével. − Gyere! Mindjárt lemegy a
nap, a mamám pedig azt tanította, hogy sötétedéskor mindig menjek haza.
Bennek valahogy sikerült úgy elhelyeznie hátán a táskát, hogy vállízülete
csak félig ficamodjon ki, majd csatlakozott Gerrithez. A zsoldos vetett egy
gyors pillantást a terembe, amelyben Sasha és a többiek tartózkodtak, de
ahelyett, hogy lelassított volna, inkább gyorsítva léptein előresietett.
− Szóval, hová megyünk? − lihegte Ben.
Gerrit a jobb kezében lévő gépfegyverrel a plafonra mutatott.
− Oda fel. Meg akarom nézni, mi újság van... és el kell intéznem egy s mást.
− Aha − szinte érezte Gerrit kaján vigyorát fehér kapucnijának hátsó felén.
Ennek ellenére feltűnt neki valami. Gerrit nem csak iszonyú gyorsan, de
nagyon céltudatosan is szedte a lábát. Két-háromszor elkanyarodtak vagy
felmentek egy lépcsőn, de a zsoldos egyetlen alkalommal sem hezitált az
irányt illetően. Nyilvánvalóan sokkal jobban kiismerte magát, mint a fiú.
Ezek szerint nem Ben volt az egyedüli, aki saját szakállára feltérképezte még
annak idején a hajót.
Minél tovább értek, annál hűvösebb lett. Ben már-már izzadni kezdett a
hátán lévő súly alatt, mégis egész testében remegett a hidegtől, sőt hirtelen
úgy érezte, mintha lehelete nem szürke párává, hanem jéggé változna.
Végre elértek a hajó immár ismerős részéhez − bár a látványtól jéghideg
borzongás futott végig a hátán, aminek természetesen semmi köze sem volt a
hideghez. Szorosan Gerrit mögött, aki végül mégiscsak lassított valamelyest
tempóján, belépett a faburkolatú folyosóra, melynek oldalán az egykori
utaskabinok ajtói sorakoztak. A hideg és a jég itt is elfoglalt minden egyes
négyzetcentimétert. Minden fehéren csillogott, borzasztóan hideg volt, a
kúszó fagyás pedig már az összes sarkot és szöget lekerekítette. Ben egyre
jobban úgy érezte magát, mintha egy cseppkőbarlangban járna, hiszen itt-ott
valóban félelmetes és csomós képződmények csüngtek le a plafonról.
Érdekes módon a padlóra telepedett jég sem volt egyenes, hanem tele volt
apró akadályokkal.
Gerrit hirtelen megtorpant, és hallgatózni kezdett, majd némán megrázta a
fejét és továbbment − ez igencsak nyugtalanította Bent. Mint ahogy az is,
hogy a zsoldos váratlanul a magasba emelte és kibiztosította a fegyverét,
természetesen ehhez sem fűzött semmilyen magyarázatot.
Elérve az egykori felső szintre vezető lépcsőt, Gerrit egy gyors intéssel
jelezte, hogy maradjon le, majd mindkét kezével megmarkolva fegyverét
olyan könnyedén ugrált fel a lépcsőfokokon, mintha nem fedte volna őket
legalább egy centiméteres jégréteg. Ben szép lassan követte, neki bizony jó
két percre is szüksége volt, mire feljutott az alig egy tucat lépcsőn.
Felérkezve meglehetősen izzadt ruhája alatt, és úgy érezte, mintha testnedve
szabályosan ráfagyott volna a bőrére.
Talán csak a puszta döbbenettől fázott annyira. A hajó olyan részében
tartózkodtak, amelyet igencsak jól ismert..., vagyis egykor jól ismert.
Csupán egy tucat lépésnyire tőle helyezkedett el az elülső fedélzetre vezető
ajtó − Gerrit már rég átlépett rajta, és eltűnt −, balra pedig a Princess of the
Dawn egykori étkezője. Időközben az egész egy szabályos jégbarlanggá
változott. Az ablakok az irtózatos hidegnek köszönhetően mind kitörtek, a
megmaradt berendezés pedig borzasztóan emlékeztette az állomás laborjára.
Itt sem léteztek sarkok és éles vonalak már, minden hófehér és szürke
színben pompázott, a hideg pedig leheletként lebegett a levegőben. Nem
kellett sok fantázia ahhoz, hogy különböző formákat képzeljen maga elé,
rémisztő alakok és tárgyak, melyek az utolsó pillanatban mégis levegővé
lettek. De meddig még?
− Hol vagy már? − kérdezte Gerrit. − Ha a reggelidet felszolgáló pincérre
vársz, akkor csalódni fogsz. Éppen mással van elfoglalva.
Ben hálás volt Gerritnek azért, hogy megszabadította gondolataitól. Saját
fantáziája időközben a legfélelmetesebb ellenségévé vált. Már-már dühösen
hessegette el kísérteties gondolatait, és amennyire a tükörsimára fagyott
padló engedte, Gerrit után sietett.
Újra hűvösebb lett, amint kilépett a nyitva álló ajtón. A váratlanul vakító
napfény könnyeket csalt a szemébe, és Ben nem csak beképzelte magának,
amikor úgy érezte, rögtön arcára fagytak. Párszor pislogott, hogy lásson is
valamit, de az első másodpercekben Gerrit is csak egy elmosódott alak volt
az óceánnyi fehérben.
Ha azt hitte, hogy a hajó belső része félelmetes módon megváltozott, akkor a
most látottakra kénytelen volt újabb szót kitalálni. A Princess orra nem
éppen úgy festett. A vihar nem szakította le a tetőfelépítményeket, ahogy azt
Ramanov mondta, de a hideg még nagyobb pusztítást végzett idekint, mint
bent. A háromszög alakú, csúcsosan végződő előfedélzet egyetlen, hullámos
jégvidékké változott. Már nem látszott, hol volt vége a hajónak és hol
kezdődött a jég vagy egyáltalán volt-e különbség.
Ben hirtelen óriásira meresztette a szemét.
Gerrit a hajó orrában állva türelmetlenül integetett neki, de persze nem azért
állt ott, hogy a szép kilátásban gyönyörködjön. Itt kezdődött minden,
döbbent rá Ben, és eltekintve a mindenfelé burjánzó jégtől semmi sem
változott. Gerrit ott volt: az óceán végtelen hossza a hajó előtt terült el, a
zsoldos mellett pedig egy fehér szerkezet magaslott, amely egy három lábon
álló, túlságosan nagyra sikeredett sarkos és téglalap alakú parabolaantennára
emlékeztetett.
− Ezt meg... hogy csináltad? − motyogta Ben értetlenül. Gerrit természetesen
nem értette szavait a nagy távolság ellenére, majd gyorsan megismételte
türelmetlen integetését, mire Ben máris folytatta útját. A napozófedélzethez
vezető tükörsimára fagyott lépcsők majdnem meghaladták erejét, és mire
megérkezett Gerrit és a hihetetlen módon felbukkanó hangágyú mellé,
annyira kimerült, hogy egyszerűen leengedte válláról a táskát. Valami
hangosan csörömpölt benne.
Gerrit fájdalmas grimaszt vágott.
− A meisseni porcelánom! Vigyázz már!
Ben már ahhoz is fáradt volt, hogy mosolyogjon. Kimerülten a hangágyúnak
dőlt.
− Ez meg... hogy kerül ide?
Gerrit leguggolt mellé, és felhúzta a táska cipzárját. Ben legnagyobb
meglepetésére nem is ólomtömböket és betontörmeléket tartalmazott, hanem
telis-tele volt mindenféle szerszámmal.
− Szerinted mi mit csináltunk Tahiával, miközben ti csicsikáltatok? Nesze,
fogd meg!
Ben majdnem leejtette a kezébe nyomott nehéz franciakulcsot, nem a
döbbenettől vagy az irdatlan súlyától, hanem mert időközben ujjai a vastag
kesztyű ellenére megbénultak a hidegtől.
− Te elhallgattál valamit előlem. Titokban feltaláltátok a teleportálást, és
ide-oda röpködtök a segítségével. Igazam van?
Gerrit mosolygott egyet, majd felegyenesedett. Ben óvatosan hátrébb lépett
egy fél lépést, amint a zsoldos közelebb lépett.
− Fogalmad sincs arról, mire képes az ember, ha muszáj. Nem, egyszerűen
szerencsénk volt. Nem tudom, ki Ramanov csapatában a műszerész...
− Egy mérnök − felelte Ben.
Gerrit elhúzta az arcát, majd fogával lerángatta kezéről a kesztyűt.
− Rögtön gondoltam. A szerkezet láttán, nem csodálnám, ha a fazon még
egy konzervdobozt sem tudna kinyitni. De semmi vész, megszereltük.
− És ebben a viharban ideszállítottátok.
− Miért, úgy nézek én ki, mint aki megijed egy kis hűvös szellőcskétől? Mi
van? Most csak állni és dumálni fogsz vagy segítesz is? Csavard le a
burkolatot!
Ben egy röpke pillanat erejéig csak bámult rá, majd zsibbadt ujjakkal
nekiállt Gerrit kedves felkérését teljesíteni.
− Te nehézségekre számítasz. Úgy értem, különben minek szenvedtétek
volna ide ezt az izét?
− Én mindig számítok nehézségekre. De igazad van. Ezúttal különösen.
− Nem bízol benne, mi?
Gerrit megállt csavarás közben.
− Miért, te igen? Azért, mert ez a... valami úgy néz ki, mint az anyád?
− A Jégkirálynő − Ben hevesen megrázta a fejét. − Igazad van. Úgy néz ki,
mint ő..., de ezzel ki is fújt.
− Örülök, hogy te is így látod a helyzetet. − Ezzel Gerrit ismét a hangágyúra
hajolt, mintha le is zárták volna a témát, de Ben érezte, hogy nem így volt.
Mintha épp egyfajta vizsgán esett volna át..., csak azt nem tudta
megmondani, hogy sikerült-e neki vagy sem. Ő is nekiállt a csavarozásnak,
még ha szerény sikerrel is. A csavarok könyörtelenül befagytak.
− Nos, nem akarok túl okoskodónak tűnni − folytatta egy idő múlva.
− Ami persze nem akadályoz meg benne, hogy mégis úgy tűnj.
− De nem kell ennek az izének áram is ahhoz, hogy működjön? − kérdezte
Ben közömbösen, miközben visszanyelte a nyelve hegyén lévő kérdést,
miszerint mégis mire célzott Gerrit?
A zsoldos szinte felnyársalta tekintetével.
− Erről Tahia gondoskodik.
Ben kérdőn nézett rá. Fogalma sem volt arról, hogy Tahia is a fedélzeten
volt, legalábbis még nem látta.
− Csak semmi pánik − és fogd be a szád, fűzte hozzá Gerrit tekintetével.
Mániákusan folytatta munkáját, majd a kezdeti nehézségek után sikerült tíz-
tizenöt percen belül úgy darabjaira szedniük a gépet, hogy Ben inkább meg
sem merte kérdezni, vajon Gerrit valaha is össze tudja-e rakni − főleg a
szoros időre való tekintettel.
Apropó, idő: miközben elbütyköltek, a hójáró még kétszer visszatért, majd
csattogva vissza is fordult. Ben megesküdött rá, hogy egészen biztosan nem
teszi meg, de végül mégiscsak felnézett az égre, majd azt kívánta, bárcsak ne
tette volna. A felettük lévő égbolt még mindig sikítóan kék volt, de messze a
tenger felett egy vékony fekete vonal tűnt fel, amely néha fel-fel villant − a
szem túlsó széle. Már nem maradt túl sok idejük hátra.
Épp mikor el akart nézni, észrevett még valamit, nem ijesztőt, de annyira
szokatlant, hogy döbbenten kimeresztve a szemét felsóhajtott.
− Ez meg... mi a túró?
Gerrit szintén felnézett, majd csak bólintott egyet, mintha semmi különös
nem lenne.
Pedig egyáltalán nem volt az.
A felettük lévő égbolton két nap ragyogott.
− De hát ez...?
− Varázslat? − javasolta Gerrit. − Fekete mágia, és az ősrégi istenek
szentségtörő hatása.
Ben ideges pillantást vetett rá, majd azon törte a fejét, vajon a zsoldos
szórakozik-e vele, de ugyanekkor jéghideg borzongás fogta el Gerrit
szavaitól. Akarata ellenére újra felnézett a dupla napra. A látvány rémisztő
volt − főleg miután egy harmadik, kissé elmosódott foltot is észrevett az
ikernap alatt. A hold. A Halálhírnök.
− Vagy pedig optikai csalódás − folytatta Gerrit, miután egy ideig elidőzött
Ben hitetlenkedő arckifejezésén.
Ben ezúttal kételkedve nézett rá.
− A fenomén ismert. Melléknap. Csakis itt látható. Talán van valami köze a
délibábhoz és a különös időjárási viszonyokhoz a világ ezen táján, de most
nehogy a részletekről kérdezz! Mindenesetre semmi fenyegető! Nem kell
félned!
Ben véleménye szerint az utolsó mondatot nyugodtan megspórolhatta volna
magának.
− Most már meteorológus is vagy? − kérdezte ellenségesen.
− Nem. De rendszeresen nézem a Discovery Channelt. Folytasd! Mindjárt
készen vagyunk!
Így is volt. Bár Ben csak nézte, nem tudta volna megmondani, Gerrit miképp
rakta össze a legalább tízezer darabból álló puzzlet néhány perc alatt. A
zsoldos lecsukta a tetejét, majd büszkén megveregette a készüléket.
− Kész! Most már csak be kell dugnunk, és kezdhetjük.
Ben szívesen megkérdezte volna, ugyan mégis mit akar elkezdeni, de nem
volt rá alkalma, hiszen hirtelen csörömpölés hallatszott a hátuk mögött, és
megszólalt Tahia hangja.
− Kérésed parancs! Kapcsold be! Adtam rá kakaót!
Ben csodálkozva hátrafordult. Tahia alig kétlépésnyire állt tőlük. A
borzasztó hideg ellenére hátracsapta a kapucniját, és kissé lehúzta kabátja
cipzárját. Arca és főleg keze (kesztyű ugyanis nem volt rajta) még
koszosabb és olajosabb volt, mint eddig.
− Sikerült beindítani a generátort? − kérdezte Gerrit.
− Nem. De odalent vannak elemek. Méghozzá jó sok és elég nagyok is. Arra
a pár lövésre elég lesz, ne izgulj! − Egy kis késéssel ugyan, de odabiccentett
a fiú felé. − Hello, Ben!
Néma bólintással válaszolt, és továbbra is áthatóan fürkészte a nőt. Tahia
nem csak életunt volt, amiért ebben a szerelésben szaladgált a fedélzeten, de
Gerrit és ő el is titkoltak előle valamit. Feltűnt neki, hogy nemcsak
géppisztoly volt nála, mint Gerritnél, hanem kedvenc lángszórója is, amelyet
egy szamurájhoz hasonlóan a hátán hurcolt.
− Mi folyik itt? Ez nem csak egy egyszerű óvintézkedés! Arra számítotok,
hogy megtámadnak minket, nem igaz?
Szinte biztos volt benne, hogy Tahia csak megrázza a fejét vagy odalök egy
röpke megjegyzést, de hirtelen borzasztó komollyá vált.
− Ugye nem gondoltad komolyan, hogy csak úgy elengednek majd minket?
Azért, mert ez az izé úgy néz ki, mint az anyád, attól még nem kell hinned
neki.
− Nem is hiszek. De...
− Egyszerűen nem engedhetnek el minket csak úgy. Szerinted mi lesz, ha
elmeséljük mindenkinek, mit művelnek odalent? Nem vállalhatják ezt a
kockázatot. Én mindenesetre nem tenném a helyében.
− Eddig tartotta a szavát − válaszolta Ben, majd azon tűnődött, minek
ellenkezik egyáltalán. Tudta jól, hogy Tahiának igaza volt.
− Ó, tényleg? Itt vagyunk, az igaz. Jó messze az állomástól, a labortól és
mindentől, amivel kárt okozhatnánk. És csak úgy mellékesen viszont itt
heverünk az ezüsttálcán. Ha pedig mégsem támadnak ránk, akkor csak meg
kell várják, míg a vihar vagy a hideg végez velünk − már-már dühösen
bökött a horizonton lévő fekete vonalra. Közelebb jött. Nem sokkal, de
mégis közelebb jött. − Ne csapd be magad! Talán kijutunk innen, de egészen
biztosan nem egyszerűen.
− Azonkívül még hiányzik egy apróság, mielőtt teljessé válna az alku
− mondta Gerrit.
− És mi lenne az?
− A foglyok − felelte Tahia. − Az emberek a Princessről. Vagy talán te látod
őket valahol?
Ben döbbenten bámult rá. Maga sem értette, de tény, hogy a Jégkirálynő
által rájuk váró foglyok valóban nem voltak itt.
− De hát...
− ... megígérte, hogy itt várnak majd ránk − vágott a szavába a zsoldosnő.
− Az egész hajót átkutattam, de sehol senki. És ha jól emlékszem, akkor ez
az alku része volt, így van?
− Úgy érted... − kezdett bele Ben, majd hirtelen félbeszakította magát,
amikor megértette, mit akart neki valójában mondani Tahia.
− Úgy értem − szólalt meg hirtelen Tahia −, elég nagy sületlenség lenne, ha
abban bíznánk, hogy betartja a szavát. A helyében én sem tenném.
Ezt már mondta egyszer, de Ben már akkor sem hitte el. Ha egy dolgot
tudott a zsoldosnőről, akkor azt, hogy megbízható volt.
És nyilvánvalóan még gondolatolvasó is volt, legalábbis pillanatnyilag,
hiszen megrázva a fejét így válaszolt.
− Ja, szóval úgy gondolod, nem tenném meg? Csak, mert a ti oldalatokon
állok, és néhányszor már megmentettelek benneteket?
− Valahogy... így.
− Igen, és éppen ez a tévút, kölyök. Mindig attól függ, mit veszthet vagy
nyerhet az ember. Nekik pedig egy csomó vesztenivalójuk van.
− De hiszen ők már nyertek − mondta Ben habozva.
− Aligha − nevetett Tahia halkan, de felettébb humortalanul. − Mondd csak,
sosem gondolkodtál még el azon, miért ilyen körülményesek és miért
vállaltak ekkora kockázatot azzal, hogy pont az anyádat hozták ide?
Természetesen elgondolkodott már rajta, csak nem talált kielégítő választ
− talán mert nem is akart. Most sem akart igazán az anyjáról beszélni.
Tahia annál inkább, de valamilyen oknál fogva, mintha idegesítette volna a
fiú reakciója, mert hirtelen durván megragadva a karját a korláthoz rángatta.
Ben túlságosan is elképedt ahhoz, hogy ellenkezni próbált volna.
− Inkább azt kellett volna mondjam, hogy valakit, mint őt.
Ben mégiscsak kihúzta a karját, majd egyetlen centimétert sem tágított a
korláttól. Semmit sem értett.
− Valakit, mint őt?
− Egy tudóst. Valakit, aki tényleg jó a területén − ahogy az anyád. Valakit,
aki egy kicsit is konyít a klónozáshoz. Ahogy az a Baxter vagy hogy is
hívták. Ugye nem gondolod, hogy puszta véletlenségből rendezték be pont
itt ezt a Frankenstein-labort? − Dühösen megvonta a vállát. − Talán a
szegény Baxter mégsem volt elég jó nekik. Vagy jó volt, csak
szerencsétlenségére az anyád még jobb volt. Úgy értem..., nem nagyon értek
hozzá, de állítólag egy igazi szaktekintély a területén..., legalábbis az volt.
− A legjobb − Ben lassan kezdte érteni, mire akar kilyukadni Tahia. De erről
inkább hallani sem akart. Sőt egyre kevésbé.
− Igen, rögtön gondoltam − szólt Tahia bosszúsan. − Most pedig nézz körül,
és mondd meg, mit látsz.
− Havat. Jeget. És néhány sziklát.
− Igen, és talán néhol egy-két pingvint vagy jegesmedvét. Igencsak
kellemetlen hely. Elvégre ezek a fura jégzombik pont ideálisak erre a
környékre. Mintha pont ide teremtették volna őket.
− Valószínűleg így is volt. De nem az anyám. Már előbb itt voltak.
− Talán már Baxter és I. Iljics cár előtt is. Feltehetően már egymillió évvel
ezelőtt. Tudod, van nekem egy teóriám − csillapítón a magasba emelte a
karját, habár Ben nem is tervezte, hogy közbeszól. − Oké, csak egy elmélet,
de beszéltem Van Staatennel és néhány okostojással is innen, és ők
mindenesetre nem kaptak rögtön röhögőgörcsöt tőle. Induljunk ki abból,
hogy minden úgy volt, ahogy azt az álmaidban láttad, akkor pedig ezek az...
Öregek kétmilliárd évvel ezelőtt elpusztultak − vagyis pontosabban szólva
elpusztították őket, mivel pont rosszakkal kezdtek ki. Ami pedig megmaradt
belőlük − a... lelkük, ha így jobban tetszik, azóta a gyémántokba zárva várja,
hogy felébredjenek. Eszes egy terv. Úgy értem, mi biztonságosabb a
gyémántnál? Szinte elpusztíthatatlan, nem igaz?
Hát igen, ez a történet egy igen leegyszerűsített verziója, valószínűleg ő így
mesélhette, de mindenesetre nem teljesen hibás. Ben csak bólintott.
− Ha engem kérdezel, akkor egyszerűen csak pechjük volt, hogy pont ezt a
tervet eszelték ki − folytatta Tahia. − Elég biztos, de ugyanakkor elég távoli.
Saját testünkön érzékeltük, hogy nemcsak az embereket képesek
befolyásolni, hanem szinte mindent − beleértve a jeget is.
− Igen. De mire akarsz kilyukadni?
− Arra, hogy igencsak rossz kártyát húztak, amikor a világ meghódítására
készültek − szólt Gerrit.
Tahia mosolygott egyet, majd újra komoly arcot vágott.
− Igaza van. A jégharcosok átkozottul hatásosak ebben a környezetben... de
például el tudod őket képzelni nyár derekán Frankfurtban? Vagy talán
rohamcsapatként a Szaharában? − vadul rázta a fejét. − És most gondolj csak
arra, mit láttunk odalent. Ugye emlékszel még a szőrös szépséggel való
találkozásodra?
− A pókra? − Ben hangja kissé megremegett, és egy ideig nehezen vett
levegőt, amikor felelevenedett benne a mellkasára nehezedő szörnyeteg
súlya. Ennek ellenére kételkedő arcot vágott. − Értem. Úgy érted... levitték
magukhoz először Baxtert, majd az anyámat, hogy... kitenyésszék ezeket a
pókszörnyetegeket? Mint harcosokat?
− Miért ne? Őszintén, te kivel harcolnál szívesebben, az egyik jégizével
vagy egy pókkal?
− Eltekintve attól, hogy mindkettő darabokra szaggatna? − grimaszolt Ben.
− Értem. Szóval a pszichológiai hatásra gondolsz. Elsöprő lenne, de semmi
több. Tudom, mire akarsz kilyukadni − folytatta kissé hangosabban és
szkeptikusabban. − Pánik. Tömeghisztéria. Emberek, akik már a szörnyek
hadseregének puszta hírétől is elmenekülnének...
− Katonák, akik egyszerűen eldobják fegyverüket vagy elrohannak − fűzte
hozzá Tahia bólogatva. − Én nem felejtettem el, mit mesélt még Frank a
pókokról − te sem? Talán nincs is olyan rész a világon, ahol ne lennének,
ráadásul a fejméretükhöz képest félelmetes harcosok. A dög, ami
megtámadott téged, legalább olyan erős volt, mint egy rinocérosz. Most
pedig képzelj magad elé egy egész hadseregnyi ilyen bestiát.
Ben ezt inkább nem tette meg.
− Mégiscsak állatok. Teljesen mindegy, milyen erősek és veszélyesek vagy
ijesztők. Egy modern hadsereggel szemben semmi esélyük sem lenne.
Csupán buta állatok.
− Igen. Reménykedjünk abban, hogy csak a testüket változtatták meg.
Ben összerezzent, de csak rövid ideig, majd halkan nevetett.
− Ezek csak horrorsztorik. Komolyan, gyakran beszélgettem ilyenekről az
anyámmal. Biztos lehetséges géntechnikával megváltoztatott szörnyeket
tenyészteni, sőt talán még sokkal rosszabbakat, mint ezeket a pókokat, de
intelligens szörnyetegeket? Ez színtiszta science fiction. Méghozzá elég
silány science fiction.
− Úgy, mint a jégszörnyetegek, amelyek összevissza szaladgálnak és hajókat
támadnak meg? − Ben csak bámult rá, mire a fiatal zsoldosnő folytatta.
− Nem akarlak megijeszteni, de az utóbbi napokban egy csomó mágiával
találkoztam. Néhány hete még jót nevettem volna ezen a szón, de most már
nem.
Ben még mindig csak bámult. Na, nem azért, mert annyira megrémisztették
volna Tahia szavai (pedig igen), hanem mert úgy érezte, ez még mindig nem
volt minden. Valami mást is akart mondani neki..., de nem tette.
− Mire akarsz kilyukadni?
Tahia csak hallgatott, és elfordította a fejét, de Gerrit megmagyarázta. − Azt,
hogy semmilyen körülmények között nem fogjuk megengedni, hogy
egyetlen szörnyeteg is kitehesse a lábát innen.
− És ezzel − kérdezte Ben dübörgő szívvel −, mit akarsz mondani?
Erre már egyikük sem válaszolt.
32

A hójáró nem tért vissza, de valószínűleg nem csak azért, mert a horizonton
lévő vékony fekete vonalból időközben egy villámoktól átszőtt óriási fal lett,
és mert az idő úgysem lett volna elegendő egy újabb fordulóhoz. Ben újra
lement a hajóablakhoz, és máris hallotta, hogy valami nem stimmel a
járművel. A motor hangja szabálytalanul és rángatózva járt, majd amikor a
hójáró végre megérkezett igencsak egyenetlenül és cikcakkban mozgott. Az
egyik gumilánc elszakadt, a jármű pedig nyikorgó hangokkal vonszolta előre
magát a jégen, amelybe csillogó nyomot vésett maga után. Ezúttal nem
tartózkodtak a külsején utasok. Amikor a hójáró begurult a Princess alá, a
motor egy utolsó, véglegesnek hangzó hörgéssel leállt, majd két ember szállt
ki belőle: Harry és Van Staaten.
Harry gyorsan a magasba tekerte a doktornőt, majd meg sem várta, míg Ben
és édesapja kisegítette a fotelből, hanem két kézzel megmarkolva a
drótkötelet olyan ügyesen és gyorsan felmászott rajta, mint egy majom.
Szemtelenül még lihegni sem lihegett, amikor alig egy perccel később felért.
− Rendben, ezzel megvolnánk! A hójáró megtette a dolgát. Már nem jön
senki. Zárkózzunk be!
− Hogyhogy már nem jön senki? − kérdezte Ben. − Hol van...?
− Azt mondtam, nem jön senki! Úgyhogy csukd be azt az átkozott ajtót,
mielőtt még hidegebb lesz!
− Hol van Tooth, Harry?
− Azt mondtam, már nem jön senki! Mi olyan bonyolult ebben?
Ben szája hirtelen annyira kiszáradt, hogy ha akart sem tudott volna
válaszolni, de Gerrit gyorsan megelőzte azzal, hogy két kézzel megragadva a
súlyos vasajtót nyögdécselve becsukta
− Mit... jelentsen ez? − kérdezte Ben édesapja. Csak néhány lépésre állva
tőlük átkarolta Van Staatent, de nem volt igazán egyértelmű, hogy ki véd kit.
Ben továbbra is Harry arcára szegezte tekintetét, de a zsoldos csak szikrázó
szemmel bámult rá, mire a fiú sarkon fordult, majd odalépett Roberthez és a
doktornőhöz.
− Te tudtad ezt, igazam van?
A kérdés Van Staatenhez szólt, de úgy tűnt, édesapja nem így látja a dolgot.
− Tudni? Mit? − kérdezte értetlenül.
Van Staaten kibújt az öleléséből.
− Ben, meg kell értened valamit. Ez...
− Hogy tehettél ilyesmit? Hiszen te orvos vagy! Azt hittem, életeket
mentesz!
− Az ő döntése volt, Ben.
Ben lassan megfordult, majd ugyanolyan szemrehányón nézett Tahiára,
ahogy Van Staatenre.
− Az ő döntése? Ti pedig mindent megtettetek, hogy lebeszéljétek róla, nem
igaz?
− A saját kérése volt − felelte Tahia gyengéden. − Senki sem kérte rá. Sőt
ellenkezőleg. De hát ismered Toothot. Ha le kell lépnie, akkor legalább
keményen teszi. Nagyon keményen.
− Elárulná valaki, hogy mi folyik itt? − kérdezte Ben apja zavartan.
Senki sem figyelt rá.
− Persze és ti pedig mindent megtettetek azért, hogy ne így végződjön.
Ben újra Van Staatenhez fordult dühösen.
− És gondolom, mindent megtettél, ami...
− Ebből elég! − förmedt rá Harry élesen. − Erre aztán végképp nincs időnk!
Vége!
− De mit jelentsen ez az egész? − kérdezte Robert ismét.
− Ne most, doktor! Tahia, mi van a foglyokkal? Tudsz már róluk valamit?
A zsoldosnő megrázta a fejét, Harry pedig olyan dühös arcot vágott, mintha
csak erre várt volna.
− És a többiek? Ők biztonságban vannak?
− Azt hiszem, igen. Meg akarod nézni?
Harry bólintott, mire Tahia már el is indult. Harry egy másodpercig sem
hezitált, azonnal követte, sőt Ben is csatlakozni próbált hozzájuk, de
édesapja megragadta a karját.
− Mi az ördögöt jelentsen ez?
Ben mérgesen kiszabadította magát a szorításából.
− Miért nem kérdezed meg az új barátnődet? − Ezzel egyszerűen faképnél
hagyta őt és Van Staatent, majd a két zsoldos után sietett.
Lelkiismeret-furdalása már a nagy vashallba érés előtt jelentkezett.
Természetesen igazságtalan, sértő és abszolút gonosz volt, és már meg is
bánta, de borzasztóan felháborodott. Nem kételkedett abban, hogy Tahia
igazat mondott, és valóban Tooth kívánsága volt, egy döntés, mely szörnyen
logikus módon annyira helyes, mégis helytelen volt, hogy legszívesebben
felordított volna. Elhatározta, hogy később majd bocsánatot kér Tahiától és
Harrytól. És főleg Van Staatentől.
Az idő mintha megállt volna a hallban, Ramanov még mindig alvó unokája
mellett ácsorgott, és úgy tűnt, észre sem vette Harry érkezését, kísérteties
látvány volt, amitől Ben még a benne fortyogó dühöt is elfelejtette. Még
borzasztóbb volt, amit Ramanovon látott, amikor mellé lépett. Arcán sosem
látott még ennyi szomorúságot, fájdalmat és együttérzést. Még sosem tűnt
ennyire... emberségesnek és sérülékenynek, mint most.
Hirtelen összerezzenve megfordult, és kinyújtotta a kezét, hogy kitapintsa
Sasha pulzusát, de Ramanov villámgyorsan elkapta a csuklóját.
− Ne félj! Csak alszik!
Ben összezavarodott. Már nem volt benne biztos, hogy a Ramanov arcán
látott érzések az alvó Sashát vagy valami mást, amit csak ő láthatott illettek-
e.
− Minden... rendben van magával?
− Igen. És vele is.
Ben bizonytalanul tekintett le Sashára. Még mindig teljesen mozdulatlanul
feküdt ott, egy olyan mély eszméletlenségben, amelyben talán közelebb volt
a halálhoz, mint az élethez.
Ramanov feltehetőleg jól értelmezte a fiú pillantását, mivel hirtelen
mosolyogni kezdett, és gyengéden megérintette a karját.
− Ne aggódj! Nem érheti baj! Azt nem hagynám!
Ez kissé nevetségesnek hangzott − de egyúttal olyan komolyan is, hogy nem
is mert visszaválaszolni.
Ezt megtette valaki más helyette.
− Milyen megható − szólt Harry a hátuk mögül. − Nem szívesen zavarom
meg a kis családi idillt, professzor, de lenne még néhány dolog, amit meg
kellene beszélnünk. Az emberei biztos helyen vannak?
A kérdés meglehetősen felesleges volt, gondolta Ben. Ramanov majdnem
összes embere szanaszét hevert a meztelen fémpadlón. Meglepően nagy
részük elaludt, egy további bizonyíték arra, mennyire kimerültek
mindannyian.
Ramanov szótlanul megvonta a vállát, majd újra megsimogatta Sashát
ujjbegyével. Ben erre a reakcióra aztán végképp nem számított. Lehet,
gondolta borzongva, hogy Ramanov... feladta?
Harry egy ideig feleslegesen várt válaszra, majd odalépve az ajtó melletti
falhoz ujjával kopogtatni kezdte. Tompa hang hallatszott. Levette válláról a
géppisztolyát, majd azzal is megkopogtatta a falat. Ezúttal olyan hangot
adott, mintha egy óriási harang lenne.
− Elég masszívnak hangzik − motyogta, miközben fegyverét visszahelyezte
a vállára, és előhúzta az adóvevőjét. − Kissé jobbra számítottam...
− félbeszakította magát, amitől igencsak fenyegetőnek tűnt.
− Valami jobbra, mihez?
Harry rá sem nézett Benre, hanem Ramanovhoz fordult.
− Meddig lesz még világos, professzor?
− Húsz percig. Körülbelül.
Harry feszülten gondolkodott, majd ajka elé tartva az adóvevőjét így szólt.
− Tooth? Hallasz engem?
Ben csupán egy értetlen köhécselést és sistergést hallott, de úgy tűnt, Harry
elégedett az eredménnyel.
− Jó. Tudod a dolgod! − Vett egy nagy levegőt, kissé... aggódva körbenézett
a teremben, és így szólt. − Rendben! Tudom, hogy hall engem, hölgyem!
Jelentkezzen!
Nem történt semmi. Az adóvevőből csupán susogás hallatszott. Harry dühös
arcot vágva újra felemelte a készüléket. − Kerüljük a gyerekességet, ha
lehet! Tudja jól, mit akarok magától!
Recsegés. Talán egy gúnyos kacaj.
− Rendben! Ha feltétlenül szükség van erre az ostobaságra... a Jégkirálynőt
hívom. Dr. Jennifer Berger. A nagykutya vagy hogy hívja mostanában
magát. Tudom, hogy hall engem. Mi megtettük, amit kért. Most maga jön.
Adok pontosan tíz percet arra, hogy idehozza a foglyokat vagy felrobbantom
az egész kócerájt. És ez nem holmi fenyegetés. Nekünk nincs
vesztenivalónk, ezt ne felejtse. És... ja, mielőtt valami butaságot tenne,
nézzen csak utána a lexikonban mit jelent a biztonsági kapcsoló, aztán nézze
meg, mit tart Tooth a kezében. Tíz perc, visszaszámolok. − Ezzel
kikapcsolta a készüléket és becsúsztatta a kabátzsebébe.
Síri csend lett.
− Mit jelent az? − kérdezte Ben apja gyanakvón.
− Még mindig nem érti, maga tökfej? − morogta Ramanov keserűen.
− Hátrahagyták az egyik emberüket, hogy felrobbantsa a bombát.
Robert falfehér lett, mire Harry így szólt.
− Csak végszükség esetére. Ha netán megpróbálna átverni minket.
− Lehet, hogy azt gondolja majd, hogy mi akarjuk őket átverni − mondta
Ramanov, de Harry ügyet sem vetett rá.
− Tooth? Ezek... ezek hátrahagyták a saját barátjukat, hogy...
− Az én barátom, doktor. És kifejezetten kérte. Ráadásul az ő ötlete volt.
− Tudta, hogy meg fog halni − fűzte hozzá Van Staaten. − Én nem is
mondtam neki, mégis tudta − hangja szomorúan csengett, Ben pedig még
jobban megbánta, amit mondott. Hallgatott, majd röpke, de elnézést kérő
pillantást vetett rá, amelyre a nő egy bólintással válaszolt.
Újra síri csend lepte el a helyiséget, és újra Ben édesapja törte meg.
− És ha hatástalanítják a bombát?
− Valószínűleg meg fogják próbálni, és feltehetőleg sikerül is majd nekik.
De nem tíz perc alatt − nevetett Harry. − Tahia gondoskodott róla, hogy
levegőbe repüljön, amint valaki piszkálni kezdi. Legalább egy órára van
szükségük ahhoz, hogy hatástalanítsák a bombát.
− Kettőre − helyesbített Tahia.
− Kettőre − ismételte meg Harry. − Annál jobb.
− És mi az... a... biztonsági kapcsoló? − kérdezte Robert Berger habozva.
Harry a magasba emelte géppisztolyát, a plafonba célzott és megnyomta a
ravaszt. Semmi sem történt. A fegyver nem volt kibiztosítva. Harry egy
másodpercig csak állt egy helyben, majd hirtelen eleresztette a ravaszt, és az
hallható kattanással visszaugrott, mire Tahia így szólt. − Bumm!
− Ó − Ben apja még fehérebb lett. − És ha... ha elveszíti az eszméletét vagy
meghal?
− Nem fog − biztosította Van Staaten hevesen, de Harry csak megvonta a
vállát.
− Némi kockázata azért van a dolognak. De nem nekünk. Idebent
elméletileg biztonságban vagyunk. Valószínűleg kicsit hangos lesz, de...
Valami történt. Szavakkal szinte leírhatatlan volt, hiszen egy olyan világ
része volt, amelynek semmi, de tényleg semmi köze sem volt ahhoz, amit
ismertek. Olyan volt, mintha... a feje tetejére állt volna a valóság (ahogy Ben
gyomra is), majd alig tűnt el, máris egy éles kiáltás és egy tompa puffanás,
illetve lármázás, valamint egy hangos nyögés és panaszkodás tört rájuk.
Ben rémülten összerezzent, mire Harry, Tahia és Gerrit egyszerre kapva fel
fegyverüket az ajtóra céloztak − pontosabban a legénység egyik tagjára, aki
abban a pillanatban bukdácsolt be rajta.
− Mi?! − csodálkozott Harry.
− A... a foglyok − dadogta a férfi. − Egyszer..., egyszer csak feltűntek. A
semmiből! Mindenhol vannak!
Van Staaten megragadva az orvosi táskáját kiviharzott a helyiségből.
− Utánam! Mindenki! Minden segítségre szükségem van!
Két-három közvetlenül mellette fekvő férfi tápászkodott fel álmosan, majd
lógó vállal utánacsoszogtak. Harry végre leeresztette a fegyverét, és
megkönnyebbülve így szólt.
− Na, tessék. Megy ez. − Majd a következő pillanatban sarkon fordult.
− Tahia! Gerrit! A tetőre! Tudjátok a dolgotokat!
A két zsoldos menten eltűnt, Ben pedig először most engedélyezett magának
egy cseppnyi megkönnyebbülést.
Körülbelül egy másodperc erejéig. Talán kettőig is.
Míg Sasha egy éles kiáltás kíséretében felegyenesedett, majd arrébb lökve
nagyapját kirohant az ajtón.
Elsőként Ben lett úrrá meglepettségén, és azonnal futásnak eredt. Harry
üvöltött valamit, de nem értette, és igazából nem is érdekelte. Szeme
sarkából még látta, amint Ramanov botladozva összeesik a padlón, de most
ez sem izgatta − majd hirtelen megbotlott az ajtó előtt fekvő szétcincált
matrózruhában lévő alakban, aki két perce még egészen biztosan nem volt
ott. Ben hadonászva küzdött egyensúlyáért, amikor meglátta milyen siralmas
állapotban volt a férfi, kimerülten és reménytelenül koszosan hevert a
földön.
A csuklójába hasító fájdalom, amikor kétségbeesetten próbálta magát
felfogni a szemben lévő falban, rögtön visszarántotta a valóságba. Ben
visszanyelte a kikívánkozó ordítását, és még éppen látta, amint egy szőrmés
fehér alak eltűnik a folyosó másik végén.
− Sasha! Állj meg!
A lány természetesen nem reagált, hanem tovább botladozott. Elérve a
folyosó végéhez, még egyszer láthatta Sasha arcát, de a lány előnye
időközben megduplázódott, ezért még gyorsabban suhant végig a folyosón.
Odakint is hirtelen tele volt minden emberrel: a Princess egykori utasai és
legénysége szanaszét hevertek a földön, részben egymáson vagy egymásba
gabalyodva, de kétségkívül mindegyik eszméletlen volt. Legalábbis Ben
őszintén remélte, hogy valóban csak eszméletlenek.
Sasha újra eltűnt a folyosó egyik ajtaja mögött, miközben Ben
kétségbeesetten igyekezett egyre gyorsabban futni. Az egyik eszméletlen
matróz mellett térdelő Van Staaten döbbenten nézte a fiút, majd utánakiabált
valamit, sőt mögötte dübörgött Harry is ordítva, de Ben egyikre sem figyelt.
Sasha! Utol kellett érnie, mielőtt eléri a tetőt, hiszen egyenesen a vesztébe
futott, ezt egyszerűen tudta!
De ugyanakkor azt is tudta, hogy nem fogja utolérni.
Ennek ellenére még gyorsabban szaladt, majd az egyik ajtón átérve kicsit
jobban érezte magát. Bár itt is sok ember hevert a földön, mégsem olyan
sokan, mint mögötte, így könnyebben és gyorsabban futhatott, ami sajnos
Sashára is ugyanúgy igaz volt. Egy-egy pillanatra még látta, majd csak
hallotta lépteinek visszhangzó kopogását a sötétben.
− Ben, a fenébe is, várjál! − kiáltotta Harry mögötte. − Ki akarod törni a
nyakad?
A fiú kelletlenül lassított, majd végül teljesen megállt, hogy Harry
csatlakozhasson hozzá. A zsoldosnak igaza volt: az utolsó fénysugarat már
jó ideje elhagyták, ezért kész öngyilkosság lett volna tovább száguldozni a
sötétben. Rejtély volt számára, hogyan találta meg Sasha az útját!
Reszkető kézzel előkotorta a zseblámpáját a táskából, majd bekapcsolva
folytatta útját. Néhány másodperc múlva egy második fénysugár is
csatlakozott az övéhez, és hirtelen Harry lihegését hallotta közvetlenül a háta
mögött. Valaki más is követte őket, igaz jóval lassabban és alaposan
lemaradva. A fiú megpróbált gyorsítani léptein.
− Ne próbálj meg feltartóztatni!
Harrynek eszébe sem jutott, inkább elhúzott mellette.
− Hová a fenébe fut ez?
Ben tudta a választ, de inkább spórolt a szusszal, hogy lépést tudjon tartani
Harryvel. Valahol messze édesapja kiabálta a nevét.
Felrobogtak egy lépcsőn, egy végtelenül hosszú, jeges folyosón, majd még
egy fehérrel bevont fémlépcsőn, mire végül az utaskabinoknál találták
magukat.
A faburkolatú folyosó végén lévő ajtó nyitva állt, és egy másodperig mintha
egy alakot látott volna maga előtt.
Borzasztó hideg csapódott az arcába, Ben már-már úgy érezte, mintha őrölt
gyémántport nyelt volna. Mégis sikerült valahogy utolérnie Harryt, így
egymás mellett rohantak fel a reggelizőterem felé vezető lépcsőn. Felérve
Ben még épp hogy látta, amint Sasha feltépve az ajtót eltűnik az
előfedélzeten.
− Sasha! Te jó ég! Állj meg! − ordította a fiú, majd eldobva a zseblámpáját
összeszedte minden erejét, hogy Harryt is leelőzve kivágja a jéggé fagyott
folyosó másik végén lévő ajtót.
Későn ért oda.
Sasha már elérve a napozófedélzethez vezető lépcsőt vadul loholt lefelé
szinte anélkül, hogy hozzáért volna a lépcsőfokokhoz. A fedélzetet
valószínűleg épp előtte elérő Tahia és Harry a hangágyú mellett álltak, de
bizonyára annyira megdöbbentek, hogy képtelenek voltak megmozdulni,
mire Sasha szélsebesen elviharzott mellettük a korlát felé...
... majd váratlanul megtorpant.
Bennek fogalma sem volt a körülötte lévő veszélyről. A hideg egyre
rosszabbodott, és láthatatlan masszív falként magaslott előtte az úton, de ő
egyszerűen áttörve rajta egyetlen ugrással levetődött a napozófedélzetre
vezető lépcsőn, és odacsúszott Sashához. Teljes erőből a lány melletti jeges
korlátnak vetődött, majd ösztönösen megragadta mindkét kezével.
És ekkor a lányhoz hasonlóan megtorpant.
Rögtön tudta, hogy nem tévedett. Valami valóban megérintette a hajót, sőt
még mindig ott volt, egy ide-oda lobogó árnyék, egy formátlan, közvetlenül
a vízfelszín alatt tekergőző óriás, amely kegyetlen szemeket meresztve rá
szinte kitöltötte az egész óceánt. Ott volt. Nyarlathotep eljött.
− Mi az ördög...? − szitkozódott Harry, majd egy már-már nevetségesen
hangzó lihegéssel elhallgatott, amint meglátta a vízben lebegő néma
kolosszust.
Csak álltak, és nézték a lényt, kihalt fajtájának utolsó és egyetlen túlélőjét.
Ben nem tudta megmondani, meddig. Édesapja és Ramanov valamikor
csatlakozott hozzájuk, és szintén megmerevedtek az ősrégi félelmetes isten
láttán.
− Ó, te jó isten! − suttogta Ramanov talán egy perc vagy egy óra múlva. Az
idő immár elvesztette értelmét, mintha a hatalmas teremtmény láttán ő is
felmondta volna a szolgálatot. − Mit..., mit csináljunk most?
Emberi hangjának hallatán, még akkor is, ha Ramanové volt, Ben magához
tért, és egyetlen dolgot tett, amit csak tudott. Átkarolta Sashát, és magához
ölelte.
− Nem kellett volna idejönnötök − mondta Harry halkan. − Egyikőtöknek
sem.
Ben nem értette, mit akart ezzel, ahogy apja és Ramanov sem, senki sem
mozdult. Hová mehettek volna még?
Harry hihetetlenül fáradtnak tűnő mozdulattal elővette adóvevőjét. Anélkül,
hogy levette volna szemét Nyarlathotepről (ugyanúgy nem volt rá képes,
ahogy más sem), ajkához emelte a készüléket.
− Tooth? Sajnálom, öregfiú. Úgy tűnik, nem működött. Tudod, mi a dolgod.
− Ezzel elengedte a gombot, majd még egyszer lenyomta. − Minden jót,
öregfiú. Majd találkozunk.
− Ez meg mit jelentsen? − kérdezte Robert Berger gyanakvón.
− Ha életben akarnak maradni, akkor jobb lesz, ha lemennek a fedélzetről!
Lehetőleg valami acélos helyre menjenek!
− Mi? − motyogta Ben édesapja.
− Egy percük van. Ha sietnek, még időben odaérnek. Már csak ötven
másodperc.
Senki sem mozdult. Ben még szorosabban magához ölelte Sashát. A lány
reszketett. A fiú határozottan érezte a félelmét. De már nem sokáig.
Nemsokára vége.
− Ahogy akarják − szólt Harry cseppet sem meglepetten. Sőt különösebben
ijedtnek sem tűnt.
És ő, Ben? Meg fog halni, tudta jól, de saját meglepetésére nem félt, sőt
inkább megkönnyebbülést érzett, hogy végre véget ér a rémálom − és
ugyanakkor némi szomorúságot is, amiért nem tölthet több időt Sashával.
− Már elejétől fogva így tervezte, nem igaz? − kérdezte Ramanov.
− Még harminc másodperc! Ha sietnek, még sikerülhet!
Ramanov gúnyosan lebiggyesztette a száját, majd Benhez fordulva Sashára
bökött.
− Nem gondolod, hogy élnie kéne?
Azért tette fel a kérdést, mert úgy érezte, fel kell tennie, gondolta Ben, és
abban is biztos volt, hogy Ramanov is tudja. Semmi, semmi az életben nem
volt olyan fontos, mint Sasha, mégsem fogja túlélni, ahogy Ramanov, az
apja vagy bárki más ezen a hajón. Lehet, hogy az Öregek istenek voltak, de
semmiképpen sem kegyes istenek.
Még húsz másodperc. Talán kevesebb. Ben lehunyta a szemét. Érezte Sasha
közelségét, meleg leheletét az arcán, hajának édes illatát, és bármennyire is
abszurd vagy nevetséges volt, ebben a pillanatban boldognak érezte magát.
És valahonnan tudta, hogy Sasha is.
Még tíz másodperc. Egyre szorosabban ölelte magához. Öt.
Hirtelen fázni kezdett, borzasztóan fázott, és immár érezni kezdte, amint a
félelem vékony kis póklábacskákon behatol a lelkébe. De már nem maradt
ideje, hogy megérintse, lejárt az idő.
Még egy másodperc. Nem több. És nem történt semmi.
Talán tévedett. Az idő elvégre szubjektív. A másodpercek örökkévalóságnak
is tűnhettek. De semmi sem történt.
A Harry által említett percnek már régen le kellett telnie. De még mindig
nem történt semmi.
Egyszer csak kinyitotta a szemét, és Harry döbbent arcát látta maga előtt.
Nem. Nem is döbbent. Inkább kétségbeesett.
− De mi...? − motyogta a zsoldos.
És ebben a pillanatban kialudt a nap.
Ben továbbra is Harry halálsápadt és hihetetlenül csalódott arcát nézte, és
mégis olyan világosan látta, mintha odanézett volna.
Elsőként eltűnt a melléknap, még ha csupán optikai csalódás is volt, mégis
fényt és világosságot adott, ezért az égbolt jóval sötétebbnek tűnt, amikor
villogva eltűnt. Aztán − sokkal lassabban − igazi ikertestvére is kialudt, így
már csak a Halálhírnök állt az égen, hatalmasan és csontsápadtan, illetve
legalább háromszor olyan nagyként, mint kellett volna. Minden más sötét
volt. A vihar még nem ért teljesen ide, a szem felettük lévő háromnegyedes
köre mégis kialudt. Az égbolt nem sötét, hanem koromfekete lett.
És ekkor felrobbant a hajó mögöttük.
Legalábbis Ben úgy érezte az első pillanatban. A napozófedélzet még épen
maradt ablakai üvegből és jégből lévő hangtalan felhőként összeroppantak,
az ajtó elrepült, majd örvénylő fa- és fémszilánkok repkedtek körülöttük a
levegőben. Ben égető érzést, majd a vér ragacsos melegét érezte az arcán, de
ugyanakkor nem volt rá ideje figyelni, hiszen az első robbanást fehér és
drótos szőr, szökdécselő vékony lábacskák és fekete, lelketlen bámuló
szemek követték.
Pókok. Több tucat.
Legtöbbjük nem is volt olyan nagy, mint az a hófehér szörnyeteg, amivel
még a laborban futott össze. Többnyire akkorák voltak, mint egy macska,
némelyek pedig alig voltak nagyobbak egy széttárt ujjú tenyérnél. Persze
voltak közöttük két-három méteres óriások is, szélesen széttárt lábakkal,
undorító és förtelmesen kattogó csápokkal, melyek még egy felnőtt férfi
karját is minden nehézség nélkül kitépték volna. Szinte hangtalanul, de
hihetetlenül gyorsan, akárcsak egy életre kelt fehér lavina, áramlottak kifelé
a hajóból és az előfedélzetről.
Teljesen lebénultak a látványtól. Ben, édesapja és Ramanov csak álltak, és
bámulták a pókáradatot.
Nem úgy, ahogy Harry és a többiek.
Elsőként Gerrit nyitott tüzet, majd Tahia és egy lélegzetvételnyi pillanat
múlva Harry is, egy kézzel. Másikkal megragadva Ben vállát, gyorsan
visszaráncigálta Sashát és a fiút a hangágyún túlra. Tahia és Gerrit ugyanezt
tette Ramanovval és Ben édesapjával anélkül, hogy egy másodpercre is
abbahagyták volna a lövöldözést. Szüntelenül tüzelve, ők, hárman élő
védőfalat képeztek közöttük és a feléjük törő hadsereg között. Másodpercek
alatt számtalan támadót leterítettek − de a pókok valahogy egyre többen
voltak, és a szökdécselő massza úgy tört előre, mint egy természeti erő, amit
senki a világon nem képes feltartóztatni.
És nem csak egyetlen irányból törtek elő. Ben szeme sarkából hirtelen
figyelmes lett egy mozgásra, sarkon fordult, és ijedten megdermedt, amikor
két vékony hófehér lábacska mászott fel mögöttük a korláton, majd őket
követte egy medicinlabda nagyságú, szőrös és fehér gombóc, amely
hihetetlen mozgékonysággal táncikálni kezdett.
Tahia egyetlen lövéssel végzett a szörnyeteggel, majd ledobva gépfegyverét
a földre, elővette a hátán lévő lángszórót. A vakítóan fehér tűzsugár egy
hatalmas lyukat égetve robbant be a pókhadsereg központjába, de jobbról és
balról egyre több tízlábú utánpótlás érkezett.
Gerrit is abbahagyta a tüzelést, és egyetlen ugrással a hangágyú mögött
termett. Harry és Tahia elkerülve a lövésirányt villámgyorsan térdre vetette
magát, mire a fegyver valóságos pusztítást mérve a pókhadseregre
szőrcsomókat és kitint repített szanaszét a levegőbe. Tahia lángszórója
szüntelenül sziszegett, Harry pedig egyik sortüzet lőtte a másik után vagy
éppenséggel egyenként puffantotta le a korláton átszökdelő ellenséget. Maga
a pokol volt, egy igazi pillanatkép a lobogó és hideg másvilágból, Bennek
pedig folyton az járt a fejében, amit az előbb Tahiának mondott: végül is
csak lélektelen állatok ellen küzdöttek, amelyek vakon rohantak a
végzetükbe. Ha öten vagy hatan lettek volna, akkor talán még meg is nyerték
volna az egyenlőtlen csatát.
Csakhogy nem voltak annyian.
Harry volt az első, aki elesett.
Tahia félelmetes nyugalommal rángatta ide-oda lángszóróját elégetve az
őket rohamozó szörnyetegeket, de egy különösen nagy, tízlábú póknak
mégiscsak sikerült lángokban lobogva tovaszaladni − láthatóan túlságosan
makacs volt a halálhoz. Mielőtt Tahia felfogta volna a veszélyt, a szörnyeteg
már két hátsó lábára állt, miközben további hat lángoló végtagjával
igyekezett megragadni a zsoldosnőt.
Harry beleeresztett egy lövést a testébe, melyet a pók egy groteszk szaltóval
és bizarr meteorként szikrákat szórva jutalmazott, és ez a kis
figyelemelterelés éppen elég is volt: egy körülbelül németjuhász nagyságú
pók máris rávetve magát lerántotta a lábáról, majd tehetetlenül a
hangágyúnak csapta. Fegyvere magas ívben átrepült a korláton, és majdnem
ugyanabban a pillanatban Tahia lángszórója is elhallgatott, amikor a
zsoldosnő egy egész áradat fehér láb és csattogó csáp között a földre
vetődött. Valami hatalmas és fehér eltalálta a hangágyút, akárcsak egy óriási
ököl, letépte háromlábú állványáról, majd szintén áthajította a korláton.
Gerrit kétségbeesetten lihegve hanyatt vágódott, amikor egy hatalmas pók a
mellkasán landolt.
És ekkor véget ért.
A harc alig tartott tovább fél percnél, amely alatt a zsoldosok szó szerint
mindent beleadtak, és most mégis vége volt. A Princess napozófedélzete úgy
festett, mint egy kamikáze támadás után. Minden lángokba borult. Fortyogó
pocsolyák meredtek jéggé a recsegő-ropogó hangú, kíméletlen hidegben.
Döglött és darabokra tépett pókmaradványok hevertek szanaszét a földön.
Ben szinte hisztérikusan vette tudomásul, hogy a sors még egy utolsó
félelmetes tréfát is megengedett magának: majdnem sikerült nekik. Csupán
néhány, talán egy vagy két tucat pók élte át az infernót, amik céltalanul
szaladgáltak ide-oda vagy éppen megmerevedtek a mozdulat közepén.
Némelyikük még mindig égett. Csak még egy pillanat, gondolta magában
Ben, és sikerült volna. De nem sikerült, és ezzel véget ért.
A három zsoldos pedig...
... még mindig életben volt.
Eltelt egy pillanat, mire Ben egyáltalán felfogta. Tahia, Gerrit és Harry
tehetetlenül feküdt a hátára szorítva néhány, a mellkasukon trónoló,
förtelmes teremtmény által. Harry homloka erősen vérzett, Gerrit tekintete
fátyolos volt, mintha félig eszméletlen lett volna, de szerencsére
mindhárman életben voltak. A pókok nem is próbálták megölni őket.
Ben tévedett. Még nem volt vége. Hiszen még el sem kezdődött igazán.
Még csak most kezdődött.
Ben alig egy fél lélegzetvétellel a kezdet előtt megérezte, ahogy Sasha is,
mivel hirtelen megmerevedett, és egész testében reszketni kezdett.
Az égbolt elsötétedett. Még az utolsó kis fénysugár is kialudt, és felettük
már csak a Halálhírnök fakó, hamis fénye, egy világosszürke fény, mely
igazából nem is fény, hanem valami... más, pusztító volt. Síri csend lett.
Ekkor a valóság hirtelen kitárulkozott, és a teljes sötétség mögül előlépett a
Jégkirálynő. Hatalmas volt és fehér, fején koronát viselt, ijesztő módon szép
volt, mégis egyáltalán nem hasonlított immár ahhoz a nőhöz, aki egykor
volt, de ennek ellenére valami szörnyen... bizalmas áradt belőle. A hideg
fehér füstfelhővel fogta körbe, tekintete időközben már nem emberinek, sőt
nem is élőnek, hanem hidegnek, keménynek és könyörtelennek, valamint
örök érvényűnek látszott, akárcsak egy gyémánt.
Mozdulatlanul állt és bámult le rájuk, majd egy kisebb örökkévalóság után
tett egy alig észrevehető gesztust egyik sokujjú kezével, mire az idő
visszatért a régi kerékvágásba. Ben újra fellélegezhetett, a pókok pedig
hangtalanul lekúszva Harryről és a többiekről, figyelmesen és feszültségtől
reszketve várták szörnyű uralkodónőjük egyetlen támadásra intő jelét.
Csápjaiból méreg csöpögött, amely sziszegő lyukakat mart a fedélzetet
behálózó jégbe.
− Nem kellett volna becsapnotok engem! − mondta jeges hangon.
Mögötte ismét kitárulkozott a valóság, majd a dimenziók közötti sötétségből
két, négy és végül hat sárkányember lépett elő. Csillogó jégből lévő szárnyas
óriások voltak, de uralkodónőjük mellett eltörpülni látszottak. Egyikük
karján volt valami, de Ben csak néhány másodperc múlva ismerte fel a rajta
fekvő emberi testet. Már-már óvatosan letette a Jégkirálynő mellé a földre,
és aztán újra visszahúzódott a feketeségbe.
Harry feltápászkodva a térdére kézfejével kitörölte a vért az arcából, majd
odakúszott a sárkányember által hozott alakhoz, és a hátára fordította.
Tooth volt az. Ruhája elszakadt és részben elégett, még az arcán lévő kötés
is szétcincálódott, amitől láthatóvá vált szörnyen megégett bőre. Ben alig
akarta elhinni, de Tooth nem csak életben, de még eszméleténél is volt.
Megpróbált mondani valamit, de ajka csupán némán mozgott.
− Mit csinált vele? − sziszegte Tahia.
− Én? − A Jégkirálynő egy ideig együtt érzően nézett rá, majd tökéletesen
megjátszott döbbenettel Harryhez fordult. − Nehogy azt mondja, hogy nem
mondta el neki!
− Elmondani? − kérdezte Tahia. − Mit kellett volna elmondania? − Harry
kővé dermedt arccal nézett a zsoldosnőre és a Jégkirálynőre.
− Ó, nem, kedvesem − szólt a borzalmas lény. − Ez szigorúan családi ügy,
ehhez nekem semmi közöm. Csak azt hittem, tudja, ki tette ezt a barátjával.
− Mit jelentsen ez? Harry!
− Ne most! − felelte Harry fáradtan. Tahia dühösen felé lépett, de az egyik
pók máris fenyegetőn a magasba emelte az egyik lábát, amitől a zsoldosnő
azon nyomban megmerevedett.
− Attól félek, később már nem lesz rá lehetősége − mondta a Jégkirálynő
majdnem gyengéden.
− Azért, mert nem lesz később? − kérdezte Tahia.
− Amint mondtam: nem kellett volna becsapnotok − sötétség gyűlt össze
mögötte, mintha valami más, valami rosszabb eljövetelét jelezné előre.
Tahia felnevetett.
− Maga is ugyanezt tervezte, nem igaz?
− Természetesen! Én a gonoszokhoz tartozom, kedvesem! Nekem szabad!
Senki sem válaszolt, de Harry még jobban előredőlve hanyatt fektette
Toothot. A mozdulatot egy tompa puffanás követte, Ben pedig nem akart
hinni a szemének, amikor alaposabban odanézett. Tooth jobb karja
könyéktől lefelé masszív jégbe volt foglalva, amely a keze körül még
vastagabbá vált. A jégen keresztül látszott, hogy ujjaival szorít valamit, de a
vaskeménységű páncéllá dermedt hideg miatt képtelen elengedni.
− Ugye nem hitték el, hogy elengedem magukat? − kérdezte a Jégkirálynő.
Erre sem válaszolt senki − végül is minek? De Ben hirtelen azon törte a
fejét, hogyhogy élnek még? Ahogy a Jégkirálynő kicselezte a biztonsági
kapcsolót, porrá zúzva ezzel Harry tervét, kétségkívül egyszerű és zseniális
volt..., mégsem hitte, hogy csupán a győzelem érzete miatt jött el.
− Ezzel semmire sem megy − mondta Harry. Óvatosan letette Tooth fejét és
vállát, majd felegyenesedett. − Igaza van: valóban nem számítottunk arra,
hogy elenged minket. Csakhogy én sem szándékoztam elengedni magát.
− A bomba fel fog robbanni − szólt a Jégkirálynő. Netán egy gúnyos mosoly
jelent meg a szemében?
− Alig egy óra múlva. Tahia gondoskodott róla.
− Még most sem tudják, mivel van dolguk, igaz? Nem tartóztathatnak fel
minket. Senki sem képes rá. − Egy pillanatig hiába várt válaszra, majd
amikor nem kapta meg, Benhez fordult. − De te igen − mondta félelmetes,
mégis majdnem gyengéd és kérő hangon. − Te még mindig velem jöhetsz.
Ben makacsul nézett fel immár borzalmasan megváltozott arcára, majd még
közelebb szorította magához Sashát. A lány reszketett.
− Ez rá is vonatkozik.
− Azért, hogy olyanok legyünk, mint te − suttogta Ben keserűen.
− Élni fogtok. Nem akarok hazudni neked. Ijesztő és sok mindent el fogsz
veszíteni. Én is féltem az elején. De annyi mindent kapsz majd.
− Halhatatlanságot? Hatalmat? Kösz, nem kell!
− Egyiket sem − rázta meg a fejét a Jégkirálynő. Mintha a mögötte lévő
sötétség utánozta volna mozdulatait. − Szavakkal képtelenség leírni. Kísérj
el, és meglátod! Nem ígérek sem halhatatlanságot, sem mindent átfogó
hatalmat neked és a barátnődnek, de nagyon sokáig fogtok élni, és olyan
dolgokat fogtok megtapasztalni, amelyet egyetlen ember sem.
− Nem, kösz! − mondta Ben még egyszer.
− Ahogy akarod − válaszolta a pokoli lény hirtelen hűvösen. Egyetlen
szívverés erejéig tekintete végigpásztázta férje arcát, de szeme olyan
élettelen és kemény maradt, akárcsak a gyémánt. Harry gyorsan és
tüntetőleg Sasha és Ben mellé lépett, majd belenyúlt a kabátujjába. Az egyik
sárkányember fenyegető lépést tett felé, majd megtorpant, amikor Harry
semmi mást, csak az adóvevőjét vette elő.
A Jégkirálynő kérdőn, de nem különösebben nyugtalanul nézett rá, mire
Harry egy fáradtnak tűnt mozdulattal a fiúhoz fordulva a szemébe nézett.
− Annyira sajnálom!
− Megható − mondta a Jégkirálynő −, de attól félek...
Harry a szájához emelte az adóvevőt.
− Kapitány. Itt az idő.
A Jégkirálynő szeme összehúzódott.
− Kapitány? Mit jelentsen ez? − Egy sziszegő, félig ijedt és félig dühös
hangot adva ki magából Sasha felé nyújtotta számos karját. − Hol van az
apja?!
A hajó úgy megremegett, mintha csak egy ökölcsapás érte volna. Az
égbolton fekete villámok tűntek fel, a tengerben pedig ordító és habbal
koronázott hullámok tomboltak, majd a hajó mellett egyszer csak felcsendült
egy elviselhetetlenül hangos kiáltás, és Nyarlathotep kiemelkedett a vízből.
Egy fekete húsból és ostorozó csápokból álló színtiszta düh, mely üvöltve
csapott a tervét orvul keresztező törpeszerű alakok után. A Jégkirálynő
sikoltozott a méregtől és félelemtől, majd fél tucat szárnyas harcosával
együtt mozgásba lendült.
De már késő volt. Ezúttal még egy megtestesült isten is képtelen lett volna
feltartóztatni a sorsot.
Ben lehunyta a szemét, és olyan erősen szorította magához Sashát, ahogy
csak tudta, majd arcára téve a kezét, igyekezett megvédeni a mindent
elpusztító villámtól.
El is jött, de nem rögtön.
Egy tompa, vibráló mennydörgéssel kezdődött, amely mintha a Föld
szívéből tört volna elő, majd egy elképzelhetetlenül hangos durranássá és
üvöltéssé nőtte ki magát, mely még a dühös isten hangján is túltett. A villám
ezerszer fényesebb volt, mint ahogy Ben azt gondolta, egy ragyogó,
elviselhetetlenül vakító, szörnyű fény. Habár olyan erősen összeszorította a
szemét, ahogy csak tudta, a fény könnyűszerrel áthatolt csukott szemhéján
keresztül is.
A durranást és az üvöltést olyannyira intenzív csend követte, hogy már fájt,
még az is lehet, hogy teljesen megsüketült az elképzelhetetlen lármától. Úgy
érezte, mintha az idő megállította volna légzését: a Jégkirálynő
karnyújtásnyira állt tőlük, karját halálos öleléssé tárva, mellette a
sárkányemberek ugrás közben megdermedve, szárnyaik széttárva, karmaik
és csőreik támadásra készen álltak. Mögöttük pedig maga Nyarlathotep
magaslott, gigantikus és fekete, egy ostorozó csápokból álló erdő, magasabb,
mint egy templomtorony, és olyan félelmetes, hogy tekintetével is ölni
tudna.
Majd egyik másodpercről a másikra minden elmúlt.
A meredek tengerpart, a hófedte síkság és a rajta lévő állomás egyszerűen
eltűnt. A hajót fojtogató jégpáncél gőzzé változott, amely még azelőtt
elillant, hogy bármit is szétégethetett volna, és minden, minden, ami nem
masszív acélból volt a Princess fedélzetén, egyetlen lobogó lánggá vált és
porrá égett. A Jégkirálynő, a sárkányemberek és a pókok lángra kapva
csillogó szellemekké váltak, ahogy a hajó mellett tomboló óriás is. A hajó
megremegett egy láthatatlan dühöngő isten ökölcsapása alatt, majd úgy
üvöltve akár egy sebzett állat, kimagaslott a vízből és a partra vetődött.
Pontosan ez az ütés rántotta le Bent a lábáról, és taszította az égő fedélzetre.
És aztán, végre kialudt a világ.

33

Világos volt, amikor magához tért.

Ez volt az első, amit érzett. Majd a táj könyörtelenül hideg hőmérsékletét,
mely láthatatlan kézként simulva arcára nehezítette légzését. Hirtelen úgy
érezte, hiányzik valami, valami borzasztóan értékes és fontos, és egy ijedt
mozdulattal felegyenesedve körbenézett. Hisz épp karjában tartotta Sashát,
amikor elvesztette az egyensúlyát, és immár eltűnt...
− Semmi vész. Nincs semmi baja. − Egy kéz érintette meg a vállát, és
amikor ijedten hátrafordult, édesapja tekintetével találta szemben magát. A
férfi mellette térdelve mustrálta aggódva és ugyanakkor megkönnyebbülve.
Másik kezével valahová a háta mögé bökött, ahol egy szőrmés, fehér
köpenybe bugyolált törékeny alak álldogált a korlátnál, mozdulatlanul
bámulva az óceán felé. Fehér haja csak úgy lobogott a szélben.
− Mindenki jól van.
− És... hogyhogy élünk? − Ben ösztönösen fel akart állni, hogy Sashához
menjen, de a benne lévő pánik olyan gyorsan elillant, ahogy jött, majd helyét
átvette a zavarodottság érzete.
Édesapja tehetetlenül megvonva a vállát megpróbált mosolyogni, de ettől
talán még tehetetlenebbnek tűnt. Hangos sóhajjal mindkét kezét a combjára
téve feltápászkodott. Valamit mondani akart, majd inkább megrázva a fejét
még a Bent felsegítő mozdulatot sem fejezte be. Borzasztóan magányosnak
tűnt.
Ben még egy pillanatig csak meredt rá, aztán saját erejéből felegyenesedett.
Nem ott ébredt fel, ahol a földre esett, hanem egy vasszobor szélárnyékában,
mely egykor még a Princess tetőépítményének része lehetett.
Apjával együtt színtiszta fémen álldogált. Sehol egy jégdarab, és bár hideg
volt, mégsem olyan iszonytató, mint amilyen lehetett volna. Az
előfedélzeten egy csepp fehér sem látszott, ennek ellenére a totális pusztítás
helyszínévé lett. A masszív fémen kívül immár semmi sem volt ott. Minden,
ami esetleg túlélte a tűzvihart, az vagy széttört, vagy összeégett. A korlát
nagy része, a szárazföldhöz fordult bal oldala egyszerűen leszakadt, a
fémből lévő fedőlemezek elhajlottak, néhány helyen pedig úgy csillogott az
elégett vas, mintha megolvadva újradermedt volna. A levegőben égett szag
terjengett, és még az arcába fújó szél is valahogy melegnek tűnt.
Hogyhogy még éltek? Ben nem tudta, és a part látványa csak növelte
zavarodottságát. A meredek tengerpartban egy hatalmas repedés tátongott,
mintha egy éhes sárkány harapta volna ki egy darabját. Az állomás eltűnt,
ahogy a rengeteg jég is. A csillogó strand, amelyen idejöttek, mostanra egy
meztelen fekete sziklákból álló vidékké változott. A két hójárműnek nyoma
veszett, a Princess pedig jóval ferdébben feküdt, ezért ösztönösen széttárt
karral és óvatos léptekkel közelített Sashához.
Léptei lelassultak félúton, majd teljesen megállt. Szíve vadul dübörgött, és
egyszerre nem mert továbbmenni. Sasha nem volt egyedül. Ramanov állt
mellette, és bal karját a vállára helyezte − de ő nem emiatt hezitált.
Vége volt. A rémálom véget ért, ők pedig túlélték, mégsem örült, sőt igazán
megkönnyebbülést sem érzett. Hirtelen rádöbbent, miben hasonlított ez a
pillanat annyira arra, amivel ez az egész kezdődött. Ismét a hajó
előfedélzetén voltak. Sasha most is, mint akkor, vékony fehér köpenyében
ácsorogva a korlátnál bámulta az óceánt, a szél játszadozott a hajával és
felrepítette köpenyét. A különös fény pedig fénylő csillogással körülvéve
lényét, mintha valami mássá, majdhogynem földönkívülivé, de mindenesetre
megérinthetetlenné tette.
És most is, mint akkor, tudomást sem vett környezetéről, hanem egy olyan
világ foglya volt, amit csak ő láthatott: bezárva egy láthatatlan, de
áttörhetetlen fal mögé.
Szomorúság lepte el. Minden valószínűség és logika ellenére túlélték, de mi
változott a számára? Megígérte Sashának és saját magának, hogy letépi a
fájdalom és magány univerzumának fogva tartó láncait, de nem tartotta be az
ígéretét.
Bármennyire is oda akart menni hozzá, hogy karjába zárhassa, pillanatnyilag
nem volt elég ereje ahhoz, hogy elviselje üres tekintetét.
Helyette inkább balra fordult a fehér harci felszerelésben lévő alakok felé.
Ezek szerint Harry és a két másik zsoldos is majdnem sértetlenül túlélte a
poklok poklát. Mielőtt elérte volna őket, feltűnt neki, hogy Tooth
mozdulatlan teste mellett egy vastagon bebugyoIált alak térdelt: Van Staaten
doktor, aki magával hozva elnyűtt orvosi táskáját, még egy robbanás után is
kedvenc időtöltésével van elfoglalva, mégpedig hogy ezúttal Tooth karjába
tuszkoljon egy jókora fecskendőt. Amikor árnyéka befedte a sérült zsoldos
arcát, az orvosnő röviden felnézett, majd bólintva visszafordult betegéhez. A
pár lépéssel arrébb turbékoló Gerrit és Tahia (érdekes, gondolta Ben, ezek
ketten sosem csináltak titkot kapcsolatukból, mégsem látta őket még ennyire
intim helyzetben), ügyet sem vetett rá, de Harry mosolyt erőltetett kimerült
arcvonásaira.
− Azt hittem, már sosem ébredsz fel.
Ben odabiccentett Toothra. A zsoldos időközben valószínűleg elvesztette
eszméletét, de Ben látta, amint légzése megnyugodott, és arca a szörnyű
sérülés ellenére is békésnek látszott.
− Hogy van?
Harry nem szólt egy szót sem, de Van Staaten válaszolt helyette.
− Jobban.
− Jobban? Úgy érti..., úgy érted, hogy már nincsenek fájdalmai és nem is
lesznek?
− Nem, úgy értem jobban van − Van Staaten óvatosan kihúzta a tűt Tooth
vénájából, majd figyelmetlenül a földre dobta a fecskendőt. Az elgurult,
majd nem messze megakadt egy szegélyben, egy csillogó idegen test ezen az
acélszerkezetre redukált halott hajón. − Nem tudom megmagyarázni. De
valóban sokkal jobban van. Ha huszonnégy órán belül kórházba kerül, akkor
nagy esély van rá, hogy túléli.
− De hát nem azt mondtad, hogy...? − kezdett bele Ben, de Harry
félbeszakította.
− Menni fog, doktor! − Van Staaten kétségbeesett pillantást vetett rá, de a
zsoldos meggyőzőn bólintott. − Ne aggódjon! Itt éppen egy atombomba
robbant fel. Legkésőbb két óra múlva csak úgy hemzsegnek itt a hajók és a
repülők.
Bár Van Staaten még mindig szkeptikusnak tűnt, nem ellenkezett, hanem
táskáját összepakolva felállt.
− Pillanatnyilag nem tehetek többet érte. De még rengeteg betegem van. Ha
hűvösebb lesz, akkor vigyétek le a fedélzetre.
Ezzel el is sietett, majd két-három lépés után megállva olyannyira
hitetlenkedve nézett hátra, hogy Ben szabályosan megsajnálta. Végül mégis
továbbment, a fiú pedig megvárta, míg kisebb nehézségek árán felküzdötte
magát az egykor még az előfedélzetre vezető fémlépcsőként szolgáló
valamire, majd eltűnt a tetőfelépítmény alatt. Nem lepődött meg azon sem,
amikor látta, amint édesapja csatlakozik hozzá, sőt inkább megkönnyebbült,
de ugyanakkor szomorú is volt.
− Hogy lehetséges ez? − motyogta fejét rázva, miközben újra Harryhez
fordulva végigpásztázta tekintetével a tönkrement fedélzetet.
− Gondolom, a Jégkirálynő biztos akart lenni abban, hogy él, amikor
megmutatja nekünk. Egy halott túsz nem ér túl sokat.
− Nem erre gondolok − felelte Ben, habár ezeknél a szavaknál jéghideg
borzongás futott végig a hátán. Talán mert érezte, milyen közel járt Harry az
igazsághoz. − Úgy értem, ez itt. Pont te magad mondtad. Egy atombomba
volt. Mindannyiunknak meg kellett volna halni.
− Ne kérdezd. Nem tudom, és abban sem vagyok biztos, hogy egyáltalán
tudni akarom. − Az adóvevőt szorongató jobb kezével (Ben értetlenül nézte,
hogy a készülék műanyag háza félig megolvadt, mintha egy elképzelhetetlen
forróságnak lett volna kitéve, de ugyanakkor Harry ujjain egyetlen sérülés
sem látszott) felmutatott az égre. − Már rég sötétednie kéne. A vihar pedig...
Nem folytatta, de nem is volt rá szükség, hiszen mindkét pontban igaza volt.
A felettük lévő ég még mindig ragyogó, felhőmentes kékben tündökölt, a
kegyetlen viharnak pedig nyoma sem volt már. A borús fények mind
kialudtak.
− De ez... − motyogta Ben.
− ... lehetetlen, tudom! − Harry mosolygott. − Ne is törődj vele! Én sem
értem, de abban biztos vagyok, hogy a következő években a világ legjobb
kutatói ezzel a kérdéssel fognak foglalkozni. Sőt abban is biztos vagyok,
hogy ők sem fognak tudni választ adni.
Ben szívesen mondott volna valamit, de Harry egy gyors mozdulattal
leintette.
− Talán menned kéne. Lesz még elegendő időnk elmélkedni. Pillanatnyilag
van ott még valaki, akivel beszélned kellene.
Ben szomorúan nézett a hajó orra felé. Ramanov időközben levette karját
Sasha válláról, és megfordulva őket nézte. Harrynek igaza volt, de valami
tiltakozott Benben az ellen, hogy közel kerüljön Sashához. Találkozott vele
úgy, ahogy lennie kellett volna − talán csak álom volt az egész −, és nem
volt biztos benne, hogy ezek után képes lenne újra egy néma és autista
lányhoz odalépni, akit oly régen és pontosan itt ismert meg.
− Tudja, hogy mi történt az apjával... Schulz kapitánnyal? − motyogta
ahelyett, hogy eleget tett volna Harry utasításának.
A zsoldos bólintott.
− Igen. Azt hiszem, már korábban is tudta.
− Ahogy te is. − Hangjában semmi szemrehányás nem volt, és Harry sem
úgy fogta fel szavait. Újra bólintott. − Te kezdetektől meg akartad gyújtani a
bombát.
− Ez volt az egyetlen kiút. Én magam akartam megtenni, de Schulz... Azt
állította, hogy halálosan beteg, és hogy úgyis csak pár hónapja van hátra.
Tudom, hogy hazudott. De valami... − Arcán egy fájdalmas érzés suhant át,
majd gyorsan elillant. − Bármit is csináltak vele, valami összetört benne.
Már nem akart tovább élni. − Odanézett Ramanovhoz és Sashához, majd így
folytatta. − Azt gondolom, hogy fel akarta áldozni magát értük. Ő tudja, hidd
el nekem. És most menj, és beszélj vele! Már vár téged!
Ben igazán akarta, de lába nem engedelmeskedett neki. Hirtelen azon törte a
fejét, hogy tényleg megérte-e elviselni ezeket a félelmeket.
− Én..., én nem bírok. − Iszonyú gyávának és siralmasnak érezte magát, de
igaz volt.
− Legalább próbáld meg, Ben! Ki tudja − talán hatalmas meglepetésben lesz
részed!
Ben izgatottan ránézett, majd egy másodperc erejéig vad és forró remény
lángolt fel benne, de ugyanolyan hamar el is aludt, és amikor meglátta
Ramanovot és a még mindig mozdulatlanul ácsorgó unokáját, még nagyobb
csalódásnak engedett teret.
Harry szavai egyre jók voltak. Jobban félt attól, hogy esetleg gyávának tűnik
fel a zsoldos szemében, mint hogy belenézzen Sasha szemébe, ezért lassan
elindult. Ramanov oldalra lépett, Ben pedig közvetlenül a korlát elé állt,
olyan szorosan Sashához, hogy még a válluk is összeért. Még mindig nem
mert ránézni. Olykor a bizonytalanság többet ért a bizonyosságnál, mert az
legalább reményt adott.
− Hello, Benjamin! − szólt Ramanov. Hangja halk és nagyon lágy volt, és
volt benne valami, amit Ben eddig összesen egyetlenegyszer hallott, ezért
akarata ellenére az oroszhoz fordult, és a szemébe nézett. És ekkor valóban
meglepetésben lett része.
Ramanov ugyanolyan fáradt és koszos volt, mint mindannyian, mégis
ugyanaz a ráncos arcú, erőt és határozottságot sugárzó ember volt, aki
igazából nem is illett korához. Hirtelen egy másik Ramanovot, egy
jóindulatú és nemes férfit látott maga előtt. Ez a másik, megváltozott
Ramanov pontosan olyan volt, gondolta magában, mint amilyen nagypapát
kívánt mindig is Sashának. És, ha igaz volt, amit Van Staaten a
szörnyűséges hely befolyásáról mesélt, akkor most az először állt szemben
az igazi Ramanovval. Képtelen volt válaszolni.
Ramanov mosolyogva kinyújtotta a kezét, mintha meg akarná érinteni, aztán
mégsem merte megtenni. Ehelyett inkább a tengerre mutatott. Ben tekintete
követte a mozdulatot, majd újra jéghideg borzongás futott végig a hátán.
Most hogy a vihar és az emberi kéz által kirobbantott pokol elmúlt, már-már
természetellenesen nyugodtnak és simának tűnt az óceán. Egy hatalmas
szürkészöld terület, mely valahol, egy meghatározhatatlan távolságban
összeolvadt a horizonttal. De nem volt üres.
Közvetlenül a Princess mellett − nagyobb, jóval nagyobb volt, mint a hajó
− még most is félelmetesen lebegett a vízben szétroncsolódott masszája.
Valódi formája már nem volt felismerhető, és a még megmaradt részei is
felbomlófélben voltak, így egészen biztosan eltűnik, mire odaérnek a Harry
által említett mentőcsapatok. De egyelőre még ott volt.
− Meghalt. Különös.
− Mi? − kérdezte Ramanov. Valamilyen oknál fogva még mindig azon a
lágy módon mosolygott. − Hogy megölte a bomba?
− Nem gondoltam volna, hogy egy isten halandó.
− Nem isten volt, Benjamin. Csak egy olyan nép utolsó túlélője, akik
istennek tartották magukat. Talán tényleg rendelkeztek az istenek
hatalmával. De a húsuk halandó volt.
− Maga nem bír kibújni a bőréből, mi? Egyszer tudós, mindig tudós, nem
igaz? Mindig mindennek a logikus magyarázatát keresi.
− Azért, mert mindenre létezik logikus magyarázat.
− Tényleg? − Ben a hátuk mögött lévő összeégett fedélzetre biccentett.
− Akkor azt is magyarázza meg, professzor, hogy miért élünk egyáltalán.
Ramanov mosolyogva és némán nézett rá, majd mögötte megszólalt egy
lágyan csengő hang.
− Mert egykor az édesanyád volt, Ben, és az édesapád felesége. Volt még
valami belőle a Jégkirálynőben. Egy anya pedig mindig védelmezi a
családját.
Ben szíve mintha hirtelen kihagyott volna, majd gyorsabban és egyenetlenül
vert tovább. Egy ideig csak állt, és Ramanovra bámult, majd reszketve
megfordulva Sasha arcával találta szemben magát.
A lány a szemébe nézett.
Szeme immár nem volt üres. Élet volt benne, egy élet, mely oly régóta és oly
kétségbeesetten küzdött a szabadságáért. Arcán pedig egy félénk, de egy
icipicit talán... gúnyos?... mosoly húzódott.
− De te... hogy lehet ez...? − A hajó, az óceán, az ég és az egész világ,
mintha körbe-körbe forgott volna vele, majd hirtelen megfordult, és a
vízfelszín alatt lévő szürkés és nyálkás szétfolyó masszára nézett, majd újra
hallotta a szavakat, amelyeket Sasha utolsó álmában mondott neki: „Hozzá
tartozom, Ben. Amíg él".
Érezte, hogy szeme könnybe lábad, keze pedig úgy szorítja a megégett
korlátot, mintha szét akarná törni, miközben szíve hirtelen olyan vadul vert,
hogy minden egyes dobbanás szinte fájt. Amíg él.
Sasha oldalba bökte mutatóujjával, mire ő nagy nehezen felé fordulva még
mindig képtelen volt kinyögni egyetlen hangot is. Torkát mintha
összekötözték volna, és semmi mást nem tehetett, mint bámulni a szemében
lévő életet.
Nem is kellett megszólalnia.
− Szeretnék beszélni veled pár szót, Ben − mondta Sasha. − De lehet, hogy
kicsit sokáig tart majd. Talán pár évig. Vagy még tovább.

VÉGE