KERSTIN GIER

FELLEGSZÁLLÓ
 Első kiadás
Könyvmolyképző Kiadó, Szeged, 2018
 Írta: Kerstin Gier
A mű eredeti címe: Wolkenschloss

A művet eredetileg kiadta:

FISCHER FJB

Kerstin Gier, Wolkenschloss

© S. Fischer Verlag GmbH, Frankfurt am Main 2017

Cover and interior illustration by Eva Schöffmann-Davidov

© Fischer Verlag GmbH, Frankfurt am Main, 2017

Fordította: Németh Odette

A szöveget gondozta: Leléné Nagy Márta

A sorozatterv, annak elemei és az olvasókhoz szóló üzenet

a borítóbelsőn Katona Ildikó munkája.
© Katona Ildikó, 2014

ISSN 2060-4769
ISBN 978 963 457 516 0

© Kiadta a Könyvmolyképző Kiadó, 2018-ban

Cím: 6701 Szeged, Pf. 784
Tel.: (62) 551-132, Fax: (62) 551-139
E-mail: info@konyvmolykepzo.hu
www.konyvmolykepzo.hu
Felelős kiadó: Katona Ildikó
Műszaki szerkesztők: Zsibrita László, Gerencsér Gábor
Korrektorok: Jász Anikó, Réti Attila
Készült a Generál Nyomdában, Szegeden
Felelős vezető: Hunya Ágnes
Minden jog fenntartva, beleértve a sokszorosítás, a mű bővített,
illetve
rövidített kiadásának jogát is. A kiadó írásbeli engedélye nélkül
sem a teljes mű, sem annak része semmilyen formában
– akár elektronikusan vagy mechanikusan, beleértve a
fénymásolást
és bármilyen adattárolást – nem sokszorosítható.
Sonjának
ITT ÁLLTAM HÁT A HÓBAN, TELJESEN KIMERÜLVE, míg a
bálterem felől hegedűszó szállt felénk. A nyakamon
egy harmincöt karátos gyémánt, ami nem az enyém,
karjaimban pedig egy alvó kisgyerek, aki szintén nem
az enyém.
Valahol útközben elvesztettem a fél pár cipőmet.
Azt mondják, az ember szorult helyzetben az
adrenalin hatására se fájdalmat, se hideget nem érez,
de ez nem igaz. A vállamon lévő seb vadul lüktetett, a
vér végigfolyt a karomon, és lecsöpögött a hóra, a
hideg pedig fájdalmasan hasított bele a lábamba. A
karom és a vállam már majd leszakadt a gyerek
cipelésétől, de nem mertem még egyszer
megmozdítani a kicsit, nehogy felébredjen, és elárulja
az üldözőinknek, hol vagyunk.
Azt is mondják, hogy az elménk a legveszélyesebb
pillanatokban működik a legjobban, amitől az ember
megvilágosodik. De az esetemben ez sem volt igaz.
Nem tudtam, ki a jó, és ki a rossz. Az egyetlen dolog,
amire rájöttem, hogy a pisztolyokon lévő hangtompító
tényleg tompítja a hangot.
És hogy egészen biztosan akadnak ennél
alkalmasabb pillanatok egy csókra.
Fogalmam sem volt, hogy a fiú, akitől kaptam, a
jókhoz vagy a rosszakhoz tartozik-e, mégis éreztem,
ahogy az erőm újra visszatér.
 – Ezt már azóta meg akartam tenni, hogy először
megláttalak – suttogta.
HERZLICH WILLKOMMEN. BIENVENUE.
WELCOME. BENVENUTO.
ÜDVÖZLI ÖNT A
FELLEGSZÁLLÓ

Kellemes itt-tartózkodást
kívánunk!
 1

A GYEREKCSŐSZKÉNT TÖLTÖTT ELSŐ NAPOM kezdett teljes

kudarcba fulladni.
– Egészen biztosan te vagy a világ legrosszabb
bébiszittere, Fanny Funke – mondta Don is, mikor
lélekszakadva elszaladtam mellette, azt kiabálva, hogy
„Fiúk! Ez nem vicces! Légyszi, gyertek vissza!”
– Igen, légyszi, légyszi, légyszi! – utánzott Don. –
Máskülönben ugyanis kirúgnak.
Ez tényleg esélyes volt. Pedig csak egyetlen percre
nem figyeltem oda. Mentségemre szóljon, hogy
gyorsabban szem elől lehet veszíteni egy gyereket a
hóban, mint az ember gondolná, nem beszélve arról,
ha ketten vannak, és szándékosan somfordálnak el,
ráadásul fehér nadrágot, kabátot és sapkát viselnek.
Az ilyen öltözetet törvénynek kellene tiltania! Messzire
azonban nem juthattak, mert fölfelé a hegyen szűz
hótakaró csillogott. Mindazonáltal itt, a hotel nyugati
oldalának közvetlen közelében is bőségesen akadt
rejtekhely apró, komisz, álruhás gyerekek számára.
Nemcsak a sok hókupac mögött tűnhettek el, hanem
még a magányosan álló fák, farakások és
falkiszögellések is tökéletes álcát biztosítottak nekik.
Hunyorognom kellett, hogy a fénnyel szemben is
lássak valamit. Estére és a karácsonyi ünnepekre újabb
havazást mondott az időjárás-jelentés, de az ég még
világítóan kék volt, a hó pedig versenyt csillogott az
ablakokkal, illetve a kisebb és nagyobb tornyok,
valamint a padlásszobák rézbevonatos tetejével. A
völgyre viszont már tegnap reggel sűrű köd telepedett.
Épp az ilyen időjárásnak köszönhette a hotel a nevét:
Fellegszálló.
– Szokatlanul nagy a csönd, ugye? – emlékeztetett
az ifjabb Don Burkhardt, hogy most nincs idő a svájci
hegyvidéket csodálni. – Nehogy a kedves kisgyerekek
megfagyjanak közben!
Don a nagy szánkón ült, amivel a tűzifát vitték a
pincebejárathoz. Lábát lóbálva fagylaltot nyalogatott,
amire bizonyára a konyhán tett szert. A tűzifát pedig
nemes egyszerűséggel az Isten hozta a Château
Janvier-ben! – tábla elé borította a hóba.
Donra nézve viszont támadt egy ötletem.
– Hahó, srácok! Nem akartok egy finom fagyit? –
kiabáltam.
Sehol egy pisszenés.
Don vidáman kuncogott.
– Nem kellett volna engedned, hogy a cseh
idénymunkás elterelje a figyelmedet a
kötelességeidről, Fanny Funke.
– Inkább szedd össze a tűzifát, ha nem akarsz pórul
járni!
Noha Don a maga kilencéves korához képest kicsi
volt és meglehetősen vézna, pisze orrával, valamint
csupa szív, barna szemével elbűvölően ártatlanul
festett, titkon tartottam tőle. Bármit mondott is, az
még csak megközelítően sem hangzott úgy, mintha
egy kilencéves gyerek szájából hangzana. Ez annál is
inkább zavarba ejtő volt, mivel magas gyerekhangja
volt, cuki, svájci kiejtéssel beszélt, és kicsit selypített,
szintén nagyon aranyosan. Volt valami különösen
fenyegető abban a fura szokásában, hogy az
embereket elvből mindig vezetéknevükkel együtt
szólította meg, amit néha még megtoldott az
életkorukkal, származási helyükkel és egyéb
tulajdonságaikkal is.
– Fut a harisnyád, Fanny Funke, tizenhét éves lány a
Bréma melletti Achimból. – Akár egy maffiafilmben,
amikor valaki azt suttogja, tudom, hol laksz, hogy
aztán alkalomadtán egy levágott lófejet tegyen az ajtó
elé. Már ha elég szerencsés vagy.
Don és a szülei törzsvendégnek számítottak a
hotelban, és ő remekül kiismerte itt magát. Egész
napokat töltött azzal, hogy a házban csavargott,
beszélgetéseket hallgatott ki, és galibát okozott,
miközben úgy viselkedett, mintha az egész hotel az
övé volna a benne tartózkodó emberekkel együtt.
Mindegy volt, vendég-e vagy személyzet: Don
félelmetes módon mindennel és mindenkivel képben
volt. Még ha tilosban járva tanulmányozta is a
személyi aktákat – én legalábbis ezt gyanítottam –,
akkor is ijesztő volt, hogy a legkisebb részletekig
mindent megjegyzett. Teherliftek, irodák, pince – Don
előszeretettel lebzselt ott, ahová a vendégeknek tilos
volt a bejárás, de apró termete és édes külseje miatt
ritkán lett ennek bármi következménye. Akit pedig
nem tudott elvarázsolni ártatlan őziketekintetével, azt
a saját módszerével félemlítette meg: teljes nevén
nevezte, majd csak úgy mellesleg utalt dúsgazdag
apjára, idősebb Don Burkhardtra, és annak a
hoteltulajdonos Montfort fivérek egyikéhez fűződő
baráti kapcsolatára. Legalábbis velem ezt művelte. És
bármennyire igyekeztem ezt palástolni, maffiaszerű
módszerei valahogy mégis hatottak. Épp tegnapelőtt
kaptam rajta, ahogy a csokis kezét beletörülte a
második emeleti kis előcsarnok súlyos, hímzett
bársonydrapériáiba, méghozzá szándékosan és előre
megfontoltan. Efelett érzett felháborodásomra
fölényes mosollyal válaszolt.
– Ó, Fanny Funke, a Bréma melletti Achimból, aki
otthagyta az iskolát, odavan a förtelmes függönyökért!
Ez meg aztán pláne felháborított. Az egész emeleten
minden függönyt és párnát ugyanabból a csodaszép,
bordó alapon óarany madár- és virágmintás, hímzett
anyagból varrtak. Nem kellett szakértőnek lenni ahhoz,
hogy az ember lássa, milyen értékesek, még ha a
bordó szín az évek során némileg megfakult is. Ha
valaki óvatosan végigsimított az ujjaival a bársonyon,
úgy érezhette, mintha a bársony visszasimogatná.
– És különben is: nem a te feladatod itt mindent
tisztán tartani, Fanny Funke, te furcsa szeplőkkel
tarkított arcú, kisegítő szobalány? – kérdezte Don.
Tegnapelőtt ugyanis még nem a gyerekfoglalkoztató
részleghez, hanem a takarítókhoz voltam beosztva. –
Mégis mit gondolsz, mennyi pénzt hagy itt minden
évben az apám? És mit gondolsz, kit dobnak ki innen
először: téged vagy engem? A helyedben örülnék,
hogy csak csokiról van szó, és inkább igyekeznék
gyorsan eltávolítani a foltot, mielőtt Müller kisasszony
leszedi rólad a keresztvizet. (Mégis honnan ismer ilyen
kifejezéseket? Így még a nagymamám se beszélt.)
– Én meg a helyedben gyorsan kereket oldanék,
mielőtt fogom magam, és megjáratom a hátsódon a
porolót! – vágtam vissza ugyan, de Don vigyorogva
szedte a sátorfáját, jól tudva, hogy most ő győzött.
Müller kisasszonytól, a gondnoknőtől, ugyanis még
jobban tartottam, mint tőle. És mialatt a
csokoládéfoltot keféltem ki a bársonyfüggönyből,
valóban hálás voltam érte, hogy csak csokoládéról volt
szó.
– Ha itt valaki pórul jár, az te leszel – mondta Don,
és megnyalta a fagyiját. – Jaromir Novakkal, a
harmincnyolc éves, bajuszos férfival flörtöltél ahelyett,
hogy odafigyeltél volna a gyerekekre. Ezt
tanúsíthatom.
– Nem flörtöltem – javítottam ki rögtön. – Én csak
gyorsan segítettem neki kibogozni azt az égősort. Ami
igenis a feladataimhoz tartozik. – Ugyanis nem csak
gyerekcsősz voltam, az állásleírás szerint a hotel
gyakornoka egyfajta mindenes volt, akinek feladatköre
rugalmasan változtatható.
Don megrázta a fejét.
– Mosolyogtál, a füled mögé simítottál egy
hajtincset, és a nyakadat mutogattad. Ez a testbeszéd
a nők párzási magatartására jellemző.
– Badarság! – mondtam ingerülten. – Jaromir túl öreg
hozzám, Csehországban pedig a felesége és a gyerekei
várják, akiket nagyon szeret. – Ha húsz évvel fiatalabb
volna, és nem volna senkije, akkor se flörtölnék vele.
Elvből nem flörtölök. Már magát a flörtöl szót is
borzalmasnak tartottam. – Egyébké… – Félbehagytam
a mondandómat. Don arca világosan elárulta,
mennyire élvezi, hogy ilyen vehemensen védekezem.
Ez ismét bizonyíték volt neki, mennyire komolyan
veszem. Pedig ez biztosan az utolsó dolog volt, amit
értésére akartam adni.
– No, akkor mi az? Láttad az ikreket vagy nem? –
kérdeztem nyersen.
Don rögtön változtatott a taktikáján.
– Azt is tudom, hová bújtak el – vetett felém egy
szelíd pillantást, amit még maga Bambi is
megirigyelhetett volna. – És el is árulom neked, ha
kedvesen azt mondod, légyszi, légyszi.
– Légyszi! – mondtam jobb ötlet híján.
– Kétszer! – követelte Don.
– Légyszi, légyszi! – engedelmeskedtem
fogcsikorgatva.
Don élvezettel felnevetett.
 – Most elárulom neked, miért vagy olyan rossz
gyerekcsősz: mert nem sugárzik belőled a természetes
tekintély. A gyerekek megérzik az ilyesmit.
– Én meg elárulom neked, miért nincsenek barátaid:
mert nem sugárzik belőled a természetes kedvesség. –
Ez még azelőtt szaladt ki a számon, hogy észrevettem
volna, mennyire gonoszan hangzik. Szégyenkezve
haraptam rá az ajkamra. Biztosan én vagyok a világ
legrémesebb gyerekpesztrája, hiszen egyrészt sikerült
elvesztenem két, pillekönnyű kis hatévest, pedig csak
egy pillanatra fordultam el, másrészt erős késztetést
éreztem arra, hogy a megtestesült Bambit elintézzem.
Pedig feltehetően csak azért kaptam meg a hotel
gyakornoki pozícióját, mert a két kisöcsémmel való
tapasztalatomat hangsúlyozva azt a benyomást
keltettem, hogy különösen alkalmas és gyerekszerető
vagyok.
– Aúcs! – Egy hajszálon múlt, hogy Don a szánkójáról
elgáncsoljon, de végül sikerült úgy elmennem mellette,
hogy nem estem el. Ennyit a gyerekszeretetemről! A
gyerekek rosszabbak, mint a pestis. De mit tehettem,
kettőt azonnal elő kellett kerítenem. A harmadikra
pedig mostantól rá se hederítek.
– Fiúk! Hahó! – Igyekeztem, hogy a hangom ne
idegesen, hanem kedvesen csengjen, mintha csak
bújócskáznánk. Semmi. Pedig az előbb még egy
másodpercre se tudtak lakatot tenni a szájukra, és
egyfolytában gyerekes rímekben csacsogtak. Ha
legalább a hülye nevük eszembe jutna! Valami
felvágós, angol nevük van… – Josh, Ashley? Hol
vagytok? Nem akarjátok befejezni a hóembert?
Hoztam az orrának egy méretes répát.
Don megint vihogott.
– Még a nevüket se tudod, Lúzer Fanny. A répádat
meg oda teszed, ahova akarod. Legjobb lesz, ha
feladod!
 Úgy tettem, mintha meg se hallanám. Most semmi
esetre sem adom fel.
Az elmúlt három hónapban már egészen más
kihívásokkal is szembe kellett néznem. És nem is volt
itt olyan borzalmas, mint ahogy ez a jelenlegi
helyzetben látszott. Az volt a feladatom, hogy a Bauer-
ikreket (Laramy? Jason?) a friss levegőn
szórakoztassam, míg a szüleik a hotelban nyugodtan
összepakolnak és kijelentkeznek. És szigorúan véve
tényleg semmi mást nem tettem: ezek az átkozott
kölykök bizonyára oltárian jól szórakoztak, hogy
sikerült kereket oldaniuk és elbújniuk. A friss levegőn.
– Hallottál már a felügyeleti kötelezettség
megszegéséről, leendő exgyakornok, Fanny Funke? –
Don nyalt egyet a fagyiján. – Remélem, jó biztosításod
van. A helyedben imádkoznék, nehogy egy
gleccserrepedésbe essenek. Ha nemsokára havazni
kezd, a keresőkutyák se tudnak majd szimatot fogni.
Ellenálltam a késztetésnek, hogy befogjam a
fülemet. Ez a gyerek bizonyára maga az ördög.
Tudomásom szerint itt nincsenek efféle repedések, de
magam is jól hallottam, hogy a hangom most élesen és
ijedten cseng.
– Nem akartok búcsúzóul mókust simogatni?
– Ennek nem dőlnek be. – Don a hóba pöckölte félig
megevett tölcsérét. – Jó, nem akarok izé lenni. Abba az
irányba szaladtak. – Az új korcsolyapálya felé mutatott,
amit az öreg Stucky és Jaromir varázsolt oda az elmúlt
napokban a patinás gyermekkörhinta mellé. –
Szerintem a síszertárban akarnak elbújni.
De hát én se most jöttem le a falvédőről. Ahelyett,
hogy a kinyújtott mutatóujját követtem volna,
határozottan a másik irányba caplattam. És valóban,
alig mentem pár métert, fojtott kuncogást hallottam,
és észrevettem, hogy a hatalmas Félholdfenyő egy ága
megmozdult, amire Jaromir és az öreg Stucky
novemberben egy vakmerő mászóakció során
égősorokat fűzött fel. Vagyis Jaromir mászott, az öreg
Stucky pedig tartotta a létrát. A Félholdfenyő onnan
kapta a nevét, hogy csak a hotel felé néző ágakra
helyeztek égőket. Harminc évvel ezelőtt is ezeket az
égősorokat használták, mesélték nekem, de hát mivel
a fák harminc év alatt megnőnek, az égősorok meg
nem, ezért most már csak a fa egyik felére jutott
belőlük. Esténként ezért a fenyő egyik oldala versenyt
szikrázott és sugárzott a hotel ablakaival, míg a völgy
felőli oldala sötéten és csendesen beleolvadt az éjjeli
égboltba, akárcsak a hold. A Félholdfenyő jelezte
egyúttal az ápolt és megvilágított zöld területek,
valamint a magára hagyott természet közti határt.
Aminek most, hogy mindent vastag hótakaró borított,
semmilyen jelentősége nem volt.
A fa tényleg tökéletes rejtekhely volt egy százhúsz
centis gyereknek. Az ágak sűrűn és terebélyesen
követték egymást a földig, alatta pedig a föld minden
bizonnyal száraz és puha volt, egy ágy mohából és
fenyőtűlevelekből, amit a hó még nem temetett be.
Nem mentem egyből a fához, hanem nagyobb ívben
közelítettem, nehogy elriasszam a gyerekeket.
– Ezek a Bauer ikrek elképesztően okosak, és piszok
jól el tudnak bújni – mondtam színpadiasan
megemelve a hangomat. – Milyen kár, hogy ha nem
találom meg őket, nem tudom nekik megmutatni a
meglepetést, amivel készültem. Pedig ennek a
meglepinek nem csak a mókusokhoz van köze…
A fenyő alól sugdolózás hallatszott. Nem tudtam
megállni, hogy ne mosolyogjak.
De az örömöm nem tartott sokáig.
– Ne hagyjátok átverni magatokat, Jayden és Ash
Bauer a Lahn menti Limburgból! – kiáltotta Don rögtön
mögöttem. Don elhagyta a helyét a faszánkón, hogy
továbbra is megnehezítse az életemet. – Nincs is
semmiféle meglepetés! Mókus meg aztán pláne nincs.
Csak el akar kapni benneteket, hogy hazautazzatok a
szüleitekkel, és akkor annyi a mókának! Inkább
lépjetek le!
– Jayden és Ash van olyan okos, hogy sosem
hallgatna a buta Donra – mondtam reménykedve, de a
gyerekek már kúsztak is elő a fenyő alól, majd
kurjongatva és nevetve futottak át a parkolón. Don
diadalittasan tapsolt. Nekem pedig nem maradt más
hátra, mint a gyerekek után futni. Sajnos a rám bízott
lurkók ugyanis rossz irányba szaladtak, el a hoteltól, az
út felé. Sikeresen átugrottak a hókotró képezte piszkos
hóból és jégből álló akadályon, átszelték az úttestet, és
a másik oldalon újra fölmásztak egy hófalra.
– Ne, ez veszélyes! – kiáltottam, és sietve utánuk
kúsztam. Valóban veszélyes volt. Bár nem volt élénk
forgalom, mert az út itt fent a szállónál véget ért, de
kalandos szerpentinekben kígyózott lefelé a völgybe,
mint egy csillogó, fekete szalag, és meglehetősen
meredek volt. Még meredekebb volt azonban a
hegyoldal, amire az út felvezetett, és amiről a
gyerekek most hangos nevetéssel készültek lecsúszni.
Eközben, mint valami pajkos kismajmok, a mélyebbre
hajló ágakba kapaszkodtak, és egyik ágról a másikra
vetve magukat villámgyorsan nekilódultak lefelé a
hegyen. A kicsikkel ellentétben engem nem tartott
meg a többször megolvadt és megfagyott hótakaró,
minden egyes lépésnél ropogva szakadt be alattam,
legalább térdig belesüppedtem, mintha megpróbáltam
volna egy óriási, ferdén álló tál crème brûlée 1
karamellkérgén átfutni.

1 A francia, ill. katalán édesség olyan tojássárgájából

készült krém, amelynek felszínét egy réteg karamellizált
cukorral szokták bevonni.
 – Álljatok meg! – kiáltottam kétségbeesetten. –
Légyszi!
– Légyszimégyszi, éccibécci! – rikoltották vidáman az
ikrek. Donnak igaza volt: semmi tekintély nem
sugárzott belőlem.
Az ikrek már elérték a következő szerpentint, és újra
átmásztak az úttesten.
– Most már aztán tényleg álljatok meg! – Sietve
kihúztam a lábamat egy különösen mély hókráterből,
és megpróbáltam nagyobbakat lépni. – Vannak ám
erre… medvék is!
– Macik, pacik, Lacik, nacik, hopp! – Egyikőjük
elesett, és a hátsóján nagy lendülettel nekicsúszott a
következő fának, miközben szívből kacagott. A testvére
ezt annyira mókásnak találta, hogy maga is leült, és
megpróbált ő is fenéken lecsúszni a fáig.
– Ne csináljátok ezt! – kiáltottam riadtan. Már láttam
magam előtt, ahogy fék nélkül száguldanak le a
meredek hegyoldalon, míg nyakukat nem törik egy fa
törzsében, vagy egy autó el nem csapja őket. A
képzeletem is tréfát űzött velem, már motorhangot
véltem hallani, és minden erőmet összeszedve utánuk
rohantam. Eközben azonban én is elveszítettem az
egyensúlyomat, hasra estem a hóba, és nyomban
átváltoztam egy élő bobszánkóvá. Így, hogy a súlyom
most már nem csak a lábamra nehezedett, és a
kabátomnak csúszós felülete volt, immár én is lefelé
száguldottam a hó takarón. És sem az előre
kiterjesztett karom, sem a kiáltozásom (nem túl
kreatívan azt kiáltottam, hogy neeeeeee!) nem tudott
megállítani. Elszáguldottam az ikrek mellett,
átlendültem a következő hófalon, majd pedig az úttest
közepén landoltam. Mindez olyan gyorsan történt,
hogy még az életem se tudott leperegni előttem színes
képekben.
 A gyerekek szintén fékezés nélkül röpültek át a
hófalon, hogy végül rám huppanjanak. Vidám
kacagásukból arra következtettem, hogy nem ütötték
meg magukat. A magam részéről azonban már nem
voltam ebben annyira biztos. De mielőtt egyáltalán
megvizsgálhattam volna, hogy még élek-e, fékek
csikorgását hallottam, majd nem sokkal ezután egy
ideges hangot.
– Elment az eszetek? Majdnem elütöttelek
benneteket!
Félretoltam egy lábat az arcomból, és megpróbáltam
felemelni a lejemet. Tőlünk alig több mint egy méterre
egy autó lökhárítóját vettem észre. Sötétzöld kiskocsi,
zürichi rendszámmal. Ajtaja tárva-nyitva, sofőrje pedig,
egy nálam nem sokkal idősebb srác, közvetlenül
előttünk állt. Halálra rémült arcot vágott, amit abszolút
meg tudtam érteni.
A puszta ijedségtől elkezdtek kocogni a fogaim. Ez
egy hajszálon múlott!
– Megsebesült valaki? – kérdezte a fiú.
Föltápászkodtam, és meglepődve tapasztaltam,
hogy tudok mozogni. Kemény landolás volt, de a bélelt
kabát és a vastag kesztyű megvédett a horzsolásoktól
és a rosszabb dolgoktól.
– Nem hiszem – mondtam, és az ikreket is gyorsan
megvizsgáltam. Vér sehol, a végtagok épek, a
metszőfogaik pedig már előtte is hiányoztak, a szemük
cserébe sugárzott, az arcuk pedig teljesen kipirult.
Pont így néz ki egy boldog gyerek.
– Még egyszer! – kiabáltak. – Király volt!
A biztonság kedvéért belekapaszkodtam a még
mindig vakítóan fehér kapucnijukba.
– Ez nagyon nagy butaság volt, és igen veszélyes –
szidta le őket a fiú. – Akár meg is halhattatok volna!
Ó, istenem, tényleg!
 – Pontosan így van – mondtam még mindig
reszketve. – Nagyon sajnálom, csak ha az ember
egyszer elkezd lefelé csúszni a lejtőn, akkor
gyakorlatilag lehetetlen…
– És persze én lennék a hibás! – vágott a fiú a
szavamba. Rám sem hederített, egyértelműen sokkal
inkább magához beszélt, mint hozzám. Sötét tekintete
a semmibe révedt. – Bíróság elé citálnának, ahol
egyetlen élő tanú sem lenne, és minden bizonnyal
börtönbe kerülnék, bevonnák a jogsimat, az apám
meg… – Gondolatmenetét itt borzongva szakította
meg.
Megköszörültem a torkomat.
– Nos, innen nézve örülhetünk, hogy valamennyien
életben vagyunk. – Mivel a fogam már nem kocogott
annyira, megkockáztattam egy mosolyt. Szívesen
megérintettem volna a karját, hogy kihúzzam a
párhuzamos világról alkotott sötét vízióiból, de nem
mertem elengedni a gyerekeket. – Ahogy mondtam,
borzasztóan sajnálom, hogy ennyire rád ijesztettünk.
Fel tudnál esetleg vinni bennünket autóval a hotelhoz?
Oda tartasz, ugye? – Naná, hogy oda tart, hisz más
nincs itt a közelben. Valószínűleg annak a hat
felszolgálónak az egyike, akiket az étterem vett fel
pluszban a karácsonyi szünet idejére.
– Németországi vendégek vagytok, ugye?
– Igen-migen, rebberigen – mondta Ash. De lehet,
hogy Jayden. Olyanok voltak, mint két tojás. A fiú
bólintott, mintha ez mindent megmagyarázna.
Kinyitotta a kicsiknek a hátsó ajtót. A kapucnijukat a
biztonság kedvéért csak akkor engedtem el, amikor
már bekötötték magukat.
– Jó, ezzel megvolnánk. – Megkönnyebbülve csuktam
be a kocsiajtót, és hálásan mosolyogtam rá a srácra. –
Gyerekzár! A nyomdagép óta a legjobb találmány!
– Szívesen elcsászkálnak az öcsikéid, mi?
 – Ó, ők nem az öcsikéim. Én nem vendég vagyok itt,
hanem az új gyakornok, és ma van az első napom
gyerekfelvigyázóként – nevettem. – Nem a legjobb első
napom, ahogy észrevehetted. Én és a gyerekek… nem
valami jó kombináció. Hogy őszinte legyek, még a
mosodát is jobban élveztem ennél, pedig már rögtön
az első nap megégettem magam a vasalógéppel, és
egy monogramos szalvétát is tönkretettem. – Általában
nem vagyok ilyen közlékeny idegenekkel, valószínűleg
az iménti ijedelem és a puszta öröm, hogy még élek,
hatott rám így. Ezen kívül a srácnak valahogy olyan
rokonszenves arca volt. – Csak ne meséld el senkinek,
hogy ezek a lurkók a felügyeletem alatt majdnem egy
kocsi kerekei alá kerültek, jó? Máskülönben azonnal
kirúgnak. – Lehúztam az egyik kesztyűmet, és
kinyújtottam felé a kezemet. – Egyébként Fanny
vagyok. Fanny Funke. – Nem sokon múlott, hogy
hozzátegyem, az iskolai tanulmányait otthagyó lány a
Bréma melletti Achimból. Ilyen hatással volt rám az
ifjabb Don Burkhardt.
– Ben – mutatkozott be a fiú, miközben kezet
fogtunk. Úgy tűnt, a szóáradatomtól némileg
megenyhült, mert már mosolygott. – Ben Montfort.
– De vicces! – mondtam. – A hoteltulajdonosokat is
Montfort-nak hívják. Roman és Rudolf Montfort.
Testvérek, és…
Atyaisten! Atya. Úr. Isten. Megrökönyödve bámultam
rá.
– Kérlek, kérlek, mondd, hogy nem állsz velük
rokonságban!
Ben együttérzően vont vállat.
– Sajnálom – mondta.
 2

HÁT MÉG ÉN, HOGY SAJNÁLTAM: Leginkább magamat. Ha

nem lett volna épp elég rossz, hogy két, a
felügyeletemre bízott, óvodáskorú gyerekkel
kicsúsztam a kocsiútra, nem, természetesen pont a
hoteltulajdonos fiának kellett majdnem elütnie minket!
Mialatt lógó orral megkerültem az autót, hogy
beszálljak az anyósülésre, képzeletben felidéztem az
előbbi szóáradatomat. Jó, ezüsttálcán kínáltam neki
két, fehér kapucnis felmondási okot a tönkretett
monogramos szalvétával együtt, de azért rosszabb is
lehetett volna. Például ha azt mondtam volna:
– Montfort? Mint a hoteltulajdonosok? Rudolf és
Roman, vagyis ahogy én hívom őket, Roskadt Rudi és
Rettegett Roman.
Az anyósülésen egy répával teli zacskó hevert, amit
az ölembe vettem, mielőtt leültem.
Ben bizonyára az idősebb fivér, Rettegett Roman fia
volt. Tudtam, hogy még az első házasságából született
egy gyermeke, aki az anyjánál él Zürichben, de inkább
egy kisfiúnak képzeltem, nem pedig egy szinte felnőtt
férfinak. Roskadt Rudinak nem volt családja, egy szál
magában lakott a tető alatti, kis apartmanjában a hotel
ötödik emeletén. A recepciós Denise mesélte:
köztudott, hogy fiatal korában tragikus körülmények
között elvesztette élete nagy szerelmét, és azóta úgy
él, mint egy szerzetes. Azt viszont már sajnos Denise
sem tudta, mit is jelentenek pontosan ezek a tragikus
körülmények, de a történet illett Rudolf Montfort
erőtlen, hajlott tartásához és gondterhelt tekintetéhez.
Mindig barátságosan biccentett, ha az ember
összefutott vele, és mindenkire rámosolygott
búvalbélelt mosolyával.
Roman bátyjának a mosolya viszont kizárólag a hotel
vendégeknek szólt. Az alkalmazottakon jobb esetben
átnézett, legrosszabb esetben pedig a sárga földig
lehordta őket. Néha a legjelentéktelenebb okok miatt.
Engem mind ez idáig szándékosan levegőnek nézett,
de már szeptember óta tartottam attól a naptól,
amikor egy dühkitörése áldozatává válok.
Jó eséllyel ma érkezett el az a nap. Ha Roman
Montfort képes volt valakivel negyedóráig üvölteni egy
fogkrémfolt miatt, amit az egyenruhán fedezett fel, és
egy alkalmazottat kirúgni, mert eldobott egy csikket a
hátsó ajtó mögött, akkor mit tesz majd azzal, aki a
vendéggyerekeket a fia autója elé kergette?
Míg Ben elindította a motort, oldalról figyeltem.
Némi családi hasonlóság tagadhatatlan volt: kék
szempár, magas homlok, erős orr, energikus áll, sűrű,
barna haj. Szakasztott az apja. Csak fiatalabb és főleg
kedvesebb kiadásban. Még profilból is bizalomébresztő
arca volt.
Mégis – vagy pont ezért – óvatosnak kellett lennem.
Csak azért, mert kedves arca van, még nem
gondolhatom, hogy teljesen ártalmatlan. Bármikor
beárulhat az apjánál. Hiszen köztudomású, hogy az
alma nem esik messze a fájától…
De talán elfelejti, mi történt az előbb, ha kedélyesen
elbeszélgetünk. A répás zacskó zörgött a kezemben.
 – Igazán előrelátó tőled, hogy hoztál pár
hóemberorrot. Pont, amikor ma este megint havazni
fog.
Ben egyből újra elmosolyodott.
– Azokat. Gäschdinek és Wäschdinek2 szántam.
Ó, atyám, így aztán igazán nem könnyíti meg a
dolgom, hogy elővigyázatos és gyanakvó maradjak.
Ezek szerint az állatokat is szereti!
Gäschdi és Wäschdi a hotel két, saját lova volt,
nyugodt vérmérsékletű, hidegvérű noriker fajták, teljes
nevük az itteni nyelvjárásban annyit tett: Nagy
Mozdulat és Szeplőtlen.
Nyáron lobogó, kese sörénnyel ügettek át az alpesi
réteken, és ezzel lepipálták a szokásos, alpesi
dekorációnak számító, a nyakukban csengőt hordó,
puha szőrű teheneket. Télen pedig azt a régimódi szánt
húzták – állítólag nagy lelkesedéssel –, amit az öreg
Stucky polírozott tükörfényesre a vendégek számára.
Mindig bíztam benne, hogy a gyakorlat egy részét az
istállóban tölthetem, mert Gäschdi és Wäschdi a
legbarátságosabb lovak voltak, amikkel valaha
találkoztam.
– Ó, ennek igazán örülnek majd – mondtam. – Az
öreg Stucky ugyanis diétára fogta őket, mert az
istállóban állítólag túlságosan kipárnázódtak. – Ehhez
valószínűleg jómagam is hozzájárultam egy cseppet,
mert hébe-hóba én is vittem nekik banánt, amit igen
szeretnek. És mostanra már engem is megkedveltek.
Mikor beléptem az istállóba, mindig boldogan
prüszköltek, és rémesen éreztem magam, ha nem
vittem nekik semmit. – Pedig a következő hetekben
még lesz elég dolguk, Monsieur Rocher-nál már
rengetegen bejelentkeztek szánkózásra.

2 ejtsd: Gezsdi és Vezsdi

 – És mindig a legkövérebb emberek akarnak
szánkóra ülni – sóhajtott fel Ben. – Mikor kicsi voltam,
olyan nehezen viseltem ezt a látványt, hogy
legszívesebben magam toltam volna a szánt. – Olyan
lassan kormányozta fel az autót a szerpentineken a
hegyre, hogy az ikrek a hátsó ülésen rázendítettek:
– Gyorsabban-morsabban, robbansabban,
habbabban! – és vihogva összedugták a fejüket.
– Szóval meglátogatod az apádat? – folytattam egy
kicsit bátrabban. – Ha jól tudom, ma házon kívül van. –
Roman Montfort ugyanis nem a hotelban lakott, hanem
– ezt szintén Denise-től tudtam – a barátnőjével
Sionban, innen kábé háromnegyed órára autóval. Mivel
a maga ura volt, sosem lehetett tudni, felbukkan-e a
Fellegszállóban, és ha igen, mikor, és mennyi ideig
marad. Mindenesetre ma még nem láttam. Egy további
ok, hogy hálás legyek: az ő autója elé is eshettünk
volna.
– Nem tragédia, egész szünetben itt vagyok –
mondta Ben.
– Itt? Csak nem a hotelban? – szaladt ki a számon.
– Éjjel-nappal – pillantott rám oldalról. – Van valami
ellenvetésed?
Nem, természetesen nem volt. Csak azon törtem a
fejem, hol fog aludni. Talán a nagybátyjánál? A
szünetben a hotel teltházzal üzemelt, az utolsó ágyig
lefoglalták mind a harmincöt szobát és az összes
lakosztályt, a 212-esbe és a 213-asba hovatovább még
pótágyakat is be kellett raknunk. És a személyzeti
szállásokon is minden helyet feltöltöttek az
idénymunkások.
– Van saját szobád a hotelban? – érdeklődtem
óvatosan.
Ben felnevetett.
– Naná, lefoglaltam a Hercegnő lakosztályt – mondta
gúnyosan. – Ne aggódj, eddig még mindig akadt egy
hely, ahol álomra hajthattam a fejem! Elvégre nem
aludni jöttem, hanem dolgozni, ahogy az apám
mondaná.
– Dolgozni? – ismételtem meg.
– Igen, képzeld, dolgozni! – Ez most egy kissé
ingerülten hangzott. – A szünidőmben. Mint mindig. Ez
az utolsó téli szünetem a matúra, vagyis az érettségi
előtt, ahogy ti mondanátok. Mások kialudhatják
magukat és ünnepelhetnek, élvezhetik szüleik
kényeztetését, csak én fogok minden áldott nap fél
hatkor kelni, amiért persze egy árva vasat se kapok.
– Jónak mondod – morogtam magamban, de Ben
annyira felhergelte magát beszéd közben, hogy engem
meg se hallott.
– Te talán most idén itt egy évet gyakornokoskodsz,
de én itt olyan vagyok, mint egy örökös gyakornok.
Rudolf bácsi ezúttal azt tervezi, hogy Denise-t
helyettesítem a recepción, de ugyanennyi erővel
klórozhatnám az uszodát, és cserélhetném az
ágyneműhuzatokat is. A vasalógépet is tudom
használni, még a kövér Trullát is.
– Ó! – mondtam, és gondolatban megemeltem előtte
a kalapomat. A kövér Trulla hengereinek átmérője
százhatvan centi volt, és mindig a fáradt Berta nevű
mosógép mellett állt, ami még az előző évszázadból
származott, a mosoda ereklyéjeként tisztelték, és a
dobjában akár egy kisebb család is ellakhatott volna. –
Akkor Pavel bizonyára nagyon nagyra tart téged.
– Úgy is van – mosolygott Ben büszkén. Rettegett
Roman fia ide vagy oda, Ben végérvényesen elnyerte a
szimpátiámat. Meleg érzés járt át, úgy éreztem, most
már összeköt minket egy kapocs. Ha Ben Pavel barátja,
akkor az én barátom is.
Pavel a mosógépek, szárítók, vasalógépek és
ruhahajtogatók ura volt a hotel pincéjében. Óriási,
izmos, szakállas, kopasz fickó, halálfejes, kígyós és
ötszöges tetoválásokkal a karján. Egy gyanús,
sátánista éjszakai klub kidobólegényének is kiválóan
beillett volna, legalábbis amíg az ember nem látta,
milyen odaadóan vasalja a szobalányok
egyenruhájának gallérját, és énekli közben az Ave
Mariát. Pavelnek csodás, tiszta baritonja volt, kantátái
és operaáriái pedig legendásnak számítottak. Az
ember vagy hallgatta, vagy vele együtt énekelt. (Ekkor
éreztem végre hasznosnak az operabérletet, amit a
nagyszüleimtől szoktam kapni szülinapomra.) Mosodai
időm végén már egészen jól énekeltük Papageno és
Pamina duettjét Mozart Varázsfuvolájából, énekünket
pedig hat mosógép kísérte centrifugálva. Még úgy is,
hogy Pavel a németet törve Ha férfi szivét szikra éri,
még várni kell, mig lobban is3 helyett mindig azt
énekelte, hogy Ha férfi színét szikla éri, még szállni
kell, míg robban is, amit én személy szerint mindig
szebbnek, rejtélyesebbnek és mélyebb értelműnek
találtam.
Ben az utolsó szerpentint egy kicsit lendületesebben
vette be, és ezzel magunk mögött hagytuk az árnyékos
erdőt. Előttünk állt a déli napsütésben ragyogó
fennsíkon a Fellegszálló, teljes pompájában, számos
magas ablakával, tornyaival, kőből faragott
ablakpárkányaival és kőoszlopaival. Most is, mint
mindig, annyira lenyűgözött a látvány, hogy hirtelen
levegőt kellett vennem, és az a benyomásom támadt,
hogy Ben szintén így van ezzel. De lehet, hogy mély
sóhajának egészen más oka volt.
A bejáratnál elhajtott a mélygarázs előtt, és
ahelyett, hogy a bejárathoz vezető, kanyargós feljárót
választotta volna, megállt az előtte lévő parkolóban.

3 A libretto írója Emanuel Schikaneder, fordította Harsányi

Zsolt.
 – Természetesen elvihetlek benneteket egészen a
forgóajtóig is – vigyorgott rám oldalról.
Visszavigyorogtam.
– Kedves tőled, de innentől már gyalog megyünk,
ugye, fiúk?
– Ott van buta Don! – Az ikrek az ifjabb Don
Burkhardtra mutattak, aki keresztbe font karral állt a
napon a Félholdfenyő előtt, és úgy tűnt, mintha várna
valamire.
Mintha ránk várna, hogy egészen pontos legyek.
Fölsóhajtottam.
– Nyugodtan kiölthetitek rá a nyelveteket –
mondtam, és az ikrek nem késtek szót fogadni.
Eközben pedig egy kicsit Ben autójának az ablakát is
megnyalták.
– Igazán komoly pedagógiai érzéked van. – Ben
hunyorított a szemével, hogy jobban szemügyre
vehesse Dont. – Az ott nem Burkhardték elmebeteg
kisfia?
– De. Talált, süllyedt.
Don észrevett minket, és kíváncsian közelebb
lépkedett.
– Már csaknem három hete itt vannak, mert épp
felújítják a berni villájukat. Egész idő alatt azon töröm
a fejem, hogyan intézték el, hogy ilyen sokáig ne
kelljen iskolába mennie a gyereknek. Ez
Németországban nem menne ilyen könnyen.
Ben vállat vont.
– Valószínűleg az öreg Burkhardt lefizette az
igazgatót. És ha ez nem lenne elég, legfeljebb
megveszi az iskolát. Az égvilágon mindent megvásárol.
Ez egy kicsit keserűen hangzott, és igazán szívesen
kérdeztem volna még róla, de a gyerekek már
kikapcsolták a biztonsági övüket, és kiszálltak az
autóból. Sietve utánuk ugrottam, és reflexszerűen
utánanyúltam fehér kapucnijuknak.
 – A Donira egyébként rímel a lomi és a nyomi is.
Ben hangosan felnevetett.
– Te aztán tényleg nagy gyerekbolond vagy!
Még egyszer visszadugtam a fejem az autóba.
– De cserébe értek a fáradt Bertához. Kérdezd csak
Pavelt! – Szívesen kezet ráztam volna
elköszönésképpen Bennel, de az ujjaim erősen
markolták a kapucnikat, ezért aztán csak lejjebb vittem
a hangomat, és komolyra fordítottam a szót. – Ezer
hála! Amiért nem ütöttél el minket. És hogy nem árulsz
be.
Egy pillanatra ő is ugyanolyan komolyan tekintett
vissza rám.
– Ez nem szokás. Mármint így gyakornokok közt –
felelte.
Sugároztam az örömtől. Tudtam! Én tudtam! Akire
Pavel rábízza a kövér Trullát, rossz ember nem lehet.
– Örülök, hogy kedves vagy, még ha olyan szem… –
kezdtem el áradozni, de aztán elakadtam. Minden
szimpátia ellenére talán mégis kicsit korai lett volna
megosztani vele, mennyire örülök, hogy szemmel
láthatóan nem hasonlít szemét apjára – szemtelenül
rád ijesztettünk is az előbb – fejeztem be végül kissé
sután a mondatot, és becsuktam az ajtót.
– Á, nézzenek oda! Csak nem egy vadidegen,
lepukkant járgányában szállította gyerekülés nélkül a
rábízott gyerekeket Fanny Funke a Bréma melletti
Achimból? – Don időközben odaért hozzánk. Szemével
követte Ben autóját, ami rákanyarodott az istállóhoz
vezető útra. Ben nyilvánvalóan oda akarta adni a répát
a lovaknak.
Don megfordult.
– Vajon mit szól ehhez majd a Bauer házaspár a
Lahn menti Limburgból? Meg akarod őket kérdezni,
vagy én kérdezzem meg őket? Épp ott jönnek.
 Don kárörvendő vigyorral mutatott Bauerék hófehér
Mercedesére, amely éppen beállt a helyére, és megállt
mellettünk. Bauer asszony kiszállt, és jókedvűen
lóbálta fehér Dolce & Gabbana táskáját.
– Hahó! Hát itt vagytok, kis hópelyhecskéim! Ez pont
jól jött ki! Jól szórakoztatok a kedves lánnyal?
– Még hogy kedves lány! Legyenek inkább boldogok,
hogy még életben vannak a gyerekek! – mondta Don,
de Bauer asszony nem értette, mit mondott, mert az
egyik iker hangosan elkiáltotta magát. – Doni, lomi,
romi, bomi, nyomiiii! – A másik pedig rázendített: –
Még egyszeeer!
Bauer úr is kiszállt az autóból, és kedélyesen egy
összehajtott papírpénzt nyomott a markomba.
– Köszönjük, hogy ilyen jól gondját viselte a mi kis
vadócainknak!
– Hahaha! – mondta Don. – Ez olyan, mintha az
ember megköszönné egy cápának, hogy csak a kis
lábujját harapta le, és nem az egész lábát. – Bauer úr
szerencsére egyáltalán nem figyelt oda rá, mert a fiai a
lábán csüggtek, és éppen egy elképesztően meredek
szupercsúszdáról fecsegtek neki.
– Szívesen tettem – biztosítottam felőle. És jelen
pillanatban ezt még komolyan is gondoltam. Őszinte
rokonszenvvel néztem, ahogy – a fenébe, hogy is
hívják őket? – szüleikkel az autóba szállnak, és
integetve útnak indulnak.
Amikor a völgy felé vezető úton a kanyarnál
eltűntek, Don csalódottan sóhajtott.
– Egyébként egy fenyőtoboz van a hajadban, Fanny
Funke, és igen idiótán festesz – mondta végül.
Erőt vettem magamon, és nem nyúltam a hajamhoz,
hanem ehelyett kisimítottam a papírpénzt, amit Bauer
úrtól kaptam. Száz svájci frank volt! Levegő után
kapkodtam.
– Ilyen nincs! – hápogta Don.
 De bizony van. Tá-dám!
– Végül mégsem alakult olyan borzalmasan az első
napom a világ legrosszabb gyerekcsőszeként. –
Tudtam, milyen csacsiság a diadalnak ezt a rövid kis
pillanatát így kiélvezni, mégse tudtam ellenállni a
kísértésnek, és gyengéden végigsimítottam Don haján.
– Te mit gondolsz, kicsi Doni?
Don dühösen ráharapott az ajkára (még így is cukin
nézett ki), aztán elmosolyodott.
– Szerencsére a szünet még csak most kezdődik –
mondta, és a szokásosnál is jobban selypített. Nem
akartam, de mégis éreztem, ahogy a karom csupa
libabőr lesz. Don arcán szélesre terült szemtelen
mosolya. – Tudod, mit? Megmondom a szüleimnek,
hogy holnaptól némi gyerekfelügyeletre van
szükségem, hogy ne unatkozzam. Biztosan sok klassz
játékot ismersz. – És egy igazán nyíltszívű pillantással,
könnytől csillogó, barna őzikeszemekkel folytatta. –
Valahogy az a csalhatatlan érzésem, hogy az
elkövetkező napokban még megérsz pár bosszantó
dolgot, Fanny Funke.
Micsoda csoda, de valahogy sajnos nekem is volt
egy ilyen érzésem.
 3

A SÍSZERTÁRON KERESZTÜL BEOSONTAM A HOTELBA, és a hátsó

lépcsőn felsiettem a szobámba, azt remélve, hogy
senkivel sem találkozom, aki a rendetlen külsőmön
kivetnivalót találna. A legkevésbé Müller kisasszonnyal
akartam összefutni. A régies hangzású kisasszony
egyáltalán nem illett imponáló, karcsú és makulátlan
megjelenéséhez, és mivel még csak a negyvenes évei
elején járt, szintén elég fiatal volt ahhoz, hogy
emlékezzen még azokra az időkre, amikor a hajadon
nőket büntetlenül kisasszonynak lehetett nevezni.
Mégis ragaszkodott ehhez a megszólításhoz, ami
ugyan nevetségesen is hathatott volna, és nem
követte az emancipációs trendet, nála érdekes módon
tiszteletet ébresztett, és egy kicsit ijesztően hatott.
Valószínűleg szándékosan a Heidiben szereplő
Rottenmeier kisasszonyra akart hasonlítani, ő ugyanis
ugyanolyan kíméletlen volt.
Egyszer azért küldött vissza a mosdóba, mert a
copfjaimba különböző színű hajgumikat tettem.
– Nem a hottentottáknál vagyunk – jelentette ki
undorodó hangon. – Mit gondolnak a vendégek? Ez itt
egy tisztességes ház.
Ugyan nem tudtam, kicsodák vagy micsodák azok a
hottentották, de erős szégyen fogott el, és, hogy ne
veszélyeztessem még egyszer a ház tisztességét és
becsületét, minden hajgumimat kiselejteztem, kivéve a
feketéket.
Egyet minden bizonnyal az előbb vesztettem el a
nagy csúszkálás közben az erdőben; a szokásos
copfom kibomlott, a hajam tele volt fenyőtűlevelekkel,
és szénakazalként lógott a vállamra. Nem kellett
tükörbe néznem ahhoz, hogy tudjam, látványomra
még a hottentották is feddőleg ciccegtek volna a
nyelvükkel.
De szerencsém volt. Útközben csak a Tiltott
Macskával futottam össze, ami leheveredett elém a
padlóra, hogy megvakargassam a hasát. A Tiltott
Macskát azért nevezték így, mert tulajdonképpen nem
is lett volna szabad léteznie. A hotelban a háziállatokra
általános tilalom vonatkozott, de mivel Roman Montfort
utálta a macskákat, ez a tilalom rájuk halmozottan
érvényes volt. Senki nem tudta, honnan jött a Tiltott
Macska. Monsieur Rocher, a concierge4 szerint, aki a
hotel minden titkát ismerte, a macska mindig is itt volt.
És voltaképpen így is viselkedett, mintha az övé volna
az egész ház. Ő maga azonban látszólag senkihez sem
tartozott. Ha éhes volt, elment ételért a konyhába, és
ha simogatásra vágyott, mint most, akkor keresett
magának valakit, aki kényeztette. Különben pedig az
ablakpárkányokon, lépcsőfokokon és a fotelekben
heverészett vagy üldögélt, mintha tudná, hol nyújt
leginkább festői látványt. Noha szabadon mozgott a
házban, és viszonylag feltűnő alvóhelyeket választott
ki magának, különös módon Roman Montfort-nak még
sosem került a szeme elé. Néha, és ezt már én is
csodálkozva tapasztaltam párszor, csak pár
másodperccel kerülték el egymást, mintha a Tiltott

4 Főportás, francia eredetű szó, ejtsd: konszierzs. Bővebben

lásd a szójegyzékben.
Macska pontosan tudná, mikor bukkan fel a
hoteltulajdonos, és mikor kell szép lassan eloldalognia.
Mivel a hotelvendégek néhanapján rákérdeztek a
barna-vörös csíkos macskára, amit állítólag a harmadik
emeleten simogattak, vagy a bárteremben láttak
aludni a versenyzongorán, Roman Montfort elkezdett
gyanakodni, hogy a személyzet közül valaki nem
törődik a tilalommal, és titkon macskát tart. Ezért
aztán bejelentés nélkül felkereste a személyzeti
szállásokat, és azzal fenyegette a macskatilalomra
fittyet hányókat, hogy valami sokkal rosszabb fog
velük történni, mint a kirúgás. (Hogy ez vajon mi lehet,
arról a legkülönfélébb találgatások születtek.) De mivel
még soha nem látott macskát a hotelban, biztosan
kicsit paranoiásnak érezte magát. Én legalábbis a
helyében azt gondoltam volna, hogy a saját embereim
macskautánzatokat helyeznek el, hogy bosszantsanak,
és az őrületbe kergessenek. Így vagy úgy, de mégis
kész csoda, hogy az évek során senki sem árulta el a
főnöknek a személyzet közül a Tiltott Macskát, mert az
minden bizonnyal előléptetéssel is járt volna.
A macskasimogatásnyi szünet után rejtett utakon
értem fel a személyzeti részleg déli szárnyába anélkül,
hogy Müller kisasszony keresztezte volna az utamat.
Rejtett utakból és hátsó lépcsőkből, sőt, még
eldugott liftekből is bőven akadt a Fellegszállóban.
Hetekbe telt felfedeznem őket, és jóllehet mostanra
már igen jól kiismertem magam, biztos voltam benne,
hogy még rengeteg feltáratlan terület van, főleg a
pincében, amely, mint valami többemeletes labirintus,
mélyen belenyúlt a sziklába. Makacsul tartotta magát a
legenda, hogy a hotelt szellemek járják, és én ezt
készségesen el is hittem. Odavoltam azokért a
kísértethistóriákért, amiket itt meséltek nekem. A
gyanús hegyi szellem, ahogy errefelé hívták, a
Bäärggeischt mellett, amit az öreg Stucky mindig akkor
látott, ha túl sokat ivott a sógora házi
körtepálinkájából, ott volt a Fehér Hölgy is, aki állítólag
éjszakánként rokonlelkeket keresve lebegett keresztül
a házon, és úgy megrezegtette a csillárokat, hogy azok
belecsörrentek. A legenda úgy tartja, hogy a Fehér
Hölgy egykor a hotel vendége volt, egy boldogtalan
házasságban élő ifjú nő, aki szerelmi bánatában
levetette magát a hotel legfelső tornyának ablakából.
Innentől két különböző verzió létezett: az egyik szerint
a Fehér Hölgy csak akkor találja meg a nyugalmát, ha
sikerül neki egy boldogtalan lelket rávennie, hogy
szintén kiugorjon a toronyból, a másik (jóval
szimpatikusabb) változat szerint pedig csak azokat a
könnyeket akarja felszárítani, amiket szerelmi bánatból
hullajtottak. Mert egy férfi sem ér annyit, hogy bárki
kiugorjon miatta az ablakon.
A recepciós Denise égre-földre esküdött, hogy
egyszer, amikor veszekedett a barátjával, az éjszaka
közepén egy átlátszó, fehér valami lebegett át az
előcsarnokon, és odaintegetett neki. Viszont azt is
elismerte, hogy egy kis időre elszunnyadt, amikor ez
történt. A többiek mindig csak ismertek valakit, aki
szintén ismert valakit, aki már találkozott a Fehér
Hölggyel.
Egyedül Monsieur Rocher, a concierge állította, hogy
a legenda teljes képtelenség, és még soha sem ugrott
ki ebben a hotelban senki a toronyablakon vagy
bármelyik más ablakon, mindegy, milyen okból.
Valószínűleg igaza volt – Monsieur Rocher-nak
többnyire igaza volt –, de azért akkor is kár. Sokkal
szívesebben találkoztam volna egy valódi szellemmel,
mint néhány szállóbeli hús-vér emberrel.
A személyzeti szállások folyosóján senki sem
bolyongott. Elégedetten húztam be magam után az
ajtót, amin a Privée, azaz Kizárólag a személyzet
részére és Idegeneknek tilos az átjárás felirat állt, és a
szobámhoz siettem. Most hivatalosan volt három
szabad órám, mielőtt este hatkor elkezdtem volna a
műszakomat a wellnessrészlegen. Ha most egykettőre
átöltözöm, akkor még vihetek Pavelnek a mosodába
egy szeletet a kedvenc fahéjas almatortájából, és talán
időben visszaérek az előcsarnokba, hogy megihassak
Monsieur Rocher-val a concierge-fülkében egy délutáni
kávét, eközben minél többet megtudhassak az érkező
vendégekről. Amikor csak lehetett, megpróbáltam nála
tölteni a szünetemet. A vele való beszélgetések után
nemcsak újabb csodás anekdotákkal és hasznos
információkkal lettem gazdagabb, hanem – fogalmam
sincs, hogy csinálta ezt minden egyes alkalommal –
derűlátás és jó hangulat töltött el. Monsieur Rocher
számomra a hotel szíve-lelke volt. Rögtön az első
napomon megvigasztalt, ellátta megégett kezemet, és
biztosított afelől, hogy egyrészt nem vagyok pancser,
másrészt hogy Pavel és én rövid időn belül jó barátok
leszünk. Bármit mondott a maga szelíd, bársonyos
hangján, elhitte neki az ember. A hotelról és a
vendégekről szerzett, hihetetlen tudásából pedig
igazán szívesen profitáltam.
A legkíváncsibb az öreg brit színészre voltam (akinek
a neve hallatára rajtam kívül mindenki elkiáltotta
magát: „Á, hogy ő!”), valamint egy dél-karolinai
textilmágnás családjára, akiknek összesen hat szobát
és apartmant készítettünk elő, mindent összevéve
tizenhat ággyal (sőt, tizenhéttel, ha még a 210-es
szobában lévő babaágyat is hozzászámoljuk).
Ezenkívül úgy volt, hogy ma érkezik az egykori, híres,
aranyérmes műkorcsolyázó is, aki majd a szilveszteri
bál házigazdája lesz. Most jár majd először a Château
Janvier-ben, és ragaszkodott hozzá, hogy magával
hozhassa a két törpeuszkárját.
– Á, hát itt vagy, gyakszi! – Korai volt az örömöm.
Igaz, nem Müller kisasszony bukkant elő hirtelen az
egyik mosdófülkéből és toppant elém, mielőtt elértem
volna a szobaajtómat, de Hortensia majdnem
ugyanolyan rossz volt. Ha nem rosszabb. Még csak két
napja volt itt, de nyilvánvalóan már az első pillanatban
elhatározta, hogy utálni fog, a jó ég tudja, miért. Ő és
három barátnője, Camilla, Ava és Hogyishívják
Lausanne-ban hallgatott idegenforgalmat és
turisztikát, és Müller kisasszony rendelte ide őket az
emeleti csapat erősítésére. Eddig még nem jöttem rá,
hogy munkájuk beleszámít-e az egyetemi
tanulmányaikba, és értékelik-e, vagy csak jól
megfizetik őket szobalányként ezért a szünidei
munkáért. Mindenesetre úgy tűnt, hogy azt gondolják,
a hotel hierarchiájában magasan a gyakornok fölött
állnak, és minden joguk megvan nekem parancsolgatni
és ide-oda ráncigálni.
– Látod ezt, kis gyakszi? – Hortensia egy hosszú,
rézvörös hajszálat tartott az orrom elé. – Ezt az előbb
találtam a mosdókagylóban. Undorító! – És az alapján,
ahogy ezt a szót kimondta, biztosan rövid i-vel, két t-
vel és rövid o-val írta volna le. – Éppen elég baj, hogy
ebben a borzalmas, ősöreg kócerájban kell laknunk
ilyen vállalhatatlan körülmények között, ezért ha
továbbra is használni akarod velünk ezt az özönvíz
előtti mellékhelyiséget, akkor hagyjál is tisztaságot
magad után. Megértetted?
Nyeltem egy nagyot. Mivel itt senki másnak nem
volt vörös haja, tényleg csak az én hajszálam lehetett.
A mosdókagylóban hagyott hajszálakat magam is
utáltam, ezért aztán mindig figyeltem arra, hogy
lehetőleg én se hagyjak ott egyet se. De jó okom volt
rá, hogy ez ezúttal mégis megtörténhetett.
Vettem egy mély levegőt.
– Talán emlékszel arra, hogy ma reggel úgy dobtatok
ki a mosdóból, hogy négyen egymás mellett állva
moshassatok fogat. Ezért esélyem sem volt…
 – Blablabla! Nem akarok még egyszer ilyen undorító
dolgot utánad eltakarítani. Megértetted, te cafka? –
Elpöckölte magától a hajat, és undorodva nézett rám. –
Atyaég! Csak nem fenyőtű levelek vannak abban a
madárfészek hajadban?
Ismét nyeltem egyet. Ez volt az első alkalom, hogy
valaki Cafkának nevezett, és tényleg úgy is gondolta.
Egy pillanatra elállt a szavam. Azokra a helyzetekre,
amelyekkel az ember nem tud spontán mit kezdeni,
Delia barátnőmmel kitaláltunk egy játékot, aminek Mit
tenne a helyünkben Jézus? volt a neve. Ezt a játékot
egy nagyon unalmas hittanórán találtuk ki, és Jézus
nevét bármilyen, tetszőleges híresség nevére ki
lehetett cserélni. Gyakorlati példaképként Jézus amúgy
is elérhetetlen volt, és nem csak azért, mert vízen járt,
és a vizet borrá változtatta. Ő a helyemben most
egyből Hortensia homlokára helyezné a kezét, és
megszabadítaná démoni gonoszságától. Ezt persze
kipróbálhatnám, biztosan nagyon csodálkozna, ha
egyszer csak a fejére raknám a kezemet, és valami
olyasmit mormolnék, hogy „Távozz tőle, démon!”. De
valószínűleg utána lekeverne egy frászt. És akkor még
a bal orcámat is oda kellene tartanom…
– Na, mi van? Megnémultál, kis gyakszi?
Még gondolkoztam. Mit tenne a helyemben… ööö…
Mahatma Gandhi? A fenébe! Ma igazán nem vagyok
formában. Másfelől nem Gandhi mondta, hogy sose
cselekedjünk félelemből, és ne féljünk a cselekvéstől?
Hát jól van. Kedvesen mosolyogva megigazítottam
az orromon egy képzeletbeli Gandhi-szemüveget.
– Mindent meg lehet beszélni, kedves Hortensia. Ha
azt akarjátok, hogy rendesen összetakarítsak magam
után, akkor ne zavarjatok ki a fürdőből, amíg nem
végeztem teljesen. Kipróbáljuk holnap?
 De rögtön láttam, hogy ez Hortensiát egyáltalán
nem hatotta meg. Sőt. Épp ellenkezőleg. Úgy tűnt,
mintha Gandhi még agresszívabbá tenné.
– Blablabla! – mondta. Lehet, hogy egyszerűen csak
azt kellene tennem, amit ő tenne a helyemben,
gondoltam. Hiszen a legtöbb embert megnyugtatja, ha
mások átveszik a modorukat. Csípőre tettem hát a
kezem, fenyegetően résnyire húztam a szememet, és
kellemetlen orrhangon feleltem:
– Neked blablabla! Meg ne merj még egyszer
cafkának nevezni! Vagy gyakszinak. Megértetted?
– Különben mi lesz? – Hortensia még előrébb tolta az
állkapcsát, mint én. – Beárulsz minket a Müllernek?
Nyugodtan megpróbálhatod, csak attól tartok, hogy
minket jobban kedvel, mint téged, gyakszikám. – Majd
győzedelmes mosollyal tette hozzá: – Csak hogy tudd,
Camilla tök véletlenül Müller kisasszony unokahúga. A
kedvenc unokahúga.
Aha. Na, hát ez mindent megmagyaráz. Ebben a
pillanatban azonban, és ez egyértelmű jele volt annak,
hogy túl sokat foglalkozom ezzel az ördögfiókával, azt
kérdeztem magamtól, mit tenne a helyemben az ifjabb
Don Burkhardt. És már hallottam is a saját hangomat.
– Csak hogy te is tudd, Hárpiáskodó Hortensia,
kisegítő takarítólány Lausanne-ból, sokkal régebb óta
vagyok itt, mint te, és vannak barátaim a szállóban. –
Ó, ez elég jó volt! Pontosan ugyanolyan veszélyesen
mézesmázosan hangzott, mint Don, amikor az apja
kapcsolatait emlegeti, csak természetesen a svájci
akcentus és a cuki selypítés nélkül. – Barátaim, akik
nem nézik jó szemmel, ha rosszul bánnak velem –
folytattam –, vagy ha ezt a tiszteletre méltó, régi házat
valaki borzalmas, ósdi kócerájnak nevezi.
Hortensia kinyitotta a száját, hogy feleljen valamit,
de ebben a pillanatban egy széllökés söpört végig a
folyosón, a mosdó ajtaja pedig egy hangos durranással
becsapódott.
Mindketten ijedten rándultunk össze, de míg
Hortensia csodálkozva nézett körül, addig én különös
módon úgy éreztem, hogy ez nyomatékot adott a
szavaimnak.
– Akkor megértettük egymást – mondtam, és
büszkén lépdeltem el Hortensia előtt a folyosó végén
lévő szobámba. Elgondolkodtató volt, és igen
sajnáltam Jézus és Gandhi miatt, hogy egy kilencéves
kis pszichopata kegyetlenkedő módszereit kellett
alkalmaznom, de meg kell hagyni, kifogástalanul
működtek.
Határozottan csuktam be magam mögött az ajtót,
levettem a kabátom, és elkezdtem kiszedegetni a
tűleveleket a hajamból.
Mikor szeptemberben megérkeztem a Fellegszállóba,
szabadon választhattam az ágyak közt, év közben
ugyanis a személyzeti szálláshelyek fele rendszerint
üresen állt. Egyszemélyes szobák ugyan nem voltak,
de az általam választott szobácska akár egyágyas is
lehetett volna, olyan kicsi volt. Senki nem akart itt
aludni, mert rossz volt a fűtés, és állítólag volt a falban
egy holt cső, amely szintén állítólag hátborzongató
sóhajokat hallatott. (De az is lehet, osztotta meg velem
feltevését Denise a recepcióról, hogy ez nem is a
vezeték, hanem a Fehér Hölgy, aki fel akarja csábítani
a torony tetejére a magányos lelkeket.) Engem ez nem
érdekelt. A lényeg, hogy volt egy saját zugom, és még
mindig úgy gondoltam, hogy jó döntést hoztam.
Tetszett a megfakult, orgonaszínű, csíkos tapéta, és a
tetőhajlatban lévő ablak, amiből kilátás nyílt az
Obergabelhornra, a Dent Blanche-ra és a
Zinalrothornra, a négyezer méteres hegyekre.
Ugyanazt a kilátást élvezhettem, amiért a Panoráma
lakosztály vendégei egy emelettel alattam vagyonokat
fizettek. (Bár az is igaz, hogy nekik ezért a pénzért
ehhez a kilátáshoz még egy tízméteres panorámaablak
és egy panorámaterasz is járt.)
Oké, a fűtés nem működött igazán jól, de én amúgy
is nagyon szerettem nyitott ablaknál aludni.
Összegömbölyödve egy vastag pehelypaplan és két
gyapjútakaró alatt még a leghidegebb éjszakákon sem
fáztam, és ami a hátborzongató, sóhajtásszerű zajokat
illeti, eddig csak kétszer ébredtem fel hajnalban
valamiféle lágy sóhajtásra, és mindkét alkalommal
éppen valami rosszat álmodtam, így aztán kifejezetten
hálás voltam, hogy az álmom megszakadt.
A tető ferde része alatti másik ágyat
pakolófelületként használtam. Tartottam tőle, hogy a
karácsonyi szünetben fel kell szabadítanom az egyik
kisegítő munkás számára. A szoba így igen szűkös lett
volna, mert a két ágyon kívül más bútor nem fért már
be. A falon pusztán két polc volt, ahová felpakoltam
pár apróságot és ruhát, a maradék az ágyam alatt lévő
bőröndben lapult, többek között egy fürdőruha is, amit
azzal a téves (és nagyon naiv) feltételezéssel pakoltam
be, hogy a hotel személyzete szabadidejében
használhatja a medencét.
Eddig azonban úgy festett a dolog, mintha a
szobácskámat megtarthattam volna magamnak. Jóval
több férfi kisegítő munkás érkezett a hotelba, mint nő.
Így a férfiaknak jobban össze kellett húzniuk magukat.
Míg alsóneműre vetkőztem, hogy megszabaduljak
minden fenyőtűtől, megnéztem az üzeneteket a
telefonomon. Anyukám, mint mindennap, ma is küldött
egy szmájlit.
Apa, Finn, Leon és én gyönyörű szép napot kívánunk
neked a hegyekben. Remélhetőleg van alkalmad élvezni a
természetet, és meghintáztatni a lelkedet.
Naná, anyu. Mert olyan könnyen hintáztatja az
ember a lelkét, míg a kakis vécét takarítja, koszos
ruhahegyeket pakol, és szemtelen gyerekek után
szaladgál, valamint beképzelt lausanne-i kisegítő
szobalányok szurkálódását viseli el. Tiszta felüdülés.
Viszont Delia barátnőm üzenete sem volt sokkal
jobb.
Végre szünet! Most legalább egy hétig nem fogok
tanulni és az érettségire gondolni! Csak bulizom és iszom!
Sorozatokat nézek és alszom – ez a terv.
Ezen a ponton önkéntelenül is eszembe jutottak Ben
keserű szavai iskolatársai terveiről, és elmosolyodtam.
És feléd mi újság abban a puccos kéróban? – írta még
Delia. Milyenek a koktélok? Jelentkeztek már be végre
cuki pasik? Például pár ifjú milliomos, akik feleségül
vennék az aranyos gyakornoklányt? Ne feledd, nekem meg
a bátyja kell! Köszi és puszi! D.
Felsóhajtottam. Deliával már óvodás korunk óta a
legjobb barátnők voltunk, mindent együtt csináltunk,
még ugyanazokat a fakultációkat is választottuk, hogy
a suli minden egyes percét együtt tölthessük. Amikor a
tizedik osztályt meg kellett ismételnem, az volt a
legrosszabb, hogy Deliától el kellett válnom. Ő ugyan
azt állította, hogy semmi különbség, képzeletben
amúgy is mindig mellette ülök, és hogy az ember az
érettségit egy évvel előbb vagy később teszi le, úgyis
tök mindegy, de ez egyszerűen nem volt igaz. Soha
nem éreztem magam magányosabbnak, mint amikor
másodszorra végeztem a tizedik osztályt. Már a
gondolat is teljesen beteggé tett, hogy én még mindig
a Bréma melletti Achimban senyvedek, és még egy
további, sivár év áll előttem, míg a többiek elhagyják
az iskolát, és kirepülnek a nagyvilágba. Ezért aztán ezt
egy huszárvágással megelőztem.
Jó, a hotelban való gyakornokoskodásnál valóban
valami menőbbet és látványosabbat akartam csinálni,
de ahhoz, hogy munkát vállaljak egy dél-afrikai
gepárdmentő állomáson, vagy egy cetcápaprojekten
dolgozzam a Maldív-szigeteken, esetleg au pairkedjem
Costa Ricán, be kellett volna már töltenem a
tizennyolcat, és a végén nagyon örültem, hogy
találtam egyáltalán valamit, amire a szüleim az
áldásukat adták, nem került semmibe, ráadásul elég
messze volt az otthonomtól.
Az ablakomon halk kopogás hallatszott, ami
kiragadott a gondolataimból.
Két fekete gombszem nézett rám kívülről, és én
sietve kinyitottam az ablakot.
Ez még egy ok volt, hogy szeressem a szobámat. A
havasi csókák előszeretettel szálltak le az
ablakpárkányomra, feltehetőleg azért, mert az előző
szobalakó a tilalom ellenére etette a madarakat.
Tilalom ide vagy oda, ezt a szokást én is azonnal
lelkesen felvettem. Elvégre is nem a Szent Márk téri
galambokról van szó, melyek miatt állítólag Velence
egyszer még összeomlik, mert az ürülékük még a
márványt is szétmarja. Csak hét madár, semmiféle
kárt nem okoznak. Őszintén szólva még sosem láttam
őket idepiszkítani, rendkívül illemtudó madarak voltak,
valószínűleg az erdőbe repültek, hogy elintézzék a
dolgukat. Mindegyiket Hugónak kereszteltem el, mert
sárga csőrük, csillogó, mélyfekete tollazatuk és okos,
fekete szemük miatt nekem eleinte úgy tűnt, teljesen
egyformák. Időközben viszont megtanultam őket
megkülönböztetni, így aztán lett egy Melankolikus
Hugó, egy Igazán Hihetetlenül Falánk Hugó (mindegyik
falánk volt, de az Igazán Hihetetlenül Falánk Hugó
egyszerűen… igazán hihetetlenül falánk volt), egy
Féllábú Hugó, egy Kleptomániás Hugó (eddig már két
hajcsatot és egy ásványvizes üveg tetejét csente el
tőlem, illetve egyszer majdnem a telefonom töltőjét is,
de valahogy mégis ő volt a titkos kedvencem), egy
Duci Hugó, egy Ugráló Hugó és egy Gyanakvó Hugó.
– Szia, Ugráló Hugó! Jöttél meglátogatni a csodálatos
Fannyt? – Még szerencse, hogy senki sem hallott.
Nemcsak gügyögtem a Hugókkal, hanem magamról is
egyes szám harmadik személyben beszéltem, hogy a
madarak megjegyezzék a nevemet. Állítólag ugyanis a
csókák olyan okosak, hogy akár beszélni is meg lehet
őket tanítani, és én türelmesen vártam a napot, amikor
egyikőjük majd rám néz, és azt cserregi: „Szia,
csodálatos Fanny, én jól vagyok, és te?” De ez a nap
még nem érkezett el. Ugráló Hugó csak föl-le ugrált, és
várakozóan nézett rám.
A nap már nem sütött olyan sugárzóan, mint az
imént, szél kerekedett fel, és a hegycsúcs fölött
nyugatról közelítő gomolyfelhő első leszakadt darabkái
már fátylat borítottak az égre, és a fény csak szűrve
ért el hozzánk.
– Te mit gondolsz? Fog még havazni sötétedés előtt?
– kérdeztem, miközben szétmorzsoltam és elszórtam
az ablakpárkányon egy tejes kiflit. Egy internetes,
ornitológus fórum szerint ugyanis a csókagyomor
jobban meg tudta emészteni a tejes kiflit, mint a
rendes kenyeret, és a napraforgómaggal, a
zabpehellyel és a különféle diókkal, mogyorókkal
ellentétben, amikkel kínálni szoktam őket, a kifliért
teljesen odáig voltak.
Miközben átöltöztem, Féllábú Hugó és Gyanakvó
Hugó is odaszállt az ablakpárkányra, és segítettek
Ugráló Hugónak felcsipegetni a morzsákat. Csináltam
róluk pár képet a telefonommal, és az egyiket, amin
mindhárman epekedve néznek a kamerába, elküldtem
Deliának a következő üzenettel:
De, de! Csak úgy nyüzsögnek itt a cuki srácok. Csak
eddig nem szóltam neked róluk, mert nem tudtam dönteni.
De a tesója mindenképp a tiéd lesz.
Anyukámnak is elküldtem ugyanezt a képet.
A természet itt már az ablakpárkányon elkezdődik. És
képzeld, anya, ezeknek a madaraknak nincsen
érettségijük, és mégis boldogok.
 A három Hugó még azután is maradt, hogy
felcsipegették a morzsákat, és figyeltek, hogyan
préselem bele magam a tíz fekete, pillantásálló,
kompressziós harisnyanadrág egyikébe, amit nemrég
szereztem be magamnak, mivel Müller kisasszony
fekete egyenruhájához kizárólag fekete harisnyát volt
szabad hordani. Próbálkoztam kevésbé nagymamás
harisnyanadrágokkal is, de azok olyan gyakran
felfutottak, hogy nem győztem mindig újat venni. Hogy
más hátrányokról ne is beszéljünk! Jaj volt annak, akit
Müller kisasszony meglátott, miközben a lecsúszott
harisnyáját igazgatta, ugyanis ilyet állítólag csak a
vandálok tesznek. (Ők valószínűleg a hottentották
rokonai lehettek.) Ezért végül csak a kompressziós
harisnyanadrágok maradtak. Mondhatott bárki bármit
ezekre a pasiriasztókra, ha végre sikerült őket felvenni,
akkor már igen kényelmesek voltak, és egész nap egy
árva milliméterrel sem csúsztak lejjebb. És a lábaim is
jól néztek ki benne, még akkor is, ha nem sok látszott
belőlük, mert a fekete egyenruha, amit a három Hugó
még mindig kíváncsi tekintete mellett épp magamra
öltöttem, kicsivel a térdem fölé ért. Ez az úgynevezett
„emeleti egyenruha”-jelenség volt. Vállfán lógva csak
egy fehér galléros, gombos pamutköpenynek tűnt, de
amint valaki teljesen begombolta, egy kifejezetten
stílusos ruhadarabbá változott. Felül teljesen zárt és
testhezálló, csípőtől lefelé pedig enyhén bővülő.
Mintha rám szabták volna. Bármilyen egyszerű volt is,
a hófehér gallér, a megerősített mandzsetták, a kis
aranygombok és a hímzett koronás hotelembléma
miatt nagyon előkelően hatott, még akkor is, ha az
ember épp egy porolót tartott a kezében. Ebben a
ruhában automatikusan kihúztam magam. Ha mégoly
hülyén (és valószínűleg sajnálatra méltóan) hangzik is,
soha életemben nem voltam elegánsabb öltözékben,
mint ebben az egyenruhában és a kompressziós
harisnyában.
A tükör az ajtó hátoldalára volt felcsavarozva.
Elégedetten vettem benne szemügyre magam,
összekötöttem a hajfánkkal az immár fenyőtűmentes
hajam, majd beletűztem még egy utolsó hajcsatot,
amit a fejem tetejére rögzítettem, és odafordultam a
három Hugóhoz. – Ez volna most az alkalmas pillanat,
hogy elismerően füttyentsetek egyet.
A fütty elmaradt, de azért elég elismerően bámultak,
amikor becsuktam az ablakot, ők pedig elröpültek.
Nem tehettem másként, ha nem akartam, hogy az
ágyamat estére belepje a hó. Újra és újra le tudott
nyűgözni, hogy milyen gyorsan változik itt fent az
időjárás. Az ég egyre jobban beborult, a szemben lévő
hegyek kontúrjai már csak elmosódottan látszódtak. A
felhőfal kicsit közelebb került, a szél is felerősödött. Az
időjárás-előrejelzés még a völgyekbe is egész héten át
tartó havazást mondott. Noha ez biztosan megnehezíti
a vendégek érkezését, mégis nagyon örültem neki.
Ez lesz a legfehérebb karácsony, amit valaha is
megértem.
És az első a családom nélkül.
Tulajdonképpen azt hittem, hogy legkésőbb akkor,
mikor belegondolok, hogy az ünnepek alatt dolgoznom
kell, és vadidegen emberekkel kell együtt lennem,
honvágyam lesz. De a helyzet az volt, hogy csak
izgatott bizsergést éreztem a gyomrom tájékán.
Mert fogadni mertem volna, hogy ez a karácsony
semmiképp sem lesz unalmas.
 4

JÓLLEHET A CHÂTEAU JANVIER-BEN a négylábú kedvencek a

házirend szerint kifejezetten tiltólistán szerepeltek („a
pihenni vágyó vendégek érdekében”), a mai nap
legalább három kutya érkezett. Így aztán a tegnap óta
itt-tartózkodó von Dietrichstein házaspár mopszlijával
együtt ez már négy kivétel volt, amit Rettegett Roman
saját maga engedélyezett.
– Vannak ilyen vendégek és olyan vendégek – szokta
volt mondani. – És az ilyen vendégeknek mi minden
vágyát megvalósítjuk.
Von Dietrichsteinék mindenesetre ilyen vendégek
voltak. Nemcsak nemesi származással
büszkélkedhettek, hanem mindketten sajtósok is voltak
– a férj fotós, a feleség szabadúszó újságíró –, és már
évek óta írtak exkluzív beszámolókat a szilveszteri
bálról, és készítettek interjút különféle hírességekkel.
Von Dietrichsteinék mopszlija ellen azonban valóban
nem lehetett egy szava sem a kikapcsolódni vágyó
vendégeknek. Olyan néma és mozdulatlan volt, hogy
eleinte azt hittem, csak egy kitömött állat vagy egy
félelmetesen élethű bonbontartó, aminek a fejét le kell
csavarni, hogy az ember elérje a benne lévő
csokoládét. Még csak nem is nyáladzott, ami egy
mopszlinál aztán igazán szokatlan.
 Az egykori aranyérmes műkorcsolyázó, Mara
Matthäus uszkárjai már sokkal elevenebbek voltak,
pedig azok is kifejezetten jól viselkedtek a
bejelentkezéskor. Még annak ellenére is, hogy Roman
Montfort, aki nem sokkal azelőtt érkezett meg a
szállodába, szakadatlanul a fejüket paskolgatta.
A műsorvezető érkezését a concierge fülkéjéből
figyeltem meg jól elrejtőzve. Innen tökéletes kilátás
nyílt az előcsarnokra és a hotel forgóajtaján keresztül a
hotel előtti térre. Mindent lehetett hallani, ami a
szemben lévő recepción elhangzott, a faburkolatú pult
mégis teljes védelmet nyújtott. Ha a szükség úgy
hozta, csak egyetlen lépés balra, és máris
láthatatlanná váltam, ha felbukkant a hoteligazgató.
Noha voltaképpen úgyis mindig levegőnek nézett.
– Milyen aranyos kis kutyuskák ezek, pont, mint az
aranyérmes kis gazdijuk! – mondta Roman Montfort
vígan Mara Matthäusnak, és jót nevetett eredeti
szóviccén.
A recepciónál álló fia egy pillanatra elfintorodott, de
aztán újra fegyelmet parancsolt az arcizmainak.
Ben láthatóan nem vesztegette kipakolással az
idejét, miután megetette a lovakat, hanem rögtön
szolgálatba lépett. Vagy nagyon kötelességtudó volt
tehát, vagy az apja éppúgy zsarnokoskodott fölötte is,
mint a többi alkalmazott fölött. De azért akkor is! Ha
Ben tényleg ingyen dolgozik, akkor Roman Montfort
legalább nem fenyegetheti se fizetéscsökkentéssel, se
kirúgással.
Rejtekhelyemről pont láthattam, milyen hűvösen
üdvözli egymást apa és fia. Hogy őszinte legyek,
Roman Montfort még csak feleannyira szívélyesen se
mosolygott a fiára, mint az imént a két uszkárra. Ben
pedig egyáltalán nem mosolygott, tekintete
gondterhelt maradt. Mikor megérkezett, az apja épp
azzal volt elfoglalva, hogy ledorongolja Moser-Annit,
amiért az át merészelt menni az előcsarnokon.
– Mit mondtam én magának? – sziszegte oda neki.
– Hogy sehol sem akarja látni az aszott-fonnyadt
almaképemet, ahol ráijeszthetek a vendégekre?
Moser-Anni a legidősebb szobalány volt Müller
kisasszony csapatában, de az arcán lévő ráncokból és
redőkből, és a kezén lévő öregségi foltokból ítélve
talán az egész világ legidősebb szobalánya lehetett.
Moser-Anni senkinek sem árulta el, hogy mennyi idős,
mindig azt mondta, hogy ő a Fellegszállót csak akkor
hagyja el, ha már nem tudja megtáncoltatni a porolót.
De erről egyelőre még szó sem volt. Senki, még Müller
kisasszony sem forgatta olyan elánnal a porolót, mint
ahogy azt Moser-Anni tette. Senki sem mászott fel
olyan bátran a létrákra, hogy letisztogassa a
függönytartó karnisokat és a stukkók széleit, és senki
sem ismert annyi praktikát, melynek segítségével ki
lehetett tisztítani a foltokat a bútorokból és a
szőnyegekből.
– Elnézést kérek, nem fordul elő többet –
szabadkozott Moser-Anni, és már indult is a dolgára.
Roman Montfort egy darabig sötéten nézett utána,
majd megfordult, hogy üdvözölje a fiát.
Nem értettem, mit mondott Ben az apjának, de nem
úgy nézett ki, mintha az apja szívesen hallotta volna,
amit a fia mond, mert tekintete ugyanolyan komor
maradt. Ahelyett, hogy megölelték volna egymást,
csak gyorsan, félig zavartan meglapogatták egymás
vállát. Közvetlenül ezután Roman Monfort színtiszta
dühkitörést kapott, erei is rendesen kidagadtak a
homlokán, csak mert felfedezett a forgóajtón egy
zsíros ujjlenyomatot (egyébként nagyjából egy kis
növésű kilencéves magasságában).
A fia már hozzászokhatott ehhez, mert a pillája sem
rezdült, mikor az apja elkezdett ordítani. Eközben az új
boyok fejvesztve szaladtak egy törlőruháért, az
egyikőjük még mindig reszketett.
A recepciós pult mögött álló Ben fekete öltönyében
most sokkal idősebbnek hatott, mint az imént, és elég
biztos voltam benne, hogy az előbb még nem volt
oldalt elválasztva a haja. Magabiztosan várta, hogy
átadhassa Mara Matthäusnak a szobakulcsot.
A Fellegszállóban ugyanis még nem köszöntött be a
digitális mágneskártyák kora, egészen pontosan a
hotel a kulcs- és zártechnika terén valahol a XIX.
században megragadt. Néhány vendég ezt
meglepőnek és maradinak tartotta, de a legtöbben úgy
gondolták, hogy a cirkalmas, díszes kovácsoltvas
kulcsok ugyanúgy egy jól átgondolt
nosztalgiakoncepció részei, mint a nehéz, aranyszínű
bojtok, amelyeken a kulcsok függtek.
– Ha megengedi, saját magam kísérem fel a
szobájába, hogy meggyőződhessem róla, hogy minden
a legnagyobb elégedettségére szolgál – duruzsolta
most Roman Montfort, és magához ragadta a kulcsot,
mielőtt (az egyébként nagyon vonzó) Mara Matthäus
érte nyúlt volna. – Kedves Jakobunk pedig gondoskodni
fog a csomagjáról.
„Kedves Jakobunk” igazából Jaromir volt, aki az
ajtónálló egyenruhában, cilinderrel és a paszományos,
hosszú felöltőjében meglehetősen szokatlan látványt
nyújtott. Lakonikus arckifejezése nem árulta el,
mennyire kellemetlenül érzi magát ebben az
öltözékben, de én jól tudtam, mert az elmúlt két
hónapban minden alkalmat megragadott, hogy
panaszkodjon rá. Ezáltal megtanultam néhány cseh
szót, amelyek egészen biztosan nincsenek benne a
cseh tankönyvekben, például azt a szép mondatot,
hogy „A mennydörgős mindenit! Én szaki vagyok, nem
pedig valami elcseszett cirkuszigazgató!”. Az a tény
sem segített a lelkén, hogy a két fiatal kisegítő
munkás, Nico és Jonas, akiket szintúgy, mint Hortensiát
és barátnőit, a lausanne-i főiskoláról verbuváltak a
szünetre, sokkal rosszabbul járt, mert nekik meg egy
derékig érő kabátot, hozzá pedig a boyok
egyenruhájához tartozó, nevetséges, kupakformájú
fejfedőt kellett viselniük.
Csak akkor nyugodott meg, amikor rámutattam,
hogy ebben az egyenruhában biztosan sok borravaló
üti majd a markát. Valószínűleg most ő is erre
gondolhatott, mert megérintette a kalapja karimáját,
és rám kacsintott, miközben a bőröndszállító kocsit a
személyzeti liftek felé tolta.
Egyébként a Château Janvier-ben már régóta nem
voltak inasok, ajtónállók és boyok. Ha megérkezett egy
vendég, akkor az üdvözölte őket, és gondoskodott a
csomagjaikról, aki épp a recepcióhoz volt beosztva. A
karácsonyi szünetben azonban, amikor a hotel csak
úgy hemzsegett az illusztrisabbnál illusztrisabb
vendégektől, a hagyományoknak megfelelően újra
feltöltötték ezeket a posztokat. És ezzel a régi
egyenruhák is bevetésre kerültek. Már hetekkel ezelőtt
segítettem Pavelnek a mosodában ezeket a muzeális
ruhadarabokat kivenni a ruhazsákokból. Együtt
dolgoztuk meg gőzzel a nehéz, aranypaszomántos
lódenposztót, és fényesítettük ki a rézgombokat.
Közben csak úgy mellesleg megtanultam a Don
Giovanniból az Il mio tesoro című, áriát, valamint a
szép épaulette szót – az egyenruha vállára varrt bojtra
vonatkozott –, és azóta is arra vártam, hogy valamikor
megcsillogtathassam ezt a tudásomat.
Amikor az antik felvonórács és – ajtó becsukódott a
maga jellegzetes zörgésével Mara Matthäus, Roman
Montfort és a két jól nevelt uszkár mögött, valamiféle
kollektív, megkönnyebbült sóhaj suhant át az
előcsarnokon, és én is elhagyhattam a rejtekhelyemet.
 Monsieur Rocher a szemüvegkerete felett rám
pislogott.
– Nekem nincs semmi bajom a kutyákkal, csak ne
ugassanak, és ne kergessék a macskákat! De olyan kár
azért a szép, fehér hóért!
Erre egyből felkacagtam.
– Ez igaz! Ez volt az első dolog, amit anyukám
megtanított a hóval kapcsolatban: kerüld a sárgát! De
felénk a sík vidéken a hó amúgy sem marad meg
sokáig.
Monsieur Rocher együttérző tekintettel nézett rám.
– Pláne nem karácsonykor – mondtam. –
Karácsonykor szinte mindig az eső esik.
– De hát ez szörnyű! Kérsz még egy
marcipántrüffelt? – Vigasztalásul hóban szegény
gyermekkoromért egy pralinéval teli ezüsttálat nyújtott
felém. A cukrászunk azért selejtezte ki a pralinékat,
mert a csokoládébévonatot nem találta elég
tökéletesnek a vendégek számára.
– Jó, egy utolsót még veszek. – Elragadtatva
csuktam le a szemem, és élveztem, ahogy a csokoládé
szétolvad a számban. Mindent a személyzet szokott
megenni, ami nem sikerült tökéletesre, és nagy
szerencsénkre Madame Cléo, a cukrászunk ízig-vérig
maximalista volt. Elég volt egy rossz helyre pottyant
narancshéjreszelék a mázon, hogy Madame Cléo
kijelentse, ez a minyon nem sikerült, és egyszer egy
egész tepsi éclair fánkot kiselejtezett csak azért, mert
állítólag úgy néztek ki, mint valami péniszek.
– Na, és tényleg olyan rossz volt az első napod
gyerekcsőszként, mint amennyire tartottál tőle? –
érdeklődött Monsieur Rocher.
– Még annál is rosszabb – forgattam meg drámaian a
szemem. – Pedig csak két gyerekre vigyáztam! De hát
holnaptól már velem lesz egy képzett nevelőnő, aki
egészen biztosan tudja, mi a teendő, ha a gyerekek
inkább elszaladnak, és egy autó elé vetik magukat,
mintsem hogy hóembert építsenek… – A
gyerekfoglalkoztatással ugyanis ugyanaz volt a
helyzet, mint az inasokkal és az ajtónállókkal. Az évnek
csak ebben a szakában működött. Kivéve
természetesen, ha valaki kifejezetten kért egy
gyerekcsőszt. A szünetben azonban mindennap átjött
egy óvónő a szomszédos faluból, akinek az volt a
feladata, hogy a hotel tizenkét év alatti vendégeit
szórakoztassa. Méghozzá reggel kilenctől délután fél
ötig, vasárnap és ünnepnapokon is. Idén velem, a
gyerekbarát kisegítővel együtt.
– Hm… – Senki más nem tudta ezt olyan kedvesen
mondani, mint Monsieur Rocher. Hümmögése sosem
hangzott feddőn vagy kételkedőn, hanem sokkal
inkább bátorítóan és vidítóan. – Ilyen időben holnap
valószínűleg úgyis a házban maradtok, és vészhelyzet
esetén a játszószoba ajtaját is be lehet zárni, a kulcs
ott van bent az ajtókereten, ha valaki le akarna lépni.
– Vagy be akarna jönni – mondtam, és az ifjabb Don
Burkhardtra gondoltam.
Nagy egyetértésben hallgattunk, és szürcsöltük a
kapucsínónkat, amit hoztam. Bár az italunk már
csaknem teljesen elhűlt, de a kapucsínó olyan kiváló
volt, hogy ennek ellenére is mennyei íze volt még, és
éreztem, ahogy egyre jobban ellazulok tőle.
Monsieur Rocher balzsam volt a léleknek. Fogalmam
sincs, hogy csinálta, de a jelenléte mindig
megnyugtatott, és valahogy bizakodóvá tett. Ugyan a
gondok nem oldódtak meg maguktól, azonban sokkal
kisebbnek tűntek. A Hortensiával való veszekedés és a
reggeli jelenet a mosdóban olyan jelentéktelennek
tűnt, hogy el sem meséltem neki.
Nehéz lett volna meghatározni a korát, mert sápadt,
hosszúkás arca néhány nevetőránctól eltekintve szinte
sima volt. Ősz haja, nagyapai gondoskodása és
bölcsessége viszont mégis magasabb korra engedett
következtetni. Egyszer megkérdeztem tőle, hány éves,
mire meghökkenten nézett rám, és így felelt:
– Ó, ti emberek! Hogy titeket mindig csak a számok
érdekelnek! – Ez engem megerősített abban, hogy
sokkal idősebb lehet, mint amilyennek kinéz.
Az iménti hektikus jelenet és kiabálás után most
jótékony nyugalom szállt az előcsarnokra, és mivel ez
a vihar előtti csend volt, különös élvezettel adtam át
magamat ennek a nyugalomnak. Ben iratokat
rendezett, a 107-es szobában lakó Ludwig házaspár
pedig a kandalló előtt üldögélt a kanapén, és csak
néha-néha zörögtek halkan az újságjaikkal. A két boy
pedig némileg elveszett hatást keltve álldogált. Úgy
néztek ki, mintha bármelyik pillanatban készen
állnának eltáncolni a Diótörőből az Ólomkatonák
indulóját.
Néhány vendég már megérkezett, de többségüket
ma estére vagy holnapra vártuk. Nem sokkal Mara
Matthäus előtt egy idősebb, egyedül utazó,
jelentéktelennek tűnő férfi jelentkezett be a hotelba.
Simán elkönyveltem volna unalmasnak, ha Monsieur
Rocher nem lett volna mellettem.
– Ez az ember egészen biztosan nem unalmas –
mormolta. – Csak jobban oda kell figyelned. Ebben a
kabátban talán nem látszik annyira, de rendkívül
edzett, izmos a teste. A járása, a méretre szabott
öltözete, a rutinos pillantása, amivel észrevétlenül
felméri a helyzetet. Látod azt a kitüremkedést a karja
alatt? Az egy válltáska, amiben pisztoly lapul.
– Ó – suttogtam izgatottan, mikor én is megláttam
egy pillanatra a karja alatt lévő dudort. – Egy
bérgyilkos? Vagy egy… ööö… házasságszédelgő, aki…
ööö… valamilyen okból fegyvert visel? Nem kell
jelentenünk, hogy itt valaki egy pisztollyal sétál fel-alá?
Mi lesz, ha megtámadja a hotelt?
 De Monsieur Rocher csak mosolygott.
– A 117-es szobába jelentkezett be, közvetlenül a
Panoráma lakosztály mellé. Elég biztos vagyok benne,
hogy a Szmirnov család saját testőréről van szó.
– Vagy úgy! – Ez ugyan kevésbé izgalmas, de jóval
megnyugtatóbb volt, mintha egy sorozatgyilkos lenne.
Szmirnovék, az oroszok, akik a Panoráma lakosztályt
foglalták le, tényleg igazán különlegesnek tűntek.
Legalábbis különlegesen gazdagnak. És egyértelműen
az ilyen vendégek kategóriába tartoztak. A 600 frankos
luxus-üdvözlőcsomagon kívül, amelyben volt egy
rózsacsokor, champagne, trüffel, kaviár és japán eper,
még plusz virágdekorációt is rendeltek harmincöt fehér
amarilliszből, és tizenkét deka charolais marhából
készült tatár bifszteket tetettek a hűtőjükbe. Utóbbit
valószínűleg a kutyájuk számára rendelték, amely von
Dietrichsteinék mopszlija és a műsorvezetőnő két
uszkárja után a négyes számú kivétel volt. (A tatár
bifsztekből ítélve úgy tűnt, kicsi, méghozzá nagyon
kicsi kutya. Vagy pedig fogyókúrán van.)
A pultra tettem az üres poharamat. Odakint már
sötétedett, és mintha csak erre a nyugodt pillanatra
várt volna, a Tiltott Macska puha léptekkel lesétált a
lépcsőn, hogy csatlakozzon hozzánk. Az asztali csengő
és a letámasztott könyököm között kecsesen
elhelyezkedett akár egy Ming-korabeli váza. Bár ez a
Ming-váza dorombolt, és nyalogatta a mancsait.
A macskát látva Ludwigék cinkosan oldalba bökték
egymást, és mosolyogtak. A 107-es szobában lakó ősz
hajú házaspárt titkon a kedvenc vendégeimmé
választottam, mert mindig fogták egymás kezét,
verseket olvastak fel egymásnak, és amúgy is
elbűvölőek voltak. Ludwig úr a feleségét
szépségemnek nevezte, míg az asszony Ludwig urat
kedvesemnek hívta. Régimódi frizurájukkal és
ruhájukkal, amit nyilván elegánsnak és sikkesnek
véltek, pedig sokkal inkább jóravaló benyomást
keltettek, kicsit úgy tűnt, mintha egy másik korból
pottyantak volna ide. Látszott rajtuk, nincsenek
hozzászokva, hogy kiszolgálják őket, és roppant kínos
számukra, hogy mások dolgoznak helyettük.
Mindennap öt frankot raktak a szobájukban lévő
komódra és egy cetlit ezzel az üzenettel: Ez az Öné,
kedves szobalány! Egy helyett mindig két kis tábla Jó
éjt! – csokit raktam a párnájukra, és a pénzt pedig
becsületesen beleraktam a személyzeti iroda
borravalós kasszájába. Noha ezt egészen biztosan
nekem szánták. Eltekintve attól a ténytől, hogy a többi
szobalány nem volt túl kedves, Ludwigék olyankor is
elhalmoztak dicséretekkel, amikor egy teljesen
szokványos feladatot végeztem el, például a
párnájukat keményebbre cseréltem, vagy vízhatlan
réteggel vontam be a cipőjüket.
Ludwig asszony már fiatal lányként arról álmodozott,
hogy egy csodálatos báli ruhában, tiarával a hajában
keringőzhessen a Château Janvier szilveszteri bálján.
Mindig megnézte a fényképeket a képes újságokban,
amelyeken a hírességek, a gazdagok és szépek a nagy
bálteremben táncoltak, nevettek, és egy különleges
pezsgőfajtát, champagne-t ittak.
– Szabályszerűen hallottam a hegedűk hangját –
avatott bizalmába egy nap, mire Ludwig úr hozzátette:
– Ó, igen, ezt én is megerősíthetem – és szerelmesen
nézett a feleségére.
Mikor huszonegy éves korában megismerte leendő
férjét, Ludwig asszony végre azt is tudta, hogy kinek a
karjaiban szeretne táncolni a bálon. Négy hónappal a
megismerkedésük után össze is házasodtak. Mivel
Ludwigék se híresek, se gazdagok nem voltak, a
Château Janvier-ben való szilveszterezés elérhetetlen
maradt számukra, ami azonban nem gátolta meg őket
abban, hogy boldogan éljenek. Teltek-múltak az évek,
tisztességgel felnevelték három gyermeküket,
építettek egy kis házat, és keményen dolgoztak, hogy
a hitelüket visszafizessék.
– De a feleségem sosem temette el az álmát a
Fellegszállóról – mesélte Ludwig úr a történetnek ezen
a pontján (amit én némileg lerövidítettem). Mire
Ludwig asszony hozzátette:
– Álmodozni szabad, az tart fiatalon.
Ezért aztán Ludwig úr harminc éven keresztül
rendszeresen félretett némi pénzt, titkon táncórákat
vett, mire összegyűlt annyi spórolt pénzük, hogy
eljöhessenek végre a Fellegszállóba.
– Még egy tiarát is akart nekem venni a bálra –
mondta Ludwig asszony, és nevetve megpaskolta
Ludwig úr kezét. – De azért az mégiscsak túlzás lett
volna. Én leszek ugyan a legidősebb, de a
legboldogabb lány is, aki valaha ezen a bálon táncolt,
igaz, kedvesem?
– Te leszel a legszebb az összes lány közül – felelte a
férje, én pedig lopva kitöröltem egy könnycseppet a
szememből a meghatottságtól. Ez a romantika csúcsa
volt.
Természetesen nem véletlenül ültek itt, az előtérben
újságot lapozgatva, sűrűn a forgóajtó felé tekingetve.
Ők is legalább olyan kíváncsiak voltak, mint én, és
nem akartak lemaradni egyetlen híres személy
érkezéséről sem. Mara Matthäus érkezése teljesen
elragadtatta őket, csakúgy, mint a golyóscsapágyak
bárónőjeként ismert milliárdosnő és mecénás, aki jóval
fiatalabb élettársával jelentkezett be a 110-es
szobába. Ha van némi szerencsénk, a brit színész, az
amerikai textilmágnás és népes családja, valamint a
Panoráma lakosztály extravagáns, orosz lakói is
ideérnek még vacsora előtt.
Odanéztem Benre. Most, hogy az apja már elment,
végre meg mertem szólítani.
 – Kérsz egy pralinét? – kérdeztem félhangosan. –
Madame Cléo marcipántrüffelje, a B válogatás.
– Ó, egek, igen, dobj ide egyet! – mondta Ben. –
Mindjárt éhen halok!
Egy másodperc erejéig mérlegeltem, hogy
megpróbálom teljesíteni a kérését, és átdobom a
trüffelt az előcsarnokon. Csakhogy először is elég
messze volt a recepció, másodszor pedig kis ívben
kellett volna elhajítanom a fenyőgirlandokkal díszített
oszlop előtt, harmadszor pedig igazán kár lett volna a
trüffelért, ha leesik a földre.
– Menj csak oda nyugodtan! – mondta Monsieur
Rocher, mintha a gondolataimban olvasott volna. – Én
már befaltam vagy száz évre elegendő
marcipántrüffelt.
És mivel még mindig olyan nyugodt és békés volt
minden, magamhoz vettem a bonbonos tálat, és
elhagytam a concierge-fülkét. Ha valaki nem a pulton
akart átmászni (ami természetesen sokkal gyorsabb
lett volna, de nem túl ildomos), akkor a hátsó ajtón
keresztül kellett kimenni egy személyzeti helyiségbe,
aminek ablaka ugyan nem volt, cserébe annál több
ajtaja, majd onnan az előcsarnokba.
Odakint elkezdett havazni. A hópelyhek lágy táncot
lejtettek a lámpások fényében. A ház keleti felében
lévő bárból halk zongoraszó hallatszódott át hozzánk.
Én pedig közben szétosztottam a bonbonokat Ben, a
Ludwig házaspár („Milyen elbűvölő! Hogy itt nekünk
micsoda előkelő kiszolgálásunk van!”) és a két boy
között.
Az egyik boy, Nico, egy pillanatig hezitált.
– Szolgálati időben nem szabad étkezni – mondta.
– Hm… – mormoltam, de tőlem nem hangzott olyan
türelmesen, mint Monsieur Rocher-tól.
Nico bizonytalan kézzel meg akarta vakarni a fejét,
de nem sikerült neki, mert rajta volt a nevetséges
boykalap. – Ha Montfort úr ezt meglátja, azonnal kirúg
minket. Hiszen hallottad, hogy üvöltött az előbb az
ujjlenyomatok miatt. És azt hiszem, az öccse ott ül az
irodában – mutatott a recepció mögötti ajtóra. –
Állítólag ő nem olyan szigorú, de nem akarom rögtön
az első igazi munkanapomon mindkét főnöknél
elkaszálni magam.
Rövid pillantást váltottam Bennel. Nyilvánvalóan
még nem fedte fel, hogy mindkét főnökkel
rokonságban áll.
– Talán vannak rejtett kameráik – nézett fel a
plafonra Nico. – Bár a szálló technikai fejlettség terén
reménytelenül elmaradott. Ilyen liftet eddig csak
filmekben láttam. A személyzeti mosdókban lévő
bojlerek meg…
– Mialatt ezen töprengtél, már rég megehetted volna
az egész tányérral – húztam el az orra előtt a
bonbonos tálat. – Egyébként a Food & Travel szerint
Madame Cléo trüffeljei a legjobbak a világon. (Vagyis
minden bizonnyal ez lenne a véleményük, ha jártak
volna itt valaha.)
Nico gyorsan bekapott egy pralinét.
– Te vagy a gyakszi, ugye? – kérdezte teli szájjal. –
Camilla és Hortensia már mesélt rólad.
Gyakszi! Hogy én mennyire utálom, ha így hívnak,
bárki szólítson is így!
– Mi itt nem azt mondjuk, hogy gyakszi, még csak
nem is azt, hogy gyakornok. A szakkifejezés úgy
hangzik: épaulette. – Ez néha egyszerűen a hatalmába
kerített. Delia barátnőm az „őrült öt percemnek”
nevezte.
– Épaulette? – ismételte Nico. – Még sosem
hallottam.
Felvontam az egyik szemöldökömet.
– Mit is mondtál, mit hallgattok Lausanne-ban?
 – Nemzetközi szállodamenedzsment alapképzésre
járunk – záporozta Nico a szavakat, és látni lehetett
rajta, hogy egy másodpercig királyul érzi magát. Míg
eszébe nem jutott újra a boyjelmez.
– Na, akkor majd biztosan tanulni fogjátok –
mondtam. Ben vigyorogva a könyökére támaszkodott.
– Maradt még egy trüffel, épaulette?
– Kettő is – akartam mondani. De pontosan ebben a
pillanatban véget ért a nyugalom, és kitört a vihar.
 5

A MŰSORT AZ IFJABB DON BURKHARDT KEZDTE, aki kezében

egy darab csokitortával jött ki épp az étteremből. Nem
volt időm elgondolkodni rajta, miért vigyorog olyan
alattomosan felém, mert hirtelen minden egyszerre
történt: odakünn már nem csendesen havazott, hanem
szinte viharosan, több autó is megállt a bejárat előtt, a
telefonok pedig csörögni kezdtek a recepción a
concierge-nél és bent az irodában. A lift rácsa
csörömpölt, a Tiltott Macska pedig egy ugrással
elhagyta a pultot. Olyan volt, mintha egy lassított
felvételt felpörgettek volna, hirtelen minden mozgásba
lendült. Jaromir épp tolta ki a csomagszállító kocsit a
felvonóból, a Tiltott Macska farka pedig pontosan
abban a pillanatban tűnt el a személyzeti helyiség
ajtaja mögött, amikor Roman Montfort megjelent a
lépcsőn, és karját a mellkasa előtt összefonva megállt.
A csillár kristályfüggői halkan csilingeltek, és mikor a
forgóajtó megmozdult, jeges fuvallat járta át az
előcsarnokot, amelytől a lángok a kályhában
magasabbra csaptak.
– Mire várnak még? – ripakodott rá Roman Montfort
a két boyra. – Nem dísznek állnak ott! Vegyék át a
vendégek csomagjait, méghozzá mielőtt azok
segítséget kérnének! – Pillantása futólag megakadt
rajtam, szabály szerint éreztem, ahogy szoborrá
merevedem, aztán tekintete továbbsiklott Benre, aki
épp letette a kagylót. – Remélhetőleg nem
magánbeszélgetést folytattál – gyanúsította meg a fiát,
míg lefelé tartott a lépcsőn. – Hol van a nagybátyád?
Most minden segítő kézre szükségünk van. Ezek itt
Barnbrooke-ék, és azt szeretném… Atyaég! Hát
teljesen idiótákkal vagyok én körülvéve?
Nico és Jonas kifelé igyekezve kisebb forgalmi dugót
okozott a forgóajtónál. Az ajtó mindig beakadt, ha
valaki túl erősen tolta, megvolt a maga saját, kissé
komótos ritmusa. Így aztán egy kockás kabátos lány
beszorult a forgóajtó szárnyai közé, és zavartan
kopogott az üvegen.
– Ilyen a világon nincs! – Roman Montfort dühösen
vágtatott keresztül a szőnyegen, méghozzá pontosan
felém. Kitértem előle, és nagy lélekjelenléttel
kinyitottam a forgóajtó melletti ajtót, hogy elmehessen
mellettem, és kirohanhasson az épületből. Ezzel egy
időben Nicónak és Jonasnak sikerült újra lendületbe
hoznia a forgóajtót, és szabályszerűen úgy estek ki a
hotel előtti térre, míg a kockás kabátos lány az
előcsarnokba katapultált. Nagyjából korombéli lehetett,
szép arca volt, és irigylésre méltó porcelánbőre, hosszú
szőke haja pedig kibontva terült el vállán.
– Ezért bizony jár pár fekete pont – mondta angolul
amerikai akcentussal és színpadias hangerővel, de
nyilvánvalóan senkire nem célzott konkrétan. Drámai
sóhajjal megfordult a saját tengelye körül. – Itt aztán
semmi sem változott! – És beleszimatolt a levegőbe. –
Még mindig ugyanolyan szag van, mint régen.
Kandallótűz, bútorfény és por.
Ezzel azonnal el is vesztette a szimpátiámat. Por!
Micsoda szemtelenség! Mintha volna bármi esélye is a
túlélésre a legparányibb porszemcsének Müller
kisasszony felügyelete alatt! A kandallótüzet és a
bútorfényt illetőn igazat kellett adnom neki, de először
is a polírozónak mennyei illata volt, narancs, terpentin,
lenolaj és méz keveredett benne – bútortisztításkor
kicsit be is lehetett tőle szívni –, másodszor pedig épp
minden egyéb szagot elnyomott a frissen sült, barna
kenyér konyhából kiszivárgó illata.
– És olyan, mintha bármelyik pillanatban
felbukkanhatna a Downton Abbey lakája – folytatta a
lány, és tüntetőleg ásított egyet. De aztán a tekintete
megakadt Benen, a szemei pedig nagyra nyíltak. – Oh!
My! Gosh! – Odalépett a recepcióhoz, és eszméletlenül
divatos, karamellszínű táskáját a pultra dobta. – Csak
nem te vagy az, Ben? Ben Montfort?
Úgy láttam, Ben kissé zavartan mosolyog.
– Isten hozott a Château Janvier-ben!
Tulajdonképpen azt terveztem, hogy kihasználom az
alkalmat, és gyorsan a concierge-fülke menedékébe
húzódom, de mivel attól tartottam, hogy lemaradok
valamiről, inkább lassított felvételként mozogtam. Az
angolom elég jó volt, hála a számtalan brit és amerikai
sorozatnak, amiket Deliával eredetiben szoktunk nézni,
mert nem tudtuk kivárni, míg kijönnek szinkronizálva.
Ráadásul ez a lány bármelyik sorozatból kiléphetett
volna. Ő lett volna a szőke démon.
– Ilyen nincs! – A lány rákönyökölt a táskájára, és
tovább méregette Bent. – Ó, istenem! Nem találok
szavakat! Még hogy itt semmi nem változott!
Legutóbb, amikor találkoztunk, tíz centivel kisebb
voltál, az arcod teli volt pattanással, és mintha púpos
is lettél volna.
Ben tartózkodó mosolyra váltott.
– Remélem, jól telt az utazás. A repülőgép nem
került turbulenciába? – érdeklődött tökéletes
angolsággal.
Időközben már a recepcióhoz értem, és a telefonáló
Monsieur Rocher felé haladtam, továbbra is egy
lassított felvételhez hasonlóan, már-már kényszeresen.
 A lány nem válaszolt.
– Elképesztő, honnan lett neked ilyen széles vállad?
– Majd álmodozó hangon folytatta. – Mikor kicsik
voltunk, mindig együtt bújócskáztunk, te tanítottál
meg minket gördeszkázni is, és mindig olyan furcsa
klórszagod volt. Ha én ezt tudtam volna… De hát ki
gondolta volna, hogy ilyen dögös pasi lesz belőled? – A
lány megrezegtette hosszú szempilláit. (Ezt jól láttam,
mert a legnagyobb meglepetésemre épp hátrafelé
mentem.) – Emlékszel még rá, ki vagyok?
Ben vetett rám egy oldalpillantást. Lehet, hogy
tévedtem, de egy pillanatra úgy tűnt, mintha a szemét
forgatná.
– Ez csak természetes! Az egyik Barnbrooke lány
vagy – felelte aztán kifejezetten barátságosan. – Nagy
örömömre szolgál, hogy, mint minden évben, idén is itt
üdvözölhetünk benneteket.
– Ó, nem, nem, nem! Nem az egyik Barnbrooke lány
vagyok, én A Barnbrooke lány vagyok! – A lány
várakozóan nézett Benre, aztán felsóhajtott. –
Gretchen! Gretchen vagyok! Mindig olyan aranyosnak
találtad a nevem!
Valóban? Nos, ahogy ő ejtette ki a nevét – Grreeecsn
–, inkább úgy hangzott, mint egy elfuserált tüsszentés.
– Isten hozott, Gretchen! – Ben változatlanul
visszafogottan mosolygott, én pedig a vállammal
nekimentem egy oszlopnak, amitől azonnal
feleszméltem bizarr, hallgatózó és bámészkodó
rükvercjárásomból. Nem volt vesztegetni való időm, ha
meg akartam őrizni a láthatatlanságomat. Az utolsó
métereket a személyzeti helyiségig már futólépésben
tettem meg arccal előrefelé. Még időben becsuktam
magam mögött az ajtót, pont mielőtt Roman Monfort a
többi Barnbrooke-kal együtt beért volna az
előcsarnokba, Monsieur Rocher letette a kagylót, mikor
a fülkébe surrantam. (Ennek a telefonnak valóban
kagylója és villája volt. A ház többi részében a
telefonok technikailag nagyjából elérték a mai
színvonalat, de ez a telefon az előző század negyvenes
vagy ötvenes éveiből származott. Már többször
lefényképeztem, mert annyira lenyűgözött régimódi
forgótárcsája és elegáns formája, hogy nem győztem
eleget nézni.)
– A sioni reptér a hóvihar miatt zárva tart.
Szmirnovék magánrepülője így Genfben landol, ezért a
biztonság kedvéért átraktam holnapra Szmirnova
asszony herbállabdacsos masszázsát.
– Ó, hát saját repülőjük is van?
– Egy egész flotta, ha nem tévedek – válaszolta
Monsieur Rocher, de csak fél füllel figyeltem oda,
másik fülemmel azt kagylóztam, mi történik a
recepción.
Ott ugyanis kitört a káosz, mert úgy tűnt, a
feltételezettnél nehezebb elosztani a sok Barnbrooke-
ot és csomagjaikat a hat szobában, pláne, hogy
valahányan egyszerre beszéltek, Ben pedig nem
győzött nekik válaszolni. Nagybátyjának még mindig
nyoma sem volt.
Ludwigék élvezettel figyelték a nyüzsgést a
kanapéról, Don ezzel szemben mintha felszívódott
volna, legalábbis nem láttam sehol.
Az általános hangzavarból Gretchen hangja
egyértelműen kivált.
– Ella! Ez Ben Montfort! Már tavaly is ilyen szexi volt,
csak elfelejtetted nekem mondani? – Nyilvánvalóan
még mindig nem tette túl rajta magát, hogy Ben már
nem az a pattanásos fiú. Biztosan szörnyű ragyái
lehettek. – Tavaly ugyanis nem voltam itt, mert Pfeiffer-
féle mirigylázban szenvedtem. – Hangja kicsit
hangosabb lett. – Vagy csókbetegségben, ahogy nagyi
mondja.
 – Ccc – mondtam magamban halkan. Ennél bénább
akarva se lehetett volna.
– Jó nagy család, nemde? És olyan eleven. –
Monsieur Rocher elnézően mosolygott rám. Nagy
buzgóságomban ugyanis jó eséllyel kissé túlhajoltam a
pulton. – Már rég nem találkoztál magadkorúakkal,
ugye?
Kicsit úgy éreztem, tetten értek. Monsieur Rocher-
nak igaza volt. A Château Janvier vendégei és a
személyzete jobbára középkorú és idősebb emberekből
állt. Ritkán hoztak ide kisgyerekeket, velem
egyidősekkel pedig még nem találkoztam itt. A szünet
kezdete óta azonban minden tele volt fiatalokkal – és
még nem tudtam igazán, mit kezdjek ezzel a
helyzettel.
– Csak annyira hasonlítanak egymásra! Így nehéz
lesz megjegyeznem, ki kicsoda – mormoltam zavartan.
– Ó, nem olyan bonyolult az! – mondta Monsieur
Rocher csevegő hangon, és egy fehér bajuszos,
öregebb úrra mutatott, aki Roman Montfort-ral
beszélgetett, aki ennél már nem is mosolyoghatott
volna szívélyesebben. – Az ott az idősebbik Mr.
Barnbrooke, avagy Big Daddy, a családfő és a
Barnbrooke Industries főnöke. Már a szülei is mindig a
Fellegszállóban töltötték a karácsonyi szünetet. Afféle
karácsonyi hagyomány, amit Big Daddy – aki
egyébként igen aranyos kisfiú volt – annyira a szívén
visel, hogy kitagadással fenyegeti azokat a
családtagokat, akik karácsonyra mást mernek tervezni.
Betegségen kívül semmilyen indokot sem fogad el. És
nyilván van mit örökölni, mert mind ez idáig az
egészséges családtagok mindig teljes létszámban
megjelentek.
– El tudok rosszabbat is képzelni, mint hogy itt
töltsem a svájci Alpokban a karácsonyi szünetemet –
jegyeztem meg.
 Pláne, hogy Big Daddy fedezi az egész család
kiadásait, és minden évben egy új báli ruhával
örvendezteti meg a família nőtagjait. Neki és idősebb
Mrs. Barnbrooke-nak, aki egyébként kitartóan
tiltakozott a Big Mama megszólítás ellen, a Hercegnő
lakosztályt foglalták le a második emeleten; fiaik, Hank
és Tom, feleségeikkel, Lucille-lel és Barbrával a 208-as
és a 209-es szobában laktak. A 210-es szobát
Harpernek szánták, Hank és Lucille legidősebb
lányának, aki már házas volt, és gyermeke is született.
– Itt Monsieur Rocher kissé elakadt, de aztán eszébe
jutott, hogy az ifjú férjet Jeremynek hívják, textil- és
ruhatechnikát tanult, és allergiás a diófélékre. A baba
neve pedig Emma. Gretchen Harper húga volt, még
egy éve volt az érettségiig, pont mit Ellának, Barbra és
Tom legidősebb lányának. Ellának három húga volt.
Amy tizenöt éves, Madison tíz, Gracie pedig nyolc. Az
öt lány számára a Theremin lakosztályt készítettük elő
egy pótággyal. Mellette, a 212-es szobában a család
három fiútagja fog lakni, Gretchen ikertestvére, Claus,
tizenkét éves unokatestvére, Jacob és a siket,
tizennyolc éves Aiden, akit Big Daddy és a felesége
fogadott örökbe.
Egy ábrával vagy családfával bizonyára sokkal
egyszerűbb lett volna áttekinteni Barnbrooke-ék
családi viszonyait, de csak Monsieur Rocher elsuttogott
magyarázatai álltak a rendelkezésemre.
Kétségbeesetten próbáltam minden nevet a hozzá
tartozó arccal együtt megjegyezni. Mialatt még
egyszer átismételtem magamban a részleteket – az
örökbefogadott Aidennek volt egyedül sötét haja és
hosszú, erős orra, a többieknek mind szőke haja és
pisze orra volt, és rendkívül hasonlítottak egymásra –,
a recepción vita bontakozott ki.
– De mi idén egy olyan szobát szeretnénk, aminek
hátulra nyílik a kilátása – reklamált a lány, akinek a
Theremin lakosztály kulcsát nyújtották. Ella, ha nem
tévedek. – Amiben csak mi vagyunk Gretchennel. Már
túl nagyok vagyunk ahhoz, hogy a kicsik bébiszitterét
játsszuk. És amúgy is – öten osztozni egy fürdőszobán?
Ez olyan, mint egy nyári tábor!
– Ella! – Parancsolt rá az anyja, akinek a nevét már
elfelejtettem. – Ne kezdd el megint az akadékoskodást!
– Ráadásul semmi szükségünk bébiszitterre, te buta
tyúk! – mondta a kis Gracie.
– És ha mégis, akkor inkább Amyt szeretnénk –
egészítette ki Madison. – Ő sokkal viccesebb, mint ti.
Tizenöt éves nővérük, Amy a társaság szélén állt,
ugyanúgy nézett ki, mint Ella, aki pedig ugyanúgy
nézett ki, mint Gretchen és Harper, csak Amynek
rövidebb volt a frizurája, és szemüveget viselt.
Ezt nagyon rendes dolognak tartottam tőle, így
legalább őt meg tudtam különböztetni a többiektől.
– Amennyire emlékszem, a Theremin lakosztálynak
két külön hálószobája van – mondta Amy idegesen. – A
fürdőszobája pedig óriási.
– Azonkívül van egy külön mosdó, egy gardrób és
egy hatalmas kályha a nagy hálószobában –
egészítette ki Ben barátságosan.
– Amire Ella és Gretchen rögtön lecsap – vágott a
szavába Amy.
– Akkor az lesz a hülye tehenek szobája – toldotta
meg Gracie.
– Az ég szerelmére, Gracie! – kiáltotta az anyja. –
Honnan szeded ezeket a kifejezéseket?
– Én találom ki őket – mondta Gracie büszkén,
Madison pedig kuncogott.
– De én hátrafelé néző szobát akartam! – Már csak
az hiányzott, hogy Ella toporzékolni kezdjen. –
Panorámakilátással! És balkonnal! Gretchen és én
cserélhetnénk Harperrel és Jeremyvel. Úgyis folyton
csak a babájukkal foglalkoznak, nem is szexelnek,
úgyhogy még csak nem is zavarnák a kicsiket!
– Ella Jane Barnbrooke! – Szegény anyjuk már nem
tudta, melyik lánya miatt pironkodjon. Aggódó
pillantást vetett anyósára és apósára, de azok még
mindig elmélyült beszélgetést folytattak az
egyfolytában mosolygó Roman Montfort-ral. A
szófoszlányokból következtetve, melyek néha elértek
hozzánk, a golfozásról, a dollár árfolyamáról és az
időjárásról volt szó. – Azt szeretném, ha mostantól
kezdve viselkednél! Máskülönben ugyanis az egész
szünetet a szobádban fogod tölteni. Világos?
– Ez olyan igazságtalan – nyafogott Ella.
Az anyja úgy nézett ki, mintha mindjárt migrént
kapna.
– Komolyan beszélek, Ella. A bálterembe csak akkor
léphetsz be, ha innentől kezdve nem okozol több
bosszúságot!
A nővére a kicsivel már rég magához ragadta a
szobakulcsot, és a férjét is a lifthez cipelte, ahol a
fülébe súgott valamit. A Barnbrooke fiúk is útnak
indultak már felfelé. Jonas, a boy és a
cirkuszigazgatónak öltözött Jaromir pedig két csurig
megtöltött csomagszállító kocsit tolt be a
teherfelvonóba.
Ella – anyjuk szigorú tekintete mellett – sírásra
görbülő szájjal nyúlt a kulcsért.
– Egyébként sok vendég jobban szereti az elöl lévő
szobákat, mert onnan csodás kilátás nyílik a
napfelkeltére – mondta Ben vigasztalóan. – És a
sziklafalon ugráló samoákra. – A samoá szót nem
ismertem, de talpraesetten zergére fordítottam
magamban. Jelenthetett természetesen zuzmót és
mohát is, de azokkal Ben aligha dicsekedne, ha a
kilátást akarná dicsérni. – Ezenkívül az a szoba egy
igazán gazdag múltú szoba. A lakosztályban nemcsak
a névadó Theremin szállt meg a húszas években tett
világkörüli turnéja alatt, hanem Rainer Maria Rilke is itt
írta az egyik híres, wallisi versét.
– Nos, igen, ezek voltaképpen a kevésbé ismert
versei – suttogta Monsieur Rocher. – Pays silencieux
dont les prophètes se taisent.5 – Franciául írta őket.
– Mindegy – suttogtam vissza. – Fogadni mernék,
hogy a két lány amúgy se hallott még Rilkéről. – (És
pláne nem Léon Thereminről – róla még én sem
hallottam.)
És pontosan ebben a pillanatban fedeztem fel a
kutyapiszkot. Egy kis barna kupac volt, pont az oszlop
előtt a márványpadlón, az előcsarnok kellős közepén,
kész csoda, hogy még senki sem vette észre. Az előbb
csak azért nem láttam, mert egy bőrönd volt előtte, de
most, hogy döbbenten bámultam rá, még a szagát is
érezni véltem. Hogy a fenébe került ez oda?
Az egyik uszkár végezte volna el ott az előbb
észrevétlenül a dolgát? És miért nem éreztük eddig a
szagát? Von Dietrichsteinék mopszliját akár ki is
lehetett zárni, mert egyrészt mindig úgy vitték,
másrészt nem volt túl valószínű, hogy von Dietrichstein
úr vagy felesége lelopakodott volna az előcsarnokba,
hogy a kutya odapiszkítson. Mialatt Monsieur Rocher
derűsen francia nyelvű Rilke-verseket idézett, az
idősebb Barnbrooke-ok pedig még mindig kedélyesen
diskuráltak Ben apjával, azon törtem a fejem, hogy mit
tegyek. Nem gondoltam, hogy Roman Montfort a nem
szobatiszta kutyát vagy a gazdáját vonná felelősségre,
nem, más bűnbakot fog keresni és találni, valakit,
akinek azért kell bűnhődnie, mert az előcsarnok
közepén egy bűzölgő halom tornyosul. Akkor is, ha ez
egyébként az ő hibája, mert végeredményben ő maga

5 Csendes táj, melyről a próféták hallgatnak. Rainer Maria

Rilke: Négysorosok Vallais kantonból c. kötetéből.
tett kivételt ezekkel a kutyákkal. De ez mindegy volt.
Emiatt az üzletnek kárt okozó kis halom miatt fejek
fognak meg hullani. Legalábbis egy mindenképp. Csak
az volt a kérdés, kié.
– Gyere, Ella! – Gretchen belekarolt az
unokatestvérébe. – Kicsípjük magunkat, készítünk pár
fotót Harper erkélyéről, és úgy teszünk, mintha ez a mi
kilátásunk volna.
– Gretchen nagyon híres az Instagramon – mondta
Gracie Bennek, aki nem láthatta a kutyapiszkot, mert
az oszlop eltakarta.
– Á, a nagyon híres azért kicsit túlzás –
szerénykedett Gretchen.
– Igen, de tényleg csak kicsit – forgatta a szemét
Amy. – Elképesztő, százharmincegy követője van, és
mindet személyesen ismeri!
– Százharmincegy! És még csak nemrég kezdtem! –
Gretchen hátravetette a haját, és Ellával a lépcső felé
indult. Egyenesen a kutyapiszok felé. Valamit tennem
kellett. Akármit!
– Lehet, hogy Ben is követne az Instagramon –
vigyorgott rá Amy Benre, vállára vette a kis
hátizsákját, és elindult Ella meg Gretchen után. –
Amúgy tényleg nagyon menő az oldala,
grumpygretchen a neve. Grumpy Gretchen
elmagyarázza a követőinek, hogy miért ne viseljen egy
szőke nő sárga ruhát, mikor használjunk drámai hatású
szemceruzát, és hogyan készítsünk cuki szelfiket
háziállatainkkal anélkül, hogy rájuk terelődne a
figyelem.
– Gritty Gretchen – torpant meg Gretchen, Ella pedig
mérgesen nézett Amyre. – Gritty Gretchennek hívják az
oldalt, és mint ahogy már a neve is sejteti, sokkal
többről szól, mint a smink és a divat. Ez egy igazi
útmutató az élethez. Leginkább arról szól, hogyan
kerülje el egy bátor lány a veszélyes sziklákat az élet
vad tengerén hajózva.
Ez volt a végszó, ami után én következtem. A
kutyapiszok volt a veszélyes szikla, én pedig a bátor
lány, aki az élet vad tengerén hajózva megakadályozza
a szerencsétlenséget.
Kihúztam a döbbent Monsieur Rocher zsakettjának
mellzsebében lévő, hófehér zsebkendőt, felmásztam a
pultra, és a másik oldalon lecsusszantam róla.
– Életmentő útmutatás: hogyan rejtsük el túl nagyra
nőtt orrunkat sötét púder segítségével, és mi a
szivárványszínű bögrés süti tuti receptje? –
gúnyolódott Amy.
– Gyere, Gretchen! – Ella továbbvonszolta az
unokatestvérét. – Amy csak irigykedik, mint mindig.
Egy hajszállal a két lány előtt suhantam át,
letérdeltem az oszlopnál, és Monsieur Rocher kendőjét
a kutyapiszokra borítottam. Pont akkora volt, hogy
lefedje. Mindenesetre elég különösen nézett ki, mintha
a padló fölött lebegne, mint valami varázskendő.
– Huhh – sóhajtott Gretchen, természetesen olyan
hangosan, ahogy csak tudott.
Amy, Ella, Gracie, Madison és az anyjuk szintén
kíváncsian néztek rám.
– Elnézést kérek! – Megpróbáltam a testemmel
eltakarni a kendővel borított kupac látványát – Csak
egy kis… ööö… olvadt hó. Nem tesz jót a padlónak. –
Bátran a kendőhöz nyúltam – egy pillanatig még
bíztam benne, hogy egy műanyag kutyapiszok-
utánzatnak dőltem be, de mikor kezembe vettem,
éreztem, hogy lágy és – itt vissza kellett fojtanom az
öklendezésemet – krémes. És egyértelműen túl nagy
adag volt ahhoz, hogy egy mozdulattal fel lehessen
szedni a földről, ehhez legalább két vagy három
zsebkendő kellett volna. Vagy valami más, amibe
belegöngyölhetem ezt a kimondhatatlanul undorító
dolgot. Egy pillanatra beledermedtem
tanácstalanságomba.
Nagy megkönnyebbülésemre azonban a Barnbrooke
nők továbbindultak a lépcső felé, és Rettegett Roman
már a szülőket is a lift felé terelte. Lesütöttem a
tekintetem, és visszatartottam a levegőt, hogy
továbbra is láthatatlan maradjak, míg elmennek
mellettem. Remélhetőleg Roman Montfort is felmegy
velük a második emeletre, akkor volna elég időm
helyrehozni a dolgot.
Szerencsétlen módon azonban a kis Gracie nem
mozdult el a helyéről, amit csak akkor vettem észre,
mikor felnéztem. Biztosan furán nézett ki, ahogy ott
térdeltem az oszlop előtt, a kezemet egy kendő fedte
kupac felett tartva, ami állítólag csak olvadt hó volt.
Monsieur Rocher szemben a concierge-fülkében
szintén csodálkozó arcot vágott.
– Nagyon tetszik a ruhád – mondta Gracie, és egyből
észre lehetett venni, hogy igyekszik valami kedveset
mondani. Valószínűleg megsajnált. – Szeretem a
gombokat és a koronát.
– Köszi, nekem is nagyon tetszik – feleltem. – Nekem
meg a cicás sapkád tetszik. Nagyon aranyosak rajta a
plüssfülek. – És ekkor vakmerő gondolatom támadt. –
Mondd csak, Gracie, odaadnád nekem ezt a sapkát
holnapig?
Gracie kíváncsian nézett rám nagy szemeivel.
– Fannynak hívnak – tettem hozzá sietve. – Én
vagyok itt a gyerekcsősz, és megígérem, hogy holnap
visszaadom a sapkádat. – Méghozzá kimosva és
illatosítva. – Egy fontos küldetés miatt kell.
Gracie egy pillanatig se habozott. Lerántotta fejéről
a sapkát, és odanyújtotta nekem. Aztán megfordult, és
felfutott a lépcsőn a többiek után. Ó, bárcsak minden
gyerek ilyen jól kezelhető és nagylelkű volna! Vártam
még egy kicsit, míg elhalt a záródó liftrácsok zörgése,
aztán gyorsan belelapátoltam a kutyapiszkot Monsieur
Rocher zsebkendőjének segítségével a cicás sapkába
anélkül, hogy odanéztem volna (vagy az orromon
keresztül lélegeztem volna). A kutyapiszok nagyon
ragadós volt, de valamilyen csoda folytán sikerült
tisztán tartanom az ujjaimat. Gracie sapkájának ezzel
szemben nem volt ilyen szerencséje…
– Te mit csinálsz itt, Fanny Funke? – érintette meg
valaki a váltamat hátulról. Don volt az, akinek –
szokásához híven – éppen most kellett a semmiből
előbukkannia.
– Szerinted? – morogtam.
Don összefonta a karját.
– Nos, mintha épp egy undorító, barna masszát
töltenél egy sapkába, amit egy kislány fejéről bűvöltél
le. Amúgy okos ötlet, nekem nem jutott volna eszembe
– vihogott Don halkan. Feltámadt bennem a gyanú,
hogy Don egész idő alatt itt volt, és figyelte, mi
történik. Úgy tűnt, nem én vagyok az egyetlen, aki jól
el tud rejtőzni.
– Te voltál… ez a te műved, te kis…? – Elképedve
bámultam rá.
– Neked tényleg gyorsan vág az eszed, Fanny Funke,
iskolai tanulmányait megszakító lány a Bréma melletti
Achimból – vigyorgott Don, és közben egyszerre nézett
ki ördögien és elképesztően aranyosan. – Ajajj, ajajj! –
mondta olyan hangerővel, amire Gretchen is büszke
lehetett volna. És kisgyerekes hangon, ami egyáltalán
nem volt rá jellemző, hozzátette: – Csak nem a kis
Gracie Barnbrooke kedvenc sapkája ez? Mit művel
vele?
– Én csak… nem hagyod ezt azonnal abba? –
sziszegtem, de akkor már túl késő volt.
– Mi folyik itt? – Roman Montfort nagy léptekkel
megkerülte az oszlopot. Mégsem ment fel az emeletre
Barnbrooke-ékkal.
 Hát akkor ez ennyi volt. Most már megvan, kinek a
feje hullik, és gördül egészen a Bréma melletti Achimig
a szüleim ajtaja elé, méghozzá pontosan az ünnep
estéjére.
Felugrottam, és magamhoz szorítottam a cicás
sapkát.
– Semmi – leheltem.
Roman Montfort résnyire húzott szemekkel nézett
végig rajtam.
– Ön Müller kisasszony kisegítő szobalányainak
egyike?
– Nem. – Nyeltem egy nagyot. Én a gyakornok
vagyok, nem emlékszik? Szeptemberben kezet
fogtunk, akartam mondani, de Don megelőzött.
– Ez Gracie Barnbrooke cicás sapkája – mondta
egészen zavarodottan. – Ez a nő pedig valami furcsa,
barna dolgot rakott bele. Miért csinálta ezt, Roman
bácsi? Gracie még biztos fel szeretné venni ezt a
sapkát.
– Micsoda? Miféle furcsa, barna dologról beszélsz? –
Roman Montfort homlokán kidagadt az ér, amitől
mindenki úgy reszketett. Közelről figyelve még
ijesztőbb volt. Reszkettem a félelemtől, fogaim pedig
már-már kocogni kezdtek.
– Adja csak ide! – rivallt rám Montfort.
A sapkát a mellkasomhoz szorítottam.
– Ez… meg tudom magyarázni – dadogtam. – Don az
előbb… – Nos, mit is csinált ez az aljas kis Bambi? Merő
gonoszságból összeszedett egy adag kutyapiszkot, és
lerakta az előcsarnokba, hogy egyszerűen végignézze,
mi történik? Ezt senki nem hinné el. Azt meg pláne
nem, hogy akadt egy olyan idióta, aki a fent említett
kutyagumit egy gyereksapkában akarta kicsempészni.
Egy pillanatra elöntött az önutálat.
– Szegény Gracie! – selypítette Don. – Ez a kedvenc
sapkája.
 Roman Montfort megfogta a könyökömet.
– Miért lopta el ezt a sapkát? – kérdezte lassan és
túlságosan is tagoltan, mintha nagyot hallanék. – És
miféle barna dolgot rejteget benne? Talán drogokat?
A francba, éreztem, ahogy egy egyáltalán nem
odaillő, hisztérikus nevetés készül feltörni belőlem,
pedig inkább sírhatnékom volt. Belekapaszkodtam a
sapkába, és közben lázasan agyaltam, mit tehetnék.
Mit tenne a helyemben Jézus?
Roman Montfort elfordította a fejét, de még mindig
nem engedett el.
– Elnézést? Meg tudná mondani nekem valaki, hogy
ki ez a személy, aki úgy viselkedik, mint valami
félkegyelmű?
Hallottam, ahogy becsapódik a concierge-fülke
ajtaja, és tudtam, hogy Monsieur Rocher már úton van,
hogy a segítségemre siessen. Ben a recepciónál épp
szólásra nyitotta száját, de Nico, a boy mindkettejüket
megelőzte.
– Ő az épaulette – mondta, és önelégülten bólintott.
– A micsoda? – Roman Montfort egy erőteljes
mozdulattal kitépte a kezemből a cicás sapkát.
– Az épaulette – ismételte Nico stréber módjára.
– Ő a gyakornok – szólt közbe Ben. – És kiváló
munkát végez. Most voltaképpen szabadideje van, de
mégis besegít itt lent.
– Ezt én is meg tudom erősíteni – mondta Monsieur
Rocher némileg kifulladva, majd kisimította az
öltönyét. – Fanny Funke a legjobb gyakornok, aki
valaha volt nálunk.
– És mit rejteget a vendégünk kedvenc sapkájában?
– faggatott tovább Roman Montfort, de már kissé
nyugodtabban. Tudtam, hogy szívesen üvöltött volna,
viszont a vendégek miatt ezt a lépcsőházban mégsem
kockáztathatta meg.
Döbbenten láttam, ahogy kifordítja a sapkát.
 – Mi a fene ez?
Mindenki Gracie sapkájába bámult. Igazán nem volt
szép látvány.
Don szólalt meg először.
– Úgy néz ki, mint egy teljesen összenyomódott,
tejszínes csokoládétorta – mondta, majd belemártotta
az ujját, és lenyalta. – Igen, ez tejszínes csokitorta. Már
csak az a kérdés, hogyan kerülhetett Gracie sapkájába.
Úgy éreztem, a térdem menten felmondja a
szolgálatot. Bedőltem egy tejszínes csokoládétortának,
amit ügyes gyerekkezek kutyagumivá formáztak. Még
a szagát is érezni véltem!
– Nem gondolom, hogy ennek utána kellene járnunk,
Don. – Ben olyan arcot vágott, mint akiben épp
összeállt a kép. Don extracuki, ultraártatlan szempilla-
rebegtetése a legcsekélyebb mértékig se hatotta meg.
– Az előbb még egy szelet tortával láttalak, méghozzá
pontosan itt. – Aztán az apjához fordult. – Fanny csak
megpróbálta Don ügyetlenségét helyrehozni. Ez
minden.
– Egy sapkával? – morogta Roman Montfort, és résre
húzott szemeivel tanácstalanul fürkészte az arcomat.
Reszkető ajkakkal álltam a tekintetét. Szerencsére
ekkor egy újabb autó gördült a hotel elé.
– Szemmel fogom tartani, kishölgy – nyomta a
kezembe Gracie sapkáját Roman Montfort. – Hozza ezt
helyre! Ebben a hotelban semmiféle teketóriázást nem
tűrünk.
Meg se várta a válaszomat, egyből Nicóhoz fordult.
– Mit áll itt egy helyben és bámul, mint borjú az új
kapura, maga fajankó? Nem látja, hogy épp új
vendégek érkeztek?
 6

ÉJSZAKA AZT ÁLMODTAM, hogy a hét Hugóval együtt egy

légáramlaton keringek a hotel fölött, mintha én is egy
volnék közülük. Különös volt felülről látni a szállót, úgy
nézett ki, mint egy mesés, hasadékokkal barázdált
sziklaképződmény, ami úgy emelkedik ki a hóból, mint
egy kisebb hegy. Minél lejjebb ereszkedtünk, annál
több részletet ismertem fel. A meredek toronytetőket,
a kovácsoltvas tetőkorlátot, a lépcsőház feletti nagy
tetőablakot – úgy festett, mint egy viktoriánus
üvegház. Lent a hóban, a hotel bejárata előtt Monsieur
Rocher állt a Tiltott Macskával, és mikor meglátott,
mosolyogva kihúzta mellzsebéből a zsebkendőt, és
odaintegetett vele.
– De most inkább ébredj fel, Fanny! – mondta. – Mert
ki korán kel…
És ezen a ponton tényleg felébredtem, csak úgy,
minden különösebb ok nélkül. A telefonom elárulta,
hogy még csak háromnegyed öt volt, és
legszívesebben a másik oldalamra fordultam volna,
hogy tovább álmodhassam ezt a szép álmot. Elvégre is
csak kilenc órára kellett mennem a gyerekszobába a
harmadik emeletre, és biztos nem árt, ha kipihenten
jelenek meg. Pláne, ha Don beváltja fenyegetését, és
szintén felbukkan ott.
 De alig csuktam le a szememet, halk sóhaj
hallatszott a falból, először csak finoman, aztán egyre
erőteljesebben, míg végül úgy hangzott, mintha valaki
feddőn köszörülné a torkát. Öt perc után már nem
bírtam, és felültem az ágyamban. Úgy tűnt, a falban
lévő holt cső elhatározta, hogy ma reggel az összes
zajt bepótolja, amit az elmúlt hónapokban magába
fojtott. Felkapcsoltam a lámpát az éjjeliszekrényen, és
felkeltem. Természetesen csak beképzeltem, de a holt
cső most mintha elégedettebben duruzsolt volna.
És ha őszinte vagyok, már valamennyire ki is
aludtam magam.
– Ki korán kel, mindenesetre üres fürdőt lel –
mondtam magamnak. Kint tapintani lehetett volna a
sötétséget, és azt sem láttam, havazott-e még, de a
szél jajgatása és fütyülése már alábbhagyott, én pedig
olyan halkan osontam át a folyosón, amilyen halkan
csak tudtam.
Egyszerűen sokkal nyugodtabban tusoltam azzal a
tudattal, hogy Hortensia, Camilla és társai még mélyen
alszanak.
Mikor tegnap este, az esti műszak után feljöttem a
szobámba, a kilincshez érve valami puha masszába
nyúltam, mire Hortensia és három barátnője, akik
nyilvánvalóan rám vártak a szobájuk ajtajában, alig
bírták abbahagyni a nevetést.
Fogkrém a kilincsen, hahaha, milyen eredeti!
– Úgy tűnik, valaki túl sok bentlakásos iskoláról szóló
regényt olvasott – mondtam, miközben elhaladtam
előttük a fürdőszoba felé, hogy lemossam a kezemről a
fogkrémet. Egészen elképesztő! Most tényleg
mindnyájan ugyanolyan fodros-pöttyös pizsamát
viseltek? – És mi lesz a következő? Egy fingópárna?
– Ó, a gyakszi duzzog! – Ahogy pöttyös
pizsamájukban követtek, és közben dedós módjára
vihogtak, a külsejük és a hangjuk alapján egy az
egyben egy falka foltos hiénára emlékeztettek,
amelyeket egy természetfilmben láttam. – Te
egyáltalán nem érted a viccet?
Nem, hosszú napom volt, és az is épp elég viccesre
sikerült. Egyébként meg pont annyi kedvem volt a
vicceikhez, mint a gnúnak, amit a hiénák üldöztek,
majd pusztítottak el vacsorára abban a
természetfilmben.
Dühösen mostam le kezemről a fogkrémet, s közben
Camilla odament a bal oldalamon lévő
mosdókagylóhoz, és önelégülten tekintette meg magát
a tükörben. Ava, Hortensia és Hogyishívják pedig a
jobb oldalamon csoportosult. Ava fonni kezdte vállig
érő, sötétszőke haját, Hogyishívják kacéran
kacsintgatott magára a tükörben, Hortensia pedig
hideg vizet eresztett a csuklójára, és azzal hűtötte a
halántékát.
Elzártam a csapot.
– Holtfáradt vagyok, és le akarok feküdni. Szóval, ha
el akartok verni, és bele akarjátok nyomni a fejemet a
klotyóba, akkor légyszi, azonnal tegyétek meg, vagy
halasszátok holnapra!
Mind a négyen döbbenten néztek rám.
– Mi van? Szedd már össze magad! – mondta
orrhangján Hortensia. – Ez csak egy ártatlan kis vicc
volt. Te vagy az, aki itt nem tartja be a szabályokat!
– Hogy micsoda?
– Ugyanakkor használtad a mosdót, mint mi –
magyarázta Ava.
– Aztán pedig szemtelenkedtél – nézett rám
szemrehányóan Hogyishívják.
Camilla buzgón bólogatott.
– És most még hazudsz is, és azt állítod, hogy meg
akarunk verni, és bele akarjuk dugni a fejedet a
vécébe!
 – Ti demensek vagytok, vagy mi? – kiáltottam
magamból kikelve. – Ide-oda taszigáltatok,
sértegettetek, és fogkrémet kentetek az ajtómra!
– Igen, mert megfenyegetted Hortensiát az
állítólagos barátaiddal – mondta Camilla. – A
nagynéném azt mondja, ne hagyjuk, hogy
megfélemlíts minket.
– Micsoda? – Ki félemlít itt meg kit? Ebben a
történetben egyértelműen én vagyok a gnú.
– És az undorító hajadat is beleszórtad a
mosdókagylóba – egészítette ki Hogyishívják.
– Ráadásul ronda is vagy – mondta Ava.
Ebben a pillanatban a mellette lévő vízcsap
megbolondult, úgy tűnt, mindjárt szétrobban, és
egyenesen Ava pizsamájára lövellt egy vízsugarat.
A négy foltos hiéna sikítozva ugrott hátrébb, de
addigra a csap már újra megjuhászodott.
Mivel senki sem nyúlt hozzá, elzártam, és az ajtó
felé indultam. Senki sem tartott fel, csak elképedve
meredtek a mosdókagylóra.
Az ajtóban még egyszer visszafordultam.
– Ahogy állítólagos barátom, a vízcsap az előbb
megmondta, jobban jártok, ha egyszerűen békén
hagytok.
– Valami nincs rendben a vezetékekkel – mormolta
Hortensia válasz helyett Camilla felé. – Ez a hotel
tényleg valami siralmas állapotban van, hiába tesz úgy
a nagynénéd, mintha ez legalábbis a Ritz Carlton
volna.
Igen, ebben átkozottul igaza volt. Mindenesetre a
Ritz Carltonban valószínűleg jóval kedvesebbek a
szobalányok.
Valamelyikük hangosan horkolt, amikor frissen
zuhanyozva, felöltözve és megfésülködve elosontam a
szobájuk előtt. Biztosan Hortensia volt az, mert mintha
egy kicsit orrhangon horkolt volna.
 Úton lefelé a konyhába, ami a pinceszinten volt az
étterem alatt, egy árva lélekkel sem találkoztam. De ez
nem jelentette azt, hogy rajtam kívül mindenki aludt. A
hotelban mindig ébren volt valaki. Vagy ahogy
Monsieur Rocher szokta mondani: „A Fellegszálló
sosem alszik.”
Mivel az alkalmazottak számára nem jelöltek ki
konkrét étkezési időt, a konyha előterében mindig volt
számunkra kikészítve étel. Mikor beléptem, az egyik
állandó kuktánk, Pierre épp egy sajttálat állított össze,
és frissen sült kenyér mennyei illata szállt a levegőben.
A lenti svédasztal szinte semmiben sem maradt el
attól, ami a vendégeket várta az étteremben. Igaz, itt
szó sem volt koncentrikus körökbe kirakott erdei
gyümölcsökről, frissen facsart gyümölcslevekről vagy
mangólasszival töltött kis poharaktól roskadozó
üvegpolcról, de szinte minden mást megtaláltunk.
Méghozzá egész nap. Déltől meleg leves is várt
bennünket, voltak különféle pástétomok, alma-,
narancs-, répatálak, folyamatosan melegen tartott,
rakott zöldségek, délután mindig friss kenyér, hideg
sült, sütemény és torta fogadott minket. Itt aztán senki
nem halt éhen.
– Milyen korán keltél ma! – üdvözölt Pierre.
– Akárcsak te – haraptam bele boldogan egy szelet
ropogós, vajas kenyérbe, és leültem az egyik székre. –
Ki korán kel, mennyei reggelit lel. És egy széket.
Pierre nevetett.
– A lazacból feltétlenül venned kell, magam
pácoltam, zöldcitrommal és sóvirággal és borókával és
kaporral és… áh, csak próbáld ki egyszerűen! – Pierre
odarakott egy jókora darabot a tányéromra. Nagyon
kedveltem ezt a kuktát, ha tejes zsemlét akartam
szerezni a hét Hugónak, mindig félretett nekem párat.
Ezenkívül az első időkben sokat segített, hogy
megértsem a wallisi nyelvjárást, amit errefelé
beszélnek. Valószínűleg én sosem tudok majd
megszólalni ezen a nyelven, de mostanra már elég jól
megértettem, ha egymás közt beszélgettek. Csak a
vén Stuckyt nem értettem sose. Pierre szerint ennek
nem én voltam az oka, hanem az, hogy a vén
Stuckynak már nincsenek meg a saját fogai.
A lazac egyszerűen fenséges volt. És tökéletesen
illett a kenyérhez. Meg a tojáshoz. Meg a sajthoz.
Mindig annyit reggeliztem, amennyit csak bírtam, mert
többnyire csak délután jutott időm újra enni. Jó volt,
hogy most kivételesen nem kellett sietnem az evéssel,
és így cseveghettem Pierre-rel. Harmincöt centi friss hó
esett az éjjel, mesélte, és méteres hótorlaszok
keletkeztek. A hágón át vezető utakon nem lehetett
közlekedni, a hotelhoz vezető úton pedig csak
hólánccal. A következő hidegfront már közelített,
karácsony első napjától újra erős havazás volt várható.
Nálunk Észak-Németországban ilyenkor már
katasztrófajelzést adtak volna ki, de ez itt teljesen
szokványos volt.
– És milyen a hangulat odabent? – kérdeztem a
konyhaajtóra mutatva. A szünidőre a konyhai és a
felszolgáló személyzet létszáma ugrott meg a
legjobban, az emberek kétharmada új volt.
– Egészen rendben van. Csak az újak még nem
értették meg, mennyire komolyan gondolja a séf a
telefontilalmat. Én megtettem, ami tőlem telt, de attól
tartok, csak akkor fogják igazán megérteni, ha az első
telefon a grillre kerül. Vagy a húsdarálóba. Vagy a
kifőtt tészta forró vizébe. – Pierre vigyorgott, és nekem
is nevetnem kellett. A konyhafőnök nem csak ebben
volt nagyon kreatív. – Az egyik kisegítő pincér igazán
aranyos. Lehetséges, hogy egy kicsit szerelmes vagyok
– kacsintott rám. – És milyen a hangulat nálatok fent?
 Egy pillanatra odanéztem a lépcsőre, mert úgy tűnt,
mintha a szemem sarkából valami mozgást észleltem
volna.
– Bekerültem Roman Montfort célkeresztjébe, a
lausanne-i egyetemistalányok gonosz szörnyetegek,
torz valóságképük van, a kis Don Burkhardt meg
elhatározta, hogy pokollá teszi az életemet. Egyébként
minden rendben, köszönöm kérdésed. Ó, jó reggelt, te
meg hogy kerülsz ide?
A Tiltott Macska először az én lábamhoz dörgölőzött
dorombolva, majd Pierre-éhez. Végül hangosan
nyávogott.
Pierre odatett elé egy tál apróra vágott sültet, amit
már nyilvánvalóan előkészített.
– Tudod, min töröm a fejemet? – kérdezte, a Tiltott
Macska pedig élvezettel nekilátott a reggelijének. – A
séf azt mondta, hogy a macska már kezdő szakács
korában is itt volt a házban. – Pierre tartott egy rövid
hatásszünetet. – És az 1989-ben volt.
A számolás ugyan nem volt az erősségem, de még
számológép nélkül is ki tudtam matekozni, hogy ez
nem lehetséges.
– Talán az egy másik macska volt, amelyik
hasonlított erre. Egy ugyanilyen vöröses, tigriscsíkos
macskaős.
A Tiltott Macska mosakodni kezdett, mi pedig
gondolatainkba mélyedve figyeltük.
– Igen, biztosan így lehet – emelte fel Pierre a
macskatálat a földről. – Félretegyek neked délutánra
egy málnás-tejszínes sajttortát? Madame Cléo
elégedetlen volt a glazúrral, ezért aztán – írd és mondd
– huszonnégy szeletet sikerült szereznem…
A lépcső felől lépések zaja hallatszott, majd Nico
jelent meg boy-egyenruhájában. Fura sapkáját a hóna
alá fogta.
 Barátságosan üdvözöltem, és felajánlottam neki a
székemet.
– Jó reggelt! – felelt kissé mereven, mintha
kellemetlenül érintené, hogy összefutottunk. – Ó, egy
macska! Azt hittem, ide nem lehet háziállatot
beengedni. A házirendben, amit megkaptunk, ez
háromszor alá van húzva.
– Milyen macska? – kérdeztük egyszerre Pierre-rel.
– Hát az ott! – mutatott Nico a Tiltott Macskára, ami
kényelmesen sétált felfelé a lépcsőn.
Pierre hunyorogni kezdett.
– Látsz itt valahol macskát, Fanny?
Megráztam a fejemet.
– Ugyan hol?
– Hahaha, nagyon vicces – villantotta ránk mérgesen
a tekintetét Nico. – Ennek nem dőlök úgy be, mint az
épaulette-nek.
Míg Nico sértődötten lapátolta be a tányérjáról a
reggelijét, elköszöntem Pierre-től, és követtem a
macskát fel a földszintre. Voltaképpen azt terveztem,
hogy felmegyek, és fogat mosok, mielőtt a hülye
lausanne-i hárpiák felébrednek, de a macska hangosan
dorombolva haladt előttem, és időről időre megfordult,
hogy meggyőződjön róla, még mindig a nyomában
vagyok, ezért aztán megtettem neki ezt a szívességet,
és követtem. Keresztülsétáltunk az elhagyatott
előcsarnokon, végig a konferenciaterem folyosóján a
bár és a könyvtár irányába. Hatalmas kerülő volt ez a
szobámhoz, de különösen vonzó, mert a könyvtár felől
egy ajtó vezetett egy rejtett, hátsó lépcsőházba,
amiből vissza lehetett jutni a pincébe, vagy akár a
harmadik emeletre is fel lehetett menni.
A könyvtár a ház egyik legszebb terme volt. Benne
plafonig érő, könyvektől roskadozó polcok, az ablakok
előtt párnázott olvasófülkék, egy régimódi, padkás
cserépkályha, több kényelmes, füles fotel, képes
kötetekkel megrakott asztalok, és egy gurulós,
könyvtári létra, amelyen kis lendületet véve el lehetett
suhanni a hét méter hosszú és négy méter széles
könyvfal mellett. Ezzel még a porolás is kész móka
volt.
Vendégként én egész nap itt tartózkodtam volna. A
kályha az otthon melegét árasztotta, és
ellenállhatatlan régikönyv- és bútorfényillat szállt a
levegőben. Ha valaki óhajtotta, még egy kávét, egy
finom portóit vagy bármit, amit csak megkívánt,
felszolgáltak neki a könyvtárban, de a vendégek ritkán
tévedtek erre. A nagy terem többnyire kongott az
ürességtől.
– A sok könyv riasztja el az embereket – mondta
Monsieur Rocher kacsintva, mikor egyszer ezen
csodálkoztam. – Megszólal a rossz lelkiismeretük, mert
látják, milyen keveset olvasnak.
Úgy tűnt, a Tiltott Macska se kényelmes alvóhelyet
keres: a hátsó lépcsőház felé vezető ajtó előtt megállt,
és addig nyávogott, míg kinyitottam. Az ajtó
észrevétlenül simult bele a krimis és thrilleres polcba,
rajta a szokásos utasítás függött három nyelven: Tilos
az átjárás – kizárólag a személyzet részére. Az első
emeleten a lépcső egy hosszúkás, zegzugos
helyiségben végződött, ami a Kis toronylakosztály és a
102-es szoba közt helyezkedett el, és a porszívókat
meg a tisztítószereket tárolták benne. A második
emeleten egy nagy szobába értünk, amelynek
beépített szekrényei tele voltak ágyneműhuzatokkal és
törülközőkkel. Innen egy ajtó egyenesen a Nagy
toronylakosztály elé vezetett, ahol december eleje óta
az ifjabb Don Burkhardt lakott a szüleivel. A harmadik
emeleten a lépcső közvetlenül a férfi személyzeti
szállásoknál végződött. Az első és második emeleten a
hátsó lépcsőhöz és a hozzájuk tartozó helyiségekhez
vezető ajtók úgy néztek ki, mint az összes többi
hotelszoba ajtaja, egy vendég sem sejthette, hogy a
103-as és 203-as szobában senki sem lakik. Hacsak a
vendég nem volt pimasz és kíváncsi, mint az ifjabb
Don Burkhardt, aki a tilalmat jelző táblákat
valószínűleg inkább invitálásként értelmezte. Egyszer
már halálra rémített, mikor az ágyneműs szobában
kinyitottam egy szekrény ajtaját, és közvetlenül Don
aranyos arcával találtam szemben magam.
Kiáltásomra ugyan Müller kisasszony odajött, és le is
szidta Dont, de a fiúcska bűnbánó pillantásokkal és
cuki selypítéssel előadott történetének, miszerint ő
csak kalózosdit játszott, és közben teljesen elfelejtette,
hol van, Müller kisasszony teljesen bedőlt. Nevetséges!
Mintha az ifjabb Don Burkhardt bármikor ártatlanul
játszadozna!
Úgy láttam, a macska egyre sietősebben szedi a
lábát. Már nem kedvtelve sétálgatott, mint eddig,
hanem felrohant a lépcsőn, és mire felértem az első
emeletre, sehol sem találtam. Jellemző. Először elcsalt
erre a kerülőre, mintha mutatni akarna valamit, aztán
pedig egyszerűen felszívódott.
A második emeleti ágynemű raktárban nyitva volt
egy szekrény. Tudtam, mennyire felhúzná magát rajta
Müller kisasszony, ezért épp be akartam csukni, amikor
kinyílt a főfolyosó ajtaja, és valaki belépett rajta.
Utólag nem tudtam megmagyarázni, miért tettem
azt, amit, de akkor már úgyis késő volt. Villámgyorsan
beugrottam a szekrénybe, és behúztam magam
mögött az ajtót. Éppen azon a szent helyen álltam,
amelyen két héttel ezelőtt elcsíptem Dont.
Csodálkozva tartottam vissza a lélegzetem. Valami
nem stimmelt a reflexeimmel. Mi a fenének rejtőzöm el
egy szekrénybe, csak azért, mert szembejön velem
valaki? Hiszen semmi rosszat nem tettem! Még a
külsőm is makulátlan volt, maga Müller kisasszony sem
talált volna rajta kifogást. De most már nehezen
sétálhattam volna ki csak úgy a szekrényből, mintha
mi sem történt volna. Meg kellett várnom, míg az illető
továbbmegy.
Csak egy probléma volt: nem ment tovább. És nem
is egy ember volt, hanem kettő. És közvetlenül a
szekrényajtó előtt kezdtek el beszélgetni.
– Nem értem, miért vagy olyan csökönyös, Rudolf –
mondta az egyik, és ijedtemben kis híján elájultam a
szekrényben. Ez Roman Montfort! Feltehetőleg tegnap
éjjel nem ment haza a hóvihar miatt.
– Nem vagyok csökönyös, csak egy másik megoldást
szeretnék – felelte a másik, és felismertem Roman
öccsének, Roskadt Rudinak a hangját. – Adj még egy
kis időt magunknak!
Roman felsóhajtott.
– Ezt már ezerszer megrágtuk. Az idő nem
megoldás. És ha még tovább várunk, akkor ezt az
ajánlatot is elfelejthetjük. Ennél jobbat már nem
fogunk kapni.
– De ezt nem tehetjük! – mondta Rudolf, és a hangja
még csüggedtebbnek tűnt, mint általában. –
Felelősséggel tartozunk ezért a házért, az itteni
hagyományokért és az itt dolgozó emberekért. És
gondolj csak a…
– Ugyan, ne gyere nekem a hagyományaiddal és a
felelősségeiddel! – vágott a szavába Roman. – Már épp
elég ideje van a nyakunkon ez a maradi ház a maradi
szokásaival és embereivel – az ég szerelmére, hiszen
te jobban ismered a könyvelést, mint én, és pontosan
tudod, milyen régóta vagyunk veszteségesek! Már
nyakig ülünk a pácban!
– Talán első pillantásra valóban reménytelennek
tűnik, de a házban annyi lehetőség rejlik, nem
beszélve a jó híréről. Ha még egy újraindítást
megkísérlünk…
 – Ennyi adóssággal? És szerinted ki az ördög ad
nekünk további hiteleket, hogy a szükséges
modernizálásokat elvégezhessük? – szakította félbe
ismét az öccsét Roman Montfort. Csak azon
csodálkoztam, hogy nem üvölt, önmagához képest
hovatovább elég halkan beszélt. – A jó ég áldjon meg,
Rudolf, lásd már be végre! Itt már nincs mit tenni. Egy
korszak lezárult. A ház lassan, de biztosan a
végelgyengülés stádiumába ért, haldoklik, ahogy a
vendégeink és az alkalmazottaink is. Mint az a szenilis
házmester is, akit még mindig fizetünk, holott már
évek óta az öregek otthonában volna a helye, mert
csak vendégriogatásra jó.
– Az öreg Stucky mindig kiválóan dolgozott – mondta
Rudolf. – A hotel az otthona, mindig is az volt neki,
szörnyű volna számára, ha csak azért üldöznénk el,
mert megöregedett. Egyébként meg mindig szeretettel
gondoskodik a lovakról, és amúgy is elég jó…
– Ez a te bajod – sziszegte Roman. – Hogy képtelen
vagy egy pénzügyes fejével gondolkozni. Mindig az
érzéseid irányítanak. Használd végre a józan paraszti
eszedet! Burkhardt ajánlata az egyetlen opciónk.
Adósságok nélkül kikeveredhetünk ebből a
slamasztikából, és mindegyikünknek marad egy kisebb
vagyona is az újrakezdésre.
– De hát ez az ember egy gátlástalan gengszter!
Mindent tönkre fog tenni, amit a dédszüleink
felépítettek! Semmi szépérzéke sincs! Megnézted már
egyáltalán alaposabban a terveit?
– Nekem tetszenek. Én szeretem a letisztult
vonalvezetést és a modern berendezést. Ez a
cirkalmas dizájn már úgyis idejétmúlttá vált.
– Száz szoba harmincöt helyett. Csak a Kis
Kamarateremből három szobát csinálna, ahol egykor
Jascha Heifetz és Elisabeth Schwarzkopf koncertezett!
 – Hisz az még a születésünk előtt volt! –
Szabályszerűen hallottam, ahogy Roman megvonja a
vállát.
– Viszont mi is ott voltunk Otfried Preußler
felolvasóestjén a könyvtárban. És igen, ugyanarról a
könyvtárról beszélek, amiből Burkhardt golfüzletet
szeretne csinálni. Hogy lehetsz ennyire közömbös? A
hideg is kiráz, ha hallom, ahogy parkolóházakról,
kötélpályákról és síliftekről beszél!
Akárcsak engem.
Már régebben is gondoltam, hogy a hotel nem
hozhat túl sok nyereséget, hisz az elmúlt hónapokban
nagyon gyér volt a forgalom, de hogy ilyen rossz a
helyzet, az engem is megdöbbentett. Nem csoda, hogy
az ifjabb Don Burkhardt úgy viselkedik, mintha az övé
volna a szálloda, ha az apja meg akarja vásárolni, hogy
a jó ég tudja, mit csináljon belőle.
– Burkhardt csak egy kőkemény üzletember –
jelentette ki Roman. – Örülhetünk, hogy egyáltalán
fantáziát lát ebben az isten háta mögötti földdarabban.
Dédszüleink halottak, ugyanúgy, mint a nagyszüleink
és a szüleink, akik ránk ruházták ezt a felelősséget
anélkül, hogy megkérdezték volna, mi mit akarunk. Én
a magam részéről lezártnak tekintem a dolgot. Ha te
továbbra is kötöd az ebet a karóhoz, akkor egyszerűen
eladom a saját részemet Burkhardtnak, te meg úgy
boldogulsz a te részeddel, ahogy akarsz.
– Ezt nem teheted meg – dadogta Rudolf.
– Még szép, hogy megtehetem – felelte Roman. –
Perelj csak be, ha van pénzed ügyvédre!
Pár másodpercre elhallgattak. Én a szekrényben a
lélegzetemet is visszafojtottam.
– Persze jobban örülnék neki, ha mi testvérek azonos
oldalon állnánk – mondta Roman végül meglepően lágy
hangon. – Rudolf, fejezzük be itt és most méltósággal a
dolgot, mielőtt túl késő lesz!
 – Mi méltóságteljes azon, ha Burkhardt az asztalra
tesz nekünk egy bőröndnyi feketén szerzett pénzt,
hogy megvásárolja a lelkünket? – fakadt ki Rudolf
keserűen. – Te egyáltalán nem gondolsz a fiadra?
– Ó, dehogynem! Rá különösen sokat gondolok –
állította Roman. – Velünk ellentétben ő szabad lesz.
Szabadon választhat majd magának olyan szakmát,
amit igazán szeret, szabadon élhet, ott, ahol akar, e
nélkül a kolonc nélkül a nyakán, adósságok, felelősség
nélkül. Ő ugyan ezt még nem hajlandó megérteni, de
óriási szívességet teszek a fiúnak.
Ismét hallgattak pár másodpercig.
– De ő szereti ezt a helyet! – suttogta aztán Rudolf. –
Éppúgy, mint én.
Roman sóhajtott.
– Érzelgősség, mindig csak ez az érzelgősség! Van
élet ezen az isten háta mögötti havason kívül is,
tudod? Mégis mi bajod van a változással és a
haladással?
Miközben beszélt, úgy tűnt, távolodik, majd egy ajtó
nyitását hallottam, azután távozó lépteket a lépcsőn.
– Várj! – követte sóhajtva Rudolf. – Tudnánk még
spórolni! Ugyan a szívemet törné össze, de Madame
Cléo például olyan luxus, amire nincsen feltétlen
szükségünk. Mi van Odermatt-tal a Bankból? Nem
akart még egyszer mindent átszámolni?
A választ már nem értettem.
Még percekkel azután is sóbálvánnyá dermedve
álltam a szekrényben, hogy a hangjuk és a lépteik zaja
elhalkult. Csak most vettem észre, milyen hevesen ver
a szívem. És egyre inkább úgy éreztem, hogy idebent
elfogy a levegő.
Egészen óvatosan kinyitottam a szekrényajtót, és
előbújtam a rejtekhelyemről. Túl későn vettem észre,
hogy valaki a szekrény előtt áll.
 Valaki, aki éppen olyan meglepetten nézett rám,
mint én rá. Csak ő sokkal gyorsabban felülemelkedett
a meglepetésén.
– Nézzenek oda – mondta angolul. – Egy szobalány a
szekrényben!
 7

EGY VADIDEGEN ÁLLT ELŐTTEM. Vékony, atlétaalkatú, fiatal

férfi. Bőre kissé barnás, rövid, fekete haját oldalra
fésülte. Szeme keleties metszésű volt, és olyan sötét,
hogy az íriszét nem lehetett megkülönböztetni a
pupillájától.
Egyértelműen ő volt a legszebb arcú fiú vagy férfi
(épp valami átmeneti stádiumban volt), akit valaha
láttam. Beleértve az összes sorozat- és filmszínészt is.
A szekrényre nézett, telt ajkai pedig gúnyos
mosolyra húzódtak.
– Egyedül voltál odabent?
– Semmi közöd hozzá. – Mérhetetlenül örültem, hogy
megtaláltam a hangomat és az ide illő angol szavakat.
De a legjobb védekezés a támadás. – Ebben a
helyiségben csak a hotel személyzete tartózkodhat.
Tehát a saját érdekedben nagyon remélem, hogy itt
dolgozol.
A srác mosolya elmélyült, és kivillantotta
makulátlan, fehér fogsorát. Jó kinézetének biztos
tudatában valószínűleg elég szórakoztatónak tartotta
az elképzelést, hogy pincérkedjen.
– Máskülönben?
– Máskülönben illetéktelenül hatoltál be ide –
mondtam szigorúan. – És jelentést kell tennem rólad.
Nem hallottam, hogy bejöttél. – Valószínűleg azért,
mert épp komoly erőfeszítésekkel próbáltam
feldolgozni a két Montfort fivér beszélgetését.
Az idegen srác fekete farmert és sötét pulcsit viselt.
Testtartása egyszerűen elképesztő volt: egyenes,
délceg és mégis laza. De biztosan nem a brit színész
volt, akit vártunk, mert az Monsieur Rocher szerint
több mint hatvanéves volt. Talán egy balett-táncos
lehetett. Vagy egy ázsiai herceg.
– Nos akkor elő a farbával! – nógattam, és keresztbe
tettem magam előtt a karom.
A srác nevetni kezdett.
– Ja, nem, nem dolgozom itt. De lehet, hogy szállodai
tolvaj vagyok, aki feltérképezi a terepet.
Naná. A Tiltott Macska meg kandúr volt.
– Akkor valóban nem volna szabad itt lenned –
mondtam.
A srác elfojtott egy nevetést, elég megnyerő
mosolya volt.
– Na, jó. Akkor kezdjük elölről. Ott semmiféle tábla
nem jelzi, hogy nem szabad ide belépni – mutatott az
ajtóra. – Azt gondoltam, így rövidíthetek.
– Viszont az ajtón van egy szobaszám, tehát nem
gondolhattad, hogy erre tovább lehet menni. –
Elmentem mellette az ajtóhoz, kinyitottam, és
rámutattam. – Látod? – Lehet, hogy meglátta, ahogy a
két Montfort fivér kulcs nélkül megy be az ajtón, és
kíváncsi lett, hová vezet. Ezt mindenesetre meg
tudnám érteni.
Odalépett mellém, annyira közel, hogy frissen
mosott pamut- és valami citromos illat szökött az
orromba. Azonnal eszembe jutott a hal, amit reggelire
ettem, és önkéntelenül is összeszorítottam az
ajkaimat.
– Igen, első pillantásra úgy néz ki, mint egy
szokványos szobaajtó – mondta. – De ez itt zavarta a
szememet – mutatott a kis, világító, zöld
vészkijáratjelre, amely a villanykapcsoló fölött volt,
rajta egy futó emberke és egy nyíl, ami egyértelműen
a hátsó lépcső irányába mutatott.
Ezt eddig még észre sem vettem.
– Aha – mormogtam. – De ez csak tűzriadókor
érvényes. És szerintem itt semmi sem ég. Vagy
szerinted?
A srác közvetlenül a szemembe nézett, és most
láthattam, hogy a szeme nem koromfekete, hanem
sötétbarnán csillog.
– Nem vagyok benne biztos – mondta halkan. – És
szeretek minden eshetőségre felkészülni. – Aztán tett
egy lépést hátrafelé. – Tristan Brown vagyok. Itt töltöm
a szünetet a nagyapámmal, Arthur Brown
professzorral. Tegnap este érkeztünk a hóvihar kellős
közepén.
– Brown, 211-es szoba – mormoltam, és gondolatban
átfutottam Monsieur Rocher vendéglistáját. 211-es
szoba: különleges kívánság nincs, szánkózás nincs,
wellnessidőpontok nincsenek, kutya nincs, Roman
Montfort-féle VIP-jelölés nincs, semmi, ami többet
elárulna erről a vendégről. A 211-es szoba az
emeletnek pont a másik végén volt, a Barnbrooke fiúk
szobája mellett, szemben a kisbabás Barnbrooke-ékkal.
Még hogy rövidítés! A 211-es szobától idáig Tristan –
egyébként szép név, valahogy illett hozzá – elment a
főlépcsőház és a liftek mellett is, és mindegyiket
nyugodtan használhatta volna. Mégis milyen vendég
bóklászik ilyenkor a hotelban és nyitogat mindenféle
ajtót, vészkijárat tábla ide vagy oda?
– Neved is van? – érdeklődött Tristan. – És tényleg
szobalány vagy?
– Nem, az egyenruhát csak álcázásra használom.
Természetesen egy gyakornoknak nem illik így
beszélnie egy vendéggel.
 Müller kisasszony már kifogásolta, hogy túl
szívélyesen mosolygok a vendégekre, nézetei szerint a
személyzet a hotel mozgatható eszköztárához tartozik,
ne mutasson, illetve ne keltsen érzelmeket. A
vendégek ugyanis nem szembesülhetnek azzal a
ténnyel, hogy a személyzetnek érzései is vannak, és
nem érezhetik úgy, hogy viszonozniuk kell a mosolyt.
– Maradjon mindig diszkrét, udvarias, és húzódjon
meg a háttérben. Vagy látott már egy kanapét
tolakodóan mosolyogni? – kérdezte, miközben a
szívélyes mosoly már rég eltűnt az arcomról.
Ha ezt most hallotta volna, egészen biztosan az
egyik egyiptomi strucctollból készült porolójával
(esküdött rá) kergetett volna vissza Brémáig.
Legjobban teszem, ha minél előbb eltűnök innen.
– Elárulod nekem, mi volt olyan fontos a
szekrényben? – próbálkozott még egyszer Tristan a
211-es szobából.
Válasz helyett becsuktam magunk mögött az ajtót,
és gyorsan körülnéztem a kihalt folyosón. A Nagy
toronylakosztály fogantyúján még mindig ott függött a
tasakban a napilap, amire idősebb Don Burkhardt
előfizetett. Ez egyrészt azt jelentette, hogy a postás
ma reggel a nagy havazás ellenére is eljutott a
hotelba, másrészt azt, hogy Don apja bármelyik
pillanatban kinyithatja az ajtót, hogy bevigye az
újságot.
Még egy ok, hogy mielőbb kereket oldjak.
Tristan Brown azonban nem adta föl. Konokul
követett a folyosón.
– No, elállt tőlem a szavad? – kérdezte.
Háh! Álmodik a nyomor!
– Ha annyira tudni akarod, telefonon beszéltem az
egyik főnökömmel. Valójában ugyanis egy fedett FBI-
ügynök vagyok, és a külföldi szállodai bűnügyek
osztályán dolgozom. De ez szigorúan titkos.
 Tristan tovább követett a folyosón.
– Értem – mondta mosolyogva. – De akkor is
megmondhatnád a neved. A fedőneveddel is beérem.
– Pszt! A többi vendég még alszik. – Gyorsítottam a
tempómon. – Te miért nem?
– Jetlag. Tegnap érkeztem repülővel New Yorkból.
Manon? Lilou? Lola? Szerintem úgy nézel ki, mint egy
francia nő.
New Yorkból. Váo.
– Pedig úgy beszélsz, mint egy brit.
Elértük a nagy lépcsőházat. A déli szárnyban lévő
személyzeti szállásokhoz vezető lépcső balra, Tristan
szobája pedig a szemben lévő folyosó végén volt.
Megálltam a beugrónál, aminek a falán a gyöngysoros
hölgy képe függött. Annyira élethűen volt megfestve,
hogy első ránézésre úgy tűnt, mintha valóban ott állna
a bordó, hímzett bársonyfüggönyök mögött, művészien
feltűzött hajjal és mélyen kivágott estélyi ruhában.
Egyik kezét egy szék támláján pihentette, a másikkal
pedig egy színházi látcsövet tartott, és egy pillanatra
úgy tűnt, mintha szemrehányóan nézne rám.
Méghozzá jogosan!
– Brit is vagyok – magyarázta Tristan. – New Yorkban
csak a munkám miatt jártam.
– A munkád miatt? – ismételtem meg gúnyosan,
végérvényesen sutba dobva Müller kisasszony korrekt
viselkedésről szóló valamennyi előírását. A Tristannel
való beszélgetés egy pingpongjátszmára hasonlított.
Muszáj volt visszaütnöm a labdát. – Legfeljebb
tizenkilenc vagy.
– Nos, mi szállodai tolvajok korán kezdjük – nevetett
Tristan. – No, de vissza a francia nőkhöz. Tényleg az
vagy?
– Nem – feleltem. És bosszúsan állapítottam meg,
hogy a hangom elég sajnálkozón csengett. Oké, a srác
hihetetlenül helyes volt. Jó volt az illata is. És tényleg
nagyon vicces volt beszélgetni vele. Ám ez minden.
Semmi okom különösen viselkedni.
De legalább kettőnk közül nem én voltam az
egyetlen, aki különösen viselkedett.
– Valaki jön fölfelé a lépcsőn – suttogta Tristan, és
mielőtt én is odanézhettem volna, berántott a szigorú,
gyöngysoros hölgynél lévő fülkébe, majd elhúzta
előttünk az egyik bársonyfüggönyt. Nyilvánvalóan nem
én voltam az egyetlen, akinek szokatlan reflexei
vannak.
Mivel egy függöny nem takart minket eléggé, a
másikat is gyorsan behúztam, aztán mindketten
kikukucskáltunk a résen át a lépcsőházba.
Az öltönyös férfi céltudatos, könnyű léptekkel jött föl
a lépcsőn, és egyből felismertem, ahogy elhaladt
közvetlenül a fülkénk előtt. Az unalmasnak tűnő fickó
volt a 117-es szobából, akiről Monsieur Rocher úgy
vélte, Szmirnovék testőre. Mit keresett a harmadik
emeleten? A Panoráma lakosztály a déli szárny első
emeletén volt, a harmadik emeleten végződtek a
főlépcsők és a liftek, itt volt a 301-es és a 302-es
szoba, a játszószoba, valamint a – vendégek számára
szintén tiltott terület – férfiak személyzeti szállása és a
feljárat a két tetőtérbe. Hallani lehetett, ahogy
becsukódik egy ajtó, és ha nem csalódtam, akkor a
személyzeti szállások ajtaja záródott. Ez mindenesetre
különös volt.
Odafordultam Tristanhez, de megijedtem, mert
annyira közel állt hozzám. A behúzott függönyökön
keresztül csak egy kevés fény szűrődött be a
rejtekhelyünkre.
– Elárulnád, miért bujkálunk itt? – kérdeztem
félhangosan.
– Miért? Igazán szórakoztató – vigyorgott Tristan,
majd odanyúlt előttem a függönyhöz, és elhúzta. –
Elvégre is te az FBI titkos ügynöke vagy, én meg egy
szállodai tolvaj. Mindketten folyton ilyen helyzetekbe
keveredünk. Ki volt ez a fickó?
Alexander Huber néven jelentkezett be. De a
fegyverét nem feltétlenül ezen a néven regisztráltatta.
Már ha egyáltalán regisztráltatta. Mit keresett a
személyzeti szálláson? Talán egy testőrnek a szálloda
személyzetét is át kell világítania?
És hogy került Tristan arca már megint olyan közel
az enyémhez?
– Hiszen te szeplős vagy!
Mialatt tekintetével behatóan vizsgált, rájöttem,
hogy még mindig nem mostam fogat. Megfordultam,
és kiléptem a fülkéből.
– Sajnálom, de jelenleg is folyó nyomozásokról nem
beszélhetek. És most tényleg mennem kell,
máskülönben… öööö… lebukom.
– Kár – mondta Tristan, és hirtelen elkomolyodott. Ez
is elég jól állt neki. Tanácstalanul méregettem.
A folyosó végén újra kinyílt egy ajtó, és mielőtt még
észbe kaphattam volna, újra Tristan mellett álltam a
fülkében, és behúztam a függönyt.
A srác halkan nevetett.
– Jó reflexek, ügynök kisasszony, mit is mondtál,
hogy hívnak?
– Psszt! – suttogtam. A fenébe! Most már az idők
végezetéig a legkisebb zajra is kényszeresen egy
fülkébe rejtőzöm? Mi a csuda ütött belém?
– Ha a víz hidegebb huszonöt foknál, a lábujjamat se
dugom bele a medencébe. – Azonnal felismertem a
hangot. Ella Barnbrooke volt az, aki tegnap amiatt
emelt kifogást, hogy a Theremin lakosztályban kell
laknia.
– Ez igazi gleccservíz, és minél hidegebb, annál több
kalóriát égetünk el úszás közben – válaszolta a másik
hang, amit az unokatestvére, Gretchen hangjaként
azonosítottam be. A két lány gyorsan közelített, és
meg sem próbáltak halkan beszélni. – Talán ahhoz is
eleget, hogy együnk egyet azokból az isteni croissant-
okból, amiket itt sütnek. Uramatyám, miért gondolok
már órák óta csak az evésre?
– Az átkozott jetlag miatt – mondta Ella. – Ha délután
ötkor elalszol, nem csoda, hogy már az éjszaka
közepére kialszod magadat.
Épp most haladtak el a fülkénk előtt, és egy
pillanatig visszatartottam a lélegzetemet.
– Azt hiszem, tüsszentenem kell – suttogta Tristan.
Megrökönyödve meredtem rá. De úgy tűnt, csak
viccel. A félhomályban láttam felvillanni a fogait.
Odakint Ella tovább csacsogott.
– És különben is, nemcsak az evésre gondoltál,
hanem Benre is. Ismerd be!
Gretchen kuncogott. Akárcsak Ella, ő is a hotel fehér
fürdőköpenyét viselte a hozzá illő frottírpapuccsal,
hosszú, szőke haja pedig copfba volt kötve.
– Ó, egek, olyan cuki! És én még féltem, hogy
unalmas lesz a szünidő!
Megálltak az egyik lift előtt.
– Tehát már eldöntött dolog, hogy Bent neked szánta
az ég? – Ella csípőre tette a kezét. – Talán elfelejtetted,
unokahúgocskám, hogy én is itt vagyok?
Gretchen ismét kuncogott. Jobban mondva abba se
hagyta.
– Tőlem aztán nyugodtan próbálkozhatsz nála, ez
csak még izgalmasabbá teszi a dolgot.
A felvonó hangos csengetéssel megérkezett, a
rácsai zörögve nyíltak ki.
– Hát jól van, győzzön a jobbik – mondta Ella,
miközben beléptek a liftbe. – A lényeg, hogy Amy
hoppon maradjon.
– Azt hiszem, emiatt nem kell aggódnunk – jelentette
ki Gretchen. – A világon egy fiú se választaná Amyt, ha
megkaphatja Gretchent vagy Ellát.
 Ebben a pillanatban Tristan tényleg eltüsszentette
magát. Méghozzá szerintem elég hangosan. Mérgesen
néztem rá, de úgy tűnt, a zaj nem jutott el
Gretchenhez és Ellához. Mégis egy örökkévalóságnak
tűnt, míg bezáródott a lift ajtaja.
Sietve széthúztam a függönyt, és kiléptem a
fülkéből.
– Ezt direkt csináltad – mondtam szemrehányóan.
– Sajnálom – mosolygott Tristan bűntudatosan. –
Majdnem megzavartam a szupertitkos küldetésed. Mi
van ezeknek az amerikai pomponlányoknak a rovásán?
Ne, ne is áruld el, hadd találjam ki! Hamupipőke
gonosz mostohatestvérei egy nemzetközi drogkartellt
üzemeltetnek, ugye? Lent az uszodában találkoznak
egy olasz maffiavezérrel. Nem kell gyorsan utánuk
szaladnod, hogy letartóztasd őket?
Felsóhajtottam. Időközben már nem találtam ezt a
játékot olyan viccesnek, inkább ostobának. Letelt az
őrült öt percem.
– Mennem kell – mondtam.
– Ó, kérlek, legalább a neved áruld el! Ha nem
akarod, nem kell az igazit megmondanod. Talán mégis
valami francia?
Ahogy ott állt a szigorú tekintetű, gyöngysoros hölgy
portréja mellett a fülkében, Tristan olyan volt, mintha
maga is egy festmény lenne.
– Na, jó. – Eljött az igazság pillanata. – Fanny
Funkének hívnak, és gyakornokként dolgozom itt.
Jelenleg a gyerekekre felügyelek.
Ha Tristan csalódott volt, jól titkolta.
– Milyen kár, hogy már nem vagyok gyerek!
– Miért, hány éves vagy? – Ez csak úgy kicsúszott a
számon, pedig közben már eltávolodtam tőle pár
lépésre. Mindenesetre megint rükvercben.
– Tizenkilenc. Pont, ahogy tippelted. És te? Vagyis a
fedőszemélyed?
 – Tizenhét. Örültem a szerencsének. – Végre sikerült
megfordulnom. Már csak a lábaimat kellett lendületbe
hoznom, és elmennem. Na, tessék, mégsem volt ez
olyan nehéz. – További kellemes időtöltést kívánok a
Château Janvier-ben! – vetettem hátra a vállam fölött.
Míg a két lift közötti folyosón lefelé tartottam, a
hátamban éreztem Tristan tekintetét. Vagy legalábbis
érezni véltem. És fogalmam sem volt, miért épp most
jutott eszembe, hogy Delia folyton azzal húz, olyan a
járásom, mint egy fiúnak. A női személyzeti szállások
ajtajánál még egyszer visszafordultam, de a fülke már
üres volt. Tristannek pedig semmi nyoma.
Döbbenten hunyorítottam a szememmel. Lehet,
hogy csak hallucináltam a találkozást Tristannel?
Lehet, hogy mindent csak képzeltem, ami az elmúlt
egy órában történt? Lehet, hogy igazából még az
ágyban fekszem, és az egészet csak álmodom? Nem
volt halszagú a szám, a hotel sem állt a csőd szélén,
semmiféle fekete pénzzel teli koffer nem létezett, és
én sem viselkedtem bénán a földgolyó valószínűleg
legszebb férfija előtt.
Ekkor kinyílt az ajtó, és a fogantyúja olyan
fájdalmasan ütközött a keresztcsontomnak, hogy az
álmodozás lehetőségét azonnal kizárhattam.
Teljesen éber voltam.
– Ó, sajnálom, nem volt szándékos. – Az egyik
konyhai kisegítőlány ment el mellettem.
– Az én hibám volt – feleltem. És beslisszoltam az
ajtón.
Mindez még reggel hét előtt! Hihetetlen, mi mindent
élnek át a korán kelők.
 8

– ÖN MÁR TUDTA? – néztem nagy szemekkel Monsieur

Rocher-ra. Egész nap azon agyaltam, szóljak-e neki a
Montfort fivérek beszélgetéséről, és ha igen, hogyan
tálaljam. És most, hogy beszámoltam róla, semmiféle
meglepetést nem láttam rajta. Se felháborodást, se
döbbenetet. Nyugodtan és figyelmesen hallgatott
végig, mintha ő sajnálna engem. Pedig annyira
aggódtam, miként fogadja majd, és kétségbeesetten
törtem a fejem, hogyan vigasztalhatnám meg. Ez itt
mégiscsak az ő hotelja. A Fellegszálló neki, a vén
Stuckynak, Moser-Anninak, sőt, még Müller
kisasszonynak sem csak a munkahelye volt, hanem az
otthona is egyben. Ezért némileg hevesebb reakcióra
számítottam.
– Ugyan csak a concierge vagyok, de az, hogy a
csökkenő vendéglétszám mellett a hotel nem termel
nyereséget, magától értetődik – mondta Monsieur
Rocher józan hangon. – A személyi és a karbantartási
költségek már rég meghaladják a bevételeket, a
folyamatban lévő hiteleink pedig már nem elegek,
hogy fedezzék a költségeinket. Egy pénzügyi befektető
gondolata évek óta a levegőben van. – Monsieur
Rocher megigazította a szemüvegét. – Elég okos
gondolat szerintem, amennyiben akad egy erre
megfelelő invesztor.
– Igen, de Burkhardt aligha volna megfelelő.
Golfüzletet akar nyitni a könyvtárban! Aminek
golfpálya nélkül nem volna túl sok értelme. Azonkívül
síliftekről, parkolóházakról és kötélpályákról is
beszéltek! – Felháborodásomban teljesen elfelejtettem
lehalkítani a hangomat.
Úgy tűnt, hogy velünk szemben a recepciónál Ben,
aki a későn érkező brit színésszel beszélt (akit
egyébként az életben nem ismertem volna fel), semmit
sem hallott. Nagyon szívesen megkérdeztem volna,
hogy tud-e apja terveiről, és ha igen, mennyit, illetve,
hogy mit gondol róluk, de eddig nem adódott rá
alkalom, és, hogy őszinte legyek, nem is nagyon
tudtam volna, hogyan kezdjek bele. Ma délben
véletlenül összefutottam a mosodában Bennel, mikor
levittem Pavelnek a fahéjas almatortáját, és cserébe
elhoztam Gracie cicás sapkáját, ami, hála Pavelnek,
úgy nézett ki, mint új korában. Ben keresztbe tett
lábbal ült a zakatoló Bertán, és egy vajas kenyeret
majszolt. Kifejezetten kellemes látványt nyújtott. Pavel
Bach Karácsonyi oratoriumának basszusáriáját
énekelte, én pedig a karácsonyi érzésektől
elragadtatva spontán átvettem a trombitaszóló részt.
Amellett a zaj mellett, amit ezek a gépek csaptak, az
ember minden gátlását elvesztette. Ben nagyon
viccesnek találta a trombita nélküli trombita-
előadásomat, és rövid időre a fáradt Bertát egy óriási
dobbá változtatta. Pár percig féktelen vidámsággal
énekeltünk, trombitáltunk és doboltunk, majd Ben
egyszer csak felugrott, és elnézést kérve sietősen
távozott. Úgy tűnt, az élethosszig tartó gyakornokok
szerződése nem ír elő rendes szabadidőt.
 – Vidám pásztorok, siessetek, ó, siessetek! 6 –
búcsúztatta Bent dalával Pavel.
– Igen, ezek a tervek igazán aggasztóak – mondta
Monsieur Rocher, és megnyugtatóan rám mosolygott. –
De ezek még csak tervek.
Fogalmam sem volt, honnan veszi a derűlátását.
– A hetvenes évek végén is volt már szó arról, hogy
a hegyen sípályát alakítanak ki, és kötélpályát
építenek. De mindig letettek erről a tervről.
– De most úgy fest a dolog, Roman Montfort
végérvényesen elhatározta magát, hogy a lehető
legrövidebb időn belül túlad a hotelon. És teljesen
mindegy neki, mit csinál belőle Burkhardt. – Még
jobban lehalkítottam a hangomat. – Egy bőröndnyi
fekete pénzről is beszéltek…
Úgy tűnt, Monsieur Rocher-t ez sem lepi meg.
– A jelek szerint a szemétszállítási ágazat egy
átláthatatlan, ám annál nyereségesebb üzlet. –
Belekortyolt a kapucsínójába, amit a konyhából
hoztam, jóllehet már elmúlt a kávészünet. Nem
akartam azonban üres kézzel megjelenni a concierge
fülkéjében, ha már ilyen rossz híreket kell átadnom.
Ma fél ötig tartott a gyerekfoglalkoztatás, és
eltekintve a fél tonna csillámportól, amit az előbb
ráztam ki a hajamból, teljesen békés napom volt,
semmi különös nem történt. Ami valószínűleg az ifjabb
Don Burkhardt távollétének köszönhető, ugyanis
egyszer sem bukkant fel a játszószobában, még akkor
sem került elő, amikor a magunk készítette
egyszarvúaknak megmutattuk a hotelt. Már kezdtem
reménykedni, hogy talán elutazott a családjával, de
aztán megtudtam, hogy csak elkapott valami hányós-
hasmenéses vírust.

6 Uhrmann György fordítása.

 Mindenki mással együttéreztem volna, de ebben az
esetben ez a karma műve volt.
– Egyébként ez nem az első alkalom, hogy Burkhardt
úr nálunk bonyolítja le az üzleti ügyeit készpénzzel teli
bőröndjeivel – árulta el Monsieur Rocher egy pillanatnyi
szünet után.
– Komolyan? – suttogtam.
Monsieur Rocher bólintott.
– De tudomásom szerint eddig csak
szemétégetőkről, újrahasznosító cégekről és
Európában való szemétlerakásról volt szó. Egy hotel
teljesen új üzletágat jelentene. Nyilvánvalóan szeretne
kipróbálni valami újat.
De hát ez itt nem multimilliomosok játszótere! Ha
Burkhardt tényleg be akar szállni a szállodaüzletbe, és
valóban nagy rajongója a modern berendezésnek,
akkor miért pont erre a hotelra esett a választása, ami
tele van zegzugokkal, oszlopok közti fülkékkel,
tornyocskákkal és kacskaringókkal? Nem tudott volna
valami egyenesebb vonalvezetésűvel kezdeni?
– Roskadt… mármint az ifjabb Monfort fivér azt
mondta, Burkhardt a harmincöt vendégszobából százat
szeretne csinálni.
– Ez nem is lehetetlen, ha beleszámoljuk a tető
alatti, kihasználatlan helyiségeket és azokat a
szobákat, amiket most a személyzet foglal el.
– De hát ez szörnyű! – mondtam túl hangosan.
Ezúttal Ben odanézett rám, és kérdőn felvonta a
szemöldökét. Gyorsan rámosolyogtam. Szegény Ben!
Ha jól értettem, életfogytiglani gyakornoksága a
hotelban lassan lejár.
– Ben szereti ezt a helyet – mondta Rudolf bácsikája.
Én is megkedveltem, pedig még csak szeptember
óta voltam itt. Mennyire szeretheti akkor valaki, aki
azóta ismeri ezt az épületet, amióta csak az eszét
tudja?
 – Ők egyébként Szmirnovék a Panoráma
lakosztályból – mutatott az állával Monsieur Rocher
egy felénk közelítő párra. Mivel tegnap este
lemaradtam az érkezésükről, különösen kíváncsian
vettem őket szemügyre. Közben észrevétlenül a kis,
képeslapos állvány mögé tettem a kapucsínós
csészéinket, és pár lépéssel hátrébb húzódtam, hogy
tapintatosan belesimuljak a hátsó falba. Szmirnova
asszony legfeljebb a harmincas évei elején járhatott.
Feltűnően szép nő volt mandulavágású szemekkel,
finom arcvonásokkal. Egy karcsúsított kosztümfelsőt
viselt, aminek a szőrmegallérján szétterült csillogóan
barna, gondosan feltűzött haja. Körömcipőjének sarka
végtelen magasnak tűnt, de ez Szmirnova asszony
járását a legkevésbé sem befolyásolta. Hosszú
léptekkel vonult át az előcsarnokon, akárcsak egy
modell a kifutón. A haját jobb kezével átdobta a vállán.
Bal kezében pedig elegánsan egy kézitáskát lóbált.
Vörösre lakkozott körmei tökéletesen harmonizáltak a
rúzsával. Mikor a táskáját a pultra helyezte, feltűnt,
hogy egy kutya ül benne. A legkisebb kutya, amit
valaha láttam. Úgy nézett ki, mint egy gyapjúszőrű,
puha plüssállatka, fekete gombszemei voltak, és még a
csaholása is mesterségesen hatott. Mint egy
rajzfilmfiguráé.
– Vészhelyzet van! – kezdte az asszony angolul erős
akcentussal. – A férjem azt állítja, hogy itt se butik, se
bolt, se parfüméria nincs. Ez tényleg igaz?
– Így van, Madame – felelte Monsieur Rocher. – De
igyekszünk minél előbb beszerezni mindent, amire a
vendégeinknek szüksége van. Önnek miben
segíthetek?
– Clive Christian – közölte Szmirnova asszony,
kezével drámaian gesztikulálva. – Nélküle képtelen
vagyok élni.
 Ez szörnyű. De mi vagy ki a csoda az a Clive
Christian? Úgy látszott, Monsieur Rocher sem tudja.
Némileg zavartan kérdezett vissza:
– Pardon?
Most Szmirnov úr is odalépett a pulthoz. Jóval
idősebb volt, mint a felesége, legalább negyvenes évei
végén, vagy ötvenes évei elején járhatott, és
Szmirnova asszonyhoz képest elég egyszerűen volt
felöltözve. Lazább nadrágot és szürke pulóvert viselt. Ő
is vékony volt, és elég jól nézett ki a maga mélabús,
kopasz módján. Vállán egy három-négyéves forma
kislány ült, aki két kezét apja kopasz fejére tette, és
némán, nagy szemekkel figyelt minket. Aranyos,
hullámos haja volt, és kétrészes ruhácskát viselt, anyja
kosztümének kicsinyített és karcsúsítatlan mását, még
a szőrmegallér sem hiányzott róla.
– Nem érti, miről beszélek – panaszkodott a férjének
Szmirnova asszony, és hozzátett még valamit oroszul,
ami dühösen és ingerülten hangzott.
A férfi barátságosan rámosolygott Monsieur Rocher-
ra.
– Elnézést kérek, a feleségem leejtett a
fürdőszobában egy parfümös üveget, és most nagyon
kétségbe van esve. – Szmirnov úr kiejtése sokkal jobb
volt, mint a feleségéé.
– Igen, ez vészhelyzet – kiáltotta. – Hiszen már
mondtam! Clive Christian Nr I. Ha nincs rajtam ez az
illat, úgy érzem, meztelen vagyok. Milyen gyorsan
tudja beszerezni?
Monsieur Rocher szólásra nyitotta a száját, de
Szmirnov úr megelőzte.
– Egyáltalán nem tudja, Stella – mondta szelíden, de
határozottan. – Hétvége van, holnap szenteste, odakint
pedig teljes a katasztrófa a hó miatt. Magad is láttad,
milyen messze vagyunk a következő várostól, és ezért
a speciális parfümért talán Genfig is el kellene menni.
Mivel senkit nem akarsz erre kényszeríteni, ezért
valamelyik másik parfümödet fogod használni.
Stella Szmirnova döbbenten nézett a férjére.
Sértődötten felelt valamit, amiben benne volt a Chanel
szó, majd sarkon fordult.
– Mintha nem ő mondaná mindig, hogy a többi
parfümömtől megfájdul a feje. Mivel érdemeltem ezt
ki? Minden barátom St. Moritzban van vagy valahol a
Karib-szigeteken, de nekünk pont erre a furcsa helyre
kellett jönnünk az isten háta mögé! – Szmirnova
asszony idegesen kopogott keresztül az előcsarnokon.
A karján lévő retikül pedig egyetértően himbálózott.
– Elnézést kérek a felségem viselkedéséért –
mosolygott rá szomorúan Szmirnov úr Monsieur
Rocher-ra. Kislánya csivitelt valamit, és megpróbálta
elérni a kezével az aranycsillagokat és a madárkákat,
amelyek a pult fölötti fenyőgirlandra voltak rögzítve. –
Néha időre van szüksége, hogy hozzászokjon az új
helyzetekhez.
– Biztos vagyok benne, hogy a nyugalom és a hegyi
levegő jót fog tenni neki – felelte Monsieur Rocher.
Szmirnov úr lábujjhegyre állt, hogy a kislánya
könnyebben elérje a girlandot. A gyanúm viszont nem
igazolódott be, nem húzogatta őket, hanem óvatosan
megsimogatta az egyik madárkát.
– Tudja, én voltam már itt kisfiúként, és azóta is az
emlékezetemben őrzöm ezt a helyet. Úgyis
mondhatnánk, hogy megmentette az életemet.
Tizenkét éves voltam akkor – mesélte Szmirnov úr.
Szünetet tartott, és várakozóan nézett Monsieur
Rocher-ra. De ő hallgatott. Alig bírtam ki, és szívesen
feltettem volna a kérdést a helyében, hogy miként is
mentette meg ez a szálló annak az orosz kisfiúnak az
életét, aki hajdan volt.
De Szmirnov magától folytatta.
 – Nagyon örülök, hogy azóta olyan keveset változott
a hotel. Mintha megállt volna az idő. Harminc éven át.
Még a telefon is ugyanaz! És ön, ön sem változott egy
csöppet sem. Bár ez nem is lehetséges. Valószínűleg
az apja segített rajtam, ugye?
Az ég szerelmére, mégis miben? Nem tudna kicsit
konkrétabban fogalmazni? Majd meghaltam a
kíváncsiságtól.
Monsieur Rocher halkan nevetett.
– Egy tizenkét éves gyerek szemében minden
harminc fölötti ember matuzsálem. De köszönöm a
bókot, Mr.… öö… Szmirnov. – A név előtti hezitálás és a
sokatmondó hanglejtés igen szokatlan volt Monsieur
Rocher-tól. Normál esetben minden vendég neve az
összes adattal és információval együtt kitörölhetetlenül
belevésődött az emlékezetébe, amint csak
megjelentek a listáján.
Szmirnov fájdalmasan mosolygott.
– Természetesen nem emlékezhet rám. Én is csak
egy voltam a sok gyerek közül, akiket az évek során
megvigasztalt. De én sosem fogom önt elfelejteni. Azt
mondta nekem, hogy senki nem veheti el az embertől
az otthonát, ha az ember a saját lelkében otthon érzi
magát. És hogy minden bennünk van, amire
szükségünk van ahhoz, hogy bárhol boldogok legyünk.
Igen, ez jellemző volt Monsieur Rocher-ra. Szívesen
mondott ilyen bölcs dolgokat. Legszívesebben mindig
elszaladtam volna egy jegyzetfüzetért, hogy felírjam a
bölcsességeit.
– Életem akkor egy nagy törés előtt állt, amitől igen
féltem – folytatta Szmirnov. – Mindent és mindenkit
utáltam, és elegem volt a világból. De amikor innen
elutaztunk, furcsa módon kész voltam a változásokra
és mindenre, amit az élet tartogatott számomra.
Mára pedig milliárdos lett, akinek egy egész
magánrepülőgép-flottája van, egy kislánya meg egy
testőre. Szerintem egész jól megy a sora. Csak a
feleségét nem választotta ki olyan ügyesen.
– Igen, ez a hely néha csodát művel – mondta
Monsieur Rocher könnyedén, és egy pillanatra
odafordult hozzám.
Szmirnov bólintott. Megpaskolta kislánya nyakában
kalimpáló lábait, amelyek minden alkalommal a
mellkasának ütköztek, miközben a kicsi továbbra is
önfeledten kapdosott a csillagok után. – Ezért akartam,
hogy a családom megismerje ezt a szállodát.
Szeretném, ha megéreznének valamit abból a
varázserőből, amit anno én is éreztem. És ha valamit
magukkal tudnának vinni ennek a helynek az
energiájából.
– Ó, biztosan úgy lesz. – Monsieur Rocher a listájára
nézett. – A holnapi szánkózás minden bizonnyal
nagyon tetszik majd nekik. Mindig az alkonyat a
legszebb. Ha gondolja, egy termoszba készíttetek
önöknek a konyhán forró kakaót, és pár kekszet is
csomagolunk.
A kislány tapsikolni kezdett.
– Losádká! – vagy valami hasonlót kiáltott, Szmirnov
pedig nevetett, amitől azonnal tíz évvel fiatalabbnak
tűnt.
– Bizony, Dása, pacik, pacik húzzák a szánt. Az
ember mindig azt gondolja, nem ért angolul, de aztán
újra és újra meglepetést okoz.
– Kellemes tartózkodást kívánok önöknek a
Fellegszállóban – mondta Monsieur Rocher.
– Köszönjük – felelte Szmirnov. – Mindent köszönünk.
– A lépcsőnél újra visszafordult. – Végtelenül
megnyugtat, hogy az idő sem önt, sem a hotelt nem
kezdte ki.
Az idő talán nem, gondoltam, és utánanéztem, de a
fekete pénzzel teli bőröndökkel érkező vendégek és az
őrült terveik annál inkább.
 Tekintetem összeakadt Benével, aki a recepciónál
állva nyilvánvalóan a fülét hegyezte. Két másodpercig
komolyan néztünk egymásra, és majdnem biztos
voltam benne, hogy hasonló gondolatok járnak a
fejében, mint nekem. Aztán megcsörrent a telefonja,
és bocsánatkérőn mosolygott.
Majd később megpróbálok beszélni vele.
– Monsieur Rocher, tényleg nem emlékszik a gyerek
Szmirnov úrra? – kérdeztem.
– Ó, Fanny. – Monsieur Rocher a mögöttem lévő
faliórára nézett. Egészen pontosan három falióra volt
ott, de csak a középső mutatta a közép-európai időt, a
másik kettőről azt lehetett leolvasni, mennyi idő van
New Yorkban és Tokióban. – Nem hatkor kezdődik az
esti műszakod a wellnessrészlegen?
– De! – kiáltottam fel riadtan, és már rohantam is ki
az ajtón. 17:59 volt. Még épp időben voltam.
 9

HIVATALOSAN TERMÉSZETESEN TILOS VOLT dupla műszakot

vállalni, nem hivatalosan azonban szinte mindenki
jóval többet dolgozott a hotelban, mint amennyit a
törvény megenged. Ráadásul a szüneteket sem
tartották túlságosan tiszteletben. Pierre például
nemcsak a reggeli műszakban dolgozott a konyhában,
hanem a bárpultnál is kiszolgált, vagyis este fél héttől
másnap délelőtt fél tizenegyig kábé egyfolytában
dolgozott. Pavel gyakorlatilag a mosodában lakott,
hogy mindig helyben legyen, ha valami nem stimmel a
gépekkel, Monsieur Rocher pedig kora reggeltől késő
estig tartotta a posztját a concierge-fülkében,
méghozzá a hét minden napján. Úgy tűnt, még Müller
kisasszony is folyamatosan szolgálatban van. Az elmúlt
hónapokban, mióta itt vagyok, még egyszer sem
láttam civilben. Ezért eszem ágában sem volt
panaszkodni. Ráadásul olyan egyszerű volt a munkám
a wellnessrészlegen, hogy nem is lehetett munkának
nevezni. Csak a polcokat kellett feltöltenem hófehér
törülközőkkel, össze kellett gyűjtenem a használt
törülközőket, ha találtam valahol egyet, fel kellett
töltenem az italadagolót és az almáskosarat. Ezenkívül
észrevétlenül össze kellett takarítanom a vendégek
után, feltörölnöm az esetleges víztócsákat, és néha
utánanéznem, hogy nem zárta-e be valaki magát a
szaunába, vagy nem aludt-e el bent valaki, mert úgy
sejtem, mind a kettő előfordult már.
A munka legnagyobb kihívása, már eltekintve attól,
hogy a trópusi hőmérsékletet a szobalányi
egyenruhában és a kompressziós harisnyanadrágban
kellett túlélni, Heffelfinger úr jobb kedvre derítése volt.
Heffelfinger úr új volt a szállodában, és mikor
meglátta a sparészleget, aminek a menedzserévé
nevezték ki, mély depresszióba süllyedt.
Ellentétben a hotel többi részével, melyekre a
boldog békeidők építészeti stílusa jelentős hatást
gyakorolt, itt lent nem nagyon lehetett érezni a
századforduló sármját. Pontosabban szólva semmit
sem lehetett érezni belőle. Ha ez a részleg bármivel is
kitűnt, akkor az a szépség és a stílus következetes
semmibevétele volt. A wellnessrészleget csak a
huszadik század nyolcvanas éveiben alakították ki a
bálterem alatt, a hotel déli szárnyának
pincehelyiségeiben, és azóta nem változtattak rajta.
Csak a nyugati tájolású helyiségekre került ablak, a
többi helyiség pince volt, és sajnos úgy is nézett ki. A
plafonon lévő lámpák barátságtalan, hideg fényt
árasztottak. A kozmetikai és masszázshelyiségek
kisugárzása pedig nagyjából olyan volt, mint egy
fogorvosi rendelőé. A falakat bézs színű csempe
borította, és sötétbézs csíkok futottak rajta keresztbe-
kasul egészen a plafonig, a padlót pedig sötétbézs
csempével rakták ki, amit világos csíkok tarkítottak.
Mindössze egy szauna volt, az egyetlen medence
pedig a maga tízszer négy méterével nem volt igazán
lenyűgöző, a tusolók pedig az iskolai tornatermek
idejétmúlt mosdóira emlékeztettek. Minden pedánsan
rendben volt tartva, és makulátlan tisztaság
uralkodott, de szépnek nem lehetett nevezni.
 – Nem egy vágóhidat ismerek, ami ennél jóval
hangulatosabb. Ez nem fürdő, ez egy katasztrófa! –
dohogta Heffelfinger úr, miközben egy ezüsttálon
féldrágakövet, illatos gyertyákat és egy mű
magnóliaágat rendezgetett, és idegesen nézegetett az
ajtóra. Szmirnova asszony a Panoráma lakosztályból
bármelyik percben megérkezhetett a herbállabdacsos
masszázsára. És mivel tegnap este balga módon
meséltem Heffelfinger úrnak a család luxus-
üdvözlőcsomagjáról, a testőrről és a magánrepülőről,
ezért meggyőződése volt, hogy semmiképp sem
felelhet meg a hölgy igényeinek. Nyilvánvalóan ez
becsületbeli dolog volt nála.
– Legszívesebben szégyenemben a föld alá
süllyednék. Minden első osztályú vendég, aki belép
ebbe a helyiségbe, hanyatt-homlok elmenekül, és
mindenhol elmeséli majd, milyen mélyre süllyedt
Manuel Heffelfinger! Ez a karrierem vége! –
siránkozott.
Ha most még azt is elárultam volna neki, hogy Stella
Szmirnova sokkal szívesebben lenne a barátaival a
Karib-tengeren vagy St. Moritzban, egészen biztosan
elsírja magát.
– Ugyan, dehogy! – bátorítgattam. – Nézzen csak
körül, Heffelfinger úr! Még csak három napja van itt, de
máris csodát művelt. Szmirnova asszony imádni fogja
ezeket a lime- és uborkaszeletes, luxuskivitelű
italadagolókat! És ahogy a csempék repedését
eltakarta az uszodában azzal a tükörrel, az valami
zseniális húzás volt!
– Köszönöm, nagyon kedves tőled – szipogta
Heffelfinger úr. Nagyjából a negyvenes évei elején
járhatott, helyes, kis ember volt, akkurátusan rövidre
vágott hajjal, és tökéletesre manikűrözött kezekkel,
amik most csak úgy reszkettek az idegességtől. – Ne
feledkezzünk meg továbbá annak a ronda, öreg
szoláriumnak az eltávolításáról sem, amibe már senki
nem feküdt volna be önszántából, hacsak nem akart
kifejezetten füstölt kolbásszá száradni. – Heffelfinger úr
a falióráról az ajtóra nézett, majd vissza. Két perc volt
Stella Szmirnova időpontjáig. – Az ég a tanúm, hogy én
mindent megtettem, ami tőlem tellett, hogy
tompítsam azt a förtelmes fényt, amitől az egyébként
alig látható narancsbőr is szembetűnő. És hogy a
csempék ne nézzenek ki olyan borzalmasan. De
egyszerűen látni az improvizációt! Mit használnak az
illatgyertyák, ha a vendég azt várja, amit más hotelok
sparészlegében megszokott? Láttál már itt valahol
gőzfürdőt? Vagy színterápiás szaunát? – Egyre
hevesebben dőltek belőle a szavak. – Kristályszaunát,
gyógynövényes szaunát, panorámaszaunát? Jégkutat,
merülőmedencét, csobogót? Jacuzzit, kültéri
medencét, tengervizes medencét, termál medencét?
Valószínűleg még a végtelenségig sorolta volna,
ezért aztán félbeszakítottam.
– De cserébe a wellnessrészlegünk nagyon… stílusos
és hangulatos lett. – Nos, legalábbis egy vágóhídhoz
képest. – A keleti nyugágy ötlete a beugróban
egyszerűen pazar. Nem fér a fejembe, hogy tudta
meggyőzni Müller kisasszonyt, hogy odaadja azt a
rengeteg párnát, vázát, tükröt, kancsót és ezüsttálat. –
Müller kisasszony még egy ismeretlen művész
aranykeretes olaj festményével is hozzájárult a keleties
hangulat megteremtéséhez. A telt idomú hölgyet, aki
egy kereveten nyújtózkodott egy tavirózsa-medence
szélén, és többé-kevésbé meztelen volt, nyilvánvalóan
már évtizedekkel ezelőtt a lomtárba száműzték. De ide
témáját tekintve tökéletesen illett, és minden, ami
elfedte a bézs színű csempét, nagyszerű volt.
– Ó, Müller kisasszony igazi rokonlélek! – suhant át
egy mosoly Heffelfinger úr arcán. – Még ezeket a
paravánokat is felkutatta nekem a padláson…
 Az ajtó kinyílt, és a wellnessmenedzser mosolya
aggodalmas álarccá fagyott. Rögtön lelkiismeret-
furdalásom lett, Szmirnovék testőréről nem kellett
volna mesélnem. Heffelfinger úr feltehetően azt
gondolta, kap egy golyót a fejébe, ha Szmirnova
asszony nem lesz elégedett a kezeléssel.
De csak Ludwig asszony volt az a 107-es szobából,
aki fürdőköpenyébe csavarva jött be, és félénken
körbenézett. Mikor felismert, megkönnyebbülten rám
mosolygott.
– Ó, kedvesem, milyen jó, hogy itt találom. Legalább
rögtön megkérdezhetem, mi itt a szokás. – Zavartan a
lábaira mutatott. – Lehet itt használni a
vendégpapucsot? Ugyanis elfelejtettem otthonról
fürdőpapucsot hozni.
– Semmi probléma – nyugtattam meg. – Ha a
vendégpapucs vizes lesz vagy elkoszolódik, adunk
önnek újat. Csak szóljon nekem!
– Maga egy angyal, mint mindig – áradozott Ludwig
asszony.
Míg az idős hölgy eltűnt a szauna és a pihenőtér
mellett az uszoda irányába, Heffelfinger úr
utánanézett.
– Legalább ennél a hölgynél biztos lehetek benne,
hogy nem ismer Arosából vagy St. Moritzból.
Újra kinyílt az ajtó, és Heffelfinger úr a szívéhez
kapott. De nem Stella Szmirnova volt az (aki
egyébként már öt percet késett), hanem Tristan Brown.
Ma reggeli találkozásunk óta talán gondoltam rá
egyszer vagy kétszer, lehetséges, hogy kicsit többször
is, mégis teljesen megdöbbentett, hogy milyen jól
nézett ki, mintha már elfelejtettem volna az azóta
eltelt időben. A Heffelfinger úr által narancsbőrbaráttá
tett fényben Tristan bőre aranybarnán csillogott, a
csúf, szállodai fürdőköpeny pedig úgy állt rajta, mint
egy dizájnerruha.
 – Atyaég! – suttogta Heffelfinger úr megindultan.
Azért ez talán némileg túlzás volt.
Mikor Tristan meglátott, elmosolyodott.
– Á, Fanny ügynök. Csak nem a gyerekmegőrzőbe
tévedtem be?
– Nem, uram, ez itt a wellnessrészleg. – Nem arról
volt szó, hogy nem jutott eszembe semmi talpraesett
válasz, csak egyszerűen nem tűnt viccesnek a
játékunk, ha más is ott volt. Azontúl azon aggódtam,
hogy az orrom alatt kis izzadságcseppek gyöngyöznek.
Csak remélni tudtam, hogy a fény az én bőrömre is
olyan előnyös hatással van, mint az övére. – A finn
szauna arra van, az uszoda pedig leghátul. A víz
hőmérséklete huszonhat fok.
Iménti mosolya egy magabiztos ember mosolya volt,
aki tisztában van azzal, milyen hatást tesz másokra.
De most úgy tűnt, Tristan jól szórakozik. Egy rövid
pillantást vetett Heffelfinger úrra.
– A huszonhat fok pont a kedvenc hőmérsékletem –
mondta aztán, és továbbsétált, mint egy
fürdőköpenymodell a kifutón.
– Gyerekmegőrzőt mondott? – Heffelfinger úr a kezét
morzsolgatta, és döbbenet ült ki az arcára. – Talán
gyerekesnek tartja a dekorációt? Túl színes, ugye?
Tudtam, hogy a kevesebb több, igazából ez a mottóm,
csak azt gondoltam, a sok sokat takarhat… –
Heffelfinger úr megszakította mondanivalóját, mert az
ajtó újra kinyílt.
Az öt Barnbrooke lány lépett be egymás után. Elöl
Ella és Gretchen, aztán Gracie és Madison, a legvégén
pedig Amy.
Heffelfinger úr gargalizálásszerű hangot adott ki, és
nagy szemeket meresztett rémületében. De nem volt
időm kitalálni, mi a baja, mert Madison lelkesen
kiabálni kezdett, a kis Gracie pedig odarohant hozzám,
hogy túláradó örömmel átöleljen.
 Ehhez tudni kell, hogy igen mély barátságok tudnak
kialakulni, ha az ember egész álló nap unikornisokat
készít, és közben egy titkos nyelvet talál ki, amit csak
az unikornisok és azok barátai érthetnek. Madisonon és
Gracie-n kívül ma még három másik gyereket tettem
boldoggá a csillámmal, többek között Antont és Eliast,
egy híres thrilleríró két fiát, akiknek az apukája
karácsony és szilveszter között felolvasóestet tart
majd. Anton az egyszarvúját Csillámhalálnak nevezte,
Eliasénak pedig Gyapjas Gyilkos lett a neve, de amúgy
teljesen normális gyerekeknek tűntek. És így öten
együtt megalapítottuk az egyszarvúak szupertitkos
társaságát.
– Ella és Gretchen szerint csak az igazi unikornisok
tudják teljesíteni a kívánságokat – mondta Gracie,
Madison pedig kiegészítette: – Gágogó libák és
rebarbarák! (Titkos nyelvünkön volt még mit csiszolni.)
Heffelfinger úr még mindig rémülten nézett, és
svájci nyelvjárásban hörgött valamit, amit nem
értettem. Ella és Gretchen se a kicsiket, se engem nem
méltatott figyelemre, fürkészve járatták körbe a
tekintetüket, és közben sugdolóztak.
Azonnal tudtam, mit lestek annyira. Illetve, hogy kit.
– Az uszodához egyenesen kell menni, egészen
leghátul van – tájékoztattam őket.
– Tudjuk – felelték dölyfösen.
– Csak egy kicsit körbenézünk – mondta Ella.
– Igen, méghozzá Tristan Brown miatt – magyarázta
Madison. – A vacsoránál ismertük meg, és annyira
szép, hogy Ella és Gretchen most azon veszekszik,
hogy kettejük közül kié legyen.
– Micsoda szamárság! – akadt ki Gretchen. –
Egyáltalán nem is veszekszünk. – Valamivel halkabban,
de nem elég halkan odasúgta Ellának. – És ha úgy
volna is, a fura szobalánynak semmi köze hozzá.
Ella vihogott.
 Gágogó libák és rebarbarák! Igyekeztem közömbös
arckifejezést ölteni.
– Vízálló szempillaspirállal festették ki magukat –
közölte Madison. – És Ella bikinijének csak egy pántja
van. És természetesen nem akarták, hogy velük
jöjjünk.
– Mert irtó kínosan viselkedtek, és zavartok minket –
mondta Ella. – Igazi csapás vagytok.
– Majd megkérdezem Tristant, nem akar-e Amyvel
járni Gretchen vagy Ella helyett – mondta Gracie. –
Annyival kedvesebb és okosabb. Nem értem, miért
olyan buták a fiúk.
Amy elpirult. Ezt még ebben a fényben is láttam.
– Nem hagynátok minket békén? – forgatta a szemét
idegesen Ella. – Miért nem fekszetek le aludni, mint
más normális gyerek?
– Kifálé a lurkuókkaa! – Heffelfinger úr az ajtón lévő
táblára mutatott. Végre megértettem, hogy mi volt a
baja.
Tizenhat éven aluliaknak tilos a belépés a
wellnessrészleg területére – állt ott négy nyelven.
(Ugyanez a tábla az ajtó másik felére is ki volt rakva,
ahol több értelme volt, már ha a gyerekek tudtak
olvasni.)
Ella és Gretchen pokolian örült.
– Hahaha, a gyerekek és a kutyák kint maradnak.
Végre egy értelmes szabály!
– Ugyan, Heffelfinger úr, ne legyen a pápánál is
pápább, csak gyorsan átszaladnak az
úszómedencéhez. – Kérő tekintettel néztem rá.
Gretchen és Ella már továbbsétált, és kárörvendve
integetett. Még nem értették meg, hogy a gyerekekre
vonatkozó tilalom csak a wellnessrészlegre érvényes,
az úszómedencére nem.
– Nem! Ki van zárva! – Heffelfinger úr újra magához
tért. – Tüstént fogják magukat, és kívülről mennek be!
– Mutatóujjával Gracie felé bökött. – Ha valaki épp
meztelenül jön ki a szaunából, nem szeretne egy… egy
ilyen… izét… egy…
– Gyereket látni?
– Pontosan. Senki nem szeretne itt ilyesmit látni. A
gyerekek olyan furcsa tekintettel tudnak bámulni
mindenkire. És előszeretettel tesznek fel fölöttébb
kellemetlen kérdéseket a meztelen embereknek. Ez
egy olyan hely, ahol az emberek jól szeretnék érezni
magukat! A nyugalom szigete. A gyerekek itt nem
kívánatos vendégek. – Hisztérikusan hadonászott a
kezével a levegőben, mintha el akarna hessegetni egy
méhrajt. – Küldd el innen a gyerekeket, mielőtt
Szmirnova asszony meglátja őket, és megpecsételődik
a sorsom!
Habár németül beszélt, Gracie, Madison és Amy
megértette, hogy velük van gondja. Már egészen az
ajtóig hátráltak.
– Ne aggódjatok, nem bánt! – Megnyugtatóan rájuk
mosolyogtam, és kinyitottam az ajtót. – Gyertek! Erre
kell menni az úszómedencéhez, és őszintén szólva ez
az út szebb is – itt nincsenek meztelen emberek.
– Mondd meg nekik, hogy a felnőttek nem szeretnék
magukat pedofilnak érezni, mikor szaunázni mennek –
sziszegte utánuk Heffelfinger úr.
Egészen biztosan nem fogom megmondani nekik.
– Nem ugráltok a medence széléről a vízbe! Nem
rikoltoztok! Nem fekszetek vizesen a nyugágyakra!
Nem pisiltek bele a vízbe…
Becsuktam magunk mögött az ajtót.
– Tulajdonképpen nagyon kedves fickó – mormoltam
bocsánatkérően. – Csak most egy kicsit izgatott.
Az uszodarészben Tristan valóban a hosszait úszta.
Már amennyiben egy tízméteres medencében
hosszokról lehet beszélni. Ella és Gretchen már kibújt a
fürdőköpenyéből. Kifejezetten savanyúan néztek rám,
amikor megjelentem Amyvel, Gracie-vel és
Madisonnal. Gracie egy hasassal beleugrott a
medencébe Tristanhez.
Kénytelen voltam vigyorogni, mikor visszamentem a
wellnessrészlegbe. Bármit próbál is Ella meg Gretchen,
hogy imponáljon Tristannek, Madison és Gracie
átkozottul megnehezíti a dolgukat.
Stella Szmirnova húsz perc késéssel végre
megérkezett Heffelfinger úrhoz, és hosszasan
ecsetelte, hogy a mai napja kész katasztrófa volt. Mikor
észrevette, hogy Heffelfinger úr alig ért angolul,
oroszul beszélt tovább, amitől a beszámolója még
drámaibban hangzott.
Heffelfinger úr reszketve vezette be a
masszázsterembe, Ludwig asszony, aki már visszaért
az uszodából, figyelte őket. Az új díványon ülve az
egyik fényes lapra nyomtatott újságot lapozgatta, amit
Heffelfinger úr rakott oda.
– Jóságos ég! – dünnyögte az orra alatt.
– Igen – mondtam némileg aggódva. – Remélem,
masszírozás közben már nem fog reszketni.
– Ó, én a hölgyre gondoltam – mondta Ludwig
asszony. – Olyan ismerősnek tűnik.
– Szmirnova asszony?
– Úgy hívják? Akkor természetesen ez nem lehet ő. –
Ludwig asszony kihúzta magát. – Pedig pontosan
ugyanúgy néz ki, mint Viktor Jegorov felesége, azé az
orosz oligarcháé, aki nemrég három milliót
adományozott egy tengermentő projekt számára.
Állítólag gazdagabb, mint Bill Gates. Azt hiszem, itt van
az újságban egy kép az egyik cannes-i, jótékonysági
rendezvényről, amelyen Karolina monacói hercegnő is
megjelent. – Ludwig asszony elkezdett az újságokban
lapozgatni. – Annyira szeretem ezeket a magazinokat,
csak sosem veszem meg őket, mert olyan drágák.
Viktor Jegorovról alig vannak képek, ő tart a
nyilvánosságtól, de a felesége gyakran vesz részt
filmpremiereken, hírességek partijain és jótékonysági
rendezvényeken. És állandóan az építőipari óriás és
felesége jachtján vendégeskednek. Mielőtt hozzáment
Viktor Jegorovhoz, nagyon jól fizetett modell volt. – Az
idős hölgy félrerakott egy folyóiratot, és a következőért
nyúlt. – Itt kell valahol lennie. Á, látja, kedvesként? Az a
nő ott a kivágott hátú ruhában. Úgy hasonlítanak
egymásra, mint két tojás, nem?
A fotóra bámultam. Valóban. Szmirnova asszonynak
vagy volt egy klónja, vagy…
– Stella Jegorova (34) ismét a férje nélkül jelent meg.
Csodálatos, bordó Dolce & Gabbana ruhája tökéletes
választás volt az alkalomra – állt a kép alatt.
Szmirnova asszonynak is Stella volt a keresztneve.
Ez aligha lehet véletlen.
– Talán inkognitóban vannak itt – gondolkodott
hangosan Ludwig asszony. – Biztosan nagyon terhes,
ha valakit mindig fotózni akarnak. És a sajtó az utóbbi
időben amúgy is sokat foglalkozik Viktor Jegorov és az
orosz kormány megromlott viszonyával. – Ludwig
asszony sugárzó tekintettel nézett rám. – Ez olyan
izgalmas! Azt hiszem, még maradok egy kicsit. Talán
kipróbálom a szaunát, hiszen állítólag nagyon
egészséges. Van valamije, kedvesem, amibe bele
tudom rakni az ékszereimet? És mi a helyzet a
törülközőkkel? Be lehet vinni kettőnél többet? Az uram
biztos csodálkozni fog, miért maradok ilyen sokáig, de
ha elmesélem neki, kivel találkoztam, leesik az álla. Ó,
ez itt egy csodás hely!
Igen, mindig tartogat valami meglepetést.
Mialatt Ludwig asszony boldogan kipróbálta a
szaunát, és azt leste, mikor nyílik ki a masszázsszoba
ajtaja, észrevétlenül utánanéztem, minden rendben
van-e az uszodában. Tristan egy nyugágyon ült,
körülötte pedig Ella, Gretchen és Madison. Nem tűnt
úgy, hogy nagyon zavarná a dolog, ellenkezőleg,
mintha eléggé élvezte volna a helyzetet.
Gracie az úszómedencében volt, és a hátúszást
gyakorolta, szájával pedig egy vízsugarat lövellt a
plafon felé, és azt kiabálta:
– Tristan, nézd, olyan vagyok, mint egy bálna!
Csak Amyt nem láttam sehol. Kinn, a folyosón
bukkantam rá, ahol tanácstalanul támaszkodott a
falnak.
– Le kellett volna hoznom egy könyvet – mondta
kissé zavartan, amikor meglátott.
Leraktam a frissen mosott törülközőkkel teli kosarat,
és elkezdtem őket hajtogatni, majd felcsavarni. –
Ebben a házban igazán találsz ennél hangulatosabb
helyeket az olvasáshoz.
– Tudom – sóhajtott Amy. – A kedvenc helyem a
könyvtárban lévő ablakpárkány. Majdnem egész álló
nap ott ültem, olvastam, a hópelyhek szállingózását
figyeltem, és a macskát simogattam. De a második
emeleti, függönyökkel védett kis beugrót is nagyon
szeretem, vagy kora reggel az ablakfülkét a bárban, ha
nincs ott senki. Ott aztán lehetetlen rám találni.
– Kinek nem kellene rád találnia?
Amy megvonta a vállait.
– Válassz magad! Az anyámnak, aki folyamatosan
azzal jön, hogy Húzd ki magad, Amy, ne csak a
könyveket bújd egyfolytában, Amy, valamikor
szórakoznod is kell, Amy. Vagy ott az apám, aki mindig
olyan meglepetten néz rám, mintha teljesen
elfelejtette volna, hogy létezem. Mondjuk, öt gyerek
mellett előfordulhat. Aztán ott van Gretchen és Ella,
mert ők meg… á, hiszen te is ismered már őket. – Amy
lehajolt egy törülközőért. – Segíthetek?
Meglepve néztem rá, de úgy tűnt, Amy komolyan
gondolja az ajánlatát, és megkért, hogy magyarázzam
el, mit kell tennie.
 – Heffelfinger úr úgy rendelkezett, hogy a
törülközőket fel kell csavarni. Látod? Így. Azt mondja,
ez elegánsabb. Aztán egymásra kell polcolnunk őket,
mindig hat törülköző kerül egy polcrészre. Ez az, pont
így.
Egy darabig csak némán hajtogattuk, csavargattuk
és egymásra polcoltuk a törülközőket, amikor Amy
hirtelen megszólalt.
– Gretchen és Ella elmesélte Aidennek, hogy
elkezdtem jel nyelvet tanulni, és Aiden most azt hiszi,
hogy szerelmes vagyok belé.
Hála Monsieur Rocher-nak teljesen képben voltam.
Aiden a barna hajú, siket fiú volt, akit a nagyszülők
kisbabaként fogadtak örökbe, tehát úgyszólván Amy
mostohanagybátyja, vagyis nem vérrokonok, tehát
teljesen rendben lett volna, ha szerelmes lenne belé.
– Hm, hm – dünnyögtem, és bíztam benne, hogy
hümmögésem ugyanolyan megértően és bátorítóan
hangzik, mint Monsieur Rocher-é.
Mindenesetre úgy tűnt, Amyt felbátorítja arra, hogy
tovább meséljen.
– És mióta Aiden ezt tudja, nagyon furcsa velem. Alig
néz már rám. Pedig… – Amy sóhajtott. Olyan mélyen,
hogy az már majdnem fertőző volt. – Pedig mindig jól
megértettük egymást. Még beszéd nélkül is. Csak két
éve voltam rá egyszer mérges, amiért Ella és Gretchen
kísérleti nyúlnak használta, és ő ezt még élvezte is.
– Kísérleti nyúlnak? – Ez már egyáltalán nem
hangzott Monsieur Rocher-san, egyszerűen csak úgy,
mintha én mondtam volna.
– Igen, szükségük volt valakire, akivel a csókolózást
gyakorolhatják – horkantott fel Amy dühösen. – Úgy
tűnik, Aiden egészen kiválóan tud csókolni. Gretchen
szerint ez azért van, mert… mert nem hall semmit,
ezért aztán különösen érzékeny és kiváló
gyakorlópartner. Erre aztán lezavartam neki egyet. Na,
jó, kettőt. Egyet jobbról, egyet balról. Méghozzá
akkorát, hogy még nekem is fájt.
– Jól csináltad – csúszott ki a számon.
Amy ferde félmosolyra húzta el ajkát.
– Három hét szobafogságot kaptam, és a kedvenc
sorozatomat sem nézhettem.
– Akkor is megérte – mondtam.
– Szerintem is. – Amy hálásan nézett rám oldalról.
Aztán újra felsóhajtott. – Ezért nem értem, hogy Aiden
miért olyan furcsa. Tudja jól, hogy soha… és mégis…
miért ne tanulhatna valaki jelnyelvet anélkül, hogy
feltétlenül szerelmes lenne… Mármint én még mindig
ugyanaz a lány vagyok, mint régen.
Ez a zavaros, keszekusza történet lassan világos
képpé kristályosodott ki előttem.
– Delia barátnőmnek is volt egy jó barátja, Paul –
kezdtem bele. – Paul Deliáék mellett lakott, és már
kisfiúként kötélpályát épített a saját és Delia szobája
közé, amin Playmobil figurák siklottak át, és így
üzengettek egymásnak. A családjaik mindig együtt
mentek nyaralni, nagyon jól megértették egymást, és
mindent elmeséltek egymásnak. Paul egy nap azonban
különösen kezdett viselkedni. Már alig beszélt Deliával,
az iskolaudvaron pedig megfordult, ha Delia közelebb
ment hozzá.
Amy nagy szemekkel nézett rám.
– És miért tette ezt?
– Delia is ezt kérdezte tőle, ami egyáltalán nem volt
olyan egyszerű, mert Paul folyamatosan kitért az
útjából. De végül elismerte, hogy azért, mert
beleszeretett.
– Ó! – mondta Amy. – És aztán mi történt?
Igazság szerint Deliának ez ugyan nagyon hízelgett,
de ő sajnos nem volt szerelmes Paulba, a barátságuk
pedig nem élte túl ezt. A fiú egy teljes évig nem
beszélt Dekával, mi pedig a mai napig pukkancs
Paulnak hívjuk. Azt gondoltam, jobb, ha nem osztom
meg Amyvel ezeket a szomorú tényeket.
– Ezzel azt akartam mondani, van úgy, hogy az
ember évek óta ismer valakit, aztán hirtelen
észreveszi, hogy a másik már nem gyerek, ő maga
pedig valamivel többet akar… Talán Aiden is úgy van
vele, ahogy Paul volt.
Amy eltűnődve harapdálta az alsó ajkát.
– És ha nem? Ha csak azt gondolja, hogy szerelmes
vagyok belé, és ez kellemetlen neki?
– Szerelmes vagy belé? – kérdeztem, és közben
összerándultam. Lehet, hogy ez túl meredek kérdés
volt. De úgy tűnt, Amyt csöppet sem zavarja.
– Talán – felelte habozva. – Az szerelem, ha
gyorsabban ver a szívem, és remegnek a térdeim, ha
rám néz?
Nem mintha lettem volna már szerelmes, de elég
könyvet olvastam és filmet láttam ahhoz, hogy őszinte
meggyőződéssel igennel feleljek. Illetve feleltem volna,
ha Heffelfinger úr nem pont ebben a pillanatban
bukkan fel. Amy azonnal letette a törülközőt, amit épp
hajtogatott, és elillant az uszoda felé.
– Ugyan egy szót sem értettem, de azt gondolom,
hogy Szmirnova asszony elégedett volt – suttogta
lelkesen Heffelfinger úr.
– Elment? – súgtam vissza.
– Még nem, még szeretne körbenézni. – Heffelfinger
úr ismét a kezét tördelte. – Sajnos nem tudtam
megakadályozni. Van még egy masszázsidőpontom,
szóval kérlek, figyelj oda, hogy a gyerekek
viselkedjenek, míg Szmirnova asszony itt van hátul. És
tégy valamit azzal az idős hölggyel, aki egész idő alatt
úgy bámul arra a szegény asszonyra, mint valami
aranyborjúra.
 – Azért bámul rá úgy, mert azt hiszi, Stella
Szmirnovát valójában Stella Jegorovának hívják –
mondtam.
– Mint az orosz oligarchát?
Naná, hogy ezt a nevet is mindenki ismerte rajtam
kívül.
– Az oligarchák nem mind oroszok? – kérdeztem. –
Ahogy a fű is mindig zöld?
De Heffelfinger úr máris elsietett, hogy el ne késsen
a következő kezeléséről. Az uszodában találtam rá
Stella Szmirnovára, akárhogy hívták is valójában, és
Ludwig asszony valóban feltűnően bámulta a nem várt
szállóvendéget. Stella Szmirnova azonban csak
Tristanre figyelt, aki épp megtörülközött, és magára
öltötte a fürdőköpenyét. A jelenet pont olyan volt, mint
egy Coca Cola-reklám, csak a zene hiányzott és a
lassított felvétel. Mindenki, saját magamat is
beleértve, Tristanre szegezte a tekintetét, míg ő
tökéletes felsőtestét fehér frottírba csavarta. Gretchen
még az ajkát is megnyalta.
Csak Ludwig asszony találta érdekesebbnek Stella
Szmirnovát. Izgatottan odatipegett hozzám.
– Egészen biztosan ő az – suttogta nekem talán egy
picit túl hangosan.
Stella Szmirnova, alias Jegorova ingerülten nézett
végig az idős hölgyön, majd bájosan mosolygott,
amitől Ludwig asszony csak úgy sugárzott.
Tristan elindult a kijárat felé, és természetesen
ezután a két nagyobb Barnbrooke lánynak sem volt
oka az uszodában időzni. Gracie és Madison a
sarkukban volt, és miután foglalt magának erre a hétre
további öt masszázst és egy arckezelést, a feltételezett
oligarchafeleség is elhagyta a wellnessrészleget. Már
csak Amy maradt, aki sejtésem szerint még be akarta
fejezni az iménti beszélgetésünket. De erre sajnos nem
került sor, mert Ludwig asszony a szaunarészlegbe
visszaérve észrevette, hogy elvesztette a gyűrűjét. A
boldog, sugárzó tekintet helyébe teljes kétségbeesés
lépett.
– A másik ékszeremmel együtt ebbe a tálkába
raktam, amit öntől kaptam – mondta könnybe lábadt
szemmel. – De most sehol sem találom. Ez az
eljegyzési gyűrűm. Nagyon értékes számomra. – Alsó
ajka reszketett, és az együttérzéstől én is teljesen
ellágyultam. Pont Ludwig úr eljegyzési gyűrűje!
Amyvel együtt átkutattunk minden sarkot, de sajnos
hiába. A kezelés befejeztével Heffelfinger úr is
csatlakozott hozzánk, de akkor sem jártunk
szerencsével, amikor felkapcsolta az élesen világító
lámpát, hogy jobban lássunk. Minden bézs színű sarkot
megnéztünk, az összes fürdőköpenyzsebet
kifordítottuk, átkutattam a szennyeskosarakat,
egyesével kirázogattam a törülközőket. De bármilyen
alaposan kutattunk is, a gyűrű csak nem került elő.
Végül elkeseredve feladtuk. Már elmúlt tizenegy óra.
– Lehet, hogy az egyik gyerek eldugta – gyanakodott
Heffelfinger úr, mikor a teljesen letört Ludwig asszony
és az együttérző Amy kiment az ajtón. – A gyerekek
sokszor követnek el ilyen csínyeket.
Vagy pedig valaki ellopta a gyűrűt. De miért tenne
ilyet bárki is? Ludwig asszony maga mondta, hogy a
gyűrűnek csak eszmei értéke volt.
– Azt nem gondolnám – jelentettem ki határozottan.
– Valószínűleg csak leesett és begurult valahová, ahol
nem vettük észre. Holnap reggel rögtön szólok
Jaromirnak, hogy csavarozza le a lefolyórácsokat, hogy
átnézhessük a szűrőket. Meg fogjuk találni!
– Reméljük a legjobbakat. – Heffelfinger úr sóhajtva
elfújta az illatgyertyákat. – Különben az idős hölgy a
végén még feljelent minket lopás miatt. Akkor aztán
mindannyian gyanúsítottak leszünk.
 10

TELJESEN KI VOLTAM KÉSZÜLVE, amikor kiléptem a

wellnessrészleg ajtaján. A homlokomon tükörtojást
lehetett volna sütni, annyira felhevültem, és úgy
éreztem, mintha a harisnya ráolvadt volna a bőrömre.
Ráadásul aggódtam Ludwig asszonyért. Remélhetőleg
azért tud aludni az éjjel.
A Tiltott Macska a folyosó közepén ült. Mikor
megpillantott, mintha csak rám várt volna,
felemelkedett, odadörgölőzött a lábamhoz, és hangos
nyávogással egy vékony pinceajtóhoz szaladt,
ahonnan pár lépcsőfokon keresztül ki lehetett jutni a
szabadba.
A kulcs a zárban volt, tehát kiengedtem a macskát,
ahogy kérte. A hó itt ugyan nem volt eltakarítva, de
mivel Heffelfinger úr ebben a szegletben szokott
cigarettaszünetet tartani, az első néhány méteren
rendesen le volt taposva. Jóleső hideg áramlott be az
ajtónyíláson. Mivel az ajtónak megvolt az a szokása,
hogy egyszerűen becsapódott, kizárva az embert,
magamhoz vettem a kulcsot, majd én is kiléptem, és
mélyeket lélegeztem. Mikor a jeges éjszakai levegő
átjárta a tüdőmet, egyből jobban éreztem magam.
Késő délutánig többször is havazott, de mostanra
már kitisztult az ég. A felhők között csillagok
fénylettek, és az erősen dagadó hold a fenyők csúcsa
fölé emelkedett, és mindent hideg fénnyel vont be. A
Tiltott Macska leült a hóba, és felfelé szegezte
tekintetét a ház falára. Követtem a pillantását, és
éreztem, ahogy a testhőmérsékletem újra normálisra
hűl. Kívülről nézve a hotel legmélyebb pontján álltunk,
csak az étterem alatt lévő konyhának és a
wellnessrészlegnek voltak ablakai, a pinceszint többi
része benyúlt a hegyoldalba. A wellnessrészleg fölött
lévő bálterem hatalmas, francia stílusú, félköríves
ablakai visszatükrözték a holdfényt. Fölötte
helyezkedtek el a déli szárny szobái, de már csak
balról a harmadik szobában égett a lámpa, ez minden
bizonnyal a 117-es szoba volt, amelyben
Szmirnovék/Jegorovék testőre lakott. Jobbra az utolsó
két ablak már a Panoráma lakosztály fürdőszobáihoz
tartozott.
És pontosan ott, a 117-es szoba ablaka és a
Panoráma lakosztály mosdójának ablaka között valami
mozgott, amit a Tiltott Macska a tekintetével követett.
Egy pillanatra megállt a szívverésem, mikor rájöttem,
hogy egy ember körvonalát látom, aki fölöttem nyolc-
kilenc méterrel egy vékony falnyúlványon mozgott. Az
alak gyorsan és kifejezetten ügyesen siklott el a
kivilágított ablak mellett. Mikor a lámpa fénye épp
megvilágította a profilját, felismertem benne Tristan
Brownt. Kétség sem férhetett hozzá, ő volt az.
Ezernyi gondolat cikázott át az agyamon, de
egyiknek sem volt értelme. Mégis ki egyensúlyozna
ilyen szédítő magasságban ezeken a félelmetesen
keskeny párkányokon?
Unatkozó cirkuszi artisták. Szuperhősök. Bizonytalan
öngyilkosok. Az egy nappal korábban érkező Jézuska.
És természetesen a szállodai tolvajok.
Ebben a pillanatban kialudt a 117-es szobában a
villany, és Tristan, aki majdnem elérte a 118-as szoba
ablakát, mozdulatlanul tapadt a falhoz. Egy felhő
lassan a hold elé kúszott, de a világos homlokzaton
még mindig jól kivehető volt a fiú alakja. Ugyanebben
a másodpercben kinyílt a 117-es szoba ablaka. Már túl
sötét volt ahhoz, hogy ki tudjam venni, valóban
Jegorovék testőre áll-e ott, de egy cigaretta vörös
parazsa izzott fel a sötétben, a füstjét is éreztem. Azon
gondolkoztam, hogy Tristan és a cigarettázó ember
vajon észrevett-e engem, vagy csak egy sötét foltot
látnak a hóban. Akár így, akár úgy, nekem nem volt
okom, hogy bűnösnek érezzem magam, én nem jártam
tilosban: se nem álltam egy ablakpárkányon, se nem
dohányoztam egy nemdohányzó szobában. Mégsem
mozdultam a helyemről. A Tiltott Macska is úgy ült ott
a hóban, mintha gyökeret eresztett volna.
Úgy egy perc múlva – de nehéz lenne pontosan
megmondani, mennyi idő telt el, mert olyan hosszúra
nyúltak a másodpercek – a cigarettacsikk levitorlázott
a hóba, és kialudt, az ablak pedig újra becsukódott.
Tristan újra mozgásba lendült.
Valószínűleg okosabb lett volna csendben maradni,
figyelni és megnézni, hová mászik. És aztán jelenteni
az esetet.
Másfelől helyben is tisztázhattam a dolgot. Amúgy
sem tudnék aludni egész éjszaka a sok
megválaszolatlan kérdéstől. Mikor pont fölöttem járt a
119-es szoba ablakánál, anélkül, hogy különösebben
ügyeltem volna rá, hogy úgy hangozzak, mint egy
macska, hangos nyávogásba kezdtem:
– Miau!
Tristan ismét dermedten állt meg a fal mellett.
Valószínűleg most épp úgy bámult lefelé rám, mint
ahogy én föl őrá, ezt a sötétben nem lehetett teljesen
meglátni.
Odaintegettem neki, majd halk nevetést hallottam,
és döbbenten figyeltem, ahogy egy óriási ugrással
elérte az ereszcsatornát, és villámgyorsan lemászott
az épület homlokzatán. Mintha ő volna Pókember
személyesen. Amint az utolsó métereket megtette, a
hold ismét előbukkant, így jobban láthattam, milyen
ügyesen függeszkedik peremről peremre a kőből
faragott sarokdíszeken. Kesztyűt viselt, ami az
ujjhegyeit szabadon hagyta. Az utolsó két méteren
pedig egyszerűen leugrott, majd puhán és hangtalanul
földet ért, akár egy macska.
Az igazi macska erre menekülőre fogta, és elszaladt
a havon át. Egy pillanatra eszembe jutott, jobb lenne,
ha én is követném.
– Szia! – mondta Tristan. A holdvilágban felvillantak
fehér fogai.
– Pontosan. Szia! – feleltem. – Nem akartam ám
zavarni, csak gondoltam, köszönök neked. Elvégre is
nem találkozom minden nap Pókemberrel.
– Azt hittem, le akarsz tartóztatni. – A hangjából
ítélve úgy tűnt, egészen kiválóan szórakozik. Háttal állt
a holdnak, így az árnyékban nem tudtam
egyértelműen leolvasni az arckifejezését.
– Miért? Elkövettél valamit?
– Nem, tudtommal nem. Még mindig szállodai
tolvajnak tartasz?
Nem! Természetesen nem! Ennek a trükknek nem
dőlök be. Másfelől…
– Igen – vágtam rá. – Más ötletem ugyanis nincs,
miért mászkálsz az éjszaka közepén a homlokzaton
teljesen feketébe öltözve, a kezeden speciális
kesztyűvel.
Tristan felnevetett.
– És mit loptam el? – nézett végig vékony alakján.
– Fogalmam sincs – ismertem be. – Talán még éppen
időben zavartalak meg. – Halkan hozzátettem: – Ezért
volt a… nyávogás. Hogy ne tégy semmit, amit később
megbánnál.
 – Ó! – Tristan hangja hirtelen komolyan csengett. –
Igazán kedves tőled, Fanny. Úgy tűnik, nemcsak
nagyon csinos, hanem nagyon kedves lány is vagy.
Igen, pontosan így van. Vagy pedig nagyon buta,
amiért Tristan szavait olyan hízelgőnek találtam.
– De megnyugtathatlak – folytatta. – Semmit nem
loptam. Senki nem fog hiányolni semmit ebben a
hotelban, erre ünnepélyesen megesküszöm neked.
– És akkor mit is keresel itt, a falon? Vagy ez csak a
szokásos esti, úszás utáni levezetés?
– Valami olyasmi. A homlokzatmászás úgyszólván az
egyik hobbim. De ha valaki ezt nappal csinálja, akkor
az emberek mindig szörnyen felizgatják magukat.
Főleg a nagyapám. Gyenge a szíve. Már évekkel
ezelőtt meg kellett neki ígérnem, hogy nem csinálok
semmi veszélyeset. – Tristan egy pillanatnyi szünetet
tartott. – De sajnos szeretem a veszélyes dolgokat –
tette aztán hozzá.
Utóbbit nyomban elhittem neki. Amit meg előtte
mondott, azt úgy ötven százalékban.
– Ludwig asszonynak eltűnt az eljegyzési gyűrűje –
mondtam, és azt kívántam, bár úgy fordulna, hogy
rendesen lássam az arcát. Vajon szándékosan állt
háttal a holdvilágnak?
– Az idős hölgyről van szó, aki az előbb az
uszodában volt? – kérdezte. – A rózsaszín köves gyűrű?
– Tudod, hogy néz ki a gyűrű? – Erre voltaképpen
csak egy magyarázat van. Hullámként árasztottak el a
különböző érzések, a csalódás és a düh keveréke. – Te
tényleg elloptad! Hogy tehetted ezt! Órákig kerestük,
Ludwig asszony teljesen kisírta a szemét. És egyáltalán
miért tettél ilyet? Hiszen az a gyűrű semmit nem ér!
– Hékás! – Tristan megragadta a karomat, és
gyengéden megrázott. – Fanny, nem loptam el semmit.
Csak feltűnt, milyen szép gyűrűt hord, ez minden.
 – Egy srác, akit érdekelnek az idős hölgyek ékszerei.
Ügyes próbálkozás. Ez meg egy másik hobbid? –
Karomat összefontam a mellkasom előtt. Lassan érezni
kezdtem, milyen hideg van idekint. Mínusz öt fokban
párásra izzadt testtel a hóban álldogálni valószínűleg
kiváló módszer volt arra, hogy az ember
tüdőgyulladást kapjon. Kezdtem jégcsappá fagyni.
Csak a karom volt ott meleg, ahol Tristan megfogott.
Szabályszerűen égetett.
– Szeretem megfigyelni az emberek kezét. Neked
például aranyos, kicsi kezed van vékony ujjakkal és
rövid körmökkel. Nem viselsz ékszert, és néha
rágcsálod a körömágyad, ha ideges vagy. – Ez sajnos
igaz volt. – Nagyon sajnálom, hogy az az idős hölgy
elvesztette a gyűrűjét – folytatta szelíden. – Ha
szeretnéd, segítek neked megkeresni.
Mély levegőt vettem.
– Tényleg nem te loptad el?
– Nem. – Tristan engedett a karom szorításán. – A
nagyapám életére esküszöm. Ettől eltekintve pedig
egyszer s mindenkorra megnyugtathatlak. Túl kiváló
képzésben részesültem ahhoz, hogy szállodai tolvaj
legyek.
Ennyi pökhendiségtől levegőt is alig kaptam. De
ezúttal hittem neki. Legalábbis nyolcvan százalékban.
Tudatom maradék húsz százaléka pedig egyszerűen túl
fáradt volt, már csak aludni akart.
– Amúgy is jó nagy hülyeség volna, hiszen a gyűrű
nem ér semmit. – Lassan vacogni kezdtem a hidegtől.
Tristan elengedett.
– Pontosan, ha már egyszer valaki szállodai tolvaj,
akkor legyen legalább okos. Hiszen te reszketsz! Kéred
a kabátomat?
– Nem, most bemegyek. Aludnom kell, nagyon
hosszú napom volt. – Dideregve mutattam felfelé. – De
túl fáradt vagyok most a mászáshoz, kivételesen a
lépcsőn megyek fel.
– Én ma délben négy órát aludtam. Még szükségem
van némi mozgásra – magyarázta Tristan. Egy
szempillantással később pedig újra a falon volt, két
méterrel fölöttem. – Akkor remélhetőleg holnap
találkozunk, Fanny!
– Pláne, ha sehol nem találnak rád a hóban törött
végtagokkal és jéggé fagyva.
– Értékelem, hogy aggódsz értem. – Tristan
időközben már egy méterrel magasabban volt. Ezúttal
baloldalt kapaszkodott meg, és az ereszcsatornától az
étterem ablakai alatt lévő falnyúlványon át a ház
másik sarka felé haladt. De legalább nem volt olyan
magasan, mint az előbb. Megvártam, míg a
mellvédfalról átlendül az étterem teraszára, aztán
bementem.
Úgy tűnt, Tristan semmit és senkit nem vesz
komolyan. Legalábbis magán kívül. Bár ez utóbbiban
sem lehettem teljesen biztos. És sajnos megőrjített,
hogy ennyire nehezen lehetett átlátni rajta.
Sóhajtva becsuktam magam mögött az ajtót. Közben
már reszkettem a hidegtől. Hol ásítva, hol fogvacogva
mentem föl a lépcsőn a második emeletre. Mehettem
volna persze lifttel is, de először is némileg tartottam a
csörgő-zörgő, ódon liftektől, másodszor pedig nem
futottam volna össze Bennel, aki szemmel láthatóan
épp éjféli pikniket tartott az egyik lépcsőfokon. Hosszú
lábait kinyújtotta, kezében pedig egy termoszt tartott.
– Fanny! – mondta meglepetten. – Eddig dolgoztál?
Bólintottam.
– Ludwig asszony a 107-es szobából elvesztette a
gyűrűjét, utána pedig eltartott egy kis ideig, míg
lehűltem kint a hóban.
Ben odatartotta elém a termoszt.
– Íme a tökéletes ellenszer!
 Megráztam a fejem.
– Ha ez kávé, akkor inkább nem.
– Tea. Belülről melegít. – Lecsavarta a kanna tetejét,
ami egyben pohár is volt, beleöntötte a bögrébe a
gőzölgő folyadékot, és felém nyújtotta.
Tétován leültem mellé, kortyoltam egy nagyot a
pohárból, és rögtön köhögni kezdtem.
– Ez neked tea? – mondtam fuldokolva, mikor újra
tudtam beszélni.
Ben vigyorgott.
– Tea pár csepp rummal ízesítve.
Feltehetőleg nyolcvan százalékossal. A következő
kortynál már jóval óvatosabb voltam. A tea forrón
csordogált le a torkomon, a poharat pedig visszaadtam
Bennek. Kölcsönösen végigmértük egymást.
– Te sem festesz túl kipihenten. – Legalábbis a
szeme körül sötét karikák voltak. Ismét
megdöbbentem, mennyire hasonlít az apjára.
Ugyanazok a szép arcvonások, a kék szempár, az
erőteljes áll, és mégis annyira különböztek. Míg Ben
tekintetében intelligenciát, bizalmat és valódi
érdeklődést láttam, az apja szemében csak megvetést
és hidegséget éreztem.
Ben először félrenézett, és kortyolt egyet a teájából.
– Elkövettem azt a hibát, hogy a szabadidőmben nem
aludtam, hanem biológiát tanultam. Szünet után
rögtön témazárót írunk. Igyekeznem kell minél jobb
eredménnyel leérettségizni most, hogy… – itt
elharapta a mondatot, és inkább kortyolt még egyet a
teából. – Azt hiszem, talán mégis több rum van benne
pár cseppnél.
– Most, hogy mi? – faggattam óvatosan.
Ben sóhajtott.
– Tudod, mindig azt gondoltam, az életem előre el
van tervezve. Az iskola után szállodamenedzsmentet
tanulok, és valamikor átveszem majd a hotel
vezetését, amit még a szépapám épített. – Ben halk
nevetéssel lerakta a poharat. – De a dolgok változnak.
És az ember egyszerre teljesen szabad.
Hirtelen bevillantak Roman Montfort szavai,
amelyeket ma reggel hallgattam ki az ágyneműs
szekrényből.
– És ez jó vagy rossz? – kérdeztem.
Ben elgondolkodva nézett rám.
– Jó kérdés – mondta. – Jó kérdés. Fogalmam sincs,
mit jelent szabadnak lenni. Milyen érzés volt otthagyni
az iskolát?
– Csak nem olvastál bele a személyi aktámba?
Ben halványan elpirult.
– De, bocsi.
Nem kellett volna elnézést kérnie, a helyében én is
ugyanezt tettem volna.
– Nem volt túl jó érzés. – Csodálkoztam magamon,
hogy ezt képes voltam ilyen nyíltan beismerni. Eddig
Delián kívül senkivel sem beszéltem erről. Őszintén
szólva még belegondolni se szerettem. – A szüleim
teljesen kiborultak. Nem tudják elképzelni, hogy a
világon érettségi nélkül is életben lehet maradni. Vagy
egy előre megszervezett, tökéletes terv nélkül.
Nyilvánvalóan nekik már a születésüktől fogva
egyértelmű volt, hogy felnőttként tanárok szeretnének
lenni. De én legfeljebb csak azt tudom, hogy mit nem
akarok. És még csak azt se mindig.
Ben együttérzően végigsimított a karomon.
– Nálam ez másképp volt – mondta aztán. – Ez
mindig jelen volt. Ez a múltam, a jelenem és a jövőm.
Kézenfekvő volt, hogy az „ez” alatt a hotelt érti.
Úgy döntöttem, nyílt lapokkal játszom, hogy ne
kelljen rébuszokban beszélnie.
– Tudom, hogy az apád el akarja adni a hotelt.
– Valóban? – Egy pillanatra Ben teljesen felélénkült. –
Már a személyzethez is kiszivárgott a híre?
 – Fogalmam sincs – feleltem őszintén. – Valószínűleg
inkább nem. Én csak véletlenül… – tényleg csak
teljesen véletlenül, míg elrejtőztem egy szekrényben –
hallottam, amikor az apád a nagybátyáddal arról
beszélt, hogy Burkhardt megvenné a hotelt.
– Aki aztán jól szétdarabolná – húzta el a száját Ben.
– És attól tartok, ha elkészül vele, ezt a helyet már fel
sem lehet ismerni. – Kis szünetet tartott, mialatt lelki
szemeim előtt újra megjelent a golfüzletté alakított
könyvtár, aztán szomorúan folytatta. – Úgy néz ki, ez
az egyetlen lehetőség, hogy megmeneküljünk a
csődtől.
– De szabadon választhatnál szakmát és egy helyet,
ahol élni szeretnél. Bárhol a világon – mondtam, és
ezzel szinte szó szerint idéztem a ma reggeli
beszélgetésből az apja szavait.
Ben megint teletöltötte a poharat, odanyújtotta
nekem, ő pedig közvetlenül a termoszból ivott.
– De mi van akkor, ha pont ez az a hely, ahol én élni
szeretnék? – Komolyan nézett rám. – Mondták már
neked, hogy nagyon… kedves a szemed? Se nem
barna, se nem szürke, se nem zöld, hanem valami
átmenet, egyszerűen szép. És különös módon mégis
világos. Mintha belülről ragyognál. Ha ránézel valakire,
legszívesebben minden titkát elárulná neked.
Ó, tényleg? Zavarba jöttem, és kortyoltam egyet a
rumos teás főzetből. Aztán még egyet.
– Szmirnov urat a Panoráma lakosztályból valójában
Viktor Jegorovnak hívják – mondtam végül. Én is jó
voltam a titkok kifecsegésében. Így akartam Ben
értésére adni, hogy nekem is tetszik a szeme.
De nem értem el a várt hatást.
– Igen, így van – mondta közönyösen. – Inkább
inkognitóban kívánt bejelentkezni a sajtó és a gyémánt
okozta felhajtás miatt.
– Miféle gyémánt? – egyenesedtem ki.
 – Az a hatalmas kődarab, amire Jegorov a Christie’s-
nél tett szert egy licitáláson, és a feleségének szánta a
házassági évfordulójukra. Úgy tartják, egy kisebb
szigetállamot is megvehetett volna az árán. Állítólag
Nagy Katalin cárnőé volt, hosszú időre nyoma veszett,
és átok ül rajta, ahogy az már egy rendes gyémánthoz
illik is.
– És itt van a házban? – kérdeztem tágra nyílt
szemmel.
– Még nincs – felelte Ben. – De hamarosan
meghozzák, mert Jegorova asszony mindenképpen
viselni szeretné a szilveszteri bálon. Miért? Félsz, hogy
rád száll az átok?
– Badarság! – Csak véletlenül épp az előbb
találkoztam valakivel, aki a Panoráma lakosztály
homlokzatán mászott végig. Talán gyakorolni akart. –
Nem féltek, hogy ékszertolvajok vegyültek el a
vendégek vagy a személyzet között?
Ben nevetett.
– Az újság azt írta, hogy Jegorovék a jachtjukon és
egy divattervező barátjuk luxusvillájában töltik az
ünnepeket a Kis-Antillákon, szóval az ékszertolvajok
inkább arrafelé keresgélnek. És szinte csak
törzsvendégek vannak a… ó!
Én is összerezzentem. A Tiltott Macska a hátunk
mögül lopakodott le a lépcsőn, és most hangosan
dorombolva közénk furakodott.
– Hát te meg hogy kerülsz ide? Az előbb még kint
voltál. – Végigsimítottam a macska hátán. Persze
bejöhetett egy másik bejáraton is a házba. De talán
több vörös, tigriscsíkos macska is volt a
Fellegszállóban. Ez megmagyarázná, miért volt már itt
évtizedek óta a szállodában. Később muszáj lesz
beszámolnom Pierre-nek erről az elméletemről.
A Tiltott Macska a fejét Ben vállának dörgölte.
 – Jó, cica. Jól van – mormolta Ben. – Jövök már. –
Felállt, és bocsánatkérően rám mosolygott. – Tudod, az
én ágyamban alszik. Nagyon praktikus, mert fönt nincs
fűtés. – Ben ránézett az órájára. – Pont éjfél van. A
szellemek órája. Vigyázz, nehogy elvigyen a Fehér
Hölgy!
– Azt hittem, csak a szerelmi bánatban szenvedőket
viszi el. – Én is felálltam, és kinyújtóztattam
elgémberedett lábaimat. A Tiltott Macska pár lépést
ment felfelé a lépcsőn, aztán várakozóan visszafordult
Ben felé.
– Jó volt veled beszélgetni, Fanny – mondta
komolyan. – Gyakrabban is szerét ejthetnénk. Mint
gyakornok a gyakornokkal.
– Jó, feltétlen. – Azzal odanyújtottam neki az üres
bögrét. Már három lépcsőt megtett, mikor valami még
eszembe jutott. – Figyelj csak, Ben! A 211-es szobában
lakó vendégek is törzsvendégek?
– Az angol professzor és az unokája? Nem egészen
törzsvendégek, de Brown professzor már járt itt húsz
éve, Monsieur Rocher emlékezett rá. A nagyapa az
antik ékszerek szakértője, az unokája pedig Oxfordban
tanul. Miért kérded?
– Á, csak úgy – mormoltam.
 11

A DECEMBER 24-E EGY ÉLES TELEFONCSÖNGÉSSEL INDULT. Úgy

aludtam, mint a bunda. Ha a holt cső az éjszaka
megint hallatta a hangját, akkor az nem szűrődött be
az álmaimba. Szükségem lett volna még két-három óra
alvásra, hogy a sötét karikák eltűnjenek a szemem
alól. Amit azonban a szolgálati beosztásom és az
édesanyám megakadályozott. Már hajnali fél hétkor
ébren volt, és üzeneteket meg fotókat küldözgetett,
nyilvánvalóan azzal a céllal, hogy honvágyat ébresszen
bennem, amiért nem otthon töltöm a szentestét. A
képen a nagymamám karácsonyi püspökkenyere
virított, a háttérben pedig egy biogazdaságból
származó, bérelt fenyőfa állt a nappaliban, rajta az
öcséim által készített karácsonyfadíszek.
Jobb képet nem is választhatott volna ahhoz, hogy
úgy érezzem, tökéletes helyen vagyok karácsonykor a
Fellegszállóban. A mamám karácsonyi püspökkenyerét
a sok mazsola miatt ki nem állhattam, az évenkénti,
erőltetett családi karácsonyfadísz-készítést pedig
mindig is utáltam. Az anyukám rajztanár volt, és
minden karácsonyra valami mást talált ki, majd
ragaszkodott hozzá, hogy az utasításait pontról pontra
betartsuk. Még ha ötpercenként azt mondta is:
„Adjatok szabad teret a kreativitásotoknak!”, igazából
pont az ellenkezőjét gondolta, méghozzá azt, hogy
„Tartsátok magatokat hajszálpontosan az
előírásaimhoz!” De legalább mindig kreatív volt, ami
az alapanyagokat illeti.
Hunyorítottam, hogy alaposabban szemügyre
vehessem a képen a csillagokat. És tényleg. Úgy
nézett ki, hogy az idei karácsonyfadíszeket teljes
kiőrlésű, tésztából készítették.

Kedves Fanny! – írta mellé. – Apa, Anya, Leon és

Finn boldog karácsonyünnepet kíván neked, és
remélik, hogy ott fenn a hegyekben nemcsak
ünnepelsz, hanem az elmélyedésre is jut időd.
Tudod, hogy az ajtónk mindig nyitva áll előtted.

– Még hogy elmélyedés! – mondtam a Hugóknak,

amikor visszatértem a mosdóból, ahol a három
lausanne-i hiéna nyilvánvalóan összebeszélt, és
teljesen átnézett rajtam. Így akartak megbüntetni, ami
számomra inkább csodás felüdülést jelentett.
A hét csóka a hajnali szürkületben leszállt az
ablakpárkányomra, hogy felcsipegesse a
zsemledarabkákat. Mint mindig, most is Igazán
Hihetetlenül Falánk Hugó ette a legtöbbet, míg Duci
Hugó úgy tett, mintha diétán volna.
Szerettem ezt a napfelkelte előtti időszakot, mikor
még nem volt világos, de már nem is volt teljesen
sötét. A hold már lenyugodott, a teljesen felhőtlen
égen pedig már csak a Gabelhorn fölött világított egy
csillag – talán a Hajnalcsillag. Mára napos időt
mondtak, de már készülődött a következő front, hogy
még több havat hozzon.
– Az elmélyedést csak azért mondja, hogy mélyen
nézzek magamba! – Felháborodásomban teljesen
elfelejtettem gügyögve beszélni hozzájuk. – Pedig az
érettségivonat már elment! Az pedig egyáltalán nem
számít neki, milyen keményen dolgozom itt!
Ugráló Hugó és Féllábú Hugó az utolsó morzsán
veszekedett, aztán valamennyien elrepültek. Csak
Kleptomániás Hugó csipegetett tovább a hóban az
ablakpárkányon, mintha keresne valamit.
– Jó lenne, ha a változatosság kedvéért, egy kicsit
büszkék lennének rám – mondtam.
Kleptomániás Hugó közelebb ugrott, és fejét oldalra
billentve figyelt. Olyan gondterhelten nézett ki, ahogy
csak egy havasi csóka kinézhet.
– Ne haragudj, a varázslatos Fanny nem akart
megfertőzni a rosszkedvével – szabadkoztam
bűntudatosan. – Hiszen ma karácsony van. Mi van a
csőrödben?
Kleptomániás Hugó még egy kicsit közelebb ugrott,
majd ünnepélyesen egy gombot helyezett elém, és
várakozóan nézett rám.
– Köszönöm! – Egészen elérzékenyültem. A gomb
kerek volt, és aranyosan csillogott. Egyértelműen egy
szobalány egyenruhájáról származott. Talán én magam
vesztettem el. De a gondolat, hogy Kleptomániás Hugó
Hortensiától vagy Camillától lopta el, még jobban
tetszett. És hirtelen egészen ünnepi hangulatom lett. –
Ez nagyszerű ajándék! Most már sokkal jobban érzem
magam!
Kleptomániás Hugó halkan cserregett, aztán ellökte
magát a párkánytól, és a testvérei után repült.
Még órákkal később is a hotel fölött köröztek a
felfelé fújó szélben, mintha pontosan meg akarnák
figyelni, mi történik alattuk. És sok mindent láthattak,
mert a szép idő mindenkit kicsalogatott az épületből.
Jaromir, aki most, hogy már minden vendég
megérkezett, nem volt cirkuszigazgató-ajtónálló
ruhába öltöztetve (nyilvánvalóan Roman Montfort úgy
vélte, a vendégeket elég az érkezésükkor lenyűgözni),
reggel óta havat takarított, így se a hotel előtti téren,
se a feljárón, se az étterem előtti napozóteraszon, sőt,
még a jégpályán sem volt már hó. A vén Stucky
ösvényeket alakított ki a kis hókotróval, és egy
nagyobb körutat is, amely keresztülvezetett a sűrű
hóval borított erdőn is. Von Dietrichsteinék rögtön a
reggeli után megsétáltatták a mopszlijukat, Mara
Matthäus két uszkárja pedig meglepő gyorsasággal
rángatta Nicót az erdő felé.
Már én is kihessegettem a gyerekeket a levegőre, és
teljesen bejött a számításom: a rengeteg látnivaló
valóban elterelte a figyelmüket a karácsonyi
ajándékokról. Ezúttal azonban voltam olyan előrelátó,
hogy magam is sínadrágot és hótaposót vegyek fel, és
ezzel felkészüljek arra az eshetőségre, ha valaki
megint le akarna lépni az erdő felé.
Jaromir a jégpálya mellett beindította a körhintát, és
ha az forgott, verkliszó szállt a csillogó, fehér táj fölött,
melybe belevegyült a lovas szánok szelíd csilingelése.
A pincérek székeket és asztalokat vittek ki a
napozóteraszra, és nekiláttak egy jégbár
kialakításának, Roskadt Rudi pedig a napozóágyak
felállítását felügyelte, melyekre gyapjútakarókat is
helyeztek. Ha holnap újra havazik, akkor ez a rengeteg
fáradság mind hiábavaló volt. A pillanatért mégis
megérte. Olyan sok boldogságtól sugárzó arcot, mint
ma, még sosem láttam egyszerre. Különösen nem
felnőtteken. Sokan egyszerűen csak sétáltak egyet a
hóban. Lefényképezték a havas fenyőket, vagy a
napon sütkéreztek. Ahogy egyre közeledett a dél, úgy
egyre melegebb is lett.
A jégpályán Barnbrooke Big Daddy, az örökbe
fogadott fia, Aiden és Gretchen ikertestvére, Claus
jéghokizott hangos rikkantásokkal kísérve. Monsieur
Rocher és Jonas legalább négy évtized
korcsolyagyűjteményét hozta fel két ládában a
pincéből, továbbá hokiütőket, hokikorongot, valamint
két ember nagyságú, korcsolyaélen álló pingvint,
melyet a kezdő korcsolyázók két fogantyújánál
megragadva tolhattak maguk előtt, hogy ne veszítsék
el az egyensúlyukat. A thrillerszerző izgatottan
társalgott az idős, brit színésszel, a felesége pedig a
nyugágyon feküdt, és egy szerelmes regényt olvasott,
miközben Tristan Brown, aki kivételesen éppen nem
mászott fel semmire, hanem a nagyapjával, aki fehér
hajával és tweedzakójában úgy nézett ki, mint egy brit
earl (az ázsiai beütést Tristan nyilvánvalóan nem tőle
örökölte), épp egy sakkpartiban mélyedt el. A teraszon
Roman Montfort egy üveg champagne-t iszogatott az
idősebb Don Burkhardttal és a feleségével, majd még
egyet a Barnbrooke házaspárral, Viktor Jegorov pedig a
kis Dásával épített hóembert, és éppen a hóember
nyaka köré tekerte kasmírsálját. Madame Cléo a
pincéreket üldözte ki folyamatosan a vendégekhez,
canelével megrakott tálcákkal, képviselőfánkokkal és
apró, ír kávés pohárkákkal. A nap valószínűleg
legnépszerűbb fotótémája a lovas szán volt
Gäschdivel, Wäschdivel és az öreg Stuckyval, aki
büszkén trónolt a bakon. A golyós csapágyak bárónője
a 110-es szobából direkt több kört ment, hogy biztos
lehessen benne, hogy von Dietrichstein úr
lefényképezi, ahogy szenvedélyesen csókolózik a fiatal
szeretőjével, és továbbítja a bulvársajtónak. Még a
Ludwig házaspárt is rá tudtam beszélni egy
lovasszánozásra. Ma reggel még a műszakom előtt
lementem a wellnessrészlegbe, ahol Heffelfinger úr
addigra átvizsgáltatta a lefolyószűrőket, de a gyűrű
csak nem akart előkerülni. Ludwig asszony egész
délelőtt nagyon levertnek tűnt, de a szánkózás
láthatóan mágikus hatással volt rá, mert Ludwig úr
kezét szorongatva boldogan integetett, amikor
elindultak a szánnal.
 Még mindig bíztam benne, hogy a gyűrű elő fog
kerülni, vagy valami egészen banális magyarázat van
az eltűnésére, azonban nem sok időm volt ezen
tépelődni. Carolin, az óvónő ugyanis ma szabadnapot
vett ki, és egyedül voltam a gyerekekkel. Ahogy
tegnap, a mai gyerekcsapatom is Madisonból, Gracie-
ből, a thrilleríró fiaiból és Feeből állt. Fee a
gyógyszeripari vállalkozó ötéves lánya volt, aki
családjával az első emeleten a Fabergé lakosztályban
lakott. Rajtuk kívül négy további gyerek is csapódott
hozzánk, köztük Don, aki felépült a hányós-
hasmenéses vírusfertőzésből. Jóllehet a legrosszabbra
számítottam, és ezért aztán Dont különösen szemmel
tartottam, egészen példamutatóan viselkedett. Nem
rontotta el a játékot, sőt engem se kínzott, és a többi
gyereket sem szekálta. Még az a különös szokása sem
zavart, hogy mindenkit a vezeték- és keresztnevén,
valamint a származási helyével szólított meg,
ellenkezőleg, segített megjegyezni az új gyerekek
nevét.
Ezért aztán nagy meglepetésemre egyáltalán nem
esett nehezemre egész nap lekötni a gyerekeket,
különösen, hogy a késő délelőtti óráktól Amy is
csatlakozott hozzánk. Innen biztos távolságból
figyelhette Aident hokizás közben, és nem kellett
magát kitennie Ella és Gretchen idegesítő
kommentárjainak. Még mindig nem volt világos, hogy
Aiden megváltozott magatartása Amyvel szemben jó
vagy rossz jel-e. Amy vonakodott követni a
tanácsomat, és még mindig nem kérdezte meg Aident
erről.
– Inkább belehalok a bánatba – mondta. De nem
hatott különösebben boldogtalannak, sőt, ellenkezőleg.
Ugyanúgy, ahogy a gyerekek és én, ő is remekül
szórakozott. Hógolyócsatát rendeztünk, répával etettük
a lovakat, virslit és krumplisalátát ettünk közösen egy
nagy asztalnál a teraszon. Délután mókusokat
figyeltünk, jégkugliztunk, körhintáztunk, és egy óriási
hósárkányt építettünk abból a hófalból, amely a
jégpálya letakarításakor keletkezett. Közben rengeteg
segítséget kaptunk a felnőttektől, a hósárkányépítés
lassan egy valódi közösségi projektté vált, és a végén
tényleg úgy nézett ki, mintha egy csillogó, fehér
sárkány telepedett volna le a Fellegszálló elé, melynek
cakkos farka körbevette a jégpályát. Gyalázat, hogy
ezt a pompás alkotást a friss hó be fogja temetni. De
legalább minden oldalról lefényképezték, és így
megmarad az örökkévalóság számára. Mikor délután
négy felé a nap lassan lebukott a hegyek mögé, a
vendégek kipirult orcával mentek vissza a hotelba,
hogy felmelegedjenek, kint a szálló környéke pedig
fokozatosan elnéptelenedett. A gyerekek egyre
izgatottabbak lettek, ahogy közeledett az ajándékozás
ideje, és egymás után búcsúztak el tőlünk. Aiden a
hokipálya felől Amyért jött oda hozzánk, mire a
lánynak úgy kipirult az arca, mintha épp most kapta
volna meg a karácsonyi ajándékát.
Már csak Don és Fee maradt. Miközben segítettem
Feenek kifújni az orrocskáját (szegénykém elkapott
valami elég gusztustalan náthát. Hihetetlen, hogy mi
minden tud kijönni egy ilyen csöpp kislány
orrocskájából), Don a telefonjával képeket készített.
– Ez most mire jó? – kérdeztem ingerülten.
– Ó, erre csak az iskolai tanulmányaikat megszakító
fiatalokról szóló portfoliómhoz van szükségem – felelte
Don. – A címe „Légy résen a pályaválasztásnál!”.
Azonkívül szükségem van némi anyagra a Takony
ötven arca című fotóprojektemhez is.
Szinte megkönnyebbültem kissé, hogy Don egy
csapásra újra a régi volt. – Annyira vicces lehetnél, ha
nem lennél közben ilyen undok – jegyeztem meg. Egy
gyors mozdulattal kivettem a kezéből a telefont, és
kitöröltem a képeket.
– Már úgyis a felhőben vannak – vigyorgott Don
ravaszul. (Ettől azonban még mindig hihetetlenül
édesen nézett ki.) – Lassan már tudhatnád, hogy jobb,
ha nem húzol velem ujjat, Fanny Funke a Bréma
melletti Achimból. Egy percig sem érezheted magad
biztonságban.
Nem is tettem. Senki se lesz itt biztonságban, ha
Don apja megveszi a hotelt.
– Ma egész nap figyeltelek, és tudod, mit láttam? –
mondtam lassan. – Egy kisfiút, aki jól szórakozott,
méghozzá anélkül, hogy gonoszkodott volna. Lehet,
hogy csak kiment a fejedből, de lehet, hogy valójában
igazából eleged van belőle, hogy ilyen undok légy.
Don egy pillanatig hallgatott, nagy barna szemében
egy sor érzelem tükröződött, amiket nem tudtam
beazonosítani. Aztán keresztbe fonta a karját.
– Nagy kár, hogy érettségi nélkül nem tanulhatsz
pszichológiát, Fanny Funke, tizenhét éves lány, igazi
reménytelen eset a Bréma melletti Achimból. – Azzal
sarkon fordult. – De mivel ma szenteste van,
ajándékba adok neked még egy tanácsot: Mindig nézz
magad mögé! Sosem tudhatod, mi következik.
Jó, Don megint célba talált.
– Köszönöm! – morogtam utána. Remélhetőleg a
Jézuska visszahozza neki a hasmenéses vírust.
A kis Feet odaadtam a gyógyszeripari vállalkozó
feleségének. Ő volt az egyetlen, aki még a
nyugágyakon feküdt, figyelte a naplementét, és
mélyeket lélegzett. Innentől kezdve szabad voltam, és
az egész este előttem állt.
A wellnessrészleg szenteste zárva volt, feltehetőleg
azért, mert a vendégek a mennyei, tizenkét fogásos,
ünnepi menü után úgyis csak elragadtatottan ájulnak
bele az ágyba. A személyzet többi részének azonban
addig egy szabad perce sem lesz. Este hat órától a
zongorista elfoglalja a helyét a hangszerénél, hogy
ismert és ismeretlen karácsonyi dalok csendüljenek fel
a világ minden tájáról, és a vendégek együtt
énekelhessenek. Kilenckor pedig Jaromir áll
készenlétben, hogy átfuvarozzon a szomszédos faluba
egy maroknyi vendéget az éjféli misére. Szegény
egészen biztosan inkább a családjával szeretne lenni
Csehországban. Pierre hívott, hogy a szolgálat után
ünnepeljek vele és a többi konyhai dolgozóval, de nem
voltam kifejezetten partihangulatban. Legalábbis még
nem. Talán addig még visszavonulhatok Pavelhez a
mosókonyhába, hogy elénekeljük együtt a Csendes éjt,
és végre megtudom, mire költi át azt a sort, hogy
Mindenek álma mély. És talán Ben is csatlakozik
hozzánk a termoszkannájával. Tetszett ez az
elképzelés.
Előtte hosszan és ráérősen letusolok – Hortensia és
társai még este nyolcig szolgálatban voltak az
emeleten –, és felveszem a legszebb ruhámat. Jó, igazi
ünnepi ruhát nem hoztam ide. De volt egy divatos,
mégis kényelmes, fekete bársonynadrágom, amelyet
mindig az operában szoktam viselni, és felveszem
hozzá a kedvenc pulóveremet, és talán kiengedem a
hajamat…
Sajnos azonban az átváltozásomra még egy picit
várni kellett, mert belefutottam Romanba, Ben apjába,
aki éppen a Jegorov családot kísérte oda a lovas
szánhoz. Az öreg Stucky készen állt Gäschdivel és
Wäschdivel, már a fáklyákat is meggyújtotta, amelyek
a szánhoz rögzítve lobogtak egy vas fáklyatartóban. A
hold már fent volt az égen, és lentről, a völgyből, a
távolból harangok hangja szólt. Monsieur Rocher-nak
igaza volt, valóban a szürkület a legszebb napszak a
lovasszánozásra – szenteste pedig még inkább. Magam
is szívesen bebújtam volna a szőrmetakarók alá, hogy
végigsuhanjak a békés tájon.
Azonban a családot mégsem járta át az örömteli
várakozás, mert Viktor Jegorov rossz sapkát adott rá a
kis Dására, ami nem illett cobolyprém kabátkájához. Az
alapján ítélve, amilyen jelenetet Stella Jegorova e miatt
a stílusbeli baklövés miatt rendezett, ez még nagyobb
katasztrófa volt, mint a tegnapi, parfümösüveg miatti
veszteség. Félreérthetetlenül kijelentette, hogy egy
szánkázásnak semmi értelme e nélkül a cobolysapka
nélkül, és bármit mondott is a férje, semmi sem
tántorította el a véleményétől. Viktor Jegorov végül
inkább engedett, és éppen indulni készült a szobába a
sapkáért, hogy véget vessen a civakodásnak – és itt
kerültem én a képbe, aki voltaképpen csak feltűnés
nélkül, a földre szegezett tekintettel akartam elmenni
mellettük.
Roman Montfort karon ragadott, és felkiáltott:
– Ugyan már, kedves Jegorovom, nem kell fáradnia!
Foglaljon csak szépen, kényelmesen helyet a
családjával a kocsiban, öntsön maguknak egy pohár
champagne-t, eközben a munkatársam felszalad a
Panoráma lakosztályba, és lehozza a kishölgy sapkáját.
Montfort kiragadta Jegorov kezéből a nehéz
szobakulcsot, és felém nyújtotta, majd németül azt
sziszegte: – Két perce van.
Elbizonytalanodva nyúltam a kulcs után.
– De fogalmam sincs, hogy néz ki egy cobolysapka –
dadogtam, de addigra már Roman Montfort betaszított
a forgóajtóba.
Oké. Akkor két perc. Megoldható. Mármint ha
áthágom Müller kisasszony négyes számú szabályát:
Soha nem futunk! Mindig méltósággal lépkedünk a
folyosón, nesztelenül, gyorsan, kerülve mindenféle
feltűnést. Hát jó, és mivel amúgy is civilben voltam, jó
eséllyel megszeghettem ezt a szabályt. Egy
hótaposóban amúgy sem lehetett méltósággal járni.
Pláne nem futni. Az ember úgy nézett ki, mint egy
betépett kacsa, de erre most nem lehettem tekintettel.
Egyszerűen nem nézek se jobbra, se balra. Különösen
balra nem, mert Ben ott állt a recepciónál.
A Panoráma lakosztályba a legrövidebb út az
előcsarnokon és a báltermen keresztül vezetett. Sietve
átcsörtettem a színpadig, ahonnan egy lépcső vitt föl
az első emeletre, amely közvetlenül a Panoráma
lakosztály előtt lévő folyosóhoz vezetett. Levegő után
kapkodtam, a szívem pedig vadul kalapált, de lazán
egy perc alatt sikerült felérnem. Most pedig értékes
másodperceket vesztettem, mert nem találtam bele
rögtön a kulccsal a zárba. Cserébe viszont azonnal
megláttam a cobolysapkát, mikor felkapcsoltam a
villanyt. Ott feküdt az ágyon, egyértelműen szőrméből
volt, és éppen olyan barna foltos, mint Dása kabátja.
Aki szerencsés, az szerencsés.
Megkönnyebbülve rohantam az ágyhoz, és nyúltam
a sapka után.
– Most aztán szedjük a lábunkat, kis coboly, nehogy
kiderüljön, hogy hiába haltál meg – mondtam, ám
ekkor észrevettem, hogy nem vagyok egyedül a
szobában.
 12

VALAKI A FÜGGÖNY MÖGÉ REJTŐZÖTT EL. Mindenesetre nem

valami ügyesen. Oldalt kilátszott fekete ruhájának a
válla.
Rövid ideig mérlegeltem, mi lenne, ha csak gyorsan
eltűnnék a cobolysapkával, mintha semmit sem
vettem volna észre.
De ekkor a betörő előjött a rejtekhelyéről, és rám
vigyorgott.
Tristan volt az, s míg én lihegve levegő után
kapkodtam, ő halkan nevetett.
– Jó, hogy te vagy az – mondta. – Már azt gondoltam,
valami szállodai tolvaj jött be.
A hótalpas vágta és az ijedelem lebénította a
végtagjaimat, és csak értetlenül suttogtam:
– Kérlek, mondd, hogy tévedek, és nem törtél be ide!
– Ami nyilván a legbutább dolog volt, amit jelen
pillanatban mondhattam.
– Nos, betörésnek ezt nem nevezném – szólt Tristan
könnyed hangon. – Mivel nyitva volt az ablak,
gondoltam, akkor már utánajárok, stimmel-e az
elméletem. De te mit keresel itt?
– Nekem ezt a coboly… Miféle elméletről beszélsz?
Képtelen voltam értelmes sorrendbe rendezni a
gondolataimat. Mi a csudát tegyen az ember, ha in
flagranti rajtakap egy vendéget, aki épp betör
valahová? Mi a… Segítség! Mit tenne Jézus? Mit
tenne… Müller kisasszony? Tapintatosan visszavonulna
a folyosóra, aztán tompa hangon elkiáltaná magát,
hogy Fogjátok meg, tolvaj!? Akkor is, ha a betörő talán
nem is szállodai tolvaj, csak olyan valaki, aki szeret
homlokzatokra mászni, aki mindent nagyon
szórakoztatónak talál, és őrületbe kergeti a szegény
gyakornokokat?
Épp lejárt a kétperces határidő, hogy visszaérjek a
sapkával. Szabályszerűen hallottam, ahogy az utolsó
másodpercek lassított felvételként nehéz tiktakolással
letelnek, közben csupa haszontalan gondolat cikázott
át fejemen, és kikerekedett szemmel néztem Tristanre.
– Oké – mondtam végül. – Le kell vinnem ezt az
átkozott sapkát, te pedig azonnal eltűnsz innen,
mielőtt lelő a testőr. Öt perc múlva ott találkozunk,
ahol először láttuk egymást. És ha nem tudsz nekem
valami nagyon jó magyarázattal szolgálni, sajnos
jelentenem kell az esetet.
Meg se vártam Tristan reakcióját, újból futásnak
eredtem. Valószínűleg ez volt a legrosszabb megoldás,
amit tehettem, de feltétlenül jobb volt, mint csak
bután állni, és töprengeni, mialatt az idő meg telik.
Csak mindent szép sorjában. Egyiket a másik után.
Becsuktam az ajtót, lerohantam a lépcsőn, át a
báltermen, elszáguldottam a concierge fülkéje és a
recepció előtt, egyenesen ki a hotel előtti térre. Még ha
az elmúlt percekben éveket öregedtem is, úgy tűnt,
senki sem hiányolt. Csodával határos módon valóban
csak három perc telt el. Jegorovék éppen felszálltak a
szánra, és kényelmesen elhelyezkedtek a gyapjútakaró
alatt.
– Na, látják! – Roman Montfort kirántotta a kezemből
a sapkát, és benyújtotta Jegorova asszonynak a
kocsiba, és közben kissé meghajolt. – Itt is van a
sapka! Most már semmi sem állhat útjába egy pompás
estének!
– Maga egy angyal – turbékolta Stella Jegorova, és
jóllehet Roman Montfort-nak mondta, mégis úgy
éreztem, nekem szól. Egy angyal vagyok, aki épp
hagyott lelépni egy betörőt a lakosztályukból.
Feladták a kis Dására a „jó” sapkát, az öreg Stucky
csettintett egyet a nyelvével, Gäschdi és Wäschdi
pedig felkerekedett aznapi utolsó útjára. A nap már
végleg lebukott a hegycsúcsok mögött, a fáklyafény
pedig titokzatos árnyékokat varázsolt a hóra. A
völgyből még mindig harangok szavát hozta fel a szél,
amely összekeveredett a lószerszámokra szerelt
harangok csilingelésével és Dása elragadtatott
kacagásával.
– Miért áll még itt, és bámul, mint borjú az új
kapura? – vont kérdőre Roman Montfort. – Mars vissza
dolgozni!
Mielőtt elmagyarázhattam volna, hogy már rég
végeztem mára, már el is sietett. Te vagy a borjú!
Karácsony szelleme nyilvánvalóan még nem járt nála.
Némi távolságot tartva én is utánaindultam.
Mikor átmentem az előcsarnokon, észrevettem Ben
aggódó tekintetét.
– Minden rendben, Fanny?
– Persze, minden okés – rebegtem, de meg sem
álltam. – Csak még gyorsan… – Ha nem fejezem be a
mondatot, ő egészen biztosan megteszi gondolatban.
És száz százalék, hogy nem úgy: még gyorsan
találkoznom kell a második emeleti ágynemű-
raktárban Tristan Brownnal, aki épp az imént surrant
be a Panoráma lakosztályba. Valószínűleg azt hiszi,
hogy a vécére igyekszem.
Mikor felértem a második emeletre, Tristan még nem
volt ott. Mi van, ha egyáltalán nem jön? Ha egészen
egyszerűen azt állítja, hogy soha nem járt abban a
lakosztályban? Mi van, ha elkapta a testőr? Vagy ha
leesett a homlokzatról? Lehet, hogy nem öt percet
kellett volna mondanom – biztosan sokkal tovább tart a
fényesen kivilágított ablakok mellett körbemászni a
házat.
De mielőtt még belebolondulhattam volna a
rengeteg Mi van ha?-ba, kinyílt a folyosó ajtaja, és
Tristan lépett be rajta.
– Ó, ez olyan szép, itt felelevenednek az emlékeim –
mondta szélesen vigyorogva. – Itt találkoztunk először.
Abból a szekrényből jöttél elő, és nagyon-nagyon cukin
néztél ki a szobalány-egyenruhádban a nevelőnős
frizuráddal.
Egészen máshogyan, mint most, teljesen leizzadva,
hótaposóval a lábamon, sínadrágban és nagykabátban.
Arról pedig csak halvány feltételezésem volt, mennyire
kuszálódott össze a hajam, és hogy a napsütés mit
művelt az arcbőrömmel, mert ma reggel óta nem
néztem tükörbe. Ezzel szemben ő természetesen –
mint mindig – tökéletesen nézett ki, teljesen feketébe
volt öltözve, kicsit sem volt kifulladva, még egy
parányi izzadságcseppet sem lehetett felfedezni
aranybarna bőrén.
– Semmilyen romantikus szempont nem vezérelt a
hely kiválasztásakor, te… – Sajnos egy angol szitokszó
sem ugrott be. – Tökfej – egészítettem ki kicsit bénán
németül. – Hanem kizárólag az, hogy ez volt az első,
ami a nagy sietségben eszembe jutott. Mit kerestél
Szmirnovék szobájában? És ne merj hazudni, különben
kiabálni kezdek!
– Jól van, na! – Tristan elnézően mosolygott. – De
nem kéne inkább elmennünk máshová? Ahol senki
nem hallhat meg minket?
Kinyitottam a szekrényajtót, és egy színpadias
mozdulattal elétártam a szekrény üres belsejét.
– Senki nincs itt, látod? Szóval ki vele!
 – Oké – mondta. – Szóval kezdjük az elején: ezeket
az embereket nem Szmirnovnak, hanem Jegorovnak
hívják. – Kis szünetet tartott, és elmosolyodott. – Ó,
látom, ezt te már természetesen tudtad. Én is rögtön
felismertem őket tegnap a vacsoránál. Mint
feltehetőleg szinte mindenki, aki az utóbbi időben vett
a kezébe újságot. És ha engem kérdezel, Stella
Jegorova örül, hogy felismerik. Úgy néz ki, nem az a
fajta, aki szeret inkognitóban lenni.
– Te meg azt gondoltad, hogy egy oligarcha
lakosztályában biztos sok mindent lehet találni? –
Felháborodottan horkantottam fel. – Esküszöm, ha
valami eltűnt…
– Tényleg eltűnt valami. – Tristan zsebre tette a
kezét, és a falnak támaszkodott. Ebben a pózban egy
az egyben bekerülhetett volna egy divatmagazinba. –
Nem kéne mégis valahol máshol folytatnunk a
beszélgetést? Mondjuk valahol, ahol például le lehet
ülni?
– Mi tűnt el, Tristan? Mit loptál el? – Szinte
suttogtam, de a hangom mégis hisztérikusan csengett.
– És meg ne próbálj kamuzni, Tristan!
– Fanny ügynök, neked ezt jobban kellene tudnod.
Egy tolvaj azért lop, hogy meggazdagodjon. Én ilyet
nem teszek.
– Ja, nem? Mert talán Robin Hood vagy, vagy mi?
Tristan felkacagott.
– Igen, akár így is mondhatnánk. – Csak segíteni
akartam, tényleg. Miután tegnap elmesélted, hogy az
idős hölgy gyűrűje eltűnt, a megoldás igazából
kézenfekvőnek tűnt. Csak még erre a kis bizonyítékra
volt szükségem. – Rövid szünetet tartott, majd egy
mozdulattal, mely egy bűvésznek is becsületére vált
volna, előhúzott valamit a nadrágzsebéből, és a
tenyerére tette. Egy ezüstgyűrű volt, nagy rózsaszín
kővel.
 Levegő után kapkodtam.
– Ludwig asszony gyűrűje!
Tristan bólintott.
– És mielőtt megint azt mondod, hogy elloptam,
gondoskodom róla, hogy ismét visszakerüljön az
eredeti helyére. Márpedig az biztos nem Stella
Jegorova éjjeliszekrénykéje.
– De… hogyan… miért…? – dadogtam.
– Hogy miért lopná el Stella Jegorova a szegény,
idős, hölgy gyűrűjét, amikor ő maga is majdnem
belefullad az ékszerekbe? – kérdezte Tristan. – Nos,
ezek közül a gazdag, elkényeztetett emberek közül
néhányan olyanok, mint a szarkák. Ha felfedeznek
valamit, ami csillog, nem tudnak ellenállni.
– Nem hiszek neked. – Résnyire összehúzott
szemmel néztem Tristanről a gyűrűre, majd pedig
vissza.
– Ez a gyűrű teljesen értéktelen. Miért lopná el
Jegorova asszony? És mindenekelőtt: mikor és hogyan?
Ludwig asszony folyton a nyomában volt, elragadtatva
bámulta.
Tristan megvonta a vállát.
– Azért kell hozzá némi ügyesség és fifika. De a
kleptomániásoknak pont ez adja a dolog vonzerejét.
– Kleptomániásoknak? – Hát ez egyre vadabb lesz.
Tristan bólintott.
– Pár éve egy Tiffany boltban egy harmincötezer
eurós, zafír karperec csusszant bele a kutyás
retiküljébe, természetesen csak tévedésből. De az
efféléknél ez mindig csak tévedés. Az eladónőnek
pedig, aki kitálalt a sajtónak, felmondtak.
Egy pillanatig hallgattam. Ez a hihetetlen történet,
amit Tristan épp be akart mesélni nekem, valahogy
lassan-lassan mégis értelmet nyert. De talán csak
azért, mert szerettem volna elhinni.
 – Azt akarod tehát mondani, hogy Stella Jegorova
ellopta Ludwig asszony gyűrűjét, és elrejtette az
éjjeliszekrényébe, mert kleptomániás?
– Lehet, hogy kleptomániás, de az is lehet, hogy
csak egy unatkozó, kapzsi nő, aki nem tud csak úgy
elmenni egy értékes ékszer mellett.
– És pont itt van a történetedben a bökkenő. A gyűrű
ugyanis nem ér semmit. Ludwig úr egy bolhapiacon
vette. A kő benne berill, ezt maga Ludwig asszony
mondta, és feltehetően még az ezüst sem valódi.
Tristan ismét halkan felnevetett.
– Nos, az ezüsttel kapcsolatban igazad van. Valóban
nem ezüst, hanem platina.
– Micsoda?
Tristan óvatosan megkocogtatta a követ.
– És ezt itt berillnek nevezni igazi sértés erre a
smaragdcsiszolatba épített, csodálatos, szinte
tökéletes, rózsaszín gyémántra nézve. Ne nézz így
rám, Fanny! Igenis, értek az ilyesmihez. A nagyapám
művészettörténész és államilag elismert gemmológus.
Az antik ékszerek szakértője. A Christie’s és a
Sotheby’s állandó szakértője, és különböző
múzeumoktól kap felkérést a világ minden tájáról. Már
ötévesen meg tudtam különböztetni a gyémántot a
kristálytól, rózsaszín gyémántot pedig nem látni túl
gyakran. Pláne nem ilyen impozáns méretben. Úgy
saccolom, ez a kis kő megközelítőleg tizenöt karátos
lehet. Én is meg voltam lepve.
Hirtelen úgy éreztem, le kell ülnöm. De első körben
az is elég lesz, ha lehúzom a kabátom cipzárját.
Annyira melegem volt, hogy már lélegezni is alig
tudtam, nemhogy gondolkodni.
– Minden rendben, Fanny? – A gyűrű ismét
belesüllyedt Tristan nadrágzsebébe.
Tompán megráztam a fejemet.
 – Okés. Tegyük fel, hogy igaz, amit beszélsz: Stella
Jegorova kleptomániás, és lenyúlta Ludwig asszony
gyűrűjét, amelyet Ludwig úr harmincöt éve negyven
márkáért vett a bolhapiacon, noha voltaképpen
százszor értékesebb… vagy ezerszer? – Bizonytalanul
néztem Tristanre.
– Rakj még hozzá két nullát – mondta. – Plusz-mínusz
egymillió.
– Uramisten! – Nyeltem egy nagyot. – Ha Ludwigék
ezt megtudják, életük végéig itt nyaralhatnak a
Fellegszállóban! – Feltéve, hogy a szálló megmarad. –
Egész életükben erre a két hétre spóroltak! Képzeld
csak el, mi mindent tehetnének, ha eladnák ezt a
gyűrűt! Törleszthetnek a házukra felvett hitelt,
hajóutakra mehetnének, és örökül hagyhatnának
valamit a gyerekeiknek… Alig várom, hogy láthassam
az arcukat, amikor megtudják, milyen kincs birtokában
voltak ennyi éven át! – Megragadtam Tristan kezét.
– Várj, Fanny, várj! – A srác visszatartott. – Tényleg
azt hiszed, hogy ez okos dolog volna? Biztosan nagy
feltűnést kelt, ha a gyűrű előkerül.
Nos, ebben igaza volt. Ludwig asszony gyakorlatilag
mindenkinek elbeszélte, hogy eltűnt a szeretett
gyűrűje. Akár akarta valaki hallani, akár nem.
– Hát akkor majd mindenki együtt örül vele! Mármint
mindenki, kivéve természetesen Jegorova asszonyt. Ő
majd fel fog robbanni mérgében.
Tristan megrázta a fejét.
– Mégis mit mondanál nekik? Hogy megtaláltam a
gyűrűt Stella Jegorova éjjeliszekrényében?
– Ó! – Tristannek ismét igaza volt. Mégsem volt ez
olyan egyszerű. – Mondhatnám azt is, hogy én találtam
meg valahol, te meg véletlenül megláttad, és
felismerted, hogy jó pár milliót ér… Mi az? Miért nézel
olyan szkeptikusan? Jegorova asszony nem fogja
bevallani, hogy ellopta.
 – Nem. De azt tudni fogja, hogy megtaláltad a
gyűrűt a szobájában, és elvetted – figyelmeztetett
Tristan.
– Na és? Megpukkad mérgében, de hát nem
mondhat semmit, különben be kellene vallania, hogy ő
lopta el a gyűrűt.
– De tudná, ki vette el tőle. Hát nem érted? Jobb, ha
nem dühítesz fel egy Stella Jegorovát.
Eszembe jutott a 117-es szobában lakó testőr és a
pisztolytartója, és igazat kellett adnom Tristannek.
– De ugyanez vonatkozik rád is. A te terved mi volt?
Ha azt állítod, hogy csak úgy rábukkantál a gyűrűre
valahol, akkor Jegorovék tudni fogják, hogy a
szobájukban jártál. – Legalábbis Stella Jegorova tudni
fogja. Kétlem, hogy a férje bármit is tudna a felesége
efféle üzelmeiről. – Ez is igaz – felelte Tristan. – És
sajnos ezt az apró részletet még nem sikerült teljesen
kielégítően megoldanom. De megtaláljuk a módját,
hogy visszaadjuk Ludwigéknak hőn szeretett
gyűrűjüket. – Tristan továbbra sem engedte el a
csuklómat, mintha attól félne, hogy elrohanok, és
telekürtölöm a világot a gyűrűvel kapcsolatos
fejleményekről. – Még ha saját magamnak kell is
felmásznom a szobájukba, hogy berakjam az
éjjeliszekrényükre.
– Meg ne merd próbálni! – mondtam, de közben
kuncognom kellett.
Ebben a pillanatban zörgés hallatszott az ajtó előtt,
amely rögtön ki is nyílt. Hortensia és Ava tolt be egy
szobalánykocsit.
– Utálom, ha rágót ragaszt a szemetesbe – nyafogta
orrhangon Hortensia, miközben becsukta az ajtót. –
Direkt csinálja.
Ava nem felelt, ő már észrevett minket, és tátott
szájjal bámult ránk. Lehet, hogy Tristan egy kicsit
későn engedte el a kezemet.
 – Amint mondtam, itt csak a személyzet
tartózkodhat, uram – mosolyogtam rá Tristanre. – De a
lépcső és a lift rendelkezésére áll.
– De így rövidebb úton el lehet jutni a könyvtárhoz –
mondta Tristan összeráncolt homlokkal. – És semmiféle
tábla nem tiltja az ajtón az átjárást.
– Na, jó. Akkor kivételesen menjen erre. Mert
karácsony van. Kellemes ünnepet kívánok!
– Köszönöm, viszont – felelte Tristan, és elindult a
lépcső irányába. Átpréseltem magam Ava, Hortensia és
az emeletes kocsi előtt, és kinyitottam a folyosóra
nyíló ajtót.
– Várjon egy pillanatot, Miss! – kiáltotta Tristan, mire
megfordultam. Hortensia és Ava még mindig hol az
egyikünkre, hol a másikunkra bámult, Ava még mindig
tátott szájjal. Nyilvánvalóan elfelejtették, hogy
levegőnek akartak nézni. – A gyöngysoros hölgy
érdeklődött ön felől – mondta Tristan. – Megígértem,
hogy emlékeztetem, hogy ma még fel akarta keresni.
– Ó, igen. – Rögtön tudtam, milyen hölgyre gondol. A
festményen lévőre a Hercegnő lakosztály előtti
fülkében, ahol legutóbb elbújtunk. – Amint átöltöztem,
rögtön megkeresem… ööö… Mrs. Barnbrooke-ot.
Tristan továbbment, én pedig odaszóltam németül
Avának.
– Csukd be a szád, mert a végén még
megsavanyodnak a tejfogaid!
– Ronda vagy – felelte Ava. Úgy tűnt, mindig ezt
mondja, ha nem jut jobb az eszébe. – Nem értem.
– Mit nem értesz? – Én se értettem sok mindent, de
Avának azért még én is tudtam volna segíteni.
Hortensia megvárta, míg Tristan léptei eltávolodnak.
– Miért téged hívott Mrs. Barnbrooke?
Megvontam a vállamat.
– Valószínűleg a kis Gracie-ről vagy Madisonról van
szó. Én szoktam felügyelni rájuk. De jobb, ha sietek,
Müller kisasszony biztos nem akarja, hogy
megvárakoztassam a vendégeket.
Ezzel betettem magam mögött az ajtót, és
végigrohantam a folyosón, remélhetőleg ma utoljára
hótaposóban.
Tudtam. Tudtam, hogy biztosan nem lesz unalmas a
karácsonyom.
 13

HOSSZABB IDŐBE TELT, hogy odaérjek az ominózus fülke

szigorú, gyöngysoros hölgyének portréjához, mert
nemcsak letusolnom és átöltöznöm kellett, hanem még
Delia üzenetére is válaszoltam. Azt írta:
Még el sem kezdődött a karácsony, és már szinte az
őrületbe kergettek. Az anyám és a nagyanyám már órák
óta a pulyka miatt veszekszenek, a hülye öcsém elkapott
valami hányós-hasmenéses nyavalyát, és olyan hangosan
rókázik, hogy kétszer már én is majdnem kidobtam a
taccsot, ráadásul az apámnak pont ma jutott eszébe új
routert telepíteni. Most már internetünk sincs. Ami viszont
azt jelenti, hogy nem tudok sorozatot nézni, helyette
nézhetem háromszázezredszerre a Három mogyoró
Hamupipőkének című karácsonyi mesét. Ja, és attól tartok,
hogy a szüleimtől karácsonyra egy plafonra szerelhető
ventilátort kapok, csak mert előfordulhat, hogy a nyáron
említettem, hogy túl meleg van a szobámban. Milyen
pocsék szülők ajándékoznak plafonra szerelhető
ventilátort karácsonyra? A tél kellős közepén! Légyszi,
mondd, hogy a te karácsonyod a szállodában tök menő,
fagyöngy alatt váltott csókokkal, szexi milliomosokkal és
fahéjas parféval, máskülönben belefojtom magam egy
kanál vízbe!
Bocsi, nincs idő szexi milliomosokra, egy szexi
falmászóval derítem fel egy gyűrű ellopását, amit a
kleptomániás oligarchafeleség emelt el egy öreg hölgytől,
akinek viszont fogalma sincs, hogy a gyűrűje egy vagyont
ér – írtam vissza sebesen. Delia előtt sosem voltak
titkaim, és ez az üzenet egészen biztosan visszatartja
attól, hogy belefojtsa magát egy kanál vízbe. – Hosszú.
Ha többet nem írnék, vagy a kleptomániás nő testőre
kapott el, vagy a szexi falmászó szeretné megtartani a
gyűrűt, ezért eltünteti a hullámat a hóban.
De legalább zuhanyzás közben támadt egy ötletem,
hogyan oldhatnánk meg Tristannel a gyűrű-visszaadási
dilemmát anélkül, hogy bármelyikünkre is a gyanú
árnyéka vetülne.
Mikor kiléptem a személyzeti részről, már láttam,
ahogy a lépcsőházban vár rám. Nekitámaszkodott a
korlátnak a gyöngysoros hölgy fülkéje előtt, és lefelé
nézett a lépcsőn.
Az első vendégek már útban voltak az étterem felé.
Feltehetőleg úgy vélték, jobb, ha minél korábban
elkezdik a tizenkét fogásos menüt, aminek mennyei
illata átjárta az egész házat. A füstölt uborkaágyon
tálalt borjúmirigyen kívül minden csodásan hangzott.
Hogyishívják és Camilla épp a szobalánykocsit tolták
be a liftbe. Pillantásunk egy másodpercre találkozott,
mikor elmentem előttük. Éreztem, hogy a hátamba
fúródik a tekintetük.
– Nézzenek oda, Fanny civilben! – Tristan
elragadtatva fittyentett. – És igazán ünnepélyes. Erre
megérte fél órát várni.
– Sajnálom – szabadkoztam. – De még meg kellett
szárítanom a hajam. – Meg kihúznom a szemem. Meg
feltennem egy kis rúzst. Meg egy kis szempillaspirált.
Meg szájfényt. – És gondolkoznom kellett.
Tristan bólintott.
– Én is gondolkoztam, és a megoldás egészen
kézenfekvő. Csak gondoskodnunk kell róla, hogy a
szállodavezetés megkapja a gyűrűt, és visszaadja
Ludwig asszonynak. Így senki sem tudja meg, hogy
bármi közünk lenne az ügyhöz.
 Nekem is pont ez jutott eszembe. Sugárzó mosollyal
néztem Tristanre.
– Egyszerűen odaadjuk a gyűrűt Monsieur Rocher-
nak, akkor biztosak lehetünk benne, hogy Ludwig
asszony visszakapja.
Tristan nem tűnt túl lelkesnek.
– Én inkább valami kis csomagocskára gondoltam
rajta Ludwig asszony nevével, amit leraknánk a
recepcióra, ha épp senki nem figyel. Ez a Monsieur
Rocher máskülönben tudná, hogy tőlünk van…
– Az viszont aztán tényleg feltűnést keltene, ha
Ludwig asszony kibontaná az ismeretlentől érkező
csomagocskát, és megtalálná benne a gyűrűjét… –
Valahogy mégsem tűnt olyan jónak ez az ötlet. – Noha
Monsieur Rocher soha nem árulna el semmit…
– Kérdéseket sem tenne fel? – vonta fel a
szemöldökét Tristan.
– De – ismertem el. – Azt igen. – A lépcsőház felől
tompán felszálló zongorahang elárulta, hogy már
elkezdődött a bárban a karácsonyi dalok éneklése. A
Csendes éjjel kezdtek. – Lehet, hogy egy kicsit
egyszerűbben kellene megközelítenünk a dolgot.
Kivárok egy nyugalmas pillanatot, és megmondom
Ludwig asszonynak, hogy valaki… mondjuk, Manfred
mégis megtalálta a gyűrűjét.
– Ki az a Manfred?
– Nincs semmiféle Manfred! Ez benne a zseniális! –
hadartam növekvő lelkesedéssel. – Manfred akkor
találta meg a gyűrűt, mikor az uszodát takarította,
aztán pedig lelépett jól megérdemelt, háromhetes
szabadságára. Ludwig asszony tehát nem mondhat
neki köszönetet, de mindenkinek nyugodtan
elmesélheti, hogy Manfred megtalálta a gyűrűjét. És
mivel nincs Manfred, senki nem tehet vele semmit.
Tristan elvigyorodott.
 – Szerintem ez az ötlet már egészen jó. De még
némi csiszolásra szorul.
– Ugye nem akarsz most kifogásokat keresni, hogy
megtarthasd a gyűrűt? – néztem rá gyanakvó
szemekkel. – Add inkább ide!
Tristan megint felvonta az egyik szemöldökét –
ebben nagyon-nagyon jó volt –, de aztán készségesen
belenyúlt a nadrágzsebébe. Kellemetlen érzés kerített
a hatalmába. Belegondolni is rossz volt, hogy már órák
óta jó pár millió eurót sétáltat a zsebében. Ám mielőtt
odaadhatta volna a gyűrűt, kinyílt a Theremin
lakosztály ajtaja, majd Ella és Gretchen lépett ki rajta.
Összeillő ruhát viseltek, és a hajuk is ugyanolyan volt.
Ella egy vintage stílusú, bordó bársonyruhába bújt,
Gretchen pedig ugyanazt a modellt viselte, csak
kékben. Hullámosra csavart, szőke hajukat kétoldalt
egy-egy vékony hajfonat koszorúzta. Nem szívesen
ismertem el, de igazán lenyűgözően festettek.
Azonban a minket mustráló pillantásaik és a
mosolyuk elárulta, hogy ezzel ők is tökéletesen
tisztában vannak. Sajnáltam, hogy ezúttal nem
ugrottam be a fülkébe valamiféle különös reflextől
vezérelve, és nem bújtam el. Egyszerre megértettem,
hogy érezte magát Amy. Egy pillanattal ezelőttig még
jól éreztem magam, de Gretchen és Ella szavak nélkül
is elérte, hogy csúnyának és szakadtnak érezzem
magam, és azt gondoljam, nem vagyok idevaló.
– Szia, Tristan! – lehelte Gretchen.
– Merry Christmas, Tristan! – fuvolázta Ella. –
Találkozunk a vacsoránál?
– Még a nagyapámra várok – mosolygott Tristan
udvariasan.
– Akkor lent várunk! – Gretchen és Ella kecsesen
lesuhant a lépcsőn. Ha nem kacarásztak és pusmogtak
volna túlzott hangerővel, hogy Ez a fura szobalány
volt, nem?, Szerinted Tristan bukik a személyzetre,
mint apa Jeremiah bácsikája?, az ember csak
gyönyörködött volna a szépségükben és az aranyló
sugarakban, amiket a csillárok fénye varázsolt a
hajukba. De így…
– Micsoda arrogáns tyúkok! – mondta Tristan.
– Ugye? – Egészen megkönnyebbültem, hogy nem
vakították el az arany fénysugarak. – De a többi
Barnbrooke lány igazán elbűvölő. Viccesek,
melegszívűek és okosak. Ha egy kicsit flörtölnél
Amyvel, az minden szempontból kedvező volna. Ella és
Gretchen észrevenné, hogy nem ellenállhatatlan,
Aiden pedig talán más szemmel nézne rá.
Tristan kelletlenül összeráncolta a homlokát.
– Nincs ennél per pillanat fontosabb témánk?
– Hogyne, igaz is. Manfred. Épp oda akartad adni a
gyűrűt.
De nem volt ez olyan egyszerű. Fentről két kutya
ugatása hallatszott, aztán becsukódott egy ajtó, majd
Mara Matthäus jelent meg a lépcsőn. Ő is elképesztően
szép ruhát viselt. Ruhájának felső része
strasszkövekkel volt kirakva, és azon tűnődtem, hogy
tudja így felülmúlni majd magát szilveszterkor.
Tristan nem várta meg, míg Mara Matthäus odaér
hozzánk, megragadta a kezemet, és arra a folyosóra
vonszolt, ahol az ő szobájuk is volt.
– Gyere, ott hátul nem zavarnak meg minket
állandóan!
Igen, ebben igaza volt. A végén még meglátta volna
valaki, hogy a gyűrűvel bajlódunk, és akkor aztán
hiába törtük eddig a fejünket. Elszaladtunk a Theremin
lakosztály, a 212-es és a 211-es szoba előtt (ahol
Tristan lakott a nagyapjával) egészen a folyosó végén
lévő kis vesztibülig. Ez ugyanaz a vesztibül volt, ahol
Don beletörölte a bársonydrapériába csokoládés ujjait,
és ami Amy egyik kedvenc helye volt. Én is imádtam
ezt a helyet. Két párnázott pad állt egymással
szemben, a falon pedig egy aranykeretes olajfestmény
függött, melyen egy matrózruhás lány simogatott
szomorúan egy macskát. A képen lévő állat meglepően
hasonlított a Tiltott Macskára, ami megmagyarázta,
miért jött az ide gyakran aludni. Az ablak nyugatra
nézett, közvetlenül a csillogó Félholdfenyőre. Kicsit
hátrébb ki lehetett venni az istálló épületét, ahol az
öreg Stucky éppen azon volt, hogy lenyergelje
Gäschdit és Wäschdit. Szenteste ide vagy oda,
biztosan lesúrolja és lecsutakolja őket, mielőtt végez
mára a munkával.
– Fanny! – Tristan még mindig fogta a kezemet, majd
a tenyeremet felfelé fordította. Ezután ünnepélyesen
ráhelyezte Ludwig asszony gyűrűjét. Most, hogy
tudtam, milyen értékes, úgy tűnt, a kő valósággal
világít.
Pár másodpercig hódolattal néztem rá.
– Csinos, mi? – Tristan halkan nevetett. – Rózsaszín
gyémántot tényleg nem látni túl gyakran. Rendkívül
ritka, pláne ebben a színmélységben. Fancy Intense
Pink. Csaknem tökéletesen tiszta.
– És milyen nehéz – suttogtam. Valóban úgy tűnt,
mintha a gyűrű legalább egy-két kilós volna. A kezem
enyhén reszketni kezdett. De ezt akár Tristan
közelsége is okozhatta. Olyan közel állt hozzám, hogy
ismét beszívtam az illatát, ami frissen mosott pamutra
és egy citromfélére emlékeztetett. Reméltem, hogy
legalább feleennyire jó illatom van nekem is. – Mégsem
érzem olyan jó ötletnek, hogy a gyűrű nálam legyen.
Nem akarod visszavenni, amíg nem tudjuk, mit
tegyünk vele?
– De édes vagy! – mondta Tristan. – Félsz, hogy
lyukat éget a zsebedbe? Vagy hogy kísértésbe esel,
megtartod, és lelépsz vele? – Elvette a gyűrűt a
tenyeremből, ráhúzta az egyik ujjamra, és közben újra
megfordította a kezemet. – Na, milyen érzés? –
kérdezte lágy hangon. – Nem is olyan rossz, ugye?
– El a kezekkel! – kiáltott ránk valaki haragosan
oldalról. Ijedtemben hátraléptem egyet, és majdnem a
szomorú, matrózruhás lánynak tántorodtam.
Ben a két drapéria közt állt, a szemöldökét sötéten
összevonta. A vastag szőnyeg valószínűleg elnyelte
lépteit, ezért nem hallottuk közeledni.
– Hogy mondtad? – Tristan összefonta maga előtt a
karját, és elég pökhendin mustrálta Bent.
– Azt mondtam, el a kezekkel a kiskorú
gyakornoklányunktól. – Ben felháborodása őszintének
tűnt.
– Ez… – kezdtem bele, de aztán elhallgattam, mert
azt akartam mondani, hogy Ez nem az, aminek látszik,
ami az ízléstelen mondatok történelmében
valószínűleg a legízléstelenebb volt.
– Különben megversz, vagy mi?
– Ha muszáj – mondta Ben szenvtelenül. – Minden
rendben van, Fanny?
– Túl késő – nevetett Tristan még mindig. – Már
megharaptam, és következő újholdkor ő is vámpírrá
változik…
– Csak azért, mert jól nézel ki, és van pénzed, még
messze nem lehet minden a tiéd. – Szemmel láthatólag
Bent nem sok választotta el attól, hogy nekiessen
Tristannek.
Gyorsan közéjük álltam.
– Ben! Senki nem harapott meg. És az ujjaink se
tettek semmi rosszat… – Te jó ég, miket hordok én itt
össze? De Ben komoly arckifejezésétől ideges lettem.
Úgy éreztem magam, mint ötödikben, amikor pár alsós
felírta a buszmegálló falára, hogy Az iskola hüjeség, mi
meg Deliával mindenképpen a kemény tanárt akartuk
játszani, ezért a pontos j-t kijavítottuk ly-ra.
Természetesen rajtakaptak, miközben az alsósok már
rég leléceltek. Jó eséllyel azóta is rajtunk nevetnek.
– Csak egy problémát vitatunk meg – próbálkoztam
még egyszer. – Amiben talán a segítségünkre is
lehetsz.
– Fanny! – mondta Tristan figyelmeztető hangon. – Ő
nem a főnököd fia?
– De, de ő teljesen rendben van – feleltem.
Most Ben is összefonta a karját.
– Milyen probléma? – kérdezte morogva.
Nem törődtem Tristan figyelmeztető pillantásaival.
– Tudod, meséltem, hogy Ludwig asszony elvesztette
a wellnessrészlegen az eljegyzési gyűrűjét.
– Tudom – mondta Ben. – Külön átnézettük a
szűrőket, még a szűrőberendezést is szétszedtük.
– De nem találtátok meg, mert Stella Jegorova lopta
el. Ugyanis kleptomániás. Erre még a neten is
rákereshetsz. – Amit hajszárítás közben én is
megtettem. Több folyóirat és internetes oldal
archívjában ott voltak még a cikkek a zafír karpereces
történetről, ami csak úgy véletlenül belecsusszant a
kutyás retikülbe.
Javára írtam Bennek, hogy hallgatott, és nem
kérdezte, hogy He? vagy Mi van?, ahogy én tettem
volna. Nem, Ben meglehetősen nyugodt volt. Csak
hagyta, hadd beszéljek tovább. Pedig pont most értem
el arra a pontra, ahol némileg kozmetikáznom kellett
az igazságon.
– Ma véletlenül megláttam a Panoráma
lakosztályban az éjjeliszekrényen, amikor fel kellett
mennem a kis Dása cobolysapkájáért.
Az éjjeliszekrényen vagy az éjjeliszekrényben –
egyre megy.
Tristan elismerően vigyorgott.
– És ezért zsebre vágtam. Mármint mégiscsak
Ludwig asszonyé. És telesírja a párnáját miatta. Nem
hagyhattam csak úgy ott. – Várakozva néztem Benre.
Most már igazán mondhatna valamit.
– Ezért voltál annyira összezavarodva az imént az
előcsarnokban? – kérdezte, én pedig buzgón
bólogattam.
– Biztos vagy benne, hogy ez Ludwig asszony
gyűrűje, és nem csak hasonlít rá?
Uhh! Ez egy új verzió volna ebben a zavaros
történetben. De nem – egészen biztos voltam benne. A
gyűrű, amely a pincében eltűnt ugyanaz volt, ami
Stella Jegorova éjjeliszekrényéből újra előkerült.
Határozottan bólintottam.
– Oké – mondta Ben elnyújtva. – Elvetted a gyűrűt az
éjjeliszekrényről, hogy visszaadd Ludwig asszonynak.
Hol van itt a probléma? És neki mi köze ehhez? –
mutatott Tristanre.
– Fanny nem adhatja vissza a gyűrűt személyesen.
Fennáll ugyanis a veszélye, hogy Stella Jegorova
megtudja, hogyan tűnt el a gyűrű a lakosztályukból. És
biztosan egyetértesz a ködös feltevésemmel, miszerint
jobb, ha az ember nem haragítja magára ezt a nőt.
Vagy kérdőre vonná a szállodavezetés Viktor Jegorov
feleségét, hovatovább feljelentené?
Ben nem válaszolt.
– Na, látod, itt van a kutya elásva – mondta Tristan,
én pedig gyorsan hozzátettem:
– Tristannel végig azon töprengtünk, hogyan
adhatnánk vissza a gyűrűt. Azt gondoltuk, ha Ludwig
asszonyhoz eljuttatunk egy névtelen csomagot…
– Egész végig aligha – morogta Ben halkan. Aztán
megköszörülte torkát, és hangosan folytatta. – Miért
beszélsz egy ilyen kényes ügyről pont ezzel a…
vendéggel? – Ben megrázta a fejét. Csalódottnak tűnt,
és ez még kellemetlenebb volt, mint az iménti
felháborodása. Kinyújtotta a kezét. – Add ide a gyűrűt!
 Lehúztam az ujjamról, és a kezébe tettem. Úgy
éreztem, mintha tíz kilóval könnyebb lennék. Végre
újra kaptam levegőt.
Tristan a szemét forgatta.
– És most gyere! – mondta Ben, az arcán lévő
csalódottság a hangjából is kicsengett. – Teszünk róla,
hogy Ludwig asszony visszakapja a gyűrűjét.
– Igen, de tudnod kell még valamit. Ez a gyűrű
ugyanis… aúcs! – Tristan oldalba lökött, és picit
megcsóválta a fejét. Na, jó, lehet, hogy igaza volt, Ben
már így is elég infóhoz jutott.
– Mi van a gyűrűvel? – kérdezte Ben.
Pár millió eurót ér.
– Nagyon különleges – suttogtam. Képtelen voltam
ennél hangosabban hazudni. – Ludwig úr sok-sok évvel
ezelőtt vette egy bolhapiacon.
– Tudom – mondta Ben.
Tristan nyújtózott egyet, és ásított, mintha most
ébredt volna fel egy kis szundikálásból.
– Ha már nincs rám szükségetek, akkor lemegyek a
nagyapámmal enni. – Tristan egy ügyes mozdulattal
kikerülte Bent, és kilépett a folyosóra. – Nektek pedig
Merry Christmas!
– Neked is nyasgem! – morogta Ben németül.
 14

FEFELÉ MENET BEN KONOKUL HALLGATOTT. Nekem pedig

rossz volt a lelkiismeretem, amiért nem mondtam el
neki a teljes igazságot. Amit viszont ő nem tudott,
tehát ezért nem is lehetett volna rám mérges.
Időről időre lopva rátekintettem oldalról, de úgy tett,
mintha nem venné észre a pillantásaimat. Végig
összeszorította a fogait, mintha csak meg akarna őrölni
velük valamit. Mikor Moser-Anni, aki éppen a szennyes
lepedőket gyömöszölte bele a ledobóba, boldog
karácsonyt kívánt, olyan mogorván válaszolta, hogy
Hasonlóan szép ünnepeket kívánok, hogy Moser-Anni
egészen megijedt. Bocsánatkérően rámosolyogtam.
Ilyenkor rótta esti köreit az emeleti csapatával Müller
kisasszony, hogy előkészítse velük éjszakára a
szobákat. Én mindig ezt az esti kört szerettem a
legjobban, mert először is ez volt a műszak vége,
másodszor pedig kizárólag szép dolgokból állt.
Behúztuk a függönyöket, levettük az ágytakarókat, az
ágy mindkét oldalán megigazítottuk a
kilépőszőnyegeket, melléraktuk a papucsokat,
felráztuk a párnákat, és mindegyikre tettünk egy kis
tábla csokoládét. Kifelé menet pedig még
felszámoltunk némi rendetlenséget, és kivittük
magunkkal a piszkos tányérokat és a szemetet. Így a
vendég vacsora után a szobájába visszatérve már
mindent tökéletes rendben talált a lefekvéshez.
– Úgy megennék most egy csokit, te nem? –
kérdeztem, de Ben nem felelt. Úgy tűnt, valami nagyon
komoly dolog nyomhatja a lelkét.
Mikor odaértünk a földszintre, a concierge-fülke
mögötti személyzeti helyiségben összeszedtem
minden bátorságomat, és nekiszegeztem a kérdést:
– Most dühös vagy rám, amiért felhúztam az ujjamra
a gyűrűt?
Ben megállt.
– Nem. – Végre megint rám nézett. – Valószínűleg én
is ezt tettem volna a helyedben. Azért vagyok mérges,
mert nem nekem mesélted el. Ennek a… Tristan
Brownnak meg igen.
Amit természetesen soha az életben nem tettem
volna, ha valóban én vettem volna el a gyűrűt. Ó,
egek!
– Azt gondoltam, barátok vagyunk – folytatta Ben. –
És tudod, hogy megbízhatsz bennem.
Most aztán még pocsékabbul éreztem magam.
Főleg, mert tényleg ez volt a helyzet. Legalábbis
tegnap este ott, a lépcsőn így éreztem, mikor együtt
ittuk Ben rumos katyvaszát.
– Biztosan hozzád is fordultam volna – mármint ha
valóban láttam volna és eltettem volna a gyűrűt, amit
ugyebár egyáltalán nem tettem. – Csak Tristan…
Tristan… véletlenül épp a közelben volt.
A féligazságok, mint ahogy azt épp felismertem,
semennyire nem visznek előre. Végeredményben csak
összeadódtak, és kézzel fogható hazugsággá váltak.
De most már jobb híján ki kellett tartanom e mellett a
történet mellett. Még akkor is, ha utáltam, és ha Ben
előtt nagyon szégyelltem is magam.
– Be kellett avatnom Tristant, máskülönben tolvajnak
tartott volna, és jelentett volna a hotelvezetőségnek.
 – Értem – mondta Ben.
Nem. Egyáltalán nem értette. Egy pillanatra igen
mérges lettem Tristanre, amiért ebbe a helyzetbe
kerültem. Csak azért hazudtam Bennek, hogy
Tristannek falazzak. Hogy senki ne tudja meg, hogy a
homlokzatokon mászkál, és nyitott ablakokon át idegen
szobákba surran be, és átkutatja mások
éjjeliszekrényeit.
Másfelől – Tristan nélkül valószínűleg sosem került
volna elő Ludwig asszony gyűrűje. És ezt az idős hölgy
igazán nem érdemelte volna meg.
– Nem túl okos dolog összebarátkozni a vendégekkel
– nézett rám komolyan Ben. – Főleg nem ezzel a félig
brit félig ázsiai szépfiúval, aki azt hiszi magáról, hogy
minden lány azonnal a karjaiba omlik, ha csak egy
pillanatra elmosolyodik.
– Ami valószínűleg így is van – mondtam, aztán
gyorsan hozzáfűztem: – Persze kivéve engem.
– Pedig nem ez volt a benyomásom az előbb. Sőt
inkább eléggé… meghitten viselkedtetek. Mintha nem
először fognátok egymás kezét.
– Ez egyáltalán nincs így – de nem folytattam. Olyan
gyerekesnek tűnt a folyamatos mentegetőzés. Semmi
kifogásolhatót nem tettem. Még a történet kitalált
verziójában sem. – Egyébként mit kerestél te
egyáltalán a kis vesztibülben? – kérdeztem, és
közvetlenül Ben szemébe néztem.
Ben pár másodpercig visszabámult rám, aztán
elfordította a tekintetét.
– Arra gondolsz, honnan tudtam, hogy ott talállak?
Ariane mondta. Többször látták a második emeleten,
hogy ezzel az angol sráccal… ööö… vagy együtt.
– Ki a fene az az Ariane?
– Az egyik lausanne-i egyetemista, aki Müller
kisasszonynak dolgozik, a szőke frufrus. Biztosan
ismered, a melletted lévő szobában lakik.
 – Ja, Hogyishívjákra gondolsz! – Harapdálni kezdtem
alsó ajkamat. Lassan összeállt a kép. De a felismerés
eléggé kiakasztott. – Szóval Hogyishívják lement a
recepcióra, és előadta neked, hogy Tristan Brownnal
fogjuk egymás kezét a második emeleten, ugye? Te
meg hittél ennek az ostoba árulkodónak! – Fogalmam
sem volt, miért éreztem egyszerre keserű ízt a
számban.
Ben összevont szemöldökkel figyelt.
– Ő és a többi lány aggódott érted. Állítólag már
előtte is láttak ezzel a sráccal az ágyneműraktárban,
ahol vendégek nem tartózkodhatnak.
– Nyilván, egészen biztosan szörnyen aggódtak
értem ezek a lányok – horkantam fel. Attól meg aztán
pláne dühbe gurultam, hogy ilyen kedvesen beszél
róluk. – Milyen kedves és körültekintő tőlük, hogy a
gondjukkal hozzád fordulnak! Hiszen olyan megbízható
vagy! Kifejezetten lovagias tőled, hogy egyből
futásnak eredtél, hogy… mi a csudáért is?
– Talán hogy megóvjalak valami butaságtól? Az is
előfordulhatott volna, hogy ez a vendég valahogy…
zaklat. – Ben egy pillanatra összeszorította ajkait. – Na
de láthatóan semmi olyasmit nem tett, amit te nem
akartál.
– Nyugodtan megmondhatod a kis lausanne-i
barátnőidnek, hogy a magánéletemhez semmi közük –
feleltem ingerülten.
– Ők legalább veled ellentétben ismerik a házirendet
– kontrázott Ben. – Ebben a hotelban nem szokás, hogy
az alkalmazottak az ágyneműraktárban vagy
félhomályos zugokban kavarjanak a vendégekkel.
Ben ezzel túl messzire ment.
Éreztem, ahogy könnyek szöknek a szemembe.
Mindig így voltam vele: ha túlságosan dühbe gurultam,
sírnom kellett, és egy értelmes szót sem tudtam
kinyögni. Tényleg lelkiismeret-furdalásom volt még pár
másodperce, amiért hazudtam neki?
– Kötelességem rámutatni, ha helytelenül viselkedsz,
ami negatív hatással lehet a ház hírére. – Ben
nyilvánvalóan nem vette észre, mit tesz velem.
Szemem csak úgy égett a visszatartott könnyektől. –
Én a helyedben hálás volnék Ariane-nak, hogy hozzám
fordult ezzel az üggyel, és nem az apámhoz.
– Ennyit arról, hogy meg lehet benned bízni. –
Legszívesebben üvöltöttem volna, de különös mód
csak halkan préseltem ki a szavakat. – Ebben a
pillanatban szerintem nagyon is hasonlítasz az apádra.
Még hogy barátok vagyunk, Ben! Akkor már sokkal
inkább félig brit, félig ázsiai szépségekkel barátkozom.
Tristan legalább felismeri az ostoba tyúkokat! –
Válaszát meg se vártam, elrohantam mellette a
concierge-fülke felé, és teljes erőből bevágtam az
ajtaját.
– Ó, pont jókor – üdvözölt Monsieur Rocher. – Annyira
csendes volt itt minden, hogy már majdnem
elaludtam.
Hátammal az ajtónak támaszkodtam, és
hatalmasakat sóhajtottam. Monsieur Rocher biztosan
hallotta a veszekedésünket, ami jó is volt, mert így
legalább nem kellett még egyszer minden keserű
részletet elismételnem neki, és közben
elkerülhetetlenül könnyekben kitörnöm.
Ben a másik kijáratot választotta, és most öles
léptekkel végigdübörgött az előcsarnokon, hogy aztán
behúzódjon a recepció mögé, ahol látványosan
elkezdte püfölni a billentyűzetet.
– Le kellett volna kevernem neki egyet – nyögtem ki
végül. – Vagy neki kellett volna löknöm a falnak. Vagy
máshogy kellett volna fájdalmat okoznom neki.
– Egy jó pofon néha többet ér egy rossz csóknál. –
Monsieur Rocher kivett egy adag képeslapot egy
papírdobozból, és elkezdte őket a képeslaptartóba
rendezni. – Olvastam valahol.
A brit színész épp a forgóajtón jött be a feleségével,
akivel nyilván tettek még egy kis karácsonyesti sétát,
és hideg fuvallat szökött be mögöttük. Ben átadta
nekik a szobakulcsot, és közben egy pillanatra felénk
sandított. Legszívesebben hozzávágtam volna a pulton
lévő tálból egy gondosan kifényesített almát.
– Kvázi azzal vádolt, hogy egy vendéggel…
kavartam – mondtam ki végül, amint a vendégek
eltűntek a lépcső tetején. – Félhomályos zugokban.
Mert ezek az ostoba kisegítő szobalibák… – Még
mindig fojtogatott a düh. Még akkor is, ha kifejezetten
jót tett Gracie szavait használni. És segített visszafogni
a könnyeimet.
– Ez nem volt valami kedves Bentől. – Monsieur
Rocher a kezembe adott egy kupac képeslapot, én meg
automatikusan elkezdtem szortírozni őket. – Egyébként
ma este nagyon csinos vagy, Fanny. Mármint még
csinosabb, mint máskor.
– Köszönöm.
– Állítólag melyik vendéggel is… incselkedtél?
– Tristan Brownnal a 211-es szobából – feleltem
készségesen, és bánatom ellenére is mosolyognom
kellett. Milyen bájos szó az incselkedik a sértő
kavarhoz képest! – És nem incselkedtünk egymással,
csak megpróbáltunk megoldani egy problémát.
Egyébként a szálloda érdekében, amely hírnevének
megrontásával Ben úgyszólván megvádolt.
Monsieur Rocher megértően mosolygott rám.
– Tristan Brown a 211-es szobából kifejezetten vonzó
fiatalember – mondta. – Ez részemről csak egy
gondolat, de nem lehet, hogy Ben féltékeny, és kissé
rosszul mérte fel a helyzetet?
– Nem, azért mérte fel rosszul a helyzetet, mert az
áruló Hogyishívjákra hallgatott – morogva sandítottam
a recepció felé, ahol Ben még mindig a billentyűzetet
gyötörte. Mintha csak egy veszélyes hackertámadást
akarna elhárítani.
– Még a nevét is tudja! És olyan sokszor elmondta,
hogy voltaképpen már nem is volna szabad
Hogyishívjáknak neveznem.
– A szerelem rózsát keres, a féltékenység tövist talál
– mondta Monsieur Rocher. – Vagy fordítva, a szerelem
talál rózsát, és a féltékenység keres tövist? Ó, ti
emberek, hogy én mennyire nem irigyellek benneteket
a féltékenységért! Van itt még pár képeslap,
kedvesem.
Egy darabig csak némán válogattuk a képeslapokat,
és hallgattuk a karácsonyi dalokat, amelyek a bárból
halkan áthallatszottak hozzánk, és figyeltük a kései,
ünneplőbe öltözött vendégeket, akik az étterem felé
igyekeztek. Az oligarchacsalád is lefelé jött a lépcsőn
anya és lánya ismét összeöltözve, a kutya pedig, úgy
tűnt, kivételesen a szobában maradt.
– Egyébként ettél már valamit? – érdeklődött
Monsieur Rocher, mikor mindenki eltűnt az
étteremben, a bárzongorista pedig áttért a Let it snow
dzsesszes verziójára.
– Semmit a ma déli krumplisaláta óta.
– Aha – konstatálta Monsieur Rocher, mintha ez sok
mindent megmagyarázna.
Ebben a pillanatban lépett be a Ludwig házaspár az
előcsarnokba. Ők is kicsípték magukat, Ludwig úr
öltönyt viselt, de a zakója ujja egy kicsit rövid volt, míg
Ludwig asszonyon egy terebélyes, orgonaszínű ruha
volt egy hozzáillő stólával.
Ben azonnal kapcsolt.
– Kérem, várjanak! – kiáltotta, és előjött a recepció
mögül. Ó, most komolyra fordult a helyzet. Szívem az
izgatottságtól gyorsabban kalimpált. Tényleg kíváncsi
voltam, hogyan akarja Ben előadni nekik a gyűrű
előkerülését. Hogy véletlenül se mulasszak el egyetlen
szót sem, annyira előrehajoltam a pulton, hogy
majdnem kiestem. Sajnos Ludwigék háttal álltak
nekem, így nem láthattam az arcukat. Tetejébe a
golyós csapágyak bárónője és ifjú szeretője is épp
most táncolt le a lépcsőn, és pont előttünk kezdtek el
vitatkozni arról, hogy egyből az étterembe menjenek,
vagy előbb még megigyanak egy aperitifet a bárban.
Mikor ezt végre megvitatták, és elindultak a bár felé,
Ben már nyilvánvalóan átadta a gyűrűt, mert Ludwig
asszony majdnem a nyakába ugrott. Lelkesen csókolta
meg mindkét oldalról az arcát, és így áradozott:
– Maga egy angyal, fiatalember! Egy karácsonyi
angyal!
Ben kissé elpirult, és felelt valamit, amit azonban
nem értettem.
Ludwig úr ráhúzta a gyűrűt a felesége ujjára, és ezt
olyan ünnepélyes komolysággal tette, hogy majdnem
elsírtam magam, és olyan bensőségesen nézett rá
közben, mintha az oltár előtt állnának. Majd ugyanígy
meg is csókolta, végül pedig szorosan összeölelkezve
az étterem felé indultak. Ahol remélhetőleg jó messzire
foglalnak helyet Stella Jegorova asztalától.
Ben még mindig az előcsarnok közepén állt, és az
idős házaspárt figyelte. Az arcán rengeteg érzés
tükröződött, mintha épp egy rendkívül megrázó
mozifilmről jött volna ki.
Mikor felénk fordult, gyorsan összekaptam magam,
de már túl késő volt, észrevette, hogy majdnem
kitörtem a nyakam, miközben őt és Ludwigékat
figyeltem. Nehogy még a végén beképzeljen valamit!
Igyekeztem a testbeszédemet az érzelmeimhez
igazítani, és olyan provokatívan fontam össze a
karomat, ahogy csak tőlem tellett. Ehhez illően pedig a
tekintetemmel halálos villámokat próbáltam felé
szórni, amilyenekről a regényekben szoktak írni. Aki
először pislant, az veszít.
Mégis mit várt? Hogy dicsérjem meg? A gyűrűt
magam is visszaadhattam volna. Valahogy. Például ha
következetesen ragaszkodom a manfredos ötlethez. A
nehézség voltaképpen nem is a visszaadásban rejlett,
hanem sokkal inkább abban, hogy Ludwigék
tudomására hozzuk, a negyveneurós gyűrűjükért ezt
az egész szállodát megvásárolhatják. Például.
De Ben nem ijedt meg a szememből felé cikázó
villámoktól. Lassan közelebb jött, és közben egy
pillanatra se fordította el a tekintetét. Sajnos ő sem
pislantott, ahogy én sem.
– Szerintem még Ben sem vacsorázott – jegyezte
meg Monsieur Rocher, mikor Ben végül odaért
hozzánk.
Nekem aztán tök mindegy volt. Tőlem éhen is
halhatott volna.
Mindketten hallgattunk.
– Elképzelhetőnek tartom, hogy valamelyikőtök
mondott az imént olyat, amit már megbánt. – Monsieur
Rocher felvont szemöldökkel nézett Benre.
– Igen, én is elképzelhetőnek tartom – mondta Ben,
és lesütötte a tekintetét.
– Én semmit nem mondtam, amit sajnálnom kellene
– húztam fel az orromat, Monsieur Rocher pedig
szótlanul egy zsebkendőt nyomott a kezembe.
– Én viszont igen – sóhajtott Ben. – Nem is tudom,
hogy… annyira sajnálom, Fanny. Nem is akartam
ilyeneket mondani.
– Melyiket sajnálod? Hogy a viselkedésemmel ártok
a hotel jó hírének, vagy, hogy félhomályos zugokban
kavarok a vendégekkel? – Orromat hangos
trombitálással fújtam ki a Monsieur Rocher-tól kapott
zsebkendőbe. Fogalmam sem volt, miért kezdett el
hirtelen folyni az orrom.
 – Mindkettőt. – Mikor egy pillanatra felnéztem a
zsebkendőből, úgy láttam, Ben őszintén megbánta,
amit mondott. – Nagyon igazságtalan voltam. És
nagyon… arcátlan, és túl messzire mentem. Bocsáss
meg, kérlek! Csak egyszerűen megőrjített a gondolat,
hogy te ezzel a pökhendi, beképzelt, angol
fajankóval…
– Incselkedem? – kérdeztem, és leeresztettem a
zsebkenőt.
Ben vigyorgott.
– Igen, pontosan. – Aztán újra elkomolyodott. –
Fanny, elfogadod a bocsánatkérésem, és eljössz velem
vacsorázni?
Olyan lefegyverzően nézett rám, hogy nehezemre
esett uralkodnom magamon. Úgy döntöttem, még
hallgatok egy kicsit. De legalább már nem volt
szükségem a zsebkendőre.
– Milyen remek ötlet! A számból vetted ki a szót,
fiam! – Monsieur Rocher levett egy kis csomagot a
postai küldemények polcáról, és odanyújtotta Bennek.
Megkérhetnélek benneteket, hogy ezt közben lent
adjátok oda Pavelnek? Tegnap érkezett a postával
Bulgáriából, csak nem vettem észre. Biztosan fontos,
hogy még szenteste megkapja.
Zsebembe gyűrtem a zsepimet, és tanácstalanul
rágcsáltam az alsó ajkamat.
– Fanny? – hajolt át Ben a pulton. – Nem lehetnénk
újra barátok?
Mély levegőt vettem.
– Barátok nem, vacsora igen – mondtam, és
felálltam a helyemről. – Talán közben akad rá alkalom,
hogy lekeverjem neked azt a taslit, amit már igazán
megérdemeltél.
– Mennyire örülök, hogy ezt tisztáztuk! – mondta
elégedetten Monsieur Rocher.
 15

MÁR MESSZIRŐL ÉSZREVETTÜK, hogy Pavel nincs egyedül a

mosodában, mert még ő sem tudta két szólamban, az
eredeti francia verzióban énekelni az Angyalok a
mennyekbent. A gyéren megvilágított pincefolyosón
majdnem megfogtam Ben kezét, olyan szépen és
megragadóan hangzott a dal, és sokkal ünnepélyesebb
volt, mint a nemzetközi karácsonyi dalok klimpírozása
a bárban.
De ez természetesen szóba sem jöhetett. Hiszen
még mindig mérges voltam rá.
A boltívek miatt a pincehelyiségnek eleve bámulatos
akusztikája volt, még az én hangerőmet is mindig
megduplázta, ez az előadás pedig egyszerűen
lenyűgöző volt. Pavel erős baritonja szokás szerint
magabiztosan uralta a dallamot, fölötte pedig egy
tisztán csengő tenor hallatszott.
Döbbenten álltam meg az ajtóban. A tenort nem
más énekelte, mint az öreg Stucky, aki Pavellel
üldögélt az asztalnál, ahol a mosoda ura általában a
kisebb javítási munkákat szokta végezni, például
gombokat varrt fel, vagy a szegélyeket rögzítette.
Egy üveg átlátszó folyadék állt az asztalon kettejük
között, a hajlott hátú, összeaszalódott öregember és a
hatalmas, szokásához híven most is csak atlétát és
farmert viselő fiatalabb férfi között. A háttérben pár
masina duruzsolt, egy gyertyacsonk lángja pedig meg-
meglebbenő fénnyel táncolt a falakon.
Ez a látvány és a kristálytiszta Gloria in excelsis
Deo7, amely megtöltötte az egész teret, könnyeket
csalt a szemembe. Hogy lehet egy ilyen vén embernek
ilyen magas, angyali énekhangja?
Ben oldalról rám mosolygott. Kétségkívül tudott a
ház- és istállómester rejtett tehetségéről.
– Leesett az állad, mi? – mondta, mikor elhalkult a
refrén. Az öreg Stucky egykor szólista volt a Solothurni
Fiúkarban.
– Fiúkórusban – javította ki az öreg Stucky, és
hozzáfűzött még valamit, amiből a de szón kívül
semmit nem értettem.
– De ő inkább a hegyekben szeretett volna élni. Az
állatok között és a természetben – fordította Ben. –
Hiszen énekelni bárhol lehet.
– Bárhol és bármikor! – Pavel lendületesen arcon
csókolt minket, és elvette a csomagocskáját. Ahelyett,
hogy kibontotta volna, töltött nekünk az asztalon lévő,
átlátszó folyadékból két nem is olyan kicsi pohárba,
majd felénk nyújtotta. – Az öreg Stucky aggódik a rossz
előjelek miatt.
– Milyen rossz előjelek miatt? – Gyanakvóan
szimatoltam a poharamat. Olyan szaga volt, mint az
antibakteriális arclemosómnak.
Az öreg Stucky mondott valamit, amit nem értettem.
– A holdnak gallérja van – vette át újra a fordítást
Ben, de nem állhatta meg, hogy a hallottakon mulatva
ne forgassa a szemeit. – És a hegyi szellem álmában
megjelent Stuckynak, és figyelmeztette, hogy valami
gonosz dolog készülődik.
Az öreg Stucky egyetértően hunyorított.

7 Dicsőség a magasságban Istennek (lat.).

 – A hágy írzi.
– Ó – és éreztem, ahogy a karomon végigfut a
libabőr.
– Nincs babona szentestekor… a körtepálinka talán
segít – mondta Pavel. Ugyan türelmesen mosolygott,
de amikor megemelte a poharát, ünnepélyes szigor
tükröződött a tekintetében. Hitbéli kérdésekben Pavel
nem ismert tréfát. Noha hatalmas, izmos felkarjára
rengeteg pogány szimbólumot varratott, a tetoválások
nyilvánvalóan csak félrevezetésre és mások
elijesztésére szolgáltak. – Koccintsunk Jézus Krisztus
születésére, aki hozta fényt a világba és az emberek
szívébe!
Senki nem mert tiltakozni ez ellen a szép beszéd
ellen.
– Jézus Krisztusra! – mondtuk valahányan. Én csak
egy kis kortyot ittam. Bármikor rábíztam volna Pavelre
az életemet, de ha ismeretlen, címke nélküli flaskából
töltött folyadékokról volt szó, azért mégis óvatos
voltam, és ez így rendben is volt. A pálinka végigmarta
a nyelőcsövemet, köhögnöm kellett. De aztán egy
leheletnyit tényleg éreztem a körte ízét, a gyomrom
pedig kellemesen felmelegedett.
– Jó, ugye? – Pavel Benről rám nézett, majd vissza. –
Férj Stucky nővérének főzte. – Azzal Pavel újra
megtöltötte a poharakat.
– Azt hiszem, ha még többet iszom ebből, akkor nem
csak a holdnak lesz gallérja – mondtam, és a biztonság
kedvéért letakartam kezemmel a pohár száját. Az
viszont legalább jól jött, hogy az előbb beugrottunk a
konyhába, és mindketten beburkoltunk egy kis
pástétomot. De nem időztünk ott soká, mert a
veszekedés mindkettőnknek eléggé elvette az
étvágyát, most azonban már bántam, hogy nem ettem
többet.
Az öreg Stucky megköszörülte a torkát.
 – Zord íéjjálek.
– Tessék?
– A zord íéjjáleken minnen löhátsíges – morogta az
öreg Stucky, és közben behatón vizsgált a tekintetével.
Szokásos, huncut mosolya helyett cserzett arcát
számtalan, aggodalmas ránc barázdálta, víztiszta
szemei pedig mélyen ültek a szemgödrében. – Gonosz
línyák, dímonok is észtátek dónyesztánok, káttoznok,
hom minkát észtgássánák is bántsonok. Mink mök
hagyjok, hom magukho iédásgássánák szípán a dímoni
kíbzetjekkee.
Most nagyjából sejtettem, milyen érzés Pavelnek
német operaszövegeket hallgatni. Mi a fene lehet az az
észtátek?
– Ilyen zord éjjeleken minden lehetséges – súgta Ben
oldalról. – Gonosz teremtmények, szellemek és riasztó
alakok járnak ártó szándékkal – míg rövid szünetet
tartott, kirázott a hideg. Miért engem néz olyan
behatóan az öreg Stucky?
– Mi meg hagyjuk, hogy démoni ötleteikkel
elcsábítsanak. – Egy kis nevetés hagyta el Ben ajkát. –
Azt hiszem, a 211-es szobában lakó Tristan Brownra
gondol.
– Hahaha, nagyon vicces – suttogtam. – Nem találod
különösnek, amit mond? És ahogy mondja?
Ben szórakozott pillantást vetett rám.
– Te ugyan nem nagyon érted, mit mond az öreg
Stucky, de ő tökéletesen megérti minden szavad,
Fanny.
– Svájcon kévülli – mondta az öreg Stucky.
– Bocsánat – mondtam bűnbánóan. – De tényleg
megijeszt egy kicsit.
– Igen, és ezért most vége a szellemtörténeteknek. –
Pavel megemelte a poharát. – Igyunk!
 – A vén Stucky csak azt akarja, hogy őrizkedjetek –
felelte az öreg Stucky megközelítően köznyelvi
kiejtéssel. – Vászedámás dógok folnak.
– Akkor igyunk arra, hogy őrizkedünk a gonosztól –
mondta Ben, és szintén felemelte a poharát.
– És a jászolban fekvő Kisjézusra – egészítette ki
Pavel. Ismét egy húzásra megitta az italát, mintha csak
vizet inna. – Egyébként a jó Petrus hol marad? – Pavel
Petrüsznek ejtette ki a nevet a második szótagot
hangsúlyozva.
– Monsieur Rocher még várni akart, hátha egyik-
másik vendégnek akad valamilyen különleges,
karácsonyi kívánsága. – Ben kicsit nehezebben
birkózott meg a pálinkával, ő is csak nyalogatta. – Majd
később jön.
– Monsieur Rocher-t Petrusnak hívják? – kérdeztem,
de meglepőbbnek találtam, hogy Monsieur Rocher-nak
egyáltalán van keresztneve.
– Karácsonykor mindig tercettet éneklünk –
magyarázta Pavel. – És ha jön Jaromir templomból,
éneklünk kvartettet.
Az öreg Stucky mondott valamit, amit Ben úgy
fordított:
– Az igazi zene távol tartja az ördögöt. Már az apja is
mindig… ó, ne!
– Mi az?
– Teljesen megfeledkeztem az időről! Van már tíz
óra? – Ben sietősen tapogatott a zakózsebében a
telefonja után.
– Szerintem igen. Miért?
– Apám minden évben este tízkor tartja a karácsonyi
beszédét. És ha nem vagyok ott, mikor azt mondja, a
következő generáció már a startpisztoly eldördülésére
vár, és nem bólogatok serényen, iszonyatosan mérges
lesz. Atyaég! – Végre megtalálta a telefonját. – Öt
perccel múlt tíz óra. Gyerünk, Fanny! – Ben
megragadta a kezem. – Talán még visszajövünk, és
meghallgatjuk a kvartetteteket, Pavel! Boldog
karácsonyt nektek! – Ben kivonszolt a mosodából.
Elgondolkoztam rajta, hogy felhívjam-e rá a figyelmét,
hogy a barátságunk jelenleg tisztázatlan státusa
voltaképpen semmiféle érintést nem tesz lehetővé, de
úgy tűnt, észre se veszi, hogy megfogta a kezem.
Mialatt a kacskaringós folyosókon át a lépcső felé
húzott, ami a könyvtár mögött vezetett felfelé, Ben
apja beszédét idézte és kommentálta egyidejűleg.
– Minden évben ugyanaz a szentimentális szar,
kedves vendégek, nem, kedves barátaim, régiek és
újak, büszkeséggel és örömmel tölt el, hogy
mindnyájukat itt látom… És közben a mosolya annyira
mű, hogy az ember legszívesebben hozzávágna egy
karácsonyfadíszt. Néha egy képzeletbeli könnycseppet
is kitöröl szemzugából. Annyira nevetséges! Mi
kézenfekvőbb annál, mint karácsonykor a szeretetről
beszélni? Hahaha, az apám és a szeretet! Azt se tudja,
mi fán terem. Talán még nem ismerik azt a
történetet… Ó, dehogynem, mindenki ismeri a
történetet, mert minden átkozott évben elmeséled! –
Ben szabad kezével kilökte a lépcsőházba vezető ajtót.
– Már mély tisztelettel övezett dédszüleink… Ideálok,
kötelességek, tradíciók, blablabla, és akkor, tádámmm,
váltás mindennél jobban szeretett Ben fiamra, akinek
majd valamikor átadom e ház kulcsait. Ben – itt a
szívére teszi a kezét, tényleg, minden egyes
alkalommal – te vagy minden büszkeségem és
reménységem. – Ben olyan gyorsan nyargalt fel a
lépcsőn, hogy nehezemre esett lépést tartani vele. Egy
erőteljes mozdulattal feltépte a könyvtár ajtaját. –
Aztán az emberek tapsolni kezdenek, én pedig
elvörösödöm. Már ötéves korom óta utálom ezt a
beszédet. Azt kívánom, bárcsak elmesélhetném az
embereknek, hogy ez a képmutató azt tervezi, hogy
ezeket az olyannyira szeretett és tiszteletre méltó
falakat elsózza egy gyanús, szemétipari vállalkozónak,
akit az ő dédszüleinek az eszméi egyáltalán nem
érdekelnek. De egy jó dolog azért van ebben: ez lesz
az utolsó alkalom, hogy az apám megtartja ezt a hazug
szónoklatot. – Időközben átvágtunk a könyvtáron, és
már a folyosón álltunk a bár ajtaja előtt. Úgy nézett ki,
Ben csak most veszi észre, hogy még mindig rajta
lógok. Meglepetten nézett a saját kezére, amely
körbefogta az enyémet.
– Nagyon kedves tőled, hogy velem jössz – mondta,
míg lassan elengedte a kezem szorítását. Majd kissé
zavartan zsebre dugta az övét. – De ha inkább nem…
– Semmi gond. Most már igazán kíváncsivá tettél
erre a beszédre. – Rámosolyogtam, mire Ben
megkönnyebbülten visszamosolygott.
– Hát akkor… – Mielőtt beléptünk a terembe, Ben
mélyet lélegzett. A bárban rengeteg vendég gyűlt
össze, sokan champagne-t tartottak a kezükben.
Láttam a Barnbrooke családot Amy, Gracie és Madison
kivételével, a golyós csapágyak bárónőjét ifjú
szeretőjével, Tristant és nagyapját, Burkhardtékat (az
ifjabb Don sötétkék bársony csokornyakkendőt viselt,
ami kifejezetten jól állt neki), a brit színészt, a
thrillerszerzőt, a von Dietrichstein házaspárt és Mara
Matthäust csillogó ruhájában. Ludwig asszony fejét a
férje vállára hajtotta, az ujján díszelgő eljegyzési
gyűrűt pedig lehetetlen volt nem észrevenni. Tristan
már biztosan meglátta.
Egyedül Roskadt Rudi vette észre érkezésünket, az
ajtó mellett állt a falnál, mi pedig, kerülve a feltűnést,
elhaladtunk mellette. Ben apja a versenyzongoránál
állt, és már úgy látszott, jó ideje beszél.
– Nem tudom, ismerik-e a történetet, de amikor a
hotelt 1898-ban megépítették, dédszüleink megbíztak
egy kőfaragót, hogy vésse fel a család mottóját a
bejárat fölé: Mens agitat molem, vagyis A szellem
mozgatja az anyagot. Ám mikor legközelebb jöttek, a
bejárat felett egy másik felirat állt: Tempus fugit, amor
manet, ami annyit tesz, Az idő elmúlik, a szeretet
megmarad. Természetesen kérdőre vonták a kőfaragót,
de az azt állította, hogy még el se kezdte a munkát.
Máig sem világos, hogy kinek a műve a misztikus
felirat. Dédanyánk egész életében meg volt róla
győződve, hogy a hegyi szellem választotta ki ezt a
mottót, és oltalmába vette ezt a helyet. – Roman
Montfort mosolygott, a vendégek pedig felnevettek. –
Fölösleges mondani, hogy a Tempus fugit, amor manet
nemcsak a ház mottója, hanem családunk választott
jelmondata is lett. – Ben apja itt újabb szünetet iktatott
be. – Hálával és büszkeséggel tölt el a tudat, hogy
testvéremmel, ahogy egykor nagyszüleink és szüleink
is tették, egy nap átadhatjuk a felelősséget ezért a
helyért annak összes hagyományával és eszméjével
együtt Ben fiamnak. – Kezét a szívére helyezte, mire
Ben és a nagybátyja egyszerre sóhajtott fel. – Ben,
merre vagy? – Roman kutatva nézett körül a teremben,
meglátta Bent a falnál, és szeretetteljesen mosolygott.
Minden vendég felénk fordult, és ők is mosolyogtak. –
Ennek értelmében – zárta le beszédét Roman Montfort
felettébb elégedett hangon – mindnyájuknak azt
kívánom, akár régi, akár új barátunk, hogy a szeretet
ünnepe áldott legyen.
Mindenki tapsolt, aztán a vendégek champagne-nyal
koccintottak, és izgatott beszélgetésbe fogtak, a
zongorista újra elhelyezkedett a zongoraszéken, és
valahol kinyitott valaki egy ablakot, hogy beengedje a
friss, éjszakai levegőt.
– Őrület – súgtam oda Bennek. Roskadt Rudi
elhagyta a helyét, és a pult felé igyekezett a brit
színésszel, miközben Rettegett Roman csatlakozott
Barnbrooke-ékhoz, és nagy hangon még egy
champagne-t rendelt. – Tényleg ugyanúgy volt, ahogy
elmesélted. Csak most nem pirultál el.
– Belül igen – húzta el a száját Ben egy megkínzott
mosolyra. – Ó, ne! Tűnjünk el, felénk tart!
De túl késő volt. Roman Montfort már ott állt
előttünk a karján Gretchennel, aki elrebegett egy sziát,
mintha kissé félénk volna.
– Ez az én csodás fiam – mondta Roman Montfort
angolul. – Az előbb azt hittem, nem is vagy a
teremben. – Pillantása engem is súrolt, és némi
zavarodottságot véltem felfedezni a tekintetében.
Próbáltam észrevétlenül hátrálni egy lépést, de sajnos
már eleve a fal mellett voltam.
– Szép beszéd volt, uram – felelte Ben szintén
angolul. – Ezúttal valami új. És tekintettel az előttünk
álló fejleményekre, különösen őszinte és megkapó.
Az apja teljesen figyelmen kívül hagyta Ben szavait.
Még abban sem voltam biztos, hogy egyáltalán
meghallotta őket.
– Ma szerencsés napod van, fiam. A mi csodaszép
Gretchen Barnbrooke-unk elárulta nekem, arról
álmodik, hogy veled táncolja a nyitótáncot a
szilveszteri bálon. Csak túl félénk, hogy megkérdezzen.
Hát persze, félénk, mint egy gnú. Majdnem
hangosan felhorkantam. És mintha megérezte volna,
Gretchen felemelte tekintetét, és kendőzetlen
kíváncsisággal mustrált végig. Szabály szerint
hallottam a gondolatait. Már megint a fura szobalány!
Ez is mindenhol ott van, ahol jóképű srácok vannak.
– Biztosítottam felőle, hogy ez több mint hízelgő a
számodra – folytatta Roman.
– De még mennyire – mondta Ben. Kissé fáradtan
hangzott.
– Nem akarom rád erőltetni magam – szólalt meg
Gretchen lágy hangon. Kék ruhája a csillár fényében
versenyt csillogott selymes hajával. – Szóval, ha
inkább valaki mással akarsz táncolni… – És
jelentőségteljesen rám mosolygott.
Roman Montfort követte a pillantását, és ezúttal
alaposabban szemügyre vett.
– Megtisztelő, hogy veled táncolhatom a nyitótáncot,
Gretchen mondta Ben gyorsan, mialatt én
kétségbeesetten próbáltam láthatatlanná válni. Roman
Montfort szemmel láthatólag azon agyalt, honnan
ismer engem.
Ben tett egy lépést előre.
– Ha szeretnéd, tehetünk bele emeléseket is, akkor
mindenkit letáncolunk a parkettről. – Vajon ezt valami
elterelő hadműveletnek szánta, vagy tényleg flörtölt
Gretchennel?
– Amúgy is letáncolunk mindenkit. – Hallottam,
ahogy Gretchen magabiztosan felnevet, és biztos
voltam benne, hogy csillogó haját épp a nyakába
dobja. Látni azonban nem láthattam, mert mintegy
megbénulva bámultam Ben apjára, aki pedig engem
bámult. Arcjátékán először zavarodottság tükröződött,
aztán a felismerés és végül – mikor Gretchennek ismét
eszébe jutott, hogy ő most félénk, és elrebegte, hogy
Most vissza kell mennem a családomhoz, de majd
találkozunk, majd távozott – felháborodás és megvetés
lobogott a szemében.
– A személyzet a szabadidejében nem vegyülhet a
vendégek közé mondta fagyos hangon. – Csodálkozom
a vakmerőségén.
Még hogy vakmerőség! Kis híján elkezdtek kocogni a
fogaim, úgy reszkettem a félelemtől.
– Velem van itt. A vendégem. – Ben sötéten nézett
az apjára. – Gyere, Fanny, menjünk! Mára már eleget
játszottam az apám jó fiát. – És a karom után nyúlt. Az
apjának pedig azt mondta: – Nyugodtan rendezhetsz
jelenetet, de hidd el, annak elég csúnya vége lesz.
Vagy pedig most szépen elengedsz minket, és
ünnepelhetsz tovább a barátaiddal, a régiekkel és az
újakkal. Mara Matthäus már vágyakozva tekintget
felénk.
Ben apja megragadta a másik karomat, és a fogaim
most valóban kocogni kezdtek. A dühét jelző ér
kidagadt a homlokán, mint máskor is, mielőtt üvölteni
kezdett.
Milyen szívesen volnék most Pavellel a pincében!
Biztonságban.
De Roman Montfort nem üvöltött.
– Vagy rendkívül naiv vagy, vagy rendkívül agyafúrt
– sziszegte halkan. – Mindenesetre az egészen biztos,
hogy valakinek el kell magyaráznia, hol is a helyed… –
Tovább azonban nem jutott, mert ebben a pillanatban
egy hangos csattanás hallatszott, amit hatalmas
csörömpölés követett. Mi álltunk legközelebb az
ajtóhoz, ezért elsőként láttuk, mi történt. Kint a
folyosón, közvetlenül a billiárdszoba ajtaja előtt egy
csillár leesett a plafonról, kristályai pedig ezer darabra
törve beborították a folyosó padlóját. A villanykábel
magányosan kandikált ki a rózsastukkóból, és fentről
némi vakolat is szitált ránk. Szerencsére senki nem volt
a csillár alatt. Mialatt a többi vendég izgatottan az
ajtóhoz furakodott, hogy megbámulja a katasztrófát,
Roman Montfort megtalálta a megfelelő szavakat: –
Semmi gond, hölgyeim és uraim, semmi gond!
Maradjanak csak nyugodtan a bárban, amíg a
személyzet összesöpri a szilánkokat –, Bennel
kihasználtuk az alkalmat, és eltűntünk a könyvtáron
keresztül. Ismét a hátsó ajtón mentünk ki, de ezúttal
felfelé szaladtunk néma egyetértésben.
– Ez meg mi a fene volt? – ziháltam, mikor elértük az
első emeletet. – Szerinted az öreg Stuckynak igaza van
a démonjaival, a szellemeivel meg a gonosz
teremtményeivel?
 – Feltétlen – mondta Ben szárazon. – Az apám kábé a
leggonoszabb teremtmény, aki csak létezhet.
Sajnálom, hogy úgy…
– Nincs gáz. Voltaképpen igaza van. Semmi
keresnivalóm nem volt ott.
– Ez az én hibám, gyakorlatilag én kényszerítettelek
rá. – Egypár lépcsőfokot komoran hallgatva tett meg.
– Hová is megyünk tulajdonképpen?
– Fogalmam sincs. Egyszerűen csak el – vigyorgott
Ben huncutul. – De talán… voltál már fent a tetőn?
– Legfelül? – Megráztam a fejemet. Mindig
terveztem, de végül sose jutottam el odáig.
A tetőre vezető út voltaképpen a férfi személyzeti
szállásokon át vezetett, Ben azonban a nagybátyja
szolgálati lakásának folyosójára terelt, de nem ment
be, hanem kinyitott egy mellette lévő, rejtett ajtót.
Úgy nézett ki, mint egy faliszekrény, de mögötte egy
meredek falépcső bújt meg. A lépcsőfokok egy másik
ajtó előtt fogytak el, amit Ben kitárt előttem. Friss,
hideg levegő csapott meg, mikor kiléptem a tetőre.
Csodálkozva néztem körül, valami teraszfélére
érkeztünk, amely a nagy lépcsőház tetőablakát vette
körül. Innen fentről nézve a lépcsőház még inkább egy
régi üvegházra emlékeztetett. A vékony
fényoszlopokkal megerősített üvegen keresztül a
csillárok lágy fénye szűrődött át, és mindent
valószínűtlen ragyogásba öltöztetett.
– Vigyázz, lehet, hogy csúszik! – figyelmeztetett Ben.
Napközben biztos lenyűgöző volt innen a kilátás.
Óvatosan kihajoltam a korláton, és letekintettem a
homlokzaton. Lent, a mélyben, a jégpálya mellett
feküdt a hósárkányunk. Úgy nézett ki, mintha aludna.
– Egész magasan vagyunk – mondtam, és
átcsusszantam a másik oldalra, de a déli szárny teteje
elzárta előlem a kilátást. Hátammal nekitámaszkodtam
a korlátnak, és vállamra hajtottam a fejem. Az ég teli
volt felhőkkel, egy csillagot sem lehetett látni.
Ben odaállt mellém.
– Annyira sajnálok mindent – mondta.
Csodálkozva néztem rá.
– Mire gondolsz?
– Hogy ma olyan sok bosszúság ért. Hogy olyan
hülyeségeket mondtam. Legfőképpen azt sajnálom. És
hogy még az apám is a legundorítóbb formáját hozta,
közben pedig szenteste van. És most először nem
ünnepelsz otthon.
– Hmm – dünnyögtem. Ilyenkor általában azzal
voltam elfoglalva, hogy anyukámmal rendet tegyek a
konyhában, mialatt apukám hazavitte a
nagyszüleimet. A kisöcséim pedig, ahelyett, hogy
lefeküdtek volna, az összes édességet kiették a tarka
tálból, és mire anyám ezt észrevette, jellemzően már
túl késő volt. Azután Finn vagy Leon vagy mindketten
kidobták a taccsot, nekem meg egyedül kellett
végeznem a konyhában, mialatt a szüleim azon
veszekedtek, melyikük is a hibás. Nem mondhatnám,
hogy ezt nagyon hiányoltam volna.
Ben rosszul értelmezte a hallgatásomat, és óvatosan
megsimogatta a karom.
Lent nyilvánvalóan megnyugodtak a kedélyek a
csillár lezuhanása óta, legalábbis ismét zongoraszó
szállt fel hozzánk a tetőre a bár nyitott ablakán
keresztül. És valahonnan dohányfüstöt fújt felém a
szél.
Gondolatban felidéztem magamban, mi is történt
ma velem – kezdve azzal, hogy megetettem a hét
Hugót, hogy kint játszottam a hóban a gyerekekkel,
hogy megijedtem, mikor megláttam Tristant a
Panoráma lakosztályban, egészen addig a nagyszerű
pillanatig, mikor Ludwig úr újra felhúzta felesége ujjára
a gyűrűt. Aztán eszembe jutott Pavel és az öreg Stucky
éneke a mosókonyhában. Hihetetlen, hogy egy nap
alatt ennyi minden történt. Jó, a Bennel való
veszekedés tényleg nem volt olyan klassz, ahogy a
Roman Montfort-ral való találkozás, valamint Gretchen
és Ella fölényes pillantásai sem. Ha még hosszabban
gondolkodtam volna, biztosan fel tudok még idézni jó
pár pillanatot, ami nem sikerült igazán tökéletesre, de
nem is erről volt szó. Nem kell tökéletesnek lennie egy
napnak ahhoz, hogy jó szívvel emlékezzünk rá.
– Mindenesetre ez volt a legizgalmasabb szenteste,
amit valaha átéltem. – Körülnéztem. – Te is érzed?
Ben bólintott.
– Müller kisasszony az. Szivarozik.
– Micsoda? – Müller kisasszony ugyan nem!
– Pssszt! – nevetett Ben. – Senki nem tudhatja meg.
Ez a titkos szenvedélye. És azt hiszem, egyben az
egyetlen. Monsieur Rocher minden este ad neki a
humidorból egy finom havannát. Müller kisasszony
pedig természetesen ragaszkodik hozzá, hogy
kifizesse.
– Természetesen. – Kicsit szomorú volt belegondolni,
hogy Müller kisasszony a nap végén minden este a
szobája nyitott ablakában állva szivarozik, titokban és
egyedül. – Egész jó illata van, legalábbis így messziről.
Szinte megkívánom. Végül is ma már a körtepálinkát is
kipróbáltam.
– Ha ezt a szüleid tudnák! Teljesen elrontanak itt
téged.
Egy darabig ott ácsorogtunk, és hallgattuk a zenét,
amely lentről szállt fel hozzánk.
A zongorista közben már kifogyott a nemzetközi,
karácsonyi dalokból, és most popszámokat játszott.
Így, kabát nélkül lassan fázni kezdtem. De még nem
akartam bemenni.
Pár perc után mindketten egyszerre törtük meg a
csendet.
 – Most újra barátok vagyunk? – kérdezte Ben. Én
pedig ezzel egyidejűleg azt kérdeztem:
– Tudsz te egyáltalán keringőzni? – Aztán pedig
mindketten egyszerre válaszoltunk:
– Igen. – És nevetni kezdtünk.
– Bebizonyítsam? – kérdezte Ben, és felém nyújtotta
a kezét. A zongorista épp egy lassabb számba kezdett
bele.
A tánc nem tartozott a legkedvesebb időtöltéseim
közé – a tánctanfolyamról, amire a múlt télen Deliával
beiratkoztunk, az ötödik óra után elzavartak minket,
hivatalosan azért, mert a nevetőgörcseink zavarták az
órát, nem hivatalosan pedig azért, mert sokkal több
lány volt, mint fiú, és hát az a kevés fiú is valahogy…
nos igen… nevetséges volt.
Zongoraszó szállt a levegőben, és mikor Ben jobb
kezét a vállamra tette, és biztos lépésekkel
megforgatott, észrevettem, hogy a dal, When I need
you, amit a zongorista épp játszott, tényleg keringő
volt. Egyértelműen háromnegyedes ritmusú.
A tánctanfolyamon sose értettem, mitől olyan jó a
keringő, de Bennel valahogy egészen más volt.
Éreztem, ahogy a karjaiban magasabb és valahogy
egyenesebb leszek. Elképesztő érzés volt a dallamot
követve átsuhanni a tetőn anélkül, hogy azon törtem
volna a fejem, melyik lábamat hova rakjam. A tánc
egészen könnyedén ment, már-már súlytalannak
éreztem magam.
Gondolatban pedig én is énekeltem a dalt: When I
need you, I just close my eyes and I’m with you…8
– Jobbat nem is kívánhattunk volna – suttogta Ben
halkan, és kicsit közelebb vont magához. Valami
nedves érintette meg az orrom hegyét, aztán a

8 Ha szükségem van rád, lehunyom a szemem, és veled

vagyok (angol dalszöveg).
kezemet és az arcomat. Nagy, kövér hópelyhek
szálltak alá, és körülöttünk kerengtek, mintha csak
velünk akarnának táncolni.
Ez már túl sok volt a jóból.
Megálltunk, és kuncogni kezdtünk.
– Uramatyám, ez milyen giccses már! – mondta
aztán Ben. – Amúgy lefagy a seggem.
– Én meg szívből utálom ezt a dalt – mondtam, és
majd megpukkadtam a nevetéstől. – Azon
gondolkodom, honnan ismerem egyáltalán. Olyan
szörnyű!
– Igen, borzalmasan rossz. – Ben az ajtó felé
vezetett, majd beslisszoltunk a melegbe. – És az a
legrosszabb, hogy már örökre ez lesz a mi dalunk.
 16

VÁRAKOZÁSAIMNAK MEGFELELŐEN Delia nem fojtotta bele

magát egy kanál vízbe, és elragadtatva olvasta, hogy a
tetőn keringőztem. Méghozzá a szállodatulajdonos
fiával. Miközben havazott.
Napokig szívecskeszemű szmájlikat küldözgetett.
Kár, hogy nem vesztetted el az aranytopánkádat,
Hófehérke! – írta.
Hófehérkét almával mérgezték meg, te Csizmás Kandúr!
– írtam vissza.
Valahogy nem igazán tetszett az elképzelés rólam
mint Hamupipőkéről (avagy a gyakornoklányról) és
Benről mint hercegről (avagy a hotel örököséről).
Mindenesetre kiválóan illett Roman Montfort szavaihoz,
mely szerint valakinek sürgősen meg kell velem
értetnie, hogy hol a helyem. Az ő szemében
feltehetőleg a borsók közt a hamuban. Vagy az lencse
volt?
Na, mindegy, ha már ennél a képnél tartunk, akkor
Roman Montfort mindenképpen a gonosz mostoha,
Monsieur Rocher pedig a jó tündér. A gőgös
mostohanővérek szerepét pedig Hortensia és a többi
lausanne-i liba kapná, vagy talán inkább Gretchen és
Ella Barnbrooke. A Hugók pedig ideálisak lennének a
segítőkész galambok szerepére, csak azt kell képzelni,
hogy fehérek. Talán meg lehetne nekik tanítani, hogy
elgurrogják: burukk, burukk, szép a lány, de a lába,
véres ám. Az nagyon király mutatvány volna.
De valahányszor találkoztam a következő napokban
Bennel, rá kellett döbbennem, hogy a
mesefantáziámban (kössz, Delia!) kissé túlságosan
előreszaladtam. Bennel ugyan tényleg keringőztünk a
tetőn, de más nem történt. A gyakornokpipőke és a
szálloda hercege (akinek ráadásul hamarosan
örökölnivaló hotelja sem lesz) pusztán barátok voltak.
Barátok, akik ki sem látszottak a munkából, és a nagy
hajtásban épp csak rámosolyogni tudtak egymásra, ha
munka közben összefutottak.
A hóesés szenteste kezdődött, és napokig tartott. És
mikor karácsony másnapján a köd is leereszkedett,
szinte minden vendég a szállodában maradt. Az
alkalmazottak számára ez még több stresszt és még
több túlórát jelentett, mint általában. Ha sikerült a
szüneteinket összeegyeztetni, akkor esténként a
vacsoránál egy fél órára találkoztunk Bennel, néha-
néha Monsieur Rocher-nál vagy a mosókonyhában,
Pavelnél is egy kis csevegésre, egyébként pedig csak
távolról integettünk és mosolyogtunk egymásra.
Ezzel a helyzettel én alapjában véve elégedett
lettem volna, hogyha Delia nem kérdez rá naponta
többször WhatsAppon, hogy Ben megcsókolt-e már.
Legkésőbb a harmadik üzenete után – Egyébként
Hamupikőke is megcsókolhatja a herceget, végül is
modern, emancipált lány – aránytalanul gyakran
kezdtem el azon agyalni, milyen lenne megcsókolni
Bent. Ha találkoztunk, erőt kellett vennem magamon,
hogy ne bámuljam a száját. Noha modern, emancipált
lány vagyok, semmiképp nem akartam, hogy
észrevegye, min jár az eszem.
Eltekintve ezektől az idegesítő, csók körül forgó
gondolataimtól és a sok munkától, három csodálatos
napon keresztül úgy éreztem, hogy a világon minden a
legnagyobb rendben van. Úgy tűnt, mindent átitat a
jókedv. Bennel félretettük a vitánkat, Ludwig asszony
újra boldogan viselte a gyűrűjét, Stella Jegorova pedig
állítólag migrénnel feküdt a Panoráma lakosztályban.
Remélhetőleg mindeközben hiába törte a fejét, hogyan
került vissza a gyűrű az éjjeliszekrényéből Ludwig
asszony ujjára, és mélyen szégyellte magát.
A gyűrű igazi értékével kapcsolatos problémára is
találtunk Tristannel egy megoldást. Vagyis sokkal
inkább Tristan talált rá egyet. Rögtön karácsony első
napján elkapott a gyerekszoba előtt, hogy megbeszélje
velem.
A beszélgetés magunkhoz képest szokatlanul
civilizáltan zajlott, semmi gyors elrejtőzés, semmi
gyerekes ügynök- és szállodaitolvaj- viccek és semmi
homlokzatmászás. Valószínűleg még mindkettőnk
emlékezetében élénken élt legutóbbi, kínosan végződő
találkozásunk.
Megegyeztünk abban, hogy pár napig hagyjuk, hogy
mindenki elfelejtse a gyűrűs történetet, aztán
kíméletesen tudatjuk Ludwigékkal, hogy bolhapiaci
szerzeményük egy vagyont ér. Ezt majd Tristan
nagyapja teszi meg, akinek mint képzett
gemmológusnak Ludwigék ezt biztosan rögtön elhiszik.
Egész jónak találtam az ötletet, főleg, miután Tristan
elmondta, hogy a nagyapját is beavatta a történetbe.
Természetesen mérges volt Tristan mászóakciója és
illetéktelen behatolása miatt, de azt is belátta, hogy az
idős hölgy segítségre szorult.
– Elmondtad Ben Montfort-nak, hogy mennyit ér a
gyűrű valójában? – tudakolta Tristan, és
megkönnyebbülten mosolygott, mikor megráztam a
fejemet.
– Jól van. A nagyapám szerint minél kevesebb ember
tud róla, annál jobb.
 Nem volt már időm megkérdezni, miért, mert ebben
a pillanatban megérkeztek az első gyerekek, de
megnyugtatott, hogy Tristan nagyapja mindennel
képben van. Ludwigék dúsgazdag (és feltehetően
kolosszálisan összezavarodott), de boldog emberként
hagyják majd el a szállodát. Kellemes mellékhatása
volt a dolognak, hogy Tristan a következő napokban a
nagyapja éber tekintete mellett nem tud majd a
homlokzaton akrobatikázni. Még egy gonddal
kevesebb. Már csaknem megsajnáltam, mikor
vágyakozva nézett fel Jaromirra, aki a beszélgetésünk
alatt a magasban vasoszlopokon egyensúlyozott a
lépcsőházban a nagy tetőablak alatt, ami nem cirkuszi
mutatvány volt, ahogy azt az ember első ránézésre
gondolhatta volna, hanem azt a célt szolgálta, hogy
megvizsgálja a csillárok tartóit, amivel őt és az öreg
Stuckyt az egész épületben megbízták. Roman
Montfort meg akart bizonyosodni arról, hogy nem
zuhan le még egy tonnás súlyú, antik darab, és nem
temet maga alá senkit.
Tristannel kapcsolatban is azon kaptam magam
néha, hogy a csókolózáson agyalok. Még ha csak pár
másodpercig is, míg szép ívű ajkait figyeltem. Ezt
azonban ő nem vette észre, mert ő meg az én ajkaimat
nézte. Mi a fene folyik itt? Olybá tűnt, mintha Delia
feltárta volna a gondolatok poklának kapuját, amely
mögött minden gondolat a csókolózás körül forgott.
(Egyébként meg Hamupipőke esetében csak egy
herceg volt.)
Szerencsére a következő napokban a rengeteg
munka miatt alig találkoztam vele, mert vagy a
gyerekekkel voltam elfoglalva, vagy lent, a
wellnessrészlegen tartózkodtam, ahol szintén hatalmas
forgalom volt. Viszont többször láttam messziről Ella és
Gretchen társaságában. Lehet, hogy szüksége volt
rájuk, hogy valahogy kompenzálja az adrenalinhiányát,
de az is lehet, hogy unalmában mégis rabul ejtette a
Barnbrooke lányok aranyhajának csillogása. Gracie és
Madison mindenesetre elárulta, hogy Ella mindenkinek
azt meséli, hogy Tristan lesz a táncpartnere a
nyitótáncon. Meg kell hagyni, a két lány kihalászta
magának a két leghelyesebb srácot szilveszterre.
A bál fontos téma volt a Barnbrooke lányok számára,
még Gracie-nek és Madisonnak is varrattak egy-egy
rózsaszín, csupa tüll hercegnőruhát a bálra.
Amy viszont ragaszkodott hozzá, hogy az ő ruhája
fekete, egyszerű és magasan zárt legyen, és ahogy
leírta, valamiféle átmenet lehetett a szobalány-
egyenruhám és egy apácaruha között. De Amy a
bálteremben amúgy is csak azt tervezte, hogy a terem
hátsó falának támaszkodva figyeli sötét tekintettel az
eseményeket, ha egyáltalán ott lesz. Szenteste
összeszedte minden bátorságát, és megkérdezte
Aident, hogy akar-e a táncpartnere lenni a bálon. Aiden
pedig azt válaszolta, hogy jobban örülne, ha Amy egy
olyan srácot választana, aki hallja is a zenét, amire
táncol. Amyt ez a visszautasítás annyira megbántotta,
hogy biztos volt benne, soha többé nem tud Aiden
szemébe nézni anélkül, hogy szégyenében a föld alá
ne süllyedne. Ezért aztán a következő napokban
rengeteg erőfeszítést tett, hogy ne fussanak össze,
ami egyáltalán nem is volt olyan egyszerű.
Mivel a kiadós havazás miatt a tervezett programok,
mint a kirándulás a hóban, a szánkóutak és a
kirándulások a sípályákra vagy a városokba kútba
estek, Amy szokásos rejtekhelyein egész nap volt
valaki. A könyvtárban kártyáztak, a billiárdszobában
pedig darts- és billiárdversenyeket rendeztek. A bárban
pedig délelőtt elkezdődtek a whiskey-kóstolók. Mara
Matthäus egy spontán tangókurzust rendezett a
bálteremben, a 206-os szobában lakó svájci politikusnő
pedig a Kis Kamarateremben felolvasást tartott A
politika nem gyáváknak való című önéletrajzi írásából,
amely teljesen véletlenül pont nála volt. Amy még a
titkosnak vélt sarkokban, mint például a második
emeleti vesztibülben sem tudott elrejtőzni, oda vagy
von Dietrichstcin asszony húzódott vissza egy
hírességgel egy interjú erejéig, vagy a férje választotta
ki magának a helyet egy festői felvétel készítéséhez.
Így aztán Amy napról napra megjelent reggeli után két
húgával a gyerekszobában, és egyszerűen ottmaradt.
Carolin, az óvónő nagyvonalúan szemet hunyt efölött.
Kedves volt, és anyai megértéssel belátta, hogy
Amynek szerelmi bánatában szüksége van egy
menedékre és némi vigaszra.
– Ha ezeket nem kapja meg tőlünk, szegény
lelkemet még elviszi a Fehér Hölgy – mondta.
– Azt hittem, a Fehér Hölgy csak éjjel jár.
Carolin a fejét rázta.
– Dehogy! Anyámnak egyszer a nap kellős közepén
jelent meg. Pont itt, ebben a szobában. Épp a játékokat
pakolta össze, amikor egy jeges fuvallatot érzett a
nyakában. Mikor megfordult, a Fehér Hölgy állt előtte
az ajtóban, és szomorúan rámosolygott. Anyám azt
állítja, hogy abban a pillanatban elhatalmasodott
benne a késztetés, hogy kinyissa az ablakot, és
leugorjon a mélybe.
Nyeltem egy nagyot.
– Csak úgy?
– Nem csak úgy. Egy Claudio nevű férfi miatt, akibe
anyám akkoriban szerelmes volt, de ő sajnos nem
viszonozta az érzéseit.
– És mi történt azután? – Libabőrös lettem, mint
mindig, ha egy történet kezdett hátborzongató lenni.
– A fény pislogott – folytatta Carolin. – A Fehér Hölgy
pedig eltűnt. Anyám meg amilyen gyorsan csak tudott,
hazament, és elfogadta apám házassági ajánlatát,
amit máig sem bánt meg.
 Megkönnyebbülten sóhajtottam. Annyira mégse tűnt
gonosznak ez a Fehér Hölgy.
– És hogy nézett ki? – Sose árt az ilyesmit tudni.
Carolin megvonta vállát.
– Anyám szerint kicsit hasonlított Bräsemann doktor
akkori asszisztensére.
Oké, az én hibám. Minek is teszek fel ilyen
kérdéseket?
Carolin egyébként teljesen rendben volt, csak
szerette a nagyszabású. barkácsprojekteket. Ha rajta
múlt volna, reggeltől estig a játszószobában ültünk
volna, és egész nap egyszarvúkat, szilveszteri
robbanózacskókat és papír hópelyheket készítettünk
volna békésen. Méghozzá csillámmal, amiért Carolin
odáig volt, és ezért vödörszám be is vásárolt belőle.
Esténként mindenütt csillámot találtam: a
nadrágzsebemben, a fogaim közt, de még a fülemben
is.
Állítólag egyáltalán nem mérgező, és biológiailag
lebomlik, ami jó is volt, mert Elias, a thrillerszerző
kisebbik fia körülbelül húsz dekát megevett belőle
Madame Cléo édes marcipánfalatkáiba gyúrva. Mint
kiderült, Don beszélte rá erre a kis, ahogy ő mondta,
bátorságpróbára. Azt tanácsoltam a szülőknek, ne
csodálkozzanak, ha Elias székletében a következő
napokban csillámokat találnak. Többet sajnos nem
tehettem. Don egyébként nem szívesen alkalmazott
tettlegességet a többi gyerekkel szemben, a kis ördög
inkább szavai erejével teremtett békétlenséget:
megdöbbentő volt, milyen gyorsan tapintott rá a többi
gyerek gyengéjére, és használta fel a tudását ellenük.
Csak az amerikai lányokat kímélte, azonban ez
egyszerűen a nyelvi korlátok miatt volt. A lányok
németül csak annyit tudtak mondani, hogy köszönöm.
És mindegy, mit mondott Don, lepergett róluk,
kisiskolás angoltudásával pedig beletört a bicskája a
lányok délies dialektusába.
December 27-dikére olyan rossz idő lett, hogy az
aznapi kinntartózkodásunk teljesen elmaradt. Tényleg
megpróbáltuk. Fél órán keresztül kényszerítettük bele
a gyerekeket sínadrágjaikba, overalljaikba és
kabátjaikba, adtuk rájuk a csizmáikat, sapkájukat,
sáljukat és kesztyűiket, hogy aztán tíz perccel később
újra kicsomagoljuk őket. Egyszerűen semmi értelme
nem volt. A jeges szél vízszintesen fújta a hópelyheket
az arcunkba, szempilláinkon, szemöldökünkön és a
hajtövünkön pedig azonnal kristálybevonat képződött,
az orrunk hegyéig se láttunk. Még a jégpályáig se
értünk le, mikor elhatároztuk, hogy visszafordulunk,
mielőtt még elfújja a gyerekeket a szél, vagy elvesznek
a viharban. Ráadásul a hókristályok úgy szúrták a
bőrünket, mint ezernyi apró nyilacska.
Mindenki megkönnyebbült, amikor végre ismét a
gyerekszobában voltunk, de a békés barkácsoláshoz
Carolinon kívül már senkinek sem volt kedve. Nem
tartott sokáig – hogy miként történt, azt sajnos nem
sikerült később kinyomozni –, míg Don és Gracie
párbajozni kezdett a barkácsollókkal, melyben Gracie
egy vastag hajtincset vesztett el, Don pedig a kilógó
inge egyik csücskét. Gracie egy rakás olyan szitokszót
zúdított Donra, amikről az anyja biztosan nem tudná
megmondani, hogy egyáltalán hallotta már őket a
lánya.
Mikor végre elválasztottuk a két viaskodó kiskakast
(és elvettük tőlük a barkácsollókat), Don elővette az
egyik fenyegetését.
– Gracie Barnbrooke a dél-karolinai Charlestonból ne
gondolja, hogy nem állok bosszút az ingemért! Még
nagyon meg fogja bánni, hogy egyáltalán a világra
jött! – Majd rám villantotta szikrázó tekintetét. – Mondd
meg neki!
 Odafordultam Gracie-hez.
– Don azt mondja, nem bánja, hogy eljött a
gyerekfoglalkoztatásra, különben soha nem ismert
volna meg jobban. Nagyon sajnálja, amit a hajaddal
tett – tolmácsoltam elég szabadon.
– Na, jó, mondd meg neki, hogy elfogadom a
bocsánatkérését, mert olyan szép szeme van, és mert
a jó fiúkat amúgy is unalmasnak találom.
Amy a szemét forgatta.
– Ide vezet a rózsaszín tüll és a lila csillám. Egy
rosszfiú iránti szerelmen át közvetlenül az emancipáció
poklába. És a megtört lányszívek klubjába. – Tényleg
elég rossz formában volt szegény.
– Amy azt mondja, hogy Gracie ugyan nagyon
kedvesnek tűnik, de nyáron az iskolaudvaron eltörte
egy fiú vállát, aki ujjat húzott vele. Aztán meg egyszer
az egyik osztálytársnőjének betörte az orrát. De Gracie
szerint az csak véletlen volt.
– Tényleg? – nézett Don lenyűgözve, mialatt Gracie a
szempilláit rebegtette.
– Ha van kedve, Don megtaníthatna nekem pár
svájci káromkodást – javasolta. – Amit anyukám nem
ért, azt nem is tilthatja meg. Kérdezd meg, hogy
mondják a lócitromot németül!
Ismét Donhoz fordultam.
– Az anyukája attól fél, hogy nem tudja
megzabolázni, és egy nap még megöl valakit. De
Gracie szerint már ura a helyzetnek. És meg kell
kérdeznem tőled, hogyan mondják a lócitromot
németül.
Többet nem tehettem Gracie-ért. Első körben talán
ennyi is elég lesz, hogy Don elfelejtse a tervezett
bosszút. Mindenesetre most már kicsit több tisztelettel
nézett Gracie-re. Látványosan zavarta, ahogy a kislány
enyhén oldalra döntött fejjel rámosolygott, és közben
kacéran az ujja köré csavarta a levágott hajtincset.
Don a gondolataiba mélyedve megdörzsölte a vállát.
– Minden a kommunikáción múlik – mondtam
elégedetten Amynek.– Talán ti is félreértettétek
egymást Aidennel.
Azonban az elméletemet nem tudtam kifejteni, mert
ebben a pillanatban Roman Montfort jelent meg az
ajtóban a Jegorov családdal együtt. A testőrük nem jött
velük, de feltehetően kint várt rájuk valahol
láthatatlanul. Feltűnt, hogy a munkáját kifejezetten
diszkréten végzi, sosem lehetett látni, mint ahogy az
egy igazi testőrhöz illett is.
Míg Ben apja köszönés nélkül lépett be, Viktor
Jegorov mindenkinek barátságosan bólintott, és
szintén bejött. Stella Jegorova megállt az ajtóban, ahol
felvett egy látványos pózt.
Szenteste óta nem láttam Ben apját, még csak
távolról sem, ezért aztán rendesen megijedtem, hogy
most mindketten egy helyiségben voltunk.
Újra a fülemben csengtek vasárnapi szavai és a
mély megvetés, amivel kiejtette a szavakat, és
éreztem, hogy automatikusan összezsugorodom abban
bízva, hogy nem vesz észre, mint ahogy azt korábban
tette.
– Ez itt – mondta angolul, és széles mozdulattal
körbemutatott a szobában – a mi kis, szerény
játszószobánk. Már Liz Taylor csemetéje is játszott itt.
Igen? Le merném fogadni, hogy ezt most találta ki.
Stella Jegorovát azonban ez nem hatotta meg
igazán. Most is, mint mindig, vele volt a kiskutyája,
ezúttal egy ezüstös krokodilbőr kézitáskában, amely
kifogástalanul illett ezüstszínű magas sarkújához.
Elegáns, nyitott hátú ruhájával együtt toalettje
tökéletesen megfelelt volna az Oscar-díj-kiosztó gála
vörös szőnyegén is.
 A kutyus élesen vakkantott, Fee és a thrilleríró fiai,
akik éppen az asztal körül szaladgáltak, azon nyomban
megálltak, és lenyűgözve nézték.
– Van benne elem? – kérdezte Elias, de Stella
Jegorova méltóságán alulinak tartotta, hogy
válaszoljon a kérdésre. Na, jó, ha igazságosak akarunk
lenni, akkor egy szót se értett belőle.
A kis Dása minden erejével belekapaszkodott az apja
kezébe, loknis buksijával pedig a combjához simult.
– A hintaló még 1898-ból származik – magyarázta
Montfort zengő hangon. – Külön a szálloda számára
készítették. – A gyerekszoba valóban antik játékszerek
lelőhelye volt, a bábszínház faragott babái, az
elhangolódott zongora, valamint a különböző
ólomjátékszerek még 1920 előtt készültek. A gyűjtők
biztosan megrökönyödnének, ha látnák, hogy ezekkel
a játékokkal itt tényleg gyerekek játszanak.
– Jó napot kívánok! – emelkedett fel Carolin a
gyerekszékről, és lesöpört némi csillámot a combjáról.
– Miben segíthetek?
Roman Montfort gyorsan odafordult hozzá.
– Ő a mi egészen kiváló pedagógusunk, a kedves…
ööö…
– Carolin Imhoff – segítette ki Carolin. – Mi itt először
mindig köszönünk, ha belépünk a szobába.
– Pontosan. – Roman Montfort megköszörülte a
torkát, majd Viktor Jegorovhoz fordulva folytatta.
– Imhoff asszony képzett óvónő, és rengeteg
tapasztalata van. Lenyűgöző referenciával rendelkezik.
Viktor Jegorov mosolyogva bólintott, és odavitte
Dását a hintalóhoz. Felesége mélyet sóhajtott, és
hosszú körmeivel a fa ajtókereten dobolt.
– A következő a helyzet, kedves ööö… Carolin –
mondta Roman Montfort németül. – Aaaaa… Szmirnov
családnak szüksége van a kis Dása mellé egy képzett
pedagógusra. Külön foglalkozásra.
 Carolin homloka ráncba szaladt.
– Van testi vagy szellemi fogyatékossága a
gyermeknek?
– Micsoda? – horkant fel Roman Montfort. – Nem,
természetesen nincs. Rendkívül különleges szülők
rendkívül különleges gyermekéről van szó, akinek ezért
rendkívül különleges foglalkoztatásra van szüksége,
amit ön biztosítani tud.
– Nyugodtan csatlakozhat a kislány a csapatunkhoz –
mondta Carolin előzékenyen. – Biztosan nagyon
tetszeni fog itt neki.
– Nem, nem, nem! – Roman Montfort-t szemmel
láthatólag kihozta a sodrából Carolin értetlensége. –
Először is a kislány egy szót sem beszél németül, csak
oroszul tud, azonkívül pedig nincs más gyerekekhez
szokva.
– Oroszul azonban én sem tudok – mondta Carolin
udvariasan. – De pedagógiailag egyáltalán nem
tanácsos egy gyermeket ennyire elszigetelni. Az ő
korában szüksége van a hasonló korúak társaságára.
Szerencsére a gyerekeknek van egyfajta univerzális,
belső nyelvük, amivel bárhol meg tudják magukat
értetni.
– Ne tettesse ilyen ostobának magát! – csattant fel
Montfort. – Ön átveszi a kislány exkluzív
foglalkoztatását. Magától értetődő, hogy, öhm,
Szmirnov úr felárat fizet ezért. Ön reggel kilenctől,
mondjuk, este tízig a család rendelkezésére fog állni a
magánbébiszitterükként. Nem olyan nehéz ezt felfogni,
érezze magát egyszerűen megtisztelve, és mondjon
köszönetet.
De Carolin ettől nagyon messze volt.
– És mi lesz a többi gyerekkel?
A szállodatulajdonos homlokán a rettegett haragér
kezdett kidagadni. De mivel Viktor Jegorov, aki Dását
himbálta a hintalovon, némileg zavartan nézett oda
felénk, Montfort-nak mintegy varázsütésre kisimultak
az arcvonásai, és megértő mosolyra húzta el a száját.
– Ez itt nem az ön magánóvodája, kedves… ööö… –
folytatta különösen barátságosan, hogy mindenki, aki
nem ért németül, azt gondolhatta, hogy épp szebbnél
szebb bókokkal halmozza el Carolint. Fogalmam sincs,
hogy csinálta, mindenesetre ez már színészet volt
mesterfokon. – Itt nem ön határozza meg a
szabályokat, hanem én, és ha én azt mondom, hogy
átveszi a kis Dása magánfoglalkoztatását, akkor nem
kezd el velem vitatkozni, hanem szépen bólogat, és
örül a többletfizetésnek.
Carolin ellentmondóan felvonta a szemöldökét.
Felelni akart, de Roman Montfort felemelte a kezét, és
azt mondta:
– Még nem végeztem. Ami a többi gyereket illeti, a
gyakornoklány addig átveszi őket. – Montfort az állával
felém bökött, én pedig összerezzentem, mintha meg is
érintett volna.
Carolin szemöldöke már majdnem a haja tövét
súrolta.
Ezalatt a kis Fee is odaszaladt a hintalóhoz, és azt
csivitelte:
– Én is lovagolni akarok! – Viktor Jegorov mosolyogva
emelte föl a lánya mögé, és mindkét lány felvisított,
amikor a ló hintázni kezdett.
– Megértett végre, kedves ööö Carolin? – Montfort
még lejjebb vitte a hangját. És habár még mindig
mosolygott, pillantásával ölni tudott volna. Erőteljesen
össze kellett szorítanom a fogaimat, nehogy megint
kocogni kezdjenek.
– Igen. – Carolin megértette. És ahelyett, hogy
összerezzent volna, egy kicsit előrehajolt, és
közvetlenül Montfort szemébe nézett. – De úgy tűnik,
ön nem értett meg engem. Teljesen mindegy, mennyit
fizetnek érte, semmi esetre se fogom olyan emberek
magánbébiszitterét játszani, akik kézitáskába
préselnek egy kutyát. – Halkan beszélt, de
határozottan, és szavai gyorsan lehervasztották a
hoteltulajdonos arcáról a mosolyt. – Abban egyeztünk
meg, hogy a gyerekfoglalkoztatást vállalom kilenctől
fél ötig, így mást nem is fogok csinálni. Kizárólag azért
dolgozom itt a szünetemben, mert már az anyám is az
ön anyjának dolgozott, és elszomorítaná, ha
abbahagynám. Ő nagyon szerette a Fellegszállót.
Míg a szoba másik végében az oligarcha azzal volt
elfoglalva, hogy leemelje Dását és Feet a hintalóról, és
letérdeljen velük a padlóra, a teremben mindenki más
a szóváltást követte, csak Stella Jegorova bámulta
unatkozva a körmeit.
– Ujjat akar velem húzni? Tudja, mit meg nem tenne
ezért az állásért sok óvónő? – Rettegett Roman
elveszítette a kontrollt maga felett. Rémisztő
homlokere újból kidagadt.
– Nyugodtan! Rúgjon csak ki!
Carolin lett az új kedvenc hősnőm. Egészen biztosan
a legbátrabb ember a világon. Ha nagy leszek, olyan
akarok lenni, mint ő.
Úgy tűnt, Roman Montfort is teljesen
összezavarodott. Kezével megragadta a levegőt maga
előtt, mintha egy képzeletbeli nyakat fojtogatna.
Fogalmam sincs, mit tett volna eztán dühében, ha
Viktor Jegorov nem lép oda mellé.
Mosolyogva mutatott a kislányára, aki Feevel együtt
a padlón ült, és egy képzeletbeli kanállal etetett egy
babát. Udvariasan érdeklődött, hogy esetleg
lehetséges volna-e, hogy Dása holnap itt játsszon a
többi gyerekkel együtt, csak egy-két órácskára, mert
annyira tetszik itt neki.
Don mindenki helyett, aki figyelte a hoteltulajdonos
és az óvónő szópárbaját, kacagásban tört ki, Stella
Jegorova pedig oroszul motyogott valamit, ami,
esküdni mertem volna, hogy azt jelenti: Mehetünk már
végre? Ezalatt Roman Montfort leapasztotta dagadozó
ereit, és elővette a legsugárzóbb nevetését.
– Én is épp ezt akartam javasolni – kiáltotta
elragadtatva. – Ez a lármás kis csipet csapat biztosan
kedvesen és örömmel befogadja Dását.
A lármás csipet csapat pedig, már amennyiben
értett angolul, buzgón bólogatott, Carolin lekötelezően
mosolygott, Jegorovék pedig távoztak a vidáman
integető Dásával. Roman Montfort követte őket. De
mikor már megkönnyebbülten fellélegeztem volna,
még egyszer visszafordult hozzánk.
– Talán most úgy érzi, kedves ööö…, de mi ketten
még nem végeztünk egymással. Nem tűrök meg
okoskodó, önfejű zsarnokokat ebben a házban! – Jeges
tekintete továbbvándorolt rám. – Maga meg mégis mit
képzel, hogy civilben jön dolgozni? Azonnal öltözzön át,
vagy máris pakolhat! – Aztán végleg eltűnt, én pedig
kimerülten rogytam le a székemre.
 17

EGÉSZEN BIZTOSAN MEGŐRIZTEM VOLNA A NYUGALMAMAT.

Végül is nem ez volt az első alkalom, hogy
gyerekcsőszként eltűnt pár gyerek a felügyeletem
alatt. És Monsieur Rocher is azt mondta, hogy ami
ebben a házban eltűnik, az elő is kerül. Legalábbis
előbb vagy utóbb. És Monsieur Rocher-nak közismerten
mindig igaza van. Végül is a gyerekek nem is
kifejezetten tőlem szöktek el, hanem inkább némely
szerencsétlen körülmények között eltűntek, amikért
egyáltalán nem vonhattak felelősségre. Mindazonáltal
én javasoltam a bújócskázást, és valószínűleg a jó
tippjeimnek volt köszönhető, hogy most nem találtuk
meg őket. Még egy felnőttnek is akadt itt bőven elég
rejtekhely, egy kisgyereknek pedig a lehetőségek
gyakorlatilag korlátlanok voltak.
Mondom, megőriztem volna a nyugalmamat, ha
egyszer csak nem jött volna elő a thrillerszerző a
gyerekrablásos elméletével, és nem estem volna
emiatt teljesen pánikba.
Már a nap is rosszul kezdődött. Mivel a foltos hiénák
szokásukhoz híven ismét eposzi méretű tusolópartit
rendeztek előttem, és nemcsak elhasználták az összes
meleg vizet, hanem az ablakot is nyitva hagyták,
fogmosás közben – viccen kívül – jégcsapok képződtek
az orromon. Sosem gondoltam volna, hogy eljön
egyszer a nap, amikor nem csodálom meg a hóesést,
de most én is úgy éreztem, hogy már eleget havazott.
Az első nap még fel lehetett ismerni a gyönyörű
sárkányunkat a jégpálya mellett. A második nap már
csak pár hepehupát lehetett felfedezni a hótakarón,
mostanra azonban már sejteni sem lehetett, hogy
egykor volt ott valami. A hó egyszerűen mindent
betemetett. Jaromir és az öreg Stucky egyfolytában
azzal volt elfoglalva, hogy a ház bejáratait szabadon
tartsák, a lenti úthoz és az istállóhoz vezető utak pedig
legalább járhatóak maradjanak. A parkolóban álló
autók óriási fehér kupaccá váltak, melyek lassan
összenőttek, és kicsit Madame Cléo citromos
habcsókjának tojáshabdíszítésére emlékeztettek.
Mindennap le kellett tisztítani a tetőablakot és a
körülötte lévő területet (titokban keringős terasznak
kereszteltem el), néha kétszer is, mert a hó, mint
valami sisak, belepte az üvegtetőt, és elnyelte az
amúgy is gyéren beszűrődő fényt. Idáig a völgyből
fölfelé vezető utat is mindennap letakarították, így a
posta, a szállítók és a személyzetből azok, akik nem a
hotelban laktak, hanem a másik faluban, mint például
Carolin, gond nélkül fel tudtak jönni. De a 28-ára
virradó éjjel annyit havazott, hogy még a
rendíthetetlen újságkihordó sem jött fel, ami, Monsieur
Rocher biztosított felőle, tízévente legfeljebb ha
egyszer előfordult.
Az időjárás miatt szinte megállt az idő, amitől a
vendégek nagy része a karácsonyi ünnepek alatt el
volt ragadtatva, ám a kezdeti öröm lassan ideges
feszültségbe fordult át. Úgy tűnt, a bezártságtól sokan
egyfajta dührohamot kaptak, mert nem mehettek ki a
szabadba. A reggelinél a gyógyszeripari vállalkozó
felesége és a golyóscsapágyak bárónőjének szeretője
kapott hajba a gyümölcstálon lévő utolsó málnáért,
Gracie elbeszélése szerint valószínűleg vér is folyt
volna, ha Roskadt Rudi nem lép közbe. A politikusnő
férje visszaküldte az onszentojását, mert nem volt
tökéletes a formája, mire a konyhafőnök
keresztülüldözte a konyhán szegény Pierre-t. Don anyja
pedig azért riasztotta a személyzetet, mert a Nagy
toronylakosztályban erős szag terjengett, mire Müller
kisasszony egyszerre három szobalánykocsit is
odaküldött, kvázi bekapcsolt kék fénnyel, és maga is
követte őket.
Nem sokkal később Don rosszkedvűen toppant be a
gyerekmegőrzőbe. Valószínűleg mérges volt magára,
amiért már csak a nem túl ötletes bűzbombás tréfák
maradtak a tarsolyában.
Ami a gyerekek foglalkoztatását illette, Carolinnal
(aki hála istennek a hótakarítók mögött még időben
felért a hotelba, hogy átvehesse aggódó apja karjából
a kis Dását) Donhoz hasonlóan mi is kifogytunk a
kreatív ötletekből. Már annyit barkácsoltunk, hogy
azzal egy tornatermet meg lehetett volna tölteni, és
megtartottuk a saját magunk írta bábszínházi darab
ősbemutatóját tizenhét figyelmes plüssállatka előtt. A
dobozdobálóstól kezdve a kitalálóson át a kendős
fogócskáig körülbelül minden játékot végigjátszottunk,
amit Carolin csak ismert.
A gyerekeknek mindenekelőtt mozgásra volt
szükségük, és legalább némi környezetváltozásra.
Ezért is egyezett bele Carolin, amikor azt kértem,
bújócskázás közben ne csak a gyerekszobában, hanem
a folyosón is el lehessen rejtőzni. Mindenesetre szigorú
feltételeket szabtunk. A többi szoba tabu volt, akárcsak
a liftek, illetve a harmadik emeleten kellett maradni.
Nem lehetett zavarni senkit: se a vendégeket, se a
munkáját végző személyzetet.
A gyerekek meglepően kreatívak voltak rejtekhelyeik
megválasztásában, csak Feenek segítettünk kicsit
Amyvel, azt gondolta ugyanis, hogy láthatatlan lesz, ha
befogja a szemét. Ezzel szemben a kis Dása agyafúrt
bújócskázónak bizonyult, piros, fodros, kötött Dior
ruhácskája pedig meghökkentően nagynak. Ruhája
színe tökéletesen beleolvadt a bársonyfüggönyökbe,
amelyek mögé Dása előszeretettel bújt el, és derűs
nyugalommal várta, hogy megtalálják.
A gyerekek bemásztak az asztalok alá, bepréselték
magukat a zongora és a polc közötti résekbe,
játékládák mélyére bújtak, vagy belefeküdtek egy
beépített szekrénybe. Gracie valahogy beleszuszakolta
magát a babakocsiba, felvette egy baba fejkendőjét, és
betakarózott. Ezzel a második helyezést érte el a
legeredetibb rejtekhely kategóriában. Az első helyet
egyértelműen Don érdemelte ki, sikerült észrevétlenül
elrejtőznie Moser-Anni szobalánykocsijának
szennyeszsákjába, ahol valószínűleg soha nem találtuk
volna meg, ha nem kezd el kuncogni.
Viktor Jegorov időről időre tapintatosan benézett
hozzánk, és alaposan meg volt lepve, mikor látta,
milyen vidáman játszik a kislánya a többi gyerekkel.
Ebédnél minden rendben volt. Ha eltekintünk attól,
hogy Elias, mint minden áldott nap, felborított egy teli
pohár limonádét, Don pedig Gracie hajába tett egy
fasírozottat, nyugodtan kijelenthetjük, hogy a gyerekek
jobban viselték a bezártságot, mint a felnőttek, akik
viszont Bent, Monsieur Rocher-t és a konyhát kínozták
különleges óhajaikkal.
De valamikor ebéd után kezdetét vette a
szerencsétlenség, és egyikből következett a másik.
Először a kis Fee verte be szerencsétlenül a fejét az
asztal szélébe, és az anyukája után sírt. Noha
ráfújtunk, csitítgattuk, és Carolin még egy pónis
ragtapaszt is varázsolt rá, nem lehetett lebeszélni róla,
az orra pedig jobban folyt, mint valaha. Amy
felajánlotta, hogy gyorsan leviszi a kislányt az első
emeleti Fabergé lakosztályba. Dása mindenképpen el
akarta kísérni új barátnőjét, ezért aztán ő is velük
tartott. Mikor Gracie is csatlakozott hozzájuk, mert
úgyis el kellett mennie pisilni, Don is azt mondta, velük
megy, Fee ugyanis lenyűgöző vizsgálati alany A takony
ötven arca című, régóta elhanyagolt dokumentációja
számára.
Ami azután történt, arról Amy elbeszéléséből
értesültem, aminek a valóságtartalmát egy percig sem
kérdőjeleztem meg. Először, ahogy eredetileg
elterveztük, mind az öten lementek a Fabergé
lakosztályhoz, de senki sem volt ott. Tehát Amy nagyon
okosan az előcsarnokban érdeklődött Monsieur Rocher-
nál, és Monsieur Rocher tudta, hogy Fee anyja éppen
egy hát- és nyakmasszázson van Heffelfinger úrnál.
Ezen a ponton Amy már sejtette, hogy nem lesz
annyira egyszerű Feet az anyjához vinni, de a kislány
nem hagyta magát lebeszélni, az anyukájához akart
menni, méghozzá rögtön, így Amynek nem maradt
más választása, mint lemenni a wellnessrészlegre. Az ő
helyében valószínűleg én is ugyanezt tettem volna.
Mivel tudta, mennyire allergiás Heffelfinger úr a
gyerekekre, megparancsolta Gracie-nek, Donnak és
Dásának, hogy a wellnessrészleg ajtaja előtt
várakozzanak az ijesztő tilalomtábla előtt, míg ő
odaviszi Feet az anyukájához. Ez azonban hosszabb
ideig tartott, mint gondolta, mert Heffelfinger úr
csapatát napközben egy kozmetikus erősítette, akinek
feltehetően az volt a feladata, hogy cerberusként
őrizze a masszázsszoba ajtaját, ha épp nem végzett
maga is kezelést. A cerberus továbbá nem beszélt jól
angolul. Amy azt mondta, teljes diplomáciai
ügyességére szüksége volt, hogy meggyőzze,
mindegyik fél számára az a legjobb, ha odaviszi a
nyöszörgő kis takonypócot a masszázsszobába, de
végül sikerült Heffelfinger úr felháborodott pillantása
mellett átadni a kis Feet az anyjának, mire a kislány
boldogan mosolygott. Idáig Amy viszonylag elégedett
volt magával, ez azonban egy csapásra megváltozott,
amikor kilépett az ajtón, de a gyerekeknek csak hűlt
helyét találta.
Gracie, Don és Dása egyszerűen eltűnt. Hiába
szólongatta őket, kutatta át a folyosót a
wellnessrészleg és a liftek között, a gyerekeknek
teljesen nyoma veszett. Ekkor már mi is azon
töprengtünk Carolinnal fent a gyerekszobában, hol
maradhatnak vajon. De aggódni csak akkor kezdtünk,
mikor Amy visszatérve megkérdezte, nem jött-e vissza
hozzánk a három gyerek. Nem aggódtunk nagyon,
csak egy egészen picit, és csak azért, mert Dása apja
bármelyik pillanatban újra bekukkanthatott, hogy
megnézze, mit csinál a kislánya. Már a gondolat is
kissé kellemetlen volt, hogy be kell neki vallanunk, per
pillanat sajnos nem tudjuk, merre van a kislánya.
– Valószínűleg Don körbevezeti őket a hotelban –
mondtam, de riadtan gondoltam rá, milyen rosszkedve
volt az imént. Mi van, ha reggel óta valami ütősebb
csíny is eszébe jutott a bűzbombánál? – Biztos csak
Dása előtt akar menőzni, például a konyhai
kapcsolataival. Valaki mindig ellátja ott fagyival.
– Igen, biztos vagyok benne, hogy bármelyik
pillanatban itt lesznek – vélekedett Carolin. – De talán
mégis fel kellene kerekednetek megkeresni őket. Én
addig itt maradok a többi gyerekkel, nehogy még ők is
eltűnjenek itt nekünk – mondta, de nevetése nem
csengett olyan őszintén, mint máskor.
Amy és én éppen kifelé indultunk, mikor Gracie
besétált az ajtón.
– Na, látjátok! – mondta Carolin megkönnyebbülve.
De korai volt az öröm. Gracie ugyanis egyedül jött. És
egészen meg volt lepődve, hogy Don és Dása még
nincs itt. Gracie a két gyereket utoljára a pincében
látta. Miközben Amyre vártak, unatkozni kezdtek, ezért
elhatározták, hogy felmennek nélküle. Pont ebben a
pillanatban hagyta el a wellnessrészleget Ella és
Gretchen Tristannel, Aidennel és Clausszal együtt, így
Gracie követte őket a lépcsőn felfelé, hogy közben egy
kicsit kémkedjen is utánuk. Ezalatt Don és Dása
beszállt a liftbe. Gracie még egy darabig Ella és
Gretchen nyomában volt (dartsoztak a
billiárdszobában), aztán pedig a mosdó felé kerülve
visszatért hozzánk, a gyerekszobába.
– Egy gyerek már visszajött, nemsokára a másik
kettő is felbukkan. – Carolin megsimogatta Gracie fejét,
és bizakodást színlelve mosolygott. – De akkor sem árt,
ha egy kicsit igyekeztek. Először a lifteket nézzétek
meg!
Amy, Gracie és én így tettünk. De nyomát se leltük a
liftekben Donnak és Dásának.
– Nem lett volna szabad egyedül hagynom őket –
nyöszörögte Amy. – Carolinnak annyi, ha nem találjuk
meg a két gyereket. Mr. Montfort rettenetesen dühös
lesz.
Az biztos. Ben apjának ez pont kapóra jönne.
– Biztos megint csak bújócskáznak – mondta Gracie.
Én erre nem vettem volna mérget. Don, mint
említettem, elég rossz passzban volt. És unatkozott.
Nem jó kombináció.
– Mondott még valamit Don? – faggattam Gracie-t,
de kérdésem teljesen értelmetlen volt, mert, ha Don
mondott is volna valamit, nem értette volna meg.
Gracie megvonta a vállát. De végül hirtelen eszébe
jutott, hogy Dása és Don nem egyedül szállt be a
liftbe, hanem egy kedves, ősz hajú hölggyel, aki csak
németül beszélt.
– Ez minden bizonnyal Ludwig asszony lesz –
mondtam megkönnyebbülve. Ez legalább némi
támpontként szolgák. – Talán ő tudja, hová akartak
menni.
De sajnos Ludwig asszony sem tudott nekünk
segíteni. Az első emeleten futottunk vele össze, épp
útban volt az étterem felé, ahol Ludwig úrral akartak
kávézni és egy szelet Havanna tortát enni. Azt viszont
megerősítette, hogy látta a gyerekeket a pincében.
– Még csodálkoztam is, hogy miért állnak ott olyan
elveszetten a folyosón – mondta. – A fiú és az elbűvölő,
orosz kislány beszállt velem a liftbe. Nem szeretem
ugyan ezeket a zörgő lifteket, de a vén csípőm már
nehezen viseli a lépcsőzést. Egyébként pedig
fürdőköpenyben voltam… – Itt Ludwig asszony
halkabbra fogta a hangját. – Egyébként a
legkényelmesebb és a legpuhább fürdőköpeny, ami
valaha volt rajtam. Mit gondol, kedvesem, meg lehet
vásárolni, mielőtt elutazunk?
– Igen, egészen biztosan – feleltem türelmetlenül. –
De térjünk vissza Donra és Dására. Nem tudja
véletlenül, hová mehettek?
Ludwig asszony lassan megrázta a fejét.
– Én már itt az első emeleten kiszálltam, a két
gyerek pedig a harmadik emeletre akart menni.
Legalábbis azt a gombot nyomták meg… Csak nem
tűntek el a kis csibészek?
Bólintottam.
– De, kérem, ne mondja el senkinek! – Legfőképp
Dása szüleinek ne. – Biztos csak elbújtak.
– Természetesen – mondta Ludwig asszony, és
bátorítóan ránk mosolygott. – Legkésőbb, amikor
megéheznek, előjönnek a rejtekhelyükről, hallgasson
csak a tapasztalt anyára és nagymamára.
Biztosan igaza volt. És mégis…
– Neked is olyan fura érzésed van? – súgta oda
nekem Amy.
 Bólintottam. Igen, a fenébe is, nekem is fura
érzésem volt. A szálloda hatalmas volt, és
átláthatatlan, és ki tudja, miféle veszélyek leselkedtek
egy burokban nevelkedő, négyéves kislányra, akinek
ezekről még csak sejtelme sem volt. Amilyen kicsi,
majdnem minden résbe beleférne… Elég jól el tudtam
képzelni, ahogy Don épp segít bemászni Dásának egy
szellőzőaknába. Természetesen pont most kellett
eszembe jutnia az öreg Stucky szenteste elhangzott
szavainak. Hogy valami gonosz dolog készül. Hogy
gonosz teremtmények és emberek járnak ártó
szándékkal, hogy ördögi ötleteikkel elcsábítsák az
embereket. És ördögi ötletért Donnak nem kellett a
szomszédba mennie…
Elhatároztam, hogy az egyetlen helyes dolgot
cselekszem, és – ha már egyszer úgyis az
előcsarnokban voltunk – beavatom Monsieur Rocher-t
és Bent. Amint megtettem, azonnal éreztem, milyen
megnyugtató, jótékony hatással vannak rám. Úgy tűnt,
nem olyan ritkaság, hogy egy gyerek átmenetileg
szőrén-szálán eltűnik, bár ez jellemzően az elutazásuk
napján szokott előfordulni. Monsieur Rocher nyugodt
hangon érdeklődött, mennyi ideje tűntek el, Ben pedig
úgy vélte, legokosabb volna először a szülőket
megkérdezni, ugyanis a gyerekek nagy
valószínűséggel egyszerűen visszamentek a
szobájukba.
Természetesen szerettük volna elkerülni, hogy
megkérdezzük a szülőket, de beláttam, hogy nincs más
választásunk. Ben telefonon Burkhardtékhoz
csengetett fel, Monsieur Rocher pedig a Panoráma
lakosztály számát tárcsázta.
Amy, Gracie és én izgatottan fogtuk vissza a
lélegzetünket, de sajnos se Don, se Dása nem ment
vissza a szobájába. Don szüleit nem rázta meg
különösebben a hír, ami nem volt meglepő, tekintetve,
hogy fiuk a sajátjának tekintette a hotelt, úgy ismerte,
mint a tenyerét, és amúgy is éjjel-nappal szabadon
kószálhatott egyedül, és arra szaglászott, amerre neki
tetszett. Még csak le sem jöttek hozzánk.
Jegorovék azonban elég gyorsan megjelentek az
előcsarnokban. Stella Jegorova teljesen fel volt
zaklatva.
Elnehezedett a szívem.
Elképzeltem, mennyire aggódhat most Dása
édesanyja. Elvégre is a kislánya még csak négyéves,
és feltehetőleg még sosem kószált semerre egyedül.
Mindjárt a rendőrséget fogják követelni egy sereg
nyomozókutyával, és beperlik a hotelt.
De Stella Jegorovának egészen más problémái
voltak, ahogy azt felismertem, miközben tört
angolsággal és kezeit tördelve Monsieur Rocher-t
győzködte. Ugyanis vigasztalhatatlan volt, amiért a
rossz idő miatt senki nem tudta Genfbe elvinni
shoppingolni és fodrászhoz. Most pedig egy helikoptert
követelt, hogy behozhassa az elfecsérelt időt.
Egyáltalán nem akarta belátni, hogy egy helikopternek
komoly problémái volnának a hóviharban. Úgy tűnt, a
lánya eltűnése viszonylag hidegen hagyja.
A férje viszont látványosan igyekezett nyugalmat
erőltetni magára.
– Semmi nem történhet, ugye? – fordult Monsieur
Rocher-hoz. – Itt a Fellegszállóban nem történhet
semmi rossz dolog, nemde? És különben is ketten
vannak…
– Pontosan – mosolygott a jelenlévőkre derűlátón
Monsieur Rocher. – Gyorsan megtaláljuk a két kis
dezertőrt. Ha nem mentek ki az épületből, nem kell
aggódni értük. Ebben a házban semmi és senki nem
tűnik el huzamosabb időre.
Természetesen Carolinnak jutott eszébe először,
hogy nézzük meg, megvannak-e a gyerekek csizmái és
kabátjai. De semmi nem hiányzott, és senki nem is
látta őket kimenni, tehát azt kellett feltételeznünk,
hogy valahol a házban vannak, vagyis mindenképpen
meg fogjuk őket találni, biztosítottam felőle olyan
gyakran Viktor Jegorovot, hogy nyilvánvalóan az az
érzése támadt, őneki kell megnyugtatnia engem, és
nem fordítva.
Míg a felesége sértődötten, amiért senki nem akart
neki helikoptert rendelni, tovatipegett magas
sarkújában, Jegorov úr elmesélte, hogy Dása szeret
bújócskázni, és otthon is okozott már párszor
felfordulást, főleg egy alkalommal, amikor a
szennyeskosárban bújt el, magára húzta a
törülközőket, és mély álomba szenderült.
– Ez itt egy különleges hely – mondta teljes
meggyőződéssel. – Itt a gyerekek biztonságban
érezhetik magukat.
Igen. Ez abszolút így van. Kivéve, ha egy kilencéves
kis pszichopatával vannak együtt.
Monsieur Rocher hozott Viktor Jegorovnak egy pohár
teát, és gondoskodott róla, mialatt mi tovább kerestük
a gyerekeket. Szerencsére ma Roman Montfort nem
volt a házban. Nem szívesen gondolkoztam rajta, kivel
ordítozna, és kinek mondana fel azonnali hatállyal.
Biztosan szívesen szolgálta volna fel ezüsttálcán
Carolin fejét Burkhardtéknak és Jegorovéknak.
Fél órával később még mindig nem volt nyoma a két
gyereknek. Gracie-vel, Amyvel és Bennel az összes
szobalánykocsit felforgattuk és átkutattuk, átnéztük az
ágyneműraktár szekrényeit is. Don biztosan nem ijedt
volna meg a privát felirattól.
Eközben Carolin a játszószobában tartotta a frontot,
hátha a gyerekek maguktól visszajönnek, Pavel és
Pierre pedig szisztematikusan átfésülte a pincét. Hála
istennek egyáltalán nem volt olyan egyszerű bemászni
a szellőzőaknákba, mint gondoltam, mert az előttük
lévő rácsok erősen oda voltak csavarozva. A biztonság
kedvéért azért néha lopva belehahóztam az aknákba.
Lehet, hogy Ludwig asszony fecsegte el, de az is
lehet, hogy az emberek egyszerűen észrevették a
jövés-menést, és örültek, hogy végre történik valami,
mindenesetre néhány vendég is bekapcsolódott a
keresésbe. Szinte mindenkinek volt egy anekdotája
arról, hogyan rejtőzött el gyerekként annyira jól, hogy
senki nem találta meg, Viktor Jegorov pedig derekasan
tartotta magát, talán azért is, mert Monsieur Rocher,
hogy megnyugtassa, egy kis rumot töltött a teájába.
De mikor már épp megfertőzött volna az általános
optimizmus, és sutba dobtam volna kellemetlen
érzéseimet (végül is ismertem Dont, és tudtam jól,
hogy ennyi figyelemnek jobban örül, mint bármilyen
karácsonyi ajándéknak), pont akkor jött a thrillerszerző
a gyerekrablásos elméletével.
A második emeleten kapott el minket Bennel,
megragadta Ben zakójának ujját, én pedig ekkor
néztem meg először tüzetesebben. Habár már több
bestsellert is írt, még csak harmincas évei közepén
járt, és kis vékony ember volt, akkurátusan rövidre
nyírt hajjal, pisze orral, huncut mosollyal és elég
zavarodott tekintettel, ahogy azt most
megállapítottam.
Nem akar pánikot kelteni, mondta, és biztosan
nemsokára előkerülnek a gyerekek, de nem bocsátaná
meg magának, ha legalább nem hívná fel rá a
figyelmünket.
– Mire akarja felhívni a figyelmünket? – kérdezte
Ben, a thrillerszerző pedig remegő pillantásokkal
súgta: – A nagyszállók gyerekrablójára.
És engem ezzel máris eltalált. A pánik, amit a
thrillerszerző semmi esetre sem szeretett volna
kelteni, már átragadt rám.
Benre azonban nem gyakorolt túl nagy hatást.
 – A nagyszállók gyerekrablójára? – ismételte meg
szárazon.
– Egyesek csak luxushotelok gyerekrablójának
nevezik, de ez a kifejezés nem terjedt el, túlságosan
terjengős – mondta a thrilleríró. – Akkor bukkantam rá,
amikor a legutóbbi könyvemhez végeztem kutatásokat.
Az elmúlt harminc évben hat gyereket rabolt el
különböző hotelokból, és sosem kapták el.
– Hat gyereket harminc év alatt? – Ben szkeptikusan
emelte fel a szemöldökét.
A thrillerszerző fontoskodva bólogatott.
– Kettőt Németországban, egyet Ausztriában, egyet
Franciaországban és kettőt Olaszországban –
mormolta. – És mindig egy luxusszállodából.
– Hat gyerek, akiket az elmúlt harminc évben négy
különböző országban különböző hotelokból raboltak el?
– Az ember azt gondolhatta volna, Ben a kiadó, akinek
a kíváncsiságát a thrilleríró hasztalanul próbálja
felkelteni az új műve iránt. – Úgy érzem, ez nem
eléggé meggyőző. Honnan lehet egyáltalán tudni, hogy
mindig ugyanarról a gyerekrablóról volt szó, ha sose
kapták el?
A thrillerszerzőt ez váratlanul érte.
– Ebben nyomozói körökben sosem kételkedtek – a
kézjegy mindig ugyanaz volt.
– Volt egy kézzel írott váltságdíj-követelő levél? –
kérdezte Ben. – Ez aztán különösen…
– Nem! – csettintett türelmetlenül a nyelvével az író,
és legszívesebben én is ezt tettem volna, mert Ben
olyan értetlen volt. – A kézjegyet átvitt értelemben
értettem. A bűncselekménynek volt mindig hasonló
kézjegye. A gyerek öt-hat órára eltűnt, aztán pedig
érkezett egy telefon, és váltságdíjat követeltek,
hajszálpontosan a szülők lehetőségeire szabva, és nem
csak készpénzre vonatkoztak. Egy világhírű karmester
gyermekénél a rabló például pénz mellett a család
tulajdonában lévő Stradivarit is követelte. Egy másik
alkalommal egy van Gogh-képet akart megkapni,
amiről voltaképpen senki nem tudhatott.
– Hiszen ez iszonyú – suttogtam, és teljes testemmel
beleborzongtam.
Ben fejcsóválva nézett rám.
A szerző viszont örült, hogy legalább egy figyelmes
hallgatóra lelt.
– Az átadás mindig egy közvetítő segítségével
történt – folytatta. – És ha a rendőrség nem
kapcsolódott be, telefonon megmondták, hol találják a
gyereket. Csak egyszer nem végződött jól az eset. Egy
olasz vegyészeti vállalkozó fia esetében a rendőrség
beleavatkozott a dologba, és azonnal… – Az író mély
sóhajt hallatott. – Nos, önök még túl fiatalok ahhoz,
hogy emlékezzenek erre, mindenesetre a kisfiút többé
sosem látták.
– Ó, istenem! – szakadt ki belőlem. – Ben, azonnal
szólnunk kell Je… Szmirnovnak, hogy kapcsolja be a
testőrét. – Amúgy is azon gondolkoztam, miért nem
bukkant még elő.
Ben felnyögött.
– Jó, most őszintén, ez az egész emberrablás dolog
egyszerűen… teljes képtelenség. Mennyire kell egy
gyerekrablónak ostobának lenni ahhoz, hogy pont egy
olyan napot válasszon ki, mint a mai? Kint
egyfolytában havazik, órák óta nem érkezett és nem
távozott egy autó sem. Az egyetlen idevezető útnak
hét és fél kilométeren keresztül nincs egy leágazása
sem, vagyis aligha alkalmas menekülési útvonalnak
vagy egy túsz elszállítására. És miért rabolt volna el
ezúttal egyszerre két gyereket? Hirtelen ennyire kapzsi
lett? Vagy megváltozott a kézjegye?
A thrillerszerző sértődötten szorította össze a száját.
– Szerintem nem kellene ezt a teóriát ilyen könnyen
elvetned, Ben – mondtam, amiért egy hálás pillantást
gyűjtöttem be az írótól. – Don és Dása mindketten
kiválóan alkalmasak arra, hogy eltűnésükkel a
szüleiket zsarolják, gondolj csak Don esetében a f… –
Még pont le tudtam nyelni, hogy a „fekete pénzzel teli
bőröndre”. – Gondolj csak az FPTB-re – folytattam. – És
mi van a Gy-vel, amit J F számára vett C-nél? Hm?
– Hm? – Ben összeráncolt homlokkal nézett rám,
aztán vigyorgott. – Ja, értem. A két gyerek valóban
kiváló túsz volna, de a Gy, amit J C-nél vásárolt F-nek,
még egyáltalán nincs a H-ban. És ki volna egyáltalán a
gyerekrabló? Hiszen itt mindenkit ismerünk.
– Ez így nem egészen igaz – vágott közbe a
thrilleríró. – Vagyis ha beleszólhatok, ilyen nagy számú
kisegítő munkaerőnek, akit a szünet idejére felvettek,
képtelenség utánanézni. Információim szerint még
csak referenciát sem kértek tőlük… voltaképpen tehát
minden kisegítő pincér gyanús.
– És ezt ön mind honnan is tudja? – Ben összefonta
maga előtt a karját.
– Beszéltem pár alkalmazottjukkal – felelte a
thrillerszerző. – Kutatásokat végzek a következő
könyvemhez, aminek munkacíme A vérző szoba. Egy
sorozatgyilkosról szól, aki az áldozatait szállodai
falakban hagyja kivérezni.
El kellett fordítanom a tekintetemet, mert a
szemében megcsillanó őrület őszinte félelmet keltett
bennem. Ezenkívül kicsit kancsal is volt.
– De térjünk vissza a nagyszállók gyerekrablójához!
– folytatta buzgón. – Természetesen a vendégek is
potenciális gyanúsítottak.
– Mint például ön – felelte Ben a szemét forgatva.
A thrillerszerző elismerően bólintott.
– Igen, ez remek csel volna. Ha én hívom fel a
figyelmet a gyerekrablóra, azzal az olvasók egyből
kihúznának a gyanúsítottak listájáról. De először is túl
fiatal vagyok – az első gyerekrablásnál még csak
hatéves lettem volna –, másodszor pedig egyáltalán
nem egy regény szereplői vagyunk. Legalábbis még
nem.
Ben dörmögött valamit, ami úgy hangzott, és ha
mégis, akkor ez valószínűleg a világ második
legrosszabb regénye volna, amit valaha is írtak,
közvetlenül A vérző szoba után, de szavai elvesztek a
kiáltások között, amelyek az első emeletről
hallatszottak le hozzánk.
– Itt vannak! – Ez Amy volt.
– Megtaláltuk őket! – Ez pedig Gracie.
Hála istennek! A megkönnyebbüléstől majdnem sírni
kezdtem. Ehelyett Ben keze után nyúltam, és
megszorítottam.
– Most aztán megnézheti magát a gyerekrablási
elméletével – mondtam a thrillerírónak. – Amit
egyébként egy másodpercre sem hittem el.
– Hiszen én sem. Legalábbis nem igazán – válaszolta
rögtön. – Csak el akartam mondani, nehogy még a
végén valaki azzal vádoljon, hogy senkinek sem
szóltam.
– Micsoda nagyképű alak – morogta Ben lefelé
menet. – Olvastam a legutóbbi könyvét, és rém rossz
volt. Egy csomó erőltetett véletlen. És minden fejezet
végén egy mesterségesen keltett izgalom, amely két
oldallal később mindenki elégedettségére elül.
Nem mi voltunk az egyetlenek, akik a Kis
Kamaraterembe igyekeztek, ahol Gracie és Amy
megtalálta a két dezertőrt. Viktor Jegorov előttünk
érkezett oda, és a megkönnyebbülés az arcára volt
írva.
– Tudtam én, hiszen tudtam én! – mormolta inkább
saját magának, mint nekünk.
Lassan-lassan a többiek is besereglettek a Kis
Kamaraterembe, és megcsodálták a rejtekhelyet.
Egyszerű volt, de nagyszerű. Don és Dása
összegömbölyödve feküdt a polcokon, amelyek a
hatalmas kályha két oldalára voltak beépítve. Ki sem
látszódtak a kottával teli dobozok, a vaskos, zenei
témájú könyvek és a híres zeneszerzők gipszből
készült mellszobrai mögül, és mélyen aludtak. Vagyis
Dása aludt, Don pedig biztos csak úgy tett.
– Ha Don nem horkolt volna, biztosan nem találtam
volna meg őket – mondta Gracie büszkén.
– És ha a macska nem kaparászott volna halkan az
ajtón – egészítette ki Amy halkan. – Igazából már
átkutattuk egyszer ezt a termet.
Viktor Jegorov ünnepélyesen kezet rázott a két
lánnyal, és legalább három nyelven mondott nekik
köszönetet. Aztán letérdelt a polc elé, és elpakolt az
útból. Ben és én segítettünk neki.
– Hát itt vagy, kicsikém! – Egészen gyengéden
emelte ki a lányát, és vette a karjába. Dása nem
ébredt fel, de hozzábújt, és mosolygott közben.
A jelenlévők elérzékenyülten felsóhajtottak, mikor
kivitte a teremből.
– Ez a csibész! – Egyszeriben az idősebb Don
Burkhardt is ott termett. Hatalmas ember volt esetlen
alkattal, okos, víztiszta, kék szempárral, alacsony
homlokkal, a hangja pedig kellemetlenül
mennydörgött. Törékenységét, csinosságát,
arányosságát és Bambi szemeit Don az anyjától
örökölte. Az idősebb Burkhardt fejcsóválva figyelte a
fiát, de a keble dagadt a büszkeségtől. – Nos, akkor
ezúttal talán eltekinthetek attól, hogy bepereljem
magukat a felügyeleti kötelezettség megsértéséért,
ugye?
Don halkan horkolt, és mindenki felnevetett. Ben
minden vendéget meghívott egy italra, aki segített
keresni a gyerekeket, és lecsalogatta az
összeseregletteket a bárba, Carolin pedig
megkönnyebbülten kezdhette meg rég kiérdemelt
pihenőjét, és hazahajthatott a havon át.
Én Amyvel és Gracie-vel a Kis Kamarateremben
maradtam Donnal és az apjával, és kíváncsian vártam,
hogyan próbálja Don kimagyarázni magát. De
változatlanul alvást színlelt. Mindenesetre nagyszerűen
csinálta. De még meggyőzőbb volt az alakítása mit
sem sejtő ébredezőként. Mikor az apja felrázta, kábán
felnyitotta a szemét, és teljesen összezavarodva nézett
körbe.
– Hol vagyok? – kérdezte. – És hogy kerülök ide?
Apja dörögve felnevetett.
– Benned aztán lehet bízni, ifjabb Don! Jól
felkavartad itt az embereket! Ez épp kapóra jött ezen
az unalmas délutánon!
Nos, a magam részéről én mégiscsak szívesebben
töltöttem volna a délutánt a barkácscsillámaim között.
Nem csoda, hogy Don erkölcsi iránytűje teljesen
működésképtelen volt, ha az apja megdicsérte
ahelyett, hogy összeszidta volna.
Don lassan kihemperedett a polcból, és
megdörzsölte a szemét. Szégyen, gyalázat, hogy majd
egy szemétbirodalom ura lesz! Egyértelműen
színpadra született.
– Hogyan…? Miért vagyok itt? Csak azt tudom, hogy
el akartuk vinni a kis takonypócot az anyjához… Mi
történt utána? És miért vagyok ilyen fáradt?
– Mert te vagy az én kis zsebbetyárom, és teljesen
kimerített a csínytevés – mondta az idősebb Burkhardt.
– Na, gyere, kivételesen a karomba veszlek, jó?
De bármilyen fáradt volt is Don, ezt már semmi
esetre sem hagyhatta, pláne nem Gracie szeme
láttára. Ám azt megengedte, hogy apja az egyik
karjával átölelje, és egy kicsit megtámassza. Meglehet,
az idősebb Burkhardt korunk egyik kellemetlen alakja
volt, aki gyanús terveket szőtt, és egy bőröndnyi,
feketén szerzett pénzzel érkezett, de legalább úgy
látszott, a fiát őszintén szereti. Ezért nem volt szívem
megzavarni az apa-fia idillt azzal, hogy intőn
felemeljem a mutatóujjam, és alaposan összeszidjam
Dont.
Ezt azonban Gracie megtette helyettem. Mikor a két
Burkhardt az ajtó felé tartva elment előttünk,
szigorúan így szólt:
– Ez igazán lószar volt tőled, Don, mindenki
aggódott. Egyébként meg ezzel megszegted a
szabályokat. Csak a harmadik emeleten a szobák
tabuk… Mégis megtaláltalak, te rizses zsák!
Don a lószaron és a rizses zsákon kívül
természetesen egy szót sem értett. Szokása ellenére
azonban nem feleselt vissza, hanem csak fáradtan
mosolygott, és azt motyogta:
– Holnap találkozunk, gyönyörűséges Gracie
Barnbrooke a dél-karolinai Charlestonból.
És akkor egészen hirtelen feltámadt bennem a
gondolat, hogy Don talán nem is színészkedett, hanem
tényleg nem tudta, mi történt.
 18

– KÉRLEK, MONDD, HOGY NEM VETTED BE ennek a fontoskodó

ürgének a gyerekrablós sztoriját – mondta Ben.
Sajnos azonban pontosan ugyanazt meséltem el
neki, mint amit az író mondott, csak más szavakkal. És
már nem szívhattam vissza. Egyszerűen nem hagyott
nyugodni a gondolat, hogy Don mégiscsak alhatott.
Nyilván azért Donról volt szó, és ő kétség kívül ravasz
volt és minden hájjal megkent. De… Áthajoltam a
recepció kifényesített pultján, és suttogva folytattam:
– De mi van, ha az alvást és az egész
zavarodottságot nem játszotta meg? Ha tényleg nem
tudja, mi történt? Ha valaki elkábította őt és Dását?
Ben meghökkenten nézett rám.
– Hogy aztán eldugja őket egy polcon? Mégis miért,
az ég szerelmére?
Igen, ez valóban fogós kérdés volt – én sem tudtam
rá a választ. Pontosabban szólva teljesen értelmetlen
volt. És mégis volt egy olyan nyugtalanító érzésem,
hogy… á, fogalmam sincs.
– Fanny? – Ben rám mosolygott. – Lehetséges, hogy
hosszú és kemény nap van mögötted?
Azonnal bólintottam.
– Az biztos. – Méghozzá olyan megerőltető és
fárasztó napom volt, hogy egyetlenegyszer sem
gondoltam a csókolózásra. Amit azonban most Bent
nézve rögtön bepótoltam. Milyen helyes, amikor
mosolyog! És milyen szépen hangzik a szájából a
nevem!
– Talán ma beteget kellene jelentened
Heffelfingernél, és lenne egy szabad estéd – javasolta
Ben. – Szerintem tényleg túl sokat dolgozol. Én itt
kilenckor végzek, utána vacsorázhatnánk együtt.
Ez csábítóan hangzott, méghozzá nagyon is, de nem
hagyhattam egyedül a vendégekkel szegény
Heffelfinger urat. Amúgy is mindig az idegösszeomlás
szélén táncolt. És én voltam az egyetlen, aki
megértette, hogy a jázminos pacsuli illatgyertyákat
nem lehet egy térben meggyújtani a vaníliás-
narancsvirágos illatgyertyákkal, mert abból
reménytelen olfaktorikus zűrzavar támad…
– Tudod, mit? – nyúlt a telefonkagyló után Ben. –
Gyorsan szólok neki. Téged úgyse visz rá a lélek. Én…
ööö… mi pedig bizonyos mértékig felelősek vagyunk
érted. Heffelfinger úr? – Ben teljesen figyelmen kívül
hagyta vad hadonászásomat. – Ben Montfort vagyok a
recepcióról, jó estét kívánok! Kénytelen vagyok
kimenteni a mai műszakból Fanny Funkét, a
gyakornoklányt. Ma este nem fog tudni önnek segíteni.
De megpróbálok gondoskodni a pótlásáról.
– Szegény – mondtam, mikor Ben letette a kagylót.
Viszont valóban némi megkönnyebbülés töltött el. Már
nem is tudom, mikor volt utoljára egy szabad estém.
– A fenéket, még hogy szegény! – Legyintett Ben. –
Ma délelőtt egy tálca ananászos, rukkolás, kínai keles
és chiamagos smoothie-t rendelt a konyhában, amivel
valóságos válságot okozott. És mivel a séf délben se
rukkolát, se kínai kelt nem talált, legszívesebben a
smoothie-kat készítő kuktát és Heffelfingert is
feldarabolta volna egy éles zöldségeskéssel. Alternatív
javaslata az volt, hogy mondjunk fel mindkettejüknek
azonnali hatállyal. Rengeteg időmbe és energiámba
került, hogy mindannyian kibéküljenek.
– Egész jó menedzser vagy – mosolyogtam rá, és
megpróbáltam közben nem a szájára nézni, hogy ne
vegye észre, hogy a mondatot magamban
automatikusan úgy fejeztem be, hogy és biztosan
egész jól is csókolsz.
Szerencsére Ben az arckifejezésemet rosszul
értelmezte.
– Tényleg nagyon fáradtnak tűnsz. Mit szólnál hozzá,
ha egy kicsit kipihennéd magad, míg én itt végzek,
aztán közösen megvacsoráznánk? – kérdezte, és egy
pillanatra megérintette a kezemet. A következő
pillanatban azonban el is engedte, mert egy vendég
lépett a recepcióhoz, hogy a wifivel kapcsolatban
tegyen fel egy kérdést.
Helyette csatlakoztam Monsieur Rocher-hoz. Épp
egy, a ház összes csillárjáról vezetett listát ellenőrzött,
és a töltőtollával elegáns pipákat írt azok mögé,
melyeknek a tartóját Jaromir és az öreg Stucky már
ellenőrizte.
– Mindegyik rendben volt? – kérdeztem.
– Természetesen. – Monsieur Rocher kitett egy utolsó
pipát. – Egyiknek se jutna eszébe leesni a plafonról.
Azonban az egykori dohányzószoba előtti csillár… nos,
mondjuk úgy, mindig is volt némi hajlama a drámai
jelenetekre. És sajnálatos módon az önpusztítás sem
állt tőle távol. – Monsieur Rocher a szemüvege kerete
fölül vizsgált. – Nyomja valami a szívedet, Fanny?
Rövid pillantással néztem oda Benre.
– Hallott már valaha a nagyszállók gyerekrablójáról?
– kérdeztem aztán halkan.
Monsieur Rocher megrázta a fejét.
– Nem, nem hallottam róla.
– A 106-os szobában lakó thrillerszerző mesélt róla.
Az elmúlt harminc évben hat gyereket rabolt el
különböző luxushotelekből, és váltságdíjat követelt
értük. Soha nem kapták el.
– Hm – dünnyögött Monsieur Rocher, és mint mindig,
helyes következtetésre jutott. – És ma, amikor eltűntek
ezek a gyerekek, azt gondoltad, hogy ez talán a
gyerekrabló műve volt?
Bólintottam.
– Nemrégiben az öreg Stucky is azt mondta, hogy
valami gonosz dolog van készülődőben. Mi van, ha ez a
gonosz dolog a nagyszállók gyerekrablója?
– Hm… – szólalt meg ismét Monsieur Rocher. –
Mindenesetre itt bőven találnának gyereket, akikért
váltságdíjat követelhetnének.
– Igen, pontosan! – Rendkívül hálás voltam, amiért
Monsieur Rocher nem gondolta rólam egyből, hogy
megőrültem.
– Másfelől Don és Dása aztán előkerült, nem?
Sóhajtottam.
– Igen, végül is igen. De Don elég furcsa volt. És az
sincs kizárva, hogy a gyerekeket elkábították, hogy
aztán elvigyék őket, de az időjárás végül áthúzta a
gyerekrablók számításait. – Én is hallottam, hogy ez
milyen idiótán hangzik. A nagy havazás igazán nem
érkezett hirtelen. – Csak valahogy van egy furcsa
érzésem. – Tettem hozzá megszeppenten.
Monsieur Rocher elnézően mosolygott.
– Szerintem a furcsa érzéseket nyugodtan komolyan
lehet venni. Többnyire üzenni akarnak valamit az
embernek, még ha néha félreértjük is, mit akarnak
mondani – odanézett Benre, aki éppen telefonált. –
Talán beteget kellene ma jelentened, és az estét egy
csésze mentateával és egy könyvvel kellene töltened.
Vagy egy jó baráttal.
Ismét sóhajtottam.
– Igen, Ben is ezt mondta, és már szólt is
Heffelfinger úrnak, hogy ma nem megyek dolgozni.
 – Kiváló. Az öreg Stucky és a sötét próféciái miatt
pedig ne gyötörd magad! Mindig is szeretett túlozni
kicsit. – Monsieur Rocher megigazította a szemüvegét.
– Természetesen néha történnek rossz dolgok, Fanny,
még nálunk is, itt a Fellegszállóban. Ez egy őszinte
hely. Itt mindig is napvilágra került az emberek
legrosszabb oldala. De a legjobb is. Ha például rád
nézek, akkor nem aggódom a rossz dolgok miatt, mert
amíg ilyen emberek vannak itt, mint te, mindig a jó fog
diadalmaskodni.
Egyszerre hatalmas gombócot éreztem a torkomban.
Csak Monsieur Rocher tudott ilyen patetikus dolgokat
mondani anélkül, hogy nevetségesnek tűnt volna. És
mint mindig, egyből sokkal jobban éreztem magam.
Lábujjhegyre álltam, és adtam egy puszit az arcára.
– Én is nagyon szeretem magát – mondtam, aztán új
lendülettel felszaladtam a lépcsőn. Mostantól pedig
nem foglalkozom azzal a kellemetlen érzéssel a
gyomromban. Hiszen talán csak éhes voltam.
A személyzeti szállások mosdójában valaki már
megint tárva-nyitva hagyta az ablakot. Akárki volt is,
nyilvánvalóan nem nagyon értette meg a szellőztetés
alapelvét. Majdnem ráfagyott a kezem az
ablakkilincsre, mikor bezártam. Már reggel is csak
macskamódra mosdottam meg, és ha este
ellenállhatatlanul megcsókolandó akartam lenni, akkor
le kellett zuhanyoznom. Miközben gyorsan
besamponoztam a hajam a langymeleg víz alatt –
sajnos többre nem volt képes a bojler –, életemben
először azt kívántam, bárcsak ne a személyzet része,
hanem a hotel vendége volnék. Milyen csodás volna
most a hotel egyik szobájában lakni, például a 110-
esben, amelynek nemcsak balkonja, egy délre és egy
nyugatra néző ablaka és nyílt lángú kandallója volt,
hanem egy óriási fürdőkádja is. A szobaszerviz
hozhatna egy forró csokit és talán egy kis szelet
fahéjas almatortát, és egy kiadós habfürdő után
belebújnék a puha fürdőköpenybe, a kanapéra
kucorodnék, és hallgatnám a tűz ropogását…
A hirtelen, hideg zuhany azonban kegyetlenül
félbeszakította az ábrándozásomat, nyilvánvalóan a
langymeleg víz is elfogyott, és a víz, amellyel a
maradék sampont kiöblítettem a hajamból, már
közvetlenül a gleccserből jött.
A szobámban aztán magamra húztam az összes
takarót és plédet, amit csak találtam, hogy
felmelegedjem, testem pedig azonnal alvó
üzemmódba kapcsolt. Ha már egyszer vízszintesben
voltam, nem vesztegette sokáig az időt. Nem akartam
elaludni, ezért elolvastam az üzeneteimet.
Naná, hogy Delia megint küldött szívecskés és
csókszórós szmájlikat, de ezúttal még pár cikk linkjét is
elküldte, mint például Félsz az első csóktól? Eláruljuk, mi
segít!, Lehet egyáltalán tökéletes az első csók az új
fiúmmal? Tíz tuti tipp a túlzott elvárások ellen, illetve – ez
különösen aljas volt – Elszalasztott alkalmak – a helyes
pillanat felismerésének művészete. Míg végiggörgettem
a cikkeket, máris lecsukódott a szemem. Legutoljára
még eszembe jutott, hogy Don is pontosan így
érezhette magát a polcon, ahogyan most én érzem
magam.
Valószínűleg másnap reggelig aludtam volna, ha a
holt cső a falban valamivel kilenc óra után nem kezdte
volna el erőteljesen köszörülni a torkát.
Összerezzentem, kipattantam az ágyból, és
ráeszméltem, milyen későre jár már. Mialatt sietve
belebújtam a ruháimba, Gracie vaskos kifejezéseinek
teljes repertoárját végigvettem. Nem akartam magam
különösen kicsípni?
Ebből ugyan már nem lesz semmi. A hajam az egyik
oldalon keszekuszán elállt a fejemtől, a másik oldalon
pedig még félig vizes volt. Az alvás az arcomon is
hátrahagyta nyomait, teljesen aszimmetrikus lett: az a
fele, amely a párnán volt, teljesen kipirult, szinte
világított, a másik meg sápadt volt, mint mindig. Piros
oldalamon a szemem egészen kicsi és gyűrött volt,
másik szemem pedig nagy, és szemrehányóan nézett
vissza rám a tükörből. Csak reménykedni tudtam, hogy
ez az állapot magától normalizálódni fog, laza copfba
fontam a hajamat, kihúztam a szememet, felvittem
némi szempillaspirált, és még egyszer fogat mostam –
hiszen sosem lehet tudni –, mindezt rekordgyanús
sebességgel. Mikor teljesen kifulladva leértem az
előcsarnokba, Ben már nem volt ott.
Roskadt Rudi vette át az ügyeletet a recepción, és
egészen meg volt lepve, hogy lát.
– Azt hittem, az unokaöcsémmel fog vacsorázni –
mondta most is szomorkás arccal. – Éppen most ment
fel önért.
Ez volt a rengeteg lépcső hátránya itt – az ember
sose tudhatta, melyik utat választja a másik. Már az
első emeleten jártam, amikor eszembe jutott, hogy jó
eséllyel okosabb lett volna lent várni Benre,
máskülönben egész este üldözhetjük egymást, mikor
az egyikünk fent volt, a másikunk éppen lent, vagy
fordítva. Ezért aztán rögtön sarkon fordultam – és
azonnal nekiszaladtam Viktor Jegorovnak, aki szintén
gyors léptekkel bukkant fel.
Mindkettőnk rögtön bocsánatkérésbe fogott, erre
pedig nevetnünk kellett.
– Szerettem volna még egyszer köszönetet mondani
önnek – mondta aztán hirtelen újra komoly hangon. – A
türelméért, az iménti segítségéért és azért, hogy ilyen
szép napot szerzett a lányomnak a többi gyerekkel
együtt. Nagyon lelkes lett, és holnap is mindenképp
szeretne menni a gyerekfoglalkoztatásra.
– Akkor viszont bújócskázás helyett valami mást kell
kitalálnunk. – Kicsit rosszul éreztem magam a szavait
hallgatva. Elvesztettük a lányát, és az ilyesmiért nem
feltétlen szokás köszönetet mondani egy
gyerekcsősznek. Minden előzmény nélkül ismét
jelentkezett az a furcsa, megmagyarázhatatlan,
kellemetlen érzés a gyomromban, és még
kellemetlenebb volt, mint annak előtte. – Szörnyen
sajnálok mindent. Holnap jobban odafigyelünk rá,
ígérem.
– Biztos vagyok benne – mosolygott bánatos, de
rokonszenves mosolyával. – Az előbb egy rövid időre
elvesztettem a fejemet, de saját tapasztalatból tudom,
hogy itt a gyerekekkel semmi rossz nem történhet. Ez
ennek a helynek a különös varázsereje.
Igen, én is szerettem volna ezt hinni. Az öreg Stucky
szavai, melyeket szenteste hörgött el a pincében, és a
nagyszállók gyerekrablójáról szóló történet még
mindig kísértették a gondolataimat. Még Monsieur
Rocher is azt mondta az előbb, hogy rossz dolgok
márpedig néha tényleg történnek, még a
Fellegszállóban is. De ezt éppoly kevéssé mesélhettem
el Viktor Jegorovnak, mint azt a sok zagyvaságot, amit
magamban összeraktam. Viszont talán növelhetném az
általános éberséget. Mármint arra a valószínűtlen
esetre, hogy ez a gyerekrabló tényleg létezik, és
kinézte magának Dását.
– Mindenesetre holnap egy percre sem tévesztem
Dását szem elől mondtam könnyed hangon. – És
szóljon esetleg a testőrének, hogy egy kicsit jobban
figyeljen oda, mint máskor. A gyerekek olyan hirtelen
el tudnak tűnni…
– A testőrömnek? – Viktor Jegorov homloka ráncba
szaladt.
– Igen, a gorillájának, személyi őrének, ahogy
nevezni akarja. – Jelentőségteljesen néztem a 117-es
szoba felé.
Úgy tűnt, Viktor Jegorov nem tud követni.
 – A feleségem és én mindenféle személyi védelem
és kíséret nélkül vagyunk itt.
– Ööö, ebben egészen biztos? – Ismét nyomatékkal
néztem a 117-es szoba ajtajára.
– Egészen biztos – mosolygott udvariasan. – Éppen
ez az a különleges luxus, amit megengedünk
magunknak – senki nem tudja, hogy itt vagyunk, így
zavartalanul lehetünk egyszerűen saját magunk.
Hivatalosan a Karib-térségben tartózkodunk a
jachtunkon – kacsintott rám. – Ahol a feleségem
valóban sokkal szívesebben lenne.
– De… – Már egészen össze voltam zavarodva. Ha
Huber úr a 117-es szobából nem Jegorovékhoz tartozik,
akkor kihez? És miért hord fegyvert a zakója alatt?
Jegorov távoztában még barátságosan felém
biccentett.
– Holnap találkozunk!
Pár másodpercig leforrázva álltam még a folyosón, a
fejemben pedig egy újabb, vad elmélet született.
Mi van, ha Alexander Huber a 117-es szobából a
nagyszállók gyerekrablója?
 19

A KÖVETKEZŐ EMBER, AKIBE BELESZALADTAM, Tristan Brown

volt. Ezúttal a lépcsőn lefelé.
– Fanny ügynök! – mondta vidáman.
– Bárcsak az volnék – feleltem. Tényleg ezt
kívántam. Ha valóban az FBI Fanny ügynöke volnék,
akkor most hívhatnék erősítést. Megkérhetném az
embereimet, hogy futtassák át a 117-es szobában lakó
Alexander Huber arcát az adatbázisunk keresőjében,
és vessék össze az emberrablásos esetekről szerzett
információinkkal. Aztán elővenném a bilincsemet és a
Barettimet… Berenettámat… vagy hogy is hívják ezt a
pisztolyt, és letartóztatnám ezt a pasast. A
Fellegszállóban pedig mindenki újra nyugodtan
aludhatna.
– Valami nincs rendben, Fanny? – Tristan figyelmesen
vizsgált. – Talán sírtál?
– Nem! – Végigsimítottam a szemem alatt. –
Elkenődött a szempillaspirálom?
– Most már igen – vigyorgott Tristan.
Mivel azonban semmi kedvem nem volt a
viccelődéshez, kérdőre vontam.
– Mit csinálsz te itt tulajdonképpen a déli szárnyban?
Méghozzá egy szál egyedül, a csodálóid nélkül?
 – Féltékeny vagy? – Tristan félretűrt egy képzeletbeli
tincset sima, bronzszínű homlokából. Szeme jókedvűen
csillogott.
– Ó, igen, szörnyen – mondtam. – Hiszen nélküled
olyan unalmas az életem, és teljesen értelmetlen.
Tristan sóhajtott.
– Igen, milyen jó is volt, mikor még szállodai tolvaj
voltam, te pedig titkos ügynök, aki mindig jó időben
bukkant fel rossz helyen. Szuper kis csapat voltunk, te
meg én, amíg a barátod, a szállodatulajdonos fia meg
nem jelent a képben, és tönkre nem tett mindent. Úgy
éreztem magam, mint valami tolakodó sznob, aki
csinos szobalányok után járkál.
Erre felkacagtam.
– Hidd el, én még sokkal rosszabbul éreztem magam
– mint egy tolakodó szobalány, aki csinos vendégek
nyakába veti magát.
– De még mindig a barátod?
Nem a friend szót használta, hanem a boyfriendet,
ezért némileg késlekedtem a válasszal. Ben és én
ugyan keringőztünk a tetőteraszon, átéltünk pár igazán
bensőséges pillanatot egymással, de őszintén be
kellett ismernem, hogy semmi olyan nem történt
közöttünk, ami barátok közt ne történhetne meg. És az
nem számított, hogy én egész végig a csókolózásra
gondoltam.
Minél hosszabban hezitáltam, Tristan annál nagyobb
érdeklődéssel figyelt. Egy radikális témaváltás mellett
döntöttem.
– Hallottál már a nagyszállók gyerekrablójáról? –
kérdeztem.
Tristan felvonta egyik szemöldökét.
– Meguntad a szállodai tolvajokat, mi? Szóval most
egy gyerekrablóról van szó?
– Nem, komolyan. – Még mindig csak magunkban
voltunk a lépcsőn, de halkabbra fogtam a hangom. –
Tényleg létezik a… ööö… – Nem, talán inkább mégsem
említem meg, hogy a thrillerszerző szerint. Ez a
történetnek túlságosan fiktív és hihetetlen színezetet
adott volna. – Az nem csak olyan szóbeszéd. Néhány
évente gazdag szülők gyerekeit rabolja el
luxusszállodákból, majd váltságdíjat és különféle
értéktárgyakat követel értük.
Tristan érdeklődése nem éledt fel igazán, ezért
gyorsan hozzátettem.
– És lehetséges, sőt, elég valószínű, hogy itt van a
házban, és újabb akciót tervez.
Most Tristan másik szemöldöke is felcsúszott.
– Lehetséges, sőt, elég valószínű?
Bosszantott, hogy a mimikája és hanghordozása tele
volt kétkedéssel.
– Igen, pontosan – vágtam rá. – Lehetséges, hogy a
bizonyítékok első pillantásra nem meggyőzőek, de egy
jó ügynök mindig hallgat az ösztöneire, még ha
egyáltalán nem is ügynök. Az ösztöneim pedig azt
súgják…
A lépcsőn közeledő léptek zajára elhallgattam. Ben
bukkant fel Tristan mögött.
– Na, kiváló! – mondta, mikor meglátott minket.
Tristan mélyet sóhajtott.
– Igen, tényleg kiváló. Igazán értesz az időzítéshez,
szállodaörökös.
– Hát itt vagy, Ben! – mondtam gyorsan. Semmi
esetre sem akartam, hogy a helyzet még egyszer
kiéleződjön. – Éppen lefelé tartottam. Bye, Tristan! Jó,
hogy összefutottunk.
– Ja, marha jó. – Ben sötéten nézett Tristanre.
A srác állta a tekintetét, de közben elég szemtelenül
vigyorgott. Én pedig elindultam előttük lefelé a
lépcsőn.
– Most magamra akarsz hagyni ezekkel a súlyos
információkkal, Fanny? – kiáltott Tristan utánam.
 – Igen! Amúgy is szigorúan titkosak. – Már nem
fordultam vissza. Szemléljék csak ott egymást
mélységesen! De pár másodperc múlva hallottam,
hogy Ben követ.
– Miről beszéltetek? – tudakolta, mikor beért. –
Amúgy utálom, ahogy kiejti a nevedet. Mintha ő volna
az egyetlen, aki tudja. Miféle súlyos információkról
beszélt?
– Te is hallottad, szigorúan titkos. Hová megyünk? A
konyhába? Milyen leves van ma? Remélem,
minestrone, legutóbb isteni volt, és nem érdekel, ha
Pierre azt mondja is, hogy minden kidobandó zöldséget
beleraknak, de ha nem eszem rögtön valamit, menten
éhen halok, már furcsa fekete pontokat látok magam
előtt. Ne haragudj amúgy, hogy ilyen későn jöttem,
elaludtam. Igazad volt, tényleg nagy szükségem volt
már egy szabad estére. Nyilván szívesebben fürödtem
volna meleg vízben, mint hidegben, de ez elvileg jó a
vérkeringésnek, és…
– …mit tegyek, hogy ne beszélj tovább? – vágott a
szavamba Ben.
Ha létezett tökéletes alkalom azt mondani, hogy
csókolj meg, akkor ez az volt. Már rég leértünk a
földszintre, és épp a gyéren megvilágított báltermen
vágtunk át, ami igazán nem lett volna rossz helyszín az
első csókhoz, Delia ebben biztosan igazat adna. De
pont mikor szólásra nyitottam volna a számat, Huber
úr, más néven a nagyszállók gyerekrablója jött felénk.
Nagy önuralomra volt szükségem, hogy ne sikítsak
fel, hanem teljesen normálisan menjek tovább, noha
úgy tűnt, a térdeim hirtelen gumivá váltak. Ezzel
egyidejűleg az arcom teljesen megdermedt, ami nem
tette lehetővé, hogy közönyös ábrázatot vágjak.
Huber úr azonban egyáltalán nem figyelt oda rám,
hanem mentében lesöpörte a havat a válláról.
 – Jó estét kívánok! – köszöntötte Ben udvariasan,
Huber úr pedig odabiccentett neki.
Megvártam, míg átmentünk a kétszárnyú üvegajtón,
ami a báltermet választotta el az előcsarnoktól.
– Ez ő volt – nyögtem aztán ki, ami sajnos egészen
más irányba terelte az estét, mint egy Csókolj meg!
– Ki? – Ben lehajolt egy leesett ruhafogasért, és
felakasztotta a helyére. Eközben végigsimított a
karomon. A bálterem bejárata melletti gardrób egy
bársonnyal tapétázott fülkében volt kialakítva. Egy
ruhafogason és negyven üres vállfán kívül (amiket
mindig megszámoltak), csak egy ifjú hölgy képe volt
benne, aki a haját csodásan feltűzve viselte, és fásult
szemrehányással tekintett az arra járókra. Csak
frusztrált ruhatárosnőnek hívtam, mert a vállfák
mindig üresek voltak, Müller kisasszony a
bársonyburkolatot azonban mégis minden héten
tetejétől az aljáig letöröltette nedves ronggyal, a
képkeretet pedig leportalaníttatta. Talán a bál estéjén
végre üzembe helyezik a gardróbot. Szívből örültem
volna neki, pláne, hogy én, idióta liba, miközben azt
mérlegeltem, mit válaszoljak Ben kérdésére,
elképzeltem, milyen varázslatos háttér lenne egy első
csókhoz.
– A nagyszállók gyerekrablója – feleltem, ami arra
késztette Bent, hogy az este hátralévő részében úgy
kezeljen, mint akit nem sok választ el az
idegösszeomlástól.
Szótlanul levitt a pinceszintre, telemert egy óriási
tányért levessel (sajnos csak póréhagyma-krémleves
volt), és közölte:
– Csak akkor beszélek veled, ha már legalább ezer
kalóriát magadhoz vettél.
Hát ez igazán nem volt nagy művészet. Mi voltunk
az egyetlenek, akik ilyen későn még az előtérben
ettek, az asztal mégis rendesen meg volt rakva azok
számára, akik csak később fejezték be a munkát, vagy
éjszakások voltak (a konyha ugyanis, ha igény volt rá,
akár az éjszaka kellős közepén is komplett menüt
szolgált fel a vendégszobákban). A levesen kívül volt
frissen sült kenyér is, mint mindig, különféle,
vargányás pástétomok, és ebben a pillanatban Pierre
egy kollégája egy tál szeletelt borjúsültet is behozott.
Mintha egy átok tört volna meg, mohón
bekanalaztam a levest, utánaküldtem egy kis sültet és
két karéj kenyeret, egy pástétomot, és, hogy biztos
legyek benne, hogy elérem a kijelölt
kalóriamennyiséget, egy szelet boros almatortát is.
Aztán hátradőltem, és kihívóan néztem Benre.
– És most?
De ő sem csak engem nézett evés közben, hanem
maga is rendesen nekilátott, ha nem is volt úgy
megéhezve, mint én.
– Most várunk, míg a vércukorszinted normalizálódik
– mondta. – És ezt a gyerekrablós, fixa ideádat oda
kergeted, ahová való: a fantázia birodalmába. – Elém
tolt egy képviselőfánkos tányért. – Az előbb láttam
Dont az étteremben a szüleivel, és teljesen jól volt.
Még a nyelvét is kiöltötte rám. Nem gondolod, hogy
elmesélné a szüleinek, ha valaki elrabolta és
elkábította volna?
– Nem feltétlen. – Ujjaim épp egy képviselőfánkkal
játszottak. Voltaképpen jóllaktam. – Delia barátnőm
unokatestvérének egy barátnőjének a barátnőjét
randidroggal kábították el egy klubban – és mikor
felébredt, arra se emlékezett, hogy egyáltalán ott volt
abban a klubban.
– Tehát a gyerekrabló randidrogot öntött Dása és
Don gin-tonikjába, de mikor elaludtak, sajnos
elfelejtette őket elrabolni – foglalta össze Ben
tárgyilagosan, amire egyszeriben vigyorognom kellett.
 – Oké – ismertem be. – Talán teljesen hülyeség az
egész. De nem volna butaság figyelmen kívül hagyni
annak a lehetőségét, hogy a nagyszállók gyerekrablója
itt van a házban?
– Pláne, hogy tudod, Huber úr az a 117-es szobából?
– Ne nézz rám ilyen gúnyosan!
– Ez nem gúny, ez kétségbeesés – állította Ben.
– De figyelj csak! Huber úr – és a nevét közben az
ujjammal idézőjelbe tettem – egyáltalán nem dolgozik
Jegorovéknak. Ugyanis Jegorovék testőr nélkül vannak
itt! Te nem találod gyanúsnak, hogy egy egyedül utazó
férfi fegyverrel a zakója alatt pont abban a szobában
lakik, ami legközelebb esik a Panoráma lakosztályhoz?
Pont ott, ahol a hotel és feltehetőleg az egész világ
leggazdagabb emberei laknak a kislányukkal? És ne
gyere nekem azzal, hogy csak egy romantikus lélek,
aki a szilveszteri bálon akar táncolni.
– Egy fegyverrel a zakója alatt?
– Igen, kérdezd csak meg Monsieur Rocher-t! Neki
csak fogsz majd hinni!
Ben egy darabig hallgatott, ezalatt én
izgatottságomban beleharaptam a képviselőfánkba.
– Hát jó – mondta végül. – Huber urat kicsit górcső
alá kellene vennünk. Ezt a fegyveres dolgot Monsieur
Rocher-nak jelentenie kellett volna.
– Most végre hiszel nekem?
Ben megrázta a fejét.
– Az előbb – merő szórakozásból – utánagugliztam a
nagyszállók gyerekrablójának. Valóban voltak
különböző gyerekrablási esetek luxusszállodákban az
elmúlt harminc évben, de egyáltalán nem bizonyított
tény, hogy minden esetben ugyanaz volt az elkövető,
mint ahogy azt az író állítja. A sajtójelentések teljesen
ellentmondanak egymásnak. A Van Gogh-képről pedig,
amit váltságdíjként követeltek, semmit nem találtam.
Szóval nem hiszem, hogy bármi alapja is volna a
thrillerszerző történetének. Azt pedig egyáltalán nem
gondolom, hogy az ominózus gyerekrabló itt volna a
házban.
– De akkor ki lehet Huber úr? Az orosz kormány
megbízott bérgyilkosa? Stella Jegorova titkos
szeretője? Magándetektív, aki… hmpf. – Ben egy
képviselőfánkot tömött a számba.
– Beszélhetnénk esetleg valami másról is, Fanny?
Mielőtt belekezdtél volna ezekbe az összeesküvés-
elméletekbe, tiszta királynak tartottalak.
Megbántódva néztem rá. Nem volt kedves tőle, hogy
egy kalap alá vett azokkal, akik azt állítják, hogy az
emberiség egy reptiloid fajtól származik, a kormány
pedig repülővel permetez tudatmódosító drogokat az
emberekre.
– Most már én se akarlak megcsókolni – jelentettem
ki sértődötten. De elfelejtettem, hogy a képviselőfánk
még mindig a számban van, ezért ez nagyjából így
hangzott: – Mofmáéfeaarlahmehhókolni. – Amiről Ben
bizonyára azt gondolta, valamiféle titkos nyelv az
összeesküvéselmélet-gyártók közt. Sokkal rosszabb
volt ennél azonban, hogy eközben egy jókora darab
képviselőfánkot köptem Ben vállára, és esküdni
mertem volna, hogy egy halk, fröccsenésszerű hangot
hallottam, amikor az étel a kabátján landolt.
Szégyenemben legszívesebben a föld alá süllyedtem
volna.
Szerencsémre ebben a pillanatban egy csomó
ember jött ki hozzánk a konyhából az előtérbe – ha az
étteremben felszolgálták a desszertet, a szakácsok és
a szakácsnők befejezhették a munkát –, én pedig
stratégikusan, bár némileg gyáván kihasználtam az
alkalmat a visszavonulásra. Anélkül, hogy hagytam
volna Bent válaszolni, már kint is voltam, félúton a
szobám felé.
 Egészen pompázatos, ez volt az első szabad estém
emberemlékezet óta. És ahelyett, hogy végre
megcsókoltam volna Bent, teleköptem, és aztán
elszaladtam. Most már nemcsak őrültnek tart, hanem
undorodik is tőlem.
Soha többé nem fogok tudni elmenni a frusztrált
ruhatárosnő előtt anélkül, hogy utálnám magam érte,
amiért beavattam Bent az elméleteimbe.
– Attól tartok, Hamupipőke és a herceg elszalasztotta a
megfelelő pillanatot – írtam Deliának, miután kétszer
ráfordítottam a kulcsot, és ledobtam magam az ágyra.
A villanyt fel sem kapcsoltam. – Sajnos már nem
érdeklem.
Delia egyből válaszolt.
– Micsoda ostoba egy herceg! Jól fenékbe kéne
billenteni!
– Leköptem – írtam vissza, mire Delia három felfelé
mutató hüvelykujjat küldött válaszul.
Aztán egy kicsit sírdogáltam magamban, közben
pedig fél fülemet hegyeztem, és vártam, hogy Ben
mégis bekopogjon az ajtómon. Amit azonban nem tett
meg.
 20

Az IDŐ MÁSNAP VÉGIG OLYAN POCSÉK VOLT, mint a

hangulatom. Ugyan alig havazott már, a szél lecsitult,
és melegebb is lett, a hotelt azonban sűrű köd övezte,
de olyan sűrű, hogy az embernek az az érzése támadt,
hogy egy erőszakos felhő közepébe csöppent, amely
feltehetőleg azért akar folyamatosan bekúszni a
forgóajtón, hogy elrabolja az emberek utolsó emlékeit
is a színekről, és ne emlékezzenek többé se a fű vad
zöldjére, se a világító ég kékjére.
Amikor Nico, a boy nem tért vissza Mara Matthäus
kutyájának sétáltatásából, mindenki megijedt, hogy a
ködben túl közel került a szakadékhoz. Ugyanis, ha
valaki hitt az öreg Stuckynak, a rosszban sántikáló
szellemeknek pont az a specialitása, hogy ártatlan
embereket vezessenek a ködben téves utakra.
Mindenesetre az öreg Stucky maga találta meg Nicót,
mert meghallotta a kutyák ugatását, mikor az istálló
felé tartott. Szerencsétlen boy teljesen irányt
tévesztve állt a hóban, és szilárdan meg volt győződve
róla, hogy kilométerekre van a szállodától, egyedül és
nyomorúságosan fog megfagyni a pusztaságban.
Valójában azonban csak körbe-körbe ment, és anélkül,
hogy sejtette volna, arra a hófalra támaszkodott,
amely alatt az Isten hozta a Château Janvier-ben! –
tábla rejtőzött.
Érthető módon ezek mellett az időjárási viszonyok
mellett nem merészkedtünk ki a gyerekekkel, jóllehet
Gracie azt javasolta, mindenkinek kössünk a nyakára
egy tehénkolompot. A tegnapi nap után Carolin és én
nem kockáztattunk semmit. Úgy vigyáztunk a
gyerekekre, mint valami vadászkutyák (Donra és
Dására különösen). Még mosdóba se mehettek ki
felügyelet nélkül.
Ilyeténképpen még több erőfeszítésünkbe került a
gyerekeket szórakoztatni, de egészen jól sikerült.
Az alapján, amiket hallottam, a felnőttek sokkal
fárasztóbbak voltak. Monsieur Rocher, aki concierge-
fülkéjében fáradhatatlanul osztogatta a fejfájás elleni
tablettákat, a jókedvteákat, a C-vitamin kapszulákat és
a jobb kedvre derítő tanácsokat, mindenkit biztosított
felőle, hogy az idő hamarosan jobb lesz, szilveszterre
pedig tiszta eget ígért, és hogy rá lehet majd látni
innen a völgyben lévő tűzijátékra. A Fellegszálló
hagyományosan nem rendezett tűzijátékot, itt kínai égi
lámpásokat eregettek, melyeknek nem volt vezetéke,
bambuszból és papírból, illetve biológiailag teljesen
lebomló anyagból készültek. Anyukám imádná őket.
De még ezek a kilátások sem változtattak a
vendégek ingerültségén.
Az általános, bezártság okozta hisztérikus
hangulathoz depresszív kedélyek is társultak, amit a
vendégek külön kívánságokkal próbáltak kompenzálni.
Csak hogy három példát említsek, Gretchen apja
megfeledkezett a házassági évfordulójáról, és reggel
egy huszonegy vörös rózsából álló csokrot rendelt, Don
anyja többször kérte, tegyenek valamit, hogy a havasi
csókák halkabban cserregjenek, a thrillerszerző pedig
nyers szopós malacot követelt a konyhán, amelyre
demonstrációs célokból volt szüksége a felolvasása
közben. Habár egyikőjük sem érdemelte meg, minden
kívánságukat teljesítették: Gretchen apja megkapta a
vörös rózsákat, még ha nem is azonnal, hanem csak
két óra múlva, ez idő alatt nem kevesebbszer, mint
tizenhétszer kérdezte meg, hogy megérkeztek-e már a
rózsák, a Hugók átrepültek a hotel másik oldalára, és
ott lármáztak tovább, és valahogy a thrillerszerzőre is
sikerült (természetesen a főszakács háta mögött) a
szopós malac helyett egy főtt levestyúkot rásózni, amit
végül nehéz szívvel bár, de elfogadott. Noha így sajnos
egyáltalán nem fog vérezni, mikor bemutatja a tyúkon
A Hashtag-metsző című könyvéből a sorozatgyilkos
technikáját.
A felolvasóest a Kis Kamarateremben volt, és a
politikusnő olvasásával ellentétben igen népszerűnek
bizonyult. Annyira, hogy nekünk a wellnessrészlegen
viszonylag nyugodt esténk volt, és Heffelfinger úr már
fél tízkor elengedett.
Eddig sikeresen kivédtem a Bennel való találkozást:
nagy ívben kerültem az előcsarnokot és minden olyan
helyet, ahol eddig összefutottunk. Mára azonban már ő
is végzett a munkával, így nyugodtan mehettem át az
előcsarnokon, hogy jó éjszakát kívánjak Monsieur
Rocher-nak, másfelől talán jobb volt biztosra menni és
liftezni. Ben ugyanis soha nem liftezett. A nap
folyamán többször is az eszemben járt a tegnapi
találkozásunk, és minél tovább agyaltam rajta, annál
rosszabb lett. Hiszen még csak egy hete ismertem
Bent, és valószínűleg kellemes időtöltés volt számára a
szünetben egy szobalánnyal vagy egy gyakornokkal
flörtölni, és megmutatni neki a tetőt. És különben is,
milyen fiú használ fel egy képviselőfánkot arra, hogy
elhallgattassa a lányt, aki komolyan érdekli? Erre
sokkal jobb módszerek is a rendelkezésére álltak volna.
Időközben megértettem Amyt, aki az Aiden miatti
bánatát napról napra egyre nehezebben tudta
elrejteni. Gretchen és Ella újabban Eszement
Szerelmesnek gúnyolta. Én nem akartam idáig eljutni.
A lift asztmatikus hörgéssel jelezte érkezését. Nem
tetszettek ezek a szerkezetek igazán, de a
szobalányként töltött időmben, mikor ormótlan
szobalánykocsikkal vagy szennyes ruhás zsákokkal
jártam az épületet, mindig kifogástalanul működtek.
Vajmi kevéssé bizalomgerjesztő módon zörögtek és
rángatóztak, cserébe egy dallamos „bimm” volt a
jutalmam, ha elértem a kívánt emeletet.
Az egyik konyhai kisegítő velem együtt szállt be a
pincében a liftbe. Nem volt nálam sokkal idősebb, és
elég csinos lány volt, még ha fáradtnak és egy kicsit
szomorúnak nézett is ki. Míg becsukódtak az ajtó
rácsai, levette fehér fejfedőjét, és kigombolta fehér
köpenyének legfelső gombját. Még sosem láttam, de
ahogy a hátával nekitámaszkodott a felvonó falának,
és felsóhajtott, rögtön sorsközösséget éreztem vele.
Pláne, amikor megszólalt:
– A szerelem meghülyít, mi?
– Abszolút! – helyeseltem. – Feltehetően azért, mert
az agynak bizonyos területeit blokkolja, ha valaki
folyton egyvalakire gondol.
– Az ember éveken keresztül óvakodik, nehogy neki
ajándékozza a szívét valakinek, míg egy nap
észreveszi, hogy már rég elvesztette.
– Pontosan! – bólogattam buzgón. – A másik pedig
még csak fel se akarja emelni azt az elvesztett szívet,
holott pont a lábai előtt hever.
A lift egy zökkenéssel elindult.
– Tulajdonképpen csak három lehetőségünk van. – Az
ismeretlen lány egy barna hajtincset tűrt a füle mögé,
így pont megcsodálhattam csinos, csepp alakú
fülbevalóját. – Vagyis jobban mondva négy, ha azt a
lehetőséget is beleszámítjuk, hogy szegény, vérző szív
ott hever a sárban, az ember pedig kisírja a szemét,
míg csak a szíve meg nem szűnik dobogni.
– Nem, ez hülyeség.
– A második lehetőség az volna, hogy felvegyük a
szívünket, és újra berakjuk a mellkasunkba, és aztán
mindent olyan alaposan visszavarrunk, hogy soha
többé ne veszítsük el. – A lány várakozóan nézett rám.
Megráztam a fejemet. Ez egy kissé megkeseredetten
és boldogtalanul hangzott.
– A harmadik lehetőség, hogy felemeljük a
szívünket, szépen megtisztítjuk, és szeretettel a férfi
tenyerébe helyezzük – mondta a lány.
– Túl rizikós. Lehet, hogy rögtön leejtené, vagy
hozzávágná a falhoz. – Mindent elevenen láttam
magam előtt, a thrillerszerző feltehetőleg igen örülne a
gondolataimban lepergő filmnek. – Vagy bezárná
valahová egy csomó más, ajándékba kapott szív közé.
A lift egy vidám bimmet hallatott. Megérkeztünk a
második emeletre.
Míg kinyíltak a lift rácsai, a lány fájdalmasan rám
mosolygott.
– Igen, egy kis rizikó mindig benne van. De azért
néha megéri.
– És mi a negyedik lehetőség? – kérdeztem,
miközben kiléptem a liftből. A lány nem követett,
nyilvánvalóan még feljebb volt dolga.
– Az egyszerű. Csak otthagyod a szíved a földön,
ahol van, és ehelyett felemeled az övét. – Nagyon
hangosan kellett beszélnie, hogy túl tudja kiabálni a
záródó felvonórácsok zörgését. – Ezen a lehetőségen
végig átsiklottál, Fanny.
A metafora annyira magával ragadott, hogy valóban
a földre néztem, hogy ellenőrizzem, nincs-e ott egy
szív. Természetesen nem volt. Amikor újra felnéztem, a
lift már elindult. Most már nem tudtam megkérdezni a
lánytól, hogy hívják. De honnan tudta ő az én
nevemet? Nem beszélve arról, hogy a bánatomról is
tudott.
– Hát itt vagy – hallatszott mögülem. Ben háttal a
személyzeti szállások ajtajának dőlve állt. Mivel a
képzeletemben az imént még olyan rossz dolgokat
művelt a szívemmel, egyáltalán nem esett nehezemre
sötéten pillantani rá. Még ha egészen nyilvánvalóan
rám várt is. És elég édes volt, ahogy ott állt hűséges
tekintetű, kék szemével, a keze a zsebében, a haja
pedig kissé összekócolódott a hosszú és fárasztó nap
után.
– Mit akarsz? – kérdeztem mogorván.
– Csak megnézni, hogy vagy – felelte. – Olyan
hirtelen eltűntél tegnap.
Igen. Mert leköptem a zakódat. (Placcs. A zaj éjszaka
még az álmomba is követett.) Miután összeesküvés-
gyártónak neveztél.
– Ja, el kellett sietnem, hogy csináljak magamnak
egy alufóliacsákót, amire majd az
összeesküvéselmélet-gyártók találkozóján lesz
szükségem az öreg Stuckyval és a thrillerszerzővel.
Ben azonnal elvigyorodott.
– Van most időd? Ehetnénk együtt. El kell mesélnem,
mi újság Huber úrral a 117-es szobából.
Teljesen el voltam ragadtatva. Egyrészt a placcsanás
még túl élénken élt az emlékezetemben, hogy
elfogódottság nélkül üljek vele szemben, ne adj’ isten
még egyem is, másfelől azonban feltétlen tudni
szerettem volna, mit derített ki Huber úrról.
A döntést azonban a lausanne-i foltos hiénák
átvették tőlem, akik épp ebben a pillanatban szálltak ki
a liftből, mind a négyen egyenruhában, és éppen olyan
fáradtan, mint a konyhai kisegítőlány. Azt gondoltam,
egyszerűen csak elmennek mellettem – hiszen még
mindig azzal a felettébb kellemes büntetéssel
sújtottak, hogy átnéznek rajtam –, de sajnálatos
módon csak Hortensia, Camilla és Ava mentek el
mellettünk ostobán sokatmondóan vigyorogva.
Hogyishívják megállt előttünk, és elragadtatottan
mosolygott Benre.
– Szia, Benny. Kérlek, mondd, hogy sikerült!
Nem, kérlek, mondd, hogy menjen tovább! Benny.
De Ben szintén mosolygott, belenyúlt a
nadrágzsebébe, kivett egy telefont, és odaadta
Hogyishívjáknak.
– Olyan, mint új korában.
Hogyishívják hangosan sipítozott, hogy aztán rögtön
a szájára csapjon, és suttogva folytassa:
– Igazi kincs vagy, Benny! Köszönöm, köszönöm,
köszönöm! – És míg nekem derengeni kezdett, hogy
Ben egyáltalán nem is rám várt itt, hanem
Hogyishívjákra, a lány lábujjhegyre állt, és lelkendezve
megcsókolta valahol a szája, az orra és az orcája
tájékán, de elég biztos voltam benne, hogy a szájára
célzott. – Egyszerűen te vagy a legjobb!
A legrosszabb azonban nem az volt, hogy
megcsókolta Bent, hanem az, hogy Ben közben
elvörösödött. És nem csak egy kicsit, hanem igen
feltűnően. Mint valami hülye paradicsom.
– Ariane – mondta Ben. És úgy hangzott, mintha ez
kicsit kellemetlenül érintette volna, valószínűleg azért,
mert még mindig ott voltam, és bután bámultam.
De ennek most véget vetek.
Hátam mögött a kilincs után tapogattam, és
kislisszoltam a folyosóra. Utoljára még Hogyishívják
boldog nevetését hallottam, mielőtt becsaptam
magam után az ajtót. Mikor már majdnem felértem a
szobámba, eszembe jutott, hogy most
visszamehetnék, felkaparhatnám a szívemet a földről,
és kint eláshatnám a hóba, ahol éjszaka jéggé
dermedne.
Ez volna az ötödik lehetőség.
 Valójában azonban ez az egész elvesztett szívekről
szóló szöveg teljes bullshit volt. Megint kettőre zártam
magam mögött az ajtót, és csakúgy, mint tegnap, az
ágyra vetettem magam anélkül, hogy felkapcsoltam
volna a villanyt. Nem vesztettem el én sehol a hülye
szívemet, és nem hevert sehol se egyedül elhagyatva,
vadul kalapált a mellkasomban, és szörnyen fájt.
A telefonom kijelzője ebben a pillanatban felvillant.
Az anyukám küldött egy üzenetet, egy képet, amin a
testvéreim sétálnak az apukámmal. Egy réten álltak,
fölöttük a téliesen szürke égbolt, és a kamerába
nevettek. A legjobban azonban nem az ismerős arcok
ráztak meg, hanem a mező zöldje. Érkezésem óta most
először éreztem valami honvágyfélét a sík táj és a régi
életem iránt.
Valami megkaparta az ajtót. A Tiltott Macska volt az,
és mikor beengedtem, azonnal felugrott az ágyra, ahol
dorombolva összegömbölyödött. Biztos voltam benne,
azért jött, hogy megvigasztaljon.
 21

– AMY EGÉSZ ÉJSZAKA SÍRT – mondta Gracie.

– Nem egész éjszaka – tiltakozott rögtön Amy. –
Maximum egy fél órát. Te pedig ne meséld ezt el
mindenkinek, te kis pletykafészek!
– De hát csak Fannynak mondom el! – húzta el a
száját sértődötten Gracie. – Ő megérti.
Igen, és különben is gondoltam, mert Amy
napszemüveget viselt. Én is jobban tettem volna, ha
napszemüveget viselek, és nemcsak azért, mert az
álcázta volna kisírt szememet, hanem azért is, mert
szörnyen világos volt.
Mintegy varázsütésre a vastag felhőtakaró
megemelkedett, és már reggel foszladozni kezdett. A
kis lyukakon keresztül pedig a nap világító, ragyogó
foltokkal tarkította a tájat. A borús napok után ez a
rengeteg fény egyszerűen lenyűgöző volt.
Hangulatjavító hatása alól még mi sem vonhattuk ki
magunkat Amyvel, szerelmi bánat ide vagy oda.
A bál előtti nap volt, az óév utolsó előtti napja, és
már kora reggel óta lázas tevékenykedés folyt a
házban és a házon kívül egyaránt. Folyamatosan
érkeztek a szállítókocsik, melyek egy óriási jégszobrot,
virágdíszeket és élelmiszerekkel megpakolt raklapokat
szállítottak a holnapi gálavacsorára. Az öreg Stucky és
Jaromir megpróbált úrrá lenni a hotel körül lévő,
elhanyagolt hótömegen, a tisztán tartott utak jobb és
bal oldalán magasodó hófalak időközben két
méteresnél is nagyobbra nőttek, olyan volt, mintha az
ember egy hólabirintusban járna.
A szálloda bejárata előtt egy gigantikus méretű
hókupac tornyosult, amit Carolinnal csúszdává
alakítottunk át a gyerekek számára, így egész nap
önfeledten hancúrozhattak. Akiknek meg épp egy kis
nyugalomra volt szükségük, azokkal Amyvel a csúszda
szélén kis hósütiket sütöttünk, amiket egy képzeletbeli
hópékségben eladtunk a képzeletbeli kuncsaftjainknak.
Másra nem is volt szükségük a gyerekeknek a
boldogsághoz. Önkéntelenül is eszembe jutottak Viktor
Jegorov szavai, hogy ezen a helyen semmi rossz nem
történhet. Valóban hajlottam rá, hogy igazat adjak
neki. Ben előtt ugyan sose ismerném be, de talán
mégis lehetséges, hogy egy kissé túlzásba estem a
gyanúsítgatásaimmal és a félelmeimmel, ami a
nagyszállók gyerekrablóját illeti. Mindenesetre a
paranoiámnak a hétágra sütő nap mellett – déltől már
egyetlen felhő sem volt az égen – nehezebb dolga volt,
mint máskor.
Ezt azonban Rettegett Romanról nem lehetett
elmondani.
– Hallottad, hogy ez az aljas kis boy beköpte a Tiltott
Macskát Montfort-nál? – kérdezte már a reggelinél
Pierre.
A nap témája volt, hogy Nico fotókat mutatott a
Tiltott Macskáról a szállodatulajdonosnak. Még
macskaszőrt is gyűjtött bizonyíték gyanánt. Mintha
nem lett volna elég stressz a házban, Roman Montfort-
nak nem volt jobb dolga, mint Nicóval és Müller
kisasszonnyal a pincét és a személyzeti részleg összes
szobáját szisztematikusan átkutatni, hogy rátaláljanak
a Tiltott Macskára, vagy legalább egy macskaalomra
vagy – eledelre. Már megint. Reméltem, hogy a
macsek jól elbújik. Egész éjszaka nálam maradt, és
csak reggel surrant ki az ablakomon, és távozott a
tetőn keresztül. Ugyan rendben hagytam az ágyamat,
de kirázott a hideg a gondolattól, hogy Ben apja és
Müller kisasszony esetleg belenéznek az ágyam alatti
bőröndbe, vagy farkasszemet néznek a
felgombolyított, kompressziós harisnyanadrágokkal a
polcomon, ami a ruhásszekrényem is volt egyben.
Müller kisasszony biztosan oszlopokba rendezve
tartotta a harisnyanadrágait, és mindent az élére
simított.
Az viszont aztán igazán feldühítette Roman
Montfort-t, hogy a macskának még csak nyomát sem
találta, leüvöltötte Nico fejét, amiért az pusztán
lefényképezte a macskát, ahelyett, hogy megfogta
volna, és ezért az értékes idejét, mármint Montfort-ét,
keresgetéssel kellett töltenie. És Nico reménységeivel
ellentétben ahelyett, hogy előrelépett volna a
ranglétrán (és lerakhatta volna végre a boysapkát),
egy csapásra elvesztette a barátait, már Jonas sem
beszélt vele.
Ben apjának rossz hangulata tovább fokozódott a
nap folyamán, amit a saját bőrünkön tapasztaltunk
kint. Délután már annyira az idegeire ment a gyerekek
vidám kiáltozása, hogy azt követelte Carolintól, hogy a
játékhoz húzódjunk vissza a ház mögé.
Carolin erre nyugodtan azt felelte, hogy arra nem
vinné rá a lélek, de ha Montfort valahogy értelmesen el
tudja nekik magyarázni, hogy hátra kell menniük, és el
kell hagyniuk szeretett csúszdájukat, akkor
természetesen szívesen megy velük valahová
máshová játszani. Ez nagyon okos húzás volt
Carolintól, mert Roman Montfort természetesen nem
akarta saját maga elrontani illusztris vendégei
gyermekeinek örömét.
 Fogcsikorgatva viselte el hát a ricsajt, de közben
bosszúvágyó pillantásokat vetett Carolin felé.
Nyilvánvalóan várt valamire, hiszen máskülönben
egyszerűen bemehetett volna, hogy nyugalomban
legyen. Képzeletbeli pékségünkből mindent jól láttam.
Idősebb Burkhardt egy időre csatlakozott Montfort-hoz,
felcsavart papírívek voltak nála, valószínűleg a
golfpálya tervei, legalábbis széles mozdulatokat tett,
és ujjaival képzeletbeli vonalakat rajzolt a levegőbe.
Elnehezült a szívem. A sok egyéb probléma miatt a
szálloda eladásáról teljesen megfeledkeztem. És ma
pont semmi kedvem nem volt elképzelni, hogyan tesz
valaki szánt szándékkal tönkre egy ilyen mágikus
helyet.
– Ott, ahol a fenyő áll, egy négyemeletes
apartmanházat építenek – mondta Don, aki hirtelen
felbukkant mellettem, és hócsúszkával a Félholdfenyő
felé mutatott.
– Atyaég! – motyogtam.
– A hotelból csak a homlokzata marad – folytatta
Don. Figyelmesen néztem, de kivételesen semmi
nyomát nem láttam rajta gúnynak vagy kárörömnek. –
Legalábbis az elülső része. Apám azt mondja, az
emberek már nem vevők erre a cukormázas stílusra.
– Beszélhetsz te erről egyáltalán? – kérdeztem
zavartan. – Azt hittem, ez még titok.
– Én meg azt gondoltam, olyan jóban vagy Ben
Montfort-ral, hogy már rég ismered a titkot – felelte
Don, és a szempillája se rezzent.
– Ben és én nem… – kezdtem bele, de Don a szemét
forgatva félbeszakított.
– Nekem teljesen mindegy, mik vagytok, vagy mik
nem vagytok, Fanny Funke. – Távoztában Gracie-t
nekilökte a hófalnak, aztán gúnyosan nevetve
leszáguldott a csúszdán.
 Gracie épp üldözőbe akarta venni, amikor valaki más
elterelte a figyelmét.
– Nézzétek, ott van Tristan! – Azzal rohanni kezdett
felé és a többi Barnbrooke fiú és lány elé, akik épp
teljes síöltözetben jöttek a parkoló felől. Sok vendég
már reggel elindult Evolène-be síelni, és most
lassacskán visszaszállingóztak. Habár Amy imádott
síelni, nem tartott velük Aiden miatt. És természetesen
Ella és Gretchen miatt. Akik sajnos síruhában is
fantasztikusan néztek ki.
– Már látom magam előtt Gretchen Instagram-
oldalán a képeket, hashtag síliftesszelfi, hashtag
atökéletessapkásarc, hashtag
hogybíromráafiúkathogyvigyékasíléceimet – morogta
Amy, és feszülten nézett a földre, mikor Aiden elment
mellettünk a síszertár irányába megrakva három pár
síléccel. – Nehogy azt képzelje, hogy bármit is jelent
nekem, hogy lábbal tapos a szívemen.
Ez kicsit a kedves, konyhai kisegítőlánnyal való
beszélgetésre emlékeztetett.
– Lehetséges, hogy egyszerűen csak teljesen
félreértettétek egymást. Lehet, hogy egyáltalán nem
vette észre, hogy nekiajándékoztad a szíved. Mert csak
csendben és titkon leraktad mögé ahelyett, hogy
szeretettel a tenyerébe helyezted volna.
– Megkérdeztem, hogy akar-e velem menni a bálra –
fújtatott felém Amy.
– Tudom. De lehet, hogy úgy értette, sajnállak,
amiért siket vagy. Ezért is tanulom a jelnyelvet.
– Miért gondolna ilyen hülyeséget? Hisz ismer!
Megvontam a vállamat.
– Néha mindenki gondol hülyeségeket.
A szálloda előtti téren Viktor Jegorov jelent meg.
Odaállt Roman Montfort mellé, és a karórájára nézett.
Most már ketten várakoztak. A havasi csókák, melyek
előzőleg órákig köröztek fölöttünk a levegőben, mind a
heten leereszkedtek a forgóajtó tetejére, és hangos
csacsogásba kezdtek.
Montfort idegesen pillantott fel rájuk.
– Utálom ezeket az otromba állatokat – morogta. –
Olyanok, mint valami repülő patkányok.
Féllábú Hugó egy sértődött kjarrt hallatott, a többiek
nem foglalkoztak vele, vidáman csiviteltek tovább:
Jubjub! Ha jobban odafigyeltek volna, amikor
tanítottam őket beszélni, akkor most alaposan
megdöbbenthették volna a szállodatulajdonost, ha azt
cserregik: Nyugi, te oktondi! De valami sokkal jobb volt
a tarsolyukban. Mintegy parancsszóra valahányan
felemelkedtek a levegőben, és egyikőjük lepottyantott
valamit, ami aztán vastag, fehér pacaként terült el
Montfort zsakettjának a vállán. És egy kicsi a fülére is
jutott.
– Placcs! – mondtam elégedetten, a hangom
azonban elveszett Montfort hangos káromkodásában.
Viszont csak egy ideiglenes tisztításra volt ideje, mert
ebben a pillanatban egy sötét limuzin hajtott a bejárat
felé, és gurult a szálloda előtti térre. Két férfi szállt ki
belőle. Nyilván rájuk várt Jegorov és Montfort. Fent a
301-es szobából von Dietrichstein úr figyelte az egész
jelenetet az objektívján keresztül. Őszintén reméltem,
hogy megörökítette a madárszaros pillanatot is.
– Érdekes, nem?
Észre sem vettem, hogy Tristan odaállt közém és
Amy közé, és riadtan rándultam össze.
– Négy férfi, aki kezet ráz? Nem igazán.
– Akkor sem, ha egyikőjük csuklójához egy páncélos
bőrönd van láncolva? – Tristan hangján ismét érződött,
hogy kiválóan szórakozik.
– Ó! – Most én is megláttam.
– Biztosan az a mesés nyaklánc van benne, amit
Jegorov a házassági évfordulójukra vett a feleségének
– mondta Amy. – Holnap felveszi a bálra.
 Meglepve néztem rá. Van egyáltalán valaki ebben a
hotelban, aki nem tudja, mi a helyzet az állítólagos
Szmirnovékkal és az ékszerükkel?
Tristan bólintott.
– A legendás, kék Nagyezsda gyémánt – mondta
halkan. – Jelenlegi formájában még mindig gigantikus
méretűnek számító, harmincöt egész ötvenhat század
karátos. Párna alakú, úgynevezett cushion csiszolás,
tizenkét tökéletes gyémánt veszi körül, és tizennyolc
karátos fehéraranyba van foglalva. Egykor Nagy
Katalin cárnő tulajdonában volt, az októberi forradalom
után azonban évtizedekig nem került elő.
A négy férfi a forgóajtó felé igyekezett, és egymás
után tűntek el az előcsarnokban.
– Állítólag átok ül rajta – folytatta Tristan. – A
legenda szerint a tizenhetedik században lopták el egy
templom titkos részéből az indiai Madurájban, ahol Káli
istennő aranyszobrába volt beépítve a homlokán lévő
harmadik szemként.
– Milyen izgalmas! Honnan tudod mindezt? –
kíváncsiskodott Amy.
Tristan megvonta a vállát.
– Szinte mindent tudok a híres drágakövekről – a
nagyapám már egészen kicsi koromban ilyen
történeteket mesélt nekem. Káli istennővel azonban
jobb nem ujjat húzni. Ezt az akkori fosztogatók is
gondolhatták volna, hiszen az istennő szoknyája
levágott emberkezekből van, tenyerében pedig egy
sarlót és egy vérrel teli tálkát tart. A halál istennője,
pusztító dühétől mindenki retteg, feladata pedig, hogy
helyreállítsa az univerzumban az egyensúlyt. Nem
csoda, hogy harmadik szeme még senkinek nem
hozott szerencsét.
Amy beleborzongott Tristan szavaiba.
– Hát, én ezt az ékszert nem hordanám szívesen.
 – De csodaszép – mondta Tristan, és a 301-es szoba
felé nézett mosolyogva, ahol von Dietrichstein úr épp
becsukta az ablakot. – És nagyon fotogén.
– És sokan áhítoznak rá – egészítettem ki, mert
ebben a pillanatban Huber úr a 117-es szobából
átment a szálloda előtti téren, és követte a forgóajtón
keresztül a négy férfit. Honnan került elő ilyen
hirtelen?
– Kétségtelen – mondta Tristan halkan. – Akár a
feketepiacon is lehet olyan magas az ára, mint egy
legális árverésen. Olyan sok gazdag bolond van
odakint, akik mit sem törődnek a törvénnyel, és
mindent megtennének, hogy megkaparintsanak egy
ilyen darabot. Tényleg mindent.
A fenébe, már épp összeszedtem magam egy kicsit,
és félretettem a paranoiámat a képzeletbeli
alucsákómmal együtt.
– Ne ijesztgess minket! – torkoltam le Tristant, amiért
Amy meglepett tekintettel nézett rám.
Tristan önelégülten mosolygott.
– A nagyezsda szó egyébként reménységet jelent –
mondta, és bátran felszökkent egy hófalra. – Apropó –
ugye tudod, Amy, hogy Aiden szerelmes beléd? Csak
túl büszke ahhoz, hogy megmondja neked. Attól fél,
hogy csak szánalomból hallgatod meg. – Tristan
továbblendült, nem várta meg és nem látta, hogyan
változik Amy hitetlenkedő arckifejezése döbbentté,
végül földöntúlian boldoggá, hanem leugrott a falról,
és nagy léptekkel a hotel bejárata felé tartott, majd
eltűnt a szálloda belsejében.
A nap hátralévő részében már nem láttam, különben
köszönetet mondtam volna neki – tényleg sikerült
kihoznia Amyt sötét hangulatából. És ha ez még igaz is
volt, akkor semmi nem állhatott annak útjába, hogy
Aiden és Amy története happy enddel végződjön.
 Kiváló, legalább egyikőnk boldog. Tényleg egész
szívemből ezt kívántam Amynek.
Ezzel szemben én még a recepció előtt se tudtam
elfogódottság nélkül átmenni. Idegesített, hogy Ben
olyan kedvesen mosolyog rám, mintha nem történt
volna semmi. De ne gondolja, hogy a tegnap esti dolog
valamennyire is kikészített! Tehát visszamosolyogtam,
és barátságosan integetve neki fölmentem a lépcsőn.
Valahol azt olvastam, hogy az agy
boldogsághormonokat termel, ha az ember egy percre
elmosolyodik. De én harminc másodpercig se bírtam. A
tegnap esti dolog igenis kikészített. És feltehetőleg a
testem soha többé nem termel boldogsághormonokat.
Valószínűleg emiatt nőtt egy óriási pattanás a
homlokomra, amit kicsivel később fedeztem fel a
mosdóban. De még butább dolog volt, hogy levágtam
egy hajtincset, hogy elrejtsem. Most nemcsak egy
nagy pattanás volt a homlokomon, hanem egy
negyedfrufru is, ami sajnos igen idétlenül nézett ki.
Rögtön fel is tűnt Bennek, mikor legközelebb
összefutottunk. Be akartam még kicsit kukkantani
Pavelhez a wellnessrészlegben kezdődő műszakom
előtt, de mikor beértem a mosodába, Ben meztelen
felsőtesttel ült egy zsámolyon, Pavel pedig épp egy
fekete nadrág szegélyét rögzítette.
– Ó, nem tudtam, hogy itt vagy – mondtam nem túl
szellemesen, ami igaz is volt, mert Bennek
voltaképpen még nem járt le a műszakja. Ő meg ezzel
egyidejűleg azt kérdezte: – Mi történt a hajaddal?
Mivel ezután mindketten hallgatásba merültünk,
Pavel vette át a kommunikációt.
– A szegény fiúnak szüksége van szmoking holnap
estére, most jutott épp eszébe. Az jó a szmokingokon,
hogy sose mennek ki a divatból – csak rá kell igazítani.
A zakót már felhajtottam. Ellopta ingét papának, én
már varrtam szűkebbre. Még ki kell vasalni. – Pavel a
széken lógó, fehér szmokingingre mutatott. – Ha
szeretnél segíteni… Ó, a hajad tényleg kinéz furcsán,
Fannyka, mit tettél?
– Van alatta egy pattanás – mondtam morcosan, és
átvittem az inget a vasalódeszkához.
– De ezért még nem kell rögtön megcsonkítanod
magad – jegyezte meg Ben.
– De ez egy nagyon nagy pattanás. Legalább
tizennyolc karátos – feleltem.
Ben kuncogott.
Lehajoltam, hogy bedugjam a vasalót.
– Örülök, hogy ilyen jó kedved van, Benny. –
Próbáltam utánozni Hogyishívják magas hangját.
Azontúl selypítettem is hozzá kicsit. – Igazi kincs vagy,
Benny! Egyszerűen te vagy a legjobb!
Ben már nem kuncogott.
– Nem tehetek róla, ha mások… kedvelnek –
mondta. – Megjavítottam a telefonját, ennyi.
– Ó, kérlek, légy óvatos inggel! – Pavel aggódva
ráncolta homlokát, mikor meglátta, milyen durván
bánok az inggel. – Ez az egyetlen. Bál pedig már
holnap.
– Jó, jó, rendben van. – Egy szót sem szólok
Gretchenről vagy a keringőről, nem, egy szót sem… –
Mi volt egyébként Huber úrral a 117-es szobából? –
kérdeztem helyette. Jóságos ég, nem tudott volna
valamit magára venni? Meztelen felsőteste eléggé
zavart, pláne most, hogy Ben keresztbe tette a karját
izmos mellkasa előtt. Szabadidejében bizonyára
állandóan fekvőtámaszozott és felüléseket csinált,
legalábbis magától nem marad ilyen formában az
ember teste.
– Pont ezt akartam tegnap este elmesélni – mondta.
– De aztán hirtelen eltűntél.
– Mert jöttek a földönkívüliek, és átteleportáltak az
űrhajójukba az összeesküvéselmélet-gyártók
találkozójára. – Végigsimítottam a vasalóval az ing
szegélyét. – Na, mondd már, mit találtál ki!
Pavel sóhajtott.
– Nem szeretem, ha veszekedtek. Holnap el kellene
velem jönnötök koncertre. Sioni jezsuita templomba.
Csodálatos a kórus. Jó a léleknek. Szilveszterkor mindig
meghallgatom. Aztán jövök vissza megerősödve és
békével telve.
– Nem is vitatkozunk, Pavel. Csak beszélgetünk. Még
ha Benből mindent harapófogóval kell is kihúzni.
Valószínűleg azért, mert igazából nem is jött rá
semmire, azzal volt elfoglalva, hogy megjavítsa a
telefont, és hogy ő legyen a legjobb.
– Még hogy nem találtam semmit! – mondta Ben. –
Alexander Hubernek hívják, és negyvenhárom éves.
– Ó, váo! – szakítottam félbe gúnyosan és már-már
kényszeresen. – Pont, mint ahogy a bejelentkezőlapon
áll? Tényleg igen rendkívüli detektívmunka volt a
részedről.
Ben sértődötten nézett rám.
– Ha pontosan tudni akarod, elkértem a személyijét,
és tájékozódtam a nyilvántartási hivatalnál és a
munkáltatójánál. – Ben hatásszünetet tartott, hogy
még jobban bosszantson. – Még a fegyverhasználati
engedélyét is láttam – tette aztán hozzá. – Huber úr
nem azért van itt, hogy bárkit is elraboljon, Jegorovék
nyaklánca miatt jött.
Aha! Szóval mégis.
– És ezt csak úgy bevallotta neked?
Ben elégedetten bólintott.
– Méghozzá nagyon is fontos volt neki, hogy
mindenféle félreértést elkerüljünk, ugyanis egy
biztosítótársaságnál dolgozik. Pontosabban szólva
annál a biztosítótársaságnál, amelynél az a biztosító
van biztosítva, ahol Jegorovék kötöttek biztosítást a
nyakláncra.
 Ezt először még meg kellett emésztenem.
– A nyaklánc hallatlanul értékes. – Ben láthatóan
örült neki, hogy lenyűgözve hallgattam. – De Jegorov
magasan az értéke fölött biztosíttatta minden
eshetőségre felkészülve. Ezért akarja a
biztosítótársaság mindig pontosan tudni, hol van épp
az ékszer. Amint kiveszik a bank széfjéből, rögtön
jelenteniük kell a viszontbiztosítónak, ahol Huber úr
dolgozik.
– Fanny, vasalót nem hagyjuk anyagon –
figyelmeztetett Pavel.
– De… Jegorov nem is ismeri ezt az embert –
rágcsáltam az alsó ajkamat.
– Valóban, Jegorov nem tudja, hogy a
viszontbiztosító küldött egy embert, hogy szemmel
tartsa a nyakéket – mondta Ben. Nyilvánvalóan
számolt a kérdéssel. Igen elégedettnek tűnt. – Ugyanis
fennáll annak a lehetősége, hogy a tulajdonosok
maguk tüntetik el az értéktárgyukat, hogy bekaszálják
az összeget a biztosítótól. Ilyesmi gyakrabban fordul
elő, mint az ember gondolná.
– Kész – mondta Pavel, és megkocogtatta Ben lábát.
De Ben nem mozdult, hanem győzedelmes
tekintettel nézett rám.
– Van még kérdése, Miss Alucsákó?
– Feltétlen – feleltem azonnal. Voltaképpen már rég
meggyőzött, és a gyerekrablós elméletemet amúgy is
félretettem, de Ben önelégültsége, amit csak megfejelt
a meztelen felsőteste és a tegnap esti Hogyishívjákkal
való turbékolásának emléke, gyakorlatilag lehetetlenné
tette, hogy ezt elismerjem. – Először is: a nyakék csak
ma érkezett meg, Huber úr pedig már egy hete –
mégis miért? Másodszor: mit keresett múlt szombaton
a személyzeti szálláson? És harmadszor: miért nem
öltözöl fel végre? Azt hiszed, kicsit is lenyűgöz a
meztelen felsőtested?
 Ben sietősen felállt a zsámolyról. Nagyon elpirult, ha
nem is olyan paradicsomvörösre, mint tegnap
Hogyishívjákkal.
– Ó, ne! – kiáltotta Pavel. – Ráncot vasaltál az ingbe,
Fanny!
– Úgyse látja senki a hülye szmokingzakó alatt! – És
különben is direkt csináltam.
– Az ingnek egy pillanatot még várnia kell, Fanny –
szakított félbe egy szelíd hang, én pedig ijedten
pillantottam fel. Monsieur Rocher rendkívül ritkán
hagyta el a fülkéjét, és sosem tapasztaltam még, hogy
ilyenkor itt felbukkant. A Tiltott Macska dorombolva
simult a karjához. – Sürgősen szükség van rád.
– Miben? – akartam kérdezni, mikor messziről
hangokat hallottam.
– Elkaptam, beleraktam egy kartondobozba, és
leragasztottam ragasztószalaggal. Monsieur Rocher-
nak csak a fülkéjében kellett volna megőriznie, míg ön
odaér. De olyan sokat kellett önre várni… – Nico volt
az, az áruló, és az ingerült hang, amely felelt neki,
nem másé volt, mint Roman Montfort-é.
– Még azt is elő akarja írni nekem, mikor és hol
legyek? – zsörtölődött. – Szerencséje van, hogy amúgy
is le kellett jönnöm a pincébe.
A hangok egyre közeledtek, és világos volt, hogy
valamit tennem kell, már csak azért is, mert Monsieur
Rocher várakozóan nézett rám. Ha Roman Montfort
betoppan ide, akkor nemcsak a Tiltott Macskára lel rá,
hanem engem is félmeztelen fia társaságában talál,
akinek éppen tönkretettem a lopott ingét.
– De ez így igaz! Anyám életére esküszöm – jajgatott
Nico.
– Az anyját csak sajnálni lehet – mennydörögte
Montfort. – Azonnal menjen fel a helyére, maga
haszontalan kretén!
 Letettem a vasalót, csapot-papot otthagytam, és
kiugrottam a folyosóra, még épp időben, hogy
becsukjam a mosoda ajtaját, mielőtt Ben apja
felbukkan. Résnyire összehúzott szemmel vizslatott, és
csak nagyon nehezen tudtam megállni, hogy ne
támaszkodjam hátammal az ajtónak, és ne kiáltsam el
magam, Ne bántsa őket!
– Á, hogy ön itt van! Egy szóra csak, kedves ööö… –
mondta.
Oké. Megtalálta a Tiltott Macska szőrét az ágyamon,
és most ki akar rúgni. Teljesen egyértelmű. Akkor
végre megszabadul a gyakornokától, aki nem tudja, hol
a helye, és aki beleszeretett a fiába, akit egyébként a
hisztijeivel folyamatosan kiakaszt.
– Azt mondták, hogy itt lenn találom magát. – Tetőtől
talpig végigmért, és minden erőmre szükségem volt,
hogy megőrizzem a lélekjelenlétem.
– Ugye ismeri Szmirnovékat a Panoráma
lakosztályból? – folytatta aztán. Másik zakót viselt,
melynek a vállán nem volt madárürülék, hangja pedig
viszonylag barátságos volt. De tudtam, hogy ez
csalóka is lehetett.
Óvatosan bólintottam.
– Nos, holnap estére, mialatt Szmirnovék a bálban
lesznek, szükségük volna egy bébiszitterre a kis
Natasa számára – folytatta zengő hangon. – És
Szmirnov úr kifejezetten ön iránt érdeklődött, kedves
ööö…
– Fanny – mondtam döbbenten.
– A wellnessrészlegen holnap este nem lesz túl nagy
forgalom, Fingerheimer úr tehát nélkülözheti önt.
Szóval akkor: jelenjen meg holnap pontosan este hét
órakor a Panoráma lakosztályban. És kérem,
egyenruhában.
Már indult is volna, de még egyszer visszafordult.
 – Ugye nem látta itt teljesen véletlenül Monsieur
Rocher-t egy macskával? Vagy csak egy macskát?
Némán megráztam a fejemet.
– Gondoltam. – Távoztában idegesen csettintett a
nyelvével. Megvártam, míg léptei elhalkulnak a
lépcsőn, aztán remegő térdekkel visszavonszoltam
magam a mosodába. Monsieur Rocher-nak és a Tiltott
Macskának már nyoma sem volt, valószínűleg az egyik
hátsó kijáraton keresztül oldottak kereket. Pavel
megmentette az inget a végzetes katasztrófától, és
egy vállfára akasztotta. Ben pedig felvett egy pólót.
Lehuppantam egy székre.
– Hol is tartottunk? Ja, igen – ha Huber úr mégis
szállodai gyerekrabló volna, legkésőbb most tudnom
kellene. – Méghozzá mielőtt holnap este egyedül
maradok a kis Dásával a Panoráma lakosztályban.
Közvetlenül a mellettünk lévő szobában pedig Huber úr
a fegyverével.
Ben a szemét forgatta.
– Már megint kezded? Most magyaráztam el az
előbb világosan… Á, elegem van. Én lelépek.
– Jó, menj csak! – kiáltottam utána. – Odakint
biztosan rengeteg megjavítandó telefon vár még rád.
 22

– NAGYON FÁRADT – mondta Jegorov figyelmen kívül

hagyva a tényt, hogy Dása teljesen éberen ugrált a
szülei óriási franciaágyán, és örömmel kiáltozta a
nevemet. – A magashegyi levegő és a hóban való
hancúrozás miatt mindig hamar elalszik.
Végigsimítottam kifogástalanul álló egyenruhámon,
és Mary Poppins-osan elmosolyodtam. Nehogy azt
gondolja, hogy az ugráló gyerekek engem bármennyire
is megterhelnek. És különben is csak egy gyerekről van
szó.
Dása bukfencezni próbált. Nem értettem ugyan, mit
mondott, de attól tartottam, valami olyasmit jelent,
hogy Gyere, Fanny, te is bukfencezz egyet!
– Már evett, fogat is mosott, és mesét is mondtam
neki. – Jegorov kissé idegesen húzogatta meg fekete
csokornyakkendőjét. Mint ma este minden férfi, ő is
szmokingot viselt, és noha az övé biztosan hússzor
annyiba került, mint a többieké, mégis ugyanúgy
nézett ki.
Mikor megérkeztem a Panoráma lakosztályba, Stella
Jegorova legnagyobb sajnálatomra már nem volt ott.
Kutyájával már lement a champagne-os fogadásra,
ahol mellesleg exkluzív interjút adott von
Dietrichsteinéknek, méghozzá nyakában a Nagyezsda
gyémánttal. Pedig azt reméltem, hogy a bébiszitteres
munkám által én vethetek először pillantást a híres
ékszerre. Gracie, Amy és Madison, de főleg Ludwig
asszony módfelett irigyelt is érte, bár Ludwig asszonyt
inkább a ruha érdekelte. Akkor találkoztam vele és a
férjével, mikor kéz a kézben mentek fel a szobájukba
délutáni kávéjuk után. Ludwig asszony az izgalomtól
nem tudta megenni a süteményét, és Ludwig úr is egy
kicsit idegesnek tűnt, a folyosón még egyszer
gyakorolta a keringőlépéseket, mialatt Ludwig asszony
izgatottan beszélt hozzám, és közben egyik témáról a
másikra ugrált. Végre itt volt a nagy nap, amelyre
évtizedek óta áhítozott!
Mikor Ludwig asszony megtudta, hogy az estét a
Panoráma lakosztályban töltöm, szemei egészen
felcsillantak.
– Ó, hogy maga milyen szerencsés! – kiáltotta. – Ön
vetheti az első pillantást a titkos bálkirálynőre! Mit
gondol, kék kövéhez kék ruhát fog viselni? Bár inkább
a piros a színe, a barna hajához nagyon is jól áll neki,
bármit viselhet, ellentétben velem, öregasszonnyal…
Kicsit félek, hogy a ruhám túlságosan kivágott. Az én
koromban már nem volna szabad ilyen mélyen
dekoltált ruhát viselni. Nem szeretnék felsülni. A
szegély is olyan szokatlanul hosszú, és csak egészen
kicsi lépéseket lehet benne tenni, különben megbotlom
és elesem. Mi van, ha ez tánc közben történik?
Ludwig úr átkarolta a feleségét:
– Minden rendben lesz, csodás szépségem. Itt várok
lent rád, a lépcső aljában, te pedig libegve jössz lefelé,
mint egy angyal. És ha tánc közben valami
félrecsúszik, akkor legfeljebb azért, mert rálépek a
lábadra.
Ludwig asszony nevetett, és ősz fejét a férje vállára
hajtotta.
 Ez a két ember egyszerűen túl édes volt. Ha egyszer
megöregszem, szeretném, ha nekem is egy olyan
Ludwig úr lenne az oldalamon, aki ilyen szeretettel
puszilja meg a választékomat.
– A kis majmot, amely nélkül Dása nem alszik el,
Alexejnek hívják – tájékoztatott tovább Jegorov, mialatt
Dása az ágyon épp elérte ugrómutatványa csúcsát. –
Ez a második nevem. Ott van a másik szobában Dása
ágyán. De ha szeretne, aludhat az ágyunkban,
megígértem neki. – Jegorov mosolyán látni lehetett,
hogy kicsit zavarba jött. – Legtöbbször amúgy is átjön
hozzánk éjszakánként…
Megértően bólintottam. Tőlem aztán Dása még
viháncolhatott egy kicsit, én is örömmel kipróbálom,
tudok-e bukfencezni. De természetesen csak azután,
hogy Jegorov elment.
Dása apja gyors pillantást vetett a karórájára.
– Ha bármi volna – és a padlóra mutatott –,
közvetlenül itt lent talál minket a bálteremben.
Ismét bólintottam. A bálterem tényleg csak egy
köpésre volt. Ki az ajtón, aztán tovább egy kicsit a
folyosón jobbra, le a lépcsőn, és már ott is voltunk. A
zenét is lehetett hallani, még ha ahhoz képest
meglepően tompán is, hogy a lakosztály közvetlenül a
zenekari emelvény fölött volt, ahol már a kora délutáni
órák óta készülődött a gálazenekar. Épp a vonós
hangszereket hangolták. A táncparkett köré felállított,
damasztabroszos asztalok, a bőséges virágdíszek,
valamint az asztalra helyezett és a falakon lévő
gyertyatartók annyira megváltoztatták a bálterem
arculatát, hogy szinte alig lehetett felismerni.
Kettőszázhetvenhat elefántcsontszínű gyertyát
gyújtanak meg nyolc órakor, amelyek a tizenkét
csillárral aranyfénybe öltöztetik a termet. És még
egyszer ennyi gyertya állt készenlétben, hogy ki
lehessen cserélni őket, ha csonkig égnek, ezt Monsieur
Rocher-tól tudtam. Volt két pincér, akiknek a
gyertyákat kellett figyelniük, azonkívül a rendezvény
alatt tapintatosan kellett fel-alá mászkálniuk a falak
mentén kis harapnivalós tálcáikkal, hogy biztosak
lehessenek benne, hogy egy gyertya sem csöpög vagy
fog tüzet. Pillanatnyilag senkit se irigyeltem lent a
munkájáért. Legfeljebb Gretchen Barnbrooke-ra voltam
irigy, aki nemsokára keringőzni fog Bennel.
Valószínűleg, nem, egészen biztosan elbűvölően fest
majd mesés ruhájában. (Gracie és Madison pontosan
leírta, hogy néz ki a ruha, és már nem tudtam, milyen
színű, de hogy álomszép, azt megjegyeztem.)
Másfelől – semmilyen mégoly ügyesen kialakított
megvilágítás, semmilyen vonószenekar, semmilyen
báli ruha, semmi nem tudta überelni a mi keringőnket
a tetőn. És mindegy, hogyan alakul tovább a
történetünk, ezt a pillanatot senki nem veheti már el
tőlem. Valószínűleg még az unokáimnak is erről fogok
mesélni, ha egyszer öreg, megkeseredett vénasszony
leszek. Egy pillanat, itt valami nem stimmel. Amilyen
megkeseredett voltam, se gyerekeim, se unokáim nem
lesznek. Maximum egy sovány, morcos macskám.
Jegorov sóhajtott.
– Azt hiszem, mindent elmagyaráztam, ugye?
– Igen, szerintem mindent – mosolyogtam rá
legszebb Mary Poppins-mosolyommal. – Dásával
kényelembe helyezzük magunkat, és jól elleszünk, míg
vissza nem jönnek.
– Lehet, hogy felnézek majd néha – mondta Jegorov.
– Jól van, nyugodtan. Csak pár lépés.
– És hozhatok is önnek pár falatot – jegyezte meg,
miközben begombolta szmokingzakójának két gombját,
és egy utolsó puszit adott a kislányának.
Istenem, tényleg, a kis harapnivalók biztosan
mennyeiek lesznek.
 – Nem, köszönöm – mondtam. És Müller kisasszony
biztosan nagyon büszke lett volna rám. – Már ettem.
Élvezze csak az estét!
Dása fel-le ugrálva kiáltott valamit oroszul, ami jó
eséllyel azt jelentette: Most már menj!, mert Jegorov
csak mosolygott, és végre elhagyta a lakosztályt.
Noha a nagyszállók gyerekrablójától való félelmem
jelentősen alábbhagyott, a biztonsági reteszt is
behúztam, és az ajtót is beláncoltam.
Egykori gyanúsítottam feltehetően épp lent volt a
többiekkel a champagne-os fogadáson, és makacsul
bámulta Stella Jegorova nyakláncát. Stella Jegorova
pedig azt hiszi, valami perverz.
Mégis ellenőriztem, hogy tényleg be volt-e zárva
minden ajtó és ablak, ezalatt pedig Dása leugrott az
ágyról, és felvette maga mellől a majmot és egy
képeskönyvet, és odacipelte hozzám. A könyv cirill
betűkkel volt írva, de ez nem volt gond. Leültünk
egymás mellé az ágyra, megnézegettük a képeket, és
mind a ketten elmeséltük egymásnak a történetet
oroszul és angolul. Egyszer-kétszer vicces
majomhangokat csaltam ki Alexejből, mire Dása
minden alkalommal felszabadultan kacagni kezdett.
Különös performanszunk közepén egyszer csak
csöngettek az ajtón. Nem volt minden ajtón csengő,
csak a nagy lakosztályok ajtaján, a csengő
dallamtalanul recsegett, mintha csak egy
barátságtalan lakáj volna beépítve a falba, aki nem fél
távol tartani a látogatókat az uraságoktól.
Lábujjhegyen az ajtóhoz szaladtam, és kinéztem a
kukucskálón.
Kint Ludwig asszony állt fürdőköpenyben, és még a
kukucskálón keresztül is láttam, hogy sírt.
Sietve kinyitottam az ajtót.
– Az ég szerelmére, hát mi történt? Nem kellene rég
a champagne-os fogadáson lennie?
 Ludwig asszony szipogott.
– Hála isten, itt van, kedvesem, már azt sem tudtam,
hová menjek!
Karjánál fogva betessékeltem Ludwig asszonyt a
lakosztályba, és újra becsuktam az ajtót a biztonsági
retesszel és a lánccal együtt.
– Történt valami Ludwig úrral? – kérdeztem. Dása
aggódva nézett ránk az ágyról, jóllehet nem is értett
minket.
– Nem – mondta Ludwig asszony, orrát a
fürdőköpenyébe törölve. – Ott vár lent rám a lépcső
aljában. Ahogy ígérte. De…
– Mi az? – Legszívesebben a karomba vettem volna,
annyira szánalmasan nézett rám.
– A ruha – rebegte Ludwig asszony, és kioldotta a
fürdőköpenye övét. – Mindent megpróbáltam, de
egyedül nem sikerül összehúznom ezt a szörnyű
cipzárt.
– Ez minden? – sóhajtottam fel megkönnyebbülten.
Minden létező katasztrofális forgatókönyv lepergett
már előttem, kezdve Ludwig úrral, akit pont ezen a
napon dönt le egy szívinfarktus. – Ezt rendbe hozzuk.
Hadd nézzem csak! – A fürdőköpeny alól egy fekete,
flitteres estélyi ruha tűnt elő, aminek a cipzárját
valóban csak hosszú és fáradságos munkával lehetett
összehúzni. Miközben óvatosan összehúztam a hátul
kétfelé nyíló ruhaszárnyat, Ludwig asszonyt
vigasztaltam: – Ez egy gumiembernek se menne
egyedül. Egy ilyen cipzárhoz mindenkinek segítségre
van szüksége. No! Kész. Úgy néz ki, akár egy
hercegnő.
Dása a fésülködőasztalról egy zsebkendőt nyújtott
Ludwig asszonynak, és valamit csivitelt oroszul, majd
újra felmászott az ágyra, és bevackolta magát a
párnák közé.
Ludwig asszony ismét sugárzott az örömtől.
 – Milyen aranyos egy gyerek! És maga is! Bocsásson
meg, teljesen felmondták a szolgálatot az idegeim. Ez
amúgy sosem szokott előfordulni velem.
– Megértem. Hiszen oly sok éve várja már ezt a
pillanatot, és akkor megmakacsolja magát ez a
cipzár… – Szeretettel rámosolyogtam, alig vártam,
hogy Tristan nagyapja végre elmondja neki, mennyire
értékes a gyűrű, amit az ujján visel. De ebben a
pillanatban úgysem lehetett volna boldogabb. – Most
azonban irány lefelé! Ludwig úr már várja.
De Ludwig asszony nem sietett. Nagy, kíváncsi
szemekkel szétnézett a szobában, odalépdelt az
ágyhoz karján a fürdőköpennyel.
– Szóval ez a Panoráma lakosztály. Szép nagy. És a
sok ablak! De ezek ugyanazok a függönyök, mint
nálunk. Hol van a kiskutyus?
– Von Dietrichsteinék mopszlijával tölti a bál estéjét
a 301-es szobában – feleltem.
– Ó, milyen aranyos! – mosolygott rá kedvesen
Dására Ludwig asszony. – Valaki itt fáradtnak tűnik.
Alhatsz anya és apa ágyában? Az én gyerekeim is
mindig velünk alhattak. Ez a te majmocskád? – Ludwig
asszony megsimogatta Dása loknijait, felegyenesedett,
és mély levegőt vett, mintha csak minden bátorságát
össze kellene szednie a nagy estéhez.
Épp valami biztatót szerettem volna neki mondani,
amikor kopogtattak az ajtón.
Ludwig asszony ijedten rezzent össze.
– Ki az?
– Fogalmam sincs – mondtam, és ismét odamentem
a kukucskálóhoz. Ben állt odakint, és szmokingzakóját
gombolgatta.
– Ben Montfort az – mondtam, mialatt elhúztam a
reteszt.
– Jóságos ég! – gyűrte össze a kezében lévő papír
zsebkendőt Ludwig asszony. – Biztosan csodálkozni fog,
ha meglát itt engem. Nehogy még bajba keveredjen,
amiért beengedett!
– Ó, meg fogja érteni – biztosítottam felőle Ludwig
asszonyt, mialatt kinyitottam az ajtót, Ben pedig
belépett.
– Ó, hát itt van! – mondta, mikor meglátta az idős
hölgyet. – A férje fel-alá járkál lent, a lépcső előtt…
– Volt egy kisebb női problémám, de ez a segítőkész,
kedves lány segített megoldani. – Ludwig asszony
megint mély levegőt vett. – Nos, akkor én… szorítson!
Annyira szerettem ezt az idős asszonyt, hogy muszáj
volt megpuszilnom.
– Ez az ön estéje – mondtam. – És csodálatos este
lesz.
– Milyen női problémáról volt szó? – tudakolta Ben,
mikor bezártam és bereteszeltem az ajtót Ludwig
asszony után.
– Nem tudta felhúzni a ruháján a cipzárt. – Annyira
meg voltam hatódva, hogy nem tudtam Bennel hűvös
hangon beszélni. Odanéztem az ágyra, és láttam, hogy
Dása a takarón fekszik, és úgy tűnt, már elaludt. Igaza
volt az apjának, ez tényleg gyorsan ment. Óvatosan
becsúsztattam a párnát a feje alá, és betakargattam. –
És neked miben segíthetek? – kérdeztem halkan.
– Gondoltam, benézek hozzád, és megkérdezem,
hogy vagy. – Ben felvette Dása majmocskáját a földről.
– Én meg azt hittem, azért jössz, hogy megmutasd,
milyen fantasztikusan festesz a szmokingban. –
Tényleg nagyon jól nézett ki, és egy csapásra mégis
elég hamupipőkésen éreztem magam a szobalányi
egyenruhámban. De legalább eltűnt az óriási pattanás
éjszaka, mintha sose lett volna ott. Pavel az öreg
Stucky sógorának körtepálinkájából csöpögtetett rá
egy kicsit. Úgy látszott, ez valami csodaszer. Az
előnytelen frufrutincset pedig elcsatoltam oldalra.
 – Köszi – mondta Ben, és kissé elpirult. – Te is elég jól
nézel ki, Fanny.
Erre kénytelen voltam elvigyorodni.
– Igen, ezek a kompressziós harisnyák elképesztően
divatosak.
– Mindig nagyon jól nézel ki, mindegy, mi van rajtad.
– Ben megköszörülte a torkát. – Komolyan mondom.
Te… te olyan… – Aztán elhallgatott.
Vártam pár másodpercet, aztán azt kérdeztem:
– Nem kéne már rég lent lenned? Bármely
pillanatban elkezdődhet a keringő, nem?
Ben bólintott.
– De. Csak még előtte… azt akartam neked
mondani, hogy… – Ben újra elnémult, én pedig ismét
vártam.
Lent megszólaltak a hegedűk.
– Az ég szerelmére! – mondtam. – Akármit akarsz is
mondani, halaszd el! Az apád megöl, ha nem leszel
azonnal lent.
– Igaz – mormolta, az ajtóhoz ment, és elhúzta a
reteszt. – Valószínűleg igazad van. – Ben hátrafordult. –
Lehet, hogy később még felnézek hozzád. – Aztán már
el is sietett, én pedig egy cseppet sem lettem okosabb,
mint előtte. Csak most hirtelen sokkal jobban éreztem
magam. Mintha a föld felett lebegtem volna, mikor
becsuktam és beláncoltam az ajtót, majd behúztam a
reteszt.
 23

BEN MÉGSEM VOLT KÉSÉSBEN. AZ éjjeliszekrényen álló,

digitális ébresztőóra még csak háromnegyed nyolcat
mutatott, mikor elment, a zenekar nyilvánvalóan még
csak bemelegített, vagy pedig hegedűszóval próbálták
meg átcsalogatni a vendégeket a champagne-os
fogadásról és a gálavacsoráról a bálterembe.
Mindenesetre még majdnem fél órába telt, mire a bál
valóban elkezdődött. Onnan vettem észre, hogy az
épületre nyugodtabb hangulat telepedett, és Mara
Matthäus beszélt a mikrofonba.
Sajnos innen fentről nem nagyon értettem, mit
mondott, ahhoz a plafon túl vastag volt, de el tudtam
képzelni, miről beszél. Mikor pedig egy érces férfihang
szólt a mikrofonba, azonnal tudtam, hogy Roman
Montfort üdvözli álszent beszédével a vendégeit, akik
természetesen mégis nevettek és tapsoltak.
Valószínűleg profi módon elhallgatta azt a kis részletet,
hogy ez valószínűleg az utolsó bál lesz szeretett
dédszüleinek tradíciója szerint.
Dása mélyen aludt. Az oligarcha kislányát se a
felhallatszó zene, se a hangzavar nem bántotta, illetve
Mara Matthäus és Montfort mikrofonhangjai sem
zavarták. Elbűvölően nézett ki, ahogy ott feküdt az
óriási ágy közepén. Fürtjei kicsit összekócolódtak, kis
karocskáit kitárta. Odatettem mellé a majmot, és
legszívesebben odabújtam volna mellé, de hát ez
sajnos nem az én ágyam volt, hanem a VIP-
vendégeinké, és ha Viktor Jegorov felnéz hozzánk, nem
volna jó, ha azt látná, hogy az ágyukban alszom, és
kifolyik a párnájukra a nyálam. Így aztán leültem a
szemben lévő kanapéra, és bosszankodtam, amiért
munkaidő alatt komolyan vettem Müller kisasszony
telefontilalmát. Különben most csetelhettem volna
Deliával, és nem unatkoznék. Az egyik éjjeliszekrényen
– felteszem, azon az oldalon aludt Viktor Jegorov – volt
pár könyv, de ugyanúgy, mint Dása képeskönyvei,
ezek is oroszul voltak.
Lent egy pillanatra ünnepélyes csend állt be, aztán
pedig felharsantak a kürtök, megszólaltak a fuvolák és
a vonós hangszerek. Felcsendültek a Kék Duna-keringő
első hangjai, lassan és ígéretesen, és ezzel együtt
feltartóztathatatlanul jelentek meg lelki szemeim előtt
egymás után a különböző képek. Ahogy a csillárok
pompás fényüket a padlóra szórják, mialatt Ben az
előjáték hangjai alatt felvezeti a táncparkettre
Gretchent. Ahogy karjával átöleli a lányt. Ahogy
komolyan ránéz. És ahogy felcsendül a híres
háromnegyedes ritmus, majd a zene egyre élénkebbé
válik, mozgásba lendülnek, ahogy eltáncolják az első
forgást, aztán a másodikat, ahogy Gretchen álomszép
ruhája leng körülötte, és ahogy boldogan rámosolyog
Benre…
Kopogtattak. Méghozzá elég erélyesen. Aztán pedig
csöngettek. Az első gondolatom az volt, hogy Ben
otthagyta a bálteremben a forgás kellős közepén
Gretchent, és visszajött hozzám. Ezt a gondolatot
azonban már az ajtó felé tartva elvetettem. Sokkal
valószínűbb volt, hogy Viktor Jegorov néz utána a
kislányának.
 De a kukucskáló másik oldalán nem más volt, mint
Ludwig asszony, aki kétségbeesetten lóbálta flitteres
kézitáskáját.
Az ég szerelmére, mi történt már megint? Hiszen
ebben a pillanatban a bálteremben kellene lennie, és
élete keringőjét kellene épp táncolnia. Gyorsan el
akartam húzni a reteszt, de ekkor hirtelen hátulról egy
kéz befogta a számat. És valaki elhúzott az ajtótól.
Addig nem tudtam, mit jelent valódi sokkot kapni.
Őszintén szólva addig azt se tudtam, mit jelent
igazából félni.
De a legrosszabb az volt, hogy semmit, de semmit
nem tudtam tenni ellene azon kívül, hogy vadul
dobáltam magam, és csapkodtam magam körül,
amivel viszont nem mentem sokra, mert ellenfelem
jóval erősebb volt nálam. Határozott fogással tartott
meg hátulról, a fürdőszoba felé vonszolt, és csak
egyetlen gondolat volt a fejemben: Ne! Ne! Kérlek,
ne!, és valószínűleg ez sem számított gondolatnak.
Cserébe végre megértettem, hogyan pisilhetnek be
félelmükben az emberek. Nekem se hiányzott túl sok
hozzá.
A támadóm bevonszolt a fürdőszobába, háttal
nekinyomott az ajtónak, aztán felkapcsolta a villanyt.
És akkor megláttam, hogy a támadóm Tristan volt.
Tristan Brown a 211-es szobából.
– Cssssst! – csitított. – Ne félj, Fanny, csak én vagyok
az!
De az ilyenfajta nyugtatgatáshoz már rég túl késő
volt. A félelem és az ijedtség szinte lebénított.
Tristan lassacskán lazított a szorításon, de a számat
még mindig befogta, és még mindig teljes testével az
ajtónak nyomott.
– Most figyelmesen végig kell hallgatnod, Fanny! És
meg kell bennem bíznod. – Szabad kezével szmokingja
zsebébe nyúlt, és halkan káromkodott. – A francba!
Mászás közben biztos kiesett a telefonom a zsebemből.
Oké. Nincs sok időnk. Jól figyelj! Kint a lakosztály ajtaja
előtt a nagyszállók gyerekrablói állnak, és el kell innen
tűnnünk, mielőtt bejutnak valahogy. – Tristan halkan és
nyomatékosan beszélt, és valahogy kicsit sem
hasonlított arra az arrogáns, fölényes és mindig jól
mulató Tristanre, akit eddig ismertem. Erről a Tristanről
szinte azt lehetett gondolni, hogy fél. – Ezért most
szépen feladsz a gyerekre valamilyen ruhát, aztán
pedig valamennyien kimászunk az ablakon, és
keresünk egy biztonságos helyet. Bólints, ha
megértettél!
Megráztam a fejemet. Hát teljesen megbolondult?
Nincs az ajtó előtt semmiféle gyerekrabló, Ludwig
asszony áll ott!
Tristan türelmetlenül sóhajtott.
– Tudom, hogy ez most teljesen összezavar. Bárcsak
előbb rájöttem volna, és akkor nem kerülünk ekkora
slamasztikába! De én is épp most tudtam meg.
Kiabálni fogsz, ha leveszem a szádról a kezem?
Ismét megráztam a fejemet, Tristan pedig óvatosan
elengedett. Még ha kiabálni akartam volna is,
valószínűleg egy árva hang nem jött volna ki a
torkomon.
– Tévedsz! Csak Ludwig asszony az – dadogtam. –
Huber úr pedig megmutatta Bennek a fegyvertartási
engedélyét. Nincs itt semmiféle gyerekrabló… – Ekkor
elfogyott a levegőm.
Tristan könnyű kézzel megragadta a karomat, és
finoman megrázott.
– De, sajnos van. Ráadásul épp itt vannak. – Félretolt
a fürdőszobaajtóból, és kinyitotta, hogy kikémleljen a
szomszédos szobába. Jól látszott innen, ahogy Dása
loknis buksija az ágyon pihen. – Mint mindenki más, én
is bedőltem a kis egyszerű, kéz a kézben járó, idős
párocska színjátékának. Még ha a gyűrű kissé
meghökkentett is. De ugyan ki gondol rögtön
gyerekrablókra? – Tristan megfogta a kezemet, és
kihúzott a fürdőszobából, eközben ismét kopogtattak
az ajtón, Ludwig asszony pedig sírós hangon kiáltott.
– Fanny, kedvesem, itt van?
Hangja őszintén kétségbeesettnek tűnt. Egyik felem
legszívesebben rögtön az ajtóhoz rohant volna és
kiabálni kezdett volna, hogy Fannynak magának is
segítségre volna szüksége, mert egy őrült brit
rátámadt, és csupa zagyvaságot beszél. De a másik
felem lassan hinni kezdett Tristannek. És ebben a
pillanatban azt kívántam, bárcsak volna egy harmadik
felem is, aki megmondaná, mi az igazság, és aki szép
nyugodtan mindent elmagyarázna nekem.
– Megint szükségem volna a segítségére! – kiáltotta
Ludwig asszony.
– Megint? – Tristan most erősebben rázott meg. –
Fanny? Talán Ludwig asszony járt már a szobában?
Bólintottam.
– Igen, az előbb. Mert megakadt a cipzára.
– A francba! – Tristan elengedett, az ágyhoz rohant,
és megpróbálta felébreszteni Dását. Közben végig
szitkozódott. – Már biztosan elkábították. – Elkezdte
átvizsgálni Dását, felhajtotta a ruhácskája ujját, és
félretűrte a kislány fürtjeit a nyakából. – Ott van –
mondta, és egy pirosas pontra mutatott. – Ez
valószínűleg egy injekciós tű volt.
Atyaég! Egészen tisztán láttam magam előtt, ahogy
Ludwig asszony szeretetteljesen lehajol Dásához, és
végigsimítja a buksiját…
Olyan ostoba voltam!
– Ludwigék a nagyszállók gyerekrablói? – suttogtam.
Tristan mogorván bólintott.
– Nos, nagyon úgy fest a dolog. Az egyszerű, idős
párocska, akit mindenki kedvel…
 – Fanny, kedvesem? – Ludwig asszony újra kopogott
az ajtón. Hangja azonban már nem tűnt sírósnak,
inkább kicsit türelmetlennek.
Tristan sietve körülnézett.
– Nem értem, miért nem intézett el téged is egyből,
és miért nem vitte véghez a dolgot. Hiszen minden
pontosan a tervük szerint alakult.
Hogy Ludwig asszony valakit elintézzen? Ez
egyszerűen… teljes képtelenségnek hangzott. És
mégis – pontosan emlékeztem, ahogy mély levegőt
vett, mikor kopogtattak az ajtón.
– Azért ment el, mert Ben benézett hozzám –
suttogtam.
– Akkor a szállodatulaj fia tudtán kívül megmentett.
– Tristan kiemelte Dását az ágyból. – Egyszerűen a
kezünkben visszük. Fanny, ne!
Az ajtó felé közelítettem. De nem azért, hogy
kinyissam, amitől valószínűleg Tristan tartott, hanem
azért, mert egy másik, mély, halk hangot is hallottam.
– Nem nyitja ki – mondta Ludwig asszony.
– Talán épp a fürdőben van – felelte a másik hang.
Ludwig úr hangja volt, azonnal felismertem. – Vagy
pedig neveletlen a kislány, és kiszökött, mert a kicsi
olyan mélyen aludt. – Halkan nevetett. – Észrevett
valamit az előbb?
– Nem, egészen biztosan nem – mondta Ludwig
asszony.
Amiben sajnos igaza volt. Semmit, de semmit nem
vettem észre.
De amit ezután hallottam, attól szabályszerűen
rosszul lettem.
– Nálad van a mesterkulcs? – kérdezte Ludwig úr
olyan nyugalommal, mintha csak az időjárás felől
érdeklődött volna a feleségétől. – Siessünk, már rég
nem akartam itt lenni, mikor befejeződik a keringő.
Hogy mennyire hiányzik a régi Walther PPK-m, ez a
Glock olyan stílustalan és sznob! Még ha a
hangtompító tetszik is.
Döbbenten ugrottam el az ajtótól.
– Van egy mesterkulcsuk – suttogtam Tristannek
elképedve. – És egy hangtompítós pisztolyuk.
Tristan mérgesen bólintott karján az elkábított
Dásával.
– Az ajtóreteszt és a láncot másodpercek alatt
elintézik. Profik. Mi hárman a másik szobában
kimászunk az ablakon. Ha becsukjuk az ajtót, talán
nyerünk némi időt, míg észreveszik, hogy egyáltalán
nem vagytok már itt. Lent pedig szerezhetünk
segítséget. És mindent elmagyarázhatok neked
részletesen. Bízzunk benne, hogy nem állították oda
egy bűntársukat a ház elé.
– Nem mászhatunk ki az ablakon, Tristan. Nekem
egy kicsit tériszonyom van. Dása pedig eszméletlen.
Mi… mi… – Pánikszerűen néztem körül, tekintetem a
telefonra esett, és a megkönnyebbüléstől csaknem
könnyekben törtem ki. Ez miért nem jutott már rég
eszünkbe? – Felhívom a concierge-fülkét, Monsieur
Rocher értesíti a rendőrséget, és segítséget küld…
Huber úr is biztos ide tud jönni a pisztolyával…
Az ajtó felől fémes zajok hallatszottak. Valaki
elkezdett matatni a záron, és noha egész végig játszott
a zenekar, most kezdtem csak újra hallani a zenét.
Feltehetően az agyam az elmúlt pár percre kiszűrte. A
keringő dallama épp elérte a tetőpontját, és rájöttem,
hogy hiába kiáltanánk segítségért, például a
tetőteraszról, hangunkat elveszne a sötétségben
anélkül, hogy bárki meghallaná. Most mindenki lent
volt a bálteremben, de Monsieur Rocher-ban meg
lehetett bízni. Biztosan most is ott ült a fülkéjében
rendíthetetlenül, mint egy kőszikla.
Remegő ujjakkal ütöttem be a mellékét, és értékes
másodperceket veszítettem el, mire ráébredtem, hogy
a telefon nem működik. Többször belehallóztam a
kagylóba, mígnem elkezdtem követni a kábelt, és
észrevettem, hogy el volt vágva.
Valaki elvágta a vezetéket.
– Ludwig asszony! – Tehát erről is gondoskodott az
előbb. Valószínűleg ebben a pillanatban erőtlenül
összeestem volna, ha Tristan nem vonszol át Dása
hálószobájába. A kislányt a vállára vette, és becsukta
magunk mögött az ajtót. – Gyere már, Fanny! – És
csettintett egyet az ujjával az arcom előtt. – Ne add
fel! Menni fog!
Ebben én nem voltam olyan biztos. Az ujjaim annyira
remegtek, hogy alig tudtam felhúzni Dására a
cobolykabátkáját, ami az ágy lábánál volt egy
ruhaállványon. Tristan ezalatt egy komódot tolt az ajtó
elé.
– Ez az egész teljes őrültség – motyogtam. Közben
feladtam Dására a cobolysapkáját, ugyanazt a
cobolysapkát, amit, úgy tűnt, egy örökkévalósággal
ezelőtt hoztam le neki a lakosztályból. Olyan volt,
mintha az egy másik életben történt volna.
– Csak az első emeleten vagyunk – próbált
megnyugtatni Tristan. – Ezen az oldalon csak öt
méterre van a föld, és a hó olyan magasan van, és
olyan pihe-puha, jobb, mint bármilyen matrac. Simán
le tudunk ugrani. Először te, azután utánad dobom
Dását, majd én is leugrom, és keresünk egy
biztonságos helyet.
Míg beszélt, odavezetett az ablakpárkányhoz. Az
ablak nyitva volt, feltehetően azért, mert itt mászott
be az előbb Tristan a lakosztályba. Nehezeket
lélegezve kapaszkodtam bele az ablakkeretbe.
– Ez őrültség! Nem dobhatunk ki csak úgy az
ablakon egy elkábított négyévest… – Aggodalmasan
hallgatóztam a másik szoba irányába.
 – De, megtehetjük! Sőt, meg is kell tennünk. Csak
tégy egy nagy lépést, lent nincs eltakarítva a hó,
puhára fogsz esni, ígérem!
És Tristan ezzel egy jókorát lökött rajtam.
 24

TRISTANNEK IGAZA VOLT, a hó valóban puhább volt

bármilyen matracnál. De a matraccal ellentétben a hó
mély volt és nedves. Még ki sem szabadultam egészen
a hógödörből, ahol egy tompa puffanással landoltam,
már éreztem, ahogy az olvadó hó átitatja a
harisnyanadrágomat, és belefolyik a cipőmbe. Még
jobban aggódtam azonban Dásáért. Valószínűleg
sosem fogom elfelejteni, ahogy a kis teste a levegőben
repült, de valóban sikerült elkapnom, úgyhogy
remélhetőleg nem sérült meg. Itt kint legalább mínusz
hat fok volt, és nem volt rajta se cipő, se
harisnyanadrág. Minél előbb be kell vinnünk a
melegbe. És mielőbb biztonságba kell helyeznünk!
Naivan azt hittem, a rémálom egy csapásra véget
ér, ha élve földet érünk. A veszély azonban valójában
még egyáltalán nem múlt el. Nem gondoltam ugyan,
hogy Ludwigék szintén halált megvető bátorsággal
leugranak a mélybe, de feltehetőleg nem nyugszanak
bele olyan egyszerűen, hogy a gyerek, akit el akartak
rabolni, hirtelen eltűnt.
Alighogy Tristan macskaügyességgel mellettem
termett, a házfal árnyékába húzott, és figyelmeztetően
felfelé mutatott. Megpróbáltam visszatartani a
lélegzetemet. Vajon észrevették már Ludwigék a
nyitott ablakot, és épp lefelé néznek? Vajon lőni fognak
ránk, ha megmozdulunk? Vagy telefonon szólnak egy
bűntársuknak, aki üldözőbe vesz minket, és bármelyik
pillanatban felbukkanhat a ház sarkánál? Lelki
szemeim előtt megjelent az alattomos gyerekrabló
párocska, amint épp lefelé tipeg a lépcsőn, hogy
elkapjon minket, mielőtt beérünk a házba, és
segítséget hívhatnánk.
Ez utóbbi amúgy sem volt olyan könnyű, mint az
ember azt gondolná. A bálterem mögött értünk földet,
és most az ünnepélyesen kivilágított, íves ablakok alatt
álltunk a mély hóban, ahol senki nem láthatott és
hallhatott minket. Úgy éreztem magam, mint egy
hajótörött, aki a sötét óceánban egy luxusbulihajó
meredek fala előtt úszkál. A következő bejáratig meg
kellett kerülni az egész déli szárnyat – többek közt a
wellnessközpont előtti kis dohányzóteraszt, ahonnan a
múlt héten megláttam Tristant a homlokzaton mászni.
Vagy pedig a keleti oldal felé mehettünk végig a
főépület körül, míg eljutunk a főbejáratig, ezt
ösztönösen előnyben részesítettem, mert ott olyan
sokan voltak, hogy Ludwigék valószínűleg nem
mernének minket lesből megtámadni.
Azonban a mély hóban és az eszméletlen Dásával a
karunkon egyik bejárat sem volt túl közel – pláne, hogy
szinte semmit sem láttunk. A hold még nem jött fel, az
ablakok fénye pedig megközelítően sem volt elég,
hogy áthatoljon azon a sűrű sötétségen, ami körülvette
a Fellegszállót.
Ekkor eszembe ötlött a szénledobó. Ez ugyan nem
vezetett közvetlenül a hotelba, de a csapóajtón, amin
keresztül régebben a szenet lapátolták le a pincébe,
simán befért egy ember, és sokkal közelebb volt,
méghozzá itt, a keleti oldalon, ahol a déli szárny
összeért a főépülettel. Csak harminc méterre kellett
átküzdenünk magunkat a havon mindig a ház tövében
maradva, és már ott is voltunk. Jóllehet a csapóajtót
már nem használták, gond nélkül ki lehetett nyitni, és
alaptalannak bizonyult a félelmem, hogy már
elrozsdásodott vagy befagyott volna.
Mégiscsak ért valamit, hogy ilyen jól kiismertem
magam itt – Pavel ugyan még korántsem avatott be a
pinceszintek minden titkába, de az egykori széntároló
közvetlenül a mosoda mellett volt. Itt biztosan senki
nem keres minket.
Tristan először körülnézett, aztán elsőként
lecsúszott, hogy elkapja Dását. Én pedig követtem
őket, és mikor biztos talajt éreztem a talpam alatt, és
beszívtam a pince dohos levegőjét, megkönnyebbülten
fellélegeztem.
Sikerült! Végre biztonságban voltunk!
Ugyan nagyon sajnáltam Dását – elkábították,
kidobtuk az ablakon, és most pedig a szénledobón
gurítottuk le, és holnap valószínűleg tele lesz kék-zöld
foltokkal –, de ez még mindig jobb volt, mintha
gyerekrablók kezébe került volna.
– Nem rossz rövidítés – mondta Tristan elismerően,
mikor felkapcsoltam a villanyt, és kinyitottam a
mosoda ajtaját. Nehéz tűzvédelmi ajtó volt, és kívülről
be lehetett zárni egy erős retesszel, amit szerencsére
senki nem tett meg.
Sajnos a helyiségek szokatlanul nyugodtnak,
sötétnek és elhagyatottnak tűntek. Hirtelen eszembe
jutott, hogy Pavel ma Sionban van a szilveszteri
koncerten. Pont ma! De a rengeteg pánik után mégis
úgy éreztem, mintha hazaértem volna.
Itt is felkapcsoltam az összes lámpát,
legszívesebben pár mosógépet és szárítót is
elindítottam volna, hogy az ismerős hangok újra
betöltsék a teret. Aztán elvettem Tristantől Dását, és
megpróbáltam a kezemmel felmelegíteni a lábacskáit.
Ez azonban reménytelen vállalkozás volt, mert az én
kezem is szinte jéggé fagyott.
– Szerinted megárt neki, hogy elkábították? –
kérdeztem aggódva. Legalább az arcszíne egészen
normális volt, a légzése pedig egyenletes.
Úgy látszott, Tristan is valami hasonlóra gondol.
Megrázta a fejét.
– Nem hiszem, máskülönben nem így nézne ki –
mondta, és körülnézett.
– És most? – kérdeztem, és elképzeltem, ahogy
berohanunk a bálterembe, és elkiáltjuk magunkat,
hogy Segítség, gyerekrablók!
A jelek szerint Tristannek sem volt még terve.
– Ki tudja, hány bűntársuk van… most első körben itt
biztonságban vagyunk – mormogta.
– Az lenne a legjobb, ha mindhárman beülnénk egy
körre a szárítóba – mondtam kissé felpörögve.
Lehengerelt az érzés, hogy életben vagyunk. Hiszen
nem mindennap ugráltam ki az ablakon az első
emeletről. De most az a tengernyi kérdés is felszínre
tört, amelyeket az adrenalin eddig visszafogott.
Amíg megágyaztam Dásának egy lepedőkupacon, és
elkezdtem egy törülközővel melegre dörzsölni a
lábacskáit, Tristan résnyire nyitotta a folyosóra nyíló
ajtót, és kikémlelt. – Van itt egy telefon?
Megráztam a fejem.
– A legközelebbi a konyhában van. És van egy a
wellnessrészlegen is, mindkettő nagyjából egyforma
távolságra. Honnan tudtad, hogy Ludwigék a
gyerekrablók? És miért voltál pont akkor ott, hogy
megments minket? Egy másodperccel később
kinyitottam volna az ajtót. – Erre a gondolatra utólag is
kirázott a hideg.
– Igen, nem sokon múlott. – Tristan becsukta az
ajtót. – Egyszerűen túl későn tudtam meg, kicsodák is
Ludwigék. Akkor már útban voltak felétek, úgyhogy
nem maradt más választásom, mint kívülről bemászni
a lakosztályba. Tudtam, hogy nehéz lesz megértetni
veled a helyzetet, ezért fogtam be a szádat, szorri… –
Tristan huncutul rám vigyorgott. – De azt meg kell
hagyni, egész gyorsan vetted a lapot.
Ez egyáltalán nem volt igaz.
Minden végtelenül abszurdnak tűnt. Először is
Bennek napokra volt szüksége, hogy a luxusszállók
gyerekrablójának fixa ideáját kiverje a fejemből, és
most kiderült, hogy mégis létezik. Jobban mondva
léteznek. És pont Ludwigék, a kedvenc vendégeim!
Nem, ehhez még nem sikerült hozzászoknom.
– Hogy jöttél rá?
– A gyűrű – mondta Tristan. – Különösnek találtam,
hogy negyven évig viseljen valaki egy ilyen ékszert
anélkül, hogy észrevenné, vagy legalábbis valaki
felhívná rá a figyelmét, hogy platinából van ezüst
helyett. Na meg a kő! Még csak nem is hasonlít egy
berillre! Egy ilyen méretű és minőségű rózsaszín
gyémántot nem lehet csak úgy a sarki ékszeresnél
venni, ezek a kövek igen ritkák. A bolhapiacos
történetet több mint valószínűtlennek találtam, a
nagyapám szintúgy. Ezért fényképeket készítettem a
gyűrűről, és nagypapa elküldte őket egy, nos… egy
barátjának. Azt hittük, talán valami dörzsölt
szélhámospárra akadtunk. Álmunkban se gondoltunk
rá, hogy veszélyes gyerekrablók volnának. De mikor
két napja a nagyszállók gyerekrablójáról kérdeztél,
egyszerre bekapcsoltak a vészjelzőim.
– Nem értem. – Dása lábacskái időközben újra jól
átmelegedtek, most a kezecskéi következtek.
Tristan hátával az ajtónak támaszkodott.
– A nagyapám azonnal emlékezett azokra a
gyerekrablásos esetekre, mert az elkövetők mindig
olyan szokatlanul jártak el. Készpénzen kívül mindig
értéktárgyakat is követeltek, és eközben meglepően jó
ízlésről tettek tanúbizonyságot. Mindig pontosan
tudták, mi van az áldozatok szüleinek birtokában, az
ékszertől kezdve a festményeken át egy többmilliós
Stradivariig mindenről tudtak. Sajnos eltartott egy kis
ideig, de a bál előtt végre megjött egy barátunk
üzenete, aki összehasonlította a rózsaszín gyémántról
készített fotókat a gyerekrablásos esetek összes
adatával. Semmi kétség, a kő Ludwig asszony
eljegyzési gyűrűjében régebben egy brossba volt
beledolgozva, amely egy kiadócsalád birtokában volt.
Kislányukat 1997 májusában egy Lago Maggiore
melletti luxushotelból rabolták el.
Szükségem volt pár másodpercre, hogy
feldolgozzam ezeket az információkat.
– Ez azt jelenti, hogy ezekkel az információkkal le
lehetne leplezni őket? Micsoda elképesztő véletlen,
hogy a nagyapád gemmológus, és pont most vagytok
itt ugyanabban a hotelban, ahol… – Elnémultam.
Tristan mosolygott.
– Tudod, mi az elképesztően nagy véletlen? Hogy
Stella Jegorova ellopta ezt a gyűrűt. Ha ez nem történik
meg, Ludwig asszonynak nem kell kitalálnia a
bolhapiacos történetet, és soha nem fogtam volna
gyanút, hogy valami nem stimmel velük.
– Átkozottul sok véletlen… – mormoltam Dása kezét
simogatva. Tristan véletlenül tudott Stella Jegorova
kleptomániájáról, ezért fogott gyanút, hogy ő vette el a
gyűrűt. Véletlenül ügyes falmászó volt, így minden
probléma nélkül be tudott törni a lakosztályba, ahol
nemcsak véletlenül nyitva volt egy ablak, hanem Stella
Jegorova is véletlenül a széf helyett az
éjjeliszekrényébe tette a gyűrűt. És Tristan
nagyapjának véletlenül volt egy barátja, aki hozzáfért
a rendőrség adatbázisához.
Nem, ezt nem vettem be.
 – A nagyapám szerint minden véletlen az Isten
logikája. – Tristan sóhajtott, mintha pontosan tudná, mi
megy végig a fejemben.
– Ki vagy te igazából, Tristan? – szaladt ki akaratlanul
is a számon.
Ismét sóhajtott.
– Hazudtam én neked valaha, Fanny ügynök?
Honnan tudjam? Elvégre is elég gyakran válaszolt
pusztán viszontkérdésekkel. Mint például most.
Ösztönösen Dása elé álltam.
– Nem, nem hazudtam. – Tristan kibújt a
szmokingzakójából. – Ugyanis az első pillanattól fogva
egyszerűen varázslatosan lefegyverzőnek tartalak.
Vagy lefegyverzően varázslatosnak, ahogy tetszik.
– Mi a fenét csinálsz? – kérdeztem megzavarodva.
– Megmutatom neked az igazságot, máskülönben
úgysem hiszed el. – Tristan meglazította elegáns,
fekete csokornyakkendőjét, és elkezdte kigombolni az
ingét.
Döbbenten néztem rá.
– A nagyapám és én nem véletlenül vagyunk itt –
mondta. – Hanem a Nagyezsda gyémánt miatt, és
Ludwigék ügye kissé felrázott minket, mert azt
gondoltuk, hogy lopás dolgában keresztbe tehetnek
nekünk.
Ez most ugye nem igaz?
– Szóval tényleg szállodai tolvaj vagy? A nagyapád is
az? És ti… ti tényleg el akarjátok lopni a nyakéket? –
Csak dadogni tudtam.
– Ó, a nyakékes dolgot már rég elintéztem. – Tristan
egy színpadias mozdulattal szétnyitotta az ingét, és
elém tárta tökéletesre formált felsőtestét. Nyakában
egy kétsoros gyémánt nyakék függött egy nagy, más
kövekkel keretezett, kék kővel a közepében.
Meg kellett kapaszkodnom Pavel varróasztalának
szélében, hogy ne ájuljak el.
 – Lenyűgöző, ugye? – Tristan egy rutinos mozdulattal
levette a nyakéket, és odatartotta nekem. – Káli
harmadik szeme. Látod, hogy világít? Mintha isteni tűz
égne benne. Fel akarod próbálni?
Egy lépést hátráltam.
– Nem, nem akarom. Én csak… – Mit is akartam
tulajdonképpen? Elfutni? A rendőrséget hívni? – Én
csak azt akarom, hogy ez mind ne legyen igaz –
fejeztem be végül a mondatot.
– Minden rendben van, Fanny. – Tristan rám nézett. –
Nem lopunk semmit. Csak gondoskodunk róla, hogy a
dolgok visszakerüljenek jogos tulajdonosukhoz. Ennek
a kőnek az indiai Madurájban van a helye egy titkos
templomszentélyben. Eredetileg onnan vették el, és
oda visszük vissza Káli istennőhöz. Nem emberek
számára készült.
– Te valami pogány szekta őrült tagja vagy? –
kérdeztem, és még egy lépést hátráltam.
Tristan felnevetett. És egyszerre megint olyan volt,
mint az a Tristan, akit én ismertem. Kiválóan
szórakozott, és fölényes volt. Megforgatta az ékszert a
kezében, a kék kő pedig szikrázott a fényben.
– Nem, az ég szerelmére! De egy titkos társaságnak
dolgozom, amelynek… nos, mondjuk úgy, érdekében
áll igazságtalanságokat jóvá tenni és megőrizni a világ
egyensúlyát.
– Az illuminátusok? – dadogtam.
– Nem. Habár… valószínűleg néhányan az
illuminátusok társaságába is beletartoznak. Hallgass
ide: senki nem fogja hiányolni a nyakéket. Stella
Jegorova fenn a bálban épp egy megtévesztően eredeti
másolatot visel, a nagyapám pedig épp megerősíti
benne, hogy a világ legszebb és legdrágább gyémántja
van a nyakában. A biztosítós ember azt gondolja,
minden a legnagyobb rendben van. Csak akkor veszik
észre, hogy nem eredeti, ha el akarják majd adni. Amit
remélhetőleg nem akarnak megtenni. Habár – a
másolat briliánsai semmiben nem maradnak el az
eredetitől. Csak a gyémántot helyettesítették hasonló
kő híján cirkóniával.
Valahol a pincében becsapódott egy ajtó, mire
mindketten összerezzentünk.
– Lassan meg kellene próbálnunk visszatérni a
civilizációba – mondta Tristan, mintha nem történt
volna semmi. – Mit gondolsz, mennyi az idő?
Fogalmam sem volt, mennyi idő telt el azóta, hogy
Tristan ott fenn a lakosztályban betapasztotta a
számat. Ha belegondolok, mennyi minden történt,
valószínűleg nem is olyan sok. Nyilvánvalóan egy-két
percen belül egyszer ki lehet esni az ablakból, és
kétszer-háromszor az ember álla is le tud esni.
– Gondolod, hogy Ludwigék közben feladták? –
kérdeztem reménykedve. Lopás ide, titkos társaság
oda, Tristan mégiscsak megmentett minket Dásával a
gyerekrablóktól.
– Nem hinném, hiszen nem tudják, hogy lebuktak.
Azt gondolják, hogy elbújtál Dásával valahol, és
reszketsz a félelemtől. Valószínűleg még a bálon is
táncolnak egy kört, mialatt az embereik titeket
keresnek.
– Embereik? Eddig csak egy bűntársról beszéltél –
mondtam. – Most már többen vannak? – És jó eséllyel
mindegyiknek van hangtompítós pisztolya.
Tristan megvonta a vállát.
– Az is lehet, hogy kettesben dolgoznak. Azt is
éppúgy kinézem belőlük.
– Fogalmuk sincs, hogy velünk vagy, ugye?
– Nincs – derült fel Tristan arca. – Honnan tudnák?
Fogalmuk sincsen, hogy a gyűrű miatt nagyapával a
nyomukra bukkantunk. Biztosan azt gondolják, hogy
Dásával egyedül menekülsz. – Tristan egy pillantást
vetett az oligarcha kislányára, aki a ruháskupacon
feküdt, mint borsószem hercegkisasszony. – Ami azt
jelenti, hogy én innen kisétálhatok anélkül, hogy
bármit is tennének velem. – Rám mosolygott. – Ne
haragudj, erre előbb is rájöhettem volna, csak ez az
első alkalom, hogy ilyen kaliberű bűnözőkkel van
dolgom.
– Ó, hozzá lehet szokni – mondtam.
Tristan már az ajtónál volt.
– Most tehát felmegyek, leleplezem Ludwigékat, és
visszajövök. Legjobb lenne, ha el sem mozdulnál innen.
– Mielőtt visszajössz, én a helyedben még
értesíteném a rendőrséget – mondtam. – Vagy ez túl
veszélyes neked így szállodai tolvajként?
Tristan a magasba tartotta a nyakéket.
– Mint már említettem, mi ezt nem lopásnak
nevezzük. Úgy mondjuk, a jogtalanul eltulajdonított
világkincsek hazatelepítése. De ha nem bízol meg
bennem… – Tristan visszalépett hozzám, és mielőtt
észbe kaphattam volna, kezembe nyomta a nyakéket.
– Hát akkor itt marad nálad a kicsike zálogba, amíg
vissza nem jövök. Csak meg ne lássák… – Mélyen a
szemembe nézett, és ünnepélyesen hozzátette. – Most
már van egy közös titkunk, neked és nekem, Fanny
ügynök. Én megbízom benned, te pedig megbízol
bennem.
Elképedten néztem utána, amint ismét az ajtóhoz
ment. A küszöbről még egyszer visszafordult.
– Szoríts, hogy elhiggyék nekem a történetet
odafenn. Mindenki szereti Ludwigékat…
– Meséld el Bennek! Benne megbízhatsz.
Tristan halványan elfintorodott.
– Megteszem, ami tőlem telik. – És már el is tűnt.
Én pedig ott álltam Pavel varróasztalánál egy
eszméletlen gyerekkel, kezemben Káli harmadik
szemével, és levegő után kapkodtam.
 25

OKÉ. CSAK NYUGALOM. SEMMI PÁNIK.

Csak bámultam az öreg Stucky sógorának csodát
tévő körtepálinkájára, amely még mindig a
varróasztalon állt, és megpróbáltam mélyen és
egyenletesen lélegezni. Be és ki, be és ki…
Minden rendben van. Dása meleg, légzése
egyenletes, pulzusa teljesen normális. A segítség pedig
már úton van.
De mi van, ha nem? Mi van, ha Ludwigék igenis
rájöttek, hogy segített nekünk valaki elmenekülni
Dásával a Panoráma lakosztályból? Ha mégis
meglátták Tristant velünk a hóban lent? Vagy ha
észrevették, hogy Tristan nincs a bálteremben? Ella
Barnbrooke biztosan nem tűrte csendesen és jól
nevelten, hogy a kísérője nem jelent meg a bálon, és
mi van, ha Ludwigék kimatekozzák, mi történt? És mi
van, ha Tristan odafent kegyetlenül felsül a
történetével, mialatt Ludwigék bűntársai átfésülik a
pincét, és megtalálnak minket Dásával?
Szabályszerűen láttam magam előtt, ahogy az idős
házaspár ijedten és kézen fogva játssza az ártatlant.
Hirtelen értelmetlennek és veszélyesnek tűnt
egyszerűen csak itt maradni és várni, hogy mi történik.
Magamnak kellett megpróbálnom segítséget szerezni.
Oda kell jutnom az egyik telefonhoz, hogy
felhívhassam Monsieur Rocher-t. Ő majd mindenről
gondoskodik, ebben biztos voltam.
De előtte még el kellett rejtenem Dását, hogy
biztonságban legyen, míg visszajövök. És azt is tudtam
már, hová fogom elrejteni. A fáradt Bertában egy
egész óvoda számára volt hely. Raktam bele Dásának
egy kis fészket törülközőkből, aztán pedig további
törülközőkkel betakargattam, míg csak az orra és a
szája látszott ki. Aztán kihúztam a gépet a
konnektorból, számolva azzal a valószínűtlen esettel is,
hogy valaki bejön és mosni akar.
Nos, ezzel megvolnék. Már csak ezt a nyakéket kell
eltüntetnem. Vagy pedig úgy csinálok, mint Tristan, és
a ruhám alá rejtem. A gyémántkapocs szinte magától
csukódott össze a nyakamon. Igazi minőségi munka. Te
jó ég, milyen nehéz volt ez a cucc! Reméltem, hogy
Káli bosszúja nem ér el, mert harmadik szeme immár a
melltartómban himbálózott.
Kinyitottam résnyire a folyosóra nyíló ajtót, és
megnéztem, tiszta-e a levegő. A konyha és a
wellnessrészleg körülbelül azonos távolságra volt, de a
konyha mellett döntöttem, mert fennállt a veszélye,
hogy, mivel ma mindenki a bálon volt, Heffelfinger úr
már rég bezárt és elment.
Az első sarok mögül még elég tétován bújtam elő
attól tartva, hogy Ludwig úr ott áll a másik oldalon a
pisztolyával, de aztán úgy döntöttem, futni kezdek.
Minél gyorsabban érek a telefonhoz, annál gyorsabban
vége lesz ennek a rémálomnak.
A következő sarkon rögtön belefutottam Pierre-be,
aki egy hatalmas, zsemlékkel teli kosarat cipelt. Egy
pár zsemle a földre gurult.
– Fanny! – kiáltotta Pierre meglepetten.
Pierre láttán annyira megkönnyebbültem, hogy
majdnem elsírtam magam.
 – Ó, istenem! – tört elő belőlem. – De jó, hogy te
vagy az! Nem láttál véletlenül pár – ööö – kétes alakot
itt lent?
– Dehogynem, rengeteget! – mondta Pierre. – Az
egész konyha tele van kétes alakokkal, kezdve a
főszakáccsal. Olyan szinten tele van a hócipőm! Ez
után a műszak után most két nap szabadság jön. És
találd ki, mit fogok csinálni! – Úgy tűnt, csak most
veszi észre, hogy valami nem stimmel velem. – Nagy
ég, Fanny, mi a baj? Úgy nézel ki, mint aki szellemet
látott!
Ha csak ennyi volna!
– Pierre, segítened kell! – ömlöttek belőlem a szavak.
– Valaki el akarja rabolni az orosz oligarchacsalád
gyermekét, hogy megzsarolja őket, és megkaparintsa
tőlük a Nagyezsda gyémántot, ezért megszöktünk a
Panoráma lakosztályból. De még mindig a
nyomunkban vannak, és nagyon veszélyesek.
Arcán aggódás tükröződött, majd tiszta
hitetlenséggel vegyes kétkedés, kétségei feltehetően
az elmeállapotommal kapcsolatban voltak. Lassan
oldalra fordította a fejét, de tekintetét közben végig
rajtam tartotta, és hirtelen megértettem, hogy érezte
magát az előbb Tristan. Senki nem hitt el csak úgy egy
ilyen történetet. Az emberi agy nem képes erre.
– Oké – mondta Pierre lassan. – Tehát leléptél az
orosz oligarchák gyerekével, mert fegyveres
gyerekrablók vannak a nyomotokban, akik a
Nagyármilyen gyémántot akarják megszerezni?
– Tudom, teljesen zavarosnak tűnik – vágtam a
szavába. – És az is. Fel kell hívnom a konyhából
Monsieur Rocher-t, hogy mindent elmesélhessek neki.
Hívnia kell a rendőrséget, és értesítenie kell
Jegorovékat. Segítesz?
– Naná, hogy segítek! – Ugyan még mindig nem
nézett ki úgy, hogy sikerült teljesen meggyőznöm
Pierre-t, de arcáról eltűnt a mosolygödröcske.
Nyilvánvalóan lassan megértette a helyzet
komolyságát. – Most hol van a gyerek?
– A mosodában hagytam.
– Mi? Teljesen egyedül? – Pierre mély levegőt vett. –
Jó, a következőt fogjuk csinálni: te gyorsan
visszaszaladsz a gyerekhez, és ott vársz, én pedig
szólok Monsieur Rocher-nak és a rendőrségnek. Aztán
magamhoz veszem a legélesebb késemet, és őrt állok
a mosoda előtt. Itt nem rabolnak el semmiféle
gyereket! – Pierre elszaladt, a zsemléskosarat pedig
otthagyta a földön. – Bízhatsz bennem, Fanny! –
kiáltotta hátra a válla fölött.
Most már minden rendben lesz. Visszaszaladtam a
mosodába, és kivettem Dását a fáradt Bertában lévő
kis fészkéből. Csak beképzeltem, vagy tényleg
nyugtalanabbul vette a levegőt? Lehet, hogy túl kevés
oxigén volt a mosógépben? Odaültem vele a
varróasztalhoz, és ringattam, mint egy kisbabát. – Már
nem tart sokáig, és érted jön az apukád – mondtam,
mikor kinyílt az ajtó, és bejött Pierre. Ahogy mondta,
nála volt a kése. Nem volt ugyan különösebben hosszú,
de cserébe biztosan gyilkosan éles volt. És ha valaki
tud vele bánni, hát akkor az Pierre.
– Mindent elintéztem – zihálta, és levegő után
kapkodott. – Monsieur Rocher felhívja a rendőrséget, és
riasztja a szálloda vezetését, én pedig szóltam Lukas
barátomnak, hogy álljon oda a tűzoltókészülékkel a
lépcső mögé, és sózzon rá mindenkire egyet, aki
valamennyire is gyanúsnak tűnik. Ó, istenem, ez az a
kislány? Milyen édes! Alszik? De hát miért sírsz, Fanny?
Egyáltalán nem vettem észre, hogy könnyek
gördülnek végig az arcomon.
– Csak annyira megkönnyebbültem. Még ha nem is
ismerem Lukast. Köszönöm – mondtam szipogva. –
Most már tényleg minden rendben lesz. El se tudod
képzelni, mi mindenen mentünk keresztül.
– Dehogynem, el tudom. – Pierre leereszkedett Pavel
székére. – Már az is kész őrület lehetett, hogy
kiugrottatok az ablakon. Biztos megvan vagy öt-hat
méter.
– Én… én egyáltalán nem is mondtam, hogy
kiugrottunk az ablakon. – Az ijedtség ezúttal egészen
lassan ébredt fel bennem. Olyan volt, mintha lassított
felvételben fordulna fel tőle a gyomrom.
– Tényleg. Nem mondtad. – Pierre megvonta a vállát,
és késével rovásokat kezdett karcolni az asztal lapjába.
Ó, ne! Kérlek, ne! Nehogy már megint! És ne Pierre!
Pierre, aki szeretettel etette hideg sülttel a Tiltott
Macskát. Pierre, aki minden reggel huncutul rám
mosolygott hosszúkás orrával és kedves arcával. Aki
málnatortácskákat tett nekem félre, a Hugóknak pedig
beszerezte a tejes zsemlét.
– Nem hívtad fel Monsieur Rocher-t, ugye? –
kérdeztem színtelen hangon. Nem mintha nem tudtam
volna már a választ, de tőle is szerettem volna hallani.
– Így igaz – erősítette meg vidáman. – De
telefonáltam máshova, és ott nagyon örültek, amikor
meghallották, hogy itt ültök a gyerekkel épen és
egészségesen a mosodában. – Pierre kajánul
mosolygott. – Fanny, Fanny, Fanny, micsoda dolgokat
művelsz! Csak úgy kimászni az ablakon egy
eszméletlen gyerekkel? Ez rosszul is végződhetett
volna. Ludwig asszony iszonyúan dühös, azt
elárulhatom. Ludwig úr pedig már majdnem lefújta az
egész dolgot.
Ránéztem Dására. Szinte azt kívántam, bár én is
inkább eszméletlen lennék, akkor legalább semmit
sem tudnék az egészről. Bárcsak a mosodában
maradtam volna…
 – Úgyis megtaláltalak volna – mondta Pierre, mintha
kísérteties módon olvasni tudott volna a
gondolataimban. – Nyilvánvaló volt, hogy biztos
valahol – hol is pontosan? – a pincén keresztül jössz be,
és itt a mosodában ismered ki magad a legjobban. –
Pierre hátradőlt, a kést pedig ügyesen az ujjai közé
csúsztatta. – Mit gondolsz, mire használom a
zsemléskosarat? Abban fogom kicsempészni a kicsit a
házból, és senki nem fog gyanakodni, ugyanis
nemcsak engedélyem van, hanem a főszakács
kifejezetten megparancsolta, hogy vigyem ki
magammal a száraz zsemléket.
És velem mi van?, kérdeztem volna, de a választ
igazából nem akartam hallani. A késnek már a
látványa is bőven elég volt.
– Azt hittem, barátok vagyunk – csupán ennyi jutott
eszembe.
Pierre rám mosolygott a körtepálinkás üveg fölött.
– Én kedvellek, Fanny, tényleg, aranyos lány vagy.
De csak azért, mert néhanapján kaptál tőlem pár finom
falatot, még nem vagyunk barátok. Fogalmad sincs,
milyen az élet! Tudod egyáltalán, mennyit keres egy
kezdő szakács? – Meg sem várta a válaszom. – Hogy
mennyi mindent kell eltűrnie? Szerinted ez igazságos?
Az egyik oldalon mi éjt nappallá téve robotolunk, és
mégsem tudunk zöld ágra vergődni, a másik oldalon
pedig ott vannak ezek a gazdag sznobok, akik itt
nyaralnak, és panaszkodnak, ha az átkozott tojás nem
tökéletesen onszen formájú. Nem, ez nem igazságos,
ugye? Mindenkinek magának kell megküzdenie a
helyéért ebben a szánalmas világban, és én nem
vagyok az a fajta, aki elutasít egy ajánlatot, ami egy
életre kiszabadít ebből a konyhai pokolból. Ezt biztosan
megérted, igaz?
Elértek hozzám a szavai, de valóban megértettem
volna őket? Nem hiszem. Ahhoz túlságosan szédületes
tempóban cikáztak a gondolataim. Mennyi ideje is
értesítette Pierre Ludwigékat, és mennyi idő kellhet
még nekik, hogy leérjenek? És mit tesznek majd
velem? Elkábítanak engem is, mint Dását, és magukkal
visznek, nehogy leplezzem le őket? Én nehezen fértem
volna bele a zsemléskosárba. Akkor már valószínűbb
volt, hogy azonnal lelőnek. Vagy Pierre pénzért talán a
kését is használná?
Meg kell próbálnom legalább harcolni. Dásáért és
magamért. És a szüleimért. Összetörné a szívüket, ha
érettségi nélkül halnék meg. Jó, ez most… nem volt túl
szép. És helyénvaló sem.
Ránéztem Dása édes, alvó arcocskájára, és
felálltam.
– Ne csinálj butaságot, Fanny! – Pierre is felállt,
közben pedig keze a késsel játszott.
– Csak le akarom oda rakni. – Az ágyneműs kupacra
mutattam, ahol a kislány az imént pihent.
Pierre bólintott.
– Oké. De aztán megint leülsz, világos?
– Világos. – Odakullogtam az ágyneműs kupachoz,
mint akit minden remény elhagyott, és óvatosan
rátettem Dását. Fogalmam sem volt, mit tegyek, de
valamit tennem kellett. Méghozzá most.
Mikor megfordultam, a fény pislákolni kezdett. Nem
csak egy lámpa, hanem egyszerre mind, és az egész,
hatalmas teremben villódzott a fény. Aztán az egyik
mosógép elkezdett dübörögni. Esküdni mertem volna,
hogy csak a fáradt Berta tud ilyen sajátos hangokat
kiadni magából, de annak az előbb kihúztam a dugóját
a falból.
– Mi a fene…? – Pierre kihúzott késsel ugrott át
előttem a mosógépek felé.
Ez volt az én esélyem. A körtepálinkás üveg után
nyúltam, és amilyen erősen csak tudtam, ráütöttem
vele Pierre koponyájára. Nem törött széjjel, mint ahogy
gondoltam, hanem az ütés erejétől kirepült a
kezemből, és a padlón tovagurult, mintha meg volna
sértődve. Pierre előreesett a térdére, sajnos nem
eszméletlenül, hanem legfeljebb kissé kótyagosan.
A francba is, ennek a fickónak nagyon kemény a
koponyája! A kése pedig még mindig a kezében volt.
Sietve néztem körül, és odanyúltam az első
dologhoz, amit megláttam. A vasalóhoz.
Pierre tántorogva állt lábra. Nem adhattam neki időt,
hogy magához térjen, így a dugójánál fogva
lendületesen hozzávágtam Pierre sípcsontjához.
Valahol egyszer azt olvastam, hogy a sípcsont a
legnagyobb csont az emberi testben, ezért ha
eltalálják, az rövid időre elképesztő fájdalmat okoz.
És úgy tűnt, ez igaz, pláne, ha az embert egy kilós
fémvasaló találja el, amit, mint egy kutyát, a pórázánál
fogva hajítanak el a levegőben. Pierre felkiáltott, és
újra térdre esett. Ezúttal elejtette a kést. A vasaló még
az egyik nadrágszárát is felhasította.
A fáradt Berta vagy ami a zajait imitálta, időközben
elnémult, és a fények is újra megnyugodtak.
Pierre nehézkesen, a dühtől fújtatva próbált meg a
mángorlógép segítségével felegyenesedni. Szokásától
eltérően Pavel kikapcsolta az eszközt, holott még volt
benne valami. Ebben az esetben az étterem
asztalainak egyik több mint öt méter hosszú
damasztfutója. A jó ötven centi széles darab
kétharmada azonban még vasalatlanul lógott ki a
gépből.
Nem vesztegettem az időt túl sok gondolkodással
vagy mérlegeléssel. Felvettem a szabad végét, és
villámgyorsan körbetekertem vele Pierre-t, majd a
másik végét szintén beraktam a mángorlóba. Aztán
pedig bekapcsoltam az oldalán lévő kapcsolót, és
hátraugrottam. Pierre-nek pislantani sem volt ideje, a
futó két másodperc alatt a mángorlóhoz húzta, vagy
sokkal inkább préselte. És ha valakit a mángorló
egyszer odaszippant, azt nem engedi el olyan
könnyedén. Pierre vadul kalimpáló karjai pedig nem
érték el a kapcsolót.
– Te kis alattomos dög! – üvöltötte, mikor rájött,
hogy csapdába került, és hozzá van bilincselve a piac
egyik legnagyobb teljesítményű mángorlógépéhez.
Mármint az egykori piacé, amikor a mángorlógépet
vették. – Kinyírlak!
– Szerintem inkább a mángorlóval foglalkozz –
mondtam.
A biztonság kedvéért még belerúgtam a késbe, az
pedig becsúszott a szomszédos hajtogatógép alá.
– Én akkor most lépek – és felvettem Dását a
helyéről. – Ha már bejutottam a szeneskamrán
keresztül, akkor ott ki is jutok. Üdvözlöm Ludwigékat!
Pierre valami trágárságot üvöltött, ami még Gracie-
nek sem tetszett volna.
A szenespince azonban csak egy trükk volt.
Valójában a síszertáron keresztül akartam menekülni,
mert a szénledobón ugyan kiválóan le lehetett csúszni
a pincébe, de annál nehezebb lett volna felmászni
rajta. Pláne egy eszméletlen gyerekkel a karomban. De
szerencsére Pierre nem láthatta, merre megyek, mert
arcával a fal felé volt nekipaszírozódva a mángorlónak,
és száznyolcvan fokkal kellett volna elfordítania a fejét,
hogy láthasson. Amit még csak meg sem próbált, mert
teljesen lefoglalta a géppel való küzdelem, amely épp
ki akarta vasalni.
Majdnem hangos győzelmi kiáltásban törtem ki, de
Dásával még nem voltunk biztonságban.
Mikor át akartam bújni a boltíves ajtón, ami
elválasztotta a mosodát a síszertártól, valami nedveset
éreztem a fejemnél, és ijedten megálltam. Ami nagyon
jól tettem, mert ugyanebben a pillanatban megláttam,
amint a külső lépcsőhöz vezető ajtó ablakában
megjelenik egy árnyék. Pár másodperccel később
kinyílt az ajtó.
Még pont sikerült eltűnnöm a sarkon, és
bepréselnem magunkat Dásával a sívaxos szekrény
mögé, majd szoborrá meredve abban bíztam, hogy
nem vesznek minket észre ebben a félhomályban. A
mosodából továbbra is hangos káromkodás hallatszott,
amelybe most egy női hang is vegyült. Ezek szerint
Ludwig asszony végre megérkezett. Ludwig úr pedig a
hátsó bejáratot választotta. Nagyon ravasz. Két
másodpercen múlt, hogy nem futottam egyenesen a
karjaiba.
Így azonban a kiáltás felé igyekezett, és egy
pillantást se vetett felénk.
Egy pillanatra fellélegeztem. Most két lehetőségem
volt, kimenni a síszertáron keresztül Dásával, ahogy
terveztem, vagy…
Hallottam, ahogy kikapcsolják a mángorlógépet.
– A széntárolón át lépett le. – Pierre iszonyúan
dühösnek hangzott. – Arra menjetek!
Letettem Dását a földre, fejét óvatosan egy kézi
seprűre helyeztem. Aztán gyorsan visszaosontam.
Géptől gépig suhantam, és mindig takarásban
maradtam. Sajnos nem volt időm megköszönni Müller
kisasszonynak, hogy ragaszkodik hozzá, hogy a
személyzet cipőinek talpa extrahalk legyen. Egy
ruhaszárító torony mögé rejtőzve láttam, ahogy Pierre
elindul a szenespince irányába, utána pedig
közvetlenül Ludwigék gyapjas, fehér feje.
– Ha még a szénledobóban van, akkor az enyém –
hallottam Pierre szavait.
– Úgy tűnik, ez a kis piszok elég okos. – Ez Ludwig úr
volt. Ő ért át utolsóként a mosodából a szenespincébe.
És egy pisztolyt tartott a kezében, aminek a
látványától egy másodpercre meginogtam.
 Tudtam, hogy könnyelműség, amit tervezek, de ha
sikerül, egyszerre három legyet ütnék egy csapásra.
Tehát nagy levegőt vettem, kimerészkedtem a
fedezékből, és rohantam előre, amilyen hangtalanul
csak tudtam.
Már csak két méter. Még másfél. Egy.
Már ott is voltam a széntároló ajtajánál, és óvatosan
megtoltam. Éreztem, ahogy megmozdul, egészen
lassan, és aztán… megcsikordult.
Ludwigék megfordultak. Pierre már a szénledobóban
volt. Ludwig úr felemelte a revolverét.
Nem, nem, nem! Nem azért jutottam el idáig, hogy
most feladjam! Valahol halk pukkanás hallatszott,
mintha kinyitottak volna egy pezsgősüveget, és utolsó
erőmmel betoltam a zárba az ajtót,
nekitámaszkodtam, és bekattintottam a nehéz zárat.
Sikerült.
Csak most vettem észre a vállamban a szúró
fájdalmat. Mikor odanyúltam, valami nedveset
tapintottam. Még egy másodpercig tartott, mire
felfogtam, hogy meglőttek. Kezem piros volt a vértől.
Ludwig úrnak igaza volt, a hangtompító tényleg
kiválóan működött.
 26

ITT ÁLLTAM HÁT A HÓBAN, TELJESEN KIMERÜLVE, míg a

bálterem felől hegedűszó szállt felénk. A nyakamon
egy harmincöt karátos gyémánt, ami nem az enyém,
karjaimban pedig egy alvó kisgyerek, aki szintén nem
az enyém.
Valahol útközben elvesztettem az egyik cipőmet.
– Az ég szerelmére, Fanny, hiszen te vérzel! – Ez
Tristan volt.
– De hát Pierre a barátom! – Talán a sokk miatt volt,
de egy pillanatra se arra nem emlékeztem, hogyan
jutottam ide, se arra, honnan került elő hirtelen Tristan.
Csak arra emlékeztem, hogy visszatántorogtam a
síszertárba, és magamhoz kaptam Dását, miközben
Ludwigék és Pierre a tűzvédelmi ajtó mögött tombolt a
szeneskamrában. Vajon egy ilyen tűzvédelmi ajtó
automatikusan lövésálló is? És vajon mennyi ideig tart,
míg kimásznak a szénledobón keresztül?
Mindegy. Egyszerűen fáradt voltam. Ha nem fájna
mindenem annyira, már rég elaludtam volna.
– Annyira sajnálom, sokkal előbb visszaértem volna,
de ez az ostoba Ella utánam rohant, rám akaszkodott,
és jelenetet rendezett. – Miközben Tristan beszélt,
megpróbálta gyorsan megvizsgálni a váltamat, de
először is túlságosan sötét volt, másodszor pedig
amúgy sem volt orvos, hanem… tényleg, mi is volt
valójában? – És mikor végre le akartam menni a
mosodába vezető lépcsőn, ott állt egy alak egy
pisztollyal… Akkor aztán visszafordultam. Lehet, hogy
meglátott… Mindenesetre a síszertáron keresztül
akartam bemenni, és akkor vettem észre a vérnyomot,
és aztán azt követtem. Hová akartál menni?
Fogalmam sem volt. Nyilvánvalóan egyszerűen csak
elindultam, mindegy hová, és most félúton jártunk a
Félholdfenyő mellett vezető úton az istálló felé.
Ösztönösen el akartam bújni alatta, mint a srácok,
akikre gyerekcsőszségem első napján vigyáznom
kellett. Hogy is hívják őket?
– Ashley és Jeremy. Vagy valami hasonló. Csak fehér
ruha volt rajtuk. – Különös módon a hangom egészen
másként csengett, mint általában. Mintha valahogy
kívülről jönne, és nem is az én hangom volna. – Csak
fehér ruha! Gondolj csak bele! Lehet, hogy később
fogorvosok lesznek. Vagy szakácsok. Habár az árt a
jellemüknek.
– Istenem, Fanny! Mennyi vért vesztettél? – Tristan
nyilvánvalóan tönkre akarta tenni az ingét. Kirántotta a
nadrágjából, és teljesen eltépte, közben pedig
káromkodott.
A bálteremben a zene szárnyra kapott.
Miért játszottak még mindig? Nem kellene rég
mindenkinek összevissza szaladgálnia, és Dása nevét
kiáltoznia? És néha-néha talán az enyémet is?
– Miért táncolnak bent még mindig Gretchennel,
miközben nekem gyerekrablókat kell bezárnom a
széntárolóba? – Felnéztem Tristanre. – Elfelejtettél
segítséget hívni, Tristan?
– Nem! A nagyapám mindent tud. És a concierge,
Monsieur Rocher is. A lovasság már úton van, Monsieur
Rocher azonnal értesítette őket, de én nem akartam
várni, hanem vissza akartam hozzád jönni. És ha Ella
nem tartott volna fel…
– Szólnod kellene Bennek. Mondtam, hogy szólj neki.
– Közben már csak motyogni volt erőm. – De mindegy –
mondtam. – Igazából csak aludni akarok. És Dása is.
Bár az előbb furcsán rángatózott… A fenyő alatt
biztosan nagyon kényelmes lesz, te is jöhetsz
nyugodtan, ott senki nem talál ránk. Ha nem
kuncogunk. – A fára bámultam. – De a hó elég
magasan van. Nincs véletlenül nálad egy lapát? –
Becsuktam a szemem, talán állva is tudok aludni. Csak
nem szabad leejtenem Dását. Szorosan kell tartanom.
– Fanny! Ne aludj el! – Tristannek végre sikerült
széttépnie az ingét, és egy csíkot a felkaromra csavart.
Az éles fájdalomtól hirtelen alig tudtam lélegezni. –
Ugyan már, olyan ügyes voltál eddig, most nem
adhatjuk fel! El kell tűnnünk innen.
– Menj csak nélkülem! Elviheted Dását és a
gyémántot, de én itt maradok, és alszom egy kicsit.
Aztán utánad megyek, ha újra… jól leszek.
Tristan enyhén megrázott.
– Össze kell szedned magad! – Aztán megcsókolt.
Méghozzá elég hevesen, már-már kissé
kétségbeesetten. A fejemet két keze közé vette, és
ajkát az ajkamra szorította.
A hatása hasonlított az öreg Stucky sógorának
körtepálinkájáéra. A csók szabályszerűen végigégette
a testemet, és friss melegséggel árasztotta el.
– Ezt már azóta meg akartam tenni, hogy először
megláttalak – suttogta, mikor újra elengedett.
– Oké, oké, ébren vagyok – nyögtem ki. Ami így is
volt. Még soha életemben nem voltam éberebb. –
Tűnjünk el innen!
– Méghozzá gyorsan. – Tristan megkönnyebbülten
nevetett. – Ha én tudtam követni a vérnyomodat,
akkor más is tudja.
 Egy teljesen idegen hang válaszolt:
– Meg szép!
Ez nem lehet igaz! Lassan már tényleg kezdett
betelni a pohár.
– Maradjatok csak ott, ahol vagytok. Egy mozdulat,
és lövök. – A következő hófal mögül egy alak vált ki az
árnyékból, és most kilépett a fényre. Nos, a fény talán
túlzás volt, de a hold már felkelt, és a Félholdfenyő
fénysoraival együtt már ki tudtam venni, hogy egy
közepes termetű és számomra teljesen idegen férfiról
van szó. Fekete bőrkesztyűje valamiért több
félelemmel töltött el, mint a pisztoly, amit ránk
szegezett. Ez is hangtompítós volt. Talán Ludwig úr
egyet fizet, kettőt kap akcióban szerezte be őket.
Másik kezével a férfi egy telefont tartott a füléhez:
– Megvannak! Itt lent, majdnem a parkolónál, ahol a
nagy fenyő van. Igazatok volt, nincsenek egyedül. Egy
ázsiai formájú fiúcska szmokingban. Most azonnal?
Közvetlenül itt? Oké. – A férfi zsebre vágta a telefonját.
Közvetlenül itt és most azonnal mi lesz? Lelő minket?
– Figyeljen ide, nem tudom, mennyi pénzt ajánlottak
magának, de biztos, hogy én többet tudok ajánlani –
mondta Tristan.
– Igen, a nyakék is nálunk van. Méghozzá az igazi –
egészítettem ki. Ha a kezem szabaddá tudom tenni,
széttéptem volna a köpenyemet, és megvakítottam
volna a gyémánt csillogásával.
– Ti gazdagok mind egyformák vagytok, ha a
rongyos életetekről van szó. De nem vagyok bolond. –
A pasas egy lépéssel közelebb jött, most már az arcát
is ki lehetett venni. Olyan… normálisan nézett ki. –
Bocsi, de nem akarom, hogy csorba essen a
hírnevemen. Ebben az ügyben én végzem a piszkos
munkát. – És kertelés nélkül Tristan fejére szegezte a
fegyverét. – Ne vedd magadra, kisfiú!
 – Hallgasson ide! – kezdte Tristan, és ekkor hirtelen
felgyorsultak az események.
A gyilkos kesztyűbe bújtatott ujja már a ravasz köré
fonódott, mikor a semmiből egy síléc került elő és
nekirepült a férfi fejének. Valaki hátulról vad
csatakiáltással rohamozta meg támadónkat, és erősen
megtaszította.
Kellett egy másodperc, hogy tudatára ébredjek, ez a
valaki Ben volt, és még egyre, hogy rájöjjek, a lövés
mégis eldördült. Tristan fülét súrolta. És a
káromkodásából ítélve pokolian fájhatott.
Ludwigék piszkos munkát végző embere azonban
nem esett a földre, hanem csak előre tántorodott a
fenyő felé. És még mindig a kezében volt a pisztolya.
Ha most megfordul, akkor nekünk annyi. Még
erősebben szorítottam magamhoz Dását, és éreztem,
hogy már nem tudom sokáig tartani. A francba is,
egyszer nem állhatna mellénk a szerencse? Szerintem
már igazán megérdemelnénk.
A bérgyilkos újra erőt vett magán. Közvetlenül a
fenyő alatt felegyenesedett, megfordult – és egyszerre
úgy tűnt, mintha egy széllökés rázta volna meg a fát,
egy széllökés, amelyet én különös módon nem
éreztem. Az ágak megmozdultak. A. fegyveres férfira
egy óriási hókupac zúdult, aki rögtön térdre esett. De
ez még nem volt minden. Még több ág hajlott lefelé, és
a hatalmas fa egyszerre minden hótól megszabadult,
amely ágain összegyűlt. A hó, mint egy lavina,
hatalmas zúgással csúszott rá az emberre, és teljesen
maga alá temette. Egy haja szála sem látszott ki.
Ben, Tristan és én pár lépést hátráltunk, és
hitetlenkedve néztünk a gigantikus hókupacra.
– Hát onnan valószínűleg nem jön ki egyhamar –
mondta Ben igen elégedetten. Kivette a teljesen
begörcsölt karjaimból Dását. – Istenem, te vérzel!
 Tudtam, hogy valamit válaszolnom kell, de egy hang
sem jött ki a torkomon. De Tristan felelt helyettem.
– Csak most veszed észre? Azt hittem, azért találtál
meg minket, mert követted Fanny vérnyomait. – Tristan
a fülét fogta. Az ujjain keresztül vér csöpögött a hóba.
– Kiváló, most már én is. A francba is, nem értem, hogy
mi a fenéért mászkálhatnak állandóan pisztolyos
bűnözők szabadon a pincében és a hotel körül, és
miért nem siet senki a segítségünkre!
– Én siettem – mondta Ben némileg felháborodva. –
Méghozzá időben, hogy megmentselek a lelövéstől, te
hálátlan szemétláda. És sokkal előbb jöttem volna, ha
halvány fogalmam lett volna róla, hogy itt… – Ben
körülnézett, és mély levegőt vett. – Ember, senki nem
tudta, hogy itt vagytok kint! Azt mondták, a pincében
vagytok, mindenki odament. Monsieur Rocher
magához vette a sétabotját, a nagybátyám pedig a
tűzőgépét…
– Az szuper – mondta Tristan.
– Én is a pincébe mentem volna, ha az a lány nem
esket meg, hogy a Félholdfenyőhöz jövök – mondta
Ben. – Biztos az egyik konyhai kisegítőlány, de még
sose láttam.
– Milyen érdekes! – gúnyolódott Tristan, de a gúny
rögtön eltűnt a hangjából, mert meghallottuk őket.
A hotel előtti tér felől a csikorgó havon át
közvetlenül felénk tartottak, és még csak kicsit sem
igyekeztek lehalkítani a hangjukat.
– Ott van a fenyő! – Ez Ludwig asszony hangja volt.
Pierre lihegett: – Az praktikus, mert akkor legalább
nincs is olyan messze az autó. – Ludwig úr semmit sem
mondott, valószínűleg a pisztolyát simogatta.
Ha az utak körül nem lettek volna méteres hófalak,
már rég láttuk volna őket. És ők is minket.
Így azonban volt még egy esélyünk.
 – Legjobb lesz, ha szétválunk – suttogta Ben. – Te a
vérnyomoddal arra vezeted őket, Tristan, Fanny és én
pedig átmegyünk a gyerekkel az istállóba. Hagyd,
hadd csöpögjön a vér a füledből!
Tristan meglepő módon bólintott, aztán lehajolva el
is osont, és követte a körutat, amit az öreg Stucky
tegnap frissen alakított ki a hóban. Én ezt nem
tartottam a legjobb ötletnek, mert az út közvetlenül az
elhagyatott erdőbe vezetett, de Ben időközben némán
az istálló felé vonszolt. Mivel levette rólam a cipekedés
terhét, gyorsabban tudtam szaladni, de mivel csak az
egyik cipőm volt rajtam, a vállam pedig fájt, így is igen
megerőltető volt. Bár igyekeztünk nesztelenül járni,
lábaink alatt ropogott a hó, még ha esetemben csak
minden második lépésnél. Végre elértük az istállót, Ben
pedig szinte úgy lökött be, miután feltépte a kaput.
Rejtély volt számomra, hogyan képes Dását fél karral
tartani, mintha egy óriási babát kapott volna a hóna
alá. De mindegy. Ludwigéknál rosszabb sorsa lett
volna.
Mialatt Ben bezárta a kaput, kiszabadítottam Dását
a szoros fogásból, és ellenőriztem, hogy lélegzik-e
még. Lélegzett. Egyébként is meglepően sértetlenül
nézett ki, bár került némi vér a sebemből az arcára, és
valahol útközben elvesztettük a cobolysapkáját. Csak a
lábacskája volt megint jéghideg.
Gäschdi és Wäschdi vidáman prüszkölt. Mindketten
egy nagy bokszban álltak, és kíváncsian dugták ki a
fejüket a félmagas válaszfal fölött. Dásával a karomban
egyszer megpördültem a saját tengelyem körül. Itt
elég sok rejtekhely akadt, a szénapadlástól kezdve,
amihez egy meredek lépcsőn vezetett fel az út, a
zegzugos nyeregtáron át az óriási ládákig, dobozokig,
pokrócokig és takarmányos zsákokig, amelyek
felpolcolva álltak a falak mellett. De mit ér a legjobb
rejtekhely a pisztolyokkal szemben, melyek minden
ládán, deszkán, de még egy lovon is áthatolnak? Mégis
leraktam Dását a leghátsó sarokba egy dobozra, és
ráterítettem egy lópokrócot. Aztán körülnéztem valami
fegyver után. Egy trágyázóvillának ugyan esélye sincs
egy pisztollyal szemben, de a semminél mégiscsak
jobb volt.
Ezalatt Ben kinyitotta a lovak bokszát, fogalmam
sem volt, mi tervez. Talán át akar gázolni Ludwigékon.
Ahogy ott állt a szmokingjában keszekusza hajjal,
dühös arccal a kapu mellett, háttal a falnak, kezében
egy fémtáblát tartva, amin az állt: Kérjük, ne
dohányozzanak az istállóban!, a legszebb látványt
nyújtotta, amelyben valaha részem volt.
– Gondolod, hogy Tristannek sikerül? – kérdezte. – Ha
most mindhárman a nyomában vannak, elég nehéz
dolga lesz.
– Te mióta bírod Tristant?
– Nem bírom. Utálom – felelte Ben. – De sajnos nem
intézhetem el, mert megmentette az életedet.
Elvigyorodtam. Talán egy kissé túlzásba esett. A
Panoráma lakosztály ablakából való kiugrással
legalábbis megmentett attól a sorstól, hogy
kötelességszegő gyerekcsősznek bélyegezzenek.
Minden egyéb csak azért történt, mert megmentett.
Ha egészen pontosak akarunk lenni.
– Nekem kellett volna megmentenem téged –
mondta Ben kétségbeesve. – Ehelyett napokon
keresztül próbáltam a fejedből kiverni ezt az
gyerekrablósdit, és bolondnak tartottalak.
Ez csakugyan így volt.
Ben komolyan nézett rám.
– Amit az előbb mondani akartam, csak aztán
mégsem mertem… Fanny, én beléd szerettem. Te vagy
a legcsodálatosabb, legviccesebb, legokosabb és
abszolút legbátrabb lány, aki valaha az utamba került.
És az előbb, amikor Monsieur Rocher-tól megtudtam,
milyen veszélyben vagy, annyira bántam, hogy semmit
sem mondtam neked. Féltem, hogy soha többé nem
lesz alkalmam ezt bepótolni.
Könnyek szöktek a szemembe. Legszívesebben
otthagytam volna a trágyázóvillát, és odarohantam
volna hozzá, hogy megcsókoljam.
De nem tehettem, mert kintről léptek zaja
hallatszott, és valaki halkan utasításokat mormogott.
– Örülök, hogy megismerhettelek – suttogtam, és
nem tudtam, hogy meghallotta-e egyáltalán a
hangomat. De meghallotta.
– Sajnálom, hogy túl későn kapcsoltam – felelte ő is
ugyanolyan halkan.
Nos, még mindenesetre időben, hogy együtt haljunk
meg.
Valaki kopogott az istállóajtón, egészen finoman és
udvariasan.
– Fanny! Bent van, kedvesem? – Elképesztő volt, de
Ludwig úr hangja még mindig úgy hangzott, mint egy
bájos öregúré. Vajon egyedül volt? Ki volt még vele?
Pierre vagy a felesége? Vagy mindketten? Vagy a
piszkos munkát végző ember végül kiszabadult a
hóból?
– – Ha nem volna olyan csökönyös, akkor most ott
aludna szépen fent a Panoráma lakosztályban az
ágyon – mondta Ludwig úr vidáman. – Jó, talán némi
kellemetlenség érte volna, amiért kifosztotta a
minibárt, és reménytelenül lerészegedett, mialatt a kis
védence meglépett, és valahol elrejtőzött, ahogy azt
máskor is szívesen tette, de ez nem lett volna túl nagy
ár ahhoz képest, amit most kell fizetnie.
Most végre minden értelmet nyert. Ludwigék
kábították el Dását és Dont, és rejtették el őket a Kis
Kamaraterem polcán, hogy az emberrablás éjszakáján
hasonló jelenetet idézzenek elő! És senki nem
gondolná, hogy a kislányt elrabolták, hiszen már
előfordult, hogy elbújt, méghozzá órákra. És mert a
bébiszitter részegen feküdt a sarokban. Ludwigék ezzel
rengeteg időt nyertek volna.
Amilyen egyszerű, olyan aljas terv. És be is jött
volna, ha a thrillerszerző véletlenül nem kutat a
nagyszállók gyerekrablója után, és nem hozakodik elő
a témával…
Mit is mondott Tristan nagyapja? Minden véletlen
valójában Isten terve?
Váltottam egy pillantást Bennel. Szemmel láthatóan
ő is megértette az összefüggést, mert a száját
bocsánatkérő mosolyra húzta.
– Nem gondolja, hogy ideje feladni? – kérdezte
Ludwig úr szelíden. – Már úgysem tehet semmit. Miért
nehezíteni meg hát annyira a dolgot? Adja oda nekünk
egyszerűen a kislányt, és önnel sem történik semmi.
Ben némán megrázta a fejét, Gäschdi pedig
prüszkölt egyet.
– Gondoljon a gyerekre is – folytatta Ludwig úr. –
Hogy mit tesz azzal a szegény kis lánykával!
Ma este végigszáguldottam már lassan a teljes
érzelmi skálán, de az a szörnyű düh, az a szent harag,
amely most hatalmába kerített, egészen új volt.
Minden olyan égbekiáltóan igazságtalan volt. Még nem
akartam meghalni. Nem akartam meghalni, mielőtt
Bennel először megcsókoltuk volna egymást. Meg
másodszor meg harmadszor…
– Jobb, ha önök adják fel, Ludwig úr, akármi is az
igazi neve! – kiáltottam. – A rendőrség már úton van,
és mindent tud. Tehát lépjenek le, mielőtt túl késő
lenne!
Ludwig úr felnevetett.
– Hát jól van, akkor a fájdalmasabb utat
választottad. – Két furcsán tompa ütés hallatszott, és
szükségem volt egy másodpercre, mire felfogtam,
hogy ezekkel a lövésekkel törte fel a zárat az idős férfi.
Az istálló ajtaja kivágódott. – Butaság, hogy nem
használtad ki az időt, hogy kimenekülj a hátsó ajtón.
Most már túl késő.
Valóban volt a nyeregtárban egy másik bejárat, amit
gondolatban elhanyagoltunk, és a felismerés most
jeges kézzel fojtogatott. Mialatt Ludwig úr belépett a
kapun, Ben pedig hasonlóan vad kiáltással rontott rá,
mint az előbb a gyilkosra, és kilátástalan harc
kezdődött egy Tilos a dohányzás tábla és egy pisztoly
közt, megfordultam.
De már túl késő volt. Ludwig asszony állt mögöttem,
és az utolsó, amit láttam, egy injekciós tű volt, ami
egyenesen felém közelített.
 27

MIKOR FELÉBREDTEM, először egy falat pillantottam meg,

ami teli volt könyvekkel. Utána pedig Monsieur Rocher
kedves tekintetét.
– Meghaltam? – kérdeztem.
Megrázta a fejét.
– Dehogy! Habár vannak emberek, akik a
mennyországot úgy képzelik el, mint egy könyvtárat.
Én is észrevettem, milyen ostoba volt a kérdésem. A
vállamon lévő seb lüktetett, a lábam fájt, és még
mindig a szobalányi egyenruhám volt rajtam, bár az
ujja le volt szakadva. Nagyon fényűzően ágyaztak meg
nekem a Fellegszálló könyvtárának egyik széles,
kipárnázott ablakpárkányán. Kint az ablak előtt még
sötétség borította a tájat, tehát még éjszaka volt.
Valószínűleg azért húzták el félig a függönyöket, hogy
legyen némi privát szférám, de hangokat, poharak
csilingelését és nevetést hallottam. Mintha valahol
még mindig ünnepelnének. A folyosókon, az
előcsarnokban, a bárban – úgy tűnt, mindenhol
emberek vannak.
Valaki ellátta a sebemet, egy fehér tapasz volt rajta
egészen fent a felkaromon. Szinte lehetetlennek tűnt,
hogy egy sebhez, amely olyan erősen vérzett, pusztán
csak egy ilyen viszonylag kicsi kötésre volt szükség.
 – Csak súrolt a lövés, kellemetlen ugyan, de nem
tragikus – magyarázta Monsieur Rocher. – Rá tudtam
venni a mentőorvost, hogy ne vigyenek be a kórházba.
Azt gondoltam, szívesebben lennél itt, ha felébredsz.
Montfort úr azt akarta, hogy a könyvtárban helyezzünk
el. Nyilvánvalóan kellemetlen volt számára a gondolat,
hogy a látogatóid meglátják az ütött-kopott kis
szobácskádat. Ugyanis nagyon népszerű vagy, az
emberek alig bírják kivárni, hogy végre felébredj. És ha
a thrilleríró a 106-os szobából azt állítja is, hogy a
rendőrség kizárólag az ő kombinációs képességének
köszönheti, hogy elfogta a nagyszállók emberrablóit,
mindnyájan tudjuk, ki az est hőse. – Monsieur Rocher a
szemüvegkerete fölül mosolygott rám.
– Hol van Ben és Dása? – Megpróbáltam felülni. – És
mi van Tristannel és Ludwigékkal? És Pierre?
Monsieur Rocher szelíden visszadöntött a párnák
közé.
– Ó, ne haragudj! Ezzel kellett volna kezdenem.
Ludwigék, Pierre és a bűntársuk őrizetben vannak. Ben
teljesen jól van. Egész végig itt ült melletted, és a
kezedet fogta. Azt hiszem, egy kicsit sírt is. A kis Dása
már két órája felébredt, és az orvos szerint ő is
kiválóan van. Az ő apja is sírt. Az ifjú Brown úrnak
pedig meg kellett foltozni a meglőtt fülcimpáját. Úgy
tudom, ő nem sírt, de többször benézett hozzád. A
nagybátyjával ma repülnek vissza Londonba.
A mellkasomhoz kaptam. Az ellopott gyémánt
nyakék még ott volt. Voltaképpen oda se kellett volna
nyúlnom, olyan súllyal nehezedett a mellkasomra,
hogy meg se feledkezhettem róla. Szerencsére senki
nem vette észre.
Nem csoda, hogy Tristan már többször is bejött
hozzám…
– Hány óra van?
 – Mindjárt fél kettő – mondta Monsieur Rocher. – De
az egész felfordulás miatt elfelejtettük megünnepelni
az éjfélt, és a magasba ereszteni az égi lámpásokat.
Ilyen hamar még sosem ért véget a szilveszteri bál.
Senkinek nem volt már kedve táncolni, mikor
megtudták, mi történt. A rendőrautó és a mentő is
csak az előbb ment el.
– De úgy tűnik, senki sem feküdt le. – Intettem a
fejemmel a bár felé, ahonnan a legtöbb partihang
hallatszott.
– Ó, nem! Alig alszik valaki. Mindenki nagyon
izgatott és kíváncsi. Neked is biztos sok kérdésed van.
Igen. És a legsürgetőbb az, hogyan jutottunk ki
épségben Bennel az istállóból.
Mint kiderült, a nagy hajszában sok minden egyebet
is elhanyagoltunk gondolatban. Például nem
gondoltunk arra, hol van az öreg Stucky, vagy hogyan
hat egy nyitott bokszban álló lovakra a pisztollyal
vadul hadonászó férfiak jelenléte.
Az öreg Stucky ugyanis ezen az estén még egyszer
utána akart nézni a lovaknak, állítólag azért, mert egy
belső hang erre késztette. Mikor az istállóhoz
közelített, látta, hogy Ludwigék – vagy ahogy az öreg
Stucky nevezi őket legészérebb dímonok, akik valaha a
vín Stucky útjábo kerűtek – éppen azon voltak, hogy
feltörjék a zárat, ezen pedig Stucky igazán
bemérgedett. És noha nagyon kicsi, nagyon öreg és
nagyon gyengécske ember, a saját territóriumát még
mindig meg tudta védeni.
– Aki a vín Stuckyt füőbosszantja, am má bacább a
gulás szamaráná – mondta később a rendőrségnek. –
Jobb békit hanni neki. Aki fortílos, am má rágyütt eere.
De látszólag ez nemcsak rá vonatkozott, hanem a
lovakra is. Hogy Gäschdi jól megérdemelt éjszakai
nyugalmához ragaszkodott-e, vagy eredeti nevét
tényleg kiérdemelte: egy jól irányzott, nagy
mozdulattal megrúgta Ludwig urat, mielőtt az lőhetett
volna. Ludwig úr legalább két métert repült, és
nekivágódott a falnak, hogy aztán az öreg Stucky az
etetőtállal rásózzon egyet. És aztán még majdnem
mindennel, ami az istállóban alkalmas volt arra, hogy
valakinek a koponyájára vágjanak vele.
Ezt igazán szívesen megnéztem volna, de Ludwig
asszony ekkor már rég a nirvánába küldött. Nála nem
volt pisztoly, de nyilvánvalóan akadt nála még több is
ezekből az injekciókból, melyeket kivont maga elé,
mint valami tőrt, mikor Ben – akinek ellenfelét a ló és
az öreg Stucky váratlanul hatástalanította (az öreg
Stucky aztán a biztonság kedvéért további tárgyakat
vert szét a már amúgy is KO-ra ütött Ludwig úr fején) –
megindult felé a dohányozni tilos táblával. Olyan
dühössé tette Bent, hogy eszméletlenül estem össze,
hogy elhajította a táblát, megragadta a trágyázóvillát,
amit leejtettem, és a falig üldözte vele Ludwig
asszonyt, amiben Wäschdi tettleg is támogatta, aki jó
eséllyel szintén szeretett volna magának egy fellépést
ebben a drámában. Ludwig asszony felismerte, hogy
vesztett, és mivel a férjétől se számíthatott
támogatásra, elejtette az injekciós tűket, és könyörögni
kezdett.
– Hogy aztán mi történt, azt inkább Bennek kellene
elmesélnie – mondta Monsieur Rocher, és felállt. –
Csinálok neked most egy csésze teát, hogy erőre kapj.
Madame Cléo pedig ezeket a mennyei trüffeleket hozta
neked. Eredetileg a 303-as szobában lakó hölgynek
készítette, de úgy gondolta, neked nagyobb szükséged
van rá.
Különös volt ezeken a bársonypárnákon trónolni a
könyvtárban, Benre várni, és különös volt, hogy úgy
kezeltek, mint egy VIP-vendéget. Még egy párnát
toltak a térdem alá, egy másikat a hátam mögé, Pavel
pedig saját maga hozott fel nekem egy kasmírtakarót a
mosodából, és betakargatott vele.
Egyébként ő is sírt egy kicsit, nem bírta felfogni,
hogy pont a szabad estéjén lőttek meg az ő
mosodájában, és még jobban sírt, mikor megtudta,
hogy a fáradt Berta egy ideig a kis Dása rejtekhelyéül
szolgált.
– Látod, és mindig azt mondja mindenki, hogy már
semmire se jó. – Kaptam tőle két puszit, mielőtt elment
(a mángorlós dolgot majd valahogy óvatosan
beadagalom neki holnap), és megígérte, hogy átadja a
köszönetemet az öreg Stuckynak. Úgy nézett ki, a kis,
szívós emberke megmentette az életünket. Gäschdivel
és Wäschdivel együtt, akiknek holnap extra adag répát
viszek.
Alig ment el Pavel, Gracie, Amy és Madison jött egy
tál felszeletelt gyümölccsel (amihez egyébként hozzá
se nyúltunk, elvégre is ott voltak Madame Cléo
trüffeljei), és kérdésekkel bombáztak. El kell ismernem,
nagyon izgalmasan lehetett elmesélni a kalandunkat
Dásával: a gyerekrablók, akik kábító injekciókkal és
pisztolyokkal állnak az ajtónk előtt, mint a mesebeli
farkas a hét gida ajtaja előtt, az ablakból való kiugrás,
a menekülés a havon át, a szenespincébe való
leszánkázás már önmagában is klasszikus
mesealapanyag volt – és akkor a legrosszabb még meg
sem történt, a legizgalmasabb része még csak most
következett. Gracie teljesen meg volt sértődve, hogy
Ludwigék nem őt választották ki a gyerekrablásuk
áldozatává, és míg ő unalmas sorsán háborgott, Amy
elmesélte, hogy beszélt Aidennel, és a köztük lévő
félreértéseket egyszer s mindenkorra tisztázták. De
nem is kellett mondania, már sugárzó arckifejezésén
és boldogan világító szemein is láttam. Aiden, aki a
könyvtár ajtajának támaszkodva várt Amyre, ugyanígy
nézett ki.
 Ella és Gretchen viszont mind a ketten nagyon
mérgesek voltak. Tristan fel se bukkant a bálon, Ben
gondolatai pedig már az elejétől fogva annyira másfelé
kalandoztak, hogy keringőzés közben tömegkarambolt
okozott, és nemcsak Gretchent ejtette el, hanem a
politikusnőt és a férjét is. Madison lefényképezte, és
titokban, hashtagekkel ellátva posztolta Gretchen
Instagramján: #glamourneverstops #groggygretehen
#lehengerlőkeringő.
Ezután még nagyobb örömmel vártam, hogy végre
beszéljek Bennel. De még mindig váratott magára.
Helyette Don sündörgött oda hozzám. Ugyanúgy,
ahogy Gracie-nek, neki is rég az ágyban lett volna a
helye, de ahhoz a mai nap túlságosan izgalmas volt.
Don saját szemével látta, ahogy a rendőrség
megbilincselve elvezeti a kesztyűs gyilkost. Ludwigék
erőszakos bűntársa nem tudott egyedül kiszabadulni, a
tűzoltóság ásta ki végül a hókupac alól. A Félholdfenyő
komoly munkát végzett. Alaposan lehűlt a teste,
azonban valami csoda folytán ennyivel megúszta.
– Tényleg egyes egyedül harcoltál három ember és
egy pisztoly ellen, és nyertél? – kérdezte Don.
– Csak átmenetileg – mondtam szerényen. – De igen,
bezártam őket a szenespincébe.
Don elismerően bólintott.
– Talán mégsem te vagy a világ legrosszabb
gyerekcsősze, Fanny Funke a Bréma melletti Achimból.
Igen, talán tényleg nem én voltam az. És talán Don
sem volt a legaljasabb gyerek a világon. Biztosan
voltak még nála rosszabbak. Egy vagy kettő. Ha az
ember nagyon alaposan keresett.
Még Roman Montfort is meglátogatott az
ablakfülkémben, úgy tűnt, azért, hogy szokatlan
kedvességgel érdeklődjön hogylétem felől, és pár
dicsérő szót ejtsen, ahogy ő nevezte, felnőttekhez
méltó magatartásomról. De gyorsan észrevettem, hogy
igazából csak biztos akart lenni benne, hogy a szüleim
nem perlik be. Valószínűleg nem teljesen egyértelmű
egy kiskorú gyakornok biztosítási helyzete, aki
szolgálati időben kiugrott az ablakon, kapott egy lőtt
sérülést, és akit injekcióval elkábítottak…
Biztosítottam felőle, hogy szüleimnek már csak a
saját érdekemben sem mesélek egy árva szót sem a
ma éjszaka történtekről, és ekkor megnyugodva
távozott.
Aztán megkértem Amyt, hogy segítsen fel. Ugyanis
mielőtt a következő ember teljesen véletlenül erre
sétált volna, miközben én igazából Benre vártam,
sürgősen el kellett mennem a mosdóba. Amy, Gracie
és Madison védelmező hármasa elkísért a Powder
Roomig, ahogy Müller kisasszony nevezte az
előcsarnok melletti mosdókat. A három Barnbrooke
lány sejtette, milyen kényelmetlen volt a félujjas
köpenyemben és fél pár cipőben elmennem a
vendégek előtt, akik éppen összegyűltek az
előcsarnokban, hogy feleresszék az égi lámpásokat.
Gracie már felvette a kabátját és a cicás sapkáját, a
bárban pedig valaki zongorán játszotta Beethoven
Örömódáját.
– Nézd csak, ott van Tristan! – kiáltotta Gracie. – Kár,
hogy már átöltözött. Az előbb egy szétszakadt és tiszta
véres ing volt rajta. Madison mindenképpen le szerette
volna fotózni Ellával, de Ella tiltakozott.
Tristan a nagyapja mellett állt az előcsarnokban,
hátával egy oszlopnak támaszkodott, és rám
mosolygott. Fülét vastag kötés takarta, de ez jó
kinézetét szinte nem is csorbította. Változatlanul ő volt
a legszebb ember, akit valaha láttam.
És akit valaha megcsókoltam. Jó, voltaképpen
fordítva volt, ő csókolt meg engem, és hogyha egészen
pontosak akarunk lenni, akkor az nem is csók volt,
inkább egy újraélesztési kísérlet. Egy újraélesztési
kísérlet, amely mintha egy örökkévalósággal ezelőtt
történt volna. Mintha egy másik lánnyal esett volna
meg, egy másik életben.
Eszembe ötlött az a kalandos történet, amit Tristan a
mosodában mesélt el nekem. Hogy nem tolvaj, hanem
a nagyapjával együtt egy titkos társaságnak dolgozik,
amely arról gondoskodik, hogy a dolgokat eredeti,
jogos tulajdonosukhoz visszajuttassa. Eldöntöttem, ez
a történet annyira abszurd, hogy akár igaz is lehet. És
különben is, Tristan tényleg elejétől fogva igazat
mondott, nem?
Elhatároztam, hogy ideje visszaadni a nyakéket,
hogy Káli istennő végre visszakapja harmadik szemét,
és a világmindenségben helyreálljon az egyensúly.
Ehhez Tristant természetesen megint be kellett volna
húznom egy szekrénybe vagy egy fülkébe, mint a régi,
szép időkben, de aztán támadt egy jobb ötletem.
– Odaadod megint a cicás sapkádat, Gracie? –
kérdeztem, mikor a Powder Roomban voltunk, mire
Gracie rögtön készségesen lerántotta a fejéről a
sapkát, és felém nyújtotta. A szempillája se rezdült
meg, amikor szeretett sapkáját bevittem a
vécéfülkébe. Ott belecsavartam a nyakéket több réteg
vécépapírba – itt különösen puha papír volt –, és
beleraktam a sapkába.
– Volna egy feladatom számodra – mondtam, amikor
kijöttem. – Tristan Brownnak kellene átadnod egy titkos
cicássapka-üzenetet. De ez nem teljesen veszélytelen.
– Ó, jó! – mondta Gracie, és Madison is felkiáltott: –
Én is!
– Oké. Akkor ketten csináljátok. Nagyon fontos, hogy
Tristanen kívül senki ne nézzen a sapkába. Te, Gracie,
átadod neki a sapkát ezzel az üzenettel: Fanny ügynök
üdvözletét küldi, és jó utat kíván. Te pedig, Madison,
ezután azt mondod: Éljen az egyensúly! Meg tudjátok
jegyezni?
 Mindketten buzgón bólogattak, és aztán boldogan
mentek ki az ajtón. Amyvel kettesben maradtunk, de
tapintatosan nem kérdezett semmit sem. A tükörben –
itt óriási, pompás aranykeretbe foglalt tükrök voltak –
azt állapítottam meg, hogy úgy nézek ki, mint máskor.
Tehát nem is olyan rosszul. Amy mégis kivett egy kis
fésűt a retiküljéből, és rendbe szedte a hajamat.
Tristan és a nagyapja már nem volt az
előcsarnokban, amikor kijöttünk. Ami azért egy kicsit
fájt. Gracie és Madison pedig sugárzó szemmel
mesélte, hogy az átadás zökkenőmentesen
megtörtént.
– És át kell adnunk neked, hogy… hogy is volt,
Madison ügynök?
– Hogy a harmadik szem mindent lát, a világ pedig
hálás Fanny ügynök segítségéért – mondta Madison. –
És hogy hagyd nyitva az ablakodat, ha a szállodatulaj
fia idiótának bizonyulna.
– Bármit is jelentsen ez – mondta Gracie.
– Hm… – dünnyögte Amy, és ez pont úgy hangzott,
mintha Monsieur Rocher mondta volna.
Elégedetten másztam vissza a könyvtár
ablakpárkányán berendezett helyemre. Mellettünk a
bárban éppen a Gyertyafénykeringőt énekelték,
odakint a teraszon pedig előkészítették az égi
lámpásokat.
– Hiszen ön ébren van! – Viktor Jegorov állt az
ajtóban.
– Hogy van Dása? – kérdeztem.
– Ő jól van. – Viktor Jegorov pár lépéssel közelebb
jött. Jóval sápadtabb volt, mint máskor, és sötét árnyék
övezte a szemét. – Hála önnek. Tudom, azt mondtam,
ebben a szállodában senkivel sem történhet semmi
rossz, és talán ez így is van, végeredményben
legalábbis igen. – Lehajolt hozzám, és megfogta a
kezemet. – De nem a helynek van varázsereje, hanem
az itt dolgozó embereknek. Hogy köszönhetném meg
ezt magának? Kockára tette a saját életét a lányom
életéért.
– Azért volt egy kis segítségem – mondtam, és úgy
tettem, mintha nem látnám a könnyeket, melyek
végiggördültek az arcán. – Tristan és Ben… és talán
nem nevezném mágiának, de… – És eszembe jutottak
a villódzó fények a mosodában, melyek egyszerre
megbolondultak, az a nedves valami, amit az arcomon
éreztem, mielőtt bementem a síszertárba. No és a
Félholdfenyő jelenete… – Vagy talán mégis –
mormoltam.
Viktor Jegorov elengedte a kezemet, és az ablakon át
kibámult a sötétbe.
– Tudnia kell, hogy amikor sok-sok évvel ezelőtt a
Fellegszállóban jártam, még magam is majdnem
gyerek voltam, és kétségbe voltam esve – mondta
halkan. – Elhatározásom végleges volt. Nem akartam
élni. De… ez a hely és az itt lévő emberek
megmentettek. Nemcsak attól óvtak meg, hogy véget
vessek az életemnek, hanem elég bátorságot öntöttek
belém, hogy éljem a saját életemet. Amit ma a
lányomért tett, azt sose fogom elfelejteni. És igazán
szívesen meghálálnám. Tehát ha van valami, amit
tehetek önért – és a pénz egyáltalán nem számít –,
akkor csak tudassa velem!
Letörölte könnyeit az arcáról, és rám mosolygott.
Kutyaszorítóba kerültem. Egyrészt épp az imént
segítettem megszabadítani egy milliós súlyú ékszertől,
másrészt azonban nem az enyém lett, hanem Káli
istennőé, és némi szerencsével talán sose veszik észre
a hiányát…
– Ha szeretné megtartani ezt a helyet olyannak,
amilyen, akkor talán tényleg tehetne valamit értem –
kezdtem lassan. – Nos, talán nem pont értem, inkább
itt mindnyájunkért. De ahhoz be kellene szállnia a
szállodaüzletbe.
– Folytassa csak! – mondta Jegorov egyszerre
minden idegszálával rám figyelve. Mosolya elmélyült.
– Még ugyan titok, de a hotelt el fogják adni.
Azonban felül kell licitálnia egy másik érdeklődőt.
Jegorov nevetett.
– Hát ez véletlenül pont a specialitásom – mondta. –
Gondoskodom róla.
Ebben egy másodpercig sem kételkedtem.
Burkhardtnak volt ugyan egy bőröndnyi feketén
szerzett pénze, és kétség sem férhetett hozzá, hogy
minden hájjal megkent üzletember, de egy orosz
oligarcha ellen labdába se rúghatott. Burkhardt
apartmanházakról és a golfüzletről szőtt tervei abban a
pillanatban foszlottak semmivé, amelyben Jegorov
elszántan elhagyta a könyvtárat.
És akkor végre jött Ben.
Kicsit ki volt fulladva, mikor berontott a könyvtárba.
– Sajnálom, hogy ilyen későn jöttem – mondta.
– Még meg kellett javítanod egy telefont?
Ben vigyorgott.
– Nem. A rendőrséggel beszéltem. Azonkívül ezt
találtam. – Elővette kezét a háta mögül, és elém
tartotta a cipőmet. – A síszertár lépcsőjén volt. Nézzük
csak meg, illik-e rád, Hamupipőke.
– Köszönöm, felség! – Odanyújtottam neki a
lábamat. Delia el lesz ragadtatva. Még ha nem is
üvegtopánkáról, hanem Müller kisasszony kényelmi
munkacipőjéről volt szó a Halkléptű márkától.
– Mintha rád öntötték volna! – vigyorgott rám Ben. –
Most pedig kimehetünk, égnek ereszthetünk egy
lámpást, és kívánhatunk valamit. – Az ablakon át a
teraszra mutatott. – Nézd csak, ott vannak Jegorovék is
a kis Dásával! – Jegorov a kislányát a karján tartotta.
Dása bájosan nézett ki kis loknijaival, és nagy
szemekkel bámult az égre. Szerencsére az események
szemmel láthatóan nem ártottak neki.
– Kívánom, hogy Ludwigék életük hátralévő részét
rácsok mögött töltsék – mondtam. – Tudja már a
rendőrség, hogy Ludwig asszony állítólagos eljegyzési
gyűrűje valójában egy váltságdíj része, amit az egyik
emberrablásos esetkor zsaroltak ki?
– Micsoda? A rózsaszín köves gyűrű? Amit az
oligarcha felesége ellopott, és amit te visszaloptál?
Bólintottam. Valamikor el fogom mesélni az igazat
Bennek erről a dologról, de talán még nem ma.
– Ezzel rájuk lehet bizonyítani ezt a régebbi esetet is.
Ben döbbenten nézett rám.
– Sajnos nem lehet, mert… – És aztán elmesélte, mi
történt az istállóban, miután Ludwig asszonyt a
trágyagereblyével a falhoz kényszerítette.
Ludwig asszony hirtelen egészen kicsinek és
törékenynek tűnt, tágra nyitotta a szemét, és szelíd
hangon könyörgött, hogy Ben ne bántsa. Hogy ez az
egész egy óriási félreértés, és hogy Ben megijeszti.
Aztán egyszerre sírni és dadogni kezdett, hogy
mindent nagyon sajnál.
– Olyan düh volt bennem, amiért ott feküdtél miatta
a földön, és annyi mindenen keresztülmentéi. De hát
nem tudok megütni egy siránkozó öregasszonyt! Még
akkor sem, ha az maga a megtestesült ördög. Így
aztán valami nagyon gyerekeset csináltam. Letéptem
az ujjáról az eljegyzési gyűrűt, és nagy ívben
kihajítottam az istálló kapuján a hóba, hogy legalább
így fájdalmat okozhassak neki. Azonnal abba is hagyta
a sírást, és helyette vadul szidni kezdett. El se hiszed,
micsoda káromkodásokat ismer ez az idős hölgy.
– Eldobtad a gyűrűjét?
Ben bűntudatosan bólintott.
– Nem tudtam, hogy bizonyíték.
– És kábé hárommillió eurót ér – mondtam.
 – Micsoda? – Ben sóhajtott. – Holnap rögtön
elkezdjük keresni, még ha minden négyzetcentimétert
át is kell fésülnünk érte. De bizonyítékként nincs rá
szükségünk. Hajlandóak teljes körű vallomást tenni.
Pierre és a kesztyűs fickó pedig a vallomásukkal
megadják nekik a kegyelemdöfést. Most gyere! – Ben
felém nyújtotta a kezét. – Menjünk ki a többiekhez!
Még a végén lemaradunk az égi lámpásokról!
Felálltam. A bár már egészen elcsendesedett, még a
zongorista is szünetet tartott. A csillár fénye egyszerre
egy lágy sóhajjal kihunyt, miközben az ablak előtt álló
gyertyák fényesebben kezdtek ragyogni. De talán nem
is lett volna erre szükség, hogy rájöjjek, hogy már így
is túl sok időt vesztegettünk el. Odaléptem Benhez, és
karomat a nyaka köré fontam. Éppúgy, mint én, ő is
azt gondolta, hogy az égi lámpások még várhatnak.
Egy halk sóhajjal magához vont és megcsókolt,
egyszerre szenvedélyesen és gyengéden.
Talán Tristan csókja kint a hóban életem
legizgalmasabb csókja volt, de ez volt a legszebb.
Egyszerűen éreztem, hogy ez a csók az igazi.
 Pár hónappal később

ITT FENT, A HEGYEKBEN különösen szerettem a

szeptembert. A fény mindig hihetetlenül puha volt, az
alpesi rétek, a fenyők és a harasztok zöldje fölött
egyfajta arany filmréteg képződött, és a Fellegszálló
így pompásabbnak tűnt, mint bármikor máskor.
Az istállótól visszafelé, ahol megetettem Gäschdit és
Wäschdit, megálltam, hogy gyönyörködjem egy kicsit a
szálloda látványában. Pont ma egy éve pillantottam
meg először, és holnap lesz hivatalosan egy éve, hogy
a Fellegszállóban dolgozom. Senki nem árult el
semmit, de ahogy Ben és Monsieur Rocher elhallgatott
egy beszélgetés közepén, ha odamentem hozzájuk,
vagy, ahogy Pavel rögtön elterelte a szót, abból már
rég kitaláltam, terveznek valamit, hogy megünnepeljük
ezt a napot. Egyszerűen majd úgy teszek, mintha nem
tudnék semmiről, és aztán teljesen elkerekedik a
szemem.
A szilveszter éjszaka drámai eseményei, úgy tűnt,
mintha egy örökkévalósággal ezelőtt történtek volna.
Az öreg Stuckyn kívül, aki rendszeresen és különösen
csillogó szemmel mesélte el, hogyan húzott rá újra és
újra a gonosz Ludwig úrra – Juó rásuóztam a feire a
luószerszámmaa – ritkán emlegette bárki is a dolgot.
Ludwig asszony állítólagos eljegyzési gyűrűje minden
alapos keresés ellenére sem került elő. Bíztunk benne,
hogy legkésőbb a hó elolvadtával újra előbukkan, de
nem így történt. Ludwigék ügyvédjük tanácsára ugyan
visszavonták a vallomásukat, de a bizonyítékok
egyértelműek voltak, és bőven elegendők, hogy
elítéljék és bezárják őket. Eredetileg nem Dását
akarták elrabolni, hanem Dont, és az apja
feketepénzes bőröndjét nézték ki maguknak. De mikor
ráébredtek, hogy az állítólagos Szmirnovék valójában
Jegorovék, a híres oligarchacsalád, és a világ
legértékesebb ékszerének egyike a közvetlen
közelükben van, elvetették eredeti tervüket, és
kitervelték a kis Dása elrablását. Ki tudja, vajon nem
sikerült volna-e nekik egy újabb mutatvány, ha nem a
kapzsiságuk vezette volna őket. Akár így, akár úgy – az
ügyet egyszer s mindenkorra lezártuk, Ludwigék pedig
a börtönben sínylődtek. Csak Jegorov ölelt át mindig,
ha jött, hogy megnézze, hogy állnak az építési
munkálatok. És mikor megölelt, minden egyes
alkalommal elsírta magát. Ez nyilvánvalóan része volt
orosz természetének.
Valóban betartotta ígéretét, és befektetőként
beszállt a szállodába. Roman Montfort eleinte
tiltakozott, de aztán gyorsan belátta, hogy Jegorovval
sokkal jobb (és egyben teljesen legális) üzletet köthet,
mint régi cimborájával, Burkhardttal, és mivel a
Montfort-féle embereknél a pénz mindig előrébb való a
barátságnál, belement az üzletbe. Emellett kiszállt a
hotelból, és a Fellegszállóból rá eső hányad felét
hivatalosan is Benre íratta, akit Jegorov Roskadt
Rudival együtt kinevezett a szálloda üzletvezetőjévé.
Ben apját márciusban láttuk utoljára, akkor
bejelentette, hogy elhagyja sioni barátnőjét, és
Frankfurtba költözik Mara Matthäushoz. Úgy tűnt, a
dolog komoly kettejük között. Annyira komoly, hogy
már bejelentették, tavasszal lesz az esküvő, és a
Fellegszállóban akarják tartani az ünnepséget. Addig
az utolsó felújítási munkálatok is befejeződnek majd.
Jegorovnak ugyan nagyon fontos volt az épület régi
báját megtartani, de rengeteg pénzt áldozott rá, hogy
a házat alaposan felújítsák, és nemcsak a vendégek
lakta részt, hanem a legkisebb tetőtéri szobáig
mindent.
Múlt héten bontották le az állványzatot, amely eddig
körbevette az egész épületet, és legalább már kívülről
úgy látszott, hogy minden készen van.
Eközben már majdnem odaértem a szálloda előtti
térre, és hallottam, ahogy Pavel énekel. Hangja
zengett a mosoda szélesre tárt pinceablakán keresztül.
A Pásztor a sziklán című dalt énekelte, Schubert egyik
szörnyen szomorú művét, amelyben egy búsuló
pásztor mindhiába epekedik a völgy mélyén élő
kedvese után. De a mély bánatban sorvadok,
boldogságomnak vége, minden földi remény
9
elhagyott, annyira egyedül vagyok helyett azt
énekelte, hogy mélybandában olvasok,
boldogságomnak véve, minden fönti regény elhagyott,
annyira hegedű vagyok. Inkább nem akartam
megkérdezni tőle, hogy szerinte ez mit jelent. De a
refrén megint rendben volt, és mialatt a bejárathoz
közelítettem, halkan együtt dúdoltam vele magamban.
A szívet csodálatos erővel ragadja az ég felé. Ó!
A legnagyobb változások a Fellegszálló pincéjében
történtek, de nem a mosodában, hanem a
wellnessrészlegen. Lett egy új terasz nyugágyakkal és
egy hatalmas fürdőmedence, az egykori jégkamrát
pedig épp gőzfürdővé alakították át. Heffelfinger úr
szerencsés volt. Jegorov szabad kezet adott neki a

9 Feltehetőleg Wilhelmina Christiane von Chézy (1783-

1856) verse, sorai Schubert Pásztor a sziklán c. művében
váltak ismertté (ismeretlen fordító).
wellnessrészleg kialakításában, Stella Jegorova pedig
rengeteg javaslattal látta el, illetve ragaszkodott
különböző dolgokhoz, amelyeket elengedhetetlennek
tartott. Nemcsak azért, mert a férjével együtt ő maga
is többet tartózkodott itt, hanem, mert a
wellnessrészlegnek a világ minden táján élő, gazdag és
illusztris barátai igényeit is ki kellett elégítenie, akik
majd itt töltik szabadságukat. Valóban számtalan
foglalásunk volt már a jövő évre, a karácsonyi szünet
idejére pedig már áprilisban beteltek a szobák. Nagy
meglepetésünkre Burkhardték újra lefoglalták a Nagy
toronylakosztályt, és, ki hitte volna, még örültem is,
hogy újra látom az ifjabb Dont. De még jobban örültem
Barnbrooke-éknak, főleg Gracie-nek, Madisonnak és
Amynek, akivel rendszeresen leveleztünk. Gracie és
Madison most karatézni tanul, és mindketten a
titkosszolgálathoz akarnak kerülni, ha majd nagyok
lesznek.
Néha elgondolkoztam azon, hogy Tristan, a nagyapja
és a titkos társaság többi tagja, amelynek állítólag
dolgoztak, vajon tényleg visszavitték-e a nyakék kövét
az indiai templom titkos szentélyébe. Mindenesetre itt
fent a világ abszolút egyensúlyban volt. Müller
kisasszony titkon még mindig elszívott esténként egy
szivart a nyitott ablaknál. Pavel, Monsieur Rocher és a
vén Stucky minden harmadik kedd este skatoztak a
mosodában, a konyhafőnök továbbra is üvöltözött a
személyzetével, Madame Cléo pedig bőségesen
ellátott minket szénhidráttal.
Csak Jaromir hiányzott. Kiderült ugyanis, hogy egy
cseh nyomozóhatóság beépített embere volt, amely az
öreg Burkhardtra, akinek Csehországban több
szemétégetője és szemétfeldolgozó üzeme volt,
pénzmosási üzelmeket akart rábizonyítani. Ő és Huber
úr, a biztosítási ügynök, aki tudtán kívül úgy elcsellózta
a megbízatását, még az Interpolnál töltött, közös
idejükből ismerték egymást. Ezért kereste fel Huber
azon a reggelen a személyzeti szálláson, amikor
Tristannel először találkoztam. Kölcsönösen
biztosították egymást, hogy nem fedik fel egymás
kilétét. Mivel azonban Burkhardt már nem a
Fellegszállóban bonyolította le illegális üzleteit, Jaromir
jelenléte teljesen fölöslegessé vált. Nehéz szívvel
elbúcsúztattuk – inkognitó ide vagy oda, ő volt minden
idők legjobb házmestere a Fellegszállóban. De legalább
megígérte, hogy valamikor eljön ide szabadságra a
családjával.
Viszont kifejezetten jó esélye volt annak, hogy
Jegorovék sose vegyék észre, hogy nyakéküket
kicserélték egy kiváló másolatra. Stella Jegorova
jobban szerette az ékszerét, mint valaha. Meg volt
győződve róla, hogy ő saját maga oldotta fel az átkot,
amely a Nagyezsda gyémánton ült.
Átmentem a forgóajtón, keresztülsétáltam az
előcsarnokon, odabólintottam Denise-nek a recepcióra,
megsimogattam a Tiltott Macskát, amely igazából már
nem is volt tiltott, és megbeszéltem Monsieur Rocher-
val négy órára egy kapucsínózást.
Fent a szobában szélesre tártam az ablakszárnyakat,
és vártam a hét Hugót. Már nem a kis
tetőszobácskámban laktam, amit jelenleg éppen
renováltak, mint minden helyiséget a déli szárnyban,
hanem Bennel együtt a 210-es sarokszobában. A
balkonról és az ablakokból pazar kilátás nyílt délen a
völgyre és a négyezer méteres hegyekre, nyugat felé
pedig ráláttam barátomra, a Félholdfenyőre. Izgatottan
vártam, hogy végre tüzet gyújthassak a kandallóban,
ha hidegebb lesz. Müller kisasszonyt és emeleti
csapatát megkértük, hogy a mi szobánkat hagyják ki –
itt szívesebben gondoskodtunk magunk a rendről.
Valahogy furcsán vette volna ki magát, hogy Müller
kisasszony veti be az ágyat, amiben Bennel alszunk.
Pláne, hogy változatlanul nagyon szigorú volt velem.
De nem talált volna semmi kivetnivalót abban, ahogy
rendbe tettem az ágyunkat, még két kis tábla csokit is
raktam mindennap a párnánkra.
Néhanapján hiányzott a régi szobácskám és a holt
cső. De talán a karácsonyi szünetben Bennel
felköltözünk oda, hogy a 210-es szobát átadhassuk
ideiglenesen a vendégeknek, hiszen ez a ház egyik
legszebb szobája. A szüleimet, akik az őszi szünetben
meglátogatnak a testvéreimmel együtt, Ben
mindenképpen a Nagy toronylakosztályba akarja
elhelyezni. Ben egy kicsit ideges a látogatás miatt,
nyilván tart tőle, hogy a szüleim nem fogják kedvelni.
Ezzel kapcsolatban azonban megnyugtathattam, mert
először is volt érettségije, másodszor pedig az
anyukám le lesz nyűgözve, hogy Jegorovnak hála
mindent ökológiai és fenntarthatósági szempontok
szerint újítottak fel. Harmadszor pedig amúgy is
mindegy lett volna, mit gondolnak a szüleim róla.
Delia rögtön az érettségi után eljött, és az építkezés
ellenére annyira tetszett neki itt, hogy legszívesebben
rögtön lemondta volna amerikai évét, ahová au
pairkedni ment. Mostanában Wyomingból írt vicces
üzeneteket.
Egy dolgon azonban még mindig törtük a fejünket
Bennel. Méghozzá a konyhai kisegítőlányon, akivel
olyan emlékezetes beszélgetésem volt a liftben az
emberi szívekről. Ugyanaz a lány volt, aki Bent
szilveszter éjszakáján visszatartotta attól, hogy a
pincébe menjen, és inkább a Félholdfenyőhöz küldte.
Ben jól emlékezett csepp alakú fülbevalójára, és
amúgy is egybevágott a leírása az én emlékeimmel.
Bármilyen hihetetlen volt is, senki más nem ismerte a
lányt. A konyhában még soha nem látták, és Ben, aki
szívesen megköszönte volna a segítségét, minden
személyi aktát végignézett, de sehol nem került elő a
neve. Mintha nem is létezett volna. Időközben
hajlamos voltam azt hinni, hogy talán a Fehér Hölggyel
volt szerencsénk találkozni.
Egy cserregés szakított ki a gondolataimból. Szokás
szerint nem tartott sokáig, míg a hét Hugó leszállt az
ablakpárkányra, és nekiveselkedtek a
zsemlemorzsáknak. Sajnos még mindig nem tanultak
meg beszélni, de Kleptomániás Hugó annyira
megszelídült időközben, hogy akár meg is lehetett
simogatni.
Mikor megették a zsemlét, egyik a másik után szállt
fel a levegőbe, először Gyanakvó Hugó, aztán
Melankolikus Hugó, végül pedig a kis kedvencem,
Kleptomániás Hugó. Már épp be akartam csukni az
ablakot, amikor még egyszer visszatért, és oldalra
hajtott fejjel közelebb ugrált hozzám. Csőrében valami
fényeset tartott, és várakozóan nézett rám.
Kinyújtottam a kezemet, Kleptomániás Hugó a
csillogó valamit büszke gurrogással rakta a
tenyeremre. Beletelt egy másodpercbe, míg rájöttem,
mi az, aztán levegő után kapkodtam. A platina tiszta
ezüstfehér volt, a rózsaszín kő pedig világított, mintha
csak most hozták volna az ékszerésztől.
Tehát végül mégis előkerült. És ezzel bezárult a kör.
Kleptomániás Hugó visszahozta Ludwig asszony
eltűnt eljegyzési gyűrűjét.
 NÉVJEGYZÉK

A SZÁLLODA SZEMÉLYZETE

Fanny Funke, 17 éves lány a Bréma melletti Achimból,

iskolai tanulmányait félbehagyta, nagyon kíváncsi
természet.
Ben Montfort, 18 éves, a hoteltulajdonos, Roman
Montfort fia, és a Fellegszálló örökös gyakornoka.
Roman Montfort, hoteltulajdonos, rettegett a modora.
Rudolf Montfort, hoteltulajdonos, roskadt a testtartása.
Monsieur Rocher, a Fellegszálló concierge-e. És egyben
a szálloda szíve-lelke. Keresztneve Petrus.
A Tiltott Macska azért kapta ezt a nevet, mert a
szállóban alapjában véve tilos háziállatot tartani.
Állítólag már Rainer Maria Rilke is simogatta,
miközben a versein gondolkodott.
Müller kisasszony, 42 éves, a Fellegszálló
hajszálvékony és pedáns gondnoknője, aki annyira
tapintatosan és észrevétlenül végzi munkáját a
vendégek körül, hogy sose látni a folyosókon. A
strucctollból készített porolókra esküszik, és megveti
Madame Cléót, amiért az csábító minyonokat
csempész a személyzet tányérjára. Még az uborkás
füstölt pisztráng kalóriatartalmát is kívülről fújja.
Hortensia, Camilla és Ava a lausanne-i szállodaipari
főiskolán tanul, és Camilla nagynénje, Müller
kisasszony vette fel őket kisegítő szobalánynak a
karácsonyi időszakra. A foltos hiénák alantas
ösztönei bujkálnak bennük. Szívesen vadásznak
együtt gnúkra.
Hogyishívják is a hiénák családjához tartozik. Se Fanny,
se az írónő nem tudja megjegyezni a nevét. Ha tudni
akarjátok, kérdezzétek csak meg Bent vagy
Monsieur Rocher-t!
Nico, 19 éves, boy, szeretne egy alapszakos diplomát
Nemzetközi szállodamenedzsmentből, de ehelyett
csak egy nagyon-nagyon nevetséges boyegyenruhát
és sok gúnyos szót kap.
Jonas, 19 éves, boy, Nicóval ellentétben lediplomázik a
Nemzetközi szállodamenedzsment szakon, mert ő
némileg több méltósággal viseli az egyenruháját,
mint barátja, egyebekben pedig nem kelt feltűnést a
viselkedésével.
Jaromir Novak, cseh férfi, a Fellegszálló fáradhatatlan
alkalmazottja, fájón hiányolja a gyermekeit és a
feleségét.
Pavel, bolgár férfi, egész teste tetovált, a mosókonyha
ura. Félelmetesen néz ki, de szelíd, mint egy bárány.
Nem élhet fahéjas almatorta, Jézus és a Varázsfuvola
nélkül.
Az öreg Stucky, nagyon-nagyon öreg. Stucky a hotel
mindenese. Madame Cléo extrapuha brióst süt neki,
amit fogatlanul is meg tud rágni. Mottója:
Ruosszabbat is megítem má.
Moser-Anni szintén nagyon-nagyon idős. Azonban von
Dietrichsteinék mopszliját lazán lefutná száz
méteren, egyébként pedig a világ legjobb
szobalánya.
Gäschdi & Wäschdi (eredetileg Große Geste, vagyis
Nagy Mozdulat, és Weiße Weste, azaz Szeplőtlen),
két hidegvérű noriker ló. Nem nagyon értik az öreg
Stucky fogatlan, felső-wallisi beszédét, mert
eredetileg Ausztriából származnak, mégis imádják az
öreget.
Manuel Heffelfinger, karrierje mélypontján lévő
wellnessmenedzser. Ezen még a saját receptje
 alapján készített algapakolás sem segít, amit
minden reggel az arcára ken.
Le Chef, a Fellegszálló rettegett konyhafönöke, aki
szívesen grillez kuktákat, hogy aztán feltálalja őket a
Tiltott Háziállatok-nak.
Madame Cléo, a Fellegszálló ünnepelt cukrásza, az
édességek megszállottja, az éclair fánkok, a
minyonok és a makronok satöbbi istennője. El kell
ismerni, Madame Cléo esetében semmilyen dicséret
nem túlzás.
Pierre, 22 éves, fiatal szakács és pultos a
Fellegszállóban. Minden egyes nap túléli Le Chef
kirohanásait, és rendszerint félretesz Fannynak a
legfinomabb falatokból. Mindig tud meglepetést
okozni.
Carolin Imhoff óvónő, valószínűleg a legbátrabb nő a
világon.
A bárzongorista elkeseredett küzdelmet folytat az
egészségpénztárával, amely nem akarja foglalkozási
betegségnek elismerni a fülzúgást, mely a Last
Christmas zongorázása közben alakult ki nála.
A recepciós Denise tényleg szabadságon van.
Manfred majdnem talál egy gyűrűt, aztán végül
mégsem.
A fáradt Berta, 34 éves mosógép, aminek a belsejében
ülve Gracie, Amy, Madison és Emma baba is simán
elférne.
A kövér Trulla, 35 éves vasalógép, ezzel égeti meg
magát Fanny az első napon. De később
összebarátkoznak.
Tristan Brown, 19 éves, akár festménynek is beillene,
olyan szép. De máshoz is van tehetsége.
ifjabb Don Burkhardt, 9 éves zürichi ördögfióka, még
meglett férfiakat is képes megríkatni.
idősebb Don Burkhardt, a szemétmaffia
kiismerhetetlen főnöke, mindent és mindenkit
megveszteget, aki csak él és mozog.
Burkhardt asszony annyira fél a férjétől és a fiától,
hogy inkább migrént kap, és az elsötétített Nagy
toronylakosztályban marad.
Viktor Jegorov (más néven Viktor Szmirnov),
dúsgazdag, orosz oligarcha (ld. pleonazmus),
bensőséges kapcsolat fűzi a Fellegszállóhoz.
Stella Jegorova (más néven Stella Szmirnova),
dúsgazdag, orosz oligarchafeleség, szívesebben
volna Párizsban vagy St. Moritzban.
Dása Jegorova, 4 éves, a furcsa pár kislánya,
szerencsére inkább az apjára ütött. Később rendkívül
finom ízlést alakít ki az öltözködésében, ugyanis már
a pelenkáit is Christian Dior tervezi.
Alexander Huber, egyedülálló férfi a 117-es szobában,
akinek van egy fegyvere.
Brown professzor, 69 éves művészettörténész és
ékszerszakértő. Tristan Brown nagyapja. Tényleg az.
A golyóscsapágyak bárónője, gazdag mecénás, aki a
pontos nevét a recepción hagyta meg. A karácsonyi
időszakban minden évben a hotelban szórakozik, és
minden évben egy másik fiatal szerető
társaságában.
A thrillerszerző, a felesége és két fiuk, Elias és Anton,
bájos és jó szándékú emberek, szeretnek véres
témájú beszélgetésekbe bonyolódni. Szigorúan
vegán családként komoly kihívás elé állítják a
konyhát.
A gyógyszeripari vállalkozó, felesége és kislányuk, Fee,
aki nem szabadul meg a csúnya náthájától. Ők
hárman a Fabcrgé lakosztályban laknak.
Mara Matthäus, egykori legendás műkorcsolyázónő, aki
1992-ben az olimpiai eredményhirdetéskor egy
hajlakkal rátámadt amerikai vetélytársnőjére miután
 (egyébként 16 olimpiai és világbajnoki aranyérmet
követően) csak ezüstérmes lett. Az utóbbi időben
műsorvezetőként, íróként és kutyatrénerként keresi
kenyerét.
A svájci politikusnő a 206-os szobából szívesen került
volna többet előtérbe, de a lektor folyton kihúzta.
Két törpeuszkár, egy mopszli és egy retiküleb (más
néven a Tiltott Állatok): Mivel Mara Matthäus, Stella
Jegorova és von Dietrichsteinék háziállatai, az
állatokra vonatkozó tilalom rájuk nem érvényes.
Barnbrooke Big Daddy, textilmágnás a dél-karolinai
Charlestonból.
Mrs. Barnbrooke, a felesége.
Hank és Lucille Barnbrooke, Big Daddy és Mrs.
Barnbrooke fia és menye, Harper, Gretchen és Claus
szülei.
Tom és Barbra Barnbrooke, Big Daddy és Mrs.
Barnbrooke fiatalabbik fia és annak felesége, Ella,
Amy, Jacob, Madison és Gracie szülei.
Harper és Jeremy Barnbrooke-James, Hank legidősebb
lánya és annak férje, Jeremy.
Ella és Gretchen (ejtsd: Grreeecsn) Barnbrooke,
mindketten 17 évesek, unokatestvérek, két igazi
szépség a déli államokból, akik esetenként
Hamupipőke mostohatestvéreinél és Scarlett
O’Haránál is gonoszabbak.
Amy Barnbrooke, 15 éves, a Fellegszálló könyvtárában
vagy a falfülkék mélyén lehet rábukkanni egy
könyvvel a kezében. Fanny barátnője lesz.
Madison Barnbrooke, 10 éves, talpraesettség dolgában
semmiben sem marad el nővérétől, Ellától, viszont
sokkal, de sokkal kedvesebb.
Gracie Barnbrooke, 8 éves, szívesen kölcsönadja a
sapkáit, egyebekben pedig igen találékony. És amit
még senki sem sejt: a kis Gracie-ből angyali
szépségű lány lesz, és egy inkább ördögi szépséghez
 megy majd férjhez, akit különös körülmények közt
ismert meg kislányként egy svájci hotelban. Életük
végéig boldogan élnek.
Aiden Barnbrooke, 18 éves, siket, Barnbrooke Big
Daddy és Mrs. Barnbrooke örökbe fogadott fia. Mély
és hosszú barátság fűzi Amy Barnbrooke-hoz,
amelynek még gonosz mostoha-unokahúgai (értsd:
Ella és Gretchen) sem állhatnak útjába.
Claus és Jacob Barnbrooke, 17 és 12 évesek,
unokatestvérek, szívesen jéghokiznak és síelnek.
Emma baba, 0 éves, Harper és Jeremy Barnbrooke-
James lánya, a Barnbrooke család legifjabb sarja, Big
Daddy első dédunokája. Többnyire alszik.
Von Dietrichstein asszony és von Dietrichstein úr, a
nemesi családok szakértői, szabadúszó újságírók.
Gyerekük nincs, cserébe van egy mopszlijuk. Csak
ifjabb Don és Monsieur Rocher tudja a
keresztnevüket.
A bájos, idős Ludwig házaspár története nagyon
romantikus, és nem csak Fanny szemébe csal
könnyeket. Keményen kellett spórolniuk, hogy
megszállhassanak a Fellegszállóban. Ludwig asszony
legalább olyan kíváncsi, mint Fanny és a Tiltott
Macska együttvéve – az pedig már jelent valamit!
Az ismert brit színész, elmúlt 60 éves, egyszer az
életben ezúttal nem játszik nagy szerepet.
A Bauer ikrek (mindenkinek, aki meg tudja jegyezni, és
Fannynak, ha esetleg utána akarna nézni: teljes
nevükön JAYDEN és ASH Bauernek hívják a Lahn
menti Limburgba valósi fiúkat) már rögtön a regény
elején elutaznak. Ash Bauerből később meg nem
értett költő lesz. Akit pedig Jayden sorsa érdekel, az
lapozzon a Zinalrothorn címszóhoz.
A Bauer szülők nem tesznek különösebbet hozzá az
eseményekhez.
Leon (eredetileg Lev) Theremin találta fel 1920-ban a
róla elnevezett elektronikus hangszert, a teremint.
Világkörüli turnéján a Fellegszálló vendége is volt.
Tiszteletére elneveztek róla egy lakosztályt.
Rainer Maria Rilke (1875-1926), költő, a Fellegszálló
egykori vendége (ugyanúgy, mint Otfried Preußler,
Jascha Heifetz, Elisabeth Schwarzkopf, Henry
Kissinger és Liz Taylor – utóbbi Richard Burton nélkül
érkezett).
A Fehér Hölgy, szintén a Fellegszálló vendége, ha úgy
vesszük, de már elég régóta. A beszámolók és
pletykák alapján egészen pontosan egy szép
fiatalasszonyról van szó, aki 1912-ben állítólag
kiugrott a Nagy toronylakosztály ablakából, mert
titokban egy házasemberbe volt szerelmes. Azt
rebesgetik, hogy megjelenik a szerelmi bánattól
szenvedőknek.
A hölgy a 303-as szobából a thrillerírón keresztül talált
rá a Fellegszállóra, miután a Frankfurti Könyvvásáron
egymás mellett ültek egy pódiumbeszélgetésen.
Sajnos a történet folyamán egyszer sem jut ki a
szobájából, mert különben nem tudná tartani a
leadási határidőt. Madame Cléo, aki nagy
megértéssel viseltetik a maximalizmus iránt,
együttérzésből néha kis moszkauereket, Valrhona
csokoládét és néhány szem bűndrága japán
Sembikiya Queen epret visz fel neki a szobába.

TOVÁBBI SZEREPLŐK

Igazán Hihetetlenül Falánk Hugó, Duci Hugó, Gyanakvó

Hugó, Kleptomániás Hugó, Melankolikus Hugó,
Féllábú Hugó, Ugráló Hugó, nagyon okos havasi
csókák beszélő nevekkel.
A holt cső, az első fűtési vezeték az
irodalomtörténetben, aminek fontosabb szerep jut.
Funke anyuka, rajztanár és kifejezetten gondoskodó
édesanya.
Finn és Leon Funke Fanny két kisöccse. Fanny
mellettük szerzett, gyerekekkel való tapasztalata
döntő érv volt, mikor megkapta az állást a
Fellegszállóban.
Delia, 17 éves, Fanny legjobb barátnője, aki a Bréma
melletti Achimban gubbaszt, és már retteg az
érettségitől.
Pukkancs Paul, Delia gyermekkori barátja, akinek
semmi keresnivalója a névjegyzékben, de
beletartozik a „cselekmény szempontjából teljes
mértékben jelentéktelen személyek” csoportjába a
svájci politikusnő férjével és a 216-os szobában lakó
Clive Christiannel együtt.
Jézus és Mahatma Gandhi mindig tökéletes
példaképek.
Lukas, más néven a kesztyűs férfi egyáltalán nem
alkalmas példaképnek.
35 szoba és lakosztály, többek közt a Kis- és a Nagy
toronylakosztály, a Theremin lakosztály és az
(amúgy igen csúnya) Fabergé lakosztály, a 203-as
szoba, ami nem is szoba, hanem egy bálterem,
étterem, wellnessközpont, aminek az
úszómedencéje nem elég mély, hogy a
wellnessmenedzser szégyenében belefúlhasson, egy
mosókonyha, rejtett pincék, padlásszobák, lóistállók
és a többi és a többi és a többi…
A három négyezer méteres hegy, pontos nevükön
Obergabelhorn, Dent Blanche és Zinalrothorn.
Utóbbiról fog egy nap Jayden Bauer halált megvető
bátorsággal leugrani, de valami csoda folytán
sértetlenül ér földet. Méghozzá annak ellenére, hogy
ugrás közben nem nyílik ki a siklóernyője.
 SZÓJEGYZÉK

Bámul, mint borjú az új kapura: A szerzőnő már régóta

szerette volna ezt a kifejezést használni. Jelentése
„értetlenül, bambán néz”. Régen a pásztor
hajnalban végigsétált a falun, és összegyűjtötte a
marhákat. A csorda az egész napot a levegőn
töltötte, este pedig, mikor a pásztor hazaterelte
őket, maguktól megtalálták a kaput, ahol be kellett
fordulniuk. Ám ha közben új kaput csináltattak, az
állatok nem mertek bemenni, ilyenkor a gazda
vezette be őket. De hogy miért pont borjú, és nem
bika, üsző vagy tehén, azt senki fia nem tudja.
Sajnálatos módon a hétköznapi nyelvben a borjak a
faszentekhez hasonlóan kevés figyelmet kapnak.
Arról is többet kellene beszélni, ha valaki elébe
dorongot vetnek.
Briós: fantasztikus, francia kelt tészta sok vajjal és
tojással; látványára Müller kisasszony elsápadva
mindig azt mondja: Minden nőben van egy kis
élesztő – és minden erőnkkel meg kell
akadályoznunk, hogy megszaporodjon.
Cerberus: Szigorú őr, aki nem a kedvességéről híres.
Ez a szó a görög Kerberosz latin változata. A görög
mitológiában Kerberosz egy óriás és egy félig nő,
félig kígyó gyermeke, aki háromfejű kutyaként jön a
világra, és – lévén apja óriás – igen nagyra nő.
Valószínűleg a Harry Potter-beli Bolyhoska őse.
Hasonlóságuk szembeszökő: mindkettejüket egy H
betűs valaki szelídítette meg (Hádész és Hagrid),
illetve csak kivételes hősök tudták kitrükközni őket
 (Orpheusz és Aineiasz, illetve Harry, Ron és
Hermione). Lényeges különbség közöttük azonban,
hogy Kerberosz akárkit beenged az Alvilágba, csak ki
nem enged (szinte) senkit, így lesz mindenki halál
fia, míg Bolyhoska már látványával és dühödt
csaholásával is a másvilágra küldi azokat, akikkel
találkozik.
Champagne: három szőlőfajtából (Pinot noir,
Chardonnay és Pinot meunier) készített különleges
és igen drága pezsgőfajta, mely a franciaországi
Champagne tartományról kapta a nevét. Régebben
nem számított olyan értékesnek, mint ma, sőt,
selejtes borként kezelték, mert buborékos, illetve
érése csak a szüret utáni év tavaszán fejeződött be.
Concierge: a concierge (francia szó, eredeti jelentése:
várvédő) hagyományosan a luxusszállodákban áll a
vendégek szolgálatára, hogy azoknak átlagon felüli,
kiváló kiszolgálásban lehessen részük, így növelve
elégedettségüket, mely hozzájárul a szállodához
való kötődés kialakításában. Egy kicsit világosabban:
az illető tudja, mit kell tenni ahhoz, hogy valaki
kilovagolhasson az angol királynővel, hogy
feltámassza Kurt Cobaint (és rávegye, hogy
magánkoncertet adjon a lakosztályodban), és hogy
mi a neve az újszülött csecsemőnek.
Concierge-fülke: Néhány szállodában, ahogy a
Fellegszállóban is, a concierge-nek van egy saját
részlege, amely úgy néz ki, mint egy újságosbódé,
csak itt szükség esetén az újságon és képeslapokon
kívül jó tanács és fejfájás elleni tabletta is kapható.
Épaulette: az egyenruhákra varrt válldísz. De a szó
kiválóan beillik káromkodásnak is, ha nem jut jobb
eszünkbe. Ellenfelünket egy pillanatra teljesen
ledermeszti, ha rákiáltunk: Akkora egy épaulette
vagy!
Etikett: viselkedési szabályok gyűjteménye. Nem
összekeverendő a zseniális ragasztós cédulákkal,
amiket borítékokra tesznek rá, rengeteg körmölést
spórolva ezzel a titkárnőknek.
Gágogó libák és rebarbarák!: egy titkos nyelvből
származó kifejezés. Pontos jelentését sajnos nem
árulhatjuk el, hiszen akkor már nem is volna titkos,
nemde?
Incselkedik: A Magyar értelmező kéziszótár a
következőket írja: valakit játékosan ingerel,
bosszant; enyeleg, cicázik valakivel (eredete
ismeretlen).
Gemmológus: drágakövekkel foglalkozó szakember, aki
a drágakövek keletkezését, lelőhelyeit,
tulajdonságait és ezzel összefüggésben a
felhasználásukat kutatja.
Gyakszi: népszerű szitokszó. Közvetlenül a (gágogó)
libák után. Egyike annak a hét német
káromkodásnak, amiket Gracie a könyv végére
szinte tökéletes németséggel ejt ki.
Hottentották: politikailag nagyon inkorrekt fogalom!
Valószínűleg a 17. században terjedt el a
tengerészek szóhasználatából, akik Dél-Afrika
partjainál kötöttek ki. A tengerészek ezzel az igazán
ostoba szóval illették a bennszülötteket, ami
azonban még a legártatlanabb dolgok közé tartozott,
amit elkövettek velük.
Humidor: szivarok tárolására szolgáló, speciális doboz,
szekrény vagy szoba, amely megfelelő
páratartalmat biztosít a dohányterméknek.
Invesztor: beruházó, befektető. Magyarán szólva adja a
zsét, de bele is akar szólni, mi legyen.
Kerevet: egyfajta félbevágott kanapé vagy megnyújtott
fotel, mindenesetre kiválóan lehet nyújtózkodni
rajta.
Leszedi valakiről a keresztvizet: Ha felidézzük
emlékeinket a keresztelőnkről, és eszünkbe jut,
mennyire hideg volt a keresztvíz, és hogy torkunk
szakadtából sírtunk, amikor vagy egy fél litert
rázúdítottak belőle a fejünkre, akkor ez a kifejezés
rendkívül csalóka lehet, hiszen azt gondolnánk, hogy
valami jót cselekszik velünk az, aki leszedi rólunk a
keresztvizet. Azonban erről koránt sincs szó. Aki
leszedi valakiről a keresztvizet, az valakit megbírál,
rendkívül megszid. Ezt a kifejezést mára már
kevesen ismerik, ezért, ha egy kérdésben nem
tudunk dűlőre jutni, Fanny kreativitását követve
gyanútlan és reménytelenül fafejű
vitapartnerünknek békülékeny, már-már vigasztaló
hangnemben megígérhetjük, hogy leszedjük róla a
keresztvizet, ha úgy lesz, ahogy ő gondolja. Ha a
másik nem ismeri a kifejezést, megnyugszik. Amíg le
nem szedjük majd róla a keresztvizet.
Minyon: szó szerinti jelentése franciául „édes”. És ez
gyakorlatilag mindent el is mond erről a kis kocka
alakú, mennyei… édességről.
Olfaktorikus: a latin olfacere, vagyis szagolni szóból
származik. Jelentése szaglási, a szaglást érintő.
Oligarcha: pénzügyi mágnás, aki gazdagságával
politikai befolyásra is szert tesz, és azt saját javára
fordítja. Nem csak orosz származású lehet.
Mindazonáltal manapság sokszor így használják,
lásd még a pleonazmus szónál.
Onszentojás: a világ legtökéletesebb tojásaként tartják
számon. Japánból származik, és a konalbumin nevű
fehérje 64,5°C-on történő denaturációjával
keletkezik. Egyéb kérdés?
Párzási magatartás: egy kifejezés az ifjabb Don
csaknem kimeríthetetlen és szüntelenül meglepetést
okozó nyelvi repertoárjából.
 Két párzásra kész… ööö… lény udvarló viselkedésére
vonatkozik. Reméljük, hogy Don ezt a kifejezést a
gyermeklexikon Állatok és természet című
fejezetéből ismeri.
Pleonazmus: Ezzel aztán lehet villogni magyarórán, és
Fannyt is kijavíthatjátok! Voltaképpen szószaporítás,
szinonimahalmozás. Például: a messzi távolban,
gyors száguldás, egy kerek golyó. Az irodalomban
stilisztikai eszközként is alkalmazható. De egy
oligarcha nem feltétlenül orosz, kedves Fanny, még
ha te azt hiszed is. Tehát az orosz oligarcha nem
pleonazmus!
Rovás: azokból az időkből származik, mikor még nem
találták fel az e-bankot. Az emberek ekkoriban egy
pálcát hordtak maguknál, melyeken az adósságokat
rovással jelölték meg. Akinek sok rovás volt a
pálcáján, annak sok volt az adóssága. Később
szólásként terjed el sok van a rovásán, sok rosszat
tett, sok helytelen cselekedetét tartják számon
értelemben.
Samoá: francia eredetű szó, lásd a zergéknél.
Szivárványszínű bögrés süti: a pontos receptet itt
mellőznünk kell, mert különben félő, hogy e miatt a
kulináris szégyenfolt miatt Madame Cléo
megpróbálna elmenekülni a könyv lapjairól – ami
pedig igazán nagy kár volna.
Tarka tál: szerző és lektora nem értettek egyet benne,
hogy valóban létezik ez a kifejezés. Valószínűleg
minden család máshogy nevezi. Akárhogy legyen is,
a tarka tál azon édességek tárhelye, amiket
ünnepekkor ajándékba kapunk.
Tiara: kislányok, nagylányok és pápák viselik.
Vandálok: germán népcsoport, amely a késő ókorban
telepedett le a Római Birodalom területén. Hogy
miért használjuk azonban a vandalizmus szót „vad
rombolás, pusztítás” értelemben, az nem teljesen
 világos. Ha szeretnétek tudni, forduljatok csak
bizalommal egy történelemtanárhoz, rendkívül
lelkesen el fogja nektek magyarázni.
Vesztibül: fogadóterem vagy előcsarnok.
Zergék: bátortalan állatok, amiket néha hegyi
kirándulásokon láthatunk. Mérhetetlenül irigyek
tudunk lenni rájuk, mert könnyed léptekkel ugrálnak
árkon-bokron át, és az izomlázat még csak hírből
sem ismerik. Ha valakinek sürgősen pihenőre volna
szüksége, és nem akar nevetségessé válni a
kirándulótársai előtt, akkor ez kiváló alkalom arra,
hogy idézze Müller kisasszonyt: A zergék vagy más
néven samoák hegyekben élő, tülkösszarvú,
párosujjú patás állatok. Kiváló ügyességgel
szökdelnek, és régebben sz-szel írták a nevüket.
Zord éjszakák: egy ősrégi néphiedelem és a vele
majdnem egyidős, öreg Stucky szerint az évváltás
időszakában éjszakánként ártó szellemek és latrok
járnak mindenütt. Stucky nővére azt tanácsolja,
hogy ne teregessünk ki ilyenkor mosott ruhát
(feltehetőleg, mert az ártó erők beleakadnának), de
ezzel igazán nem tanácsos előhozakodnunk
kifogásként Müller kisasszonynak.
 KÖSZÖNÖM!

(Tudom, se hely nincs már, se idő. De ezt még

valahogy mindenképp bele kell szorítani. Talán egészen
kicsi betűkkel?)

Köszönet illet mindenkit a Fischer FJB kiadónál, akik

olyan türelmesen és lelkesen dolgoztak és dolgoznak a
Fellegszállón, különös tekintettel Inga Lichtenbergre,
aki átdolgozta az egész hétvégét, és igazi
rugalmasságról tett tanúbizonyságot.
Köszönet Éva Schöffmann-Davidovnak a csodálatos
borítóért.
Svájci rokonomnak, Claudiának, akit megkértem,
hogy fordítsa le, amit a vén Stucky mond, ő azonban
azt mondta, a felső-wallisi dialektus olyan sajátos,
hogy a maga részéről inkább továbbítaná a feladatot
barátjának, Thomasnak – mindkettőtöknek nagyon
szépen köszönöm! (És már várom a brigi felolvasóestet
 Én, Svájcon kévülli.)
Köszönet Christiane Düringnek a nagyszerű
könyvszerkesztésért és lektorálásért, és hogy a nap
minden órájában segített, még vonatozás közben is. És
hála a fantasztikus név- és szójegyzékért is.
Köszönet Katharina barátnőmnek, akinél időről időre
kinyafoghattam magam – néhanapján erre is szüksége
van az embernek.
Köszönet minden Olvasómnak, akik örömteli
várakozásukkal, érdeklődésükkel és biztatásukkal
motiváltak írás közben.
 Kifelejtettem valakit? Biztosan. De hát már kitépik a
billentyűzetet a kezemből weáőlxyckkvjklvgdfj…