Jo

Nesbø

KÉS


Copyright © Jo Nesbø, 2019

A mű eredeti címe: Kniv
Published by agreement with Salomonsson Agency
Magyar kiadás © Central Kiadói Csoport, 2019
A jogtulajdonos engedélye nélkül
a műből részlet sem közölhető.
Fordította: Petrikovics Edit
ISBN 978-963-324-671-9 (papír)
ISBN 978-963-324-672-6 (epub)
Kiadta Central Kiadói Csoport 2019-ben
Felelős kiadó: dr. Szemere Gabriella
www.animuscentral.hu
Az 1795-ben alapított
Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők
Egyesülésének tagja
Szerkesztette: Dr. Dobosi Beáta és Kukucska Zsófia
Korrektor: Keszthelyi-Kiss Judit
Borítóterv: Beleznai Kornél
Tipográfia, e-book: Scriptor Kft.
ELSŐ RÉSZ
 Első fejezet

A korhadt fenyő egyik ágán rongyos női ruha lebegett. Az idős férfinak
ifjúkora egyik dala jutott eszébe róla, amely egy szárítókötélen lógó ruháról
szól. Ez a ruha azonban nem a napsütésben lengedezett, ahogy a dalban,
hanem egy folyóban az olvadékvíz jéghideg áramlatában. Itt, a folyó fenekén
teljes volt a nyugalom. Bár március volt, délután öt óra, és az időjárás-
jelentés szerint a vízfelszín felett egyetlen felhő sem törte meg az égbolt
kékjét, nem sok maradt a napfényből, miután a jégréteg és a négy méter víz
megszűrte. Ezért a fenyő és a ruha furcsa, zöldes félhomályba burkolózott.
Nyári ruha, szögezte le magában, kék alapon fehér pöttyökkel. Ki tudja,
valaha talán élénk színű volt, nyilván attól függ, mennyi ideje akadt fenn az
ágon. Most azonban az áramlatban lebegett, amely soha nem állt meg, egyre
csak mosta a nyári ruhát: simogatta, amikor alacsony volt a vízállás, tépte és
rángatta, amikor a folyó vadul tombolt, de akárhogyan is, apránként
elnyűtte, szétszaggatta. Ha úgy vesszük, ez a rongyos ruha olyan, mint én
magam, tűnődött az öreg. Egyszer ez a ruha fontos volt valakinek, egy
lánynak vagy egy nőnek, egy férfi tekintetének vagy egy gyerek kezének.
Mostanra azonban olyan lett, mint amilyen ő volt, elveszett, elhagyatott,
hasznavehetetlen, csapdába esett, megrekedt, néma. Csak idő kérdése, és az
ár vagy az idő az utolsó foszlányát is megsemmisíti annak, ami egykor volt.
– Mit néz? – ütötte meg a fülét egy hang a széke mögül.
Fájó nyakával dacolva elfordította a fejét, és felpillantott. Új vevő,
állapította meg. Az öreg feledékenyebb volt, mint régen, de minden egyes
vásárló arcára emlékezett, aki valaha belépett a Simensen Horgász- és
Vadászbolt ajtaján. Ez a vevő aligha fegyverért vagy lőszerért tért be. Egy kis
gyakorlással már a pillantásukból ki lehetett olvasni, kik tartoznak a
kérődzők közé, vagyis az emberiség azon részéhez, amelyből kiveszett a
gyilkos ösztön. Ők nem osztották a népesség másik felének véleményét,
amely szerint egy férfiember semmitől sem érzi magát elevenebbnek, mint
attól, hogy golyót ereszt egy nagy emlős meleg testébe. Az öreg inkább arra
tippelt, hogy a vevő csalikat vagy horgászbotokat keres, amelyek a nagy
tévéképernyő alatti és fölötti állványokon lógtak közvetlenül előttük, vagy
esetleg vadkamerát, amely az üzlet másik végében volt.
– A Haglebu-folyót nézi – válaszolt helyette Alf.
Az öreg veje odalépett hozzájuk, és a sarkán hintázva, kezét a munkában
viselt hosszú bőrmellénye nagy zsebébe süllyesztve megállt.
– Tavaly felállítottunk egy víz alatti kamerát a folyóban a kamera
gyártójával karöltve. Így most huszonnégy órás élő közvetítésünk van
közvetlenül a Norafossen-vízesés melletti lazaclépcsőről, és nyomon
követhetjük, ahogy a halak vándorolni kezdenek a folyóban.
– Ami mikor is van?
– Néhány kósza példány már áprilisban és májusban útnak indul, de a nagy
vonulás csak júniusban kezdődik meg. Előbb még a pisztrángnak kell ívnia.
A vevő az öregre mosolygott.
– Akkor egy kicsit korai még itt ülni, nem? Vagy látott már halat?
Az öreg kinyitotta a száját. Kigondolta a szavakat, nem felejtette el őket. De
semmi sem jött ki a torkán. Becsukta a száját.
– Afázia – szólalt meg Alf.
– Tessék?
– Szélütés, nem tud beszélni. Horgászfelszerelést keres?
– Vadkamerát – felelte a vevő.
– Ezek szerint vadász?
– Vadász? Dehogy, isten őrizz! Valami ürüléket találtam a hüttém
közelében odafent Sørkedalenben, és mivel még sosem láttam hasonlót,
lefényképeztem, és a fotót feltettem a Facebookra, hogy megkérdezzem, mi
lehet az. Szinte azonnal meg is érkezett a válasz a hegylakóktól. Medve.
Medve! Egy olyan erdőben, ami húszperces autóútra és félórányi sétára van
innen, Norvégia fővárosának központjától!
– Hiszen ez fantasztikus!
– Az attól függ, mit ért fantasztikus alatt. Mint említettem, ott a hüttém,
ahová a családommal járok. Azt akarom, hogy valaki lelője azt a dögöt.
– Vadász vagyok, pontosan értem, mire gondol, de tudja, még itt
Norvégiában se nagyon jegyeztek fel halálos medvetámadást az elmúlt
kétszáz évben, pedig nem is olyan régen még kifejezetten sok medve élt
errefelé.
 Tizenegy, gondolta az öreg. Tizenegy ember halt meg medvetámadásban
1800 óta. Az utolsó 1906-ban. A beszédképességét elvesztette, és a motoros
képességei sérültek, de a memóriája még működött. És szellemileg ép volt.
Legalábbis többnyire. Csak néha látszott kissé zavarodottnak. Időnként látta,
ahogy Alf, a veje és Mette, a lánya egymásra pillant, és olyankor tudta, hogy
zavartan viselkedik. Az első időben, miután a lányáék átvették az üzletet,
még hasznossá tette magát. De az utolsó szélütése óta csak ült itt. Nem
mintha ez annyira rossz lett volna. Miután Olivia meghalt, már nem várt
sokat az élettől. Bőven elég volt, hogy a családja közelében lehet, mindennap
meleg vacsorát kap, ebben a székben ülhet az üzletben, és nézheti a
tévéképernyőn a szakadatlan, néma műsort, amelyben az ő tempójában
zajlanak az események, és a legdrámaibb, ami történhet, az, hogy az első
ívásra kész halak egyszer csak elhagyják a lazaclépcsőt.
– Másfelől ez nem jelenti azt, hogy nem történhet meg újra – hallotta az
öreg Alf hangját, aki a vadkamerák polcához kísérte a vevőt. – Ez az állat egy
kicsit sem hasonlít egy plüssmackóra, és a ragadozók mind ölni akarnak.
Érthető, hogy be akar szerezni egy kamerát, hogy kiderítse, az állat le is
telepedett a ház közelében, vagy csak véletlenül a környéken kóborolt. A
barna medve egyébként mostanában bújik ki a barlangjából, és ilyenkor
bizony éhes. Úgyhogy szerelje csak fel azt a kamerát a hüttéjéhez.
– A kamera abban a madárodúban van?
– A madárodú, ahogy maga nevezte, arra szolgál, hogy megóvja a kamerát
az időjárástól és a túlságosan kíváncsi állatoktól. Ez itt egy egyszerű,
megfizethető darab. A benne lévő Fresnel-lencse az állatok és emberek
testének melegét infravörös sugárzás formájában érzékeli. Amikor eltérést
észlel a környezet hőmérsékletéhez képest, a kamera automatikusan
bekapcsol.
Az öreg fél füllel a beszélgetést hallgatta, de aztán valami más ragadta meg
a figyelmét. Valami, ami a tévé képernyőjén történt. Nem tudta kivenni, mi
az, de a zöld félhomály egyszer csak világosabb árnyalatúvá vált.
– A filmet a kamera memóriakártyája rögzíti, ezt később lejátszhatja a
számítógépén.
– Na, ez viszont tényleg fantasztikus.
– Igen, de oda kell mennie, hogy megnézze, készült-e felvétel. Ha ezt a
valamivel drágább modellt választja, akkor valamennyi felvétel alkalmával
szöveges üzenetet fog kapni a telefonjára. Harmadik megoldásként itt van ez
a csúcsmodell, amelyben szintén van memóriakártya, de el is küldi a felvételt
közvetlenül a telefonjára vagy az e-mail-címére. Azonnal megnézheti a
nappalijában ülve, és csak akkor kell kiutaznia a kamerához, ha
akkumulátort kell cserélni benne.
– Mi van, ha a medve éjszaka bukkan fel?
– A kamera infraképet is rögzít, vagyis lát a sötétben, és nem riasztja el az
állatot.
Fény. Az öreg most már látta. Egy fénysugár volt, amely az áramlat
irányából érkezett jobb felől. Áthatolt a zöld vízen, megvilágította a ruhát, és
egy hátborzongató pillanatra az idős férfi eszébe idézett egy lányt, aki végül
életre kelt, és táncra perdült a boldogságtól.
– Tiszta sci-fi!
Amikor egy űrhajót látott beúszni a képbe, az idős férfi eltátotta a száját. A
jármű belseje ki volt világítva, és másfél méterrel a folyómeder fölött
lebegett. Aztán megfeneklett egy nagy sziklán az áramlatban, és mint valami
lassított felvételen, körbefordult, miközben a fényszórók végigpásztázták a
folyómedret. Amikor eltalálták a kamera lencséjét, egy pillanatra
elvakították az öreget. Aztán a fenyő vastag ágai foglyul ejtették és
megállították a lebegő járművet. Az öreg érezte, ahogy kalapál a szíve. Egy
autó volt. Az utastérben fel volt kapcsolva a világítás, és ő látta, hogy a jármű
szinte teljesen megtelt vízzel. És volt benne valaki. Valaki, aki félig ült, félig
állt a vezetőülésen, fejét pedig kétségbeesetten a plafonhoz préselte,
nyilvánvalóan azért, hogy levegőhöz jusson. Ebben a pillanatban az egyik
korhadt ág, amely az autót tartotta, letört, és elvitte az áramlat.
– Nyilván nem készít olyan éles és tiszta képeket, mint nappali fényben, és
fekete-fehérek lesznek, de ha nincs páralecsapódás a lencsén, vagy bármi
más az útban, valószínűleg látni fogja a medvét.
Az öreg dobogni próbált a lábával a padlón, hogy felhívja magára Alf
figyelmét. Az autóban lévő ember szemlátomást nagy levegőt vett, aztán
alábukott. Rövid tüskehaja hullámzott, az arca kigömbölyödött. Mindkét
kezével a kamera felé néző oldalablakot kezdte püfölni, de a kocsit megtöltő
víz elvette az ütések erejét. Az öreg a karfára tette a kezét, és megpróbált
felemelkedni a székből, de az izmai nem akartak engedelmeskedni.
Észrevette, hogy a férfi egyik kezének középső ujja szürke. Az illető
abbahagyta az üveg püfölését, és belefejelt. Úgy tűnt, feladta. Egy újabb ág
tört le, az áramlat megpróbálta kiszabadítani az autót, a fenyő azonban még
nem akarta elereszteni. Az öreg az autó üvegéhez préselődő, feldúlt arcra
meredt. Kidülledt kék szempár. Egy heg, amely májszínű ívet rajzolt a száj
sarkától a fülig. Az öregnek sikerült feltápászkodnia a székből, és tett két
imbolygó lépést a vadkamerák polca felé.
– Bocsásson meg! – mondta Alf a vevőnek. – Mi az, apuka?
Az öreg a háta mögött lévő tévére mutogatott.
– Tényleg? – hitetlenkedett Alf, és szapora léptekkel elment az öreg mellett
a tévékészülék irányába. – Hal?
Az öreg a fejét rázta, és visszafordult a képernyőhöz. Az autó eltűnt.
Minden olyan volt, mint azelőtt. A folyómeder, a halott fenyő, a ruha, a jégen
átszűrődő zöld fény. Mintha az égvilágon semmi sem történt volna. Az öreg
dobbantott egyet, és a képernyőre mutatott.
– Nyugodjon meg, apuka! – paskolta meg a vállát Alf barátságosan. – Hiszen
tudja, hogy még túl korán van az íváshoz.
Azzal visszament a vevőhöz és a vadkamerákhoz.
Az öregember a két férfit nézte, akik háttal álltak neki, és érezte, hogy
elönti a kétségbeesés és a düh. Hogyan magyarázza el, mit látott az imént? Az
orvos azt mondta, hogy ha a szélütés a bal agyféltekének mind az első, mind
pedig a hátsó részét károsítja, az nem csupán a beszédképességet érinti,
hanem gyakran az írást és a gesztikulációt is. Az öreg a székhez botorkált, és
visszaült. A folyót nézte, amely egyre csak áramlott. Rendíthetetlenül.
Zavartalanul. Megváltoztathatatlanul. Néhány perc múlva aztán
megállapította, hogy a szíve újra nyugodtabban ver. Ki tudja, talán meg sem
történt. Talán csak az öregség teljes sötétségébe vezető lépcső következő
foka villant fel előtte. Vagy ebben az esetben inkább az öregség színes
hallucinációkkal tarkított világa felé vezető lépcsőé. A ruhát nézte. Egy
pillanatra, amikor azt hitte, hogy egy autó fényszórói világítják meg, olyan
volt, mintha Oliviát látta volna táncolni benne. Az ablaküveg mögött pedig, a
világos utastérben, egy olyan arcot pillantott meg, amelyet már látott.
Emlékezett rá. És az öreg már csak azokra az arcokra emlékezett, amelyek itt
az üzletben bukkantak fel. Ezt a férfit pedig kétszer is látta. A kék szempár, a
májszínű forradás. Mindkét alkalommal vadkamerát vásárolt. A rendőrség
nemrégiben itt járt, és utána kérdezősködött. Az öreg elmondhatta volna
nekik, hogy magas. És olyan a pillantása. Olyan, amelyből tisztán látszik,
hogy ő tudja a titkot. Amelyből tisztán látszik, hogy nem kérődző.
 Második fejezet

Svein Finne a nő fölé hajolt, és a homlokára tette a kezét. Nedves volt a

verejtéktől. A rámeredő szempár tágra nyílt a fájdalomtól. Vagy a félelemtől.
Svein Finne úgy tippelte, inkább a félelemtől.
– Félsz tőlem? – suttogta.
A nő bólintott, és nyelt egyet. Finne mindig is gyönyörűnek tartotta.
Amikor látta hazaérni vagy elindulni otthonról, amikor a fitneszközpontban
volt, vagy amikor a metrón alig néhány méterre ült tőle, és ő hagyta, hogy a
nő is észrevegye. De még sosem látta szebbnek, mint ebben a pillanatban,
ahogy tehetetlenül, teljesen kiszolgáltatva feküdt előtte.
– Ígérem, gyorsan vége lesz, szerelmem – suttogta.
A nő megint nyelt egyet. Rémülten bámult. Finne azon tűnődött,
megcsókolja-e.
– Egy kés a hasba – suttogta. – Aztán vége.
A nő összeszorította a szemét, és két könnycsepp csillant meg a
szempilláján.
Svein Finne halkan felnevetett.
– Tudtad, hogy eljövök. Tudtad, hogy nem engedhetlek el. Hiszen
megígértem.
Végighúzta a mutatóujját a nő verejtékben és könnyekben fürdő arcán. A
kézfején tátongó nagy lyukon át, a sas szárnyában látta az egyik szemét. A
golyó egy akkor még fiatal rendőr fegyveréből származott. Svein Finnét húsz
év szabadságvesztésre ítélték tizennyolc rendbeli nemi erőszakért. Nem
tagadta a tettét, csak azzal nem értett egyet, hogy erőszaknak nevezik, és
olyan cselekedetnek tekintik, amiért egy magafajta férfit büntetni kell. A bíró
és az esküdtszék azonban nyilvánvalóan úgy vélte, hogy Norvégia törvényei a
természet törvényei felett állnak. Mármint Norvégiának a természet
törvényeiről szóló törvényei.
A nő szeme rámeredt a lyukon keresztül.
 – Készen állsz, szerelmem?
– Ne hívjon így – nyüszítette. Inkább könyörögve, mint parancsolón. – És
ne mondja azt, hogy kés…
Svein Finne felsóhajtott. Miért rettegnek annyira az emberek a késtől? Ez
volt az emberiség első eszköze, két és fél millió évük volt rá, hogy
megbarátkozzanak vele, mégis akadtak, akik képtelenek voltak meglátni
benne a szépséget. Ez tette lehetővé, hogy lemásszanak a fáról. Vadászat,
menedék, földművelés, élelem, védelem. Az ember nem lehet birtokában az
egyiknek a másik nélkül. Csak azok tudták szeretni a kést, akik megértették
ezt, és számoltak az emberi természetük, a származásuk következményeivel.
Félelem és szeretet. Megint csak ugyanannak a dolognak a két oldala.
Svein Finne felpillantott. A késekre nézett, amelyek mellettük feküdtek a
pulton, bevetésre készen. Választásra készen. Az adott feladatnak megfelelő
kés kiválasztása elengedhetetlen. Jó, persze, mind alkalmas volt a célra,
kiváló minőségű kések voltak. Ám nyilvánvalóan hiányzott belőlük az, amit
Svein Finne egy késben keresett. A személyiség. A lélek. A varázslat. Mielőtt a
magas, fiatal, tüskehajú rendőr mindent tönkretett volna, Svein Finne egy
huszonhat kést tartalmazó csodálatos gyűjteményt tudhatott magáénak.
Egy jávai kés volt köztük a legszebb. Hosszú, vékony és aszimmetrikus,
akár egy kanyargó kígyó. Tiszta szépség, egy nő. Használat közben talán nem
a leghatékonyabb, de megvolt benne a kígyók és a gyönyörű nők azon
hipnotikus hatása, amelytől mindenki azt tette, amit a kés tulajdonosa
mondott neki. A gyűjtemény leghatékonyabb gyilkos fegyvere viszont a
rampuri, az indiai maffia kedvence volt. Csak úgy áradt belőle a hideg,
mintha jégből lett volna. Olyan csúf volt, hogy az már lenyűgöző. A
tigriskarom formájú karambitban a hatékonyság és a szépség egyesült. A
szépsége azonban egy kicsit talán túlságosan is kiszámítható volt, mint egy
kurváé, aki túl sok sminket meg kissé túl szűk és mély dekoltázsú ruhát visel.
Svein ezt sosem szerette. Ő az ártatlanokat szerette. A szűzieseket. És az
egyszerűeket. Amilyen a gyűjteménye kedvenc kése is volt. Egy finn puukko
kés. A nyele mogyoróbarna fából készült, a markolatnak nem volt jellegzetes
formája, a horonnyal ellátott, szúrós hegyű, rövid penge éle felfelé hajlott.
Turkuban szerezte be, és két nappal később a puukko segítségével
magyarázta el a helyzetet egy pufók, tizennyolc éves lánynak, aki teljesen
egyedül dolgozott Helsinki mellett egy Neste benzinkúton. Ő már akkoriban
is dadogott egy kicsit – mint azóta mindig –, amikor szexuális izgalomba jött.
De ez nem jelentette azt, hogy elvesztette az irányítást, épp ellenkezőleg,
csak a dopamin hatása volt. És csupán megerősítette, hogy az erő hetvenhét
év után is ugyanolyan hatalmas. Annak idején pontosan két és fél percet vett
igénybe, hogy belépjen az ajtón, a pulthoz szorítsa a lányt, levágja róla a
nadrágot, beporozza, elvegye az igazolványát, feljegyezze a Maalin nevet és a
címét, aztán elhagyja a helyiséget. Két és fél perc. Mennyi ideig tartott maga
a beporzás? A csimpánzok átlagosan nyolc másodperc alatt közösülnek, és ez
alatt a nyolc másodperc alatt mindkét majom védtelen egy olyan világban,
ahol mindenfelől ragadozók lesnek rájuk. Egy gorilla, amelynek kevesebb
természetes ellensége van, egy teljes percig is elnyújthatja az élvezetet. Egy
fegyelmezett férfi azonban ellenséges földön kénytelen feláldozni az
élvezetet a magasabb cél érdekében, ami nem más, mint a szaporodás. Tehát
ahogy egy bankrablás sem vehet igénybe több időt négy percnél, egy
nyilvános helyen történő beporzás sem tarthat tovább két és fél percnél. Csak
idő kérdése, és az evolúció őt igazolja.
De itt és most biztonságos helyen voltak. Ezenkívül nem lesz semmiféle
beporzás. Nem mintha nem lett volna kedve hozzá, mert nagyon is volt. Most
azonban egy kés fog a nőbe hatolni. Az égvilágon semmi értelme sem lenne
egy nő megtermékenyítésével próbálkozni, ha az úgysem eredményezne
utódot. Egy fegyelmezett férfi pedig takarékoskodik az értékes spermájával.
– Hát, hogy szólítsalak, ha egyszer jegyesek vagyunk? – suttogta Svein
Finne.
A nő rámeredő szeme fekete volt a sokktól. Fekete, mintha máris kihunyt
volna. Mintha már nem lett volna fény, ami kialudhatna.
– Bizony jegyesek vagyunk – nevetett halkan Finne, és vastag ajkát a nő
ajkára tapasztotta. Aztán automatikusan letörölte a nő száját a flanelinge
ujjával, nehogy nyálnyomot hagyjon maga után. – És megígértem neked… –
mondta, és a keze végigsiklott a nő két melle között a hasa felé.
 Harmadik fejezet

Harry felébredt. Valami baj volt. Tudta, hogy hamarosan eszébe jut, mi, és
akkor semmi másra nem vágyik majd, csak erre az áldott bizonytalanságban
eltöltött néhány másodpercre, mielőtt a valóság kíméletlen ökölcsapása
lesújt rá. Kinyitotta a szemét, és azonnal meg is bánta. Olyan volt, mintha a
nappali fény, amely a piszkos, maszatos ablaküvegen át megvilágította az
üres, kis nappalit, egyenesen a szeme mögött fájdalmasan lüktető pontba
döfött volna. Ismét a szemhéja sötétségében keresett menedéket, és eszébe
jutott, hogy álmodott. Természetesen Rakelről. Most is ugyanúgy kezdődött,
mint már annyiszor, azzal a sok-sok évvel ezelőtti reggellel, nem sokkal a
megismerkedésük után. Rakel a mellkasára hajtotta a fejét, Harry pedig
megkérdezte, hogy azt a pletykát akarja-e ellenőrizni, amely szerint nincs
szíve. Ekkor felhangzott Rakel nevetése, amit Harry annyira imádott. A
legnagyobb hülyeségekre is képes lett volna, hogy előcsalogassa. Aztán Rakel
felemelte a fejét, meleg barna szemével, amelyet osztrák édesanyjától
örökölt, Harryra nézett, és azt válaszolta, hogy a pletykák igazak, ő azonban
neki adja a sajátja felét. És valóban megtette. Rakel szíve pedig hatalmas volt,
vért pumpált Harry testébe, felélesztette, és újra valódi emberré tette. És
férjjé. És Oleg, a zárkózott, komoly fiú apjává, akit Harry egy idő után úgy
szeretett, mintha a saját fia lett volna. Harry boldog volt. És halálosan
rettegett. Boldog tudatlanságban volt afelől, mi fog történni, de mélységesen
boldogtalan tudatában volt annak, hogy ő nem erre a boldogságra
teremtetett. Halálosan rettegett attól, hogy elveszíti Rakelt. Hiszen a szív
egyik fele nem doboghat, ha a másik fele nem ver, ezzel ő és Rakel is
tisztában volt. De ha képtelen Rakel nélkül élni, miért menekült előle ma
éjszaka álmában?
Nem tudta, nem emlékezett rá, mindenesetre Rakel eljött, hogy
visszakövetelje a szíve felét. Harry egyre gyengülő szívverését követte, végül
megtalálta, és becsengetett az ajtaján.
 Aztán jött az a bizonyos ökölcsapás. A valóság.
Hogy elvesztette Rakelt.
És hogy nem ő menekült el, hanem Rakel dobta ki.
Harry levegő után kapkodott. Egy hang hatolt a fülébe, és rájött, hogy a
fájdalom nemcsak a szeme mögött lüktet, hanem az egész agya egyetlen nagy
fájdalomközpont. És hogy ez ugyanaz a hang, amely a felriadása előtti álmot
kiváltotta. Valaki az ajtó előtt áll, és a csengőt nyomja. Újra feltámadt benne
az az idióta, kínzó, állhatatos remény.
Anélkül hogy kinyitotta volna a szemét, a kanapé mellett álló whiskysüveg
felé nyúlt, felborította, és már a csörömpölésből tisztán hallotta, hogy a
kopott parkettán végigguruló palack üres. Nagy nehézségek árán kinyitotta a
szemét, és a mohó karomként a padló fölött lógó kezére és a középső ujját
pótló, szürke titán ujjprotézisre meredt. Véres volt. A rohadt életbe.
Megszagolta az ujjait, miközben megpróbált visszaemlékezni, hogy vajon
múlt éjjel nők is voltak-e vele. Lerántotta magáról a paplant, és vetett egy
pillantást a százkilencvenhárom centiméter magas, meztelen, sovány testre.
Még túlságosan kevés idő telt el a padlóra kerülése óta ahhoz, hogy az fizikai
nyomokat hagyjon rajta, de ha szokás szerint alakulnak a dolgok, az
izomtömege hétről hétre fogyatkozni fog, a máris szürkés bőre krétafehér
színt ölt, és ő maga lassan kísértetté lényegül át, majd a végén teljesen
eltűnik. Végtére is ez az egész ivás lényege, nem igaz?
Hangos nyögéssel ülőhelyzetbe küzdötte magát. Körülnézett. Visszatért
oda, ahol akkor volt, amikor újra ember lett belőle. Csak egy kicsivel
mélyebbre. A sors iróniája vagy sem, de ez a negyven négyzetméteres,
kétszobás lakás, amelyet kölcsönkapott, majd idővel bérelni kezdett egy
fiatalabb rendőr kollégától, pontosan két emelettel az alatt a lakás alatt volt,
ahol a Rakel holmenkolleni gerendaházába való költözés előtt élt. Amikor
elfoglalta ezt a lakást, vásárolt egy kinyitható kanapét az IKEA-ban.
Ezenkívül mindössze egy bakelitlemezekkel megpakolt könyvespolc, egy
dohányzóasztal, egy még mindig a nappali falának támasztott tükör és a
folyosón található komód képezte a teljes berendezést. Harry nem tudta
biztosan, miért nem rendezkedik be rendesen: azért mert fásult, vagy azért
mert folyton arról győzködi magát, hogy ez csak ideiglenes állapot, és ha
Rakel jobb belátásra tér, úgyis visszahívja.
Azon morfondírozott, kell-e hánynia. Na, igen. Valószínűleg döntés
kérdése. A teste mintha néhány hét alatt hozzászokott volna a méreghez,
teljesen jól tolerálta az adagokat. És azt követelte, hogy növelje őket.
Lebámult a két lábfeje között heverő, üres whiskyspalackra. Peter Dawson
Special. Nem mintha különösebben jó lett volna. A Jim Beam volt jó. Ráadásul
a szögletes üvege nem gurult el a padlón. A Dawson viszont rendkívül olcsó
volt, és egy rendőrtiszti fizetéssel meg egy üres bankszámlával rendelkező,
kiszáradt torkú alkoholista nem válogathat. Az órára nézett. Tíz perc múlva
négy. Két órája és tíz perce van, hogy zárás előtt odaérjen az állami
italboltba.
Nagy levegőt vett, és felállt. Majd szétrobbant a feje. Dülöngélt, de talpon
maradt. A tükörbe pillantott. Úgy festett, mint valami fenéklakó hal, amelyet
olyan gyorsan csévéltek fel a mélyből, hogy a szeme és a zsigerei
kikívánkoznak a testéből, és olyan erősen rántották ki a vízből, hogy a horog
felhasította a száját, és egy sarló formájú, a szája bal sarkától a füléig tartó,
májszínű sebet hagyott maga után. Felhajtotta a paplant, de nem akadt rá az
alsónadrágjára, ezért magára rángatta a padlón heverő farmert, és kiment a
folyosóra. A bejárati ajtó recés üvegén egy sötét sziluett rajzolódott ki. Ő az,
Rakel van itt! De akkor is ezt hitte, amikor a legutóbb becsöngettek. Akkor
egy férfi volt az, aki közölte, hogy a Hafslund Áramszolgáltatótól jött, és a
villanyóráját egy új, modern készülékre fogja cserélni, amelynek segítségével
óráról órára az utolsó wattig nyomon követhetik majd az
energiafogyasztását, és hogy mostantól minden ügyfelük maga ellenőrizheti,
mikor kapcsolta be a villanytűzhelyt a nap folyamán, vagy hány órakor
oltotta le az olvasólámpát este. Harry elmagyarázta, hogy nincs tűzhelye, és
ha lenne, sem akarná, hogy bárki tudja, mikor használta és mikor nem. Azzal
becsapta az ajtót. Most azonban egy nő állt az üveg mögött. Olyan magas és
olyan alakú, mint Rakel. Vajon hogy jutott be a lépcsőházba?
Kinyitotta az ajtót.
Ketten voltak. Egy nő, akit még sosem látott, és egy kislány, aki nem ért fel
az ajtó üvegéig. Amikor Harry meglátta a perselyt, amelyet a kislány felé
nyújtott, rögtön rájött, hogy nyilván megnyomták az egyik szomszéd
kapucsengőjét, aki beengedte őket a lépcsőházba.
– Adománygyűjtés – mondta a nő.
A kabátjukon a Vöröskereszt emblémájával ellátott narancssárga mellényt
viseltek.
– Azt hittem, az ősszel volt – jegyezte meg Harry.
A nő és a kislány egyetlen szó nélkül bámult rá. Harry ezt először
ellenségességnek vélte, mintha csalással vádolta volna őket. Aztán rájött,
hogy megvetésről van szó, feltehetően azért, mert félig meztelen, és bűzlik az
alkoholtól, ráadásul délután fél négy van. Ennek tetejében mit sem tudott
erről a valószínűleg országos és a tévében is meghirdetett adománygyűjtő
kampányról.
Egy pillanatra eltűnődött rajta, szégyelli-e magát. Igen. Egy kicsit. A
nadrágzsebébe dugta a kezét, ahol a készpénzt szokta tartani, amikor iszik,
mert tapasztalatból tudta, hogy ilyenkor nem célszerű bankkártyát hordania
magánál.
A kislányra mosolygott, aki tágra nyílt szemmel meredt a véres kezére, és
egy összehajtogatott bankjegyet csúsztatott a leplombált persely nyílásába.
Mielőtt a bankjegy eltűnt, egy bajusz villant fel előtte. Edvard Munch bajsza.
– A francba! – csúszott ki a száján, és újra a nadrágzsebébe dugta a kezét.
Üres volt. Akárcsak a bankszámlája.
– Parancsol? – kérdezte a nő.
– Azt hittem, hogy egy kétszázas volt, de Munchot adtam maguknak. Az
ezresemet.
– Ó.
– Öhm… Visszakaphatnám?
A kislány és a nő némán bámult rá. A lány óvatosan magasabbra emelte a
perselyt, hogy Harry jobban lássa a műanyag plombát az adománygyűjtő
kampány logója felett.
– Értem – suttogta Harry. – És visszaadni sem tudnak?
A nő elmosolyodott, mintha Harry viccelni próbált volna. A férfi gyorsan
visszamosolygott rá, hogy biztosítsa, valóban, miközben az agya
kétségbeesetten kereste a probléma megoldását. Kétszázkilencvenkilenc
korona és kilencven őre hat óra előtt. Esetleg százhatvankilenc korona kilenc
őre egy kisüveges változatra.
– Vigasztalja a tudat, hogy a pénz a rászorulóké lesz – mondta a nő, és
magával húzta a kislányt a szomszéd lakáshoz.
Harry becsukta az ajtót, bement a konyhába, és lemosta a vért a kezéről.
Égető fájdalmat érzett. Visszament a nappaliba, körülnézett, észrevette, hogy
a paplanhuzaton egy véres kéznyom éktelenkedik. Négykézlábra ereszkedett,
és kihalászta a mobilját a kanapé alól. Nem érkezett sms-e, csak három
hívása volt, az egyik Bjørn Holmtól, a toteni bűnügyi technikustól, kettő
pedig Alexandrától az Igazságügyi Orvostani Intézetből. Ő és Harry csak
nemrégiben kerültek intim közelségbe, miután Rakel kidobta Harryt, de az
alapján, amit a férfi tudott – és amire emlékezett –, Alexandra nem az a típus
volt, aki a menstruáció miatt bármiről is hajlandó lemondani. Első éjszaka,
amikor hazatámogatta Harryt, és mindketten sikertelenül kutatták át a férfi
zsebeit a kulcs után, nyugtalanítóan gyorsan és hatékonyan törte fel a zárat,
és fektette Harryt saját magával együtt a kinyitható kanapéra. Aztán mire
Harry felébredt, a nő már eltűnt, csak egy cetlit hagyott, amelyen köszönetet
mondott a nyújtott szolgáltatásokért. Úgyhogy ez akár az ő vére is lehetett.
Harry behunyta a szemét, és koncentrálni próbált. Az elmúlt hetek
eseményei és időrendje meglehetősen homályos volt, ám ami a tegnap estét
és éjszakát illeti, teljes volt a sötétség. Az égvilágon semmire sem emlékezett.
Kinyitotta a szemét, és szemügyre vette sajgó jobb kezét. Három vérző
bütyök, lenyúzott bőr és alvadt vér a sebek szélén. Valószínűleg megütött
valakit. A három sérült bütyök alapján többször is. Ebben a pillanatban
észrevette, hogy a nadrágja is véres. Mégpedig olyan mértékben, hogy azt
aligha a kezével vérezte össze. És aligha lehetett menstruációs vér.
Lecibálta a huzatot a paplanról, miközben visszahívta Bjørn Holmot.
Hallotta, ahogy a telefon kicseng, és tudta, hogy ebben a pillanatban valahol
felhangzik az a Hank Williams-szám, amelyről Bjørn azt állította, hogy egy
magafajta bűnügyi technikusról szól.
– Hogy vagy? – hangzott fel Bjørn barátságos toteni dialektusa.
– Az attól függ – felelte Harry, és bement a fürdőszobába. – Kölcsön tudsz
adni háromszáz koronát?
– Vasárnap van, Harry. A Vinmonopolet zárva.
– Vasárnap? – Harry levette a nadrágját, és a paplanhuzattal együtt a
tömött szennyeskosárba gyömöszölte. – A picsába!
– Van más is?
– Láttam, hogy kilenc körül hívtál.
– Igen, de nem vetted fel.
– Nem, úgy tűnik, hogy a telefonom a kanapé alatt hevert az elmúlt
huszonnégy órában. A Jealousyben ültem.
– Sejtettem, ezért felhívtam Øysteint, aki mondta, hogy ott vagy.
– És?
– És odamentem. Tényleg nem emlékszel semmire?
– Basszus! Mi történt?
Harry hallotta a kollégája mély sóhaját, és látta maga előtt, ahogy az
enyhén kidülledő tőkehalszem a plafonra szegeződik a kerek, sápadt arcban,
amelyet egy golfsapka és a rendőr-főkapitányság legnagyobb, legvörösebb
pofaszakálla keretez.
– Tényleg tudni akarod?
– Csak ha úgy gondolod, hogy tudnom kell – válaszolta Harry, és felfedezett
valamit a szennyeskosárban. Egy üveg nyakát, amely a piszkos alsónadrágok
és pólók közül meredt elő. Jim Beam. Üres. Vagy nem? Lecsavarta a kupakot,
a szájához emelte az üveget, és hátrahajtotta a fejét.
– Rendben, íme a rövid változat – mondta Bjørn. – Amikor negyed tízkor
megérkeztem a Jealousy Barba, részeg voltál, és amikor fél tizenegykor
hazafuvaroztalak, egyetlen dologról beszéltél megállás nélkül. Vagyis
egyetlen emberről. Találd ki, ki az.
Harry nem válaszolt, az üvegre bandzsított, és a belső oldalán
végigcsorduló alkoholcsepp útját követte.
– Rakel – fejezte be Bjørn. – Összehánytad a kocsit, én pedig felvittelek a
lakásodba, ennyi történt.
Harry a csepp sebességéből látta, hogy bőven van még ideje, és elvette a
szájától az üveget.
– Hm. Ennyi?
– Ez a rövid változat.
– Verekedtünk?
– Te meg én?
– Mivel az „én”-t hangsúlyoztad, úgy tűnik, hogy csak én verekedtem.
Kivel?
– A Jealousy új tulajdonosa kapott egyet.
– Egyetlen ütést? Három vérző bütyökkel ébredtem, és a nadrágom is
véres.
– Az első ütésed akkora volt, hogy spriccelt az orrából a vér. De aztán
elhajolt, te pedig a téglafalat találtad el helyette. És nem csak egyszer.
Szerintem még mindig ott vannak a vérfoltok.
– De Ringdal nem ütött vissza?
– Őszintén szólva annyira be voltál állva, hogy nem nagyon lehetett
komolyan venni a becsületsértéseidet, Harry. Øysteinnel sikerült
megfékeznünk, mielőtt még nagyobb kárt tettél volna magadban.
– A fenébe, nagyon kész vagyok.
– Ugyan, Ringdal nagyon is megérdemelte azt a pofont. Lejátszotta az egész
White Ladder-lemezt, majd újrakezdte. De aztán elkezdtél üvölteni vele, hogy
tönkreteszi a bár jó hírét, amit Øysteinnel és Rakellel építettetek fel.
– De hát így is volt! Az a bár egy aranybánya volt, Bjørn. Szarért-húgyért
megkapta az egészet, és csak egy dolgot kértem tőle. Hogy álljon ellen a
szarnak, és tisztességes zenét játsszon.
– A te zenédet?
– A mi zenénket, Bjørn. A tiédet, az enyémet, Øysteinét, Mehmetét… Ne
valami kicseszett David Grayt!
– Talán definiálnod kellett volna, mit értesz tisztességes zene alatt… Ajaj,
ordít a kicsi, Harry!
– Igen, bocs. És köszönöm. És bocs a tegnapiért. A picsába, most meg
összevissza szövegelek, mint egy bohóc. Tegyük le. Üdvözlöm Katrinét!
– Dolgozik.
Befejezték a hívást. És abban a pillanatban, mintha egy vaku villant volna
fel, Harry észrevett valamit. Olyan gyorsan történt, hogy nem látta, mi az, de
a szíve egyszeriben olyan hevesen kezdett kalapálni, hogy megdermedt, és
elállt a lélegzete.
Az üveget bámulta, amelyet még mindig fejjel lefelé tartott. Az
alkoholcsepp kigördült. Harry lenézett. A koszos, fehér csempén egy barna
csepp ragyogott.
Felsóhajtott. Azon meztelenül leereszkedett, érezte a hideg csempét a
térde alatt. Kinyújtotta a nyelvét, nagy levegőt vett, és amikor lehajolt, a
homloka hozzáért a padlóhoz, mintha imádkozna.

Harry hosszú léptekkel haladt a Pilestredeten. A Dr. Martens bakancs fekete

nyomokat hagyott az éjszaka hullott vékony hórétegen, bár az alacsonyan
járó tavaszi nap mindent megtett, hogy elolvassza, mielőtt nyugovóra tér a
város jellemzően három-négy emeletes régi bérházai mögött. Harry a talpa
durva recéibe ékelődött kavicsok ütemes csikorgását hallgatta, miközben
elhaladt a magasabb, modern épületek mellett, amelyek a Rikshospitalet, a
kórház régi telkén álltak. Kis híján ötven évvel ezelőtt maga is ott született.
Vetett egy pillantást a legújabb utcai műalkotásra, amely a valaha lerobbant,
fiatal anarchisták, szocialisták és kommunisták által elfoglalt ház, a Blitz
homlokzatát díszítette, a punkok egykori erődítményéét, ahol Harry több
kétes hírű koncerten megfordult tizenévesen, annak ellenére, hogy nem
tartozott a punkok közé. Elkocogott a Rex Pub mellett, amelyben gyakran
leitta magát, bár akkoriban még máshogy hívták a helyet, a sör olcsóbb volt,
a kidobóemberek rugalmasabbak, és a kocsma a dzsesszkedvelők
törzshelyének számított. Harry azonban közéjük sem tartozott. Ahogy a
nyelveken szóló megváltottak Filadelfia közösségéhez sem az utca túloldalán.
Elhagyta a bíróság épületét. Hány gyilkost juttatott rács mögé ott? Sokat.
Nem eleget. Mert nem azok kísértenek a rémálmaidban, akiket elkaptál,
hanem azok, akik megúszták, no és az áldozataik. Mégis eleget elkapott
ahhoz, hogy nevet, sőt hírnevet szerezzen magának. Jót és rosszat egyaránt.
Ennek a hírnévnek a részét képezte, hogy közvetve vagy közvetlenül több
kollégája haláláért is felelős volt. Elérte a Grønlandsleiretet, ahol valamikor a
hetvenes években az egynemzetiségű Oslo találkozott a külvilággal, vagy
fordítva. Arab nevet viselő éttermek, Karacsiból importált zöldséget és
fűszereket árusító üzletek, gyerekkocsit tologató hidzsábos szomáliai nők a
vasárnapi sétájuk közben és három lépéssel mögöttük a lelkes beszélgetésbe
bonyolódó férfiak. Harry azonban felismert néhány kocsmát még abból az
időből, amikor Oslo fehér munkásosztállyal rendelkezett, amely jobbára ezen
a környéken élt. Elsétált a Grønland-templom előtt, és a park legmagasabb
pontján trónoló üvegpalota felé indult. Mielőtt belökte volna a különös
hajóablakkal ellátott, nehéz, fém bejárati ajtót, megfordult, és szemügyre
vette Oslót. Csúf és gyönyörű. Hideg és meleg. Voltak napok, amikor imádta
ezt a várost, máskor gyűlölte. De elhagyni sosem bírta. Egy időre, átmenetileg
igen. De örökre sosem. Nem úgy, ahogy Rakel hagyta el őt.
Megvárta, hogy a biztonsági őr beengedje, majd a felvonók előtt állva
kigombolta a kabátját. Ennek ellenére érezte, ahogy elönti a verejték. És
mihelyt az egyik lift ajtaja kinyílt, nyomban remegni is kezdett. Rájött, hogy
ez ma nem fog menni, sarkon fordult, és elindult felfelé a lépcsőn a hatodik
emeletre.
– Vasárnap munkában? – nézett fel Katrine Bratt a számítógépéből, amikor
Harry kéretlenül belépett az irodájába.
– Akárcsak te. – A nő íróasztalával szemben álló székbe süppedt.
Találkozott a pillantásuk.
Harry behunyta a szemét, hátrahajtotta a fejét, és kinyújtotta hosszú lábát,
amely egészen az íróasztalig elért. Az íróasztalig, amelyet Katrine az állással
együtt Gunnar Hagentől vett át. A nő világosabbra festette a falakat, és
felcsiszoltatta a parkettát, de máskülönben a gyilkossági csoport vezetőjének
irodája ugyanolyan volt, mint azelőtt. És bár Katrine Bratt a csoport
nemrégiben kinevezett vezetője, sőt édesanya volt, Harry még mindig azt a
sötét szemű, vadóc lányt látta benne, aki a bergeni rendőrőrsről érkezett
hozzájuk, egy tervvel, nehéz lelki poggyásszal, fekete sörénnyel, fekete
bőrkabátban. És akinek olyan teste volt, amely lépten-nyomon magára
vonzotta Harry kollégáinak bámész tekintetét. Hogy Katrinét csak Harry
érdekelte, annak a szokásos ellentmondásos okai voltak. Hogy rossz volt a
híre. Hogy foglalt volt. És hogy nem tekintette többnek a lányt kollégánál.
– Javíts ki, ha tévedek – ásította Harry –, de a telefonban úgy tűnt, mintha a
te totenid élvezné az apasági szabadságot.
– Így is van – felelte Katrine a billentyűzeten kopácsolva. – És mi van veled?
Élvezed a…
– Feleségszabadságot?
– Valójában azt akartam kérdezni, élvezed-e, hogy visszatértél a
gyilkossági csoporthoz.
Harry kinyitotta az egyik szemét.
– A szimpla rendőrtiszteknek való feladatokhoz?
Katrine felsóhajtott.
– Ez volt a legtöbb, amit Gunnarral kihozhattunk a helyzetből, Harry.
Mégis mire számítottál?
Harry fél szemmel végigpásztázta az irodát, miközben azon tűnődött, mire
is számított. Hogy Katrine irodája több nőiességet sugároz majd? Hogy
biztosítják számára azt a mozgásteret, amellyel azelőtt bírt, hogy otthagyta a
gyilkosságiakat, előadó lett a rendőrtiszti főiskolán, feleségül vette Rakelt, és
megpróbált nyugodt, józan életet élni? Világos, hogy nem állt módjukban ezt
megtenni. Katrine Gunnar Hagen áldásával és Bjørn segítségével a szó szoros
értelmében kihalászta őt az árokból, és ezt a helyet szerezte neki, hogy
legyen oka felkelni reggelenként, valami másra is gondoljon Rakelen kívül, és
lehetőleg ne igya halálra magát. Az pedig, hogy ő köszönettel elfogadta a
papírrendezgetést és a döglött akták átnézésének feladatát, csak azt mutatta,
hogy jóval mélyebbre süllyedt, mint azt lehetségesnek hitte. Bár a tapasztalat
azt súgta, hogy mindig lehet még mélyebbre süllyedni. Harry megköszörülte
a torkát.
– Kölcsön tudsz adni ötszáz koronát?
– Cseszd meg, Harry! – Katrine kétségbeesetten nézett rá. – Ezért jöttél ide?
Nem volt elég a tegnapi?
 – Ez nem így működik – felelte Harry. – Te küldted utánam Bjørnt, hogy
összeszedjen?
– Nem.
– Akkor hogy talált meg?
– Mindenki tudja, hol töltöd az estéidet. Sokan furcsának vélnék, hogy
éppen azt a bárt választottad, amit nemrég adtál el.
– Rendszerint nem szívesen tagadják meg egy korábbi tulajdonos
kiszolgálását.
– Tegnapig talán így volt. Bjørn szerint a tulajdonos utolsó mondata az
volt, hogy életed végéig ki vagy tiltva.
– Tényleg? Lófaszra sem emlékszem.
– Hadd segítsek egy kicsit. Megpróbáltad rábeszélni Bjørnt, hogy segítsen
feljelenteni a Jealousyt a zenéért, amit játszanak, aztán pedig arra, hogy hívja
fel Rakelt, és beszéljen a lelkére. A saját telefonjáról, mivel te a tiédet otthon
hagytad, és mert amúgy is kételkedsz abban, hogy Rakel felveszi, ha látja,
hogy te hívod.
– Jóságos ég! – nyögött fel Harry, a tenyerébe temette az arcát, és a
homlokát masszírozta.
– Nem azért mondtam el, hogy gyötörjelek vele, hanem hogy lásd, mi
történik, amikor iszol.
– Kösszépen. – Harry összekulcsolta a kezét a hasán, majd észrevette, hogy
egy kétszáz koronás bankjegy fekszik közvetlenül előtte az íróasztal szélén.
– Túl kevés, hogy berúgj – mondta Katrine. – De ahhoz elég, hogy elaludj.
Mert erre van szükséged. Alvásra.
Harry Katrinére nézett. A nő tekintete lágyabb lett az évek során, már nem
az a dühös lány volt, aki bosszút akar állni a világon. Talán az emberekért, az
osztályért és a kilenc hónapos kisfiúért vállalt felelősség volt az oka. Nos,
igen, az ilyesmi minden bizonnyal felébreszti a gondoskodási ösztönt, és
megenyhíti az embereket. Másfél évvel ezelőtt, a Vámpirista-ügy idején,
amikor Rakel kórházban feküdt, Harry pedig istentelenül berúgott, Katrine
szedte össze, és vitte haza a lakásába. Megengedte, hogy az egyébként
patyolattiszta fürdőszobájában hányjon, és néhány órát a Bjørnnel közös
ágyában aludjon öntudatlanul.
– Nem – mondta Harry. – Nem alvásra van szükségem, hanem egy ügyre.
– Már kaptál egy ügyet…
– A Finne-ügyre van szükségem.
 Katrine felsóhajtott.
– Azokat a gyilkosságokat, amelyekre célzol, nem Finne-ügynek hívják, az
égvilágon semmi sem utal rá, hogy ő az elkövető. És ahogy már említettem,
megvannak rá az embereim.
– Három gyilkosság. Három megoldatlan gyilkosság. Te pedig úgy véled,
nincs szükséged valakire, aki bizonyítani tudja azt, amivel mindketten
tisztában vagyunk, nevezetesen, hogy Finne követte el őket?
– Megvan az ügyed, Harry. Oldd meg, és engedd, hogy én vezessem ezt a
kócerájt.
– Az én ügyem abszolút nem ügy, hanem egy családon belüli gyilkosság,
ahol a férj mindent bevallott, továbbá ismert az indíték, és a kezünkben van a
technikai bizonyíték.
– Előfordulhat, hogy hirtelen visszavonja a vallomását, és több
kapaszkodóra lesz szükségünk.
– Ez egy olyan eset, amit nyugodtan odaadhattál volna Wyllernek vagy
Skarrénak vagy valamelyik újoncnak. Finne egy szexuális ragadozó és
sorozatgyilkos, és a fenébe is, én vagyok az egyetlen nyomozód, aki speciális
tapasztalattal bír ezen a területen.
– Nem, Harry! És ez végleges.
– De miért?
– Miért? Nézz már magadra! Ha te vezetnéd a gyilkossági csoportot,
elküldenél egy iszákos és labilis nyomozót az egyébként is szkeptikus
koppenhágai és stockholmi kollégákhoz, akik teljesen biztosak abban, hogy
nem ez az ember áll a városukban elkövetett gyilkosságok mögött?
Mindenütt sorozatgyilkosokat látsz, mert az agyad erre van ráállva.
– Biztosan így van, de ez Finne. Az összes ismertetőjegy…
– Állj! Meg kell szabadulnod ezektől a kényszerképzetektől, Harry!
– Kényszerképzetek?
– Bjørn mesélte, hogy ittasan folyamatosan Finnéről hablatyolsz. Hogy el
kell kapnod, mielőtt ő kap el téged.
– Ittasan? Mondd szépen utánam: bebaszva. Be-basz-va. – Harry
felmarkolta, és a nadrágzsebébe gyűrte a kétszázast. – Kellemes hétvégét!
– Hová mész?
– Olyan helyre, ahol megszentelhetem az ünnepnapot.
– Kavicsok vannak a cipőd talpában, úgyhogy emeld a lábadat, amikor
végigmész a parkettámon.
Harry lerobogott a Grønlandsleireten az Olympen és a Pigalle felé. Nem ezek
voltak a kedvenc kocsmái, de ezek voltak a legközelebb. Grønland főutcáján
olyan gyér volt a forgalom, hogy át tudott kelni a piros lámpánál, miközben
egy pillantást vetett a mobiltelefonjára. Azon tűnődött, visszahívja-e
Alexandrát, de gyorsan letett róla. Nem érzett magában elég lelkierőt hozzá.
A híváslista szerint tegnap hat és nyolc óra között hatszor próbálta felhívni
Rakelt. Megborzongott. Nem fogadott hívások. A technológia nyelve olykor
szükségtelenül pontos.
Amikor az út túloldalán fellépett a járdára, hirtelen fájdalmat érzett a
mellkasában, a szíve pedig úgy dübörgött, mintha elpattant volna a tempóját
szabályozó rugó. Még éppen csak felmerült benne a szívroham gondolata,
amikor a fájdalom ahogy jött, úgy el is múlt. Nem is ez lett volna a
legrosszabb vég. Egy nyilallás a mellkasában. Összecsukló térd. A homlok az
aszfalton. The End. Még néhány nap ivás ebben a tempóban, és nem is lesz
olyan irreális. Harry továbbindult. Egy újabb villanást is észlelt. Ezúttal
többet látott, mint a fürdőszobai eset alkalmával. De a kép nyomban el is
illant, akár egy álom, amikor felébred az ember.
Megállt az Olympen ajtaja előtt, és bekukucskált. A néhány éve még Oslo
legbarnább kocsmájának számító hely alapos felújításon esett át, méghozzá
olyan alaposon, hogy Harry habozni kezdett. Szemügyre vette az új
vendégeket. Jobbára hipszterek és jól öltözött párok voltak bent, de akadt
néhány kisgyerekes család is, akik időszűkében és megfelelő pénzügyi
helyzetben voltak ahhoz, hogy a vasárnapi vacsorát egy étteremben költsék
el.
A zsebébe dugta a kezét. Megtalálta a kétszázast, de valami mást is. Egy
kulcsot. Nem a sajátját, hanem a családi gyilkosság helyszínéét. Tøyen
városrészben a Borggatán. Nem tudta pontosan, miért kérte el egy már
felderített ügy helyszínének a kulcsát. De így legalább egymaga lehet a
lakásban. Teljesen egyedül, mivel az ügy másik – úgynevezett technikai –
nyomozója, Truls Berntsen a kisujját sem fogja mozdítani. Berntsen finoman
szólva sem az érdemei alapján nyert bebocsátást a gyilkosságiakhoz, hanem
gyerekkori barátja, a korábbi rendőrfőkapitány és jelenlegi igazságügyi
miniszter, Mikael Bellman jóvoltából. Truls Berntsen teljesen
hasznavehetetlen volt, Katrine és Truls között pedig hallgatólagos
megállapodás született arról, hogy a férfi távol tartja magát a munka
nyomozástechnikai részétől, helyette a kávéfőzésre és az egyszerűbb irodai
feladatokra koncentrál. Ami a gyakorlatban a pasziánszt és a Tetrist
jelentette. A kávé nem lett jobb, mint amilyen korábban volt, ám az utóbbi
időben megesett, hogy Truls megverte Harryt Tetrisben. Valójában szomorú
pár voltak ők ketten, akik az egyterű iroda legvégében ültek egy kerekeken
álló, másfél méter magas, korhadt válaszfallal elszeparálva.
Harry ismét benézett a bárba. Észrevett egy üres bokszot az egyik
kisgyerekes család mellett, akik közvetlenül az ablaknál ültek. Ebben a
pillanatban a kisfiú felfigyelt rá, és nevetve mutogatni kezdett. Az apa, aki
háttal ült, megfordult, Harry pedig automatikusan hátralépett, vissza a
sötétbe, ahonnan a saját sápadt, ráncos arcát látta visszatükröződni az
üvegben. Képmása összeolvadt a bent ülő fiú arcával. Egy emlék kúszott az
agyába. Nagyapa és ő, kisfiúként. Nyári vakáció és családi vacsora
Romsdalenben. Kineveti a nagyapját. Az aggódó szülők. A részeg nagyapa.
Ismét megtapogatta a kulcsot. Borggata. Alig öt-hat perc az út oda gyalog.
Előhúzta a mobilját. Megnyitotta a telefonkönyvet, és megnyomta a
híváskezdeményezés gombot. Várakozás közben a bütykeit tanulmányozta a
szabad jobb kezén. A fájdalom csökkenőben volt, úgyhogy aligha üthetett túl
keményet. De egy David Gray-imádó szűz orra nyilván nem viselt el sokat,
mielőtt kifröccsent a vére.
– Igen, Harry?
– Igen, Harry?
– Éppen vacsorázom.
– Oké, rövid leszek. Tudunk találkozni vacsora után?
– Nem.
– Rossz válasz, próbáld újra!
– Igen?
– Erről van szó. Borggata 5. Hívj fel, amikor odaérsz, lemegyek, és
beengedlek.
Harry hallotta, ahogy Ståle Aune, régi barátja és a gyilkossági osztály
állandó pszichológusszakértője mélyet sóhajt.
– Ezek szerint ez nem egy bárba szóló meghívás, ahol nekem kell fizetnem,
hanem józan vagy?
– Hagytalak én valaha is fizetni? – Harry előhúzta a zsebéből a Camelt.
– Nem, állod a cechet, és folyton nosztalgiázol. Az alkohol viszont
hamarosan felemészti az utolsó vasadat és a memóriádat is, tudtad?
– Igen. A családon belüli gyilkosságról van szó. A férj késsel…
– Igen, igen, olvastam róla.
Harry egy cigarettát dugott a szájába.
– Akkor jössz?
Újabb mély sóhajt hallott a telefonban.
– Amennyiben ezzel néhány órára távol tudlak tartani az üvegtől.
– Briliáns – mondta Harry, majd befejezte a hívást, és visszacsúsztatta a
telefont a kabátja zsebébe.
Rágyújtott, és mélyen beszívta a füstöt. Háttal állt a bár csukott ajtajának.
Még éppen beleférne egy sör, mielőtt Aune odaér a Borggatába. A bárból zene
szűrődött ki. Egy szerelmi vallomás autotunesszal kiigazított hangokkal.
Bocsánatkérőn odaintett egy fékező autónak, miközben átviharzott az
úttesten.

A Borggatán a régi munkásnegyed épületeinek homlokzata mögött világos,

amerikai konyhás nappalikkal, modern fürdőszobákkal és a hátsó kertre néző
erkélyekkel rendelkező, felújított lakások bújtak meg. Harry ezt egyfajta
figyelmeztetésnek tekintette, amely szerint Tøyent sem kerüli el a
rehabilitáció, a négyzetméterárakat felverik, a lakók kicserélődnek, és
egyúttal a kerület társadalmi státusza is felértékelődik. A bevándorlók
élelmiszerüzletei és kis étkezdéi fitneszstúdióknak és hipszteréttermeknek
adják át a helyüket.
A pszichológus láthatóan kényelmetlenül érezte magát a két karcsú
konyhaszék egyikén, amelyeket Harry húzott a világos parketta közepére.
Harry úgy sejtette, hogy ez a szék és Ståle Aune túlsúlyos teste közötti
aránytalanságnak, valamint a még mindig párás, kis, kerek szemüvegnek volt
köszönhető, mivel a pszichológus kelletlenül bár, de lemondott a liftezésről,
és Harryval lépést tartva a lépcsőn kaptatott fel a második emeletre. Esetleg a
vértócsának, amely megdermedt, fekete viaszpecsétként feküdt közöttük. Az
egyik nyári szünetben, amikor Harry még kicsi volt, nagyapa azt mondta
neki, hogy biztosan nem tud megenni egy pénzérmét. Ő bement a szobájába,
elővette az ötkoronást, amelyet nagyapa adott neki, és megpróbálta.
Emlékezett a fogfájásra, a fémes szagra és az édeskés ízre. Pontosan olyan
volt, mint amikor kiszívta a vért egy sebből. Vagy mint a tetthelyek szaga,
amelyekre később ki kellett mennie, hiába volt régi a vér. A szoba szaga,
amelyben most ültek. A pénzérme. Vérdíj.
– Kés – mondta Ståle Aune, és a hóna alá dugta mindkét kezét, mintha attól
félne, hogy ellopják. – Késsel kapcsolatos gondolatok. Ahogy a hideg acél
átszúrja a bőrt, és a testedbe hatol. Teljesen kiborít, hogy ezzel a fiatalos
kifejezéssel éljek.
Harry nem válaszolt. Aune olyan régóta volt a csoport tanácsadója
gyilkossági ügyekben, hogy Harry képtelen lett volna megmondani, mikor
kezdett barátként tekinteni a nála tíz évvel idősebb pszichológusra.
Mindenesetre elég jól ismerte ahhoz, hogy tisztában legyen vele, csak úgy
tesz, mintha nem tudná, hogy a kiborulni szó mindkettőjüknél idősebb. Aune
szerette öreg és konzervatív léleknek feltüntetni magát, aki függetlenedik a
korszellemtől, amelyet a kollégái olyan buzgón hajszoltak abban a
reményben, hogy ettől majd „relevánsnak” fogják tekinteni őket. Aune úgy
szokott nyilatkozni a sajtóban és szakmai körökben, hogy a pszichológiában és
a vallásban az a közös, hogy többnyire azokat a válaszokat adják az embereknek,
amelyeket hallani akarnak. Odakint a sötétségben, ahová a tudomány fénye még nem
ért el, a pszichológiának és a vallásnak szabad mozgástere van. Ha ahhoz tartanák
magukat, amit valójában tudunk, ennek a rengeteg pszichológusnak és lelkésznek
nem lenne munkája.
– Tehát a családapa itt szúrta meg a feleségét… Hányszor is?
– Tizenháromszor – felelte Harry, és körülnézett.
Közvetlenül előttük a falon Manhattan felhőkarcolóinak sziluettjét
ábrázoló, nagy, bekeretezett, fekete-fehér fotó lógott, középen a Chrysler
Buildinggel. Valószínűleg az IKEA-ban vásárolták. És akkor mi van? Jó kép
volt. Ha nem zavarja az embert, hogy még jó néhány lakásban ugyanez a kép
lóg, és a vendégei egy része garantáltan lefitymálja majd – na nem azért,
mert nem jó, hanem mert az IKEA-ból származik –, semmi gond. Harry akkor
is ezzel érvelt, amikor Rakel azt mondta, hogy szeretne egy nyolcvanezer
koronába kerülő, számozott fotót Torbjørn Rødlandtól egy extra hosszú,
fehér limuzinról, amely egy keskeny hajtűkanyarban áll Hollywood Hillsben.
Rakel fenntartások nélkül igazat adott Harrynak, akit ez olyan boldoggá tett,
hogy megvette a nőnek a képet. Nem azért, mert nem jött rá, hogy Rakel
rászedte, hanem mert titokban ő is klassz képnek tartotta.
– Dühös volt – állapította meg Aune, és kigombolta az ingnyakát, ahol
máskülönben egy csokornyakkendő szokott ékeskedni, amelynek mintája
rendszerint a komoly és a humoros között egyensúlyozik. Például a kék,
sárga csillagos, EU-s csokornyakkendő.
Az egyik szomszédos lakásban gyereksírás hangzott fel.
Harry leütögette a hamut a cigarettájáról.
– A pasas azt mondja, nem emlékszik, hogyan ölte meg a feleségét.
– Elfojtott emlékek. Engednetek kellene, hogy hipnotizáljam.
– Nem is tudtam, hogy ilyesmivel is foglalkozol.
– Hipnózissal? Szerinted hogy sikerült megházasodnom?
– Nos, erre itt nincs szükség. A technikusok bizonyítékokat találtak arra,
hogy a nő éppen a nappalin vágott át, amikor a férje utánament, és hátba
szúrta. A veséjét találta el. A szomszédok valószínűleg ezért nem hallottak
sikoltozást.
– Valóban?
– Ha egy ilyen fájdalmas helyen éri késszúrás, az áldozat megbénul, szinte
azonnal elveszti az eszméletét, és meghal. Nyilván ezért is alkalmazzák
előszeretettel ezt a módszert a hivatásos katonák. Ez az úgynevezett csendes
gyilkosság.
– Tényleg? És mi a helyzet azzal a jó öreg megoldással, amikor a tettes az
egyik kezével hátulról befogja az áldozat száját, a másikkal meg elvágja a
torkát?
– Elavult, és soha nem is volt annyira jó. Össze kell hangolni a
mozdulatokat, és biztos kezet igényel. Meglepően gyakori, hogy a katonák
megvágják a kezüket, amellyel befogták az áldozat száját.
Aune arca grimaszba rándult.
– De gondolom, a férj nem volt kommandós vagy ilyesmi?
– Valószínűleg teljesen véletlenül találta el pont a vesét. Semmi sem utal
arra, hogy szándékában állt leplezni a gyilkosságot.
– Szándékában állt? Úgy érted, hogy nem tervezett, hanem impulzív
cselekedet volt?
Harry lassan bólintott.
– A lánya futni volt. A férfi felhívta a rendőrséget, mielőtt a lány hazaért,
így már a ház előtt vártuk, és megakadályoztuk, hogy bejöjjön.
– Igazán figyelmes.
– Ezt mondják róla. Hogy figyelmes és gondoskodó férfi. – Harry megint
leütögette a cigarettát. A hamu a megszáradt vértócsára pergett.
– Nem kellene esetleg hamutartóba hamuznod?
 – A helyszínelők már végeztek, és minden egybevág a vallomással.
– Úgy értem, ettől függetlenül.
– Nem kérdeztél az indítékról.
– Oké. Mi volt az indíték?
– A szokásos. A férj telefonja lemerült, mire ő kölcsönvette a neje
készülékét annak tudta nélkül. A telefonban felfedezett egy sms-t, ami
felkeltette a gyanúját, úgyhogy megnézte visszamenőleg a teljes
üzenetváltást. Fél évre nyúlt vissza, és nyilvánvalóan kiderült belőle, hogy a
nőnek szeretője van.
– Konfrontálódott a férj a szeretővel?
– Nem, de a jelentés szerint átvizsgálták a telefont, megtalálták az
üzeneteket, és felvették a kapcsolatot a szeretővel. Egy húszas éveiben járó
fiatalemberről van szó, tizenöt évvel fiatalabb az áldozatnál. Megerősítette,
hogy viszonyuk volt.
– Még valami, amiről tudnom kellene?
– A férj stabil munkahellyel rendelkezett, jó anyagi helyzetben volt,
magasan képzett, és sosem került összetűzésbe a hatóságokkal. A család, a
kollégák, a barátok és a szomszédok nyílt, barátságos, szelíd embernek írták
le, aki maga a megbízhatóság. És ahogy az imént megállapítottad:
gondoskodó. „Olyan férfi, aki kész lett volna mindent feláldozni a
családjáért”, állt az egyik jelentésben. – Harry mélyet szívott a cigarettába.
– És most azért kérdezel engem, mert szerinted nincs megoldva az ügy?
Harry az orrán át engedte ki a füstöt.
– Az ügy egy mákszemnyi agymunkát sem igényel, a bizonyítékok már
rendelkezésre állnak, vagyis lehetetlen elcseszni, ezért bízta rám Katrine.
Rám és Truls Berntsenre. – Harry szája sarka mosolyra húzódott.
A család jó anyagi körülmények között élt. Mégis úgy döntöttek, hogy
Tøyenben, ebben a megfizethetőbbnek számító bevándorlókerületben fognak
lakni, és IKEA-művészetet vásárolnak. Lehet, hogy egészen egyszerűen jól
érezték magukat itt. Ahogy Harry is jól érezte magát Tøyenben. És az is lehet,
hogy a falon lógó kép eredeti, és egy vagyont ér.
– Akkor azért érdekel, mert…
– Mert meg akarom érteni – felelte Harry.
– Meg akarod érteni, miért öli meg egy férfi a feleségét, aki szeretőt tartott
a háta mögött?
– Egy férj általában akkor gyilkol, amikor nyilvános sérelem fenyegeti. De a
szerető kihallgatásán kiderült, hogy szigorúan titokban tartották a viszonyt,
sőt szakítani készültek.
– De az asszonynak ezt már nem volt ideje elmondani a férjnek, mielőtt az
leszúrta volna?
– De igen, a férfi azonban azt állítja, hogy nem hitt neki, és úgy érezte, a nő
az egész családot elárulta.
– Na, erről van szó. Az a férfi, aki mindig mindent feláldozott a családjáért,
természetesen sokkal fokozottabban éli meg a megcsalást. Megbántották, és
ha ilyen mélyen megsértenek minket, az mindannyiunkat gyilkolásra
ösztönözhet.
– Mindannyiunkat?
Aune a Manhattan-kép melletti könyvespolcokra hunyorgott.
– Tele vannak szépirodalmi művekkel.
– Láttam, igen – bólintott Harry.
Aunének volt egy elmélete, amely szerint a gyilkosok nem olvasnak, vagy a
legjobb esetben is csak ismeretterjesztő irodalmat.
– Ismered Paul Mattiuzzit? – kérdezte Aune.
– Mm.
– Pszichológus és a gyilkossági ügyek szakértője. Nyolc fő csoportba osztja
a gyilkosokat. Te meg én nem vagyunk benne az első hétben. A nyolcadikban
azonban, amely a „traumatizáltak” címkét viseli, mindannyiunknak van hely.
Egy az elevenünkbe vágó, de erőteljes támadás gyilkost csinálhat belőlünk. A
támadást halálosan sértőnek, sőt kibírhatatlannak érezhetjük. Ha nem
vágunk vissza, az megfoszt minket a létjogosultságunktól, a férfiasságunktól,
és tehetetlenné, cselekvésképtelenné tesz bennünket. A megcsalás
nyilvánvalóan pontosan ilyen tapasztalat lehet.
– De mindenkinél?
– A traumatizált gyilkosnak nincsenek egyértelmű személyiségvonásai,
ellentétben a másik hét csoporttal. Itt, és csakis itt, vannak olyan gyilkosok,
akik Dickenst és Balzacot olvasnak. – Aune mély lélegzetet vett, és
megrángatta a tweedzakója ujját. – Igazából mit szeretnél tudni, Harry?
– Igazából?
– Többet tudsz a gyilkosokról, mint bárki, akit ismerek, az égvilágon semmi
új nem volt számodra abban, amit a sérelemről és a kategóriákról meséltem.
Harry megvonta a vállát.
– Talán csak hallanom kell, hogy valaki kimondja hangosan. Talán így én is
hinni tudok benne.
– Miben nem hiszel?
Harry megvakarta fejbőrét az égnek meredő, lassan őszbe forduló, rövidre
nyírt szőke hajszálak között. Rakel azt mondta, hogy kezd egy sündisznóra
hasonlítani.
– Nem tudom.
– Talán csak az egód az, Harry.
– Mármint?
– Hát nem nyilvánvaló? Azután kaptad meg az ügyet, hogy mások már
felderítették. Most találni szeretnél valamit, ami kétségeket ébreszthet a
megoldást illetően. Valamit, ami megmutatja, hogy Harry Hole látja, amit
senki más nem vett észre.
– És mi van, ha ezt csinálom? – Harry a cigaretta parazsát tanulmányozta. –
Mi van, ha lenyűgöző nyomozói tehetséggel jöttem a világra, és olyan
ösztönöket fejlesztettem ki, amelyeket még nekem sem sikerült
kielemeznem?
– Remélem, most csak viccelsz.
– Félig-meddig. Olvastam a kihallgatások jegyzőkönyveit. A férj valóban
traumatizáltnak tűnt a válaszai alapján. De aztán meghallgattam a
felvételeket. – Harry maga elé meredt.
– És?
– Inkább rémültnek hangzott, mint rezignáltnak. Egy beismerő vallomás
maga a beletörődés. Olyankor az embernek már nincs mitől félnie.
– Hiszen megkapja a büntetését.
– Már megkapta. A megaláztatást. A fájdalmat. Végig kellett néznie egy
szerette halálát. A börtön elszigeteltség. Csend. Rutin. Nyugalom. Az már
valószínűleg csak megkönnyebbülés. Talán a lánya az oka, az aggodalom,
hogy mi lesz vele.
– És hogy a pokolban fog égni.
– Már ott ég.
Aune felsóhajtott.
– Akkor hadd ismételjem meg a kérdést: mit akarsz tulajdonképpen?
– Azt akarom, hogy hívd fel Rakelt, és magyarázd el neki, hogy vissza kell
jönnie hozzám.
Ståle Aune szeme elkerekedett.
– Na, most tényleg vicceltem – mondta Harry. – Néha rám jön a
szívdobogás. Meg valamiféle szorongásos roham. De nem is erről van szó.
Álmodtam… valamit. Valamit, amit nem látok rendesen, de újra meg újra
felvillan.
– Végre egy egyszerű kérdés – mondta Aune. – Bódulat. A pszichológia
olyan tudomány, amely nem hivatkozik túl sok szilárd tényre, de a
bódítószerek fogyasztása és a mentális sérülések közötti összefüggés
mélyrehatóan megalapozott. Mikor kezdődött?
Harry az órájára pillantott.
– Két és fél órája.
Ståle Aune öblös hangon felnevetett.
– És azért akartál beszélni velem, hogy legalább elmondhasd, orvosi
segítséget kértél, mielőtt visszatértél az öngyógyításhoz?
– Ezek nem a szokásos dolgok – mondta Harry. – Nem a kísértetek.
– Mert azok éjszaka jönnek?
– Igen. És azok nem rejtőznek el. Látom és felismerem őket. Áldozatok.
Halott kollégák. Gyilkosok. Ez valami más.
– Fogalmad sincs róla, mi lehet?
Harry megrázta a fejét.
– Valaki, aki rács mögött ül. Úgy néz ki, mint… – Harry előrehajolt, és
elnyomta a cigarettát a vértócsában.
– Mint Svein „Vőlegény” Finne?
Harry felpillantott, és felvonta a szemöldökét.
– Ezt meg honnan veszed?
– Az a hír járja, hogy azt hiszed, rád vadászik.
– Beszéltél Katrinével.
– Aggódik érted. Egy értékelést akart.
– És te beleegyeztél?
– Azt mondtam, hogy ehhez nem vagyok kellően elfogulatlan. De
egyértelmű, hogy a paranoia összefüggésbe hozható az alkoholizmussal.
– Én juttattam rács mögé, Ståle. Ő volt az első esetem. Húsz évre ítélték
nemi erőszakért és gyilkosságért.
– Csak a munkádat végezted, Finnének semmi oka sem volt rá, hogy
személyes ügynek vegye.
– Az erőszakot beismerte, a gyilkosságot illetően viszont ártatlannak
vallotta magát, azt állította, hogy meghamisítottuk a bizonyítékokat.
Tavalyelőtt meglátogattam a börtönben, hogy kiderítsem, tud-e segíteni a
Vámpirista-ügyben. Mielőtt eljöttem, pontosan megmondta, mikor szabadul,
és megkérdezte, biztonságos helyen él-e a családom.
– Rakel tud erről?
– Igen. Az év elején bakancsnyomokat találtam a hóban a konyhaablak
előtti erdős részen, és felszereltem egy vadkamerát.
– Bárki lehetett, Harry. Valaki, aki eltévedt.
– Zárt magánterületen és egy ötven méter hosszú, meredek, jeges
felhajtón?
– Várj egy percet! Te nem karácsonykor költöztél el?
– Nagyjából. – Harry elhessegette a füstöt.
– De jártál utána a telken? Az erdős részen? Rakel tud erről?
– Nem, de nyugalom, nem vagyok zaklató. Rakel eléggé félt, és csak tudni
akartam, hogy minden rendben van-e.
– Ezek szerint a vadkameráról sem tud?
Harry megvonta a vállát.
– Harry?
– Hm?
– Egészen biztos vagy benne, hogy Finne miatt szerelted fel a kamerát?
– Úgy érted, nem azt akartam-e kideríteni, hogy járnak-e pasik az
exemhez?
– Azt akartad?
– Nem – felelte Harry határozottan. – Ha Rakel nem akar engem,
nyugodtan lehet más kedvese.
– Komolyan beszélsz?
Harry felsóhajtott.
– Rendben – bólintott Aune. – Azt mondtad, láttál egy villanást, amelyben
egy Finnére hasonlító ember ült rács mögött.
– Nem, ezt te mondtad. Nem Finne volt.
– Nem?
– Nem… Én voltam.
Ståle Aune végigsimított gyér haján.
– És most diagnózist vársz?
– Hadd halljam! Szorongás?
– Azt hiszem, az agyad okokat keres arra, miért lenne Rakelnek szüksége
rád. Például hogy megvédd az ellenségektől. De te nem bezárva vagy, Harry,
hanem kizárva. Fogadd el, és lépj tovább.
 – A „fogadd el” szövegen kívül akad valami orvosság is, amit felírhatnál?
– Alvás. Edzés. És talán megpróbálhatnál megismerkedni valakivel, aki
eltereli a gondolataidat Rakelről.
Harry cigarettát dugott a szája sarkába, és kinyújtotta a hüvelykujját.
– Alvás. Minden éjjel eszméletlenre iszom magam. Pipa. – A mutatóját is
kinyújtotta. – Edzés. Emberekkel verekszem a bárban, amely korábban az
enyém volt. Pipa. – A szürke titánujj is csatlakozott a másik kettőhöz. –
Ismerkedés. Mindenféle csajokkal dugok, csúnyákkal és szépekkel,
némelyikükkel még értelmes beszélgetést is folytatok utána. Pipa.
Aune Harryra nézett. Aztán mélyet sóhajtott, felállt, és begombolta a
tweedzakóját.
– Nos, akkor biztosan rendben lesz minden.

Miután Aune elment, Harry egy darabig a kanapé közepén ült, és kifelé
bámult az ablakon. Aztán felállt, és végigjárta a lakás helyiségeit. A házaspár
szobájában rend és tisztaság uralkodott, az ágyat bevetették. Benézett a
ruhásszekrényekbe. Az asszony ruhatára négy szekrényt foglalt el, míg a férj
holmija egybe volt bezsúfolva. Gondoskodó férj. A lányuk szobájának
tapétáján világosabb árnyalatú téglalapok látszottak. Harry úgy sejtette,
hogy a lány leszedegette a kamaszkori posztereit a falról, miután tizenkilenc
éves lett. Egyetlen kisebb kép maradt fenn, amely egy fiút ábrázolt egy
Rickenbacker elektromos gitárral a nyakában.
Harry végigböngészte a tükör előtti polcon sorakozó kis
lemezgyűjteményt.
Propagandhi. Into It. Over It. My Heart To Joy. Panic! at the Disco. Emós
cuccok.
Ezért is lepődött meg, amikor feltette a lemezjátszó tetején heverő
bakelitlemezt, és meghallotta a behízelgő, lágy hangokat, amelyek a korai
Byrdsre emlékeztették. De a Roger McGuinn-féle tizenkét húros gitár
ellenére gyorsan rájött, hogy jóval újabb keletű produkcióról van szó.
Mindegy, mennyi csöves erősítőt és régi Neumann-mikrofont használtak, a
retrohangzás nem tévesztett meg senkit, ráadásul az énekes egyértelmű
norvég akcentussal énekelt, és az egész úgy hangzott, mintha inkább
hallgatott volna Thom Yorke-ot és Radioheadet 1995-ben, mint Gene Clarkot
és David Crosbyt 1965-ben. Harry pillantása végigsiklott az album borítóján,
amely a lemezjátszó mellett hevert a hátoldalával felfelé, és megállapította,
hogy a nevek csakugyan norvégnak hangzanak. A tekintete ismét a szobát
pásztázta, és egy pár Adidas cipőn állapodott meg a szekrény előtt. Ugyanaz a
modell volt, mint az övé, amelyből néhány évvel ezelőtt megpróbált egy újat
vásárolni, de már nem gyártották. A kihallgatási jegyzőkönyvekből
emlékezett rá, hogy mind a lány, mind az apja azt vallotta, hogy a lány este
negyed kilenckor hagyta el a lakást, és félórával később érkezett vissza,
miután felfutott az Ekeberg tetején lévő szoborparkhoz, majd az Ekeberg
étterem érintésével haza. Az edzőruhája az ágyon feküdt, Harry pedig látta
maga előtt, ahogy a rendőrség beengedi szegényt, hogy felügyelet alatt
átöltözzön, és összeszedjen egy táskányi ruhát. Harry leguggolt, és felemelte
a cipőt. A felsőrész bőre puha volt, a talp tiszta és sima, mintha a
tulajdonosának még nem lett volna túl sok ideje használni. Tizenkilenc év.
Egy szinte vadonatúj élet. Harry cipője már elszakadt. Természetesen
beszerezhetett volna egy másik modellt, de nem akart. Már megtalálta azt,
amelyet innentől fogva hordani szeretne. Innentől fogva. Talán még meg
lehet javíttatni.
Harry visszament a nappaliba, és feltakarította a cigarettahamut a
padlóról. Rápillantott a telefonjára. Nem volt üzenete. A zsebébe dugta a
kezét. Kétszáz korona.
 Negyedik fejezet

– Utolsó rendelés, aztán zárunk!

Harry az italába bámult. Ezúttal csak kortyolgatta. Általában azonnal
felhajtotta, mert nem az ízét szerette, hanem a hatását. Mellesleg nem a
szeret volt a megfelelő szó. Szüksége volt rá. Nem, nem is ez. Kellett. Nem tudott
élni nélküle. Mesterséges lélegeztetés, amikor a fél szíved megáll.
A futócipőt biztosan meg lehet javíttatni.
Újra elővette a telefont. A készülék névjegyzékében mindössze hét
telefonszám volt, és mivel mindegyik név máshogy kezdődött, mind egyetlen
betűvel szerepelt. Beütött egy R-t, és megnézte a felbukkanó profilképet.
Szelíd, barna pillantás, amely találkozóra hívta. Ragyogó, meleg bőr, amely
simogatást kért. Vörös száj, amely csókra vágyott. Vajon amikor mindenféle
nőkkel ágyba bújt az elmúlt hónapokban, egyetlen másodpercig sem gondolt
Rakelre? Nem képzelte őket Rakelnek? És ők vajon tudták, megmondta nekik,
hogy megcsalja a feleségét, amikor velük dug? Ennyire tapintatlan lett volna?
Egész biztosan. Mert a fél szíve napról napra gyengébben vert, ő pedig
elhagyta az átmeneti életét, amelyben valódi ember lehetett.
A telefonra meredt.
És ugyanarra gondolt, amire évekkel ezelőtt minden áldott nap, amikor
elhaladt a hongkongi telefonfülke mellett. Hogy Rakel ott van. Akkoriban
Rakel és Oleg. Bent a készülékben. Tizenkét gombnyomásnyira.
De már ez is jóval azután volt, hogy megismerkedtek Rakellel.
Tizenöt évvel ezelőtt történt. Harry felhajtott a meredek, kanyargós úton
Rakel gerendaházához. Az autó kilehelte a lelkét, mire felért. A házból egy nő
jött ki, akitől Harry Sindre Fauke után érdeklődött. Rakel bezárta a bejárati
ajtót, és Harry csak akkor látta, milyen szép, amikor megfordult, és közelebb
lépett hozzá. Fekete haj, markáns szemöldök, barna szempár, magas,
arisztokratikus járomcsont. Harmincévesnek becsülte. Egyszerű, elegáns
kabátot viselt. A hangja mélyebb volt, mint amilyennek a külseje alapján
Harry képzelte, amikor azt válaszolta, hogy Sindre Fauke az apja, de már nem
ott lakik, és most az övé a ház. Rakel Fauke magabiztosan, nyugodtan, szinte
színpadiasan tisztán beszélt, és egyenesen Harry szemébe nézett. Amikor
pedig a férfi felé indult, olyan volt, mintha egy vonalon lépkedett volna, akár
egy balerina. Harry megállította, és megkérte, hogy segítsen betolni az autót.
Aztán felajánlotta neki, hogy elviszi. Kiderítették, hogy szinte egy időben
hallgattak jogot az egyetemen. Hogy mindketten ott voltak a Raga Rockers
1988-as koncertjén az egyetemi fesztiválon. Harry odavolt a nevetéséért,
amely nem volt olyan mély, mint a beszédhangja, hanem magas és könnyed,
akár egy patak csobogása. Majorstua városrészbe igyekezett.
– Az a kérdés, hogy a kocsi kibírja-e odáig – jegyezte meg Harry, Rakel
pedig egyetértett vele.
Mintha már akkor sejtették volna, hogy az, ami még el sem kezdődött, nem
tarthat sokáig. Amikor Rakel ki akart szállni az autóból, Harrynak át kellett
hajolnia előtte, hogy kilökje a tönkrement utasoldali ajtót, és közben beszívta
az illatát. Alig fél órája találkoztak, Harry pedig azon tűnődött, mi a fene
történhetett. Másra sem vágyott, mint hogy megcsókolhassa.
– Talán még látjuk egymást – búcsúzott el Rakel.
– Talán – felelte Harry, és nézte, ahogy a nő kecses balerinaléptekkel
eltűnik a Sporveisgatán.
Egy bulin találkoztak legközelebb a rendőr-főkapitányság épületében.
Kiderült, hogy Rakel Fauke az NBSZ, azaz a Nemzetbiztonsági Szolgálat
külügyi részlegén dolgozik. Egyszerű piros ruhát viselt. Ott álltak,
beszélgettek és nevettek. Aztán még többet beszélgettek. Harry a
gyerekkoráról mesélt, a húgáról, Søsről, aki saját bevallása szerint „egy
parányit Down-szindrómás”, meg az anyjáról, akinek halála után a kiskamasz
Harrynak kellett gondoskodnia az apjáról. Rakel mesélt a honvédelmi
minisztérium oroszkurzusáról, a moszkvai norvég nagykövetségen töltött két
évről és az orosz férfiról, akivel ott ismerkedett meg, és aki a fia, Oleg apja. És
arról, hogy amikor elhagyta Moszkvát, a férjét is elhagyta, akinek
alkoholproblémái voltak. Harry pedig elmondta, hogy ő is alkoholista, amire
valószínűleg már Rakel is rájött, mivel Harry csak kólát ivott azon a
munkahelyi bulin. Azt viszont nem osztotta meg vele, hogy ezen az estén az ő
tiszta, spontán, könnyed nevetése jelenti neki az alkoholt, és a rá nézve
legmegalázóbb, legidiótább dolgokat is hajlandó lenne felsorolni, csak hogy
hallja ezt a nevetést. Az este végén táncoltak. Harry táncolt. A Let It Be
pánsípverziójára. Ez volt a bizonyíték: reménytelenül szerelmes lett.
Néhány nappal később, vasárnap túrázni ment Oleggel és Rakellel. Egy
ponton megfogta Rakel kezét, mert valahogy természetesnek tűnt.
Mindketten feszélyezve érezték magukat egy kicsit, majd Rakel eleresztette a
kezét. És amikor Oleg a mama új barátjával tetrisezett, Harry magán érezte
Rakel sötét pillantását, és tudta, mi jár a fejében. Hogy alkoholista, talán
pontosan olyan, mint akit elhagyott, és most ott ül a fiával a házában. És
Harry rájött, ahhoz, hogy bebocsátást nyerjen, bizonyítania kell.
Sikerült neki. Az ég tudja, talán Rakel és Oleg mentette meg attól, hogy
halálra igya magát. Természetesen nem volt folyamatos diadalmenet,
időnként elbukott, és padlóra került, voltak szünetek és megszakítások, de
mindig visszatértek egymáshoz. Mert megtalálták egymásnál a kincset. A
szerelmet. Méghozzá a nagybetűset, amely olyan kizárólagos, hogy az ember
sírni tudna a boldogságtól, ha egyszer az életben átélheti – és viszonzásra
talál. Az utóbbi években minden reggel harmóniára és boldogságra ébredtek,
amely egyszerre volt erős és törékeny, ami halálra rémisztette Harryt. Arra
késztette, hogy olyan óvatos legyen, mintha vékony jégen járna. Akkor meg
miért vágta el magát mégis? Természetesen azért, mert az volt, aki. A
kicseszett Harry Hole. The demolition man, ahogy Øystein hívta. A pusztító
ember.
Tegye meg az utat még egyszer? Hajtson fel a meredek, kanyargós, embert
próbáló úton Rakelhez, és mutatkozzon be újra? Legyen az a férfi, akivel még
sosem találkozott? Természetesen tehet egy próbát. Igen, megpróbálhatja. Ez
az időpont épp annyira megteszi, mint bármely másik. Valójában tökéletes
időpont. Mindössze két probléma volt. Az egyik, hogy nem volt pénze taxira.
De ezt még csak meg tudja oldani, tíz perc alatt hazaér, ahol a harmadik Ford
Escortja ott áll behavazva a hátsó udvarban lévő parkolóban.
A másik az a hang volt, amely azt hajtogatta, hogy ez egy nagyon rossz
ötlet.
De el lehet némítani. Harry felhajtotta az italt. Úgy. Felállt, és az ajtó felé
indult.
– Viszlát, haver! – kiáltott utána a csapos.
Tíz perccel később Harry a Sofies gatei épület hátsó udvarában állt, és
töprengve nézte az autót, amely egy örökös árnyékországban parkolt a
pinceablakok előtti hóbuckák között. A kocsit nem lepte be annyira a hó,
mint gondolta, úgyhogy csak fel kell mennie a lakásba a kulcsért, elfordítani
és gázt adni. Tizenöt perc alatt Rakelnél lehet. Kinyitná a bejárati ajtót,
amely az előszobát, nappalit és konyhát magában foglaló és szinte az egész
földszintet jelentő, hatalmas térbe vezet. Látná, ahogy Rakel az udvarra néző
ablak melletti pultnál állva a vízforraló felé biccent, elmosolyodik, és
megkérdezi, hogy még mindig jobban szereti-e az instant kávét az
eszpresszónál.
Harry levegő után kapkodott, amikor megint felvillant az a kép. És a karom
újra a mellkasába vájt.

Harry futott. Vasárnap volt, és éjfél után, ami azt jelentette, hogy Oslóban az
összes utca csak az övé volt. A szakadt futócipőt ragasztószalag tartotta össze
a rüsztjén. Ugyanazon az útvonalon futott, amelyet a Borggatán élő lány
adott meg a jelentésben. A megvilágított ösvényeken és a kavicsos utakon fel
a domboldalban fekvő szoborparkba – amelyet az ingatlanbefektető Christian
Ringnes ajándékozott a városnak, és amellyel egyúttal kifejezte a nők iránti
hódolatát is. Teljes volt a csend, Harry csak a saját lélegzetét és a talpa alatt
megcsikorduló kavicsokat hallotta. Felfutott odáig, ahol a park az
Ekebergsletta felé nyúló sík területté változik, aztán elindult vissza. Megállt
Damien Hirst Anatomy of an Angel címet viselő fehér márványszobránál,
amelyről Rakelnek köszönhetően tudta, hogy carrarai márványból készült. A
bájos, ülő asszony a koppenhágai Kis hableányt juttatta Harry eszébe, de Rakel
– aki szokás szerint utánaolvasott annak, amit látni fognak – elmagyarázta,
hogy a kiindulópontot Alfred Boucher L’Hirondelle című, 1920-as alkotása
jelentette. Lehetséges, de abban azért különböztek, hogy Hirst angyalát
késsel és szikével felvágták, ezért a belek, az izmok, a csontok és a koponya
egy része láthatóvá vált. Vajon a művész azt akarta megmutatni, hogy belül
az angyalok is csak emberek? Vagy hogy néhány ember valójában angyal?
Harry félrebillentette a fejét. Az utóbbival egyet tudott érteni. Még ennyi év
és mindazok után is, amiken Rakellel keresztülmentek, azok után, hogy
annyit elemezgették és boncolgatták egymást, Harry nem talált egyebet
belül, mint egy angyalt. Angyal és ember, a velejéig. Rakel megbocsátásra
való képessége – amely természetesen előfeltétele volt annak, hogy egy olyan
emberrel legyen együtt, mint Harry – szinte nem ismert határokat. Szinte.
Harrynak azonban sikerült megtalálnia azt a határt. És át is lépte.
Az órájára nézett, és újra nekilódult. Gyorsított. Érezte, hogy a szíve
keményebben dolgozik. Tovább fokozta a tempót. Az izmaiban beindult a
tejsav termelődése. Még jobban rákapcsolt. Szinte érezte, ahogy a szíve
szétpumpálja a vért a testében, és kiürülnek a salakanyagok. Az előző napok
rémségei törlődnek. Megtisztul a mocsoktól. Vajon miért képzelte, hogy a
futás az ivás ellentéte, és ellenanyagként működik, amikor csak egy másik
típusú részegség? Nos. Egy jobb részegség. Az Ekeberg étterem előtt jött ki az
erdőből. Harry, Øystein és Facipő ebben az egykor lepusztult, funkcionalista
stílusú épületben itta meg ifjúkora első sörét, ráadásul a tizenhét éves Harryt
szintén itt szedte fel egy nő, akit ő akkor irdatlanul öregnek látott, ám
visszagondolva valószínűleg legfeljebb a harmincas éveiben járhatott.
Mindenesetre komplikációmentes debütálást biztosított Harrynak, és minden
bizonnyal nem ő volt az egyetlen, aki a nő szakértő irányítása alatt esett át a
dolgon. Néha azon tűnődött, vajon az étterem felújítását végző befektető is
egy volt-e közülük, aki ily módon rótta le a háláját. Harry már nem tudta
felidézni, hogy nézett ki a nő, csupán turbékoló suttogását hallotta a fülében:
– Nem is rossz, kölyök. Meglátod, sok nőt boldoggá teszel majd. Néhányat
pedig boldogtalanná.
Az egyiküket pedig mindkettővé.
Harry megállt a sötétségbe burkolózott étterem lépcsőjén.
A térdére támaszkodva lógatta a fejét. Érezte, hogy a hányás a torkát
csiklandozza, és hallotta a saját reszelős lihegését. Elszámolt húszig,
miközben a nő nevét suttogta. Rakel, Rakel. Aztán felegyenesedett, és
lenézett az alatta elterülő városra. Oslo, egy őszi város. Ilyenkor tavasszal
úgy festett, mint egy bal lábbal kelt nő, akinek egy porcikája sem akar
kimászni az ágyból, és teljesen jogosan gondolja, hogy szüksége lesz egy kis
sminkre. Harry azonban nem törődött azzal, mi van a városközpont
katlanjában, ehelyett elnézett a város felett, a hegy és Rakel háza felé, amely
annak a valaminek a másik oldalán volt, ami a rengeteg fény és a lázas
emberi tevékenység dacára is csak egy halott vulkáni kráter, hideg kő és
megdermedt agyag maradt. Megint gyors pillantást vetett az órájára, és
futásnak eredt.
Csak a Borggatán lassított le.
Ott megállította a stoppert, és a számokat tanulmányozta.
Könnyeden hazakocogott. Miközben bezárta maga mögött a lakás ajtaját,
hallotta a futócipője talpába ragadt kavicsok érdes hangját a fapadlón, és
eszébe jutott, hogy Katrine azt mondta neki, emelje a lábát.
 A Spotify-listáit a telefonján szokta lejátszani. Most a The Hellacopters
hangjai sisteregtek a Sonos hangszóróból, amelyet Olegtől kapott a
születésnapjára, és amely egyik napról a másikra feleslegessé tette a kanapé
mögötti polcon sorakozó lemezgyűjteményt, több mint harminc év szorgos
és fáradságos gyűjtőmunkájának halott emlékművét. Nem állta ki az idő
próbáját, könyörtelenül kitépték, mint valami gyomot, és a szemetesbe
hajították. Miközben a Carry Me Home című szám kaotikus gitár- és dobintrója
lüktetett a hangfalból, Harry pedig a szoborparkban begyűjtött kavicsokat
szedegette a cipője talpából, azon töprengett, hogyan lehetséges, hogy egy
tizenkilenc éves hajlandó önként visszatérni a bakelitlemezekkel fémjelzett
múltba, míg ő csak vonakodva képes belépni a jövőbe. Letette a cipőt,
rákeresett a The Byrdsre, amelytől egyetlen szám sem volt a lejátszási listáin.
A hatvanas és a hetvenes évek elejének zenéje sokkal inkább Bjørn asztala
volt, aki hasztalanul próbálta megmenteni Harry lelkét Glen Campbell-lel.
Rábukkant a Turn! Turn! Turn!-re, és a következő pillanatban Roger McGuinn
Rickenbacker gitárja hangzott fel a szobában. A lányt viszont megmentették.
Szerelmes lett, annak ellenére, hogy ez nem az ő zenéje volt. Mert volt
valami a gitárral és a lányokkal. Négy húr is bőven elég volt, ennek a
fickónak meg tizenkettő volt belőle. Harry arra gondolt, hogy persze
tévedhet is. A tarkóján lévő hajszálak azonban ritkán fogtak mellé, és amikor
a lemezborítón szereplő nevek között felismert egyet, amelyet a kihallgatási
jegyzőkönyvekben is látott, azok a hajszálak égnek meredtek. És egyből
összekapcsolta a nevet a Rickenbacker gitárral pózoló fiú fotójával. Harry
rágyújtott, és a gitárszólót hallgatta a Rainy Days Revisited végén. Azon
tűnődött, mennyi ideig tart majd elaludnia. Mennyi ideig sikerül békén
hagynia a telefonját, mielőtt megnézné, hogy Rakel jelentkezett-e.
 Ötödik fejezet

– Tudjuk, hogy már válaszoltál ezekre a kérdésekre, Sara – mondta Harry, és

a tizenkilenc éves lányra nézett, aki vele szemben ült a szűkös, babaházszerű
kihallgatóhelyiségben.
A megfigyelőszobában Truls Berntsen terpeszkedett karba tett kézzel, és
ásítozott. Tíz óra volt, már egy órája tartott a kihallgatás, és mialatt újra
végigvették az eseményeket, Sara egyre türelmetlenebb lett, érzelmeket
viszont nem igazán mutatott. Még akkor sem, amikor Harry felolvasta a
jelentésből az anyja sérüléseit, amelyeket a tizenhárom késszúrás okozott.
– De mint már említettem, Berntsen rendőrtiszt meg én átvettük a
nyomozást, és szeretnénk a lehető legvilágosabban látni a történteket. Tehát:
édesapád szokott segíteni a konyhában? Azért kérdezem, mert nagyon
gyorsan meg kellett találnia a legélesebb konyhakést, minden bizonnyal
pontosan tudta, melyik fiókban és azon belül hol keresse.
– Nem, apa nem segített – válaszolta Sara, és már egyértelműen sütött róla
az elégedetlenség. – Ugyanis ő főzött. És egyedül én segítettem neki. Anya
sosem volt otthon.
– Nem volt otthon?
– A barátnőivel találkozgatott. Edzeni járt. Legalábbis ezt mondta.
– Láttam róla képeket, nagyon sportosnak tűnt. Fiatalon tartotta magát.
– Tökmindegy. Fiatalon halt meg.
Harry várt. Hagyta a választ a levegőben lógni. Aztán Sara vágott egy
grimaszt. Harry látott már olyat, hogy a gyászolók úgy küzdenek a bánattal,
mint valami ellenséggel, egy bosszantó gyötrelemmel, amit ki kell cselezniük.
Ennek egyik módja a veszteség lekicsinylése, a halott becsmérlése. Ám azt
gyanította, hogy ebben az esetben nem ez a helyzet. Amikor azt javasolta
Sarának, hogy hozzon magával ügyvédet, a lány nemet mondott. Csak
gyorsan túl akart lenni az egészen, azt mondta, programja van. Érthető,
hiszen tizenkilenc éves, magára maradt, az élet pedig megy tovább, és ő
alkalmazkodik hozzá. Az ügyet pedig felderítették, valószínűleg ezzel volt
magyarázható a nyugalma. Kimutatta az igazi érzéseit. Vagyis az érzései
hiányát.
– Te nem edzel olyan sokat, mint az édesanyád – mondta Harry. –
Legalábbis ami a futást illeti.
– Azt mondja? – válaszolta a lány félmosollyal az arcán, és felnézett
Harryra.
Azon fiatal generáció tagjának öntudatos mosolya volt ez, amelyben akkor
tűnik ki az ember, ha vékony, és olyan teste van, ami Harry generációjában
még normálisnak számított.
– Megnéztem a futócipődet – folytatta Harry. – Alig használt. Nem azért,
mert új, ugyanis két éve abbahagyták a gyártását. Nekem is ugyanaz a típus
van.
Sara megvonta a vállát.
– Most több időm lesz futni.
– Igen, mert az édesapád tizenkét évig börtönben ül, úgyhogy nem kell
neki segítened a vacsorakészítésben.
Harry látta a lányon, hogy ez szíven ütötte. A szája nyitva maradt, a
feketére festett szempillák intenzív verdesésbe kezdtek.
– Miért hazudtál? – kérdezte Harry.
– M… mi?
– Azt mondtad, hogy aznap este felfutottál a szoborparkba, aztán le az
Ekeberg étteremhez, és végül haza. Mindezt harminc perc alatt. Az éjszaka én
is lefutottam ugyanezt a távot. Nekem negyvenöt percembe telt, pedig
egészen jól futok. Beszéltem a rendőrtiszttel, aki megállított, amikor
visszajöttél. Azt mondta, hogy egyáltalán nem voltál megizzadva vagy
kifulladva.
Sara kihúzta magát a széken a babaház kis asztala mögött, és önkéntelenül
a mikrofonok fölötti piros fényre meredt, amely azt jelezte, hogy a
felvevőkészülék be van kapcsolva.
– Oké, nem futottam fel teljesen.
– Akkor meddig futottál?
– A Marilyn Monroe-szoborig.
– Akkor hozzám hasonlóan a kavicsos úton futottál. Amikor hazaértem, ki
kellett bányásznom a kavicsokat a cipőm talpából. Nyolc darabot. A te cipőd
talpa viszont teljesen tiszta volt.
 Harrynak fogalma sem volt róla, hány kavics volt a cipőtalpában, nyolc
vagy három. De tudta, minél precízebb, annál kikezdhetetlenebbnek tűnik az
érvelés. És látta Sarán, hogy működik.
– Te egyáltalán nem futottál, Sara. Tényleg elmentél otthonról negyed
kilenckor, ahogy azt a rendőrségnek mondtad, az édesapád meg felhívta a
központot, és azt állította, hogy megölte az édesanyádat. Lehet, hogy tettél
egy kört a környéken, elég ideig voltál távol, hogy a rendőrség kiérjen, és
aztán hazakocogtál. Ahogy az édesapád mondta neked, nem igaz?
Sara nem válaszolt, egyre csak pislogott. Harry észrevette, hogy egészen
kitágult a pupillája.
– Beszéltem édesanyád szeretőjével, Andreasszal. A művészneve Bom-Bom.
Talán nem énekel olyan jól, mint ahogy a tizenkét húros gitáron játszik.
– Andreas nagyon is jól… – Sara szemében kihunyt a fellobbanó harag,
mintha jobbnak látná megtartani magának a véleményét.
– Elismerte, hogy néhányszor találkoztatok, így ismerkedett meg az
édesanyáddal. – Harry lepillantott a jegyzetfüzetére. Nem azért, mert nem
tudta, mi áll benne, mellesleg semmi, hanem hogy csökkentse a feszültséget,
és a lány lélegzethez juthasson.
– Egy pár voltunk Andreasszal.
– Szerinte nem. Azt mondta, hogy csak… – Harry kissé hátrahúzta a fejét,
mintha jobban akarná látni azt, ami ott sem áll a jegyzetfüzetében. – …
megkúrta egy rajongóját párszor.
Sara összerándult a széken.
– De te nem hagytad békén, azt mondta. Legalábbis szerinte hamar
átmentél rajongóból zaklatóba. És egyszerűbb egy érett, házas nővel, aki
olyannak veszi a dolgokat, amilyenek. Egy kis izgalom a mindennapokban,
egy kis fűszer a halgombócra. Tényleg így mondta. Halgombóc. – Harry
felpillantott a lányra. – Te vetted kölcsön az édesanyád telefonját, nem az
édesapád. És felfedezted, hogy viszonya van Andreasszal.
Harry megvizsgálta, mit szól mindehhez a lelkiismerete. Belegázolt egy
ügyvéd nélkül érkezett, tizenkilenc éves, féltékeny tini lelkébe, miután az
anyja és egy fickó, akiről azt képzelte, hogy az övé, elárulta.
– Az édesapád nemcsak önfeláldozó, Sara, hanem okos is. Tudja, hogy a
legjobb hazugság az, ami a lehető legközelebb esik az igazsághoz. És itt az a
hazugság, hogy az édesapád leugrott a szomszédos kisboltba, hogy vásároljon
néhány apróságot a vacsorához, majd hazaérve kölcsönvette az édesanyád
telefonját, megtalálta az üzeneteket, és megölte őt. Az igazság pedig az, hogy
amíg ő a boltban volt, te találtad meg az üzeneteket, és úgy sejtem, ha
innentől az édesapád nevét kicseréljük a tiédre a jelentésben, egészen pontos
leírását kapjuk a történteknek. Veszekedtetek, az édesanyád hátat fordított,
és el akart menni, te tudtad, hol van a kés, a többi pedig már ment magától.
És amikor az édesapád hazaért, és felfedezte, mi történt, együtt ötlöttétek ki
ezt a tervet.
Harry semmilyen reakciót nem látott a lány szemében. Csak
megingathatatlan, nyomasztó, fekete gyűlöletet. Úgy érezte, hogy a
lelkiismerete teljesen jól veszi az akadályt. Ez a lány megölte az anyját, és
hagyta, hogy az ártatlan apja vesse magát a busz alá helyette. Sara nem fog
csatlakozni azokhoz, akik a rémálmaiban látogatták Harryt.
– Andreas szeret engem – suttogta a lány. Úgy hangzott, mintha a szája tele
lenne homokkal. – De az anyám elcsavarta a fejét. Elcsábította csak azért,
hogy ne lehessen az enyém. Gyűlölöm őt. Én… – A sírás szélén állt. Harry
visszafojtotta a lélegzetét. Már majdnem megvoltak, a lányt elöntötte a düh,
csak arra lett volna szükség, hogy a hangfelvevő rögzítsen néhány szót, de a
sírás miatt szünetet fog tartani, a szünetben pedig megállhat a lavina. Sara
felemelte a hangját. A düh átvette felette az uralmat. – …gyűlölöm azt a
szemét kurvát! Többször bele kellett volna döfnöm azt a kést, szét kellett
volna trancsíroznom azt a rohadt arcát, amire olyan kibaszottul büszke volt!
– Hm. – Harry hátradőlt a széken. – Vagyis, ha jól értem, azt kívánod,
bárcsak lassabban ölted volna meg?
– Igen!
A gyilkosság megerősítése. Touchdown. Harry gyors pillantást vetett a
babaház ablakára, és látta, hogy Truls Berntsen felébredt, és felemelte a
hüvelykujját. Harry azonban nem érzett örömet. Éppen ellenkezőleg, az
izgalmat, amely néhány másodperccel ezelőtt töltötte el, szomorú
bágyadtság, csalódottság váltotta fel. Nem volt ismeretlen érzés, gyakran
tapasztalta hosszú hajszák után, amikor annyira várta az ügy végét és a
letartóztatást, hogy valamiféle felszabadító csúcspontra számított, azt
képzelte, hogy ezzel most valami megváltozik, és egy kicsit jobbá teszi a
világot. Ehelyett a felderítés után jobbára depresszió következett, amely alatt
nyakló nélkül ivott, és napokat vagy akár heteket töltött részegen. Harry úgy
képzelte, hogy ez a sorozatgyilkos frusztrációjához hasonlít, amikor a
gyilkolás nem nyújt elég intenzív kielégülést, és a tettes úgy érzi, mélypontra
került, ami újabb vadászatra ösztönzi. Talán ezért volt, hogy Harry – egy
újabb felvillanásban – keserű kétségbeesést érzett, mintha egy pillanatra az
asztal túlsó oldalán ült volna, a lány székén.

– Jók voltunk – mondta Truls Berntsen a liftben, miközben felfelé tartottak a

hatodikra, a gyilkossági csoport emeletére.
– Voltunk? – kérdezte Harry szárazon.
– Én nyomtam meg a felvevőgombot, vagy talán nem?
– Nagyon remélem. Ellenőrizted a felvételt?
– Ellenőriznem kellett volna? – Truls Berntsen felvonta az egyik
szemöldökét. Aztán elvigyorodott. – Nyugalom.
Harry pillantása a liftajtó fölött világító emeletszámokról Berntsenre
siklott, és érezte, hogy irigyli ezt az előreugró homlokú és kiálló alsó
állkapcsú kollégát, aki röfögő nevetéséről a Beavis gúnynevet kapta. Ezt
persze senki sem merte hangosan kimondani, valószínűleg azért, mert volt
valami Truls Berntsen kisugárzásában, ami miatt senki sem szerette volna a
holtterében tudni egy kritikus szituációban. Truls vélhetően még Harrynál is
népszerűtlenebb volt a gyilkossági csoportban, de nem ezért irigyelte. Inkább
azért, mert Truls Berntsen képes volt teljes egészében leszarni mindent. Nem
csak azt, hogy mit gondolnak róla a kollégái, arra Harry is magasról tett.
Hanem lerázott magáról minden erkölcsi felelősséget is a rendőri munkával
kapcsolatban. Harryról sok mindent el lehetett mondani, és szemernyi
kétsége sem volt afelől, hogy ezt meg is tették, de azt senki sem vethette a
szemére, hogy nem ízig-vérig rendőr. Ez a legnagyobb áldást és egyben a
legnagyobb átkot is jelentette. A civil életében – vagyis azóta, hogy Rakel
kirúgta – sem volt képes kibújni a bőréből és élvezni az anarchiába és a
nihilizmusba való szabadesést, ahogy azt Truls Berntsen tette. Munkájáért
senki sem mondott köszönetet neki, amivel nem is volt semmi baj, a jó
cselekedetekkel nem holmi üdvösségre pályázott. Egészen addig, amíg meg
nem ismerkedett Rakellel, a társadalom legmegátalkodottabb bűnözőinek
fáradhatatlan, szinte megszállott üldözése volt az egyetlen oka annak, hogy
reggelente kikelt az ágyból, és ezért a kapaszkodóért a csordaállatgénnek,
vagy mi a csudának, tartozott köszönettel. Egy része azonban a teljes és
pusztító szabadság után vágyott, nem akart kapaszkodót, hanem csak azt,
hogy elvághassa a horgonykötelet, és ízzé-porrá törjön a hullámverésben,
vagy egyszerűen eltűnjön a hatalmas, sötét óceánban.
Kiléptek a liftből, és elindultak az egyterű iroda felé a folyosó vörösre
festett falai között, amely szín megerősítette, hogy a megfelelő emeleten
járnak.
– Hé, Hole! – kiáltott ki Skarre az egyik nyitott ajtón. Végre sikerült
elérnie, hogy hadnagy legyen, és megkapta Harry régi irodáját. – A sárkány
téged keres.
– A feleséged? – kérdezett vissza Harry, és még csak le sem lassított, hogy
lássa Skarre feltehetően dühös és sikertelen visszavágási kísérletét.
– Szép volt – röfögött Berntsen. – Skarre egy idióta.
Harry nem tudta, hogy Berntsen békejobbnak szánta-e a megjegyzést,
mindenesetre nem válaszolt neki. Nem állt szándékában több rossz barátot
szerezni.
A folyosók kereszteződésében egyetlen búcsúszó nélkül balra fordult, és
belépett a csoportvezető irodájának nyitott ajtaján. Neki háttal állva egy férfi
támaszkodott Katrine Bratt íróasztalára, de nem volt nehéz felismerni
csillogóan tar feje búbjáról, amelyet babérkoszorúként fogott körbe
megmaradt sötét és csodálatraméltón erős sörénye.
– Remélem, nem zavarok, de úgy hallottam, kerestél.
Katrine Bratt felnézett, Gunnar Hagen rendőrfőkapitány pedig megpördült,
mintha valamin rajtakapták volna. Némán bámultak rá.
Harry felvonta az egyik szemöldökét.
– Mi az? Már hallottátok?
Katrine és Gunnar Hagen egymásra pillantott. Hagen megköszörülte a
torkát.
– Te hallottad?
– Ezt hogy érted? – értetlenkedett Harry. – Én hallgattam ki a lányt.
Harry megkönnyebbült, és arra a következtetésre jutott, hogy az
államügyész, akit a kihallgatás után azonnal felhívott, hogy az apa szabadon
bocsátásáról beszéljen vele, bizonyára már tájékoztatta Katrine Brattot. De
mit keres itt a rendőrfőkapitány?
– Javasoltam a lánynak, hogy hozzon magával ügyvédet, de nem akart –
mondta Harry. – Mielőtt a kihallgatás megkezdődött, megismételtem, de
akkor sem élt a lehetőséggel, rajta van a szalagon. Mármint a merevlemezen.
Egyikük sem mosolygott, és Harry most már látta, hogy valami baj van.
Nagyon nagy baj.
 – Az apáról van szó? – kérdezte. – Csak nem… csinált valami butaságot?
– Nem – felelte Katrine. – Nem az apáról van szó, Harry.
Harry agya öntudatlanul észlelte a részleteket: Hagen hagyta, hogy
Katrine, egy hozzá valamivel közelebb álló kolléga vegye át a szót. És Katrine
teljesen feleslegesen használta a keresztnevét. Légzsák. A beálló csendben
újra érezte a mellkasába vájó karmot. És bár nem igazán hitt a telepátiában
és a látnoki képességekben, olyan volt, mintha a karom és a villanások egész
idő alatt azt próbálták volna elmondani neki, ami most következik.
– Hanem Rakelről – mondta Katrine.
 Hatodik fejezet

Harry nem vett levegőt. Olvasta, hogy az ember egészen addig vissza tudja
tartani a lélegzetét, amíg meg nem hal. Nem a túl kevés oxigén, hanem a túl
sok szén-dioxid miatt. Az átlagemberek nem tudják fél-egy percnél tovább
visszafojtani a lélegzetüket, de egy dán szabadtüdős búvárnak több mint
huszonkét percig sikerült.
Harry valaha boldog volt. A boldogság azonban olyan, mint a heroin, ha
egyszer belekóstoltál, megtapasztaltad a létezését, soha nem leszel képes
beletörődni az átlagos, boldogság nélküli életbe. Mert a boldogság nem más,
mint elégedettség. A boldogság nem természetes. A boldogság vibráló,
rendkívüli állapot, másodpercek, percek, napok – és idővel rájössz, hogy nem
tart örökké. A hiány pedig nem utána jön, hanem a boldogsággal egyidejűleg.
Mert vele együtt megérkezik a fájdalmas felismerés, hogy már semmi sem
lehet ugyanaz, és máris hiányzik az, ami megvan, rettegsz az absztinenciától,
a veszteség miatt érzett gyásztól, átkozod, hogy megtudtad, mit vagy képes
érezni.
Rakel gyakran olvasott az ágyban. Olykor fel is olvasott Harrynak, ha
olyasmit talált, amiről tudta, hogy tetszeni fog neki. Például Kjell Askildsen
novelláit. Ez boldoggá tette Harryt. Egy este felolvasott egy mondatot, amely
megragadt Harry emlékezetében. A történet egy fiatal lányról szólt, aki egész
életében egyedül élt a szüleivel egy világítótoronyban, mígnem egy nap
felbukkant a nős Krafft, a lány pedig beleszeretett, és ezt gondolta magában:
Miért kellett eljönnöd, és ilyen magányossá tenned?
Katrine megköszörülte a torkát, a hangja mégis megbicsaklott.
– Megtalálták Rakelt, Harry.
Harry a legszívesebben megkérdezte volna, hogyan találhattak meg
valakit, aki el sem tűnt. De ahhoz, hogy beszéljen, lélegeznie kellett.
Lélegzett.
– És… ez mit jelent?
 Katrine küszködve próbált úrrá lenni a vonásain, de fel kellett adnia, és
grimaszba torzult szája elé kapta a kezét.
Gunnar Hagen vette át a szót.
– A legrosszabbat, Harry.
– Nem – hallotta Harry a saját hangját. Dühösen csengett. Aztán
könyörgőn. – Nem.
– Rakel…
– Várj! – Harry elhárítón maga elé emelte a kezét. – Ne mondd ki, Gunnar.
Még ne. Csak hadd… Csak várj egy kicsit.
Gunnar Hagen várt. Katrine a kezébe temette az arcát. Hangtalanul
zokogott, de rázkódó válla leleplezte. Harry pillantása megtalálta az ablakot.
A Botsparken barna tengerét még mindig hó alkotta, szürkésfehér szigetek és
kis kontinensek tarkították. A börtönhöz vezető hársfasor az utóbbi
napokban rügyezni kezdett. Egy-másfél hónap múlva a rügyek hirtelen
kipattannak, Harry pedig egy reggel arra ébred, hogy az éjszaka folyamán
Oslót újra lerohanta a tavasz. És az égvilágon semmi értelme sem lesz. Az
élete nagyobb részében egyedül élt. Jó volt. Most nem lesz jó. Nem lélegzett.
A szervezete tele volt szén-dioxiddal. Bízott benne, hogy kevesebb mint
huszonkét percet vesz majd igénybe.
– Oké – bólintott. – Mondhatod.
– Rakel meghalt, Harry.
 Hetedik fejezet

Harry a kezében méregette a mobiltelefont.

Nyolc gombnyomás.
Néggyel kevesebb, mint annak idején, amikor a hongkongi Chungking
Mansionban lakott. A négy szürke toronyház egy önálló kis világ volt, afrikai
és fülöp-szigeteki vendégmunkásoknak létrehozott panzió, éttermek,
imaszobák, szabóságok, pénzváltók, szülőszoba és temetkezési iroda. Harry
szobája a C tömb második emeletén volt. A négy négyzetméter csupasz
betonon mindössze egy koszos matracnak és egy hamutartónak jutott hely, a
másodperceket a csöpögő légkondicionáló berendezés számolta, mert ő maga
már képtelen volt számontartani a napokat és heteket, miközben az
ópiummámor a saját kénye-kedve szerint jött és ment. Végül érte jött egy
bizonyos Kaja Solness a gyilkossági csoporttól, és hazahozta. De azt
megelőzően volt egy életritmusa. Mindennap, miután belapátolta az
üvegtésztáját Li Jüannál, lement a Nathan Roadra, illetve a Melden Row-ra, és
vásárolt egy darab ópiumrögöt egy cumisüvegben, majd visszatért, megállt a
Chungking Mansion liftajtói előtt, és a falon függő telefont nézte.
Mindentől elmenekült. A nyomozói munkájától, mert felzabálta a lelkét.
Önmagától, mert romboló erővé vált, amely mindent elpusztított maga körül.
De elsősorban Rakeltől és Olegtől, mert nem akarta, hogy ők is
megsérüljenek. Legalábbis annál jobban, mint amennyire már megsebezte
őket.
És minden áldott nap, miközben a liftet várta, a telefont bámulta. A
pénzérméket tapogatta a nadrágja zsebében.
Tizenkét gombnyomás, és hallhatta volna Rakel hangját. Meggyőződhetett
volna róla, hogy jól vannak Oleggel.
De csak akkor, ha felhívja őket.
Amikor Harry elutazott, teljes káosz uralkodott az életükben, és azóta
bármi történhetett. Nem kizárt, hogy Rakelt és Oleget is lerántotta magával
az örvény a Hóember-ügy után. Rakel erős volt, Harry azonban más
gyilkossági esetekből tudta, hogy a túlélők is áldozatok.
De addig, amíg nem hívta fel őket, ott voltak. A fejében, a telefonban,
valahol a világban. Amíg nem volt róluk információja, láthatta maga előtt,
ahogy egy októberi kiránduláson hármasban sétálnak Nordmarka ösvényein.
A kisfiú előttük szaladgál, és ujjongva próbálja elkapni a lehulló faleveleket.
Rakel meleg, száraz keze Harryéban. A hangja, amint nevetve megkérdezi,
min mosolyog a férfi, mire ő csak a fejét ingatja, amikor rájön, hogy valóban
széles mosoly ül az arcán. Ezért aztán soha egyetlen ujjal sem ért a
telefonhoz. Amíg távol tartotta magát tőle, bármikor elképzelhette, hogy újra
ilyen lehet az élete.
Harry túlesett a nyolcadik gombnyomáson is.
A telefon háromszor csengett ki, mire felvették.
– Harry? – Az első szótagból csodálkozás és öröm csendült ki, a másodikban
a csodálkozás máris némi aggodalommal keveredett.
Harry és Oleg ritkán hívta egymást, és mindig este, nem a munkaidő
közepén. És jellemzően gyakorlati jellegű dolgokat kellett megbeszélniük.
Természetesen előfordult, hogy a gyakorlati ürügy túlságosan vékonyka volt,
de sem Oleg, sem Harry nem szeretett telefonálni, és még olyankor is rövidre
fogták a hívásokat, amikor csak azért keresték egymást, hogy megtudják,
hogy van a másik. Ez azután sem változott, hogy Oleg és a barátnője, Helga
északra költözött a Finnmark megyei Lakselvbe, ahol Oleg a gyakorlatát
végezte a rendőrtiszti főiskola utolsó éve előtt.
– Oleg – mondta Harry, és hallotta, hogy kis híján elcsuklik a hangja. Mert
hamarosan forró vizet kell zúdítania Olegre, aki élete végéig hordozni fogja a
hegeket a most szerzett égési sérülések után. Harry tudta, mert ő maga is
számtalan sebhelyet hordozott.
– Valami baj van? – kérdezte Oleg.
– Az édesanyádról van szó – mondta Harry, és azonnal meg is állt, mert
egyszerűen nem bírta folytatni.
– Újra összeköltöztök? – Oleg hangja reményteljesen csengett.
Harry becsukta a szemét.
Oleg dühös volt, amikor megtudta, hogy az anyja elhagyta Harryt. És mivel
megkímélték a szakítás indokaitól, a dühe Rakelre irányult, és nem Harryra.
Harry fel nem foghatta, mivel érdemelte ki, hogy a fiú elég jó apának tekintse
ahhoz, hogy az ő pártját fogja ebben a helyzetben. Amikor annak idején
megjelent az életükben, jó ideig nem szólt bele a gyerek nevelésébe, és nem is
próbálta rátukmálni magát a kisfiúra, akinek nyilvánvalóan nem volt
szüksége pótapára. Harrynak pedig egész biztosan nem volt szüksége egy
fiúgyerekre. A probléma azonban – már amennyiben annak lehet tekinteni –
az volt, hogy Harry egyszerűen elkezdte megkedvelni a komoly, szótlan fiút.
És vice versa. Rakel azzal vádolta őket, hogy hasonlítanak egymásra, és talán
volt is benne valami. Egy idő után – amikor a kisfiú nagyon fáradt vagy
szétszórt volt – megesett, hogy az eredeti megállapodásukkal ellentétben
véletlenül papának szólította Harryt.
– Nem – mondta Harry. – Nem fogunk összeköltözni. Oleg, nagyon rossz
hírem van.
Csend. Harry rájött, hogy Oleg visszatartja a lélegzetét. Rázúdította a vizet.
– Bejelentették, hogy meghalt.
Két másodperc csend következett.
– Mit mondtál? – hallotta végül Oleg hangját.
Harry nem tudta, képes lesz-e megismételni, de aztán megtette.
– Hogyan halt meg? – kérdezte Oleg, és Harry hallotta a fémes
kétségbeesést a hangjában.
– Ma reggel találták meg otthon. Gyilkosságnak tűnik.
– Tűnik?
– Én is az imént tudtam meg. Ott van a rendőrség, miután letettük, én is
oda indulok.
– Hogyan…?
– Még nem tudom.
– De…
Oleg nem jutott tovább, és Harry tudta, hogy nem létezik semmilyen
folytatása ennek a mindent felölelő „de”-nek. Csupán egy ösztönös ellenvetés
volt, hárítás, hogy ez valójában nem történhetett meg. Annak a „de”-nek a
visszhangja, amely a saját szájából hangzott el huszonöt perccel ezelőtt
Katrine Bratt irodájában.
Harry várt, amíg Oleg a sírással küzdött. A fiú következő öt kérdésére
ugyanaz volt a válasza: – Nem tudom, Oleg.
Hallgatta a zokogását, és arra gondolt, hogy ameddig Oleg sír, addig ő nem
fog.
A fiú sírása csillapodott, majd csend lett.
– Be van kapcsolva a telefonom, és azonnal hívlak, ha többet tudok –
mondta Harry. – Van valami repülőgép…
– Egykor indul egy Tromsøn keresztül. – Oleg nehéz, ziháló lélegzete
recsegett a vonalban.
– Jól van.
– Hívj, amint tudsz, rendben?
– Igen.
– És papa?
– Igen?
– Ne hagyd, hogy…
– Dehogy – felelte Harry. Fogalma sem volt, honnan tudja, mire gondol
Oleg, egyáltalán nem volt racionális gondolat, egyszerűen csak… tudta.
Megköszörülte a torkát. – Megígérem, hogy a tetthelyen senki sem fog többet
látni, mint amennyire a munkájához szükség van. Oké?
– Oké.
– Oké.
Csend.
Harry vigasztaló szavakat keresett, de egyet sem talált, ami ne lett volna
értelmetlen.
– Hívlak – mondta végül.
– Jó.
Azzal letették.
 Nyolcadik fejezet

Harry lassú léptekkel ment fel a fekete gerendaházhoz, amely az udvaron

parkoló rendőrautók villogó kék fényében fürdött. A fehér és narancssárga
kordonszalagok lent a kapunál kezdődtek. A kollégák, akik nem tudták, mit
mondjanak, vagy tegyenek, szótlanul bámultak rá, ahogy elhaladt mellettük.
Úgy érezte, mintha víz alatt lépkedne. Mint egy álomban, amelyből
remélhetőleg hamarosan felébred. Vagy inkább nem ébred fel. Dermedt volt,
és zsibbadt, körülötte csupán szórt fény és a saját lépései tompa zaja. Se
érzelmek, se hangok. Mintha beléfecskendeztek volna valamit.
Harry felment a nyitott ajtóhoz vezető három lépcsőfokon a házba,
amelyben korábban Rakellel és Oleggel élt. Bentről rendőrségi rádiók
recsegése és Bjørn Holm rövid utasításai szűrődtek ki, amelyeket a
helyszínelő csoport tagjainak adott. Harry akadozva szívta be a levegőt.
Aztán átlépte a küszöböt, és automatikusan kikerülte a fehér zászlókat,
amelyeket a bűnügyi technikusok állítottak fel a padlón.
Nyomozás, gondolta. Ez csak egy nyomozás. Álmodom, de álmomban is
tudok nyomozni. Csak jól kell csinálni, hagyni, hadd menjen minden magától,
így nem ébredek fel. Amíg nem vagyok ébren, addig ez az egész nem igaz. Így
aztán Harry jól csinálta, nem fordította a pillantását a nap felé, a holttest
felé, amelyről tudta, hogy a padlón fekszik az amerikai konyha és a nappali
között. A nap – még ha nem is Rakel az – elvakította volna, ha egyenesen
belenéz. Egy holttest látványa még a tapasztalt gyilkossági nyomozók
érzékeit is megzavarja, eltompítja őket, és ezért nem lesznek elég fogékonyak
a kevésbé brutális benyomásokra, a helyszínen lévő apró részletekre,
amelyek elárulhatnak nekik valamit. Amelyek egy összefüggő, logikus
történetet alkothatnak. Vagy épp ellenkezőleg, olyasmit mutathatnak meg,
ami kilóg a sorból. Harry pillantása a falakra siklott. A kalaptartó alatt egy
magányos piros kabát lógott az egyik fogason. Rakel oda szokta felakasztani
az utoljára viselt kabátját, hacsak nem tudta máris, hogy a következő
alkalommal nem azt fogja felvenni. Mert olyankor beakasztotta a
ruhásszekrénybe, ahol a többi kabátja lógott. Harrynak össze kellett szednie
magát, hogy ne kapja fel és szorítsa az arcához, hogy beszívja Rakel illatát. Az
erdő illatát. Mert bármilyen parfümöt használt, az illatszimfóniában mindig
a napsütötte, norvég erdő volt az alapillat. Nem látta a vörös selyemkendőt,
amelyet Rakel ehhez a kabáthoz szokott viselni, a fekete csizmája azonban
ott állt a cipőtartón. Harry pillantása a nappalira siklott, de ott sem látott
semmi változást. Pontosan úgy nézett ki, mint az a szoba, amelyből két
hónappal, tizenöt nappal és húsz órával ezelőtt kilépett. Egyetlen kép sem
lógott ferdén, egyetlen bútort sem mozdítottak el a helyéről, egyetlen
szőnyeget sem csúsztattak odébb. A pillantása végigpásztázta a konyhát. Ott.
A konyhapulton álló, piramis formájú fa késtartóból hiányzott egy kés. Harry
pillantása a holttest felé vándorolt.
Egy kéz nehezedett a vállára.
– Szia, Bjørn! – mondta Harry, anélkül hogy megfordult volna, és a
pillantása felhagyott volna a tetthely szisztematikus felmérésével.
– Harry – mondta Bjørn –, nem tudom, mit mondhatnék.
– Azt kellene mondanod, hogy nem lenne szabad itt lennem – felelte Harry.
– Azt kellene mondanod, hogy elfogult vagyok, ez nem az én nyomozásom, és
ahogy mindenki más, én sem láthatom őt addig, amíg be nem hívnak egy
esetleges azonosításra.
– Tudod, hogy nem fogom ezt mondani.
– Akkor majd valaki más megteszi helyetted – mondta Harry a könyvespolc
alsó részére fröccsent vércseppeket vizsgálva. Beterítették Hamsun összes
műveinek és annak a régi lexikonnak a gerincét, amelyet Oleg olyan szívesen
lapozgatott, miközben Harry azt magyarázta neki, mi változott a világban a
lexikon megjelenése óta, és miért. – És jobb szeretném, ha te volnál az.
Harry most először nézett Bjørn Holmra, akinek könnytől csillogó szeme a
szokásosnál is jobban kidülledt sápadt arcából, amelyet a hetvenes évek
inspirálta élénkvörös pofaszakáll, az állán elszórtan kiütköző borosta és a
korábbi rasztasapkát felváltó új golfsapka keretezett.
– Azt mondom, amit szeretnél, Harry.
Harry pillantása a naphoz közeledett, és elérte a padlón elterülő vértócsa
szélét. A formája jelentős kiterjedésre utalt. Olegnek azt mondta,
„bejelentették, hogy meghalt”. Mintha nem hitte volna el, amíg a saját
szemével nem látja. Megköszörülte a torkát.
 – Először is mondd el, mit tudtok eddig.
– Kés – felelte Bjørn. – Az igazságügyi orvosszakértő úton van, de nekem
úgy tűnik, mindössze három szúrás volt. Az egyik a nyakon, közvetlenül a
koponya alatt. Ez azt jelenti, hogy…
– Gyors és fájdalommentes halála volt – fejezte be a mondatot Harry. –
Köszönöm a figyelmességet, Bjørn.
Bjørn röviden bólintott, Harry pedig rádöbbent, hogy a bűnügyi technikus
ezt legalább annyira saját maga, mint Harry miatt tette hozzá.
A pillantása visszatért a konyhapulton álló késtartóhoz. A hiperéles Tojiro
kések, amelyeket még Hongkongban vásárolt, hagyományosan Santoku
stílusban készültek tölgyfa markolattal, de ezeknek egy sávnyi fehér
vízibivalyszarv is volt a markolatuk elején. Rakel imádta őket. Úgy tűnt,
mintha a legkisebb hiányozna közülük, egy tíz-tizenöt centiméteres pengéjű
univerzális kés.
– És nincs nyoma nemi erőszaknak – tette hozzá Bjørn. – Az összes
ruhadarabja ép, és rajta van.
Harry pillantása elérte a napot.
Nem kellett felébrednie.
Rakel magzatpózban feküdt háttal neki, arccal a konyha felé. Jobban
összekuporodott, mint amikor aludt. Nem voltak látható szúrásnyomok a
hátán, hosszú, fekete haja pedig elrejtette a nyakát. A Harry fejében bömbölő
hangok megpróbálták túlharsogni egymást. Az egyik azt üvöltötte, hogy
Rakel azt a mintás kötött kardigánt viseli, amelyet ő vett neki egy reykjavíki
utazás során. A másik azt, hogy ez nem ő, nem lehet ő. A harmadik azt, hogy
ha úgy történt, ahogy első pillantásra kinéz, és elölről szúrták meg, a gyilkos
nem közte és a bejárati ajtó között állt, vagyis Rakel nem próbált menekülni.
A negyedik hang pedig azt, hogy Rakel bármelyik pillanatban felállhat, hogy
nevetve Harry felé induljon, miközben rámutat egy rejtett kamerára.
Rejtett kamera.
Halk torokköszörülés ütötte meg a fülét, és megfordult.
Az ajtóban álló férfi nagy és szögletes volt, a feje pedig egyenesen úgy
nézett ki, mintha vonalzóval rajzolták volna meg, és gránitból faragták volna
ki. Tar koponya, egyenes áll, egyenes száj, egyenes orr és egyenes, keskeny
szempár az egyenes szemöldök alatt. A szürke szem kifejezéstelen volt, ám a
hangja és a beszéde – szinte élvezettel ejtette ki a szavakat, mintha alig várta
volna, hogy kimondhassa őket – mindent kifejezett, amit a szeme elrejtett.
 – Sajnálom a veszteségét, Hole, de arra kell kérnem, hogy hagyja el a
helyszínt.
Harry pillantása találkozott Ole Winter tekintetével. Feltűnt neki, hogy a
Kripos főfelügyelője egy anglicizmushoz folyamodott, mintha a részvétre
nem létezne megfelelő norvég szó. És még arra sem vette a fáradságot, hogy
pontot tegyen az anglicizmus után, csak egy gyors vesszőre futotta, mielőtt
kiutasította őt a helyszínről. Harry nem válaszolt, csak megfordult, és újra
Rakelre nézett.
– Úgy értem, most, Hole.
– Hm. Amennyire tudom, a Kripos feladata az, hogy segítséget nyújtson az
oslói rendőrségnek, és nem az, hogy parancs…
– És ebben a pillanatban a Kripos segít távol tartani az áldozat férjét a
helyszíntől. Viselkedjen profihoz méltón, vagy behívok néhány egyenruhás
srácot, hogy kikísérjék.
Harry tudta, hogy Ole Winternek nem lenne kifogása az ellen, ha két
rendőrtiszt vezetné ki egy rendőrautóhoz a kollégái, a szomszédok és a
médiahiénák szeme láttára, akik lent álltak az úton, és mindent
lefényképeztek, ami csak az orruk elé került. Ole Winter néhány évvel volt
idősebb Harrynál, és mindketten huszonöt éve dolgoztak gyilkossági
nyomozóként, Harry az oslói rendőrségnél, Winter pedig a Nemzeti Nyomozó
Iroda, a Kripos különleges ügyosztályán, amely komoly bűncselekmények
esetén segítette a helyi rendőrség munkáját. Olykor, mivel mind anyagiak,
mind szakemberek tekintetében fölényben voltak, teljes mértékben átvették
a nyomozást. Harry sejtése szerint Gunnar Hagen döntött úgy, hogy értesíti a
Kripost. Ami teljes mértékben helyes döntés volt, tekintve, hogy az áldozat
férje a rendőr-főkapitányság gyilkossági osztályának alkalmazásában állt.
Ugyanakkor kissé fájdalmas is, mivel mindig is kimondatlan verseny zajlott
az ország két legnagyobb gyilkossági nyomozóhatósága között. Az viszont
egy másodpercig sem maradt kimondatlan, hogy Ole Winter úgy vélte, Harry
Holét erősen túlértékelik, és csak azért válhatott legendává, mert a
megoldott ügyei körül folyton nagy felhajtást csaptak, nem pedig azért, mert
kiemelkedő rendőri munkát végzett. Ole Wintert ezzel szemben – noha
vitathatatlanul a Kripos sztárja volt – alulértékelték, legalábbis a belső körön
kívül. Winter győzelmei sosem kaptak olyan főcímeket, mint Hole sikerei,
mert azt a komoly rendőri munka ritkán érdemli ki, míg egy iszákos
ámokfutó, akinek többnyire egyetlen tiszta, ihletett pillanata van, a jelek
szerint minden alkalommal bezsebeli.
Harry előbányászta a Camelt, egy cigarettát dugott a szájába, és előhúzta
az öngyújtót.
– Már itt sem vagyok, Winter.
Elment a férfi mellett, le a lépcsőn, ki a kavicsos udvarra, ahol végül meg
kellett állnia. Rá akart gyújtani, de annyira elvakították a könnyek, hogy sem
az öngyújtót, sem a cigarettát nem látta.
– Tessék!
Harry Bjørn hangját hallva gyorsan pislogott néhányat, és cigarettáját az
elé tartott öngyújtó lángjába dugta. Mélyen leszívta a füstöt. Köhögött, majd
újra letüdőzte a füstöt.
– Köszönöm. Téged is kidobtak?
– Dehogy, én ugyanúgy dolgozom a Kriposnak, mint az oslói rendőrségnek.
– Apropó, nem vagy apasági szabadságon?
– Katrine felhívott. A kissrác per pillanat valószínűleg a főnöki székben ül,
és a gyilkossági csoportot vezeti. – Bjørn mosolya épp olyan gyorsan tűnt el,
mint ahogy megjelent. – Ne haragudj, Harry, összevissza hablatyolok.
– Hm. – A szél elvitte a füstöt, amit Harry kifújt. – Szóval végeztél az
udvarral?
Nyomozói üzemmódban maradni, altatásban maradni.
– Igen – válaszolta Bjørn. – Vasárnap éjszaka fagyott, így a kavics tömörebb
volt. Ha autók vagy emberek jártak itt, nem hagytak túl sok nyomot.
– Vasárnap éjszaka? Úgy érted, akkor történt?
– Rakel teste hideg, és amikor behajlítottam a karját, úgy tűnt, a
hullamerevség lassan kezd feloldódni.
– Vagyis legalább huszonnégy órája történt.
– Igen. De az igazságügyi orvosszakértőnek már itt kellene lennie. Jól vagy,
Harry?
Harry öklendezni kezdett, de visszanyelte a keserű epét, és bólintott. Meg
tudja csinálni. Meg tudja csinálni. Még mindig alszik.
– A szúrt sebek… Van valami elképzelésed, milyen kést használtak?
– Egy kisebb, legfeljebb közepes méretű pengére tippelnék. Nincs zúzódás a
seb szélein, úgyhogy vagy nem szúrt mélyre, vagy a késnek nem volt
ujjvédője.
– A vér. Mélyre szúrt.
– Igen.
 Harry kétségbeesetten szívta a cigarettát, amely már majdnem a
füstszűrőig leégett. Egy drága Burberry kabátot és öltönyt viselő magas, fiatal
férfi közeledett feléjük a felhajtón.
– Katrine azt mondta, hogy Rakel munkahelyéről tett bejelentést valaki. –
folytatta Harry. – Tudsz erről még valamit?
– Csak annyit, hogy a főnöke volt – felelte Bjørn. – Rakel nem jelent meg
egy fontos találkozón, és nem tudták elérni. A pasasnak rossz érzése támadt.
– Hm. Gyakran hívják a rendőrséget csak azért, mert az egyik alkalmazott
nem jelenik meg egy találkozón?
– Nem tudom, Harry. Azt mondta, nem vall Rakelre, hogy nem jelenik meg,
és még csak nem is szól. És tudták, hogy egyedül él.
Harry lassan bólintott. Többet is tudtak ennél. Tudták, hogy épp most
dobta ki a férjét. Egy férfit, akiről az a hír járja, hogy labilis. Lehajította a
csikket a földre, és hallotta, ahogy a kavicsok feljajdulnak, amikor elfordítja
rajta a sarkát.
A fiatalember odalépett hozzájuk. A harmincas éveiben járt, karcsú volt,
egyenes hátú, ázsiai arcvonásokkal. Az öltönye méretre szabottnak tűnt, az
inge hófehér és frissen vasalt, a nyakkendőcsomója feszes. Sűrű fekete haja
rövidre volt nyírva, a frizurája akár diszkrét is lehetett volna, ha nem olyan
kimódoltan klasszikus. Harry feltételezése szerint a Szung-min Larsent, a
Kripos nyomozóját finoman körbelengő illat meglehetősen drága parfümé
lehetett. A Kriposnál állítólag csak Nikkei-indexnek hívták a férfit, a tokiói
értéktőzsde után, annak ellenére, hogy a Szung-min keresztnév, amellyel
Harry annak idején többször is találkozott Hongkongban, nem japán volt,
hanem koreai. Abban az évben végzett a rendőrtiszti főiskolán, amikor Harry
oktatni kezdett ott. Mégis emlékezett rá a nyomozáselméleti előadásokról,
leginkább a fehér inge, a visszafogottsága és az olyankor felvillanó ferde
mosolya miatt, amikor Harry újdonsült előadóként szakmailag ingoványos
talajra tévedt. Na meg a vizsgaeredményei okán: állítólag az övé volt a
rendőrtiszti főiskolán valaha elért legmagasabb pontszám.
– Részvétem, Hole – mondta Szung-min Larsen. – Legmélyebb
együttérzésem.
Csaknem olyan magas volt, mint Harry.
– Köszönöm, Larsen. – Harry a jegyzetfüzet felé biccentett, amelyet a
Kripos nyomozója a kezében tartott. – Kikérdezte a szomszédokat?
– Ki.
 – Hallott valami érdekeset? – Harry körülnézett.
Idefent a puccos Holmenkollenen a családi házak távol álltak egymástól.
Mindenfelé magas sövények és fenyők sorakoztak.
Szung-min Larsen egy pillanatig úgy festett, mintha azt mérlegelné, meg
kell-e osztania ezt az információt az oslói rendőrséggel. Vagy talán az volt a
probléma, hogy Harry az elhunyt férje.
– A szomszédja, Wenche Angondora Syvertsen azt mondja, hogy nem
hallott és nem látott semmi szokatlant szombat este. Megkérdeztem tőle,
hogy nyitott ablaknál alszik-e, és igenlő választ adott. De azt is elárulta, hogy
ezt csak azért teheti meg, mert nem szokott felébredni az ismerős hangokra.
Mint a férje vagy a szomszédok kocsija vagy a kukásautó. És ahogy
rámutatott, Rakel Fauke háza meglehetősen vastag gerendafalakkal
rendelkezik.
Mindezt anélkül adta a tudtukra, hogy lenézett volna a jegyzeteire, és
Harrynak az az érzése támadt, hogy Larsen ezeket az apró, de fontos
információkat valamiféle tesztként tárja elé, hogy megnézze, kiváltanak-e
belőle valamilyen reakciót.
– Hm – dörmögte, jelezve, hogy felfogta, amit a másik mondott.
– Ez igaz? – kérdezte Larsen. – A felesége háza, és nem közös?
– Kizárólagos tulajdon – felelte Harry. – Ragaszkodtam hozzá. Nem
akartam, hogy bárki azt higgye, a pénzéért vettem el.
– Gazdag volt?
– Nem, csak vicceltem. – Harry a ház felé biccentett. – Átadhatja a
begyűjtött információkat a főnökének, Larsen.
– Már megjött Winter?
– Legalábbis elég hideg van odabent.
Szung-min Larsen udvariasan elmosolyodott.
– Formálisan Winter vezeti a taktikai nyomozást, de úgy tűnik, jelentős
felelősség hárul majd rám ebben az ügyben. Nem vagyok a maga kalibere,
Hole, de ígérem, mindent megteszek, hogy elkapjuk azt, aki megölte a
feleségét.
– Köszönöm – mondta Harry.
Úgy érezte, a fiatal nyomozó minden egyes kiejtett szót komolyan gondolt.
Azt leszámítva, amit a kaliberről mondott. Pillantásával követte a
rendőrautók mellett a ház felé haladó Larsent.
– Rejtett kamera – szólalt meg Harry.
 – Mi? – bámult rá Bjørn.
– Felszereltem egy vadkamerát a középső fenyőfára. – Harry a bokrok és
fák csoportja felé intett, amely egy kis ligetet alkotott a szomszéd telek
kerítése előtt. – Lehet, hogy szólnom kellene róla Winternek.
– Nem – jelentette ki Bjørn nyomatékosan.
Harry ránézett. Nem gyakran hallotta a totenit ilyen határozottnak. Bjørn
Holm megvonta a vállát.
– Ha vannak olyan felvételek, amelyek megoldhatják ezt az ügyet, nem
hinném, hogy Winternek kellene learatnia értük a babérokat.
– Oké.
– Másrészről neked sem kellene hozzányúlnod semmihez.
– Mert gyanúsított vagyok – bólintott Harry.
Bjørn nem válaszolt.
– Semmi gond – mondta Harry. – Mindig az ex az első számú gyanúsított.
– Amíg ki nem zárnak a gyanúsítottak köréből – felelte Bjørn. – Majd én
elintézem a felvételt. A középső fenyőt mondtad?
– Nem könnyű észrevenni – felelte Harry. – A kameraház olyan színű
harisnyában van, mint a törzs. Két és fél méter magasan.
Bjørn csodálkozó pillantást vetett Harryra. Aztán a pufók bűnügyi
technikus meglepően puha és rendkívül lassú léptekkel elcammogott a fák
felé. Harry telefonja megszólalt. A kijelzőn felbukkanó első négy számjegyből
látta, hogy a VG egyik vonalas készülékéről keresik. A keselyűk kiszagolták a
dögöt. És mivel őt hívták, valószínűleg megszerezték az áldozat nevét is, és
azonnal összefüggésbe hozták vele. Elutasította a hívást, és visszadugta a
telefont a zsebébe.
Bjørn leguggolt a fenyőfák mellett. Felpillantott, és magához intette
Harryt.
– Ne gyere közelebb! – szólt rá, és felhúzta a fehér latexkesztyűjét. – Valaki
járt itt előttünk.
– Mi a franc… – suttogta Harry.
A harisnyát lerángatták a törzsről, összetépve hevert a földön az összetört
kamera és kameraház mellett. Valaki összetaposta őket. Bjørn felemelte a
készüléket.
– Kivették a memóriakártyát – állapította meg.
Harry az orrán keresztül vette a levegőt.
– Nem semmi, hogy az álcázás ellenére kiszúrták – jegyezte meg Bjørn. –
Szinte közvetlenül a fa mellett kellett állni, hogy észrevegye az ember.
Harry lassan bólintott.
– Vagy… – mondta, és úgy érezte, hogy az agyának több oxigénre lenne
szüksége, mint amennyihez hozzájut. – Az illető tudta, hogy ott van.
– Na, igen. Kinek beszéltél róla?
– Senkinek. – Harry hangja rekedté vált, és nem fogta fel azonnal, mi lehet
az a fájdalom, ami a mellkasában növekedett, és ki akart törni. – Az égvilágon
senkinek – mondta. – És koromsötétben tettem fel az éjszaka közepén,
úgyhogy senki sem láthatott. Legalábbis emberi lény nem.
Most már tudta, mi igyekszik kifelé. Varjúrikoltás. Őrült sírás. Nevetés.
 Kilencedik fejezet

Délután fél három volt. A helyiségben tartózkodó néhány vendég mérsékelt

érdeklődéssel pillantott a kinyíló bejárati ajtó felé.
Schrøder étterem.
Az étterem elnevezés némileg félrevezető, mert bár a kocsma valóban
szolgált különböző norvég specialitásokkal – például zsíros disznóhússal
mártásban –, a főfogást a sör és a bor jelentette. A Schrøder már az ötvenes
évek közepe óta itt üzemelt a Waldemar Thranes gatén, a kilencvenes évek
óta pedig Harry törzshelyének számított. Néhány év kihagyással persze,
amikor Rakellel élt a Holmenkollenen. De most visszatért.
Harry az ablaknál álló asztalhoz ment, és leereszkedett fal melletti padra.
A pad új volt. Ezt leszámítva a belső tér mit sem változott az elmúlt húsz
évben, ugyanazok az asztalok és székek, ugyanaz a festett üvegberakás a
mennyezeten, ugyanazok az Oslót ábrázoló Sigurd Fosnes-festmények, még a
piros abroszra átlósan ráterített kisebb fehér terítők is ugyanazok voltak. A
legnagyobb változás, amelyet Harry fel tudott idézni, az volt, hogy amikor
2004-ben bevezették a dohányzási tilalmat, kifestették a helyiséget, hogy
megszabaduljanak a füstszagtól. A szín ugyanaz maradt. A füstszag pedig
sosem tűnt el egészen.
Ránézett a telefonjára, de Oleg még nem jelentkezett, amióta üzent neki,
hogy hívja fel. Valószínűleg még a repülőgépen ült.
– Borzalmas, Harry – mondta Nina, és leszedte az asztalról a két üres
söröskorsót. – Az előbb olvastam a neten. – Szabad kezét a kötényébe törölte,
és Harryra nézett. – Hogy érzed magad?
– Köszönöm, rosszul – válaszolta Harry.
Ezek szerint a keselyűk máris kiadták a nevet. Nyilván egy képet is
szereztek Rakelről valahonnan. Meg persze Harryról is, bőven akadt belőle az
archívumban. Néhányon annyira csúnya volt, hogy Rakel megkérdezte,
legközelebb nem tudna-e pózolni egy kicsit. Mert ő például sosem csúnya a
képeken, amikor pózolni próbál. Nem. Próbált. A rohadt életbe.
– Kávét?
– Ma kénytelen vagyok sört kérni, Nina.
– Megértem a helyzetet, de nem szolgáltam fel neked alkoholt… Hány éve
is?
– Sok. És nagyra értékelem a törődést. De tudod, most nem ébredhetek fel.
– Nem ébredhetsz fel?
– Ha ma olyan helyre megyek, ahol töményet is felszolgálnak, valószínűleg
halálra iszom magam.
– És azért jöttél ide, mert mi csak sört szolgálunk fel?
– És mert innen vakon is hazatalálok.
A vajszívű, ám határozott pincérnő aggódva, elgondolkodó arccal nézte
Harryt. Aztán mélyet sóhajtott.
– Rendben. De én döntöm el, mikor elég.
– Sosem elég, Nina.
– Tudom. De azt hiszem, azért is ide jöttél, mert azt akarod, hogy
olyasvalaki szolgáljon ki, akiben megbízol.
– Talán.
Nina otthagyta, majd egy korsó sörrel tért vissza, és letette elé.
– Lassan! – mondta. – Lassan!
Harry a harmadik korsónál járt, amikor ismét kinyílt az ajtó.
Észrevette, hogy azok a vendégek, akik felemelték a fejüket, nem szegték le
újra, hanem tekintetükkel követték a hosszú, bőrnadrágba bújtatott lábakat,
egészen Harry asztaláig, ahol aztán a tulajdonosuk letelepedett.
– Nem veszed fel a telefont – mondta, és intett a feléjük tartó Ninának,
hogy nem kér semmit.
– Kikapcsoltam. A VG meg a többiek elkezdtek hívogatni.
– Csak a keresztnevet tudják, de nem láttam ilyen magas részvételt
sajtótájékoztatón a Vámpirista-ügy óta. Részben ez az oka annak, hogy a
rendőrfőkapitány úgy döntött, további értesítésig felfüggeszt.
– Mi van? Azt értem, hogy nem dolgozhatok ezen az ügyön, na de hogy
minden szolgálat alól felmentsenek? Mert a sajtó egy gyilkossági ügyről
tudósít?
– Mert függetlenül attól, min dolgozol, nem tudod majd nyugodtan végezni
a munkádat, és ebben a pillanatban nem engedhetünk meg magunknak
semmiféle figyelmetlenséget.
 – És?
– Mi és?
– Fejezd be, amit elkezdtél. – Harry a szájához emelte a korsót.
– Nincs tovább.
– Dehogy nincs. A politika. Hadd halljam.
Katrine felsóhajtott.
– Amióta Bærumöt és Askert beolvasztották az oslói rendőrségbe, Norvégia
lakosságának egyötödéért vagyunk felelősek. A két évvel ezelőtti felmérések
azt mutatták, hogy a népesség nyolcvanhat százaléka nagy vagy nagyon nagy
bizalommal van irántunk. Ez a szám mostanra néhány szerencsétlen eset
miatt hatvanötre esett vissza. Ennek köszönhetően a mi szeretett Hagen
rendőrfőkapitányunkat raportra hívatta a mi kevésbé szeretett igazságügyi
miniszterünk, Mikael Bellman. Hogy rövidre fogjam: Hagennek és az oslói
rendőrségnek jelenleg nagyon nem használna, ha példának okáért egy
indulatos interjú jelenne meg egy részegen szolgálatot teljesítő rendőrrel.
– Ne felejtsd ki a paranoidot! Paranoid, indulatos és részeg. – Harry
hátravetette a fejét, és felhajtotta a sört.
– Légy szíves, hagyd a paranoiát, Harry. Beszéltem Winterrel a Kripostól, és
nincs nyoma annak, hogy Finne lett volna.
– Akkor minek van nyoma?
– Semminek.
– Volt ott egy halott nő, ez nyilvánvaló nyom. – Harry intett Ninának, hogy
kéri a következőt.
– Oké, itt vannak a nyomok, amiket az igazságügyi orvosszakértőtől
kaptunk – mondta Katrine. – Rakel a nyakát ért késszúrástól halt meg. A
penge a medulla oblongatában található légzőközpontba hatolt be a nyaki
gerinc és a koponya között. Valószínűleg azonnal meghalt.
– Nem kérdeztem Bjørnt a másik kettőről – mondta Harry.
– A másik két miről?
– Késszúrásról.
Látta, hogy Katrine nyel egyet. Azt hitte, ettől megkímélheti.
– Has – mondta.
– Tehát mégsem volt annyira fájdalommentes a halála.
– Harry…
– Folytasd! – vetette oda Harry keményen, és összegörnyedt, mintha ő
maga is érezné a késszúrásokat.
 Katrine megköszörülte a torkát.
– Általában rendkívül nehéz pontosan meghatározni a halál beálltának
idejét, ha valaki már több mint huszonnégy órája halott, mint ebben az
esetben is. De ahogy talán már hallottad, az Igazságügyi Orvostani Intézet és
a bűnügyi technikusok kidolgoztak egy új módszert, amelynek során többek
között a végbélben mért hőmérsékletet, a szemhőmérsékletet, a
szemfolyadékban lévő hipoxantint és az agyhőmérsékletet vizsgálják…
– Az agyhőmérsékletet?
– Igen. A koponya védi az agyat, és gondoskodik arról, hogy külső tényezők
minél kevésbé lehessenek hatással rá. Egy tű alakú szondát vezetnek be az
orron keresztül, majd tovább a lamina cribrosába, ahol a koponyaalap…
– Meg kell hagyni, elég sok latin kifejezést tanultál az utóbbi időben.
Katrine elhallgatott.
– Sajnálom – mondta Harry. – Én… én nem vagyok…
– Semmi baj – felelte Katrine. – Volt néhány szerencsés körülmény. Tudjuk,
hogy a földszinten állandó volt a hőmérséklet, mivel az összes fűtőtestet egy
termosztát szabályozza. És miután ez a hőmérséklet alacsony volt…
– Azt mondta, jobban tud gondolkodni gyapjúpulóverben és hideg fejjel –
szólt közbe Harry.
– …a test belső részei még nem érték el a környezet hőmérsékletét. Ez azt
jelenti, hogy az új módszerrel sikerült megbecsülnünk a halál időpontját, ami
valamikor március tizenegyedikére virradó éjszaka tíz és két óra között állt
be.
– Hm. És mit talált a helyszínelő csoport?
– A bejárati ajtó nem volt kulcsra zárva, amikor a rendőrség kiért, és mivel
nem záródik automatikusan, ez arra utal, hogy a gyilkos az ajtón keresztül
hagyta el a helyszínt. Betörésnek nincs jele, vagyis amikor a tettes
megérkezett, a bejárati ajtó nyitva volt…
– Rakel mindig kulcsra zárta azt az ajtót. És az összes többit is. Az a ház egy
kicseszett erőd.
– …vagy Rakel engedte be.
– Hm. – Harry megfordult, és türelmetlenül Ninát kereste a tekintetével.
– Igazad van, a ház tényleg egy erőd. Bjørn az elsők között ért a helyszínre.
Azt mondta, a pincétől a padlásig végigjárta, és az összes ajtó be volt zárva
belülről, az ablakok pedig be voltak reteszelve. Szóval mit gondolsz?
– Azt, hogy több nyomnak kell lennie.
 – Igen – bólintott Katrine. – Voltak nyomok. Olyasvalaki nyomai, aki
eltakarította maga után a nyomokat. Aki tisztában volt vele, milyen
nyomokat kell eltüntetni.
– Pontosan. És szerinted Finne nem tudja, hogyan kell ezt csinálni?
– Dehogynem. És természetesen Finne is gyanúsított, mindig is az lesz. De
ezt nem hangoztathatjuk nyilvánosan, nem mutogathatunk egy bizonyos
állampolgárra holmi megérzésekre hivatkozva.
– Megérzések? Finne megfenyegetett engem és a családomat, mondtam
már.
Katrine nem válaszolt.
Harry ránézett, aztán lassan bólintott.
– Helyesbítek: ezt állítja az áldozat kidobott férje.
Katrine előrehajolt az asztal fölött.
– Idehallgass! Minél hamarabb tisztáznak az ügyben, annál kisebb lesz a
lárma. Most elsősorban a Kriposé a felelősség, de együttműködünk velük,
ezért nyomást tudok gyakorolni rájuk, hogy mihamarabb vizsgálják meg,
kívül esel-e a gyanúsítottak körén, vagy sem, és aztán kiadhatunk egy
sajtóközleményt.
– Sajtóközleményt?
– Tudod, hogy az újságok nem fognak nyíltan gyanúsítani, de az olvasók
nem hülyék. És igazuk is van: annak a valószínűsége, hogy az ilyen típusú
gyilkossági esetekben a férj a bűnös, nagyjából…
– Nyolcvan százalék – mondta Harry hangosan és lassan.
– Bocsánat – szabadkozott Katrine elvörösödve. – Csak a lehető
leghamarabb tisztázni akarjuk az ügyet, a nyilvánosság kizárásával.
– Értem – mormolta Harry, és azon tűnődött, odakiáltson-e Ninának. – Csak
egy kicsit érzékeny vagyok ma.
Katrine átnyúlt az asztalon, és Harry kezére tette a kezét.
– El sem tudom képzelni, milyen lehet, Harry. Így veszíteni el életed
szerelmét.
Harry Katrine kezére nézett.
– Igen – mondta. – Ezért gondoltam, hogy távol tartom magam, amíg
sikerül megemésztenem.
– Nem tudnak kihallgatni, ha részeg vagy, vagyis addig nem tudnak
tisztázni, amíg ki nem józanodsz.
– Ez csak sör, néhány óra alatt kijózanodom, ha hívnak. Amúgy mondtam
már, hogy jól áll neked az anyaszerep?
Katrine arcán rövid mosoly suhant át. Aztán a nő felállt.
– Vissza kell mennem, a Kripos megkérdezte, használhatják-e a
kihallgatóhelyiségeinket és -eszközeinket. Vigyázz magadra, Harry!
– Megteszem, ami tőlem telik. Menj, és kapd el!
– Harry…
– Ha nem, akkor én kapom el. Nina!

Dagny Jensen a tavaszi olvadástól felázott ösvényen gyalogolt a Vår Frelser

temető sírkövei között. A levegőben rothadt koszorúk, nedves föld és égett
fém szaga terjengett, amely az Ullevålsveien egyik útépítéséről jött. És
kutyaszaré. Mindig így volt közvetlenül azután, hogy beköszöntött a tavasz,
és elolvadt a hó Oslóban. Dagny olykor mégis eltűnődött rajta, miféle
emberek lehetnek azok, akik rendszeresen a néptelen temetőt használják,
hogy tanúk nélkül otthagyhassák a kutyájuk ürülékét. Dagny az anyja sírját
látogatta meg, ahogy minden hétfőn szokta az utolsó órája után a
katedrálisiskolában, ahol angoltanár volt. Az iskola mindössze három-négy
perc sétára volt a temetőtől. Hiányzott neki az anyja, hiányoztak a
mindennapi beszélgetéseik. Az asszony olyan eleven és igazi volt számára,
hogy amikor megkapta az idősek otthonából a halálhírét, egyszerűen nem
hitte el. Még akkor sem, amikor meglátta a holttestet, amely olyan volt, mint
egy viaszbaba, egy másolat. Vagyis az agya felfogta, a teste azonban nem. A
teste csak úgy tudta volna elfogadni a tényt, ha tanúja lett volna az anyja
halálának. Ezért is fordulhatott még mindig elő, hogy Dagny azt álmodta,
valaki bekopogtat a Thorvald Meyers gatei lakásába, és amikor kinyitja az
ajtót, az anyja áll odakint, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga.
És miért is ne? Hamarosan embereket küldenek a Marsra, és ki tudja, hogy
orvosi szempontból valóban lehetetlen-e életet lehelni egy halott testbe. A
temetésen a fiatal lelkésznő azt mondta, hogy senki sem tud biztos választ
adni arra a kérdésre, mi van a halál küszöbén túl, mindössze annyit tudunk,
hogy akik átlépték, soha nem tértek vissza. Ez egészen feldúlta Dagnyt. Nem
az, hogy az egyház olyan engedékennyé vált, hogy feladta a voltaképpeni
egyetlen funkcióját: hogy sziklaszilárd és vigasztaló választ adjon arra a
kérdésre, mi vár ránk a halál után. Hanem hogy ez a „soha”, amit a lelkész
mondott, nem tűrt ellentmondást. Ha az embereknek arra a reményre,
rögeszmére van szükségük, hogy a szeretteik egy nap feltámadnak a halálból,
miért veszi el ezt tőlük? Ha tényleg úgy van, ahogy azt a lelkész hite tartja,
vagyis hogy ez egyszer már megtörtént, akkor miért ne történhetne meg
újra? Dagny két év múlva fogja betölteni a negyvenet, még nem házasodott
meg, nem is jegyezték el, nem született gyereke, nem utazott el
Mikronéziába, nem valósította meg azt a tervét, hogy árvaházat alapít
Eritreában, és a verseskötetét sem sikerült befejeznie. És mélységesen bízott
abban, hogy soha többé senki szájából sem fogja hallani a „soha” szót.
Dagny a temetőnek az Ullevålsveien felőli végén futó úton haladt, amikor
egy férfira lett figyelmes. Jobban mondva arra, hogy a férfi hosszú, vastag,
fekete hajfonatot visel, viszont nincs rajta kabát, csak egy kockás flaneling.
Egy sírkő előtt állt, amely korábban is feltűnt Dagnynak, mert egész télen hó
borította, és azt hitte, hogy az elhunytnak nincsenek hozzátartozói,
legalábbis olyanok, aki szerették.
Dagny Jensen külseje feledhető volt. Egy törékeny kis nő, aki ez idáig
óvatosan surrant át az életen. Ráadásul az Ullevålsveienen már jócskán
beindult a délutáni csúcsforgalom, pedig még három sem volt, de az elmúlt
negyven évben Norvégiában annyira lecsökkent a munkaidő, hogy az
felváltva irritálta és nyűgözte le a külföldieket. Ezért is lepődött meg Dagny
azon, hogy a férfi észrevette a közeledését. Meg azon is, hogy valójában
öregember. Látta, amikor megfordult. A pergamenszerű arcon olyan élesek
és mélyek voltak a ráncok, mintha csontból faragták volna őket. A teste
karcsúnak, izmosnak és fiatalnak tűnt a flaneling alatt, de az arca, valamint
gombostűfejnyi pupillája és a barna írisze körüli sárgás szemfehérje arról
árulkodott, hogy legalább hetvenéves. Piros homlokpántot viselt, mint az
indiánok, vastag ajkát gyér bajusz szegélyezte.
– Jó napot! – köszönt hangosan a férfi, hogy túlharsogja a forgalom zaját.
– Olyan jó látni valakit ennél a sírnál – felelte Dagny, és elmosolyodott.
Nem szokott ilyen közlékeny lenni idegenekkel, de ma jó hangulatban volt,
sőt szinte izgatottnak érezte magát, mert Gunnar, az újonnan kinevezett
kolléga, aki szintén angolt tanított, meghívta egy pohár borra.
A férfi visszamosolygott rá.
– A fiam sírja – mondta mély, érdes hangon.
– Sajnálattal hallom. – Dagny most vette észre, hogy a sírkő elé nem virág,
hanem madártoll van a földbe szúrva.
– A cseroki indiánok sastollat szoktak tenni a halottaik koporsójába –
mesélte a férfi, mintha csak a gondolataiban olvasna. – Ez nem sasé, hanem
egerészölyvé.
– Valóban? Honnan szerezte?
– Az egerészölyvtollat? Oslót minden oldalról vadon veszi körül, nem
tudta? – A férfi elmosolyodott.
– Pedig egészen civilizáltnak tűnik. A toll viszont jó gondolat, talán elviszi
a fia lelkét a mennybe.
A férfi megrázta a fejét.
– Vadon, nem civilizáció. A fiamat egy rendőr ölte meg. Így sosem jut fel a
mennybe, nem számít, hány tollat adok neki. De nem is ég olyan tüzes
pokolban, mint ahová az a rendőr kerül. – Nem volt gyűlölet a hangjában,
inkább csak sajnálat, mintha együttérezne a rendőrrel. – És maga kihez jött?
– Az édesanyámhoz – felelte Dagny, és a fiú sírkövére nézett.
Valentin Gjertsen. Mintha valahonnan ismerős lett volna a név.
– Ezek szerint nem özvegy. Egy olyan gyö-gyönyörű nő, mint maga, bi-
biztosan házas, és vannak gyerekei.
– Köszönöm, de nem vagyok férjnél, és nincs gyerekem – nevetett Dagny,
és egy gondolat cikázott át az agyán: egy gyermek az ő szőke fürtjeivel és
Gunnar nyugodt mosolyával. Ettől csak még jobb kedve kerekedett. – Milyen
szép! – mutatott arra a csinos, művészien megmunkált tárgyra, amely a sír
előtti ágyásba volt dugva. – Mit szimbolizál?
A férfi kihúzta a földből, és maga elé tartotta. Úgy nézett ki, mint egy
kanyargó kígyó, és éles hegyben végződött.
– A halált. Van elmebetegség a csa-családjában?
– Öhm… Nem tudok róla.
A férfi felhúzta a flanelinge ujját, és feltűnt az órája.
– Negyed három – mondta Dagny.
A férfi elmosolyodott, mintha felesleges információt hallott volna,
megnyomott egy gombot az óra oldalán, felnézett, és magyarázatképpen ezt
mondta:
– Két és fél pe-perc.
Ennyi ideje van valamire?
A férfi két hosszú lépéssel váratlanul Dagny előtt termett. Tábortűzszaga
volt.
És mintha olvasott volna a nő gondolataiban, azt mondta:
– Én is érzem a te szagodat. Már messziről éreztem. – Az ajkai most
nedvesek voltak, és beszéd közben úgy mozogtak, mint az angolnák a
halászhálóban. – Peteérésed van.
Dagny már megbánta, hogy megállt. Mégsem mozdult, a férfi pillantása
mintha odaszögezte volna.
– Ha nem ellenkezel, gyorsan túl leszel rajta.
Ekkor Dagnynak végre sikerült kiszakadnia a bénultságból, és megfordult,
hogy elrohanjon. Egy gyors kéz azonban máris rövid dzsekije alá nyúlt,
megmarkolta az övét, és visszarántotta. Dagny még felsikoltott, és egy futó
pillantást vetett az üres temetőre, majd az Ullevålsveien felé néző kerítés
előtti sövénybe taszították. A mellkasát úgy karolta át a két erős kéz, mintha
satuba fogták volna. Sikerül levegőt vennie, hogy segítségért kiáltson, de a
férfi mintha csak erre várt volna, a satufogás még szorosabbá vált, és
kipréselte a tüdejéből a levegőt. Látta, hogy a férfi kezében még mindig ott
van az a kacskaringós fémkígyó. A másik keze Dagny nyakára kulcsolódott, és
megszorította. Már elfeketedett előtte a világ, és annak ellenére, hogy a
mellkasát körülölelő kar hirtelen lazított a szorításon, érezte, hogy a teste
erőtlenné és nehézzé válik.
Ez nem történhet meg, zakatolt a fejében, miközben a férfi másik keze
hátulról a combjai közé furakodott. Érezte, hogy valami hegyes ütközik a
hasának közvetlenül az övcsatja alatt, és hallotta a reccsenő hangot, amikor a
nadrágja végigszakadt a két lába között. Ez nem történhet meg egy
temetőben fényes nappal Oslóban! Vagy legalábbis nem velem!
Aztán a kéz elengedte a nyakát, és amikor Dagny mohón beszívta az oslói
tavaszi levegő és a csúcsforgalom kipufogógázainak keverékét, olyan hangot
hallott a fejében, mint amikor a mama levegőt pumpált az ócska, penészes
gumimatracba. Ezzel egyidőben érezte, hogy valami hegyes préselődik a
torkához. A látómezeje alján megvillant a kacskaringós kés, és közvetlenül a
füle mellett meghallotta a férfi reszelős suttogását.
– Az első egy áldozatát megfojtó kígyó volt. Ez pedig egy mérgeskígyó. Egy
aprócska harapás, és véged. Úgyhogy csak maradj egészen-egészen csendben,
egyetlen hangot se halljak. Úgy, igen. Pontosan így. Re-rendben van?
Dagny Jensennek könnyek patakzottak az arcán.
– Jól van, jól van, minden rendben lesz. Boldoggá tennél, ha hozzám jönnél
feleségül.
Dagny érezte, hogy a kés hegye erősebben nyomódik a gégefőjéhez.
– Akarod?
 A nő óvatosan bólintott.
– Akkor jegyesek vagyunk, szerelmem. – Érezte a férfi ajkát a nyakán.
A sövény és a kerítés túloldalán húzódó járdáról kopogó lépteket hallott,
meg két élénk beszélgetésbe bonyolódott ember hangját, akik aztán eltűntek.
– És most jön a beteljesülés. Azt mondtam, hogy ez a kígyó a nyakadnál a
ha-halált szimbolizálja. Ez a másik meg az életet…
Dagny Jensen érezte a másikat, és erősen összeszorította a szemét.
– A mi életünket. Amit most fogunk megteremteni…
A férfi lökött egyet, Dagny pedig összeszorította a fogát, hogy ne sikoltson
fel.
– Mert minden fiamért, akit elveszítek, ötöt ne-nemzek a világra –
sziszegte a férfi a fülébe, és újra lökött egyet. – Te pedig ne merészeld
elpusztítani, ami a miénk, hallod? Mert a gyermek Isten alkotása.
Lökött egy harmadikat, és elnyújtott nyögéssel a nőbe ürítette a magját.
Aztán elvette a kést Dagny torkától, és elengedte. Dagny keze eleresztette
az ágakat, és látta, hogy a tenyere véres a sövény tüskéitől. De állva maradt,
előrehajolva, háttal a férfinak.
– Fordulj meg! – utasította a férfi.
A nő nem akarta, mégis engedelmeskedett.
A férfi fogta a táskáját, és kivette belőle az SOS Gyermekfalu csekkjét.
– Dagny Jensen – olvasta hangosan. – Thorvald Meyers gate. Az egy
kellemes utca. Rendszeres időközönként beugrom majd. – Visszaadta
Dagnynak a táskát, és a fejét oldalra billentve ránézett. – Ne feledd, hogy ez a
mi titkunk, Dagny. Mostantól fogva vigyázni fogok rád, és megvédelek, mint
egy sas, amit soha nem látsz, de tudod, hogy odafent van, és figyel téged.
Senki sem segíthet rajtad, mert én egy szellem vagyok, akit senki sem foghat
el. De téged nem érhet semmi baj, mert jegyesek vagyunk, és óvó kezem
feletted tartom.
Felemelte az egyik kezét, és Dagny csak most vette észre, hogy amit eddig
egy csúf kráternek hitt, az valójában egy lyuk a kézfején.
A férfi elment, Dagny pedig erőtlenül és ziháló zokogással a kerítés
tövében olvadó hóba rogyott. A könnyein keresztül látta, ahogy az
öregember a hátára lógó hajfonattal nyugodt léptekkel a temető északi
kapuja felé sétál. Aztán sípoló hangot hallott, mire a férfi megtorpant,
felhúzta az ingujját, és megnyomott valamit a csuklóján. A sípolás
félbeszakadt.
Harry kinyitotta a szemét. Valami puhán feküdt, és a mennyezetre meredt, a
kicsi, de szép kristálycsillárra, amelyet Rakel hozott magával, amikor
hazaköltözött a moszkvai nagykövetségen töltött évek után. Közvetlenül a
csillár alatt fekve a kristálydarabok S betűt formáztak, amit eddig sosem vett
észre. Egy női hang a nevét mondta. Megfordult, de nem látott senkit.
– Harry! – ismételte meg a hang.
Álmodott. Ez volna az ébredés? Kinyitotta a szemét. Ülő helyzetben volt.
Még mindig a Schrøderben.
– Harry? – Nina hangja volt. – Keresnek.
Harry felnézett. Egyenesen Rakel aggódó szemébe. Az arcon Rakel szája
volt, Rakel finoman izzó bőre. De az apa sima, homlokba hulló, orosz haja
keretezte. Nem, még mindig álmodik.
– Oleg – mondta kásás hangon, és megpróbált felkászálódni, hogy
megölelje a mostohafiát, de fel kellett adnia. – Azt hittem, csak később jössz.
– Egy órával ezelőtt értem a városba.
A magas fiatalember ugyanarra a székre telepedett le, amelyen korábban
Katrine foglalt helyet. Az arca grimaszba torzult, mintha rajzszögbe ült
volna.
Harry kinézett az ablakon, és meglepődve fedezte fel, hogy besötétedett.
– És honnan tudtad, hol…
– Bjørn Holmtól kaptam a tippet. Felhívtam egy temetkezési irodát, holnap
reggelre beszéltünk meg találkozót. Velem tartasz?
Harry lehorgasztotta a fejét. Felnyögött.
– Hát persze hogy veled tartok, Oleg. Bassza meg, itt ülök részegen, amikor
megérkezel, te pedig azt csinálod, ami az én dolgom volna.
– Sajnálom, de könnyebb, ha csinálhatok valamit. Ha gyakorlati dolgokkal
mozgásban tarthatom az agyamat. Elkezdtem gondolkodni azon, mihez
kezdjünk a házzal, miután… – Elhallgatott, egyik kezét az arca elé emelte,
középső és hüvelykujját a halántékához szorította. – Teljesen beteg, mi? A
mama épp csak kihűlt, és… – Ujjai a halántékát masszírozták, az
ádámcsutkája fel-le liftezett.
– Egyáltalán nem beteg – felelte Harry. – Az agyad kiutat keres a
fájdalomból. Én megtaláltam az utamat, de ezt nem ajánlom. – Félretolta a
közöttük álló, üres söröskorsót. – Egy ideig be tudod csapni a fájdalmat, de
rád fog találni. Amikor egy kicsit megpihensz, lazítasz a védelmeden, épp
csak kidugod a fejedet a lövészárokból. Ilyenkor nem bűn, ha nem érzel olyan
sok mindent.
– Zsibbadt lettem – mondta Oleg. – Egyszerűen csak eltompultam. Egy
ponton rájöttem, hogy ma még nem ettem, ezért vettem egy chilis kolbászt.
A legerősebb mustárral öntöttem nyakon, csak hogy érezzek valamit. És
tudod, mi történt?
– Igen – bólintott Harry. – Tudom, mi történt. Semmi.
– Semmi – ismételte meg Oleg, és kipislogott valamit a szeméből.
– A fájdalom jönni fog – mondta Harry. – Nem kell keresned. Meg fog
találni. És meg fogja találni az összes lyukat a páncélodon.
– Téged megtalált?
– Én alszom – felelte Harry. – Próbálok nem felébredni.
A kezére nézett. Bármit megadott volna azért, hogy magára vállalhasson
valamit Oleg fájdalmából. Mit kellene mondania? Hogy soha nem lesz olyan
fájdalmas, mint amikor először veszítesz el valakit, akit igazán szeretsz? Már
maga sem tudta, hogy igaz-e ez. Megköszörülte a torkát.
– A ház le van zárva, amíg a helyszínelés be nem fejeződik. Nálam alszol?
– Nem, Helga szüleinél.
– Rendben. Helga hogy viseli?
– Rosszul. Jó barátnők lettek a mamával.
Harry bólintott.
– Beszéljünk arról, hogy mi történhetett?
Oleg megrázta a fejét.
– Hosszan beszélgettem Bjørnnel, elmondta, mit tudunk. És mit nem.
Tudunk. Harry észrevette, hogy Oleg már most, a gyakorlat néhány hónapja
után többes szám első személyben beszél a rendőrségről. Azt a többes számot
használja, amelyet Harry huszonöt év szolgálat után sem szokott. A
tapasztalat azonban azt mutatta, hogy ez a „mi-tudat” jobban
meggyökeresedett benne, mint hitte. Mert a rendőrség az otthonuk volt.
Akármilyen is. És amikor minden más elveszett, az egyetlen. Bízott benne,
hogy Oleg és Helga ki fognak tartani egymás mellett.
– Holnap reggelre behívtak kihallgatásra – mondta Oleg. – A Kripos.
– Értem.
– Kérdezni fognak rólad?
– Amennyiben jól végzik a munkájukat, nyilvánvalóan.
 – Mit mondjak?
Harry megvonta a vállát.
– Az igazat. Kendőzetlenül, ahogy látod.
– Jól van. – Oleg újra összeszorította a szemét, és vett néhány mély
lélegzetet. – Meghívsz egy sörre?
Harry felsóhajtott.
– Mint látod, nem vagyok valami nagy jellem, de legalább bánt a
lelkiismeret, ha megszegem az ígéreteimet. Ezért soha nem is ígértem sokat
az édesanyádnak. Egyvalamit viszont igen: mivel az apád ugyanazt a rossz
gént hordozza, amit én, soha, de soha egyetlen csepp alkoholt sem fogok
tölteni neked.
– De a mama is töltött.
– Az ígéret az én ötletem volt, Oleg. De eszemben sincs bármiben is
meggátolni téged.
Oleg megfordult, és felemelte az ujját. Nina bólintott.
– Mennyit fogsz aludni? – kérdezte Oleg.
– Amennyit csak tudok.
Megérkezett a sör. Oleg lassan, apró kortyokban itta. Minden alkalommal
kettőjük közé tette a korsót, mintha megosztották volna egymással az italt.
Nem mondtak semmit. Nem kellett. Nem bírtak. Néma sírásuk fülsiketítő
volt. Amikor a korsó kiürült, Oleg elővette a telefonját, és rápillantott.
– Helga bátyja az. Megbeszéltük, hogy eljön értem, odakint vár.
Hazavigyünk?
Harry megrázta a fejét.
– Köszönöm, de szükségem van a sétára.
– Elküldöm neked sms-ben a temetkezési iroda címét.
– Rendben.
Egyszerre álltak fel. Harry megállapította, hogy Olegnek még mindig
hiányzik néhány centi ahhoz, hogy utolérje az ő százkilencvenhárom
centiméterét. Aztán eszébe jutott, hogy a verseny befejeződött, Oleg már
felnőtt férfi.
Átölelték egymást. Állukat a másik vállára támasztva, erősen. És nem
engedtek a szorításból.
– Papa?
– Hm?
– Emlékszel, hogy amikor felhívtál, és azt mondtad, a mamáról van szó, én
megkérdeztem, újra összeköltöztök-e? Azért volt, mert két nappal ezelőtt
megkérdeztem tőle, hogy nem adna-e neked még egy esélyt.
Harry érezte, hogy valami összeszorítja a mellkasát.
– Mit mondasz?
– Azt válaszolta, hogy hétvégén végiggondolja. De tudom, hogy ezt akarta.
Vissza akart kapni téged.
Harry behunyta a szemét, és olyan keményen szorította össze az
állkapcsát, hogy úgy érezte, megrepednek az őrlőfogai. Miért kellett eljönnöd,
és ilyen magányossá tenned? Nincs annyi alkohol a világon, amennyi
kicselezhetné ezt a fájdalmat.
 Tizedik fejezet

Rakel vissza akarta kapni.

Ettől most könnyebb vagy még nehezebb lett ez az egész?
Harry előhalászta a telefonját a zsebéből, hogy kikapcsolja. Látta, hogy
Oleg küldött egy üzenetet, néhány gyakorlati kérdésről volt szó benne,
amelyet a temetkezési iroda tett fel. Három nem fogadott hívása volt,
amelyekről úgy sejtette, hogy különböző újságoktól érkeztek, egy negyedik
pedig Alexandra számáról az Igazságügyi Orvostani Intézetből. Részvétet
akart nyilvánítani? Vagy szexelni? A részvétnyilvánítást sms-ben is
elküldhette volna. Talán mindkettő. A fiatal laboráns többször elmondta,
hogy az erős érzelmektől, legyenek azok negatívak vagy pozitívak, beindul. A
dühtől, örömtől, gyűlölettől, fájdalomtól. De hogy a gyásztól? Nos. Vágy és
szégyen. Valószínűleg betegebb dolgok is léteznek annál, mint hogy valaki
izgatónak tartsa a dugást egy gyászolóval. Például az, hogy itt ül, és
Alexandra szexuális fantáziáin töpreng alig néhány órával azután, hogy
Rakelt holtan találták. Mi a fene ez?
Harry benyomva tartotta a gombot, amíg a képernyő el nem sötétült, és
visszacsúsztatta a telefont a nadrágja zsebébe. A mikrofonra nézett, amely
előtte állt az asztalon a szűk, babaházszerű szobában. A kis piros fény jelezte,
hogy a felvétel elkezdődött. Aztán az asztal túloldalán ülőre függesztette a
pillantását.
– Kezdjük?
Szung-min Larsen bólintott. A Burberry kabátját nem Harry duplagombos
tengerészkabátja mellé akasztotta a fogasra, hanem az egyik üres szék
támlájára terítette.
Megköszörülte a torkát, mielőtt belevágott.
– Március tizenharmadika van, tizenöt-ötven, és az oslói rendőr-
főkapitányság hármas számú kihallgatóhelyiségében vagyunk. A kihallgatást
a Kripos rendőrnyomozója, Szung-min Larsen vezeti, a kihallgatott személy
Harry Hole…
Harry megállapította, hogy Szung-min olyan tiszta és kifogástalan
kiejtéssel beszél, amitől az egész helyzet egy régi rádiójáték részletének
tűnik. Larsen le sem vette róla a szemét, miközben rámondta a felvételre
Harry személyi számát és a címét, anélkül hogy a jegyzeteibe nézett volna.
Talán bemagolta, hogy lenyűgözze egyelőre jóval híresebb kollégáját. Vagy
talán ez is csak a szokásos megfélemlítési taktikájának része volt: biztosítja
szellemi fölényét, és a kihallgatott feladja a manipulálására és a tények
elferdítésére irányuló esetleges terveit. És természetesen fennállt egy
harmadik lehetőség is: hogy Szung-min Larsennek egyszerűen kiváló a
memóriája.
– Mivel maga is rendőr, feltételezem, tisztában van a jogaival – mondta
Larsen. – És nem kért ügyvédet.
– Gyanúsított vagyok? – kérdezte Harry, és kipillantott a
megfigyelőszobába, ahol Winter főfelügyelő karba tett kézzel követte a
kihallgatást.
– Ez egy rutinkihallgatás, és nem gyanúsítjuk semmivel – válaszolta Larsen.
A tankönyvet követte. A folytatásban felhívta Harry figyelmét arra, hogy a
kihallgatásról felvétel készül. – Elmondaná nekem, milyen kapcsolat fűzte az
elhunythoz, Rakel Faukéhez?
– A feleségem… A feleségem volt.
– Különváltak?
– Nem. Vagyis de, mert meghalt.
Szung-min Larsen felpillantott Harryra, mintha azon tűnődne,
provokációnak szánta-e a választ.
– De nem váltak el?
– Nem, nem jutottunk el odáig. De különköltöztem.
– Ahogy hallottam, a felesége hagyta el magát. Mi volt a szakítás oka?
Rakel vissza akarta kapni.
– Nézeteltérések. Nem térhetnénk rá arra a kérdésre, hogy van-e alibim a
gyilkosság időpontjára?
– Megértem, hogy fájdalmas, de…
– Köszönöm, hogy megosztotta velem, mit ért meg, Larsen, és fején is
találta a szöget, valóban fájdalmas, de a kérésem oka az, hogy sietek.
– Valóban? Én úgy tudtam, átmenetileg felfüggesztették.
– Igen. De sürgősen a pohár fenekére kell néznem.
 – Ennyire sürgősen?
– Igen.
– Én mégis szeretném, ha körvonalazná, milyen kapcsolatban állt Rakel
Faukével a halála előtti időszakban. A mostohafia, Oleg azt mondta, sem
maga, sem az édesanyja nem indokolta meg, miért mentek szét. De aligha tett
jót a kapcsolatuknak, hogy maga a rendőrtiszti főiskola előadójaként egyre
több szabadidejét fordította egy bizonyos Svein Finne felkutatására, aki
nemrégiben töltötte le a büntetését.
– Amikor azt mondtam, kérés, úgy értettem, hogy udvarias felszólítás.
– Vagyis nem hajlandó vallomást tenni az elhunyttal való kapcsolatáról?
– Fogalmazzunk úgy, hogy lemondok a lehetőségről, hogy privát
részletekkel traktáljam, és felajánlom, hogy tájékoztatom az alibimről,
ezáltal mindketten időt takaríthatunk meg. Így maga és Winter arra
koncentrálhatnak, hogy megtalálják a tettest. Felteszem, emlékszik az
előadásokból arra, hogy az olyan gyilkossági ügyekben, amelyeket nem
oldanak meg az első negyvennyolc órában, a felderítés valószínűsége a felére
csökken. A tanúk elbizonytalanodnak, a nyomok megkopnak. Most már a
gyilkosság éjszakájára ugorhatnánk végre, Larsen?
A Kripos nyomozója egy pontra bámult Harry homlokán, miközben a tolla
végével ütemesen kocogtatta az asztal lapját. Harry látta rajta, szívesen
kipillantana Winterre, hogy valami jelzést kapjon, merre menjen tovább:
gyakoroljon rá nyomást, vagy engedjen Harry akaratának.
– Rendben – felelte végül. – Legyen.
– Nagyszerű – mondta Harry. – Akkor meséljen.
– Tessék?
– Mondja el, hol voltam a gyilkosság éjszakáján.
Szung-min Larsen elmosolyodott.
– Mármint én?
– Úgy döntöttek, hogy kihallgatnak előttem másokat is, hogy a lehető
legjobban felkészüljenek. Én is ezt tettem volna a helyükben, Larsen. Ez azt
jelenti, hogy beszélt Bjørn Holmmal, és tudja, hogy a Jealousy Barban voltam,
ahol Holm az este folyamán felvett, aztán hazafuvarozott, és ágyba dugott.
Iszonyatosan részeg voltam, az égvilágon semmire sem emlékszem, és
fogalmam sincs az időpontokról. Egyszerűen képtelen vagyok cáfolni vagy
alátámasztani Holm állításait. De remélhetőleg beszéltek a Jealousy
tulajdonosával és más tanúkkal is, akik megerősítették Holm vallomását. És
mivel azt sem tudom, pontosan mikor halt meg a feleségem, kénytelen lesz
maga megmondani, van-e alibim, Larsen.
Larsen a toll gombját nyomogatva tanulmányozta Harryt, akár egy
pókerjátékos, aki a zsetonokat forgatja a kezében, mielőtt eldönti, feltegye-e
őket.
– Jól van – mondta végül, és letette a tollat. – Ellenőriztük a tetthely
környékén a bázisállomásokat, és egyik sem fogadott jelet a
mobiltelefonjától.
– Oké. Ez mellettem szól. De a mobiltelefonok nem csak félóránként
küldenek automatikusan jelet a legközelebbi bázisállomásnak?
Larsen nem válaszolt.
– Csak mert otthon is hagyhattam a telefonomat, vagy fél órán belül be is
léphettem, és ki is léphettem egy bizonyos területről. Úgyhogy ismét
megkérdezem: van alibim?
Ez alkalommal Larsen nem tudta megállni, és pillantása a
megfigyelőszobára és Winterre siklott. Harry a szeme sarkából látta, hogy
Winter végigsimít a gránitfején, majd alig észrevehetően biccent.
– Bjørn Holm azt mondta, hogy fél tizenegykor hagyták el a Jealousy Bart,
amit a tulajdonos megerősített. Holm elmesélte, hogy betámogatta magát a
lakásba, majd ágyba fektette. Útközben találkozott a szomszédjával, Gulével,
aki akkor ért haza a Sporveien közlekedési vállalattól a délutáni műszakjából.
Mint megtudtam, Gule pontosan maga alatt lakik a földszinten, és azt
mondta, hajnal háromig ébren volt, és mivel vékonyak a falak, biztosan
hallotta volna, ha addig elhagyta volna a lakását.
– Hm. És az igazságügyi orvosszakértő megmondta, mikor halt meg az
áldozat?
Larsen lepillantott a jegyzetfüzetére, mintha utána kellene néznie a
dolognak, de Harry tudta, hogy a fiatal nyomozónak ott van az összes tény a
memóriájában, és csak időre van szüksége, hogy eldöntse, mennyit mondhat
el – és mennyit akar elmondani – a vele szemben ülő kihallgatottnak. Harry
azonban azt is észrevette, hogy Larsen nem nézett Winterre, mielőtt
meghozta a döntést.
– Az igazságügyi orvosszakértő becslése a testhőmérséklet és a
szobahőmérséklet viszonyán alapul, mivel a test végig ott volt. Persze így is
nehéz meghatározni az időpontot, már csak azért is, mert az áldozat
nagyjából másfél napig feküdt a házban, de nagy valószínűséggel este tíz és
éjjel két óra között állt be a halál.
– Ezek szerint hivatalosan ki vagyok zárva a gyanúsítottak köréből?
Az öltönyös nyomozó lassú fejmozdulattal bólintott. Harry észrevette,
hogy Winter kihúzza magát a széken, mintha tiltakozni akarna, de Larsen
figyelmen kívül hagyta.
– Hm. És most azt szeretnék tudni, vajon el akartam-e tenni a feleségemet
láb alól, de mivel gyilkossági nyomozóként természetesen tisztában voltam
vele, hogy a körmömre fognak nézni, inkább szereztem-e magamnak egy
bérgyilkost és egy alibit? Ezért ülök itt?
Larsen az egyik kezével végigsimított a nyakkendőtűjén, amelyen Harry a
British Airways logóját fedezte fel.
– Valójában nem. De tudatában vagyunk annak, mennyire döntő
fontosságú az első negyvennyolc óra, ezért tisztázni akartuk, mielőtt
megkérdezzük róla, hogy maga szerint mi történt.
– Szerintem?
– Már nem gyanúsított. De még mindig… – Larsen hagyta, hogy a folytatás
egy pillanatig a levegőben lógjon, aztán már-már eltúlzott artikulációval
kiejtette a nevet: – Harry Hole.
Harry kinézett Winterre. Ezért hagyta, hogy a nyomozója felfedje, mit
tudnak? Elakadtak. Segítségre volt szükségük. Vagy ez Szung-min Larsen
egyéni akciója volt? Winter furcsán merevnek tűnt, ahogy ott ült.
– Szóval igaz – bólintott Harry. – A gyilkos egyetlen technikai nyomot sem
hagyott a helyszínen?
Larsen kifejezéstelen arcát Harry igenlő válasznak vette.
– Fogalmam sincs, mi történt – mondta.
– Bjørn Holm azt mondta, hogy azonosítatlan bakancsnyomokat talált a
telken.
– Igen, de lehet, hogy csak eltévedt valaki, megesik az ilyesmi.
– Értem. Nem volt jele betörésnek, és az igazságügyi orvosszakértő
megállapította, hogy a felesé… az áldozatot azon a helyen ölték meg, ahol
rátaláltak. Ez arra enged következtetni, hogy a gyilkost beengedték a házba.
Beengedett volna az áldozat egy ismeretlen férfit?
– Hm. Észrevette a rácsokat az ablakokon?
– Mind a tizenkét ablakon van kovácsoltvas rács, viszont a négy
pinceablakon nincs – vágta rá Larsen azonnal.
– Ez nem paranoia, hanem azért van, mert az áldozat egy kissé túlságosan
ismert gyilkossági nyomozó kedvese volt.
Larsen jegyzetelt.
– Akkor tegyük fel, hogy az áldozat ismerte a gyilkost. Pillanatnyi
feltételezéseink szerint szemtől szemben álltak egymással. A gyilkos a
konyhához, az áldozat pedig a bejárati ajtóhoz közelebb, amikor a férfi
kétszer hasba szúrta.
Harry levegő után kapkodott. Hasba szúrta. Rakelnek fájdalmai voltak a
nyakát ért késszúrás előtt. A kegyelemdöfés előtt.
– Az, hogy a gyilkos volt közelebb a konyhához – folytatta Larsen –, arra
enged következtetni, hogy otthonosan mozgott a házban, ismerte a helyet.
Egyetért, Hole?
– Ez az egyik lehetőség. A másik az, hogy megkerülte Rakelt, és elvette a
kést, amelyik hiányzik a késtartóból.
– Honnan tud…
– Sikerült vetnem egy pillantást a helyszínre, mielőtt a főnöke kidobott.
Larsen kissé oldalra billentette a fejét, és Harryra nézett. Mintha méregette
volna.
– Értem. Egyébként ez a dolog a konyhával egy harmadik lehetőséget is
felvetett. Hogy a tettes nő volt.
– Ó!
– Tudom, hogy ritka, de épp az imént olvastam, hogy egy nő bevallotta a
borggatai késes gyilkosságot. Az áldozat lánya. Hallott róla.
– Fogjuk rá.
– Egy nő könnyebben ajtót nyit egy másik nőnek, még ha nem is ismerik jól
egymást. Egyetért? És valamilyen oknál fogva egy nőről könnyebben el
tudom képzelni, hogy egyenesen bemegy egy másik nő konyhájába, mint egy
férfiról. Oké, ez talán egy kissé erőltetett.
– Egyetértek – felelte Harry, anélkül hogy elárulta volna, az első, a második
vagy mindkét kijelentésre gondol-e. Vagy hogy ő maga is ugyanezt gondolta-
e, amikor a helyszínen járt.
– Ismer olyan nőt, akinek lehetett indítéka ártani Rakel Faukének? –
kérdezte Larsen. – Például féltékenységből?
Harry megrázta a fejét. Természetesen megnevezhette volna Silje
Gravsenget, de semmi oka sem volt rá. Silje néhány évvel ezelőtt a diákja volt
a rendőrtiszti főiskolán, és zaklatta Harryt. Egy este felkereste az irodájában,
és megpróbálta elcsábítani. Harry visszautasította, mire a lány fel akarta
jelenteni nemi erőszakért. Silje vallomásában azonban olyan nyilvánvaló
lyukak voltak, hogy a saját ügyvédje, Johan Krohn állította le, s az egész azzal
végződött, hogy Siljének ott kellett hagynia a rendőrtiszti főiskolát. Ezután
felkereste Rakelt a holmenkolleni házban, de nem azért, hogy bántsa vagy
megfenyegesse, épp ellenkezőleg, azért, hogy bocsánatot kérjen tőle.
Mindazonáltal Harry tegnap egy kicsit utánanézett Silje Gravsengnek. Talán
azért, mert eszébe jutott, milyen gyűlölet sütött a szeméből, amikor rájött,
hogy Harry nem akarja őt. Vagy talán azért, mert a fizikai nyomok hiánya
arra utalt, hogy a tettes tud egyet s mást a gyilkossági nyomozásról. Esetleg
azért, mert ki akarta zárni az összes többi lehetőséget, mielőtt végső ítéletet
mond. Gyorsan végzett, és megtudta, hogy Silje Gravseng biztonsági őrként
dolgozik Tromsøben, és szombat éjszaka éppen szolgálatban volt,
ezerhétszáz kilométerre Oslótól.
– Visszatérve a késhez – mondta Larsen, amikor nem kapott választ. – A
tartóból eltűnt japán kés mérete és formája megfelel a szúrt sebeknek. Ha
abból indulunk ki, hogy a tettes ezt a kést használta, az arra utal, hogy a
gyilkosság spontán módon történt, és nem volt alaposan megtervezve.
Egyetért?
– Ez is egy lehetőség. A másik az, hogy a gyilkos tudott a késtartóról,
mielőtt megérkezett. Egy harmadik pedig az, hogy a gyilkos a saját kését
használta, de a technikai nyomok eltávolításán túl azzal is össze akarta
zavarni magukat, hogy egy hasonló kést eltüntetett a helyszínről.
Larsen ismét jegyzetelt. Harry pedig az órájára nézett, és megköszörülte a
torkát.
– Még egy utolsó dolog, Hole. Azt mondta, nem ismer olyan nőt, aki
megölhette volna Rakel Faukét. És férfit?
Harry lassan megrázta a fejét.
– Mi a helyzet ezzel a Svein Finnével?
Harry megvonta a vállát.
– Ezt tőle kell megkérdezniük.
– Nem tudjuk, hol tartózkodik.
Harry felállt, és levette a kabátját a fogasról.
– Ha találkozom vele, átadom az üdvözletüket, és megmondom neki, hogy
keresik, Larsen.
Azzal az ablak felé fordult, és két ujját a homlokához emelve tisztelgett
Winternek. Egy savanyú mosoly és egy egyujjas tisztelgés lett a jutalma.
 Larsen is felállt, és kezet nyújtott Harrynak.
– Köszönöm a segítséget, Hole. Nos, valószínűleg ismeri a járást.
– Az a kérdés, hogy maguk ismerik-e. – Harry kurtán Larsenre mosolygott,
és még kurtábban megszorította a kezét, majd elhagyta a helyiséget.
Megnyomta a lift hívógombját, és az ajtó fémkeretéhez támasztotta a
homlokát.
Vissza akart kapni téged.
Akkor ettől most könnyebb vagy nehezebb lett?
Ez a rengeteg hiábavaló „mi lett volna, ha?”. Ez a rengeteg önostorozó
„meg kellett volna tennem”. Ugyanakkor meg ott van az a szánalmas
remény, amibe az emberek kapaszkodnak. Hogy kell lennie egy olyan
helynek, ahol azok, akik szeretik egymást, és a világ legöregebb fájának, az
Old Tjikkónak a gyökereivel rendelkeznek, újra találkoznak majd, mert a
gondolat, hogy ez nem így van, kibírhatatlan.
Kinyílt a lift ajtaja. A fülke üres volt. Egy klausztrofób, nyomasztó koporsó,
amely leereszti a mélybe. De hová? A totális, mindent elborító sötétségbe?
Harry egyébként, ha tehette, nem liftezett, ki nem állhatta a felvonókat.
Habozott. Aztán belépett.
 Tizenegyedik fejezet

Harry felriadt, és a szoba sötétjébe meredt. Az üvöltése még ott visszhangzott

a falak között. Az órára nézett. Este tíz volt. Végiggondolta az elmúlt
harminchat órát. Többé-kevésbé az egészet részegen töltötte, semmi sem
történt, ennek ellenére sikerült összeraknia egy lyukak nélküli idővonalat.
Általában sikerülni szokott. Ám a szombat éjszaka a Jealousyben egyetlen
hosszú filmszakadásnak tűnt. Feltehetőleg utolérte az alkoholizmus hosszú
távú hatása.
Lábát a padlóra lendítette, és felült, miközben megpróbálta felidézni, hogy
ezúttal miért ébredt üvöltve. És azon nyomban meg is bánta, amint rájött.
Rakel arcát fogta a kezében, de a nő fátyolos szeme nem rá meredt, hanem
keresztülnézett rajta, mintha Harry ott sem volna. Az állát vékony vérréteg
borította, amelyet mintha úgy köhögött volna fel, az ajkán vérbuborék
pattant szét.
Harry megragadta a dohányzóasztalon álló Jim Beamet, és ivott egy
kortyot. Már nem hatott. Ivott még egy kortyot. Az volt a különös, hogy bár
nem látta Rakel halotti maszkját, és a pénteki temetésig nem is akarta, az
álom rendkívül valóságos volt.
A telefonra nézett, amely feketén és élettelenül feküdt az üveg mellett az
asztalon. Azóta nem kapcsolta be, hogy előző nap a kihallgatás előtt
kikapcsolta. Be kellene kapcsolnia. Oleg már biztosan hívta. Bőven van
elintéznivalójuk. Össze kell szednie magát. Felemelte a Jim Beam-es üveg
kupakját, amely az asztal végén hevert, és megszagolta. Nem érzett semmit.
A csupasz falhoz vágta, majd keményen megmarkolta a palack nyakát.
 Tizenkettedik fejezet

Harry délután három órakor abbahagyta az ivást. Nem történt semmi,

egyetlen gondolat sem merült fel benne, amely megakadályozta volna, hogy
négyig, ötig vagy akár egész este folytassa. A teste egyszerűen nem bírta
tovább. Bekapcsolta a telefonját, nem foglalkozott a hívásokkal és az sms-
ekkel, csak felhívta Oleget.
– Feljöttél a felszínre?
– Inkább megfulladtam – felelte Harry. – És te?
– A felszínen lebegek.
– Jól van. Életre pofozol előbb? Aztán megbeszélhetnénk a tennivalókat.
– Oké. Készen állsz?
– Mehet!

Dagny Jensen az órájára pillantott. Még csak kilenc óra volt, és az imént
fejezték be a főételt. Többnyire Gunnar vitte a szót, Dagny mégis úgy érezte,
nem bírja tovább. Azt mondta, fáj a feje, Gunnar pedig szerencsére megértő
volt. Kihagyták a desszertet, és a férfi ragaszkodott hozzá, hogy hazakísérje,
bár Dagny jelezte, hogy nem szükséges.
– Tudom, hogy Oslo biztonságos – mondta Gunnar. – Csak jólesik a séta.
Vicces, ártalmatlan dolgokról beszélt, Dagny pedig minden tőle telhetőt
megtett, hogy fejben ott legyen, és nevessen a megfelelő pontokon, annak
ellenére hogy óriási káosz uralkodott benne. Ám amikor a Ringen mozit
elhagyva elindultak a Thorvald Meyers gatén a tömbház felé, ahol Dagny
lakott, csend támadt, amelyet végül Gunnar tört meg.
– Kissé lehangoltnak tűnsz az utóbbi napokban. Tudom, hogy nem rám
tartozik, de valami baj van, Dagny?
Dagny tisztában volt vele, hogy már várta ezt. Reménykedett benne. Hogy
valaki megkérdezi. És ettől majd megjön a bátorsága. Nem úgy, mint a nemi
erőszak más áldozatainak, akik hallgattak, és azzal magyarázták a
hallgatásukat, hogy szégyellik, ami történt, tehetetlennek érzik magukat, és
attól félnek, hogy úgysem hisz nekik senki. Korábban azt gondolta, hogy ő
sosem reagálna így. Akkor miért viselkedett mégis ugyanúgy? Miután
hazaért a temetőből, két órán keresztül zokogott megállás nélkül, mielőtt
felhívta a rendőrséget, de miközben arra várt, hogy az erkölcsrendészethez
kapcsolják, vagy hol is kell bejelenteni a nemi erőszakot, hirtelen úgy érezte,
nem bírja tovább, és egyszerűen megszakította a hívást. Ezután elaludt a
kanapén, és amikor az éjszaka közepén felébredt, az volt az első gondolata,
hogy csak álmodta az egészet. És hatalmas megkönnyebbülés töltötte el.
Egészen addig, amíg emlékezni nem kezdett. Egy villanás erejéig azonban
látta, hogy akár egy rossz álom is lehetne. És ha úgy dönt, akkor tényleg csak
egy rossz álom lesz – amennyiben egy léleknek sem mondja el.
– Dagny?
A nő akadozva szívta be a levegőt, majd nagy nehezen megszólalt.
– Nem, nincs semmi baj. Itt lakom. Köszönöm, hogy hazakísértél, Gunnar.
Holnap találkozunk.
– Remélem, holnap már jobban leszel.
– Köszönöm.
Gunnar biztosan észrevette, hogy Dagny húzódozik, amikor megöleli, ezért
gyorsan elengedte. Dagny a kulcsa után kotorászott a táskájában, miközben
elindult a D lépcsőház felé. Amikor felnézett, látta, hogy valaki kilép a
sötétből a kapu fölötti lámpa fényébe. Egy széles vállú, karcsú férfi barna
velúrkabátban, piros kendővel hosszú fekete hajában. Dagny torkából zihálás
szakadt fel. Megtorpant.
– Ne félj, drága Dagny, nem foglak bántani! – A férfi szeme parázsként
izzott ráncos arcában. – Csak azért vagyok itt, hogy vigyázzak rád és a
gyermekünkre. Mert én megtartom, amit ígérek. – A hangja halk volt, szinte
csak suttogás, de nem is kellett hangosan beszélnie, hogy Dagny hallja. –
Mert emlékszel az ígéretemre, ugye? Jegyesek vagyunk, Dagny. Míg a halál el
nem választ.
A nő levegő után kapkodott, de a légzőszervei mintha megbénultak volna.
– Ahhoz, hogy megpecsételjük a jegyességünket, meg kell ismételnünk a
fogadalmunkat Isten előtt. Találkozzunk a vikai katolikus templomban
vasárnap este, akkor magunk lehetünk. Kilenckor megfelel? Ne hagyd, hogy
egyedül álljak az oltár előtt. – A férfi kurtán felnevetett. – Addig is szép
álmokat! Mindkettőtöknek.
 Azzal visszahúzódott a sötétbe, a lépcsőházból kiszűrődő fény pedig egy
pillanatra elvakította a nőt. Mire a kezével beárnyékolta a szemét, a férfi már
eltűnt.
Dagny némán állt ott, és meleg könnyek peregtek az arcán. A kulcsot tartó
kezét nézte, egészen addig, amíg abba nem maradt a remegés. Aztán
kinyitotta az ajtót, és belépett a lépcsőházba.
 Tizenharmadik fejezet

A gomolyfelhők horgolt terítőként borultak az égre a Voksen-templom felett.

– Részvétem – mondta Mikael Bellman szívből jövő hangon és jól
begyakorolt arckifejezéssel.
Az egykori, ifjú rendőrfőkapitány, aki jelenleg a továbbra is meglehetősen
fiatal igazságügyi miniszter volt, a jobbjával megszorította Harry kezét, a
balját pedig összekulcsolódó kezükre tette, mintha meg akarná pecsételni
kézfogásukat. Mintha csak azt akarná kifejezni, hogy komolyan gondolja.
Vagy azt akarná biztosítani, hogy Harry addig ne húzza el a kezét, amíg a
sajtófotósok – akik nem kaptak engedélyt, hogy odabent a templomban
fényképezzenek – meg nem kapják, ami jár nekik. Miután Bellman kipipálta
az „igazságügyi miniszter időt szakított arra, hogy elmenjen a volt rendőr
kollégája feleségének temetésére” tételt, eltűnt a közelben várakozó fekete
SUV irányába. Valószínűleg előzetesen ellenőrizte, hogy Holét tisztázták-e az
ügyben.
Harry és Oleg tovább fogadta a kézfogásokat és biccentéseket. A
részvétnyilvánítók többsége Rakel barátja és kollégája volt. Oleget leszámítva
Rakelnek nem voltak közeli, élő rokonai, a nagy templom mégis félig megtelt.
A temetkezési vállalkozó azt mondta, ha megvárták volna a szertartással a
jövő hetet, még több embernek sikerült volna átrendeznie a naptárját. Harry
örült, amiért Oleg úgy döntött, hogy ne legyen nagy összejövetel a szertartás
után. Egyikük sem ismerte túlságosan Rakel kollégáit, és a szomszédokkal
sem szerettek volna csevegni. Amit el kellett mondani Rakelről, azt Oleg,
Harry meg néhány gyerekkori barát megtette a templomi megemlékezés
során, és ez elég is volt. Még a lelkész is megértette, hogy zsoltárokra, imákra
és a könyvben írottakra kell szorítkoznia.
– A rohadt életbe! – Øystein Eikeland volt az, Harry két gyermekkori
barátjának egyike.
Könnyes szemmel Harry vállára tette a kezét, alkoholszagú lehelete
megcsapta barátja arcát. Talán nem csupán a külseje miatt jutott Harry
eszébe Øystein, valahányszor valaki megeresztett egy Keith Richards-viccet.
Minden szál cigarettáért, amit elszívsz, Isten elvesz egy órát az életedből… és odaadja
Keith Richardsnak. Harry látta, hogy a cimborája keményen töri a fejét, mielőtt
végül kinyitja a barna, csonka fogakkal teli száját, és egy kicsit
nyomatékosabban megismétli:
– A rohadt életbe!
– Köszönöm – felelte Harry.
– Facipő nem tudott eljönni – mondta Øystein, anélkül hogy eleresztette
volna Harry vállát. – Vagyis pánikrohamot kap az olyan helyeken, ahol sokan
vannak… Mármint kettőnél többen. De üdvözöl, és azt üzeni… – Øystein
összehúzta az egyik szemét a délelőtti napsütésben. – A rohadt életbe!
– Összejövünk néhányan a Schrøderben.
– Ingyen sör?
– Maximum három.
– Oké.
– Roar Bohr, én voltam Rakel feljebbvalója. – Harry egy férfi palaszürke
szemébe nézett, aki tizenöt centiméterrel alacsonyabb volt nála, mégis
magasabbnak tűnt.
Volt valami a férfi tartásában és a kissé idejétmúlt „feljebbvalója” szóban,
amitől Harryt egy katonatisztre emlékeztette. A kézfogása kemény volt, a
pillantása határozott és egyenes, de volt benne valami fájdalom, sőt talán
sebezhetőség is. De lehet, hogy ez csupán a helyzetnek volt köszönhető.
– Rakel csodálatos ember volt, és a legjobb munkatársam. Hatalmas
veszteség ez az intézetnek és mindannyiunknak, akik ott dolgozunk.
Különösen nekem, aki olyan szoros együttműködésben dolgoztam vele.
– Köszönöm – mondta Harry, és hitt neki.
De talán csak a meleg kéz volt az oka. Egy olyan ember meleg keze, aki
emberi jogokkal foglalkozik. Harry követte a pillantásával Roar Bohrt,
amikor az odament a gyepen álló két nőhöz, és észrevette, hogy
folyamatosan a lába elé néz. Mint aki automatikusan taposóaknát keres. Azt
is megállapította, hogy van valami ismerős az egyik nőben, annak ellenére,
hogy háttal állt neki. Bohr mondott valamit, nyilvánvalóan halkan, mert a
nőnek előre kellett hajolnia, Bohr pedig könnyedén a derekára tette a kezét.
Aztán a részvétnyilvánítók sora elfogyott. A temetkezési iroda autója
elszállította a koporsót, néhányan elindultak a dolgukra, és folytatták a
mindennapi életüket. Harry látta, hogy Truls Berntsen egyedül ballag a
buszhoz, amely majd visszaviszi a rendőr-főkapitányságra, valószínűleg
azért, hogy még többet pasziánszozhasson. Mások a templom előtt álltak és
beszélgettek. Gunnar Hagen rendőrfőkapitány és Anders Wyller, a fiatal
nyomozó, akitől Harry a lakást bérelte, Katrinével és Bjørnnel álldogált.
Katrinéék magukkal hozták a kisfiút is. Egyesek valószínűleg úgy gondolták,
van valami reményteli abban, ha egy temetésen felsír egy gyermek, mert arra
emlékezteti őket, hogy az élet megy tovább. Mármint azok gondolták így,
akik arra vágytak, hogy az élet menjen tovább. Harry bejelentette az
ottmaradóknak, hogy a Schrøderben várja őket. Søs, Harry húga, aki a
kedvesével Kristiansandból utazott a fővárosba a temetésre, odament
hozzájuk, hosszan és szorosan átölelte Harryt meg Oleget, majd azt mondta,
indulniuk kell haza. Harry sajnálkozva bólintott, hogy megérti, és igazság
szerint megkönnyebbült. Olegen kívül Søs volt az egyetlen, aki képes volt
nyilvánosan megríkatni.
Helga elfuvarozta Harryt és Oleget a Schrøderbe, ahol Nina megterített
nekik egy hosszú asztalt.
Egy tucat ember jelent meg. Harry a kávéja fölé hajolva hallgatta a többiek
beszélgetését, amikor valaki a vállára tette a kezét. Bjørn volt.
– Nos, általában nem szokás ajándékkal érkezni temetésre. – Egy lapos,
négyzet alakú, ajándékpapírba csomagolt tárgyat nyújtott Harrynak. –
Engem mindenesetre átsegített már néhány nehéz pillanaton.
– Köszönöm, Bjørn. – Harry megfordított a csomagot. Nem volt nehéz
kitalálni, mi van benne. – Egyébként szerettem volna valamit kérdezni.
– Igen?
– Szung-min Larsen nem érdeklődött a vadkameráról, amikor kihallgatott.
Ami azt jelenti, hogy nem említetted meg, amikor téged hallgatott ki.
– Nem kérdezte. És arra gondoltam, majd te beszélsz róla, ha relevánsnak
tartod.
– Hm. Ezek szerint te annak tartod?
– Ha te sem beszéltél róla, akkor gondolom, nem annyira fontos.
– Azért nem mondtál semmit, mert tudtad, hogy Finne nyomára akarok
akadni, anélkül hogy a Kripos vagy más beleártaná magát?
– Ezt meg sem hallottam, vagy ha mégis, nem értettem, miről beszélsz.
– Köszönöm, Bjørn. És még valami: mit tudsz Roar Bohrról?
– Bohrról? Csak annyit, hogy ő volt Rakel főnöke. Az emberi jogi akárminél,
nem?
– A Nemzeti Emberi Jogi Intézetnél.
– Úgy van. Bohr jelentette a rendőrségnek, hogy aggódnak, amiért Rakel
nem jelent meg a munkahelyén.
– Hm. – Harry a bejárat felé pillantott, amikor kinyílt az ajtó.
Azon nyomban elfelejtette a Bjørnnek szánt további kérdéseket. A nő volt
az, aki háttal állt a gyepen, és Bohrral beszélgetett. Most megállt, és óvatosan
körülnézett. Nem sokat változott. Magas arccsont, hollófekete, markáns
szemöldök a szinte gyermekien nagy, zöld szempár fölött, mézbarna haj,
kissé széles, telt száj.
A nő pillantása végül megtalálta Harryét, és felragyogott.
– Kaja! – hallotta abban a pillanatban Harry Gunnar Hagen kiáltását. –
Gyere, ülj le!
A rendőrfőkapitány kihúzott egy széket.
Az ajtónál álló nő Hagenre mosolygott, és intett, hogy először Harryt kell
üdvözölnie.
A keze épp olyan puha volt, ahogy Harry emlékezett rá.
– Részvétem. Nagyon sajnálom, Harry.
A hangja is.
– Köszönöm. Ez itt Oleg, és a barátnője, Helga. Ő pedig Kaja Solness, egy
régi kollégám.
Kézfogások.
– Szóval visszajöttél – mondta Harry.
– Egyelőre.
– Hm. – Azon töprengett, mit is mondhatna. Nem jutott eszébe semmi.
A nő könnyű keze megpihent a karján.
– Foglalkozz csak a családoddal, én meg beszélgetek Gunnarral meg a
többiekkel.
Harry bólintott, és nézte, ahogy Kaja puhán elsurran hosszú lábain a
székek között az asztal másik végéhez.
Oleg odahajolt hozzá.
– Ő meg kicsoda? Leszámítva, hogy egy kolléga.
– Hosszú történet.
– Azt láttam. És mi a rövid verzió?
Harry kortyolt egyet a kávéból.
– Hogy egyszer hagytam elmenni az édesanyád kedvéért.
Három óra volt, a tor vendégei közül már csak hárman maradtak, amikor
Øystein is felállt az asztaltól, búcsúzóul még rosszul idézett egy Bob Dylan-
szöveget, majd távozott.
A két hátramaradt vendég egyike a Harry melletti székre telepedett.
– Neked nem kell dolgozni menned ma? – kérdezte Kaja.
– És holnap sem. Átmenetileg felfüggesztettek. És neked?
– Készenlétben állok a Vöröskereszt számára. Ez azt jelenti, hogy felveszem
a fizetésemet, de pillanatnyilag itthon vagyok, és arra várok, hogy valahol a
világban felrobbanjon valami.
– És ez be szokott következni?
– Igen. Ebből a szempontból kicsit hasonlít a gyilkossági csoportban
végzett munkára, ahol félig-meddig abban reménykedik az ember, hogy
valami szörnyűség fog történni.
– Hm. Vöröskereszt. Meglehetősen nagy ugrás a gyilkossági csoporttól.
– Igen is, meg nem is. Biztonsági főnök vagyok. Az utolsó megbízásom két
év volt Afganisztánban.
– És előtte?
– Szintén két év. Afganisztánban. – Kaja mosolya feltárta apró, hegyes
fogait, amelyek éppen csak annyira tették tökéletlenné az arcát, hogy
érdekes legyen.
– Mi olyan jó Afganisztánban?
Kaja megvonta a vállát.
– Kezdetben valószínűleg csak annyi, hogy olyan problémákat látsz magad
körül, amelyek mellett a saját gondjaid eltörpülnek. És ez tényleg a javára
válik az embernek. Majd megszereted azokat, akikkel találkozol és dolgozol.
– Mint Roar Bohr?
– Igen. Mondta, hogy Afganisztánban volt?
– Nem, de úgy néz ki, mint egy katona, aki nem akar aknára lépni. A
különleges erőknél szolgált?
Kaja elgondolkodva nézett Harryra. A pupillája kitágult. A Schrøderben
nem bántak bőkezűen a világítással.
– Titkos információ? – kérdezte Harry.
Kaja megvonta a vállát.
– Igen. Bohr alezredes volt a különleges egységnél. Őt is azoknak a körözött
tálib terroristáknak a névsorával küldték Kabulba, akiket az ISAF likvidálni
akart.
– Hm. Íróasztal-generális, vagy lőtt is a dzsihádistákra?
– Voltak közös biztonsági megbeszéléseink a norvég nagykövetségen, de
részleteket nem tudok. Csak azt, hogy Roar és a húga volt a helyi
lövészbajnok Vest-Agder megyében.
– És a végére ért a listának?
– Úgy sejtem, igen. Te meg Bohr eléggé hasonlóak vagytok, nem adjátok
fel, amíg el nem kapjátok, akit kell.
– Ha Bohr annyira jó volt a munkában, miért lépett ki, és kezdett épp
emberi jogokkal foglalkozni?
Kaja felvonta az egyik szemöldökét, mintha azt kérdezné, miért érdekli
Harryt ennyire Bohr. De úgy tűnt, arra a következtetésre jut, hogy Harry csak
valami másról akar beszélni: bármiről, csak ne Rakelről, önmagáról, a
helyzetről, erről a pillanatról.
– Amikor az ISAF-et felváltotta a Resolute Support, az úgynevezett
békefenntartó erők emberei már nem teljesítettek fegyveres szolgálatot,
vagyis nem lőhettek. Meg a felesége is azt akarta, hogy jöjjön haza. Már nem
bírta elviselni, hogy egyedül van két gyerekkel. Egy tábornoki ambíciókat
dédelgető norvég tisztnek a gyakorlatban legalább egy periódust el kell
töltenie Afganisztánban, így amikor Roar a leszerelését kérte, tisztában volt
vele, hogy magas beosztásról mond le. De akkor valószínűleg már nem is volt
olyan szórakoztató a dolog. Ezenkívül az ő vezetői tapasztalatával bíró
emberekre meglehetősen nagy a kereslet más ágazatokban.
– Na de emberekre lövöldözik, aztán meg emberi jogokkal foglalkozik?
– Szerinted mégis miért harcolt Afganisztánban?
– Hm. Vagyis egy idealista és példás családapa.
– Roar olyan ember, aki hisz dolgokban. És kész áldozatot hozni azokért,
akiket szeret. Ahogy te is. – Kaja arca rövid, fájdalmas mosolyba torzult.
Begombolta a kabátját. – Ami tiszteletre méltó, Harry.
– Hm. Úgy véled, feláldoztam valamit annak idején?
– Úgy gondoljuk, hogy racionálisak vagyunk, de mindannyian azt tesszük,
amit a szívünk diktál, nem igaz? – Kaja egy névjegykártyát halászott elő a
táskájából, és Harry elé tette az asztalra. – Ugyanott lakom. Ha szeretnél
beszélgetni valakivel, tudok egy keveset a hiányról és a veszteségről.
A nap már leereszkedett a hegygerinc mögé, és narancssárga színűre festette
fölötte az eget, amikor Harry kinyitotta a gerendaház ajtaját. Oleg úton volt
Lakselvbe, és odaadta Harrynak a kulcsokat, hogy valamikor a héten be tudja
engedni az értékbecslőt. Harry arra kérte Oleget, hogy gondolja át, valóban el
akarja-e adni a házat, nem jönne-e jól, amikor visszatér a gyakorlatáról.
Odaköltözhetnének Helgával. Oleg megígérte, hogy alaposan végiggondolja,
de úgy hangzott, hogy már meghozta a döntést.
A helyszínelők végeztek, és összetakarítottak maguk után. Pontosabban a
vértócsa eltűnt, a klasszikus krétarajz azonban, amely a holttest helyét
jelezte, ott maradt. Harry elképzelte, ahogy az ingatlanügynök szorongva,
kétségbeesetten, ám tapintatosan felveti, hogy el kellene tüntetni, mielőtt
megérkeznek az érdeklődők.
Harry a konyhaablakon át nézte, ahogy a narancsszínű izzás megfakul az
égen, és a sötétség átveszi az uralmat. Huszonnyolc órája volt józan, Rakel
pedig legalább száznegyvenegy órája halott.
Megfordult, és odament a krétarajzhoz. Letérdelt. Az ujja hegyével
végigsimított a durva fapadlón. Lefeküdt a földre, bekúszott a fehér vonalak
közé, magzatpózba kuporodott, és megpróbált a körvonalon belül maradni.
És akkor végre kiszakadt belőle a sírás. Ha sírás volt egyáltalán, mert könnyei
nem voltak, csak egy rekedt üvöltés tört fel belőle, amely a mellkasában
kezdődött, egyre duzzadt, átpréselődött az összeszorult torkán, majd
betöltötte a szobát. Úgy hangzott, mintha a haláltusáját vívná. Amikor
befejezte az ordítást, a hátára gördült, hogy lélegzethez jusson. És akkor
eleredtek a könnyei is. Rajtuk keresztül pedig elmosódva, mint egy álomban,
megpillantotta a csillárt a feje fölött. És észrevette, hogy a kristálydarabok S
betűt formáznak.
 Tizennegyedik fejezet

A Lyder Sagens gatén a madarak daloltak a boldogságtól.

Talán mert reggel kilenc óra volt, és még semminek sem sikerült
tönkretennie a napot. Talán mert ragyogó idő volt, és úgy tűnt, ez tökéletes
kezdete egy hétvégének, amelyre remek időjárást ígértek. Vagy talán mert a
Lyder Sagens gatén a madarak boldogabbak voltak, mint a világ többi részén.
A bergeni tanárról elnevezett, nem különösebben mutatós utca még abban az
országban is a boldogság csúcsát képviselte, amely rendszeres időközönként
a világ legboldogabb országairól összeállított statisztika első helyén
szerepelt. Négyszázhetven méternyi boldogság, amely nemcsak a pénzügyi
aggodalmaktól volt mentes, hanem az anyagiasság túlzott hajszolásától is. Az
utcában egyszerű, kicsit sem hivalkodó villaépületek álltak nagy, nem
különösebben ápolt kertekkel körülvéve, ahol a gyermekjátékok pont olyan
elbűvölően voltak szétszórva, hogy senkinek se lehessen kétsége afelől, mi a
legfontosabb a családoknak. Az egész kissé bohém volt, ugyanakkor a régi,
súlyos és a legkevésbé sem praktikus, színtelen páccal kezelt kerti bútorokkal
telezsúfolt garázsokban új, de nem feltűnő Audik parkoltak. Lyder Sagens
gate valószínűleg az ország egyik legdrágább utcája volt, ahol ideális esetben
a művészember a nagymamájától örökölte a házat. Legalábbis a lakosok jó
szociáldemokratáknak tűntek, akik hisznek a fenntartható fejlődésben, és
olyan szilárd értékrenddel bírnak, mint a svájci villákból itt-ott előnyúló
túlméretezett fagerendák.
Amikor Harry belökte a kaput, a panaszos jajdulás úgy hangzott, akár egy
visszhang a múltból. Odabent az égvilágon semmi sem változott. Az ajtóhoz
vezető falépcső nyikorgása. A névtábla nélküli csengő. A negyvenhatos
férficipő, amelyet Kaja Solness azért tett ki, hogy elriassza a betörőket és az
egyéb nemkívánatos látogatókat.
Kaja ajtót nyitott, kisimított egy napszítta tincset az arcából, és keresztbe
fonta a karját. Még a túlságosan nagy gyapjúpulóvere és a lyukas filcpapucsa
is ugyanaz volt.
– Harry – állapította meg.
– Mivel nem lakik messze a lakásomtól, gondoltam, akár útba is ejthetem,
ahelyett, hogy felhívom.
– Tessék? – billentette oldalra a fejét Kaja.
– Ezt mondtam, amikor először csengettem be hozzád.
– Mikre emlékszel!
Mert előre kitaláltam, mit mondjak, és begyakoroltam, gondolta Harry, és
elmosolyodott.
– Egyszerűen csodálatos a memóriám. Bemehetek?
Pillanatnyi tétovázást látott Kaja tekintetében, és hirtelen rádöbbent,
eszébe sem jutott, hogy a nőnek talán van valakije. Élettársa. Szeretője. Vagy
van valami egyéb jó oka, hogy ne engedje be.
– Persze csak ha nem zavarok.
– Öhm, nem… csak egy kicsit hirtelen jött.
– Később is visszajöhetek.
– Nem, jóságos ég, dehogy, hiszen én mondtam, hogy gyere nyugodtan. –
Azzal kitárta az ajtót, és félrehúzódott.

Kaja egy csésze gőzölgő teát tett Harry elé a dohányzóasztalra, majd hosszú
lábát maga alá húzva a kanapéra kuporodott. Harry pillantása a könyvre
szegeződött, amely ott feküdt kinyitva, borítóval felfelé. A Jane Eyre Charlotte
Brontëtól. Rémlett neki valami egy fiatal nőről, aki beleszeret egy komor,
magának való férfiba, akiről kiderül, hogy a kastélyában bezárva rejtegeti a
feleségét.
– Nem engednek nyomozni az ügyben – mondta Harry. – Annak ellenére,
hogy tisztáztak a gyanú alól.
– Nos, ez a szokásos eljárás ilyen esetekben.
– Nem vagyok biztos benne, hogy létezik bevett eljárás gyilkossági
nyomozók számára, akiknek megölték a feleségét. Ezenkívül tudom, ki tette.
– Tudod?
– Egészen biztos vagyok benne.
– Bizonyíték?
– Megérzés.
– Mint mindenki más, aki valaha veled dolgozott, én is nagy tiszteletben
tartom a megérzéseidet, Harry, de biztos vagy abban, hogy megbízhatsz
bennük, amikor a feleségedről van szó?
– Nem csak megérzés. Kizártam a többi lehetőséget.
– Mindet? – Kaja két keze a bögrére kulcsolódott, de nem ivott belőle,
mintha a teát elsősorban a keze melegítésére készítette volna. – Mármint úgy
rémlik, volt egy Harry Hole nevű mentorom, aki azt mondta, hogy mindig
vannak más lehetőségek, és a dedukción alapuló következtetéseknek
méltatlanul van jó hírük.
– Rakelnek nem voltak ellenségei ezen az egyen kívül. Aki ráadásul nem is
az ő ellensége volt, hanem az enyém. Svein Finnének hívják. Vőlegényként is
ismert.
– Mit tudsz róla?
– Erőszaktevő és gyilkos. Azért nevezik Vőlegénynek, mert teherbe ejti az
áldozatait, és megöli őket, ha nem hordják ki az utódait. Fiatal nyomozó
voltam, éjjel-nappal azon dolgoztam, hogy elkapjam. Ő volt az első. És
nevettem a gyönyörűségtől, amikor a csuklójára kattintottam a bilincset. –
Harry a kezére nézett. – Valószínűleg ez volt az utolsó alkalom, hogy valódi
örömöt éreztem, amiért letartóztattam valakit.
– Valóban? Miért?
Harry pillantása az elegáns, régi, virágmotívumokkal díszített tapétát
pásztázta.
– Valószínűleg több oka is van, és az önismeretem korlátozott. De az egyik
ok az, hogy amint Finne letöltötte a büntetését, megerőszakolt egy
tizenkilenc éves lányt, és azzal fenyegetőzött, hogy megöli, ha abortuszra
megy. A lány mégis megtette. Egy héttel később találták meg hason fekve
Linnerud erdős részén. Mindent vér borított, biztosak voltak abban, hogy a
lány meghalt. De amikor megfordították, egy hangot hallottak, olyan volt,
mint egy baba hangja, ami azt mondja: „mama”. Kórházba szállították, és
túlélte. De kiderült, hogy a babahang nem a lányé volt. Finne felvágta a hasát,
egy elemes játék babát dugott bele, majd összevarrta.
Kaja levegő után kapkodott.
– Bocsánat – mondta. – Egy kicsit kijöttem a gyakorlatból.
Harry bólintott.
– Aztán újra elkaptam. Csalit használtam, és letolt gatyával kaptam el. Szó
szerint. Fénykép is van róla. Erős vaku, egy kissé túlexponált fotó. A
megaláztatáson túl arról is gondoskodtam, hogy Svein „Vőlegény” Finne
húsz évet töltsön a maga jó hetven évéből rács mögött. Többek között egy
gyilkosságért, amelyről azt állítja, nem követte el. Tehát adott az indíték.
Adott a megérzés. Kimegyünk a verandára rágyújtani?
Fogták a kabátjukat, és kiültek a nagy, fedett verandára, amely egy csupasz
almafákkal teli kertre nézett. Harry a Lyder Sagens gate túloldalán álló ház
emeleti ablakai felé pillantott. Egyikből sem látott fényt kiszűrődni.
– A szomszédod – mondta, és előhúzta a cigarettásdobozt – már nem vigyáz
rád?
– Greger néhány évvel ezelőtt betöltötte a kilencvenet, aztán tavaly
meghalt – sóhajtotta Kaja.
– Akkor most már neked kell vigyáznod magadra?
A nő megvonta a vállát. A mozdulat olyan volt, mintha egy tánc része
lenne.
– Az az érzésem, hogy egy kicsit mindig vigyáznak rám.
– Hívő lettél?
– Nem. Lejmolhatok egy cigarettát?
Harry ránézett. Kaja a kezét a combja alá csúsztatva ült. Harrynak eszébe
jutott, hogy mindig így ült, meg hogy nagyon fázós volt.
– Tudod, hogy ugyanitt ültünk, és ugyanezt csináltuk… Hány évvel ezelőtt
is? Hét? Nyolc?
– Igen – felelte Kaja. – Emlékszem.
Kiszabadította az egyik kezét, megfogta a cigarettát, és hagyta, hogy Harry
tüzet adjon neki. Belélegezte a füstöt, és jókora szürke felhőt fújt ki.
Ugyanolyan ügyetlenül dohányzott, mint annak idején. Harry érezte az
emlékek édes utóízét. Akkor az Utazás a múltból című filmről beszélgettek, a
materialista monizmusról, a szabad akaratról, John Fantéról és az apró
dolgok elcsenésének öröméről. Aztán mintegy büntetésként a
fájdalommentes másodpercekért, Kaja kimondta Rakel nevét, mire Harry
összerezzent. Újra megforgatták benne a kést.
– Nagyon magabiztosan állítod, hogy Rakelnek nem volt más ellensége
ezen a Finnén kívül, Harry. De miből gondolod, hogy az élete minden
részletét ismerted? Az emberek együtt élnek, megosztják az ágyukat, meg
mindent, de ez még nem jelenti azt, hogy a titkaikat is.
Harry megköszörülte a torkát.
– Ismertem őt, Kaja, és ő is ismert engem. Ismertük egymást. Nem voltak
tit… – Hallotta, hogy remeg a hangja, és félbehagyta a mondatot.
 – Rendben van, Harry, de nem tudom, mit szeretnél most tőlem.
Vigasztalást vagy szakmai segítséget?
– Szakmai segítséget.
– Rendben. – Kaja letette a faasztal szélére a cigarettát. – Akkor mondok
még egy lehetőséget, mindössze példaként. Rakel kapcsolatot
kezdeményezett egy másik férfival. Számodra talán elképzelhetetlen, hogy
félrevezetett téged, de hidd el, a nők ügyesebben leplezik az ilyesmit, mint a
férfiak, különösen ha úgy vélik, jó okuk van rá. Jobban mondva: a férfiak
rosszabbak az ilyen esetek leleplezésében, mint a nők.
Harry behunyta a szemét.
– Ez meglehetősen durva…
– …általánosítás. Úgy van. És itt van mindjárt egy másik is. A nők más okból
hűtlenek, mint a férfiak. Rakel talán tudta, hogy el kell hagynia téged, de
szüksége volt egy katalizátorra, egy ugródeszkára. Mondjuk, egy alkalmi
félrelépésre. És amikor ez a kapcsolat beteljesítette a célját, és Rakel
megszabadult tőled, ezzel a másik férfival is szakított. És máris van egy
szerelmes és mélyen megbántott férfink, akinek van indítéka a gyilkosságra.
– Oké – mondta Harry. – Tényleg ezt hiszed?
– Nem. De ez azt mutatja, hogy vannak más lehetőségek is. Én legalábbis
nem hiszek abban az indítékban, amit Finnének tulajdonítasz.
– Nem?
– Hogy azért ölte volna meg Rakelt, mert te a munkádat végezted? Mert
rendőr vagy? Hogy gyűlöl téged, és megfenyeget, az rendben van. De az olyan
emberek mint Finne, szexuális indíttatásból ölnek, és nem a bosszúvágy
hajtja őket. Legalábbis nem jobban, mint más bűnözőket. Én soha nem
éreztem fenyegetve magam azoktól, akiket rács mögé juttattam, bármekkora
volt is a pofájuk. Nagy a különbség aközött, hogy valaki mindenféle
fenyegetésekkel vagdalkozik, és hogy vállalja egy gyilkosság végrehajtásának
kockázatát. Szerintem Finnének sokkal erősebb indítékra lett volna szüksége,
hiszen azt kockáztatja, hogy tizenkét évet, azaz talán az utolsó éveit
börtönben töltse.
Harry dühödten szívta a cigarettáját. Dühös volt, mert érezte, hogy minden
erejével harcol az ellen, amit Kaja mondott. Dühös volt, mert tudta, hogy a
nőnek igaza van.
– És szerinted milyen indíték lett volna elég erős?
Megint az a táncszerű, szinte gyerekes vállrándítás.
 – Nem tudom. Valami személyes. Valami, ami arányban áll a tette
súlyosságával: elvette tőled, akit a legjobban szerettél.
– De hát én is pont ezt tettem vele. Elvettem a szabadságát, az életet, amit
imádott. Ezért elvette tőlem azt, akit a legjobban szerettem.
– Rakelt. – Kaja lebiggyesztette az alsó ajkát, és bólintott. – Hogy neked a
fájdalommal kelljen tovább élned.
– Pontosan. – Harry észrevette, hogy a cigarettából már csak a füstszűrő
maradt. – Te érted a dolgokat, Kaja. Valójában ezért jöttem ide.
– Hogyhogy?
– Magad is láthatod, hogy csődöt mondtam. – Harry mosolyogni próbált. –
Olyan lettem, mint a saját legrosszabb példám: egy érzelmeitől vezérelt
nyomozó, aki a következtetéssel indít, és csak azután keres kérdéseket,
abban a reményben, hogy a rájuk adandó válaszok megerősítik a
következtetést. És ezért van szükségem rád, Kaja.
– Nem tudlak követni.
– Felfüggesztettek, és nem dolgozhatok együtt a többiekkel az osztályon.
Minden nyomozónak szüksége van egy társra, akivel egymásnak
passzolgathatják a labdát. Ellenvetések. Új ötletek. Te pedig korábban
gyilkossági nyomozóként dolgoztál, és éppen nincs mivel kitöltened a
napjaidat.
– Nem, nem, Harry.
– Figyelj rám, Kaja! – Harry előrehajolt. – Tudom, hogy semmivel sem
tartozol nekem, tudom, hogy én hagytalak ott annak idején. Az, hogy össze
volt törve a szívem, magyarázat, de nem mentség arra, hogy összetörtem a
tiédet. Tudtam, mit csinálok, és megint ugyanezt tenném. Mert muszáj volt,
mert szerettem Rakelt. Tudom, hogy túl nagy kérés, mégis erre kérlek. Mert
kezdek beleőrülni, Kaja. Muszáj csinálnom valamit, és egyedül a gyilkossági
nyomozáshoz értek. Meg az iváshoz. Halálra iszom magam, ha kell.
Harry látta, hogy Kaja összerezzen.
– Csak azt mondom, ami van – folytatta Harry. – Nem kell válaszolnod, csak
annyit kérek, hogy gondolkodj rajta. Tudod a számom. És most békén
hagylak.
Harry felállt.
Felhúzta a bakancsát, kiment a kapun, le a Suhms gatéra, majd tovább a
Pilestredeten a Fagerborg-templom felé, miközben sikerült két nyitva tartó
kocsma mellett is elhaladnia, ahol a vendégkör a bárpultnál ücsörgött. Aztán
elgyalogolt a Bislett stadion bejárata előtt, amelynek egykor szintén megvolt
a maga vendégköre, de mára leginkább egy börtönépületre emlékeztetett.
Felnézett az értelmetlenül tiszta égre, és egy futó pillantást vetett a lüktető
napban vakítóan felvillanó, remegő S betűre, majd átment az utcán. A
villamos fékeinek sikoltása olyan volt, mint a saját sikolyának visszahangja,
amikor felállt a padlóról, és az egyik bakancsa megcsúszott a vérben.

Truls Berntsen a számítógép képernyője előtt ült, és a Kemény zsaruk első

évadának harmadik részét nézte. Már kétszer megnézte a teljes sorozatot, és
most újrakezdte az elejétől. Mert a tévésorozatokkal is úgy volt, mint a
pornófilmekkel: mindig a régi, az eredeti volt és lesz a legjobb. Ezenkívül
Truls olyan volt, mint Vic Mackay. Oké, nem egészen, de szeretett volna
olyan lenni: velejéig korrupt, ám olyan erkölcsi elvekkel felvértezett,
amelyek szentesítették ezt. Pontosan ezért volt az egész annyira klassz.
Nyugodtan lehetsz rossz, mégis a keretek között maradsz, mert minden azon
múlik, honnan nézed a dolgokat. Melyik szögből. Hiszen a nácik és a
kommunisták is készítettek háborús filmeket, és arra biztatták az embereket,
hogy éltessék a disznóságaikat. Semmi sem teljesen igaz, és semmi sem
színtiszta hazugság. Nézőpont kérdése. Ez minden. A nézőpont.
Megszólalt a telefon.
Ami nyugtalanító volt.
A gyilkossági csoportnál Hagen vezette be a hétvégi ügyeletet. Bár csak egy
ember volt bent. Truls zokszó nélkül vállalta át a többiek ügyeletének egy
részét is. Először is, mert úgysem lett volna mit csinálnia, másodszor, mert
szüksége volt a pénzre és a lecsúsztatható túlórákra az őszi pattajai
kiruccanáshoz, harmadszor pedig, mert az égvilágon semmi tennivaló nem
volt itt, mivel a beérkező hívásokat a központi ügyelet fogadta. Valójában
abban is kételkedett, hogy tudnak-e egyáltalán arról, hogy a gyilkossági
csoport hétvégi ügyeletet tart, mindenesetre neki nem állt szándékában az
orrukra kötni.
Pontosan ezért volt nyugtalanító ez a telefonhívás: a kijelzőn az állt, hogy a
központi ügyelettől keresik.
Öt csörgés után Truls csendes káromkodásba kezdett, lenémította a filmet,
de nem állította meg, és felemelte a kagylót.
– Igen? – szólt bele, és sikerült elérnie, hogy ez a két szótagos pozitív
szócska teljes visszautasításként hangozzon.
– Központi ügyelet. Van itt egy hölgy, akinek segítségre van szüksége. Egy
nemi erőszak kapcsán szeretné végignézni az ismert erőszaktevők fotóit.
– Az az erkölcsrendészet asztala.
– Maguknál is megvannak azok a képek, és náluk nincs hétvégi ügyelet.
– Jobb lesz, ha hétfőn visszajön.
– Jobb lesz, ha most végignézi a képeket, amíg még emlékszik az arcokra.
Van hétvégi ügyeletük, vagy nincs?
– Rendben – morogta Truls Berntsen. – Akkor hozza fel.
– Elég sok a dolgunk, mi lenne, ha inkább lejönne érte?
– Nekem is sok a dolgom. – Truls várt, de nem kapott választ. – Oké,
megyek – sóhajtott fel végül.
– Nagyszerű. Ja, és egyébként egy ideje már nem erkölcsrendészetnek
hívják őket, hanem szexuális bűnözés elleni osztálynak.
– Kapd be – mormolta Truls olyan halkan, hogy aligha hallhatták a vonal
másik végén, majd letette a kagylót, és megnyomta a szünet gombot.
A Kemény zsaruk éppen az egyik kedvenc jelenete előtt dermedt meg a
képernyőn. Amikor Vic likvidálja a kollégáját, Terryt: golyót ereszt a fejébe a
bal szeme alatt.

– Vagyis akkor nem maga ellen követtek el nemi erőszakot, hanem látni
vélte, ahogy valakit megerőszakoltak – foglalta össze Truls Berntsen, és még
egy széket húzott az íróasztalához. – Biztos, hogy nemi erőszak volt?
– Nem – felelte a nő, aki Dagny Jensenként mutatkozott be. – De ha
felismerek valakit az archívumukban lévő erőszaktevők közül, akkor teljesen
biztos leszek benne.
Truls megvakarta előreugró homlokát, amelyet Frankenstein teremtménye
is megirigyelhetett volna.
– De nem akar feljelentést tenni addig, amíg fel nem ismeri az elkövetőt?
– Nem.
– Általában nem így csináljuk – mondta Truls. – Mondjuk, lefuttatok egy
tízperces diavetítést a képernyőn. De ha megtaláljuk a fickót, akkor a többit,
vagyis a feljelentést és a vallomástételt a központi ügyeleten intézi. Én
ugyanis egyedül vagyok itt, ráadásul teljesen elhavazva. Rendben?
– Igen.
 – Akkor kezdjük. Az erőszaktevő feltételezett kora?
Dagny Jensen alig három perc múlva egy képre mutatott a monitoron.
– Ez ki?
Truls észrevette, hogy a nő minden erejével próbál küzdeni a hangja
remegése ellen.
– Ez maga Svein Finne – felelte. – Őt látta?
– Mit követett el?
– Inkább az a kérdés, mit nem követett el… Lássuk csak. – Truls gépelni
kezdett, lenyomta az entert, mire egy részletes személyi akta bukkant fel a
képernyőn.
Látta, ahogy Dagny Jensen arcára kiül az egyre növekvő rémület, ahogy a
szörny előlép a száraz rendőrségi adatok közül.
– Embert ölt – suttogta. – Nőket ejtett teherbe.
– Testi sértés és gyilkosság – helyesbített Truls. – Letöltötte a büntetését,
de ha van valaki, aki ellen szívesen vennénk egy feljelentést, akkor az Finne.
– És… teljesen biztosak benne, hogy el tudják kapni?
– Ó, valószínűleg elkapjuk, ha körözést adunk ki ellene – jelentette ki Truls.
– Persze az más kérdés, hogy sikerül-e rács mögé juttatni nemi erőszakért. Az
ilyen ügyekben gyakran csupán az egyik fél szava áll a másikéval szemben, és
olyankor kénytelenek vagyunk egyszerűen elengedni az illetőt. De
nyilvánvalóan egy ilyen esetben, mint ez, ahol tanú is van, máris ketten
vannak egy ellen. Remélhetőleg.
Dagny Jensen nyelt néhányat.
Truls ásított egyet, és az órára nézett.
– Most, hogy látta a képet, megtenné, hogy lefárad az ügyeletre, hogy
elintézhessék a papírmunkát?
– Igen – válaszolta a nő a képernyőre meredve. – Igen, persze.
 Tizenötödik fejezet

Harry a kanapén ült, és a falat bámulta. Nem kapcsolta fel a villanyt, a

bekúszó sötétség lassan kitörölte a kontúrokat meg a színeket, és hűsítő
borogatásként borult a homlokára. Azt kívánta, bár őt is kitörölné. Amikor
ilyesmire gondol az ember, az élet nem is olyan bonyolult, bele lehet sűríteni
a Clash egyszerű kérdésébe: Should I stay or should I go? Menjek vagy
maradjak? Igyak, vagy ne igyak? Inni akart. Eltűnni. De nem tehette. Még
nem.
Kicsomagolta Bjørn ajándékát, amely – ahogy sejtette – egy hanglemez
volt. Road to Ruin. A három album egyike, amelyekről Øystein váltig állította,
hogy csak ezek igazán jók (és ezen a ponton Lou Reedre szokott hivatkozni,
aki szarnak titulálta a Ramones zenéjét). És most Bjørn megvette Harrynak
azt, amelyik még nem volt meg a háromból. A háta mögött lévő polcon – a
Rainmakers és a Rank and File debütáló albumai között – már ott állt a
Ramones és a kedvence, a Rocket to Russia.
Harry kivette a fekete bakelitkorongot a borítójából, és feltette a
lemezjátszóra.
Felismerte az egyik szám címét, és oda, az I Wanna be Sedated elejére
helyezte a tűt.
A gitárriffek megtöltötték a szobát. Ez a zene sokkal mesterkéltebbnek és a
közízléshez közelebb állónak hangzott, mint a debütáló album. Tetszett neki
a minimalista gitárszóló, de az utána következő modulációban már nem volt
ennyire biztos. A maga leginkább ijesztő egyszerűségével gyanúsan közel állt
a Status Quo boogie-jához. Viszont megingathatatlan önbizalommal
játszották. Ez tetszett Harrynak. Akárcsak a kedvenc száma, a Rockaway
Beach, ahol szintén megingathatatlanul álltak a Beach Boys vállán, mint az
autótolvajok, akik lehúzott ablakkal, vigyorogva cirkálnak a Storgatán.
Miközben Harry megpróbálta eldönteni, hogy tényleg tetszik-e neki az I
Wanna be Sedated, vagy sem, és elmenjen-e egy bárba, vagy sem, a
dohányzóasztalon fekvő telefon kijelzője felvillant.
Harry ráhunyorgott. Felsóhajtott. Felvegye, vagy sem?
– Szia, Alexandra!
– Szia, Harry! Már próbáltalak hívni. Ki kellene cserélned a hangpostádon
az üzenetet.
– Gondolod?
– Mondd, ha muszáj – utánozta a nő. – Még a neved sem hangzik el, csak ez a
három szó, ami olyan, mint valami figyelmeztetés, utána pedig sípszó.
– Úgy tűnik, azért működik.
– A lényeg, Hole úr, hogy többször is hívtalak.
– Láttam, de nem voltam… abban a hangulatban.
– Hallottam róla. – Alexandra mélyet sóhajtott, és a hangja hirtelen
meggyötörtnek, együttérzőnek hangzott. – Borzalmas.
– Igen.
Kis szünet következett, mint egy néma közjáték, amely jelzi az átmenetet
két felvonás között. Amikor Alexandra folytatta, nem azon a mély, játékos
hangján tette, de nem is az együttérzőn. Hanem a szakmai hangján.
– Van számodra valamim.
Harry felsóhajtott, és végighúzta a kezét az arcán.
– Oké, csupa fül vagyok.
Olyan régen kért segítséget Alexandra Sturdzától, hogy már nem is
remélte, hogy kap tőle valamit. Több mint fél éve történt, hogy a
Rikshospitalet igazságügyi orvosszakértői részlegén egy kemény vonásokkal
megáldott, himlőhelyes arcú, villámló szemű fiatal nő fogadta. Egyenesen a
laboratóriumból érkezett, és amikor üdvözölte, Harry megállapította, hogy
van egy nagyon halvány akcentusa. A nő bevezette az irodájába, ahol levette
a fehér köpenyt, Harry pedig megkérdezte, segítene-e neki összevetni –
úgymond nem hivatalosan – a Svein Finne ügyeiből származó DNS-t más
elévült gyilkossági és nemierőszak-esetekben begyűjtött mintákkal.
– Szóval Harry Hole azt szeretné, ha előretolakodnék a sorban a kedvéért?
Miután a parlament 2014-ben eltörölte a gyilkosság és a nemi erőszak
elévülését, természetesen tömegével érkeztek be a régi ügyekből származó
minták, hogy vessék alá őket az új DNS-elemzési módszereknek, aminek
következtében a várakozási idő borzasztóan megnőtt.
Harry elgondolkodott rajta, hogyan tudna finomítani a dolgon, de a nő
egyenes pillantásán látta, hogy erre semmi szükség.
 – Igen.
– Érdekes. És mit ad cserébe?
– Cserébe? Hm. Mit szeretne?
– Mondjuk, kezdetnek megteszi egy sör Harry Holéval.
A köpeny alatt viselt fekete, feszülős ruha kiemelte Alexandra Sturdza
izmos testét, amelynek vonalai a macskaféléket és a sportkocsikat juttatták
Harry eszébe. Őt azonban sosem érdekelték az autók, és sokkal inkább kutyás
volt.
– Ha ez kell hozzá, veszek magának egy sört. De én nem iszom. És házas
vagyok.
– Majd meglátjuk – nevetett a nő rekedten. Úgy nézett ki, mint aki
habzsolja az életet, de furcsamód nehéz volt meghatározni az életkorát,
húsztól negyvenig bármennyi lehetett. Oldalra billentett fejjel Harryra
nézett. – Találkozzunk holnap nyolckor a Revolverben, és meglátjuk, lesz-e
valamim magának, rendben?
Nem volt túl sok mindene. Sem akkor, sem pedig azóta. Épp csak annyi,
hogy hébe-hóba meghívassa magát egy sörre. Harry azonban tartotta tőle a
távolságot, és gondoskodott róla, hogy a találkozások rövidek és
tárgyilagosak legyenek. Egészen addig, amíg Rakel ki nem dobta, a gát át nem
szakadt, és magával nem sodort mindent, Harry szakmai távolságtartásról
szóló elveit is beleértve.
Nézte, ahogy a fal egy árnyalattal még szürkébb lesz.
– Nincs közvetlen egyezésem – kezdte Alexandra.
Harry ásított. Megint a régi nóta.
– De arra gondoltam, hogy összevethetném Svein Finne DNS-profilját a
teljes adatbázissal. És végül részleges egyezést találtam egy gyilkostól
származó mintával.
– És ez mit jelent?
– Azt jelenti, hogy ha Svein Finne nem is gyilkos, a fia az.
– Ó, a rohadt életbe! – Harrynak derengeni kezdett valami. Egy előérzet. –
Hogy hívják azt a gyilkost?
– Valentin Gjertsennek.
Harry hátán végigfutott a hideg. Valentin Gjertsen. Nem mintha jobban
hitt volna a genetikai örökségben, mint a környezeti hatásokban, de volt
egyfajta logika abban, hogy Svein Finne génjeiből egy olyan fiúgyerek
születik, aki a norvég bűnüldözés történetének egyik legbrutálisabb
gyilkosává válik.
– Azt hittem, hogy jobban meg leszel lepve – jegyezte meg Alexandra.
– Én is azt hittem, hogy jobban meg leszek lepve – felelte Harry, és
megdörzsölte a nyakát.
– Hasznos volt?
– Igen – felelte. – Hasznos volt. Köszönöm, Alexandra.
– Mit csinálsz most?
– Hm. Jó kérdés.
– Mi lenne, ha átjönnél hozzám, hogy személyesen mondj köszönetet?
– Ahogy már mondtam, nem vagyok abban a hangu…
– Nem kell semmit csinálnunk. Talán mindkettőnknek csak arra van
szüksége, hogy odabújhasson valakihez. Emlékszel még, hol lakom?
Harry behunyta a szemét. A gát átszakadása óta járt néhány ágyban,
kapuban és lakóépületben, de az alkohol fátylat borított az arcokra, nevekre
és címekre. Ezenkívül Valentin Gjertsen képe ebben a pillanatban minden
egyebet kiszorított, amire egyébként emlékezett volna.
– A fenébe is, Harry! Tudom, hogy részeg voltál, de nem tudnál legalább
úgy tenni, mintha emlékeznél?
– Grünerløkka – mondta Harry. – Seilduksgata.
– Ügyes fiú. Egy óra múlva?
Amikor Harry letette, és felhívta Kaja Solnesst, hirtelen rádöbbent
valamire. Hogy emlékezett a Seilduksgatára. Mert nem számít, mennyire volt
részeg, mindig emlékezett valamire, soha nem volt teljesen fekete a kép.
Talán mégsem az alkoholizmus hosszú távú hatásai tehettek arról, hogy
semmire sem emlékezett abból az éjszakából a Jealousy Barban, talán volt
valami, amire nem akart emlékezni.
– Üdv, ez Kaja üzenetrögzítője.
– Megvan az indíték, amiről kérdeztél – mondta Harry a sípszó után. –
Valentin Gjertsennek hívják, és mint kiderült, Svein Finne fia. Valentin
Gjertsen meghalt. Megölték. Én öltem meg.
 Tizenhatodik fejezet

Alexandra Sturdza egy elnyújtott hang kíséretében a feje fölé emelte a karját,
így az ujjai és a csupasz lábujjai megérintették az ágy két végének
réztámláját. Aztán az oldalára fordult, a combja közé szorította a paplant, és
a feje alá tette az egyik nagy fehér párnát. Olyan szélesen vigyorgott, hogy
sötét szeme szinte eltűnt durva vonású arcában.
– Olyan jó, hogy eljöttél – mondta, és Harry mellkasára tette a kezét.
– Hm. – Harry hanyatt feküdt, és a mennyezeti lámpa erős fényébe bámult.
A nő hosszú selyemköntöst viselt, amikor ajtót nyitott, kézen fogta, és
egyenesen a hálószobába vezette.
– Lelkiismeret-furdalásod van? – kérdezte Alexandra.
– Mindig – felelte Harry.
– Úgy értem, azért, hogy itt vagy.
– Nem különösebben. Beleillik a bűnjelek sorába.
– Milyen bűnjelek?
– Amik arra utalnak, hogy rossz ember vagyok.
– De ha már úgyis rossz a lelkiismereted, akkor akár le is vetkőzhetsz.
– Tehát semmi kétség nem férhet ahhoz, hogy Valentin Gjertsen Svein
Finne fia volt? – Harry összekulcsolta a két kezét a feje mögött.
– Semmi.
– Basszus, még egy ilyen abszurd stafétát. Gondolj csak bele. Valentin
Gjertsen valószínűleg egy nemi erőszakból fogant.
– Ki nem? – Alexandra Harry combjához nyomta az ágyékát.
– Tudtad, hogy Valentin Gjertsen a börtönben megerőszakolta a
fogorvosnőt a kezelés alatt? Aztán nejlonharisnyát húzott a szerencsétlen nő
fejére, és felgyújtotta.
– Fogd be, Harry! Kívánlak. Ott az óvszer az éjjeliszekrény fiókjában.
– Kösz, de nem.
– Nem? Csak nem újra apa szeretnél lenni?
 – Nem az óvszerre értettem. – Harry megfogta a nő két kezét, amely már
elkezdte kicsatolni az övét.
– De a fenébe is! – sziszegte Alexandra. – Mihez kezdjek veled, ha nem
akarsz dugni?
– Jó kérdés.
– És miért nem akarsz?
– Gondolom, az alacsony tesztoszterontermelés miatt.
Alexandra dühös horkantással a hátára fordult.
– Ő nem az exfeleséged, Harry, hanem meghalt. Mikor fogadod végre el?
– Úgy érted, hogy az ötnapos cölibátus túlzás?
A nő Harryra pillantott.
– Nagyon vicces. De nem viseled olyan jól, mint ahogy tetteted, ugye?
– Tettetni olyan, mint félmunkát végezni – felelte Harry, majd felemelte a
csípőjét, és előhúzta a cigarettásdobozt a zsebéből. – A kutatások szerint az
embernek jobb kedve lesz, ha megfeszíti a nevetőizmait. Ha sírni van kedved,
nevess inkább! Én alszom. Milyen szabályok vonatkoznak a dohányzásra a
hálószobádban?
– Itt mindent szabad. De amikor az emberek az orrom előtt füstölnek, fel
szoktam olvasni, ami a cigarettásdobozon áll. A dohányzás végez veled,
barátom.
– Hm. Ez a „barátom” ügyes húzás volt.
– Meg kell értened, hogy ezzel nemcsak magadnak ártasz, hanem
mindenkinek, aki szeret.
– Tisztában vagyok vele. Úgyhogy a rák veszélyének tudatával és a még
rosszabb lelkiismeret terhével ezennel rágyújtok egy cigire. – Harry mélyen
beszívta a füstöt, majd a mennyezeti lámpa felé fújta. – Szereted a fényt –
állapította meg.
– Temesváron nőttem fel.
– És?
– Temesváron volt Európában elsőként villanyvilágítás az utcán. Csak New
York előzött meg bennünket.
– És ezért szereted a fényt?
– Nem, de te bírod az érdekes tényeket.
– Tényleg?
– Igen. Például hogy Finne fia erőszaktevő volt.
– Ez egy kicsivel több, mint érdekes tény.
 – Miért?
Harry beleszívott a cigarettába, de nem ízlett neki.
– Mert Finne fia meglehetősen erős indítékot jelent. Több gyilkossági
ügyben is üldöztem. És végül lelőttem.
– Te…?
– Valentin Gjertsen fegyvertelen volt, de kiprovokálta, hogy rálőjek, mert
úgy tett, mintha fegyverért nyúlna. Sajnos én voltam az egyetlen tanú, és a
belső ügyosztály problémásnak ítélte, hogy három lövést adtam le. De
felmentettek. Ahogy mondták, nem tudták bizonyítani, hogy nem önvédelem
volt.
– És Finne megtudta? És most azt hiszed, hogy ezért megölte a feleségedet?
Harry lassú fejmozdulattal bólintott.
– Szemet szemért, fogat fogért.
– Ez esetben az lett volna a logikus, ha Oleget öli meg.
Harry felvonta az egyik szemöldökét.
– Tudod a nevét?
– Sokat beszélsz részegen, Harry. A feleségedről is, de a fiúról kifejezetten
sokat.
– Oleg nem az én fiam, Rakel első házasságából van.
– Ezt is mondtad, de ez nem csak biológia?
Harry megrázta a fejét.
– Svein Finne számára nem csak. Valentin Gjertsent nem mint embert
szerette. Alig ismerte. Kizárólag azért volt fontos neki, mert az ő génjeit vitte
tovább. Finnének az a célja, hogy szétszórja a magját, és utódai legyenek.
Neki a biológia minden, az biztosít örök életet számára.
– Ez teljesen beteg.
– Az volna? – Harry a cigarettára nézett. Azon tűnődött, vajon azon dolgok
sorában, amelyek arra várnak, hogy megöljék, hányadik helyen áll a tüdőrák.
– Talán erősebben kötődünk a biológiához, mint hinni szeretnénk. Lehet,
hogy mindannyian született vérrokonsági soviniszták, rasszisták,
nacionalisták vagyunk, és ösztönösen a saját nemzetségünket szeretnénk
világuralomra juttatni. Aztán többé-kevésbé felhagyunk vele. Legalábbis a
többségünk.
– Mindenesetre tudni akarjuk, honnan jöttünk, úgy pusztán biológiailag.
Tudtad, hogy az Igazságügyi Orvostani Intézetben az utóbbi húsz évben
háromszorosára nőtt az olyan DNS-tesztek száma, amelyekből az emberek
azt szeretnék megtudni, ki az apjuk, vagy hogy a gyerekük valóban a
gyerekük-e?
– Ez is egy érdekes tény?
– Inkább arról árulkodik, hogy az identitásunk az örökítőanyagunkhoz
kötődik.
– Gondolod?
– Igen. – Alexandra felemelte az éjjeliszekrényről a borospoharat. –
Különben most nem lennék itt.
– Az ágyban velem?
– Norvégiában. Azért jöttem ide, hogy megtaláljam az apámat. Anyám
sosem akart beszélni róla, csak annyit tudtam, hogy Norvégiából származott.
Amikor anyám meghalt, vettem egy repülőjegyet, és ideutaztam, hogy
megkeressem. Az első évben három munkahelyen dolgoztam. Mindössze
annyit tudtam az apámról, hogy valószínűleg intelligens volt, anyám ugyanis
teljesen átlagos képességű, én viszont Románia legjobbjai között végeztem,
és fél év alatt tanultam meg folyékonyan norvégul. Aztán ösztöndíjat kaptam
kémiaszakra a trondheimi műszaki egyetemen, majd az Igazságügyi
Orvostani Intézetnek a DNS-profilok meghatározásával foglalkozó részlegére
kerültem.
– Ahol folytathattad a keresést.
– Igen.
– És?
– Megtaláltam.
– Tényleg? Akkor hatalmas mázlid lehetett, mert amennyire tudom,
apasági ügyekben egy év után törlik a DNS-profilokat.
– Apasági ügyekben igen.
Harrynak derengeni kezdett valami.
– A rendőrségi adatbázisban találtad meg az apádat. Bűnöző volt?
– Igen.
– Hm. Miért ítélték…
A telefon rezegni kezdett Harry nadrágzsebében. Megnézte a számot, majd
fogadta a hívást.
– Szia, Kaja! Megkaptad az üzenetemet?
– Igen. – A nő hangja lágyan simogatta a fülét.
– És?
– Egyetértek. Azt hiszem, megtaláltad Finne indítékát.
 – Hm. Ez azt jelenti, hogy segítesz nekem?
– Nem tudom. – A beálló szünetben az egyik fülében Kaja, a másikban
Alexandra lélegzését hallotta. – Olyan a hangod, mintha már ágyban volnál.
Otthon vagy?
– Nem, Alexandránál van. – Alexandra hangja egyenesen Harry fülébe
hasított.
– Ki volt az? – kérdezte Kaja.
– Ez… – köszörülte meg a torkát Harry – …Alexandra volt.
– Ó, akkor nem is zavarok. Jó éjt!
– Nem zava…
De Kaja már letette.
Harry a telefont bámulta. Visszadugta a zsebébe. A cigarettát elnyomta az
éjjeliszekrényen álló vaskos gyertya megolvadt tetején, majd nagy
lendülettel felült.
– Hé, te meg hová készülsz?
– Haza – felelte Harry, aztán lehajolt, és homlokon csókolta a nőt.

Harry gyors léptekkel haladt nyugat felé, miközben az agya egyre dolgozott.
Előhúzta a telefont, és kikereste Bjørn számát.
– Harry?
– Finne volt.
– Felébresztjük a kicsit, Harry – suttogta Bjørn. – Meg tudjuk beszélni
reggel?
– Svein Finne Valentin Gjertsen apja.
– Ó, a francba!
– Az indíték vérbosszú. Biztos vagyok benne. Körözést kell kiadnotok Finne
ellen, és ha megvan a címe, házkutatási parancsot kell szereznetek. Ha
megtaláljátok a kést, le is van zárva az ügy…
– Értem, Harry, de Gert végre elaludt, és nekem is aludnom kell. És nem
vagyok meggyőződve arról, hogy ez alapján házkutatási parancsot kapunk.
Ennél valószínűleg valami konkrétabbat akarnak majd.
– De ez vérbosszú, Bjørn! A természetünkben van. Te nem állnál bosszút
egyetlen szó nélkül, ha valaki megölné Gertet?
– Ez egy nagyon szemét kérdés.
– Gondolj csak bele!
 – Á! Nem tudom, Harry.
– Mi az, hogy nem tudod?
– Reggel. Rendben?
– Persze. – Harry behunyta a szemét, és magában káromkodott. – Bocs,
hogy úgy viselkedem, mint egy idióta, Bjørn, de egyszerűen képtelen
vagyok…
– Semmi baj, Harry. Holnap visszatérünk rá. És amíg fel vagy függesztve,
jobb, ha nem említed senkinek, hogy beszélünk az ügyről.
– Persze. Aludj jól, cimbora!
Harry kinyitotta a szemét, és a zsebébe csúsztatta a telefont. Szombat este.
Előtte a járdán egy részeg lány zokogott homlokát a ház falához támasztva.
Mögötte egy fiú állt lehajtott fejjel, és a kezét vigasztalón a lány hátára tette.
– Más csajokkal dug! – bömbölte a lány. – Nem érdeklem! Senkit sem
érdekel, hogy a világon vagyok!
– Engem igen – mondta a fiú halkan.
– Téged, persze! – horkant fel a lány megvetően, majd folytatta a zokogást.
Harry pillantása találkozott a fiúéval, amikor elhaladt mellettük.
Szombat este. Úgy száz méterrel feljebb az utcának ezen az oldalán volt
egy bár. Talán át kellene mennie a túloldalra, hogy elkerülje. Nem volt nagy
forgalom, csak néhány taxi hajtott el az úton. Nem is, egészen sok taxi. És a
fekete karosszériák falat képeztek, amelyen lehetetlenség volt átjutni. A
rohadt életbe!

Truls Berntsen, a Kemény zsaruk hetedik és egyben utolsó évadát nézte. Azon
tűnődött, vessen-e egy pillantást a Pornhubra. De aztán letett róla, mert az
informatikai osztályon biztos akad olyan munkatárs, aki vissza tudja nézni,
milyen oldalakon szörfölnek az alkalmazottak. Használják még egyáltalán a
szörfölés szót? Truls megint az órára nézett. Otthon lassabb volt a net, de
akkor is ideje hazaindulni. Belebújt a dzsekijébe, és felhúzta a cipzárt. Valami
nem hagyta nyugodni. Nem igazán tudta, mi lehet, hiszen ez a fizetett
munkanap is úgy telt el, hogy nem kellett hasznossá tennie magát, vagyis ma
is abban a biztos tudatban hajthatja álomra a fejét, hogy ismét ő áll nyerésre
a számlák ellen.
Truls Berntsen a telefonra nézett.
Hülyeség, de ha így megszabadulhat az agyalástól, hát egye fene.
 – Központi ügyelet.
– Truls Berntsen. Az a nő, akit felküldtek, tett feljelentést egy bizonyos
Svein Finne ellen, amikor visszament magukhoz?
– Nem jött vissza.
– Egyszerűen lelépett?
– Minden valószínűség szerint.
Truls Berntsen letette. Gondolkodott egy kicsit. Aztán ismét kikeresett egy
számot. Várt.
– Harry.
Truls alig hallotta a kollégája hangját a zenétől és a háttérben ordibáló
emberektől.
– Buliban vagy?
– Egy bárban.
– Motörheadet játszanak – állapította meg Truls.
– És ez az egyetlen pozitívum, amit elmondhatunk a helyről. Mit akarsz?
– Svein Finne. Tudom, hogy próbálod rajta tartani a szemed.
– És?
Truls beszámolt a mai látogatásról.
– Hm. Megvan a nő neve és telefonszáma?
– Dagny akárkinek hívják. Talán Jensennek. Kérdezd meg a központi
ügyeletet, hátha felvették az adatait, bár kétlem.
– Oké. De nem hívhatom fel őket ezzel, mert fel vagyok függesztve.
Megtennéd helyettem?
– Éppen hazaindultam. – Truls egy darabig a csendet hallgatta. És Lemmyt,
aki a Killed by Deathet énekelte. – Oké – morogta végül.
– És még valami. Letiltották a belépőkártyámat, így nem jutok be az
irodába. Megtennéd, hogy elhozod a szolgálati pisztolyomat a legalsó
fiókból? Találkozzunk az Olympen előtt húsz perc múlva.
– A pisztolyt? Minek az neked?
– Hogy megvédjem magam a világ gonoszságától.
– A fiókod zárva van.
– Te viszont másoltattál magadnak kulcsot hozzá.
– Mi van? Ezt meg honnan veszed?
– Láttam, hogy turkáltál. Egyszer pedig egy hasisrögöt őrizgettél benne,
amelyet a zacskója alapján a kábítószer-bűnözés elleni osztály foglalt le.
Nehogy a te fiókodban találják meg, ha esetleg keresni kezdenék.
 Truls nem válaszolt.
– Nos?
– Tizenöt perc múlva – mondta Truls. – Húzz bele. Semmi kedvem odakint
fagyoskodni.

Kaja Solness karba tett kézzel bámult kifelé a nappali ablakán. Fázott. Mindig
fázott. Kabulban, ahol a hőmérséklet mínusz öt és plusz harminc fok között
ingadozott, éjjel ugyanúgy rájöttek a reszketésrohamok júliusban, mint
decemberben, és nemigen lehetett mást tenni, csak várni a reggelt, hogy a
sivatagi nap újra átmelegítse. A bátyja ugyanezzel küzdött. Kaja egyszer
megkérdezte tőle, szerinte nem olyannak születtek-e, mint a hüllők, akik
képtelenek szabályozni a testhőmérsékletüket, ezért külső hőforrásra
szorulnak, hogy ne dermedjenek meg, sőt ne fagyjanak halálra. Sokáig azt
hitte, hogy tényleg így van. Hogy nem ő irányít. Hogy tehetetlenül ki van
szolgáltatva a körülményeknek. Ki van szolgáltatva másoknak.
A sötétségbe meredt. A pillantása végigsiklott a kerítésen.
Vajon odakint áll valahol?
Nem lehetett tudni. A feketeség áthatolhatatlan volt, és egy magafajta férfi
mindent tud a rejtőzködésről.
Kaja remegett, de nem félt. Mert most már tudta, hogy nem függ a
körülményektől. Hogy nem függ másoktól. Képes maga alakítani a sorsát.
A másik nő hangja járt a fejében.
Nem, Alexandránál van.
Maga alakítja a sorsát. A sajátját. És másokét.
 Tizenhetedik fejezet

Dagny Jensen megtorpant. Mint minden vasárnap, most is az Aker-folyónál

sétált. Kacsákat etetett. Rámosolygott a kisgyermekes családokra és a
kutyatulajdonosokra. Megcsodálta az első berki szellőrózsákat. Mindent
megtett, hogy ne gondolkodjon. Mert egész éjszaka gondolkodott, és most
már csak felejteni akart.
A férfi azonban nem hagyta. Dagny az alakra meredt, aki a tömbház kapuja
előtt állt. Úgy toporgott, mintha fázna. Mintha régóta várakozna. A nő már
éppen meg akart fordulni, hogy elmenjen, amikor rájött, hogy nem ő az. Ez a
férfi magasabb, mint Finne.
Dagny közelebb lépett hozzá.
Ennek a férfinak nem hosszú haja volt, hanem égnek meredő szőkés
sörtéje. Dagny még közelebb ment.
– Dagny Jensen?
– Igen?
– Harry Hole. Oslói rendőrség.
Szabályosan darálta a szavakat.
– Miről van szó?
– Tegnap be akart jelenteni egy nemi erőszakot.
– Meggondoltam magam.
– Megértem. Fél.
Dagny szemügyre vette a férfit. Borostás volt, a szeme véreres, az arca
egyik felén pedig egy májszínű forradás húzódott, mint egy figyelmeztető jel.
Ám annak ellenére, hogy volt benne egy kevés Finne brutalitásából, valami
mégis meglágyította és szinte széppé tette a vonásait.
– Félek? – kérdezte Dagny.
– Igen. És azért vagyok itt, hogy megkérjem, segítsen nekem elkapni azt a
férfit, aki megerőszakolta.
Dagny összerezzent.
 – Engem? Valamit félreértett, Hole, nem engem erőszakoltak meg. Ha
erőszak volt egyáltalán.
Harry nem válaszolt. Csak Dagny szemébe nézett. Most ő vette szemügyre a
nőt.
– Megpróbálta teherbe ejteni magát – mondta a rendőr. – És most azt
reméli, hogy kihordja a gyerekét, és vigyáz magára. Járt már itt?
Dagny kettőt pislantott.
– Honnan tud…
– Ez a módszere. Megfenyegette magát, ugye? Elmondta, mi fog történni,
ha elveteti a gyereket.
Dagny Jensen nyelt egyet. Már éppen meg akarta kérni a férfit, hogy
távozzon, de most elbizonytalanodott. Nem tudta, hogy bízhat-e benne, de
ebben a rendőrben volt valami, ami a többiekből hiányzott. Eltökéltség.
Akarat. És talán a rendőrökkel is az a helyzet, mint a lelkészekkel, gondolta
Dagny. Hiszünk nekik, mert olyan erősen akarjuk, hogy az, amit mondanak,
igaz legyen.

Dagny kávét töltött a kis lehajtható konyhaasztalon álló csészékbe.

A magas rendőr bepréselte magát a konyhapult és az asztal között álló
székre.
– Szóval Finne találkozni akar magával ma este a vikai katolikus
templomban? Kilenc órakor?
Amikor Dagny beszámolt a történtekről, a férfi nem szakította félbe, és
nem jegyzetelt, de véreres szeme végig rajta pihent, ami azt az érzést keltette
benne, hogy minden szavára figyel, és kockáról kockára látja a rövid
horrorfilmet, amely az ő fejében pereg.
– Igen – felelte Dagny.
– Nos. Természetesen letartóztathatjuk a helyszínen. Kihallgathatjuk.
– De bizonyítékokra van szükségük.
– Igen. Bizonyíték nélkül kénytelenek leszünk elengedni, és mivel rá fog
jönni, hogy maga adta a kezünkre…
– …még nagyobb veszélyben leszek, mint most.
A rendőr bólintott.
– Ezért nem jelentettem fel – mondta Dagny. – Olyan, mint medvére lőni,
nem igaz? Ha nem ejtjük el az első lövéssel, nem lesz időnk újratölteni a
fegyvert, mielőtt ránk támad. És akkor már jobb nem lőni.
– Hm. Másrészről viszont még a legnagyobb medvét is le lehet teríteni
egyetlen jól irányzott lövéssel.
– De hogyan?
A rendőr a kávéscsészére kulcsolta a kezét.
– Számos módja van. Az egyik az, hogy csalit használunk, akit rejtett
mikrofonnal szerelünk fel. Rávesszük a fickót, hogy beszéljen a nemi
erőszakról.
Az asztalra szegezte a pillantását.
– Folytassa! – mondta Dagny.
A férfi felemelte a fejét. Az íriszéből mintha kimosták volna a kék színt.
– Meg kell kérdeznie tőle, mi lesz a következménye, ha nem
engedelmeskedik neki. Erre meg fogja fenyegetni. Ha ez és a nemi erőszakot
közvetve megerősítő beszélgetés megvan, akkor elég anyagunk lesz a
szalagon ahhoz, hogy bíróság elé kerüljön, és elítéljék.
– Még mindig szalagot használnak?
A rendőr a szájához emelte a kávéscsészét.
– Sajnálom – szabadkozott Dagny. – Én csak annyira…
– Semmi baj – felelte a rendőr. – És azt is megértem, ha nemet mond.
– Azt mondta, van más módja is.
– Igen. – A rendőr nem szólt többet, csak kortyolt a kávéból.
– De?
A férfi megvonta a vállát.
– A templom sok szempontból ideális terep. Nincs zaj, vagyis jó minőségű
felvételre számíthatunk. Nyilvános helyen lesznek, ahol nem támadhatja
meg…
– A múltkor is nyilvános helyen voltunk.
– …és mi is ott lehetünk, hogy vigyázzunk magára.
Dagny a férfira nézett. Volt valami ismerős a pillantásában. És most már
azt is tudta, mi az. Ugyanaz, amit a saját pillantásában is látott, és amiről
először azt hitte, repedés a tükrön. Sérülés. Megtört pillantás. A beszédmódja
pedig a diákjai akadozó válaszaira emlékeztette, amikor hazudtak arról,
miért nem készítették el a beadandó feladatot. A tűzhelyhez lépett, letette a
vízforralót, és kinézett az ablakon. Látta az andalgó embereket, a férfit
azonban nem. Milyen természetellenes, görcsös idill volt ez. Dagny még
sohasem gondolt erre, azt hitte, így kell lennie.
 Visszament az asztalhoz, és leült.
– Ha megteszem, biztosnak kell lennem benne, hogy nem bukkan fel újra.
Érti, Hole?
– Igen, értem. És szavamat adom rá, hogy soha többé nem fogja látni Svein
Finnét. Soha. Rendben?
Soha. Dagny tudta, hogy ez nem igaz. Ahogy azt is tudta, hogy a lelkésznő
sem mondott igazat, amikor a megváltásról beszélt. Hogy az csak vigasztalás.
Mindenesetre működött. Még ha átlátunk is a „soha” és a „megváltás”
fogalmán, ezek olyan kulcsszavak, amelyek megnyitják a szív kapuját, a szív
pedig azt hiszi, amit hinni akar. Dagny érezte, hogy máris könnyebben
lélegzik. Pislantott párat. Most, hogy az ablakon beáramló fény glóriát vont a
férfi feje köré, már nem érzékelte a megtörtséget a pillantásában, és nem
hallotta a hamis csengést a hangjában.
– Oké – bólintott. – Mondja el, hogy csináljuk.

Harry megállt Kaja Solness háza előtt az utcán, és harmadszor is felhívta a

nőt. Ugyanazzal az eredménnyel.
– A hívott szám nem kapcsolható…
Kinyitotta a nyikorgó kovácsoltvas kaput, és a ház felé indult.
Őrültség. Kétségkívül az. De mi mást tehetne?
Becsengetett. Várt. Újra csengetett.
Homlokát az ajtó kerek ablakához támasztotta, és benézett. A kabát,
amelyet Kaja a temetésen viselt, az egyik fogason lógott, a hosszú szárú
fekete csizma pedig alatta állt a cipőtartón.
Megkerülte a házat. Az északi oldalon az árnyékban itt-ott még hófoltok
borították az elfonnyadt, lelapult füvet.
Felnézett az ablakra, amely korábban Kaja hálószobája volt. Azóta persze
átvihette az ágyat egy másik szobába. Amikor lehajolt, hogy felmarkoljon egy
hógolyóra való havat, megpillantott egy lábnyomot. Pontosabban egy
bakancsnyomot. Az agya átkutatta az adatbázisokat. Nem tartott sokáig. A
bakancsnyom a holmenkolleni gerendaház melletti hóban.
A keze a kabátja alá siklott. Természetesen ez lehetett más lábnyoma is.
Természetesen Kaja el is mehetett itthonról. Megragadta a szolgálati
pisztoly, egy Heckler & Koch P30L markolatát, majd összegörnyedve, hosszú,
hangtalan léptekkel visszalopakodott a lépcsőhöz. Fogást váltott a fegyver
markolatán, úgy tartotta a csövet, hogy betörhesse vele a kerek ablak üvegét,
de előbb lenyomta a kilincset.
Az ajtó nyitva volt.
Belépett az előszobába. Hallgatózott. Csend. A levegőbe szimatolt. Csupán
enyhe parfümillatot érzett, Kajáét, valószínűleg a kabát mellett lógó sálból
áradt.
Maga elé emelte a pisztolyt, és elindult a folyosón.
A konyhaajtó nyitva volt, és a kávéfőzőgép kapcsolója pirosan világított.
Harry erősebben markolta a fegyvert, és a ravaszra csúsztatta az ujját.
Továbbment, a nappali ajtaja résnyire nyitva állt. Zümmögés ütötte meg a
fülét. Mintha egy légy döngött volna. Harry a pisztolyt maga előtt tartva
óvatosan belökte az ajtót a lábával.
Kaja a padlón feküdt. A szeme csukva volt, a karja keresztbe fonva a
túlságosan nagy gyapjúpulóveren. A teste és sápadt arca a nappali ablakán
beáramló fényben fürdött.
Harry egy nyögéssel kifújta a levegőt. Leeresztette a pisztolyt, és leguggolt.
Hüvelyk- és mutatóujját a kopott filcpapucsra tette, és megcsípte a nő
nagylábujját.
Kaja összerándult, és sikoltva letépte magáról a fejhallgatót.
– Jóságos ég, Harry!
– Bocs, próbáltalak hívni. – Harry leült a nő mellé a szőnyegre. – Segítségre
van szükségem.
Kaja behunyta a szemét, levegő után kapkodott, és kezét a mellkasára
szorította.
– Már mondtad.
Kiderült, hogy ami eddig csupán zümmögésnek hallatszott, egy jól ismert
hard rock szám volt meglehetősen nagy hangerőn.
– És felhívtál, mert azt akarod, hogy rábeszéljelek – mondta Harry, és
előhúzta a cigarettáját.
– Nem vagyok az a fajta, aki hagyja magát rábeszélni dolgokra, Harry.
Harry a fejhallgató felé biccentett.
– Arra is sikerült rábeszélnem, hogy Deep Purple-t hallgass.
Mintha egy leheletnyi pír suhant volna át Kaja arcán.
– Csak azért, mert azt mondtad, ez a legjobb zenekar a „vicces, de
kőkemény” kategóriában.
– Hm. – Harry egy cigarettát dugott a szájába. – Miután a tervem
ugyanebbe a kategóriába tartozik, arra számítok, hogy felkelti az
érdeklődésedet, és…
– Harry…
– …és az agyad leghátsó zugában te is tudod, hogy egy megrögzött
erőszaktevő rács mögé juttatása minden nőnek segítséget jelent ebben a
városban. Segítesz Olegnek megbüntetni azt az embert, aki megölte az
anyját. És segítesz nekem…
– Hagyd abba, Harry!
– …kijutni egy helyzetből, amit csak magamnak köszönhetek.
Kaja felvonta az egyik szemöldökét.
– Valóban?
– Beszerveztem Svein Finne egyik áldozatát csalinak, hogy elkapjam.
Rávettem egy ártatlan nőt, hogy mikrofont és felvevőt szereljen magára
abban a hitben, hogy ez egy rendőrségi művelet része, amikor valójában egy
magánszámról van szó egy felfüggesztett rendőr és a bűntársa, egy korábbi
kollégája rendezésében. Aki te vagy.
Kaja rámeredt.
– Csak szórakozol velem.
– Nem – ingatta a fejét Harry. – Kiderült, hogy nincs semmiféle erkölcsi
gátlásom, és bármeddig hajlandó vagyok elmenni, hogy elkapjam Svein
Finnét.
– A számból vetted ki a szót.
– Szükségem van rád, Kaja. Velem vagy?
– Mégis mi a fenéért lennék? Ez tiszta őrültség.
– Hányszor volt már olyan, hogy tudtuk, ki a bűnös, de semmit sem
tehettünk, mert követnünk kellett a szabályokat? Nos, te nem a rendőrségnél
dolgozol, nem kell követned a szabályokat.
– Neked viszont igen, még ha felfüggesztettek is. Nemcsak a munkád
elvesztését kockáztatod, hanem a szabadságod elvesztését is. Ezért le fognak
csukni.
– Nem fogok elveszíteni semmit, Kaja, mert nekem már nincs mit
elveszítenem.
– De azt még elveszítheted, hogy az életed hátralévő részében nyugodtan
hajthasd álomra a fejedet. Van fogalmad arról, minek teszed ki azt a nőt?
– A nyugodt alvásról is lecsúsztam már. Dagny Jensen tudja, hogy nem a
szabályok szerint játszom, átlát rajtam.
 – Ezt ő maga mondta?
– Nem. És nem is fogja. Így később még mindig hivatkozhat arra, hogy azt
hitte, törvényes rendőrségi akcióról van szó, és semmit sem kockáztat. Ő
ugyanannyira szeretné, hogy kiiktassuk Svein Finnét, mint én.
Kaja hasra fordult, és felkönyökölt. A gyapjúpulóver ujja lecsúszott hosszú,
vékony alkarján.
– Kiiktassuk. Mit is értesz ezalatt pontosan?
Harry megvonta a vállát.
– Kivonjuk a forgalomból. Eltávolítjuk.
– Eltávolítjuk a…?
– Az utcákról. A nyilvános helyekről.
– Vagyis börtönbe zárjuk?
Harry Kajára nézett, miközben beleszívott a meggyújtatlan cigarettába.
Bólintott.
– Például.
Kaja megrázta a fejét.
– Nem tudom, hogy merjem-e, Harry. Valahogy… megváltoztál. Mindig is a
határokat feszegetted, de ez nem te vagy. Ez nem mi vagyunk. Ez…
Továbbra is a fejét ingatta.
– Mondd csak ki – biztatta Harry.
– Ez gyűlölet. Ez csak a gyász és a gyűlölet nagyon csúnya keveréke.
– Igazad van – bólintott Harry. Kivette a cigarettát a szájából, és
visszadugta a dobozba. – És tévedtem. Nem vesztettem el mindent. A gyűlölet
még megvan.
Felkelt, és kiment a nappaliból. Hallotta a zümmögést, ahogy Ian Gillan
üvöltő vibrátója azt ígéri, hogy megnehezít valakinek valamit… A mondat
nem fejeződött be, mert Ritchie Blackmore gitárja elnyomta Gillan hangját,
mielőtt az előrukkolhatott volna a lényeggel: Into the Fire… Harry elhagyta a
házat, és kilépett a vakító nappali fénybe.

Pia Bohr bekopogtatott a lánya szobájába.

Várt. Nem történt semmi.
Benyitott.
A férfi az ágyon ült háttal az ajtónak. Még mindig a terepszínű
egyenruháját viselte. Az ágytakarón ott hevert a pisztoly, a tőr a tokban és az
éjjellátó készülék.
– Ezt abba kell hagynod! – mondta a nő. – Hallod, Roar? Ez így nem mehet
tovább!
A férfi odafordult hozzá.
Az összekent arcában világító kivörösödött szempár arról tanúskodott,
hogy sírt. És hogy valószínűleg egy percet sem aludt.
– Hol voltál éjszaka? Roar! Beszélned kell velem!
A férje, vagy legalábbis az, aki egykor a férje volt, visszafordult az ablak
felé. Pia Bohr felsóhajtott. Roar sosem árulta el, merre járt, de a padlót borító
apró földrögök arra utaltak, hogy egy erdőben. Egy szántóföldön. Egy
hulladéklerakóban.
Az asszony leült az ágy másik oldalára. Szüksége volt erre a távolságra.
Arra a távolságra, amelyet egy idegentől akar tartani az ember.
– Mit csináltál? – kérdezte. – Mit csináltál, Roar?
Rettegve várta a választ. És amikor az öt másodperc múlva sem érkezett
meg, felállt, és sietősen távozott. Szinte megkönnyebbülve. Nem számít, mit
tett Roar, ő feddhetetlen. Háromszor is megkérdezte. Ennél többet senki sem
várhat tőle.
 Tizennyolcadik fejezet

Dagny az órájára nézett a katolikus templom bejárata fölötti lámpa fényében.

Kilenc. Mi van, ha Finne nem jön el? A Drammensveienen és a
Munkedamsveienen dübörgött a forgalom, ám amikor a királyi palota
parkjához vezető keskeny utca felé nézett, egyetlen közeledő autót vagy
gyalogost sem látott. Ahogy lefelé az Aker Brygge és a fjord irányában sem. A
vihar középpontja, a város holttere. A templom két irodaház közé szorítva
állt, és nem sok minden utalt arra, hogy ez Isten háza. Bár az épület felfelé
keskenyedett, és toronysisak ült a tetején, a homlokzatán nem volt sem
kereszt, sem Jézus, sem Mária, sem latin nyelvű idézet. A masszív fából
készült, széles, magas, kitárt kapu faragványai talán még úgy-ahogy vallásos
irányba terelték az ember gondolatait, de – amennyire Dagny tudta – akár
egy zsinagóga, egy mecset vagy bármely kisebb gyülekezet imaházának
bejárata is lehetett volna. De ha közelebb ment az ember, látta, hogy a
bejárat melletti üvegdobozban egy plakát hirdeti, hogy vasárnap már
reggeltől miséket tartanak. Norvég, angol, lengyel és vietnami nyelven. Az
utolsó – lengyel nyelvű – mise fél órával ezelőtt ért véget. A zúgás a városban
soha nem némult el teljesen, de ez az utca mindig csendes volt. Mennyire
lehet egyedül? Dagny nem kérdezte meg Harry Holétól, hány kollégáját
rendelte a helyszínre, és vannak-e rendőrök idekint az utcán, vagy
mindannyian bent, a templomban várakoznak. Talán nem akarta tudni, mert
ezzel elárulta volna magát. Végigpásztázta az ablakokat és bejáratokat az
utca másik oldalán. Reménykedve. És ugyanakkor reménytelenül. Mert a
lelke mélyén érezte, hogy csak Hole van ott. Csak ők ketten. A rendőr ezt
próbálta elmondani neki a pillantásával. Amikor elment, Dagny utánanézett
az interneten, és megbizonyosodott afelől, ami az újságokból rémlett neki.
Harry Hole sztárrendőr volt, és annak a szegény asszonynak a férje, akit
nemrégiben megöltek. Késsel. Ez megmagyarázta a fájdalmas, megtört
pillantást, a megrepedt tükröt. De már túl késő volt. Dagny maga lendítette
mozgásba a gépezetet, és egyedül ő állíthatta meg. De nem tette.
Valószínűleg ő ugyanúgy hazudott magának, mint Hole neki. Látta a férfi
pisztolyát.
Fázott, jobban fel kellett volna öltöznie. Megint az órájára nézett.
– Csak nem rám vársz?
Dagny szíve kihagyott egy ütemet.
Hogy a fenébe sikerült a közvetlen közelébe kerülnie, anélkül hogy
észrevette volna?
Bólintott.
– Egyedül vagyunk?
Dagny ismét bólintott.
– Tényleg? Senki sem akarja velünk ünnepelni a házasságkötésünket?
A nő kinyitotta a száját, de egyetlen hangot sem tudott kicsikarni magából.
Svein Finne elmosolyodott. Vastag, nedves ajka felfedte sárga fogsorát.
– Lélegezz, szerelmem! Ugye, te sem akarod, hogy a gyermekünk
agysérülést szenvedjen az oxigénhiány miatt?
Dagny tette, amit a férfi mondott. Beszívta a levegőt.
– Beszélnünk kell – mondta remegő hangon. – Azt hiszem, terhes vagyok.
– Hát persze hogy az vagy.
Dagny kis híján hátrahőkölt, amikor a férfi felemelte a karját, és ő egy
pillanatra meglátta a templomkapu fölötti lámpa fényét a kézfején lévő
lyukon keresztül, mielőtt a kéz melegen és szárazon megsimogatta volna az
arcát. Emlékeztette magát, hogy lélegezzen, majd nyelt egyet.
– Meg kell beszélnünk néhány gyakorlati dolgot. Bemegyünk?
– Be?
– A templomba. Itt hideg van.
– Természetesen. Hiszen össze fogunk házasodni. Nincs vesztegetni való
időnk. – A férfi végighúzta a kezét Dagny nyakán.
A nő a melltartó két kosara közé rögzítette a mikrofont, vagyis csak a
vékony pulóver és a kabát takarta. Hole azt mondta, nem biztos, hogy az
utcai zajban megfelelő minőségű lesz a hangfelvétel, ezért mindenképpen be
kell menniük a templomba. Így Dagnynak lesz ürügye arra is, hogy levegye a
kabátot, amely tompítja a hangokat. Ráadásul a templomból Finne nem
menekülhet el. Ők pedig azonnal letartóztathatják, amint megvan a felvétel,
ami alapján vádat emelhetnek ellene.
– Akkor megyünk? – kérdezte Dagny, és elhúzódott a férfitól.
 A kabátja zsebébe dugta a kezét, és sikerült jól láthatóan megborzongania.
Finne nem mozdult. Becsukta a szemét, hátrahajtotta a fejét, és a levegőbe
szimatolt.
– Érzek valamit – jelentette ki.
– Tessék?
Finne kinyitotta a szemét, és újra Dagnyra nézett.
– Szomorúság szagát érzem. Kétségbeesését. Fájdalomét.
Ezúttal Dagnynak nem kellett megjátszania a borzongást.
– A múltkor nem ilyen szagod volt – mondta a férfi. – Látogatód volt?
– Látogatóm? – Dagny nevetni próbált, de csak egy krákogó hangra futotta.
– Ki lett volna?
– Nem tudom. De van valami ismerős ebben a szagban. Hadd kutassak egy
kicsit a memóriámban… – Finne az álla alá tette az egyik ujját. A homlokát
ráncolta. Dagnyt tanulmányozta. – Nehogy azt mondd, hogy… Ugye, nem…
Vagy mégis, Dagny?
– Hogy mi? – A nő megpróbálta elnyomni az egyre növekvő pánikot.
Finne gondterhelten ingatta a fejét.
– Olvasod a Bibliát, Dagny? Ismered a magvető történetét? A mag a szó. Az
ígéret. Ha a vetőmag nem gyökeresedik meg, eljön a Sátán, és elpusztítja. A
Sátán a hitet akarja. A gyermekünket akarja. Mert én vagyok a magvető. A
kérdés az, hogy találkoztál-e a Sátánnal.
Dagny nyelt egyet, és megmozdította a fejét, de azt nem tudta, hogy
bólogat-e, vagy rázza.
Svein Finne felsóhajtott.
– Te meg én szerelemgyermeket nemzettünk egy csodálatos szeretkezés
alkalmával. De lehet, hogy már megbántad, és talán nem is akarsz gyereket.
Persze képtelen vagy hidegvérrel gyilkolni, amíg tudod, hogy ez tényleg
szerelemgyermek, így most valami indokot keresel, hogy elvetethesd. –
Hangosan beszélt, puha ajkai érthetően formálták a szavakat. Mint egy
színész a színpadon, futott át Dagny fején a gondolat. Aki elég hangosan és
artikuláltan beszél ahhoz, hogy az utolsó sorban is halljanak minden egyes
szót. – Ezért most hazudsz a saját lelkiismeretednek, Dagny. Bebeszéled
magadnak, hogy nem így történt, te nem akartad, kényszerítettek. És azt
mondogatod magadnak, hogy ezt el tudod hitetni a rendőrséggel is. Mert ez a
férfi, ez a Sátán azt mondta neked, hogy bűnhődtem már nemi erőszak
elkövetéséért.
 – Téved – felelte Dagny, és már nem is akarta kordában tartani a hangja
remegését. – Nem megyünk be? – Hallotta, hogy könyörög.
Svein Finne oldalra billentette a fejét. Akár egy madár, amely egy férget
szemlél, mielőtt lecsap rá. Mérlegel, mintha még nem döntötte volna el
végérvényesen, életben hagyja-e a zsákmányát.
– A házassági fogadalom komoly dolog, Dagny. Nem akarom, hogy
félvállról vedd, vagy meggondolatlanul cselekedj. Te pedig… bizonytalannak
tűnsz. Talán várnunk kellene kicsit.
– Nem beszélhetnénk ezt meg? Odabent?
– Amikor kétségeim vannak – mondta Finne –, atyámra bízom a döntést.
– Az atyájára?
– Igen. A sorsra. – Azzal a nadrágja zsebébe dugta a kezét, majd a mutató-
és hüvelykujjával előhúzott valamit. Egy kékesszürke fémtárgyat. Egy
dobókockát.
– Ez az atyja?
– A sors mindannyiunk atyja, Dagny. Ha egyes vagy kettes lesz, ma
összeházasodunk. Ha hármas vagy négyes, másik napot választunk. Az ötös
vagy a hatos azt jelenti… – előrehajolt, és Dagny fülébe súgta: – …hogy
elárultál engem, ezért itt és most átvágom a torkodat. Te pedig szótlanul
tűrni fogod, mint az áldozati bárány. Add ide a kezed!
Finne kihúzta magát. Dagny dermedten bámult rá. A férfi szeme nem
fejezett ki érzelmeket, legalábbis olyat nem, amit Dagny felismert volna:
nyoma sem volt benne dühnek, együttérzésnek, izgalomnak, idegességnek,
élvezetnek, gyűlöletnek vagy szeretetnek. Mindössze akaratot látott. A férfi
akaratát. Egy hipnotikus, parancsoló erőt, amelynek nem volt szüksége sem
észszerűségre, sem logikára, csupán erre az akaratra. Dagny sikoltani
szeretett volna. Elfutni. Ehelyett odanyújtotta a kezét.
Finne megrázta a dobókockát a tenyerében, majd Dagny nyitott kezébe
ejtette. A nő megborzongott, amikor a férfi meleg, száraz, durva bőre
hozzáért.
Finne elhúzta a kezét, és Dagny tenyerébe nézett. Szélesen elmosolyodott.
Dagny megint nem lélegzett. Visszahúzta a kezét. A kocka három fekete
szemmel bámult rá.
– Viszlát, szerelmem! – mondta Finne, és felnézett. – Az ígéretem továbbra
is áll.
Dagny is automatikusan felnézett az égre, ahol a város fényei sárgára
festették a felhőket. Mire újra lepillantott, Finne eltűnt. Hallotta, ahogy egy
ajtó becsapódik az utca másik oldalán.
Belökte a templom kapuját, és belépett. Az utolsó mise orgonahangjai
mintha még mindig ott visszhangoztak volna a tágas térben. A hátsó falnál
álló két gyóntatószékhez ment, és beült az egyikbe. A túloldalon elhúzták a
függönyt.
– Elment – mondta Dagny.
– Hová? – kérdezte a hang a rács mögött.
– Nem tudom. De már úgyis késő.

– Kiszagolta? – kérdezte Harry, és hallotta, ahogy a templomfalak visszaverik

a hangját. Bár a leghátsó sorban ültek, és látta, hogy egyedül vannak,
suttogóra fogta: – Finne azt mondta, hogy érzi a szagán? És egy kockával
dobott?
Dagny bólintott, és rámutatott a felvevőre, amelyet kettőjük közé tett a
padra.
– Minden rajta van.
– És nem vallott be semmit?
– Nem. Csak magvetőnek nevezte magát. Meghallgathatja.
Harrynak sikerült elharapnia egy káromkodást, helyette akkora lendülettel
dőlt hátra, hogy az egész pad megbillent.
– Mihez kezdünk most? – kérdezte Dagny.
Harry végighúzta a kezét az arcán. Honnan tudta Finne? Kettőjükön kívül
csak Kaja és Truls tudott a tervről. Talán csak kiolvasta Dagny arcából és
testbeszédéből? Természetesen ez is lehetséges, az emberről üvölthet a
félelem. Akárhogyan is, Harrynak fogalma sem volt róla, mihez kezdjenek
most.
– Látnom kell, ahogy meghal – mondta Dagny.
Harry bólintott.
– Finne öreg, és bármi megtörténhet. Üzenek magának, ha meghalt.
Dagny megrázta a fejét.
– Nem érti. Látnom kell Finnét meghalni. Máskülönben a testem nem
fogadja el, hogy elment, és kísérteni fog álmomban. Ahogy az anyám.
Egy sípolás bejövő üzenetet jelzett. Dagny egy ezüstszínű telefont húzott
elő a zsebéből.
 Harryban ebben a pillanatban tudatosult, hogy Rakel nem kísértette
álmában, miután látta holtan. Egyelőre nem, legalábbis nem emlékezett rá,
amikor felébredt. Vajon miért nem? Bár jobban belegondolva egyszer látta a
halotti maszkját álmában. Rádöbbent, hogy azt akarja, arra vágyik, hogy
kísértse őt. Inkább egy halotti maszk és a szája sarkában tekergőző férgek,
mint ez az üres, hideg semmi.
– Úristen… – suttogta Dagny.
Az arcát megvilágította a telefon fénye. A szája elnyílt, a szeme hatalmasra
tágult.
A készülék nagy csattanással a földre esett, a kijelzővel felfelé. Harry
előrehajolt. A videó befejeződött, már csak az utolsó képkocka látszott: egy
óra, amelyen vörösen világítottak a számok. Harry megnyomta a lejátszás
gombot, és a videó újra elindult. Nem volt hang, a felvétel szemcsés volt, és a
kamera mozgott, de annyit ki tudott venni, hogy egy fehér hasat mutató
közeli képet lát. A hason lévő sebből lüktetve bugyogott a vér. A képen egy
szőrös kéz jelent meg, a csuklóján szürke óraszíj. Iszonyúan gyorsan történt
minden. A kéz eltűnt a sebben, egészen az óra kijelzőjéig, amely aktiválódott,
és felvillant, miközben még jobban ömleni kezdett a vér. A kamera
ráközelített az órára, majd a kép megfagyott. A videó véget ért. Harry
megpróbálta visszanyelni a rátörő hányingert.
– Mi… mi volt ez? – dadogta Dagny.
– Nem tudom – mondta Harry az utolsó képkockára meredve. – Nem tudom
– ismételte meg.
– Nem tehetem… – kezdte Dagny. – Engem is meg fog ölni, és egyedül nem
állíthatja meg. Mert egyedül van, ugye?
– Igen – válaszolta Harry. – Egyedül vagyok.
– Akkor másutt kell segítséget keresnem. Gondolnom kell magamra.
– Jól van – felelte Harry.
Képtelen volt elszakítani a tekintetét a megdermedt képkockáról. A videó
képminősége túlságosan gyenge volt ahhoz, hogy a has vagy a kéz
azonosítható legyen. Az óra azonban egyértelműen kivehető volt. Ahogy az
időpont és a dátum is.
Hajnali három. Azon az éjszakán, amelyen Rakelt megölték.
 Tizenkilencedik fejezet

Az ablakon beáramló napfény megcsillant a Katrine Bratt asztalán fekvő

fehér papírlapon.
– Dagny Jensen panaszt nyújtott be, mert rábeszélted, hogy csalja csapdába
Finnét – mondta a nő.
Felnézett a lapról a hosszú lábakra, amelyek az íróasztalánál kezdődtek, és
a szemben lévő széken félig fekvő férfihoz vezettek. A világoskék szempárt
rejtő Ray-Ban napszemüveg egyik szárát fekete ragasztószalaggal
rögzítették. A férfi nemrég ivott. Katrine nemcsak a többnapos részegség
amalgámra, idősotthonra és rohadt málnára emlékeztető, édeskés bűzét
érezte, amely csak úgy áradt a ruháiból és a testéből, hanem friss, üdítő,
mentolos alkoholszagot is a leheletén. Röviden: az előtte ülő pasas
alkoholista volt, aki most éppen összeszedte magát.
– Így történt, Harry?
– Igen – felelte a férfi, és anélkül hogy a szája elé tette volna a kezét,
köhögni kezdett. Katrine látta, ahogy a napfény megcsillan egy nyálcseppen
a férfi székének karfáján. – Megtaláltátok a videó küldőjét?
– Igen – felelte Katrine. – Egy feltöltőkártyás telefonról érkezett. A
készülék pedig nincs bekapcsolva, és nem lehet nyomon követni.
– Svein Finne. Ő küldte. Lefilmezte, ahogy Rakel hasába dugja a kezét.
– Kár, hogy nem a lyukasat. Akkor nem lenne gond azonosítani.
– Biztos, hogy ő volt. Láttad az időpontot és a dátumot az órán?
– Igen. És természetesen gyanús, hogy az utóbbi megegyezik a gyilkosság
dátumával. Az időpont viszont egy órával későbbi, mint amit az igazságügyi
orvosszakértő becsült.
– Ahol a „becsült” szón van a hangsúly – bólintott Harry. – Te is tudod,
hogy nem lehet órára pontosan megmondani.
– Tudod azonosítani a hasat? Rakelé?
– Ugyan már, a kamera mozgott, a kép szemcsés.
 – Tehát bárki lehet. Mert az alapján, amit tudunk, Finne a neten is
találhatta a videót. Lehet, hogy csak halálra akarta rémíteni vele Dagny
Jensent.
– Lehet – felelte Harry, majd a szék karfájára támaszkodva felemelkedett.
– Ülj vissza! – vakkantotta Katrine.
Harry visszazuhant a székre.
Katrine mélyet sóhajtott.
– Dagny rendőri védelmet kapott.
– Huszonnégy órában?
– Igen.
– Jól van. Még valami?
– Igen. Az Igazságügyi Orvostani Intézet az imént tájékoztatott, hogy
Valentin Gjertsen Svein Finne vér szerinti fia volt. És hogy te már tudsz erről
egy ideje.
Katrine valami reakciót várt, de csak saját magát látta a tükröződő kék
napszemüveglencsékben.
– Szóval – mondta – úgy döntöttél, Svein Finne ölte meg Rakelt, hogy
bosszút álljon rajtad. És a rendőri munkára vonatkozó valamennyi előírást
félresöpörve veszélyeztetted egy nemi erőszak áldozatát, hogy elérd, amit
akarsz. Ez nem egyszerűen szolgálatban elkövetett súlyos vétség és hozzá
nem értés, hanem egyenesen büntethető cselekedet.
Katrine megállt. Mi a fenére néz ez az átkozott napszemüveg mögött? Rá?
A mögötte lógó képre? A saját bakancsa orrára?
– Mivel már fel vagy függesztve, Harry, nincs más eszköz a kezemben, mint
hogy véglegesítsem a felfüggesztésedet. Vagy feljelentselek. Ami szintén
elbocsátást von maga után, amennyiben elítélnek. Érted?
– Igen.
– Igen?
– Igen, nem olyan bonyolult. Most már elmehetek?
– Nem! Tudod, mit mondtam Dagny Jensennek, amikor rendőri védelmet
kért? Azt, hogy megkapja, de az őrizetet biztosító rendőrök szintén emberek,
akiknek gyorsan megcsappan a munkakedvük, ha megtudják, hogy a
védelmük alatt álló személy feljelentett egy kollégát, amiért az túlságosan
buzgón végezte a feladatát. Nyomást gyakoroltam rá, Harry, egy ártatlan
áldozatra! A kedvedért! Van valami hozzáfűznivalód ehhez?
Harry lassan bólintott.
 – Nos. Mi van azzal, hogy „most már elmehetek”?
– Hogy elmehetsz-e? – Katrine mindkét kezét az ég felé emelte. –
Komolyan? Csak ennyit tudsz mondani?
– Nem, de jobb, ha megyek, mielőtt mást is mondok.
Katrine felnyögött. Az asztalra könyökölt, és összekulcsolt kezére
támasztotta a homlokát.
– Rendben. Menj.

Harry becsukta a szemét. Érezte a széles nyírfatörzset a háta mögött és az

arcát melegítő, éles tavaszi napsütést. Egy egyszerű barna fakereszt állt
előtte. Rakel neve volt ráírva, de nem volt sem dátum, sem egyéb felirat. A
temetkezési irodában a hölgy azt mondta, ez csak a várakozás idejére van,
amíg el nem készül a végleges sírkő. De Harry akaratlanul is úgy értelmezte,
hogy Rakel várakozik rá.
– Alszom – mondta Harry. – Remélem, nem baj. Mert ha felébredek,
összeomlok, és akkor nem tudom elkapni Finnét. És esküszöm, hogy el
fogom! Emlékszel, mennyire féltél a húsevő zombiktól Az élőhalottak
éjszakájából? Hát… – Harry felemelte a laposüveget. – Most én is egy vagyok
közülük.
Kortyolt egy nagyot. Talán már túlságosan elbódult, és azért érezte úgy,
hogy az alkohol nem ad további enyhülést. Hátát a fának vetve lecsúszott,
érezte a havat a feneke és a combja alatt.
– Egyébként az a hír járja, hogy vissza akartál fogadni. Old Tjikko, mi? Nem
kell válaszolnod.
Újra a szájához emelte a laposüveget. Majd leeresztette, és kinyitotta a
szemét.
– Magányos vagyok – mondta. – Mielőtt találkoztam veled, sokat voltam
egyedül, de sosem voltam magányos. A magány új, a magány… érdekes. Te
nem valami légüres teret töltöttél be, amikor összejöttünk, de hatalmas,
tátongó űrt hagytál, amikor elmentél. Lehet azzal érvelni, hogy a szerelem
mindig veszteséggel jár. Vagy te mit gondolsz?
Ismét behunyta a szemét. Hallgatózott.
A szemhéját érő fény gyengült, a hőmérséklet pedig csökkent. Harry tudta,
hogy valószínűleg egy kósza kis felhő úszott a nap elé, és türelmesen várta,
hogy a hőmérséklet újra emelkedjen, miközben lassan az álom felé sodródott.
Egészen addig, amíg nem történt valami, amitől megdermedt. Amitől
visszafojtotta a lélegzetét. Ugyanis másvalaki lélegzetét hallotta. Nem felhő
volt, valaki vagy valami állt előtte. Harry nem hallotta közeledni, pedig
mindent hó borított körülötte. Kinyitotta a szemét.
A nap körberagyogta az előtte álló sziluettet.
Harry jobb keze a kabátja alá kúszott.
– Téged kereslek – szólalt meg halkan a sziluett.
Harry keze megállt.
– Akkor megtaláltál – mondta. – És most mi lesz?
A sziluett oldalra lépett, és Harryt egy pillanatra elvakította a nap.
– Hazamegyünk – mondta Kaja Solness.

– Köszönöm, de feltétlenül kell ez? – kérdezte Harry, és az arca grimaszba

rándult, amikor megszagolta a teát, amelyet Kaja adott neki.
– Nem tudom – mosolygott a nő. – Milyen volt a zuhany?
– Langyos.
– Mert háromnegyed órát álltál alatta.
– Tényleg? – Harry a kezében a bögrével visszaült a kanapéra. – Sajnálom.
– Semmi baj. Jók a ruhák?
Harry lenézett a nadrágra és a pulóverre.
– A bátyám valamivel alacsonyabb volt nálad – mosolyodott el Kaja.
– Szóval meggondoltad magad, és mégis segítesz?
Harry megkóstolta a teát. Keserű volt, és arra a csipkebogyóteára
emlékeztette, amelyet kiskorában kapott, amikor náthás volt. Ki nem állhatta
a csipkebogyót, de a mama azt mondta, hogy erősíti az immunrendszert, és
egy csészében annyi C-vitamin van, mint negyven narancsban. Harry talán a
túladagolás miatt nem volt azóta náthás. És emiatt nem vett soha narancsot.
– Igen, segítek – felelte Kaja, és leült a Harryval szemben lévő székre. – De
nem az ügyedben.
– Nem?
– Tudod, hogy a PTSD összes klasszikus jelét produkálod?
Harry ránézett.
– Poszttraumás stressz szindróma – mondta Kaja.
– Tudom, mit jelent.
– Oké. És azt is tudod, mik a tünetei?
 Harry megvonta a vállát.
– A trauma újbóli átélése. Álmok. Váratlanul felbukkanó emlékképek.
Beszűkült érzelmi élet. Az ember zombivá válik. Antidepresszánsokon élő
kívülállónak érzi magát. Fásultnak. Nem akar a szükségesnél tovább élni.
Irreálisnak látja a világot. Megváltozik az időérzékelése. Azzal védekezik,
hogy részekre bontja a traumát. Emlékszik az egyes részletekre, de távol
tartja őket egymástól, hogy a teljes esemény és az összefüggés a sötétben
maradjon.
Kaja bólintott.
– Ne feledkezz meg a hiperaktivitásról sem. Szorongás és depresszió.
Ingerültség és agresszivitás. Alvászavarok. Honnan tudsz te ennyit erről?
– A házi pszichológusunk végigvette velem.
– Ståle Aune? És azt állította, hogy nincs poszttraumás stressz szindrómád?
– Nos. Nem zárta ki. Másrészről ezeket a tüneteket már tinédzserkorom óta
produkálom. És mivel nem emlékszem, hogy valaha is más lett volna, azt
mondta, talán egyszerűen ilyen a személyiségem. Vagy hogy kisfiúkoromban
alakult ki, amikor anyám meghalt. A gyász ugyanis könnyen összekeverhető
a poszttraumás stressz szindrómával.
Kaja határozottan megrázta a fejét.
– Nekem is volt benne részem bőven, úgyhogy tudom, mi a gyász, Harry. És
te túlságosan emlékeztetsz azokra a katonákra, akik poszttraumás stressz
szindrómával távoztak Afganisztánból. Néhányukat leszázalékolták, mások
öngyilkosok lettek. De tudod, mit? A legrosszabbak azok voltak, akik
visszajöttek. Akiknek sikerült átcsúszniuk a pszichológusok radarja alatt, és
olyanok lettek, mint a kibiztosított kézigránát. Veszélyt jelentettek saját
magukra és a bajtársaikra is.
– Én nem jártam meg a háborút, csak elveszítettem valakit.
– Voltál háborúban, Harry. Többször, és túl sokáig. Azon kevés rendőr közé
tartozol, akiknek többször is ölniük kellett szolgálat közben. És ha valamit,
akkor azt megtapasztaltuk Afganisztánban, hogy mit tesz az emberrel, ha
megöl valakit.
– Én pedig azt láttam, mit nem tesz az emberrel. Olyan embereket láttam,
akik úgy rázták le magukról az egészet, mintha mi sem történt volna. Vagy
csak a következő lehetőséget várták.
– Természetesen igazad van. Vannak egyéni különbségek abban, ahogyan
az emberöléshez viszonyulunk. De a kicsit is normális embereknek az sem
mindegy, miért ölnek. A RAND egyik tanulmánya szerint az Afganisztánban
vagy Irakban szolgáló amerikai katonáknak legalább húsz, de inkább közel
harminc százaléka poszttraumás stressz szindrómában szenved. Ugyanez
érvényes a vietnami háborúban harcolt amerikai katonákra is. A második
világháborúban szolgált szövetséges katonáknál azonban csak fele ilyen
magas az arány. A pszichológusok szerint azért, mert a vietnami, iraki és
afganisztáni háborút a katonák nem értették. Míg azzal nyilván mindenki
tisztában volt, miért kell Hitler ellen küzdeni. Azok a katonák, akik
Vietnamban, Irakban és Afganisztánban harcoltak, egy olyan társadalomba
tértek vissza, amely nem rendezett díszszemléket, hanem gyanakvással
nézett rájuk. És nekik maguknak sem sikerült meggyőzően igazolniuk saját
maguk előtt a gyilkolást. Akkor már könnyebb Izraelért ölni. Ott mindössze
nyolc százalék szenved poszttraumás stressz szindrómában. Nem azért, mert
ott az erőszak kevésbé felfoghatatlan, hanem mert a katonák egy ellenséggel
körülvett kis ország védelmezőjeként láthatják magukat, és a társadalom
nagy mértékben támogatja őket. Ez pedig egyszerű, konkrét erkölcsi
védelmet biztosít számukra. A tetteik szükségszerűek és értelmesek.
– Hm. Vagyis úgy érted, hogy trauma ért, de kényszerűségből öltem. Igen,
akiket meggyilkoltam, meglátogatnak éjszakánként, én viszont minden egyes
alkalommal habozás nélkül meghúzom a ravaszt. Újra és újra.
– Te ahhoz a nyolc százalékhoz tartozol, akiknél annak ellenére alakult ki
poszttraumás stressz szindróma, hogy minden lehetőségük megvan a
gyilkosságaik igazolására – mondta Kaja. – Mégsem teszik. Tudattalanul, de
aktívan keresik a lehetőséget, hogy önmagukat hibáztathassák. Ahogy most
te is magadat hibáztatod azért…
– Oké, akkor ezt meg is beszéltük – szakította félbe Harry.
– …hogy Rakel meghalt.
A nappalira csend telepedett. Harry a semmibe bámult, és egyre csak
pislogott.
Kaja nyelt egyet.
– Sajnálom, nem akartam kimondani.
– Igazad van – felelte Harry. – Leszámítva, hogy nem keresem a
lehetőséget, hogy magamat hibáztathassam. Mert tényleg én tehetek róla, ez
tény. Ha nem öltem volna meg Svein Finne fiát…
– A munkádat végezted.
– …akkor Rakel még élne.
 – Ismerek szakembereket, akik a poszttraumás stressz szindrómára
specializálódtak. Segítségre van szükséged, Harry.
– Igen. Ahhoz, hogy elkapjam Finnét.
– Nem ez a legnagyobb problémád.
– De igen, ez.
Kaja felsóhajtott.
– Mennyi ideig kerested a fiát, mire megtaláltad?
– Ki számolja az éveket? Megtaláltam.
– Senki sem kapja el Finnét, ő egy szellem.
Harry felnézett.
– A gyilkosságiak előtt a szexuális bűnözés elleni osztályon dolgoztam –
mondta Kaja. – Olvastam a Svein Finnéről szóló jelentéseket, tananyag volt.
– Szellem – mormolta Harry.
– Tessék?
– Mind ezt keressük. – Harry felállt. – Kösz a meleg vizet! És a tippet.
– A tippet?

Az öreg a kék ruhát nézte, amely a rohanó folyóban lebegett. Az élet nem
más, mint egy bál kérészeknek. Egy tesztoszterontól és parfümtől fülledt
levegőjű teremben állsz, a zene ritmusára dobolsz a padlón, és rámosolyogsz
a legszebb lányra, akiről úgy véled, hogy neked szánta a sors. Egészen addig,
amíg fel nem kéred, ő pedig nemet nem mond, miközben a vállad fölött egy
másik fickót stíröl. Majd miután rendbe hoztad az összetört szívedet, némileg
finomítasz az elvárásaidon, és felkéred a második legszebbet. Aztán pedig a
harmadikat. És ez így folytatódik egészen addig, amíg meg nem érkezel
ahhoz, aki igent mond. És ha szerencsés vagy, és jól megy a tánc, felkéred a
következőre is. Meg a következőre. Egészen addig, amíg az este véget nem ér,
te pedig meg nem kérdezed a lányt, hogy megosztaná-e veled az
örökkévalóságot.
– Igen, drágám, de kérészek vagyunk – válaszolja, és meghal.
Aztán eljön az éjszaka, a valódi éjszaka, és neked csak egyvalami marad:
egy emlék, egy kék ruha, amely csábítóan integet, meg az ígéret, hogy nem
fog tovább tartani egy napnál, és utánamehetsz. A kék ruha az egyetlen, ami
miatt még álmodhatsz arról, hogy egyszer újra táncolni fogsz.
– Egy vadkamerát szeretnék.
 A mély, rekedt hang a pult mellől jött.
Az öregember megfordult. Egy magas férfi állt ott. Széles vállú, de sovány.
– Többféle típusunk van… – mondta Alf.
– Tudom, vettem már itt vadkamerát. Most azt az extra típust akarom,
amelyik üzenetet küld a mobiltelefonomra, amikor valaki ott jár. És el lehet
rejteni.
– Értem. Hadd hozzak egyet, ami szerintem megfelelő lesz.
Az öreg veje eltűnt a vadkamerákkal teli polc irányában, a magas férfi
pedig megfordult, és a pillantása találkozott az öregemberével. Az öreg
nemcsak azért emlékezett az arcára, mert már látta a boltban, hanem azért
is, mert akkor nem tudta eldönteni, hogy a férfinak kérődző vagy ragadozó
pillantása van-e. Furcsa, mert most szemernyi kétsége sem volt. A férfi
ragadozó. De volt még valami ismerős benne. Az öreg a szemét erőltette. Alf
visszatért, és a magas férfi újra a pult felé fordult.
– Amikor a kamera mozgást érzékel, képet készít, és azonnal üzenetet küld
a telefonszámra, amit beprog…
– Köszönöm, megveszem.
Amikor a magas férfi távozott az üzletből, az öreg visszafordult a
tévéképernyőhöz. Egy nap az összes kék ruha darabokra foszlik, az emlékek
feledésbe merülnek. Minden egyes nap látta a veszteség és a lemondás okozta
heget a saját pillantásában a tükörben. Ezt látta a magas férfi szemében is. A
veszteséget. A lemondás viszont nem volt ott. Még nem.

Harry hallotta, ahogy a kavicsok megcsikordulnak a talpa alatt, és arra

gondolt, hogy ez történik, amikor az ember megöregszik: egyre több időt tölt
temetőkben. Megismerkedik a jövőbeli szomszédokkal azon a helyen, ahol
majd az örök álmát alussza. Megállt a kis fekete kő előtt. Leguggolt, ásott egy
mélyedést a hóban, és beleállította a fehér liliomokkal teli vázát. Körberakta
hóval, és megigazgatta a szárakat. Hátralépett, és szemügyre vette a művét.
Aztán felnézett, és végigpásztázta a sírkövek sorait. Amennyiben az a
szabály, hogy az embert az otthonához lehető legközelebb temessék el, Harry
itt fog pihenni, nem pedig Rakel mellett, aki a Voksen temetőben fekszik. Hét
perc alatt ideér otthonról, három és fél, ha rohan. A sírhelyet húsz évre lehet
megváltani, aztán új koporsó kerülhet bele, az ott fekvőkre vagy melléjük.
Vagyis ha a sors úgy akarja, újra egyesülhetnek a halálban. Harry
megborzongott. Az órájára nézett, majd szapora léptekkel a kijárat felé
indult.

– Hogy vagy?
– Jól – felelte Oleg.
– Jól?
– Hullámzóan.
– Hm. – Harry a füléhez szorította a telefont, mintha le akarná csökkenteni
a távolságot a Sofies gatei lakás, ahol Bruce Springsteen a Stray Bulletet
énekelte az esti sötétben, és az ezerhétszáz kilométerrel északabbra lévő ház
között, ahol Olegék ablakából a katonai repülőtérre és a Porsanger-fjordra
nyílt kilátás. – Azért hívlak, hogy megkérjelek, légy nagyon óvatos.
– Óvatos?
Harry beszámolt Svein Finnéről.
– Ha Finne bosszút akar állni, amiért megöltem a fiát, te is veszélyben
lehetsz.
– Oslóba utazom – jelentette ki Oleg.
– Ne!
– Ne? Ha megölte a mamát, nem ülhetek itt, és…
– Először is a gyilkossági csoport nem fog a nyomozás közelébe engedni.
Gondolj bele, az csak a védelem malmára hajtja a vizet, ha az áldozat fia is
részt vesz a nyomozásban. Másodszor pedig nem lehetetlen, hogy Finne
helyetted választotta az édesanyádat, mert te túl messze vagy a
vadászterületétől.
– Indulok.
– Idehallgass! Két okból akarom, hogy odafent maradj. Egyrészt Finne nem
fog csaknem kétezer kilométert vezetni, ezért ha odamegy, a repülést
választja. Egy kis repülőtérre érkezik, ahol az alkalmazottaknak meglesz a
fényképe. Nem lesz nehéz kiszúrni. És ha te ott vagy, jóval nagyobb esélyünk
lesz elkapni. Világos?
– De…
– És a kettes számú ok: képzeld el, hogy nem vagy ott, amikor megérkezik.
És otthon találja Helgát egyedül.
Csend. Csak Springsteen és egy zongora.
Oleg megköszörülte a torkát.
 – Folyamatosan tájékoztatsz a helyzetről?
– Persze. Rendben?
Miután letették, Harry csak ült, és a dohányzóasztalon heverő telefont
bámulta. A Főnök új dalba kezdett, amely még a The River című albumon sem
volt rajta. The Man Who Got Away.
A férfi, aki elmenekült. A fenéket. Ezúttal nem.
A telefon hidegen és halottan feküdt az asztalon.
Fél tizenkettőkor nem bírta tovább.
Befűzte a bakancsát, magához vette a telefont, és kiment a folyosóra. A
slusszkulcs nem volt a komód tetején, ahol hagyni szokta, ezért végigtúrta az
összes nadrágja és kabátja zsebét, míg végül rá nem bukkant a
szennyeskosárba dobott véres nadrágban. Megkereste a Ford Escortot, beült,
beállította az ülés támláját, elfordította a kulcsot a gyújtáskapcsolóban, és
automatikusan a rádió felé nyúlt, de aztán meggondolta magát. Korábban a
StoneHard FM-re állította, mert ott nem beszéltek, kizárólag agyhalott,
fájdalomcsillapító hard rockot játszottak, most azonban nem volt szüksége
fájdalomcsillapítóra. A fájdalomra volt szüksége. Aztán csendben
végighajtott Oslo éjszakai szendergésbe merült központján, majd fel a
dombokon, amelyek az egykori tengerészeti iskola mellett kanyarogtak
Nordstrand felé. Lehúzódott az útról, kivette a zseblámpát a kesztyűtartóból,
kiszállt a kocsiból, és lenézett a holdfényben fürdő Oslo-fjordra, amely
feketén és rézvörösen ragyogott délnyugat, Dánia és a nyílt tenger irányában
elnyúlva. Felnyitotta a csomagtartót, és kivette a feszítővasat. Egy pillanatig
tanulmányozta. Nem stimmelt valami, ami egyszer már az eszébe jutott, de
olyan apróság volt, mint egy emléktöredék, amely átsuhan az ember fején, és
már el is illan. Az ujjprotézisbe harapott, és megborzongott, amikor a foga a
titánhoz ért. De ez sem segített, a gondolat eltűnt, akár egy álom, amely
feltartóztathatatlanul siklik ki az ember memóriájából.
Harry a havon át a domb lábához gázolt, a régi bunkerekhez, ahová
Øysteinnel és Facipővel jártak, hogy hármasban leigyák magukat, míg a
kortársaik a középiskola végét kísérő buliidőszakot élték, a május 17-i
nemzeti ünnepet, Szent Iván éjszakáját – vagy a fene se tudja, mit –
ünnepelték.
Miután az egyik fővárosi lapban megjelent a helyről egy képriport, az
önkormányzat lezáratta a bunkereket. Nem mintha az illetékesek addig nem
tudták volna, hogy drogfüggők és prostituáltak használják őket. Korábban is
közzétettek már itt készült képeket sebes alkarjukba heroint lövő fiatalokról
és kurvásan öltözött, lyukas matracokon heverő külföldi nőkről. Mégis csak
egyetlen kép váltott ki hevesebb reakciót a nyilvánosságból. Még csak nem is
volt különösebben brutális. A fotón egy fiatal fiú ült egy matracon, mellette
ott hevert a drog és az összes szükséges felszerelés. Bánatos kutyatekintettel
nézett a fényképezőgép lencséjébe. A sokkhatást az okozta, hogy úgy nézett
ki, mint egy átlagos norvég fiatal: kék szemű volt, hagyományos mintájú
kötött pulóvert és rövidre nyírt ápolt frizurát viselt. Hirtelenjében azt
hihette volna az ember, hogy a kép egy családi nyaralóban készült a húsvéti
szünetben. Másnap az önkormányzat zárat szereltetett az összes ajtóra, és
figyelmeztető táblákat tett ki, amelyek szerint azok feltörése büntetőeljárást
von maga után, és a bunkerek környékén rendszeresen járőrözni fognak.
Harry tudta, hogy ez utóbbi üres fenyegetés, a rendőrfőkapitánynak arra sem
volt embere és pénze, hogy az igazi betöréses lopások ügyében nyomozzanak.
A feszítővasat az ajtó és a keret közé illesztette.
A zár csak azután adta meg magát, hogy teljes testsúlyával nekifeszült.
Harry belépett. A csendet csak a sötétség mélyéből visszhangzó csöpögés
törte meg, amely a tengeralattjárók szonárjának hangját juttatta Harry
eszébe. Facipő azt mesélte, hogy letöltött a netről egy hangfelvételt, amelyen
egy szonár hangja hallható, és arra szokott elaludni. Mert olyan érzése van
tőle, hogy víz alatt van, és ez megnyugtatja.
Harry a bűzből három szagot érzett ki: húgyét, benzinét és nedves betonét.
Felkattintotta a zseblámpát, és elindult befelé. A fény egy fapadra esett,
amelyet valószínűleg a környező parkból loptak el, meg egy matracra, amely
fekete volt a nedvességtől és a gombától. A fjord felé néző vízszintes lőrést
bedeszkázták.
Ahogy feltételezte: tökéletes hely.
És ezt ki fogja használni.
Lekapcsolta a zseblámpát.
Behunyta a szemét. Tudni akarta, milyen érzés lesz.
Megpróbálta maga elé képzelni, a képek azonban nem jöttek.
Miért nem? Lehet, hogy szítani kell a gyűlöletet.
Rakelre gondolt. A nappali padlóján heverő Rakelre. A fölé hajoló Svein
Finnére. Szítsd a gyűlöletet!
Aztán megjelent a kép.
Harry felüvöltött a sötétben, és kinyitotta a szemét.
 Mi a fene történt? Miért vetítette elé az agya ezeket a képeket? Miért látta
magát csurom véresen?

Svein Finnét egy ág reccsenése riasztotta fel.

Azonnal teljesen éber lett, szemét a sötétségbe, kétszemélyes sátra tetejére
meresztette.
Megtalálták? Itt, távol minden lakott területtől, a sűrű lucfenyőerdőben,
ezen a lehetetlenül hepehupás terepen, ahová még a kutyák is nehezen
jutnak el?
Hallgatózott. Egy horkantás. Nem emberi. Súlyos léptek. Olyan súlyosak,
hogy Finne érezte, ahogy a föld enyhén megremeg. Valami nagy állat lehet.
Talán jávorszarvas. Fiatalkorában Svein Finne gyakran kimenekült az erdőbe,
vitt magával sátrat, és Maridalenben vagy Sørkedalenben töltötte az éjszakát.
Oslomarka, a fővárost körülvevő, hatalmas, erdő borította dombság kellő
szabadságot nyújtott egy bajba jutott, beilleszkedésre képtelen fiatal fiúnak,
akit vagy kerültek, vagy kirekesztettek. Az emberek gyakran reagálnak így,
amikor félnek valamitől. Finne fel nem foghatta, honnan tudták. Hiszen
titkolta. Csak kevesen voltak tisztában vele, ki ő. Hogy ki is valójában. És
megértette, hogy rémülettel tölti el őket. Sokkal inkább otthon érezte magát
idekint az erdőben az állatok között, mint az alig néhány órás sétára fekvő
városban. Sokkal több állatfaj élt itt – mondhatni a nappalijuk
tőszomszédságában –, mint ahogy azt az oslóiak többsége el tudta volna
képzelni. Őzek, nyulak, nyusztok. És természetesen rókák. Az emberek
hulladékaiból táplálkoztak. Olykor egy-egy gímszarvas. Egyszer egy
holdfényes éjszakán látott egy hiúzt osonni az egyik tó túlpartján. És
madarak. Halászsas. Macskabagoly és gyöngybagoly. Most egyetlen héját
vagy karvalyt sem látott, pedig gyerekkorában gyakoriak voltak errefelé. Egy
egerészölyv azonban odafent vitorlázott a magas fenyőcsúcsok között. A
jávorszarvas közelebb jött. A ropogás abbamaradt. A sátor falába egy pofa
nyomódott. Fel-le szimatolt. Az állat élelmet keresett. Az éjszaka közepén.
Nem jávorszarvas volt.
Finne megfordult a hálózsákban, megragadta a zseblámpát, és lesújtott
vele. A pofa eltűnt a sátorponyva másik oldaláról, majd egy mély prüszkölés
hallatszott. Aztán a pofa újra megjelent, és ezúttal olyan erővel préselődött a
ponyvába, hogy miközben Finne újra és újra megütötte a zseblámpával, már
látta, milyen állat. Látta a nagy fej és az állkapocs körvonalait. Reccsenő hang
hallatszott, amikor a karmok felhasították a sátorponyvát. Finne
villámgyorsan reagált: felmarkolta a tokba dugott kést, amely mindig
mellette hevert a matracon, gyors mozdulattal lehúzta a sátor cipzárját, és
kigurult, miközben ügyelt arra, hogy ne fordítson hátat az állatnak. Egy pár
négyzetméternyi hómentes felületen állította fel a sátrat egy lankán, egy
jókora kő előtt, amely kétfelé terelte az olvadékvizet, így az a sátor két oldala
mellett folyt le. Finne meztelenül legurult a lejtőn. Nem érzékelte a
fájdalmat, amikor az ágak és a kövek a bőrébe vágtak, csak a ropogást
hallotta, ahogy a medve utánairamodott. Az állat észlelte, hogy a préda
menekül, és bekapcsolt a vadászösztöne. Svein Finne tudta, hogy egyetlen
ember sem futhat el egy medve elől, legalábbis ezen a terepen nem. És nem is
szándékozott megpróbálni. Ahogy azt sem, hogy lefekszik, és halottnak
tetteti magát, ami egyesek szerint jó stratégia, amikor medvével találkozik az
ember. Csakhogy a barlangjából korgó gyomorral kibújó medve minden
további nélkül falatozna nem csupán tetszhalott, hanem tényleg halott
testből is. Kicseszett idióták. Svein Finne elérte a lejtő alját, talpra
kászálódott, és hátát egy vaskos fatörzshöz nyomva felállt. Felkapcsolta a
zseblámpát, és a fényét a közeledő hang felé irányította.
Az állat megtorpant, amikor a fény a szemébe világított. Elvakítva két lábra
emelkedett, mellső mancsával a levegőbe csapott. Egy barnamedve volt.
Hozzávetőleg két méter magas. Nagyobb is lehetne, gondolta Finne, majd a
fogával lehúzta a tokot a puukko késről. Finne nagyapa azt állította, hogy az
utolsó barnamedve, amelyet 1882-ben egy Kjelsås nevű erdőőr ejtett el
Oslomarkán egy gyökerestül kidőlt fa alatti üregben, közel két és fél méteres
volt.
A medve letette a mellső mancsát a talajra. A bundája lógott rajta.
Fújtatott, a fejét forgatta, hol az erdő, hol a fény felé nézett, mintha nem
tudná elhatározni magát.
Finne maga elé emelte a kést.
– Nem akarsz megdolgozni az élelemért, medve koma? Nem érzed elég
erősnek magad hozzá?
A medve dühében felüvöltött, Finne pedig olyan hangosan nevetett, hogy a
fejük fölött magasodó sziklafal visszaverte a hangját.
– Az én nagyapám 1882-ben evett a te nagyapádból – kiáltotta. – Azt
mondta, szörnyű volt, hiába fűszerezték meg jól. Én mégis szívesen beléd
harapok, medve koma, úgyhogy gyere csak! Gyere, te rohadék!
Finne tett egy lépést az állat felé, amely hátrált egy kicsit, és egyik lábáról a
másikra helyezte a súlyát. Zavartnak tűnt, ahogy lehajtott fejjel ott állt.
– Tudom, milyen érzés – mondta Finne. – Egy örökkévalóság óta be voltál
zárva, aztán hirtelen kiszabadultál, de túl sok a fény, túl kevés az étel, és
teljesen egyedül vagy. Nem azért, mert kitaszítottak a falkából, amiért te
nem olyan vagy, mint ők, te nem falkaállat vagy. Te taszítottad el magadtól
őket. – Finne egy újabb lépést tett előre. – De ettől még érezheted magad
magányosnak, nem igaz? Szórd szét a magodat, medve koma, teremts
magadhoz hasonlóakat, akik megértenek. Akik tisztelik az apjukat. Hohó! De
Sørkedalenben nincsenek nőstény medvék, úgyhogy húzz innen! Takarodj, ez
az én vadászterületem, te nyomorult! Itt csak a magány vár.
A medve ellökte magát a földtől a mellső mancsával, mintha újra két lábra
akarna állni, de hiába.
Finne most már látta, hogy a medve öreg, talán beteg. És egy
összetéveszthetetlen szag csapta meg az orrát. A félelem szaga. De nem a nála
jóval kisebb, két lábú teremtmény rémítette meg az állatot, hanem a tény,
hogy ez a teremtmény nem árasztotta ugyanezt a szagot. Rettenthetetlen
volt. Őrült. Bármire képes.
– Na, mi lesz, medve koma?
A medve felmordult, és kivillantotta sárga fogsorát.
Aztán megfordult, és elcammogott. Elnyelte a sötétség.
Svein Finne az egyre távolodó ágropogást hallgatta.
A medve vissza fog térni. Ha még éhesebb lesz, vagy ha elegendő élelmet és
erőt gyűjtött ahhoz, hogy meghódítsa a vadászterületet. Finnének holnap új
helyet kell keresnie, amely még megközelíthetetlenebb, esetleg fala is van,
hogy kívül tartsa a medvét. De először is lemegy a városba, és vesz egy
csapdát. És meglátogatja a sírt. A falkát.

Katrine nem tudott aludni.

A kisfiú azonban aludt az ablak melletti kiságyban, és ez volt a
legfontosabb.
Katrine megfordult az ágyban, és Bjørn sápadt arcára nézett. A férfi szeme
csukva volt, de nem horkolt. Ez pedig azt jelentette, hogy ő sem alszik.
Katrine az arcát tanulmányozta. A vékony, vöröses szemhéjat, amelyen
tisztán ki lehetett venni az ereket, a világos szemöldököt, a fehéren derengő
bőrt. Olyan volt, mintha lenyelt volna egy égő villanykörtét. Püffedt, és
mintha belülről világították volna meg. Sokan meghökkentek, amikor ők
ketten egy pár lettek. Természetesen senki sem kérdezett rá nyíltan, de látta
a tanácstalanságot az arcukon: mi visz rá egy gyönyörű, önálló
egzisztenciával rendelkező nőt, hogy egy pénztelen, az átlagosnál kevésbé
vonzó férfit válasszon? Az igazságügyi bizottság egyik választott női tagja
ugyan félrevonta egy amolyan „fontos pozícióban lévő nőknek” szervezett
hálózatépítő koktélpartin, és azt mondta, nagyszerűnek tartja, hogy Katrine
alacsonyabb státuszú kollégához ment feleségül. Katrine azt válaszolta, hogy
Bjørn Holm átkozottul jó az ágyban, és megkérdezte a politikusnőtől, ő vajon
szégyelli-e, amiért magas rangú férjet választott, aki többet keres nála,
valamint azt, hogy mennyi a valószínűsége annak, hogy a következő férje
alacsony státuszú lesz. Katrinének valójában fogalma sem volt, ki a
politikusnő férje, de az arckifejezéséből ítélve sikerült rátapintania az
igazságra. Egyébként is gyűlölte az efféle befolyásos nőket felvonultató
találkozókat. Nem azért, mert nem támogatta a valódi egyenlőségért folyó
harcot, hanem azért, mert nem tudott mit kezdeni a ráerőltetett női
szolidaritással. Olykor a legszívesebben megkérte volna őket, hogy fogják be
a szájukat, aztán megtudakolta volna, nem szorítkozhatnának-e az egyenlő
esélyek és az ugyanazért a munkáért járó egyenlő bérek témakörére. Persze
jócskán megérett az idő a szemléletváltásra, nem csupán a közvetlen
szexuális zaklatást illetően, hanem a férfiak közvetett és sok esetben
tudattalan szexuális hatalmi technikái kapcsán is. Ez azonban nem
kerülhetett a legfőbb napirendi pontok közé, és nem vonhatta el a figyelmet
az egyenjogúság lényegéről. A nők megint öngólt lőnek, ha sértődöttségüket
a fizetési csekken szereplő összeg nagysága elé helyezik. Mert csak a
magasabb fizetés, a nagyobb gazdasági hatalom tudná sebezhetetlenné tenni
őket.
Talán másként látta volna, ha ő lett volna a legsebezhetőbb ebben a
hálószobában. Akkor kereste Bjørn társaságát, amikor a leggyengébb,
legsérülékenyebb volt, és szüksége volt valakire, aki feltétel nélkül szereti. A
kissé testes, de kedves és elbűvölő bűnügyi technikus alig hitt a
szerencséjének. Csaknem önmegtagadó, királynőnek kijáró imádattal fordult
felé. Katrine azt mondogatta magának, hogy nem szabad kihasználnia ezt,
mert túl sokakat – férfiakat és nőket – látott már kifordulni magukból,
egyszerűen azért, mert a partnerük viselkedése erre sarkallta őket. És
Katrine megpróbálta. Tényleg megpróbálta.
Látta, hogy mások is próbálkoznak, de azt is, hogy amikor eljön az igazi
próbatétel – a harmadik, a gyermek –, a túlélési ösztön veszi át a hatalmat,
amely segít átvergődni a mindennapokon, és háttérbe szorítja a partnert.
A harmadik. Akit jobban szeretünk a partnerünknél.
Katrine esetében azonban a harmadik mindig is ott volt.
Egy alkalommal. Egyetlen alkalommal feküdt ugyanígy, ugyanebben az
ágyban a harmadikkal. A lélegzését hallgatta, miközben az őszi vihar az
ablakokat rázta, a falakat recsegtette, és elsöpörte Katrine világát. A férfi egy
másik nőé volt, Katrine csak titokban kölcsönvette. De ha csak ennyit
kaphatott belőle, akkor is elvette. Hogy megbánta-e ezt a fellángolást? Igen.
Igen, természetesen megbánta. Hogy ez volt-e élete legboldogabb pillanata?
Nem. Kétségbeesés volt, és valami különös fásultság. Hogy elkerülhető lett
volna-e? Biztos, hogy nem.
– Min gondolkodsz? – suttogta Bjørn.
Mi van, ha elmondja? Mi van, ha elmesél neki mindent?
– A nyomozáson – válaszolta.
– Értem.
– Hogy lehet, hogy az égvilágon semmit sem találtatok?
– Ahogy már mondtam, az elkövető összetakarított maga után. Tényleg a
nyomozáson gondolkodsz vagy… valami máson?
Katrine nem látta a férfi szemét a sötétben, de hallotta a hangján. Bjørn
mindig is tudott a harmadikról. Katrine a bizalmába avatta, amikor még csak
barát volt. Amikor ő a rendőr-főkapitányság új alkalmazottja volt, Harry
pedig a férfi, akibe reménytelenül, ostobán beleszeretett. Olyan régen
történt. De még soha nem beszélt neki arról az éjszakáról.
– Egy holmenkolleni házaspár kocsival ment haza a gyilkosság éjszakáján –
mondta Katrine. – Egy felnőtt férfit láttak lefelé sétálni a Holmenkollveienen
háromnegyed tizenegykor.
– Ez egybevág a halál beálltának feltételezett időpontjával – felelte Bjørn.
– A felnőtt, józan emberek autóval járnak a Holmenkollenen. Az utolsó
busz már elment, és ellenőriztük a Holmenkollen metróállomás biztonsági
kameráit. Fél tizenkettő után öt perccel jött egy villamos, de csak egy nő
szállt le róla. Mit keres egy gyalogos odakint olyan későn? Ha a város egyik
bárjából gyalogolt volna haza, akkor felfelé tartott volna. Ha pedig a városba
igyekezett, akkor a metróállomásra ment volna, nem gondolod? Hacsak nem
akarta elkerülni a biztonsági kamerákat.
– Egy gyalogos férfi. Nem sovány ez egy kicsit? Adtak személyleírást róla?
– Csak a szokásos. Középmagas, huszonöt és hatvan év közötti, ismeretlen
etnikumú, de nem túl sötét bőrű.
– Vagyis akkor azért akadtál fenn ezen az információn…
– …mert ez az egyetlen értékelhető bejelentés az ügyben.
– Ezek szerint a szomszédasszonyból semmit sem sikerült kiszedni?
– Syvertsen asszonyból? A hálószobája hátrafelé néz, és azt mondta, az
ablak nyitva volt. De állítólag úgy aludt egész éjszaka, akár egy csecsemő.
Ekkor mintegy végszóra halk nyöszörgés hallatszott a kiságy felől.
Összenéztek, és visszafojtották a kitörni készülő nevetést.
Katrine elfordult, és a párnába nyomta a fülét, de nem tudta kizárni a
további nyöszörgést és a bömbölés felharsanása előtti szokásos szünetet.
Érezte, ahogy a matrac megemelkedik, amikor Bjørn kikászálódik az ágyból.
Nem gondolt a gyermekre. Nem gondolt Harryra. És nem gondolt a
nyomozásra. Az alvásra gondolt. Az emlősök mély alvására, amelynek során
mindkét agyfélteke kikapcsol.

Kaja végigsimított a pisztoly érdes, kemény markolatán. Az összes

hangforrást kikapcsolta a nappaliban, és a csendet hallgatta. A férfi odakint
volt, hallotta a zaját. A pisztolyt közvetlenül a Halával történtek után
szerezte be.
Hala és Kaja hét másik nővel lakott együtt. A lakóközösség egyébként
huszonhárom főt számlált, többségük a Vörös Félhold vagy a Vöröskereszt
alkalmazottja volt, de némelyikük civil állással is rendelkezett a
békefenntartó erőknél. Hala rendkívüli ember volt, különös múlttal, ám
leginkább abban különbözött a házban lakóktól, hogy nem külföldi, hanem
afgán volt. A házuk nem messze volt a Kabul Serena Hoteltől és az afgán
elnöki palotától. A 2008-as Serena elleni támadás megmutatta, hogy
Kabulban egyetlen városnegyed sem teljesen biztonságos. De persze minden
viszonylagos. Magas kerítés vette őket körül, és volt őrség, ezért védve
érezték magukat. Délutánonként Hala és Kaja feljárt a lapos tetőre sárkányt
eregetni, amelyet a Strand bazárban vásároltak egy vagy két dollárért. Kaja
azt hitte, ez csak egy romantikus klisé egy bestsellerből, és a Kabul égboltján
lebegő sárkányok annak szimbólumai, hogy a város felszabadult a tálib
uralom alól, amely a kilencvenes években betiltotta a sárkányeregetést, mert
elvonta az időt és a figyelmet az imától. Manapság hétvégén több száz vagy
akár több ezer sárkány volt a levegőben. Hala szerint a sárkányok most még
élénkebb színűek voltak, mint a tálibok előtt, a piacon megjelent új festékek
miatt. Megmutatta, hogyan kell összedolgozniuk reptetéskor: az egyikük a
sárkányt irányítja, míg a másik a zsinórra ügyel, máskülönben nem tudnak
sértetlenül elmenekülni a többi harcos kedvű sárkány elől, amelyek el
akarják vágni a zsinórjukat, vagy meg akarják sebezni magát a sárkányt a
saját zsinórjukra ragasztott üvegszilánkokkal. Nos, nem volt nehéz
észrevenni a párhuzamot a Nyugat önként vállalt afganisztáni missziójával,
de attól ez még csak egy játék volt. Ha elveszítettek egy sárkányt, csak
felküldtek egy újat. És az égen lebegő sárkányoknál is szebb volt a fény Hala
gyönyörű szemében, amikor felnézett rájuk.
Már elmúlt éjfél, amikor Kaja meghallotta a szirénákat, és meglátta a
rendőrautók villogó kék fényeit a nappali ablakából. Aggódott, amiért Hala
nem jött haza, így aztán felöltözött, és kiment. A rendőrautók egy sikátornál
parkoltak le. Nem feszítettek ki kordonszalagokat, a bámészkodók pedig
máris gyülekeztek. Ebben a napszakban nagyrészt fiatal afgán férfiak
tartózkodtak az utcákon hamisított Gucci és Armani bőrdzsekikben. A
gyilkossági csoport nyomozójaként Kaja számtalan helyszínt látott már, de ez
a tetthely a mai napig kísértette rémálmaiban. A kés, amelyet az elkövető
használt, több helyen felhasította a salvár kamízt, és felfedte Hala meztelen
bőrét. A feje olyan lehetetlen szögben bicsaklott hátra, mintha eltörték volna
a nyakát, a torkán lévő vágott seb pedig szétnyílt, és Kaja egyenesen
belelátott a rózsaszínű, már kiszáradt garatba. Amikor a holttest fölé hajolt, a
tátongó nyílásból egy raj homoki légy repült ki, mint valami fekete szellem a
lámpásból, és Kaja vadul csapkodni kezdett maga körül.
A boncolás során kiderült, hogy Hala közösült közvetlenül a gyilkosság
előtt. Bár a fizikai bizonyítékok nem zárhatták ki az önkéntes együttlét
lehetőségét, a körülmények és a tény ismeretében, miszerint Hala a vallásos
hazarák szigorú törvényeihez ragaszkodó, egyedülálló lány volt, okkal
feltételezték, hogy nemi erőszak történt. A rendőrség sosem találta meg a
tettest vagy tetteseket. Úgy tartják, Kabulban annak esélye, hogy valakit az
utcán megerőszakoljanak, töredéke annak, hogy egy házilag készített
robbanószerkezet a levegőbe repítse az embert. És bár a nemierőszak-esetek
száma a tálibok bukása után emelkedett, a rendőrség egyik elmélete szerint a
támadások mögött maguk a tálibok álltak, akik meg akarták mutatni, mi vár
az ISAF-nek, a Resolute Supportnak vagy más nyugati szervezeteknek
dolgozó afgán nőkre. A Halával történtek mindenesetre megijesztették a
nőket a lakóközösségben. Kaja megtanította őket lőfegyverrel bánni. És ez a
pisztoly – amelyet stafétabotként adogattak egymásnak, amikor
valamelyiküknek sötétedés után akadt dolga odakint – különös módon egy
csapattá kovácsolta őket. Egy sárkánycsapattá.
Kaja érezte a fegyver súlyát. Amikor a rendőrségnél dolgozott, mindig
vegyes érzései voltak, ha megtöltött szolgálati fegyvert tartott a kezében.
Biztonságot adott, mégis félt tőle. Afganisztánban kezdte szükséges
eszköznek tekinteni és megbecsülni a pisztolyát. Akárcsak a kését. Annak a
használatára Anton tanította meg. Akitől azt is megtanulta, hogy az ember
még a Vöröskeresztben is – legalábbis Anton Vöröskeresztjében – megvédi az
életét. Ha kell, gyilkosság árán. Kaja emlékezett az első találkozására
Antonnal. Akkor azt gondolta, hogy a kifinomult, már-már mesterkélt
összhatást keltő és túlságosan jóképű, magas, szőke svájci nem neki való.
Hatalmasat tévedett. Ugyanakkor teljes mértékben igaza volt. Hala
meggyilkolását illetően azonban nem tévedett, csak igaza volt.
Nem a tálibok álltak mögötte.
Tudta, ki tette, de nem volt bizonyítéka.
Kaja keményen megszorította a markolatot. A fülét hegyezte. Lélegzett.
Várt. Fásult zsibbadtsággal. Valami azonban különössé tette ezt az egészet: a
szíve úgy zakatolt, mintha a pánik határán lenne, ugyanakkor teljesen
egykedvű és érzéketlen volt. Rettegett a haláltól, de élni sem akart
különösebben. Pedig annak idején, úton hazafelé valahogy mégis sikerült
megcsinálnia. Amikor a tallinni pszichológus a kiküldetés során szerzett
tapasztalatairól kérdezte. Átcsúszott a radar alatt.
 Huszadik fejezet

Harry felébredt, és minden ugyanolyan volt. Eltelt néhány másodperc, mire

ráeszmélt, hogy nem csupán rémálmot látott, és máris jött a valóság
ökölcsapása. Az oldalára fordult, és az asztalon álló képre meredt. Rakellel és
Oleggel mosolyogva ültek egy sziklán az őszi avarban. Rakel imádta ezeket a
túrákat, és Harry gyanította, hogy ő maga is kezdte megkedvelni őket. Csak
ekkor merült fel benne a gondolat, hogy ha ez is egy olyan nap kezdete,
amely csak egyre rosszabb lesz, vajon hány ilyet bír még elviselni? Éppen
válaszolni akart magának, amikor rájött, hogy nem az ébresztőóra riasztotta
fel. A kép mellett fekvő telefon szinte alig hallhatóan rezgett, olyan volt,
mint a kolibri szárnyának zümmögése. Felvette a készüléket.
Egy képet kapott.
A szíve gyorsabban kezdett verni.
Mutatóujjával kétszer a kijelzőre koppintott, és érezte, ahogy a szíve
hirtelen megáll.
Svein „Vőlegény” Finne lehajtott fejjel állt a kamera előtt, és kissé felfelé
nézett. Az ég vöröses árnyalatban játszott a feje fölött.
Harry felugrott a kanapéról, és felmarkolta a nadrágját, amely
összehajtogatva feküdt a padlón. Menet közben magára rángatta a pólóját,
belebújt a kabátjába és a bakancsába, majd kiviharzott a lépcsőházba. A
kabátja zsebébe dugta a kezét, és megnyugodva konstatálta, hogy minden ott
van, amit az előző éjszaka oda tett: a kocsikulcs, a bilincs és a Heckler & Koch
pisztoly.
Kilépett a kapun, beszívta a hideg reggeli levegőt, és beült a járda szélén
parkoló Escortba. Három és fél perc, ha rohan. De szüksége volt a kocsira a
második felvonáshoz. Csendben káromkodott, amikor a motor nem volt
hajlandó elsőre beindulni. A következő műszaki vizsgán vége lesz a játéknak.
Újra elfordította a kulcsot, és a gázpedálra taposott. Ez az! A nedves
macskaköveken kivágott a reggeli csendbe burkolódzó Stensberggatára.
Mennyi ideig állnak az emberek egy sírnál? Átszáguldott az Ullevålsveienen
éppen beinduló reggeli csúcsforgalmon. Az Akersbakkenen a járdára
felhajtva leparkolt közvetlenül a Vår Frelser temető északi bejáratánál. Az
autót nem zárta be, bekapcsolta a vészvillogót, a rendőrigazolványát pedig
jól látható helyre tette a műszerfalon.
Futásnak eredt, de a kapuban megtorpant. Innen, a domb tetejéről azonnal
észrevette a sírkő előtt álló magányos alakot. A feje le volt hajtva, a hátán
hosszú, vastag hajfonat lógott.
Harry megmarkolta a pisztolyt a kabátja zsebében, és elindult. Nem
gyorsan, de nem is lassan. A férfi háta mögött három méterre megállt.
– Mit akar?
Harryt már a hangjától is kirázta a hideg. Amikor utoljára hallotta Finne
csikorgó lelkészhangját, az Ila börtönben ültek, ahol Harry segítséget próbált
kérni tőle, hogy elkapja a férfit, aki az előttük lévő sírban fekszik. Harrynak
akkor még fogalma sem volt róla, hogy Valentin Gjertsen Svein Finne fia.
Visszatekintve úgy vélte, sejtenie kellett volna. Rá kellett volna jönnie, hogy
az ilyen beteg, erőszakos fantáziáknak valamilyen módon ugyanabból a
forrásból kell eredniük.
– Svein Finne – mondta Harry, és hallotta, ahogy rekedt hangja megremeg
–, le van tartóztatva.
Nem hallotta Finne nevetését, csak azt látta, hogy a férfi válla rázkódik.
– Úgy látom, ez az állandó szövege, amikor találkozunk, Hole.
– Tegye hátra a kezét!
Finne mélyet sóhajtott. Hanyag mozdulattal hátra tette a kezét, mintha
csak kényelmesebb testhelyzetet venne fel.
– Megbilincselem. És mielőtt még valami ostobaságot csinálna, jobb, ha
tudja, hogy pisztoly van nálam. És egyenesen a derekára célzok.
– Komolyan derékon akar lőni, Hole? – Finne vigyorogva hátranézett.
A barna pillantás. A vastag, nedves ajkak. Harry az orrán keresztül
lélegzett. Hideg. Meg kell őriznie a hidegvérét, nem szabad Rakelre
gondolnia. Arra kell koncentrálnia, amit tenni készül, csakis arra. Egyszerű,
praktikus dolgokra.
– Mert azt hiszi, jobban félek attól, hogy lebénulok, mint hogy meghalok?
Harry mély lélegzetet vett, hogy megpróbálja enyhíteni a remegését.
– Mert azt akarom, hogy vallomást tegyen, mielőtt meghal.
– Ahogy a fiam is? Aztán lelőtte.
 – Kénytelen voltam, mert ellenszegült a letartóztatásnak.
– Igen, felteszem, így akar emlékezni rá. És nyilván így emlékszik majd
azután is, hogy engem lelőtt.
Harry látta a Svein Finne tenyerén tátongó lyukat, amelyen, akár
Torghatten lyukas hegyén, keresztülsütött a nap. Egy golyó ütötte egy
letartóztatás során még Harry rendőri pályafutásának kezdetén. De őt most
nem ez érdekelte, hanem a másik kéz. A szürke óraszíj Finne csuklóján.
Anélkül hogy leengedte volna a pisztolyt, a szabad kezével megragadta Finne
karját, és maga felé fordította. Megnyomta az óra számlapját. A dátumot és
az időt jelző számok vörösen felvillantak.
A bilincs kattanása úgy hangzott az üres temetőben, akár egy csók.

Harry elfordította a slusszkulcsot a gyújtáskapcsolóban, mire a motor leállt.

– Milyen szép reggel! – jegyezte meg Finne, és az Escort szélvédőjén át
lenézett az alattuk elterülő fjordra. – De hogyhogy nem a rendőr-
főkapitányságon vagyunk?
– Arra gondoltam, választási lehetőséget ajánlok magának – válaszolta
Harry. – Beismerő vallomást tesz itt és most, aztán lemegyünk a rendőr-
főkapitányságra, ahol meleg cellát meg reggelit kap. Vagy megtagadja a
vallomást, és teszünk egy kiruccanást a régi német bunkerekhez kettesben.
– Hehe. Kedvelem magát, Hole. De tényleg. Vagyis gyűlölöm, de bírom ezt a
fajta személyiséget. – Finne megnyalta az ajkát. – És természetesen vallok. Az
a nő…
– Várjon, amíg bekapcsolom a hangfelvevőt – mondta Harry, és előhalászta
a telefonját a kabátja zsebéből.
– …ő is akarta. – Finne megvonta a vállát. – Szerintem jobban élvezte, mint
én.
Harry nyelt egyet. Egy pillanatra becsukta a szemét.
– Élvezte, hogy kést döfött a hasába?
– Kést? – Finne Harry felé fordult. – Hátulról tettem magamévá a
kerítésnél, ugyanott, ahol maga letartóztatott. Természetesen tisztában
vagyok azzal, hogy temetőben dugni törvénysértés, de mivel ő ragaszkodott
hozzá, úgy vélem, az a méltányos, ha ő fizeti a bírság nagyobb részét. Tényleg
feljelentést tett? Nyilván megbánta az Istennek nem tetsző viselkedését. Nos,
ezen nem is csodálkoznék. Vagy az is lehet, hogy ő maga is elhiszi, amit állít,
hiszen a szégyenérzet képes mindent elnyomni bennünk. Tudja, volt egy
pszichológus a börtönben, aki Nathanson szégyeniránytűjével traktált.
Szerinte annyira szégyelltem magam, amiért állítólag megöltem azt a lányt,
hogy a történtek elfojtásával menekültem el a szégyen elől. Itt pontosan erről
van szó: Dagny szégyelli, hogy buján viselkedett a temetőben, ezért az
emlékezete erőszakká torzítja a dolgot. Ismerősen hangzik, Hole?
Harry válaszolni akart, ám ekkor rátört az émelygés. Szégyen. Elfojtás.
A bilincs megcsörrent, amikor Finne előrehajolt ültében.
– Egyébként meg maga is tudja, mi a helyzet az olyan nemierőszak-
ügyekkel, ahol az egyik fél szava áll szemben a másikéval, és nincsenek tanúk
meg technikai bizonyítékok. El fognak engedni, Hole. Erről van szó? Tudja,
hogy csak úgy tud rács mögé juttatni, ha kikényszerít belőlem egy vallomást?
Bocs, Hole. Mint már említettem, beismerem, hogy nyilvános helyen dugtam,
így legalább elegendő oka van arra, hogy büntetést szabjon ki rám. Áll még a
reggelimeghívás?
Finne nevetett, miközben végigbukdácsolt az olvadó havon Harry előtt.
– Valami rosszat mondtam? – kérdezte.
Amikor térdre esett, Harry talpra ráncigálta, és a bunkerek felé lökdöste.

Harry leguggolt a fapad előtt. A padlón ott hevert minden, amit a motozás
során Svein Finnénél talált. Egy kékesszürke fém dobókocka. Néhány
százkoronás bankjegy és egy kevés apró. De villamos- vagy buszjegy nem
volt. Egy barna famarkolatú, rövid pengéjű kés tokban. Hegyes és éles. Lehet,
hogy ez a gyilkos fegyver? Nem látott rajta vérnyomokat. Felnézett.
Lefeszegetett egy deszkát a lőrésről, hogy egy kis fény jusson a helyiségbe. Az
ösvényen szoktak kocogni, de csak miután elolvadt a hó. Senki sem fogja
hallani Svein Finne ordítását.
– Szép kés – szólalt meg Harry.
– Gyűjtöm a késeket – mondta Finne. – Huszonhat darab volt annak idején,
amikor lefoglalták, emlékszik? Soha nem kaptam vissza őket.
Az alacsonyan álló reggeli nap sugarai megvilágították Svein Finne arcát és
meztelen, izmos felsőtestét. Nem a börtöntöltelékek felpumpált izomzata
volt, amelyet a szűkös edzőtermekben szereztek súlyzóemelgetéssel, hanem
a sovány, kisportolt változat. Balett-táncos test, gondolta Harry. Iggy Pop.
Ren. Finne a padon ült a háttámlához bilincselt kézzel. Harry a cipőt is
levette róla, a nadrágot viszont rajta hagyta.
– Emlékszem a késekre – mondta Harry. – Mire való a kocka?
– Segít meghozni az élet nehéz döntéseit.
– Luke Rhinehart – bólintott Harry. – Ezek szerint olvasta A Kockavetőt.
– Én nem olvasok, Hole. De megtarthatja a kockát, ajándék. Hagyja, hogy a
sors döntsön, amikor maga nem tud. Higgye el, rendkívül felszabadítónak
fogja találni.
– Vagyis a sorsra bízni a döntést felszabadítóbb, mint ha maga dönt az
ember?
– Természetesen. Képzelje el, hogy szívesen megölne valakit, de nem bírja
rávenni magát. Ezért segítségre van szüksége. A sorstól. És ha a kocka azt
mondja, öljön, a sors a hibás. Megszabadítja a szabad akarattól, érti?
Mindössze egy kockadobásra van szükség.
Harry ellenőrizte, hogy a felvevő be van-e kapcsolva, majd a padra tette a
telefont. Nagy levegőt vett.
– Azelőtt is kockát vetett, hogy megölte Rakel Faukét?
– Ki az a Rakel Fauke?
– A feleségem – válaszolta Harry. – A gyilkosság a Holmenkollveienen
történt, a konyhánkban, tíz nappal ezelőtt.
Látta, hogy Finne szeme felcsillan.
– Részvétem.
– Hagyja ezt, és beszéljen!
– Vagy különben? – Finne felsóhajtott, mintha unatkozna. – Kiszedi az
akkumulátort a kocsiból, és megdolgozza a heréimet?
– Az autóakkumulátor kínzóeszközként való használata csak mítosz –
közölte Harry. – Nem biztosít elég áramot.
– Honnan tudja?
– Tegnap este kínzóeszközökről olvasgattam a neten – felelte Harry, és
megkapirgálta a bőrt a hüvelykujján a kés élével. – Állítólag nem maga a
fájdalom bírja rá az embereket arra, hogy valljanak, hanem a fájdalomtól
való félelem. De nyilvánvalóan megalapozott félelemnek kell lennie, a
kínvallatónak meg kell győznie az áldozatot, hogy a fájdalomnak, amelyet
kész okozni neki, csupán a képzelete szab határt. És ha van valami, amiben
ebben a pillanatban bővelkedem, Finne, az a fantázia.
Svein Finne megnedvesítette vastag, puha ajkát.
– Értem. Részleteket akar?
 – Az összeset.
– Az egyetlen részlet, amivel szolgálhatok, az, hogy nem én voltam.
Harry megmarkolta a kés nyelét, és ütött. Érezte, ahogy a másik orrában
megreped a porc, az ő bütykébe pedig fájdalom hasít, és Finne meleg vére
végigcsorog a kézfején. Finne szemét elfutották a fájdalom könnyei, az ajka
elnyílt. Széles vigyora felfedte nagy sárga fogait.
– Mindenki gyilkol, Hole. – A lelkészhang más, nazális csengéssel
gazdagodott. – Maga, a kollégái, a szomszédjai. Csak én nem. Én új életet
teremtek, rendbe hozom, amit maguk elpusztítanak. Magamfajtával
népesítem be a világot, olyan emberekkel, akik jót akarnak. – Megcsóválta a
fejét. – Nem értem, miért nevelnek fel az emberek olyan gyereket, aki nem az
övék. Mint az a maga fattya. Oleg, ugye? Azért van, mert maga nem
rendelkezik életképes spermával, Hole? Vagy mert nem kúrta meg Rakelt
eléggé ahhoz, hogy utódot akarjon magától?
Harry megint lesújtott. Ugyanazt a helyet találta el. Azon tűnődött, hogy
tényleg hallotta-e az orrcsont természetellenes reccsenését, vagy csak
képzelte. Finne hátravetette a fejét, és ujjongva a plafonra nevetett.
– Még!

Harry a hátát a betonfalnak vetve ült a padlón. A saját ziháló légzését és a

pad felől érkező sípoló lihegést hallgatta. Finne pólóját a kézfejére tekerte, a
fájdalom ennek ellenére azt sejtette, hogy legalább az egyik bütykén
felrepedt a bőr. Mióta tart már? És meddig fog még tartani? A kínzásról szóló
honlapon az állt, hogy senki, de senki sem bírja a kínzást hosszú távon, és
elmondják, amit tudni akarsz, esetleg azt, amiről úgy vélik, hogy tudni
akarod. Svein Finne eddig csak egy szót ismételgetett: még. És megkapta,
amit kért.
– Kés. – A hangot már nem lehetett felismerni. És amikor Harry felnézett,
megállapította, hogy magát a férfit sem. A szeme teljesen bedagadt, a vér
csöpögő vörös szakállként folyt az állán. – Az ember kést használ.
– Kést? – ismételte meg Harry suttogva.
– Az emberek a kőkorszak óta kést mártanak egymásba, Hole. A félelem a
génjeinkbe van kódolva. A gondolat, hogy valami áthatol a bőrünkön, bejut a
testünkbe, és elpusztítja azt, ami bennünk van, azt, amik vagyunk. Mutasson
nekik egy kést, és megteszik, amit akar.
 – És ki teszi meg?
Finne krákogott, és vért köpött kettejük közé a padlóra.
– Mindenki. Nők és férfiak. Maga és én. Ruandában felajánlották a
tusziknak, hogy ha fizetnek a lőszerért, golyó által halhatnak meg, ahelyett,
hogy machetével kaszabolnák le őket. És tudja, mit? Fizettek.
– Oké, van egy késem – mondta Harry, és a padlón heverő kés felé
biccentett.
– És hová akarja döfni?
– Arra gondoltam, ugyanoda, ahová maga szúrt, amikor megölte a
feleségemet. A hasába.
– Rossz blöff, Hole. Ha hasba szúr, nem leszek képes beszélni, és elvérzek,
mielőtt megkapná a vallomását.
Harry nem válaszolt.
– Vagy várjunk csak! – Finne oldalra billentette véres fejét. – Lehetséges,
hogy maga, aki még utána is olvasott a kínzásnak, azért kerülgeti a forró
kását, mert a lelke mélyén nem is akar semmiféle vallomást kicsikarni
belőlem? – A levegőbe szimatolt. – Igen, erről van szó. Valójában nem akarja,
hogy valljak, mert akkor megfelelő ürügye lesz arra, hogy meggyilkoljon.
Igazságot szolgáltat. Csak kell egy kis előjáték a gyilkosság előtt. Hogy
elmondhassa: maga megpróbálta, és valójában nem ezt akarta. Maga nem
olyan, mint a gyilkosok, akik egyszerűen azért ölnek, mert örömüket lelik
benne. – Finne nevetése szörcsögő köhögésbe csapott át. – Igen, hazudtam,
én is gyilkos vagyok. Mert ölni csodás, nem igaz, Hole? Végignézni egy
gyermek születését, miközben az ember tudja, hogy ő teremtette. Ezt a
csodát csak egyvalami múlja felül: a túlvilágra küldeni valakit ebből a
siralomvölgyből. Bevégezni egy életet, valaki sorsává, valaki dobókockájává
válni. Olyankor maga az Isten, Hole. Tagadhatjuk körömszakadtáig, de
pontosan ezt érezzük abban a pillanatban. Élvezetes, nem igaz?
Harry felállt.
– Nos, sajnálom, hogy kénytelen vagyok elszúrni a kivégzésemet, Hole, de
ezennel beismerő vallomást teszek. Mea culpa, Hole. Az én bűnöm. Én öltem
meg a feleségét, Rakel Faukét.
Harry megdermedt. Finne a plafon felé fordította az arcát.
– Késsel – suttogta. – De nem azzal, amit a kezében tart. Kiabált, miközben
meghalt. A maga nevét sikoltozta. Haaarry! Haaarry!
Harry érezte, ahogy elönti az a másik fajta düh. A hideg, amelytől úrrá lesz
rajta a nyugalom. És az őrület. Az, amelyiktől tartott. Az, amelyik nem
vehette át felette az irányítást.
– Miért? – kérdezte.
A hangjából hirtelen eltűnt minden feszültség. A légzése normálissá vált.
– Hogy miért?
– Mi volt az indíték?
– Ez nyilvánvaló. Ugyanaz, ami most a magáé, Hole. A bosszú. Klasszikus
vérbosszút folytatunk: maga megölte a fiamat, én megöltem a feleségét. Ezt
csináljuk mi, emberek, ez különböztet meg bennünket az állatoktól: bosszút
állunk. Racionális, de ha nem is tartjuk észszerű cselekedetnek, élvezetesnek
érezzük. Talán nem így van ezzel maga is ebben a pillanatban, Hole?
Ugyanolyan fájdalmat okoz valaki másnak, amilyet maga is érez.
Olyasvalakinek, aki meggyőződése szerint fájdalmat okozott magának.
– Bizonyítsa!
– Mit bizonyítsak?
– Hogy maga ölte meg. Mondjon valamit, amit egyébként nem tudhatna a
gyilkosságról vagy a helyszínről.
– „Harrinak.” I-vel.
Harry pislogott.
– „Olegtől” – folytatta Finne. – Ez van beleégetve egy kenyérvágó deszkába,
amely a faliszekrények és a kávéfőző között lóg a falon.
A beálló csendben csak a metronómszerű csöpögés hallatszott.
– Tessék, a beismerő vallomása – mondta Finne, majd krákogott, és újra a
padlóra köpött. – Most két lehetősége van. Letartóztat, és a norvég törvények
alapján elítélnek. Egy rendőr ezt csinálná. Vagy azt teszi, amit mi, gyilkosok.
Harry bólintott. Visszaguggolt a fal mellé. Fogta a kockát, megrázta, majd a
betonpadlóra dobta, és néhány másodpercig elgondolkodva nézte. Aztán
zsebre dugta, felmarkolta a kést, és felállt. A deszkák között beáramló
napfény megcsillant a pengén. Harry Finne mögé lépett, bal alkarjával
átfogta a férfi homlokát, és a mellkasához rántotta a fejét.
– Hole! – Finne hangja magasabban csengett a szokásosnál. – Hole, ne…
Finne a bilincset rángatta, és Harry érezte, hogy egész testében remeg.
Végre egy kis halálfélelem.
Harry kifújta a levegőt, és a kabátja zsebébe csúsztatta a kést. Továbbra is
szorosan tartotta Finne fejét, miközben egy textil zsebkendőt húzott elő a
nadrágja zsebéből, és megtörölte a férfi arcát. Letörölte a vért az orra alól, a
száj körül és az álláról. Finne káromkodva felhorkantott, de nem ellenkezett.
Harry letépett két darabot a zsebkendőből, és Finne orrlyukába dugta. Aztán
visszatette a zsebkendőt a zsebébe, megkerülte a padot, és szemügyre vette
az eredményt. Finne úgy zihált, mintha lefutott volna egy négyszáz méteres
kört. Mivel Harry nagyrészt úgy ütött, hogy Finne pólója a kezére volt
tekerve, a férfi arca nem szakadt fel, csak bedagadt, és vérzett az orra.
Harry kiment, havat csomagolt a pólóba, majd visszatért a bunkerbe, és
Finne arcához nyomta.
– Próbál szalonképessé tenni, mert azt akarja állítani, hogy ez meg sem
történt? – tudakolta Finne, aki mostanra megnyugodott.
– Azzal valószínűleg már elkéstem – felelte Harry. – De a bántalmazás
mértékével arányos büntetést fognak kiróni, ezért nevezzük ezt
kárenyhítésnek. Egyébként is maga provokált, azt akarta, üssem meg.
– Ó, szóval ezt akartam?
– Természetesen. Hogy az ügyvédjének fizikai bizonyítéka legyen, hogy
bántalmazták a rendőrségi kihallgatás során. Mivel egyetlen bíró sem fogad
el olyan bizonyítékot, amelyre a rendőrség szabálytalan módszerekkel tett
szert. Ezért vallotta be. Mert arra számított, hogy ha vall, elengedem, és
később sem lesz baja belőle.
– Talán. Magának mindenesetre nem állt szándékában megölni.
– Nem?
– Különben már megtette volna. Talán tévedek, és még sincs meg magában
az a valami.
– És? Kellene?
– Ahogy maga mondta, ezzel már elkésett, a hideg borogatás ezt nem hozza
helyre. El fognak engedni.
Harry felvette a telefont a padról. Kikapcsolta a hangrögzítőt, és felhívta
Bjørn Holmot.
– Igen?
– Itt Harry. Elkaptam Svein Finnét. Az imént vallotta be Rakel
meggyilkolását, hangfelvételem van róla.
Harry a beálló csendben gyereksírást hallott a háttérben.
– Tényleg? – kérdezte Bjørn lassan.
– Tényleg. Szeretném, ha idejönnél, és letartóztatnád.
– Én? Nem azt mondtad, hogy letartóztattad?
– Nem, nem tartóztattam le – felelte Harry, és Finnére pillantott. – Fel
vagyok függesztve, csak egy magánszemély vagyok, aki egy másik
magánszemélyt tart itt az akarata ellenére. Elképzelhető, hogy Finne fel fog
jelenteni érte. De a tény, hogy ő ölte meg a feleségemet, biztosan enyhíteni
fog az ítéletemen. A lényeg, hogy most már letartóztathatja, és a
szabályoknak megfelelően kihallgathatja a rendőrség.
– Értem. Hol vagytok?
– Az egyik német bunkerben a tengerészeti iskola fölött. Finne egy padhoz
van bilincselve.
– Oké. És te?
– Nos.
– Harry, ne!
– Mit ne?
– Képtelen lennék hazacipelni téged valami bárból éjszaka.
– Hm. Elküldöm a hangfájlt az e-mail-címedre.

Mona Daa megállt a szerkesztő irodájának ajtajában. A férfi éppen telefonált.

– Letartóztattak valakit Rakel Fauke meggyilkolásáért – mondta hangosan.
– Le kell tennem – hadarta a szerkesztő a telefonba, majd anélkül hogy
megvárta volna a választ, bontotta a vonalat, és felnézett. – Rajta vagy az
ügyön, Daa?
– Már meg is írtam – felelte Mona.
– Tedd ki az oldalra! Senki más nem tette még közzé?
– Öt perccel ezelőtt kaptuk meg a sajtóközleményt, négy órakor
sajtótájékoztatót tartanak. Azt akartam megbeszélni veled, hogy
megnevezzük-e a letartóztatott személyt.
– Megadták a nevet a sajtóközleményben?
– Természetesen nem.
– Akkor te honnan tudod?
– Én vagyok az egyik legjobb újságíród.
– Öt perc alatt derítetted ki?
– Valójában a legjobb.
– Szóval ki az?
– Svein Finne. Volt már elítélve többek között szexuális zaklatásért és nemi
erőszakért. A rendőrségi aktája hosszú, akár egy fájdalmas év. Közöljük a
nevét?
 A szerkesztő végigsimított kopaszra borotvált fején.
– Nos. Nehéz ügy.
Mona természetesen tisztában volt a dilemmával. A norvég sajtó etikai
szabályzatának 4.7. pontja óvatosságra int a bűncselekményekkel
összefüggésben felmerülő nevek említésével kapcsolatban, különösen a
nyomozás korai szakaszában. A személy megnevezésének pedig jogszerűen
megalapozott információra kell támaszkodnia. Monáék bulvárlapja, a VG
egyszer nyilvánosságra hozta egy professzor nevét, aki illetlen sms-eket
küldött nőknek. Abban természetesen mindenki egyetértett, hogy a pasas
egy disznó, ám legjobb tudomásuk szerint nem sértette meg a törvényt, és
nehéz volt megítélni, hogy tudnia kell-e a nyilvánosságnak a nevét. Finne
esetében viszont természetesen meg lehet indokolni az elkövető nevének
közzétételét azzal, hogy a nyilvánosságnak muszáj tudnia, kivel kell
vigyáznia. Mert ha úgy vesszük, itt az etikai szabályzat által „súlyos
bűncselekmények többrendbeli elkövetése miatt másokra közvetlen veszélyt
jelentő” emberről van szó, aki történetesen éppen előzetesben van.
– Várunk a névvel – jelentette ki végül a szerkesztő. – De kerüljön a cikk
mellé a rendőrségi aktája, és írd meg, hogy a VG tudja, kiről van szó. Így
legalább szerzünk egy jó pontot az etikai bizottságnál.
– Pontosan így írtam meg, úgyhogy készen áll. Sikerült szereznünk egy új,
még nem publikált képet Rakelről.
– Csodálatos!
A szerkesztőnek igaza volt. A gyilkossági ügy intenzív sajtóvisszhangjának
köszönhetően másfél hét után kezdtek ismétlődni a képek.
– De esetleg a rendőr férjről is kitehetnénk egy fotót a szalagcím alá.
Mona Daa pislogott.
– Úgy érted, hogy Harry Hole fotója kerüljön közvetlenül a Letartóztatták a
Rakel-ügy gyanúsítottját főcím alá? Nem lesz az túlságosan félrevezető?
A szerkesztő megvonta a vállát.
– Gyorsan tisztázódik, ha elolvassák a cikket.
Mona Daa lassan bólintott. A Harry Hole ismert és csúnyaságában is vonzó
arca okozta sokkhatás egy ilyen címsor alatt természetesen több kattintást
fog eredményezni, mint egy újabb kép Rakelről. És az olvasók most is meg
fogják bocsátani a látszólag akaratlan félrevezetést, ahogy máskor is elnézték
már ezt a lapnak. A becsapást a világ valószínűleg nem tűrné, de az ellen
semmi kifogása, hogy kissé a bolondját járassák vele. Akkor viszont miért
gyűlölte Mona Daa annyira a máskülönben imádott munkájának ezt a részét?
– Mona?
– Meglesz – felelte Mona, és ellökte magát az ajtófélfától. – Nagy durranás
lesz.
 Huszonegyedik fejezet

Katrine Bratt elnyomott egy ásítást, és bízott benne, hogy senki sem vette
észre a rendőrfőkapitány irodájának asztala körül helyet foglaló másik
három ember közül. A Rakel-ügyben történt tegnapi letartóztatásról szóló
sajtótájékoztató után későig elhúzódtak a dolgok. És miután végre hazaért, és
ágyba került, az éjszaka nagy részében a kicsi nem hagyta aludni.
De arra volt némi remény, hogy a mai nap nem lesz újabb maraton. Így,
hogy Svein Finne nevét sehol sem tették közzé, valamiféle vákuum
keletkezett, ez volt a vihar szeme, ahol legalább egy ideig valóban csend és
nyugalom honolt. De mivel még reggel volt, korai lett volna megmondani,
mit hoz a nap.
– Köszönöm, hogy ilyen hamar tudtak fogadni – mondta Johan Krohn.
– Igazán nincs mit – biccentett Gunnar Hagen rendőrfőkapitány.
– Jó, akkor rögtön a tárgyra térnék.
Egy olyan ember bevett fordulata ez, aki otthon érzi magát „a tárgyban”,
gondolta Katrine. Mert bár Johan Krohn nyilvánvalóan imádta a rivaldafényt,
elsősorban mégiscsak egy szakbarbár volt. Az ismert, lassan ötvenéves
ügyvéd a mai napig úgy festett, mint egy kölyök, akit gyerekkorában
zaklattak a kortársai, de aki most már úgy viseli szakmai hírnevét és új
keletű önelégültségét, mint valami páncélt. Katrine egy hetilapban közölt
interjúban olvasott a gyerekkoráról. Bár nem arról volt szó, hogy „minden
szünetben elkalapálták”, aminek Katrine volt kitéve gyerekként, hanem
cukkolták, nem hívták meg a születésnapi bulikra, és nem játszottak vele. Az
a fajta zaklatás volt ez, amelyre mostanában minden második celeb
hivatkozik, és ami után ünneplik a nyitottságáért. Krohn állítása szerint azért
rukkolt elő ezzel, hogy segítsen más eminens diákoknak átvészelni ezt az
időszakot. Katrine ezért is találta igen különösnek, hogy a keresett
védőügyvéd szakmai hozzáértése az empátia hiányával párosul. Persze
Katrine tudta, hogy igazságtalan a hozzáállása, hiszen ők ketten az asztal két
oldalán ülnek – ahogy most is –, és Krohn munkája nem abban áll, hogy
empatikus legyen az áldozatokkal. Sőt, talán a jogbiztonság előfeltétele, hogy
a védőügyvéd képes legyen kikapcsolni a beleérző képességét az áldozattal
szemben, és kizárólag ügyfele érdekeit tartsa szem előtt. Vagyis ez volt
Krohn személyes sikerének egyik előfeltétele. És valószínűleg ez volt az
utolsó dolog, ami zavarta Katrinét. Már túl sok ügyet vesztett ellene.
Krohn vetett egy pillantást a bal csuklóján lévő Patek Philippe órára,
miközben a jobb oldalán ülő fiatal nő felé hajolt, aki visszafogott, ám
méregdrága Hermès kosztümöt viselt, és minden bizonnyal évfolyamelsőként
végzett a jogi egyetemen. Katrine Brattnak valami azt súgta, hogy az előző
napi megbeszélésről ismerősnek tűnő száraz péksüteményeket ma sem
fogják elfogyasztani.
A fiatal nő egy begyakorolt mozdulattal, ahogy a műtősnő nyújtja a
sebésznek a szikét, egy sárga mappát adott Krohn kezébe.
– Az ügy meglehetősen nagy médiafigyelmet kapott – mondta Krohn. – Ami
sem a maguk, sem pedig az ügyfelem számára nem előnyös.
Neked viszont nagyon is az, jegyezte meg magában Katrine, és azon
tűnődött, vajon tőle várják-e, hogy kávét töltsön a vendégeknek és a
rendőrfőkapitánynak.
– Ezért azt hiszem, mindannyiunk érdeke, hogy a lehető leggyorsabban
megállapodásra jussunk.
Krohn kinyitotta a mappát, de nem nézett bele. Katrine nem tudta, valóban
igaz-e, vagy csak mítosz, hogy Krohn fotografikus memóriával rendelkezik. A
jogi karon állítólag minden bulin eljátszotta, hogy megkérte évfolyamtársait,
hogy mondjanak egy oldalszámot Norvégia törvénykönyvéből egy és
háromezer-hétszázhatvan között, hogy aztán az adott oldal teljes tartalmát
idézze. Kockabulik. Katrinét egyetemi tanulmányai során csak ilyenekbe
hívták. Mert annyira szép volt, ugyanakkor kívülálló is a bőrruháiban és a
punk frizurájával. Nem lógott punkokkal, ahogy a sikeres „normálisokkal”
sem. Így aztán a lúzerek meginvitálták az akolmelegbe. Katrine azonban
köszönettel visszautasította a lehetőséget, mert a klasszikus szép lány
szerepe sem vonzotta, aki szolidaritást vállal a cuki, beilleszkedésre képtelen
kockákkal. Katrine Brattnak ugyanis elég volt önmaga is. Bőven elég. A
pszichiáterek diagnózisa letaglózó volt. Katrine azonban többé-kevésbé
megbirkózott a dolgokkal.
– Az ügyfelemet Rakel Fauke meggyilkolásának gyanújával tartóztatták le,
és ráadásul három nemi erőszakról szóló feljelentés is előkerült – mondta
Krohn. – Az egyik feljelentést egy heroinfüggő nő tette, aki már két
alkalommal kapott jóvátételt nemi erőszak elszenvedéséért, méghozzá
finoman szólva is gyenge lábakon álló vád alapján és peren kívül. A második
állítólagos áldozat, ha jól értettem, a mai napon visszavonta a feljelentést. A
harmadik, Dagny Jensen esetében nincs ügy mindaddig, amíg nincs technikai
bizonyíték, és az ügyfelem vallomása szerint a szexuális együttlét egyértelmű
beleegyezésen alapult. Még egy börtönviselt férfiembernek is joga van a
szexuális élethez, anélkül, hogy a rendőrség vagy a döntésüket később
megbánó nők szabad prédájává váljon, nem igaz?
Katrine valami reakció jelét leste a Krohn mellett ülő fiatal nő arcán, de
semmit sem látott.
– Tudjuk, mennyi felesleges munkát okoznak a rendőrségnek az efféle
ködös nemierőszak-esetek, nekünk pedig mindjárt három is van belőlük –
folytatta Krohn maga elé bámulva, mintha egy láthatatlan kézirat lebegne
előtte. – Ebben a pillanatban nem az én feladatom megvédeni a társadalom
érdekeit, ám úgy gondolom, mindnyájan ugyanazt szeretnénk. Az ügyfelem
hajlandó vallomást tenni a gyilkossági ügyben, amennyiben nem emelnek
vádat az állítólagos nemi erőszakok ügyében. Egy olyan gyilkossági ügyről
beszélünk, amelyben, ha jól értettem, mindössze… – Krohn lenézett a
papírokra, mintha meg kellene győződnie arról, valóban stimmelnek-e az
információi. – …egy kenyérvágó deszka, egy kínzás hatására kikényszerített
vallomás és egy videófelvétel van a kezükben, amelyen bárki szerepelhet,
akár egy film részlete is lehet. – Krohn kérdő tekintettel nézett fel a
mappából.
Gunnar Hagen Katrinére pillantott.
Katrine megköszörülte a torkát.
– Kávét?
– Köszönöm, nem. – Krohn a mutatóujjával óvatosan megvakarta vagy
inkább megsimogatta a szemöldökét. – Ha sikerül megegyeznünk, az
ügyfelem hajlandó visszavonni a Harry Hole főtiszt ellen tett feljelentést
személyi szabadság megsértéséért és testi sértésért.
– A főtiszt cím ebben a helyzetben irreleváns – dörmögte Hagen. – Harry
Hole magánszemélyként lépett fel. Ha valamelyik emberünk sértené meg a
törvényt szolgálatban, én magam jelenteném fel.
– Természetesen – felelte Krohn. – Eszemben sincs kétségbe vonni a
rendőrség feddhetetlenségét, épp csak rosszul fejeztem ki magam.
– Akkor bizonyára azzal is tisztában van, hogy a norvég rendőrségnél nem
bevett gyakorlat belemenni efféle egyezkedésbe. A büntetés enyhítése,
rendben. De a nemi erőszak vádjától való elállás…
– Megértem a rendőrfőkapitány úr fenntartásait, de hadd emlékeztessem
arra, hogy az ügyfelem jócskán elmúlt hetvenéves, és amennyiben elítélik
gyilkosságért, reálisan nézve a börtönben fog meghalni. Őszintén szólva nem
látok jelentős különbséget abban, hogy a halála időpontjában gyilkosságért
vagy nemi erőszakért tölti-e majd a büntetését. Tehát ahelyett, hogy olyan
elveken lovagolunk, amelyek senki javát sem szolgálják, mi lenne, ha inkább
megkérdeznénk azokat, akik nemi erőszakért jelentették fel az ügyfelemet,
mit szeretnének inkább: hogy Svein Finne tizenkét év múlva meghaljon egy
cellában, vagy hogy négy év múlva összefussanak vele az utcán. Ami pedig a
nemi erőszak áldozatainak járó jóvátételt illeti, biztos vagyok benne, hogy az
ügyfelem és az állítólagos sértettek a bíróság bevonása nélkül is méltányos
megállapodásra fognak jutni.
Krohn visszaadta a mappát a kolléganőjének, Katrine pedig látta, ahogy az
félelemmel vegyes csodálattal és imádattal bámul a férfira. Meg volt
győződve róla, hogy munkaidő után ezek ketten birtokba veszik az ügyvédi
iroda sötét bőrkanapéját.
– Köszönöm – mondta Hagen, felállt, és kezet nyújtott az asztal fölött. –
Hamarosan jelentkezünk.
Katrine is felállt, és megszorította Krohn meglepően nyirkos és puha kezét.
– És hogy viseli az ügyfele a dolgot?
Krohn gondterhelt arccal nézett vissza rá.
– Természetesen mélységesen le van sújtva, és nagyon nehezen viseli.
Katrine tudta, hogy nem kellene, de képtelen volt visszafogni magát.
– Akkor esetleg vihetne neki péksüteményt, hogy jobb kedvre derítse.
Úgyis csak kidobnánk.
Krohn pillantása egy másodpercre megpihent Katrinén, majd a
rendőrfőkapitányra siklott.
– Akkor bízom benne, hogy még a nap folyamán jelentkeznek.
Katrine megállapította, hogy Krohn elvakult rajongója olyan szűk szoknyát
visel, hogy az irodából kifelé menet hármat kellett lépnie, míg az ügyvédnek
csak egyet. Eközben gyorsan mérlegelte, milyen következményekkel járna,
ha utánuk hajítaná a péksüteményeket a hatodikról, amikor kilépnek a
rendőr-főkapitányság kapuján.
– Nos? – kérdezte Gunnar Hagen, amikor az ajtó becsukódott a látogatók
mögött.
– Vajon miért ábrázolják a védőügyvédeket folyton az igazságszolgáltatás
magányos lovagjaiként?
Hagen halkan felnevetett.
– Ők a rendőrállam szükségszerű ellenfelei, Katrine, az objektivitás pedig
sosem volt az erősséged. Ahogy az önuralom sem.
– Az önuralom?
– Hogy jobb kedvre derítse? Komolyan?
Katrine megvonta a vállát.
– Mit gondolsz a javaslatáról?
Hagen megdörzsölte az állát.
– Meglehetősen problémás. De nyilvánvaló, hogy a Rakel-ügyben napról
napra növekszik a nyomás, és ha nem sikerül börtönbe juttatnunk Finnét, ez
lesz az évtized kudarca. Másrészről viszont, ha arra a rengeteg figyelemre
gondolok, amely az utóbbi években büntetlenül elsétáló erőszaktevőket
övezi, nem engedhetjük meg magunknak, hogy három feljelentést ejtsünk…
Te mit gondolsz?
– Gyűlölöm a pasast, a javaslat viszont észszerű. Azt hiszem,
gyakorlatiasnak kell lennünk, és a teljes képet kell néznünk. Hadd beszéljek
azokkal a nőkkel, akik feljelentették.
– Rendben. – Hagen óvatosan megköszörülte a torkát. – Ami az
objektivitást illeti…
– Igen?
– Ugye nem befolyásol az a tény, hogy ez esetben Harry is szabadon
elsétálhat?
– Mi?
– Közeli kollégák voltatok, és…
– És?
– És nem vagyok vak, Katrine.
Katrine az ablakhoz ment, lenézett a járdára, amely a rendőr-
főkapitányság épületétől a végre teljesen hómentes Botsparkenen át a
Grønlandsleiret lassan csordogáló forgalmáig vezetett.
– Tettél valaha olyasmit, amit megbántál, Gunnar? Úgy értem, hogy
tényleg, igazán megbántad.
 – Hm. Még mindig a rendőri munkáról beszélünk?
– Nem feltétlenül.
– El szeretnél mondani valamit?
Katrine arra gondolt, milyen felszabadító lenne elmondani valakinek.
Milyen felszabadító lenne, ha valaki tudná. Azt hitte, a teher, a titok idővel
könnyebb lesz, de épp fordítva történt, minden egyes nappal nehezebbnek
tűnt.
– Megértem a pasast.
– Krohnt?
– Nem, Svein Finnét. Megértem, hogy vallani akar.
 Huszonkettedik fejezet

Dagny Jensen a tanári asztal hideg lapjára tette a kezét, és a sötét hajú
nyomozónőt nézte, aki közvetlenül előtte ült az iskolapadban. Szünet volt, az
ablakon beszűrődött a diákok kiabálása és nevetése az iskolaudvarról.
– Tudom, hogy nem könnyű döntés – mondta a nő, aki múltkor Katrine
Brattként, az oslói rendőrség gyilkossági csoportjának vezetőjeként
mutatkozott be.
– Nagyon úgy hangzik, mintha már meghozták volna helyettem – jegyezte
meg Dagny.
– Természetesen nem kényszeríthetjük, hogy visszavonja a feljelentést –
mondta Bratt.
– Gyakorlatilag mégis ezt teszik – felelte Dagny. – Rám hárítják a
felelősséget azért, hogy elítélhessék Finnét ebben a gyilkossági ügyben.
A nyomozónő az asztalra bámult.
– Tudja, mi a norvég általános iskola legfőbb célja? – kérdezte Dagny. –
Hogy megtanítsuk a diákoknak, hogyan legyenek felelősségteljes
állampolgárok. Hogy ez legalább annyira kötelezettség, mint kiváltság.
Természetesen visszavonom a feljelentést, amennyiben ez azt jelenti, hogy
Svein Finne az élete hátralévő részét börtönben tölti.
– Ami a nemi erőszak áldozatainak járó jóvátételt illeti…
– Nem akarok pénzt. Csak felejteni.
Dagny az órájára nézett. Négy perc volt hátra becsengetésig. Alig várta.
Igen, tényleg várta, még tíz év után is örült, hogy taníthat, és olyasmit adhat
át a gyerekeknek, amiről őszintén hitte, hogy jobb jövőhöz segítheti őket.
Egyszerűen azért, mert ez értelmes cselekedetnek tűnt. És alapvetően nem is
vágyott másra. Csak erre és a felejtésre.
– Megígéri, hogy börtönbe csukják?
– Megígérem – mondta a nyomozónő, és felállt.
– Harry Hole – szólalt meg Dagny. – Vele mi lesz?
 – Nem tudom, de Finne ügyvédje remélhetőleg visszavonja az
emberrablásért tett feljelentést.
– Remélhetőleg?
– Természetesen az, amit Harry tett, törvényellenes. A rendőrség nem így
végzi a munkáját – mondta Katrine. – Viszont feláldozta magát azért, hogy
elkaphassuk Svein Finnét.
– Ahogy engem is feláldozott, hogy bosszút állhasson?
– Mondom, nem fogom védeni Harry Holét. Az viszont tény, hogy ha ő
nincs, Svein Finne valószínűleg tovább terrorizálná magát. És más nőket is.
Dagny Jensen elgondolkodva bólintott.
– Most vissza kell mennem, hogy előkészítsek egy kihallgatást. Köszönöm,
hogy segít nekünk. Ígérem, nem fogja megbánni.
 Huszonharmadik fejezet

– Dehogy, egyáltalán nem zavar, asszonyom – mondta Johan Krohn fülével a

vállához szorítva a telefonját, miközben begombolta az ingét. – Ezek szerint
mind a három feljelentést visszavonták?
– Leghamarabb mikor tudjuk megkezdeni Finne kihallgatását?
Johan Krohn imádta a bergeni raccsoló r-eket. Pontosabban Bratt nem is
raccsolva ejtette, inkább épp csak sejtette őket. Mint egy hosszú szoknya.
Kedvelte Katrine Brattot. Csinos volt, okos, és ellenállást tanúsított. A tény,
hogy jegygyűrűt viselt, nem feltétlenül jelentett sokat. Erre ő maga volt az
élő példa. És azt is izgalmasnak találta, hogy a nő annyira idegesnek tűnt a
telefonban. Ugyanaz az idegesség, amelyet a vevő érez, miután leszállította a
pénzzel teli bőröndöt, és arra vár, hogy a díler átadja neki a droggal teli
táskát. Krohn odament az ablakhoz, széthúzta a reluxa lamelláit, és
lekukucskált az ügyvédi iroda alatt ötemeletes mélységben fekvő
Rosenkrantz’ gatéra. Még három óra sem volt, de Oslóban már elkezdődött a
csúcsforgalom. Johan Krohn olykor eltűnődött, mi lesz, ha elfogy az olaj, és a
norvégoknak újból meg kell felelniük a való világ követelményeinek. A benne
lakozó optimista azt mondta, minden rendben lesz, az emberek gyorsabban
alkalmazkodnak az új helyzetekhez, mint gondolnánk, elég csak megnézni a
háború sújtotta országokat. A benne lakozó realista viszont azon a
véleményen volt, hogy egy olyan ország, amely híján van az innováció és a
magas szintű szellemi munka hagyományainak, pontosan oda fog visszatérni,
ahonnan jött: Európa gazdaságának alsó rétegébe.
– Két órán belül ott tudunk lenni – mondta.
– Rendben – felelte Bratt.
Krohn elköszönt, megszakította a hívást, és egy másodpercig csak állt, azon
töprengve, hová tegye a mobiltelefont.
– Tessék! – mondta egy hang a Chesterfield kanapé sötétjéből.
Krohn a nőhöz lépett, és elvette tőle a nadrágját.
 – Nos?
– Ráharaptak a csalira – válaszolta Krohn, miközben ellenőrizte, hogy nem
lett-e foltos a nadrágja, majd belebújt.
– Ezt hogy érted?
– Ne engem kérdezz, jelenleg én csak az ügyfél utasításait követem.
– De úgy véled, ez csak csali a részéről?
Krohn megvonta a vállát, és a cipőjét keresve körbenézett.
– Felteszem, az ember máshogy érzi, ha róla van szó.
Leült a hatalmas tölgy íróasztalhoz, amelyet az apjától örökölt.
Megnyomott egy számot a vonalas telefonon.
– Mona Daa. – A VG újságírójának energikus hangja olyan hangosan
recsegett a kagylóban, hogy az egész szobában hallani lehetett.
– Jó napot, Mona! Itt Johan Krohn. Általában maga hív, de ezúttal
gondoltam, megelőzöm. Van egy ügyem, ami szerintem megérdemel egy
cikket az újságjában.
– Svein Finnéről van szó?
– Igen. Az oslói rendőrség az imént erősítette meg, hogy felfüggesztik a
nyomozást a légből kapott állításokon alapuló nemierőszak-ügyekben,
amelyek a gyilkossági ügy körül támadt káosz közepén bukkantak fel.
– És ezt idézhetem is?
– Megerősítem az ügyről lábra kapott pletykákat. Felteszem, ezért keresett
korábban.
Szünet.
– Értem, de nem hivatkozhatok pletykákra, Krohn.
– Akkor írja azt, hogy azért hozom ezt nyilvánosságra, mert elébe akarok
menni a híreszteléseknek. Az, hogy maga hallotta-e a pletykákat, vagy sem,
nem számít.
Újabb szünet.
– Rendben – mondta végül Mona Daa. – Mondana néhány részletet a…
– Nem! – szakította félbe Krohn. – Este majd többet kaphat. És várjon a hír
közlésével öt óráig.
– Megbeszéltük, Krohn. De ha kizárólag az enyém lehetne…
– Egyedül a magáé, drága. Viszlát!
– Csak még valami! Hogy szerezte meg a számomat, ha egyszer titkos?
– Ahogy mondtam, már hívott a mobiltelefonomon, és olyankor bizony
megjelenik a száma a kijelzőn.
 – Szóval elmentette?
– Nyilván. – Krohn befejezte a hívást, és a bőrkanapé felé fordult. – Alise,
kicsim, visszabújhatnál a szoknyádba, mert lenne itt egy kis munka.

Bjørn Holm a Jealousy Bar előtt állt a Grünerløkkán. Résnyire nyitotta az

ajtót, és a kiáradó zene alapján arra a következtetésre jutott, hogy itt találja
Harryt. Behúzta maga után a babakocsit a szinte néptelen helyiségbe. A
Jealousy közepes méretű, angol pub stílusú bár volt, egyszerű faasztalokkal a
nagy bárpult előtti részen és bokszokkal a falak mentén. Még csak öt óra volt,
estére megtelik majd. Az alatt a rövid idő alatt, amíg Øystein Eikeland és
Harry vitte a helyet, sikerült megvalósítaniuk egy ritka dolgot: létrehoztak
egy olyan kocsmát, ahová azért jártak az emberek, hogy a lejátszóból szóló
zenét hallgassák. Nem valami menő DJ-t, hanem csak egyik számot a másik
után, az est témájának megfelelően, a programot pedig az ajtó mellett
kifüggesztve tekinthették meg heti bontásban. Bjørn tanácsadóként részt
vett a country- és az Elvis-estek dalainak összeállításában. Valamint a
legemlékezetesebb est megszervezésében is, amikor is M-mel kezdődő nevű
amerikai előadók és bandák legalább negyvenéves számainak lejátszási
listáját állították össze.
Harry a bárpultnál ült lehajtott fejjel, háttal Bjørnnek. A pult mögött álló
Øystein Eikeland egy korsó sört emelt az újonnan érkezett felé. Ez nem sok
jót ígért. De Harry legalább egyenesen ült.
– Húsz év a korhatár, cimbora! – harsogta túl Øystein a zenét, a Good Time
Charlie’s Got the Bluest, Danny O’Keefe egyetlen igazi slágerét a korai hetvenes
évekből. Nem tipikusan Harry-zene volt, de tipikusan olyan szám, amelyet
Harry leporol, és lejátszik a Jealousy Barban.
– És felnőtt kíséretében? – kérdezte Bjørn, és leparkolta a babakocsit az
egyik boksz előtt.
– Pontosan mikor is lettél felnőtt, Holm? – Øystein Eikeland letette a
korsót.
Bjørn elmosolyodott.
– Abban a pillanatban leszel felnőtt, amikor megpillantod a gyerekedet, és
rájössz, hogy baromi nagy bajban van. Mert a kicsinek átkozottul sok
felnőttsegítségre van szüksége. Akárcsak ennek a fickónak itt.
Bjørn Harry vállára tette a kezét. És rájött, hogy Harry azért ül lehajtott
fejjel, mert a telefonján olvas valamit.
– Láttad a VG cikkét a letartóztatásról? – kérdezte Harry, és egy csészét
emelt a szájához.
Kávé, állapította meg Bjørn.
– Igen. A te fotódat használták.
– Teszek rá! Ezt nézd meg, amit most raktak ki az oldalra! – Harry
felemelte a telefont, hogy Bjørn elolvashassa.
– Úgy látom, az áll benne, hogy alkut kötöttünk – mondta Bjørn. –
Gyilkosság nemi erőszakért cserébe. Oké, nem gyakori, de időnként
előfordul.
– Az viszont nem fordul elő, hogy szó esik róla a sajtóban – közölte Harry. –
Legalábbis nem azelőtt, hogy leterítették volna a medvét.
– Hogy érted azt, hogy leterítették a medvét?
– Ha alkut kötsz az ördöggel, érdemes feltenned magadnak a kérdést, miért
találja ezt az ördög jó üzletnek.
– Nem vagy te egy kicsit paranoiás?
– Csak nagyon remélem, hogy egy szabályos rendőrségi kihallgatás
keretében kapjuk meg a vallomást. Egy olyan védőügyvéd, mint Krohn,
pillanatok alatt ízekre szedheti a bunkerben készített hangfelvételt.
– Az alapján, ami az újságban és az általad felvett hanganyagban áll, Finne
biztosan vallomást fog tenni. Ha nem, akkor felhasználjuk ellene a
nemierőszak-ügyeket. Katrine éppen most hallgatja ki.
– Hm. – Harry a telefont nyomkodta, majd a füléhez emelte a készüléket. –
Adok egy kis helyzetjelentést Olegnek. Egyébként mit keresel itt?
– Én… Hehe… Megígértem Katrinének, hogy megnézem, minden rendben
van-e veled. Nem voltál otthon, sem a Schrøderben. Igazából azt hittem, hogy
a múltkori után örökre kitiltottak innen…
– Így is van, de az a félnótás csak este jön dolgozni. – Harry a babakocsi felé
biccentett. – Megnézhetem?
– Nem szereti az idegeneket, és a végén még felébreszted.
– Oké. – Harry elvette a telefont a fülétől. – Foglalt. Valami javaslat a jövő
csütörtöki lejátszási listához?
– Téma?
– Feldolgozások, amelyek jobbak az eredetinél.
– Joe Cockertől A Little…
– Már benne van. Mi a helyzet a Can’t Tell Me Nothing Francis and the
Lights-verziójával?
– Kanye West? Beteg vagy, Harry?
– Oké. Akkor egy Hank Williams-szám?
– Teljesen elment az eszed? Senki sem játszik jobban Hanket, mint Hank.
– És mit szólnál a Beck Your Cheatin’ Heart-feldolgozásához?
– Azt akarod, hogy elverjelek?
Harry és Øystein nevetésben tört ki, Bjørn pedig rájött, hogy csak a
bolondját járatják vele.
Harry a bűnügyi technikus vállára tette a karját.
– Hiányzol, cimbora. Nem lehetne, hogy te meg én megint felderítsünk egy
olyan igazi, bestiális gyilkosságot?
Bjørn bólintott, miközben elképedve tanulmányozta Harry mosolygó arcát.
A szeme természetellenesen ragyogó fényét. Lehet, hogy tényleg bekattant?
A gyász teljesen elvette az eszét? De aztán Harry mosolya mintha eltört
volna, akár a vékony jég egy októberi reggelen, és Bjørn ismét a fekete,
elkeseredett fájdalom mélyére látott. Mintha Harry csak bele akart volna
kóstolni az örömbe. Majd rögtön ki is köpte.
– De igen – felelte Bjørn halkan. – Biztosan lesz rá még lehetőség.

Katrine a mikrofon fölötti piros fényre meredt, amely azt jelezte, hogy a
felvevőkészülék be van kapcsolva. Tudta, hogy ha felnéz, Svein „Vőlegény”
Finne pillantásával fog találkozni. És ezt egy porcikája sem kívánta. Nem
attól félt, hogy ez hatással lehet rá, hanem attól, hogy hatással lehet Finnére.
A kihallgatás előtt az osztályon arról vitáztak, nem lenne-e jobb, ha férfi
kolléga hallgatná ki Svein Finnét, akit nyilvánvalóan torz kapcsolat fűz a
nőkhöz. A korábbi jegyzőkönyveket olvasva azonban úgy tűnt, hogy Finne
jobban megnyílik a női kihallgatóknak. De vajon szemkontaktussal vagy
anélkül?
Olyan blúzt vett fel, amely nem tűnhetett kihívónak, ugyanakkor azt a
benyomást sem kelthette, hogy fél Finne pillantásától. A megfigyelőszoba
felé nézett, ahol egy rendőrtiszt kezelte a felvevőkészüléket. Mellette
Magnus Skarre ült a nyomozócsoportból, valamint Johan Krohn, aki némileg
vonakodva hagyta el a kihallgatóhelyiséget, miután Finne maga kérte, hogy
kettesben maradhasson Katrinével.
Katrine kurtán odabiccentett a rendőrtisztnek, aki visszabiccentett. Aztán
rámondta a felvételre az ügyszámot, a saját és Finne nevét, a helyet, a
dátumot és az időpontot. Régi gyakorlat volt ez, még abból az időből, amikor
a hangszalagok elkeveredhettek, de egyben arra is felhívta a figyelmet, hogy
a kihallgatás hivatalosan megkezdődött.
– Igen – felelte Finne kis mosollyal és eltúlzottan tiszta artikulációval,
amikor Katrine megkérdezte, ismertették-e vele a jogait, majd tájékoztatta,
hogy a kihallgatásról hangfelvétel készül.
– Kezdjük a március tizenegyedikére virradó éjszakával – mondta Katrine.
– Továbbiakban a gyilkosság éjszakája. Mi történt?
– Bevettem néhány tablettát – válaszolta Finne.
Katrine lefelé nézett, miközben jegyzetelt.
– Váliumot. Diazepámot. Vagy Rohypnolt. Talán mindből egy kicsit.
Finne hangjáról Katrinének az jutott eszébe, ahogy a nagyapja traktorjának
kereke megcsikordult a kavicsos úton odakint Sotra szigetén.
– Szóval kissé zavaros az az este – folytatta Finne.
Katrine abbahagyta a jegyzetelést. Zavaros? Valami fémes tolult fel a
torkában, a pánik íze. Lehet, hogy Finne vissza akarja vonni a vallomását?
– De lehet, hogy csak azért, mert mindig zavarodott leszek kissé, amikor
kanos vagyok.
Katrine felnézett. Svein Finne elkapta a pillantását. Olyan érzés volt,
mintha egyenesen a fejébe hatolt volna valami.
Finne megnyalta a szája szélét. Mosolygott, és lehalkította a hangját.
– De a legfontosabb dologra mindig emlékszem. Hiszen ezért csináljuk,
nem igaz? Az emlékekért, amiket magunkkal vihetünk, és magányos
óráinkban felidézhetünk.
Katrine még látta, ahogy Finne a jobb kezével gesztikulál, mielőtt újra a
jegyzeteibe temetkezett.
Skarre hosszasan érvelt amellett, hogy meg kell bilincselniük Finnét,
Katrine azonban elvetette az ötletet. Úgy vélte, mentális fölényt biztosítana
Finne számára, ha azt hinné, félnek tőle. Arra csábítaná, hogy játszadozzon
velük. Erre most, már a kihallgatás legelső percében pontosan ezt tette.
Katrine az előtte heverő papírokban lapozott.
– Ha rosszul emlékszik, beszélhetünk a három nemi erőszakról is. Olyan
tanúvallomásaink vannak, amelyek segíthetnek az esetleges
emlékezetkieséseken.
– Talált! – mondta Finne, és Katrinének nem kellett felnéznie ahhoz, hogy
tudja, a férfi még mindig mosolyog. – De ahogy mondtam, a legfontosabb
dologra emlékszem.
– Halljuk!
– Este kilenc körül értem oda. Fájt a hasa, és egészen sápadt volt.
– Várjon! Hogy jutott be?
– Nyitva volt az ajtó, így egyenesen bementem. Egyre csak kiabált, és
sikoltozott. Rettenetesen félt. Szó-szóval elkaptam.
– Fojtófogást alkalmazott? Vagy birkózófogást?
– Nem emlékszem.
Katrine tudta, hogy túlságosan gyorsan haladnak, több részlet kell majd, de
most elsősorban egy vallomásra volt szükség, mielőtt Finne meggondolja
magát.
– És aztán?
– Szörnyű fájdalmai voltak. Folyt belőle a vér. Ké-kést használtam…
– A sajátját?
– Nem, egy élesebb kést, egy olyat, amit ott találtam.
– Hová szúrt?
– I-ide.
– A kihallgatott személy a hasára mutat.
– A köldökére – mondta Finne gyerekhangon. – A köldökére.
– A köldökére – ismételte meg Katrine, és visszanyelte a hányingert.
És azzal együtt lenyelte a győzelem érzését is. Megvolt a vallomásuk. A
többi már gyerekjáték lesz.
– Le tudja írni Rakel Faukét? És a konyhát?
– Rakelt? Gyönyörű. Akárcsak ma-maga, Katrine. Hasonlítottak egymásra.
– Mi volt rajta?
– Nem emlékszem. Mondták már, mennyire hasonlítanak egymásra? Mint
ké-két testvér.
– Írja le a konyhát!
– Egy börtön. Kovácsoltvas rács az ablakokon. Azt hinné az ember, hogy
féltek valakitől. – Finne nevetett. – Ennyi elég lesz, Katrine?
– Elég?
– Lenne egy kis dolgom.
Katrinén enyhe pánik vett erőt.
– De épp csak elkezdtük.
– Fáj a fejem. Komoly traumán mentem keresztül, biztosan megérti.
 – Csak válaszoljon…
– Valójában nem kérdés volt, édesem. Én itt végeztem. Ha többet akar,
látogasson meg a cellámban este. Rá-ráérek.
– A videófelvétel, amit Dagny Jensen kapott! Maga küldte, és az áldozat
szerepel rajta?
– Igen. – Finne felállt.
Katrine a szeme sarkából látta, hogy Skarre már úton van. Elhárító
kézmozdulatot tett a megfigyelőszoba ablaka felé. Lenézett a lapon szereplő
kérdésekre. Gondolkodni próbált. Nyomást gyakorolhat a férfira. De azzal azt
kockáztatja, hogy Krohn indokolatlanul durva kihallgatási módszerek
használatára hivatkozva érvénytelenítteti a vallomást. Vagy megelégedhet
azzal, amit kapott, és ami bőven elég ahhoz, hogy a legfőbb ügyész
büntetőeljárást indítson. A részleteket majd megszerzik, még a tárgyalás
előtt. A karórájára pillantott, amelyet Bjørntől kapott az egyéves házassági
évfordulójukra.
– A kihallgatás tizenhét-harmincegykor véget ért – mondta.
Amikor felnézett, a kivörösödött képű Gunnar Hagent látta belépni a
megfigyelőszobába, aki Krohnnal kezdett beszélni. Skarre bejött a
kihallgatóhelyiségbe, és megbilincselte Finnét, hogy visszavezesse a
cellájába, ahol a vizsgálati fogság idejét tölti. Katrine látta, ahogy Krohn
megvonja a vállát, és válaszol valamit Hagennek, amitől az csak még
vörösebb lesz.
– Viszlát, Katrine!
A szavak olyan közel hangzottak el Katrine füléhez, hogy érezte az őket
kísérő nyálcseppeket. Aztán Finne és Skarre távozott. Katrine látta, hogy
Krohn követi őket.
Megtörölközött egy papírzsebkendővel, majd átment Hagenhez.
– Krohn beszámolt a VG-nek az alkunkról. Fent van a honlapjukon.
– És mit hozott fel védelmére?
– Hogy egyik fél sem ígért titoktartást. Majd megkérdezte, talán úgy
érzem-e, hogy olyan megállapodást kötöttünk, amely nem viseli el a
napvilágot. Mert állítása szerint ő kerüli az ilyen megállapodásokat.
– Az a képmutató rohadék! Csak meg akarja mutatni, mire képes.
– Bízzunk benne.
– Ezt hogy érted?
– Krohn ravasz és rendkívül ügyes védőügyvéd. De van valaki, aki még nála
is dörzsöltebb.
Katrine Hagenre nézett, aztán az alsó ajkába harapott.
– Az ügyfelére gondolsz?
Hagen bólintott, majd mindketten megfordultak, és a nyitott ajtón
keresztül kinéztek a folyosóra. Finne, Skarre és Krohn hátára, akik a liftet
várták.

– Maga sosem hív rosszkor, Krohn – mondta Mona Daa, és megigazította a

fülhallgatót, miközben az edzőterem teljes falat beborító tükrében
szemügyre vette magát. – Látni fogja a hívásnaplójában, hogy már én is
kerestem magát. Akárcsak Norvégia valamennyi újságírója, ha jól sejtem.
– Igen, nagyon úgy tűnik. Hadd térjek egyenesen a tárgyra. Perceken belül
kiadunk egy sajtóközleményt a vallomásról, és azt fontolgatjuk, hogy
csatolunk hozzá egy néhány héttel ezelőtt készült képet Finnéről.
– Remek, a birtokunkban lévő fotók legalább tízévesek.
– Valójában húsz. Finne kikötötte, hogy csak akkor közölhetnek róla privát
képet, ha címlapra kerül.
– Tessék?
– Ne engem kérdezzen, Finne egyszerűen ezt akarja.
– Bizonyára megérti, hogy ez nem áll módomban, és nem is akarok ilyen
ígéretet tenni.
– Az újságírói etikát illetően abszolút megértem, ahogy nyilván maga is
tisztában van egy efféle kép értékével.
Mona oldalra billentett fejjel mustrálta magát. A súlyemeléskor használt
széles öv egy kis időre homokóra alakúvá varázsolta pingvinformájú testét
(az asszociáció jellegzetes totyogó járásának volt köszönhető, amiről
veleszületett csípő-rendellenessége tehetett). Mona Daa-ban időről időre
felmerült a gyanú, hogy valójában az öv miatt tölti értelmetlen erőedzéssel
azt a rengeteg órát, amelyet úgysem használna semmi másra, mint
értelmetlen erőedzésre. Ahogy a munkájában is fontosabb mozgatóerő volt,
hogy elismerést szerezzen, mint hogy a társadalom őrebe legyen, vagy a
szabad véleménynyilvánítás és az összes többi szar szolgálatában álljon,
amelyekről az éves újságírói díjak odaítélésekor hadarva szónokolnak. Nem
mintha nem hitt volna ezekben a dolgokban. A sorrend azonban más volt.
Ezek csak azután következtek, hogy az ember sütkérezett egy kicsit, miután
megjelent a neve egy cikk felett, és jóllakottan megnézte magát a tükörben.
Ennél Finne azon óhaja sem perverzebb, hogy szeretne egy nagy képet látni
magáról az újságban. Bár többrendbeli erőszaktevő és gyilkos volt, egész
életében mást sem csinált, de épp ezért talán érthető is, hogy legalább híres
erőszaktevő és gyilkos szeretne lenni. Ha már nem szerethető.
Tulajdonképpen logikus, hogy valamiféle pótlékra vágyik: arról akar híres
lenni, hogy félnek tőle.
– Ez egy hipotetikus dilemma – mondta Mona Daa. – Amennyiben a kép
megfelelő felbontású, egész biztosan fel tudjuk nagyítani. Ha ad nekünk egy
órát, mielőtt a többieknek is kiküldi. Megegyeztünk?

Roar Bohr az ablakpárkányra támasztotta a Blaser R8 Professionalt, és a

puskára szerelt Swarovski x5i céltávcsőbe nézett. A családi házuk egy
meredek lejtőn állt a Ring 3 nyugati oldalán közvetlenül a smestadi
kereszteződésnél, és a nyitott alagsori ablakon keresztül az autópálya másik
oldalán elterülő családi házas negyedre és a Smestaddammenre nyílt kilátás,
egy kis, sekély vizű, mesterséges tóra, amelyet az 1800-as években építettek
ki, hogy jéggel lássák el a helyieket.
Az irányzék piros pontja egy nagy fehér hattyún pihent, amely úgy siklott
a vízen, mintha a szél fújná. Négy-ötszáz méterre lehetett, jóval messzebb
annál, mint amit az amerikai kollégák a koalíciós erőknél maximális
lőtávolságnak neveznek. Bohr megmozdította a fegyvert, és a piros pont,
amely eddig a madár fején volt, most a vízre vándorolt a hattyú fölött. Bohr a
lélegzésére összpontosított. Megnyomta kissé a ravaszt. Még a renai katonai
táborba frissen besorozott újoncok is megértették, hogy a golyó íves pályán
halad, mert a leggyorsabb lövedékre is hat a gravitáció, ami azt jelenti, hogy
minél távolabb van a célpont, annál magasabbra kell célozni. Azt is gyorsan
felfogták, hogy ha a célpont magasabban helyezkedik el, mint a lövész, egy
kicsivel még magasabbra kell emelni az irányzékot, mert a golyónak „le kell
küzdenie az emelkedőt” is. Az viszont gyakran nem fért a fejükbe, hogy
olyankor is magasabbra kell célozni, nem pedig alacsonyabbra, amikor a
célpont lejjebb van náluk.
Roar Bohr látta a fákon, hogy szélcsend van. A hőmérséklet tíz fok körül
lehetett. A hattyú körülbelül egy métert tett meg másodpercenként. Bohr
elképzelte, ahogy a golyó keresztülfúródik a kis fejen, az íves nyak elveszíti
feszességét, és kígyó módjára összetekeredik a hófehér testen. Ez a lövés még
a norvég hadsereg különleges egységénél szolgáló mesterlövészeknek is nagy
kihívás lenne. De ez volt az elvárás Roar Bohrral szemben, mind saját maga,
mind a kollégái részéről. Kifújta a levegőt, és a híd melletti kis szigetre
célzott, ahol egy másik hattyú úszott a fiókáival. Végigpásztázta a szigetet,
majd a tó többi részét, de nem látott semmit. Felsóhajtott, levette a puskát az
ablakpárkányról, és a falhoz támasztotta, aztán odament a kattogó
nyomtatóhoz, amelyből lassan egy A/4-es papírlap araszolt kifelé.
Képernyőfotót készített arról a fényképről, amely az imént került fel a VG
honlapjára, és most az előtte fekvő, szinte teljesen kinyomtatott arcot
tanulmányozta. Széles, lapos orr. Vigyorra húzódó vastag ajkak. A haj
szigorúan hátrafésülve, valószínűleg lófarokba fogva a tarkón. Talán ettől
lett Svein Finne szeme olyan keskeny, a megjelenése pedig olyan
ellenszenves.
A nyomtató egy utolsó, elnyújtott nyögéssel kilökte a papírt, mintha el
akarná tolni magától ezt a taszító embert, akinek arrogáns arcán büszkeség
ült, és aki épp most vallotta be Rakel Fauke meggyilkolását. Pont olyan volt,
mint a tálibok, akik minden egyes afganisztáni robbantásról azt állították,
hogy ők állnak mögötte, legalábbis, ha a támadás sikeres volt. Svein Finne
vállalta a felelősséget a gyilkosságért, ahogy a katonák némelyike is tette
Afganisztánban, ha alkalom kínálkozott, hogy maguknak tulajdonítsanak
egy-egy emberölést. Roar tanúja volt, hogy a katonák kaotikus összecsapások
után olyan gyilkosságokat vallottak magukénak, amelyekről később – a
halottaik sisakkamerájának felvételeit végignézve – a szakaszvezető
megállapította, hogy valójában az elesett bajtársaik követték el.
Roar Bohr felkapta a kinyomtatott képet, és a nagy alagsori helyiség másik
végébe ment. A lapot az egyik céltáblára erősítette, amely egy fém
golyófogón lógott. Visszament az alagsor túlsó végébe. A távolság tíz és fél
méter volt. Becsukta a három réteg nehéz hangszigetelt üveggel ellátott
ablakot, és feltette a fülvédőt. Aztán fogta a pisztolyt, egy High Standard HD
22-est, és nem hagyott magának több időt a célzásra, mint amennyi stresszes
helyzetben lenne. A céltáblára szegezte a fegyvert, és elsütötte. Egyszer.
Kétszer. Háromszor.
Levette a fülvédőt, aztán felkapta a hangtompítót az asztalról, és elkezdte
felcsavarni a High Standardre. A hangtompító megváltoztatja a pisztoly
súlypontját, így olyan, mintha két különböző fegyverrel edzene.
 Az alagsori lépcsőn dübörgő léptek hangzottak fel.
– A fenébe! – mormolta Roar Bohr, és becsukta a szemét.
Amikor kinyitotta, Pia sápadt, dühös arcát látta maga előtt.
– Halálra rémítettél! Azt hittem, senki sincs itthon!
– Sajnálom, Pia, én is ezt hittem.
– Ez nem mentség, Roar! Megígérted, hogy nem lesz több lövöldözés a
házban! Gyanútlanul hazajövök a boltból, azt hiszem, béke és nyugalom vesz
körül, és aztán… Különben is, miért nem vagy a munkahelyeden? És miért
vagy meztelen? Mi az az arcodon?
Roar Bohr végigpillantott magán. A fenébe, tényleg anyaszült meztelen
volt. Végighúzta a mutatóujját az arcán, majd az ujjbegyére nézett. A
különleges egység fekete álcázófestéke.
A pisztolyt az íróasztalra tette, és a mutatóujjával véletlenszerűen
lenyomta a számítógép egyik billentyűjét.
– Ma itthonról dolgozom.

Este nyolc óra volt, a nyomozócsoport a Justisenben gyűlt össze, amely jó

ideje a gyilkosságiak törzshelye volt jó és rossz napokon egyaránt. Skarre
vetette fel, hogy ünnepeljék meg az ügy sikeres lezárását, Katrine pedig
egyetlen használható ellenérvet sem talált. Ahogy magyarázatot sem arra,
miért keres egyáltalán ellenérvet. A győzelem megünneplése hagyomány
volt, ez kovácsolta őket csapattá, és vezetőként neki kellett volna elsőként
javasolnia a találkozót, miután megszerezték Finne vallomását. A tény pedig,
hogy elorozták az ügy felderítését a Kripos elől, nem tette kevésbé édessé a
diadalt. Mindössze egy meglehetősen savanyú telefonhívást eredményezett
Wintertől, aki úgy vélte, hogy az ügyben elsődlegesen illetékes Kriposnak
kellett volna kihallgatnia Finnét, de kelletlenül elfogadta azt a magyarázatot,
hogy az oslói rendőrség hatáskörébe tartozó három nemierőszak-ügy is
játékban volt, így ezt az alkut csak az oslói körzet köthette meg. Nem könnyű
a siker ellen érvelni.
Akkor mégis mi nyugtalanította? Minden stimmelt, mégis volt valami, amit
Harry hamis hangnak szokott nevezni. Hallja az ember, de képtelen elcsípni.
– Alszol, főnök?
Katrine összerezzent, majd a hosszú asztal körül magasba emelt
söröskorsók felé emelte a sajátját.
 Mindenki itt volt. Kivéve Harryt, akit nem tudott elérni. Ekkor mintegy
végszóra, rezegni kezdett a telefonja a zsebében. Katrine izgatottan előhúzta.
Látta, hogy Bjørn az. És egy másodpercre felbukkant az eretnek gondolat.
Hogy úgy tesz, mintha nem vette volna észre a hívást. Később majd azt
mondja, hogy a vallomásról szóló sajtóközlemény kiadása után elárasztották
a telefonhívások – ami igaz is volt –, és csak később látta, hogy a férje kereste.
De aztán persze az az átkozott anyai érzés győzedelmeskedett. Felállt, kiment
a mosdókhoz vezető folyosóra a lárma elől, és megnyomta a zöld gombot.
– Valami baj van?
– Dehogy – felelte Bjørn. – A kicsi alszik. Csak…
– Csak?
– Csak meg akartam kérdezni, meddig maradsz.
– Ameddig muszáj. Nem léphetek le csak úgy.
– Persze, tudom. És kik vannak ott?
– Kik volnának? Nyilván a nyomozócsoport.
– Csak ők? Senki… kívülálló?
Katrine kihúzta magát. Bjørn kedves és visszafogott férfi volt. Olyan ember,
akit mindenki szeret, mert vonzó személyiség és végtelen nyugalmat és
megbízhatóságot sugároz. És ugyan sosem beszéltek róla, de Katrine egy
percig sem kételkedett abban, hogy Bjørn rendszeresen felteszi magának a
kérdést, hogyan köthetett ki éppen ő a mellett a nő mellett, aki után a
gyilkossági csoport férfitagjainak zöme – és néhány nő is – a nyálát csorgatta.
Legalábbis azelőtt, hogy a főnökük lett. Bjørn talán azért sem hozta fel a
témát, mert tudta, hogy nem sok minden van, ami kevésbé szexi, mint egy
bizonytalan és folyton féltékeny partner. És sikerült is elrejtenie az érzéseit,
még azután is, hogy másfél évvel ezelőtt Katrine lapátra tette, és egy kis ideig
külön voltak, mielőtt újra egymásra találtak. Hosszú távon azonban nehéz
volt ezt a színjátékot játszani, és Katrine észrevette, hogy az utóbbi
hónapokban valami megváltozott közöttük. Talán mert Bjørn otthon volt a
gyerekkel, vagy egész egyszerűen az alváshiány tehetett róla. De az is lehet,
hogy Katrine lett túlérzékeny, elég kemény fél éve volt.
– Csak mi – felelte. – Tíz előtt otthon vagyok.
– Maradj nyugodtan tovább, csak tudni akartam.
– Tíz előtt – ismételte meg Katrine, és a bár bejárata felé nézett.
A magas férfira, aki a tömegben álldogálva a helyiséget fürkészte.
Katrine letette.
 Harry igyekezett nyugodtnak tűnni, de Katrine messziről látta, milyen
feszült a testtartása és űzött a tekintete. Aztán Harry észrevette őt, és
leengedte a vállát.
– Harry! – kiáltotta Katrine. – Hát eljöttél?
Átölelte a férfit. Arra használta a rövid ölelést, hogy beszívja az oly
ismerős, mégis oly idegen illatot. És ismét rádöbbent, hogy Harry Holéban az
a legjobb, hogy olyan jó illata van. Nem úgy, mint a parfümöknek, a mezőnek
vagy a zöld lombos erdőnek. Megesett, hogy olyan szagot árasztott, mint egy
vén alkoholista, máskor meg átható izzadságszaga volt. Ám az idő nagy
részében az illata meghatározhatatlanul jó volt. Ő maga volt. Katrine azon
tűnődött, nem kellene-e lelkiismeret-furdalást éreznie, amiért efféle
gondolatok járnak a fejében.
Magnus Skarre csillogó szemmel és üdvözült mosollyal lépett oda
hozzájuk.
– Azt mondják, a következő kör az enyém. – Katrine és Harry vállára tette
kezét. – Egy sört, Harry? Hallom, te találtad meg Finnét. A mindenit! Haha!
– Egy kólát kérek – mondta Harry, és diszkréten lerázta magáról Skarre
kezét, aki aztán el is tűnt a bár irányában.
– Szóval megint száraz vagy?
Harry bólintott.
– Egyelőre.
– Szerinted miért tett vallomást?
– Finne?
– Jó, azt tudom, hogy a vallomással csökkentheti a büntetését, és rájött,
hogy nyert ügyünk van a videófelvétel miatt, amit Dagny Jensennek küldött.
A nemierőszak-ügyeket természetesen megússza, de csak ennyi volna?
– Ezt hogy érted?
– Mi van, ha az is benne van, hogy mindenki szeretné bevallani a bűneit?
Sőt, szükségét érzi. Nem lehetséges?
Harry Katrinére nézett. Megnedvesítette száraz ajkát.
– Nem – mondta.
Katrine egy öltönyös, kék inges férfira lett figyelmes, aki éppen a
nyomozócsoport hosszú asztala fölé hajolt. Az egyik kollégájuk kettőjükre
mutatott, mire a férfi bólintott, és elindult feléjük.
– Firkászveszély – sóhajtott Katrine.
– Jon Morten Melhus – mutatkozott be a férfi. – Egész este próbáltam hívni,
Bratt asszony.
Katrine alaposabban szemügyre vette. Az újságírók nem szoktak ennyire
udvariasak és formálisak lenni.
– Végül sikerült elérnem valakit a rendőr-főkapitányságon, és miután
elmondtam, miről lenne szó, megtudtam, hogy valószínűleg itt találom.
A rendőr-főkapitányságon senki sem árulná el egy akármilyen
telefonálónak, hol tartózkodik Katrine.
– Sebész vagyok az Ullevål kórházban. Azért hívtam, mert nemrégiben egy
elég drámai esemény részesei voltunk. Egy szülés során komplikációk léptek
fel, és császármetszést kellett végrehajtanunk. A szülésen részt vett egy férfi
is, aki azt állította, hogy ő a gyermek apja, amit a nő megerősített. És
kezdetben valóban úgy is tűnt, mintha a férfi hasznossá akarná tenni magát.
Amikor a kismama megtudta, hogy meg kell császároznunk, nagyon
megrémült, de a férfi odaült hozzá, a homlokát simogatta, nyugtatgatta, és
megígérte, hogy gyorsan vége lesz. Ami igaz is, hiszen a gyermek kiemelése
általában nem tart tovább öt percnél. De azért maradt meg bennem ennyire
ez az egész, mert hallottam, amint a férfi ezt mondja: „Egy kés a hasba. Aztán
vége.” Ez egyébként pontos, de kissé szokatlan megfogalmazás. De akkor nem
éreztem különösebben furcsának, főleg mivel utána megcsókolta a nőt. Az
már inkább furcsa volt, hogy a csók után megtörölte a nő ajkát. És hogy
videózott, miközben a császármetszést végeztük. De az igazán furcsa az volt,
hogy hirtelen odafurakodott a kismamához, és ő maga akarta kivenni a
gyereket. Mielőtt megállíthattuk volna, bedugta a kezét a bemetszésbe, amit
a nő hasán ejtettünk.
Katrine arca grimaszba rándult.
– A rohadt életbe! – mondta Harry halkan. – A rohadt életbe!
Katrine ránézett. Valami halványan derengeni kezdett neki, de túlságosan
össze volt zavarodva.
– Elrángattuk onnan, és befejeztük a műtétet – mondta Melhus. –
Szerencsére nem mutatkoznak fertőzés jelei az anyánál.
– Svein Finne! Svein Finne volt.
Melhus Harryra nézett, és lassan bólintott.
– De nekünk nem ezt a nevet adta meg.
– Persze – felelte Harry. – Maga viszont látta a képet, amit a VG közölt róla
ma délután.
– Igen, és szemernyi kétségem sincs afelől, hogy ő az. Vagyis minden
kétségem eloszlott, amikor megláttam a falon lógó festményt a kép
hátterében. A fotó a szülészeti osztályunk várótermében készült.
– De miért nem tett azonnal feljelentést, és miért személyesen nekem
mondja el mindezt? – kérdezte Katrine.
Melhus egy másodpercre mintha összezavarodott volna.
– Ez nem feljelentés – felelte aztán.
– Nem?
– Nem. Nem ritka, hogy az emberek olyan fizikai és mentális igénybevétel
alatt, amilyet egy komplikációkkal súlyosbított szülés jelent, kissé
beszámíthatatlanná válnak. És mint mondtam, a férfi egyáltalán nem keltette
azt a benyomást, hogy bántani akarná az anyát, kizárólag a gyermekkel volt
elfoglalva. Hamar megnyugodtak a kedélyek, és ahogy mondtam, a szülés
rendben lezajlott. Még a köldökzsinórt is ő vágta el.
– Késsel – mondta Harry.
– Úgy van.
Katrine a homlokát ráncolta.
– Mi az, Harry? Mire jöttél rá, amire én nem?
– Az időpont – fordult Harry Melhus felé. – Olvasta a cikket a gyilkossági
ügyről, és azért jött, hogy jelezze, Svein Finnének alibije van. A
szülőszobában volt azon az éjszakán.
– Pillanatnyilag a titoktartási kötelezettség szürke zónájában járunk, ezért
szerettem volna személyesen beszélni önnel, Bratt asszony. – Melhus rossz
hírek közlésére begyakorolt együttérző tekintete profizmusról árulkodott. –
Beszéltem a szülésznővel, aki azt mondta, hogy a férfi a kismama fél tízes
érkezésétől egészen a szülés végéig, azaz hajnali öt óráig az osztályon
tartózkodott.
Katrine a kezébe temette az arcát.
A hosszú asztalnál ujjongó nevetés harsant fel, amelyet összekoccanó
söröskorsók hangja követett. Valamelyik kolléga bizonyára elsütött egy jó
poént.
MÁSODIK RÉSZ
 Huszonnegyedik fejezet

A VG valamivel éjfél előtt közölte a hírt, hogy a rendőrség szabadon engedte

Svein „Vőlegény” Finnét.
Johan Krohn ugyanebben az újságban kifejtette, hogy ügyfele vallomása
érvényes, a rendőrség magától jutott arra a következtetésre, hogy Finne
feltehetőleg nem Rakel Fauke meggyilkolásában, hanem egy másik
bűncselekményben bűnös. Az ügyfele állítólag egy szülő nőt és gyermekét
bántalmazta. Vannak tanúk, sőt még egy videófelvétel is, ám ebben az
ügyben nem tettek feljelentést. A vallomástétel azonban megtörtént, az
ügyfele a maga részéről betartotta a megállapodás rá eső részét. Krohn
ezúton figyelmeztette a rendőrséget annak következményeire is, ha nem
tartják be a rájuk eső részt, és nem ejtik a vádat a meglehetősen homályos és
megalapozatlan nemierőszak-ügyekben.

Harry szíve nem akarta abbahagyni a kalapálást.

Bokáig állt a vízben, és zihált. Futott. Keresztül-kasul a város utcáin, míg
végül nem maradt több utca, és akkor kifutott ide.
De a szíve nem ezért dübörgött megfékezhetetlenül. Ez még akkor
kezdődött, amikor kilépett a Justisen ajtaján. A bénító hideg felkúszott a
lábszárán, majd a térdét elérve lassan az ágyéka felé kapaszkodott.
Harry az Operaház előtti téren állt. Alatta a fehér márvány úgy ereszkedett
bele a fjordba, akár egy olvadó sarki jégtömb, amely a küszöbön álló
pusztulásra figyelmeztet.

Bjørn Holm felébredt. Mozdulatlanul feküdt az ágyban, és a fülét hegyezte.

Nem a kisfiú volt. És nem is Katrine, aki hazaérve bebújt mellé az ágyba, de
nem akart beszélgetni. Bjørn kinyitotta a szemét. Halvány derengést vett
észre a hálószoba fehérre festett plafonján. Az éjjeliszekrény felé nyújtotta a
kezét, és megnézte a telefon kijelzőjén, ki hívja. Habozott. Aztán csendben
kimászott az ágyból, és kiment a folyosóra. Fogadta a hívást.
– Éjszaka közepe van – suttogta.
– Kösz, pont ezt akartam kérdezni – felelte Harry szárazon.
– Nincs mit. Jó éjt!
– Ne tedd le! Nincs hozzáférésem a Rakel-ügy fájljaihoz. Úgy tűnik, hogy
letiltották a BID-kódomat.
– Ezt Katrinével kell megbeszélned.
– Katrine vezető beosztásban van, és mindketten tudjuk, hogy tartania kell
magát a szabályzathoz. Viszont megvan a te BID-kódod, a kódgenerátor, és
elképzelhető, hogy ki tudom találni a jelszavadat is. Természetesen nem kell
megadnod, az az előírások megszegése lenne.
Szünet.
– De? – sóhajtott fel végül Bjørn.
– De adhatnál némi támpontot.
– Harry…
– Szükségem van rá, Bjørn. Kurvára szükségem van valamire. Ha nem
Finne volt az, akkor valaki más. Gyerünk! Katrinének is szüksége van rá!
Tudom, hogy lófasz sincs a kezetekben. Sem nektek, sem a Kriposnak.
– Miért éppen neked sikerülne?
– Te is tudod.
– Tényleg?
– Mert én vagyok a vakok közt a félszemű.
Bjørn nem tudta megállni nevetés nélkül.
Újabb szünet következett.
– Két betű, négy szám – mondta Bjørn. – Ha választhatok, úgy akarok
meghalni, ahogy ő. Egy autóban újév napján.
Azzal letette.
 Huszonötödik fejezet

– Paul Mattiuzzi professzor szerint a legtöbb gyilkost nyolc kategóriába lehet

sorolni – mondta Harry. – Egy: a krónikusan agresszívak. Indulatkezelési
problémákkal küzdenek, például könnyen frusztráltak lesznek, nehezen
uralkodnak magukon, meggyőződésük, hogy az erőszak érvényes válasz az
emberek között felmerülő problémákra, és alapvetően szeretnek utat adni a
dühüknek. Az a típus, akiről lerí, hogy bármikor robbanhat.
Harry egy cigarettát dugott a szájába.
– Kettő: a túlszabályozott ellenségesek. Ritkán juttatják kifejezésre a
dühüket, érzelmileg ridegek, ezenkívül udvariasnak és komolynak tűnnek.
Szabálykövetők, az igazság védelmezőjének tekintik magukat. Jóindulatúak
és készségesek is lehetnek, amit az emberek kihasználnak. Olyanok, mint a
csendesen fortyogó kukták, sosem tudhatod, mikor robbannak. Az ilyenekről
a szomszédok utólag azt szokták mondani: „pedig olyan kedves és barátságos
embernek tűnt”.
Harry felkattintotta az öngyújtót, a cigarettához emelte, és mélyen
beszívta a füstöt.
– Három: a sértettek. Ők azok, akik úgy érzik, az emberek
keresztülgázolnak rajtuk, hogy soha nem kapják meg, ami járna nekik, és
hogy mások hibájából nem boldogulnak az életben. Folyamatosan
neheztelnek valakire, különösen azokra, akik kritizálták, rendre utasították
vagy megfeddték őket. Az áldozat szerepébe bújnak, tehetetlennek érzik
magukat, és amikor egyéb eszköz hiányában erőszakhoz folyamodnak, az
rendszerint azok ellen irányul, akikre neheztelnek. Négy: a traumán
átesettek.
Harry a száján és az orrán keresztül fújta ki a füstöt.
– A gyilkosság a válaszuk a személyük ellen elkövetett támadásra, amely
annyira elviselhetetlen volt számukra, hogy elvette tőlük a saját életük feletti
uralom érzését. A gyilkosság szükségszerű, különben a traumán átesett
ember úgy érzi, megfosztották a létezéshez való jogától vagy férfiasságától. A
körülmények ismeretében az ilyen gyilkosság általában előre megjósolható
és megakadályozható.
Harry a cigarettát tartva lepillantott a barna földdel és szürke zúzott
kaviccsal keretezett, félig kiszáradt kis pocsolyában feltűnő tükörképére.
– És ott a maradék. Öt: a kényszeres és éretlen narcisztikus. Hat: a
paranoid, akinek féltékenysége az őrület határát súrolja. Hét: aki már jócskán
átlépte az őrület határát.
Harry újra a szájába vette a cigarettát, és felnézett. A tetthely. A reggeli
napsugarak megcsillantak az ablaküvegeken. A házon kívülről szemlátomást
semmi sem változott, csupán elhagyatottabb lett. Ahogy belülről is. Most
valahogy sápadtabb volt, mintha a csend kiszívta volna a színeket a falakból
és a függönyökből, az arcokat a képekből, az emlékeket a könyvekből. Harry
nem vett észre semmit, amit legutóbb ne látott volna, nem járt a fejében
semmi, amire múltkor ne gondolt volna. Még mindig ott voltak, ahová
tegnap éjszaka kerültek: a startmezőn, a füstölgő romokkal a hátuk mögött.
– És a nyolcadik kategória? – tudakolta Kaja, aki szorosabbra húzta magán
a kabátot, és fázósan toporgott a kavicson.
– Mattiuzzi professzor az „egyszerűen csak rosszak és dühösek” névvel
illeti őket. A másik hét kategória kombinációja.
– És úgy gondolod, hogy a gyilkos, akit keresel, azon nyolc kategória
valamelyikébe tartozik, amelyet valami amerikai pszichológus ötlött ki?
– Mm.
– És Svein Finne ártatlan?
– Nem. Csak konkrétan Rakel meggyilkolásában az.
Harry erőteljesen beleszívott a Camelbe, érezte a füst melegét a torkában.
Különös módon nem rázta meg, hogy Finne vallomása hamis volt. Azóta
érezte, hogy valami nem stimmel, amióta Finne olyan elégedetten ült ott a
bunkerben. Finne tudatosan provokálta ki a fizikai erőszakot, hogy bármit
vall is be a gyilkosságról vagy a nemi erőszakokról, azt semmiképpen se
lehessen felhasználni a tárgyalóteremben. Vajon egész idő alatt tisztában
volt azzal, hogy Rakelt ugyanazon az éjszakán ölték meg, amelyet ő a
szülőszobában töltött? Tudatában volt annak, hogy a videófelvétel
félreérthető? Vagy csak a rendőr-főkapitányságon történő kihallgatása előtt
fedezte fel a sors iróniáját? Hogy a véletlen egybeesések ilyen tragikomédiát
eredményeztek? Harry a konyhaablakra nézett, amely előtt tavaly áprilisban
egy utánfutó állt. Rakellel oda gyűjtötték a leveleket és faágakat a tavaszi
kertrendezéskor. Ez közvetlenül azután történt, hogy Finne néhány hónappal
a burkolt fenyegetést követően, amely szerint tesz egy látogatást Harry
családjánál, kiszabadult a börtönből. Amennyiben Finne az egyik éjszaka
felállt az utánfutóra, beláthatott a konyhaablak rácsai között a falon lógó
kenyérvágó deszkára. Ha elég jó a szeme, a feliratot is elolvashatta. Aztán
megállapította, hogy a ház egy erőd. Így letett a tervéről.
Harry kételkedett benne, hogy Krohn ötlete lett volna a hamis vallomás
segítségével megszabadulni a nemi erőszak vádjától. Krohn mindenkinél
jobban tudja, hogy egy ilyen kétes manőverrel csak rövid időre
győzedelmeskedhet, és a nyereség aprópénz ahhoz képest, amit akkor veszít,
ha a szavahihetősége csorbul. Mert az a valódi valuta – még akkor is, ha a
védőügyvédeknek lehetőségük nyílik némi manipulációra.
– Tisztában vagy azzal, hogy a kategóriáid nem szűkítik le túlságosan a
lehetőségeket? – kérdezte Kaja, aki időközben megfordult, és az előttük
elterülő várost nézte. – Az életünk egy-egy pontján mindannyian beleesünk
valamelyik kategóriába.
– Hm. De vajon mindannyian képesek lennénk véghez is vinni egy előre
megtervezett, hidegvérű gyilkosságot?
– Miért kérdezel olyasmit, amire tudod a választ?
– Talán csak hallanom kell, hogy valaki kimondja hangosan.
Kaja megvonta a vállát.
– A gyilkosság megítélése csak kontextus kérdése. Nem jelent problémát
ölni, ha az ember a város köztiszteletnek örvendő hentesének, a haza hős
katonájának vagy a törvény hosszú karjának tekintheti magát. Esetleg az
önbíráskodás igazságos megbosszulójának.
– Köszönöm.
– Nincs mit megköszönni, ez a te főiskolai előadásodból származik. Szóval
ki ölte meg Rakelt? Valaki, aki az egyik kategória személyiségjegyeivel
rendelkezik, és kontextustól függetlenül öl, vagy egy normális ember, aki egy
házilag eszkábált kontextusban gyilkol?
– Nos. Azt hiszem, még egy őrültnek is szüksége van kontextusra. Még egy
dühkitörés során is képesek vagyunk bemagyarázni magunknak, hogy
helyesen cselekszünk. Az őrültség magányos párbeszéd, amelyben mi adjuk
meg magunknak a kívánt válaszokat. És mindannyian lefolytatjuk ezt a
beszélgetést.
 – Mindannyian?
– Tudom, hogy én igen – mondta Harry, és végigpillantott a felhajtón,
amelynek mindkét oldalán hatalmas, sötét fenyőfák álltak őrt. – Hogy
válaszoljak a kérdésedre: azt hiszem, itt kezdődik a potenciális elkövetők
leszűkítése. Ezért akartam, hogy lásd a helyszínt. Tiszta. A gyilkosság
azonban mocskos, érzelmekkel teli. Mintha olyan gyilkossal állnánk
szemben, aki egyszerre gyakorlott és gyakorlatlan. Vagy talán gyakorlott, de
érzelmileg kiegyensúlyozatlan, ami a szexuális frusztrációból vagy
gyűlöletből elkövetett gyilkosságokra jellemző.
– Mivel nincs jele szexuális bántalmazásnak, arra következtetsz, hogy
gyűlöletről van szó?
– Igen. Ezért tűnt Svein Finne tökéletes gyanúsítottnak. Gyakorlott
erőszaktevő, aki bosszút akar állni a fia meggyilkolásáért.
– Akkor nem téged kellett volna inkább megölnie?
– Azt gondoltam, Svein Finne tudja, hogy a mindennél jobban szeretett
személy elvesztése után tovább élni rosszabb, mint meghalni. De ezek szerint
tévedtem.
– Az, hogy rossz embert gyanúsítottál, még nem jelenti feltétlenül azt,
hogy az indítékkal kapcsolatban is tévedtél.
– Hm. Más szóval nehéz lenne olyat találni, aki gyűlölte Rakelt, olyat
viszont könnyű, aki engem gyűlöl.
– Csak egy kósza gondolat – mondta Kaja.
– Jól van. Ez jó kiindulási pont lehet.
– Az is lehet, hogy a nyomozócsoportnak van valamije, amiről nem tudunk.
Harry megrázta a fejét.
– Az éjszaka átnéztem a fájljaikat, és csak összefüggéseikből kiszakított
részleteik vannak. Nincs egyetlen végigkövethető szál vagy tényleges nyom
sem.
– Azt hittem, nincs hozzáférésed a nyomozati anyagokhoz.
– Emlékszem valakinek a BID-kódjára, akinek viszont van. Ugyanis azzal
viccelt, hogy az informatikai részleg a derékbőségét adta neki kódként.
BH100. A jelszót kitaláltam.
– A születési ideje?
– Majdnem. HW1953.
– Ami?
– Az az év, amikor Hank Williamst holtan találták újév napján egy autóban.
 – Tehát csupán kósza gondolat. Mi lenne, ha valami melegebb helyen
gondolnánk végig?
– Oké – felelte Harry, és szívni akart még egyet a cigarettából.
– Várj! – mondta Kaja, és Harry felé nyújtotta a kezét. – Megkaphatom?
Harry a nőre nézett, mielőtt odaadta neki a cigarettát. Nézett, de nem
látott. Nem látta, amit mások igen, elvakították a könnyek, de most mintha
egy kis időre kipislogta volna őket a szeméből, és a találkozásuk óta először
valóban látta Kaja Solnesst. A cigaretta miatt volt. És váratlanul elöntötték az
emlékek. A fiatal rendőrtiszt, aki Hongkongba utazott, hogy hazavigye
Harryt. Azért, hogy egy sorozatgyilkosra vadásszon, akit az oslói rendőrség
képtelen volt elkapni. Egy matracon bukkant rá a Chungking Mansionben,
begubózva, bódultan, fásultan. És korántsem volt egyértelmű, kinek van
nagyobb szüksége arra, hogy megmentsék: az oslói rendőrségnek vagy
Harrynak. És most újra itt volt. A gyönyörű Kaja Solness, akinek a
mosolygáskor kivillanó, hegyes, szabálytalan fogsora elcsúfította az
egyébként tökéletes arcát. Harrynak eszébe jutottak a kora reggeli órák,
amelyeket egy nagy, üres házban töltöttek, és a cigaretták, amelyeket
megosztottak egymással. Rakel általában az első, Kaja az utolsó slukkot
akarta.
Mindkettőjüket elhagyta, és visszautazott Hongkongba. De aztán visszajött
az egyikükért. Rakelért.
Harry nézte, ahogy Kaja málnavörös ajkai a sárgásbarna füstszűrőre
zárulnak, és épp csak megfeszülnek, amikor beleszív a cigarettába. Aztán a
kavicsos, nedves, barna földre ejtette a csikket, rátaposott, és elindult a kocsi
felé. Harry követni akarta, de megtorpant.
Pillantása az eltaposott cigarettacsikkre esett.
A mintafelismerés jutott az eszébe. Azt mondják, az emberi agy ezen
képessége különböztet meg bennünket az állatoktól. Folyamatosan és
gépiesen keressük az ismétlődő mintákat, ez fejlesztette ki az
intelligenciánkat, és ez tette lehetővé a civilizáció felépítését. És Harry
felismerte a mintát a cipőnyomban. A nyomozati anyag „Helyszíni fotók”
nevű mappájának egy képéről. És arról a napról, amikor a mostani helyétől
néhány méterre állt a fák között a hóban, ott, ahonnan eltávolították a
vadkamerát. A képhez csatolt rövid megjegyzésben azt írták, hogy nincs vele
egyezés az Interpol cipőtalpmintázatokat tartalmazó adatbázisában.
Harry megköszörülte a torkát.
 – Kaja?
Látta, ahogy a nő keskeny háta megfeszül. Ki tudja, miért. Talán hallott
valamit Harry hangjában, amit ő maga nem. Kaja visszafordult. Elhúzta a
száját, Harry pedig megpillantotta a hegyes fogakat.
 Huszonhatodik fejezet

– Az összes gyalogsági katonának barna haja van – mondta a zömök,

kisportolt férfi, aki a mély karosszékben ült az alacsony asztal mögött.
Erland Madsen székéhez képest Roar Bohré kilencven fokkal elfordítva állt,
ahelyett, hogy szemben lett volna vele. Azért, hogy a kliens maga dönthesse
el, ránéz-e a pszichológusra, vagy sem. Ha valakinek nem kell látnia a
másikat – mint például a gyóntatószékben –, úgy érezheti, hogy magában
beszél. És ha nem látja a hallgatósága arcán és mozdulatain a reakcióit,
jobban megnyílik. Erland Madsen többször is eljátszott a gondolattal, hogy
beszerez egy díványt, annak ellenére hogy mára valóságos klisé,
bohózatkellék lett belőle.
Madsen a jegyzetfüzetébe pillantott. Ez legalább még használatban volt.
– Kifejtené?
– Fejtsem ki a barna hajat? – Roar Bohr elmosolyodott. És amikor a mosoly
elérte a palaszürke szempárt, a benne megbúvó hangtalan, könnytelen
sírástól csak még intenzívebbé vált. – Barna hajuk van, ezenkívül néhány
száz méterről is képesek golyót ereszteni valakinek a koponyájába. De az
ellenőrző pontokon arról ismeri fel őket az ember, hogy barna hajuk van, és
barátságosak. Halálosan rettegnek, és barátságosak. Ez a munkájuk. Nem az,
hogy lelőjék az ellenséget, amire kiképezték őket, épp ellenkezőleg. Amikor
jelentkeztek a hadseregbe, és keresztülmentek a poklon, hogy a különleges
egységhez kerülhessenek, minden másra számítottak, csak erre nem.
Mármint hogy mosolyogniuk kell majd, és barátságosnak lenni a civilekkel,
akik átkelnek egy ellenőrző ponton, amelyet az elmúlt egy évben kétszer
repített a levegőbe egy-egy öngyilkos merénylő. Hogy meg kell nyerniük az
emberek szívét, így mondják.
– És sikerül megnyerniük valakit?
– Senkit – felelte Roar Bohr.
A poszttraumás stressz szindróma szakértőjeként Madsen egyfajta dr.
Afganisztánná vált. Azok fordultak hozzá, akik háború sújtotta területeken
dolgoztak. És bár Madsen idővel rengeteg mindent megtudott a mindennapi
életükről és az érzéseikről, a tapasztalat arra tanította, hogy jobb úgy tennie
és olyanokat kérdeznie, mintha semmit sem tudna. Hagyni, hogy a kliensek
maguk beszéljenek a konkrét, egyszerű dolgokról is. Meg kellett értetnie
velük, hogy nekik kell megfesteniük a teljes képet. Így ő nem magyarázhat
bele semmit. A kliensek nem mindig tudják maguktól, hol vannak a fájdalmas
pontok, amelyek olykor triviálisnak és jelentéktelennek tartott szituációkból
fakadnak. Az ilyesmi fölött könnyedén átsiklik az ember, mert a tudattalanja
elrejti, megvédi az érintéstől. De egyelőre a bemelegítésnél tartottak.
– Egyetlen szívet sem? – kérdezte Madsen.
– Afganisztánban senki sem érti teljesen, miért van ott az ISAF. Még az
ISAF kötelékében szolgálók közül sem mindenki. De azt senki sem hiszi, hogy
kizárólag a demokráciát és a boldogságot akarja elhozni egy olyan országba,
amely nem érti a demokrácia fogalmát, és amelyet nem érdekelnek az általa
képviselt értékek. Az afgánok addig mindenben egyetértenek velünk, amíg a
segítségünkkel tiszta vízhez meg ellátmányhoz jutnak, és elvégezzük az
aknamentesítést. Egyébként meg tőlük aztán elmehetünk a fenébe. És még
csak nem is a tálibbarátokról beszélek.
– Akkor miért ment oda?
– Ha az ember fel akar jutni a ranglétrán a hadseregben, akkor az ISAF
kötelékében kell szolgálnia.
– És maga fel akart jutni?
– Nincs más út. Aki megáll, meghal. A hadseregben lassú, gyötrelmes és
megalázó halál vár azokra, akik úgy gondolják, hogy abbahagyhatják a
feltörekvést.
– Meséljen Kabulról!
– Kabul. – Bohr kihúzta magát a karosszékben. – Kóbor kutyák.
– Kóbor kutyák?
– Mindenütt ott vannak. Gazdátlan ebek.
– Vagyis szó szerint érti, nem…
Bohr mosolyogva megrázta a fejét.
– Az afgánoknak túl sok uruk van. A kutyák a szemétből élnek. Rengeteg
szemét van. Kipufogógázszag. És égett szag. Mindent elégetnek, hogy fűteni
tudjanak. Szemetet, olajat, fát. Kabulban havazik. Bár számomra inkább úgy
tűnt, mintha szürke égéstermék hullana az égből. Persze van néhány szép
épület. Az elnöki palota. A Serena Hotel, végtére is ötcsillagos szálloda. Bábur
kertje gyönyörű. De a városban körbeautózva többségében lerobbant,
egyszerű földszintes vagy egyemeletes épületeket lát az ember, meg ezerféle
csecsebecsét áruló üzleteket. Vagy az orosz építészet legnyomasztóbb
példáit. – Bohr a fejét ingatta. – Láttam képeket Kabulról a szovjet megszállás
előtti időkből. És valóban igaz, amit állítanak: Kabul valaha gyönyörű volt.
– De akkor már nem, amikor maga ott élt?
– Mi valójában nem Kabulban laktunk, hanem sátrakban közvetlenül a
város mellett. Első osztályú sátrak voltak, majdnem olyanok, mint egy ház.
Az irodáink viszont rendes, teljesen normális épületekben kaptak helyet. A
sátrakban nem volt légkondicionáló, csak ventilátorok. Gyakran azok sem
voltak bekapcsolva, mert éjszaka hideg volt. A nappalok azonban olyan
forróak, hogy lehetetlenség megmaradni odakint. Nem annyira rossz, mint a
párás ötven fok az iraki Bászrában, de Kabul nyáron maga a pokol.
– És mégis visszament… – Madsen a jegyzeteibe pillantott. – Háromszor.
Tizenkét hónapos küldetésekre.
– Egyszer tizenkét hónapra, kétszer pedig hatra.
– De a családjával természetesen tisztában voltak vele, milyen
kockázatokkal jár, ha valaki háborús övezetbe utazik. Mind a mentális
egészség, mind pedig az emberi kapcsolatok terén.
– Igen, elmondták. Hogy Afganisztántól csak cafatokban lógó idegeket,
válást és ezredesi előléptetést lehet várni közvetlenül nyugdíj előtt, már
amennyiben sikerül titokban tartania az embernek az alkoholizmusát.
– De…
– Számomra ki volt jelölve az irány. Erre a pályára állítottak. Vezérkari
iskola, katonai főiskola. Az ember bármit hajlandó megtenni, ha azt éreztetik
vele, hogy kiválasztott. Amikor a hatvanas években egy bádogdobozban a
Holdra küldtek valakit, az valójában öngyilkos küldetés volt, és ezt mindenki
tudta. A NASA csak a legjobb pilótákat kérdezte meg, jelentkeznének-e
önként az űrhajózási programba. Vagyis azokat, akiknek ragyogó kilátásaik
voltak abban az időben, amikor a pilóták, sőt még a polgári légi
közlekedésben dolgozók is a filmsztárokkal és a focistákkal voltak egy
szinten. Nem a félelmet nem ismerő, kalandvágyó, fiatal pilótákat kérdezték
meg, hanem a sokkal tapasztaltabbakat. Azokat, akik tudták, mi a kockázat,
de nem hajszolták azt. Azokat, akik házasok voltak, és akiknek akkoriban
született az első vagy a második gyerekük. Röviden: azokat, akik mindent
elveszíthettek. Mit gondol, hányan utasították vissza a nyilvános
öngyilkosság lehetőségét?
– Ezért utazott Afganisztánba?
Bohr megvonta a vállát.
– Az ok személyes ambíciók és idealizmus keveréke volt. De már nem
emlékszem az arányokra.
– Mire emlékszik a legélénkebben a hazatérésével kapcsolatban?
Bohr fanyarul elmosolyodott.
– Hogy a feleségemnek minden alkalommal újra át kellett nevelnie.
Emlékeztetnie kellett, hogy ne azt válaszoljam: „igenis”, amikor megkér,
hogy vegyek tejet a boltban. Hogy rendesen öltözködjek. Amikor az ember a
hőség miatt éveken át nem visel mást gyakorlóruhán kívül, akkor egy öltöny
rendkívül… szűknek tűnik. És hogy a társas összejöveteleken elvárás, hogy a
nőkkel is kezet fogjon az ember, akkor is, ha hidzsábot viselnek.
– Beszéljünk a gyilkolásról?
Bohr megigazította a nyakkendőjét, és az órájára nézett. Lassú és mély
lélegzetet vett.
– Beszéljünk?
– Még van időnk.
Bohr egy pillanatra becsukta a szemét. Aztán kinyitotta.
– A gyilkolás bonyolult. Ugyanakkor nagyon egyszerű. A különleges
egységhez hasonló elit alakulatokba beválogatott katonáknak nem csak
fizikai és mentális követelményeknek kell megfelelniük. Képesnek kell
lenniük arra is, hogy öljenek. Olyan embereket keresünk, akik képesek
érzelmi távolságot tartani a gyilkolástól. Biztosan látott már olyan filmeket
és tévéműsorokat, amelyek különleges csapatokba történő felvételről
szólnak, például a Ranger-képzésről. A központi kérdés itt a stresszkezelés, a
feladatok evés és alvás nélküli megoldása. A jelentkezőknek katonaként kell
működniük érzelmi és fizikai stressz alatt. Amikor sorkatona voltam, kevésbé
fókuszáltak a gyilkolásra, vagyis az egyén azon képességére, hogy életeket
oltson ki, és megbirkózzon ezzel. Ma már többet tudunk erről. Tudjuk, hogy
azoknak, akik gyilkolni fognak, ismerniük kell magukat. Nem szabad
meglepődniük a saját érzéseiken. Nem igaz, hogy a fajtársunk megölése nem
természetes, éppen ellenkezőleg, nagyon is az. A természetben folyton ez
történik. A legtöbb ember mégis vonakodik ettől, ami evolúciós értelemben
szintén logikus. Az idegenkedést azonban le kell tudni küzdeni, ha a
körülmények megkövetelik. Igen, valójában az egészség jele, hogy az ember
képes ölni, arra utal, hogy van önuralma. Ha volt valami közös a különleges
egységnél szolgáló katonáimban, akkor az az volt, hogy rendkívül nyugodtan
viszonyultak az öléshez. De ha valaki bármelyiküket azzal merné vádolni,
hogy pszichopata, személyesen húznék be neki egyet.
– Csak egyet? – kérdezte csipkelődve Madsen, és elmosolyodott.
Bohr nem válaszolt.
– Szeretném, ha egy kicsit a saját problémájáról beszélne – mondta
Madsen. – Arról a gyilkosságról, amelyet maga követett el. A múltkori
jegyzeteimben azt látom, hogy selejtesnek nevezte magát. De akkor nem
ment bele ennél mélyebben.
Bohr bólintott.
– Látom, hogy bizonytalan, és csak megismételni tudom azt, amit a teljes
titoktartási kötelezettségemről mondtam.
Bohr végigsimított a tenyerével a homlokán.
– Tudom, de úgy látom, hogy el fogok késni egy munkahelyi
megbeszélésről.
Madsen bólintott. Többnyire tisztán szakmai kíváncsiság hajtotta,
érdekelte, hol nyomja a klienseit a cipő. Ezen túlmenően ritkán volt kíváncsi
a betegek történetére önmagában. Ez azonban más volt, és bízott benne,
hogy az arca nem árulja el, milyen csalódott.
– Nos, akkor mára ennyi. És ha egyáltalán nem akar erről beszélni…
– Akarok beszélni róla, én… – Bohr elhallgatott. Begombolta a zakóját. –
Muszáj beszélnem róla valakivel. Ha nem…
Madsen várt, de nem volt folytatás.
– Hétfőn ugyanebben az időpontban? – kérdezte végül.
Igen, szereznie kell egy díványt. Esetleg egy gyóntatószéket.

– Remélem, erősen szereted a kávét! – kiáltotta ki Harry a konyhából,

miközben vizet öntött a vízforralóból a kávéscsészékbe.
– Hány lemezed van tulajdonképpen? – kiáltotta vissza Kaja a nappaliból.
– Nagyjából ezerötszáz.
A csészék égették Harry kezét, ahogy a fülüket fogva hozzájuk ért az ujja.
Három gyors, hosszú lépéssel a nappaliban termett.
Kaja a kanapén térdepelve böngészte a polcot elfoglaló lemezgyűjteményt.
 – Nagyjából?
Harry valamiféle mosolyra húzta a szája egyik sarkát.
– Ezerötszázharminchat.
– Természetesen a legtöbb neurotikus emberhez hasonlóan az előadók
neve szerint ábécérendbe tetted őket, de ahogy látom, legalább azon belül
nincsenek a megjelenésük szerint időrendben.
– Tényleg nincsenek – erősítette meg Harry. Letette a bögréket a laptop
mellé a dohányzóasztalra, és megfújta az ujjait. – A vásárlásuk szerinti
sorrendben vannak. Az van a bal szélen, amit utoljára vettem.
Kaja elnevette magát.
– Teljesen zakkantak vagytok.
– Nos. Bjørn szerint csak én vagyok zakkant, mert mindenki más a
megjelenés időpontja szerint teszi sorba a lemezeit. – Harry leült a kanapéra.
Kaja is lehuppant mellé, és a kávéba kortyolt.
– Mmm.
– Fagyasztva szárított kávé frissen felbontott üvegből – mondta Harry.
– Már el is felejtettem, mennyire jó – nevetett Kaja.
– Micsoda? Azóta sem ittál ilyet?
– Úgy tűnik, csak te tudod, hogyan kell bánni a nőkkel, Harry.
– És akkor itt van még ez is – mutatott Harry a laptop képernyőjére. – A
kép a Rakel háza előtt talált lábnyomról. Látod, hogy ugyanolyan?
– Igen – válaszolta Kaja, és felemelte a bakancsát. – De a képen látható
lábnyom nagyobb, nem?
– Valószínűleg negyvenhármas vagy negyvennégyes – bólintott Harry.
– Az enyém harmincnyolcas. Egy bolhapiacon vettem Kabulban, ez volt a
legkisebb méret, amit árultak.
– És ez egy szovjet katonai bakancs a megszállás idejéből?
– Igen.
– Akkor ez azt jelenti, hogy legalább harmincéves.
– Lenyűgöző, ugye? Kabulban volt egy norvég alezredesünk, aki mindig azt
mondta, ha ezek a cipészek irányították volna a Szovjetuniót, sosem feslett
volna fel a varrásoknál.
– Bohr alezredesre gondolsz?
– Igen.
– Vagyis neki is volt ilyen bakancsa?
– Nem emlékszem, mindenesetre nagyon népszerű cipő volt. És olcsó.
Miért kérdezed?
– Rakel híváslistájában olyan gyakran szerepelt Roar Bohr neve, hogy
ellenőrizték, van-e alibije a gyilkosság éjszakájára.
– És?
– A felesége szerint egész este és éjszaka otthon volt. De nekem feltűnt,
hogy átlagosan háromszor hívta Rakelt, mire Rakel egyszer őt. Ez talán még
nem minősül zaklatásnak, de nem úgy szokott lenni, hogy a beosztott ennél
gyakrabban hívja vissza a főnökét?
– Nem tudom. Gondolod, hogy Bohr nem pusztán munkaügyekben kereste
Rakelt?
– Te mit gondolsz?
Kaja megvakarta az állát. Harry nem tudta, miért, de ezt férfias gesztusnak
érezte, talán mert a serkenő szakállt szokták így vakargatni.
– Bohr lelkiismeretes vezető – mondta Kaja. – Ezért aztán időnként túl
buzgónak és türelmetlennek tűnik. El tudom képzelni, hogy ilyen gyakran
hívja az embert.
– Éjjel egykor?
Kaja vágott egy grimaszt.
– Ellenállást akarsz, vagy…
– Leginkább.
– Rakel a Nemzeti Emberi Jogi Intézet igazgatóhelyettese volt, ha jól
értettem.
– Szakmai igazgató. De igen.
– És mit csinált?
– Jelentéseket készített az ENSZ szakértői testületeinek. Előadásokat
tartott. Politikai tanácsadással foglalkozott.
– Vagyis az intézet dolgozójaként kénytelen volt mások munkaidejéhez
alkalmazkodni és határidőket betartani. Az ENSZ székhelye New Yorkban
van, ami hatórás időeltolódást jelent. Ennek fényében annyira nem furcsa, ha
a főnöke időnként egy kicsit későn telefonált.
– Hol is lakik Bohr?
– Valahol Smestadban. Azt hiszem, abban a házban is nőtt fel.
– Hm.
– Mi jár a fejedben?
– Kósza gondolatok.
– Hadd halljam!
 Harry megdörzsölte a nyakát.
– A felfüggesztés miatt nem hívhatok be gyanúsítottakat kihallgatásra,
nem kérhetek házkutatási parancsot, és nem tehetek semmit, ami szemet
szúrhat a Kriposnak és a gyilkossági csoportnak. De egy kicsit kutakodhatunk
a holttérben, ahol nem látnak bennünket.
– Konkrétan?
– A következő a hipotézisem. Bohr megölte Rakelt. Aztán egyenesen
hazament, és útközben megszabadult a gyilkos fegyvertől. Ez esetben
valószínűleg ugyanazon az úton hajtott végig, mint mi, amikor idejöttünk a
Holmenkollenről. Hol szabadulnál meg egy késtől a Holmenkollveien és
Smedstad között?
– A Holmendammen szó szerint egy kőhajításnyira fekszik az úttól.
– Úgy van – bólintott Harry. – A nyomozati anyagban viszont az áll, hogy
átkutatták a tavat, és mivel az átlagos mélysége mindössze három méter,
megtalálták volna, ha ott van.
– Akkor hol?
Harry behunyta a szemét, a mögötte sorakozó lemezek gerincéhez
támasztotta a fejét, és felidézte az utat, amelyet annyiszor megtett. A
Holmenkollentől Smestadig. Nem lehet több három-négy kilométernél. Mégis
végtelen számú lehetőséget nyújt, hogy az ember megszabaduljon egy kis
tárgytól. Sok kert van arrafelé. A bozótos terület közvetlenül a Stasjonsveien
előtt lehet az egyik lehetőség. Egy villamos fémes csikorgását hallotta a
távolból, majd egy panaszos sikoltást a közvetlen közelből. Aztán hirtelen
bevillant. Ezúttal zöldben. A halál bűzét is érezte.
– Szemét – szólalt meg. – A konténer.
– A konténer?
– A benzinkútnál közvetlenül a Stasjonsveien alatt.
Kaja elnevette magát.
– Ez csak egy az ezer lehetőség közül, mégis annyira biztosnak tűnsz a
dolgodban.
– Nos. Én mindenesetre ezt tenném.
– Jól vagy?
– Miért?
– Úgy elsápadtál.
– Csak a vashiány miatt van – felelte Harry, és felállt.
– A konténert a bérbe adó cég viszi el, amikor megtelik – mondta a sötét
bőrű, szemüveges nő.
– És mikor vitték el utoljára? – kérdezte Harry, és a nagy szürke konténerre
nézett, amely a benzinkút épülete mellett állt.
A nő, aki a töltőállomás vezetőjeként mutatkozott be, azt mondta, hogy a
konténert a benzinkút használja, leginkább csomagolóanyagokat dobnak
bele, és nem rémlik neki, hogy látta volna, amint valaki más beledob valamit.
A konténer egyik végén egy nyitott fémpofa volt, és a nő megmutatta,
hogyan kell az oldalán lévő piros gomb megnyomásával működésbe hozni a
pofa rágóizmait, amelyek összenyomták, és a konténer emésztőrendszerébe
tolták a szemetet. Kaja néhány méterre állt tőlük, és feljegyezte a konténert
bérbe adó cég nevét és telefonszámát, amely a szürke acélra volt nyomtatva.
– Utoljára egy hónappal ezelőtt vitték el – mondta a benzinkút vezetője.
– A rendőrség kinyittatta, és átvizsgálta? – kérdezte Harry.
– Azt hittem, maguk a rendőrség.
– Egy ilyen nagy nyomozásnál nem mindig tudja a jobb kéz, mit csinál a
bal. Kinyitná nekünk, hogy megnézzük, mi van benne?
– Ahhoz előbb fel kell hívnom a főnökömet.
– Azt hittem, maga a főnök – jegyezte meg Harry.
– Én vezetem a benzinkutat, de ez nem azt jelenti…
– Értjük – mosolygott Kaja. – Nagyon megköszönnénk, ha felhívná.
A nő otthagyta őket, és eltűnt a piros-sárga épületben. Harry és Kaja a
műfüves pályát nézte, ahol néhány kissrác a legújabb Neymar-trükköket
gyakorolta, amelyeket a YouTube-on látott.
Kaja egy idő múlva az órájára nézett.
– Ne menjünk be megkérdezni, mi a helyzet?
– Ne – felelte Harry.
– Miért ne?
– A kés nincs a konténerben.
– De azt mondtad…
– Tévedtem.
– És mitől vagy ilyen biztos benne?
– Nézd! – mutatta Harry. – Biztonsági kamerák. Ezért nem dobál senki
semmit a konténerbe stikában. És egy gyilkos, aki olyan körültekintő, hogy
eltávolít egy jól álcázott vadkamerát a helyszínről, nem fog egyenesen egy
biztonsági kamerákkal felszerelt benzinkútra hajtani, hogy megszabaduljon a
gyilkos fegyvertől.
Harry a focipálya felé indult.
– Hova mész? – kiáltott utána Kaja.
Harry nem válaszolt. Egyszerűen azért, mert nem volt mit. Legalábbis
addig nem, amíg el nem érte a benzinkút mögött álló épületet, amelynek
bejárata fölött a Ready sportegyesület logója függött. Az egyesület épülete
mellett hat zöld műanyag kuka sorakozott. A kamerák látószögén kívül.
Amikor Harry felemelte a legnagyobb szemetes fedelét, romlott ételmaradék
rothadó bűze csapta meg.
Megbillentette a szemetest, és a két keréken a ház előtti nyílt területre
húzta. Ott kiborította.
– Micsoda bűz! – fintorodott el Kaja, aki időközben szintén odaért.
– Az a jó.
– Jó?
– Azt jelenti, hogy jó ideje nem ürítették ki – mondta Harry, és leguggolt,
hogy hozzálásson a szemét átkutatásához. – Elkezdenéd átnézni a
következőt?
– A szemétben turkálásról egy sor sem szerepelt a munkaköri leírásomban.
– Az éhbér alapján, amit kapsz, rá kellett volna jönnöd, hogy ebből előbb-
utóbb kukázás lesz.
– Egy vasat sem fizetsz – emlékeztette Kaja, és kiborította a legkisebb
szemetest.
– Pontosan ezt értettem éhbér alatt. És a tiednek nincs is olyan penetráns
szaga, mint az enyémnek.
– Senki sem mondhatja, hogy nem tudod motiválni az alkalmazottaidat.
Kaja leguggolt, Harry pedig észrevette, hogy a nő a bal felső sarokban
kezdte a kutatást, ahogy mindenki, aki a rendőrtiszti főiskolán tanulta az
átvizsgálás technikáját.
Az épületből egy férfi lépett ki, és megállt a lépcsőn közvetlenül a Ready-
logó alatt.
– Maguk meg mi a fenét művelnek?
Harry odament hozzá, és megmutatta neki a rendőrigazolványát.
– Nem tudja, hogy láttak-e itt illetéktelen személyt március tizedikén este?
A férfi az igazolványra meredt, majd félig eltátott szájjal Harryra bámult.
– Maga Harry Hole?
 – Így van.
– A szupernyomozó személyesen?
– Ne higgyen el mindent, amit…
– És a szemetünkben kutat?
– Bocs, ha csalódást okoztam.
– Harry… – szólalt meg Kaja.
Harry megfordult. A nő a hüvelyk- és a mutatóujja között tartott valamit.
Apró, fekete műanyag darabnak tűnt.
– Mi az? – kérdezte Harry hunyorogva, és érezte, hogy a szíve gyorsabban
ver.
– Nem vagyok biztos benne, de mintha egy…
Memóriakártya, gondolta Harry. Amilyet a vadkamerákban szoktak
használni.

A nap besütött a Lyder Sagens gatei lakás ablakán, ahol Kaja éppen kipiszkált
egy memóriakártyát egy filléresnek tűnő fényképezőgépből. Közben kissé
epésen elmagyarázta, hogy ez egy Canon G9, amelyet 2009-ben vásárolt egy
kisebb vagyonért, és tényleg kiállta az idő próbáját. A kukából kibányászott
memóriakártyát aztán az üres nyílásba tolta, a fényképezőgépet a
MacBookhoz csatlakoztatta, és megnyitotta a Képek nevű mappát.
Felbukkant egy sor ikon. Néhány Rakel házát mutatta különböző erősségű
napsütésben. Némelyik felvétel sötétben készült, így Harry mindössze a
konyhaablakból kiszűrődő fényt látta.
– Parancsolj! – mondta Kaja, és a zaklatottan morajló eszpresszógéphez
lépett, amely már a második adag kávét főzte le, de Harry tudta, hogy
valójában csak egyedül akarja hagyni őt.
Az ikonok dátumokkal voltak jelölve.
Az utolsó előtti a március tizedikei dátumot viselte, az utolsó a március
tizenegyedikeit. A gyilkosság éjszakájáét.
Harry nagy levegőt vett. Vajon mit fog látni? Mitől fél, mi lesz a
felvételeken? Mit szeretne?
Az agya olyan volt, akár egy támadás alatt álló darázsfészek, ezért úgy
döntött, jobb, ha mielőbb túlesik rajta.
Rákattintott a március tizedikei ikonra.
Négy kisebb ikon bukkant fel, amelyek a felvétel pontos időpontját
jelezték.
A kamera négyszer kapcsolt be éjfél előtt a gyilkosság éjszakáján.
Harry elindította az első felvételt, amely 20.02.10-kor készült.
Sötét. A konyhaablak függönye mögött fény. De volt ott valaki vagy valami,
aki vagy ami az este sötétjében elindította a felvételt. A fenébe is, hallgatnia
kellett volna a pasasra a boltban! Azt javasolta, hogy drágább, Zero Blur
technológiás kamerát vegyen. Vagy No Glow technológia volt? Mindenesetre
valami, amitől a koromsötét éjszaka közepén is látja az ember, mi van a
kamera előtt. Hirtelen fény vetült a lépcsőre, ahogy a bejárati ajtó kinyílt. Az
ajtóban egy alak állt, aki csak Rakel lehetett. Néhány másodpercig ott
maradt, majd beengedett egy másik alakot, és az ajtó becsukódott mögöttük.
Harry levegő után kapkodott.
Néhány hosszú másodperc elteltével a kép megdermedt.
A következő felvétel 20.29.25-kor kezdődött. Harry rákattintott. A bejárati
ajtó nyitva volt, a nappaliban és a konyhában azonban le voltak kapcsolva a
lámpák, vagy erősen letompították a fényüket, így alig lehetett kivenni az
alakot, aki kilépett, becsukta maga mögött az ajtót, majd lejött a lépcsőn, és
eltűnt a teljes sötétségben. De ez fél kilenckor történt, másfél órával a halál
beálltának becsült időpontja előtt. A következő felvételek voltak a fontosak.
Harry érezte, hogy izzad a tenyere, amikor rákattintott a harmadik ikonra,
amelyen a 23.21.09-es időpont szerepelt.
Egy autó gördült be az udvarra. A fényszórók megvilágították a ház falát,
majd a kocsi megállt közvetlenül a lépcső előtt, és a fények kialudtak. Harry a
szemét meresztette, de hiába próbált látni a sötétben.
A másodpercek futottak az órán, de nem történt semmi. Lehet, hogy a sötét
utastérben ülő sofőr várt valamire? Nem, hiszen a felvétel nem állt meg,
tehát a kamera szenzora valószínűleg továbbra is mozgást érzékelt. Aztán
végül Harry megpillantott valamit. A lépcsőre gyér fény hullott, amikor a
bejárati ajtó kivágódott, és egy görnyedt alak sietett be a házba. Az ajtó
bezárult, és a kép ismét fekete lett. Néhány másodperc múlva pedig
megdermedt.
Elindította az utolsó éjfél előtti felvételt. 23.38.21.
Sötét.
Semmi.
Vajon mit észlelhetett a szenzor? Mindenesetre olyasmit, ami mozgott,
aminek pulzusa volt, és melegebb volt, mint a környezete.
 Fél perc múlva a felvétel leállt.
Lehetett a ház előtti udvaron mozgó ember. De madár, macska vagy kutya
is. Harry erőteljesen megdörzsölte az arcát. Mégis mi a fenére jó egy
vadkamera, amelynek az érzékelői sokkal érzékenyebbek, mint a lencséje?
Halványan derengett neki, hogy az eladó az üzletben valami hasonlót
mondott, amikor arra próbálta rávenni, hogy költsön egy kicsivel többet a
kamerára. De ez akkor volt, amikor Harry már alig győzte fizetni az italozása
költségeit, és gondot okozott neki, hogy tető legyen a feje felett.
– Van valami? – kérdezte Kaja, és egy csészét tett Harry elé.
– Van, de nem elég. – Harry rákattintott a március tizenegyedikei ikonra.
Egyetlen felvételt tartalmazott. 02.23.12. – Szoríts! – mondta, és elindította a
lejátszást.
A bejárati ajtó kinyílt, és egy alak körvonalai derengtek fel a folyosóról
áradó gyenge, szürke fényben. Néhány másodpercig csak állt ott, úgy nézett
ki, mintha dülöngélne. Aztán az ajtó becsukódott, és teljes lett a sötét.
– Kiment, mozog – mondta Harry.
Fény.
Az autó fényszórói felkapcsolódtak. Felgyulladt a tolatólámpa is. Aztán az
összes lámpa kihunyt, és újra sötétbe burkolózott minden.
– Levette a gyújtást – mondta Kaja. – Mi történik?
– Nem tudom. – Harry a képernyőhöz hajolt. – Valami közeledik, látod?
– Nem.
A kép megremegett, a ház sziluettje elferdült. Egy újabb rándulás, a házfal
pedig még ferdébb lett. Aztán a felvétel leállt.
– Mi volt ez?
– Levette a vadkamerát – mondta Harry.
– De nem kellett volna látnunk, ha az autótól egyenesen a kamera felé jött?
– Kerülőúton jött – magyarázta Harry. – Őt láttuk közeledni, csak balról.
– De miért került? Mármint ha úgyis ki akarta dobni a felvételeket.
– Kikerülte a havat. Kevesebb munka eltávolítani utána a lábnyomait.
Kaja lassan bólintott.
– Előzőleg alaposan felderítette a terepet, ha tudott a kameráról.
– Igen. És szinte katonai pontossággal hajtotta végre a gyilkosságot.
– Szinte?
– Először beült az autóba, és kis híján megfeledkezett a kameráról.
– Nem tervezte meg?
 – De igen – felelte Harry, és a szájához emelte a kávéscsészét. – A legapróbb
részletekig eltervezett mindent. Arról is gondoskodott, hogy ne kapcsolódjon
fel a világítás az utastérben, amikor ki- és beszáll. Hátha a szomszédok
meghallják az autót, és kikukucskálnak, hogy megnézzék, ki az.
– A kocsiját úgyis meglátták volna, nem?
– Kétlem, hogy ez a saját autója. Ha az volna, akkor távolabb parkolt volna
le. Olyan, mintha kifejezetten azt akarta volna, hogy lássák ezt a kocsit a
tetthelyen.
– Hogy az esetleges tanúk megtévesszék a rendőrséget?
– Mm. – Harry lenyelte a kávét, és az arca grimaszba rándult.
– Sajnálom, nem volt fagyasztva szárított – mondta Kaja. – Ebből milyen
következtetést vonhatunk le? Hibátlanul hajtotta végre a tervét, vagy sem?
– Nem tudom. – Harry hátradőlt, hogy előhalássza a nadrágja zsebéből a
cigarettát. – Az furcsa, hogy majdnem megfeledkezett a vadkameráról. És
mintha imbolygott volna, amikor kijött, láttad? Mintha az, aki kijött, nem
ugyanaz lett volna, mint aki bement. És mit csinált két és fél órán keresztül
odabent?
– Te mit gondolsz?
– Szerintem drogozik. Drogozik vagy iszik. Szed Roar Bohr valamit?
Kaja a falra meredt Harry háta mögött, és megrázta a fejét.
– Ez egy nem? – kérdezte Harry.
– Ez egy nem tudom.
– De nem zárod ki?
– Hogy kizárom-e, hogy a különleges egység egyik embere három
afganisztáni kiküldetéssel a háta mögött gyógyszerfüggő? Egyáltalán nem.
– Hm. Ki tudod venni a memóriakártyát? Elviszem Bjørnhöz, hátha a
bűnügyi technikusok ki tudnak hozni valami többet a képekből.
– Persze. – Kaja felemelte a fényképezőgépet. – Mit gondolsz a késről?
Miért nem dobta el egyszerűen ugyanott, ahol a memóriakártyát?
Harry a kávéscsésze tartalmát vizsgálta.
– A helyszínből egyértelműen kitűnik, hogy tudja, hogyan dolgozik a
rendőrség. Alighanem arról is van elképzelése, hogy a gyilkos fegyvert a
helyszín környékén keressük, és annak a valószínűsége, hogy a tetthely egy
kilométeres körzetében egy szemeteskukában megtaláljuk, viszonylag nagy.
– De a memóriakártya…
– …azt nyugodt szívvel eldobhatta. Nem számított rá, hogy keresni fogjuk.
Ki tudhatott arról, hogy Rakel telkén egy álcázott vadkamera van felszerelve?
– Akkor hol van a kés?
– Nem tudom. De ha tippelnem kellene, azt mondanám, hogy a gyilkosnál.
– Miért? – kérdezte Kaja, miközben a fényképezőgép kijelzőjét nézte. – Ha
megtalálják nála, gyakorlatilag borítékolni lehet, hogy elítélik.
– Azért, mert úgy véli, gyanú felett áll. Egy kés nem rohad el, nem olvad el,
olyan helyre kell elrejteni, ahol soha nem találják meg. És az első jó
rejtekhely, ami eszébe jut az embernek, a saját otthona. Ha a közelünkben
van, úgy érezzük, urai vagyunk a sorsunknak.
– De ha a helyszínen talált kést használta, és letörölte róla az
ujjlenyomatait, akkor azt nem lehet hozzákötni. Kivéve, ha az otthonában
van. Nekem az otthonom lenne az utolsó, amit rejtekhelynek választanék.
Harry bólintott.
– Igazad van. És ahogy mondtam, nem tudom, csak tippelek. Ez egy… –
Harry a megfelelő szót kereste.
– Megérzés?
– Igen. Nem. – A halántékára szorította a kezét. – Nem tudom. Emlékszel,
mikre figyelmeztettek minket fiatalkorunkban az LSD-vel kapcsolatban?
Hogy az egyik mellékhatása az emlékbetörés, vagyis a flashback, a másik
pedig a pszichedelikus utazás, azaz a trip, amelyek minden előzetes
figyelmeztetés nélkül akár évekkel később is megismétlődhetnek.
Kaja felnézett a kijelzőről.
– Sosem használtam LSD-t, és soha nem is kínáltak vele.
– Okos lány. Én egy kicsit butább fiú voltam. Azt mondják, az ilyen
flashbackeket bizonyos dolgok váltják ki. Stressz. Drogfogyasztás. Trauma. És
néha a flashback valójában egy újabb trip, mert a szervezetben vannak olyan
régi anyagmaradványok, amelyek aktiválódhatnak. Az LSD ugyanis
szintetikus, és nem bomlik le, mint például a kokain.
– És most azon tűnődsz, hogy egy ilyen tripen vagy-e?
Harry megvonta a vállát.
– Az LSD tudatbővítő. Arra készteti az agyat, hogy nagy sebességgel
pörögjön, és olyan részletességgel értelmezze az információkat, hogy az a
kozmikus felismerés érzését adja. Csak ezzel tudom magyarázni, honnan jött
a megérzés, hogy át kell néznünk a zöld szemeteseket. Úgy értem, az ember
nem bukkan rá véletlenül egy ilyen kis műanyag darabra első próbálkozásra
egy kissé furcsa helyen egy kilométerre a helyszíntől.
 – Talán nem – felelte Kaja, akinek pillantása a fényképezőgép kijelzőjére
tapadt.
– Nos. Ugyanez a kozmikus felismerés azt súgja nekem, hogy nem Roar
Bohrt keressük, Kaja.
– És ha az én kozmikus felismerésem viszont azt súgja, hogy tévedsz?
Harry megvonta a vállát.
– Én használtam LSD-t, nem te.
– De én látom ezt a március tizedike előtt készült felvételt, nem te.
Kaja Harry elé tartotta a fényképezőgép kijelzőjét.
– Ez egy héttel a gyilkosság előtt készült – mondta. – Az illető
nyilvánvalóan a kamera mögül érkezik, így amikor a felvétel elkezdődik, csak
a hátát látjuk. Aztán megáll a kamera előtt, de sajnos nem fordul el annyira,
hogy látszódjon az arca. Akkor sem látszik, amikor két órával később távozik.
Harry látta, hogy a tető fölött hatalmas a hold. És a hold háttere előtt
tisztán ki tudta venni a fegyvercső és a markolat valamennyi részletét annak
az embernek a vállán, aki részben eltakarta a kilátást a ház felé.
– Ha nem tévedek… – mondta Kaja, és Harry máris tudta, hogy nem téved.
– …akkor ez egy Colt Canada C8-as gépkarabély. Nem teljesen szabványos
fegyver, hogy úgy mondjam.
– Bohr?
– Mindenesetre az a típus, amit a különleges egység Afganisztánban
használ.

– Tisztában vannak vele, milyen helyzetbe hoztak? – kérdezte Dagny Jensen.

Nem vetette le a kabátját, és egyenes háttal ült a széken Katrine Bratt
íróasztala előtt, kézitáskáját az ölében szorongatta. – Svein Finnét minden
vád alól felmentették, még csak bujkálnia sem kell. És most már azt is tudja,
hogy feljelentettem nemi erőszakért!
Katrine látta, hogy az izmos Kari Beal az ajtó előtt várakozik
vigyázzállásban. A kolléganőjük egyike volt a három rendőrtisztnek, akik
felváltva vigyáztak Dagny Jensenre.
– Dagny… – kezdte Katrine.
– Jensen – szakította félbe a nő. – Jensen kisasszony. – Aztán arcát a kezébe
temetve sírva fakadt. – Sosem kerül börtönbe, maguk pedig nem fognak a
végtelenségig vigyázni rám. Ő viszont… ő úgy fog őrizni, mint… mint egy
paraszt a vemhes tehenét!
A sírás ziháló zokogásba csapott át, Katrine pedig azon töprengett, mit
tegyen. Álljon fel, kerülje meg az íróasztalt, és próbálja megvigasztalni a nőt,
vagy inkább hagyja békén? Ne csináljon semmit? Hátha elmúlik magától. Ha
elmúlik egyáltalán.
Katrine megborzongott.
– Megvizsgáljuk, nem emelhetnénk-e mégis vádat Finne ellen. Hogy rács
mögé juttassuk.
– Nem fog sikerülni, amíg az a Krohn az ügyvédje. Az a pasas okosabb
maguknál, ezt mindenki láthatja!
– Lehet, hogy okosabb, de a rossz oldalon áll.
– És maga a jó oldalon áll? Harry Hole oldalán?
Katrine nem válaszolt.
– Rábeszélt, hogy ne jelentsem fel – mondta Dagny.
Katrine kihúzta az íróasztal fiókját, és egy zsebkendőt nyújtott Dagnynak.
– Természetesen joga van meggondolnia magát, Jensen kisasszony. Ha
hivatalos bejelentést tesz Hole ellen, amiért szolgálatban lévő rendőrtisztnek
adta ki magát, és veszélybe sodorta, biztos vagyok benne, hogy kirúgják, és
vádat emelnek ellene az ön legnagyobb megelégedésére.
Katrine látta Dagny arckifejezésén, hogy valamivel élesebb hangot ütött
meg, mint tervezte.
– Maga nem tudja, Bratt. – Dagny megtörölte a szemét, amitől teljesen
elkenődött a sminkje. – Nem tudja, milyen érzés olyan gyereket várni, akit
nem akar…
– Ebben segíthetünk. Kérünk magának időpontot egy orvostól, aki…
– Hadd fejezzem be!
Katrine becsukta a száját.
– Sajnálom – suttogta Dagny. – Csak annyira kimerültem. Azt akartam
mondani, hogy nem tudja, milyen érzés… – Akadozó lélegzetet vett. – …mégis
akarni ezt a gyereket.
A beálló csendben Katrine hallotta az iroda előtti folyosón kopogó sietős
lépteket. Tegnap szaporábbak voltak. Megfáradt lábak.
– Én ne tudnám! – jegyezte meg.
– Tessék?
– Semmi. Természetesen nem tudom beleképzelni magam a helyzetébe.
Figyeljen rám, én legalább annyira el akarom kapni Finnét, mint maga. És így
is lesz. Most átvert bennünket ezzel az alkuval, de ez nem fog megállítani
minket. Ezt megígérem.
– Ezt már Harry Hole is megígérte.
– De most én ígérem meg. Az osztályom. A rendőrség. A város.
Dagny Jensen az asztalra tette a zsebkendőt, és felállt.
– Köszönöm.
És amikor elment, Katrine arra gondolt, hogy még soha nem hallotta így
kimondani ezt a szót, hogy ilyen sokat és mégis ennyire keveset fejezzen ki.
Ilyen sok beletörődést. Ilyen kevés reményt.

Harry a bárpulton heverő memóriakártyát bámulta.

– Mit nézel? – tudakolta Øystein Eikeland, aki az imént tette fel Kendrick
Lamar To Pimp a Butterfly című albumát.
Øystein szerint, ha egy öregedő férfiember le akarja küzdeni a hiphoppal
szembeni merev előítéleteit, ezzel a zenével kell próbálkoznia.
– Éjszakai felvételeket – felelte Harry.
– Ez most úgy hangzott, mint amikor St. Thomas, az énekes egy kazettát
tartott a füléhez, és azt mondta, hogy hallja a zenét. Láttad a
dokumentumfilmet?
– Nem. Jó?
– Jó zene, naná. Meg érdekes klipek és interjúk. De túl hosszú. Olyan,
mintha túl sok mindent akartak volna belezsúfolni, és nem tudták volna,
mire fókuszáljanak.
– Itt is ugyanez a helyzet – bólintott Harry, és megfordította a
memóriakártyát.
– A szerkesztésen múlik minden.
Harry lassan bólintott.
– Ki kell pakolnom a mosogatógépet – mondta Øystein, azzal eltűnt a hátsó
helyiségben.
Harry behunyta a szemét. A zene. Az ajánlások. Az emlékek. Prince. Marvin
Gaye. Chick Corea. Bakelitlemezek, egy tű kaparászása, a holmenkollveieni
kanapén fekvő Rakel, aki álmosan mosolyog, miközben Harry azt suttogja:
„Hallgasd csak, most…”
Talán akkor is a kanapén feküdt, amikor az a férfi megérkezett.
Ki lehet az a férfi?
 Talán nem is férfi volt, a felvételek alapján nem lehet eldönteni.
Abban azonban Harry egészen biztos volt, hogy az első ember, aki nyolc
órakor gyalog érkezett, és fél órával később távozott, férfi volt. Ahogy abban
is, hogy váratlanul állított be. Rakel kinyitotta az ajtót, és két-három
másodpercig csak állt ott, ahelyett, hogy azonnal behívta volna. Talán a férfi
megkérdezte, hogy bemehet-e. És Rakel habozás nélkül beengedte. Vagyis jól
ismerte. Mennyire jól? Annyira jól, hogy alig fél órával később ki sem kísérte,
és a férfi maga csukta be az ajtót, miután távozott. Lehetséges, hogy ennek a
látogatásnak semmi köze sem volt a gyilkossághoz, Harry azonban továbbra
sem tudta kiverni a fejéből a kérdéseket: mit tud csinálni egy férfi és egy nő
szűk fél óra alatt? Miért volt letompítva a fény a nappaliban és a konyhában,
amikor a férfi elment? A fenébe is, most nincs idő ilyesmiken rágódni! Sietnie
kell.
A kocsi, amely két órával később érkezett.
Egészen a lépcsőnél parkolt le, de miért? Mert onnan hamar beér a házba,
így kisebb az esély, hogy meglássák. Igen, ez egybevág azzal, hogy az
automatikus utastér-világítás le volt kapcsolva.
De túl sok idő telt el a kocsi megérkezésétől a ház bejárati ajtajának
kinyílásáig.
Lehet, hogy a sofőr keresett valamit a kocsiban.
Kesztyűt. Egy rongyot, hogy majd letörölje az ujjlenyomatait. Talán azt
ellenőrizte, ki van-e biztosítva a pisztoly, amellyel meg akarja fenyegetni
Rakelt. Mert természetesen nem azzal fogja meggyilkolni, hiszen a
ballisztikai elemzések segítségével a fegyver azonosítható, az alapján pedig
megtalálják a tulajdonost. Egy helyben talált kést fog használni. A gyilkos
már ekkor tudta, hogy a konyhapulton álló késtartóban meg fogja találni a
tökéletes eszközt.
Vagy rögtönzött, és csupán szerencséje volt, hogy talált egy kést a
helyszínen?
Ez a gondolat azért merült fel Harryban, mert furcsállotta, hogy az illető
ilyen sokáig ült az autóban a lépcső előtt. Rakelnek lett volna ideje felébredni
és megijedni, a szomszédoknak kinézni az ablakon. Aztán a férfi végül
kinyitotta a bejárati ajtót, amitől elegendő fény szűrődött ki ahhoz, hogy
látni lehessen, amint egy különös, görnyedt alak megy be. Ezt meg mire
vélje? Ittas volt? Ezért parkolt le olyan ügyetlenül, és ezért piszmogott
annyit, mire eljutott az ajtóig? De akkor hogyan gondoskodott róla, hogy ne
kapcsoljon be a világítás az utastérben, és tiszta legyen a tetthely?
Tervezés, részegség és szerencse keveréke?
Az illető csaknem három órát töltött bent: nem sokkal éjfél előtt érkezett,
és nagyjából hajnali fél három körül távozott. Ha figyelembe vesszük,
mikorra tette az Igazságügyi Orvostani Intézet a halál beálltának időpontját,
az illető egészen hosszan elidőzött a helyszínen a gyilkosság elkövetése után.
Bőven hagyott időt a takarításra.
Lehetséges, hogy ugyanaz az ember volt, aki az este folyamán korábban is
ott járt, csak most autóval jött vissza?
Nem.
A képek túlságosan rossz minőségűek voltak ahhoz, hogy biztosat mondjon
az ember, de valahogy más volt az alkatuk. Az, aki görnyedten ment az
ajtóhoz, szélesebbnek látszott.
Aki két óra huszonháromkor távozott, néhány másodpercre megállt az
ajtóban, és úgy nézett ki, mintha dülöngélne. Megsérült? Részeg volt? Vagy
csak megszédült hirtelen?
Beült az autóba, felkapcsolta, majd újra lekapcsolta a lámpákat. Kerülőúton
a vadkamerához ment. Felvétel vége.
Harry megdörzsölte a memóriakártyát, mintha abban reménykedne, hogy
előcsalogathatja belőle a szellemet, akár egy lámpásból.
Rosszul gondolkodik. Rosszul gondolkodik! A rohadt életbe!
Szünetre van szüksége. Meg egy kávéra. Egy erős török kávéra. Harry a
pulton álló hagyományos török kávéfőzőedény, a cezve után nyúlt, amelyet
Mehmed hagyott örökül rájuk, és hirtelen észrevette, hogy Øystein más zenét
tett be. Még mindig hiphop volt, de a dzsessznek és a bonyolult
basszustémáknak nyomuk sem volt benne.
– Ez meg mi, Øystein?
– A So Appalled Kanye Westtől – kiáltotta vissza Øystein a hátsó helyiségből.
– Pedig már majdnem meggyőztél. Kapcsold ki, légy szíves.
– Ez jó zene, Harry! Adj neki időt. Nem szabad begyepesednünk.
– Miért nem? Ezer album van az elmúlt évezredből, amit még nem
hallottam, és épp elég lesz azokat pótolni.
Harry nyelt egyet. Annyira jók voltak ezek a szünetek a nehézségek
közepette. Ezek a leheletkönnyű, értelmetlen szóváltások olyasvalakivel, akit
úgy ismersz, mint a tenyeredet, ezek a pingpongmeccsek egy alig
háromgrammos labdával.
 – Szedd össze magad, tesó! – Øystein széles, foghíjas mosollyal lépett a
bárpult mögé.
Az utolsó metszőfogát egy prágai bárban vesztette el, egész egyszerűen
kiesett. A hézagot csak a repülőtér mosdójában fedezte fel, ám akkor azonnal
felhívta a bárt, amelynek dolgozói készségesen el is postázták neki a
sárgásbarna fogat, de már nem volt mit tenni. Nem mintha Øysteint
különösebben zavarta volna a dolog.
– Ezek klasszikusok, amit egyszer kivénhedt hiphoposok fognak hallgatni,
Harry. Ez nemcsak forma, hanem tartalom is.
Harry a fény felé emelte a memóriakártyát, és lassan bólintott.
– Igazad van, Øystein.
– Mondj olyat, amit nem tudok.
– Azért gondolkodom rosszul, mert a formára összpontosítok. Arra, hogyan
hajtották végre a gyilkosságot. Átugrom azt, amivel folyton nyaggattam a
diákjaimat. A miértet. Az indítékot. A tartalmat.
Ebben a pillanatban kinyílt a bár ajtaja.
– A francba! – mondta Øystein halkan.
Harry az Øystein mögötti tükörbe sandított. Egy férfi közeledett rövid,
könnyed léptekkel. A fejét csóválta, de vigyorgott is a sima fekete frufruja
alatt. Azzal a fajta vigyorral, amelyet olyan golfjátékosok és focisták képén
látni, akik az imént küldték fel a labdát a lelátóra. Azzal a fajta vigyorral,
amely azt jelzi, hogy muszáj röhögnie a másikon.
– Hole. – Könnyed, hátborzongatóan barátságos hang.
– Ringdal. – Nem könnyed. Még csak nem is hátborzongatóan barátságos.
Harry észrevette, hogy Øystein megborzong, mintha egyszeriben nulla fok
alá esett volna odabent a hőmérséklet.
– Mit keresel a báromban, Hole? – Ringdal zsebeiben megcsörrent a kulcs
és az apró, amikor levette kék Catalina dzsekijét, amelyet aztán a hátsó
helyiség ajtaja mögötti fogasra akasztott.
Egy zenészre emlékeztette Harryt, csak nem bírt rájönni, kire.
– Nos – mondta Harry. – Az kielégítő válasz volna, hogy ellenőrzöm,
hogyan viselik gondját az örökségnek?
– Erre az egyetlen kielégítő válasz a „tűnj innen”.
Harry zsebre vágta a memóriakártyát, és lecsúszott a bárszékről.
– Nem is sérültél meg annyira, mint reméltem, Ringdal.
Ringdal felhajtogatta az ingujját.
 – Nem sérültem meg?
– Ahhoz, hogy rászolgáljak az örök életre szóló kitiltásra, legalább el kellett
volna törnöm az orrodat. De lehet, hogy nincs is orrcsontod?
Ringdal úgy nevetett, mintha őszintén viccesnek találná, amit Harry
mondott.
– Csak azért tudtad bevinni az első ütést, Hole, mert felkészületlen voltam.
Bár eleredt az orrom vére, de ahhoz sajnos nem voltál elég kemény, hogy
bármim eltörjön. Aztán pedig a levegőt püfölted. És a falat ott. – Ringdal egy
pohár vizet engedett magának a bárpult mögötti csapból. Paradoxonnak
tűnhet, hogy egy absztinens bárt vezet. Vagy nem. – De legalább
megpróbáltad, Hole. Legközelebb viszont kicsit kevésbé részegen próbálkozz
egy országos dzsúdóbajnokkal.
– Így már minden érthető – nyugtázta Harry.
– Mi van?
– Hallottál már olyanról, aki dzsúdózik, és a zenéhez is konyít?
Ringdal felsóhajtott, Øystein a plafonra emelte pillantását, Harry pedig
rájött, hogy a labda a lelátón kötött ki.
– Akkor én most eltűnök – mondta, és az ajtó felé indult.
– Hole!
Harry megállt, és visszafordult.
– Sajnálom, ami Rakellel történt. – Ringdal a baljával a levegőbe emelte a
vizespoharat, mintha köszöntőt mondana. – Csodálatos ember volt. Kár, hogy
nem maradt ideje folytatni.
– Folytatni?
– Nem mondta? Felajánlottam neki, hogy maradjon, és segítsen vezetni a
bárt, miután te kiszálltál. Na de, tegyünk pontot ennek az egésznek a végére.
Örömmel látunk itt, és megígérem, hogy hallgatok Øysteinre a zenék
kiválasztását illetően. Észrevettem, hogy volt egy kis visszaesés a
forgalomban, amiért lehet, hogy a kevésbé… – Ringdal a megfelelő szót
kereste. – …szigorú zenei irányelvek okolhatók.
Harry bólintott, és kinyitotta az ajtót.
A járdán megállt, és körülnézett.
Grünerløkka. Egy gördeszka kaparászó hangja, a deszkán egy pasas, aki
közelebb jár a negyvenhez, mint a harminchoz, Converse cipőt és flanelinget
visel. Harry úgy tippelte, tervezőirodában vagy ruhaboltban dolgozik, vagy
az övé az egyik hipszter burgeresbódé, ahol Helga, Oleg barátnője szerint
„ugyanazt a szart árulják ugyanabban a csomagolásban, leszámítva a
szarvasgombát a sült krumplin, amitől háromszor annyiba kerül, de akkor is
trendi”.
Oslo. Egy fiatalember lenyűgöző, ápolatlan prófétaszakállal, amely
partedliként lóg a nyakkendőre a kifogástalan öltöny és a kigombolt
Burberry kabát fölött. Pénzügyi területen dolgozik? Vagy csak irónia az
egész? Vagy szórakozottság?
Norvégia. Egy pár, testhez álló sportmezben, síbottal és vékony, ezer
koronáért vaxolt síléccel a kezében, energiaitallal és fehérjeszelettel az
övtáskájában, úton a Nordmarka legmagasabban fekvő, árnyékos területein
megmaradt hófoltok felé.
Harry elővette a telefonját, és felhívta Bjørnt.
– Harry?
– Megtaláltam a memóriakártyát a vadkamerából.
Csend.
– Bjørn?
– Itt vagyok, csak odébb kellett húzódnom egy kicsit a többiektől. Ez kész
őrület! Mit láttál rajta?
– Sajnos nem sokat. Ezért arra gondoltam, megkérdezlek, tudnál-e segíteni
kielemeztetni. A felvételek sötétek, de a ti módszereitekkel talán többet ki
lehet nyerni a képanyagból, mint amennyit nekem sikerült. Látszik néhány
sziluett, a testmagasságuk megsaccolható például az ajtó magasságához
viszonyítva, meg ilyenek. Egy 3D-s szakértőnek talán sikerülne összehoznia
egy megközelítőleges személyleírást. – Harry megdörzsölte a nyakát.
Viszketett valahol, csak nem tudta, hol.
– Megpróbálhatom – mondta Bjørn. – Felkérhetnék külső szakértőt. Mert
gondolom, azt szeretnéd, ha teljes diszkrécióval történne.
– Jó lenne zavartalanul követni ezt a nyomot, úgyhogy igen.
– Készítettél másolatot a felvételekről?
– Nem, minden a memóriakártyán van.
– Oké, add le egy borítékban a Schrøderben, én pedig még ma beugrom
érte valamikor.
– Köszönöm, Bjørn. – Harry letette.
Beütött egy R betűt, mire Rakel száma bukkant fel a kijelzőn. A
névjegyzékében az O Oleget, az Ø Øysteint, a K Katrinét, a B Bjørnt, az A pedig
Ståle Aunét jelölte. Ez bőven elég volt, bár Rakel azt mondta Stålénak, hogy
Harry nyitott az új ismeretségekre. De csak ha az illető nevének kezdőbetűje
még nem foglalt a névjegyzékében.
Felhívta Rakel munkahelyi számát.
– Roar Bohr? – kérdezte, amikor a recepciós felvette.
– Itt az áll, hogy Bohr ma nincs bent.
– Hol van, és mikor megy be?
– Erről nincs információm. De adhatok egy mobiltelefonszámot.
Harry feljegyezte a számot, aztán beírta egy telefonszám-kereső
alkalmazásba. Elindította a keresést, mire kapott egy Smestad és Huseby
közötti címet meg egy vonalas számot. Az órára nézett. Fél kettő. Beütögette
a számot.
– Igen? – szólt bele egy női hang a harmadik kicsengés után.
– Elnézést, téves hívás.
Harry letette, és elindult a Birkelunden park északi oldalán lévő
villamosmegálló felé. Megvakarta a felkarját. De nem is ott viszketett. Csak a
Smestad felé robogó metrón jutott arra a következtetésre, hogy a viszketés
valószínűleg a fejében van, és hogy talán Ringdal jó szándékú, vagy lehet,
hogy csak jól kiszámított gesztusa okozza. És hogy ő inkább nem megy oda,
mert irritálja ez a nagylelkű kegyesség. És talán alábecsülte a dzsúdót.

A nő, aki kinyitotta a sárga villa ajtaját, azt az elevenséget sugározta, amely
annyira jellemző a felsőbb társadalmi rétegbe tartozó, harminc és ötven
közötti nőkre itt, a nyugati városrészben. Hogy ezzel csak egy ideálnak
igyekeznek megfelelni, vagy valóban ennyire energikusak, azt nehéz lett
volna megmondani. Harry azonban azt gyanította, hogy van valami
presztízsértéke annak, ha két gyereket, egy vadászkutyát és egy férjet
utasítgathat az ember könnyed, harsány stílusban, főleg nyilvános helyeken.
– Pia Bohr?
– Miben segíthetek? – Nem mondott igent. Magabiztosan mosolygott, de
volt benne valami finom és udvarias elutasítás.
A nő alacsony volt, nem viselt sminket, és a ráncai arról árulkodtak, hogy
közelebb van az ötvenhez, mint a negyvenhez. Viszont karcsú volt, akár egy
tinédzser. Rengeteg edzés és szabadtéri programok, tippelte Harry.
– Rendőrség – emelte fel az igazolványát.
– Hát persze, maga Harry Hole – mondta a nő, anélkül hogy az igazolványra
nézett volna. – Láttam a fotóját az újságban. Maga volt Rakel Fauke férje.
Részvétem.
– Köszönöm.
– Gondolom, azért jött, hogy Roarral beszéljen. Nincs itthon.
– Mikor…
– Talán este. Ha kapok egy számot, megkérem, hogy vegye fel magával a
kapcsolatot.
– Hm. Esetleg önnel beszélhetnék, Bohr asszony?
– Velem? Miért?
– Nem fog sokáig tartani. Csak van néhány dolog, amit tudni szeretnék. –
Harry pillantása végigsiklott a nő háta mögött álló cipőtartón. – Bemehetek?
Harry észrevette a habozást. És a legalsó polcon megtalálta, amit keresett.
Egy pár fekete szovjet katonai bakancsot.
– Nem igazán alkalmas, épp a közepén vagyok… valaminek.
– Megvárhatom.
Pia Bohr ajka gyors mosolyra húzódott. Nem egyértelmű szépség, de
aranyos, állapította meg Harry. Talán az, amit Øystein Toyotának nevez: a
srácok nem ezt választják elsőre tizenévesen, de utólag belátják, hogy ez
tartja magát a legjobban.
A nő az órájára pillantott.
– El kell ugranom a gyógyszertárba. Megbeszélhetjük útközben. Rendben?
Leakasztott egy kabátot a fogasról, kilépett a lépcsőre, és becsukta maga
mögött az ajtót. Harry látta, hogy a zár ugyanolyan típusú, mint Rakelé, nem
záródik automatikusan, Pia Bohr azonban nem zárta kulcsra. Biztonságos
környék. Nem sétálnak be csak úgy idegenek a házba.
Elhaladtak a garázs mellett, ki a kapun, majd elindultak lefelé a villákkal
szegélyezett utcán, ahol az első Teslák már zümmögve hazafelé szállingóztak
a rövid munkanap után.
Harry a szája sarkába dugott egy cigarettát, de nem gyújtott rá.
– Altatóért megy?
– Hogyan?
Harry megvonta a vállát.
– Álmatlanság. Azt mondta a nyomozónknak, hogy a férje március
tizenegyedikére virradó éjszaka végig otthon volt. Nem alhatott túl sokat, ha
ezt ennyire biztosan tudja.
– Én… Igen, altatót veszek.
 – Hm. Miután Rakellel szétmentünk, én is szedtem altatót. Az álmatlanság
felzabálja a lelket. Magának mit írtak fel?
– Öhm… Imovane-t és Somadrilt. – Pia megszaporázta a lépteit.
Harry hosszabbakat lépett, és közben az öngyújtót kattintgatta a
cigarettához tartva, de nem sikerült rágyújtania.
– Nekem is ugyanezeket. Két hónapig szedtem őket. Maga?
– Valami olyasmi.
Harry visszadugta az öngyújtót a zsebébe.
– Miért hazudik, Pia?
– Hogyan, kérem?
– Az Imovane és a Somadril kemény cuccok. Ha két hónapon keresztül szed
ilyesmit, akkor függő. És ha függő, akkor minden egyes éjszaka beveszi. Mert
hat. Méghozzá olyan jól, hogy ha tizenegyedikére virradó éjszaka is bevette,
akkor kómában volt, és az égvilágon semmit sem tudhat arról, mit csinált a
maga mellett fekvő férfi. De egyébként sem tűnik olyannak, aki rendszeresen
altatókat szed, ahhoz túlságosan fürgén mozog, és gyorsan vág az esze.
Pia Bohr lelassított.
– De természetesen meggyőzhet arról, hogy tévedek – folytatta Harry. –
Elég, ha megmutatja a receptet.
Pia Bohr megállt. Feszes farmerja hátsó zsebébe dugta a kezét, majd
előhúzott egy darab kék papírt, és széthajtogatta.
– Látja? – mondta finoman remegő hangon, majd Harry orra alá dugta a
papírt, és rábökött. – So-ma-dril.
– Látom – felelte Harry, és mielőtt a nő reagálhatott volna, kikapta a
kezéből a receptet. – És alaposabban szemügyre véve azt is látom, hogy
Bohrnak írták fel. Roar Bohrnak. A férje biztosan nem említette magának,
milyen erősek a cuccok, amiket szednie kell.
Visszaadta a nőnek a receptet.
– Talán más is van, amit nem mesélt el magának, Pia?
– Én…
– Otthon volt a férje azon az éjszakán?
A nő nyelt egyet. Az arca üde színe eltűnt, az energikussága elillant. Harry
most öt évvel idősebbnek becsülte volna.
– Nem – suttogta a nő. – Nem volt otthon.
Kihagyták a gyógyszertárat, és lementek a Smestaddammenhez. A tó lankás
keleti partján leültek az egyik padra, ahonnan a kis szigetre nyílt kilátás,
amelyen mindössze egyetlen fűzfa számára volt hely.
– A tavasz – szólalt meg Pia. – Minden más jobb a tavasznál. Nyáron olyan
zöld itt minden. A természet vadul burjánzik. A rovarok zümmögnek. Halak,
békák. Minden tele van élettel. És amikor a fák kizöldülnek, a szél a fűzfa
lombjába kap, ami táncol és zúg, az autópálya zaját is elnyomja. – Szomorúan
elmosolyodott. – És az oslói ősz…
– A legszebb a világon – mondta Harry, és rágyújtott.
– Még a tél is jobb, mint a tavasz – folytatta Pia. – Legalábbis régen az volt,
amikor még tartós hidegre számíthatott az ember, és a tó befagyott.
Idejártunk korcsolyázni a gyerekekkel. Imádták.
– Hány…?
– Kettő. Egy lány és egy fiú. Huszonnyolc és huszonöt évesek. June
tengerbiológus Bergenben, Gustav az Egyesült Államokban tanul.
– Korán kezdték a családalapítást.
A nő elmosolyodott.
– Roar huszonhárom, én pedig huszonegy éves voltam, amikor June
megszületett. Azok a párok, akiket a hadsereg folyamatosan más és más
helyre költöztet az országban, gyakran válnak korán szülőkké. Gondolom
azért, hogy a feleségeknek is legyen valami dolguk. Egy katonatiszt
feleségeként két választása van az embernek. Hagyja magát betörni, és
elfogadja, hogy tenyészállatként kell élnie. Beáll a bokszba, táplálja a
borjakat, tejel és kérődzik.
– És mi a másik lehetőség?
– Hogy nem lesz tisztfeleség.
– De maga az elsőt választotta?
– Úgy néz ki.
– Hm. Miért hazudott arról az éjszakáról?
– Hogy megspóroljam magunknak a kérdéseket. El tudja képzelni, mekkora
csorbát szenvedne Roar hírneve, ha bevinnék a rendőrségre, hogy
kihallgassák egy gyilkossági ügyben? A férjemnek semmi szüksége erre, hogy
úgy mondjam.
– Miért nincs rá szüksége?
 Pia megvonta a vállát.
– Senkinek sincs rá szüksége. Különösen nem a mi környékünkön.
– Szóval hol volt?
– Nem tudom. Elment otthonról.
– Elment?
– Nem tud aludni.
– Somadril.
– Rosszabb volt, amikor Irakból jött haza. Akkor Rohypnolt adtak neki
álmatlanság ellen. Két hét múlva függővé vált, és emlékezetkiesései voltak.
Ezért most nem akar gyógyszert szedni. Gyakorlóruhát húz, és azt mondja,
felderítésre kell mennie. Őrködnie kell. Résen kell lennie. Azt mondja, hogy
csak megy egyik helyről a másikra, mint egy éjszakai járőr, rejtőzködik. A
poszttraumás stressz szindrómában szenvedő betegekre jellemző, hogy
mindig félnek. Aztán hazajön, alszik néhány órát, majd elmegy dolgozni.
– És sikerül titokban tartania a munkahelyén?
– Azt látjuk, amit látni akarunk. És Roar mindig is tudta, hogyan kell jó
benyomást kelteni. Olyan ember, akiben mások megbíznak.
– Maga is?
A nő felsóhajtott.
– A férjem nem rossz ember. De néha a jó emberek is darabokra hullnak.
– Fegyvert is visz magával, amikor éjszakai járőrözésre indul?
– Nem tudom. Azután szokott elmenni, hogy lefeküdtem.
– Tudja, hol volt a gyilkosság éjszakáján?
– Megkérdeztem tőle, miután megkeresett a rendőrség. Azt mondta, hogy
June régi szobájában aludt.
– De maga nem hitt neki.
– Miből gondolja?
– Mert különben azt mondta volna a rendőrségnek, hogy a lányuk
szobájában aludt. Hazudott, mert attól félt, hogy más is van a kezünkben
ellene. Olyasmi, ami miatt erősebb alibire van szüksége, mint az igazság.
– Ugye, nem gyanúsítja komolyan Roart, Hole?
Harry egy hattyúpárt figyelt, amely feléjük tartott a vízen. Egy villanásra
lett figyelmes az autópálya túloldalán húzódó domboldalon. Talán csak egy
ablak, amelyet kinyitottak.
– Poszttraumás stressz szindróma – mondta. – Mi volt a trauma oka?
A nő felsóhajtott.
 – Nem tudom. Minden. Gyerekkori megrázkódtatások. Irak. Afganisztán.
De amikor hazajött az utolsó útról, és közölte, hogy felmondott a
hadseregben, nyilván tudtam, hogy történt valami. Megváltozott.
Bezárkózott. Hosszú nyaggatás után végül sikerült kiszednem belőle, hogy
megölt valakit Afganisztánban. De hát ezért voltak ott. Ez az eset azonban
tényleg megtörte, és nem akart beszélni róla. De akkor legalább még nem
csúszott ki teljesen a lába alól a talaj.
– Most már igen?
Pia egy hajótörött tekintetével nézett Harryra, aki egyszeriben megértette,
miért nyílt meg a nő ilyen könnyen egy idegen előtt. Nem a mi környékünkön.
Már jó ideje kétségbeesetten vágyott rá, hogy elmondhassa valakinek, csak
nem volt, akivel beszélhetett volna.
– Azután, hogy Rakel Fauke… hogy a felesége meghalt, Roar teljesen
összetört. Padlóra került.
Egy újabb villanás. És Harry hirtelen ráébredt, hogy a dombnak nagyjából
arról a részéről érkezett, ahol Bohrék háza áll. Megdermedt. Észrevett
valamit a szeme sarkából. A pad fehér háttámláján kettejük között. Rebbenve
mozdult arrébb, majd eltűnt, akár egy gyors, piros, hangtalan rovar.
Márciusban itt nem voltak rovarok.
Harry villámgyorsan előrehajolt, erősen megtámasztotta a sarkát a földön,
megfeszítette az izmait, és a háttámlának vetette magát. Pia Bohr felsikoltott,
amikor a pad felborult, és hanyatt estek. Harry átölelte, miközben lecsúsztak
a támláról, és a pad mögött futó sekély árokba húzta. Aztán a nőt maga után
vonszolva kúszni kezdett a sárban. Megállt. Felpillantott a dombra. Látta,
hogy a fűzfa most már a villanás útjába került. A gyalogúton egy rottweilert
sétáltató, kapucnis pulóveres férfi megállt, és láthatóan azt fontolgatta, hogy
közbeavatkozik.
– Rendőrség! – ordította Harry. – Tűnjenek el innen! Ez egy mesterlövész!
Harry látta, ahogy egy idősebb nő megfordul, és sietősen távozik. A
rottweileres férfi azonban nem mozdult.
Pia megpróbált kiszabadulni, Harry azonban teljes súlyával az aprócska
nőre nehezedett. Arccal egymás felé feküdtek.
– Ezek szerint mégiscsak otthon van a férje – mondta Harry, és előhúzta a
telefonját. – Ezért nem engedett be a házba. És ezért nem zárta kulcsra az
ajtót, amikor elindultunk.
Beütött egy számot.
 – Ne! – kiáltotta Pia.
– Műveleti központ – jelentkezett egy hang a telefonban.
– Itt Hole főtiszt. Szeretnék bejelenteni egy fegyveres férfit…
Ebben a pillanatban kikapták a kezéből a telefont.
– Csak távcsőként használja a fegyver céltávcsövét. – Pia Bohr a füléhez
emelte a mobilt. – Elnézést, téves hívás. – Bontotta a vonalat, és visszaadta
Harrynak a telefont. – Vagy nem ezt mondta, mikor felhívta a vonalas
számunkat?
Harry nem moccant.
– Egy kicsit nehéz, Hole. Megtenné…
– Honnan tudjam, hogy nem kapok egy golyót a fejembe, ha felállok?
– Onnan, hogy azóta egy piros pötty van a homlokán, hogy leültünk a
padra.
Harry a nőre nézett. Aztán a hideg sárba tette a tenyerét, és felnyomta
magát. Talpra kászálódott. A domboldal felé hunyorgott. Megfordult, hogy
segítsen Pia Bohrnak, de a nő már felállt. A farmerjéről és a kabátjáról
csöpögött a fekete sár. Harry egy cigarettát húzott elő.
– A férje most le fog lépni?
– Gondolom – sóhajtotta Pia Bohr. – Meg kell érteniük, hogy rossz mentális
állapotban van, és pillanatnyilag borzasztóan riadt.
– Hová megy?
– Nem tudom.
– Tisztában van vele, hogy a rendőrség akadályozása büntetőjogi
felelősségre vonást eredményez, Bohr asszony?
– Rólam beszél, vagy a férjemről? – kérdezte a nő, és lesöpörte a combját. –
Vagy saját magáról?
– Hogyan?
– Aligha kaphatott engedélyt arra, hogy a felesége meggyilkolásának
ügyében nyomozzon, Hole. Magánnyomozóként jött ide. Vagy mondjunk
inkább kalóznyomozót?
Harry lecsípte a cigaretta törött végét, és meggyújtotta a maradékot.
Lenézett az összekent ruhájára. A kabátjáról leszakadt egy gomb.
– Szól, ha a férje visszajön?
Pia Bohr a víz felé intett a fejével.
– Vigyázzon velük, csípnek.
Harry hátranézett, és látta, ahogy az egyik hattyú egyenesen feléjük veszi
az irány.
Amikor visszafordult, Pia Bohr már úton volt felfelé a dombra.

– Kalóznyomozó?
– Bizony – bólintott Harry, és kinyitotta a Bjølsenhallen ajtaját Kajának.
A sportcsarnokot úgy építették meg, hogy illeszkedjen a már kialakult
városképhez. Kaja elmagyarázta, hogy a Kjelsås asztaliteniszklub helyiségei a
hatalmas, földszinti élelmiszerbolt felett helyezkednek el.
– Továbbra sem barátkoztál meg a lift gondolatával? – tudakolta Kaja,
miközben megszaporázta lépteit, hogy utolérje Harryt a lépcsőn.
– Nem a gondolattal van a baj, hanem a mérettel – válaszolta Harry. –
Honnan akasztottad le ezt a katonai rendőrtisztet?
– Nem volt olyan sok norvég Kabulban, és beszéltem a legtöbb ottani
ismerősömmel. Úgy tűnt, Glenne az egyetlen, aki mondhat nekünk valamit.
A recepcióspultban ülő lány továbbirányította őket. Már azelőtt hallották a
cipőtalpak csikorgását a kemény padlón és a pingponglabdák pattogását,
hogy a sarkon befordulva megérkeztek volna a hatalmas terembe, ahol
nagyjából egy tucat ember, többségében férfi táncolt a zöld
pingpongasztaloknál meggörnyedve és himbálózva.
Kaja az egyik asztal felé vette az irányt.
Két férfi ütögette a labdát átlósan a háló fölött, minden alkalommal
ugyanazon a pályán, csavart tenyeres ütésekkel. Szinte meg sem mozdultak,
ugyanazt ismételgették: behajlított karral és finom csuklómozdulattal
ütöttek, miközben nagyot dobbantottak a lábukkal. A labda olyan gyorsan
repült, hogy szabályosan fehér csíkot húzott a két férfi közé, akik mintha
teljesen belekövültek volna ebbe a párbajba. Olyanok voltak, mint valami
lefagyott számítógépes játék.
Aztán az egyik ütés túl hosszú lett, és a labda pattogva elgurult az asztalok
között a padlón.
– A francba! – mondta a játékos, aki rontott, egy negyvenes-ötvenes
éveiben járó, kisportolt férfi, aki katonásan rövidre nyírt ezüstszürke haján
fekete fejpántot viselt.
– Nem olvasol a pörgetésben – mondta a másik, és a labda után ment.
– Jørn! – szólította meg Kaja a fejpántost.
– Kaja! – vigyorodott el a férfi. – Öleld meg a csurom víz bajtársadat!
 Megölelték egymást.
Kaja bemutatta a férfit Harrynak.
– Köszönöm, hogy szán időt ránk – mondta Harry.
– Senki nem mondana nemet egy találkozóra ezzel a hölggyel – válaszolta
Glenne, akinek a mosoly még mindig ott táncolt a szemében, és épp elég
erősen szorította meg Harry kezét ahhoz, hogy kihívásnak tűnhessen. – De ha
tudtam volna, hogy erősítést is hoz magával…
Kaja és Glenne elnevette magát.
– Menjünk, szerezzünk egy kávét! – javasolta Glenne, és az asztalra fektette
az ütőt.
– Mi lesz a játékostársaddal? – kérdezte Kaja.
– Az edzőm, ki van fizetve – felelte Glenne, és mutatta az utat. – Connolly
és én ősszel találkozunk Dzsúbában, fel kell készülnöm.
– Egy amerikai kolléga – magyarázta Kaja Harrynak. – Végeérhetetlen
pingpongmeccseket vívtak egymással, amikor Kabulban voltunk.
– Nincs kedved csatlakozni? – kérdezte Glenne. – A munkaadód biztosan
tud keríteni neked ott egy állást.
– Dél-Szudánban? – kérdezte Kaja. – Milyen ott most a helyzet?
– Ugyanolyan, mint azelőtt. Polgárháború, éhezés, nuerek, dinkák,
kannibalizmus, csoportos nemi erőszak és több fegyver, mint egész
Afganisztánban együttvéve.
– Végiggondolom – mondta Kaja, és Harry látta az arckifejezésén, hogy
nem viccel.
Vettek maguknak kávét a büfépultnál, és leültek egy maszatos ablak
melletti asztalhoz, ahonnan a bjølseni malomra és az Aker-folyóra nyílt
kilátás. Jørn Glenne magához ragadta a szót, mielőtt Harry és Kaja
elkezdhetett volna kérdéseket feltenni.
– Azért mentem bele, hogy beszélgessünk, mert Kabulban
összekülönböztem Roar Bohrral. Megerőszakoltak és megöltek egy hazara
nőt, aki Bohr tolmácsa volt. A hazarák többségükben egyszerű, szegény,
iskolázatlan parasztok. De ez a fiatal nő, Hela…
– Hala – helyesbített Kaja. – Azt jelenti, hogy a teliholdat körülvevő gyűrű.
– …angolul és franciául is megtanult többé-kevésbé a maga erejéből. És
norvégul is meg akart. Fantasztikus nyelvérzéke volt. Közvetlenül a mellett a
ház mellett találtak rá, ahol a többi nővel együtt lakott, akik szintén a
koalíciónak és segélyszervezeteknek dolgoztak. Többek között Kajával is.
 Kaja bólintott.
– Azt gyanítottuk, hogy a tálibok tették, vagy valaki a nő falujából.
Köztudott, hogy a becsület borzasztóan fontos erény a szunnita muszlimok
között, és még ennél is fontosabb a hazaráknál. Már maga a tény, hogy
nekünk, hitetleneknek dolgozott, férfiak között, és nyugatiasan öltözött,
elegendő lehetett ahhoz, hogy valaki példát akarjon vele statuálni.
– Hallottam már becsületgyilkosságról – mondta Harry. – De
becsületerőszak?
Glenne megvonta a vállát.
– Az egyik maga után vonja a másikat. De ki tudja? Bohr megakadályozta,
hogy nyomozzunk az ügyben.
– Valóban?
– A holttestet annak a háznak a közelében találták meg, amelynél őrt
álltunk. Gyakorlatilag a mi illetékességünk alá tartozó területen volt. Bohr
mégis a helyi afgán rendőrségre bízta a nyomozást. Amikor tiltakoztam,
rámutatott, hogy a katonai rendőrségnek, amely alatt ez esetben engem és az
egyetlen emberemet kellett érteni, az a feladata, hogy őt támogassa. Ő a
főnökünk, és az a dolgunk, hogy gondoskodjunk a norvég csapatok
jogbiztonságáról külföldön. És kész. Miközben nagyon jól tudta, hogy az
afgán rendőrség teljes mértékben híján van azon eszközöknek, amelyek
számunkra magától értetődők. Az ujjlenyomatvétel náluk új keletű dolog,
DNS-teszt igénylése pedig teljességgel reménytelen.
– Bohrnak politikai szempontokat is figyelembe kellett vennie – tette hozzá
Kaja. – Már így is jelentős ellenszenvet szült, hogy a nyugati erők túlságosan
sok mindenbe avatkoznak bele, és Hala afgán volt.
– Hazara volt – horkantott fel Glenne. – Bohr tudta, hogy az ügy nem fog
ugyanolyan prioritást élvezni, mintha pastu lett volna. Oké, volt boncolás, és
fluni-akármi nyomait találták a szervezetében. Azt a cuccot, amit a férfiak
tesznek a nők italába, hogy megerősza…
– Flunitrazepám – segítette ki Kaja. – Mint a Rohypnolban.
– Úgy van. De mégis melyik afgán költ pénzt arra, hogy bedrogozzon egy
nőt, mielőtt megöli?
– Hm.
– Nem, a rohadt életbe, egy külföldi volt! – Glenne tenyérrel az asztalra
csapott. – Na és tisztázódott az ügy? Természetesen nem.
– Úgy véli… – Harry kortyolt egyet a kávéból. Elgondolkodott rajta, ne
fogalmazza-e meg a kérdést finomabban, közvetettebb módon, de aztán
letett róla, amikor felnézett, és meglátta Jørn Glenne pillantását. – …hogy
esetleg Roar Bohr állt a gyilkosság mögött, és azért bízta a helyiekre a
nyomozást, hogy a lehető legkisebb esélye legyen annak, hogy elkapják?
Glenne pislogott. Kinyitotta a száját, de nem szólt semmit.
– Figyelj, Jørn! – mondta Kaja. – Tudjuk, hogy Bohr azt mondta a
feleségének, megölt valakit Afganisztánban. És beszéltem Jannal…
– Jannal?
– A különleges egység kiképzője. Magas, szőke…
– Ja, igen, aki folyton utánad koslatott! Mármint szintén.
– Lényegtelen – vágta rá Kaja lesütött szemmel, Harry pedig azt gyanította,
azért tetteti szégyenlősnek magát, hogy megadja a nagyhangú Glennének,
amit akar. – Jan azt mondja, nem jegyezték fel, hogy Roar megölt volna
valakit. Sem bizonyított, sem állítólagos eset nem volt. Legfelső vezetőként
persze nem volt sokat frontvonalban, de a pályafutása korábbi éveiben
nagyon is ott volt, és akkor sem jegyeztek fel egyetlen gyilkosságot sem a
neve mellé.
– Tudom – válaszolta Glenne. – A különleges egység hivatalosan nem volt
Bászrában, Bohr viszont megfordult ott egy amerikai különleges alakulat
kiképzésén. A pletykák szerint rengeteg műveletet látott, de szűz maradt. És
Afganisztánban akkor járt legközelebb egy akcióhoz, amikor a tálibok
elintézték Waage őrmestert.
– Igen – bólintott Kaja.
– Ez mi volt? – tudakolta Harry.
Glenne megvonta a vállát.
– Bohr és Waage autóval mentek valahová, és megálltak a sivatagban, mert
az őrmesternek szarnia kellett. Egy kőrakás mögé ment, ahonnan húsz perc
múlva sem jött elő, és a kiabálásra sem válaszolt. Bohr azt állította a
jelentésben, hogy kiszállt az autóból, hogy megkeresse. Nekem viszont
meggyőződésem, hogy nem mozdult a kocsiból.
– Miért ilyen biztos benne?
– Mert olyan átkozottul sok minden nem történhet egy sivatagban. Mert a
kőrakás mögött nyilván néhány tálib paraszt ült puskával és késsel a kezében
arra várva, hogy Bohr az őrmester után menjen. És Bohr természetesen tudta
ezt. Ahogy azt is, hogy egy golyóálló autóban biztonságban van a nyílt
terepen. Tudta, hogy nem lesznek tanúk, akik meghazudtolhatnák. Ezért
bezárta az összes ajtót, és felhívta a tábort. Én tőlük tudom, hogy nagyjából
ötórányi autóútra voltak. Két nappal később egy afgán csapat néhány
kilométer hosszú vérnyomra bukkant az aszfalton az őrmester eltűnési
helyétől északabbra. A tálibok időnként úgy kínozták a foglyaikat, hogy lovas
kocsi után kötötték őket. És egy még északabbra fekvő falu határában egy
karóra húzott fejet találtak az út mellett. Az arca a felismerhetetlenségig
összeroncsolódott az aszfalton, de a Párizsban elvégzett DNS-elemzés
kimutatta, hogy Waage őrmester volt az.
– Hm. – Harry a kávéscsészét babrálta. – Azért gondolja ezt Bohrról, mert a
helyében maga is ugyanezt tette volna, Glenne?
A katonai rendőrség tisztje megvonta a vállát.
– Nincsenek illúzióim. Emberek vagyunk, a legkisebb ellenállás irányába
indulunk. De nem én tettem ezt.
– De?
– De ugyanolyan keményen ítélkezek mások felett, ahogy ők ítélkeznének
felettem. És talán Bohr is ezt tenné. Egy vezetőnek borzasztóan nehéz
elveszítenie a katonáit. Legalábbis Bohr utána már nem ugyanaz az ember
volt.
– Tehát úgy gondolja, hogy megerőszakolta és megölte a tolmácsát, de
mégis az törte meg, hogy a tálibok kivégezték az őrmesterét?
Glenne ismét vállat vont.
– Ahogy már mondtam, nem nyomozhattam, ezért csak elméleteim
vannak.
– És melyik a legjobb?
– Hogy a nemi erőszak csak álca volt, hogy szexuális indítékból elkövetett
gyilkosságnak tűnjön az eset. És így a rendőrség a szokásos erőszaktevők
között keresse az elkövetőt. Ami mellesleg egy meglehetősen vékony akta
Kabulban.
– És mit akart leplezni ezzel?
– A valódi tervét. Hogy megöljön valakit.
– Valakit?
– Mint ahogy már biztosan sejti, Bohrnak gondjai voltak az öléssel. És ha az
ember a különleges egységnél szolgál, ez igen nagy probléma.
– Valóban? Nem hittem volna, hogy ennyire vérszomjasak.
– Nem is, de… Hogy magyarázzam el? – Glenne a fejét ingatta. – A régi
vágású katonákat a különleges egységnél azzal az elgondolással választották
ki, hogy az ellenséges vonalak mögötti, hosszan tartó információszerzés lesz
a dolguk, amelynek során a türelem és a kitartás a legfontosabb. Hogy úgy
mondjam, ők voltak a norvég hadsereg sífutói, oké? Ide került be Bohr.
Újabban viszont a városi terrorizmus elleni fellépés a fő feladatuk. Érti? És
ebben az új környezetben lassan elterjedt a hír, hogy Bohr… – Glenne arca
grimaszba torzult, mintha kedvelte volna a nyelvén lévő szó ízét.
– Gyáva? – kérdezte Harry.
– Impotens. Képzelje csak el ezt a szégyent! Ő a főnök, és még mindig szűz.
És nem azért szűz, mert nem volt esélye ölni, végül is a különleges egységnél
vannak katonák, akik sosem kerülnek olyan szituációba, hogy ölniük kelljen.
Hanem azért, mert nem tette meg, amikor kellett volna. Érti?
Harry bólintott.
– Bohr tapasztalt játékosként tudja, hogy az első ölés a legnehezebb –
folytatta Glenne. – Hogy utána könnyebb lesz. Sokkal könnyebb. Tehát egy
egyszerű első áldozatot választ. Egy nőt, aki nem tud védekezni ellene, bízik
benne, és nem sejti a veszélyt. Egy gyűlölt hazarát, egy síita muszlimot egy
szunnita iszlám országban, ahol sokaknak lehet indítéka a gyilkosságra. Hogy
rákapjon az ízére. Végül is a gyilkosság egy egészen sajátos élmény. Jobb,
mint a szex.
– Tényleg?
– Azt mondják. Kérdezze csak meg a különleges egység embereit. És kérje
meg őket, hogy őszintén válaszoljanak.
Harry és Glenne egy darabig egymást nézte, majd Glenne pillantása Kajára
siklott.
– Ezek a gondolatok persze csak az én fejemben fordultak meg. De ha Bohr
valóban bevallotta a feleségének, hogy megölte Helát…
– Halát.
– …akkor számíthattok a segítségemre. – Glenne felhajtotta a kávéja
maradékát. – Connolly nem pihen, edzenem kell.

– Nos? – kérdezte Kaja, amikor Harryval az utcán álltak. – Mit gondolsz

Glennéről?
– Hogy túl hosszút üt, mert nem olvas a pörgetésben.
– Nagyon vicces.
– Képletesen értettem. Bombasztikus következtetéseket von le a labda
pályájából, de anélkül hogy elemezné, mit csinált az ellenfél az előző
pillanatban az ütővel.
– A zsargon arra enged következtetni, hogy konyítasz valamicskét az
asztaliteniszhez.
Harry megvonta a vállát.
– Tízéves korunktól Øysteinék alagsorában játszottunk. Ő, én meg Facipő.
És a King Crimson. Tizenhat éves korunkban többet tudtunk a pörgetett
labdáról és a progresszív rockról, mint a lányokról. Mi… – Harry hirtelen
elhallgatott, és vágott egy grimaszt.
– Mi az? – kérdezte Kaja.
– Csak összevissza locsogok. Azért… – Harry becsukta a szemét. – Azért
járatom a számat, hogy ne ébredjek fel.
– Hogy ne ébredj fel?
Harry megint megvonta a vállát.
– Alszom. Amíg alszom, amíg sikerül az álomban maradnom, tovább
kereshetem a pasast. De néha, például most, megcsúszik a dolog. Az alvásra
kell koncentrálnom, mert ha felébredek…
– Igen?
– Akkor tudni fogom, hogy ez az egész igaz. És akkor meghalok.
Harry a fülét hegyezte. Szöges gumiabroncsok recsegése az aszfalton. Egy
kis vízesés zubogása az Aker-folyón.
– Úgy hangzik, mint amit a pszichológusom tudatos álmodásnak nevez –
hallotta Kaja hangját. – Olyan álom, amelyben te irányíthatsz. És ezért
teszünk meg minden tőlünk telhetőt, hogy ne ébredjünk fel.
Harry megrázta a fejét.
– Én semmit sem irányítok. Én csak meg akarom találni Rakel gyilkosát.
Aztán felébredek. És meghalok.
– Miért nem alszol igazából? – A nő hangja gyengéd volt. – Szerintem rád
férne egy kis pihenés.
Harry kinyitotta a szemét. Kaja éppen felemelte a kezét, valószínűleg a
vállára akarta tenni, de aztán inkább kisöpört egy tincset a saját arcából.
Összenéztek.
Harry megköszörülte a torkát.
– Mintha azt mondtad volna, hogy találtál valamit az ingatlan-
nyilvántartásban.
Kaja pislogott néhányat.
 – Igen – válaszolta. – Egy Roar Bohr nevére bejegyzett hüttét. Eggedalban.
Egy és háromnegyed óra autóútra van a Google Maps szerint.
– Rendben. Megkérdezem Bjørnt, el tud-e vinni.
– Biztos, hogy nem kellene megkérned Katrinét, hogy adjanak ki körözést
ellene?
– Mégis milyen alapon? Mert a felesége nem látta a tulajdon két szemével,
hogy Bohr azon az éjszakán a lányuk szobájában aludt?
– Ha Katrine szerint nem volna elég, amink van, akkor szerinted miért az?
Harry begombolta a kabátját, majd előhúzta a telefont.
– Mert az én megérzéseim több gyilkost buktattak már le, mint bárki máséi
ebben az országban.
Harry magán érezte Kaja elképedt pillantását, miközben felhívta Bjørnt.
– Elvihetlek – mondta Bjørn rövid gondolkodás után.
– Köszönöm.
– Egy másik dolog. A memóriakártya…
– Igen?
– Továbbítottam a borítékot a nevedben Freundnak, a külső 3D-s
szakértőnek. Nem beszéltem vele, de elküldtem neked az elérhetőségét e-
mailben, úgyhogy te magad is felveheted vele a kapcsolatot.
– Hm. Értem. Nem szeretnél belekeveredni.
– Én csak ehhez az egy szakmához értek, Harry.
– Mint már mondtam, megértem.
– Ha most kirúgnak, a gyerekkel meg mindennel…
– Hagyd abba, Bjørn, nem neked kell bocsánatot kérned. Én rángattalak
bele ebbe a szarba.
Csend. Annak ellenére, amit mondott, Harry szinte érezte Bjørn rossz
lelkiismeretének szagát a telefonon keresztül.
– Akkor indulok érted – mondta végül Bjørn.

Feláh bűnügyi felügyelő széke mögött ment a ventilátor, az ing mégis

rátapadt a hátára. Gyűlölte a meleget, gyűlölte Kabult, gyűlölte a
külföldieket, gyűlölte a bombabiztos irodáját. De a legjobban azokat a
hazugságokat gyűlölte, amelyeket nap mint nap végig kellett hallgatnia. Mint
ezét a szánalmas, írástudatlan ópiumtermesztő hazaráét, aki előtte ült.
– Azért hozták hozzám, mert azt állította a kihallgatáson, hogy meg tudja
adni nekünk egy gyilkos nevét. – mondta Feláh. – Egy külföldiét.
– Csak ha megúszom ezt – felelte a férfi.
Feláh szemügyre vette az összegörnyedt férfit. A hazara a kezében
gyűrögette elnyűtt sapkáját, nem pakol volt, de legalább eltakarta a piszkos
haját. A rimánkodó, tudatlan síita banditák valószínűleg azt hitték, ha
megússzák a halálbüntetést, és helyette hosszú börtönbüntetést kapnak, az
kegyelemnek minősül. Valójában az is csak egy gyötrelmes halálbüntetés
volt, és Feláh a maga részéről habozás nélkül egy gyors akasztást választott
volna.
Megtörölte a homlokát egy zsebkendővel.
– Az attól függ, milyen információja van számomra. Hadd halljam!
– Az a férfi megölte… – mondta a hazara remegő hangon. – Azt hitte, senki
sem látja, de én láttam. A saját szememmel, esküszöm, Allah a tanúm.
– Azt mondta, egy külföldi katona volt.
– Igen, sir. De nem küzdelemben, gyilkosság volt. Egyszerű gyilkosság.
– Értem. És ki volt ez a külföldi katona?
– A norvégok főnöke. Tudom, mert felismertem. Ott volt a falunkban, azt
mondta, azért jöttek, hogy segítsenek létrehozni a demokráciát meg
munkahelyeket teremteni és… na igen, a szokásos.
Feláh érezte, ahogy eltölti a rég vágyott örömmámor.
– Jonassen őrnagyra gondol?
– Nem, nem így hívták. Bo alezredes.
– Úgy érti, Bohr?
– Igen, igen, sir.
– És láttad, hogy megöl egy afgán férfit?
– Nem, nem ezt láttam.
– Akkor mit?
Ahogy Feláh a férfit hallgatta, izgalma és érdeklődése lassan alábbhagyott,
majd teljesen eltűnt. Először is, mert Roar Bohr alezredes hazautazott, és
minimális volt az esélye, hogy kiadják. Másodszor, mert egy hazájába
visszatért vezető már nem volt különösebben értékes sakkfigura Kabul
politikai játékában, amelyet Feláh mindennél jobban gyűlölt. Harmadszor,
mert nem olyan áldozatról volt szó, akire érdemes lett volna pazarolni az
energiájukat. Az ópiumtermesztő állításait ugyanis ki kéne vizsgálni.
Negyedszer pedig, mert ez természetesen hazugság volt. Szemenszedett
hazugság. Mindenki menteni akarja a bőrét. És minél részletesebben írta le
az előtte ülő ember a gyilkosságot – egyébiránt a felügyelő megállapította,
hogy a leírása egybevág azzal a kevés információval, amit már tudott –, annál
biztosabb lett, hogy olyan gyilkosságot ecsetel, amelyet ő maga követett el.
Teljesen eszement ötlet, és Feláh nem fogja ennek a hipotézisnek a
tisztázására fecsérelni azt a kevés időt és energiát, amijük van.
Ópiumtermesztés vagy gyilkosság – végtére is mindenkit csak egyszer lehet
fellógatni.
 Huszonhetedik fejezet

– Tényleg nem megy gyorsabban? – kérdezte Harry, miközben a szemét a

havas eső és a keményen dolgozó ablaktörlők mögötti sötétségbe
meresztette.
– De igen, csak nem szeretnék ilyen mennyiségű pótolhatatlan
agykapacitással az autóban lesodródni az útról. – Bjørn szokásához híven
annyira hátradöntötte az üléstámlát, hogy inkább feküdt, mint ült. –
Különösen nem egy régimódi biztonsági övvel felszerelt és légzsák nélküli
járgánnyal.
Előttük egy pótkocsis teherautó kanyarodott ki a 287-es út szembejövő
sávjába, és olyan közel haladt el mellettük, hogy Bjørn 1970-es Volvo
Amazonja egészen beleremegett.
– Még nekem is van légzsákom – mondta Harry, és kikukkantott Bjørn
mellett az alacsony szalagkorlátra meg a még mindig jég borította folyóra,
amely az utolsó tíz kilométeren az úttal párhuzamosan haladt. Nevezetesen a
Haglebu-folyóra, legalábbis a Harry ölében fekvő telefon GPS-e szerint.
A másik oldalon hóval borított, meredek völgyoldalakat és sötét
fenyőerdőket látott. Előttük pedig ott húzódott az aszfaltút, amely magába
szívta a fényszórók fényét, és keskenyen, kiszámíthatóan kanyargott a
hegyek, az erdők és a vadon felé. Azt olvasta, hogy ezen a vidéken barna
medvék is élnek.
És ahogy a hegyek kétoldalt föléjük tornyosultak, a rádió hangja – amely a
számok között minden alkalommal bejelentette, hogy az országos sugárzású
P10 Country csatornát hallgatják – egyre rosszabb minőségű lett, felváltva
recsegett és némult el.
Harry kikapcsolta.
Bjørn visszakapcsolta. Tekergetni kezdte az állomáskeresőt. Zúgás,
valamint az üres világűr és az ítélet napjának érzése.
– A digitális rádiózás átvette a hatalmat – állapította meg Harry.
 – Dehogy – mondta Bjørn. – Van itt egy helyi rádiócsatorna. – Hirtelen egy
steel gitár hasított élesen a zúgásba. – Itt ni! – vigyorodott el a bűnügyi
technikus. – Radio Hallingdal. Norvégia legjobb countrycsatornája.
– Ha jól értem, továbbra sem tudsz country nélkül vezetni.
– Ugyan már, az autóvezetés és a country olyan, mint a gin és a tonik –
jelentette ki Bjørn. – És minden szombaton van bingó. Csak hallgasd!
A steel gitár elhalkult, és egy hang bejelentette, hogy ideje előkészíteni a
bingószelvényeket, különösen Flåban. Két héttel ezelőtt ugyanis a játék
története során először mind az öt győztes onnan került ki. Aztán újra teljes
hangerővel felharsant a steel gitár.
– Lehalkíthatjuk? – kérdezte Harry, és a telefon világos kijelzőjére nézett.
– Semmi bajod sem lesz egy kis countrytól, Harry. Azért kaptad tőlem a
Ramones-albumot, mert az is country, csak álruhában. Ígérd meg, hogy
meghallgatod az I Wanted Everythinget és a Don’t Come Close-t.
– Kaja hív.
Bjørn kikapcsolta a rádiót, Harry pedig a füléhez emelte a telefont.
– Szia, Kaja!
– Szia! Hol jártok?
– Eggedalban.
– Azon belül?
Harry kikukucskált az ablakon.
– Valahol a völgy alján.
– Vagyis fogalmad sincs?
– Nincs.
– Oké. Nem találtam semmit közvetlenül Roar Bohrról. Nincs rendőrségi
aktája, és akikkel beszéltem, semmi olyat nem mondtak, ami arra utalna,
hogy potenciális erőszaktevő vagy gyilkos lenne. Épp ellenkezőleg, mindenki
nagyon gondoskodó férfiként jellemezte. Majdhogynem túlságosan is óvja a
gyerekeit és a katonáit. Beszéltem a Nemzeti Emberi Jogi Intézet egyik
alkalmazottjával is, aki ugyanezt mondta.
– Várj! Hogy sikerült szóra bírnod őket?
– Azt mondtam, hogy cikket írok Roar Bohr afganisztáni munkásságáról a
Vöröskereszt magazinjának.
– Vagyis a képükbe hazudtál?
– Dehogyis. Lehet, hogy tényleg megírom azt a cikket. Csak még nem
kérdeztem meg a Vöröskeresztet, hogy érdekli-e őket.
 – Nagyon ravasz. Folytasd!
– Amikor megkérdeztem az alkalmazottat, hogyan fogadta Bohr Rakel
Fauke meggyilkolását, azt válaszolta, hogy szomorúnak és levertnek tűnt.
Sokat volt távol az utóbbi napokban, mára pedig beteget jelentett.
Megkérdeztem, milyen kapcsolatban volt egymással Bohr és Rakel, mire azt
válaszolta, hogy Bohr nagyon is rajta tartotta a szemét Rakelen.
– Nagyon is rajta tartotta a szemét? Úgy értette, hogy szemet vetett rá?
– Nem tudom, mindenesetre így fogalmazott.
– Hm. Azt mondtad, közvetlenül nincs semmid Bohrról. Ez azt jelenti, hogy
közvetetten van?
– Igen. Mint említettem, Roar Bohrnak nincs rendőrségi aktája, de találtam
egy régi ügyet, amikor rákerestem a nevére az archívumban. Kiderült, hogy
egy bizonyos Margaret Bohr 1988-ban a rendőrséghez fordult, mert a
tizenhét éves lányát, Biancát megerőszakolták. Az anya azt állította, hogy a
lány az erőszak áldozataira jellemző viselkedést mutat, és vágott sebek
vannak a hasán és a kezén. A rendőrség kihallgatta Biancát, aki tagadta a
nemi erőszakot, és azt mondta, ő vagdosta össze magát. A jelentés szerint
vérfertőzés gyanúja állt fenn, és a lehetséges gyanúsítottak között
megemlítették Bianca apját, valamint a lány bátyját, Roar Bohrt, aki
akkoriban a húszas éveiben járt. Később rövid időre az apa és Bianca is a
pszichiátriára került. De sosem derült ki, mi történt. Ha történt egyáltalán
valami. Aztán rákerestem Bianca Bohrra. És rábukkantam Sigdal körzeti
megbízottjának öt évvel későbbi jelentésére. Bianca Bohrt holtan találták,
összezúzódva a húsz méter magas Norafossen-vízesés alatti sziklákon. A Bohr
család hüttéje négy kilométerrel feljebb áll a folyónál.
– Sigdal. Az a hütte, ahová tartunk?
– Feltételezem. A boncolás kiderítette, hogy Bianca vízbe fulladt. A
rendőrség arra a következtetésre jutott, hogy baleset történt, és véletlenül
zuhant a folyóba, de valószínűbb, hogy öngyilkos lett.
– Miért?
– Egy szemtanú látta, ahogy Bianca mezítláb fut a hóban a hütte és a folyó
közötti ösvényen, egy szál kék ruhában. A folyó több száz méterre van a
hüttétől. És meztelen volt, amikor megtalálták. A pszichiátere is
megerősítette, hogy időről időre öngyilkos gondolatok foglalkoztatták.
Egyébként megtaláltam a pszichiáter telefonszámát, és hagytam üzenetet a
rögzítőjén.
 – Oké.
– Továbbra is Eggedalban vagytok?
– Valószínűleg.
Bjørn visszakapcsolta a rádiót, és a szöges gumiabroncsok egyenletes
zúgásába egy számokat soroló monoton hang keveredett. Az erdő és a
sötétség egyre sűrűbbnek, a hegyoldalak egyre meredekebbnek tűntek.

Roar Bohr a legalsó vastag ágra fektette a fegyvert, és belenézett a

céltávcsőbe. Látta, ahogy a piros pont a fából készült falon táncol, majd
megállapodik az ablakon. Odabent sötétség honolt, de a férfi úton volt. És
meg kellett állítania, mielőtt mindent tönkretesz. Mert el fog jönni. Roar
Bohr egyszerűen tudta. Csak idő kérdése. És Roar Bohrnak már csak ideje
volt.

– Itt egyenesen fel a domboldalon – mondta Harry, és a telefon képernyőjére

nézett, ahol egy piros, csepp formájú szimbólum jelezte a Kajától kapott
koordinátákat.
Lehúzódtak az út szélére, Bjørn levette a gyújtást, és lekapcsolta a
világítást. Harry előrehajolt, és kinézett a szélvédőn, amelyet könnyű eső
pettyezett. A fekete domboldalon egyetlen fényforrást sem láttak.
– Elég gyéren lakott környéknek tűnik.
– Gyöngyöket kellett volna hoznunk a bennszülötteknek – jegyezte meg
Bjørn, majd kivette a kesztyűtartóból a zseblámpát és a szolgálati fegyverét.
– Úgy terveztem, hogy egyedül megyek fel – mondta Harry.
– Engem meg itt hagysz? Félek a sötétben.
– Nem hallottad, amit a lézerirányzékról mondtam? – Harry a homlokára
bökött a mutatóujjával. – Még mindig itt van az égésnyom a
Smestaddammennél történtek után. Ez az én ügyem, te pedig apasági
szabadságon vagy.
– Láttál már olyan filmet, amelyben a csaj azzal szekálja a főhőst, hogy
hadd menjen vele valami veszélyes küldetésre?
– Igen…
– Én át szoktam tekerni ezeket a részeket, mert úgyis tudom, ki nyeri meg
a vitát. Mehetünk?
 Huszonnyolcadik fejezet

– Biztos, hogy ez lesz az a hütte? – kérdezte Bjørn.

– A GPS szerint igen – válaszolta Harry, és a telefonja fölé tartotta a
kabátját.
Részben azért, hogy megvédje a készüléket a hófúvást felváltó esőtől,
részben pedig azért, hogy a fénye ne leplezze le őket, ha Bohr esetleg
megfigyelés alatt tartja a környéket. Mert ha a hüttében van, a benti sötétség
azt jelzi, hogy pontosan ezt csinálja. Harry hunyorgott. Találtak egy csapást,
amely egy szakaszon a csupasz földön haladt, a havas részeken látható barna
lábnyomok pedig arra utaltak, hogy valaki nemrégiben itt járt. Végül alig
tizenöt perc alatt rábukkantak az épületre. Bár a hótakaró visszaverte a
fényt, olyan sötét volt, hogy nem lehetett megállapítani, milyen színű. Harry
pirosra tippelt. Az eső szerencsére elnyomta a közeledésük zaját, viszont a
bentről kiszűrődő esetleges hangokat is.
– Én bemegyek, te itt vársz – jelentette ki Harry.
– Ennél valamivel több instrukcióra van szükségem, túl régóta vagyok
bűnügyi technikus.
– Lőj, ha olyasvalakit látsz lőni, aki nem én vagyok – mondta Harry, azzal
kibújt az alacsonyan lógó, vizes ágak alól, és a hütte felé indult.
Megvoltak a szabályok arra, hogyan kell behatolni egy házba, ahol
fegyveres ellenállásra lehet számítani. Harry egy részüket ismerte. Roar Bohr
valószínűleg mindet. Épp ezért nem sok értelme volt a tervezgetésnek. Harry
az ajtóhoz ment, és lenyomta a kilincset. Zárva. Oldalra lépett, és kétszer
bezörgetett.
– Rendőrség!
Hátát a falnak vetve hallgatózott. Csak az eső folyamatos kopogását
hallotta. És egy gally reccsenését valahol a fák között. Szemét a sötétségbe
meresztette, amely olyan volt, mint egy mozdulatlan, fekete fal. Elszámolt
ötig, majd a pisztoly markolatával az ajtó melletti ablaktáblára sújtott.
Bedugta a kezét a szilánkok között, és kinyitotta a reteszt. Az ablak bedagadt
a nyirkosságtól, ezért erőnek erejével kellett benyomnia a szárnyat.
Bemászott a házba. Belélegezte a friss nyírfahasábok és a hamu erőteljes
illatát. Felkapcsolta a zseblámpát, de távol tartotta a testétől, hátha valaki a
fényre céloz. A fénysugár körbepásztázta a szobát, és megtalálta a
villanykapcsolót az ajtó mellett. Harry megnyomta, majd hátát gyorsan a
falnak vetette az ablakok között. Pillantása körbevándorolt a helyiségen,
balról jobbra, mint egy tetthelyen. A nappaliban volt, ahonnan két nyitott
ajtó vezetett az emeletes ágyakkal berendezett hálószobákba. Fürdőszoba
nem volt. Egy kandalló. Tipikus norvég hüttebútorok fenyőből, egy rózsás
láda, valamint egy géppisztoly és egy gépkarabély a falnak támasztva.
Dohányzóasztal horgolt terítővel és gyertyatartóval, mellettük sportmagazin,
egy High Standard HD 22-es pisztoly hangtompítóval, két csillogó vadászkés
és egy kockapókerkészlet. A nappali falaira nyomtatott A/4-es lapokat
tűztek. Harry lélegzete elakadt, amikor megpillantotta Rakelt a kandalló
mellett. A képen egy rácsos ablak mögött állt. A holmenkollveieni ház
konyhaablakában. A fotót közvetlenül a vadkamera elől készíthették.
Harry erőt vett magán, és tovább pásztázta a helyiséget.
Az étkezőasztal fölött több nő portréja lógott, némelyik kép alá
újságkivágásokat tűztek. És amikor Harry a háta mögötti fal felé fordult, még
több fotót látott. Férfiakról. A nagyjából tucatnyi kép három oszlopba volt
rendezve és egyfajta rangsor szerint megszámozva. Hármat azonnal
felismert. Az egyes számot viselő Anton Blix volt, akit több nemi erőszakért
és egy kettős gyilkosságért ítéltek el tíz évvel ezelőtt. A kettes számú Svein
Finne. És valamivel lejjebb a hatos számú Valentin Gjertsen. Aztán felismert
még néhányat. Ismert erőszaktevők, legalább az egyikük halott, páran pedig
legjobb tudomása szerint még börtönben ültek. A nappali túlsó falán lógó
újságkivágásokra hunyorgott. Sikerült elolvasnia egy vastagon szedett címet.
Erőszak a parkban. A többi cím túl kicsi betűvel volt szedve. Ha közelebb lépne,
azonnal céltáblájává válna egy kint lapuló lövésznek. Persze lekapcsolhatná a
villanyt, és megvilágíthatná a képeket a zseblámpával. Harry tekintete a
villanykapcsolót kereste, de újra Rakelre tévedt.
Nem látta az arcát, de volt valami a testtartásában. Mint egy őzike, amely
fejét felemelve a fülét hegyezi az ablak mögött. Veszélyben volt. Talán ezért
tűnt olyan magányosnak. Miközben rám várt, gondolta Harry. Ahogy én is
vártam rá. Mindketten várakoztunk.
 Azon kapta magát, hogy ellép a faltól. Be a fénybe. Ahol bárki láthatja. Mi a
fenét művel? Behunyta a szemét.
És várt.

Roar Bohr a kivilágított szobában álló ember hátát nézte a célkeresztben.

Lekapcsolta a lézerirányzékot, amely leleplezte, amikor Pia és Hole a padon
ült a tónál. Az esőcseppek kopogtak a fákon a feje fölött, és lecsöppentek a
gyakorlósapka pereméről. Várt.

Semmi sem történt.

Harry kinyitotta a szemét. Újra lélegzett.
És elkezdte olvasni az újságcikkeket.
Voltak közöttük olyanok, amelyek már egészen megsárgultak, de akadtak
alig néhány évesek is. Nemi erőszakról szóló riportok. Neveket sehol sem
írtak, csak életkorokat, helyszíneket, az események vázlatát. Oslo, Kelet-
Norvégia. Az egyik eset Stavangerben történt. Az ég tudja, hogyan tett szert
Bohr ezekre a képekre, de Harrynak szemernyi kétsége sem volt afelől, hogy
a felvételeken látható nők valamennyien nemi erőszak áldozatai. De mi a
helyzet a férfiakkal? Valamiképp sorrendbe állította Norvégia legrosszabb –
vagy más szemszögből nézve legjobb – erőszaktevőit? Ez ad neki ihletet?
Hozzájuk méri magát?
Harry elfordította a biztonsági zárat, és kinyitotta a bejárati ajtót.
– Bjørn! Tiszta a levegő!
Pillantása arra a képre tévedt, amely az ajtó mellé volt felerősítve. Éles
napsütésben hunyorgó zöld szempár, a szélben egy mézbarna hajtincset
félresimító kéz, fehér mellény, rajta vörös kereszt, sivatagi táj, a hegyes
fogait kivillantva mosolygó Kaja.
Harry lenézett. Ugyanaz a fekete katonai bakancs, amelyet Bohrék
folyosóján látott.
A kőrakás. A tálibok, akik arra várnak, hogy a kettes számú személy is
kiszálljon a golyóálló autóból.
– Ne, Bjørn! Ne!

– Szóval Kaja Solness – ismételte a szinte túlságosan is mély hang a tűzhely

melletti fekete pultról.
 – Az oslói rendőrség nyomozója – mondta Kaja hangosan, miközben hiába
keresett valami ehetőt a hűtőszekrényben.
– És miben lehetek a szolgálatára, Solness nyomozó?
– Egy nemierőszak-sorozat ügyében nyomozunk. – Kaja öntött magának
egy pohár almalevet, abban a reményben, hogy sikerül kissé feljebb
tornásznia a vércukorszintjét. Az órára pillantott. Amióta utoljára itthon járt,
nyílt egy helyes kisvendéglő a Vibes gatén. – Természetesen tisztában vagyok
azzal, hogy pszichiáterként a jelenlegi betegei esetében érvényes önre a
titoktartási kötelezettség, ám most egy elhunytról lenne szó…
– Ugyanazok a szabályok.
– …akinek a támadóját szeretnénk megakadályozni abban, hogy más nőket
is megerőszakoljon.
A vonal másik végén csend lett.
– Szóljon, ha vége a gondolkodási szünetnek, London. – Kaja nem tudta,
hogy az utónév, a világ egyik legnagyobb városának neve miért ébreszti
benne a magány érzését.
Kikapcsolta a kihangosítást a telefonon, és visszament a nappaliba a
gyümölcslével.
– Kérdezzen, és meglátjuk – felelte a pszichiáter.
– Köszönöm. Emlékszik Bianca Bohrra, aki a páciense volt?
– Igen. – A férfi olyan hangsúllyal válaszolt, hogy Kaja biztos volt benne,
arra is emlékszik, hogyan ért véget a beteg élete.
– Amikor Bianca a betege volt, felmerült magában, hogy esetleg
megerőszakolták?
– Nem tudom.
– Rendben. Mutatott olyan viselkedést, ami arra utalhat…
– Egy pszichotikus ember viselkedése sok mindent jelezhet. Nem zárom ki
a nemi erőszakot. Vagy az abúzust. Vagy egyéb traumát. De ez csak
spekuláció.
– Bianca apjának szintén mentális problémái voltak, és bekerült a
pszichiátriára. Beszélt Bianca róla?
– A pszichiáterrel folytatott beszélgetés során az ember általában a
szülőkkel való kapcsolatnál köt ki. De semmi különösre nem emlékszem.
– Értem. – Kaja megnyomott egy gombot az asztalon fekvő laptopon, amitől
életre kelt a képernyő. A megdermedt kép egy ember sziluettjét ábrázolta,
aki éppen kilép Rakel házának ajtaján. – És mi a helyzet Bianca bátyjával,
Roarral?
Újabb hosszú szünet. Kaja ivott egy kortyot, és kinézett a kertbe.
– Egy szabadlábon lévő tettes elfogásáról van szó, aki többször követett el
nemi erőszakot?
– Igen – felelte Kaja.
– Amikor Bianca az osztályon feküdt, az egyik ápoló feljegyezte, hogy
Bianca álmában többször is egy nevet kiabált. Azt a nevet, amit az imént
említett.
– Gondolja, hogy Biancát megerőszakolták, de nem az apja, hanem a
bátyja?
– Mint már mondtam, Solness, nem zárhatom ki…
– De megfordult a fejében ez a gondolat?
Kaja a fülét hegyezte, hátha sikerül valami következtetést levonnia a
pszichiáter lélegzéséből, de csupán az esőt hallotta odakintről.
– Bianca mesélt valamit, de hangsúlyozom, pszichotikus volt, és egy
pszichotikus beteg összevissza beszél.
– Mi volt az?
– Hogy a bátyja abortuszt végzett rajta a család hüttéjében.
Kaja megborzongott.
– Természetesen nem biztos, hogy ez tényleg megtörtént – tette hozzá
London. – De emlékszem egy rajzra, amely az ágya fölött lógott a szobájában.
Egy hatalmas sast ábrázolt, amely egy kisfiú fölött lebeg. És a ragadozó madár
csőréből a ROAR szó jött ki.
– Mint az „üvöltés” angolul?
– Igen, annak idején úgy döntöttem, hogy így értelmezem.
– És most?
A férfi mélyet sóhajtott a telefonban.
– Egy beteg váratlan öngyilkossága esetén az orvosa sokszor hiszi azt, hogy
mindent rosszul értelmezett, és rosszul is cselekedett. Bianca akkor halt meg,
amikor már azt hittük, hogy a felépülés útjára lépett. Az eset után
előkerestem a régi jegyzeteimet, hogy lássam, hol értettem félre őt, hol
tévedtem. És felfedeztem, hogy kétszer is azt mondta, megölték a bátyját, de
én ezt pszichotikus zagyvaságnak gondoltam.
– Kik ölték meg?
– Ők ketten. Bianca és a bátyja maga.
– Mit jelent ez? Azt hitte, Roar meghalt, és ők okozták a halálát?
Roar Bohr leengedte a puska csövét, de továbbra is az ágon pihentette.
A céltávcsőben látott ember eltávolodott a kivilágított ablaktól.
Bohr a sötétségben hallható hangokra figyelt.
Eső. Gumiabroncsok csikorgása a nedves aszfalton. Volvóra tippelt.
Szerette a Volvókat itt a Lyder Sagens gatén. És a Volkswagent. A kombit. A
drága modelleket. Smestadban inkább Audik és BMW-k jártak. A kertek itt
nem voltak olyan makulátlanok és frissen nyírottak, mint az ő környékükön,
de a látszólagos rendezetlenség nem feltétlenül követelt kevesebb munkát a
kertészektől. Kaja elburjánzott kertje kivételt képezett, itt egyenesen
anarchia uralkodott. A lány védelmére szóljon, hogy az elmúlt években nem
sokat lakott itthon. És Bohr nem panaszkodhatott, hiszen az elvadult bokrok
és fák között jobb búvóhelye akadt, mint Kabulban bármikor. Egyszer egy
kiégett autóroncs mögött kellett elrejtőznie egy garázs tetején, ahol
könnyűszerrel észrevehették volna, de az volt az egyetlen hely, ahonnan
zavartalanul rálátott az együtt lakó lányok otthonára. Épp elég időt töltött
már Kaja Solness megfigyelésével ahhoz, hogy tudja, a lány nem hagyta volna
így elvadulni a kertjét, ha nem lett volna fontosabb dolga. És jó sok fontosabb
dolga volt. Az emberek rengeteg különös dolgot csinálnak, amikor azt hiszik,
nem látják őket, és Roar Bohr olyasmiket is tudott Kaja Solnessről, amikről
másoknak fogalmuk sem volt. Például, hogy mit szeret nézni az interneten. A
Swarovski céltávcső segítségével könnyedén elolvasta a szöveget az
íróasztalon álló számítógép képernyőjén, amikor Kaja nem volt útban. És a
lány épp az imént nyomott meg egy gombot, hogy a monitor életre keljen.
Egy kép volt rajta. Éjjel készült, egy kivilágított ablakú házat ábrázolt.
Beletelt néhány másodpercbe, mire Bohr rádöbbent, hogy Rakel házát
látja.
Állított a céltávcsövön, a kép még élesebb lett. Most már azt is látta, hogy
nem állókép, hanem film. A felvétel nagyjából arról a helyről készült, ahol
állni szokott. Mi a fene? Ebben a pillanatban Rakel házának ajtaja kinyílt, és
egy sziluett jelent meg. Bohr visszafojtotta a lélegzetét, hogy a kép teljesen
stabil legyen, és sikerült leolvasnia a felvétel alján található időpontot és
dátumot.
A gyilkosság éjszakája volt.
Roar Bohr kifújta a levegőt, és a fa törzséhez támasztotta a fegyvert.
 Vajon elég jó minőségű a kép ahhoz, hogy azonosítani lehessen az illetőt?
Végighúzta a bal kezét a csípőjén. A karambit késen.
Gondolkozz! Gondolkozz, és ha kell, cselekedj.
Az ujjbegye a hideg, tigriskarom formájú acélt cirógatta. Fel és le. Fel és le.

– Vigyázz! – figyelmeztette Harry Bjørnt.

– Most éppen mire? – kérdezte Bjørn.
Harry nem tudta, hogy Bjørn az előbbi teljesen szükségtelen
figyelmeztetésére gondol-e.
– Ónos eső.
– Látom – mondta Bjørn, és lassított, mielőtt rákanyarodott a hídra.
Az eső elállt, ám az aszfalton vékony jégréteg csillogott. Miután átkeltek a
folyón, az út újra biztonságossá vált, és Bjørn felgyorsított. Egy tábla bukkant
fel előttük. Oslo nyolcvanöt kilométer. Nem volt nagy a forgalom, és ha az
aszfalt száraz marad, egy bő óra alatt a városban lehetnek.
– Egészen biztos, hogy nem adatsz ki körözést? – kérdezte Bjørn.
– Hm. – Harry becsukta a szemét.
Roar Bohr nemrégiben járt a hüttében, a fáskosárban talált újság hatnapos
volt. Most azonban nem tartózkodott ott. Az ajtó előtt nem voltak nyomok a
hóban. A házban nem volt étel. A dohányzóasztalon álló kávéscsésze alját
penész borította. Az ajtó mellett lévő bakancs száraz volt. Valószínűleg több
ilyen lábbelivel is rendelkezett.
– Felhívtam a 3D-s szakértőt, Freundot. Egyébként Sigurd a keresztneve.
Bjørn kuncogott.
– Katrine annak idején felvetette, hogy a Suede énekese után nevezzük el a
gyereket Brettnek. Brett Bratt. Mit mondott Freund?
– Megnézi a memóriakártyát, és a hét vége felé jelentkezik. Elmagyaráztam
neki, mi van a filmen, mire azt mondta, hogy a kevés fény miatt nem sok
mindent tud kezdeni vele. De úgy véli, hogy az ajtó és a lépcső magasságának
megmérése után meg tudja majd adni a személy testmagasságát. Ha az
alapján, amit házkutatási parancs nélkül, egy betörés során találtunk a
hüttéjében, bejelentem, hogy Bohrt kell keresni, te is bajba kerülsz, Bjørn.
Jobb, ha inkább a filmen látható fickó magasságára hivatkozom, már
amennyiben egyezik Bohréval, mert a felvételek nem köthetők hozzád.
Felhívom a Kripost, megmondom, hogy vannak képeim, amelyek szerint
Bohr a helyszínen járhatott, és javaslatot teszek a hütte átkutatására. Találni
fognak ugyan egy betört ablakot, de azt bárki tehette.
Harry az egyenes útszakasz végén villogó kék fényre lett figyelmes.
Elhajtottak egy elakadást jelző háromszög mellett. Bjørn lelassított.
A sávjukban egy pótkocsis teherautó állt az út szélén. A másik oldalon egy
személyautó roncsa préselődött a folyó melletti szalagkorláthoz. Harryt egy
összenyomott konzervdobozra emlékeztette.
Egy rendőr továbbintette őket.
– Várj! – szólalt meg Harry, és letekerte az ablakot. – Az autónak oslói
rendszáma van.
Bjørn lefékezett egy buldogképű, bikanyakú rendőr mellett, akinek a karja
túlságosan rövidnek tűnt ormótlanná gyúrt felsőtestéhez képest.
– Mi történt? – kérdezte Harry, és felmutatta az igazolványát.
A rendőr a dokumentumra nézett, és bólintott.
– Most hallgatják ki a teherautó sofőrjét, úgyhogy egyelőre nem tudjuk
pontosan. Mivel csúszik az út, elképzelhető, hogy baleset volt.
– Nem túl egyenes ez a szakasz ehhez?
– De igen – felelte a rendőr, és összeráncolta a homlokát. – Havi egy baleset
a minimum errefelé. Magunk közt csak green mile-nak hívjuk. Tudja, az utolsó
útszakasz, amit a halálraítéltek megtesznek a villamosszékig Amerikában.
– Hm. Egy oslói illetőségű pasast keresünk, ezért érdekelne, ki vezette a
személyautót.
A rendőr mélyet sóhajtott.
– Tudja, amikor egy alig ezerháromszáz kilós autó nyolcvannal-
kilencvennel frontálisan ütközik egy közel ötventonnás pótkocsis
teherautóval, a biztonsági öv és a légzsák az égvilágon semmit sem segít. Azt
sem tudnám megmondani, ha a saját öcsém ült volna a kocsiban. Vagy a
nővérem. Az autó egy bizonyos Stein Hansen nevén van, így a további
fejleményekig azt feltételezzük, hogy ő az.
– Köszönöm – biccentett Harry, és feltekerte az ablakot.
Szótlanul hajtottak tovább.
– Megkönnyebbültnek tűnsz – szólalt meg Bjørn egy idő után.
– Tényleg? – lepődött meg Harry.
– Túl könnyű lett volna, ha Bohr ilyen olcsón megússza, nem?
– Egy halálos karambolban?
– Úgy értem, ha itt hagyott volna téged ebben a világban, ahol egyedül kell
végigszenvedned a hátralévő életedet. Nem lenne túl igazságos, nem? Azt
akarod, hogy ő is szenvedjen.
Harry kinézett az ablakon. A hold kikandikált a felhőtakaró repedésein, és
ezüstös csillogásba vonta a folyó jegét.
Bjørn bekapcsolta a rádiót.
The Highwaymen.
Harry egy darabig csendben ült, aztán előhúzta a telefonját, és felhívta
Kaját.
A nő nem vette fel.
Furcsa.
Megint megpróbálta.
Megvárta, amíg bekapcsol az üzenetrögzítő, és megszólal Kaja hangja.
Rakelére emlékeztetett. Aztán sípolás. Harry megköszörülte a torkát.
– Én vagyok. Hívj vissza!
Nyilván üvölteti a zenét fejhallgatóban.
Az ablaktörlők letisztították a szélvédőt. Újra és újra. Új kezdet, tiszta lap
minden harmadik másodpercben. Örök bűnbocsánat.
A rádióban két szólamban jódliztak és bendzsóztak.
 Huszonkilencedik fejezet

Két és fél évvel ezelőtt

Roar Bohr letörölte az izzadságot a homlokáról, és felnézett a sivatag fölé

boruló égre.
A nap megolvadt, nem láthatta. Szétfolyt, és felkenődött a párás kékségre
mint valami sárgaréz réteg. Alatta pedig egy barátkeselyű repült,
háromméteres szárnyfesztávolságával fekete keresztet rajzolt erre a rézsárga
mázra.
Roar Bohr újra körülnézett. Csak ők ketten voltak itt. Ők ketten és a
hatalmas, üres kősivatag, a lankás hegyek és a kőrakások. Természetesen
megszegték a biztonsági előírásokat, amikor behajtottak egy ilyen kevéssé
védett területre – két férfi egy autóban. A jelentéséből azonban ki fog
derülni, hogy gesztusnak szánta: meg akarta enyhíteni az afgán szíveket Hala
szülőfalujában azzal, hogy személyesen szállítja haza a holttestet, épp oly
védtelenül, mint amilyen a lány volt, amikor meghalt.
Még egy hónap, és hazautazik a harmadik és egyben utolsó afganisztáni
kiküldetéséről. Hazavágyott, mindig honvágya volt, mégsem örült. Mert
tudta, hogy a hazatérése után két-három héttel újra visszavágyik majd ide.
De nem lesz több út. Megpályázott egy állást, amelyet meg is kapott: az
újonnan létrehozott Nemzeti Emberi Jogi Intézet vezetője lesz Oslóban. Az
intézetet a parlamentnek rendelték alá, de önálló szervezetként működött.
Azonkívül, hogy emberi jogi kérdéseket vizsgálnak ki, az országgyűlés
tájékoztatása és tanácsadás lesz a feladatuk, de ezen túlmenően maguk
dönthetik el, mivel foglalkoznak. Ez azt jelenti, hogy ő és a tizennyolc
munkatársa befolyással bír arra, milyen megbízatásokat kapjanak. Sok
tekintetben ez egyfajta folytatása lesz az Afganisztánban végzett
munkájának, csak éppen fegyver nélkül. Köszönettel elfogadta. Úgysem lesz
belőle tábornok. Ezt egy ponton figyelmesen és diszkréten az ember
tudomására hozzák. Hogy nem tartozik a kevés kiválasztott közé. De nem
ezért kell elhagynia Afganisztánt.
Látta lelki szemei előtt az aszfalton fekvő Halát. Általában nyugati ruhát
hordott diszkrét hidzsábbal, de azon az éjszakán egy kék salvár kamízt viselt,
amely fel volt húzva a derekáig. Bohr emlékezett a meztelen csípőjére és
hasára, a bőre lassan kihunyó ragyogására. Még halálában is Biancára
hasonlított. Már akkor észrevette, amikor Hala bemutatkozott neki, és azt
mondta, ő lesz a tolmácsa. Már ekkor látta, hogy a szeméből Bianca néz rá,
aki visszajött a halálból, a folyóból, hogy újra vele legyen. De ezt Hala nem
tudhatta, ez nem olyasmi volt, amit Bohr képes lett volna elmagyarázni neki.
És most Hala is elment.
De talált egy másikat, aki úgy nézett ki, mint Bianca. A Vöröskereszt
biztonsági főnökét. Kaja Solnesst. Lehet, hogy Bianca most Kajában él? Vagy
másokban. Majd megkeresi.
– Ne csináld ezt! – rimánkodott a férfi, aki az út szélén parkoló Land Rover
mögött térdelt az aszfalton.
A világos, terepszínű egyenruha mellrészén lévő három V-ből álló
rangjelzés arról árulkodott, hogy őrmester, az uniformis bal karján pedig a
norvég hadsereg különleges egységének jelképe, egy szárnyakkal ellátott tőr
ékeskedett. A keze összekulcsolva. De valószínűleg csak azért, mert a két
csuklója a hadifoglyoknál is használt, keskeny, fehér gyorskötözővel volt
összekötve. A gyorskötözőhöz egy ötméteres lánc csatlakozott, amelynek
másik vége hozzá volt erősítve a Land Rover csomagtartójának ajtajához.
– Engedj el, Bohr! Van pénzem. Örököltem. Tudom tartani a számat, ha te
is tudod. Soha senki sem tudja meg, mi történt!
– És mi történt? – kérdezte Bohr, anélkül hogy elvette volna a Colt Canada
C8 csövét az őrmester homlokáról.
A férfi nyelt egyet.
– Egy afgán csaj. Hazara. Mindenki tudja, hogy közel álltatok egymáshoz,
de ha nincs balhé, hamar elfelejtik majd.
– Nem kellett volna elmondanod, mit láttál, Waage. Nem fogod elfelejteni.
És én sem fogom elfelejteni. Ezért meg kell, hogy öljelek.
– Kétmillió. Kétmillió korona, Bohr. Nem, két és fél. Készpénzben, amint
megérkezünk Norvégiába.
Roar Bohr a Land Rover felé indult.
– Ne, ne! – sikoltotta a katonája. – Te nem vagy gyilkos, Bohr!
 Roar Bohr beült, beindította az autót, és a gázra lépett. A visszapillantó
tükörben látta, hogy az út egyenes, remegő vonalként nyúlik a horizont felé.
Nem észlelt ellenállást, amikor a lánc talpra rántotta az őrmestert, aki futni
kezdett az autó után.
Roar lelassított. Aztán amikor a lánc veszített feszességéből, újra gyorsított
egy kicsit. Az őrmestert figyelte, aki összekulcsolt kezét előrenyújtva
botorkált utána.
Negyven fok. Az őrmester még gyalogos tempóban is hamar kiszárad, nem
tudja majd egyenesen tartani magát, összeesik. Egy lovas kocsis paraszt jött
velük szembe az úton. Amikor elhaladtak mellette, az őrmester odakiáltott
neki, segítséget kért, a paraszt azonban csak lehajtotta turbános fejét, és a
gyeplőre szegezte pillantását. Külföldiek. Tálibok. Ez az ő háborújuk volt, és
nem ezé a paraszté. Ő az aszály, az éhség, a mindennapok örökké ismétlődő
kihívásaival és gyötrelmeivel harcolt.
Bohr előrehajolt, és felnézett az égre.
A barátkeselyű követte őket.
Senki imája nem hallgattatik meg. Senkié.

***

– Biztos, hogy ne maradjak? – kérdezte Bjørn.

– Menj haza, várnak – válaszolta Harry, és kinézett az autó ablakán.
Kaja nappalijából fény szűrődött ki.
Harry kiszállt, és rágyújtott a cigarettára, amelyet a kocsiban nem
szívhatott el.
– Új szabályok vannak a gyerek miatt – magyarázta Bjørn. – Katrine nem
tűri a füstszagot.
– Hm. Egyből átveszik a hatalmat, ahogy anya lesz belőlük, mi?
Bjørn megvonta a vállát.
– Nem tudom. Nálunk mindig is Katrine kezében volt a hatalom.
Harry szívott négy mély slukkot, majd elnyomta a cigarettát, és
visszadugta a dobozba. A kapu halkan feljajdult, amikor kinyitotta. A vasról
csepegett a víz. Ezek szerint itt is esett.
Felment az ajtóhoz, és becsengetett. Várt.
Tíz másodperc után lenyomta a kilincset. Nyitva volt, akárcsak legutóbb.
Déjà vu érzéssel lépett be a házba, és haladt el a nyitott konyhaajtó mellett. A
konyhaasztalon egy töltőn lévő telefont látott. Ez megmagyarázza, miért
nem vette fel Kaja. Talán. Kinyitotta a nappali ajtaját.
A helyiség üres volt.
Éppen Kaja nevét akarta kiáltani, amikor az agya valami zajt észlelt a háta
mögül: egy padlódeszka nyikorgását. A másodperc tört része alatt arra a
következtetésre jutott, hogy biztosan Kaja az. Lefelé tart az emeletről, vagy
éppen most lép ki a vécé ajtaján. Ezért nem kapcsolt be azonnal a riasztó
Harry fejében.
Csak akkor, amikor egy kar fonódott a nyakára, és egy rongyot szorítottak
a szájára meg az orrára. Az agya csupán ebben a pillanatban észlelte a
veszélyt, és ösztönösen azt a parancsot adta ki, hogy vegyen mély lélegzetet,
mielőtt a rongy teljesen elzárja a levegő útját. És mire a lassabb kognitív
folyamatok révén Harry megértette, hogy pontosan ez a cél, már túl késő
volt.
 Harmincadik fejezet

Harry körülnézett. Egy bálteremben volt. A zenekar lassú keringőt játszott.

Észrevette a nőt. Egy fehér abrosszal leterített asztalnál ült az egyik
kristálycsillár alatt. A mellette helyet foglaló két szmokingos férfi hiába
próbálta felkelteni a figyelmét, ő Harryt nézte. Arra kérte, hogy siessen. A
fekete ruhát viselte. Az egyiket a sok közül, amelyet Harry „a fekete
ruhának” nevezett. És amikor végignézett saját magán, látta, hogy az a fekete
öltöny van rajta, amelyben keresztelőre, esküvőre és temetésre jár. Elindult
az asztalok között, de lassan haladt, mert a helyiség tele volt vízzel. És
alighanem erősen hullámzott is, mert a hullámok előbb előre taszigálták,
majd visszahúzták. Az S betűt formázó kristálycsillár a keringő ritmusára
lengett. Amikor odaért, és mondani akart valamit, a lába elszakadt a padlótól,
és a teste emelkedni kezdett. A nő utánanyúlt, de már nem érte el. Bár felállt
a székről, és nyújtózkodott, ő lent maradt, miközben Harry egyre feljebb
emelkedett. Aztán Harry arra lett figyelmes, hogy a víz vörösre színeződött,
és a nő teljesen eltűnt. A víz vörös és meleg volt, Harry fejében pedig egyre
nőtt a nyomás. Csak most vette észre, hogy nem tud lélegezni. Hát persze
hogy nem tud! Kapálózni kezdett, mihamarabb el kellett érnie a felszínt.
– Jó estét, Harry!
Kinyitotta a szemét, de a fény olyan éles volt, akár a kés, így rögtön be is
csukta.
– Kloroform. Persze egy kicsit régimódi, de hatékony. Az E14-nél is ezt
használtuk, amikor el kellett rabolni valakit.
Harry résnyire nyitotta a szemét. Az arcába világítottak egy lámpával.
– Valószínűleg egy csomó kérdése van. – A hang a fény mögötti sötétségből
jött. – Mi történt? Hol vagyok? Ki ez a pasas?
Csak néhány szót váltottak a temetésen, Harry mégis felismerte a hangot
és az alig hallható raccsolást.
– De hadd válaszoljak arra, amit a leginkább szeretne tudni: „Mit akar
tenni velem?”
– Bohr – szólalt meg Harry rekedten. – Hol van Kaja?
– Ne törődjön vele.
Harry az akusztikából úgy sejtette, hogy egy nagy szobában ül. A falak
valószínűleg fából készültek. Vagyis nem pincében voltak. Viszont a levegő
hideg és nyers volt, mintha az épület nem lett volna használatban. A szag
semleges, akár egy rendezvényteremben vagy egy egyterű irodában. Erről
lehet szó. A karja egy irodaszék karfájához, a lába pedig a csillag alakú lábhoz
volt ragasztószalagozva. Nem volt festékszag, nem tűnt úgy, mintha felújítás
zajlana, de a fény visszaverődéséből arra következtetett, hogy a szék alá és
elé takarófóliát terítettek a parkettára.
– Kaját is megölte, Bohr?
– Is?
– Meg Rakelt is. És a többi lányt, akinek a képe a hüttéjében lóg.
Harry hallotta a másik lépteit a fény mögül.
– Tartozom egy vallomással, Harry. Valóban öltem. Azt hittem, képtelen
vagyok rá, de kiderült, hogy tévedtem. – A léptek zaja megszűnt. – És azt
mondják, ha egyszer elkezdi az ember…
Harry hátrahajtotta a fejét, és az álmennyezetre meredt. Az egyik panelt
eltávolították, és egy rakás elvágott vezeték lógott ki belőle. A
számítógépekhez vezethettek.
– Hallottam egy pletykát arról, hogy az egyik katonám a különleges
egységnél, Waage tud valamit a tolmácsom, Hala meggyilkolásáról. És amikor
utánajártam, és kiderítettem, mit tud, rájöttem, hogy nagy valószínűséggel ő
maga követte el a gyilkosságot.
Harry köhögött.
– Waage nyilván a nyomára akadt, ezért maga megölte. És most engem is
meg akar ölni. Nem leszek a kicseszett gyóntatópapja, úgyhogy essünk túl a
kivégzésen, Bohr!
– Félreért, Harry.
– Amikor valakit mindenki félreért, az illetőnek nem árt magába néznie,
hogy nem vele van-e a gond, Bohr. Gyerünk, maga szánalmas rohadék,
készen állok!
– Semmi ok a sietségre.
– Hátha jobb ott, mint itt. És talán a társaság is kellemesebb.
– Félreért, Harry. Hadd mondjam el!
 – Nem! – Harry megrángatta a kezét, de a ragasztó szilárdan tartotta.
– Figyeljen rám, kérem! Nem öltem meg Rakelt.
– Tudom, hogy maga ölte meg! Nem akarom hallani sem ezt, sem pedig a
szánalmas kifogá…
Harry elhallgatott, amikor Roar Bohr arcát hirtelen fény világította meg
alulról, mint valami horrorfilmben. Beletelt egy másodpercbe, mire rájött,
hogy a fény egy telefon kijelzőjéről jön, amely egy asztalon hevert kettőjük
között, és ebben a pillanatban csengeni kezdett.
Bohr a készülékre nézett.
– A maga telefonja, Harry. Kaja Solness az.
Bohr megnyomta a zöld gombot a képernyőn, majd Harry füléhez tartotta
a telefont.
– Harry? – Kaja hangja volt.
Harry megköszörülte a torkát.
– Hol… Hol vagy?
– Épp most értem haza. Láttam, hogy hívtál, de muszáj volt ennem valamit,
úgyhogy átugrottam ebbe a közeli új vendéglőbe, a telefonomat meg a töltőn
hagytam. Mondd csak, te jártál itt?
– Miért?
– A laptopom átkerült az íróasztalról a dohányzóasztalra. Mondd, hogy te
voltál, különben frászt kapok.
Harry a lámpa fényébe bámult.
– Harry? Hol vagy? Úgy hangzik…
– Én voltam – mondta Harry. – Nincs miért aggódnod. Figyelj csak, most
dolgom van, később felhívlak, rendben?
– Rendben – felelte Kaja kétkedve.
Bohr megnyomta a piros gombot, és visszatette a telefont az asztalra.
– Miért nem fújt riadót?
– Ha lett volna értelme, nem hagyta volna, hogy beszéljek vele.
– Szerintem meg azért, mert hisz nekem, Harry.
– Egy székhez kötözött. Nem számít, mit gondolok.
Bohr újra kilépett a fénybe. Egy jókora, széles pengéjű kés volt a kezében.
Harry nyelni próbált, de túlságosan száraz volt a szája. Bohr Harry felé nyúlt
a késsel. A szék jobb karfája alá. Vágott. Majd megismételte a bal oldalon is.
Harry felemelte kiszabadított karját, és elvette a kést.
– Azért ragasztottam a székhez, hogy ne támadjon meg, amíg nem hallott
mindent – mondta Bohr, miközben Harry levágta a ragasztószalagot a
lábáról. – Rakel mesélte, hogy a gyilkossági nyomozásai miatt
megfenyegették magukat. Beszélt a szabadlábon lévő bűnözőkről. Ezért
vigyáztam magukra.
– Ránk?
– Elsősorban Rakelre. Őrködtem. Épp úgy, ahogy Kajára is vigyáztam
Kabulban, miután Halát megerőszakolták és megölték. Aztán Oslóban is.
– Tudja, hogy ezt paranoiának hívják?
– Igen.
– Hm. – Harry felegyenesedett, és az alkarját masszírozta. Magánál tartotta
a kést. – Meséljen!
– Hol kezdjem?
– Az őrmesternél.
– Igenis. A különleges egységhez nem vesznek fel idiótákat, mert elég szűk
a tű foka, amin át kell bújni. Waage őrmester viszont azok közé a katonák
közé tartozott, akiknek több tesztoszteron jutott, mint agy, hogy úgy
mondjam. Hala meggyilkolása után napokig mindenki az esetről beszélt. A
fülembe jutott, hogy valaki azt mondta, Hala nagyon szerette Norvégiát, mert
egy norvég szót tetováltatott a testére. Utánanéztem a dolognak, és
kiderítettem, hogy Waage őrmester mondta ezt egy pohár ital mellett a
bárban. Épp csak annyi volt a gond, hogy Hala mindig tetőtől talpig
felöltözve járt, a tetoválás pedig közvetlenül a szíve fölött helyezkedett el.
Kizárt, hogy Hala bármiféle kapcsolatba bonyolódott volna Waagéval. És
tudom, hogy titokban tartotta a tetoválást. Bár a henna használata széles
körben elterjedt, az állandó tetoválást sok muszlim a „bőr bűnének” tartja.
– Hm. De maga előtt nem volt titok.
– Nem. A tetoválón kívül csak én tudtam róla. Mielőtt elkészíttette volna,
Hala megkérdezte, hogy írják a szót, és nincs-e olyan jelentése, amiről nem
tud.
– És mi volt az a szó?
Bohr szomorúan elmosolyodott.
– „Barát”. Nagyon szerette a nyelvet.
– Waage azoktól is hallhatott a tetoválásról, akik megtalálták Halát, vagy a
boncolást végezték.
– Épp ez az – mondta Bohr. – A késszúrások közül kettő… – Megállt,
akadozó lélegzetet vett. – A tizenhat késszúrás közül kettő a tetoválást érte,
csak az tudta elolvasni, aki tisztában volt vele, mi áll ott.
– Vagy aki megerőszakolta a lányt. Mert az láthatta a tetoválást, mielőtt
leszúrta.
– Igen.
– Értem, de ez nem igazi bizonyíték, Bohr.
– Nem az. A nemzetközi erők mentelmi jogokra vonatkozó szabályai
szerint Waagét Norvégiába küldték volna, ahol egy közepesen jó ügyvéd is
kihúzta volna a pácból.
– Szóval kinevezte magát törvényszéknek?
Roar Bohr bólintott.
– Hala az én tolmácsom volt. Az én felelősségem. Ahogy Waage őrnagy is.
Felvettem a kapcsolatot Hala szüleivel, és azt mondtam, hogy személyesen
fogom elvinni a lányuk földi maradványait a falujukba. Ami ötórás autóútra
volt Kabultól. Nagyrészt a kopár sivatagon keresztül. Waagét rendeltem
magam mellé, ő vezetett. Néhány óra utazás után megkértem, hogy álljon
meg. Pisztolyt szegeztem a homlokához, ő meg vallott. Aztán hozzákötöttem
az autóhoz, visszaszálltam, és indítottam. Húzatás és felnégyelés.
– Tessék?
– Húzatás és felnégyelés. Ezzel büntették a hazaárulást Angliában 1283 és
1870 között. A halálraítéltet felakasztották, és egészen addig lógni hagyták,
amíg majdnem meghalt, aztán felvágták a hasát, kiontották a belső szerveit,
és elégették őket. Aztán lefejezték. De mindezek előtt ló mögé kötve
vonszolták el a bitóig. És ha a börtön elég messze volt az akasztófától, akkor
az illető volt olyan szerencsés, hogy meghalt, mire odaértek. Mert amikor
már nem bírt a ló után menni vagy futni, a macskaköveken vontatták. A hús
rétegenként vált le róla. Lassú és nagyon fájdalmas halál volt.
Harrynak eszébe jutott az aszfalton talált hosszú vércsík.
– Hala családja nagyon hálás volt, hogy hazavittem őt – folytatta Bohr. – És
a gyilkosa holttestét is. Vagyis azt, ami maradt belőle. Halának nagyon szép
temetést rendeztek.
– És az őrmester holtteste?
– Nem tudom, mit csináltak vele. A felnégyelés talán csak angol szokás. A
lefejezés viszont nyilvánvalóan nemzetközi, legalábbis az őrmester fejét a
falu mellett találták meg egy karóra húzva.
– És ezután jelentette, hogy az őrmester eltűnt a hazaúton.
– Igen.
 – Hm. Miért vigyáz ezekre a nőkre?
Csend. Bohr az asztal szélén ült a fényben, és Harry megpróbált olvasni
kifejezéstelen arcából.
– Volt egy húgom. – A hangja színtelen volt. – Bianca. A kishúgom.
Tizenhét éves korában megerőszakolták. Aznap este vigyáznom kellett volna
rá, de moziba akartam menni, hogy megnézzem a Drágán add az életedet.
Tizennyolc év volt a korhatár. Csak évekkel később mondta el, hogy azon az
estén megerőszakolták. Miközben én a moziban ültem, és Bruce Willist
bámultam.
– Miért nem szólt róla azonnal?
Bohr mély lélegzetet vett.
– Az erőszaktevő megfenyegette, hogy megöl engem, ha bármit is mond.
Biancának fogalma sem volt arról, honnan tudta a férfi, hogy van egy bátyja.
– Hogy nézett ki az erőszaktevő?
– Azt mondta, nem látta, mert sötét volt. Vagy a történtek után egyszerűen
csak elfojtotta az emléket. Szudánban láttam ilyet. Katonákat, akik borzalmas
dolgokat éltek át, majd egyszerűen elfelejtették őket. A következő nap
felébredtek, és teljesen őszintén tagadták, hogy ott lettek volna, és látták
volna a történteket. Egyeseknél egészen jól működik az elfojtás. Másoknál
később felbukkan az emlék, flashback formájában. Rémálomként. Azt hiszem,
Bianca is emlékezni kezdett. És nem bírta elviselni. A félelem törte meg.
– És úgy gondolja, hogy maga tehet róla?
– Persze hogy én tehetek róla.
– Tisztában van vele, hogy sérült, Bohr?
– Természetesen. Maga nem az?
– Mit csinált Kajánál?
– Láttam, hogy van egy film a laptopján, amin egy férfi jön ki Rakel házából
a gyilkosság éjszakáján. Így amikor Kaja elment otthonról, bementem, és
közelebbről is szemügyre vettem.
– Mit sikerült kiderítenie?
– Semmit. Nagyon rossz minőségűek a felvételek. Aztán hallottam, hogy
kinyílik az ajtó, és átmentem a nappaliból a konyhába.
– Hogy aztán a hátam mögé kerüljön a folyosón. És a kloroform véletlenül
volt magánál?
– Mindig van nálam.
– Miért?
 – Aki megpróbál bejutni a védelmem alatt állókhoz, abba a székbe kerül,
amiben maga ül.
– És?
– És megfizeti az árát.
– Miért mondja el nekem ezt az egészet, Bohr?
Bohr összekulcsolta a kezét.
– Be kell vallanom, először úgy gondoltam, maga ölte meg Rakelt, Harry.
– Valóban?
– Az elhagyott férj. Klasszikus, ez az első gondolat, ami felmerül az
emberben, nem igaz? És a temetésen látni véltem a szemében, Harry.
Ártatlanságot és bűntudatot egyszerre. Úgy nézett, mint az az ember, aki
gyűlöletből és vágyból ölt, majd annyira megbánta, hogy sikerült elfojtania.
Mivel csak így élheti túl, az igazságot nem bírná elviselni. Waage őrmester
pillantásában is ezt láttam. Mintha sikerült volna elfelejtenie, mit tett
Halával, és csak akkor jutott volna eszébe, amikor szembesítettem vele. De
miután megtudtam, hogy van alibije, Harry, rájöttem, hogy a mérhetetlen
bűntudat, amit a szemében láttam, ugyanaz, mint az enyém. Azért van
bűntudata, mert nem sikerült megakadályoznia. Vagyis azért mondom el
magának ezt az egészet… – Bohr felállt az asztalról, és eltűnt a sötétben,
miközben folytatta. – …mert tudom, hogy ugyanazt akarja, amit én. Látni,
ahogy megbűnhődnek. Elvettek tőlünk valakit, akit szerettünk. A
börtönbüntetés nem elég. Az egyszerű halál nem elég.
A neoncsövek kettőt villantak, majd a helyiség fényárba borult.
Valóban egy egyterű iroda volt. Legalábbis valamikor régen. A hat-hét
poros íróasztal, rajtuk a monitorok és számítógépházak világosabb helyével,
a kartondobozok, a szétszórt irodaszerek, a nyomtató, mind arra utalt, hogy
igen sietősen kellett kiköltözni a helyiségből. Az egyik fehérre festett falon a
király portréja lógott. Katonák, futott át gépiesen Harry agyán a gondolat.
– Mehetünk? – kérdezte Bohr.
Harry felállt. Szédült, úgyhogy kissé imbolyogva indult az egyszerű faajtó
felé, ahol Bohr várta, aki visszaadta neki a telefonját, a szolgálati fegyverét és
az öngyújtóját.
– Hol volt? – kérdezte Harry. Elvette, és zsebre vágta a telefont meg az
öngyújtót, majd a tenyerében méregetve a pisztolyt, folytatta. – Hol volt azon
az éjszakán, amikor Rakelt megölték? Mert otthon nem…
– Mivel hétvége volt, a hüttében – felelte Bohr. – Eggedalban. Egyedül.
 – Mit csinált?
– Lássuk csak, mit is csináltam? Fegyvert tisztítottam. Begyújtottam a
kandallóba. Gondolkodtam. Rádiót hallgattam.
– Hm. A Radio Hallingdalt?
– Igen, az az egyetlen, amit be lehet fogni.
– Aznap este bingó volt.
– Úgy van. Gyakran megfordul Hallingdalban?
– Nem. Emlékszik esetleg valami különösre?
Bohr felvonta a szemöldökét.
– A bingóból?
– Igen.
Bohr megrázta a fejét.
– Semmire? – kérdezte Harry, és érezte, hogy a pisztoly nehéz. Ebből azt a
következtetést vonta le, hogy a töltényeket nem vették ki a tárból.
– Semmi sem rémlik. Ez kihallgatás?
– Gondolkodjon!
Bohr a homlokát ráncolta.
– Talán volt valami… Az összes nyertes ugyanazon a településen élt. Ålban.
Vagy Flåban.
– Bingó! – mondta Harry halkan, és a kabátja zsebébe dugta a pisztolyt. –
Ezennel kihúztam a gyanúsítottak listájáról.
Roar Bohr Harryra bámult.
– Megölhettem volna, anélkül hogy bárki rájött volna. Erre egy bingó miatt
törölt a listájáról?
Harry megvonta a vállát.
– El kell szívnom egy cigit.
Lementek a megkopott, nyikorgó falépcsőn az éjszakába, miközben
felcsendült egy harangjáték.
– A mindenségit – mondta Harry, és beszívta a hideg levegőt. Valamivel
távolabb a téren a szombat estétől megrészegült emberek siettek a
szórakozóhelyek felé, a háztetők fölött pedig ott magasodtak a városháza
tornyai. – A város közepén vagyunk.
Harry hallotta már a városháza harangját Kraftwerket és Dolly Partont
játszani, egyszer pedig Oleget teljesen izgalomba hozta, amikor megszólalt a
Minecraft egyik ismert dallama. Most azonban az egyik állandó melódia szólt,
Az éjjeliőr dala Edvard Griegtől. Ami azt jelentette, hogy éjfél van.
 Harry megfordult. A ház, ahonnan jöttek, egy barakkszerű faépület volt,
közvetlenül az Akershus-erőd kapuján belül.
– Nem éppen egy MI6 vagy Langley – jegyezte meg Bohr. – De tényleg az
E14 főhadiszállása volt.
– E14? – Harry előkotorta a cigarettásdobozt a nadrágja zsebéből.
– Egy rövid életű norvég kémszervezet.
– Valami dereng.
– 1995-ben indult, néhány évig James Bond-jellegű akciókat bonyolított,
majd hatalmi harcok következtek, és politikai csatározások a módszerek
körül, míg végül 2006-ban bezárták. Az épület azóta üresen áll.
– De magának van kulcsa hozzá?
– Az utolsó években én is tag voltam. Nem kérték vissza.
– Hm. Egy volt kém. Ez megmagyarázza a kloroformot.
Bohr elvigyorodott.
– Ó, ennél furcsább dolgokat is csináltunk.
– Azt nem kétlem. – Harry a városháza tornyának órája felé pillantott.
– Sajnálom, hogy tönkretettem az estéjét – mondta Bohr. – De lejmolhatok
egy cigarettát, mielőtt eltesszük magunkat holnapra?

– Fiatal tiszt voltam, amikor beszerveztek – mondta Bohr, és az ég felé fújta a

cigarettafüstöt. Az Oslo-fjordra néző ágyúk mögötti földsáncon találtak egy
padot. – De nem csak a hadseregből jöttek emberek az E14-be. Voltak
közöttünk diplomaták, pincérek, ácsok, rendőrök, matematikusok. Gyönyörű
nők, akiket csaliként lehetett használni.
– Egészen úgy hangzik, mint egy kémfilm – jegyezte meg Harry, és
leveregette a hamut a cigarettájáról.
– Nem csak úgy hangzik, ez egy kémfilm volt.
– Mi volt a megbízás?
– Információszerzés olyan helyekről, ahol Norvégia katonai jelenléte
elképzelhető lehetett volna. A Balkánról, a Közel-Keletről, Szudánból,
Afganisztánból. Óriási szabadságot élveztünk, az Egyesült Államok és a NATO
hírszerző hálózataitól függetlenül működtünk. Egy darabig tényleg úgy tűnt,
hogy meg tudjuk csinálni. Erős bajtársiasság, erős lojalitás. És talán egy kicsit
túl sok szabadság. Az ilyen zárt közösségekben sajátosan mérik, mi az
elfogadható. A nőknek fizettünk, hogy vállalják a szexet is a cél érdekében,
ha szükséges. Nyilvántartásba nem vett High Standard HD 22-esekkel
szerelkeztünk fel.
Harry bólintott. Azt a pisztolyt látta Bohr hüttéjében. A CIA ügynökei is
kedvelték, mert könnyen felszerelhető és jó hangtompítója volt. Ilyet találtak
Francis Gary Powersnél, az 1960-ban szovjet területek felett lelőtt U–2
kémrepülőgép pilótájánál is.
– Mivel nem volt sorozatszámuk, nem tudtak lenyomozni minket, ha
fegyvert kellett használnunk.
– És maga mindebben részt vett?
– A fizetett szexet és a likvidálásokat leszámítva igen. A legrosszabb, amit
tettem… – Bohr elgondolkodva megvakarta az állát. – …vagy amit a
legrosszabbnak éreztem, az volt, amikor egy ember bizalmába férkőztem,
hogy aztán becsapjam. Az egyik felvételi feladat az volt, hogy a lehető
leggyorsabban eljussunk Oslóból Trondheimbe mindössze tíz koronával a
zsebünkben. Meg kellett mutatnunk, hogy milyen kreatívak vagyunk, és hogy
rendelkezünk mindazon készségekkel, amelyeket egy stresszes helyzet
megkövetelhet terepen. Az oslói központi pályaudvar egyik kávézójában
felajánlottam a tíz koronát egy kedvesnek tűnő nőnek, hogy felhívhassam a
telefonjáról a halálosan beteg kishúgomat a trondheimi kórházban, és
elmondhassam neki, hogy ellopták a csomagomat, benne a pénztárcámmal, a
vonatjegyemmel meg a telefonommal. Egy másik ügynök számát tárcsáztam,
és még elsírni is sikerült magamat. Miután letettem, a nő is sírt, és amikor
már éppen meg akartam kérdezni tőle, tudna-e pénzt kölcsönözni nekem a
vonatra, felajánlotta, hogy elvisz a kocsijával, amely a szomszédos
parkolóházban állt. Autóba pattantunk, és iszonyatos sebességgel útnak
indultunk. Az órák teltek, mindenféléről beszélgettünk, a legbensőbb
titkainkról, ahogyan csak idegenekkel szokott az ember. Az én titkaim
betanult hazugságok voltak, az egész pedig remek gyakorlás egy reménybeli
kém számára. Négy óra múlva megálltunk Dovrében, és megnéztük, ahogy a
nap leereszkedik a fennsík mögött. Csókolóztunk. Úgy nevettünk, hogy a
könnyünk is kicsordult, és szerelmet vallottunk egymásnak. Két órával
később, valamivel éjfél előtt a nő kitett a kórház főbejáratánál. Megkértem,
hogy keressen parkolóhelyet, addig én kiderítem, hol fekszik a kishúgom. A
recepción várom majd. Aztán egyenesen átvágtam a kórház recepciós pultja
előtt, kimentem az épület hátsó ajtaján, és csak futottam és futottam, az
Olav-szoborhoz, ahol az E14 felvételijének vezetője egy stopperórával a
kezében várakozott. Én lettem az első befutó, és hősként ünnepeltek azon az
éjszakán.
– Rossz szájíz nélkül?
– Akkor igen. Az csak később jött. A különleges egységnél ugyanez volt.
Olyan nyomás alatt állsz, mint a hétköznapi emberek soha. És egy idő múlva
úgy gondolod, hogy a hétköznapi emberekre vonatkozó szabályok rád nem
érvényesek. Az E14-ben manipulációval kezdődött. Kihasználással. Néhány
egyszerű törvénysértéssel. Majd az életet és a halált feszegető erkölcsi
kérdésekkel ért véget.
– De ezek szerint úgy gondolja, hogy a szabályok az ilyen munkát végző
emberekre is vonatkoznak?
– Papíron… – Bohr a combján dobolt. – Természetesen. Itt viszont… –
Megkocogtatta a homlokát. – Itt viszont tudod, hogy néhány szabályt meg
kell szegned ahhoz, hogy vigyázhass rájuk. Mert végig te vagy őrségben. És
őrségben lenni magányos dolog, senkid sincs a többi őrön kívül. Senki nem
fog köszönetet mondani, mert a legtöbben soha nem fogják megtudni, hogy
vigyáztak rájuk.
– A jogállamiság…
– A jogállamiságnak megvannak a maga korlátai. Ha a jogállam döntött
volna, az afgán nőt megerőszakoló és megölő norvég katonát hazaküldték
volna, és egy rövid időre bedugják egy olyan börtönbe, ami egy hazarának
ötcsillagos szállodának tűnne. Tőlem azt kapta, amit megérdemelt, Harry.
Amit Hala és a családja megérdemelt. Afgán büntetést egy Afganisztánban
elkövetett bűncselekményért.
– És most arra vadászik, aki megölte Rakelt. De ha követi a saját logikáját,
akkor egy norvég bűncselekményt a norvég törvények szerint kell megítélni,
és nálunk nincs halálbüntetés.
– Norvégiában talán nincs, de nálam van, Harry. És magánál is.
– Nálam?
– Nem vonom kétségbe, hogy a norvégok többségéhez hasonlóan őszintén
hisz a humánus büntetésben és az új esélyben. De maga is ember, Harry.
Olyan ember, akitől elvettek valakit, akit szeretett. És akit én is szerettem.
Harry ingerülten beleszívott a cigarettába.
– Nem – mondta Bohr. – Nem úgy. Rakel a húgom volt. Ahogy Hala is. Rakel
és Hala Bianca volt. És elvesztettem őket.
– Mit akar, Bohr?
 – Segíteni. Amikor megtalálja, segíteni fogok.
– Hogyan?
Bohr felemelte a cigarettát.
– Ölni olyan, mint dohányozni. Az ember rosszul érzi magát tőle, nem
akarja csinálni, azt hiszi, sosem fogja tudni helyrehozni az okozott károkat.
És a lelkem mélyén sosem hittem igazán a különleges egységnél a srácoknak,
akik azt mondták, hogy az ellenség megölése a legnagyobb élvezet. Ha Rakel
gyilkosát a letartóztatása után megölik, magának gyanún felül kell állnia.
– Én hozom meg a halálos ítéletet, és maga felajánlkozik hóhérnak?
– Ó, hát mind meghozzuk az ítéletet, Harry. A gyűlölet porig éget
bennünket. Látjuk, de akkor már lángokban állunk, és késő bármit is tenni
ellene. – Bohr a földre dobta a cigarettacsikket. – Hazavigyem?
– Sétálok – felelte Harry. – Ki kell szellőztetnem a fejemből a kloroformot.
Csak még két kérdés. Amikor a feleségével a tónál ültünk, ránk célzott. Miért
csinálta, és honnan tudta, hogy oda megyünk?
Bohr elmosolyodott.
– Nem tudtam. Általában az alagsorban ülve őrködöm. Vigyázok, hogy a
nyérc ne ragadjon el több fiókát az ott fészkelő hattyúpártól. És egyszer csak
felbukkantak.
– Hm.
– És a másik kérdés?
– Hogy sikerült felcipelnie a lépcsőn?
– Ahogy a harcban elesett katonáinkat. Mint egy hátizsákot. Csak így lehet.
Harry bólintott.
– Valóban.
Bohr felállt.
– Tudja, hol talál meg, Harry.

Harry elgyalogolt a városháza épülete mellett, elhagyta a Stortingsgatát, és

megállt a Nemzeti Színház előtt. Megállapította, hogy minden különösebb
gond nélkül elsétált három nyitva tartó, szombat éjszakai nyüzsgéstől hangos
bár mellett. Előhúzta a telefonját. Üzenete érkezett Olegtől.
Van valami fejlemény? A fejed még a víz fölött van?
Úgy döntött, felhívja, miután beszélt Kajával. A nő az első csengésre
felvette.
 – Harry? – A hangjában nyugtalanság bujkált.
– Beszéltem Bohrral – mondta Harry.
– Tudtam, hogy van valami!
– Ártatlan.
– Igen? – Harry hallotta, ahogy a paplan a telefon mikrofonját súrolja,
amint Kaja megfordul az ágyban. – És ez mit jelent?
– Azt, hogy visszatértünk a startmezőre. Holnap reggel teljes jelentést
adok, rendben?
– Harry?
– Igen?
– Megijedtem egy kicsit.
– Észrevettem.
– És most egy kicsit magányos vagyok.
Szünet.
– Harry?
– Hm.
– Nem muszáj, ha nem akarod.
– Tudom.
Harry letette. Beütött egy O betűt. Már éppen meg akarta nyomni a
hívógombot, de habozott. Helyette az üzenetre bökött, és bepötyögte: Holnap
felhívlak.
 Harmincegyedik fejezet

Harry majdnem teljesen felöltözve feküdt a paplanon. A Dr. Martens bakancs

az ágy mellett állt a padlón, kabátja a széken lógott. Kaja a paplan alatt
kucorgott, de a feje Harry karján pihent.
– Teljesen ugyanolyannak tűnsz – szólalt meg, és végigsimított Harry
pulóverén. – Ennyi év, és semmit sem változtál. Ez igazságtalan.
– Elkezdtem izzadságszagú lenni – mondta Harry.
Kaja Harry hónaljába fúrta az arcát, és beleszagolt.
– Hülyeség, jó illatod van. Harry-illat.
– A bal hónaljamnak igen. A jobb viszont botrányos. Talán a kor miatt van.
Kaja halkan nevetett.
– Tudtad, hogy a kutatások szerint az csak egy mítosz, hogy az
öregemberek büdösek? Egy japán tanulmányban azt írták, hogy bár a
kellemetlen szagú 2-nonenal nevű anyag csak a negyven év felettieknél van
jelen, a vaktesztek azt mutatták, hogy az idősebbek izzadságszaga jobb a
harmincasokénál.
– Nem semmi – mondta Harry. – Sikerült elméleti síkra terelned a tényt,
hogy a másik oldalon oroszlánszagom van.
Kaja nevetett. Azzal a lágy nevetéssel, amely után Harry annyira
vágyakozott. Az ő nevetésével.
– Mondj el mindent! – kérte Kaja. – Bohrról.
Harry engedélyt kapott, hogy rágyújtson, aztán belevágott. Beszámolt róla,
mi történt Bohr hüttéjében, hogyan kábította el a férfi az alattuk lévő
nappaliban, hogyan tért magához az E14 üres irodájában, és miről
beszélgettek. Több-kevesebb pontossággal. Az utolsó részt viszont
elhallgatta. Arról nem tett említést, hogy Bohr hóhérnak ajánlkozott.
Kaja nem döbbent meg különösebben azon, hogy Bohr kivégezte az egyik
katonáját. Vagy hogy Kabulban és itt, Oslóban is megfigyelte őt.
– Azt hittem, ki fogsz borulni, amikor elmesélem, hogy a tudtod nélkül
megfigyelt.
Kaja megrázta a fejét, és elkérte Harrytól a cigarettát.
– Sosem láttam, de időnként éreztem a jelenlétét. Tudod, amikor Bohr
megtudta, hogy én is elvesztettem a bátyámat, ahogy ő is a húgát, egy kicsit
úgy kezdett bánni velem, mint valamiféle póthúggal. Apróságokból vettem
észre. Például amikor a biztonságos zónákon kívül dolgoztam, egy kicsit több
erősítést kaptam, mint a többiek. Úgy tettem, mintha nem venném észre. És
az ember hozzászokik ahhoz, hogy megfigyelés alatt tartják.
– Tényleg?
– Persze. – Kaja visszadugta Harry szájába a cigarettát. – Amikor Bászrában
dolgoztam, a Vöröskereszt munkatársai által lakott szálloda körül
túlnyomórészt britek voltak. És a britek mások. Az amerikaiak látványosan
mozognak, centiről centire átfésülik az utcát, ha vadásznak valakire,
célirányosan haladnak, és szó szerint a falon is átmennek, ha az az útjukban
áll. Úgy vélik, ez a módszer gyorsabb és ijesztőbb is. Míg a britek… – Az ujjai
Harry mellkasára kúsztak. – …ők a fal mellett surrannak láthatatlanul. Nyolc
óra után kijárási tilalom volt, de néha kimentünk a szálloda tetejére a bárból.
Soha nem láttuk őket, de előfordult, hogy észrevettem egy-egy piros pontot
azon, akivel együtt álldogáltam odakint. És ő is rajtam. A britek diszkrét
üzenete volt, hogy a helyükön vannak. És hogy menjünk vissza az épületbe.
Ettől nagyobb biztonságban éreztem magam.
– Hm. – Harry beleszívott a cigarettába. – Ki volt az?
– Kicsoda?
– Akin a pontokat láttad?
Kaja elmosolyodott, a szeme azonban szomorú lett.
– Anton. Ő a Vöröskereszt Nemzetközi Bizottságánál dolgozott. A legtöbb
ember nem tudja, de két Vöröskereszt van. A Vöröskereszt és a Vörös Félhold
Szervezeteinek Nemzetközi Szövetsége, amely bennünket, egyszerű
egészségügyi katonákat takar, akik az ENSZ égisze alatt dolgozunk. És van a
Vöröskereszt Nemzetközi Bizottsága, amely többségében svájciakból áll, és
amelynek székhelye az ENSZ-palotán kívül található Genfben. Ők a
vöröskeresztes megfelelői a tengerészgyalogságnak és a különleges
egységnek. Ritkán hallani róluk, de ők érkeznek elsőként, és távoznak
utolsóként. Ők csinálnak mindent, amit az ENSZ nem végez el a biztonsági
helyzet miatt. Ők merészkednek ki éjszaka, és számolják a hullákat, hogy úgy
mondjam. Kerülik a feltűnést, de fel lehet ismerni őket arról, hogy drágább
inget hordanak, és azt a benyomást keltik, hogy mindenki másnál jobbak.
– És azok?
Kaja letüdőzte a füstöt.
– Igen. De őket is megölik az aknarepeszek.
– Hm. Szerelmes voltál belé?
– Féltékeny vagy?
– Nem.
– Én féltékeny voltam.
– Rakelre?
– Utáltam őt.
– Pedig semmi rosszat nem csinált.
– Pont ezért. – Kaja elnevette magát. – Elhagytál miatta. Egy nőnek ennyi is
elég, hogy gyűlöljön valakit, Harry.
– Én nem hagytalak el, Kaja. Mi csak két összetört szívű ember voltunk,
akik egy darabig vigaszt nyújtottak egymásnak. És amikor elmentem Oslóból,
mindkettőtöket elhagytam.
– De azt mondtad, szereted. És miatta tértél vissza Oslóba, nem miattam.
– Oleg miatt, aki bajba került. De igen, mindig szerettem Rakelt.
– Akkor is, amikor ő nem akart téged?
– Főleg akkor, amikor nem akart. Úgy tűnik, az emberek így vannak
összerakva. Nem?
Kaja vándorló ujjai visszavonultak.
– A szerelem bonyolult – mondta, majd közelebb húzódott Harryhoz, és a
mellkasára tette a fejét.
– A szerelem mindennek a gyökere – mondta Harry. – Jónak és rossznak.
Örömnek és bánatnak.
Kaja felpillantott rá.
– Mire gondolsz?
– Gondolok valamire?
– Igen.
Harry megrázta a fejét.
– Csak egy történetre a gyökerekről.
– Gyerünk! Most te mesélsz.
– Nos. Hallottál már az Old Tjikkóról?
– Mi az?
– Egy lucfenyő. Egyszer Rakel, Oleg és én útra keltünk a Fulufjällets
Nemzeti Parkba Svédországba, mert Oleg azt tanulta az iskolában, hogy ott
áll az Old Tjikko, a világ legöregebb fája, amely hamarosan tízezer éves lesz.
A kocsiban Rakel elmesélte, hogy a fa már akkor élt, amikor az ember épp
csak ismerkedett a földműveléssel, és Anglia még a kontinens része volt.
Amikor felértünk a hegyre, nagy csalódásunkra kiderült, hogy az Old Tjikko
egy meglehetősen zilált, szél tépázta és egészen kicsi lucfenyő. Az egyik
erdőőrtől pedig azt is megtudtuk, hogy a fa, mármint a föld feletti része, csak
néhány évszázados, és csak a gyökérrendszer tízezer éves. A fa törzse
többször elpusztult az idők során, a gyökérzet viszont érintetlen maradt, így
újabb törzs fejlődhetett ki belőle. Oleg elszontyolodott, mert alig várta, hogy
elmesélje az osztálytársainak, hogy látta a világ legöregebb fáját. Ennek a
vacak kis fenyőnek pedig még csak nem is láthattuk a gyökerét. Ezért azt
mondtam neki, örüljön inkább, hogy majd elmondhatja a tanárának, a
gyökérzet nem az egész fát jelenti, és a világ legöregebb fája a kaliforniai
White Mountainsben áll, és úgy ötezer éves. Oleg arca felderült, és egész úton
lefelé előttünk szökdécselt, mert égett a vágytól, hogy hazaérjünk, és frissen
szerzett tudásával elkápráztassa az osztályt. Amikor este lefeküdtünk, Rakel
hozzám bújt, és azt mondta, szeret, és a szerelmünk olyan, mint az Old Tjikko
gyökérrendszere. A fák elkorhadhatnak, beléjük csaphat a villám, és mi is
veszekedhetünk, és én lerészegedhetek. De a föld alatti résznek senki és
semmi sem árthat, az mindig ott lesz, és mindig egy új fa fog kinőni belőle.
Csendben feküdtek a sötétben.
– Alig hallom a szívverésedet – szólalt meg egy idő után Kaja.
– Rakel fél szíve – mondta Harry. – Az enyém nyilván nem ver tovább most,
hogy a másik fele eltűnt.
Kaja hirtelen Harryra feküdt.
– Meg akarom szagolni a másik hónaljadat – jelentette ki.
Harry engedte neki. Kaja Harryéhoz nyomta az arcát, a férfi pedig érezte a
teste melegét az agyonmosott pizsamán és a saját ruháin keresztül.
– Talán le kell venned a pulóveredet, hogy érezzem – suttogta Kaja az ajkát
Harry füléhez tapasztva.
– Kaja…
– Nem, Harry… Szükséged van rá. És nekem is szükségem van rá. Ahogy te
magad mondtad. Vigasz. – Kaja odébb csúszott, hogy hozzáférjen a
pulóverhez.
Harry elkapta a kezét.
 – Túl korai, Kaja.
– Gondolj rá, miközben csinálod. Komolyan mondom. Gondolj Rakelre!
Harry nyelt egyet.
Aztán elengedte a nő kezét. Behunyta a szemét.
Olyan volt, mint egy kád meleg fürdővízbe ereszkedni ruhástul, telefonnal
a zsebben: átkozottul rossz és átkozottul élvezetes.
Kaja megcsókolta. Harry kinyitotta a szemét, és egyenesen a nő szemébe
nézett. Egy másodpercig olyan volt, mintha figyelnék egymást, akár két vad,
amelyek egymás felé futnak az erdőben, és el kell dönteniük, hogy barátok
vagy ellenségek. Aztán viszonozta a csókot. Kaja levetkőztette, aztán ő maga
is levetkőzött, majd ráült. Megragadta a hímtagját. Nem mozgatta a kezét,
csak tartotta, keményen. Talán lenyűgözte a vér dübörgése, amit Harry maga
is érzett. Aztán – minden további teketóriázás nélkül – magába vezette.
Megtalálták a közös ritmust, emlékeztek rá. Lassú, nehéz. Harry látta a
rádiós ébresztőóra gyér, vörös fényében, ahogy Kaja fölötte ringatózik. A
keze végigsimított valamin, amit egy szimbólumot formázó medálnak vélt, de
valójában egy tetoválás volt: egy S betű, alatta két pont és még valami, ami
Harryt a kocsijában ülő rajzfilmbéli Frédire emlékeztette. Kaja nyögése
hangosabb lett, gyorsítani akart a tempón, de Harry nem engedte. Kaja dühös
kiáltásban tört ki, de hagyta Harryt irányítani. A férfi behunyta a szemét, és
megpróbálta felidézni Rakelt. Felidézte Alexandrát. Felidézte Katrinét. Rakelt
azonban nem sikerült. Addig nem, amíg Kaja meg nem merevedett, és a
nyögése abba nem maradt. Akkor Harry kinyitotta a szemét, és látta, ahogy a
vörös fény végigcsorog az arcán meg a felsőtestén, akár a vér. Kaja szeme a
falra meredt, a szája nyitva volt, néma sikoltásba dermedt, és megcsillantak
nedves, hegyes fogai.
Harry fél szíve pedig dobogott.
 Harminckettedik fejezet

– Jól aludtál? – kérdezte Kaja, miközben odanyújtotta Harrynak az egyik

gőzölgő kávéscsészét, és visszabújt mellé az ágyba.
A reggeli nap sápadt fénye beszűrődött a függönyök között, amelyek
finoman meglebbentek a nyitott ablak előtt. A levegő még mindig hűvös volt,
és Kaja kellemesen megborzongott, miközben jéghideg lábfejét Harry lába
közé dugta.
Harry elgondolkodott. Igen, a fenébe is, tényleg jól aludt. Nem voltak
rémálmai. Nem gyötörte az ital utáni mindent elsöprő vágy. Nyoma sem volt
hirtelen felbukkanó látomásoknak vagy pánikrohamnak.
– Úgy tűnik – válaszolta. Felült az ágyban, és belekortyolt a kávéba. – És te?
– Mint a bunda. A koncepció, hogy itt vagy velem, láthatóan jól működik.
De ez már annak idején is így volt.
Harry a semmibe révedve bólintott.
– Mit gondolsz, megpróbáljuk újra? Tiszta lappal kezdhetnénk. –
Megfordult, és rögtön látta Kaja meglepett arcán, hogy félreérthetően
fogalmazott. – Mármint egyetlen gyanúsított sincs a noteszunkban – tette
hozzá gyorsan. – Szóval hol kezdjük?
Kaja arca megfeszült, és az állt rajta: „Tényleg nem tudod félretenni Rakelt
öt perccel azután sem, hogy együtt ébredtünk?”
Aztán Harry látta, hogy összeszedi magát. Megköszörülte a torkát.
– Tehát Rakel elmondta Bohrnak, hogy a munkád miatt megfenyegettek
benneteket. Ugyanakkor tudjuk, hogy az otthonukban meggyilkolt áldozatok
esetében a gyilkos tízből kilencszer az ismeretségi körből kerül ki. Vagyis
olyasvalaki, akit Rakel ismert. Vagy olyasvalaki, aki téged ismer.
– Az első egy hosszú lista, a második egészen rövid.
– Milyen férfi ismerősei voltak Bohron és a többi munkatársán kívül?
– Ismerte a kollégáimat. És… nem.
– Igen?
 – Segített, amikor enyém volt a Jealousy Bar. Ringdal, aki átvette a
kocsmát, azt akarta, hogy Rakel folytassa a munkát. Nemet mondott, de ez
aligha lehet indíték.
– Elképzelhető, hogy a gyilkos nő?
– Tizenöt százalék a valószínűsége.
– Statisztikailag igen, de azért csak gondolkodj! Féltékenység?
Harry megrázta a fejét.
Hallották, ahogy egy telefon rezegni kezd a szobában. Kaja lehajolt a földre,
kihalászta Harry zsebéből a készüléket, majd megnyomta a zöld gombot a
kijelzőn.
– Harrynak pillanatnyilag Kaja ágyában van dolga, úgyhogy légy szíves,
fogd rövidre.
Azzal átadta a telefont a helyzetébe beletörődő Harrynak, aki a kijelzőre
nézett.
– Igen?
– Nem mintha az én dolgom lenne, de ki az a Kaja? – Alexandra hangja
jéghidegen csengett.
– Ezt néha én is szeretném tudni – válaszolta Harry, majd Kaja után nézett,
aki kibújt az ágyból, aztán a pizsamájából, és eltűnt a fürdőszobában. – Mi a
helyzet?
– Hogy mi a helyzet? – kérdezett vissza Alexandra. – Csak gondoltam,
tájékoztatlak a legfrissebb DNS-eredményekről, amiket átküldtünk a
nyomozócsoportnak.
– Igen?
– De most már nem vagyok annyira biztos a dolgomban.
– Azért, mert Kaja ágyában fekszem?
– Tehát beismered! – kiáltotta Alexandra.
– A „beismerem” nem a megfelelő szó, de igen. Sajnálom, ha szemétségnek
tartod, de neked úgyis csak egy alkalmi numera voltam, úgyhogy gyorsan
túlleszel rajta.
– Akkor nem is hívlak többet alkalmi numerák ügyében, szépfiú!
– Oké, megpróbálok együtt élni vele.
– Legalább tehetnél úgy, mintha sajnálnád.
– Figyelj, Alexandra, hónapokon keresztül mást sem tettem, csak mindent
nagyon sajnáltam, úgyhogy most eszemben sincs belemenni ebbe a játékba.
Mesélsz nekem a jelentésről, vagy sem?
 Szünet. Harry hallotta a víz zubogását a fürdőszobából.
Alexandra felsóhajtott.
– Most fejeztük be a helyszínről származó nyomok DNS-vizsgálatát, és
természetesen számtalan, a nyilvántartásunkban szereplő rendőr DNS-ére
rábukkantunk. A tiédre, Olegére, a helyszínelő csoport tagjaiéra.
– Tényleg összebarmolták a helyszínt?
– Ne legyél ilyen szigorú, Harry! Nagyon alapos, az egész házra, sőt még a
pincére is kiterjedő ellenőrzés volt. Olyan rengeteg anyagot kellett
elemeznünk, hogy kaptunk egy fontossági sorrendet a helyszínelőktől. Ezért
csak most került elő, amiről be akartam számolni neked. A mosogatógépben
lévő poharak és evőeszközök ugyanis nem álltak túl előkelő helyen a listán.
– Mi került elő?
– Egy ismeretlen személy DNS-e egy pohár szélére száradt
nyálmaradványból.
– Férfié?
– Igen. Azt mondták, ujjlenyomat is volt a poháron.
– Ujjlenyomat? Akkor kép is van róla! – Harry kiugrott az ágyból. –
Alexandra, igazi barát vagy! Köszönöm!
– Barát? – horkant fel a nő. – Ki a fene akar barát lenni?
– Felhívsz, ha lesz még valamid számomra?
– Persze, majd hívlak, ha egy nagydarab pasas lesz az ágyamban – vágta rá
Alexandra, azzal letette.
Harry felöltözött, fogta a kávéscsészét, a kabátját meg a bakancsát, lement
a nappaliba, felnyitotta Kaja laptopját, és bejelentkezett az oslói rendőrség
nyomozócsoportjának oldalára. A legutóbb feltöltött jelentésben megtalálta a
pohárról készült képet, továbbá egy másik felvételt a mosogatógép
tartalmáról. Két tányér és négy pohár. Ez azt jelentette, hogy a poharat nem
sokkal a gyilkosság időpontja előtt használták. Rakel ugyanis sosem hagyta,
hogy a mosatlan edény egy napnál tovább álljon a mosogatógépben. Ha a gép
nem telt meg legalább félig, előfordult, hogy kivette, ami benne volt, és
kézzel mosogatott el.
Az ujjlenyomatos pohár annak a készletnek az egyik darabja volt, amelyet
Rakel egy kis nittedali üvegfúvó üzemben vásárolt. A vállalkozást egy
Szíriából idemenekült család üzemeltette. Rakel szerette a kékes árnyalatú
poharakat, és segíteni akart a családnak, ezért felvetette, hogy a Jealousy
Barnak is vásárolnia kellene ilyeneket. Úgy vélte, hogy ez még sajátosabb
jelleget kölcsönözne a bárnak. De mielőtt Harrynak sikerült volna állást
foglalnia a kérdésben, már sem a holmenkolleni házban, sem a bár
tulajdonosai között nem volt keresnivalója. Rakel a konyhával egybenyitott
nappali egyik szekrényében tartotta a poharakat. Éppenséggel nem ez az első
hely, ahol egy gyilkos poharat keres, ha inni akar a gyilkosság után. A
jelentés szerint Rakel ujjlenyomata is rajta volt. Vagyis ő adott inni az
illetőnek, ő nyújtotta át neki a poharat. Nagy valószínűséggel víz volt benne,
a jelentés szerint egyéb ital nyomait nem találták. Rakel nem ivott, a
mosogatógépben csak egy kék pohár volt.
Harry végighúzta az egyik kezét az arcán.
Tehát olyasvalaki látogatta meg, akit elég jól ismert ahhoz, hogy
beengedje, de annyira nem, hogy az egyik egyszerű IKEA-s poharat vegye ki a
csap feletti konyhaszekrényből, amikor az illető inni kért. Olyasvalaki, akivel
kissé figyelmesebb volt ennél. Egy szerető? Ez esetben nagyon friss lehetett a
dolog, ha Rakel képes volt miatta elmenni a szekrényig. És a fickó még nem
járt a házban. Amikor Harry megnézte a vadkamera memóriakártyáján lévő
többi fájlt, a felvételeken csak Rakelt látta, egyetlen látogatója sem volt.
Legalábbis a gyilkosság éjszakájáig. Biztos, hogy a pohár a tettesé volt. Harry
arra az emberre gondolt, akinek felbukkanása láthatóan meglepte Rakelt, de
akit néhány másodperc múlva mégis beengedett a házba. A jelentésben az
állt, hogy az ujjlenyomatokat nem találták meg az adatbázisban. Más szóval
nem aktív rendőrről van szó, és nem is ismert bűnözőről. Hanem
olyasvalakiről, aki nem tartózkodott sokat a házban, mivel ez volt az
egyetlen nyom, amit maga után hagyott.
A pohárról a régi módszerrel vették le az ujjlenyomatot: ecsettel vagy
mágnessel egyenletesen eloszlatták a port a felszínén. Harry öt ujj
lenyomatát látta. Négyet az egyik oldalon, amelyek a helyzetükből ítélve egy
bal kéz ujjai voltak, egyet pedig a másikon: egy magányos hüvelykujj
lenyomatát. Meg Rakelét. Harry pillantása végigsiklott a jelentésen, és
igazolva látta, amit már magától is tudott: az ujjlenyomatok Rakel jobbjától
és az ismeretlen baljától származtak. Az agya azonnal riadót fújt, amikor
meghallotta a padlódeszka előző napról már ismerős nyikorgását.
– Összerezzentél! – nevetett Kaja, aki mezítláb, egy túlméretezett, kopott,
kék fürdőköpenyben bukkant fel a nappaliban. Az apjáé lehetett. Vagy a
bátyjáé. – Csak egy adag reggelim van, de el is mehetünk…
– Megvagyok – vágott a szavába Harry, és lecsukta a laptopot. – Haza kell
mennem átöltözni. – Felállt, és homlokon csókolta Kaját. – Szép tetoválás!
– Gondolod? Úgy értem, régen mintha nem rajongtál volna a
tetoválásokért.
– Tényleg?
Kaja elmosolyodott.
– Azt mondtad, mi, emberek tudatlan bolondok vagyunk, ezért nem kellene
kőre vagy bőrre írnunk, vagy legfeljebb csak vízzel oldható festékkel. Mert
szükségünk van annak lehetőségére, hogy kitörölhessük a múltat, és
elfelejthessük, kik voltunk.
– Jesszusom. Tényleg ezt mondtam?
– Tiszta lap, ezt mondtad. Annak szabadsága, hogy valaki megújulhasson,
jobb legyen. De a tetoválás meghatározza az embert, arra kényszeríti, hogy
régi meggyőződésekhez ragaszkodjon. Azzal példálóztál, hogy ha a melledre
tetováltatod Jézust, az már önmagában is arra ösztönöz, hogy ragaszkodj egy
régi babonához, mert a tetoválás rettenetesen hülyén nézne ki egy ateistán.
– Nem rossz. És lenyűgöző, hogy emlékszel rá.
– Régen töprengő ember voltál, Harry, és számtalan furcsa gondolatod volt.
– Régen jobb gondolataim voltak. Lehet, hogy magamra kellett volna
tetováltatnom őket.
Harry megdörzsölte a nyakát. Ez a riasztó a fejében nem akart elhallgatni.
Olyan volt, mint egy régi autóriasztó, amely a hálószoba ablaka alatt vonyít,
arra várva, hogy valaki lemenjen, és kikapcsolja. Lehet, hogy valami más
váltotta ki, nem a meglazult padlódeszka nyikorgása?
Kaja kikísérte a folyosóra, ahol Harry felhúzta a bakancsát.
– Tudod, mi van? – kérdezte Kaja, amikor Harry már indulásra készen állt a
nyitott ajtóban. – Úgy nézel ki, mint aki életben akar maradni.
– Micsoda?
– Amikor a temetésen láttalak, úgy festettél, mint aki csak az első adandó
alkalomra vár, hogy meghalhasson.

Katrine megnézte a telefonja kijelzőjén, ki hívja. Habozva az íróasztalon

tornyosuló jelentésekre sandított, majd felsóhajtott.
– Jó napot, Mona! Csak nem vasárnap is dolgozik?
– Amint látom, nem vagyok vele egyedül.
– Nők nélkül megáll az ország. Miben lehetek a VG szolgálatára?
 – Friss információkra lenne szükségem a Rakel-ügyben.
– Ezért vannak a sajtótájékoztatók.
– Amik egy ideje elmaradoznak. És Anders láthatóan…
– Az, hogy a párja nyomozó, még nem biztosít magának helyet az első
sorban, Mona.
– Nem, az a sor végére száműz. Mert halálosan rettegnek attól, hogy
esetleg úgy tűnhet, különleges bánásmódban részesülök. És azt kell
mondanom, hogy Anders nemcsak hogy nem mond nekem semmit, de
mostanában mogorva is. Ami arra enged következtetni, hogy az ügy
holtpontra jutott.
– Az ügy egyáltalán nem jutott holtpontra – válaszolta Katrine, miközben
szabad kezével a homlokát masszírozta. Jóságos ég, de fáradt volt. – A
Kriposszal együtt szisztematikusan és fáradhatatlanul dolgozunk. Lehet,
hogy bizonyos nyomok nem vezetnek egyenesen a célhoz, de közelebb
visznek hozzá.
– Remek, de szerintem ezt már idéztem magától korábban, Bratt. Nincs
valami szexibb?
– Szexibb? – Katrine érezte, hogy elpattan benne valami, ami már jó ideje
féken tartotta tomboló dühét. – Oké, akkor mondok valami szexit. Rakel
Fauke csodálatos ember volt. De ez sajnos magáról és a munkamódszereiről
nem mondható el. Ha már a pihenőnapra nincs tekintettel, legalább Rakel
emlékét tartsa tiszteletben. Meg azt, ami még a saját tisztességéből
megmaradt, maga nyomorult ribanc! Nos, ez elég szexi volt?
Néhány másodpercnyi csend állt be.
– Akarja, hogy idézzem? – kérdezte végül Mona.
Katrine hátradőlt a széken, és csendben káromkodott.
– Maga szerint?
– A jövőbeli együttműködésre való tekintettel – mondta Mona –, fogjuk fel
úgy, mintha ez a telefonhívás meg sem történt volna.
– Köszönöm.
Miután letették, Katrine a hűvös asztallaphoz nyomta a homlokát. Túl sok
volt ez. A felelősség. A szalagcímek. A vezetőség türelmetlensége. A kicsi.
Bjørn. A bizonytalanság. A bizonyosság. Főleg a bizonyosság, ami miatt itt ült
a munkahelyén vasárnap, mert nem akart otthon lenni, velük. És mégis túl
kevés volt. Átolvashatja a jelentéseket, ahányszor csak akarja, a sajátjaikat,
valamint Winterét és a Kriposét, nem segít. Mert Mona Daa-nak igaza volt:
holtpontra jutottak.

Harry megtorpant a Stensparken közepén. Tett egy kis kitérőt, hogy

gondolkodjon, de elfelejtette, hogy vasárnap van. Az átható kutyaugatás a
fülsiketítő gyerekvisítással versenyzett, amely szintén nagy csatát vívott a
szülők és a kutyatulajdonosok vezényszavaival. De még ez a lárma sem tudta
túlharsogni azt a valamit, ami nem volt hajlandó tágítani. Mert egyszer csak
megtörtént. Emlékezett. Eszébe jutott, hogy látott egy bal kezet egy
vizespohárra fonódni.

– Mit gondolsz arról, hogy az ember börtönbe kerülhet, ha egy gyerek

formájú szexbabát rendel? – kérdezte Øystein Eikeland a Jealousy Bar pultján
heverő újságot lapozgatva. – Úgy értem, gusztustalan az egész, úgy, ahogy
van, de hol marad a gondolat szabadsága?
– A gusztustalanságnak is határt kell szabni – mondta Ringdal, és
megnyalta a mutatóujját, mielőtt folytatta a kasszában lévő bankjegyek
számolását. – Jó este volt a tegnapi, Eikeland.
– A cikk szerint a szakemberek nem értenek egyet abban, hogy a gyerek
szexbabákkal való játék növeli-e a gyerekbántalmazás esélyét.
– Itt viszont túl kevés Barbie baba van. Lehet, hogy olcsóbb itallal kellene
idecsalogatnunk a harmincöt év alatti csajokat.
– Ha ez így van, miért nem jár börtön azoknak a szülőknek, akik játék
géppisztolyt vásárolnak a gyerekeiknek, és hagyják, hogy iskolai
mészárlásosat játsszanak?
Ringdal egy poharat tartott a csap alá.
– Pedofil vagy, Eikeland?
Øystein Eikeland a semmibe révedt.
– Kipróbálom, érzek-e valamit. Csak kíváncsiságból. Nem, sehol sem
bizsereg. Veled mi a helyzet?
Ringdal megtöltötte a poharat.
– Biztosíthatlak, hogy teljesen normális ember vagyok.
– Az meg mit jelent?
– Mi mit jelent?
– A teljesen normális. Elég hátborzongatóan hangzik.
– A teljesen normális azt jelenti, hogy szeretem a Barbie babákat a
törvényes korhatár felett. Csakúgy, mint a férfi vendégeink. – Ringdal
felemelte a poharat. – Ezért is vettem fel egy új csapost.
Øystein Eikelandnak tátva maradt a szája.
– A csaj pluszban jön mellénk – tette hozzá Ringdal. – Így egy kicsit
lazábban lehetünk. Rotáljuk a csapatot, nem igaz? Mourinho-stílus.
Ivott.
– Először is a rotációs elvet Sir Alex Ferguson vezette be. Másodszor José
Mourinho egy önelégült idióta, aki a világ legdrágább játékosaival nyert
különböző címeket, de nyilván, ahogy a legtöbb emberrel, vele is az
úgynevezett szakértők hitették el, hogy ezt az egyedülálló képességeinek
köszönheti. Pedig a kutatások szerint az csak mítosz, hogy az edzőnek bármi
köze van egy futballcsapat eredményeihez. A legjobban fizetett játékosokból
álló csapat nyer, és pont. Tehát ha azt akarod, hogy a bárok ligáját a Jealousy
nyerje meg a Grünerløkkán, csak emeld meg a fizetésemet, Ringdal. És pont.
– El kell ismernem, szórakoztató fickó vagy, Eikeland. Valószínűleg ezért is
kedvelnek a vendégek. De szerintem egy kis vérfrissítés nem fog ártani.
Øystein széles vigyora feltárta csonka, barna fogait.
– Rossz fogak és nagy cicik? Mert nagy melle van a csajnak, ugye?
– Nos…
– Te egy idióta vagy, Ringdal.
– Óvatosan, Eikeland, ennyire azért nem biztos a helyed a csapatban.
– El kell döntened, milyen bár legyünk. Egy rendes hely, aminek van
önbecsülése, vagy a Hooters?
– Ebben a kérdésben én a…
– Vedd figyelembe a következőket is a taktika szempontjából, Mourinho! A
Pornhub statisztikái szerint a jövőbeli, azaz a tizennyolc és huszonnégy év
közötti vendégek közel húsz százalékkal kevesebbszer keresnek rá cicikre,
mint az összes többi korcsoport. Leggyakrabban pedig azok szeretnének
bögyös csajokat látni, akik hamarosan feldobják a talpukat, vagyis az ötvenöt
és hatvannégy év közöttiek. A cicik leáldozóban vannak, Ringdal.
– És a rossz fogak? – kérdezte Harry.
Mindketten az újonnan érkező felé fordultak.
– Adnál valamit inni, Ringdal?
Ringdal megrázta a fejét.
– Ahhoz még korán van.
– Nem töményet akarok, adj…
 – Sörrel és borral sem szolgálhatunk vasárnap déli tizenkét óráig, Hole.
Szeretnénk megtartani az engedélyünket.
– …egy pohár vizet – fejezte be Harry a mondatot.
– Á – nyögött Ringdal, majd egy tiszta poharat tartott a csap alá.
– Azt mondtad, megkérdezted Rakelt, nem akar-e továbbra is a Jealousyben
dolgozni – folytatta Harry. – De az utóbbi hónapokban sem az e-mail-
postafiókjában, sem a telefonja híváslistájában nem szerepel a neved.
– Nem? – kérdezte Ringdal, és odanyújtotta Harrynak a poharat.
– Szóval azon tűnődtem, hol, mikor és hogyan beszéltél vele?
– Te tűnődtél rajta, vagy a rendőrség?
– Jelent ez bármi különbséget a válaszodat illetően?
Ringdal lebiggyesztette az ajkát, és oldalra billentette a fejét.
– Nem. Ugyanis nem emlékszem.
– Nem emlékszel, hogy személyesen találkoztál-e vele, vagy e-mailt küldtél
neki?
– Nem, nem igazán.
– Vagy arra nem emlékszel, hogy mostanában vagy régebben történt-e?
– Biztosan megérted, hogy akadnak üres oldalak a memóriámban.
– Te absztinens vagy – mondta Harry, és a szájához emelte a vizespoharat.
– De nekem is vannak mozgalmas napjaim, amikor sok emberrel
találkozom, és sok minden történik, Harry. És ha már itt tartunk…
– Nem érsz rá? Most? – Harry körülnézett az üres bárban.
– Nem árt, ha már előre iparkodik az ember. Az előkészítés a legfontosabb.
Akkor nem kell improvizálni. Egy jó terv csakis előnyökkel jár. Neked van?
– Micsoda? Tervem?
– Tartsd észben, Harry. Megéri. És ha most megbocsátasz nekünk…
Amikor a bejárati ajtó becsapódott Harry mögött, Øystein pillantása
automatikusan végigsiklott a pulton, de hiába kereste az üres poharat.
– Nagyon kétségbeesett lehet – jegyezte meg Ringdal, és az Øystein előtt
heverő újság felé biccentett. – Azt írják, hogy a rendőrségnek az égvilágon
semmi új információt nem sikerült előásnia. És mindenki tudja, mit csinálnak
olyankor.
– Mit csinálnak? – kérdezte Øystein, és feladta a pohár keresését.
– Visszatérnek a régiekhez. Azokhoz a gyanúsítottakhoz és nyomokhoz,
amiket korábban elvetettek.
Beletelt egy kis időbe, mire Øysteinnek derengeni kezdett, mire gondol
Ringdal. Harry nem azért volt kétségbeesett, mert a rendőrségnek semmi
sem volt a kezében. Hanem azért, mert a rendőrség most alaposabban
utánanéz a korábbi nyomoknak. Például Harry alibijének.

Mivel vasárnap volt, a Bryn városrészben található Bűnügyi Technikai

Intézet helyiségei jobbára kongtak az ürességtől.
Az ujjlenyomatokat vizsgáló laboratóriumban azonban két férfi görnyedt a
számítógép képernyője előtt.
– Van egy találatunk – jelentette ki Bjørn Holm, és felegyenesedett. –
Ugyanaz az ujjlenyomat, mint amit Rakelnél találtunk a kék poháron.
– Ringdal ott járt – mondta Harry, és a zsírfoltokat tanulmányozta a
Jealousyből elhozott söröspoháron.
– Úgy tűnik.
– A gyilkosság estéjét leszámítva hetekig senki sem járt a házban Rakelen
kívül. Senki.
– Igen. Lehetséges, hogy ez a Ringdal volt az első látogató. Ő jött korábban
az este folyamán, majd el is ment.
Harry bólintott.
– Természetesen. Elképzelhető, hogy csak úgy beállított, és kapott egy
pohár vizet. Azért ment, hogy megkérdezze Rakelt, nem akar-e a Jealousyben
dolgozni, de Rakel köszönettel nemet mondott, mire Ringdal távozott. Ez
látható a videófelvételen. De az nagyon furcsa, hogy Ringdal azt állítja, nem
emlékszik. Az ember igenis emlékszik rá, hogy elment egy nőhöz, főleg ha két
nappal később azt olvassa az újságban, hogy a házban a látogatása után
néhány órával gyilkosságot követtek el.
– Talán azért hazudik, mert nem akar gyanúsítottá válni. Ha egyedül volt
Rakellel a gyilkosság estéjén, akkor egy csomó mindent meg kell
magyaráznia. És bár tudja, hogy ártatlan, azzal is tisztában van, hogy ezt nem
tudja bizonyítani, és egyszerre fenyegeti az előzetes letartóztatás meg a
nemkívánatos médiafigyelem. Szembesítsd a bizonyítékokkal, és majd
meglátod, hogy az serkenti-e a memóriáját.
– Hm. Vagy megtarthatjuk magunknak a bizonyítékokat, amíg nem
szerzünk melléjük újabbakat.
– Ne beszélj többes számban, Harry. Ez a te dolgod. Én Ringdalhoz
hasonlóan a „nem keveredem bele”-stratégiát választom.
 – Ez úgy hangzik, mintha ártatlannak tartanád.
– Csak az számít, te mit hiszel. Én apasági szabadságon vagyok, és
szeretném, ha utána is lenne munkám.
Harry bólintott.
– Igazad van. Önző dolog lenne elvárnom, hogy valaki mindent kockára
tegyen azért, hogy segítsen, miközben az égvilágon semmivel sem tartozik
nekem.
Halk nyafogás hangzott fel a babakocsiból. Bjørn az órára nézett, felhúzta a
hasán a pulóverét, és egy cumisüveget vett elő alóla. Már elmagyarázta
Harrynak ezt a trükköt: azért tartja a cumisüveget a szűk pulóvere alatt, két
hájhurkája között, mert így nagyjából testhőmérsékletű marad.
– Ja, és rájöttem, melyik zenészre emlékeztet Ringdal – mondta Harry,
miközben a viccesen hosszú, szőke fürtökkel megáldott kisfiút nézte, aki
cuppogva habzsolta a cumisüveg tartalmát. – Paul Simonra.
– Paul Frederic Simonra? – fakadt ki Bjørn. – És ez éppen most jutott az
eszedbe?
– A fiadról. Kiköpött Art Garfunkel.
Harry arra várt, hogy Bjørn felnézzen, és reagáljon valamit a sértésre, a
bűnügyi technikus azonban lehajtott fejjel ült, és az etetésre koncentrált.
Talán azon tűnődött, hová is helyezze Art Garfunkelt a zenei palettáján.
– Még egyszer köszönöm, Bjørn – mondta Harry, és begombolta a kabátját.
– Jobb, ha most lelépek.
– Visszatérve rá, hogy tartozom-e neked valamivel – szólalt meg Bjørn,
anélkül hogy felnézett volna. – Tévedsz.
– Nem tudom, mire gondolsz.
– Nélküled sosem találkoztam volna Katrinével.
– Dehogynem.
– Te kergetted a karjaimba. Látta, hogyan alakultak a párkapcsolataid, te
képviseltél mindet, amit nem akar egy férfiban. És én álltam a legtávolabb
tőled. Ha úgy vesszük, te voltál az esküvői tanúm, Harry – nézett fel Bjørn
széles mosollyal és könnyektől csillogó szemmel.
– Ó, a francba – mondta Harry. – Ez a híres kispapa-érzelgősség, amiről
beszélnek?
– Valószínűleg – nevetett Bjørn, és megtörölte a szemét a kézfejével. – És
mihez kezdesz most? Úgy értem, Ringdallal.
– Azt mondtad, nem akarsz belekeveredni.
 – Úgy is van. Nem akarom tudni.
– Akkor most elhúzok, mielőtt ketten kezdenek el bömbölni. – Harry az
órájára pillantott. – Mármint ti ketten.
Miközben az autója felé tartott, felhívta Kaját.
– Peter Ringdal. Nézz utána, hátha találsz valamit.

Este hétkor már sötét volt, és a szinte láthatatlanul, némán szitáló eső hideg
pókhálóként feszült Harry arcára, ahogy végiglépkedett a Kaja házához
vezető kavicsos járdán.
– Van egy vezérfonalunk – mondta a telefonba. – Nyomnak nem nevezném.
– Kit takar a többes szám? – tudakolta Oleg.
– Nem mondtam?
Oleg nem válaszolt.
– Kaja Solnesst – folytatta Harry. – Régi kollégám.
– Ti ketten…
– Nem. Nem úgy. Nem…
– Nem olyasmi, amiről tudnom kellene? – fejezte be a mondatot Oleg.
– Nem, nem hiszem.
– Oké.
Szünet.
– Szerinted megtaláljátok?
– Nem tudom, Oleg.
– De azt tudod, mit szeretnék hallani.
– Hm. Valószínűleg megtaláljuk.
– Oké. – Oleg mélyet sóhajtott. – Majd beszélünk.
Harry a nappaliban találta Kaját. A kanapén ült a laptoppal az ölében, a
telefonja a dohányzóasztalon. A következőket sikerült kiderítenie: Peter
Ringdal negyvenhat éves, kétszer elvált, gyereke nincs. A párkapcsolati
helyzete zavaros, mindenesetre egyedül él egy családi házban Kjelsås
városrészben. A pályafutása meglehetősen hullámzónak bizonyult.
Közgazdászként végzett, és annak idején egy új közlekedési koncepcióval állt
elő.
– Találtam két interjút is, mindkettő a Finansavisenben jelent meg – mondta
Kaja. – Az elsőben, 2004-ben befektetőket keresett a koncepciójához, amely
állítása szerint forradalmasítaná mindazt, amit a személyszállításról
gondolunk. A címe: A személyautózás halála. – Kaja néhány másodpercig
keresgélt a laptopon. – Itt is van. Egy idézet Ringdaltól: „Manapság egy vagy
két ember utazik egytonnás járműveken olyan utakon, amelyek nagy
területeket és sok karbantartást igényelnek, hogy bírják a forgalmat. Az
ahhoz szükséges energiamennyiség pedig, hogy ezeket a nehéz, széles
gumiabroncsokkal felszerelt gépeket az egyenetlen aszfalton meghajtsuk,
más alternatívákhoz képest egyenesen nevetséges. Ezenkívül ott vannak azok
az erőforrások, amelyeket ezeknek az elképesztően túlméretezett
járműveknek a megépítéséhez kell igénybe vennünk. De még mindig nem ez
a legnagyobb ráfordítás napjaink személyszállítása terén. Hanem az idő. Egy
átlag amerikai minden áldott nap négy órát tölt a járműve volánjánál a Los
Angeles-i forgalomban. Ezzel nem csupán az ébren töltött ideje negyedét
fecsérli el értelmetlenül, hanem akkora GDP-veszteséget is termel, amely
elegendő lenne egy újabb holdra szállás finanszírozásához. Minden évben!”
– Hm. – Harry végigsimított a füles fotel lepattogzott lakkozásán a
mutatóujjával. – És az alternatíva?
– Ringdal szerint drótkötélpályák kellenének, rajtuk egy-két személyes kis
fülkékkel. Úgy képzeld el, mint egy sífelvonót. A fülkék a házak sarkán
elhelyezett platformokon parkolnak, nagyjából úgy, mint a közösségi
kerékpározás esetében a bringák. Beülsz, beütöd a személyes kódodat és az
úti célodat. A nem túl magas kilométerdíjat levonják a bankszámládról. Egy
számítógépes program pedig a megadott helyre küldi a fülkét, amely kétszáz
kilométer per órás sebességre is fel tud gyorsítani. Még Los Angeles
központjában is. Közben dolgozhatsz, tanulhatsz, tévézhetsz, és szinte észre
sem veszed a kanyarokat. Vagyis a kanyart, mert a legtöbb esetben csak egy
van. Nincsenek közlekedési lámpák, nincs harmonikaeffektus, a fülkék úgy
mozognak, akár az elektronok egy számítógépes rendszerben. És sosem
ütköznek össze. Alattuk pedig a város utcáit szabadon használhatják a
gyalogosok, kerékpárosok, gördeszkások.
– Mi van a teherszállítással?
– A pályát tartó oszlopoknak túl nehéz szállítmányokat teherautókkal
vinnék, amelyek csigatempóban haladnának keresztül a városokon éjszaka
vagy a kora hajnali órákban.
– Elég drágának tűnik az oszlopok és a pályák kiépítése.
– Ringdal szerint az oszlopok és pályák kiépítése egy új út költségeinek öt-
tíz százalékát tenné ki. És ugyanez vonatkozik a karbantartásra. Valójában az
átállás tíz év alatt megtérülne, akkor is, ha csak az utak karbantartási
költségeinek csökkenését nézzük. Ehhez jönnek még az egyéb pénzügyi
megtakarítások, amik az autóbalesetek megfogyatkozásából adódnak. A cél
az, hogy egyetlenegy halálos közlekedési baleset se történjen.
– Mm. Észszerűnek tűnik a városokban, de a gyéren lakott…
– A pálya kiépítése a hüttédig ötödannyiba kerül, mint egy földút.
Harry elvigyorodott.
– Úgy tűnik, neked tetszik az ötlet.
Kaja nevetett.
– Ha lett volna pénzem 2004-ben, befektettem volna.
– És?
– El is vesztettem volna. A Ringdallal készített másik interjú 2009-ből
származik, és a Csődben a fekete öves címet viseli. A befektetők mindent
elveszítettek, és dühösek voltak Ringdalra, aki viszont úgy vélte, ő az áldozat,
és a befektetők gyávasága tette tönkre, mert elzárták a pénzcsapot. Tudtad,
hogy országos bajnokságot nyert dzsúdóban?
– Mm.
– Egyébként mondott valami vicceset… – Kaja lejjebb görgetett az oldalon,
és amikor olvasni kezdett, a hangjában nevetés bujkált. – „Az úgynevezett
pénzügyi elit egy csapat parazita. Úgy vélik, intelligenciára van szükség a
meggazdagodáshoz egy olyan országban, ahol ötven éve szakadatlan
fellendülés tapasztalható. Miközben csupán arra van szükség, hogy az
embernek kisebbségi komplexusa legyen, hajlandóságot érezzen arra, hogy
mások rovására vállaljon kockázatot, és 1960 után szülessen. Az úgynevezett
pénzügyi elitünk egy csapat vak csirke egy gabonatárolóban, Norvégia pedig
a középszerűség paradicsoma.”
– Erős.
– Nem áll meg itt, van egy összeesküvés-elmélete is.
Harry észrevette, hogy valami alig láthatóan gőzölög a Kaja előtt álló
bögrében. Ami azt jelentette, hogy van frissen főzött kávé a konyhában.
– Hadd halljam!
– „A fejlődés elkerülhetetlen, és ki veszítheti rajta a legtöbbet?”
– Ezt most tőlem kérdezed?
– Az interjúból idéztem!
– Akkor a vicces hangodat kell használnod.
Kaja figyelmeztető pillantást vetett Harryra.
 – Az autógyártók? – sóhajtott fel Harry. – Az útépítő cégek? Az olajcégek?
Kaja megköszörülte a torkát, és újra a képernyőre nézett.
– „A nagy fegyvergyártókhoz hasonlóan az autógyártók is hatalmi
tényezők, akiknek léte a személyautózástól függ. Ezért kétségbeesetten
küzdenek a fejlődés ellen azzal, hogy hajtóerőnek állítják be magukat. De
természetesen nem azért próbálják meggyőzni az embereket arról, hogy az
önvezető autó a megoldás, mert jobbá akarják tenni a közlekedést. Hanem
azért, mert ameddig csak lehet, lassítani akarják a történelem folyását.
Továbbra is egytonnás szörnyeket akarnak gyártani, bár tisztában vannak
vele, hogy ezzel nem a világ javát szolgálják, épp ellenkezőleg, a Föld szűkös
erőforrásait zsákmányolják ki. És minden rendelkezésükre álló eszközzel
igyekeznek elfojtani bármilyen más kezdeményezést. Az első naptól fogva a
célkeresztjükben vagyok. Nem tudtak megijeszteni, de a befektetőimet
nyilvánvalóan sikerült.”
Kaja felnézett.
– És aztán? – kérdezte Harry.
– Csend. Egy rövid említés 2016-ban szintén a Finansavisenben a norvég
Elon Muskról, azaz Peter Ringdalról, aki egy kis dohányboltot üzemeltet
Hellerudben, de egykor egy légvárban uralkodott, amely annak ellenére
rövid életű volt, hogy a Közlekedésgazdasági Intézet szakemberei a városi
személyszállítás jövőjének legészszerűbb elképzeléseként ünnepelték a
koncepcióját.
– Hm. Van rendőrségi aktája?
– Egy feljelentés, amely szerint megvert egy pasast, amikor egyetemi évei
alatt kidobóként dolgozott. Meg egy másik, gondatlanságból okozott, halálos
közúti baleset miatt, szintén abból az időből. Egyik ügyben sem találták
bűnösnek. De rábukkantam valami másra is. Egy felfüggesztett eltűnési
ügyre.
– Igen?
– Tavaly bejelentették a második exfelesége, Andrea Klicskova eltűnését.
Miután felfüggesztették a keresést, a dokumentumokat törölték, de én
megtaláltam a norvég barátnő egyik e-mailjének másolatát. Ő jelentette be
Andrea eltűnését. A levél szerint Andrea azt mesélte neki, hogy mielőtt
elhagyta Ringdalt, a férfi többször is késsel fenyegette, mert szóvá merte
tenni, hogy csődbe jutottak. Megtaláltam a barátnő számát, és felhívtam. Azt
mondta, hogy a rendőrség beszélt Ringdallal, de aztán ő kapott egy e-mailt
Oroszországból, Andreától, aki sajnálatát fejezte ki, amiért szó nélkül
visszautazott a szülőhazájába. Mivel Andrea orosz állampolgár volt, az ügyet
átadták az orosz rendőrségnek.
– És?
– Valószínűleg megtalálták, legalábbis nincs több információ az esetről a
rendőrség hálózatán.
Harry felállt, és a konyha felé indult.
– Honnan volt egyáltalán hozzáférésed a hálózathoz? – kérdezte. – Az
informatikai osztály elfelejtett törölni felhasználóként?
– Nem, de még megvan a kódgenerátorom, te pedig a múltkor
megmondtad a kollégád BID-kódját és jelszavát.
– Én?
– BH100 és HW1953. Elfelejtetted?
Mintha meg sem történt volna, gondolta Harry, miközben kivett egy
csészét a konyhaszekrényből, és kávét töltött magának. Ståle Aune mesélt
neki a Wernicke–Korszakov-szindrómáról: az alkohol lassan, de biztosan
felzabálja az iszákosok memóriáját. Nos, legalább a Wernicke és a Korszakov
névre emlékszik. És ritkán felejt el olyan dolgokat, amiket józanul csinált. Az
pedig kifejezetten ritka, hogy olyan hosszú időtartam teljes sötétségbe
burkolózzon, mint a gyilkosság éjszakája. Jelszó.
A pult felett lógó képekre nézett.
Egy megfakult fotó egy fiúról és egy kislányról egy autó hátsó ülésén. Kaja
a fotósra mosolyog, elővillannak hegyes fogai. A fiú, aki átkarolja,
valószínűleg a bátyja, Even. Egy másik kép Kajáról és egy sötét hajú nőről, aki
egy fejjel alacsonyabb nála. Kaja pólót és khakizöld nadrágot visel, a másik nő
keleti ruhát és hidzsábot, a háttérben sivatagi táj. Előttük a földön egy
fényképezőgép-állvány árnyéka rajzolódik ki, a fotós hiányzik. Önkioldóval
készült. Csak egy kép volt, mégis volt valami abban, ahogy ott álltak szorosan
egymás mellett. Harryt ugyanaz az érzés kerítette hatalmába, mint amikor a
kocsi hátsó ülésén készült fotót nézte. A felvételekről egyfajta meghittség
sugárzott.
Harry tekintete egy magas, szőke férfit ábrázoló fényképre siklott.
Vászonzakóban ült egy éttermi asztalnál, előtte whiskyspohár állt, a kezében
cigaretta billegett. Játékos, magabiztos pillantás, nem közvetlenül a lencsébe
nézett, hanem kissé mögé. Harrynak rögtön eszébe jutott a Vöröskereszt elit
osztagában dolgozó svájci.
 A negyedik képen saját magát, Rakelt és Oleget látta. Ugyanaz a kép volt,
amely Harrynak is megvolt otthon, de nem tudta, Kaja honnan szerezte. Ez a
fotó kevésbé volt éles, mint az övé. A sötét részek sötétebbek voltak, az egyik
oldalon pedig visszatükröződött valami, mintha lefényképezték volna a
fényképet. Persze lehet, hogy Kaja lopva lefotózta az alatt a rövid idő alatt,
amíg együtt voltak, már ha lehet egyáltalán így mondani. Két ember voltak,
akik összebújtak, hogy kölcsönözzenek egy keveset a másik testének
melegéből egy téli éjszakán. Hogy menedéket találjanak a viharban. És
amikor a vihar csendesedett, Harry felállt, és melegebb éghajlatra költözött.
Miért tesz ki az ember képeket az életéről a konyha falára? Mert nem akar
felejteni, miután a pia vagy az idő folyama elmosta az emlékek színeit és
körvonalait? A képek jobban megőrzik ezeket, a képek igazabbak. Ez volt az
oka annak, hogy neki – ezt az egy fotót leszámítva – nem voltak képei? Mert
jobbnak látta felejteni?
Harry ivott egy korty kávét.
Nem, a képek nem igazak. A falra kirakott képek egy olyan élet kiragadott
momentumai, amilyet az ember kíván magának. Többet árulnak el arról, aki
kitette őket, mint arról, amit ábrázolnak. És ha tudsz olvasni bennük, többet
mesélhetnek, mint bármely kihallgatás. Az újságkivágások Bohr hüttéjében.
A fegyverek. A Rickenbacker gitárral pózoló fiú képe a lányszobában a
Borggatán. A futócipő. Az apa egyetlen ruhásszekrénye.
El kell mennie Peter Ringdal otthonába. Olvasnia kell a falairól. Olvasnia
kell a férfiban, aki dühös a befektetőkre, mert már nem akarnak részt venni a
projektjében. Aki késsel fenyegeti a feleségét, mert az kritizálja.
– Harmadik kategória! – kiáltotta, miközben Rakelt, Oleget és önmagát
tanulmányozta. Boldogok voltak. Ez csak igaz, nem?
– Harmadik kategória? – kiáltotta vissza Kaja.
– A gyilkosok nyolc kategóriájából.
– Melyik is volt a harmadik?
Harry a kávéscsészével a kezében visszament a nappaliba, és az
ajtófélfának dőlt.
– A sértettek. Az áldozat szerepébe bújnak, nem tűrik a kritikát, és
erőszakosan lépnek fel azokkal szemben, akikre haragszanak.
Kaja maga alá húzott lábbal ült, kecsesen, mint egy macska. Egyik kezében
a bögre, a másikkal kisimított egy szőke tincset a szeméből. Harry újra
rádöbbent, milyen szép.
 – Mi jár a fejedben? – kérdezte Kaja.
Rakel, gondolta Harry.
– Betörés – válaszolta.

Øystein Eikeland egyszerű életet élt. Felkelt. Vagy nem. Ha felkelt, a Tøyen
városrészbeli lakásából lesétált Ali Stian trafikjához. Ha zárva volt, az azt
jelentette, hogy vasárnap van, ezért automatikusan ellenőrizte az egyetlen
dolgot, ami megragadt a hosszú távú memóriájában: a Vålerenga focicsapat
mérkőzéslistáját, ugyanis a munkaszerződése rögzítette, hogy minden olyan
vasárnap szabadnapja van, amikor a csapata hazai pályán játszik. Ha a
Vålerenga nem játszott aznap az új stadionban, a Valle Hovinban, hazament,
visszafeküdt, és csak fél órával a Jealousy nyitása előtt kelt fel. Hétköznap
viszont vett egy csésze kávét Ali Stiantól, akinek pakisztáni apja és norvég
anyja volt, és ahogy a neve is mutatta, mindkét kultúrában rendelkezett
gyökerekkel. Az egyik évben, amikor Norvégia nemzeti ünnepe pénteki
napra esett, Ali Stian gudbrandsdaleni népviseletben térdelt a helyi
mecsetben az imaszőnyegen.
Miután Øystein átböngészte Ali Stian újságjait, megvitatta vele a
legfontosabb híreket, majd visszatette a lapokat az állványra, elment egy
kávézóba, ahol találkozott Elivel. Az idősebb, túlsúlyos nő boldogan meghívta
reggelire annak fejében, hogy beszélget vele. Vagyis inkább beszél hozzá,
mivel Eli nem szólt sokat, csak mosolygott, és bólogatott, függetlenül attól,
mekkora hülyeségeket hordott össze Øystein. Øysteinnek pedig egyáltalán
nem volt bűntudata. Eli nagyra becsülte a társaságát, az ár pedig mindössze
egy zsemle és egy pohár tej volt.
Øystein ezután a Grünerløkkán lévő Jealousy Bar felé vette az irányt. Ez
jelentette számára a napi testmozgást is. És bár húsz perc alatt megtette az
utat, olykor úgy vélte, ez indokolttá tesz egy pohár sört. Nem korsót, csak
poharat – erre nagyon ügyelt. Ami remek dolog volt, mert nem volt ez
mindig így. A fix állás azonban jót tett neki. Bár Ringdalt, az új főnököt nem
kedvelte, a munkát szerette, és mindenképpen meg kívánta tartani. Ahogy
azt is szerette volna, hogy az élete egyszerű maradjon. Épp ezért nagyon nem
volt ínyére a telefonbeszélgetés, amelyet ebben a pillanatban Harryval
folytatott.
– Nem, Harry – mondta. A Jealousy hátsó helyiségében állt, a telefont az
egyik fülére szorította, a másikba meg bedugta a mutatóujját, hogy kizárja
Peter Gabrielt, aki a The Carpet Crawlerst énekelte a bárban, ahol Ringdal és az
új lány szolgálta ki a kora esti vendégeket. – Nem lophatom el Ringdal
kulcsait.
– Nem ellopni kell – erősködött Harry. – Kölcsönvenni.
– Kölcsönvenni, hogyne. Akkor is ezt mondtad, amikor tizenhét évesen
elkötöttük azt az autót Oppsalban.
– Azt te mondtad, Øystein. És Facipő apjának a kocsija volt. És jól ment,
emlékszel?
– Jól? Mi megúsztuk, de Facipő két hónapig szobafogságban volt.
– Vagyis jól ment.
– Kurvára.
– Ringdal a dzsekije zsebében tartja a kulcscsomóját, hallani a csörgést,
amikor felakasztja.
Øystein a régi Catalina dzsekire meredt, amely az orra előtt lógott a
fogason. A nyolcvanas években ez a rövid, túlárazott pamutdzseki volt a
sznob fiatalság egyenruhája Oslóban. A világ más helyein graffitisek hordták.
Øysteinnek azonban többnyire egy Paul Newmant ábrázoló képet juttatott az
eszébe. Hogy tudnak egyesek a legsemmitmondóbb ruhadarabokban is olyan
menőnek tűnni, hogy az ember azonnal akar magának egyet? Még akkor is,
ha már abban a másodpercben érzi, hogy ez nem fog bejönni, amikor
megpillantja benne magát a tükörben.
– De mire kellenek neked azok a kulcsok?
– Csak vetni akarok egy pillantást a lakására – válaszolta Harry.
– Szerinted ő ölte meg Rakelt?
– Ezzel ne foglalkozz.
– Már késő – nyögte Øystein. – És ha mégis akkora idióta lennék, hogy igent
mondok, mi hasznom nekem ebből?
– Az érzés, hogy szívességet tettél a legjobb és egyben egyetlen
cimborádnak.
– És a munkanélküli segély, ha a Jealousy tulajdonosa börtönbe kerül.
– Jól van. Mondd azt, hogy kiviszed a szemetet, és találkozzunk kilenckor a
hátsó udvarban. Az… hat perc múlva van.
– Ugye, tudod, hogy ez egy nagyon rossz ötlet, Harry?
– Hadd gondoljam végig. Végiggondoltam, és igazad van. Tényleg nagyon
rossz ötlet.
 Miután Øystein letette, szólt Ringdalnak, hogy elszív egy cigarettát, majd
kiment a hátsó ajtón, megállt a parkoló autók meg a szeméttárolók között,
rágyújtott, és eltöprengett a két régi dilemmáján. Hogy lehet az, hogy minél
drágább játékosokat vásárol a Vålerenga, annál nagyobb eséllyel küzd az
érmek helyett csupán a bent maradásért? És hogy lehet az, hogy minél
hajmeresztőbb dolgot kér tőle Harry, annál nagyobb az esély arra, hogy ő
igent mond? Øystein Eikeland a kulcscsomót csörgette, amelyet Ringdal
Catalina dzsekijéből emelt el, majd zsebre vágta, miközben megismételte
magában Harry döntő érvét:
– Nagyon rossz ötlet. De ez az egyetlen ötletem.
 Harmincharmadik fejezet

Harrynak alig tíz percig tartott a Grünerløkkától Storón keresztül eljutni

Kjelsåsig. A Grefsenveien egyik mellékutcájában, amelyet egy bolygóról
neveztek el, leparkolta az Escortot, és egy másik planétáról elnevezett utca
felé indult. A szitálás időközben egyenletesen szakadó esőnek adta át a
helyét, a sötét utcák pedig üresek voltak. Az egyik erkélyen ugatni kezdett
egy kutya, amikor Harry Peter Ringdal házához közeledett, amelynek címére
Kaja bukkant rá a népesség-nyilvántartásban. Harry felhajtotta a kabátja
gallérját, majd bement a kapun, és felgyalogolt az aszfaltozott úton a kékre
festett téglaépülethez, amely egy hagyományos, téglalap alakú és egy iglu
formájú részből állt. Harrynak sejtelme sem volt, megegyeztek-e a helyiek
abban, hogy a környék témája a világűr lesz, mindenesetre a kertben egy
műholdra emlékeztető fémszobor állt, amelyről Harry azt feltételezte, hogy a
ház kék félgömböt formázó része, azaz a Föld körül kering. Otthon. A
benyomást a bejárati ajtón lévő félhold alakú ablak csak tovább erősítette.
Nem látott riasztóberendezésre figyelmeztető matricát. Becsengetett. Ha
valaki ajtót nyit, majd azt mondja, eltévedt, és megkérdezi, hogyan talál
vissza arra az utcára, ahol az autóját hagyta. De senki sem nyitott ajtót. Harry
a zárba dugta és elfordította a kulcsot. Benyitott, és belépett a sötét
folyosóra.
Először a szagra figyelt fel. Vagyis arra, hogy nem volt semmiféle szag.
Azokat az otthonokat, ahol Harry megfordult, valamilyen szag lengte be:
ruha, izzadság, festék, étel, szappan vagy bármi más szaga. De belépni ide a
kinti tavaszi illatokból, olyan érzés volt, mint amikor az ember elhagy egy
házat: eltűntek a szagok.
Az ajtó nem zárult be magától, vagyis el kellett fordítani bent a gombot,
hogy bezáródjon. Harry bekapcsolta a zseblámpát a mobiltelefonján.
Végigpásztázta a ház tengelyét alkotó folyosó falait. Amennyire meg tudta
ítélni, megbízható stílusérzékkel összeválogatott művészfotók és festmények
díszítették őket. Harry ezzel is úgy volt, mint az ételekkel: nem tudott főzni,
sőt egy elfogadhatóan összeállított háromfogásos menüt megrendelni sem,
ha olyan étlap került a kezébe, amelyen túlságosan bő volt a választék. De
képes volt felismerni a jól átgondolt menüt, amikor végighallgatta, ahogy
Rakel mosolyogva és halkan elmondja a pincérnek, mit kér. Ilyenkor Harry a
leghalványabb szégyenkezés nélkül ugyanazt rendelte.
Közvetlenül a bejárati ajtó mögött egy komód állt. Harry kihúzta a legfelső
fiókot. Kesztyűk és gyapjúsálak. Kihúzta az alatta lévőt. Kulcsok. Elemek.
Zseblámpa. Dzsúdómagazin. Egy doboz lőszer. Harry kivette, hogy megnézze.
Kilenc milliméteres. Ringdalnak van egy pisztolya. Harry visszatette a
dobozt, és már éppen be akarta tolni a fiókot, amikor észrevett valamit. A
szag teljes hiánya megszűnt, a fiókból szinte észrevehetetlen illat áradt.
A napsütötte erdő illata.
Harry odébb tolta a dzsúdómagazint.
Egy piros selyemsál feküdt alatta. Egy hosszú pillanatig jéggé dermedve
meredt rá. Aztán kivette, az arcához szorította, és beszívta az illatát.
Szemernyi kétség sem férhetett hozzá. A sál Rakelé volt.
Harry néhány másodpercig csak bénultan állt, mire sikerült összeszednie
magát. Egy pillanatig gondolkodott, aztán visszatette a sálat a magazin alá,
becsukta a fiókot, és elindult a folyosón.
Ahelyett hogy a nappalinak vélt helyiségbe ment volna, felballagott az
emeletre. Újabb folyosó. Harry kinyitott egy ajtót. Fürdőszoba. Mivel nem
volt ablaka, nem állt fenn a veszélye, hogy odakintről észreveszik a fényt,
ezért felkapcsolta a villanyt. És abban a pillanatban beléhasított a felismerés,
hogy amennyiben Ringdalnak új típusú villanyórája van, és a Hafslund
Áramszolgáltató szerelője igazat mondott, be lehet bizonyítani, hogy valaki
járt a házban. Elég, ha utánanéznek az energiafogyasztásnak, amely egy
parányit megugrott valamivel este fél kilenc után. Harry ellenőrizte a tükör
előtti polcot és a szekrényt. Csak a szokásos piperecikkek, amelyekre egy
férfinak szüksége van. Sehol egy érdekes tabletta vagy egyéb gyógyszer.
A hálószobában ugyanez. Bevetett ágy, tiszta, rendezett. Egyetlen csontváz
sem volt a szekrényekben. A telefon zseblámpája nyilvánvalóan sok energiát
fogyasztott, mert Harry észrevette, hogy az akkumulátor töltöttségi szintje
veszélyesen csökken. Dolgozószoba. Láthatóan ritkán használták, csaknem
elhagyatottnak tűnt.
Lement a nappaliba. A konyhába. A ház néma volt, az égvilágon semmit
sem mesélt neki.
Talált egy ajtót, amely az alagsorba vezetett. Amikor elindult lefelé a
keskeny falépcsőn, a telefon lemerült. Kívülről nem látott pinceablakokat,
legalábbis a ház út felőli oldalán nem, így hát felkapcsolta a villanyt, és
lement.
Itt sem szólította meg semmi. Fagyasztóláda, két pár síléc, festékesdoboz,
divatjamúlt túracipő, szerszámokkal teleaggatott tábla egy hosszúkás
pinceablak alatt, amely ugyanolyan volt, mint Rakelnél, és a ház hátsó felén
helyezkedett el. Négy pincetároló. Az épület valamikor ikerház lehetett, az
egyik fele az iglu, a másik pedig a hagyományos rész. De miért van lakat a
tárolórekeszek ajtaján, ha csak egy ember lakik itt? Harry bekukucskált az
egyik tárolóba az ajtó fölötti rácsos nyíláson keresztül. Üres volt. Akárcsak a
következő kettő. Az utolsónál, amely az alagsor végében helyezkedett el, egy
forgácslap takarta el a nyílást.
Ez lesz az.
A három tároló azért volt bezárva és láthatóan kiürítve, hogy az esetleges
betolakodók azt higgyék, a negyedik is üres.
Harry eltöprengett. Nem habozott, egyszerűen csak vette a fáradságot,
hogy felmérje a következményeket, mérlegelje annak előnyeit és hátrányait,
ha esetleg talál valamit. Ha felfedezik a betörést, az odabent talált dolgokat
nem lehet bizonyítékként felhasználni. A szerszámos táblán feszítővas is
lógott. Harry döntésre jutott, odament a táblához, levett róla egy
csavarhúzót, és visszament az ajtóhoz. Három percig tartott eltávolítani az
ajtó sarokpántjának csavarjait. Aztán leemelte az ajtót. A tárolóban
valószínűleg az alagsori lépcső tetején lévő kapcsolóval lehetett villanyt
kapcsolni, mindenesetre a helyiség fényárban fürdött. Egy dolgozószoba volt.
Harry pillantása végigsiklott az íróasztalon álló számítógépen és a gyűrűs
mappákkal meg könyvekkel megpakolt polcokon. Aztán megállapodott egy
fényképen, amelyet piros ragasztószalaggal erősítettek a csupasz, szürke
falra az íróasztal fölé. Egy fekete-fehér kép volt. Vakuval készült, talán ezért
volt olyan nagy a kontraszt a bőr fehérsége és a vér feketesége között, az
árnyékok pedig erősek voltak, akár egy tusrajzon. Egy nő ovális arca, sötét
haja, kihunyt pillantása, megnyomorított, halott teste volt rajta. Harry
összeszorította a szemét. A villanás. Rakel arca, a vér a padlón. Harry
mellkasába mintha kést döftek volna, olyan erővel, hogy hátratántorodott.
– Mit mondtál? – kiáltotta Øystein Eikeland, hogy túlharsogja David Bowie-t,
és a főnökére meredt.
– Azt mondtam, hogy ketten is boldogultok! – kiáltotta vissza Ringdal, majd
bedugta a kezét a hátsó helyiség ajtaján, és levette a Catalina dzsekijét a
fogasról.
– De… De… – hebegte Øystein. – A csaj teljesen új!
– Már bebizonyította, hogy nem most dolgozik először bárban – intett
Ringdal a lány felé, aki két korsó sört csapolt egyszerre, miközben még az
egyik vendéggel is váltott néhány szót.
– Hová mész? – kérdezte Øystein.
– Haza – felelte Ringdal. – Miért?
– Haza, ilyen korán? – nyögte Øystein kétségbeesetten.
Ringdal elnevette magát.
– Pont ezért vettem fel még egy alkalmazottat, Eikeland. – Felhúzta a
dzsekije cipzárját, és elővette a kocsikulcsát a nadrágja zsebéből. – Viszlát
holnap!
– Várj!
Ringdal egyik szemöldöke felszaladt.
– Igen?
Øystein csak állt ott, és tébolyultan vakarta a kézfejét, miközben
megpróbált gyorsan gondolkodni, ami az igazat megvallva nem volt az
erőssége.
– Én… csak arra gondoltam, hogy nem vehetném-e ki a ma estét. Csak most
az egyszer.
– Miért?
– Mert… A klán új dalokat gyakorol be ma este.
– A Vålerenga szurkolócsapata?
– Öhm, igen.
– Nélküled is boldogulnak.
– Boldogulnak? Akár ki is eshetnek!
– A bajnokság első két mérkőzése után? Kétlem. Kérdezd meg újra
októberben.
Ringdal nevetve az ajtó felé indult a hátsó helyiségen keresztül. Aztán
eltűnt.
Øystein felkapta a telefonját, hátát a bárpultnak vetette, és kikereste Harry
számát.
Két kicsengés után egy női hang jelentkezett: „Az előfizető nem
kapcsolható…”
– Ne! – kiáltotta Øystein.
Bontotta a vonalat, és újra próbálkozott. Ezúttal háromszor csengett ki,
majd ugyanaz a női hang jelentkezett ugyanazzal a mondandóval. Øystein
tett egy utolsó kísérletet, és ezúttal mintha egy hangyányi ingerültséget
hallott volna a női hangban.
Bepötyögött egy üzenetet.
– Øyvind! – Női hang. Határozottan ingerült. Az új csaposlány éppen italt
kevert, és az Øystein mögött türelmetlenül várakozó, szomjas sor felé
biccentett.
– Øystein – javította ki Øystein halkan, majd megfordult, és egy fiatal nőre
bámult, aki leereszkedő sóhajjal sört rendelt.
Øystein keze úgy remegett, hogy kiloccsantotta az italt. Gyorsan letörölte a
sört és a habot a korsóról, és a pultra tette, miközben az órájára pillantott.
Kjelsås? Tíz perc múlva elszabadul a pokol. Harryt lecsukják, neki pedig ugrik
a munkája. A franc esne ebbe az idióta zsaruba! A fiatal nő egy ideje már
nyilvánvalóan mondani próbált neki valamit, mert ebben a pillanatban
előrehajolt, és Øystein fülébe ordított.
– Poharat mondtam, nem korsót, te pöcs!
Suffragette City – recsegték a hangfalak.

Harry közvetlenül a fénykép előtt állt. Sorra vette a részleteket. A nő egy

autó csomagtartójában feküdt. Most, hogy közelebb lépett, két dolgot vett
észre. Hogy nem Rakel volt az, hanem egy fiatalabb nő, aki hasonlított
Rakelre. És hogy azért hitte a képet rajznak, mert több dolog sem stimmelt a
testen. Bemélyedések és kidudorodások voltak olyan helyeken, ahol nem
kellett volna, mintha a rajzoló nem lett volna tisztában az emberi test
anatómiájával. Ezt a testet szabályosan összetörték, olyan dühvel és erővel,
hogy úgy nézett ki, mintha egy hegyről dobták volna le. A fotón semmi sem
árulkodott arról, hol készült, vagy ki készítette. Harry megfordította a képet,
anélkül hogy levette volna a ragasztószalagot. Magas fényű fotópapír. Semmi
sem volt a hátulján.
Leült az íróasztalhoz, amely tele volt az oszlopok között futó
drótkötélpályáról lógó, kis, kétszemélyes fülkék rajzaival. Az egyikben egy
ember dolgozott laptopon, a másikban valaki aludt a teljesen hátradöntött
támlájú ülésen, a harmadikban pedig egy idős házaspár éppen megcsókolta
egymást. Az utcákon százméterenként felszállórámpák voltak, felettük
szabad fülkék. Egy másik rajz egy sínekből álló keresztet ábrázolt
madártávlatból. Egy nagy lapon Oslo térképe szerepelt, rajta útvonalak,
amelyekről Harry úgy sejtette, a sínek hálózata lehet.
Sorra kihúzta az íróasztalfiókokat. Bennük futurisztikus vázlatokat talált
drótköteleken vagy síneken sikló, aerodinamikus kialakítású fülkékről.
Egytől egyig élénk színűek és extravagánsak voltak, bennük mosolygó
emberek, és az egészből olyan optimizmus áradt, amely Harryt a hatvanas
évek reklámjaira emlékeztette. Néhány rajz alatt japán vagy angol nyelvű
szövegek voltak. A képek nyilvánvalóan nem Ringdal saját koncepcióját
mutatták be, hanem ahhoz kapcsolódó ötleteket. Több holttestről készült kép
azonban nem volt, csak az az egy, amely közvetlenül Harry előtt lógott. Mit
jelenthet ez, mit mondtak neki ezúttal a falak?
Megnyomta a klaviatúra egyik billentyűjét, mire a képernyő életre kelt. A
számítógépet nem védte jelszó. Harry az e-mail ikonra kattintott. Beírta
Rakel e-mail-címét a keresőmezőbe, de nem volt találat. Nem csoda, ugyanis
kiderült, hogy az összes mappa üres. Vagy nem voltak használatban, vagy
Ringdal mindig kiürítette őket. Talán ezért sem foglalkozott azzal, hogy
jelszóval védje a számítógépét. Lehet, hogy a rendőrség informatikai
szakértői vissza tudnák állítani a levelezést, Harry azonban tisztában volt
vele, hogy ez az utóbbi években nehezebbé – és nem könnyebbé – vált.
Átnézte a dokumentumok listáját, néhányat meg is nyitott.
Közlekedésgazdasági feljegyzések. Egy kérelem a Jealousy Bar
nyitvatartásának meghosszabbítására. Egy féléves pénzügyi kimutatás,
amelyből kiderült, hogy bár egész szép kis nyereséget termelt. Semmi
érdekes.
Ahogy a polcokon sem volt semmi. A mappák tartalma többek között a
közlekedéselmélet, a városfejlesztési kutatások, a közlekedési balesetek és a
játékelmélet témakörét járta körül. Volt ott azonban egy keménytáblás,
kopott könyv is. Az Im-ígyen szóla Zarathustra Friedrich Nietzschétől. Harry
fiatalkorában egyszer puszta kíváncsiságból belelapozott ebbe a mítoszokkal
övezett könyvbe, de semmit sem talált az Übermenschről vagy az állítólagos
náci elméletről, csak egy történetet egy hegyi vénemberről, aki – leszámítva
azt a mondatát, hogy „Isten halott” – teljességgel érthetetlen dolgokat
mondott.
Az órára pillantott. Lassan fél órája volt itt. A lemerült telefonjával nem
tud fényképet készíteni a halott lányról, hogy kiderítse, ki lehet. Arra sem
volt oka, hogy magával vigye a fotót és Rakel sálját, ha úgyis visszajönnek egy
házkutatási paranccsal.
Harry elhagyta a tárolót, visszacsavarozta a sarokpántokat,
visszaakasztotta a csavarhúzót a táblára, felkocogott a lépcsőn, lekapcsolta a
lámpát, és kilépett a folyosóra. Hallotta, hogy a szomszéd kutya ugatni kezd
odakint. A bejárati ajtó felé indult, és közben kinyitotta az egyetlen helyiség
ajtaját, ahol még nem járt. Egy mosószoba volt, amelyben egy vécé is helyet
kapott. Harry már éppen be akarta csukni az ajtót, amikor megakadt a szeme
egy fehér pulóveren, amely szennyes alsóneműk és pólók társaságában
hevert a mosógép előtt a csempézett padlón. A mellrészén kék kereszt. És
foltok, amelyek vérnek tűntek. Pontosabban: ráfröccsent vérnek. Harry
pislogott. A kereszt előhívott egy emléket. Látta magát, ahogy bemegy a
Jealousy Barba. Ringdal a bárpult mögött áll. Ez a pulóver volt rajta Rakel
halálának éjszakáján.
Harry állítólag megütötte Ringdalt. Mindketten véreztek. De ennyire?
Ha a pulóvert kimossák a házkutatás előtt, soha nem fogják megtudni.
Egy másodpercig habozott. A kutya abbahagyta az ugatást. Harry lehajolt,
óvatosan összegöngyölte a pulóvert, és a kabátja zsebébe tömte. Kilépett a
folyosóra.
Megtorpant.
Odakint a kavicson léptek csikorogtak.
Harry hátrálni kezdett a sötét folyosón.
A félhold alakú üvegen keresztül látta, hogy kint a lépcsőn egy alak lép a
fénybe.
A francba.
Az üveg túl alacsonyan volt ahhoz, hogy láthassa a másik arcát, a kék
Catalina dzseki zsebeiben turkáló kéz azonban pont megfelelő magasságban
volt. Harry fülét halk káromkodás ütötte meg. Látta, ahogy a kilincs
lenyomódik. Megpróbált visszaemlékezni, ráfordította-e a kulcsot.
A kint álló férfi megrángatta az ajtót. Ekkor már hangosan káromkodott.
Harry csendben fújt egyet. Bezárta. És ismét olyan volt, mintha valami
aktiválódott volna az agyában. Rakel ráfordítós ajtózárja. Harry ellenőrzi,
hogy bezárta-e.
A következő pillanatban világosság szűrődött be odakintről. Egy telefon
kijelzője. Az ajtón lévő félholdhoz egy sápadt ábrázat tapadt. Az üvegen
szétlapuló orrot és arcot a fülhöz szorított telefon világította meg. Ringdal
szinte felismerhetetlenné torzult képe olyan volt, mint egy bankrablóé a
nejlonharisnya alatt. Egyenesen démoni. De határozottan az ő szeme meredt
befelé a sötét folyosóra.
Harry mozdulatlanul, lélegzet-visszafojtva állt. Legfeljebb öt méter lehetett
közöttük. Ringdal tényleg nem látja? Mintegy válaszképpen a magában
feltett kérdésre, megütötte a fülét Ringdal halk, nyugodt hangja, amely
különösen rezonált a félhold alakú ablakon.
– Csakhogy itt vagy.
A picsába!
– Nem találom a kulcsaimat – mondta Ringdal.
A lehelete szürke páraként csapódott le az üvegre.

– Eikeland – szólt bele a telefonba Øystein kissé mereven, amikor rövid

tétovázás után és igen zaklatottan kiment a hátsó helyiségbe, hogy fogadja
Ringdal hívását.
– Csakhogy itt vagy – mondta Ringdal. Majd hozzátette: – Nem találom a
kulcsaimat.
Øystein becsukta a bárba vezető ajtót, hogy jobban halljon.
– És? – Minden erejét összeszedve küzdött, hogy nyugodtnak tűnjön a
hangja.
Hol a pokolban lehet Harry, és mi a bánatért kapcsolta ki a telefonját?
– Megnéznéd, nincs-e a padlón a fogas alatt, amire a kabátomat szoktam
akasztani?
– Persze, várj egy percet – felelte Øystein, és elvette a telefont a szájától.
Levegő után kapkodott, mintha eddig visszatartotta volna a lélegzetét, és
valószínűleg így is volt. Gondolkodj, gondolkodj!
– Eikeland? Ott vagy, Eikeland? – Ringdal hangja kevésbé tűnt
fenyegetőnek, amikor Øystein távolabb tartotta a fülétől a telefont. Most
vonakodva újra felemelte.
– Igen. De sehol sem látom a kulcsaidat. Hol vagy?
– A ház előtt állok.
 Harry odabent van, futott át Øystein fején a gondolat. Ha hallotta Ringdalt
hazaérni, időre van szüksége, hogy elmeneküljön, mondjuk egy hátsó ajtón
vagy ablakon keresztül.
– Lehet, hogy a bárpulton van – vetette fel. – Vagy a vécében. Adj pár
percet, megnézem.
– Nem szoktam sehová letenni a kulcsaimat, Eikeland. – Ringdal ezt olyan
bizonyossággal jelentette ki, hogy Øystein megértette, hiába is próbálná
tovább erőltetni a dolgot. – Betöröm az üveget.
– De…
– Holnap hívok egy üvegest, nem nagy ügy.

Harry egyenesen Ringdal szemébe meredt az üvegen át, és teljes rejtély volt
számára, hogyhogy nem látja a fickó. Azt latolgatta, hogy visszaoson az
alagsori ajtóhoz, és kimászik az egyik pinceablakon. De tudta, hogy most a
legkisebb mozdulat is leleplezné. Ringdal arca elmozdult az ablaktól. Harry
nézte, ahogy a férfi a kabátja alatt viselt fekete pulóver alá dugja a kezét.
Valami sötét tárgyat húzott elő. Egy pisztolyt. Azt a fajtát, amelyet Bjørn a
rendkívül rövid csöve miatt csak „piszének” hívott, talán egy SIG Sauer P320-
at. Könnyen elrejthető, egyszerűen használható, gyors ravasz, rövid
távolságra hatékony.
Harry nyelt egyet.
Szinte hallotta Ringdal védőügyvédjét. A vádlott azt hitte, betörővel
találkozott a folyosón, ezért önvédelemből lőtt. A védőügyvéd a tanúk padján
ülő Katrine Bratthoz fordul:
– Kinek a parancsára tartózkodott Hole a házban?
Látta, ahogy a fegyver felemelkedik, és Ringdal meglendíti a kezét.

– Látom már! – ordította Øystein a telefonba.

A vonal másik végén csend volt.
– Az utolsó pillanatban – hangzott fel végül Ringdal válasza. – Hol…
– A földön. A fogas alatt, ahol mondtad. A szemetes mögött.
– A szemetes mögött? Nincs is…
– Én tettem ide, mert folyton megbotlottam benne a pultnál – szakította
félbe Øystein, majd kihajolt az ajtón a bárba, ahol időközben csúnyán
feltorlódtak a ki nem szolgált, szomjas vendégek. Megragadta a szemetest, és
betette az ajtó mögé, a fogas alá.
– Oké, vigyázz rá, mindjárt ott vagyok.
Azzal a vonal megszakadt.
Øystein ismét Harry számát hívta. Továbbra is a női hang jelentkezett,
amely egyre csak a nem kapcsolható előfizetőről szóló mantrát ismételgette.
Øystein letörölte az izzadságot az arcáról. Kiesés, visszaesés a
másodosztályba. Épp csak elkezdődött a szezon, de már réges-rég eldőlt, ez a
gravitáció törvénye – haladékot lehet kapni, de elkerülni nem.
– Øyvind! Hol vagy, Øyvind?
– Øy-STEIN! – bömbölte Øystein bele a lármába, amely falként emelkedett a
nyitott ajtó túloldalán. – Tényleg ilyen baromi nehéz megjegyezni?

Harry látta, ahogy az alak eltávolodik az ablaktól. Gyors léptek koppantak a

lépcsőn, majd a kutya újra csaholni kezdett.
Vigyázz rá, mindjárt ott vagyok.
Øystein valószínűleg meggyőzte Ringdalt, hogy nála van a kulcscsomója.
Hallotta, ahogy egy autó elindul, majd távolodik.
Az ő kocsija egy másik bolygón volt. Tehát semmi esélye arra, hogy Ringdal
előtt érjen a Jealousy Barba. És miután a telefonja lemerült, nem tud beszélni
Øysteinnel. Harry gondolkodni próbált. De olyan volt, mintha az agya
elvesztette volna az irányítást. Csak a halott lányt ábrázoló fénykép járt az
eszében. Meg amit Bjørn mondott a helyszínen készült fotók előhívásáról,
amikor azt még a Bűnügyi Technikai Intézet sötétkamrájában végezték. Hogy
a kezdő bűnügyi technikusok hajlamosak voltak túlságosan kontrasztosra
előhívni a képeket, ami miatt kevesebb árnyalat és részlet volt mind a
fehérben, mind pedig a feketében. Az alagsorban lévő fénykép nem a vaku
miatt volt annyira kontrasztos, hanem azért, mert a képet egy amatőr
készítette, majd hívta elő. Harry hirtelen egészen biztos volt benne, hogy a
képet maga Peter Ringdal csinálta. Egy lányról, akit ő ölt meg.
 Harmincnegyedik fejezet

Øystein a szeme sarkából látta, hogy kinyílik az ajtó. Ő volt az, Ringdal.
Belépett, de mivel alacsony volt, gyorsan eltűnt a vendégek tömegében. Az
azonban látszott, ahogy az emberek félrehúzódnak, és a férfi a pult felé tart.
Olyan volt, akár a dzsungel, amely a Tyrannosaurus rex fölött hajladozott a
Jurassic Parkban. Øystein folytatta a sörcsapolást. Nézte, ahogy a barna
folyadék megtölti a poharat, és a fehér hab egyre duzzad a tetején. A csap
köhintett egyet. Csak egy légbuborék, vagy ideje kicserélni a hordót? Nem
tudta. A fenébe is, fogalma sem volt róla, hogy ez már a vég vagy csak egy
döccenő az úton. Majd elválik. Majd elválik, hogy elcsesződik-e. Nem,
igazából ez nem kérdés, mert mindig elcsesződik, csak azt nem tudni, mikor.
Legalábbis ha a legjobb cimborádat Harry Holénak hívják.
– A hordó az – szólt oda a lánynak. – Megyek, kicserélem. Mondd meg
Ringdalnak, hogy egy perc, és itt vagyok.
Øystein bement a hátsó helyiségbe, és bezárkózott a személyzeti mosdóba,
amely raktárként is szolgált. A poharaktól a papírszalvétán keresztül a
kávéig és a kávéfilterig mindent itt tartottak. Előhúzta a zsebéből a
telefonját, és még egyszer utoljára megpróbálta felhívni Harryt. Ezúttal is
ugyanazzal a lesújtó eredménnyel járt.
– Eikeland? – Ringdal bejött a hátsó helyiségbe. – Eikeland!
– Itt vagyok bent – mormolta Øystein.
– Azt hittem, a hordót cseréled ki.
– Mégsem üres. Majdnem tele van.
– Várok.
– A klotyón ülök. – Állítását megerősítendő Øystein megfeszítette
hasizmait, és két hosszú, hangos nyögést préselt ki magából. – Segíts be a
bárban, mindjárt megyek.
– Csúsztasd ki a kulcsokat az ajtó alatt. Gyerünk, Eikeland, haza kell
mennem!
 – Egy őrületes kábellel ülök itt, ami félig kint van, főnök, még az is lehet,
hogy világrekordról beszélünk, úgyhogy nem szívesen vágnám kettőbe.
– Tartogasd a magadfajtáknak a szánalmas humorodat, Eikeland. Gyerünk!
– Oké, oké, csak egy percet adj!
Odakint csend lett.
Øystein azon töprengett, mennyi ideig tudja elhúzni a dolgot. A halogatás
minden, végtére is nem erről szól az élet?
Miután lassan elszámolt húszig, és mivel továbbra sem tudott jobb kifogást
kiötleni, mint az a tíz volt, amit már kieszelt, és ami mind egyformán
reménytelennek tűnt, lehúzta a vécét, kinyitotta az ajtót, és kisétált a bárba.
Ringdal épp egy pohár bort nyújtott át egy vendégnek, elvette a
bankkártyáját, és Øystein felé fordult, aki a nadrágja zsebébe dugta a kezét,
miközben olyan arcot vágott, amely reményei szerint kellően zavarodottnak
és kétségbeesettnek látszott. És ez végül is nem volt olyan messze attól, amit
érzett.
– Pedig itt volt! – próbálta túlharsogni a zenét és a hangzavart. – Biztosan
elhagytam valahol.
Øystein látta, ahogy Ringdal oldalra billenti a fejét, és úgy tanulmányozza
őt, mintha egy érdekes, absztrakt műalkotás volna.
– Mi folyik itt, Eikeland? – Inkább absztrakt, mint érdekes.
– Mi folyik itt?
Ringdal szeme összeszűkült.
– Igen. Mi folyik itt?! – ismételte meg.
Halkan, szinte suttogva beszélt, a hangja mégis úgy hasított keresztül a
lármán, akár egy kés.
Øystein nagyot nyelt, és úgy döntött, feladja. Sosem értette azokat az
embereket, akik először hagyják megkínozni magukat, és aztán elmondják az
igazat. Ha veszteség, hát veszteség – ő legalábbis így látta.
– Oké, főnök. Az úgy volt…
– Øystein!
Nem a csaposlány tanulta meg végre a nevét. A kiáltás az ajtóból jött, és a
jövevény ezúttal nem az emberi fakoronák alatt haladt, hanem egy fejjel
fölöttük evickélt, mintha úszna.
– Øystein, drága Øystein barátom! – ismételte meg Harry eszelős vigyorral.
És mivel Øystein még sosem látta így vigyorogni, meglehetősen félelmetes
látványnak találta. – Boldog születésnapot, öreg cimbora!
 A vendégek többsége Harry felé fordult, néhányan pedig Øysteinre
bámultak. Harry elérte a bárpultot, átölelte Øysteint, egyik kezét a
lapockájára tette, a másikat egészen lent a derekára. Sőt, még annál is
lejjebb, vészesen közel a hátsójához.
Aztán elengedte, és felegyenesedett. Néhányan énekelni kezdtek. Valaki
pedig – minden bizonnyal a csaposlány – kikapcsolta a zenét. Egyre többen
csatlakoztak a kórushoz.
– Happy birthday to you…
Ne, gondolta, Øystein, csak ezt ne! Akkor már inkább a kissé régimódi
deres és a körömkitépés.
De már késő volt. Némileg kelletlenül ugyan, de Ringdal is csatlakozott az
énekléshez. Kénytelen volt megmutatni a barátságos oldalát most, hogy
mindenki őket bámulta. Øystein merev mosollyal elővillantotta barna
fogsorát, miközben az arca és a füle szinte lángolt a szégyentől. A vendégek
ezen csak nevettek, és még hangosabban énekeltek.
A dal azzal zárult, hogy mindenki Øystein felé emelte a poharát, Harry
pedig megpaskolta a fenekét. Øystein csak most értette meg az ölelést,
amikor valami kemény nyomódott a farpofájához.
Újra megszólalt a zene, Ringdal pedig Øystein felé fordult, és kinyújtotta a
kezét.
– Boldog születésnapot, Eikeland. Miért nem mondtad, hogy erről van szó,
amikor szabadnapot kértél?
– Nos. Nem akartam… – Øystein megvonta a vállát. – Egy kicsit szégyenlős
vagyok.
– Tényleg? – kérdezte Ringdal őszinte csodálkozással az arcán.
– De, hé! – mondta Øystein. – Eszembe jutott, hová tettem a kulcsaidat! –
Azzal egy reményei szerint nem túl határozott mozdulattal a nadrágja
farzsebébe dugta a kezét. – Tessék!
Øystein előhúzta a kulcscsomót. Ringdal egy másodpercig rámeredt, majd
gyorsan Harryra pillantott. Aztán kikapta Øystein kezéből a kulcsokat.
– Kellemes estét, srácok!
Azzal elindult az ajtó felé.
– Cseszd meg, Harry! – sziszegte Øystein, miközben Ringdalt követték a
pillantásukkal. – Cseszd meg!
– Sajnálom – mondta Harry. – Egy gyors kérdés. Mit csinált Ringdal azután,
hogy Bjørn hazavitt engem innen a gyilkosság éjszakáján?
 – Hogy mit csinált? – Øystein elgondolkodott. Az egyik ujját a fülébe dugta,
mintha ott lenne a válasz. – Hát, rögtön hazament. Azt mondta, nem állt el az
orrvérzése.
Øystein valami puhát érzett az arcán. A csaposlány felé fordult, aki még
mindig csücsörített.
– Boldog születésnapot! Nem gondoltam voltam, hogy kos vagy, Øyvind.
– Tudod, mit mondanak – mosolyodott el Harry, és Øystein vállára tette a
kezét. – A vén kos is megnyalja a sót.
– Ezt meg hogy értette? – kérdezte a lány, és Harry után bámult, aki
Ringdal farvizén a kijárat felé igyekezett.
– Ő már csak ilyen rejtélyes fickó – mormolta Øystein, és bízott benne,
hogy Ringdal nem veszi alaposabban szemügyre a születési dátumát a
következő bérszámfejtés alkalmával. – Tegyünk be Stonest, és pörgessük fel
egy kicsit a bulit, oké?

Miután néhány percig töltötte a kocsiban, a telefon életre kelt. Harry beütött
egy betűt, megnyomta a hívógombot, és miközben a Sannergatánál lefékezett
a piros lámpánál, fel is vették.
– Nem, Harry, nem akarok lefeküdni veled!
Az akusztika arra utalt, hogy Alexandra az Igazságügyi Orvostani
Intézetben, az irodájában tartózkodik.
– Rendben – felelte Harry. – De van itt egy véres pulóver, amit…
– Nem!
Harry felsóhajtott.
– Ha a vér Rakel DNS-ét tartalmazza, akkor a pulóver tulajdonosa a
helyszínen járt a gyilkosság éjszakáján. Kérlek, Alexandra!
A vonal másik végén csend lett. Egy ordító, részeg férfi imbolyogva megállt
a kocsi előtt a zebrán, homályos tekintettel Harryra bámult, ököllel a
motorháztetőre ütött, majd visszadülöngélt az esti sötétségbe.
– Tudod, mit? – szólalt meg Alexandra. – Utálom a magadfajta
nőcsábászokat.
– Oké, de szeretsz gyilkossági ügyeket megoldani.
Újabb szünet.
– Néha azon tűnődöm, kedvelsz-e egyáltalán, Harry.
– Természetesen. Reménytelen pasas vagyok, de a szexpartnerek
kiválasztásában verhetetlen.
– Szexpartnerek, csak ennyi?
– Dehogy, ne bolondozz. Szakmailag is partnerek vagyunk, olyan
bűnözőket fogunk el, akik egyébként káoszba és anarchiába taszítanák
társadalmunkat.
– Haha – nyögte Alexandra szárazon.
– Természetesen hajlandó vagyok hazudni, hogy rávegyelek erre – mondta
Harry. – De kedvellek. Oké?
– Le akarsz feküdni velem?
– Nos. Nem. Igen, de nem. Ha érted.
Úgy hallatszott, mintha az irodában egy rádió szólt volna halkan a
háttérben. A nő egyedül volt.
Felsóhajtott.
– Ha meg is teszem, tudd, hogy nem miattad. És egy darabig egyébként sem
fogok teljes DNS-elemzést készíteni, mert hosszú a sor, és az összes ügy
kiemelt fontosságú. A Kripos és Bratt nyomozócsoportja egyfolytában
hívogat.
– Értem. De egy részleges profil, amely kizárja az egyezést egyéb
profilokkal, kevesebb időt vesz igénybe, nem igaz?
Harry érzékelte, hogy Alexandra habozik.
– És kinek a profilját akarod kizárni?
– A pulóver tulajdonosáét. Az enyémet. És Rakelét.
– A tiédet?
– Volt egy kis bunyóm a pulóver tulajdonosával. Neki az orra vérzett,
nekem pedig a kezem, ezért nem lehetetlen, hogy az én vérem van rajta.
– Értem. Rakel és te benne vagytok a DNS-adatbázisban, úgyhogy ti
rendben vagytok. De ha a pulóver tulajdonosát is ki kell zárnom, szükségem
van valamire a DNS-profiljához.
– Erre is gondoltam. Van a szennyeskosaramban egy véres nadrág, amin túl
sok a vér ahhoz, hogy a kezemből származzon, úgyhogy valamennyi biztosan
a pasas orrából került rá. Jól sejtem, hogy az intézetben vagy?
– Igen.
– Húsz perc múlva ott vagyok.

Alexandra karba tett kézzel, fagyoskodva várakozott, amikor Harry a

Rikshospitalet bejárata elé kanyarodott. Magas sarkú cipőt, szűk nadrágot és
erős sminket viselt. Egyedül dolgozott, de úgy nézett ki, mintha buliban lett
volna. Harry soha nem is látta másképp. Alexandra Sturdza azon a
véleményen volt, hogy az élet túl rövid ahhoz, hogy az ember ne nézzen ki
olyan jól, amilyen jól csak tud – mindig.
Harry leengedte az ablakot. Alexandra lehajolt.
– Hello, mister – mosolygott. – Ötszáz a kézi munka, hét a…
Harry megrázta a fejét, és átadta a két nejlonzacskót: az egyikben Ringdal
pulóvere, a másikban a saját farmerja volt.
– Ugye tudod, hogy Norvégiában nem dolgoznak ebben a napszakban?
– Ó, akkor ezért vagyok egyedül? A világnak isten bizony van mit tanulnia
tőletek, norvégoktól.
– Hogy kevesebbet dolgozzanak?
– Hogy alacsonyabbra tegyék a lécet. Minek a Holdra menni, ha van egy
hüttéd a hegyekben?
– Mm. Igazán hálás vagyok, Alexandra.
– Ez esetben választanod kellett volna valamit az árlistából – vágta rá a nő
a mosoly leghalványabb jele nélkül. – Ez a Kaja vette el az eszedet? Megölöm.
– Kaját? – Harry előrehajolt, hogy jobban szemügyre vehesse Alexandrát. –
Azt hittem, a magamfajtát utálod.
– Téged utállak, őt meg meg akarom ölni. Érted?
Harry lassú fejmozdulattal bólintott. Meg akarta kérdezni, hogy ez egy
román vicc volt-e, ami norvégul durvábbnak hangzik, mint amilyennek
szánják, de meggondolta magát.
Alexandra hátralépett, és szótlanul nézte Harryt, miközben az ablak
felgördült.
Harry elindult, és belepillantott a tükörbe. Alexandra még mindig ott állt,
leengedett karral az utcalámpa fényében, és egyre kisebb lett.
Miután elhajtott a Ring 3 alatt, felhívta Kaját. Beszámolt neki a pulóverről.
A sálról a fiókban. Az ajtó előtt felbukkanó Ringdalról. A pisztolyról.
Megkérte, hogy mielőbb nézzen utána, van-e Ringdalnak fegyvertartási
engedélye.
– Még valami… – mondta.
– Ezek szerint nem ide jössz? – szakította félbe Kaja.
– Tessék?
– Öt percre vagy tőlem, és azt mondod, „még valami”, mintha nem
beszélnénk egy darabig.
– Gondolkodnom kell – felelte Harry. – És az jobban megy egyedül.
– Persze, nem akartalak nyaggatni.
– Nem nyaggatsz.
– Nem, én… – Kaja felsóhajtott. – Mit akartál még kérni?
– Ringdal kitett egy fotót egy nő megcsonkított holttestéről a falra
közvetlenül a számítógépe képernyője fölé. Tudod, ahol állandóan láthatja.
Mint egy diplomát vagy ilyesmit.
– Jóságos ég! Mit jelent ez?
– Nem tudom. Szerinted tudsz szerezni képet az exnejéről? Az orosz
feleségről, aki eltűnt?
– Nem lehet olyan nehéz. Ha nem találok a Google-on, megint felhívom a
barátnőjét. Majd mms-ben átküldöm.
– Hm. Köszönöm. – Harry lassan végighajtott a Sognsveienen, a csendes
angol kertvárosra hasonlító környék téglavillái között. Egy pár magányos
fényszóró közeledett felé. – Kaja?
– Igen?
Egy busz volt. A megvilágított utastérből sápadt, kísérteties arcok néztek
rá, ahogy a jármű elhaladt mellette. És ott volt közöttük Rakel arca is. Ebben
a pillanatban az emlékképek közelebb kerültek egymáshoz, akár a legördülő
kövek egy földcsuszamlás előtt.
– Semmi – mondta Harry. – Jó éjszakát!

Harry a kanapén ült, és Ramonest hallgatott.

Nem azért, mert annyira odavolt érte, hanem mert ez a lemez volt a
lejátszón azóta, hogy kicsomagolta Bjørn ajándékát. És rájött, hogy a temetés
óta kerülte a zenét. Egyszer sem kapcsolta be a rádiót sem itthon, sem az
Escortban, a csendet részesítette előnyben. A csendet, amelyre a
gondolkodáshoz szüksége volt. A csendet, amelyben megpróbálta meghallani,
mit mond a hang odakint, a sötétség másik oldalán, egy félhold alakú ablak
előtt, a szellembusz üvege mögött. És mondott valamit, amit Harry épp csak
érzékelt. Most azonban el kellett nyomni valamivel. Mert túl hangos lett, és
Harry nem bírta elviselni.
Feltekerte a hangerőt, behunyta a szemét, a fejét a kanapé mögötti polcon
sorakozó bakelitlemezekhez támasztotta. Ramones. Road to Ruin. Joey rövidre
fogott üzenetei. Mégis. Továbbra is sokkal inkább popnak hangzott, mint
punknak. Általában ez történt. A siker, a boldogság, az életkor még a
legdühösebbeket is békülékennyé tette. Harry esetében sem volt másként.
Gyengédebb és kedvesebb lett. Szinte már nyitott és barátságos. Boldog volt,
és megszelídült egy nő oldalán, akit szeretett, egy működő házasságban. Nem
volt tökéletes. De igen, a fenébe is, olyan tökéletes volt, hogy alig lehetett
kibírni. Mígnem egy nap a nő váratlanul felhánytorgatott egy ballépést.
Szembesítette Harryt a gyanújával. Ő pedig beismerte. Nem, nem ismerte be.
Mindig megmondta Rakelnek, amit tudni akart, csak kérdeznie kellett. És
Rakelnek mindig volt annyi sütnivalója, hogy ne kérdezzen többet a
kelleténél. Tehát valószínűleg úgy gondolta, hogy erről tudnia kell. Egy
éjszaka Katrinével. Katrine vigyázott rá, amikor annyira részeg volt, hogy
nem tudott vigyázni magára. Vajon szexeltek is? Harry nem emlékezett rá,
merev részeg volt, valószínűleg annyira kiütötte magát, hogy akkor sem lett
volna képes rá, ha megpróbálja. De Rakelnek az igazat mondta: nem lehet
teljesen kizárni. Mire Rakel azt felelte, hogy nem is számít, Harry
mindenképpen cserben hagyta, és látni sem akarja. Megkérte, hogy pakolja
össze a holmiját.
A puszta gondolat is olyan fájdalmas volt, hogy levegő után kellett
kapkodnia.
Összeszedett egy táskányi ruhát, egy neszesszert és a bakelitlemezeket, a
CD-khez azonban nem nyúlt. Egy csepp alkoholt sem ivott azóta, hogy
Katrine hazavitte, de azon a napon, amikor Rakel kidobta, egyenesen az
állami italboltba ment. Egy eladó megállította, mert még az üzletben elkezdte
kinyitni az egyik üveget.
Alexandra már dolgozott a pulóveren.
Harry összerakta a képet a fejében.
Amennyiben Rakel vére van a pulóveren, az ügy tiszta sor. Azon az estén
Peter Ringdal fél tizenegy körül távozott a Jealousy Barból, majd váratlan
látogatást tett Rakelnél. Valószínűleg annak ürügyén, hogy rábeszélje,
folytassa a bárban a munkáját. Rakel beengedte, és adott neki egy pohár
vizet. Az ajánlatot azonban ismételten elutasította. Vagy az is lehet, hogy
igent mondott rá. Talán ezért maradt Ringdal tovább. Meg kellett vitatniuk
néhány dolgot. És elképzelhető, hogy a beszélgetés személyesebb témákra
terelődött. Ringdal bizonyára beszámolt Harry néhány órával korábbi
indulatos viselkedéséről a bárban. Rakel pedig mesélt Harry problémáiról és
arról – Harryban most először merült fel ez a gondolat –, hogy egy
vadkamerát szerelt fel, és meg van győződve róla, hogy Rakel nem vette
észre. A nő azt is elárulta Ringdalnak, hol lóg a kamera. Megosztották
egymással a bánatukat és talán az örömüket is, és egy ponton Ringdal úgy
vélte, ideje testileg is közelednie a nőhöz. Ám ezúttal kerek perec
visszautasították. A megaláztatástól dühös Ringdal kikapta a kést a
konyhapulton álló késtartóból, és Rakelbe döfte. Többször is megszúrta. Vagy
azért, mert még mindig dühös volt, vagy azért, mert rájött, hogy már késő. A
baj megtörtént, be kell fejeznie a munkát, meg kell ölnie Rakelt, aztán pedig
el kell tüntetnie a nyomokat. Sikerült megőriznie a hidegvérét. Megtett
mindent, amit kellett. És amikor elhagyta a helyszínt, magával vitt egy
trófeát is, egy emléket, ahogy akkor is, amikor lefényképezte azt a másik nőt,
akit meggyilkolt. A piros selyemsálat, amely a kabát mellett lógott a
kalaptartó alatt. És miután beült a kocsiba, az utolsó pillanatban eszébe jutott
a vadkamera, amelyről Rakel beszélt, ezért kiszállt, és eltávolította. A
benzinkúton megszabadult a memóriakártyától. A Rakel vérével
összefröcskölt pulóvert a szennyes ruha közé dobta a padlóra. Lehet, hogy
nem vette észre a vért, különben azonnal kimosta volna. Ez történt.
Talán. Talán nem.
A huszonöt évnyi gyilkossági nyomozói tapasztalat megtanította Harrynak,
hogy az események szinte minden esetben bonyolultabbak és
érthetetlenebbek, mint elsőre feltételezzük.
Az indíték azonban szinte mindig olyan nyilvánvaló és egyszerű, mint
ahogy az első pillantásra tűnik.
Peter Ringdal halálosan szerelmes volt Rakelbe. Harry látta a vágyat a
szemében, amikor először járt a Jealousyben, hogy megnézze. Meglátogatta
Rakelt az otthonában. Szerelem és gyilkosság. A klasszikus kombináció.
Amikor Rakel visszautasította Ringdal közeledését, talán azt is elmondta
neki, hogy vissza akar térni Harryhoz. És mindannyian megrögzöttek
vagyunk. Nőcsábászok, tolvajok, alkoholisták, gyilkosok. Újra meg újra
elkövetjük a bűneinket, és megbocsátásban reménykedünk. Istenében,
másokéban vagy legalább a sajátunkban. Tehát Peter Ringdal megölte Rakel
Faukét, akárcsak a feleségét, Andrea Klicskovát.
Harry időközben egy másik gondolatmenet felé sodródott. Az ütött szöget
a fejébe, hogy előfordulhat, hogy ugyanaz az ember járt a házban aznap este
korábban is. Akkor történt a gyilkosság, majd az illető – aki tudta, hogy Rakel
egyedül lesz – később visszatért, hogy feltakarítson maga után. A vadkamera
felvételein látták, amint Rakel első alkalommal ajtót nyit, de másodszorra
már nem. Nyilván azért, mert akkor már halott volt. Lehet, hogy a gyilkos
magához vette a kulcsokat, így ki tudta nyitni magának az ajtót,
összetakarított, majd távozáskor otthagyta a kulcsokat? Vagy odaküldött
valakit, hogy takarítson fel utána? Harrynak ugyanis volt egy olyan
bizonytalan érzése, hogy a két látogató nem ugyanaz. Akárhogyan is,
elhessegette magától a gondolatot, mivel az Igazságügyi Orvostani Intézet az
írásbeli jelentésében is nyomatékosan hangsúlyozta, hogy a holttest és a
helyiség hőmérséklete alapján a gyilkosságot az első látogatás után követték
el, vagyis akkor, amikor az utolsó látogató tartózkodott a házban.
Harry hallotta, ahogy a tű óvatosan felemelkedik, és ezzel mintegy
diszkréten felhívja a figyelmét arra, hogy meg kellene fordítania a korongot.
Az agya hangosabb, érzéstelenítő hatású rockot javasolt, Harry azonban
elvetette az ötletet. Ahogy rutinosan visszautasította az agyában
munkálkodó kisördög felvetését is, hogy igyon egy pohárral, egy kortyot, egy
cseppet. Ideje volt lefeküdni. Ha még elaludni is sikerülne, az csak a ráadás
lenne. Levette a hanglemezt a lejátszóról, anélkül hogy megérintette volna a
barázdákat, és ujjlenyomatot hagyott volna rajtuk. Ringdal elfelejtette
elmosni a mosogatógépben lévő poharat. Tulajdonképpen furcsa. Harry a
fehér tasakba csúsztatta a lemezt, majd a tasakkal együtt a borítóba. Ujjával
végigsimított az albumok gerincén. Előadónként betűrendben, azon belül a
beszerzés dátuma szerint időrendben. Bedugta a kezét a The Rainmakers és a
Ramones saját magáról elnevezett albuma közé, és széthúzta őket, hogy
helyet csináljon az új szerzeménynek. Ekkor észrevett valamit a lemezek
között. Még jobban oldalra tolta őket, hogy alaposabban szemügyre vehesse,
amit talált. Pislogott. A szíve gyorsabban kezdett verni, mintha megértett
volna valamit, amit az agya még nem volt képes befogadni.
Megszólalt a telefonja.
Felvette.
– Itt Alexandra. Lefuttattam az első kört, és máris eltéréseket látok a DNS-
profilokban, ami alapján kizárhatjuk, hogy a Ringdal pulóverén található vér
Rakelé.
– Mm.
– És nem is a tiéd. Ahogy a nadrágodon lévő sem.
Csend.
 – Harry?
– Igen?
– Valami baj van?
– Nem tudom. Akkor valószínűleg Ringdal vére van a pulóveren és a
nadrágomon. De még mindig ott vannak az ujjlenyomatok, amelyek a
helyszínhez kötik. És Rakel selyemsála a komódja fiókjában. Az illata alapján
egyértelműen az övé, biztosan megtalálható rajta a DNS-e. Hajszál, verejték,
bőrdarabka.
– Nos, igen. Viszont a pulóveren és a nadrágodon található vér DNS-profilja
között is eltérés van.
– Azt mondod, hogy a pulóveren nem Rakel vére van, nem az enyém és
nem is Ringdalé?
– Ez is egy lehetőség.
Harry megértette, hogy Alexandra azt akarja, ő maga következtesse ki a
többi lehetőséget. A másik lehetőséget. Egyszerű logika volt.
– A nadrágomon lévő vér nem Ringdalé. És azzal kezdted, hogy nem is az
enyém. Akkor kié?
– Nem tudom – felelte Alexandra. – De…
– De?
Harry a lemezek közötti résbe meredt. Tudta, mi lesz a válasz. Mert már
nem csak néhány legördülő kőről volt szó, amely földcsuszamlásra
figyelmeztet. Már elkezdődött. Az egész hegyoldal megindult.
– A nadrágodon található vér egyelőre nem mutat eltérést Rakel DNS-étől –
mondta Alexandra. – Természetesen még sok munka van hátra, hogy elérjük
a 99,999 százalékos valószínűséget, amit teljes találatnak veszünk, de máris
nyolcvankét százaléknál járunk.
Nyolcvankét százalék. Négy az ötből.
– Nyilván – mondta Harry. – Az a nadrág volt rajtam, amikor a helyszínen
jártam, miután Rakelt megtalálták. A vértócsában heverő test mellett
térdeltem.
– Akkor ez megmagyarázza a dolgot, amennyiben valóban Rakel vére van a
nadrágodon. Szeretnéd, hogy folytassam az elemzést, miután kizártam, hogy
Rakel vére lenne a pulóveren?
– Nem, nem szükséges – felelte Harry. – És nagyon köszönöm, Alexandra.
Tartozom neked egy szívességgel.
– Oké. Biztos, hogy minden rendben van? Olyan a hangod, mintha…
 – Persze – vágott a szavába Harry. – Köszönöm, és jó éjszakát!
Letette.
Valóban volt ott egy vértócsa. És valóban letérdelt. De nem ez váltotta ki a
tébolyult visítást a fejében. A dühöt, amely kész volt maga alá temetni.
Ugyanis nem azt a nadrágot viselte, amikor Rakel házában járt a helyszínelő
csoporttal, mert azt beletette a szennyeskosárba a Rakel meggyilkolása utáni
reggelen. Erre egész biztosan emlékezett. A gyilkosság éjszakáját illetően az
emlékezete mostanáig tökéletesen üres volt, akár egy hófehér papírlap.
Onnantól kezdve, hogy este hét körül belépett a Jealousy Bar ajtaján, egészen
odáig, hogy a Vöröskereszt adománygyűjtői másnap reggel becsengettek
hozzá. Most azonban a képek elkezdtek visszatérni, összekapcsolódni, filmmé
összeállni. Egy filmmé, amelyben ő a főszereplő. És az, ami a fejében majd
szétszakadó, remegő hangszálakkal visított, a saját hangja volt. Rakel
nappalijában. Ott járt a gyilkosság éjszakáján.
A The Rainmakers meg a Ramones között pedig ott feküdt a kés, amelyet
Rakel annyira szeretett. Egy Santoku stílusú Tojiro kés tölgyfa és fehér
vízibivalyszarv markolattal. A kés pengéjére kenődött anyag pedig nem
lehetett más, mint vér.
 Harmincötödik fejezet

Ståle Aune álmodott. Legalábbis úgy hitte. A sziréna visítása hirtelen

abbamaradt, és meghallotta a bombázó repülőgépek távoli zúgását, miközben
a néptelen utcán rohant az óvóhely felé. Késésben volt, már mindenki rég
odaért. Ebben a pillanatban egy egyenruhás férfira lett figyelmes, aki bezárni
készült a fémajtót az utca végén. Hallotta a saját zihálását. Többet kellene
edzenie. De persze ez csak álom, hiszen mindenki tudja, hogy Norvégia nem
áll háborúban. Vagy lehet, hogy váratlanul megtámadták? Ståle odaért az
óvóhelyhez, ám ekkor észrevette, hogy az ajtónyílás sokkal kisebb, mint
gondolta.
– Gyerünk! – kiáltotta az egyenruhás. Ståle megpróbált bejutni, de nem
ment, csupán az egyik lábát és vállát sikerült beszuszakolnia. – Befelé, vagy
menjen innen, most már be kell zárnom!
Ståle beljebb préselte magát, és a következő pillanatban beszorult. Se ki, se
be. Megint megszólaltak a légvédelmi szirénák. A pokolba is! Egyedül az
vigasztalta, hogy minden jel szerint csak álmodik.
– Ståle…
Kinyitotta a szemét, és érezte, hogy a felesége, Ingrid a vállánál fogva
rázza. Tessék, a professzornak megint igaza volt!
A hálószoba sötétbe burkolózott. Ståle az oldalán feküdt, így az ébresztőóra
pont az orra előtt állt az éjjeliszekrényen. A világító számok három óra
tizenhármat mutattak.
– Csengetnek, Ståle.
És újra megszólalt. A sziréna.
Ståle kigördült az ágyból, túlsúlyos testét selyemköntösbe, lábát papucsba
bújtatta.
Lement a lépcsőn, és az előszoba felé indult. Ekkor beléhasított a gondolat,
hogy az ajtó másik oldalán talán valami kevéssé kellemes dolog vár rá.
Mondjuk, egy paranoid skizofrén beteg, akinek azt mondják a hangok, hogy
ölje meg a pszichológusát. Másrészt lehet, hogy az óvóhely csak egy álom volt
az álomban, és ez az igazi álom. Így aztán kinyitotta az ajtót.
És a professzornak megint csak igaza lett. Tényleg valami kevéssé kellemes
dolog várt rá az ajtó túloldalán. Harry Hole. Pontosabban: az a Harry Hole,
akivel nem akar találkozni az ember. Akinek a szokásosnál is véreresebb a
szeme, és aki űzött, kétségbeesett képet vág. Ami bajt jelent.
– Hipnózis – mondta Harry kifulladva. Az arca izzadságtól fénylett.
– Neked is jó estét, Harry! Bejössz? Már amennyiben nem túl szűk az
ajtónyílás.
– Túl szűk?
– Azt álmodtam, hogy nem férek be egy óvóhely ajtaján – felelte Aune, és
követte tekintélyes méretű hasát a folyosón át a konyhába.
Amikor a lánya, Aurora kicsi volt, mindig azt mondta, hogy az apja úgy néz
ki, mint aki folyton felfelé megy.
– És mi a freudi értelmezése? – tudakolta Harry.
– Hogy le kell fogynom. – Aune kinyitotta a hűtőszekrény ajtaját. –
Szarvasgombás szalámit és barlangban érlelt Gruyère-t?
– Hipnózist – felelte Harry.
– Igen, ezt már mondtad.
– A tøyeni férjről, akiről azt hittük, megölte a feleségét, azt állítottad, hogy
elfojtja a történtek emlékét. De te elő tudod hívni hipnózissal.
– Amennyiben az illető fogékony rá, igen.
– Kiderítjük, hogy az vagyok-e?
– Te? – Ståle Harry felé fordult.
– Elkezdtem emlékezni dolgokra Rakel halálának éjszakájáról.
– Dolgokra? – Ståle becsukta a hűtőszekrény ajtaját.
– Képekre. Innen-onnan.
– Emléktöredékek.
– Ha sikerül összekapcsolom őket, vagy még többet előhívni, talán
megtudhatok valamit. Olyasmit, amit nem tudok, ha érted, mire gondolok.
– Hogy filmmé rakd össze őket? Természetesen megpróbálhatom, de nincs
rá garancia, hogy sikerül. Az igazat megvallva gyakrabban vallok kudarcot
vele, mint ahányszor nem. De persze a hipnózis mint módszer jelenti a
korlátot, nem én.
– Természetesen.
– Mire gondolsz, amikor azt mondod, hogy így szerinted megtudhatsz
valamit?
– Nem tudom.
– De nyilvánvalóan sürgős a dolog.
– Igen.
– Rendben. Emlékszel valami konkrétumra az emléktöredékekből?
– A kristálycsillárra Rakel nappalijában – válaszolta Harry. – Közvetlenül
alatta fekszem, felnézek, és észreveszem, hogy a kristálydarabok egy S-t
formáznak.
– Nagyszerű. Akkor máris van egy helyünk meg egy szituációnk, és
megpróbálkozhatunk az asszociatív emlékelőhívással. Csak hadd hozzam ide
a zsebórámat.
– Hogy az orrom előtt himbáld?
Ståle Aune felvonta az egyik szemöldökét.
– Van valami kifogásod ellene?
– Dehogy, szó sincs róla, csak nagyon… régimódinak hangzik.
– Ha azt szeretnéd, hogy modernebb módszerekkel hipnotizáljanak,
számos tiszteletre méltó, de természetesen kevésbé képzett pszichológust
ajánlhatok, akik…
– Hozd azt az órát! – szakította félbe Harry.

– Szegezd a pillantásodat az óra számlapjára! – mondta Ståle.

Harryt egy magas háttámlájú karosszékbe ültette a nappaliban, ő pedig egy
lábtartón helyezkedett el vele szemben. A régi óra húsz centiméterrel a
rendőr sápadt, meggyötört arca előtt himbálózott a láncon. Ståle nem
emlékezett rá, látta-e valaha ilyen feldúltnak és nyugtalannak a barátját. És
eltöltötte a bűntudat, amiért a temetés után nem kereste fel. Harry nem az a
fajta ember volt, aki gyakran folyamodik mások segítségéért, úgyhogy most
nagyon kellemetlen helyzetben lehet, ha megtette.
– Biztonságban vagy, és nyugodt vagy – duruzsolta halkan Ståle Aune. –
Biztonság és nyugalom.
Érezte magát Harry valaha így? Igen, érezte. Rakel mellett olyan ember
lett, aki szemlátomást mind önmagával, mind pedig a környezetével
harmóniában van. Bármennyire is közhelyesnek hangzik, rátalált élete
nőjére, és meg is kapta. És amikor meghívta Stålét, hogy előadást tartson a
rendőrtiszti főiskolán, a pszichológusnak határozottan az volt a benyomása,
hogy Harry kedvét leli a munkájában.
Akkor mégis mi történt? Rakel azért dobta ki és hagyta el, mert megint
ivott? Ha valaki úgy dönt, hogy olyan férfival köt házasságot, aki nagyon
hosszú ideig alkoholista volt, és már számtalanszor visszaesett, akkor
tisztában kell lennie vele, hogy nagy az esélye az ismétlődésnek. Rakel Fauke
intelligens és gyakorlatias nő volt. Létezik, hogy kihajít egy működő autót
csak azért, mert behorpadt, vagy az árokban kötött ki? Természetesen az is
elképzelhető, hogy Rakel találkozott valakivel, és Harry botlását ürügyként
használta arra, hogy elhagyja. Talán az volt a terv, hogy megvárja, amíg elül
egy kicsit a por, és Harry összeszedi magát, mielőtt nyilvánosan mutatkozik
ezzel a férfival.
– Most elkezdek visszaszámolni tíztől, te pedig minden egyes számnál
egyre mélyebb transzba kerülsz.
Ingrid a szakítás után együtt ebédelt Rakellel, aki nem tett említést új
férfiról. Éppen ellenkezőleg. Amikor Ingrid hazaért, azt mondta, Rakel
szomorúnak és magányosnak tűnt. Nem voltak annyira közeli barátok, hogy
kifaggassa a szakításról, de azt állította, hogy ha volt is másik férfi, Rakel
mostanra ejtette, és megpróbálja újra megtalálni az utat Harryhoz. Abból,
amit Rakeltől megtudott, semmi sem adott kellő alapot efféle spekulációkra.
És a pszichológiaprofesszor tisztában volt vele, hogy Ingrid messze jobb nála,
ha arról van szó, hogy mások veséjébe kell látni.
– Hét, hat, öt, négy…
Harry szemhéja félig lecsukódott, az írisze sápadt, halványkék félholdnak
látszott alatta. Az emberek változó mértékben hipnotizálhatók. Csupán tíz
százalékukat tartják nagyon fogékonynak rá, néhányan viszont egyáltalán
nem reagálnak a tudat effajta manipulálására. Ståle tapasztalata az volt, hogy
leginkább a fejlett képzelőerővel megáldott emberek hipnotizálhatók
könnyen, akik nyitottak az új élményekre, és jellemzően kreatív foglalkozást
űznek. Míg például a mérnökök lényegesen kevésbé fogékonyak. Ez
kézenfekvővé tette a feltételezést, hogy Harry Hole gyilkossági nyomozó, aki
nem éppen egy teát kortyolgató, idealista álmodozó, csaknem
feltörhetetlenül kemény diónak fog bizonyulni. Ugyanakkor, bár Ståle
egyetlen népszerű pszichológiai személyiségtesztet sem végzett el rajta, azt
gyanította, hogy a nyomozó egyvalamiben szokatlanul magas pontszámot
szerezne: ez pedig a fantázia.
Harry lélegzése egyenletes volt, mint aki alszik.
 Ståle még egyszer visszaszámolt.
Most már szemernyi kétség sem férhetett hozzá: Harry transzban volt.
– A padlón fekszel – mondta Ståle lassan, nyugodt hangon. – A Rakellel
közös házatok padlóján. Egy kristálycsillárt látsz magad fölött, a
kristálydarabok S-t formáznak. Mit látsz még?

Harry ajka mozgott. A szemhéja megrándult. A jobb keze mutató- és középső

ujja megremegett, amit talán valamiféle akaratlan izomrángás okozott. A
szája egyre gyorsabban járt, de egyetlen hang sem jött ki rajta. Még nem. A
fejét a karosszék háttámlájának nyomta, és ide-oda forgatta. Az arckifejezése
olyan volt, mintha fájdalmai lennének. Aztán, mint aki cerebrális bénulásban
szenved, két erőteljes rángás futott végig a hosszú testén, miközben tágra
nyílt szemmel maga elé bámult.
– Harry?
– Itt vagyok. – A hangja rekedt és kásás volt. – Nem működött.
– Hogy érzed magad?
– Fáradtan. – Harry felállt. Imbolygott. Hevesen pislogott, és a semmibe
meredt. – Haza kell mennem.
– Talán jobb lenne, ha üldögélnél még egy kicsit – javasolta Ståle. – Ha nem
fejezzük be megfelelően a hipnózist, szédülhetsz, és zavartnak érezheted
magad.
– Köszönöm, Ståle, de most mennem kell. Jó éjt!
– A legrosszabb esetben akár szorongáshoz, depresszióhoz és egyéb
rondaságokhoz is vezethet, úgyhogy szánjunk egy kis időt arra, hogy
rendesen visszahozzalak, és összeszedd magad.
Harry azonban a bejárat felé indult. Ståle utánament, de mire kiért az
előszobába, már csak a becsapódó ajtót látta.

Harrynak még éppen sikerült eljutnia a kocsijához, és lehajolnia mögötte,

mielőtt elhányta magát. Csak akkor egyenesedett fel, amikor a félig
megemésztett étel teljes egészében távozott a gyomrából, az összes, amit
aznap evett. Megtörölte a száját a kézfejével, kipislogta a könnyeket a
szeméből, és kinyitotta az autót. Beült, aztán csak nézett ki a szélvédőn.
Elővette a telefonját, és felhívta a számot, amelyet Bjørntől kapott. Néhány
másodperc múlva egy kába férfihang a vezetéknevét mormolta a vonal másik
végén. Régi beidegződés lehetett, még a telefonálás őskorából.
– Sajnálom, hogy felébresztettem, Freund. Itt ismét Harry Hole főtiszt.
Felmerült valami, ami miatt kénytelen vagyok megsürgetni az ügyet. Azt
szeretném kérdezni, meg tudja-e osztani velem, milyen eredményekre
vezetett a vadkamera felvételeinek elemzése eddig.
A vonal túlsó végéről egy hosszúra nyúló ásítás hallatszott.
– Még nem vagyok kész.
– Ezért is érdeklődöm az eddigi eredmények felől, Freund. Minden
információ a segítségünkre lehet.
Harry hallotta, hogy a kétdimenziós képek 3D-s elemzésével foglalkozó
szakértő suttogva beszél valakihez, majd megint beleszólt a telefonba.
– Nehéz meghatározni a házba belépő személy magasságát, mivel
görnyedten jár – mondta Freund. – De úgy tűnik… hangsúlyoznám: tűnik,
hogy az ajtón kilépő ember, amennyiben teljesen kiegyenesedve áll, és a
felvételkor nem viselt magasított talpú cipőt vagy effélét, százkilencven-
százkilencvenöt centiméter magas. Az autó pedig a fék- és a hátsó lámpák
alakja, valamint távolsága alapján Ford Escortnak látszik. De ez is csak
feltételezés.
Harry nagy levegőt vett.
– Köszönöm, Freund, alapvetően ennyit kellett tudnom. Dolgozzon
kényelmes tempóban tovább, innentől nem sürgős az ügy. Vagy le is állhat a
munkával. Küldje el nekem a memóriakártyát és a számlát a feladó címére,
ami a borítékon áll.
– Személyesen magának?
– Az a legpraktikusabb. Amennyiben pontosabb személyleírásra lesz
szükségünk, újra felvesszük magával a kapcsolatot.
– Ahogy akarja, Hole.
Harry megszakította a hívást.
A 3D-s szakértő következtetése csak megerősítette azt, amit már tudott.
Mindent látott, amikor Ståle Aune karosszékében ült. Mindenre emlékezett.
 Harminchatodik fejezet

A fehér Ford Escort Berg városrészben parkolt, ahol a felhők úgy suhantak
keresztül az égen, mintha menekülnének, ám az éjszaka továbbra sem adta
jelét, hogy vissza akarna vonulni.
Harry Hole a nedves, jeges szélvédőhöz támasztotta a homlokát. A
legszívesebben bekapcsolta volna a rádiót, a StoneHard FM-et, hogy a teljes
hangerőn üvöltő rocktól néhány másodpercre kitisztuljon a feje. De nem
tehette, gondolkodnia kellett.
Szinte felfoghatatlan volt. Nem az, hogy egyszeriben emlékezni kezdett,
hanem az, hogy képtelen volt nem emlékezni, képtelen volt távol tartani
magától az emlékeket. Mintha Ståle szavai, amikor a nappaliról és az S
alakról beszélt, valamint Rakel neve felnyitotta volna a szemét. És abban a
pillanatban ott volt minden.
Éjszaka volt, amikor felébredt. Egyenesen a kristálycsillárra meredt. Rájött,
hogy a Holmenkollveienen álló ház nappalijában van. De fogalma sem volt
róla, hogy került oda. A fény le volt tompítva, így szerették Rakellel, amikor
kettesben voltak. Érezte, hogy a keze valami nedves és ragacsos anyaghoz ér.
Felemelte. Vér lenne? Aztán megfordult. Megfordult, és egyenesen az arcába
nézett. Nem úgy tűnt, mintha Rakel aludna, vagy üres tekintettel bámulna rá.
Esetleg elvesztette volna az eszméletét. Úgy nézett ki, mint aki meghalt.
Egy vértócsában feküdt.
Harry azt tette, amit általában nem mondunk komolyan: megcsípte magát.
Erősen az alkarjába mélyesztette a körmét abban a reményben, hogy a
fájdalom majd eltörli a látványt, ő pedig a megkönnyebbüléstől zihálva
felébred, és hálát ad annak az istennek, akiben nem hisz, amiért csak
rémálom volt az egész.
Nem próbálta újraéleszteni Rakelt. Túl sok halottat látott már ahhoz, hogy
tudja, vége. Úgy tűnt, késsel szúrták le. A mintás kötött kardigánt átitatta a
vér, amely sötétebb volt a hasán lévő szúrások körül. De a nyakát ért döfés
ölte meg. Hatékony és halálos szúrás volt, olyasvalaki ejtette, aki tudja, hogy
az. Például ő maga.
Megölte Rakelt?
Körülnézett a nappaliban, hogy van-e ennek ellentmondó jel.
Nem volt. Csak Rakel és ő. És a vér. Vagy nem?
Talpra küzdötte magát, és a bejárati ajtóhoz támolygott.
Zárva volt. Vagyis ha valaki járt itt, távozáskor kívülről zárta be az ajtót.
Harry a nadrágjába törölte véres kezét, aztán kihúzta a komód fiókját.
Mindkét kulcs ott volt. Rakelé és az övé. A kulcsát a Schrøder étteremben
adta vissza Rakelnek egy délután, miközben azért rimánkodott, hogy fogadja
vissza, bár előzőleg megfogadta, hogy nem fog könyörögni.
Volt még egy kulcs a házhoz, de az az Északi-sarktól kissé délre, Lakselvben
volt Olegnél.
Harry körülnézett. Túl sok benyomás érte, és túl sok mindent kellett volna
megértenie ahhoz, hogy magyarázatot találjon. Megölte, akit szeret?
Tönkretette, ami mindennél fontosabb neki? Az első változat lehetetlennek
tűnt. De a második, miszerint porig rombolta, amije volt, egyáltalán nem tűnt
annak. És minden, amit tudott, amire a tapasztalat megtanította, azt súgta,
hogy a tények ütik a megérzéseket. A megérzés csupán bűnjelek
összességéből fakad, amelyet egyetlen, mindent elsöprő tény semmissé tehet.
És ebben az esetben a tény a következő volt: egy lapátra tett férj a
meggyilkolt feleségével egy házban találta magát, amelynek ajtaját belülről
zárták be.
Harry tudta, mit csináljon. Nyomozó üzemmódba kapcsolt, hogy
megpróbáljon védekezni az elviselhetetlen fájdalom ellen, amelyet még nem
érzett, de tudta, hogy olyan, mint egy megállíthatatlan tehervonat. A tényt,
hogy Rakel holtan fekszik a nappaliban, igyekezett egy szimpla gyilkossági
ügyre redukálni. Olyasmire, amivel képes megbirkózni. Ezért – még mielőtt
egyedül kezdett volna inni – a legközelebbi bárba rohant, mert tudta, hogy az
élet fájdalmát az ivási szakértelmével kell leküzdenie, egy olyan arénában,
amelynek egykor ő volt a sztárja. És miért is ne? Miért ne hihetnénk, hogy ha
romokban hever az életünk, ha elveszítjük az egyetlen okot, amiért élünk, az
agy ösztöntől vezérelt része meghozza az egyetlen logikus és szükségszerű
döntést: a menekülést választja. Az alkoholt. A nyomozó üzemmódot.
Mert még mindig volt valaki, akit meg lehetett menteni.
Harry már tudta, hogy nem fél a büntetéstől. Éppen ellenkezőleg,
bármilyen büntetést – különösen a halált – megkönnyebbülésnek fog érezni,
mintha találna egy ablakot egy égő felhőkarcoló századik emeletén,
miközben lángok veszik körül. Mert nem számít, mennyire volt öntudatlan,
zavarodott vagy csupán peches a bűncselekmény elkövetésének pillanatában,
tudta, hogy megérdemli a büntetést.
Oleg azonban nem szolgált rá.
Oleg nem érdemelte meg, hogy egyszerre veszítse el az anyját és az apját –
az igazit, nem a vér szerintit. Hogy elveszítse a hitet, miszerint két egymást
szerető ember mellett nőtt fel, akiknek kapcsolata már önmagában is
bizonyíték a szerelem létezésére. Oleg, aki mostanra maga is az együttélés
küszöbén áll, és hamarosan talán családot alapít. Bár végignézte párszor,
ahogy Rakel és Harry szétmegy, tanúja volt annak is, hogy szeretik egymást,
és mindig a másik javát akarják. Ezért újra meg újra megtalálták az utat
egymáshoz. Ha megfosztja Oleget ettől az eszmétől – nem, az igazságtól, a
fenébe is! –, azzal tönkreteszi. Mert nem igaz, hogy megölte Rakelt.
Kétségtelen, hogy Rakel holtan fekszik a padlón, és ő okozta a halálát, de az
összes következtetés, amelyet automatikusan levonnak, amikor kiderül, hogy
egy kidobott férj megölte a feleségét, hazugság. Itt nem erről van szó.
Az események lefolyása mindig bonyolultabb, mint elsőre gondolnánk, az
indítékok azonban egyszerűek és világosak. Neki pedig nem volt indítéka,
soha nem akarta megölni Rakelt! Ezért kellett megvédenie Oleget ettől a
hazugságtól.
Harry a lehetőségekhez képest alaposan összetakarított maga után,
miközben igyekezett nem Rakel holttestére nézni. Azt mondogatta magának,
hogy ez csak megingatná a döntésében, és már úgyis látta, amit látnia kellett:
Rakel nincs itt, csak egy elhagyott test maradt utána. Nem tudta részletesen
felidézni a takarítást, szédült, és hiába próbált visszaemlékezni a
bűncselekmény elkövetésének pillanatára meg a teljes sötétségbe burkolózó
órákra, onnantól kezdve, hogy a Jealousy Barban elérte a részegség egy
bizonyos szintjét, egészen odáig, hogy itt magához tért. Voltaképpen
mennyit tud saját magáról az ember? Meglátogatta Rakelt, aki míg a
konyhában állt egy holtrészeg, eszelős férfival, rájött, hogy mégsem tudja
megtenni, amit Olegnek ígért, vagyis nem képes visszafogadni őt? És ezt
egyenesen Harry szemébe mondta? Ezért veszítette el a fejét? Az elutasítás,
az új keletű bizonyosság, hogy soha, de soha nem fogja visszakapni Rakelt,
volt az oka, hogy a szerelem irányíthatatlan gyűlöletbe csapott át?
 Nem tudta, nem emlékezett rá.
Csak arra emlékezett, hogy takarítás közben egy ötlet kezdett formát
ölteni a fejében. Kezdetben természetesen ő lesz a rendőrség első számú
gyanúsítottja. Ahhoz, hogy elterelje magáról a gyanút, és megmentse Oleget
a klasszikus gyűlöletgyilkosságról szóló hazugságtól, ahhoz, hogy megmentse
a szerelembe vetett romlatlan hitét, és megkímélje attól a felismeréstől, hogy
a példaképe és nevelője gyilkos, szüksége lesz valaki másra. Egy
villámhárítóra. Egy lehetséges bűnösre, akit keresztre lehet és kell feszíteni.
Nem Jézusra, hanem egy bűnösre, aki sokkal rosszabb nála.
Kibámult a szélvédőn, ahol az alatta elterülő város fényei szétfolytak a
lélegzete párájában.
Vajon ez járt azon az éjszakán a fejében? Vagy az agya, ez a manipulatív
illuzionista csak kitalálta ezt az egészet, mert mentséget keres, ahelyett hogy
beismerné a lényegesen egyszerűbb magyarázatot: le akart lépni. El akarta
kerülni a büntetést. El akart rejtőzni valahol, ahol elfojthatja az egészet, mert
ezzel az emlékkel, ezzel a bizonyossággal lehetetlen együtt élni, és végső
soron a test és az agy egyetlen valódi célja az életben maradás.
Mert voltaképpen ezt tette. Elfojtotta. Elfojtotta annak emlékét, hogy
távozott a házból, és ügyelt rá, hogy ne zárja be az ajtót, így nem lehetett
arra a következtetésre jutni, hogy a gyilkosnak volt kulcsa. Beült az autóba,
de eszébe jutott, hogy ha a rendőrség megtalálja a vadkamerát,
lelepleződhet. Kiszállt, és letépte a kamerát a fenyőfáról. Kivette belőle a
memóriakártyát, és a Ready sportegyesület épülete melletti szemetesbe
dobta. Aztán amikor később a gyilkos valószínűsíthető menekülési útvonalát
rekonstruálta, amely közben megszabadulhatott a memóriakártyától,
annyira koncentrált, hogy egy emléktöredék előbukkant az elfojtás
iszapjából. Hogyan hihette véletlennek, hogy Kajával pillanatok alatt
ráakadtak a memóriakártyára, miközben millió egyéb lehetőség lett volna?
Még Kaját is meglepte a megingathatatlan magabiztossága.
Ám aztán az elfojtás ellene fordult, és már azon dolgozott, hogy csapdába
ejtse. Habozás nélkül odaadta a memóriakártyát Bjørnnek, és ezáltal az
alapos, minden részletre kiterjedő nyomozása, amelynek célja egy arra
érdemes bűnös megtalálása volt – például egy erőszaktevőé, mint Finne, egy
gyilkosé, mint Bohr vagy egy ellenségé, mint Ringdal –, már saját maga felé
vezetett.
Harry gondolatait a telefon csöngése szakította félbe.
 Alexandra volt.
Úton Ståléhoz beugrott a nőhöz, és átadott neki egy vérmintát egy
fültisztító pálcikán. Nem mondta el, hogy a vér a feltételezett gyilkos
fegyverről származik, és hogy a kést a saját lemezei között találta. Útközben
arra is rájött, miért tette a kést a The Rainmakers és a Ramones közé.
Egyszerű. Rakel.
– Találtál valamit? – kérdezte Harry.
– Ugyanaz a vércsoport, mint Rakelé – felelte a nő. – A.
A leggyakoribb, gondolta Harry. A norvég lakosság negyvennyolc százaléka
az A-s vércsoportba tartozik. Ez olyan volt, mint feldobni egy érmét: nem
jelentett semmit. De ebben a pillanatban éppen elegendő volt. Mert Harry
előre elhatározta, hogy hagyja az érmét dönteni – ahogy Finne a
dobókockáját.
– Nincs szükség DNS-elemzésre – mondta. – Köszönöm, és legyen szép
napod!
Csupán egyetlen elvarratlan szál maradt, egyetlen lehetőség, amely
megmentheti Harryt: egy látszólag biztos alibi összezúzása.

Ringdal délelőtt tízkor ébredt az ágyában.

Nem az ébresztőóra keltette fel, azt tizenegyre állította. Nem is a szomszéd
kutyája vagy autója, nem az iskolába tartó gyerekek vagy a kukásautó, ezeket
a hangokat az agya már megtanulta figyelmen kívül hagyni, amikor aludt. Ez
valami más volt. Valami hangos zaj, akár egy sikoly, és úgy hangzott, mintha
a földszintről jönne.
Ringdal felkelt, inget meg nadrágot húzott, és magához vette a pisztolyt,
amelyet minden éjszakára az éjjeliszekrényre tett. Amikor lelopakodott a
lépcsőn, hideg huzatot érzett meztelen lábfején, és rögtön meg is értette az
okát. A padlót üvegdarabok borították. Valaki betörte a bejárati ajtó félhold
alakú ablakát. Az alagsor ajtaja félig nyitva állt, a villany azonban nem égett.
Végre megérkeztek. Eljött az idő.
A sikoly, vagy bármi volt is az, úgy hangzott, mintha a nappaliból jött
volna. A pisztolyt maga elé emelve beosont.
Azonnal rájött, hogy nem emberi hangot hallott, hanem a padlón
megcsikorduló székláb zaját. Az egyik nehéz fotelt elmozdították, az ajtónak
háttal fordították, a panorámaablak és a kertben álló műholdas szobor felé. A
háttámla fölött egy kalap látszott. Ringdal feltételezte, hogy a fotelban ülő
férfi nem hallja a közeledését, de természetesen igazíthatta úgy a
bútordarabot, hogy a nappali ablakában lássa a szobába belépő ember
tükörképét, anélkül hogy az észrevenné. Peter Ringdal a karosszék
háttámlájára célzott. Két golyó derékmagasságban, kettő valamivel feljebb. A
szomszédok meghallanák a lövéseket. Nehéz lenne észrevétlenül
megszabadulni a holttesttől. És még nehezebb lenne megmagyarázni, miért
tette. Bár mondhatná a rendőrségnek, hogy önvédelemből lőtt, látta a betört
üveget, és életveszélyben volt.
Az ujja a ravaszra feszült.
Miért ilyen nehéz? Hiszen még csak nem is látta a fotelban ülő ember
arcát, mindössze annyit tud, hogy ott egy kalap.
– Az csak egy kalap – suttogta egy rekedt hang a fülébe. – Amit viszont a
tarkódon érzel, az igazi pisztoly. Úgyhogy dobd el a fegyvert, és maradj
veszteg, különben egy nagyon is igazi golyót repítek a fejedbe, amit most
inkább használnod kéne. A saját érdekedben.
Anélkül hogy megfordult volna, Peter Ringdal eldobta a fegyvert.
– Mit akarsz, Hole?
– Választ arra, hogy mit keres az ujjlenyomatod egy poháron Rakel
mosogatógépében. És miért van a sálja a komódodban. És ki ez a nő.
Peter Ringdal a fekete-fehér képre meredt, amelyet a háta mögött álló férfi
tartott az arca elé. A fényképre, amelyet az alagsori dolgozószobában őrzött.
Arra a nőre, akit megölt. Aztán a jéghideg csomagtartóba gyömöszölt, és
lefényképezett.
 Harminchetedik fejezet

Peter Ringdal elkeseredetten bámult ki az autó szélvédőjén át a hófúvásba.

Nem látott valami sokat, ennek ellenére beletaposott a gázba. Szombat
éjszaka nem volt nagy forgalom idefent a kopár hegyen, legalábbis ilyen
időben nem.
Két órája indult Trondheimből, és ahogy a rádió közlekedési híreiből
kivette, ő lehetett az egyik utolsó autós, akit még felengedtek az E6-osra,
mielőtt a Dovrefjell-hegységben tomboló vihar miatt lezárták. Maradhatott
volna a trondheimi szállodai szobájában, de a bankettnek a gondolatát sem
tudta elviselni. Hogy miért? Mert sosem tudott veszíteni, és éppen most
veszítette el az országos dzsúdóbajnokság döntőjét pehelysúlyban. Még ha
olyasvalaki ellen veszített volna, aki jobb nála! De nem, átkozottul elszúrta.
Másodpercek voltak hátra a mérkőzésből, két júkóval vezetett egy koka ellen,
és már csak meg kellett volna tartania az előnyét. Ha ez megvan, övé a
győzelem! De elkezdett a győzelem utáni interjún gondolkodni: valami
vicceset kellene mondania. Ekkor a másodperc tört részére kihagyott a
figyelme, és hirtelen a levegőbe repült. Épp csak sikerült elkerülnie, hogy a
hátán landoljon, az ellenfelének azonban vaza arit ítéltek, és amikor a
küzdelem néhány pillanat múlva véget ért, őt hirdették ki győztesnek.
Peter Ringdal keményen a kormányra sújtott.
Az öltözőben kibontotta a pezsgőt, amelyet a saját pénzén vásárolt. Valaki
szóvá tette, mire azt válaszolta, hogy a vasárnap délelőtt helyett kivételesen
szombat délután megrendezett szenior döntőnek pont az a lényege, hogy
ünnepelhessenek, nem? A pezsgőnek több mint a felét sikerült meginnia,
mielőtt az edző belépett, elvette tőle a palackot, és azt mondta, elege van
abból, hogy Peter minden egyes verseny után leissza magát, akár veszít, akár
nyer. Peter erre azt válaszolta, neki meg abból van elege, hogy olyan edzője
van, aki még abban sem tud segíteni, hogy legalább azokat megverje, akik
bizonyíthatóan rosszabbak nála. Erre az edző elkezdte azt a filozófiai
marhaságot nyomatni, hogy a dzsú-dó „lágy utat” jelent, és Peternek meg
kell tanulnia megadni magát, magához engedni az ellenfelet, alázatot
tanúsítani, nem szabad azt hinnie, hogy ő a legjobb, végül is két éve még a
junior válogatottban volt, és az önteltség egyenes út a bukáshoz. Peter
válaszképpen azt vágta a fejéhez, hogy a dzsúdónak a hamis alázat a lényege.
Megtévesztjük az ellenfelet azzal, hogy gyengeséget és engedékenységet
mutatunk, csapdába csaljuk, majd könyörtelenül odasújtunk, akár egy
gyönyörű, leveleit széttáró húsevő növény, egy hazug kurva. Ez egy
visszataszító, hamis sport. Azzal kiviharzott az öltözőből, miközben azt
ordította, hogy itt hagyja az egész kócerájt. Hányszor játszotta már el
ugyanezt?
Peter bevett egy kanyart, miközben a fényszórók végigsöpörtek a
hófalakon, amelyek annak ellenére, hogy március volt, másfél méter
magasan tornyosultak közvetlenül az úttest mellett, amitől az az érzése
támadt, hogy egy túlságosan szűk alagútban vezet.
A kanyar után egy hosszú, egyenes szakasz következett. Még több gázt
adott. Inkább csak dühből, mint sietségből. Mert az volt a terve, hogy a
banketten összejön Tinával. Tudta, hogy Tina is szemet vetett rá. A szőke
lány azonban aranyérmet nyert könnyűsúlyban, és egy norvég női bajnok
nem dug vesztesekkel, különösen olyannal nem, aki fél fejjel alacsonyabb
nála, és akiről azt feltételezi, hogy két vállra tudná fektetni a tatamin. Így
működik az evolúció.
Mintha csak varázsütésre történt volna, a havazás elállt, és az út, amely
úgy húzódott előtte a hófalak között, mint egy hosszú, fekete ceruzavonal
egy fehér lapon, most holdfénybe borult. Ez volna a vihar szeme? Nem, a
fenébe is, ez nem trópusi vihar, csak egy norvég, ennek nincs szeme, csak
foga.
Peter a kilométerórára nézett. Érezte, ahogy lassan erőt vesz rajta a
fáradtság. A tegnapi hosszú autóút Trondheimbe az egyetemi előadások után,
a mai mérkőzések és a pezsgő megtették a hatásukat. A fenébe is, pedig már
kigondolt néhány átkozottul vicces fordulatot a győzelem utáni interjúra, azt
kellett volna mondania…
És a következő pillanatban ott állt a lány. Tina. Közvetlenül előtte a
fényszórók fényében. A haja hosszú és szőke, a feje felett egy villogó vörös
csillag. Integetett, mintha Petert hívná. Hát mégis akarja! Peter
elmosolyodott. Egészen addig mosolygott, amíg rá nem jött, hogy ezt nem
csak képzeli, és az agya arra nem utasította a lábát, hogy lépjen a fékre. Nem
Tina az, gondolta, nem lehet ő. Tina épp az egyik nyertessel táncol a
banketten, valószínűleg egy váltósúlyú bajnokkal. De a lány az út, a Dovrefjell
és az éjszaka közepén vörös csillaggal a feje fölött tényleg nem csak a
képzelete szüleménye volt. Egy valóságos, élő, szőke hajú lány állt előtte.
Elütötte.
Két puffanás hallatszott gyors egymásutánban, az egyik a tetőn, és a lány
eltűnt.
Peter levette a lábát a fékpedálról, a mellkasába hasító biztonsági öv
engedett. Lassan továbbhajtott, és nem nézett a tükörbe. Nem akart a
tükörbe nézni. Nem lehet, hogy mégiscsak képzelte? Bár a szélvédőn egy
hatalmas fehér rózsa éktelenkedett, ott, ahová Tina teste csapódott. Tináé
vagy egy másik lányé.
Újabb kanyar következett, ahonnan már úgysem lehetett látni, hogy
fekszik-e valaki az úton mögötte. Előreszegezte a pillantását, és hirtelen
lefékezett. Orral a hófalba fúródva egy autó zárta el az utat, nyilvánvalóan
megcsúszott.
Peter csak ült, amíg levegőhöz nem jutott, majd hátramenetbe kapcsolt.
Gázt adott, hallotta, ahogy a motor panaszosan feljajdul, de nem
szándékozott megfordulni, hiszen Oslóba tartott. Megállt, amikor a hátsó
lámpák fényében észrevett valamit az úttesten. Kiszállt. A vörös csillag volt.
Vagyis egy elakadásjelző háromszög. A lány a háromszög mögött feküdt az
aszfalton, ahol tisztára fújta az utat a szél. Mozdulatlan, formátlan batyu volt,
mint egy krumpliszsák, amelyre valaki egy szőke hajú fejet erősített. A
nadrágja és a dzsekije néhány helyen elszakadt. Peter térdre rogyott. A szél
baljós fütyülése hol felerősödött, hol elhalkult a holdfényben fürdő hófalak
fölött.
A lány halott volt. Szétroncsolva, összezúzva feküdt az úton.
Peter Ringdal ebben a pillanatban józannak érezte magát. Sokkal
józanabbnak, mint huszonkét éve alatt bármikor. Az élete most ért véget.
Száznegyvennel hajtott, mielőtt fékezni kezdett, hatvannal gyorsabban, mint
szabad lett volna, és tisztában volt vele, hogy a lány sérüléseiből meg tudják
állapítani az autó sebességét. Vagy a vérnyomok hosszából. A két pont
távolságából, ahol a test először az aszfaltnak csapódott, és ahol most feküdt.
Peter agya automatikusan az ilyen számításokban használt változókat kezdte
elemezni, mintha így elmenekülhetne a sürgetőbb valóságtól. Mert nem a
sebesség volt a legrosszabb. Vagy az, hogy nem reagált elég gyorsan. Azt
ráfoghatja az időjárásra és a rossz látási viszonyokra. Amit azonban nem
tudott letagadni, ami mérhető tény volt, az a véralkoholszintje. Részegen
vezetett. Hozott egy döntést, és ez a döntés egy ember életébe került. Megölt
valakit. Peter Ringdal nem tudta, miért, de megismételte magának: megöltem
egy embert. És egész biztos, hogy ellenőrizni fogják a véralkoholszintjét,
ahogy a személyi sérüléssel járó autóbaleseteknél mindig.
Az agya újra számolni kezdett, nem tehetett róla.
Amikor végzett a számítással, felállt, és végignézett az elhagyatott,
szélfútta fennsíkon. Megdöbbentette, mennyire idegennek tűnik. Teljesen
másképp néz ki, mint amikor tegnap az ellenkező irányban hajtott végig
rajta. Most olyan volt, akár egy látszólag kihalt sivatag egy idegen országban,
ahol minden egyes mélyedésben ott rejtőzhet az ellenség.
A lány mellé tolatott, kivette a fehér dzsúdóruhát a táskájából, és
leterítette vele a hátsó ülést. Aztán megpróbálta felemelni a lányt. Országos
dzsúdóbajnok volt, a test mégis kicsúszott a karjából. Végül a hátára vette, és
a hátsó ülésre rángatta. Teljesen feltekerte a fűtést, és odahajtott a lány
Mazdájához. A kulcs a gyújtáskapcsolóban volt. Peter elővette a
vontatókötelet, kihúzta a másik autót a hófalból, és leparkolta az út legszélén
az egyenes szakaszon, ahol a többi autós idejében észreveheti. Aztán
visszaült a saját kocsijába, megfordult, és elindult Trondheim felé. Két
kilométer után egy leágazáshoz ért. Valószínűleg az egyik hüttéhez vezetett,
amelyet jobb időjárási körülmények között látni is lehetett a fennsíkon.
Lekanyarodott, és tíz méter után leparkolt. Nem mert továbbmenni, mert
félt, hogy elakad. Levette a kabátját és a pulóverét, mert úgy ment a fűtés,
hogy izzadni kezdett. Az órára nézett. Három óra telt el azóta, hogy szinte az
egész üveg tizenkét százalékos pezsgőt megitta. Elvégezte a számítást,
amelyben az utóbbi években nagy gyakorlatot szerzett: az alkohol grammban
kifejezve osztva a saját pehelysúlyával, szorozva 0,7-tel. Mínusz 0,15-ször az
eltelt órák száma. Arra jutott, hogy elővigyázatosságból további három órára
lesz szükség.
Ismét havazni kezdett. A sűrű hófúvás mind a négy oldalról falként vette
körbe a kocsit.
Egy újabb óra telt el. A főúton egy autó haladt el csigalassúsággal. Ki tudja,
honnan kerülhetett elő, a közlekedési hírek szerint az E6-os még mindig le
volt zárva.
 Peter megkereste a segélyhívó telefonszámát, amit fel kell hívnia, amikor
lebomlik az alkohol. A tükörbe pillantott. Nem úgy van, hogy a halottak
ürítenek? De a lánynak egyáltalán nem volt szaga. Lehet, hogy közvetlenül
azelőtt volt vécén, hogy elindult a Dovrefjellre. Ami Peter számára is
szerencse. Ásítozni kezdett. Aztán elaludt.
Amikor felébredt, az időjárás és a sötétség változatlan volt.
Az órára nézett. Másfél órát aludt. Beütötte a számot a telefonjába.
– Peter Ringdalnak hívnak, és egy autóbalesetet szeretnék jelenteni a
Dovrefjellen.
Azt válaszolták, hogy a lehető leghamarabb ott lesznek.
Peter várt egy keveset. Még Dombås felől is legalább egy óra, mire
ideérnek.
Aztán a testet áttette a csomagtartóba, és kihajtott a főútra. Leparkolt, és
várt. Eltelt az egy óra. Kinyitotta a táskáját, és elővette a Nikon
fényképezőgépet, amelyet a japán tornán nyert. Kiszállt a hóviharba, és
felnyitotta a csomagtartót, ahol bőven elfért a kis test. Akkor kattintott,
amikor a szél valamelyest elült, és egy kis szünet támadt a hófúvásban.
Gondoskodott róla, hogy a lány órája is benne legyen a képben, amely
különös módon sértetlen maradt. Aztán lecsapta a csomagtartó fedelét.
Miért készített képet?
Hogy bizonyítani tudja, hogy a lány a csomagtartóban feküdt, és nem az
utastérben? Vagy valami egyéb okból, egy olyan gondolattól vezérelve,
amelyet akkor és ott nem tudatosított, egy olyan érzés miatt, amely még nem
bontakozott ki?
Amikor végül megpillantotta a hófúvásban a hókotró tetején forgó fényt,
amely olyan volt, mint valami világítótorony az éjszakában, teljesen
kikapcsolta a fűtést. És bízott benne, hogy mind magára, mind a lányra
vonatkozóan stimmel a számítása.

A hókotrót egy járőrkocsi és egy mentőautó követte. A mentősök azonnal

megállapították, hogy a csomagtartóban fekvő lány halott.
– Fogja csak meg – mondta Peter, és a lány homlokára tette a kezét. – Még
mindig meleg egy kicsit.
Észrevette, hogy a rendőrnő ránéz.
Miután a mentőautóban vért vettek tőle, megkérték, hogy üljön be a
rendőrautó hátsó ülésére.
Elmagyarázta, hogyan rohant elő a lány a sűrű hófúvásból, és csapódott a
kocsijának.
– Valószínűleg inkább maga ütötte el. – A rendőrnő látszólag a
jegyzetfüzetéhez intézte szavait.
Peter beszámolt az elakadásjelző háromszögről meg az autóról, amely
keresztben állt a kanyarban, és amellyel odébb parkolt, nehogy belehajtson
valaki.
Az idősebb rendőr elismerően bólintott.
– Dicséretes, hogy másokra is gondolt egy ilyen helyzetben, fiam.
Peter úgy érezte, van valami a torkában. Megpróbálta megköszörülni,
hátha segít, de rájött, hogy a sírás az. Így inkább lenyelte.
– Az E6-ost hat órával ezelőtt zárták le – mondta a rendőrnő. – Ha azonnal
értesített bennünket, amikor elütötte a lányt, akkor igencsak sokáig tartott,
mire az útdíjfizető állomástól ideért.
– Többször meg kellett állnom a rossz látási viszonyok miatt – felelte Peter.
– Na igen, kellemes tavaszias időnk van – dörmögte az idősebb rendőr.
Peter kinézett az ablakon. Időközben a szél elült, a hó betemette az utat.
Nem fogják megtalálni a lány nyomait. Az aszfalton lévő vérnyomokat
keresztező autóéit sem, így a rendőrök nem fognak olyan kocsi után
nyomozni, amely a kérdéses időszakban keresztülhaladt a Dovrefjellen. Senki
sem fogja azt vallani, hogy igen, láttam egy autót azon az egyenes szakaszon,
igen, ugyanaz a típus volt, mint a lányé, de nem, ez néhány órával azelőtt
történt, hogy Peter Ringdal az állítása szerint elgázolta a lányt.

***

– Megúsztad – mondta Harry.

Peter Ringdalt a kanapéra ültette, ő pedig vele szemben, a magas
háttámlájú karosszékben foglalt helyet. Jobb keze az ölében pihent, de még
mindig a pisztolyt markolta.
Ringdal bólintott.
– Találtak alkoholt a véremben, de nem eleget. Bár a lány szülei
feljelentettek, simán felmentettek.
Harry biccentett. Eszébe jutott, amit Kaja mondott Ringdal rendőrségi
aktájáról, a gondatlanságból okozott, halálos közúti baleset miatt tett
feljelentésről az egyetemi évei alatt.
– Micsoda szerencse – jegyezte meg szárazon.
Ringdal megrázta a fejét.
– Én is ezt hittem, de tévedtem.
– Valóban?
– Három évig nem aludtam. Egy órát, egy percet, egy másodpercet sem. Az
a másfél óra, amit a kocsiban aludtam a hegyen, volt az utolsó. És semmi sem
segített. A gyógyszerek csak felizgattak és felzaklattak, az alkoholtól
depressziós és dühös lettem. Azt hittem, attól félek, hogy elkapnak,
megtalálják a sofőrt, aki áthajtott a Dovrefjellen. Csak akkor jutottam egyről
a kettőre, amikor rájöttem, hogy nem ez a gond. Az öngyilkosságon járt az
eszem, és elmentem egy pszichológushoz egy kitalált történettel, amelynek
ugyanaz volt a lényege, mint a valódinak: egy ember halálát okoztam. A
pszichológusnő pedig azt mondta, az a problémám, hogy nem bűnhődtem
meg azért, amit tettem. Az embernek bűnhődnie kell. Vezekelnie. Úgyhogy
vezekeltem. Leálltam a gyógyszerekkel és az alkohollal. Újra tudtam aludni.
Meggyógyultam.
– És hogyan vezekeltél?
– Ugyanúgy, ahogy te, Harry. Próbálsz minél több ártatlan életet
megmenteni, hogy kiengeszteld azokat, akiknek bűnös vagy a halálában.
Harry a kanapén ülő, kicsi, fekete hajú férfira nézett.
– Egy tervnek szenteltem az életemet – folytatta Ringdal, miközben a
műholdat formázó szoborra nézett, amelyet időközben elértek a napsugarak,
és amelyről a visszaverődő fény betűzött a nappaliba. – Egy olyan jövőnek,
amelyben nem oltják ki az életet értelmetlen, szükségtelen közlekedési
balesetek. És ezzel nemcsak a lány, hanem a saját életemre is gondolok.
– Az önvezető kabinok.
– Fülkék – helyesbített Ringdal. – És nem önvezetők, központilag
irányítanák őket. Olyanok lennének, akár az elektronikus impulzusok egy
számítógépben. Nem ütközhetnek össze, maximális sebességgel közlekednek,
és már induláskor kiválasztják az útvonalat a többi fülke haladási irányának
ismeretében. Minden a mátrix és a fizika logikáját követi, és kiküszöböli az
emberi hiba lehetőségét, amely mások halálát okozhatja.
– És a halott lányról készült fénykép?
– A fotót a kezdetektől fogva jól látható helyen tartottam, hogy ne
felejtsem el, miért csinálom ezt az egészet. Miért teszem magam
nevetségessé a médiában, miért vállalom a befektetők gyalázkodását, a
konkurencia és az autógyártók fenyegetését. Miért dolgozom éjszakánként,
amikor éppen nem egy bárban gürizek, amely reményeim szerint elég
bevételt termel ahhoz, hogy finanszírozhassam a projektet, mérnököket meg
építészeket alkalmazhassak, és újra napirendre tűzhessem az egészet.
– Milyen fenyegetések?
Ringdal megvonta a vállát.
– Kétértelmű levelek. Néhányszor személyesen is felkerestek. Semmi
olyasmi, amit komolyan kellene venni, de ahhoz azért elég volt, hogy
beszerezzek egy fegyvert. – A még mindig a padlón heverő pisztoly felé
biccentett.
– Hm. Túl sok ez egyszerre, Ringdal. Miért higgyek neked?
– Mert igazat mondok.
– Ez mióta számít?
Ringdal kurtán felnevetett.
– Hiszed, vagy sem, amikor kinyújtott karral a tarkómnak szegezted a
pisztolyt, tökéletes pozícióban voltál egy válldobáshoz. Ha akartam volna,
mire észbe kapsz, már a parkettán heversz hanyatt, lefegyverezve, levegő
után kapkodva.
– Akkor miért nem tetted meg?
Ringdal megvonta a vállát.
– Nálad volt a fénykép.
– És?
– Ideje volt.
– Minek volt ideje?
– Beszélni. Elmondani az igazságot. A teljes igazságot.
– Ezek szerint folytatod?
– Mit?
– Már beismertél egy gyilkosságot. Mi a helyzet a másikkal?
– Te meg miről beszélsz?
– Rakel meggyilkolásáról.
Ringdal hátrahőkölt.
– Azt hiszed, én öltem meg Rakelt?
– Most azonnal meséld el, hogyan kerültek rá az ujjlenyomataid a kék
pohárra Rakel mosogatógépében, amelyben semmi sem maradt huszonnégy
óránál tovább elmosatlanul, és miért nem mondtad el a rendőrségnek, hogy
jártál a házban! És mit keresett ez a komódod fiókjában! – Harry előhúzta a
zsebéből és a magasba tartotta Rakel vörös selyemsálját.
– Egyszerű – felelte Ringdal. – Ráadásul a két dolog magyarázata ugyanaz.
– Mégpedig?
– Rakel itt járt egy nappal a halála előtt. Egészen pontosan délelőtt.
– Itt? Miért?
– Mert meghívtam. Rá akartam beszélni, hogy maradjon, és segítsen
vezetni a Jealousyt. Emlékszel?
– Igen, emlékszem, hogy mondtad. De azt is tudom, hogy soha nem
érdekelte a dolog, kizárólag miattam segített be a bár ügyeibe.
– Igen, akkor is ezt mondta, amikor itt volt.
– Akkor miért jött ide egyáltalán?
– Mert volt egy terve. Rá akart venni, hogy vásároljak ilyen poharakat,
amiket, ha jól értettem, egy szíriai család készít, akiknek van egy kis
üvegműhelyük Oslo közelében. Rakel hozott egyet mutatóba, és meg akart
győzni, hogy ez a tökéletes ivópohár. Kipróbáltam, de a magam részéről kissé
nehéznek találtam.
Harry elképzelte, hogy Peter Ringdal a kezében tartva méregeti a poharat.
Visszaadja Rakelnek, aki hazaviszi, és a mosogatógépbe rakja.
– És a sál? – kérdezte, de már sejtette a választ.
– Itt felejtette a kalaptartón.
– Miért tetted a fiókba?
– Rakel parfümjének illatát árasztotta, a barátnőmnek pedig rendkívül
kifinomult szaglása van, és meglehetősen féltékeny típus. Aznap este
találkozónk volt, és mindketten kellemesebben érezzük magunkat, ha nem
gyanúsítgat azzal, hogy nőcsábász vagyok.
Harry a karfán dobolt a bal kezével.
– Be tudod bizonyítani, hogy Rakel itt volt?
– Nos. – Ringdal megvakarta a halántékát. – Ha nem simogattad túl sokat a
széked karfáját, akkor valószínűleg még rajta vannak az ujjlenyomatai.
Ahogy a konyhaasztalon is. Sőt, várj csak! A kávéscsésze, amiből ivott! A
mosogatógépben van, soha nem indítom be, amíg meg nem telik.
– Rendben – mondta Harry.
– Ezenkívül beugrottam a nittedali üvegműhelybe. Gyönyörű poharaik
vannak. Felajánlották, hogy készítenek könnyebbeket a Jealousy Bar
logójával. Kétszázat rendeltem belőle.
– Utolsó kérdés – mondta Harry, bár erre is tudta a választ. – Miért nem
jelentetted a rendőrségnek, hogy Rakel másfél nappal a meggyilkolása előtt
nálad járt?
– Mérlegeltem, mennyi kellemetlenséggel jár belekeveredni egy gyilkossági
ügybe, és mennyire hasznos ez az információ a rendőrségnek. Egyszer már
meggyanúsítottak, amikor a volt feleségem, se szó, se beszéd visszautazott
Oroszországba, Oslóban pedig bejelentették az eltűnését. Előkerült, de
biztosíthatlak róla, hogy egyáltalán nem volt kellemes élmény a rendőrség
figyelmének középpontjában állni. Így arra a következtetésre jutottam, hogy
ha a rendőrséget érdekli, mit csinált Rakel a gyilkosság előtt másfél nappal,
akkor majd lenyomozzák a telefonját, látni fogják, hogy a környéken járt, és
levonják a szükséges következtetést. Röviden: nem rajtam múlik, hanem a
rendőrségen. Úgyhogy önző döntést hoztam. De belátom, szólnom kellett
volna róla.
Harry bólintott. A rájuk telepedő csendben egy óra ketyegését hallotta
valahonnan a házból, és azon tűnődött, miért nem figyelt fel rá, amikor
legutóbb itt járt. Visszaszámlálásnak hangzott. És hirtelen beléhasított a
gondolat, hogy talán pontosan erről van szó: a fejében ketyegő időzítőről,
amely visszaszámlálja az utolsó órákat, perceket, másodperceket.
Úgy érezte, minden erejére szüksége van ahhoz, hogy felálljon. Elővette a
pénztárcáját, kinyitotta, és belenézett. Kiszedte belőle az egyetlen
bankjegyet, egy ötszáz koronást, és az asztalra tette.
– Ez meg mi?
– A betört üvegre – válaszolta Harry.
– Köszönöm.
Harry indulni készült. Aztán megtorpant, visszafordult, és elgondolkodva
Sigrid Undset portréjára pillantott a bankjegyen.
– Hm. Nem tudsz visszaadni?
Ringdal elnevette magát.
– Lehet, hogy ötszáz korona nem is lesz elég….
– Igazad van – bólintott Harry, és felmarkolta a bankjegyet. – Úgyis több
járna. Sok szerencsét a Jealousy Barhoz! Viszlát!
Ahogy lefelé bandukolt az úton, a kutya csaholása elhalkult, a ketyegés
azonban egyre hangosabb lett.
 Harmincnyolcadik fejezet

Harry a kocsiban ült, és hallgatózott.

Rájött, hogy a ketyegő hangot a szíve adja ki. Rakel fél szíve.
Amely iszonyatos sebességgel dobog.
Egészen azóta, hogy megpillantotta a véres kést a könyvespolcon.
Tíz órája történt, és az agya attól fogva lázasan kereste a válaszokat és a
megoldásokat. Az egyetlen magyarázat különböző verziói ide-oda cikáztak
benne, akár a patkányok a süllyedő hajón, de csak zárt ajtókat és zsákutcákat
találtak, miközben a víz egyre emelkedett. A fél szív pedig egyre gyorsabban
vert, mintha tudta volna, mi közeleg. Mintha tudta volna, hogy sietnie kell,
ha fel akarja használni azt a kétmilliárd szívverést, ami egy átlagos emberi
életet jelent. Mert Harry felébredt. Felébredt, és meg fog halni.
Reggel – a hipnózis után, de még azelőtt, hogy elindult Ringdalhoz –
becsengetett a szomszédja földszinti lakásába. Gule, aki esti műszakban volt a
Sporveiennél, egy szál alsónadrágban nyitott ajtót, de ha korainak találta is
az időpontot, nem tette szóvá. Harry annak idején a harmadik emeleten
lakott, így nem ismerte a férfit. Gule kerek lencséjű acélkeretes szemüveget
viselt, amely minden bizonnyal túlélte mind a hetvenes, mind a nyolcvanas,
mind a kilencvenes éveket, majd retró státuszba került. A fején éktelenkedő
néhány hosszú, kusza pihe gondoskodott róla, hogy elkerülje a kopaszság
bélyegét. Szaggatottan és monoton hanglejtéssel beszélt, mint a GPS hangja.
Gule megerősítette azt, amit a jelentés szerint annak idején a rendőrségnek is
mondott. Vagyis amikor este negyed tizenegykor hazaért a munkából,
összefutott Bjørnnel, aki lefelé tartott a lépcsőn, miután ágyba dugta Harryt.
Gule éjjel háromkor feküdt le, és addig egyetlen hangot sem hallott Harry
lakásából.
– Mit csinált azon az éjszakán? – kérdezte Harry.
– A Broadchurchöt néztem – felelte Gule. Majd amikor nem kapott választ,
hozzátette: – Egy brit sorozat. Krimi.
 – Hm. Gyakran néz sorozatokat éjszaka?
– Igen, eléggé. A biológiai órám nem úgy jár, mint a legtöbb emberé. Későig
dolgozom, és mindig fel vagyok pörögve egy kicsit, amikor egyenesen
hazajövök a munkából.
– Felpörgeti a villamosvezetés?
– Igen. De háromkor szigorúan ágyban a helyem. És tizenegykor kelek.
Végtére is az ember nem szakadhat ki teljesen a társadalomból.
– Ha a vékony falakon tényleg minden áthallatszik, ahogy mondja, maga
pedig sorozatokat néz éjszaka, hogyhogy én, aki maga fölött lakom, és olykor
késő este jövök haza, még sosem hallottam semmit kiszűrődni?
– Mert olyan figyelmes vagyok, hogy fejhallgatót használok. – Néhány
másodperc múlva megkérdezte: – Baj?
– Mondja csak – folytatta Harry –, biztos benne, hogy a fejhallgatón át is
hallotta volna, ha a lépcsőházban mászkálok?
– Mondom, hogy a Broadchurchöt néztem – válaszolta Gule, majd észbe
kapott, és hozzáfűzte: – Nem túl hangos, hogy úgy mondjam.
Harrynak sikerült rábeszélnie, hogy tegye fel a fejhallgatót, indítsa el a
Broadchurchöt, amelyet állítása szerint az NRK honlapjáról néz, és próbálja ki,
hall-e valamit abból, hogy Harry felmegy a lépcsőn. Amikor percekkel később
újra becsengetett hozzá, Gule azt kérdezte, nem kezdhetnék-e el végre a
tesztet.
– Valami közbejött, majd máskor kipróbáljuk – válaszolta Harry.
Nem mondta el Gulének, hogy az imént felkelt az ágyáról, lement a
lépcsőn, kilépett a kapun, majd megismételte ugyanezt visszafelé.
Harry nem sokat tudott a pánikrohamokról. De ha igaz, amit hallott, akkor
ebben a pillanatban valószínűleg éppen pánikrohama volt. A szíve hevesen
dobogott, folyt róla a veríték, úgy érezte, nem bír egy helyben ülni,
megállapodni képtelen gondolatai pedig megbokrosodva kavarognak a
szívverése és a Do You Wanna Dance ritmusára. A Ramones alig kétperces őrült
futama, a mindennapok élni akarása. Na nem örökké, de még egy napig, és
ezáltal mégiscsak örökké, mint egy hörcsög, amely egyre gyorsabban fut a
kerékben, és belehal a szívrohamba, mielőtt rájönne, hogy ez csupán egy
kerék, értelmetlen versenyfutás az idővel, és az idő már célba is ért, és csak
rád vár, miközben visszaszámol, tik-tak, tik-tak.
Harry a kormányba ütötte a fejét.
Felébredt, és kiderült, hogy minden igaz.
 Bűnös.

A fekete éjszakában, a szélfútta kopár hegyen, az alkohol és az ég tudja,

minek a viharában – mert teljes volt a filmszakadás! –, ott történt.
Hazakerült, ágyba fektették. De Bjørn távozása után azonnal felkelt. Autóba
szállt, elindult Rakelhez, és a vadkamera szerint tizenegy óra huszonegykor
oda is ért – ami időben stimmel. Még mindig olyan részeg volt, hogy
összegörnyedve ment be az ajtón, amely nem volt kulcsra zárva. Térden állva
könyörgött, Rakel pedig azt mondta, fontolóra vette a dolgot, de úgy
határozott, nem akarja visszafogadni. Vagy talán részeg tébolyában már a
házba való belépés előtt eldöntötte, hogy megöli, mert tudta, hogy nem akar
nélküle élni? És még azelőtt belédöfte a kést, hogy a felesége elmondhatta
volna neki – amit Harry akkor még nem tudott –, hogy beszélt Oleggel, és úgy
döntött, ad neki még egy esélyt? A gondolat elviselhetetlen volt. Ismét
beleverte a fejét a kormányba, és érezte, ahogy felreped a bőr a homlokán.
Megöli magát. Már akkor is gondolt erre?
Annak ellenére hogy a magához térése előtti órákat teljes sötétség fedte,
azonnal rájött – és rögtön el is elfojtotta –, hogy bűnös. Máris elkezdett
bűnbakot keresni. Nem maga, hanem Oleg miatt. De most, hogy
lehetetlennek bizonyult mást hibáztatni, legalábbis olyat, aki rászolgált egy
súlyos bírói tévedés miatti ítéletre, Harry szerepe véget ért. Elhagyhatta a
színpadot. Mindent elhagyhatott.
Megöli magát. Nem először gondolt rá.
Számtalanszor kellett már eldöntenie egy holttestről, hogy az illető saját
kezűleg vetett-e véget az életének, vagy másvalaki tette. Ritkán voltak
kétségei. Még ha a legbrutálisabb módszert választották is, a helyszínt pedig
teljesen feldúlták, és elborította a vér, a legtöbb öngyilkosságban akkor is
volt valami egyszerű és magányos: egy döntés, egy tett, pár hétköznapi
eszköz. És a helyszínek csendesek voltak. Nem mintha nem beszéltek volna
hozzá, mert igenis beszéltek. De ezek inkább belső monológok voltak,
amelyeknek – egy nagyon jó vagy nagyon rossz napon – a részese lehetett. És
amelyek mindig arra ösztönözték, hogy lehetőségként gondoljon az
öngyilkosságra. A színpad elhagyásaként. A hajón rekedt patkány menekülési
útjaként.
Néhány ilyen nyomozás során Ståle Aune végigkalauzolta Harryt az
öngyilkosság leggyakoribb indítékain. Volt az infantilis ok – a világon való
bosszúállás gondolata, a „majd bánhatjátok” hozzáállás –, az önutálat, a
szégyen, a fájdalom, a bűntudat, a veszteség, valamint a „kis” indíték:
egyesek vigaszként gondoltak az öngyilkosságra. Nem használták a
menekülési útvonalat, de jó volt tudni, hogy ott van. Ahogy nagyon sokan
azért szeretnek nagyvárosban lakni, mert az az operától a sztriptízbárig
rengeteg lehetőséget kínál, de soha eszükbe sem jut élni ezekkel a
lehetőségekkel. Van valamijük, ami azzal csillapítja a klausztrofóbiát, hogy
ott van. De aztán egy labilis pillanatban, amit okozhat alkohol, gyógyszer,
pénzügyi vagy szerelmi kudarc, hoznak egy kevéssé megfontolt döntést –
olyat, mint amikor az ember iszik még egy felest, vagy leüti a csapost –, mert
ez a vigaszt nyújtó gondolat lett az egyetlen.
Igen, Harry gondolt már rá. De egészen mostanáig soha nem ez volt az
egyetlen gondolat. Lehet, hogy félt, de józan volt. És nem csak arról szólt
minden, hogy végleg megszabaduljon a fájdalomtól. Tekintettel volt a
többiekre is, akik tovább fognak élni. Átgondolta a dolgot. Egy gyilkossági
nyomozásnak több célt kell szolgálnia. Az, hogy biztonságot és nyugalmat ad
a hátramaradottaknak és a társadalomnak, csak egy ezek közül. A többi –
például hogy kiemelnek egy veszélyes bűnözőt a közösségből, fenntartják a
rendet, megmutatják a potenciális bűnelkövetőknek, hogy a törvényszegés
nem marad büntetlenül, vagy kielégítik a társadalom ki nem mondott
bosszúszomját – mind tárgytalanná válik, ha a tettes halott. Más szavakkal: a
társadalom kevesebb energiát fektet egy olyan nyomozásba, amelynek
eredménye gyaníthatóan a legjobb esetben is csak egy halott elkövető lesz,
mint egy olyan nyomozásba, ahol fennáll a kockázata annak, hogy a tettes
továbbra is szabadon járkáljon az utcákon. Tehát ha Harry most eltűnne,
akkor a nyomozás jó eséllyel valami másra összpontosítana, nem egy halott
férfira, akinek Gule alibit biztosított a gyilkosság időpontjára. Az egyetlen,
ami Harry ellen szólna, egy 3D-s szakértő állítása, amely szerint az elkövető
talán magasabb százkilencven centiméternél, az autó pedig talán egy Ford
Escort. De Harry egészen biztos volt benne, hogy ez az információ el fog
akadni Bjørn Holmnál, akinek a Harry iránti lojalitása rendíthetetlen, és az
évek során már többször átlépte miatta a szakmai etika határait. Ha Harry
most meghalna, nem lenne nyilvános tárgyalás, Oleg nem keveredne bele,
nem bélyegeznék meg a hátralévő életére. Ahogy Harry húga, Søs, Kaja,
Katrine, Bjørn, Ståle, Øystein is megúszná, mindenki, akit egy-egy betű jelöl a
telefonja névjegyzékben. Akiknek azt a hárommondatos levelet címezte,
amelynek a megfogalmazása egy órát vett igénybe. Nem azért, mert úgy
gondolta, hogy a szavak sokat jelentenek számukra, hanem azért, mert egy
öngyilkosság már önmagában is azt a gyanút keltheti, hogy Harry bűnös, és
ezért akarja megadni a többieknek – és a rendőrségnek – a választ, amelyre
szükségük van ahhoz, hogy lezárják az ügyet.

Ne haragudjatok a fájdalomért, amelyet okoztam nektek, de nem tudtam elviselni

Rakel elvesztését és az életet nélküle. Köszönök mindent! Szerettelek benneteket.
Harry

Háromszor olvasta el. Aztán elővette a cigarettásdobozt és az öngyújtót,

meggyújtott egy szál cigit, majd a levelet is, és lehúzta a vécén. Volt jobb
megoldás. Balesetben meghalni. Beült a kocsiba, és elhajtott Peter
Ringdalhoz, hogy felgöngyölítse az utolsó szálat, kioltsa az utolsó reményt.
És mostanra már ki is hunyt. Bizonyos értelemben megkönnyebbülés volt.
Harry eltöprengett. Még egyszer átgondolta, nem felejtett-e ki valamit. Az
éjszaka a kocsiban ült, ahogy most is, és az alatta elterülő várost nézte, a
világító pontokat a sötétségben, amelyeket össze lehetett volna kötni
vonalakkal. De most már látta a teljes képet, a várost, amely a magas, kék ég
alatt feküdt, és az új tavaszi nap éles fényében fürdött.
A szíve már nem vert olyan gyorsan. Talán csak az érzés miatt, amely
akkor keríti hatalmába az embert, amikor a visszaszámlálás a nullához
közeledve lelassul.
Harry kinyomta a kuplungot, elfordította a slusszkulcsot, és sebességbe
tette az autót.
 Harminckilencedik fejezet

287-es út.
Harry észak felé hajtott.
A havas domboldalakról visszaverődő fény olyan erős volt, hogy elő kellett
vennie a napszemüvegét a kesztyűtartóból. Miután elhagyta Oslót, és olyan
utakon haladt, amelyeken a fővárostól távolodva egyre kisebb lett a
forgalom, a szíve megint elkezdett normálisan verni. Talán azért nyugodott
meg, mert meghozta a döntést, bizonyos értelemben már halott volt,
mindössze egy viszonylag egyszerű művelet maradt hátra. Vagy a Jim Beam
miatt. A városból kifelé két megállót iktatott be. Az egyiket az állami
italboltnál a Thereses gatén, ahol megvált a Sigrid Undset arcképével ellátott
bankjegytől egy félliteres üveg és némi visszajáró fejében. A másikat meg egy
marienlsyti Shell kúton, ahol a visszajáróból teletankolta a szinte üres
üzemanyagtartályt. Nem mintha olyan sok benzin kellett volna. Viszont a
maradék pénzre sem volt szüksége. Az üveg, amelyben már csak a whisky
negyede lötyögött, a szolgálati pisztoly és a telefon mellett hevert az
anyósülésen. Megpróbálta újra felhívni Kaját, de a nő nem vette fel, ő pedig
arra gondolt, hogy jobb is így.
Csaknem a bourbon felét fel kellett hajtania, mire érezni kezdett valamit,
mostanra azonban sikerült kellőképpen eltávolodnia attól, ami történni fog.
De annyira nem, hogy halálra gázoljon valakit, akit nem kellene halálra
gázolnia.
The green mile.
A két nappal ezelőtti baleset helyszínén posztoló rendőr nem határozta
meg pontosan, a 287-es útnak mely szakaszát nevezik így, de mindegy is volt.
Bármelyik hosszú szakasz megteszi.
Előtte egy kamion haladt. A következő kanyar után Harry gázt adott, és
elkezdte megelőzni. Nyerges vontató volt. Miután Harry visszatért a sávjába,
belenézett a tükörbe. A vezetőfülke magasan volt.
 Gyorsított, már százhúsz fölött járt, pedig a megengedett sebesség
nyolcvan kilométer per óra volt. Néhány kilométer után újabb hosszú,
egyenes szakasz következett. A végén volt egy pihenőhely az út bal oldalán.
Harry indexelt, és bekanyarodott az üres pihenőbe, elgurult egy vécé és két
szemeteskuka mellett, majd megfordult dél felé. A kijárathoz kormányozta a
kocsit, és járatta a motort, miközben az utat kémlelte. Látta, hogy a levegő
úgy remeg az aszfalt fölött, mintha sivatagban lenne, nem pedig egy norvég
völgyben, amelyet a jobb oldali szalagkorlát mögött egy befagyott folyó kísér.
Talán az alkohol tréfálta meg. Harry a Jim Beam-es üvegre nézett. A napfény
halványan megcsillant az aranyló folyadékon.
Valaki azt mondta, az öngyilkosság gyávaság.
Lehetséges, de bátorságot követel.
És ha az embernek nincs bátorsága, az állami italboltban 209,9 koronáért
beszerezheti.
Harry lecsavarta a kupakot, felhajtotta a bourbon maradékát, majd
visszatekerte a kupakot.
Úgy. Kellő távolság. Bátorság.
De ami még ennél is fontosabb: a boncolás ki fogja mutatja, hogy a
közismerten alkoholista sofőr véralkoholszintje az ütközéskor olyan magas
volt, hogy valószínűleg egyszerűen elvesztette az irányítást az autó felett.
Ezért nincs búcsúlevél, sem más üzenet, amely arról tanúskodna, hogy Harry
Hole el akarta dobni magától az életet. Nincs öngyilkosság, nincs gyanú,
nincs a feleséggyilkos árnyéka, amely olyanokra vetül, akik nem szolgáltak
rá.
Ebben a pillanatban a távolban feltűnt a nyerges vontató. Nagyjából egy
kilométerre.
Harry a bal oldali tükörbe nézett. Egyedül voltak az úton. Egyesbe tette a
kocsit, felengedte a kuplungot, és kipördült az útra. A kilométerórára nézett.
Nem szabad túl gyorsan hajtania, az felvetné az öngyilkosság gyanúját. És
semmi szükség arra, hogy a balesethez kiérkező rendőr azt mondja: amikor
egy személyautó nyolcvannal-kilencvennel frontálisan ütközik egy
kamionnal, akkor a biztonsági öv és a légzsák az égvilágon semmit sem segít.
A kormány a hátsó ülésig hátranyomódik.
A kilométeróra mutatója elérte a kilencvenet.
Száz méter négy másodperc alatt, egy kilométer negyven alatt. Ha a
kamion ugyanennyivel jön, kevesebb mint húsz másodperc múlva
találkoznak.
Ötszáz méter. Tíz… Kilenc…
Harry semmi másra nem gondolt, csak a feladatra: hogy a hűtőrács
közepén csapódjon a kamionnak. Örülhetünk, hogy olyan korban élünk,
amikor egy férfi szabadon dönthet a saját és mások haláláról az autója
volánja mögött, de most csak és kizárólag őt fogják eltemetni. A kamion be
fog horpadni, a sofőr pedig megússza néhány karcolással meg egy
rémálommal, amelyből eleinte rendszeresen felriad majd, de az évek
múlásával remélhetőleg egyre ritkábban. A kísértetek elhalványulnak,
tényleg így van.
Négyszáz méter. Átkormányozta az Escortot a szembejövő sávba.
Megpróbált úgy tenni, mintha csak átcsúszott volna, hogy a kamion sofőrje
azt mondhassa a rendőrségnek, úgy tűnt, a személyautó vezetője egyszerűen
elvesztette az uralmat az autó felett, vagy elaludt a volánnál. Harry hallotta,
ahogy a kamion egyre erősebb és magasabb hangon dudál. Doppler-jelenség.
A közeledő halál hangjának diszharmóniája éles késként hasított a fülébe. És
hogy elnyomja a sikoltást, hogy ne erre a zenére haljon meg, bekapcsolta a
rádiót, és maximumra tekerte a hangerőt. Kétszáz méter. A hangszórók
recsegtek.
Farther along we’ll know all about it…[1]
Harry már hallotta ennek a gospelszámnak ezt a rémesen nyálas
változatát. Hegedűk…
Farther along we’ll understand why.[2]
A kamion egyre közeledett. Három… kettő…
Cheer up, my brother, live in the sunshine.[3]
Teljesen igaz. És teljes… tévedés. Harry erőteljes mozdulattal jobbra
rántotta a kormányt.
A Ford Escort visszatért a saját sávjába, épp csak elkerülve a kamion bal
elejét. Harry a szalagkorlát felé száguldott, fékezett, és hirtelen balra
fordította a kormányt. Érezte, ahogy a gumiabroncsok elvesztik a tapadást, a
kocsi kifarol jobbra, a centrifugális erő pedig kis híján kipenderíti az ülésből,
amikor az autó megpördül, és tudta, hogy ez aligha végződhet jól. Még látta,
ahogy a kamion eltűnik. Már messze járt, amikor az autó hátulja a
szalagkorlátba csapódott, majd súlytalanná vált. Kék ég, világos. Egy
pillanatig azt hitte, hogy meghalt, és a halál olyan, amilyennek mondják: az
ember kilép a testéből, és felemelkedik a mennyországba. Ám az a
mennyország, amelybe ő tartott, pörgött, akárcsak az erdős domboldalak, az
út és a folyó, miközben a nap felkelt és lement, mintha gyorsítva játszanák le
a négy évszak váltakozását, és a hirtelen támadt, különös csendben egy hang
ezt énekelte: We’ll understand it all…,[4] mígnem félbeszakította egy újabb robaj.
Harry az ülésbe préselődött, felnézett az égre, amely felhagyott a
pörgéssel, ám a következő pillanatban szétfolyt, és zöld filmréteg feszült rá,
majd egy világos, könnyű, áttetsző függönyt húztak elé. Sötétebb lett, és
Harry süllyedni kezdett, lefelé, a föld alá. Végtére is érthető, hogy mégis
inkább a pokol felé tart, jutott még el az agyáig a gondolat. Aztán egy tompa
dörrenést hallott, mint amikor egy óvóhely ajtaja bezárul. A kocsi
vízszintesbe került, lassan körbefordult, Harry pedig megértette, mi történt.
Az autó a hátuljával a folyóban landolt, áttörte a jeget, és most alatta lebeg.
Mintha egy idegen bolygóra került volna, ahol a különös, zöld tájat a jégen és
a vízen átszűrődő napsugarak világítják meg, és minden, ami nem szikla és a
rothadó fák maradványa, álomszerűen ringatózik, mintha zenére táncolna.
Az áramlat belekapott az autóba, és mint egy légpárnás járművet, lassan
felemelte, és magával sodorta. Kaparászó hang hallatszott, amikor a tető a
jégnek ütközött. Az ajtók alatt beömlő víz olyan hideg volt, hogy
megbénította Harry lábát. Kiszabadította magát a biztonsági övből, és
megpróbálta kilökni az ajtót. De a víznyomás már itt, egy méter mélyen is
lehetetlenné tette. Az ablakon keresztül kell kijutnia. A rádió és a fényszórók
működtek, vagyis a víz még nem okozott rövidzárlatot az elektronikában.
Megnyomta az ablakemelő gombját, de semmi sem történt. Vagy mégis
rövidzárlat keletkezett, vagy a kinti nyomás miatt volt. A víz már a térdéig
ért. Az autó teteje már nem súrlódott a jéghez, a felhajtóerő csökkent, a folyó
égboltja és földje között lebegett. Ki kell rúgnia a szélvédőt. Az ülés
háttámlájához nyomta magát, de túl kevés volt a hely, a lába pedig túl
hosszú, és érezte, hogy az alkoholtól lomhák és tétovák a mozdulatai, lassú a
gondolkodása. Lehajolt, kitapogatta a kart, és hátratolta az ülést. Aztán a
fölötte lévő kart is meghúzta, és hátraengedte az üléstámlát. Felbukkant a
fejében egy emléktöredék. Amikor utoljára beállította a háttámlát. Most
legalább már maga alá tudta húzni a lábát. A víz csaknem a melléig ért, a
hideg karomként markolta a tüdejét és a szívét. Éppen a szélvédő felé akart
rúgni páros lábbal, amikor az autó nekiütközött valaminek, Harry elvesztette
az egyensúlyát, az anyósülés felé billent, és a rúgás a kormánykereket találta
el. A kurva életbe! Meglátta a sziklát, amelybe beleütközött: elsiklott
mellette, miközben az autó lassú keringőbe kezdett, aztán hátrafelé folytatta
útját, egy újabb sziklába ütközött, majd visszaállt az eredeti pályájára, és
zavartalanul lebegett tovább. A dal egy újabb We’ll understand it all… közepén
elnémult.
Harry nagy levegőt vett a plafon alatt, és lebukott, hogy újra felvegye a
megfelelő pozíciót a rúgáshoz. Ezúttal eltalálta a szélvédőt, de közben a víz
már teljesen elborította, és érezte, hogy a lába súlytalanul és erőtlenül landol
az üvegen, akár egy űrhajós csizmája a Hold felszínén.
Felküzdötte magát, most már egészen a plafonhoz kellett nyomnia a fejét,
hogy levegőhöz jusson. Vett néhány mély lélegzetet. Az autó megállt. Harry
ismét lebukott, és látta az ablakból, hogy az Escort megakadt egy korhadt fa
ágai között. Egy fehér pöttyös kék ruha integetett felé. Elöntötte a pánik.
Öklével az oldalablakra vágott, megpróbálta kitörni. Hiába. A következő
pillanatban a korhadt fa két ága letört, az autó oldalra fordult, és kiszabadult.
A fényszórók, amelyek meglepő módon még mindig működtek,
végigpásztázták a folyó fenekét és a meder falát, ahol megcsillant valami,
talán egy söröspalack, mindenesetre valami üveg, majd a kocsi
továbbsodródott, ezúttal gyorsabban. Újra levegőt kellett vennie. Az utastér
azonban már annyira megtelt vízzel, hogy be kellett csuknia a száját, amikor
az autó plafonjához nyomta az orrát, hogy lélegezzen. A fényszórók
elaludtak. Ekkor valami beúszott a látómezejébe. A Jim Beam üvege volt,
amely üresen ringatózott a víz felszínén. Mintha egy trükkre akarta volna
emlékeztetni, amely egyszer, nagyon régen megmentette. De ennek most
nem lett volna értelme, a palackban lévő levegő csupán néhány másodpercre
lett volna elég, és csak felkeltette volna benne a fájdalmas reményt, miután
már sikerült megbékélnie a helyzetével.
Becsukta a szemét. És – ahogy azt közhelyesen mondani szokták –
elkezdett leperegni előtte az élete.
Az eset, amikor kisfiúként eltévedt, és halálra rémülve bolyongott az
erdőben egy kőhajításnyira a nagyapja romsdaleni tanyájától. Amikor az első
szerelme szüleinek ágyában feküdt az üres házban, az erkélyajtó nyitva állt, a
meglebbenő függönyökön át belopakodtak a napsugarak, és a lány azt
suttogta neki, hogy legyen óvatos. Ő pedig visszasuttogta, hogy „rendben”.
Amikor majd fél évvel később a lány öngyilkossága után a búcsúlevelét
olvasta. Amikor egy gyilkossági ügyben nyomozott Sydney-ben, és szintén
eltévedt. Amikor az a félkarú lány fejest ugrott a medencébe Bangkokban, és
aszimmetrikus, csonkaságában is különösképp szép teste úgy hasította a
vizet, akár a kés. Amikor hosszú kirándulást tettek a Nordmarkán csak Oleg,
Rakel és ő. Az őszi nap beragyogta Rakel arcát, ahogy a fényképezőgépbe
mosolygott, miközben az önkioldóra vártak. Amikor Rakel megérezte, hogy
Harry nézi, felé fordult, a mosolya szélesebb lett, elérte a szemét, a fény
kiegyenlítődött, most már Rakel ragyogott a napra, és nem tudták levenni a
szemüket egymásról, ezért meg kellett ismételni a képet.
Kiegyenlítődött.
Harry kinyitotta a szemét.
A vízszint nem emelkedett tovább.
Kiegyenlítődött a nyomás. A fizika egyszerű, ugyanakkor mégis bonyolult
törvénye meghagyott egy vékony kis légréteget a plafon és a víz felszíne
között.
És – a szó szoros értelmében – ott volt a fény az alagút végén.
A hátsó ablakon át már semmit sem látott az egyre sötétebb zöldben, előtte
azonban kivilágosodott. Ez valószínűleg azt jelentette, hogy arrafelé nem
borítja jégpáncél a folyót, vagy legalábbis sekélyebb a víz. Esetleg mindkettő.
És ha a nyomás kiegyenlítődött, ki tudja nyitni az autó ajtaját. Már éppen le
akart bukni a víz alá, hogy megpróbálja, amikor rájött, hogy még mindig jég
alatt van. Vagyis odakint ostobán megfulladna, miközben itt a kocsiban
elegendő levegője van ahhoz, hogy elérje a reményei szerint jégmentes és
sekély szakaszt. Már nem volt messze. Úgy tűnt, mintha egyre gyorsabban
sodródna, és a fény is mind erősebb lett.
Cseberből vederbe.
Fogalma sem volt, miért bukkant fel a fejében ez a szólás.
Vagy hogy miért jutott eszébe a kék ruha.
És Roar Bohr.
Erősödő hangot hallott.
Roar Bohr. Kék ruha. Kishúg. A Norafossen. Húsz méter. Összezúzódva a
sziklákon.
És aztán már kint is volt a fényben, a víz buborékok fehér falává változott
előtte, a hang pedig dübörgő bömböléssé erősödött. Harry lenyúlt, az ülés
háttámlájába kapaszkodott, nagy levegőt vett, és amikor az autó orra
előrebillent, lebukott a víz alá. Kinézett a szélvédőn a feketeségbe, ahol a víz
fehér semmivé robbant szét.
[1] Egyszer majd mindent megtudunk róla…
[2] Egyszer majd megértjük, miért.
[3] Fel a fejjel, testvér, élj a napfényben.
[4] Majd megértünk mindent…
HARMADIK RÉSZ
 Negyvenedik fejezet

Dagny Jensen kinézett az iskolaudvarnak arra a napfény festette

négyszögére, amely a gondnok házától indult útnak ma reggel, és mostanra,
a tanítási nap végére közvetlenül a tanári szoba alá költözött. Az aszfalton
egy barázdabillegető szökdécselt. A hatalmas tölgyfa kirügyezett. Mi lehet az
oka annak, hogy egyszeriben mindenhol rügyeket lát? A pillantása az
osztályteremre siklott, ahol a diákok az angol feladatuk fölé hajolva
dolgoztak, és a csendet mindössze a lapokon sercegő ceruzák és tollak hangja
törte meg. Valójában ez házi feladat lett volna, Dagny gyomorfájdalmai
azonban túlságosan erősek voltak, ezért nem volt képes azzal foglalkozni az
órán, amit annyira várt: Charlotte Brontë Jane Eyre-jének elemzésével.
Charlotte-ról szeretett volna beszélni, aki tanár volt, és inkább választotta a
független életet, mint hogy társadalmilag megfelelő házasságot kössön egy
olyan férfival, akit intellektuálisan nem tisztel – ami csaknem
elképzelhetetlen gondolat volt a viktoriánus Angliában. Mesélt volna a
nevelőnőként dolgozó árva Jane Eyre-ről, aki beleszeret a kastély urába, a
látszólag goromba és embergyűlölő Mr. Rochesterbe. Arról, hogyan vallják
meg egymásnak szerelmüket, és hogyan tudja meg Jane a házasságkötésük
napján, hogy Mr. Rochester már nős. Jane elutazik, megismerkedik egy másik
férfival, aki megkéri a kezét, ám a lány számára alig több Mr. Rochester
ideiglenes pótlékánál. És a tragikus, boldog végről, hiszen Mrs. Rochester
szörnyű halála után Jane és Mr. Rochester végre újból együtt lehet. A híres
csipkelődő párbeszédről, amelyben a kastélyban keletkezett tűzben
megsérült Mr. Rochester ezt kérdezi:
– Csúf vagyok, Jane?
Mire a lány ezt válaszolja:
– Nagyon. Mindig is az volt.[5]
És legvégül a könnyfakasztó utolsó fejezetről, amelyből kiderül, hogy mire
Jane megszüli közös gyermeküket, Mr. Rochester visszanyeri a látását a fél
szemére.
Dagny érezte, ahogy a verejték elönti a homlokát, amikor a fájdalom újból
a gyomrába nyilall. Az utóbbi két napban hol elmúlt, hol erősödött, és a
savlekötő tabletta sem segített. Felhívta a háziorvosát, de csak a következő
hétre kapott időpontot, és a gondolat, hogy még egy hétig ezzel a
fájdalommal kell élnie, nem volt túlságosan szívderítő.
– Pár perc, és jövök – mondta, és felállt.
Néhány fej felemelkedett, és bólintott, majd a gyerekek újra a feladatra
koncentráltak. Ügyes, szorgalmas diákok voltak, egypáran kifejezetten
tehetségesek. És igen, olykor előfordult, hogy Dagny elképzelte, amint egy
nap, amikor már nyugdíjas lesz, az egyik diákja – eggyel is beérte volna –
felhívja, és köszönetet mond neki. Megköszöni, hogy egy egész világgal
ismertette meg, nem csupán egy nyelvvel. Valaki, akit inspiráltak az ő
angolórái. Aki megváltozott általuk, vagy elért a segítségükkel valamit.
Amikor Dagny kilépett az osztályteremből, a folyosón ülő rendőr felállt, és
a nyomába szegődött. Ő vette át az őrséget Kari Bealtól. Ralfnak hívták.
– Vécére megyek – világosította fel Dagny.
Katrine Bratt biztosította Dagnyt, hogy mindaddig, amíg Svein Finne
fenyegetést jelent számára, egy testőr lesz a sarkában. De a realitásokról még
nem beszéltek: a kérdés ugyanis nem az, mennyi ideig lesz Finne szabadlábon
vagy életben, hanem az, meddig futja Bratt költségvetéséből és Dagny
türelméből.
Az iskola folyosóin a tanórák alatt mindig ez a különös csend uralkodott,
mintha a gyerekek ilyenkor pihennék ki a tombolást, ami minden egyes ki- és
becsengetéskor tapasztalható volt. Mint a kabócák ciklikus rajzása a
Michigan-tó körül pontosan tizenhét évente. Az egyik nagybátyja meghívta
Dagnyt a következő rajzásra. Azt mondta, feltétlenül látnia kell, hallani a
milliárdnyi rovar intenzív zenéjét. És meg kell kóstolnia őket. A kabócák
állítólag rokonságban állnak a rákfélékkel, és a nagybácsi az egyik norvégiai
látogatása során egy rákvacsorán megmutatta neki, hogy elfogyasztani is
ugyanúgy kell őket. Összeszorítjuk a kemény héjat, eltávolítjuk a fejet meg a
lábakat, és kifordítjuk a puha, fehérjében gazdag részeket. Nem tűnt
különösebben csábítónak, és Dagny egyébként sem vette komolyan az
amerikai meghívásokat, főleg ha – amennyiben jól számolt – 2024-re szóltak.
– Itt várok – mondta a rendőr, és lecövekelt a női mosdó ajtaja előtt.
Dagny bement. A helyiség üres volt. A leghátsót választotta a nyolc fülke
közül.
Letolta a nadrágját és a bugyiját, majd az ülőkére ereszkedett. Előrehajolt,
és belökte az ajtót. Észrevette, hogy nem zárult be teljesen. Felnézett.
Az ajtó és a keret között egy kezet látott. Négy ujj lógott be a fülkébe, az
egyiken egy sas formájú gyűrű. A kézfejen pedig egy lyukat pillantott meg.
Dagnynak még sikerült nagy levegőt vennie, mielőtt az ajtót belökték, és
Finne ujjai a nyakára fonódtak. A férfi Dagny arcához nyomta a kígyóra
hasonlító kést, a hangja pedig közvetlenül a füle mellett szólalt meg:
– Nos, Dagny? Reggeli rosszullét? Hasi fájdalom? Gyakori vizelési inger?
Érzékeny mell?
Dagny pislogott.
– Mindjárt kiderítjük – mondta Finne, azzal Dagny elé térdelt, a kést pedig
a kabátja belsejébe tette, anélkül hogy lazított volna a szorításon Dagny
torkán.
Aztán kihúzott valamit a zsebéből, ami egy golyóstollra hasonlított, és
Dagny combja közé dugta. A nő várta az érintést, a behatolást, de nem jött.
– Most pedig legyél ügyes kislány, és pisilj a papának, rendben?
Dagny nyelt egyet.
– Mi a baj? Hiszen ezért jöttél, nem?
A nő engedelmeskedni akart, de a teste mintha csődöt mondott volna, még
azt sem tudta, képes lenne-e sikoltani, ha Finne lazítana a szorításán.
– Ha nem pisilsz, mielőtt háromig számolok, először téged szúrlak le, aztán
azt az idiótát, aki kint áll a folyosón. – Így suttogva minden egyes szó,
minden egyes szótag obszcénnek hangzott.
Dagny próbálkozott. Tényleg megpróbálta.
– Egy – suttogta Finne. – Kettő. Há… Az az! Ügyes kislány…
Dagny hallotta, ahogy a vizelet eltalálja a porcelánt, majd a vizet.
Finne kihúzta a combja közül a tollat, és a padlóra tette. A kezét a falon
lógó vécépapírba törölte.
– Két perc múlva megtudjuk, hogy terhesek vagyunk-e – mondta. – Hát
nem csodálatos, szerelmem? Amikor utoljára szabadlábon voltam, ilyen
eszköz nem létezett, még csak elképzelni sem tudtuk. És gondolj bele, milyen
nagyszerű dolgokat hozhat még a jövő! Nem csoda, hogy gyerekeket akarunk
nemzeni a világra!
Dagny behunyta a szemét. Két perc. És aztán mi lesz?
Hangokat hallott kintről. Egy rövid beszélgetés, aztán az ajtó kinyílt, és
szaladó léptek hangzottak fel. Egy lány, aki kikéredzkedett, elfoglalta a
bejárati ajtóhoz legközelebb eső fülkét, majd miután végzett, kezet mosott, és
kiszaladt.
Finne mélyet sóhajtott, miközben a tesztet bámulta.
– Pozitív tesztet vártam, Dagny, de attól tartok, hogy ez nem az. Ami azt
jelenti…
Azzal felállt, és szabad kezével elkezdte kigombolni a nadrágját. Dagny
hátrarántotta a fejét, és kiszabadult a szorításából.
– Menstruálok – mondta.
Finne lenézett rá. Az arca árnyékban volt. És árnyékot vetett. A teste
árnyéka pedig egy ragadozó madáréra hasonlított, amely a nap előtt köröz.
Megint előhúzta a kést a kabátja alól. Dagny hallotta, ahogy az ajtó
megnyikordul, majd a rendőr azt kérdezte:
– Minden rendben, Dagny?
Finne rámutatott a késsel, mintha az varázspálca volna, amely
engedelmességre kényszeríti.
– Jövök már! – válaszolta, anélkül hogy levette volna a szemét Finnéről.
Felállt, felhúzta a bugyiját és a nadrágját. Olyan közel állt a férfihoz, hogy
érezte az izzadsága és még valami más szagát, valami avasat és
hányingerkeltőt. Betegségét. Gennyét.
– Visszajövök – mondta Finne, és kinyitotta az ajtót Dagnynak.
Dagny nem futott, de gyors léptekkel elment a fülkék és a mosdókagylók
mellett, ki a folyosóra. Behúzta az ajtót maga mögött.
– Odabent van.
– Micsoda?
– Svein Finne. Kés van nála.
A rendőr egy pillanatig rámeredt, aztán kigombolta a pisztolytáskát a
csípőjén, és előhúzta a fegyverét. A szabad kezével egy fülhallgatót dugott a
fülébe, és levette a mellkasán lógó rádiót.
– Nulla-egy – mondta. – Erősítésre van szükségem.
– Meglép – szólt rá Dagny. – El kell kapnia!
A rendőr rábámult. Kinyitotta a száját, mintha el akarná magyarázni, hogy
az elsődleges feladata a védelem, nem pedig a letartóztatás.
– Különben visszajön – tette hozzá Dagny.
Talán volt valami a hangjában vagy arckifejezésében, mindenesetre a férfi
becsukta a száját. Az ajtóhoz lépett, rányomta a fülét, és néhány másodpercig
hallgatózott, miközben két kézzel tartotta és a földre szegezte a pisztolyt.
Aztán belökte az ajtót.
– Rendőrség! Kezeket fel! – Azzal eltűnt odabent.
Dagny várt.
Hallotta a vécéajtók csapódását.
Mind a nyolcét.
Aztán a rendőr kijött.
Dagny remegő lélegzetet vett.
– Elrepült a madár?
– A jó ég tudja, hogyan – felelte a rendőr, és ismét a rádióért nyúlt. –
Valószínűleg felkapaszkodott valahogy a falon, és kimászott a közvetlenül a
plafon alatt lévő ablakon.
– Repült – mondta Dagny csendesen, miközben a rendőr megint a műveleti
központot hívta.
– Mi?
– Nem mászott. Repült.

[5] Ruzitska Mária fordítása.

 Negyvenegyedik fejezet

– Húsz métert mondott? – kérdezte Szung-min Larsen, a Kripos nyomozója.

Felnézett a Norafossen tetejére, ahonnan a hatalmas víztömeg alázúdult.
Végigsimított az arcán. Nedves volt a vízpermettől, amelyet a nyugati
széllökések egészen a folyópartig elhoztak. A vízesés zubogása elnyomta a
meredek lejtő tetején húzódó országút forgalmának zaját. Onnan ereszkedtek
le a folyóhoz néhány perccel ezelőtt.
– Húsz métert – erősítette meg a buldogarcú rendőr, aki Janként
mutatkozott be, és a sigdali körzeti irodából jött. – Mindössze két másodperc,
de az ember hetven kilométer per órás sebességgel csapódik be. Semmi esély
a túlélésre.
Rövid, a testétől enyhén elálló karjával egy fehér Ford Escort
összenyomódott roncsára mutatott. A kocsi az orrán állt a nagy, fekete,
fényesre kopott kőlapon, amelyen szanaszét szóródott a zuhogó víz. Mint egy
művészeti installáció, gondolta Szung-min Larsen. Mintha csak Lord,
Marquez és Michels félig a sivatag homokjába temetett tíz darab
Cadillacjének plágiuma lenne, amelyet Szung-min tizennégy éves korában
látott a Texas állambeli Amarillóban, ahol az apjával autózott. Az apja pilóta
volt, és meg akarta mutatni a fiának ezt a csodálatos országot, ahol
megtanult Starfighter vadászrepülőgépen repülni, ami meglátása szerint
veszélyesebb volt a pilótára, mint az ellenségre nézve. Ezt a poént többször is
elsütötte ezen az úton a köhögésrohamok között. Tüdőrák.
– Úgyhogy nincs min csodálkozni – folytatta Jan, és hátratolta a
rendőrsapkát a fején. – A sofőr a szélvédővel együtt kirepült, összezúzta
magát a köveken, és azonnal meghalt. A testet elsodorta a folyó, amelynek
olyan magas a vízállása, hogy aligha akadt fenn valamin, mielőtt a Solevatn-
tóba ért. És mivel a tavat egyelőre jég borítja, nemigen látjuk viszont a pasast
mostanában.
– Mit mondott a kamionsofőr? – kérdezte Szung-min Larsen.
 – Azt, hogy az Escort áttért az ő sávjába, mert a sofőr valószínűleg keresett
valamit a kesztyűtartóban. Amikor aztán észrevette, mi történt, az utolsó
pillanatban visszarántotta a kormányt. Állítólag olyan gyorsan zajlott az
egész, hogy a vezető nem látta pontosan, mi történt ezután, és mire a
visszapillantó tükörbe nézett, az Escort eltűnt. De mivel egy egyenes
szakaszról beszélünk, látnia kellett volna az autót. Így aztán megállt, és
felhívott minket. Az aszfalton ott van a féknyom, a szalagkorláton meg fehér
festék. És egy jókora lyuk a jégen, ahol az Escort áttörte.
– Mit gondol? – kérdezte Larsen. Újabb széllökés jött, mire automatikusan
a nyakkendőjéhez kapott, pedig a Pan Am logójával ellátott nyakkendőtű a
helyén tartotta. – Kihagyott a figyelme, vagy öngyilkosságot kísérelt meg?
– Kísérelt meg? Mondom, hogy meghalt.
– De mit gondol, bele akart hajtani a kamionba, és az utolsó pillanatban
elvesztette a bátorságát?
A rendőr topogott, hogy lerázta a folyami iszap és a piszkos hó keverékét a
magas szárú bakancsáról. Aztán Szung-min Larsen fényesre pucolt, drága
Loake cipőjére nézett, és megrázta a fejét.
– Nem szokták meggondolni magukat.
– Kik?
– Akik idejönnek a green mile-ra. Ők már döntöttek. Ezek az emberek… –
Nagy levegőt vett. – Motiváltak.
Larsen hallotta, hogy a hátuk mögött megreccsennek az ágak, ezért
megfordult, és megpillantotta a gyilkossági csoport vezetőjét, Katrine
Brattot, ahogy a fatörzsekbe kapaszkodva lefelé ereszkedik a lejtőn. Amikor
leért, fekete farmerjébe törölte a kezét. Szung-min az arcát tanulmányozta,
miközben Bratt kezet nyújtott és bemutatkozott a helyi rendőrnek.
Sápadt. De a sminkje tökéletes. Vagyis sírt Oslóból idefelé, és újra
kisminkelte magát, mielőtt kiszállt az autóból? Természetesen jól ismerte
Harry Holét.
– Megtalálták a testet? – kérdezte, és amikor Jan a sigdali körzeti irodából
megrázta a fejét, bólintott.
Szung-min úgy tippelte, a következő kérdése az lesz, fennáll-e annak
lehetősége, hogy Hole életben van.
– Tehát nem tudjuk biztosan, hogy meghalt-e?
Jan mélyet sóhajtott, és ismét magára öltötte gyászos arckifejezését.
– Amikor egy autó húsz métert zuhan, hetven kilométer per órás
sebességgel csapódik…
– Biztosak benne, hogy meghalt – mondta Szung-min.
– És maga nyilván azért van itt, mert úgy véli, hogy ez összefüggésben áll
Rakel Fauke meggyilkolásával – mondta Bratt, anélkül hogy Szung-minre
nézett volna. Helyette az autóroncs groteszk szobrára szegezte a tekintetét.
Szung-minnek már a nyelve hegyén volt a kérdés, hogy „maga talán
nem?”, de aztán rájött, annyira azért nem furcsa, hogy egy osztályvezető
megtekinti a helyet, ahol az egyik beosztottja meghalt. Na, igen. Csaknem két
óra autóút tökéletes sminkben. Lehet, hogy több volt közöttük puszta
kollegiális kapcsolatnál?
– Felmegyünk az autómhoz? – kérdezte Szung-min. – Van kávém.
Katrine bólintott, Szung-min pedig gyors pillantást vetett Janra, hogy
jelezze neki, rá nem vonatkozik a meghívás.
Szung-min és Katrine beült a BMW Gran Coupéba. Bár kaptak útiköltség-
térítést, nem érte meg saját autóval közlekedni a Kripos gépkocsija helyett.
De ahogy Szung-min apja mondta: az élet túl rövid ahhoz, hogy ne jó autóval
járjon az ember.
– Szia! – mondta Bratt, és az ülések között hátranyúlva megpaskolta a
kutyát, amely fejét a két mellső lábán nyugtatva feküdt a hátsó ülésen, és
bánatos pillantással nézett fel rájuk.
– Kaszparov nyugdíjas rendőrkutya – mondta Szung-min, és kávét töltött a
termoszból két papírpohárba. – Túlélte a gazdáját, úgyhogy magamhoz
vettem.
– Szereti a kutyákat?
– Nem különösebben, de neki senkije sem volt. – Szung-min odaadta az
egyik poharat Katrinének. – De térjünk a lényegre. Éppen letartóztatni
készültem Harry Holét.
Katrine Bratt pont belekortyolt a kávéba, amelyet most magára löttyintett.
És Szung-min tudta, hogy nem azért, mert annyira forró.
– Letartóztatni? – kérdezte Katrine, és elvette a felé nyújtott textil
zsebkendőt. – Miért?
– Egy bizonyos Freund felhívott minket. Sigurd Freund, hogy pontos
legyek. Filmek és fotók 3D-s elemzésével foglalkozó szakértő. Időről időre
igénybe vesszük a segítségét, ahogy maguk is. Elvégzett egy munkát Harry
Hole főtisztnek, és afelől érdeklődött, hogyan zajlik a papírozás.
– Hogyhogy magukat hívta? Hole nekünk dolgozik.
 – Talán éppen ezért. Freund azt mondta, Harry Hole arra kérte, hogy
személyesen neki küldje a számlát, amit nagyon szokatlannak talált. Ezért
meg akart győződni róla, hogy minden megfelelően történik-e. Utólag az is
feltűnt neki, hogy Harry Hole százkilencven-százkilencvenöt centi magas,
ami egybevág a kérdéses képen látható ember magasságával. Freund
érdeklődött a rendőrségnél, és megtudta, hogy Holénak Ford Escortja van. A
felvételeken is ilyen kocsi látható. Átküldte a képeket. Úgynevezett
vadkamerával készültek, amely Rakel Fauke háza mellett volt felszerelve. A
felvétel időpontja megegyezik a gyilkosság becsült időpontjával. A
vadkamerát valaki eltávolította, és ezt csak olyan ember tehette, aki tudott
róla.
– Csak olyan?
– Ha valaki ilyen kamerát szerel fel lakott területen, általában kémkedni
akar. Például a házastársa után. Ezért elküldtük Hole fotóját a vadkamerát
árusító oslói üzleteknek, és egy idős férfi, a Simensen Horgász- és Vadászbolt
korábbi tulajdonosa felismerte.
– Miért kérte Har… Hole a képek elemzését, ha tudta, hogy ezzel leleplezi
magát?
– Miért nem szólt a rendőrségen senkinek, hogy elemzést kért?
– Harry Hole fel van függesztve. Ha a felesége meggyilkolásának ügyében
akart nyomozni, titokban kellett tennie.
– Ez esetben ez a briliáns Harry Hole legsikeresebb nyomozása, és
leleplezte vele a briliáns Harry Holét.
Katrine Bratt nem válaszolt. A száját a kezében forgatott papírpohár mögé
rejtette, miközben a szélvédőn keresztül az egyre halványuló napfénybe
bámult.
– Én viszont úgy vélem, fordítva történt – szólalt meg Szung-min. –
Ellenőriztetni akarta egy szakértővel, ki lehet-e deríteni, hogy ő szerepel a
felvételen, ahogy bemegy Rakel Fauke házába, majd távozik a gyilkosság
becsült idősávjának közepén. Ha Sigurd Freund nem tudja leleplezni, akkor
Hole teljes nyugalommal átadhatta volna nekünk a képeket, mivel azok csak
azt erősítik meg, hogy valaki járt Rakel Faukénél abban az
időintervallumban, amelyre Holénak állítólag alibije van. Az alibije pedig
csak stabilabb lett volna, mert a képek alátámasztják az Igazságügyi
Orvostani Intézet következtetését, amely szerint Rakel Faukét valamikor este
tíz és hajnali két óra között gyilkolták meg, pontosabban tizenegy óra
huszonegy után, amikor a képen látható ember megérkezett.
– De tényleg van alibije!
Szung-min fel akarta hívni a figyelmet a nyilvánvaló tényre, hogy az alibi
egyetlen tanún alapul, és minden tapasztalat azt mutatja, hogy a
tanúvallomások nem megbízhatók. Nem azért, mert a tanúk természetüknél
fogva megbízhatatlanok, hanem azért, mert az emlékezetünk hajlamos
rászedni bennünket, az érzékeink pedig gyarlóbbak, mint hisszük. De
hallotta a kétségbeesést a nő hangjában, és látta a leplezetlen fájdalmat a
szemében.
– Az egyik nyomozónk ebben a pillanatban Gulénél, Hole szomszédjánál
van – mondta. – Rekonstruálják a szituációt, amely Hole alibijét biztosítja.
– Bjørn azt mondta, Harry hullarészeg volt, amikor a lakásban hagyta, és
képtelen lett volna…
– Látszólag hullarészeg – hangsúlyozta Szung-min. – Felteszem, egy
alkoholista kellő rutinnal rendelkezik ahhoz, hogy eljátssza a részeget. De
talán túlzásba esett.
– Hogyhogy?
– Peter Ringdal szerint, aki a Jeal…
– Tudom, ki.
– Ringdal azt mondta, látta már részegen Holét, de sosem ütötte ki magát
annyira, hogy vonszolni kelljen. Hole a legtöbb embernél jobban bírta az
alkoholt, és Ringdal szerint nem ivott többet, mint máskor. Lehet, hogy
indiszponáltabbnak akart tűnni, mint amilyen valójában volt.
– Ez új.
– Mivel feltételezték, hogy Hole alibije megáll, senki sem nézett utána
alaposan. Ma délelőtt azonban meglátogattam Peter Ringdalt, miután
beszéltem Freunddal. Kiderült, hogy nem sokkal korábban Harry Hole is
tiszteletét tette nála, és annak alapján, amit Ringdal mondott, az a
benyomásom, hogy Hole rájött, kezd szorulni a hurok a nyaka körül, és
kétségbeesetten bűnbakot keresett. De amikor rádöbbent, hogy Ringdal nem
lesz jó bűnbak, valószínűleg az utolsó reménye is kihunyt, és… – Szung-min
az előttük húzódó út felé intett, hogy Katrine Bratt úgy fogalmazhassa meg
magának a folytatást, ahogy szeretné.
A nő felszegte az állát, ahogy a férfiak szokták egy bizonyos életkor fölött,
ha szorítja a nyakukat az inggallér. Szung-mint azonban egy olyan sportolóra
emlékeztette, aki fel akarja szívni magát, és le akarja rázni magáról a tudatot,
hogy veszített egy pontot, mielőtt beleveti magát a következő csatába.
– Milyen nyomot követ még a Kripos?
Szung-min a nőre nézett. Talán rosszul fejezte ki magát? Hát nem érti,
hogy ez nem csupán egy nyom, hanem egy kivilágított négysávos autópálya,
ahol még Ole Winter sem tud eltévedni, és tulajdonképpen már célba értek?
Leszámítva, hogy az elkövető földi maradványai nincsenek meg.
– Nincs más nyom – válaszolta.
Katrine Bratt egyre csak bólogatott, miközben úgy bámult maga elé,
mintha rengeteg agymunkára lenne szüksége ennek az egyszerű ténynek a
feldolgozásához.
– De ha Harry Hole meghalt – mondta –, akkor tulajdonképpen nem sürgős
nyilvánosságra hozni, hogy ő a Kripos első számú gyanúsítottja.
Szung-min is bólintott. Nem úgy, mintha ígéretet tett volna bármire is,
hanem úgy, mintha megértené, miért mondja ezt a nő.
– A helyi rendőrség kiadott egy sajtóközleményt. Valahogy úgy hangzik,
hogy „egy férfi eltűnt, miután az autója a 287-es útról a folyóba zuhant” –
mondta, és úgy tett, mintha nem szó szerint idézett volna, mert
tapasztalatból tudta, hogy az emberek idegesek lesznek, és jelentősen
megcsappan a közlékenységük, ha felvillantja előttük túlságosan jó
memóriáját és azt a képességét, hogy mások veséjébe lát. – Személy szerint
nem látom szükségét, hogy a Kripos informálja a nyilvánosságot, de erről a
főnököm dönt.
– Úgy érti, Winter?
Szung-min Katrine Brattra nézett, és azon tűnődött, miért érezte
szükségesnek, hogy kimondja a felettese nevét. A nő arckifejezése nem
árulkodott hátsó szándékról, és nagy valószínűség szerint nem tudta, milyen
mélységes ellenszenvet kelt Szung-minben, ha emlékeztetik rá, hogy még
mindig Ole Winter a főnöke. Szung-min soha, egyetlen léleknek sem beszélt
arról, hogy Ole Wintert milyen középszerű nyomozónak és gyenge vezetőnek
tartja. Nem abban az értelemben gyenge, hogy engedékeny és elnéző, épp
ellenkezőleg, régimódian tekintélyelvű és makacs. Winter nem volt elég
magabiztos ahhoz, hogy beismerje, ha tévedett, és több teret kellett volna
adnia a frissebb ötletekkel bíró fiataloknak. És az igazat megvallva az
eszesebb nyomozói koponyáknak. Szung-min ezt a nézetét azonban
megtartotta magának, mert úgy vélte, a Kripos berkein belül nem osztanák a
véleményét.
 – Beszélhetek Winterrel – mondta Katrine Bratt. – És a sigdali körzeti
irodával. Úgysem adhatják ki az eltűnt nevét, amíg nem értesítették a
legközelebbi hozzátartozókat, és ha vállalom ezt a feladatot, akkor tőlem
függ, mikor hozhatja nyilvánosságra a körzeti iroda, hogy Harry Holéról van
szó.
– Jó gondolat – bólintott Szung-min. – De előbb-utóbb ki fog derülni, és sem
maga, sem én nem tudjuk majd megakadályozni, hogy a nyilvánosság és a
média spekulálni ne kezdjen, amikor megtudják, hogy az elhunyt…
– Eltűnt.
– …a nemrégiben meggyilkolt nő férje.
Szung-min észrevette, hogy Katrine Bratt megremeg. Megint sírni fog?
Nem. De ha egyedül marad az autójában, egészen biztosan.
– Köszönöm a kávét – mondta Katrine, és a kilincs után tapogatózott. –
Maradjunk kapcsolatban.

Katrine Bratt bekanyarodott egy üres pihenőhelyre a Solevatnnál. Leparkolt,

és a nagy, befagyott tavat nézte, miközben a lélegzésére koncentrált. Amikor
sikerült normalizálnia a pulzusát, elővette a telefonját. Látta, hogy kapott
egy sms-t Kari Bealtól, Dagny Jensen testőrétől, de úgy döntött, később
olvassa el. Felhívta Oleget. Beszámolt neki az autóról, a folyóról és a
balesetről.
A vonal másik végén csend lett. Hosszú csend. És amikor Oleg ismét
beszélni kezdett, a hangja meglepően nyugodtnak tűnt, mintha a történtek
nem sokkolták volna annyira, mint ahogy Katrine várta.
– Nem baleset volt – mondta a fiatalember. – Öngyilkos lett.
Katrine azt akarta válaszolni, hogy nem tudja, de aztán rájött, hogy nem
kérdés volt.
– Időbe telhet, amíg megtalálják – mondta inkább. – A tó még be van
fagyva.
– Azonnal indulok – válaszolta Oleg. – Van búvárigazolványom.
Víziszonyom volt, de…
Megint csend lett, és Katrine egy másodpercre azt hitte, megszakadt a
vonal. Aztán hosszú, akadozó lélegzetet hallott. Oleg hangjában sírás bujkált,
amikor újra megszólalt.
– …Harry megtanított úszni.
 Katrine várt. És amikor a fiatalember megint beszélni kezdett, a hangja
ismét határozottan csengett.
– Felveszem a kapcsolatot a sigdali körzeti irodával, és megkérdezem,
lemerülhetek-e a keresőcsapattal. Utána pedig beszélek Søsszel.
Katrine arra kérte, hogy szóljon, ha bármit tehet érte. Megadta neki a
közvetlen munkahelyi számát, majd letette. Így. Megcsinálta. Most már nem
kell visszafognia magát, egyedül van az autójában.
A támlának döntötte a fejét, és zokogni kezdett.
 Negyvenkettedik fejezet

Fél öt volt. Az utolsó kliens. Erland Madsen nemrégiben hosszú eszmecserét

folytatott egy pszichiáterrel arról, hol húzódik a határ a kliens és a páciens
fogalma között. Pontosabban: hol húzódik a határ a titulusaik, azaz a
pszichológus és a pszichiáter, valamint egy gyógyszeres kezelésben részesülő
páciens és egy nem gyógyszerezett kliens között. Pszichológusként időről
időre akadálynak érezte, hogy nem írhat receptet, miközben pontosan tudta,
mire van szüksége a kliensének, ehelyett pszichiáterhez kellett irányítania,
aki valószínűleg lényegesen kevesebbet tudott például a poszttraumás stressz
szindrómáról, mint jómaga.
Erland Madsen összekulcsolta a kezét. Ezt szokta tenni, amikor a kliensével
túljutottak az udvariassági frázisokon, és hozzáfogtak ahhoz, amiért
valójában ott voltak. Ösztönösen csinálta, ám amikor felfigyelt erre a
szokására, utánanézett kicsit, és kiderítette, hogy a vallástörténészek szerint
a gesztus abból az időből származik, amikor a foglyok kezét kötéllel vagy
növények szárával kötözték össze, így az összekulcsolt kéz az alárendelődés
szimbóluma lett. A Római Birodalomban a legyőzött katonák összekulcsolt
kezük felmutatásával adták meg magukat, és könyörögtek kegyelemért. A
keresztények imája a mindenható Isten irgalmáért valószínűleg ugyanezen
érme másik oldala. Vagyis amikor Erland Madsen összekulcsolta a kezét, az
azt jelentette, hogy aláveti magát az ügyfelének? Aligha. A pszichológus
sokkal inkább a pszichológia kétes tekintélyének és változó dogmáinak volt
alávetve a kliensével együtt. Úgy voltak, ahogy a lelkészek, a teológia
köpönyegforgatói, akik rendre ráveszik gyülekezetüket, hogy vesse el a
tegnap örök igazságait a maiakért cserébe. De amíg a lelkészek imára
kulcsolva a kezüket azt mondják, „imádkozzunk”, Madsen állandó bevezetője
ez volt:
– Kezdjük onnan, ahol a legutóbb abbahagytuk. – Megvárta, amíg Roar
Bohr bólint, aztán folytatta. – Beszéljünk a gyilkosságról, amelyet elkövetett!
Azt mondta magáról, hogy… – Madsen a jegyzeteibe pillantott. – …selejtes
volt. Miért?
Bohr megköszörülte a torkát, és Madsen észrevette, hogy összekulcsolja a
kezét. Tudattalan utánzás, meglehetősen gyakori.
– Egészen korán rájöttem, hogy selejtes vagyok – mondta Bohr. – Mert
annyira szerettem volna ölni…
Erland Madsen semleges arckifejezést erőltetett magára, hogy ne látsszon,
milyen izgatottan várja a folytatást, csak az, hogy ő most nyitott, fogékony,
nyugodt, és nem ítélkezik. Nem kíváncsi, nem hajtja a szenzációéhség, nem
egy szórakoztató történetre vágyik. De talán be kellett volna vallania, hogy
nagyon sokat vár ettől az üléstől, ettől a beszélgetéstől, ettől a témától.
Bizony, illett volna. Másrészt viszont ki mondta, hogy ami a kliens számára
kulcsfontosságú tapasztalat, az nem lehet a terapeuta számára szórakoztató
történet? Igen, miután végiggondolta a dolgot, Madsen arra a
következtetésre jutott, hogy annak, ami az ügyfél számára hasznos,
automatikusan fel kellene ébresztenie valamennyi komoly pszichológus
kíváncsiságát, aki az ügyfele javát tartja szem előtt. Ő azért volt kíváncsi,
mert ezek a kérdések fontosak voltak a kliense számára, végtére is
lelkiismeretes pszichológus volt. És most, hogy az okot és az okozatot a
megfelelő sorrendbe rendezte, nemcsak összekulcsolta az ujjait, hanem a két
tenyerét is összeszorította.
– Annyira szerettem volna ölni – ismételte meg Roar Bohr. – De képtelen
voltam rá. Ezért voltam selejtes.
Elhallgatott. Madsen kénytelen volt számolni magában, hogy ne
avatkozzon közbe túl hamar. Négy, öt, hat.
– Képtelen volt rá?
– Igen. Azt hittem, menni fog, de tévedtem. A hadseregben vannak
pszichológusok, akiknek az a feladatuk, hogy ölni tanítsák a katonákat. Az
olyan speciális osztagoknál viszont, mint a különleges egység, nem
alkalmaznak ilyeneket. A tapasztalatok azt mutatják, az ilyen helyekre
jelentkezők készek ölni, és felesleges időt meg pénzt pazarolni a
pszichológusokra. Én is motiváltnak éreztem magamat. A gyilkolásra való
felkészülés közbeni gondolataimból és érzelmeimből az égvilágon semmi sem
utalt arra, hogy bármilyen ellenérzésem lenne vele szemben. Sőt, azt
mondanám, ellenkezőleg.
– Mikor fedezte fel, hogy képtelen ölni?
 Bohr mély levegőt vett.
– Bászrában voltunk, Irakban, egy rajtaütésen, amit az amerikai különleges
erőkkel hajtottunk végre. A kígyótaktikát alkalmaztunk, és robbantással
hatoltunk be a házba, ahonnan a megfigyelőállásaink szerint a lövések jöttek.
Egy tizennégy-tizenöt éves forma lány volt bent. Kék ruhát viselt, az arca
szürke volt a robbanás porától, és egy Kalasnyikovot tartott a kezében, ami
majdnem akkora volt, mint ő. A fegyver csöve rám szegeződött.
Megpróbáltam lelőni a lányt, de lefagytam. Utasítottam az ujjamat, hogy
húzza meg a ravaszt, de nem engedelmeskedett. Mintha nem a fejemmel,
hanem az izmaimmal lett volna valami baj. A lány lövöldözni kezdett, de
valószínűleg még mindig elvakította a por, mert a golyók a falba csapódtak a
hátam mögött. Emlékszem, éreztem, ahogy a téglaszilánkok a hátamra
záporoznak. Én meg csak álltam ott. A lányt végül az egyik amerikai lőtte le.
A kis test egy színes pléddel letakart kanapé és egy aprócska asztal közé
zuhant, amelyen néhány fénykép állt. A fotók valószínűleg a lány nagyszüleit
ábrázolták.
Szünet.
– Mit érzett akkor?
– Semmit – felelte Bohr. – A következő években semmit sem éreztem. A
páni félelmet leszámítva, hogy megint ugyanilyen szituációba kerülök, és
újra kudarcot vallok. Mint mondtam, a motivációval semmi baj nem volt.
Csak a fejemben nem működött valami. Vagy talán túlságosan is jól
működött. Ezért inkább vezető akartam lenni, mint végrehajtó, úgy véltem,
arra a feladatra alkalmasabb vagyok. És valóban így volt.
– De tényleg nem érzett semmit?
– Nem. Leszámítva ezeket a pánikrohamokat. És mivel vagy ez, vagy a
semmi, akkor már inkább a semmi.
– Comfortably Numb.
– Tessék?
– Semmi, bocsánat. Folytassa!
– Amikor először felhívták a figyelmemet arra, hogy a poszttraumás stressz
szindróma jeleit mutatom, úgymint álmatlanság, ingerültség, heves
szívdobogás meg az összes apróság, nem zavart különösebben. A norvég
különleges egységnél mindenki tud a poszttraumás stressz szindrómáról, de
annak ellenére, hogy hivatalosan nagyon komolyan vesszük, nem beszélünk
róla. Senki sem mondja ki hangosan, hogy a poszttraumás stressz szindróma
a gyengeség jele, hiszen a különleges egység katonái magabiztosak, és a
szervezetük köztudottan több neuropeptid Y-t termel, meg minden.
Madsen bólintott. Léteztek kutatások, amelyek azt bizonyították, hogy a
különleges egységekbe való toborzáskor olyan módszereket alkalmaznak,
amelyek kiszűrik az átlagos vagy alacsony neuropeptid Y-szinttel
rendelkezőket. Ez egy neurotranszmitter, más néven ingerületátvivő anyag,
amely csökkenti a stresszt. A norvég különleges egység katonáinak egy része
kétségtelenül úgy gondolta, hogy a genetikai hajlam az edzésekkel és az erős
csapatszellemmel karöltve immunissá tesz a poszttraumás stressz
szindrómával szemben.
– Azzal semmi baj nem volt, ha az ember beismerte, hogy időnként
rémálmok gyötrik – mondta Bohr. – Ez azt mutatta, hogy legalább nem
teljesen szociopata. De egyébként azt hiszem, úgy gondoltunk a poszttraumás
stressz szindrómára, ahogy a szüleink a dohányzásra: amíg mindenki érintett
egy kicsit, addig nem lehet olyan veszélyes. De aztán rosszabb lett…
– Igen – felelte Madsen, és visszalapozott a jegyzeteiben. – Erről már
beszéltük. De azt is mondta, hogy egy bizonyos ponton viszont jobb lett.
– Igen. Jobb lett, amikor végre sikerült ölnöm.
Erland Madsen felnézett, majd levette a szemüvegét, anélkül hogy
tudatában lett volna a drámai gesztusnak.
– Kit ölt meg?
Madsen legszívesebben a nyelvébe harapott volna. Miféle kérdés ez egy
profi terapeutától? És valóban tudni akarja a választ?
– Egy erőszaktevőt. Valójában mindegy is, ki volt. Megerőszakolt és megölt
egy Hala nevű nőt, aki a tolmácsom volt Afganisztánban.
Szünet.
– Miért erőszaktevőnek nevezi?
– Tessék?
– Azt mondta, ez a férfi megölte a tolmácsát. A gyilkosság nem rosszabb a
nemi erőszaknál? Nem lenne természetesebb azt mondani, hogy megölt egy
gyilkost?
Bohr olyan arccal bámult Madsenre, mintha a pszichológus olyasmit
mondott volna, amire ő még nem is gondolt. Megnyalta a száját, mint aki
mondani akar valamit. Aztán újra.
– Azt az embert keresem – mondta végül –, aki megerőszakolta Biancát.
– A húgát?
 – Meg kell fizetnie érte. Mindannyiunknak meg kell fizetnünk a
tetteinkért.
– Magának is meg kell fizetnie?
– Nekem azért kell megfizetnem, mert nem tudtam megvédeni. Ahogy ő
megvédett engem.
– Hogyan védte meg a húga?
– Úgy, hogy megőrizte a titkát. – Bohr akadozó lélegzetet vett. – Bianca
már beteg volt, amikor elárulta, hogy tizenhét éves korában
megerőszakolták, de én tudtam, hogy igaz, minden stimmelt. Azért mondta
el, mert meg volt győződve róla, hogy terhes, bár az erőszak évekkel azelőtt
történt. Azt mondta, úgy érzi, hogy a magzat nagyon lassan nő, olyan, mint
egy daganat vagy egy szikla, és meg fogja ölni, hogy kijöhessen. A hüttében
voltunk. Én azt feleltem, hogy szeretnék segíteni neki megszabadulni tőle.
Mire ő azt válaszolta, hogy akkor az erőszaktevő megöl engem, ahogy ígérte.
Így aztán adtam neki egy altatót, és másnap reggel azt mondtam, hogy a
tabletta elhajtotta a magzatot, és már nem terhes. Hisztérikus lett. Amikor
ismét kórházba került, és meglátogattam, a pszichiáter egy papírlapot
mutatott, amelyre Bianca egy sast rajzolt. A madár az én nevemet rikoltotta.
Az orvos közölte, hogy a húgom valami abortuszról beszélt, meg arról, hogy
mi ketten, mármint ő meg én megöltünk engem. Úgy döntöttem, megtartom
a titkunkat. Nem tudom, hogy ez változtatott-e bármin. Mindenesetre Bianca
inkább meghalt volna, minthogy hagyjon engem meghalni.
– De maga nem tudta megakadályozni, hogy meghaljon. Ezért kell
megfizetnie?
– Igen. És csak úgy fizethetek meg érte, hogy bosszút állok. Megállítom
azokat, akik nemi erőszakot követnek el. Ezért mentem katonai pályára,
ezért felvételiztem a különleges egységhez. Azt akartam, hogy alkalmas
legyek a feladatra. És aztán Halát is megerőszakolták…
– És megölte azt, aki ugyanazt tette Halával, amit a maga húgával tettek?
– Igen.
– És hogy érezte magát?
– Ahogy mondtam. Jobban. A gyilkolástól jobban éreztem magam. Már nem
voltam selejtes.
Madsen lenézett a jegyzetfüzet üres lapjára. Egy szót sem írt fel.
Megköszörülte a torkát.
– Ezek szerint… már megfizetett?
 – Nem.
– Nem?
– Nem találtam meg azt, aki bántotta Biancát. És mások is vannak.
– Úgy érti, más erőszaktevők, akiket meg kell állítania?
– Igen.
– És meg akarja állítani őket?
– Igen.
– Meg akarja ölni őket?
– Működik. Jobb lesz tőle.
Erland Madsen habozott. Olyan helyzet állt fenn, amelyet mind terápiás,
mind jogi szempontból helyesen kellett kezelnie.
– Csak gondolkodni szeret ezeken a gyilkosságokon, vagy ténylegesen
szándékában áll felkutatni és megölni ezeket az embereket?
– Nem igazán tudom.
– Szeretné, ha valaki megállítaná?
– Nem.
– Akkor mit szeretne?
– Azt szeretném, ha megmondaná, hogy maga szerint legközelebb is
segíteni fog-e.
– Az ölés?
– Igen.
Erland Madsen Roar Bohrra nézett. A tapasztalat azt súgta neki, hogy az
arckifejezés és a testbeszéd szinte semmit sem árul el egy emberről, ahhoz
túl sok a tanult szokás. Csak a szavak révén lehet megismerni valakit. És most
olyan kérdést tettek fel neki, amelyre nem tudott válaszolni. Nem mondhatta
ki az igazat. Nem lehetett őszinte. Az órára nézett.
– Lejárt az idő – mondta. – Csütörtökön folytatjuk.

– Megyek – hallatszott egy női hang az ajtóból.

Erland Madsen felnézett a mappából, amelyet a kliensei archív aktái közül
vett elő, és amely most előtte feküdt az asztalon. A recepciós Torill volt az,
akin a rendelőkben dolgozó hat pszichológus osztozott. Kabátban volt, és
olyan pillantással nézett Erlandra, amelyből a férfi azonnal tudta, hogy
emlékeznie kellene valamire, de a nő túl tapintatos ahhoz, hogy ennél
direktebb módon emlékeztesse rá.
 Erland Madsen az órára nézett. Hat óra. Eszébe jutott, mi volt az. Ma ő
fekteti le a gyerekeket, a felesége az édesanyjának segít kitakarítani a
padlást.
De előbb ezt még ki kell derítenie.
Két kliens. Több érintkezési pont is volt. Mindketten Kabulban dolgoztak,
részben ugyanabban az időszakban. Mindketten azért fordultak hozzá, mert
a poszttraumás stressz szindróma tüneteit mutatták. És most a jegyzetekben
talált még valamit: mindketten szoros kapcsolatban álltak egy bizonyos
Halával. Természetesen lehet, hogy ez csupán egy gyakori afgán női név, és
nem ugyanarról a személyről van szó, de Madsen nem tartotta valószínűnek,
hogy több Hala is dolgozott tolmácsként a norvég különleges egységnél
Kabulban.
Bohr jellemző viselkedést mutatott a neki alárendelt és nála fiatalabb
nőkkel szemben: erős felelősséget érzett irántuk, csakúgy, mint annak idején
a húga iránt. Kényszerességgel határos felelősséget, ami a paranoia egyik
formája.
Ezt a másik ügyfelet még szorosabb kapcsolat fűzte Halához. Szerelmesek
voltak egymásba.
Erland Madsen annak idején részletes jegyzeteket készített, azt is felírta,
hogy a kliense és ez a Hala egyforma tetoválást készíttetett. Nem egymás
nevét tetováltatták magukra, mert az veszélyes lett volna, ha a tálibok vagy
más igazhitűek felfedezik. Helyette a „barát” szót választották, ami életük
végéig összeköti őket.
A legfontosabb érintkezési pont azonban mégsem ez volt.
Erland Madsen végighúzta az ujját az oldalon, és megtalálta, amit keresett.
Pontosan úgy állt ott, ahogy emlékezni vélt rá: mind Bohr, mind ez a másik
kliens kifejezésre juttatta, hogy jobban érezte magát, miután ölt. Az oldal
aljára ezt írta oda magának emlékeztetőül:
Figyelem! A következő alkalommal menj bele mélyebben: mit jelent az, hogy
„jobban érezte magát”, miután ölt?
Erland Madsen az órára nézett. Hazaviszi magával a jegyzeteket, és a többit
elolvassa, miután a gyerekek elaludtak. Becsukta a mappát, és ráhúzott egy
piros szalagot. A gumiszalag keresztülfutott a mappa borítójára írt néven:
Kaja Solness.
 Negyvenharmadik fejezet

Három hónappal ezelőtt

Erland Madsen lopva az órára nézett. Lassan lejár az idő. Ami nagy kár, mert
bár ez csupán a második terápiás ülésük volt, szemernyi kétség sem férhetett
hozzá, hogy a kliens, Kaja Solness érdekes eset. Biztonsági főnökként
dolgozott a Vöröskeresztnél, és az ő pozíciójában az ember nem feltétlenül
van kitéve olyan traumáknak, mint amelyek a harcban részt vevő katonáknál
poszttraumás stressz szindrómát váltanak ki. Mégis arról számolt be, hogy
közvetlen közelről élt át háborús cselekményeket és borzalmakat,
amilyeneket egyébként csak a harcoló katonák tapasztalnak meg, és amelyek
előbb vagy utóbb szinte mindig pszichés károkat okoznak. Érdekes volt, de
korántsem szokatlan, hogy a kliens láthatóan nem ismerte fel, hogy nemcsak
belesodródott ezekbe a veszélyes helyzetekbe, hanem többé-kevésbé
tudatosan maga kereste őket. Az is figyelemre méltó volt, hogy a tallinni
beszélgetés során nem mutatta a poszttraumás stressz szindróma tüneteit.
Hazaérve azonban ő maga kérte, hogy terápiára járhasson. Erland Madsenhez
többnyire olyan katonák kerültek, akiket köteleztek a terápiára. A zömük
nemigen akart beszélni, néhányuk kerek perec kijelentette, hogy a terápia a
gyengéknek való, és ingerült lett, amikor rájött, hogy Madsen még egy doboz
altatót sem írhat fel, amiért tulajdonképpen eljött hozzá. „Én csak aludni
akarok!”, mondták, és egészen addig nem fogták fel, mennyire betegek, amíg
egyszer csak azon nem kapták magukat, hogy a fegyver csövével a szájukban
ülnek egymagukban, és könnyek csorognak az arcukon. Természetesen azok,
akik megtagadták a terápiát, megkapták a tablettáikat, antidepresszánsokat
és altatókat. Madsen tapasztalata azonban az volt, hogy a traumafókuszú
kognitív terápia segít. Nem az akut krízisterápia, amely rettentően népszerű
volt, amíg a kutatások be nem bizonyították, hogy teljesen hatástalan, hanem
egy hosszú távú kezelés, amelynek során a kliens átéli a traumát, és megtanul
megbirkózni és együtt élni a testi reakcióival. Naiv, sőt veszélyes azt
gondolni, hogy létezik villámgyors megoldás, és a sebek egyetlen éjszaka
alatt begyógyulhatnak.
De úgy tűnt, hogy Kaja Solness pont ezért van itt. Beszélni akar róla.
Gyorsan és sokat. Olyan gyorsan és olyan sokat, hogy Madsennek meg kellett
próbálnia lelassítani. De úgy tűnt, a nőnek nincs erre ideje, azonnali
válaszokat akar.
– Anton svájci volt – mesélte Kaja Solness. – Orvos, a Vöröskereszt svájci
részének, a Vöröskereszt Nemzetközi Bizottságának dolgozott. Nagyon
szerelmes voltam belé. És ő is belém. Legalábbis azt hittem.
– Úgy véli, tévedett? – kérdezte Erland Madsen jegyzetelés közben.
– Nem. Nem tudom. Elhagyott. Vagyis az „elhagyott” nem a megfelelő szó.
Amikor az ember háborús övezetben dolgozik együtt valakivel, fizikailag
meglehetősen nehéz elhagyni, mert ahhoz túl közel élünk és dolgozunk
egymáshoz. Mindenesetre azt mondta, megismerkedett valakivel. – A nő
kurtán felnevetett. – Jobban belegondolva, a „megismerkedett” sem a
megfelelő szó. Sonia nővérként dolgozott a Vöröskeresztnél. Szó szerint
együtt ettünk, együtt aludtunk és együtt dolgoztunk. Ő is svájci volt. Anton
szerette a szép nőket, és Sonia gyönyörű volt. Intelligens. Kifogástalan
modorú. Jó családból származott. Svájc olyan ország, ahol ezek a dolgok még
mindig számítanak. De ami a legrosszabb, hogy Sonia szimpatikus volt. Egy
igazán együttérző ember, aki minden energiáját, bátorságát és szeretetét
beletette a munkájába. Hallottam, ahogy néha álomba sírja magát, ha túl sok
halottat és súlyos sérültet látott napközben. És kedves volt velem, ráadásul
úgy, hogy azt a benyomást keltette, hogy én vagyok kedves vele. „Merszi
filmal”, mondogatta. Nem tudom, hogy ez német vagy francia-e, esetleg a
kettő keveréke, mindenesetre folyton ezt mondta. Köszönöm, köszönöm,
köszönöm. Amennyire tudom, nem volt tisztában vele, hogy Antonnak
viszonya van velem, amikor belépett a képbe. Anton házas volt, ezért
titokban tartottuk a kapcsolatunkat. És Soniával is titokban tartották a
kapcsolatukat. Paradox módon én voltam az egyetlen, akiben Sonia
megbízott. Csalódott volt, azt mondta, Anton megígérte, hogy elhagyja a
feleségét, de aztán folyton csak halogatta. Végighallgattam,
megvigasztaltam, és egyre jobban meggyűlöltem. Nem azért, mert rossz
ember volt, hanem azért, mert jó. Gondolom, ez elég furcsán hangzik, nem,
Madsen?
 Erland Madsen kissé meghökkent, hogy a nő a nevén szólítja.
– Maga szerint furcsa? – kérdezte.
– Nem – mondta Kaja Solness némi gondolkodás után. – Végtére is Sonia és
nem Anton krónikus betegségben szenvedő, gazdag felesége állt Anton és
köztem. Nem igaz?
– Logikusan hangzik. Folytassa.
– Bászra mellett történt. Járt már Bászrában?
– Nem.
– A világ legforróbb városa, ahol az ember iszik vagy meghal, ahogy az
újságírók mondták a Sultan Palace szálloda bárjában. Éjszakánként hatalmas,
húsevő méhészborzok jöttek elő a sivatagból, az utcákon vadásztak, és
megették, amit találtak. Az emberek halálra voltak rémülve, a városon kívül
élő gazdák pedig azt mondták, hogy a borzok megtámadták a teheneiket is.
Viszont gyönyörű datolyapálmák vannak Bászrában.
– Ez is valami.
– Egyszer kihívtak bennünket egy gazdaságba, ahol néhány tehén kitört
egy ócska kerítésen, és elaknásított területre tévedt. A paraszt és a fia utánuk
rohant, hogy megmentse őket. Mint később megtudtuk, azt hitték, hogy a
területen csak gyalogsági taposóaknák vannak. Úgy néznek ki, mint egy
hajtásokkal teli virágcserép, könnyen észrevehetők és kikerülhetők. De
PROM–1-esek is voltak közöttük, és azokat sokkal nehezebb észrevenni.
Ráadásul a PROM–1-es ugróakna.
Madsen bólintott. Ha valaki taposóaknára lép, általában a lábát veszíti el,
az ugróakna viszont felpattan a földről, amikor az ember rálép, és mellkas
magasságában robban fel.
– Csaknem az összes állat sértetlenül jutott ki az aknamezőről. Nem tudom,
hogy a szerencsén vagy az ösztönökön múlt-e. Az apa szintén majdnem
kijutott, de közvetlenül a kerítés mellett egy PROM–1-es típusú aknára lépett.
Az akna felugrott, és teleszórta repeszekkel. De mivel ezek az aknák
felpattannak, a repeszek gyakran a távolabb állókat is megsebesítik. A fiú
harminc-negyven méterre lehetett tőle, éppen az utolsó tehenet akarta
kimenteni, de még őt is eltalálták a repeszek. Az apát sikerült kihoznunk, és
megpróbáltuk megmenteni, miközben a fiú az aknamezőn fekve sikoltozott a
fájdalomtól. Kibírhatatlan volt, de a nap lassan lenyugodott, mi pedig nem
mehettünk be egy PROM–1-esekkel teli aknamezőre fémdetektor nélkül,
úgyhogy meg kellett várnunk az erősítést. Aztán befutott a Vöröskereszt
Nemzetközi Bizottságának autója, és Sonia ugrott le róla. Hallotta a
sikolyokat, odarohant hozzám, és megkérdezte, milyen aknák vannak a
területen. A karomra tette a kezét, ahogy szokta, én pedig láttam, hogy gyűrű
van az ujján, ami eddig nem volt. Egy eljegyzési gyűrű. És rájöttem, hogy
megtette. Anton végül elhagyta a feleségét. Valamivel távolabb álltunk a
többiektől, én pedig azt válaszoltam, hogy gyalogsági taposóaknák. És mire
levegőt vettem, hogy hozzátegyem, „meg PROM–1-esek”, Sonia már az
aknamező felé tartott. Utánakiabáltam, de nyilvánvalóan nem elég hangosan,
a fiú üvöltése elnyomta a hangomat.
Kaja felemelte a csészét, amelyben Erland teát szolgált fel neki. A
pszichológusra nézett, majd rájött, hogy Erland a befejezésre vár.
– Sonia meghalt. Az apa is. De a fiú túlélte.
Erland három függőleges vonalat rajzolt a jegyzettömbbe. Kettőt ferdén
áthúzott.
– Bűntudata van? – kérdezte.
– Természetesen.
A nő meglepettnek tűnt, és mintha enyhe ingerültség bujkált volna a
hangjában.
– Miért olyan magától értetődő ez, Kaja?
– Mert megöltem. Megöltem egy embert, akiben egy cseppnyi gonoszság
sem volt.
– Nem gondolja, hogy túlságosan szigorú magához? Hiszen azt mondta,
megpróbálta figyelmeztetni.
– Úgy érzi, nem fizetik meg eléggé, hogy figyeljen, Madsen?
A hangja agresszív volt, de az arckifejezése szelíd.
– Maga szerint mire nem figyeltem, Kaja?
– Nem tart túl sokáig levegőt venni és azt kiáltani, hogy „PROM–1-sek!”.
Ennyi idő alatt nem lehet elfutni, átugorni egy kerítést, és rálépni egy
aknára. Egy méterekkel odébb fekvő fiú üvöltése nem nyomja el a hangot,
Madsen.
Néhány másodpercre csend támadt.
– Beszélt erről valakinek?
– Nem. Mint mondtam, Soniával távolabb álltunk a többiektől. Nekik azt
mondtam, hogy mindkét aknára figyelmeztettem. Nem találták furcsának,
hiszen mindannyian tudták, Sonia milyen önfeláldozó. A tábori
megemlékezéskor Anton azt mondta, szerinte az okozta Sonia vesztét, hogy
annyira vágyott az elfogadásra és a szeretetre. Nekem meg az járt a
fejemben, milyen veszélyes lehet a szeretetvágy. Csak én tudom, mi történt
valójában. És most már maga.
Kaja elmosolyodott. Kicsi, hegyes fogai voltak. Úgy viselkedik, mintha
tinédzserek lennénk, akik megosztottak egymással egy titkot, gondolta
Erland.
– Milyen következményekkel járt magára nézve, ami Soniával történt?
– Visszakaptam Antont.
– Visszakapta Antont. Ez minden?
– Igen.
– Mit gondol, miért akart visszakapni valakit, aki egyszer már cserben
hagyta?
– Közel akartam lenni hozzá, hogy lássam szenvedni. Hogy lássam, amint a
gyász elemészti, ahogy engem is elemésztett. Egy ideig kitartottam mellette,
aztán azt mondtam neki, hogy már nem szeretem, és elhagytam.
– Bosszút állt?
– Igen. És akkor rájöttem, miért akartam is őt valójában annak idején.
– És miért?
– Mert házas volt, és elérhetetlen. És mert magas volt, és szőke.
Emlékeztetett valakire, akit egyszer régen szerettem.
Erland sejtette, hogy ez fontos lehet, de úgy döntött, majd a terápia egy
későbbi szakaszában kerít sort rá.
– Térjünk vissza a traumához, Kaja. Azt mondta, bűntudata van. De hadd
kérdezzek valamit, ami úgy hangozhat, mintha ugyanazt a kérdést
ismételném meg, pedig nem. Megbánta?
Kaja az álla alá tette a mutatóujját, mintha azt akarná jelezni, hogy
gondolkodik.
– Igen – válaszolta. – Ugyanakkor különös módon felszabadító is volt.
Jobban éreztem magam tőle.
– Jobban érezte magát Sonia halála után?
– Jobban éreztem magam Sonia meggyilkolása után.
Erland Madsen jegyzetelt. Jobban érezte magát, miután ölt.
– Le tudja írni, mit ért azalatt, hogy jobban?
– Szabadnak éreztem magam. Ölni olyan volt, mint átlépni egy
országhatárt. Az ember azt hiszi, az országhatár olyan, mint egy sorompó,
valamiféle fal, de amikor áthalad rajta, rájön, hogy csak egy vonal, amit az
emberek húztak egy térképen. Sonia és én, mindketten átléptünk egy határt.
Ő meghalt, én pedig szabad lettem. De mindenekelőtt jobban éreztem
magam, mert az, aki cserben hagyott, szenvedett.
– Antonról beszél?
– Igen. Ő szenvedett, én pedig felszabadultam. Anton volt az én Jézusom.
My personal Jesus.
– Hogyhogy?
– Keresztre feszítettem, így magára vehette a szenvedésemet, ahogy Jézus.
Mert nem Jézus feszítette keresztre magát, nem önként szenvedett, hanem
mi feszítettük meg, épp ez a lényeg. Jézus meggyilkolásával megváltást és
örök életet nyertünk. Isten nem sokat tehetett. Isten nem áldozta fel a fiát.
Ha igaz, hogy Isten szabad akaratot adott az embernek, akkor az ő akarata
ellenére öltük meg Jézust. És azon a napon, amelyen megértjük, hogy
szembeszegülhetünk Isten akaratával, azon a napon felszabadítjuk
magunkat, Madsen. És akkor bármi megtörténhet.
Kaja Solness nevetett, Erland Madsen pedig hiába próbált megfogalmazni
egy kérdést. Csak ült, és a különös fényt nézte a nő szemében.
– A kérdésem az – mondta Kaja –, hogy ha ez ennyire felszabadító, nem
kellene-e újra megpróbálnom? Nem kellene-e keresztre feszítenem az igazi
Jézust? Vagy egyszerűen csak őrült vagyok?
Erland Madsen megnedvesítette az ajkát.
– Ki az igazi Jézus?
– Nem válaszolt arra, amit kérdeztem. Van válasza számomra, doktor úr?
– Az attól függ, mit kérdez valójában.
Kaja elmosolyodott, és mélyet sóhajtott.
– Nézzenek oda! – mondta, és a karórájára pillantott vékony csuklóján. –
Úgy tűnik, lejárt az időnk.
Miután távozott, Erland Madsen a jegyzeteit bámulta. Majd odaírta a lap
aljára: Figyelem! A következő alkalommal menj bele mélyebben: mit jelent az, hogy
„jobban érezte magát”, miután ölt?

Két nappal később Torill egy üzenetet adott át Madsennek. Egy bizonyos Kaja
Solness azt mondta, hogy törölhetik a következő beszélgetést, nem fog
visszajönni, mert megtalálta a megoldást a problémájára.
 Negyvennegyedik fejezet

Alexandra Sturdza a Rikshospitalet üres kantinjának egyik asztalánál ült,

közvetlenül az ablak mellett. Egy csésze feketekávé és egy újabb hosszú
munkanap állt előtte. Előző este éjfélig dolgozott, öt órát aludt, és minden
stimulálószerre szüksége volt, amihez csak hozzájuthatott.
A nap lassan felkelt. Olyan volt ez a város, mint egy nő, aki megfelelő
megvilágításban káprázatosan gyönyörű tud lenni, ám a következő
pillanatban olyan hétköznapi, hogy szinte észre se venni. Sőt megcsúnyul. De
ebben a pillanatban, ezen a kora reggeli órán, mielőtt a rendes norvégok
beértek volna a munkahelyükre, Oslo az övé volt, mint egy titkos szerető,
akivel eltölthet egy lopott órát. Egy találka valakivel, aki félig-meddig még
mindig idegen és izgalmas.
A hegyek keleten sötéten húzódtak az árnyékban, nyugaton pedig szelíd
fényben fürödtek. A fjord melletti belvárosi épületek fekete sziluettekként
magasodtak egymás mögött, mint egy temető napkeltekor. Csupán néhány
üvegépület tükrözte vissza a fényt, akár egy ezüstszínű horgászcsali a sötét
vízfelszín alatt. A tenger csillogott a szigetek között, amelyek hamarosan újra
zöldek lesznek. Hogy várta már Alexandra a tavaszt! Itt a márciust
tekintették az első tavaszi hónapnak, bár mindenki tudta, hogy még tél van.
A város sápadt volt, és hideg, csak néha-néha támadt fel benne a meleg
szenvedély. Az április a legjobb esetben is csupán csalóka flört. A május volt
az első hónap, amelyben megbízhatott az ember. Május. Alexandra a májusra
vágyott. De tudta, hogy valahányszor ilyen férfival hozza össze a sors, aki
melegszívű, gyengéd, és mindent megad neki, amire csak vágyik, méghozzá a
megfelelő adagokban, elkényeztetett és követelőző lesz, míg végül megcsalja
a júniussal, vagy ami még rosszabb, a júliussal, akiben a legkevésbé sem lehet
megbízni. Mi a helyzet egy augusztusi őszülő halántékú, érett férfival, aki
már volt házas, és van családja? Igen, ő jöhetne. Akkor mégis hogyan
szerethetett bele a novemberbe? Egy borús, sötét, eső áztatta férfiba, akinek
komor kilátásai vannak. Vagy olyan csendes, hogy a légyzümmögést sem
lehet hallani, vagy vadul tomboló őszi viharokkal akarja letépni a házad
tetejét. Igaz, olykor napsütéses napokkal és váratlan melegséggel jutalmazza
az embert, amit nagyra kell értékelni. Ilyenkor feltárul a bizarrul gyönyörű,
romos, feldúlt táj, ahol néhány épület még mindig áll. Azok, amelyek kiállták
az idő és az elemek próbáját. Állhatatosan, megingathatatlanul, mint az
alapkőzet maga, amelyről az ember tudja, hogy a hónap utolsó napján is ott
lesz, és amelynél Alexandra – jobb híján – időről időre menedéket keresett.
Most viszont hamarosan valami jobbnak kell jönnie. Nyújtózkodott, és
megpróbált egy ásítással megszabadulni a testében bujkáló kimerültségtől.
Tavasznak kell lennie. Májusnak kell lennie.
– Sturdza kisasszony?
Alexandra meglepetten fordult a hang felé. Nemcsak azért nem tűnt
norvégnak, mert ilyenkor itt volt, hanem azért sem, mert így szólította meg.
És az előtte álló férfi valóban nem igazán volt norvég. Vagyis nem látszott
annak. Nemcsak az ázsiai vonásai miatt. A ruhája – öltöny, hófehér, frissen
vasalt ing és nyakkendőtűvel ellátott nyakkendő – határozottan nem volt
tipikus norvég munkahelyi viselet. Hacsak a férfi nem azok közé az öntudatos
idióták közé tartozott, akiknek titulusa valamilyen „ügynök”-re végződik. Az
ilyenek ezt igen hamar közlik az emberrel, amikor találkozik velük egy
szórakozóhelyen, és próbálnak úgy kinézni, mintha egyenesen az irodából
jöttek volna, mert rettentően sok a munkájuk. Akkor „rántják le a leplet” a
titulusukról, amikor sikerült diszkréten olyan mederbe terelni a beszélgetést,
ahol nem hangzik túlságosan oda nem illőnek a bejelentés. Színlelt
szégyenlősséggel mondják ki, mintha legalábbis egy kicseszett álruhás
herceget lepleznének le. Az ügynöki tevékenység ezen a ponton rendszerint
le is zárul.
– Szung-min Larsen – mutatkozott be a férfi. – A Kripos nyomozója vagyok.
Leülhetek?
Nézzenek oda. Alexandra szemügyre vette a férfit. Magas. Láthatóan edz.
Nem túl sokat, csak mértékkel. Gondol a külcsínre, de nem azért edz, hanem
mert szeret edzeni. Akárcsak Alexandra. Persze hogy barna szeme van. A nő
úgy saccolta, kicsit több lehet harmincnál. Nem visel gyűrűt. Kripos. Igen,
hallotta már a lányoktól ezt a furcsa, félig ázsiai, félig norvég nevet. Különös,
hogy még sosem látta a férfit. A nap ebben a pillanatban elérte a
Rikshospitalet kantinjának ablakát, megvilágította Szung-min Larsent, és
meglepő intenzitással melegítette Alexandra Sturdza kisasszony arcát. Lehet,
hogy idén korán beköszönt a tavasz? Anélkül hogy letette volna a
kávéscsészéjét, a lábával kitolta a másik széket.
– Tessék!
– Köszönöm!
Miközben a férfi előrehajolt, hogy leüljön, a nyakkendőtű ellenére
automatikusan a nyakkendőjéhez kapott. Volt valami ismerős ebben a
nyakkendőtűben, ami a gyermekkorára emlékeztette Alexandrát. Hirtelen az
is beugrott, mi. A román légitársaság, a TAROM madárszerű logója.
– Maga pilóta, Larsen?
– Az apám volt az – felelte a férfi.
– A nagybátyám is – mondta Alexandra. – IAR 93-as vadászgépet vezetett.
– Tényleg? Román gyártmány.
– Ismeri?
– Dehogy, csak emlékszem, ez volt az egyetlen kommunista
repülőgéptípus, amelyet a Szovjetunióban nem gyártottak a hetvenes
években.
– Kommunista repülőgép?
Larsen fanyarul elmosolyodott.
– Az apámnak ezeket kellett lelőnie, ha túlságosan közel jöttek.
– A hidegháborúban. És maga nem álmodott arról, hogy pilóta lesz?
A férfi meglepettnek tűnt. Volt benne valami, amiből Alexandra arra
következtetett, hogy ez nem fordul elő túl gyakran.
– Viszonylag ritka az olyan, aki ismeri az IAR 93-ast, és a TAROM
nyakkendőtűjét viseli – tette hozzá magyarázatképpen.
– Jelentkeztem a hadsereg pilótaképzésére – ismerte be Larsen.
– De nem jutott be?
– Bejutottam – mondta a férfi olyan természetes önbizalommal, hogy
Alexandra egy másodpercig sem kételkedett benne. – De túl hosszú a
felsőtestem. Nem fértem be rendesen a vadászgép pilótafülkéjébe.
– De máson is repülhetett volna. Teherszállító repülőgépen, helikopteren.
– Persze – felelte a férfi.
Az apád miatt, gondolta Alexandra. Ő vadászpilóta volt. Természetesen
nem tudtál beletörődni, hogy a gyengébb hasonmása legyél, és nála
alacsonyabb szintre kerülj a pilóták egyszerű hierarchiájában. Akkor inkább
valami teljesen más. Larsen alfahím volt. Olyan, aki talán soha nem jut el oda,
ahová tart, de az oda vezető úton jár. Akárcsak Alexandra.
– Egy gyilkossági ügyben nyomozok… – mondta a férfi, és a szeme
villanásából Alexandra megértette, hogy figyelmeztetésnek szánta ezt a
bevezetést: ez komoly dolog, ami Alexandra együttműködését igényli. –
Lenne néhány kérdésem egy bizonyos Harry Holéról.
Alexandra úgy érezte, mintha odakint egy felhő úszott volna a nap elé, és
megállt volna a szíve.
– Hole telefonjának híváslistájában láttam, hogy az elmúlt hetekben
többször hívták egymást.
– Hole? – kérdezett vissza Alexandra, mintha gondolkodnia kellene a
néven, de Larsen pillantásán látta, hogy hamisan cseng a hangja. – Igen,
beszéltünk. Hole gyilkossági nyomozó.
– Lehetséges, hogy nem csak beszélgettek?
– Nem csak? – Alexandra megpróbálta felvonni az egyik szemöldökét, de
nem volt biztos benne, hogy sikerült. Mintha teljesen elvesztette volna az
irányítást a mimikája felett. – Miből gondolja?
– Két dologból – felelte Larsen. – Hogy ösztönösen úgy tesz, mintha nem
emlékezne Hole nevére, annak ellenére hogy az elmúlt három hét során
hatszor beszéltek, ezenkívül maga tizenkét alkalommal hívta a számát, ebből
kétszer a Rakel Fauke megtalálása előtti estén. És ezekben a hetekben Hole
telefonja háromszor jelentkezett be azokra a bázisállomásokra, amelyek a
maga lakását is lefedik.
A férfi mindezt közömbösen sorolta fel, semmi agresszió, gyanakvás,
manipuláció vagy játszadozás. Pontosabban úgy mondta, mintha a játék
véget ért volna. Mint egy krupié, aki mindenféle érzelem nélkül közli a
számot, mielőtt besepri a zsetonokat a rulettasztalról.
– A szeretője va… voltam – mondta Alexandra.
Most, hogy a saját szájából hallotta, rájött, hogy pontosan így volt. A
szeretője volt, se több, se kevesebb. És vége van. A másik következtetés
azonban nem esett le neki, amíg Szung-min Larsen ezt nem mondta:
– Mielőtt folytatjuk, azt tanácsolom, fontolja meg, szüksége lehet-e
ügyvédre. – Nagyon meglepettnek tűnhetett, mert Szung-min Larsen gyorsan
hozzátette: – Maga nem gyanúsított, ez pedig nem hivatalos kihallgatás.
Elsősorban Harry Holéról szeretnék információkat szerezni, nem magáról.
– Akkor mire kellene az ügyvéd?
– Hogy azt tanácsolja magának, ne beszéljen velem, mert a Harry Holéhoz
fűződő közeli kapcsolata esetleg egy gyilkossági ügyhöz kötheti.
– Maga szerint én öltem meg a feleségét?
– Nem.
– Aha! Maga szerint féltékenységből öltem meg.
– Ahogy már jeleztem: nem.
– Mondtam, hogy már nem vagyunk együtt.
– Nem gondolom, hogy bárkit megölt. De figyelmeztetnem kell, mert a
válaszai ahhoz a gyanúhoz vezethetnek, hogy segített Holénak elkerülni a
felesége meggyilkolásáért járó büntetést.
Alexandra azon kapta magát, hogy tett egy klasszikus drámakirálynő-
gesztust: a gyöngysorra tette a kezét, amely a nyakában lógott.
– Szóval – mondta Szung-min Larsen, és lehalkította a hangját, amikor az
első korán kelő norvég kolléga belépett a kantinba. – Folytassuk a
beszélgetést?
A férfi felhívta a figyelmét rá, hogy ügyvédet kérhet, habár ez bonyolítaná
a munkáját. Suttogóra fogta a hangját a kedvéért, bár a korai pacsirta egész
biztosan nem hallotta őket. Talán megbízható. Alexandra a meleg barna
szempárba nézett. Május. Levette a kezét a nyakáról. Kihúzta magát, és –
talán öntudatlanul – kinyomta a mellét.
– Nincs rejtegetnivalóm – jelentette ki.
Megint az a félmosoly. Alexandra hirtelen ráeszmélt, hogy szívesen
megnézné a másik felét is.

Szung-min az órára nézett. Négy. Egy óra múlva az állatorvosnál kell lennie
Kaszparovval, ezért kétszeresen is kellemetlenül érintette, hogy behívatták
Winter irodájába.
A nyomozással viszont készen volt. Ha nem is teljesen, de minden megvolt,
amire szüksége lehet.
Először is bebizonyította, hogy Hole alibije – amelyet a Gule nevű
szomszédja biztosított – értéktelen. A rekonstrukcióból kiderült, hogy Gule
nem hallhatta, hogy Hole a lakásában van-e, vagy távozott. Erre
nyilvánvalóan Hole is gondolt, mert Gule azt mondta, hogy nemrégiben járt
nála, és ugyanezeket a kérdéseket tette fel.
Másodszor a 3D-s szakértő, Freund következtetése egyértelmű volt. Nem
sokat lehetett kivenni az összegörnyedt alakból, aki a gyilkosság éjszakáján
fél tizenkettőkor bebotorkált Rakelhez. Kétszer vaskosabbnak tűnt Harry
Holénál, de a 3D-s szakértő szerint azért, mert előrehajolt, és a kabátja lógott
rajta. Ez a magassága meghatározását is lehetetlenné tette. Ám amikor
három órával később, éjjel fél háromkor kijött a házból, egyértelműen
józanabb volt, egyenesen állt az ajtóban, és ugyanolyan magas volt, mint
Harry Hole, nagyjából százkilencvenhárom centiméter. Beült egy Ford
Escortba, majd eszébe jutott a vadkamera, amelyet gyorsan letépett a fáról,
és végül elhajtott.
Harmadszor pedig ott volt az utolsó, döntő bizonyíték, amelyet Alexandra
Sturdzától kapott.
A kemény, de élénk arcon néma kétségbeesés tükröződött, amikor Szung-
min beszámolt a Harry Hole elleni bizonyítékokról. Kisvártatva pedig
lemondás jelent meg rajta. Legvégül Szung-min látta, ahogy a nő elengedi a
férfit, akiről állítása szerint már letett. Aztán gondosan felkészítette
Alexandrát arra, hogy még rosszabb hírek következnek. És elmondta neki,
hogy Hole meghalt. Öngyilkos lett. És a helyzetet figyelembe véve talán
mindenkinek így a legjobb. Ekkor a sötét szempár megtelt könnyel, Szung-
min pedig fontolóra vette, hogy kezét a nő jobbjára tegye-e, amely
mozdulatlanul pihent az asztalon. Csak egy könnyű, vigasztaló érintés, majd
vissza is húzza a kezét. De aztán meggondolta magát. Talán Alexandrában is
ugyanez a szándék dolgozott, mert amikor legközelebb felemelte a
kávéscsészét, a bal kezével tette, míg a másik továbbra is – mintegy
felhívásként keringőre – az asztalon nyugodott.
Aztán a nő – amennyire Szung-min meg tudta ítélni – mindent elmondott
neki. Ez megerősítette abbéli gyanúját, hogy Hole felindultságból és részegen
ölt, a történtek nagy részére egyáltalán nem emlékezett, és életének utolsó
napjait a saját maga utáni nyomozással töltötte – ezért is kereste fel Gulét.
Alexandra egyik szeméből egy könnycsepp gördült le, és Szung-min
odaadta neki a zsebkendőjét. Látta, hogy a nő csodálkozik, feltehetőleg nem
volt hozzászokva a frissen vasalt zsebkendővel járkáló norvég férfiakhoz.
Elhagyták a lassan megtelő kantint, átmentek az Igazságügyi Orvostani
Intézetbe, ahol a nő odaadta neki a véres nadrágot, amelyet Holétól kapott.
Elmondta, hogy az elemzés majdnem teljes, és több mint kilencven százalék a
valószínűsége annak, hogy a vér Rakel Faukéé. Majd beszámolt Harry
magyarázatáról, amely szerint a vér úgy került rá, hogy a holttest mellett
térdelt, és a nadrágja beleért a vértócsába.
 – Ez nem igaz – mondta Szung-min. – Nem ezt a nadrágot viselte, amikor a
helyszínen volt.
– Honnan tudja?
– Ott voltam. Beszéltem vele.
– És emlékszik rá, milyen nadrág volt rajta?
Szung-min elfojtott egy spontán „természetesen”-t, és megelégedett egy
egyszerű „igen”-nel.
Tehát minden megvan, amire szüksége lehet. Indíték, lehetőség és a
technikai bizonyítékok, amelyek igazolják, hogy a gyanúsított a gyilkosság
időpontjában a helyszínen járt. Fontolóra vette, hogy felveszi a kapcsolatot
egy másik emberrel is, akivel a telefon híváslistája szerint Harry Hole szintén
több beszélgetést folytatott, egy bizonyos Kaja Solnesszel, de úgy döntött,
hogy ez nem olyan lényeges, mivel az első hívásra csak a gyilkosság után
került sor. A legfontosabb az volt, hogy megtalálják az egyetlen hiányzó
darabot. Mert bár minden megvolt, amire szüksége lehetett, mégsem volt
meg minden. A gyilkos fegyver még hiányzott.
Ilyen mennyiségű konkrét bizonyíték birtokában az államügyész habozás
nélkül megadta Larsennek a házkutatási parancsot, ám Harry Hole lakásán
sem gyilkos fegyvert, sem mást nem találtak. Sőt, az égvilágon semmi
érdekeset. A nyomok ilyen feltűnő hiánya két dologra utalhat: a lakó egy
robot, vagy tisztában volt azzal, hogy át fogják kutatni a lakást, és eltüntette
mindazt, amire senkinek sem szabad rábukkannia.
– Érdekes – mondta Ole Winter, a nyomozás vezetője, aki hátradőlve ült az
íróasztala mögött, és Szung-min Larsen részletes, már-már aprólékos
jelentését hallgatta.
Tehát nem lenyűgöző, gondolta Szung-min. Nem elképesztő, nem briliáns
vagy akár egyszerűen jó munka.
Csak érdekes.
– Annyira érdekes, hogy meglep, amiért eddig nem számolt be nekem
minderről, Larsen. És hogy tulajdonképpen most sem kaptam volna meg
ezeket az információkat, ha a feletteseként nem kértem volna jelentést az
ügyről. Mikor tervezte megosztani mindezt velünk többiekkel, akik szintén
ezen az ügyön dolgozunk?
Szung-min az egyik kezével végigsimított a nyakkendőjén, és megnyalta a
szája szélét.
A legszívesebben azt válaszolta volna, hogy épp most szállította a
Kriposnak a legnagyobb halat, amelyet csak el tudnak képzelni, Harry Holét,
méghozzá teljesen kizsigerelve. Hogy egymaga járt túl a legendás nyomozó
eszén a saját terepén: egy gyilkossági ügyben. És Winter erre mindössze
annyit tud mondani, hogy korábban akarta volna megkapni a jelentést?
Három oka volt annak, hogy Szung-min nem ezt felelte.
Egyrészt csak ők ketten tartózkodtak Winter irodájában, tehát nem volt
harmadik, akinek a józan ítélőképességére lehetett volna hagyatkozni.
Másrészt akár van harmadik, akár nincs, az ember rendszerint nem mond
ellent a főnökének.
Harmadrészt pedig, és ez egyben a legfontosabb ok: Winternek igaza volt.
Szung-min ugyanis valóban halogatta az ügy előrehaladásáról szóló
jelentést. Ki ne tette volna, miután a horgára akadt a nagy hal, amelyet a
parthoz is húzott, és már csak ki kellett szednie a vízből a merítőhálóval?
Amikor tudja, hogy az évtized gyilkossági esete, amelyet a jövőben Harry
Hole-ügyként fognak emlegetni, a nevéhez – és csakis az ő nevéhez – fűződik.
Winter az államügyésztől tudta meg a dolgot, aki gratulált neki, hogy sikerült
a nagy Harry Holét hálóba fogni. Igen, Szung-min elismerte, hogy önző volt,
nem volt hajlandó az üres kapuban állni, és egy Messit lesni, akinek
lepasszolhatja a labdát, hogy berúgja a gólt, mert ebben a csapatban egyetlen
Messi sem akadt. De ha mégis, akkor az ő volt. És semmi esetre sem Winter,
akinek kidagadtak a homlokán az erek, ahogy szemöldökét ráncolva ült az
asztalánál.
Szung-min inkább ezt válaszolta:
– Olyan gyorsan történt, az egyik nyomozói intézkedés hozta a másikat, és
sietnem kellett, egyszerűen nem volt időm megállni.
– De most már van? – érdeklődött Winter, aki valósággal feküdt a székén,
és úgy festett, mint aki az orrával célba veszi Szung-mint.
– Az ügy már megoldódott – válaszolta Szung-min.
Winter kurta és kemény nevetése úgy hangzott, mint egy hirtelen lefékező
gokart.
– Amennyiben nem bánja, azt majd én döntöm el, mikor van megoldva az
ügy. Világos, Larsen?
– Természetesen, Winter.
Szung-min alázatosnak akart mutatkozni, de rögtön tudta, hogy ez a
csökönyös szamár átlát rajta, ugyanis máris megtorolta a provokációt.
Szarkasztikusan elnyújtva fiatal kollégája vezetéknevét, így szólt:
 – De mivel megoldottnak tekinti az ügyet, Laaarsen, felteszem, nincs ellene
kifogása, hogy levegyem róla, amíg az utolsó elvarratlan szálakat
felgöngyölítjük.
– Parancsol?
Szung-min legszívesebben a nyelvébe harapott volna, amikor észrevette,
ahogy ez az arrogánsan hangzó „parancsol?” betalál Winternél.
Winter elmosolyodott.
– Jelenleg egy másik gyilkossági ügyben van szükségünk a magafajta éles
eszű fiatalemberekre. A Lysaker-gyilkosságnál. – Apró gonosz mosolyt
villantott, mintha nem tudná szélesebbre húzni a száját.
A Lysaker-ügy, gondolta Szung-min. Kábszeres gyilkosság. Nyilvánvalóan
narkósok közötti belső leszámolás. Az érintettek a büntetés elkerülésének
leghalványabb ígéretére is beszélni fognak, mert attól félnek, hogy nem
jutnak hozzá a drogjukhoz. Ez volt a gyilkossági nyomozás létező
legalacsonyabb foka, olyasmi, amit a zöldfülűekre és a nem túl
tehetségesekre hagynak. Winter nem gondolhatja komolyan, hogy
közvetlenül a célszalag előtt veszi le a nyomozás vezetőjét az ügyről, és ezzel
megfosztja minden dicsőségtől és elismeréstől! És mindezt miért? Mert a
kelleténél kicsit tovább tartotta meg magának az információkat?
– Minden részletre kiterjedő, írásos jelentést akarok, Larsen. Közben a
többiek tovább dolgoznak a maga által felderített nyomokon. Aztán majd
meglátom, mikor hozhatjuk nyilvánosságra az eredményeinket.
A maga által felderített nyomokon? De hát megoldotta az ügyet, a kurva
életbe!
Lecseszhetsz, gondolta Szung-min. Rendre utasíthatsz! De nem állíthatod
így félre az egyik nyomozódat! De máris rájött, hogy a főnöke nemcsak hogy
megteheti, de meg is akarja és meg is fogja tenni. Ebben a pillanatban Szung-
min ráébredt, mi is itt a lényeg. Winter is tudja, hogy ő az egyetlen Messi a
csapatban. És ez most is, és a jövőben is fenyegetést jelent számára. Winter az
alfahím, aki észlelte, hogy kihívója akadt. Szung-min pedig a
magánnyomozásával bebizonyította, hogy készen áll Winter tekintélyének
megingatására. Ezért Winter úgy döntött, jobb még azelőtt félreállítani az
ifjút, hogy túlságosan nagyra nőne.
 Negyvenötödik fejezet

Johan Krohn és a felesége, Frida az Oslói Egyetemen folytatott jogi

tanulmányaik során ismerkedtek meg. Krohn a mai napig nem értette, mivel
sikerült elcsavarnia Frida fejét. Talán csak annyira jól érvelt a saját ügye
mellett, hogy a lány végül megadta magát. Annak idején sokan értetlenül
álltak azelőtt, hogy a bájos és kedves Frida Andresen ezt a társasági
helyzetekben esetlen kockát választotta, aki a jogon és a sakkon kívül nem
igazán mutatott érdeklődést semmi iránt. Johan Krohn mindenki másnál
jobban tudta, hogy olyan csajt szerzett, akivel nem egy osztályban játszik
vonzerő tekintetében, de kitartóan udvarolt neki, őrködött felette, elűzte a
potenciális versenytársakat, röviden: foggal-körömmel ragaszkodott hozzá. A
környezete mégis úgy vélte, csak idő kérdése, hogy a lány találjon magának
egy jobbat. Johan azonban kitűnő diák és kitűnő ügyvéd volt. John Christian
Elden után ő lett a legfiatalabb, aki a Legfelsőbb Bíróság előtt érvelhetett, és
akit állásajánlatokkal meg olyan ügyekkel halmoztak el, amilyenekről mások
az ő korában legfeljebb csak álmodozhattak. A társas helyzetekben mutatott
magabiztossága pedig a státuszával és jövedelmével egy ütemben
növekedett. Hirtelen új ajtók tárultak fel előtte, Johan Krohn pedig némi
gondolkodást követően a nagy részükön be is lépett. Az egyik egy olyan életé
volt, amelyből fiatalon kimaradt, és amely röviden az egykori norvég sorozat
után a „lányok, borok és dalok” címkével látható el. Közelebbről: lányok, akik
tényleg lényegesen együttműködőbbnek bizonyultak, miután az ember egy
ismert ügyvédi iroda társtulajdonosaként mutatkozott be nekik. A bor
exkluzív whiskyk formájában jelent meg, amelyek olyan szélfútta helyekről
származtak, mint a Hebridák és a Shetland-szigetek, és társult hozzájuk a
szivar, majd egyre több cigaretta is. A dalolás sosem volt az ő asztala, de
akadt néhány felmentett bűnöző, akik azt állították, a védőbeszédei
csodálatosabbak voltak, mint bármi, ami valaha is előtört Frank Sinatra
torkából.
 Frida gondoskodott a gyerekekről, ápolta a család baráti kapcsolatait,
amelyek nélküle nem is léteztek volna, ráadásul félállásban két kulturális
alapítvány ügyvédjeként dolgozott. Ha Johan Krohn feljebb is lépett, netán el
is húzott mellette a vonzerőligában, ez egyáltalán nem rázta meg a
kapcsolatukat. Johan annyira hálás volt a szerencséjéért, Frida pedig annyira
hozzászokott ahhoz, hogy körbeudvarolják és kiszolgálják, hogy a
kiegyensúlyozatlan erőviszonyok a kapcsolatuk részévé váltak, az egyetlen
általuk ismert működési móddá. Tisztelték és szerették egymást, és
mindketten megbékéltek azzal, hogy kívülről nézve Johan irányítja a
dolgokat. Otthon azonban egyikük sem vonta kétségbe, ki viseli a nadrágot,
és ki dönti el, hogy hol gyújthat rá Johan Krohn a házban, amikor – és erre
titokban kissé büszke is volt – nikotinfüggő lett.
Így hát, miután besötétedett, a gyerekek ágyba kerültek, és Krohn
megnézte a híradókban, mi történt Norvégiában meg az Egyesült
Államokban, fogta a cigarettásdobozát, felment az emeletre, és kilépett az
erkélyre, ahonnan a Mærradalen-völgyre és Ullernre nyílt kilátás.
A korláthoz dőlt. Egyenesen rálátott a Hegnar Media irodaépületeire és a
mögöttük elterülő Smestaddammenre, pontosabban a tó egy kis részére.
Alisén töprengett. Azon, hogyan oldja meg ezt a dolgot. Túl intenzív lett, túl
sok, túl hosszú, nem folytathatták, le fognak lepleződni. Vagyis már jó ideje
lelepleződtek. A cég munkatársainak pajkos mosolyát nem lehetett
félreérteni, amikor Alise valamelyik ügy dossziéjával vagy egy fontos
telefonüzenettel feltűnt a megbeszéléseken. Frida azonban még nem leplezte
le őket, és Johan Krohn tulajdonképpen ezt értette lelepleződés alatt. Ezt
Alisének is elmagyarázta, aki szinte bosszantóan flegmán fogadta a dolgot, és
azt mondta, Krohnnak nem kell aggódnia.
– A titkod biztonságban van nálam.
Talán éppen ez a kijelentés késztette Krohnt arra, hogy aggódni kezdjen.
A te titkod, nem pedig a mi titkunk (Alise szingli volt), és nálam, mintha egy
értékpapírt helyezett volna letétbe a lány páncéltermében. Ahol
biztonságban volt, de csak addig, amíg Alise zárva tartotta a trezort. Nem
mintha Krohn azt gyanította volna, hogy a lány fenyegetésnek szánta, amit
mondott, ennek ellenére valamit mégiscsak megállapított. Hogy Alise védi őt.
És elvárja Krohntól, hogy ő is védelmezőn fölé tartsa a kezét. A fiatal, frissen
végzett ügyvédek között ebben a szakmában erős volt a verseny, amely busás
jutalommal kecsegtette azokat, akik felemelkedtek, és könyörtelen bukással
azokat, akik lesüllyedtek. Ha az ember kapott némi felhajtóerőt, az döntő
fontosságú lehetett.
– Elgondolkodott?
Johan Krohn úgy összerezzent ijedtében, hogy elejtette a cigarettát, amely
hullócsillagként zuhant a sötét égen keresztül az almáskertbe. Az egy dolog,
ha egy hangot hallasz a hátad mögött, amikor azt hiszed, teljesen egyedül
vagy, és senki sem lát. Az viszont egy másik dolog, ha ez a hang olyasvalakié,
akinek semmi keresnivalója ott, és csak úgy juthatott fel az erkélyre, ha
repült vagy teleportált. Az meg egy harmadik, ha ez az ember elvetemült
bűnöző, akit több nemi erőszakért ítéltek el, mint bárki mást Oslóban az
elmúlt harminc évben.
Krohn megfordult, és a férfira nézett, aki a falnak támaszkodva állt az
erkélyajtó mellett a sötétben. A „mit csinál itt?” és a „hogy került ide?”
kérdések közül az elsőre esett a választása.
– Sodrok magamnak egy cigarettát – felelte Svein Finne.
A kezét a szájához emelte, és a vaskos ajkak közül előbukkanó szürke nyelv
megérintette a papírt, amelyen a dohány volt.
– Mi… mit akar?
– Tüzet – válaszolta Finne.
A szájába dugta a cigarettát, és kérdőn Krohnra nézett.
Az ügyvéd habozott, aztán felé nyújtotta az öngyújtót. Látta, hogy a láng
megremeg. Finne beleszippantott a cigarettába, és az izzó dohányszálak
összekunkorodtak.
– Szép ház – mondta. – És szép kilátás. Évekkel ezelőtt gyakran keringtem a
környéken.
Krohn egy pillanatig azt hitte, ügyfele kifejezetten a repülésre gondol.
Finne a Mærradalen felé mutatott a cigarettával.
– Megesett, hogy az erdőben aludtam a hajléktalanokkal. Élénken
emlékszem egy lányra, aki ott járt át, és a husebyi oldalon lakott.
Természetesen nemileg érett volt, de nem lehetett több tizenöt-tizenhat
évesnél. Egy nap gyorstalpalót tartottam neki szeretkezésből. – Finne
csikorogva felnevetett. – Szegény annyira megrémült, hogy meg kellett
vigasztalnom utána. Egyre csak sírt, és azt mondta, hogy az apja, aki püspök,
és a bátyja el fog kapni ezért. Azt válaszoltam, hogy nem félek sem a
püspököktől, sem pedig a nagy testvérektől, és neki sem kellene, mert most
már van férje. És talán már gyermeke is. Aztán elengedtem. Hagytam, hadd
menjen. Kifogni és visszaengedni, ahogy a horgászok szokták.
– Én nem horgászom – csúszott ki Krohn száján.
– Soha életemben nem öltem meg egyetlen ártatlant sem – mondta Finne. –
A természetben tiszteletben kell tartani az ártatlanságot. Az abortusz… –
Finne olyan erősen szívott bele a cigarettába, hogy Krohn hallotta a papír
sercegését. – Mondja csak, maga szerint, aki a törvény ismerője, van valami,
ami ennél jobban ellentmond a természet törvényeinek? Megölni saját
ártatlan utódainkat. Lehet ennél bármi perverzebb?
– Nem térhetnénk a tárgyra, Finne? Vár a feleségem.
– Persze hogy várja. Mindannyian várunk valamire. Szerelemre.
Közelségre. Emberi kapcsolatra. Tegnap Dagny Jensenre vártam. Attól tartok,
tőle nem remélhetek szerelmet. És most nehéz lesz újra közel kerülnöm
hozzá. Az ember magányos, nem igaz? És szüksége van valamire… – Finne a
cigarettára nézett. – Valami melegségre.
– Ha a segítségemet kéri, azt javaslom, térjünk vissza rá holnap az
irodámban. – Krohn érezte, hogy nem sikerült olyan határozott hangot
megütnie, mint amilyenre törekedett. – Én… öhm, bármikor szakíthatok időt
magára.
– Szakít rám időt? – Finne kurtán felnevetett. – Azok után, amit magáért
tettem? Learathatta a dicsőséget. És ez minden, amit nyújtani tud? Az ideje?
– Mit szeretne, Finne?
A másik tett egy lépést, mire az ablakból kiszűrődő fény megvilágította az
arca egyik felét. Jobb kezével végigsimított a vörös korláton. Krohn
megborzongott, amikor a Finne kézfején tátongó nagy lyukon keresztül
meglátta a vörös festéket.
– A feleségét – mondta Finne. – Fridát. Őt akarom.
Krohn érezte, ahogy összeszorul a torka.
Finne kivillantotta rohadó fogait.
– Nyugalom, Krohn! Bár beismerem, az elmúlt napokban sokat gondoltam
Fridára, egy ujjal sem fogok hozzáérni. Nem veszem el más asszonyát, a
sajátomat akarom. De aligha tud megtartani egy olyan büszke, anyagilag
független nőt, amilyen Frida, ha tudomást szerez a bájos kis asszisztenséről,
akit magával hozott a kihallgatásra. Alise, igaz?
Johan Krohn szeme elkerekedett. Alise? Finne tud Aliséről?
Megköszörülte a torkát. Úgy hangzott, mint az ablaktörlők csikorgása a
száraz üvegen.
 – Fogalmam sincs, miről beszél.
Finne a mutatóujjával a szemére bökött.
– Sasszem. Láttam magukat. Mintha páviánok dugtak volna. Gyorsan és
hatékonyan csinálták, nagyobb érzelmek nélkül. Nem lesz tartós, de nem
akarta kihagyni, nem igaz? Melegségre van szükségünk.
Hol?, zakatolt Krohn agyában. Az irodában? A szállodai szobában, amelyet
néha kibérelt maguknak? Októberben Barcelonában? Lehetetlen, amikor
szeretkeztek, mindig olyan magasan voltak, hogy nem lehetett belátni az
utca másik oldaláról.
– Ami viszont tartós lehet, hacsak valaki nem mesél Fridának Aliséről, az ez
itt – bökött Finne a hüvelykujjával a háta mögé. – A család. És mindig is ez
lesz a legfontosabb, nem igaz, Krohn?
– Nem értem, miről beszél, és azt sem, mit akar – mondta az ügyvéd.
Mindkét kezével a háta mögött lévő korlátra könyökölt. Nyugodt közönyt
akart sugározni, de tudta, hogy valószínűleg úgy fest, mint egy bokszoló, aki
már csak a kötelekbe kapaszkodva képes talpon maradni.
– Lemondok Fridáról, ha megkapom Alisét – mondta Finne, és a levegőbe
pöckölte a cigarettát. Hasonló izzó ívet rajzolt a levegőbe, mint az imént
Krohné, majd valahol a sötétben kialudt. – A rendőrség szemmel tart. Nem
mozoghatok olyan szabadon, ahogy szoktam, szükségem van némi… – Újra
elvigyorodott. – …asszisztenciára, hogy egy kis melegséghez jussak. Azt
akarom, gondoskodjon róla, hogy megkaphassam a kislányt egy biztonságos
helyen.
Krohn hitetlenkedve pislogott.
– Azt akarja, próbáljam meg rábeszélni Alisét, hogy egyedül találkozzon
magával? Hogy maga… öhm, erőszakoskodhasson vele?
– Húzza ki a „megpróbál” és az „erőszakoskodik” igét. Rá fogja beszélni,
Krohn. És elcsábítom, nem pedig erőszakoskodom vele. Én sosem
erőszakoskodtam senkivel, ez egy hatalmas félreértés. Inkább arról van szó,
hogy a lányok akkor és ott nem fogják fel, mi a jó nekik. Nincsenek tisztában
vele, milyen feladatot ró rájuk a természet. De észhez térnek. Ez Alisével sem
lesz másként. Rá fog jönni, hogy ha ezt a családot fenyegeti, velem gyűlik
meg a baja. Ugyan már, Krohn, ne vágjon ilyen komor képet, hiszen kettőt
kap egy áráért: az én hallgatásomat és a lányét.
Krohn Finnére meredt. A szavak a fejében visszhangoztak: A titkod
biztonságban van nálam.
 – Johan?
Frida szólt ki a házból, és Krohn már hallotta is a lépcsőn közeledő lépteit.
Aztán egy hang suttogott a fülébe, és a dohányszagon kívül valami avas,
állatias szag is megcsapta.
– Van egy sírkő a Vår Frelser temetőben. Valentin Gjertsen. Számítok rá,
hogy két napon belül hallok magáról.
Frida felért a lépcső tetejére, és az erkélyajtó felé tartott, de megállt
odabent a fényben.
– Brrr, de hideg van – mondta, és karba tette a kezét. – Hangokat
hallottam.
– A törvényszéki pszichiáter szerint az rossz jel – mosolygott Johan Krohn,
és be akart menni a feleségéhez, de nem volt elég gyors, mert Frida már
kidugta a fejét az ajtón, és körbenézett.
Felpillantott Krohnra.
– Magadban beszéltél?
Krohn is körülnézett az erkélyen. Üres volt. Finne eltűnt.
– Egy védőbeszédet gyakoroltam – mondta.
Kifújta a levegőt, és belépett az erkélyajtón a melegbe, a házába, a felesége
karjába. És amikor Frida elengedte, hogy felpillantson rá, ő még mindig
szorosan átölelve tartotta, hogy a nő ne olvashasson az arckifejezéséből, ne
láthassa, hogy valami baj van. Johan Krohn tudta, hogy a védőbeszéddel,
amelyre gondolt, soha nem fogja megnyerni az ügyet, ezt nem. Jól ismerte
Fridát és a hűtlenségről vallott elveit: a felesége egész életen át tartó
magányra ítélné. Azt megengedné, hogy tartsa a kapcsolatot a gyerekekkel,
vele azonban nem. És az, hogy nyilvánvalóan Svein Finne is ilyen jól ismerte
Fridát, csak még nyugtalanítóbbá tette a dolgot.

Katrine már a lépcsőházban hallotta a gyereksírást. Ez arra ösztönözte, hogy

még gyorsabban szedje a lábát, bár tudta, hogy a kicsi a legjobb kezekben
van. Bjørn kezében. A tömzsi, vastag ujjú, sápadt kezek mindent elintéztek,
amit kellett. Se többet, se kevesebbet. Katrine nem panaszkodhatott.
Úgyhogy meg is próbálta mellőzni a panaszkodást. Maga is látta, mi szokott
történni a nőkkel, amikor anyák lesznek: valóságos zsarnok válik belőlük, azt
hiszik, a Nap és az összes bolygó körülöttük és a gyermekük körül kering.
Egyszeriben elkezdik lenézni a férjüket, amikor az nem reagál elég gyorsan,
és még inkább, ha nem érti meg telepatikus úton az anya és a gyermek
szükségleteit. Jobban mondva azt, amit az anya ellentmondást nem tűrően a
gyermek szükségletének nyilvánít.
Nem, Katrine egész biztosan nem akart ilyen lenni. De talán mégis megvolt
benne mindez? Nem akart-e néha szemrehányást tenni Bjørnnek, nem
akarta-e látni, ahogy behúzza fülét-farkát, alárendeli magát, megalázkodik?
Fogalma sem volt róla, miért. Ahogy arról sem, hogyan történhetne ez meg,
mivel Bjørn mindig megelőzte, és elsimította a dolgokat, amelyek ürügyként
szolgálhattak volna Katrinének. És természetesen nincs frusztrálóbb, mint
olyasvalaki mellett élni, aki jobb nálad, naponta tükröt tart eléd, és ettől
idővel gyűlölni kezded magad.
De nem, Katrine nem gyűlölte magát. Ez túlzás lett volna. Csak időnkét úgy
gondolta, hogy Bjørn túl jó neki. Nem úgy túl jó, hogy túlságosan vonzó,
hanem úgy, hogy túlságosan kedves, már szinte irritálóan az.
Mindkettőjüknek kicsit jobb élete lehetne, ha Bjørn egy magához hasonlót
választ, egy kiegyensúlyozott, gyengéd, gyakorlatias, kedves, kissé kerekded
fejőlányt Østre Totenből.
A gyereksírás abbamaradt, amikor Katrine elfordította a kulcsot a zárban.
Kinyitotta az ajtót.
Bjørn a folyosón állt Gerttel a karjában. A kisfiú elkerekedett, könnyekben
úszó, kék szemmel nézett rá a nevetségesen nagy, tejfölszőke fürtök alól,
amelyek rugóként meredeztek a gyerekfejen. Gertet Katrine apja után
nevezték el, mégpedig Bjørn javaslatára. Ebben a pillanatban a gyerek arca
felragyogott, ami annyira jólesett Katrinének, hogy a szíve belesajdult, a
torka pedig elszorult. A kabátját a földre dobta, és odament hozzájuk. Kapott
egy puszit az arcára Bjørntől, aki aztán odaadta neki a gyereket. Katrine
magához ölelte a kicsit, és beszívta a tejből, büfiből, meleg bababőrből meg
valami édes és ellenállhatatlan illatból álló keveréket, ami maga a gyermeke
volt. Behunyta a szemét. Otthon volt. Egészen otthon.
Tévedett. Nem lehetett volna ennél jobb. Ők voltak hárman, most és
mindörökké, egyszerűen így volt, és kész.
– Te sírsz – szólalt meg Bjørn.
Katrine azt hitte, Gerthez beszél, majd rájött, hogy rá gondol, és igaza van.
– Harryról van szó – mondta.
Bjørn a homlokát összeráncolva nézett rá, Katrine pedig adott neki egy kis
időt. Az idő légzsák, amely kinyílik, és remélhetőleg tompítja valamelyest az
ütközés erejét. Természetesen nagy baj esetén teljesen hasztalan, ilyenkor
nem ment meg senkit, csak szerencsétlenül járt hőlégballon módjára,
ernyedten lóg ki a szélvédőn egy orrával a földbe fúródott Ford Escortból,
amely mintha megpróbált volna keresztülhajtani a földön, hogy eltemesse
magát, hogy eltűnjön.
– Ne! – mondta Bjørn, bár ugyanannyira hasztalan volt az ellen tiltakoznia,
amit Katrine hallgatása mondott neki, mint a légzsák. – Ne – ismételte meg
suttogva.
Katrine várt még egy kicsit, miközben az ölében tartotta a kis Gertet, aki
apró gyerekkezével a nyakát csiklandozta. Aztán mesélt az autóról. A
kamionsofőrről a 287-es úton, a jégen ütött lyukról, a vízesésről. Miközben
beszélt, Bjørn a szája elé emelte tömzsi ujjú, sápadt kezét, a szeme megtelt
könnycseppekkel, amelyek seszínű szempilláján függtek egy darabig, majd
egyenként lepottyantak, akár a vízcseppek a jégcsapról a tavaszi
napsütésben.
Katrine még sosem látta Bjørn Holmot ilyennek, sosem látta a szilárd,
kiegyensúlyozott totenit ennyire elveszettnek. Sírt, zokogott, és úgy
remegett, mintha ki akarna törni belőle valami. Katrine bevitte Gertet a
nappaliba, talán hogy megvédje a gyermeket az apja mélységes fájdalmától.
Egy órával később lefektette a kisfiút, aki a szobájukban aludt.
Bjørn a dolgozószobában ült, amelyből idővel gyerekszoba lesz majd.
Katrine hallotta, hogy még mindig zokog. Megállt az ajtó előtt, azt
fontolgatta, hogy bemegy hozzá, de abban a pillanatban megszólalt a
telefonja.
Belépett a nappaliba, és felvette.
Ole Winter volt az.
– Tudom, hogy egyelőre nem szeretné nyilvánosságra hozni, hogy Harry
Hole az elhunyt – mondta a férfi.
– Az eltűnt – helyesbített Katrine.
– A búvárok egy törött mobiltelefont és egy pisztolyt találtak a vízesés alatt
a folyóban. A csapatom megállapította, hogy mindkettő Harry Holéé.
Nemsokára összeáll a kép, ami annyit tesz, hogy nem várhatunk tovább,
Bratt, sajnálom. De mivel ez személyes kérés…
– Nem személyes, Winter, a testületé. A lehető legjobban fel kell
készülnünk, miként tárjuk a dolgot nyilvánosság elé.
– A Kripos munkájának eredményét a Kripos fogja nyilvánosságra hozni,
nem az oslói rendőrség. De értem a dilemmáját, a sajtó nyilván számos
kérdést fel fog tenni maguknak, és világos, hogy szeretnék a testületen belül
megvitatni, milyen válaszokat adjanak. Hogy legyen erre idejük, a Kripos
nem holnap reggelre hív össze sajtótájékoztatót, ahogy eredetileg terveztük,
hanem holnap este hétre.
– Köszönöm – mondta Katrine.
– Ennek azonban az a feltétele, hogy további türelemre kérjük a sigdali
körzeti irodát, hogy csak azután hozzák nyilvánosságra az elhunyt…
Katrine nagy levegőt vett, de nem mondott semmit.
– …nevét, hogy a Kripos ezt már megtette.
A saját nevedet akarod a hírekben látni, gondolta Katrine. Ha a sigdali
körzeti iroda teszi közzé az elhunyt személyazonosságát, a nyilvánosság úgy
gondolja majd, hogy a sigdaliak maguk oldották meg az ügyet, a Kripos csak a
nyomukban kullogott, méghozzá annyira lemaradva, hogy Holénak sikerült
kinyiffantania magát. De ha megkaparintod az irányítást, Winter,
beállíthatod úgy a dolgot, mintha a csapatod kiemelkedő képességei
felülmúlták volna Harry Hole mesterdetektívéit, amivel menekülésre
kényszerítettétek, és a halálba hajszoltátok.
De inkább mégsem ezt mondta.
Csak ennyit válaszolt:
– Rendben. Tájékoztatom a rendőrfőkapitányt.
Azzal letették.
Katrine beosont a hálószobába. A jócskán használt, kék kiságy fölé hajolt,
amelyet Bjørn szüleitől kaptak, mert a családban minden gyermek és unoka
ebben aludt picikorában.
A dolgozószoba vékony falán keresztül hallotta, hogy Bjørn még mindig sír.
Csendesebben, de ugyanazzal a fájdalmas kétségbeeséssel. És miközben az
alvó Gert arcát nézte, arra gondolt, hogy Bjørn bánata furcsa módon enyhíti
az övét. Neki kell az erősebbnek lennie kettejük közül, ezért nem engedheti
meg magának a töprengés és az érzelgősség luxusát. Mert az élet megy
tovább, nekik pedig van egy gyermekük, aki a gondoskodásukra szorul.
A kicsi hirtelen kinyitotta a szemét.
Pislogott, keresgélt, fókuszálni próbált.
Katrine végigsimított a feltűnően szőke fürtökön.
– Ki gondolta volna, hogy egy fekete hajú vestlandi lánynak és egy vörös
toteni srácnak fjordlakó gyereke születik majd – mondta Bjørn nagymamája,
amikor meglátogatták a skreiai kórházban, hogy bemutassák neki Gertet.
Aztán a gyermek tekintete megtalálta az édesanyjáét, és Katrine
elmosolyodott. Mosolyogva simogatta, és halkan dúdolt neki, amíg a kicsi
szeme újra le nem csukódott. Csak akkor borzongott meg. Mert a pillantása
olyan volt, mint azé az emberé, aki már a halálból néz rá.
 Negyvenhatodik fejezet

Johan Krohn bezárkózott a fürdőszobába. A telefonját nyomogatta. Annyiszor

voltak kapcsolatban Harry Holéval az évek során, hogy valahol meg kell
lennie a számának. Itt is van! Egy régi e-mailben, amelyben Silje Gravsengről
volt szó, a rendőrtiszti főiskola hallgatójáról, aki azzal akart bosszút állni
Harryn, hogy feljelentette nemi erőszakért. A lány felkereste Krohnt, azt
akarta, hogy vállalja el az ügyet, ő azonban észrevette a lyukakat a
történetében, és leállította. Bár Harryval megvoltak a maguk összetűzései,
mindent egybevetve, a rendőr mégiscsak tartozik neki egy szívességgel, nem
igaz? Nagyon bízott benne. Voltak mások is, akiket felhívhatott volna,
rendőrök, akik többel tartoztak neki, mint Hole, de két oka is volt annak,
hogy mégis éppen őt akarta megkérni. Először is, mert Hole kétségtelenül
minden energiáját arra fogja fordítani, hogy megtalálja és letartóztassa azt a
férfit, aki nemrégiben átverte és megalázta. Másodszor pedig azért, mert
Harry Hole volt az egyetlen a rendőrségnél, akinek egyszer már sikerült a
mutatvány, hogy elkapja Finnét. Igen, Hole az egyetlen, aki segíthet neki.
Aztán majd meglátja, mennyi ideig tudja rács mögött tartani Finnét
fenyegetésért és zsarolásért. Természetesen egyikük szava fog szemben állni
a másikukéval, de ezen majd ráér akkor aggódni.
– Mondd, ha muszáj – hangzott fel egy mogorva hang, amit sípszó követett.
Krohn annyira meghökkent, hogy kis híján letette. De volt valami ebben a
megfogalmazásban. Ha muszáj. Neki pedig muszáj volt. Igen, muszáj volt,
mondania kellett valamit ahhoz, hogy Hole visszahívja. Nyelt egyet.
– Itt Johan Krohn, és arra kell kérnem, hogy ez maradjon köztünk. Svein
Finne megzsarolt. – Ismét nyelt egyet. – Engem és a családomat. Én… öhm,
kérem, hívjon vissza! Köszönöm.
Letette. Lehet, hogy túl sokat mondott? És helyesen cselekedett, tényleg az
a megoldás, hogy egy rendőr segítségét kéri? Á, mégis honnan tudhatná?
Nos, amíg Hole vissza nem hívja, meggondolhatja magát, és mondhatja neki
azt, hogy csupán félreértették egymást az ügyfelével.
Krohn bement a hálószobába, bebújt a paplan alá, felvette az
éjjeliszekrényről a TfR című skandináv jogtudományi folyóiratot, és folytatta
az olvasást.
– Mondtál valamit az erkélyen – szólalt meg mellette Frida. – Hogy egy
védőbeszédet gyakoroltál.
– Igen – felelte Johan, és észrevette, hogy Frida letette a könyvet a
paplanra, és az olvasószemüvege fölött őt nézi.
– Kinek a védőbeszédét? – kérdezte az asszony. – Azt hittem, pillanatnyilag
nincs ügyed.
Krohn megigazította a háta mögött a párnát.
– Egy úgynevezett jó ember védelméről van szó, aki sajnálatos módon
szorult helyzetbe került. – Pillantását a kétszeres büntetésről szóló cikkén
pihentette. Természetesen kívülről tudta a szöveget, de rájött, hogy képes
úgy tenni, mintha sosem olvasta volna, és így újra meg újra élvezni tudja a
bonyolult, de világos jogi okfejtéseket. – Ez egy hipotetikus ügy. Egy disznó
megzsarolta, és a szeretőjét akarja. Ha nem enged neki, az egész családját
tönkreteszi.
– Uh! – borzongott meg Frida. – Ez inkább mesének hangzik, mint
tényleges ügynek.
– Nevezzük mesének – mondta Krohn. – Mit tennél a férfi helyében, ha
tudnád, hogy a védőbeszéd nem fogja megmenteni?
– Egy szerető egy egész család ellenében? Hát nem egyértelmű?
– Nem. Mert ha a jó ember hagyja, hogy az a disznó megerőszakolja a
szeretőjét, még több minden lesz a kezében ellene. És még többet követelhet.
– Ó, jaj – nevetett halkan Frida. – Ez esetben fizetnék egy bérgyilkosnak,
hogy kapja el azt a disznót.
– Egy kicsivel több realitást, ha lehet, köszönöm.
– Azt hittem, meséről van szó.
– Igen, de…
– A szerető – jelentette ki Frida határozottan. – Odaadnám annak a
disznónak a szeretőt.
– Köszönöm – bólintott Krohn, és annak teljes tudatában meredt a
folyóiratra, hogy még a kétszeres büntetés legzseniálisabb megfogalmazásai
sem tudják elterelni a gondolatait Svein Finnéről ezen az éjszakán.
Vagy Aliséről. És most, amikor a térdelő lányra gondolt, ahogy könnyes
szemmel néz fel rá, mert olyan nagy, mégis megpróbálja elnyelni, tudta, hogy
az alternatívának egyébként sincs jelentősége. Vagy mégis? Mi van, ha Harry
Hole nem tud segíteni? Nem, természetesen akkor sem tudná ezt megtenni
Alisével. Nemcsak azért, mert erkölcsileg elfogadhatatlan, de azért sem, mert
szerelmes a lányba! Akkor csak nem tesz ilyet az ember? És Krohn ebben a
pillanatban érezte, hogy jobban duzzad a mellkasa, mint a farka. Mert mit
tesz az ember, ha szeret valakit? Igen, viseli a következményeket. Megfizeti
az árát. Ha az ember szeret valakit, akkor megfizet érte, bármennyibe kerül
is. Ez a szerelem törvénye, és nincs helye magyarázkodásnak. Ebben a
pillanatban világosan látta. Annyira egyértelműen, hogy csipkednie kellett
magát, mielőtt újra erőt vesz rajta a kétség. Mihamarabb el kell mondania a
feleségének. Az égvilágon mindent Aliséről. Alea iacta est. A kocka el van
vetve. Krohn letette a folyóiratot, és mély lélegzetet vett, miközben fejben
megfogalmazta a nyitóbeszédét.
– El is felejtettem mondani, hogy ma tetten értem Simont – szólalt meg
Frida. – Éppen a szobájában lapozgatta a… nem fogod elhinni…
– Simon? – kérdezte Krohn, és lelki szemei előtt megjelent az elsőszülöttük.
– Egy pornólapot?
– Majdnem – nevetett Frida. – Norvégia törvénykönyvét. A te példányodat.
– Nesze neked!
Krohn igyekezett minél felszabadultabban együtt kuncogni a nejével, és
nyelt egyet. A feleségét nézte, miközben Alise képe elhalványult, mint valami
filmben. Frida Andresen, most Frida Krohn. Az arca ugyanolyan tiszta és
szép, amilyennek legelőször látta az előadóteremben. A teste valamivel
teltebb, de a pluszkilók valójában csak még nőiesebbé tették az alakját.
– Arra gondoltam, hogy holnap thai kaját készítek, a gyerekek is imádni
fogják. Még mindig Ko Szamujról beszélnek. Egyszer talán visszamehetnénk
oda. Napfény, meleg és… – Kajánul elmosolyodott, és befejezetlenül hagyta a
mondatot.
– Igen – felelte Johan Krohn, és megint nyelt egyet. – Talán.
Azzal újra felemelte a folyóiratot, és olvasni kezdett. A kettős büntetésről.
 Negyvenhetedik fejezet

– David volt – mondta gyenge, remegő drogoshangon a férfi. – Egy vasrúddal

ütötte Birger fejét.
– Mert Birger ellopta a heroinját – bólintott Szung-min, és megpróbált
elfojtani egy ásítást. – És a maga ujjlenyomatai azért vannak rajta a vasrúdon,
mert elvette Birgertől, de már késő volt.
– Pontosan – felelte a férfi, és olyan arckifejezéssel bámult Szung-minre,
mintha az egy harmadfokú egyenletet oldott volna meg. – Most már
elmehetek?
– Bármikor elmehet, Casco – intett Szung-min.
A férfi, aki azért kapta a Casco nevet, mert egyszer régen állítólag
autóbiztosítási ügynökként dolgozott, felállt, és széles terpeszben, mintha a
Stargate padlója egy hajó megdőlt fedélzete lenne, az ajtó felé döcögött. Az
ajtón lógó újságkivágás szerint ezen a helyen árulták a legolcsóbb sört
Oslóban.
– Te meg mit művelsz? – sziszegte dühösen Marcussen, aki szintén a Kripos
nyomozója volt. – Az egész sztorit kiszedhettük volna belőle, az összes
részletet! A kezünkben volt, a fenébe is! Lehet, hogy legközelebb a teljes
vallomását megváltoztatja! Ezek a drogosok folyton ezt csinálják.
– Még egy ok arra, hogy most hagyjuk elmenni – felelte Szung-min, és
kikapcsolta az asztalon fekvő felvevőt. – Most van egy egyszerű vallomásunk.
Ha további részleteket csikarunk ki belőle, azokat vagy elfelejti, vagy
megváltoztatja, mire a tanúk padjára kerül. És egy védőügyvédnek pontosan
erre van szüksége, hogy megkérdőjelezze a vallomás többi részét. Megyünk?
– Nem sok okunk van maradni – mondta Marcussen, és felállt.
Szung-min bólintott, és végigpillantott a törzsvendégeken, akik odakint
sorakoztak kiszáradt torokkal, amikor Marcussennel reggel hét óra előtt
megérkeztek Oslo legkorábban nyitó kocsmájába.
– Ha jobban belegondolok, inkább maradnék – mondta Szung-min. –
Úgysem reggeliztem.
– Komolyan itt akarsz reggelizni?
Szung-min tisztában volt vele, miért csodálkozik a kollégája. A Stargate és
ő nem illenek össze. Valóban nem, de ki tudja, talán vissza kellene vennie az
igényeiből. Csökkentenie kellene az elvárásait. Akár itt is kezdheti.
Miután Marcussen távozott, Szung-min felkapta a szomszédos üres
asztalon heverő újságokat.
A címlapon semmi sem szerepelt a Rakel Fauke-gyilkosságról.
Sem a 287-es úton történt balesetről.
Ami alighanem azt jelentette, hogy sem Ole Winter, sem Katrine Bratt nem
hozta nyilvánosságra a hírt, amely szerint Harry Hole járt szerencsétlenül.
Winter feltehetőleg az időt akarta húzni, hogy sikerüljön csapatmunkának
beállítani mindazt, amit Szung-min egyedül derített ki. Csupán annyit tesz,
hogy még egyszer ellenőriz mindent, amivel csak megerősíti Szung-min
megállapításait, de ez elég ahhoz, hogy az ő hozzáértő vezetése alatt véghez
vitt csapatgyőzelemként állhasson elő az üggyel.
Szung-min Machiavelli A fejedelem címet viselő politikai tanulmányát
olvasva döbbent rá, hogy nem érti a politikai játékokat és a hatalmi
stratégiákat. Machiavelli egyik tanácsa az volt a hatalmukat megtartani
szándékozó fejedelmeknek, hogy lépjenek szövetségre az ország kisebb
hatalmú vezetőivel, akik egyébként sem jelentenek fenyegetést rájuk nézve,
és támogassák őket, így elérhetik, hogy elégedettek maradjanak a dolgok
állásával. Az erősebb potenciális ellenfeleket azonban minden eszközzel
gyengíteni kell. Ez pedig láthatóan nemcsak a tizenhatodik századi itáliai
városállamok, hanem a Kripos esetében is érvényes volt.
Katrine Bratt késlekedésével kapcsolatban azonban Szung-min jóval
kevésbé volt biztos a dolgában. A nőnek egy teljes napja volt értesíteni a
hozzátartozókat, és felkészülni, hogy nyilvánosságra hozza a hírt, amely
szerint az egyik alkalmazottjukat gyilkosság elkövetésével gyanúsítják. A
tény, hogy esetleg gyengéd érzelmeket táplált Hole iránt, nem magyarázza
meg, hogy hajlandó kitenni magát és a gyilkossági csoportot az egyenlőtlen
bánásmód vádjának. Úgy tűnt, nem csupán annyiról van szó, hogy a nő
esetleg Hole szeretője volt. De akkor miről?
Szung-min letett arról, hogy megfejtse. Talán Bratt kétségbeesetten
reménykedik abban, hogy valami csoda folytán Harry Hole mégis életben
van. Szung-min belekortyolt a kávéba, és kinézett az Aker-folyóra, amelyen
túl a reggeli nap fénye éppen felragyogott a szürke homlokzatok felett. Ha
Harry Hole látott is ebből valamit, az azért volt, mert odafent ült egy felhőn
glóriával a feje körül, és az angyalok énekét hallgatva szemlélte az egészet.

Lepillantott az alatta gomolygó felhőre.

Felemelte a tükördarabot, és megnézte benne az arcát. A feje körül fehér
glória ragyogott. Mindenfelől énekszó hallatszott.
Aztán ismét lenézett a felhőre.
A kis pamacs pirkadat óta mozdulatlanul lebegett a völgy felett, eltakarta a
befagyott folyót, és szürke fátyolba burkolta a fenyőerdőt. De ahogy a nap
egyre magasabbra emelkedett, a felhőréteg felszakadozott, és jobbak lettek a
látási viszonyok. És remélhetőleg az élénk madárcsicsergés is alábbhagy majd
valamelyest.
Fázott. De nem volt baj. Attól csak tisztább lett a kép.
Újra belepillantott a tükörbe.
A glórián, vagyis a kötszeren, amelyet a hüttében talált az egyik fiókban,
vörös folt éktelenkedett, ahol a vér átáztatta. Valószínűleg sikerült szereznie
egy újabb sebhelyet. Amely ráadásként társul majd a szája sarkától a füléig
húzódó heg mellé.
Felkelt a székről, és bement a hüttébe.
Elsétált az újságkivágásokkal teli fal mellett. Az egyik kép ugyanazt az
arcot ábrázolta, amelyet az imént látott a tükörben.
Belépett a hálószobába, ahol az éjszakát töltötte. Lehúzta a véres lepedőt és
a paplanhuzatot, ahogy két és fél héttel ezelőtt a saját lakásában húzta le a
véráztatta ágyneműt. Ám ezúttal csak és kizárólag az ő vére volt rajta.
Leült a kanapéra.
A High Standard HD 22-es pisztolyra nézett, amely a kockapókerkészlet
mellett hevert az asztalon. Bohr azt mondta, hogy az E14 regisztrálatlanul
szerezte be ezeket. Kézbe vette, és méregetni kezdte a fegyvert.
Vajon szüksége lesz rá?
Talán igen, talán nem.
Harry Hole az órára nézett. Harminchat óra telt el azóta, hogy az erdőből
kibotorkálva bemászott a hütte betört ablakán. Megszabadult a vizes
ruháitól, megtörülközött, keresett száraz ruhát – pulóvert, jégeralsót,
terepszínű egyenruhát, vastag gyapjúzoknit –, felöltözött, bebújt a
gyapjútakaró alá az emeletes ágyba, és ott feküdt, amíg el nem múlt a
remegés. Fontolóra vette, hogy begyújt a kályhába, de aztán elvetette az
ötletet, mert a végén még valaki észreveszi a kéményből felszálló füstöt, és
közelebbről is utána akar nézni a dolognak. Felületesen átkutatta a fiókokat
és a szekrényeket, majd amikor megtalálta az elsősegélydobozt, ellátta a
homlokán lévő sebet. Körbetekerte a fejét a kötszerrel, a maradékkal pedig a
térdét kötözte be, amely kézilabda-méretűre duzzadt. Mélyeket lélegzett, és
megpróbálta megállapítani, hogy a fájdalom bordatörést vagy csak erős ütést
jelez-e. Máskülönben egészben volt. Néhányan csodának neveznék, de csak
egyszerű fizika volt, és egy parányi szerencse.
Harry újra beszívta a levegőt, hallotta a sípoló hangot, és érezte, ahogy az
oldalába hasít a fájdalom.
Oké, egy kicsivel több, mint parányi szerencse.
Igyekezett nem gondolni arra, ami tegnap történt. Újabban arra utasították
a komoly traumán átesett rendőröket, hogy legalább hat órán át ne
beszéljenek a történtekről, és ne is gondoljanak rá. A korábbi
feltételezésekkel ellentétben ugyanis a legfrissebb kutatások azt mutatták,
hogy ha közvetlenül a trauma után beszélnek az esetről, az nem csökkenti a
poszttraumás stressz szindróma valószínűségét, hanem növeli.
Természetesen nem tudta teljesen kizárni. A gondolat úgy cikázott a
fejében, akár egy vírusvideó. Ahogy az autó átbillent a vízesés peremén, ő
pedig lehúzta magát az ülésbe, hogy kinézzen a szélvédőn. Súlytalanság.
Minden egyforma sebességgel zuhant, ami furcsa módon megkönnyítette,
hogy a bal kezével megmarkolja a biztonsági övet, a jobbal pedig az öv
aljzatát, és csak az lassította le valamennyire a mozdulatait, hogy mindez a
víz alatt történt. Ahogy megpillantotta az iszonyú sebességgel közeledő,
fekete sziklán fehéren habzó vizet, miközben becsatolta a biztonsági övet.
Aztán a nyomás. És a hang.
És amikor a biztonsági övön lógva, fejjel a kormánykerék légzsákjába
fúródva felfedezte, hogy lélegzik, és a vízesés hangja már nem tompa, hanem
éles, sistergő, ahogy betör a szélvédőn, és dühödt lökésekben fröcsög meg
köpköd felé, szüksége volt néhány másodpercre, hogy felfogja, nemcsak él,
de különös módon sértetlen is.
A kocsi az orrán állt, az eleje benyomódott az utastérbe, vagy fordítva, de
nem annyira, hogy a lába megsérült vagy beszorult volna. Az összes ablak
betört, így az autóból nagy valószínűséggel egy-két másodperc alatt kiömlött
a víz. A padló, a műszerfal és a szélvédő azonban vélhetően elegendő ideig
késleltette a víz kifolyását ahhoz, hogy az pluszlégzsákként működve
megakadályozza a karosszéria teljes összepréselődését. Mert a víz erős. A
mélytengeri halak köztudottan azért nem lapulnak ki az óceán mélyén, ahol
egy tank konzervdoboz módjára préselődne össze, mert a testük nagyrészt
olyasmiből áll, amit semekkora erővel sem lehet összenyomni – ez pedig a
víz.
Harry behunyta a szemét, és folytatta a film lejátszását.
Ahogy az ülésben lógott, miközben nem tudta sem kicsatolni, sem
kilazítani a biztonsági övet, mert mind a csat, mind a visszahúzó automatika
tönkrement. Ahogy körülnézett. Az összetört külső visszapillantó tükörben
úgy látszott, mintha két vízesés tornyosulna fölötte. Kipiszkálta az egyik
üvegdarabot. Éles volt, de annyira remegett a keze, hogy egy
örökkévalóságnak érezte, mire sikerült elvágnia vele a biztonsági övet. A
kormánykerékre és a légzsák maradványaira zuhant. A tükördarabot a
kabátja zsebébe dugta, hátha tudja még használni, és óvatosan kimászott a
szélvédőn, miközben nagyon bízott benne, hogy az autó nem fog ráborulni.
Aztán megtette azt a néhány karcsapást a fekete sziklától a jobb oldali partig,
kimászott a szárazföldre, és csak ekkor érezte, hogy a mellkasa és a bal térde
fáj. Az adrenalin valószínűleg fájdalomcsillapítóként működött, a Jim Beam
pedig még mindig hatott, így tudta, hogy később csak romlani fog a helyzet.
Rettenetesen fázott, a feje szinte dübörgött, de egyúttal valami meleget is
érzett, amely az arccsontján át egészen a nyakáig lecsordult. Előhúzta a
tükördarabot, és látta, hogy a homloka egyik felén jókora vágás éktelenkedik.
Felnézett a hegyoldalra. Lucfenyők és hó. Száz métert gázolt lefelé a
vízben, mire egy olyan helyet talált, ahol a part elég lankásnak tűnt ahhoz,
hogy felmásszon. Felvonszolta magát, a térde azonban megbicsaklott alatta,
és a sárban meg a hóban visszacsúszott a folyóba. A mellkasába hasító
fájdalom annyira erős volt, hogy legszívesebben felordított volna, de nem
volt hozzá elég levegője, így csak erőtlen sziszegésre futotta. Úgy hangzott,
mint amikor a defektes abroncsból kiszökik a levegő. Amikor ismét kinyitotta
a szemét, nem tudta, mennyi ideig volt eszméletlen. Két másodpercig, esetleg
percekig? Nem bírt mozogni. Ebben a pillanatban rádöbbent, hogy az izmai a
túlzott kihűlés miatt nem akarnak engedelmeskedni. Harry az ártatlan és
könyörtelen kék égre üvöltött. Hát azért élte túl ezt az egészet, hogy halálra
fagyjon a szárazföldön?
 A fenéket.
Feltápászkodott, letört egy ágat egy halott fáról, amely félig a folyóban
feküdt, és rátámaszkodott, mint egy botra. Tízméternyi küszködés után egy
ösvényre bukkant a sáros emelkedőn a hófoltok között. Nem vett tudomást a
térdében lüktető fájdalomról, és észak felé indult, el a naptól, az áramlattal
szemben. A vízesés robaja és a foga vacogása miatt nem hallotta az
autóforgalmat, de amikor valamivel magasabbra jutott, látta a folyó másik
oldalán húzódó utat. A 287-est.
Az úton egy autó haladt el.
Nem fog halálra fagyni.
Csak állt ott, és óvatosan szedte a levegőt, hogy ne szúrjon a mellkasa.
Átkelhet a folyón, megállíthat egy autót, és visszamehet Oslóba. Vagy még
jobb, ha felhívja a sigdali körzeti irodát, és megkéri őket, hogy jöjjenek érte.
Talán már úton is vannak. Ha a kamionsofőr látta, mi történt, valószínűleg
értesítette őket. Harry a mobiltelefonja után kutatott. Majd rájött, hogy a Jim
Beammel és a szolgálati fegyverével együtt az anyósülésen feküdt, és most
holtan, vízbe fúlva hever valahol a folyóban.
És ekkor eszmélt rá.
Hogy ő is halott, vízbe fúlt.
Hogy van választása.
Visszament az ösvényen, és megállt ott, ahol felkapaszkodott az
emelkedőn. Kezével és lábával havat kotort a nyomaira. Aztán újra észak felé
bicegett. Tudta, hogy az út a folyót követi, és amennyiben az ösvény is, akkor
nincs olyan messze Roar Bohr hüttéjétől. Legalábbis ha a térde bírja.
A térde azonban nem bírta. Két és fél óráig tartott az út.
Harry látta, ahogy a duzzanat a szoros kötés mindkét oldalán
kitüremkedik.
Már egy teljes éjszakán át pihentette, és még ad neki néhány órát.
De aztán újra el kell bírnia a súlyát.
Felvett egy kötött sapkát, amelyet a hüttében talált, aztán előszedte a
tükördarabot, hogy megnézze, takarja-e a kötést. Roar Bohrra gondolt,
akinek tíz koronával a zsebében kellett Oslóból Trondheimbe jutnia. Ő
teljesen le volt égve, de neki kisebb távolságot kellett megtennie.
Behunyta a szemét, és hallotta a hangot a fejében:

Farther along we’ll know all about it,
 Farther along we’ll understand why;
Cheer up, my brother, live in the sunshine,
We’ll understand it all by and by.[6]

Már többször is hallotta ezt a dalt. Nem csupán arról szólt, hogy egy nap
eljön az igazság. Hanem arról is, hogy az árulók boldogan élnek, míg azok,
akiket elárultak, szenvednek.

[6] Idővel mindent megértünk.

 Negyvennyolcadik fejezet

Az Oslóba tartó új eggedali expresszjárat sofőrje a magas férfira nézett, aki

éppen felvonszolta magát a busz lépcsőjén. A buszmegálló a 287-es út
elhagyatott szakaszán volt, a férfi pedig terepszínű ruhát viselt, ezért a nő
azt feltételezte, hogy vadász, aki Oslóból jött, hogy az ő vadjaikra
lövöldözzön. Volt azonban három dolog, ami nem egészen stimmelt. Nem
volt vadászidény, a ruhák néhány számmal kisebbek voltak a férfi méreténél,
a fekete kötött sapka alól pedig fehér kötés kandikált ki. És a férfinak nem
volt pénze jegyre.
– Beleestem a folyóba, megsérültem, és elvesztettem a telefonomat meg a
pénztárcámat – mondta. – A hüttémben voltam, és vissza kell jutnom a
városba. Tudna nekem írni egy számlát?
A nő a férfira nézett, és mérlegelte a helyzetet. A kötszer és a túl kicsi
ruhák alátámasztották a meséjét. És az Oslóba indított expresszjárat nem
aratott különösebben nagy sikert, a legtöbben még mindig a helyi járattal
utaztak Åmotba, és ott átszálltak a TIMEkspressenre, tehát rengeteg szabad
hely volt a buszon. A gond az volt, hogy a férfi úgy festett, mint maga a két
lábon járó probléma. A kérdés csak az volt, mivel okoz nagyobb bajt: ha
felengedi, vagy ha nem.
Lehet, hogy a férfi észrevette a tétovázását, mert megköszörülte a torkát,
és hozzátette:
– Ha kölcsönkérhetném a telefonját, szólnék a feleségemnek, hogy várjon a
buszpályaudvaron a jegy árával.
A nő a férfi jobb kezére nézett. A középső ujját szürkéskék fémprotézis
helyettesítette. A mellette lévőn pedig valóban volt jegygyűrű. Azt viszont
esze ágában sem volt hagyni, hogy ez a kéz a telefonját babrálja.
– Üljön le – mondta, majd megnyomott egy gombot, és az ajtó egy hosszú
sóhajjal bezárult a férfi mögött.
Harry hátrasántikált a buszon. Észrevette, hogy a többi utas – főleg azok, akik
hallották a sofőrrel folytatott beszélgetését – félrenéz. Tudta, hogy
magukban azért imádkoznak, ne melléjük üljön le ez a kissé nyugtalanító
külsejű figura, aki úgy néz ki, mintha egyenesen a csatamezőről jött volna.
Talált egy üres dupla ülést.
Kinézett az erdőre és a tájra, amely mellett elsuhantak. Az órájára
pillantott, amely igazolta, amit a reklámban állítottak róla: szinte mindent
túlél, egy-két vízesést is beleértve. Öt perc múlva öt. Közvetlenül sötétedés
után fog Oslóba érni. A sötétség kifejezetten jó lesz.
Valami az oldalába nyomódott, közvetlenül a fájó bordája alatt. Kezét a
dzseki alá dugta, és elfordította a High Standard HD 22-es pisztolyt, amelyet
magával hozott a hüttéből. Behunyta a szemét, amikor elhaladtak a
pihenőhely mellett, ahol az előző nap megfordult az autóval. Érezte a
sebességet, és a pulzusa megemelkedett.
A tisztánlátás egy pillanatában hasított belé a gondolat. A „we’ll understand
it all” nem egy kirakósdarab volt, hanem egy ajtó, amely minden
figyelmeztetés nélkül kinyílt, és beengedett egy kis világosságot a mindent
elborító sötétségbe. Nem tárta fel a teljes képet és az összefüggéseket, de
azért ahhoz eleget, hogy Harry tudja, a történet nem stimmel, valami
hiányzik belőle. Vagyis inkább belekerült valami. Eleget megmutatott ahhoz,
hogy meggondolja magát, és félrerántsa a kormányt.
Az elmúlt huszonnégy órát arra szánta, hogy összerakja a képet. És most
már egészen biztos volt abban, hogy tudja, hogyan történt. Azt viszonylag
könnyű volt elképzelni, hogyan rendezte át és takarította ki a helyszínt
valaki, aki ismeri a rendőrségi nyomozás menetét. Ahogy azt is, hogyan
tették a Rakel vérével szennyezett gyilkos fegyvert a lemezgyűjteményébe,
mivel a gyilkosság után rajta kívül mindössze két ember járt a lakásában.
Csak be kellett bizonyítania, hogy átrendezték a helyszínt, vagy hogy a
lemezei közé tették a kést.
Az indítékot kideríteni már nehezebb volt.
Harry egyre csak valami nyom vagy magyarázat után kutatott az
emlékezetében. És ma reggel, amikor félálomban feküdt az emeletes ágyban,
és végül rátalált – vagy inkább az indíték talált őrá –, először mereven
elutasította, mert akkora képtelenségnek tűnt. Nem lehetett így. Gondold
végig alaposan! Vagy mégis? Lehetséges, hogy annyira egyszerű, hogy már
azon az estén megtudta az indítékot, amikor Alexandra ágyában feküdt?

Szung-min Larsen meglapult a hátsó sorban a Kripos Nils Hansens vei 25.
szám alatti konferencia-központjának egyik új helyiségében.
Az előtte lévő sorokban a média képviselői, újságírók és fotósok foglaltak
helyet, akik annak ellenére szokatlanul nagy számban jelentek meg, hogy a
sajtótájékoztatóra a megszokott munkaidőn kívül került sor. Elgondolása
szerint Ole Winter tett róla, hogy kiszivárogjon a név, amely majd idevonzza
őket: Harry Hole. Winter most az emelvényen álló asztal mögött trónolt
Landstad, az új kedvenc nyomozója társaságában, és az órája
másodpercmutatóját figyelte. Valószínűleg össze kell hangolniuk a kezdést
valamelyik tévécsatorna élő közvetítésével. Winter és Landstad mellett ott
ült a nyomozócsoport egyik rendőrfelügyelője, valamint a Bűnügyi Technikai
Intézet vezetője, Berna Lien. És egy kissé elkülönülve, egészen a jobb szélen
Katrine Bratt. Szomorúnak tűnt, pillantását a papírokra szegezte, amelyek
előtte feküdtek az asztalon. Szung-min úgy sejtette, hogy a lapokon álló
dolgoknak nincs jelentőségük az ügy szempontjából, vagy már olvasta őket.
Látta, ahogy Ole Winter nagy levegőt vesz, sőt, a szó szoros értelmében
felfújja magát. Winter az olcsó, régi öltönyét egy másikra cserélte, amelyet
Szung-min felismerni vélt a svéd Tiger márka kollekciójából. Úgy tippelte,
hogy Winter kifejezetten erre az alkalomra vásárolta az újonnan felvett
sajtófőnökkel folytatott konzultáció után, akinek láthatóan volt némi érzéke
a divathoz.
– Üdvözöljük önöket a sajtótájékoztatónkon! – vágott bele Winter. – Ole
Winter főfelügyelő vagyok, és először is a Rakel Fauke meggyilkolásának
ügyében folytatott nyomozásról fogok beszámolni, amelyben számos áttörést
értünk el, és meglátásunk szerint az intenzív csapatmunkának köszönhetően
meg is oldottuk az esetet.
Winternek itt szünetet kellett volna tartania a maximális hatás elérése
érdekében, gondolta Szung-min. A nyomozás vezetője azonban tovább
dörmögött, és ki tudja, talán épp ettől lesz hitelesebb, és látszik
professzionálisabbnak. Végtére is az ember nem csinálhat színjátékot egy
gyilkosságból. Szung-min ezt az eszébe véste, és későbbi felhasználás céljából
elraktározta. Mert egy nap ő fog ott ülni. Ha eddig nem tudta volna, most
már biztos volt benne. Egy nap lerángatja ezt a vén, szőrös majmot arról az
ágról.
– Reméljük és hisszük, hogy ez egyaránt megkönnyebbülést jelent majd a
hozzátartozóknak és a környékbelieknek – folytatta Winter. – Nagyon
szomorú, de úgy tűnik, hogy az az ember, akire rá tudjuk bizonyítani Rakel
Fauke megölését, öngyilkos lett. Nem fogok ennek okairól találgatásokba
bocsátkozni, de természetesen nem zárhatjuk ki, hogy azért tette, mert
rájött, hogy a Kripos közel jár az elfogásához.
Szung-minnek feltűnt, hogy Winter azt mondta, „akire rá tudjuk
bizonyítani”, ahelyett hogy „a gyanúsított”. Aztán azt, hogy „öngyilkos lett”,
ahelyett hogy „eltűnt”, és úgy fogalmazott, hogy „a Kripos közel jár az
elfogásához”, nem pedig úgy, hogy „a Kripos közel jár a letartóztatásához”.
Valamint azonnal találgatni kezdett, miután kijelentette, hogy nem fog
találgatásokba bocsátkozni. Óvatosabb, profibb és észszerűbb szóválasztás
jobban bevált volna.
– Azért fogalmaztam úgy, hogy „úgy tűnik, öngyilkos lett” – folytatta
Winter –, mert egyelőre eltűnt személyként tartjuk nyilván. Biztosan vannak
önök között, akik hallottak róla, hogy tegnap reggel egy autó belehajtott a
287-es út melletti folyóba. Most már nyilvánosságra hozhatjuk, hogy az autó
a gyanúsított, Harry Hole tulajdona volt…
Winternek ezen a ponton nem volt szüksége rá, hogy hatásszünetet
tartson, mert a sajtó soraiból felhangzó hangos nyögések, sóhajok és
felkiáltások úgyis félbeszakították.

Harry villózó fényre riadt fel, aztán látta, hogy éppen a lysakeri alagúton
hajtanak át, és hamarosan megérkeznek. Amikor kiértek a szabad ég alá,
megállapította, hogy valóban besötétedett. A busz felrobogott a domb
tetejére, majd legördült róla Sjølyst irányába. Harry lenézett a Bestumkilen-
öbölben sorakozó kishajók armadájára. Persze mit nevezünk kicsinek? És
még ha van is pénzed megvásárolni az egyik ilyen hajót, hány és hány órát
emészt fel a kérészéletű norvég hajózási szezonból az adminisztráció és a
karbantartás? Miért nem bérelnek inkább az emberek hajót azon a néhány
napon, amikor tényleg szép az idő, hogy kikötés után gondtalanul
hazasétálhassanak? A buszon kevesen voltak, csend honolt, a Harry előtt lévő
ülés felől azonban egy fülhallgatóból zümmögés hallatszott, és a háttámlák
között egy laptop képernyője világított. A buszon nyilván volt wifi, mert
Harry látta, hogy az utas a VG honlapját böngészi.
Megint kinézett a hajókra. Talán nem is a tengeren töltött órák a fontosak,
hanem a birtoklás. Hogy az ember a nap bármely órájában arra
gondolhasson, hogy van egy saját hajója. Egy gondosan karbantartott, drága
hajó, és amikor mások elhaladnak mellette, rámutatnak, és megcsodálják.
Mert köztudott, hogy nem a tetteink határoznak meg minket, hanem a
birtoktárgyaink. És ha mindent elveszítettünk, megszűnünk létezni. Harry
tudta, merre tartanak a gondolatai, és elhessegette őket.
Ismét a laptop képernyőjére nézett a háttámlák között. Olyan szögben állt,
hogy visszatükrözte az arcát, és úgy tűnt, a VG honlapját az ő nyúzott vonásai
töltik ki. Pillantása a képmása alatti szövegre siklott.
A VG élő közvetítése a sajtótájékoztatóról: A GYILKOSSÁGGAL GYANÚSÍTOTT
HARRY HOLE ELTŰNT
Harry hevesen pislogni kezdett, hogy megbizonyosodjon róla, ébren van-e,
és nem ment-e valami a szemébe. Még egyszer elolvasta. A képre nézett,
amely nem tükörkép volt, hanem a közvetlenül a Vámpirista-ügy után
készült fotója.
Hátrahanyatlott az ülésen, és mélyen az arcába húzta a sapkát.
A rohadt életbe!
Néhány óra, és a kép mindenütt meg fog jelenni. Fel fogják ismerni az
utcán, mert egy túl rövid terepszínű egyenruhában sántikáló férfi minden,
csak nem jól álcázott. És ha letartóztatják, az egész tervnek annyi. Tehát meg
kell változtatnia a tervet.
Gondolkodni próbált. Nem mozoghat nyílt terepen, ezért minél hamarabb
találnia kell egy telefont, hogy kapcsolatba léphessen azokkal, akikkel
beszélnie kell. Öt-hat perc múlva beérnek a buszpályaudvarra, ahonnan egy
gyalogoshíd vezet át a központi pályaudvarra. Az állomáson nyüzsgő
tömegből, a drogosok, kéregetők és a város legkülöncebb figurái közül nem
fog kiríni. És ami a legfontosabb: amikor 2016-ban a Telenor lebontatta az
összes telefonfülkéjét, kuriózumként kihelyeztetett néhány régimódi érmés
telefont, többek között az oslói központi pályaudvarra.
De attól még nem oldódik meg a problémája, hogy talál egyet.
Hogyan jut el Oslóból Trondheimbe?
Egyetlen vas nélkül.
– Nincs hozzáfűznivalóm – mondta Katrine Bratt. – Ezt pillanatnyilag nem
tudom kommentálni. – Majd hozzátette: – Erre a Kriposnak kell válaszolnia.
Szung-min megsajnálta az újságírók kérdéseinek kereszttüzében ülő nőt.
Úgy festett, mintha a saját temetésén venne részt. De tényleg ez a jó
megfogalmazás? Mégis mire alapozva feltételezzük, hogy a halál rosszabb
hely ennél? Harry Hole nyilvánvalóan nem így gondolta.
Szung-min óvatosan kicsúszott az üres széksorból, eleget hallott. Eleget
ahhoz, hogy tudja, Winter megkapta, amit akart. Eleget ahhoz, hogy rájöjjön,
a belátható jövőben nem tudja kihívni az alfahímet. Mert ez az ügy tovább
fogja erősíteni Winter pozícióját, ő pedig kegyvesztetté vált, és fel kell tennie
magának a kérdést, nincs-e itt az ideje egy másik klubba jelentkezni. Katrine
Bratt olyan vezetőnek tűnt, akinek szívesen dolgozna. Akivel szívesen
dolgozna. Átvehetné Harry Hole felszabadult helyét. Ha ő Messi, akkor Hole
volt Maradona. Isteni tehetséggel megáldott csaló. És bármilyen ragyogó
csillag is Messi, épp ezért soha nem lesz belőle akkora legenda, mint
Maradona. Szung-min tudta, hogy bár pillanatnyilag nagy az ellenállás, az ő
történetében nem lesz helye bukásnak, Hole és Maradona tragédiájának. Az ő
története csak egy újabb unalmas sikertörténet lesz.

Casco feltette az Oakley napszemüveget.

Egy kávézó pultjáról emelte el, ahová azért tért be, hogy kérjen egy
papírpoharat a kolduláshoz. A napszemüveg tulajdonosa meg azért tette le,
hogy szemügyre vegyen egy lányt a kávézó előtt az utcán. A napfény
megcsillant a havon, ezért némileg logikátlannak tűnt, hogy levette a
napszemüveget. De nyilván azt akarta, a lány lássa, hogy megnézi. Nos, az az
idióta most ráfázott a kanosságára.
– Idióta! – nyögte Casco csak úgy magának és mindenkinek.
A combja és a feneke mintha elsorvadt volna. Igencsak igénybe veszi az
embert, ha hosszú órákon keresztül gubbaszt a kemény, hideg utcakövön,
miközben látványosan szenved. És ő aztán tényleg szenvedett. Legfőbb ideje
volt beszerezni az esti adagját.
– Köszönöm! – énekelte, amikor egy újabb érme csörrent meg a
papírpohárban.
Fontos a jó hangulat.
Casco azért tette fel a napszemüveget, mert úgy képzelte, hogy
felismerhetetlenné teszi. Nem mintha tartott volna a rendőrségtől, mindent
elmondott nekik, amit tudod. De még nem találták meg és nem kapcsolták le
Davidot, és ha az időközben megtudta, hogy Casco köpött annak a kínai
zsarunak, könnyen lehet, hogy most éppen őt keresi. Ezért tömegben volt a
legnagyobb biztonságban, mint például itt, a központi pályaudvar
jegypénztára előtt, ahol senki sem fenyegethette az életét.
Talán a kellemes tavaszi időjárás és a megszokottnál pontosabban járó
vonatok tehettek róla, hogy az emberek jó hangulatban voltak. Legalábbis a
szokásosnál több pénzt dobtak a papírpohárba. Még annak az emós
fiatalokból álló bandának néhány tagja is beáldozott pár érmét, amelyik a 19-
es vágányhoz vezető lépcsőnél lévő sarokban szokott összeverődni. Az esti
adag már biztosítva volt, még a napszemüveget sem kell eladnia ma.
Casco egy terepruhás alakra lett figyelmes. Nemcsak azért, mert sántított,
kötszer lógott ki a sapkája alól, és úgy általában leharcoltnak tűnt, hanem
azért is, mert a haladási iránya megtörte a mintát: keresztezte mindenki más
útvonalát, akár a ragadozóhal a planktonevők raját. Röviden: egyenesen
Casco felé tartott, ami neki egy cseppet sem volt ínyére. Akik pénzt adtak,
elhaladtak mellette, nem felé tartottak. Ha felé tartottak, az már régen rossz
volt.
A férfi megállt előtte.
– Kölcsönkérhetek egy kis aprót? – A hangja ugyanolyan rekedt volt, mint
Cascóé.
– Bocs, haver – válaszolta Casco. – A saját adagodra magadnak kell
megszerezned a lóvét, nekem nincs több, mint amennyi kell.
– Csak húsz-harminc koronára lenne szükségem.
Casco kurta horkantással felnevetett.
– Látom, hogy orvosságot akarsz venni, de ahogy már mondtam, én is.
A férfi leguggolt mellé. Előhúzott valamit a belső zsebéből, és megmutatta
Cascónak. Egy rendőrigazolvány volt. A francba, már megint? A képen
látható férfi távolról hasonlított az előtte lévő pasasra.
– Ezennel lefoglalom a nyilvános helyen történő, illegális koldulásból
származó bevételedet – jelentette ki a férfi, és a pohárért nyúlt.
– Lófaszt! – kiáltotta Casco, és felkapta a poharat. A mellkasához szorította.
Néhány járókelő rájuk nézett.
– Vagy ideadod – mondta a férfi –, vagy beviszlek a rendőrségre, őrizetbe
veszlek, és akkor legkorábban holnap reggel lőheted be magad. Hogy
tetszene egy ilyen éjszaka?
– Csak blöffölsz, te kibaszott drogos zsaru! A városvezetés a 2016.
december 16-i szavazásán az adománygyűjtés, beleértve a koldulást is,
tilalmának bevezetésére irányuló elsődleges és kiegészítő javaslatokat
elutasította.
– Hm – mondta az előtte guggoló férfi, és úgy tett, mintha a hallottakon
tűnődne. Olyan közel hajolt Cascóhoz, hogy eltakarta a járókelők elől, és
suttogva ezt mondta: – Igazad van. Blöff volt. Ez viszont nem blöff.
Casco szeme elkerekedett. A férfi benyúlt a terepszínű dzseki alá, és egy
pisztolyt szegezett rá. Egy nagy, csúnya, kicseszett pisztolyt az esti
csúcsforgalom kellős közepén a központi pályaudvaron! A pasas valószínűleg
teljesen őrült volt. Kötés volt a homlokán, és egy kurvára ijesztő heg
húzódott a szája sarkától a füléig. Casco nagyon jól tudta, mit tesz a drog
utáni sóvárgás az egyébként normális emberekkel. Nemrégiben látta, mit
képes véghez vinni egy vasrúd, erre most itt ez a fickó fegyverrel a kezében.
Mégiscsak el kell adnia az Oakley-t.
– Nesze! – nyögte, és odaadta a pasasnak a papírpoharat.
– Köszönöm. – A férfi elvette, és belepillantott. – Mennyit kérsz a
napszemüvegért?
– Mi?
– A napszemüvegért. – A férfi az összes papírpénzt kivette a pohárból, és
Cascónak adta. – Ez elég lesz?
Aztán lekapta róla a napszemüveget, az orrára biggyesztette, felállt, és
keresztülbicegett a rajon a 7-Eleven előtti régi érmés telefonhoz.

Harry először a saját üzenetrögzítőjét hívta fel, beütötte a kódot, és

megtudta, hogy Kaja Solness nem hagyott üzenetet, vagyis nem próbálta
visszahívni. Az egyetlen üzenet a meglehetősen ideges Johan Krohntól
érkezett:
– …arra kell kérnem, hogy ez maradjon köztünk. Svein Finne megzsarolt…
engem és a családomat. Én… öhm, kérem, hívjon vissza! Köszönöm.
Majd felhív valaki mást, én halott vagyok, gondolta Harry, miközben azt
figyelte, ahogy a pénzérmék lepottyannak a készülékben.
Felhívta a tudakozót. Megkapta a telefonszámokat, amelyeket kért, és
felírta őket a kézfejére.
 Az első szám, amelyet beütött, Alexandra Sturdzáé volt.
– Harry!
– Ne tedd le! Ártatlan vagyok. Dolgozol?
– Igen, de…
– Mennyit tudnak?
Hallotta, hogy a nő habozik, aztán döntésre jut. Röviden összefoglalta
Harrynak a Szung-min Larsennel folytatott beszélgetését. Amikor a
mondandója végére ért, olyan volt a hangja, mint aki a sírás határán áll.
– Tudom, hogy fest a dolog – mondta Harry. – De muszáj megbíznod
bennem. Menni fog?
Csend.
– Alexandra! Ha azt hiszem, hogy megöltem Rakelt, feltámadtam volna
halottaimból?
A vonal másik végén továbbra is csend volt. Aztán mély sóhaj hallatszott.
– Köszönöm – mondta Harry. – Emlékszel az utolsó estére, amikor nálad
voltam?
– Igen – szipogta Alexandra. – Vagyis nem.
– Az ágyban feküdtünk. Megkértél, hogy használjak óvszert, mert biztosan
nem akarok újra apa lenni. Aztán hívott egy nő.
– Ó, igen. Kaja. Csúnya név.
– Nos – mondta Harry. – Fel kell tennem egy kérdést, amire valószínűleg
nem szívesen válaszolsz.
– Mi lenne az?
Harry feltette az eldöntendő kérdést. Hallotta, hogy Alexandra ismét
tétovázik. Ez már majdnem kielégítő válasz volt. Aztán a nő igent mondott.
Ezzel Harry meg is kapott mindent, amire szüksége volt.
– Köszönöm. Még egy dolog. A véres nadrág. El tudnál végezni a róla vett
mintán egy elemzést?
– Rakel vérén?
– Nem. Vérzett az öklöm, ezért az én vérem is rajta van a nadrágon,
emlékszel?
– Persze.
– Jó. Azt szeretném, hogy az én véremet elemezd.
– A tiédet? Miért?
Harry elmagyarázta, mire kíváncsi.
– Az eltart egy ideig – mondta Alexandra. – Úgy egy óra. Fel tudlak hívni
valahol?
Harry elgondolkodott.
– Küldd el az eredményt sms-ben Bjørn Holmnak.
Megadta Alexandrának a számot, aztán letették.
Újabb érméket dobált be, és látta, hogy a koronák gyorsabban potyognak,
mint ahogy beszélni tud. Hatékonyabbnak kell lennie.
Oleg számára emlékezett.
– Igen?
A fiú hangja távoli volt. Vagy azért, mert távoli helyen tartózkodott, vagy
mert a gondolatai jártak nagyon messze. Talán mindkettő.
– Én vagyok az, Oleg.
– Papa?
Harrynak nyelnie kellett egyet.
– Igen – válaszolta.
– Álmodom – mondta Oleg.
Nem hangzott tiltakozásnak, inkább olyan volt, mint egy józan
ténymegállapítás.
– Nem álmodsz – felelte Harry. – Vagy én is álmodom.
– Katrine Bratt azt mondta, hogy a folyóba hajtottál.
– Túléltem.
– Öngyilkos akartál lenni.
Harry hallotta a mostohafia hangjában a csodálkozást, amely már kezdett
teret engedni a növekvő dühnek.
– Igen – mondta Harry. – Mert azt hittem, megöltem az édesanyádat. De az
utolsó pillanatban rájöttem, hogy pontosan ezt akarták elhitetni velem.
– Mit mondasz?
– Túl sok mindent kellene elmagyaráznom ebben a pillanatban, és nincs
elég apróm. Meg kell tenned nekem valamit.
Szünet.
– Oleg?
– Itt vagyok.
– A ház a nevedre került, ami azt jelenti, hogy le tudod olvasni a
villanyórát a neten. Órára lebontva mutatja az energiafogyasztást.
– És akkor mi van?
Harry röviden elmagyarázta, hogy „akkor mi van”, és megkérte Oleget,
küldje el a fogyasztást sms-ben Bjørn Holmnak.
 Amikor végeztek, nagy levegőt vett, és beütötte Kaja Solness számát.
Hatszor csengett ki. Már éppen le akarta tenni, és szabályosan
összerezzent, amikor meghallotta Kaja hangját.
– Kaja Solness.
Harry megnedvesítette az ajkát.
– Harry vagyok.
– Harry? Nem ismertem fel a számot. – Kaja feszültnek tűnt, gyorsan
beszélt.
– Többször is próbáltalak hívni a telefonomról – mondta Harry.
– Tényleg? Nem néztem, nekem… el kellett utaznom. A Vöröskereszt.
Mindent el kellett dobnom, ilyen, amikor készenlétben van az ember.
– Hm. Hová küldtek?
– Öhm… Olyan gyorsan történt, hogy nem is emlékszem a hely nevére.
Földrengés. Egy kis sziget a Csendes-óceánban, pokoli hosszú út volt. Ezért
nem hívtalak vissza, nagyrész egy teherszállító repülőgépen ültem.
– Hm. Pedig úgy hangzik, mintha itt lennél a közelben.
– Manapság elég jók a telefonvonalak. Figyelj csak, most dolgom van. Mit
akartál?
– Szükségem lenne egy helyre, ahol aludhatok.
– A lakásod nem jó?
– Túl kockázatos. El kell rejtőznöm. – Harry a koronák egyre rövidülő
sorára nézett. – Később elmagyarázom, most villámgyorsan találnom kell egy
helyet.
– Várj!
– Igen?
Szünet.
– Mehetsz hozzám – mondta Kaja. – Mármint a házamba. Van egy kulcs a
lábtörlő alatt.
– Alhatok Bjørnéknél is.
– Nem! Ragaszkodom hozzá. Azt akarom, hogy menj oda. Tényleg.
– Oké. Köszönöm.
– Jól van. Nemsokára találkozunk. Remélem.
Miután letette a kagylót, Harry egy darabig csak állt, és bámult maga elé.
Pillantása a közeli kávézó pultja fölötti televízió képernyőjére esett. A
bejátszásban őt mutatták, amint éppen belép a bíróság épületébe. Ez a
felvétel is a Vámpirista-ügy után készült. Harry gyorsan visszafordult a
telefonhoz. Beütötte Bjørn számát, amelyet szintén fejből tudott.
– Holm.
– Harry.
– Nem – mondta Bjørn. – Harry meghalt. Ki maga?
– Nem hiszel a kísértetekben?
– Azt kérdeztem, ki maga!
– Az vagyok, akinek a Road to Ruint adtad.
Csend.
– Még mindig jobban szeretem a Ramonest és a Rocket to Russiát – mondta
Harry. – De pokoli jól ki lett találva.
Hangot hallott. Eltartott egy ideig, mire megértette, hogy sírás. Nem
gyereksírás. Egy felnőtt férfié.
– A központi pályaudvaron vagyok – mondta Harry, és úgy tett, mintha
nem hallotta volna a hangot. – Köröznek, megsérült a lábam, és nincs egy
vasam se, úgyhogy szükségem lenne egy ingyenfuvarra a Lyder Sagens
gatéra.
Harry zihálást hallott. Majd egy félig elnyelt „atyaég” felkiáltást. Aztán
Bjørn Holm hangját, vékony és reszkető volt, amilyennek még sosem
hallotta:
– Egyedül vagyok a kicsivel, Katrine sajtótájékoztatón van a Kriposnál. De…
Harry várt.
– Magammal viszem a gyereket, úgyis szoknia kell az autózást – mondta
Bjørn. – Húsz perc múlva a Byportennél?
– Már ketten is elmentek mellettem, akik túlságosan megbámultak, szóval
lehetne tizenöt perc?
– Megpróbálom. Állj a tax…
Bjørn hangját egy hosszú sípszó szakította félbe. Harry felnézett. Az utolsó
korona is leesett. Bedugta a kezét a dzsekije alá, és megsimogatta a mellkasát
a sajgó bordája felett.

Harry az oslói központi pályaudvar északi kijáratánál állt az árnyékban,

amikor Bjørn Holm vörös Volvo Amazonja elgurult a szabad taxik sora
mellett, és megállt. Az autóknál beszélgető sofőrök szeme villámokat szórt,
mintha a gyanús veteránautó legalábbis kalóztaxi volna, vagy ami még
rosszabb: Uber.
 Harry odasántikált a kocsihoz, és beült az első ülésre.
– Helló, kísértet! – suttogta Bjørn a szokás szerint félig fekvő helyzetbe
állított ülésből. – Kaja Solnesshez?
– Igen – felelte Harry, aki rájött, hogy a suttogás a gyerek miatt van, aki
hátul aludt a nekik háttal fordított gyerekülésben.
Kigurultak a körforgalomba a Spektrum aréna mellett, ahová Bjørn tavaly
nyáron el akarta rángatni Harryt egy Hank Williams-koncertre. A koncert
napjának reggelén azonban felhívta, és azt mondta, hogy a szülőszobában
van, mert a vártnál hamarabb beindult a szülés. És azt gyanítja, a gyerek
igyekszik mihamarabb kijutni, hogy az apjával legyen, és megtanulja az első
Hank Williams-számait.
– Solness kisasszony tud az érkezésedről? – kérdezte Bjørn.
– Igen. Azt mondta, hagyott egy kulcsot a lábtörlő alatt.
– Senki sem hagy kulcsot a lábtörlő alatt, Harry.
– Meglátjuk.
Elhajtottak a Bispelokket és a kormányzati épület mellett. Aztán A sikoly
ihlette falfestmény és a Blitz mellett, majd keresztezték a Stensberggatát,
amelyen Bjørn a gyilkosság éjszakáján hazafuvarozta Harryt. Harry akkor
annyira nem volt magánál, hogy egy bombabecsapódást sem észlelt volna.
Most viszont erősen összpontosított, és hallotta a motor hangjának minden
apró változását, akárcsak az ülés nyikorgását, és – amikor nem sokkal a
fagerborgi templom előtt a Sporveisgatánál megálltak a piros lámpánál – a
gyermek szinte hangtalan légzését is a hátsó ülésről.
– Majd elmeséled, amikor úgy érzed, itt az ideje – mondta Bjørn halkan.
– Úgy lesz – válaszolta Harry, és észrevette, hogy furcsa a hangja.
Felhajtottak a Norabakkenre, majd begurultak a Lyder Sagens gatéra.
– Ez az – mutatta Harry.
Bjørn megállt. Harry nem mozdult.
A bűnügyi technikus várt egy kicsit, majd leállította a motort. A sötétbe
burkolózó házat nézték a kerítés mögött.
– Mit látsz? – kérdezte Bjørn.
Harry megvonta a vállát.
– Egy százhetven centi körüli nőt, aki mindenben túltesz rajtam. Nagyobb a
háza. Több az esze. Erkölcsösebb.
– Kaja Solnessről beszélsz? Vagy a szokásos?
– A szokásos?
 – Rakel.
Harry nem válaszolt. A ház fekete ablakait nézte a kert fáinak
szétterpesztett, göcsörtös boszorkányujjakra emlékeztető csupasz ágai
mögött. Az épület az égvilágon semmit sem árult el. De nem úgy tűnt, mintha
aludna. Inkább úgy, mintha visszatartaná a lélegzetét.
Három rövid hang. Don Helms steel gitárja a Your Cheatin’ Heartból. Bjørn
előhalászta a telefonját a kabátja zsebéből.
– Sms – mondta, és el akarta tenni a készüléket.
– Nézd meg! – szólt rá Harry. – Nekem jött.
Bjørn tette, amit Harry mondott.
– Fogalmam sincs, mi ez, vagy kitől jött, de az áll benne, hogy
benzodiazepin és flunitrazepám.
– Hm. Régi ismerősök a nemierőszak-ügyekből.
– Igen. Rohypnol.
– Ha beadod egy embernek, és elég nagy az adag, garantáltan kiüti négy-öt
órára. Azt sem veszi észre, ha lökdösik, vagy ide-oda cipelik.
– Vagy megerőszakolják.
– Pontosan. De ami miatt a flunitrazepám kiválóan alkalmas erre a célra, az
természetesen az, hogy emlékezetkiesést okoz. Teljes filmszakadást, az
áldozat egyszerűen nem emlékszik, mi történt.
– Valószínűleg ezért nem gyártják már.
– Az utcán viszont még árulják. És aki a rendőrségnél dolgozik, pontosan
tudja, hol lehet megvásárolni.
Újra felcsendült a három hang.
– Jó ég, micsoda forgalom! – mondta Bjørn.
– Nézd meg ezt is.
A hátsó ülésről nyöszörgés hallatszott, Bjørn megfordult, és a gyerekülésre
bámult. Aztán újra egyenletessé vált a kicsi lélegzése. Harry látta, ahogy
Bjørn felenged, és megint a telefonjára néz.
– Az áll benne, hogy este nyolc és éjfél között az energiafogyasztás
óránként tizenhét és fél kilowattal nőtt. Ez mit jelent?
– Azt jelenti, hogy aki megölte Rakelt, negyed kilenckor végzett vele.
– Micsoda?
– Nemrég beszéltem egy pasassal, aki ugyanezt a trükköt vetette be.
Részegen halálra gázolt egy lányt, betette a kocsiba, és feltekerte a fűtést,
hogy melegen tartsa a testet. Meg akarta téveszteni az orvost, hogy azt
higgye, a lány később halt meg, mint valójában. Mert akkor még nagyon
magas volt a pasas véralkoholszintje.
– Most már nem igazán tudlak követni, Harry.
– A gyilkos az első ember, akit a felvételen láttunk. Az, aki gyalog jött. Este
nyolc óra két perckor ér oda, meggyilkolja Rakelt a tartóból kivett késsel,
feltekeri a termosztátot, amely a földszint valamennyi radiátorát
szabályozza, majd elhagyja a házat, anélkül hogy kulcsra zárná az ajtót.
Megkeres engem, aki ekkorra már holtrészeg vagyok, így nem veszem észre,
hogy Rohypnollal elkábít. A lemezeim közé rejti a gyilkos fegyvert, megkeresi
a Ford Escort kulcsát, elszállít a tetthelyre, és becipel. Ezért tartott olyan
sokáig kiszállnia az autóból, és ezért tűnt úgy, mintha kövér lenne, vagy
lógna rajta a kabát, mert összegörnyed. A gyilkos úgy cipel be a házba, mint
egy hátizsákot. „Ahogy a harcban elesett katonáinkat”, mondta Bohr, amikor
Afganisztánról és Irakról mesélt. Aztán a vértócsába fektet, és magamra
hagy.
– Ó, a francba! – Bjørn megvakarta vörös pofaszakállát. – De a felvételen
nem látszik, hogy bárki elhagyná a helyszínt.
– Mert azt akarta, hogy amikor magamhoz térek, meg legyek győződve
róla, hogy én öltem meg Rakelt. Vagyis mindkét kulcsra rá kellett
bukkannom a házban, miközben a bejárati ajtó zárva van. Hogy arra a
következtetésre jussak, kizárólag én követhettem el a gyilkosságot.
– A bezárt szoba rejtélyének egy változata?
– Pontosan.
– És aztán…?
– Miután a gyilkos Rakel mellé fektetett, bezárta a bejárati ajtót belülről, és
az alagsori ablakon át elhagyta a tetthelyet. Az az egyetlen ablak, amelyen
nincs rács. Nem tudott a vadkameráról, de mázlija volt. A kamera mozgásra
kapcsol be, de a felvételen semmi sem látszik, mert a gyilkos teljes sötétben
mozgott az udvar másik oldalán. Azt hittük, macska vagy madár, és nem
foglalkoztunk vele.
– Úgy érted… átvertek?
– Manipuláltak, hogy azt higgyem, megöltem, akit szeretek.
– Atyaég, ez rosszabb, mint a legszörnyűbb halálbüntetés, tiszta kínzás.
Miért…
– Pontosan azért, amit mondtál. Büntetésből.
– Büntetésből? De miért?
 – Az árulásomért. Akkor értettem meg, amikor végezni akartam
magammal, és bekapcsoltam a rádiót. Farther along we’ll know all about it…
– Farther along we’ll understand why – mondta Bjørn lassan bólintva.
– Cheer up, my brother – folytatta Harry. – Live in the sunshine. We’ll
understand it all by and by.
– Gyönyörű – mondta Bjørn. – Sokan azt hiszik, hogy ez egy Hank Williams-
szám, de valójában a kevés feldolgozásainak egyike.
Harry elővette a pisztolyt. Hallotta, hogy Bjørn nyugtalanul fészkelődni
kezd az ülésen.
– Regisztrálatlan – mondta Harry, miközben felcsavarta a fegyverre a
hangtompítót. – Az E14, egy megszűnt kémszervezet vásárolta. Nem lehet
lenyomozni.
– Azt tervezed, hogy… – Bjørn aggodalmas arccal Kaja háza felé biccentett.
– …használni fogod?
– Nem – válaszolta Harry, és a kollégájának adta a pisztolyt. – Nem viszem
be.
– És miért adod ide nekem?
Harry hosszan nézett Bjørnre.
– Mert te ölted meg Rakelt.
 Negyvenkilencedik fejezet

– Amikor a gyilkosság napján estefelé felhívtad Øysteint a Jealousy Barban, és

megtudtad, hogy ott vagyok, sejtetted, hogy egy ideig még ott is maradok –
mondta Harry.
Bjørn a pisztolyt markolta, miközben Harryra bámult.
– Aztán felhajtottál a Holmenkollenre. Valamivel távolabb parkoltál le az
Amazonnal, hogy a szomszédok vagy más tanúk ne láthassák, mert egy ilyen
szembetűnő autóra biztosan emlékeztek volna. Felgyalogoltál a házhoz, és
becsengettél. Rakel ajtót nyitott, és nyilván beengedett. Természetesen nem
tudtad, hogy az egészet rögzíti egy vadkamera. Akkor még csak azt tudtad,
hogy minden jól megy. Nem voltak tanúk, egyelőre semmilyen váratlan
esemény nem történt, a késtartó ugyanott állt, ahol a legutóbbi
látogatásodkor, amikor még ott laktam. Én pedig a Jealousy Barban ittam.
Kivetted a kést a tartóból, és megölted Rakelt. Hatékonyan és örömtelenül,
hiszen nem vagy szadista. De elég brutálisan ahhoz, hogy tudjam, fájdalmai
voltak. Amikor meghalt, feltekerted a termosztátot, magadhoz vetted a kést,
elhajtottál a Jealousy Barba, Rohypnolt tettél az italomba, miközben én azzal
voltam elfoglalva, hogy orrba verjem Ringdalt. Kivittél a kocsidhoz, és
hazafuvaroztál. A Rohypnol gyorsan hatott, már rég álomországban jártam,
amikor megálltál a Ford Escort mellett a ház mögötti parkolóban. A lakás
kulcsait megtaláltad a zsebemben. A kezembe adtad a kést, hogy
rákerüljenek az ujjlenyomataim, majd a Rainmakers és Ramones közé tetted
a lemezgyűjteményben, ahová Rakel betűrendben illik. Megkerested a
slusszkulcsomat. A lépcsőn lefelé összefutottál Gulével, aki éppen hazaért a
munkából. Erre nem készültél, de ügyesen rögtönöztél. Azt mondtad, hogy
ágyba dugtál, és most hazamész. A hátsó udvarban áttettél az Amazonból az
Escortba, és felhajtottál Rakelhez. Eltartott egy darabig, mire kirángattál a
kocsiból. A hátadra vettél, és felcipeltél a lépcsőn. Az ajtó nem volt bezárva.
Majd a vértócsába fektettél Rakel mellé. Eltakarítottad a nyomaidat, aztán
kimásztál a pinceablakon. A pinceablakot természetesen nem lehet kívülről
bereteszelni. Te azonban erre is gondoltál. Úgy sejtem, gyalog mentél haza.
Le a Holmenkollveienen. Talán végig a Sørkedalsveienen Majorstuáig.
Elkerülted a térfigyelő kamerákat, nem taxiztál, mert akkor bankkártyával
kellett volna fizetned, mindenre gondod volt, ami visszanyomozható. Aztán
már csak várnod kellett. A kezed ügyében tartottad az adó-vevő készüléket,
figyelted a rádiókommunikációt. Ezért érhettél elsőként a helyszínre, amikor
bejelentették, hogy egy halott nőt találtak Rakel lakcímén, annak ellenére
hogy apasági szabadságon vagy. És átvetted az irányítást. Vállaltad, hogy
körbejárod a házat, ellenőrzöd a lehetséges menekülési útvonalakat, amire a
többiek nem gondoltak, mivel a bejárat ajtó nyitva volt, amikor Rakelt
megtalálták. Lementél a pincébe, bereteszelted az ablakot, a látszat kedvéért
a padlásra is felmentél, majd vissza a földszintre, és közölted, hogy mindent
zárva találtál. Van idáig bármi ellenvetésed?
Bjørn Holm nem válaszolt. Összeroskadva ült, és üveges szemmel bámult
Harryra, de úgy tűnt, nem képes fókuszálni.
– Azt hitted, célegyenesben vagy. Hogy véghez vitted a tökéletes
bűncselekményt. Senki sem állíthatja, hogy nem voltak meg hozzá a
feltételek. Természetesen volt egy kedvezőtlen fordulat, amikor rájöttél,
hogy az agyam elfojtotta a tényt, hogy Rakelnél ébredtem. Elfojtotta az abbéli
meggyőződésemet, hogy én öltem meg, hiszen az ajtó belülről volt bezárva.
Nem emlékeztem rá, hogy eltakarítottam magam után a nyomokat,
leszedtem a fáról a vadkamerát, és kivettem belőle a memóriakártyát.
Semmire sem emlékeztem. De ez nem mentett volna meg. Hiszen a biztonság
kedvéért elrejtetted a lakásomban a gyilkos fegyvert. Hogy ha nem látnám be
a bűnösségemet, és nem büntetném meg magamat kellőképpen, ha
megúsznám a dolgot, akkor még mindig gondoskodhass róla, hogy a
rendőrség házkutatást tartson nálam, és megtalálja a kést. Amikor rájöttél,
hogy nem emlékszem semmire, gondoskodtál róla, hogy én magam találjam
meg a kést a lemezek között. Azt akartad, hogy én kínozzam meg saját
magamat. Ezért ajándékoztál meg egy új lemezzel. Nagyon jól tudtad, hová
fogom tenni a gyűjteményemben, mert ismered a rendszeremet. A Ramones
Road to Ruinja pontosan azt jelentette számomra, amit a címe ígér: utat a
pusztulásba. Az a gyanúm, hogy nem leltél perverz örömet abban, hogy a
temetésen adtad át, de… – Harry megvonta a vállát. – Ezt tetted. És
megtaláltam a kést. És elkezdtem emlékezni.
 Bjørn kinyitotta a száját, majd becsukta.
– De aztán adódott egy kis bökkenő – folytatta Harry. – Megtaláltam a
vadkamera memóriakártyáját. Rájöttél, mekkora veszély fenyeget:
azonosíthatnak és leleplezhetnek. Megkérdezted, készítettem-e másolatot a
felvételekről, majd azt mondtad, bízzam rád a memóriakártyát. Azt hittem,
azért kérdezed, mert könnyebb lenne Dropboxon keresztül elküldeni. De csak
meg akartál bizonyosodni róla, hogy megkaptad az egyetlen eredeti
példányt, és megsemmisítheted, vagy módosíthatod a felvételeket, ha
azonosítható lennél rajtuk. Amikor megkönnyebbülve láttad, hogy a
felvételek nem sok mindent árulnak el, továbbküldted a memóriakártyát a
3D-s szakértőnek, de anélkül hogy a saját nevedet belekeverted volna. Utólag
már könnyű okosnak lenni: fel kellett volna tennem magamnak a kérdést,
miért nem mondtad egyszerűen, hogy küldjem el a pasasnak a felvételeket.
Harry a pisztolyra nézett. Bjørn mutatóujja nem a ravaszon pihent, hanem
a ravasz körüli sátorvason, mintha nem akarná tönkretenni az esetleges
ujjlenyomatokat.
– Van nálad… – Bjørn hangja csaknem álmosnak tűnt, mintha vatta lett
volna a szájában. – Van nálad hangfelvevő vagy valami?
Harry megrázta a fejét.
– Nem számít – mondta Bjørn, és beletörődőn elmosolyodott. – Hogyan…
Hogyan jöttél rá?
– Annak köszönhetően, ami mindig is közös volt bennünk, Bjørn. A zene
segített.
– A zene?
– Közvetlenül azelőtt történt, hogy a kamionba hajtottam volna. Amikor
bekapcsoltam a rádiót, és meghallottam Hank Williamst meg a hegedűket. A
rádiónak hard rockot kellett volna játszania. Valaki csatornát váltott. Valaki
más használta a kocsimat. És a folyóban még valami az eszembe jutott: volt
valami az üléssel. Csak akkor jöttem rá, mi, amikor felértem Bohr hüttéjébe.
Már akkor is éreztem, hogy valami nincs rendben, amikor Rakel halála után
először ültem be az autóba, mert fel akartam hajtani Nordstrandra a
bunkerekhez. Még bele is haraptam a titánujjamba. Néha ezt csinálom,
amikor motoszkál valami az emlékezetem mélyén, de egyszerűen nem
sikerül felszínre hoznom. Most már tudom, hogy a háttámla volt. Amikor
beültem a kocsiba, be kellett állítanom a háttámlát. Amikor még Rakellel
közösen használtuk az autót, előfordult, hogy hátrébb kellett tolnom az ülést.
De akkor már csak én vezettem a kocsit. És ki vezet úgy, hogy szinte fekszik
az ülésben?
Bjørn nem válaszolt. A semmibe révedt, mintha arra figyelne, ami a fejében
zajlik.

Bjørn Holm Harryt nézte, és látta, hogy mozog a szája. Felismerte a szavakat,
de nem úgy működtek, ahogy kellett volna. Olyan érzés volt, mintha részeg
lenne, egy filmet nézne, vagy víz alatt volna. Igen, ez történik, ez a valóság,
de van egy szűrő előtte. Olyan, mintha semmi köze nem lenne ehhez az
egészhez. Már nem.
Azóta tudta, hogy meghallotta a halott Harry hangját a telefonban. Hogy
lelepleződött. És megkönnyebbült. Igen, megkönnyebbült. Mert ha Harrynak
felért egy kínzással azt hinni, hogy megölte Rakelt, akkor amit Bjørn átélt, az
maga volt a pokol. Mert ő nemcsak hitte, hanem tudta, hogy megölte Rakelt.
És a gyilkosság minden egyes részletére emlékezett, minden egyes
másodpercben átélte, szünet nélkül, olyan volt, mint egy monotonon
dübörgő basszusdob a halántékán. És minden rohadt ütés ugyanazt a
rettenetet mondta: nem, ez nem álom, valóban megtettem! Megtettem, amiről
álmodtam, amit terveztem, ami meggyőződésem szerint valamilyen módon
újjáteremti az egyensúlyt egy olyan világban, amely kicsúszott a kezemből.
Megölni azt, akit Harry Hole mindennél jobban szeret, ahogy Harry is
megölte, elpusztította az egyetlen dolgot, ami kedves volt Bjørnnek.
Bjørn természetesen tudta, hogy Katrine vonzódik Harryhoz, ez a tény
egyetlen közvetlen munkatárs figyelmét sem kerülte el. Katrine nem tagadta,
de azt állította, hogy sosem voltak együtt, még csak meg sem csókolták
egymás. És Bjørn hitt neki. Mert jóhiszemű volt? Talán. De sokkal inkább
azért, mert hinni akart. Bármi történt is a múltban, Katrine most Bjørn
mellett volt. Legalábbis úgy hitte.
Mikor fogott először gyanút?
Amikor azt javasolta Katrinének, hogy Harry legyen a gyerek keresztapja,
és Katrine gondolkodás nélkül elutasította az ötletet? Nem tudott jobb
indokot mondani, mint hogy Harry labilis, és ő nem akarja, hogy bármiféle
felelősséget vállaljon a kis Gert nevelésében. Mintha a keresztszülői szerep
nem csak a szülők gesztusa lenne egy barát vagy rokon felé. Katrinének alig
voltak rokonai, Harry pedig a kevés közös barátaik egyike volt.
 Harry és Rakel elment a keresztelőre. Harry úgy viselkedett, mint
általában, egy sarokban állt, elutasítóan üdvözölte azokat, akik odamentek
hozzá, rendszeres időközönként az órájára meg a lelkesen társalgó Rakelre
nézett, és félóránként szólt Bjørnnek, hogy kimegy rágyújtani. Bjørn
gyanúját Rakel erősítette meg. Látta, hogy a nő arca megrándul, amikor
megpillantja a gyereket, hallotta az enyhe remegést a hangjában, amikor
kötelességtudóan közölte a szülőkkel, milyen csodálatos a kicsi. És végül, de
nem utolsósorban látta az elkínzott arcát, amikor Katrine odaadta neki a
babát, mert valami dolga akadt. Nézte, ahogy Rakel hátat fordít Harrynak,
hogy az ne láthassa sem az ő, sem a kicsi arcát.
Három héttel később Bjørn meg is bizonyosodott róla.
Egy egyszerű fültisztító pálcikával nyálmintát vett a baba szájából. Elküldte
az Igazságügyi Orvostani Intézetbe. Nem határozta meg, milyen ügyről van
szó, csak egy DNS-tesztet kért, amely az apasági tesztekre vonatkozó
szokásos titoktartási kötelezettség alá esett. A Bűnügyi Technikai Intézet
irodájában ülve nézte meg az eredményt, amelyből megtudta, hogy nem ő
Gert apja. De az új, román kolléganő, akivel beszélt, azt mondta, hogy
egyezést találtak másvalakivel, aki szintén szerepel a nyilvántartásban. Az
apa Harry Hole.
Rakel tudta. Katrine természetesen tudta. Harry is. Vagy lehet, hogy Harry
nem. Végtére is nem valami jó színész. Csak egy áruló. Egy hamis barát.
Hárman egy ellen. És a három közül Bjørn csak egyvalaki nélkül nem
tudott volna élni. Katrine nélkül.
Katrine tudna nélküle élni?
Persze hogy tudna.
Mert ki ő? Egy sápadt, telt, kedves bűnügyi technikus, aki kissé túl sokat
tud a zenéről és a filmekről, és néhány év múlva egy sápadt, túlsúlyos, kedves
bűnügyi technikus lesz, aki egy kicsivel még többet tud a zenéről és a
filmekről. Aki egyszer csak golfsapkára cserélte a rasztasapkát, és
flanelingeket vásárolt. Aki meg volt győződve róla, hogy ez egyéni választás
kérdése, olyasmi, ami elmond valamit a személyes fejlődéséről és az önállóan
megszerzett tudásáról, hiszen mind egyediek vagyunk. Egészen addig így
hitte, amíg körül nem nézett egy Bon Iver-koncerten, és meg nem pillantotta
önmaga ezer meg ezer mását, és rá nem jött, hogy egy csoporthoz tartozik,
ráadásul olyan emberek csoportjához, akik – legalábbis elméletben –
mindennél jobban megvetik azt, ami egy csoporthoz tartozással jár. Hipszter
volt.
És hipszterként megvetette a hipsztereket, különösen a férfiakat. Volt
valami puhány férfiatlanság a természetesség, az eredetiség, a hitelesség
utáni naiv és idealista törekvésükben. Főleg azoknál a hipszter férfiaknál,
akik úgy akartak kinézni, mint egy favágó, hüttében éltek, maguk lőtték és
termesztették a táplálékukat, ugyanakkor nem voltak mások, mint túlféltett
kölykök, akik jogosan érezték úgy, hogy a modern élet megfosztotta őket
minden férfiasságuktól, és a tehetetlenség érzésével töltötte el őket. Bjørn
gyanúja egy karácsonyi bulin nyert megerősítést, amelyet odahaza, Totenben
tartottak a régi osztálytársakkal. Amikor Endre, az iskolaigazgató jóképű fia,
aki szociológiát tanult Bostonban, tipikus hipszterlúzernek nevezte. Endre
mosolyogva hátrasimította fekete haját, és egy bizonyos Mark Greifet idézett,
aki a The New York Timesban megjelent cikkében azt írta, hogy a hipszterek a
társadalmi előrelépésük és karrierjük hiányát kompenzálják a kulturális
felsőbbrendűségre való törekvéssel.
– Például itt vagy nekünk, te, Bjørn. A harmincas évei közepén járó
köztisztviselő, aki ugyanabban az állásban és beosztásban van, mint tíz éve,
és azt hiszi, hogy elég, ha megnöveszti a haját, meg az Üdvhadseregtől vett,
használt ruhákat hordja, és máris a fiatalabb, rövid hajú, hetero kollégái fölé
emelkedik, akik évekkel ezelőtt maguk mögött hagyták a munkahelyi
ranglétrán.
Endre egyetlen hosszú mondatban, levegővétel nélkül mondta ezt, Bjørn
pedig végighallgatta, és elgondolkodott: igaz ez, tényleg ez határoz meg
engem? Tényleg ez akartam lenni, amikor parasztfiúként elmenekültem
Toten szántóföldjeiről? Egy feminin, harcos konformista, egy vesztes? Egy
sikertelen, lekörözött rendőr, aki egy imázs kialakításával próbálkozik
ellenlépésként? Aki arra használta a gyökereit – veteránautó, Elvis és a régi
countryhősök, ötvenes évekbeli frizura, kígyóbőrcsizma és tájszólás –, hogy
visszanyúljon valami valódihoz, valami földközelihez, de közben épp oly
kevéssé őszinte, mint az a nyugat-oslói politikus, aki a gyárakban tartott
választási beszéde közben leveszi a nyakkendőjét, felhajtja az ingujját, és a
legjobb tudása szerint próbálja utánozni a kelet-oslóiak jellegzetes beszédét?
Talán így van. Vagy ha ez nem is a teljes igazság, legalább egy része annak.
De meghatározza ez őt? Nem. Nem jobban, mint a vörös haja. Ami
meghatározza, az az, hogy átkozottul jó bűnügyi technikus. És még egy dolog.
– Lehet, hogy igazad van – válaszolta Bjørn, amikor Endre lélegzetet vett. –
Lehet, hogy szánalmas vesztes vagyok. De kedves vagyok az emberekhez. Te
viszont nem vagy az.
– A csudába is, Bjørn, megsértődtél? – hahotázott Endre, barátian
vigasztaló mozdulattal Bjørn vállára tette a kezét, és magától értetődő
cinkosággal a körülöttük állókra mosolygott, mintha ez egy játék lenne,
amelyben mindannyian részt vesznek, Bjørn azonban nem érti a
játékszabályokat.
Bjørn valóban eggyel több pohárral ivott a nosztalgikus okokból felszolgált
házi pálinkából, ezért akkor és ott egy pillanatra megérezte, mi mindenre
lenne képes. Egyetlen ökölcsapással le tudná törölni a cinkos vigyort Endre
képéről. Be tudná törni az orrát, és láthatná a félelmet a szemében. Bjørn
sosem verekedett gyerekkorában. Soha. Így nem is tudott róla semmit, amíg
el nem kezdte a rendőrtiszti főiskolát, ahol megtanult ezt-azt a közelharcról.
Például hogy egy verekedés megnyerésének legbiztosabb módja, ha elsőként
és maximális agresszióval üt az ember. Hogy tízből kilenc esetben akkor és
ott véget is ér a küzdelem. Tudta és akarta, de vajon képes rá? Milyen magas
lehet az ingerküszöbe, ha az erőszak alkalmazásáról van szó? Fogalma sem
volt, egyszerűen soha nem került olyan helyzetbe, amelyben az erőszak tűnt
megfelelőnek a probléma megoldására. Ahogy most sem. Endre nem bántotta
fizikailag, és a verekedés csak botrányt és egy esetleges feljelentést vont
volna maga után. Akkor meg miért vágyott rá annyira, hogy az öklén érezze
Endre arcát, hallja a csontja tompa puffanását a húson, lássa az ellenfele
orrán kifröccsenő vért, arcán a félelmet?
Amikor Bjørn aznap este lefeküdt a régi gyerekszobájában, nem tudott
elaludni. Miért nem tett semmit? Miért válaszolta nevetgélve, hogy „dehogy
sértődtem meg”, várta ki, hogy Endre levegye a kezét a válláról, mormogott
valamit egy újabb italról, keresett más beszélgetőtársakat, és hagyta ott
kisvártatva a bulit? Ez lett volna a megfelelő alkalom. A házi pálinka remek
mentség lett volna, hiszen Totenben szemet hunynak a bulikban kirobbant
csetepaték felett. És megállt volna a dolog egy ütés után, Endre sem volt az a
verekedős alkat. Ha meg mégis felveszi a kesztyűt, mindenki Bjørnt biztatta
volna. Mert Endre mindig is egy szarházi volt, Bjørnt pedig mindig is
szerették. Nem mintha ez sokat segített volna rajta gyerek- és
kamaszkorában.
Kilencedik osztályban Bjørn végre megemberelte magát, és megkérdezte
Britát, elmegy-e vele a skreai falusi moziba. A mozi vezetője megtette azt a
szenzációs lépést, hogy bemutatta A dal ugyanaz marad című Led Zeppelin-
koncertfilmet, igaz, majdnem tizenöt évvel a készítése után, Bjørnt azonban
ez nem zavarta. Megkereste Britát, akire a lányvécé mögött bukkant rá. Ott
sírt, és hüppögve elmesélte Bjørnnek, hogy a hétvégén engedett Endrének, és
lefeküdt vele. A nagyszünetben viszont a legjobb barátnője bizalmasan
bevallotta neki, hogy összejöttek Endrével. Bjørn megvigasztalta, amennyire
csak telt tőle, és minden különösebb átmenet nélkül meghívta moziba. A lány
szemmel láthatólag furcsállta, és megkérdezte, nem hallotta-e, amit az imént
mondott. Bjørn azt felelte, hogy hallotta, de nagyon kedveli mind Britát,
mind pedig a Led Zeppelint. A lány először felhorkant, és odavetett egy
nemet, majd láthatóan támadt egy ötlete, és azt mondta, hogy szívesen
elmegy vele. Amikor leültek a nézőtéren, kiderült, hogy Brita a legjobb
barátnőjét és Endrét is elhívta. Brita megcsókolta Bjørnt a film alatt, először
a Dazed and Confused, aztán a Stairway to Heaven közben, végül pedig Jimmy
Page gitárszólójának közepén. És ez jócskán megemelte Bjørn ázsióját. De
amikor újra kettesben maradtak, és Bjørn hazakísérte a lányt, Brita már nem
akart csókolózni, és egy kurta „jó éjszakát” után egyenesen bement a házba.
Egy héttel később Endre szakított a legjobb barátnővel, és Britával kezdett
járni.
Bjørn persze magával cipelte ezeket a sérelmeket. Az árulást, amelyet
látnia kellett volna, az ütést, amely nem történt meg. És az elmaradt ütés
bizonyos módon alátámasztotta Endre állításait: az egyetlen, ami felülmúlja a
szégyent, hogy nem vagy férfi, az attól való félelem, hogy férfi legyél.
Vajon ott kezdődött minden, ami idáig vezetett? Van ok-okozati
összefüggés a dolgok között? Ez a fojtogató düh az idők során halmozódott
fel benne, és csak egy újabb megaláztatásra volt szükség ahhoz, hogy
elszabaduljon? A gyilkosság voltaképpen az az ütés volt, amelyet soha nem
sikerült bevinnie Endrének?
A megaláztatás. Olyan, mint egy inga. Minél büszkébb volt, amiért apa lett,
annál nagyobb volt a megaláztatás, amikor rájött, hogy a gyerek nem az övé.
Mert büszke volt, amikor a szülei és a két nővére örömtől ragyogó arccal
meglátogatták őket a kórházban. A nővérei nagynénik lettek, a szülei
nagyszülők. Nem mintha addig nem lettek volna azok, Bjørn volt a
legfiatalabb a családban, de akkor is. Csak most értette meg, hogy nem voltak
biztosak benne, megtörténik-e ez valaha. Olyan agglegényéletet élt, ami nem
ígért sok jót, mondta az anyja. És imádták Katrinét. Igaz, az első toteni
látogatásukkor kissé feszélyezett volt a hangulat, ahogy Katrine nyílt,
közvetlen, bőbeszédű, bergeni stílusa találkozott a toteniek jóval
nehézkesebb, szűkszavúbb és visszafogottabb magatartásával. Katrine és
Bjørn szülei azonban előzékenyek és alkalmazkodók voltak, és az első
karácsonyi vacsorán, amikor Katrine kiöltözve lejött a lépcsőn, az édesanyja
oldalba bökte Bjørnt, és elismeréssel vegyes meglepetéssel bámult rá. Olyan
pillantással, amely ezt kérdezte: neked meg hogy sikerült egy ilyen nőt
felszedned?
Igen, Bjørn büszke volt. Túlságosan büszke. Lehet, hogy Katrine is
észrevette. És ez a büszkeség, amelyet olyan nehéz volt elrejteni, végül talán
arra késztette a nőt, hogy ő is feltegye magának a kérdést: neki meg hogy
sikerült ezt a pasast felszednie? És elhagyta Bjørnt. Bjørn akkor nem így
fogalmazott, gondolkodási időnek tekintette, hullámvölgynek, átmeneti
menekülésnek a klausztrofóbiából. Bármi más kibírhatatlan lett volt. És
Katrine végül visszatért hozzá. Néhány hét, talán két hónap múlva – nem
igazán tudta, elfojtotta az emlékeket –, mindenesetre közvetlenül azután,
hogy azt hitték, megoldották a Vámpirista-ügyet. Katrine azonnal teherbe
esett. Mintha valamiféle szexuális hibernációból tért volna magához. Bjørn
pedig úgy vélte, mégsem volt akkora hülyeség ez a szünet. Az embereknek
néha talán külön kell lenniük, hogy felismerjék, mit jelentenek egymásnak. A
viszontlátás örömében egy gyermek fogant. Bjørn így látta. És a gyermek,
akit trófeaként hordott körbe Totenben, a családban, a barátok és egyre
távolabbi rokonok között, a férfiassága bizonyítéka volt azok számára, akik
kételkedtek. Idiótaság volt, de mindenki megérdemli, hogy egyszer-kétszer
idióta lehessen az életben.
És aztán: a megaláztatás.
Egyszerűen elviselhetetlen volt. Olyan, mint felszállni vagy leszállni egy
repülőgéppel, amikor a fül- és orrjárataiban nem tud kiegyenlítődni a
nyomás, és ő biztos benne, hogy szét fog robbanni a feje. Félig-meddig
kívánta is, hogy szétrobbanjon. Bármi, csak megszabaduljon a fájdalomtól. De
az még akkor is tud erősödni, amikor már azt hiszed, hogy elérte a
csúcspontját. És megőrülsz. Kész lennél kiugrani a repülőgépből vagy fejbe
lőni magad. Egy számtanpélda, amelyben csak egy állandó van: a fájdalom. És
a halál az egyetlen felszabadító megoldás. A te halálod, más halála.
Zavarodottságában azt hitte, hogy a fájdalma – akárcsak a nyomáskülönbség
– kiegyenlíthető másvalaki fájdalmával. Harryéval.
 Tévedett.
Rakelt megölni könnyebb volt, mint hitte. Talán azért, mert olyan
gondosan megtervezte a gyakorlati részét, az egyes fázisokat. Gondolatban
újra és újra végigment az egészen, így amikor már tényleg ott volt, és
valóban meg kellett tennie, bizonyos értelemben olyan érzés volt, mintha
még mindig csak gondolatban csinálná, és kívülről figyelné az egészet. Ahogy
Harry mondta, a Holmenkollveienen ment le, de nem Sørkedalsveien felé. A
Stasjonsveienen ugyanis balra fordult, majd a Bjørnveienen haladt tovább, le
a kis utcákon, ahol egy gyalogos kevésbé szembetűnő. Az első éjszaka jól
aludt, még Gert sem ébresztette fel, aki Katrine szerint hajnali öt órától
üvöltött. Valószínűleg nagyon kimerült volt. A második este már nem aludt
olyan jól. De csak hétfőn kezdte felfogni, mit tett, amikor meglátta Harryt a
helyszínen. Olyan volt, mintha egy lángokban álló templomot nézne. A
lángoló Fantoft-templomról készült 1992-es felvételek jutottak eszébe. A
fatemplomot egy sátánista gyújtotta fel reggel hatkor, a hatodik hónap
hatodik napján. A katasztrófákban gyakran van valami szép, ami miatt az
ember nem bírja levenni róluk a szemét. Apránként, ahogy a falak és a tető
leég, feltárul a templom váza, a tulajdonképpeni formája és valója,
csupaszon, őszintén. Ugyanez történt Harryval a következő napokban. Bjørn
pedig nem tudta levenni róla a szemét. Harry a valódi, nyomorúságos énjére
meztelenedett le. Bjørnből pedig piromániás lett, akit lenyűgöz a saját
pusztítása. Ugyanakkor amit látott, őt is gyötörte. Ő is lángolt. Vajon a
kezdetektől tudta, hogy ez fog történni? Tudatosan loccsantotta magára a
benzin maradékát, és állt olyan közel Harryhoz, hogy ő is tüzet fogjon? Vagy
azt hitte, hogy miután Harry és Rakel eltűnik, ő tovább él majd, óvja a
családját, és újra teljes egész lesz?
Teljes egész.
A Fantoft-fatemplomot újjáépítették. Meg lehetett csinálni. Bjørn akadozó
lélegzetet vett.
– Tisztában vagy vele, Harry, hogy ez az egész csak fantazmagória? Egy
rádiócsatorna és a hátradöntött ülés. Ez minden, ami a kezedben van. Bárki
bedrogozhatott, de az sem kizárt, hogy te magad tetted. Az égvilágon semmi
bizonyítékod nincsen.
– Biztos vagy benne? Mi a helyzet a házaspárral, akik egy férfit láttak lefelé
gyalogolni a Holmenkollveienen háromnegyed tizenkettőkor?
Bjørn megrázta a fejét.
 – Nem tudtak használható személyleírást adni. És attól sem fognak jobban
emlékezni, ha képeket mutogatnak nekik rólam, mert a férfi, akit láttak,
álszakállt és szarukeretes szemüveget viselt, ráadásul sántított.
– Hm. Jól van.
– Jól van?
Harry lassan bólintott.
– Ha biztos vagy benne, hogy nem hagytál nyomot magad után, akkor jól
van.
– Ezt meg hogy érted?
– Nem kell mindenkinek tudnia.
Bjørn Harryra meredt. Nem látott diadalmas csillogást a szemében.
Nyomát sem látta benne gyűlöletnek az iránt az ember iránt, aki megölte a
szerelmét. A fénylő szempár mindössze fájdalmat tükrözött. Meztelenséget.
Valamit, ami az együttérzésre hasonlított.
Bjørn lenézett a pisztolyra, amelyet Harrytól kapott. Most már értette.
Ők tudni fogják. Harry. Katrine. Ez elég. Elég ahhoz, hogy ellehetetlenítse a
folytatást. De ha ennyiben marad a dolog, ha Bjørn itt megálljt parancsol, a
többiek nem fognak megtudni semmit. A kollégák. A családja és a toteni
barátai. És ami a legfontosabb: a kisfiú sem fogja megtudni.
Bjørn nyelt egyet.
– Megígéred?
– Megígérem – válaszolta Harry.
Bjørn bólintott. Szinte elmosolyodott a gondolatra, hogy végre megkapja
azt, amit szeretett volna. Szét fog robbanni a feje.
– Most megyek – mondta Harry.
Bjørn a hátsó ülés felé biccentett.
– Magaddal… Magaddal viszed a kicsit? A tiéd.
– Ő Katrinéé és a tiéd – mondta Harry. – De igen, tudom, hogy én vagyok az
apja. És hogy senki sem tud róla, akinek nincs titoktartási kötelezettsége. És
ez így is marad.
Bjørn előrenézett.
Volt egy szép hely Totenben. Egy domb, ahol a szántóföldek olyanok voltak
a tavaszi holdfényben, akár a hullámzó aranysárga tenger. Ahol egy
jogosítvánnyal rendelkező fiatalember megcsókolhatott egy lányt az
autójában. Vagy sírástól elszoruló torokkal erről álmodozhatott magányosan.
– Ha senki sem tudja, akkor te hogyan jöttél rá? – kérdezte Bjørn, anélkül
hogy érdekelte volna a válasz. Csak még néhány másodpercig késleltetni
akarta az indulást.
– Színtiszta dedukció – felelte Harry.
– Hát persze – mosolyodott el Bjørn Holm fáradtan.

Harry kiszállt az autóból, és kivette a gyerekülést hátulról. Lenézett a mit

sem sejtő, alvó gyerek arcára. Mindaz, amit nem tudunk. Mindaz, amitől
megkíméljük magunkat. A rövidke kérdés, amely kicsúszott Alexandra száján
azon az estén, amelyen megkérte Harryt, hogy használjon óvszert.
Csak nem újra apa szeretnél lenni?
Újra apa? Alexandra pontosan tudta, hogy Oleg nem a vér szerinti fia.
Újra apa? De valami mást is tudott, amit Harry nem.
Újra apa. Egy elszólás. A nyolcvanas években Daniel Wegner pszichológus
úgy gondolta, a tudattalanunk folyamatosan vigyáz arra, hogy ne áruljuk el a
titkainkat. Ám amikor a titok megjelenik a tudattalanban, az informálja az
agy tudatos részét, és arra kényszeríti az embert, hogy gondolkozzon rajta.
És onnantól kezdve csak idő kérdése, mikor csúszik ki az igazság egy elszólás
formájában.
Újra apa. Alexandra összevetette a Bjørn által beküldött fültisztító pálcikán
található mintát az adatbázissal. Amelyben valamennyi rendőr DNS-profilja
megtalálható, akik ki szoktak vonulni a helyszínekre, így nem okoz zavart, ha
óvatlanságból otthagyják a DNS-üket. Ezért aztán nemcsak Bjørn profilja állt
Alexandra rendelkezésére, hogy kizárja az apaságát, de azt is látta, hogy két
másik profillal viszont van egyezés: Katrine Brattéval és Harry Holééval. Ez
volt a titok, amelyet Alexandra a titoktartási kötelezettség értelmében a
megbízó Bjørn Holm kivételével senki másnak nem mondhatott el.
Azon az éjszakán, amelyen Harry lefeküdt – vagy legalábbis valamiféle
afférba bonyolódott – Katrine Bratt-tal, annyira részeg volt, hogy utólag nem
emlékezett rá. Azaz emlékezett valamire, de azt hitte, csak álmodta. Ám
aztán gyanakodni kezdett, amikor észrevette, hogy Katrine kerüli. És Gunnar
Hagent kérték fel a kisfiú keresztapjának, holott Harry nyilvánvalóan sokkal
közelebbi barátja volt mind Katrinének, mind pedig Bjørnnek. Nem zárhatta
ki, hogy aznap este történt valami, ami megmérgezte a kapcsolatát
Katrinével. Ahogy Rakellel is megmérgezte a kapcsolatát, amikor a nő a
keresztelő után, közvetlenül karácsony előtt a feje tetejére állította Harry
életét azzal, hogy nekiszegezte a kérdést, lefeküdt-e Katrinével az elmúlt
évben. Neki pedig nem volt annyi esze, hogy hazudjon.
Harry emlékezett rá, milyen zavarodott és tanácstalan volt, miután Rakel
kidobta, és ott ült egy szállodai szobában egy táskával, amelyben néhány
ruha és némi tisztálkodószer volt. Végül is Rakellel felnőtt emberek voltak,
akik reális elvárásokat támasztottak egymással szemben, és minden
hibájukkal meg különcségükkel együtt szerették egymást. Tényleg jól
megvoltak. Akkor miért dobott Rakel mindent a kukába egyetlen ballépés
miatt, amelynek, alig hogy megtörtént, már vége is volt, és amely egyikük
jövőjére nézve sem bírt következményekkel? Ismerte Rakelt, és ennek nem
volt semmi értelme.
Harry csak most jött rá arra, amit Rakel azonnal megértett, de nem
magyarázott el neki. Annak az éjszakának igenis voltak következményei.
Katrine gyereke Harrytól volt, és nem Bjørntől. Vajon Rakel mikor fogott
gyanút? Talán a keresztelőn, amikor meglátta a gyereket. De miért nem
mondta el neki, miért tartotta meg magának? Egyszerű. Mert az igazság
senkit sem szolgált volna, csak még többeket tett volna tönkre, mint eddig:
például Rakelt. De Rakel nem tudott ezzel együtt élni. Hogy a férfinak, akivel
megosztotta az életét és az ágyát, akitől azonban nem született gyereke, van
egy fia. Aki közöttük él, akivel kapcsolatban állnak.
A magvető. Az elmúlt huszonnégy órában Harry fejében Svein Finne azon
szavai visszhangoztak, amelyeket a katolikus templom előtt rögzített
felvételen mondott. Mert én vagyok a magvető. Nem. Harry volt a magvető.
Bjørn elfordította a slusszkulcsot, és gépiesen bekapcsolta a rádiót. A
motor beindult, és jóindulatúan berregett alapjáraton. Harry a nyitott
oldalablakon át Rickie Lee Jones és Lyle Lovett hangját hallotta, akik a North
Dakota című számot énekelték. Bjørn sebességbe tette az autót, és lassan
elindult. Harry utánanézett. Bjørn után, aki képtelen volt countryzene nélkül
vezetni. Mint a gin és a tonik. Még akkor is countryt hallgatott, amikor Harry
bedrogozva feküdt mellette az ülésen, és Rakelhez tartottak. Talán nem olyan
furcsa. Bjørnnek nagy szüksége volt társaságra. Mert valószínűleg soha nem
érezte magát magányosabbnak, mint akkor. Még most sem, gondolta Harry.
Mert mielőtt az autó elindult volna, látta Bjørn szemében a
megkönnyebbülést.
 Ötvenedik fejezet

Johan Krohn kinyitotta a szemét. Hunyorogva az órára nézett. Öt perccel

múlt hat. Azt hitte, rosszul hallott, és éppen a másik oldalára akart fordulni,
amikor ismét meghallotta. Valaki csengetett.
– Ki az? – mormolta mellette Frida álomittasan.
Maga az ördög, gondolta Krohn, aki azért jött, hogy a jussát követelje. Bár
Finne negyvennyolc órát adott neki, hogy üzenetet hagyjon a sírkőnél, az
pedig csak délután jár le. De ma már senki sem csenget be csak úgy. Ha
gyilkosság történt, és azonnal védőügyvédre volt szükség, telefonon hívták.
Ha munkahelyi krízisről volt szó, telefonon hívták. Még a szomszédok is
telefonon hívták, ha adódott valami.
– Azt hiszem, valami munkaügy lesz – mondta Johan Krohn. – Aludj csak,
drágám, majd én lemegyek.
Egy pillanatra behunyta a szemét, megpróbált nyugodtan és mélyen
lélegezni. Nem aludt, egész éjszaka a sötétségbe bámult, miközben az agya
egyfolytában ugyanazon a kérdésen pörgött: hogyan állíthatná meg Svein
Finnét?
És Johan Krohn, a tárgyalóterem nagy taktikusa nem találta a választ.
Ha közreműködik abban, hogy Finne megerőszakolhassa Alisét,
bűnrészessé válik. Ami már önmagában is rossz, mind Alise, mind a maga
szempontjából. És ha bűnrészessé válik, még jobb kártyákat ad Finne kezébe,
amikor – és ebben egész biztos volt – újabb követelésekkel áll elő. Hacsak
nem sikerül valamiképp rávennie Alisét, hogy önként szexeljen Finnével. De
lehetséges ez? És ez esetben mit ígérjen a lánynak cserébe? Nem, nem, ez egy
lehetetlen gondolat, épp olyan lehetetlen, mint az, amit Frida javasolt
spontán módon, amikor fiktív esetként vázolta fel neki a problémát: fizessen
meg egy bérgyilkost, hogy intézze el Finnét!
Inkább vallja be a bűnét Fridának? Vallomás. Igazság. Vezeklés. A gondolat
felszabadítónak tűnt. De csak mint a rövid, enyhet adó fuvallatok a tűző nap
alatt egy sivatagban, amelyet a reménytelenség összefüggő horizontja
határol. Tudta, hogy Frida elhagyná. Az iroda, a győzelmek a
tárgyalóteremben, az újságok főcímei, a hírnév, a csodálat, a partik, a nők, az
ajánlatok, a pokolba mindennel! Frida és a gyerekek, csak ők vannak neki,
mindig is ők voltak. És akkor Frida egyedülálló lenne, már nem tartozna
hozzá, és Svein Finne talán nem arra célozgatott, hogy ha a felesége szabad
préda lesz, megszerzi? Ha innen nézi az ember, nem egyértelműen az az
erkölcsi kötelessége, hogy egyedül cipelje a nehéz titkot, és tegyen róla, hogy
Frida ne hagyja el? A felesége biztonsága érdekében. Ami megint csak azt
jelenti, hogy Finne kezére kell játszania Alisét, de akkor Finne a következő
alkalommal… Á, ez egy átkozott gordiuszi csomó! Kardra lenne szüksége.
Neki azonban nincs kardja, csak tolla és hablatyoló szája.
Kidugta a lábát az ágyból, és belelépett a papucsába.
– Mindjárt jövök – mondta.
Legalább annyira magának, mint Fridának.
Lement a lépcsőn, és a tölgyfa ajtó felé indult a folyosón.
Tudta, hogy amint kinyitja, egyértelmű választ kell adnia Finnének.
Nemet mondok, gondolta Johan Krohn. Ő pedig lelő. Rendben.
De aztán rájött, hogy Finne kést használ, és rögtön megbánta a döntését.
Kést.
Finne felvágta az áldozatait.
Ezenkívül nem megölte, csak megsebesítette őket. Mint a taposóakna.
Súlyos sérülést okozott nekik, amellyel halálukig együtt kellett élniük. Akkor
is élniük kellett, ha szívesebben választották volna a halált. Az erkélyen
Finne bevallotta, hogy megerőszakolt egy fiatal husebyi lányt. A püspök
lányát. Lehet, hogy ezzel Krohn gyerekeit akarta megfenyegetni? Finne
semmit sem kockáztatott az erőszak bevallásával. Nemcsak azért, mert
Krohn az ügyvédje volt, hanem azért sem, mert az ügy minden bizonnyal
elévült. Krohn nem emlékezett ilyen nemierőszak-esetre, Bohr püspökre
viszont igen, akiről azt mondták, hogy belehalt a bánatba, mert a lánya egy
vízesésbe ölte magát. Hagyja, hogy rettegésben tartsa egy olyan ember, aki
arra tette fel az életét, hogy megkeserítse másokét? Johan Krohnnak mindig
sikerült találnia valamiféle társadalmi-erkölcsi, szakmai vagy olykor érzelmi
alapot, hogy foggal-körömmel harcoljon az ügyfeleiért. Most azonban
feladta. Egyszerűen csak gyűlölte az ajtó túloldalán álló embert. Tiszta
szívből azt kívánta, hogy a kártékony, pusztító Svein Finne meghaljon,
méghozzá minél hamarabb és nem feltétlenül fájdalommentesen. Még ha
ezzel őt is magával rántja a szakadékba.
– Nem – motyogta Johan Krohn maga elé. – Nemet mondok, te rohadék.
Azzal kinyitotta az ajtót.
Egy ideig némán bámult az előtte álló férfira, aki tetőtől talpig végigmérte.
Krohn érezte a csípős reggeli levegőt vézna, meztelen testén, és rájött, hogy
nem vette fel a hálóköntösét, mindössze egy alsónadrág van rajta, amelyet
Fridától kapott karácsonyra, és a papucs, amellyel a gyerekek lepték meg.
Krohnnak meg kellett köszörülnie a torkát, hogy meg bírjon szólalni.
– Harry Hole személyesen? Maga nem…
A rendőr, ha ő volt egyáltalán, fanyar mosollyal megrázta a fejét.
– Halott? Nem egészen. Viszont szükségem van egy pokolian jó ügyvédre.
És ahogy hallottam, magának is elkel némi segítség.
NEGYEDIK RÉSZ
 Ötvenegyedik fejezet

Ebédidő volt a Statholdergaarden étteremben. Odakint az ablak előtt egy

fiatal utcazenész lehelgette az ujjait, hogy felmelegedjenek, mielőtt elkezd
játszani. Magányos munka, gondolta Szung-min, aki látta, ahogy a fiú
belefog, de nem hallotta, mit játszik, vagy hogy jó-e a zenéje. Magányos és
láthatatlan. Talán a Karl Johans gatét uraló, idősebb utcazenészek száműzték
ide szegényt a valószínűleg kevésbé jövedelmező Kirkegatára.
Felnézett, amikor a pincér egyetlen mozdulattal és egy hangos
csattanással, amely a szélben lobogó zászló hangjára hasonlított,
szétbontotta az összehajtogatott asztalkendőt, majd hagyta, hogy a fehér
damaszt Alexandra Sturdza ölébe hulljon.
– Ki kellett volna öltöznöm – nevetett a nő.
– Szerintem ez a ruha is nagyon elegáns – mosolygott Szung-min, és
hátradőlt, hogy a pincér az ő asztalkendőjével is elvégezhesse a műveletet.
– Ez? – Alexandra mindkét kezével a testhezálló ruhára mutatott. – Ez a
munkaruhám. Csak nem öltözködöm olyan hivatalosan, mint a kollégáim.
Maga viszont úgy kicsípte magát, mintha legalábbis esküvőre készülne.
– Egyenesen egy temetésről jövök – mondta Szung-min, és látta, hogy
Alexandra összerezzen, mintha pofon vágta volna.
– Hát persze – mondta halkan. – Sajnálom. Bjørn Holm, ugye?
– Igen. Ismerte?
– Igen is, meg nem is. Bűnügyi technikus volt, így időnként beszéltünk
telefonon. Azt mondják, öngyilkos lett.
– Igen – bólintott Szung-min.
Igenlő választ adott, és nem azt mondta, hogy „úgy néz ki”, mert valójában
semmi kétség sem volt. Bjørn Holm autóját egy földút mellett találták meg
egy kis dombon, ahonnan a toteni tanyákra nyílt kilátás, nem messze a férfi
gyerekkori otthonától. Az ajtók be voltak zárva, a kulcs a
gyújtáskapcsolóban. Néhányan furcsállták, hogy Bjørn Holm a hátsó ülésen
ülve lőtte magát halántékon egy pisztollyal, amelynek sorozatszámát nem
lehet lenyomozni. De az özvegy, Katrine Bratt elmagyarázta, hogy Holm
bálványa, valami Williams szintén a hátsó ülésen halt meg. Az sem volt
különösebben valószínűtlen, hogy egy bűnügyi technikus hozzájutott egy
fegyverhez, amelynek nincs regisztrált tulajdonosa. A templom tele volt
családtagokkal és kollégákkal, mind a rendőr-főkapitányságról, mind a
Kripostól. Bjørn Holm mindkét testületnek dolgozott. Katrine Bratt
nyugodtnak és összeszedettnek tűnt, valójában összeszedettebbnek, mint
amikor a Norafossennél találkoztak.
Miután figyelemre méltó hatékonysággal felszámolta a részvétnyilvánítók
sorát, odament Szung-minhez, és azt mondta, az a hír járja, hogy a nyomozó
nem túl boldog a jelenlegi helyén. És hogy beszélniük kellene. A gyilkossági
csoportnál üresedés van. Beletelt egy-két pillanatba, mire Szung-min rájött,
hogy Harry Hole állásáról beszél. Azon tűnődött, kétszeresen illetlen dolog-e
a nőtől, hogy a férje temetésén munkáról tárgyal, ráadásul egy olyan kolléga
állását ajánlja fel neki, aki továbbra is eltűntként van nyilvántartva. De
bizonyára el kellett terelnie valamivel a gondolatait a két férfiról. Szung-min
azt válaszolta, hogy végiggondolja.
– Remélem, belefér a Kripos költségvetésébe – jegyezte meg Alexandra,
miután a pincér az asztalra tette az első fogást, majd elmondta, hogy a
tányérjukon nyers fésűkagyló, feketeborsos majonéz, indiai zsázsa és
szójavajmártás van. – Mert az Igazságügyi Orvostani Intézetébe nem.
– Ó, azt hiszem, meg tudom indokolni ezt a kiadást, ha betartja, amit
telefonon ígért.
Alexandra Sturdza tegnap este hívta fel. Minden bevezetés nélkül közölte,
hogy információi vannak a Rakel-ügyben. Állítása szerint azért Szung-mint
hívta, mert az ügy kényes természetű, és az első találkozásuk után úgy
döntött, megbízik benne. De inkább nem telefonon intézné a dolgot.
Szung-min azt javasolta, ebédeljenek együtt. És asztalt foglalt egy olyan
étteremben, amelyet illetően Alexandrának igaza volt: nem igazán fért bele a
Kripos büdzséjébe. Saját zsebből fogja fizetni, de megindokolta magának,
hogy ez észszerű befektetés, és a szakmai kapcsolatok ápolása az Igazságügyi
Orvostani Intézettel hasznosnak bizonyulhat, ha egyszer valami szívességre
lesz szüksége. Például egy sürgős DNS-elemzésre. Meg ilyenek. Vagy nem?
Valami azonban azt súgta neki, hogy nem csak erről van szó. Akkor miről?
Nem volt ideje alaposan végiggondolni. Szung-min az utcazenészre
pillantott, aki teljes lendülettel játszott. Az emberek közönyösen siettek el
mellette. Hank. Ezt mondta a kolléga. Hank Williams. Ha hazaér, rákeres a
Google-on.
– Elemeztem Harry Hole vérét, amely a gyilkosság éjszakáján viselt
nadrágján volt – mondta Alexandra. – Rohypnolt tartalmaz.
Szung-min elszakította a pillantását az utcáról, és a nőre nézett.
– Elegendőt ahhoz, hogy egy felnőtt férfit négy-öt órára kiüssön – folytatta
Alexandra. – Ezért megnéztem még egyszer a gyilkosság időpontját, ami az
igazságügyi orvosszakértőnk becslése szerint valamikor éjjel tíz és hajnali két
óra közé tehető. Ez a becslés a testhőmérsékleten alapult. Vannak azonban
más jelek is, például a hullafoltok kifakulásának mértéke, ami arra utalhat… –
Feltartotta nyúlánk mutatóujját, amely lilára lakkozott körme miatt még
hosszabbnak tűnt. – És felhívnám rá a figyelmet, hogy ez csak találgatás…
Szóval ami arra utalhat, hogy a gyilkosság korábban történt.
Szung-min emlékezett rá, hogy a múltkor nem volt kifestve a körme. Talán
erre az alkalomra lakkozta ki?
– Ezért ellenőriztettem az áramszolgáltatóval Rakel Fauke villanyóráját.
Kiderült, hogy este nyolc és éjfél között hetven kilowattal nőtt a fogyasztás. A
megemelkedett villamosenergia-felhasználás arra utalhat, hogy nőtt a
hőmérséklet, és amennyiben ez történt, akkor a becsléseik szerint ez plusz öt
fokot jelent. Az igazságügyi orvosszakértő ez esetben a halál beálltának
időpontját este hat és hajnali kettő közé teszi.
Szung-min pislogott. Olvasta valahol, hogy az emberi agy csak hatvan
kilobyte információt képes feldolgozni másodpercenként. Ha így nézzük, az
agy egy meglepően lassú számítógép. Azért működik mégis gyorsan, mert a
tárolt adatok rendszerezve vannak. A következtetéseink többsége emlékek,
minták előhívásának és felhasználásának köszönhető, nem pedig újabbak
kigondolásának. Talán ezért tartott neki ilyen sokáig. Új gondolatokra volt
szüksége. Egészen újakra. Valahonnan a messzi távolból hallotta Alexandra
hangját.
– Abból kiindulva, amit Ole Winter az újságokban mondott, Harry Hole este
tízig tanúkkal igazolhatóan egy bárban ült, ugye?
Szung-min a rákra meredt. Az közönyösen bámult vissza rá.
– Vagyis az a kérdés, van-e valaki más a látóterükben? Valaki, akit esetleg
azért húztak ki a gyanúsítottak listájáról, mert alibije volt abban az
időintervallumban, amikor a feltételezések szerint Rakelt megölték. Viszont
nincs feltétlenül alibije este hat és éjjel tíz között.
– Bocsásson meg, Alexandra! – Szung-min felállt, és észrevette, hogy
megfeledkezett az asztalkendőről, amely most a padló felé vitorlázott. – Csak
maradjon, és fejezze be az ebédet. Nekem most muszáj… El kell intéznem
valamit. Lehetne, hogy majd máskor… maga meg én…
A nő mosolyából egyértelműen kitűnt, hogy nincs akadálya.
Szung-min távozott az asztaltól, átadta a főpincérnek a névjegykártyáját,
megkérte, hogy küldje el neki a számlát, és kisietett az utcára. Az utcazenész
egy olyan dalt játszott, amelyet Szung-min már hallott, egy autóbalesetről,
egy mentőautóról és Riverside-ról szólt, őt azonban sosem érdekelte igazán a
zene. Dalok, szövegek, nevek – valamilyen oknál fogva nem maradtak meg a
fejében. Svein Finne kihallgatási jegyzőkönyvéből ellenben minden egyes
időpontra emlékezett. Fél tízkor érkezett a szülészetre. Más szóval Svein
Finnének három és fél órája volt, hogy meggyilkolja Rakel Faukét. A
probléma az, hogy senki sem tudja, hol tartózkodik jelenleg.
Akkor meg miért rohan?
Azért rohant, mert úgy gyorsabban megy a dolog.
De mit számít, ha gyorsabban megy, hiszen hiába tettek meg mindent,
hogy előkerítsék Svein Finnét!
De Szung-min meg akarta próbálni. Jobb volt ennél. És rendkívül motivált.
Ole Winter, az a dögevő hamarosan félrenyeli a nagy, zsíros
csapatgyőzelmét.

Dagny Jensen a Borgenen szállt le a metróról. Egy pillanatra megállt, és a

Vestre temető felé nézett. De nem oda készült. Azt sem tudta, képes lesz-e
valaha újra bemenni egy temetőbe. Ehelyett elindult lefelé a Skøyenveienen,
majd a Monolitveiennél jobbra fordult. Végiggyalogolt a léckerítések mögötti
fehér, fából épült villák között. Üresnek tűntek. Délelőtt volt, munkanap. Az
emberek a munkahelyükön vagy iskolában voltak, tették a dolgukat. Dagny
most kivonta magát mindenből. Betegszabadságot vett ki. Nem ő akarta,
hanem a pszichológus és az igazgató. Arra kérték, vegyen ki néhány napot,
szedje össze magát, derítse ki, hogy érzi magát valójában a női vécében
történt támadás után. Mintha bárki is kíváncsi lenne rá, hogy érzi magát
voltaképpen!
Hát, most legalább tudja, milyen pokolian érzi magát.
 A telefonja zümmögni kezdett a táskájában. Kivette a készüléket, és látta,
hogy megint Kari Beal, a testőr hívja. Most már keresik. Elutasította a hívást,
és írt egy üzenetet: Bocsánat! Nem vagyok veszélyben, csak egy kis egyedüllétre van
szükségem. Jelentkezem, amint megvagyok.
Húsz perccel ezelőtt Dagny és Kari Beal a központban volt, ahol Dagny
tulipánt akart vásárolni. Ragaszkodott hozzá, hogy a rendőr odakint várjon,
amíg bemegy a virágboltba, amelyről tudta, hogy a másik utcára is van
kijárata. Dagny onnan a parlament mögötti metróállomásra sietett, és
felszállt az első nyugat felé tartó szerelvényre.
Az órájára nézett. A férfi azt üzente, legyen ott két óra előtt. Azt is megírta,
melyik padon üljön. Meg hogy olyan ruha legyen rajta, amilyet általában nem
szokott viselni, hogy ne legyen könnyen felismerhető. Hogy hová nézzen.
Őrültség volt.
Az volt. A férfi ismeretlen számról hívta. Dagny felvette, aztán képtelen
volt letenni. És most, mint valami akarat nélküli báb, pontosan azt csinálta,
amire a férfi utasította. Az a férfi, aki kihasználta és becsapta. Hogyan
lehetséges ez? Fogalma sem volt. Csak azt tudta, hogy volt benne valami,
aminek a létezését eddig nem is sejtette. Valami csúf, állatias ösztön. Igen, ez
volt az. Rossz ember volt, ugyanolyan rossz, mint a férfi. És most hagyja,
hogy lehúzza magával. Érezte, hogy felgyorsul a pulzusa. Ó, máris oda
vágyott, ahol megtisztulhat a tűzben. De el fog jönni? El kell jönnie! Dagny
hallotta, hogy a cipője talpa egyre hangosabban kopog az aszfalton.
Hat perccel később ott ült a padon, ahogy azt az üzenetben meghagyták
neki.
Öt perc volt még két óráig. Rálátott a Smestaddammenre. Egy fehér hattyú
lebegett a vízen. A nyaka és a feje kérdőjelet formázott. Miért csinálja ezt?

Svein Finne hosszú, nyugodt, tekintélyes léptekkel ment. Órákon keresztül

egy irányba menni – ez hiányzott neki a legjobban a börtönben töltött évek
alatt. Na, igen. Majdnem a legjobban.
Kevesebb mint két óra alatt gyalogolt le a Sørkedalenben talált hüttétől
Oslo központjába, de úgy saccolta, hogy az emberek többségének csaknem
három óráig tartana.
A hütte egy függőleges szikla tetején állt. Mivel a sziklafalba kampókat
vertek, a hüttében pedig karabinert és kötelet talált, úgy sejtette,
sziklamászók használják. A földet azonban még hó borította, a vörös és
szürkésfekete gránitlapon a napsütésben olvadékvíz csörgedezett, és
egyetlen sziklamászót sem látott.
Látta viszont a medve nyomait. Olyan közel a hüttéhez, hogy megvásárolta
a szükséges felszerelést, és csapdát készített: drótakadályt állított fel, és
robbanóanyagokat rögzített hozzá. Amikor az utolsó hó is elolvad, és
megjelennek a sziklamászók, keres magának egy másik helyet az erdő
mélyén, és épít egy tipit. Vadászik. Távoli tavakban horgászik. Csak annyit,
amennyire szüksége van. Ha az ember több életet olt ki, mint amennyi húst
elfogyaszt, az gyilkosság, ő pedig nem gyilkos. Már alig várta.
Áthaladt a szürke, vizeletszagú gyalogos-aluljárón a smestadi
kereszteződés alatt, és elindult a tó felé.
Amint beért a parkba, megpillantotta a nőt. Nem mintha ki tudta volna
venni az arcát ebből a távolságból, akármilyen éles volt is a szeme, de az
alakját felismerte. Ahogyan ült. Várakozón. Valószínűleg kissé ijedten, de
leginkább izgatottan.
Nem ment oda hozzá egyenesen, előbb tett egy kört, és ellenőrizte,
nincsenek-e rendőrök a környéken. Ugyanezt csinálta, amikor Valentin sírját
látogatta meg. Gyorsan megállapította, hogy a nő egyedül van a tónak ezen
az oldalán. Bár a túlsó parton ült valaki az egyik padon, de túl messze volt
ahhoz, hogy bármit is lásson vagy halljon, és egyébként sem érne oda, hogy
közbeavatkozzon. Mert gyorsan fog történni. Minden tiszta volt, a színpad
berendezve, ő pedig robbanásra kész.
– Üdv! – mondta Finne, amikor odaért a padhoz.
– Üdv! – válaszolta a nő, és elmosolyodott.
Kevésbé tűnt ijedtnek, mint Finne várta. Ezek szerint nem tudta, mi fog
történni. Finne újra körbepillantott, hogy megbizonyosodjon róla, egyedül
vannak.
– Krohn késik egy kicsit – mondta Alise. – Néha megesik. Sztárügyvédek,
tudja.
Svein Finne felnevetett. A lány azért volt nyugodt, mert azt hitte, hogy
Johan Krohn is eljön a találkozóra. Krohn ezzel vette rá, hogy két órakor egy
padon ücsörögjön a Smestaddammennél. Mert Svein Finnével találkoznak, de
mivel az ügyfelük pillanatnyilag körözés alatt áll, a találkozóra nem kerülhet
sor az irodában. Ez állt abban a levélben, amelyet Svein Finne a Valentin
sírköve előtti ágyásban talált egy késre szúrva. Johan Krohn aláírása
szerepelt rajta. Krohn egyébként egy remek kést áldozott fel erre a célra.
Finne rögtön zsebre is vágta, mivel illett a gyűjteményébe, és jól jött a
hüttében is. Aztán felbontotta a levelet. Úgy tűnt, Krohnnak leginkább az járt
a fejében, hogy ép bőrrel megússza. Leszámítva persze annak
következményeit, hogy Finne kezére játszotta a szeretőjét. Ugyanis Krohn
még nem tudta, de soha többé nem fogja úgy szeretni a lányt, ahogy eddig. És
soha többé nem lesz szabad. Végtére is alkut kötött az ördöggel, az ördög
pedig, mint tudjuk, a részletekben, az apró betűk között lakozik. Finnének a
jövőben aligha kell amiatt aggódnia, hogy hozzájut-e ahhoz, amire vágyik,
legyen szó pénzről vagy élvezetről.

Johan Krohn a Hegnar Media látogatói számára fenntartott parkolóban ült az

autójában. Túl korán érkezett, csak két óra öt perckor kellett az épületek
túloldalán elterülő parkban a tónál lennie. Két óra öt perc. Elővette az
újonnan vásárolt Marlboro Goldot, kiszállt, mert Frida nem szerette a
füstszagot a kocsiban, és megpróbált rágyújtani. De túlságosan remegett a
keze, így inkább feladta. Nem baj, úgyis eldöntötte, hogy leszokik a
dohányzásról. Megint az órájára nézett. A megállapodás az volt, hogy a férfi
két percet kap. Nem volt közvetlen kapcsolat közöttük, így volt a
legbiztonságosabb, mindenesetre azt üzente, hogy két percre van szüksége.
Krohn pillantása a másodpercmutatót követte. Tessék! Két óra.
Johan Krohn lehunyta a szemét. Természetesen szörnyű volt, és élete
végéig együtt kell élnie ezzel, de végső soron ez volt az egyetlen kiút.
Alisére gondolt. Arra, min megy most keresztül. Túl fogja élni, a rémálmok
azonban természetesen kísérteni fogják. Mindez azért, mert ő így döntött, és
egy szót sem szólt neki. Becsapta. Nem Finne, hanem ő tette ezt Alisével.
Megint az órájára nézett. Másfél perc múlva bemegy a parkba, és úgy tesz,
mintha késett volna egy kicsit, megvigasztalja a lányt, amennyire csak tudja,
riasztja a rendőrséget, eljátssza, mennyire megrémült. Bár aligha kell majd
játszania. Magyarázattal szolgál a rendőrségnek, amely magyarázat
kilencven százalékban igaz lesz. És magyarázattal szolgál Alisének, amely
magyarázat száz százalékig hazugság lesz.
Johan Krohn az autója oldalablakában tükröződő képmására nézett.
Gyűlölte azt, akit látott. Az egyetlen, akit ennél is jobban gyűlölt, Svein
Finne volt.
Alise Svein Finnére nézett, aki leült mellé a padra.
– Tudja, miért vagyunk itt, Alise?
A férfi piros kendőt viselt fekete hajában, amelybe alig vegyült néhány ősz
szál.
– Csak nagy vonalakban – felelte Alise.
Johan csak annyit mondott neki, hogy a Rakel Fauke-gyilkosságról van szó.
Alise első gondolata az volt, hogy azt a keresetet fogják megvitatni, amelyet a
rendőrség ellen nyújtanak be, mivel Harry Hole fizikai sérüléseket okozott az
ügyfélnek az ekebergi bunkerben. De amikor rákérdezett, Johan csak annyit
felelt kurtán, hogy egy vallomásról van szó, de most nincs ideje
elmagyarázni. Az utóbbi napokban ilyen volt. Szűkszavú. Elutasító. Ha Alise
nem lett volna biztos az ellenkezőjében, arra gyanakodott volna, hogy a férfi
elvesztette iránta az érdeklődését. Látta már ilyennek, azokban a rövid
periódusokban, amikor gyötörni kezdte a lelkiismeret, és azzal hozakodott
elő, hogy a családjára és a cégre való tekintettel vessenek véget a
kapcsolatuknak. Igen, megpróbálta. Alise viszont mindig megakadályozta
benne. Jóságos ég, milyen kevés kellett hozzá! Férfiak. Jobban mondva: fiúk.
Mert időről időre az volt az érzése, hogy ő az idősebb kettőjük közül, Krohn
meg egy nagyra nőtt cserkészfiú, aki pengeéles ügyvédaggyal van megáldva,
de azonkívül semmi egyébbel. Bár Johan szerette a domináns szerepet
játszani, míg Alise volt az alávetett, mindketten tudták, hogy fordítva van.
Alise azonban hagyta, és eljátszotta amit kellett, ahogy egy anya játssza el a
halálra rémült hercegnőt, amikor a gyermek szörnyet szeretne alakítani.
Nem mintha Johannak nem lettek volna jó tulajdonságai, mert voltak.
Kedves volt. Gondoskodó. Hűséges. Tényleg az volt. Alise ismert olyan
férfiakat, akik közel sem csináltak ekkora lelkiismereti kérdést abból, hogy
megcsalják a feleségüket. De Alise nem Johan hűsége vagy a családja miatt
aggódott, hanem amiatt, mi jut neki ebből az egészből. Nem, nem volt
gondosan kidolgozott terve, amikor viszonyba kezdett Johannal, ennyire
nem volt számító. Friss diplomás jogászként természetesen el volt ájulva az
annak idején kitüntetéssel végzett sztárügyvédtől, aki már akkor a
Legfelsőbb Bíróság előtt érvelhetett, amikor még borotválkoznia sem kellett,
és a város egyik legjobb ügyvédi irodájának társtulajdonosa volt. Alise
azonban azzal is tisztában volt, mit kínálhat az éppen csak négyes átlagával
egy ügyvédi irodának, és mit kínálhat a fiatalságával és külsejével egy
férfinak. Végtére is a nap végén (azaz mindent egybevetve, ha mellőzzük az
anglicizmusokat, amelyeket régebben Johan mindig kijavított, de mára
inkább ő is elkezdte használni őket) a racionális és látszólag irracionális
tényezők összege miatt dönt úgy az ember, hogy viszonyt kezd valakivel.
(Johan bizonyára rámutatott volna, hogy a tényezőknek szorzatuk van, nem
pedig összegük.) Hogy melyik tényező melyik, nehéz lett volna megmondani,
és talán nem is olyan fontos tudni. A lényeg az, hogy már nem tűnt annyira
biztosnak, pozitív-e a végeredmény. Alise talán valamivel nagyobb irodát
kapott, mint a többiek az ő szintjén, és talán kicsivel érdekesebb ügyeket,
mert Johannak dolgozott. De az éves bónusz ugyanannyi volt, mint a többiek
esetében: jelképes. És semmi sem utalt arra, hogy nagyobb feladatok
várnának rá. És bár Alise tudta, hogy a nős férfiak folyton azt ígérgetik, hogy
elhagyják a feleségüket és a családjukat, Johan száján még csak véletlenül
sem csúszott ki ilyesmi.
– Csak nagy vonalakban – ismételte meg Svein Finne, és elmosolyodott.
Barna a foga, állapította meg Alise. Pedig nyilván nem dohányzik, tette
hozzá magában, ugyanis annyira közel ült hozzá, hogy érezte a leheletét az
arcán.
– Huszonöt év – mondta a férfi. – Ti-tisztában van vele, hogy lassan már
nem lesz a gyerekszülés szempontjából ideális korban?
Alise Finnére meredt. Honnan tudja, hány éves?
– A legjobb időszak a ti-tinédzserkor végétől huszonnégy éves korig tart –
mondta Finne, miközben a pillantása végigsiklott Alisén.
Igen, végigsiklott, gondolta Alise. Mint valami, aminek teste van. Egy csiga,
amely nyálcsíkot húz maga után.
– Innentől kezdve növekszik az egészségügyi kockázat és a spontán vetélés
esélye – folytatta Finne, felhúzta a flanelinge ujját, és megnyomott egy
gombot a digitális karóráján. – Míg a férfiak spermájának minősége nagyjából
ugyanolyan marad az életük során.
Ez nem igaz, gondolta Alise. Olvasta, hogy egy vele egykorú férfihoz képest
egy negyven feletti ötször kisebb eséllyel tud teherbe ejteni egy nőt. És
ötször nagyobb az esélye, hogy az autizmus valamely formájában szenvedő
gyermeket nemz. Rákeresett a Google-on. Erről eszébe jutott, hogy Frank
meghívta, hogy tartson vele és néhány évfolyamtársukkal egy túrára. Amikor
Frankkal járt, a fiú túl sokat bulizott, nem voltak egyértelmű céljai meg jó
jegyei, és Alise úgy tekintett rá, mint apu kicsi fiára, akinek nincsenek
ambíciói. Mint kiderült, tévedett. Frank meglepően jól teljesített az apja
ügyvédi irodájában. Alise azonban még nem válaszolt a meghívásra.
– Nézze, milyen ajándékot gondoltunk ki magának Johan Krohnnal! –
mondta Finne, és kigombolta a kabátját.
Alise értetlenül meredt rá. Az a gondolat futott át az agyán, hogy a férfi rá
akar támadni, de gyorsan elhessegette. Krohn bármelyik pillanatban
ideérhet, és végül is nyilvános helyen vannak. Bár a közvetlen közelükben
nem volt más, a tó túlpartján, úgy kétszáz méternyire látott egy alakot, aki
szintén egy padon ült.
– Mi… – kezdte Alise, de nem jutott tovább.
Svein Finne bal keze a nyakára fonódott, a jobbja pedig félrehúzta a
kabátját. A lány lélegezni próbált, de nem tudott. Merev, a végén kissé elhajló
pénisz. Akár egy hattyú nyaka.
– Ne félj, nem vagyok olyan, mint a többiek – mondta Finne. – Én nem
gyilkolok.
Alise megpróbált felkelni a padról, el akarta lökni a férfit, Finne keze
azonban karom módjára zárult a nyakára.
– Nem, ha azt teszed, amit mondok – folytatta Finne. – Először nézd meg.
Még mindig csak fél kézzel tartotta a lányt, miközben szétvetett lábbal,
meztelen alsótesttel ült ott, mintha azt akarta volna, hogy Alise lássa,
elképzelje, mi vár rá. Alise pedig látta. Látta az erekkel átszőtt fehér
hattyúnyakat és a piros, táncoló pontot, amely felfelé kúszott rajta.
Mi ez? Mi a fene ez?
Aztán a makk felrobbant. Ezzel egy időben Alise tompa hangot hallott,
mint amikor még egyszer rávág az ember a hússzeletre a klopfolóval. Meleg
permetet érzett az arcán, a szemébe ment valami, be kellett csuknia, de
hallotta, ahogy az ég megdördül felettük.
Egy pillanatra azt hitte, ő sikoltozik, de amikor kinyitotta a szemét, látta,
hogy Svein Finne az. Mindkét kezét az ágyékára szorította, az ujjai közül vér
bugyogott ki, és tágra nyílt, sokktól elfeketedett, vádló szemmel meredt
Alisére, mintha ő tette volna ezt vele.
Aztán megint ott volt az a piros pont, ezúttal Finne arcán. Felfelé siklott a
ráncain egészen a szeméig. Alise látta a szemfehérjén. És talán Finne is látta.
Mindenesetre suttogott valamit, amit a lány nem értett, amíg meg nem
ismételte:
– Segítség!
 Alise tudta, mi következik. Behunyta a szemét, és még sikerült védekezőn
az arca elé emelnie a kezét, mielőtt újra meghallotta a hangot, amely ezúttal
inkább ostorcsattanásra hasonlított. És aztán hosszú késéssel, mintha a
lövést távoli helyről adták volna le, ugyanaz a mennydörgő robaj
következett.

Roar Bohr a céltávcsőbe nézett.

A fejlövéstől a célszemély hátravágódott, aztán oldalirányban lecsúszott a
padról, és elterült a kavicsos úton. Bohr elmozdította a céltávcsövet. Látta,
ahogy a fiatal nő a Hegnar Media irányába rohan az ösvényen, és a felé siető
férfi karjába veti magát. Aztán a férfi egy telefont vesz elő, és elkezd
beütögetni egy számot, mintha pontosan tudná, mit kell tennie. Ami
feltehetően így is volt, de mit tudhatta Bohr?
Nem tudott többet, mint amennyit tudni akart.
Nem tudott többet, mint amennyit Harry huszonnégy órával ezelőtt
elmondott neki.
Hogy megtalálta azt az embert, akit Bohr annyi éven át keresett.
Svein Finne egy Harry által tökéletesen megbízható forrásnak nevezett
személlyel folytatott beszélgetés során bevallotta, hogy évekkel ezelőtt
megerőszakolta Bohr püspök lányát a Mærradalenben.
Az ügy természetesen már rég elévült.
Harry azonban kidolgozott egy úgynevezett „megoldást”.
És elmondta Bohrnak, amit tudnia kellett, semmi többet. Úgy, mint annak
idején az E14-ben. Idő és hely. Két órakor a Smestaddammennél, ugyanazon a
padon, amelyen Pia és Harry ült.
Roar Bohr megint elmozdította a céltávcsövet, és a tó túlsó partján egy nőt
látott gyors léptekkel távozni. Amennyire ki tudta venni, ő volt az egyetlen
tanú. Becsukta az alagsori ablakot, és letette a puskát. Aztán az órára nézett.
Megígérte Harry Holénak, hogy a célpont érkezésétől számított két percen
belül megtörténik, és be is tartotta a szavát, bár engedett a kísértésnek, és
adott Svein Finnének egy kis ízelítőt a halálból, amikor széthúzta a kabátját.
Olyan lőszert használt, amely nem tartalmaz ólmot, szétesik, és a célszemély
testében marad. Nem azért, mert biztosra akart menni, hogy az áldozata
meghal, hanem mert így nem lesz lövedék, amelynek alapján a rendőrség
ballisztikai szakértői azonosíthatnák a fegyvert, sem becsapódási nyom a
földben, amelynek segítségével kiszámíthatnák a golyó pályáját a
kiindulópontig. Röviden ott állnak majd tehetetlenül pásztázva egy
domboldalt, ahol vagy ezer ház áll, és a leghalványabb fogalmuk sem lesz, hol
kezdjék a keresést.
Megtörtént. Elejtette a nyércet. Végül bosszút állt Biancáért.
Roar fel volt villanyozva. Igen, a közérzetét csak így lehetett leírni. Bezárta
a puskát a fegyverszekrénybe, és zuhanyozni indult. Útközben megállt, és
elővette a telefonját a zsebéből. Felhívott egy számot. Pia a második
csengetésre vette fel.
– Valami baj van?
– Nincs – nevetett Roar Bohr. – Csak az jutott eszembe, hogy este
elmehetnénk étterembe.
– Étterembe?
– Olyan régen voltunk már. Jókat hallottam a Lofotenről. Egy halétterem a
Tjuvholmenen.
Hallotta, hogy a felesége tétovázik. Gyanakszik. Végül a nő is ugyanarra
jutott, amire Roar maga: miért is ne?
– Oké – felelte Pia. – Felhí…
– Igen, foglalok asztalt. Mit szólsz a nyolc órához?
– Jó – mondta Pia. – A nyolc óra remekül hangzik.
Letették. Roar Bohr levetkőzött, belépett a zuhany alá, és megnyitotta a
vizet. Meleg. Egy meleg zuhanyra vágyott.

Dagny ugyanazon az útvonalon hagyta el a parkot, amelyen érkezett.

Megpróbálta kideríteni, hogyan érzi magát valójában. Túlságosan messze ült
ahhoz, hogy láthassa a tó túloldalán történő események részleteit, de eleget
látott. Igen, ismét hagyta, hogy Harry Hole szinte hipnotikus akarata
irányítsa, ám a férfi ezúttal nem hagyta cserben, megtartotta az ígéretét.
Svein Finne eltűnt az életéből. Dagny Jensen Hole mély, rekedt hangjára
gondolt, ahogy elmagyarázta neki a telefonban, mi fog történni, és miért nem
beszélhet róla soha senkinek. És annak ellenére, hogy már akkor különös
izgalmat érzett, és tudta, úgysem lesz képes ellenállni az ajánlatnak,
megkérdezte, miért. Miért gondolja a férfi, hogy ő az a fajta ember, akit
lelkesedéssel töltenek el a nyilvános kivégzések.
– Nem tudom, mi tölti el lelkesedéssel – válaszolta Hole. – De azt mondta,
hogy nem elég holtan látnia Finnét ahhoz, hogy ne kísértse. Látnia kell
meghalni. Tartozom magának ezzel a lehetőséggel azok után, amiknek
kitettem. Ha gondolja, éljen vele.
Dagny az anyja temetésére gondolt. A fiatal lelkésznőre, aki azt mondta,
senki sem tud biztos választ adni arra a kérdésre, mi van a halál küszöbén
túl, mindössze annyit tudunk, hogy akik átlépték, soha nem tértek vissza.
Igen, Dagny Jensen most már tudta. Tudta, hogy Finne meghalt. És azt is,
hogyan érzi magát valójában.
Nem jól.
De jobban.

Katrine Bratt az íróasztalnál ült, és körülnézett.

Már jó ideje összepakolta azt a néhány dolgot, amit haza akart vinni. Bjørn
szülei vigyáztak Gertre, és Katrine tudta, hogy minden jó anya sietne haza,
amint tud. Ő azonban várni akart egy kicsit. Egy kis lélegzethez akart jutni.
Meghosszabbítani ezt a szünetet a fojtogató gyász, a megválaszolatlan
kérdések és a mardosó gyanú közepette.
A gyásszal könnyebb volt megbirkóznia, ha egyedül volt. Olyankor nem
érezte úgy, hogy őrködnek felette. Nem kellett arra ügyelnie, nehogy
elnevesse magát, ha Gert valami meghökkentő dolgot csinált, vagy nehogy
valami rosszat mondjon, például hogy alig várja a tavaszt. Nem mintha Bjørn
szülei bármi rosszat mondtak volna rá, bölcs emberek voltak, megértették.
Igen, csodálatos emberek voltak. Ő viszont nyilvánvalóan nem volt az.
Gyászolt, és szomorú volt ugyan, de amikor egyedül maradt, sikerült kicsit
megszabadulnia ezektől az érzésektől. Amikor nem emlékeztették
folyamatosan arra, hogy Bjørn meghalt. Hogy Harry meghalt.
Tudta, hogy kimondatlanul is gyanakszanak, csak nem mutatják ki.
Gyanakszanak, hogy Bjørn valamiképpen miatta dobta el magától az életet.
De ő tudta, hogy nem ez a helyzet. Másrészt talán észre kellett volna vennie,
hogy valami nincs rendben Bjørnnel, amikor teljesen összeomlott Harry
halálhírére. Rá kellett volna jönnie, hogy többről van szó, Bjørn valami
nagyobb dologgal küzd, mély depresszióval, amelyet eddig sikerül féken
tartania, eltitkolnia. És Harry halála volt az utolsó csepp, amitől nemcsak a
pohár csordult túl, hanem az egész gát átszakadt. Mit tudunk voltaképpen
arról az emberről, akivel megosztjuk az ágyunkat és az életünket? Még
kevesebbet, mint önmagunkról. Ijesztő gondolat, de a képek, amelyeket a
körülöttünk lévőkről kialakítunk magunknak, pontosan azok, amik. Képek,
gondolta Katrine.
Amikor Bjørn szó nélkül ott hagyta Gertet, riadót fújt.
Éppen hazaért arról a borzalmas sajtótájékoztatóról az üres lakásba, és
fogalma sem volt, hol lehet a férje és a fia. Aztán valaki becsengetett. Katrine
felvette a kaputelefont, hallotta Gert sírását, feltételezte, hogy Bjørn otthon
felejtette a kulcsát, ezért csak megnyomta a nyitógombot. De nem hallotta a
zár kattanását, csak a gyerek sírását, mintha a mikrofonhoz tartották volna.
És miután hiába szólongatta Bjørnt, lement.
Gert a Maxi Cosi gyerekülésben ült közvetlenül a kapu előtt a járdán.
Katrine végigpásztázta a Nordahl Bruns gatét, de nem látta Bjørnt. Ahogy
az utca túloldalán lévő sötét kapualjakban sem látott senkit, ami
természetesen nem jelentette azt, hogy senki sem állt ott az árnyékban. És
hirtelen az az őrült gondolata támadt, hogy nem is Bjørn csengetett fel.
Felvitte Gertet, és felhívta Bjørnt, de a telefonja nyilván ki volt kapcsolva,
vagy olyan helyen volt, ahol nincs lefedettség. Már ekkor sejtette, hogy
valami baj van, és felhívta Bjørn szüleit. A tény, hogy ösztönösen őket hívta
Bjørn valamelyik kollégája vagy barátja helyett, akik a városban laktak,
ráébresztette, hogy fél.
A szülők megnyugtatták, azt mondták, biztosan hamarosan jelentkezik, és
lesz valami jó magyarázata a történtekre, de Katrine hallotta Bjørn anyjának
hangján, hogy ő is aggódik. Talán ő is észrevette, hogy az utóbbi időben
valami nem volt rendben a fiával.
Azt gondolná az ember, egy gyilkossági nyomozó fokozatosan megtanulja
elfogadni, hogy vannak olyan kérdések, amelyekre sosem kapunk választ. De
néhányuknak sosem sikerül. Például Harrynak. Vagy neki. Katrine nem
tudta, hogy szakmai szempontból ez előny-e, vagy hátrány, egyvalami
mindenesetre biztos volt: a magánéletben hátrány. Már előre rettegett az
előtte álló hetek és hónapok ébren töltött éjszakáitól. Nem Gert miatt, órát
lehetett volna igazítani az elalvásához és ébredéséhez. Hanem a saját
nyughatatlan agya miatt, amely kényszeresen keresgélt a sötétben, és
amelyet lehetetlen volt lecsendesíteni.
Katrine behúzta a cipzárt a táskáján. Azon ügyiratok mappáival és
papírjaival volt tele, amelyeket haza kellett vinnie. Az ajtóhoz ment,
lekapcsolta a villanyt, és már éppen indulni akart, amikor megszólalt az
íróasztalon álló vezetékes telefon.
Felvette.
– Itt Szung-min Larsen.
– Kellemes meglepetés! – mondta Katrine színtelen hangon.
Nem mintha ironikusnak szánta volna, de ha Larsen úgy döntött, elfogadja
az állásajánlatát a gyilkossági csoportnál, nem ez volt a megfelelő időzítés.
– Azért telefonálok, mert… Egyébként nem zavarok?
Katrine kinézett a Botsparkenre. Csupasz fák, barna, fonnyadt fű. A fák
hamarosan rügyezni kezdenek, és virágba borulnak, a fű kizöldül. Utána
pedig – igen, aztán nyár lesz. Állítólag.
– Nem – felelte, de hallotta, hogy továbbra sem sikerül túlságosan lelkes
hangot megütnie.
– Azért hívom, mert felfedeztem egy különös egybeesést – mondta Larsen.
– A mai nap folyamán olyan információkat kaptam, amelyek új fénybe
helyezik a Rakel-ügyet. Egy perccel ezelőtt pedig felhívott Johan Krohn
védőü…
– Tudom, ki.
– Azt mondta, a Smestaddammennél van, ahol neki és az asszisztensének
az ügyfelével, Svein Finnével volt találkozója. És Svein Finnét nem sokkal
ezelőtt lelőtték. Meghalt.
– Micsoda?
– Nem tudom, Krohn miért éppen engem hívott, azt mondta, később
elmagyarázza. Egyébként ez az eset alapvetően az oslói rendőrséghez
tartozik, ezért is hívtam magát.
– Továbbítom az ügyeletnek – mondta Katrine. Látta, ahogy egy állat
settenkedik végig a rendőr-főkapitányság előtti barna gyepen a Botsen
börtön irányába. Várt egy kicsit. Észrevette, hogy Larsen is vár. – Milyen
egybeesésről beszélt, Larsen?
– Különösnek találom, hogy Svein Finnét mindössze egy órával azután
lőtték le, hogy olyan információkat kaptam, amelyeknek köszönhetően Finne
újból a Rakel-ügy gyanúsítottjává vált.
Katrine ledobta a táskáját, és az íróasztal mögötti székre ereszkedett.
– Azt mondja…
– Igen, azt mondom, hogy olyan információim vannak, amelyek Harry Hole
ártatlanságára utalnak.
Katrine érezte, hogy a szíve hevesebben kezd dobogni. A vér végigszáguld a
testén, bizsereg a bőre. És hogy valami, ami eddig téli álmot aludt, felébred.
– Azt mondta, hogy információi vannak…
– Igen?
– Ez úgy hangzik, mintha még nem osztotta volna meg őket a kollégáival.
Így van?
– Nem egészen. Épp most osztottam meg őket magával.
– Velem csak a saját következtetéseit osztotta meg, amelyek szerint Harry
ártatlan.
– Maga is erre a következtetésre fog jutni, Bratt.
– Valóban?
– Van egy javaslatom.
– Esküdni mertem volna rá.
– Találkozzunk a tetthelyen, aztán átvesszük az egészet.
– Rendben. A bűnügyi ügyelettel megyek.
Katrine felhívta az ügyeletet, majd az anyósáékat, hogy szóljon, késni fog.
Miközben arra várt, hogy felvegyék, ismét lenézett Botsparkenre. Az állat
eltűnt. Rég elhunyt apja, Gert azt mondta, hogy a borz mindenre vadászik.
Bárhol, bármikor. Bármit megeszik, bárkivel megverekszik. Némelyik
nyomozó olyan, mint a borz, mások meg nem. És Katrine érezte, hogy ez volt
az: a borz ébredt fel téli álmából.
 Ötvenkettedik fejezet

Szung-min Larsen már ott volt, amikor Katrine megérkezett a tetthelyre. A

pórázra kötött kutya remegve állt a férfi lába között, mintha el akarna
rejtőzni. Valahonnan vékony, de átható sípolás hallatszott, olyan volt, mint
egy ébresztőóra hangja.
Odamentek a holttesthez, amely a pad mellett feküdt a földön. Katrine
megállapította, hogy a hang a holttest felől jön. És az elhunyt Svein Finne. Az
ágyékán és a szemén érte a lövés, de sem a hátán, sem a tarkóján nem volt
kimeneti seb. Talán speciális lőszer. Katrine úgy érezte, a halott karórájának
monoton, visító hangja egyre hangosabbá válik, bár tudta, hogy nem ez a
helyzet.
– Miért nem… – kezdte.
– Az ujjlenyomatok miatt – mondta Szung-min. – Van egy előzetes
tanúvallomásom, de jó, ha ki tudjuk zárni, hogy valaki más összefogdosta az
óráját, nem igaz?
Katrine bólintott. Jelezte, hogy menjenek egy kicsit távolabb.
Az ügyeletesek elkezdték kihúzni a kordonszalagokat a helyszín körül,
miközben Szung-min elmondta Katrinének, amit Alise Krogh Reinertsentől és
a fiatal nő főnökétől, Johan Krohntól megtudott az események menetéről.
Most a tó túloldalán álltak néhány kíváncsi bámészkodóval. Szung-min
elmagyarázta Katrinének, azért küldött át mindenkit, hogy ne legyenek
tűzvonalban, végtére is nem lehet kizárni, hogy Svein Finne véletlenszerűen
kiválasztott áldozat volt, és az elkövető újabbakra vadászik.
– Nos – mondta Katrine, és felhunyorgott a dombra. – Maga meg én
pillanatnyilag a lővonal közepén állunk, úgyhogy nagy valószínűséggel ezt
nem gondolja komolyan.
– Nem – erősítette meg Szung-min.
– Tehát mit gondol valójában? – kérdezte Katrine, és lehajolt, hogy
megsimogassa a kutyát.
 – Nem gondolok semmit, de Krohnnak van egy elmélete.
Katrine bólintott.
– A holttest ijesztette meg a kutyáját?
– Nem. Megtámadta egy hattyú, amikor ideértünk.
– Szegény – mondta Katrine, megvakarta az állat füle tövét, és hirtelen
elszorult a torka. Volt valami ismerős a hűséges kutyapillantásban.
– Krohn megmagyarázta már, miért éppen magát hívta?
– Igen.
– És?
– Azt hiszem, beszélnie kellene vele.
– Oké.
– Bratt?
– Igen?
– Ahogy már mondtam, Kaszparov nyugalmazott rendőrkutya. Nem baj, ha
elkezdjük követni Finne nyomát?
Katrine a remegő kutyára nézett.
– Ide tudok rendelni egy kutyás járőrt. Fél óra, és itt lesz. Gondolom, nem
ok nélkül nyugdíjazták Kaszparovot.
– Kopott csípőízület – válaszolta Larsen. – De felveszem, ha túl messzire
kellene menni.
– Tényleg? De a kutyák szaglása nem gyengül az életkorral?
– Valamennyire – bólintott Larsen. – De ez az emberekre is érvényes.
Katrine Bratt Szung-min Larsenre nézett. Csak nem Ole Winterre célzott?
– Induljanak – mondta, és megpaskolta Kaszparov fejét. – Jó vadászatot!
És mintha az öreg kutya megértette volna, csóválni kezdte eddig behúzott
farkát.
Katrine megkerülte a tavat.
Krohn és az asszisztense egyaránt sápadtnak tűnt, és jól át is fáztak.
Fokozatosan feltámadt a gyenge, de jeges északi szél, az a fajta, amely
átmenetileg félresöpri Oslo lakónak tavaszról szőtt ábrándjait.
– Attól tartok, kénytelenek lesznek újra elmondani mindent az elejétől –
vágott bele Katrine, és előhúzott egy jegyzetfüzetet.
Krohn bólintott.
– Úgy kezdődött, hogy Finne néhány nappal ezelőtt felkeresett. Egyszer
csak ott állt az erkélyemen. El akarta mondani, hogy ő ölte meg Rakel Faukét.
Arra kért, segítsek neki, amennyiben maguk a nyomára akadnak.
 – És Harry Hole?
– A gyilkosság után bedrogozta Harry Holét, és a helyszínre vitte.
Trükközött a termosztáttal, hogy úgy tűnjön, mintha Rakelt azután ölték
volna meg, hogy odaért Holéval. Az indíték az volt, hogy Harry Hole egy
letartóztatás közben lelőtte a fiát.
– Valóban? – Katrinének fogalma sem volt róla, miért nem veszi be ezt a
mesét. – Finne azt is elmagyarázta, hogyan jutott ki Rakel Fauke házából?
Mármint az ajtó belülről volt bezárva.
Krohn megrázta a fejét.
– A kéményen keresztül? Honnan tudjam? Láttam, ahogy az az ember
abszolút megmagyarázhatatlan módon jár-kel. Azért beszéltem meg vele ezt
a találkozót, mert azt akartam, hogy adja fel magát a rendőrségen.
Katrine fázósan toporgott.
– Maga szerint ki lőtte le? És hogyan?
Krohn megvonta a vállát.
– Egy olyan ember, mint Svein Finne, aki gyerekeket bántalmaz, sok
ellenséget szerez a börtönben. Odabent sikerült távol tartania őket magától.
De tudom, hogy sokan, akik letöltötték a büntetésüket, csak arra vártak, hogy
Finne kiszabaduljon. Az ilyen alakoknak sajnos gyakran van lőfegyverük, és
némelyikük használni is tudja.
– Vagyis van egy csomó potenciális gyanúsítottunk, akiket kivétel nélkül
súlyos bűncselekményekért ítéltek el, némelyiket gyilkosságért. Ezt mondja?
– Ezt mondom, Bratt.
Semmi kétség, Krohn meggyőző történetmesélő volt. Katrine kétkedése
talán onnan eredt, hogy túl sok Krohn által kiagyalt mesét hallott már a
tárgyalóteremben. Alisére nézett.
– Lenne néhány kérdésem, nem gond?
– Még ne – válaszolta Alise, és keresztbe fonta a karját. – Hat órán belül
semmiképpen. Az újabb kutatások szerint, ha hat órán belül újra átéljük a
drámai élményeket, nagyobb az esélye a poszttraumás stressz szindrómának.
– Nekünk viszont van egy gyilkosunk, akit minden egyes perccel nehezebb
lesz elkapni – mondta Katrine.
– Az nem az én felelősségem, én védőügyvéd vagyok – jelentette ki a fiatal
nő dacos pillantással, de remegő hangon.
Katrine sajnálta a lányt, de nem volt idő arra, hogy kesztyűs kézzel bánjon
vele.
 – Ebben az esetben csapnivaló munkát végzett, az ügyfele meghalt –
mondta. – És nem védőügyvéd, hanem egy jogi végzettséggel rendelkező
kislány, aki azért dug a főnökével, mert azt hiszi, így előnyökhöz juthat. De
nem fog. Ahogy azzal sem megy semmire, ha megjátssza előttem a kemény
csajt. Nos?
Alise Krogh Reinertsen Katrinére meredt. Pislogott. Az első könnycsepp
utat tört magának a fiatal arcot fedő púderben.
Hat perccel később Katrine már tudta az összes részletet. Megkérte Alisét,
hogy csukja be a szemét, idézze fel az első lövést, mondjon egy „most”-ot,
amikor a golyó eltalálta Finnét, és egy újabbat, amikor meghallotta a
mennydörgést. Több mint egy másodperc telt el a kettő között, tehát a lövés
legalább négyszáz méterről jött. Katrine a becsapódási pontokra gondolt. Egy
a férfi nemi szervén, egy másik pedig a szemén. Nem volt véletlen. A gyilkos
valószínűleg sportlövész, vagy különleges katonai kiképzésben részesült.
Nem lehet sok ilyen azok között, akik Svein Finnével egy időben töltötték a
büntetésüket. Senki sem, saccolta Katrine.
És egy gyanú, vagy inkább remény – nem, nem is, egy hiábavaló kívánság –
suhant át az agyán. Aztán el is tűnt. Az alternatív igazság felvillanása
azonban valami melegséget hagyott maga után, és fájdalomcsillapító hatást
fejtett ki, mint a vigasz, amelyet a vallásos emberek keresnek, amikor
olyasvalamiben hisznek, amit a józan eszük elutasít. És Katrine néhány
másodpercig nem érezte az északi szelet, csak nézte az előtte elterülő parkot,
az aprócska szigetet a fűzfával, amely virágba fog borulni, amely körül
rovarok fognak zümmögni, és madarak fognak énekelni. Ezt majd meg fogja
mutatni Gertnek. És ekkor egy másik gondolat hasított belé.
A történetek jutottak eszébe, amelyeket majd el fog mesélni Gertnek az
apjáról.
Minél idősebb lesz, annál többet akar majd tudni róla és arról, milyen fából
faragták.
És büszke lesz rá, vagy szégyenkezni fog miatta.
Tényleg a borz ébredt fel benne. És egy borz elméletben keresztül tudja
ásni magát a földgömbön élete során. De ő milyen mélyre szeretne ásni?
Lehet, hogy már mindent megtalált, amit akart.
Hangot hallott. Nem, nem hang volt. A csend.
Az óra a tó túlpartján. Abbahagyta a sípolást.
A kutya orra körülbelül egymilliószor érzékenyebb, mint az emberé.
Ezenfelül a Szung-min által olvasott legfrissebb kutatások szerint a kutyák
többre képesek szimpla szaglásnál. Az orrüreg alatt lévő Jacobson-szerv
képessé teszi őket arra, hogy feromonokat és egyéb kémiai anyagokat
észleljenek és értelmezzenek. Ennek köszönhető, hogy egy kutya – tökéletes
feltételek mellett – akár egy hónapos nyomokat is képes követni.
De most a feltételek nem voltak tökéletesek.
A legrosszabb az volt, hogy a nyom a járdán haladt, ahol időközben más
emberek és állatok is megfordultak, és ettől sokkal bonyolultabb lett a
szagkép. Ráadásul itt kevés növény volt, amely megköthette volna az
illatrészecskéket.
Másfelől viszont a Sørkedalsveienen és a külvárosokban a járdák kevésbé
voltak forgalmasak, mint a központban. A hűvös idő is segítette a
szagszemcsék megmaradását. De ami még ennél is fontosabb: annak ellenére,
hogy súlyos felhők sodródtak északnyugatról a főváros felé, nem esett azóta,
hogy Svein Finne itt járt.
Szung-min minden alkalommal feszült lett, amikor egy buszmegállóhoz
közeledtek, mert biztos volt benne, hogy itt véget ér a nyom, mert Finne itt
szállt le az egyik buszról. De Kaszparov csak haladt rendületlenül, húzta a
pórázt, úgy tűnt, még fájós csípőjéről is megfeledkezik, és a Røa felé
emelkedő dombokon felkaptatva Szung-min komolyan bánni kezdte, hogy
nem cserélte edzőruhára az öltönyét.
Folyt róla a víz, és egyre izgatottabb lett. Már majdnem fél órája voltak
úton, és egyre kevésbé tűnt valószínűnek, hogy Finne egy darabon
tömegközlekedéssel jött, és aztán ilyen szükségtelenül hosszú távot tett meg
gyalogosan.

Harry a Porsanger-fjord torkolata felé nézett. Az Északi-sark, a vég és a

kezdet felé, ahol a világosabb napokon a horizontnak kellett lennie. Ma
azonban a tenger, az ég és a föld egybeolvadt. Mintha egy gigantikus
szürkésfehér kupola alatt ült volna, ahol olyan csend honolt, mint egy
templomban. Csak a sirályok panaszos rikoltásai és a tenger lomha csobogása
hallatszott az evezős csónak oldalán, amelyben a fiú és a férfi ült. És Oleg
hangja:
– …amikor hazaértem, és elmeséltem a mamának, hogy jelentkeztem az
iskolában, és közöltem, hogy az Old Tjikko nem a világ legöregebb fája, csak a
gyökerei a legöregebbek, annyira nevetett, hogy kicsordult a könnye. Aztán
azt mondta, hogy nekünk hármunknak is ilyen gyökereink vannak. Nem
mondtam neki, de az járt a fejemben, hogy ez nem stimmel, mert te nem úgy
vagy az apám, ahogy a gyökér az Old Tjikko apja és anyja. De az évek
múlásával rájöttem, hogy értette. Hogy a gyökér olyasvalami, ami nő. Hogy
amikor ott ültünk, és a… miről is beszélgettünk? A Tetrisről. A
korcsolyaórákról. Az együttesekről, amelyeket mindketten szeretünk…
– Hm. És mindketten…
– …utálunk. – Oleg fanyarul elmosolyodott. – Olyankor gyökeret
növesztünk. Így lettél az apám.
– Hm. Egy rossz apa.
– Marhaság.
– Úgy érted, hogy közepes apa voltam?
– Másmilyen apa. Néhány tárgyból elégtelent kaptál, más tárgyakból meg a
világ legjobb érdemjegyeit. Megmentettél, amikor hazajöttél Hongkongból.
De furcsa módon a kis dolgokra emlékszem a legjobban. Például arra, hogy
átvertél.
– Átvertelek?
– Amikor végre megdöntöttem a Tetris-rekordodat, azzal dicsekedtél, hogy
az összes országot és a fővárosuk nevét is tudod a világatlaszból. És pontosan
tudtad, mi fog történni.
– Nos…
– Beletelt néhány hónapba, és az osztálytársaim furcsán néztek rám,
amikor azt mondtam, Dzsibuti, de volt egy időszak, amikor az összes ország
nevét, zászlóját és fővárosát kívülről fújtam.
– Szinte mindet.
– Mindet.
– Dehogy. Azt hitted, San Salvador az ország, és Salvador…
– Ne próbálkozz!
Harry elmosolyodott. És érezte, hogy ez tényleg az. Egy mosoly. Mint a nap
első sugara a hosszú sötétség után. Még ha egy újabb sötét időszak áll is
előtte most, hogy felébredt, nem lehet rosszabb annál, mint amelyet maguk
mögött hagytak.
– Szerette hallgatni, amikor beszélgetünk – szólalt meg.
– Tényleg? – Oleg észak felé nézett.
 – Fogta a könyvet, amit éppen olvasott, vagy a kötését, és leült a
közelünkben. Nem akart félbeszakítani bennünket, nem akart részt venni a
beszélgetésben, az sem érdekelte, hogy érti-e, miről beszélünk. Csak szerette
a hangunkat. Mindig úgy fogalmazott, hogy élete két férfijának hangja.
– Én is szerettem a hangotokat – mondta Oleg, és maga felé húzta a
horgászbotot, amitől a hegye alázatosan a víz fölé hajolt. – A mamáét és a
tiédet. Amikor esténként lefeküdtem, mindig kinyitottam a szobám ajtaját,
hogy halljalak benneteket. Halkan beszélgettetek, és úgy hangzott, mintha
már majdnem mindent elmondtatok volna egymásnak, értettétek egymást.
Hogy már csak egy-egy kulcsszóra van szükségetek. Mégis megnevettetted.
Ilyenkor biztonságban éreztem magam. Erre volt a legjobb elaludni.
Harry halkan nevetett. Köhögött. Arra gondolt, hogy a hang messzire eljut
ilyen időjárási viszonyok között, talán egészen a partig. Kötelességtudóan
maga felé húzta a horgászbotját.
– Helga azt mondta, sosem látott még két felnőtt embert, akik annyira
szerelmesek egymásba, mint te és a mama. És hogy reméli, mi is ilyenek
leszünk.
– Hm. Ennél talán többet is remélhet.
– Minél?
Harry megvonta a vállát.
– Itt jön az a rész, amit túl sok férfi szájából hallottam már. Az édesanyád
jobbat érdemelt volna nálam.
Oleg futólag elmosolyodott.
– Anya tudta, mit kap, és ő téged akart. Csak szünetre volt szüksége, hogy
megint az eszébe jusson. Hogy mindketten érezzétek az Old Tjikko gyökereit.
Harry megköszörülte a torkát.
– Figyelj csak, talán ideje elmondanom…
– Ne! – szakította félbe Oleg. – Nem akarom tudni, miért dobott ki. Ha nem
gond. És a másik dolgot sem.
– Rendben – mondta Harry. – Rajtad múlik, mennyit akarsz tudni.
Mindig ezt mondta Rakelnek is, akinek szokásává vált, hogy inkább
kevesebb, mint több információt kérjen.
Oleg végigsimított a csónak peremén.
– Mert az igazság többi része is fájdalmas, nem igaz?
– De igen.
– Hallottalak éjszaka a vendégszobában. Aludtál egyáltalán?
 – Hm.
– A mama meghalt, és ezen semmi sem változtathat. Nekem egyelőre elég,
ha tudom, hogy valaki más tehet róla, és nem te. És ha egyszer úgy érzem,
tudnom kell róla, még mindig elmondhatod.
– Bölcs vagy, Oleg. Mint az édesanyád.
Oleg szomorkásan elmosolyodott, és az órájára nézett.
– Helga vár bennünket. Tőkehalat vett.
Harry az üres vödörre nézett, amely előtte állt a padon.
– Okos lány.
Felcsévélték a damilokat. Harry is az órájára nézett. A délutáni oslói
repülőgépre volt jegye. Nem tudta, mi lesz ezután, a Johan Krohnnal
összeállított terve csak eddig terjedt.
Oleg a villákba tette és húzni kezdte az evezőket.
Harry figyelte. Arra gondolt, amikor ő maga evezett, miközben a nagyapja
előtte ült a padon, és mosolyogva tanácsokkal látta el. Hogy az egész
felsőtestét használja, és tartsa egyenesen a karját, hasizomból evezzen, ne
bicepszből. Hogy legyenek nyugodtak a mozdulatai, ne kapkodjon, találja
meg a ritmust, és akkor a csónak egyenletesen siklik majd a vízen, és
kevesebb erőfeszítéssel, de gyorsabban halad. Érezze a farizmában, hogy a
pad közepén ül. Hogy minden az egyensúlyról szól. Hogy nem kell az
evezőket néznie, azokat csak éreznie kell, inkább a farvízre kell szegeznie a
pillantását, mert az jelzi, hogy mi az, ami bizonyíthatóan megtörtént, és arról
is mesél, hová tartunk. Arról viszont meglepően keveset mond el, folytatta
nagyapa, mi fog történni. Azt a következő evezőcsapás határozza meg.
Nagyapa elővette a laposüveget, és azt mondta, hogy odakintről a partról
visszanézve mindig úgy látjuk, mintha az utazás egy folytonos vonal lett
volna a kiindulási ponttól az érkezési helyig. Akár egy történet, amelynek
van értelme és iránya. Úgy emlékszünk vissza rá, mintha pontosan azt
akartuk volna, hogy a csónak itt érjen partot. Ám az érkezési és a
rendeltetési hely két különböző dolog. Nem arról van szó, hogy az egyik
szükségszerűen jobb a másiknál. Oda érkezünk, ahová, és megnyugtató azt
hinni, hogy ide is akartunk jönni, egész úton ide tartottunk. Ám az
emlékezetünk gyarló, olyan, mint egy kedves anya, aki azt mondja, ügyesek
vagyunk, szépek voltak az evezőcsapásaink, úgy követték egymást, mint egy
logikus és jól felépített történet részei. A gondolat, hogy időről időre elvétjük
az irányt, már nem tudjuk, hol vagyunk, vagy hová tartunk, és az élet
kapkodó, ügyetlen evezőmozdulatok káoszává válik, annyira kényelmetlen,
hogy inkább átírjuk a történetet utólag. Ez az oka annak, hogy ha sikeres
embereket arra kérnek, meséljenek a pályafutásukról, gyakran azt mondják,
gyerekkoruk óta ez volt a dédelgetett álmuk – így, egyes számban –, mindig is
csak ebben az egy dologban akartak sikeresek lenni. Biztosan komolyan
gondolják. Csak valószínűleg megfeledkeznek az összes többi álmukról,
amelyeket nem tápláltak, amelyek megfakultak és eltűntek. Vajon jobban
átlátnánk az élet értelmetlen, véletlenszerű káoszát, ha önéletrajzok helyett
életjóslatokat írnánk? Ha arról írnánk, milyennek képzeljük a jövőbeli
életünket? Aztán amikor már megfeledkeztünk róla, újra elővehetnénk őket,
és megnézhetnénk, miről álmodoztunk valójában.
Nagyapa körülbelül ezen a ponton meghúzta a laposüveget, és Harryra
pillantott. Harry pedig az öregember súlyos szemébe nézett, olyan súlyos
volt, hogy úgy tűnt, kifolyik a gödréből. Akkor nem jutott eszébe, most
viszont igen: a nagyapja abban reménykedett, hogy az unokájának majd jobb
élete lesz. Elkerüli az általa elkövetett hibákat. De talán abban is
reménykedett, hogy egy nap, amikor a fiú már felnőtt férfi lesz, ő is így nézi
majd, ahogy a fia, a lánya, az unokája evez. És ellátja tanácsokkal. Nézi, ahogy
némely tanácsa hasznosnak bizonyul, míg másokat elfelejtenek, vagy nem
fogadnak meg. És érzi, ahogy dagad a melle, a torka pedig elszorul a
büszkeség és az együttérzés különös keverékétől. Büszke lesz, mert a
gyermek önmaga egy jobb változata, és együttérzés tölti el, mert tudja, több
fájdalom van előttük, mint mögöttük. És a gyermek azzal a meggyőződéssel
evez, hogy valaki, ő vagy legalább a nagyapja tudja, hová tartanak.
– Van egy ügyünk – mondta Oleg. – Két szomszéd és gyerekkori barát
összeveszett egy bulin. Korábban még egyikük sem került bajba, megbízható
emberek. Mindketten hazamentek, de másnap reggel az egyik, egy
matektanár egy autóemelővel a kezében beállított a másikhoz. Aki
feljelentette gyilkossági kísérletért. Azt mondta, a feje felé lendítette az
emelőt, de neki szerencsére sikerült becsapnia az ajtót. Kihallgattam a
matektanárt. És most azon tűnődöm, hogy a fenébe is, ha ő képes lenne ölni,
akkor mindannyian azok lennénk. És mégsem vagyunk azok. Nem?
Harry nem válaszolt.
Oleg megpihentette a karját.
– Ugyanerre gondoltam, amikor közölték, hogy a Kriposnak bizonyítéka
van ellened. Hogy ez egyszerűen nem lehet igaz. Persze tudom, hogy
szolgálatban, illetve a saját életed vagy mások életének védelmében öltél
már. De ez egy szándékos, előre megtervezett gyilkosság volt, egy tiszta
gyilkosság, amelyben az ember minden nyomot eltakarít maga után. Nem
tudtad volna megtenni, ugye?
Harry Olegre nézett, aki ott ült a válaszát várva. A fiú, hamarosan férfi
előtt még ott volt az egész út, neki még a kezében volt a lehetőség, hogy nála
jobb emberré váljon. Rakel hangjában mindig rejlett némi aggodalom,
amikor arról beszélt, mennyire felnéz Oleg Harryra. A legapróbb
részletekben is utánozza, például a járását: kifelé lendíti a lábát, egy kicsit
úgy, mint Chaplin. Harry jellemző szavait és kifejezéseit használja. Úgy
dörzsöli a nyakát gondolkodás közben, ahogy Harry. Volt, hogy az ő érveit
ismételgette a jogállamiságról és a korlátozásokról.
– Természetesen nem tudtam volna megtenni – felelte Harry, és előhúzta a
cigarettásdobozt a zsebéből. – Egy hidegvérű gyilkosság megtervezéséhez
speciális embertípusra van szükség, és te meg én nem tartozunk közéjük.
Oleg elmosolyodott. Szinte megkönnyebbültnek tűnt.
– Lejmolhatok egy…
– Szó sem lehet róla. Evezz!
Harry rágyújtott. A füst egyenesen felfelé szállt, majd keletre sodródott.
Harry a horizont felé hunyorgott, amely nem volt sehol.
Krohn meglehetősen zavartnak tűnt, ahogy ott állt az ajtóban egy szál
alsónadrágban és papucsban. Egy pillanatig habozott, mielőtt behívta Harryt.
A konyhában ültek le, ahol Krohn íztelen eszpresszót szolgált fel egy jókora
gépből, miközben Harry kifaggatta, mit takar pontosan a titoktartási
kötelezettsége, majd előadta a mondandóját.
Amikor végzett, Krohn kávéscsészéje még mindig érintetlenül állt az
asztalon.
– Tehát tisztázni szeretné magát – mondta Krohn. – De anélkül, hogy a
kollégája, Bjørn Holm lelepleződne.
– Igen – felelte Harry. – Tud nekem segíteni?
Johan Krohn megvakarta a nyakát.
– Nehéz ügy. A rendőrség, amint azt maga is tudja, nem enged szabadon
egy gyanúsítottat, amennyiben nincs másik. És nem sok minden van a
kezünkben. Egy kis vér egy nadrágon, amelyből kiderül, hogy Rohypnollal
elkábították. És az energiafogyasztás, amely arra utal, hogy a termosztátot
fel-, majd letekerték. De ezek csak közvetett bizonyítékok. A vére máskor is
rákerülhetett a nadrágjára, és egy másik helyiségben is megnövekedhetett az
áramfogyasztás, ez semmit sem bizonyít. Amire szükségünk van… az egy
bűnbak. Egy olyan ember, akinek nincs alibije. De van indítéka. És akit
mindenki elfogad bűnbaknak.
Harry észrevette, hogy Krohn többes szám első személyben beszél, mintha
máris egy csapat volnának. Ezenkívül jól látható változáson ment keresztül.
Az arca kipirult, nyugodtabban lélegzett, a pupillája kitágult. Mint egy
ragadozó, amikor észreveszi a zsákmányt, gondolta Harry. Ugyanazt a
zsákmányt, amelyet én.
– Általánosan elterjedt tévhit, hogy egy bűnbaknak ártatlannak kell lennie
– mondta Krohn. – A bűnbak funkciója nem az ártatlanság, hanem a
felelősség vállalása, függetlenül attól, mit tett, vagy nem tett. Még a modern
jogállami gyakorlatban is azt látjuk, hogy a nyilvánosság megvetését kiváltó
bűncselekmények esetében akkor is aránytalanul súlyos büntetéssel sújtják a
vétkeseket, ha csak kis mértékben voltak bűnrészesek.
– Rátérhetnénk a tárgyra? – kérdezte Harry.
– A mire?
– Svein Finnére.
Krohn Harryra bámult. Kurtán biccentett, és ezzel világossá tette, hogy
értik egymást.
– Az új információ birtokában – mondta Krohn – Finne alibije megdől,
hiszen a gyilkosság időpontjában még nem volt a szülőszobában. És van
indítéka: gyűlöli magát. Mi ketten rács mögé juttathatunk egy erőszaktevőt.
És Finne korántsem ártatlan bűnbak. Gondoljunk csak arra a rengeteg
fájdalomra, amit az embereknek okozott. Tudja, Finne beismerte, sőt,
egyenesen kérkedett vele, hogy annak idején megerőszakolta Bohr püspök
lányát, aki alig néhány száz méterre lakott innen.
Harry előhúzta a cigarettásdobozt a zsebéből. Kivett egy elgörbült szálat.
– Mondja el, mi van Finne kezében maga ellen.
Krohn nevetett. A szájához emelte a kávéscsészét, hogy leplezze a
hamisságát.
– Ne húzza az időt, Krohn. Gyerünk, az összes részletet hallani akarom.
Krohn nyelt egyet.
– Természetesen. Sajnálom, szemhunyásnyit sem aludtam az éjszaka. Fogja
a kávéját, átmegyünk a könyvtárszobába.
– Miért?
 – A feleségem… ott nem hallhat meg bennünket.
A falakat, egészen a mennyezetig, teli könyvespolcok borították, a hangjuk
tompán kongott közöttük. Harry egy mély bőrfotelbe süppedve hallgatta
Krohnt. Ezúttal az ő kávéscsészéje maradt érintetlen.
– Hm – mondta, miután a másik befejezte. – Muszáj kerülgetnünk a forró
kását?
– Dehogy – felelte Krohn.
Korábban felkapott egy felöltőt, és így arra az emberre emlékeztette
Harryt, aki egy kis oppsali erdőben mutogatta magát boldog-boldogtalannak
gyerekkorában. Øysteinnel portyára indultak, és vízipisztollyal célba vették a
fickót. Harry legélénkebben arra emlékezett, ahogy a csuromvizes mutogatós
ember kutyatekintettel rájuk nézett, mielőtt elmenekültek volna. És hogy
később megbánta, amit tettek, anélkül hogy pontosan tudta volna, miért.
– Maga nem azt akarja, hogy Finne rács mögé kerüljön – mondta Harry. –
Az ugyanis nem fogja megakadályozni abban, hogy kitálaljon a feleségének.
Maga azt akarja, hogy Finne eltűnjön. Teljesen eltűnjön.
– Szóval… – kezdte Krohn.
– Ez a maga problémája azzal, ha Finnét élve kapják el – szakította félbe
Harry. – Az enyém meg az, hogy ha sikerül is előkerítenünk, lehet, hogy az
este hat és éjjel tíz közötti időszakra is van alibije, csak nem tudunk róla.
Lehet, hogy órákig azzal a várandós nővel volt, mielőtt bementek a kórházba.
Bár, gondolom, neki sem lenne ellenvetése, ha Finnét megölnék.
– Megölnék?
– Elintéznék, eltennék láb alól, végeznének vele. – Harry beleszívott a
cigarettába, amelyre anélkül gyújtott rá, hogy engedélyt kért volna. – Én a
„megölni”-t preferálom. A csúnya dolgok csúnya nevet érdemelnek.
Krohn kurtán és döbbenten felnevetett.
– Úgy beszél, mint egy hidegvérű gyilkos, Harry.
Harry megvonta a vállát.
– A gyilkos igaz. A hidegvérű viszont nem. De ha ezt sikerül
végrehajtanunk, le kell tekernünk a termosztátot. Érti, ugye?
Krohn bólintott.
– Jól van – mondta Harry. – Hadd gondolkodjak egy kicsit.
– Lejmolhatok addig egy cigarettát?
Harry odanyújtotta Krohnnak a dobozt.
A két férfi csendben nézte a plafon felé gomolygó füstöt.
 – Ha… – kezdte Krohn.
– Csitt!
Krohn felsóhajtott.
A cigaretta majdnem a füstszűrőig leégett, mire Harry újra megszólalt.
– Egy hazugságra kell megkérnem, Krohn.
– Igen?
– Azt kell mondania, hogy Finne beismerte Rakel meggyilkolását. Én pedig
beavatok még két embert. Az egyikük az Igazságügyi Orvostani Intézetben
dolgozik. A másik egy mesterlövész. Egyikük sem fogja megtudni a többiek
nevét. Rendben?
Krohn bólintott.
– Jól van. Írunk Finnének, meghívjuk egy találkozóra az asszisztensével,
aztán maga kiviszi a sírkőhöz a levelet, és a földbe szúrja azzal a tárggyal,
amit én adok magának.
– Mi volna az?
Harry szívott egy utolsót a cigarettából, majd a kávéscsészébe ejtette.
– Egy trójai faló. Finne gyűjti a késeket. Ha szerencsénk van, ennek
segítségével elejét vehetjük minden találgatásnak.

Szung-min egy varjú károgását hallotta a fák közül, amikor felnézett az

előttük tornyosuló, csillogó sziklafalra. Az olvadékvíz fekete csíkokat festett
a szürke gránitra, amely harminc méter magas lehetett. Csaknem három órát
gyalogoltak Kaszparovval, és nem volt nehéz észrevenni, hogy a kutyának
fájdalmai vannak. Szung-min nem tudta, hogy a lojalitás vagy a vadászösztön
hajtotta-e, de Kaszparov még akkor is elszántan nekifeszült a póráznak,
amikor megálltak egy sáros erdei út végén, és a rozoga kötélhidat nézték,
amely egy patak fölött vezetett át, egyenesen a havas és a járhatatlannak
tűnő erdőbe. Szung-min lábnyomokat látott a másik oldalon, de tudta, ha
továbbmennek, a hídon neki kell átcipelnie Kaszparovot, miközben legalább
az egyik kezével kapaszkodnia kell. És aztán?, töprengett. Kézzel varrott
Loake cipője már régen átázott és tönkrement, a kérdés inkább az volt,
meddig juthat el a patak másik oldalán az egyenetlen, hóval borított terepen
a csúszós bőrtalpakon.
Szung-min leguggolt Kaszparov elé, összedörzsölte átfagyott kezét, és az
öreg kutya fáradt szemébe nézett.
 – Ha neked megy, akkor nekem is menni fog – mondta.
Kaszparov szűkölt és kapálózott, amikor Szung-min felemelte, és a nedves
pokol felé cipelte, de valahogy átküzdötték magukat.
És húszpercnyi csúszkálás után ez a sziklafal állja útjukat. Vagy mégsem?
Szung-min követte a falhoz vezető nyomokat, és valamivel feljebb, a meredek
emelkedőn megpillantott egy elnyűtt, nedves kötelet egy fa törzsére tekerve.
Azt is látta, hogy a kötél továbbhalad a fák között egy ösvényszerűség
mentén, amely lépcsőként vezet felfelé. De Kaszparovval a kezében nem
tudta volna felhúzni magát rajta.
– Sajnálom, cimbora, ez valószínűleg fájni fog – mondta Szung-min.
Letérdelt, Kaszparov két mellső lábát a nyakába vette, megfordult, és a
sáljával szorosan összekötözte a kutya lábait.
– Ha nem látunk semmit odafent, hazamegyünk – mondta. – Megígérem.
Szung-min megragadta a kötelet, és elkezdte felhúzni magát. Kaszparov
vonított, miközben tehetetlenül lógott a gazdája nyakában, mint valami
hátizsák, hátsó lába a férfi zakóját kaparászta.
Gyorsabban ment, mint Szung-min hitte, és egyszer csak a szikla tetején
álltak, ahol folytatódott az erdő.
Húsz méterrel előttük egy vörösre festett hütte állt.
Szung-min letette Kaszparovot, de a kutya, ahelyett hogy követte volna a
hüttéhez vezető nyomokat, a gazdája lába közé bújva nyüszíteni kezdett.
– Na, na, itt nincs mitől félni – nyugtatta Szung-min. – Finne meghalt.
Ekkor Szung-min egy állat nyomaira lett figyelmes, méghozzá
meglehetősen nagy állat nyomaira. Lehetséges, hogy ez ijesztette meg
Kaszparovot? A férfi tett egy lépést a hütte felé. Amikor megérezte a drótot a
lábán, már késő volt, tudta, hogy belesétált egy csapdába. Sziszegő hang
hallatszott, és még látta, ahogy a robbanóanyagok egy villanás kíséretében a
levegőbe repülnek. Automatikusan becsukta a szemét. Amikor ismét
kinyitotta, hátra kellett hajtania a fejét, hogy lássa azt az ég felé szálló,
vékony füstcsóvát húzó valamit. Aztán egy tompa dörrenés hallatszott,
amikor a rakéta felrobbant, és Szung-min még a nappali fényben is látta,
ahogy sárgán, kéken és pirosan ragyog, akár egy miniatűr ünnepi
ősrobbanás.
Valaki nyilván tudni szerette volna, ha behatoló közeledik a hajlékához.
Esetleg el akarta riasztani. Szung-min érezte, hogy Kaszparov remeg a lába
között.
 – Csak tűzijáték volt – mondta, és megpaskolta a kutyát. – De köszönöm a
figyelmeztetést, cimbora.
Szung-min a hütte előtti deszkateraszhoz ment.
Kaszparov visszanyerte a bátorságát, és az ajtóhoz szaladt.
A férfi látta, hogy az ajtókeret megsérült a zár körül, és tudta, hogy nem
kell betörnie, mert valaki már megtette előtte.
Kinyitotta az ajtót, és belépett.
Azonnal megállapította, hogy a hüttében nincs sem víz, sem áram. A falba
vert kampókról kötelek lógtak, amelyeket talán azért akasztottak fel, hogy az
egerek ne rágják meg őket.
A nyugatra néző ablaknál étel állt a pulton.
Kenyér. Sajt. És egy kés.
Nem olyan, mint az a rövid, finn késre hasonlító holmi a barna tokban,
amelyet Finne holttestének átkutatásakor talált. Ennek pengéje Szung-min
becslése szerint alig tizenöt centiméter volt. Érezte, ahogy a szíve súlyosan és
jólesően verni kezd, mint amikor Alexandra Sturdza belépett az étterem
ajtaján.
– Tudod, mit, Kaszparov? – suttogta, miközben a pillantása végigsiklott a
tölgyfából és szarvból készült markolaton. – Azt hiszem, hamarosan tényleg
véget ér a tél.
Mert nem volt kétség. A pulton egy Tojiro univerzális kés feküdt. A kés.
 Ötvenharmadik fejezet

– Mit adhatok? – kérdezte a fehér ruhás csapos.

Harry pillantása végigsiklott a férfi mögötti polcon sorakozó akvavitos- és
whiskysüvegeken, majd megállapodott a néma tévéképernyőn. Ő volt az
egyetlen vendég a bárban, ahol különös csend honolt. Legalábbis ahhoz
képest, hogy a Gardermoen repülőtéren voltak. Egy távolabbi
beszállókapunál álmosító hangon bemondtak valamit, a padlón egy pár cipő
kopogott. Egy éjszakára lassan bezáró repülőtér hangjai. De még mindig
akadt néhány lehetőség. Egy órája landolt a gépe, amely Tromsøn keresztül
Lakselvből érkezett, és Harry az érkezési csarnok helyett a tranzitba jött a
táskájával, amely az egyetlen csomagja volt. Az induló járatok táblájára
hunyorgott, amely a bárral átellenben lógott. Berlin, Párizs, Bangkok,
Milánó, Barcelona vagy Lisszabon közül lehetett választani. Bőven volt ideje,
a SAS jegypénztára még nyitva tartott.
Ismét a csapos felé fordult, aki a rendelésre várt.
– Ha már így megkérdezte, adhatna rá egy kis hangot – mutatott Harry a
tévéképernyőre, amelyen Katrine Bratt és Kȩdzierski sajtófőnök, egy nagy,
göndör hajú férfi az emelvényen ült a rendőr-főkapitányság negyedik emeleti
előadójában. Alattuk ugyanaz szöveg futott vég nélkül: Ismeretlen elkövető lőtte
agyon a gyilkossággal gyanúsított Svein Finnét Smestadban
– Sajnálom – válaszolta a csapos. – A repülőtéren minden tévékészüléket le
kell némítani.
– Egyedül vagyunk.
– Ez a szabály.
– Öt perc, csak ezt a bejátszást szeretném hallani. Adok magának egy
százast.
– És semmi esetre sem hagyhatom megvesztegetni magam.
– Hm. De az bizonyára nem számít megvesztegetésnek, ha rendelek egy Jim
Beamet, és borravalót adok, mert kiválónak tartom a kiszolgálást?
 A csapos arcán mosoly suhant át. Alaposabban szemügyre vette Harryt.
– Maga nem az az író?
Harry megrázta a fejét.
– Én nem olvasok, de anyám kedveli magát. Készíthetek képet kettőnkről?
Harry a képernyő felé biccentett.
– Oké – mondta a csapos, majd a telefonnal a kezében áthajolt a pult fölött,
és készített egy szelfit, aztán megnyomta a távirányító egyik gombját.
A tévé néhány óvatos hangot bocsátott ki magából, Harry pedig
előrehajolt, hogy jobban hallja.
Katrine Bratt arca mintha minden alkalommal felragyogott volna, amikor
egy vaku villant. Egy kérdésre összpontosított, amely nem ért el a
mikrofonokig. A hangja tiszta és szilárd volt, amikor válaszolt.
– Nem mehetek bele a részletekbe, csak ismételni tudom, hogy az oslói
rendőrség Svein Finne meggyilkolásának kivizsgálása során a mai nap
folyamán kézzelfogható bizonyítékot talált arra, hogy Finne állt Rakel Fauke
megölése mögött. Rábukkantunk ugyanis a gyilkos fegyverre Svein Finne
tartózkodási helyén. Továbbá az ügyvédje arról számolt be a rendőrségnek,
hogy védence elmondta neki, hogyan ölte meg Rakel Faukét, majd kreált
szándékosan olyan bizonyítékokat, amelyek Harry Holéra utalnak. Igen? –
Katrine rámutatott valakire a teremben.
Harry felismerte Mona Daa, a VG bűnügyi újságírójának hangját.
– Winternek nem itt lenne a helye, hogy válaszoljon arra a kérdésre,
hogyan tudta Finne így kijátszani őket?
Katrine a mikrofonok erdeje fölé hajolt.
– Talán majd a Kripos által szervezett sajtótájékoztatón megteszi. Az oslói
rendőrség át fogja adni neki mindazt, ami Finnének a Rakel Fauke-ügyhöz
való kapcsolatára utal. Ma elsősorban Finne meggyilkolásáról tájékoztatjuk
önöket, mivel ez az eset csak hozzánk tartozik.
– De hogyan kommentálná Winter viselkedését? – folytatta Daa. – Ő és a
Kripos a nyilvánosság előtt illetett gyilkossági vádakkal egy ártatlan és
elhunyt rendőrt, aki a gyilkossági csoport munkatársa volt.
Harry nézte, ahogy Katrine rövid szünetet tart a válasz előtt. Nyelt egyet.
Összeszedte magát. Aztán újra tisztán csengett a hangja.
– Az oslói rendőrség nem bírálja a Kripost. Éppen ellenkezőleg. A Kripos
egyik nyomozója, Szung-min Larsen nagymértékben hozzájárult ahhoz, hogy
elmondhassuk: úgy tűnik, megtaláltuk Rakel Fauke gyilkosát. Egy utolsó
kérdés. Igen?
– Dagbladet. Azt mondta, nincs gyanúsítottjuk Finne meggyilkolásának
ügyében. A mi forrásaink szerint egykori fogvatartottak, akik időközben
letöltötték a büntetésüket, megfenyegették. A rendőrség ezt a lehetőséget is
vizsgálja?
– Igen – válaszolta Katrine Bratt, és a sajtófőnökre nézett.
– Nos, köszönjük a részvételt – mondta Kȩdzierski. – Egyelőre nem tűztünk
ki újabb sajtótájékoztatót, de amennyiben…
Harry intett a csaposnak, hogy eleget hallott.
Nézte, ahogy Katrine feláll. Biztosan hazafelé indul. Valaki vigyázott
Gertre. A kisfiúra, aki teljesen éberen és mosolyogva nézett fel Harryra a
hordozható gyerekülésből, miközben végigcipelte a város utcáin. Amikor
felcsengetett Katrinéékhez, érzett valamit a mutatóujján, és lenézett. Az
aprócska, fehér babaujjak úgy néztek ki, mintha egy baseballütőt
szorongatnának. Egy pillanatra úgy tűnt, az intenzív kék szempár nem
engedi, hogy elmenjen, és csak így itt hagyja. Azt üzente, hogy Harry tartozik
neki egy apával. És amikor Harry az utca túloldaláról, a sötét kapualjból
nézte, ahogy Katrine kijön a házból, nem sok hiányzott hozzá, hogy kilépjen
az utcai lámpa fényébe. Hogy mindent elmondjon. Hogy Katrine hozza meg a
döntést – mindkettőjük helyett. Mindhármuknak.
Harry kihúzta magát a bárszéken.
Csak most vette észre, hogy a csapos egy pohár barna folyadékot tett le elé
a pultra. Tanulmányozni kezdte. Csak egy pohárral. Tudta, hogy erre a hangra
nem szabad hallgatnia. Mert azt mondta: Gyerünk már, megérdemelsz egy kis
ünneplést!
Nem.
Nem? Oké, ha az ünneplés kedvéért nem, akkor legalább mutass némi tiszteletet a
halottak iránt, és igyál egyet az emlékükre, te gyalázatos, szívtelen rohadék!
Harry tudta, ha vitába bocsátkozik a hanggal, veszíteni fog.
Az induló járatokra nézett. A pohárra. Katrine úton van hazafelé.
Kimehetne, és taxiba ülhetne. Újra felcsengethetne. Ezúttal a fényben
várakozna. Feltámadva a halálból. Miért is ne, úgysem bujkálhat örökké. És
most, hogy már nem gyanúsítják semmivel, miért bujkálna? Egy gondolat
futott át a fején: a kocsiban, a jég alatt a folyóban volt egy gondolata, de
azonnal szerte is foszlott. A kérdés az, mit nyújthat Katrinének és Gertnek.
Hogy az igazság és a jelenléte ártalmasabb lenne-e nekik, mint amennyire
hasznos. A franc tudja. A franc tudja, nem csak azért találja-e ki magának
ezeket a dilemmákat, hogy legyen mentsége lelépni. Eszébe jutottak a
mutatóujjára fonódó apró ujjak. A parancsoló pillantás. A telefon csengése
zökkentette ki a gondolataiból. A kijelzőre nézett.
– Itt Kaja.
Megint olyan közelinek tűnt. Jobban belegondolva, talán még sincs olyan
messze a Csendes-óceán.
– Szia! Hogy vagy?
– Véget ért a folyamatos lótás-futás. Épp most ébredtem fel, tizennégy órát
aludtam. A sátor előtt állok, az óceánparton. Napkelte van. A nap olyan, mint
egy vörös hőlégballon, ami éppen megtelik meleg levegővel, hamarosan
elszakad a horizonttól, és felemelkedik.
– Hm. – Harry a pohárra nézett.
– Mi a helyzet veled? Hogy boldogulsz az ébrenléttel?
– Nos. Könnyebb volt aludni.
– Kemény lesz a gyászfolyamat. És most Bjørnt is elveszítetted. Vannak
emberek körülötted, akik…
– Igen, persze.
– Nem, Harry, nincsenek.
Nem tudta, Kaja észreveszi-e, hogy mosolyog.
– Csak meg kell hoznom néhány döntést – mondta.
– Ezért hívtál?
– Nem. Azért hívtalak, hogy megmondjam, visszatettem a kulcsot.
Köszönöm a kölcsönt.
– A kölcsönt… – ismételte meg Kaja, és sóhajtott egyet. – A földrengés
alaposan megrongálta ezt a kis települést, mégis egyszerűen
lélegzetelállítóan gyönyörű itt, Harry. Romokban hever, mégis gyönyörű.
Romokban hever és gyönyörű, érted?
– Mit értek?
– Szeretem a romokban heverő és gyönyörű dolgokat. Mint amilyen te
vagy. És egy kicsit én is romokban heverek.
Harry nagyjából sejtette, mi következik.
– Nem tudnál iderepülni, Harry?
– Egy földrengés sújtotta, csendes-óceáni szigetre?
– Aucklandbe, Új-Zélandra. Onnan kell koordinálnunk a nemzetközi
közreműködést, és engem bíztak meg a biztonsági feladatok irányításával.
Ma délután odautazom egy teherszállító géppel.
Harry megint az induló járatokra nézett. Bangkok. Talán még mindig
indulnak onnan közvetlen járatok Aucklandbe.
– Hadd gondoljam végig, Kaja.
– Rendben. Szerinted mennyi időre van szükséged…
– Egy perc. Aztán visszahívlak. Rendben?
– Egy perc?! – Kaja boldognak tűnt. – Igen, rendben.
Letették.
Harry még mindig nem érintette meg az előtte álló poharat.
Eltűnhetne. Alámerülhetne a sötétben. Aztán ismét ott volt az a gondolat,
amely a kocsiban a jég alatt szertefoszlott. Nem, nem is gondolat volt, csak az
akkori érzés. Hideg. Ijesztő. És magányos. De nem csak ennyi. Csendes is.
Furcsán békés.
Ismét az induló járatokra nézett.
Helyek, ahol eltűnhet egy ember.
Bangkokból továbbrepülhetne Hongkongba. Még mindig voltak ott
kapcsolatai, biztosan sikerülne valami munkát szereznie, akár legálisan is.
Vagy a másik irányba is indulhat. Dél-Amerikába. Mexikóváros. Caracas.
Tényleg eltűnhetne.
A nyakát dörzsölte. A jegypénztár hat perc múlva bezár.
Katrine és Gert. Vagy Kaja és Auckland. Jim Beam és Oslo. Absztinencia és
Hongkong. Vagy Caracas.
Harry a zsebébe nyúlt, és elővette a kis kékesszürke fémtárgyat. Az
oldalain lévő pöttyökre nézett. Nagy levegőt vett, megrázta a dobókockát a
két keze között, majd gurított a pulton.
>Table of Contents

>Impresszum
ELSŐ RÉSZ
Első fejezet
Második fejezet
Harmadik fejezet
Negyedik fejezet
Ötödik fejezet
Hatodik fejezet
Hetedik fejezet
Nyolcadik fejezet
Kilencedik fejezet
Tizedik fejezet
Tizenegyedik fejezet
Tizenkettedik fejezet
Tizenharmadik fejezet
Tizennegyedik fejezet
Tizenötödik fejezet
Tizenhatodik fejezet
Tizenhetedik fejezet
Tizennyolcadik fejezet
Tizenkilencedik fejezet
Huszadik fejezet
Huszonegyedik fejezet
Huszonkettedik fejezet
Huszonharmadik fejezet
MÁSODIK RÉSZ
Huszonnegyedik fejezet
Huszonötödik fejezet
Huszonhatodik fejezet
Huszonhetedik fejezet
Huszonnyolcadik fejezet
Huszonkilencedik fejezet
Harmincadik fejezet
Harmincegyedik fejezet
Harminckettedik fejezet
Harmincharmadik fejezet
Harmincnegyedik fejezet
 Harmincötödik fejezet
Harminchatodik fejezet
Harminchetedik fejezet
Harmincnyolcadik fejezet
Harminckilencedik fejezet
HARMADIK RÉSZ
Negyvenedik fejezet
Negyvenegyedik fejezet
Negyvenkettedik fejezet
Negyvenharmadik fejezet
Negyvennegyedik fejezet
Negyvenötödik fejezet
Negyvenhatodik fejezet
Negyvenhetedik fejezet
Negyvennyolcadik fejezet
Negyvenkilencedik fejezet
Ötvenedik fejezet
NEGYEDIK RÉSZ
Ötvenegyedik fejezet
Ötvenkettedik fejezet
Ötvenharmadik fejezet