1

SKANDINÁV KRIMIK

Jo Nesbø

DENEVÉREMBER
„És ekkor elindult a légen át,
kiterjesztett szárnyakkal,
majd zuhanórepülésbe kezdett,
a szárnyak egy ember testére erősített köpennyé váltak,
amelybe belekapott a szél."

Frank Miller

WALLA

1.
Sydney, Mr Kensington és három csillag

Valami nem stimmelt.

Az útlevelét ellenőrző nő először szélesen rámosolygott: – How
areyou?1 – I'm fine2 – hazudta Harry Hole. Több mint harminc óra
telt el azóta, hogy elhagyta Oslót, majd Londont érintve Bahreinbe
repült, s az ottani átszállás után órákat gubbasztott azon a nyomorult
ülésen közvetlenül a vészkijárat előtt. A biztonsági előírások miatt
az ülést alig lehetett hátradönteni, és már Szingapúr előtt úgy érezte,
hogy beszakad a dereka. Most pedig már a pult mögött álló hölgy
sem mosolygott. Helyette feltűnő érdeklődéssel tanulmányozta az
útlevelét. Nehéz lett volna megállapítani, hogy az imént a fotója
miatt lett olyan jókedve, vagy mert a nevét olvasta angolosan.
– Üzleti úton?
Harry Hole meg volt róla győződve, hogy az előírások szerint hozzá
kellett volna tennie az „uram" megszólítást, de úgy látszik, az
2
effajta udvariassági frázisok nem voltak túlságosan elterjedtek
Ausztráliában. Nem mintha sokat adott volna a dologra. Egyetlen
vágya pillanatnyilag az volt, hogy mihamarabb elnyúlhasson
szállodai szobája ágyán.
– Igen – válaszolta, s közben ujjaival a pulton dobolt. Ekkor a nő
összecsücsörítette ajkát, amitől az arca kifejezetten csúnya lett, és
éles hangon azt kérdezte:
– Miért nincs a vízum az útlevelében, uram?
Harry szíve önkéntelenül ugrott egyet, mint mindig, amikor
katasztrófa közeledtét sejtette. Lehet, hogy az uramozást csak akkor
dobják be errefelé, amikor a helyzet rosszra fordul? – Elnézést,
elfelejtettem – mormolta és lázas igyekezettel kotorászott a zakója
belső zsebében. Miért nem ragasztották be a speciális vízumot is az
útlevelébe, mint a normálisat? A háta mögötti sorból egy walkman
zümmögése hallatszott. Ez csak az ülésszomszédja lehet. A pasas
egész úton ugyanazt a kazettát hallgatta. Hogy a fenébe nem
emlékszik rá, hogy melyik zsebébe tette? Ráadásul, az este tíz óra
dacára, még mindig borzalmasan meleg volt. Harry érezte, hogy
viszketni kezd a feje búbja. Végre sikerült rábukkannia a
dokumentumra, és megkönnyebbülten a pultra tette.
– Maga rendőr? A nő felpillantott a speciális vízumból és kutató
pillantással méregette. A csücsörítésnek azonban már nyoma sem
volt.
– Remélem, nem gyilkoltak meg pár szőke, norvég nőt? Majd
csilingelő kacagásba kezdett és vidáman a vízumra csapta a
bélyegzőt. – Well, just one3 – válaszolta Harry Hole.

Az érkezési csarnok csak úgy hemzsegett az utazási irodák

képviselőitől és a limuzinsofőröktől, akik táblákat szorongattak, de
egyiken sem szerepelt a Hole név. Harry már épp indult, hogy
szerezzen egy taxit, amikor észrevette, hogy a névtáblák között utat
törve magának, egy világos farmert és hawaii inget viselő,
szokatlanul széles orrú, göndör hajú fekete férfi közeledik felé
komótosan.
– Mister Holy, presume!4 – állapította meg diadalmasan.
Harry Hole egy pillanatra megdermedt. Felkészült rá, hogy
ausztráliai tartózkodásának első napjait azzal fogja tölteni, hogy a
3
vezetéknevének a kiejtését korrigálja majd, ami angolosan kiejtve
lyukat jelentett. A Mr Szent ehhez képest igazán vonzó
megoldásnak tünt.
– Andrew Kensington vagyok, hogy van? – a férfi vigyorogva
nyújtotta felé vaskos mancsát. Harry mintha egy présbe dugta volna
a kezét. – Isten hozta Sydneyben! Remélem, kellemes volt az útja –
folytatta az idegen szívélyesen, mintha csak a légiutas–kísérő húsz
perccel korábban elhangzott szavait visszhangozta volna. Azután
felmarkolta Hole ütött–kopott bőröndjét, és anélkül, hogy
hátrapillantott volna, a kijárat felé indult. Harry szorosan a
nyomában haladt.
– A rendőrségen dolgozik? – érdeklődött.
– Persze, mate.5 Óvatosan!
A forgóajtó egyenesen Harry orrára csapódott, amitől azonnal
könnyek szöktek a szemébe. A legpocsékabb bohózat sem
kezdődhetne rosszabbul. Harry norvégul káromkodva masszírozta
az orrát. Kensington együttérző pillantást vetett rá.
– Bloody doors, ya?6 – jegyezte meg.
Harry nem tudta, mit is mondhatna erre, úgyhogy inkább nem szólt
semmit. A parkolóban Kensington egy kis, leharcolt Toyota
csomagtartójába tette a bőröndöt. – Vezetni akar, pajtás? –
érdeklődött meglepett arccal. Harry ekkor fedezte fel, hogy az autó
volán melletti oldalán ácsorog. A francba, persze, hiszen
Ausztráliában bal oldali közlekedés van. Az anyósülés viszont
annyira tele volt szórva papírokkal, kazettákkal és szeméttel, hogy
Harry teketóriázás nélkül a hátsó ülést választotta.
– Maga bizonyára őslakos – jegyezte meg, miközben kihajtottak az
autópályára. – Nézzenek oda, vág az esze, nyomozó – válaszolta
Kensington a visszapillantó tükörbe nézve. – Norvégiában ausztrál–
négernek mondják. Kensington a tükörben továbbra is Harryt
mustrálta. – Csakugyan? Harry hirtelen kényelmetlenül kezdte
érezni magát.
– Öhm, úgy értem, hogy a maga ősei nyilvánvalóan nem azok
között a fegyencek között voltak, akiket Angliából küldtek ide
kétszáz évvel ezelőtt – szabadkozott Harry, hogy jelezze, a
legalapvetőbb dolgokkal azért tisztában van az ország történelmét
illetően.
4
– Így van, Holy, az őseim egy kicsivel korábban bukkantak fel itt.
Negyvenezer éve, hogy egészen pontos legyek. Kensington a
tükörbe vigyorgott, Harry pedig megfogadta, hogy egy ideig
befogja a száját.
– Ühüm. Szólíts Harrynak.
– Oké, Harry. Én Andrew vagyok.

Az út további részében Andrew beszélt. A Kings Crossba vitte

Harryt, s közben elmondta, hogy ez a városrész Sydneyben a
prostitúció, a drogkereskedelem, valamint minden egyéb gyanús
tevékenység fellegvára. A feltételezések szerint a városban történő
botrányos események fele a környék szállodáihoz vagy
sztriptízbárjaihoz köthető.
– Itt is volnánk – közölte Andrew hirtelen. A járda mellé
kanyarodott, majd kipattant az autóból és kiemelte Harry bőröndjét
a csomagtartóból. – Viszlát holnap – búcsúzott, azzal el is tűnt.
Harry pedig ott állt merev háttal, a jetlag tüneteivel küszködve, a
bőröndjével a kezében, és hirtelen egyedül találta magát egy
városban, ahol annyian éltek, mint egész Norvégiában. Előtte a
Crescent Hotel impozáns homlokzata magasodott. A bejárat mellett
három csillag díszelgett. Oslo rendőr–főkapitánya nem arról volt
híres, hogy különösebben nagyvonalú a beosztottai elszállásolását
illetően. Ez esetben azonban úgy tűnt, kivételt tettek. Bizonyára
kedvező ajánlatuk volt köztisztviselők és a nevetségesen szűk
szobák kombinációjára, morfondírozott Harry.
És nem is tévedett.

2.
Egy tasmán ördög, egy bohóc és egy svéd nő

Harry óvatosan megkocogtatta a Sydney South rendőrségi körzet

vezetőjének ajtaját.
– Gyere be! – mennydörögte egy hang. Az ablak előtt terpeszkedő
tölgyfa íróasztal mögött egy lenyűgözően nagy hasú, tagbaszakadt
férfi állt. Ritkás haja alól őszes, bozontos szemöldök meredt elő, a
szemét azonban mély nevetőráncok szőtték körbe.
5
– Harry Holy Oslóból, uram. – Üljön le, Holy. Átkozottul frissnek
tűnik így kora reggel. Remélem, nem került máris közelebbi
ismeretségbe valamelyik narkós gazemberrel. – Neil McCormack
szívből jövő hahotára fakadt. – Jetlag. Hajnali négy óta ébren
vagyok, uram – magyarázkodott Harry. – Hát, persze. Csak egy
belső poén volt. Tudja, néhány évvel ezelőtt volt egy nagyobbacska
korrupciós ügyünk, amelyben tíz rendőrt ítéltek el többek között
azért, mert drogot árultak – egymásnak. A gyanú úgy merült fel,
hogy egyesek túlságosan éberek voltak – ráadásul egész álló nap.
Tulajdonképpen nincs ebben semmi vicces – brummogta
jóindulatúan, majd az orrára tolta a szemüvegét és az előtte fekvő
papírokat kezdte lapozgatni.
– Tehát, magát azért küldték ide, hogy segítse a nyomozást, amit
Inger Holter, munkavállalói vízummal rendelkező norvég
állampolgár meggyilkolása ügyében folytatunk. A képek tanúsága
szerint csinos, szőke lány volt. Huszonhárom éves, igaz? Harry
bólintott. McCormack arca mostanra teljességgel elkomolyodott.
– Halászok bukkantak rá a Watson’s Bay–nél a parton, egészen
pontosan a Gap Parknál. A testet félig lemeztelenítették. Minden jel
arra mutat, hogy megerőszakolták, majd megfojtották,
spermanyomokat azonban nem találtunk. Azután az éjszaka leple
alatt a parkba szállították, és a testét lehajították a sziklákra. Harry
arca grimaszba rándult.
– Rosszabb idő esetén a hullámok alighanem elsodorták volna, így
azonban a kövek között maradt, amíg másnap reggel rá nem
bukkantak. Mint mondtam, nem találtunk spermát, mégpedig azért,
mert a tettes úgy felhasította a lány hüvelyét, mint valami halfiiét, a
tengervíz pedig mindent elmosott. Ugyanezen okból kifolyólag
ujjlenyomatunk sincs. A halál beálltának időpontját azonban
sikerült megállapítanunk... – McCormack levette a szemüvegét és
megdörgölte az arcát. – És persze hiányzik a gyilkosunk. Nos,
mihez kezd most mindezzel, Mr Holy? Harry válaszolni akart, de
McCormack beléfojtotta a szót:
– Persze, tudom, úgy tervezi, hogy itt marad, amíg le nem csukjuk
azt a szarházit, és közben folyamatosan biztosítja a norvég sajtót
arról, milyen kiválóan együttmüködünk. Természetesen arra is lesz
gondja, hogy ne zaklassuk feleslegesen a hozzátartozókat, de ezt
6
leszámítva az itt–tartózkodását inkább nyaralásnak tekinti, ahonnan
időnként egy–egy képeslappal örvendezteti majd meg elbűvölő
rendőr–főkapitányát. Hogy s mint van egyébként a hölgy?
– Amennyire tudom, kiválóan. – Nagyszerű teremtés. Bizonyára azt
is elmagyarázta, mit várunk majd itt magától. – Nagy vonalakban.
Részt kell vennem a nyomo...
– Csodás. Felejtse el! Nálunk más szabályok vannak. Először is:
ettől a pillanattól kezdve kizárólag rám hallgat. Másodszor: az
égvilágon semmi olyasmiben nem vesz részt, amire előzőleg nem
kértem meg kifejezetten. Harmadszor pedig: egyetlen
szabályszegés, és azonnal a hazafelé tartó repülőgépen találja
magát. McCormack mosolyogva sorolta a szabályokat, de Harry
számára világos volt az üzenet: el a kezekkel, itt legfeljebb
megfigyelőként tartózkodhat. Ennyi erővel akár fürdőnadrágot és
fényképezőgépet is csomagolhatott volna.
– Ha jól értettem, Inger Holter valamiféle tévés híresség volt
Norvégiában. – Többé–kevésbé, uram. Egy ifjúsági műsort vezetett
néhány évvel ezelőtt. Már szinte feledésbe merült a neve, amikor a
gyilkosság történt.
– Igen, hallottam róla, hogy a norvég sajtóban elég nagy port vert
fel az ügy. Némelyik lap még a riportereit is ideküldte.
Tájékoztattuk őket, de mivel nem volt túl sok információnk, az a
gyanúm, hogy hamarosan megelégelik a dolgot és hazatérnek. Arról
nem tudnak, hogy maga itt van. Van elég bébiszitterünk, akik
elintézik ezeket a dolgokat, úgyhogy ne foglalkozzon velük.
– Köszönöm, uram – bólintott Harry, és őszintén hálás volt. A
gondolat, hogy túlbuzgó norvég újságírók lihegjenek folyamatosan
a nyakába, egy cseppet sem volt vonzó. – Oké, Holy, teljesen
őszinte leszek magával és elmondom, mi a helyzet. A felettesem
egyértelműen a tudtomra adta, hogy Sydney város képviselői azt
szeretnék, ha az ügyet a lehető leghamarabb felderítenénk. Szokás
szerint most is politikáról és pénzkérdésről van szó.
– Pénzkérdés? – Nos, előzetes becsléseink szerint idén Sydneyben a
munkanélküliségi ráta tíz százalék fölé emelkedik, így a városnak
minden dollárra szüksége van, ami az idegenforgalomból
származik. Itt van a nyakunkon a 2000–ben megrendezendő
olimpia, ráadásul egyre nagyobb számban érkeznek hozzánk a
7
skandináv turisták. A gyilkosság, különösen a felderítetlen
gyilkosság nem éppen a legvonzóbb reklám a városnak. Úgyhogy
megteszünk mindent, ami tőlünk telik. Az ügyön egy négyfős
nyomozócsoport dolgozik, és mindent azonnal biztosítunk, ami csak
szükséges, legyen az adatbázis, bűnügyi technikusok, laboránsok,
bármi. McCormack előbányászott egy papírlapot és összeráncolt
szemöldökkel tanulmányozni kezdte.
– Az eredeti elképzelések szerint Wadkins lett volna a kísérője,
Holy, de mivel maga kifejezetten azt kérte, hogy Kensingtonnal
dolgozhasson együtt, szívesen teljesítem az óhaját.
– Uram, tudomásom szerint én nem...
– Kensington rendes fickó. Nem sok őslakos viszi olyan sokra, mint
ő. – Valóban? McCormack megvonta a vállát. – Ez már csak így
megy. Rendben, Holy, ha adódna valami, tudja, hol talál. Van
esetleg valami kérdése?
– Ó, csak egy kis formalitás, uram. Azon tűnődöm, hogy az „uram”
megfelelő megszólítása–e az elöljáróknak magunknál, vagy esetleg
egy kissé... – Formális? Merev? Igen, meglehetősen. Én viszont
kedvelem. Arra emlékeztet, hogy tényleg én vagyok a főnök ebben
a kuplerájban. – McCormack bömbölve elnevette magát és egy
csontropogtató kézfogással zárta a megbeszélést.

– Ausztráliában januárban van a legnagyobb turistaszezon – mesélte

Andrew, miközben előrébb furakodtak a Circular Quay melletti
forgalomban.
– Mindenki az Operaházat akarja látni, meg hajókázni és a nőket
bámulni a Bondi Beachen. Kár, hogy dolgoznod kell. Harry vállat
vont.
– Nem vészes. Az ilyen turistacsalogató helyektől amúgy is csak
kiver a víz és ingerült leszek. Rákanyarodtak a New South Head
Roadra, ahol a Toyota végre felgyorsulhatott. Kelet felé haladtak, a
Watson Bay irányába. – Sydney keleti pereme nem éppen olyan,
mint Londoné – magyarázta Andrew, miközben az egyik pazar
villát a másik után hagyták maguk mögött. – Ezt a környéket
Double Pay–nek nevezik.
– Inger Holter merre lakott?

8
– Egy ideig Newtownban élt a barátjával, majd miután szakítottak,
egy másik városrészbe, Glebe–be költözött egy kisebb garzonba.
– A barátja? Andrew megvonta a vállát.
– Egy ausztrál pasas, informatikus. Akkor ismerkedtek meg, amikor
a lány két évvel ezelőtt itt töltötte a szabadságát. Alibije van a
gyilkosság éjszakájára, de egyébként sem kifejezetten az a gyilkos
típus. But, ya never know, do ya? 7 Leparkoltak a Gap Park előtt,
ami Sydney számtalan zöld területeinek egyike volt. Meredek
kőlépcső vezetett fel a szélfútta parkhoz, ami északon a Watson’s
Bay, keleten pedig a Csendes–óceán fölé magasodott. Amikor
kinyitották a kocsi ajtaját, a meleg szinte mellbe vágta őket. Andrew
egy jókora napszemüveget biggyesztett az orrára, amiben Harryt
leginkább valami helyi pornókirályra emlékeztette. Ráadásul aznap
valamilyen oknál fogva egy igen szűk öltönyt viselt, így a
nagydarab fekete férfi meglehetősen komikusán festett, ahogy
felfelé döcögött előtte a kilátóhelyhez.
– Ez itt a Csendes–óceán, Harry. A következő megálló, mintegy
kétezer nedves kilométert követően, Új–Zéland. Harry körülnézett.
Nyugatra a központot és a Kikötő Hidat pillantotta meg, észak felé a
strandot és a Watson’s Bay vitorlásait, a szoros északi részén pedig
a zöld elővárost, Manlyt. Kelet felé a horizont a kék különböző
árnyalataiba görbült. Alattuk a sziklafal függőlegesen zuhant lefelé,
odalenn a mélyben a hullámok hosszú utazása robajló crescendóban
ért véget a kövek között.
– Nos, Harry, ebben a pillanatban történelmi helyszínen ácsorogsz –
mondta Andrew. – Az angolok 1788–ban küldték el Ausztráliába az
első fegyencekkel megrakott hajóikat. Valamivel délebbre, Botany
Bay–en akartak letelepedni, ám amikor megérkeztek, a jó Philip
kapitány meglehetősen szűkösnek ítélte azt a vidéket, és az egyik
kisebb hajót északra küldte, hogy nézzenek szét a part mentén,
hátha találnak valami jobbat. A hajó megkerülte a földnyelvet,
amelyen most állunk és rábukkant a világ legjobb kikötőjére.
Kevéssel ezután Philip kapitány is befutott a flotta többi részével:
tizenegy hajóval, hétszázötven elítélttel, férfiakkal és nőkkel
vegyesen, négyszáz tengerésszel, négy haditengerészeti századdal
és két évre elegendő ellátmánnyal. Ez a föld azonban keményebb,
mint amilyennek tűnik, és az angolok nem tudták úgy a
9
szolgálatukba állítani a természetet, ahogy a bennszülöttek, akik az
évszázadok során megtanultak bánni vele. Amikor a következő hajó
befutott az ellátmánnyal, az angolok már az éhhalál küszöbén álltak.
– Úgy tűnik, azért idővel jóra fordultak a dolgok – intett Harry
Sydney zöld dombjai felé, és érezte, ahogy egy izzadságcsepp
végiggördül a lapockái között. Meg lehet itt bolondulni a melegtől.
– Az angolok számára mindenképpen – jegyezte meg Andrew, és
átköpött a szakadék széle fölött. Pillantásukkal követték a nyál útját,
amíg az szét nem porladt a szélben. – Az a lány örülhet, hogy a
zuhanást már nem érte meg – mondta Andrew. – Valószínűleg a
sziklákhoz csapódott, mert amikor megtalálták, jókora húsdarabok
hiányoztak róla.
– Mennyi ideje volt már halott, amikor rábukkantak? Andrew
grimaszolt. – Az orvos negyvennyolc órát mondott. De a fickó... A
férfi a hüvelykujja hegyét a szájához illesztette. Harry bólintott. Az
orvosszakértő ezek szerint nem veti meg az alkoholt. – Azért vagy
szkeptikus, mert túlságosan kerek az időpont? – Péntek reggel
találták meg, úgyhogy induljunk ki abból, hogy valamikor szerda
éjszaka halt meg.
– Találtatok valami nyomot? – Ahogy látod, rögtön itt is le lehet
parkolni, a terület pedig nincs kivilágítva éjszaka, ráadásul eléggé
elhagyatott. Egyetlen tanúnk sincs, és őszintén szólva nem is
reménykedünk benne, hogy a továbbiakban felbukkan valaki.
– Akkor most mit csinálunk?
– Azt tesszük, amit a főnök meghagyott: elmegyünk egy étterembe
és könnyítünk némileg a testület reprezentációs költségkeretén.
Mégiscsak te vagy a norvég rendőrség legmagasabb rangú
képviselője jó kétezer kilométeren belül. Legalább.

Andrew és Harry egy fehér abroszos asztalnál ült. A Doyle’s hal–

étterem egészen lenn feküdt a Watson’s Bay–en, mindössze egy
keskeny, homokos partsáv választotta el a víztől.
– Szinte már giccses, nem? – szólalt meg Andrew.
– Igazi képeslapfotó.
Közvetlenül előttük egy kisfiú és egy kislány homokvárat épített,
mögöttük az azúrkék öböl és az élénk zöld dombok, valamivel
távolabb pedig Sydney látképe alkotta a hátteret. Harry fésűkagylót
10
és tasmán pisztrángot kért, Andrew pedig valamilyen ausztrál
lepényhalat, amiről Harry még soha nem hallott. Andrew rendelt
egy üveg Rosemount Chardonnay–t, ami „bár egyáltalán nem illik
ehhez a fogáshoz, viszont jó kis fehérbor és éppen belefér a
keretbe”, és kissé meglepett arccal fogadta, mikor Harry közölte,
hogy nem iszik alkoholt. – Kvéker vagy?
– Nem, nem ilyesmiről van szó – rázta meg a fejét Harry. Ahogy
Andrew–tól megtudta, a Doyle’s egy régi, családi vállalkozás volt
és Sydney egyik legjobb haléttermének számított. Főszezon volt, az
étterem zsúfolásig telt, ezért aztán Harry nem is csodálkozott azon,
hogy a pincér megvárakoztatta őket.
– Olyanok itt a pincérek, mint a Plútó – morogta kissé paprikás
hangulatban Andrew. – Folyton a periférián keringenek, csak
húszévente bukkannak elő és olyankor sem láthatóak szabad
szemmel. Harry képtelen volt bosszankodni mindezen, helyette
inkább elégedett sóhajjal hátradőlt a széken.
– Viszont eszméletlenül jól főznek – jegyezte meg.
– Ezek szerint az étterem a magyarázat az öltönyre.
– Is.
Te is látod, itt nem adnak különösebben a külsőségekre. Nekem
viszont jó tapasztalataim vannak arról, amikor nem farmerban és
pólóban jelenek meg az ehhez hasonló helyeken. Muszáj
kompenzálnom egy kicsit a kinézetemet. – Ezt hogy érted? Andrew
Harryra nézett. – Az őslakosok státusza nem túl magas ebben az
országban, ezt talán már te is észrevetted. Az angolok már az első
időkben megírták az otthon maradiaknak, hogy az őslakosok az
alkohol és a lopás elkerülésének tekintetében bizonyos kihívásokkal
küszködnek – magyarázta. Harry érdeklődve hallgatta.
– Úgy vélték, ez a génjeinkben van. Egyikük egyenesen azt írta,
hogy „az egyetlen tevékenység, amire alkalmasak, hogy fújkálással
valamiféle pokoli zenét csaljanak elő azokból a hosszú, üreges
fadarabokból, amiket didzseridunak neveznek”. Tudod, Ausztrália
folyton azzal kérkedik, hogy képes volt többféle kultúrát
működőképes társadalommá olvasztani. Csak az a kérdés, hogy
mégis kinek a szempontjából működőképes? A probléma – avagy a
szerencse, attól függ, honnan nézzük – az, hogy a bennszülöttek
gyakorlatilag egyáltalán nem érzékelhetőek. Az őslakosok szinte
11
egyáltalán nem vesznek részt Ausztrália társadalmi életében,
kivéve, ha olyan politikai kérdésekről van szó, ami közelről érinti az
érdekeiket vagy kultúrájukat. Az ausztrálok letudják a maguk részét
azzal, hogy bennszülött művészeti alkotásokkal díszítik a házaikat.
Ugyanakkor az őslakosok kiemelkedő számban vannak jelen a
szociális irodák előtt kígyózó sorokban, az öngyilkossági
statisztikákban és a börtönökben. Ha az ember őslakos,
huszonhatszor nagyobb esélye van arra, hogy börtönben kössön ki,
mint a többi ausztrálnak. Gondolj csak bele, Harry Holy.
Andrew kiitta a maradék borát, Harry pedig gondolkodott. Többek
között azon, hogy minden bizonnyal ez volt harminckét évének
legjobb halból készült fogása.
– Ennek ellenére semmivel sem nagyobb itt a rasszizmus, mint
bárhol másutt, hiszen multikulturális nemzet vagyunk, a világ
minden tájáról telepednek le itt emberek. A lényeg az, hogy
érdemes öltönyt húzni, amikor az ember étterembe készül. Harry
bólintott. Ehhez nem lehetett mit hozzáfűzni.
– Inger Holter egy bárban dolgozott, ugye?
– Úgy van. Az Albury–ben, Paddingtonban az Oxfort Streeten. Arra
gondoltam, hogy este elvinnélek oda. – Miért nem most azonnal? –
Harry kezdett kissé türelmetlen lenni a nagy komótosságtól. – Mert
előbb meg kell látogatnunk a főbérlőjét. Plútó figyelmeztetés nélkül
bukkant fel a csillagos égen.

A Glebe Point Road barátságos, kis forgalmú utca volt, ahol

egymást érték a világ különböző nemzeteinek étkeit felsorakoztató
kisebb éttermek és büfék.
– Korábban ez volt Sydney művésznegyede – mesélte Andrew. –
Egyetemista koromban, a hetvenes években, én is ezen a környéken
laktam. A vegetáriánus éttermek, a leszbikus könyvesboltok és
társaik a mai napig megvannak, de az egykori hippik, csodabogarak
és különcök már eltűntek. Majd mivel a Glebe egyre inkább belső
kerületnek kezdett számítani, a lakásbérleti árak is az egekbe
szöktek. Ma már a rendőri fizetésemből sem tudnám megengedni
magamnak, hogy itt éljek.
Bekanyarodtak jobbra a Hereford Streetre, leparkoltak az 54. szám
előtt, majd a kapuhoz indultak. Egy fekete, loncsos kis jószág apró
12
éles fogait mutogatva, csaholva közeledett feléjük. A csöppnyi
szörnyeteg határozottan dühösnek tűnt és elképesztő hasonlóságot
mutatott az utazási irodák prospektusaiban oly gyakran látható
tasmán ördöggel. Az ismertető szövegek szerint ezt az agresszív,
kifejezetten barátságtalan állatot napjainkra már szinte teljesen
kiirtották. Harry őszintén bízott benne, hogy ez igaz. Amikor a
dühös hasonmás hatalmasra tátott pofával neki akart ugrani,
Andrew felemelte a lábát és nagyot kurjantva a sövény felé
irányította az állatot. Épp felfelé tartottak a lépcsőn, amikor egy
hordóhasú, savanyú arcú férfi bukkant fel az ajtóban. Láthatólag
nemrég ébredt. – Hová lett a kutya?
– Épp a rózsabokrokkal ismerkedik – tájékoztatta Andrew széles
mosollyal. – A rendőrségtől jöttünk, gyilkossági csoport. Mr
Robertson? – Igen, igen, emlékszem. Mit akarnak már megint?
Hiszen már mindent elmondtam maguknak, amit tudtam. Rövid
csönd állt be, ami alatt Andrew továbbra is rendületlenül
mosolygott, Harry pedig egyik lábáról a másikra állt.
– Nézze, Mr Robertson, nem áll szándékunkban a szükségesnél
tovább visszaélni a türelmével, ez az úr azonban itt Inger Holter
bátyja, és szeretne egy pillantást vetni a húga szobájára.
Amennyiben nem nagy gond. Robertson tartása egy csapásra
megváltozott. – Bocsásson meg, fogalmam sem volt róla... Jöjjenek
be! – Azzal kitárta az ajtót és elindult előttük fölfelé a lépcsőn. –
Nem is tudtam, hogy Ingernek van egy bátyja. De most, ahogy
mondja, szembeötlő a hasonlóság. A férfi háta mögött Harry
Andrew felé fordult és a plafonra emelte pillantását. Láthatólag
senki nem vette a fáradságot, hogy kitakarítsa Inger szobáját.
Mindenfelé ruhák, magazinok, teli hamutartók és üres borosüvegek
hevertek. – Öhm, a rendőrség azt kérte, hogy ne nyúljak semmihez.
– Persze, világos. – Egyik este egyszerűen nem jött haza. Mintha a
föld nyelte volna el.
– Köszönjük, Mr Robertson, olvastuk a vallomását.
– Mindig mondtam neki, hogy esténként ne a Bridge Roadon és a
halpiac mellett vezető úton jöjjön haza. Rémesen sötét van arrafelé,
ráadásul csak úgy hemzsegnek a feketék és a sárgák... – A férfi
rémült arccal meredt Andrew Kensingtonra: – Elnézést, nem úgy
értettem...
13
– Semmi gond. Elmehet, Mr Robertson.
Robertson lebotorkált a lépcsőn. A konyhából kisvártatva
üvegcsörömpölés hallatszott fel. A szoba berendezését mindössze
egy ágy, néhány könyvespolc, egy kisebb ruhásszekrény és egy
íróasztal képezte. Harry pillantása körüljárta a helyiséget, és
megpróbált valami benyomást összeállítani magában Inger
Holterről. Homályosan még emlékezett a fesztelen, szemtelenül
fiatal lányra a tévé képernyőjéről, kissé naiv lelkesedésére és
ártatlan, kék szemére.
Jól láthatóan nem tartozott azok közé a nők közé, aki minden
szabadidejüket a lakásuk csinosítgatására fordítják. Az íróasztalon
egy fotó, a csupasz falakon pedig mindössze A rettenthetetlen
moziplakátja árválkodott, Mel Gibsonnal, amire Harry csupán azért
emlékezett, mert valami teljesen felfoghatatlan okból Oscar–díjat
nyert a legjobb film kategóriájában. Nos. Ezek szerint Ingernek nem
volt különösebben jó ízlése a filmeket illetően. A férfiakról nem is
beszélve. Ő maga azok táborát erősítette, akik személyes
sérelemnek tekintették, amikor Mad Max hollywoodi sztárrá
avanzsált.
A fotó Ingert ábrázolta egy padon egy színes, western stílusú
homlokzat előtt, egy csapat hosszú hajú, szakállas fiatallal
körülvéve. A lány bő, lila ruhát viselt, komoly arcát egyenes, szőke
haj keretezte. A kezét szorongató fiatalember egy kisbabát tartott az
ölében. Az egyik polcon egy doboz dohány, néhány asztrológiával
kapcsolatos könyv, valamint egy durván faragott famaszk hevert,
aminek hosszú orra úgy hajlott lefelé, mintha csőr lenne. Harry
megfordította a maszkot. Az árcédulán a Made in Papua New
Guinea felirat szerepelt.
Az a kevés ruhadarab, ami nem a padlón vagy a földön hevert, a
ruhásszekrényben lógott. Néhány gyapjúing, egy kopott kabát, a
kalaptartón pedig egy jókora szalmakalap. Andrew az íróasztal
fiókjából egy csomag cigarettapapírt kotort elő, és sodort magának
néhány vaskos cigarettát.
– Találtatok drogot? – kérdezte Harry. Andrew a fejét rázva a
cigarettapapírra mutatott. – De az a gyanúm, hogy ha a
hamutartókat tüzetesebben megvizsgáltuk volna, találtunk volna

14
némi cannabismaradványt. – És miért nem néztétek meg? Nem
jártak itt helyszínelők?
– Először is, semmi okunk rá, hogy tetthelyként kezeljük a szobát.
Másodszor, a marihuánafogyasztás nem olyan nagy ügy. Itt Új–
Dél–Walesben lényegesen gyakorlatiasabb a hozzáállásunk a
marihuánához, mint Ausztrália többi tagállamában. Azt persze nem
mondhatjuk, hogy a gyilkosságnak biztosan semmi köze a
drogokhoz, de ebben az összefüggésben egy–két jointnak nincs túl
nagy jelentősége. Azt, hogy használt–e más anyagot, nem tudhatjuk
biztosan. Az Alburyben mindenféle dizájner drog előfordul, de
akikkel beszéltünk, azok közül senki nem utalt ilyesmire, és a
vérvizsgálat során sem találtak semmit. Kemény drogot legalábbis
biztosan nem használt. Nem találtunk a testen tünyomokat sem.
Egyébként is elég jól ismerjük itt a környéken a kemény magot.
Harry Andrewra pillantott. A férfi megköszörülte a torkát.
– Legalábbis ez a hivatalos változat. Viszont van itt valami, amiben
a segítségünkre lehetsz. Andrew egy norvégul írott levelet nyújtott
át neki. A levél „Kedves Elisabeth” megszólítással kezdődött, és
láthatólag nem fejezték be. Harry átfutotta:

Igen, igen, tényleg csodásán érzem magam, és ami még ennél is

fontosabb: szerelmes vagyok! A pasi természetesen gyönyörű, mint
egy görög isten! Hosszú, barna, göndör fürtjei vannak, a feneke
kőkemény, a pillantása pedig mindent elárul, vagyis hogy most
azonnal a magáévá akar tenni, a ház falának döntve, a mosdóban,
az asztalon, a padlón, bárhol. Evansnek hívják, harminckét éves,
elvált (micsoda meglepetés) és van egy Tom–Tom nevű tündéri,
másfél éves kisfia. Jelenleg nincs állandó munkája, önállóan próbál
boldogulni.
Igen, tudom, hogy bajt szimatolsz, de megígérem, hogy nem hagyom
magam betörni. Legalábbis egyelőre.
De ennyi elég is Evansről. Még mindig az Alburyben dolgozom.
Miután egyik este Evans a bárban járt, „Mr Bean" végre felhagyott
azzal, hogy folyton utánam koslasson, és ez már nagy fegyvertény. A
pillantását viszont továbbra sem tudom levakarni magamról. A
francba! Az igazat megvallva, már kezd nagyon elegem lenni ebből
a munkából, de muszáj folytatnom, amíg meg nem hosszabbítják a
15
tartózkodási engedélyemet. Beszéltem a norvég tévével. Úgy
tervezik, hogy jövő ősszel folytatódik a sorozat, és ha akarok, van rá
lehetőség, hogy együtt dolgozzak velük. Döntések, döntések!

A levél itt végződött, nem volt rajta sem aláírás, sem dátum.

Harry kifelé menet kezet fogott Robertsonnal, aki válaszképpen

enyhe meghajlás kíséretében részvétét fejezte ki, és biztosította
arról, hogy Inger remek teremtés volt, továbbá csodálatos albérlő,
az egész ház büszkesége, ha nem a teljes szomszédságé is, ki tudja?
A férfiből erős sörszag áradt, és kissé nehezen forgott a nyelve.
Ahogy kiléptek a bejárati ajtón, a rózsabokrok alól nyüszítés
hallatszott és egy ijedt szempár meredt rájuk.

Egy apró vietnami étteremben kaptak asztalt a Darling Harbourön,

ahol rajtuk kívül csak ázsiaiak tartózkodtak. A legtöbbjük láthatólag
törzsvendég volt, érthetetlen párbeszédeket folytattak a pincérrel,
hektikusan fel–alá ugráló hanglejtéssel. – Olyan, mintha időnként
héliumot szippantanának, amitől pont olyan hangjuk lesz, mint
Donald kacsának – jegyezte meg Harry.
– Nem bírod az ázsiaiakat? – érdeklődött Andrew. Harry megvonta
a vállát: – Tudja a fene. Nem ismerek egyet sem. Hogy úgy
mondjam, semmi okom nincs rá, hogy ne kedveljem őket.
Tisztességes, keményen dolgozó, szorgalmas embereknek tűnnek.
Te hogy állsz velük?
– Nagyon sok ázsiai akar Ausztráliába jönni, és sokaknak ez nem
tetszik. Nekem semmi kifogásom senki ellen. Mindig azt mondom,
hogy jöjjenek csak. Harry a sorok között hallott valamiféle
lemondást, miszerint „már úgyis mindegy, az én népem rég
elveszítette ezt az országot”.
– Néhány évvel ezelőtt gyakorlatilag lehetetlen volt, hogy az
ázsiaiak tartózkodási engedélyhez jussanak. A hatóságok a lehető
legfehérebben akarták tartani az országot, arra hivatkozva, hogy el
akarják kerülni a nagyobb kulturális konfliktusokat, mivel az
őslakosok társadalomba való integrálása során szerzett tapasztalatok
finoman szólva nem voltak túl pozitívak. De miután a japánok
felajánlották, hogy jelentős beruházásokat hajtanának végre
16
Ausztráliában, hirtelen más szelek kezdtek fújni. Egyszer csak azt
kezdték szajkózni, hogy nem szabad elszigetelődni, figyelembe kell
venni, hogy mégiscsak Ázsia a legközelebbi szomszédunk, és hogy
a Japánhoz fűződő gazdasági kapcsolat kiemelkedően fontos. Így
aztán a japán szállodaláncok lehetőséget kaptak arra, hogy
turistaszállókat építsenek a Gold Coaston Brisbane irányába, és
hogy magukkal hozzák többek között a menedzsereiket, a
szakácsaikat és a recepciósaikat. Az ausztrálok pedig
elhelyezkedhettek náluk szobalányként vagy pincérként. Pedig
senki nem szeret cipőpucoló lenni a saját hazájában.
– Gondolom, ugyanez érvényes a saját népedre is? Andrew zordan
elmosolyodott. – Az európaiak soha nem kérvényeztek az
őslakosoknál semmiféle tartózkodási engedélyt. Harry az órájára
pillantott. Volt még néhány óra addig, amíg Inger Holter egykori
munkahelye, az Albury kinyit. – Nem akarsz hazamenni előtte? –
kérdezte Andrew–t. – Mostanában úgysem találkoznék otthon
senkivel – rázta meg a fejét a férfi.
– Mostanában?
– Nos, az utóbbi tíz évben.
Elváltam. A feleségem Newcastle–ben él a gyerekekkel. Próbálok
olyan gyakran találkozni velük, amennyire csak lehet, de eléggé
messze vannak, a lányok pedig lassan olyan nagyok már, hogy saját
terveik vannak hétvégente. Nemsokára kénytelen leszek belátni,
hogy már nem én vagyok az egyetlen férfi az életükben. Tudod,
amolyan szépséges kis ördögfiókák. Tizennégy és tizenöt évesek. A
mindenit, csapatostul kell majd elhajtanom az ajtó előtt tülekedő
udvarlókat! Andrew szélesen elmosolyodott, és Harry sem tudta
megállni, hogy ne nevessen vele a hirtelen kifakadáson.
– Ez a világ sora, Andrew.
– Így van, haver. És mi a helyzet veled?
– Hm, se feleség, se gyerek. Se kutya.
Mindössze egy főnököm van, egy apám meg néhány fickó, akiket
még mindig a cimboráimnak nevezek, pedig néha évek telnek el,
mire felhívnak. Vagy én őket.
– Ebben a sorrendben?
– Ebben a sorrendben.

17
– Megint nevettek és a kezdődő délutáni csúcsforgalmat nézték.
Andrew rendelt egy újabb Victoria Bitter sört. A bankokból és az
üzletekből csak úgy özönlöttek az emberek: ősz hajú, sasorrú
görögök, sötét öltönyt viselő, szemüveges ázsiaiak, továbbá
hollandok és hosszú orrú, vörös hajú lányok, akik minden kétséget
kizáróan brit származásúak voltak. Igyekeztek, hogy elérjék a
Paramattába induló buszt, vagy a Bondi Junction felé tartó metrót.
Rövidnadrágos üzletemberek – tipikus ausztrál jelenség, jelezte
Andrew akik a hajókikötők felé siettek, hogy az egyik komp
hazavigye őket a Port Jackson–öböl északi részén fekvő elővárosok
egyikébe. – És most mit csinálunk? – kérdezte Harry.
– Cirkuszba megyünk! Itt van a közelben, és úgyis megígértem egy
ottani barátomnak, hogy valamelyik nap benézek hozzájuk. A mai
nap pedig pont megfelelő, nem?

A Powerhouse–ban egy kisebb cirkuszi csapat már megkezdte

ingyenes délutáni előadását a nem túl népes, ám annál lelkesebb ifjú
közönség előtt. Az épület korábban erőmű volt, később pedig,
amikor Sydneyben közlekedtek még villamosok, remízként
funkcionált. Manapság egyfajta kortárs technikai múzeumként
működött. Néhány kidolgozott izmú lány épp befejezte nem
különösebben látványos trapézszámát, amit a közönség hatalmas
tapssal jutalmazott. Ezután egy bohóc sétált be a porondra, ahová
vele egy időben egy jókora guillotine–t is begurítottak. A bohóc
tarka jelmezt és csíkos sapkát viselt, ruházatát nyilvánvalóan a
francia forradalom inspirálta. Botladozott és mindenféle csínyekkel
szórakoztatta a hálás gyerekközönséget. Azután egy újabb, hosszú
fehér parókás bohóc is felbukkant a színen, aki Harry feltételezése
szerint XVI. Lajost volt hivatott megtestesíteni.
– Többségi szavazással halálra ítéltük – jelentette be a csíkos sapkás
bohóc. Az elítéltet a vesztőhelyre vezették, ahol az a fejét –
továbbra is a gyerekek zajos elragadtatásától kísérve – hangos
jajveszékelés közepette egyenesen a kés alá fektette. Rövid
dobpergés következett, majd a penge lezuhant és – Harryt is
beleértve – mindenki meglepetésére éles csattanás kíséretében
levágta az uralkodó fejét, ami parókástul egy kosárba gurult.
Kialudt a világítás, és amikor újból felkapcsolták, ott állt a fejét
18
vesztett király a rivaldafényben, a saját kobakjával a hóna alatt. A
gyerekek üdvrivalgása nem akart véget érni. Azután újra
lekapcsolták a lámpákat, és amikor legközelebb fénybe borult a
porond, már a teljes csapat ott állt és meghajoltak. Az előadás véget
ért.

Mialatt a nézők a kijárat felé áramlottak, Andrew és Harry a

színfalak mögé vette az irányt. Az ideiglenes öltözőben az artisták
már javában vetkőztek és a sminkjüket törölgették.
– Ottó, hadd mutassam be neked egy barátomat Norvégiából –
bömbölte Andrew. Egy arc fordult feléjük. XVI. Lajos határozottan
kevésbé volt méltóságteljes paróka nélkül és elkenődött sminkben:
– Tuka!
– Harry, ez itt Ottó Rechtnagel.
Ottó rangjához méltóan, lazán lelógó kézfejjel nyújtotta előre karját,
és felháborodott pillantást vetett a kissé zavart Harryra, aki beérte
annyival, hogy finoman megszorította a kezet.
– Semmi kézcsók, csini fiú?
– Ottó nőnek érzi magát.
Egészen pontosan nemesi származású hölgynek – magyarázta
Andrew. – Badarság, Tuka. Ottó nagyon is tisztában van azzal,
hogy férfi. Zavarban van, fiatalember? Szeretne esetleg saját maga
meggyőződni róla? – Ottó nevetése meglehetősen magas
regiszterekben trillázott. Harry érezte, ahogy a füle elvörösödik. A
műszempillák szemrehányóan verdestek Andrew irányába:
– A barátod beszélni is tud?
– Elnézést. Engem... Harry... öhm... Holynak hívnak. Klassz volt a
számuk. Csodásak a jelmezek. Nagyon... ööö... életszerű volt. És
szokatlan. – A XVI. Lajos–szám? Hogy szokatlan? Épp
ellenkezőleg! Ez egy régi klasszikus. Legelőször a Jandaschewsky
bohóccsalád adta elő, mindössze két héttel a valódi kivégzés után
1793 januárjában. A nép imádta. A nyilvános kivégzések mindig
nagy népszerűségnek örvendtek. Tudja maga, hányszor ismétlik
meg évente az amerikai tévéadók a Kennedy–gyilkosságot? Harry
csak a fejét rázta. Ottó elgondolkodva meredt a plafonra.

19
– Rengetegszer. – Ottó a nagy Jandy Jandaschewsky utódjának érzi
magát – magyarázta Andrew. – Csakugyan? – A híres
bohóccsaládok nem tartoztak kifejezetten Harry érdeklődési körébe.
– Valami azt súgja, a barátod nem mozog valami otthonosan ezen a
területen, Tuka. A Jandaschewsky család zenebohócokból álló
utazó csoport volt, akik az ezerkilencszázas évek elején érkeztek
Ausztráliába, és le is telepedtek itt. Egészen 1971–ig, Jandy haláláig
játszottak. Jandyt hatéves koromban láttam először. Attól a naptól
kezdve tudtam, hogy mi akarok lenni. És most az is vagyok. Ottó
szomorú bohócmosollyal nézett rájuk az elmázolt sminken
keresztül.
– Honnan ismeritek ti egymást? – kíváncsiskodott Harry. Andrew és
Ottó egymásra pillantott. Amikor Harry látta, ahogy a két férfi szája
sarka megrándul, rögtön tudta, hogy ingoványos talajra lépett. –
Úgy értem... egy rendőr és egy bohóc... nem éppen... – Ez egy
hosszú történet – könyörült meg rajta Andrew. – Mondhatni, együtt
nőttünk fel. Ottó persze az anyját eladta volna, hogy egy
harapásnyit kapjon a seggemből, de nekem már egészen fiatalon
megmutatkozott a vonzódásom a lányok és az efféle undorító
hetero–dolgok irányába. Ez minden bizonnyal a genetikán és a
környezeten múlik, nem gondolod, Ottó? Andrew csak nevetett,
amikor Ottó feléje legyintett.
– Nincs neked se stílusod, se pénzed, és túlságosan nagyra vagy a
hátsó feleddel – rikácsolta Ottó. Harry a csoport többi tagja felé
pislogott, akiket a jelenet láthatólag teljesen hidegen hagyott. Az
egyik tornászlány bátorítóan rákacsintott. – Harryval az Alburyben
van dolgunk ma este. Velünk tartasz? – Tudod jól, hogy soha többé
nem teszem be oda a lábamat, Tuka! – csattant fel Ottó. – Lassan túl
kellene már lépned ezen, Ottó. Az élet megy tovább. – Úgy érted,
mindenki más élete. Az enyém viszont itt megáll, pontosan itt. Ha a
szerelem meghal, nekem is végem van. – Ottó színpadias
mozdulattal a homlokához emelte a kezét. – Ahogy gondolod.
– Egyébként is haza kell előbb mennem, hogy megetessem
Waldorfot. Menjetek csak, később esetleg csatlakozom hozzátok. –
A viszontlátásra – köszönt el Harry, és engedelmesen Ottó
kinyújtott kézfejére nyomta ajkait.
– Már alig várom, Helyes Harry.
20
A nap már leszállt, mire felhajtottak Paddingtonban az Oxford
Streetre és egy kisebb zöldterület mellett leállították az autót.
„Green Park”, hirdette egy tábla, a füvet azonban egészen barnára
égette a nap, az egyetlen zöld dolog közel s távol a park közepén
álló pavilon volt. A fák között a fűben egy őslakos feküdt. Szakadt
rongyokat viselt, ő maga pedig annyira mocskos volt, hogy már
nem is feketének tűnt, hanem szürkének. Amikor észrevette
Andrew–t, üdvözlésre emelte a karját, a nagydarab rendőr pillantása
azonban elsiklott fölötte.

Az Albury annyira tele volt, hogy szinte be kellett préselődniük az

üvegajtón. Miután bejutottak, Harry megtorpant, és körbenézett a
helyiségben. A vendégek színes sokasága túlnyomórészt fiatal
férfiakból állt: hosszú loboncú rockerek agyonmosott
farmercuccokban, fényesre nyalt hajú, öltönyös yuppie–k,
kecskeszakállas művészek, jóvágású, napszítta hajú, hófehér
mosolyú szörfös srácok, valamint fekete bőrbe csomagolt
motorosok. A helyiség közepén a bárban már javában folyt a show:
hosszú combú, szinte félmeztelen lányok ugráltak mindenfelé
bíborpiros, mélyen dekoltált topokban, és Gloria Gaynor I Will
Survive című számára tátogtak vörösre rúzsozott, széles szájukkal.
A lányok folyamatosan váltották egymást, így azok, akik épp nem
szerepeltek a számban, a vendégeket szolgálták ki, s közben nyíltan
flörtöltek velük. Harry előreverekedte magát a pultig és rendelt.
– Coming up right away, blondie8 – szólt oda neki a római sisakot
viselő pincérnő mély basszushangon, ajkán huncut mosollyal. –
Mondd csak, egyedül mi vagyunk normálisak ebben a városban? –
kérdezte Harry, amikor egy sörrel és egy pohár gyümölcslével
felszerelkezve visszaért Andrew–hoz.
– San Francisco után Sydneyben van a legtöbb meleg a világon –
mondta Andrew. – Ausztrália vidéki lakossága a szexuális másság
tekintetében nem a toleranciájáról ismert. Így mikor szélesebb
körben elterjedt a hír, hogy itt mekkora a választék, természetesen
az összes homoszexuális parasztfiú Sydneybe akart jönni.
Egyébként nem csak ausztrálokról van szó, naponta özönlenek
hozzánk a melegek a világ minden tájáról. Átnyomakodtak a
21
helyiség hátsó felében lévő bárpulthoz, és Andrew odakiáltott
valamit az egyik lánynak, aki a pult mögött állt, nekik háttal. Harry
még életében nem látott ilyen vörös hajat. A zuhatag egészen a szűk
farmernadrág hátsó zsebéig ért, de nem rejtette el a derék ívét és a
kellemesen gömbölyödő csípőt sem. A lány megfordult és keskeny,
szép arcából hófehér mosolyt villantott rájuk. A szeme azúrkéken
ragyogott, az arcát pedig megszámlálhatatlan mennyiségű szeplő
borította. Felelőtlen pazarlás, ha ő sem nőnemű, cikázott át Harry
agyán.
– Emlékszik rám? – igyekezett túlharsogni Andrew a hetvenes évek
diszkózenéjének dübörgő ritmusát. – Én jártam itt korábban és
Ingerről kérdeztem. Beszélhetnénk néhány percet? A vörös hajú
lány arca elkomolyodott. Bólintott, majd szólt az egyik lánynak,
hogy kimegy, és hátravezette őket a konyha mögötti apró
dohányzóhelyiségbe.
– Any news about what happened? 9 – kérdezte, Harrynak pedig
ennyi is elég volt ahhoz, hogy megállapítsa: a lány valószínűleg
jobban beszél svédül, mint angolul.
– Találkoztam egyszer egy öregemberrel – szólalt meg norvégul. A
lány elképedve bámult rá. – Hajóskapitány volt az Amazonason.
Mindössze három szót mondott portugálul, de azonnal tudtam, hogy
svéd. Pedig már harminc éve ott élt, én pedig egy szót sem tudok
portugálul. A vörös hajú először zavartan meredt rá, majd elnevette
magát. Trillázó, boldog nevetéssel, ami Harryt valami ritka erdei
madárra emlékeztette. – Tényleg ennyire nyilvánvaló? – kérdezte a
lány immár svédül. Nyugodt, mély hangja volt és enyhén raccsolva
ejtette az r–eket.
– A hanglejtés – bólintott Harry.
– Attól soha nem fognak megszabadulni.
– Do you guys know each other? 10 – pislogott rájuk gyanakodva
Andrew. Harry a lányra pillantott. – Dehogy – válaszolta a vörös
hajú. De nem bánnám, tette hozzá magában Harry.

A vörös hajút, mint kiderült, Birgitta Enquistnek hívták, már négy

éve Ausztráliában élt és egy éve dolgozott az Alburyben.
– Természetesen beszéltünk egymással itt a bárban, de ezenkívül
nem volt közelebbi kapcsolat közöttünk, Inger inkább magának való
22
volt. Van pár lány a bárban, akikkel néha eljárunk bulizni, olyankor
előfordult, hogy ő is felbukkant, de tényleg nagyon ritkán. Nem
sokkal azelőtt költözött el valami newtoni sráctól, hogy elkezdett itt
dolgozni. Az egyetlen személyes dolog, amit tudok róla, hogy azt a
kapcsolatot egy ideje már túl szűkösnek és unalmasnak érezte. Új
impulzusokra vágyott.
– Azt tudja, hogy kivel járt?
– Igazából nem.
Ahogy már mondtam, nem igazán láttam bele az életébe. És
különösebben nem is vágytam erre. Októberben Queenslandbe
utazott, ahol találkozott valami sydneyi társasággal, akikkel azóta is
tartotta a kapcsolatot. Azt hiszem, megismert ott egy pasast, aki egy
este járt is itt. De ezt már elmondtam maguknak egyszer – mondta a
lány kissé rezignáltan.
– Drága Enquist kisasszony, én csupán azt akartam, hogy norvég
kollégám egyenesen magától hallja mindezt, és egyúttal lássa, hol
dolgozott Inger. Végül is Harry Holy Norvégia legjobb nyomozója,
és elképzelhető, hogy mi esetleg átsiklottunk valamin, ami az ő
számára jelentősséggel bír. Harry hirtelen heves köhögőrohamot
kapott. – Ki az a Mr Bean? – kérdezte elkínzott hangon.
– Mr Bean? – bámult rá értetlenül Birgitta. – Vagy valaki, aki
hasonlít arra az angol humoristára... Rowan Atkinson, vagy hogy is
hívják. – Ja, hogy Mr Beanre gondol! – nevetett Birgitta újra
trillázva. Ez jó, csak így tovább, gondolta Harry. – Alex az, a bár
főnöke. Még nincs itt, csak később jön be. – Okunk van feltételezni,
hogy érdeklődést mutatott Inger iránt.
– Igen, Alex szemet vetett Ingerre. De nem csak őrá, a bárban
dolgozó lányok többsége kénytelen elviselni Alex elkeseredett
közeledési kísérleteit. Akit egyébként magunk között Fiddler
Raynek nevezünk. Inger kezdte Mr Beannek hívni.
Szerencsétlennek nem lehet valami könnyű. Elmúlt már harminc, de
még mindig otthon lakik az anyjánál. És nem is nagyon fog
kikeveredni ebből a helyzetből. Viszont tényleg nagyon rendes
főnök. És teljesen ártalmatlan, ha esetleg erre céloznak.
– Ezt miből gondolja? Birgitta az orrát ráncolta.
– Nem az a típus.

23
Harry úgy tett, mintha feljegyezne valamit egy noteszbe. – Van–e
esetleg tudomása arról, hogy Inger kapcsolatban állt vagy
találkozott olyasvalakivel, aki... öhm, az a típus? – Hát, itt elég
sokféle alak megfordul. Nem mind meleg, és Inger, amilyen szép,
biztosan feltűnt nekik. Vagyis szép volt. De semmi konkrétum nem
jut az eszembe. Csak...
– Igen?
– Nem, semmi.
– A jelentés szerint Inger azon az estén is dolgozott, amikor a
feltételezésünk szerint megölték. Tud arról esetleg, hogy volt–e
aznapra még valamilyen találkozója vagy egyenesen hazament?
– Magával vitt némi maradék húst a konyhából, azt mondta, hogy
valami vonyító dögnek kell. Úgy tudtam, hogy nincs kutyája, ezért
megkérdeztem, hogy hová készül. Azt mondta, hogy hazamegy.
Ennél többet nem tudok. – A tasmán ördög – mormolta Harry. A
lány kérdő pillantást vetett rá. – A főbérlőjének van egy kutyája –
tette hozzá magyarázatképpen. – Biztosan azt akarta megvesztegetni
a maradékkal, hogy ép bőrrel jusson be a házba. Harry megköszönte
a segítséget. Épp indulni készültek, amikor Birgitta megszólalt: – Itt
a bárban mindannyiunkat nagyon felzaklattak a történtek. Hogy
fogadták a hírt Inger szülei?
– Attól tartok, nem túl jól – válaszolta Harry. – Mind a ketten
sokkos állapotban vannak és magukat hibáztatják, hogy engedték,
hogy a lányuk idejöjjön. Holnap szállítják haza Norvégiába a
holttestet. Ha szeretnének virágot küldeni a temetésre,
megpróbálom megszerezni az oslói címet.
– Köszönöm, ez igazán kedves lenne magától. Harry szívesen feltett
volna még egy kérdést, de egy halálról és temetésről folyó
beszélgetés közepette nem érezte ildomosnak. Útban kifelé
egyfolytában a lány búcsúmosolya lebegett a szeme előtt. És tudta,
hogy egy jó ideig nem tud majd szabadulni tőle.
– A fenébe is – mormolta magában. – Vagy–vagy.
Odakinn a bárban az összes transzvesztita, valamint a vendégek egy
része is a pulton állva vonaglott a Katrine & The Wavesre. Walking
On Sunshine, bömbölték a hangszórók. – Egy olyan helyen, mint az
Albury, nincs túl sok idő a bánatra és a hosszas elmélkedésre –
jegyezte meg Andrew.
24
– Ez így is van – bólintott Harry.
– Az élet megy tovább.
Megkérte Andrew–t, hogy várjon egy percet, visszament a hátsó
bárpulthoz és magához intette Birgittát. – Elnézést, lenne még egy
kérdésem. – Igen? Harry nagy levegőt vett. Máris megbánta, amire
készült, de már késő volt visszakozni.
– Tud a városban egy jó thai éttermet?
Birgitta elgondolkodott. – Igen, van egy a Cityben, a Bent Streeten.
Tudja, merre van? Állítólag az nagyon jó. – Olyan jó, hogy akár el
is jönne velem? Ez nem is hangzott olyan rosszul, állapította meg
magában Harry. Bár eléggé amatőr. Birgitta megadóan felnyögött,
de épp csak annyira, hogy azt akár még bátorításnak is lehetett
venni. Aztán megpróbálva visszatartani nevetését, azt kérdezte:
– Gyakran próbálkozik ezzel a trükkel, biztos úr?
– Meglehetősen.
– És működik?
– Statisztikailag? Nem igazán.
A lány nevetett, majd oldalra billentett fejjel, kíváncsian Harryra
pillantott. Azután vállat vont. – Miért ne? Szerdán szabad vagyok.
Kilenc körül megfelel? És te fizetsz, kopó.

3.
Egy püspök, egy bokszoló és egy szakállas medúza

Amikor Harry szeme kipattant, még csak hajnali négy óra volt.
Megpróbált visszaaludni, de Inger Holter halálának a körülményei
és a gondolat, hogy Oslóban este nyolc óra van, ébren tartották.
Ráadásul folyton lelki szemei elé tolakodott egy szeplős arc,
amelynek a tulajdonosával mindössze két percet beszélgetett, mégis
arra késztette, hogy teljesen bénán viselkedjen.
– Ez nem volt valami elegáns, Hole – suttogta a hotelszoba
sötétjébe és csendben szitkozódott. Hat órakor arra jutott, hogy akár
fel is kelhetne. Egy frissítő zuhanyt követően elindult, hogy valami
reggelizőhelyet keressen. A sápadtkék égen bágyadtan vibrált a
reggeli napfény. Bár a belváros moraja már most felszürődött, ide, a
tüsarkak és feketére sminkelt szemek világába még nem ért el a
25
reggeli csúcsforgalom. Volt a Kings Crossnak valami hanyag
sármja, valami életteli szépsége, amitől séta közben egyszeriben
dudorásznia kellett. Néhány megkésett éjszakai tivornyázótól, egy
pártól, akik takaróba burkolózva aludtak az egyik lépcsőn, és egy
sápadt, lengén öltözött prostituálttól eltekintve az utcák még üresek
voltak.
Az egyik kávézó előtt a tulajdonos a járdát locsolta, Harrynak pedig
sikerült kimosolyognia tőle egy nyitás előtti reggelit. Miközben a
bacont és a pirítóst ropogtatta, egy szertelen fuvallat megpróbálta
elragadni a szalvétáját.
– Korán kelt, Holy – állapította meg McCormack. – Nagyon helyes,
az agy fél hét és tizenegy között dolgozik a leghatékonyabban. Ha
engem kérdez, ami azután történik, már csak szöszmötölés.
Azonkívül itt csak kora reggel van csend. Azután, amikor kilenckor
elszabadul a pokol, azt is alig tudom megmondani, mennyi kettő
meg kettő. Magának megy? A fiam azt állítja, hogy muszáj zenét
hallgatnia, miközben leckét ír, mert ha csend van, azonnal
elkalandozik a figyelme. Maga érti ezt?
– Hm. – Mindenesetre tegnap elegem lett, bevonultam a szobájába
és lecsavartam a hangerőt azon az átkozott masinán. „De nekem ez
kell, különben nem tudok gondolkodni!”, nyafogta a kölyök.
Mondtam neki, hogy tanuljon úgy, mint minden normális ember.
„Az emberek nem egyformák, apa”, válaszolta dühösen. A
kamaszok már csak ilyenek, tudja. McCormack elhallgatott és az
asztalán álló fotók egyikére bámult.
– Magának van gyereke, Holy? Nincs? Olykor én is eltűnődöm,
hogy mi a fenének csináltam. Egyébként melyik patkány lyukban
szállt meg?
– A Crescentben a Kings Crosson, uram.
– A Kings Cross, igen.
Nem maga az első norvég, aki ott lakik. Néhány évvel ezelőtt
hivatalos látogatást tett nálunk egy norvég püspök vagy valami
hasonló, már nem emlékszem pontosan. Az oslói titkársága
mindenestre a Kings Cross Hotelben foglalt neki szobát. Azt hitték,
hogy a szálloda nevének valamiféle bibliai jelentése van. Amikor a
püspök és a kísérete este megérkezett a hotelbe, egy vén, aszott
prosti a papi gallérját megpillantva tett neki egy szaftos ajánlatot.
26
Azt hiszem, a püspök hamarabb kijelentkezett, mint ahogy a
csomagja a szobájába ért volna. McCormack szemébe könnyek
szöktek a nevetéstől. – Bizony, bizony, Holy. És mi a terve mára?
– Azon tűnődtem, hogy vetnék egy pillantást Inger Holter
holttestére, mielőtt Norvégiába szállítják, uram. – Kensington
elviheti magát a hullaházba. De emlékeim szerint megkapta a
boncolási jegyzőkönyvet, nem?
– Igen, megkaptam, csak...
– Csak?
– Jobban forog az agyam, ha előttem van a holttest.
McCormack az ablak felé fordult és mormogott valamit, amit Harry
beleegyezésnek vett.

A kinti huszonnyolc fokos reggeli hőséggel szemben a hullaház

pincéjében mindössze nyolc fokig kúszott a hőmérő higanyszála.
– Nos, okosabb lettél valamivel? – Andrew vacogva húzta összébb
magán a zakóját. – Okosabb? Nem – rázta a fejét Harry Inger Holter
földi maradványait szemlélve. A lány arca egészen jól átvészelte a
sziklákkal való találkozást. Bár az orra felszakadt és az arccsontja
az egyik oldalon mélyen benyomódott, semmi kétség nem volt
afelől, hogy a viaszsápadt arc ugyanazé a lányé, aki a rendőrségi
jelentéshez csatolt fotón olyan sugárzóan mosolygott. A nyakán
fekete foltok éktelenkedtek. A teste többi részét véraláfutások,
sebek borították, és néhány nagy, mély vágás. Az egyik olyan mély
volt, hogy a csont is látszott benne.
– A szülei látni akarták a képeket. A norvég nagykövetség
figyelmeztette őket, hogy nem ajánlják, de az ügyvéd ragaszkodott
hozzá. Egy anyának nem lenne szabad így látnia a lányát – mondta
Andrew a fejét csóválva. Harry a lány nyakán lévő véraláfutásokat
tanulmányozta egy nagyítóval. – A gyilkos puszta kézzel fojtotta
meg. Egyáltalán nem könnyű így ölni. Az elkövető vagy nagyon
erős volt, vagy nagyon eltökélt. – Vagy nem most csinálta először.
Harry Andrew–ra bámult.
– Ezt hogy érted?
– Nem találtunk börmaradványokat a lány körme alatt, nincs rajta
kéztől származó ütésnyom, de még egy hajszál sem a ruháján, ami a
gyilkostól származhatna. Az egész olyan gyorsan és szakszerűen
27
történt, hogy a lánynak arra sem volt ideje, hogy különösebb
ellenállást tanúsítson. – Emlékeztet ez esetleg valamire, amivel
korábban találkoztatok? Andrew megvonta a vállát.
– Ha az ember hosszabb ideje dolgozik már ebben a szakmában,
minden gyilkosság egy másikra emlékezteti, amit látott már azelőtt.
Nem, gondolta Harry. Épp ellenkezőleg. Az ember az idők
folyamán megtanulja észrevenni a nüansznyi különbségeket az
egyes gyilkosságok között, az apró részleteket, amelyek az adott
esetet megkülönböztetik a többitől és egyedivé teszik. Andrew az
órájára nézett. – A reggeli megbeszélés fél óra múlva kezdődik.
Igyekeznünk kell.

A nyomozócsoport vezetője Larry Wadkins volt, egy jogi

végzettséggel is rendelkező detektív, aki gyors léptekkel haladt
felfelé a szamárlétrán. Keskeny szája volt, gyér haja és gyorsan,
tárgyilagosan beszélt, mellőzve a hanglejtést és egyéb felesleges
cicomát.
– És semmi szociális érzéke nincs – mondta Andrew köntörfalazás
nélkül. – Wadkins átkozottul jó nyomozó, de azt például nem
szabad rábízni, hogy közölje a szülőkkel a lányuk halálhírét.
Ráadásul, ha stresszhelyzetbe kerül, azonnal káromkodni kezd –
tette hozzá.
Wadkins jobb keze Sergej Lebie volt, egy mindig jól öltözött,
kopasz jugoszláv, fekete kecskeszakállal, aki valamiféle öltönybe
bújt Mefisztóra emlékeztette Harryt. Andrew saját bevallása szerint
általában eléggé szkeptikus volt azokkal a férfiakkal, akik annyit
foglalkoztak a kinézetükkel, mint ő.
– De Lebie más eset. Azt hinnéd, hogy páváskodó alak, de
valójában inkább csak mindenre túlságosan ráfeszül. Van pár furcsa
szokása, például hogy a körmét tanulmányozza, miközben az
emberrel beszél, de ha ismered, tudod, hogy nem arroganciából
teszi. Aztán minden nap ebéd után kitisztítja a cipőjét. Ja, és ne
várd, hogy sokat beszéljen, se magáról, se más egyébről.
A csapat legfiatalabb tagja Yong Sue volt, egy alacsony, vékony,
barátságos fickó, akinek folyton mosoly játszott az arcán. Yong Sue
családja harminc évvel korábban települt ide Kínából. Tíz évvel
ezelőtt, amikor Yong tizenkilenc éves volt, a szülei hazautaztak
28
Kínába látogatóba, és soha többé nem kerültek elő. A nagyapja
szerint a fia valószínűleg valami „politikai dologba” keveredett.
Sue–nak soha nem sikerült kiderítenie, mi is történt valójában. Most
ő gondoskodik a nagyszüleiről és két húgáról, napi tizenkét órát
dolgozik, ebből legalább tizet mosolyogva. „Ha van egy pocsék
vicced, bátran meséld el Suenak, ő mindenen nevet”, mesélte róla
Andrew.
A megbeszélés egy apró, szűk szobában zajlott, ahol a sarokban egy
nyikorgó ventilátor gondoskodott némi légmozgásról. Wadkins a
tábla előtt állt és bemutatta Harryt a többieknek.
– Norvég kollégánk lefordította a levelet, amit Inger lakásában
találtunk. Van esetleg valami érdekesség, amit hozzá tudna nekünk
fűzni, Hole? – Holy. – Elnézést, Holy
– Nos, úgy tűnik, épp mostanában kezdődött a kapcsolata Evansz–
szel. A levél alapján okunk van feltételezni, hogy Evans az a
személy, aki az íróasztalon álló képen Inger kezét fogja. –
Ellenőriztük – vetette közbe Lebie. – Úgy véljük, hogy Evans White
a neve. – Valóban? – emelkedett fel Wadkins egyik szemöldöke.
– Nem tudtunk meg róla túl sokat. A szülei a hatvanas évek végén
jöttek ide az Egyesült Államokból és megkapták a tartózkodási
engedélyt. Akkoriban ez nem jelentett különösebb problémát – tette
hozzá Lebie magyarázatképpen.
– Egy Volkswagen busszal járták az országot, és alighanem
vegetáriánus koszton, marihuánán és LSD–n éltek, ahogy ez
akkoriban teljesen megszokott volt. Azután megszületett a fiuk,
később elváltak, majd amikor Evans tizennyolc éves lett, az apja
visszament az USA–ba. Az anyja gyógyítással, szcientológiával és
mindenféle asztrális misztikával foglalkozik. Egy bizonyos Crystal
Castle nevezetű helyen tevékenykedik egy ranchon, a Gold
Coaston. Áldást hozó köveket és Thaiföldről importált drogot árul
turistáknak és útkereső lelkeknek. Evans tizennyolc évesen úgy
döntött, hogy azt teszi, amit az ausztrál fiatalok többsége – mondta
Lebie és Harryhoz fordult: – Azaz semmit.
Andrew Harryhoz hajolva mormolta: – Ausztrália tökéletes hely
azok számára, akik szeretnek utazgatni meg szörfölgetni, egyszóval
szívesen élvezik az életet az adófizetők számlájára. Kitűnő szociális
háló és kiváló klíma. Csodálatos országban élünk. – Azzal újra
29
hátradőlt. – Pillanatnyilag nincs lakcíme – folytatta a beszámolót
Lebie.
– De úgy véljük, hogy nem sokkal ezelőttig itt tanyázott Sydneyben
egy városszéli barakkban, egy csapat fehér léhűtővel. Akikkel
odakinn beszéltünk, mind azt mondták, hogy egy ideje már nem
látták. Soha nem tartóztatták le, ezért sajnos csak egyetlen újabb
képet sikerült előkeríteni róla, azt, ami tizenhárom éves korában
készült az útleveléhez.
– Le vagyok nyűgözve – mondta Harry teljesen őszintén. – Hogy
sikerült egyetlen fotó és egy keresztnév alapján ilyen rövid idő alatt
előkeríteniük egy fickót, akinek még csak rendőrségi aktája sincs?
Ráadásul tizennyolc millió lakos közül! Lebie Andrew felé
pillantott.
– Andrew felismerte a várost a képről. Elfaxoltuk a fotót a helyi
rendőrőrsnek, ők szerezték meg a nevet. Azt mondták, ismert figura
a környéken. Ami annyit tesz, hogy valószínűleg ő az egyik
marihuánakirály. – Bizonyára nagyon kis városról van szó – mondta
Harry.
– Nimbin lakossága alig valamivel több, mint ezer fő – szólt közbe
Andrew. – Nagyrészt a helyi tejfeldolgozó üzemből éltek egészen
addig, amíg 1973–ban egy diákszervezet ki nem találta, hogy ott
rendezik meg az úgynevezett Aquarius fesztivált. Az asztal körül
halk nevetgélés támadt.
– A fesztivál eredetileg az idealizmusról, az alternatív életstílusról,
a természethez és a gyökerekhez való visszatérésről szólt. A lapok
azonban csak a „fiatalok–drog–szex” hármasról cikkeztek. A
fesztivál több mint tíz napig tartott, és sokak számára még mindig
nem ért véget. Nimbin körül kiválóak a feltételek a
növénytermesztéshez. Bármiféle növényéhez. Hogy úgy mondjam,
kétlem, hogy odafönn még ma is a tejfeldolgozás lenne a
legjelentősebb bevételi forrás. A főutcában, mindössze ötven
méterre a helyi rendőrőrstől, található Ausztrália legnyíltabb
marihuánapiaca. És tartok tőle, hogy az LSD–é is.
– Mindenesetre – vetette közbe Lebie, – az ottani rendőrség
nemrégiben látta a fickót. – Mostanában nagyon résen vannak. Új–
Dél–Wales kormányzója ugyanis két nagy kampányt is szervezett
odafenn – mondta Wadkins. – Canberra vezetése erős nyomást
30
gyakorol rá annak érdekében, hogy tegyenek valamit az egyre
növekvő drogkereskedelem ellen. – Ez így van – bólintott Lebie. –
A rendőrség kisrepülőgépeket és helikoptert vetett be, hogy a
magasból lefényképezhessék a földeket, ahol a kendert termesztik.
– Oké – mondta Wadkins.
– Megtaláljuk a pasast.
Kensington, ahogy látom, elég jól kiismeri magát odafönn, Holy,
magának pedig bizonyára nincs ellenére, hogy valamivel többet
lásson Ausztráliából. Megkérem McCormacket, hogy hívja fel a
nimbini őrsöt és tájékoztassa őket az érkezésükről. Yong, maga
továbbra is a számítógépnél marad, hátha sikerül kiderítenie
valamit. Gyerünk emberek, tegyék hasznossá magukat! – Oké –
pillantott Andrew Harryra. – Akkor gyerünk ebédelni.

Elvegyültek a turisták között és az egyvágányú vasúttal Darling

Harbourbe utaztak. A Harbourside–nál szálltak ki, és kerestek egy
asztalt a kikötőre nyíló kilátással. Tűsarkakban végződő hosszú
lábak billegtek el mellettük. Andrew a szemét forgatta, és
szégyentelenül utánuk fütyült. Az étteremben néhányan ingerülten
feléjük fordultak. Harry megcsóválta a fejét.
– Hogy van Ottó barátod?
– Hát, eléggé a padlón van.
Elhagyták, ráadásul egy nőért. Azt mondja, ha egy szerető elkezd
mindkét irányba tekintgetni, végül mindig egy nő mellett köt ki. De
most is túl fogja élni. Harry legnagyobb meglepetésére néhány
esőcseppet fedezett fel, és valóban: északnyugat felől vastag
felhőtakaró úszott föléjük szinte észrevétlenül.
– Hogy sikerült Nimbint csak a képen látható homlokzat alapján
felismerned? – Nimbint? Nem meséltem még, hogy egy vén hippi
vagyok? – vigyorodott el Andrew. – Azt szokták mondani, hogy aki
emlékszik az Aquarius fesztiválra, az biztosan nem járt ott. Nos, én,
ha másra nem is, a főutca házaira emlékszem. Pontosabban arra,
hogy olyanok voltak, mintha egy törvényen kívüli város díszletei
lennének egy középkategóriás westernfilmből, csak éppen
pszichedelikus lilára és sárgára mázolva. Bár az igazat megvallva,
azt hittem, hogy csak bizonyos anyagok érzékelésre gyakorolt
hatásának köszönhetően láttam mindent lila–sárgában. Amíg meg
31
nem pillantottam mindezt az Inger lakásában lévő fotón. Amikor
ebéd után visszatértek a kapitányságra, Wadkins egy újabb
megbeszélést hívott össze a tárgyalóban, ugyanis Yong Sue néhány
figyelemre méltó információt csalogatott elő a számítógépből.
– Végignyálaztam az utóbbi tíz év felderítetlen gyilkossági ügyeit
Új–Dél–Walesben, és találtam négyet, ami nagyon emlékeztet a
mostani gyilkosságra. A holttestekre félreeső helyeken bukkantak
rá: kettőre szeméttelepeken, egyre az egyik autópálya mellett
húzódó erdő szélén, a negyedik pedig a Darling–folyóban sodródott.
Az erőszak és a gyilkosság nagy valószínűséggel mindegyik áldozat
esetében máshol történt, és csak később vitték őket ezekre a
helyekre. És ami a legfontosabb: mindannyiuknak ujjnyomok voltak
a nyakán, vagyis megfojtották őket. Yong Sue arca ragyogott.
Wadkins megköszörülte a torkát. – Azért ne kapkodjunk ennyire. A
fojtogatás nemi erőszak esetén nem annyira szokatlan elkövetési
mód. Mi a helyzet a földrajzi összefüggésekkel, Yong? A Darling–
folyó a világ végén, a vadonban folyik, több mint ezer kilométerre
Sydneytől.
– Sajnos ezzel nincs szerencsénk, uram. Nem találtam semmilyen
földrajzi összefüggést. Yong arca őszinte sajnálatról árulkodott. –
Nos, négy megfojtott hulla tíz év alatt az állam különböző pontjain
elszórva nem éppen...
– Lenne még valami, uram. Mind a négy nőnek világos haja volt. És
nem egyszerűen szőke, hanem az a majdnem fehér platinaszőke.
Lebie halkan füttyentett. Az asztal körül csend lett.
Wadkins továbbra is szkeptikusnak tűnt. – Nem tudná ezt valahogy
statisztikailag kiértékelni, Yong? Jó lenne tudni, hogy a feltevéseink
az ésszerűség határain belül mozognak–e egyáltalán, még mielőtt
farkast kiáltanánk. A biztonság kedvéért nem bánnám, ha egész
Ausztráliára kiterjesztené a vizsgálódását. És vegye hozzá a
felderítetlen nemi erőszakokat is, nem kizárt, hogy azok között is
találunk valamit. – Ez el fog tartani egy ideig, de megpróbálhatom,
uram.
– Yong szája újra mosolyra görbült. – Oké. Kensington és Holy,
maguk miért nincsenek még úton Nimbin felé? – Holnap reggel
indulunk, uram – felelte Andrew. – Most értesültünk egy nemi
erőszakról Lithgow–ból, aminek előbb utána szeretnék nézni.
32
Valami azt súgja nekem, hogy lehet összefüggés az esetek között.
Épp oda indultunk. Wadkins a homlokát ráncolta.
– Lithgow? Mi itt csapatban dolgozunk, Kensington. Aminek az a
lényege, hogy együttmüködünk, megvitatjuk és összehangoljuk a
dolgokat, nem pedig a saját szakállunkra lófrálunk ide–oda.
Tudomásom szerint eddig egyáltalán nem volt szó semmiféle
lithgow–i nemi erőszakról. – Csak egy megérzés, uram.
Wadkins felsóhajtott.
– Igen, McCormack mintha említett volna valamit a maga hatodik
érzékéről... – Nekünk őslakosoknak sokkal szorosabb a
kapcsolatunk a szellemvilággal, mint maguknak, sápadtarcúaknak,
uram. – Az én osztályomon a rendőri munka nem alapoz ilyen
dolgokra, Kensington. – Csak vicc volt, uram. Ennél valamivel több
minden lapul a zsebemben az üggyel kapcsolatban. Wadkins
megcsóválta a fejét. – Nem bánom. De holnap reggel legyenek a
repülőgépen, világos?

Lithgow egy tíz–tizenkétezer lakosú ipari város volt, Harryt

azonban inkább emlékeztette egy közepes falura. A rendőrőrs
épülete előtt egy oszlop állt, amire villogó kék fényt erősítettek.
A helyi rendőrfőnök szívélyesen fogadta őket. Larsennek hívták,
túlsúlyos, barátságos férfi volt, dupla tokával és néhány távoli
rokonnal Norvégiában.
– Ismer Larseneket Norvégiában, barátom? – kérdezte Harryt. –
Nos, vannak jó néhányan. – Igen, tudom, a nagyanyám mesélte,
hogy nagy a család odafenn északon. – Bizonyára. Larsen jól
emlékezett az erőszakra. – Lithgow–ban szerencsére nem fordul elő
túl gyakran ilyesmi. A bűncselekmény november elején történt. Az
elkövető egy mellékutcában csapott le az áldozatra, amikor az
hazafelé tartott a gyárból az esti műszak után. Berángatta egy
autóba és elhajtott vele. Megfenyegette egy hatalmas késsel, és egy
elhagyatott erdei útra hurcolta a Kék–hegység lábánál, majd a hátsó
ülésen megerőszakolta. Aztán a nő nyakára kulcsolta a kezét és
fojtogatni kezdte, amikor egy autó dudálni kezdett mögöttük. A
sofőr a hétvégi házába tartott, és azt hitte, hogy egy szeretkező párt
lepett meg a kihalt erdei úton, ezért nem akart kiszállni az autóból.
Amikor a tettes visszaült az első ülésre, hogy odébbálljon, a nőnek
33
sikerült kimenekülnie az autóból és a másik járműhöz rohant. Az
elkövető ekkor már látta, hogy vége a játéknak, gázt adott és eltűnt.
– Látta valaki a rendszámot? – Nem, sötét volt, és az egész nagyon
gyorsan történt. – A nő meg tudta figyelni valamennyire a férfit?
Van esetleg személyleírásuk róla? – Nem igazán. Mint már
említettem: sötét volt.
– Van nálunk egy fotó, amit megmutatnánk a hölgynek. Meg tudná
nekünk adni a címét? Larsen az iratszekrényhez lépett és lázas
keresésbe kezdett. Elég nehezen vette a levegőt. – Jut eszembe –
szólalt meg Harry. – Nem tudja, az áldozat szőke? – Szőke? – Igen,
világosszőke, tudja, az a már–már fehér árnyalat. Larsen
duplatokája remegni kezdett, és még jobban zihált. Harry elképedve
látta, hogy a nevet. – Nem, nem hinném, pajtás. A nő koori. Harry
kérdő pillantást vetett Andrew–ra, aki a plafonra emelte a tekintetét.
– Fekete – mondta.
– Mint a szén – tette hozzá Larsen.

– Ezek szerint a koori egy törzs? – kérdezte Harry, amikor

elindultak a rendőrőrsről. – Nem egészen – válaszolta Andrew. –
Nem egészen? – Hosszú történet, de a lényeg az, hogy amikor a
fehérek Ausztráliába érkeztek, az itt élő hétszázötvenezer őslakos
úgy hat–hét ezer törzsre oszlott. Több mint kétszázötven nyelvet
beszéltek, amelyek közül több legalább annyira különbözött
egymástól, mint az angol és a kínai. Azonban a puskapor és az
ólom, valamint a fehér emberek által behurcolt idegen betegségek
miatt drámaian csökkenni kezdett a bennszülött lakosság
lélekszáma. Egyes törzsek teljesen kihaltak. Amikor az eredeti
törzsi struktúra eltűnt, a megmaradtakra sokkal általánosabb
megnevezéseket kezdtek használni. Itt, a kontinens délkeleti részén,
az őslakosokat kooriknak nevezik. – Mi a bánatért nem kérdeztél
utána, hogy szőke–e az áldozat? – Baki. Valószínűleg félreolvastam
valamit. Norvégiában sosem fordul elő, hogy vibrál a képernyő? –
A fenébe is, Andrew, nincs időnk arra, hogy vaktában
lövöldözzünk! – Dehogy nincs. Sőt, még valami olyasmire is van,
amitől jobb kedved kerekedik majd – válaszolta Andrew, és hirtelen
lekanyarodott jobbra.
– Hová megyünk?
34
– Egy valódi ausztrál mezőgazdasági vásárra.
– Mezőgazdasági vásárra?
Ma este vacsorázni megyek valakivel, Andrew. – Ó! Miss
Svédországgal, ha nem tévedek. Nyugi, gyorsan végzünk. De ha
már itt tartunk, felteszem, tisztában vagy azzal, milyen
következményekkel járhat, ha a magánéletben érintkezel egy
lehetséges tanúval? – Ez a vacsora természetesen a nyomozás részét
képezi. Nagyon fontos kérdéseket kell átbeszélnünk.
– Naná.

A szabadtéri piac jókora üres területen feküdt, csak néhány

gyárcsarnok és garázs árválkodott a szomszédságában. Éppen
befejeződött a traktorfutamok utolsó fordulója. A kipufogógáz még
mindig sürün gomolygott a föld fölött, amikor bekanyarodtak egy
nagy sátor elé. A tér csak úgy zsongott a különböző programoktól, a
látogatók egyik standtól a másikig kiabáltak, és mintha mindenki
sörrel a kezében és mosollyal az ajkán járt–kelt volna.
– Ünnep és üzlet csodás egységben – jegyezte meg Andrew. A sátor
falán egy hatalmas plakát lógott, aminek a tetején öles, piros
betűkkel a „The Jim Chivers Boxing–Team” felirat pompázott.
Alatta egy kép, amely tíz bokszolót ábrázolt, mellettük pedig olyan
fontos adatok szerepeltek, mint a név, kor, születési hely és a
testsúly. A plakát alján pedig ez állt: A kihívás. Készen állsz rá?
Odabenn a sátorban az első bokszoló már javában melegített a
ringben. Sima, csillogó anyagból készült köntöse ide–oda libegett
rajta, miközben a sátor tetejéről érkező sápadt fényben
árnyékbokszolt. Azután egy viseltes szmokingban feszítő, alacsony,
zömök férfi lépett a ringbe, akit hatalmas ováció fogadott.
Láthatólag nem először járt itt, mert a közönség azonnal skandálni
kezdte a nevét:
– Ter–ry, Ter–ry!
A férfi egy határozott kézmozdulattal csendre intette a nézőket,
majd megragadta a sátor tetejéről lógó mikrofont: – Hölgyeim és
uraim! Ki akarja felvenni a kesztyűt? – Újabb ováció. Ezután egy
bő lére eresztett, agyoncifrázott beszéd következett „az önvédelem
nemes művészetéről”, becsületről, hírnévről, valamint a hatóságok
bokszhoz való konok hozzáállásáról. Bizonyos szónoki fordulatok
35
akár egy ördögűző rituáléba is beleillettek volna. A beszéd azzal
zárult, hogy a szónok újra feltette a kérdést: – Ki veszi fel a
kesztyűt? Karok lendültek a magasba, Terry pedig előrébb intette
őket. Felsorakoztak egy asztal előtt, ahol úgy tűnt, arra kérték őket,
hogy írjanak alá valamit. – Most mi történik? – kíváncsiskodott
Harry.
– Ezek a környékbeli srácok meg fogják próbálják legyőzni Jim
Chivers bokszolóinak valamelyikét. Ha sikerrel járnak, a jókora díj
mellett elismerést és hírnevet is szereznek maguknak a környéken.
Most épp egy nyilatkozatot írnak alá, mely szerint egészségesek és
gyorsak, továbbá tudatában vannak annak, hogy a szervezők
mindenféle felelősséget elhárítanak magukról, amennyiben az
egészségügyi állapotukban hirtelen valamilyen változás állna be.
– Jó ég, és ez legális? – Hm – igyekezett Andrew kitérni a
válaszadás elől. – 1971–ben hoztak valami tiltó rendeletet, úgyhogy
némileg változtatni kellett a formai dolgokon. De tudod, ez egy
olyan szórakozási forma, aminek meglehetősen nagy hagyománya
van errefelé. A nevet lopták, a valódi Jimmy Chivers egy egykori
bokszcsapat vezetője volt, akik a második világháború után utazták
körbe az országot és különböző vásárokon és búcsúkban léptek fel.
Az a fickó egy intézmény volt. Jimmy csapatából később többen is
alapítottak saját vállalkozást. Mindenféle náció felbukkant nála:
kínaiak, olaszok, görögök. No és őslakosok. Akik jelentkeztek a
versenyekre, maguk választhatták meg az ellenfelüket. Így ha valaki
például antiszemita volt, akkor választhatott magának egy zsidót.
Akkor is, ha minden esélye megvolt rá, hogy épp egy zsidó verje ki
belőle a lelket is. Harry hitetlenkedve nevetett. – Nem erősítette ez
fel a rasszok közti ellentéteket? Andrew meg vakarta az állát.
– Talán. Vagy mégsem. Mindenesetre kiváló módja volt annak,
hogy az elfojtott agresszió a felszínre kerüljön. Ausztráliában az
emberek megszokták, hogy több rasszal és különféle kultúrákkal
élnek együtt, és ez többnyire egészen jól is működik. De mindig
lesznek súrlódások. Olyankor viszont még mindig jobb, ha a
ringben mennek egymásnak, mint ha az utcákon. Vegyünk például
egy fehér és egy bennszülött közötti összecsapást. Ezek a meccsek
általában nagy közönséget vonzanak. Egy olyan őslakos, aki vitte
valamire Jimmy csapatában, gyorsan hőssé vált ott, ahonnan
36
származott. A sikere összekovácsolta folytonos megalázottságban
élő földijeit és némi önérzetet kölcsönzött nekik. Nem hiszem, hogy
emiatt tovább mélyülne a rasszok közötti szakadék. Ha egy fekete
megruház egy fehér srácot, az sokkal inkább tiszteletet vált ki, mint
gyűlöletet. Ilyen szempontból az ausztrál elég sportszerű népség.
– Tisztára úgy beszélsz, mintha valami fehér tuskó lennél. Andrew
elnevette magát. – Csak egy egyszerű, vidéki fickó vagyok. – Az
aztán biztosan nem. Andrew erre csak harsányabban nevetett.
– Elkezdődött az első meccs. Egy vörös hajú, zömök kis fickó,
akinek saját bokszkesztyűje és szurkolótábora is volt, csapott össze
egy még nála is kisebb fickóval Chivers csapatából. – Ír az Ír ellen –
állapította meg Andrew hozzáértő szemmel. – Ezt a hatodik érzéked
súgja? – érdeklődött Harry. – Inkább a két szemem. Vörös hajúak,
tehát írek. Bivaly kis fickók, ez hosszú küzdelem lesz. – Go–go–
Johnny–go–go–go! – üvöltötte a szurkolótábor.
A lelkes csapatnak mindössze még kétszer sikerült elharsognia
biztatást, mielőtt a meccs véget ért. Ekkor ugyanis Johnny három
akkora ütést kapott az orrára, hogy feladta a küzdelmet.
– Már az írek sem a régiek – sóhajtotta Andrew. A közönség
soraiban máris megkezdődött a fogadás a következő mérkőzés
eredményeire. Az emberek két, széles karimájú bőrkalapot viselő
férfi körül tülekedtek, akik nyilvánvalóan bukmékerek voltak.
Mindenki igyekezett túlkiabálni a többieket, miközben a
gyűrődésmentes ausztrál bankjegyek gazdát cseréltek. Őrületes
iramban köttettek a szóbeli megállapodások, csupán a bukmékerek
rövid biccentése jelezte, hogy a fogadás áll. – És mi van a
szerencsejáték–törvénnyel? – mormolta Andrew, majd ordított
néhány szót, de Harry nem értette, mit.
– Mit csinálsz? – Feltettem száz dollárt arra, hogy a Chivers
bokszolója még a második menet vége előtt kiüti az ellenfelét. – És
szerinted meghallotta ezt bárki is ebben a lármában? Andrew
megint hahotázni kezdett. Úgy tűnt, tetszik neki a mentori szerep.
– Nem láttad, hogy a bukméker megemelte az egyik szemöldökét?
Ezt nevezik szimultán kapacitásnak, Harry. Részben veleszületett,
részben tanult képesség. Több dolgot meghallani egyszerre, kiszűrni
a zajból, észrevenni, ami fontos.
– Meghallani.
37
– Igen, meghallani.
Próbáltad már, Harry? Sok helyzetben kifejezetten hasznos.
Recsegni kezdtek a hangszórók, és Terry a mikrofonnal a kezében
felkonferálta Robin „The Murri” Toowoombát a Chivers csapatából
és Bobby „The Lobby” Paint, egy bátor harcost a helyiek közül, aki
hatalmas üvöltés közepette ugrott a kötelek fölött a ringbe. Azután
letépte magáról a pólót és megmutatta erőteljes, szőrös mellkasát és
dagadó karizmait. Közvetlenül a ring mellett egy fehér ruhás nő
ugrált, akinek Bobby búcsúzóul még odadobott egy csókot, mielőtt
a segítői ráadták a bokszkesztyűt. A csarnokon halk moraj söpört
végig, amikor Toowoomba a kötelek között bebújt a ringbe. Magas
növésű, rendkívül fekete, szép férfi volt.
– The Murri? – kérdezte Harry.
– Queensland területéről származó őslakos.
Amikor Johnny szurkolói rájöttek, hogy Bobby nevét is bele tudják
építeni a csatakiáltásukba, újra erőre kaptak. Felhangzott a gong,
majd a két bokszoló közeledni kezdett egymáshoz. A fehér majd
egy fejjel magasabb volt fekete ellenfelénél, de még a gyakorlatlan
szem is látta, hogy közel sem mozog olyan gyors eleganciával, mint
a murri. Bobby előrelendült és teljes erőből Toowoomba felé ütött,
aki könnyedén odébb siklott. A sátor közönsége felnyögött, a fehér
ruhás nő pedig lelkesen óbégatott. Bobby néhányszor még a
levegőbe talált, azután Toowoomba közelebb lépett és egy óvatos,
szinte puhatolózó ütést küldött az arcába. Bobby két lépést tett hátra
és úgy festett, mint aki számára máris véget ért az este. – Kétszázat
kellett volna feltennem – morogta Andrew.
Toowoomba megkerülte Bobbyt, adott neki néhány kisebb,
provokáló pofont és továbbra is könnyedén odébb siklott, amikor
Bobby ütésre lendítette fatörzsszerű karját. Bobby levegő után
kapkodott és újra meg újra csalódott bömböléssel vette tudomásul,
hogy Toowoomba soha nem ott van, ahol egy másodperccel azelőtt
volt. A közönség fütyülni kezdett. Úgy tűnt, mintha Toowoomba
üdvözlésre nyújtotta volna a kezét, helyette azonban Bobby
gyomrában landolt az ökle, aki összecsuklott és meggörnyedve a
ring egyik sarkába húzódott. Toowoomba kétlépésnyit hátrált és egy
kissé aggódó arcot vágott.

38
– Végezd már ki, te fekete gazember! – ordította Andrew.
Toowoomba meglepetten feléjük fordult, és nevetve, a feje fölé
emelt kézzel odaintett nekik. – Ne csak vigyorogj ott, hanem végezd
a munkádat, te féleszű!
– A pénzem múlik rajtad!
Toowoomba visszafordult, láthatólag épp meg akarta adni a
kegyelemdöfést Bobbynak, amikor felhangzott a gong. A két
bokszoló a ring két sarkába vonult, miközben a konferanszié
magához ragadta a mikrofont. A fehér ruhás nő már fenn is volt
Bobby mellett a sarokban és hevesen szitkozódott, miközben az
egyik segítő egy üveg sört nyomott a férfi kezébe. Andrew bosszús
volt. – Robin nem akarja, hogy a fehér srác megsérüljön, és ezzel
nincs is semmi baj. De ez a szarházi igazán tiszteletben tarthatná,
hogy pénzt tettem fel rá! – Ismered?
– Igen, jól ismerem Robin Toowoombát – felelte Andrew. Újra
megszólalt a gong. Bobby felállt, de nem mozdult, hanem a
sarokban várta Toowoombát, aki határozott léptekkel közeledett
felé. Bobby a magasba emelte a kezét, hogy az arcát védje, így
Toowoomba a testére mért egy ütést. Bobby hátrasüppedt a kötelek
közé. Toowoomba megfordult, és könyörgő pillantást vetett a
döntőbíróként is funkcionáló Terryre, hogy vessen véget a
küzdelemnek. Andrew felordított, de már késő volt.
Bobby ütése hanyatt küldte Toowoombát a ring padlójára. Amikor
kábultan feltápászkodott, Bobby tomboló dühvei támadt neki. Az
ütések egyenesek és precízek voltak, Toowoomba feje pingpong–
labda módjára csapódott előre és hátra. Az orrából vékony csíkban
szivárogni kezdett a vér.
– A rohadt életbe! Csaló! – bömbölte Andrew.
– Csaló?
– Bobby barátunk úgy tett, mintha amatőr lenne. Régi trükk, arra
szolgál, hogy kicsalogassa a másikat a fedezékből. Valószínűleg ez
a pasas a helyi bajnok. A fenébe is, Robin, ezt nagyon benézted!
Toowoomba az arca elé kapta a kezét és hátrálni kezdett, miközben
Bobby egyre csak követte. Bal karja egyenesen előre csapott, ezt
egy súlyos jobbhorog és egy felütés követte. A közönség extázisba
esett. A fehér ruhás nő újra talpra ugrott, és a magánhangzót
hosszan, fülsértőén kitartva, Bobby nevének első szótagját ordította:
39
– Booo... Terry a fejét csóválta, miközben a szurkolótábor már az új
refrént próbálgatta: – Go–go–Bobby–go–go–go, Bobby, be good!
– Ennyi. Ennek vége – mondta Andrew rezignáltan.
– Toowoomba veszíteni fog?
– Megőrültél? – Andrew elhülve pillantott Harryra. – Toowoomba
ki fogja nyírni a fickót. – Valójában abban reménykedtem, hogy ma
nem lesz olyan csúnya vége a dolognak. Harry nagyon koncentrált,
hogy megértse, mit is mond Andrew. Toowoomba háttal a
köteleknek dőlt és szinte nyugodtnak tűnt, miközben Bobby a hasát
püfölte. Harry egy hosszú pillanatig azt hitte, hogy Toowoomba
mindjárt elalszik. A fehér ruhás nő megrántotta a kötelet a murri
mögött. Bobby taktikát váltott és megpróbált fejre találni,
Toowoomba azonban felsőteste lassú, szinte lusta előre – és
hátramozgatásával kitért az ütések útjából. Egészen olyan, gondolta
Harry, mint egy...
Kobra!
Bobby az ütés közepén megdermedt. Kissé félrefordított arcán
elképedés látszott. Azután fennakadt a szeme, a fogvédő kicsúszott
a szájából és vékony sugárban spriccelni kezdett a vére, onnan, ahol
az orrcsontja eltörött. Toowoomba várt, amíg Bobby félig elzuhan,
majd újra lesújtott. A sátor egészen elcsendesedett, Harry pedig
tisztán hallotta az undorító csattanást, amint az ütés másodszor is
eltalálja Bobby orrát és a női hangot, ami a férfi nevének második
felét sivítja: – ...biii!
Bobby izzadsággal keveredő vére halványvörös sugárban áztatta a
ring sarkát. Terry előviharzott, és némileg felesleges igyekezettel
jelezte, hogy a harcnak vége. A sátorban még mindig csend volt,
csak a fehér ruhás nő cipőjének a sarka kopogott a deszkákon,
ahogy a középső folyosón végigvágva kirohant a sátorból. A ruhája
eleje vöröslött a vértől, és ugyanolyan elképedt arcot vágott, mint
Bobby.
Toowoomba megpróbálta talpra húzni Bobbyt, de a férfi segítői
félrelökték. Néhányan tapsolni kezdtek, de a tetszésnyilvánítás
hamarosan el is halt. A füttykoncert azonban annál hangosabb volt,
amikor Terry előrelépett és Toowoomba karját a magasba emelte.
Andrew megcsóválta a fejét.

40
– Nem kevés pénzt tettek ma fel a helyi bajnokra – mondta. – Az
idióták! Gyere, szerezzük meg a pénzünket és váltsunk néhány szót
ezzel a félnótás murrival!

– Robin, te féleszű, komolyan mondom, téged le kellene csukatni!

Toowoomba arcán hatalmas mosoly ragyogott fel. Az egyik
szemére törülközőbe csavart jeget szorított. – Tuka! Hallottalak
odabenn. Már megint belevágtál a szerencsejátékba? – Toowoomba
halkan beszélt. Olyan férfi lehet, aki hozzászokott, hogy
odafigyelnek rá, gondolta Harry önkéntelenül. A hangja kellemes
volt és szelíd, egyáltalán nem olyannak tűnt, mintha a tulajdonosa
épp az imént törte volna be egy nála majdhogynem kétszer nagyobb
férfi orrát. Andrew felhorkant. – Szerencsejáték? Az én időmben
még nemigen volt köze a szerencsének ahhoz, ha az ember
valamelyik Chivers–srácra fogadott. Persze, manapság már semmi
nem biztos. Gondolj csak bele, hagyják, hogy egy ilyen alávaló,
fehér szarházi rászedje őket. Hová vezet ez? Harry megköszörülte a
torkát.
– Ó, igen. Robin, bemutatom neked egy barátomat. Ez itt Harry
Holy. Harry, ez itt Queensland legmegátalkodottabb vadembere és
kéjgyilkosa, Robin Toowoomba. Amikor üdvözölték egymást,
Harrynak újra az az érzése támadt, mintha a keze valami présbe
szorult volna. Nagy nehezen kinyögött egy „how are you”–t, amiért
cserébe egy „absolutely magnificent, cobber – how are you
yourself?”11–et kapott és egy széles, hófehér mosolyt.
– Soha jobban – válaszolta Harry a kezét masszírozva. Ezek az
ausztrál üdvözlési szokások kezdtek az idegeire menni. Andrew
szerint ráadásul az egész elsősorban arra szolgál, hogy az ember
jelezze, milyen remekül érzi magát. Egy amolyan egyszerű
„köszönöm, jól vagyok” válasz akár sértésnek is tűnhet.
Toowoomba hüvelykujjával Andrew felé bökött. – Apropó,
vadember... Azt elmesélte már neked Tuka, hogy annak idején ő is
Jim Chiversnél bokszolt?
– Úgy tűnik, van jó néhány dolog, amit még nem tudok... öhm,
Tukáról. Meglehetősen titokzatos a fickó. – Titokzatos? – nevetett
Toowoomba. – Inkább csak folyton eltér a tárgytól. Tuka mindent
elmesél neked, de tudni kell, hogy mire figyelj oda. De ezek szerint
41
azt még nem mondta, hogy azért kellett abbahagynia a Chiversnél a
bokszolást, mert túlságosan veszélyesnek találták! Éveken keresztül
ő számított Új–Dél–Wales legígéretesebb boksztehetségének. Volt
azonban egy kis problémája, nevezetesen, hogy nem tudott
uralkodni az indulatain. Egyszerűen képtelen volt az önfegyelemre.
Végül az egyik meccsen leütötte a bírót, mert úgy vélte, hogy az túl
korán leállította a küzdelmet. Ráadásul Tuka javára! Ezt nevezem
én vérszomjnak. Két évre felfüggesztették.
– Három és félre, köszönöm! – vigyorgott Andrew. Láthatólag nem
volt kifogása az ellen, hogy kitálalták Harrynak egykori
bokszkarrierjét. – Én mondom neked, az egy igazi balfék volt. Épp
csak meglöktem azt a nyavalyás bírót, de nem fogod elhinni, az a
szerencsétlen megbotlott és eltörte a kulcscsontját. Toowoomba és
Andrew szívből felnevetett és egymás tenyerébe csaptak.
– Ez a tejfelesszájú még a világon sem volt, amikor én már
bokszoltam. Csak azt szajkózza, amit én meséltem neki – fordult
Andrew Harryhoz. – Robinnal egy hátrányos helyzetű fiatalokból
álló csoportban találkoztam, akikkel a szabadidőmben
foglalkoztam. Bokszedzéseket tartottunk nekik, és amikor az
önuralom jelentőségéről papoltam nekik, elmeséltem néhány
történetet a múltamból, amiben persze volt némi csúsztatás. Robin
nagy buzgalmában bizonyára félreértett valamit. Toowoomba
hirtelen elkomolyodott.
– Mi valójában egészen kedves fiúk vagyunk, Harry. Hagyjuk, hogy
néhányszor megüssenek, azután beviszünk nekik néhány finomabb
találatot, hogy tudják, kinek a kezében van a gyeplő, érted? Utána
általában már nincs sok hátra ahhoz, hogy feladják a meccset. Ez a
fickó viszont nagyon is tudott bokszolni, meg is sérülhetett volna
valaki. Az ilyenek csak azt kapják, amit érdemelnek. Kinyílt az ajtó:
– A rohadt életbe, Toowoomba, mintha nem lenne már e nélkül is
elég bajunk! Muszáj volt betörnöd a helyi rendőrfőnök vejének az
orrát? – Terry meglehetősen bosszúsnak tűnt, amit azzal is
nyomatékosított, hogy a padlóra köpött.
– Teljesen ösztönös volt, főnök – válaszolta Toowoomba a bagótól
barna köpetet szemlélve. – Többet nem fordul elő. – Azzal titokban
Andrew–ra kacsintott.

42
Felálltak. Toowoomba és Andrew összeölelkeztek és váltottak
néhány szót egy olyan nyelven, amiből Harry egy kukkot sem értett.
Ő maga igyekezett gyorsan vállon veregetni Toowoombát, hogy
megússzon egy újabb csontropogtató kézfogást.

– Miféle nyelv volt, amin az előbb beszéltetek? – kérdezte Harry,

amikor újra az autóban ültek. – Ja, az? Kreol. Angol és bennszülött
szavak keveréke. Nagyon sok őslakos beszéli országszerte. Hogy
tetszett a boksz? Harry nem is tudta pontosan, mit válaszoljon.
– Érdekes volt figyelni, ahogy kerestél néhány dollárt, de mostanra
már akár Nimbinben is lehetnénk. – Ha nem jöttünk volna ide,
akkor ma este nem lehetnél Sydneyben – hűtötte le Andrew. – Az
ember nem azért beszél meg randit egy ilyen nővel, hogy utána
egyszerűen lelépjen. Lehet, hogy a jövendőbeli feleségedről és
gyermekeid anyjáról van szó, Harry. Erre mindketten elnevették
magukat, s az autó nekilódult a lemenő nap fényében.

Jócskán besötétedett, mire visszaértek Sydneybe, de a város

közepén álló tévétorony hatalmas villanykörteként mutatta nekik az
utat. Andrew nem messze az Operaháztól, a Circular Queynél
leparkolt. Az autó fényszórója előtt egy denevér cikázott. Andrew
rágyújtott és intett Harrynak, hogy maradjon ülve. – Tudtad, hogy
az őslakosoknál a denevér a halál szimbóluma? Harry nem tudta.
– Képzelj el egy helyet, ahol az emberek több mint negyvenezer éve
élnek teljes elszigeteltségben. Vagyis még soha nem hallottak sem a
zsidó, sem a keresztény vallásról, az iszlámról nem is beszélve,
mivel egy óceán választja el őket a legközelebbi kontinenstől.
Ennek ellenére megvan a saját teremtéstörténetük. Az első ember
Ber–rok–boorn volt. Őt Baiame alkotta, aki mindennek a kezdete
volt, aki maga a szeretet, és védelmezője az összes teremtett
dolognak. Tényleg elég kedves fickó volt ez a Baiame, vagyis a
Nagy Szellem. Miután Ber–rok–boornnak és a feleségének egy
mindenféle szempontból kiváló helyet adott lakóhelyül, szent jelét
egy közeli yarran fára tette, amelyre egy méhrajt telepített.
– „Bárhonnan gyűjthettek magatoknak élelmet ezen a földön, amit
nektek adtam, de ez itt az én fám”, figyelmeztette az emberpárt. „Ha
mégis megpróbálnátok a fáról élelmet szerezni, rengeteg baj és
43
gonoszság ér majd benneteket és utódaitokat”. Valahogy így
hangzott. A lényeg az, hogy egy nap, amikor Ber–rok–boorn elment
tűzifát gyűjteni, a felesége a yarran fa felé vetődött. Amikor
észrevette a fölébe terebélyesedő szent fát, először megijedt, de
azután látta, hogy rengeteg tűzifa hever alatta, így mégsem az első
gondolatának engedelmeskedett, ami az volt, hogy iszkoljon onnan,
amilyen gyorsan csak tud. Baiame egyébként sem említette egy
szóval sem a tűzifát. Miközben összeszedegette az ágakat, halk
zümmögést hallott a feje fölül. Felnézett, és megpillantotta a
méhrajt és a fa törzsén lefelé csordogáló mézet. Azelőtt egyszer
kóstolt csak mézet, akkor is mindössze egy csöppet, itt viszont több
étkezésre is elegendő volt belőle. A nap fénye szinte szikrázott az
édes cseppeken, Ber–rok–boorn felesége pedig képtelen volt
ellenállni a kísértésnek és felmászott a fára.
– Abban a pillanatban feltámadt a szél és egy óriási, fekete szárnyú,
hátborzongatóan sötét alak kezdett keringeni körülötte. Narahdarn
volt az, a denevér, akit Baiame a fa őrzésével bízott meg. Az
asszony leesett a földre, majd visszarohant a barlangjukba, és
elrejtőzött. De már késő volt, mert beengedte a halált a világba, amit
Narahdarn, a denevér szimbolizált, és Ber–rok–boorn minden
leszármazottját ez az átok sújtja. A yarran fa pedig keserű
könnyeket hullatott a tragédia miatt. Könnyei végigcsorogtak a
törzsén és megdermedtek, ezért van, hogy a yarran fa kérgén vörös
gumi található. Andrew elégedetten beleszippantott a cigarettába.
– Az ausztrál Adám és Éva, nem igaz?
Harry bólintott. El kellett ismernie, hogy a két történet
majdhogynem azonos. – Talán egyszerűen arról van szó, hogy az
emberek, függetlenül attól, hogy a bolygó mely pontján élnek,
valamilyen módon ugyanazokkal a látomásokkal és
fantáziaképekkel bírnak. Hogy ezek természetünknél fogva ott
lakoznak bennük, mondhatni ott vannak készen mindenki
merevlemezén. És hogy a különbözőségek ellenére előbb vagy
utóbb végül ugyanazokhoz a válaszokhoz jutunk. – Reméljük –
bólintott Andrew, és összehúzott szemmel vizsgálta a
cigarettafüstöt. – Reméljük.

Harry már a második kóláját rendelte, amikor Birgitta kilenc után

44
tíz perccel megérkezett. Egyszerű, fehér pamutruhát viselt, vörös
haját pedig lófarokba kötötte.
– Már attól féltem, hogy nem is jössz – mondta Harry. Bár
ugratásképp mondta, valójában teljesen komolyan gondolta.
Tulajdonképpen attól a perctől kezdve ettől tartott, hogy a találkozót
megbeszélték. – Tényleg? – kérdezte Birgitta svédül, és hamiskás
pillantást vetett Harryra, aki ösztönösen érezte, hogy kellemes
estének néznek elébe. Zöld sertéscurryt és wokban készített
kesudiós csirkét rendeltek, valamint egy üveg Chardonnay–t és egy
Perrier–t.
– Meg kell, hogy mondjam, nagyon meglepődtem, hogy
Skandináviától ilyen távol is találkozhatok svédekkel. – Pedig nem
olyan meglepő, ugyanis nagyjából kilencvenezer svéd él
Ausztráliában.
– Micsoda? – A legtöbben a második világháború előtt vándoroltak
ki. Azután a nyolcvanas években, amikor nőni kezdett
munkanélküliség Svédországban, szintén nagyon sok fiatal
költözött ide. – Én meg abban a hitben éltem, hogy nektek
svédeknek már akkor hiányozni kezd a húsgombóc és a májusfa,
amikor épp csak elértétek Helsingørt.
– Alighanem összekeversz bennünket a norvégokkal. Olyan
eszelősek tudtok lenni! Az összes norvégnak, akivel idelenn
találkoztam, már néhány nap elteltével honvágya volt, két hónap
múlva meg már utaztak is haza. Vissza a norvég mintás pulcsikhoz!
– Csak Inger nem? Birgitta elcsendesedett.
– Nem, Inger nem.
– És azt tudod, hogy ő miért maradt itt?
– Ugyanazért, amiért a legtöbbünk.
Az ember ideutazik nyaralni, beleszeret az országba, a klímába, a
könnyed életbe vagy valami pasiba. Megpróbálja
meghosszabbíttatni a tartózkodási engedélyét. A skandináv lányok
általában könnyen találnak munkát a bárokban, aztán hirtelen távol
kerül az otthon, és már nem is olyan nehéz maradni.
– Veled is így történt?
– Valahogy így.
Egy ideig csendben ettek. A curry nagyon jó volt, sűrű és erős. – És
mit tudsz Inger új barátjáról? – Ahogy a múltkor is mondtam, csak
45
egyszer járt a bárban. Inger Queenslandben találkozott vele. Azt
hiszem, a Fraser–szigeten. A pasas úgy nézett ki, mint egy tipikus
hippi, pedig én azt hittem, hogy azok már rég kihaltak. De mint
kiderült, itt Ausztráliában még mindig rengetegen vannak, mintha
mi sem történt volna. Hosszú copfokba font haj, színes, bő szabású
ruhák, szandál. Úgy festett, mintha egyenesen Woodstock
tengerpartjáról termett volna ide. – Woodstock az ország belsejében
fekszik. New Jerseyben.
– De volt ott valami tó, amiben fürödtek, nem? Legalábbis nekem
úgy rémlik. Harry alaposabban megnézte a lányt. Kissé előrehajolva
ült és az evésre koncentrált. A szeplők szinte összenőttek az orrán.
Harry elképesztően bájosnak találta.
– Neked erről nem is kellene tudnod, annyira fiatal vagy. A lány
nevetett. – És te mi vagy? Nagypapi? – Én? Hát, néhanap bizony az
vagyok. Ez a munka olykor ezzel jár – valahol idebenn mintha
gyorsabban öregedne az ember. De remélhetőleg még nem vagyok
annyira kiábrándult és kiégett, hogy itt és most ne érezzem élőnek
magamat.
– Ó, te szegény...
Harrynak nevetnie kellett. – Azt hiszel, amit akarsz, de nem azért
mondtam, hogy az anyai érzéseidre apelláljak – bár talán az sem lett
volna elvetendő ötlet –, hanem tényleg ez a helyzet. A pincér épp az
asztaluk mellett ment el, Harry pedig kihasználta az alkalmat és kért
még egy üveg ásványvizet.
– Egy gyilkossági ügy felderítése során az ember mindig megsérül
valamelyest. Sajnos, egy–egy ilyen történet mögött rendszerint
kevesebb rafinéria és több emberi mocsok meg szomorú sors van,
mint amennyit az ember az Agatha Christie–krimik alapján
feltételez. Kezdetben én is az igazság bajnokaként tekintettem
magamra, de mára már inkább érzem magam kukásnak. A
gyilkosok általában nyomorúságos flótások, és csak ritkán nehéz tíz
jó okot találni arra, hogy miért váltak olyanná, amilyenek. Ezért
minden nyomozás rendszerint úgy végződik, hogy az ember
leginkább frusztráltnak érzi magát. Mégpedig azért, mert ezek az
emberek nem elégszenek meg azzal, hogy tönkreteszik a saját
életüket, hanem másokat is magukkal rántanak a mélybe.
Valószínűleg ez egy hangyányit még mindig szentimentálisán
46
hangzott... – Sajnálom, nem akartam cinikusnak tűnni. Értem, mire
gondolsz – mondta a lány.
Az utca felől meleg fuvallat érkezett, amitől az asztalukon álló
gyertya lángja táncba kezdett. Birgitta mesélt magáról és a
barátjáról, arról, hogyan pakolták össze a hátizsákjukat négy évvel
ezelőtt és indultak útnak Svédországból. Elmondta, hogyan jutottak
el busszal és stoppal Sydneyből Cairnsbe, hogy sátorban és olcsó
ifjúsági szállókon éjszakáztak, majd utóbbihoz hasonló helyeken
dolgoztak recepciósként és szakácsként. Búvárkodtak a Great
Barrier Riefnél, teknősök és pörölycápák között úszkáltak.
Meditáltak az Ayers Rocknál, elvonatoztak Adelaide–ből Alice
Springsbe, voltak a Crowded House koncertjén Melbourne–ben és
végül egy sydneyi motelben kötöttek ki. – Különös, hogy valami,
ami ennyire jól működik, ekkora... tévedés tud lenni.
– Tévedés?
Birgitta egy kissé habozott. Talán úgy volt vele, hogy már így is
eleget mesélt ennek a tolakodó norvégnak. – Nem is tudom, hogy
fogalmazzam meg. Útközben elveszítettünk valamit. Valamit, ami
korábban adott volt és magától értetődőnek vettünk. Nem néztünk
már egymásra és lassacskán nem is érintettük meg egymást. Egész
egyszerűen útitársakká váltunk, akik azért vannak együtt, mert a
kétágyas szoba olcsóbb és kettesben biztonságosabb sátorban
éjszakázni. Amikor Noosában találkozott egy német milliomos
lányával, én tovább utaztam, hogy nyugodtan beteljesedhessen az
affér. Számomra teljesen közömbös volt az egész. Amikor
megérkezett Sydneybe, azt mondtam neki, hogy beleszerettem egy
amerikai szörfösbe. Nem tudom, hogy hitt–e nekem, valószínűleg
megértette, hogy mindkettőnknek ürügyet szolgáltattam a
szakításra. Megpróbáltunk veszekedni egy sydneyi motelszobában,
de még az sem ment. Végül megkértem, hogy utazzon előre
Svédországba, én majd hamarosan követem. – És időközben elég
nagy előnyt kapott. – Hat évig voltunk együtt. Elhiszed nekem, ha
azt mondom, hogy szinte már nem is emlékszem arra, hogy néz ki?
– Persze. Birgitta felsóhajtott.
– Én sosem hittem volna.
Annyira biztos voltam benne, hogy összeházasodunk, gyerekeink
lesznek és Malmö egyik elővárosában fogunk majd élni egy kis
47
házban. Kertünk is lesz, reggelente ott hever majd a lépcsőn a
Sydsvenska Dagbladet, erre most – most már szinte nem is
emlékszem a hangjára, vagy hogy milyen volt vele szeretkezni,
vagy... – Harryra pillantott. – Vagy hogy mindig túl udvarias volt
ahhoz, hogy megkérjen, fogjam már be végre, amikor néhány pohár
bor után folyamatosan jártattam a számat.
Harry szélesen elmosolyodott. Birgitta nem tette szóvá, hogy
egyáltalán nem ivott a borból. – Nem udvarias vagyok, hanem
érdekel – válaszolta.
– Most már inkább te mesélj magadról valami többet annál, hogy
rendőr vagy. Birgitta előrehajolt az asztal fölött. Harry igyekezett
nem a dekoltázsába bámulni. Halványan megcsapta a lány illata, és
mohón beszívta a levegőt. Nem hagyhatja becsapni magát. Csak
Karl Lagerfeld vagy Christian Dior minden hájjal megkent emberei
tudják ilyen pontosan, mivel lehet az orránál fogva vezetni egy
szerencsétlen flótást. A lány illata fantasztikus volt.
– Nos – vágott bele Harry. – Van egy húgom, az anyám néhány
évvel ezelőtt meghalt, egy olyan lakásban élek Oslo Tøyen
városrészében, amitől nem bírok megszabadulni. Nem tudok
felmutatni semmilyen hosszú távú kapcsolatot, sőt, mindössze egy
olyan eset volt, ami valóban nyomot hagyott bennem. – Tényleg?
És most sincs senki az életedben? – Igazából nincs. Van néhány nő,
akikkel könnyed és felszínes viszonyt ápolok, őket néha felhívom,
ha egy ideje nem jelentkeztek. Birgitta a homlokát ráncolta. –
Valami baj van? – kérdezte Harry.
– Nem tudom, hogyan vélekedjek az ilyen típusú férfiakról. Vagy
nőkről. Ebből a szempontból egy kissé régimódi vagyok. – Mindezt
természetesen már magam mögött hagytam – mondta Harry, és
felemelte az ásványvizes palackot. – És azt sem tudom, hogy az
ilyen ügyes védéseket kedvelem–e – tette hozzá Birgitta, és
koccintott Harryval. – Akkor mi a fontos neked egy férfiban? A
lány a kezébe támasztotta az állát és a levegőbe bámult. – Nem
tudom. Azt hiszem, arról többet tudok, hogy mit nem szeretek egy
pasiban, mint arról, hogy mit szeretek. – Mi az, amit az ügyes
válaszokon kívül nem szeretsz?
– Azokat a férfiakat, akik megpróbálnak kikezdeni velem. –
Nagyon kikészít? Birgitta elnevette magát. – Hadd adjak neked
48
néhány tippet, Casanova. Ha el akarsz kápráztatni egy nőt, el kell
érned, hogy kivételesnek és páratlannak higgye magát, hogy úgy
érezze, különleges bánásmódban van része, olyasmiben, amiben
senki másnak. Azok a férfiak, akik bárokban próbálnak lányokat
felszedni, egyszerűen képtelenek ezt felfogni. De mit jártatom itt a
számat, az ilyen szabadelvű fickóknál, mint te, olyan ez, mint
gyöngyöt vetni a disznók elé. Harry nevetett.
– A néhány alatt valójában kettőt értettem. Azért mondtam
néhányat, mert az egy kicsit vadabbul hangzik, szinte... háromnak.
Az egyikük ráadásul az utolsó találkozásunkkor azt mondta, hogy
éppen vissza készül térni az exéhez. Megköszönte, hogy nem
bonyolítottam túl a dolgokat és hogy a kapcsolatunk olyan...
felszínes volt. A másikuk pedig egy olyan nő, akit egyszer
valamikor nagyon szerettem volna megszerezni és akinek most
meggyőződése, hogy – bár én közben szakítottam vele –, nekem
kötelességem gondoskodnom arról, hogy neki – amíg
valamelyikünknek új kapcsolata nem lesz –, legalább minimálisan
kielégítő szexuális élete legyen. Egy pillanat... Miért is kell most
nekem védekeznem? Én tényleg rendes fickó vagyok, a légynek
sem tudnék ártani. Gondolod, hogy megpróbálok elkápráztatni
valakit? – Ó, igen. Megpróbálsz elkápráztatni engem. Ne is próbáld
tagadni! Harry nem tagadta.
– Rendben. És hogy megy? Birgitta belekortyolt a borba, és
elgondolkodva nézett maga elé. – Azt hiszem, egészen jól. De
legalábbis nem reménytelen. Szerintem nem lesz itt semmi baj...
Egészen jól boldogulsz.
– Ez olyan gyenge kettesnek hangzott.
– Úgy valahogy.

Odalenn a sötét és szinte teljesen elhagyatott kikötőben friss szél

fújdogált. A kivilágított Operaház lépcsőjén egy elképesztően testes
ifjú pár pózolt a fényképész előtt. A fotós ide–oda vezényelte őket,
a friss házasoknak pedig láthatólag nehezükre esett, hogy súlyos
testüket újra át – és áthelyezzék. Végül azonban sikerült dűlőre
jutniuk, és a fotózás nagy kacagások közepette véget ért.
– Ilyen lehet az, amikor az embert majd szétveti a boldogság –
jegyezte meg Harry. – Vagy svédül nincs ilyen kifejezés? – De,
49
előfordul, hogy használjuk. – Birgitta kihúzta a hajából gumit és
megállt az Operaház előtti korlátnál. – Igen, előfordul – ismételte
meg, inkább csak magának. Szeplős orrát a tenger felé fordította, és
a szél hátrafújta vörös haját az arcából. Úgy nézett ki, mint egy
szakállas medúza. Harrynak eddig fogalma sem volt róla, hogy egy
szakállas medúza ilyen szép lehet.

4.
Egy Nimbin nevű város, egy kávéfőző és Edvard Grieg
Amikor a gép leszállt Brisbane–ben, Harry órája tizenegyet
mutatott, pedig a stewardess a hangszóróban határozottan azt
állította, hogy még csak tíz óra van. – Queenslandben nem
használnak nyári időszámítást – magyarázta Andrew. – Nagy
politikai ügy kerekedett belőle idefenn, aztán végül népszavazásra
bocsátották, és az itt élők egyhangúlag leszavazták.
– Te jó ég, úgy tűnik, mintha a begyepesedett fehér tuskók földjére
érkeztünk volna. – Én mondtam, haver. Nem sokkal ezelőttig a
hosszú hajú férfiak nem léphettek be az államba. Egyszerűen
kitiltották őket.
– Most csak viccelsz, ugye?
– Queensland bizony más.
Lehet, hogy legközelebb a skinheadek következnek... Harry
vigyorogva simított végig rövidre nyírt, szőke haján. – Van még
valami, amit érdemes tudnom Queenslandről? – Hát, ha lapul némi
marihuána a zsebedben, akkor jobb, ha a gépen hagyod. A
queenslandi drogtörvények szigorúbbak, mint a déli tagállamoké.
Nem véletlen, hogy az Aquarius fesztivált Nimbin–ben rendezték
meg, ami még éppen Új–Dél–Wales északi határán fekszik.
Megkeresték az Avis autókölcsönző irodáját, ahol már
előkészítettek számukra egy autót.
– Cserébe viszont Queenslandhez tartozik például a Fraser–sziget,
ahol Inger Holter Evans White–tal találkozott. Az a sziget olyan,
mint egy hatalmas homokpad, a közepén azonban esőerdők és a
világ legtisztább vizű tavai rejtőznek. A homok pedig olyan fehér,
mintha a part márványból lenne. Kvarchomoknak nevezik, mert
50
sokkal magasabb a szilíciumtartalma, mint a normál homoké. Akár
azonnal a számítógépbe lapátolhatja az ember. – A bőség földje,
nem igaz? – mosolygott a pult mögött álló férfi, és egy kulcsot
nyújtott feléjük. – Ford Escort? – húzta a száját Andrew, de azért
aláírta a nyomtatványt.
– Még mindig létezik?
– Különleges akció, uram.
– Azt nem kétlem.

A napfény élesen tűzött le a Pacific Highway–re, a távolban pedig

kristálycsillár módjára ragyogtak Brisbane üveg – és kőépületeinek
körvonalai. – Szép – jegyezte meg Harry. – Olyan tiszta és
rendezett. Mintha egy egyszerű vázlat alapján hirtelen felépítették
volna az egészet.
– Annyira nem is jársz messze az igazságtól, Brisbane
majdhogynem vadonatúj város. Néhány évvel ezelőtt még csak egy
nagyobbacska falu volt itt, néhány ezer földművessel. Ha jól
megfigyeled, az itt élők egy részének még mindig karikalába van.
Olyan a város, mint egy modern konyha egy parasztházban:
csillogó, letisztult és praktikus – egy rakás kérődző tehénnel
körülvéve.
– Ez igazán érzékletes kép volt, Andrew.
– Nem kell élcelődni, kibic!
Miután elhagyták a főutat, hullámzó, zöld tájon, erdők és
megművelt földek között haladtak tovább kelet felé. – Isten hozott
az ausztrál vidéken – mondta Andrew. A réteken kérődző tehenek
mélán bámultak a kocsi után. Harry felnevetett.
– Mi az? – kérdezte Andrew. – Ismered az a Larson képregényt,
amelyikben a tehenek két lábon állva, cigarettázva csevegnek a
mezőn, amikor az egyik felkiált: „Vigyázz, autó!”
Csend.
– Ki az a Larson?
– Felejtsd el.
Alacsony, verandás házak mellett hajtottak el, az ablakokon
szúnyogháló, a feljárókon pedig kisteherautók parkoltak. Az utak
mentén méhkaptárok, széles hátsójú, mélabús tekintetű igáslovak,
valamint karámok váltogatták egymást, ahol disznók dagonyáztak
51
elégedetten a sárban. Az utak egyre keskenyebbé váltak. Dél körül
megálltak tankolni egy kis településen, amelynek a helységtábláján
az Uki felirat szerepelt, valamint az az információ, hogy a települést
kétszer egymás után is Ausztrália legtisztább városának
választották.

– Szentséges ég – nyögte Harry, amikor begurultak Nimbinbe. A

város kicsiny központja a szivárvány összes színében pompázott, a
járókelőket pedig mintha egyenesen Harry videogyüjteményének
egyik Cheec és Chong filmjéből telepítették volna ide.
– Ez tiszta hetvenes évek! – fakadt ki. – Úgy értem... Odanézz, ott
van Peter Fonda és épp Janis Joplinnal smárol. A főutcán lassan
végigguruló autót álmatag tekintetek kísérték. – Ez fantasztikus.
Sosem hittem volna, hogy vannak még ilyen helyek. Komolyan
mondom, meg kell szakadni a röhögéstől.
– Miért? – kérdezte Andrew.
– Szerinted nem vicces?
– Vicces?
Mi ezen olyan vicces? – dörmögte Andrew. – Értem én, hogy ma
már könnyű nevetni ezeken az álmodozókon. Tudom, hogy a mai
fiatalok számára a virággyermekek generációja csupán egy csapat
füvest jelent, akik nem csináltak mást, csak dobgitáron játszottak,
felolvasták egymásnak a verseiket és ötletszerűen dugtak
egymással. És azt is látom, hogy Woodstock egykori szervezői ma
már nyakkendőben adnak interjút, és nevetve mesélnek a régi
eszmékről, amelyek mostanra már számukra is elképesztően
naivnak tűnnek. De azok nélkül az eszmék nélkül, amelyekért ez a
generáció kiállt, a világ ma egészen más lenne. Az olyan jelszavak,
mint béke és szeretet, talán közhelynek hatnak, de mi akkoriban
komolyan gondoltuk. Teljes szívünkből. – Nem voltál te egy kicsit
idős ahhoz, hogy hippi legyél, Andrew?
– Dehogynem. Egy ravasz, vén hippi voltam – vigyorodott el
Andrew. – Nem egy fiatal teremtés részesülhetett abban a
kiváltságban, hogy Andrew bácsi vezette be elsőként a szerelem
változatos misztériumába. Harry Andrew vállába bokszolt. – Én
meg már azt hittem, hogy épp az idealizmus témáját feszegeted, te

52
vén szoknyapecér. – Természetesen idealizmus volt –
méltatlankodott Andrew.
– Nem hagyhattam ezeket a törékeny rügyeket holmi otromba,
pattanásos tizenévesekre, hogy aztán szegény lányok traumatizálva
töltsék a hetvenes éveket. – Vagyis ez volt a hetvenes évek
legfontosabb vívmánya? Andrew a fejét rázta.
– Dehogyis, ember. A legfontosabb dolog ott volt a levegőben. A
szabadság, az emberekbe vetett hit, a lehetőség, hogy fel lehet
építeni valami újat. És még ha Bill Clinton azt is állítja, hogy soha
nem szívott marihuánát, akkor is ugyanazt a levegőt, ugyanazt a
szellemiséget lélegezte be, mint mi, többiek. És ez természetesen
hatással volt mindarra, amivé lettünk. A fenébe is, legalább öt évig
vagy még tovább vissza kellett volna fojtanod a lélegzetedet ahhoz,
hogy ne kerüljön belőle semmi a véredbe! Úgyhogy, csak nevess,
Harry Holy. Húsz év múlva, amikor a trapéznadrág és a rémes
versek már végképp feledésbe merülnek, egészen más fénybe
kerülnek majd az akkori eszmék, emlékezz a szavamra! Harry
továbbra is csak nevetett.
– Ne vedd magadra, Andrew, de tudod, én egy generációval később
nőttem fel. Ahogy ti kiröhögtétek az ötvenes évek generációjának
szűk ingjeit és brillantinos frizuráit, úgy mi is nevettünk a Lennon–
szemüvegeken és a hajba tűzött virágon. Szerinted a mai
tizenévesek nem az olyan fazonokon vihognak, mint én? Ez a világ
sora. Itt viszont teljesen úgy érzi az ember, mintha a hetvenes évek
soha nem értek volna véget.
Andrew lemondóan legyintett. – Szerintem itt Ausztráliában
különösen jó feltételei vannak az ilyesminek. A hippihullám soha
nem halt el teljesen, hanem inkább átment ebbe a New Age–
mozgalomba. A könyvesboltokban minimum egy fal kizárólag
olyan könyvekkel van tele, amik az alternatív életstílussal, a
természetgyógyászattal, a belső énnel, a vegetarianizmussal
foglalkoznak, meg azzal, hogy miként éljünk harmóniában
önmagunkkal és a környezetünkkel. Csak éppen nem szív mindenki
füvet.
– De ez itt nem a New Age, Andrew! Ezek itt a jó öreg, beszívott
hippik, se több, se kevesebb. Andrew kinézett a kocsi ablakán és
elnevette magát. Az egyik padon egy hosszú, ősz szakállú férfi ült
53
köntösben és az ujjaival V–t formázva feléjük intett. Azután egy
tábla következett, rajta a „Marihuána Múzeum”, felirattal és egy
régi, sárga Volkswagen busz rajzával. Alatta kisebb betűkkel ez állt:
„Belépődíj: egy dollár. Ha nem tudsz fizetni, egyszerűen csak menj
be.”
– A drogmúzeum – intett a tábla felé Andrew. – Nagyrészt csak
limlomokat állítottak ki, de ha jól emlékszem, van néhány eredeti
fotó Ken Kesey, Jack Kerouac és a többi úttörő mexikói útjairól
abból az időből, amikor tudattágító szerekkel kísérleteztek. –
Azokból az időkből, amikor az LSD még veszélytelen volt?
– A szex pedig simán csak egészséges. Csodálatos idők voltak,
Harry Holy. Bírtad volna, haver. Jóval feljebb parkoltak le a
főutcán, majd visszasétáltak. Harry levette az orráról Ray Ban
napszemüvegét és igyekezett civilnek tűnni. Láthatólag csendes nap
volt a mai Nimbin életében, így aztán Harry és Andrew útja a
kereskedők közt vesszőfutássá változott:
– Nagyon jó fű! A legjobb Ausztráliában, haver! Pápua Uj–Guineá–
ból való, valami eszméletlen! – Pápua Új–Guinea – horkantotta
Andrew. – Még itt, a fű fővárosában is azt hiszik, hogy csak azért,
mert messzebbről jön, jobb lehet az anyag? Én csak annyit mondok:
vegyél ausztrált!
A múzeum előtt egy állapotos, de különben nagyon vékony lány
üldögélt, és magához intette Harryékat. Nehéz lett volna
megállapítani a korát, lehetett húsz, de akár negyvenéves is. Bő,
színes ruhadarabokat viselt, az inge alsó gombjai nyitva voltak,
kiálló, meztelen pocakján úgy feszült a bőr, mint a dobon. Harrynak
valahogy ismerősnek tűnt, de talán csak hasonlított valakire. A lány
pupillája egyértelműen elárulta, hogy reggelije a fűnél valami
lényegesen pörgősebb anyagot tartalmazott.
– Valami mást keresnek? – kérdezte Harryékat. Láthatólag felmérte,
hogy egyikük sem mutatott különösebb érdeklődést a marihuána
iránt. – Nem... – kezdte Harry.
– Acid? LSD? LSD–t akartok, ugye? – a nő gyorsan, nyomatékosan
beszélt és közben feléjük hajolt. – Nem, nem akarunk LSD–t –
válaszolta Andrew halk, határozott hangon. – Valami mást
keresünk, világos? A lány ülve maradt és rájuk bámult. Andrew
jelezte, hogy induljanak tovább, mire a lány, mintha a hasa csöppet
54
sem akadályozná, felpattant, és megragadta Andrew karját: – Oké.
De azt nem tudjuk itt lebonyolítani. Tíz perc múlva találkozunk
abban a bárban.
Andrew biccentett, a nő pedig sarkon fordult, majd hatalmas hasát
maga előtt tolva elindult lefelé az utcán, egy kölyökkutya pedig
utána szegődött.
– Tudom, mi jár a fejedben, Harry – gyújtott meg egy cigarettát
Andrew. – Hogy nem volt szép dolog egy láthatólag jólelkű anyát
abba a hitbe ringatni, hogy heroint fogunk venni tőle. És hogy a
rendőrőrs mindössze száz méterre van innen, ahol bizonyára
megkaptunk volna minden információt ahhoz, hogy megtaláljuk
Evans White–ot. De valami azt súgja, hogy így tanulságosabb lesz.
Menjünk, igyunk meg egy sört, aztán meglátjuk, hogyan tovább.

Fél órával később a jólelkű anya egy férfival az oldalán lépett be a

szinte üres bárba. A férfi legalább annyira hajszoltnak tűnt, mint a
nő, pontosabban úgy festett, mint Drakula Klaus Kinski–féle
kiadása: sápadt volt, csontsovány, fekete ruhát viselt és sötét
karikák éktelenkedtek a szeme körül. – Ezt a figurát nézd meg –
suttogta Andrew. – Őt aztán igazán nem lehet azzal vádolni, hogy
nem teszteli le, amit árul.
A jólelkű anya és a Kinski–klón szaporán lépkedtek feléjük. Utóbbi
láthatólag nem kívánt a szükségesnél több időt tölteni a nappali
fényben, így gyorsan át is ugrotta az udvariassági formulákat:
– Mennyit akartok venni?
Andrew látványosan hátat fordított neki. – Még mindig túl sokan
vannak itt ahhoz, hogy konkrét legyek, mister – közölte anélkül,
hogy megfordult volna. Kinski odaintett a jólelkű anyának, aki
savanyú arcot vágva odébbállt. Feltehetőleg százalékot kapott, és
Harry meglátása szerint Kinski és közte a bizalom olyan szinten
állhatott, mint általában a narkósok között szokott: vagyis nullán.
– Semmi nincs nálam, ha pedig netán zsaruk vagytok, letépem a
tökeiteket. Előbb mutassátok a lét, aztán eltűnünk innen. – A férfi
idegesen hadart, a pillantása pedig nyugtalanul ugrált.
– Messze van innen? – kérdezte Andrew.
– It’s a short walk, but a lo–ong trip12
– A férfi mosoly gyanánt egy rövid pillanatra felvillantotta fogsorát.
55
– Jól van, haver. Ülj le és fogd be a szád – közölte Andrew a
magasba emelve igazolványát. Kinski megdermedt. Harry,
nyomatéket adván társa szavainak, felemelkedett és megütögette
hátul a derekán az övét.
– Mi ez az amatőr színjáték? Mondtam már, hogy nincs nálam
semmi – zökkent le a férfi dacos képpel az Andrew előtt álló székre.
– Gondolom, ismered a helyi seriffet meg a helyettesét? Felteszem,
ők is elég jól ismernek téged. De vajon azt is tudják, hogy újabban
heroint is árulsz? A pasas vállat vont. – Ki beszélt itt heroinról? Én
azt hittem, hogy fűről...
– Természetesen, szóba sem került a heroin, sőt, az sincs kizárva,
hogy a továbbiakban sem vesztegetünk rá egy szót sem, feltéve, ha
kapunk tőled néhány információt. – Most csak vicceltek, ugye?
Kockáztassam, hogy spicliskedés miatt letépjék a fejemet, csak mert
két vadidegen zsaru, akiknek az égvilágon semmi nincs a kezükben
ellenem, hirtelen beállít és...
– Miféle spicliskedés? Itt futottunk össze, de sajnos nem tudtunk
megegyezni sem az árról, sem az áruról – ennyi. Még tanúd is van
rá, hogy egy teljesen szokványos üzlet miatt találkoztunk. Csak
tedd, amit mondunk és soha többé nem látsz bennünket idefenn sem
te, sem mások. Andrew rágyújtott és hunyorogva méregette az
asztal túloldalán gubbasztó, szerencsétlen narkóst, majd a füstöt az
arcába fújva folytatta:
– Ha nem kapjuk meg, amit akarunk, nem kizárt, hogy
távozásunkkor kitűzzük magunkra a rendőrségi jelvényeket, és lesz
néhány letartóztatás, amik miatt nem leszel túl népszerű a
környéken. Azt nem tudom, hogy valóban bevett retorzió–e errefelé
a spiclikkel szemben az általad említett fejletépés, mivel a füvesek
általában békés népek. De talán tudnak egyet–mást, és egyáltalán
nem lennék meglepve, ha a seriff egy este merő véletlenségből
rábukkanna a teljes raktáradra. Tudod, a füvesek egyébként
sincsenek odáig attól, hogy keményebb anyagokkal üzletelő
konkurenciájuk van. A nagy mennyiségű heroinnal való
kereskedésért kiszabható büntetés mértékével pedig te is tisztában
vagy, nem igaz?

56
Kinski arcába újabb adag cigarettafüst érkezett. Nem adatik meg
minden nap a lehetőség, hogy az ember telefüstölje egy ilyen
rohadék képét, gondolta Harry.
– Oké – mondta Andrew, amikor a férfi nem válaszolt.
– Evans White.
Szépen elmeséled nekünk, hogy ki ő, hol van, és hogyan tudunk
rajtaütni. Gyerünk! Kinski körülnézett. Ahogy beesett arcú, nagy
feje körbefordult vékony nyakán, egy keselyűhöz hasonlított, aki a
tetem mellett gubbasztva azt kémleli, nem jönnek–e vissza az
oroszlánok. – Csak ezt? – kérdezte. – Semmi többet? – Semmi
többet – válaszolta Andrew.
– És biztos lehetek abban, hogy tényleg nem jöttök vissza és
akartok majd még többet? – Ebben egyáltalán nem lehetsz biztos. A
férfi bólintott, mintha előre tudta volna, hogy ez lesz. – Oké. A
pasas egyelőre még nem nagy hal, de az alapján, amit hallottam
róla, jó úton halad. Korábban Madame Rosseau–nak, az itteni
drogkirálynőnek dolgozott, de mostanra már a saját üzletét építgeti.
Fű, LSD és talán valamennyi morfium. A fű ugyanaz, amit a
többiek árulnak idefenn, helyi termesztés. De alighanem jó
összeköttetései vannak Sydneyben is, ahová füvet szállít olcsó és
tiszta LSD–ért cserébe. Most az a sláger. – Nem az extasy vagy a
heroin? – kérdezte Harry. – Már miért azok lennének? – kérdezte
Kinski savanyú képpel.
– Nos, én csak abból indulok ki, hogy felénk mi a helyzet, de a
felmérések szerint Angliában is hasonló. A house–hullám után a
tizenhat éven felüliek több mint ötven százaléka próbálta már az
extasyt. A Trainspotting után pedig a heroin lett divatdrog... – Mi?
House? Trainspotting? – A férfi értetlenül bámult rá. Harry már
máskor is észrevette, hogy a narkósok gyakran észrevétlenül
elmennek a jelen történései mellett. – Hol találjuk meg Evanst? –
kérdezte Andrew.
– Sokat van Sydneyben, de néhány nappal ezelőtt láttam a városban.
Van egy fia, aki gyakran felbukkan itt az anyjával Brisbane–ből.
Azt nem tudom, hogy a nő most merre van, de amikor Evans
Nimbinben tartózkodik, a gyerek többnyire az ő birtokán van.
Röviden elmagyarázta nekik, merre találják a birtokot. – Miféle
fazon ez a White? – tudakolta Andrew.
57
– Nos, hogy is fogalmazzak? – vakarta meg az állát Kinski. – Egy
elbűvölő seggfej, azt hiszem, ez a helyes kifejezés. Andrew és
Harry biccentettek, hogy értik, mire gondol.
– Ami az üzletet illeti, nagyon egyenes, viszont nem szeretnék a
nője bőrében lenni, ha értitek, mire gondolok. Harryék kérdő
pillantással rázták a fejüket. – White egy igazi szépfiú, aki nem
éppen arról híres, hogy egyszerre egy csajjal beérné. Állandóan van
valami ribillió a női között, visítoznak, tépik egymást, úgyhogy
senki sem lepődik meg azon, amikor egyikük–másikuk időnként
monoklival bukkan fel. – Hm. Ismersz egy Inger Holter nevű,
szőke, norvég lányt? A múlt héten holtan találták Sydneyben a
Watson Bay–en. Meggyilkolták. – Valóban? Soha nem hallottam
róla. – Kinski nyilvánvalóan nem sokat bújta a lapokat. Andrew
elnyomta a cigarettát, majd felálltak az asztaltól.
– Biztos lehetek benne, hogy tartjátok a szátokat? – kérdezte
gyanakvó arccal Kinski. – Hogyne – válaszolta Andrew, és az ajtó
felé vette az irányt. A rendőrőrs a főutcán volt, mintegy
százméternyire a múzeumtól, és pont úgy festett, mint egy
közönséges lakóház. Az egyetlen különbséget az előkertbe állított
„Rendőrőrs” feliratú tábla jelentette. A seriff és helyettese egy–egy
hatalmas íróasztal mögött ült a tágas helyiségben, amelynek
berendezését ezenkívül egy kanapé, egy dohányzóasztal, egy tévé,
egy lenyűgöző cserepesnövény–gyűjtemény és egy alacsony
szekrény alkotta, amin egy jókora kávéfőzőgép trónolt.
– Jó napot! – köszönt Andrew. – Jó napot, uram – válaszolta
kórusban a seriff és a helyettese. – Kensington vagyok, ez pedig a
kollégám, Holy. Tudomásom szerint a sydneyi kapitányság
tájékoztatta magukat a jövetelünk céljáról. – Igen is meg nem is –
válaszolta a seriff, egy barátságos külsejű, kék szemű, cserzett bőrű,
negyvenes férfi, akinek kőkemény volt a kézfogása. Harryt az
apafigurára emlékeztette a Skippy kalandjai vagy a Flipper című
filmekből: khakiszínű ruhába bújt, szilárd, hétköznapi ausztrál hős,
aki erkölcsi példaképként szolgál, és mindent kibír.
– Sydney nem volt különösebben bőbeszédű. Annyit mondtak, hogy
egy férfit keresnek, azt viszont nem akarták, hogy behozzuk az
illetőt. – A seriff felállt és rántott egyet a nadrágja derekán. – Talán

58
attól féltek, hogy valamit elszúrunk? Maguk azt hiszik, hogy
nekünk itt fenn gőzünk sincs a rendőri munkáról?
– Nem kell azonnal támadni, főnök. Tudjuk, hogy minden
energiájukat a marihuánaültetvények feltérképezése foglalja le,
úgyhogy nem akartuk még ennek a fickónak a felkutatásával is
magukat terhelni. Megszereztük a címét, és tényleg csak néhány
kérdést akarunk feltenni az illetőnek. Andrew az alsó ajkát
előrebiggyesztve illusztrálta, hogy valóban jelentéktelen ügyről van
szó. A seriff elégedetlenül morgott. – Sydney vagy Canberra, egyre
megy. Parancsolgatnak, ideküldik az embereiket, miközben mi, akik
itt ülünk, mi értesülünk utolsóként mindenről. És persze, ki a hibás,
ha valami rosszul sül el?
– Úgy van – dörmögte a helyettes az asztala mögül. Andrew
bólintott. – Ne is mondja. Mi ugyanezt éljük át nap mint nap –
mondta. – Mindenhol akadnak olyan főnökök, akik nem hajlandók
bemocskolni a kezüket. Ez már csak így megy. Mi vagyunk kint a
terepen és mi tudjuk, mi a dörgés, mégis olyan középszerű, jogi
diplomás irodai patkányok dirigálnak nekünk, akiket csak a saját
karrierjük érdekel. Harry igyekezett egyetértően bólogatni és
sokatmondóan felsóhajtott. A seriff gyanakodva méregette őket, de
Andrew arca kifürkészhetetlen volt. A férfi végül rezignáltan
megcsóválta a fejét és kávéval kínálta őket.
– Óriási a kávéfőzőjük – intett Harry a szekrényen terpeszkedő
monstrum felé. A megjegyzés telitalálatnak bizonyult. – Egy perc
alatt lefőz egy litert – düllesztette ki a mellét büszkén a seriff, majd
rövid bevezetést tartott a gép működésének rejtelmeibe. Néhány
csésze kávé után azt is megtudták, hogy a North Sydney Bears
rögbicsapata sznob pojácák gyülekezete és hogy Samantha Riley
norvég gyorskorcsolyázó pasija minden bizonnyal rendes fickó
lehet.
– Látták a tüntetésre hívó plakátokat a városban? – kérdezte a
helyettes. – Arra buzdítanak, hogy holnap mindenki jöjjön a
leszállópályára és borítsák fel a helikopterünket. Szerintük ugyanis
a magántulajdon fotózása alkotmányba ütköző cselekedet. Tegnap
öten hozzáláncolták magukat a géphez, úgyhogy csak kora délután
tudtunk felszállni.

59
A sokatmondó vigyorgás alapján sem a seriff, sem a társa nem
bánta a történteket. Egy újabb kávéval később Andrew és Harry
felszedelőzködtek, mondván, ideje beszélni Evans White–tal, és
megköszönték a vendéglátást. – Mellesleg – torpant meg Andrew az
ajtóban, – úgy hallottam, hogy valaki heroint árul a városban. Egy
vékony, sötét fickó. Úgy néz ki, mint valami éhségsztrájkoló
vámpír. A seriff felkapta a fejét.
– Heroint?
– A leírás szerint Mondale lesz az – állapította meg a helyettes. –
Mondale, te megveszekedett idióta! – ordított fel a seriff. Andrew
megbökte nem létező kalapját. – Gondoltam, biztosan érdekli
magukat.

– Jut eszembe, milyen volt a tegnapi vacsora a mi svéd tanúnkkal? –

érdeklődött Andrew útban White birtoka felé. – Remek. Elég
csípős, de finom – válaszolta Harry szaporán bólogatva.
– Gyerünk már, Harry, miről beszélgettetek?
– Mindenféléről. Norvégiáról és Svédországról.
– Aha. És ki nyert?
– Ő.
– Miért, mije van Svédországnak, ami Norvégiának nincsen? –
kérdezte Andrew. – Hát, hogy először a legfontosabbat említsem:
néhány kiváló filmrendezője. Bo Widerberg, Ingmar Bergman... –
Ugyan már, filmrendezők – horkantotta Andrew. – Azok itt is
vannak. Edvard Griegetek viszont csak nektek van. – A mindenit –
lepődött meg Harry. – Nem is tudtam, hogy komolyzenei
szakértővel van dolgom. Többek között. – Grieg zseni volt. Vegyük
csak a C–moll szimfónia második tételét...
– Bocs, Andrew – szabadkozott Harry. – Én kétakkordos punk–
bandákon nőttem fel, és akkor kerültem legközelebb a
szimfóniához, amikor a Yes és a King Crimson szólt. Nem
hallgatok múlt századi zenét, oké? Minden, ami 1980 előtt történt,
az számomra kőkorszak. Van egy norvég együttes, akiket DumDum
Boysnak hívnak, ők... – A C–moll szimfóniának 1981–ben volt az
ősbemutatója – szólt közbe Andrew. – DumDum Boys? Elég
nagyzolós név...
Harry megadóan felsóhajtott.
60
Evans White félig leeresztett szempillákkal nézett rájuk. Göndör
fürtjei az arcába hulltak. Megvakarta az ágyékát és tüntetőleg
böfögött. Láthatólag nem lepődött meg különösebben azon, hogy
felbukkantak nála. Nem mintha várta volna őket, inkább csak hozzá
volt szokva, hogy az emberek felkeresik. Végül is ő kotlott a
környék legjobb LSD–jén, Nimbin pedig kisváros volt, ahol
gyorsan terjedtek a hírek. Harry úgy tippelte, hogy White nem olyan
fazon, aki kicsiben üzletel, és főleg nem a saját portáján, ez azonban
aligha akadályozza meg az embereket abban, hogy olykor
felbukkanjanak nála és megpróbáljanak valamilyen vásárt nyélbe
ütni.
– Itt valami tévedés lesz. Próbáljátok meg odabenn a városban –
közölte, és becsukta a szúnyoghálós ajtót. – A rendőrségtől jöttünk,
Mr White – emelte fel Andrew az igazolványát. – Beszélni
szeretnénk magával. Evans hátat fordított nekik.
– Ne most. Nem bírom a zsarukat. Jöjjenek vissza egy letartóztatási
vagy házkutatási paranccsal, mit bánom én, aztán majd meglátjuk,
mit tehetek magukért. De addig is: jó éjszakát. Azzal a belső ajtót is
becsapta. Harry az ajtókerethez hajolva utána kiabált: – Evans
White! Hall engem? Azt szeretnénk tudni, hogy maga van–e ezen a
fotón, uram! És ha igen, ismeri–e ezt a szőke lányt, aki maga
mellett ül a képen. Inger Holternek hívják, és meghalt! Egy
pillanatnyi csend támadt. Azután megnyikordultak a sarokvasak.
Evans White kikukucskált. Harry a szúnyoghálóhoz emelte a képet.
– Akkor sajnos nem volt ilyen jó bőrben, amikor a sydneyi
rendőrség rátalált, Mr White.

A konyhaasztalon szétszórt újságok hevertek, a mosogatóban

hegyekben álltak a tányérok és a poharak, a padló pedig aligha látott
felmosóvizet az utóbbi néhány hónapban. Harry egy pillantással
felmérte a helyzetet, és a látszat ellenére arra jutott, hogy a ház
egyáltalán nem olyan, mint egy szakadt narkós otthona. A valódi
pusztulás jelei hiányoztak. Nem voltak penészes étel maradékok,
nem terjengett vizeletszag és a függönyöket sem húzták össze. így
hát Harry arra következtetett, hogy Evans White egyelőre még
kézben tartja az életét. Leültek a konyhaasztal mellé, Evans pedig
61
kivett egy üveg sört a hűtőszekrényből és azonnal bele is kortyolt.
Ismét belebüfögött a csöndbe, majd elégedetten röhintett.
– Meséljen nekünk az Inger Holterhez fűződő viszonyáról, Mr
White – kérte Harry, miközben igyekezett odébb hessegetni a
böfögés bűzét. – Inger egy kedves, csinos és meglehetősen ostoba
lány volt, aki azt vette a fejébe, hogy mi ketten boldogok lehetnénk
együtt. – Evans a plafonra emelte a tekintetét, majd újra elégedett
röhögcsélésbe kezdett. – Azt hiszem, egészen jól összefoglaltam a
lényeget – tette hozzá.
– Van esetleg valami elképzelése arról, hogy ki lehetett a tettes,
vagy hogy hogyan gyilkolhatták meg? – Nimbinben is vannak
újságok, úgyhogy tudok róla, hogy megfojtották. De hogy ki
lehetett az? Gondolom, egy fojtogató. – Hátrahajtotta a fejét és
elvigyorodott. Egy göndör fürt a homlokába hullott, hófehér fogai
megvillantak napbarnított arcában, a nevetőráncok pedig sötét
szemétől egészen a nehéz kalózkarikákkal teleaggatott füléig
szaladtak. Andrew megköszörülte a torkát.
– Mr White, egy nő, akit maga jól ismert és akivel intim kapcsolata
volt, gyilkosság áldozata lett. Az, hogy magának mit kellene, vagy
kellene–e egyáltalán bármit is éreznie, az nem tartozik ránk. Azt
azonban bizonyára megérti, hogy egy gyilkos után nyomozunk,
úgyhogy amennyiben itt és most nem hajlandó a segítségünkre
lenni, kénytelenek leszünk bevinni a sydneyi kapitányságra.
– Úgyis lenne dolgom Sydneyben, vagyis ha ez azt jelenti, hogy
állják a repülőjegyemet, akkor ezer örömmel. – White megvetően
megrántotta a fejét. Harry nem tudta, mit gondoljon. Vajon tényleg
olyan gátlástalan a fickó, mint amilyennek mutatni próbálja magát,
vagy inkább csak, finoman szólva, korlátozottan beszámítható?
– Ahogy akarja, Mr White – mondta Andrew. – Repülőjegy, koszt
és kvártély, védőügyvéd, valamint az ügy első számú
gyanúsítottjának járó reklámtevékenység – természetesen minden
ingyen. – Áll az alku. Negyvennyolc órán belül úgyis kint vagyok. –
Amikor is szintén grátisz huszonnégy órás felügyeletet, valamint
ébresztőszolgálatot biztosítunk, hogy éjszakánként ellenőrizhessük,
otthon van–e, olykor egy–két razziával fűszerezve. És ki tudja, mire
bukkanunk ezek során?

62
Evans felhajtotta a sör maradékát, majd egy kis ideig az üveg
címkéjét kapirgálta. – És mégis mit akarnak tudni az urak? –
kérdezte végül mogorván. – Én csak annyit tudok, hogy egy nap
hirtelen eltűnt. Sydneybe kellett mennem, úgyhogy megpróbáltam
felhívni, de nem volt sem otthon, sem a munkahelyén, és mire
megérkeztem a városba, az újságok már azzal voltak tele, hogy
megölték. Két napon keresztül úgy járkáltam, mint valami zombi.
Úgy értem, meg–öl–ték? Mégis mekkora a statisztikai esélye annak,
hogy valakit halálra szorongatnak? – Nem túl nagy. Ezek szerint
van alibije a gyilkosság időpontjára? Az jó... – mondta Andrew és
feljegyzett valamit. Evans összerezzent.
– Alibi? Ezt meg hogy érti? Csak nem mondja komolyan, hogy
gyanúsított vagyok? Vagy ez azt akarja jelenteni, hogy a
rendőrségnek több mint egy hét alatt nem sikerült egy tisztességes
nyomot felmutatnia? – Minden lehetséges nyomnak alaposan
utánanézünk, Mr White. Meg tudná nekem mondani, hol volt két
nappal azelőtt, hogy Sydneybe jött?
– Természetesen itt voltam a birtokon.
– Egyedül?
– Nem egészen.
– Evans elvigyorodott, és elhajította a sörösüveget, ami elegáns ívet
írt le a levegőben, majd hangtalanul a konyhaszekrény előtti
szemetesben landolt. Harry elismerően biccentett.
– Megkérdezhetem, kivel volt? – Épp azt teszi, nem? Rendben,
nézze, nincs rejtegetnivalóm. Egy Angeline Hutchinson nevű
hölggyel voltam. Itt lakik a városban. Harry jegyzetelt.
– A szeretője? – kérdezte Andrew.
– Olyasmi – válaszolta Evans.
– Mit tudna nekünk Inger Holterről mesélni?
Milyen ember volt? – Nem ismertük egymást annyira régen.
Sydneyben találkoztunk, abban a bárban, ahol dolgozott, az
Alburyben. Beszélgetni kezdtünk, ő pedig elmesélte, hogy spórol,
mert el szeretne utazni Byron Bay–be, márpedig az csak néhány
mérföldnyire van innen, úgyhogy megadtam neki a nimbini
telefonszámomat. Néhány nappal később felhívott, és megkérdezte,
hogy itt tölthet–e egy éjszakát. Végül több mint egy hétig maradt.
Ezután csak Sydneyben találkoztunk, amikor ott jártam. Mindössze
63
két vagy három alkalommal, ami azért lássuk be, édeskevés ahhoz,
hogy öreg házaspárnak számítsunk. Ezenkívül kezdett már egy
kissé terhessé válni. – Terhessé?
– Igen. Nagyon a szívébe zárta a kisfiamat, Tom–Tomot, és már
családról meg vidéki házról álmodozott. Hozzám ez nagyon nem
passzol, de hagytam, hadd csinálja.
– És miért?
Evans mocorogni kezdett a széken. – Inger az a fajta lány volt,
akinek az elején még nagy a szája, de ha az ember egy kicsit
megcsiklandozza az álla alatt és azt mondja neki, hogy kedveli,
azonnal kenyérre lehet kenni és azt sem tudja, hogy kényeztesse az
embert.
– Vagyis gondoskodó, kedves lány volt? – kérdezte Harry.
Evansnek láthatólag nem volt ínyére, hogy a társalgás ebbe a
mederbe terelődött. – Igen, talán az volt. De ahogy említettem, nem
ismertem túlságosan. Jó ideje nem látta már a családját, lehet, hogy
egyszerűen csak ki volt éhezve... az emberekre, valakire, aki épp ott
volt. Honnan tudjam? De ahogy már mondtam, egy buta,
romantikus kislány volt, nem volt benne semmi rosszindulat...
Evans hangja hirtelen elcsuklott, és a konyhára csend telepedett.
Vagy nagyon jó színész vagy mégiscsak vannak emberi érzései,
tűnődött Harry. – Ha nem látott semmiféle jövőt a kapcsolatukban,
akkor miért nem szakított vele? – Már kifelé tartottam a dologból.
Hogy úgy mondjam, épp az ajtóban álltam és el akartam köszönni
tőle, de már nem volt lehetőségem rá, mert addigra eltűnt.
Csak így – csettintett az ujjával Evans. Mégis érezhet valamit,
gondolta Harry, hisz egészen berekedt. Evans lepillantott a kezére:
– Szépen lelépett, nem igaz?

5.
Egy anya, egy hatalmas pók és Bubbur
Meredek hegyi utakon kanyarogtak felfelé. Az egyik kanyar után
egy tábla bukkant fel, ami a Crystal Castle felé vezető utat mutatta.
– Az a kérdés, hogy Evans White igazat mondott–e? – gondolkodott
hangosan Harry. Andrew kitért egy szembejövő traktor útjából. –
64
Hadd osszam meg veled egy tapasztalatomat, Harry. Több, mint
húsz éve beszélgetek emberekkel, akik különböző okokból
kifolyólag vagy igazat mondanak vagy hazudnak nekem.
Bűnösökkel és ártatlanokkal, gyilkosokkal és zsebtolvajokkal,
idegroncsokkal és kibillenthetetlen jéghegyekkel, kékszemű
babaarcúakkal, sebhelyes gazemberképűekkel, szociopatákkal,
pszichopatákkal, filantrópokkal... Andrew további példák után
keresgélt. – Vettem a lényeget, Andrew. – ...bennszülöttekkel és
fehérekkel. Mind elmesélték a történetüket, és közben egytől–egyig
abban bíztak, hogy hinni fogok nekik. És tudod, mit tanultam
mindebből? – Hogy képtelenség megállapítani, ki hazudik és ki
nem?
– Pontosan, Harry! – Andrew hirtelen felélénkült. – A klasszikus
krimikben minden valamire való nyomozó csalhatatlan szimattal
kiszúrja, ha valaki hazudik. Baromság! Az emberi természet egy
hatalmas és átláthatatlan rengeteg, ahol senki sem ismeri ki magát
igazán. Még egy anya sem ismeri a gyermeke legrejtettebb titkait.
Egy nagy, zöld kert előtt parkoltak le. A szökőkutak, virágágyások
és egzotikus fák között keskeny, kaviccsal felszórt ösvény
kanyargott. A kert mélyén terpeszkedő hatalmas épület minden
kétséget kizáróan a Crystal Castle volt, amit a nimbini seriff
mutatott meg nekik a térképen. A Kristálypalota.
Érkezésüket az ajtó fölött lógó harang jelezte. Láthatólag népszerű
hely lehetett, mert az üzlet tele volt emberekkel. Egy sugárzó
mosolyú, erős testalkatú nő olyan lelkesedéssel köszöntötte
Harryékat, mintha ők lettek volna hónapok óta az első emberek,
akikkel találkozik.
– Most vannak itt először? – érdeklődött, mintha természetesnek
venné, hogy üzlete olyan függőséget kelt, hogy az emberek újra és
újra elzarándokolnak ide. Azok alapján, amit hallottak róla, ez akár
így is lehetett. – Irigylem magukat – lelkendezett, amikor
megerősítették, hogy nem jártak még itt. – Most először fogják
átélni a Crystal Castle–élményt!
– Menjenek végig azon a folyosón. Jobbra találnak majd egy kitűnő
vegetáriánus büfét, ami a lehető legcsodálatosabb fogásokkal áll
rendelkezésükre. Amikor ott végeztek, menjenek át balra a kristály
– és ásványszobába. Ott várja magukat az igazi meglepetés! Most
65
pedig, rajta, menjenek, menjenek! Azzal elhessegette őket. Egy
ilyen bevezető után tagadhatatlanul kijózanítóan hatott, hogy a
beharangozott csoda tulajdonképpen egy teljesen hétköznapi büfé
volt, ahol kávét, teát és joghurtos salátát szolgáltak fel, valamint
salátás szendvicset. Az úgynevezett kristály – és ásványszobában
békésen üldögélő Buddha–figurák, kék és zöld kvarckristályok és
egyszerű kőzetek sorakoztak, gondosan megkomponált
világításban. A helyiségben enyhe füstölőillat terjengett, amit
álmosító pánsípmuzsika és csörgedező víz hangja egészített ki.
Harry magát az üzletet szépnek találta, de ez a kompozíció már
megfeküdte a gyomrát. Az egyedüli, amitől valóban elállt a
lélegzete, azok az árak voltak.
Andrew az árcédulák láttán hangosan felnevetett. – Ez a nő
zseniális! Azzal az üzletben bolyongó, zömmel középkorú és
jólszituáltnak tűnő vevőkre mutatott: – A virággyermekek
generációja felnőtt. Felnőtt munkájuk van, felnőtt keresetük, a
szívüket azonban továbbra is valahol az asztrális síkon felejtették.
Visszamentek a pulthoz, ahonnan az asszony töretlen mosolya
ragyogott feléjük. A nő hirtelen megragadta Harry kezét és egy
kékeszöld követ nyomott a tenyerébe.
– Maga Bak, nem igaz? Tegye ezt a követ a párnája alá, minden
negatív energiát elűz majd a szobájából. Valójában hatvanöt
dollárba kerül, de mivel komolyan úgy érzem, hogy szüksége van
rá, most öt vénért megkapja. Azután Andrew–hoz fordult. – Maga
pedig bizonyára Oroszlán. – Öhm, nem asszonyom, én rendőr
vagyok – emelte fel Andrew diszkréten az igazolványát. A nő
elsápadt és rémülten meredt rájuk. – Ó, te jó ég. Remélem, nem
csináltam semmi rosszat.
– Tudomásom szerint nem, asszonyom. Amennyiben nem tévedek,
maga Margaret Dawson, azelőtt White? Válthatnánk néhány szót?
Margaret Dawson már visszanyerte arcszínét és odakiáltott az egyik
lánynak, hogy vegye át a kasszát. Azután lekísérte Harryékat a
kertbe, ahol egy fehér asztal mellé telepedtek. Nem messze tőlük
két fa állt, közöttük jókora háló feszült. Harry először azt hitte,
halászháló, de ahogy alaposabban szemügyre vette, kiderült, hogy
egy hatalmas pókháló. – Úgy fest, esőt kapunk – jegyezte meg a nő

66
a kezét dörzsölve. Andrew megköszörülte a torkát. Az asszony az
ajkába harapott.
– Elnézést, biztos úr, csak olyan ideges lettem.
– Semmi baj. Nahát, micsoda hálójuk van.
– Ja, az? Az Billyé, az egérpókunké.
Itt alszik valahol a közelben. Harry önkéntelenül felrántotta a lábát.
– Egérpók? Az azt jelenti, hogy... egeret eszik? – kérdezte. Andrew
elmosolyodott. – A kollégám norvég. Nincs hozzászokva az efféle
jól megtermett pókokhoz. – Ó, akkor megnyugtathatom, hogy nem
a nagyok az igazán veszélyesek – mondta Margaret Dawson. –
Ellentétben például az aprócska vöröshátú pókkal. Ő azonban
jobban szeret a városban élni, ahol, hogy úgy mondjam, el tud tűnni
a tömegben. A sötét pincéket és a nedves sarkokat kedveli.
– Ez ismerősen hangzik – jegyezte meg Andrew. – De térjünk
vissza a tárgyhoz, asszonyom. A fiáról lenne szó. Mrs Dawson most
valóban elfehéredett.
– Evansről?
Andrew Harryra pillantott. – Amennyire tudjuk, a fiának ez idáig
nem volt dolga a rendőrséggel, Mrs Dawson – mondta Harry. –
Nem, egészen biztosan nem volt. Hála az égnek. – Azért ugrottunk
be magához, mert láttuk, hogy a Crystal Castle szinte útba esik
visszafelé Brisbane–be. Arra lennénk kíváncsiak, hogy ismert–e egy
bizonyos Inger Holtert? A nő néhány pillanatig gondolkodott,
azután megrázta a fejét. – Evans nem ismer olyan sok lányt. Ha
megismerkedett valakivel, akkor mindig elhozta bemutatni nekem.
Miután gyereket csinált annak... annak a rémséges gyereklánynak,
akinek a nevére nem is akarok emlékezni, megtiltottam neki...
megmondtam neki, hogy jobban teszi, ha vár egy kicsit. Amíg meg
nem találja az igazit.
– Miért? – kérdezte Harry.
– Mert én azt mondtam.
– És miért mondta ezt, asszonyom?
– Mert... mert rosszul veszi ki magát – a nő egy pillantást vetett az
üzlete felé, hogy jelezze, drága az ideje. – És mert Evans olyan
érzékeny fiú, olyan sebezhető. Nagyon sok negatív energia volt az
életében, és olyan nőre van szüksége, akiben teljes mértékben

67
megbízhat. Nem az ilyen... szajhákra, akik csak összezavarják. Az
asszonynak könnyek szöktek a szemébe.
– Gyakran találkozik a fiával? – kérdezte Andrew.
– Evans olyan gyakran jön ide, ahányszor csak tud. Szüksége van az
itteni békére. Szegény, olyan keményen dolgozik. Próbálták
valamelyik gyógynövényt, amit árul? Néha hoz ide is, teát főzünk
belőlük a büfében. Andrew megköszörülte a torkát. Harry a szeme
sarkából valami mozgást érzékelt a fák között. – Nekünk lassan
indulnunk is kell, asszonyom. Csak még egy utolsó kérdést
engedjen meg.
– Igen?
Andrew alighanem félrenyelt – egyre csak köszörülte a torkát. A
pókháló ringatózni kezdett.
– Mindig ilyen szőke volt, Mrs Dawson?

Késő estére járt, amikor a gépük leszállt Sydneyben. Harry

hullafáradt volt és már csak a szállodai szoba dupla ágyára tudott
gondolni.
– Egy italt? – javasolta Andrew.
– Nem, kösz – rázta meg a fejét Harry.
– És az Alburyben?
– Az szinte munka – állapította meg Harry.
– Pontosan.

Birgitta rájuk nevetett, amikor megjelentek a bárban. Kiszolgált egy

vendéget, azután odament hozzájuk. A pillantását Harryra
függesztette. – Szia – köszönt. Harry úgy érezte, hogy
legszívesebben bevackolódna a lány ölébe és aludna. – Két dupla
gintonikot, a törvény nevében – mondta Andrew. – Én inkább egy
grépfútlevet kérnék – szólt közbe Harry. A lány kiszolgálta őket,
majd áthajolt a pult fölött.
– Köszönöm a szép estét – súgta svédül Harrynak, aki ennek
folyományaként kénytelen volt végignézni a lány mögötti tükörben,
amint idióta vigyor terül szét a saját arcán. – Hé, hé, ha kérhetem,
hagyjuk a skandináv hablatyolást. Amíg én fizetem az italokat,
addig angolul beszélünk, világos? – szólalt meg Andrew
morcoskodva. – Most pedig ide hallgassatok, fiatalok! Ugye
68
tudjátok, hogy a szerelem nagyobb misztérium a halálnál? Rövid
hatásszünet következett.
– Andrew bácsi elmesél nektek egy ősi ausztrál legendát, mégpedig
Walla és az óriáskígyó, Bubbur történetét. Közelebb húzódtak
egymáshoz, Andrew pedig elégedett cuppogással rágyújtott.
– Volt egyszer egy fiatal harcos, akit Wallának hívtak, és aki
szerelmes volt egy szép, fiatal nőbe, Moorába. A lány is nagyon
szerette őt. Walla kiállta a törzs beavatási szertartását, immáron
férfisorba lépett és megnősülhetett. Moora is alig várta, hogy végre
egymáséi lehessenek. A hagyomány azonban arra kötelezte Wallát,
hogy előbb vadászni induljon, majd az elejtett zsákmányt a
választottja szüleinek ajándékozza. Csak ezután lehetett megülni az
esküvőt. Ezért egy szép reggelen, amikor még harmatcseppek
borították a leveleket, Walla útnak indult. Alig tudott elválni
kedvesétől. Moora búcsúzóul egy fehér kakadutollat adott neki,
amit a férfi a hajába tűzött.
– Amíg Walla távol volt, Moora azon fáradozott, hogy mézet
gyűjtsön az ünnepre. Nem volt könnyű dolga, sokkal messzebb el
kellett távolodnia a táborhelyüktől, mint korábban bármikor.
Egyszer egy völgybe érkezett, amelyben hatalmas kövek hevertek.
A völgyet különös csönd ülte meg, nem csicseregtek a madarak, de
még egy bogár zümmögését sem lehetett hallani. Már éppen tovább
akart indulni, amikor egy fészket pillantott meg, amiben néhány
nagy, fehér tojás volt, a legnagyobb tojások, amiket valaha látott.
Magammal kell vinnem őket az ünnepre, gondolta, és feléjük
nyújtotta a kezét.
– Ebben a pillanatban meghallotta, hogy valami hatalmas siklik
végig a köveken, és még mielőtt megmoccanhatott vagy kiálthatott
volna, egy óriási sárgásbarna kígyó tekeredett a dereka köré. A lány
hiába küzdött, nem tudott szabadulni, a kígyó pedig egyre
szorosabban fonódott köré. Moora felpillantott a völgy fölötti kék
égboltra és megpróbálta Walla nevét kiáltani, de már nem volt elég
levegő a tüdejében hozzá. A kígyó szorítása egyre erősebbé vált,
míg végül teljesen kipréselte a lányból az életet, összeroppantva
minden csontját. Azután a kígyó visszasiklott az árnyékba, ahol
nem lehetett észrevenni, mivel éppen olyan volt a színe és a

69
mintája, mint amikor a napfény a fák lombjai között átszűrődve a
völgyben fekvő kövekre esik.
– Két napba telt, mire Moora összezúzott testét megtalálták a
völgyben. A szülei vigasztalhatatlanok voltak. Az anyja egyre csak
zokogott, az apja pedig azt ismételgette, hogy mit mondanak majd
Wallának, amikor visszatér a vadászatból.
Andrew csillogó szemmel pillantott Harryra és Birgittára.
– A tábortűz már szinte leégett, amikor Walla másnap hajnalban
visszaért a vadászatból. Bár fáradságos út állt mögötte, a léptei
könnyűek voltak, a szeme pedig ragyogott a boldogságtól.
Egyenesen Moora szüleihez ment, akik csendesen üldögéltek a tűz
mellett. „Itt az ajándékom a számotokra”, mondta nekik. Gazdag
zsákmány volt: egy kengurut, egy vombatot és egy emu két combját
hozta el nekik.
– „Még éppen idejében ideértél a temetésre, Walla, te, akinek a
fiunkká kellett volna válnod”, mondta neki Moora apja. Walla úgy
állt ott, mint akit letaglóztak. Alig tudta elrejteni a bánatát és a
fájdalmát, de miután edzett és kemény harcos volt, visszatartotta
könnyeit és hűvösen ezt kérdezte: „Miért nem temettétek még el?”
„Mert csak ma találtunk rá”, válaszolta az apa. „Akkor elkísérem és
visszakövetelem a lelkét. A wirinun, a gyógyító meg tudja
forrasztani összetört csontjait, én pedig visszaadom a lelkét és újra
életre lehelem.” „Túl késő”, mondta az apa, „a lelke már ott van,
ahol a többi halott nőé. De aki megölte őt, még mindig életben van.
Ugye, tudod a kötelességedet, fiam?”
– Walla egy szót sem szólt, csak hazament. Egy barlangban lakott a
törzs többi nőtlen férfitagjával, de hozzájuk sem szólt egy szót sem.
Hónapok teltek el anélkül, hogy Walla részt vett volna az
éneklésben és a táncban, mindig csak magányosan üldögélt.
Néhányan úgy hitték, hogy a szíve kővé vált és próbálja elfelejteni
Moorát. Mások szerint azt tervezte, hogy Moora után megy a halott
nők birodalmába. „Ez soha nem fog sikerülni neki”, mondogatták.
„Hiszen a férfiaknak és a nőknek külön helyük van.”
– Azután egy asszony telepedett a tűz mellé. „Tévedtek”, mondta.
„Azon gondolkodik ennyire, hogyan álljon bosszút a szerelméért.
Vagy talán azt hiszitek, hogy elég megragadni egy lándzsát és csak
úgy le lehet szúrni Bubburt, a hatalmas, sárgásbarna kígyót? Ti
70
sosem láttátok azt az állatot, én azonban egyszer fiatalkoromban
láttam, azon a napon őszültem meg. A legrémisztőbb látvány volt,
amit el tudtok képzelni. Higgyetek nekem, Bubburt csak
egyféleképpen lehet legyőzni, mégpedig bátorsággal és
ravaszsággal. És azt hiszem, ez a fiatal harcos egyiknek sincs
híján.”
– A következő napon Walla odament a tűzhöz. A szeme lángolt, és
szinte jókedvűen kérdezte meg a többiektől, hogy ki tart vele gumit
gyűjteni. „Hiszen van gumink”, mondták az emberek meglepődve
Walla jó hangulatán. „Szívesen adunk neked belőle.” „De nekem
friss gumira van szükségem”, válaszolta a fiatal harcos. Azután
elnevette magát a többiek riadt tekintetén és ezt mondta: „Gyertek
velem, és megmutatom nektek, mire kell.” Azok kíváncsian vele
tartottak, majd miután elegendő gumit gyűjtöttek, elvezette őket a
völgybe, ahol a nagy kövek feküdtek. A legmagasabb fa tetejére egy
lest épített, majd arra kérte a többieket, hogy húzódjanak vissza a
völgy torkolatához. Azután felvitte magával a legjobb barátját a fa
tetejére, és elkezdte kiabálni Bubbur nevét, miközben a visszhang
végigsöpört a völgyön és a nap egyre magasabbra emelkedett az
égen.
– És akkor hirtelen előbukkant Bubbur – hatalmas, sárgásbarna feje
ide–oda lengett, ahogy a hang forrását kereste. Körülötte kisebb
sárgásbarna kígyók hemzsegtek, bizonyára azokból a tojásokból
keltek ki, amelyeket Moora látott. Walla és a barátja jókora labdákat
gyúrtak a gumiból. Amikor Bubbur felfedezte őket a fa tetején,
kitátotta hatalmas száját, kiöltötte a nyelvét és feléjük
nyújtózkodott. A nap ekkor már magasan járt az égen, a sugarai
megcsillantak Bubbur fehéren és vörösen tátongó torkában. Amikor
megpróbált rájuk támadni, Walla a legnagyobb labdát egyenesen
Bubbur kitátott pofájába hajította. A kígyó ösztönösen
összeharapott, és a fogai mélyen a gumiba süppedtek.
– Bubbur összetekeredett a földön, de nem tudott megszabadulni a
pofájába ragadt gumitól. Wallának és a barátjának sikerült
ugyanezzel a módszerrel a kisebb kígyókat is ártalmatlanná tenniük.
Azután Walla odahívta a többi embert is, akik nem ismertek
könyörületet és az összes kígyót elpusztították. Végül is Bubbur
megölte a törzs legszebb lányát, az utódai pedig egy nap épp olyan
71
óriásira nőttek volna, mint az anyjuk. Andrew kiitta a gintonik
maradékát. – És mi a történet erkölcsi tanulsága? – kérdezte
Birgitta. – Hogy a szerelem nagyobb misztérium a halálnál. És hogy
az embernek óvatosnak kell lennie a kígyókkal. Andrew kifizette a
számlát, majd biztatóan megveregette Harry vállát és hazaindult.

MOORA

6.
Egy köntös, statisztika és egy akváriumi hal

Kinyitotta a szemét. A függöny bágyadtan intett neki, odakintről

behallatszott az ébredező nagyváros lármája. Pillantása a szoba
túlsó falán lógó rémségre esett: a svéd királyi párt ábrázoló
fényképre. A nyugodt, magabiztosan mosolygó királynőre és a
királyra, aki úgy festett, mintha valaki legalábbis fegyvert tartana a
hátához. Harry sejtette, hogyan érezheti magát az uralkodó,
harmadikos korában őt is rábeszélték, hogy játssza el a királyfi
szerepét egy iskolai színielőadáson.
Vízcsobogás hangja szűrődött be hozzá. Harry az oldalára fordult,
és megszagolta a lány kispárnáját. A lepedőn hosszú, vörös hajszál
hevert, mint egy medúza ottfelejtett csápja. Hirtelen a Dagbladet
sportrovatának egyik címe villant az eszébe: „Erland Johansen,
Moss Futball Klub – vörös haj és hosszú passzok”.
Próbálta megfogalmazni, hogyan is érzi magát. Könnyűnek. Mint
egy tollpihe. Olyan könnyűnek, hogy attól félt, a függöny
csapkodása felemeli az ágyból és kisodorja az ablakon, és csak a
reggeli csúcsforgalomban álló autósorok fölött lebegve jön majd rá,
hogy egyáltalán nincs rajta ruha. Vajon ez a könnyed érzés azzal
magyarázható, hogy bizonyos testnedveiből jelentős mennyiséget
vesztett az éjszaka folyamán?
– Harry Hole, oslói rendőr–főkapitányság – különös ötletek és üres
golyók – mormolta az orra alatt. – Hogyan? – kérdezte egy hang
svédül. Birgitta egy rendkívül csúf köntösbe burkolózva állt a
szobában, fején egy fehér törülközőből csavart vastag turbánnal.

72
– Ó, jó reggelt, te gyönyörű. Csak „Nemakarom” király portréján
merengtem. Szerinted nem lenne boldogabb, ha inkább túrhatná a
földet valahol? Nekem nagyon úgy tűnik. A lány a kép felé fordult.
– Az életben nem mindenkinek adatik meg, hogy a megfelelő helyre
kerüljön. Veled például mi a helyzet, zsarukám? Birgitta lehuppant
Harry mellé.
– Ütős kérdés így kora reggel. De mielőtt válaszolnék, követelem,
hogy vedd le ezt a köntöst. Igazán nem akarlak megbántani, de azt
hiszem, ez a legförtelmesebb ruhadarab, amit valaha láttam. Birgitta
elnevette magát.
– Én csak lohasztónak becézem. Akkor kerül bevetésre, amikor
egyes nagyszájú, idegen férfiak kezdenek túlságosan tolakodóvá
válni. – Vajon létezik egyáltalán neve ennek a színnek? Szerintem
egy eddig ismeretlen árnyalatot birtokolsz, a színskála egy
szégyenfoltját, valahol a barna és a zöld között. – Ne tereld el a
szót, te norvég mókamester! – Birgitta egy párnát vágott Harry
fejéhez, de egy rövid birkózást követően ő maradt alul. Harry
lefogta a kezét és a fogával próbálta meglazítani a köntös övét.
Birgitta, amikor rájött, miben mesterkedik, felkiáltott, majd
kiszabadította az egyik térdét és eltökélten a férfi álla alá nyomta.
Harry felnyögött és az oldalára fordult. A lány villámgyorsan
fölékerekedett és a karjára térdepelt.
– Válaszolj!
– Oké, oké, megadom magam. Igen, én a megfelelő helyre kerültem
az életben. Én vagyok a legjobb zsaru, akivel valaha találkoztál.
Szívesebben kergetem a rosszfiúkat, mint hogy földet túrjak,
gálavacsorákra járjak vagy erkélyekről integessek a tömegnek. És
igen, azt is tudom, hogy mindez elég perverz. Birgitta szájon
csókolta.
– Nyugodtan megmoshattad volna a fogad – mormolta Harry
összeszorított szájjal. Amikor a lány hátravetett fejjel nevetni
kezdett, Harry kihasználta a lehetőséget, villámgyorsan felemelte a
fejét, ráharapott a köntös övére és meghúzta. Az anyag
félrecsúszott, ő pedig maga fölé rántotta a lányt. Birgitta bőre meleg
volt, és még nedvesen gőzölgött a zuhanyozástól. – Rendőrség! –
sikoltotta a lány, és Harry köré fonta a lábát, aki érezte, hogy a vér
végigdübörög az egész testén.
73
– Erőszak – suttogta Birgitta, és a fülébe harapott.

Azután az ágyon heverve a plafon repedéseit bámulták.

– Szeretném, ha... – szólalt meg Birgitta.
– Igen?
– Nem, semmi.
Felkeltek és felöltöztek. Harry az órára pillantva megállapította,
hogy máris elkésett a reggeli megbeszélésről. A bejárati ajtónál
Birgitta köré fonta a karját. – Azt hiszem, tudom, mire vágysz –
mondta Harry. – Azt szeretnéd, ha többet beszélnék magamról.
Birgitta Harry vállgödrébe fektette az arcát. – Tudom, hogy nem
szívesen teszed – mondta. – Csak úgy érzem, hogy mindent, amit
rólad tudok, szinte harapófogóval szedtem ki belőled. Hogy az
anyád, aki kedves, okos és félig lapp volt, hat évvel ezelőtt halt
meg. Hogy az apád tanár és bár nem szereti a munkádat, ezt soha
nem említi. És hogy a húgod, akit a világon mindennél jobban
szeretsz, Down–szindrómás. Én szeretek ilyen dolgokat tudni rólad.
De jobb érzés lenne, ha magad akarnád őket elmondani. Harry
megcirógatta Birgitta nyakát.
– Valami rendeset szeretnél végre tudni? Egy titkot? A lány
bólintott. – A titkok megosztása óhatatlanul összeköti ám az
embereket – súgta Harry a hajába. – És az ember nem mindig azt
kapja, amit hallani szeretne. Csendben álltak a folyosón. Harry nagy
levegőt vett.
– Egész életemben olyan emberekkel voltam körülvéve, akik
szerettek. Mindig mindent megkaptam, amit kértem. Vagyis
semmiféle magyarázat nincs arra, miért lett belőlem az, ami. Az
ablak felől érkező szellő olyan finoman simított végig Harry haján,
hogy be kellett hunynia a szemét.
– Alkoholista.
Keményen és egy kissé túl hangosan ejtette ki a szót. Birgitta
továbbra is mozdulatlanul simult hozzá. – Elég sok kell ahhoz, hogy
Norvégiában lapátra tegyenek egy köztisztviselőt. Az
alkalmatlanság önmagában még nem indok, a lustasággal is hasonló
a helyzet, a főnöködet meg annyit szidhatod, amennyit akarod, nem
lesz belőle probléma. Őszintén szólva szinte azt csinálhatsz, amit
akarsz, a törvény többnyire a te oldaladon áll. Az ivást kivéve.
74
Amennyiben a rendőrségnél kettőnél többször jelensz meg ittasan,
az elegendő indok az azonnali elbocsátásra. Nálam pedig lassan már
egyszerűbb volt azokat a napokat számolni, amikor józanul
jelentem meg. Lazított az ölelésen és egy kicsit eltolta magától a
lányt. Látni akarta a reakcióját. Azután újra magához húzta.
– Ennek ellenére, valahogy mégis minden ment a maga útján, akik
pedig tudtak a dologról, félrenéztek. Valakinek talán szólnia kellett
volna, de a rendőrségnél borzasztóan erős a lojalitás és az
összetartás. Egy este az egyik kollégával felmentünk a
Holmenkollásenre, hogy feltegyünk néhány kérdést egy pasasnak
egy gyilkossági ügyben, ami kábítószeres körökben történt. A férfi
még csak gyanúsított sem volt, de amikor a kapuban állva arra
vártunk, hogy beengedjen minket, váratlanul teljes gázzal kirontott
a garázsból az autójával. Azonnal kocsiba vetettük magunkat és
üldözőbe vettük, villogó kék fénnyel robogtunk lefelé száztízzel a
Sørkedalsveien. Az út elég kanyargós volt, és néha nekiütköztünk a
járdaszegélynek. A kollégám megkérdezte, ne vegye–e át a
kormányt. Én viszont annyira el voltam foglalva azzal, hogy ne
tévesszük szem elől a másik autót, hogy leintettem.
Ami ezután történt, azt Harry is csak az elbeszélésekből tudta meg.
A Vinderennél egy autó épp kikanyarodott a benzinkútról. Egy
fiatal fiú vezette, friss jogosítvánnyal, aki csak cigarettáért ugrott be
a kútra az apjának. Harryék belerohantak az autóba, és a kerítésen
keresztül magukkal vonszolták a vasúti sínekre, miközben a
megállóban letaroltak egy utasvárót, ahol két perccel korábban még
öt–hat ember várakozott. Végül a sínek túlsó oldalán, a peronon
álltak meg. Harry kollégáját, aki a szélvédőn keresztül kiröpült az
autóból, húsz méterrel odébb találták meg. Olyan erővel zuhant bele
fejjel egy kerítésoszlopba, hogy az oszlop teteje meggörbült.
Ujjlenyomatot kellett venniük tőle, hogy azonosítani tudják. Az
elcsapott autóban ülő fiú nyaktól lefelé megbénult.
– Később meglátogattam a Sunnás nevezetű rehabilitációs
kórházban – folytatta Harry. – A srác még ma is arról álmodik,
hogy egyszer talán újra vezethet majd. Engem az autóban találtak
meg törött koponyával és súlyos belső vérzésekkel. Heteken
keresztül feküdtem lélegeztetőgépre kapcsolva. Az anyja minden
áldott nap bement hozzá a húgával, mesélt tovább Harry. Az ágy két
75
oldalán ültek és a kezét fogták. Az apja esténként jött, látogatási idő
után. A súlyos agyrázkódás miatt Harrynak látászavarai voltak,
ezért nem tudott olvasni és tévét sem nézhetett, így az apja olvasott
fel neki. Ott ült szorosan Harry mellett az ágyban és a fülébe
suttogott, hogy ne merítse ki túlságosan.
– Megöltem egy férfit, egy másiknak pedig tönkretettem az életét,
mégis ott feküdtem a szeretet és a gondoskodás meleg
inkubátorában. Mikor többágyas kórterembe kerültem, az első
dolgom az volt, hogy megvesztegessem a szobatársamat, hogy
vetessen nekem egy üveg gint a bátyjával. Harry visszafojtotta a
lélegzetét. Birgitta nyugodtan és egyenletesen vette a levegőt. –
Sokkoltalak? – kérdezte a lányt. – Az első pillanattól kezdve
tudtam, hogy alkoholista vagy – felelte Birgitta. – Az apám is az.
Harry nem tudta, mit mondjon erre.
– Meséld tovább – kérte a lány.
– A többi... a többi a norvég rendőrség ügye.
Jobb is, ha nem tudsz róla. – Messze vagyunk Norvégiától – mondta
Birgitta. Harry gyorsan magához szorította. – Mára eleget hallottál
– válaszolta. – Majd legközelebb folytatom, most indulnom kell.
Nem baj, ha ma este is benézek az Alburyba, hogy akadályozzalak a
munkában? Birgitta mosolya egy kissé szomorúnak tűnt, Harry
pedig úgy érezte, hogy kezd a kelleténél jobban belebonyolódni
ebbe az ügybe.

– Elkésett – állapította meg Wadkins, amikor Harry befutott az

irodába. A nyomozó épp egy halom fénymásolatot tett az asztalára.
– Van valami újság? – kérdezte Harry.
– Hoztam egy kis olvasnivalót.
Yong Sue előásott egy rakás régi erőszakos közösülési ügyet.
Kensingtonnal épp azokat nézik át. Harrynak mindenekelőtt egy
tisztességes kávéra volt szüksége, ezért felment az étkezőbe, ahol a
jókedvű McCormackba botlott. Egy–egy fiat white nevű,
cappuccinóra hasonlító különlegesség társaságában az egyik
asztalhoz telepedtek.
– Felhívtak az igazságügyi minisztériumból, hogy a norvég hatóság
már érdeklődött. Az imént beszéltem Wadkinsszal, és úgy
értesültem, találtak egy férfit, akinek köze lehet a dologhoz. –
76
Evans White. Talán. Azt állítja, hogy van alibije a gyilkosság
időpontjára. Megkértük a nimbini kollégákat, hogy hallgassák ki a
hölgyet, akire hivatkozik. White–nak pedig megmondtuk, hogy nem
hagyhatja el a várost anélkül, hogy közölné velünk, hova megy.
McCormack elégedetten dörmögött.
– A saját szemével látta a fickót, Harry. Ő az? Harry a kávéját
tanulmányozta. A fehér tejhabcsíkok csillagköd módjára
örvénylettek a csészében. – Megengedi, hogy egy analógiával éljek,
uram? Tudta, hogy a Tejútrendszer egy többszáz milliárd csillagból
álló spirálgalaxis? Olyan hatalmas, hogy ha ezer évig utaznánk rajta
fénysebességgel, akkor sem érnénk a végére. – Ez nekem túl elvont
így kora reggel, Holy. Hová akar kilyukadni?
– Oda, hogy az emberi természet egy nagy és sötét erdő, és senki
nem képes rá, hogy egy kurta emberöltő alatt kiismerje. Sejtelmem
sincs, uram. McCormack aggódó pillantást vetett Harryra. – Kezd
úgy fogalmazni, mint Kensington, Holy. Lehet, hogy hiba volt
hagyni, hogy együtt dolgozzanak, az a fickó is túl sokat
gondolkodik feleslegesen.

Yong egy fóliát helyezett a vetítőgépre.

– Ausztráliában évente mintegy ötezer feljelentés érkezik nemi
erőszakról. Ezt kellett a mostanihoz hasonló esetekre leszűkíteni,
hátha találunk olyanokat, amik túlmutatnak a véletlen egyezésen.
– Először azokat a felderítetlen nemi erőszakokat és gyilkossági
eseteket vettem alapul, amelyeknek leírása tartalmazza a
„fojtogatás” szót vagy valamely hasonló kifejezést. Tizenkét
gyilkosság és többszáz nemi erőszak maradt fenn a rostán. Ezután
tovább szűkítettem a kört: az áldozatokat tizenhat és harmincöt év
közötti szőke nőkre korlátoztam, méghozzá az ország keleti
partjáról. A nyilvános statisztikák és az útlevélhivatal hajszínre
vonatkozó adatai szerint egyébként ez a csoport a női lakosság
kevesebb mint öt százalékát teszi ki. Ennek dacára még mindig hét
gyilkosság és több mint negyven nemi erőszak maradt a listán.
Yong egy oszlopdiagramokkal és százalékszámokkal teli fóliát tett
az írásvetítőre, és hagyta, hogy a többiek megemészthessék az
adatokat. Hosszú csend következett, amit végül Wadkins tört meg:
– Ez azt jelenti...
77
– Nem – szakította félbe Yong.
– Ez nem jelenti azt, hogy bármi olyasmit tudnánk, amit korábban
nem. A véletlen egyezés esélye túl nagy. – De mondjuk,
feltételezhetjük – szólt közbe Andrew hogy létezik egy személy, aki
rendszeresen szőke nőket erőszakol meg és valamivel kevésbé
rendszeresen meg is öli őket. Továbbá örömet okoz neki, ha a kezét
női nyakakra kulcsolhatja. Hirtelen mindenki egyszerre kezdett
beszélni, így Wadkins kénytelen volt csendet kérni. Először Harry
kapott szót:
– Hogyhogy nem derült fény már jóval korábban erre az
összefüggésre? Mégiscsak hét gyilkosságról és több mint negyven
nemi erőszakról van szó, amiknek nyilvánvalóan közük van
egymáshoz. Yong Sue megvonta a vállát.
– Sajnos, a nemi erőszak Ausztráliában is mindennapos jelenség, és
talán nem mindig szentelnek nekik annyi figyelmet, amennyi
elvárható lenne. Harry bólintott. Nem érezte indokoltnak, hogy
melldöngetve előhozakodjék saját hazája gyakorlatával.
– Ezenkívül az erőszaktevők általában ott csapnak le, ahol élnek, és
utána nem szoktak elköltözni onnan. Épp ezért a tagállamok között
nincs szoros együttmüködés az ilyen esetek felderítésében. A
statisztikámba foglalt eseteknél pedig pontosan a földrajzi szóródás
jelenti a problémát. Yong a helységneveket és dátumokat tartalmazó
listára mutatott.
– Az egyik nap Melbourne–ben, egy hónappal később Cairns–ben,
egy hétre rá Newcastle–ben. Három különböző tagállamban két
hónapon belül. Néha sapkában, olykor maszkban, legalább egy
alkalommal nejlonharisnyával a fején, néhány esetben pedig az
áldozatok egyáltalán nem látták a támadót. A helyszínek
változatosak, a sötét mellékutcától a parkokig. Volt, akiket kocsiba
rántottak be, megint másokra a saját otthonukban törtek rá az
éjszaka közepén. Röviden nincs semmink, amit kirajzolódó
mintázatnak nevezhetnénk, mindössze néhány, talán véletlen
azonosságunk: az, hogy az áldozatok szőkék, fojtogatták őket és
hogy egyikük sem tudott személyleírást adni az elkövetőről. Illetve
lenne még valami. A gyilkossággal végződő eseteknél a tettes
nagyon tisztán dolgozott. Valószínűleg lemosta az áldozatait,
minden nyomot eltakarított, ami rá utalhatna: ujjlenyomatot,
78
spermát, ruhafoszlányt, hajszálakat, az áldozat körme alól az
esetleges bőrmaradványokat, mindent. De ezen túlmenően nincs
semmi, ami bármilyen módon sorozatgyilkosra emlékeztetne:
nyoma sincs groteszk rituálénak, vagy a rendőrség számára
hátrahagyott „névjegykártyának”, jelzésnek. Az imént felsorolt
három erőszak után, amelyeket két hónapon belül követett el, egy
teljes évig nyugton volt. Feltéve, hogy nincs köze egyéb esetekhez,
amelyeket az adott év során jelentettek be. De erről természetesen
fogalmunk sincs.
– És mi van a gyilkosságokkal? – kérdezte Harry. – Azoknak nem
kellett volna beindítaniuk valami vészjelzést? Yong megrázta a
fejét. – Földrajzilag nagyon távol történtek egymástól. Ha a
rendőrség talál egy hullát Brisbane–ben, akit meg is erőszakoltak,
értelemszerűen nem Sydneyben kezdik el keresni a tettest.
Ezenkívül a gyilkosságok időben is annyira messze esnek
egymástól, hogy nehéz is lett volna egyértelmű összefüggést látni
közöttünk. Nemi erőszak esetén a fojtogatás egyébként sem
szokatlan emberölési módszer.
– Ausztráliában nincs működőképes szövetségi rendőrség? – képedt
el Harry. A kérdését kedélyes nevetgélés fogadta, így Harry
jobbnak látta, ha inkább témát vált. – Amennyiben
sorozatgyilkosról van szó... – vágott bele. – Akkor kellene lennie
valami mintának vagy sémának – folytatta Andrew. – Itt viszont
nincs semmi, nem igaz? Yong bólintott. – Bizonyára akadtak
olyanok a rendőrségnél, akikben az évek során felmerült, hogy mi
van, ha esetleg egy sorozatgyilkos áll a háttérben. Az sincs kizárva,
hogy ők is utánanéztek a korábbi ügyeknek, de egyszerűen túl
sokféle variációja van az eseteknek ahhoz, hogy ez a gyanú
megerősödhessen.
– De ha sorozatgyilkosról van szó, akkor nem kellene egy többé–
kevésbé tudattalan vágynak dolgoznia a fickóban, hogy elkapják
végre? – vetette fel Lebie. Wadkins megköszörülte a torkát. Ez az ő
szakterülete volt. – A szakirodalom gyakran úgy állítja be, hogy az
effajta bűncselekmény bizonyos szempontból segélykiáltás. Ezért
van, hogy az elkövető apró, kódolt üzeneteket hagy hátra, ami kvázi
annak a tudattalan kívánságnak a megnyilvánulása, hogy valaki
végre állítsa meg őt. Néhány esetben ez így is van. De attól tartok,
79
hogy ez nem ennyire egyszerű. A legtöbb sorozatgyilkos pont
olyan, mint az emberek nagy része: nem akarja, hogy elkapják. És
ha ez a fickó valóban sorozatgyilkos, akkor ő végképp ilyen,
tekintve, hogy nem hagyott nekünk túl sok kiindulási pontot. Van itt
néhány dolog, ami nagyon nem tetszik nekem...
Wadkins felső ajkát felhúzva elővillantotta sárga fogsorát. – Először
is, a gyilkosságok nyilvánvalóan nem azonos sémára épülnek, attól
eltekintve, hogy az áldozatok szőkék voltak és hogy megfojtotta
őket. Ez utalhat arra, hogy a gyilkosságokat teljesen különállóan
kezeli, esetleg valamiféle műalkotásnak tekinti őket, s az újnak
mindig ki kell emelkednie azok közül, amelyeket azelőtt alkotott.
Ez pedig csak még nehezebbé teszi a munkánkat. Természetesen az
sincs kizárva, hogy mégiscsak lapul a gyilkosságok mögött valami
rendező elv, csak egyelőre még nem ismertük fel. De az is
elképzelhető, hogy alapvetően egyáltalán nem is tervez
gyilkosságot, de néha mégiscsak szükségszerűvé válik: például mert
az áldozata meglátja az arcát, ellenáll, segítségért kiált vagy egyéb,
előre nem látható esemény történik.
– Az is lehet, hogy csak olyankor gyilkol, amikor nem áll fel neki –
vetette fel Lebie. – Esetleg megkérhetnénk egy pszichológust, hogy
vessen egy pillantást ezekre az ügyekre – javasolta Harry. – Lehet,
hogy sikerülne felállítani egy pszichológiai jellemzést, ami a
segítségünkre lehet. – Elképzelhető – bólintott Wadkins, de
láthatólag egészen más járt a fejében.
– És mi a másodszor, uram? – kérdezte Yong.
– Hogy? – tért magához Wadkins.
– Azzal kezdte, hogy „először is”.
Mi az, amit még furcsáll? – Hogy túl hirtelen állt le – válaszolta
Wadkins. – Ennek megintcsak számtalan kézenfekvő oka lehet,
például elutazott vagy megbetegedett. De az is lehet, hogy tudja,
valakinek hamarosan észre kell vennie az összefüggést. Úgyhogy
leállt egy időre. Csak így, egyszerűen – csettintett. – Ha ez a
helyzet, akkor bizony igen veszélyes emberrel van dolgunk.
Valakivel, aki éppoly fegyelmezett, mint amilyen ravasz, és
biztosan nem az az önpusztító szenvedély hajtja, ami a
sorozatgyilkosokat végül rendőrkézre juttatja. Egy ilyen okos,

80
számító gyilkost aligha fogunk nyakon csípni addig, amíg nem
rendez igazi vérfürdőt. Persze, ha sikerül egyáltalán elfogni.

Komor csend telepedett a szobára. Harry megborzongott. Hány

olyan sorozatgyilkos lehet, akit azért nem kaptak el soha, mert a
gyilkosságok hirtelen abbamaradtak és a nyomozás megrekedt?
Hányan rejtőzködhetnek átmeneti fedezékükben?
– És most hogyan tovább? – kérdezte Andrew. – Minden
nyugdíjkorhatár alatti szőke nőt arra kérünk, hogy sötétedés után
maradjon otthon? – Azzal csak azt érnénk el, hogy a gyilkos
felszívódna, és soha az életben nem találnánk meg – válaszolta
Lebie, aki időközben egy bicskát varázsolt elő a zsebéből, és
aprólékos műgonddal tisztogatni kezdte a körmét.
– Másfelől viszont hagyhatjuk–e, hogy Ausztrália összes szőke nője
potenciális csali legyen? – jegyzete meg Yong. – Semmi értelme
arra kérni az embereket, hogy maradjanak otthon – mondta
Wadkins. – Ha a fickó újabb áldozatot keres magának, akkor úgyis
találni fog. Sőt, nem azt mondtátok, hogy több áldozat lakásába is
betört? Ezzel az égvilágon semmire sem mennénk. Ki kell füstölni a
pasast.
– És mégis hogyan? Az ország keleti felében mindenütt felbukkant
már, és nem lehet tudni, hol és mikor csap le újra. Teljesen
véletlenszerűen gyilkol. – Lebie egyenesen a körmeihez intézte
szavait. – Azért ez nem teljesen igaz – szólalt meg Andrew. – Aki
ilyen hosszú időn keresztül tevékenykedik sikeresen, az nem
hiszem, hogy a véletlenre bízná magát. Tudjuk, hogy a
sorozatgyilkosok egy része kifejezetten arra vágyik, hogy a tetteik
minél nagyobb figyelmet kapjanak. Ők azok, akik ott hagyják a
kézjegyüket a gyilkosság helyszínén, mintegy azonosítják magukat.
Ebben az esetben azonban szó sincs ilyesmiről. Sőt, emberünk
kifejezetten igyekszik ezt elkerülni. Mindössze a fojtogatás iránti
vonzódása lehet árulkodó, egyébként teljesen kiszámíthatatlan.
Legalábbis ő ezt hiszi. De nagyon téved, mert mindig létezik egy
minta. Nem azért, mert megtervezi a támadásokat, hanem mert az
ember alapvetően a szokások rabja. Ebben egyikünk sem
különbözik az erőszaktevőktől. Csak arra kell rájönnünk, hogy ez a
fickó mely szokások megszállottja. – Szerintem a pasas egyszerűen
81
csak őrült – jelentette ki Lebie. – Végül is minden sorozatgyilkos
skizofrén, nem? Hangokat hallanak, és azt állítják, azok utasítják
gyilkosságra őket. Én egyetértek Harryval: vonjunk be egy
agykurkászt a nyomozásba. Wadkins megvakarta a nyakát.
Majdhogynem tanácstalannak tűnt.
– Egy pszichológus minden bizonnyal sokat tudna mesélni nekünk a
sorozatgyilkosokról, de én nem vagyok meggyőződve arról, hogy a
mi emberünk az – mondta Andrew. – Hét gyilkosság történt. Ez egy
sorozatgyilkos – rázta a fejét Lebie.
– Hallgassatok ide! – Andrew az asztal fölé hajolt és felemelte nagy
fekete mancsát. – Egy sorozatgyilkos a szexuális aktust a gyilkosság
alá rendeli. Számára teljességgel értelmetlen úgy megerőszakolni
valakit, hogy utána ne gyilkolja meg. Emberünk számára viszont az
erőszak a legfontosabb. Így, ahogy azt már Wadkins is felvetette,
azokban az esetekben, amikor gyilkolt, sokkal inkább praktikus
okok vezérelhették. Például az, hogy az áldozata azonosíthatta
volna, mert meglátta az arcát – Andrew szünetet tartott. – Vagy
mert tudta, hogy ki ő – azzal visszaejtette a kezét az asztalra. A
ventilátor panaszosan nyikorgott a sarokban, a levegő mégis
fojtogatóbb volt, mint valaha.
– A statisztika szép és jó – szólalt Harry. – De ne hagyjuk, hogy
esetleg félrevezessen bennünket. Ha túlságosan ragaszkodunk
hozzá, megeshet, hogy – ahogy mifelénk mondják – nem látjuk meg
a fától az erdőt. Wadkins egy kendőt rángatott elő a zsebéből és
letörölte a homlokáról az izzadságot.
– Attól tartok, hogy Mr Holy minden bizonnyal találó norvég
szófordulatából én egy kukkot sem értek – mondta. – Úgy értettem,
hogy ne hagyjuk ki a számításból, hogy Inger Holter meggyilkolása
esetleg egy teljesen különálló esemény volt. Végül is a
pestisjárvány idején is előfordult, hogy néhányan tüdőgyulladásban
haltak meg, nem? Induljunk ki abból, hogy Evans White nem
sorozatgyilkos. Az pedig, hogy Ausztráliában egy másik fickó
szőke nőket gyilkol, még nem zárja ki annak a lehetőségét, hogy
Evans White ölte meg Inger Holtert.
– Kissé körülményesen fejezte ki, Holy, de értjük a lényeget –
bólintott Wadkins, majd összegezte a hallottakat: – Oké, emberek.
Egy erőszaktevőt keresünk és egy lehetséges – hangsúlyozom –
82
lehetséges sorozatgyilkost. McCormacken múlik, hogy bővítjük–e
ez irányba a nyomozást. Addig is azzal dolgozunk tovább, amink
eddig van. Kensington, van valami új momentum, amiről
beszámolna nekünk?
– Nos, mivel Holy nem ért ide a reggeli megbeszélésre, gyorsan
elismétlem: újra felhívtam Robertsont, Inger Holter főbérlőjét, hogy
megtudjam, mond–e neki valamit Evans White neve. Úgy tűnik,
időközben a köd némileg eloszlott a fejében, ugyanis valami
derengett neki, úgyhogy délután odamegyünk és beszélünk vele.
Ezenkívül jelentkezett még Nimbin kiváló rendőrfőnöke is, aki arról
számolt be, hogy Angeline Hutchinson megerősítette Evans White
állítását, miszerint valóban White–tal volt abban a két napban,
amelyekre Inger Holter halálának időpontja eshetett. Harry
káromkodott. Wadkins összeütögette a kezét. – Oké, munkára,
emberek. Kapjuk el ezt a szemétládát! – harsogta, de valahogy
mégsem volt túl meggyőző.

Harry olvasta valahol, hogy a kutyák rövid távú memóriája

legfeljebb másodpercekig terjed, megfelelő számú ismétléssel
azonban jelentősen fejleszthető. Mint Pavlov kutyájánál. Iván
Pavlov orosz fiziológus volt és kutyákkal kísérletezett, az
idegrendszer feltételes reflexeit vizsgálta. Pavlov egy bizonyos időn
keresztül minden etetés előtt csengetett. Egy idő után észrevette,
hogy a kutyáknál az etetést jelző csengőszóra megindul
nyálelválasztás, akkor is, ha nem teszi eléjük ténylegesen az ételt.
Maga a felfedezés, ami azt bizonyította, hogy kellő számú ismétlés
esetén a test „emlékezni kezd”, talán nem volt különösen egetverő,
Pavlov mindenesetre Nobel–díjat kapott érte.
Ezért aztán, amikor Andrew egy jól irányzott rúgással néhány
napon belül másodjára is a sövénybe küldte Robertson „tasmán
ördögét”, minden remény megvolt arra, hogy ez az esemény
némileg tovább megmarad majd az állat emlékezetében, mint az
első alkalom után. Még az sincs kizárva, hogy ha legközelebb
idegen lépteket hall a kapu felől, ahelyett, hogy gonosz kis agya
forrni kezdene, sajogni kezdenek majd a bordái.
Robertson a konyhában ültette le Harryékat, és sörrel kínálta őket.
Andrew köszönettel elfogadta, Harry pedig egy pohár ásványvizet
83
kért helyette, de mivel azzal Robertson nem szolgálhatott, úgy
döntött, beéri egy cigarettával.
– Sajnálom – mondta Robertson, amikor Harry előhúzta a cigis
dobozt. – A házban tilos a dohányzás. A cigaretta ártalmas az
egészségre – tette hozzá, majd felhajtott egy fél üveg sört.
– Ó, ezek szerint egészségügyi kérdések is foglalkoztatják? –
köhintett Harry. – Hogyne – bólogatott Robertson, mit sem
érzékelve az iróniából. – Ebben a házban senki sem dohányzik,
valamint húst és halat sem fogyasztunk. Friss levegőt lélegzünk be
és azt esszük, amit a természet ad nekünk.
– A kutyára is ez vonatkozik?
– A kutyám kölyökkora óta nem evett sem húst, sem halat. Igazi kis
lakto–vegetáriánus jószág – húzta ki magát büszkén a férfi. – Ez
meg is magyarázza a rosszkedvét – dörmögte Andrew. – Mr
Robertson, ha jól értettem, maga ismerte Evans White–ot. Mit tud
nekünk mondani róla? – kérdezte Harry, és előhúzta a noteszét.
Eszében sem volt jegyzetelni, de a tapasztalatai azt mutatták, hogy
az emberek komolyabban veszik a tanúvallomásukat, ha noteszszel
a kezében kérdezgeti őket. Önkéntelenül is alaposabban átgondolják
a mondandójukat, pontosabbak az időpontok, nevek, helyszínek
tekintetében.
– A biztos úr felhívott – intett Robertson Andrew felé –, hogy
megkérdezze, kik látogatták meg Inger Holtert, mialatt itt lakott.
Elmeséltem neki, hogy amikor fenn voltam Inger szobájában és
megláttam az asztalon lévő képet, akkor ugrott be, hogy azt a férfit
láttam már, aki a babával az ölében ül.
– Valóban?
– Igen. Ha jól emlékszem, kétszer is járt itt. Az egyik alkalommal
két napra bezárkóztak Inger szobájába, és eléggé... öhm, hangosak
voltak. A szomszédok miatt kénytelen voltam folyamatosan
bömböltetni a zenét, nehogy kellemetlen helyzetbe hozzam őket.
Úgy értem, Ingert és a pasast. Bár nem úgy tűnt, mintha
különösebben zavartatták volna magukat. A másik alkalommal csak
egészen rövid ideig volt itt a férfi. Nagyon gyorsan lelépett.
– Veszekedtek?
– Így is mondhatjuk.

84
Inger azt kiabálta utána, hogy majd elmeséli annak a bigének, hogy
mekkora szemétláda volt. És hogy majd egy bizonyos férfinak
mesélni fog a pasas terveiről.
– Egy bizonyos férfinak?
– Mondta a nevét, de már nem emlékszem rá.
– És a bige? Ő ki lehet? – kérdezte Andrew. – Igyekszem
tiszteletben tartani a bérlőim magánéletét, biztos úr. – Kitűnő ez a
sör, Mr Robertson. Ki a bige? – Andrew úgy tett, mintha az imént
nem hallotta volna a főbérlő közbevetését. – Ugyan honnan
tudhatnám? – Robertson pillantása idegesen ugrált Harry és Andrew
között, és közben próbált mosolyt erőltetni az arcára. – De
gondolom, a nyomozás szempontjából fontos lehet, nem igaz? – A
kérdés a levegőben lógott, de csak egy pillanatig. Andrew hangos
koppanással az asztalra állította az üveget és egészen Robertson
arcába hajolt.
– Túl sokat nézi a tévét, Robertson. Nem fogunk maga elé tolni egy
százast a névért cserébe, aztán szó nélkül eltűnni. A való életben
ilyenkor az történik, hogy szépen telefonálunk egyet, és kisvártatva
befut egy szörnyen hangosan szirénázó járőrkocsi, majd magát,
kellemetlenség ide vagy oda, bilincsbe verve, a szomszédok szeme
láttára az autóhoz vezetjük. Azután bevisszük a kapitányságra, egy
csupasz villanykörtét nyomunk a képébe és ha továbbra sem mond
semmit, és az ügyvédje sem igyekszik, akkor az éjszakát egy
zárkában tölti majd potenciális gyanúsítottként. Feltehetőleg
információ visszatartásával fogják vádolni, és azzal, hogy egy
gyilkosságot próbált fedezni. Emiatt pedig automatikusan
bűnrészessé válik, amiért hat évig terjedő börtönbüntetés jár. Nos,
mi legyen, Mr Robertson? Robertson elfehéredve tátogott, képtelen
volt bármit is kinyögni. Leginkább egy halra emlékeztetett, amely
most ébredt rá, hogy itt most nem őt fogják megetetni, hanem ő
maga lesz a vacsora.
– Én... én ezzel nem arra akartam utalni, hogy...
– Utoljára kérdezem: ki az a nő?
– Azt hiszem, hogy az a csaj a képen... az, aki itt volt...
– Milyen képen?
– Aki Inger és a pasas mögött áll azon a fotón.

85
Az az alacsony, homlokpántos. Azért ismertem fel, mert néhány
héttel ezelőtt itt járt és Ingert kereste. Lehívtam a lányt, és
beszélgetni kezdtek kinn a lépcsőn. De hamarosan már kiabáltak és
válogatott sértéseket vágtak egymás fejéhez. Azután az ajtó
becsapódott, Inger pedig sírva rohant fel a lépcsőn. Azóta nem
láttam azt a lányt. – Legyen olyan szíves és hozza le nekünk azt a
képet, Robertson. Az irodában felejtettem a másolatát.
Robertson maga volt a megtestesült szolgálatkészség, ahogy buzgón
feltrappolt a lány szobájába. Amikor visszatért, Harrynak elég volt
egy pillantást vetnie a fotóra ahhoz, hogy megállapítsa, ki az a nő,
akire Robertson célzott.
– Ezért tűnt annyira ismerősnek az arca, amikor találkoztunk vele –
jegyezte meg. – Hiszen ez a jólelkű anya – képedt el Andrew. – És
ha jól sejtem, a valódi neve Angeline Hutchinson. Amikor
elindultak, a tasmán ördög nem mutatkozott sehol.
– Gondolkodtál már azon, hogy miért szólít mindenki biztos úrnak,
Kensington nyomozó? – kérdezte Harry, amikor beszálltak az
autóba. – Úgy vélem, ez bizalomgerjesztő lényemnek köszönhető.
Biztos úr – hát, nem úgy hangzik, mintha valami joviális
nagybácsiról lenne szó? – morfondírozott Andrew elégedetten. –
Egyszerűen nincs szívem hozzá, hogy kijavítsam őket. – Igen, te
valóságos játék mackó – nevetett Harry. – Koalamaci – javította ki
Andrew. – Hat évig terjedő börtönbüntetés – folytatta Harry. –
Hazudós. – Hirtelen ez jutott az eszembe – vonta meg a vállát
Andrew.

7.
Terra nullius, egy strici és Nick Cave

Sydneyben zuhogott az eső. A víz hangosan kopogott az aszfalton,

felcsapódott a házak falára és apró patakokban csordogált végig a
járdák mentén. Az emberek menedéket keresve ugráltak, miközben
derékig összecsapkodták magukat a felfreccsenő pocsolyákban.
Néhányan azért hittek a reggeli időjárás–jelentésnek, ők most
jókora, színes esernyőkkel imbolyogtak az utcákon, mint a jól

86
megtermett teknősbékák. Andrew és Harry a William Street és a
Hyde Park kereszteződésében vesztegelt a piros lámpánál.
– Emlékszel arra az őslakosra, aki a múltkor az Albury melletti
parkban feküdt? – kérdezte Harry. – A Green Parknál? – Integetett
neked, de nem viszonoztad a köszönését. Miért nem? – Nem
ismertem. A lámpa zöldre váltott, Andrew pedig beletaposott a
gázba.

Az Albury szinte kihalt volt, amikor Harry belépett az ajtón.

– De korán jöttél – fogadta Birgitta, aki éppen a tiszta poharakat
pakolta fel a polcra. – Arra gondoltam, a nagy roham előtt biztosan
jobb a kiszolgálás. – Nálunk senki nem marad ital nélkül –
simogatta meg Birgitta Harry arcát.
– Mit kérsz?
– Csak egy kávét.
– A ház ajándéka.
– Köszönöm, kincsem.
Birgitta elnevette magát. – Kincsem? Az apám szokta ezt mondani
az anyámnak – felült egy bárszékre, és a pult fölött Harryhoz hajolt.
– Igazából most idegesnek kellene lennem, mert nem bírom, ha egy
pasi, kevesebb mint egy hét ismeretség után már becézget. Harry
beszívta a lány illatát. A tudomány továbbra sem ismeri a
magyarázatát annak, hogy az agy szaglóközpontja hogyan alakítja
át a szaglósejtek idegi impulzusait tudatos érzéki benyomásokká.
Harry azonban egy pillanatig sem törte a fejét a hogyanon, ő csak
annyit tudott, hogy amikor megérzi a lány illatát, a fejében és a
testében mindenféle különös dolgok történnek. Például félig
leereszkedik a szemhéja, az arcán széles mosoly terül el, a
hangulata pedig jelentősen megemelkedik.
– Nyugalom – mondta. – Nem tudtad, hogy a „kincsem” a
veszélytelen becézések közé tartozik? – Azt sem tudtam, hogy
léteznek egyáltalán ilyenek. – Bizony, hogy léteznek. Ilyen például
a „kedvesem”, az „édes” vagy a „cica”.
– És mi tartozik a veszélyesek közé?
– Nos, például a „kutyulimutyuli” – válaszolta Harry.
– Micsoda?
– Kutyulimutyuli. Mackókám.
87
Tudod, nem az elcsépelt és személytelenné vált becenevek
veszélyesek, hanem a nagyon is személyre szabott, intim
kifejezések. Ráadásul gyakran orrhangon mondogatják őket, amitől
olyan lesz az egész, mintha egy gyereknek gügyögnének. Na, attól
tényleg könnyen klausztrofóbiás rohamot kap az ember.
– Mondanál még néhány példát?
– Mi is van azzal a kávéval?
Birgitta hozzávágta a konyharuhát. Azután kávét töltött egy jókora
csészébe, majd hátat fordított Harrynak, aki hirtelen ellenállhatatlan
vágyat érzett arra, hogy áthajoljon a pult fölött és megérintse a lány
haját. – Akkor most megint én jövök. Hallani akarom a történet
végét – ült vissza Birgitta a székre. A kezét Harryéra fektette. Harry
belekortyolt a kávéba és a lányt nézte. Azután nagy levegőt vett. –
A kollégámat Stiansennek hívták. Ronny Stiansennek. Igazi
rámenős fickóhoz illő név. Pedig nem is volt az. Kedves, segítőkész
fiú volt, aki imádta a munkáját. Legalábbis többnyire. A
temetésekor én még lélegeztetőgépre voltam kötve. A főnököm
később meglátogatott a kórházban és átadta az oslói
rendőrfőkapitány üdvözletét. Tulajdonképpen már ekkor meg kellett
volna neszelnem a veszélyt. De a hangulatom padlón volt, mert
akkor már két napja nem ittam. Az ápolónő ugyanis rájött, hogy
alkoholt csempésztek be nekem, és a szomszédomat másik szobába
költöztette. „Tudom, mi jár a fejedben”, mondta a főnököm.
„Tegyél le róla. Ott van a munkád, amit végezned kell.” Azt hitte,
hogy az öngyilkosságot fontolgatom. Tévedett. Kizárólag azon
törtem a fejemet, hogy juthatnék alkoholhoz.
– A főnököm nem az a fajta férfi, aki sokáig kerülgeti a forró kását.
„Stiansen meghalt. Érte már nem tehetsz semmit.”, mondta. „Akiért
tehetsz valamit, az te magad vagy és a családod. És mi. Olvastad az
újságokat?” Azt válaszoltam, hogy egyáltalán nem olvastam
semmit, az apám olvasott fel nekem néhány könyvet, és hogy
kívánságom szerint egyetlen szót sem ejtettünk a balesetről. A
főnök bólintott és azt mondta, rendben van. Merthogy sokkal
egyszerűbbé teszi az ügyet, ha senkivel nem beszéltem róla.
„Ugyanis nem te vezetted az autót.”, mondta. „Vagy hogy másképp
fejezzem ki magam, nem egy részeg rendőrtiszt ült a volánnál.”
Azután megkérdezte, hogy felfogtam–e, amit mondott. Hogy
88
Stiansen vezetett. Vagyis az a tiszt, akiről a vérvizsgálat során
bebizonyosodott, hogy színjózan volt.
– Megmutatta nekem az előző hetek újságjait, amik – ahogy még
mindig kissé homályos látásommal kibetüztem azt írták, hogy a
sofőr azonnal meghalt, mellette helyet foglaló kollégája pedig
súlyos sérüléseket szenvedett. „De én vezettem.”, ellenkeztem.
„Kétlem. Ugyanis a hátsó ülésen bukkantak rád”, válaszolta a
főnököm. „Ne felejtsd el, hogy súlyos agyrázkódásod volt.
Gyanítom, hogy az egész útból nem emlékszel semmire.”
Természetesen értettem, hogy mire akar kilyukadni. A sajtót csak a
sofőr vértesztje érdekelte, és amíg az rendben volt, velem nem
törődtek. Az egész ügy már e nélkül is elég rémes volt a testületre
nézve.
Birgitta két szemöldöke között mély ránc jelent meg. Zaklatottnak
tűnt.
– De hogy voltak képesek azt mondani Stiansen szüleinek, hogy a
fiuk vezette az autót? Hogy lehettek ennyire érzéketlenek?
Hogyan... – Ahogy már említettem, a rendőrségnél borzasztóan erős
a lojalitás. Olykor inkább vannak tekintettel a testületre, mint a
hozzátartozókra. De az is lehet, hogy Stiansen családja is
könnyebben együtt tud élni ezzel a verzióval. Szolgálat közben
bárkit érhet baleset, s az, hogy Stiansen egy feltételezett gyilkos és
drogdíler üldözése közben vállalta a száguldás kockázatát, nem
olyan rossz változat. A másik autóban ülő srác kezdő vezető volt,
egy tapasztalt sofőr valószínűleg máshogy mérlegelte volna a
helyzetet és nem hajtott volna ki elénk. Hiszen be volt kapcsolva a
kék fény.
– Igen. És száztízzel hajtottatok.
– Ott, ahol csak ötvennel lehetett volna.
Így van, a fiú természetesen semmiért nem hibáztatható. De a
lényeg az, hogy miért kellett volna Stiansen családjának megtudnia,
hogy a fiuk csak utas volt? Jobb lett volna, ha azt hallják, hogy
tétlenül tűrte, hogy a részeg kollégája vezessen? A főnök egyre csak
az ő verziója mellett szóló érveket ismételgette nekem. A fejem már
annyira fájt, hogy azt hittem, menten szétrobban. Végül kihajoltam
az ágyból és elhánytam magam. Másnap bejött hozzám Stiansen
családja: a szülei és a húga.
89
Virágot hoztak és azt ismételgették, hogy remélik, hamarosan
felépülök. Ronny apja az mondta, hogy magát okolja azért, amiért
korábban nem lépett fel elég következetesen a fia vad vezetési
stílusa ellen. Úgy sírtam, mint egy gyerek. Minden egyes
másodperc olyan volt, mintha lassan kínoznának. Több mint egy
órát maradtak.
– Atyaisten, mit mondtál nekik?
– Semmit. Ők meséltek. Ronnyról. Hogy milyen tervei voltak, mit
szeretett volna elérni. A barátnőjéről, aki az Egyesült Államokban
tanult. És arról, hogy sokat mesélt rólam, arról, hogy milyen
rátermett rendőr vagyok és jó barát. Olyasvalaki, akiben meg lehet
bízni. – És mi történt ezután?
– Két hónapon keresztül feküdtem a kórházban. A főnököm
néhányszor meglátogatott. Egyszer megismételte, amit az első
alkalommal mondott. „Tudom, mi jár a fejedben. Tegyél le róla.”
Ez alkalommal viszont igaza volt. Nem akartam már mást, csak
meghalni. Nem a hazugság volt a legrosszabb az egészben. A
legrosszabb az volt, hogy a saját bőrömet mentettem. Talán egy
kissé különösen hangzik, de én magam is nagyon sokat
gondolkodtam rajta. Várj, megpróbálom jobban elmagyarázni, hogy
értem.
– Az ötvenes években egy Charles Van Doren nevű egyetemi tanár
azzal vált ismertté az Egyesült Államokban, hogy egy televíziós
kvízjátékban még a leglehetetlenebb kérdésekre is elképesztő
magabiztossággal válaszolt. Hétről hétre legyőzte a kihívóit. A
kérdések egy része nagyon nehéz volt, ezért mindenki csodálattal
figyelte a férfit, aki mindenre tudja a választ. A postaládáját
házassági ajánlatok árasztották el, rajongói klubja lett, az egyetemen
pedig egy gombostűt sem lehetett leejteni az előadásain. Aztán az
egyik nyilvános fellépése alkalmával elmesélte, hogy a műsor
producerétől előre megkapta a kérdéseket.
– Amikor megkérdezték tőle, hogy miért leplezte le a csalást,
elmesélte, hogy egyszer az egyik nagybátyja bevallotta a
feleségének, hogy hűtlen volt hozzá. A vallomás természetesen
éktelen nagy ribilliót keltett a családban. Van Doren később
megkérdezte a bácsikájától, hogy mégis miért vallotta be a
hűtlenségét. A félrelépés ugyanis évekkel korábban történt, és a
90
kapcsolat is rég megszakadt már. A nagybácsi erre azt válaszolta,
hogy nem is a hűtlenkedés ténye bántotta őt legjobban, hanem az,
hogy a tette észrevétlen maradt, ő pedig büntetlenül úszta meg az
egészet. Charles Van Doren is pontosan így volt ezzel.
– Szerintem az történik, hogy az emberek sokszor nem képesek
elviselni a saját cselekedeteiket, és valamiféle igény támad bennük
arra, hogy megbűnhődjenek. Legalábbis én így voltam vele.
Arra vágytam, hogy megbüntessenek, hogy megkorbácsoljanak,
megkínozzanak, megalázzanak. Mindegy mi lesz, csak el tudjak
végre számolni magammal. De nem akadt senki, aki megbüntetett
volna. Még csak ki sem rúghattak, hiszen a hivatalos verzió szerint
józan voltam. Sőt, mivel sérüléseimet szolgálat közben szenvedtem
el, kitüntetést kaptam a rendőr–főkapitánytól. Így aztán én
büntettem meg magamat. A lehető legsúlyosabb büntetést szabtam
ki: úgy döntöttem, hogy életben maradok és abbahagyom az ivást.
A bárba lassan szállingózni kezdtek a vendégek. Birgitta intett
nekik, hogy azonnal jön. – És azután?
– Újra talpra álltam, és dolgozni kezdtem. Többet és keményebben,
mint a kollégáim. Edzettem. Hosszú sétákat tettem, sokat olvastam
és egy kis jogot is hallgattam. Megszakítottam a kapcsolatot a
„rossz”–nak ítélt barátokkal. Mellesleg a jókkal is. Azokkal, akik
azután is mellettem maradtak, hogy az alkohol vette át az irányítást
az életem fölött. Valójában nem tudom, miért. Az egész olyan volt,
mint valami nagytakarítás. A régi életemből – mindennek mennie
kellett, legyen az jó vagy rossz. Egy nap leültem és
végigtelefonáltam mindenkit, akiről úgy gondoltam, hogy a régi
életemben szerepet játszott: „Helló, többé nem találkozhatunk.
Örülök, hogy ismertelek.” A legtöbben elfogadták. Néhányan
kifejezetten örültek neki. Többen viszont figyelmeztettek, hogy
teljesen el fogok magányosodni. Nos, lehet, hogy nekik lett igazuk.
Az elmúlt három évben többet voltam a húgommal, mint
összességében bárki mással.
– És az életedben lévő nők?
Harry végigpillantott a bárpulton. A vendégek közül néhányan
kezdtek türelmetlenkedni. – Az egy másik és ugyancsak hosszú
történet. És elég régi is. A baleset óta nincs semmi, amiről érdemes
lenne beszélni. Magányos farkas lettem, aki csak a saját dolgával
91
törődik. A fene tudja, még az is lehet, hogy sokkal vonzóbb voltam
részegen – Harry töltött még egy kis tejet a kávéjába, és úgy tűnt,
jót mulat utolsó megállapításán.
– Miért küldtek ide? – Alighanem úgy vélték, hogy hasznomat
vehetik az ügyben, és egyúttal tesztnek is jó, hogy mennyire bírom
a nyomást. Ha nem szúrok el semmit, akkor javulnak az esélyeim
odahaza. – És szerinted ez fontos? Harry megvonta a vállát.
– Nem tűnik annyira őrülten fontosnak – válaszolta, majd a pult
másik vége felé biccentett. – Legalábbis nem annyira, mint azoknak
a srácoknak a következő pohár sörük.

Birgitta munkához látott, Harry pedig a kávéját kavargatta, majd a

bár felett lógó tévé vonta magára a figyelmét. Éppen a híradó ment,
és sikerült kiszűrnie a hangfoszlányokból, hogy egy csoport
őslakosról tudósítanak, akik jogot formáltak bizonyos
földterületekre. – ...az ősi tulajdonjogról újonnan hozott törvények
értelmében. .. – mondta épp a műsorvezető.
– Hogy aztán az igazság győzedelmeskedjen... – harsogta egy hang
Harry háta mögött. Harry megfordult. Elsőre nem ismerte meg a
fölé magasodó, szőke parókás, hosszú lábú nőt, de aztán pillantása
az elnagyolt vonásokra, a vaskos orra és a metszőfogak közti
hézagra esett.
– A bohóc – szólalt meg. – Ottó...
– Ottó Rechtnagel, teljes életnagyságban, szépfiú.
Ez a hátránya a magassarkúnak. Igazából jobb szeretem, ha a
pasijaim magasabbak nálam. Szabad? – Azzal felült a Harry melletti
bárszékre. – Mit iszol? – kérdezte Harry, és megpróbálta felhívni
magára a pultban sürgölődő Birgitta figyelmét.
– Ne fáraszd magad, tudja, mit kérek – mondta neki Ottó. Harry
cigarettával kínálta, amit Ottó szó nélkül elvett, és rózsaszínre
festett szája sarkába dugott. Azután Harry tüzet adott, Ottó pedig
beszédes tekintettel méregette, miközben a láng fölé hajolva
beleszippantott a cigarettába. Rövid ruhája alól kivillant harisnyába
bújtatott, vékony combja. Harry kénytelen volt elismerni, hogy Ottó
öltözéke felért egy kisebb műalkotással. Ebben a holmiban sokkal
nőiesebben nézett ki, mint a legtöbb nő, akivel neki valaha dolga
volt. Harry végül elszakította róla tekintetét és visszatért a
92
képernyőhöz. – Hogy értetted azt, hogy az igazság
győzedelmeskedik?
– Nem hallottál még a terra nulliusról? És Eddy Mabóról? Harry a
fejét rázta. Ottó erősen erotikus ó–t formázó száját két vaskos
füstkarika hagyta el, amik lustán továbblebegtek a levegőben.
– Tudod, a terra nullius igen mókás fogalom. Néhány angolnak
ötlött az eszébe, amikor annak idején azzal szembesültek, hogy
Ausztráliában alig van megművelt földterület. Az őslakosok
ugyanis félnomád népek voltak, jobbára vadászó–gyűjtögető
életmódot folytattak, vagyis azt ették, ami a természetben magától
megtermett. És csak mert nem töltötték fél életüket a krumpliföldön
görnyedve, az angolok úgy vélték; hogy alacsonyabb rendűek
náluk. Azt hitték, hogy a földművelés minden civilizáció
fejlődésében kötelező lépcsőfok, és megfeledkeztek arról a tényről,
hogy amikor az első angolok ide érkeztek, majdnem éhen haltak,
amikor megpróbálták megművelni a terméketlen földet. Az
őslakosok azonban töviről–hegyire ismerték a természetet, mindig
arra a területre húzódtak, ahol az adott évszakban táplálékra leltek
és látszólag bőségben éltek. Cook kapitány a legboldogabb
embereknek nevezte őket, akikkel valaha találkozott. Egyszerűen
nem volt szükségük arra, hogy földművelésbe fogjanak. És mivel
ezért sehol nem telepedtek le hosszabb időre, az angolok úgy
határoztak, hogy a földnek nincs tulajdonosa, tehát lakatlan. Ez a
terra nullius, vagyis a senki földje elve, aminek értelmében az
angolok tulajdonosi igazolást állíthattak ki a telepesek számára, mit
sem törődve azzal, hogy a bennszülöttek mit szólnak mindehhez.
Hiszen nem vették birtokba a földjüket. Birgitta egy Margaritát tett
Ottó elé.
– Néhány évvel ezelőtt aztán felbukkant a Torres–szorosbeli
Murray–szigetekről származó Eddy Mabo, aki azt hangoztatta, hogy
a terra nullius–elv téves, és hogy annak idején igazságtalanul
rabolták el a földet az őslakosoktól. 1992–ben a legfelsőbb bíróság
igazat adott Eddy Mabónak és kimondta, hogy az ausztrál törvények
elismerik az őslakosok jogát a földhöz. A bennszülötteknek joguk
van azokhoz a területekhez, amelyeken és amelyekből azelőtt éltek,
hogy a fehérek betelepedtek, feltéve, hogy a mai napig ott
tartózkodnak. Természetesen mindez a fehérek többségét éktelenül
93
felháborította, hatalmas lármát csaptak amiatti félelmükben, hogy
elvesztik a földjeiket. – És most mi történik?
Ottó belekortyolt a sóba mártott szegélyű koktélos pohárba, majd
olyan savanyú arccal, mintha ecetet kóstolt volna, óvatosan
megtörölgette a szája sarkát egy szalvétával.
– Nos, az ítélet már megvan. De átültetése a gyakorlatba még
mindig nem zökkenőmentes. A hirtelen támadt pánik persze idővel
elült, mert arról azért nincs szó, hogy szerencsétlen fölműveseknek
attól kellene rettegniük, hogy egyik napról a másikra elveszíthetik a
birtokaikat. Itt ülök egy bárban, gondolta Harry, és egy
transzvesztitát hallgatok, aki ausztrál politikai kérdésekről tart
kiselőadást. Hirtelen körülbelül annyira érezte otthonosan magát,
mint Harrison Ford a Csillagok háborúja bárjelenetében. A híreket
reklám szakította meg, amelyben szélesen mosolygó, flanelinget és
bőrkalapot viselő férfiak sört népszerűsítettek, amelynek mintha az
lett volna a legelőnyösebb tulajdonsága, hogy ausztrál gyártmány. –
Akkor igyunk a terra nulliusra – javasolta Harry.
– Proszit, szépfiú.
Ó, majd elfelejtettem! Lesz a jövő héten egy új előadásunk a St.
George’s Theatre–ben a Bondi Beachen. Követelem, hogy gyertek
el Andrew–val és nézzétek meg. Nyugodtan hozz magaddal még
valakit. És kérlek, tartalékoljátok a tapsot az én jelenetemre. Harry
mély meghajlással vette át a három belépőjegyet, amit Ottó eltartott
kisujjal nyújtott oda neki.

Amikor Harry az Alburyből a Kings Cross felé haladva elment a

Green Park mellett, önkéntelenül a kosztól elszürkült bennszülöttet
kereste a tekintetével, de ezen az estén csak néhány részeg fehér ült
a padokon a gyér lámpafényben. A felhők mostanra elvonultak,
csillagfényes, tiszta este lett. Útközben két férfival találkozott, akik
épp hevesen veszekedtek. Az utca két ellentétes oldaláról ordibáltak
egymásnak, Harrynak pedig kettejük között kellett elhaladnia. – Azt
egy szóval sem mondtad, hogy egész éjszakára kimaradsz! –
kiabálta az egyikük vékony, sírós hangon. Az egyik vietnami
étterem előtt egy pincér cigarettázott a falnak dőlve. Úgy festett,
mint akinek hosszú nap áll a háta mögött. A Darlinghurst Roadon

94
kígyózó kocsisor lassan hömpölygött a Kings Cross felé. Andrew a
Baywater Road sarkán állt, sült kolbászt falatozva.
– Itt is vagy – jegyezte meg. – Percre pontosan. Mint egy igazi
germán. – Nem egészen. Németország...
– A németek teutonok. Te északi germán vagy. Legalábbis kiköpött
olyan vagy. Meg akarod tagadni a saját gyökereidet, fiam?
Harrynak kedve lett volna visszadobni a kérdést, de végül letett
róla. Andrew kirobbanó hangulatban volt. – Olyasvalakivel
kezdjük, akit ismerek – közölte. Abban maradtak, hogy azt a
bizonyos tűt a szénakazal kellős közepén kezdik keresni:
nevezetesen a Darlinghurst Road prostijai között. Nem volt nehéz
rájuk bukkanni. Harry már fel is ismerte némelyiküket. – Mongabi,
öregem, hogy megy az üzlet? – torpant meg Andrew, és szívélyesen
megrázta egy fekete fickó kezét, aki szűk öltönyt és méretes
ékszereket viselt. A férfi szájából egy aranyfog villant elő. – Tuka,
te kéjsóvár csődör! Tudod, hogy nem panaszkodhatok. Ő legalább
tényleg úgy néz ki, mint egy strici, gondolta Harry.
– Harry, ez itt Teddy Mongabi, Sydney legmocskosabb stricije. Már
húsz éve űzi az ipart, és még mindig itt áll kinn az utcán a lányokkal
együtt. Nem vagy már egy kicsit vén ehhez, Teddy? Teddy széttárta
a karját és szélesen elmosolyodott.
– Én szeretek idekinn lenni, Tuka. Itt zajlik minden. Ha egy
irodában ülsz, nincs igazi rálátásod a dolgokra és könnyen
kicsúszhatnak a kezedből. Ebben a szakmában pedig a felügyelet
mindennek az alfája és ómegája. A lányokat és a kuncsaftokat is
szemmel kell tartani. Az emberek olyanok, mint a kutyák. Az a
jószág, amelyikre figyelnek, boldog lesz. A boldogtalanok pedig
harapnak, tudod? – Ha te mondod, biztosan így van, Teddy.
Idehallgass, szeretnék beszélni néhány lánnyal. Egy rosszfiú után
nyomozunk. Nincs kizárva, hogy itt is felbukkant.
– Hogyne. Kivel akarsz beszélni?
– Sandra itt van?
– Minden percben befuthat.
Biztos vagy benne, hogy nem lesz több belőle? Úgy értem, a
beszélgetésnél. – Kösz, Teddy. A Palladiumban leszünk.
Odaküldenéd Sandrát? A Palladium előtt egy behívóember állt, aki
sikamlós mondásokkal igyekezett becsalogatni az embereket a
95
bárba. Ahogy megpillantotta Andrew–t, az arca azonnal
felragyogott. Váltottak néhány szót, majd a férfi beengedte őket a
kassza mellett. Lementek a keskeny lépcsősoron a gyéren
megvilágított sztriptízklubba, ahol az asztalok körül egy maroknyi
férfiember várakozott a következő műsorszámra.
– Úgy tűnik, itt mindenki ismer téged – állapította meg Harry,
miután leültek egy hátsó asztalhoz. – Mindenki ismer, akinek ez
érdekében áll. És én is ismerek mindenkit, akit ismernem kell.
Feltételezem, nálatok is létezik ez a fajta szimbiózis a rendőrség és
az alvilág között, nem igaz?
– Hogyne. De nekem úgy tűnik, mintha téged némileg szívélyesebb
viszony fűzne a kapcsolataidhoz, mint bennünket odahaza. Andrew
elnevette magát.
– Talán rokon lelkek vagyunk. Ha nem rendőrnek mentem volna,
nincs kizárva, hogy most én is ebben a szakmában igyekeznék
boldogulni. A lépcsőn egy fekete miniszoknya botorkált lefelé
tűsarkain. A fekete frufru alól fáradt, fátyolos tekintet pásztázta
végig a helyiséget, majd a nő az asztalukhoz lépdelt. Andrew
odahúzott egy széket. – Sandra, ez itt Harry Holy.
– Valóban? – a nő mosolyra húzta széles, vörösre festett száját. Az
egyik szemfoga hiányzott. Harry megrázta a felé nyújtott hideg,
hullafehér kezet. Ismerősnek tűnt neki a nő, biztosan a Darlinghurst
Roadon látta valamelyik este, csak akkor talán másképp volt
sminkelve, vagy másik ruhát viselt. – Na, miről lenne szó? Csak
nem valami gazfickót keresel, Kensington? – De, egy egészen
különleges gazfickót, Sandra. Ez a pasas imád fojtogatni, méghozzá
puszta kézzel. Ismerősen hangzik?
– Hogy ismerős–e? Ez legalább a kuncsaftok felére ráillik. Bántott
valakit? – Valószínűleg csak olyanokat, akik azonosíthatták volna –
válaszolta Harry. – Látta már ezt a férfit? – emelt egy Evans White–
ot ábrázoló fotót a nő orra elé. – Nem – felelte a nő anélkül, hogy
egy pillantást is vetett volna a képre, és Andrew–hoz fordult. – Ki
ez a fazon veled, Kensington?
– Norvégiából jött – mondta Andrew. – Rendőr, a húga pedig az
Alburyben dolgozott. A lányt a múlt héten megerőszakolták, majd
megfojtották. Huszonhárom éves volt. Harry szabadságot vett ki, és

96
ideutazott, hogy megtalálja a férfit, aki ezt tette. – Sajnálom –
mondta Sandra, és a képre pillantott. – Igen. Harry felélénkült.
– Ezt hogy érti?
– Úgy értem, hogy igen, láttam már a pasast.
– Mármint, öhm... találkozott vele?
– Nem, de többször is járt a Darlinghurst Roadon. Fogalmam sincs,
mit keresett ott, de az arca ismerős. Esetleg kérdezősködhetek egy
kicsit... – Köszönöm szépen... öhm, Sandra – mondta Harry. A nő
arcán halvány mosoly suhant át. – Most vissza kell mennem
dolgozni, fiúk. Viszlát! – Azzal a miniszoknya eltipegett arra,
ahonnan az imént érkezett.
– Ez az! – sóhajtott fel Harry.
– Ez az? Csak mert valaki látta a pasast?
Abban még semmi törvénytelen nincs, ha valaki a Darlinghurst
Roadon mutatkozik. Sőt, abban sem, ha prostikkal dug, már
amennyiben emiatt járt ott. Legalábbis nem olyan vészes. – Te
tényleg nem érzed, Andrew? Négymillió ember él Sydneyben, ez a
lány pedig pont azt az egyet látta, aki után mi nyomozunk.
Természetesen ez önmagában még semmit nem bizonyít, de
mégiscsak egy jel, nem igaz? Te nem érzed, hogy nagyon közel
járunk a megoldáshoz? A zene elhalkult, a fények pedig tompábbra
váltottak. A vendégek figyelme a színpad felé fordult.
– Te egészen biztos vagy ebben az Evans White–ban, igaz? Harry
bólintott. – Van egy olyan érzésem, hogy ő lesz az. Minden
porcikám ezt súgja. – Egy érzésed?
– Ha jobban belegondolsz, az intuíció nem csupán holmi
hókuszpókusz, Andrew. – Elképzelhető, Harry. De nekem egyetlen
porcikám sem súg az égvilágon semmit. Magyarázd el, légy szíves,
hogy mégis hogy működik ez nálad.
– Nos... – Harry kutató pillantást vetett Andrew–ra, hogy kiderítse,
nem csak ugratni akarja–e. Andrew azonban őszinte érdeklődéssel
nézett vissza rá.
– Az intuíció egyszerűen azoknak a tapasztalatoknak az összessége,
amivel az ember rendelkezik. Ezt úgy értem, hogy minden, amit az
ember valaha átélt, amit tud és amit tudni vél. Sőt, az is, amiről nem
is hinné, hogy tudja, mert valahol a tudattalanjában szendereg.
Rendszerint nem is veszed észre, hogy ott van, olyan, mint valami
97
alvó állat, ami csendben gyűjti az újabb és újabb benyomásokat.
Néha azonban pislog egy kicsit, nyújtózik egyet és azt morogja,
hogy hé, ezt a képet láttam már. És aztán azt is elárulja neked,
hogyan függnek össze a képen lévő dolgok.
– Csodás, Holy. De biztos vagy benne, hogy ez a te alvó jószágod
az összes részletet látja azon a bizonyos képen? Az, hogy mit lát,
talán inkább azon múlik, hogy milyen szögből nézi a képet.
– Ezt hogy érted?
– Vegyük például a csillagos eget.
Amit Norvégiában látsz, az pontosan ugyanaz a csillagos ég, mint
ami itt tárul eléd. De miután most idelenn vagy, nagyjából a fejed
tetején állsz ahhoz képest, ahogy odahaza lennél, ugye? Ezért aztán
minden csillagképet fejjel lefelé látsz. És ha ezzel nem vagy
tisztában, akkor összezavarodsz és hibázol. Harry Andrew–ra
pillantott. – A feje tetején, mi?
– Ó, igen – nyomta el Andrew a cigarettáját.
– Én az iskolában úgy tanultam, hogy a csillagos ég itt egészen más,
mint amit nálunk látni. Ausztráliában a földgolyó épp eltakarja
azokat a csillagokat, amiket Norvégiában látnál éjszaka. – Így
mondják – folytatta Andrew magabiztosan. – Ettől függetlenül az
egész azon múlik, hogy honnan nézzük a dolgokat. A lényeg az,
hogy minden relatív, nem igaz? És éppen ez teszi olyan átkozottul
komplikálttá az egészet.
A színpad felől, sziszegő hang kíséretében fehér füst gomolygott
elő. Majd a füst vörösre színeződött, és vonósok hangja kúszott
feléjük. Azután egy fehér ruhás nő és egy fehér inges férfi bukkant
elő a füstből. Harry hallotta már ezt a zenét. A repülőgépen. Ez volt
az, amit a szomszédja walkmanja egész úton zümmögött. A
szöveget viszont most tudta először kivenni. Egy női hang arról
énekelt, hogy vadrózsának hívták, de nem tudja, miért.
A kislányos ének éles kontrasztot alkotott a mellette felzengő mély,
komor férfihanggal:

„And I kissed her good–bye,

I said, „All beauty must die”
And lent down and planted a rose between her
teeth...”13
98
Harry épp csillagokról és sárgásbarna kígyókról álmodott, amikor
finoman megkopogtatták a hotelszobája ajtaját. Egy pillanatig csak
feküdt csendben és arra koncentrált, hogy milyen elégedett is most.
Odakinn újra eleredt, az esőcseppek vidáman kopogtak a
párkányon. Kikelt az ágyból, majd meztelenül az ajtóhoz ment és
sarkig tárta abban a reményben, hogy éledező erekciója kellő
meglepetést kelt majd. Birgitta felnevetett és a karjába vetette
magát. A hajából csöpögött a víz.
– Mintha három óráról lett volna szó – próbált sértődött képet vágni
Harry. – A vendégek egyszerűen nem akartak hazamenni –
válaszolta Birgitta, szeplős arcát felé fordítva. – Vadul, gátlástalanul
és fülig szerelmes vagyok beléd – suttogta Harry, szorosan a két
tenyerébe fogva a lány arcát. – Tudom – válaszolta a lány komolyan
és hideg, vizes kezét Harry péniszére kulcsolta. – Nahát, ez itt az
enyém?

Harry az ablaknál állt, és a minibárból szerzett narancslevet

kortyolgatva nézte az eget. A felhők elvonultak, és valaki egy
jókora villával többször is belebökött a fekete bársonytakaróba,
hogy az isteni fény kiszűrődhessen mögüle. – Mi a véleményed a
transzvesztitákról? – szólalt meg Birgitta az ágyban.
– Úgy érted, mit gondolok Ottóról?
– Is–is.
Harry eltűnődött, majd elnevette magát. – Azt hiszem, bírom azt az
arrogáns stílusát. A félig leeresztett szemhéjakat, a folyton
elégedetlen arckifejezést. Mindig úgy csinál, mintha már
rettenetesen belefáradt volna az életbe. Hogy is mondjam? Az egész
olyan, mint valami melankolikus kabaré, amelyben mindennel és
mindenkivel flörtöl. Felszínesen és önmagát parodizálva.
– És ez tetszik neked?
– Szeretem az ilyen fajta vakmerőséget.
Hogy meg meri testesíteni mindazt, amitől a többség irtózik. – És
mi az, amitől a többség irtózik? – A gyengeség. A sebezhetőség. Az
ausztrálok folyton verik a mellüket, hogy mennyire liberális népek.
Lehet, hogy így is van. De én azt is látom, hogy az ideál most is az

99
az egyszerű, becsületes, keményen dolgozó ember, aki a jó adag
hazafiság mellett némi humorérzékkel is meg van áldva.
– True blue.
– Micsoda?
– Szleng.
True blue–nak nevezik őket. Vagy dinkumnak. Nagyjából azt
jelenti, hogy valaki vagy valami igazi, autentikus ausztrál. – Csak
éppen e mögött a kedélyes „igaz ausztrálság” mögött jelentős
mennyiségű szar van összelapátolva. Ezzel szemben számomra, a
csábítást, megtévesztést és hamisságot sugalló összes külsősége
ellenére mégiscsak Ottó tűnik a legigazabbnak, akivel ebben az
országban találkoztam. Meztelen, sebezhető és valódi.
– Ha érdekel a véleményem, ez politikailag igencsak korrektnek
hangzott, Harry Holy, minden melegek legjobb barátja – állapította
meg csúfondárosan Birgitta.
– Rémes vagyok? Harry visszafeküdt az ágyba és ártatlan
szemekkel pislogott a lányra. – Annyira örülök, hogy nincs kedvem
újra magához, kisasszony. Merthogy holnap olyan szörnyen korán
kell kelnünk. – Ezt csak azért mondod, hogy teljesen felhúzz –
nevetett Birgitta, és kiéhezett vadak módjára egymásnak estek.

8.
Egy kedves prostituált, egy különös dán és a krikett

Harry a Dez Go–Go előtt talált rá Sandrára. A lány a járdaszegélyen

ácsorgott és Kings Cross–beli birodalmát pásztázta. Kissé
roggyantan imbolygott tűsarkain, a karját keresztbe fonta maga
előtt. Ujjai közt cigaretta füstölt, arcán pedig álmatag kifejezés ült,
ami egyszerre volt hívogató és elutasító. Vagyis pont úgy festett,
mint akármelyik kurva a világ bármely pontján.
– Jó reggelt! – köszönt rá Harry. Sandra a felismerés leghalványabb
jele nélkül pislogott rá. – Emlékszik rám? A lány szája sarka
némileg megemelkedett. Minden bizonnyal mosolynak szánta.
– Hát hogyne, szivi. Menjünk.
– Holy vagyok. A rendőr.

100
Sandra hunyorogva méregette. – Persze, a francba, emlékszem már.
A kontaktlencséim reggelre már nem az igaziak. Biztos a
kipufogógáz miatt. – Meghívhatom egy kávéra? – kérdezte Harry
udvariasan. A lány vállat vont.
– Itt már úgysincs semmi, akár be is fejezhetem mára. A
sztriptízklub ajtajában hirtelen a gyufaszálat rágcsáló Teddy
Mongabi bukkant fel, és odabiccentett Harrynak. – Hogy fogadták a
szüleik? – kérdezte Sandra, kávéját kavargatva. Harry reggelizős
törzshelyén ültek, a Bourbon & Beef nevezetű bárban, ahol a pincér
már fejből tudta mit kér: Eggs Benedict, a röszti angol változatának
is nevezhető hash browns és kávé, egy flat white. Sandra csak egy
szimpla feketét kért.
– Hogyan?
– A húga...
– Ja, persze.
– Harry gyorsan a szájához emelte a kávéscsészét, hogy egy kis időt
nyerjen. – Nos, ahogy ezt a szülőktől várni lehet, köszönöm a
kérdését. – Nyomorult egy világ ez.
A nap még nem érte el a Darlinghurst Road házainak tetejét, az ég
azonban már azúrkék volt, csak néhány vattapamacsszerü felhő
gomolygott a kémények fölött. Olyan volt, mint egy gyerekszoba
tapétája. De ez nem segített sokat azon a tényen, hogy a világ egy
nyomorult hely.
– Beszéltem néhány lánnyal – mondta Sandra. – Azt a pasast a
fotón White–nak hívják. Speeddel és LSD–vel kereskedett, a lányok
közül néhányan vásároltak is tőle. De egyiküknek sem volt a
kuncsaftja. – Talán nincs szüksége rá, hogy fizessen azért, hogy
kielégítsék az igényeit – vélte Harry. Sandra szárazon felnevetett. –
A vásárolt szex sokak számára már önmagában is izgalmas. Arról
nem is beszélve, hogy mi olyasmit is megteszünk a kuncsaftoknak,
amit otthon nem kapnak meg. Higgyen nekem. Harry készséggel
elhitte. – A dátumoknak is utánakérdezett, amiket említettünk?
– Az egyik lány azt mondta, hogy azelőtt este, hogy a húgát
megtalálták, LSD–t vett tőle. Harry előrehajolt és olyan hirtelen
tette le a csészéjét, hogy a kávé kilöttyent az asztalra. Halkan és
gyorsan beszélt.

101
– Beszélhetek vele? Megbízható lány? Sandra vörösre mázolt szája
széles mosolyra húzódott. A hiányzó szemfog helyén fekete lyuk
tátongott. – Ahogy említettem, LSD–t vett tőle, ami Ausztráliában
sem legális. Nem beszélhet vele. Ami pedig a másik kérdést illeti:
maga szerint mégis mitől lenne megbízható egy LSD–s prosti?
Sandra megvonta a vállát. – Én elismételtem, amit mondott, de
hogy úgy mondjam, nem vennék rá mérget, hogy nem kavarja a
szerdai eseményeket a csütörtökiekkel.

A tárgyalóban pattanásig feszült a hangulat. Még a ventilátor is

mélyebben kerepelt a szokásosnál. – Sajnálom, Holy. White–ot
ejtjük a játékból. Nincs indítéka, ráadásul a barátnője is
megerősítette, hogy a gyilkosság időpontjában Nimbinben
tartózkodott – mondta Wadkins.
Harry felemelte a hangját: – Maguk egyáltalán nem figyelnek arra,
amit mondok? Angeline Hutchinson gyakorlatilag speeden él, és
csak az ég tudja, még min. Ráadásul gyereket vár, minden
valószínűség szerint Evans White–tól. Atyaég, emberek, White a
dílere! Vagyis ura és parancsolója, úgyhogy ő mindent meg fog
erősíteni, amit a pasas állít. Beszéltünk a főbérlővel, amiből
kiderült, hogy ez a nő gyűlölte Inger Holtert, ráadásul minden oka
megvolt rá, végül is a lány megpróbálta elcsábítani tőle ezt az
aranyifjút.
– Lehet, hogy alaposabban utána kellene nézni ennek a Hutchinson
nevű hölgynek – jegyezte meg halkan Lebie. – Akárhogy nézzük,
neki legalább egyértelmű indítéka van. Elképzelhető, hogy neki van
szüksége alibiként White–ra és nem fordítva. – White hazudik!
Látták Sydneyben egy nappal azelőtt, hogy Ingert megtalálták. –
Harry felpattant és idegesen fel–alá kezdett járkálni a szűk
szobában. – Egy LSD–függő prostituált látta, aki nem hajlandó
vallomást tenni – mutatott rá Wadkins, majd Yonghoz fordult:
– Mit mondtak a légitársaságoknál?
– A nimbini kollégák a saját szemükkel látták White–ot a városka
főutcáján három nappal a gyilkosság előtt. White neve nem szerepel
sem az Ansett, sem a Quantas utaslistáin ezen időpont és a
gyilkosság napja között. – Az még nem jelent semmit – dörmögte
Lebie. – Egy drogdíler nyilván nem fog a saját neve alatt utazni.
102
Ezenkívül vonatozhatott is, vagy ha volt elég ideje, akár autóval is
mehetett. Harry mostanra már teljesen tüzbe jött.
– Hadd ismételjem meg: az amerikai statisztikák szerint az
áldozatok az esetek hetven százalékában ismerték a gyilkost. Ennek
ellenére mi mégis egy sorozatgyilkos fantomra fókuszálunk, pedig
mindannyian tisztában vagyunk vele, hogy annak az esélye, hogy
megtaláljuk, nagyjából akkora, mint megütni a lottófőnyereményt.
Mi lenne, ha inkább ott próbálkoznánk, ahol már van valami a
kezünkben? Végtére is itt ez a fickó, aki ellen több közvetett
bizonyítékunk is van. Csak annyi a dolgunk, hogy egy kicsit
megpuhítsuk. Addig kell cselekednünk, amíg frissek a nyomok.
Hozassuk be és lengessünk meg egy letartóztatási parancsot az orra
előtt. Érjük el, hogy valami hibát kövessen el. Ebben a pillanatban
pontosan ott vagyunk, ahová terelni akart bennünket: mégpedig a...
egy... – de sehogy sem jutott eszébe a „holtvágány” szó angolul.
– Hm – vette át Wadkins a szót, és hangosan töprengett. – Valóban
nem venné ki magát szerencsésen, ha most elszalasztanánk a pasast,
aki itt kínálja magát az orrunk előtt, s később mégiscsak bűnösnek
bizonyulna. Ebben a pillanatban kicsapódott az ajtó, és Andrew
sétált be a tárgyalóba. – Jó reggelt emberek, elnézést a késésért, de
valakinek arról is gondoskodnia kell, hogy az utcák biztonságosak
legyenek. Mi a baj, főnök? Olyan mély a ránc a homlokán, mint a
Jamison–völgy. Wadkins felsóhajtott.
– Éppen azon tűnődünk, hogy nem ártana egy kissé átcsoportosítani
erőinket. Pihentetni kellene egy darabig a sorozatgyilkoselméletet,
hogy helyette Evans White–ra koncentrálhassunk. Vagy Angeline
Hutchinsonra. Holy úgy véli, hogy egyiküknek sem túl erős az
alibije. Andrew elnevette magát és egy almát varázsolt elő zakója
zsebéből. – Azt azért megnézném, ahogy egy cirka negyvenöt kilós,
terhes lány az utolsó szuszt is kiszorítja egy életerős, skandináv
amazonból. Azután még meg is dugja. – Csak egy kósza gondolat
volt – morogta Wadkins. – Ami pedig Evans White–ot illeti,
nyugodtan elfelejthetjük az egészet. – Andrew a zakója ujjába
dörgölte az almát.
– Igen? – Beszéltem az egyik informátorommal, aki a gyilkosság
napján Nimbinben járt, hogy némi füvet szerezzen be, és a fülébe
jutott Evans White kitűnő minőségű termékeinek a híre. – És? – Azt
103
azonban senki nem említette neki, hogy White nem otthonról
bonyolítja az üzleti ügyeit, ezért kiment egyenesen a birtokára,
ahonnan aztán egy morcos fickó sörétes puskával tessékelte ki.
Természetesen megmutattam neki a fotót. Sajnálom, emberek, a
gyilkosság napján Evans White valóban Nimbinben tartózkodott. A
tárgyalóra csend telepedett. Csak a ventilátor zúgása és az a friss
harsanás hallatszott, ahogy Andrew beleharapott az almába. –
Akkor vissza a munkához, emberek – rendelkezett Wadkins.

Harry öt órára beszélt meg találkozót Birgittával az Operaháznál,

hogy megigyanak együtt egy kávét, mielőtt a lány dolgozni indul.
Ám a kávézót zárva találták, az ajtajára ragasztott papírlap tanúsága
szerint valami balettelőadás miatt.
– Mindig van valami – jegyezte meg Birgitta. Megálltak a korlát
mellett és Kirribillit nézték az öböl túlsó partján. A kikötőből egy
orosz zászlós, csúnya, rozsdás hajó futott ki éppen, a Port Jackson
előtt a távolban pedig kifeszített fehér vitorlák lebegtek szinte
mozdulatlanul a vízen.
– Mit csinálsz most? – kérdezte a lány.
– Itt már nem maradt túl sok tennivalóm.
Inger Holter koporsóját hazaküldték. Ma reggel hívtak az oslói
temetkezési vállalattól, és azt mondták, hogy a nagykövetség intézte
a szállítást. – És mikor utazol? – Amint sikerült mindenkivel
beszélnünk, aki bármiféle kapcsolatban állt Inger Holterrel és
tisztáznunk, hogy egyiküknek sincs köze a halálához. Holnap reggel
beszélek McCormackkel. Valószínűleg még a hétvége előtt
elutazom, hacsak addig nem bukkan fel valami konkrét nyom. Ha
nem történik semmi, és látszik, hogy az ügy még hosszan el fog
húzódni, akkor megyek, és a nagykövetség gondoskodik majd a
további kapcsolattartásról. Birgitta bólintott. Egy japán
turistacsoport sereglett melléjük. A csacsogásból,
sirályrikoltozásból és az elhaladó hajók motorzúgásából álló
kakofóniába videokamerák surrogása keveredett.
– Tudtad, hogy az Operaház tervezője egyszerűen lelépett? –
kérdezte hirtelen Birgitta. Mialatt az építkezés költségeinek
túllépése miatti viták a tetőfokára hágtak, a dán építész, Jørn Utzon

104
tiltakozásképpen ejtette az egész projektet és visszavonult. – Igen –
válaszolta Harry. – Beszéltünk róla a múltkor, amikor itt jártunk.
– Gondold el, hogy lehet csak úgy lelépni, amikor belekezdtél
valamibe? Valamibe, amiről tényleg azt gondoltad, hogy jó lesz.
Azt hiszem, nekem ez nem menne.

Harry felajánlotta Birgittának, hogy sétáljanak el együtt az

Alburybe, így a lány nem szállt buszra. Nagyokat hallgatva
ballagtak végig az Oxfort Streeten Paddigton irányába. A távolból
mennydörgés moraja hangzott feléjük, Harry pedig meglepetten
pillantott föl a szikrázóan kék, tiszta égboltra. Az egyik sarkon egy
ősz hajú, disztingvált, idősebb úr állt makulátlan öltönyben,
nyakában egy táblával: „A titkosszolgálat elvette tőlem a
munkámat, az otthonomat és tönkretette az életemet. Hivatalosan
nem léteznek, nincs sem címük, sem telefonszámuk és az állam
költségvetésében sem szerepelnek. Azt hiszik, ellenük senki nem
tud vádat emelni. Segítsenek nekem megtalálni ezeket a banditákat,
hogy végre megbünhődjenek gaztetteikért. írják alá ezt itt, vagy
adakozzanak.” A férfi egy ívet tartott a kezében, aminek az oldalait
aláírások borították. Egy lemezbolthoz értek, Harry ösztönösen
megtorpant, és bementek. A pult mögött, a félhomályban egy
napszemüveges férfi állt. Harry megkérdezte tőle, hogy vannak–e
Nick Cave–albumaik. – Hogyne lennének. Nick Cave ausztrál –
válaszolta a pasas, és levette a szemüvegét. Egy sas volt a
homlokára tetoválva. – Egy duettet keresek. Valami vadrózsa... –
kezdte Harry.
– Igen, igen, tudom, melyikre gondol. „ Where The Wild Roses
Grow” a Murders Ballads című albumáról. Az egy elég szar dal. És
szar album. Válasszon inkább a jó lemezei közül. Az eladó
visszatette a szemüveget az orrára, és eltűnt a pult mögött. Harry
elképedve pislogott a félhomályba.
– Mi olyan különleges abban a dalban? – kíváncsiskodott Birgitta,
amikor kiléptek az utcára. – Tulajdonképpen semmi – nevetett
Harry. A lemezboltos pasas jókedvre derítette. – Cave és az a nő
egy gyilkosságról énekelnek. És mindezt olyan szépen teszik,
mintha valami szerelmi vallomásról lenne szó. De persze a dal
minden bizonnyal szar. – Újra csak nevetett. – Azt hiszem, kezdem
105
megkedvelni ezt a várost. Továbbindultak. Harry végigpillantott az
utcán. Szinte az ő párosuk volt az egyetlen, amely nem két fiúból
vagy két lányból állt. Birgitta megfogta a kezét.
– A Mardi Gras fesztivál alatt kellett volna itt lenned, a
melegfelvonuláson – jegyezte meg Birgitta. – Itt masíroztak végig
az Oxford Streeten. A hírek szerint tavaly több mint félmillió ember
érkezett az ország minden részéből, hogy megnézze a fesztivált,
vagy hogy maga is részt vegyen rajta. Kész őrület volt.
Melegutca. Leszbiutca. Harry csak most vette észre, miféle ruhák
vannak az üzletek kirakatában. Latex, bőr. Testhez álló felsők és
aprócska selyembugyik, cipzárak és szegecsek. De mindez
exkluzívan és stílusosan tálalva, mentesen a Kings Cross
sztriptízbárjainak trágár közönségességétől.
– Gyerekkoromban lakott a közelünkben egy meleg pasas – mesélte
Harry. – Olyan negyven körüli lehetett, egyedül élt és a
szomszédságban mindenki tisztában volt vele, hogy a férfiakat
preferálja. Télen hógolyóval dobáltuk, utánakiabáltuk, hogy
„seggdugó”, azután, mint az őrültek, elrohantunk. Meg voltunk
győződve róla, hogy ha elkapna minket, ellátná a baját a
hátsónknak. De soha nem futott utánunk, csak mélyebben a
homlokába húzta a sapkáját és hazament. Egy nap aztán elköltözött.
Soha nem tett nekem semmi rosszat, én pedig folyton azon
töprengtem, hogy miért is utálom ennyire.
– Az ember mindentől fél, amit nem ért. Amitől pedig fél, azt
gyűlöli. – Hogy te milyen okos vagy – állapította meg Harry, mire
Birgitta játékosan a gyomrába bokszolt. Harry ordítva a járdára
zuhant, a lány nevetett és felszólította, hogy ne csináljon jelenetet.
így hát Harry feltápászkodott és Birgitta után rohant.
– Remélem, ide költözött – jegyezte meg végül.

Miután elbúcsúzott Birgittától (arra jutott, hogy innentől kezdve

érdemes minden elválást, még ha csak kis időre szól is, búcsúnak
tekintenie), lecövekelt egy buszmegállóban. A előtte álló fiú
hátizsákját egy norvég zászló díszítette. Épp azon tűnődött, hogy
ráköszönjön–e, amikor begördült a busz. A sofőr felnyögött, amikor
meglátta Harry húszdollárosát. – Ötvenes nem lenne esetleg? –
morogta a férfi.
106
– Ha lett volna, azt kapott volna, seggfejkém – közölte Harry
szélesen mosolyogva, norvégul. A sofőr savanyú arckifejezése mit
sem változott, majd végül beleszámolta a markába a visszajárót.
Harry úgy döntött, hogy végigjárja az útvonalat, amit Inger követett
a halála éjszakáján. Nem mintha az itteni kollégák ezt
elmulasztották volna: Lebie és Yong az útba eső összes bárt és
éttermet végigjárták a lány fotójával – természetesen minden
eredmény nélkül. Harry megpróbálta rávenni Andrew–t, hogy
tartson vele, ő azonban nem volt hajlandó megmozdulni, mondván,
hogy csak időpocsékolás lenne, és akkor inkább tévézik.
– Nem viccelek, Harry. A tévénézés önbizalmat ad. Amikor látod,
milyen ostoba emberek vannak a tévében, azonnal hihetetlenül
intelligensnek kezded érezni magad. Kutatások is bizonyítják, hogy
a magukat okosnak vélő emberek sokkal kelendőbbek, mint azok,
akik ostobának érzik magukat. Erre az eszmefuttatásra Harry
nemigen tudott mit mondani, Andrew mindenesetre megadta neki
egy bár nevét a Bridge Roadon, és egyúttal megbízta, hogy adja át
üdvözletét a tulajnak. – Aligha lesz mesélnivalója a számodra, de
talán kapsz egy kólát féláron – közölte elégedett vigyorral.
Harry a városházánál szállt le a buszról, és Pyrmont városrész felé
indult. Felpillantott a magas házakra és figyelte, ahogy az emberek
amolyan nagyvárosias tempóval elsietnek mellettük. De hogy mi
történhetett Inger Holterrel azon az estén, arról hallgatott a környék.
A halpiac mellett beült egy kávézóba és lazacos, kapribogyós bagelt
rendelt. Az ablakból a Blackwattle Bay fölött átívelő hidat és Glebét
látta. Odakinn a téren épp egy szabadtéri színpadot építettek, a
plakátok tanúsága szerint a jövő vasárnapi nemzeti ünnep, az
Australian Day alkalmából. Harry kávét kért a pincértől, majd
megpróbált megküzdeni a Sydney Morning Herald aznapi
kiadásával, amibe akár egy rakomány halat bele lehetett volna
csomagolni. A lap még akkor is komoly kihívást jelentett, ha az
ember csak a képeket akarta megnézegetni benne. De volt még egy
jó óra a sötétedésig, Harry pedig látni akarta, hogy miféle állat
kúszik elő Glebéből az este beálltával.
A Cricket tulajdonosa egyúttal büszke birtokosa volt egy meznek is,
amit a nemzeti hős, Nick Ambrose viselt, amikor Ausztrália a
nyolcvanas évek elején egymás után három felkészülési meccsen is
107
megverte az angolokat krikettben. A póló bekeretezve függött a
falon, közvetlenül egy félkarú rabló fölött. Odébb két faütő lógott,
valamint az a labda, amit 1978–ban használtak azon a mérkőzésen,
ahol Ausztrália hosszú idő után végre legyőzte Pakisztánt. Miután a
bejárati ajtó fölül korábban egyszer lába kelt a Dél–Afrika elleni
meccs során használt kapu pálcáinak, a tulajdonos jobbnak látta
értékesebb csecsebecséit erősen a falhoz szegezni – aminek
követeztében aztán egy feldühödött rajongó cafatoká lőtte a
legendás Willard Staunton egyik térdvédőjét, mivel szépszerével
nem sikerült levennie a falról.
Amikor Harry belépett, a falakat díszítő kincsek és a feltehetőleg
krikettrajongó vendégek alkotta miliőt látva az jutott eszébe, hogy
talán nem ártana felülbírálnia azon véleményét, hogy a krikett a
sznobok sportja. Sem a bár közönsége, sem a pult mögött álló
Borroughs nem volt túl elegáns jelenség.
– ’Estét! – köszönt a férfi. A hangja nagyjából olyan volt, mint
amikor a kaszán végighúzzák a fenőkövet. – Egy tonikot kérek gin
nélkül – mondta Harry, majd hozzátette, hogy nem kér vissza a
tízdollárosból. – Borravalónak túl sok, megvesztegetésnek viszont
nevetséges – lengette meg Borroughs a bankjegyeket. – Maga
rendőr? – Ennyire látszik? – kérdezte csalódottan Harry.
– Amíg meg nem szólal, mert onnantól inkább valami nyavalyás
turistának tűnik, igen. Borroughs letette a visszajárót Harry elé, és
elfordult tőle. – Andrew Kensington barátja vagyok – mondta
Harry.
A férfi villámgyorsan visszafordult, és felmarkolta a visszajárót a
pultról. – Miért nem ezzel kezdte? – dörmögte. Hogy Borroughs
nem emlékszik rá, hogy valaha is látta volna Inger Holtert, az Harry
számára nem volt újdonság, mivel Andrew korábban már beszélt a
férfival. De ahogy az oslói kapitányságon öreg mestere, „Lumbágó”
Simonsen mondta mindig: – Inkább kérdezz rá még egyszer. Harry
körülnézett a helyiségben. – És mi a felhozatal? – kérdezte.
– Grillnyárs van görög salátával – válaszolta Borroughs. – Napi
menü, hét dollár. – Bocs, hülyén tettem fel a kérdést – szabadkozott
Harry. – Az érdekelne, hogy miféle népek járnak ide, milyenek a
vendégek?

108
– Hát, mit szépítsem, többnyire olyanok, akiket az alsóbb
rétegekhez sorolnak – nevetett Borroughs rezignáltan. Ez a nevetés
sok mindent elárult a mindennapjairól, és arról, mi lett az álmaiból,
amikkel annak idején belevágott ebbe a vállalkozásba. – Ők ott
törzsvendégek? – biccentett Harry a helyiség egyik sötét sarka felé,
ahol öt férfi emelgette a korsóját egy asztalnál.
– Persze. A többségük az. Ez nem az a hely, ahová csapatostul
sereglenek a turisták. – Nem gond, ha felteszek nekik néhány
kérdést? – érdeklődött Harry. Borroughs habozott.
– Jobb ha tudja, azok a srácok nem éppen mintagyerekek.
Sejtelmem sincs róla, mivel keresik meg a sörre valót, és őszintén
szólva, nem is akarom tudni. De hogy úgy mondjam, náluk biztos,
hogy nem nyolctól ötig tart a munkaidő. – Szerintem pedig egy
vendégre sem gyakorol nagy vonzerőt, hogy a környéken ártatlan
lányokat erőszakolnak és fojtanak meg. Még az olyan fiúkra sem,
akik nem veszik annyira szigorúan a törvényeket. Elriasztja az
embereket, nem tesz jót az üzletnek, függetlenül attól, hogy mit
kínál a vendéglős. Maga nem így gondolja?
Borroughs kissé kényszeresen egy poharat törülgetett. – A maga
helyében azért én óvatos lennék. Harry odabiccentett neki, majd
lassú lépésekkel a sarokban álló asztalhoz sétált, hogy az ott
ülőknek legyen idejük észrevenni őt. Az egyik férfi már azelőtt
felemelkedett ültéből, hogy melléjük ért volna. Karba tette a kezét,
ezzel felfedve az izomtól dagadó alkarjára tetovált tort. – Ez a sarok
már foglalt, szöszi – közölte rekedtes, halk hangon.
– Lenne egy kérdésem... – kezdte Harry, de a rekedt hangú máris
rázta a fejét. – Csak egy. Ismeri valamelyikük ezt a férfit? Evans
White–ot? Harry felemelte a képet. A vele szemben ülő két férfi,
akik eddig inkább csak közömbösen méregették, Evans White
nevének hallatán újult érdeklődéssel kezdték tanulmányozni.
Harrynak az sem kerülte el a figyelmét, hogy ezzel egy időben a
neki háttal ülő két pasas nyakán megrándult a bőr.
– Életemben nem hallottam róla – válaszolta a rekedt hangú. – Épp
egy... öhm magántermészetű beszélgetés közepén tartunk, miszter.
Viszlát. – Ugye, a beszélgetés még véletlenül sem olyan anyagok
értékesítéséről folyik, amelyek az ausztrál törvények szerint
tiltottnak minősülnek?
109
A kérdést hosszú csend követte. Életveszélyes taktikát választott.
Az ember csak akkor engedheti meg magának a közvetlen
provokációt, ha stabil fedezékkel vagy legalább valamiféle
visszavonulási lehetőséggel rendelkezik, Harry viszont egyikkel
sem rendelkezett. Inkább csak azt akarta, hogy történjen végre
valami. Az egyik tarkó emelkedni kezdett. És egyre csak
emelkedett. Amikor szinte már a plafont súrolta, tulajdonosa
megfordult, megmutatva csúf, ragyás elülső oldalát. A szája
sarkából induló fényes, lecsüngő bajusz erősen keleties külsőt
kölcsönzött az arcának.
– Dzsingisz kán! De jó újra látni, azt hittem, már rég nincs az élők
sorában! – robbant ki Harryból az elképedés, és előrenyújtotta a
kezét. Kán kinyitotta a száját. – Maga meg kicsoda? A kérdés úgy
hangzott, mint valami halálhörgés, a gurgulázó basszushangért
bármelyik death metál banda ölni tudott volna. – Rendőr vagyok és
nem hiszem... – Mutassa – pillantott le a kán Harryra a magasból.
– Tessék?
– Az igazolványát!
Harry úgy vélte, a szituáció némileg többet követel az oslói
rendőrfőkapitányság műanyag kártyájánál, amelyen a régi
útlevélfotója szerepel. – Mondták már magának, hogy a hangja
kiköpött olyan, mint a Sepultura énekeséé? Hogy is hívják...
Harry mutatóujját az álla alá támasztva igyekezett azt a benyomást
kelteni, hogy lázasan töri a fejét. A rekedt férfi közben megkerülte
az asztalt. Harry rámutatott:
– Maga pedig Rod Stewart, nem igaz? Á, szóval, itt ülnek a Live
Aid 2–t tervezgetve és... Az ütés pontosan Harry fogsorát találta.
Imbolyogva bár, de talpon maradt és a szájához emelte a kezét.
– Ezt értsem úgy, hogy nincs jövőm stand up komikusként? –
kérdezte, majd a tenyerére pillantott. Tele volt vérrel, nyállal és
fehér fogtörmelékkel. Kissé szemrehányóan Rod felé emelte a
kezét. Rod gyanakvó pillantást vetett Harryra, majd előrehajolt,
hogy közelebbről is szemügyre vegye az eredményt. Azután tett egy
lépést hátrafelé és újra ütött. Harry előtt egy pillanatra elsötétült a
világ, de még mindig állva maradt.
– Na, most nézd meg, mi van benne – javasolta őszinte
kíváncsisággal Rod. Harry tisztában volt vele, hogy ostobaságot
110
csinál. Sajgó szája, józan esze és összes élettapasztalata is ezt súgta,
jobb keze viszont egészen más véleményen volt és magához ragadta
a kezdeményezést. Ökle állcsúcson találta Rodot, hallotta, ahogy a
férfi állkapcsa összecsattan, mielőtt kétlépésnyit hátratántorodott,
ami elkerülhetetlen következménye egy súlyos és jól irányzott
horogütésnek.
Egy ilyen ütés az állkapcson keresztül egyenesen a kisagyig hatol (a
kisagy elnevezést Harry ebben az esetben határozottan találónak
vélte), és amennyiben az érintettnek szerencséje van, pillanatnyi, ha
nincs, tartós eszméletvesztéshez vezet. Rod esetében úgy tűnt, az
agya képtelen eldönteni, mi legyen: teljes filmszakadás vagy csak
múló megrázkódtatás.
Kán kolléga viszont nem kívánta kivárni a döntést, helyette
megragadta Harryt a gallérjánál, vállmagasságig emelte és
elhajította. Nagyjából úgy, ahogy a liszteszsákot szokták a teherautó
platójára dobni. A párocskának, akik épp a hétdolláros menüt
fogyasztották, a szó szoros értelmében hajszál került a tányérjába, s
ők szökkenve rebbentek odébb, amikor Harry háttal az asztalukra
nyekkent. Atyaég, remélem, azonnal elájulok, gondolta Harry,
amikor beléhasított a fájdalom és a felismerés, hogy a kán újra felé
tart.
A kulcscsont törékeny jószág, ráadásul eléggé kiemelkedik. Harry
célzott, majd rúgott, de a Roddal támadt nézeteltérés láthatólag
okozott némi zavart a térérzékelésében, mert csak a levegőt taposta.
– Schmerzen!14 – ígérte a kán, és a feje fölé emelte a karját. Nem
volt szüksége kalapácsra. Az ütés Harry mellkasát érte, és egy
hosszú pillanatra megbénította összes agyi funkcióját és elállította
lélegzetét. Ezért aztán nem látta és nem is hallotta azt a fekete férfit,
aki ebben a pillanatban lépett be a bárba, majd levette a falról a
labdát, amivel az ausztrálok csúfos vereséget mértek Pakisztánra:
egy hetvenhat milliméter átmérőjű, százhatvan grammot nyomó,
kőkemény kis golyót. Az újonnan érkezett rövid nekifutás után
hatalmas erővel meglendítette a karját – de nem nyújtva, mint a
krikettben, hanem hajlított könyökkel, mint a baseballban – és a
labda már süvített is egyenesen a cél felé.
Rodéval ellentétben a kán kisagya egy pillanatig sem tétovázott,
amikor a kemény labda közvetlenül a hajtöve alatt a homlokának
111
csapódott: nála azonnal kialudt a fény. A hatalmas férfi zuhanni
kezdett, lassan és feltartóztathatatlanul, mint egy felrobbantott
toronyház.
Ekkorra, igen komor képpel, a másik három is felállt az asztal
mellől. A fekete férfi hanyagul az arca elé emelt kezekkel táncolt
előre. Az egyik ellenfél nekirugaszkodott, Harry pedig – aki
kábulata ellenére felismerni vélte az újonnan érkezőt – jól tippelt: a
fekete alak félresiklott, azután újra előretáncolt két lépést, és bevitt
két könnyed balegyenest, mintha csak a kettőjük közötti távolságot
akarná felmérni, végül a jobbjával lentről egy megsemmisítő
felütéssel le is zárta a harcot. A helyiség ezen végében szerencsére
annyira szűk volt a hely, hogy nem tudtak egyszerre mindannyian
rárontani. Mialatt az első férfit kiszámolták, a második támadásba
lendült. Némileg megfontoltabban mozgott, mint a cimborája, s
abból, ahogyan maga elé emelte a kezét, látszott, hogy nem állnak
távol tőle a különböző ázsiai küzdősportok tévéközvetítései. Az első
próbálkozásai rendre fennakadtak a fekete férfi védelmén, és mire
az obligát karaterúgás elvégzése céljából megpördült, ellenfele már
rég odébbállt, így a rúgás csak a levegőt érte.
A gyors bal–jobb–bal kombináció azonban nagyon is telibe talált,
amitől a karatebajnok hátrafelé botorkálva a falnak zuhant. A fekete
alak utána táncolt és egy balegyenessel úgy megküldte, hogy a feje
hátrabicsaklott és undorító csattanással a falnak csapódott. Úgy
csúszott le a földre, mint valami ételmaradék, amit valaki a falhoz
vágott. A fekete odacsapott neki még egyet, bár egyértelműen
feleslegesen. Rod lerogyott az egyik székre és üveges tekintettel
követte az eseményeket.
A harmadik férfi rugós kése hangos kattanással nyílt ki. Abban a
pillanatban, amikor előredőlve a fekete férfi felé rontott, Rod
lehányta a cipőjét. Az agyrázkódás csalhatatlan jele, állapította meg
Harry elégedetten. Egy hangyányit ő maga is émelygett, különösen
amikor észrevette, hogy az első férfi feltápászkodik és az egyik
krikettütőt leemelve a falról a bokszoló háta mögé oson. A késes
pasas ekkor már közvetlenül Harry mellett állt, de ügyet sem vetett
rá.
– Mögötted, Andrew! – kiáltotta Harry, és a mellette álló férfi kést
tartó kezére vetette magát. Hallotta a faütő száraz, tompa
112
puffanását, valamint a felboruló asztalok és székek hangját, de a
késesre kellett koncentrálnia, aki közben kiszabadította magát és
most széles, színpadias karmozdulatokkal és elmebeteg vigyorral az
arcán kerülgette. Harry a férfira szegezte pillantását, s közben a háta
mögött álló asztalon tapogatózva próbált valami használható
fegyverre lelni. A háttérben tovább puffogott a krikettütő.
A férfi röhögve közeledett hozzá, miközben egyik kezéből a
másikba zsonglőrködte a kést. Harry előreugrott, odaszúrt, majd
hátralépett. A késes férfi jobb karja ernyedten a teste mellé hullott,
fegyvere pedig csörömpölve a kőpadlóra esett. A sebesült döbbent
arccal meredt a vállára, amiből egy grillezőnyárs állt ki, rajta egy
magányos gombaszelettel. Bal kezével hitetlenkedve megtapogatta
a nyársat, mintha arról akart volna meggyőződni, hogy tényleg ott
van–e és nem csak a képzelete játszik vele. Biztosan valami ideget
talált el, gondolta Harry, miközben lesújtott.
Csak annyit érzett, hogy valami nagyon keménybe csapódott az
ökle, és égető fájdalom vág végig az egész karján. A késes férfi
hátratántorodott, és gyűlölködő pillantással meredt Harryra. Az
egyik orrlyukából vastag, sötétvörös sávban patakzott a vér. Harry
megdörgölte sajgó jobb öklét, majd újra ütésre emelte. Aztán mégis
meggondolta magát.
– Ez marhára fáj! Nem lehetne, hogy egyszerűen csak feladod? –
kérdezte. A késes férfi bólintott és lezökkent Rod mellé, aki a két
térde közé lógatta a fejét. Harry megfordult, és látta, hogy
Borroughs pisztolyt szegez az első férfira és hogy Andrew
élettelenül fekszik a felborított asztalok között. A többi vendég
közben vagy lelépett, vagy kíváncsian bámészkodott, de volt olyan
is, aki változatlanul a tévére függesztette pillantását. Hisz végül is
épp Anglia és Ausztrália mérkőzött egymással. Amikor a
mentőautók megérkeztek, Harry gondoskodott róla, hogy Andrew
az első kocsiba kerüljön. Mellette maradt, amikor kivitték a
hordágyon. Andrew csúnyán hörgött minden egyes levegővételkor,
az egyik füle pedig még mindig vérzett, de legalább már magánál
volt.
– Nem is tudtam, hogy krikettben is jó vagy, Andrew. Jó kis
dobókar, nem mondom. De muszáj volt ennyire erőset dobnod? –
Igazad van, rosszul ítéltem meg a helyzetet. Teljesen kézben
113
tartottad az eseményeket. – Őszintén szólva nem teljesen – mondta
Harry. – Oké – válaszolta Andrew. – Akkor én is őszinte leszek:
kegyetlenül fáj a fejem és már rég megbántam, hogy egyáltalán
beleártottam magam. Sokkal igazságosabb lenne, ha te feküdnél
most itt. És ezt komolyan gondolom.
A mentők jöttek–mentek, végül már csak Harry és Borroughs
maradt a bárban. – Remélem, nem okoztunk nagyon nagy kárt a
berendezésben – mondta Harry. – Egyáltalán nem vészes. Sőt, a
vendégeim még értékelik is, ha van néha egy kis élő műsor. De jobb
lesz, ha a közeljövőben egy kicsit óvatosabban jár–kel. A srácok
főnöke nem lesz elragadtatva, ha a történtek a fülébe jutnak –
válaszolta Borroughs.
– Igen? – kérdezte Harry. Úgy érezte, hogy Borroughsból valami
kikívánkozik. – És ki a főnökük? – Én nem mondtam semmit, de az
a fickó a képen, amit itt lengetett, átkozottul hasonlít hozzá. Harry
elgondolkodva bólintott. – Akkor nem árt felkészülnöm és
megfelelően felfegyverkeznem. Van ellene kifogása, hogy
magammal vigyek még egy nyársat?

9.
Két mutogatás, egy részeg, egy meleg és a fekete vipera

Harry talált egy fogorvost a King Crosson, aki a szájába pillantva

közölte, hogy szép munka lesz újra felépíteni a félbetört
metszőfogát. Azután ellátta egy ideiglenes pótlással, amiért olyan
szemérmetlenül magas összeget kért, hogy Harry őszintén bízott
benne, hogy az oslói rendőr–főkapitányt egyszer elég széles
jókedvében találja majd ahhoz, hogy megtérítsék a költségeit. Az
irodában megtudta, hogy Andrew–nak eltört három bordája,
továbbá erős agyrázkódást kapott, így aztán a következő hetekben
aligha hagyhatja majd el a betegágyat.
Ebéd után Harry megkérte Lebie–t, hogy tartson vele a kórházba,
mert szeretne néhány látogatást tenni. Elhajtottak a St. Etienne
Kórházhoz, ahol belépéskor be kellett írniuk a nevüket egy méretes,
vaskos könyvbe, amely egy még méretesebb apáca előtt hevert, aki
karba tett kézzel trónolt egy ablak mögött. Harry megpróbált
114
útbaigazítást kérni tőle, de az apáca csak a fejét rázta és a folyosó
felé mutogatott.
– Nem beszél angolul – adta meg a magyarázatot Lebie. Azután egy
recepcióspulthoz jutottak, ahol egy fiatal, mosolygós férfi nyomban
beütötte a keresett betegek nevét a számítógépbe, megadta nekik a
szobaszámokat, majd útba is igazította őket.
– Tíz másodperc alatt a középkorból a huszonegyedik század
kapujába – jegyezte meg Harry. Váltottak néhány szót a kék és
sárga árnyalatokban pompázó Andrew–val, aki meglehetősen rossz
hangulatban volt, és röpke öt perc alatt kimorogta őket a szobájából.
A késes fickót egy emelettel feljebb, egy egyágyas szobában
találták meg. A karja felkötve, cipóra dagadt arcából pedig épp
olyan gyűlölködő tekintet villant Harryra, mint előző este.
– Mi a francot akarsz, te mocskos zsaru? – kérdezte. Harry egy
széket húzott az ágy mellé, és leült. – Tudni akarom, hogy adott–e
Evans White megbízást Inger Holter meggyilkolására, hogy ki
kapta a feladatot és miért. A késes nevetni próbált, de köhögés lett
belőle. – Sejtelmem sincs, miről beszélsz, fakabát, de az a gyanúm,
hogy neked sincs. – Hogy van a vállad? – érdeklődött Harry. A férfi
szeme hirtelen mintha kidülledt volna.
– Meg ne pró...
Harry előhúzta a grillnyársat a zsebéből. A késes homlokán egy
vastag, kék ér rajzolódott ki. – Csak szórakozol... Harry egy szót
sem szólt. – Te teljesen megőrültél! Nehogy azt hidd, hogy ezt
megúszod! Ha csak egyetlen karcolást találnak rajtam, miután
elhúztatok innen, azonnal repülsz a szaros állásodból, te rohadék!
Az utolsó szavakat már fej hangon sipította. Harry a késes szájára
nyomta mutatóujját. – Csendesebben, ha szabad kérnem. Látod azt a
nagydarab, kopasz pasast az ajtóban? Talán nem olyan feltűnő a
hasonlóság, de annak a férfinak az unokaöccse, akinek tegnap
betörtétek a fejét egy krikettütővel. Kifejezetten ragaszkodott hozzá,
hogy velem jöhessen ma. Az a dolga, hogy befogja a szádat, míg én
leszedem rólad a kötést és pontosan oda szúrom ezt a helyes kis
jószágot, ahol nem lesz nyoma. Hiszen úgyis van már ott egy lyuk,
nem igaz?
Óvatosan megszorította a késes jobb vállát, akinek ettől patakzani
kezdett a könnye, a mellkasa pedig hevesen hullámzott. A pillantása
115
Harry és Lebie között ugrált. Az emberi természet egy vad és
átláthatatlan rengeteg, amelyen mintha valóságos futótűz vágott
volna utat Harry szeme láttára, és a késes végül kinyitotta a száját.
Minden kétséget kizáróan igazat mondott.
– Semmi olyat nem tehettek velem, amit Evans White ne torolna
meg rajtam tízszeresen, ha megtudja, hogy elárultam. Ti is nagyon
jól tudjátok, hogy lenne miről mesélnem, de tartom a számat.
Úgyhogy csak tessék. De előbb hadd közöljem veletek: rossz
nyomon jártok. Méghozzá kicseszettül rossz nyomon. Harry a
kollégájára pillantott, aki alig észrevehetően megrázta a fejét. Harry
rövid gondolkodás után felállt, és az éjjeliszekrényre tette a nyársat.
– Jobbulást – mondta végül. – Hasta la vista – válaszolta a késes,
mutatóujjával Harryra célozva.

A szálloda recepcióján Harryt egy üzenet várta. Felismerte az őrs

központi számát, és a szobájából azonnal vissza is hívta. Yong Sue
jelentkezett.
– Újra végigmentünk az összes személyi aktán – mondta. – Ezúttal
valamivel alaposabban. Nem tudom, hallottál–e róla, de nálunk
vannak olyan enyhébb szabálysértések, amiket három év után
törölnek a hivatalos személyi aktákból. Itt így működik a törvény,
nem vehetünk figyelembe elévült kihágásokat. De mivel szexuális
vonatkozású ügyről van szó... Hogy is mondjam, van tartalékban
egy másolt fájlunk, ami a legkevésbé sem hivatalos, viszont
találtam benne valami érdekeset. – Igen?
– Inger Holter főbérlőjének, Hunter Robertsonnak makulátlan volt
az aktája. De amikor egy kissé alaposan utánanéztünk, kiderült,
hogy két alkalommal is elítélték mutogatásért. Elég súlyos volt.
Harry megpróbálta elképzelni, milyen lehet a nem súlyos
mutogatás.
– Pontosabban?
– Nyilvánosan fogdosta a nemi szervét.
Ez persze önmagában semmit nem jelent, de van itt még valami.
Lebie ma elment hozzá, de Robertson nem volt otthon, csak egy
izgága dög, aki a bejárati ajtó mögül ugatott. Miközben Lebie várt,
felbukkant a szomszéd. Mint kiderült, szerda esténként ő szokta
megsétáltatni és megetetni Robertson kutyáját és saját kulcsa van a
116
lakáshoz. Lebie természetesen megkérdezte tőle, hogy Inger Holter
halálának estéjén is így történt–e, amire a férfi igennel válaszolt. –
És utána?
– Robertson korábban azt vallotta, hogy ezen az estén otthon
tartózkodott egyedül. Gondoltam, jobb, ha mihamarabb tudomást
szerzel róla. Harry érezte, ahogy a pulzusa felgyorsul. – Most mit
csináltok?
– Holnap reggel kimegy érte egy járőrkocsi, behozzuk, még mielőtt
munkába indulna. – Hm. Annak idején hol és mikor történtek azok
az iszonytató gaztettek? – Lássuk csak. Ha jól emlékszem, egy
parkban. Meg is van. Green Park. Az egy kis...
– Ismerem – szakította félbe Harry, és már döntött is.
– Azt hiszem, sétálok egyet.
Úgy láttam, mintha a parknak állandó lakói is lennének. Hátha
tudnak valamit. Harry feljegyezte az esetek pontos időpontját abba a
kis, fekete naptárba, amit az apjától kapott karácsonyra. Minden
karácsonyra kapott egyet. – Csak a móka kedvéért, Yong. Mi számít
nem súlyos mutogatásnak? – Mondjuk, tizennyolc évesen, ittasan a
hátsónkat mutogatni az elhaladó járőrkocsinak a norvég nemzeti
ünnepen. Harry hirtelen szóhoz sem jutott a meglepetéstől. Yong
elégedetten kuncogott a vonal túlsó végén. – Ezt meg hogyan...? –
hápogta Harry. – Hihetetlen, mit ki nem lehet deríteni néhány jelszó
és egy dán kolléga segítségével, aki a szomszéd irodában ül. – Yong
most már szívből kacagott. Harry érezte, ahogy lassan elfogja az
idegesség.
– Remélem, nem haragszol – Yong hangja hirtelen aggodalmassá
vált. Alighanem most hasított belé, hogy talán átlépett egy határt. –
A többieknek nem árultam el. Olyan boldogtalannak tűnt, hogy
Harry már nem is tudott volna haragudni rá. – A járőrkocsiban ülő
rendőrök egyike nő volt – közölte Harry. – Utólag azt mondta, hogy
nagyon jó seggem van. Yong nevetése újra felszabadultan csengett.

A parkban épp akkor kapcsolódtak fel a lámpák, amikor Harry a

padok felé indult. Azonnal felismerte az ott üldögélő szürke férfit.
– Jó estét!

117
A férfi feje, ami eddig a mellkasán pihent, lassan felemelkedett és
egy barna szempár hunyorgott Harryra, de a pillantása nagyon
távolinak tűnt.
– Fig? – kérdezte kásás hangon.
– Hogyan?
– Fig, fig – ismételte a férfi, két ujjával a levegőben hadonászva.
– Oh, fag. Egy cigarettát szeretne?
– Yeah, fig.
Harry két szálat halászott elő a csomagból, és az egyiket a férfinak
nyújtotta. Rágyújtottak. Egy pillanatig csendben ültek, csak a
cigarettára koncentrálva. Egy milliós nagyváros közepén voltak,
Harrynak hirtelen mégis az az érzése támadt, mintha valahol a világ
végén üldögélnének. Talán a sötétség és a láthatatlan tücsöklábak
ciripelése miatt volt. Vagy az együtt dohányzás szertartásossága és
időtlensége okán.
– Megveszed a kabátomat?
Harry vetett egy pillantást a férfi kabátjára, egy vékony anyagból
készült, feketében és harsány pirosban pompázó széldzsekire. – Az
őslakosok zászlója – magyarázta a férfi, és Harry felé fordította a
dzseki hátát. – Az unokaöcsém csinálta nekem. Harry udvariasan
visszautasította az ajánlatot.
– Hogy hívnak? – kérdezte a bennszülött. – Harry? Az angol név.
Nekem is angol nevem van, Josephnek hívnak. Ph–val. Igazából
zsidó név. Tudod, mint Jézus apja. Joseph Walter Roderigue. A
törzsi nevem Ngardagha. N–gar–dag–ha. – Gyakran vagy itt a
parkban, Joseph? – Igen, gyakran. – Joseph újra visszaváltott az
ezerméteres pillantásra. Aztán nagyobbacska gyümölcsleves üveget
húzott elő a dzseki alól, odakínálta Harrynak. Azután alaposan
meghúzta, és gondosan visszacsavarta a kupakot. Amikor a dzseki
félrecsúszott, Harry egy tetoválást pillantott meg a férfi mellkasán.
A „Jerry” felirat futott át keresztben egy feszületen. – Szép a
tetoválásod, Joseph. Megkérdezhetem, ki az a Jerry? – Jerry a fiam.
Az én kisfiam. Négy éves. – Joseph szétterpesztette az ujjait a
levegőben, miközben megpróbált elszámolni négyig. – Négy.
Értem. És hol van most Jerry? – Otthon – hadonászott Joseph a
levegőben, feltehetőleg abba az irányba, amerre az otthont sejtette.
– Az anyjánál. – Idehallgass, Joseph. Egy Hunter Robinson nevű
118
férfit keresek. Fehér, alacsony, kopaszodik. Időnként felbukkan itt a
parkban. És előszeretettel... mutogatja magát. Tudod, kire
gondolok? Láttad már ezt a férfit, Joseph? – Persze, persze jönni
fog – bólogatott Joseph, majd unottan megdörgölte az orrát, mintha
Harry valami teljesen magától értetődő dologról beszélne. – Csak
várj, jönni fog.
Harry megvonta a vállát. Nem volt benne biztos, hogy komolyan
lehet venni bármit, amit Joseph mond, de miután nem volt más
választása, ott maradt és adott még egy cigarettát a férfinak.
Üldögéltek a padon, miközben lassan leszállt az este, és a sötétség
szinte tapinthatóvá vált.

Amikor a távolban megszólalt egy harang, Harry már a nyolcadik

ciginél tartott. Mélyen leszívta a füstöt. Søs azt mondta neki, amikor
utoljára moziban voltak, hogy ideje lenne leszoknia végre.
Választásuk a Robin Hood, a tolvajok fejedelme című filmre esett, a
lehető legrosszabb szereposztással, amit Harry a 9–es terv az űrből
óta látott. Søst azonban egy pillanatig sem zavarta, hogy Kevin
Costner Robin Hoodja ékes amerikai angolsággal válaszolgat
Notthingham seriffjének. Søst semmi sem zökkentette ki:
sikkantgatott a gyönyörűségtől, amikor Costner rendet tett a
sherwoodi erdőben, és könnyekkel a szemében szipogott, amikor
Marian és Robin végül egymásra találtak.
Mozi után egy kávézóba mentek, ahol Harry kakaót rendelt Søs–
nek, ő pedig elmesélte, milyen gyönyörű lakást kapott a Sogn
központban, bár néhány szomszédjának, akikkel egy folyosón lakik,
valami nem stimmel a fejével. Azután közölte Harryval, hogy le
kellene szoknia a dohányzásról. – Ernst szerint veszélyes – mondta
Søs. – Hogy bele lehet halni.
– Ki az az Ernst? – kérdezte Harry, de Søs válasz helyett csak
kuncogott. Azután újra elkomolyodott: – Nem szabad dohányoznod,
Harald. Nem halhatsz meg, hallod? A „Harald” még az anyjuktól
származott. Harry keresztnevét az apja harcolta ki. Olav Hole, aki
rendes körülmények között mindenben igazat adott a feleségének,
felemelte a hangját és jottányit sem engedett abból, hogy a fiát a
nagyapja után nevezzék el, aki tengerész volt, és már önmagában
csak ezért is pompás fickó. Az anyja végül egy gyenge pillanatában
119
engedett neki, amit aztán keserűen meg is bánt. – Létezik bárki, aki
vitte bármire is ezzel a névvel? – mondogatta mindig. Mindenesetre
az anyja elkezdte Harryt a saját nagybátyja után Haraldnak
szólítani, és most, anya halála után Søs is követte a példát. Talán
így próbálta kitölteni az utána maradt űrt. Harry nem tudta. Olyan
sok furcsaság bolyongott ennek a lánynak a fejében. És amikor
megígérte neki, hogy ha nem is azonnal, de előbb–utóbb egészen
biztosan abbahagyja majd a dohányzást, könnyes szemmel,
tejszínhabbal az orra hegyén mosolygott vissza. Ő pedig most a
padon ülve azt képzeli, hogy a cigarettafüst óriási kígyó módjára a
teste körzé tekeredik. Bubbur. Joseph felriadt.
– Az őseim a varjúnemzetséghez tartoztak – mondta mindenféle
bevezetés nélkül és feltámaszkodott. – Tudtak repülni. – Úgy tűnt,
az alvás teljesen felélénkítette. Kezével erősen megdörgölte az
arcát.
– Repülni nagyon klassz dolog. Van egy tízesed? Harrynak csak
egy húszdollárosa volt. – Az is jó lesz – közölte Joseph, és elmarta a
bankjegyet. Úgy tűnt, hogy az imént csak egy pillanatra tisztult ki a
kép, és Joseph agyát máris újra elborítják a felhők. Érthetetlen
motyogásba kezdett, ami arra a nyelvre hasonlított, amelyen
Andrew beszélt Toowoombával. Kreol. A bennszülött álla végül
újra a mellkasára csúszott. Már éppen eldöntötte, hogy miután
elszívta a cigarettát, útnak indul, amikor Robertson mégiscsak
felbukkant. Harry félig–meddig arra számított, hogy a férfi
kabátban lesz, végtére is egy valamirevaló mutogatóst általában így
képzel el az ember, Robertson azonban teljesen hétköznapi
öltözéket, fehér pólót és farmert viselt. Jobbra–balra forgatta a fejét
és furcsa ringatózó lépésekkel sétált, mintha olyan zene ritmusára
mozogna, ami csak az ő fejében szól.
– Jó estét, Robertson. Próbáltuk elérni magát. Üljön le. Robertson
körülnézett, majd odatipegett Harryhoz. Nagyon úgy festett, mint
aki a legszívesebben kereket oldana, de végül rezignált sóhajjal leült
a padra. – Már mindent elmondtam, amit tudok – közölte. – Miért
kínoznak még mindig? – Mert megtudtuk, hogy a múltban maga
kínzott másokat. – Másokat kínoztam? De hát én soha nem
bántottam senkit!

120
Harry alaposan végigmérte a férfit. Robertson az a fajta ember volt,
akit csak nagy erőfeszítések árán lehetett szimpatikusnak találni, de
Harry ennek ellenére sehogy sem tudta elképzelni róla, hogy
sorozatgyilkos lenne. Ettől aztán eléggé mogorva lett, mivel ez
egyúttal azt is jelentette, hogy csak az idejét vesztegeti.
– Tudja, hány fiatal lánynak okozott álmatlan éjszakákat? – Harry
igyekezett annyi megvetést erőltetni a hangjába, amennyi csak tőle
telt. – Hogy hányan képtelenek megszabadulni attól az émelyítő
képsortól, amint maga előttük maszturbál? Hányan érzik úgy, hogy
képletesen megerőszakolta őket? Hiszen betolakodott a tudatukba,
megfosztotta őket a biztonságérzetüktől és elérte, hogy sötétedés
után ki se merjenek lépni az utcára. Megalázta és bemocskolta őket.
Robertson nem tudta megállni nevetés nélkül. – Van még, biztos úr?
És mi van azokkal, akiknek megnyomorítottam a szexuális életét?
Vagy akik azóta olyan rettegésben élnek, hogy életük végéig
gyógyszerezni kell őket? De ha már itt tartunk, hadd jegyezzem
meg: a kollégája jobban teszi, ha vigyáz magára. Az, amelyik azt
mondta nekem, hogy hat évet kaphatok bünrészességért, ha nem
állok vigyázzban és nem teszek vallomást a magukfajta
huligánoknak. Időközben viszont beszéltem az ügyvédemmel, aki
fel fogja keresni a főnöküket. Úgyhogy ne próbáljon megint
blöffölni nekem!
– Oké, többféle módon is csinálhatjuk, Robertson – mondta Harry,
de maga is érezte, hogy közel sem ér el olyan hatást a tróger rendőr
szerepében, mint Andrew. – Elmesélheti nekem itt és most, amit
tudni akarok, vagy...
– ...vagy bevitet a kapitányságra. Köszönöm, ezt már hallottam.
Úgyhogy legyen szíves, vitessen be, hogy az ügyvédem egy órán
belül kihozhasson, én pedig beperelhessem magát meg a kollégáit
zaklatás miatt. Csak tessék!
– Én nem egészen erre gondoltam – folytatta Harry nyugodtan. –
Inkább valami laza, diszkrét szivárogtatásra céloztam egy
kellőképpen szenzációéhes vasárnapi magazin számára. A forrást
természetesen lehetetlen lenne kinyomozni. Már látom is a
címlapot. „Inger Holter főbérlője (lásd a fotón), akit korábban
mutogatásért ítéltek el, a rendőrség figyelmének a középpontjába
került...”
121
– Elítéltek? Pénzbírságot kellett fizetnem, könyörgöm! Negyven
dollárt! – Hunter Robertson hangja egyre magasabb régiókba
csapott. – Igen, tudom, hogy csak kisebb botlás volt – bólogatott
Harry megértően. – Olyan kicsi, hogy a mai napig könnyedén
titokban tudta tartani még a közvetlen környezete előtt is. De persze
a környéken mindenki bújja a vasárnapi lapokat, nem igaz? Kínos.
És mit fognak szólni a munkahelyén...? A szüleiről nem is beszélve.
Robertson összezuhant. A tartás úgy illant el belőle, mint a levegő
egy kipukkadt gumilabdából. Ahogy ott ült, egy liszteszsákra
emlékeztette Harryt. Nyilvánvaló volt, hogy a szülők említésével
fájó pontra tapintott. – Maga szívtelen rohadék – fújtatta Robertson
rekedtes, elkínzott hangon. – Hogy a fenébe teremhetnek a földre
olyan emberek, mint maga?
– Rövid szünet után hozzátette:
– Mit akar tőlem?
– Mindenekelőtt azt akarom tudni, hol volt azon az estén, amikor
Inger Holtert meggyilkolták. – Már elmondtam a rendőrségnek,
hogy otthon voltam, egyedül és... – Nos, ez a beszélgetés akkor
véget is ért. Remélem, a szerkesztőség talál majd valami klassz
képet magáról – állt fel Harry. – Oké, oké. Nem voltam otthon! –
Robertson szinte már kiabált. Hátrahajtotta a fejét és behunyta a
szemét. Harry visszaült.
– Egyetemista koromban a város egyik legjobb negyedében laktam
albérletben. Az utca túloldalán egy özvegyasszony lakott – szólalt
meg hirtelen Harry. – Minden péntek este pontban hét órakor
félrehúzta a függönyöket. Ugyanazon az emeleten laktam én is, így
teljes rálátásom nyílt a nappalijára. Különösen péntekenként,
amikor felkapcsolta a hatalmas kristálycsillárt. Az özvegy a hét
többi napján az a fajta jelentéktelen, szemüveges, gyapjúkardigános
hölgy volt, akivel az ember a villamosmegállóban vagy a patikában
találkozik. De péntek este hétkor, amikor az előadás megkezdődött,
az embernek eszébe sem jutott az a köhécselő, savanyú képű figura,
aki lenni szokott. Olyankor japán motívumokkal díszített
selyemköntöst viselt fekete, tüsarkú cipővel. Fél nyolckor pedig
férfilátogatója érkezett. Háromnegyed nyolckor levette a köntöst és
felfedte fekete fűzőjét. Nyolc órára már a fűzőtől is megszabadult,

122
és az események a Chesterfield kanapén folytatódtak. Fél kilenckor
a látogató távozott, a függönyt behúzták és az előadás véget ért.
– Érdekes – nyugtázta Robertson szarkasztikusan.
– Az sokkal érdekesebb volt, hogy soha nem lett belőle semmiféle
botrány. Ha valaki az utcának azon az oldalán lakott, ahol én,
óhatatlanul is szemtanúja lett olykor az eseményeknek. Sőt egészen
biztos vagyok benne, hogy a szomszédaim többsége rendszeresen
figyelte is az előadást. De soha senki nem beszélt róla, és amennyire
tudom, nem is jelentették fel. A másik érdekesség az alkalmak
rendszeressége volt. Először azt gondoltam, hogy talán a partnere az
oka, az ő időbeosztásához, munkájához alkalmazkodnak, vagy talán
házas az illető, de idővel arra jutottam, hogy csak az időpont
állandó, a partnerek viszont változtak. És ekkor értettem meg, hogy
az özvegy tisztában van azzal, amit minden tévécsatorna is tud: ha
az ember hozzászoktatta a közönséget ahhoz, hogy egy programot
mindig ugyanabban az időpontban sugároz, akkor a lehető
legnagyobb kárt azzal okozhatja a műsornak, ha megváltoztatja a
kezdés időpontját. Neki pedig pontosan a közönség volt az, ami
megfűszerezte a szexuális életét. Érti? – Értem – válaszolta
Robertson.
– Nos, hogy miért is meséltem el magának ezt a történetet? Akkor
jutott eszembe, amikor emitt horpasztó Joseph barátunk olyan
határozottan állította, hogy maga jönni fog ma este. Én pedig
utánanéztem a naptáramban, és minden egybevágott. Szerda van, és
Inger Holter is szerda este tűnt el. És ugyancsak szerda volt mind a
két alkalommal, amikor mutogatásért nyakon csípték. Magának is
állandó előadása van, nem igaz? Robertson nem válaszolt.
– Ezért a kérdésem így hangzik: hogyhogy nem jelentették fel
magát többször? Hiszen az utolsó alkalom óta már négy év telt el.
Az emberek általában nem nagyon értékelik, ha valaki kislányoknak
mutogatja magát. – Ki mondta, hogy kislányokról volt szó? –
kérdezte mogorván Robertson. – És ki mondta, hogy nem értékelik?
Harry, ha tudott volna füttyenteni, most megtette volna. Az utcán
veszekedő meleg pár jutott az eszébe, akikbe a múltkor botlott bele.
– Vagyis férfiaknak mutogatja magát – állapította meg, inkább csak
magának. – A környék melegeinek. Így már érthető, miért nem
abajgatják. A közönsége is állandó? Robertson megvonta a vállát.
123
– Jönnek–mennek.
De azt tudják, hogy mikor és hol láthatnak. – És tényleg soha
semmi feljelentés nem volt? – Néha előfordul egy–egy kósza
járókelő, de már sokkal óvatosabbak vagyunk. – Akkor, ha jól
sejtem, ma este is akad itt néhány tanú arról az estéről, amikor Inger
Holternek nyoma veszett? Robertson bólintott. Egy ideig csendben
ültek és Joseph hortyogását hallgatták. – Lenne még valami, ami
nem egészen stimmel – szólalt meg végül Harry. – Egy ideje itt
motoszkál már az agyamban, de igazán csak akkor figyeltem fel rá,
amikor meghallottam, hogy szerda esténként a szomszédja eteti a
kutyáját. Néhány férfi sétált el mellettük, majd megálltak az utcai
lámpák fényének a peremén.
– Azon tűnődtem, hogy miért kellett aznap megetetni, amikor Inger
maradék húsokkal felpakolva indult haza az Alburyből? Először azt
gondoltam, hogy talán csak nem beszéltek egymással, vagy hogy a
lány a maradékot másnapra szánta. De azután az is eszembe jutott,
hogy a maga kutyája nem eszik... vagy legalábbis nem ehet húst.
Ebben az esetben mit akart Inger a maradékokkal? A bárban azt
mondta, hogy a kutyának lesz. Miért hazudott volna erről?
– Nem tudom – válaszolta Robertson.
Harry észrevette, hogy a férfi az óráját nézi. Lassan itt lehet az
előadás kezdete. – Még egy utolsó kérdés, Robertson. Mit tud
Evans White–ról? Robertson vizenyős, kék szemében Harry mintha
a félelem halvány szikráját vélte volna felfedezni.
– Nagyon keveset – válaszolta Robertson.
Harry feladta. Nem jutott túlságosan sokra. Hiába forrt benne a
vágy a vadászat iránt, ez az egész valahogy folyton kisiklott az ujjai
közül. A fenébe is, néhány nap múlva így is, úgy is hazautazik. Ám
ez a gondolat egy kicsit sem derítette jobb kedvre.
– Amit a tanúkról mondott az imént – szólalt meg hirtelen
Robertson. – Örülnék, ha nem... – Nem fogom tönkretenni az
előadását, Robertson. Tudom, hogy a közönsége nagyra értékeli. –
Harry a cigarettásdobozba kukkantott, kivett belőle még egy szálat,
és a maradékot Joseph zsebébe dugta. Azután felállt. – Én a magam
részéről legalábbis rendkívül hálás voltam az özvegy
magánszámáért. Az Alburyben szokás szerint fergeteges hangulat
uralkodott. A hangfalak az „It’s Raining Men”–t bömbölték teljes
124
hangerőn, a bár színpadán pedig három fiú állt mindössze egy–egy
hosszú stólába burkolózva. A közönség üvöltött a gyönyörűségtől
és bömbölve énekelt. Harry egy darabig nézte a show–t, majd
Birgittához indult a bárpulthoz.
– Te miért nem énekelsz, szépfiú? – kérdezte egy jól ismert hang.
Harry megfordult. Ottó ezen az estén nem női ruhát, hanem egy
mélyen kigombolt, rózsaszín selyeminget viselt, ám a jelzésértékű,
leheletnyi sminkkel együtt ez is gondosan megkomponált
összhangot sugárzott. – Sajnálom, Ottó, de nincs semmi hangom.
– Eh, ti skandinávok mind egyformák vagytok. Egyszerűen nem
tudtok kibújni a bőrötökből addig, amíg nem isztok eleget ahhoz,
hogy már ne legyetek olyan... ó, tudod te, mire gondolok. Ottó
leeresztett szemhéját látva Harry elnevette magát. – Velem ne
flörtölj, Ottó. Reménytelen eset vagyok. – Reménytelenül hetero,
mi? Harry bólintott. – Akkor legalább hadd hívjalak meg egy italra,
szépfiú. Mit kérsz? Ottó Harrynak egy grépfrútlevet, magának pedig
egy Bloody Maryt rendelt. Koccintottak, és Ottó egy lendülettel
felhajtotta az itala felét.
– Az egyetlen, ami szerelmi bánat idején segít – közölte, majd
felhörpintette a maradékot is. Megborzongott, rendelt még egyet,
azután Harryra függesztette pillantását: – Tehát, még soha nem
szexeltél férfival. És még csak nem is álmodoztál róla? Harry a
poharat forgatta a kezében. – Az attól függ, hogy mit értesz
álmodozás alatt. Én legfeljebb rémálomnak nevezném.
– Látod, látod, ez az – csóválta meg a fejét Ottó. – Ezek szerint
álmodban már feltetted magadnak a kérdést. Az ösztönöket nem
lehet elnyomni, szépfiú. Látom a szemeden, hogy benned van. Már
csak az a kérdés, hogy mikor aktivizálódik.
– Mindig is arra vártam, hogy valaki felébressze bennem a
homoszexuálist – válaszolta Harry szárazon. – Sajnálom, de én nem
hiszek ebben. Ez már a születéskor eldől. Az ember vagy meleg,
vagy nem. Az, hogy a környezet vagy a neveltetés befolyásolná,
épületes baromság. – Mit nem mondasz? Én meg mindig azt hittem,
hogy az anyám és a nővérem tehetnek mindenről... – fakadt ki Ottó,
és színpadiasan a homlokára csapott. Harry nem reagált a
nagyjelenetre, hanem folytatta a gondolatot:

125
– Ezt a tudósok is bebizonyították, ugyanis az utóbbi években egyre
több olyan kutatást végeztek, ahol melegek agyát vizsgálták. Az
AIDS megjelenése óta egyre több olyan holttest hozzáférhető a
kutatók számára, akikről határozottan tudni lehet, hogy
homoszexuálisok voltak...
– Kétségtelenül ez a betegség egyik legpozitívabb hozadéka –
jegyezte meg Ottó velősen, és beleszürcsölt a szívószálba. – Arra
jutottak, hogy fizikai különbségek vannak a hetero – és a
homoszexuálisok agya között. – Igen, arra, hogy a heterók agya
lényegesen kisebb, mint a miénk. Valami olyat mesélj, szépfiú,
amiről még nem hallottam.
– Viszont az a paradoxon is felmerült, hogy a kutatók szerint ennek
az aprócska különbségnek, amitől az ember meleg lesz,
örökölhetőnek kell lennie. Ottó a szemét forgatta. – És akkor mi
van? Azt hiszed, hogy egy meleg nem szexel nőkkel is, ha rá van
kényszerítve? Ha a társadalom ezt követeli tőle? Ha nincs más
alternatívája? – kérdezte Ottó hatalmas gesztusok kíséretében. –
Miért ne lehetne egy nő pótlék? Ez pontosan ugyanolyan, mint
amikor a heteró férfiak egymással dugnak a börtönben. – Ezek
szerint akkor a melegek nőkkel is lefekszenek? – kérdezte Harry. –
Szerencsére én még soha nem kerültem olyan kényszerhelyzetbe,
mint amit a melegek többségének el kell viselnie. Müvészcsaládból
származom, és már tízéves koromban kijelentettem, hogy
homoszexuális vagyok, bár akkoriban inkább csak az vezérelt, hogy
érdekessé tegyem magam. Később azonban egyetlen okot sem
találtam arra, hogy visszavonjam a kijelentésemet. Épp ezért
számomra pont ugyanolyan nehéz elképzelni, minek kellene
történnie ahhoz, hogy egy nővel csináljam, mint neked azt, hogy
rávesd magad egy hamvas cellatársadra. Bár az az érzésem, hogy
neked valamivel azért könnyebb dolgod lenne...
– Jól van, elég lesz! – szólt rá Harry. – Miféle beszélgetés ez
tulajdonképpen? – Te kérdezősködsz itt mindenféléről, ami az
oldaladat fúrja, szépfiú. – Ottó Harryéra tette a kezét. – Talán nem
ártana egy nap kielégíteni a kíváncsiságodat. Harry érezte, hogy a
füle lángolni kezd. Csendben átkozta ezt a meleg bohócot, akinek
sikerült annyira zavarba hoznia, hogy most úgy fest, mint egy
elővigyázatlan angol, aki hat órát töltött a spanyol tengerparton.
126
– Kössünk egy rém vulgáris fogadást – javasolta Ottó csillogó
szemmel. – Fogadok száz dollárban arra, hogy még mielőtt
visszatérsz Norvégiába, a kecses, puha kacsód érinteni fogja
nemesebb részeimet. Mered állni a fogadást? Harry bíborszínű
ábrázata láttán Ottó kezét összecsapkodva hahotázott.
– Ha ragaszkodsz hozzá, hogy kidobd a pénzed az ablakon, én
benne vagyok – válaszolta Harry. – De mintha úgy értesültem
volna, hogy szerelmi bánatod van, Ottó. Neked most nem otthon
kellene ülnöd összezuhanva, ahelyett, hogy heterókat térítgetsz? –
Alig ejtette ki a kérdést a száján, máris megbánta. Maga is rosszul
viselte, ha valaki az ő kárára élcelődött. Ottó visszahúzta a kezét és
sebzett pillantást vetett Harryra.
– Elnézést, csak fecsegek összevissza. Nem úgy gondoltam – tette
hozzá gyorsan Harry. Ottó megvonta a vállát. – Van valami
fejlemény a nyomozásban? – kérdezte.

– Semmi – felelte Harry némileg fellélegezve a témaváltás miatt. –

Nagyon úgy fest, hogy a lány ismeretségi körén kívül kell
keresgélnünk. Ismerted egyébként?
– Itt mindenki ismerte Ingert.
– Beszéltél is vele néha?
– Hát, igen, váltottam vele néhány szót.
Ha engem kérdezel, egy kissé könnyelmű volt. – Könnyelmű? –
Hajlamos volt elcsavarni a hetero vendégek fejét. Kihívóan
öltözködött, a pillantása és a mosolya is egy kicsit intenzívebb volt
a kelleténél, mintha folyton egy kis extra borravalóra számított
volna. – Úgy érted, hogy a vendégek közül valaki...?
– Én csak azt gondolom, hogy talán nem is kell olyan messze
keresgélni, biztos úr. – Ezt meg hogy érted? Ottó körbepillantott és
felhajtotta az italát. – Csak fecsegek összevissza, szépfiú –
válaszolta, és elkezdte összeszedegetni a holmiját. – Most pedig azt
teszem, amit javasoltál. Hazamegyek és összezuhanok. Vagy nem
ezt rendelte, doktor úr? Azzal odaintett az egyik stólás fiúnak a pult
mögött, aki erre egy papírtasakot nyomott a kezébe. – Ne feledkezz
meg az előadásról! – kiáltott vissza Ottó a válla fölött.

127
Az Albury most már zsúfolásig megtelt. Harry diszkréten ücsörgött
a bárpult mellett, ahonnan zavartalanul bámulhatta Birgittát munka
közben. Követte a mozdulatait: a kezét, ahogy sört csapol, pénzt
vált és italt kever, a testét, ahogy kiszámított mozdulatokkal ide–
oda hajlong, lépked és pördül a pult mögött. Láthatólag az összes
távolság beléivódott már: a sörcsaptól a kasszáig, majd vissza a
pulthoz. Megbabonázva bámulta, ahogy az arcába hulló haját gyors
mozdulattal hátrasimítja, miközben a pillantása időnként
végigsuhan a vendégek során, hogy elcsípje az újabb rendeléseket –
és persze Harryt is. A szeplős arc ilyenkor felderült, Harry pedig
érezte, hogy a szíve zakatolni kezd.
– Épp az előbb volt itt Andrew egyik barátja – mondta Harrynak,
amikor végre odajutott hozzá. – Meglátogatta Andrew–t a
kórházban és átadta az üdvözletét. Utánad is érdeklődött, azt
hiszem, még mindig itt ül valahol előrébb. Igen, ott van. Birgitta az
egyik asztalra mutatott, Harry pedig azonnal felismerte a szép,
fekete férfit. Toowoomba volt az, a bokszoló. Harry átnyomakodott
a tömegen az asztalához.
– Zavarok? – kérdezte.
– Dehogy! Ülj le. – mosolygott rá szélesen a férfi. – Csak üldögélek
itt és várom, hátha felbukkan valami régi cimbora. Harry leült.
Robin Toowoomba, „The Murri” továbbra is szélesen mosolygott.
Hirtelen kissé kínossá vált a csend, úgyhogy Harry igyekezett
feldobni valami témát: – Ma beszélgettem valakivel a varjú
törzsből. Nem is tudtam, hogy ilyenfajta törzsi nevek is léteznek. Te
melyikhez tartozol? Toowoomba csodálkozva nézett rá.
– Ezt hogy érted, Harry? Én queenslandi vagyok. Harry most jött rá,
milyen ostobán hangzott a kérdése. – Elnézést, hülye kérdés volt.
Úgy tűnik, ma egész nap gyorsabban jár a szám, mint az agyam.
Nem akartalak... Őszintén szólva, nem tudok túl sokat a
kultúrátokról. Csak azon tűnődtem, hogy bizonyára mindannyian
egy–egy törzshöz vagy... efféléhez tartoztok. Toowoomba
barátságosan megveregette Harry vállát. – Ugyan már, Harry, csak
vicceltem. Lazíts, öregem. – A férfi halkan nevetett, Harry pedig ha
lehet, még ostobábbnak érezte magát.

128
– Ne aggódj, pont úgy reagáltál, mint a fehérek többsége – mondta
Toowoomba. – Mi mást várna az ember? Hiszen tele vagy
előítéletekkel. – Előítéletekkel? – kérdezett vissza Harry, és érezte,
hogy kezd ingerült lenni. – Mondtam esetleg olyasmit...
– Nem arról van szó, amit mondtál – szakította félbe Toowoomba. –
Hanem azokról a dolgokról, amiket tudat alatt vársz tőlem. Azt
hiszed, hogy valami butaságot mondtál, és automatikusan azt várod,
hogy úgy reagáljak rá, mint egy sértett gyerek. Az eszedbe sem jut,
hogy esetleg elég intelligens vagyok ahhoz, hogy toleránsán
fogadjam, mivel mégiscsak külföldi vagy. Hiszen te sem sértődsz
vérig azon, ha egy Norvégiába látogató japán turista nem tud
mindent az országról, nem igaz? Például, hogy a királyotokat
Karaidnak hívják. Toowoomba Harryra kacsintott.
– Nem csak rólad van szó, Harry. Az Ausztráliában élő fehérek is
már–már hisztérikusan figyelnek arra, nehogy valami rosszat
mondjanak. És pontosan ez szüli az ellentmondást. Először elvették
a népemtől a büszkeségét, most pedig, amikor már nincs sehol,
halálosan rettegnek attól, hogy belénk taposnak. A férfi felsóhajtott
és kitárta hatalmas, fehér tenyerét. Mintha egy lepényhalat fordított
volna a hasával felfelé, gondolta Harry.
– De mesélj inkább valamit Norvégiáról, Harry. Olvastam már róla,
nagyon szép lehet ott nálatok. És nagyon hideg. Harry pedig mesélt.
A hegyekről, a fjordokról és az ott élő emberekről. Az uniókról
Dániával és Svédországgal, az elnyomásról, Ibsenről, Nansenről és
Griegről. Az országról ott a messzi északon, amely, bár lakosait
szorgalmas, haladó szellemű népnek tekintik, leginkább egy
banánköztársaságra hasonlít. Aminek erdői és kikötői rendelkezésre
állnak, amikor a hollandoknak és az angoloknak fára van szüksége,
vízesései kínálják magukat, ha áramot kell termelni, és ahol
mindennek a tetejébe még olajat is találtak. – Nekünk soha nem volt
olyasmink, mint a Volvo vagy a Tuborg – mesélte Harry. – Mi
csupán a természeti kincseinket exportáltuk és hagytuk a
gondolkodást. Úgyszólván bearanyozott hátsóval születtünk –
mondta anélkül, hogy tükörfordítás helyett megpróbálta volna
megtalálni a megfelelő angol kifejezést.
Azután mesélt Åndalsnesről, arról a magas hegyekkel körülölelt
aprócska településről odafenn Romsdalenben, ami olyan gyönyörű
129
volt, hogy az anyja mindig azt mondogatta, Isten egészen biztosan
ott kezdte a munkáját, és annyi időt töltött vele, hogy a világ többi
részét szinte kutyafuttában kellett összecsapnia, hogy elkészüljön
vasárnapig.
Mesélt arról is, milyen volt az apjával júliusi reggeleken a fjordon
horgászni vagy apálykor a tenger illatával az orrában a parton
heverészni – miközben körülötte sirályok rikoltoztak, a hegyek
pedig mozdulatlan, néma gárdisták módjára vigyázták kicsiny
birodalmukat.
– Az apám Lesjaskogból származik, egy kis településről a völgy
másik végéből. Anyával Åndalsnesben találkoztak egy falusi
mulatságon. Folyton arról álmodoztak, hogy nyugdíjas korukra
visszaköltöznek Romsdalenbe. Toowoomba bólintott és a sörét
kortyolgatta, Harry pedig egy újabb grépfrútlevet iszogatott. A
gyomrát lassan kezdte szétmarni a sav.
– Én is boldogan mesélnék arról, hogy honnan származom, Harry,
de az a helyzet, hogy engem egyetlen helyhez sem köt semmi.
Brisbane külvárosi részén nőttem fel egy kunyhóban a megemelt
autópálya alatt. Senki sem tudja, hogy apám melyik törzsből
származik, olyan hirtelen csöppent bele anyám életébe, majd tűnt el
onnan, hogy senkinek sem volt érkezése megkérdezni. Az anyámat
pedig teljesen hidegen hagyta a saját származása, neki csak az
számított, hogy sikerüljön összekaparni egy kis pénzt egy üveg
borra. Be kell érnem annyival, hogy murri vagyok.
– És Andrew?
– Nem mesélte el neked?
– Mit?
Toowoomba homlokán mély ránc rajzolódott ki. – Andrew
Kensington, ha lehet, még nálam is gyökértelenebb. Harry nem
kérdezősködött tovább, de egy újabb sör után Toowoomba maga
tért vissza a témára. – Talán jobb lenne, ha hagynám, hogy maga
mesélje el neked, mivel Andrew egészen különös körülmények
között nőtt fel. Ő a bennszülöttek család nélküli generációjához
tartozik.
– Az mit jelent?
– Ez egy hosszú történet.

130
Az egész leginkább a rossz lelkiismeretről szól. A huszadik század
elejétől az őslakosokat érintő politikai döntéseket a mindenkori
kormány lelkiismeret–furdalása határozta meg, az a bűntudat, amit a
bennszülöttek elleni túlkapások miatt éreztek. Csakhogy a jóakarat
nem mindig elegendő ahhoz, hogy javítson a helyzeten. Ha az
ember egy népet akar kormányozni, akkor nem árt, ha érti is őket. –
És az őslakosokat nem értették meg?
– A legkülönfélébb politikai korszakok váltogatták egymást. Én
ahhoz a generációhoz tartozom, akiket urbanizálódásra
kényszerítettek. A második világháború után a kormány úgy
döntött, hogy szakítani kell a korábbi hozzáállással és elszigetelés
helyett meg kell próbálni városiasítani az őslakosokat. Igyekeztek
beleszólni abba, hogy hol éljünk, sőt, abba is, hogy kivel
házasodjunk. Sokakat akaratuk ellenére beköltöztettek a városba,
hogy alkalmazkodjanak az európai, a városi kultúrához. Az
eredmény persze katasztrofális volt. Rövid időn belül az összes
kínos kérdésben a statisztika élére kerültünk, legyen az
alkoholizmus, munkanélküliség, válás, prostitúció, bűnözés, erőszak
vagy a droghasználat. Szociális értelemben az őslakosok maradtak
Ausztrália vesztesei.
– És Andrew?
– Andrew a háború előtt született.
A kormány akkoriban éppen úgy kezelt minket, mintha valami
veszélyeztetett állatfaj lennénk. Ezért csak korlátozott lehetőségeink
voltak arra, hogy például földet birtokolhassunk vagy munkát
vállaljunk. A legbizarrabb mégis az volt, hogy a törvény jogot
biztosított a hatóságoknak arra, hogy az őslakos anyáktól
elvehessék a gyermeküket, amennyiben felmerül annak a gyanúja,
hogy az apa nem bennszülött. Ha az én történetem nem is a világ
legkedélyesebb sztorija, de legalább van mit mesélnem. Andrew–
nak semmije sincs. Soha nem látta a szüleit. Újszülöttként vették el
az anyjától, és egy gyermekotthonba dugták. Mindössze annyit tud,
hogy az anyját a gyermekrablás után nem sokkal holtan találták egy
buszmegállóban Bankstownban, mindössze öt mérföldnyire az
intézettől. Senki nem tudta, hogy került oda, vagy hogy miben halt
meg. A fehér apa nevét titokban tartották Andrew előtt, és egy idő
múlva már nem is érdekelte. Harry megpróbálta feldolgozni a
131
hallottakat. – Ez tényleg törvényes volt? És hol volt ilyenkor az
ENSZ meg az emberi jogok nyilatkozata? – Azt csak a világháború
után adták ki. – És mi történt ezután Andrew–val? – Tehetséges
diáknak találták és egy angol magániskolába küldték.
– Azt hittem, hogy Ausztrália jobban törekszik az egyenlőségre
annál, hogy magániskolába küldjön egyeseket. – Az egészet a
hatóságok irányították és fizették. Minden bizonynyal azt akarták,
hogy Andrew egy olyan politikai kísérlet sikeres iskolapéldája
legyen, amely politika egyébként csak mérhetetlen sok fájdalmat és
emberi tragédiát okozott. Amikor visszatért, beiratkozott a sydneyi
egyetemre. Ekkor csúszott ki a kezéből a gyeplő. Többször is bajba
keveredett, hamarosan elkönyvelték mint erőszakos alakot, a jegyei
pedig egyre gyatrábbak lettek. Amennyire tudom, az egész egy
boldogtalan szerelemhez köthető, méghozzá egy fehér lány iránt,
aki azért hagyta el, mert a családja nem értett egyet a választásával.
Andrew soha nem akart beszélni erről. Akárhogy is, ez egy nagyon
sötét időszak volt az életében, és még ennél rosszabbra is
fordulhattak volna a dolgok. Angliában tanult meg bokszolni,
mindig azt mondta, hogy csak ennek köszönhető, hogy túlélte az
internátust. Az egyetemen újra belekezdett, majd amikor felkínálták
neki a lehetőséget, hogy csatlakozzon a Chivers egyik turnéjához,
otthagyta a tanulmányait és egy időre lelépett Sydneyből.
– Nemrég láttam bokszolni – jegyezte meg Harry. – Láthatólag nem
felejtett el semmit. – Valójában csak egy kis kitérőnek tekintette a
bokszolást, szándékában állt visszatérni az egyetemre. De miután
egyre nagyobb sikereket ért el a Chiversben, ráadásul a sajtó is
érdeklődni kezdett utána, mégis folytatta. Amikor pedig sikerült
elbokszolnia magát az ausztrál bajnokság döntőjéig, néhány profi
ügynökség is megjelent, hogy megnézzék maguknak. De a döntő
előtti este történt valami Melbourne–ben. Az étteremben, ahol
vacsoráztak, valaki azt állította, hogy Andrew kikezdett egy másik
döntős barátnőjével. A fickót Campbellnek hívták, a lány pedig
olyan gyönyörű volt, hogy később Új–Dél–Wales szépének
választották. Végül verekedés robbant ki a konyhában, ahol
Andrew, Campbell edzője, az ügynöke és még valami fickó
nagyjából mindent szétvertek. Andrew–t a mosogató mellett találták
meg felrepedt szájjal, a homlokán egy vágott sebbel és kificamodott
132
csuklóval. Nem lett a dologból feljelentés, de az a hír kelt szárnyra,
hogy Andrew erőszakoskodott Campbell barátnőjével. Persze vissza
kellett lépnie a döntőtől, és ezután úgy tűnt, lőttek a karrierjének.
Bár néhány jó bokszolót azért kiütött még a turnékon, a sajtó
elvesztette az érdeklődését iránta és az ügynökök sem bukkantak fel
többé.
– Felhagyott a versenyzéssel, majd miután újra pletykálni kezdek
róla az állítólagos alkoholproblémái miatt, egy nyugati parti turné
után arra kérték, hogy távozzon a Chiverstől is. Állítólag néhány
amatőrt túlságosan helybenhagyott. Ezután eltűnt. Nehéz lenne
megmondani, mi is történt vele ebben az időszakban, annyi
bizonyos, hogy néhány éven keresztül céltalanul lődörgött az
országban, majd visszatért az egyetemre. – A boksszal végleg
felhagyott? – kérdezte Harry.
– Igen – bólintott Toowoomba.
– És mi történt ezután?
Toowoomba intett a felszolgálónak, hogy rendezni szeretné a
számlát. – Andrew jóval nagyobb lendülettel vetette bele magát a
tanulmányaiba, mint azelőtt, és egy darabig jól is mentek a dolgok.
Csakhogy aztán beköszöntött a hetvenes évek, a hippik, a partik és a
szabad szerelem kora, Andrew pedig minden kétséget kizáróan
nagykanállal habzsolta a különböző tiltott szereket. Azért úgy–
ahogy letette a vizsgáit. Toowoomba elmosolyodott.
– Azután egy nap felébredt, belepillantott a tükörbe és számot vetett
magával. Elképesztően másnapos volt, a szeme körül rejtélyes
eredetű zúzódások éktelenkedtek, elmúlt harmincéves, de még
mindig nem fejezte be az egyetemet és egyre szorosabb viszony
fűzte mindenféle kémiai anyaghoz. Háta mögött egy kudarcba fúlt
bokszolói karrier, előtte pedig a finoman szólva is bizonytalan jövő.
Mihez kezd ilyenkor az ember? Jelentkezik rendőrnek. Harry
elnevette magát. – Csak Andrew–t idéztem – szabadkozott
Toowoomba.
– Viharos múltja és életkora ellenére csodával határos módon
mégiscsak sikerült bekerülnie a rendőrtisztire, amit alighanem
főként annak köszönhetett, hogy a kormány emelni akarta az
őslakosok számát a rendőrségen belül. Így aztán Andrew levágatta a
haját, kivette a karikákat a füléből és leszámolt a kemikáliákkal. A
133
többit már tudod. Karrierizmussal éppen nem vádolható, de így is
Sydney legjobb nyomozói között tartják számon. – Még mindig
Andrew–t idézed? Toowoomba nevetett. – Természetesen.
Mögöttük a színpadon már az aznap esti show fináléja zajlott, a
hangfalakból egy örök siker, a Y. M. C. A. bömbölt a Village
People–től. – Elég sok mindent tudsz Andrew–ról – jegyezte meg
Harry.
– Andrew olyan nekem, mintha az apám lenne – mondta
Toowoomba. – Amikor annak idején Sydneybe költöztem, az
egyetlen célom az volt, hogy a lehető legmesszebb kerüljek az
otthonomtól. Andrew szó szerint az utcán szedett össze, és néhány
hasonszőrű fiúval együtt engem is edzeni kezdett. Ő beszélt rá arra
is, hogy kezdjem el az egyetemet. – A mindenit, még egy diplomás
bokszoló? – Angol és történelem szak. Remélem egy nap majd a
saját népemet taníthatom.
– Toowoomba hangja büszkén és eltökélten csengett. – És addig is
részeg tengerészekből és vidéki fajankókból vered ki a lelket?
Toowoomba elmosolyodott. – Az embernek szüksége van némi
kezdőtőkére ahhoz, hogy boldogulni tudjon a világban. Nekem
pedig nincsenek illúzióim afelől, hogy mennyit keres egy tanár.
Egyébként nem csak amatőrök ellen bokszolok, ebben az évben az
ausztrál bajnokságra is jelentkeztem.
– Hogy megszerezd a címet, ami nem lehetett Andrew–é?
Toowoomba koccintásra emelte a poharát. – Még az is lehet. A
show végeztével a bárban oszlani kezdett a tömeg. Birgitta azt
mondta, hogy valami meglepetést tartogat erre az estére, így aztán
Harry türelmetlenül várta a zárórát. Toowoomba már rendezte a
számláját, de még mindig csak ült és a poharát forgatta. Harrynak
hirtelen az a bizonytalan érzése támadt, hogy a férfi akar valamit,
valami mást, mint amiről eddig beszéltek. – Jutottatok valamire
azzal az üggyel, ami miatt ideutaztál, Harry? – Fogalmam sincs –
válaszolta Harry őszintén. – Az embernek néha az az érzése, hogy
távcsővel keresgél, pedig a megoldás olyan közel van hozzá, hogy
csak valami homályos foltnak tűnik a lencsén. – Vagy hogy teljesen
rossz irányba nézelődik. Harry a férfira pillantott, miközben
felhajtotta a gyümölcslé maradékát.

134
– Lassan indulnom kell, Harry, de hadd meséljek el még egy
történetet, ami talán tovább bővítheti az ismereteidet a kultúránkról.
Hallottál már a fekete viperáról? Harry bólintott. Mielőtt
Ausztráliába utazott, olvasott valamit erről a nem különösebben
méretes, de annál veszélyesebb mérges kígyóról.
– Helyes. Ha a mesék igazat mondanak, a fekete vipera nem volt
mindig ilyen. Valamikor régen, még az álmok idején, teljesen
ártalmatlan kígyó volt. Az iguána ellenben, ami akkortájt sokkal
nagyobbra nőtt, mint manapság, halálos méreggel rendelkezett.
Ráadásul emberekkel és állatokkal táplálkozott. Egy nap aztán a
kenguru tanácskozásra hívta az állatokat, hogy kitalálják, miként
számolhatnának le a mohó gyilkossal, Mungoongalival, az iguánák
vezérével. Ouyouboolooey – a fekete vipera –, ez a félelmet nem
ismerő kis kígyó azonnal lecsapott a feladatra. Toowoomba
hátradőlve, halkan és nyugodtan mesélt, a pillantását azonban
mindvégig Harryra szegezte.
– A többi állat kinevette a kis kígyót, és azt mondták, hogy sokkal
nagyobb és erősebb harcosra van szükség ahhoz, hogy legyőzzék
Mungoongalit. „Na, csak várjátok ki a végét!”, mondta nekik
Ouyouboolooey, és elkúszott a hatalmas gyík fészke felé. Amikor
odaért, illően köszöntötte a szörnyeteget és azt mondta neki, hogy ő
csupán egy aprócska kígyó, az íze sem különösebben kellemes, és
csak egy olyan helyet keres, ahol nyugta lehet a többi állattól, mert
azok folyton gúnyolják és kínozzák őt. „Ügyelj arra, hogy ne legyél
láb alatt, különben pórul jársz”, mondta neki Mungoongali, akit
láthatólag hidegen hagyott a kis csúszómászó.
– Amikor Mungoongali másnap reggel vadászni indult,
Ouyouboolooey utána siklott. A gyík egy tábortűz mellett ülő utazót
nézett ki magának. Az embernek még pislogni sem volt ideje, és
Mungoongali máris rárontott és egy jól irányzott, hatalmas ütéssel
összezúzta a koponyáját. Azután a gyík a hátára dobta az utazót, és
visszavitte a fészkéhez. Mielőtt nekiállt felfalni a friss emberhúst,
kivette a méregzacskóját a pofájából. Ouyouboolooey ekkor
villámgyorsan odacsapott, felkapta a méregzacskót és már el is tűnt
a bokrok alatt. Mungoongali utána vetette magát, de sehol nem
találta a kis kígyót. A többi állat még mindig tanácskozott, amikor
Ouyouboolooey visszatért hozzájuk.
135
– „Idenézzetek!”, kiáltotta és kitátotta a száját, hogy mindannyian
szemügyre vehessék a méregzacskót. Az állatok köré sereglettek és
hálálkodva gratuláltak neki, amiért megmentette őket
Mungoongali–tól. Amikor a többiek hazamentek, a kenguru
Ouyouboolooeyhoz ugrált, és azt mondta, hogy most már köpje a
folyóba a mérget, hogy a jövőben végre mindenki nyugodtan
alhasson. Ouyouboolooey azonban válaszképpen megmarta a
kengurut, aki bénultan zuhant a földre.
– „Mindig is megvetettetek engem, de végre eljött az én időm”,
mondta Ouyouboolooey a halott kengurunak. „Amíg ez a méreg az
enyém, nem jöhettek a közelembe. Egyetlen állat sem fogja
megtudni, hogy még mindig nálam van. Azt hiszik majd, hogy a
megmentőjük és védelmezőjük vagyok, én pedig ezalatt a
legnagyobb nyugalomban, szép sorban bosszút állhatok rajtuk.”
Azzal a folyóba gurította a kenguru tetemét, ami azonnal el is
süllyedt, ő pedig visszasiklott a bokrok közé. És a mai napig ott
találod. A bokrok közt. Toowoomba kiitta az utolsó cseppeket is a
poharából és felállt.
– Későre jár.
Harry is felemelkedett az asztal mellől. – Köszönöm a történetet,
Toowoomba. Hamarosan hazautazom Norvégiába, ha már nem
találkoznánk, akkor sok sikert kívánok a bajnoksághoz. És a
jövőbeni terveidhez is. Egy pillanat múlva már azon töprengett,
hogy vajon mikor fogja végre megtanulni, hogy az ausztrálok
kézfogásával jobb vigyázni. Toowoomba szinte összezúzta a
kézfejét. – Remélem, megtalálod, ami elhomályosítja a lencsét –
mondta Toowoomba. Már rég az utcán járt, amikor Harry rájött,
mire is gondolt.

10.
A tengeri szörny, Mr Bean és még egy páciens
Az őr egy zseblámpát nyomott Birgitta kezébe.
– Tudod, hol találsz, Birgitta. Aztán csak óvatosan, nehogy felfaljon
benneteket valami – figyelmeztette őket nevetve és visszasántikált a
fülkéjébe. Birgitta és Harry szinte koromsötétben kanyarogtak végig
136
a Sydney Akvárium hatalmas épületének hosszú folyosóin. Hajnali
két óra volt, Ben, az idős éjjeliőr engedte be őket, aki Harry
óvatlanul elejtett kérdésére, hogy miért van az összes lámpa
lekapcsolva, valóságos kiselőadással válaszolt.
– Természetesen takarékoskodunk is, de elsősorban azért, mert így
jelezzük a halaknak, hogy éjszaka van. Legalábbis azt hiszem.
Régebben, amikor este egyszerűen csak lekapcsoltunk a
villanyokat, és egy csapásra koromsötét lett mindenhol, szinte
hallani lehetett ahogy a sokk végigmorajlik az akváriumon. A több
száz hal teljes pánikba esve próbált elrejtőzni. Ben hangja drámaian
elmélyült, kezével pedig a halak cikcakk mozgását utánozta.
– Utána még perceken keresztül ficánkoltak és csapkodták a vizet.
Némelyik faj, például a makrélák teljesen eszelőssé váltak a hirtelen
vaksötéttől. Lendületből nekimentek az üvegnek és elpusztultak.
Végül fényerő–szabályozót szereltettünk fel, amely a természetes
fény változásával egy ritmusban fokozatosan tompítja a benti
világítást, vagyis az este beálltát imitálja. Ez nagyon jót tett az
állatoknak, még a megbetegedések száma is csökkent. Meg vagyok
róla győződve, hogy a halaknak, csakúgy mint nekünk, szükségük
van egy természetes napi ritmusra ahhoz, hogy ne legyenek
stresszesek. A halaknak is van biológiai órájuk, amibe nem szabad
belepiszkálni. Néhány tenyésztő, például odalenn Tasmániában,
ahol barramundit tenyésztenek, ősszel több fényt biztosít a
halaknak, így azok azt hiszik, hogy még mindig nyár van, ezért
jóval többet ívnak.

– Ha rákattan egy témára, Ben elég bő lére tudja ereszteni –

jegyezte meg Birgitta, amikor továbbmentek. – Majdnem annyira
imád emberekkel beszélgetni, mint a halaival. – Birgitta az elmúlt
két nyáron az Akváriumban dolgozott kisegítőként, és ezalatt
barátkozott össze Bennel, aki állítása szerint a létesítmény
megnyitása óta itt volt.
– Hihetetlenül békés itt éjszaka – mondta Birgitta. – Ne mozdulj!
Odanézz! – irányította a lámpát az egyik üvegfalra, amely mögött
épp egy sárga–fekete mintás muréna bújt elő a rejtekhelyéről és
rájuk villantotta apró, hegyes fogait. A fény odébb mozdult és két
kékpettyes tüskés rájára esett, amelyek szárnycsapásszerű
137
mozdulatokkal, lassított felvételként lebegtek át a zöld üveg mögötti
vízen. – Hát, nem csodálatos? – suttogta a lány csillogó szemmel. –
Mint egy zene nélküli balettelőadás. Harry úgy érezte, mintha egy
hálótermen lopakodnának végig. Csak a lépteik zaja és az
akváriumok egyenletes, halk bugyborékolása hallatszott. Birgitta
megállt egy hatalmas terrárium üvegfala előtt. – Meg is érkeztünk a
queenslandi Matildához, a mi saltie–nkhoz – mondta a lámpát az
üvegre irányítva. Odabenn egy mesterségesen kialakított
folyómederben egy kiszáradt fatörzs hevert.
– Mi az a saltie? – kérdezte Harry, miközben megpróbált valami
élőlényt felfedezni az üvegtábla mögött. Ebben a pillanatban a
fatörzs felhúzta a szemhéját és zöldesen csillogó szemét rájuk
villantotta. – Sósvizi krokodil. A másik csoport, a freshie–k főként
halakkal táplálkoznak, ezért azok az emberre nem veszélyesek. – És
a saltie–k? – Tőlük nagyon nem árt óvakodni. A legtöbb
veszélyesnek tartott vadállat csak akkor támad az emberre, ha
fenyegetve érzi magát vagy ha behatolnak a territóriumára. A saltie
viszont roppant egyszerű lélek. Ő csak a testedet akarja. Az északi
mocsaras területeken a krokodilok nagyon sok embert ölnek meg.
Harry az üvegfalhoz hajolt.
– És nem alakult ki velük szemben... öhm... valamiféle ellenszenv?
India bizonyos részein azzal az ürüggyel irtották ki a tigriseket,
hogy felfalják a csecsemőket. Ezeket az emberzabálókat miért nem
pusztítják ki? – Ausztráliában az emberek többsége kábé úgy áll a
krokodiltámadáshoz, mint az autóbalesethez. Ha utakat akarsz,
akkor azzal is számolnod kell, hogy esetleg ott ér majd a halál,
nem? A krokodilokkal ugyanez a helyzet. Ezek az állatok felfalják
az embereket – ez az élet rendje. Harry megborzongott. Matilda
szemhéja úgy ereszkedett vissza, mint egy Porsche bukólámpája. A
víztükör egyetlen rezdülése sem árulta el, hogy az üvegtáblától
csupán fél méternyire fekvő morózus fadarab valójában másfél
tonnányi izom és fog.
– Gyerünk tovább – javasolta Harry.

– És már itt is vagyunk Mr Beannél – világított meg Birgitta egy

lepényhalhoz hasonlító, kicsi, világosbarna halat. – Ez itt a Fiddler
Ray, ami a hegedűrája–félék családjához tartozik. Így nevezzük
138
Alexet a bárban, Inger viszont mindig Mr Beannek hívta. – És miért
épp Fiddler Ray? – Nem tudom. Már akkor is ez volt a gúnyneve,
amikor odakerültem. – Előkelő. Ha jól látom, szeret a víz fenekén
lapulni.
– Igen, ezért is kell óvatosnak lenni, ha fürdesz. Ugyanis mérgező,
és ha rálépsz, megcsíp. Lementek egy kanyargós lépcsőn, ami az
Akvárium egyik legnagyobb tartályához vezetett.
– Ezek a tartályok igazából nem is akváriumok a szó szoros
értelmében, hanem egyszerűen elkerítették a Port Jackson egy
részét – magyarázta Birgitta, miközben továbbhaladtak. A plafonról
csíkokban hullámzó, halovány, zöld fény esett rájuk. Ahogy rávetült
Birgitta arcára és testére, Harrynak az az érzése támadt, mintha egy
diszkógömb alatt állnának. Azután a lány felemelte a zseblámpát.
Harry csak ekkor vette észre, hogy minden oldalról víz veszi őket
körbe. Egy üvegalagútban álltak a tenger alatt, a fény pedig kívülről
jött, a vízen túlról. Ekkor egy hatalmas árnyék lebegett el
közvetlenül mellettük, amitől önkéntelenül összerezzent. Birgitta
halkan nevetett, és egy hosszú farkú, hatalmas rájára irányította a
fényt, ami az üvegfal mellett úszott el.
– Ördögrája – mondta.
– Atyaég, mekkora! – suttogta Harry megilletődve.
Az állat olyan volt, mint egy megtestesült hullám, egy végtelen
vízágyra emlékeztetett. Harry már attól elálmosodott, hogy nézte.
Azután a rája megfordult, oldalra dőlve odaintett nekik és fekete
kísértet módjára ellebegett a sötét vízi világ mélyére.
Birgitta egy plédet terített a földre, majd két poharat, egy gyertyát
és egy címke nélküli vörösboros üveget varázsolt elő a
hátizsákjából. Egy barátjától kapta, aki Hunter Walley egyik
borászatában dolgozik, mesélte, miközben kinyitotta a palackot.
Azután egymás mellé heveredtek a pléden, és a vizet bámulták
maguk körül. Mintha egy fejre állított világban feküdtek volna, ahol
az égen halak lebegnek a szivárvány összes színében pompázva és
mindenféle furcsa teremtmények, amilyeneket eddig legfeljebb
álmaikban láttak. Közvetlenül fölöttük egy kékesen derengő,
csodálkozó, holdvilágképű hal cövekelt le, finoman remegő
melluszonyokkal. – Hát, nem csodálatos, ahogy időtlenül és
látszólag céltalanul lebegnek itt? – suttogta Birgitta. – Érzed, ahogy
139
lefékezik az időt? – Hideg kezét finoman Harry nyakára kulcsolta. –
Érzed, ahogy a pulzusod lelassul? Szinte abba is marad. Harry nyelt
egyet. – Semmi kifogásom az ellen, ha az idő lassan múlik. Most
nincs – mondta. – Ebben a pár napban.
Birgitta szorítása leheletnyit erősebbé vált.
– Ne beszélj erről – mondta.

– Megesik, hogy néha azt gondolom: „a fenébe is, Harry, lehet,

hogy nem is vagy te olyan ostoba”. Például észrevettem, hogy
Andrew mindig úgy emlegeti az őslakosokat, hogy „ők”. Harmadik
személyben beszél a saját népéről. Ezért már azelőtt egész sok
mindent megsejtettem a történetéből, hogy Toowoomba elmesélte
volna a konkrét részleteket. Azt például feltételeztem, hogy Andrew
nem az övéi között nőtt fel és hogy nem tartozik igazán sehová.
Kívülállóként nézi a dolgokat. Valahogy úgy, ahogy most mi
szemléljük ezt a másik világot, amelynek mi magunk nem vagyunk
a részesei. A Toowoombával való beszélgetésem után még egy
dolgot megértettem: Andrew a születésekor nem kapta meg azt az
ösztönös büszkeséget, ami velejárója annak, ha az ember egy
néphez tartozik, ezért meg kellett teremtenie a magáét. Először azt
hittem, hogy szégyelli az övéit, de most már értem, hogy a csak a
saját szégyene ellen küzd. Birgitta mormolt valamit. Harry folytatta:
– Ha nem értek valamit, és egyre próbálkozom összerakni, akkor
gyakran előfordul, hogy hirtelen teljes zűrzavarba fordul minden.
Gyűlölöm ezt a zűrzavart, egyszerűen képtelen vagyok
belenyugodni. Vagy ne legyek ilyen, hogy ennyire megragad
bennem minden részlet, vagy legyen birtokomban az a képesség is,
hogy értelmes képpé tudjam összeállítani a töredékeket. – Birgitta
felé fordult, és a lány hajába temette az arcát. – Elég nagy
melléfogás volt Isten részéről, hogy egy nem túl okos férfit ilyen jó
megfigyelőképességgel áldott meg – tette hozzá, miközben
megpróbált rájönni, hogy mire emlékezteti Birgitta hajának az illata.
De az emlék annyira régi volt, hogy nem sikerült előásnia. – És
most mi a helyzet? – kérdezte a lány. – Mintha mindenki valami
olyasmire próbálna utalgatni, amiről fogalmam sincs.
– És mitévő leszel?
– Nem tudom.
140
Komolyan mondom, teljesen olyan az egész, mint a nőkkel.
Történeteket mesélnek, amelyek persze mindig valami mást
jelentenek. Ami a sorok között van, alighanem túlságosan is
egyértelmű, de ahogy már mondtam, belőlem egyszerűen hiányzik a
képesség, hogy felismerjem, mi lehet az. Ti nők, miért nem vagytok
képesek egyszerűen csak közölni, hogy mit akartok? Túlértékelitek
a férfiak értelmezési képességeit.
– Te most rám akarod kenni az egészet? – kiáltotta nevetve Birgitta,
és Harry felé csapott. A visszhang végighömpölygött a földalatti
folyosón. – Pszt, ne ébreszd fel a tengeri szörnyet – mondta Harry.

Beletelt egy kis időbe, mig Birgitta észrevette, hogy Harry hozzá
sem ért a borospoharához. – Egy kis pohár bor csak nem árt meg –
mosolygott Harryra.
– De igen – felelte Harry. – Megárt. – Mosolyogva magához húzta a
lányt. – De ne beszéljünk erről. – Azután megcsókolta. Amikor
szétváltak, Birgitta olyan hosszan és remegve szívta be a levegőt,
mintha már egy örökkévalóság óta várta volna ezt a csókot.

Harry felriadt. A gyertya elaludt, koromsötét volt. Nem tudta, hogy

korábban honnan jött a vízen keresztül érkező zöldes fény, a hold
volt–e vagy a kikötő fényei, mindenesetre mostanra kialudt.
Valahogy mégis az volt az érzése, hogy figyelik. Kitapogatta a
zseblámpát Birgitta mellett és fel kattintottá. A lány a pléd felébe
burkolózva, meztelenül, kisimult arccal aludt. Harry az üvegfal felé
irányította a lámpa fényét.
Először azt hitte, hogy a saját tükörképét látja, de aztán a szeme
hozzászokott a fényhez, ő pedig érezte, ahogy a szíve még egy
utolsót dobban, majd megfagy. A tengeri szörny állt mellette, és
hideg, élettelen szemével rá bámult. Harry tüdejéből kiszakadt a
levegő, és az üvegtáblán átderengő halovány, elázott arc
bepárásodott. Mintha egy vízbe fúlt férfi kísértete lett volna, csak
éppen akkora volt, hogy az egész tartályt kitölteni látszott. A
állkapcsából kimeredő fogakat mintha egy gyerek rajzolta volna, a
háromszögforma, fehér tőrök cikcakkjai mintha csak
véletlenszerűen rendeződtek volna vérszomjas sorokba.

141
Azután elindult fölfelé. Elúszott Harry feje fölött, és közben
mindvégig rászegezte gyűlölködő pillantásba merevedett, halott
szemét. A fehér, élettelen test lassú, kígyózó mozgással siklott el a
lámpa fénye mellett és mintha soha nem akart volna vége szakadni.

– Akkor holnap utazik?

– Igen.
– Harry üres kávéscsészéjét szorongatva üldögélt.
McCormack felkelt az íróasztal mellől és fel–alá kezdett járkálni az
ablak előtt. – Ezek szerint úgy véli, még nagyon messze járunk
attól, hogy felderítsük az ügyet? És hogy valamiféle pszichopatáról
van szó, egy arctalan gyilkosról, aki hirtelen elhatározásból öl és
nem hagy semmiféle nyomot maga után? Mi pedig nem tehetünk
mást, mint várunk és közben azért imádkozunk, hogy a következő
alkalommal végre elkövessen valami hibát, és lecsaphassunk rá?
– Én nem ezt mondtam, uram. De úgy gondolom, hogy itt már nem
tudok érdemben hozzátenni semmit a nyomozáshoz. Ezenkívül
Oslóból is kerestek már, hogy szükségük lenne rám. – Rendben.
Jelezni fogom nekik, hogy elégedettek voltunk az itteni munkájával,
Holy. Ha jól értettem, odahaza épp az előléptetését mérlegelik. –
Nekem erről senki nem szólt semmit, uram.
– Vegyen ki szabadságot a nap további részére, és nézzen szét még
egyszer Sydneyben, mielőtt elutazik, Holy. – Előbb még ellenőrzőm
ezt az Alex Tomarost. Biztos akarok lenni abban, hogy nincs köze
az ügyhöz, uram. McCormack megtorpant és kinézett a borús és
hőségtől fuldokló városra. – Néha nagyon hazavágyom, Holy. Át
arra a szépséges szigetre.
– Uram?
– Én kivi vagyok, Holy.
Itt így nevezik az új–zélandiakat. A szüleim tízéves koromban
jöttek ide. Odaát az emberek sokkal kedvesebbek egymással.
Legalábbis úgy emlékszem.

– Csak órák múlva nyitunk – közölte mogorván az ajtóban álló

asszony, és kirázta a kezében lévő törlőrongyot. – Értem, nekem
viszont találkozóm van Mr Tomarosszal – válaszolta Harry, és azon
tűnődött, volna–e bármiféle meggyőző ereje annak, ha felmutatná a
142
norvég rendőrigazolványát. De végül nem volt rá szükség. Az
asszony kinyitotta az ajtót, de épp csak annyira hogy
becsusszanhasson a bárba. A helyiségben állott sör – és
tisztítószerszag terjengett. Nappali fényben és üresen az Albury
valahogy sokkal kisebbnek tűnt. Alex Tomarost, alias „Mr Beant”
vagy „Fiddler Rayt” a hátsó irodában találta. Harry bemutatkozott.
– Miben lehetek a segítségére, Mr Holy? – A férfi gyorsan, de egy
kis akcentussal beszélt, ahogy azok a külföldiek, akik már jó ideje
élnek egy másik országban. – Köszönöm, hogy ilyen gyorsan
fogadott, Mr Tomaros. Tudom, hogy a kollégáim már jártak
magánál és mindenre kiterjedően, alaposan kikérdezték, ezért nem
fogom sokáig feltartani, csupán... – Ennek örülök, ugyanis rengeteg
dolgom van. A könyvelés, tudja... – Értem. A vallomása szerint ön
Inger Holter eltűnésének estéjén itt tartózkodott az irodában és az
elszámolással foglalatoskodott. Volt itt önnel valaki?
– Ha alaposabban elolvasta volna a papírokat, akkor bizonyára azt
is látta volna, hogy egyedül voltam. Én mindig egyedül vagyok... –
Alex Tomaros arrogáns arcát és nedves, beszéd közben apró
nyálcseppeket záporozó ajkát látva Harry ezt meg is tudta érteni. –
...amikor az elszámolást csinálom. Egyes–egyedül. Igen, ha
akarnám, százezrekkel rövidíthetném meg ezt a helyet anélkül, hogy
bárki észrevenné.
– Vagyis gyakorlatilag önnek nincs alibije arra az estére, amikor
Holter kisasszony eltűnt? Tomaros levette a szemüvegét. –
„Gyakorlatilag” kettőkor felhívtam az anyámat, hogy közöljem
vele, most indulok hazafelé. – Vagyis a bár bezárásától, azaz egy
órától két óráig egészen sok minden beleférhetett az idejébe, Mr
Tomaros. Ezzel természetesen nem azt akarom mondani, hogy
bármivel is gyanúsítanánk...
Tomaros pislogás nélkül bámult rá. Harry a noteszét lapozgatta és
úgy tett, mintha keresne valamit. – Egyébként miért hívta fel az
édesanyját? Nem furcsa egy kissé az éjszaka közepén egy ilyen
banális dolog miatt telefonálni? – Az anyám szereti tudni, hogy hol
vagyok. A rendőrség már vele is beszélt, úgyhogy nem igazán
értem, miért megyünk át ezen újra.
– Ön görög, nem igaz? – Ausztrál vagyok, húsz éve itt élek. De
igen, a szüleim görögök voltak. Az anyám most már ausztrál
143
állampolgár. Óhajt még tudni valamit? – A férfi egy pillanatra sem
hagyta magát kizökkenteni. – Ön magántermészetű érdeklődést is
tanúsított Inger Holter iránt. Hogyan fogadta, amikor a lány
visszautasította magát, de más férfiak közeledése nem volt ellenére?
Tomaros megnyalta a száját, de végül nem szólalt meg. Aztán a
nyelve hegye újra előbukkant. Mint egy aprócska kígyó, akit
mindenki megvet és akiről mindenki azt hiszi, hogy a légynek sem
tudna ártani.
– Amennyiben erre céloz, igen, Holter kisasszonnyal megbeszéltük,
hogy egyszer elmegyünk vacsorázni. Nem ő volt itt az egyetlen, akit
meghívtam, kérdezze csak meg a többieket. Például Cathrinét és
Birgittát. Nagy hangsúlyt fektetek arra, hogy jó viszonyt ápoljak az
alkalmazottaimmal. – Az ön alkalmazottai?
– Nos, mivel én vagyok...
– Az üzletvezető. Nos, üzletvezető úr, hogyan viselte, amikor
felbukkant a lány szeretője? Tomaros álarca foszladozni kezdett. –
Inger több vendéggel is jóban volt. Mégis honnan kellett volna
tudnom, hogy melyikük a szeretője? Milyen jó neki... Harrynak
nem kellett pszichológusnak lennie ahhoz, hogy átlásson Tomaros
tettetett közömbösségén.
– Ezek szerint sejtelme sincs róla, hogy a lány kivel ápolt különösen
közeli viszonyt, Tomaros? A férfi megvonta a vállát. – Ott volt
például a bohóc, bár az ő érdeklődése meglehetősen más irányba
mutat... – A bohóc? – Ottó Rechtnagel, egy törzsvendég. Inger
rendszeresen vitt ételmaradékot a...
– ...a kutyájának! – kiáltotta Harry. Tomaros felpattant a székről.
Harry felállt és öklével a tenyerébe csapott.
– Ez az! Ottó tegnap egy zacskót kapott a bárban. Ételmaradék volt.
Most már emlékszem rá, egyszer említette is a kutyáját. Inger azon
az estén azt mondta Birgittának, hogy elviszi a maradékot a
kutyának, mi pedig egész idő alatt abban a hiszemben voltunk, hogy
a főbérlője kutyájáról beszélt. De a tasmán ördög vegetáriánus.
Nem tudja, milyen maradék volt? És hogy hol lakik Rechtnagel? –
Atyaég, mégis honnan kellene tudnom? – kérdezte Tomaros rémült
arccal. A székét már egészen nekitolta a könyvespolcnak.

144
– Oké, figyeljen ide. Nem említse senkinek ezt a beszélgetést, még
a kedves édesanyjának se, különben visszajövök és letépem a fejét!
Megértett, Mr Bea... Mr Tomaros? Tomaros némán bólintott.
– Most pedig használni szeretném a telefonját.

A ventilátor panaszosan nyikorgott, de a szobában senki nem figyelt

rá. Mindannyiuk figyelme Yongra összpontosult, aki egy Ausztrália
térképét ábrázoló fóliát helyezett az írásvetítőre. A térképen piros
pöttyök voltak, mellettük dátumok szerepeltek. – Ezek itt azoknak a
nemi erőszakoknak és gyilkosságoknak a helyszínei és időpontjai,
amelyek mögött vélhetően az emberünk áll – mondta. – Korábban
hiába próbáltunk földrajzi vagy időbeli mintát találni. De úgy tűnik,
Harry most megtalálta nekünk. Yong egy másik fóliát fektetett az
előző fölé. Az újabb térképen lévő kék pöttyök szinte az összes
piros pontot lefedték az alsó fólián. – Ez mi? – kérdezte Wadkins
türelmetlenül.
– A kék pontok az Australian Travelling Showpark, egy utazó
vidámpark turnéinak állomásait jelölik, pontosabban a turnék azon
állomásait, amelyeken a bűncselekményekkel egybeeső
időpontokban tartózkodtak. A helyiségben egyetlen pisszenést sem
lehetett hallani. – Szentséges ég, megtaláltuk! – robbant ki Lebie–
ből. – Annak az esélye, hogy mindössze véletlen egybeesésről van
szó, nagyjából egy a négymillióhoz – mosolyodott el Yong.
– Várjunk csak, várjunk csak! Kit is keresünk? – szólt közbe
Wadkins. – Ezt a férfit – felelte Yong, és egy harmadik fóliára
cserélte az előző kettőt. A vetítővásznon egy szégyenlős mosolyú,
sápadt, kissé püffedt arc jelent meg. – Harry fogja elmeséli, hogy
kiről is van szó pontosan. Harry felállt.
– Ez itt Ottó Rechtnagel, negyvenkét éves hivatásos bohóc, az
utóbbi tíz évben együtt utazott az Australian Travelling Showpark–
kal. Amikor a vidámpark nincs úton, egyedül él Sydneyben és
szabadúszóként vállal fellépéseket. Pillanatnyilag egy kisebb
cirkusszal dolgozik együtt, akik a városban tartanak előadásokat.
Amennyire utána tudtunk nézni az aktájának, soha nem volt
büntetve, de még csak nem is került soha a rendőrség látókörébe.
Barátságos, nyugodt fickóként ismerik, bár némileg excentrikus.
Úgy került képbe, hogy ismerte Inger Holtert. Annak az étteremnek
145
a törzsvendége, ahol a lány dolgozott, és annak idején össze is
barátkoztak. Inger azon az éjszakán, amikor meggyilkolták,
valószínűleg Ottó Rechtnagel lakásához tartott. Ételmaradékot vitt a
férfi kutyájának.
– Maradékot a kutyának? – nevetett Lebie. – Éjjeli fél kettőkor?
Akkor, ha jól sejtem, talán más is járt a bohócnak. – Éppen ez a
legfurcsább az egészben – mondta Harry. – Ottó Rechtnagel
ugyanis tízéves kora óta száz százalékig homoszexuálisnak vallja
magát. Az információ heves sustorgást váltott ki az asztal körül.
Wadkins felnyögött: – És maga szerint ez a minden kétséget
kizáróan homoszexuális férfi ölt meg hét nőt és erőszakolt meg
több, mint negyvenet?
Ebben a pillanatban McCormack lépett be a tárgyalóba, akit
előzetesen már tájékoztattak a fejleményekről: – Ha az ember egész
életében meleg volt és csakis meleg barátokkal volt körülvéve,
egyáltalán nem furcsa, hogy halálra rémül, amikor egyszer csak
észreveszi, hogy egy formás női mell látványától megmozdul
valami a nadrágjában. A fenébe is, emberek, Sydneyben élünk, ahol
szinte már az számít természetellenesnek, ha az ember hetero.
McCormack bömbölő nevetése elnyomta Yong nyerítését, akinek a
szeme két keskeny csíkká változott. Wadkins azonban nem engedte,
hogy a jó hangulat magával ragadja. Elgondolkodva vakarta meg a
feje búbját. – Mégis van néhány dolog, ami nem stimmel. Miért
adja ki magát hirtelen ennyire valaki, aki mindaddig kifejezetten
hideg és számító módon viselkedett? Meghívja magához az
áldozatot... Végül is nem tudhatta, hogy Inger nem mondta–e el
valakinek, hogy hova készül. Miért kockáztatja, hogy a lány akár
egyenesen hozzá vezethet? Ezenkívül az összes többi áldozatot
látszólag teljesen véletlenszerűen választotta ki. Mi miatt kellett
hirtelen ennyire megváltoztatnia a módszereit, és megölni egy lányt,
akit ismer?
– Az egyetlen, amit erről a nyomorultról tudtunk, hogy semmiféle
rendszer nem volt, amit követett volna – mondta Lebie, és rálehelt a
gyűrűjére, majd az inge ujjával dörgölni kezdte. – Épp ellenkezőleg,
nagyon is úgy tűnt, hogy szereti a változatosságot. Eltekintve attól,
hogy az áldozatok mindegyike szőke volt és hogy előszeretettel
fojtogatta őket. – Egy a négymillióhoz – ismételte meg Yong.
146
Wadkins felsóhajtott. – Oké, feladom. Lehet, hogy egyszerűen
meghallgatásra találtak az imáink. Ez volt az a hiba, amire annyira
vártunk. – Mi a következő lépés? – kérdezte McCormack. Harry
magához ragadta a szót: – Ottó Rechtnagel pillanatnyilag aligha
tartózkodik otthon, ma este lesz ugyanis a cirkusz új előadásának a
bemutatója a Bondi Beachen. Azt javaslom, menjünk oda, hagyjuk
fellépni, és közvetlenül az előadás után vegyük őrizetbe.
– Azt hiszem, norvég barátunk jó adag drámai érzékkel van
megáldva – jegyezte meg McCormack. – Ha félbeszakítjuk vagy
megakadályozzuk az előadást, a sajtó azonnal a nyakunkban liheg
majd, uram. McCormack lassan bólintott.
– Wadkins?
– Részemről rendben van, főnök.
– Oké. Akkor kapják el, fiúk.

Andrew egészen az álláig húzta a paplant. Az arcát borító

duzzanatok különös árnyalatokban pompáztak, és amikor
megpróbált Harryra mosolyogni, az arca összerándult a fájdalomtól.
– Jézusom, még ez is ennyire fáj? – kérdezte Harry. – Minden fáj.
Még a gondolkozás is – válaszolta Andrew mogorván. Az
éjjeliszekrényen egy csokor virág állt. – Egy titkos hódolótól?
– Nevezd, ahogy akarod. Ottótól kaptam. Holnap Toowoomba
látogat meg, ma pedig te vagy itt. Jó érzés, hogy szeretnek. – Én is
hoztam neked valamit. De csak akkor vedd elő, amikor nem lát
senki. – Harry egy vaskos, csaknem fekete szivart húzott elő. – Ah,
egy maduro. Természetesen. Az én kedves, norvég barátomtól –
Andrew arca felragyogott és olyan óvatosan nevetett, amennyire
csak tudott. – Mióta is ismerlek téged, Andrew? Andrew úgy
cirógatta a szivart, mint egy kismacskát. – Már hosszú napokban
mérhető, öregem. Lassan tesóknak számítunk.
– És szerinted mennyi idő kell ahhoz, hogy az ember rendesen
megismerjen valakit? – Rendesen? – Andrew elragadtatott arccal
szimatolta végig a szivart. – Nos, Harry, az hogy egy hatalmas,
sötét rengetegben a leginkább kitaposott ösvényeket megismerjük,
nem telik feltétlenül sok időbe. Vannak embereknek, akiknél szépen
rendben tartott utak vannak, lámpákkal és útjelző táblákkal. Mintha
minden egyszerű, egyértelmű és nyitott volna. De ilyenkor kell a
147
legóvatosabbnak lenni, nem szabad magától értetődőnek tekinteni a
dolgokat. Mert az erdő állatait nem a széles, kivilágított utakon
fogod megtalálni, azok odabenn rejtőznek az aljnövényzetben és a
tüskés bokrok közt.
– És mennyi idő kell ahhoz, hogy egy ember megbízzon a
másikban? – Az attól függ, hogy ki jár ott. És azt erdőtől. Némelyik
rengeteg sokkal sötétebb, mint a többi.
– És a tiéd? – kérdezte Harry.
– Sötét. Mint egy maduro szivar.
– Andrew Harryra pillantott.
– De erre nyilván már te magad is rájöttél.
– Beszélgettem rólad az egyik barátoddal, aki valóban hozott egy
kis fényt az Andrew Kensingtont körülvevő sötétségbe. – Nos,
akkor már tudod, miről beszélek.
Nem szabad hagyni, hogy a kivilágított utak félrevezessenek. De
nálad is van néhány sötétebb zug, úgyhogy gondolom, ezt nem kell
tovább magyaráznom. – Ezt hogy érted?
– Mondjuk úgy, hogy látok egy férfit, aki felhagyott néhány
dologgal. Például az ivással. – Ez azért nem túl extra – mormolta
Harry. – Amit az ember maga mögött tud, az nyomot hagy benne,
nem igaz? Az élet, amit már leéltünk, azok szemében, akik képesek
olvasni benne, olyan, mint egy nyitott könyv.
– És te tudsz olvasni benne?
Andrew Harry vállára tette fekete mancsát. Figyelemreméltóan
gyorsan felélénkült, vélte Harry. – Kedvellek téged, Harry. A
barátom vagy. Azt hiszem, tudod, miről van szó, ezért ne keresgélj
rossz helyen. Én csak egyike vagyok annak a sokmilliónyi
magányos léleknek, akik próbálnak boldogulni ezen a földgolyón.
És igyekszem ezt minél kevesebb végzetes hiba nélkül csinálni.
Eközben néha az is előfordul, hogy sikerül valami jót tennem. Ez
minden. Ebben én nem vagyok fontos, Harry. Hogy engem jól
ismerj, nem vezet sehová. Az ördögbe is, hát, még én sem akarok
mindent tudni magamról!
– Miért nem?
– Amikor valaki olyan sötét erdőt birtokol, hogy ő maga sem ismeri
ki magát benne egészen, akkor jobban jár, ha nem tesz túl gyakran
felfedezőutakat a mélyére, mert még a végén beleszédül egy
148
szakadékba. Harry bólintott és a virágcsokrot nézte. – Hiszel a
véletlenekben? – kérdezte. – Hm – válaszolta Andrew.
– Végül is maga az élet is valószínűtlen véletlenek összefüggő
sorozatából áll. Amikor megveszel egy sorsjegyet, amin mondjuk, a
nyolszázhuszonkétezer ötszázharmincegyes szám áll, akkor annak
az esélye, hogy éppen ezt húzzák majd ki, nagyjából egy a
millióhoz. Harry újra csak bólintott. – Engem csak az zavar ebben
az egészben – mondta –, hogy most már egymás után többedjére
kaptam ugyanazt a sorszámot. – Igen? – Andrew nyögve felült az
ágyban. – Mesélj csak.
– Alig érkeztem meg Sydneybe, azonnal azt hallottam, hogy
eredetileg nem is lettél volna benne az Inger Holter–gyilkosság
nyomozásában, de te ragaszkodtál hozzá, sőt, kifejezetten kérted,
hogy velem, a külföldivel dolgozhass együtt. Már ezen a ponton fel
lehetne tenni néhány kérdést. A következő, amit teszel, hogy
bemutatsz egy barátodnak annak apropóján, hogy egy közepes
cirkuszi számmal akarod agyoncsapni az időt. Sydney négymillió
lakosa közül már az első estémen megismerem ezt a fickót.
Egyvalakit a négymillióból. Azután ez az illető újra felbukkan, sőt,
még egy igencsak személyes fogadásba is belebonyolódunk, de a
lényeg mégis az, hogy éppen abban a bárban bukkan fel, ahol Inger
Holter dolgozott és mint kiderül, egészen jól ismerték egymást!
Megint csak egy a négymillióhoz! És mialatt mi megpróbálunk
bekeríteni egy lehetséges gyilkost, nevezetesen Evans White–ot,
hirtelen előrukkolsz egy ismerősöddel, aki állítólag látta White–ot –
egyvalaki a kontinens tizennyolcmillió lakosa közül, egy
informátor, aki egészen véletlenül Nimbinben tartózkodott azon a
bizonyos estén! Andrew úgy festett, mint aki mélyen a gondolataiba
merül. Harry folytatta:
– Azután, mintha mi sem lenne természetesebb, megadod nekem
egy bár címét, ahol Evans White bandájának a tagjai egészen
véletlenül törzsvendégek, és némi nyomás hatására megerősítik azt
a sztorit, amit láthatólag mindenki nagyon szeretne elhitetni velem:
hogy White–nak semmi köze az egészhez. Két ápolónő lépett a
szobába. Az egyikük lecövekelt az ágy lábánál, a másik pedig
kedvesen, ám határozottan közölte: – Sajnálom, de vége a látogatási

149
időnek. Mr Kensingtonnak EEG–re kell mennie, az orvosok már
várják. Harry Andrew füléhez hajolt:
– Én a legnagyobb jóindulattal is csak egy közepesen intelligens
férfi vagyok, Andrew. Azt azonban felfogtam, hogy a tudtomra
akarsz adni valamit. Csak azt nem értem, miért nem lehet
egyszerűen csak elmondani. És hogy miért van szükséged rám.
Valaki a markában tart, Andrew? Harry az ágy mellett topogott, míg
a két ápolónő kigurította Andrewt az ajtón, és a folyosón sem
maradt le. Andrew visszaeresztette a fejét a párnára és behunyta a
szemét.
– Harry, azt mondtad, hogy a fehéreknek és az őslakosoknak azért
olyan hasonlóak az első emberpárról szóló történeteik, mert a nagy
kérdéseket illetően működik valami azonos, belénk kódolt
gondolatmenet és végül ugyanazokhoz a válaszokhoz jutunk.
Egyfelől ezt elég nagy ostobaságnak tartom, másfelől viszont egy
kicsit bízom is abban, hogy igazad van. Ebben az esetben pedig
elég, ha az ember behunyja a szemét és figyel...
– Andrew! – Harry egyenesen Andrew fülébe fújtatott. Megálltak a
teherlift előtt, és az egyik ápolónő kinyitotta az ajtót. – Idehallgass,
Andrew, ne szórakozz velem! Ottó az? Ottó játssza Bubburt?
Andrew kinyitotta a szemét.
– Hogyan...
– Ma este letartóztatjuk, Andrew.
Az előadás után. – Ne! – Andrew félig felegyenesedett, de a nővér
óvatosan, ám határozottan visszanyomta az ágyra. – Az orvos azt
mondta, hogy nyugodtan kell feküdnie, Mr Kensington. Ne felejtse
el, hogy komoly agyrázkódást szenvedett. – Azután Harryhoz
fordult: – Sajnálom, de nem jöhet tovább.
Andrew újra feltápászkodott az ágyban. – Még ne, Harry! Adj
nekem két napot. Még ne! ígérd meg, hogy vártok két napot!
Menjen a fenébe, nővér! – lökte félre az ápolónő kezét, aki ismét
vissza akarta nyomni az ágyra. Harry Andrew fejénél állt,
visszatartotta az ágyat és a beteg füléhez hajolva hadarta:
– A többiek egyelőre nem tudják, hogy Ottó ismer téged, de
nyilvánvalóan csak idő kérdése, hogy napvilágra kerüljön. Akkor
pedig elkezdenek majd azon agyalni, hogy mi a szereped neked
ebben az egészben. Addig nem tudom megakadályozni a
150
letartóztatást, amíg nem adsz nekem valami átkozottul jó okot.
Mégpedig most azonnal! Andrew megragadta Harry gallérját: –
Nézz jobban a dolgok mögé, Harry! Használd a szemedet! Lásd
meg...
– Andrew feladta és visszahanyatlott a párnára.
– Mit? – nyögött Harry, de Andrew behunyta a szemét, és
elutasítóan intett. Harry hirtelen nagyon öregnek és kicsinek látta.
Öregnek, kicsinek és feketének egy nagy, fehér ágyban. Az egyik
nővér gorombán odébb tolta Harryt, és mielőtt a lift ajtaja
összezárult, az utolsó, amit látott, Andrew még mindig elutasítóan
felemelt, nagy, fekete keze volt.

11.
Egy kivégzés és Birgitta vetkőzése

A Bondi Beachen vékony felhőfátyol takarta el a délutáni napot. A

part kezdett kiürülni, egyenletes hullámokban áramlottak feléjük az
ország legismertebb és legelbüvölőbb strandját benépesítő emberek:
fehérre naptejezett orrú és ajkú szörfösök, terpeszben döcögő
bodybuilderek, levágott szárú farmerben görkorcsolyázó lányok,
napbarnított celebek és szilikonnal felpumpált vízi nimfák, röviden:
a fiatalok, szépek és – legalábbis a felszínen – sikeresek. A
ruhaüzletekkel, kicsi, ám mégis nagyon népszerű szállodákkal és
egyszerű, de aránytalanul drága éttermekkel zsúfolt Campbell
Parade a napnak ebben a szakában zsúfolt sétánnyá változott. A
dugóban nyitott sportautók furakodtak, mint a türelmetlenül bőgő
szarvasok, miközben a sofőrök foncsorozott napszemüvegük mögül
a járdán vonuló tömeget mustrálták.
Harry Kristinre gondolt.
Arra a nyárra, amikor InterRail kőrútjukon Cannes–ban leszálltak a
vonatról. Főszezon volt, és egyetlen megfizethető szobát sem tudtak
felhajtani az egész városban. Akkor már olyan régen úton voltak,
hogy a pénzük a végét járta, így aztán szó sem lehetett arról, hogy a
számtalan luxushotel valamelyikében töltsék az éjszakát. Így aztán
kiderítették, mikor indul a következő vonat Párizsba, a hátizsákokat
a pályaudvar csomagmegőrzőjében hagyták, majd lementek a
151
Croisette–re és ott sétálgattak föl s alá, közben pedig az embereket
bámulták, akik egytől egyig gyönyörűek voltak és gazdagok.
Hosszan figyelték a saját legénységgel rendelkező őrületes
jachtokat – amikhez minimum egy, a tathoz erősített kabinos cruiser
is dukált, hogy legyen mivel megközelíteni a partot, valamint egy
helikopter–leszállópálya a fedélzeten –, és ott helyben megesküdtek
arra, hogy életük végéig a baloldalra fognak szavazni.
Végül annyira megizzadtak a korzózásban, hogy úgy döntöttek,
fürdenek egyet. A törülközők és a fürdőruhák a hátizsákokban
lapultak, így aztán alsóneműben kellett nekivágniuk. Kristin
aznapra már kifogyott a tiszta bugyikból, ezért Harry egyik
lehangoló férfialsójában volt. Boldogan kacagva gázoltak be a
méregdrága tangabugyik és súlyos ékszerek közt elhaladva a
Földközi–tengerbe.
Fürdés után Harry a homokban fekve nézte, ahogy Kristin egy pólót
csomóz a derekára, és lehúzza magáról a vizes, meglazult
alsónadrágot. Élvezettel bámulta a lány izzó bőrén megcsillanó
vízcseppeket, hosszú, napbarnított combján a felcsúszó pólót, a
csípője lágy ívét, no meg a francia férfiak sóvár pillantását. És
ugyanígy élvezte, amikor Kristin rajtakapta a bámészkodáson. Mert
a lány mosolyogva a szemébe nézett és lassú mozdulatokkal
belebújt a farmerjébe, azután a kezét a póló alá csúsztatta, mintha a
cipzárját akarta volna felhúzni, de aztán ott felejtette, felszegte a
fejét és lehunyta a szemét... Végül csúfondárosan végigfuttatta a
nyelve hegyét az ajkán, majd a nevetéstől rázkódva Harryra zuhant.
Később egy indokolatlanul drága, tengerre néző étteremben ettek, és
amikor naplementekor szorosan egymáshoz simulva a parton ültek,
Kristin elpityeredett, mert olyan gyönyörű volt az egész. Azután
úgy döntöttek, hogy bejelentkeznek a Carlton Hotelbe, ahonnan
majd fizetés nélkül lépnek le, és még az is lehet, hogy lemondanak a
Párizsra szánt két napról.
Amikor Kristinre gondolt, mindig ez a nyár jutott legelőször az
eszébe. Az egész annyira intenzív volt, és utólag visszagondolva
nem volt nehéz kijelenteni, hogy ennek a már levegőben lógó
elválás volt az oka. De Harry nem emlékezett rá, hogy akkoriban ez
megfordult volna a fejében. Ezután Harry ősszel bevonult, Kristin

152
pedig még karácsony előtt találkozott egy zenésszel, akivel később
Londonba költözött.

Harry, Lebie és Wadkins egy kávézó teraszán üldögélt a Campbell

Parade és a Lamrock Avenue sarkán. Az asztaluk így, késő délután
már árnyékban volt, de még nem volt annyira késő, hogy a
napszemüvegeik túlságosan feltűnőek legyenek. A zakóviselés a
hőséget tekintve már lényegesen kellemetlenebb volt, de az
egyetlen alternatíva az lett volna, ha ingben és a hónuk alatt
pisztolytáskával ücsörögnek. Nem beszéltek sokat, inkább csak
várakoztak. A strand és a Campbell Parade közötti parti sétány
közepén ott állt a St. George’s Theatre szép, sárga épülete, ahol
Ottó Rechtnagel hamarosan színpadra lép.
– Használt már korábban Browning Hi–Powert? – kérdezte
Wadkins. Harry megrázta a fejét. Amikor megkapta a raktárból a
pisztolyt, megmutatták neki, hogyan kell megtölteni és kibiztosítani,
de ez volt minden. Őszintén szólva, nem is nagyon számított arra,
hogy Ottó egyszer csak előránt egy gépfegyvert és mindenki
lemészárol. Lebie az órájára pillantott.
– Ideje készülődni – mondta. A fején valóságos izzadságcsepp–
koszorú díszelgett. Wadkins megköszörülte a torkát. – Oké, vegyük
át utoljára: amikor az előadás végén az összes fellépő a színpadon
van, Harryval bemegyünk a színpad melletti ajtón. Beszéltem a
gondnokkal, nyitva fogja hagyni. Egy jókora névtáblát is
kiragasztott Rechtnagel ajtajára. Megvárjuk az öltözője előtt, és
letartóztatjuk. Egyszerűen rákattintjuk a csuklójára a bilincset, a
fegyvert elő sem húzzuk, ha nem muszáj. Aztán a hátsó ajtó előtt
várakozó rendőrautóhoz kísérjük. Lebie a nézőtéren marad és
walkie–talkie–n jelez, ha Rechtnagel elindult az öltözőhöz.
Valamint abban az esetben is, ha Rechtnagel netán megneszelne
valamit, és a nézőtéren átvágva megpróbálna a főbejáraton keresztül
lelépni. Menjünk, foglaljuk el a helyünket és imádkozzunk, hogy
odabenn legyen légkondicionálás.

A St. George’s Theatre apró, bensőséges hangulatú nézőtere

zsúfolásig megtelt, és a közönség már akkor lelkesen tapsolt,
amikor a függöny felgördült. Pontosabban, amikor legördült. A
153
bohócok először összezavarodva bámultak az összezáruló
függönyre, majd egy rövidebb, széles taglejtésekkel kísért vitát
követően, egymásban orra bukva rohangálni kezdtek a színpadon,
hogy valahogy széthúzzák a függönyt, s közben bocsánatért
esedezve lengették kalapjukat a nézők felé. Buzgóságukat nevetés
és bátorító bekiabálások kísérték. Úgy tűnt, a nézők jelentős részét a
fellépők barátai és ismerősei teszik ki. Azután végre rendet
teremtettek, a színpad vesztőhellyé alakult, majd egy magányos
dobon játszott gyászinduló hangjaira Ottó jelent meg a színen.
Harry a guillotine láttán azonnal tudta, hogy annak a számnak egy
változatáról van szó, amit a Powerhouse–ban látott. Ma este
láthatólag a királynén volt a sor, ugyanis Ottó vörös báli ruhát és
hatalmas, fehér parókát viselt, az arcát pedig vastag fehér púder
borította. A hóhér is új jelmezben feszített, fekete, testhez álló
öltözékben volt, csuklyáján fülek meredeztek, a karja alatt pedig
valami hártyaszerű szárny volt, amitől úgy nézett ki, mint maga az
ördög. Vagy egy denevér, gondolta Harry.
A nyaktiló bárdja felemelkedett, egy tököt helyeztek alá, majd a
bárd lezuhant és tompa puffanással a guillotine aljára érkezett,
mintha a tök ott sem lett volna. A hóhér győzedelmes mozdulattal
emelte fel a kettévágott tököt a nézőtér ovációja és füttyögése
közepette. Néhány szívfacsaró jelenet után, amelyek során hiába
zokogott, könyörgött és próbálta behízelegni magát a
feketeruhásnál, a királynőt a guillotine–hoz vonszolták, ő pedig
vadul kalimpált ruhája alól kilógó lábaival, a közönség nagy
gyönyörűségére. A guillotine bárdja dobpergéstől kísérve újra a
magasba emelkedett. A dob hangja egyre erősebb lett, a színpad
fényei pedig fokozatosan elhalványultak. Wadkins előrehajolt.
– Ezek szerint a színpadon is szőkéket gyilkol? A dobpergés egyre
fokozódott. Harry körülnézett a teremben. A közönség szinte tűkön
ült, egyesek tátott szájjal előrehajolva, mások kezüket a szemük elé
tartva. Ahogy generációk sora ült évszázadokon keresztül és hagyta
magát halálra rémiszteni ugyanezzel a számmal. Wadkins, mintha
csak olvasott volna Harry gondolataiban, újra előrehajolt: – Az
erőszak pont olyan, mint a Coca–Cola és a Biblia. Klasszikus.
A dobpergés csak nem akart abbamaradni, Harry pedig úgy vélte,
hogy az egész kezd kissé túlságosan elhúzódni. Amikor először látta
154
ezt a számot, nem telt el ennyi idő, míg a bárd lesújtott. A hóhér
nyugtalannak tűnt, előrearaszolt, és úgy pillantott fel a guillotine–ra,
mintha valami nem stimmelne. Azután hirtelen, anélkül, hogy bárki
bármit tett volna, a penge süvítve lezuhant. Harry önkéntelenül
megdermedt, a termen pedig halk sóhaj futott keresztül, amikor a
bárd elérte a nyakat. A dobpergés hirtelen abbamaradt, és a fej
tompa koppanással a földre esett. Fülsiketítő csend következett,
amit végül egy hangos sikoly tört meg néhány sorral Harryék előtt.
A termen nyugtalanság lett úrrá, Harry pedig erőlködve próbálta
kivenni a félhomályban, hogy mi történhetett. Csak annyit látott,
hogy a hóhér hátrahőköl.
– Atyaég! – suttogta Wadkins.
A színpad felől valami zaj hallatszott: mintha valaki tapsba kezdett
volna. Aztán már Harry is látta. A lefejezett királynő nyakfodrából
úgy meredt ki a gerince, mint egy fehér féreg. A vér pedig pulzálva
lövellt a véres csonkból a padlóra. – Tudta, hogy úton vagyunk! –
suttogta Wadkins. – Tudta, hogy jövünk! Sőt, úgy öltözött ki, mint
azok a kibaszott áldozatai! – Egészen Harry arcába hajolt. – A
rohadt életbe, Holy! A rohadt életbe!
Harry hirtelen nem is tudta eldönteni, mitől kezdett el émelyegni: a
töménytelen mennyiségű vértől, attól amit vagy ahogyan Wadkins
mondott, vagy a férfi rémes szájszagától. A színpadon pillanatok
alatt hatalmas vértócsa keletkezett, amin a láthatólag sokkos
állapotban lévő hóhér megcsúszott, amikor fel akarta emelni a fejet.
Az hangos puffanással a földön landolt, miközben két másik bohóc
rohant be a színpadra, és egymás szavába vágva kiáltoztak:
– Kapcsolják már fel a lámpákat!
– Engedjék le a függönyt!
Még két bohóc futott be a függöny két sarkát maguk után
vonszolva, aztán megtorpantak, és felváltva bámultak egymásra és a
függöny felfüggesztésére a színpad fölött. A színfalak mögül egy
kiáltás hallatszott, azután sercegni kezdtek a reflektorok, majd
hangos csattanás kíséretében kialudt a fény és a terem teljes
sötétségbe borult.
– Ez nekem nagyon bűzlik, Holy, gyerünk! – ragadta meg Wadkins
Harry karját, majd felpattant és indulni akart. – Üljön vissza! –
suttogta Harry, és visszarántotta társát a székbe.
155
– Hogyan?
Azután újra kigyúltak a fények, és a színpad, ami néhány
másodperccel korábban még vér, fejek, guillotine–ok, bohócok és
függönyök kavalkádjától nyüzsgött, most üres volt – leszámítva a
hóhért és Ottó Rechtnagelt, aki a színpad szélén állt, a királynő
véres fejével a hóna alatt. A teremben hatalmas ováció tört ki, amit
a szereplők mély meghajlással fogadtak.
– Menten megőrülök – nyögte Wadkins.

A szünetben Wadkins megszavazott magának egy sört. – Ez volt az

első olyan cirkuszi szám, ami majdnem elvette az eszemet –
mondta.
– A fenébe is, még mindig remegek. Lehet, hogy azonnal őrizetbe
kellett volna vennünk a fickót, ez a várakozás teljesen kikészít.
Harry megvonta a vállát. – A pasas nem megy sehová és nem is
gyanakszik. Kövessük csak az eredeti tervet. Wadkins diszkréten
bekapcsolta az adóvevőt, hogy ellenőrizze, rendben van–e a
kapcsolat Lebie–vel, aki a biztonság kedvéért a nézőtéren maradt. A
hátsó ajtóhoz kért járőrkocsi már a helyén volt.
Harrynak el kellett ismernie, hogy a műsorszám technikai újításai
kifejezetten hatásosak voltak, de még mindig azon töprengett, hogy
miért cserélte le Otto XVI. Lajost egy szőke nőre, akit korántsem
biztos, hogy mindenkinek sikerült azonosítania. Bizonyára számított
rá, hogy Harry felhasználja majd az ingyenjegyeket és ott lesz a
nézőtéren. Így akarta volna provokálni a rendőrséget? A
szakirodalom szerint egyáltalán nem szokatlan jelenség, hogy a
sorozatgyilkosok az idő előre haladtával egyre magabiztosabbá
válnak. Vagy inkább valamiféle kérés akart ez lenni, hogy végre
állítsa meg valaki? És ott van persze a harmadik lehetőség is: hogy
egész egyszerűen egy cirkuszi számról van szó, amin változtattak
egy keveset. Felhangzott a második rész kezdetét jelző gong.
– Akkor rajta – mondta Wadkins.
– Remélem, ma este már nem ölnek meg több embert.

Valamivel később Ottó újra színre lépett. Vadászjelmezben

lopakodott be a színpadra, puskával a kezében és méregetni kezdte
a kicsit odébb felállított fákat. A lombok felől madárfütty
156
hallatszott, amit a vadász utánozni próbált, miközben az ágak közé
célzott. Azután egy dörrenés hallatszott. A puska csövéből kisebb
füstfelhő tört elő, és a fáról valami fekete zuhant a színpad
deszkáira. A vadász odarohant és legnagyobb meglepetésére egy
fekete macskát emelt fel a földről. Ottó meghajolt és tapsvihar
közepette távozott.
– Én ezt nem értettem – motyogta Wadkins.
Harry is jobban értékelte volna az előadást, ha nem lett volna
ennyire feszült. Főként az órájára koncentrált, nem arra, ami a
színpadon történik. Ezenkívül a jelentek zömében megbúvó
politikai szatíra értékeléshez Harry nem ismerte eléggé a helyi
viszonyokat. Végül felharsant a zene, kigyulladtak a lámpák és az
összes színész megjelent a színpadon. Harry és Wadkins sűrű
bocsánatkérések közepette kiverekedték magukat a sorból és gyors
léptekkel a színpad melletti ajtóhoz mentek. Az ajtó a
megállapodásnak megfelelően nyitva volt. Egy folyosóra jutottak,
ami hátulról félkörben megkerülte a színpadot. A folyosón
megkeresték az „Ottó Rechtnagel, bohóc” felirattal ellátott ajtót, és
megálltak. A színházteremből beszűrődő zene és dübögés
megremegtette a falakat. Ebben a pillanatban Wadkins adóvevője
röviden felzúgott. Felvette.
– Máris? – kérdezte.
– De hiszen még szól a zene. Vége.
Lebie válaszától elkerekedett a szeme. – Mi?! Ismételd meg! Vége.
Harry tudta, hogy valami baj van. – Maradj a helyeden és tartsd
szemmel a színpad ajtaját. Vége és kilép! Wadkins visszadugta a
walkie–talkie–t a belső zsebébe, majd előhúzta a fegyverét: – Lebie
nem látja Rechtnagelt a színpadon!
– Nem lehet, hogy csak nem találja a sok agyonsminkelt szereplő
között? – Az a disznó nincs a színpadon! – ismételte meg Wadkins,
és megrántotta az öltöző kilincsét, de az ajtó zárva volt. – A fenébe
is, Holy, érzem, hogy valami nagy gáz van! A picsába! A folyosó
szűk volt, így Wadkins a falnak vetette a hátát és belerúgott az
ajtóba. A harmadik próbálkozás után a fa szilánkokra tört a zár
körül és az ajtó megadta magát. Behatoltak az üres öltözőbe,
amelynek levegőjében fehér gőz gomolygott. A padlón csordogált a
víz. Egyértelmű volt, hogy a félig nyitva hagyott fürdőszobaajtó
157
mögül jön mindkettő. Megálltak az ajtó két oldalán, Harry is
előhúzta a pisztolyát és kibiztosította. – Rechtnagel! – ordította
Lebie. – Rechtnagel! Nem érkezett válasz.
– Nem tetszik ez nekem – suttogta.
Harry is elég krimit látott már ahhoz, hogy hasonló véleményen
legyen. Egy fürdőszoba, ahol meg van nyitva a zuhany és ahonnan
nem érkezik válasz, nem sok jót ígér. Wadkins mutatóujjával
Harryra bökött, majd hüvelykjével a fürdőszoba felé intett.
Harrynak kedve lett volna a középső ujja feltartásával válaszolni, de
megértette, hogy most ő következik. Berúgta az ajtót, és tett két
lépést a tűzforró ködpokol belseje felé. Egy pillanat alatt
átnedvesedett rajta minden. Közvetlenül az orra előtt egy
zuhanyfüggönyt vett ki. A pisztolyt maga elé emelve, hirtelen
mozdulattal félrerántotta. A fülke üres volt.
A karja vörösre égett, míg ékes norvég káromkodások közepette
elzárta a csapot. Aztán odébb tocsogott, hogy az oszladozó gőzben
alaposabban körülnézzen a helyiségben.
– Itt nincs senki! – kiáltotta.
– Miért van itt ilyen kurva sok víz?
– Valami eldugaszolja a lefolyót. Egy pillanat!
Harry bedugta a kezét a vízbe ott, ahol a lefolyót sejtette. Egy kicsit
körbetapogatózott, majd a keze valami puha és sima dologba
ütközött, ami szilárdan be volt ékelődve a lefolyóba. Megragadta, és
kihúzta. Egy csapásra émelyegni kezdett. Nagyokat nyelt és próbált
mélyeket lélegezni, de úgy érezte, hogy a gőz, amit beszív, azonnal
megfojtja. – Mi történt? – kérdezte Wadkins az ajtóból a guggoló
Harryt.
– Azt hiszem, elveszítettem egy fogadást és jövök Ottó
Rechtnagelnek száz dollárral – válaszolta Harry csendesen. –
Legalábbis annak, ami maradt belőle. A későbbiekben Harry úgy
emlékezett vissza arra, ami ez után a St. George’s Theatre–ben
történt, mintha ködön keresztül szemlélte volna az eseményeket. Az
Ottó zuhanyzójából előgomolygó gőz mintha mindenhová
befurakodott volna: kizúdult a folyosóra és elmosta a gondnok
sziluettjét, aki a kelléktár ajtaját próbálta kinyitni, majd
begomolygott a kulcslyukon keresztül a feltáruló helyiségbe, ahol
mintegy vörös szűrőként lebegett a szemük előtt, amikor
158
megpillantották a vérben úszó guillotine–t. És a fülükbe is
bekúszott, hogy eltompítsa a sikolyokat és az ordítást, ugyanis nem
sikerült megakadályozniuk, hogy a társulat tagjai belépjenek a
kelléktárba és megpillantsák Ottó Rechtnagel maradványait,
amelyek az egész szobát beterítették.
A bohóc végtagjait a helyiség négy sarkába dobálták, mintha csak
egy játék baba karjai és lábai lettek volna. A padlót és a falakat
valódi, sűrű vér borította, ami idővel megalvad majd, és feketévé
válik. A végtagok nélküli test a guillotine padján hevert – egy hús
és vér torzó, tágra nyílt szemmel, bohócorral, valamint rúzstól vörös
szájjal és orcákkal. A gőz beette magát Harry bőrébe, beletapadt a
szájába és a torkába. Lebie mintha lassított felvételen bukkant volna
elő a ködből, odalépett hozzá és halkan a fülébe súgta:
– Andrew eltűnt a kórházból. Wadkins még mindig a guillotine
mellett állt, mintha odaszögezték volna. – Hogy ez milyen
undorítóan arrogáns – hallotta Harry a férfi hangját valahonnan a
távolból. És milyen logikus, gondolta Harry. A gyilkos egy fehér
parókát nyomott Ottó fejébe.

Valaki alighanem megolajozta a ventilátort, mert szinte hangtalanul,

egyenletesen zúgott.
– Vagyis, ha jól értettem, az egyetlen ember, akit a járőrkocsiban
ülő tiszt a hátsó ajtón keresztül távozni látott, a feketébe öltözött
hóhérfigura volt? McCormack mindenkit az irodába hivatott.
Wadkins bólintott.
– Így van, uram. Még várjuk a jelentést, hogy a színészek és a
személyzet láttak–e valamit, jelenleg is folyik a kihallgatásuk. A
gyilkos vagy a teremben ült, és a nyitott oldalajtón keresztül jutott
be a folyosóra, vagy a hátsó ajtón át érkezett, még mielőtt a
rendőrautó elfoglalta volna a helyét.
Felsóhajtott.
– A gondnok azt állítja, hogy az előadás alatt a hátsó ajtó zárva volt.
Ebben az esetben a gyilkosnak vagy saját kulcsa volt, vagy a
színészekkel együtt surrant be észrevétlenül, és elbújt valahol.
Aztán a macskás szám után, amikor Ottó már a fináléra készülődött,
egyszerűen bekopogtatott az öltözőjébe. Minden valószínűség
szerint elkábította, a helyszínelők ugyanis éter nyomát találták a
159
helyszínen. Legalábbis nagyon remélem, hogy így történt – tette
hozzá Wadkins.
– Bárhogy is volt, a fickó igazi, hidegvérű gyilkos. A test
feldarabolása után magával vitte az áldozat levágott nemi szervét az
öltözőbe, és megnyitotta a csapot, hogy mindenki, aki esetleg Ottót
keresné, a vízcsobogás miatt azt gondolja majd, hogy zuhanyozik.
McCormack megköszörülte a torkát.
– És mi a helyzet ezzel a guillotine–nal? Egyszerűbb módja is van
annak, ha az ember el akar tenni valakit láb alól... – Meg vagyok
róla győződve, uram, hogy a guillotine használata improvizáció
volt. A gyilkos aligha tudhatta, hogy a szünetben a kelléktárba
szállítják az eszközt. – Ez egy nagyon, nagyon beteg ember –
közölte Lebie a körmeivel.
– Mi van az ajtókkal? Hiszen az összes zárva volt. Hogy jutottak be
a kelléktárba? – Utánakérdeztem a gondnoknál – mondta Harry. –
Társulati vezetőként Ottónak volt egy komplett kulcscsomója a
színházhoz, de eltűnt. – És mi a helyzet ezzel az... ördögjelmezzel?
– A szám után a levágott fejjel és a parókával együtt a guillotine
kosarában volt, uram. Az elkövető a gyilkosság után alighanem
felvette, hogy álcázza magát. Ez is ravasz húzás volt, és aligha
tervezte meg előre. McCormack a tenyerébe ejtette a fejét.
– Maga mit szól mindehhez, Yong? Yong, miközben a többiek
beszéltek, folyamatosan a számítógépén dolgozott. – Felejtsük el
egy kis időre ezt a feketébe öltözött ördögöt – mondta. – Minden
arra utal, hogy a gyilkos a társulat egyik tagja volt. Wadkins
méltatlankodva felhorkant.
– Hadd mondjam végig, uram – kérte Yong. – Olyasvalakit
keresünk, aki ismerte az előadás menetét, hiszen tisztában volt
azzal, hogy Ottónak a macskás jelenet után nincs több száma, ezért
a fináléig, ami nagyjából húsz perc múlva következett, nem is
fogják hiányolni a színpadról. Ha a társulat tagja az illető, akkor az
épületbe sem kellett belopóznia – mellesleg kétlem, hogy bárkinek
is sikerült volna észrevétlenül bejutnia. Azt pedig legalább az
egyikük kiszúrta volna, ha valaki a színpad melletti ajtót használja.
A többiek egyetértően bólogattak.
– Ezenkívül kiderítettem, hogy a társulatból hárman szintén az
Australian Travelling Showpark tagjai voltak. Ami annyit tesz,
160
hogy ma este három másik személy is tartózkodott a színházban,
akik az adott időpontokban a korábban átbeszélt helyszíneken
jártak. Ez alapján nem kizárt, hogy Ottó csak egy ártatlan ember
volt, aki vesztére túl sokat tudott. Keresgéljünk inkább ott, ahol van
némi esélyünk rábukkanni valamire. Úgyhogy én azt javaslom,
hogy ahelyett, hogy az operaház fantomját hajkurásznánk, aki már
rég hét határon túl jár, kezdjünk inkább a társulattal. Wadkins a
fejét rázta.
– Nem tekinthetünk el attól a tényről, hogy egy ismeretlen személy
közben elhagyta a helyszínt, méghozzá egy olyan öltözékben, amit
a gyilkos fegyver mellett tároltak. Kizárt, hogy semmi köze ne
lenne a gyilkossághoz. Harry csatlakozott:
– Szerintem kizárhatjuk a társulat többi tagját. Először is, semmi
nem bizonyítja, hogy ne Ottó lett volna a mi emberünk. Több oka is
lehet annak, ha valaki el akar tenni láb alól egy sorozatgyilkost.
Például, hogy az illető valamilyen módon belekeveredett a dologba.
Talán tudott róla, hogy a rendőrség le akarja tartóztatni Ottót, és
nem akarta megkockáztatni, hogy az a vallomásával őt is
belerángassa az ügybe. Másrészt egyáltalán nem biztos, hogy a
gyilkos valóban tudta, hogy mennyi ideje van – ki is kényszeríthette
Ottóból, hogy elmondja neki, mikor kell visszatérnie a színpadra.
Harmadszor pedig mindenki hallgasson a megérzéseire! Azzal
behunyta a szemét.
– Maguk is érzik, nem igaz? A denevérember a mi emberünk.
Narahdarn! – Mi van? – értetlenkedett Wadkins. McCormack
kiválóan szórakozott. – Úgy tűnik, hogy norvég barátunk tölti ki az
űrt, amit Kensington kollégánk hagyott átmenetileg maga után –
nevetgélt. – Narahdarn – ismételte meg Yong. – Az őslakosok
halálszimbóluma, a denevérember. – Van itt még valami, ami némi
nyugtalansággal tölt el – folytatta McCormack. – Az elkövetőnek
lehetősége volt rá, hogy az előadás alatt észrevétlenül lelépjen a
hátsó ajtón keresztül, ahonnan már csak öt métert kell megtenni
ahhoz, hogy Sydney legforgalmasabb részére jusson, ahol aztán egy
pillanat alatt eltűnhet a tömegben. Ennek ellenére képes volt arra
vesztegetni az idejét, hogy felvegyen egy kosztümöt, ami egészen
biztos, hogy feltűnést kelt. Szinte az az érzésem, hogy tudott arról,

161
hogy egy járőrkocsi figyeli a hátsó bejáratot. És ha ez így van:
mégis hogyan fordulhatott elő?
Csend lett. – Egyébként mi újság Kensingtonnal a kórházban?
Jobban van már? – McCormack egy pasztillát kotort elő egy
dobozból, majd a szájába dobta és rágni kezdett. Ha lehet, még
nagyobb lett a csend. Csak a ventilátor forgott hangtalanul. – Már
nincs ott – szólalt meg végül Lebie.
– A mindenit ezt nevezem én viharos felépülésnek! – mondta
McCormack. – Nagyon helyes, mihamarabb szükségünk van
minden emberre, mert meg kell, hogy mondjam: a feldarabolt
bohócok lényegesen nagyobb szalagcímekre számíthatnak, mint a
megerőszakolt lányok. És ahogy korábban is mondtam már, fiúk, ha
bárki is abba a hitbe ringatná magát, hogy nem kell törődnünk a
sajtóval, az nagyon téved. Nem egy rendőrfőnök befeketítése és
elbocsátása szárad a lelkükön. Vagyis, ha nem akarják, hogy
folyamatosan a sarkukban legyek, akkor tudják, mi a dolguk! De
először is, most mindenki menjen haza és aludja ki magát! Igen,
Harry?
– Semmi, uram.
– Rendben. Jó éjt!

Valami megváltozott. A szállodai szoba ablakai előtt nem volt

összehúzva a függöny, s így Birgitta a Kings Cross neonlámpáinak
a fényében vetkőzött. Neki.
Harry az ágyban feküdt. A lány a szoba közepén állva egymás után
vált meg a ruhadarabjaitól, s közben komoly, szinte szomorú arccal
nézte Harryt. Birgitta hosszú lábú és karcsú volt, fehér bőre úgy
világított a sápadt fényben, mint a hó. A félig nyitva álló ablakból
intenzív éjszakai élet zajai szűrődtek be – autók és motorkerékpárok
zúgása, csörömpölő játékautomaták és tompán dübörgő diszkózene.
És ami az egész alapját adta: hangos vitatkozás, felháborodott
kiáltások és dévaj kacajok.
Abban, ahogy Birgitta a blúzát gombolgatta, semmi tudatosan
csábító vontatottság nem volt, mindössze lassú volt. Egyszerűen
csak levetkőzött. Nekem, gondolta Harry.
Azelőtt is látta már meztelenül, de ezen az estén valahogy más volt
az egész. Olyan szép volt, hogy szinte elszorult a torka. Korábban
162
nem értette a lány félénkségét, hogy miért csak akkor veszi le a
felsőjét és a bugyiját, amikor már bebújt a takaró alá, és miért
csavar maga köré valamit, amikor kimegy a fürdőszobába. Idővel
aztán rájött, hogy nem arról van szó, hogy szégyelli a testét, hanem
arról, hogy nem akarja lemezteleníteni magát. Hogy Birgitta arra
várt, hogy kialakuljon a bizalom időből és érzelmekből szőtt kis
fészke, az egyetlen, amit Harrynak adhat. Ezért volt más a ma
éjszaka. Volt valami szertartásosság abban, ahogy levetkőzött,
mintha a meztelenségével azt akarta volna megmutatni, mennyire
sebezhető. És hogy azért merte megtenni, mert bízik benne.
Harry érezte, ahogy dübörög a szíve. Részben, mert büszkeséggel és
örömmel töltötte el, hogy ez az erős és gyönyörű nő a bizalmáról
biztosítja, részben pedig mert halálosan rettegett attól, hogy nem
bizonyul méltónak erre a bizalomra. De leginkább azért, mert
sejtette, hogy minden, amit gondol és érez, világosan leolvasható az
arcáról, egyértelműen látható a reklámtáblák vörösen, kéken és
zölden váltakozó fényében. Hogy a lány nem csupán önmagát,
hanem Harryt is lemeztelenítette. Amikor Birgitta teljesen
levetkőzött, hófehér bőre mintha az egész szobát bevilágította
volna. – Gyere – mondta neki Harry sokkal érdesebb hangon, mint
szerette volna, és odébb húzta a takarót. A lány azonban nem
mozdult.
– Nézd – suttogta. – Nézd.

12.
Egy kövér hölgy és egy törvényszéki orvos

Dzsingisz kán még aludt, amikor reggel nyolckor az ápolónő

hosszas és intenzív rábeszélés hatására végre beengedte Harryt a
szobájába. Szeme azonnal felpattant, amikor Harry egy széket
húzott az ágya mellé.
– Jó reggelt – mondta Harry. Remélem, jól aludt. Emlékszik rám?
Én vagyok az a pasas, aki levegő után kapkodott a Cricket asztalán
heverve. Dzsingisz kán felnyögött. A feje körül nagy, fehér kötés
éktelenkedett és korántsem tűnt annyira félelmetesnek, mint amikor

163
a bárban Harry fölé magasodott. Harry egy krikettlabdát húzott elő
a zsebéből.
– Épp az imént beszéltem az ügyvédjével, aki azt mondta, hogy
maga nem akarja feljelenteni a kollégámat. Harry a jobb kezéből
átdobta a balba a krikettlabdát. – Annak fényében, hogy maga az
életemre tört, természetesen nagyon kellemetlenül érintene, ha fel
akarná jelenteni azt a fickót, aki megmentett. De úgy tűnik, az
ügyvédje komolyan azt hiszi, hogy van valami a kezükben. Ugyanis
azt állítja, hogy maga nem megtámadott engem, hanem mindössze
leválasztott az egyik barátjáról, akit én éppen bántalmazni akartam.
Valamint, hogy mindössze a vakszerencsének köszönhető, hogy
maga egy koponyatöréssel megúszta, mert a krikettlabda akár meg
is ölhette volna. Feldobta a labdát a levegőbe, majd közvetlenül a
nagydarab férfi sápadt orra előtt elkapta.
– És tudja, mit? Egyetértek vele. Egy ilyen gyors labda, négy
méterről, egyenesen a homlokába – nos, tényleg piszkosul nagy
mázlija van, hogy túlélte. Az ügyvédje ma felhívott az irodában és
tudni akarta, pontosan hogyan is történt mindez. Úgy véli, elég
alapjuk van rá, hogy kárpótlást követeljenek, már amennyiben
maradandó sérülései lesznek. A hozzá hasonló ügyvédek, mint
ismeretes, a keselyűfélék családjához tartoznak, és igényt tartanak a
megítélt fájdalomdíj harmadrészére, de ezt bizonyára magának is
elmondta, nem? Megkérdeztem tőle, hogyhogy nem sikerült
rábeszélnie magát, hogy pert indítson, mire azt válaszolta, hogy
szerinte ez csak idő kérdése. Nos, arra vagyok kíváncsi, hogy
valóban csak idő kérdése–e, Dzsingisz? Dzsingisz óvatosan
megrázta a fejét.
– Nem. És kérem, most távozzon – hörögte halkan.
– De miért nem? Mi vesztenivalója van?
Ha megrokkan, az rengeteget hozhat a konyhára. Ne felejtse el,
hogy itt most nem valami csóró magánszemélyt akar beperelni,
hanem magát az államot. Utánanéztem, és még a személyi aktája is
viszonylag rendben van. Úgyhogy ki tudja, az sincs kizárva, hogy
az esküdtszék megszánja és milliomossá teszi. És még csak meg
sem akarja próbálni? Dzsingisz nem válaszolt, csak nézte Harryt
azzal a ferde metszésű, bánatos szemével a fehér kötés alól.

164
– Lassan kezd az idegeimre menni, hogy folyton a kórházban ülök,
Dzsingisz, úgyhogy rövid leszek. A maga támadása következtében
két bordám eltört és majdnem kilyukadt a tüdőm. Mivel nem
viseltem egyenruhát, nem mutattam fel az igazolványomat és nem is
parancsot teljesítettem, ráadásul Ausztrália jócskán kívül esik a
felségterületemen, így jogi értelemben nem hivatalos, hanem
magánszemélyként léptem fel. Ami azt jelenti, hogy én magam
dönthetem el, hogy feljelentem–e magát a támadás miatt, vagy sem.
És ezen a ponton vissza is kanyarodhatunk a maga majdnem
makulátlan személyi aktájához. Hangsúlyozom, csak majdnem,
mert ott van az a testi sértés, amiért hat hónap felfüggesztettet
kapott. Ha ehhez hozzácsapunk újabb hat hónapot, az kereken egy
év. Egy év börtön... vagy most azonnal elmeséli nekem... – Harry a
férfi füléhez hajolt, ami úgy kandikált ki a fehér kötés alól, mint egy
szomorú, piros gomba, és ordítani kezdett: – ...hogy mi a bánatos
fene folyik itt! Azzal visszahuppant a székre.
– Nos, hogy dönt?

McCormack Harrynak hátat fordítva állt. Az ablakon bámult kifelé,

s közben egyik kezével az állát simogatta. Odakinn a sürü köd
magába szippantotta a színeket és megfagyasztotta a mozdulatokat,
így a kilátás olyan volt, mint egy életlen fekete–fehér fotó. A
csendet halk, kopogó hang törte meg. Beletelt egy kis időbe, mire
Harry rájött, hogy McCormack körme az, amivel a felső fogsorát
kocogtatja.
– Tehát, Kensington ismerte Ottó Rechtnagelt. És maga egész idő
alatt tudta ezt? Harry megvonta a vállát. – Tudom, hogy korábban
kellett volna szólnom, uram. De nem éreztem úgy, hogy...
– ...hogy a maga dolga lenne, hogy elmesélje, kit ismer Kensington
és kit nem? Ez érthető. De most, hogy Kensington lelépett a
kórházból, és az égvilágon senki nem tudja, hogy hol van, kezd
rossz előérzete lenni? Harry egyetértően bólintott McCormack
hátának. McCormack az ablaküvegben tükröződő Harryra pillantott,
majd egy fél piruett után egyenesen felé fordult.
– Egy hangyányit... – McCormack megismételte a piruettet és újra
hátat fordított Harrynak. – ...nyugtalannak tűnik, Harry. Netán
bántja valami? Van még valami, amit el szeretne mondani nekem?
165
Harry megrázta a fejét. Otto Rechtnagel lakása a Surrey Hillsen
volt, éppen félúton az Albury és Inger Holter glebei lakása között.
Amikor megérkeztek, egy leírhatatlanul kövér hölgy torlaszolta el a
lépcsőfeljárót.
– Láttam az autót. Maguk a rendőrségtől jöttek? – kérdezte a nő
magas, rikácsoló hangon. Majd anélkül, hogy megvárta volna
választ, folytatta: – A kutyája. Egész álló nap ez megy! Ottó
lakásának ajtaja mögül rekedt ugatás hallatszott.
– Borzalmas, ami Mr Rechtnagellel történt, de most már tényleg el
kell vinniük innen ezt a dögöt. Megállás nélkül ugat és lassan
mindenkit az őrületbe kerget a házban. Egyáltalán, be kellene
tiltani, hogy kutyát lehessen itt tartani. Ha nem csinálnak vele
valamit, kénytelenek leszünk... Nos, tudják, mire gondolok. Az
asszony a szemét forgatva széttárta húsos karjait. Hirtelen savanyú
izzadságszag és orrfacsaró parfüm elegye töltötte be a levegőt.
Pedig Harry már eddig is zsigerileg iszonyodott a hatalmas
némbertől.
– A kutya tudja – jegyezte meg Lebie, miközben két ujjával
végigsimított a lépcső korlátján, majd rosszalló tekintettel nézegette
az összeszedett port, mintha csak azért jött volna, hogy a lépcsőház
tisztaságát ellenőrizze.
– Ezt meg hogy érti, fiatalember? – csikorogta a hústorony csípőre
tett kézzel. Nem úgy tűnt, mint aki el akar mozdulni az útból. –
Hogy meghalt a gazdája, asszonyom – mondta Harry. – A kutyák
nagyon érzékenyek, ha ilyesmiről van szó. Gyászol. – Gyászol? – A
nő gyanakodva méregette őket. – Egy kutya? Még ilyet.
– Maga mit tenne, ha valaki levágná a gazdija kezét és lábát,
asszonyom? – nézett Lebie egyenesen az asszony szemébe. A nő
tátott szájjal bámult vissza rá. – És a farkát is – egészítette ki Harry,
remélve, hogy a dick kifejezés Ausztráliában is használatos.
– Már amennyiben van gazdija – mustrálta végig Lebie tetőtől
talpig a nőt. Miután a hatalmas asszonyság visszavonulót fújt,
előhalászták a kulcscsomót, amit Ottó nadrágzsebében találtak az
öltözőben. Odabenn a csaholást morgás váltotta fel, a kutya
pontosan tudta, hogy idegenek közelednek.
A bullterrier szétterpesztett lábbal, támadásra készen várakozott az
előszobában, amikor az ajtó kinyílt. Lebie és Harry megálltak az
166
ajtóban és csak nézték a furcsa, fehér kutyát, hogy jelezzék felé,
most neki kell magához ragadnia a kezdeményezést. A morgás
erőtlen ugatássá szelídült, végül a kutya az egész haditervet feladva
beporoszkált a nappaliba. Harry utánament.
A fény két hatalmas ablakon át áradt be a nappaliba, ami az ausztrál
szokásokhoz képest jócskán túl volt bútorozva: egy hatalmas, vörös
kanapé, bőven megpakolva jókora, színes párnákkal, előtte egy
alacsony, de monumentális zöld üvegasztal, a falon óriási
festmények. A szoba két sarkát egy–egy porcelánleopárd őrizte. Az
asztalon egy lámpaernyő állt, aminek semmi keresnivalója nem lett
volna ott.
A kutya, orrát egy nedves folthoz szorítva állt a nappali közepén. A
folt fölött egy pár férficipő lógott a levegőben. A helyiségben átható
vizelet – és ürülékszag terjengett. Harry tekintete elindult a lábon
felfelé, elérte a zoknit, majd a zokni és a nadrág szára között
előbukkanó fekete bőrt. Aztán végigsiklott a nadrágon, és egy
másodpercre megpihent az élettelenül lógó jókora öklön. Harrynak
kényszerítenie kellett magát, hogy feljebb haladjon a fehér ingen.
Nem azért, mert nem látott még azelőtt akasztott embert, hanem
mert már a cipőket felismerte.
A fej az egyik vállra billent, a villanykörtében végződő vezeték
pedig lelógott a mellkasra. A kábel egy masszív kampóra volt
erősítve – valamikor régen talán egy csillár lógott rajta –, és
háromszor Andrew nyakára volt tekerve, akinek a feje csaknem a
plafont súrolta. Álmodozó, megtört pillantással meredt a semmibe,
kékesfekete nyelve kilógott a szájából, mintha nyelvet akarna ölteni
a halálra. Vagy az életre. A dohányzóasztal mellett egy feldöntött
szék hevert.
– A fenébe – suttogta Harry. – A fenébe, a fenébe, a fenébe! –
Erőtlenül ledöccent egy székre. Lebie, aki ekkor lépett a szobába,
halkan felkiáltott. – Keress egy kést – mondta neki Harry. – És hívd
fel a mentőket. Vagy akiket ilyenkor hívni szoktatok. Onnan, ahol
Harry ült, Andrew ellenfényben látszott, így a himbálódzó test csak
egy idegen, fekete sziluett volt a napfényes ablak előtt. Harry azt
javasolta a Teremtőnek, hogy mielőtt még ő újra felállna, helyezzen
valaki mást a vezeték végére. Megígérte, hogy ha megteszi, egy
szót sem szól senkinek erről a csodáról. Csak javaslatnak szánta.
167
Nem imádságnak. Lépteket hallott a folyosón, majd hirtelen Lebie
bömbölése hallatszott a konyhából:
– Kifelé innen, zsíros szörnyeteg!

Harry az anyja temetése után öt napon keresztül úgy járt–kelt, hogy

tudta, éreznie kellene valamit. Mindenki azt mondogatta neki, hogy
a férfiaknál, akiket egész életükben arra edzettek, hogy
uralkodjanak az érzelmeiken, a gyászreakció gyakran várat magára.
Ezért is lepődött meg, amikor a kanapé párnái közé süppedve
érezte, ahogy a könnyek elöntik a szemét és feltartóztathatatlanul
előtör belőle a zokogás.
Nem mintha nem sírt volna már korábban is. Akkor is elszorult a
torka, amikor a bardufossi laktanya hálójának magányában Kristin
levelét olvasta arról, hogy „...ez a legjobb, ami az életben történt…
A szövegösszefüggésből nem derült ki világosan, hogy kettőjükre
érti vagy az angol zenészre, akivel kisvártatva útra kelt. Harry csak
annyit tudott, hogy ez a legrosszabb, ami az életben történt. Ennek
ellenére a sírás valahol benn szorult a torkában. Émelygett, mintha
hányni készülne.
Felállt a kanapéról, és felnézett. Andrew–t nem cserélték ki másra.
Arra gondolt, hogy oda kellene mennie a székhez és felállítani,
hogy legyen mire fellépniük, amikor levágják, de képtelen volt
megmozdulni. Csak állt ott, amíg Lebie vissza nem tért egy
konyhakéssel. Csak kollégája furcsálkodó tekintete láttán ébredt rá,
hogy a meleg könnyek még ott csorognak az arcán.
Jesszusom, ez egyáltalán nem rosszabb, képedt el Harry. Szótlanul
levágták Andrew–t, majd a padlóra fektették és átkutatták a zsebeit.
Két kulcscsomó is volt nála, egy nagyobb és egy kisebb, valamint
egy magányos kulcs, ami, ahogy Lebie azonnal le is ellenőrizte, a
bejárati ajtót nyitotta.
– Nincs nyoma idegenkezűségnek – jelentette ki Lebie egy gyors,
felületes ellenőrzést követően. Harry kigombolta Andrew ingét. A
mellkasára egy krokodil volt tetoválva. Harry a nadrágja szárát is
felhúzta és megvizsgálta a lábát. – Semmi – mondta. – Az
égvilágon semmi. – Meglátjuk, mit mond az orvos – dörmögte
Lebie. Harryt újra a sírás kerülgette, így csak egy vállrándításra
futotta tőle.
168
A délelőtti csúcsforgalom kellős közepén araszoltak vissza az
irodába. – A rohadt életbe! – ordította Lebie, és dühösen a dudára
tenyereit. Harry a The Australian aznapi példányát tartotta a
kezében, aminek a teljes címlapját a bohócgyilkosság foglalta el.
„Saját nyaktilójával darabolták fel”, állt a véres guillotine–t
ábrázoló fotó alatt. Egy kisebb kép Ottó Rechtnagelt ábrázolta
bohócjelmezben, a fotót a műsorfüzetből szerezték.
A riport könnyed, majdhogynem humoros hangvételű volt,
alighanem az ügy bizarrságából kifolyólag. „Rejtélyes okoknál
fogva a gyilkos a bohóc fejét a nyakán hagyta”, írta a riporter, aki
arra a következtetésre jutott, hogy a gyilkosság aligha a közönség
általános véleményét tükrözte: „...annyira ugyanis nem volt rossz az
előadás.”
A szerző, bár kissé savanyúan, de azt kénytelen volt elismerni, hogy
a rendőrség szokatlanul gyorsan felbukkant a helyszínen. „Ennek
ellenére Wadkins nyomozó a sydneyi rendőrségtől nem fűzött
további kommentárt ahhoz, hogy a rendőrség megtalálta a gyilkos
fegyvert...” Harry hangosan olvasott.
– Nagyon vicces – morogta Lebie, majd újra a dudára tenyereit és
felmutatta középső ujját egy taxisofőrnek, aki a szomszéd sávból
eléjük furakodott. – Az anyád... – Az a műsorszám, amiben a
vadász a madárra les... A mondat ott maradt a levegőben, míg át
nem verekedték magukat a következő két közlekedési lámpán.
– Mit is... – Semmi, nem érdekes. Csak azon a jeleneten
töprengtem. Valahogy nem volt semmi értelme. Egy vadász, aki azt
hiszi, hogy egy madárra lő, majd váratlanul felfedezi, hogy a
zsákmány egy macska, vagyis olyasvalami, ami maga is madarakra
vadászik. Eddig világos, de mit akar ez jelenteni? Lebie azonban
nyilvánvalóan egy hangot sem hallott a fejtegetéséből, ugyanis
éppen az ablakon lógott kifelé: – Takarodj a picsába, nyomorult
seggfej, hihetetlen, hogy mekkora faszkalap vagy... Harry talán még
soha nem látta ilyen közlékenynek.

Ahogy Harry előre sejtette, az irodában hatalmas volt a felfordulás.

– A Reuters is lehozta – mondta Yong. – Az AP át akar küldeni egy
fotóst és a polgármesteri hivataltól is telefonáltak, hogy az NBC ide
169
akar reptetni egy forgatócsoportot, mert jó sztorit látnak az ügyben.
Wadkins a fejét csóválta.
– Ha Indiában hatezren meghalnak egy szökőárban, legfeljebb egy
rövidhírt szentelnek neki. De ha egy homokos bohócnak levágják
néhány végtagját, azonnal világszenzáció lesz belőle. Harry
mindenkit a tárgyalóba hívott.
– Andrew Kensington meghalt – mondta. Wadkins és Yong
hitetlenkedve meredt rá. Röviden elmesélte, hogyan találtak rá
Andrew plafonról lógó hullájára Ottó Rechtnagel lakásán.
Egyenesen a szemükbe nézett, még csak a hangja sem remegett:
– Azért nem telefonáltunk, nehogy bármi is kiszivárogjon. Talán
jobb, ha egyelőre megpróbáljuk titokban tartani a történteket.
Ráébredt, hogy ha rendőrségi ügyként tekint a történtekre, akkor
érzelmek nélkül is tud beszélni róla. Így konkrét feladattá vált,
amivel sokkal könnyebben elbánt. Egy holttest, a halál oka, tények
és feltételezések. Ettől maga a halál, ez az idegen valami, amihez
fogalma sem volt, hogyan kellene viszonyulnia, távolabb került
tőle.
– Oké – bólintott Wadkins kissé zavarodottan. – Most pedig
nyugalom. Nem szabad elhamarkodott következtetéseket
levonnunk. Letörölte az izzadságcseppeket a felső ajkáról. – Hadd
hozzam ide McCormack–et! A nyomorult életbe! Mi az eget
csináltál, Kensington? Ha ezt a sajtó kiszimatolja... – Azzal eltűnt
az ajtóban. A másik három összeroskadva ült és a ventilátor
surrogását hallgatta. – Csak néhány ügy kapcsán dolgozott velünk a
gyilkossági csoportnál – szólalt meg Lebie. – Ha úgy vesszük, nem
is tartozott közénk, de azért mégis... – Kedves fickó volt – mondta
Yong a padlónak. – Kedves ember. Nagyon sokat segített nekem,
amikor idekerültem... Kedves volt.

McCormack titoktartást rendelt el. Egyáltalán nem volt ínyére a

dolog, a lépései a szokásosnál is nagyobbakat döngtek, amikor
bozontos, szürke szemöldökét összevonva, föl s alá kezdett
mászkálni a szűk helyiségben.
A megbeszélés után Harry leült Andrew asztalához és átfutotta az
ott talált feljegyzéseket. Túl sokat nem tudott kihámozni belőlük.
Talált néhány címet és telefonszámot, amelyek, mint kiderült, két
170
autószerelő műhelyhez tartoztak, valamint néhány érthetetlen
ákom–bákomot egy darab papíron. A fiókok néhány irodaszertől
eltekintve üresek voltak. Ezután a két kulcscsomót vette szemügyre,
amit Andrew–nál találtak. Az egyik kulcstartón Andrew
monogramja szerepelt, amiből arra a következtetésre jutott, hogy
azok a saját kulcsai. Feltárcsázta Birgitta otthoni számát. A lányt
szinte sokkolta a hír. Feltett néhány kérdést, de jobbára hagyta,
hogy Harry beszéljen.
– Én ezt nem értem – mondta Harry. – Meghal egy fickó, akit alig
egy hete ismerek, én meg úgy sírok, mint egy gyerek, miközben a
saját anyámért egyetlen könnycseppet sem tudtam kipréselni
magamból. Az anyámért, a világ legnagyszerűbb asszonyáért! És
akkor itt van ez a pasas... azt sem tudom, valójában barátok
voltunk–e. Hol van ebben a logika? – Ugyan már – mondta Birgitta.
– Ennek az égvilágon semmi köze a logikához. Egyébként a
logikában sem lehet annyira megbízni, amennyire az ember
szeretne. – Csak azt akartam, hogy tudd. Ne beszélj róla senkinek.
Ha végeztél, eljössz hozzám? A lány habozott. Éjszaka a szüleitől
várt telefont. – Ma van a születésnapom – mondta. – Isten éltessen.
Harry letette. Érezte, ahogy egy régi ellenség morogni kezd a
gyomrában.

Lebie és Harry fél órát autózott, mire Andrew Kensington

Chatwickben lévő otthonához ért a Sydney Roadra, egy kellemes
elővárosi utcácskába.
– A mindenit, jó helyen járunk? – álmélkodott Harry. A személyzeti
osztályról megszerzett házszám alatt egy hatalmas, duplagarázsos
villa állt, gondozott, füves előkertjében szökőkúttal. A lenyűgöző
méretű mahagóni ajtóhoz kaviccsal felszórt utacska vezetett. A
csengetésükre egy fiatal fiú jelent meg az ajtóban. Komoly arccal
bólintott, amikor Andrew lakása után érdeklődtek, majd magára
mutatott és a szája elé emelte az egyik kezét, amiből megértették,
hogy néma. Azután a fiú a ház hátsó részéhez kísérte őket, és a
hatalmas kert túlsó végében álló kicsi, alacsony téglaházra mutatott.
– Be szeretnénk menni – mondta Harry. Észrevette, hogy némileg
túlzásba viszi az artikulációt. Mintha a fiú fülével is baj lenne.

171
– A kollégái va... voltunk. Andrew meghalt. Felemelte Andrew
kulcscsomóját. A fiú néhány pillanatig zavartan bámulta a kulcsokat
és levegő után kapkodott.
– Hirtelen halt meg, ma éjszaka – mondta Harry. A srác karja
élettelenül csüngött és a szemét lassan elfutotta a könny.
Nyilvánvaló volt, hogy jól ismerték egymást. Andrew majdnem
húsz éve lakott itt, a fiú pedig alighanem a nagy házban nőtt fel.
Harry lelki szemei előtt akaratlanul is képek bukkantak fel: a kisfiú
és Andrew, ahogy a kertben fociznak, ahogy a gyerek sír, a férfi
pedig vigasztalja, vagy ahogy Andrew pénzt ad a kölyöknek, hogy
vegyen maguknak sört és jégkrémet. Igen, lehetséges, hogy ez a
srác a szomszéd házikóban lakó Andrew nevű rendőr jó tanácsait és
nagyrészt valós történeteit hallgatva nőtt fel. Amikor elég nagy lett,
talán még azt is tőle tudta meg, hogy kell a lányokkal bánni, no és
hogy az ember soha nem visz be egy jobbegyenest úgy, hogy
közben saját magát védtelenül hagyja.
– Egyébként nem jól mondtam. Andrew nem csak kolléga volt.
Barátok voltunk. Mi is – tette hozzá. – Nem gond, ha bemegyünk
hozzá? A fiú összeszorított szájjal pislogott, majd bólintott. Harry
magában káromkodott. Szedd már össze magadat, Hole! Lassan
kezdesz úgy beszélni, mint valami nyálas amerikai filmhős.

A kis legénylakásba lépve elsőként a rend és tisztaság tűnt fel nekik.

A szerényen bútorozott nappaliban nem hevertek újságok, sem a
dohányzóasztalon, sem a hordozható tévé körül, a konyhában pedig
nem várakoztak koszos edények a mosogatóban. A folyosón
glédában álltak a cipők, a fűzők végét gondosan a lábbelik belsejébe
dugták. A szigorú rend emlékeztette Harryt valamire.
A hálószobában az ágy kifogástalan, hófehér ágyneművel volt
megvetve, a lepedőt és a takarót olyan feszesen tűrték a matrac alá,
hogy legfeljebb cipőkanállal préselhette volna be közéjük magát az
ember. Harry bekukkantott a fürdőszobába is. A tükör előtti polcon
a borotva és a szappan mellett mindössze egy arcszesz, egy fogkefe,
egy fogkrém és egy sampon sorakozott. Ez volt minden. Itt sincs
nyoma fölösleges lomnak, állapította meg Harry – majd hirtelen
eszébe jutott, mire emlékezteti a kínos rend: a saját lakására, miután
felhagyott az ivással.
172
Harry, új élete kezdetén azt az egyszerű elvet kezdte követni, hogy
mindennek meglegyen a maga helye, polca, fiókja, ahová használat
után azonnal vissza is kell kerülnie a tárgynak. Még csak egy
golyóstoll sem heverhetett a konyhaasztalon, holmi kiégett
biztosítékról valami doboz alján nem is beszélve. Természetesen
szimbolikus jelentősége is volt az egésznek: úgy vélte, a lakásában
uralkodó rend összefügg az élete egyéb területein uralkodó renddel.
Átnézték a hálószobái szekrényt és a komódot is. Amíg csak
lehetett, húzta az időt, de Harry végül a tükör melletti
fürdőszobaszekrényt is kénytelen volt sorra keríteni. Ott feküdtek a
két felső polcon katonásan egymásra halmozva, mint egy kisebb
rakomány, egyenesen rászegeződő miniatűr robbanófej: néhány
tucat vákuumcsomagolású, egyszer használatos fecskendő.
Természetesen ez akár jelenthette volna azt is, hogy Andrew
Kensington cukorbeteg volt, akinek inzulininjekcióra volt szüksége,
de Harry tudta, hogy nem azt jelenti. Ha alaposabban felforgatták
volna a házat, bizonyára előkerült volna a többi holmi is: a por, a
kanál, de erre semmi szükség nem volt. Harry így is megtudta, amit
akart.
Dzsingisz kán nem hazudott, amikor azt mondta, Andrew narkós
volt. Harry tulajdonképpen már akkor megbizonyosodott efelől,
amikor Otto lakásában rábukkantak a holttestre. Egy olyan
éghajlaton, ami jobbára rövid ujjú inget vagy pólót követelt, egy
rendőr nem járkálhat tűnyomokkal teli alkarral. Ezért olyan helyre
kell szúrni a tűt, ahol nem olyan könnyű felfedezni – például a láb
hátsó részébe. Andrew lába és térdhajlata telis–tele volt
tűnyomokkal.

Amennyire Dzsingisz emlékezett, Andrew a Rod Stewart hangú

pasas ügyfele volt. Szerinte Andrew az a típus volt, aki a heroin
használata ellenére is képes volt helytállni a munkában és a társas
életben is egész normálisan működött. – Ez nem is olyan ritka, mint
gondolnánk – mondta Dzsingisz.
– De amikor Speedy valahogyan megtudta, hogy a pasas rendőr,
teljesen pánikba esett és le akarta puffantam. Azt hitte, hogy tégla
vagy ilyesmi. De sikerült lebeszélnünk róla. Végül is a pasas hosszú
éveken keresztül az egyik legjobb kuncsaftja volt. Soha nem
173
alkudozott, a lé tiszta volt, betartotta a megállapodásokat, nem
jártatta feleslegesen a száját, soha nem csinált semmi ostobaságot.
Egyetlen bennszülöttet sem láttam, aki ilyen jól boldogult volna a
droggal. Sőt, egy frászt, soha senkit nem láttam, akinek ez ilyen jól
ment volna! Arról viszont fogalma sem volt, hogy beszélt–e valaha
Andrew Evans White–tal.
– White–nak idelenn semmi köze nincs a kuncsaftokhoz, ő csak a
nagykereskedő, és kész. De ahogy hallottam, korábban előfordult,
hogy a Kings Crosson dílerkedett. Gőzöm sincs, miért, mivel
enélkül is elég jól megy neki a szekér. De azt hiszem, egy ideje már
abbahagyta – úgy hallottam, összerúgta a port néhány prostival.
Dzsingisz kertelés nélkül beszélt. Lényegesen nyíltabban annál,
mint ami szükséges lett volna ahhoz, hogy mentse a bőrét. Sőt, úgy
tűnt, mintha szórakoztatná a dolog. Nyilván tisztában volt azzal,
hogy Harry nem jelent különösebben nagy veszélyt rá, tekintve,
hogy az egyik kollégája a kuncsaftjaik közé tartozott. – Adja át
üdvözletemet a fickónak és mondja meg neki, hogy visszavárjuk.
Nem vagyunk haragtartóak – mondta végezetül szélesen
vigyorogva. – Teljesen mindegy, kicsodák, micsodák, végül mindig
visszatérnek. Mindig.

Harry visszament a hálóba, ahol Lebie minden különösebb

lelkesedés nélkül turkált az alsóneműk és a papírok között.
– Találtál valami érdekeset? – kérdezte Harry.
– Nem, semmi különöset. És te?
– Semmit. Egymásra néztek.
– Menjünk innen – mondta Harry.

A St. George’s Theatre gondnoka a színház társalgójában ült, és

mivel emlékezett Harryra előző estéről, szinte megkönnyebbülten
fogadta. – V–végre valaki, aki nem csak azért jön, hogy arról
kérdezősködjön, hogyan festett a helyszín. Az újságírók egész á–
álló nap itt rajzanak – panaszkodott. – Plusz ezek a maguk
helyszínelői is. De ők legalább elfoglalják magukat, és nem f–
faggatóznak folyton. – Igen, épp elég dolguk van idebenn.
– Az biztos... Nem aludtam valami sokat az éjszaka. Végül az
asszonynak adnia kellett egy szemet az a–altatójából. Borzalmas,
174
hogy miket kell átélnie az embernek. De maguk már biztosan m–
megszokták... – Azért ez egy kicsit erősebb volt annál, mint amit
megszoktunk. – N–nem is tudom, hogy képes leszek–e valaha újra
belépni oda. – Ó, túl lesz rajta.
– Nem hinném. Nem is bírom k–kelléktárnak nevezni, látja, csak
úgy beszélek róla, hogy „oda”.
– A gondnok elkeseredetten csóválta a fejét.
– Idővel elmúlik majd – biztatta Harry.
– Higgyen nekem, van elég tapasztalatom.
– Remélem, igaza van, biztos úr.
– Hívjon csak Harrynak.
– Kér egy kávét, Harry?
Harry köszönettel elfogadta, és egy kulcscsomót tett kettőjük közé
az asztalra. – Nézzenek oda – mondta a gondnok. – A kulcscsomó,
amit Rechtnagelnek adtunk kölcsön. M–már attól féltem, hogy soha
nem kerül elő és az összes zárat ki kell cseréltetünk. Hol bukkantak
rá? – Ottó Rechtnagel lakásában.
– Micsoda? De hiszen tegnap este is használta a kulcsokat. Az
öltözőjének a kulcsa... – Ne is törődjön vele. Arra lennék kíváncsi,
hogy a színészeken kívül más is tartózkodott–e tegnap este a
színpad mögött.
– Hogyne. Lássuk csak. A v–világosító, a két rendezőasszisztens és
a hangmérnök. Nem volt sem öltöztető, sem sminkes, ez egy k–kis
produkció. Igen, összesen ennyien voltak. Az előadás alatt pedig
csak a két rendezőasszisztens és a színészek voltak ott. És persze
én. – Senki mást nem látott? – Nem – válaszolta a gondok teljes
meggyőződéssel.
– A hátsó bejáratot és a színpad melletti ajtót leszámítva van egyéb
lehetőség arra, hogy valaki bejusson oda? – Nos, van egy oldalsó
folyosó odafenn az erkélyen. Oda ugyan nem adtunk el jegyeket
tegnap este, de az ajtaja nyitva volt, mert a világosító odafenn ült.
Beszéljen vele.

A minden bizonnyal pajzsmirigyproblémákkal küzdő világosító

szeme úgy dülledt ki az üregéből, mint egy mélytengeri halé, amit
az imént rántottak ki a vízből.

175
– Várjunk csak, de igen, a szünetig ült egy fickó idefenn. Ha előre
látjuk, hogy nem lesz telt ház, csak a földszintre adunk el jegyeket.
De semmi különös nincs abban, ha valaki mégiscsak feljön, végül is
az erkély bejárata nem szokott zárva lenni, még ha a jegyek csak
lentre szólnak is. A leghátsó sorban ült teljesen egyedül. Még
csodálkoztam is rajta, hogy miért ül ilyen messze a színpadtól.
Nincs túl sok fény idefenn, de azért láttam. Aztán mire visszajöttem
a szünetről, mint már mondtam, eltűnt.
– Bejuthatott a színpad mögé ugyanazon az útvonalon, ahol maga
is? – Hát – vakarta meg a fejét a világosító. – Gondolom, igen. Ha
azonnal a kelléktárba ment, akkor elég valószínű, hogy senki sem
látta. Ha jobban belegondolok, a pasas nem festett túl jól. Egen.
Most dereng csak: volt valami, ami már akkor is gondolkodóba
ejtett, mintha valami nem stimmelt volna...
– Figyeljen ide – mondta Harry.
– Most mutatni fogok magának egy képet...
– Egyébként volt még valami azzal a férfival...
– ...de először is – szakította félbe Harry –, azt kérem, hogy próbálja
meg felidézni magában a férfit, akit tegnap látott, és amikor
megmutatom magának a képet, ne gondolkodjon, csak mondja azt,
ami legelőször az eszébe jut. Azután lesz még ideje módosítani,
vagy pontosítani a kijelentését, de most csak az első reakciójára van
szükségem. Rendben? – Rendben – bólintott a világosító, és ha
lehet, még nagyobbra meresztette dülledt szemét, amitől teljesen
békaszerü lett. – Készen állok. Harry megmutatta neki a képet. – Ő
az! – vágta rá azonnal a férfi.
– Akkor most szánjon egy kicsivel több időt a képre, és utána
mondja el, amit gondol – mondta Harry. – Semmi kétség. Épp ezt
próbáltam elmondani magának, biztos úr, hogy a férfi fekete volt...
egy őslakos. Ő az emberük! Harry halálosan fáradt volt. Már eddig
is épp elég hosszú volt a nap, arra pedig inkább gondolni sem akart,
ami ezután várt rá.
Amikor az egyik asszisztens bekísérte a boncterembe, az alacsony,
tömzsi doktor Engelsohn épp egy hatalmas, hájas női test fölé
hajolt, amely egy műtőasztal–féleségen feküdt az erős lámpák alatt.
Harry úgy érezte, hogy ma már nem képes több kövér nőt elviselni,
ezért megkérte az asszisztenst, hogy szóljon az orvosnak, hogy
176
megérkezett. És hogy ő telefonált néhány órával ezelőtt. Engelsohn
pont úgy festett, mint a filmekben az őrült professzor. Gyér haja a
szélrózsa minden irányába meredezett, világos arcszőrzete pedig
véletlenszerűen szétszóródva helyezkedett el pirospozsgás
malacképén.
– Igen?
Harry látta rajta, hogy már rég elfelejtette a két órával ezelőtti
telefonbeszélgetést.
– Harry Holy vagyok, telefonon beszéltünk. Én kértem Andrew
Kensington boncolásának első eredményeit. Bár maga a terem is
tele volt a különböző oldószerek idegen szagával, Harry orrát mégis
azonnal megcsapta az orvos ginszagú lehelete. – Ó, igen. Persze.
Kensington. Szomorú, nagyon szomorú. Többször is beszéltem
vele. Amíg még élt, természetesen. Most pedig olyan némán fekszik
abban a fiókban, mint egy hal. Engelsohn a háta mögé bökött a
hüvelykujjával. – Nem kétlem, doktor. Mit sikerült kiderítenie?
– Ide hallgasson, Mr... hogy is hívják?... Ja, igen, Holy! Egy egész
sornyi hulla van itt és mind első akar lenni. Mármint nem a hullák,
hanem a nyomozók. De mindenkinek szépen ki kell várnia a sorát.
Itt ez a szabály, nincs furakodás, érti? Úgyhogy amikor ma reggel
maga a méltóságos McCormack telefonált ide személyesen és
közölte, hogy előre kell vennünk egy öngyilkosságot, furdalni
kezdett a kíváncsiság. Nem volt időm megkérdezni McCormack–et,
de maga talán meg tudja nekem mondani, Mr Hogan, hogy mi a
fene olyan rendkívüli ebben a Kensingtonban? Gőgös pillantással
hátrahajtotta a fejét és további ginfelhőt szusszantott Harryra.
– Nos, abban bízunk, hogy ennek a kiderítésében maga lesz a mi
segítségünkre, doktor. Talált valami rendkívülit? – Rendkívülit?
Mégis mit ért azon, hogy rendkívüli? Hogy három lába van vagy
négy tüdeje, esetleg mellbimbók nőnek a hátán? Harry halálosan
fáradt volt. A legkevésbé egy ittas törvényszéki orvosra vágyott
most, aki kellemetlenkedni akar, mert úgy érzi, hogy a tyúkszemére
léptek. És tudvalevőleg a köztisztviselők tyúkszeme mindig sokkal
érzékenyebb, mint más halandóké.
– Volt valami... szokatlan? – fogalmazta újra a kérdést. Engelsohn
fátyolos tekintettel meredt rá. – Nem – rázta meg a fejét. – Nem volt
semmi szokatlan. Az égvilágon semmi szokatlan. Majd tovább
177
ingatta a fejét, amiből Harry arra következtetett, hogy még
korántsem fejezte be mondandóját. Csak hatásszünetet tartott, ami
alkoholgőzbe burkolózott agyában rövidebbnek tűnt, mint
amilyennek Harry érezte.
– Itt nálunk ez egyáltalán nem szokatlan – folytatta végül az orvos
hogy a hullák csordultig vannak drogokkal. Ebben az esetben
példának okáért heroinnal. Az egyetlen szokatlan momentumot az
jelenthetné, hogy az illető rendőr volt, ám mivel viszonylag ritkán
kerülnek kollégák erre az asztalra, nem merném megsaccolni, hogy
pontosan milyen szokatlannak számít ez. – A halál oka?
– Nem azt mondta, hogy maga találta meg? Maga szerint mitől hal
meg egy ember, aki egy vezetékkel a nyakában lóg a plafonról?
Szamárköhögéstől? Harry agya lassan kezdett elborulni, de egyelőre
még sikerült fenntartania a nyugalom látszatát. – Vagyis
oxigénhiány végzett vele és nem túladagolás? – Bingó, Horgan. –
Oké. A következő kérdés a halál időpontja. – Mondjuk, úgy éjfél és
hajnali kettő között következett be. – Némileg pontosabban?
– Jobban aludna, ha az mondanám, hogy egy óra négy perckor
történt? – Az orvos kivörösödött arca még élénkebb árnyalatot
öltött. – Jó, akkor mondjuk azt, hogy egy óra négy perckor halt
meg. Harry vett néhány mély levegőt. – Elnézést, ha netán rosszul
fejezem ki magam... vagy esetleg pimasznak tűnök, doktor, csak
tudja, az angolom nem mindig olyan...
– ...amilyennek lennie kellene – segítette ki Engelsohn. – Pontosan.
Maga kétségkívül nagyon elfoglalt ember, doktor, úgyhogy nem is
zavarnám tovább. Mindössze szeretném, ha biztosítana arról, hogy
megértette McCormack utasítását, amely szerint erre a boncolási
jegyzőkönyvre nem a szokásos ügymenet vonatkozik, hanem
egyenesen és közvetlenül az ő kezébe kell eljuttatnia.
– Ez aligha fog menni. Erre vonatkozóan egyértelmű előírások
vannak, Horgan. Ezt nyugodtan közölje McCormackkel és egyúttal
adja át neki szívélyes üdvözletemet. A zömök, őrült professzor
szétterpesztett lábbal, karba tett kézzel és magabiztos tekintettel állt
Harry előtt. A szemében csak úgy lángolt a harci kedv.
– Előírások? Nem tudom, milyen jelentőséggel bírnak a sydneyi
rendőrség előírásai, de ahonnan én jöttem, ott az előírások arra
valók, hogy az emberek akkor is tudják, mi a dolguk, ha az
178
elöljárójuk nem magyarázza el nekik azt közvetlenül – mondta
Harry. – Felejtse el, Horgan. A szakmai etika láthatólag nem áll
valami magas szinten magunknál, úgyhogy kétlem, hogy
gyümölcsöző diskurzust tudnánk folytatni erről a témáról. Mi lenne,
ha ezen a ponton meg is állnánk és búcsút vennénk egymástól, Mr
Horgan? Harry nem mozdult.
– Nos, mit gondol? – tudakolta Engelsohn türelmetlenül. Harry
látta, hogy ez az ember meg van győződve arról, hogy már semmi
vesztenivalója nincs. Egy alkoholista, középkorú és középszerű
törvényszéki orvos állt előtte, akinek már kilátása sincs arra, hogy
valaha előrébb jusson, ezért aztán nem is tart semmitől és senkitől.
Mégis mit tudnának kezdeni vele? Harrynak a mai volt a
leghosszabb és legborzalmasabb napja eddigi életében. Torkig volt.
Megragadta az orvost fehér köpenyének gallérjánál fogva, és
felemelte. Néhány varrás elpattant.
– Nos azt gondolom, hogy előbb eszközlünk magánál egy
vértesztet, és majd azután átbeszélhetjük a szakmai etikai
kérdéseket, doktor Engelsohn. Ezenkívül még azt is gondolom,
hogy egy füst alatt azt is gyorsan megvizsgáljuk, hányan tudják
tanúsítani, hogy Inger Holter boncolásakor holtrészeg volt.
Valamint az a gondolatom is támadt, hogy nem ártana beszélnünk
valakivel, aki olyan helyen dolgozik, ahol a szakmai etika valóban
nagy jelentőséggel bír, és aki szépen kirúgja végre magát, és
elintézi, hogy az orvosi engedélyét ne legyen többé alkalma máshol
sem használni. Nos, mit gondol, doktor Engelsohn? És mi a
véleménye most az angoltudásomról? Doktor Engelsohn úgy vélte,
hogy Harry egészen kiváló nyelvérzékkel rendelkezik, majd némi
hezitálást követően úgy döntött, hogy ez alkalommal kivételesen az
is megoldható lesz, hogy a boncolás eredménye elkerülje a hivatalos
útvonalat.

13.
A Frognerbad tízméterese és egy régi ellenség ébredése

McCormack újra a hátát mutatta Harrynak és kinézett az ablakon.

Odakinn a nap lassan lenyugodott, de a csalogatóan kék tengeren
179
még meg–megcsillant a fénye a toronyházak és a harsogóan zöld
Királyi Botanikus Kert között. Harrynak kiszáradt a szája és egyre
jobban hasogatott a feje. Épp az imént ért a végére egy
háromnegyed órás monológnak Ottó Rechtnagelről, Andrew
Kensingtonról, a heroinról, a Cricketről, a világosítóról,
Engelsohnról – röviden mindenről. McCormack egymáshoz
illesztette ujjbegyeit. Jó ideig egy szót sem szólt.
– Tudta, hogy ott valahol a távolban, Új–Zélandon laknak a világ
legostobább emberei? Az egész sziget csakis az övék, egyetlen
szomszédjuk sincs, aki zavarhatná őket, nincs senki, csak az a
végtelen sok víz. Ennek a szigetnek a népe mégis részt vett a
huszadik század összes nagyobb háborújában. Egyetlen más ország,
még a Szovjetunió sem veszített a lakosság számához képest annyi
fiatal férfit a második világháború alatt, mint Új–Zéland. Az új–
zélandi nők magas aránya legendás. És miért volt ez a rengeteg
háborúsdi? Hogy segítsenek. Hogy odaálljanak valaki mellé. Ezek
az ártalmatlan félnótások, akiknek soha nem kellett harcolniuk a
saját földbirtokaiért, fogták magukat, hajóra és repülőgépre szálltak,
hogy olyan messze, amennyire csak lehet, elmenjenek – meghalni.
Segítették a szövetségeseket a németek és az olaszok ellen, a dél–
koreaiakat Észak–Korea ellen, valamint az amerikaiakat a japánok
és Eszak–Vietnam ellen. Az apám is ezeknek a félnótásoknak az
egyike volt.
Visszafordult az ablaktól, és már Harryval szemben ülve folytatta:
– Az apám mesélt nekem egy tüzérről, akivel egy hajón szolgált
Okinawánál 1945–ben. Az ellenséges japánok kamikaze gépeket
indítottak, és alakzatba rendeződve, egyedi harcmodorban
támadtak. Úgy nevezték, hogy „pipacsszirom módjára hullani”. És
pontosan ezt tették. Először csak egy repülőgép bukkant fel, majd
ha azt kilőtték, két másik jött mögötte, utánuk négy és így tovább,
zuhanó repülőgépek végtelennek tűnő piramisa. Apám hajójának a
fedélzetén mindenki halálra rémült. Maga volt a színtiszta őrület:
pilóták, akik önként vállalják a halált, csak azért, hogy a bombával
megrakott repülőgépek ott landoljanak, ahova szánják őket.
Egyetlen módon lehetett megállítani őket, a légvédelmi ágyúk sűrű
zárótüzével, amin ha a legkisebb rés támadt, a japánok máris
fölöttük voltak. A mieink kiszámolták, hogy minden lőtávolságon
180
belülre kerülő repülőgépet húsz másodpercen belül ki kell lőniük,
különben a pilótának nagy valószínűséggel sikerül a hajóra
zuhannia. A tüzérek tisztában voltak azzal, hogy minden egyes
lövésnek találnia kell, pedig olykor az is előfordult, hogy a
légitámadás egy teljes napig tartott. Az apám többször is mesélt
arról, milyen volt az ágyúk folyamatos dübörgése és a
zuhanórepülésben érkező repülőgépek magas, egyre erősödő
sivítása. És azt is elmondta, hogy azóta sem telt úgy el éjszaka,
hogy ez a hang ne kísértette volna.
– Az ütközet utolsó napján épp a hídon állt, amikor látta, hogy az
egyik repülőgépnek sikerült áttörnie a zárótűzön és egyenesen a
hajójuk felé tart. A hajóágyúk szakadatlanul dübörögtek, ám a
repülőgép egyre csak közeledett. Olyan volt, mintha mozdulatlanul
állna az égen, de másodpercről másodpercre nőtt egy kicsit. Végül
már a pilótafülkét és a benne ülő pilóta körvonalait is világosan ki
tudták venni. A repülőről indított lövedékek már a fedélzetet
csapkodták, amikor a hajóról végre eltalálták. A gránátok szinte
meghámozták a repülőgépet. Szárnya, farokrésze elröppent, majd
apránként, mint egy lassított felvételen, az egész gép darabjaira
esett, míg végül csak a propeller maradt belőle, ami tüzet és füstöt
okádva a fedélzetre csapódott. A többi tüzér már az újabb célpontra
koncentrált, amikor a híd alatti lövegtoronyból előmászott egy fiatal
tizedes, akit az apám még Wellingtonból ismert, nevetve odaintett
az apámnak, és ezt mondta: – Meleg van ma. – Aztán fogta magát,
átugrott a fedélzeti korláton és eltűnt. Talán a fény volt az oka, de
Harry úgy látta, mintha McCormack hirtelen nagyon megöregedett
volna. – Meleg van ma – ismételte meg McCormack.
– Az emberi természet egy nagy, sötét rengeteg, uram. McCormack
bólintott. – Ezt már hallottam valahol, Holy, és talán így is van. Azt
mondják, maguk elég jól összeismerkedtek Kensingtonnal. Mint
ahogy az is a fülembe jutott, hogy néhányan úgy vélik, nem ártana
Andrew szerepét megvizsgálni ebben az ügyben. Maga mit gondol
erről, Holy? Harry a nadrágját tanulmányozta.
– Fogalmam sincs, mit gondoljak, uram. McCormack felállt és róni
kezdte jól ismert köreit az ablak előtt. – Én egész életemben rendőr
voltam, Holy, de fiatalabb kollégáimat elnézve mindig azon
tűnődöm, hogy mi viszi rá őket, hogy erre adják a fejüket? Hogy
181
folyton mások harcait vívják. Mi hajtja őket? Miféle emberek azok,
akik hajlandóak szenvedni azért, hogy mások igazságának érvényt
szerezzenek? Megmondom, Holy, ostobák. Azok vagyunk.
Ráadásul olyan hihetetlenül ostobák, hogy tényleg elhisszük, hogy
elérhetünk valamit. – Darabjainkra hullunk a levegőben,
tönkremegyünk, és közben végtelen naivitásunkban elhisszük, hogy
vannak, akiknek szükségük van ránk. És amikor egy nap mégiscsak
leszámolunk ezzel az illúzióval, már túlságosan késő lesz, mert már
végérvényesen rendőrökké váltunk. Ott állunk a magunk kis
lövészárkában és nincs visszaút. Akkor már csak azon törhetjük a
fejünket, hogy mi a fene történt, mégis mikor hozhattuk magunkat
ebbe a helyzetbe. Arra ítéltettünk, hogy életünk végéig naiv, jótét
lelkek legyünk – és hogy folyton kudarcot valljunk. Szerencsére
azonban az igazság meglehetősen relatív dolog. És rugalmas is. Úgy
csürjük–csavarjuk, hogy nekünk is jusson belőle. És persze néha jut
mellé egy kis lelki béke, amikor nyakon csípünk egy rosszfiút.
Azzal viszont mindenki tisztában van, hogy nem egészséges egész
életünkben kártevőket irtani. Az ember megízleli a saját mérgét.
– Tehát, mi is a lényeg, Holy? Egy férfi egész életében a
lövegtoronyban állt, most pedig halott. Mit lehet ehhez még
hozzátenni? Az igazság relatív. Aki soha nem élt át hasonlót, annak
nem olyan könnyű megértenie, hogy a tartós és szélsőséges
megterhelés mit tehet egy emberrel. Vannak pszichiátereink, akik
megpróbálnak határvonalat húzni a betegek és a bűnözők között, ők
azért hajlítgatják az igazságot, hogy belepasszoljon az elméleti
modelljükbe. Van egy jogrendszerünk, amelytől a legjobb indulattal
is csak remélni tudjuk, hogy eltávolít néhány destruktív elemet a
közösségből, és vannak újságíróink, akik előszeretettel tetszelegnek
a jófiú szerepében, merthogy akkor jutnak feljebb, ha leleplezik,
hogyan szegik meg a játékszabályokat mások, akik azt hiszik, hogy
mindezt az igazságosság nevében teszik. De hogy mi az igazság? –
Az igazság az, hogy senki sem az igazságból él, és ezért az igazság
nem is érdekel senkit. Az az igazság pedig, amit magunknak
teremtünk, mindannak az összessége, ami a saját érdekeinket
szolgálja, és ráadásul még attól is függ, mekkora hatalmunk van.
McCormack Harryra szegezte a pillantását.

182
– Tehát, kinek áll érdekében, hogy kiderüljön az igazság Andrew
Kensingtonról? Kinek az érdekeit szolgálja, ha összegyúrunk
valami csúf, kitekert igazságot, aminek az élei és a sarkai
mindenfelé kilógnak majd, vagyis sehogyan sem akarnak beleilleni
a képbe? A rendőrkapitányét semmiképpen, sem a városvezetőkét
vagy azokét, akik az őslakosok jogaiért küzdenek. De a
szakszervezetét vagy a nagykövetségekét sem. Senkiét. Vagy?
Harrynak kedve lett volna megemlíteni Inger Holter hozzátartozóit,
de végül nem szólt semmit. McCormack megtorpant egy portré
előtt, ami a fiatal II. Erzsébetet ábrázolta.
– Jobban szeretném, ha mindaz, amit az imént elmesélt nekem,
köztünk maradna, Holy. Bizonyára maga is megérti, hogy így lesz a
legjobb. Harry egy hosszú, vörös hajszálat csippentett fel a nadrágja
száráról. – Beszéltem a polgármester irodájával – folytatta
McCormack.
– Hogy ne keltsen túlságosan nagy feltűnést, az Inger Holter–ügy
egy darabig még elsőbbséget élvez. Amennyiben nem találunk
mást, az emberek egy idő múlva beletörődnek majd abba, hogy a
bohóc ölte meg a norvég lányt. Hogy a bohóc halála kinek a lelkén
szárad, azt már némileg nehezebb lesz megmagyarázni, de elég sok
momentum utal arra, hogy egy crime passionel–lel állunk szemben,
egy féltékenységi drámával vagy egy titkos, megcsalt szeretővel, ki
tudja? Az ilyen esetekben az emberek könnyebben megemésztik, ha
a tettes megússza az egészet. Természetesen soha semmit nem
fogunk tudni bizonyítani, de néhány év múlva már senki nem fog
emlékezni az egészre. Az, hogy netán egy sorozatgyilkosról lehetett
szó, mindössze egy lehetséges teória volt, amit a rendőrség egy idő
múlva el is vetett. Harry szedelőzködni kezdett. McCormack
megköszörülte a torkát.
– Éppen az itt végzett munkájáról írom az értékelést, Holy. Csak
azután küldöm el a rendőr–főkapitányuknak Oslóba, miután
elutazott. Reggel indul, igaz? Harry biccentett, majd távozott.

Fejfájását az enyhe esti szellő sem enyhítette. A békülékeny

sötétség sem színezte barátságosabbá a képet. Harry céltalanul rótta
az utcákat. A Hyde Park egyik ösvényén egy kis állat vágott
keresztül. Először azt hitte, hogy egy nagyobbacska patkány, de
183
amikor közelebb ért hozzá, látta, hogy nem így van. A vastag
bundájú, apró állatka felbámult rá. Tágra nyílt szeme visszaverte a
park lámpáinak a fényét. Harry korábban még soha nem látott ilyen
állatot, de úgy tippelt, talán egy oposszum lehet. A rágcsáló
láthatólag nem ijedt meg tőle, sőt, kifejezetten kíváncsian szimatolt
a levegőbe, s közben különös, panaszos hangot hallatott. Harry
leguggolt hozzá.
– Te is azon tűnődsz, hogy tulajdonképpen mit is keresel ebben a
hatalmas városban? – kérdezte. Az állatka válaszképpen oldalra
hajtotta a fejét. – Mit gondolsz, holnap lelépünk innen és
hazamegyünk? Te a saját erdődbe, én pedig az enyémbe.
Az oposszum persze elszaladt, nem hagyta magát rábeszélni, hogy
bárhová is elmenjen innen, hiszen az ő otthona itt volt a parkban, az
autók, az emberek és a szemeteskukák között. Woolloomooloohoz
kiérve egy bár előtt haladt el. A nagykövet telefonált. Az ígérte,
hogy visszahívja őket. És hogy mit gondol Birgitta? Nem mondott
túl sokat. És nem is igazán kérdezősködött. A mai születésnapjáról
sem szólt előre, talán mert attól tartott, hogy Harry majd valami
hülyeséget csinál. Túllő a célon. Túlságosan drága ajándékot
vásárol, vagy olyan dolgokat mond, amelyekre semmi szükség, csak
mert ez az utolsó estéjük, és lelkiismeret–furdalása van, amiért ez az
utolsó estéjük. – Mi értelme? – gondolja talán. Mint Kristin, amikor
hazajött Angliából.
A Frognerpark kávézójának teraszán találkoztak. Kristin
megmondta, hogy két hónapig itthon marad. Barnára sült,
boldognak tűnt és a régi mosolyával nevetett rá a söröspohár fölött,
ő pedig pontosan tudta, hogy mit kell mondania és tennie. Olyan ez,
mint amikor az ember egy múltbéli dalt játszik a zongorán, amiről
azt hitte, hogy már rég elfelejtette – a fej üres, de az ujjak tudják a
dolgukat. A találkozás úgy végződött, hogy teljesen leitták
magukat, de az iménti jelenet még akkor zajlott, amikor csak
fontolgatták, hogy be kellene rúgniuk, így Harry világosan
emlékezett az egészre. Levillamosoztak a városközpontba, és
Kristin bemosolyogta magukat a Sardine’s előtt kígyózó sor elejére.
Azután éjszaka, a tánctól izzadtan fogtak egy taxit, és visszavitették
magukat a parkba, átmásztak a Frognerbad strand kerítésén, aztán
fel az ugrótorony tetejére, és tíz méterrel a néptelen liget fölött
184
megittak egy újabb üveg bort, miközben a várost bámulva arról
beszélgettek, hogy mi lesz belőlük – és ez mindig más volt, mint a
legutóbbi alkalommal. Azután megfogták egymás kezét és
nekifutottak. Zuhanás közben a lány sikolya kissé túljátszott, de
kellemes tűzjelző módjára csengett a fülében. Harry már hangosan
nevetve feküdt a medence szélén, amikor a lány kimászott a vízből
és a testére tapadt ruhában felé indult.
Másnap reggel szorosan egymáshoz simulva ébredtek Harry
ágyában, izzadtan, másnaposán és teljesen begerjedve. Harry
kinyitotta az erkélyajtót, majd föl s alá ugráló erekcióval visszatért
az ágyhoz, amit Kristin kitörő örömmel üdvözölt. Fejvesztve és
teljes odaadással dugtak, és a hátsó udvarban játszó gyerekek
lármáját nemsokára elnyomta a tűzjelző rikoltása. Csak ezután
történt, hogy a lány feltette azt a felfoghatatlan kérdést:
– Mi értelme?
Mi értelme, ha úgysem lehet ennél több közöttük? Ő visszamegy
Angliába, Harry pedig olyan egoista, és egyáltalán, annyira mások,
hogy úgysem házasodnának össze soha, nem csinálnának gyereket
és nem építenének együtt házat sem. Mert úgysem vezetne
semmire. – Az elmúlt huszonnégy óra nem elég ok neked? –
kérdezte Harry.
– Mi van, ha holnap mellrákot állapítanak meg nálad? Akkor mi
értelme lesz? Vagy amikor ott üldögélsz majd a házaddal, a
gyerekeiddel, monoklis szemmel és arra vársz, hogy a férjed
elaludjon, mire ágyba kerülsz, akkor mi értelme lesz?
Tényleg ennyire biztos vagy benne, hogy ezzel a mesteri tervvel
megcsíped a szerencsédet? Kristin erkölcstelen, sekélyes
hedonistának nevezte Harryt, majd közölte, hogy más is van az
életben a dugáson kívül.
– Értem én, hogy mit akarsz – válaszolta Harry. – De ahhoz
pontosan arra van szükséged, hogy egy lépéssel visszahúzódj ettől a
nagy boldogságkergetéstől. Amikor az öregek otthonában kuksolsz
majd, már rég nem fogsz emlékezni az étkészlet színére, amit az
esküvődre kaptál, de a tízméteres ugrótoronyra igen, és arra is,
ahogy utána a medence szélén keféltünk.
Kettőjük közül állítólag Kristin volt a bohém, aki szembement a
konvenciókkal és nagykanállal habzsolta az élvezeteket, mégis az
185
volt az utolsó mondata, mielőtt becsapta maga mögött az ajtót és
elvonult, hogy Harry az égvilágon semmit nem ért és ideje lenne
végre felnőnie.

– Mi értelme? – kiáltotta Harry a Harmer Streeten, mire egy arra

sétáló pár utána fordult. Birgitta sem érti? Attól fél, hogy túlságosan
felerősödnének az érzések amiatt, hogy holnap hazautazik? Ezért
választotta inkább a telefonos távszülinapot Svédországból? Persze,
akár meg is kérdezhette volna ezt tőle, de ahogy már mondta: mi
értelme lenne?
Borzasztóan fáradtnak érezte magát, de tudta, hogy képtelen lenne
elaludni. Megfordult és visszament a bárhoz. A plafonon világító
neoncső tele volt halott rovarokkal, a falak mellett játékautomaták
sorakoztak. Keresett egy asztalt az ablak mellett, és miközben a
pincér felbukkanására várt, úgy döntött, ha senki nem veszi észre,
hogy itt ül, akkor nem rendel semmit. Egyszerűen csak üldögélni
akart. Amikor a pincér mégis odament hozzá, az itallap hosszas
tanulmányozása után egy kólát kért. Megkérte Birgittát, hogy majd
jöjjön el a temetésre. A lány azt válaszolta, hogy természetesen
elmegy.
Az ablakban duplán felbukkanó tükörképét nézve arra gondolt,
hogy Andrew–nak most itt kellene lennie vele, hogy valakivel
átbeszélhesse az ügyet. Mint amikor gyerekkorában a krimik végén
futó stáblista alatt az apjával megvitatták a történteket, miközben az
anyja, aki soha nem értett egy szót sem a filmből, buta kérdésekkel
traktálta őket. Csak épp most nem egy filmről volt szó, és
momentán Harry volt az, aki nem értette a lényeget.
Andrew azt próbálta a tudtára adni, hogy Ottó Rechtnagel ölte meg
Inger Holtert? És ha igen, akkor miért? Létezne olyan hisztérikus
furcsaság, mint az elfojtott heteroszexualitás, ami olyan
sorozatgyilkost teremt, aki szőke lányokon áll bosszút? És
hogyhogy nem képes felfogni azt, amit Andrew meg akart értetni
vele? A felvezetés, a részletekbe menő utalások, a nyilvánvaló
hazugság az állítólagos nimbini szemtanúról, aki látta White–ot –
lehet, hogy mind azt a célt szolgálták, hogy elszakadjon végre
White–tól és felfogja, amit fel kéne?

186
Andrew maga gondoskodott arról, hogy hozzá kerüljön az ügy és
hogy egy külföldivel dolgozhasson együtt, akiről azt gondolta, hogy
befolyásolni tudja majd. De miért nem állította meg ő maga Ottó
Rechtnagelt? Miféle kötelék volt kettőjük között, hogy Harryra is
szükség volt közvetítőnek? Szeretők voltak? Ottó szerelmi
bánatának Andrew volt a tárgya?
És ha így is volt, miért pont akkor ölte meg Ottót, amikor éppen el
akarták kapni? Talán Andrew–nak más terve volt? Egy olyan terv,
amivel úgy állította volna meg a bohócot, hogy ne derüljön ki róluk,
hogy szeretők voltak? Például az, hogy helyette Harry gyanúsítja
meg Ottó Rechtnagelt, azután rendeznek egy gyors letartóztatást
amelynek során Andrew „önvédelemből” vagy „menekülési
kísérlet”–re hivatkozna lelövi Ottót. De miután Andrew kórházban
volt, amikor megoldották az ügyet, az események felgyorsultak és
az eredeti tervet nem lehetett kivitelezni. – Adj nekem két napot –
ezt kérte. Harry hosszan ízlelgette ezt a lehetőséget, de valahogy
nem volt a fogára való. Harry elhessegetett egy részeg nőt, aki le
akart ülni mellé.
De miért ölte meg magát Andrew a gyilkosság után? Hiszen ki sem
derült volna, hogy ő tette. Vagy mégis? A világosító látta őt, Harry
tudott az Ottóhoz fűződő barátságáról és alibije sem lett volna a
gyilkosság időpontjára.
Úgy tűnt, tényleg itt az ideje a stáblistának. A fenébe is, nem! Harry
nagy nehezen elfogadta azt a lehetőséget, hogy Andrew esetleg
valóban azt tervezte, hogy egy balszerencsés őrizetbe vétel során
lelövi Ottót.
Egy olyan letartóztatás, amit Ottó túlél, elkerülhetetlenül egy
hosszadalmas bírósági eljáráshoz vezetett volna, az ehhez
kapcsolódó médiafelhajtásról nem is beszélve. Andrew azt
kockáztatta volna, hogy minden nyilvánosságra kerül. Olyan
szalagcímekkel, mint „Fekete nyomozó a sorozatgyilkos ex–
szeretője”, és szép, nagy képekkel illusztrálva. És az sincs kizárva,
hogy Andrew–t bűntudat gyötörte, amiért nem állította meg Ottót
korábban, és ezért olyan büntetést szabott ki magának, amit az
ausztrál törvények nem mérhettek rá – halált.

187
Egy tanúk nélküli, megrendezett lövöldözés működhetett volna, ám
egy valódi gyilkosság megúszása már egészen más tészta. Harry
gyomrában dühödt morgás támadt.
Andrew–nak számtalan lehetősége lett volna arra, hogy még azelőtt
leszámoljon Ottóval, hogy Harry és a többiek figyelme ráirányult.
Ráadásul az sem illik igazán a képbe, hogy egy olyan városban,
ahol majdhogynem mindenkit melegnek tekintenek addig, amíg be
nem bizonyítja az ellenkezőjét, valaki azért darabolja fel az exét,
hogy elrejtse szexuális elhajlását. És hogy passzol az a képbe, hogy
utána magát is megölte?
Harry kezdődő fejfájása mostanra hasogatássá erősödött, úgy érezte
magát, mintha valaki üllőnek használná a koponyáját. A szikraeső
mögött megpróbált egy gondolatmenetre koncentrálni, de folyton
újabb gondolatok jöttek, amelyek félrelökték az előzőeket. Talán
mégiscsak McCormacknek van igaza, és egyszerűen csak egy túl
meleg nap volt ez egy agyonnyúzott lélek számára. Harry nem akart
az egyéb lehetőségekkel foglalkozni. Nem akarta végiggondolni
hogy Andrew Kensingtonnak talán lényegesen több rejtegetnivalója
volt, hogy sokkal nagyobb dolgok elől menekült, mint attól, hogy
néhanapján nem vetette meg a szőrös férfilábakat sem.
Az asztalra árnyék vetődött, Harry felpillantott. A pincér feje épp
eltakarta a fényt, a sziluettből Harry mintha Andrew kékesfekete
nyelvét látta volna kilógni. – Hozhatok még valamit, uram? –
Láttam, hogy van egy Black Snake nevű ital...
– Jim Beam és kóla. Odalenn a gyomrában egyre vadabbá vált a
csaholás. – Remek. Hozzon nekem egy dupla Black Snake–et kóla
nélkül.

Harry eltévedt. Előtte lépcső nyújtózott, mögötte víz és még több

lépcső. A káosz egyre fokozódott, a vitorlások csúcsai ide–oda
imbolyogtak odakinn az öbölben, neki pedig fogalma sem volt
arról, hogy kötött ki ezeken a lépcsőkön. Úgy döntött, felfelé indul
el. – Felfelé a legjobb – mondogatta az apja is mindig.
Nem volt zökkenőmentes az út, de a házfalaknak támaszkodva
felküzdötte magát a lépcső tetejére. Egy táblán a Challis Avenue
felirat állt, ami nem mondott neki semmit, ezért egyenesen
továbbment. Megpróbálta megnézni az óráját, de nem találta. Az
188
utcák sötétek voltak és csaknem teljesen kihaltak, úgyhogy arra
jutott, hogy elég későre járhat. Amikor egyszer csak még több
lépcsővel találta szemben magát, úgy döntött, hogy mára elég lesz a
lépcsőzésből és befordult jobbra a Macleay Streetre. Jó ideje úton
lehetett már, mert a talpa égett a kutyagolástól. De az sincs kizárva,
hogy futott. A nadrágja bal térdén húzódó repedés mindenesetre egy
nagyobb esésre utalt.
Több bárt és éttermet is elhagyott már, de mind zárva volt. Igaz,
hogy késő van, de kizárt, hogy ne lehetne egy italhoz jutni egy
többmilliós nagyvárosban. Kilépett a járda szélére, és leintett egy
kivilágított, sárga taxit. Az autó lefékezett, de a sofőr aztán
meggondolta magát és továbbhajtott.
A fenébe, ezek szerint elég mocskosul nézhetek ki, nevetgélt
magában. Valamivel feljebb már egyre több emberrel találkozott az
utcán, s nőtt az autózúgásból, zenéből, emberi hangokból összeálló
lárma is, és amikor a következő sarokhoz ért, már azt is tudta, merre
jár – egyenesen a Kings Crossra jutott. A Darlinghurst Road feküdt
előtte pislogó fényeivel és megnyugtatóan ismerős lármájával. A
lehetőségek egész tárháza tárult fel. Az első bárba ugyan nem
engedték be, de egy kis kínai bódéban végre hozzájutott a
whiskyjéhez, amit egy nagy műanyag pohárban szervíroztak neki. A
helyiség szűk volt és sötét, a játékgépek pedig kibírhatatlanul
csörömpöltek, úgyhogy miután legurította az italt, újra nekivágott
az utcának. Az elsuhanó autókat bámulva erősen megkapaszkodott
egy oszlopban és próbált az agyából elhessegetni egy halvány
emléket, amely szerint az este folyamán egyik–másik bárban
összehányta a padlót. Ahogy ott ácsorgott, érezte, hogy valaki
megérinti a hátát. Megfordult és egy nagy, vörös szájjal találta
szemben magát.
– Hallottam, mi történt Andrew–val. Nagyon sajnálom – mondta a
száj, amelyből hiányzott az egyik szemfog, majd újra rágózni
kezdett. Sandra volt az. Harry válaszolni próbált, de valami
történhetett a kiejtésével, mert Sandra értetlenül bámult vissza rá.
– Szabad vagy most? – kérdezte végül a nőtől. Sandra elnevette
magát. – Igen. De nem hinném, hogy te bármire is képes lennél. –
Miért, ez feltétel? – nyögte ki nagy nehezen Harry. Sandra

189
körülnézett. Harry mintha egy fényes zakót látott volna megvillanni
a szeme sarkából. Teddy Mongabi nem járhatott túlságosan messze.
– Idehallgass, nekem dolgoznom kell. Jobb lenne, ha most
hazamennél, kialudnád magad, és holnap majd beszélgetünk kicsit.
– Tudok fizetni – mondta Harry, és elkezdte előrángatni a
pénztárcáját. – Tedd el! – szólt rá Sandra, és visszanyomta a tárcát
Harry zsebébe. – Rendben, elkísérlek, de fizetned kell majd
valamennyit. De nem itt, világos?
– Menjünk a szállodába. Itt lakom a következő sarkon a Crescent
Hotelben – mondta Harry. Sandra megvonta a vállát. – Nem bánom.
Útközben megálltak egy italboltnál, ahol Harry szerzett két üveg
Jim Beamet. Amikor odaléptek a recepcióhoz, a Crescent Hotel
éjszakai portása tetőtől talpig végigmérte Sandrát. Nagyon úgy tűnt,
mintha mondani szeretne valamit, de Harry megelőzte.
– Még soha nem látott beépített ügynököt? A portás, egy öltönyös,
fiatal ázsiai, bizonytalanul elmosolyodott. – Nos, akkor felejtse is
el, hogy látta és adja ide a kulcsomat. Dolgunk van odafönn. Harry
nem vett volna rá mérget, hogy a portást a magyarázat győzte meg,
a kulcsához mindenesetre sikerült hozzájutnia.
Fenn a szobában Harry kitárta a minibár ajtaját és az összes alkoholt
tartalmazó üveget a dohányzóasztalra rámolta. – Ez az enyém –
markolt fel egy miniatűr Jim Beames üveget. – A többi a tied lehet.
– Te aztán tényleg nagy whisky–rajongó lehetsz – jegyezte meg
Sandra, és kinyitott egy doboz sört. Harry meghökkent arccal
bámult rá. – Azt mondod? – kérdezte. – A legtöbben általában
többfélével mérgezik magukat. A változatosság gyönyörködtet, nem
igaz? – Tényleg? Te iszol? Sandra habozott. – Valójában nem.
Próbálom abbahagyni. Fogyókúrázom. – Valójában nem – ismételte
meg Harry. – Akkor nem is tudod, miről beszélsz. Láttad a Las
Vegas, végállomást Nicolas Cage–dzsel?
– Mit?
– Hagyjuk.
Egy alkeszról szól, aki úgy dönt, hogy halálra issza magát. Eddig
még értem is. Viszont az a probléma, hogy a pasas bármit megiszik.
Gint, vodkát, whiskyt, bourbont, brandyt... bármit. És ez oké is, ha
az embernek nincs más választása. De ez a pasas Las Vegas legjobb
italboltjában ácsorog, tele van pénzzel, viszont nincs egyetlen ital
190
sem, amit jobban szeretne, amint a többit. Egyetlen kicseszett
kedvence sincs! Még soha nem találkoztam olyan alkoholistával,
akinek tökmindegy lett volna, hogy mit iszik. Ha egyszer
megtalálod a mérgedet, akkor kitartasz mellette, nem? És még
Oscar–díjra is jelölték érte! Harry hátrahajtott fejjel legurította a
miniatűr üveg tartalmát, majd kinyitotta az erkélyajtót.
– És mi lett a vége? – kíváncsiskodott Sandra.
– Halálra itta magát – felelte Harry.
– Úgy értem, megkapta az Oscar–díjat?
– Vedd ki az egyik üveget a táskából és gyere ide.
Szeretném az erkélyen üldögélve a várost nézni. Épp déjá vu
érzésem van. Sandra fogta az üveget meg két poharat, és hátát a
falnak döntve leült Harry mellé.
– Felejtsük el egy pillanatra, hogy ez az ördögfi mit csinált életében.
Koccintsunk Andrew Kensingtonra! – Harry megtöltötte a
poharakat. Egy darabig csendben kortyolgatták az italukat. Azután
Harry nevetni kezdett.
– Vegyük például ezt a pasast a The Band–ből, Richard Manuelt.
Komoly problémái voltak, nemcsak az alkohollal, hanem... nos,
magával az élettel is. Végül nem bírta tovább és felakasztotta magát
egy hotelszobában. A házában aztán kétezer üveget találtak, mindet
egy és ugyanazon márkából – Grand Marnier. Csak ezt. Érted? Egy
kicseszett narancslikőr! De ő legalább megtalálta a maga anyagát.
Nicolas Cage – bah! Micsoda világban élünk...
Azzal a Sydney fölött szikrázó csillagos ég felé intett, és tovább
ittak. Harry szeme lassan lecsukódott, Sandra pedig az arcára
simította a kezét.
– Figyelj csak, Harry, vissza kell mennem dolgozni. Azt hiszem,
ideje ágyba bújnod. – Mennyibe kerül egy egész éjszaka? – Harry
újratöltötte a poharát. – Nem hiszem, hogy...
– Maradj itt. Iszunk, aztán majd csináljuk. ígérem, gyorsan
elmegyek – vihogott Harry. – Nem, Harry Most megyek. – Sandra
felemelkedett és összefont karral megállt. Harry is feltápászkodott,
de azonnal el is vesztette az egyensúlyát és hátratántorodott a korlát
felé, Sandrának épp idejében sikerült megragadnia a karját. Harry a
nő vékonyka válla köré fonta a karját, rátámaszkodott és ezt

191
suttogta: – Nem tudnál egy kicsit vigyázni rám, Sandra? Csak ma
éjjel. Andrew kedvéért. Ugyan, miket beszélek? Az én kedvemért.
– Teddy már biztosan tudni akarja, hogy hová...
– Teddy megkapja a pénzét és befoghatja. Kérlek!
Sandra habozott, de aztán felsóhajtott: – Legyen. De előbb vegyük
le ezeket a rongyokat, Mr Holy. Bevonszolta Harryt az ágyhoz,
lehúzta róla a cipőt és a nadrágot. Csodával határos módon az inget
sikerült Harrynak magának kigombolnia. Sandra egy mozdulattal
kibújt a fekete miniruhából. Így pucéran még vékonyabbnak tűnt,
váll – és csípőcsontja majd átfúrta a bőrét, a bordái élesen
kirajzolódtak apró mellei alatt. Amikor a villanykapcsolóhoz lépett,
Harry látta, hogy a hátát és a combja hátsó oldalát két foltok
borítják. Azután lefeküdt Harry mellé és végigsimította szőrtelen
mellkasát és hasát. Sandrának enyhe izzadság – és fokhagymaszaga
volt. Harry a plafonra meredt. Meglepte, hogy ebben az állapotban
egyáltalán még képes bármilyen szagot is felismerni. – A szag –
kérdezte a tiéd vagy azoké a férfiaké, akikkel ma éjjel együtt voltál?
– Gondolom, mindkettő – válaszolta Sandra.
– Nagyon zavar?
– Nem – válaszolta Harry anélkül, hogy biztos lett volna benne,
hogy a nő a szagra vagy a férfiakra értette a kérdést. – Nagyon
részeg vagy, Harry, nem muszáj... – Nézd csak – szakította félbe
Harry, majd megragadta a nő meleg, nyirkos kezét és a lába közé
húzta. Sandra elnevette magát.
– A mindenit. Pedig az anyám mindig azt mondta, hogy a részeges
pasiknak csak a szája nagy. – Nálam ez pont fordítva van – mondta
Harry. – Az alkohol megbénítja a nyelvem, de felpumpálja a
farkamat. Ez az igazság. Nem tudom, hogy lehetséges, de mindig is
így volt.
Sandra föléguggolt, félrehúzta a vékony bugyit és minden további
fecsegés nélkül magába vezette Harryt. Harry nézte, ahogy a nő föl–
le mozog rajta. Sandra viszonozta a pillantását, egy picit
elmosolyodott, de aztán elfordította a tekintetét. Az a fajta mosoly
volt, amit a villamoson kap az ember, amikor véletlenül túl hosszan
találkozik a pillantása valaki máséval.
Harry behunyta a szemét, és az ágy ütemes nyikorgását hallgatva
megállapította, hogy az érzékenység, ami miatt, ahogy Sandrának
192
ígérte is, általában hamar elment, most nincs sehol. Sandra
állhatatosan dolgozott tovább, miközben Harry gondolatai
előkúsztak a takaró alól, majd az ágyat elhagyva kiszálltak az
ablakon. Ő pedig már a feje tetejére állított csillagos ég alatt úszott
a tenger fölött, míg el nem jutott egy partig, amit fehér sáv
szegélyezett.
Ahogy közeledett, látta, hogy egy homokos tengerpart az, amit
nyaldosnak a hullámok. Amikor még közelebb ért, azt is látta, hogy
egy város az, ahol járt már azelőtt, és hogy a strandon egy ismerős
lány fekszik a homokban. A lány aludt, úgyhogy óvatosan ért földet
mellette, nehogy felébressze. Azután ő is leheveredett és behunyta a
szemét. Amikor felébredt, a nap már majdnem lenyugodott, ő pedig
egyedül volt. Mögötte a parti sétányon emberek mozogtak, akik
szintén ismerősnek tűntek neki. Némelyikükre mintha filmekből
emlékezett volna. Voltak, akik napszemüveget viseltek és a
túloldalon emelkedő hatalmas szállodák előtt pici, vézna kutyákat
vezettek pórázon.
Harry lesétált a vízhez és éppen bele akart gázolni, amikor
észrevette, hogy tele van szakállas medúzával. A víz felszínén
lebegtek és hosszú, vörös tapogatóikat nyújtogatták, és ő ezekben a
puha, zselészerű tükrökben arcok körvonalait sejtette. Egy hajó
zúgott el mellettük. Egyre közeledett, Harry pedig hirtelen felriadt.
Sandra rázta föl. – Van kinn valaki! – suttogta. Harry hallotta, hogy
kopogtatnak. – Ez a szarházi recepciós! – morogta, majd kiugrott az
ágyból és egy párnát tartva az ágyéka elé kinyitotta az ajtót. Birgitta
volt az.
– Szia! – mondta a lány, de a mosolya megdermedt, amikor
észrevette Harry elkínzott arckifejezését. – Mi az? Valami baj van,
Harry? – Igen – válaszolta Harry. – Valami baj van. – A feje úgy
hasogatott, hogy minden egyes érverésnél elsötétült előtte a világ. –
Hogyhogy itt vagy?
– Nem hívtak. Csak vártam, aztán végül hazatelefonáltam, de nem
vették fel a kagylót. Valószínűleg félreértették az időpontot és akkor
hívtak, amikor dolgoztam. Tudod, a nyári időszámítás miatt,
biztosan elnézték az időeltolódást, tipikus papa. Birgitta hadarva
beszélt, miközben igyekezett úgy tenni, mintha a világ
legtermészetesebb dolga lenne, hogy egy szálloda folyosóján
193
ácsorog az éjszaka közepén és hétköznapi dolgokról csacsog egy
pasassal, akinek láthatólag esze ágában sincs beengedni őt a
szobájába. Csak álltak és nézték egymást.
– Van nálad valaki? – kérdezte a lány.
– Igen – felelte Harry.
A lánytól kapott pofon hangja a száraz faág reccsenéséhez
hasonlított. – Te részeg vagy!– futották el Birgitta szemét a
könnyek. – Birgitta, figyelj...
Harryt olyan erővel érte a lökés, hogy hátratántorodott a szobába,
Birgitta pedig utánament. Sandra ekkorra már visszahúzta magára a
ruhát és épp az ágyon ülve próbálta felvenni a cipőjét. Birgitta úgy
görnyedt össze, mintha hirtelen gyomorgörcs jött volna rá.
– Te kurva! – sikoltotta.
– Talált – válaszolta Sandra szárazon.
Bár lényegesen higgadtabban vette az eseményeket, mint a másik
kettő a szobában, láthatólag nem kívánt tovább itt időzni. – Fogd a
cuccaidat és tűnés! – kiabálta Birgitta sírástól elcsukló hangon, és a
széken heverő táskát Sandra felé hajította. A táska, tartalmát
szanaszét szórva, az ágyon landolt. Harry meztelenül és kissé
imbolyogva ácsorgott a padlón és elképedve konstatálta, hogy
hirtelen egy palotapincsi termett az ágyon. A szőrös kis akármi
mellett egy hajkefe, egy cigarettásdoboz, egy kulcscsomó, egy
zöldesen fénylő kövecske és a legszélesebb óvszerkínálat hevert,
amit Harry valaha látott. Sandra megadóan a plafonra emelte a
tekintetét, majd nyakon ragadta a palotapincsit és visszatömködte a
táskájába.
– Akkor már csak a dohány van hátra, édes – mondta. Mivel Harry
nem mozdult, Sandra felnyalábolta a nadrágját és kihúzta a zsebéből
a pénztárcát. Birgitta leroskadt egy székre, és egy pillanatig csak
Sandra halk, megfontolt számolása és Birgitta fuldokló zokogása
hallatszott.
– Akkor én meg is volnék – mondta Sandra elégedetten, és már el is
tűnt az ajtóban. – Várj! – kiáltott utána Harry. De az ajtó már
becsapódott. – Várj?! – meredt rá Birgitta. – Azt mondtad neki,
hogy várjon? – sikoltotta és felugrott a székről. – Te rohadt
kurvapecér, te undorító, részeg disznó. Nincs jogod...

194
Harry megpróbálta a lány köré fonni a karját, de Birgitta lerázta
magáról. Úgy álltak egymással szemben, mint két birkózó. Birgitta
úgy festett, mintha valamiféle transzban lenne: a szeme csillogott és
szinte sütött belőle gyűlölet, a szája széle remegett a haragtól. Harry
arra gondolt, hogy ha módja lenne rá, a lány most habozás nélkül
megölné. – Birgitta, én...
– Akkor idd magad halálra és takarodj az életemből! – fordult
sarkon a lány és kiviharzott. Az egész szoba beleremegett, amikor
becsapta maga mögött az ajtót. Megszólalt a telefon. A recepció
volt az. – Mi folyik ott, Mr Holy? A szomszéd szobából letelefonált
egy hölgy, hogy...
Harry letette a kagylót. Hirtelen iszonyatos düh fogta el, és
indulatosan körülnézett a szobában, hogy mit tehetne tönkre.
Felkapta a whiskysüveget az asztalról, és már lendítette, hogy a
falhoz csapja, de az utolsó pillanatban meggondolta magát.
Az önuralmat életünk végéig gyakorolnunk kell, gondolta, azután
kinyitotta az üveget és a szájához emelte.

Kulcszörgés hallatszott, majd Harry arra riadt fel, hogy kinyílik az

ajtó. – Nem kértem szobaszervizt, kérem, jöjjön vissza később! –
bömbölte Harry a párnába.
– Mr Holy, a szálloda vezetőségének nevében jöttünk.
Harry megfordult. Két öltönyös figura lépett be a szobába. Nem
keltettek különösebben határozott benyomást, ahogy az ágytól
tisztes távolságban lecövekeltek. Harry egyikükben az éjszakai
recepcióst ismerte fel. A másik folytatta: – Ön megszegte a szálloda
házirendjét, ezért sajnálattal arra kell kérnem, hogy a lehető
leggyorsabban rendezze a számláját és hagyja el a hotelt, Mr Holy.
– A szálloda házirendjét? – Harry érezte, hogy pillanatokon belül
hányni fog. Az öltönyös megköszörülte a torkát. – Egy hölgyet
hozott fel a szobájába, akiről azt gyanítjuk, hogy... öhm, prostituált
volt. Majd az éjszaka kellős közepén felverték a fél folyosót a
lármázásukkal. Ez egy köztiszteletben álló szálloda, ezért
őrizkednünk kell az ilyesfajta eseményektől. Ezt bizonyára ön is
megérti, Mr Holy. Harry mormolt valamit válaszképpen, majd a
hátára fordult.

195
– Rendben, Mr Szállodavezetőség–nevében. Ma úgyis elutazom.
Hagyjanak aludni, aztán kijelentkezem. – Azt már órákkal ezelőtt
meg kellett volna tennie, Mr Holy – jegyezte meg a recepciós.
Harry az órájára hunyorgott. Negyed három volt. – Próbáltuk
felébreszteni. – A gépem... – nyögte Harry, és megpróbált
kikecmeregni az ágyból. A második próbálkozása sikerrel járt,
szilárd talajt érzett a lába alatt és felemelkedett. Megfeledkezett
róla, hogy meztelen, a két szállodai alkalmazott pedig ijedten hőkölt
hátra az eléjük táruló látványtól. Azután forogni kezdett vele a
világ, a szoba bukfencezett párat körülötte, ő pedig visszarogyott az
ágy szélére és hányni kezdett.

BUBBUR

14.
Egy recepciós, két kidobóember és egy Speedy nevű pasas

A Bourbon & Beef pincére érintetlenül vette el az Eggs Benedictet

az asztalról és együttérző pillantást vetett a vendégre. A férfi több
mint egy hete minden áldott nap betért hozzájuk, hogy
megreggelizzen és átlapozza a friss újságokat. Máskor is előfordult,
hogy fáradtnak tűnt, de még egyszer sem látta annyira nyúzottnak,
mint ma. Ráadásul lassan fél háromra járt, mikor felbukkant.
– Nehéz éjszakája volt, uram? A vendég borostás arccal és vörös
szemekkel meredt maga elé. Az asztal mellett ott állt a bőröndje is.
– Igen, kimerítő volt. Elég sok... dolgom akadt. – Szerencsés fickó.
Erre való a Kings Cross. Hozhatok még valamit, uram? –
Köszönöm, de el kell érnem a gépemet... A pincér őszintén
elszomorodott. Kezdte megkedvelni a nyugodt norvégot, aki bár
egy kissé magányosnak tűnt, mindig nagyon barátságos volt és a
borravalóval is bőkezűen bánt.
– Igen, látom a bőröndöt. Amennyiben ez azt jelenti, hogy egy ideig
nem jön hozzánk, akkor engedje meg, hogy a mai reggelire a
vendégünk legyen. Biztos benne, hogy nem kér mégis egy bourbont
vagy egy Jack Danielst? Útravalónak. A férfi meglepetten bámult

196
rá. Mintha a pincér valami annyira kézenfekvő javaslattal állt volna
elő, ami neki magától soha nem jutott volna az eszébe.
– Hozzon egy duplát, legyen szíves.

A Springfield Lodge tulajdonosát Joe–nak hívták. Kedves,

meglehetősen túlsúlyos fickó volt, és lassan húsz éve vezette józan
megfontoltsággal a Kings Crosson lévő, kicsi és némileg lepukkant
szállodáját, amely semmivel sem volt jobb, vagy rosszabb, mint a
negyed többi hasonló árfekvésű hotelje, de a vendégek mégis szinte
kivétel nélkül elégedetten távoztak tőle. Ez a már említett
barátságosságon kívül annak volt köszönhető, hogy Joe
ragaszkodott ahhoz, hogy mielőtt döntenének, a vendégek nézzék
meg a szobát, valamint annak, hogy öt dollárt engedett az árból, ha
több mint egy éjszakára maradtak. S az sem volt elhanyagolható
szempont, hogy többnyire sikerült távol tartania a szállodától a
hátizsákos turistákat, az alkoholistákat, a drogosokat és a
prostituáltakat. Még az elutasított vendégeknek is nehezünkre esett,
hogy ne rokonszenvezzenek Joe–val. A Springfield Lodge–ban
ugyanis senkit nem méregettek gyanakvó pillantásokkal, nem
utasítottak el nyersen, csupán egy sajnálkozó mosoly kíséretében
tudatták vele, hogy pillanatnyilag sajnos nincs szabad szobájuk, de
amennyiben a következő héten lemondanak egy foglalást, akkor
szívesen látják a kedves vendéget. Joe jó emberismerő volt, gyorsan
és biztos szemmel osztályozta a szálláskeresőket, így szinte mindig
kiszűrte a bajkeverőket. Csak elvétve fordult elő, hogy rosszul
mérte fel, milyen ember áll előtte, s olyankor neki is kijutott a
keserű tapasztalatokból.
Pontosan ezek a tanulságos esetek suhantak át az agyán, miközben
villámgyorsan igyekezett megmagyarázni magának az előtte álló,
magas, szőke férfival szembeni ellenérzéseit.
Egyszerű, de jó minőségű ruhákat viselt, ami arra utalt, hogy bár
távolról sincsenek pénzügyi gondjai, mégis megfontoltan
költekezik. Szintén sokat nyomott a latban, hogy külföldi, velük
rendszerint kevesebb volt a gond. Ráadásul bőrönd volt nála. A
belföldi, hátizsákos turisták általában egyet jelentettek a vad
bulikkal és a hiányzó törülközőkkel.

197
Szemügyre vette a bőröndöt: jól meg volt pakolva és nem tűnt túl
használtnak, amiből Joe arra következtetett, hogy a gazdája nincs
folyton–folyvást úton. Bár a férfi igen borostás volt, a haján látszott,
hogy nemrégiben járt fodrásznál. Ezenkívül a körme tiszta volt és
ápolt, a pupillája pedig nagyjából normális méretű. Mindezen
benyomások és annak dacára, hogy az illető az imént helyezett a
pultra egy Visa–kártyát és norvég rendőrtisztként igazolta magát,
Joe–nak már a nyelve hegyén volt a „sajnálom, de.. kezdetű
mondat. Ugyanis a férfi minden kétséget kizáróan részeg volt.
Méghozzá merev részeg. – Igen, jól látja, legurítottam néhány
pohárral – szólalt meg a férfi meglepően jó angolsággal, amikor
észrevette Joe tétovázását. – Tegyük fel, hogy ámokfutó módjára
nekiesem a szobának. Induljunk ki ebből. Szétverem a tévét, a
fürdőszobai tükröt és összehányom a szőnyeget. Nem ez lenne az
első eset. Ezer dollár elég lesz biztosítéknak? Ezenkívül csak
annyira áll szándékomban lerészegedni, hogy ne hangoskodjak, ne
zavarjam a többi vendéget és ne mutatkozzak túl sokat a folyosókon
vagy a recepción. – Sajnálom, de erre a hétre már megtelt a
szálloda. Talán... – Greg, aki ezt a helyet ajánlotta nekem a Bourbon
& Beefben, arra kért, hogy adjam át az üdvözletét Joe–nak. Maga
az? Joe hosszan nézte a férfit. – Tegyen róla, hogy ne bánjam meg –
mondta, és átadta a férfinak a 73–as szoba kulcsát.

– Halló? – Halló, Birgitta, itt Harry.

Én... – Vendégeim vannak, Harry, most tényleg nem alkalmas. –
Csak azt szeretném mondani, hogy nem akartam, hogy... – Figyelj
rám, Harry. Nem haragszom és nem történt semmi. Szerencsére
megvannak a határai annak, hogy egy pasas, akit csak egy bő hete
ismerek, mennyire tud megbántani. Ettől függetlenül örülnék, ha
nem keresnél többet. Rendben? – Nos, nem. Igazából nem... –
Ahogy már említettem, nem vagyok egyedül, úgyhogy további
kellemes itt–tartózkodást, és bízom benne, sikerül épp bőrrel
visszajutnod Norvégiába. Minden jót.
– Szia.

Teddy Mongabi egyáltalán nem örült annak, hogy Sandra az egész

éjszakát a norvég rendőrrel töltötte. Valami bajt szimatolt. Amikor a
198
rogyadozó térddel és lógó karokkal közeledő férfit megpillantotta a
Darlinghurst Roadon, az első gondolata az volt, hogy gyorsan
eltűnik a tömegben. De mivel túlságosan furdalta az oldalát a
kíváncsiság, végül karba tett kézzel a dülöngélő rendőr útjába állt.
A férfi megpróbálta kikerülni, ám Teddy vállon ragadta és maga
felé fordította.
– Nem is üdvözli a barátját, haver? A másik üveges tekintettel
bámult rá. – A strici... – mondta kifejezéstelenül.
– Remélem, Sandra megfelelt az elvárásainak, biztos úr. – Sandra?
Lássuk csak... Sandra csodás volt. Hol van most? – Szabadnapja
van. De talán valami másra elcsábíthatom, biztos úr. A rendőr tett
egy lépést oldalra, hogy visszanyerje az egyensúlyát. – Biztosan,
biztosan. Gyerünk, maga strici. Csábítson el! Teddy nevetett. –
Erre, biztos úr! – Azzal letámogatta a részeg rendőrtisztet a klubba
vezető lépcsőn, és leültette az egyik asztal mellé. Csettintett, mire
egy lengén öltözött hölgy ugrott oda hozzájuk. – Hozz két sört,
Amy. És szólj Claudiának, hogy táncoljon nekünk. – A következő
előadás csak nyolckor kezdődik, Mr Mongabi. – Akkor nevezzük
ezt extra előadásnak. Gyerünk, Amy! – Máris, Mr Mongabi. A
rendőr arcán bugyuta vigyor terült el.
– Tudom, ki jön most – mondta.
– A gyilkos. A gyilkos jön.
– Ki?
– Nick Cave.
– Nick kicsoda?
– És az a szőke énekesnő. Biztosan ő is parókát visel. Figyeljen... A
diszkózenét lehalkították, a rendőr pedig a levegőbe emelte mindkét
mutatóujját, mintha egy láthatatlan szimfonikus zenekart akarna
dirigálni, de a zene egyelőre váratott magára.
– Hallottam, mi történt Andrew–val – mondta Teddy. – Borzalmas.
Egyszerűen borzalmas. Ha jól értettem, felakasztotta magát. Most
mondja meg, egy ilyen életvidám embert mégis mi a fene visz rá,
hogy... – Sandra parókát hord – közölte a rendőr. – Kiesett a
táskájából. Ezért nem ismertem fel, amikor idelenn találkoztam
vele. Igen, pontosan itt! Andrew–val ott ültünk, annál az asztalnál.
Az első napokban láttam néhányszor a Darling Streeten, de akkor
parókát viselt. Világosszőke parókát. Miért nem hordja már? – Á,
199
szóval a biztos úr a szőkéket preferálja. Akkor azt hiszem, van
valami, ami tetszeni fog... – Miért? Teddy megvonta a vállát.
– Sandra? Ja, igen. Néhány nappal ezelőtt egy fickó eléggé
megszorongatta. Sandra azt állította, hogy a paróka miatt volt, ezért
úgy döntött, egy darabig nem fogja hordani. Ha netán újra
felbukkanna, tudja. – Ki volt az?
– Nem tudom, biztos úr. És ha tudnám, sem árulnám el. A mi
szakmánkban a diszkréció elengedhetetlen. Biztos vagyok benne,
hogy maga is megérti. Sajnos, elég rossz a névmemóriám, hogy is
hívják? Ronny? – Harry. Beszélnem kell Sandrával. – A rendőr
megpróbált feltápászkodni, s közben majdnem kiütötte a tálcát Amy
kezéből, aki épp ekkor ért oda az asztalukhoz a két sörrel. – Hol
van? Megvan a telefonszáma, strici? – hajolt a rendőr nehézkesen az
asztal fölé. Teddy elhessegette Amyt az asztaltól.
– A lányok címét vagy telefonszámát elvből nem adjuk meg a
kuncsaftoknak. Pusztán biztonsági okokból. Gondolom, ez érthető.
– Teddy azon bosszankodott, hogy miért nem hallgatott inkább az
első megérzésére és tartotta magát távol a részeg és egyre
fárasztóbb norvégtól. – Értem. A számot!
Teddy elmosolyodott. – Ahogy már mondtam, nem ad... – Most! –
Harry megragadta a fényes, szürke öltöny gallérját és whiskyvel
elegy hányásszagot zúdított Teddyre. A hangfalakból behízelgő
hegedűszó kúszott elő. – Háromig számolok, biztos úr. Ha addig
nem enged el, kénytelen leszek szólni Ivannak és Geoffnak. Ami azt
jelenti, hogy irány a hátsó ajtó és a friss levegő. Valamint a hátsó
ajtótól levezető húsz, igen meredek lépcsőfok.
Harry elvigyorodott és még erősebben kapaszkodott Teddy
gallérjába. – Meg akar ijeszteni, maga mocskos strici? Nézzen rám.
Olyan részeg vagyok, hogy az égvilágon semmit sem fogok érezni
belőle. I’m fuckin’ indestructable, man15 Geoff! Ivan! A bár hátsó
részét beborító árnyékban mozgás támadt. Amikor Harry
odafordult, Teddy egy mozdulattal kiszabadította magát a
szorításából. Azután meglökte Harryt, aki hátratántorodott, majd a
székét és a szomszédos asztalt is magával sodorva nagy robajjal a
földön landolt. Azután ahelyett, hogy feltápászkodott volna, a
földön fekve vigyorgott Geoffra és Ivanra, akik kérdő pillantással
fordultak Teddy felé.
200
– Dobjátok ki a hátsó ajtón – mondta Teddy, majd figyelte, ahogy a
két izomkolosszus felnyalábolja a rendőrt, és egyikük széles, fekete
szmokingos vállára dobják, mint valami rongybabát. – Egyszerűen
nem értem, mi üt néha az emberekbe – jegyezte meg Teddy, és
megigazította gyűrődésmentes öltönyének gallérját. Ivan előrement
és kinyitotta az ajtót.
– Ez a nyomorult meg mi a fenét nyelhetett be? – morfondírozott
Geoff. – Szabályosan rázkódik a röhögéstől. – Mindjárt meglátjuk,
meddig fog röhögni – mondta Ivan. – Tedd ide. Geoff óvatosan a
földre csúsztatta Harryt, aki enyhén imbolyogva megállt előttük.
– Tud titkot tartani, miszter? – kérdezte Ivan szégyenlős mosollyal
és a padlót kezdte tanulmányozni. – Tudom, hogy tipikus rosszfiús
közhely, de én gyűlölöm az erőszakot. Geoff vihogni kezdett.
– Maradj már, Geoff, tényleg így van. Kérdezd csak meg a
cimboráimat. Ők majd megmondják, hogy tényleg nem bírom. Nem
tudok aludni és teljesen magam alá kerülök tőle. A világ így is épp
elég kemény egy ilyen balféknek, felesleges még szarabbá tennünk
azzal, hogy egymás kezét és lábát törjük, nincs igazam? Szóval
most menj haza, és ne csináljunk nagyobb balhét, ha nem muszáj,
oké? Harry bólintott és a zsebeiben kotorászott valami után. – Bár
ma este éppenséggel pont te voltál a rosszfiú – mondta Ivan. – Te!
Azzal a mutatóujjával megbökte Harry mellkasát. – Te! – ismételte
meg és ezúttal valamivel erősebbet bökött. A szőke rendőr vészjósló
imbolygásba kezdett. – Te! Harry ekkor már a sarkán billegett,
karjával pedig a levegőben hadonászott. Nem fordult hátra, hogy
felmérje, mi van mögötte, de úgy tűnt, tudja mi vár rá. Az arcán
széles mosoly terült el, amikor ködös pillantása találkozott Ivanéval.
Azután hátrazuhant, és hangosan felnyögött, amikor a háta és a
nyaka az első lépcsőfokkal találkozott. A lefelé vezető út további
részében egyetlen hangot sem hallatott.

Joe hallotta, hogy valaki a bejárati ajtót kaparássza, majd az új

vendég összegörnyedt sziluettjét felismerve megállapította, hogy
megint hibát követett el. Amikor kinyitotta az ajtót, a férfi
egyenesen rázuhant. Ha Joe súlypontja nem lett volna olyan
alacsonyan, mind a ketten a padlón kötöttek volna ki. Joe a nyaka
köré vonta a férfi karját és a recepcióspult mögötti székhez
201
támogatta, majd alaposabban szemügyre vette. A szőke alkoholista
már a bejelentkezéskor sem nyújtott különösebben kellemes
látványt, mostanra azonban egyenesen borzalmasan festett. Az
egyik könyökéről jókora darabon lehorzsolta a bőrt, úgy, hogy a
csupasz hús vörösen és fehéren villant elő, az egyik orcája
feldagadt, az orrából pedig mocskos nadrágjára csöpögött a vér. Az
inge elszakadt és minden egyes levegővételnél csúnyán hörgött. De
legalább még lélegzett.
– Mi történt? – kérdezte Joe.
– Legurultam egy lépcsőn.
Nincs semmi baj, csak le kell dőlnöm egy kicsit. Joe nem volt
orvos, de a férfi hörgéséből arra következtetett, hogy egy–két
bordája biztosan eltört. Fertőtlenítőkrémet és sebtapaszt keresett
elő, ideiglenesen összefoltozta a vendég legcsúnyábbnak tűnő
részeit és vattacsomót tömködött az orrába. A férfi csak a fejét
rázta, amikor Joe fájdalomcsillapítót próbált belédiktálni. – A
fájdalomcsillapító a szobámban van – dünnyögte.
– Jobb lenne, ha egy orvos is megnézné. – mondta Joe.
– Én...
– Nem kell orvos. Néhány óra és rendbe jövök.
– Ez a hörgés elég rosszul hangzik.
– Mindig is ilyen volt. Asztma.
Két óra alvás, és már itt sem vagyok. Joe felsóhajtott. Tudta, hogy
most készül elkövetni a kettes számú hibát. – Felejtse el. Többre
van szüksége néhány óránál. Arról meg végképp nem maga tehet,
hogy ebben a városban ilyen átkozottul meredek lépcsők vannak.
Majd reggel meglátjuk, hogy van. Betámogatta a vendéget a
szobájába, lefektette az ágyra és megszabadította a cipőjétől. Az
asztalon három üres és két bontatlan Jim Beam–es üveg állt. Joe
absztinens volt, de elég élettapasztalattal rendelkezett ahhoz, hogy
tudja, egy alkoholistával képtelenség vitatkozni. Ezért kinyitotta az
egyik üveget és az éjjeliszekrényre állította. A pasas alighanem
csillagokat fog látni a fájdalomtól, amikor magához tér.

– Crystal Castle, tessék. – Halló, beszélhetnék Margaret

Dawsonnal? – Én vagyok az, mondja csak. – Ha bevallja nekem,
hogy Evans ölte meg Inger Holtert, segíthetek a fiának. – Micsoda?
202
Kivel beszélek? – Egy baráttal. Bíznia kell bennem, Mrs Dawson,
különben a fia elveszett. Érti, amit mondok? A fia ölte meg Inger
Holtert? – Mit jelentsen ez? Maga szórakozik velem? Ki az az Inger
Holter? – Mrs Dawson, Ön Evans édesanyja. Inger Holternek is
voltak szülei. Csak mi ketten segíthetünk a fiának. Ismerje el, hogy
ő tette! Hallgasson rám! – Hiszen maga teljesen részeg. Azonnal
hívom a rendőrséget.
– Mondja meg!
– Most leteszem a kagylót.
– Mo... Idióta picsa!
Amikor Birgitta belépett Alex Tomaros irodájába, a férfi összefonta
ujjait a tarkója mögött és hátradőlt a széken. – Ülj csak le, Birgitta.
A lány leült a szerény íróasztal előtt álló székre, Alex pedig
kihasználta az alkalmat, hogy alaposan végigmérje. Birgitta
meglehetősen nyúzottan festett: a szeme körül fekete karikák
éktelenkedtek, boldogtalannak tűnt és a szokásosnál is sápadtabb
volt.
– Néhány nappal ezelőtt kihallgatott egy külföldi rendőr, bizonyos
Mr Holy. Ennek során kiderült, hogy mással is beszélt a személyzet
tagjai közül, akitől vagy akiktől, hogy is mondjam... hm, bizalmas
természetű információkat kapott. Természetesen mindannyian
nagyon fontosnak tartjuk, hogy elfogják Inger gyilkosát, azonban
szeretném leszögezni, hogy a jövőben az ehhez hasonló
kijelentéseket... hm, illojalitásnak fogjuk tekinteni. Gondolom, nem
szükséges megemlítenem, hogy egy olyan kemény szakmában, mint
a miénk, nem engedhetjük meg magunknak, hogy olyan embereket
alkalmazzunk, akikben nem bízunk meg. Birgitta egy szót sem
szólt. – Ma délután idetelefonált egy férfi, és véletlenül éppen én
vettem fel a kagylót. Megpróbálta elváltoztatni a hangját, de
felismertem az akcentusát. Mr Holy volt az, és téged keresett,
Birgitta. Birgitta felkapta a fejét.
– Harry? Ma délután?
Alex levette a szemüvegét.
– Te is tudod, hogy kedvellek, Birgitta, és be kell vallanom, hogy ez
a... hm, szivárogtatás egy kissé érzékenyen érintett. Mindig is
bíztam abban, hogy idővel jó barátokká válhatunk. Úgyhogy légy
szíves, ne légy hülye és ne tedd tönkre az egészet. – Norvégiából
203
telefonált? – Bár úgy lenne, de sajnos, nagyon is helyi hívásnak
tűnt. Nagyon jól tudod, Birgitta, hogy nincs rejtegetnivalóm,
legalábbis semmi olyasmi, ami ezt az ügyet érintené. És emiatt
szaglásznak itt, nem igaz? Ingeren már nem fog segíteni, ha
mindenfélét elfecsegsz másoknak. Szóval, megbízhatok benned,
kedves Birgitta? – Mégis mit értesz mindenféle alatt, Alex? A férfi
meglepett arccal bámult Birgittára. – Azt hittem, Inger elmesélte
neked. A kocsikázást. – Miféle kocsikázást?
– Munka után. Inger incselkedését biztatásnak véltem, de azután a
dolgok egy kissé elharapóztak. Én csak haza akartam vinni,
eszemben sem volt megijeszteni, de attól tartok, hogy túlságosan
komolyan vette a kis tréfámat. – Fogalmam sincs miről beszélsz,
Alex, de őszintén szólva, nem is akarom tudni. Mondott Harry
valamit arról, hogy hol van? Vagy hogy visszahív?
– Hé, hé, várjunk csak! A keresztnevén szólítod és elpirulsz, ha csak
szóba kerül. Mi folyik itt tulajdonképpen? Csak nincs köztetek
valami? Birgitta kétségbeesetten tördelte a kezét. Tomaros az asztal
fölé hajolt, hogy megsimogassa a haját, de a lány ingerülten
félrelökte a kezét. – Hagyd abba, Alex! Egy igazi tuskó vagy, és
nem ez az első eset. Ha újra hívna, légy szíves, legyél egy kicsit
kedvesebb. És kérdezd meg tőle, hogy hol érem utol, oké? – Azzal
felpattant és kiviharzott az irodából.

Speedy nem akart hinni a szemének, amikor belépett a Cricket

ajtaján. Borroughs csak a vállát vonogatta a pult mögött. – Már két
órája ott ül – mondta. – Teljesen részeg. A sarokban lévő
törzsasztaluknál az a férfi ült, aki miatt, legalábbis közvetetten, két
cimborája is kórházban kötött ki. Speedy megtapogatta vadonatúj
45 ACP kaliberű HK pisztolyát a combjára erősített tokban, majd az
asztalhoz indult. A pasas álla a mellkasára bukott, úgy tűnt,
elnyomta az álom. Az asztalon egy félig kiürült whiskysüveg állt.
– Hé! – ordított rá Speedy. A férfi lassan felemelte a fejét és
bárgyún rámosolygott. – Épp téged vártalak – dünnyögte botladozó
nyelvvel. – Rossz asztalnál ülsz – közölte vele Speedy. Épp elég
dolga volt még az este folyamán, nem engedhette meg magának,
hogy erre az idiótára fecsérelje az idejét. Bármikor felbukkanhat
egy kuncsaft. – Szeretném, ha előbb elmesélnél nekem valamit –
204
mondta a fickó. – Mégis miért? – Speedy érezte, ahogy a pisztoly a
lábához simul.
– Mert itt bonyolítod az üzleteidet, és mivel épp az imént léptél be
az ajtón, feltételezhetően az összes áru nálad van, vagyis nem
szeretnéd, ha itt és most megmotoználak ezek előtt a tanúk előtt. Ne
mocorogj. Speedy csak most vette észre a pasas ölében a Hi–
Powert, ami jelenleg hanyagul őrá szegeződött. – Mit akarsz tudni?
– Hogy milyen gyakran vásárolt nálad Andrew Kensington és mikor
járt itt utoljára. Speedy gondolkodni próbált. Rosszul viselte, ha
fegyvert fogtak rá. – Diktafon is van nálad, fakabát?
A férfi elmosolyodott. – Nyugalom. A fegyverrel ki kényszerített
tanúvallomás amúgy sem számít. A legrosszabb, ami történhet,
hogy keresztüllőlek. – Oké, oké.
Speedy érezte, hogy kiveri a víz. Azt latolgatta, milyen gyorsan éri
el a combjára erősített pisztolytáskát. – Ha tényleg igaz, amit
hallottam, és a pasas meghalt, akkor már nemigen tud nekem ártani.
Óvatos volt, egyszerre csak keveset akart. Hetente kétszer jött és
mindig egy zacskónyit vett. Ez volt a bevett rutin. – A múltkori
krikettezés előtt hány nappal vásárolt nálad? – Három. Másnap lett
volna esedékes a következő. – Előfordult, hogy mástól is vásárolt?
– Soha. Ebben biztos vagyok. Hogy úgy mondjam, az ilyesmi
bizalmi kérdés. Ráadásul rendőr volt, úgyhogy nem kockáztathatta
meg, hogy túlságosan sokakat beavasson. – Ezek szerint, amikor itt
járt, szinte már semmi anyag nem volt a birtokában. Néhány nappal
később mégis annyira túladagolta magát, hogy ha az a vezeték nem
előzi meg, vélhetőleg bele is halt volna. Ez mennyire klappol
szerinted?
– Végül is kórházba került, ahonnan tutira a narkóhiány miatt lépett
le. Fene tudja, talán volt még valamennyi tartalékja. A rendőr
fáradtan felsóhajtott. – Igazad van – mondta, majd a zakója belső
zsebébe dugta a pisztolyt és megragadta az előtte álló poharat. –
Elegem van már ezekből a talánokból! Mi a fenéért nem tudja már
valaki egyszer egyértelműen azt mondani, hogy ez és ez így van, és
kész. Punktum. Komolyan mondom, egy csomó ember dolgát
megkönnyítené.

205
Speedy óvatosan feljebb húzta a nadrágja szárát, de aztán
meggondolta magát. – És hová lett a fecskendő? – mormolta maga
elé a rendőr. – Mi? – kérdezte Speedy.
– A helyszínen nem találtunk semmiféle fecskendőt. Lehet, hogy
lehúzta a vécén. Végül is, ahogy te is mondtad: óvatos pasas volt.
Még közvetlenül a halála előtt is. – Meghívsz egy pohárra? – ült le
Speedy az asztalhoz. – A te májad – vonta meg a vállát a zsaru, és
odatolta elé az üveget.

15.
Erik Mykland, ejtőernyőzés és egy rokokó szófa

Harry keresztülrohant a keskeny sikátorban gomolygó füstön. A

zenekar olyan hangosan játszott, hogy minden beleremegett.
Kesernyés kénszag terjengett, a felhők pedig olyan alacsonyan
lógtak az égen, hogy a fejével szinte végigszántotta őket. A
lármából mégis sikerül kiszűrnie egy hangot, egy rémes frekvenciát.
Fogak csikorgása és láncok csörgése az aszfalton. Egy kutyafalka
rohant a nyomában.
A sikátor egyre szűkebb lett. Végül kénytelen volt maga elé emelni
a karját, nehogy beékelődjön a magas, vörös falak közé.
Felpillantott. A téglaépületeken nyíló ablakokból apró fejek lógtak
ki. Kékeszöld színű zászlókat lobogtattak és együtt énekeltek a
mindent túlharsogó zenével.
– This is the lucky country, this is the lucky country, we live in the
lucky country!16
Harry nyáltól fröcsögő csaholást hallott maga mögül. Felordított és
elvágódott. Legnagyobb meglepetésére hirtelen minden elsötétült
körülötte, és ahelyett, hogy nekicsapódott volna az aszfaltnak,
egyszerűen továbbzuhant. Valószínűleg egy gödörbe esett, de vagy
Harry zuhant nagyon lassan, vagy a gödör bizonyult nagyon
mélynek, mert a zuhanás csak nem akart véget érni. Odafent a zene
egyre távolodott, és ahogy a szeme hozzászokott a sötéthez,
észrevette, hogy a gödör oldalán is ablakok nyílnak körben, bennük
pedig embereket látott. Atyaég, átzuhanok az egész világon,
gondolta! – Maga svéd – állapította meg egy női hang.
206
Mire Harry körbepillantott, a zene és a fény is visszatért. Egy téren
ácsorgott, éjszaka volt, a háta mögött álló színpadon pedig egy
zenekar játszott. Ő maga egy tévéket árusító üzlet kirakata előtt
szobrozott, amelyben tucatnyi különféle készülék villogtatta a maga
csatornáját.
– Maga is az Australian Dayt ünnepli? – kérdezte egy férfihang
valami ismerős nyelven. Harry megfordult. A háta mögött egy férfi
meg egy nő állt és bátorítóan mosolyogtak. Igyekezett viszonozni a
mosolyt, de csak remélni tudta, hogy legalább félig–meddig
sikerült. Nem volt túlságosan ura a testének. A szervezete ugyanis
fellázadt és jelenleg éppen folyt a harc a látásáért és a hallásáért. Az
agya gőzerővel dolgozott azon, hogy rájöjjön, mi is történik éppen.
Nem volt egyszerű dolga, mert folyamatosan torz és jórészt abszurd
információkkal bombázták.
– Mi dánok vagyunk. Engem Poulnak hívnak, ő pedig itt a
feleségem, Gina. – És miből gondolják, hogy svéd vagyok? –
hallotta Harry a saját hangját. A pár egymásra pillantott. – Az imént
magában beszélt, fiatalember. Észre sem vette? A tévét bámulta és
közben azon morfondírozott, hogy Alice vajon az egész földgolyón
átzuhan–e. És bizony így történt, haha!
– Ja, hogy az – válaszolta Harry, miközben fogalma sem volt, miről
beszél a másik kettő. – Ez a közelébe se ér a mi Szent Iván–
éjünknek, nem igaz? Nevetséges, ami itt folyik. A fellőtt rakétáknak
csak a hangja hallatszik, a tűzijátékból az égvilágon semmit nem
látni a ködtől. Cserébe viszont jól fel lehet gyújtani vele a
toronyházak tetejét. Haha! Érzi a puskapor szagát? A nedvesség
miatt ilyen erős. Maga is turista?
Harry gondolkodóba esett. Nagyon alaposan körüljárhatta a dolgot,
mert mire kiötlötte a választ, a dánok már rég továbbálltak.
Visszafordult a kirakatban lévő tévékhez. Az egyik képernyőn
lángoló dombok, a másikon tenisz. Évente visszatérő események
Melbourne–ben: erdőtűz és az Australian Open – egy fehér ruhás
tinédzser milliomos lesz, és közben néhány kilométerrel odébb egy
újabb család válik földönfutóvá. Egy másik tévé épp Gru Harlem
Brundtlandot mutatta, majd norvég halászhajók és a tenger habjait
szántó kékesfekete bálnatestek következtek. És mintha mindez nem
lett volna még elég, egy negyedik képernyőn a norvég
207
futballválogatott bukkant fel, amint épp egy fehér mezes csapat
ellen játszik. Harrynak rémlett, hogy a Sydney Morning Heraldban
olvasott valamit egy Ausztrália, Új–Zéland és Norvégia közötti
bajnokságról. Hirtelen Erik „Myggen” Mykland arca bukkant fel a
képernyőn, mire Harry hangosan felnevetett. – Te is itt vagy,
Myggen? – suttogta a hűvös kirakatüvegnek. – Vagy csak
hallucinálok? Mit szólnál egy kis LSD–hez? – Megőrültél?
Mégiscsak a fiatalok példaképe vagyok – válaszolta Myggen.
– Hendrix is csinálta. Bjørneboe is. És Harry Hole is. Az acid
kitisztítja a fejed, Myggen. Sőt, mi több! Segít, hogy olyan
összefüggéseket is megláss, amelyek nem is léteznek... – nevetett
Harry. Myggen elhibázott egy lövést.
– Ja és nyugodtan beszélhetsz egy tévéhez a kirakaton keresztül és
még választ is kapsz. Ismered Rod Stewartot? Ő hívott meg erre a
kis papírfecnire, aminek hála az agyam most egyszerre képes
követni hat tévéprogramot, két dán állampolgárt és egy zenekart.
Komolyan mondom, ezt a cuccot már rég legalizálni kellett volna.
Te mit gondolsz, Myggen? Az egyik hírműsorban szörfösök
bukkantak fel, majd egy síró nő és egy harapásoktól darabokra hullt
sárga neoprénruha maradványai kerültek a képernyőre.
– Odanézz, Myggen, ez csakis a tengeri szörny lehetett, aki az
Akváriumból lógott ki, hogy egy kis friss levegőt szívjon. Ebéd a
szabadban, hehehe. Egy másik csatornán a rendőrség narancssárga
kordonszalagja lobogott a szélben egy erdő szélén, miközben
műanyag zsákokat szorongató egyenruhások futkostak ide–oda. A
képernyőt egy nagy, sápadt arc töltötte be, egy rossz minőségű fotó
egy nem túl szép, szőke lányról, aki szomorúan meredt a világba,
mintha azon búslakodna, hogy miért nem lehet helyesebb egy kicsit.
– Szépség – jegyezte meg Harry.
– Furcsa dolgok ezek. Tudtad, hogy...
Az egyik nyilatkozó rendőr mögött Lebie sétált át a képen. – A
francba! – bömbölte Harry. – A rohadt életbe! – Tenyerével
ütögetni kezdte a kirakatüveget. – Hangosítsák fel! Adjanak már rá
hangot! Valaki...! A kép ekkor Ausztrália keleti partjának
meteorológiai térképére váltott. Harry az üveghez nyomta az orrát
és az egyik kikapcsolt készülék monitorján John Belushi arcát látta
tükröződni. – Ugye, csak képzelődtem, Myggen? Végül is egy elég
208
erős hallucinogén anyag hatása alatt állok. Myggen egy újabb
passzal próbálkozott, de megszerezték tőle a labdát. – Szedd már
össze magad. Szedd már össze magad, te szerencsétlen!

– Engedjetek be! Beszélnem kell vele... – Menj haza és aludd ki

magad. Ennyi részeget... Hé! – Engedj be! Mondtam már, hogy
Birgitta barátja vagyok, itt dolgozik a bárban. – Tudjuk, nekünk
viszont az a dolgunk, hogy a hozzád hasonlókat távol tartsuk a
bártól. Elég érthető voltam, szöszi? – Aú! – Nyughass már végre,
különben kénytelen leszek eltörni a karodat... Uhh! Bob! Bob! –
Sajnálom, de kezd elegem lenni abból, hogy folyton fogdosnak.
Kösz a szép estét!
– Mi az, Nickie? Az a fickó volt az?
– A picsába! Hagyd, hadd fusson.
Egyszerűen kicsavarta magát a kezemből, és beküldött egyet a
gyomromba. Segíts felállni, légy szíves. – Ez a város tényleg kezd
kifordulni a sarkából. Láttad az esti híradót? Megint
megerőszakoltak és megöltek egy lányt. Délután találtak rá a
Centennial Parkban. Komolyan azon gondolkodom, hogy
visszaköltözöm Melbourne–be.

Harry lüktető fejfájással ébredt. A fény égette a szemét, és épp csak

sikerült megállapítania, hogy egy gyapjútakaró alatt fekszik, amikor
máris az oldalára kellett vetnie magát. Az émelygés heves
hullámokban tört rá, és a kőpadlóra hányt. Azután visszazuhant a
padra, és miközben az epe a torkát égette, azon a klasszikus
kérdésen tűnődött, hogy vajon hol a csudában lehet.
A filmszakadás előtti utolsó dolog, amire visszaemlékezett, egy
gólya volt, amely szemrehányó tekintettel méregette a Green
Parkban. Most egy kör alakú helyiségben feküdt, ahol a falak
mentén padok álltak, középen pedig egy nagyobb asztal trónolt. A
falakon ásók, gereblyék és egyéb szerszámok lógtak, valamint egy
slaug, a padló közepén pedig egy lefolyót látott. A fény néhány
koszos, keskeny ablakon át küzdötte be magát és egy vas
csigalépcső vezetett fel a következő emeletre. A lépcső alatt egy
elektromos fűnyíró állt. Azután a lépcső rázkódni és csikorogni

209
kezdett. Egy férfi jött lefelé. – Jó reggelt, fehér testvérem – mondta
egy ismerős, mély hang.
– Bár ahogy elnézem, a szokásosnál is fehérebb – tette hozzá,
amikor közelebb ért. – Maradj csak fekve. Joseph volt az, a szürke
bennszülött – a varjak nemzetségének a tagja. A férfi megnyitott
egy csapot a falon, majd fogta a slaugot és felmosta a hányást.
– Hol vagyok? – kérdezte Harry.
– A Green Parkban.
– De...
– A kerti lakban.
A fűben aludtál, aztán amikor eleredt az eső, behoztalak ide. – De...
– Nyugalom. Van saját kulcsom. Ez itt az én második otthonom. –
Joseph kinézett az egyik ablakon: – Szép napunk van ma. Harry
felpillantott rá. Egy alkoholistához képest meglehetősen buzgónak
tűnt.
– Már elég régen ismerem a gondnokot, és van egy
megállapodásunk – magyarázta Joseph. – Olykor kivesz egy–egy
szabadnapot anélkül, hogy értesítené a park kezelőjét. Ilyenkor én
gondoskodom mindenről – összeszedem a szemetet, kiürítem a
kukákat, levágom a füvet, ilyesmi. Cserébe bevackolhatom magam
ide. Néha még ennivalót is hoz nekem. Sajnos, ma épp nem. Harry
hiába próbált valamivel többet kinyögni annál, hogy „de”. Joseph
viszont beszédes kedvében volt:
– Hogy őszinte legyek, jobb szeretem, ha akad valami tennivalóm.
Kitölti a napot és a gondolataimat is eltereli. Sőt, néha egyenesen az
az érzésem támad, hogy valami hasznosat csinálok.
Joseph szélesen elmosolyodott és aprókat bólogatott. Harrynak nem
fért a fejébe, hogy ez itt ugyanaz a fickó, aki néhány napja kóma
közeli állapotban feküdt odakinn a padon, és egyszerűen nem
lehetett szót érteni vele.
– Amikor tegnap este megláttalak – mondta Joseph –, alig tudtam
elhinni, hogy ugyanaz a fickó vagy, aki néhány nappal ezelőtt
színjózanul, egyenes háttal ült a padon és cigarettát adott. Ehhez
képest tegnap egyszerűen képtelenség volt szót érteni veled.
– Touché – mondta Harry.

Joseph eltűnt, majd kisvártatva egy zacskó sült krumplival és egy

210
kólával tért vissza. Nézte, ahogy Harry óvatosan magához veszi az
egyszerű, de meglepően hatásos reggelit.
– A Coca–Cola előfutárát egy amerikai gyógyszerész találta fel, aki
a másnaposság tünetei ellen akart készíteni valamit – mesélte
Joseph. – De azt hitte, hogy elhibázott valamit, és nyolc dollárért
eladta a receptet. Ha engem kérdezel, nem létezik még egy ilyen
hatékony ellenszer. – Jim Beam – közölte Harry tele szájjal. – Igen,
a Jim Beamtől eltekintve. Valamint Jacktől, Johnnytól és még
néhány másik fickótól. Hehe. Hogy érzed magad?
– Jobban. Joseph két üveget állított az asztalra. – Hunter Valley
legolcsóbb vörösbora – mondta. – Iszol velem egy pohárral,
sápadtarcú? – Hálásan köszönöm, Joseph, de a vörösbor nem éppen
az én... Nincs valami másod? Mondjuk, valami barna? – Szerinted
nekem itt készleteim vannak? Joseph egy kissé megbántottnak tűnt,
amiért visszautasították nagyvonalú ajánlatát.
Harry nehézkesen feltápászkodott. Megpróbálta betömni a lyukat az
emlékezetén a két esemény közt: ahogy Rod Stewartra szegezi a
pisztolyt és amint a szó szoros értelmében egymás nyakába borulva
megosztoznak egy kevés LSD–n, de képtelen volt felidézni, mi
vezethetett ehhez a hirtelen támadt kölcsönös szimpátiához –
természetesen a Jim Beamet leszámítva. Arra viszont tisztán
emlékezett, hogy megütötte az Albury ajtónállóját.
– Harry Hole, te szánalmas alkoholista – mormolta az orra alatt.
Kitelepedtek a kerti lak elé a fűbe. Bár a nap Harry szemébe sütött,
és a tegnapi szesz még égette a bőrét, ettől eltekintve nem is érezte
rosszul magát. Kellemes szellő fújdogált, ők pedig hanyatt fekve az
égen úszkáló vattapamacs felhőket bámulták. – Igazi ugróidő van
ma – mondta Joseph. – Eszem ágában sincs ugrálni – válaszolta
Harry. – Egészen nyugodtan fogok feküdni, legfeljebb lassú,
megfontolt mozdulatokra vagyok hajlandó. Joseph a nap felé
hunyorgott. – Nem is olyan ugrálásra gondoltam, hanem amikor
fentről ugrasz. Ejtőernyős ugrásra.
– Micsoda? Te ejtőernyős vagy?
Joseph bólintott. Harry beárnyékolta szemét a tenyerével és
felpislogott az égre. – És mi van azokkal a felhőkkel? Nincsenek
útban? – Semmi probléma. Ezek cirrusok, fátyolfelhők. Több mint
tizenötezer láb magasan vannak. – Egészen elképesztesz, Joseph.
211
Nem mintha lenne bármi fogalmam, milyenek az ejtőernyősök, de
az nem igazán fér a képbe, hogy...
– Alkoholisták?
– Például.
– Hehe. Pedig nagyjából ugyanarról szól.
– Gondolod?
– Voltál már valaha teljesen egyedül a levegőben?
Ugrottál már olyan magasságból, hogy úgy érezted, a levegő
megpróbál fenntartani, felkap és simogatja a testedet? Joseph már
jelentős részét benyakalta az első üveg bornak, és a hangja
melegebben csengett. Lelkesen mesélt Harrynak a szabadesés
szépségeiről:
– Minden érzékedet megnyitja. Az egész tested azt sikoltja, hogy
nem tudsz repülni. „Hiszen nincsenek szárnyaim”, üvölti és
megpróbálja túlharsogni a levegő zúgását a füled mellett. A tested
meg van róla győződve, hogy hamarosan itt a vég és teljes riadót
fúj: annyira megnyitja minden érzékedet, amennyire csak
lehetséges, abban bizakodva, hogy valamelyik segítségével esetleg
találhat valami kiutat a biztos halálból. Az emberi agy a
legösszetettebb szerkezet a világon. Mindent regisztrál: a bőr
érzékeli, ahogy zuhanás közben emelkedik a levegő hőmérséklete, a
füled az egyre növekvő nyomást, és közben minden egyes barázdát
és színárnyalatot észreveszel az alattad elterülő tájon. Sőt, még az
egyre közeledő bolygó szagát is érzed. És amikor sikerül a
halálfélelmedet háttérbe szorítani, akkor egyetlen másodpercen
keresztül te magad vagy a saját őrzőangyalod. Negyven másodperc
alatt végigélsz egy egész életet.
– És ha nem sikerül elűznöd a halálfélelmet?
– Nem űzöd el, csak háttérbe szorítod.
Muszáj, hogy ott legyen valahol, mint egy éles, tiszta hang, mint
egy jeges vízcsepp a bőrön. Az érzékeket nem a zuhanás, hanem a
haláltól való rettegés nyitja meg. Úgy kezdődik, mint egy erős
lökés, hirtelen meglódul a vér az ereidben, amikor kiugrasz a
repülőgépből. Mint amikor beléd fecskendeznek valamit. Azután a
szérum belemosódik a véredbe és boldoggá, erőssé tesz. Behunyod
a szemedet és azt látod, hogy mint egy gyönyörű, mérges kígyó, ott

212
fekszik a közeledben és téged figyel delejes pillantásával. – Olyan,
mintha valami doppingszerről beszélnél, Joseph.
– Mert ez tényleg doppingszer! – Joseph ekkorra már vadul
gesztikulált. – Pontosan az. Azt kívánod, bár örökké tartana a
zuhanás, és ha már ugrottál párszor, észreveszed, hogy egyre
nehezebb meghúzni a kioldó zsinórt. Végül rettegni kezdesz attól,
hogy egy nap túladagolod magad és nem húzod meg a zsinórt.
Ekkor úgy döntesz, abbahagyod az ugrást. Csakhogy rájössz, hogy
késő, függővé váltál. Az önmegtartóztatás darabokra hullik benned,
az életed értelmetlenül triviálisnak tűnik, és végül újra ott találod
magad a pilóta mögötti szűk ülésen szorongva az öreg kis Cessnán,
amivel egy örökkévalóságnak tűnik elérni a tízezer láb magasságot,
ellenben az összes spórolt pénzed rámegy. Joseph behunyt szemmel
beleszimatolt a levegőbe.
– Röviden, Harry, ugyanannak a dolognak a két oldaláról van szó.
Az élet maga pokol, az alternatíva pedig még annál is rosszabb.
Hehe. Joseph feltámaszkodott a könyökére és belekortyolt a borba.
– Én egy olyan madár vagyok, aki nem tud többé repülni. Tudod,
mi az az emu, Harry? – Egy ausztrál strucc. – Ügyes fiú. Amikor
Harry behunyta a szemét, Andrew hangját hallotta. Mert
természetesen Andrew feküdt mellette a fűben, ő tartott előadást a
fontos és ő locsogott a jelentéktelen dolgokról is.
– És a történetet is hallottad, hogy miért nem tud az emu repülni?
Harry megrázta a fejét. – Akkor elmesélem neked, Harry. Még az
álmok idején az emunak igazi szárnya volt és repülni is tudott. A
feleségével egy tó mellett éltek, a lányuk pedig hozzáment
Jabiruhoz, a gólyához. Egy nap Jabiru és a felesége halászni
mentek. Bőséges fogásuk volt, de fel is faltak szinte mindent,
megfeledkeztek arról, hogy a legjobb darabokat félretegyék az
öregeknek, ahogy szokták. Amikor a lány beállított a maradékkal,
Emu, az apja, méregbe gurult. „Amikor vadászni voltam, én nem a
legjobb falatokat hoztam nektek haza?”, dühöngött, majd fogta a
buzogányát és egy lándzsát, és átrepült Jabiruhoz, hogy alaposan
móresre tanítsa. – De Jabirut sem olyan fából faragták, hogy szó
nélkül eltűrje a verést, úgyhogy fogott egy nagy fahusángot és
amikor apósa sújtásra emelte buzogányát, félrelökte azt. Azután
akkorát csapott Emu mindkét oldalára, hogy annak mindkét szárnya
213
eltört. Emu nagy nehezen feltápászkodott és a veje után hajította a
lándzsát. A fegyver a hátán találta el Jabirut, s úgy beléfúródott,
hogy a csőrén lógott ki a vége. A gólya a fájdalomtól magánkívül
repült el a mocsaras vidékig, ahol a lándzsa végül még hasznára is
vált halászáskor. Emu azonban a szárazabb területekre húzódott, ma
is ott futkos kurta, erőtlen szárnyaival. Joseph újra a szájához
emelte az üveget, de az utolsó cseppekkel kellett beérnie. Sértett
arccal az üveg fenekére pislogott, majd visszatömködte a dugót a
helyére. Azután kinyitotta a második palackot.
– A te történeted is hasonló, Joseph?
– Nos... Joseph ivott. – Nyolc éven keresztül dolgoztam odafenn
Chessnockban ejtőernyős oktatóként. Klassz csapat volt, nagyon
összetartottunk. Senki nem gazdagodott meg belőle, sem mi, sem a
klub tulajdonosai, akiket leginkább a lelkesedés hajtott. A pénzt,
amit kerestünk, mi oktatók a saját ugrásainkra használtuk fel. Jó
oktató voltam. Némelyek szerint a legjobb. Egy szerencsétlen eset
miatt mégis elvették az engedélyemet. Azt állították, hogy egy
alkalommal részegen ugrottam a tanfolyam egyik diákjával. Mintha
képes lennék belerondítani egy ugrásba azzal, hogy iszom!
– Mi történt?
– Ezt hogy érted? A részletek érdekelnek?
– Talán nem érsz rá?
– Hehe. Na jó, elmesélem. A borosüveg megcsillant a napfényben.
– Szerencsétlen egybeesések előre nem látható láncolata volt az
egész. Először is ott volt az időjárás. Amikor felszálltunk, olyan
nyolcezer láb magasságban felhőtakaró borította az eget. Ezzel
önmagában semmi gond nincs, hiszen a zsinórt négyezer láb fölött
úgysem oldja ki az ember. A legfontosabb, hogy amikor a diákok
kinyitják az ernyőt, tudjanak tájékozódni. Látniuk kell a földön lévő
jelzéseket, hogy nehogy elkormányozzák magukat valahová
Newcastle irányába. A biztonságos földet éréshez figyelembe kell
venniük a szélirányt és a terepviszonyokat. Amikor felszálltunk,
volt ugyan néhány alacsonyan közeledő felhő, de úgy tűnt, hogy
még jócskán odébb vannak. Csakhogy a klubnak mindössze egy
ősrégi Cessnája volt, amit leginkább a szentlélek meg a ragtapasz
tartott össze. Több mint húsz percbe telt, mire elértük vele a tízezer
láb magasságot, ahonnan ugorni akartunk. Míg emelkedtünk,
214
feltámadt a szél, és miután áthatoltunk a nyolcezer láb magasan
lévő felhőrétegen, egy másik felhőréteget fújt be alá, amit mi
természetesen odafentről nem láthattunk.
– De nem volt rádiókapcsolatotok a földi irányítással? Ők nem
tudtak volna szólni nektek az alacsonyabban fekvő felhőtakaróról?
– A rádió, na, igen. Hehe. A rádió is azok közé a dolgok közé
tartozott, amiket később elmaszatoltak. A pilóta ugyanis tízezer
lábhoz közeledve mindig Stonest bömböltetett a pilótafülkében,
hogy felrázza és felbátorítsa a diákokat, nehogy maguk alá
csináljanak félelmükben. Ha jelentkeztek is a rádióban, semmit nem
hallhattunk belőle. – De az ugrás előtt nem kellett volna egy utolsó
ellenőrzés céljából felvenni a kapcsolatot a földiekkel? – Harry! Ne
tedd még nehezebbé a dolgot. Oké? – Oké.
– A következő gondot a magasságmérő jelentette, amit a repülőgép
felszállása előtt mindig nullára kell állítani, hogy a föld fölötti
relatív magasságot mutassa. Csak röviddel az ugrás előtt vettem
észre, hogy a saját magasságmérőm nincs nálam, a pilóta viszont –
akinél mindig volt ugrófelszerelés, számítva rá, hogy a repülő egy
szép napon egyszerűen széthullik a levegőben –, kölcsönadta nekem
a sajátját. Amikor elértük a tízezer láb magasságot, és a pilóta
lehalkította a zenét, hallottunk a rádióban, hogy alacsony felhők
vannak előrenyomulóban, azt viszont nem, hogy valójában már ott
is vannak. Ezért hirtelen sietőssé vált az ugrás, és már nem volt
időm arra, hogy a magasságmérőmet összevessem a diákéval – az
övét természetesen még odalenn ellenőriztem, hogy nullára
állította–e. Gondoltam, nagyjából összhangban van a pilóta
magasságmérőjével, még ha ő nem is nullázta le minden egyes
felszálláskor. Nem csináltam nagy ügyet ebből, hiszen ötezer
ugráson túl az ember már akkor is viszonylag pontosan meg tudja
ítélni a magasságot, ha csak a földet nézi.
– Készen álltunk. A diákomnak három egészen jó ugrás volt a háta
mögött, úgyhogy nem aggódtam. A kiugrás jól is sikerült,
tanítványom stabilan feküdt a levegőben, amikor az első
felhőtakarón átzúgtunk. Egy kissé megijedtem, amikor észrevettem
az újabb felhőréteget magunk alatt, de úgy voltam vele, hogy
csináljuk csak meg a kitűzött gyakorlatot és majd akkor
ellenőrizzük a magasságot, amikor már közeledünk a felhőhöz. A
215
diákom csinált néhány fordulást és hasonlót, majd újra felvettük a
szokásos szabadeső testtartást. Az én magasságmérőm hatezer lábat
mutatott, így amikor a diák a kioldózsinórja után kezdett
tapogatózni, jeleztem neki, hogy várjon. Ő rám nézett, de elég
nehéz a másik arckifejezéséből olvasni, amikor az arca és a szája
úgy lobog valahol a füle körül, mint a kötélen száradó mosott ruha a
viharos szélben. Joseph megállt és elégedetten bólintott.
– Mint a kötélen száradó mosott ruha a viharos szélben – ismételte
meg. – Ezt kicseszettül szépen mondtam. Egészségünkre. A
borosüveg alja az ég felé fordult. – A magasságmérőm ötezer lábat
mutatott, amikor elértük az alsó felhőtakarót – folytatta Joseph,
amikor újra levegőhöz jutott.
– Vagyis még ezer láb volt hátra a zsinórok kioldásáig. Erősen
fogtam a diákomat, a szememet pedig a magasságmérőn tartottam
arra az esetre, ha túlságosan vastagnak bizonyulna a felhőtakaró és
az ernyőt a közepén kellene kinyitnunk, de szinte azonnal túl is
jutottunk rajta. Aztán a szívverésem is kihagyott, amikor
megpillantottam a felénk rohanó földet, a fákat, a füvet, az
aszfaltot... Olyan volt, mint amikor az ember villámgyorsan zoomol
egy kamerával. Azonnal meghúztam mindkettőnk zsinórját. Ha ne
adj’ isten bármelyikünk ejtőernyője rossz lett volna, egészen
biztosan nem lett volna időnk arra, hogy a póternyőt kinyissuk.
Ugyanis, mint kiderült, az alacsonyabbik felhőtakaró nagyjából
kétezer láb magasságában feküdt. A földön lévő embereket a frász
kerülgette, amikor megláttak bennünket ernyő nélkül kizuhanni a
felhőből. Az a szerencsétlen diák ráadásul még pánikba is esett, és
sikerült felkormányoznia magát egy fára. Ezzel még nem is lett
volna baj, de négy méterrel a föld felett lógva fennakadt, és
ahelyett, hogy megvárta volna a segítséget, kikapcsolta magát, a
földre zuhant és eltörte az egyik lábát. Azután panaszt tett, és azt
állította, hogy alkoholszagom volt. Az ügy a szövetség
igazgatótanácsa elé került, engem pedig egy életre felfüggesztettek.
Joseph végzett a második üveg borral is. – És mi történt utána,
Joseph? A férfi elhajította a palackot. – Ez itt, amit látsz. Segély,
rossz barátok és bor. – A nyelve kezdett botladozni. – Letörték a
szárnyaimat, Harry. Én a varjak népének sarja vagyok, nem arra
születtem, hogy emu módjára éljek.
216
A park árnyai kezdtek újra megnyúlni. Harry arra ébredt, hogy
Joseph fölötte áll. – Én most hazamegyek, Harry. Kell valami a
kerti lakban lévő holmidból, mielőtt lelépek?
– Ó, a francba, a pisztoly és a zakóm kellene. Harry feltápászkodott.
Legfőbb ideje volt, hogy szerezzen magának egy italt. Miután
Joseph bezárta a lak ajtaját, néhány másodpercig még ott ácsorogtak
egymással szemben az épület mellett. – Szóval, úgy tervezed, hogy
hamarosan visszatérsz Norvégiába? – A napokban, igen.
– Remélem, legközelebb eléred a gépet. – Délután akartam felhívni
a légitársaságot. És az otthoni munkahelyemet is. Már biztosan
szeretnék tudni, hová tűntem. – A francba – csapott a homlokára
Joseph, majd újra előbányászta a zsebéből a kulcsot. – Azt hiszem,
túl sok a csersav a vörösborban, már szétmarta az agyamat. Már
megint nem emlékszem rá, hogy lekapcsoltam–e a villanyt, és a
gondnok mindig tajtékzik, ha égve találja. Kinyitotta az ajtót. A
villany le volt kapcsolva.
– Hehe. Tudod, hogy van ez, amikor már töviről hegyire ismerünk
egy helyet, a villany lekapcsolása teljesen automatikussá válik. Ami
azt eredményezi, hogy ha agyonütnek, sem emlékszünk rá, hogy...
Valami baj van, Harry? Harry döbbent arccal meredt Josephre.
– A villany – mondta. – Le volt kapcsolva.

A St. George’s Theatre gondnoka értetlenül rázta a fejét, és töltött

Harrynak még egy csésze kávét. – Ilyet én még nem láttam. M–
minden áldott este telt ház van. És amikor a guillotine–szám megy,
az emberek hisztérikusan sikoltoznak és őrülten ha–hadonásznak.
Ráadásul most már a plakáton is ez áll: „A tévéből és a lapokból
ismert, halálos guillotine – nem most öl először...” Ez a szám lett a
műsor sztárja. E–elképesztő.
– Tényleg az. Ezek szerint találtak valakit, aki helyettesíti Ottó
Rechtnagelt és nem változtattak a programon? – Többé–kevésbé.
Soha nem volt m–még csak hasonló sikerük sem. – És mi van azzal
a számmal, amelyikben lelövik a macskát? – Azt kihúzták. Nem
volt túlságosan átütő jelenet. Harry fészkelődni kezdett a széken. Az
inge lassan átnedvesedett az izzadságtól.

217
– Őszintén szólva én sem értettem igazán, mit akarnak azzal a
jelenettel... – Rechtnagel saját ötlete volt. Fiatalkoromban magam is
kacérkodtam a b–bohóc szakmával, ezért mindig örömmel követem
a próbákat, amikor cirkuszosok lépnek fel nálunk. Ezért is
emlékszem rá, hogy ez a szám csak a szerencsétlenség előtti utolsó
p–próbán került bele a műsorba.
– Gondoltam, hogy Ottó állhatott mögötte – vakargatta Harry
frissen borotvált állát. – Van néhány dolog, amivel nem jutok
dűlőre, és arra gondoltam, hogy maga talán a segítségemre lehet.
Lehet, hogy én vagyok túlságosan földhözragadt, de arra kérem,
hogy hallgassa végig az elméletemet és mondja meg, mit gondol
róla: Ottó tisztában van azzal, hogy ott ülök a nézőtéren. Valamit
szeretne az értésemre adni, de különböző okok miatt nem állhat elő
vele nyíltan. Vagyis ezt a jelentet egyenesen nekem szánta. Az
akarja megértetni velem, hogy akire vadászom, az maga is vadász.
Olyan, mint én, vagyis egy kolléga. Tudom, hogy egy kicsit
meredeken hangzik, de maga is tudja, hogy Ottó milyen különös és
excentrikus volt néha. Mit gondol? A gondnok hosszasan nézte
Harryt.
– Biztos úr, szerintem magának innia kellene még egy kis k–kávét.
Annak a jelenetnek az égvilágon semmi köze nincs magához. Az
egy klasszikus Jandy J–jandaschewsky–szám, ezt bárki megmondja,
aki egy kicsit is konyít a cirkuszhoz. Se több, se k–kevesebb.
Sajnálom, ha b–belerondítottam az elméletbe, de...
– Épp ellenkezőleg – könnyebbült meg Harry. – Valójában magam
is valami ilyesmiben reménykedtem. Ez esetben nyugodt
lelkiismerettel kizárhatom ezt az elméletet. Azt mondta, hogy van
még egy kis kávé? Harry azután megkérte a gondnokot, hadd nézze
meg újra a guillotine–t, úgyhogy átmentek a kelléktárba.
– Még mindig a hideg futkározik a hátamon, ha be kell jönnöm ide,
de legalább már tudok aludni éjszaka – mesélte a gondnok,
miközben az ajtót nyitotta. – Két napon keresztül súroltuk a
helyiséget. Amikor kinyílt az ajtó, a kelléktár hűvös lehelettel
fogadta őket. – Felöltözni! – mondta a gondnok, majd felkapcsolta
odabent a villanyt. A guillotine úgy trónolt a szoba közepén egy
lepedő alatt, mint egy pihenő díva. – Felöltözni?

218
– Ó, csak egy házon belüli tréfa. Ezt szoktuk kiabálni, mielőtt
belépünk egy sötét szobába. – És miért? – kérdezte Harry,
miközben felhajtotta a lepedőt és megtapogatta a guillotine
pengéjének az élét. – Ez egy régi történet, még a hetvenes évekből.
Akkoriban egy belga úriember, bizonyos Albert Mosceau volt a
főnök. Elég temperamentumos férfi volt, de mi alkalmazottak
nagyon kedveltük, igazi színházi ember volt, az Isten nyugosztalja.
Mindig az mondják, hogy a színházi emberek szabados erkölcsű, r–
romlott szoknyapecérek, és talán van is ebben valami. Én csak azt
mondom, amit látok. Mindenesetre játszott akkoriban a társulatban
egy kiváló, ismert színész, a n–nevét nem mondom, aki tényleg egy
igazi vén kujon volt. A nők elgyengültek tőle, a férfiak pedig
bosszankodtak miatta és persze, majd megette őket a sárga irigység.
Akkoriban szokás volt, hogy igény esetén körbevezették az
érdeklődőket az épületben. Egy szép nap az idegenvezető egy k–
komplett iskoláscsoport élén lépett be a kelléktárba, és amikor
felkapcsolta a villanyt, igen érdekes látvány tárult eléjük: az
Üvegfigurák című darabban használt rokokó szófán a vén kujon épp
javában ügyködött az egyik b–büfés hölgyön.
– A helyzet még menthető lett volna, mivel az ismert színész épp az
ajtónak háttal helyezkedett el. Ám az idegenvezetést végző
fiatalember, maga is színészi babérokra tört és kollégái többségéhez
hasonlóan ő egy hiú majom volt, ezért soha nem hordta a
szemüvegét. Vagyis egyszerűen nem vette, mi folyik a kanapén és
azt hitte, hogy az ajtóban támadt hirtelen cs–csődület az ő
különösen érdekfeszítő előadásának köszönhető. Úgyhogy lelkesen
folytatta a mesélést Tennessee Williamsről, míg a vén kujon,
közben azon igyekezve, hogy továbbra is csupán szőrös tomporát
mutassa az ajtó felé, torkaszakadtából el nem káromkodta magát.
Az idegenvezető persze rögtön felismerte a hangját és hangosan
megjegyezte: – Nahát, maga meg mit keres itt, Bruce Lieslington?
A gondnok ijedten az ajkába harapott.
– A f–fenébe...
Harry nevetve emelte fel a kezét: – Semmi baj, már el is felejtettem
a nevét. – Mindenesetre Mosceau másnap a színház összes
dolgozóját összehívta egy megbeszélésre, amelyen röviden
beszámolt a történtekről és azt mondta, hogy ezt az esetet nagyon
219
komolyan kell venni. „Nincs szükségünk az efféle nyilvánosságra”,
mondta. „Ezért kénytelen vagyok a jövőben v–visszautasítani az
ilyesfajta 1–1–látogatói kéréseket.” A kelléktár falai visszaverték a
gondnok nevetését. Harry kénytelen volt vele nevetni. Csak az
acélból és fából készült díva maradt néma és megközelíthetetlen a
lepedő alatt. – És mi történt a boldogtalan idegenvezetővel? Színész
lett belőle?
– Az ő bánatára, ám a színházművészet határtalan szerencséjére: n–
nem. De itt maradt a társulatban és most ő a színház v–világosítója.
Tényleg, el is felejtettem, hiszen találkozott is vele... Harry lassan
beszívta a levegőt. Odabenn a gyomrában morgás és lánccsörgés
támadt. Mi a fenétől van itt ilyen meleg?
– Igen, így van. De gondolom, ma már kontaktlencsét használ,
nem? – Egy f–frászt. Azt állítja, hogy kifejezetten jobban megy a
munka, ha egy kissé életlenül 1–látja a színpadot. Merthogy így az
egészre tud koncentrálni, és nem vész el a részletekben. Elég f–fura
szerzet.
– Fura szerzet – ismételte meg Harry.

16.
Halott kenguruk, egy paróka és egy temetés

Kristin néhány évvel később visszaköltözött Oslóba. Harry

barátoktól hallotta, hogy hozott magával egy kétéves kislányt is, az
angol zenész viszont Londonban maradt. Aztán egy este
megpillantotta Kristint a Sardinesben. Csak ahogy közelebb ment
hozzá, akkor látta, mennyire megváltozott. A bőre sápadt volt, a
haja élettelenül lógott az arcába. Amikor a lány is észrevette őt,
erőltetett mosoly ült ki az arcára. Harry üdvözölte Kjartant, Kristin
egy „zenész barátját”, aki ismerősnek tűnt neki. A lány lényegtelen
dolgokról fecsegett idegesen, nem hagyott Harrynak lehetőséget
arra, hogy feltegye a kérdéseit, mert jól tudta, hogy mik lennének
azok. Később a terveiről is mesélt, de a szeméből már hiányzott a
régi tűz, és egykor jellegzetes, heves taglejtéseit is lassú, fásult
mozdulatok váltották fel. Harrynak egy ponton úgy tűnt, mintha

220
Kristin elsírta volna magát, de akkorra már annyira részeg volt,
hogy nem tudta teljes bizonyossággal eldönteni.
Kjartan lelépett, majd később újra felbukkant és súgott valamit
Kristin fülébe, aztán egy Harryra vetett fölényes mosoly kíséretében
kiszabadította magát a lány öleléséből. Végül mindenki hazament,
csak Harry és Kristin üldögélt még a kiürült cigarettásdobozok és
poharak között, amíg ki nem hajították őket. Nehéz lett volna
megmondani, hogy ki kit támogatott és hogy melyiküknek jutott
eszébe, hogy menjenek el egy szállodába, mindenesetre a Savoyban
kötöttek ki, ahol nem sokat teketóriáztak és miután kifosztották a
minibárt, ágyba is bújtak. Harry kötelességtudó, ám hiábavaló
kísérletet tett arra, hogy megdugja Kristint, de már túl késő volt.
Természetesen túl késő volt. Kristin a párnába fúrt arccal zokogott.
Harry, amikor reggel magához tért, kiosont mellőle, fogott egy taxit
és elvitette magát egy kávézóba, ami egy órával korábban nyitott,
mint a többi. Ott gubbasztott és azon tűnődött, mennyire nagyon
késő már.

– Igen? – Ne haragudj, hogy ilyen későn hívlak, Lebie. Harry Holy

vagyok. – Holy? Nahát. Hány óra van most Norvégiában? –
Fogalmam sincs. Figyelj, nem Norvégiában vagyok. Volt valami
gáz a repülőgéppel. – Micsoda? – Hogy úgy mondjam, egy kissé
korán indult, és nem olyan egyszerű új helyet foglalni. Szükségem
lenne a segítségedre néhány dologban. – Mondd csak. –
Találkoznunk kellene Ottó Rechtnagel lakásánál. A biztonság
kedvéért hozz magaddal egy feszítővasat is, hátha nem boldogulunk
az álkulcsokkal.
– Oké. Most azonnal?
– Az lenne a legjobb. Hálás lennék, öregem.
– Úgyis rosszul aludtam.

– Halló?
– Doktor Engelsohn?
Egy holttestről lenne szó, a nevem... – Magasról teszek rá, hogy ki
maga, hajnali... három óra van, az ég szerelmére! Hívja doktor
Hanssont, ő az éjszakai ügyeletes! Jó éjszakát! – Maga rosszul hall?
Azt mondtam, jó... – Holy vagyok. Kérem, ne tegye le újra.
221
– Az a Holy? – Örülök, hogy emlékszik a nevemre, doktor. Valami
érdekességre bukkantam abban a lakásban, ahol Andrew
Kensingtont holtan találták. Szeretnék még egy pillantást vetni rá,
pontosabban a ruhájára, amit a halálakor viselt. Még maguknál van
a holmija, ugye?
– Igen, de...
– Találkozzunk fél óra múlva a hullaház előtt.
– Drága Holy, tényleg nem látom ér... – Hadd ne kelljen az egészet
megismételnem, doktor. Kizárás az orvosi kamarából, az érintettek
kártérítési igényei, a sajtó mocskolódása... folytassam még? –
Félóra alatt lehetetlen odaérni. – Ilyenkor nem olyan nagy a
forgalom, doktor. Nekem valami azt súgja, hogy menni fog.

McCormack behúzta maga mögött az irodája ajtaját és az ablakhoz

lépett. A szeszélyes sydneyi időjárás továbbra sem tagadta meg
magát: egész éjszaka esett.
McCormack elmúlt már hatvanéves, jócskán túl volt rendőrökre
vonatkozó nyugdíjkorhatáron és elő–elő – fordult, hogy hangosan
dünnyögött magában. Ez többnyire kisebb, hétköznapi
észrevételekben merült ki. Most például azt mondta: – A mindenit,
úgy tűnik, ma is borús marad az ég. Majd: – Úgy látom, ma is én
vagyok az első. Bizony, bizony. A kanapé felől érkező hangokra
csak akkor figyelt fel, amikor a zakóját be akarta akasztani a
szekrénybe. Elképedve nézte, amint valaki fekvőhelyzetből ülésbe
tornázza magát a jelzett bútordarabon.
– Holy? – kérdezte McCormack döbbenten.
– Elnézést, uram.
Remélem, nem haragszik, amiért kölcsönvettem a kanapét... –
Egyáltalán hogy jutott be ide? – Nem volt rá időm, hogy leadjam az
igazolványomat, úgyhogy az éjszakai portás beengedett. Az irodája
ajtaja pedig nyitva állt. Mivel úgyis magával akartam beszélni,
gondoltam, megvárom idebenn, aztán egy kicsit ledőltem. –
Magának rég Norvégiában kellene lennie, Holy. Már a felettese is
keresett maga miatt. Mellesleg elég rosszul fest. – És mit mondott
neki, uram? – Hogy úgy tűnik, maradni akart Kensington
temetésére. – De honnan... – Az itteni irodai számát adta meg a
légitársaságnak, ők pedig, miután fél órával a felszállás előtt még
222
híre–hamva sem volt a repülőtéren, idetelefonáltak. Már akkor
sejtettem, hogy miről lehet szó. A többi sajnálatos részlet a Crescent
igazgatójával folytatott telefonbeszélgetésből vált világossá. De
hiába próbáltuk előkeríteni. Én is tudom, milyen ez az egész, Holy,
úgyhogy azt javaslom, lépjünk is túl rajta. A történtek után ez
teljesen normális reakció. Most az a legfontosabb, hogy összeszedje
magát és hogy szerezzünk magának egy másik gépet. – Köszönöm,
uram.
– Nincs mit. Megkérem majd a titkárnőmet, hogy hívja fel a
légitársaságot. – Előbb lenne még néhány dolog, amit meg kellene
beszélnem magával, uram. Az éjszaka dolgoztunk egy keveset, és
bár a végleges eredményekhez csak akkor jutunk hozzá, ha a
technikusok hozzálátnak a munkához, én már most is meglehetősen
biztos vagyok felőlük.

Az öreg ventilátort hiába olajozták meg, végül mégis megadta

magát, és egy nagyobb, majdhogynem hangtalanul működő utóddal
pótolták. Harry újra megállapította, hogy a világ a távollétében is
haladt a maga útján. A jelenlévők közül csak Wadkins és Yong nem
volt tisztában a részletekkel, Harry mégis a legelejéről kezdte a
mondandóját.
– Erre nem gondoltunk, amikor Andrew holttestét megtaláltuk,
mivel fényes nappal történt. És akkor sem jutott eszembe, amikor
megtudtam a halál időpontját. Csak később hasított belém, hogy
amikor beléptünk Ottó Rechtnagel lakásába, a villany le volt
kapcsolva. Vagyis ha minden úgy zajlott volna, ahogy eddig
feltételeztük, akkor a következő történik: Andrew lekapcsolja a
nappali ajtaja melletti villanykapcsolót, majd a koromsötét
szobában, hajnali kettőkor, herointól bódultán eltapogatózik a
rozoga székig, felkapaszkodik rá és beledugja a fejét a hurokba. A
beálló csendben egyértelművé vált, hogy még a legmodernebb
technológiák alkalmazásával is lehetetlen olyan ventilátort
készíteni, aminek legalább valami halk, idegesítő alapzúgása ne
volna.
– Igen, ez így elég furcsán hangzik – ismerte el Wadkins. – És ha
mégsem volt teljesen sötét a szoba? Nem lehet, hogy beszűrődött az
utcai lámpák fénye? Vagy bármi másé? – Lebie–vel hajnali kettőkor
223
odamentünk és ellenőriztük. A nappaliban teljes sötétség honolt. –
És mi van akkor, ha mégiscsak égett a lámpa a szobában, amikor
megtaláltátok Andrew–t, csak éppen nem vettétek észre? – vetette
közbe Yong. – Végül is fényes nappal volt. Aztán valamelyik
helyszínelő kapcsolta le később. – Késsel vágtuk le Andrew–t a
vezetékről – válaszolta Lebie.
– Mivel nem akartam, hogy megrázzon az áram, előtte direkt
ellenőriztem, hogy le van–e kapcsolva a villany. – Oké – bólintott
Wadkins. – Akkor induljunk ki abból, hogy Kensington szívesebben
lógott a sötétben. Nincs ebben semmi meglepő, végül is elég fura
fickó volt.
– De nem sötétben akasztotta fel magát – mondta Harry.
McCormack a szoba másik végében megköszörülte a torkát. – Ezt
Rechtnagel lakásában találtuk – emelt fel Harry egy villanykörtét. –
Látják itt ezt a barna foltot? Égett és megolvadt műselyem nyoma. –
Azután egy fehér ruhadarabot emelt a magasba. – Ez pedig itt az az
ing, amit Andrew viselt, amikor megtaláltuk. Nem gyűrődő, hatvan
százalék műselyem, ami kétszázhatvan fokon olvad. A villanykörte
felülete pedig nagyjából négyszázötven fokra melegszik fel. Látják
ezt a barna foltot a mellzseben? Itt érintkezett a villanykörte az
inggel, amikor megtaláltuk Andrew–t a vezetéken. – Lenyűgöző
fizikai ismeretek, Holy – mondta Wadkins.
– Vagyis akkor maga szerint mi történt?
– Két eset lehetséges – felelte Harry. – Valaki még előttünk odaért a
lakásba, látta, hogy Andrew a nappaliban lóg, majd lekapcsolta a
villanyt és távozott. Ez esetben a probléma mindössze annyi, hogy a
lakásnak két nyilvántartott kulcsa van, azokat pedig Ottónál és
Andrew–nál találtuk meg.
– Fogadjunk, hogy a bejárati ajtón biztonsági csapózár van –
okoskodott Wadkins. – Talán az illető, miután bejutott a lakásba, a
kulcsot Andrew zsebébe te... Ja, nem, hiszen Andrew–nak is be
kellett jutnia valahogy. Wadkins arca enyhe bíborszínt öltött.
– Mégis lehet benne valami igazság – mondta Harry. – Az én
elméletem az, hogy Andrew–nak egyáltalán nem volt kulcsa a
lakáshoz, hanem egy másik személy engedte be, aki vagy már ott
tartózkodott, vagy Andrew–val együtt érkezett. Ez a személy lehet a
másik kulcs eredeti birtokosa. És ott volt a helyszínen, amikor
224
Andrew meghalt. Azután a kulcsot Andrew zsebébe tette, hogy úgy
tűnjön, mintha ő maga nyitotta volna ki az ajtót. Az is erre utal,
hogy a kulcs nem Andrew kulcscsomóján lógott a saját kulcsai
mellett. Azután lekapcsolta a villanyt, becsapta maga mögött az
ajtót és távozott. Rövid csend következett. – Vagyis maga szerint
Andrew Kensingtont meggyilkolták? – kérdezte végül Wadkins. –
Ez esetben hogyan történhetett? – Szerintem Andrew–t először is
arra kényszerítették, hogy túladagolja magát heroinnal. Alighanem
pisztolyt szorítottak a fejéhez.
– Az nem lehet, hogy önszántából lőtte be magát még azelőtt, hogy
megjelent a lakásban? – kérdezte Yong. – Először is, kizártnak
tartom, hogy egy olyan fegyelmezett és rutinos heroinista, mint
Andrew egy nap véletlenül túladagolja magát. Ráadásul ilyen
mértékben. Másodszor pedig Andrew–nak nem volt elég heroin a
birtokában ahhoz, hogy túladagolja magát.
– De akkor miért kellett felakasztani?
– A túladagolás nem egy egzakt tudomány.
Nem olyan könnyű előre megmondani, hogyan fog egy heroinfüggő
szervezete reagálni. Szerintem inkább az volt a lényeg, hogy
Andrew ne tanúsítson ellenállást, amikor felállítják a székre és a
nyakára hurkolják a vezetéket. Apropó, vezeték. Lebie? A
megszólított némi ajak – és nyelvgimnasztikával a szája egyik
sarkából a másikba manőverezte a fogpiszkálót. – Megkértük a
technikusokat, hogy vizsgálják meg a vezetéket. A plafonról lógó
kábeleket viszonylag ritkán csutakolja az ember, úgyhogy abban
bíztunk, hogy találnak majd rajta néhány ujjlenyomatot. A vezeték
azonban olyan tiszta volt, mint... öhm... Lebie keze a levegőben
körözött. – Mint valami, ami nagyon tiszta? – sietett a segítségére
Yong. – Pontosan. Kizárólag a saját ujjlenyomatunkat találták meg
rajta. – Vagyis, hacsak Andrew nem tisztította le a vezetéket,
mielőtt felakasztotta magát – gondolkozott Wadkins hangosan és
dugta be a fejét úgy a hurokba, hogy nem használta hozzá a kezét,
akkor valaki másnak kellett megtennie helyette. Erre akarnak
kilyukadni?
– Nagyon úgy tűnik, főnök. – De ha ez a fickó olyan agyafúrt, mint
amilyennek be akarják állítani, akkor miért kapcsolta le utána a
villanyt? – tárta szét Wadkins a kezét és körülpillantott a
225
tárgyalóban. – Mert teljesen automatikusan tette, anélkül, hogy
végiggondolta volna, hogy mit csinál – válaszolta Harry. – Mint
amikor az ember elhagyja a saját lakását. Vagy egy olyan lakást,
ahol a saját kulcsával szabadon jöhet–mehet.
Harry hátradőlt a széken. Szakadt róla a víz, és fogalma sem volt
róla, meddig bírja még ital nélkül. – Azt hiszem, hogy a férfi, akit
keresünk, Ottó Rechtnagel titkos szeretője volt.

Lebie beszállt Harry mellé a liftbe.

– Ebédelni indultál? – kérdezte.
– Olyasmi – válaszolta Harry.
– Nem bánod, ha veled tartok?
– Egyáltalán nem.
Lebie kiváló társaság volt, ha az ember nem akart túl sokat beszélni.
A Market Streeten lévő Southernbe ültek be. Harry egy Jim Beamet
rendelt. Lebie felpillantott az étlapból. – Hozzon nekünk két
barramundisalátát, feketekávét és friss fehérkenyeret. Harry
meglepetten nézett Lebie–re. – Köszönöm, de én egyelőre az italon
kívül nem kérek mást – mondta a pincérnek.
– Hozza csak, amit kértem – mondta Lebie mosolyogva. – A
cimborám amint megkóstolja a barramundijukat, azonnal
meggondolja majd magát. A pincér eltűnt, Harry pedig továbbra is
Lebie–t méregette, aki szétterpesztett ujjakkal az asztalra fektette
két kezét, és úgy nézett egyikről a másikra, mintha valami
különbséget próbálna felfedezni közöttük.
– Fiatalkoromban felstoppoltam Cairnsbe a tengerpartra, végig a
Nagy–korallzátony mentén – mesélte a kézfejének. – Útközben
találkoztam két német lánnyal, akik éppen körülhajózták a világot.
Kölcsönöztek egy autót, elvittek egy darabon és egész úton arról
meséltek, merre jártak, miért és mennyi ideig voltak éppen ott és
hogy mit terveznek az út további részére. Látszott, hogy semmit
nem bíznak a véletlenre. A német mentalitás. Aztán megkérdeztem
őket, hogy láttak–e kengurut útjuk során, ők pedig fölényesen
nevetve biztosítottak róla, hogy természetesen láttak, ez is ki van
pipálva a listájukon. De amikor megkérdeztem tőlük, hogy
megálltak–e megetetni őket, értetlenül meredtek rám:
– Dehogy!
226
– Miért nem? Nagyon édesek, nem kell tőlük félni.
– Hiszen halottak voltak!
Harryt annyira elképesztette Lebie hosszú monológja, hogy még
nevetni is elfelejtett. Az autóutakon átugráló kenguruk Ausztrália–
szerte gyakori közlekedési problémát jelentettek. A városokon kívül
gyakran lehetett kengurutetemeket látni az utak mentén.
A pincér kihozta Harry italát. Lebie a pohárra pillantott. – Láttam
tegnapelőtt egy lányt, aki olyan édes volt, hogy legszívesebben
néhány bók kíséretében megsimogattam volna az arcát. A húszas
évei elején járhatott, kék ruhát viselt és mezítláb volt. És már nem
élt. Világosszőke haja volt, megerőszakolták és kék foltok
borították a nyakát. – Ma éjszaka pedig azt álmodtam, hogy
Ausztrália útjai mentén ezeknek az őrülten fiatal és elpazarolt
szépségű lányoknak a hullái borítják az árkokat – Sydneytől
Cairnsig, Adelaide–tól Perth–ig és Darwintól Melbourne–ig. És az
egésznek mindössze egyetlenegy oka van. Az, hogy becsuktuk a
szemünket, mert nem bírtuk elviselni a valóságot. Hogy nem
vetettük be minden erőnket. Hogy gyengék voltunk. Harry rájött,
hova akart Lebie kilyukadni. A pincér megérkezett a hallal.
– Te jutottál a fickóhoz a legközelebb, Harry. Te vagy az, aki a
földhöz szorítottad a füledet, és akár közeledő lépteinek rezgése
alapján is felismered őt. Mindig lesz ezer jó ok arra, hogy az ember
leigya magát, de ha egy szállodai szobában fekszel és azzal ütöd el
az időt, hogy összehányod a padlót, akkor nem leszel a
segítségünkre. Ebben a szörnyetegben ugyanis semmi emberi vagy
esendő nincs. Ezért mi sem lehetünk esendőek. Mindent ki kell
bírnunk és mindennek ellen kell állnunk. Lebie az ölébe terítette a
szalvétáját. – Most viszont együnk.
Harry a szájához emelte a whiskys poharat és Lebie–re szegezett
pillantással lassan felhajtotta az italt. Azután egy grimasz
kíséretében felmarkolta a kést és a villát. Az ebédidő további része
csendben telt.

Harry nem tudta visszafojtani a nevetést, amikor meghallotta, hogy

Wadkins Yongot bízta meg azzal, hogy kérdezze ki Ottó Rechtnagel
kövér szomszédasszonyát. – Reménykedjünk benne, hogy nem fog
ráülni a boldogtalanra – jegyezte meg Lebie, aki elvitte Harryt
227
Kings Crossra. – Köszönöm, Szergej. Azt hiszem, jobb, ha innentől
egyedül intézem a dolgot. Lebie kezét a homlokához emelve
elköszönt, majd továbbállt.

Sandra a szokott helyen állt. Csak akkor ismerte fel Harryt, amikor
az már közvetlenül előtte állt. – Kösz a múltkori estét – mondta a
nő. A pillantása távoli volt, a pupillái szükek.
Átmentek a Bourbon & Beefbe, ahol a pincér azonnal hozzájuk
sietett és Sandra alá tolta a széket. Harry megkérdezte a nőtől, hogy
mit kér, majd rendelt egy kólát és egy whiskyt.
– Anyám, azt hittem, hogy ki fog hajítani – mondta a nő
megkönnyebbülten. – Amolyan törzsvendég vagyok itt – nyugtatta
meg Harry. – Hogy van a barátnőd? – Birgitta? – Harry habozott. –
Fogalmam sincs. Nem hajlandó szóba állni velem. De remélem,
szarul. – Miért szeretnéd, hogy rosszul érezze magát? – Mert az azt
jelentené, hogy szeret. Sandra rekedten felnevetett. – És te hogy
vagy, Harry Holy?
– Szarul – mosolyodott el szomorúan Harry – De talán egy kicsit
jobban fogom érezni magam, ha elkapok egy gyilkost. – És
szerinted én segíthetek neked ebben? – kérdezte Sandra, és
rágyújtott. Az arca, ha lehet, még a múltkorinál is sápadtabbnak és
kimerültebbnek tűnt, a szeme vörös volt. – Hasonlítunk egymásra –
állapította meg Harry az asztaluk melletti sötétített ablaküvegben
látszó tükörképükre mutatva. Sandra nem válaszolt.
– Ha homályosan is, de emlékszem rá, hogy amikor Birgitta az
ágyra dobta a táskádat, minden kiborult belőle. Először azt hittem,
hogy egy palotapincsit hurcolsz magaddal. – Harry kis
hatásszünetet tartott. – Mondd csak, mire kell neked az a szőke
paróka? Sandra kinézett az ablakon. Pontosabban az üveget nézte,
talán a tükörképüket. – Az egyik kuncsaft vette nekem. Viselnem
kell, amikor együtt vagyunk.
– Ki...
Sandra megrázta a fejét. – Felejtsd el, Harry. Úgysem mondom
meg. Tudod, az én szakmámban nincs túl sok szabály, de az, hogy
nem pofázunk a vendégekről, az kőbe van vésve. És hidd el, nem
véletlenül lett kitalálva. Harry felsóhajtott.
– Te félsz – mondta.
228
Sandra szeme szikrákat szórt. – Ne próbálkozz, Harry. Nem mégy
vele semmire, világos? – Nem kell megmondanod, Sandra, anélkül
is tudom, ki az. Csak kíváncsi voltam, hogy el mered–e árulni. –
Tudom, ki az – majmolta Sandra Harryt bosszúsan. – Ugyan honnan
tudnád? – Láttam a követ, ami a táskádból gurult ki, Sandra. A zöld
kristálykövet. Felismertem a ráfestett csillagjegyet. Ő adta neked. A
kő az anyja üzletéből származik, a Crystal Castle–ből. A nő
hatalmas, fekete szemekkel bámult rá. Vörös szája csúf grimaszba
torzult. Harry óvatosan a karjára tette a kezét.
– Miért félsz ennyire Evans White–tól, Sandra? Miért nem akarod
átadni nekünk? Sandra elrántotta a karját és visszafordult az ablak
felé. Harry várt. A nő szipogni kezdett, mire Harry egy
textilzsebkendőt nyújtott felé, amit valamilyen érthetetlen okból
folyton a zsebében hurcolt.
– Tudod, nem te vagy az egyetlen, aki szarul érzi magát – suttogta
Sandra egy idő múlva. A szeme most még vörösebben égett, ahogy
visszafordult Harryhoz. – Tudod, mi ez? – húzta fel a ruhája ujját és
megmutatta neki vörös, gyulladt sebecskékkel teli alkarját.
Némelyik már hegesedett. – Heroin? – kérdezte Harry.
– Morfium – válaszolta Sandra. – Sydneyben nem sok díler
választékában szerepel, hiszen a legtöbben úgyis a heroinnál kötnek
ki. Én viszont allergiás vagyok a heroinra. Egyetlenegyszer
próbáltam ki, de majdnem belehaltam. Úgyhogy az én mérgem a
morfium. És az utóbbi években a Kings Crosson mindössze
egyvalaki van, aki képes elegendő mennyiségben morfiumot
szerezni. És egy szerepjáték formájában kéri el az árát.
Kisminkelem magam és felveszek egy világosszőke parókát. Amíg
megkapom érte, ami jár, nekem édes mindegy, miféle élvezetet
okoz ez neki. Egyébként sokkal betegebb emberek is vannak annál,
mint ha valaki arra gerjed, hogy egy prosti úgy néz ki, mint a saját
anyja. – Az anyja? – kérdezett vissza Harry.
– Azt hiszem, White gyűlöli az anyját. Vagy éppen hogy valamivel
jobban szereti, mint ami egészséges lenne. Nem tudom pontosan, mi
az igazság, ő pedig nem akar beszélni róla. És mérget vehetsz rá,
hogy én sem akarok! – nevetett rekedtesen. – Miből gondolod, hogy
gyűlöli az anyját? – kérdezte Harry. – Az utolsó pár alkalommal
durvább volt a szokásosnál – felelte Sandra.
229
– Szereztem is jó néhány kék foltot tőle.
– Fojtogatott? – kérdezte Harry. Sandra a fejét rázta.
– Azt csak egyszer próbálta.
Miután a lapok tele voltak annak a norvég lánynak a halálával, akit
megfojtottak. A nyakamra tette a kezét és arra kért, hogy feküdjek
nyugodtan és ne féljek. De azután nem is nagyon foglalkoztam
ezzel.
– Miért nem?
Sandra felvonta a vállát. – Az emberekre minden hatással van, amit
látnak vagy olvasnak. Mondhatni inspirálja őket. Például, amikor a
9 és ½ hét ment a mozikban, hirtelen egy csomó kuncsaft azt akarta,
hogy meztelenül tekergőzzünk a padlón, miközben ők egy széken
ülve bámulnak bennünket. – Az egy elég szar film – jegyezte meg
Harry. – És mi történt? – A nyakam köré tette a kezét, a két
hüvelykujját pedig a gégémre csúsztatta. Egyáltalán nem volt
erőszakos vagy durva. Én viszont levettem a parókát és közöltem
vele, hogy az ilyen játékokban nem vagyok benne. Ettől magához
tért, és azt mondta, hogy semmi baj. Hogy csak rájött valami, és az
egésznek semmi jelentősége. – Elhitted neki? Sandra megint csak a
vállát vonogatta.
– Fogalmad sincs róla, hogy már egy egészen enyhe függőség is
mennyire befolyásolja azt, ahogy az ember a dolgokat érzékeli –
mondta és felhajtotta a whisky maradékát. – Tényleg? – kérdezte
Harry mogorván, és savanyú pillantással méregette az érintetlen
kólásüveget maga előtt.

McCormack türelmetlenül dobolt az ujjaival az asztalon. Harryról

szakadt a víz, pedig a ventilátor teljes gőzzel dolgozott. Ottó
Rechtnagel kövér szomszédasszonyának bőven akadt mesélnivalója.
Túlságosan is bőven. Csak éppen semmi olyat nem mondott, ami
érdekes lett volna a számukra. Még Yongnak is nehezére esett
eljátszani a jó hallgatóságot az asszony kellemetlen társaságában.
– Ekkora segget még életemben nem láttam – válaszolta nevetve,
amikor Wadkins azt kérdezte tőle, mi volt a benyomása az
asszonyról. – Van valami hír a Centennial Parkban talált lányról? –
kérdezte McCormack.

230
– Nem sok – válaszolta Lebie. – Annyit mindenesetre megtudtunk
róla, hogy nem volt annyira jó kislány. Speedezett, és mostanában
kezdett dolgozni a Kings Cross egyik sztriptízbárjában. Éppen
onnan tartott hazafelé, amikor meggyilkolták. Illetőleg van két
tanúnk, akik állítólag látták, amikor bement a parkba. – Egyéb? –
Egyelőre nincs más, uram. – Harry – mondta McCormack az
izzadságot törölgetve a homlokáról.
– Hadd halljuk a teóriáját. – A legújabbat – mormolta Wadkins épp
elég hangosan ahhoz, hogy mindenki hallja. – Nos – vágott bele
Harry. – Azóta sem találtuk meg azt a bizonyos tanút, aki Andrew
állítása szerint látta Evans White–ot Nimbinben Inger Holter
meggyilkolásakor. Az viszont kiderült, hogy White–ot a
szokásosnál lényegesen jobban foglalkoztatják a szőke nők.
Meglehetősen kiegyensúlyozatlan gyermekkora volt és érdemes
lenne többet megtudnunk az anyjához fűződő kapcsolatáról. Soha
nem volt állandó munkája, sem állandó lakhelye, ezért szinte
lehetetlen nyomon követni a korábbi mozgását. Nem lehet teljes
bizonyossággal kizárni, hogy titkos viszony fűzte Ottó Rechtnagel–
hez, illetve azt sem, hogy követte Ottót a turnék során. Esetleg
hotelszobákban szállt meg és az adott településeken talált rá
áldozataira. De ez tényleg csak egy elmélet. – Lehet, hogy Ottó
Rechtnagel a sorozatgyilkos – mondta Wadkins. – Lehet, hogy
olyasvalaki ölte meg Rechtnagelt és Kensingtont, akinek semmi
köze a többi gyilkossághoz. – A Centennial Parkban viszont
egészen biztosan a sorozatgyilkosunk járt – ellenkezett Lebie. –
Erre minden vagyonomat hajlandó lennék feltenni. Mondjuk, túl
sokat éppenséggel nem kockáztatnék...
– Lebie–nek igaza van – bólintott Harry.
– A mi emberünk még mindig szabadon kószál.
– Rendben – mondta McCormack.
– Úgy látom, hogy a mi Harry barátunk bevette a szótárába a „nincs
kizárva” és a „nem lehetetlen” fordulatokat, ami igazán dicséretes
és okos dolog. Túlzott magabiztossággal ugyanis nem érünk el
semmit. Ezenkívül időközben bizonyára mindannyiunk számára
világossá vált, hogy egy átkozottul intelligens férfival van dolgunk.
És nem kevésbé magabiztossal. Gyakorlatilag kész válaszokat
szállított a kérdéseinkre, ezüsttálcán adta át nekünk a gyilkost – és
231
persze arra számít, hogy beérjük ezekkel a válaszokkal és
nyugodtan hátradőlünk. Hogy lezártnak tekintjük az ügyet, mivel a
bűnös végzett magával. És amikor mintegy Kensingtonra bökött,
természetesen tisztában volt azzal, hogy nem fogjuk nagydobra
verni a dolgot – és ezt nagyon jól gondolta. McCormack Harryra
nézett, és folytatta:
– Azzal pedig, hogy nem akarjuk nagydobra verni az ügyet, nyilván
a további nyomozásról is le kellene mondanunk. Most annyi
előnyben vagyunk, hogy az emberünk biztonságban hiszi magát. Az
olyan emberek pedig, akik biztonságban érzik magukat, gyakran
elővigyázatlanok. Nekünk most azt kell eldöntenünk, hogy hogyan
tovább. Van egy új gyanúsítottunk és nem engedhetünk meg
magunknak egy újabb hibát. Nagyon óvatosnak kell lennünk, mert
ha túl sokat nyúlkálunk a vízbe, esetleg elijesztjük a nagy halat.
Ezért acél idegekkel, mozdulatlanul kell várnunk addig, amíg
egyértelműen és tévedhetetlenül fel nem ismerjük, és amíg olyan
közel nincs hozzánk, hogy még véletlenül sem véthetjük el – csak
ekkor hajíthatjuk el a szigonyt.
Végigfuttatta a pillantását az asztal körül ülőkön. Mindenki
egyetértően bólintott a főnök kétségbevonhatatlanul józan
gondolatmenetére. – Ehhez pedig arra van szükség, hogy
defenzíven, kiegyensúlyozottan és szisztematikusan végezzük a
munkánkat – tette hozzá McCormack. – Ezzel nem értek egyet –
szólalt meg Harry. A többiek egy emberként fordultak felé.
– Van egy másik módja is annak, hogy fölösleges hullámok
gerjesztése nélkül fogjunk halat – folytatta. – Némi zsinór és egy
horog kell hozzá, valamint egy csali, amire biztosan tudjuk, hogy
harapni fog.

A szél porfelhőket kavart maga előtt a kavicsos úton, és a temető

alacsony kőkerítése fölött a kis csoportosulás irányába lódította
őket. Harry összehúzott szemmel tűrte a por támadását, miközben a
szél a gallérokat és a felöltők szárnyát cibálta, amitől egy bizonyos
távolságból úgy tűnt, mintha az Andrew Kensington temetésére
egybegyűltek valamiféle táncot járnának a sír mellett.
– A pokol átkozott szele – morogta Wadkins a lelkész prédikációja
alatt. Harry egy pillanatra eltöprengett Wadkins szavain, és őszintén
232
bízott benne, hogy kollégájának nincs igaza. Természetesen senki
nem tudhatta, hová igyekszik ennyire a szél, de ha azért jött, hogy
Andrew Kensington lelkét magával vigye, akkor nem érhette az a
vád, hogy félvállról veszi a munkáját. Megtépkedte az
énekeskönyvek lapjait és a zöld ponyva sarkát, amit a sír melletti
földkupacra terítettek, és pimaszul ráncigálta a kalapokat.
Harry egy szót sem hallott a lelkész beszédéből, helyette a sír túlsó
oldalát vizslatta összehúzott szemmel. Birgitta haja óriási lángnyelv
módjára lebbent hátra. A lány kifejezéstelen tekintettel viszonozta
pillantását. Az egyik széken, botját az ölében tartva egy reszketeg,
ősz öregasszony ült. A bőre sárgás színben játszott, jellegzetes
angol lóarcán mély nyomokat hagyott az idő. A szél egy kissé
félretolta a kalapját. Harry időközben rájött, hogy az idős hölgy
minden bizonnyal Andrew nevelőanyja, de annyira öreg és rozoga
volt már, hogy nemigen tudott mit kezdeni Harry
részvétnyilvánításával a templom előtt, csak biccentett rá és
érthetetlenül motyogott valamit. Mögötte egy kis, fekete, szinte
láthatatlan asszony állt egy kislánnyal a karján.
A lelkész egy marék földet dobott a koporsóra. Andrew az anglikán
egyházhoz tartozott, ami a katolikus mellett a legelterjedtebb volt
Ausztrália–szerte. Harry, aki felnőttként eddig mindössze két
temetésen vett részt, nem látott különbséget a norvég szertartáshoz
képest. Még az időjárás is hasonló volt. Az anyja temetésekor csúf,
ólomszürke felhők úsztak a Vestre temető fölött, de szerencsére
sietősen odébb is álltak anélkül, hogy esőt zúdítottak volna a
nyakukba. Ronny temetésekor sütött a nap, de Harry akkor a
kórházban feküdt, gondosan behúzott függönyök mögött, mert a
fénytől megfájdult a feje. A gyászolók jó részét azon a napon is
bizonyára rendőrök tették ki, mint most. Még az is lehet, hogy
ugyanezt a zsoltárt énekelték a szertartás végén: – Közelebb hozzád,
Istenem! A gyülekezet szétszéledt, az emberek az autókhoz
indultak. Harry közvetlenül Birgitta mögött ballagott. Aztán a lány
egy pillanatra megállt és bevárta Harryt. – Betegnek tűnsz – mondta
a lány anélkül, hogy felpillantott volna.
– Fogalmad sincs róla, hogy nézek ki, amikor beteg vagyok –
válaszolta Harry. – Miért, amikor beteg vagy, nem tűnsz betegnek?
– kérdezett vissza a lány. – Tökmindegy, csak annyit mondtam,
233
hogy betegnek tűnsz. Beteg vagy? Hirtelen egy szélroham söpört
végig a temetőn, Harry arcába csapta a nyakkendőjét. – Talán egy
kicsit beteg vagyok – felelte. – De nem nagyon. Te meg úgy festesz,
mint egy szakállas medúza ezzel a rengeteg hajaddal, amit a szél...
mind az én arcomba fúj. – Harry egy hosszú, vörös hajszálat
halászott ki a szájából. Birgitta elnevette magát. – Örülj, hogy nem
kockamedúza vagyok – mondta.
– Kocka? – értetlenkedett Harry.
– Az – mondta Birgitta.
– Kockamedúza.
Egész sok van belőlük errefelé. Hogy úgy mondjam, egy
hangyányit veszélyesebbek, mint a szakállas medúzák... –
Kockamedúza? – szólalt meg egy ismerős hang mögöttük.
Toowoomba volt az. Harry elmagyarázta, hogy Birgitta arcába
csapó fürtjei juttatták eszébe a medúzákat.
– Hát, ha egy kockamedúza lett volna, akkor most vörös csíkok
szelnék át az arcodat és úgy üvöltenél, mint akit korbácsolnak –
mondta Toowoomba. – Majd néhány másodperc múlva
összerogynál, a méreg megbénítaná a légzőszerveidet, és ha nem
jönne azon nyomban segítség, hihetetlen fájdalmak közt végeznéd.
Harry védekezően maga elé emelte a kezét. – Köszönöm,
Toowoomba, de mára épp elég volt a halálból. Toowoomba
egyetértően bólintott. Fekete selyemszmokingot viselt csokor
nyakkendővel. Észrevette Harry pillantását.
– Ez az egyetlen ruhadarabom, ami legalább távolról öltönyre
emlékeztet. Ráadásul ezt a szmokingot még Andrew–tól örököltem.
Természetesen nem most, hanem néhány évvel ezelőtt – tette hozzá
Toowoomba. – Andrew azt állította, hogy már nem fér bele.
Természetesen mellébeszélt. Nem akarta bevallani, de én tudtam,
hogy még annak idején az ausztrál bajnokság előtt vette, ebben
ment volna utána a bankettre. Remélem, hogy a szmoking velem
átélheti majd azt, ami Andrew–nak végül nem adatott meg. A
kavicsos úton sétáltak, miközben az autók lassan elhajtottak
mellettük. – Kérdezhetek valami személyeset, Toowoomba? –
szólalt meg Harry. – Gondolom, igen – válaszolta a férfi. –
Szerinted Andrew hova került? – Ezt hogy érted? – Szerinted a
lelke odafenn kötött ki, vagy inkább odalenn?
234
Toowoomba arca elkomolyodott. – Én egy egyszerű ember vagyok,
Harry. Nem tudok különösebben sokat az efféle dolgokról. Tudok
azonban néhány dolgot Andrew Kensingtonról, és ha valóban van
odafenn valami és a jó lelkek végül odakerülnek, akkor az övé
biztosan oda tart. – Toowoomba arca felragyogott. – De ha odalenn
is van valami, akkor azt hiszem, Andrew szívesebben lenne ott.
Gyűlölte az unalmas helyeket. Halkan nevettek.
– De hadd válaszoljak valami személyesebbet, ha már ilyet
kérdeztél, Harry. Azt hiszem, hogy Andrew és az én őseimnek igaza
volt. Nagyon józanul álltak a halálhoz. Bár több törzs is hitt a halál
utáni életben. Vagy olyan formában, hogy a lélek emberéletről
emberéletre vándorol, vagy úgy, hogy a lélek szellemként
visszajárhat. De olyan törzs is volt, akik meg voltak győződve arról,
hogy a holtak lelke az égbolton ragyog csillagként. És még
folytathatnám. Azt viszont mindannyian elfogadták, hogy az ember
előbb vagy utóbb, ezek után a stádiumok után egyszer végleg és
visszavonhatatlanul meghal. Egy halomnyi kővé válik és
egyszerűen eltűnik. Ez a gondolat valamiért nagyon szimpatikus
nekem. Az öröklét eshetősége inkább csak elszívja az ember erejét.
Te mit gondolsz erről? – Azt, hogy Andrew sokkal többet hagyott
maga után, mint ez a szmoking – válaszolta Harry. Toowoomba
elnevette magát.
– Ennyire hallatszik? – kérdezte.
– Egyenesen a mester hangja – mosolyodott el Harry.
– A pasasnak lelkésznek kellett volna mennie.
Megálltak egy poros kis autó előtt, ami nyilvánvalóan Toowoombáé
volt. – Figyelj csak, Toowoomba – mondta Harry hirtelen sugallat
hatására. – Előfordulhat, hogy szükségem lesz valakire, aki ismerte
Andrew–t. A gondolkodását. Hogy mit miért tett. Kihúzta magát, és
találkozott a tekintetük. – Azt hiszem, Andrew–t valaki megölte –
mondta Harry. – Baromság! – csattant fel Toowoomba indulatosan.
– Nem hiszed, hanem pontosan tudod, hogy így történt! Aki csak
ismerte Andrew–t, tudja, hogy soha semmilyen partiról nem
távozott önként. Márpedig Andrew számára az élet volt a
legnagyobb parti. Nem ismerek még egyet, aki annyira szeretett
volna élni, mint ő. Teljesen mindegy, mit tettek vele. Ha ez a fajta
önkéntes kicsekkolás az ő stílusa lett volna, már épp elég oka és
235
lehetősége lett volna rá korábban, hogy megtegye. – Akkor
egyetértünk – bólintott Harry.
– Ezen a mobilszámon szinte mindig utolérsz – mondta
Toowoomba, és felfirkálta a számot egy gyufásdobozra. Azután
elzötyögött régi, fehér Holdenjén észak felé, Harry pedig azt
javasolta Birgittának, hogy próbálják meg előkeríteni valamelyik
kollégáját, és megkérni, hogy vigye vissza őket a városba, de úgy
tűnt, a legtöbben már elmentek. Hirtelen egy régi, elegáns Buick
fékezett le mellettük, a sofőr letekerte az ablakot, s kidugta rajta
vörös arcát és döbbenetes orrát. Olyan volt, mintha több összenőtt
krumpliból állt volna, vékony vérerek hálózták be, és ha lehetséges,
még az arc többi részénél is vörösebb volt.
– A városba tartanak, emberek? – kérdezte az orr gazdája, majd
felajánlotta nekik, hogy szálljanak be. – Engem Jim Connollynak
hívnak. Ez pedig a feleségem, Claudia – mondta, miután Harryék
elhelyezkedtek a hátsó ülésen. Sugárzó mosolyú, apró, sötét arc
fordult feléjük az anyósülésről. A nő indián származásúnak tűnt, és
olyan kicsi volt, hogy a feje alig érte el a háttámla tetejét. Jim
Harryt és Birgittát méregette a visszapillantó tükörben.
– Andrew kollégái? Barátok?
Mialatt óvatosan átkormányozta a járgányt a kavicsos út végén,
Harry megválaszolta a kérdéseit. – Szóval Norvégiából és
Svédországból jöttek. Az tényleg messze van. Bár ebben az
országban ez nem újdonság. Claudia például Venezuelából jött,
ahonnan az a sok szépségkirálynő származik. Hány Miss Universe
címet is szereztetek, Claudia? A tiedet is beleértve, persze. Hehehe.
– Jim szeme szinte eltűnt az orra körüli ráncokban, Claudia pedig
vele nevetett. – Én ausztrál vagyok – folytatta Jim. – Az ük–ükapám
Írországból érkezett. Rablógyilkos volt, hehehe. Tudták, hogy
annak idején az emberek nem szívesen vallották be, hogy
börtöntöltelékektől származnak? Még akkor sem, ha az a bizonyos
ős már kétszáz éve halott volt. Én viszont világéletemben büszke
voltam rá. Végül is, néhány matrózzal és katonával kiegészülve ők
alapították és építették fel ezt az országot. Méghozzá egy nagyszerű
országot. Mi idelenn csak úgy hívjuk, „the lucky country”. Bizony,
bizony, a dolgok változnak. Ma már egyre–másra azt hallom, hogy
egyenesen sikké vált, ha valakinek a gyökerei az egykori elítéltek
236
valamelyikéig nyúlnak vissza. Hehehe. Elég randa ügy ez, ami
Andrew–val történt, nem igaz?
A férfi hadarása mellett gyakorlatilag képtelenség volt szóhoz jutni,
így aztán Harry és Birgitta legfeljebb egy–egy rövid mondatot
tudott beszúrni. Ráadásul Jim minél gyorsabban beszélt, annál
lassabban hajtott. Pont mint David Bowie Harry régi, kazettás
magnóján. Az apjától kapta a magnót gyerekkorában, elemes volt és
minél inkább felhangosította, annál lassabban játszotta le a szalagot.
– Andrew–val együtt bokszoltunk Jim Chiversnél. Tudták, hogy
Andrew–nak soha nem tört el az orra? Bizony, soha senkinek nem
sikerült csúffá tennie. Bár az őslakosoknak egyébként is elég lapos
orruk van, nem látszik rajta annyira a sérülés. De Andrew odabenn
is mindig teljes egész volt. Ép lélek és ép orr. Már amennyire ép
lélekkel fel lehet dolgozni, hogy az embert a hatóságok
újszülöttként elrabolják a családjától. No meg azt a sorscsapást, ami
Melbourne–ben történt vele az ausztrál bajnokság előtt. Biztosan
hallottak róla maguk is. Andrew azon nagyon sokat vesztett. – Már
negyvennel sem haladtak.
– Campbellnek, a bajnoknak ez a barátnője bolondult Andrew–ért,
és miután a lány ahhoz szokott, hogy a szépsége miatt körülötte
forog az egész világ, egyszerűen nem volt képes elviselni az
elutasítást. Ha képes lett volna, talán minden egészen másként
alakul. De amikor azon az estén bekopogtatott Andrew szállodai
szobájába, aki udvariasan arra kérte, hogy távozzon, nem tudta
lenyelni a békát. Egyenesen a kedveséhez rohant és azt állította,
hogy Andrew kikezdett vele. Feltelefonáltak Andrew szobájába és
lehívatták a konyhába. A verekedésről a mai napig folynak a
találgatások. Mindenesetre Andrew élete ezután holtvágányra
került. De az orrát senkinek nem sikerült betörnie. Hehehe. Maguk
együtt járnak? – Nem, nem egészen – hebegte Harry. – Pedig úgy
néznek ki – mondta Jim a visszapillantó tükörből. – Talán
nincsenek tudatában, de amellett, hogy a temetés láthatólag
megviselte magukat, igenis ott van az a tűz a szemükben. Javítsanak
ki, ha tévednék, de pont úgy festenek, mint Claudia és én, amikor
újdonsült szerelmesek voltunk. Úgy az első húsz–harminc évben,
hehehe. Ma már csak szimplán szerelmesek vagyunk, hehehe.
Claudia csillogó szemmel nézte a férjét.
237
– Az egyik turnén találkoztam Claudiával. Mint kígyónő lépett fel,
és még ma is úgy össze tudja hajtogatni magát, hogy beleférne egy
borítékba. Nem is értem, minek nekünk ekkora Buick, hehehe.
Kerek egy éven keresztül udvaroltam neki folyamatosan, mire végre
megengedte, hogy megcsókoljam. Azután bevallotta, hogy első
pillantásra belém szeretett. Ami már önmagában is szenzáció,
tekintve, hogy az orrom már addigra is több ütést kapott, mint
Andrew mindenestül egész életében. De hogy egy egész éven
keresztül játszotta az álszemérmes királykisasszonyt? A nők néha
tényleg az őrületbe kergetik az embert. Igazam van, Harry?
– Igen – bólintott Harry.
– Abszolút értem, mire gondol.
Birgittára pillantott, aki halványan elmosolyodott. Miután az
egyébként húszperces utat közel háromnegyed óra alatt
abszolválták, a Town Hall felhajtója előtt Harry és Birgitta
megköszönte a fuvart és kiugrottak az autóból. A szél ekkorra már a
városba is betört és felfrissítette a levegőt. Azután csak álltak ott és
nem igazán tudták, mit kellene mondaniuk egymásnak. – Hát, nem
egy hétköznapi pár – jegyezte meg Harry. – Ühüm – bólintott
Birgitta. – Boldogok. A park fáit heves forgószél cibálta, Harry
pedig a szeme sarkából épp elcsípte, ahogy egy szőrös kis árny
villámsebesen menedéket keres a bokrok között.
– És most mihez kezdünk? – kérdezte Harry.
– Hazajössz velem.
– Jó – válaszolta Harry.

17.
Döglött legyek, kölcsönkenyér visszajár és egy csali

Birgitta egy cigarettát dugott Harry szájába, majd meggyújtotta. –

Megdolgoztál érte – mondta. Harry gondolatban végigpásztázta a
testét. Határozottan jól érezte magát. Azután nyakig húzta magán a
takarót. – Szégyenlős vagy? – nevetett Birgitta. – Csak nem
szeretem a kéjsóvár pillantásodat – védekezett Harry. – Lehet, hogy
nem vagy hajlandó tudomásul venni, de akkor sem vagyok gép. –
Biztos vagy benne? – harapott Birgitta finoman Harry alsó ajkába. –
238
Nem versz át. Lássuk csak, itt ez a dugattyú... – Na, na, muszáj épp
most ilyen közönségesnek lenned, szívem, amikor az élet olyan
csodaszép? Birgitta hozzábújt és a mellkasára hajtotta a fejét. – Azt
ígérted, hogy elmondod a történet végét – sustorogta.
– Így van – Harry mélyen leszívta a füstöt. – Lássuk csak. Az egész
azzal kezdődött, hogy végzős korunkban új lány került a gimnázium
egyik párhuzamos osztályba. Kristinnek hívták és három hét sem
kellett hozzá, hogy összejöjjön a legjobb cimborámmal, Terjével,
aki egészen véletlenül az iskola legfehérebb fogsorával
rendelkezett, ráadásul egy együttesben gitározott. Az egésszel csak
az volt a probléma, hogy Kristin volt az a lány, akire egész
életemben vártam. Harry megakadt a mesélésben. – És mit
csináltál? – kérdezte Birgitta.
– Semmit. Várakoztam. És közben Kristin szemében lassan én
lettem Terjének az a haverja, akivel nagyszerűen el lehet
beszélgetni bármiről. Akit a bizalmába avathat, ha Terjével éppen
nem úgy működnek a dolgok, ahogy szeretné. Persze közben
sejtelme sem volt róla, hogy ez a jó barát titokban örül ennek és
csak a lehetőségre vár, hogy végre lecsaphasson rá. Harry
elvigyorodott. – Atyaég, mennyire gyűlöltem magamat.
– Mélységesen megrendültem – mormolta Birgitta, és végigsimított
Harry haján. – Aztán az egyik barátunk az egész haveri kört
meghívta a nagyszülei távoli tanyájára egy olyan hétvégén, amelyen
Terje együttesének fellépése volt. Házi bort ittunk, majd késő este
Kristinnel a kanapén kötöttünk ki és beszélgetni kezdtünk. Egy idő
múlva elhatároztuk, hogy egy kicsit felfedezzük a hatalmas házat,
és felmentünk a padlástérbe, ahol egy bezárt ajtóra bukkantunk.
Kristin azonban talált egy szögre akasztott kulcsot, ami éppen illett
a zárba és kinyitotta az ajtót. Leheveredtünk egy rövid kis
baldachinos ágy párnáira. Az ágynemű gyűrődéseiben és árkaiban
valami fekete réteg gyűlt fel, engem pedig a szívbaj kerülgetett,
amikor rájöttem, hogy döglött legyekből áll. Több ezer lehetett
belőlük. Néztem Kristin döglött legyekkel körülvett arcát a fehér
párnán, közvetlenül az enyém mellett. Az ablakon bekandikáló hold
kékesfehér fényében a bőre szinte átlátszónak tűnt. – Pfuj – közölte
Birgitta, és megvonaglott. Harry hosszasan nézte.

239
– Az égvilágon mindenről beszélgettünk. Azután csak feküdtünk és
a csendet hallgattuk. Néha egy–egy magányos autó fénye suhant
végig a plafonon és mindenféle különös árnyak lopakodtak át a
szobán. Kristin pedig két napra rá szakított Terjével. Harry az
oldalára gördült, Birgitta pedig a hátához simult. – És azután mi
történt, Valentino?
– Elkezdtünk titokban találkozgatni. Aztán már nem lehetett
titokban tartani. – Terje mit szólt hozzá? – Nos, az emberek olykor
pontosan úgy reagálnak, ahogy az a nagykönyvben meg van írva.
Felszólította a barátainkat, hogy válasszanak: ő vagy én. Azt
hiszem, az ilyesmit nevezik elsöprő győzelemnek. Az iskola
legfehérebb fogsorának a javára. – Borzasztó lehetett. Magányos
lettél?
– Nem is tudom, melyik volt a rosszabb. Vagyis hogy kire
haragudtam jobban, Terjére vagy magamra. – De legalább együtt
voltatok Kristinnel. – Igen. De addigra az egész egy kicsit már
vesztett a varázsából. Legalábbis az álomnő eltűnt. – Ezt hogy
érted?
– Hogy olyan csajom volt, akit a legjobb barátja kedvéért hagyta el
a pasiját. – Te pedig egy olyan ember voltál a számára, aki
bármiféle erkölcsi aggály nélkül felhasználta a barátját arra, hogy
megszerezze őt. – Pontosan. És ez valahogy mindig ott lebegett
közöttünk. A felszín alatt persze, de végig ott parázslott valami
kimondatlan, kölcsönös megvetés. Mintha valami szégyenletesen
gyáva gyilkosságot követtünk volna el közösen.
– Vagyis egy olyan kapcsolattal kellett beérned, amelyben nem volt
minden tökéletes. Isten hozott a valóságban! – Ne magyarázd félre!
Én tényleg hiszek abban, hogy ez a közös bűn valahogy erősebben
összekötött bennünket. És abban is, hogy egy ideig tényleg
szerettük egymást. Néhány nap pedig... tényleg tökéletes volt. Mint
az esőcseppek vagy egy gyönyörű festmény. Birgitta nevetett.
– Imádom, amikor mesélsz, Harry. A szemed valósággal ragyog,
amikor ilyeneket mondasz. Mintha újra ott lennél, újra átélnéd.
Visszavágysz néha? – Kristinhez? – Harry elgondolkodott. – Az
előfordul, hogy visszavágyom abba az időszakba, de hogy
Kristinhez? Az emberek változnak. Az a személy, aki után
vágyódik az ember, talán már nem is létezik. És a fenébe is, maga
240
az ember is változik. Amikor legelőször átélsz valamit, utána már
késő, soha többé nem élheted át pontosan ugyanazt az érzést, mint a
legelső alkalommal. Szomorú, de ez már csak így működik. – Mint
amikor először leszel szerelmes? – kérdezte Birgitta halkan. – Mint
amikor először leszel... szerelmes – mondta Harry, és megsimogatta
a lány arcát. Azután nagy levegőt vett: – Szeretnélek megkérni
valamire, Birgitta. Egy szívességre.

A zene fülsiketítőén hangos volt, így Harrynak egészen előre kellett

hajolnia, hogy egyáltalán halljon valamit. Teddy a legújabb,
mindössze tizenkilenc éves felfedezettjéről, Melissáról áradozott,
aki éppen azon volt, hogy az egész házat a feje tetejére állítsa,
Harrynak pedig el kellett ismernie, hogy a férfi ömlengése többé–
kevésbé jogos.
– Az a lényeg, hogy beszéljenek róla. Hogy híre menjen. Annál
nincs fontosabb – jelentette ki Teddy. – Annyit reklámozhatod
magad és olyan marketingtervet dolgozhatsz ki, amennyit csak
bírsz, az egyetlen, ami valóban működik az, ha beszélnek róla. És a
dolog szemmel láthatóan működött, mert mióta Harry ismerte, ez
volt az első alkalom, hogy a bár tele volt. Melissa cowboyos–
lasszós száma végén a férfiak a székekre felpattanva tomboltak, és
még a jelentős kisebbségben lévő női közönség is udvariasan
tapsolt.
– Látja? – mondta Teddy. – És ez nem a szám különlegességének
szól. Ez is csak egy teljesen szokványos sztriptíz, erre akár meg is
esküszöm magának. Biztosan van itt vagy egy tucat lány, aki
hajszálpontosan meg tudná csinálni ugyanezt a műsort, de a
közönségnek arcizma sem rándulna. Hogy ennek az előadásnak
mégis ekkora sikere van, az két dolognak köszönhető: az
ártatlanságnak és a beleélésnek. Teddy azzal is tisztában volt, hogy
az effajta népszerűségi rohamok rendszerint gyorsan lecsengenek.
Részben, mert a közönség folyamatosan az újdonságot keresi,
részben pedig mert ennek a szakmának megvan az a rossz szokása,
hogy felemészti a saját gyermekeit.
– Tudja, a jó sztriptíz megköveteli a lelkesedést – próbálta
túlharsogni Teddy az üvöltő diszkózenét. – Ezek közül a lányok
közül csak kevesen tudják sokáig megtartani a lelkesedésüket.
241
Iszonyatosan meg kell dolgozniuk érte. Minden áldott nap négy
show, nem csoda, hogy egy idő múlva unni kezdik az egészet és
elfelejtik a közönséget. Számtalanszor láttam már. Lehetnek
bármilyen felkapottak, egy sokat látott szem rögtön fel tudja mérni,
mikor kezd egy csillag veszíteni a ragyogásából. – És mégis
hogyan?
– Nos, ezek a lányok táncosok. Figyelniük kell a zenére, bele kell
élniük magukat az előadásba, tudja. De egy idő után kezdenek
elcsúszni a ritmussal és egy hangyányival meg–megelőzik a zenét.
És ez bizony nem a túlbuzgóság jele. Épp ellenkezőleg: azt mutatja,
hogy kezd elegük lenni, és mihamarabb túl akarnak lenni rajta.
Ezenkívül önkéntelenül rövidebbé válnak a mozdulataik, a végén
szinte már csak jelzésértékűek lesznek. Olyan ez, mint amikor az
ember túlságosan sokszor meséli el ugyanazt a viccet: egy idő
múlva elkezdi elhagyni az apró, ám jelentőséggel bíró részleteket,
mert minél hamarabb a poénhoz akar érni, hogy végre nevessen a
publikum. Az ilyesmit borzasztóan nehéz kiküszöbölni, mert a
testbeszéd mindig elárulja az igazat, és tudja, ezt a közönség is
megérzi. Ezzel a lány is tisztában van, ezért, hogy feldobja a show–
t, és sikerüljön tűzbe hozni a nézőket, felhajt néhány pohárral,
mielőtt felmenne a színpadra. Néha túlzásba is viszi. És azután... –
Teddy a mutatóujját jelentőségteljesen az egyik orrcimpájához
nyomta. Harry bólintott. Ismerős történet.
– Felfedezi a port, ami az alkohollal ellentétben élénkít és feldob,
ráadásul az is a fülébe jut, hogy fogyasztószernek sem utolsó. Aztán
egyre többre lesz szüksége ahhoz, hogy minden este felpörgesse
magát és a maximumot nyújthassa. Később már ahhoz is kelleni
fog, hogy egyáltalán végig tudja csinálni a show–t. A legvégén
pedig már nem is érzi a hatását, csak azt veszi észre, hogy képtelen
koncentrálni és gyűlölni kezdi az ordítozó, részeg közönséget. Ami
végül odáig fajul, hogy egy este egyszerűen levonul a színpadról.
Dühösen zokogva. Összerúgja a port a menedzserrel, kivesz egy hét
szabadságot, majd visszatér. De hiába, mert már soha többé nem
tudja ugyanazt a hangulatot elérni, mint korábban, bárhogy
erőlködik. A terem egyre üresebb lesz, és végül megérik az idő az
utcára és az új feladatkörökre.

242
Na igen, Teddy valóban átlátta a dolgok menetét. De ez egyelőre a
távoli jövő. Most csak az a fontos, hogy a tehén, amely hatalmas
bociszemekkel és feszes tőgyekkel ott áll a színpadon és minden jel
szerint boldogan teszi a dolgát, jól tejeljen.
– El sem hinné, kik meg nem fordulnak itt, hogy szemügyre vegyék
az aktuális tehetségeinket – hahotázott Teddy, és lesöpörte a zakója
gallérját. – Néhányan a maga brancsából is fel–felbukkannak. És ők
nem éppen azok a srácok, akik soha nem veszítik el a józan
ítélőképességüket – ha érti, mire gondolok. – Egy kis vetkőzés még
nem árt senkinek.
– Az lehet – válaszolta Teddy szkeptikusan. – De amíg nem
rendezik a károkat, addig gondolom, egy–két karcolás sem fog
ártani. – Ezt hogy érti? – Hagyjuk, nincs jelentősége – legyintett
Teddy. – Inkább árulja el, mi szél hozta újra a mi kis
birodalmunkba, biztos úr?
– Két dolog miatt jöttem. Kiderült, hogy a lány, akinek a holttestét a
Centennial Parkban találták meg, nem az a ma született bárány,
akinek első pillantásra gondoltuk. A tesztek kimutatták, hogy tele
volt pumpálva amfetaminnal, és némi vizsgálódás után a nyomok
ide vezettek. Kiderült, hogy az eltűnése előtt nem sokkal épp ezen a
színpadon táncolt.
– Igen, Barbara. Tragikus, ami történt, nem igaz? – Teddy
igyekezett gyászos képet vágni. – Nem mondanám egy különösebb
vetkőzőtalentumnak, de nagyon kedves, igyekvő lány volt. Jutottak
valamire az ügyben? – Valójában abban reménykedtünk, hogy
esetleg maga segít nekünk továbblépni, Mongabi. Teddy idegesen
végigsimított fekete haján. – Sajnálom, biztos úr. Barbara nem az én
lányaim közé tartozott. Beszéljen Sammyvel, később biztosan
felbukkan majd. Egy pillanatra két hatalmas, szaténcsomagolású
mell takarta el a kilátást, és egy nagy pohár színes ital landolt Harry
előtt az asztalon. – Azt mondta, két dolog miatt jött, biztos úr. Mi
lenne a másik?
– Ó, igen. A másik egy teljes mértékben magántermészetű ügy,
Mongabi. Azon tűnődtem, hogy látta–e már korábban azt a
barátomat, aki odaát ül? – mutatott Harry a bárpult felé, ahonnan
egy magas, szmokingba öltözött, sötét alak intett vissza nekik.
Teddy megrázta a fejét. – Egészen biztos benne, Mongabi? Ugyanis
243
a pasas eléggé ismert figura. Hamarosan ő lesz Ausztrália
bokszbajnoka. Rövid csend állt be. Mongabi nyugtalankodni
kezdett. – Mit akar ezzel mo... – Nehézsúlyban, természetesen.
– Harry kikereste a szívószálat a napernyők és citromkarikák
rengetegéből, és belekóstolt a gyümölcskoktélba. Teddy mosolyt
erőltetett az arcára. – Nézze, biztos úr, ha nem tévedek, eddig
kedélyesen elbeszélgettünk, nem? – Hát, hogyne – mondta Harry
széles mosollyal. – De az élet nem csak kedélyeskedésből áll, nem
igaz? Itt az ideje, hogy véget vessünk a csacsogásnak.
– Figyeljen, Mr Holy, ami itt a múltkoriban magával történt, azt én
sem találtam szórakoztatónak. Sajnálom. Bár az a véleményem,
hogy maga sem volt vétlen az események alakulásában. Amikor ma
este bejött ide, és leült az asztalhoz, azt gondoltam, ez annak a jele,
hogy fátylat boríthatunk a múltra. Meg vagyok róla győződve, hogy
sok dologban egyet tudnánk érteni. Tudja, biztos úr, maga és én egy
nyelvet beszélünk. Az üvöltő zene egy másodpercre elhallgatott.
Teddy visszafojtotta a lélegzetét. Harry poharából hangos
szürcsölés közepette az ital utolsó cseppjei is eltűntek. Teddy nyelt
egyet.
– Például egészen véletlenül tudom, hogy Melissának az este
további részére nincs semmi különösebb programja. – A férfi
könyörgő pillantást vetett Harryra. – Köszönöm, Mongabi, ez
igazán kedves gondolat. De most sajnos tényleg nem érek rá. Előbb
el kell intéznem ezt a dolgot, utána pedig muszáj mennem. Harry
egy fekete, rendőrségi gumibotot húzott elő a zakójából. – Annyira
kell sietnünk, hogy még azt sem tudom, hogy lesz–e időm rendesen
összeverni magát – mondta. – Mi a fra... Harry felállt.
– Remélem, Geoff és Iván van ma éjszaka szolgálatban. A
cimboráim már alig várják, hogy találkozhassanak velük. Teddy
megpróbált feltápászkodni a székről. – Csukja be a szemét –
mondta neki Harry, és ütött.

– ’gen?
– Halló, Evans?
– Talán. Ki az?
– Helló, Birgitta vagyok, tudod, Inger svéd barátnője. Találkoztunk
néhányszor az Alburyben. Hosszú, világos hajam van, kissé
244
vöröses. Emlékszel rám? – Persze, emlékszem rád. Birgitta, ugye?
Hogy vagy? Hogy szerezted meg ezt a számot? – Köszönöm,
megvagyok. Egy kicsit hullámzóan, tudod. Azt hiszem, egy kicsit
megborultam az Ingerrel történtek miatt. De biztosan sok dolgod
van, úgyhogy nem akarlak nagyon feltartani. A számot még Inger
adta meg arra az esetre, ha utol kellene őt érni valami miatt
Nimbinben. – Á, értem. – Öhm, szóval, azért hívtalak, mert van
valamid, amire szükségem lenne, Evans.
– Igen?
– Olyan... dolog.
– Értem.
Sajnálom, hogy csalódást kell okoznom neked, de kétlem, hogy
lenne bármim, amire szükséged lenne. Figyelj... öhm, Birgitta...
– Nem érted? Muszáj találkoznom veled!
– Nyugalom.
Amire szükséged van, azt több százan megszerezhetik neked.
Viszont azt javasolom, így telefonon ne beszélj olyasmiről, amiről
nem muszáj. Sajnálom, hogy nem tudok segíteni neked. – Ami
nekem kell, az nem h–val kezdődik, hanem m–mel. És abból csak
neked van. – Marhaság.
– Tudom, hogy van még néhány forrás, de nem bízom bennük.
Figyelj, nem csak nekem kell. Sokat vennék és rendesen fizetek. –
Az a helyzet, hogy most elég sok dolgom van, Birgitta. Többet ne
hívj ezen a számon, légy szíves. – Várj! Tudok... tudok pár
dologról. Tudom, hogy mire vagy rákattanva. – Hogy mire vagyok
rákattanva? – Hogy... mi az, amit tényleg szeretsz. Amit élvezel. –
Egy pillanat. – Bocs, ki kellett dobnom valakit. Állandóan ez megy.
Szóval, mi az, amire rá vagyok kattanva, Birgitta? – Azt nem
mondhatom meg telefonon, de... De szőke a hajam, és én... én is
szeretem. – Ó, hogy az a...! Barátnők! Komolyan mondom, mindig
elkápráztattok. És én még komolyan azt hittem, hogy Inger tartani
fogja a száját. – Akkor találkozhatnánk, Evans? Sürgős lenne. –
Holnapután Sydneybe kell utaznom, de talán mehetnék egy korábbi
géppel...
– Igen!
– Hm.
– Mikor tudnánk...
245
– Várj egy kicsit, gondolkodnom kell.
– Oké, Birgitta, figyelj rám.
Gyere el holnap este nyolckor a Darlinghurst Roadra. A Hungry
John bal oldalához. Egy fekete Holdent keress, sötétített
szélvédővel. Ha nincs ott fél kilencig, akkor ne várj tovább. És
ügyelj rá, hogy láthassam a hajad.

– Utoljára? Kristin egy este váratlanul felhívott. Azt hiszem, egy

kicsit be volt rúgva. Valamiért nagyon letolt, de már nem rémlik,
miért. Valószínűleg amiatt, hogy tönkretettem az életét. Hajlamos
volt azt gondolni, hogy a körülötte lévő emberek folyton
tönkreteszik azokat a dolgokat, amiket ő olyan klasszul eltervezett.
– Így szokott ez lenni az olyan kislányokkal, akik gyerekkorukban
túl sokat játszottak egyedül a babáikkal – jegyezte meg Birgitta. –
Elképzelhető. De tényleg nem emlékszem rá. Én sem voltam
egészen józan. Harry feltámaszkodott a könyökére a homokban és a
tengert nézte. Amikor a hullámok feltornyosultak, a tetejük fehér
lett, és a hab egy pillanatra megállt a levegőben, mielőtt a
napsütésben megcsillanva visszazuhant volna a Bondi Beach
szikláira.
– De ezután még láttam egyszer. Meglátogatott a kórházban a
baleset után. Amikor kinyitottam a szemem és megláttam, ahogy ott
ül az ágyam mellett sápadtan, szinte áttetszőén, először azt hittem,
hogy csak álmodom. Ugyanolyan szép volt, mint amikor legelső
alkalommal láttam. Birgitta Harry oldalába csípett.
– Eltúlzom? – kérdezte Harry.
– Dehogy, folytasd csak.
– A lány kuncogva a hasára fordult.
– Most mi van?
Nem kellene neked most egy parányit féltékenynek lenned, amiért
így beszélek egy korábbi fellángolásomról? Hm? Ehhez képest
ahogy elnézlek, nagyon is tetszik neked, ahogy részletekbe menően
ömlengek a romantikus múltamról. Birgitta a napszemüvege fölött
Harryra hunyorgott. – Csak örömmel látom, hogy a macsó
zsarumnak mégiscsak volt valaha érzelmi élete. Még akkor is, ha ez
az időszak már rég a múlté. – A múlté? Akkor ezt most minek
nevezed?
246
– Ez itt, kérlek, egy érett fejjel alaposan átgondolt nyári románc,
méghozzá kellő távolságtartással, hogy ne váljon túlságosan
szorossá, de kellő mennyiségű szexszel is, hogy megérje a
fáradságot. Harry a fejét csóválta. – Te is tudod, Birgitta, hogy ez
nem igaz.
– Igen, Harry, tudom. De ez most így jó. Épp egy elég zűrös
időszakon vagyok túl, tudod? Folytasd! Majd szólok, ha egyes
részleteknél túlságosan elragadtatnád magad. Különben meg
kölcsönkenyér visszajár, megkapod te ezt még, amikor én mesélek
majd az exemről. Birgitta elégedett arccal hasalt vissza a homokba.
– Illetve exeimről. Harry lesöpörte a homokot a lány fehér hátáról. –
Biztos vagy benne, hogy nem fogsz leégni? Ez az itteni nap és a te
hófehér bőröd... – Emlékeim szerint maga kente be a hátamat, Mr
Hole! – Nem tudom, hogy elég magas volt–e a faktorszám. Oké,
felejtsd el. Csak nem akarom, hogy leégj itt nekem. Harry a lány
érzékeny bőrét nézte. Amikor megkérte, hogy segítsen nekik,
Birgitta habozás nélkül igent mondott.
– Lazíts már, apukám, és folytasd!

A ventilátor nem működött.

– A rohadt életbe, de hát vadonatúj! – bosszankodott Wadkins a
szerkezet hátulját csapkodva, miközben ki–be kapcsolgatta.
Teljesen feleslegesen erőlködött. A készülék már nem volt több,
mint egy adag néma alumínium és halott vezetékek. – Hagyja a
fenébe, Larry – dörmögte McCormack. – Inkább szóljon Laurának,
hogy szerezzen egy másikat. Ma van a nagy nap, úgyhogy ennél
sokkal fontosabb dolgunk is akad. Larry? Wadkins ingerülten
visszatette a helyére a ventilátort.
– Minden készen áll, uram. Három autónk lesz ott a környéken. Ms
Enquistet rádióadóval és mikrofonnal szereljük fel, úgyhogy
minden pillanatban tudni fogjuk, hol van és mindent hallani fogunk,
ami történik. A terv az, hogy hazaviszi White–ot a saját lakásába,
ahol Holy, Lebie és jómagam várakozunk majd; egy a
hálószobaszekrényben, egy az erkélyen, a harmadik pedig a lakás
bejárata előtt a folyosón. Arra az esetre, ha az autóban történne
valami, vagy máshová hajtanának, a három kocsink követi majd
őket. – Mi a taktika? Yong megigazította a szemüvegét.
247
– Ms Enquist feladata az lesz, hogy rávegye White–ot arra, hogy
elejtsen valamit a gyilkosságokról. Zsarolni kezdi azzal, hogy
mindent elmond a rendőrségnek arról, amit Inger Holter mesélt neki
a férfi szexuális szokásairól. Ha White biztosnak érzi, hogy a lány
nem tud lelépni, akkor talán felfedi magát. – Mennyi idő múlva
megyünk be? – Csak miután kézzelfogható bizonyítékunk van. A
legrosszabb esetben pedig akkor, ha White támadásba lendül.
– Rizikó? – Természetesen nem teljesen kockázatmentes a dolog, de
ilyen gyorsan nem lehet megfojtani egy embert. Egész idő alatt
olyan közel leszünk, hogy másodperceken belül közbe tudunk
avatkozni. – És ha fegyver van nála? Yong vállat vont. – Az
alapján, amit a gyanúsítottról tudunk, ezt jó eséllyel kizárhatjuk,
uram. McCormack felállt és megkezdte néhány lépésből álló sétáját
a szűk szobában. Harryt leginkább arra az öreg, kövér leopárdra
emlékeztette, amit még gyerekkorában látott az állatkertben. Olyan
kicsi volt a ketrece, hogy a felsőteste már elkezdett visszafordulni,
mire a hátsó része befejezte volna az előző kanyart. Oda–vissza.
Oda–vissza.
– És mi van, ha White szexelni akar, még mielőtt bármit mondana
vagy tenne? – A lány nem fog belemenni. Azt mondja majd, hogy
meggondolta magát és csak azért mondta, hogy White megszerezze
neki a morfiumot. – És aztán hagyjuk, hogy elsétáljon? – Nem
zavarhatjuk fel a vizet, ha nem vagyunk biztosak benne, hogy
elkaphatjuk, uram. McCormack előretolta az alsó ajkát. – Miért
ment bele a lány ebbe az egészbe? Hallgatás. – Mert nem kedveli az
erőszakoskodókat és a gyilkosokat – válaszolta Harry. – Különösen,
ha ismeri az áldozatot. – És ezen túlmenően? Még hosszabb szünet
következett. – Mert megkértem rá – mondta Harry végül.

– Zavarhatlak egy kicsit, Yong?

Yong Sue mosolyogva nézett fel a számítógépéből. – Persze, haver.
Harry leereszkedett az egyik székre. Yong felé fordult, de az ujjai
továbbra is buzgón futkároztak a billentyűzeten és fél szemmel a
monitort leste.
– Szeretném, ha ez kettőnk közt maradna, Yong. Az a helyzet, hogy
időközben elvesztettem a hitem az egészben. Yong ujjai

248
megtorpantak. – Azt hiszem, Evans White vakvágány – folytatta
Harry. Yong zavartan bámult rá. – Hogyhogy?
– Nem könnyű elmagyarázni, de van néhány dolog, ami egyszerűen
nem megy ki a fejemből. Andrew megpróbált elmondani nekem
valamit a kórházban. Sőt, már korábban is. Harry megállt. Yong
biccentett neki, hogy folytassa. – Azt próbálta a tudtomra adni,
hogy a megoldás sokkal közelebb van, mint gondolnám. Szerintem
a tettes olyan személy, akit valamilyen oknál fogva ő maga nem
kaphatott el. Ezért egy kívülállóra volt szüksége. Például rám – aki
egyszer csak idepottyan a semmiből és a következő géppel tovább is
áll. Ez volt az egyik oka annak, hogy azt hittem, Ottó Rechtnagel a
gyilkos. Mivel közeli barátja volt Andrew–nak, azt hittem, nem
akarja ő maga leleplezni. De legbelül éreztem, hogy ez az egész
valahogy sántít. Időközben rájöttem, hogy Andrew nem őt akarta
megállíttatni velem, hanem valaki mást. Yong megköszörülte a
torkát: – Nem említettem korábban, Harry, de nekem már az is
különösnek tűnt, amikor Andrew előhozakodott azzal a bizonyos
tanúval, aki a gyilkosság napján állítólag látta Evans White–ot
Nimbinben. Utólag aztán rájöttem, hogy Andrew–nak egy másik
oka is volt arra, hogy eltávolítsa Evans White–ot a gyanúsítottak
közül, s vele a szemünk elől. Mégpedig az, hogy White–nak volt
valami a kezében ellene. Tudta, hogy Andrew heroinfüggő,
márpedig ha ez kiderül, ő repül a testülettől, ráadásul még börtönbe
is kerül. Nem vagyok odáig ezért az ötletért, de számba vetted azt a
lehetőséget is, hogy Andrew esetleg ígéretet tett White–nak, hogy
távol tart minket tőle?
– Lassan kezd ez az egész kissé komplikálttá válni, Yong, de igen,
végiggondoltam ezt a lehetőséget is. És el is vetettem. Ne felejtsd
el, hogy éppen Andrew érdeme volt, hogy egyetlen fotó alapján
azonosítottuk Evans White–ot. – Na, igen – vakarta meg egy
ceruzával az állát Yong. – Erre alighanem nélküle is rájövünk,
viszont lényegesen tovább tartott volna. Tudod te, milyen nagy az
esélye annak, hogy az aktuális partner a gyilkos? Ötvennyolc
százalék. Miután lefordítottad Inger levelét, Andrew tisztában volt
vele, hogy minden erőnkkel azon leszünk, hogy előkerítsük a lány
titokzatos szeretőjét. Vagyis ha tényleg védeni akarta White–ot
anélkül, hogy önmagát gyanúba keverné, akár segíthetett is. A
249
látszat kedvéért. Nem találtad különösnek, hogy néhány ház
homlokzata alapján felismert egy helyet, ahol száz évvel ezelőtt járt,
akkor is befüvezve?
– Talán igazad van, Yong, nem tudom. Amúgy sem hiszem, hogy
túl sok értelme lenne most, hogy mindenki tudja, mi a dolga, kételyt
ébreszteni a fiúkban. Lehet, hogy mégiscsak Evans White az
emberünk. De ha valóban hittem volna ebben, soha nem kértem
volna meg Birgittát, hogy vállalja el a csali szerepét. – Akkor
szerinted ki az emberünk? – Gondolom, úgy teljes a kérdés, hogy
„ez alkalommal”... Yong nevetett. – Valahogy úgy.
Harry megdörgölte az állát. – Már kétszer megnyomtam a
vészcsengőt, Yong. Ha az ember túl sokszor kiált farkast, végül
senki nem hisz neki. Ezért most teljesen biztosnak kell lennem a
dolgomban.
– Miért hozzám jöttél ezzel az egésszel, Harry? Miért nem
valamelyik főnöknek mondtad el? – Mert te meg tudnál nekem
csinálni egy–két dolgot. Fel kellene tenni néhány diszkrét kérdést és
meg kellene szerezni néhány adatot anélkül, hogy házon belül
megtudnák. – Senki nem tudhat róla?
– Tudom, hogy egy kicsit gyanúsan hangzik, és azzal is tisztában
vagyok, hogy neked sokkal több a vesztenivalód, mint másoknak.
De te vagy az egyetlen, aki segíthet nekem, Yong. Mit mondasz?
Yong hosszasan nézte Harryt. – Segíteni fog abban, hogy megtaláld
a gyilkost, Harry? – kérdezte végül.
– Nagyon remélem.

18.
A terv és egy séta a parkban

– Bravo, jelentkezz.
A rádió hangszórója pattogni kezdett. – Vétel – hallatszott Lebie
kiabálása. – Mi újság odabenn? – Minden rendben – válaszolta
Harry. A megvetett ágy szélén ült és Birgitta fotóját nézte az
éjjeliszekrényen. A kép a lány konfirmációján készült. A
túlexponálás miatt nem látszottak a szeplői, s ettől valahogy
hihetetlenül fiatalnak, idegennek és komolynak tűnt a képen. Nem
250
festett túlságosan jól. Birgitta azt mondta, hogy ösztönzésképpen
tette ki a fotót a rossz napokra, emlékeztetőül, hogy történjen bármi,
a dolgok végül valahogy mégis továbbmennek. – Hol tart az
ütemterv? – kiabálta Lebie a konyhából.
– Birgitta negyedóra múlva végez a munkával. Az Alburyben épp
most teszik fel rá a rádióadót és a mikrofont. – Autóval viszik át a
Darlinghurst Roadra? – Dehogy. Nem tudhatjuk, hogy White nincs–
e már a környéken. Nem hiányzik, hogy észrevegye, amint Birgitta
épp kiszáll az autóból, és gyanút fogjon. Gyalog megy át az
Alburyből. A lépcsőházból Wadkins lépett be a lakásba. – Úgy
tűnik, minden rendben. Lenn az átjáróban el tudok rejtőzni az egyik
kiszögellés mögött és egészen az ajtóig követem őket. Végig a
lányon lesz a szemünk, ne aggódjon. Hol bujkál, Holy? – Itt vagyok
benn, uram. Köszönöm, ezt jó hallani. – A rádió? Lebie? – Megvan
a kapcsolat, uram. Mindenki a helyén. Kezdődhet.

Harry újra és újra végiggondolta az egészet. Oda–vissza, keresztül–

kasul. Hosszas vitába bocsátkozott saját magával, de végül úgy
döntött, nem érdekli, ha a lány reménytelenül közhelyesnek vagy
gyerekesnek fogja találni a meglepetését. Kicsomagolta a vörös
vadrózsát, amit magával hozott, és a fotó mellett álló vizespohárba
tette. Egy kicsit elbizonytalanodott. Mi van, ha ez eltereli a lány
figyelmét? Vagy ha Evans White elkezd kérdezősködni, amikor
meglátja a rózsát a lány ágya mellett? Az ujjával óvatosan
megérintette a rózsa egyik tövisét. Nem, Birgitta érteni fogja a
bátorítást, a rózsa látványa erőt ad majd neki. Az órájára pillantott.
Nyolc óra. – Gyerünk, essünk túl rajta! – kiabált ki a nappaliba.

Valami nem stimmelt. A rádió recsegni kezdett a nappaliban. Harry

nem tudta kivenni, mit mond, csak azt tudta, hogy túlságosan is
hosszan szól. Mindenki tisztában volt a feladatával, és ha minden a
terv szerint zajlik, nincs szükség ilyen hosszú üzenetekre. – A
francba, a francba, a francba – szitkozódott Wadkins. Lebie levette
a fejhallgatóját és Harryhoz fordult. – Birgitta nem érkezett meg –
mondta. – Micsoda?
– Az Alburyből pontban háromnegyed nyolckor indult el. Onnan
legfeljebb tíz perc alatt a Kings Crossra kellett volna érnie. De már
251
huszonöt perc is eltelt. – Arról volt szó, hogy egész idő alatt
szemmel tartjátok! – Onnantól kezdve, hogy a találkozási pontra ér.
Miért kellett volna... – És a mikrofon? Már akkor be volt kapcsolva,
amikor elindult. – Elveszítették a kapcsolatot. Egy darabig mindent
hallottak, aztán hirtelen megszűnt a jel. Egyetlen hang sincs. – Van
egy térképünk? Milyen útvonalon ment? – Harry gyorsan beszélt és
halkan. Lebie egy várostérképet húzott elő a táskájából és
odanyújtotta Harrynak. – Mi volt az útvonala? – szólt bele Lebie a
rádióba. – A lehető legegyszerűbb: végig a Victoria Streeten lefelé.
– Itt van – mondta Harry. – Az Oxford Streetről rákanyarodott a
Victoria Streetre, aztán végig a St. Vincent Kórház és a Green Park
mellett a kereszteződésig, ahol a Darlinghurst Road kezdődik,
onnan pedig a Hungry John csak kétszáz méterre fekszik. Ennél
egyszerűbb nem is lehetne! Wadkins a szájához emelte a mikrofont.
– Smith, két autó fésülje át a Victoria Streetet, és kerítsék elő a
lányt. Szóljon az Alburyben tartózkodó kollégáknak, hogy ők is
segítsenek. A harmadik kocsi maradjon a Hungry Johnnál, hátha
közben mégis odaér. Siessenek, és lehetőleg ne keltsenek feltűnést.
És azonnal jelentést kérek, amint megtudnak valamit! Wadkins
ledobta a rádiót. – A rohadt életbe! Mi a fene folyik itt? Elütötték?
Megtámadták, vagy megerőszakolták? A rohadt életbe! Lebie és
Harry egymásra pillantottak.
– Mi van, ha White véletlenül pont a Victoria Streeten hajtott végig,
és útközben felszedte a lányt? – vetette fel Lebie. – Hiszen
korábban találkoztak már az Alburyben, úgyhogy könnyen
felismerhette.
– Az adókészülék! – kiáltott fel hirtelen Harry.
– Még működnie kell!
– Bravo, Bravo! Itt Wadkins.
Fogják a lány rádióadójának a jeleit? Igen? Az Albury irányából?
Akkor nem lehet messze. Gyerünk, igyekezzenek! Rendben. Vége.
A három férfi csendben várt. Lebie lopva Harryra pillantott. –
Kérdezd meg, hogy látták–e White kocsiját – kérte Harry. – Bravo,
jelentkezz. Itt Lebie. Mi van a fekete Holdennel? Látta valaki? –
Senki. Wadkins felpattant és csendben káromkodva járkálni kezdett
a szobában. Harry azóta guggolt, hogy a hálószobából átjött a
nappaliba, és csak most vette észre, hogy teljesen elzsibbadt. A
252
rádió megreccsent. – Charlie, itt Bravo, jelentkezz! Lebie felkapta a
készüléket. – Itt Charlie. Mondd!
– Itt Stoltz. Megtaláltuk a táskáját az adókészülékkel és a
mikrofonnal a Green Parkban. A lányt viszont mintha a föld nyelte
volna el. – Micsoda? – kérdezte Harry. – Ezeket nem a testére
kellett volna ragasztaniuk? Wadkins dühöngött.
– Biztosan elfelejtettem szólni, de azon töprengtünk, hogy mi van
akkor, ha White... közeledni próbál a lányhoz... öhm, megérinti, na,
érti. Kikezd vele. Ms Enquist is azon a véleményen volt, hogy jobb,
ha a felszerelés inkább a táskájába kerül. Harry ekkorra már fel is
markolta a zakóját. – Hova megy? – kérdezte Wadkins. – Az a
szemét várt rá – mondta Harry. – Lehet, hogy már az Alburytől
kezdve követte. Talán még sikoltani sem volt ideje. Valószínűleg
megint valami éterrel átitatott kendőt használt, ahogy Ottó
Rechtnagelnél. – A nyílt utcán? – kérdezte Lebie szkeptikusan. –
Dehogy. A parkban. Odamegyek. Van ott egy ismerősöm.

Joseph görcsös igyekezettel próbálta nyitva tartani a szemét. Olyan

részeg volt, hogy Harry a legszívesebben elsírta volna magát
tehetetlenségében. – Azt hittem, hogy smárolnak, Harry. – Ezt már
negyedszer mondod, Joseph. Hogy nézett ki a pasas? Hová mentek?
Kocsival volt? – Mikkevel gondoltuk is, amikor elvonszolta
mellettünk a lányt, hogy szegényke talán még nálunk is jobban el
van ázva. Azt hiszem, Mikke egy kicsit még irigykedett is rá emiatt,
hehehe. Ez itt Mikke. Finnországból jött. Mikke a szomszédos
padon feküdt teljesen kiütve.
– Joseph, nézz rám! Nézz rám! Meg kell találnom a lányt. Érted?
Az a pasas valószínűleg egy gyilkos. – Próbálom, Harry. Tényleg
próbálok visszaemlékezni. A fenébe is, segíteni szeretnék neked!
Joseph összeszorította a szemét és az öklével a homlokát ütögetve
dünnyögött.
– Olyan pokolian sötét ez a park, hogy alig láttam valamit. Azt
hiszem, az a fickó elég nagydarab volt. – Kövér? Magas? Világos,
sötét? Szemüveges, sánta? Szakállas, kalapos? Joseph a szemét
forgatta.
– Van egy cigid, haver? Tudod, attól jobban menne a dolog. De a
világ összes cigarettája sem lett volna elég ahhoz, hogy Joseph
253
agyából kiszorítsa az alkoholgőzt. Harry odaadta neki a maradék
cigarettáját és megkérte, hogy ha Mikke újra magához tér, faggassa
ki, hátha emlékszik valamire. Nem mintha ettől sokat remélt volna.

Éjjel kettőre járt, amikor Harry visszaért Birgitta lakásába. Lebie a

rádió mellett gubbasztott és együttérző pillantással nézett rá.
– Gave it a burl, did ya? No good, ay?17
Harry egy szót sem értett abból, amit Lebie kérdezett, de
egyetértően rábólintott, és leroskadt egy székre. – Mi a helyzet a
kapitányságon? – kérdezte Lebie. Harry a cigarettája után
kotorászott, de aztán eszébe jutott, hogy Josephnek adta a dobozt. –
Elég nagy a káosz. Wadkins lassan teljesen elveszti az eszét, és
most fejetlen csirkék módjára szirénázva száguldoznak körbe a
városban. Az egyetlen, amit tudnak, hogy White valamikor
napközben elhagyta Nimbint és a négyórás géppel Sydneybe repült.
Azóta senki nem látta. Harry lejmolt egy cigarettát Lebie–től és egy
darabig szótlanul dohányoztak.
– Menj haza és aludj néhány órát, Szergej. Én itt maradok éjszakára,
ha Birgitta mégis felbukkanna. Hagyd bekapcsolva a rádiót, hogy
követni tudjam az eseményeket. – Szívesen maradok, Harry. Harry
megrázta a fejét.
– Menj haza! Hívlak, ha van valami.
Lebie egy baseballsapkát nyomott kopaszra borotvált fejébe. Az
ajtóban egy pillanatra még megtorpant. – Megtaláljuk, Harry.
Érzem. Komolyan, haver. Harry ránézett. Nehéz lett volna
megmondani, hogy Lebie tényleg el is hiszi–e, amit mond. Amint
egyedül maradt, kitárta az ablakot és kibámult a háztetőkre. Kissé
lehűlt a levegő, s a szellő lágyan besodorta a szobába a város, az
emberek és a környék büféiben főzött ételek szagát. A világ egyik
legszebb nyári éjszakája volt a világ egyik legszebb városában.
Felnézett a csillagokra. Végtelen sok apró, pislákoló fényforrás, ha
elég sokáig nézi őket, szinte életre kelnek.
Óvatosan megpróbálta körülírni az érzéseit. Óvatosan, mert nem
adhatta át magát nekik. Most még nem. Először valami jó érzést.
Csak egy egészen kicsit, nehogy elgyengüljön tőle. Birgitta arcát a
kezei közt, a szemében bujkáló nevetést. Azután a rosszak

254
következtek. Tudta, hogy egy ideig még távol kell tartania magát
tőlük, de muszáj volt kicsit felmérnie, milyen erővel bírnak.
Úgy érezte, mintha egy tengeralattjáróban ülne valahol nagyon
mélyen, a kétségbeesés és a reménytelenség tengerének fenekén. A
víz nyomása egyre nőtt, be akart törni hozzá, és a tengeralattjáró
már minden eresztékében recsegett. Csak reménykedni tudott
abban, hogy az önuralom állandó gyakorlása most megtérül és segít
neki fenntartani a járművet. Harry azokra a lelkekre gondolt,
amelyek csillagokká váltak, miután a hozzájuk tartozó test meghalt.
De hiába kereste, azt a különleges csillagot nem sikerült
megtalálnia.

19.
Két beszélgetés egy gyilkossal, egy kokabura madár és
egy álom

Harry a baleset után gyakran megkérdezte magától, hogy ha

tehetné, elcserélné–e a sorsát. Elcserélné–e a hazugságot, a
bűntudatot, a szégyent? Lenne–e ő, aki a kerítésoszlopot
meggörbítette a Sørkedalsveien? Aztán egy ünnepélyes temetés az
egyenruhás kollégák és a gyászoló szülők körében, egy kép a
rendőr–főkapitányság folyosóján, majd az évek múlásával egy
egyre halványodó, ám kedves emlék.
Látszólag értelmetlen és önkínzó kérdés volt. Harry azonban úgy
érezte, hogy a válasz megadja neki a bizonyosságot, amire ahhoz
volt szüksége, hogy újra tudja kezdeni. Ugyanis nem akart cserélni.
Boldog volt, hogy életben maradt.
Minden reggel, amikor a kórházban gyógyszerektől kábán és üres
fejjel felébredt, azt volt az érzése, hogy itt valami szörnyű tévedés
van. Rendszerint beletelt néhány álomittas másodpercbe, mire az
emlékezete beindult és kérlelhetetlenül a tudtára adta, hogy ki ő, hol
van, és mi történt. A következő gondolata mégis mindig az volt,
hogy szerencsére életben van. Hogy még mindig itt van a pályán,
nem esett ki a játékból. Talán ez nem túl sok, de Harry számára
abban a helyzetben épp elég volt. Miután elhagyhatta a kórházat,
kapott egy időpontot egy pszichiáterhez.
255
– Tulajdonképpen egy kicsit későn jött – mondta a pszichiáter. – A
tudattalanja már minden bizonnyal eldöntötte, hogyan fogja
feldolgozni a történteket, így ezt már aligha tudjuk befolyásolni.
Választhatta például azt, hogy elfojtja őket. Persze még
megpróbálhatjuk rávenni arra, hogy meggondolja magát, mert az
elfojtás nem valami jó megoldás.
Harry csak azt tudta, hogy a tudattalanja szerint jó, hogy életben
van és nem akarta megkockáztatni, hogy a pszichiáter rávegye arra,
hogy máshogy döntsön, ezért ez volt az első és egyben az utolsó
alkalom is, hogy betette a lábát a rendelőjébe.
A rákövetkező időkben azt is megtanulta, hogy pocsék taktika
egyszerre harcolni mindennel, ami a fejében van. Először is, mert
nem tudta pontosan, mi van odabenn, és gyakran érezte úgy, mintha
egy olyan szörnyeteggel küzdene, amelyet még soha nem látott.
Másodszor rájött, hogy lényegesen nagyobb esélye van a
győzelemre, ha a háborúját több kisebb ütközetre bontja. Így van
ideje felmérni az ellenfelét, kikémlelni a gyenge pontjait, majd
lecsapni és ártalmatlanná tenni. Valahogy úgy, mint amikor az
ember papírt gyömöszöl egy iratmegsemmisítőbe. Ha túl sokat akar
egyszerre beletenni, a gép pánikba esik, köhögni kezd és végül
megadja magát, az ember pedig kezdheti elölről az egészet.
Az egyik kollégájának a barátja, akit Harry egy vacsorán ismert
meg, pszichológus volt. A férfi furcsálkodva méregette, amikor
Harry mesélt neki a módszerről, amivel az érzéseit próbálja
feldolgozni. – Háború? – kérdezte. – Iratmegsemmisítő? A
pszichológus arcán őszinte aggodalom tükröződött.

Harry kinyitotta a szemét. A reggel első fényei bevillantak a

függönyök résein. Az órára hunyorgott. Hat óra. A rádió
megreccsent. – Itt Delta. Charlie, jelentkezz. – Harry felpattant a
kanapéról és felmarkolta az adóvevőt. – Delta, itt Holy. Mi történt?
– Megtaláltuk Evans White–ot. Egy nő névtelen bejelentést tett,
hogy látta a Kings Crosson, úgyhogy odaküldtünk érte három autót.
Behozták, épp kihallgatják. – És mit mondott?
– Egészen addig mindent tagadott, amíg le nem játszottuk neki a Ms
Enquisttel folytatott telefonbeszélgetését. Ezt követően elmesélte,
hogy nyolc óra után háromszor hajtott el egy fehér Hondával a
256
Hungry John előtt. De miután a lány nem volt sehol, feladta, és
hazament a bérelt lakásába. Később elment egy éjszakai klubba,
végül ott bukkantunk rá. Egyébként a nő, akitől a füles származott,
utánad kérdezősködött.
– Ezt le mertem volna fogadni. Sandrának hívják. Átkutatták White
lakását? – Igen, de semmit nem találtunk. Az égvilágon semmit.
Smith pedig azt mondta, hogy tényleg látta a fehér Hondát
háromszor elhajtani a Hungry John előtt. – Miért nem a fekete
Holdennel ment, ahogy megbeszélték?
– White azt mondta, hogy szándékosan hazudott a telefonban az
autóról arra az esetre, ha Ms Enquist esetleg át akarná verni és netán
valami csapda lenne az egész, így viszont észrevétlenül tehetett
néhány kört, hogy felmérje, tiszta–e a levegő. – Rendben.
Átmegyek magukhoz. Kérem, telefonálják körbe a többieket, és
keltsék fel őket. – A többiek két órával ezelőtt mentek haza, Holy.
Egész éjszaka dolgoztak, és Wadkins azt kérte...
– Teszek rá, mit mondott Wadkins. Hívja őket!
A régi ventilátor visszakerült a tárgyalóba. Nehéz lett volna
megmondani, hogy jót tett–e neki a szünet, mindenesetre teli
torokból protestált, amiért visszarendelték a jól megérdemelt
nyugdíjból. A megbeszélés véget ért, Harry azonban ott maradt a
tárgyalóban. Az inge hónalján nagy, nedves folt díszelgett, előtte az
asztalon egy telefon állt. Lehunyt szemmel néhány mondatot
mormolt maga elé, azután felemelte a kagylót és beütögette a
számot.
– Igen?
– Itt Harry Holy.
– Harry! Örülök, hogy a vasárnap ellenére ilyen kora reggel talpon
vagy. Derék szokás. Már vártam a hívásodat. Egyedül vagy? – Igen.
Egy másodpercig a vonal mindkét végén csak a lélegzés hallatszott.
– Rájöttél, ugye?
– Igen, egy ideje tudom, hogy te lehetsz az. – Szép munka, Harry.
Most pedig azért hívtál, mert van nálam valami, amit vissza akarsz
kapni, így van? – Így van. Harry letörölte az izzadságot az arcáról.
– És minden bizonnyal azt is megérted, hogy magammal kellett
hoznom, ugye, Harry? – Nem. Nem értem meg.

257
– Ugyan már, Harry, nem vagy te olyan ostoba fickó. Amikor a
fülembe jutott, hogy valaki kutatgatni kezdett, rögtön tudtam, hogy
csak te lehetsz az. Viszont a te jól felfogott érdekedben bízom
benne, hogy elég okos voltál és nem járt el a szád. Ugye? – Nem
szóltam róla senkinek.
– Ez esetben van még rá esély, hogy viszontlásd a vörös hajú
barátnődet. – Hogy csináltad? Hogyan fogtad el? – Tudtam, hogy
mikor ér véget a munkaideje. Az Albury előtt vártam az autómban,
és amikor elindult, követtem. Amikor bement a parkba, arra
gondoltam, hogy valakinek figyelmeztetnie kellene, hogy ilyen
kései órán nem tanácsos arrafelé sétálgatni. Ezért kiugrottam a
kocsiból, és utána futottam. Szippantott néhányat a kendőből, ami
nálam volt, majd besegítettem az autóba. Ezek szerint nem vette
észre a lány táskájába rejtett műszereket, gondolta Harry. – Mit
akarsz, mit tegyek?
– Idegesnek tűnsz, Harry. Nyugalom. Nem kérek sokat. A te
munkád az, hogy elkapd a gyilkosokat, én pedig pontosan erre
akarlak kérni. Hogy végezd a munkád. Birgitta ugyanis elmesélte
nekem, hogy a fő gyanúsítottatok egy díler, bizonyos Evans White.
Ártatlan vagy sem, ő és a hasonszőrű társai több embert ölnek meg
évente, mint én az egész életem során. Az pedig már tényleg
valami, hehehe. De nem hinném, hogy ezt részletekbe menően ki
kellene fejtenem neked. Mindössze szeretném, ha gondoskodnál
arról, hogy Evans White–ot elítéljék azokért a bűncselekményekért,
amelyeket elkövetett. És az enyéim közül is néhányért. Az talán
elég bizonyíték lesz, ha White lakásában találnak némi vért és
bőrfoszlányt, ami Inger Holtertől származik, nem? Végül is ismered
a törvényszéki orvost, ő esetleg szerezhetne neked bizonyítékként
felhasználható anyagot, amit aztán elhelyezhetsz a helyszínen, mit
gondolsz? Hehe. Csak vicceltem, Harry. És mi lenne, ha én
gondoskodnék neked bizonyítékról? Mi van, ha valahol pedánsan
szortírozva, műanyag zacskókban őrzöm az egyes áldozatok vérét,
bőrdarabkáit és egy–két hajszálát? Csak a biztonság kedvéért,
hiszen az ember sosem tudhatja, nem lesz–e szüksége rájuk ahhoz,
hogy egy kis zavart keltsen, hehehe.
Harry szorosan markolta a telefonkagylót. Gondolkodni próbált. A
férfinak nyilvánvalóan fogalma sincs arról, hogy a rendőrség tud
258
Birgitta elrablásáról, és hogy a feltételezett gyilkos személyét
illetően megváltozott a véleményük. Vagyis Birgitta nem árulta el
neki, hogy tegnap este épp a rendőrség felügyelete alatt készült
találkozóra Evans White–tal. Ezek szerint a pasas anélkül, hogy
tisztában lett volna vele, egy tucat rendőr orra előtt kaparintotta meg
a lányt! A hang kizökkentette a gondolataiból: – Csábító lehetőség,
nem igaz, Harry? Hogy pont egy gyilkos segítsen rács mögé juttatni
a társadalom egy másik ellenségét.
Nos, azt javaslom, maradjunk kapcsolatban. Van... mondjuk,
negyvennyolc órád arra, hogy letartóztasd. Azt akarom, hogy a kedd
esti híradó beszámoljon az örvendetes fordulatról. Addig pedig
megígérem neked, hogy egy úriembertől elvárható maximális
tisztelettel fogok bánni a vörös hajúval. De ha a jó hír elmarad,
félek, nem fogja megérni a szerdát. Viszont eseménydús kedd estét
ígérhetek neki. Harry letette a kagylót. A ventilátor egyre csúnyább
csörömpöléssel méltatlankodott. A kezére pillantott. Egy kicsit
remegett.

– Mit gondol, uram?

A széles hát, ami egész idő alatt moccanatlanul szobrozott a tábla
előtt, most megmozdult. – Azt, hogy el kell kapnunk ezt a
rohadékot – válaszolta McCormack. – De mielőtt a többiek
visszaérnének, Harry, mondja el, miből jött rá, hogy ő az!
– Hogy őszinte legyek, uram, nem volt túl sok minden, amiből
rájöhettem volna. Ez is csak egy volt a számtalan teória közül, ami
végigfutott az agyamon, és eleinte magam is teljesen
elrugaszkodottnak találtam. Aztán a temetés után Jim Connolly,
Andrew egykori bokszolótársa hozott vissza a városba, akinek a
felesége a megismerkedésük idején cirkuszi artista volt. Jim
elmesélte, hogy kapcsolatuk hajnalán egy éven keresztül udvarolt a
nőnek folyamatosan, mire az beadta a derekát. Először nem is
foglalkoztam ezzel, amíg szöget nem ütött a fejembe a gondolat,
hogy mi van, ha Jim szó szerint értette a dolgot, vagyis ha valóban
minden nap látták egymást a választottjával egy éven át. Azután
eszembe jutott az is, hogy a Jim Chivers egy hatalmas sátorban
tartotta a mérkőzéseket, amikor Andrew–val Lithgow–ban láttuk
őket, és hogy egy vidámpark is volt mellettük. Ezért megkértem
259
Yongot, hogy hívja fel a Jim Chivers ügynökét és nézzen utána a
dolognak. És stimmelt. Amikor a bokszcsapat turnén volt, szinte
mindig vele tartott egy utazó cirkusz vagy vidámpark is. Yong ma
reggelre megkapta a korábbi turnék állomásainak listáját, és mint
kiderült, a vidámparknak, ami a Jim Chivers turnéit az utóbbi
években kísérte, nem sokkal ezelöttig saját cirkuszi csoportja is
volt. Mégpedig Ottó Rechtnagelé.
– Értem. Vagyis a Jim Chivers bokszolói is a helyszínen voltak az
adott időpontokban. De a csapatból többen is ismerték Andrew–t,
nem? – Andrew viszont csak egyvalakit mutatott be közülük, nekem
pedig rá kellett volna jönnöm, hogy nem amiatt a vakvágánynak
bizonyult nemi erőszak miatt akart Lihtgow–ba utazni velem.
Andrew a fiaként tekintett erre az emberre. Annyi hasonló dolgon
mentek keresztül és olyan szoros volt a közöttük lévő kapocs, hogy
talán ő volt az egyetlen a föld kerekén, akivel a lelenc Andrew
Kensington valóban valamiféle rokonságot érzett. És bár Andrew
soha nem adta jelét, hogy szorosabb kapcsolat fűzné a népéhez, én
mégis azt hiszem, hogy Toowoombát azért szerette jobban, mint
bárki mást, mert egy vérből valók voltak. És ezért nem tudta ő maga
megállítani. Az erkölcsi érzéke éles ellentétbe került a népe iránt
érzett lojalitásával és a Toowoomba iránti szeretetével. Kegyetlen
konfliktus lehetett. Olyan megoldást kellett találnia, ami megmenti
attól, hogy úgyszólván el kelljen pusztítania a saját fiát. Ezért volt
szüksége rám, egy kívülállóra, akit a cél felé irányíthatott.
– Toowoomba?
– Toowoomba.
Andrew rájött, hogy ő áll a gyilkosságok mögött. De az is
lehetséges, hogy az elkeseredett, megbántott szerető, Ottó
Rechtnagel mondta el neki az igazat, miután Toowoomba elhagyta.
Andrew–nak talán sikerült meggyőznie Ottót arról, hogy ne
forduljon a rendőrséghez, és cserébe megígérte neki, hogy úgy oldja
meg az ügyet, hogy ők ketten nem fognak belekeveredni. De azt
hiszem, Ottó ekkor már nagyon közel járt ahhoz, hogy
összeroppanjon. Jó oka volt rá, hogy félteni kezdje az életét, miután
világossá vált a számára, hogy Toowoombának aligha van szüksége
egy volt szeretőre, aki bármikor leleplezheti. Toowoomba tudta,
hogy Ottó kapcsolatba lépett velem, és hogy ez azzal fenyeget, hogy
260
hamarosan vége a játéknak. Ezért úgy döntött, hogy az előadás alatt
megöli Ottót. Mivel a társulat korábban is nagyjából ugyanezzel a
műsorral utazott, Toowoomba pontosan tudta, hogy az előadás mely
pontján kell lecsapnia. – De miért nem a lakásában ölte meg Ottót?
Hiszen kulcsa is volt hozzá. – Ugyanezen töprengtem én is. – Harry
tétovázott. McCormack sürgetni kezdte. – Ugyan, Harry, annyi
mindent feltálalt már itt nekem, egy–két elmélet ide vagy oda már
tényleg nem számít. – Hiúságból. – Hogy micsoda?
– Toowoomba nemcsak pszichopata, hanem végtelenül hiú is. Ezt
pedig nem szabad alábecsülni. Míg a szexuális indíttatású
gyilkosságai olyan mintát követtek, ami kényszeres cselekedetekkel
magyarázható, addig a „bohócgyilkosság” valami egészen más volt:
egy teljesen racionális, szükségszerü emberölés.
Ennél a bűnténynél megszabadult a többi gyilkosságot meghatározó
pszichózisaitól. Itt volt a lehetőség, hogy valami valóban látványos
dolgot alkothasson, hogy feltegye a koronát az életművére. És mi
tagadás, sikerült neki: a bohócgyilkosságra még akkor is emlékezni
fognak, mikor a meggyilkolt lányokat már rég elfelejtették.
– Értem. Andrew pedig azért lépett le a kórházból, hogy megállítsa
a rendőrséget, amikor rájött, hogy Ottót le akarják tartóztatni? – Én
inkább úgy sejtem, hogy egyenesen Ottó lakására ment, hogy
beszéljen vele, felkészítse őt a letartóztatásra és hogy a lelkére
kösse, mennyire fontos, hogy tartsa a száját Toowoombáról, nehogy
ők ketten még jobban belekeveredjenek az ügybe. Meg akarta
nyugtatni, hogy Toowoombát el fogják kapni, csak még egy kis
időre van szüksége, hogy a terve sikerüljön. Pontosabban, hogy
nekem van szükségem még egy kis időre. De valami félrecsúszott.
És fogalmam sincs róla, hogy mi lehet az. De hogy végül
Toowoomba küldte a másvilágra Andrew–t, abban egy percig sem
kételkedem. – Hogyhogy? – Intuíció. Valamint egy apróság.
– Micsoda? – Amikor Andrew–nál voltam a kórházban, azt mondta,
hogy Toowoomba másnap készül hozzá látogatóba. – És? – A St.
Etienne Kórházban még mielőtt a recepcióig eljutnának, minden
látogatót felírnak. Megkértem Yongot, hogy hívja fel a kórházat, és
mint kiderült, egyetlen Andrew–hoz tartó látogatót vagy neki szóló
telefonhívást nem jegyeztek be azután, hogy én ott jártam. – Attól
tartok, nem tudom követni, Harry. – Ha valami közbejött volna
261
neki, Toowoomba egészen biztosan felhívta volna Andrew–t, hogy
lemondja a látogatást. Mivel ezt nem tette meg, kizárt, hogy azelőtt
megtudhatta volna, hogy Andrew nincs már a kórházban, hogy a
recepcióhoz eljutott volna. Vagyis be kellett volna, hogy jegyezzék
a nevét a látogatói naplóba. Kivéve... – Kivéve, ha előző este ő volt
az, aki megölte Andrew–t. Harry széttárta a karját. – Az ember nem
látogat meg olyasvalakit, akiről tudja, hogy már nincs ott, uram.

Nagyon hosszú vasárnapnak néztek elébe. A fenébe, pedig már

eddig is épp elég hosszú volt, gondolta Harry. A tárgyalóban
gubbasztottak felgyürt ingujjakkal és próbáltak zseniálisak lenni.
– Szóval, a mobilján hívta fel – összegezte Wadkins. – Vagyis maga
szerint nincs a lakásán? Harry megrázta a fejét. – A pasas nagyon
óvatos. Egész biztos, hogy valahová máshová vitte Birgittát.
– Viszont lehet, hogy találnánk valamit nála, amiből esetleg
kiderülhet, hogy hol rejtette el – vetette fel Lebie. – Nem! –
jelentette ki Harry határozottan. – Ha rájön, hogy a lakásán jártunk,
tudni fogja, hogy eljárt a szám, és elintézi Birgittát. – De ahhoz
előbb értelemszerűen haza kell mennie, mi pedig ott várjuk teljes
készenlétben és őrizetbe vesszük – mondta Lebie.
– És mi van akkor, ha ez neki is eszébe jut és úgy intézi, hogy
anélkül is meg tudja ölni Birgittát, hogy fizikai valójában a
helyszínen lenne? – replikázott Harry. – Mondjuk megkötözi
valahol, de nem lesz hajlandó elárulni, hogy hol. – Körbepillantott.
– Lehet, hogy a lány egy ketyegő bombán ül, amit egy bizonyos
időn belül hatástalanítani kell, különben a levegőbe röpíti? – Állj! –
csapott az asztalra Wadkins. – Lassan már egy képregény szintjére
jutunk! Gondolkodjunk már reálisan, ne kezdjük a pasast hirtelen
bombaszakértőnek képzelni, csak mert megölt néhány lányt! Az idő
viszont telik, úgyhogy nem ülhetünk tovább a babérjainkon. Nekem
nem tűnik olyan rossz ötletnek, hogy tegyünk egy látogatást
Toowoomba lakásában. És egészen biztos vagyok benne, hogy
sikerül csapdát állítanunk neki, amibe szépen belesétál majd, ha
haza próbál menni. – Ez a pasas nem hülye! – csattant fel Harry. –
Komolyan ennyire nehéz felfogni, hogy ezzel Birgitta életét
kockáztatjuk? Wadkins megcsóválta a fejét.

262
– Sajnálom, Holy, de attól tartok, hogy az elrabolt hölgyhöz fűződő
viszonya némileg elhomályosítja a józan ítélőképességét. Azt
tesszük, amit mondtam.

A délutáni napfény megcsillant a Victoria Street fái között. Az

egyik szomszédos pad háttámláján egy apró kokabura madár
melegítette hangszálait az esti koncertre.
– Biztosan furcsának találod, hogy az emberek képesek ilyen
jókedvűen jönni–menni – mondta Joseph. – Hogy jelenleg,
miközben épp a strandról, az állatkertből vagy a nagymamától
tartanak hazafelé, máson sem jár az eszük, csak a vasárnapi ebéden.
Személyes sértésnek érzed, ahogyan a nap a fák lombjaival játszik,
miközben te legszívesebben sírnál nyomorúságodban. Mit
mondhatnék neked, Harry, barátom? Az élet már csak ilyen. A
vasárnapi sült pedig vár, nincs mese. Harry a nap felé hunyorgott.
– Lehet, hogy éhes vagy megsérült. De a legrosszabb a tudat, hogy
biztosan borzasztóan fél. – Nagyon jó feleség lesz belőle, ha kiállja
a próbát – mondta Joseph, és visszafüttyögött a kokaburának. Harry
kérdő tekintettel nézett rá, de Joseph teljesen józannak tűnt. Mondta
is, hogy a vasárnap a pihenőnapja. – Régen a bennszülött nőknek
három próbát kellett kiállniuk az esküvőjük előtt – adta meg a
magyarázatot Joseph. – Először is, a lánynak le kellett tudnia győzni
az éhségét. Két napon keresztül kellett segédkeznie a vadászatban
és halászatban úgy, hogy közben egy falatot sem ehetett. Azután
egy tábortűz mellett találta magát egyedül, egy szaftos kengurusült
vagy valami egyéb finomság mellett. De még ekkor is uralkodnia
kellett a mohóságán és csak annyit ehetett belőle, hogy elég étel
maradjon a többiek számára is. – Gyerekkoromban ez nálunk is így
volt – jegyezte meg Harry.
– Viselkedni kellett az asztalnál. De azt hiszem, mára kiment a
divatból. – A második a fájdalom elviselésének próbája volt. –
Joseph vadul gesztikulált. – Tűket döftek az orrába meg az arcába,
és különféle jeleket karcoltak a bőrébe. – Na és? A lányok ezért ma
egy vagyont fizetnek – mondta Harry.
– Fogd már be, Harry. Aztán amikor a tűz ellobbant, néhány faágat
szórtak a parázsra, neki pedig rá kellett feküdnie. De a harmadik
próba volt a legnehezebb. – A félelem?
263
– Eltaláltad. Miután lement a nap, a törzs tagjai a tábortűz köré
gyűltek, és az öregek mindenféle hajmeresztő rémtörténeteket
meséltek a lánynak szellemekről és muldarpéról, az ördögök
ördögéről. Amikor ezzel végeztek, elküldték a lányt aludni távol a
többiektől, esetleg az ősök sírjai mellé, aztán az éjszaka leple alatt
fehérre mázolt arccal vagy félelmetes maszkokat viselve
odalopóztak... – Nem vitték egy kicsit túlzásba? Gondolom, már e
nélkül is eléggé...
– ...és rémisztő hangokat hallattak. Sajnálom, hogy ezt kell
mondanom, Harry, de pocsék hallgatóság vagy. Joseph sértődött
képet vágott. Harry megdörgölte az arcát.
– Tudom – mondta némi hallgatás után. – Ne haragudj, Joseph.
Azért jöttem ide, hogy egy kicsit hangosan gondolkodhassak és
hogy megnézzem, nem hagyott–e mégis valami nyomot maga után,
ami arra utalhat, hogy hová vitte Birgittát. De egyszerűen nem jutok
előrébb, és pillanatnyilag te vagy itt az egyetlen, akin kitölthetem a
frusztrációmat. Ez most biztosan úgy hangzott, mintha cinikus,
érzéketlen seggfej lennék. – Nem, inkább úgy hangzott, mintha azt
vetted volna a fejedbe, hogy egyedül kell megküzdened az egész
világgal – válaszolta Joseph. – De ha néha nem ereszted le a karod a
védekezéshez, akkor hamar el fog fáradni a csapkodásban. Harry
elmosolyodott.
– Egészen biztos vagy benne, hogy nem volt egy bátyád? Joseph
elnevette magát. – Sajnos, az anyámat már nem kérdezhetem meg
erről, de szerintem említette volna. – Komolyan mondom, teljesen
olyan, mintha testvérek lennétek. – Mondtad már néhányszor,
Harry. Lehet, hogy aludnod kellene egy kicsit.

Joe arca felderült, amikor Harry belépett a Springfield Lodge

ajtaján. – Gyönyörű délutánunk van, nem igaz, Mr Holy?
Megjegyzem, ma ragyogóan néz ki. Van itt egy csomag magának. –
A férfi egy szürke papírba göngyölt csomagot emelt ki a pult alól,
amin nagy betűkkel a „Harry Holy” felirat állt. – Kitől van? –
kérdezte Harry meglepődve.
– Nem tudom. Egy taxisofőr hozta néhány órával ezelőtt. Harry az
ágyán ülve kicsomagolta a papírból a benne rejtőző dobozt, és
kinyitotta. Már akkor sejtette, kitől származhat, amikor Joe átadta
264
neki, de a doboz tartalma minden további kételyt eloszlatott,
ugyanis hat darab, felcímkézett kis műanyag csövet tartalmazott.
Kivette az egyiket. A címkén Inger Holter halálának a dátuma és a
„szeméremszőrzet” felirat szerepelt. Nem kellett túl sok fantázia
ahhoz, hogy kitalálja, a többi cső is hasonló dolgokat tartalmaz:
vért, hajszálakat, ruhafoszlányokat.

Fél órával később telefoncsörgésre ébredt. – Megkaptad a

csomagot, amit küldtem neked, Harry? Gondoltam, mihamarabb
hozzájuk szeretnél jutni. – Toowoomba. – Szolgálatára, uram.
Hehehe. – Megkaptam. Feltételezem, a tartalma Inger Holtertől
származik. Kíváncsivá tettél, Toowoomba. Hogy ölted meg? – Nem
volt nagy boszorkányság – válaszolta készségesen Toowoomba. –
Már–már túlságosan is egyszerű volt. Épp az egyik barátnőm
lakásán voltam, amikor késő este becsengetett.
Vagyis Ottó egy barátnő volt? Harrynak már a nyelve hegyén volt a
kérdés, de még idejében visszafogta magát. – Inger ételmaradékot
hozott a barátnőm kutyájának. Jobban mondva a néhai
barátnőmének. Akit mellesleg hiába vártam egész álló este, ő
szokásához híven megint a városban töltötte az estét. Harry tisztán
hallotta, hogy a férfi hangja élesebb lett. – Nem volt így túlságosan
kockázatos a dolog? – kérdezte Harry. – Mi van, ha valaki tudja,
hogy a lány épp a... öhm, barátnőd lakásához tart? – Dehogy, direkt
rákérdeztem – felelte Toowoomba.
– Rákérdeztél? – hitetlenkedett Harry.
– Az emberek hihetetlenül naivak tudnak lenni.
Gyorsabban jár a nyelvük, mit az eszük. Ha biztonságban érzik
magukat, akkor azt hiszik, már nem is kell gondolkodniuk. Inger
pont ilyen édes, ártatlan lány volt. „Nem, senki sem tudja, hogy itt
vagyok. Miért?” Hehe. Úgy éreztem magam, mint a farkas a
Piroskáról szóló mesében. Úgyhogy elmagyaráztam neki, hogy a
lehető legjobbkor jött. Most mondtam volna azt neki, hogy épp
alkalmatlan a látogatása? Hehehe. A folytatást is akarod hallani?
Harry szívesen végighallgatta volna a folytatást. A legszívesebben
mindent végighallgatott volna, a legapróbb részletekig, hogy milyen
volt Toowoomba gyerekkorában, mikor ölt először, hogy miért nem
voltak állandó rituáléi, miért volt az, hogy néha csak
265
megerőszakolta a nőket, hogy hogyan érezte magát a gyilkosságok
után, és hogy más sorozatgyilkosokhoz hasonlóan ő is lehangolt
lett–e az extázist követően, mert már megint nem volt tökéletes a
dolog, nem olyan volt, amilyennek megálmodta, eltervezte. Tudni
akarta, hányan voltak, mikor és hol, a módszereket és az
eszközöket. És meg akarta érteni az indítékot is, a szenvedélyt,
ennek az egész őrültségnek a mozgatórugóját. De nem ment,
képtelen volt rá. Most nem. Ebben a pillanatban hidegen hagyta,
hogy Ingert azelőtt erőszakolta–e meg, hogy meggyilkolta, vagy
csak utána, hogy a gyilkosság bosszú volt–e azért, mert Ottó
egyedül hagyta, hogy megmosdatta–e a lányt utána, és hogy a
lakásban ölte meg, vagy a kocsiban. Nem akarta tudni, hogy a lány
könyörgött–e neki, sírt–e vagy el kerekedett–e a szeme a rémülettől,
amikor rájött, hogy meg fog halni. Nem akarta tudni, mert nem
sikerült volna megakadályoznia, hogy ne Birgitta arca kússzon
Ingeré helyébe. És az elszívta volna minden erejét.
– Honnan tudtad, hogy hol lakom? – kérdezte Harry, inkább csak
hogy mondjon valamit, és meg ne szakadjon a beszélgetés. – Ugyan
már, Harry! Csak nem kezdesz elfáradni? Te magad mesélted el,
amikor a legutóbb együtt lógtunk. Tényleg, jó kis este volt. Milyen
figyelmetlen vagyok, amikor reggel beszéltünk, el is felejtettem
megemlíteni. – Figyelj csak, Toowoomba...
– Komolyan elgondolkodtam rajta, Harry, hogy miért hívtál fel
aznap este azzal, hogy segítsek neked. Attól eltekintve, hogy egy
kicsit helyre kellett rakni azt a két szmokingos kokszbajnokot abban
az éjszakai klubban. Nem mondom, mókás volt, de tényleg csak
azért voltunk ott, hogy köszönetet mondj annak a stricinek a
különleges bánásmódért? Lehet, hogy nem vagyok túl jó
emberismerő, Harry, de nekem valahogy nem áll össze ez az egész.
Egy gyilkossági ügy kellős közepén vagy, mégis ilyen kicsiségekre
fecsérled az időt és az energiát, csak mert egy éjszakai klubban nem
bántak veled túl kesztyűs kézzel?
– Nos...
– Igen, Harry?
– Nem csak erről volt szó.
A lány, akit a Centennial Parkban találtunk, történetesen abban a
klubban dolgozott, és azt feltételeztem, hogy aki megölte, talán ott
266
volt a klubban aznap este, majd megvárta a hátsó bejáratnál, és
amikor hazaindult, követni kezdte. Látni akartam, hogyan reagálsz,
amikor rájössz, hogy melyik bárba megyünk. És mivel elég
szembeötlő jelenség vagy, meg akartalak mutatni Mongabinak is,
hogy megtudjam, látott–e téged azon az estén. – És nem jártál
szerencsével? – Nem. Feltételezem, nem jártál ott. Toowoomba
elnevette magát. – Fogalmam sem volt róla, hogy a lány
sztriptíztáncosnő – mondta. – Csak láttam, hogy bemegy a parkba
és gondoltam, nem ártana, ha valaki felvilágosítaná, hogy milyen
veszélyes ez ilyen késői órán. És megmutatná neki, mi történhet
vele. – Nos, akkor az ügy meg is oldódott – jegyezte meg Harry
szárazon. – Kár, hogy ennek rajtad kívül senki más nem örülhet –
mondta Toowoomba. Harry úgy döntött, mindent egy lapra tesz fel.
– Mivel úgysincs más, aki örülhet neki, akár azt is elmesélhetnéd,
hogy mi történt Andrew–val Ottó Rechtnagel lakásában. Mert az a
bizonyos barátnő Ottó volt, nem igaz? A vonal másik végén csend
lett. – Nem akarod inkább azt tudni, hogy van Birgitta?
– Nem – válaszolta Harry, és kényszerítette magát, hogy ne
beszéljen se túl gyorsan, se túl hangosan. – Azt mondtad, hogy
úriemberként fogsz bánni vele. Én megbízom benned. – Remélem,
nem azzal próbálkozol, hogy lelkiismeret–furdalást ébressz bennem,
Harry. Az én esetemben ezzel nem mégy semmire. Pszichopata
vagyok. Meglep, hogy tudok róla? Toowoomba halkan nevetett.
– Ijesztő, nem igaz? Nekünk pszichopatáknak valójában nem
kellene tudnunk erről. De én egész idő alatt tudtam. És tudta Ottó is.
Ahogy azt is, hogy néha meg kell büntetnem őket. De nem volt
képes tovább tartani a száját. Kitálalt Andrew–nak, ezért mielőtt
minden összeomlott volna, cselekednem kellett. Azon a délutánon,
amikor Ottónak előadása volt a St. George’s Theatre–ben,
elmentem a lakására, hogy eltávolítsak mindent, amit kapcsolatba
lehetett volna hozni velem – fotókat, ajándékokat, leveleket, minden
ilyesmit. Aztán hirtelen valaki becsöngetett. Óvatosan
kikukucskáltam a hálószoba ablakán és elképedve láttam, hogy
Andrew az. Először arra gondoltam, hogy nem nyitok ajtót. De
aztán világossá vált a számomra, hogy az eredeti tervemet így
aligha tudom már kivitelezni. Ami az lett volna, hogy másnap
meglátogatom Andrew–t a kórházban és titokban megajándékozom
267
egy teáskanállal, egy öngyújtóval, egy fecskendővel, valamint egy
kis zacskónyival a hőn áhított mocskából, némileg feldúsítva a saját
házi keverékemmel.
– Egy halálos koktéllal.
– Így is mondhatjuk.
– És miért voltál olyan biztos benne, hogy be fogja adni magának?
Hiszen tisztában volt azzal, hogy gyilkos vagy. – Arról viszont
fogalma sem volt, hogy én is tudom, hogy tudja. Ugye, tudsz
követni, Harry? Nem tudta, hogy Ottó elárulta magát. Ezenkívül
egy drogos, akinek kezdődő elvonási tünetei vannak, hajlandó
bizonyos mértékű kockázatot vállalni. Például megbízni valakiben,
akiről azt hiszi, hogy apaként tekint rá. De ezen már igazán nincs
értelme tovább tépelődni. Andrew tehát lelépett a kórházból, és ott
állt a kertkapuban. – Te pedig végül úgy döntöttél, hogy mégis
beengeded a lakásba.
– Tudod te, milyen elképesztően gyorsan tud dolgozni az emberi
elme, Harry? Tudtad, hogy az álmunkban látott hosszú,
szövevényes történetek, amelyekről azt hisszük, hogy az egész
éjszakát betöltötték, a valóságban néhány másodperc alatt
játszódnak le? Nos, nagyjából ugyanilyen gyorsan formálódott meg
a terv a fejemben. Hirtelen belém hasított, hogy egyáltalán nem
lehetetlen úgy rendezni a dolgokat, mintha Andrew Kensington állt
volna az egész mögött. Esküszöm neked, hogy egészen addig soha
nem gondoltam erre! Úgyhogy megnyomtam a kapunyitó gombot
és az ajtó mögé bújva vártam a kendőmmel... – Az éterrel átitatott
kendővel. – Azután szorosan egy székhez kötöztem Andrewt,
elővettem a felszerelésemet és beadtam neki azt a kevéske heroint,
ami még nála volt, hogy biztos legyek abban, hogy nyugton marad,
amíg visszaérek a színházból. A visszaúton újabb adag drogot
vásároltam, hogy az utolsó esténk tényleg jó legyen. Mit mondjak,
végül tényleg sikerült teljesen elszállnunk, és amikor eljöttem a
lakásból, Andrew a nappaliban lógott. Megint ez a halk nevetés.
Harry minden erejével arra koncentrált, hogy egyenletesen és
nyugodtan vegye a levegőt. Annyira félt, mint azelőtt még soha. –
Hogy értetted azt, hogy meg kellett büntetned őket? – Tessék? – Az
előbb azt mondtad, hogy meg kellett büntetni őket.

268
– Ja, hogy azt. Nos, mint te is tudod, a pszichopaták gyakran
paranoidok vagy egyéb kényszerképzetektől szenvednek. Az én
életfeladatom, vagy ha úgy tetszik kényszerképzetem az, hogy
bosszút kell állnom a népemért. – Azzal, hogy fehér nőket
erőszakolsz meg?
– Gyermektelen fehér nőket.
– Gyermektelen? – képedt el Harry.
Ez hát a közös vonás az áldozatokban, amire ők nem jöttek rá.
Végül is miért tűnt volna fel nekik? Teljesen normális, hogy az
ilyen fiatal nők még nem szültek.
– Persze. Tényleg nem esett le? Terra nullius, Harry! Amikor
idejöttetek, tulajdon nélkülieknek neveztetek bennünket, csak mert
nem vetettünk magot a földbe. Aztán elvettétek tőlünk a földünket,
majd a szemünk láttára megerőszakoltátok és megöltétek.
Toowoombának nem kellett hangosan beszélnie. A szavainak így is
elég nagy súlya volt. – Nos, a ti gyermektelen nőitek az én terra
nulliusom, Harry. Senki nem termékenyítette meg, vagyis senki
nem birtokolta őket. Én csupán a fehér ember saját logikáját
követem és azt teszem, amit ő.
– De hát te magad is kényszerképzetnek nevezed, Toowoomba! Te
is tudod, mennyire beteg ez az egész. – Igen, persze, hogy beteg. De
betegnek lenni teljesen normális dolog, Harry. A
kényszerképzeteket pedig nem szabad alábecsülni. Azok minden
kultúrában fontos szerepet játszanak. Vegyük például a tiédet. A
kereszténységben egészen nyíltan beszélnek arról, hogy milyen
nehéz hinni, és hogy olykor a legjobb és legistenfélőbb lelkészeket
is kétségek kínozzák. De hát a kétség nem pontosan annak a
beismerése, hogy a hit, ami szerint élni szeretnénk, egy
kényszerképzet, egy olyan csalóka elképzelésekből alkotott
rendszer, ami ellen a józan eszünk minden erejével tiltakozik? Az
ember ennek ellenére nem szívesen adja fel a kényszerképzeteit,
Harry Hiszen lehet, hogy a szivárvány másik végén jutalom várja.
Harry hanyatt dőlt az ágyon. Megpróbált nem Birgittára gondolni és
arra, hogy a lánynak nincs gyermeke. – Honnan tudtad, hogy nem
volt gyerekük? – hallotta saját rekedt hangját. – Megkérdeztem
tőlük.

269
– Mi... – Néhányan azt válaszolták, hogy van, mert azt hitték, akkor
megkímélem őket. Harminc másodpercet kaptak arra, hogy
bebizonyítsák. Ha engem kérdezel, egy anya, aki nem hord magával
fotót a gyerekéről, az nem is igazi szülő. Harry nyelt egyet. – És
miért a szőkék?
– Valójában ez nem volt kőbe vésve. Csak annak a lehetőségét
minimalizálta, hogy a saját népem vére folyjon az ereikben. Harry
próbálta elhessegetni a szeme elől Birgitta tejfehér bőrének a képét.
Toowoomba halkan nevetett. – Megértem, hogy sok mindent
szeretnél tudni, Harry, de a mobiltelefon nem olcsó mulatság, és a
hozzám hasonló idealistákat nem veti fel a pénz. Tudod, mit kell
tenned. És azt is, hogy mit nem.
Azzal le is tette. Időközben bealkonyodott, és a szoba szürkeségbe
burkolózott. Az ajtó alatt egy csótány tapogatózó csápja bukkant
elő, ellenőrizte, tiszta–e a levegő. Harry magára húzta a takarót és
összegömbölyödött. Az ablak előtt egy magányos kokabura
belekezdett esti koncertjébe, a Kings Cross pedig már az újabb,
végeláthatatlan éjszakára készülődött.

Harry Kristinről álmodott. Lehet, hogy csak néhány másodpercnyi

agymunkába került, de miután az álom egy fél életet felölelt, nincs
kizárva, hogy mégis tovább tartott. A lány Harry zöld köntösét
viselte, végigsimított a haján és arra kérte, hogy kísérje el. Harry
megkérdezte tőle, hogy hová akar menni, de Kristin addigra már a
nyitott erkélyajtóban állt a függöny lebegő szárnyai között, Harry
pedig a hátsó udvarban játszó gyerekek lármájától nem hallotta, mit
válaszol. A nap annyira elvakította, hogy a lány alakja szinte
egészen eltűnt a szeme elől.
Felkelt az ágyból és közelebb ment, hogy hallja, amit a lány mond,
de Kristin nevetve kiszaladt az erkélyre, felmászott a korlátra és
ellebegett, mint valami zöld léggömb. Lassan a háztetők fölé
emelkedett, és közben egyre csak kiabált: – Mindenki jöjjön!
Mindenki jöjjön! – Harry később az összes ismerősét körbeloholta,
hogy megtudja, hol lesz a buli, de azok vagy nem tudták, vagy már
elindultak otthonról. Azután elment a Frognerbadba, de mivel nem
volt nála elég pénz, át kellett másznia a kerítésen.

270
A kerítés túlsó oldalán észrevette, hogy megsérült. A vére vörös
nyomot hagyott a fűben, a csempén és a tízmétereshez felvezető
lépcsőfokokon. Odafenn nem volt senki, úgyhogy hanyatt feküdt és
az eget bámulta, miközben a vércseppek nedves koppanását
hallgatta, ahogy leérnek a medence szélére. Odafenn a távolban, a
nap közelében mintha egy lebegő, zöld alakot látott volna. A kezét
távcső módjára a szeme elé emelte, és hirtelen egészen tisztán látta
a lányt. Nagyon szép volt. Szinte áttetsző.

Valami csattanásra riadt fel, ami akár egy pisztolylövés is lehetett.

Aztán csak feküdt, és az esőt és a Kings Cross zúgását hallgatta.
Egy kis idő múlva visszaaludt. Újra Kristinről álmodott, úgy tűnt,
egész éjjel. Csak éppen a lánynak néha vörös volt a haja és svédül
beszélt.

20.
Egy számítógép, a Lady Bay és a mobiltelefonok
működése

Reggel kilenc.
Lebie az ajtóhoz támasztotta a homlokát és behunyta a szemét. Két,
fegyvert szorongató, golyóálló mellényt viselő rendőrtiszt állt
mellette, akik feszült figyelemmel követték a ténykedését. Wadkins,
Yong és Harry mögöttük álltak a lépcsőn.
– Megvan – mondta Lebie, és óvatosan kihúzta az álkulcsot a
zárból. – Ne felejtsék el, hogy ha a lakás üres, semmihez nem
nyúlhatnak! – suttogta Wadkins a két tisztnek. Lebie az ajtókeret
mellé húzódva kitárta az ajtót, a két rendőrtiszt pedig, fegyverüket
előírásszerűen két kézzel markolva, benyomult a lakásba. – Biztos,
hogy nincs odabenn riasztó? – suttogta Harry. – A város összes
biztonsági szolgálatát ellenőriztük, de a lakást sehol nem
regisztrálták – válaszolta Wadkins. – Csitt, mi ez a hang? – kérdezte
Yong. De a többiek hiába hegyezték a fülüket, nem hallottak semmi
különöset.
– Ennyit a bombaszakértőről szóló elméletről – jegyezte meg
Wadkins szárazon. A bejárati ajtóban felbukkant az egyik
271
rendőrtiszt. – Tiszta – jelentette. Megkönnyebbült sóhajjal
bementek a lakásba. Lebie fel akarta kapcsolni az előszobában a
villanyt, de nem működött.
– Különös – mondta, majd a kicsi, ám tiszta és rendezett nappaliban
lévő kapcsolóhoz lépett, de azt is hiába nyomogatta. – Biztos
kiment a biztosíték. – Nem baj – legyintett Wadkins. – Villany
nélkül is van elég fény a kereséshez. Harry, magáé a konyha,
Lebie–é a fürdőszoba. Yong? Yong már egy számítógépet
méregetett, ami a nappali ablaka előtt állt egy asztalon.
– Valami azt súgja, hogy... – mondta. – Lebie, fogj egy zseblámpát
és vess egy pillantást a biztosítékokra az előszobában. Lebie
kiment, majd kisvártatva felgyulladt a villany és a számítógép is
életre kelt.
– A francba – mondta Lebie, amikor visszatért. – Egy huzal volt a
biztosíték köré tekerve, előbb ki kellett szabadítanom. A huzal a
bejárati ajtóig vezet. – Ezek szerint a biztosítékot a zárhoz kötötték,
vagyis, amikor kinyitottuk az ajtót, lecsapta az áramot. A zaj, amit
odakint hallottunk, a számítógép ventilátorának a hangja volt,
amikor a gép lekapcsolta magát – magyarázta Yong a billentyűzetet
nyomkodva.
– Szerencsére van a gépen gyors visszaállítás funkció, úgyhogy meg
tudjuk nézni, melyik program volt megnyitva, amikor kikapcsolt. A
képernyőn egy kékes árnyalatú földgömb bukkant elő, a
hangszóróból pedig rövid, vidám dallam hangzott fel.
– Ezt nem hittem volna! – fakadt ki Yong. – Ez a pasas tényleg egy
minden hájjal megkent gazember! Látjátok ezt? – bökött a képernyő
egyik ikonjára. – Yong, az ég szerelmére, hadd ne töltsük már ezzel
a drága időt – mondta Wadkins. – Uram, kölcsönvehetem egy
percre a mobilját? – A kis kínai választ sem várva elmarta Wadkins
Nokiáját. – Mi az itteni telefonszám?
Harry felolvasta a számítógép mellett lévő telefonról a számot
Yongnak, aki beütögette Wadkins mobiljába. A telefon
megcsörrenésével egy időben a számítógép felzúgott, egy ablak
kinyílt és teljes képernyőre ugrott.
– Pszt! – mondta Yong.
Néhány másodperccel később rövid sípoló hang hallatszott. Yong
villámgyorsan megszakította a hívást. Wadkins homloka mély
272
ráncokba gyűrődött. – Esetleg megosztaná velünk, hogy mi az eget
művel, Yong?
– Uram, attól tartok, hogy Toowoomba mégiscsak kiépített egy
riasztórendszert, amit mi sikeresen működésbe is hoztunk. – Fejtse
ki bővebben! – Wadkins türelme láthatólag a végéhez közeledett. –
Látja az ablakot, ami felugrott a képernyőre? Egy teljesen átlagos
üzenetrögzítő program, amit egy modemen keresztül a telefonhoz
kapcsoltak. Mielőtt Toowoomba elindul itthonról, ezen a
mikrofonon keresztül rámondja az üdvözlő üzenetét a számítógépre.
Amikor valaki telefonál, a program aktiválja magát, lejátssza
Toowoomba üzenetét, majd a sípszó után, amit az imént hallottak, a
telefonáló üzenetet hagyhat a számítógépen.
– Köszönöm, Yong, tudom, hogy működik az üzenetrögzítő. Hol itt
a probléma? – Uram, az előbbi hívásomkor hallott bármilyen
üdvözlő szöveget a sípszó előtt? – Nem...
– Ez azért történt, mert az üdvözlő szöveget anélkül táplálták be,
hogy eltárolták volna. Wadkinsnak derengeni kezdett a dolog. –
Ezzel azt akarja mondani, hogy amikor elment az áram és a
számítógép kikapcsolt, az üdvözlő szöveg eltűnt? – Így van, uram –
Yong arcán, bár ez enyhén szólva nem illett a helyzethez, ragyogó
mosoly terült szét. – Toowoomba számára pedig ez a vészjelzés,
uram. Vagyis ez maga a katasztrófa, gondolta Harry. – Szóval ha
Toowoomba idetelefonál, és meghallja, hogy eltűnt az üdvözlő
szöveg az üzenetrögzítőről, azonnal tudni fogja, hogy betörtek a
lakásába. És nyilván azzal is tisztában lesz, hogy csak mi lehettünk.
A szoba elcsendesedett. – És anélkül nem is fog felbukkanni, hogy
előtte ide ne telefonálna – tette hozzá Lebie. – A francba, a francba,
a francba! – dühöngött Wadkins.
– Akár perceken belül is jelentkezhet – mondta Harry.
– Időt kell nyernünk. Valami javaslat?
– Nos – szólalt meg Yong.
– Beszélhetnénk a telefontársasággal, hogy helyezzék üzemen kívül
a számot és tegyenek be helyette egy hibaüzenetet. – És mi van, ha
felhívja a telefontársaságot? – Kábelszakadás a környéken folyó...
öhm, földmunkák miatt.
– Ez nem hangzik túl meggyőzően. Különben is elég, ha ellenőrzi,
hogy a szomszédok telefonvonala él–e – mondta Lebie. – Akkor az
273
egész környéken üzemen kívül kell helyeztetni a vonalakat –
jelentette ki Harry. – Meg tudja oldani, Wadkins? Uram? Wadkins a
feje búbját vakargatta. – A rohadt életbe! Ekkora káoszt... – Uram,
sürgős lenne! – A fenébe is! Adja a telefonomat, Yong. Ez
McCormack hatásköre. Akárhogyan is, nem tudjuk egy egész
városnegyed telefonvonalát a világ végezetéig blokkolni. Máris el
kell kezdenünk gondolkodni a következő lépésen! A picsába!

Fél tizenkettő.
– Semmi – mondta Wadkins lemondóan. – Itt az égvilágon semmi
nincs! – Nos, azt azért mégsem várhattuk, hogy egy darab papíron
meghagyja nekünk, hogy hová rejtette Birgittát – jegyezte meg
Harry. Lebie a fejét rázva lépett ki a hálóból. Yong, aki a pincét és a
padlást kutatta át, szintén üres kézzel jött vissza. Leültek a
nappaliban.
– Azért ez egy kissé különös – szólalt meg Harry. – Ha kölcsönösen
átkutattuk volna egymás lakását, egészen biztosan találtunk volna
valamit. Egy érdekesnek tűnő levelet, egy elrejtett pornólapot, egy
régi barátnő fotóját, egy foltot a lepedőn, bármit. Ez a pasas viszont
sorozatgyilkos, és ehhez képest nem találunk semmit, ami arra
utalna, hogy élete is van.
– Még soha nem láttam ennyire rendes legénylakást – mondta
Lebie. – Hihetetlen – vágta rá Yong. – Szinte már ijesztő. – Mi az,
amin átsiklunk? – töprengett Harry a plafonra meredve. – Mindent
végignéztünk – mondta Wadkins. – Ha van is bármilyen nyom, az
biztosan nem itt lesz. A pasas gyakorlatilag semmit nem csinál itt
azonkívül, hogy eszik, alszik, tévét néz, szarik és üzeneteket hagy a
számítógépén. – Igaza van – szakította félbe Harry.
– A sorozatgyilkos Toowoomba nem itt lakik. Ebben a lakásban egy
teljesen normális fickó él, akinek nincs félnivalója, s akinek bárki
belenézhet a kártyáiba. De mi van a másikkal? Lehet, hogy van egy
másik hely is? Egy másik lakás? Egy nyaraló? – Semmi olyasmi,
ami a neve alatt volna nyilvántartva – mondta Yong. –
Utánanéztem, mielőtt idejöttünk volna. Wadkins telefonja
megszólalt. McCormack volt az, aki beszélt a telefontársasággal. Az
indoklásra, hogy emberélet forog kockán, azt a választ kapta, hogy
akkor is emberéletekről lehet szó, ha a negyed lakóinak esetleg
274
mentőt kéne hívniuk. Végül a polgármester közbenjárásával mégis
sikerült elérnie, hogy a környéken este hétig szüneteltessék a
szolgáltatást. – Akkor akár rá is gyújthatunk idebenn – közölte
Lebie, egy vékony szivarkát varázsolva elő. – Összehamuzzuk a
szőnyeget és hagyunk néhány lábnyomot a folyosón. Van valakinél
tűz? Harry egy doboz gyufát húzott elő a zsebéből és tüzet adott
neki. Majd egyre növekvő érdeklődéssel kezdte nézegetni a
gyufásskatulyát.
– Tudjátok, mi a különleges ebben a gyufában? – kérdezte. A
többiek közömbösen megrázták a fejüket. – Itt az áll, hogy vízálló.
„Mindenkinek, aki a tengeren vagy a hegyekben időzik.” Van
bármelyikőtöknek vízálló gyufája? Újabb fej rázás következett. –
Lehet, hogy tévedek, de szerintem az ilyesmit csak speciális
üzletekben lehet kapni, és drágább is, mint a normál gyufa, nem? A
többiek a vállukat vonogatták. – Mindenesetre érdekes. Még soha
nem hallottam róla – mondta Lebie.
Wadkins alaposabban szemügyre vette a dobozt. – A sógorom
mintha ilyet tartana a hajóján – mondta. – Toowoombától kaptam a
dobozt – mondta Harry. – A temetésen. A beálló csendben Yong
halkan megköszörülte a torkát. – A folyosón van egy vitorlást
ábrázoló kép – mondta tétován.

Egy óra.
– Köszönöm a segítséget, Liz – mondta Yong a mobiltelefonba,
majd letette. – Megvan! A Lady Bay jachtkikötőben áll, egy
bizonyos Gert van Hoos nevére bejegyezve. – Oké – mondta
Wadkins. – Yong itt marad a két tiszttel arra az esetre, ha
Toowoomba felbukkanna. Mi pedig azonnal indulunk.
Lebie Toyotája elégedett zúgással repesztett végig a gyér forgalmú
New South Head Roadon. – Nem kérünk erősítést, uram? – kérdezte
Lebie.
– Ha ott is van, három embernek elégnek kell lennie – mondta
Wadkins. – Yong szerint nincs fegyverviselési engedélye, és
egyébként sem tűnik olyan típusnak, aki lőfegyverrel kezdene
hadonászni. Harry képtelen volt tovább uralkodni magán. – És ezt
melyik megérzése súgja, uram? Az, amelyik azt diktálta, hogy jó

275
ötlet betörni a lakásába? Vagy az, amelyik szerint jobb helyen van a
rádiókészülék Birgitta táskájában, mint a testén? – Holy, én...
– Csak érdeklődtem, uram. Amennyiben a maga megérzéseire
hagyatkozunk, akkor az eddigiekből kiindulva, hamarosan egy
puskacsővel fogunk farkasszemet nézni. Nem mintha... Harry
észrevette, hogy túlságosan felemelte a hangját, és gyorsan
elhallgatott. Ne most, csitítgatta magát. Ne most. Aztán lényegesen
halkabban fejezte be a megkezdett mondatot.
– Nem mintha ellenemre lenne, hogy teleszórjam ólommal.
Wadkins inkább nem mondott semmit, csak savanyú képpel bámult
kifelé az ablakon, miközben csendben suhantak tovább. Harry a
visszapillantó tükörben elcsípte Lebie óvatos, kifürkészhetetlen
mosolyát.

Fél kettő.
– A Lady Bay Beach – mutatott előre Lebie.
– Megjegyzem, találó név.
Ugyanis ez itt Sydney első számú homokos strandja. Úgy döntöttek,
hogy az autót a kerítésen kívül hagyják. Átvágtak a füvön és a kis
jachtkikötő felé vették az irányt, ahol a hajók árbocai szorosan
egymás mellett sorjáztak a keskeny úszómóló két oldalán. A terület
bejáratánál egy álmos őr üldögélt kifakult, kék egyeningben. A férfi
azonnal feléledt, ahogy Wadkins az orra alá dugta az igazolványát,
és elmagyarázta nekik, merre találják Gert van Hoos hajóját. – Van
valaki a fedélzeten? – kérdezte Harry. – Nem tudok róla –
válaszolta az őr. – Persze ilyenkor nyáron nehezebb követni az
eseményeket, de szerintem a napokban nem járt senki a hajón. – És
azt megelőzően?
– Ha jól emlékszem, Mr van Hoos szombaton késő este itt volt.
Közvetlenül a víz mellett szokott leparkolni. Aztán még az éjszaka
folyamán távozott is. – Azóta tehát senki nem járt a hajón? –
kérdezte Wadkins.
– Az én műszakom alatt nem.
– Hoos egyedül volt?
– Amennyire emlékszem, igen.
– Esetleg felvitt valamit a fedélzetre?

276
Cipekedett? – Biztosan, de nem emlékszem. A legtöbben folyton
pakolásznak valamit. – Le tudná nekünk írni Mr van Hoos külsejét?
– kérdezte Harry. Az őr a fejét vakarta. – Nem, nem igazán. –
Hogyhogy nem? – kérdezte Wadkins meglepett arccal. Az őr
körbepillantott. – Hogy teljesen őszinte legyek, nekem az összes
őslakos egyformának tűnik. A kora délutáni nap megcsillant a
kikötő nyugodt vizén, de valamivel távolabb, nagy, súlyos hullámok
csapódtak a parthoz. Harry lassan lépkedett az imbolygó mólón. A
képen lévő hajó oldalára pingált regisztrációs szám és név alapján
viszonylag könnyen rábukkantak a vitorlásra. A szemmel láthatólag
gondosan karbantartott „Adelaide” nem tartozott a nagy hajók közé.
Yong elmagyarázta nekik, hogy a segédmotorral rendelkező
vitorlásokat csak egy bizonyos méret fölött kötelező regisztrálni,
ezért tulajdonképpen elég nagy szerencséjük volt. Akkora, hogy
Harrynak az a balsejtelme támadt, hogy ezzel a végére is értek. A
gondolattól, hogy Birgitta talán a hajó fedélzetén van, a szíve heves
dübörgésbe kezdett.
Wadkins intett Lebie–nek, hogy ő lépjen elsőként a fedélzetre.
Harry kibiztosította a pisztolyát és a kabinajtóra célzott, miközben
Lebie óvatosan átlépett a hajóra. Wadkins azonban szerencsétlen
módon megbotlott a horgonykötélben, így hangos dobbanással
érkezett a tatra. Megtorpantak, és lélegzetüket visszafojtva
hallgatózni kezdtek, de szélzúgáson és vízcsobogáson kívül semmit
nem hallottak.
A szalon és a tatkabin bejáratán is lakat lógott. Lebie elővette az
álkulcsokat, munkához látott, és néhány percen belül sikerrel is járt.
A szalon ajtaja kitárult. Harry mászott be elsőként, majd leguggolt
és előre tartott pisztollyal várt, amíg az őt követő Wadkins elhúzta a
függönyöket. Egyszerű, de ízlésesen berendezett hajó volt. A szalon
mahagóniból készült, de ezt leszámítva nem volt egyéb fényűzés.
Az asztalon egy széthajtott térkép feküdt. A falon egy fiatal
bokszoló képe lógott.
– Birgitta! – kiáltotta Harry.
– Birgitta!
Wadkins megérintette a vállát.

– Nincs itt – állapította meg Lebie, miután az utolsó szögig

277
átfésülték a hajót. Wadkins épp a tatfedélzet egyik ülése alatt nyíló
tárolóba dugta a fejét. – Talán itt volt – mondta Harry a tengert
bámulva. A szél felélénkült, és a távolban a hullámok csúcsát fehér
hab koronázta. – Hívjuk a nyombiztosítókat, és majd meglátjuk, mit
találnak – egyenesedett fel Wadkins. – Viszont ez alighanem azt
jelenti, hogy van még egy búvóhelye.
– Vagy hogy... – kezdte Harry.
– Ne beszéljen ostobaságokat, Harry!
Elrejtette valahol, csak arra kell rájönnünk, hogy hol. Harry leült.
Lebie megpróbált rágyújtani egy újabb szivarkára, de a szél már
annyira fújt, hogy néhány próbálkozás után letett róla. – És most
mit csinálunk? – kérdezte.
– Először is el kell tűnnünk a hajóról – mondta Wadkins. – Ha netán
idejön, már az útról meglát bennünket. Felálltak, visszazárták az
ajtókat, Wadkins pedig okulva a korábbiakból, magasra emelt
lábbal lépte át a horgonykötelet, nehogy orra essen benne. Lebie
megtorpant. – Mi az? – kérdezte tőle Harry. – Nos – válaszolta
Lebie. – Én nem tudok túl sokat a hajókról, de ezt így szokták
csinálni? – Mit? – Akkor is kivetik a horgonyt, amikor a hajó
mindkét vége ki van kötve? Egymásra bámultak. – Gyerünk,
szedjük ki! – mondta Harry.

Három óra.
Végigrobogtak az úton. Az égen felhők száguldottak keresztül, az út
szélén álló fák megrázkódtak és utánuk integettek. A fü elfeküdt a
viharos szélben, a rádió pedig halkan sistergett. A nap megfakult és
sötét árnyak suhantak át a tenger fölött.
Harry a hátsó ülésen ült, és semmit nem érzékelt a körülöttük
támadt viharból. Csak a nyálkás, zöld kötelet látta, amint lassan
kiemelkedik a tengerből. A kötélről a vízbe hulló vízcseppek úgy
csillogtak, mintha kristálydarabkák volnának, odalenn a mélyben
pedig egy fehér kontúr rajzolódott ki lassan, ahogy erőlködve egyre
feljebb húzták a kötelet.
Az egyik nyári szünetben az apja elvitte csónakázni és fogtak egy
óriás laposhalat. Fehér volt és olyan elképesztően nagy, hogy
Harry–nak egészen kiszáradt a szája és a keze remegni kezdett az
izgalomtól. Amikor a zsákmánnyal beállítottak a konyhába, anyja és
278
nagyanyja lelkendezve csapták össze a kezüket és azonnal
nekiláttak, hogy nagy, csillogó késeikkel feldarabolják a hideg,
véres halat. A nyár további részében Harry a csónakban vergődő
óriási, kidülledő szemű halról álmodott, aki meredten bámult a
sokktól, mintha képtelen lenne elhinni, hogy hamarosan meg fog
halni. Karácsonykor aztán nagy, kocsonyás darabok kerültek belőle
a tányérokra, és az apja büszkén elevenítette fel, hogyan fogta ki
Harry az óriást az Isfjord–ból. – És milyen jó, meglett az új
karácsonyi menü – mondta anya.
De az ételnek halál – és bomlásíze volt, Harry pedig keserű
könnyekkel a szemében és dühösen állt fel asztaltól.
Most pedig egy száguldó autó hátsó ülésén ül, és egyre csak saját
magát látja, ahogy a vízbe mered, arra a halványan derengő
valamire, ami úgy nézett ki, mint egy szakállas medúza, s ami a
kötél minden rándulásánál szétterítette hosszú, vörös tapogatóit,
mintha el akarna úszni onnan. Amikor elérte a víz felszínét, legyező
alakban széttárta karjait, mintha csak el akarta volna rejteni a fehér,
meztelen testet maga alatt. A horgonykötél rá volt hurkolva a
nyakra, és az élettelen test valahogy idegennek tűnt Harry számára.
Aztán a hátára fordították, Harryt pedig ismerős érzés dermesztette
meg. Az a pillantás volt. Arról a nyárról. Egy megtört szem, amiben
egy utolsó kérdés tükröződött döbbenten: Ez minden? Valóban így
lesz vége? Az élet és a halál tényleg ennyire banális?
– Ő az? – kérdezte Wadkins, Harry pedig nemmel felelt. Amikor
Wadkins megismételte a kérdést, Harry pillantása a lány kiálló
lapockájára esett, a vörösen feszülő bőrön húzódó fehér csíkra, amit
a bikini felső része hagyott. – Leégett – válaszolta meglepetten. –
Megkért, hogy kenjem be a hátát. Azt mondta, hogy megbízik
bennem, de leégett. Wadkins megállt előtte, és Harry vállára tette a
kezét. – Nem a maga hibája, Harry. Hallja? Ez így is, úgy is
megtörtént volna. Nem maga tehet róla.

Érzékelhetően sötétebb lett, a hatalmas eukaliptuszfákat heves

széllökések cibálták, amitől úgy néztek ki, mintha életre keltek
volna és megpróbálnának kiszabadulni a földből.
– A gyíkok énekelnek – szólalt meg hirtelen Harry a hátsó ülésen.
Ez volt az első szava, amióta beültek az autóba. Wadkins
279
hátrafordult, Lebie pedig a visszapillantó tükörből nézett rá. Harry
megköszörülte a torkát. – Andrew mesélte egyszer. A gyíkok és a
gyíkok családjába tartozó emberek esőt és vihart tudtak kerekíteni
az énekükkel. Azt is mondta, hogy a Nagy Árvizet a gyíkok
családja idézte elő, hogy beleveszejtsék a kacsacsőrü emlősöket.
Énekeltek és közben kovakéseikkel véresre vagdosták magukat. –
Harry halványan elmosolyodott. – Szinte az összes kacsacsőrü
emlős elpusztult. De néhány túlélte. Tudtátok, hogy csinálták?
Megtanultak a víz alatt lélegezni. Az első kövér esőcseppek már
remegve kapaszkodtak a szélvédőn.
– Nincs sok időnk – mondta Harry. – Toowoomba hamarosan rájön,
hogy a nyomában vagyunk, és akkor gyorsabban tűnik majd el, mint
egy patkány az odújában. Én vagyok az egyetlen, aki kapcsolatban
áll vele, és most mindenki azon töri a fejét, hogy képes leszek–e rá.
Mit mondhatnék erre? Azt hiszem, szerettem ezt a lányt. Wadkins
döbbenten bámult, Lebie pedig lassan bólintott. – De úgy
döntöttem, hogy megtanulok a víz alatt lélegezni.

Fél négy volt, és a tárgyalóban senki nem vett tudomást a ventilátor

siránkozásáról. – Oké, tudjuk, ki az emberünk – mondta Harry. – Ő
viszont azt hiszi, hogy a rendőrségnek fogalma sincs róla.
Alighanem azt képzeli, hogy ebben a pillanatban épp Evans White
ellen próbálok bizonyítékokat gyártani. De attól tartok, ez a helyzet
már nem tartható fenn túl sokáig. Korlátozott az idő, ameddig a
lakása körüli háztömb telefonvonalát blokkolni tudjuk, és minél
tovább tart ez az állítólagos hiba, annál gyanúsabb lesz neki az
egész. – A lakásában ott tartózkodik néhány kolléga arra az esetre,
ha netán mégis felbukkanna, a hajónál szintén. De én biztos vagyok
benne, hogy túlságosan óvatos ő ahhoz, hogy valami hülyeséget
csináljon. Elég valószínű, hogy az éjszaka folyamán rájön majd,
hogy a lakásában jártunk. Csak két lehetőségünk van. Teljes riadót
fújunk, nyilvános körözést adunk ki ellene, bemutatjuk a tévében és
reménykedünk, hogy elkapjuk, mielőtt végképp köddé válik. Ez
ellen a változat ellen az szól, hogy aki ilyen rafinált riasztórendszert
épített ki a lakásában, az nyilván a továbbiakat is alaposan
végiggondolta. Ahogy megpillantja magát a tévében, nagy
valószínűséggel nyomtalanul felszívódik. Vagyis a másik
280
lehetőségünk, hogy azt a kevéske időt, amink még a telefonvonal
helyreállításáig hátra van, és amíg még viszonylag biztonságban
érzi magát, arra használjuk fel, hogy elkapjuk. – Én arra szavazok,
hogy kapjuk el – mondta Lebie.
– Hogy kapjuk el? – dörmögte Wadkins. – Jelzem, egy többmilliós
nagyvárosban vagyunk, és a leghalványabb fogalmunk sincs arról,
hol lehet. Még csak abban sem lehetünk biztosak, hogy Sydneyben
van! – Nos – mondta Harry. – Az elmúlt másfél órában egészen
biztosan Sydneyben volt. – Micsoda? Ezzel azt akarja mondani,
hogy megfigyelés alatt tartják? – Yong? – adta át Harry a szót.
– A mobiltelefon! – vágott bele a kínai, mintha csak arra kérték
volna, hogy olvassa fel a fogalmazását az osztály előtt.
– A kommunikáció úgynevezett bázisállomásokon keresztül zajlik,
amik jeleket küldenek és fogadnak. A telefontársaság utána tud
nézni, hogy az egyes bázisállomások mely előfizetők jelzéseit
fogadják. Ezeknek a bázisállomásoknak a hatótávolsága cirka egy
mérföld. A jól lefedett környékeken egy telefonkészüléket
rendszerint több bázisállomás is érzékel egyszerre. Nagyjából úgy,
mint a rádióadók. Vagyis, amikor használjuk a telefont, a
telefontársaság meg tudja mondani, hogy egymérföldes körzeten
belül hol tartózkodunk. Amennyiben a jelet egyszerre két
bázisállomás is érzékeli, akkor ez a terület arra a zónára csökken,
ahol a két állomás hatósugara fedi egymást. Ha három bázisállomás
fogja, akkor a terület még tovább csökken és így tovább.
– Ebben a pillanatban a telefontársaság három munkatársával
vagyunk kapcsolatban, akiknek nincs más dolguk, mint a
Toowoomba telefonjáról beérkező jelzések követése. Be tudunk
kapcsolni a tárgyalóba egy közvetlen vonalat, hogy semmit ne
szalasszunk el. Eddig két bázisállomásról kaptunk szimultán
jelzéseket, amelyeknek közös hatósugara lefedi a teljes belvárost, a
kikötőt és fél Woolloomooloot. A jó hír viszont az, hogy a pasas
mozgásban van – tette hozzá. – Most már csak egy kis szerencse
kéne – mondta Harry. – Abban reménykedünk, hogy egész kicsire
leszűkíthetjük a vadászterületet, ha olyan jelet kapunk, amit három
vagy több bázisállomás fed le egyszerre. Ha ez sikerül, az összes
civil járművel kivonulunk az adott környékre, és lehet rá némi
esélyünk, hogy megtaláljuk. Wadkins meglehetősen szkeptikusnak
281
tűnt. – Vagyis most és az elmúlt másfél órában beszélt valakivel, és
mind a két alkalommal Sydneyben lévő bázisállomások fogták a
jelzéseit. – foglalta össze. – És most annak vagyunk kiszolgáltatva,
hogy használja–e még a hülye telefonját. És mi van, ha nem? – Mi
nem tudjuk felhívni? – vetette fel Lebie. – Ez az! – kiáltotta
Wadkins, és vörös foltok gyúltak az arcán.
– Hatalmas ötlet! Minden negyedórában felhívjuk, és hol telefonos
ébresztőszolgálatnak, hol az ördög öreganyjának adjuk ki
magunkat! Csak hogy biztosan a tudomására hozzuk, hogy nem
tanácsos a mobiltelefonját használnia. – Nem kell használnia a
telefonját – mondta Yong. – Akkor ho...
– Elég, ha a készülék be van kapcsolva – mondta Harry. –
Toowoomba szemmel láthatólag nincs tisztában azzal, hogy amíg
nem kapcsolja ki a mobiltelefonját, az minden félórában
automatikusan jelzést bocsát ki. Hogy jelezze, fogadóképes
állapotban van. Ezeket a jelzéseket a bázisállomások ugyanúgy
regisztrálják, mint a beszélgetéseket. – Akkor...
– Akkor csak be kell kapcsolni azt a bizonyos közvetlen vonalat, be
kell készíteni egy kávét, majd leülni a fenekünkre és reménykedni.

21.
Egy jó fül, egy balegyenes és három lövés

A kihangosított telefonon egy fémes hang jelentkezett: – A hármas

és a négyes bázisállomáson vettük a jelzését. Yong a táblára
fellógatott Sydney–térképre mutatott, amin számokkal jelölt körök
jelezték az egyes bázisállomások által lefedett területeket. –
Pyrmont, Glene és Balmain egy része.
– A pokolba is! – fakadt ki Wadkins. – Ez túl nagy terület. Menynyi
az idő? Hazatelefonált már? – Hat óra van – válaszolta Lebie. – Az
elmúlt órában kétszer is megpróbálta felhívni a lakását. –
Nemsokára gyanút fog – mondta McCormack, és újra felállt. – Még
nem – mondta Harry halkan. Az utóbbi két órában némán és
mozdulatlanul ült leghátul a falnál. – Mi a helyzet az időjárással? –
kérdezte Wadkins.

282
– A hírek szerint egyre rosszabb lesz – válaszolta Lebie. – Éjszaka
erősödik a vihar, és orkán erejű széllökések várhatóak. A percek
egyre csak teltek. Yong újabb adag kávéért indult. – Halló! – A
hang a telefonból jelentkezett. Wadkins felpattant. – Igen? – Az
előfizető az imént beszélgetést kezdeményezett. A hármas, a négyes
és a hetes bázisállomás fogadta a telefonja jelzését. – Várjunk csak!
– Wadkins a térképhez fordult. – Az Pyrmont egy része és Darling
Harbour, igaz? – Így van. – A fenébe! Ha a kilences vagy a tízes is
fogta volna, most meglenne! – Amennyiben nem mozog – tette
hozzá McCormack. – Kit hívott? – A ügyfélszolgálatunkat – felelte
a fémes hang – Azt akarta tudni, mi a gond az otthoni vonalával. –
A francba, a francba! – Wadkins feje rákvörös volt.
– Le fog lépni! Riadót kell fújnunk! Teljes kivonulás! – Fogja be! –
A szoba elnémult. – Elnézést a tiszteletlenségért, uram – mondta
Harry. – De azt javaslom, várjuk meg a következő jelet, mielőtt
elkapkodnánk a dolgot. Wadkins kidülledt szemmel bámult
Harryra. – Holynak igaza van – mondta McCormack. – Üljön le,
Wadkins. Az otthoni telefonja egy órán belül újra működni fog.
Vagyis egy, legfeljebb két jelzés van hátra addig, amíg Toowoomba
rájön, hogy hiba van a kréta körül. Bár Pyrmont és Darling Harbour
nem olyan nagy kiterjedésű terület, de bent vannak a központban és
rengeteg ember jár arrafelé ebben az időpontban. Ha odaküldenénk
egy rakás autót, az csak óriási káoszhoz vezetne, amiben
Toowoomba pillanatok alatt felszívódna. Úgyhogy várunk.

Fél hét után tíz perccel újabb jelentés érkezett:

– A jelet továbbra is a hármas, a négyes és a hetes bázisállomások
fogadták. Wadkins felnyögött. – Köszönöm – mondta Harry, és
kinyomta a kihangosítót. – Ugyanaz a terület, mint legutóbb, vagyis
akár abban is reménykedhetünk, hogy lecövekelt. Hol lehet? A
térkép köré sereglettek. – Lehet, hogy edz – vetette fel Lebie.
– Kiváló ötlet! – vélte McCormack.
– Van a környéken bokszterem?
Tudja valaki, hogy hol edz a pasas? – Azonnal utánanézek, uram. –
Yong már el is tűnt az ajtóban. – Egyéb javaslat? – A környék tele
van turistalátványosságokkal, amelyek egész este nyitva vannak –
mondta Lebie. – Lehet, hogy a Kínai kertben van. – Ebben a rémes
283
időben kizárt, hogy a szabadban tartózkodna – ellenkezett
McCormack. Yong a fejét rázva tért vissza.
– Felhívtam az edzőjét. Először semmit nem akart mondani, de
aztán közöltem, hogy a rendőrségtől keresem. Toowoomba
edzőterme odakint van Bondi Junctionban. – Hát, ez remek! –
füstölgött Wadkins. – Szerinted mégis mennyi időbe fog telni, amíg
az edző kikeresi Toowoomba mobilszámát és megkérdezi a pasast,
hogy mi a fenét akar tőle a rendőrség? – Felforrósodott a helyzet –
mondta Harry. – Felhívom Toowoombát. – Hogy megkérdezze tőle,
hogy hol van? – ékelődött Wadkins. – És hogy lássuk, mi történik –
bólintott Harry, és felmarkolta a telefonkagylót. – Lebie, indítsd a
felvevőt és mindenki fogja be a száját!
A szoba elnémult. Lebie vetett egy pillantást a régi
felvevőkészülékre, majd felemelte a hüvelykujját. Harry nyelt
egyet. Az ujjai zsibbadtan ütögették be a számot. Toowoomba a
harmadik csöngetésre jelentkezett.
– Halló?
A háttér... Harry visszafojtott lélegzettel szorította a kagylóhoz a
fülét. Embereket hallott. – Ki az? – kérdezte Toowoomba halkan.
Hirtelen zaj hallatszott, amit örömteli gyerekzsivaj követett. Azután
meghallotta Toowoomba mély, nyugodt nevetését.
– Nahát, te vagy az, Harry? Vicces, hogy pont most hívsz, ugyanis
éppen te jártál a fejemben. Úgy tűnik, valami gond van az otthoni
telefonommal, és azon töprengtem, hogy van–e esetleg valami
közöd hozzá. De remélem, tévedek. Harry? Újabb zaj. Harry
minden erejét összeszedve koncentrált, de nem sikerült felismernie,
mi lehet az. – Nyugtalanít, hogy nem válaszolsz, Harry.
Kifejezetten aggasztónak találom. Nem tudom, mit akarsz, de lehet,
hogy jobb lesz, ha kikapcsolom a telefonomat. Te vagy az, Harry?
Próbálsz a nyomomra akadni? Az a hang...
– A pokolba! – kiáltotta Harry. – Letette.
Lezökkent az egyik székre. – Toowoomba tudta, hogy én vagyok
az. Hogy a fenébe csinálta? – Tekerjük vissza a felvételt – mondta
McCormack. – És hívják ide Marguezt. Yong elszaladt, a többiek
pedig elkezdték visszahallgatni a felvételt. Harry önkéntelenül
megborzongott, amikor meghallotta Toowoomba hangját a
hangszóróból.
284
– Mindenesetre annyi kiderült, hogy nyilvános helyen van –
szögezte le Wadkins. – Mi lehet ez a csattanás? Hallgassák csak,
gyerekhangok! Talán egy vidámpark? – Tekerjük vissza és
hallgassuk meg még egyszer – javasolta McCormack. – Ki az? –
ismételte meg Toowoomba, amit az a bizonyos zaj és
gyermekkiabálás követett. – Mi lehet...? – kezdte Wadkins.
– Vízcsobbanás – hallatszott az ajtó felől. Odafordultak. Harry egy
fekete fürtökkel keretezett, kicsi, barna fejet pillantott meg, keskeny
szakállal és apró, ám annál vastagabb szemüveggel. A kis fej egy
hatalmas testen ült, amit mintha biciklipumpával fújtak volna
pattanásig. – Jesus Marguez, a testület legkiválóbb füle – mutatta be
McCormack. – És még csak nem is vak. – Csak majdnem –
mormolta Marguez, és megigazította a szemüvegét. – Hadd halljam,
mi ez! Lebie újra lejátszotta a felvételt. Marguez csukott szemmel
hallgatta. – Zárt tér. Téglafalak. És üveg. A zajokat nem tompítja el
semmi, nincs se szőnyeg, se függöny. Emberek, fiatalok, mindkét
nemből, valószínűleg kisgyerekes családok. – Hogy tudja mindezt
ebből a kis zajból megállapítani? – kérdezte Wadkins gyanakodva.
Marguez felsóhajtott. Nyilván hozzá volt szokva a
szkepticizmushoz. – Van fogalmuk róla, milyen fantasztikus műszer
a fül? – kérdezte. – Több mint egymillió különböző frekvenciát
képes észlelni. Több mint egymilliót. Egy adott zaj pedig akár több
tucat különböző frekvenciából is összetevődhet. Ez több tízmillió
lehetőséget jelent. A többi csak gyakorlás kérdése. – Mi az a hang,
ami folyamatosan beszűrődik a háttérből? – kérdezte Harry. – Az a
száz–százhúsz hertz közötti? Azt nem olyan egyszerű megmondani.
Lenn a stúdióban ki tudjuk szűrni a többi közül, de az beletelik
némi időbe. – És az nekünk most nincs – mondta McCormack. – De
honnan tudta, hogy Harry az, anélkül, hogy egy szót is mondott
volna? – kérdezte Lebie. – Vagy csupán intuíció volt? Marguez
levette a szemüvegét és szórakozottan felsóhajtott.
– Az intuíciót, barátom, mindig támogatják a háttérből az érzéki
benyomások. De ezek a benyomások sokszor olyan gyengék, hogy
inkább csak érzésnek gondoljuk őket. Ha nem tudjuk megmondani,
mitől támadt egy bizonyos asszociációnk, akkor intuícióról kezdünk
beszélni. Talán egyszerűen abból jött rá, ahogy... öhm, Harry a
levegőt veszi. – Visszafojtottam a lélegzetemet – mondta Harry.
285
– Korábban is hívta innen? Akkor lehetett akár az akusztika vagy a
háttérzajok miatt is. Az embereknek elképesztően jó az emlékezetük
a hangokat illetően, rendszerint sokkal jobb, mint gondolnánk. –
Igen, korábban már hívtam innen... – Harry az öreg ventilátorra
meredt. – Hát, persze – mondta. – Hogy erre nem gondoltam. – Hm
– mormolta Jesus Marguez. – Nagyon úgy hangzik, mintha valami
igazi nagyvadra vadásznának. Mekkora a vérdíj? – Jártam ott –
folytatta Harry, továbbra is meredten bámulva a ventilátorra. – Hát,
persze. Ezért volt ismerős a háttérzaj. Már jártam ott. A
bugyborékolás... Megfordult: – Az Akváriumban van!
– Hm – mondta Marguez, a szemüvege tisztaságát vizsgálgatva. –
Az beleillik a képbe. Én is jártam már ott. Azt az erőteljes
vízcsobbanást könnyedén okozhatta például egy méretes sósvízi
krokodil farka. Mire újra felpillantott, teljesen egyedül volt a
szobában.

Hét óra.
Kész szerencse, hogy a vihar szinte teljesen elűzte az utcákról az
embereket és az autókat, különben a kapitányságtól a Darling
Harbourig vezető rövid útszakaszon könnyen baj történhetett volna.
Lebie apait–anyait beleadott, és gyaníthatóan csak az autó tetején
villogó kék fénynek volt köszönhető, hogy egy magányos gyalogos
még időben félreugrott, az a néhány szembejövő autó pedig
villámgyorsan felkotródott az útról a járdaszegélyre. Wadkins
megállás nélkül káromkodott a hátsó ülésen, McCormack pedig az
anyósülésről a Sydney Akváriumot hívta, hogy felkészítse őket a
rendőri akcióra. Bevágódtak az Akvárium előtti térre. A Darling
Harbour zászlói kifeszültek a szélben, a hullámok átcsaptak a
rakpart fala fölött. Az épület előtt már parkolt néhány járőrkocsi, az
egyenruhások épp a kijáratokat torlaszolták el. McCormack kiadta
az utolsó utasításokat.
– Yong, gondoskodjon róla, hogy az embereink megkapják
Toowoomba fotóját. Wadkins, maga velem jön a kontrollszobába,
az ottani kamerák az épület egész területét lefedik. Lebie és Harry,
maguk elkezdik a keresést. Az Akvárium perceken belül bezár. Itt
vannak az adóvevők, fülhallgatókat a fülekbe, mikrofonokat a

286
gallérokra és ellenőrizzék a kapcsolatot! Mi fentről irányítjuk
magukat, oké?
Amikor Harry kiszállt az autóból, egy erős szélroham csaknem
feldöntötte. Kocogva igyekeztek védett helyre kerülni.
– Szerencsére nincs akkora tömeg, mint egyébként – szuszogta
McCormack. Már ez a néhány futólépés is kifullasztotta. – Biztosan
az időjárás miatt. Ha itt van, akkor megtaláljuk! A biztonságiak
vezetője fogadta őket, és McCormacket meg Wadkinst azonnal el is
kísérte a kontrollszobába. Harry és Lebie ellenőrizték a
rádiókapcsolatot. Miután átkísérték őket a jegypénztárak között,
szűk folyosóra jutottak, ahol elég nehéz volt átvergődni a
látogatókon.
Harry megtapogatta a pisztolyát a válltokban. A fényekkel és a
rengeteg emberrel az Akvárium most egészen másként festett.
Hirtelen úgy érezte, mintha végtelenül sok idő telt volna el azóta,
hogy Birgittával itt jártak. Mintha az egy másik időszámítás lett
volna. Próbált nem elmerülni a gondolatban.
– Megérkeztünk a kontrollszobába. – McCormack hangja
határozottan és megnyugtatóan csengett a rádióban. – Épp a
kamerák képeit ellenőrizzük. Yong néhány emberrel végigjárja a
mosdókat és a kávézót. Egyébként látjuk magukat. Haladjanak csak
tovább befelé.
Az Akvárium folyosói egy teljes kört írtak le, azaz végül a
bejárathoz vezettek vissza. Harry és Lebie a szokásos menetiránnyal
ellentétesen indultak el, hogy az összes szembejövő arcát
szemügyre vehessék. Harry szíve majd kiugrott. A szája kiszáradt, a
tenyere pedig izzadni kezdett. Idegen nyelvű beszédfoszlányok
zümmögtek a fejében, a különböző nemzetiségű, bőrszínű és
ruházatú emberek örvényként kavarogtak körülötte. Végigmentek
azon a tenger alatti alagúton, ahol Birgittával az éjszakát töltötték,
és ahol most gyerekek csodálták a víz alatti életet, orrukat az
üveghez nyomva.
– A hideg ráz ettől a helytől – suttogta Lebie, aki kezét a zakója alá
rejtette. – ígérd meg, hogy idelenn nem fogsz lőni – mondta neki
Harry. – Nem szeretném a fél Jackson Bay–t és egy tucat fehércápát
a nyakamba. – Ne aggódj – válaszolta Lebie.

287
Átértek az Akvárium másik oldalára, ami mostanra szinte teljesen
kiürült. Harry káromkodott. – A pénztárak hétkor bezártak –
mondta Lebie. – Lassan mindenki kifelé tart. McCormack hangját
hallották: – Sajnos, úgy tűnik, hogy a madárka elrepült. Jöjjenek
vissza. – Várj meg itt – mondta Harry Lebie–nek.

Odakinn a kasszáknál egy ismerős, egyenruhás alak álldogált. Harry

odaügetett hozzá. – Helló, Ben, emlékszik még rám? – kérdezte
Harry. – Birgittával voltam itt az egyik este. Ben megfordult, és
felpillantott a szőke üstökre.
– Hát, persze – válaszolta. – Harry, nem igaz? Nahát, csak nem
eljött újra? A legtöbben visszatérnek. Hogy van Birgitta? Harry
nyelt egyet. – Figyeljen, Ben. Én rendőr vagyok. Biztosan hallotta,
hogy egy nagyon veszélyes férfit keresünk. Eddig nem találtuk
meg, de nekem valami azt súgja, hogy még itt van. Maga ismeri a
legjobban az Akváriumot, Ben. Van itt olyan hely, ahol
elrejtőzhetett? Ben gondolkodóba esett, arca mély ráncokba
gyürődött. – Nos – mondta. – Tudja, hogy merre van Matilda, a
sósvízi krokodil?
– Igen.
– Fiddler Ray és a nagy tengeri teknős között. Illetve a teknőst már
elköltöztettük onnan, és a helyére néhány kisebb édesvízi kroko...
– Tudom, hol van. Ha lehet, egy kicsit gyorsabban, Ben! – Jó. Ha
valaki elég sportos és nem ijed meg a saját árnyékától, átugorhat
fent az üvegfal fölött a sarokban. – Úgy érti, hogy be a krokodilhoz?
– Az többnyire úgyis csak félálomban heverészik. A saroktól öthat
lépésre van az ajtó, amin keresztül a személyzet be szokott menni,
ha ki kell takarítani Matilda ketrecét vagy etetés van. De észnél kell
ám lenni, mert hihetetlenül gyors tud lenni, egy pillanat alatt legyűri
az embert a két tonnájával. Egyszer ki kellett...
– Köszönöm, Ben! – Harry futásnak eredt, az emberek pedig
félreugráltak előle. A szájához húzta a zakója gallérját és beszélni
kezdett: – McCormack, itt Holy. A krokodilketrec mögött fogom
keresni. Elkapta Lebie karját, és maga után vonszolta. – Az utolsó
lehetőség – lihegte. Lebie szeme elkerekedett, amikor Harry a
krokodil ketrece előtt megtorpant, majd nekifutott. – Kövess! –

288
vetette oda neki Harry, majd felugrott az üvegfalra és átlendült a
túloldalára.
Ahogy a lába elérte a talajt, a terrárium medencéjének vize
fortyogni kezdett. Fehér tajték fröcskölt a magasba, és miközben
Harry az ajtó felé indult, egy zöld Forma–1–es autót látott habverő
módjára pörgő gyíklábakon kilőni a vízből. Harry elrúgta magát, de
megcsúszott a laza homokon. A háta mögül egy ordítást hallott, a
szeme sarkából pedig látta, ahogy a versenyautó motorháztetője
felnyílik. Visszarántotta maga alá a lábát, az ajtó felé sprintelt és
megragadta a kilincset. A másodperc törtrésze alatt átfutott az
agyán, hogy mi van, ha az ajtó még sincs nyitva. De a következő
pillanatban már odabenn volt. Az agya hátsó részéből a Jurassic
Park egyik jelenete tolult fel, és gyorsan becsapta maga mögött az
ajtót. Előhúzta a pisztolyt. A dohos helyiségben tisztítószer és
rothadt hal szagának az émelyítő keveréke terjengett.
– Harry! – McCormack volt a vonalban. – Először is, egyszerűbben
is megközelíthette volna helyiséget, mint annak a bestiának a
tányérján keresztül. Másodszor pedig maradjon nyugton, amíg
Lebie oda nem ér a másik irányból. – Ne... llottam... mit mo...
rossz... vétel... ram! – válaszolta Harry, miközben a körmével a
mikrofont kaparászta. – Egye... megy......vább! Kinyitotta a kamra
másik végében lévő ajtót. Egy toronyba jutott, amiben egy
csigalépcső futott végig. Harry feltételezte, hogy ha lefelé menne,
akkor a tenger alatti alagúthoz jutna, ezért úgy döntött, inkább
fölfelé indul rajta. A következő kiszögellésen újabb ajtóval találta
szemközt magát. A pillantása követte a lépcsőt felfelé, de úgy tűnt,
több ajtó már nincs. Lenyomta a kilincset, és az előrenyújtott
pisztollyal a kezében, óvatosan kinyitotta az ajtót. Odabenn
koromsötét volt, és a rothadt halszagtól felfordult a gyomra. Az ajtó
mellett talált egy villanykapcsolót, de hiába nyomkodta, a szoba
sötét maradt. Eleresztette az ajtót, és tett két óvatos lépést előre. A
talpa alatt valami megroppant. Harry sejtette, mi lehet az, és némán
visszahátrált az ajtóhoz. Valaki széttörte a plafonon lógó
villanykörtét. Visszafojtott lélegzettel hallgatózott. Van még valaki
a szobában? Csak a szellőztető berendezés zúgását hallotta.
Visszacsusszant a lépcsőházba. – McCormack – suttogta a
mikrofonba. – Azt hiszem, odabent van. Tegyen meg nekem egy
289
szívességet és hívja fel a mobilját! – Holy, hol van? – Most, uram!
Kérem. – Ne csináljon személyes vendettát ebből, Harry, ez nem...
– Meleg van ma, uram. Akar segíteni, vagy sem? Harry hallotta
McCormack nehéz lélegzetét. – Rendben, hívom a számát. Harry a
lábával belökte az ajtót, majd terpeszállásban, a pisztolyát két
kézzel maga elé emelve várta a telefoncsörgést. Két másodperc
telhetett el, de egy nyikkanást sem lehetett hallani. Még sincs itt,
gondolta Harry. Aztán három dolog történt egyszerre. Először is
McCormack beszélni kezdett: – Kikapcsolta a mo... Másodszor
Harrynak leesett, hogy nem kellett volna magát felkínálnia az
ajtónyílásban élesen kirajzolódó sziluettjével, harmadszor pedig a
világ hirtelen millió csillaggá és vörös folttá robbant szét előtte.

Harry emlékezett pár dologra Andrew boksszal kapcsolatos

kiselőadásából, amivel a nimbini útjuk alkalmával örvendeztette
meg. Például arra, hogy egy profi bokszoló egyetlen horogütése
elég ahhoz, hogy egy átlagos férfit padlóra küldjön. A csípő
megfelelő mozdulatával ugyanis az egész felsőtestet bele lehet vinni
az ütésbe, amitől olyan ereje lesz, hogy az ellenfél agya egy
pillanatra kihagy. Egy állcsúcsra elhelyezett precíz felütés pedig
garantált ájulás. Csakúgy, mint a jobbkezes bokszolok
jobbegyenese. De ami a legfontosabb: ha nem látod, hogy ütés
közeledik, a tested nem fog tudni reagálni és kitérni. Mert már egy
kis fejmozdulat is jelentősen tompítani tudja az ütés erejét.
Hogy Harry nem vesztette el az eszméletét, az egyedül annak volt
köszönhető, hogy a férfi a sötétben a bal oldalánál állt. Mivel Harry
az ajtónyílásban cövekelt le, a másik nem találhatta el a halántékát,
a végzetes felütést vagy horgot pedig lehetetlenné tette, hogy Harry
a pisztoly miatt maga elé emelte a karját. A jobbegyeneshez
közvetlenül a pisztoly elé kellett volna állni, úgyhogy az egyetlen
lehetőség egy balegyenes volt, amit Andrew csak
„kisasszonyütésnek” titulált. Szerinte ez csak arra alkalmas, hogy
felbosszantsa az ellenfelet, de valódi harcban teljességgel
használhatatlan. Nincs kizárva, hogy Andrew–nak igaza volt,
mindenesetre Harryt az ütés háttal nekiküldte a csigalépcső
korlátjának, a keresztcsontja nagyot csattant a peremen, ő pedig
majdnem lezuhant.
290
Amikor kinyitotta a szemét, látta, hogy a szoba másik végében lévő
ajtó tárva–nyitva áll, Toowoomba minden bizonnyal arrafelé
menekült. Közben azonban egy fémesen kolompoló hangot is
hallott, ami minden kétséget kizáróan a pisztolya lehetett, ahogy
bukdácsolt lefelé a fém lépcsőfokokon. A pisztoly mellett döntött.
Egy öngyilkos ugrással levetette magát a lépcsőn, sikeresen
lehámozta a bőrt a térdéről és az alkarjáról, cserébe viszont még
idejében elérte a pisztolyt az egyik lépcsőfok szélén, mielőtt az a
húsz méter mély akna fenekén landolt volna. Térdre rogyva
köhögött, és megállapította, hogy mióta ebbe az átkozott városba
érkezett, már a második fogának mondhat búcsút.
Amikor felegyenesedett, érezte, hogy nem sok választja el attól,
hogy elájuljon.
– Harry! – ordította egy hang a fülébe.
Azt is hallotta, hogy valahol alatta feltépnek egy ajtót, majd
dübörgő léptek rázzák meg a csigalépcsőt. Botladozva megcélozta a
szobát, és bár nekiment az ajtónak, de bent volt. Néhány pillanatra
megtorpant, hogy visszanyerje az egyensúlyát, majd a helyiség túlsó
vége felé indult a nyitva hagyott ajtóhoz. Ezt az ajtófélfát is telibe
kapta, így azzal az érzéssel botorkált ki a félhomályba, hogy a válla
alighanem kiugrott a helyéről.
– Toowoomba! – ordította bele a szélbe. Körülnézett, előtte ott
feküdt a város. Az Akvárium tetején állt és egy tüzlétra tetejébe
kapaszkodott, hogy el ne vigye az orkán. A vihar habosra
korbácsolta a tenger vizét, a levegő pedig sós lett. Közvetlenül
maga alatt egy fekete alakot vett észre, aki éppen azon a tűzlétrán
mászott lefelé, amibe ő kapaszkodott. Az alak egy pillanatra
megtorpant és körülnézett. Tőle balra egy járőrkocsi állt, villogó
kék fénnyel a tetején, előtte pedig, egy kerítés túloldalán, két
hatalmas víztartály nyúlt ki az Akvárium épületéből.
– Toowoomba! – bömbölte Harry és megpróbálta felemelni a
pisztolyt. De a válla nem engedelmeskedett, ő pedig üvölteni
kezdett a fájdalomtól és a tehetetlen dühtől. Az alak közben leért a
létrán, a kerítéshez rohant és elkezdett felkapaszkodni rá. Harry
ebben a pillanatban értette meg, mire készül: át akar kelni a
tartályon, hogy utána kiússzon a kikötőhöz, onnan aztán
másodpercek alatt eltűnhet a város forgatagában. Harry inkább
291
zuhant, mint mászott lefelé a tűzlétrán. Úgy rohamozta meg a
kerítést, mintha egyenesen le akarná bontani, fél karral átkínlódta
magát rajta, majd hangos csattanással a betonon landolt.
– Harry, jelentkezzen!
Kitépte a dugót a füléből, és a tartályhoz rohant. Az ajtaja nyitva
állt. Harry berohant és térdre zuhant. A tartály íves tetőszerkezetéről
lógó megszámlálhatatlan lámpa fényében a Sydney Bay elkerített
darabkája feküdt. A tartály közepén egy keskeny pontonhíd
húzódott, aminek a közepén ott futott Toowoomba. Az út jó részét
megtette már. Fekete, magas nyakú pulóvert viselt fekete nadrággal,
és az ingatag terephez képest hihetetlenül lazán és elegánsan
mozgott. – Toowoomba! – kiáltotta Harry immáron harmadszorra.
– Én vagyok az, Harry. Lövök! Hasra dőlt. Nem mintha nem tudta
volna egyenesen tartani magát, hanem mert képtelen volt felemelni
a karját. Aztán célba vette a fekete alakot és meghúzta a ravaszt. Az
első lövés közvetlenül Toowoomba előtt csapódott a vízbe, aki
megállás nélkül, nyugodt tempóban futott tovább. Harry most egy
kissé hátrébb célzott. Ezúttal közvetlenül Toowoomba mögött
csobbant a lövedék. A kettőjük közti távolság közben majdhogynem
száz méterre nőtt. Harrynak egy abszurd gondolat furakodott az
agyába: minden olyan volt, mint az økerni lőcsarnokban – a lámpák
a plafonon, a lövések visszhangja a falak között, ujjának pulzálása a
ravaszon és az elmélyült koncentráció. Mintha csak otthon edzenék,
gondolta Harry és harmadszor is meghúzta a ravaszt. Toowoomba
előrebukott. Harry később azt mondta, hogy feltételezése szerint a
lövés Toowoomba bal combját érte, ami aligha volt halálos.
Természetesen mindannyian tudták, hogy mindez csak találgatás,
mert lehetetlen megmondani, hogy száz méter távolságból pontosan
hol talált el az ember valakit egy szolgálati pisztollyal. Harry
egyébként is azt mondhatott volna, amit akart, senki nem tudta
volna cáfolni az állítását. Nem volt ugyanis holttest, amit
felboncolhattak volna.

Miközben Harry a pontonhídon Toowoomba felé rohant, a férfi bal

karját és lábát a vízbe lógatva ordított. Harry szédült, émelygett, és
kezdett minden elmosódni a szeme előtt: a víz, a plafonról érkező

292
fény és az ide–oda imbolygó híd is. Mialatt futott, Andrew szavai
jutottak az eszébe. Hogy a szerelem nagyobb misztérium a halálnál.
A vér szaggatottan zúgott a fülében. Ő volt Walla, a fiatal vadász,
Toowoomba pedig Bubbur, a kígyó, aki elvette Walla szerelmének,
Moorának az életét. És Bubburt most meg kell ölnie. Szerelemből.

McCormack későbbi beszámolója során nem tudta felidézni, mit

ordított Harry Holy a mikrofonba, miután a lövések eldördültek.
– Csak annyit hallottunk, hogy rohan és hogy feltehetőleg az
anyanyelvén kiabál valamit. Maga Harry sem emlékezett már rá,
mit üvöltött. Hisz versenyt futott az idővel és a halállal.
Toowoomba teste megrándult. Egyetlen rándulás volt, de az egész
pontonhíd beleremegett. Harry először azt hitte, hogy valami a
hídnak ütközött, de azután rájött, hogy épp lecsapni készülnek a
kezéről zsákmányát. A tengeri szörny volt az.
Kiemelte halálos, fehér fejét a vízből, és kitátotta a pofáját. Olyan
volt, mint valami lassított felvétel. Harry biztos volt benne, hogy
magával ragadja Toowoombát, de a szörnynek nem sikerült ügyes
fogást találnia rajta, így csak valamivel beljebb rántotta az üvöltő
testet a vízbe, majd dolga végezetlenül lemerült.
Kar nélkül, gondolta Harry, és eszébe jutott egy régi, régi
születésnap még a nagyapjánál Åndalsnesben, amikor hátuk mögé
tett karokkal, csak a szájuk segítségével próbáltak almákat
kihorgászni egy vizeshordóból, és az anya annyira nevetett, hogy
utána le kellett feküdnie a szófára.
Harminc méter volt még hátra. Azt hitte, meg tudja csinálni, de
akkor a tengeri szörny újra felbukkant. Harry olyan közel járt már,
hogy látta, ahogy a hideg szem a teljes eksztázisban befelé fordul,
miközben győzedelmesen felvillan a dupla fogsor. A szörnynek ez
alkalommal sikerült megragadnia egy lábat, majd ide–oda csapott
néhányat a fejével. A felspriccelő víz mindent beterített,
Toowoomba pedig végtag nélküli baba módjára a levegőbe repült, a
sikoltása pedig egy csapásra elnémult. Harry ekkor ért oda.
– Te átkozott szörnyeteg! Ő az enyém! – ordította Harry elcsukló
hangon, majd felemelte a pisztolyt és a tárban maradt töltényeket a
vízbe lőtte. A víz világosvörösre színeződött, Harry pedig látta,
hogy odalenn, a víz alatt húzódó alagutakban kisebb tömeg verődött
293
össze, hogy részesei legyenek egy valódi természeti drámának, ami
a maga borzalmas módján s a médiafigyelmet tekintve semmiben
nem marad majd el az úgynevezett bohócgyilkosság mögött.

22.
A tetoválás

Gene Binoche világéletében ízig–vérig rock’n’ roll arc volt, az

utolsó cseppig kiélvezte az életet, és ezen már nem is szándékozott
változtatni.
– Felteszem, odalenn is elkél egy jó tetoválóművész – mondta, és
megnyomta a tűt. – A sátán úgyis odavan a válogatott kínzásokért,
nem igaz, haver? Ám a kuncsaft, akihez beszélt, merev részeg volt,
a feje is egyre jobban lógott, vagyis aligha fogott fel bármit Gene
életről és halálról szóló filozófiai fejtegetéseiből. Ahogy a vállán
futó tűből sem.
Gene először nemet mondott az üzletbe betoppanó fickónak, aki
motyogva és különös, éneklő akcentussal adta elő kívánságát. Mivel
soha nem vállalt részegeket, Gene megkérte a férfit, hogy jöjjön
vissza másnap. A pasas azonban egy ötszázast dobott az asztalra a
legfeljebb százötven dolláros tetoválásért cserébe, és mivel az
utóbbi hónapok finoman szólva nem sokat hoztak a konyhára, Gene
végül engedett az elveiből, előpakolta a szerszámait, és munkához
látott. Az italt azért, amivel a férfi megkínálta, visszautasította.
Gene Binoche már húsz éve tetoválta embertársait, büszke volt a
munkájára és egy jottányit sem engedett abból, hogy komoly
szakemberek nem isznak munka közben. Legalábbis whiskyt
semmiképpen.
Amikor elkészült, egy darabka vécépapírt ragasztott a tetovált
rózsára. – Ne menj a napra és az első héten csak vízzel szabad
lemosni a helyét. A jó hír az, hogy a fájdalom éjszakára csillapodni
fog és hogy holnap leveheted róla a papírt. A rossz, hogy vissza
fogsz jönni újabb tetoválásokat csináltatni – vigyorodott el. – Mind
visszajönnek. – Nekem csak ez az egy kell – válaszolta a fickó, és
kiimbolygott az ajtón.

294
 23.
Négyezer láb és egy vég

A szél fülsiketítőén bömbölt odakinn. Harry az ajtónyílásban

térdelt. – Készen állsz? – kiáltotta mögötte egy hang. – Négyezer
lábnál húzd meg a zsinórt, és utána ne felejts el számolni. Ha nem
érzed három másodpercen belül az ernyő rándulását, akkor valami
gáz van. Harry bólintott.
– Kimegyek! – kiáltotta a hang.
Harry nézte, hogyan cibálja a szél a kis, fekete overallos férfit,
miközben az kimászik a szárny alatti tartórúdra. A sisakja alól
kikandikáló gyér hajba belekapott a szél. Harry a mellkasán lévő
magasságmérőre pillantott, amely szerint valamivel tízezer láb
fölött jártak.
– Köszönöm még egyszer! – kiáltotta a pilótának.
A pilóta megfordult. – Nincs mit, kolléga! Ez lényegesen jobb
móka, mint marihuánaültetvényeket fotózni! Harry kidugta a jobb
lábát a repülőgépből. Olyan érzés volt, mint amikor gyerekkorában
Ándalsnesbe utaztak vakációra, ő pedig letekerte az autó ablakát és
kidugta a kezét, hogy „repüljön”. A szél ereje félelmetes volt,
Harrynak szabályosan előre és lefelé kellett kényszerítenie a lábát a
tartórúdon. Szép sorban, ahogy Joseph tanította: jobb láb, bal kéz,
jobb kéz, bal láb. Azután ott állt Joseph mellett a szárny alatt.
Néhány felhőfoszlány közeledett feléjük, beburkolta őket, majd a
következő pillanatban tovább is állt. Alattuk a zöld, a sárga és a
barna ezer árnyalatában pompázó patchwork takaró feküdt. –
Mehetünk? – ordította Joseph a fülébe. – Igen! – kiáltotta vissza
Harry, és a pilótafülke felé fordult, ahol a pilóta felemelte a
hüvelykujját. – Viszlát! Azután a sisakos–szemüveges Josephre
nézett, aki szélesen vigyorgott. Harry előredőlt, és felemelte a jobb
lábát a vasrúdról.
– Rajta!
És máris a levegőben voltak. A távolodó repülőgép nyugodt
mozgását figyelve Harry úgy érezte, mintha hátrafelé fújná a szél. A
szeme sarkából látta, ahogy a gép irányt változtat, de aztán rájött,
hogy ő maga fordult el. Nézte a horizontot, a földgömb kirajzolódó
295
ívét, ahol az ég kékje végül beleveszett a Csendes–óceán azúrjába,
amelyen annak idején Cook kapitány idehajózott.
Joseph rántott rajta egyet, mire Harry lejjebb préselte a csípőjét,
hogy a testtartása szabályosabb legyen. A magasságmérőre nézett.
Kilencezer láb. Atyaég, még tengernyi idejük van! Elcsavarta a
felsőtestét, kinyújtotta a karját és csinált egy fél fordulatot. Mint egy
kicseszett Superman!
Előtte, nyugat felől a Kék–hegység húzódott, ami attól volt kék,
hogy az ottani eukaliptuszfák egyfajta kék párát árasztottak, ami
ködként lebegett az erdő fölött. Ezt Joseph mesélte neki. Arról is
mesélt, hogy a hegyek mögött az a föld fekszik, amit az ő ősei a
hazájuknak neveztek. A végtelen, száraz síkságok, amik ennek a
hatalmas kontinensnek a legnagyobb részét borítják. Hihetetlennek
tűnt, hogy ebben a könyörtelen kemencében bárki életben tudott
maradni, Joseph népének azonban több ezer éven keresztül sikerült,
mielőtt a fehérek megérkeztek. Harry lepillantott. Olyan békésnek
és elhagyatottnak tűnt odalenn minden, mintha ez csakis egy
csendes, szeretetre méltó bolygó lehetne. A magasságmérő szerint
hétezer lábnál jártak.
Joseph, ahogy megbeszélték, elengedte. Az előírások ezt persze
tiltották, de azokat már eleve azzal is megszegték, hogy egyedül
voltak idefenn. Harry nézte, ahogy Joseph oldalra nyújtja karját,
majd elképesztően gyorsan eltűnik balra lefelé. Harry egyedül
maradt. Persze, az ember mindig egyedül van. Csak éppen ez a tény
sokkal jobban érzékelhető hatezer lábbal a föld fölött, szabadesés
közben. Kristin egy szürke hétfő reggelen hozta meg a döntését egy
szállodai szobában. Valószínűleg felébredt, már előre halálosan
kimerülve az új naptól, ami még el sem kezdődött, kinézett az
ablakon, és úgy döntött, hogy elég volt. Harry nem tudta, milyen
gondolatok járhattak a fejében. Az emberi lélek egy mély, sötét
rengeteg és a döntéseket egyedül hozzuk meg.
Ötezer láb.
Lehetséges, hogy Kristin jó döntést hozott? Az üres gyógyszeres
üveg mindenesetre arra utalt, hogy nem voltak kétségei. És egy szép
napon be kellett fejezni. Amikor a legfőbb ideje volt. Ám az, hogy
az ember irányítani akarja, mi módon hagyja el a világot, mégis
egyfajta hiúságról vagy gyengeségről árulkodik.
296
Négyezerötszáz láb.
Másoknak meg épp az élet a gyengéje. Ennyire egyszerű. Persze,
annyira talán nem is egyszerű, de most minden olyan távol van
odalenn. Egészen pontosan négyezer lábnyira. Harry megragadta a
narancssárga fogantyút a mellkasa jobb oldalánál, határozott
mozdulattal meghúzta a kioldózsinórt, és számolni kezdett: – Egy,
kettő...

Impresszum
Az ausztrál tengerparton holtan találnak egy fiatal norvég nőt.
Megerőszakolták és megfojtották. Harry Hole, az oslói rendőr–
főkapitányság nyomozója Sydneybe utazik, hogy segítségére legyen
ottani kollégáinak. Bár a vendéglátók csak jelképes szerepet
szánnak az idegen nyomozónak, Harry alaposan belekeveredik az
ügybe. S miközben az őslakos legendák halált hozó denevérembere
után kutat, megismeri a többmilliós város sötétebb oldalát, a prostik,
stricik, drogdílerek világát. És találkozik a megölt lány kollégájával,
a gyönyörű, vörös hajú Birgittával, aki Harry számára hamarosan
többet kezd jelenteni, mint egy egyszerű tanú...

297
 Fotó: Cato Lein

Jo Nesbø ígéretes labdarúgó–tehetségként indult, de a profi

karrierről egy sérülés miatt le kellett mondania. Érettségi után
szerződéses katonának állt, majd Bergenben közgazdász diplomát
szerzett, s néhány évig pénzügyi elemzőként dolgozott. Országosan
ismert azonban zenészként és szövegíróként lett, együttesének
albumai többször vezették a norvég sikerlistákat. Első kéziratát
álnéven küldte el az egyik vezető norvég kiadóhoz, mivel nem
szerette volna, ha rocksztárként való ismertsége befolyásolja
bírálóit. Könyvével azonnal zajos sikert aratott, elnyerte vele az
Üvegkulcsot, azaz a legjobb skandináv krimiért járó díjat, amelyet
másodszor is kiérdemelt első, magyarul is megjelenő művével, a
Vörösbeggyel.

Jo Nesbø műveit világszerte olvassák!

DENEVÉREMBER
Az első Harry Hole–sztori!
Harry Hole korábban megjelent esetei:

298
Vörösbegy • Nemeszisz • Boszorkányszög A megváltó • Hóember •
Leopárd

Copyright © Jo Nesbø, 1997

A mű eredeti címe: Flaggermusmannen
Published by agreement with Salomonsson
Agency Magyar kiadás © Animus Kiadó, 2012
A jogtulajdonos engedélye nélkül a műből részlet sem közölhető.

Megjelent a NORLA (Norwegian Literature Abroad) támogatásával

Fordította: Petrikovics Edit

Szerkesztette: Kukucska Zsófia

Korrektor: Thész Dóra

Sorozatszerkesztő: Gábor Anikó

ISBN 978 963 324 068 7

ISSN 1788–9510

Kiadta az Animus Kiadó 2012–ben

Felelős kiadó: a kiadó igazgatója
info@animus.hu
www.animus.hu

Az 1795–ben alapított
Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők

299
 Egyesülésének tagja

Tipográfia, nyomdai előkészítés: Scriptor Kft.

Borítóterv: Váraljai Nóra
Sorozatterv: Beleznai Kornél
A nyomtatás és a kötés a debreceni
ALFÖLDI NYOMDA Zrt. munkája
Felelős vezető: György Géza vezérigazgató

1
- Hogy van?
2
- Jól.
3
Hát, csak egyet.
4
Mr Holy, ha jól sejtem!
5
Kb: haver, pajtás
6
Rohadt ajtók, mi?
7
De hát sosem lehet tudni, nem igaz?
8
Azonnal jövök, szöszi.
9
Van valami hír arról, hogy mi történt?
10
Ti ismeritek egymást?
11
Valami csodásán öreg, hát te?
12
Csak egy rövid séta, de hosszú utazás.
13
Azután búcsúcsókot adtam neki, És azt mondtam: „Minden szépségnek
pusztulnia kell”, Végül lehajoltam hozzá és egy rózsát dugtam a fogai közé...
300
14
Fájni fog!
15
Kurvára elpusztíthatatlan vagyok, ember.
16
Ez a boldog ország, ez a boldog ország, boldog országban élünk!
17
Megpróbáltad, mi? Aztán nem jött be?

301