1

SKANDINÁV KRIMIK

Jo Nesbø

VÖRÖSBEGY
„De lassanként egyre bátrabb lett, odarepült egészen közel hozzá, és csőrével
kihúzott egy tüskét a Megfeszített homlokából.Eközben a szenvedő vérének egy
csöppje a madár mellére hullott, ott gyorsan szétfolyt és vörösre festette mellén az
apró tollakat. A Megfeszített ajkai megnyíltak, és ezt suttogták a madárnak:
– Irgalmasságodért most elnyerted, amire nemzetséged a világ teremtése óta
vágyott."
Selma Lagerlöf
Krisztus–legendák

ELSŐ RÉSZ - FÖLDBŐL

Első fejezet
Útdíjfizető állomás az Alnabrun, 1999. november 1.

Egy szürke madár szelte át a levegőt. Harry a kormányon dobolt.

Az idő vánszorgott. Tegnap valaki a lassan múló időről beszélt a
tévében. Hát, most tényleg lassan vánszorgott. Pont, mint
karácsonykor, mielőtt a Jézuska megjön, vagy a villamosszékben,
mielőtt bekapcsolják az áramot. Egyre szaporábban dobolt. Az
útdíjfizető állomásnál parkoltak a jegyárusító bódék mögötti nyitott
területen. Ellen egy kissé felhangosította a rádiót. A riporter hangja
ünnepélyes volt:
– A repülőgép ötven perccel ezelőtt ért földet, és pontosan 6.38–kor
norvég földre lépett az elnök, akit Jevnaker település polgármestere
2
köszöntött. Itt, Oslóban, csodás őszi idő van, ideális keretet biztosít
a csúcstalálkozónak. Hallgassuk meg újra az elnök fél órával
ezelőtti sajtótájékoztatón elhangzott szavait.
Ez volt a harmadik ismétlés. Harry szinte látta a kordonok előtt
egymást taposó sajtósokat. Az útzár másik oldalán álló szürke
öltönyös férfiak nem fektetnek túl sok energiát abba, hogy ne
tűnjenek a Secret Service ügynökeinek. Időnként felhúzzák a
vállukat, közben a tömeget pásztázzák, tizenkettedjére is ellenőrzik,
hogy a fülükben rendesen áll–e az adóvevő, még egyszer
megigazítják a napszemüvegüket, aztán újra a tömeget pásztázzák.
Pillantásuk néhány másodpercre megpihen egy fotóson, akinek a
teleobjektívje egy kicsit hosszabb a többinél, tovább pásztáznak, és
tizenharmadjára is lecsekkolják a fülhallgatójukat. Néhány angol
nyelvű köszöntés hallatszott, a zaj elült, és megkocogtatták a
mikrofont.
– First let me say I'm delighted to be here...1 – hangzott fel
negyedjére is az elnök rekedt, öblös amerikai akcentusa.
– Olvastam valahol, hogy egy ismert amerikai pszichológus szerint
az elnöknek MPD–je van – szólalt meg Ellen.
– Hogy mi? – Többszörös személyiség. Mint dr. Jekyll és Mr.
Hyde. A pszichológus szerint a normális személyiségének fogalma
sincs arról, hogy a másik, a szexörült, lefeküdt azokkal a nőkkel.
Ráadásul a bíróság sem tudja elítélni azért, ha eskü alatt hazudik.
– Anyám! – Harry felpillantott a felettük lebegő helikopterre. A
rádióban megszólalt egy erős norvég akcentus: – Elnök úr, ez az
első alkalom, hogy egy hatalmon lévő amerikai elnök hazánkba
látogat. Az ön számára milyen érzés itt lenni? Csönd.
– Magánemberként jártam már Norvégiában, s nagyon jó
visszatérni ide. De ennél is fontosabbnak tartom, hogy Izrael állam
és a palesztin nép vezetői itt találkozhatnak. Ez a kulcsa a...
– Emlékszik valamire a korábbi látogatásából, elnök úr? – Persze.
Remélem, a mai megbeszélésen meg tudjuk... – Elnök úr, milyen
szerepe van Oslónak és Norvégiának a világbéke megteremtésében?
– Norvégia nagyon fontos szerepet játszik ebben.
Mit gondol, elnök úr, van reális esély arra, hogy konkrét
eredményeket érjenek el? – kérdezte egy akcentus nélküli hang. A
felvétel megszakadt, a stúdió visszavette a szót.
3
– Hallhattuk tehát, hogy az amerikai elnök szerint Norvégiának
döntő szerepe van a... öhm, a közel–keleti béke megteremtésében.
Az elnök jelenleg éppen úton van a... Harry felnyögött, és
kikapcsolta a rádiót. – Mi a fene van ezzel az országgal, Ellen?
Ellen vállat vont. – 27–es pont, rendben – szólalt meg az adóvevő a
műszerfalon.
– Az őrhelyeken minden rendben van? – pillantott Harry Ellenre. A
lány bólintott. – Már nem tart sokáig – mondta a férfi. Ellen a
plafonra emelte tekintetét. Harry most ismételte el ezt ötödjére,
mióta a konvoj elindult a Gardenmoenről. A kocsiból belátták az
útdíjfizető állomástól egészen Trosterudig és Furusetig az üresen
elnyúló autópályát. A kék fény némán forgott az autó tetején. Harry
letekerte az ablakot és kinyúlt, hogy kiszabadítsa az ablaktörlő alá
szorult elsárgult falevelet.
– Ott egy vörösbegy – mutatta Ellen.
– Ritkán látni ilyen késő ősszel.
– Hol?
– Ott ül a fizetőbódé tetején.
Harry előregörnyedt, és kikukucskált a szélvédőn. – Ja, hogy az?
Nem is tudtam, hogy a vörösbegy így néz ki. – Pedig így. De úgy
látom, te nem tudnád megkülönböztetni egy szőlőrigótól.
– Eltaláltad – Harry kezével beárnyékolta a szemét. Csak nem lesz
rövidlátó? – Nagyon furcsa madár – folytatta Ellen, és
visszacsavarta a termosz tetejét. – Mérget vettem volna rá –
válaszolta Harry. – Kilencven százalékuk elrepül délre, néhányan
viszont vállalják a kockázatot, és itt maradnak.
– Hogyhogy itt maradnak?
Újra megszólalt a rádió: – 62–es az FSZ–nek. Kétszáz méterrel a
lörenskogi lehajtó előtt ismeretlen autó parkol az út mellett.
– Egy pillanat, 62–es, utánanézünk – válaszolta egy mély, bergeni
dialektus a főhadiszállásról. Csönd. – A WC–ket ellenőriztétek? –
intett Harry az Esso–kút irányába.
– Igen. A benzinkút üres, még az alkalmazottak sincsenek ott, csak
a főnök, de őt bezártuk az irodába. – A fizetőbódékat is? – Persze.
Nyugi Harry, az összes ellenőrzési pontot átfésültük. Szóval,
amelyek itt maradnak, azok abban bíznak, hogy talán enyhe lesz a
tél, érted. Lehet, hogy bejön nekik, ha viszont nincs szerencséjük,
4
akkor elpusztulnak. Gondolom, kíváncsi vagy rá, hogy akkor miért
nem mennek el mindannyian délre. Vajon akik itt maradnak, azok
egyszerűen csak lusták? Harry a vasúti híd két oldalán lévő őröket
figyelte a visszapillantó tükörben. Feketében voltak, sisakot viseltek
és mindegyikük nyakában ott lógott az MP5–ös géppisztoly. Idáig
sütött a feszültség a mozdulataikból.
– Az egésznek az a lényege, hogy ha tényleg enyhének bizonyul a
tél, akkor ezek a példányok kiválaszthatják a legjobb költőhelyeket,
még azelőtt, hogy a többiek visszatérnének – folytatta Ellen,
miközben megpróbálta a termoszt begyömöszölni a túlzsúfolt
kesztyűtartóba.
– Vagyis egy kalkulált kockázatról van szó, érted? Vagy elviszed a
főnyereményt, vagy beadod a kulcsot. Az a kérdés, hogy vállalod–e
a kockázatot vagy sem.
Ha igen, akkor előfordulhat, hogy az egyik éjszaka halálra fagyva
fordulsz le az ágról, és ki sem olvadsz tavaszig. Ha viszont nem
mersz kockáztatni, akkor lehet, hogy nem jut neked fészkelőhely,
amikor visszatérsz. Tulajdonképpen az ember is folyton ezeken a
dilemmákon gyötrődik. – Ugye az ólommellény van rajtad? –
fordult Harry Ellen felé. Ellen egy szót sem szólt, csak az útra
meredve lassan megrázta a fejét. – Az van rajtad? – ismételte meg
Harry türelmetlenül. Ellen válaszképpen megkocogtatta a mellkasát.
– Ez a könnyű mellény? A lány bólintott. – A jó életbe, Ellen! Az
ólommellényre adtam parancsot, nem a Miki egér cuccra. – Tudod,
hogy ezek a Secret Service–esek mit használnak?
– Hadd találjam ki. A könnyű mellényt?
– Úgy van.
– És tudod, hogy mi az, amit leszarok?
– Hadd találjam ki. A Secret Service?
– Úgy van.
Ellen elnevette magát, és Harry is halványan elmosolyodott. A rádió
megreccsent. – FSZ a 62–nek. A Secret Service szerint a ti egyik
autótok parkol a lörenskogi lehajtónál.
– Itt 62–es. Vettem.
– Tessék
– Harry egyre idegesebben dobolt a kormányon.

5
Nulla kommunikáció, ráadásul ezek az SS–esek folyton a maguk
feje után mennek. Mit keres ott az a kocsi, és mi miért nem tudunk
róla? Na?
– Biztos azt ellenőrzik, hogy jól végezzük–e a munkánkat –
találgatott Ellen. – De hát azt csináljuk, amire utasítást adtak.
Mindenesetre te legalább valamennyire szabad kezet kaptál,
úgyhogy fejezd be a panaszkodást! És a dobolást is. Harry keze
engedelmesen az ölébe hanyatlott. Ellen nevetett, a férfi pedig
hosszú sziszegéssel kieresztette a levegőt.
– Ahhhhaaaaaa.
Ujjai szolgálati fegyverére – egy 38–as kaliberű, hatlövetű Smith &
Wessonra – tévedtek. Ezen kívül még két, szintén hattöltényes tár
bújt meg az övében. Annak tudatában veregette meg a revolvert,
hogy igazság szerint jelenleg egyáltalán nem jogosult
fegyverviselésre. Lehet, hogy tényleg kezd romlani a látása, télen
ugyanis egy negyvenórás kurzus után megbukott a lővizsgán. Ez
önmagában egyáltalán nem volt szokatlan, Harryval viszont első
alkalommal fordult elő, így elég nehezen viselte a kudarcot. Bár
simán elmehetett volna újra vizsgázni – sokan kénytelenek akár
négyszer–ötször is próbálkozni valamilyen indokkal mégis mindig
elodázta. Újabb recsegés: – 28–as pont, rendben. – Ez volt az utolsó
előtti ellenőrzési pont a romerikei körzet előtt – szólalt meg Harry.
– A következő Karihaugen, aztán pedig mi jövünk. – Miért nem
lehet ezek helyett az idióta számok helyett egyszerűen bemondani,
hogy hol jár a konvoj, ahogy szoktuk? – nyűgösködött Ellen.
– Tippelj.
– Secret Service! – nevettek kórusban.
– 29–es pont, rendben.
Harry az órájára pillantott. – Oké, akkor három percen belül itt
vannak. Átállítom az adóvevőt az oslói rendőrségi körzet
frekvenciájára. Még egy utolsó ellenőrzést! A rádió hangosan sípolt.
Ellen lehunyta a szemét, és a sorban beérkező visszajelentkezésekre
koncentrált.
Végül visszaakasztotta a helyére az utolsó bejelentkezésük óta a
kezében szorongatott mikrofont.
– Mindenki a helyén van és felkészült.
– Köszönöm. Vedd fel a sisakot!
6
– Mi van? Harry, most komolyan...
– Hallottad, mit mondtam.
– De akkor te is felveszed a sajátodat!
– Az enyém túl kicsi!
Egy új hang: – 1–es pont, rendben. – A francba, néha annyira nem
vagy profi! Ellen a fejébe nyomta a sisakot, meghúzta az álla alatti
szíjat, és kinyújtotta a nyelvét. – Én is szeretlek – mondta Harry,
miközben az előttük elnyúló utat kémlelte a távcsövön keresztül.
– Látom őket.
Karihaugen irányában, az emelkedő tetején valami fémesen
megcsillant. Harry egyelőre csak a konvojt vezető autót látta, de a
teljes sorrenddel tisztában volt: legelöl hat motorkerékpár,
nyergükben a norvég testőrség csoportjának speciálisan képzett
rendőreivel, két norvég kísérőautó, utána a Secret Service egyik
kocsija, majd két egyforma Cadillac Fleetwoods. Ez utóbbiak a
Secret Service speciális autói, amelyeket egyenesen az USA–ból
szállítottak ide. Az egyikben ült az elnök. Hogy melyikben, az titok
volt. Lehet, hogy mindkettőben, fészkelte be magát Harry fejébe a
gondolat. Az egyikben Jekyll, a másikban Hyde.
Végül a nagyobb járművek következtek: egy mentőautó, a
kommunikációs összeköttetést biztosító kocsi és a többi Secret
Service–autó.
– Minden nyugodtnak tűnik – jegyezte meg Harry. A látcsövet
lassan mozgatta jobbról balra. A hideg novemberi hajnal ellenére az
aszfalt fölött remegett a levegő.
Ellen megpillantotta az első autó körvonalait. Fél percen belül
elhaladnak az útdíjfizető állomás mellett, és ezzel a munka felével
meg is vannak. Aztán két nap múlva, amikor ugyanezek a kocsik
újra elhaladtak az ellenkező irányba, Harryval visszatérhetnek a
megszokott rendőrségi munkájukhoz. Szívesebben foglalkozott
hullákkal a gyilkosságiaknál, minthogy éjjeli háromkor felkeljen
azért, hogy egy hideg Volvóban ücsörögjön egy ingerlékeny
pasival, akit láthatólag nyomasztott a rámért felelősség.
Harry egyenletes légzésétől eltekintve teljes csend uralkodott a
kocsiban. Ellen ellenőrizte, hogy mindkét rádió jelzőfényei
világítanak–e. A kocsisor már majdnem elérte a domb alját. Ellen
úgy döntött, hogy a meló után leissza magát a Tröstben. Ott az a
7
pasas, akivel a múltkor szemeztek: fekete fürtök, barna,
veszedelmes szemek. Vékony, kicsit bohókás, intellektuális külső.
Talán...
– Mi a franc... – kapta fel Harry a mikrofont. – Van valaki jobbra a
harmadik fizetőbódéban! Tudja valaki azonosítani az illetőt?
A rádió csupán halk recsegéssel válaszolt, miközben Ellen gyorsan
végigpásztázta a pénztárablakok sorát. Ott van! A kiadóablak barna
üvege mögött egy férfi hátát pillantotta meg, mindössze negyven–
ötven méterre lehetett tőlük. Az ellenfényben tisztán kirajzolódott a
profilja, a válla fölött előbukkanó fegyver rövid csövével és
célgömbjével együtt.
– Fegyver! – kiáltotta Ellen.
– Géppisztoly van nála!
– A fenébe!
Harry kivágta a kocsiajtót, feje fölött két kézzel belekapaszkodott a
kocsi tetejének peremébe és ellökte magát. Ellen a pár száz méterre
lévő kocsisorra meredt. Harry visszadugta a fejét a kocsiba.
– Nem a mieink közül való, de könnyen lehet, hogy Secret Service–
es – hadarta. – Hívd az FSZ–t! Harry kezében már ott volt a
revolvere.
– Harry...
– Most!
És hasalj rá a dudára, ha az FSZ azt mondja, hogy Secret Service–
es! Harry a bódék és az öltönyös hát felé iramodott. Az éles hajnali
levegő a tüdejébe mart. A csövéből ítélve a fegyver egy Uzi
lehetett.
– Rendőrség! – ordította. – Police!
Semmi reakció, a fülkék vastag üvegei valószínűleg teljesen
kizárták az utca zaját. A férfi most a konvoj felé fordult, így Harry
felismerte a sötét Ray Ban napszemüveget. Secret Service. Vagy
valaki, aki úgy akar kinézni, mint a Secret Service emberei.
Még húsz méter. Hogy juthatott be egy lezárt bódéba, ha nem
közülük való? A rohadt életbe! Már hallotta is a motorkerékpárok
hangját. Nem fogja elérni a fülkét. Kibiztosította a fegyverét,
felemelte, és közben azon imádkozott, hogy hasítsa már végre szét a
duda ennek az átkozott reggelnek a csendjét ezen a lezárt úton,
ahová egy porcikája sem kívánkozott, főleg nem kora hajnalban. A
8
parancs egyértelmű volt, de mégsem volt képes elhallgattatni a
fejében zakatoló gondolatokat: Könnyű mellény. Nulla
kommunikáció. Lőj már, nem a te hibád. Vajon van családja?
A bódé mögött felbukkanó autók nagyon gyorsan közeledtek. Két
másodperc múlva a két Cadillac eléri az épületet. Bal szeme
sarkából mozgást érzékelt: egy kis madár röppent fel a tetőről.
Vállalod–e a kockázatot vagy sem... az örök dilemma. A mellény
mély nyakkivágására gondolt, és egy fél hüvelykkel feljebb emelte
a fegyvert. A motorok bőgése fülsiketítő volt.

Második fejezet
Oslo, 1999. október 5., kedd

– És pontosan ez az óriási megtévesztés – mondta a tükörfényesre

borotvált fejű férfi, és a kéziratba pillantott. A fejétől, a
szemöldökén és vaskos karján át, a szónoki emelvénybe
kapaszkodó hatalmas kezéig mindene tiszta volt és frissen borotvált.
Előrehajolt a mikrofonhoz.
– A nemzetiszocializmus ellenségei 1945 után megfogalmazták
demokratikus és gazdasági elveik alapjait, majd kidolgozták és
gyakorolták azokat. Ennek következményeként azóta nem telt el
úgy nap, hogy ne lett volna valamilyen háborús konfliktus a
világban. Még itt, Európában is át kellett élnünk a háborút és a
tömegmészárlást. A harmadik világban éheznek és milliók halnak
meg, Európát pedig a tömeges bevándorlás és az azzal járó káosz,
ínség és létért való küzdelem fenyegeti.
Megállt, és körbenézett a teremben. A helyiségben szinte vágni
lehetett a csöndet, csupán a szónokló mögötti padokban ülő
hallgatók egyike ütögette össze óvatosan tenyerét. Amikor a férfi
indulatosan tovább folytatta, a mikrofon alatti kis lámpa vészjósló
vörös színben gyulladt ki, azt jelezve, hogy a hozzá csatlakoztatott
hangrögzítő berendezés torz jeleket érzékel.
– Nem sok választ el bennünket sem a gondtalan jóléttől, sem attól
a naptól, amikor meg kell bíznunk saját magunkban és a
társadalomban, amelyben élünk. Egy háború, egy gazdasági vagy
ökológiai katasztrófa – és a törvények és szabályok hálózata, amely

9
mindannyiunkat olyan gyorsan a jóléti állam passzív
haszonélvezőjévé tett, hirtelen eltűnik. Az előző nagy árulás 1940.
április kilencedikén történt, amikor az úgynevezett nemzeti
vezetőink elmenekültek az ellenség elől, hogy mentsék a saját
bőrüket, és magukkal vitték az ország aranykészletét, hogy a
londoni luxust finanszírozni tudják. És most újra itt van az ellenség.
Azok pedig, akiknek meg kellene védeniük érdekeinket, újra
elárultak bennünket. Megengedik az ellenségnek, hogy mecseteket
építsenek, kifosszák a szüleinket, vérük asszonyaink vérével
keveredjen. Így a mi kötelességünk, hogy megvédjük norvég
fajunkat, és eltávolítsuk elárulóinkat.
A következő oldalra lapozott, de az előtte álló emelvényről
hallatszó torokköszörülés megállította, ezért felnézett.
– Köszönöm, azt hiszem, eleget hallottunk – mondta a bíró,
miközben kinézett szemüvege fölött. – Van az ügyésznek további
kérdése a vádlotthoz?
Az oslói bíróság tizenhetes számú tárgyalótermét elárasztó
napsugarak csalóka glóriát vontak a kopasz férfi feje köré. Fehér
inget és keskeny nyakkendőt viselt, minden valószínűség szerint
védőügyvédje, Johan Krohn tanácsára, aki épp hátradőlve ült és egy
tollat billegtetett mutatóujjai között. Krohn nem volt túlságosan
elragadtatva a helyzettől. Nem tetszett neki az irány, amerre az
ügyész kérdései haladtak, sem védencének, Sverre Olsennek
őszintesége, amellyel programját hirdette. Továbbá az a tény sem
volt ínyére, hogy Olsen láthatólag jó ötletnek tartotta felhajtani inge
ujját, miáltal mind a bíró, mind a két ülnök megszemlélhette a
könyökére tetovált pókhálókat és a bal alkarján sorakozó
horogkereszteket. A jobb alkarján egy sor ó–északi szimbólum és a
Valkyria szó fekete, gótikus betűi díszelegtek. A Valkyria név a
Nordstrand környéki neonáci bandák egyikét takarta. Johan Krohnt
azonban mégis az bosszantotta leginkább, hogy volt valami, ami az
egész üggyel nagyon nem stimmelt, de nem jött rá, hogy mi lehet
az.
Az államügyész, egy Herman Groth nevű alacsony férfi, maga felé
fordította a mikrofont kisujjával, melyet az ügyvédi kamara
szimbólumát ábrázoló gyűrű ékesített.

10
– Pusztán néhány kiegészítő kérdés, bíró úr – hallatszott halk, puha
hangja. A mikrofon alatti lámpa zölden világított. – Tehát, amikor
január harmadikán kilenc órakor belépett a Dronningens gatén lévő
Dennis Kebabba, az az egyértelmű szándék vezette, hogy kivegye
részét fajunk védelmére irányuló kötelességéből, amelyről az imént
beszélt? Johan Krohn rávetette magát a mikrofonra.
– Védencem már elmondta, hogy veszekedés tört ki közte és a
vietnami tulajdonos között. – Piros lámpa. – Provokálták. Semmi
okunk nincs arra, hogy előre megfontolt szándékot feltételezzünk.
Groth lehunyta szemeit: – Ha igaz, amit a védence, Olsen állít,
akkor bizonyára teljesen véletlenül volt nála baseballütő. –
Önvédelemből – szakította félbe Krohn, és megadóan felemelte a
kezét. – Bíró úr, az ügyfelem ezeket a kérdéseket már
megválaszolta. A bíró az állát dörzsölve méregette a védőügyvédet.
Mindannyian tisztában voltak vele, hogy az ifjabb Johan Krohn a
jövő sztárügyvédje. Ezt persze maga Krohn is jól tudta, és
alighanem ez volt az, ami miatt a bíró csak némi vonakodással adott
neki igazat:
– Egyetértek a védelemmel. Amennyiben az ügyészség nem tud
újabb szempontot felhozni, azt kell kérnem az ügyész úrtól, hogy
haladjunk tovább.
Groth résnyire kinyitotta a szemét, íriszéből csupán egy keskeny
csík látszott. Bólintott. Azután fáradt mozdulattal egy újságot emelt
a levegőbe. – Ez itt a Dagbladet január huszonötödiki száma. A
napilap nyolcadik oldalán egy interjú olvasható egy, a vádlottal
hasonszőrű...
– Tiltakozom... – vágott közbe Krohn.
Groth felsóhajtott.
– Engedjék meg, hogy helyesbítsek: egy férfival, aki rasszista
nézeteinek adott hangot. A bíró bólintott, és egyidejűleg
figyelmeztető pillantást vetett Krohnra. Groth folytatta:
– Ez a személy a Dennis Kebabban történteket úgy kommentálja,
hogy több Sverre Olsenhez hasonló rasszistára lenne szükség, hogy
visszanyerhessük Norvégiát. Az interjúban a rasszista kifejezésnek
elismerést, tiszteletet sugárzó felhangja van. A vádlott rasszistának
vallja magát? – Igen, rasszista vagyok – válaszolta Olsen, mielőtt

11
Krohn leállíthatta volna. – Természetesen abban az értelemben,
amit erről a kifejezésről gondolok.
– És mi lenne az? – mosolygott Groth.
Krohn az asztal alatt ökölbe szorította a kezét, és felnézett az
emelvényen helyet foglaló bíróra és két oldalán az ülnökökre. Ez a
három ember döntött védence jövőjéről és az ő saját,
Tostrupkjelleren belüli megítéléséről. Az ülnökök a nép és a laikus
jogérzék képviselői voltak. Korábban laikus bíráknak nevezték
őket, de azután valószínűleg rájöttek, hogy ez az elnevezés némi
inkompetenciát sugall. A bíró jobb oldalán ülő ülnök, egy olcsó
öltönyt viselő fiatalember alig mert felnézni. A bal oldali, egy fiatal,
enyhén molett nő láthatólag csak úgy tett, mintha követné az
eseményeket, miközben magasra emelte fejét, nehogy látni lehessen
kezdődő tokáját. Átlagos norvég emberek. Mit tudnak ezek a Sverre
Olsen–félékről? Mit tudhatnának?
Nyolc szemtanú látta, ahogy Sverre Olsen a hóna alatt egy
baseballütővel bement egy kis étkezdébe, ahol egy rövid,
szitkozódással tarkított nézeteltérés után az ütővel fejbe vágta Ho
Dai tulajdonost, aki 1978–ban menekültként érkezett Norvégiába.
Olyan brutálisan találta el, hogy Ho Dai azóta sem tud járni.
Amikor Olsen beszélni kezdett, ifj. Johan Krohn már azon törte a
fejét, hogyan fogalmazza meg a beadványát, amelyet majd eljuttat a
fellebbviteli bíróságnak.
– Rasszizmus – olvasta Olsen, miután előkereste a megfelelő
papírlapot. – Örök harc az örökletes betegségek, a degeneráltság
ellen egy egészségesebb, jobb életminőséggel rendelkező
társadalom reményében. A fajkeveredés a kölcsönös népirtás egyik
fajtája. Egy olyan világban, ahol génbankok alapítását tervezik,
hogy a legkisebb bogarat is megmentsék, általánosan elfogadott az
évezredeken keresztül kialakult emberi fajok keveredése – és ezzel
együtt megsemmisítése.
A híres American Psychologist folyóirat 1972–es számának egyik
cikkében ötven neves amerikai és európai tudományos szakember
az öröklődés–elméleti érvelések elhallgatására figyelmeztet.
Olsen szünetet tartott, végigjártatta a tekintetét a tárgyalótermen,
majd felemelte a jobb mutatóujját. Az ügyész felé fordult, így
Krohn számára láthatóvá vált kopaszra nyírt tarkóján a halvány Sieg
12
Heil tetoválás, ami úgy hatott a férfi hűvös retorikájával szemben,
mint egy néma és groteszk sikoly. A beállt csöndben a folyosóról
beszűrődő zajból Krohn arra következtetett, hogy a 18–as teremben
elkezdődött az ebédszünet. A másodpercek peregtek. Krohnnak
eszébe jutott, hogy valahol azt olvasta, Adolf Hitler a
tömegrendezvényeken akár három percig is elhúzta a hatásszünetet.
Amikor Olsen folytatta az olvasást, ujjával ütötte a taktust, mintha
minden egyes szót bele akarna verni a jelenlévők fejébe:
– Mindenki, aki úgy tesz, mintha odakinn nem folyna faji háború,
az vagy vak, vagy áruló. Azzal kortyolt egyet a törvényszolga által
elé tett vizespohárból. Az ügyész közbeszólt: – És ebben a faji
háborúban egyedül magának és a híveinek, akiknek egy részét
ebben a teremben üdvözölhetjük, van joguk támadni? A padokban
ülő bőrfejűek pfujolni kezdtek. – Mi nem támadunk, hanem
megvédjük magunkat – válaszolta Olsen.
– Ez minden faj joga és kötelessége.
Valaki bekiabált valamit, amit Olsen egy mosoly kíséretében
közvetített tovább: – Még egy faj idegenben is megtalálhatjuk a
fajtudatos nemzetiszocialistát. A hallgatóság soraiból nevetés és
elszórt taps hallatszott. A bíró csendet kért, majd kérdő tekintettel
az ügyészre nézett.
– Nincs több kérdésem – mondta Groth.
– A védelem kíván–e kérdéseket feltenni?
– Krohn a fejét rázta.
– Akkor szólítom az ügyész első tanúját.
Az ügyész intett a törvényszolgának, aki kidugta a fejét a terem
végében lévő ajtón, és mondott valamit. Kintről széknyikorgás
hallatszott, majd az ajtó kitárult, és egy erős férfi robogott be a
terembe. Krohn végigmérte: a férfi egy kissé szűk zakót viselt
fekete farmerrel és szintén fekete Martens bakanccsal. A szinte
kopaszra borotvált fej és az atletikus, sovány alkat egy harminc–
egynéhány éves férfira utaltak, de a táskás szem és a vékony
hajszálerek vörös deltáival itt–ott átszőtt sápadt arcbőr inkább
ötvenes emberre mutatott. – Harry Hole rendőrtiszt? – kérdezte a
bíró, amikor a férfi helyet foglalt a tanúk padján.
– Igen.
– Jól látom, hogy nem adta meg a címét?
13
– Titkos
– Hole hüvelykujjával hátramutatott a válla felett.
– Megpróbáltak otthon felkeresni.
Ujabb pfujolás. – Tett már korábban tanúvallomást, Hole úr? Úgy
értem, eskü alatt? – Igen. Krohn feje le–föl járt, mint az autók
kalaptartóján utazó bólogatós kutyáknak. Lázas lapozgatásba
kezdett az iratai között. – Hiszen maga a gyilkosságiak egyik
nyomozója, Hole – jegyezte meg Groth.
– Hogyhogy maga kapta ezt az ügyet?
– Hibás feltételezésekből indultunk ki.
– Nahát.
– Nem számoltunk azzal, hogy Ho Dai túléli.
Általában nem ez történik, amikor valakinek szétverik a koponyáját,
és ami benne van, annak egy része a padlóra kerül. Krohn látta,
ahogy a két ülnök arca akaratlanul is grimaszba torzul. De ez most
nem számított. Végre megtalálta a lapot, amin az ülnökök neve
szerepelt. Rajta a hibával.

Harmadik fejezet
Kari Johans gate, 1999. október 5.

– Meg fog halni.

A szavak még mindig ott csengtek az idős férfi fülében, amikor a
lépcsőn lefelé indulva az erős őszi napfény elvakította, és
megtorpant. Amíg a pupillái lassan összeszűkültek, erősen szorította
a korlátot és mélyeket lélegzett. Hallgatta a kocsik, villamosok és
pittyegő közlekedési lámpák kakofóniáját. És az embereket –
izgatott és vidám hangjukat, a cipők sietős kopogását. És a zenét.
Hallott már ennyi zenét valaha korábban? A fülében csengő
szavakat azonban semmi sem tudta elnyomni:
– Meg fog halni.
Hányszor állt már itt a lépcsőn, doktor Buer rendelője előtt?
Negyven éven keresztül évente kétszer, vagyis nyolcvan
alkalommal. Nyolcvan teljesen közönséges nap, mint ez a mai, de
eddig még sohasem vette észre, micsoda élet van itt az utcákon,
micsoda örömmámor és mohó életkedv. Október volt, neki mégis

14
egy májusi napot juttatott eszébe ez a zsivaj. Azt a napot, amikor a
háború véget ért. Lehet, hogy túloz? Hallotta a nő hangját, látta a
napsütésből előlépő sziluettjét, és az arca körvonalát, ahogy eltűnt
egy fehér fényből szőtt glóriában.
– Meg fog halni.
A világ újra színessé vált, és a Kari Johans gatévé változott. Lement
a lépcsőn, aztán megállt, jobbra nézett, majd balra, mintha nem
tudná eldönteni, merre induljon, és a gondolataiba mélyedt.
Aztán összerezzent, mintha felriasztotta volna valaki, és elindult a
királyi palota irányába. Lehajtott fejjel, tétován lépkedett, vézna
alakja összegörnyedt a kissé bőgyapjúkabátban.
– A rák már teljesen szétterjedt – mondta doktor Buer.
– Úgy? – válaszolta, és Buerre nézett.
Azon tűnődött, vajon az orvosok azt is az egyetemen tanulják–e,
hogy amikor valami rossz hírt közölnek, le kell venniük a
szemüvegüket. Bár lehet, hogy csak a rövidlátó orvosok teszik ezt,
hogy ne kelljen látniuk a páciensek szemében a reakciót. Dr.
Konrád Buer évről évre jobban hasonlított apjára: egyre magasabb
lett a homloka, és szaporodtak a szeme alatti táskák is. Kicsit
gondterhelt volt az összhatás.
– Vagyis? – kérdezte az öreg olyan hangon, amit több mint ötven
éve senki sem hallott. Egy olyan férfi tompa, mély torokhangja volt,
akinek reszkettek a hangszálai a halálfélelemtől.
– Nos, a kérdés az, hogy...
– Kérem, doktor.
Nem ez az első alkalom, hogy a halál küszöbén állok. Hangosan
beszélt, és olyan szavakat használt, amitől a hangja erősnek és
biztosnak tűnt. Azt akarta, hogy doktor Buer ilyennek hallja. És ő
maga is ilyennek akarta hallani. A doktor tekintete végigsiklott az
asztal fölött, a padlón át egészen az ablakig. Egy ideig kifelé
bámult, aztán visszafordult és viszonozta az öreg pillantását.
Kezébe akadt egy rongy, amivel egyre csak törölgette és törölgette a
szemüvegét.
– Tudom, hogy érzi... – Nem tud maga semmit sem – az öreg
hallotta saját száraz, rövid nevetését. – Ne vegye sértésnek Buer, de
azt garantálhatom, hogy semmit sem tud. Látta, hogy Buer
mennyire meghökkent, ugyanakkor azt is észrevette, hogy a szoba
15
másik végében lévő csap csöpögni kezdett. Egy egészen új hang
volt, mintha hirtelen, érthetetlen módon visszakapta volna fiatalkori
érzékeit. Buer visszatette orrára szemüvegét, és felemelt egy papírt,
mintha azon állna, amit közölni akar, megköszörülte a torkát, és így
szólt:
– Meg fog halni.

Megállt egy csoport ember mellett, és hallgatta a gitárpengetéssel

kísért, a többiek számára bizonyára nagyon réginek tűnő dalt.
Hallotta már korábban is, lehetett már vagy huszonöt éve, de mintha
tegnap történt volna. így volt ez mindennel, minél régebben történt
valami, annál közelebbinek és világosabbnak tűnt. Olyan
események jutottak mostanában eszébe, amelyekre évtizedeken
keresztül szinte nem is gondolt. Mindaz, ami korábban csak akkor
elevenedett fel benne, ha a háború idején vezetett naplóit olvasgatta,
az most, ha lehunyta a szemét, filmként pergett le a retináján.
– Legfeljebb egy éve lehet hátra.
Egy tavasz és egy nyár. A Studentenlunden fáinak minden egyes
elsárgult levelét látta, mintha erősebb szemüveget kapott volna.
1945–ben is ugyanezek a fák álltak itt, nem? Nem igazán figyelt
rájuk azon a napon, mint ahogy másra sem. A nevető és a dühös
arcok, a kiáltások, amelyeket épp hogy csak meghallott, a kocsi
ajtajának csapódása. Lehet, hogy könnyek is szöktek akkor a
szemébe, mert valahányszor a járdákon rohanó emberek kezében
lobogó zászlókra gondolt, azok mindig egy piros folttá folytak össze
előtte. És a kiáltások: Visszatért a trónörökös!
Felment a dombon a királyi palotáig, ahol már jó néhányan
összegyűltek az őrségváltás látványosságára várva.
A halványsárga márványhomlokzat visszaverte a testőrgárda
vezényszavait, a puskatus és csizmasarkak csattanását. A
videokamerák zümmögtek, néhány német nyelvű megjegyzést is
elcsípett. Egy fiatal japán pár egymást átkarolva állt, és nevetgélve
nézték a színjátékot. Behunyta a szemét, és próbálta érezni az
egyenruha és a fegyverolaj szagát. Badarság, hiszen itt semminek
sincs olyan szaga, mint amilyen az ő háborújának volt.
Kinyitotta a szemét. Mit tudnak ezek a feketébe öltözött
kölyökkatonák, a szociálmonarchia díszfigurái, akik ezeket a
16
jelképes dolgokat ismételgetik! Ezek még túlságosan ártatlanok és
fiatalok ahhoz, hogy bármit felfogjanak. Újra arra a napra gondolt, a
katonának öltözött fiatal norvégokra. Az ő szemében csak
játékkatonák voltak, azt sem tudták, hogy kell az egyenruhát viselni,
és még kevésbé, hogyan kell a hadifoglyokkal bánni.
Ijedtek voltak és brutálisak, cigarettacsikkel a szájuk sarkában,
ferdén a fejükbe csapott katonasapkával kapaszkodtak újonnan
megszerzett lőfegyverükbe, és azzal próbálták leküzdeni félelmüket,
hogy a letartóztatottak hátába vágták a puskatust.
– Náci disznó – ordították, miközben ütöttek, mert tudták, hogy
senki sem fogja őket felelősségre vonni érte. Mélyet lélegzett,
élvezte az őszi nap melegét, de hirtelen beléhasított a fájdalom.
Imbolyogva hátralépett. Víz a tüdőben. Tizenkét hónap múlva, de
talán már hamarabb, a daganat és a gyulladás kiválasztja a vizet,
ami a tüdejében gyűlik majd össze. Azt mondják, ez lesz a
legrosszabb.
– Meg fog halni.
Aztán köhögni kezdett. Olyan erősen, hogy a közelében álló
emberek önkéntelenül odébb húzódtak.

Negyedik fejezet
Külügyminisztérium, Victoria Terasz, 1999. október 5.

Bernt Brandhaug külügyi tanácsos lendületesen haladt a folyosón.

Harminc másodperccel ezelőtt hagyta el az irodáját, negyvenöt
másodperc múlva pedig eléri az üléstermet. Felemelte karját, és
érezte, hogy vállai kitöltik a zakóját, és a hátizmai az anyagnak
feszülnek. Latissimus dorsi, azaz széles hátizom. Hatvanéves volt,
de egy nappal sem tűnt többnek ötvennél. Sokat foglalkozott a
külsejével, és tisztában volt vele, hogy jól néz ki. Ezért nem kellett
sokat tennie, edzeni amúgy is szeretett, télen néha beiktatott egy kis
szoláriumot, és rendszeresen kihúzgálta az ősz szálakat egyre
bozontosabb szemöldökéből.
– Szia Lise! – köszönt a fénymásoló mellett álló fiatal minisztériumi
gyakornoknak. A lány összerezzent, és csupán akkor eresztett meg
egy halovány mosolyt, amikor a férfi már eltűnt a következő sarkon.

17
Lise frissen végzett jogász volt, s az egyik egyetemi cimborájának a
lánya. Csak három héttel ezelőtt kezdett, de már az első pillanattól
kezdve világos volt számára, hogy a tanácsos, a ház legfőbb
köztisztviselője tudja, hogy ő kicsoda. Könnyedén megkaphatná a
lányt? – töprengett Brandhaug. Alighanem. De a dolog egyáltalán
nem volt elengedhetetlen vagy szükségszerű.
Már azelőtt hallotta a kiszűrődő hangokat, mielőtt a nyitott ajtót
elérte volna. Az órájára nézett: hetvenöt másodperc. Aztán belépett
az ülésterembe, pillantását gyorsan végigfuttatta a szobán, és
elégedetten konstatálta, hogy az összes meghívott fórum
képviselteti magát.
– Ó, hát maga lenne Bjarne Møller? – kiáltotta széles mosollyal,
miközben az asztal fölött kezet nyújtott egy magas, vékony férfinak,
aki Anne Størksen rendőrfőkapitány mellett foglalt helyet. – Maga
OV a rendőrségnél, ugye, Møller? Hallottam, hogy tájfutó a
Holmenkoll–stafétánál.
Ez volt Brandhaug egyik trükkje: szerezni néhány aprócska
információt arról a bizonyos személyről, akivel akkor találkozik
először. Valamit, ami nem szerepel az önéletrajzában. Ez
elbizonytalanítja őket. Az OV–val, ami az osztályvezető belső
rövidítése volt, különösen elégedett volt. Leült, régi barátjára, Kurt
Meirikre, a Nemzetbiztonsági Szolgálat vezetőjére hunyorgott, és az
asztal körül ülőket kezdte tanulmányozni. Még senki sem tudta,
hogy ki vezeti a megbeszélést, mivel elvileg egyenrangú felek
jelentek meg a találkozón: itt voltak a miniszterelnöki hivatalnak, az
oslói rendőr–főkapitányságnak, a Hírszerző Szolgálatnak, a
készenléti egység csapatának és magának a külügyminisztériumnak
a képviselői.
A találkozót a miniszterelnöki hivatal hívta össze, de nyilvánvaló
volt, hogy az operatív felelősség Anne Störksen rendőrfőkapitány
személyében az oslói rendőr–főkapitányság, és Kurt Meirik
személyében a Nemzetbiztonsági Szolgálat vállán nyugszik.
A miniszterelnöki hivatal államtitkára nagyon úgy festett, mint aki
szívesen magához ragadná az irányítást. Brandhaug becsukta a
szemét és hallgatózott. Amint mindenki túlesett a személyes
üdvözléseken, a zümmögés lassan elcsitult, egy asztalláb
megcsikordult a padlón. Nem, még nincsenek készen. Papírok
18
zizegtek, tollak csattogtak – az ehhez hasonló fontos találkozókon a
legtöbb osztályvezetőnek ott van támogatásként egy beosztottja arra
az esetre, ha az események később kellemetlen fordulatot vennének,
és kölcsönös egymásra mutogatásba torkollnának. Valaki
megköszörülte a torkát, de a hang a szoba rossz feléből jött, és nem
is az a fajta torokköszörülés volt, mint amikor valaki beszélni
készülődik. Néhányan nagy levegőt vettek, hogy megszólaljanak.
– Akkor vágjunk bele – szólalt meg Bernt Brandhaug, és kinyitotta
a szemét. Az összes fej felé fordult. Mindig ugyanaz történik. Egy
félig tátva maradt száj, ez esetben az államtitkáré, Strøksen asszony
félmosolya, aki megértette, miről is van szó és a többiek üres
tekintete, akiknek fogalmuk sincs róla, hogy a csata már eldőlt.
– Üdvözlök mindenkit az első egyeztető ülésen. Az a dolgunk, hogy
a világ legfontosabb emberei közül négyet elhozzunk Norvégiába,
és gondoskodjunk róla, hogy utána többé–kevésbé élő állapotban
távozzanak. Az asztal körül udvarias derültség támadt.
– November elsején, hétfőn, hazánkba érkezik a PFSZ vezetője,
Jasszer Arafat, az izraeli államfő, Ehud Barak és Oroszország
elnöke, Vlagyimir Putyin, valamint – hab a tortán – 06.50–kor,
pontosan huszonhét nap múlva az oslói Gardermoen repülőtéren
földet ér az Air–force One, fedélzetén az amerikai elnökkel.
Brandhaug végigfuttatta pillantását az arcokon, végül Bjarne
Mølleren állapodott meg.
– Amennyiben nem lesz köd – megjegyzése ismét sikert aratott.
Elégedetten nyugtázta, hogy Møller egy pillanatra elfelejtette
idegességét, és velük nevetett.
Brandhaug rámosolygott, kivillantotta erős fogait, melyek a
fogorvosánál végzett legutóbbi kozmetikai beavatkozás óta egy
gondolatnyival még fehérebben világítottak.
– Egyelőre nem tudjuk pontosan, hányan érkeznek – folytatta. – Az
elnöknek Ausztráliában kétezer, Koppenhágában pedig ezerhétszáz
fős kísérete volt. Az asztal körül mocorogni kezdtek néhányan.
– De tapasztalataim szerint reálisan nagyjából hétszáz főből kellene
kiindulnunk. Brandhaug mindezt annak biztos tudatában jelentette
ki, hogy „feltevését" hamarosan a többiek is megerősítik, mivel nem
sokkal korábban kapta meg faxon annak a 712 főnek a listáját, akik
jönni fognak.
19
– Feltételezem, többen kíváncsiak rá, mire kell az elnöknek ilyen
sok ember egy csupán egy–két napos csúcstalálkozón. A válasz
drámaian egyszerű. A hatalom jól bevált demonstrálása. III. Frigyes
1468–ban pontosan hétszáz főt vitt magával Rómába, hogy
világossá tegye a pápa számára, ki a világ leghatalmasabb embere.
A nevetés tovább erősödött. Brandhaug Anne Störksenre kacsintott.
Az utolsó mondatot az Aftenpostenben találta. Összeütötte tenyerét.
– Gondolom, nem szükséges ecsetelnem, hogy egy hónap milyen
rövid idő, úgyhogy ez azt jelenti, hogy mostantól minden nap tíz
órakor egyeztető ülést tartunk ebben a teremben. Míg ez a négy srác
ki nem kerül a felelősségünk alól, addig minden mást hanyagolnunk
kell. Mától nincs szabadság, nincs lógás, sem táppénz. Van valami
kérdés, mielőtt továbbmegyünk?
– Nos, szerintünk... – kezdte az államtitkár. – A depressziót is
beleértettem – szakította félbe Brandhaug, mire Bjarne Møller
önkéntelenül hangosan felnevetett.
– Nos, mi... – próbálkozott újra az államtitkár.
– Meirik, legyen szíves – kiáltotta Brandhaug.
Mi? – kapta fel fényes koponyáját Kurt Meirik, és Brandhaugra
nézett. – Szeretne esetleg mondani valamit az NBSZ becsléseiről a
lehetséges fenyegetéseket illetően?
– Ja, igen – mondta Meirik.
– Készítettünk fénymásolatokat.
Meirik a tromsøi dialektus és a standard norvég furcsa, nem túl
következetes keverékét beszélte. A mellette ülő nő felé bólintott.
Brandhaug a nőn felejtette tekintetét, bár az nem is volt
kisminkelve, rövid barna haját egy előnytelen hajcsattal oldalra
simította, a ruhája pedig kifejezetten unalmas volt. Mégis, annak
ellenére, hogy olyan elszántan ráncolta a homlokát, ahogy a
dolgozó nők szokták attól tartva, hogy nem veszik őket komolyan,
Brandhaugnak tetszett a látvány. A nő szeme barna volt és szelíd,
magas járomcsontja arisztokratikus külsőt kölcsönzött neki, mintha
nem is norvég lenne. Korábban is látta már, de akkor más volt a
frizurája. Hogy is hívják, valami bibliai neve van, talán Rakel?
Lehet, hogy az új frizura azt jelenti, nemrég vált el. Amikor a nő
lehajolt a közte és Meirik között álló aktatáskához, Brandhaug
pillantása azonnal a blúza dekoltázsára siklott, de az annyira
20
magasan be volt gombolva, hogy semmi érdemlegeset nem látott.
Vajon van iskoláskorú gyereke? Ellenére lenne napközben egy
szállodaszobai légyott? Élvezi a hatalmat? – Csak egy egészen
rövid összefoglalót kérünk, Meirik – szólalt meg Brandhaug.
– Rendben. – Csak előbb egy rövid észrevétel... – próbálkozott újra
az államtitkár. – Előbb hadd fejezze be Meirik, aztán annyit
beszélhet, amennyit akar, rendben, Bjørn? Ez volt az első alkalom,
hogy keresztnevén szólította a titkárt. – Az NBSZ merényletre vagy
egyéb támadásra számít – kezdte Meirik.
Brandhaugnak nevethetnéke támadt. A szeme sarkából látta, hogy a
rendőrfőkapitány–asszony is mosolyog. Okos nő, jogi diploma és
makulátlan személyi akta. Lehet, hogy valamelyik este meg kellene
hívni a férjével együtt egy pisztrángvacsorára. Brandhaug és a
felesége egy tágas gerendaházban lakott Nordbergben, közvetlenül
az erdő szélén. Az ember egyszerűen csak felcsatolta magára a
síléceket a garázs előtt, és már mehetett is. Bernt Brandhaug
szerette ezt a házat, a felesége szerint viszont túl komor volt.
Mindig azt mondta, hogy az a sok sötét fa teljesen lehangoló, s ő
egyébként is fél a sötétben. Ráadásul a körülöttük fekvő erdőt sem
kedvelte. Igen, egy vacsorameghívás remek ötlet – masszív
fagerendák és a pisztráng, amit ő maga fogott. Ezek kiváló jelzések
lennének.
– Hadd emlékeztessem magukat arra, hogy négy amerikai elnök
volt, aki merényletben vesztette életét. Abraham Lincoln 1865–ben,
James Garfield 1881–ben, John E Kennedy 1963–ban és...
Meirik a magas járomcsontú nő felé fordult, aki hangtalanul tátogta
felé a nevet.
– Ó igen, William McKinley. Méghozzá...
– 1901–ben – mondta Brandhaug nyájas mosollyal, és az órájára
nézett. – Pontosan. De ennél sokkal több merénylet történt az évek
során. Harry Trumant, Gerald Fordot és Ronald Reagant is több
komoly támadás érte, amíg hivatalban voltak. Brandhaug
megköszörülte a torkát:
– Elfelejted, hogy a jelenlegi elnököt is lelőtték néhány évvel
ezelőtt. Ráadásul a saját házában. – Így van. De ha nem számítjuk
az ilyen típusú incidenseket, akkor is egészen sok eset marad.
Merem állítani, hogy az elmúlt huszonöt év alatt egyetlen amerikai
21
elnök hivatali ideje sem múlt el anélkül, hogy legalább tíz, ellenük
tervezett merényletet ne lepleztek volna le, ám a tetteseket úgy
kapták el, hogy a média nem szerzett tudomást róluk.
– Hogyhogy nem?
Bjarne Møller rendőrségi osztályvezető azt hitte, hogy a kérdés
csupán az agyában fogalmazódott meg, és épp annyira meglepődött,
mint a többiek, amikor a saját hangját meghallotta. Nagyot nyelt,
amikor észrevette, hogy az összes tekintet felé fordult, és próbált
továbbra is mereven Meirikre összpontosítani, de ez sem segített,
mert pillantása önkéntelenül is Brandhaugra ugrott. A külügyi
tanácsos megnyugtatóan hunyorított rá.
– Igen, mint tudják, a leleplezett merényleteket titokban szokták
tartani a sajtó előtt – folytatta Meirik, és levette szemüvegét, amely
Horst Tappertéhoz hasonlított, ahhoz a modellhez, amit a
csomagküldő katalógusok annyira kedveltek, és aminek az üvege a
napfényben besötétedett. – Mert a merényletek legalább olyan
ragályosnak bizonyultak, mint az öngyilkosság. Valamint nem
szokásunk leleplezni a munkamódszereinket.
– Milyen terveik vannak az őrszolgálat megszervezésére? – szólt
közbe a miniszterelnök titkára. A magas arccsontú nő egy lapot
nyújtott Meiriknek, aki visszatette az orrára szemüvegét, és olvasni
kezdett.
– Csütörtökön nyolc férfi érkezik a Secret Service–től, akikkel
végigellenőrizzük a szállodákat, az útvonalakat és az összes embert,
aki az elnök közelében tartózkodik majd. Ezenkívül kiképezzük
azokat a norvég rendőröket, akiket bevetünk majd. Továbbá tartalék
rendőrtiszteket fogunk kérni Romerikéből, Askerből és Baerumból.
– És mire fogják őket használni? – kérdezte a titkár.
– Elsősorban őrszolgálatra.
Az amerikai nagykövetség köré, a szállodákhoz, ahol a kísérők
szállnak majd meg, a parkolókba... – Vagyis az összes olyan
helyszínen, ahol az elnök meg sem fordul majd? – Erről maga az
NBSZ fog gondoskodni. És a Secret Service.
– Nem is gondoltam, hogy ennyire odáig vagytok az őrszolgálatért,
Kurt – jegyezte meg Brandhaug egy halvány mosoly kíséretében.
Az emlék kényszeredett mosolyt csalt Meirik arcára. Az 1998–ban
Oslóban megrendezett bányászati konferencia alatt az NBSZ saját
22
fenyegetettségi elemzéseire hivatkozva, mely szerint „a biztonsági
kockázat közepesen alacsony" volt, megtagadta a saját őrszolgálat
biztosítását. A konferencia második napján a külföldi hatóság hívta
fel a külügyminisztérium figyelmét arra, hogy a norvégok egyike,
az NBSZ által a horvát delegációhoz kirendelt sofőr – egy boszniai
muszlim volt. Még a hetvenes években érkezett Norvégiába, és már
hosszú ideje norvég állampolgár volt. 1993–ban azonban a horvátok
a bosznia–hercegovinai Mostarnál lemészárolták a szüleit és négy
testvérét. A férfi lakásának átkutatásakor két kézigránátot és egy
búcsúlevelet találtak. A sajtó természetesen sosem neszelte meg az
ügyet, azonban az azt követő vizsálat kormányszintig jutott, és Kurt
Meirik karrierje egy hajszálon múlott mindaddig, míg maga Bernt
Brandhaug közbe nem lépett. Az ügy az után csitult el, hogy a
biztonsági óvintézkedésekért felelős főtisztviselő beadta
felmondását. Brandhaug már nem is emlékezett a férfi nevére, de a
Meirikkel való együttműködésük attól kezdve zökkenőmentes volt.
– Bjørn! – kiáltotta Brandhaug, és összeütögette tenyerét. – Feszült
érdeklődéssel várjuk a mondanivalóját. Jöjjön!
Brandhaug pillantása sietve elsiklott Meirik munkatársnője mellett,
majd visszarebbent, mert észrevette, hogy a nő őt nézi. Aztán meg
kellett állapítania, hogy mindössze az ő irányába néz, de a szeme
kifejezéstelen volt és távoli. Brandhaug azt mérlegelte, hogyan
kaphatná el a tekintetét, kíváncsi volt, milyen kifejezést csalna a nő
arcára egy összenézés, aztán mégis lemondott róla. Rakelnek
hívják, nem?

Ötödik fejezet
A királyi palota parkja, 1999. október 5.

– Meghaltál?
Az idős férfi kinyitotta a szemét, de csak egy fölé hajoló fej
körvonalát látta, az arc vonásait elnyelte a fehér fény. Ő lenne az? A
nő már el is jött érte, hogy magával vigye?
– Meghaltál? – ismételte meg a vidám hang. Nem válaszolt, mert
nem volt biztos benne, hogy ébren van, csak álmodik, vagy valóban
meghalt.

23
– Hogy hívnak?
Megmozdította a fejét, és a pillantása a fák koronáira és a kék égre
esett. Tehát álmodott. Az álom egy versről szólt. „Német bombázók
felettünk". Nordahl Grieg írta az Angliába menekülő királyról. A
szeme kezdte megszokni a fényt, és most már az is eszébe jutott,
hogy ledőlt egy kicsit pihenni a fűbe, a királyi palota parkjában.
Biztosan elaludt. Egy kisfiú guggolt mellette, barna szempár bámult
rá kíváncsian a fekete frufru alól.
– Engem Alinak hívnak – mondta a gyerek.
– Egy pakisztáni gyerek?
– A kissrácnak feltűnően pisze volt az orra.
– Az Ali azt jelenti, Isten – folytatta a gyerek.
– A te neved mit jelent?
– Az én nevem Daniel – mosolyodott el az öreg.
– Bibliai név, azt jelenti, „Isten az én bírám".
– A fiú rábámult.
– Szóval Danielnek hívnak?
– Igen – válaszolta a férfi.
A fiú tovább bámulta, az öreg pedig kezdett zavarba jönni. Lehet,
hogy a kölyök azt hiszi róla, hogy hajléktalan, végtére is itt fekszik
a parkban a tűző napon, gyapjúkabátba burkolózva.
– Hol van a mamád? – kérdezte, hogy megszabaduljon a gyerek
fürkésző pillantásától. – Ott! – A gyerek megfordult, és két sötét
ruhás nő irányába mutatott, akik tőlük nem messze ültek a fűben.
Négy gyerek szaladgált körülöttük nevetgélve.
– Akkor én vagyok a te bírád – szólalt meg a gyerek.
– Mi?
– Az Ali azt jelenti, hogy Isten, ugye?
És Isten Daniel bírája. És engem Alinak hívnak, téged pedig... Az
öreg kinyújtotta a karját, és megragadta Ali orrát. A kölyök visított
a gyönyörűségtől. A férfi látta, hogy a két nő feléjük fordul, és hogy
egyikük kezd is feltápászkodni, ezért elengedte a gyereket.
– Ali, a mamád – intett a közeledő asszony irányába.
– Mama! – kiabált a kisfiú.
– Képzeld, én vagyok a bácsi bírája!
A nő urdu nyelven kiáltott valamit a gyereknek. Az öreg az
asszonyra mosolygott, de az elkerülte a pillantását, és olyan
24
tekintettel meredt a fiára, hogy a kicsi végül szót fogadott, és
odasomfordált hozzá. Amikor megfordultak, az anya pillantása
átsiklott az öregen, mintha az láthatatlanná vált volna. Szívesen
elmagyarázta volna a nőnek, hogy ő nem kéregető, hanem éppen
hogy hozzájárult a társadalom felállításához. Megtett minden tőle
telhetőt, mindent odaadott, amíg csak adhatott, aztán félreállt és
feladta.
De nem volt képes most erre, fáradt volt, és hazakívánkozott.
Pihenni. A többit meglátja. Most már ideje, hogy mások is
kiegyenlítsék a számlát. Amikor elment, nem hallotta, hogy a kisfiú
kiabált utána.

Hatodik fejezet
Rendőrkapitányság, Grønland kerület, 1999. október 10.

– Jó reggelt, Harry! – pillantott fel Ellen Gjelten az ajtón bevágtató

férfira.
– A rohadt életbe!
Harry felrúgta az asztala mellett álló szemetest, ami az Ellen széke
mögötti falhoz csapódott, majd továbbgurulva a linóleumpadlóra
szórta tartalmát: elrontott és összetépett jelentéseket (Ekeberg–
gyilkosság), egy kiürült cigarettásdobozt (Camel, tax–free), egy
zöld joghurtos dobozt, egy napilapot, egy használt mozijegyet
(„Félelem és reszketés Las Vegasban"), egy kitöltetlen
lottószelvényt, egy banánhéjat, egy zenei magazint (MOJO, 69.
szám, 1999. február, a címlapon a Queen), egy kólásüveget
(félliteres, műanyag) és egy sárga post–it lapot, rajta egy
telefonszámmal (jó ideig fontolgatta, tárcsázza–e). Ellen felnézett a
számítógépéből, és a kuka tartalmát kezdte tanulmányozni.
– Kidobtad a MOJO–t, Harry? – érdeklődött. – A rohadt életbe! –
ismételte Harry, lerángatta magáról a szűk zakót, és áthajította a
húsz négyzetméteres irodán, amin Ellen Gjelten rendőrtiszttel
osztozott. A zakó, bár eltalálta a fogast, lecsúszott a padlóra. – Mi a
baj? – kérdezte Ellen, miközben kinyújtotta a kezét, hogy megállítsa
az imbolygó fogast.
– Ez most jött – hadonászott a kezében lévő irattal.

25
– Egy bírósági ítéletnek tűnik.
– Mert az is.
– A Dennis Kebab–ügy?
– Úgy van.
– És?
Sverre Olsen a maximumot kapta, három és fél évet. – Anyám!
Akkor most nem kirobbanó jókedvednek kellene lennie? Volt is,
nagyjából egy percig. Amíg el nem olvastam ezt – emelt a magasba
Harry egy faxot. – Aha. És mi az? – Amikor Krohn ma reggel
átvette a saját példányát az ítéletből, egy beadvánnyal válaszolt,
amelyben perrendtartási hibára hivatkozik. Ellen olyan arcot vágott,
mintha éppen most húztak volna be neki egyet.
– Ajaj...
– Az ítélet megsemmisítését követeli. A francba, nem fogod elhinni,
de Krohn, ez a ravasz kígyó, az eskütétellel fogott meg minket.
– Mi is volt ez pontosan? Hariy lecövekelt az ablak előtt. – Az
ülnököknek csak a legelső tárgyalásuk alkalmával kell letenniük az
esküt, ennek viszont a tárgyalóteremben kell megtörténnie, mielőtt a
tárgyalás elkezdődik. Krohn észrevette, hogy az egyik ülnök új volt,
és hogy a bíró nem tetette le a nővel az esküt.
– Ezt nevezem szemfülességnek!
– Bizony.
Az ítélethirdetésből úgy tűnik, hogy a bíró a saját szobájában tetette
le a nővel az esküt, közvetlenül a tárgyalás kezdete előtt. Időhiányra
és az új szabályokra hivatkozott.
Harry összegyűrte a faxot, és nagy ívben elhajította. A gombóc
Ellen szemetesétől fél méterre landolt. – És akkor most mi lesz? –
kérdezte Ellen, miközben visszapasszolta a faxot Harry térfelére.
– Az egész ítéletet érvénytelenítették, Sverre Olsen pedig legalább
másfél évig szabadlábon lesz, míg az ügy újra a bíróság elé nem
kerül. És az a legszebb az egészben, hogy ilyen esetekben a vádlott
büntetése mindig sokkal enyhébb lesz a várakozási idő és a többi
miatt. A vizsgálati fogságban letöltött nyolc hónap bőven elég
ahhoz, hogy Sverre Olsen mostanra már szabad legyen.
Harry tulajdonképpen nem is Ellenhez beszélt, inkább saját, az
ablakban megjelenő tükörképéhez. Aztán két kezét végighúzta
izzadt fejbúbján, ahol nemrégiben még rövid, világos haj
26
meredezett. Jó oka volt rá, hogy maradék haját is leborotválja: az
előző héten már megint felismerték. Egy fiatal srác ment oda hozzá,
fekete kötött sapkában és Nike cipőben, nadrágjának ülepe a térdéig
lógott. Miközben a haverjai a háttérben vihogtak, a kölyök azt
tudakolta, hogy Harry–e „az a Bruce Willis–szerű fickó
Ausztráliából". Három – három! – éve volt már, amikor minden
újság címlapján Harry képe díszelgett, és ő mindenféle tévéshow–
ban blamálta magát azzal, hogy arról a sorozatgyilkosról beszélt,
akit Sydneyben kapott el. Harry ezt követően leborotválta a fejét,
bár Ellen azt javasolta, hogy növesszen inkább bajuszt.
– Azért vagyok a legpipább, mert biztos vagyok benne, hogy az a
tetű ügyvéd még az ítélet kihirdetése előtt rájött, mi az ábra, és
nyugodtan szólhatott volna, hogy valami nincs rendben az esküvel.
De csak ült, és a tenyerét dörzsölve várt.
Ellen vállat vont.
– Ez a dolga. Az ügyvéd jó munkát végzett. Néha fel kell valamit
áldozni a jogbiztonság oltárán. Szedd össze magad, Harry – a lány
hangjában szarkazmus és józanság keveredett.
Harry a hűvös ablaküvegnek támasztotta a homlokát. Megint egy
szokatlanul meleg októberi nap. Kíváncsi lett volna, hogy Ellen, ez
a hamvas rendőrtiszt, a sápadt, babaszerűen édes tekintetével, pici
szájával és hatalmas szemével, honnan szedte ezt a pókerarcot.
Polgári család sarja volt, saját bevallása szerint elkényeztetett
egyke, aki még egy svájci bentlakásos iskolában is tanult. Bár ki
tudja, lehet, hogy éppen ez a fajta nevelés készíti fel leginkább az
embert a való életre. Harry hátrahajtotta a fejét, és hosszan kifújta a
levegőt.
Aztán kinyitott egy gombot az ingén. – Még, még! – suttogta Ellen,
miközben óvatosan összeütögette a kezét, nagy üdvrivalgást
imitálva.
– A nácik csak úgy hívják a pasast, hogy Batman.
– Világos. Baseballütő – to bat, mint ütni.
– Nem a nácit, hanem az ügyvédet.
– Aha. Nahát, ez érdekes.
Vagyis jóképű, gazdag, elbűvölően elmebeteg, kockás hasa van és
állati jó kocsija? – Neked saját tévéshow kellene, Ellen – nevetett

27
Harry. – Azért hívják így, mert minden ügyet megnyer nekik.
Amúgy meg házas.
– Ez az egyetlen negatívuma? – Ez. Meg az, hogy mindig az
orrunkra koppint – morogta Harry, és töltött magának egy csészével
Ellen finom, saját keverésű kávéjából. Két éve itta ezt a fajtát, mióta
a nő beköltözött az irodájába. Harry már annyira hozzászokott,
hogy minden más kávét mosogatólének érzett.
– Legfelsőbb bíró?
– Még mielőtt negyven lesz.
– Megér ezer koronát?
– Hogyne.
Elnevették magukat, és összekoccintották papírpoharaikat. – Nekem
adod a MOJO–t? – kérdezte Ellen. – A lap közepén megtalálhatod
Freddy Mercury tíz legrosszabb fotóját: meztelen felsőtest, csípőre
tett kéz és rémesen kiálló metszőfogak. Parancsolj.
– Én szeretem Freddy Mercuryt.
– Vagyis szerettem.
– Nem mondtam, hogy én nem szerettem.
A leharcolt, kék irodai szék, ami már jó ideje a legalacsonyabb
pozícióba volt beállítva, panaszosan felnyögött, amikor Harry
töprengve hátradőlt benne. Aztán a férfi hirtelen felkapta a sárga
papírt, amit Ellen a telefonjára ragasztott.
– Ez meg mi?
– Tudsz olvasni, nem?
– Møller beszélni akar veled.
Harry átügetett a folyosón, miközben lelki szemei előtt ott lebegett
az az összeszorított száj és az a két mély, aggodalmas ránc, ami a
főnöke arcán jelenik majd meg, ha megtudja, hogy Sverre Olsen
szabadlábon van.
A fénymásolónál ácsorgó fiatal, piros arcú lány felpillantott és
elmosolyodott, amikor Harry elhaladt mellette, de a férfi nem
viszonozta a mosolyt. Bizonyára az egyik újdonsült titkárnő.
A lány parfümje nehéz volt és édeskés, irritálta Harryt. A férfi az
órája másodpercmutatójára nézett.
Szóval, most meg a parfüm kezdi irritálni. Mi történt
tulajdonképpen vele? Ellen azt szokta mondani, hogy hiányzik
belőle az a veleszületett belső késztetés, ami ahhoz kell, hogy az
28
ember újra talpra tudjon állni. Miután hazatért Bangkokból, olyan
sokáig maga alatt volt, hogy fel is adta a reményt, hogy egyszer
valamikor újra a felszínre kerüljön. Minden hideg volt és sötét, és
minden benyomás, ami érte, valahogy olyan tompa volt, mintha
mélyen a víz alól érzékelné. Áldott csend volt körülötte. Amikor
valaki szólt hozzá, s ő válaszolt, a szavak mintha buborékként
szálltak volna a felszín felé, ahol végül semmivé váltak. Ilyen lehet
vízbe fulladni, gondolta, és várt. De nem történt semmi, csak
vákuum keletkezett. És ez elég volt. Sikerült, életben maradt.
Ellennek hála. A lány volt az, aki beugrott helyette, amikor a
hazatérése utáni hetekben bedobta a törülközőt. Ügyelt rá, hogy ne
járjon a bárba, megparancsolta neki, hogy leheljen rá, amikor a férfi
késve érkezett a munkába, és elmagyarázta, hogy melyik
munkanapon mit kell csinálnia. Néha haza is küldte Harryt, és
tartotta a száját. Hosszú időbe telt a talpra állás, mert Harrynek nem
volt semmi különösebb célja, amiért küzdhetett volna. Ellen pedig
elégedetten bólintott az első pénteken, amikor végre
feljegyezhették, hogy a férfi egész héten nem ivott egy kortyot sem.
Végül Harry megkérdezte Ellent, hogy a rendőrtiszti főiskola, a jogi
tanulmányai és az előtte álló ígéretes jövő dacára miért akasztott
egy ilyen koloncot a nyakába? Nem érti, hogy ő nem képes a lány
karrierjét jó irányba mozdítani, sőt inkább hátráltatja? Talán nem
tud egészséges jövőképpel rendelkező, normális barátokat szerezni?
Ellen halálosan komoly arccal ránézett, és azt felelte, hogy ő csupán
a férfi tapasztalatain kíván élősködni, mivel Harry a legrátermettebb
nyomozó a gyilkosságiaknál. Hülyeség, persze, mindenesetre
Harrynak jólesett a hízelgés. Ezenkívül Ellen olyan lelkes és
ambiciózus nyomozónak bizonyult, hogy elkerülhetetlen volt, hogy
energiája ne fertőzze meg Harryt. Az utolsó fél évben időnként újra
jól végezte a munkáját. Olykor egészen jól, mint például Sverre
Olsen esetében.
A folyosó végén már látszott Møller ajtaja. Harry menet közben
odabiccentett egy egyenruhás rendőrnek, aki úgy tett, mintha nem
vette volna észre. Harry azon tűnődött, hogy ha a Robinson–
expedíció című valóság–show–ban szerepelne, vajon elég volna–e
egy nap ahhoz, hogy a többiek felfedezzék, mennyire hátráltatja
őket, és az első kiszavazás után haza is küldjék. Kiszavazás?
29
Atyavilág, kezd a kereskedelmi tévék szennyprogramjainak
terminológiáiban gondolkodni.
Ezzel jár az, ha az ember minden este öt órát ül a tévé előtt. Bár,
legalább amíg bezárkózott a készülék elé a Sofies gatén, addig sem
a Schrøder vendéglőben ült. Harry megkopogtatta az ajtót,
közvetlenül Bjarne Møller osztályvezető névtáblája alatt.
– Szabad!
Harry az órájára pillantott: hetvenöt másodperc.

Hetedik fejezet
Møller irodája, 1999. október 10.

Bjarne Møller főtiszt sokkal inkább feküdt a székén, mint ült.

Hosszú lába kikandikált az asztal alól, kezét összekulcsolta feje
mögött, mely a rasszkutatók által korábban hosszúfejűségnek
nevezett jelenség ékes példája volt –, és vállával egy telefont
szorított a füléhez. Haját rövidre nyíratta, olyan golyóformára, amit
Harry először Kevin Costner frizurájához hasonlított a „Több mint
testőr" című filmből. Møller nem látta a filmet, nem volt moziban
már vagy öt éve, mivel a sors a kelleténél több felelősségérzettel,
ám túl kevés idővel, valamint két gyermekkel és egy feleséggel
áldotta meg, akik nem mindig értették meg őt.
– Akkor ezt még megbeszéljük – fejezte be a telefonálást, lerakta a
kagylót, és Harryra pillantott az iratoktól, teli hamutálaktól és
papírpoharaktól roskadozó íróasztal felett. Az asztalon a két
indiánnak öltözött fiúgyereket ábrázoló fotó képezte a káosz
középpontját.
– Hát, itt vagy, Harry.
– Itt vagyok, főnök.
A külügyminisztériumban jártam egy tárgyaláson a novemberi
csúcstalálkozóval kapcsolatban, ami itt lesz Oslóban. Jön az
amerikai elnök... de nyilván te is olvasod a lapokat. Kérsz kávét?
Møller felemelkedett, és néhány öles lépéssel az irattároló szekrény
mellé vonszolta Harryt egy papírcsomó tetején egyensúlyozó
kávéfőzőhöz, ami épp valami sűrű állagú anyagot szörcsögött föl.
– Kösz, főnök, én már...

30
De elkésett, kezében már ott gőzölgött a csésze. – Különösen a
Secret Service látogatásának örülök, akikkel bizonyára sikerül majd
szívélyes kapcsolatot kialakítanunk, ha egyszer megismerjük
egymást. Az irónia nem volt éppen Møller erőssége, de ez csak
egyike volt azon dolgoknak, amiket Harry nagyra becsült benne.
Møller maga alá húzta lábát, térde az asztal aljának támaszkodott.
Harry hátradőlt, kihalászta a gyűrött cameles dobozt
nadrágzsebéből, és felhúzott szemöldökkel Møllerre nézett, aki
röviden bólintott, és elé tolt egy csikkekkel teli hamutálat. – Az én
feladatom lesz az útvonal biztosítása a Gardermoenig s onnan
vissza. Az elnökön kívül jön Barak is...
– Barak?
– Ehud Barak, Izrael miniszterelnöke.
Jó ég, csak nem már megint valami pompás Oslo–egyezmény van
készülődőben? Møller csüggedten nézte a plafon felé emelkedő
füstfelhőt.
– Harry, ne akard nekem bemesélni, hogy semmit sem hallottál az
egészről, mert még inkább aggódni kezdek érted, mint eddig. Az
elmúlt hetekben ezzel volt tele minden újság. – A megbízhatatlan
újságkihordó miatt van – vont vállat Harry. – Hatalmas lyukat üt az
általános műveltségemen. Komoly hátrány ez a társas életben.
Megpróbálkozott még egy óvatos korttyal a kávéból, aztán
lemondóan letette a csészét.
– A szerelemi életról nem is beszélve. – Úgy? – Møller olyan
tekintettel méregette Harryt, mint aki nem tudja eldönteni, hogy
örüljön az utolsó kiegészítésnek, vagy inkább elborzadjon tőle.
– Nyilván. Szerinted ki talál szexinek egy harmincas évei derekán
járó pasit, aki az összes Robinson–expedícióbeli szereplő életrajzát
ismeri, de nemigen rémlik neki egyetlen miniszter neve sem? Vagy
az izraeli elnöké.
– Miniszterelnök.
– Látod, erről beszélek.
Møller visszafojtotta kacagását. Mindig olyan könnyen elneveti
magát, és túl könnyű kedvelni is ezt a kissé ütődött rendőrtisztet,
ahogy itt áll nagy füleivel, amelyek mint boldog pillangók
ücsörögnek leborotvált koponyáján. Még akkor is, ha Harry több
kellemetlenséget okozott Møllernek, mint ami még elviselhető volt.
31
Frissen kinevezett osztályvezetőként már megtanulta, hogy egy
karrierálmokkal rendelkező tisztviselő számára az első számú
parancs az, hogy védje magát a támadásoktól. Amikor Møller
megköszörülte a torkát, hogy feltegye aggodalmaskodó kérdéseit,
előbb összevonta szemöldökét, hogy Harry előtt nyilvánvaló
legyen: aggodalma a hivatalos és nem a baráti fajtából való. – Jól
hallottam, hogy megint a Schrøder vendéglőbe jársz, Harry? –
Ritkábban, mint azelőtt, főnök. Annyi jó műsor megy a tévében.
– De alkalomadtán beülsz oda?
– Nem szeretik, ha álldogál az ember.
– Állj már le! Megint iszol?
– Csak keveset.
– Mennyit?
– Ha ennél is kevesebbet innék, akkor kidobnának.
Møller most már nem bírta visszafogni a nevetést. – Három
összekötő tisztre van szükségem az út biztosításához – mondta. –
Mindannyian tíz–tíz embert irányítanak majd különböző körzeti
rendőrkapitányságokról az Akershusban, plusz néhány kadétot a
rendőrtiszti főiskola végzős évfolyamáról.
Tom Waalerre gondoltam... Waaler. Rasszista szemét, aki egyenes
úton halad egy hamarosan meghirdetésre kerülő főtiszti állás felé.
Harry eleget hallott már Waaler munkamódszereiről ahhoz, hogy
tudja, azok csak erősíthetik az emberek rendőrökkel kapcsolatos
előítéleteit. Sajnos azonban Waaler nem volt hülye. Nyomozóként
elért eredményei olyannyira figyelemreméltóak voltak, hogy maga
Harry is kénytelen volt beismerni, Waaler valóban kiérdemelte az
előléptetést.
– És Weberre...
– A vén morgós medvére?
– ... és rád, Harry.
– Say again!2
– Jól hallottad.
– Harry vágott egy grimaszt.
– Van valami kifogásod ellene? – érdeklődött Møller.
– Már hogy ne lenne?
– Miért? Hiszen ez igazán megtisztelő feladat, Harry, mondhatni
vállveregetés. – Az volna? – Harry elnyomta cigarettáját, és
32
dühösen a hamutartóba döngölte. – Nem inkább egy újabb lépés a
rehabilitációs folyamatban?
– Hogy érted ezt?
– Møller hangja sértődötten csengett.
Tudom, hogy ügyet sem vetettél a jó tanácsokra, és mások
ellenvetéseivel nem törődve kiharcoltad, hogy Bangkok után újra
idekerüljek. Ezért örökké hálás leszek neked. De ez most mégis mi
a fene? Összekötő tiszt?! Őszintén szólva eléggé úgy hangzik,
mintha a kétkedőknek próbálnád bebizonyítani, hogy neked volt
igazad, ők pedig tévedtek. Hogy Hole újra csúcsformában van,
képes felelősséget vállalni, meg ilyenek. – És? Bjarne Møller újra
összekulcsolta a kezét hosszú feje mögött.
– És?! – visszhangozta Harry.
– Akkor most megint csak egy sakkfigura vagyok?
Mindannyian azok vagyunk, Harry – sóhajtott Møller megadóan. –
A háttérben mindig megbújik egy titkos forgatókönyv. Ez sem
rosszabb, mint a többi. Egyszerűen csak végezd jól a munkád, és
akkor mindkettőnknek jó lesz. Ez olyan átkozottul nehéz? Harry
fújtatott. Mondani akart valamit, de megtorpant, megpróbálta újra,
aztán feladta. Kirázott egy újabb cigarettát a pakliból.
– Csak mert úgy érzem magam, mint valami nyavalyás versenyló,
azonkívül ki nem állhatom a felelősséget. A cigarettát még nem
gyújtotta meg, csak lógott a szájában ernyedten. Tartozott
Møllernek ezzel a szívességgel, de mi van, ha csődöt mond? Møller
erre nem gondolt? Összekötő tiszt. Már régóta nem ivott, de
folyamatosan óvatosnak kellett lennie. A fenébe is, pont ez volt az
egyik oka annak, hogy nyomozó lett, hogy senki ne tartozzon alá.
Fölé meg főleg ne.
A cigaretta füstszűrőjébe mélyesztette fogát. Hallották, hogy
néhányan a folyosón álló kávéautomatánál beszélgetnek. Mintha
Waaler hangja szűrődött volna be az irodába, amit egy gyöngyöző
női kacaj követett. Az új irodista hölgy lehetett, Harry még mindig
az orrában érezte parfümje illatát.
– Francba! – szólalt meg Harry. Francba! A két szótag két ugrásra
késztette a cigarettát a szájában. Møller, aki eddig csukott szemmel
várt, most résnyire nyitotta a szemét: – Ezt igennek vehetem? Harry
egy szót se szólt, úgy hagyta el a szobát.
33
 Nyolcadik fejezet
Útdíj fizető állomás az Alnabrun, 1999. november 1.

A szürke madár ismét átrepült Harry látómezején. Ujját a 38–as

kaliberű Smith & Wesson ravaszára szorította, miközben az üveg
mögötti mozdulatlan hátra meredt a célzógömbön keresztül. Valaki
tegnap a lassan múló időről beszélt a tévében.
A duda, Ellen, nyomd már azt az átkozott dudát, biztosan Secret
Service–ügynök!
Az idő olyan lassan telt, mint karácsonykor, mielőtt a Jézuska
megjön. Az első motorkerékpár már a fizetőbódé vonalába ért, a
vörösbegy pedig szürke pacává maszatolódott a látótere sarkában.
Olyan lassan, mint a villamosszékben, az áram bekapcsolása előtt...
Harry meghúzta a ravaszt. Egyszer, kétszer, háromszor.
Az idő ijesztően felgyorsult. A színezett üveg, mielőtt
kristályesőként az aszfaltra zúdult volna, fehérré változott, és Harry
látta, ahogy egy kar lehanyatlik az ablakkeret mögött, még mielőtt a
drága amerikai autók zúgása felerősödött, majd gyorsan el is halkult
volna mellettük.
Mereven bámulta a bódét. A sárga levelek, amelyeket a konvoj
kavart fel, egy ideig még a levegőben vitorláztak, mielőtt
visszahullottak volna az út szélén elterülő szürke gyepre. Harry
mereven bámulta a bódét. Újra csend lett, és egy szempillantásnyi
időre sikerült elhitetnie magával, hogy ez egy teljesen közönséges
norvég útdíjfizető állomás egy teljesen közönséges őszi napon, egy
teljesen közönséges Esso–kúttal a háttérben. A levegőnek is épp
olyan szaga volt, mint más hideg reggeleken szokott, a rothadó avar
és a kipufogógáz keveredett benne. Lehet, hogy ez az egész meg
sem történt, gondolta. Még akkor is a bódéra meredt, amikor a
Volvo panaszos, kitartó dudája kettéhasította a napot.

MÁSODIK RÉSZ - GENEZIS

Kilencedik fejezet
1942
34
A lángokban álló, szürke, éjszakai ég olyan volt, mint egy mocskos
sátorlap, amit a vigasztalan, kopár táj fölé feszítettek. Úgy tűnt, az
oroszok támadásba lendültek, de lehet, hogy csak ezt a látszatot
akarták kelteni. Ezt mindig csak utólag lehetett biztosan
megmondani. Gudbrand lábát maga alá húzva, fegyverét két kézzel
szorítva feküdt a lövészárok szélén, és a távoli, tompa robajlást
hallgatta, miközben az égen lehanyatló lángokat figyelte. Tudta,
hogy nem lenne szabad egyenesen a lángokba néznie, mert ha
elvakítja a fény, nem veszi majd észre a senki földjén a hóban
feléjük kúszó orosz orvlövészeket. De amúgy sem látta őket, sosem
vett észre egyet sem, mindig csak a többiek parancsára lőtt. Ahogy
most is.
– Ott fekszik egy!
Daniel Gudeson kiáltott. Ő volt az egyetlen városi fiú a csapatban.
A többiek mind olyan helyről származtak, amelyek neve a „–dal",
azaz völgy szóra végződött. Voltak köztük széles és napsütötte meg
mély, árnyékos és néptelen völgyek is, mint például Gudbrand
otthona. Daniel más volt. A magas, tiszta homlokú, szikrázóan kék
szemű, hófehér mosolyú Daniel Gudeson olyan volt, mintha
egyenesen a toborzóplakátról lépett volna le. Ő olyan helyről jött,
ahol az embereknek volt valami kilátásuk.
– Két óránál, a bozóttól jobbra – mondta Daniel.
Bozót? Nem volt már semmiféle bozót ezen a szétbombázott tájon.
De mégis lehetett ott valami, mert a többiek fegyveréből vadul
záporoztak a lövések. Minden ötödik golyó lángoló parabola
alakzatot írt le. Ez a nyomtűz – a golyó kiszáguld a sötétbe, aztán
mintha hirtelen elfáradna, lecsökken sebessége, és puhán landol
valahol. Legalábbis úgy nézett ki. Gudbrand kizártnak tartotta, hogy
egy ennyire lassú golyó megöljön valakit.
– Elmenekül! – ordította egy megkeseredett, gyűlölettel teli hang.
Sindre Fauke volt, arca szinte eggyé vált az álcázásra szolgáló fehér
köpennyel, apró, közelülő szeme a sötétséget pásztázta. Arra a
Gudbransdal legészakibb részén megbújó tanyára, ahonnan
származott, nemigen jutott el a napfény, sápadt arca legalábbis erre
engedett következtetni. Gudbrand nem tudta, hogy Sindre miért
jelentkezett a frontra. Arról azonban hallott, hogy a szülei és
35
mindkét fivére a náci párt, a Nasjonal Samling híve volt, szalaggal a
karjukon járták a környéküket, és feladták azokat a falubelieket,
akikről azt gyanították, hogy ellenállók. Daniel mindig azt mondta,
hogy egy napon az összes besúgó és háborús nyerészkedő megízleli
majd a korbácsot. – Dehogy – suttogta Daniel arcát a puskatushoz
szorítva –, egyetlen nyavalyás bolsevik sem menekül meg!
– Rájött, hogy észrevettük – erősködött Sindre.
– Visszahúzódik a mélyedésbe.
– Dehogy – ismételte Daniel, és tovább célzott.
Gudbrand a szürkésfehér sötétséget bámulta. Fehér hó, fehér
köpenyek, fehér lángok. Az ég megint kigyulladt, a megkérgesedett
havon árnyak futottak mindenfelé. Gudbrand tovább meresztette a
szemét. A horizonton távoli robajlással kísért, sárga és vörös fények
lobbantak. Annyira valószínűtlen volt ez az egész, mintha moziban
ült volna, csak itt mínusz harminc fok volt és nem ült mellette senki,
akit átkarolhatott volna. Lehet, hogy ezúttal mégiscsak támadásról
van szó? – Lassú vagy Gudeson, ez már elment – köpött ki a hóra
Sindre.
– Dehogy – suttogta Daniel még halkabban, és a célzásra
koncentrált. Szinte levegőt sem vett. Aztán egy hangos, éles sivítás
és egy figyelmeztető üvöltés következett, és Gudbrand két kezét a
fejére szorítva levetette magát a lövészárok jéggel borított fenekére.
A domb megremegett. Barna, jéggé fagyott földgöröngyök
zuhogtak mindenfelé, az egyik úgy eltalálta Gudbrand sisakját,
hogy az lecsúszott a szemére. Várt, míg meg nem bizonyosodott
róla, hogy már nem potyog semmi az égből, és visszalökte a fejére a
sisakot. Csend lett, finom hószemcsékből álló fátyol tapadt az
arcára. Azt beszélték, hogy az ember sosem hallja azt a gránátot,
amelyik eltalálja, de Gudbrand tudta, nincs igazuk. Egy lángcsóva
világította be az árkot. Gudbrand megpillantotta a többiek sápadt
arcát, majd a lezuhanó fényben látta árnyékukat is, ahogy egymás
mögött, összegörnyedve másztak felé a lövészárok falához tapadva.
De hová lett Daniel? Daniel!
– Daniel! – Ezt megkapták – szólalt meg Daniel, aki továbbra is a
lövészárok szélén hasalt. Gudbrand nem hitt a fülének. – Mit
mondtál? Daniel lecsúszott az árokba, és széles vigyorral lesöpörte
magáról a havat és a göröngyöket.
36
– Ma éjjel egyetlen nyavalyás orosz sem fogja a felderítőinket
lövöldözni. Bosszút álltam – mondta, miközben sarkát az árok
szélébe vájta, nehogy elcsússzon a tükörsima jégen.
– Egy frászt! – hallatszott Sindre hangja. – Egy nagy frászt találtad
el, Gudeson! Saját szememmel láttam, hogy az orosz eltűnt a
mélyedésben! Apró szeme ide–oda ugrált, mintha az akarná
kérdezni, hogy akad–e közöttük bárki, aki elhiszi Daniel kérkedését.
– Így is van – válaszolta Daniel. – De két óra múlva világos lesz, és
tudta, hogy addigra el kell pucolnia. – Vagyis újra felbukkant a
másik oldalon ugye, Daniel? Csakhogy rosszkor próbálkozott – tette
hozzá gyorsan Gudbrand.
– Rosszkor vagy sem, egyre megy – mosolygott Daniel –, az a
lényeg, hogy megcsíptem. – Most már akár be is foghatod a nagy
pofádat, Gudeson – fröcsögte Sindre. Daniel vállat vont, és
megtöltötte a tárat. Aztán megfordult, vállára akasztotta a puskát,
csizmája orrát a fagyott falba fúrta, és felugrott a lövészárok szélére.
– Add csak ide az ásódat, Gudbrand!
Elvette az ásót és felemelkedett. Fehér téli egyenruhájának sziluettje
a sötét égre rajzolódott, a lángok pedig glóriát vontak a feje köré.
Olyan, mint egy angyal, gondolta Gudbrand.
– Mi a fenét művelsz, ember? – kiáltotta Edvard Mosken, a
szakaszvezetőjük. A megfontolt møjdøleni csak nagyon ritkán
emelte fel a hangját, főként az olyan veteránokkal szemben, mint
Daniel, Sindre vagy Gudbrand. Többnyire csak az újoncokat szokta
rendreutasítani, ha valami hibát vétettek, ám ezek a fejmosások már
sokuk életét megmentették. Edvard Mosken most Danielre meredt
különös, tágra nyílt szemével, amit soha nem hunyt le. Akkor sem,
amikor aludt, ezt Gudbrand maga is látta. – Vissza a fedezékbe,
Gudeson! – ordította a szakaszvezető. Daniel azonban csak
mosolygott és a következő szempillantásban már el is tűnt; csupán
megfagyott lélegzete gomolygott utána a levegőben egy pillanatig.
Aztán a horizonton elcsendesültek a lángok, és újra sötétbe borult a
világ. – Gudeson – üvöltötte Edvard, és felkapaszkodott az árok
szélére.
– A fenébe!
– Látod valamerre? – kérdezte Gudbrand.
– Mintha a föld nyelte volna el.
37
Mit akar ez a bolond az ásóval? – fordult Sindre Gudbrandhoz. –
Nem tudom – felelte Gudbrand. – Lehet, hogy a szögesdrótot
akarja keresztülvágni. – Minek? – Nem tudom – Gudbrandnak nem
tetszett Sindre merev pillantása, egy másik parasztemberre
emlékeztette a századból, aki korábban itt volt velük. A férfi úgy
tűnt, megőrült: egyik éjszaka, mielőtt őrségbe indult, belevizelt a
cipőjébe, ami miatt megfagytak a lábujjai és amputálni kellett őket.
Most viszont Norvégiában volt, úgyhogy talán nem is volt annyira
őrült. Mindenesetre neki volt ilyen merev a pillantása.
– Lehet, hogy sétálni akar egyet a senki földjén – mondta Gudbrand
cseppnyi iróniával a hangjában. – Én is tudom, hogy mi van a
nyavalyás szögesdróton túl, épp ezért kérdeztem, hogy mit akar ott.
– Lehet, hogy a gránát eltalálta a fejét – jegyezte meg Hallgrim
Dale és megőrült. Tizennyolc évével Hallgrim Dale volt a
legfiatalabb a csapatban. Senki sem tudta, hogy miért vonult be,
Gudbrand szerint kalandvágyból. Dale azt állította magáról, hogy
Hitler csodálója, de fogalma sem volt a politikáról. Daniel viszont
úgy hallotta, hogy a fiú egy teherbe ejtett lány elől menekült ide.
– Ha az orosz életben van, akkor Gudesonnak lőttek, még mielőtt
ötven métert megtenne – mondta Edvard Mosken.
– Daniel eltalálta – suttogta Gudbrand. – Akkor viszont valamelyik
társa fogja lelőni – válaszolta Edvard, kezét a kabátja alá dugta, és
előhalászott egy vékony cigarettát.
– Odakinn minden hemzseg az oroszoktól.
A gyufát tenyerébe rejtette, majd határozott mozdulattal végighúzta
a doboz durva oldalán. A kén második próbálkozásra lobbant be,
Edvard meggyújtotta a cigarettát, egyet szippantott belőle, aztán szó
nélkül továbbadta. Mindenki óvatosan csak egyet szívott a
cigarettából, és gyorsan odaadta a következőnek. Csendben voltak,
úgy tűnt, mindannyian a gondolataikba merültek, de Gudbrand
tudta, hogy csak hallgatóznak. Tíz perc telt el anélkül, hogy bármit
is hallottak volna.
– Biztosan a Ladoga–tavat bombázzák – szólalt meg Hallgrim Dale.
Mindannyian hallották a pletykát az oroszokról, akik a Ladoga–tó
jegén keresztül menekültek ki Leningrádból. De ami még ennél is
rosszabb volt, a jég egyben azt is jelentette, hogy az utánpótlás
eljuthat Zsukov tábornokhoz az ostromlott városba.
38
– Hamarosan ájuldozni fognak az éhségtől odabenn az utcákon –
intett Dale kelet felé. Gudbrand már azóta hallgatta ezt, mióta lassan
egy éve ideküldték, de azok még mindig ott vannak kinn, és máris
tüzelnek, amint az ember kidugja a fejét az árok szélén. Tavaly télen
nap mint nap érkeztek a lövészárkokhoz fejük mögött összekulcsolt
kézzel az orosz dezertőrök, akiknek elegük lett, és inkább a másik
oldalt választották egy kis ételért és melegért cserébe. De itt sem
volt jobb a helyzet, Gudbrand látta az előző héten érkezett két
szerencsétlen ördög beesett szemében a hitetlenkedést, amikor
rájöttek, hogy ezek itt éppen olyan éhesek, mint ők. – Már húsz perc
eltelt. Nem jön vissza – szólalt meg Sindre. – Ez már olyan halott,
mint a savanyú hering. – Pofa be! – tett egy lépést Gudbrand Sindre
felé, aki azonnal felegyenesedett.
Jóllehet Sindre legalább egy fejjel magasabb volt nála, látszott rajta,
hogy nincs túl sok kedve a verekedéshez. Jól emlékezett az oroszra,
akit Gudbrand ölt meg néhány hónappal ezelőtt. Ki gondolta volna,
hogy ebben a kedves, óvatos fiúban ennyi agresszió lappang? Az
orosz két őrállás között lopódzott le a lövészárkukba, és miközben
az ő szakaszukhoz közeledett, lemészárolt mindenkit, aki a két
legközelebbi bunkerben aludt – az egyik a hollandoké, a másik az
ausztráloké volt. Gudbrandékat tulajdonképpen a tetvek mentették
meg attól, hogy hasonló sorsra jussanak.
Mindenük tele volt tetvekkel, de különösen azok a helyek, ahol a
kis élősködők valami meleget találtak, mint például a hónaljban, az
öv alatt, az ágyéknál vagy a boka körül. Az ajtóhoz legközelebbi
matracon fekvő Gudbrandot nem hagyták aludni a lábán lévő
tetűsebek. Ötőrés méretű kis nyílt sérülések voltak, melyeknek
szélén egymás hegyén–hátán hemzsegtek a tetvek, és remekül
érezték magukat. Gudbrand előkapta a szuronyát, és bár tudta, hogy
hiábavaló az igyekezete, megpróbálta vele leseperni őket magáról.
Az orosz ekkor jelent meg az ajtóban, hogy tüzet nyisson. Gudbrand
csak a sziluettjét látta, de amint észrevette a felemelt Mosin–Nagant
puska körvonalait, azonnal rájött, hogy ellenséggel van dolga.
Gudbrand a tompa bajonettel olyan gondosan darabolta fel az
oroszt, hogy egy csepp vér sem volt benne, amikor kihúzták a hóra.
– Nyugalom, fiúk – szólt rájuk Edvard, és oldalra húzta
Gudbrandot. – Aludnod kellene egy kicsit, Gudbrand, már egy
39
órával ezelőtt leváltottak. – Megyek, és megnézem, mi van vele –
mondta Gudbrand.
– Nem mész sehová! – dörrent rá Edvard.
– De igen, én...
– Ez parancs!
Edvard megragadta a vállát és megrázta. Gudbrand próbált
szabadulni, de a szakaszvezető erősen tartotta. Gudbrand hangja
reszketett az elkeseredettségtől. – Lehet, hogy megsebesült! Vagy
egyszerűen csak beleragadt a szögesdrótba!
– Lassan pirkad – veregette vállon Edvard.
– Akkor majd kiderítjük, hogy mi történt.
A többiekre nézett, akik szótlanul követték az eseményeket. Újra
toporogni kezdtek a hóban, és halkan motyogtak egymás közt.
Gudbrand látta, hogy Edvard Hallgrim Daléhoz lép, és néhány szót
súg a fülébe. Dale hallgatta, mit mond, de közben Gudbrandra
sandított. Gudbrand jól tudta, ez azt jelenti, hogy szemmel fogják
tartani. Egy ideje az a pletyka kelt szárnyra, hogy közte és Daniel
között több van, mint jó barátság, és hogy a többiek nem bíznak
bennük. Mosken egyszer egyenesen nekik is szegezte a kérdést,
hogy dezertálásra készülnek–e. Természetesen tagadták, de Mosken
most mégis azt hiszi, hogy Daniel kihasználta a lehetőséget a
szökésre. És hogy Gudbrand hamarosan elindul „megkeresni" a
cimboráját, ami szintén annak a tervnek a része, hogy mindketten
átjussanak a másik oldalra. Gudbrandnak nevethetnékje támadt.
Persze, kellemes volt azokról az ételről, melegről és nőkről szóló
ígéretekről álmodozni, amikkel az orosz hangszórók árasztották el
behízelgő hangon és német nyelven a harcmezőt. Na de hinni
bennük? – Fogadjunk, hogy visszajön vagy sem! – hallatszott
Sindre hangja.
– Három adag ételben, na, mit szólsz?
Gudbrand leeresztette a karját az oldalához, és finoman megérintette
a fehér köpeny alatt az övén lógó bajonettet.
– Nicht sehiessen, bitte!3
Gudbrand megpördült, és közvetlenül az orra előtt egy pirospozsgás
arcot pillantott meg, amely egy orosz egyensapka alól mosolygott le
rá a lövészárok széléről. Aztán a férfi átlendült az árok szélén, és
egy könnyed ugrással leérkezett a jégre.
40
– Daniel! – kiáltotta Gudbrand. – Dobri vécser!4 – emelte meg az
egyensapkát Daniel. A fiúk jéggé dermedve bámultak rá. – Te,
Edvard! – kiáltotta Daniel. – Egy kissé le kellene teremtened a
hollandjainkat. Legalább ötven méter van arrafelé az őrállások
között. Edvard ugyanolyan megbabonázott tekintettel bámult rá,
mint a többiek.
– Daniel, te eltemetted az oroszt?
– Gudbrand arca fénylett az izgatottságtól.
– Hogy eltemettem–e? – kérdezett vissza Daniel.
Még a miatyánkot is elmondtam, és énekeltem is neki. Mi van,
nagyot hallotok? Biztos vagyok benne, hogy a másik oldalon
hallották. Azzal újra felpattant a lövészárok szélére, leült, a
levegőbe emelte karját és meleg, mély hangon énekelni kezdett:
– Erős vár a Mi Istenünk... A csapat ujjongani kezdett, Gudbrand
szeme könnybe lábadt a nevetéstől.
– Daniel, te sátánfattya! – tört ki belőle.
– Csak semmi Daniel!
Szólíts inkább úgy, hogy... – Daniel levette az orosz sapkát a
fejéről, és a bélést betűzte. – Úriás. Az ördögbe, még írni is tudott!
Na igen, de akkor is csak egy bolsevik volt. Leugrott az árokba és
körülnézett.
– Remélem, senkinek sincs kifogása egy rendes zsidó névvel
szemben? Mielőtt kitört a nevetés, a lövészárokban egy pillanatig
nagy csend kerekedett, aztán az első bajtársak elindultak, hogy
hátba veregessék Úriást.

Tizedik fejezet
Leningrád, 1942. december 31.

Istentelenül hideg volt a gépfegyverálláson. Gudbrand az összes

ruháját magára húzta, fogai mégis vacogtak, és nem érezte az ujjait
sem a kezén, sem a lábán. A lába volt a legrosszabb, még az új
kapca sem segített rajta. A sötétséget fürkészte. Ezen az estén Iván
nemigen hallatott magáról, lehet, hogy az újévet ünnepelte. Talán
épp valami finomat falatozik, például káposztás birkahúst. Esetleg
füstölt ürühúst. Gudbrand természetesen nagyon jól tudta, hogy az

41
oroszok sem juthattak húshoz, de képtelen volt az ételen kívül
másra gondolni. Ők maguk csak a szokásos kenyeret és lencselevest
kapták ma is. A kenyeret jól látható zöld réteg fedte, de ezt már
megszokták. Ha pedig már olyan penészes volt, hogy szétmállott,
akkor egyszerűen belefőzték a levesbe. – Karácsonykor legalább
egy kolbászt is kaptunk – morogta.
– Pszt! – intette le Daniel. – Ma este senki sincs odakinn, Daniel.
Éppen szarvaspecsenyét esznek, sűrű, világosbarna vadasmártással
és vörös áfonyával. Meg mandulaburgonyával. – Nehogy megint
ételekről kezdj beszélni! Maradj csendben és arra ügyelj, hogy
látsz–e valamit!
– Senkit sem látok, Daniel. Senkit az égvilágon.
Lehúzott fejjel, összegörnyedve guggoltak. Daniel az orosz
katonasapkát viselte, Waffen–SS jelzéssel ellátott acélsisakja
mellette feküdt. Gudbrand nagyon is megértette, miért nem azt
hordja. Az örökös, jéghideg, csípős szél ugyanis átfújt a sisak
széleinél, ami folyamatos, idegölő süvöltést eredményezett. Ez
pedig nem túl szerencsés, ha az ember épp őrszolgálatban van.
– Valami baj van a szemeddel? – érdeklődött Daniel.
– Semmi, csak éjszaka egy kicsit rosszul látok.
– Ennyi az egész?
– És egy kicsit színvak is vagyok.
– Hogy lehet az ember egy kicsit színvak?
– Összekeverem a pirosat és a zöldet.
Nem tudom megkülönböztetni őket egymástól, a két szín valahogy
egymásba olvad. Néha például egyetlen bogyót sem veszek észre az
efdőben, amikor vörös áfonyát szedünk a vasárnapi sülthöz...
– Megmondtam, hogy ne beszélj ennivalóról!
Elhallgattak. Valahol messze felugatott egy gépfegyver. A hőmérő
mínusz huszonöt fokot mutatott. Előző télen az is előfordult, hogy
több éjszakán keresztül mínusz negyvenöt fok volt. Gudbrand azzal
vigasztalta magát, hogy legalább a tetvek nyugton maradnak ebben
a hidegben, és addig nem kezd el sehol sem viszketni, míg vissza
nem tér a hálóhelyére a gyapjútakaró alá. De azok a kis nyavalyások
jobban viselték a hideget, mint ő. Egyszer elvégzett egy kísérletet: a
farkasordító hidegben három teljes napra kiterítette az alsóneműjét a
hóba. Amikor utána a bunkerben magára húzta a trikót, az olyan
42
volt, mint egy jégtábla. De ahogy kiengedett a kályha mellett, a
hemzsegő társaság azonnal felélénkült rajta, ő pedig heves undorral
a lángok közé vetette a ruhadarabot. Daniel megköszörülte a torkát.
– És hogy ettétek ezt a vasárnapi sültet? Gudbrandot nem kellett
sokáig unszolni. – Először is apám felszeletelte a húst, teljes
áhítattal, mint valami lelkész, mi, gyerekek, pedig csendben ültünk
és csak figyeltük. Aztán anyám két szelet sültet tett mindenki
tányérjára, és meglocsolta barna szósszal, ami olyan sűrű volt, hogy
folyton kevergetni kellett, nehogy teljesen összeálljon. Volt hozzá
rengeteg friss, zsenge kelbimbó is. Fel kellene venned a sisakot,
Daniel, mi van, ha egy gránátszilánk fejen talál?
– Gondolj bele, mi van akkor, ha az egész gránát eltalál. Folytasd!
Gudbrand lehunyta a szemét. A szája körül finom mosoly játszott.
– Édességnek aszalt szilvás grízt kaptunk. Vagy brownie–t. Ez egy
különleges sütemény, a mama még Brooklynból hozta magával a
receptjét. Daniel kiköpött a hóba. Normális esetben télen az őrség
csak egyórás volt, de Sindre Fauke és Hallgrim Dale is lázasan
feküdt, így Edvard Mosken, a szakaszvezető, úgy döntött, amíg a
csapat újra teljes nem lesz, két órára nyújtja a szolgálatot. Daniel
Gudbrand vállára tette a kezét.
– Honvágyad van, ugye? Hazavágysz az anyádhoz.
Gudbrand nevetett, ő is kiköpött a hóba, ugyanoda, ahová az előbb
Daniel, és felnézett a jéggé dermedt csillagokra. A hó
megcsikordult, Daniel felkapta a fejét.
– Róka – suttogta.
Hihetetlen, de még itt is, ahol minden négyzetmétert
szétbombáztak, és az aknákat sűrűbben fektették le, mint a Kari
Johans gate macskaköveit, még itt is éltek állatok. Nem volt sok, de
mind a ketten láttak már nyulat és rókát, sőt néha görényt is. Persze
megpróbálták lelőni őket, hiszen bármelyiket szívesen viszontlátták
volna a fazékban. Aztán egyszer az oroszok lelőttek egy németet,
aki kiment, hogy behozzon egy nyulat. A vezetőség úgy ítélte, hogy
az ellenség szándékosan engedte ki az állatot a lövészárkukból,
hogy így kicsalogassák őket a senki földjére. Mintha az oroszok
maguktól odadobnának nekik egy nyulat! Gudbrand érezte, hogy
kisebesedett az ajka, és az órájára pillantott. Az őrségváltásig még
egy óra volt hátra. Azt gyanította, hogy Sindre dohányt dugott fel a
43
végbelébe azért, hogy belázasodjon. Minden további nélkül el tudta
róla képzelni. – Miért költöztetek haza Amerikából? – kérdezte
Daniel. – A tőzsdekrach miatt. Apám elvesztette a munkáját a
hajógyárban. – Látod – mondta Daniel –, ilyen a kapitalizmus. Akár
jó idők járnak, akár rosszak, a szegények csak erőlködnek, a
gazdagok pedig egyre csak zsírosodnak.
– Hát, ez már csak így van.
– Eddig így volt, de most új szelek fújnak.
Ha megnyerjük a háborút, Hitler biztosan tartogat még egy kis
meglepetést ezeknek az embereknek. És apádnak sem kell majd a
munkanélküliség miatt aggódnia. Neked is jelentkezned kellene a
pártba.
– Te tényleg hiszel ebben az egészben?
– Miért, te nem?
Gudbrand nem szeretett Daniellel ellenkezni, így egy vállrándítással
próbált kibújni a válasz alól, de Daniel megismételte a kérdést.
– Természetesen hiszek benne – felelte. – De mindenekelőtt
Norvégiára gondolok, arra, hogy a bolsevikok nem juthatnak be az
országba. Ha mégis így történne, akkor mindenképpen visszatérünk
Amerikába.
– Egy kapitalista országba? – Daniel hangja élessé vált. – Egy olyan
demokráciába, ami a gazdagok kezében van és ami a véletlenek és a
korrupt vezetők játékszere?
– Inkább, mint a kommunizmus. – A demokrácia felett már eljárt az
idő, Gudbrand, nézd csak meg Európát. Anglia és Franciaország
már a háború kirobbanása előtt ebek harmincadjára került a
munkanélküliség és a kizsákmányolás miatt. Csak két ember van,
akik elég erősek ahhoz, hogy visszahozzák Európát a szakadék
széléről: Hitler és Sztálin. Más lehetőség nincsen. Egy testvérnép,
vagy a barbárok. Odahaza alig van valaki, aki megértené, mekkora
szerencsénk volt, hogy a németek rohantak le bennünket és nem
Sztálin mészárosai.
Gudbrand bólintott. Nemcsak azért, mert Daniel szájából hangzott
el mindez, hanem amiatt is, amilyen meggyőződéssel mondta.
Hirtelen robbanás hallatszott, a lángok nappali világossággal
árasztották el az eget. A föld megremegett. A sárga fénysugarakat
barna föld és hó zuhogása kísérte, amik a gránát becsapódásakor
44
repültek a levegőbe. Gudbrand kezével a fejét védve hasalt a
lövészárok fenekén, amikor az egész egyszer csak elmúlt, épp olyan
hirtelen, mint ahogy elkezdődött. Felpillantott a lövészárok szélére a
gépfegyver mögé, ahol Daniel nevetett teli szájjal.
– Te meg mit művelsz? – csattant fel Gudbrand.
– Indítsd be a szirénát, hogy mindenki másszon elő!
De Daniel egyre hangosabban nevetett. – Drága, drága barátom! –
kurjantotta a kacagástól könnyes szemmel. – Boldog újévet! Daniel
az órájára bökött, Gudbrandnak ekkor kezdett derengeni, mi történt.
Daniel számíthatott az oroszok újévi köszöntésére, mert bedugta a
kezét a hóba, amit azért halmoztak fel az őrhely elé, hogy a
gépfegyvert elrejtsék. – Brandy! – emelt győzedelmesen egy kevés
barna folyadékot tartalmazó üveget a levegőbe. – Három hónap alatt
spóroltam össze. Fogd! Gudbrand feltérdelt, és rávigyorgott
Danielre.
– Előbb te! – kiáltotta.
– Biztos?
Egészen biztos, öregem, hiszen te spóroltad össze. De nehogy
megidd az egészet! Daniel kilökte a dugót, és a magasba emelte az
üveget.
– Leningrádra, arra, hogy tavasszal már a Téli Palotában
koccintsunk – mondta ünnepélyesen, és levette a fejéről az orosz
egyensapkát. – És arra, hogy nyáron már otthon legyünk, és
szeretett Norvégiánkban hősként ünnepeljenek.
Szájához emelte az üveg száját, és hátrahajtotta a fejét. A barna
folyadék a palack nyakában csordogált. Az üveg pislogva verte
vissza a leszálló lángokat, és a következő években Gudbrand
sokszor gondolkodott rajta, hogy az orosz orvlövészek vajon az
üveg villanását látták–e meg akkor. Gudbrand a következő
pillanatban hangos durranást hallott, és az üveg szétrobbant Daniel
kezében. Üvegszilánkok és brandycseppek hullottak mindenfelé,
Gudbrand pedig automatikusan behunyta a szemét. Érezte, hogy
nedves lett az arca és valami végigcsorog az ajkain. Önkéntelenül is
kidugta a nyelvét, hogy felfogjon néhány cseppet. Alkohol volt és
valami más – valami édes és fémes íz. Sűrű volt, biztos a hideg
miatt, gondolta, és kinyitotta a szemét. Daniel már nem volt ott az
árok szélén, biztosan lebukott a gépfegyver mögé, amikor rájött,
45
hogy észrevették őket, gondolta Gudbrand, de érezte, hogy a szíve
gyorsabban ver.
– Daniel! Semmi válasz.
– Daniel!
Feltápászkodott a földről és felkapaszkodott az árok szélére. Daniel
a hátán feküdt a töltényöwel a feje alatt, arcát eltakarta a sapka. A
havat vér – és brandypettyek borították. Gudbrand lekapta a sapkát
barátja arcáról. Daniel tágra nyílt szemmel meredt a csillagokra,
homloka közepén egy hatalmas, fekete lyuk tátongott. Gudbrand,
aki továbbra is szájában érezte az édeskés, fémes ízt, most
émelyegni kezdett.
– Daniel.
De csak suttogás hagyta el kiszáradt ajkát. Daniel úgy feküdt ott,
mint egy kisfiú, aki angyalt akar készíteni a hóban, de közben
hirtelen álomba merült. Gudbrand felbuggyanó zokogással vetette
rá magát a szirénára, és forgatni kezdte a fogantyút. Ahogy a lángok
lehanyatlottak a rejtekhelyükre, úgy emelkedett a sziréna éles,
panaszos sikolya az ég felé. Nem így kellett volna történnie, csak
erre bírt gondolni.
Oóóóóóó–óóóóóóóóóóóóóóó...!
Edvard és a többiek kijöttek, és megálltak mögötte. Néhányan a
nevét kiabálták, de Gudbrand nem hallotta, egyre csak forgatta,
forgatta a kurblit. Végül Edvard lépett oda hozzá, és rátette a kezét a
fogantyúra. Gudbrand elengedte, nem fordult meg, csak állt ott a
lövészárok széle és az ég felé meredve, miközben könnyei az arcára
fagytak. A sziréna üvöltése fokozatosan alábbhagyott.
Nem így kellett volna történnie – suttogta.

Tizenegyedik fejezet
Leningrád, 1943. január 1.

Danielnek már jégkristály keletkezett az orra alatt, a szemzugában

és a szája sarkában, amikor odébbvitték. Általában nem mozdították
el a halottakat, amíg meg nem merevedtek a hidegben, mert akkor
könnyebb volt cipelni őket, Daniel azonban a gépfegyver útjában
feküdt, így ketten elvonszolták a lövészárok egyik néhány méterre

46
lévő kiszélesedéséhez, és két kiürült lőszeresládára fektették.
Hallgrim Dale egy zsákot tekert Daniel feje köré, hogy merev,
mosolyba torzult arcát eltakarja. Edvard felhívta az Északi
Egységet, és megadta, hol fekszik Daniel teste. Megígérték, hogy az
éjszaka folyamán odaküldenek érte két hullaszállítót. Azután a
szakaszvezető kiparancsolta Sindrét a betegágyból, hogy vegye át
az őrség további részét Gudbrand mellett. Először is meg kellett
tisztítaniuk az összefröcskölt gépfegyvert.
– Teljesen szétbombázták Kölnt – mondta Sindre.
Egymás mellett hasaltak fenn, a lövészárok peremén lévő keskeny
mélyedésben, ahonnan szemmel tarthatták a senki földjét. Gudbrand
csak most vette észre, milyen kellemetlenül érinti Sindre közelsége.
– És Sztálingrád is a pokolra jutott – tette hozzá Sindre. Gudbrand
semmit sem érzékelt a hidegből, mintha egész testét vattával tömték
volna tele, semmi nem jutott el a tudatáig. Egyedül a bőrét égető,
jéghideg fémet érezte és dermedt ujjait, melyek nem akartak
engedelmeskedni. Megpróbálta újra. A gépfegyver agya és a ravasz
már ott feküdt mellette a gyapjútakarón, de a zárszerkezet
kilazításával sehogy sem boldogult. Pedig Sennheimben kiképezték
őket, hogy a fegyvert akár bekötött szemmel is szét tudják szedni,
és össze tudják szerelni. Sennheimben, a szép és meleg német
Elzászban. Persze teljesen más a helyzet akkor, amikor az ember
egyáltalán nem érzi, mit csinálnak az ujjai.
– Nem hallod? – folytatta Sindre.
Jönnek az oroszok, hogy kicsináljanak bennünket, pontosan úgy,
ahogy Gudesont. Gudbrandnak eszébe jutott az a német
Wehrmacht–kapitány, aki Sindrén szórakozott, amikor kiderült,
hogy a norvég egy Toten nevű hely közelében fekvő tanyáról
származik.
– Toten? Wie im Totenreich?5 – nevetett a kapitány.
A zárszerkezet fogantyúja megakadt. – A fenébe is! – Gudbrand
hangja remegett. – Minden csupa vér, teljesen összefagytak az
alkatrészek. Lehúzta ujjatlan kesztyűjét, a zárszerkezethez emelte a
szórófejes fegyverolajos üvegcsét, és megnyomta a tetejét. A hideg
miatt a folyadék besűrűsödött és nehezen mozdult, de Gudbrand
tudta, hogy az olaj feloldja a vért. Egyszer a gyulladt fülébe is

47
fegyverolajat csöpögtetett. Sindre hirtelen Gudbrand felé
támaszkodott, és egyik körmével egy töltényt kezdett vakargatni.
– Istenemre – szólalt meg, és Gudbrandra villantotta vigyorát, ami
látni engedte a fogai között a barna csíkokat. Sápadt, borotválatlan
arca annyira közel volt, hogy Gudbrandot megcsapta rothadó
lehelete, ami egy idő után mindannyiuk szájából egyformán áradt.
Sindre felemelte az ujját.
– Ki gondolta volna, hogy Danielnek ennyi agya volt, mi?
Gudbrand elfordult tőle. – Pedig nem sok mindenre használta –
folytatta Sindre ujja hegyét tanulmányozva. – Különben miért jött
volna vissza tegnap este a senki földjéről? Hallottalak titeket arról
beszélni, hogy elhúztok innen. Hiszen ti olyan... igazi jó barátok
voltatok. Gudbrand először nem is figyelt oda Faukére, a szavak
csak nehezen jutottak el az agyáig. De amikor megértette, hogy
mire céloz a másik, érezte, hogy a meleg lassan visszakúszik a
testébe.
– A németek sosem fognak visszavonulni – mondta Sindre. – Itt
fogunk meghalni, mind egy szálig. El kellett volna mennetek. A
bolsevikok biztosan nem olyan kemények, mint Hitler, az
olyanokkal szemben, mint te meg Daniel. Úgy értem, az ilyen jó
barátokkal szemben. Gudbrand nem válaszolt. Már ujjai hegyébe is
visszatért az élet. – Azon gondolkodtunk, hogy éjszaka lelépünk
innen – folytatta Sindre. – Hallgrim Dale meg én. Amíg még nem
késő. Oldalra fordult a hóban, és Gudbrandra nézett.
– Ne nézz ilyen ijedten, Johansen – vigyorgott.
– Mégis mit gondolsz, miért betegedtünk le?
Gudbrand begörbítette lábujjait a csizmában. Most már valóban
érezte, hogy megvannak a tagjai. Meleg és kellemes érzés volt, de
valami mintha megváltozott volna.
– Velünk tartasz, Johansen? – kérdezte Sindre. Hát persze, a tetvek!
Meleg volt a teste, de nem érezte a tetveket! Sőt, a süvítés is
megszűnt a sisak alatt.
– Szóval, te terjesztetted a pletykát – szólalt meg.
– Mi? Miféle pletykát?
Daniel és én arról beszéltünk, hogy Amerikába megyünk, és nem az
oroszokhoz. És nem most, hanem majd a háború után. Sindre vállat
volt, az órájára pillantott és feltérdelt. – Ha megpróbálod, lelőlek –
48
figyelmeztette Gudbrand. – Mégis mivel? – biccentett Sindre a
fegyver takarón heverő alkatrészeire. Puskáik a bunkerben voltak,
és mindketten tisztában voltak vele, hogy Sindre eltűnik, mire
Gudbrand visszaérne.
– Maradj csak itt, és halj meg, ha annyira ezt akarod, Johansen. Add
át üdvözletemet Dalénak, és mondd meg neki, hogy jöjjön utánam.
Gudbrand bedugta a kezét az egyenruhája alá, és előhúzta a
bajonettet. A fény megcsillant az acélpengén. Sindre megrázta a
fejét. – Az olyan fickók, mint te meg Gudeson, csak álmodoznak.
Tedd le a kést, és inkább gyere velem. Az oroszok most kaptak
ellátmányt a Ladoga–tavon keresztül, friss hús is van náluk.
– Nem vagyok áruló – jelentette ki Gudbrand. Sindre felállt. – Ha
megpróbálsz megölni a bajonettel, a hollandok őrhelyén
meghallanak bennünket, és riadót fújnak. Légy észnél! Mit
gondolsz, kettőnk közül kiről fogják azt hinni, hogy megpróbálta
megakadályozni a másikat a szökésben? Rólad, akiről már lábra
kapott a pletyka, hogy szökést tervezel, vagy rólam, aki a párt tagja
vagyok?
– Ülj vissza, Sindre Fauke! Sindre elnevette magát.
– Te nem vagy gyilkos, Gudbrand.
Most megyek. Adj nekem ötven méter elönyt, mielőtt riadóztatod a
többieket, akkor megúszod szárazon. Egymásra meredtek. Egyszer
csak apró pelyhekben hullani kezdett a hó. Sindre elmosolyodott. –
Holdfény és hóesés egyszerre – ilyesmi ritkán fordul elő, nem igaz?

Tizenkettedik fejezet
Leningrád, 1943. január 2.

A lövészárok, ahol a négy férfi állt, két kilométerrel északra feküdt

saját frontszakaszuktól, pontosan ott, ahol az árok hurkot képezve
szinte hátrafelé kanyarodott. A kapitányi rangjelzést viselő férfi
Gudbrand előtt állt, és a lábával dobogott. Havazott, a katonasapka
tetejére finom, fehér hóréteg rakódott. Edvard Mosken a kapitány
mellett állt, és Gudbrandot fürkészte. Egyik szemét tágra nyitotta, a
másikkal félig hunyorított.
– So – mondta a kapitány.

49
– Er is hinüber zu den Russen geflohen?6
– Ja – ismételte meg Gudbrand.
– Warum?7
– Das weiss ich nicht.8
A kapitány a levegőbe bámult, a fogát szívogatta és dobogott. Aztán
bólintott Edvardnak, morgott néhány szót a Rottenführerjének, a
német tizedesnek, akit magával hozott és elköszöntek. A hó
csikorgott lépteik alatt. – Ennyi volt az egész – mondta Edvard
továbbra is Gudbrandra függesztve tekintetét.
– Igen – felelte Gudbrand.
– Nem volt valami nagy vizsgálat.
– Nem.
Ki gondolta volna? – tágra nyitott szeme továbbra is halottan
bámulta Gudbrandot. – Itt folyton dezertálnak a katonák – mondta
Gudbrand. – Mégsem indíthatnak minden esetben vizsgálatot... –
Úgy értem, ki gondolta volna, hogy éppen Sindre tesz ilyesmit.
– Igen, ebben igazad van – bólogatott Gudbrand.
– Nem sokat spekulált rajta.
Csak fogta magát és elrohant. – Bizony. – Kár, hogy a gépfegyver
még nem volt összeszerelve. – Edvard hangjából sütött a gúny. –
Igen. – És arra sem volt időd, hogy a holland őrségnek kiabálj?
– Kiabáltam, de már késő volt.
– És sötét is volt.
– Majdnem telihold volt – közölte Edvard.
Mereven nézték egymást. – Tudod, mire gondolok? – kérdezte
Edvard. – Nem. – Dehogynem, látom rajtad, tudod te jól. Miért,
Gudbrand? – Nem öltem meg – Gudbrand Edvard küklopszszemére
szegezte pillantását. – Megpróbáltam beszélni a fejével, de nem
hallgatott rám. Egyszerűen elrohant, mégis mit kellett volna
tennem? Mindketten mélyeket lélegeztek, egymás felé hajoltak a
szélben, ami azonnal messze fújta a szájukon kigomolygó párát.
– Emlékszem még rá, mikor néztél legutóbb így ki, mint most,
Gudbrand. Azon az éjszakán, amikor megölted azt az oroszt a
bunkerben. Gudbrand vállat vont. Edvard a karjára tette jéggé
fagyott kesztyűjét.
– Figyelj ide! Sindre nem volt jó katona, sőt talán még csak jó
ember sem. De mi olyan emberek vagyunk, akikbe szorult némi
50
erkölcs. Tartanunk kell egy bizonyos színvonalat, hogy a
méltóságunk megmaradjon, érted?
– Most már elmehetek?
Edvard Gudbrandra nézett. Hozzájuk is eljutottak a hírek, hogy
Hitler már nem arat győzelmet minden fronton. Ennek ellenére a
norvég önkéntesek áradata egyre duzzadt, Daniel és Sindre helyére
már be is állt két fiú Tynsetből.
Sorra érkeznek az új és fiatal arcok. Néhányan sokáig megmaradnak
az ember emlékezetében, másokat azonnal elfelejt, mihelyt
eltűnnek. Daniel azok közé tartozott, akikre emlékezni fog, ezt jól
tudta. Pont olyan jól tudta, mint azt, hogy Sindre arca nemsokára
kitörlődik majd belőle. Kitörlődik. Az ifjabb Edvard néhány nap
múlva kétéves lesz. Igyekezett nem gondolni erre.
– Menj csak – válaszolta.
– És húzd be a fejed.
– Persze – mondta Gudbrand.
– Még a hátamat is begörbítem.
Emlékszel, mit mondott Daniel? – Edvard arcán halvány mosoly
suhant át. – Annyit járkálunk itt meggörnyedve, hogy amikor
visszatérünk Norvégiába, olyan hajlott lesz a hátunk, mint egy
kampó. A távolból egy gépfegyversorozat hangzott fel.

Tizenharmadik fejezet
Leningrád, 1943. január 3.

Gudbrand egy rándulással ébredt. Hunyorogva pislogott a sötétben,

de csak a felette lévő hálóhely körvonalait tudta kivenni. Érezte a fa
és a föld nyirkos szagát. Kiáltott volna? A többiek azt állították,
hogy már nem ébrednek fel a kiabálására. Érezte, hogy a pulzusa
lassan csillapodik. Megvakarta az oldalát. A tetvek sosem alusznak.
Ugyanaz az álom volt, ami mindig felriasztotta. Még most is érezte
a mancsokat a mellén, látta a sárga szemeket a sötétben és a csorgó
nyálat, érezte a ragadozó fehér fogait borító vér bűzét. És hallotta a
halálfélelemtől levegő után kapkodó lihegést is. A saját lélegzete
volt vagy az állaté? Az álom mindig ugyanaz volt: alszik és ébren is
van egyszerre, de képtelen megmozdulni. Az állat állkapcsa éppen a

51
torka felé kap, amikor az ajtó felől felugat egy géppisztoly. A
lövések felrepítik az állatot a takaróról a levegőbe, majd a bunker
falához csapják a szitává lőtt bundát. Aztán csend lesz, és a padlón
ott hever egy véres, formátlan, szőrrel borított massza. Egy görény.
Aztán egy férfi lép ki az ajtó árnyékából a holdfény beszűrődő,
keskeny sugarába, ami csupán az arca felét világítja meg. De ma
éjszaka valami megváltozott az álomban. A fegyver szája ugyan
most is füstölt, és a férfi most is mosolygott, mint mindig, de egy
hatalmas, fekete kráter volt a homlokán. És ahogy felé fordult,
Gudbrand a fején lévő lyukon keresztül megpillantotta a holdat.
Gudbrand jeges huzatot érzett a nyitott ajtó felől. Odafordult, és a
vér is megfagyott az ereiben, amikor megpillantotta az ajtónyílást
kitöltő sötét alakot. Még mindig álmodik? Az alak belépett a
helyiségbe, de túl sötét volt ahhoz, hogy Gudbrand rájöjjön, ki lehet
az. Az illető hirtelen megtorpant. – Ébren vagy, Gudbrand? –
kérdezte Edvard Mosken hangosan. A többi hálóhelyről elégedetlen
morgás hallatszott. Edvard egészen közel lépett Gudbrandhoz. – Fel
kell kelned! – közölte. Gudbrand felnyögött. – Valamit elnéztél a
listádon, épp most váltottak le. Most Dale...
– Visszatért.
– Hogy micsoda?
– Dale épp most ébresztett fel.
– Daniel visszatért.
– Te meg miről beszélsz?
Gudbrand a sötétben csak Edvard leheletének fehér gomolygását
látta. Felült és előhúzta a csizmáját a takaró alól. Mindig ott tartotta,
amikor aludt, mert a lábbeli nedves talpa így nem fagyott jéggé.
Felemelte az ágyról a vékony gyapjútakaró tetejébe terített kabátját,
és követte Edvardot. A csillagok még ott hunyorogtak felettük, de
kelet felől már pirkadt. Keserves zokogást hallott valahonnan, de
egyébként minden különösen csendes volt.
– Holland újoncok – dörmögte Edvard. – Tegnap érkeztek, és az
imént tértek vissza az első, senki földjén tett kirándulásukról. Dale
furcsa pózban ácsorgott az árok közepén: feje félrebillent, karjai a
törzsétói kifelé fordultak. Egy sálat tekert a nyaka köré, éhségtől
beesett arca mélyén ülő szeme csukva volt. Olyan volt, mint egy
koldus.
52
– Dale! – csattant fel Edvard, mire a fiú felriadt.
– Mutasd meg nekünk!
Dale ment elöl. Gudbrand érezte, hogy a szíve szaporábban ver. A
fagy a bőrét harapdálta, de a hideg még nem tudta kiűzni tagjaiból a
hálóhely meleg, álomittas emlékét. Az árok olyan keskeny volt,
hogy csak egymás mögött tudtak haladni. Gudbrand a hátában
érezte Edvard pillantását.
– Ott! – mutatta Dale.
A szél érdes hangon fütyült a sisak széle alatt. A lőszeresládákon
szétvetett, merev tagokkal egy hulla feküdt. Az árokban kavargó hó
vékony réteggel vonta be az egyenruháját, fejét egy zsákkal tekerték
körül. – A francba! – Dale a fejét rázva toporgott a hóban. Edvard
nem szólt egy szót sem. Gudbrand tudta, arra vár, hogy ő mondjon
valamit. – Miért nem vitték el a hullaszállítók? – kérdezte végül.
– Elvitték – válaszolta Edvard.
– Tegnap délután voltak itt érte.
– Akkor meg miért hozták vissza?
– Gudbrand érezte, hogy Edvard ránéz.
Az ezredben senki nem tud olyan parancsról, ami arra vonatkozott
volna, hogy hozzák vissza. – Akkor csak valami félreértés lehet –
mondta Gudbrand. – Talán – Edvard egy vékony, félig elszívott
cigarettát kotort elő a zsebéből. Hátat fordított a szélnek, és a
tenyerébe rejtve meggyújtotta. Néhány szippantás után továbbadta,
és így szólt: – Akik elvitték, azt állítják, hogy az északi szektor
tömegsírjába fektették.
– Ha ez így van, akkor már el is temették, nem?
Edvard a fejét rázta. – Előbb elégetik a holtakat, csak azután
temetik el őket. És mindig nappal égetnek, nehogy a fény elárulja
őket az oroszoknak. Az új sírok éjszaka nyitva vannak és nem is
őrzik őket. Valaki minden bizonynyal ma éjszaka hozta vissza
Danielt.
– A francba! – ismételte meg Dale. Elvette a cigarettát, és mohón
megszívta. – Akkor mégis igaz, hogy elégetik a holttesteket? –
kérdezte Gudbrand.
– De minek, ilyen hidegben?
– A jég az oka – mondta Dale.

53
Ahogy melegszik az idő, a hullák a felszín közelébe kerülhetnek.
Kelletlenül továbbadta a cigarettát. – Tavaly télen Vorpenest
közvetlenül az állásunk mögött temettük el, és tavasszal újra
belébotlottunk. Mármint abba, amit a rókák meghagytak belőle.
– Igazából az a kérdés – mondta Edvard –, hogy hogyan került ide
Daniel? Gudbrand a vállát vonogatta.
– Dale előtt te voltál őrségben – Edvard egyik szemével hunyorított,
küklopszszemét viszont Gudbrandra függesztette, aki a cigarettával
piszmogott. Dale megköszörülte a torkát. – Négyszer jártam erre –
adta tovább Gudbrand a cigarettát. – Akkor még nem volt itt. – Az
őrség ideje alatt eljuthattál az északi szektorhoz. Ráadásul
szánkónyomok is vannak a hóban.
– Azok biztosan a hullaszállítóké – mondta Gudbrand.
Nem, mert ezek az utolsó csizmanyomok felett húzódnak, te pedig
azt mondtad, hogy négyszer jártál erre. – A fenébe, Edvard, én is
látom, hogy Daniel itt van! – csattant fel Gudbrand. – Valaki
nyilván idehozta, mégpedig nagyon valószínű, hogy szánkóval. De
ha figyelnél arra, amit mondok, akkor felfognád, hogy az a valaki
azután volt itt, hogy én utoljára erre jártam. Edvard nem válaszolt,
csak idegesen kitépte a cigaretta végét Dale szájából és rosszalló
pillantást vetett a cigaretta papírján keletkezett nedves foltokra.
Dale a dohányszálakat szedegette a nyelvéről, és Edvardra
bandzsított. – Az ég szerelmére, miért találtam volna ki ilyesmit? –
kérdezte Gudbrand. – És hogy tudtam volna eljutni az Északi
Egységhez, és onnan egy holttestet szánkón idehozni anélkül, hogy
az őrség megállított volna? – Mondjuk úgy, hogy a senki földjén
mentél keresztül.
Gudbrand hitetlenkedve rázta a fejét. – Azt hiszed, hogy teljesen
elment az eszem, Edvard? Mihez kezdenék Daniel holttestével?
Edvard még szippantott egy utolsót a cigarettából, majd ledobta a
csikket a hóba és rátaposott. Mindig ezt csinálta, maga sem tudta,
miért, de nem bírta a füstölgő csikk látványát. A hó megcsikordult a
sarka alatt. – Nem, nem hiszem, hogy idehoztad volna Danielt –
mondta. – Mert szerintem ez itt nem Daniel. Dale és Gudbrand
összerándult.

54
– Biztos, hogy Daniel – mondta Gudbrand. – Vagy valaki, akinek
nagyon hasonló a testfelépítése – folytatta Edvard. – És ugyanannak
a századnak a jele van az egyenruháján.
– De a zsák... – kezdte Dale. – És persze te meg tudod
különböztetni egymástól a zsákokat, mi? – kérdezte Edvard
gúnyosan, de közben Gudbrandot figyelte.
– Ez Daniel – mondta Gudbrand, és nyelt egyet.
– Megismerem a csizmáját.
Szóval, szerinted elég, ha szólunk a hullaszállítóknak, hogy vigyék
el újra? – kérdezte Edvard. – Anélkül, hogy megnéznénk
közelebbről. Erre számítottál, nem igaz?
– Menj a pokolba, Edvard! – Nem vagyok én abban olyan biztos,
hogy engem várnak most ott, Gudbrand. Dale, szedd le róla a
zsákot! Dale értetlenül pislogott a két dühödten egymásra meredő
férfira.
– Nem hallottad? – dörrent rá Edvard.
– Vedd már le azt a zsákot!
– Én nem szeretnék...
– Ez parancs volt! Most!
Dale tovább tétovázott, pillantása ide–oda járt a két férfi, illetve a
lőszeresládákon fekvő merev alak között. Aztán vállat vont, és a
kabátja alá dugta a kezét.
– Várj! – szólt rá Edvard. – Kérdezd csak meg Gudbrandtól,
kölcsönadja–e neked a bajonettjét! Mostanra Dale teljesen
összezavarodott. Kérdő tekintettel Gudbrandra nézett, aki a fejét
rázta. – Ez meg mit jelentsen? – szólt Edvard még mindig
Gudbrandra meredve. – A bajonett viselése kötelező, hogyhogy
nincs nálad? Gudbrand nem válaszolt.
– Nahát, Gudbrand, te, aki valóságos gyilkológéppé válsz a
bajonettel a kezedben, csak úgy elveszítetted a fegyvered?
Gudbrand továbbra is hallgatott.
– Úgy látszik, ez történt. Jól van, akkor használd a sajátodat, Dale.
Gudbrand legszívesebben letépte volna szakaszvezetője fejéről
azokat a nagy, elálló füleit. Egy igazi patkány, patkányszemekkel és
patkányszíwel! Hát egyáltalán nem ért semmit? Hátuk mögött a
bajonett alatt megreccsent a zsák, amit Dale zihálása követett.
Mindketten megpördültek. Az új nap vörös fényében egy hófehér
55
arc meredt rájuk vigyorba torzult szájjal. Homlokán egy harmadik,
tágra nyílt szem tátongott. Minden kétséget kizáróan Daniel feküdt
előttük.

Tizennegyedik fejezet
Külügyminisztérium, 1999. november 4.

Bernt Brandhaug az órájára pillantott, és összeráncolta homlokát.

Nyolcvankét másodperc, héttel több, mint máskor. Aztán belépett
az ülésterembe, hogy híres hófehér mosolyával és kirobbanó
frissességgel köszöntse az asztal körül ülőket.
Az asztal egyik oldalán Kurt Meirik, az NBSZ vezetője ült, oldalán
az előnytelen hajcsatot, ambiciózus kosztümöt és szigorú
arckifejezést viselő kolléganőjével, Rakellel. Brandhaugnak feltűnt,
hogy a nő ruhája kissé drágának tűnik egy titkárnői fizetéshez
képest. Továbbra is bízott a megérzéseiben, melyek azt súgták neki,
hogy a nő elvált. Persze lehetne egy jómódú férfi felesége is, vagy
esetleg a szülei gazdagok. Újbóli felbukkanása egy olyan ülésen,
amellyel kapcsolatban Brandhaug előre jelezte, hogy bizalmas
ügyről van szó, azt jelentette, hogy fontosabb pozíciót tölt be az
NBSZ–ben, mint azt a férfi korábban feltételezte. Úgy döntött,
többet akar tudnia róla.
Az asztal másik oldalán Anne Størksen ült, azzal a magas, vékony
hogyishívják osztályvezetővel a rendőrségtől.
Nem elég, hogy nyolcvankét másodpercre volt szüksége, hogy
elérje a tárgyalót, most meg képtelen rájönni a pasas nevére – csak
nem öregszik?
Még a gondolat végére sem ért, amikor újra eszébe jutottak az előző
este történtek. Meghívta Lisét, a fiatal külügyminisztériumi
gyakornokot egy kis – ahogy ő nevezte – túlóra–vacsorára, majd
egy italra a Continental Hotelbe, ahol pozíciójának köszönhetően
állandó szobával rendelkezett a komoly diszkréciót követelő
találkozók, megbeszélések lebonyolítására. Lise becsvágyó lány
volt, nem kérette magát sokáig, de a szeánsz mégsem zárult
sikeresen. Öregszik? Ugyan, egyetlen eset nem a világ!
Valószínűleg csak túl sokat ivott, szó sincs róla, hogy öreg lenne.

56
Brandhaug elraktározta a gondolatot az agya leghátsó zugába, és
leült. – Köszönöm, hogy ilyen hamar létrejöhetett ez a találkozó –
kezdte. – Feltételezem, a megbeszélés bizalmas természetét nem
szükséges hangsúlyoznom, mégis megteszem, hiszen van maguk
között olyan, akinek nincs még tapasztalata hasonló jellegű
ügyekkel. Gyors pillantást vetett Rakel kivételével mindenkire,
hogy ily módon jelezze, a kijelentés rá vonatkozott. Ezután Anne
Størksenhez fordult: – Egyébként hogy van az emberük? A
rendőrfőkapitány–asszony enyhén zavarba jött. – Mármint a
rendőrtiszt – tette hozzá Brandhaug sietve.
– Hole, ugye?
A nő Møller felé intett, aki kétszer is megköszörülte a torkát,
mielőtt belefogott. – A körülményekhez képest jól van.
Természetesen nagyon megrázták a történtek, de... hát, igen... –
vonta meg a vállát, jelezvén, hogy nem tud sokat hozzátenni.
Brandhaug felvonta frissen szedett szemöldökét.
– De remélem, annyira nem nagy a megrázkódtatás, ami érte, hogy
bármiféle információ kiszivároghasson tőle. – Nem valószínű –
Møller a szeme sarkából érzékelte, hogy a rendőrfőkapitány hirtelen
felé fordult. – Nem hinném, hogy ettől kellene tartanunk. Hole
tisztában van az ügy kényes természetével. És természetesen a
történtekkel kapcsolatos titoktartási kötelezettségről szóló utasítást
is megkapta. – Ugyanez vonatkozik a többi rendőrre is, akik az eset
idején a helyszínen tartózkodtak – fűzte hozzá gyorsan Anne
Storksen.
– Akkor remélhetőleg mindent kézben tartanak – mondta
Brandhaug. – Engedjék meg, hogy röviden ismertessem, milyen
fejlemények történtek az ügyre vonatkozóan. Éppen az imént
folytattam egy hosszabb lélegzetvételű beszélgetést az amerikai
nagykövettel, és kijelenthetem, hogy az ügyet érintő legtöbb lényegi
pontban egyetértettünk. Pillantását végigfuttatta az asztal körül
ülőkön, akik feszült várakozással tekintettek rá. Várták, hogy ő,
Bernt Brandhaug, miről számol be nekik.
Nem sok kellett hozzá, hogy néhány másodperccel ezelőtti
rosszkedve elpárologjon.
– A nagykövet tájékoztatott róla, hogy a Secret Service–ügynök
állapota, akit a maguk embere – intett Møller és a
57
rendőrfőkapitány–asszony felé – lőtt le az útdíjfizető állomásnál,
stabil, és már nincs közvetlen életveszélyben. Megsérült a
hátcsigolyája és belső vérzése volt, de a golyóálló mellény
némiképp megvédte. Sajnálatosnak tartom, hogy nem értesültünk
korábban erról, de érthető okokból az ügyet érintő minden
kommunikációt igyekeztek a minimumra csökkenteni, és csupán
olyan információkat osztottak meg egymással a beavatottak,
amelyekre mindenképpen szükség volt.
– Hol van most? – érdeklődött Møller. – Erről magának egyáltalán
nem kell tudnia, Møller. A férfi arcán zavar tükröződött. Egy
másodpercre nyomasztó csend telepedett a szobára. Mindig kínos
egy kissé, ha valakit emlékeztetni kell arra, hogy nem kell többet
tudnia, mint ami a munkájához szükséges. Brandhaug
elmosolyodott, és sajnálkozva széttárta karját, mintha azt akarná
mondani, hogy megértem, hogy tudni szeretné, de ez van. Møller
bólintott, és az asztalra szegezte tekintetét. – Oké – mondta
Brandhaug. – Annyit elárulhatok, hogy a műtét után egy német
katonai kórházba szállították.
– Értem – Møller a tarkóját vakarta. – Öhm...
Brandhaug várt. – Azon gondolkodom, nem lenne–e jó, ha Hole
tudna erról? Mármint, hogy az SS–ügynök életben marad. Ez
lényegesen könnyebbé tenné számára a helyzetet. Brandhaug
Møllerre nézett. Ezen az osztályvezetőn sosem tudott kiigazodni.
– Rendben – válaszolta. – Mi az, amiben egyetértettek a
nagykövettel? – szólalt meg Rakel. – Hamarosan kitérek rá –
mondta Brandhaug könnyedén, aki tulajdonképpen pont most akart
beszámolni a dologról, ám nem kedvelte, ha csak úgy
félbeszakítják. – Előbb szeretném Møllert és az oslói rendőrséget
dicséretben részesíteni, amiért olyan gyorsan reagáltak a
történtekre. Ha a beszámolók helyesek, az ügynök mindössze
tizenkét perc elteltével már orvosi kezelésben részesült.
– Hole és Ellen Gjelten, a kolléganője, szállította be az ügynököt az
Aker kórházba – mondta Anne Størksen. – Elképesztően gyorsan
reagáltak – szögezte le Brandhaug. – És ezzel a véleményemmel az
amerikai nagykövet is egyetértett. Møller és a rendőrfőkapitány
egymásra pillantott.

58
– Továbbá a nagykövet beszélt a Secret Service–szel. Az
amerikaiak természetesen nem kívánnak büntetőeljárást indítani az
ügyben.
– Természetesen – visszhangozta Møller. – Abban is megegyezett a
véleményünk, hogy lényegében az amerikai oldalt terheli a
felelősség, az ügynöknek ugyanis semmi keresnivalója nem volt a
jegyárusító bódéban. Pontosabban, természetesen ott
tartózkodhatott volna, de erről a helyszínen tartózkodó norvég
összekötő tisztet értesíteni kellett volna. A rendőrtiszt, aki azon a
ponton teljesített szolgálatot, ahol az ügynök bejutott a területre, és
akinek értesítenie kellett volna – elnézést, aki értesíteni tudta volna
– az összekötő tisztet, csak az igazolványra figyelt, amit az ügynök
felmutatott neki. Miután parancsba kapták, hogy az SS–
ügynököknek szabad bejárásuk van az összes biztosított területre, a
rendőr nem látta értelmét, hogy a továbbiakban jelentést tegyen
róla. Utólag persze, mind úgy gondoljuk, hogy jelentenie kellett
volna. Anne Størksenre pillantott, aki nem adta jelét annak, hogy
bármit is közbe szeretne vetni.
– A jó hír viszont az, hogy egyelőre úgy tűnik, a nyilvánosság felé
semmi nem szivárgott ki. De nem azért hívtam ide magukat, hogy
megvitassuk, mit tegyünk, ha minden a legjobban alakul. Naivitás
lenne azt feltételezni, hogy a lövöldözés előbb–utóbb nem szivárog
ki valahol. Bernt Brandhaug beszéd közben föl–le mozgatta nyitott
tenyerét, mintha a mondatokat a könnyen fogyasztható falatokra
akarná darabolni.
– Ráadásul a mellett a mintegy húsz ember mellett, akik az NBSZ–
től, a külügyminisztériumból és az irányítócsoportból ismerik az
ügyet – nem is róluk van szó, az ő java részük biztosan betartja az
általános titoktartási kötelezettséget még vagy tizenöt rendőrtiszt is
a helyszínen tartózkodott. Ok azonban közönséges rendőrök,
akiknek semmiféle tapasztalatuk nincs az olyan fokú titoktartási
kötelezettséget illetően, mint amire jelen esetben szükség van.
Ráadásul ott vannak az emberek a kórházból, a légiközlekedéstől,
az útdíjfizető rendszert működtető Fjellinjen AS társaságtól és a
Hotel Plazától, akik többé–kevésbé gyanítják, mi történhetett. És
arra sincsen garancia, hogy a környékbeli épületek egyikéből sem

59
követte senki a konvojt távcsővel. Egyetlen szó bármelyik érintettől
és...
Felfújta az arcát, és robbanást színlelt. Az asztal körüli csendet
Møller krákogása törte meg. – És miért lenne... öhm... annyira nagy
probléma, ha kiszivárogna? Brandhaug olyan arccal bólintott,
mintha azt jelezné, hogy a kérdés egyáltalán nem volt ostoba, s
ezzel természetesen azonnal sikerült Møllert meggyőznie az
ellenkezőjéről.
– Az Amerikai Egyesült Államok kicsit több mint egy egyszerű
szövetséges állam – kezdte Brandhaug egy alig látható mosollyal.
Mindezt olyan hangsúllyal közölte, mintha egy külföldinek mesélne
arról, hogy Norvégia királyság és a fővárosát Oslónak hívják.
– 1920–ban Norvégia egyike volt Európa legszegényebb
országainak, és ha az USA nem segít, ez minden bizonnyal még ma
is így volna. Felejtsék el a politikusok szónoki képességeit. A
norvég emigráció, a háború után kapott Marshall–segély, az északi–
tengeri olajkincs feltárásához nyújtott segítség – no meg Elvis –
alighanem az Egyesült Államok egyik legelkötelezettebb hívévé
tették Norvégiát. Mi, akik most itt helyet foglalunk, mindannyian
keményen megdolgoztunk azért, hogy elérjünk oda, ahol most
karrierünk tart. De csak jusson bármelyik politikusunk fülébe, hogy
ebben a szobában valaki felelős azért, hogy az amerikai elnök
életveszélyes helyzetbe került...
Brandhaug hagyta a levegőben lebegni a mondat végét, miközben
pillantása végigsiklott az asztalnál ülőkön.
– Óriási szerencsénkre – folytatta –, az amerikaiak inkább
hajlandóak elismerni, hogy a Secret Service–ügynökeik egyike
hibázott, minthogy beismerjék az egyik legközelebbi
szövetségükkel való együttműködés alapvető hiányát.
– Vagyis – szólalt meg Rakel anélkül, hogy tekintetét felemelte
volna az előtte fekvő jegyzettömbből –, nincs szükségünk norvég
bűnbakra. Majd pillantását egyenesen Brandhaugra emelte.
– Szükségünk van viszont egy norvég hősre, nem igaz? Brandhaug
elképedéssel vegyes érdeklődéssel bámult rá. Elképedéssel, mert a
nő olyan gyorsan felfogta, mit akart, és érdeklődéssel, mert ebben a
szempillantásban teljesen világossá vált számára, hogy a nőt
mindenképpen a listáján akarja látni.
60
– Így van. Azon a napon, amikor nyilvánosságra kerül, hogy egy
norvég rendőrtiszt lelőtt egy SS–ügynököt, készen kell lennie a saját
verziónknak – mondta Brandhaug. – Ennek a változatnak pedig
arról kell szólnia, hogy a mi részünkről semmilyen hiba nem történt,
az összekötő tisztünk az utasításoknak megfelelően cselekedett, és
hogy az ügyben egyes–egyedül az SS–ügynök hibázott. Ez egy
olyan verzió, amivel mind mi, mind az amerikaiak élni tudunk. A
kihívást inkább az jelenti, hogy hogy közöljük mindezt hihetően a
médiával. Ehhez pedig...
– ...egy hősre van szükségünk – fejezte be a gondolatmenetet a
rendőrfőkapitány, és bólintott, hogy érti, mire gondolt Brandhaug.
– Bocs, de én vagyok itt az egyetlen, aki nem képes felfogni ezt az
izét? – eresztett meg Møller egy kevéssé sikerült mosolyt. – A tiszt
kiemelkedő határozottságot mutatott egy olyan helyzetben, ami
potenciális fenyegetettséget jelentett az elnök életére – mondta
Brandhaug. – Ha a jegyárusító bódéban tartózkodó személy valóban
merénylő lett volna, akkor Hole, aki az adott szituációra vonatkozó
utasításoknak megfelelően járt el, megmentette volna az elnök
életét. Az, hogy az illetőről végül kiderült, hogy mégsem merénylő,
semmit sem változtat a tényálláson.
– Így van – mondta Anne Størksen. – Ilyen helyzetben az utasítások
fontosabbak, mint a személyes mérlegelés. Meirik egy szót sem
szólt, csak egyetértően bólintott.
– Rendben – mondta Brandhaug. – Az „izé" – ahogy maga nevezte,
Bjarne – arra szolgál, hogy meggyőzze a sajtót, a feletteseinket és
mindenkit, akinek bármi köze volt az ügyhöz, hogy egy pillanatig
nem fért kétség ahhoz, hogy az összekötő tiszt helyesen cselekedett.
Az „izé" tehát azt jelenti, hogy nekünk már most úgy kell
viselkednünk, mintha Hole valódi hőstettet vitt volna véghez.
Brandhaug Møller egyre növekvő zavarát figyelte. – Amennyiben
elmulasztanánk a tisztet dicséretben részesíteni, az olyan volna,
mintha félig beismernénk, hogy hibázott, amikor lelőtte az
ügynököt, és hogy az elnök látogatása alatti biztonsági intézkedések
nem voltak kielégítőek. Az asztal körül ülők bólintottak.
– Ergo... – folytatta Brandhaug. Szerette ezt a szinte legyőzhetetlen
szót, amelyet a logika teljes tekintélyének súlya vértezett fel.
Következésképpen. – Ergo, egy érmet akasztunk a nyakába? – újra
61
Rakel szakította félbe. Brandhaug némi ingerültséget érzett,
méghozzá amiatt, ahogy Rakel az „érem" szót kiejtette. Mintha a nő
egy vígjáték forgatókönyvét írná, amiben mindenféle vicces
javaslatot örömmel fogadnak. Mintha az ő terve egy komédia volna.
– Nem – mondta lassan és nyomatékosan. – Szó sincs éremről. Az
érmeknek és kitüntetéseknek nincsen semmi súlya, nem sugározza
azt a szavahihetőséget, amire a jövőben szükségünk lehet –
hátradőlt, és összefűzte a kezét a feje mögött. – Léptessük elő a
fickót, adjunk neki főtiszti állást. A javaslatot hosszú csend követte.
– Főtiszt? – Bjarne Møller továbbra is hitetlenkedve meredt
Brandhaugra. – Mert lelőtt egy SS–ügynököt? – Lehet, hogy egy
hangyányit morbidnak tűnik, de gondoljon csak bele!
– Ez... – Møller pislogott. Látszott rajta, hogy bőven lenne még mit
hozzáfűznie, de úgy döntött, inkább tartja a száját.
– Hole talán nem rendelkezik az összes képességgel, ami egy
főtiszti pozíció betöltéséhez szükséges – hallotta Brandhaug a
rendőrfőkapitányt. A nő olyan óvatosan ejtette ki a szavakat, mintha
éppen egy szál cérnát fűzne be egy tűbe.
– Erre az apróságra is gondoltunk, Anne – válaszolta, könnyedén
megnyomva a nevet. Ez volt az első alkalom, hogy a nő
keresztnevét használta. A rendőrfőkapitány kissé megemelte a
szemöldökét, de máskülönben úgy tűnt, nincs ellene kifogása.
Brandhaug folytatta: – A problémát mindössze az jelenti, hogy ha
ennek az elpuskázott összekötő tisztnek a kinevezése feltűnést kelt a
kollégái közt, és idővei rájönnek, hogy a kinevezés csak egy díszlet,
akkor ugyanott vagyunk, ahol most. Ha valakiben felmerül, hogy
elterelő hadműveletet gyanítson a dolog mögött, azonnal szárnyra
kap a pletyka, és úgy tűnik majd, mintha tudatosan próbáltuk volna
eltitkolni, hogy mi – maguk – ez a rendőr – hibáztunk. Vagyis
szereznünk kell neki egy olyan állást, ami hihetőnek tűnik, és
konkrétan senki sem láthat bele, hogy mivel is foglalkozik
tulajdonképpen. Más szóval az előléptetést egy védett helyre történő
áthelyezéssel kombináljuk.
– Védett helyen, semmi külső érintkezés – mosolygott Rakel
kajánul. – Ez úgy hangzik, mintha fogságba akarná küldeni,
Brandhaug. – Te mit szólsz, Kurt? – fordult Meirikhez Brandhaug.
Kurt Meirik csak a fejét vakarta, és halkan hümmögött.
62
– Jól van – mondta végül.
– Az hiszem, keríthetünk neki egy főtiszti állást.
– Az nagy segítség lenne – bólintott Brandhaug.
– Igen, ott kell egymásnak segíteni, ahol csak tudunk.
Nagyszerű – mondta széles mosollyal Brandhaug, és a faliórára
vetett pillantásával jelezte, hogy a megbeszélés véget ért. A székek
megcsikordultak a padlón.

Tizenötödik fejezet
Sankthanshaugen, 1999. november 4.

„ Tonight we're gonna party like it's nineteen–ninety–nine!"9

Ellen Tom Waalerre pillantott, aki az imént nyomott be egy kazettát
a magnóba, és úgy felcsavarta a hangerőt, hogy a műszerfal
beleremegett a basszusba, a vokalista falzettje pedig majdnem
széthasította a lány dobhártyáját.
– Zsír, mi? – ordította túl Tom a zenét.
Ellen nem akarta megsérteni, így inkább csak bólintott. Nem mintha
azt gondolta volna, hogy Tom Waalert könnyű megbántani, de ha
már együtt kellett dolgozniuk, akkor igyekezett vele jóban maradni.
Remélhetőleg ez sikerülni is fog mindaddig, amíg a Tom Waaler–
Ellen Gjelten kettősfogat fel nem bomlik. Az osztályvezető, Bjarne
Møller, legalábbis azt mondta, hogy ez csak egy átmeneti felállás.
Mindenki tudta, hogy Tom Waaler kapja meg tavasszal a főtiszti
állást.
– Négerbuzik – harsogta túl a zenét Tom.
Ellen nem válaszolt. Olyan erősen zuhogott, hogy az ablaktörlők
teljes gőzzel sem voltak képesek letörölni a vizet a járőrkocsi
szélvédőjéről, az Ullevålsveien épületei pedig úgy néztek ki, mintha
ide–oda hajladozó mesebeli házak volnának. Møller reggel azzal
küldte el őket, hogy találják meg Harryt. Már jártak a lakásán, ahol
megállapították, hogy vagy nincs otthon, vagy nem akar ajtót nyitni.
Esetleg nincs olyan állapotban, hogy ajtót nyisson. Ellen a
legrosszabbtól tartott. A járdán siető embereket bámulta, akiknek az
alakját az ablakon lecsorgó víz szintén eltorzította.
– Itt fordulj balra, aztán állj meg – mondta.

63
– Megvárhatsz a kocsiban, majd én bemegyek.
– Szívesen – válaszolta Waaler.
– Nem bírom a részegeket.
A lány oldalról rápillantott, de a férfi arckifejezése nem árulta el,
hogy általában a Schrøder vendéglő délelőtti klientúrájára gondolt
vagy kifejezetten Harryra. Leállította a kocsit a buszmegálló előtt.
Ellen, miközben kiszállt, észrevette, hogy az utca másik oldalán
nyílt egy Kaffebrenneri. Bár lehet, hogy már korábban is ott volt,
csak neki eddig még nem tűnt fel. A hatalmas ablakok mögött
húzódó bárszékeken fiatalok ültek magas nyakú pulóverben,
külföldi újságokat olvastak vagy csak nagy fehér kávésbögréjüket
szorongatva az esőbe meredtek, feltehetőleg azon tűnődve, hogy a
megfelelő főszakot, lakberendezőt, szeretőt, könyvklubot vagy
európai országot választották–e.
A Schrøder ajtajában egy vastag, kötött izlandi pulóvert viselő
férfiba ütközött, akinek az íriszéből az alkohol már kimosta a kék
színt és hatalmas, palacsintasütőnyi keze fekete volt a kosztól.
Ahogy elhaladt mellette, Ellent megcsapta a férfiból áradó édeskés
szag: az izzadságnak és az alkoholnak a keveréke. Odabenn csendes
délelőtti hangulat fogadta, mindössze négy asztalnál ültek. Ellen járt
már itt korábban is, de amennyire meg tudta állapítani, semmi sem
változott. A barna falakon lógó, a régi Oslót ábrázoló hatalmas
képek és az üvegtető a bár mennyezetének közepén egy kicsit az
angol pubok hangulatát idézte. De, őszintén szólva, épphogy csak.
A faasztalok és a kanapék inkább egy régi óceánjáró
szivarszalonjára emlékeztették. A bár másik végében egy pincérnő
ácsorgott az egyik asztal mellett konyharuhával a kezében, és
egykedvűen cigarettázva mustrálta Ellent. Harry lehajtott fejjel ült a
legbelső sarokban az ablak mellett. Egy üres söröskorsó állt előtte
az asztalon.
– Szia! – köszönt Ellen, és leült vele szemben. Harry felnézett, és
bólintott, mintha pontosan rá várt volna. Aztán újra lehorgasztotta a
fejét.
– Téged keresünk, már nálad is jártunk.
– És otthon voltam? – kérdezte Harry szárazon.
– Nem tudom.

64
Otthon vagy, Harry? – intett Ellen a pohár felé. Harry vállat vont. –
Életben marad – mondta a lány. – Hallottam, Møller hagyott egy
üzenetet a rögzítőmön – Harry meglepően tisztán ejtette ki a
szavakat. – De azt nem mondta meg, hogy mennyire súlyos a
sérülése. Átkozottul sok ideg van az ember gerincében, nem? Fejét
várakozóan oldalra hajtotta, de Ellen nem válaszolt. – Lehet, hogy
csak megbénul – mondta Harry, és felemelte az üres korsót.
– Egészségedre! – Csak holnapig vagy betegszabadságon – szólalt
meg Ellen. – Úgyhogy reggel számítunk rád odabenn.
– Betegszabadságon vagyok? – kapta fel Harry a fejét. Ellen egy kis
alakú műanyag mappát dobott az asztalra, amelynek a hátoldalán
keresztül látszott, hogy egy rózsaszínű papírt rejt a belseje.
– Beszéltem Møllerrel. És doktor Aunéval is. Tedd el az igazolás
másolatát! Møller szerint teljesen normális, hogy az ember néhány
napig nem dolgozik azután, hogy szolgálatban lelőtt valakit. Csak
gyere be holnap! Harry pillantása az ablak színes, egyenetlen
üvegére vándorolt, melyen keresztül – feltehetőleg tapintatból –
kintről nem lehetett belátni. Pont a Kaffebrenneri ellentéte, gondolta
Ellen.
– Na, jössz? – kérdezte a lány. – Hát – Harry ugyanazzal a fátyolos
tekintettel nézett rá, amit Ellen még abból az időből ismert, amikor
a férfi Bangkokból hazatért.
– Nem innék rá hideg vizet. – Azért csak gyere! Vár rád bent
néhány vicces meglepetés. – Meglepetés? – nevetett Harry
csendesen. – Na, erre kíváncsi vagyok! Előrehozott nyugdíjazás?
Tiszteletteljes búcsú? Vagy megkapom az elnöktől a Bíbor Szívet?
Elég magasra felemelte a fejét ahhoz, hogy Ellen meglássa véreres
szemét. A lány felsóhajtott, és az ablak felé fordult. A göcsörtös
üveg mögött alaktalan autók suhantak el. Mintha egy pszichedelikus
filmbe csöppent volna.
– Miért teszed ezt magaddal, Harry? Tudod, én is tudom, sőt,
mindenki tisztában van vele, hogy te nem hibáztál! Sőt a Secret
Service is elismerte, hogy az ő hibájuk volt, hogy nem tájékoztattak
bennünket. És hogy mi – hogy te helyesen cselekedtél. Harry hangja
halk volt, és nem nézett a lányra: – Szerinted a családja kíváncsi
lesz erre, amikor kerekes székben ülve megy haza?

65
– Az ég szerelmére, Harry! – emelte fel Ellen a hangját, miközben
szeme sarkából látta, hogy a pincérnő egyre növekvő érdeklődéssel
figyeli őket, alighanem egy jó kis csetepatét szimatolt.
– Mindig lesznek olyanok, akiknek pechjük van, és nem élik túl,
Harry. Egyszerűen ez van, senki sem tehet róla. Tudtad, hogy az
erdei szürkebegy egész populációjának hatvan százaléka pusztul el
évente? Hatvan százalék! Ha az ember megállna, és azon kezdene el
töprengeni, hogy ennek meg mi értelme van, maga is a hatvan
százalék közt végezné, még mielőtt rájönne, Harry. Harry nem
válaszolt, csak ült, és a fekete cigarettanyomokkal tarkított kockás
abrosz felé bólintott.
– Én is utálom magamat, amiért ezt mondom neked, Harry, de tedd
meg nekem azt a szívességet, hogy holnap bejössz dolgozni! Csak
gyere be, hozzád sem fogok szólni, nyugodtan fújhatsz rám,
rendben? Harry bedugta a kisujját az asztalterítőbe égetett fekete
lyukak egyikébe. Aztán odébb tolta az üres korsót, hogy eltakarja a
többi lyukat. Ellen várt.
– Waaler van kint a kocsiban? – kérdezte Harry.
Ellen bólintott. Nagyon jól tudta, mennyire nem bírja egymást a két
férfi. Hirtelen támadt egy ötlete, kicsit habozott, aztán előállt vele:
– Egyébként kétszáz koronát tett rá, hogy nem kerülsz elő. Harry
újra elnevette magát, aztán tenyerébe támasztotta a fejét, és Ellenre
nézett. – Te aztán tényleg nagyon rosszul füllentesz, Ellen. De azért
kösz, hogy megpróbáltad.
– Menj a fenébe!
A lány mély levegőt vett, mintha mondani akarna valamit, de
meggondolta magát. Hosszan nézte Harryt, aztán újra mélyet
lélegzett: – Tökmindegy. Tulajdonképpen Møllernek kellene ezt
elmondania, de inkább megteszem most én: főtiszti állást kapsz az
NBSZ–nél. Harry nevetése mély volt, mint egy Cadillac Fleetwood
motorja: – Oké, még egy kis gyakorlás, és egészen jól fog menni ez
a hazudozás–dolog.
– De ez most igaz volt!
– Az lehetetlen
– Harry pillantása újra az ablak felé vándorolt.
– Miért lenne az?

66
Te vagy az egyik legjobb nyomozónk, és pont most bizonyítottad,
hogy mennyire határozott vagy, jogot hallgattál, és... – Mondom,
hogy lehetetlen. Már eleve az is, hogy valakinek ilyen őrült ötlete
támadjon.
– Miért?
– Néhány nagyon egyszerű okból kifolyólag.
A hatvan százalékát mondtad azoknak a madaraknak? Harry az
abroszt a pohárral együtt félretolta az asztalon.
– Erdei szürkebegynek hívják őket.
– Igen. És mitől pusztulnak el?
– Hogy érted ezt?
– Gondolom, nem egyszerűen csak lefekszenek, igaz?
Az éhségtől, a hidegtől, a kimerültségtől pusztulnak el, vagy
megeszik őket a vadállatok. Esetleg ablaküvegnek repülnek. Bármi
előfordulhat. – Oké. Én is úgy tippeltem, hogy egyiküket sem lövi
hátba egy norvég rendőrtiszt, akinek nincs is fegyverviselési
engedélye, mert nem ment át a vizsgán. Egy olyan rendőr, akit,
amint ez kiderül, feltehetőleg egytől három évig terjedő
szabadságvesztésre ítélnek. Azért ez nem a legideálisabb
főtisztalapanyag, nem gondolod? Harry felemelte a poharat, és
hangos koppanással a terítő mellé helyezte. – Miféle lővizsga? –
kérdezte Ellen csak úgy mellékesen, és nyugodt, tárgyilagos
pillantással válaszolt Harry szúrós tekintetére.
– Hogy érted ezt? – szegezte a lánynak a kérdést.
– Fogalmam sincs, miről beszélsz, Harry.
– Átkozottul jól tudod, hogy...
Amennyire én tudom, idén letetted a lővizsgát. És Mohernek is ez a
véleménye. Reggel át is ment a lőtérre, hogy ellenőrizze az
oktatónál. Megnézték a számítógépben az adatlapodat, amiből
kiderült, hogy kifejezetten magas pontszámot teljesítettél. Tudod,
senkiből sem csinálnak főtisztet az NBSZ–nél, aki úgy lő le SS–
ügynököket, hogy nem kapta meg a lőengedélyét. Szélesen Harryra
vigyorgott, aki most már inkább csak zavartnak tűnt, nem
részegnek.
– De nekem nincs lőengedélyem!
– Dehogynem, csak elkeverted valahová.
– De ne aggódj, Harry, majd megtalálod!
67
– Na, ide figyelj, én...
Aztán hirtelen elakadt, és az asztalon fekvő műanyag mappára
bámult. Ellen felállt. – Akkor holnap kilenckor, főtiszt? Harry
erejéből csak egy néma bólintásra futotta.

Tizenhatodik fejezet
Radisson SAS, Holbergs plass, 1999. november 5.

Betty Andresennek világos, göndör, Dolly Parton–frizurája volt,

ami úgy nézett ki, mintha paróka volna, pedig nem volt az. A
lányon a frizuráján túl semmi nem is emlékeztetett a hírességre.
Betty Andresen magas volt és vékony, és amikor mosolygott, mint
ahogy most is, épp csak egy kicsit nyitotta ki a száját. A mosoly a
Holdberg téren található Radisson SAS Hotel recepciós pultjának
túlsó felén álló idős férfinak szólt. Valójában nem egy közönséges
recepció volt ez, hanem azon multifunkciós „szigetek" egyike, rajta
egy monitorral, amin keresztül egyszerre több vendéget is ki lehetett
szolgálni.
– Szép délelőttöt! – köszönt Betty Andresen. Még a stavangeri
vendéglátóipari szakiskolában tanulta, hogy a vendégek üdvözlése
mindig igazodjon a napszakhoz. Így egy órával ezelőttig „jó
reggelttel" köszönt. Egy óra múlva „jó napottal" fog, hat óra múlva
„szép délutánnal", további két órával később pedig „jó estéttel"
fogadja majd az érkezőket. Aztán hazamegy a Torhovon lévő
kétszobás lakásába, és arra gondol, bárcsak lenne valaki, akinek azt
is mondhatja végre, hogy „jó éjszakát".
– Szeretnék megtekinteni egy szobát, olyan magasan, amennyire
csak lehetséges. Betty Andresen az idős férfi vizes vállára bámult.
Kinn szakadt az eső. A férfi kalapjának karimáján egy vízcsepp
kapaszkodott remegve.
– Meg akar nézni egy szobát?
Betty Andresen mosolya meg sem rezdült. Arra tanították, és ebből
az elvből jottányit sem engedett, hogy mindenkit vendégként kell
kezelni egészen addig, amíg visszavonhatatlanul be nem
bizonyosodik, hogy az illető mégsem az. De teljes mértékben biztos
volt benne, hogy ez az eset most az „öregúr a fővárosba látogat, és

68
szeretné megnézni a kilátást a SAS Hotelből, anélkül, hogy fizetne
érte" féle történet lesz. Gyakran történt ilyesmi, főleg nyáron, és
nem mindig csak a kilátás miatt. Egyszer egy idős hölgy egyenesen
a huszonkettedik emeleti elnöki lakosztályt szerette volna
megnézni, hogy majd le tudja írni a barátnőinek, hogy néz ki,
amikor bemeséli nekik, hogy ott szállt meg.
Végül ötven koronát ajánlott Bettynek, hogy vezesse be őt a
vendégkönyvbe, hogy bizonyítékként felhasználhassa. – Egyágyas
vagy kétágyas szobát szeretne? – kérdezte Betty.
– Dohányzót vagy nem dohányzót?
A legtöbben már itt elkezdenek hebegni. – Teljesen mindegy –
válaszolta az öreg –, a kilátás a lényeg. Szeretném, ha a szoba
délnyugati tájolású lenne.
– Igen, onnan az egész várost láthatja.
– Pontosan. Melyik a legjobb szobájuk?
Természetesen az elnöki lakosztály, de várjon, utánanézek, hogy
van–e szabad normál szobánk. Kopogni kezdett a billentyűzeten, és
várta, hogy a férfi ráharapjon a csalira. Nem is kellett hozzá sok idő.
– Szívesen megnézném a lakosztályt.
Hát persze, hogy azt szeretnéd, gondolta Betty, és még egyszer az
öregre pillantott. Betty Andresen nem volt holmi szívtelen
nőszemély. Ha egy öregúr leghőbb vágya az, hogy megnézze a
kilátást a SAS Hotelből, ő aztán igazán nem fogja tőle megtagadni
ezt. – Menjünk, vessünk rá egy pillantást – mondta, és nem spórolt
legszebb mosolyával, amit egyébként a törzsvendégek számára
tartogatott.
– Látogatóba érkezett Oslóba? – firtatta udvarias érdektelenséggel a
liftben. – Nem – válaszolta az öreg, akinek épp olyan fehér,
bozontos szemöldöke volt, mint valaha Betty apjának. A lány
megnyomta a felvonó gombját, az ajtók összezárultak, és a fülke
mozgásba lendült. Betty nem tudott hozzászokni a liftezéshez,
folyton az az érzése támadt, mintha felszippantanák az égbe, s
mindig kicsit arra számított, hogy amikor majd az ajtók újra
szétnyílnak, egy teljesen más világba érkezik majd. De aztán
mindig ugyanaz fogadta. Végigmentek a tapétázott folyosón,
amelynek színe összhangban volt a szőnyegek árnyalatával, a falait
pedig drága és unalmas műtárgyak borították. Bedugta a műanyag
69
kártyát a lakosztály zárjába, kitárta az ajtót és betessékelte az
öreget, aki Betty számára ismerős, várakozással teli arckifejezéssel
sétált be.
– Az elnöki lakosztály 105 négyzetméter – mondta Betty. – A
lakosztályban két hálószoba található egy–egy extra méretű ággyal
és két fürdőszoba, mindkettő pezsgőfürdővel és telefonnal. Betty
belépett a szobába, ahol az öreg már elfoglalta a helyét az ablaknál.
– A bútorokat Poul Henriksen, a dán designer tervezte – folytatta, és
végigsimított a szalon asztalának hártyavékony üvegből készült
felületén.
– Megnézi a fürdőszobákat is?
Az öreg nem válaszolt. Elázott kalapja még mindig a fején volt, és a
kérdés után beálló csendben, Betty egy vízcsepp koppanását hallotta
a cseresznyefa padlón. Odalépett a férfi mellé. Innen minden
látszott, amit a városban érdemes volt megnézni: a városháza, a
Nemzeti Színház, a királyi palota, a parlament és az Akerhus erőd.
Alattuk pedig ott feküdt a királyi palota parkja, ahol a fák a
kékesszürke ég felé nyújtogatták fekete, göcsörtös ujjaikat. – Inkább
egy szép tavaszi napon kellett volna jönnie – szólalt meg Betty. Az
öreg megfordult, és olyan értetlenül nézett rá, hogy Bettynek csak
akkor jutott el a tudatáig, mit is mondott az imént. Akár azt is
hozzáfűzhette volna: hiszen úgyis csak a kilátás miatt van itt.
Mosolygott, ahogy csak bírt. – Amikor szép zöld a fű, és a fák
lombosak a királyi palota parkjában. Olyankor tényleg nagyon szép.
A férfi ránézett, de látszott, hogy a gondolatai egészen másutt
járnak. – Igaza van – mondta végül. – A fák koronái zöldbe
borulnak, erre nem is gondoltam. Az ablakra mutatott.
– Ki lehet nyitni? – Csak résnyire – mondta Betty, a témaváltástól
megkönnyebbülve. – Erre kell elfordítani a kilincset. – Miért csak
résnyire? – Hogy egyeseknek nehogy ostoba ötleteik támadjanak. –
Ostoba ötleteik? Betty elkapta a tekintetét. Lehet, hogy az öreg egy
cseppnyit szenilis? – Hogy leugorjanak – mondta. – Vagyis, hogy
öngyilkosságot kövessenek el. Nagyon sok boldogtalan ember van,
aki... A lány tett egy kézmozdulatot, amivel azt kívánta jelezni, mire
képesek a boldogtalan emberek. – Ezek szerint ez ostoba ötlet? – az
öreg az állát dörzsögetlve nézett rá. Csak nem mosoly bujkál a
ráncai mögött?
70
– Akkor is, ha az ember boldogtalan?
– Igen – válaszolta Betty határozottan.
– Legalábbis az én szállodámban.
– Az én műszakom alatt.
– Az én műszakom alatt – kuncogott az öreg.
– Ez jó volt, Betty Andresen.
A nő összerezzent, amikor a nevét meghallotta. Persze, biztosan
látta a névtábláját. Mindenesetre az öreg látásával nem volt baj,
ugyanis apró betűkkel szedett neve igencsak eltörpült a nagybetűs
„recepciós" felirat mellett a táblácskán. Betty úgy tett, mintha
diszkréten az órára pillantott volna. – Persze – jegyezte meg a férfi.
– Van magának más dolga is, mint hogy a kilátást mutogassa.
– Akad elég tennivaló – felelte.
– Kiveszem – közölte az öreg.
– Tessék?
– Kiveszem a szobát.
– Nem ma éjszakára, hanem...
– Kiveszi a szobát?
– Igen. Ki lehet venni, nem?
– Természetesen, de... nagyon drága.
– Szívesen kifizetem előre.
Az öreg egy pénztárcát húzott elő a belső zsebéből, és kiemelt
belőle egy köteg bankjegyet. – Nem, nem így értettem. De ez a
lakosztály hétezer koronába kerül egy éjszakára. Mutathatok önnek
egy másik...
– Nekem tetszik ez a szoba – erősködött az öreg.
– Legyen szíves, számolja meg a biztonság kedvéért.
– Betty az elé tartott ezresekre bámult.
A számlát majd akkor rendezzük, amikor megérkezik – mondta. –
Mikor kíván... – Ahogy ajánlotta, Betty. Egy tavaszi napon.
– Rendben.
– Valamilyen különleges dátum lesz?
– Természetesen.

Tizenhetedik fejezet
Rendőrkapitányság, 1999. november 5.

71
Bjarne Møller felsóhajtott, és kinézett az ablakon. Gondolatai már
megint elkalandoztak, ami az utóbbi időben gyakran megesett vele.
Az eső alábbhagyott, de az ég még mindig csúnyán be volt borulva,
kékesszürke felhő úszott Oslo Grønland városrészének
rendőrkapitánysága felett.
Egy kutya kocogott keresztül az épület előtti barna, élettelen
gyepen. Van egy üres osztályvezetői állás Bergenben, és a pályázat
beadási határideje csak a következő héten jár le. Egy ottani
kollégától hallotta, hogy Bergenben minden ősszel csupán két
alkalommal esik az eső: szeptembertől novemberig és novembertől
újévig. Ezeknek a bergenieknek mindig nagyzolniuk kell. Járt már
ott, kedvelte a várost, messze volt az oslói politikusoktól, ráadásul
kicsi is volt. Ez tetszett neki. – Mi? – fordult meg, és Harry
rezignált arckifejezésére pillantott. – Épp azt ecsetelted, hogy
mennyire jót tenne nekem, ha egy kicsit kimozdulnék.
– Igen?
– Te mondtad, főnök.
– Ó, igen. Persze.
Vigyáznunk kell, hogy ne ragadjunk bele a régi szokásokba és a
napi rutinba. Lépjünk tovább, képezzük magunkat! Merjünk
változtatni, fedezzünk fel új helyeket!
– Új helyeket, aha. Az NBSZ ugyanebben az épületben van, csak
három emelettel feljebb. – Tudod, hogy értettem. Meirik, az NBSZ
vezetője úgy véli, hogy pont megfelelnél náluk arra az állásra. – Az
ilyen típusú állásokra nem pályázatokat szoktak kiírni?
– Emiatt ne aggódj, Harry! – De azt azért megtudhatnám, hogy mi a
csudáért akartok engem bedugni az NBSZ–hez? Úgy nézek én ki,
mint egy kém?
– Nem, dehogy!
– Nem?
– Úgy értem, de, természetesen nem...
– De miért nem?
– Mit miért?
Møller erősen vakarni kezdte a tarkóját, az arca bosszús színt öltött.
– A jó életbe, Harry, mi itt tálcán kínálunk neked egy öt fizetési
lépcsővel magasabb főtiszti állást, ahol vége az éjszakai műszaknak
72
és legalább kapsz némi tiszteletet az újoncoktól. Ez azért nem
hangzik annyira rosszul, nem?
– Én szeretem az éjszakai műszakot.
– Senki sem szereti az éjszakai műszakot.
– Miért nem az itteni főtiszti állást kapom meg?
– Harry! Kérlek, tegyél meg nekem egy szívességet, és mondj igent!
Harry egy papírcsíkot morzsolt az ujjai közt. – Főnök – szólalt meg.
Mióta is ismerjük mi egymást? Møller figyelmeztetően felemelte
mutatóujját. – Nem, nem. Ne gyere nekem azzal, hogy mennyi
mindenen mentük már együtt keresztül...
– Hét éve. Ezalatt a hét év alatt rengeteg embert hallgattam ki,
valószínűleg a legostobábbakat, akik valaha két lábon jártak ebben a
városban, de komolyan mondom, rosszabbul hazudsz, mint
bármelyikük. Lehet, hogy én teljesen hülye vagyok, de maradt még
néhány agysejtem, és ezek bizony azt súgják nekem, hogy aligha az
én aktám érdemelné ki ezt az állást. És az is egészen meglepő, hogy
hirtelen az enyém lett az osztály egyik legjobb eredménye az éves
lővizsgán. De ez amúgy sem tesz semmit, mert nemrég
lepuffantottam egy Secret Service–ügynököt. Ne mondj semmit,
főnök! Møller, aki épp nyitotta volna a száját, engedelmesen
összezárta állkapcsát, és tüntetőleg összefonta maga előtt a karját.
Harry folytatta:
– Felfogtam, hogy itt nem te irányítod a dolgokat. És bár nem
teljesen tiszta számomra a kép, elég jó a fantáziám, hogy a többit
összerakjam. És ha igazam van, akkor ez azt jelenti, hogy a saját,
rendőrségen belüli karrieremre vonatkozó elképzeléseim csupán
másodlagos szerepet játszanak. Úgyhogy csak egy kérdésemre
válaszolj: van egyáltalán választásom? Møller csak pislogott. Újra
Bergen kúszott a fejébe, a hómentes telek, a vasárnapi kirándulások
a feleségével és a fiúkkal. Egy hely, ahol érdemes felnőni. Kis
stiklik, apró csínytevések, de semmi bandabűnözés meg túladagolt
tizennégy évesek. – Nincs – válaszolta. – Klassz – mondta Harry. –
Gondoltam – összegyűrte a papírcetlit, és megcélozta vele a
papírkosarat.
– Öt fizetési lépcsőt említettél?
– És saját irodát.

73
Gondolom, jól elkülönítve a többiektől – lassú, begyakorolt
karmozdulattal dobta el a galacsint.
– Fizetik a túlórákat?
– Ezen a fizetési szinten nem.
Akkor majd igyekszem négykor lelépni – a galacsin fél méterrel a
szemetes mellett ért földet. – Biztos minden rendben lesz – mondta
Møller egy halvány mosoly kíséretében.

Tizennyolcadik fejezet
A királyi palota parkja, 1999. november 10.

Hideg, holdfényben fürdő, tiszta este volt. A metróaluljáróból

felérve legelőször az tűnt fel az idős férfinak, hogy milyen sokan
vannak az utcákon. Azt hitte, hogy a városközpont ilyen későn már
szinte teljesen néptelen, ehhez képest a neonfények alatt taxik
száguldoztak fel s alá, a járdákon pedig tolongtak az emberek. A
piros lámpánál megállt egy csapat sötét képű fiatal mellett, akik
valami furcsa kotkodácsoló nyelven beszéltek. Pakisztániak
lehetnek vagy arabok, gondolta. Amikor a lámpa zöldre váltott,
gondolatai megszakadtak. Céltudatosan nekiindult, át az utcákon,
aztán fel a dombon a királyi palota kivilágított homlokzatának
irányába. Itt is sokan voltak, többnyire fiatalok, csak a jó ég tudja,
hova tarthatnak. Kari Johan szobra előtt megállt és mélyeket
lélegzett. A király a lován ült, és álmodozó tekintettel bámult lefelé
a parlament irányába. Már több mint egy hete nem esett, az öreg
lába alatt zörgött a száraz avar, ahogy jobbra befordult a fák közé a
parkba. Hátrahajtotta a fejét, és felnézett az ég felé nyújtózkodó
csupasz ágakra. Egy vers jutott az eszébe:

Szilfa, tölgy, nyírfa és jegenye,

Fekete köpeny felette,
holt s halovány.

Azon gondolkodott, nem lenne–e jobb, ha nem sütne ennyire a hold.

Viszont így könnyebben rábukkant arra, amit keresett: a hatalmas
tölgyre, ami alatt aznap pihent, amikor megtudta, hogy élete a

74
végéhez közeledik. Tekintete végigsimította a fát törzsétói a
koronájáig. Hány éves lehet? Kétszáz? Háromszáz? Lehet, hogy
már akkor is hatalmas volt, amikor Kari Johan norvég királynak
kiáltatta ki magát. Igazából nincs jelentősége, hiszen minden élet
véget ér egyszer, a sajátja is, a fáé is, sőt, még a királyé is.
Behúzódott a fa mögé, nehogy észrevegyék az ösvényről, és levette
a hátizsákját. Aztán leguggolt, és kipakolta a tartalmát: három
glifozátoldattal teli üveget, amit a Kirkeveien lévő Jernia
barkácsáruház eladója Roundup márkanévvel illetett, és egy erős
acélheggyel ellátott hatalmas állatorvosi fecskendőt, amihez a Sfinx
gyógyszertárban jutott hozzá. A patikában azt mondta, hogy a
fecskendő sütéshez kell, ezzel fogja a zsírt belefecskendezni a
húsba, de feleslegesen magyarázkodott, mivel az eladó teljes
érdektelenséggel bámult rá, és minden bizonnyal azonnal elfelejtette
az öreget, amint az kilépett az ajtón.
A férfi körülnézett, majd az injekciós tű hosszú acélhegyével
átszúrta az egyik üveg dugóját. Óvatosan visszahúzta a dugattyút, és
a fecskendő megtelt a fényes folyadékkal. Kezével addig tapogatta a
fa törzsét, míg rá nem akadt egy kis nyílásra a fa kérgének egyik
repedésében, és beleszúrta a tűt. Nem ment olyan könnyen, mint
ahogy képzelte, erősen meg kellett nyomnia a fecskendőt, hogy a tű
belefúródjon a fa kemény törzsébe. Ha csak a fa külső részébe
fecskendezi az anyagot, akkor semmi hatást nem ér el. A
kambiumot kell elérnie, a fa belső, életet adó szövetét. A tű
remegett. Az ördögbe is! Nem törheti bele, mert csak ez az egy van.
A tű néhány centiméternyire könnyedén becsúszott, de aztán
teljesen megakadt. A hűvös este ellenére elöntötte a veríték. Épp
újra nekiveselkedett, amikor az ösvényen megzördült az avar.
Eleresztette a fecskendőt. A zaj egyre közeledett, a férfi behunyta a
szemét és visszafojtotta lélegzetét. A lépések elhaladtak mellette.
Amikor újra kinyitotta a szemét, két alakot látott eltűnni a bokrok
mögött a Frederiks gate felé. Megkönnyebbülten kifújta a levegőt,
és újra hozzáfogott. Úgy döntött, ha törik, ha szakad, megcsinálja,
és minden erejét összeszedve nyomni kezdte a fecskendőt. Már
éppen a tű reccsenésére számított, amikor az végül belecsúszott a
fába. Letörölte az arcáról az izzadságot. A többi már könnyen ment.

75
Tíz perccel később, amikor már a harmadik üvegnyi oldat
befecskendezéséhez fogott hozzá, újra hangokat hallott közeledni.
Két alak jelent meg a bokrok mellett, alighanem ugyanazok jöttek
visszafelé, akiket az imént látott.
– Hé! – hallatszott egy férfi hangja.
Az öreg ösztönösen reagált, feltápászkodott és odaállt a fa elé, hogy
kabátja hosszú szárnyai eltakarják a fecskendőt, ami még mindig a
tölgy törzsében állt. A következő pillanatban erős fény vakította el.
Az arca elé emelte a karját.
– Vidd már odébb azt a lámpát, Tom – szólalt meg egy női hang. A
fénycsóva továbbtáncolt az arcáról a park fái közé. Azok ketten
egészen közel léptek hozzá, és a szép, bár kissé átlagos vonású,
harmincas évei elején járó nő egy igazolványt dugott az öreg orra
elé. Olyan közel tartotta, hogy még a holdfényben is ki tudta venni
rajta a nő fotóját, amin valamivel fiatalabbnak tűnt, mint most és
nagyon komoly arcot vágott. És a nevét, Ellen Akárki.
– Rendőrség – közölte a nő.
– Sajnálom, ha megijesztettük!
Mit csinál itt maga az éjszaka közepén? – kérdezte a férfi.
Mindketten civilben voltak, a fiatalember fekete kötött sapkája alól
jeges, kék szempár meredt az idős férfira.
– Csak sétálok – válaszolta az öreg, és remélte, hogy nem veszik
észre a remegést a hangjában. – Aha – mondta a Tom nevű férfi. –
Egy fa mögött, hosszú kabátban a parkban. Tudja, minek nevezzük
mi ezt?
– Hagyd már abba, Tom! – szólt rá a nő. – Még egyszer elnézést
kérünk – mondta az öreghez fordulva. – Néhány órával ezelőtt
támadás történt a parkban, összevertek egy fiatal fiút. Nem látott
vagy hallott esetleg valamit?
– Csak az előbb jöttem – mondta az öreg, és igyekezett a nőre
összpontosítani, hogy elkerülhesse a férfi fürkésző pillantását. –
Nem láttam semmit, legfeljebb csak a Göncölszekeret – mutatott az
ég felé.
– Sajnálom a fiút. Nagyon megsérült?
– Eléggé.
– Elnézést a zavarásért – mosolyodott el a nő.
– További szép estét!
76
Eltűntek. Az öreg behunyta a szemét, és hátát a fának vetve
lecsúszott a földre. A következő pillanatban azonban valaki a
kabátjánál fogva felrántotta, a füle mellett pedig forró leheletet
érzett. Aztán a fiatal férfihang ezt mondta: – Ha csak egyszer is
rajtakaplak, levágom a töködet, világos? Ki nem állhatom az
ilyeneket! Aztán elengedte a kabátot és eltűnt. Az öreg lecsúszott a
földre, még a ruháján keresztül is érezte a talaj hidegét. A fejében
egy hang ugyanazt a versszakot zümmögte újra meg újra:

Szilfa, tölgy, nyírfa és jegenye,

Fekete köpeny felette,
holt s halovány.

Tizenkilencedik fejezet
Herbert's Pizza, Youngstorget, 1999. november 12.

Sverre Olsen belépett az ajtón, odabiccentett a sarokasztalnál

üldögélő srácoknak, vett egy sört a pultnál, és odavitte az asztalhoz.
Nem a sarokasztalhoz, hanem a sajátjához. Már több mint egy éve
volt saját asztala, azóta, hogy azt a sárgát lerendezte a Dennis
Kebabban. Még korán volt, a Torggata és a Youngstorget sarkán
álló kis pizzéria egyelőre szinte kihaltan ásítozott. De hamarosan
megtelik majd, ma érkezik ugyanis a szociális segély. Átpillantott a
sarokban ülőkhöz. A három fickó szintén a kemény maghoz
tartozott, de mostanában nem állt szóba velük. Az új párt, a Nemzeti
Szövetség tagjai voltak, és nemrégiben támadt némi ideológiai
nézeteltérés köztük. Még a Haza Ifjai idejéből ismerte őket, s bár
kétségtelenül igazi hazafiak voltak, de kezdtek lassan átcsúszni az
elhajlók soraiba.
Roy Kvinset kifogástalanul borotvált feje megcsillant a
neonfényben, megszokott elnyűtt, szűk farmerjét, bakancsot és a
Nemzeti Szövetség piros, fehér, kék színű lógójával díszített fehér
pólót viselt. Halle viszont új külsővel büszkélkedhetett: haját
feketére festette, és zselével hátrasimítva teljesen a koponyájára
lapította. Ezen kívül volt rajta valami, ami az emberek többségét
kifejezetten provokálta: egy fekete, gondosan nyírt kis pamacs az

77
orra alatt, a Führer bajuszának pontos mása. Lovaglócsizmáját és bő
lovaglónadrágját zöld katonai nadrágra cserélte. Gregersen volt az
egyetlen, aki úgy nézett ki, mint egy átlagos fiatal: rövid dzsekit és
hegyes kis szakállat viselt, napszemüvegét a homlokára tolta.
Kétségkívül neki volt a legtöbb sütnivalója a társaságból.
Sverre pillantása továbbsiklott a helyiségben. Az egyik asztalnál
egy fiatal pár tömte magába a pizzáját. Nem látta itt őket korábban,
de nem tűntek sem zsaruknak, sem újságíróknak. Lehet, hogy ezek
is a Monitortól vannak? Télen leleplezett egy monitoros pasast, egy
ijedt tekintetű tagot, aki túl gyakran pofátlankodott ide, hogy
részegséget színlelve beszédbe elegyedjen néhányukkal. Miután
Sverre megneszelte a csalást, kinn elkapták, és letépték a pulóverét.
Egy magnó és egy mikrofon volt a hasára ragasztva. Mielőtt
nekiestek, még bevallotta, hogy a Monitortól jött. Halálos rettegés.
Ezek a monitorosok mind megveszekedett idióták voltak, akik a
fasiszta körökben való szaglászást valami hihetetlenül fontos és
merész kihívásnak tekintették. Ráadásul közben titkos ügynöknek
képzelték magukat a szarháziak. Azt viszont Sverrének is el kellett
ismernie, hogy ami azt illeti, ebből a szempontból talán nem is
különböztek sokban némelyik saját soraikból kikerülő féleszűtől. A
fickó mindenesetre annyira biztos volt benne, hogy meg fogják ölni,
hogy összevizelte magát a félelemtől. Méghozzá szó szerint. Sverre
saját szemével látta a nadrágszárából az aszfaltra csordogáló sötét
csíkot. Az egész estéből erre emlékezett a legjobban. A gyéren
megvilágított hátsó udvarban megcsillanó vizelet–patakocskára,
amint a terep legmélyebben fekvő pontja felé igyekszik.
Sverre Olsen úgy döntött, hogy a párocska csupán két éhes fiatal,
akik véletlenül fedezték fel a pizzériát. A sebesség, amivel az ételt
lapátolták magukba, arra engedett következtetni, hogy mostanra
már rájöttek, kikből is tevődik össze a hely törzsközönsége, és
igyekeznek mihamarabb újra az ajtón kívülre kerülni. Az ablak
mellett egy kalapot és felöltőt viselő idős férfi ült. Talán csak
valami vén alkoholista, bár a ruházata egészen mást sugallt. De ez
sem jelent semmit, mert amikor az Üdvhadsereg felruházza őket, az
első napokban még gyakran festenek így – használt, de jó
állapotban lévő minőségi kábátokban és öltönyökben feszítenek,
amik csak nemrég mentek ki a divatból. Miközben az öreget
78
bámulta, az hirtelen felemelte a fejét és viszonozta a pillantását.
Nem volt részeg. A szeme szikrázóan kék volt, Sverre
automatikusan elkapta róla a tekintetét. Ez meg mi a fenét bámul?
Sverre a söröskorsójára összpontosított. Ideje lenne már némi pénzt
keresnie. Meg kellene növesztenie a haját, hogy eltakarja a nyakán
lévő a tetoválást, hosszú ujjú inget húzni és hozzálátni. Mert munka
akadna bőven. Persze szar munka. A kellemes, jól fizető állásokat a
bokszosok már mind lenyúlták. Az a sok buzi, a hitetlenek meg a
niggerek.
– Leülhetek? Sverre felpillantott. Az öreg állt felette. Észre sem
vette, hogy odajött. – Ez az én asztalom – morogta elutasítóan. –
Csak néhány szót szeretnék magával váltani – az öreg egy újságot
tett az asztalra kettejük közé, és leült Sverrével szemben, aki éberen
követte tekintetével. – Nyugalom, én is maguk közé tartozom –
mondta az öreg.
– Kik közé?
– Akik idejárnak. A nemzetiszocialisták közé.
– Valóban?
Sverre megnedvesítette az ajkát, és szájához emelte a poharat. Az
öreg rezzenéstelenül bámult rá. Olyan nyugodtan, mintha az
égvilágon semmi dolga nem lenne. Nyilván így is van, hiszen biztos
van vagy hetvenéves. Legalább. Lehet, hogy a Zorn 88–as öregfiúk
egyike? Azok közé a háttérben megbúvók közé tartozik, akikről már
többször hallott, de még sohasem találkozott velük? – Egy
szívességet szeretnék kérni – az öreg hangja halk volt. – Valóban? –
ismételte Sverre, de ezúttal a kérdés már nem csengett annyira
leereszkedóen. Hiszen sosem lehet tudni.
– Egy fegyverről lenne szó – folytatta az öreg.
– Egy fegyverről?
– Szükségem van valamire. Tud segíteni?
– Már miért kellene segítenem?
– Vessen egy pillantást a huszonnyolcadik oldalra!
Sverre maga elé húzta az újságot, de lapozás közben is az öregen
tartotta a szemét. A huszonnyolcadik oldalon egy, a spanyolországi
neonácikról szóló cikket talált. Méghozzá Even Juultól, attól az
agyalágyult vénembertől. Na, kösz szépen! A nagy fekete–fehér kép

79
egy részét, ami egy Franco–festményt tartó fiatalembert ábrázolt,
egy ezerkoronás fedte el.
– Ha tud segíteni... – mondta az öreg.
– Sverre a vállát vonogatta.
– ... akkor jön még hozzá további kilenc.
– Valóban? – kortyolt Sverre a sörébe.
Aztán körülnézett a helyiségben. A fiatal pár már odébbállt, de
Halle, Gregersen és Kvinset még mindig a sarokban ült, sőt
hamarosan a többiek is csatlakoznak hozzájuk, és akkor képtelenség
lesz bármiféle diszkrét társalgást folytatni. Tízezer korona.
– Milyen fegyverről lenne szó?
– Egy puskáról.
– Megoldható.
– Az öreg megrázta a fejét.
– Egy Märklin–puska kellene.
– Märklin? Az öreg bólintott.
– Mint azok a vasútmodellek? – kérdezte Sverre.
A ráncokkal szabdalt arcon egy repedés támadt a kalap alatt. Az
öreg bizonyára elmosolyodott. – Ha nem tud segíteni, most szóljon!
Az ezrest megtarthatja, és többet egy szót se az egészről. Kimegyek
innen, és nem látjuk többet egymást. Sverre enyhe adrenalinlöketet
érzett. Ez nem holmi baltákról, vadászpuskákról és ilyen–olyan
dinamitpatronokról szóló hétköznapi csevegés volt, hanem végre
valami rendes kihívásnak tűnő esemény. Nyílt az ajtó, Sverre
kilesett az öreg válla fölött. Nem a fiúk voltak, csak a piros izlandi
pulóveres, öreg szeszkazán jött be. Néha kicsit idegesítő volt,
amikor sört lejmolt, de egyébként teljesen ártalmatlan.
– Meglátom, mit tehetek – nyúlt Sverre az ezresért.
Még fel sem fogta, mi történik, amikor az öreg keze hirtelen
saskaromként lecsapott az övére, és az asztalhoz szegezte. – Nem
ezt kérdeztem! – az öreg hangja olyan volt, mint a jégcsap. Sverre
hasztalan igyekezett kirángatni a kezét. Te jó ég, nem képes
kiszabadítani magát egy aggastyán szorításából! – Azt kérdeztem,
hogy tud–e segíteni, és egy igent vagy egy nemet várok
válaszképpen, világos? Sverre érezte, hogy lassan elönti az agyát a
düh, de a tízezer korona gondolata egyelőre felülkerekedett
mindenen. Hiszen végre itt ez a különös férfi, aki kihúzhatja a
80
szarból. Nem lesz olcsó, de úgy érezte, hogy az öreg nem fog
garasoskodni a jutalékon.
– Tudok... tudok segíteni.
– Mikor?
– Három nap múlva. Itt. Ugyanebben az időben.
Marhaság, három nap alatt nem lehet megszerezni egy ilyen
fegyvert! – az öreg elengedte a kezét. – De addig találja meg azt, aki
segíteni tud, aztán találkozzunk, hogy megbeszéljük a kézbesítést.
Sverre, aki százhúsz kilót nyomott ki a fekvőpadon, még mindig
azon értetlenkedett, hogy volt képes ez a vézna, öreg fószer...
– Addig is azt üzenem, hogy készpénzben fizetek a leszállításkor.
Maga pedig három nap múlva kapja meg a többi pénzt. – Igen? És
mi van, ha csak elveszem a pénzt, és... – Akkor visszajövök és
megölöm. Sverre a kezét dörgölte, és nem kívánt elmélyülni a
további részletekben. Jeges szél söpört végig a járdán a Torggata
Badnál lévő telefonfülke előtt, amikor Sverre Olsen remegő
ujjakkal a számokat keresgélte. Ez az átkozott hideg! Ráadásul a
bakancsának az orra is kilyukadt. A vonal másik végén végre
felvették a kagylót. – Igen? Sverre nyelt egyet. Miért érzi magát
mindig olyan kényelmetlenül ettől a hangtól?
– Én vagyok az, Olsen.
– Mondjad!
– Kellene valakinek egy fegyver. Egy Märklin.
– A vonal másik végéről nem érkezett válasz.
– Mint a vasútmodell.
Tudom, mi az a Märklin, Olsen – a telefonból érkező hang
semlegesnek tűnt, de Sverre fülét nem kerülte el a belőle sütő
megvetés. Nem szólt semmit, mert bár ki nem állhatta a vonal
másik végén lévő férfit, a vele szemben érzett rémülete még a
gyűlöleténél is nagyobb volt – ahogy ezt nem egyszer kénytelen
volt magának beismerni. Az a hír járta, hogy nagyon veszélyes
fickó. Sverre környezetében csak kevesen ismerték, ő maga sem
tudta a férfi valódi nevét, aki kapcsolatai révén már nem egy
alkalommal kihúzta Sverrét és cimboráit a bajból. Természetesen
mindez az Ügy szolgálatában történt, és nem azért, mert bármiféle
érzelem fűzte volna Sverre Olsenhez. Ha Sverre ismert volna mást,
aki segíteni tudott volna, biztosan elkerüli őt.
81
– Kinek kell a fegyver és mire? – kérdezte a hang.
– Egy fura vénembernek, eddig még életemben nem láttam. Azt
állította, hogy közülünk való. Nem kérdezősködtem, hogy mit akar
vele. Lehet, hogy semmit. Lehet, hogy csak azért kell neki, hogy...
– Fogd be, Olsen! Pénzesnek tűnt? – Finom ruhái voltak, és adott
egy ezrest, csak azért, hogy hallja, tudok–e segíteni. – Az ezrest
azért adta, hogy befogd a pofád, és nem azért, hogy válaszolj. –
Khm. – Érdekes. – Három nap múlva találkozom vele. – Akkorra
tudni akarja, hogy meg tudjuk–e szerezni a cuccot.
– Tudjuk?
– Igen, hogy...
– Úgy érted, hogy én meg tudom–e szerezni.
– Persze. De...
– Mennyit fizet neked a meló többi részéért?
– Sverre habozott.
– Tíz lepedőt.
– Tőlem is ennyit kapsz, ha meglesz az üzlet. Világos?
– Persze.
– És miért kapod a tíz lepedőt?
– Hogy tartsam a számat.
Sverre lábujjai már teljesen érzéketlenek voltak a hidegtől, amikor
letette a kagylót. Új bakancsot kell szereznie. Tovább ácsorgott, és
egy üres krumpliszirmos zacskót bámult, amit a szél a kocsik közé
sodort a Storgata irányába.

Huszadik fejezet
Herbert 's Pizza, 1999. november 15.

Az idős férfi kilépett a Herbert's Pizza ajtaján, megállt a járdán és

várt. Egy sálba burkolódzott pakisztáni asszony egy gyerekkocsit
tolt el mellette. Az aszfalton elzúgó autók oldalsó ablakain fel–
felvillantak a tükörképe mögötti pizzéria hatalmas ablakai. A
bejárat melletti üveg egyik részén fehér ragasztószalag
éktelenkedett, úgy tűnt, valaki megpróbálta berúgni az ablaktáblát.
Az üvegen végigfutó fehér repedések pókhálóra emlékeztettek. Az
ablak mögött látta Sverre Olsent, aki még mindig ott ült az

82
asztalnál, ahol az imént a részleteket megbeszélték. A bjørvikai
konténerkikötőben, három hét múlva. 4–es móló, éjjel két óra.
Jelszó: Voice ofan Angel10. Jól hangzik, biztosan valami popsláger
címe. Az ár hallatán viszont már kevésbé volt elragadtatva.
Hétszázötvenezer. De nem akart vitába bocsátkozni. Most már csak
az a kérdés, hogy ezek tartani fogják–e magukat a
megállapodáshoz, vagy csak azért jönnek le a kikötőbe, hogy
kirabolják. Amikor annak a fiatal neonácinak azt mondta, hogy
frontkatona volt, a lojalitásukra próbált apellálni, de nem volt benne
biztos, hogy a másik hitt neki. Vagy hogy egyáltalán volt–e ennek
számára bármi jelentősége. Még egy történetet is kitalált arról, hogy
hol szolgált, arra az esetre, ha a férfi kérdezősködni kezdene, de
nem volt rá szükség.
Egyre több kocsi hajtott el mellette. Sverre Olsen továbbra is ülve
maradt, valaki más viszont felállt odabenn, és az ajtó felé
imbolygott. Az öreg emlékezett rá, már legutóbb is itt volt, ma
pedig egész idő alatt szemmel tartotta őket. Az ajtó kinyílt, az öreg
várt. Bár a forgalom alábbhagyott, így nem láthatta a
visszatükröződő kocsiablakokon, mi történik mögötte, de hallotta,
hogy a férfi közvetlenül a háta mögött megáll.
– A mindenit, kit látnak szemeim?
Az a fajta rekedtes, füstös hang volt, amit kizárólag hosszú évekig
tartó ivásnak, dohányzásnak és alváshiánynak köszönhet az ember.
– Ismerjük egymást? – kérdezte az öreg anélkül, hogy megfordult
volna. – Tartok tőle, hogy igen. Az öreg hátranézett, egy pillanatig a
másik arcát tanulmányozta, majd visszafordult. – Nem tűnik
ismerősnek. – Ne mondd már, hogy nem ismered meg a cimborádat,
akivel együtt voltál a fronton!
– Miféle fronton?
– Mindketten ugyanazért harcoltunk.
– Ha te mondod. Mit akarsz?
– Mi? – emelte a fickó a füléhez a kezét.
Azt kérdeztem, mit akarsz – ismételte az öreg hangosabban. – Mit
akarnék... Teljesen normális, ha az ember szívesen elcsevegne egy
régi cimborával, nem? Különösen, ha már nagyon hosszú ideje nem
látta. És főleg ha azt hitte róla, hogy meghalt. Az öreg megfordult.
– Talán halottnak tűnök?
83
A piros izlandi pulóveres férfi rábámult türkiz színű üveggolyóra
emlékeztető, vizenyős szemével. Teljességgel lehetetlen volt
megállapítani a korát, lehetett akár negyven –, de éppúgy
nyolcvanéves is. Az idős férfi azonban nagyon is jól tudta, hány
éves volt. Ha megerőltetné magát, a születési dátuma is eszébe
jutna. A háború alatt pontosan számon tartották a születésnapokat.
A részeg közelebb lépett.
– Nem, egyáltalán nem tűnsz halottnak. Betegnek igen, de
semmiképpen sem halottnak. Kinyújtotta mocskos lapátkezét, az
öreget pedig megcsapta az a jellegzetes, izzadság, vizelet és alkohol
keverékéből álló édeskés szag.
– Na, mi van? Nem akarsz kezet fogni egy régi bajtárssal? – a
kérdés úgy hangzott, mint egy halálhörgés. Az öreg röviden
megszorította a kezet. A kesztyűjét azonban magán hagyta.
– Tessék – mondta –, kezet ráztunk. Ha csak ennyit akartál, akkor
én indulok is. – Csak ennyit, csak ennyit – a részeg férfi előre–hátra
lépegetett, miközben igyekezett az öregre fókuszálni. – Csak azon
tűnődöm, hogy egy ilyen férfi, mint te, mit keres egy ilyen
patkánylyukban. Erre azért csak kíváncsi lehetek, nem? Biztos csak
eltévedt, gondoltam a múltkor, amikor megláttalak. De hát ott ültél
annak a kellemetlen alaknak az asztalánál, aki állítólag
baseballütővel veri szét az embereket. Ma meg újra felbukkantál...
– És? – És akkor arra gondoltam, hogy majd megkérdezem az egyik
újságírót, aki néha felbukkan itt, tudod? Megkérdezem tőle, hátha ő
jobban tudja, hogy egy ilyen tiszteletreméltó úriembernek mi
keresnivalója van egy ilyen környezetben. Mert ezek aztán mindent
tudnak, mindent kiszagolnak, tudod? Ha meg mégsem tudja, akkor
majd kideríti valahogy. Mondjuk, hogy hogyan lehetséges az, hogy
egy férfi, akiről mindenki úgy hitte, meghalt a háború alatt, hirtelen
felbukkan, teljes életnagyságban. Mert ezek aztán tényleg átkozottul
gyorsan előássák maguknak az információkat. így ni! – azzal tett
egy hiábavaló kísérletet arra, hogy csettintsen az ujjával. – És végül
az egész az újságban köt ki, érted? Az öreg mélyet sóhajtott. – És
van esetleg valami, amiben a segítségedre lehetek? – Úgy tűnik? – a
részeg széttárta a karját, vigyorgása pedig felfedte hézagos fogsorát.
– Értem – mondta az öreg és körülnézett. Menjünk egy kicsit
arrébb, nem szeretem, ha bámulnak.
84
– Mi?
– Nem szeretem, ha bámulnak.
– Nem is, mire jó az?
– Az öreg finoman a másik vállára tette a kezét.
– Menjünk be ide!
Show me the way11, cimbora – dúdolta a részeg rekedtesen, és
felnevetett. Beléptek a Herbert's Pizza melletti kapualjba, oda, ahol
az egymás mellett sorakozó nagy, csordultig telt, szürke szemetesek
lehetetlenné tették, hogy az utca felől be lehessen látni.
– Ugye, nem említetted senkinek, hogy láttál engem?
– Megőrültél? Amikor először megláttalak, azt hittem kísértetet
látok. Fényes nappal, ráadásul éppen a Herbert'sben! Recsegő
hangon felnevetett, de a nevetése bugyogó köhögésbe fulladt.
Előrehajolva a falnak dőlt, míg a köhögés abba nem maradt. Aztán
újra kiegyenesedett, és letörölte a nyálat a szája sarkáról. – Dehogy,
nem szóltam senkinek. Még csak az kéne, hogy bezárjanak miattad!
– És mi lenne a megfelelő összeg a hallgatásodért?
– Megfelelő, megfelelő...
Láttam, hogy az a nyavalyás egy ezrest vett ki abból az újságból... –
Igen? – Abból néhány egy időre biztosan elhessegetné ezt a nagy
ijedtségemet.
– Tehát, mennyi?
– Mennyid van?
Az öreg sóhajtott, körülnézett, hogy megbizonyosodjon róla,
nincsenek–e szemtanúk, majd a kabátja alá dugta a kezét. Sverre
Olsen egy zöld műanyag zacskót himbálva, hosszú lépésekkel
átvágott a Youngtorgeten. Húsz perccel ezelőtt még csórón, lyukas
bakancsban ült a Herbert'sben, most pedig itt van a lábán a
vadonatúj, 12 pár fűzőlyukkal ellátott magas szárú Combat Boots,
amit a Henrik Ibsen gatén vett a Top Secretben. És a zsebében
lapuló borítékban még mindig van nyolc ropogós ezres. És ha
minden jól megy, még tíz másik is kilátásban van. Furcsa, milyen
váratlanul megváltozhatnak a dolgok. Nemrég még úgy volt, hogy
három évre leültetik, de aztán az ügyvédje észrevette, hogy az a
hájas nő rossz helyen tette le az esküjét!
Sverre olyan jó hangulatba került, hogy már azon kezdett
morfondírozni, ne hívja–e meg Hallét, Gregersent és Kvisetet az
85
asztalához egy sörre. Csak kíváncsiságból, hogy hogyan reagálnak.
Ezt fogja tenni, a fenébe is!
A Pløens gatén átvágott egy gyerekkocsit tologató pakisztáni nő
előtt, és sokatmondóan rávigyorgott. Már majdnem belépett a
Herbert's ajtaján, amikor eszébe jutott, hogy mi a fenének hurcol itt
magával egy leharcolt bakancsot rejtő műanyag szatyrot. Belépett a
kapualjba, megbillentette az egyik súlyos szemetes fedelét, és
beledobta a zacskót. Kifelé menet két lábra lett figyelmes, ami a
szeméttárolók közül lógott ki. Körülnézett. Sem az utcán, sem a
hátsó kertben nem volt senki. Ki lehet az? Valami részeg vagy egy
drogos? Közelebb lépett. A kukák egymás mellett sorakoztak, de
ahol a lábak kilógtak, teljesen egymáshoz voltak tolva. Érezte,
ahogy a pulzusa felgyorsul. A drogosok néha bekattannak, ha
megzavarják őket. Sverre egy kis távolságot tartva belerúgott az
egyik szemetesbe, mire az odébb gurult.
– A rohadt életbe!
Furcsa, hogy Sverre Olsen, aki majdnem meggyilkolt egy férfit,
még sosem látott korábban holttestet. És legalább ennyire különös
volt, hogy majdnem összecsuklott a lába a látványtól. A férfi, aki a
falnak dőlve ült, és fél szemével az ő irányába meredt, minden
kétséget kizáróan halott volt. A halál oka nyilvánvaló volt: torkán
mosolyszerűen görbülő, vörös metszés tátongott. Most már csak
csordogált a vér a sebből, de jól látszott, hogy a vágás
keletkezésekor bőségesen ömölhetett, mert a férfi piros izlandi
pulóverét csatakosra áztatta. A szemét és a vizelet bűze mindent
elborított, Sverre érezte a szájába toluló epét, a kikívánkozó két sört
és a pizzát. A szemetesnek támaszkodva az aszfaltra hányt. Új
bakancsa orra sárga lett gyomra tartalmától, de nem vette észre. A
vékony, piros vérpatakot bámulta meredten, ami a gyér világításban
megcsillanva a terep legmélyebben fekvő pontja felé igyekezett.

Huszonegyedik fejezet
Leningrád, 1944. január 17.

Egy orosz YAK l–es vadászgép dübörgött el Edvard Mosken feje

fölött, miközben összegörnyedve, apró lépésekkel futott végig a

86
lövészárkon. A vadászgépek többnyire nem okoztak túl nagy kárt,
úgy tűnt, az oroszok kifogytak a bombákból. Nemrég azt hallotta,
kézigránátokkal szerelték fel a pilótáikat, hogy azzal próbálják meg
eltalálni az állásaikat! Edvard az Északi Egységnél járt, hogy
elhozza a legfrissebb híreket és a fiúk leveleit. Az őszt a
veszteségekről és a teljes keleti front visszavonulásáról szóló lesújtó
jelentések sora kísérte végig. Az oroszok már novemberben
visszafoglalták Kijevet, októberben pedig csak egy hajszálon múlt,
hogy nem kerítették be a németek déli haderejét a Feketetengernél.
Az sem segített a helyzeten, hogy Hitler az erők nyugatra
irányításával meggyengítette a keleti frontot. A legnyugtalanítóbb
híreket azonban ma hallotta: két nappal ezelőtt Guszev altábornagy
kemény támadást indított Oranienbaumból, a Finn–öböl déli
oldaláról. Edvard emlékezett Oranienbaumra, egy kis hídfőállás
volt, akkor haladtak el mellette, amikor Leningrád felé meneteltek.
Az oroszok kezén hagyták, mert nem volt stratégiai jelentősége.
Erre most az oroszoknak sikerült a legnagyobb titokban
összeszedniük egy egész hadsereget a Kronstadt–erőd köré, és a
hírek szerint szünet nélkül katyusákkal bombázták a német
állásokat. Az egykor sűrű fenyőerdőből szinte csak forgács maradt.
S bár már több éjszaka is hallották a sztálinorgonák távoli hangját,
fogalma sem volt róla, hogy ennyire rosszul állnak.
Edvard arra is kihasználta az utat, hogy benézzen az egyik fiúhoz a
tábori kórházban, aki a senki földjén vesztette el az egyik lábát egy
aknán. Azonban az ápolónő, egy szomorú arcú, apró észt asszony,
akinek hatalmas fekete karikák ültek a szeme alatt, csak a fejét
rázta, és egyetlen német szót mondott, azt, amit feltehetőleg a
legtöbbször gyakorolt már: – Tot12.
Edvard nagyon elesettnek tűnhetett, mert az ápolónő megpróbálta
felvidítani, és az egyik ágyra mutatott, amin egy másik norvég
feküdt.
– Leben13 – mosolygott Edvardra, szeme azonban továbbra is
szomorú maradt. Edvard nem ismerte az alvó férfit, de amint
észrevette a széken lógó ragyogóan fehér bőrkabátot, azonnal rájött,
hogy ki az: Olaf Lindvig személyesen, a Norvég Ezred
századparancsnoka. Egy élő legenda, és most itt fekszik! Úgy
döntött, ezt a hírt nem osztja meg a fiúkkal. Egy újabb vadászgép
87
dübörgött el a feje fölött. Honnan kerültek elő ezek a repülőgépek
ilyen hirtelen? Tavaly ősszel még úgy tűnt, hogy az oroszoknak
nincs több gépük. A következő sarkon bekanyarodott, és Dale
összegörnyedt hátát pillantotta meg maga előtt.
– Dale!
Dale nem fordult meg. November óta, amikor egy gránát miatt
elájult, nem igazán hallott jól. Attól kezdve nem is nagyon beszélt,
tekintete üveges lett és távolba meredő, mint a gránátsokkot kapott
embereké. Eleinte fejfájásra panaszkodott, de a szanitéc tiszt, aki
megvizsgálta, azt mondta, hogy nem tud mit kezdeni vele, idővel
magától elmúlik. Olyan kevés a harcba állítható ember, hogy nem
küldhet egészséges katonákat a tábori kórházba.
Dale vállára tette a kezét, aki erre olyan hirtelen és erőteljesen
fordult meg, hogy Edvard elvesztette az egyensúlyát a napsütés
miatt kissé megolvadt jégen. De legalább enyhe a tél, gondolta
Edvard a hátán fekve, és muszáj volt nevetnie. Jókedve azonban
azonnal elszállt, amikor rájött, hogy egyenesen Dale fegyverének a
csövébe bámul.
– Passwort!14 – kiáltotta Dale, s a fegyver csöve felett tágra nyílt
szemmel meredt a szakaszvezetőre.
– Ne ordíts már, Dale! Én vagyok az.
– Passwort!
– Vidd már odébb a puskát!
– Én vagyok az, Edvard, a fene vigyen el!
– Passwort!
– Gluthaufen15
Edvard érezte, ahogy elönti a pánik, amikor látta, hogy Dale ujja a
ravasz fölé görbül. Nem hallotta volna, amit mondott?
– Gluthaufen! – ordította, ahogy a torkán kifért.
– Gluthaufen, a rohadt életbe!
– Fehl! Ich schiesse!16
Uramisten, ez megörült! Ebben a pillanatban Edvardba belehasított,
hogy éppen aznap reggel cseréltek jelszót. Méghozzá azután, hogy
ő elindult az Északi Egységhez! Dale ujja nekifeszült a ravasznak,
de a puska nem engedelmeskedett. A fiú a homlokát ráncolta. Aztán
kibiztosította a zárat, és újra a szakaszvezetőre fogta a fegyvert. Így
fogja végezni? Mindazok után, amit túlélt, egy sokkos állapotban
88
lévő honfitársa fog golyót ereszteni belé? Edvard a fegyver fekete
szájába bámult, és a szikrák szétfreccsenésére várt. Tényleg látni
akarja? Jézusatyaúristen! Elfordította tekintetét a fegyver csövéről,
és felnézett a kék égre, ahol egy orosz vadászgép fekete keresztje
rajzolódott ki. Túl magasan volt ahhoz, hogy a hangját is meghallja.
Aztán behunyta a szemét.
– Engelstimme!17 – üvöltötte valaki mellettük.
Edvard kinyitotta a szemét, és látta, ahogy Dale kettőt pislant a
puska irányzéka mögött. – Engelstimme! Dale leeresztette a
fegyvert, aztán Edvardra vigyorogva bólintott.
– Engelstimme – ismételte meg. Edvard újra becsukta a szemét, és
hosszan kifújta a levegőt. – A posta? – kíváncsiskodott Gudbrand.
Edvard feltápászkodott, és Gudbrand kezébe nyomta a papírköteget.
Dale száján még mindig vigyor ült, de a tekintete továbbra is üres
volt. Edvard megragadta Dale fegyverének csövét, és a fiú arcába
hajolt.
– Van valaki a lövészárokban, Dale?
Normális hangon akart megszólalni, de csak rekedt suttogásra
futotta az erejéből.
– Nem hallja – szólt oda Gudbrand, miközben a levelek között
lapozgatott. – Nem tudtam, hogy ennyire rossz állapotban van –
mondta Edvard, és meglengette kezét Dale orra előtt.
– Nem lenne szabad itt lennie. Itt egy levél a családjától. Mutasd
csak meg neki, majd meglátod, miről beszélek. Edvard a fiú felé
nyújtotta a levelet, de látta, hogy Dale egy futó mosoly után újra
csak a végtelenbe mered. – Igazad van, teljesen kész van. Gudbrand
egy levelet nyújtott Edvardnak.
– Mi újság otthon? – kérdezte. – Ó, hát tudod te is – mondta
Edvard, és hosszasan bámulta a levelet. De Gudbrand nem tudta,
mert tavaly tél óta nemigen beszélgettek egymással. Különös, de
még itt, ilyen körülmények között is kényelmesen elkerülhették
egymást, ha nagyon akarták. Nem mintha Gudbrand nem kedvelte
volna Edvardot, sőt, nagyon is tisztelte a mjøndøleni
szakaszvezetőt, okos és bátor katonának, valamint az újoncok
valódi támaszának tartotta. Edvardot ősszel tiszthelyettessé
nevezték ki, de a rámért felelősség nem változott. Viccelődve meg

89
is jegyezte, hogy biztosan azért léptették elő, mert az összes
tiszthelyettes elesett, és túl sok sapka maradt utánuk.
Gudbrandban többször felmerült, hogy más körülmények között
akár jó barátok is lehetnének. De az előző télen történtek, Sindre
eltűnése és Daniel holttestének rejtélyes felbukkanása, továbbra is
ott feszültek köztük. A csöndet egy távoli robbanás tompa döreje
törte meg, amit az egymásnak felelgető gépfegyverek ugatása
követett.
– Egyre mérgesebbek – mondta Gudbrand inkább kérdő
hangsúllyal, mint állításként. – Igen – felelte Edvard. – Emiatt az
átkozott meleg miatt. Az ellátmányos kocsi teljesen beleragadt a
sárba. – Vissza kell vonulnunk? – Esetleg néhány mérföldnyit –
vonta meg a vállát Edvard.
– De visszajövünk.
Gudbrand kezével beárnyékolta a szemét, és kelet felé nézett.
Semmi kedve nem volt visszatérni. Haza akart menni végre, hogy
lássa, van–e ott számára élet.
– Láttad a norvég útjelző táblát a tábori kórháznál, azt amelyiken a
napkereszt van? – kérdezte. – Van rajta egy keletre mutató nyíl is,
amin az áll, „Leningrád 5 kilométer". Edvard bólintott. – Arra is
emlékszel, mi áll a nyugatra mutató nyíl felett?
– Oslo – válaszolta Edvard. – 2611 kilométer.
– Messze van.
– Messze.
Dale Edvardnál hagyta fegyverét, és letelepedett a földre. Kezét
beásta maga előtt a hóba, fejét sovány válla közé lógatta. Újabb
robbanás hallatszott, ezúttal közelebbről.
– Köszönöm, hogy...
– Szóra sem érdemes – vágott a szavába Gudbrand.
Láttam Olaf Lindviget a kórházban – folytatta Edvard. Nem is
tudta, miért mondta el végül. Talán, mert Dalén kívül Gudbrand
volt az egyetlen, aki ugyanolyan régen volt a csapatban, mint ő
maga. – Csak nem? – Azt hiszem, csak könnyebb sérülése volt.
Láttam a fehér katonai kabátját.
– Azt beszélik, nagyon jó ember.
– Igen, nagyon sok jó emberünk van.

90
Némán álltak egymással szemben. Edvard megköszörülte a torkát,
és a zsebébe nyúlt. – Hoztam néhány szál orosz cigarettát az Északi
Egységtől. Ha van esetleg tüzed... Gudbrand bólintott, kigombolta
fehér köpenyét, előhalászta gyufásdobozát, és meggyújtott egy
szálat. Amikor felpillantott, először csak Edvard tágra nyílt, vad
küklopszszemét látta, ami a háta mögé meredt. Aztán meghallotta a
süvöltő hangot is.
– Feküdj! – ordított Edvard.
A következő pillanatban már ott hasaltak a jégen, és az ég hatalmas
reccsenéssel széthasadt fölöttük. Gudbrand még az orosz vadászgép
farokkormányát is látta, amikor az elhúzott a lövészárok mentén.
Olyan alacsonyan repült, hogy a hó is felkavarodott körülöttük.
Aztán eltűnt, és rájuk telepedett a csend.
– Ez meg mi volt? – suttogta Gudbrand. – Ó, te magasságos! –
nyögte Edvard, az oldalára gördült és Gudbrandra nevetett. – Még a
pilótát is láttam, visszahajtotta az üvegtetőt, és kihajolt a
pilótafülkéből. Iván teljesen becsavarodott – mondta a nevetéstől
elcsukló hangon. – Ez már kicsit sok egy napra. Gudbrand az eltört
gyufaszálat bámulta, amit még mindig a kezében tartott, aztán ő is
elnevette magát.
– Hehe – hallatszott Dale irányából, aki a lövészárok szélén, a
földön ülve nézte őket. – Hehehe. Gudbrand Edvardra pillantott, és
felszabadultan hahotázni kezdtek. A csukladozó nevetés miatt
először meg sem hallották a feléjük közeledő különös hangot.
Kakk–kakk... Olyan volt, mintha valaki lassú ütemben kalapálná a
jeget. Kakk... Aztán egy fémes csattanás hallatszott, a két férfi Dale
felé fordult, aki lassan belerogyott a hóba.
– Ó, hogy az a... – kezdte Gudbrand.
– Gránát! – ordította Edvard.
Gudbrand ösztönösen összekuporodott Edvard üvöltésére, de ahogy
ott feküdt, pillantása a botra esett, ami tőle egy méter távolságban
pörgött a jégen. A bot egyik végére egy fémcsomót erősítettek.
Amikor rájött, mi készülődik, úgy érezte, jéggé dermed a teste.
– El onnan! – hallotta maga mögött Edvard ordítását. Akkor mégis
igaz, az oroszok tényleg kézigránátokat dobálnak a repülőgépekről!
Gudbrand próbált elhátrálni, de keze–lába kicsúszott alóla a vizes
jégen.
91
– Gudbrand!
A gránát csak pörgött, ugrált a jégen, Gudbrand pedig képtelen volt
levenni róla a tekintetét. Négy másodperc a kibiztosítástól a
robbanásig – nem ezt tanulták Sennheimben? Lehet, hogy az
oroszoknak olyan gránátjuk van, ami hat másodperc múlva robban?
Esetleg nyolc? A gránát csak pörgött tovább, mint azok a hatalmas
pörgettyűk, amiket apa készített neki Brooklynban. Gudbrand
pörgetett, Sonny és a kisöccse pedig azt számolta, mennyi ideig
forog. Twenty–one, twenty–two...18 Anya már háromszor kikiabált
az ablakból, hogy kész az ebéd, menjenek befelé, apa minden
pillanatban hazaérhet.
– Csak egy perc – kiabált fel az anyjának.
– A pörgettyű még forog!
De az anyja nem hallotta, már becsukta az ablakot. Edvard sem
üvöltött már, csönd lett.

Huszonkettedik fejezet
Doktor Buer váróterme, 1999. december 22.

Az öreg az órára nézett. Már tizenöt perce a váróteremben ült.

Azelőtt, az idősebb Konrád Buer idejében, sosem várakoztatták
meg. Ő nem vállalt több pácienst, mint ahányan a rendelési időbe
belefértek.
A szoba másik végében egy sötét bőrű, afrikai férfi ült. Egy
hetilapot olvasgatott, az öreg pedig megállapította, hogy még ilyen
távolságból is el tudja olvasni a címlap minden egyes betűjét. A
norvég királyi családdal kapcsolatos volt a cikk. Kicsit abszurd volt
a gondolat, hogy ez az afrikai épp a norvég királyi családról olvas.
A férfi továbblapozott. Éppen ilyen kétoldalt lefelé szaladó bajusza
volt a futárnak is, akivel az éjszaka találkozott. Nem tartott túl
sokáig. A futár egy – valószínűleg kölcsönzött – Volvóval érkezett
a konténerkikötőbe. Megállt, az ablak halk zümmögéssel lecsúszott,
a férfi pedig kimondta a jelszót: Voice ofan Angel. Éppen ilyen
bajusza volt, és szomorú szeme. Azonnal közölte, hogy a fegyver
biztonsági okokból nincs itt a kocsiban, el kell menniük érte
valahová. Az öreg habozott, de aztán azt gondolta, hogy ha ki

92
akarták volna fosztani, akkor már megtették volna itt. Így aztán
beült a kocsiba, és elhajtottak a Holbergs plassra, a Radisson SAS
Hotelbe. Amikor befelé menet elhaladtak a recepció előtt, meglátta
Betty Andresent a pult mögött, a nő azonban éppen másfelé nézett.
A futár, miközben a bőröndben átadott pénzt számolta, németül
mormogott az orra alatt. Az öreg kérdésére azt válaszolta, hogy a
szülei Elzászból származnak, mire az idős férfi úgy érezte, muszáj
elmondania, hogy már járt ott, méghozzá Sennheimben. Csak egy
hirtelen jött ötlet volt.
Azok után, hogy az Egyetemi Könyvtárban annyit olvasott az
interneten a Märklin–puskákról, maga a fegyver egy kis csalódást
okozott. Úgy nézett ki, mint egy közönséges vadászpuska, csak
valamivel nagyobb volt. A futár megmutatta neki, hogy kell
összerakni és szétszedni, és eközben „Herr Urias"–nak szólította.
Végül az öreg a szétszedett puskát egy nagy válltáskába tette, és
lementek a recepcióra. Egy pillanatig eljátszott a gondolattal, hogy
odamegy Betty Andresenhez, és megkéri, rendeljen neki egy taxit.
Egy újabb hirtelen ötlet.
– Halló!
Az öreg felpillantott. – Úgy látom, ideje lenne egy hallásvizsgálatot
is végezni magánál. Doktor Buer az ajtóban állt, és igyekezett
joviális mosolyt erőltetni az arcára. Az idős férfi követte a
rendelőbe. Az orvos szeme alatti táskák egyre nagyobbak voltak.
– Háromszor is kiabáltam a nevét.
Elfelejtettem a nevemet, gondolta az öreg. Az összes nevemet. Az
orvos erőlködése egyértelművé tette, hogy rossz hírei vannak
számára. – Megjöttek a vizsgálat eredményei – mondta Buer
gyorsan, még mielőtt az öreg elhelyezkedett volna a széken.
Mihamarabb túl akart esni kellemetlen mondandóján.
– Sajnos, a lelet azt mutatja, hogy a rák szétterjedt.
– Persze, hogy szétterjedt – mondta az öreg.
– Ez jellemzi a rákos sejteket, nem?
Öhm... nos, így van – söpört le Buer egy láthatatlan porszemet az
íróasztalról. – A rák pont olyan, mint mi magunk – folytatta az idős
férfi.
– Teszi, amit tennie kell.
– Igen – Buer görcsösen próbált fesztelennek tűnni.
93
– Maga is csak azt teszi, amit tennie kell, doktor.
– Igaza van, nagyon igaza van – doktor Buer elmosolyodott, és
orrára biggyesztette szemüvegét. – Újra fontolóra kell vennünk a
kemoterápiát. Le fogja gyengíteni a szervezetét, de
meghosszabbíthatja... öhm...
– Az életemet?
– Igen.
– A kemoterápia nélkül mennyi időm van hátra?
Buer ádámcsutkája föl–le liftezett. – Valamivel kevesebb, mint
ahogy azt korábban feltételeztük. – Vagyis? – Vagyis, hogy a rák a
vérpályákon keresztül továbbterjedt a májból a... – Fogja be, és
adjon meg végre egy időpontot! Doktor Buer üres tekintettel nézett
rá. – Gyűlöli ezt a munkát, igaz? – szólalt meg újra az idős férfi.
– Parancsol?
– Semmi. Egy dátumot, legyen szíves!
– Lehetetlen megmondani...
Doktor Buer riadtan rándult össze, amikor az öreg akkorát csapott
az asztalra az öklével, hogy még a telefonkagyló is leugrott a
helyéről. Épp nyitotta a száját, hogy válaszoljon valamit, amikor
megpillantotta az öreg remegő mutatóujját. Sóhajtott, levette
szemüvegét, és fáradtan megdörgölte az arcát. – Nyár. Június, de
lehet, hogy még korábban. Legfeljebb augusztus.
– Rendben – mondta az öreg.
– Az épp elég. Lesznek fájdalmaim?
– Bármikor elkezdődhetnek.
– Felírom magának a gyógyszereket.
– Mennyire leszek cselekvőképes?
– Ezt nehéz megmondani, a fájdalom mértékétől függ.
– Olyan gyógyszereket akarok, amik lehetővé teszik, hogy továbbra
is végezhessem a dolgomat. Ez nagyon fontos, érti?
– Valamennyi fájdalomcsillapító...
– Jól viselem a fájdalmat.
Csak olyasmire van szükségem, ami a tudatomnál tart, amitől
továbbra is racionálisan tudok gondolkodni és cselekedni.

Boldog karácsonyt! Doktor Buer ezzel köszönt el tőle. Az öreg

megállt a lépcsőn. Eddig nem értette, hogy a város miért van
94
ennyire tele emberekkel, de most, hogy az orvos emlékeztette az
előttük álló ünnepre, már látta az utcákon az utolsó ajándékok után
loholok szemében a vakrémületet. Az Egertorgeten egy zenekar
köré gyűltek az emberek. Egy férfi, aki az Üdvhadsereg
egyenruháját viselte, egy perselyt hordozott körbe. A hóban egy
drogos toporgott, tekintete ellobbanás előtti gyertyalángként
kóválygott ide–oda. Két tizenéves barátnő ment el mellette kart
karba ölve. Arcuk pirospozsgás, telve vannak fiúkról szóló titkokkal
és az életük folytatásáról szőtt álmokkal. És a gyertyák. Minden
egyes nyomorult ablakban gyertyák égtek. Felemelte arcát az ég
felé, a városról visszaverődő meleg, sárga kupola irányába.
Atyavilág, mennyire hiányzott neki a nő! Majd a következő
karácsonykor, gondolta. A következő karácsonyt már együtt
ünnepeljük, kedvesem.

HARMADIK RÉSZ – ÚRIÁS

Huszonharmadik fejezet
II. Rudolf Kórház, Bécs, 1944. június 7.

Helena Lang szapora léptekkel tolta maga előtt a kerekes széket a

4–es kórterem felé. A kitárt ablakok előtt mélyet lélegzett, tüdeje
megtelt a frissen nyírt fűtől illatozó levegővel. Ma semmi nyoma
nem volt a rombolásnak és a halálnak. Egy év telt el azóta, hogy
Bécset először bombázni kezdték. Az utóbbi hetekben, ha tiszta volt
az idő, minden egyes éjszaka megindult a támadás. S bár a II.
Rudolf Kórház több kilométerre feküdt a város központjától, a zöld
Bécsi–erdőben, a városban pusztító tűz füstje többnyire még itt is
elfojtotta a nyár illatát.
Helena befordult a sarkon, rámosolygott Brockhard doktorra, aki
úgy tűnt, szívesen feltartotta volna egy beszélgetés erejéig, és
továbbsietett. Mindig is idegesítette Brockhard tekintete, mely
mereven bámult rá a szemüveg mögül. Rosszul érezte magát tőle,
valahányszor összefutott vele. Néha az volt az érzése, hogy ezek a
folyosóbeli találkozások Brockharddal egyáltalán nem is voltak
véletlenek. Helena anyja minden bizonnyal levegő után kapkodott
95
volna, ha látja, menynyire igyekszik a lánya elkerülni az ígéretes,
fiatal orvost, különösen, mivel Brockhard egy igazán finom bécsi
család sarja volt. Helena azonban nem kedvelte sem Brockhardot,
sem a családját, sem pedig anyja arra irányuló igyekezetét, hogy
lányát retúrjegyként használja a jó társaságba vezető úton. Anyja a
háborút tette felelőssé a történtekért. Ugyanis Helena apja, Henrik
Lang tudta, hogy el fogja veszíteni zsidó hitelezőit, és emiatt nem
tudja majd elég gyorsan visszafizetni másoktól kapott kölcsöneit.
Így ahhoz a megoldáshoz folyamodott, hogy ráveszi zsidó
bankárait, ruházzák át rá azokat a kötvényeket, amiket az osztrák
állam várhatóan el fog tőlük kobozni. Ezért aztán Henrik Lang
börtönbe került, mert az állam ellenségeivel, a zsidó erőkkel
konspirált.
Anyjával ellentétben Helenának inkább az apja hiányzott, mint a
család korábbi pozíciója. Például egyáltalán nem bánta, hogy véget
értek a nagy fogadások, egyáltalán nem hiányolta az ostoba,
felületes csevegéseket és az állandó próbálkozást, hogy
összeboronálják valamelyik gazdag, elkényeztetett fiúgyerekkel.
Az órájára nézett, és megszaporázta lépteit. Egy kis madár
berepülhetett valahogy a nyitott ablakon, és most gondtalanul
énekelt a magas plafonról lelógó lámpaburák egyikén. Voltak
napok, amikor a lány számára felfoghatatlannak tűnt, hogy odakinn
háború tombol. A sűrű fenyőerdőnek időnként sikerült kizárnia
mindent, amit nem akartak látni. De amint bárki belépett a
kórtermek egyikébe, azonnal tudta, hogy ez a béke csupán illúzió.
Megcsonkított testükkel és összetört lelkükkel a sebesült katonák
ide is elhozták a háborút. Kezdetben annak biztos tudatában
hallgatta végig őket, hogy hitével és erejével segíthet nekik
kiszabadulni a pusztulásból. Azonban lassacskán úgy tűnt, hogy
mind ugyanazt az összefüggő, rémálomba illő történetet mesélik
tovább, ami arról szól, mit képes és mit kénytelen kiállni egy ember
itt a Földön, s milyen megaláztatásokat kell elviselnie, ha életben
akar maradni. Csak a holtak ússzák meg sértetlenül. így aztán
Helena nem hallgatta többé őket, csupán úgy tett, mintha
odafigyelne, miközben kötést cserélt, lázat mért, ebédet vagy
gyógyszert osztott. Még akkor is igyekezett elkerülni, hogy rájuk
nézzen, amikor aludtak, mert vonásaik alvás közben is tovább
96
meséltek. Mindig ott látta a sápadt fiúarcokon a szenvedést;
megkeseredett, zárkózott tekintetükben a kegyetlenséget és
fájdalomtól eltorzult vonásaikban a halálvágyat, amikor éppen
megtudták, hogy le kell vágni a lábukat.
Ma mégis könnyűek voltak a léptei. Talán a nyár miatt, talán azért,
mert egy orvos épp most jegyezte meg, milyen szép ma reggel. De
az is lehet, hogy a 4–es kórteremben fekvő norvég beteg volt az
oka, aki hamarosan rámosolyog majd és különös, mókás német
kiejtéssel Guten Morgennel19 köszönti. Aztán reggeli közben
hosszasan Helenán felejti a szemét, miközben a lány ágytól ágyig
halad az étellel és mindenkinek mond néhány biztató szót. Ő pedig
minden ötödik vagy hetedik ágy után vet felé egy pillantást, és ha a
férfi rámosolyog, azonnal viszonozza. Szinte semmi nem volt az
egész. Mégis ez jelentett mindent. Ha ezekre a nap közben kapott
pillantásokra gondolt, erőre kapott. Képes volt nevetni, amikor az
ajtó melletti ágyban fekvő, csúnyán összeégett Hadler kapitány
viccelődött vele, és az iránt érdeklődött, vajon hamarosan
utánaküldik–e genitáliáit a frontról. Belökte a 4–es kórterem
lengőajtaját. A szobába áradó napfény mindent – a falakat, a tetőt és
a lepedőket – sugárzóan fehérré változtatott. Ilyen lehet megérkezni
a paradicsomba, gondolta. – Guten Morgen, Helena! Rámosolygott.
A férfi az ágya mellett ült egy széken és olvasott.
– Jól aludt, Úriás? – kérdezte könnyedén.
– Mint egy medve – válaszolta a férfi.
Medve? – Igen. A... hogy is mondják németül azt, amiben télen
alusznak? – Ó, a barlangjukban. – Igen, a barlang. Nevettek. Helena
tisztában volt vele, hogy a többi beteg figyeli őket, ezért nem tölthet
több időt a férfi mellett, mint a többieknél. – És hogy van a feje?
Napról napra jobban érzi magát, nem igaz?
– Igen, egyre jobb. Majd meglátja, egy nap pont olyan szép leszek,
mint régen. Helena jól emlékezett rá, milyen állapotban volt, amikor
bekerült a kórházba. Egészen természetellenesnek tűnt, hogy valaki
egy olyan lyukkal a homlokán életben maradjon. A teáskannát úgy
odakoccintotta a férfi csészéjéhez, hogy az felborult.
– Hoppá! – nevetett a férfi.
– Későig táncolt tegnap este?

97
Helena felpillantott. A férfi rákacsintott. – Igen – válaszolta, és
zavarba jött, hogy egy ilyen buta dolog miatt füllentett. – És maguk
mit táncolnak itt Bécsben? – Nem, egyáltalán nem táncoltam tegnap
este. Csak későn feküdtem le.
– Keringőznek, ugye? Bécsi keringőt. – Igen, azt szoktunk – felelte,
és a hőmérőre koncentrált. – Így – mondta a férfi, felállt, és
énekelni kezdett. A többiek felnéztek az ágyukból. Ismeretlen
nyelven énekelt, a hangja szép volt és puha. Az egészségesebb
páciensek biztatták, és nevettek rajta, amikor apró, óvatos
lépésekkel körbekeringett, s közben köntösének lazára kötött öve
lengett mögötte. – Jöjjön vissza, Úriás, különben visszaküldöm a
keleti frontra – kiáltotta Helena szigorúan. A férfi szófogadóan
visszaült a székre. Nem Úriás volt a neve, de ragaszkodott hozzá,
hogy így szólítsák. – Ismeri a rheinlendert? – kérdezte Helenától. –
Rheinlendert? – Az egy tánc, amit a Rajna–vidékről kölcsönöztünk.
Megmutassam?
– Addig nem mozdul innen, amíg meg nem gyógyul!
– Aztán pedig beviszem magát Bécsbe, és megtanítom rheinlendert
táncolni. Az utóbbi napokban a verandán töltött idő alatt a férfi
szépen lebarnult, és most csak úgy csillogtak a fehér fogak vidám
arcában.
– Szerintem már eléggé egészségesnek tűnik ahhoz, hogy
visszaküldjék – fékezte Helena a férfit, de közben nem tudta
elrejteni pirulását. Felállt, hogy továbbinduljon, de megérezte a férfi
kezét a sajátján.
– Mondjon igent! – suttogta Úriás.
Helena kuncogva odébb legyezte a férfit, és örömtől daloló szívvel
lépett a következő ágyhoz. – Nos? – nézett fel doktor Brockhard a
papírok közül, amikor a lány belépett az irodájába, és Helena ezúttal
sem tudta eldönteni, hogy ez a „nos" egy kérdés, egy hosszabb
kérdés bevezetése, vagy csupán egy frázis. Így nem szólt semmit,
csak megállt az ajtóban. – Hívatott, doktor úr? – Miért ragaszkodsz
ehhez a magázódáshoz, Helena? – sóhajtott fel mosolyogva
Brockhard. – Az ég szerelmére, hiszen gyerekkorunk óta ismerjük
egymást. – Mit tehetek magáért? – Úgy döntöttem, hogy a norvégot
a 4–es kórteremből gyógyultnak nyilvánítom.
– Értem.
98
Helenának arcizma sem rezdült, miért is kellett volna? Itt az
emberek meggyógyultak és továbbálltak. Vagy meghaltak. Egy
kórház már csak így működik. – Öt nappal ezelőtt küldtem el a
jelentést a Wehrmachtnak, és már meg is érkezett a menetparancs.
– Igazán gyorsan ment
– Helena hangja nyugodt volt és határozott.
Igen elkeseredetten próbálnak új legénységet összeszedni. Az utolsó
erőinkkel küzdünk, mint azt te is tudod. – Igen, tudom – mondta a
lány, de nem tette hozzá, ami közben a fejében járt: az utolsó
erőinkkel küzdünk, te pedig, az idősebb Brockhardnak hála, itt ülsz
huszonkét évesen, száz mérföldre a fronttól és olyan munkát végzel,
amit egy hetvenéves is elláthatna.
– Azt gondoltam, megkérlek téged, hogy add oda neki a
menetparancsot, hiszen ti olyan jól megértitek egymást. A lány
látta, hogy a doktor feszülten figyeli.
– Egyébként mi tetszik neked benne annyira, Helena? Mitől
különlegesebb, mint a többi négyszáz katona, aki itt fekszik? A lány
tiltakozni akart, de Brockhard megelőzte.
– Bocsáss meg, Helena, természetesen semmi közöm sincs hozzá.
Csak ez a kíváncsi természetem. Én... Az orvos két mutatóujja közé
szorított egy tollat, és az ablak felé fordult.
– ...csak azt szeretném tudni, mit látsz ebben a külföldi
kalandorban, aki elárulja a saját országát, hogy a győztesek kegyét
elnyerje. Ha érted, mire gondolok. Egyébként hogy van édesanyád?
Helena nyelt egyet, mielőtt válaszolt: – Nem szükséges az anyám
miatt aggódnia. Adja ide a menetparancsot, kézbesítem a betegnek.
Brockhard visszafordult a lány felé, és felemelt egy levelet az
íróasztalról.
– A harmadik páncélos hadosztályhoz kerül Magyarországra.
Tudod, mit jelent ez? – A harmadik páncélos hadosztályhoz? –
Helena a homlokát ráncolta. – Hiszen ő önkéntes Waffen–SS
katona. Miért soroznák be a Wehrmachtba? Brockhard vállat vont.
– Ezekben az időkben mindent meg kell tennünk, ami tőlünk telik,
és eleget kell tennünk kötelességeinknek. Vagy te másképp
gondolod, Helena?
– Hogy érti ezt? – Ez a katona a gyalogsághoz tartozik, nem?
Vagyis csupán a harckocsik mögött fut majd, és nem benne ül. Egy
99
barátom, aki megjárta Ukrajnát, azt mesélte, hogy minden áldott
nap addig lövik az oroszokat, amíg a gépfegyverek fel nem
melegednek, és a holttestek halomban nem fekszenek mindenfelé,
azok mégis egyre csak nyomulnak előre. Nem sok választotta el
Helenát attól, hogy elveszítse önuralmát, kiragadja Brockhard
kezéből a levelet, és darabokra tépje.
– Egy olyan fiatal nő, mint te, bizonyára van annyira józan, hogy ne
kötődjön túl szorosan egy olyan férfihoz, akit nagy valószínűséggel
soha nem fog viszontlátni. Egyébként nagyon jól áll neked ez a sál,
Helena. Családi örökség?
– Meglep, és egyben örömmel tölt el a gondoskodása, doktor úr, de
biztosíthatom, hogy teljesen felesleges az aggodalma, ugyanis nem
fűznek különleges érzelmek ehhez a beteghez. És most, ha
megbocsát, indulnom kell ebédet osztani. – Helena, Helena... –
csóválta a fejét Brockhard mosolyogva.
– Tényleg azt gondolod, hogy vak vagyok? Azt hiszed, nem látom,
milyen bánatot okoz ez neked? Családjaink közeli barátsága miatt
úgy érzem, különleges kötelék van köztünk. Különben nem
beszélnék veled ennyire bizalmas hangon. Bocsáss meg nekem, de
biztosan észrevetted már, mennyire mély érzelmeket táplálok
irántad, én...
– Állj!
– Mi?
Helena előbb becsukta a mögötte lévő ajtót, és csak utána emelte fel
a hangját: – Én önkéntes vagyok itt, Brockhard. Nem a maga
ápolónői egyike, akikkel úgy játszadozik, ahogy jólesik. Adja ide a
levelet, és mondja meg, mit akar, különben ebben a pillanatban
kimegyek innen.
– Drága Helena
– Brockhard arca bánatos kifejezést öltött.
– Nem érted, hogy az egész csak rajtad múlik?
– Hogyhogy rajtam múlik?
Nagyon szubjektív dolog valakit egészségesnek nyilvánítani,
különösen egy ilyen fejsérülés esetében.
– Tudom. – Megtehetem, hogy további három hónapra betegnek
nyilvánítom. Ki tudja, lesz–e még egyáltalán keleti front három
hónap múlva? A lány értetlenül meredt Brockhardra. – Te sokat
100
olvasod a Bibliát, Helena. Ismered Dávid király történetét, ugye, aki
megkívánta Betsabét, annak ellenére, hogy egyik katonájának a
felesége volt? Megparancsolta hadvezéreinek, küldjék a férjet az
arcvonalba, hogy elessen, ő pedig szabadon udvarolhasson a nőnek.
– Mit akar ezzel az egésszel?
– Semmit. Semmit, Helena.
Nem fogom a szíved választottját kiküldeni a frontra, amíg egészen
fel nem épül. Vagy bárki mást. És mivel ennek a páciensnek az
egészségi állapotát legalább olyan jól ismered, mint jómagam, arra
gondoltam, hogy meghallgathatnám a te véleményedet is, mielőtt a
végleges döntést meghozom. Ha úgy gondolod, hogy még nem
teljesen egészséges, esetleg küldhetek egy újabb jelentést a
Wehrmachtnak. A lány számára lassan derengeni kezdett.
– Mi legyen, Helena?
Helena nem hitt a fülének: Brockhard túszként akarja használni
Úriást, hogy megkaphassa őt? Vajon mennyi ideig tartott, mire ezt
kiagyalta? Lehet, hogy hetekkel ezelőtt kitalálta, és csak a
megfelelő időpontra várt? És mégis mire kell neki, feleségnek vagy
szeretőnek?
– Nos? – kérdezte Brockhard.
A lány fejében egymást kergették a gondolatok. Próbált kijutni a
labirintusból, de Brockhard minden utat lezárt. Nyilván, hiszen nem
volt ostoba. Amíg betegként itt tartja Úriást, addig mindenben
engedelmeskednie kell Brockhardnak. És a menetparancsot még így
sem vonják vissza végleg, csupán elhalasztják. Csak akkor szűnik
meg felette Brockhard hatalma, amikor Úriás már nem lesz itt.
Hatalom? Édes Istenem, hiszen alig ismeri ezt a norvégot. És
sejtelme sincs róla, hogy a férfi mit érez iránta.
– Én... – kezdte Helena.
– Igen?
Brockhard érdeklődve hajolt felé. A lány folytatni akarta, azt akarta
mondani, ami ahhoz kellett volna, hogy szabad maradjon, de valami
megállította. Egy másodperc kellett hozzá, hogy megértse, mi az.
Hazugság lenne. Hazugság lenne a szabadsága, hazugság, hogy nem
tudja, Úriás mit érez iránta, hazugság, hogy az embernek mindig
meg kell alázkodnia, azért, hogy életben maradjon, az egész

101
hazugság volt. Az ajkába harapott, és észrevette, hogy reszketni
kezd.

Huszonnegyedik fejezet
Bislett, 1999. szilveszter

Tizenkét óra volt, amikor Harry Hole a Radisson SAS Hotel mellett
a Holbergs gatén leszállt a villamosról, és észrevette, hogy a felhők
mögül egy pillanatra kibukkanó nap fénye megcsillan a
Rikshospital nővérszállójának ablaktábláin. Most járt utoljára az
irodájában. Hogy rendet rakjon maga után, és szétnézzen, mindent
összeszedett–e – legalábbis ezzel áltatta magát. Azt a kevés
személyes holmiját, ami volt, már előző nap hazavitte, egy
reklámtáskába belefért az egész. A folyosók kiürültek, akik nem
voltak szolgálatban, mind otthon készültek az évszázad utolsó
partijára. A széke háttámláján egy szerpentin lógott – a tegnapi kis
búcsúünnepség emléke, amit természetesen Ellen szervezett meg.
Bjarne Møller józan búcsúszavai nem voltak teljesen összhangban a
lány kék léggömbjeivel és krémes sütijével, de a kis beszéd így is
meglehetősen jólesett Harrynak. Az osztályvezető alighanem
sejtette, hogy Harry sohasem bocsátja meg neki, ha túl dagályosra
vagy szentimentálisra veszi a búcsút. Harry maga is elismerte, hogy
még életében nem volt annyira büszke, mint amikor Møller a
főtiszti kinevezéséhez gratulált, és sok sikert kívánt neki a
Nemzetbiztonsági Szolgálathoz. Még a leghátul, az ajtóban álló,
Tom Waaler ironikus vigyorgása és finom fejcsóválása sem tudta
tönkretenni ezt az érzést.
A mai irodai látogatás egyetlen célja valójában az volt, hogy még
egyszer utoljára letelepedhessen a nyikorgó, lerobbant irodai
székbe, amit az utóbbi hét évben használt. Harry összerázkódott. Te
jó ég, ez az érzelgősség csak nem megint annak a jele, hogy
öregszik?
Felfelé indult a Holbergs gatén, és befordult a Sofies gatén. A
századfordulótól a közelmúltig a szűk utcácska házait többnyire
munkások lakták, így azok nem voltak igazán karbantartva. De
miután a lakásárak megemelkedtek és a középosztálybeli fiatalok,

102
akiknek nem állt módjukban a Majorstuán lakni, lassanként
beköltöztek ide, a környék arculata sokat változott. Ma már csupán
egy épület volt, aminek a homlokzatát nem újították fel az utóbbi
években: a nyolcas számú házé. Harry házáé. Akit egyébként ez
teljesen hidegen hagyott.
Bezárta maga mögött a kaput, és kinyitotta a lépcsőfeljáró melletti
legalsó postaládát. A ládában egy pizzéria szórólapja és egy boríték
lapult, amiről rögtön tudta, hogy csakis az előző havi parkolási
büntetéséről szóló fizetési felszólítás lehet. Káromkodva trappolt
felfelé a lépcsőn. Az egyik bácsikájától, akit igazából nem is
nagyon ismert, potom áron vásárolt egy tizenöt éves Ford Escortot.
Igaz, egy kicsit rozsdás volt, és a kuplungot is elnyűtték, viszont
nagyon pöpec tetőablaka volt. Azóta sorban fizette a parkolási
bírságokat meg az autószerelők számláit, jóval gyakrabban, mint
ahányszor a menetszél összeborzolta a haját. Ezenkívül sosem akart
beindulni a nyomorult, úgyhogy mindig ügyelnie kellett rá, hogy
lejtőn parkoljon, ha valaha is el akart mozdulni még arról a helyről.
Felért az emeletre, és becsapta a spártai egyszerűséggel berendezett
kétszobás lakás ajtaját. Tisztaság és rend uralkodott mindenhol, a
fényesre csiszolt parkettát nem fedte szőnyeg. A falon csupán egy
kép lógott, anyjáról és Søsről, valamint egy Keresztapa–plakát, amit
még a Symra moziból csent el tizenhat évesen. Nyoma sem volt
virágoknak, gyertyáknak vagy egyéb csecsebecséknek. Egyszer
felerősített a falra egy üzenőtáblát, hogy képeslapokat, fotókat és
mindenféle bölcs gondolatokat tűzhessen ki rá, ahogy ezt mások
otthonában is látta. Aztán egy nap, amikor ráébredt, hogy sosem
kap képeslapot, és fotózni sem szokott, kitűzött rá egy Bjørneboe–
idézetet:
„És a lóerők előállításának ilyen mérvű akcelerációja ismét csak az
úgynevezett természeti törvények megértésének akcelerációját
jelenti. Ez a megértés – félelem."
Harry egy pillantással felmérte, hogy senki sem hagyott üzenetet a
rögzítőn (még egy felesleges befektetés), kigombolta az ingét, és
bedobta a szennyestartóba, majd a szekrényben álló csinos
halomból kivett egy másikat. Az üzenetrögzítőt bekapcsolva hagyta
(hátha odacsörög valaki a Galluptól), és útnak indult.

103
Ali boltjában mindenféle érzelgősség nélkül megvásárolta az
évezred utolsó napilapjait, és nekivágott a Dovregatának. A
Waldemar Thranes gatén a járókelők már hazafelé siettek a nagy
millenniumi estére való bevásárlásból. Harryt, aki vacogva lépett be
a Schrøder ajtaján, mellbe vágta a vendéglő belsejéből áradó meleg
pára. A helyiség szinte teljesen tele volt, de örömmel látta, hogy
kedvenc asztala hamarosan felszabadul, úgyhogy arra irányította
lépteit. Az asztalnál ülő idős férfi felállt, felvette kalapját, fehér,
bozontos szemöldöke alól futó pillantást vetett Harryra, némán felé
bólintott, és elindult kifelé. Az asztal az ablak mellett állt, s
napközben azon kevés helyek egyike volt a gyéren megvilágított
kocsmában, ahol volt elegendő fény az újságolvasáshoz. Amint
elhelyezkedett, Maja már oda is lépett hozzá. – Szia, Harry! –
üdvözölte, és egy szürke ronggyal lesöpörte a terítőt.
– A napi ajánlatot?
– Csak ha kivételesen józan a szakács.
– Az. Inni mit kérsz?
– Akkor legyen a napi menü – pillantott fel a férfi.
– És mi a mai italajánlatod?
Lássuk csak – a nő csípőre tette a kezét, és fennhangon szavalni
kezdett. – Bárki bármit is mond, az egész vidéken ennek a városnak
a legjobb minőségű az ivóvize. Ezért aztán a környéken épült
százéves házakban a vízvezetékek szinte makulátlanok.
– Ki mesélte ezt neked, Maja? – Hát te, Harry – mondta a nő
rekedtes, ám szívből jövő nevetéssel. – Egyébként jól áll neked az
absztinencia – tette hozzá halkan, majd feljegyezte a rendelést, és
eltűnt. Mivel a többi újság a millenniumi anyagtól hemzsegett,
Harry a Dagsavisent lapozta fel először. A hatodik oldalon
megakadt a szeme egy hatalmas képen. A fotó egy egyszerű, fából
ácsolt útjelző táblát ábrázolt, amire napkeresztet mázoltak. Oslo
2611 km, állt az egyik nyílon, és Leningrád 5 km a másikon.
A cikk alatt, mely Az újfasiszta mozgalom erősödésének okai és
jellegzetességei címet viselte, Even Juul történelemprofesszor neve
állt. Harry már korábban is találkozott Juul nevével az újságokban.
A professzor a norvég megszállás és a Nasjonal Samling
témakörében szaktekintélynek számított. Harry átlapozta az újság
többi részét, de nem talált benne több érdekes olvasnivalót,
104
úgyhogy visszatért Juul írásához. A cikk egy korábbi, a svédországi
neonácik erősödő helyzetét taglaló tanulmány kommentárja volt.
Juul bemutatta, hogy az újfasizmus, amit a kilencvenes évek
gazdasági fellendülése idején Európa–szerte visszaszorítottak, most
újult erővel virágzik. Az új irányzat egyik ismertetőjegye az, hogy
erősebb ideológiai alapokkal támasztották alá. Míg a nyolcvanas
évek újfasizmusa jobbára a divatról és a csoporthoz való tartozásról,
az uniformizáltságról – ruhaviselet, borotvált fej – és az olyan
archaikus jelszavakról szólt, mint a „sieg heil", addig az új hullámot
erősebb szervezettség jellemzi. Gazdasági háttere biztosabb, és már
kevésbé alapoz az anyagiakban bővelkedő vezetőkre és
támogatókra. Emellett a mozgalom már nem csupán a társadalom
helyzetének egyes elemeire, mint a munkanélküliségre és az
elvándorlásra, irányuló reakció. Sokkal inkább arról szól, hogy
alternatívát mutasson a szociáldemokrácia mellett. Jelszava a
felfegyverkezés, mind erkölcsi, mind katonai értelemben. A
keresztények számának csökkenését a HIV–fertőzés terjedésével és
a droghasználat növekedésével egyetemben a morális hanyatlás
jelének tekinti. Részben az ellenségkép is megújult: közéjük
tartoznak immár az EU élharcosai, akik eltiporják a nemzeti és faji
határokat, a NATO, ami széles körű segítséget nyújtott az orosz és
szláv untermenscheknek és az új ázsiai kapitalista elemek is, akik
átvették a zsidóktól a világ bankárainak szerepét.
Maja megérkezett az étellel.
– Krumpligombóc? – kérdezte Harry az „ezer sziget" öntettel
beborított kínaikel–leveleken szomorkodó szürke csomókra
meredve.
– Schrøder–módra – tette hozzá Maja.
– A tegnapi maradék. Boldog új évet!
Harry felemelte a napilapot, hogy hozzáférjen az ételhez. – Én
mondom, ez gyalázat – hallott egy hangot az újság mögül, rögtön az
első cellulózszerű falat után. Harry kikukucskált a lap mögül. A
szomszéd asztalnál ülő Mohikán egyenesen a szemébe nézett.
Lehet, hogy egész idő alatt ott volt, Harry mindenesetre nem vette
észre, amikor bejött. A nevét azért kapta, mert alighanem fajtája
utolsó képviselője volt. Mohikán haditengerészként szolgált, kétszer
meg is torpedózták. Bajtársai mind rég meghaltak, ezt még Maja
105
mesélte el Harrynak. A férfi hosszú, gyér szakálla söröskorsójába
lógott, és télen–nyáron kabátjába burkolózva ült. Koponyaszerű
arcának krétafehér bőrén a vérerek hálói vörösen ágaztak szerte.
Petyhüdt szemhéja mögül piros, vizenyős szem meredt Harryra.
– Emlékszel még rám, Konrád Åsnes? Az öreg horkantott egyet, és
válasz helyett a levegőbe bámult. – Tavaly itt aludtál az utcán, egy
hókupacon, amikor beléd botlottam. Mínusz tizennyolc fok volt.
Mohikán a plafonra emelte tekintetét. – Nem volt közvilágítás,
teljesen véletlen, hogy egyáltalán észrevettelek. Meg is halhattál
volna, Åsnes.
Mohikán egyik vörös szemével gonoszul Harryra sandított, majd
felemelte a söröskorsót. – Elmondhatatlanul hálás vagyok.
Óvatosan kortyolt a sörből, aztán olyan lassan engedte le a poharat,
mintha az asztal egy meghatározott pontjára célozna a korsóval.
– Agyon kellene lőni a gazembereket – szólalt meg.
– Igen? Kiket?
Mohikán horgas mutatóujjával az újság felé bökött. Harry
megfordította. A címlapon egy kopasz svéd neonácit ábrázoló fotó
éktelenkedett.
– Mindet a falhoz állítani! – csapott Mohikán az asztalra, mire
néhányan kíváncsian feléjük fordultak. Harry intett nekik a kezével,
jelezve, hogy az öreg mindjárt megnyugszik.
– Csak fiatalok, Åsnes. Próbáld meg jól érezni magad, elvégre
szilveszter van! – Csak fiatalok? Miért, mit gondolsz, mi mik
voltunk? A németeket ez nem tartotta vissza. Kjell tizenkilenc éves
volt, Oscar pedig huszonkettő, mégis lelőtték őket, mielőtt
feleszméltek volna. Ez egy betegség, amit még az elején el kell
kapni. Remegő ujjával Harryra mutatott.
– Ott ült az egyik, ahol most te. Hogy még mindig nem döglöttek
meg! Te rendőr vagy, menj és kapd el! – Honnan tudod, hogy
rendőr vagyok? – lepődött meg Harry. – Az újságban olvastam.
Meglőttél egy fickót valahol. Jól tetted, de nem puffantanál le ezek
közül is néhányat?
– Milyen beszédes vagy ma, Åsnes.
Mohikán összeszorította a száját, és egy utolsó savanyú pillantást
lövellt Harryra, mielőtt visszafordult volna a fal felé, hogy a
Young–torgetet ábrázoló festményt kezdje tanulmányozni. Harry
106
megértette, hogy a beszélgetés véget ért, intett Majának a kávéjáért,
és az órájára pislantott. Az új évezred már itt volt a nyakukon. A
Schrøder, ahogy a bejáratnál kiakasztott plakát hirdette, „zártkörű
szilveszteri rendezvény" miatt négykor bezár. Harry végignézett az
ismerős arcokon. Ahogy látta, már minden vendég megérkezett.

Huszonötödik fejezet
II. Rudolf Kórház, Bécs, 1944. június 8.

A 4–es kórteremből csak az alvás zörejei szűrődtek ki. Nagyobb

volt a csend, mint más éjszakákon, senki sem nyüszített a
fájdalomtól, vagy riadt fel sikoltozva rémálmából. Helena a
repülőgépek riadóját sem hallotta Bécs felől. Ha éjjel nem
bombáznak, akkor remélhetőleg az egész sokkal egyszerűbb lesz
majd. Beosont a hálóterembe, megállt az ágy végében, és az
olvasólámpa fényében ülő férfit nézte, aki annyira belemerült a
könyvbe, hogy semmi mást nem vett észre maga körül. Helena
pedig kívül állt a fénykörön. A sötétség minden titkával. A férfi
akkor vette csak észre a lányt, amikor lapozott egyet a könyvben.
Elmosolyodott, és lassan leeresztette a kötetet.
– Jó estét, Helena! Nem is tudtam, hogy ma éjjel maga van
szolgálatban. Helena a szájára szorította mutatóujját, és közelebb
lépett.
– Honnan tudja, hogy ki az éjszakás? – Hogy a többiek mikor
éjszakások, azt nem tudom – mosolygott a férfi. – Csak azt tudom,
hogy maga mikor van itt.
– Szóval, tudja? – Szerdán, pénteken és vasárnap, aztán hétfőn és
csütörtökön. Utána megint szerdán, pénteken és vasárnap. Ne féljen,
az, hogy tudom, egyszerű bók csupán. Itt az ember nem nagyon
tudja mivel terhelni az agyát. Azt is tudom, Hadler mikor kap
beöntést. Helena halkan elnevette magát. – De azt nem tudta, hogy
egészségesnek nyilvánították, ugye? A férfi meglepetten nézett fel a
lányra.
– Magyarországra rendelték – suttogta Helena.
– A harmadik páncélos hadosztályhoz.
– A páncélos hadosztályhoz?

107
– De hát az a Wehrmacht.
– Ők nem is sorozhatnak be engem, mivel norvég vagyok.
– Tudom.
– És mihez kezdenék Magyarországon, én...
– Csitt, felébreszti a többieket, Úriás.
Láttam a menetparancsot, és attól félek, nem nagyon tudunk vele
mit kezdeni. – De ez csak tévedés lehet, hiszen... Lesöpörte a
könyvet az ágytakaróról, ami koppanva ért földet a padlón. Helena
lehajolt és felemelte. A könyv borítóján, a „Huckleberry Finn
kalandjai" felirat alatt egy tutajon utazó rongyos fiút ábrázoló kép
volt. Úriás méregbe gurult.
– Ez nem az én háborúm! – préselte ki magából összeszorított
szájjal. – Én is tudom – suttogta a lány, és betette a könyvet a férfi
szék alatt álló táskájába.
– Mit csinál?
– Figyeljen rám, Úriás, nincs sok időnk!
– Tessék?
– Az ügyeletes fél óra múlva jár körbe.
– Ezalatt kell döntenie.
A férfi lejjebb húzta az olvasólámpa ernyőjét, hogy jobban lássa a
lányt a sötétben.
– Mi folyik itt, Helena? A lány nyelt egyet. – Miért nincs ma
egyenruhában? – kérdezősködött tovább a férfi. Helenát ez
borzasztotta el legjobban. Nem az, hogy hazudott az anyjának, hogy
azt mondta neki, a nővéréhez utazik Salzburgba néhány napra. Az
sem, hogy rábeszélte az erdész fiát, aki most ott vár rá kint a kapu
előtt a kocsiban, hogy hozza el őt a kórházba. És még csak nem is
az, hogy búcsút kellett vennie a dolgaitól, a templomától és ettől a
védett élettől itt, a Bécsi–erdőn. Hanem attól, hogy el kell mondania
neki. Azt, hogy szerelmes belé, és hogy kész kockára tenni érte az
életét és a jövőjét. Miközben lehet, hogy hibát követ el. Nem amiatt,
amit a férfi iránta érez, mert azzal tisztában volt. Hanem a jelleme
miatt. Lesz–e benne annyi bátorság és elszántság, hogy megtegye,
amit javasolni fog neki? Azt már legalább megértette, hogy a Vörös
Hadsereg ellen vívott harc nem az ő háborúja volt.

108
– Igazából több időre lenne szükségünk, hogy megismerjük
egymást – mondta a lány, és a férfi kezére tette sajátját. A férfi
szorosan köré kulcsolta ujjait.
– De most nincs lehetőségünk erre a luxusra – folytatta Úriás kezét
szorítva. – Vettem két jegyet egy vonatra, ami egy óra múlva indul
Párizsba. Ott lakik a tanárom. – A tanára? – Ez egy hosszú és
bonyolult történet, de ő befogad bennünket.
– Hogy érti azt, hogy befogad?
– Hogy lakhatunk nála.
Egyedül él, és amennyire tudom, barátai sincsenek, akikkel
érintkezne. Van útlevele?
– Mi? Ja, igen...
Olyan elveszettnek tűnt, mintha csak azt kérdezte volna magától,
hogy nem aludt–e el a rongyos fiú kalandjain, és most csak álmodja
ezt az egészet.
– Igen, van útlevelem. – Jó. Az út két napig tart, helyjegyünk van,
és bőségesen hoztam útravalót is. A férfi mélyet lélegzett:
– Miért Párizsba? – Mert nagyváros, elég nagy ahhoz, hogy el
lehessen tűnni benne. Kinn van a kocsiban apám néhány
ruhadarabja, át tud öltözni civilbe. A cipőmérete...
– Nem – emelte fel a kezét a férfi, és a lány szóáradata egy
pillanatra megszakadt. Helena visszafojtott lélegzettel meredt Úriás
gondolkodó arcára.
– Nem – ismételte meg a férfi. – Ostobaság lenne.
– De... – a lánynak hirtelen összerándult a gyomra.
– Jobb, ha egyenruhában utazom – folytatta Úriás. – Egy civil ruhás
fiatal férfi csak gyanakvást ébreszt. Helena a boldogságtól
megszólalni sem tudott, csak egyre eresebben szorította a férfi
kezét. A szíve olyan hangosan és vadul kalapált, hogy azt hitte,
kiugrik a helyéről. – Még valami – szólalt meg a férfi, miközben
átlendítette lábát az ágy szélén.
– Igen?
– Szeretsz engem?
– Igen.
– Akkor jó – mondta, és már fel is vette kabátját.

Huszonhatodik fejezet
109
 NBSZ, Rendőrkapitányság, 2000. február 21.

Harry körülnézett. Megszemlélte a rendezett, áttekinthető polcokat,

a gyűrűs mappák időrendbe állított, takaros sorait, valamint a
falakra kiszögezett diplomákat és a töretlenül haladó karrier
kitüntetéseit. No meg azt a fekete–fehér fotót, ami a hadsereg
őrnagyi egyenruhájában feszítő, fiatal Kurt Meiriket ábrázolta,
amint éppen Olav királyt üdvözli. A képet közvetlenül az íróasztal
mögé akasztották ki, így mindenkinek, aki az irodába belépett,
azonnal szemébe ötlött. Harry is épp ezt a képet bámulta, amikor
kinyílt mögötte az ajtó. – Sajnálom, hogy megvárakoztattam, Hole.
Maradjon csak ülve. Meirik volt. Harry semmi jelét nem adta
annak, hogy fel akart volna állni. – Nos – kezdte Meirik, és helyett
foglalt az íróasztal másik oldalán.
– Hogy telt az első hete nálunk? Meirik úgy ült, mintha karót nyelt
volna, és úgy villantotta elő hatalmas, sárga fogait, hogy Harrynak
az a gyanúja támadt: nem gyakorolhatta túl sokat a mosolygást
eddigi élete folyamán.
– Elég unalmasan – vallotta be Harry.
– Hehe – Meirik meglepettnek tűnt.
– Annyira azért csak nem volt rossz?
Hát, maguknál határozottan jobb a kávé, mint nálunk odalenn. –
Mármint a gyilkosságiaknál? – Sajnálom – mondta Harry. – Még
nem volt időm hozzászokni, hogy a „mi" most már az NBSZ–t
jelenti.
– Igen, igen, kicsit türelmesebbnek kell lennünk. És ez ugyanúgy
vonatkozik mindkét félre, igaz, Hole? Harry bólintott. Semmi
értelme nincs hadakozni, az első hónap lejárta előtt legalábbis
semmiképp. Szélmalomharc volna. Kapott egy saját irodát a hosszú
folyosó legvégén, ahogy várta, s ami azzal járt, hogy a többi
munkatársát nem kellett a szükségesnél gyakrabban látnia. Munkája
abból állt, hogy átolvasta az NBSZ regionális irodáiból beküldött
jelentéseket, majd eldöntötte, van–e köztük olyan, amit tovább kell
küldenie felfelé. Meirik utasítása egyértelmű volt: hacsak nem
holmi bagatell ügyről van szó, akkor mindent küldjön tovább.
Vagyis Harry töltötte be a szemétszűrő szerepét. Ezen a héten
három jelentés érkezett. Megpróbálta nagyon lassan olvasni őket, de
110
egy ponton túl képtelen volt tovább nyújtani a dolgot. Az egyik
jelentés Trondheimből érkezett, és az új lehallgatóberendezésről
szólt, aminek senki sem értette a működését, miután a lehallgatással
foglalkozó szakemberük nyugdíjba vonult. Harry továbbküldte. A
második beszámolót Bergenből küldték egy német üzletemberrel
kapcsolatban, akiről kiderült, hogy semmi alapja nincs az őt ért
korábbi vádaknak, mivel valóban leszállította azt a rakomány
függönyrudat, ami miatt az országba érkezett. A harmadik jelentés
az østlandi régióból érkezett, a skieni rendőrkapitányságról. Több
panasz is érkezett hozzájuk a siljani hétvégi házak tulajdonosaitól,
akik az előző hétvégén lövéseket hallottak. Mivel jelenleg nincs
vadászidény, egy rendőrtiszt felment, hogy körülnézzen az erdőben,
és ismeretlen márkájú üres töltényhüvelyeket talált. A töltényeket
beküldték az Országos Nyomozó Iroda, a KRIPOS technikusaihoz,
akik megállapították, hogy a lőszer minden valószínűség szerint egy
nagyon ritka fegyverhez, egy Märklin–puskához tartozik. Harry
továbbküldte a jelentést, de előbb lefénymásolta a maga számára.
– Nos, azért akartam magával beszélni, mert a birtokunkba került
egy röpcédula, mely szerint a neonácik május tizenhetedikére
rendbontást terveznek az oslói mecsetek környékén. Van valami
mindig változó időpontban tartott muzulmán ünnep, ami idén éppen
május tizenhetedikére, a nemzeti ünnepre esik, és a külföldi szülők
jelentős része megtiltotta a gyerekeinek, hogy részt vegyenek a
gyerekfelvonuláson, mivel a mecsetbe kell menniük.
– Eid.
– Tessék?
– Eid.
Ez az ünnep neve, ilyenkor mindenkinek a mecsetben a helye. –
Nahát, ennyire járatos ebben? – Nem igazán, de tavaly a pakisztáni
szomszédaim meghívtak vacsorára, mivel nagyon szomorúnak
találták, hogy eid van, én meg otthon gubbasztok egyedül.
– Vagy úgy, hm – Meirik orrára biggyesztette a szemüvegét. – Itt
van nálam a röpcédula. Azt írják, hogy egyenesen a vendéglátó
ország kigúnyolása valami mást ünnepelni egy olyan nemzeti
ünnepnapon, mint május tizenhetedike. És hogy miközben a
színesek szociális támogatást igényelnek, minden egyes norvég
polgári kötelesség teljesítése alól kihúzzák magukat.
111
– Például, hogy szófogadóan éltessék Norvégiát a felvonuláson –
tette hozzá Harry, és előhúzta cigarettáját. A könyvespolc tetején
lévő hamutálra pillantott, és kérdően Meirikre nézett, aki bólintott.
Harry meggyújtotta a cigarettát, mélyen leszívta tüdejébe a füstöt,
és közben próbálta elképzelni, ahogy a tüdőfalán a véredények
mohón magukba szívják a nikotint. Ezáltal megrövidült az élet, és a
gondolat, hogy egyáltalán nem fogja abbahagyni a dohányzást,
különös elégedettséggel töltötte el. A cigarettásdobozon lévő
figyelmeztetés semmibevétele talán nem a legextravagánsabb módja
a lázadásnak, de ezt legalább megengedhette magának. – Nézze
meg, tud–e kezdeni valamit az üggyel – mondta Meirik.
– Rendben. De figyelmeztetem, hogy nehezen tudom visszafogni
magamat, ha a kopaszokról van szó. – Hehe – Meirik újra
kivillantotta nagy, sárga fogait, és Harry végre rájött, mire
emlékezteti a pasas: egy jól idomított lóra.
– Hehe. – Lenne még valami – folytatta Harry. – A jelentéssel
kapcsolatban, ami a Siljanban talált, Märklin–puskához való
lőszerről szól.
– Igen, rémlik, hogy hallottam róla.
– Saját szakállamra utánanéztem egy kicsit a dolognak.
– Valóban?
Harry figyelmét nem kerülte el a fagyos hangsúly. – Átvizsgáltam
az utolsó év fegyverlajstromát. Norvégiában jelenleg nincs
regisztrált Märklin–puska. – Nem vagyok meglepve. A listát már
mások is átnézték itt az NBSZ–nél, miután elküldte a jelentést,
Hole. Tudja, ez nem a maga dolga.
– Talán nem, de meg kellett bizonyosodnom róla, hogy
továbbították–e az ügyet az Interpolnak. – Az Interpolnak? Már
miért továbbították volna? – Mivel senki sem importált ilyen
fegyvereket Norvégiába, egyértelmű, hogy becsempészték őket.
Harry egy nyomtatott oldalt húzott elő zakója zsebéből. – Ezt a
küldeménylistát az Interpol egy illegális fegyverkereskedőnél
lefolytatott novemberi razzia során találta Johannesburgban. Ezt
nézze: Märklin–puska. És itt van a megrendelés helye is: Oslo.
– Hm. Honnan szerezte ezt?
– Az interneten lévő Interpol–állományból.

112
Bárki számára hozzáférhető az NBSZ–nél. Bárkinek, aki hozzá akar
férni. – Úgy? – Meirik tekintete egy pillanatig Harryn pihent, majd
nekilátott, hogy közelebbről is áttanulmányozza a kinyomtatott
anyagot. – Mindez nagyon szép és jó, de a fegyvercsempészet nem
a mi asztalunk, Hole. Ha tudná, hány törvénytelen fegyvert foglal le
a fegyverekkel foglalkozó ügyosztály egy év alatt...
– Hatszáztizenegyet – szólt közbe Harry.
– Hatszáztizenegyet?
– Eddig ennyit foglaltak le az idén.
És ez csak az oslói rendőrség által elkobzott fegyverek száma.
Háromból kettő bűnözőktől származik, ezek elsősorban könnyű
kézifegyverek, légpuskák és lefűrészelt csövű sörétes puskák. Ez
átlagosan napi egy rajtaütést jelent. A számok a kilencvenes évek
folyamán nagyjából megkétszereződtek.
– Nagyszerű, akkor talán már érti, hogy itt az NBSZ–nél miért nem
élvezhet elsőbbséget egy regisztrálatlan puska Buskerudból. Meirik
láthatólag alig tudta türtőztetni magát. Harry a plafon felé gomolygó
cigarettafüstöt tanulmányozta. – Siljan Telemarkban van – szólalt
meg. Meirik állkapcsán megrándultak az izmok.
– A vámhivatalt felhívta már, Hole?
– Nem.
Meirik ormótlan, nem túl elegáns karórájára pillantott, amit Harry
gyanúja szerint, a hosszú évekig tartó, hűséges szolgálataiért
kaphatott. – Akkor azt javaslom, hogy tegye meg! Ugyanis ez az
ügy az ő hatáskörükbe tartozik. Nekem pillanatnyilag sokkal
sürgősebb...
– Tudja maga, milyen az a Märklin–puska, Meirik?
Harry látta, hogy az NBSZ vezetőjének szemöldöke föl–le kezd
ugrálni, és azon tűnődött, vajon nem késett–e el ezzel az egésszel.
Már érezte is, ahogy a szélmalom felkavarja a levegőt.
– Megjegyzem, ez sem az én hatásköröm, Hole. Ezzel talán
forduljon... Úgy tűnt, Kurt Meirik ebben a pillanatban döbbent rá,
hogy Harrynak ő az egyetlen felettese.
– A Märklin–puska – vágott bele Harry –, egy német gyártmányú
félautomata vadászfegyver, ami 16 milliméter átmérőjű lövedékkel
működik, és erősebb, mint bármely más puska. Az olyan nagyvadak
elejtésére szánták, mint a vízibivaly vagy az elefánt. Az elsőt 1970–
113
ben készítették, de talán ha háromszáz darabot gyártottak le belőle
összesen, mert a német hatóságok 1973–ban betiltották a fegyver
árusítását. A háromszázból legalább száz bérgyilkosok és olyan
terrorszervezetek kezében van, mint a Baader–Meinhof vagy a
Vörös Brigádok.
– Hm, százat mondott?
– Meirik visszanyújtotta Harrynek a papírt.
Ez azt jelenti, hogy háromból két fegyvert arra használnak, amire
eredetileg szánták – vadászatra. – Ezzel a fegyverrel Norvégiában
nem jávorszarvasra vagy hasonlóra vadásznak, Meirik.
– Igen? És miért nem?
Harry azon morfondírozott, vajon mi tartja vissza Meiriket attól,
hogy kizavarja őt az irodájából. És hogy ő miért is akarja ezt
kiprovokálni belőle. Lehet, hogy nem is az ügyről van szó, hanem
arról, hogy kezd öreggé és morcossá válni. Mindazonáltal Meirik
úgy viselkedett, mint egy jól fizetett bébiszitter, aki nem meri
elfenekelni a gondjaira bízott kis szarházit. Harry a cigaretta végén
lévő hosszú hamut tanulmányozta, ami vészesen lefelé hajolt.
– Először is, mert a vadászat Norvégiában hagyományosan nem a
milliomosok sportja. Egy Märklin–puska pedig céltávcsővel együtt
körülbelül százötvenezer német márkába kerül, vagyis nagyjából
annyiba, mint egy vadonatúj Mercedes. A töltények darabját pedig
további kilencven márkáért lehet beszerezni. Másrészt egy tizenhat
milliméteres lövedékkel leterített szarvas úgy néz ki, mint amin egy
vonat hajtott keresztül. Átkozottul ronda látvány.
– Hehe – Meirik láthatólag úgy döntött, hogy taktikát vált. Hátradőlt
és összekulcsolta ujait fényes koponyája mögött, mintegy jelezve,
nincs kifogása az ellen, hogy Harry még egy ideig elszórakoztassa.
Harry felállt, lehalászta a hamutálat a polc tetejéről, majd visszaült.
– Természetesen az is elképzelhető, hogy az erdőben talált töltények
egy fanatikus fegyvergyűjtőtől származnak, aki csak kipróbálta új
szerzeményét, ami azóta egy villa üvegvitrinjében lóg valahol
Norvégiában, és soha többet nem fogják használni. Meirik a fejét
ingatta.
– Vagyis maga szerint abból kellene kiindulnunk, hogy az
országban jelenleg egy profi gyilkos tartózkodik? Harry megrázta a

114
fejét. – Nem, én inkább leutaznék Skienbe, és körülnéznék a
környéken. Amúgy kétlem, hogy egy profival lenne dolgunk.
– Miért?
– A profik eltakarítanak maguk után.
Az üres töltényeket hátrahagyni olyan, mintha az ember a névjegyét
hagyta volna ott. Viszont az a tény sem nyugtat meg, hogy egy
Märklin egy amatőr birtokában van. Meirik csak hümmögött, majd
bólintott.
– Rendben van. És majd értesítsen, ha kitalálta, mihez kezdjünk a
neonácikkal. Harry elnyomta a cigarettát. A gondola alakú hamutál
oldalát a Velence, Itália felirat díszítette.

Huszonhetedik fejezet
Linz, 1944. június 9.

Miután az ötfős család leszállt a vonatról, hirtelen magukra

maradtak a fülkében. Amikor a szerelvény lassan újra elindult,
Helena átült az ablak melletti ülésre, de a vágányok közelében
fekvő épületek körvonalain kívül szinte semmit sem látott a
sötétben. A férfi vele szemben ült, és mosolyogva figyelte a lány
arcát.
– Ti, osztrákok, nagyon ügyesek vagytok az elsötétítésben – szólalt
meg. – Sehonnan nem szűrődik fény. – Inkább abban vagyunk
ügyesek, hogy megtegyük, amit parancsolnak nekünk – sóhajtott a
lány, és az órára pillantott. Már majdnem kettő volt. – A következő
város Salzburg, ami már egészen a német határon fekszik. Utána
jön... – München, Zürich, Basel, Franciaország és végül Párizs. Már
háromszor elsoroltad. A férfi előrehajolt, és megszorította a lány
kezét.
– Meglátod, minden rendben lesz.
– Gyere, ülj át ide!
Helena anélkül, hogy eleresztette volna a férfi kezét, átült mellé, és
a vállára hajtotta a fejét. Annyira máshogy festett egyenruhában.
– Szóval, ez a Brockhard küldött egy újabb jelentést, amely szerint
még egy hétig beteg vagyok? – Igen, állítólag a tegnap délutáni
postával küldte el.

115
– Hogyhogy csak ilyen rövid időre hosszabbította meg? – Hát, hogy
a helyzetet – és engem – jobban az ellenőrzése alatt tarthasson.
Minden héten elegendő okot kellett volna szolgáltatnom számára,
hogy továbbra is beteggé nyilvánítson, érted?
– Igen, értem – válaszolta a férfi. Helena látta, hogy az arcán
megfeszülnek az izmok. – Most már hagyjuk Brockhardot – kérte a
lány. – Mesélj inkább egy történetet! – simogatta meg a férfi arcát,
aki mélyet sóhajtott.
– Melyiket szeretnéd hallani?
– Bármelyiket.
A történetek. Ezzel keltette fel Helena érdeklődését a kórházban,
hiszen ezek a históriák annyira mások voltak, mint a többi katonáé.
Úrias történetei a bátorságról, a bajtársiasságról és a reményről
szóltak. Mint az is, amikor az őrségből visszatérve, mélyen alvó
barátja mellkasán egy görényt fedezett fel, ami épp a fiú torkát
készült szétmarcangolni. A távolság majdnem tíz méter volt, a
bunkerben pedig csaknem koromsötét. Nem volt más választása,
állához szorította a fegyvert, és tüzelt, míg a tár ki nem ürült. A
görény volt a másnapi vacsorájuk. Még sok ilyen története volt,
Helena nem emlékezett mindegyikre, csak arra, hogy elkezdett
odafigyelni rájuk. Az elbeszélések elevenek voltak és
szórakoztatóak, nem is volt teljesen biztos benne, hogy némelyiket
elhiggye–e. De szerette őket, mert ellenméregként hatottak a
többiek történeteivel szemben, amelyek a kilátástalan sorsokról és
az értelmetlen halálról szóltak.
Míg a vonat a frissen megjavított síneken lassan továbbzötykölődött
az éjszakába, Úriás elmesélte, hogy lőtt le egy orosz orvlövészt a
senki földjén, majd hogyan rendezett az ateista bolseviknak
keresztény temetést zsoltárénekléssel és minden egyébbel. – Olyan
szépen énekeltem azon az éjszakán, hogy még az oroszok is
tapsoltak a másik oldalról.
– Valóban? – kacagott Helena.
– Szebben, mint néhányan az operaházban.
– Hazudós.
Úriás magához húzta a lányt, és halkan a fülébe énekelt:

Telepedj közénk a tűzhöz, nézd a lángok arany–vörös ragyogását,

116
Melyek a győzelmet idézik és sírig tartó hűségedet várják.
A tűz lobogó fénye elmeséli Norvégia hősi hajnalát,
Nézd néped, küzd, hogy elérje célját, lásd földijeid munkáját,
harcát.

Apáink a mi békénket akarták, nők s férfiak életük adták,

Látod, ezrek és ezrek voltak, kik magukat országunkért áldozták.
Ott a férfi, ki verejtéke árán töri fel észak makacs földjét,
Erőt az embert próbáló küzdelem ad neki, hogy védje, mi övé.

És ott vannak testvéreink, kiknek nevét a mondák szavai zengik,

Hős emléküket észak s dél évszázadok múltán is büszkén énekli.
De köztük is legnagyobb volt, ki az aranysárga lobogót felvonta,
Vezérünkért, a hős Quislingért lobog az örök tűz szívünkben ma.

Úriás elhallgatott, és némán kibámult az ablakon. Helena érezte,

hogy a férfi gondolatai messze járnak, karját mellkasa köré fonta, és
hagyta, hogy emlékei közé merüljön.
A vonat zakatolása úgy hangzott, mintha valaki rohanna alattuk a
síneken, valaki, aki vissza akarja tartani őket. A lány félt. Nem is
annyira a rájuk váró ismeretlentől, inkább attól az ismeretlen
férfitól, akihez most szorosan odasimult. Most, hogy Úriás ennyire
közel volt hozzá, úgy érezte, mintha minden, amit a távolban látott,
és amit megszokott, köddé vált volna.
Hallani szerette volna a férfi szívdobbanását, de a sínek zakatolása
hangos volt. Ezért csupán remélhette, hogy lakozik odabenn egy
szív. Elmosolyodott saját gondolatain, a boldogság szétáradt
tagjaiban. Milyen csodálatosan őrült ez az egész! Gyakorlatilag
semmit sem tudott a férfiról, annyira keveset mesélt magáról,
mindig csak ezeket a történeteket hajtogatta.
Úriás egyenruhájának dohos földszaga volt, és a lányba hirtelen
beléhasított, hogy az olyan katonák egyenruhája szokott ilyen
szagot árasztani, akik egy ideig holtan feküdtek a harcmezőn. Vagy
el voltak temetve. Hogy juthat ilyesmi az eszébe? Egész idő alatt
annyira feszült volt, hogy észre sem vette, mennyire fáradt.

117
– Aludj csak – válaszolt a férfi a gondolataira. – Jó – suttogta a
lány, és amikor eltűnt körülötte a világ, mintha még hallotta volna a
távolból felharsanni a repülőgépek szirénáját.
– Mi az?
Helena saját hangját hallotta, és érezte, hogy Úriás megrázza.
Amikor meglátta az ajtóban álló egyenruhás férfit, első gondolata az
volt, hogy elvesztek, elfogták őket. – A menetjegyet kérném. – Ó –
sóhajtott fel megkönnyebbülten. Próbálta összeszedni magát.
Mialatt lázasan kutatott a táskájában, magán érezte a kalauz
fürkésző pillantását. Végül megtalálta a bécsi állomáson vásárolt
sárga vonatjegyeket, és átnyújtotta a férfinak, aki hosszasan
tanulmányozta őket, miközben a vonat mozgásának ritmusával ide–
oda imbolygott, hogy egyensúlyát megtartsa. Tovább tartott, mint
Helena szerette volna.
– Párizsba utaznak? – kérdezte a kalauz. – Együtt?
– Így van – felelte Úriás.
– A kalauz idősebb ember volt. Rájuk nézett.
– Ha jól hallom, ön nem osztrák.
– Nem, norvég vagyok.
– Ó, Norvégia! Azt mesélik, gyönyörű ország.
– Igen, így van.
– Akkor ön önként jelentkezett Hitler csapatába, igaz?
– Igen, a keleti fronton voltam. Északon.
– Tényleg? Mennyire északon?
– Leningrádnál.
– Hm. És most Párizsba utazik. Együtt a...
– Barátnőmmel.
– A barátnőjével, pontosan. Szabadságon van, ugye?
– Igen.
– A kalauz kilyukasztotta a jegyeket.
Bécsből jöttek? – kíváncsiskodott tovább, miközben visszaadta
Helenának a jegyeket. A lány bólintott. – Látom, maga katolikus –
bökött a kalauz a lány nyakában lógó feszületre. – A feleségem is
az. Hátrahajolt és szétnézett a vonat folyosóján, aztán Úriáshoz
intézve szavait ezt kérdezte: – És a barátnője megmutatta magának
a Stephansdomot? – Nem. Kórházban feküdtem, ezért sajnos szinte

118
semmit sem láttam a városból. – Értem. Gondolom, akkor egy
katolikus kórházban volt, ugye?
– Igen. A Rudo...
– Igen – szakította gyorsan félbe Helena.
– Egy katolikus kórházban.
– Hm.
Miért nem megy már tovább? – gondolta zaklatottan a lány. A
kalauz újra megköszörülte a torkát. – Igen? – szólalt meg végül
Úriás. – Nem az én dolgom, de remélem, nem felejtették el
magukkal hozni az igazolást arról, hogy szabadságon vannak. –
Igazolást? – kérdezett vissza Helena. Apjával korábban kétszer is
járt Franciaországban, de sosem jutott eszébe, hogy az útlevélen
kívül más papírokra is szükségük lenne. – Bár önnek, Fraulein20,
aligha lesz ezzel problémája, viszont az egyenruhás barátjának igen
fontos lenne, hogy nála legyenek az igazolásai, hogy eddig hol
állomásozott, és most hová utazik.
– Természetesen nálunk vannak– tört ki a lányból. – Csak nem
gondolja, hogy ezek nélkül indultunk útnak? – Dehogy, dehogy –
visszakozott gyorsan a kalauz. – Csak emlékeztetni akartam rá
magukat. Csak mert néhány nappal ezelőtt... A férfi pillantása
Úriásra siklott.
–...elfogtak egy fiatalembert, akinek nem volt igazolása arról, hogy
hova rendelték, így katonaszökevénynek minősítették. Kivitték a
peronra és agyonlőtték.
– Ugye csak tréfál? – Sajnos, nem. Nem akarom megijeszteni
magukat, de a háború, az háború. Persze ha maguknál minden
rendben van, akkor nincs félnivalójuk, amikor Salzburg után elérjük
a német határt. A kocsi megrándult, a kalauz gyorsan
megkapaszkodott az ajtókeretben. A három ember némán bámulta
egymást. – Akkor ez lesz az első ellenőrzés? Salzburg után? – törte
meg végül a csendet Úriás. A kalauz bólintott.
– Köszönöm – válaszolta Úriás.
– A kalauz megköszörülte a torkát.
– Volt egy olyan korú fiam, mint maga.
– A keleti fronton esett el, a Dnyepernél.
– Nagyon sajnálom.

119
Én is sajnálom, hogy felébresztettem magukat, Fraulein. Mein
Herr!21 A kalauz tisztelgett és továbbállt. Helena megnézte, hogy
teljesen bezárult–e az ajtó, majd a kezébe temette az arcát.
– Hogy lehettem ennyire naiv! – suttogta maga elé.
– Ugyan már – karolta át a férfi.
Nekem kellett volna az igazolásra gondolnom, hiszen tudtam, hogy
nem mozoghatok szabadon. – És ha azt mondod nekik, hogy
betegszabadságon vagy, és kedvet kaptál ahhoz, hogy Párizsba
utazz? Hiszen az is a Harmadik Birodalom része, és...
– Akkor felhívnák a kórházat, és Brockhard közölné velük, hogy
megszöktem. A lány a férfi ölébe dőlve zokogott. Úriás
megsimogatta fényes, barna haját.
– Különben is tudhattam volna, hogy ez az egész túl szép ahhoz,
hogy igaz legyen – mondta. – Úgy értem – én és Helena nővér
Párizsban... A lány érezte a férfi hangjából, hogy mosolyog.
– Nem, mindjárt felébredek a kórházi ágyamban, és arra gondolok,
hogy a mindenit, micsoda álom volt! És már előre örülök, hogy
mindjárt belépsz az ajtón a reggelivel. Egyébként holnap éjszakás
leszel, ugye nem felejtetted el? Aztán elmesélem neked, hogy
Daniel hogyan lopott el húsz adag ételt az egyik svéd csapattól.
Helena a férfi felé fordította könnyáztatta arcát.
– Csókolj meg, Úriás!

Huszonnyolcadik fejezet
Siljan, Telemark, 2000. február 22.

Harry ismét sietve az órájára pillantott, és óvatosan több gázt adott.

Négy órát beszéltek meg, vagyis eddig fél óra késésben van. Ha
sötétedés után ér oda, akkor az egész út pocsékba ment. Az abroncs
recéinek maradványai csikorogva kapaszkodtak a jégbe. Csupán
négy mérföldet haladt a girbegurba, jeges úton, Harrynak mégis az
volt az érzése, mintha már órákkal ezelőtt letért volna a főútról. A
Shell–kúton vásárolt olcsó napszemüveg sem segített sokat, szeme
égett a hóról visszaverődő erős fénytől.
Végül a Skien–tábla tövében megpillantotta az út szélén álló
rendőrautót. Óvatosan lefékezett, leparkolt a kocsi mögé, és

120
leemelte síléceit a kocsi tetőcsomagtartójáról. A léc egy trøndelagi
cég terméke volt, amely tizenöt évvel ezelőtt ment csődbe. Ez
nagyjából ugyanakkor történhetett, amikor Harry utoljára kent
viaszt a sílécre, ami mostanra szívós, szürke masszává kötött a lécek
talpán.
Harry sikeresen rábukkant az útról a hétvégi ház felé vezető
nyomokra, ott voltak, ahol a jelentés írta. A síléceit mintha a
nyomokba ragasztották volna, szépen haladtak vele előre. Mire
elérte a házikót, a nap már szinte lebukott a fenyők mögé. A
feketére pácolt faház lépcsőjén két anorákos férfi és egy fiú
üldögélt. Utóbbit Harry, akinek nem volt túl sok tizenéves ismerőse,
tizenkét és tizenhat év közöttinek saccolta.
– Ove Bertelsen? – kérdezte Harry a botokra támaszkodva. Teljesen
kifulladt. – Én vagyok – emelkedett fel az egyik férfi, és kezet
nyújtott. – Ez pedig Folldal tiszt. Az illető kimérten biccentett.
Harry rájött, hogy biztosan a fiú találta meg a töltényeket, azért van
itt. – Gondolom, jólesett kiszabadulni a fővárosi levegőből –
jegyezte meg Bertelsen. Harry előbányászta a cigarettáját.
– Gondolom, Skienben sem lehet sokkal jobb a helyzet.
Folldal levette a rendőrsapkát, és megigazította a hátulját. Bertelsen
elmosolyodott. – Akárki akármit mond, Skienben százszor tisztább
a levegő, mint bármely másik norvég városban. Harry kezével
elfedte a gyufát és meggyújtotta a cigarettát.
– Igen? Na, ezt majd észben tartom.
– Találtak valamit?
– Nem igazán.
A másik három is felcsatolta magára a léceket, és Folldal
vezetésével elindultak egy kitaposott sínyomon, ami egy tisztáshoz
vezetett az erdőben. Folldal egy kiálló fekete kőre mutatott botjával.
– A srác a kő közelében, a hóban találta az üres töltényeket. Azt
hitte, hogy egy vadász gyakorolhatott itt. A kő mellett még
látszanak egy síléc nyomai, s mivel több mint egy hete nem
havazott, minden valószínűség szerint a lövöldöző nyomai azok.
Úgy tűnik, széles telemarki léceket használ. Harry leguggolt. Egyik
ujját végighúzta a kőnek azon a részén, ahol a nyomokból úgy tűnt,
a széles síléc hozzáérhetett.
– Hm. Vagy igen öreg, fából készült sílécet.
121
– Igen?
Harry egy apró, világos faszilánkot emelt a magasba. – Hoppsz –
jegyezte meg Folldal, és Bertelsenre pillantott. Harry a fiúhoz
fordult. A srác buggyos, sokzsebes nadrágot viselt, és egy
gyapjúsapkát, amit mélyen a fejébe húzott.
– A kő melyik oldalán találtad a hüvelyeket? A fiú megmutatta.
Harry lecsatolta magáról a léceket, megkerülte a követ, és hanyatt
feküdt a hóban. Az ég olyan világoskék volt, mint a tiszta téli
napokon szokott, naplemente előtt. Aztán az oldalára fordult, és
átkukucskált a kő fölött az erdő felé, abba az irányba, amerről
jöttek. A tisztás szélén négy fatönk állt.
– Találtak golyókat vagy lövésnyomot?
– Folldal az állát vakarta.
– Úgy érti, hogy átvizsgáltunk–e minden egyes fenyőfát fél
kilométeres körzetben? Bertelsen diszkréten a szája elé emelte
egyujjas kesztyűjét. Harry lepöckölte a cigaretta hamuját, és a
parazsat tanulmányozta. – Nem. Úgy értettem, hogy megvizsgálták–
e azokat a tuskókat ott?
– Miért kellett volna éppen azokat megnéznünk?
Mert a Märklin készíti a világ legnagyobb vadászpuskáit. Egy
tizenöt kilós fegyverrel képtelenség állva célozni, így feltehetőleg
ennek a kőnek támasztották neki. A Märklin–puska jobb oldalra
dobja ki az elhasznált töltényhüvelyeket. És mivel a töltények a
kőnek azon az oldalán feküdtek, abba az irányba kellett lőnie,
amerről jöttünk. Elképzelhető, hogy feltett a tönkök tetejére ezt–azt,
és azokra lövöldözött, nemdebár? Bertelsen és Folldal egymásra
nézett.
– Igen, vessünk rá egy pillantást – mondta Bertelsen.
Hacsak nem egy átkozottul nagy szú... – nyögte három perccel
később, – akkor kizárólag egy átkozottul nagy golyó lehet.
Bertelsen a hóban térdelt, és ujját az egyik tuskón tátongó lyukba
dugva keresgélt valamit. – A fenébe, a golyó olyan mélyen
belefúródott, hogy nem is érzem.
– Nézzen bele a lyukba – javasolta Harry.
– Minek?
– Ellenőrizze, nem ment–e keresztül rajta!
– Nem ment–e keresztül egy ilyen vaskos fenyőtönkön?
122
– Csak nézzen bele, hogy lát–e fényt!
Harry hallotta Folldal szuszogását maga mögött. Bertelsen a
lyukhoz illesztette a szemét.
– Ó, hogy az a magasságos...
– Látsz valamit? – kiáltotta Folldal.
– Öregem, látom az egész folyót!
Harry Folldalra nézett, aki elfordult és kiköpött. Bertelsen
feltápászkodott. – Segít bármit is a golyóálló mellény, ha egy ilyen
átokkal beleeresztenek egyet valakibe? – nyögte. – Semmit – felelte
Harry. – Egyedül csak a páncél segíthet – nyomta el a cigarettáját a
kiszáradt tönkön, és hozzátette: – Egy nagyon vastag páncél.
Tovább ácsorogtak, a léceket a havon mozgatva. – Beszélnünk kell
a szomszédos hétvégi házak lakóival – szólalt meg Bertelsen. –
Hátha látott valaki valamit. Vagy kedve támad beismerni, hogy egy
ilyen pokoli puska birtokosa.
– Azután, hogy tavaly fegyveramnesztiát adtunk... – kezdte Folldal,
de Bertelsen beszédes pillantása megállította. – Tehetünk még
valamit magáért? – kérdezte Bertelsen Harryt. – Igen – nézett Harry
komor arccal az út irányába. – Segíthetnek betolni a kocsimat.

Huszonkilencedik fejezet
II. Rudolf Kórház, Bécs, 1944. június 23.

Helena Langnak déjá vu érzése támadt. Az ablakok nyitva álltak a

folyosón, és a meleg nyári reggelt frissen nyírt fű illata töltötte meg.
Az utóbbi két hétben minden éjjel bombáztak, most mégsem érzett
füstszagot. Egy levelet tartott a kezében. Méghozzá egy csodálatos
levelet! Még a savanyú főnővér is elmosolyodott, amikor
meghallotta Helena napsugaras Guten Morgenjét.
Doktor Brockhard meglepetten pillantott fel papírjaiból, amikor
Helena kopogtatás nélkül beviharzott a szobájába.
– Nos? – kérdezte.
Levette a szemüvegét, és a nőre függesztette merev tekintetét. A
lány egy futó pillantást vetett a nedves ajakra, amely most rágcsálni
kezdte a szemüveg szárát. – Christopher – kezdte. Gyerekkoruk óta
nem használta a férfi keresztnevét. – Valamit el kell mondanom!

123
– Csodás! – mondta az orvos.
– Éppen erre vártam.
Helena tudta, hogy Brockhard mire várt: annak magyarázatára,
miért nem tett még mindig eleget azon óhajának, hogy felmenjen a
kórház főépületében lévő lakására, mikor pedig már két alkalommal
is meghosszabbította Úriás betegszabadságát.
Helena arra hivatkozott, hogy a bombázások miatt nem mer kilépni
az utcára. Brockhard ajánlatát pedig, hogy akkor majd ő megy el
hozzá anyja nyári lakába, a lány határozottan elutasította.
– Mindent elmesélek – folytatta Helena. – Mindent? – kérdezte az
orvos kis mosollyal a szája sarkában. Nem egészen, tette hozzá a
lány gondolatban, csak majdnem mindent. – Emlékszel arra a
reggelre, amikor Úriás... – Nem Úriás a neve, Helena. – Emlékszel
arra a reggelre, amikor Úriás eltűnt, és riadót fújtatok?
– Természetesen.
Brockhard az előtte fekvő lap mellé fektette szemüvegét, úgy, hogy
a szárai párhuzamosan álljanak a papír szélével.
– Már azt fontolgattam, hogy jelentem az eltűnését a katonai
rendőrségen, de aztán hirtelen előkerült ezzel a mesével, hogy fél
éjszaka az erdőben kóválygott. – Nem ott volt. A Salzburgból
induló éjszakai vonaton ült.
– Úgy? – Brockhard rezzenéstelen tekintettel dőlt hátra. Olyan férfi
volt, aki nem szerette kimutatni meglepetését. – Éjfél előtt indult el
Bécsből, majd Salzburgban másfél órát várt a visszafelé közlekedő
éjszakai vonatra. Reggel kilenckor már a Haupt–bahnhofon volt.
– Hm – Brockhard az ujjhegyei közt tartott tollat nézte.
És milyen magyarázatot adott erre az ostoba kirándulásra? – Talán
arra is emlékszel, hogy azon a reggelen én is késve értem be a
kórházba – folytatta Helena, és észre sem vette, hogy mosolyog.
– Iiigen...
– Én is Salzburgban voltam.
– Csak nem?
– De igen.
– Azt hiszem, magyarázattal tartozol nekem, Helena.
Miközben a lány elmondta, mi történt, Brockhard ujjhegyeit nézte.
A tollhegy alatt egy csepp vér serkent ki az ujjából. – Értem –
mondta Brockhard, amikor a lány végzett mondanivalójával. – Úgy
124
terveztétek, hogy Párizsba utaztok. Mégis mit hittetek, meddig
tudtok ott elrejtőzni?
– Igazából nem gondolkodtunk rajta túl sokat. Úriás úgy vélte, hogy
Amerikába kellene utaznunk. New Yorkba. Brockhard szárazon
nevetett.
– Pedig te egy olyan józan lány vagy, Helena. Persze megértem,
hogy ez a hazaáruló elvakított az édes kis hazugságaival
Amerikáról. De tudod mit?
– Nem.
– Én megbocsátok neked.
A lány értetlen arcát látva folytatta: – Igen, megbocsátok neked.
Lehet, hogy büntetést érdemelnél, de nagyon jól tudom, hogy
milyenek a nyugtalan leányszívek.
– Ez nem bocsánatkérés... – Hogy van édesanyád? Nehéz lehet neki
most, hogy magatokra maradtatok. Már három éve, hogy elfogták
az apádat, nem?
– Négy. Lennél szíves rám figyelni, Christopher?
– Kérlek, ne tégy, és ne is mondj olyasmit, amit később
megbánhatsz, Helena. Az, amit eddig mondtál, semmit sem
változtat a megállapodásunkon.
– Nem – Helena olyan gyorsan ugrott fel, hogy a szék felborult
mögötte, és a levelet, amit eddig a kezében szorongatott, lecsapta az
asztalra.
– Tessék, olvasd el! Nincs többé hatalmad sem fölöttem, sem Úriás
fölött! Brockhard a levelet nézte. A nyitott, barna boríték nem
mondott neki semmit. Kihalászta belőle a levelet, feltette a
szemüvegét és olvasni kezdett:

Waffen–SS
Berlin, június 21.
Megkaptuk a norvég rendőrminisztérium főparancsnokának, Jonas
Lienek kérvényét az oslói rendőrséghez történő azonnali
áthelyezéséről. Miután ön norvég állampolgár, semmi akadályát
nem látjuk a kérés teljesítésének. Így ez a parancs hatálytalanítja az
ön Wehrmachthoz történő áthelyezésről szóló korábbi
menetparancsot. A tartózkodási helyről és az áthelyezés
időpontjáról a norvég rendőrminisztérium küld további részleteket.
125
 Heinrich Himmler,
a Schutzstaffel (SS) főparancsnoka

Brockhardnak kétszer is meg kellett néznie az aláírást. Heinrich

Himmler személyesen! A fény felé fordította a lapot.
– Felhívhatod, és utánakérdezhetsz, ha akarod, de higgy nekem – a
levél eredeti – mondta Helena. A nyitott ablakon keresztül
behallatszott a kertből a madarak éneke. Brockhard kétszer is
megköszörülte a torkát, mielőtt megszólalt: – Tehát levelet írtatok a
norvég rendőrfőkapitánynak? – Én nem, hanem Úriás. Én csak a
pontos címet derítettem ki, és feladtam a levelet a postán.
– Te adtad fel?
– Igen. Illetve nem, igazából eltáviratoztam.
– Egy teljes kérvényt?
– Igen.
– Úgy. Hát, ez... nagyon sokba kerülhetett.
– Igen, de sürgős volt.
Heinrich Himmler... – mondta Brockhard, inkább magának, mint a
lánynak. – Sajnálom, Christopher. Újra felhangzott a száraz
nevetés: – Igazán? Hiszen elérted, amit akartál, nem, Helena?
A lány elengedte a füle mellett a kérdést, és igyekezett barátságos
mosolyt erőltetni az arcára. – Szeretnélek megkérni egy szívességre,
Christopher. – Valóban? – Úriás azt szeretné, hogy utazzak el vele
Norvégiába. Szükségem van egy ajánlásra a kórháztól, hogy
megkapjam a kiutazási engedélyt. – És most attól félsz, hogy én
leszek ennek az ajánlásnak a kerékkötője?
– Apád a kórház igazgatóságának a tagja. – Igen, valóban gondot
okozhatnék neked – Brockhard megdörzsölte az állát. Merev
tekintete a lány homlokára szegeződött. – Nem tudsz megállítani
bennünket, Christopher! Úriással szeretjük egymást. Érted?
– És miért tenném meg ezt a szívességet egy katonaringyóért?
Helena szája félig nyitva maradt. Annak ellenére, hogy megvetette
Brockhardot, és a férfi nyilvánvalóan indulatból beszélt, a lányt
hideg zuhanyként érte a szó. De még mielőtt képes lett volna
megszólalni, az orvos arca összerándult, mintha ő kapta volna a
pofont.

126
– Bocsáss meg nekem, Helena! Én... a fenébe is! – hirtelen hátat
fordított a lánynak. Helena legszívesebben azonnal elment volna, de
nem találta a szavakat, amivel elszabadulhatott volna. A férfi
kényszeredett hangon folytatta:
– Nem akartalak megbántani, Helena.
– Christopher...
– Te ezt nem értheted.
Nem gőgből mondom, de olyan kvalitásaim vannak, amelyeket,
tudom, hogy idővel megtanulnál értékelni. Lehet, hogy egy kicsit
messzire mentem, de ne felejtsd el, én egész idő alatt a javadat
akartam. Helena a férfi hátát nézte. Az orvosi köpeny egy számmal
nagyobb volt, mint a férfi keskeny, ferde háta. Eszébe jutott az a
Christopher, akit még gyermekként ismert. Szép, fekete fürtjei
voltak és igazi öltönye, pedig még csak tizenkét éves volt. Az egyik
nyáron még talán szerelmes is volt a fiúba.
A férfi lassan, reszketve kifújta a levegőt. A lány egy lépést tett
felé, de aztán meggondolta magát. Miért kellene szánalmat éreznie a
férfi iránt? Persze, nagyon jól tudta, hogy miért. Mert az ő szíve
hangosan zakatol a boldogságtól anélkül, hogy valójában bármit is
tett volna érte. Míg Christopher Brockhard, aki élete minden egyes
napján uralkodni próbált a boldogságon, örökké magányos marad.
– Christopher, mennem kell.
– Igen, persze.
Tedd, amit tenned kell, Helena! A lány az ajtó felé indult. – És én is
azt teszem majd, amit tennem kell – tette hozzá.

Harmincadik fejezet
Rendőrkapitányság, 2000. február 24.

Wright káromkodott. Már az összes kapcsolót végigpróbálta a

projektoron, mégsem sikerült élesre állítania a képet. Valaki
megköszörülte a torkát: – Azt hiszem, maga a kép életlen, Wright,
ez nem a projektor hibája.
– Hát, mindenesetre ez itt Andreas Hochner – mondta, és kezével
beárnyékolta a szemét, hogy kivehesse a teremben ülőket. Mivel a
szobának nem volt ablaka, így, hogy minden fényt lekapcsolt,

127
koromsötét lett. És mindazok után, amit a következőkben a
megbeszélésen hallott, minden bizonnyal lehallgatásbiztos is.
Andreas Wrighton, a Hírszerző Szolgálat hadnagyán kívül
mindössze három fő tartózkodott a helyiségben: Bård Ovesen
őrnagy, szintén a Hírszerző Szolgálat képviseletében, Harry Hole,
az az új fickó az NBSZ–től és maga az NBSZ vezetője, Kurt
Meirik. Hole faxolta át Whrightnak a johannesburgi
fegyverkereskedő nevét, és ő zaklatta azóta is nap mint nap
felvilágosításért. Úgy tűnt, hogy a Nemzetbiztonsági Szolgálattól jó
néhányan meg voltak róla győződve, hogy a Hírszerző Szolgálat
csupán az NBSZ valamiféle segítő szerve, holott két teljesen
egyenrangú, együttműködő szervezetről volt szó. Így aztán Wright
kénytelen volt elmagyarázni az új fiúnak, hogy azoknak az
ügyeknek, amelyek nem élveznek elsőbbséget, várniuk kell. Fél óra
múlva személyesen Meirik hívta fel Wrightot, hogy tájékoztassa
róla: az ügy elsőbbséget élvez. Miért nem voltak képesek ezt
azonnal közölni? A vászonra vetített életlen, fekete–fehér kép egy
férfit ábrázolt, aki éppen egy étterem ajtaján lépett ki. Úgy tűnt, a
fotót egy autó üvegén keresztül készítették. A férfinak széles, durva
arca és sötét szeme volt, nagy, széles orra alatt vastag, fekete, lelógó
bajuszt viselt.
– Andreas Hochner 1954–ben született Zimbabwében, német szülők
gyermekeként – olvasta Wright a magával hozott, kinyomtatott
anyagot. – Korábban zsoldos volt Kongóban és Dél–Afrikában, és
gyaníthatóan a nyolcvanas évek közepétől foglalkozik
fegyvercsempészettel. Tizenkilenc évesen hetedmagával bíróság elé
került Kinshasában egy fekete fiú meggyilkolásának vádjával, de
bizonyíték hiányában felmentették. Kétszer nősült, és mindkét
feleségétől el is vált. Johannesburgi állásadóját azzal gyanúsítják,
hogy ő áll a Szíriába csempészett légvédelmi fegyverek ügye
mögött, valamint hogy vegyi fegyvereket vásárolt Iraktól. A
boszniai háború idején feltehetően speciális puskákat adott el
Karadzicnak és Szarajevó ostromakor orvlövészeket képzett ki – de
az utóbbi információk nem nyertek megerősítést.
– Kíméljen meg a részletektől, legyen szíves – pillantott Meirik az
órájára, ami ugyan folyton késett, a hátoldalán viszont egy
szívélyes, gravírozott felirat állt a katonai parancsnokságtól.
128
– Igen, máris – lapozott tovább Wright a papírjai között. – Andreas
Hochner egyike annak a négy személynek, akiket egy
johannesburgi fegyverkereskedőnél tartóztattak le decemberben egy
razzia során. Az ügy kapcsán napvilágra került egy kódolt rendelési
lista, melyen az egyik tétel egy Märklin típusú puska, amelyet
december 21–i dátummal rendeltek Oslóból. Ez minden.
Csend lett, csupán a projektor ventilátorának zúgása hallatszott.
Valaki megköszörülte torkát a sötétben, vélhetően Bárd Ovesen.
Wright szemét árnyékolva fürkészte a szobát.
– És mi alapján feltételezzük, hogy épp Hochner az ügy
kulcsfigurája? – érdeklődött Ovesen. A sötétből Harry Hole hangja
szólalt meg: – Beszéltem egy rendőrfelügyelővel, Esaias Burne–nel
a johannesburgi Hillbrow–tól. A felügyelő elmondása szerint a
letartóztatottaknál tartott házkutatás során Hochner lakásán egy
érdekes útlevélre bukkantak, amiben Hochner fényképe mellett egy
egészen más név szerepelt. – Egy hamis útlevéllel rendelkező
fegyvercsempész éppenséggel nem akkora... szenzáció – jegyezte
meg Ovesen.
– Igazából a benne szereplő pecsétre gondoltam: Oslo, Norvégia,
december 10. – Vagyis Oslóban járt – szólalt meg Meirik. – A
társaság ügyféllistáján szerepelt egy norvég név is, mi pedig üres
töltényeket találtunk, melyek ehhez a csodafegyverhez tartoznak.
Tehát feltételezhetjük, hogy Andreas Hochner járt Norvégiában, és
hogy megkötötték az üzletet. De ki lehet a listán szereplő norvég?
– Ez sajnos nem egy közönséges postai megrendelésekre kitalált
lista, amin a vásárló neve és címe is fel van tüntetve – hallatszott
újra Harry hangja. – Az oslói kuncsaft Úriás néven szerepel rajta,
ami minden bizonnyal kódolt név. Burne szerint Hochnernek nem
fűződik különösebb érdeke ahhoz, hogy bármit is elmondjon az
üggyel kapcsolatban.
– Azt hittem, a johannesburgi rendőrség hatékony kihallgatási
módszerekkel dolgozik – mondta Ovesen. – Biztosan úgy is van, de
Hochner alighanem többet kockáztat azzal, ha beszél, mint ha tartja
a száját. Az ügyfeleik listája elég hosszú... – Úgy hallottam, Dél–
Afrikában áramot is használnak – vetette közbe Wright. –
Belevezetik a lábuk közé, a mellbimbójukba meg... hát, igen.
Átkozottul fájhat. Apropó, valaki fel tudná kapcsolni a villanyt?
129
– Egy olyan léptékű ügynél, amelybe az is beletartozik, hogy vegyi
fegyvereket vásároltak Szaddámtól, egy puska eladása Oslóban
meglehetősen kis jelentőséggel bír – mondta Harry. – Sajnos, az az
érzésem, a dél–afrikaiak, hogy úgy mondjam, fontosabb kérdésekre
tartogatják az áramot. Ezenkívül egyáltalán nem biztos, hogy
Hochner tudja, ki az az Úriás. És minekutána nem tudjuk, ki lehet
ez az ember, azt sem tudjuk, mik a tervei a fegyverrel. Merénylet?
Terrorcselekmény?
– Esetleg rablás – tette hozzá Meirik.
– Egy Märklinnel? – kérdezett vissza Ovesen.
– Az olyan lenne, mintha verébre lövöldözne ágyúval.
Vagy mondjuk egy drogkereskedőket érintő támadás – találgatott
Wright. – Nos – folytatta Harry –, Svédország legvédettebb
emberének a meggyilkolásához mindössze egy pisztolyra volt
szükség. És Palme gyilkosát soha nem kapták el. Akkor most miért
használnának egy több mint félmillió koronás fegyvert ahhoz, hogy
lelőjenek valakit?
– Mire gondolsz, Harry? – Elképzelhető, hogy a célpont nem is
norvég, hanem valaki kívülálló. Valaki, aki a terrorizmus állandó
célpontja, de a hazájában folyamatosan olyan erős védelem alatt áll,
hogy nem tudnak merényletet elkövetni ellene. Talán azt gondolják,
hogy egyszerűbb egy kisebb, békés országban meggyilkolni, ahol
kevésbé szigorú biztonsági óvintézkedésekkel kell számolniuk.
– És ki lehet a célpont? – kérdezte Ovesen. – Jelenleg egyetlen
olyan külföldi sem tartózkodik az országban, aki különösebben
nagy fenyegetettségnek lenne kitéve.
– És nem is jön senki – tette hozzá Meirik. – Lehet, hogy jóval
előbbre gondolkodtak – válaszolta Harry. – De a fegyver már vagy
egy hónapja az országban van – mondta Ovesen. – Nem túl logikus,
hogy külföldi terroristák már több mint egy hónappal a merénylet
előtt itt tartózkodjanak Norvégiában. – Lehet, hogy nem is
külföldiekről van szó, hanem norvégokról. – Norvégiában senki
sincs, aki végre tudna hajtani egy ilyen feladatot, mint amiről maga
beszél – mondta Wright, miközben a villanykapcsoló után
tapogatózott a falnál.
– Pontosan! – vágta rá Harry.
– Épp ez benne a poén.
130
– A poén?
Gondoljanak csak bele: adott egy külföldi terrorista, aki el akarja
venni egy saját honfitársa életét, és ez az illető éppen Norvégiába
készül. Mivel saját országának nemzetbiztonsági szerve a terrorista
legapróbb lépését is szemmel tartja, ahelyett, hogy megpróbálná
átlépni a határt, felveszi a kapcsolatot egy olyan norvég személlyel
vagy csoporttal, akik ugyanazokkal az indítékokkal bírnak, mint ő
maga. És ha ráadásul ez a csoport amatőrökből áll, akkor ez a
terrorista számára további előnyt is jelent, hiszen ez esetben az
illetőket nem figyelik a nemzetbiztonságiak.
– Igen, és az üres töltényhüvelyek is arra utalhatnak, hogy amatőrrel
van dolgunk – hallatszott Meirik hangja. – A terrorista és az amatőr
megegyeznek abban, hogy a terrorista kifizeti a drága fegyvert,
azután minden kapcsolatot megszakítanak, így semmi sem marad,
ami később visszavezethetne hozzá. És ezzel működésbe is hozott
egy folyamatot anélkül, hogy az anyagiakon kívül bármit is
kockáztatott volna. – De mi van, ha ez az amatőr nem teljesíti a
feladatot – szólalt meg Ovesen –, hanem mondjuk eladja a fegyvert
és lelép a pénzzel?
– Ennek nyilván megvan a veszélye, de abból kell kiindulnunk,
hogy a megbízó olyan amatőrt választ, akiről úgy véli, hogy szintén
nagyon motivált. Esetleg olyan személyes indítéka van, amely miatt
a feladatot az élete kockáztatása árán is hajlandó elvégezni.
– Érdekes feltevés – szólalt meg Ovesen.
– És hogy akarja ellenőrizni?
– Az nem fog menni. Egy olyan emberről beszéltem, akiről semmit
sem tudunk. Nem tudjuk, hogyan gondolkodik, így abban sem
bízhatunk, hogy racionálisan cselekszik majd. – Hát, ez nagyszerű –
jegyezte meg Meirik. – Vannak egyéb elméletei is, hogy miért
kerülhetett a fegyver az országba?
– Ó, még számtalan – felelte Harry.
– De ez a legrosszabb, ami elképzelhető.
– Igen – sóhajtotta Meirik.
Végül is a mi munkánk az, hogy kísérteteket kergessünk, úgyhogy
nézzük meg, szóra tudjuk–e bírni ezt a Hochnert. Mindjárt felhívok
néhány... Aú! Wright megtalálta a kapcsolót, és a szobát vakító,
fehér fény árasztotta el.
131
 Harmincegyedik fejezet
A Lang család nyári rezidenciája, Bécs, 1944. június 25.

Helena hálószobája tükrében nézegette magát. Legszívesebben

olyan szélesre tárta volna az ablakot, hogy meghallhassa a férfi
lépéseit a házhoz vezető kavicsos úton, de az anyja szigorúan
tartotta magát az elsötétítési parancshoz. A lány pillantása apja
fotójára esett, amely a tükör előtt állt a toalettasztalon. Mindig
szíven ütötte, hogy apja mennyire fiatalnak és ártatlannak tűnik a
képen.
Haját, mint mindig, egy egyszerű csattal tűzte fel. Lehet, hogy
ezúttal máshogy kellene fésülnie? Anyja régi, vörös muszlinruháját
viselte, amit Beatrice ráigazított, s ami nagyon szépen mutatott
karcsú, magas alakján. A gondolat, hogy anyja ebben a ruhában
pillantotta meg először az apját, különös volt, távoli, és egy kissé
fájó is. Talán azért, mert amikor az anyja ezekről az időkről mesélt
neki, mindig úgy érezte, mintha két egészen más emberről beszélt
volna – két szép és boldog emberről, akik azt hitték, a helyesen úton
haladnak.
Helena kihúzta a hajából a csatot, megrázta a fejét és hagyta, hogy
fürtjei az arcába hulljanak. Lenn megszólalt a csengő, hallotta
Beatrice lépteit a hallban. Hanyatt vetette magát az ágyon és érezte,
ahogy bizsereg a gyomra. Nem tehetett róla – egészen olyan érzés
volt, mintha újra tizennégy éves lenne és szerelmes. Lentről
beszélgetés tompa zaja szűrődött fel, hallotta anyja éles orrhangját
és a vállfák csörömpölését, ahogy Beatrice beakasztotta a férfi
kabátját a szekrénybe. Kabát! – gondolta Helena. Kabátot vett fel
annak ellenére, hogy olyan forró nyári este volt, amire augusztus
előtt még nemigen volt példa. Izgatottan várt, aztán meghallotta
anyja kiáltását:
– Helena!
Felkelt az ágyról, visszatűzte a hajába a csatot, a kezére nézett, és
néhányszor elismételte magában: nincs nagy kezem, nincs nagy
kezem. Vetett egy utolsó pillantást a tükörbe – csinos volt! – vett
egy remegő, mély lélegzetet, és kilépett az ajtón.
– Hele...
132
Anyja kiáltása félbeszakadt, amikor a lány megjelent a lépcső
tetején. Helena óvatosan helyezte a lábát az első lépcsőfokra, cipője
magas sarkát, amin máskor bátran leszaladt volna, most egy kicsit
bizonytalannak érezte.
– Megérkezett a vendéged – mondta az anyja.
A vendéged. Más körülmények között Helenát talán zavarta volna
anyja szóhasználata, amely azt jelentette, hogy az egyszerű, külföldi
katonát nem tekinti a ház vendégének, de ez most kivételes helyzet
volt. Az anyja nyakába tudott volna ugrani, amiért nem nehezítette
meg még jobban a dolgot, és hogy kiment a férfi fogadására, még a
lánya belépője előtt.
Helena pillantása Beatrice–re siklott. Az idős háztartási alkalmazott
mosolygott, de szemében ugyanaz a melankolikus kifejezés
tükröződött, mint anyjáéban. Aztán Helena végre a férfira nézett,
akinek szeme úgy perzselt, hogy a lány szinte érezte a lángokat a
bőrén, le kellett sütnie a tekintetét. Majd a pillantása végigfutott a
férfi barna, frissen borotvált állán, SS–kezdőbetűkkel ellátott
gallérján és a zöld egyenruhán, ami a vonaton még olyan gyűrött
volt, de mostanra ropogósra vasalták. A kezében egy csokor rózsát
tartott, amit Beatrice már biztosan elkért tőle, hogy vázába tegye, de
ő megköszönte és arra kérte, hadd várja meg vele Helenát.
A lány tett még egy lépést lefelé, keze könnyedén a korláton pihent.
Felemelte a fejét, mindhármukat átfogta pillantásával, és hirtelen
úgy érezte, hogy bármilyen furcsa, de talán ez a legszebb pillanat az
életében. Mert megértette, azok hárman mit látnak most, hogy mi
tükröződik arcukon. Anyja saját magát látta lejönni a lépcsőn, saját
elveszett álmait és fiatalságát, Beatrice a kislányt, akit saját
gyermekeként nevelt fel. Ő pedig a nőt, akit annyira szeretett, hogy
meg sem próbálta érzelmeit skandináv hűvössége, vagy jó modora
mögé rejteni.
– Gyönyörű vagy – formálták némán Beatrice ajkai. Helena
visszahunyorgott rá. Aztán leért a lépcsőn. – Hát idetaláltál a
koromsötétben? – mosolygott Úriásra. – Igen – mondta a férfi
tisztán és hangosan, és a kőlapokkal fedett magas hall visszazengte
válaszát.

Helena anyja éles, kissé metsző hangján beszélt, miközben Beatrice

133
ki–be lebegett az ebédlőbe, mint valami barátságos kísértet. Helena
nem tudta levenni szemét az anyja gömbölyű nyakát díszítő
gyémántláncról, legdrágább ékszeréről, amit csak különleges
alkalmakkor szokott hordani.
Az asszony ma este kivételt tett, és résnyire nyitva hagyta a kert felé
vezető ajtót. Az ég annyira felhős volt, hogy éjjel talán elmarad
majd a bombázás. A sztearinlámpa lángja imbolygott a nyitott ajtó
felől érkező légáramlatban, az ebédlő Lang családnevű, komoly
férfiakat s nőket ábrázoló portréin árnyak táncoltak. Helena anyja
minden képről részletesen elmesélte, hogy ki kicsoda, mit vitt
véghez és mely családból származott a házastársa. Amennyire
Helena látta, Úriás egy kissé szarkasztikus mosollyal figyelte az
előadást, de ezt a félhomályban nem lehetett jól megállapítani.
Anyja elmagyarázta, kötelességének érzi, hogy a háború idején
takarékoskodjon az árammal, de természetesen egy szót sem szólt a
család megváltozott anyagi helyzetéről, mint ahogy arról sem, hogy
Beatrice volt az egyetlen, aki a négy alkalmazott közül a házban
maradhatott.
Úriás letette villáját, és megköszörülte a torkát. A lány anyja a
hosszú ebédlőasztal déli végére ültette őket, ő maga pedig a
fiatalokkal szemközt, az asztal másik végén foglalt helyet.
– Ez igazán nagyon finom volt, Lang asszony.
Egyszerű vacsora volt. Nem annyira hétköznapi, hogy sértőnek
hasson, de semmiképp sem olyan fényűző, hogy a férfi
díszvendégnek érezhesse magát tőle.
– Beatrice érdeme – mondta Helena lelkesen.
Ő készíti Ausztria legfinomabb Wienerschnitzeljét.22 Kóstolta már
korábban? – Amennyire emlékszem, csupán egyszer. De az meg
sem közelítette a mai vacsorát.
– Schwein23 – szólalt meg az anya. – Az, amit evett, biztosan
sertéshúsból készült. Mi borjúhúst használunk hozzá, esetleg
pulykát.
– Nem emlékszem, milyen hús volt – mosolygott a férfi.
– Azt hiszem, főleg tojásból és kenyérmorzsából állt.
Helena halkan nevetett, mire anyja gyors és szigorú pillantást vetett
rá. A vacsora alatt néhányszor megakadt a társalgás, a hosszú
szünetek után pedig inkább Úriás ragadta magához a szót, mint
134
Helena vagy az anyja. Helena még azelőtt eldöntötte, hogy nem
törődik anyja véleményével, mielőtt a férfit meghívta vacsorára.
Úriás udvarias volt, de egyszerű parasztcsaládból származott, híján
volt az olyasféle kifinomultságnak és modornak, ami az úri
otthonok velejárója. De egyáltalán nem kellett aggódnia. Helenát
egyenesen ámulatba ejtette, mennyire fesztelen és magabiztos. –
Tervezi, hogy munkába áll, ha a háború véget ért? – érdeklődött
Helena anyja, és szájához emelte az utolsó falat krumplit. Úriás
bólintott, és míg Lang asszony végzett a falattal, türelmesen várta a
következő elkerülhetetlen kérdést.
– És milyen munkáról lenne szó, ha szabad kérdeznem?
– Kézbesítő.
Legalábbis még a háború előtt ígértek nekem egy állást. –
Levélhordó? Hiszen az önök országában az emberek rémesen
messze laknak egymástól, nem? – Nem, annyira azért nem rossz a
helyzet. Ott települünk le, ahol lehetőség adódik rá. A hosszú
fjordokon, völgyekben, és egyéb helyeken, ahol menedéket találunk
az időjárás és a szél elől. És van persze néhány nagyobb város és
település is az országban. – Azt mondja? Érdekes. És ha szabad
kérdeznem, vagyona van?
– Anya!
– Helena hitetlenkedve meredt az anyjára.
Igen, drágám? – kérdezte az anyja száját törölgetve, és intett
Beatrice–nek hogy leszedheti az asztalt.
– Kezdesz úgy viselkedni, mintha kihallgatáson lennénk.
– Helena barna szemöldöke v alakba húzódott.
Igen – mosolygott az anyja Úriásra, és a magasba emelte poharát. –
Kihallgatáson vagyunk. Úriás poharát felemelve viszonozta a
mosolyt.
– Megértem önt, asszonyom, hiszen Helena az egyetlen lánya.
Minden joga megvan hozzá, sőt, kötelessége tisztán látnia, miféle
férfit választott. Lang asszony keskeny ajkai már iváshoz
csücsörödtek, a borospohár azonban hirtelen megtorpant a
levegőben.
– Nem vagyok vagyonos ember – folytatta Úriás –, de szeretek
dolgozni, és a fejem is jól fog. Előfogom teremteni a kenyeret mind
Helena, mind a magam számára, sőt egészen biztosan még ennél
135
sokkal több mindent is. ígérem, hogy gondoskodni fogok a lányáról,
asszonyom! Helena igen erős késztetést érzett arra, hogy elnevesse
magát, és egyben furcsa izgalom lett úrrá rajta.
– Ó, te magasságos! – fakadt ki az asszony. – Nem gondolja,
fiatalember, hogy egy kissé gyors ez a tempó? – De igen – Úriás
nagyot kortyolt a borból és hosszasan szemlélte a poharát. – És
muszáj újra megismételnem, hogy ez a bor igazán kiváló,
asszonyom. Helena megpróbálta bokán rúgni a férfit, de nem érte el
a széles tölgyfa asztal alatt. – Most azonban különös időket élünk.
És olyan kevés is van belőle – letette a poharat, de továbbra sem
vette le róla tekintetét. A mosoly halvány jele, amit Helena
korábban látni vélt, eltűnt az arcáról.
– Tudja, asszonyom, sok hasonló estét beszélgettünk át
katonatársaimmal arról, hogy mit csinálunk majd, ha vége lesz a
háborúnak, milyen lesz az új Norvégia, és milyen álmaink vannak.
Aztán néhány órával később ezek a fiúk holtan és jövő nélkül
feküdtek a harcmezőn. Az asszonyra emelte tekintetét.
– Igen, talán túlságosan előreszaladtam, mert találtam egy nőt, akit
akarok, és aki akar engem. Körülöttünk háború tombol, és minden,
amit a terveimről elmondhatok önnek, csak ködösítés. Nekem csak
egyetlen órám maradt, hogy egy egész életet végigéljek,
asszonyom, és lehet, hogy önnek is csak ennyi jut. Helena anyjára
pillantott, aki kővé dermedve ült.
– Kaptam ma egy levelet a norvég rendőrminisztériumtól. Orvosi
vizsgálatra kell jelentkeznem Oslóban, a Sinsen Iskolában
létrehozott katonai kórházban. Három nap múlva utazom, és
magammal szeretném vinni a lányát. Helena visszafojtotta
lélegzetét. A falióra súlyos ütései végigdübörögtek a szobán. Az
asszony gyémántjai ragyogtak, miközben az izmok megfeszültek
majd elernyedtek ráncos nyakán. Egy hirtelen támadt szellő a kerti
ajtó felől lesimította a lángokat, amitől az árnyak a bútorok közti
selyemtapétára siklottak. Csak Beatrice konyhaajtóban álló árnyéka
tűnt mozdulatlannak.
– Strudel – intett a sütemény felé Helena anyja.
– Bécsi specialitás.
Csak biztosítani szeretném róla, hogy én tényleg nagyon örülök –
mondta Úriás. – Igen, bizonyára így van – válaszolta az asszony, és
136
előpréselt magából egy kényszeredett mosolyt. – A saját kertünkben
termett almából készült.

Harminckettedik fejezet
Johannesburg, 2000. február 28.

A Hilbrow rendőrőrs Johannesburg központjában feküdt, és úgy

nézett ki, mint egy erőd: a falak tetején szögesdrót húzódott, az apró
ablakok elé feszített acélháló lőrésre emlékeztetett.
– Két fekete férfit gyilkoltak meg az éjjel csak ebben a rendőrségi
körzetben – mesélte Esaias Burne tiszt, miközben körbevezette
Harryt a koszos linóleumon, a fehérre festett, hámladozó falak közt
húzódó folyosók labirintusán. – Látta a hatalmas Carlton Hotelt?
Bezárták. A fehérek rég kiköltöztek a külvárosokba, úgyhogy most
már csak egymásra lövöldözhetünk. Esaias felrántotta a nadrágját.
A férfi fekete volt, magas, iksz–lábú és meglehetősen túlsúlyos.
Hóna alatt a fehér nejloningen sötét foltokban ütközött ki az
izzadság.
– Andreas Hochnert egy a városon kívül elhelyezkedő börtönben
tartják fogva, amit mi csak Sin Citynek nevezünk – mondta. – Ma
kifejezetten ezek miatt a kihallgatások miatt hoztuk ide.
– Mások is érdeklődnek iránta? – kérdezte Harry.
– Megérkeztünk – nyitott be Esaias egy ajtón.
A szobában két férfi állt karba tett kézzel, és a helyiség egyik
oldalát kitevő üvegfal sötétbarna felületét bámulták.
– Egyirányú – suttogta Esaias.
– Ő nem láthat bennünket.
Az ablak előtt álló két férfi feléjük biccentett, és helyet szorítottak
nekik. Az üvegen keresztül egy kicsi, gyéren megvilágított szobát
láthattak, aminek berendezése mindössze egy szék és egy asztal
volt, amelyen egy csikkekkel teli hamutartó és egy asztali mikrofon
állt. A széken ülő férfi szeme sötét volt, vékony, fekete bajusza a
szája sarkától az álláig húzódott. Harry azonnal felismerte Wright
életlen fotójáról.
– Ez az a norvég? – mormolta az egyik férfi Harry felé intve. Esaias
Burne bólintott. – Oké – mondta a férfi Harryhoz fordulva anélkül,

137
hogy egy pillanatra is levette volna a szemét a kihallgatószobában
ülő férfiról.
– A tied, norvég. Húsz perced van.
– A faxban az állt...
Szarok a faxra, norvég. Tudod te, hány ország akarja kihallgatni,
vagy még inkább elérni a fickó kiadatását?
– Nem igazán.
– Örülj, hogy egyáltalán beszélhetsz vele – mondta a férfi.
– Hogyhogy hajlandó beszélni velem?
– Honnan tudjuk? Kérdezd meg tőle.
Harry igyekezett nyugodtan lélegezni, amikor belépett a keskeny
kihallgatószobába. A rozsdacsíkokkal tarkított falon lógó óra fél
tizenkettőt mutatott. Harry a rendőrökre gondolt, akik árgus
szemmel figyelik az üveg túloldaláról, talán miattuk nyirkos ennyire
a tenyere. A széken ülő alak összegörnyedt, szemét félig lehunyta.
– Andreas Hochner? – Andreas Hochner? – ismételte meg a fogoly
suttogó hangon, és olyan arccal pillantott fel, mintha legszívesebben
széttaposná az előtte álló férfit. – Nem, ő otthon van, és az anyádat
tömi. Harry óvatosan leült, miközben esküdni mert volna rá, hogy
röhögést hall a fekete üveg túloldaláról. – Harry Hole vagyok a
norvég rendőrségtől – mondta halkan.
– Belegyezett, hogy beszél velem.
– Norvég? – Hochner hangja szkeptikus volt.
Előrehajolt, és alaposan megvizsgálta Harry elé tartott igazolványát,
majd egy kissé ostoba arccal elvigyorodott. – Bocs, Hole! Nem
mondták, hogy ma Norvégia van soron, érted? Már vártalak titeket.
– Hol az ügyvéded? – Harry egy mappát csúsztatott az asztalra,
kivette belőle a lapot, amin a kérdések voltak, és egy jegyzetfüzetet.
– Felejtsd el, nem bízom a fickóban.
– A mikrofon be van kapcsolva?
– Nem tudom. Van valami mondanivalód?
Nem akarom, hogy a niggerek hallják, miről beszélünk. Hajlandó
vagyok üzletet kötni. Veled. Norvégiával. Harry felpillantott a
papírból. Az óra közvetlenül Hochner feje fölött ketyegett. Már
három perc eltelt. Valami azt súgta neki, egyáltalán nem biztos,
hogy megkapja a teljes húsz percet.

138
– Miféle üzletet? – Be van kapcsolva a mikrofon? – szűrte Hochner
a fogai között a kérdést. – Miféle üzletet? Hochner a plafonra
emelte tekintetét, majd előrehajolt az asztal fölött, és suttogva
hadarni kezdett: – Dél–Afrikában halálbüntetés jár azokért a
dolgokért, amivel ezek vádolnak. Így már kapisgálod?
– Talán. Folytasd! – Mesélek neked néhány dolgot arról az oslói
férfiról, ha cserébe garantálod nekem, hogy a kormányotok
kegyelmet kér számomra ettől a niggerkormánytól. Mivel hogy
segítettem nektek. Hiszen amikor a miniszterelnökötök itt járt, ő és
Mandela egymás karjába omoltak. Akik most a kormányban ülnek,
kedvelik Norvégiát. Támogattátok őket, és bojkottáltatok minket,
amikor ezek a niggerkommunisták erre kértek benneteket. Hallgatni
fognak rátok, érted már? – Miért nem a helyi rendőrséggel kötöd
meg az üzletet? – A rohadt életbe! – Hochner olyan erővel csapott
az asztalra, hogy a hamutartó felugrott, és cigarettacsikkek repültek
mindenfelé. – Egyáltalán nem vágod, hogy miről beszélek, te
seggfej? Ezek azt hiszik, hogy nigger kölyköket nyírtam ki! Az
asztal szélét markolva tágra nyílt szemmel meredt Harryra. Aztán az
arca összeesett, leeresztett, mint egy lyukas focilabda. Kezébe
temette az arcát.
– Ezek felkötve akarnak látni!
Fájdalmas zokogás hallatszott. Harry vizsgálódva nézte. A jó ég
tudja, hogy az a két fickó hány órája tartotta már ébren a
kihallgatással Hochnert, mielőtt ő megérkezett. Vett egy mély
levegőt, előrehajolt az asztal fölött, egyik kezével megmarkolta a
mikrofont, a másikkal pedig kirántotta a vezetékét. – Az üzlet,
Hochner! Tíz percünk van. Ki az az Úriás? A férfi ujjai közül
Harryra nézett.
– Mi?
– Gyorsabban, Hochner, azonnal itt lesznek!
Egy... egy idős férfi, biztos, hogy több mint hetvenéves. Csak
egyszer találkoztam vele, amikor leszállítottam az árut.
– Hogy nézett ki?
– Már mondtam, hogy öreg...
– Személyleírást!
– Felöltő és kalap volt rajta.

139
Az éjszaka közepén találkoztunk egy rosszul kivilágított
konténerkikötőben. Kék szeme volt, azt hiszem, középmagas...
– Miről beszéltetek egymással?
– Gyerünk, gyorsan!
– Az időjárásról.
Először angolul beszéltünk, de amikor rájött, hogy tudok németül,
akkor arra váltott. Elmeséltem neki, hogy a szüleim Elzászból
származnak, azt mondta, hogy ő is járt ott, egy Sennheim nevű
helyen.
– Milyen megbízása van?
– Nem tudom. De biztos, hogy amatőr.
Túl sokat beszélt, és amikor megkapta a puskát, azt mondta, hogy
már több mint ötven éve nem volt a kezében fegyver. Azt mondta,
gyűlöli a... A szoba ajtaját feltépték.
– Mit? Mit gyűlöl?
Ebben a pillanatban érezte, hogy egy kéz ragadja meg a
kulcscsontját, és egy hang sziszegett közvetlen közelről a fülébe:
– Mi a jó francot csinál?
Harry továbbra is Hochner arcába meredt, miközben az ajtó felé
vonszolták. A férfi tekintete üvegessé vált, ádámcsutkája föl–le
liftezett. Harry látta, hogy mozog a szája, de nem hallotta, mit
mond. Aztán becsapódott előtte az ajtó.

Harry a nyakát dörzsölgette, miközben Esaias kivitte a repülőtérre.

Már húsz perce autóztak, amikor a rendőrfelügyelő megszólalt.
– Hat éve dolgozunk az ügyön. A fegyvercsempészek listája húsz
országot ölel fel. Pontosan ettől tartottunk, ami ma bekövetkezett,
hogy valaki diplomáciai segítséget ajánl fel információért cserébe.
Harry vállat vont. – És? Maguk elkapták, és jól végezték a
munkájukat, Esaias, most már csak a jutalmat kell bezsebelniük.
Az, hogy ki és milyen megállapodást köt Hochnerrel és a
kormánnyal, már nem a maguk dolga.
– Maga rendőr, Harry, úgyhogy tisztában van vele, hogy milyen az,
amikor bűnözőket hagyunk futni, olyan embereket, akik
szemrebbenés nélkül veszik el mások életét, és akikről pontosan
tudjuk, hogy ha kiszabadulnak, ugyanott fogják folytatni, ahol
abbahagyták. Harry nem válaszolt.
140
– Ugye tudja? Nagyszerű. Akkor lenne egy javaslatom. Úgy tűnt,
hogy maga megkapta a részét az üzletből. Vagyis, innentől kezdve
csak magán múlik, hogy betartja–e a saját részét az üzletből vagy
nem. Understand – izzít?24
– Én csak a munkámat végzem, Esaias, és az sincs kizárva, hogy
Hochnert a későbbiekben tanúként kell majd használnom.
Sajnálom. Esaias olyan erővel csapott a kormányra, hogy Harry
összerezzent.
– Hadd meséljek el valamit, Harry. 1994–ben a választások előtt,
amikor még fehér kisebbségi kormányunk volt, Hochner lelőtt két
tizenegy éves fekete kislányt. Az egyik fekete negyed víztornyából
nyitott tüzet egy iskolaudvarra. Azt hittük, hogy az Afrikaner
Volkswag, az apartheid párt állt a támadás mögött. Az iskola körül
vita alakult ki, mert volt három fehér diákjuk. Singapore–golyókat
használt, ugyanazt a típust, amit Boszniában is használtak. Ez a
fajta golyó száz méter után szétnyílik, és mindent keresztülfúr,
amibe beleütközik. Mindkét gyereket a nyakán találta el, és ez
egyszer az égvilágon semmit sem számított, hogy a mentőknek,
szokás szerint, több mint egy óra alatt sikerült kiérnie egy feketék
lakta városrészbe. Harry hallgatott.
– Nagyon téved, ha azt gondolja, hogy csak a bosszúról van szó.
Azon már túl vagyunk, Harry. Már tudjuk, hogy egy új társadalmat
nem lehet bosszúra építeni. Ezért az ország első demokratikus úton
megválasztott fekete kormánya létrehozott egy bizottságot, hogy
feltárják az apartheid ideje alatt történt túlkapásokat. Ez nem a
bosszúról szólt, hanem a beismerésről és a megbocsátásról. Sok
sebet begyógyítottak, és az egész társadalomnak jót tett. De
ugyanakkor azt is látjuk, hogy kezdjük elveszíteni a harcot a
bűnözéssel szemben, különösen itt Joeburgban, ahol a dolgok
egészen kicsúsztak az ellenőrzés alól. Fiatal és sérülékeny
társadalom vagyunk, Harry, és be kell bizonyítanunk, hogy a
törvény és a rend jelent valamit, és hogy a káosz nem szolgálhat
mentségül a további bűnözésre. Mindenki emlékszik erre a
kilencvennégyben történt gyilkosságra, és árgus szemmel kísérik az
ügyet az újságokban. Ezért fontosabb ez az egész, mint a maga vagy
az én privát ügyem, Harry. Esaias ökölbe szorított keze újra a
kormányra sújtott.
141
– Nem arról van szó, hogy élet és halál urának tekintjük magunkat,
hanem arról, hogy visszaadjuk az emberek hitét az
igazságszolgáltatásban. És olykor ehhez halálbüntetésre van
szükség. Harry kirázott egy cigarettát a dobozból, résnyire letekerte
az ablakot, és kibámult az kiszáradt táj egyhangúságát megtörő
sárga salakdombokra.
– Szóval, mit mond, Harry? – Hogy lépjen a gázra, Esaias,
különben lemaradok a repülőgépről. Esaias akkorát sózott a volánra,
hogy Harry nem is értette, hogy maradt a kormányrúd egészben.

Harmincharmadik fejezet
Lainzer Állatkert, Bécs, 1944. június 27.

Helena egyedül ült André Brockhard fekete Mercedesének hátsó

ülésén. Az autó lassan végiggurult a vadgesztenyefákkal
szegélyezett sétányon. A Lainzer Állatkert istállói felé tartottak.
A lány végigfuttatta tekintetét a zöld tisztásokon. Mögöttük
porfelhő keletkezett a száraz kavicsúton, a kocsiban pedig még a
nyitott ablakok dacára is szinte elviselhetetlen volt a hőség. A
bükkerdő árnyékában legelésző lovak felemelték a fejüket, amikor a
kocsi elhajtott mellettük az úton.
Helena imádta a Lainzer Állatkertet. A háború előtt gyakran töltötte
a vasárnapokat a Bécsi–erdő déli részén húzódó hatalmas, erdős
területen családjával piknikezve, vagy barátaival biciklizve.
Nem érte váratlanul, amikor reggel a kórházban az az üzenet várta,
hogy André Brockhard beszélni akar vele, és délelőtt kocsit küld
érte. Amióta megkapta a kórház vezetőségének ajánlását és a
kiutazási engedélyt, a fellegekben járt, így az első gondolata az volt,
hogy ki kell használnia az alkalmat, és meg kell köszönnie
Christopher apjának az igazgatóság segítségét. Rögtön a második
pedig az volt, hogy André Brockhard aligha azért hívatta magához,
mert a hálálkodását akarja hallani. Nyugodj meg, Helena,
ismételgette magában. Most már nem állíthatnak meg, holnap
reggel elutazunk innen.
Tegnap becsomagolta ruháit és legkedvesebb holmijait két
bőröndbe. Utolsónak az ágya fölött lógó feszületet tette be. Az

142
apjától kapott játékdoboz a toalettasztalon maradt. Furcsa, hogy a
dolgok, melyekről korábban mindig azt hitte, sosem fog tőlük
megválni, mennyire jelentőségüket vesztették most. Beatrice
segített neki becsomagolni, közben a múltról beszélgettek, azokról
az időkről, amikor együtt hallgatták a földszinten, amint anyja föl–
le masíroz a lépcsőkön. Nagyon nehéz lesz a búcsú, de most csak az
estére gondolt. Úriás ugyanis kijelentette, hogy szégyen és gyalázat
lenne úgy elutaznia Bécsből, hogy semmit sem látott a városból,
ezért meghívta Helenát vacsorázni. Hogy hová, azt nem árulta el,
csak titokzatosan kacsintott és megkérdezte, hogy a lány szerint
kölcsönkérheti–e az erdész kocsiját.
– Megérkeztünk, Fraulein Lang – szólt a sofőr, és az út felé
mutatott, ahol a sétány egy szökőkútnál véget ért. A víz fölött egy
aranyozott Ámor–szobor egyensúlyozott fél lábon egy zsírkőből
készített földgolyó tetején. Mögötte szürke kőből épült uradalmi
épület állt. Mindkét oldalán egy–egy alacsony, hosszú, vörösre
festett faépület volt hozzátoldva, ezek, valamint még egy
egyszerűbb kőház ölelték körül a kúria mögötti belső udvart.
A kocsi megállt, a sofőr kiszállt, és kinyitotta Helenának az ajtót.
André Brockhard a főépület ajtajában állt. Elindult a lány felé,
fényes lovaglócsizmáján megcsillant a napfény. A férfi az ötvenes
éveinek közepén járt, de járása olyan ruganyos volt, mint egy
fiatalemberé.
Piros gyapjúzakóját kigombolta, hisz meleg volt, de azt is jól tudta,
hogy atletikus felsőteste így jobban érvényesül. Lovaglónadrágja
izmos combjára simult. Az idősebb Brockhard egy cseppet sem
emlékeztetett a fiára.
– Helena! – A férfi hangja szívélyes és barátságos volt, mint az
olyan nagy formátumú embereké szokott, akik maguk dönthettek
arról, hogy egy helyzetnek mikor kell szívélyessé és barátságossá
válnia. Helena már régen nem találkozott vele, de úgy érezte,
Brockhard mit sem változott: ugyanaz az ősz haj, daliás termet, kék
szem, hatalmas, arisztokratikus orr. Bár a szív formájú száj azt
sugallta, hogy a férfinak bizonyára van egy gyengédebb oldala is,
de ezt csak kevesekkel osztotta meg. – Hogy van az édesanyja?
Remélem, nem volt túlságosan nagy szemtelenség tőlem, hogy csak
így idekérettem a munkából – mondta a férfi és gyors, száraz
143
kézfogásra nyújtotta kezét. Aztán anélkül, hogy megvárta volna a
lány válaszát, folytatta: – Beszélnem kell magával, és úgy vélem, az
ügy nem tűr halasztást – kezével a ház felé mutatott.
– Parancsoljon! Ó, de hiszen járt már itt korábban.
– Nem – mosolygott hunyorogva Helena a férfira.
– Nem?
Én pedig azt hittem, Christopher elhozta magát ide, hiszen fiatalabb
korukban szinte elválaszthatatlanok voltak. – Sajnálom, de rosszul
emlékszik, Herr Brockhard, Christopher és én valójában nem is
ismertük egymást, de...
– Valóban? Akkor viszont körülvezetem. Menjünk le az
istállókhoz! A férfi könnyedén Helena derekára tette a kezét, és az
egyik faépület felé irányította. Lépteik alatt megcsikordult a kavics.
– Szomorú, ami az édesapjával történt, Helena. Valóban sajnálatos.
Bárcsak tehetnék valamit magáért és az édesanyjáért!
Mondjuk, meghívhatna bennünket télen a karácsonyi fogadásukra,
úgy, mint azelőtt, gondolta Helena, de nem szólt egy szót sem.
Különben is, így legalább anyja nem macerálta azzal, hogy tartson
velük.
– Janjic! – kiáltott Brockhard egy fekete hajú fiúnak, aki a fal
mellett állt a napon, és a nyergeket tisztította.
– Hozd ki Velencét!
A fiú eltűnt az istálló ajtajában, Brockhard pedig az ostorral a térdét
ütögetve várt, és közben fel–le hintázott a sarkán. Helena a
karórájára pillantott. – Attól tartok, hogy nem maradhatok túl
sokáig, Herr Brockhard. A munkaidőm... – Nem, persze, megértem.
Akkor rá is térek a mondandómra. Az istállóból heves nyerítés és
patadobogás hallatszott. – Ahogy talán tudja is, az apjának és
nekem voltak közös üzleteink. Természetesen a sajnálatos
csődesemény előtt.
– Igen, tudom. – Helyes. És biztosan azt is tudja, hogy az apjának
jelentős tartozása volt. Közvetve ez volt az oka a történteknek. Úgy
értein, ez a szerencsétlen... – Brockhard a megfelelő szó után
kutatott. – ...vonzódása a zsidó uzsorások iránt nagyon nem vált a
javára.
– Joseph Bernsteinre gondol? – Már nem emlékszem ezeknek az
embereknek a nevére. – Pedig kellene, hiszen ő is részt vett a
144
maguk karácsonyi fogadásán. – Joseph Bernstein – nevetett
Brockhard, de a szeme komoly maradt.
– Ez már nagyon régen történhetett.
– 1938 karácsonyán. A háború előtt.
Brockhard bólintott, és türelmetlen pillantást vetett az istálló ajtaja
felé. – Jól emlékszik, Helena. Ez igazán dicséretes.
Christophernek olyasvalakire van szüksége, akinek jó a feje. Úgy
értem, mivel ő olykor–olykor elveszíti a sajátját. Máskülönben
Christopher nagyon rendes fiú, majd meglátja. Helena szíve
hevesebben kezdett verni. Mi ez az egész? Az idősebb Brockhard
úgy beszél hozzá, mintha a jövendőbeli menye lenne. De azt is
érezte, hogy a rémület helyett a dühe veszi át az irányítást. Amikor
újra szóhoz jutott, barátságos hangot akart megütni, de a harag már
fojtogatta a torkát, ezért hangja keményen és ridegen csendült fel:
– Bízom benne, hogy nem történt semmiféle félreértés, Herr
Brockhard. Brockhard bizonyára észrevette a lány hangjának
változását, mert már közel sem volt olyan szívélyes, mint amikor
köszöntötte:
– Ha mégis ez történt volna, akkor el kell söpörnünk ezt a félreértést
az útból. Szeretném, ha vetne erre egy pillantást. Egy papírlapot
húzott elő a piros kabát belső zsebéből, széthajtotta és átnyújtotta a
lánynak.
A szerződésnek tűnő dokumentum tetején a Bürgschaft25 szó állt. A
lány szeme végigfutott a sűrű sorokon. Nem értett belőle túl sokat
azonkívül, hogy a szülei Bécsi–erdőn álló házát is megemlítették
benne, és hogy a lap alján apja és André Brockhard aláírása
szerepel. Kérdő tekintettel nézett a férfira.
– Ez egy kezességvállalás – szólalt meg. – Valóban – bólintott a
férfi. – Amikor a zsidó bankokra rátette a kezét az állam, eljött
hozzám, hogy vállaljak kezességet egy nagyobb németországi
refinanszírozási kölcsönhöz. Én pedig, sajnos, voltam olyan
vajszívű, és belementem. Az édesapja büszke ember volt, és hogy
az általam adott pénzbiztosíték ne keltse a tiszta jótékonyság
látszatát, ragaszkodott hozzá, hogy a nyári lakot, ahol most az
édesanyjával laknak, a kezességem biztosítékaként jelölje meg a
szerződésben. – Miért pénzbiztosítékért, és miért nem a hitelért?
Brockhard meglepve nézett rá.
145
– Jó kérdés. Mert a ház értéke nem volt elég a hitelhez, amire az
apjának szüksége volt. – André Brockhard aláírása viszont elég volt
hozzá? A férfi elmosolyodott. A kezét végighúzta erős bikanyakán,
amelyen meg–megcsillant a fényes izzadságréteg.
– Van egynéhány érdekeltségem Bécsben.
Ez igazán visszafogott kijelentés volt, hiszen mindenki tudta, hogy
André Brockhard a legnagyobb osztrák gazdasági társaságok közül
kettőben is hatalmas részesedéssel rendelkezik. 1938–ban az
Anschluss, azaz Ausztria német megszállása után mindkét társaság a
szerszámok és gépek gyártásáról a tengelyhatalmak számára
készülő fegyverek előállítására tért át, Brockhard pedig többszörös
milliomossá vált. És Helena most már azt is tudta, hogy az a ház is
az ő tulajdona, amiben anyjával élnek. Úgy érezte, mintha egy kő
lenne a gyomrában. – Ne vágjon már ilyen aggódó arcot, kedves
Helena! – nyugtatgatta Brockhard, és a melegség hirtelen visszatért
a hangjába. – Gondolhatja, hogy nem akarom elvenni a tetőt az
édesanyja feje felől. De Helena gyomrában a kő egyre súlyosabb
lett. A férfi ennyi erővel akár azt is hozzátehette volna, hogy „sem a
leendő menyem feje felől".
– Velence! – kiáltott fel hirtelen Brockhard.
Helena az istállóajtó felé fordult, és látta, hogy a lovászfiú egy
hófehér lovat vezet ki az árnyékból. Bár a gondolatok villámként
cikáztak a fejében, egy pillanatra mindent elfelejtett. Ez volt a
legszebb ló, amit valaha látott.
Mintha egy földöntúli teremtmény állt volna előtte. – Egy lipicai –
mondta Brockhard. – A világ legjobb idomított lófajtája. 1562–ben
importálták Spanyolországból, II. Maximiliantól. Édesanyjával
együtt biztosan jártak már a Spanyol Lovasiskolában, és látták a
bemutatójukat.
– Igen, természetesen.
– Olyan, mint a balett, nem igaz?
Helena bólintott. Képtelen volt levenni a szemét az állatról. –
Augusztus végéig itt, a Lainzer Állatkertben töltik a nyári
szünetüket. Sajnos, a Spanyol Lovasiskola lovasain kívül senki más
nem ülhet fel rájuk. Egy gyakorlatlan lovas miatt rossz szokásokat
vehetnének fel, akkor pedig az eddig edzéssel töltött évek kárba

146
vesznek. A ló fel volt nyergelve. Brockhard megragadta a kantárt, a
lovászfiú pedig oldalra lépett. Az állat néma csendben állt.
– Egyesek szerint kegyetlenség tánclépésekre tanítani a lovakat,
mert az állatnak gyötrelmet okoz olyasmit megtenni, ami természete
ellen való. Azok, akik ezt állítják, még nem látták ezeket a lovakat
idomítás közben, de én már igen. És nekem elhiheti: a lovak
imádják. És tudja miért? A férfi megsimogatta az állat orrát.
– Mert ez a természet rendje. Isten az ő végtelen bölcsességében
úgy rendezte, hogy a leigázott teremtmények sosem boldogabbak
annál, mint amikor szolgálhatnak és engedelmeskedhetnek a
fölöttük állóknak. Gondoljon csak a gyerekek és a felnőttek
viszonyára. Vagy a férfiakra és a nőkre. A gyengébbek még az
úgynevezett demokratikus országokban is önként átadják a hatalmat
az elitnek, azoknak, akik erősebbek és okosabbak náluk. Ez már
csak így van. És mivel mi mindannyian Isten teremtményei
vagyunk, minden felsőbbrendű teremtmény köteles gondoskodni
arról, hogy az alárendelt teremtmények behódoljanak.
– Hogy boldogabbá tegyék őket?
– Pontosan, Helena!
Maga nagyon sok mindent megért, ahhoz képest, hogy... egy
ennyire fiatal nő. Helena hirtelen nem is tudta eldönteni, hogy a
férfi melyik szót hangsúlyozta ki jobban.
– Fontos, hogy az ember megértse, hogy hol is van a helye: fenn
vagy lenn. De ha harcol a helyzete ellen, soha nem lesz boldog.
Brockhard megveregette a ló nyakát, és az állat nagy, barna
szemébe nézett.
– De te nem harcolsz ellene, ugye?
Helena tudta, hogy a kérdés valójában neki szólt, és behunyta a
szemét, miközben igyekezett mélyeket lélegezni. Tisztában volt
vele, hogy amit most mondani fog, az döntő lehet további életére
nézve, és ezért nem tanácsos engednie, hogy pillanatnyi dühe
kerekedjen felül.
– Ugye?
Velence hirtelen felnyerített, és oldalra rántotta a fejét. Brockhard
megcsúszott a kavicson, elvesztette az egyensúlyát, és a ló nyaka
alatt lógó kantárba kapaszkodva próbált talpon maradni. A lovászfiú
szaladni kezdett, de mire odaért volna, Brockhard vörös és izzadt
147
arccal feltápászkodott, és dühösen odébb intette. Helena képtelen
volt elfojtani mosolyát, amit könnyen lehet, hogy Brockhard észre
is vett. A férfi mindenesetre nyomban a lóra emelte az ostort, de
aztán hirtelen lehiggadt, és leeresztette a karját. Néhány keresetlen
szó is elhagyta szív alakú ajkát, ami csak még jobban szórakoztatta
Helenát. Aztán Brockhard vendégéhez lépett, és ismét könnyedén,
de parancsolóan a lány derekára tette a kezét:
– Eleget láttunk már, magának pedig fontos munkája van, ami nem
várhat, Helena. Hadd kísérjem oda a kocsihoz! A lépcsőnél
megvárták, amíg a sofőr beül az autóba, és elindul feléjük.
– Bízom benne és nagyon számítok rá, hogy hamarosan újra látjuk
egymást, Helena – fogta meg a férfi a lány kezét. – Egyébként a
feleségem megkért rá, hogy adjam át szívélyes üdvözletét
édesanyjának. Sőt, mintha azt is említette volna, hogy a következő
hétvégék egyikén szívesen látná magukat vacsorára. Nem
emlékszem, mikor, de majd jelezni fogja. Helena megvárta, amíg a
sofőr kiszáll, és kinyitja előtte az ajtót, majd így szólt:
– Tudja, hogy ez a jól idomított ló miért lökte önt a földre, Herr
Brockhard? – kérdezte, és nézte, ahogy a férfi szeme újra elsötétül a
dühtől.
– Mert egyenesen a szemébe nézett, Herr Brockhard. A lovak
kihívásnak tekintik a szemkontaktust, annak, hogy nem tisztelik
sem őket, sem a ménesben betöltött rangjukat. Ha nem tudják
elkerülni a szemkontaktust, más módon kell reagálniuk, például
úgy, hogy fellázadnak. A tisztelet kimutatása nélkül sosem fogja
tudni fegyelmezni őket, legyen bármennyire is felsőbbrendű
helyzetben – ezt bármelyik állatidomító megmondhatja önnek.
Némelyik fajta egyenesen képtelen elviselni, ha nem kap tiszteletet.
Argentína egyik magashegységében él egy vadló, amelyik azonnal a
legközelebbi szakadék felé iramodik, ha egy ember a hátára ül.
Minden jót, Herr Brockhard!
Helena beült a Mercedes hátsó ülésére, és miközben a kocsi ajtaja
halkan becsapódott mögötte, remegve kifújta a levegőt. A Lainzer
Állatkert sétányán lefelé haladtukban, lehunyt szeme mögött látta,
ahogy André Brockhard kővé dermedt alakja eltűnik az autó
mögötti porfelhőben.

148
 Harmincnegyedik fejezet
Bécs, 1944. június 28.

– Jó estét, meine Herrschaften!26

Amikor az alacsony és sovány főpincér mélyen meghajolt előttünk,
Helena Úriás karjába csípett, mert a férfi nem bírta visszafojtani
nevetését. A kórháztól idáig vezető utat már így is végignevették a
nagy felfordulás miatt, amit ide vezető útjukon okoztak. Ugyanis
kiderült, hogy Úriás csapnivaló sofőr, ezért Helena egészen a
Hauptstrasséig minden alkalommal, amikor a szűk kis úton
szembejött egy autó, azt követelte, hogy húzódjanak félre. Úriás
azonban e helyett a dudát nyomta, aminek az lett az eredménye,
hogy a szembejövő kocsik vagy kitértek előlük az út szélére, vagy
egyszerűen megálltak. Szerencsére nem volt túlságosan sok autó
Bécs utcáin, így még fél nyolc előtt, ép bőrrel eljutottak a város
központjában fekvő Weihburggasséra.
A főpincér egy gyors pillantást vetett Úriás egyenruhájára, majd
mély, aggodalmas ránccal a homlokán az asztalfoglalásokat
tartalmazó könyvbe mélyedt. Helena átpillantott a férfi válla fölött.
A fehér, korinthoszi oszlopokkal tartott, aranyszínűre mázolt
mennyezetről kristálycsillárok lógtak, amelyek alatt a csevegés és
nevetés zaját épp csak túlharsogta a zenekar.
Szóval, ez a „Három Huszár", gondolta Helena boldogan. Olyan
érzése támadt, mintha az a három lépcsőfok a bejáratnál valamilyen
varázslatos módon a háború sújtotta városból egy olyan világba
vezette volna őket, ahol a bombák és az ehhez hasonló
szörnyűségek csupán illúziók. Richard Strauss és Arnold Schönberg
alighanem állandó vendégek lehettek itt, Bécsben ugyanis ez az
étterem volt a gazdag, művelt és liberális rétegek találkozóhelye.
Méghozzá annyira a liberális rétegeké, hogy Helena apjának soha
meg sem fordult a fejében, hogy elhozza ide családját.
A főpincér a torkát köszörülte. Helena sejtette, hogy Úriás
őrvezető–helyettesi rangjelzése nem igazán imponált neki, ráadásul
a könyvben szereplő furcsa, idegen név is zavarba ejthette.
– Az asztaluk készen van, kérem, kövessenek! – szólalt meg végül,
majd két étlapot megragadva kipréselt magából egy mosolyt, és
149
eltipegett. Az étterem tele volt. – Parancsoljanak! Úriás kissé
megadó mosollyal pillantott Helenára. Egy terítetlen asztalt kaptak
a konyhába vezető lengőajtó mellett. – A pincér azonnal itt lesz –
mondta a főpincér és továbbállt. Helena körülnézett, és elnevette
magát:
– Nézd csak! – mondta.
– Eredetileg az volt a mi asztalunk.
Úriás megfordult. És valóban, odafenn, a zenekar előtt az egyik
pincér éppen leszedett egy két személyre megterített asztalt.
– Sajnálom – mondta. – Azt hiszem, inkább őrnagyi rangjelzést
kellett volna a nevem mellé tenni, amikor felhívtam őket. Abban
bíztam, hogy a szépséged túlragyogja majd a hiányzó
rendfokozatokat. Helena éppen megragadta a kezét, amikor a
zenekar egy vidám csárdásba kezdett.
– Ezt biztosan nekünk játsszák – mondta a férfi.
– Talán – sütötte le a lány a szemét.
– De ha mégsem, az sem fontos.
Amit most hallasz, az cigányzene. Az igazi cigányok nagyon szépen
zenélnek. Látsz itt valahol cigányokat? Úriás anélkül rázta meg a
fejét, hogy levette volna a tekintetét a lány arcáról, mintha
különösen fontos lett volna, hogy minden egyes vonást, apró ráncot
vagy hajszálat megjegyezzen.
– Mindegyiküket elvitték – mondta a lány.
– A zsidókat is. Szerinted igazak a hírek?
– Milyen hírek?
– Amik a koncentrációs táborokról szólnak.
Úriás megvonta a vállát. – Háború idején mindenféle híresztelések
keringenek. Ami engem illet, én alighanem egészen biztonságban
érezném magamat Hitler fogságában. A zenekar egy háromszólamú
dalba kezdett valami idegen nyelven, a vendégek közül néhányan
velük énekeltek.
– Mi ez? – kérdezte Úriás.
– Egy verbunkos – válaszolta Helena.
Katonaének, olyan, mint az a norvég dal, amit a vonaton énekeltél.
Ezekkel a dalokkal sorozták be a fiatal, magyar férfiakat a Rákóczi–
szabadságharc idején. Min nevetsz?

150
– Mindenen. Olyan furcsa dolgokat tudsz. Azt is érted, hogy miről
énekelnek? – Egy kicsit. Hagyd már abba a nevetést! – kuncogta a
lány. – Beatrice magyar, és mindig énekelt nekem, így ragadt rám
néhány szó. Elfeledett hősökről, példaképekről, ilyesmikről szólnak.
– Elfeledett. – Úriás megszorította a lány kezét. – Egy nap ezt a
háborút is elfelejtik majd. A pincér időközben észrevétlenül az
asztaluk mellé érkezett, és diszkrét torokköszörüléssel jelezte
közelségét.
– Sikerült választaniuk, meine Herrschaften?
– Máris – válaszolt Úriás. – Mi a mai ajánlata?
– Hanchen.
– Kakas? Jól hangzik.
Ajánlana esetleg egy finom bort is nekünk? Helena? Helena
pillantása végigfutott az étlapon.
– Miért nincsenek az árak feltüntetve? – érdeklődött.
– A háború miatt, Fraulein. Napról napra változnak.
– És mennyibe kerül a kakas?
– Ötven schilling.
Helena a szeme sarkából látta, hogy Úriás elsápad. – Én egy gulyást
kérek – mondta a lány. – Úgyis nemrég ettünk, és úgy hallottam, itt
nagyon jól készítik a magyar ételeket. Nincs kedved megkóstolni,
Úriás? Nem egészséges egy nap kétszer vacsorázni.
– Én... – fogott bele Úriás. – És valami könnyű bort is kérnénk –
fejezte be a rendelést Helena. – Akkor két gulyásleves és egy
könnyű bor lesz? – kérdezte a pincér felvont szemöldökkel.
– Biztosan érti, mire gondolok – nyújtotta vissza neki Helena az
étlapot egy sugárzó mosoly kíséretében. Egymást nézték, míg a
pincér el nem tűnt a konyhaajtóban, aztán kitört belőlük a nevetés.
– Bolond vagy! – kacagott Úriás. – Én? Nem én hívtalak meg a
„Három Huszárba" kevesebb, mint ötven schillinggel a zsebemben!
A férfi elővett egy zsebkendőt, és áthajolt az asztal fölött. – Tudja
mit, Fraulein Lang? – kérdezte, miközben óvatosan felitatta a lány
nevetéstől kicsordult könnyeit. – Szeretem magát. Igen, nagyon
szeretem. Ebben a pillanatban felharsantak a szirénák.

Amikor Helena később visszagondolt erre az estére, mindig azt

kérdezgette magától, nem csal–e az emlékezete. Valóban olyan
151
sűrűn hullottak a bombák, ahogy hitte? És igaz–e, hogy ott fordult
meg minden, a Síephansdom középső folyosóján lépkedve. S bár
jóllehet, utolsó bécsi éjszakájuk a valószerűtlenség fátylába
burkolózott, ez soha nem akadályozta meg abban, hogy hideg
napokon a boldog emlékek melegséget lopjanak szívébe. És azt sem
értette soha, hogyan lehet, hogy ennek a nyári éjszakának
ugyanazok az apró pillanatai az egyik napon nevetést, a másikon
pedig könnyeket csaltak az arcára. Amikor a sziréna felüvöltött, az
összes többi hang elnémult. Egy másodpercre az egész vendéglő
jéggé dermedt, majd felhangzottak az első szitkok az aranyozott
boltívek alatt.
– Hunde!27
– Scheisse!28 Még csak nyolc óra van!
– Úriás a fejét rázta.
– Az angolok teljesen megőrültek – mondta.
– Még be sem sötétedett.
Hirtelen az összes pincér az asztalok körül kezdett sürgölődni,
miközben a főpincér rövid vezényszavakat kiabált. – Nézd! – szólalt
meg Helena. – A vendéglő mindjárt romokban hever, ezeknek meg
csak azon jár az eszük, hogy kifizettessék a számlákat, mielőtt a
vendégek elrohannak. Egy sötét zakós férfi felugrott a pódiumra,
ahol a zenekar már a hangszereit csomagolta.
– Figyeljenek ide! – kiabálta. – Arra kérünk mindenkit, aki rendezte
a számláját, hogy azonnal induljon el a legközelebbi óvóhelyre, ami
a Weihburggasse 20. mellett található. Kérem, maradjanak
csendben és figyeljenek! Ha kiértek innen, induljanak el jobbra, és
menjenek az utcán lefelé kétszáz métert. Figyeljék a vörös
karszalagos embereket, ők majd megmutatják önöknek, merre kell
menniük. És kérem, nyugodjanak meg, a repülőgépek egy ideig
még úgyis itt lesznek.
Ebben a pillanatban már fel is hangzott az első bomba robaja. A
pódiumon álló férfi akart még valamit mondani, de a felfordulás és
a sikolyok elnyelték a hangját, úgyhogy feladta. Keresztet vetett,
leugrott az emelvényről és eltűnt.
Mindenki a kijárat felé igyekezett, ahol már feltorlódtak a
félelemtől bénult emberek. Egy hölgy az esernyőjéért sikoltozott a
ruhatárban: „Mein Regenschirm!", de a ruhatárosok már nem voltak
152
a helyiségben. Ujabb robaj hallatszott, ezúttal közelebbről. Helena
az elhagyott szomszédos asztalt nézte, ahol a félig üres
borospoharak egymáshoz csörrentek, amikor a terem megremegett.
Magas, kétszólamú csengés volt. Két fiatalabb hölgy egy
rozmárszerű, meglehetősen ittas férfit vonszolt a kijárat felé. A férfi
inge felcsúszott, ajkán átszellemült mosoly játszott.
Az étterem két perc leforgása alatt teljesen kiürült, és különös csend
telepedett rájuk. Mindössze a ruhatárból hallatszott be csendes
hüppögés, ahol a korábban esernyője után kiabáló hölgy immár a
pultra borulva zokogott. Az asztalokon félig elfogyasztott ételek és
nyitott palackok árválkodtak. Úriás még mindig Helena kezét fogta.
A csillárokat egy újabb robbanás rázta meg, mire a ruhatárban lévő
hölgy is magához tért, és sikoltozva kirohant.
– Végre egyedül – szólalt meg Úriás. A föld megremegett alattuk,
és a plafonról finom, aranyozott vakolat szitált csillogva. Úriás
felállt és előre nyújtotta a karját. – A legjobb asztalunk éppen
megürült, Fraulein. Ha megengedi... Helena megragadta a karját,
felemelkedett, és a pódium felé indultak. Szinte meg sem hallotta a
fütyülő hangot. Az azt követő robbanás fülsiketítő volt, a falakról
leomló finom vakolat homokviharként kavarodott fel a hatalmas
ablakokon keresztül bezúduló huzatban. A lámpák kialudtak. Úriás
meggyújtotta az asztalon álló gyertyákat. Azután kihúzta a lánynak
a széket, hüvelyk – és mutatóujja közé csípte az összehajtott
szalvétát, egy rántással szétnyitotta a levegőben, majd finoman
Helena ölébe terítette.
– Hänchen und Prädikatswein?29 – kérdezte, miközben diszkréten
lesöprögette az asztalról, a terítékről és a lány hajáról az
üvegcserepeket.
Talán a fények és a lassan leszálló sötétben csillogó aranyozott por
miatt volt. Esetleg a nyitott ablakokon keresztül beáramló hűvös
huzat miatt, ami szusszanásnyi szünetet hozott a forró nyárba. Vagy
egyszerűen a saját szíve, az ereiben száguldozó vér miatt érezte úgy
a lány, hogy sokkal intenzívebben élte át ezeket az órákat, mint
korábban bármi mást. Mert az emlékeiben zene is szólt, pedig a
zenekar ekkorra már rég összepakolt és elmenekült. Vagy a zene
csak álom volt? Csak néhány évvel később, nem sokkal a lánya
születése előtt jött rá teljesen véletlenül, miért is emlékezett zenére.
153
Gyermekének apja színes üveggolyókból álló forgót akasztott az
újonnan vásárolt bölcső fölé. Egyik este aztán, amikor kezével
végigsimított az üveggolyókon, újra hallotta a zenét, és egyszeriben
azt is megértette, hogy miért emlékezett rá. A „Három Huszár"
kristálycsillárja játszotta nekik azon az estén ezt a finom, magas
hangú harangjátékot, miközben a föld imbolygott alattuk, és Úriás
fel–alá masírozott. A konyhából Salzburger Nockerlt 30 a pincéből
pedig, ahol mellesleg az egyik sarokban rábukkant a borospalackot
szorongató szakácsra is, három üveg Heuriger bort hozott. A
szakács semmi jelét nem adta, hogy meg kívánná akadályozni
Úriást abban, hogy kiszolgálja magát, sőt elismerően biccentett,
amikor az felmutatta neki a borosüveget, amit választott. Aztán a
férfi a gyertyatartó talpa alá dugta negyven schillingjét, és kisétáltak
az enyhe júniusi éjszakába. A Weihburggasse csendes volt, de a
levegő sűrű volt a füst, a por és a föld szagától.
– Sétáljunk egyet – javasolta Úriás.
Anélkül, hogy bármelyikük egy szóval is említette volna, hova
menjenek, jobbra fordultak a Kärtnerstrasse felé, és hirtelen az
elsötétített, néptelen Stephansplatzon találták magukat.
– Magasságos Isten! – szólalt meg Úriás. Az előttük tornyosuló
hatalmas katedrális betöltötte az eget.
– A Stephansdom? – kérdezte. – Igen – hajtotta hátra a lány a fejét,
és pillantása végigkövette a Südturmot, a sötétzöld templomtornyot
az ég felé, ahol már előbukkantak az első csillagok. Helena
következő emlékképe az volt, hogy a katedrálisban állnak, az itt
menedéket kereső emberek közt, majd gyereksírás és orgonazene
hallatszik. Egymásba karolva lépkedtek az oltár felé, vagy ezt is
csak álmodta? Lehet, hogy meg sem történt, hogy a férfi hirtelen
magához szorította, és azt mondta, legyen az övé, amire ő azt
suttogta, hogy igen, igen, igen, miközben a templomtér a boltívek, a
galambok és a Megfeszített felől visszazengte feléjük a szavakat,
míg azok igazzá nem váltak? Megtörtént, vagy sem, ezek a szavak
akkor is igazabbak voltak, mint azok, amelyeket az André
Brockharddal folytatott beszélgetés óta hordozott magával:
– Nem mehetek veled!
– Ez is elhangzott, de hol és mikor?

154
Aznap délután elmondta az anyjának, hogy nem utazik el, de nem
magyarázta meg miért. Az anyja vigasztalni próbálta, de Helena
nem volt képes elviselni az asszony éles, önelégült hangját, így
bezárkózott a hálószobájába. Aztán, amikor Úriás megérkezett, és
bekopogtatott az ajtón, a lány elhatározta, hogy nem gondolkodik
tovább, csak hagyja, hadd zuhanjon, félelem nélkül, nem gondolva
az alatta tátongó feneketlen szakadékra. Lehet, hogy a férfi ezt már
akkor észrevette, amikor ajtót nyitott neki, és talán már ott, a
küszöbön megkötötték azt a néma egyezséget, hogy életük
hátralévő részét csak a vonatig tartó órák jelentik.
– Nem mehetek veled!
André Brockhard neve úgy égette a száját, mint az epe, ki kellett
köpnie. És vele együtt a többit is: a kezességről szóló
dokumentumot, az anyját, aki az utcára kerülhet, apja örökre
elvesztett tisztességét és Beatrice–t, akinek nincs senkije és nincs
ahová mehetne. Igen, ezt az egészet elmondta neki, de mikor? Még
ott a katedrálisban? Vagy amikor az utcákon keresztül a
Filharmonikerstrasse felé rohantak, ahol a járdát tégla és üvegcserép
borította, és a régi cukrászda ablakában lobogó sárga lángok
mutatták nekik az utat a fényűző, de most néptelen és elsötétített
hotel recepciójához? Gyufát gyújtottak és találomra leemeltek egy
kulcsot a falról, felbukdácsoltak a lépcsőkön az emeletre, ahol a
vastag szőnyegek elnyelték lépteiket, és kísértetként végigsuhantak
a folyosókon a 342–es szobát keresve. Aztán egymás karjába
zuhantak, letépték a másikról a ruhát, mintha azok is lángolnának.
Úriás lehelete égette a lány bőrét, ő pedig véresre karmolta a férfit,
és ajkaival simította végig a sebeket. Addig ismételgette a szavakat,
míg végül úgy hangzottak, mint egy könyörgés: „Nem mehetek
veled!" Amikor a légiriadó azt jelezte, hogy a bombák ezen az estén
már nem hullanak tovább, ők véres lepedőkbe csavarva feküdtek, a
lány pedig egyre csak sírt. Ezután mintha minden egy testekből,
alvásból és álmokból álló örvénnyé folyt volna össze. A lány már
nem is tudta, mikor szeretkeznek, és mikor álmodja csak, hogy
szeretkeznek. Amikor az éjszaka közepén az eső felébresztette,
ösztönösen tudta, hogy a férfi nincs ott.
Az ablakhoz lépett, és lenézett az utcákra, melyeket az eső már
tisztára mosott a hamutól és a földtől. A víz a járda szélén
155
hömpölygött, és egy kinyitott, gazdátlan esernyő vitorlázott rajta
lefelé a Duna irányába. Visszament az ágyhoz és lefeküdt. Amikor
újra felébredt, kinn már pirkadt, az utcák felszáradtak, és a férfi ott
feküdt mellette visszafojtott lélegzettel. A lány az éjjeliszekrényen
álló órára nézett – még két óra volt a vonat indulásáig.
Végigsimított a férfi homlokán.
– Miért nem lélegzel? – suttogta. – Éppen most ébredtem fel. Te
sem lélegzel. A lány odabújt a férfihoz, aki meztelen volt, de a teste
meleg és izzadt.
– Akkor most egészen halottak vagyunk.
– Igen – válaszolta a férfi.
– Voltál valahol.
– Igen. Helena érezte, hogy a férfi reszket.
– De most újra itt vagy.

NEGYEDIK RÉSZ - TISZTÍTÓTŰZ

Harmincötödik fejezet
Bjørvikai konténerkikötő, 2000. február 29.

Harry egy barakk mellett parkolt le, az egyetlen lejtős területen,

amit a teljesen sík bjørvikai rakparton talált. A hirtelen jött enyhe
időjárás megolvasztotta a havat, a nap pedig hét ágra sütött –
egyszóval csodálatos idő volt. Végigsétált a gigantikus
legódarabokként egymásra halmozott konténerek között, melyek
éles árnyékot vetettek az aszfaltra. A betűk és jelzések szerint a
konténerek olyan távoli vidékekről érkeztek, mint Taiwan, Buenos
Aires és Cape Town. Megállt a rakpart mellett emelkedő falnál,
behunyta a szemét, és beszippantotta a sós víz, a naptól
felmelegedett kátrány és a dízel szagának keverékét. Amikor újra
kinyitotta a szemét, a dán komp épp besiklott a látóterébe. A hajó
egy hatalmas jégszekrényhez hasonlított, ami folyton ugyanazokkal
a legális és olcsó alkoholmámorra vágyó emberekkel ingázik oda–
vissza két kikötő között.
Tisztában volt vele, hogy ennyi idő múltán képtelenség bármi
nyomot találni Hochner és Úriás találkozásával kapcsolatban, sőt,
156
az sem volt teljesen biztos, hogy éppen ebben a konténerkikötőben
találkoztak. Ennyi erővel akár Filipstad is lehetett a helyszín. De
valahol mélyen mégis bízott benne, hogy a hely elárulhat neki
valamit, vagy legalább egy kis lökést ad fantáziájának.
A rakpart szélén egy gumiabroncsba botlott. Lehet, hogy szereznie
kellene egy hajót, amin nyáron elvihetné apját és Søst a tengerre.
Apjának jót tenne, ha kimozdulna végre. Az egykor annyira
közvetlen és barátságos férfi felesége nyolc évvel ezelőtti halála óta
teljesen begubózott. Søs pedig nem jut túl messzire egyedül,
segítség nélkül, még akkor sem, ha vele kapcsolatban az ember
gyakran megfeledkezik arról, hogy Down–kóros.
Egy madár röppent be a konténerek közé. A kékcinke huszonnyolc
kilométert tesz meg egy óra alatt. Ezt Ellen mesélte Harrynak. A
tőkés réce pedig hatvankettőt. Mindketten nagyjából ugyanolyan jól
boldogulnak. Nem, Søssel nem lesz baj, inkább az apja miatt
aggódott.
Harry igyekezett összpontosítani. A jelentésbe szóról szóra leírt
mindent, amit Hochner elmondott, de most igyekezett a férfi arcát is
felidézni, hátha rájön, mi az, amit nem mondott el. Hogy is nézett ki
Úriás? Hochner nem tudott sok mindent felidézni róla, de ha valaki
le akar írni egy személyt, akkor rendszerint a legszembetűnőbb
dolgokkal kezdi, azzal, ami az illetőt a többi embertől
megkülönbözteti.
És az első, amit a ruházatától és a korától eltekintve Hochner
Úriással kapcsolatban említett, az a férfi kék szeme volt.
Amennyiben Hochner a kék szemet nem tekintette valami nagyon
különleges sajátosságnak, ez alighanem azt jelentette, hogy
Úriásnak nem volt semmilyen látható fogyatékossága, nem mozgott
vagy beszélt feltűnően furcsán.
Németül és angolul is tud, és járt egy Sennheim nevű helyen
Németországban. A Drøbak irányába csordogáló komp után bámult.
Világlátott. Mi van, ha Úriás tengerész volt? Harry még korábban
felütött egy Németország térképet, de nem talált semmiféle
Sennheimt. Az is lehet, hogy ezt csak Hochner találta ki.
Valószínűleg semmi jelentősége nincsen.

157
Hochner azt mondta, hogy Úriás tele van gyűlölettel. Akkor
elképzelhető, hogy helyes a korábbi feltevése, miszerint annak, akit
keresnek, személyes indítéka van. De mit gyűlölhet?
Amint a nap lebukott a hegylánc mögé, az Oslo–fjord felől fújó szél
nyomban harapóssá vált. Harry szorosabbra húzta magán kabátját,
és visszaindult a kocsihoz. És vajon a félmilliót egy megbízótól
kapta vagy saját pénzből lebonyolított üzletről van szó?
Elővette mobiltelefonját, egy apró, új, mindössze kéthetes Nokiát.
Sokáig küzdött ellene, de Ellen végül rábeszélte, hogy szerezzen be
egyet. Kikereste a lány számát.
– Szia Ellen, itt Harry! Egyedül vagy? Nagyszerű. Szeretném, ha
nagyon koncentrálnál. Igen, játszani fogunk. Mehet? Azelőtt
gyakran csinálták ezt. A „játék" azzal indult, hogy Harry adott a
lánynak néhány kulcsszót.
Semmi háttér–információt vagy tényt, amiről korábban már
szilárdan meggyőződött, csupán egytől öt szóig terjedő, rövid
információtöredékeket, véletlenszerű sorrendben. A módszert az
idők során továbbfejlesztették. A legfontosabb szabály az volt, hogy
legalább öt és legfeljebb tíz töredéket kellett megadni. Harrynak
jutott eszébe az ötlet, egy Ellennel kötött fogadás után, ahol egy
éjszakai műszak volt a tét. Nem hitte el ugyanis a lánynak, hogy az
képes két perc alatt megjegyezni a kártyák sorrendjét egy pakliban,
azaz úgy, hogy minden kártyalapra mindössze két másodperce jut.
Harry három éjszakai műszakot bukott el, mire feladta. Ezután a
lány elmondta neki a módszert, aminek a segítségével megjegyezte
a lapokat. Nem kártyaként gondolt a lapokra, hanem előzőleg
minden egyes kártyához egy személyt vagy eseményt kötött, így
ahogy a kártyalapok egymás után következnek a pakliban, kialakul
egy történet. Kombinációs készségét a munka során is igyekezett
alkalmazni, olykor elképesztő eredményeket produkálva.
– Egy hetvenéves férfi – sorolta lassan Harry. – Norvég. Félmillió
korona. Megkeseredett. Kék szem. Märklin–puska. Beszél németül.
Semmi fogyatékosság. Fegyvercsempészet a konténerkikötőnél.
Lőgyakorlat Skien közelében. Ennyi. Beült a kocsiba.
– Semmi? Sejtettem. Oké. Csak gondoltam, egy próbát megér.
Mindenesetre köszönöm. Szia! Harry már a dugóban ült, amikor
hirtelen eszébe villant valami, és visszahívta a lányt.
158
– Ellen? Megint én vagyok. Figyelj, egy dolgot elfelejtettem. Itt
vagy? Már több mint ötven éve nem volt a kezében fegyver.
Ismétlem: már több mint ötven... igen, tudom, hogy ez több mint
négy szó. Még mindig semmi? Ó, a francba, eltévesztettem a
lehajtót! Szia Ellen, és köszi! Ledobta a telefont az anyósülésre, és a
vezetésre koncentrált. Éppen kikeveredett a körforgalomból, amikor
a telefon megszólalt.
– Itt Harry. Mi? Erre meg hogy a fenébe jöttél rá? Jól van, jól van,
ne kapd fel a vizet Ellen, csak időnként elfelejtem, hogy néha
magad sem tudod, mi is folyik a saját kobakodban. Az agyadban.
Abban a hatalmas, csodálatos agyadban, Ellen. Ja igen, most ahogy
mondod, teljesen világos lett az egész. Hálás köszönetem.
Ahogy letette a telefont, abban a pillanatban eszébe jutott, hogy
még mindig lóg a lánynak a három éjszakai műszakkal. Most hogy
már nem a gyilkosságiaknál volt, valami mást kell kitalálnia. És
nagyjából három másodpercet el is töltött ezzel a kérdéssel.

Harminchatodik fejezet
Irisveien, 2000. március 1.

Az ajtó kinyílt, és Harry egy ráncos arcból világító, éles, kék

szempárral találta magát szemközt.
– Harry Hole, rendőrség – mutatkozott be.
– Én telefonáltam ma reggel.
– Persze.
Az idős férfi magas homlokából hátrasimítva viselte ősz haját,
kötött kiskabátja alól nyakkendő kandikált elő. Even és Signe Juul –
ez állt a városközponttól északra elterülő, csöndes villanegyedben
fekvő, piros ikerház postaládáján.
– Kérem, fáradjon be, Hole úr!
A hangja nyugodtan csengett, és volt valami a tartásában, amitől a
férfi sokkal fiatalabbnak tűnt valóságos életkoránál. Harry végzett
egy kis kutatást, mely során többek között arra is rábukkant, hogy a
történelemprofesszor a második világháborúban részt vett a hazai
ellenállási mozgalomban. És bár Even Juul jó ideje nyugdíjba
vonult, továbbra is a norvég megszállás időszakának és a Nasjonal

159
Samling messze legelismertebb szaktekintélyének számított. Harry
lehajolt, és levette cipőjét. A falon, közvetlenül az orra előtt, régi,
kissé megfakult fekete–fehér képek lógtak kis keretekben. Az egyik
fotó egy fiatal ápolónőt ábrázolt, egy másik pedig egy fehér felöltős
fiatalembert. Bementek a nappaliba, mire az ősz pofájú Airdale–
terrier azonnal abbahagyta az ugatást, kötelességtudóan
megszaglászta Harry lábnyomát, majd leheveredett Juul karosszéke
mellett. – Olvastam néhány cikkét a Dagsavisenben, melyek a
fasizmussal és a nemzetiszocializmussal foglalkoznak – vágott bele
Harry, miután helyet foglalt. – Te jó ég, csak nem maguk is
járatják? – mosolygott Juul.
– Ezekből úgy tűnt, nagyon szívén viseli, hogy felhívja a figyelmet
napjaink neonáci jelenségeire. – Igazából nem a figyelem felkeltése
a célom, csupán történelmi párhuzamokra mutatok rá. A történész
felelőssége a tények feltárásáig terjed, az ítélkezés nem a mi
feladatunk.
Juul meggyújtotta a pipáját. – Sokan úgy gondolják, hogy az igaz és
a hamis szilárd abszolútumok. Nincs igazuk, mert ezek az idők
során folyamatosan változnak. A történész feladata mindenekelőtt
az, hogy megtalálja a történeti igazságot, megjelölje a forrásokat, és
hogy objektíven, érzelmektől mentesen bemutassa őket. Ha a
történészek ítélkeznének az emberi ostobaság fölött, akkor a
munkánk a jövő számára újra csak értéktelen őskövület lenne – az
adott kor „igazhitűinek" lenyomata. Kék füstfelhő emelkedett a
levegőbe.
– De gondolom, nem emiatt fáradt ide. – Egy férfi után nyomozunk,
és szeretném megkérdezni, hogy tudna–e segíteni nekünk? – Igen,
ezt már a telefonban is említette. Ki ez a férfi? – Nem tudjuk. De
feltehetőleg kék szemű, norvég és hetven év fölött járhat. És beszél
németül.
– És?
– Ez minden.
– Juul elnevette magát.
– Akkor van miből válogatniuk.
– Valóban.
Százötvennyolcezer hetven feletti férfi él az országban, és ahogy én
saccolom, nagyjából százezerre tehető azoknak a száma, akiknek
160
kék a szemük és németül is tudnak. Juul felvonta szemöldökét.
Harry kissé bután elmosolyodott:
– Statisztikai Évkönyv. Csak utánanéztem a móka kedvéért... – És
miből gondolják, hogy én segíteni tudok maguknak? – Az én
ötletem volt. A keresett személy azt mondta valakinek, hogy már
több mint ötven éve nem volt a kezében fegyver. Arra jutottam,
akarom mondani, az egyik kolléganőm arra jutott, hogy a több mint
ötven az ötven és hatvan közé esik.
– Logikus.
– Igen, a kolléganő nagyon... öhm, logikus.
Mondjuk azt, hogy ötvenöt éve történhetett, így éppen a második
világháború közepénél kötünk ki. Ekkoriban húsz év körüli
fiatalember lehetett, aki fegyvert viselt. Ebben az időben azonban
minden norvégnak be kellett szolgáltatnia a saját birtokában lévő
fegyvereket a németeknek. Hogyhogy mégis volt fegyvere? Harry
felemelte három ujját, úgy folytatta: – Vagy az ellenállási
mozgalomban vett részt, vagy Angliába menekült, vagy jelentkezett
a németek oldalán a frontra. Jobban beszél németül, mint angolul.
Vagyis... – A kolléganője szerint elképzelhető, hogy a férfi a
fronton volt? – szólt közbe Juul.
– Pontosan.
– Juul a pipáját szívogatta.
Az ellenállók közt is sokan voltak, akiknek meg kellett tanulniuk
németül – mondta. – A beépülések, lehallgatások, a kémkedés
miatt. És ne feledkezzünk meg a svéd rendőri erők szolgálatában
álló norvégokról sem. – Ezek szerint a következtetésünk mégsem
állja meg a helyét? – Hadd gondolkodjak egy kicsit hangosan –
mondta Juul. – Megközelítőleg tizenötezer norvég jelentkezett
önként frontkatonának, ebből hétezret hívtak be, vagyis ennyien
jutottak fegyverhez. Ez sokkal magasabb szám, mint amennyien
angliai szolgálatra jelentkeztek. És, bár nagyon sokan részt vettek a
háború végén az ellenállási mozgalomban, még mindig köztük
voltak a legkevesebben, akik fegyvert tarthattak a kezükben. Juul
mosolygott.
– Egyelőre tegyük fel, hogy maguknak van igazuk. Gondolom,
tisztában vannak vele, hogy a telefonkönyv nem tünteti fel az
egykori frontkatonák neve mellett, hogy korábban a Waffen–SS–
161
ben szolgáltak. Feltételezem, arra is rájötték, hol lehetne ennek
utánanézni. Harry bólintott.
– A hazaárulókkal foglalkozó archívumban. A nevek mellett
mindenütt ott szerepel a bírósági eljárással kapcsolatos összes adat.
Az elmúlt napokban végigmentem az egészen, remélve, hogy
elegen meghaltak már ahhoz, hogy egy kezelhető mennyiséget
kapjunk, de tévedtem. – Na igen, ezek aztán átkozottul szívósak –
nevetett Juul. – Akkor most rátérnék arra, ami miatt felhívtam.
Maga mindenkinél jobban ismeri a frontkatonák hátterét. Azt
szeretném, ha segítene nekem megérteni, hogyan gondolkodik egy
ilyen ember, mi mozgatja.
– Köszönöm a bizalmat, Hole, de én történész vagyok, így én sem
tudok többet az egyes ember indítékairól, mint bárki más. Mint
bizonyára tudja, magam is részt vettem az ellenállási mozgalomban,
ez a tény pedig éppen nem jogosít fel arra, hogy belehelyezzem
magamat egy frontkatona gondolatmenetébe. – Én azt hiszem, hogy
azért mégiscsak tud egy s mást, Juul.
– Valóban?
– Szerintem érti, hogy mire gondolok.
Elég alapos kutatómunkát végeztem. Juul megszívta a pipáját és a
vendégét fürkészte. A beálló csendben Harry arra lett figyelmes,
hogy áll valaki az ajtóban. Megfordult, és egy idős asszonyt
pillantott meg. A nő meleg, nyugodt pillantása Harryn nyugodott.
– Éppen beszélgetünk, Signe – mondta Even Juul.
Az asszony vidáman Harry felé biccentett, és már épp meg akart
szólalni, amikor tekintete összetalálkozott Even Juul pillantásával.
Biccentett, és halkan behúzta az ajtót.
– Szóval tudja? – szólalt meg Juul. – Igen. Ápolónő volt a keleti
fronton, ugye? – Leningrádnál. 1942–től egészen az 1943
márciusáig, a visszavonulásig – a professzor letette pipáját. – Miért
keresik ezt a férfit? – Hogy őszinte legyek, még magunk sem tudjuk
pontosan. De könnyen lehet, hogy egy merényletről van szó.
– Hm. – Tulajdonképpen arra szeretnénk rájönni, hogy kit kell
keresnünk. Valami különcöt? Egy férfit, aki még mindig
meggyőződéses náci? Egy bűnözőt? Juul a fejét rázta:
– A frontkatonák legtöbbje megbűnhődött tetteiért, de aztán vissza
tudott illeszkedni a társadalomba. Sőt, némelyiküknek ez
162
meglepően jól sikerült, annak ellenére, hogy a hazaáruló bélyeg
rajtuk maradt. De ha jobban belegondolunk, nincs ebben semmi
különös, hiszen a jó anyagi forrásokkal rendelkezők gyakran
foglalnak állást olyan kritikus helyzetben, mint egy háború. –
Vagyis olyasvalakit keresünk, aki feltehetőleg vitte valamire az
életben?
– Így van.
– Netán a társadalom csúcsán állhat?
– Nem, semmiképpen.
A nemzeti viszonylatban fontos gazdasági és politikai posztok
ugyanis nem voltak elérhetőek az egykori frontkatonák számára.
– De lehet például önálló iparos vagy cégalapító. Mindenesetre elég
tehetős ahhoz, hogy megvásároljon egy több mint félmillió
koronába kerülő fegyvert. De kire vadászhat? – Feltétlenül a fronton
eltöltött múltja állhat a dolog hátterében?
– Nekem valami azt súgja, hogy igen.
– Vagyis maga szerint bosszúról lehet szó?
– Ez nagyon elképzelhetetlen magyarázat lenne?
– Nem, semmi esetre sem.
Sok egykori frontkatona tekinti magát valódi hazafinak, mivel
1940–ben, akkor és abban a helyzetben, úgy gondolták, hogy a
nemzet érdekében cselekednek. Ezért azt, hogy a háborút követően
hazaárulásért elítélték őket, a legteljesebb mértékben justizmordnak
tekintették.
– Valóban?
Juul hátrasimította haját. – Igen. Azonban az akkori bírák nagy
része már halott, mint ahogy azok a politikusok is, akik annak
idején engedélyezték a leszámolást. Ezért a bosszúteória elég
soványnak tűnik. Harry felsóhajtott. – Igaza van. Csak próbálok
összeállítani egy képet abból a néhány meglévő kirakós darabkából.
Juul gyorsan az órájára pillantott.
– Megígérem, hogy gondolkodom a dolgon, de őszintén szólva
tényleg nem vagyok róla meggyőződve, hogy a segítségükre
lehetek. – Mindenesetre köszönöm – állt fel Harry. Hirtelen eszébe
jutott valami, és kabátja zsebéből előhúzott egy csomag összehajtott
papírt. – Hoztam egy másolatot a johannesburgi kihallgatásról
készült jelentésből. Megtenné, hogy vet rá majd egy pillantást?
163
Hátha talál benne valami fontosat, ami az én figyelmemet elkerülte.
Juul igennel válaszolt, de közben szkeptikusan csóválta a fejét.
Harry, miközben a folyosón felhúzta a cipőjét, rábökött a fehér
kabátos fiatalembert ábrázoló képre:
– Ez maga? – Igen, még a múlt század közepén – nevetett Juul. –
Még a háború előtt készült Németországban, ahol apám és
nagyapám nyomdokain haladva orvosnak tanultam. Amikor a
háború kitört, hazajöttem, és valójában pusztán kíváncsiságból
vettem történelemkönyvet a kezembe. Aztán egyszer csak késő volt:
függővé váltam.
– Ejtette az orvostudományt?
– Ez attól függ, honnan nézzük.
Arra próbálok magyarázatot találni, hogy egy személy vagy egy
ideológia hogyan tud olyan sok embert elcsábítani. Ha úgy vesszük,
ez is orvostudomány. Juul elnevette magát:
– Még nagyon, nagyon fiatal voltam.

Harminchetedik fejezet
Continental Hotel, második emelet, 2000. március 1.

– Igazán örülök, hogy ilyen körülmények között is találkozhattunk –

emelte fel Bernt Brandhaug a borospoharát. Koccintottak, és Aud
Hilde a külügyi tanácsosra mosolygott.
– És nem kizárólag a munka miatt – tette hozzá a férfi, és addig
nézte a nőt, amíg az zavarában le nem sütötte a szemét. Brandhaug
tovább tanulmányozta a lányt. Nem kifejezetten szép, kissé
elnagyoltak a vonásai, és van némi túlsúlya. Viszont elbűvölően
flörtölt, és amúgy is kifejezetten fiatalosan volt molett. A nő a
személyzeti osztályról hívta fel még délelőtt egy olyan ügy kapcsán,
amit, ahogy mondta, nem tudja, hogyan kellene kezelnie, de még
mielőtt folytathatta volna, a férfi arra kérte, menjen fel az irodájába.
Alighogy belépett hozzá, Brandhaug azonnal úgy döntött,
pillanatnyilag mégsincs ideje, inkább munkaidő után egy vacsora
mellett beszéljék meg a dolgot. – Némi extra juttatás nekünk, állami
alkalmazottaknak is jár – mondta Brandhaug. A nő feltehetőleg azt
hitte, hogy a férfi a vacsorára értette a megjegyzést.

164
Eddig minden a legnagyobb rendben ment. A főpincér a szokásos
asztalhoz vezette őket, és amennyire Brandhaug látta, egyetlen
ismerős sem volt az étteremben. – Tehát, erről a furcsa ügyről lenne
szó, amit tegnap kaptunk – kezdte a nő, miközben a pincér az ölébe
terítette a szalvétát. – Egy idősebb férfi keresett meg bennünket
azzal, hogy az adósai vagyunk. Mármint a külügyminisztérium.
Közölte, hogy csaknem kétmillió koronával tartozunk neki, és egy
levélre hivatkozott, amit még 1970–ben küldött a minisztériumnak.
Brandhaug a plafonra emelte tekintetét. Kicsit kevesebb sminket
kellene használnia, gondolta.
– Azt elárulta, hogy miért is tartozunk neki?
– Azt mondta, hogy a haditengerészetnél szolgált. A Nortrashipről
mondott valamit, hogy visszatartották a bérét. – Ó, igen, azt hiszem,
már sejtem miről lehet szó. Mit mondott még?
– Hogy már nem tud tovább várni, és hogy becsaptuk őt és a többi
haditengerészt. És hogy majd Isten megbüntet bennünket a
vétkeinkért. Nem tudom, hogy beteg volt–e vagy csak részeg,
mindenesetre elég rossz bőrben volt. Hozott magával egy levelet,
amit a norvég főkonzul írt alá Bombayben 1944–ben, aki a norvég
állam nevében garantálta, hogy négy évre visszamenőleg kifizetik
majd neki, a norvég kereskedelmi flotta kormányosának, a háborús
időkre vonatkozó veszélyességi pótlékot. Ha nem lett volna ez a
levél, természetesen egyszerűen kidobtuk volna az öreget, és nem
zaklatjuk magát egy ilyen a jelentéktelen üggyel.
– Akkor fordulsz hozzám, Aud Hilde, amikor csak akarsz –
nyugtatta meg a férfi, de azonnal belé is hasított a pánik: biztos,
hogy Aud Hildének hívják a nőt?
– Szegény ördög – folytatta Brandhaug, és intett a pincérnek, hogy
hozzon még bort. – Az a legszomorúbb ebben az ügyben, hogy a
férfinak természetesen igaza van. A Nortrashipet azért alapították,
hogy elvégezze a norvég kereskedelmi flotta azon részének az
adminisztrációját, amit a németek nem foglaltak le. Részben
politikai, részben kereskedelmi érdekeltségű szervezet volt. A britek
például jelentős összeget fizettek veszélyességi pótlék címén azért,
hogy a megmaradt norvég hajókat és legénységüket hadi célokra
használhassák. De a pénz, a legénység zsebe helyett, egyenesen az
állam és a hajózási társaságok pénztárába került. Több százmillió
165
koronáról van szó. A haditengerészek megpróbáltak bírósági
eljárást indítani az őket illető javakért, de 1954–ben a legfelsőbb
bíróságon elvesztették a pert. A parlament csak 1972–ben hagyta
jóvá, hogy a haditengerészeknek valóban joguk van a pénzükhöz.
– Ez a férfi biztos, hogy nem kapott semmit. Azt állította, hogy
azért nem, mert a Kínai–tengeren volt és nem a németek, hanem a
japánok torpedózták meg a hajóját.
– Megmondta a nevét?
– Konrád Åsnes.
Várjon, mindjárt megmutatom a levelet. Kiállított egy számlát a
kamattal és a kamatos kamattal együtt. A nő lehajolt a táskájáért. A
felsőkarja finoman megrezdült. Kicsit többet kellene tornáznia,
gondolta Brandhaug. Négy kiló mínusz és Aud Hilde akár teltkarcsú
is lehetne, és nem... vaskos. – Hagyd csak – mondta Brandhaug. –
Nem kell megmutatnod. A Nortraship a Kereskedelmi
Minisztériumhoz tartozik. A lány rápillantott. – A férfi kifejezetten
amellett kardoskodott, hogy mi tartozunk neki. Tizennégy napos
fizetési határidőt adott. Brandhaug nevetett.
– Komolyan? És mitől lett neki hirtelen ennyire sürgős hatvan év
után? – Azt nem árulta el. Csak annyit tett hozzá, ha nem fizetjük
ki, magunknak kell viselnünk a következményeket. – Ó, te jó ég! –
Brandhaug megvárta, míg a pincér mindkettőjüknek tölt, aztán
előrehajolt.
– Gyűlölöm ezeket a következményeket, te hogy vagy ezzel? A
lány bizonytalanul nevetett. Brandhaug felemelte a poharat. – Már
csak azt szeretném tudni, hogy kezeljük ezt az ügyet – jegyezte meg
a nő.
– Felejtsd el! – válaszolta Brandhaug.
– Viszont én is eltűnődtem valamin, Aud Hilde.
– Min?
Hogy láttad–e már azt a szobát, amit itt tartunk fenn a hotelben.
Aud Hilde újra elnevette magát, és nemmel válaszolt.

Harmincnyolcadik fejezet
SATS fitneszcenter, Ila, 2000. március 2.

166
Harry tekert és izzadt. Az edzőteremben álló tizennyolc
hipermodern ergométer mindegyikét urbánus, nagyrészt kellemes
külsejű emberek foglalták el, és mindannyian a plafonra függesztett,
néma tévékészüléket bámulták. Harry felpillantott a Robinson–
expedíció Elisájára, aki hangtalanul éppen azt közölte, hogy ki nem
állhatja Poppét. Ismétlés volt.
– That don't impress me much! – harsogták a hangszórók.
Na igen, gondolta Harry, aki sem az üvöltő zenét nem szerette, sem
azt a reszelős hangot, ami úgy tűnt, a saját tüdejéből árad. A
rendőrkapitányság fitnesztermében ingyen edzhetett volna, de Ellen
rábeszélte, hogy inkább a SATS–ba iratkozzon be. Végül eljött a
lánnyal, de határozottan leállította, amikor Ellen megpróbálta
rávenni az egyik aerobik–órára. Egyazon ritmusra rángatózni egy
csapat másik emberrel, akik mind odáig vannak azért a gagyi
zenéért, miközben egy görcsösen vigyorgó edző olyan
szellemességekkel buzdítja nagyobb teljesítményre őket, mint „a
szépségért szenvedni kell". Harry számára az önkéntes önmegalázás
felfoghatatlan formája volt. A SATS legnagyobb előnye az volt,
hogy itt az ember egy időben edzhetett és nézhette a
Robinsonexpedíciót, ráadásul nem kellett egy helyiségben lennie
olyan alakokkal, mint Tom Waaler, aki láthatólag szabadideje nagy
részét a rendőrség edzőtermében töltötte. Harry gyorsan
körülnézett, és megállapította, hogy ezen az estén is ő a legidősebb
a helyiségben. A teremben főleg fülhallgatós lányok voltak, akik
egyenletes időközönként Harry irányába pillantottak. Na, nem
miatta, hanem mert az ország legkedveltebb humoristája éppen a
mellette álló gépen feszített szürke kapucnis pulóverében, anélkül,
hogy egyetlen izzadságcsepp is legördült volna pimasz frufruja alól.
Harry sebességmérő műszerének kijelzőjén a következő üzenet
villogott: You're training well31
– But dressing badly32 – gondolta magában, és lenézett buggyos,
mosástól kifakult melegítőalsójára, amit a derekára erősített
mobiltelefonja miatt állandóan feljebb kellett rángatnia. A
kitaposott Adidas–cipők sem voltak kifejezetten trendi darabok. A
Joy Division–póló, ami egykor mégiscsak bizonyos rangot
biztosított az embernek, ma legfeljebb azt jelzi, hogy viselője már jó
167
néhány éve nem követi figyelemmel, mi történik a könnyűzene
világában. De egészen addig mégsem érezte magát teljesen
kakukktojásnak amíg valami éktelen sípolásba nem kezdett és észre
nem vette a tizenhét, felé villámló, beszédes tekintetet. Lekapcsolta
a kis sivalkodó masinát a derekáról.
– Hole.
Okay, so you're a rockét scientist, that don't impress...33
– Itt Juul. Rosszkor hívom?
– Nem, csak ez a zene...
– Úgy fújtat, mint egy rozmár.
Hívjon vissza, ha már jobban van! – Nem, nem, most is remekül
érzem magam, csak éppen az edzőteremben vagyok.
– Vagy úgy. Nagyszerű híreim vannak. Elolvastam a johannesburgi
jegyzőkönyvet. Miért nem mondta, hogy a férfi volt Sennheimben?
– Úriás? Miért, ez lényeges? Nem voltam benne biztos, hogy jól
értettem a nevet, mert hiába fésültem át a német térképet, nem
találtam semmiféle Sennheimet.
– Kérdésére a válasz az, hogy igen – lényeges. Ha eddig kérdéses
volt, hogy a férfi frontkatona volt–e, akkor most már száz
százalékig biztos lehet benne, hogy igen. Sennheim egy nagyon
kicsi hely és az egyetlen norvég, akiről valaha is hallottam, hogy
megfordult ezen a helyen, az a világháború idején járt ott.
Méghozzá egy kiképzőtáborban, mielőtt kikerült volna a frontra. Az
pedig, hogy Sennheimet nem találta meg a német atlaszban azért
történhetett meg, mert nem Németországban van, hanem Elzászban,
Franciaországban.
– De... – Elzász a történelem folyamán hol a németekhez, hol a
franciákhoz tartozott, így az ott élők többsége mind a két nyelvet
beszéli. A tény, hogy emberünk Sennheimben tartózkodott,
látványosan csökkenti a lehetséges személyek számát. A norvég
katonák közül ugyanis csupán a Nordland és a Norge ezred
kiképzése zajlott itt. És van még egy ennél is jobb hírem: meg
tudom magának adni egy személy nevét, aki szintén ott volt a
sennheimi kiképzőtáborban, és minden bizonynyal hajlandó az
együttműködésre.
– És ki az? – Egy frontkatona a Nordland ezredből. 1944–ben
önként jelentkezett hozzánk, az ellenállási mozgalomhoz.
168
– Nahát. – Egy félreeső tanyán nőtt fel a szüleivel és két bátyjával,
akik mindannyian a Nasjonal Samling fanatikus rajongói voltak, és
akik nyomására végül önkéntes szolgálattételre jelentkezett a
frontra. Sohasem volt meggyőződéses náci, végül 1943–ban
Leningrádnál dezertált. Kis ideig orosz fogságban volt, majd szintén
egy rövid ideig harcolt is az oldalukon, mielőtt sikerült
Svédországon keresztül hazajutnia Norvégiába.
– Maguk megbíztak egy frontkatonában?
– Abszolút – nevetett Juul.
– Miért nevet?
– Ez egy hosszú történet.
– Én ráérek.
Parancsba adtuk neki, hogy likvidálja a saját családját. Harry
abbahagyta a tekerést. Juul megköszörülte a torkát: – Amikor
rábukkantunk Nordmarkán, Ullevålsetertől északra, először nem
hittük el a történetét. Azt gondoltuk, hogy csak be akar épülni
közénk, és le akartuk lőni. Voltak azonban kapcsolataink az oslói
rendőrség irattárával, ahol ellenőrizni tudtuk a történetét, így
kiderült, hogy valóban eltűntnek nyilvánították, és dezertálással
gyanúsították. A családi háttere is egyezett, és voltak papírjai is,
amelyek igazolták, hogy valóban az, akinek kiadja magát. Persze,
ezt a németek is gyárthatták, ezért úgy döntöttünk, hogy
leteszteljük.
Szünet.
– És? – sürgette Harry. – Elrejtettük egy kis faházban, ami mind
tőlünk, mind a németektől el volt szigetelve. Valaki azt javasolta,
adjuk neki parancsba, hogy végezze ki az egyik pártfanatikus
bátyját. Igazából csak arra voltunk kíváncsiak, hogy reagál majd a
parancsra. Amikor meghallotta, egy szót sem szólt, de másnap,
amikor elmentünk hozzá, nem volt a faházban. Biztosak voltunk
benne, hogy megfutamodott, azonban két nappal később újra
megjelent. Azt mondta, Gudbrandsdalenben járt a családi birtokon.
Néhány nappal később jelentést kaptuk az ottani embereinktől. Az
egyik bátyját az istállóban találták meg, a másikat a padláson. A
szülei benn feküdtek a szobában.
– Atyaisten! – szólalt meg Harry.
– Biztos, hogy teljesen megőrült.
169
– Valószínűleg.
Mint mi mindannyian. Háború volt. Soha többé nem beszéltünk
erről, sem akkor, sem azóta. Magának sem kellene...
– Természetesen nem fogok. Hol lakik most?
– Itt Oslóban.
– A Holmenkoll városrészben, azt hiszem.
– És hogy hívják?
– Fauke. Sindre Fauke.
– Rendben.
Felveszem vele a kapcsolatot. Köszönöm, Juul. A tévé képernyőjén
Poppe éppen könnyes búcsút vet otthonától. Harry visszaerősítette a
telefont a melegítő derekára, feljebb rántotta a nadrágot, és
elbotorkált a súlyzókhoz.
... whathever, that don 't impress me much...

Harminckilencedik fejezet
House ofSingels, Hegdehaugsveien, 2000. március 2.

– Nagyon finom gyapjú. Igazi kasmír – mondta az eladónő, és az

idős férfi elé tartotta a zakót.
– Ez a legjobb: könnyű és elnyűhetetlen.
– Csak egyetlen alkalomra lesz – mosolygott az öreg.
– Ó – jött zavarba egy kissé a nő.
– Ez esetben mutathatok egy olcsóbb...
– Ez jó lesz – mondta a férfi, miközben a tükörben szemlélte magát.
Klasszikus szabás – biztosította az eladó. – A legklasszikusabb,
amink van. Ijedten nézett az öregre, aki váratlanul összegörnyedt.
– Rosszul érzi magát? Tudok valamiben... – Hagyja csak,
semmiség, csak egy kis szúrás. Mindjárt elmúlik. Az öreg
felegyenesedett.
– Mikorra tudják felhajtani a nadrág alját?
– Jövő hét szerdára, ha nem sürgős.
– Talán valami különleges alkalomra lesz?
– Arra. Szerda jó lesz.
Az öreg százasokkal fizetett. Számolás közben az eladó
megjegyezte: – Annyit mondhatok, hogy ez az öltöny élete végéig

170
kitart majd. Miután az idős férfi kilépett az üzletből, nevetése még
sokáig a nő fülében csengett.

Negyvenedik fejezet
Holmenkollásen, 2000. március 3.

Harry a Holmenkollveien a Besserudnál találta meg a keresett

házszámot, méghozzá egy hatalmas fenyők alatt megbúvó nagy,
barnára pácolt épületen. Kaviccsal felszórt út vezetett fel a házig,
Harry egészen az udvarig felhajtott rajta, s ott megfordult. Úgy
tervezte, hogy a kocsifeljáró lejtőjén parkol le, de amikor a
sebességváltót egyesbe tette, a kocsi hirtelen felköhögött és leállt.
Harry káromkodott, elfordította a slusszkulcsot, de a motor csak
panaszosan hörgött. Éppen kiszállt a kocsiból, és a ház felé indult,
amikor egy nő lépett ki a ház ajtaján. Valószínűleg nem hallotta,
amikor Harry megérkezett, mert kérdő mosollyal az arcán megállt a
lépcső tetején.
– Jó reggelt! – köszönt Harry az autó felé biccentve.
– Nincs valami jól, elkelne neki egy kis... gyógyszer.
– Gyógyszer? – a nő hangja mély volt és bársonyos.
– Igen, azt hiszem, valami kis meghűlés lehet.
A nő mosolya kissé szélesebb lett. Harminc körülinek tűnt, és egy
olyan egyszerű, könnyeden elegáns fekete köpenyféleséget viselt,
amiről Harry ösztönösen sejtette, hogy piszkosul sokba kerülhetett.
– Éppen indulófélben vagyok – mondta a nő.
– Ide igyekezett?
– Azt hiszem. Sindre Fauke?
– Majdnem – válaszolta a nő.
– Egy kicsit elkésett.
Apám néhány hónappal ezelőtt leköltözött a városba. Harry
közelebb lépett, és felfedezte, hogy a nő szép. A hangjából áradó
nyugalom és az alapján, ahogy egyenesen a férfi szemébe nézett,
minden bizonnyal magabiztos is. Egy igazi dolgozó nő, tippelt
Harry. Méghozzá egy olyan helyen, ahol racionális, hideg fejre van
szükség. Ingatlanügynök, banki osztályvezető, politikus, vagy
valami ilyesmi. Mindenesetre jómódú, ebben egészen biztos volt.

171
Nemcsak a kabát és a hatalmas ház miatt, de a tartása és magas,
arisztokratikus járomcsontja is ezt sugallta. Lejött a lépcsőn,
lábfejeit szépen egymás elé helyezve, mintha egy láthatatlan
vonalon haladna végig. Balettórák, gondolta Harry.
– Én tudok valamiben segíteni? – A rendőrségtől jöttem – Harry
elkezdte a zakózsebeiben keresni igazolványát, de a nő mosolyogva
intett. – Igen. Nos, az édesapjával szeretnék beszélni. Harry
bosszankodva vette észre, hogy akaratlanul is ünnepélyesebb lett a
hangszíne a szokásosnál. – Miért? – Nyomozunk valaki után, és
reményeim szerint az édesapja tudna nekünk segíteni ebben.
– Kit keresnek?
– Ezt egyelőre nem árulhatom el.
Rendben – bólintott a nő, mintha egy tesztkérdésre kapott volna
éppen helyes választ. – Tehát az apja elköltözött... – mondta Harry,
kezével szemét árnyékolva. A nő ujjai keskenyek voltak.
Zongoraórák, gondolta Harry. És apró nevetőráncok voltak a szeme
körül. Lehet, hogy mégiscsak több mint harminc?
– Így van – mondta a nő.
– A Majorstuan lakik, a Vibes gate 18–ban.
Ott megtalálja, vagy ha ott nem, akkor az Egyetemi Könyvtárban.
Egyetemi Könyvtár. Szokatlanul tisztán ejtette ki a szavakat,
egyetlen hangot sem nyelt el.
– Vibes gate 18., értem.
– Nagyszerű.
– Igen.
Harry bólintott. Aztán megint. Mint az autók kalaptartóján utazó
bólogatós kutyák. A nő összeszorított szájjal mosolygott, miközben
mindkét szemöldökét felhúzta, mintha azt kérdezné, hogy akkor
ennyi volt, a társalgásnak vége, elfogytak a kérdések?
– Értem – ismételte Harry.
A nő szemöldöke fekete volt, és szinte teljesen egyenes. Biztos
szedeti, gondolta Harry. De csak visszafogottan, szinte
észrevehetetlenül.
– Muszáj indulnom – szólalt meg a nő.
– A villamos...
Értem – közölte Harry immáron harmadjára, de semmi jelét nem
adta, hogy indulni készülne.
172
– Remélem, megtalálják. Mármint az apámat.
– Igen, biztosan.
– Akkor, viszlát! – köszönt el a nő. Ahogy elindult, a kavicsok
megcsikordultak a sarka alatt. – Öhm, van egy kis gondom... –
mondta Harry.

– Köszönöm a segítséget – mondta Harry.

– Nincs mit – válaszolta a nő.
– De biztos benne, hogy nem túl nagy kerülő?
Majdnem ugyanoda megyek – válaszolta Harry, és aggódva
pislogott a vékony, minden kétséget kizáróan méregdrága
bőrkesztyűkre, melyek szürkék voltak az Escort hátulján lévő
kosztól. – Inkább az a kérdés, hogy a kocsi kibírja–e odáig – tette
hozzá.
– Igen, látszik rajta, hogy már sok mindenen keresztülment –
mutatott a nő a műszerfalon a rádió helyén tátongó lyukra, amiből
összekuszálódott piros és sárga vezetékek kandikáltak elő. –
Feltörték – magyarázkodott Harry. – Ezért nem lehet az ajtót sem
bezárni, a zárat is tönkretették.
– Akkor most mindenki előtt nyitva áll?
– Ez van, ha az ember megöregszik.
– Valóban? – nevetett a nő.
Harry újra gyors pillantást vetett rá. Lehet, hogy olyan típus, akin
nem fog az idő, aki húsztól ötvenéves koráig folyamatosan
harmincnak néz ki. Tetszett neki a nő profilja, finom vonásai.
Bőrének meleg, természetes árnyalata volt, nem az a kiszáradt, matt
barnaság, amit a hasonló korú nők szoktak előszeretettel magukra
varázsolni februárban. Kigombolta a kabátját, így hosszú, kecses
nyakát is láthatta. A nő keze az ölében pihent, Harry odapillantott.
– Piros a lámpa – figyelmeztette a nő nyugodt hangon.
Harry beletaposott a fékbe. – Elnézést – nyögte. Mégis mi a fenét
csinál? Csak nem jegygyűrű után kutat a nő kezén? Atyavilág.
Körülnézett, és hirtelen eljutott a tudatáig, hogy hol is vannak
éppen.
– Valami baj van? – érdeklődött a nő.
– Nem, nem.
– A lámpa zöldre váltott, Harry pedig gázt adott.
173
– Csak rossz emlékeim fűződnek ehhez a helyhez.
– Nekem is.
Néhány évvel ezelőtt a vonaton ültem, és közvetlenül azután értünk
ide, hogy egy rendőrautó áthajtott a síneken, és egyenesen
belecsapódott abba a falba – mutatta. – Iszonyú volt. Az egyik
rendőr még mindig ott lógott a kerítésvason, mintha keresztre
feszítették volna. Néhány napig nem is tudtam aludni utána.
Állítólag a rendőr, aki a kocsit vezette, teljesen részeg volt.
– Ki mondta ezt? – Valaki a rendőrtiszti főiskoláról, akikkel együtt
tanultam. Elhaladtak Frøen mellett, Vindernt már maguk mögött
hagyták. – Ezek szerint maga is a rendőrtiszti főiskolára járt? –
kíváncsiskodott. – Dehogy, megőrült? – nevette el magát újra a nő.
Harrynak tetszett a nevetése.
– Jogot hallgattam az egyetemen.
– Én is – válaszolta a férfi.
– Mikor járt oda?
– Ravasz, nagyon ravasz, Hole.
– Kilencvenkettőben végeztem.
– Harry villámgyorsan osztott–szorzott.
– Akkor legalább harmincéves.
– És maga?
– Én kilencvenben.
Akkor talán emlékszik a Raga Rockers nyolcvannyolcas fellépésére
a Justiválon. – Persze, én is ott voltam! A parkban. – Én is! Ugye,
milyen fantasztikus volt? – a nő csillogó szemmel nézett Harryra.
Hol, kérdezte magában a férfi. Hol voltál?
– Igen, remek volt – Harry a koncertből szinte semmire sem
emlékezett, de hirtelen eszébe jutottak azok a jellegzetes, a város
nyugati feléből származó csajok, akik mindig felbukkantak, ha a
Raga koncertezett. – Ha egy időben jártunk oda, akkor biztosan sok
közös ismerősünk van – mondta a nő. – Nem hinném. Én akkor már
rendőr voltam, ezért kilógtam az egyetemi miliőből. Némán
keresztezték az Industriegatát.
– Itt ki is szállnék – szólalt meg a nő.
– Ide jött?
– Igen, itt jó lesz.

174
Harry a járdához kanyarodott, a nő pedig odafordult hozzá. Néhány
elszabadult hajszál hullott az arcába, a tekintete egyszerre volt lágy
és határozott. Barna szemek. Váratlanul egy vad gondolat suhant át
Harry agyán: meg akarta csókolni.
– Köszönöm – mosolygott rá a nő, és megrántotta a kilincset. Nem
történt semmi. – Elnézést – szabadkozott Harry, áthajolt a nő előtt,
és magába szívta az illatát. – A zár... – erősen meglökte az ajtót,
mire az kinyílt. Mintha egy pillanat alatt berúgott volna. – Hát,
akkor talán még látjuk egymást – búcsúzott el a nő.
– Igen.
Harrynak hirtelen kedve támadt további kérdéseket feltenni a
nőnek: hova megy, hol dolgozik, szereti–e a munkáját, mi mást
szeret még, van–e kedvese, elmenne–e vele egy koncertre esetleg
akkor is, ha nem a Raga lép fel. De szerencsére már elkésett vele, a
nő kecses léptei már messze jártak a Sporveisgatán.
Harry felsóhajtott. Fél órával ezelőtt látta életében először, és még
csak a nevét sem tudta. Lehet, hogy csak túl korán elérte a változó
kor. Belenézett a visszapillantó tükörbe, és meglehetősen
szabálytalanul megfordult. A Vibes gate éppen a közelben volt.

Negyvenegyedik fejezet
Vibes gate, Majorstua, 2000. március 3.

Amikor Harry fújtatva felért a negyedik emeletre, egy szélesen

mosolygó férfi várta az ajtóban. – Elnézést a lépcsőkért – mondta,
és kinyújtotta a kezét. – Sindre Fauke.
A szeme fiatalosan csillogott, de az arca olyan volt, mintha két
világháborút is végigküzdött volna. Legalább. Még megmaradt
haját hátrafésülte, kigombolt kötött kardigánja alatt piros
favágóinget viselt. Kézfogása meleg volt és határozott.
– Éppen most készült el a kávé – mondta.
– És azt is tudom, mi járatban van.
Beléptek a dolgozószobának berendezett nappaliba. Az íróasztalon
egy számítógép állt, és mindent elleptek a papírok: a bútorokat és a
falak mentén a padlót is könyv– és folyóiratkupacok borították.

175
– Még nem sikerült teljesen berendezkednem – magyarázkodott a
férfi, miközben lepakolt a szófáról, hogy vendége leülhessen. Harry
körülnézett. A falak egy nordmarkai képekkel teli Rimi–naptártól
eltekintve üresen árválkodtak. – Épp egy nagyobb projekt közepén
tartok, amiből remélhetőleg egyszer könyv lesz. Egy könyv a
háborúról.
– Azt nem írta már meg valaki?
Fauke recsegve felnevetett. – De, teljesen igaza van. Csak az még
nem a teljes változat. És ez különben is az én háborúmról szól.
– Világos. És miért írja meg? Fauke megvonta a vállát.
Lehet, hogy nagyon önteltnek tűnik, amit mondok, de nekünk, akik
a saját bőrünkön tapasztaltuk meg a háborút, kötelességünk
továbbadni emlékeinket az utánunk jövő nemzedékeknek, amíg még
lehetőségünk van rá. Legalábbis én így gondolom. Azzal Fauke
eltűnt a konyhában, és onnan kiabált kifelé a nappaliba: – Even Juul
szólt, hogy látogatóim lesznek. Úgy értem, a Nemzetbiztonsági
Szolgálattól. – Igen, de Juul azt mondta, hogy maga a
Holmenkollenen lakik.
– Even és én már nem igazán tartjuk a kapcsolatot, és a
telefonszámomat is megtartottam, mert csak átmenetileg költöztem
el. Addig, amíg befejezem a könyvet.
– Értem. Jártam odafenn magánál. Találkoztam a lányával, ő adta
meg a címét. – Nahát, otthon volt? Persze, biztosan szabadnapja van
a túlórák miatt. És miféle munkahelyen? – volt Harry nyelve
hegyén a kérdés, de még idejében rájött, hogy ez túlságosan feltűnő
lenne. Fauke egy nagy, gőzölgő kávéskannával és két bögrével tért
vissza.
– Feketén? – tette le az egyik bögrét Harry elé.
– Remek.
– Helyes, úgysincs más választása
Fauke annyira nevetett, hogy még a kávét is kilötyögtette. Harry
azon morfondírozott, hogy Fauke milyen kevéssé emlékeztet a
lányára. Nem volt benne semmi sem a nő kifinomult
hanghordozásából vagy modorából, sem a vonásaiból vagy sötét
színeiből. Csak a homlokuk volt teljesen ugyanaz: magas és egy
vastag kék ér fut végig rajta. – Jó nagy házuk van odafenn –
jegyezte meg. – Ugyan, csak állandó karbantartás és hólapátolás –
176
válaszolta Fauke, majd megkóstolta a kávét, és elégedetten
csettintett a nyelvével. – Sötét, lehangoló és messze van mindentől.
Ki nem állhatom a Holmenkollåsent. És csak sznobok laknak
arrafelé. Nem egy magamfajta gudbrandsdaleninek való hely.
– Akkor miért nem adja el? – Mert a lányom szereti. Ott nőtt fel.
Sennheimről akart velem beszélni, ha jól értettem. – A lánya
egyedül él? Harry legszívesebben leharapta volna a nyelvét. Fauke
kortyolt egyet a kávéból, és hosszasan forgatta a szájában, mielőtt
lenyelte volna.
– Egy fiúval lakik együtt. Oleggel.
Az idős férfi pillantása messze járt, és már nem mosolygott. Harry
levont néhány gyors következtetést. Talán túlságosan is gyorsan, de
ha jól vette ki az öreg reakciójából, akkor Oleg volt az egyik oka
annak, hogy Fauke jelenleg a Majorstuán lakott. Ettől függetlenül: a
nő együtt él valakivel, úgyhogy akár azonnal el is felejtheti. Akkor
ezt tulajdonképpen tisztázta is.
– Valóban Sennheimről akarok beszélni, de nem mehetek bele
nagyon a részletekbe, Fauke. Biztosan megérti, a mi munkánk... –
tért a tárgyra Harry. – Persze, értem. – Jó. Szeretném, ha
elmondaná, mit tud azokról a norvégokról, akikkel együtt volt
Sennheimben.
– Ó. Tudja, elég sokan voltunk ott. – Azokra lennék kíváncsi, akik
még ma is életben vannak. Fauke elmosolyodott. – Nem akarok
morbidnak tűnni, de ez jócskán megkönnyíti a dolgomat. Úgy
hullottunk a keleti fronton, mint a legyek. A csapat nagyjából
hatvan százaléka minden évben meghalt. – Őrület, pont mint az
erdei szürkebegy halálozási aránya...
– Hogy?
– Elnézést, semmi. Kérem, folytassa!
Harry szégyenkezve bámulta a kávéscsésze fenekét. – Az a vicc az
egészben, hogy a háborúban átkozottan gyorsan kellett tanulnia az
embernek – mondta Fauke. – Ha túlélte az első hat hónapot, akkor
hirtelen megsokszorozódott annak az esélye, hogy az egész háborút
túléli. Nem lépsz aknára, lehúzod a fejedet a lövészárokban, azonnal
magadhoz térsz, amikor meghallod egy Mosin–Nagant puska
hangját. És már azt is tudod, hogy itt nincs szükség hősökre, és
hogy a félelem a legjobb barátod. Hat hónap után aztán kialakult
177
egy maroknyi csoport belőlünk, a „túlélő" norvégokból, és
megértettük, hogy mi talán az egész háborút túlélhetjük. Ennek a
csoportnak a zöme ott volt Sennheimben. Aztán, ahogy a háború
előre haladt, a kiképzés helyét áttették Németország belsejébe.
Aztán egy idő múlva az önkéntesek egyenesen Norvégiából
érkeztek, mindenféle kiképzés nélkül... Fauke megrázta a fejét.
– Ők meghaltak? – kérdezte Harry.
Általában még a nevüket megjegyezni sem volt időnk. Nem is lett
volna értelme. Felfoghatatlan volt, de még 1944–ben is rengeteg
norvég önkéntes érkezett a keleti frontra. Ekkor mi már rég tudtuk,
hogy mi lesz a háború vége. Szerencsétlenek, azt hitték, hogy
megmenthetik Norvégiát. – Ha jól értettem, akkor maga 1944–ben
már nem volt ott a fronton. – Így van. Dezertáltam. 1943 legelső
napján. Kétszer lettem áruló – mosolygott Fauke. – És mind a két
alkalommal rossz táborban kötöttem ki.
– Az oroszok oldalán is harcolt?
– Épp csak.
Hadifogságba estem, az éhhalál küszöbén voltunk. Egyik reggel
németül megkérdezték, van–e köztünk valaki, aki konyít
valamennyit a rádiózáshoz. Nekem volt róla valami halvány
fogalmam, úgyhogy feltettem a kezemet. Úgy tűnt, az egyik ezred
teljes rádiós alegysége elesett. Mind egy szálig! Következő nap már
a harctéri telefonnál voltam szolgálatban, miközben Észtországnál
lerohantuk korábbi bajtársaim állásait. Ez Narvánál történt. Fauke
két keze közé szorította kávésbögréjét.
– Egy dombon fekve néztem végig, ahogy az oroszok
megrohamoztak egy német géppuskaállást. A németek lekaszálták
őket. Mire a gépfegyver túlmelegedett, százhúsz férfi és négy ló
feküdt egymás hegyén–hátán előttük.
Ekkor az oroszok nekilendültek, és szuronnyal gyilkolták meg őket,
mert takarékoskodtak a lőszerrel. A támadás az elejétől a végéig
legfeljebb fél órát vett igénybe. Százhúsz halott. Aztán mentek
tovább a következő gépfegyverálláshoz, és ott újra megismételték
ugyanazt a műveletet. Harry látta, hogy a csésze megremeg a férfi
kezében. – Tudtam, hogy meg fogok halni. Ráadásul olyasmiért,
amiben nem is hiszek. Nem hittem sem Sztálinban, sem Hitlerben.

178
– Miért ment ki a keleti frontra, ha nem hitt az egészben? –
Tizennyolc éves voltam. Egy tanyán nőttem föl fenn északon,
Gudbrandsdalban, ahol a legközelebbi szomszédainkon kívül
gyakorlatilag senki mást nem láttunk. Nem olvastunk újságot, nem
voltak könyveink – nem tudtam én semmit. A politikáról meg
végképp nem, csak annyit, amit az apám mesélt nekem. A
rokonságból egyedül mi maradtunk Norvégiában, a többiek még a
húszas években kivándoroltak az USA–ba. A szüleim és a
szomszédaink meggyőződéses Quisling–hívők voltak, és a Nasjonal
Samling tagjai. Volt két bátyám, akikre mindenben felnéztem. Ők
csatlakoztak a párt ifjúsági tagozatához, a Hirdhez, ami
tulajdonképpen egy katonai szervezet volt, és az volt a feladatuk,
hogy fiatalokat toborozzanak itthon a párt számára. Különben
maguk is jelentkeztek volna a frontra. Legalábbis nekem ezt
mondták. Csak később tudtam meg, hogy akik a toborzást végezték,
besúgók voltak. De ekkor már késő volt, hiszen úton voltam a
frontra.
– Ezek szerint maga a fronton változott meg?
– Igazából nem nevezném változásnak.
Az önkéntesek közül a legtöbben mindenekelőtt Norvégiára
gondoltunk és nem a politikára. Számomra a fordulópont akkor
érkezett el, amikor rájöttem, hogy egy másik ország háborúját
vívom. Tulajdonképpen ennyire egyszerű volt. És ha így vesszük,
semmivel sem volt jobb az oroszok oldalán harcolni. 1944
júniusában a tallinni kikötőben voltam szolgálatban, ahol sikerült
fellopóznom a svéd Vöröskereszt egyik hajójának fedélzetére.
Beástam magam a szénraktárba, és ott feküdtem három teljes napig.
Szénmonoxid–mérgezést kaptam, de eljutottam Stockholmba. Innen
sikerült eljutnom Norvégia határáig, amit idegen segítség nélkül
léptem át. Ekkor már augusztus volt.
– Mit ért az alatt, hogy idegen segítség nélkül?
Akikkel Svédországban kapcsolatba kerültem, nem bíztak bennem,
a történetemet túl hihetetlennek találták. De ez így volt rendjén,
hiszen én magam sem bíztam senkiben. Újra hangos nevetésben tört
ki.
– Szóval behúztam a nyakamat, és valahogy túléltem. Maga a
határátlépés gyerekjáték volt. Higgye el, veszélyesebb volt
179
Leningrádban a fejadagokat megszerezni a tábori konyháról, mint
átjutni Svédországból Norvégiába a háború alatt. Töltsek még?
– Köszönöm. Miért nem maradt egyszerűen Svédországban? – Jó
kérdés. Én is rengetegszer feltettem már magamnak. Végigsimított
kevés, ősz haján.
– A bosszú töltötte ki minden gondolatomat, érti? Fiatal voltam, és
amikor az ember fiatal, akkor benne él még az a kényszerképzet,
hogy nekünk, embereknek, az igazságért kell harcolnunk. A keleti
fronton fiatal gyerekként tele voltam belső konfliktusokkal, ezért a
bajtársaim többségével úgy viselkedtem, mint egy igazi szemétláda.
Ennek ellenére, vagy éppen ezért, bosszút esküdtem mindenkiért,
aki azokért a hazugságokért áldozta fel az életét, amit odahaza
etettek meg velünk. És a saját tönkretett életemért, amiről úgy
hittem, soha többé nem lesz teljes. Mindössze annyit akartam, hogy
leszámolhassak azokkal, akik ténylegesen elárulták országunkat.
Ma ezt a pszichológusok háborús pszichózisnak neveznék, és
azonnal bedugnának valahová. Oslóba mentem, anélkül, hogy lett
volna hol laknom, vagy lett volna bárki, aki befogadjon, az egyetlen
papírom alapján pedig azonnal agyonlőhettek volna, mint
katonaszökevényt. Egy teherautón érkeztem a városba, és még
aznap felmentem Nordmarkára. Amíg rám nem találtak, a fenyők
alatt aludtam, és három napon keresztül csak bogyókat ettem.
– Az ellenállók? – Ha jól tudom, Even Juul elmondta magának a
többit. – Igen – Harry a bögrét babrálta. A leszámolás. Egyszerűen
felfoghatatlan volt, és attól sem lett kevésbé érthetetlen, hogy a férfi
itt ült vele szemben. Ott motoszkált az agyában egész idő alatt,
egészen azóta, hogy az ajtóban mosolygó Faukét megpillantotta, és
kezet fogott vele. Ez a férfi kivégezte a szüleit és a két bátyját.
– Tudom, mire gondol – mondta Fauke.
– Katona voltam, aki parancsot teljesített.
Ha nem kaptam volna parancsot, nem teszem meg. De tudom, hogy
azok közé tartoztak, akik elárultak bennünket. Fauke egyenesen
Harryra nézett. A bögréje már nem remegett.
– Most azon tűnődik, miért öltem meg mindnyájukat, amikor csak
egy személy likvidálását adták parancsba. Az volt a baj, hogy nem
mondták meg, ki legyen az. Rám bízták, hogy döntsek élet és halál
felett. Erre azonban nem voltam képes, így mindegyiküket
180
megöltem. Volt egy fiú a fronton, akit Vörösbegynek neveztünk.
Mint a madarat. Ő magyarázta el nekem, hogy a gyilkolás
leghumánusabb módja az, ha szuronnyal ölünk meg valakit. A
nyaki ütőér egyenesen végighúzódik a szívtől az agyig, és ha
elvágjuk az összeköttetést, az agyból kiürül az oxigén, és az
áldozatnál azonnal beáll az agyhalál. A szív még hármat, esetleg
négyet pumpál, aztán megáll. A probléma csak annyi, hogy ez nem
olyan egyszerű. Gudbrand, ez volt Vörösbegy valódi neve,
valóságos mestere volt a szuronnyal gyilkolásnak, de én anyámmal
húsz percig küzdöttem, és így is csak a húst sebeztem meg
néhányszor. Végül le kellett lőnöm. Harry szája kiszáradt.
– Értem – nyögte.
Az értelmetlen szó ott maradt közöttük a levegőben. Harry az asztal
közepére csúsztatta a csészét, és előhúzott egy jegyzettömböt
bőrkabátjából. – Beszélhetnénk azokról, akikkel együtt volt
Sennheimben? Sindre Fauke hirtelen felpattant.
– Sajnálom, Hole. Nem ennyire hidegen és kegyetlenül kellett volna
elhangoznia. Hadd magyarázzam el magának, mielőtt tovább
megyünk: én nem vagyok kegyetlen, ez csak az a mód, ahogy én
magam gondolkodom ezekről a dolgokról. Nem kellett volna
beszélnem magának erről, de mégis megtettem. Mert nem
engedhetem meg magamnak, hogy megkerüljem. Minden
alkalommal újra és újra át kell élnem, amikor ez a téma szóba kerül.
Ezért is írom ezt a könyvet. Hogy egészen biztos legyen, már nem
menekülök el előle. Azon a napon, amikor elmenekülök, a félelem
megnyerte az első csatát. Nem tudom, hogy ez miért van így, egy
pszichológus biztosan meg tudná magyarázni. Felsóhajtott.
– Ezt akartam elmondani magának. Talán túl sok is volt. Kér még
kávét? – Nem, köszönöm – mondta Harry. Fauke visszaült, és állát
ökölbe szorított kezére támasztotta. – Tehát, Sennheim. A norvég
kemény mag. Velem együtt tulajdonképpen csupán öt emberről van
szó. És közülük egy, Daniel Gudeson, meghalt azon az éjszakán,
amikor én eltűntem. Vagyis négy ember maradt. Edvard Mosken,
Hallgrim Dale, Gudbrand Johansen és jómagam. Edvard Mosken, a
szakaszvezetőnk volt az egyetlen, akit láttam egyszer a háború után,
1945 nyarán. Három évet kapott hazaárulásért. A többiekről

181
fogalmam sincs, hogy túlélték–e. De szívesen elmesélem róluk,
amit tudok. Harry lapozott egyet a noteszében.

Negyvenkettedik fejezet
NBSZ, 2000. március 3.

G–u–d–b–r–a–n–d J–o–h–a–n–s–e–n. Harry mutatóujjaival

kalapálta a billentyűzetet. Vidéki fiú. Fauke szerint kedves, kissé
érzékeny fickó, akinek ez a Daniel Gudeson, akit az őrszolgálatban
lőttek le, volt a példaképe sőt szinte a fogadott bátyja. Harry
lenyomta az ENTER billentyűt, és a program dolgozni kezdett.
A falat bámulta. Pontosabban egy kis képet, ami Søst ábrázolta. A
lány grimaszolt, mint mindig, amikor lefotózták. Egy sok évvel
ezelőtti nyaralás. A fotós árnyéka Søs fehér pólójára vetült. Anya.
A számítógép apró sípolással jelezte, hogy végzett a kereséssel,
úgyhogy Harry tekintete visszavándorolt a monitorra.
A lakcímnyilvántartó hivatal két Gudbrand Johansent regisztrált, de
a születési dátumuk szerint mindketten hatvan év alattiak voltak.
Sindre Fauke lebetűzte a neveket, vagyis elírásról szó sem lehet. Ez
csak három dolgot jelenthetett: megváltoztatta a nevét, külföldön él,
vagy meghalt. Harry megpróbálkozott a következő névvel. A
mjøndali szakaszvezető. A kisgyermekes édesapa. E–d–v–a–r–d M–
o–s–k–e–n. A családja kitagadta, amiért jelentkezett a frontra.
Dupla kattintás a keresésre. A szoba hirtelen fényárba borult. Harry
megfordult. – Lámpát kellene gyújtania, ha ilyen sokáig dolgozik –
az ajtóban álló Kurt Meirik ujja még a villanykapcsolón pihent.
Belépett a szobába, és az asztal szélére telepedett. – Kiderített
valamit? – Egy jóval hetven feletti férfit keresünk, aki valószínűleg
frontkatona volt. – A neonácikra és május tizenhetedikére
gondoltam. – Ó. – A számítógép felől újabb halk sípolás hallatszott.
– Eddig még nem nagyon volt rá időm, hogy belekukkantsak,
Meirik. Két Edvard Mosken jelent meg a képernyőn. Az egyik
1942–ben, a másik 1921–ben született. – Lesz egy rendezvényünk
szombaton – mondta Meirik.
– Láttam a meghívót – válaszolta Harry, és rákattintott az 1921–es
évszámra, mire a gép kiadta az idősebb Mosken lakcímét.

182
Drammen–ben lakott. – A személyzetisek főnöke szerint eddig még
nem jelentkezett. Csak szeretnék megbizonyosodni róla, hogy eljön.
– Miért? Harry beütötte Edvard Mosken születési idejét a
büntetésnyilvántartásba. – Szeretnénk, ha a különböző osztályokon
dolgozó emberek megismernék egymást. Eddig még egyszer sem
láttam magát az étkezdében.
– Jól megvagyok itt az irodámban.
Nincs találat. Átlépett az SSP–nyilvántartásba, hogy megnézze, a
keresett személy bármilyen módon kapcsolatba került–e valaha a
rendőrséggel. Nem feltétlenül gyanúsítottként, lehetett feljelentő
vagy bűncselekmény áldozata is. – Nagyszerű, hogy ennyire
beleássa magát a munkába, de nem kell állandóan itt kuksolnia.
Látom majd szombaton, Harry?
ENTER.
– Majd meglátjuk. Már van egy programom, amit már sokkal
régebben lefixáltam – füllentette Harry. Ezúttal sincs találat. Ha már
úgyis az SSP–ben volt, egyúttal rákeresett a harmadik frontkatona
nevére is, amit Fauke megadott neki. H–a–l–l–g–r–i–m D–a–l–e.
Fauke szerint egy igazi opportunista. Abban bízott, hogy Hitler
megnyeri a háborút, és megjutalmazza azokat, akik a helyes oldalon
álltak. De már akkor megbánta az egészet, amikor megérkeztek
Sennheimbe. Csakhogy már késő volt visszafordulni. Harrynak
kicsit már akkor ismerősnek tűnt a név, amikor Fauke megemlítette,
és most újra ez az érzése támadt.
– Hadd legyek kicsit szigorúbb – folytatta Meirik.
– Parancsba adom, hogy el kell jönnie!
– Harry felpillantott. Meirik mosolygott.
– Csak vicc volt – mondta.
– De jó volt látni magát.
Szép estét! Jó éjt! – morogta Harry, és visszafordult a képernyőhöz,
amin összesen egy Hallgrim Dale jelent meg. Születési év: 1922.
ENTER. A képernyő megtelt információval. Aztán még egy oldal.
És még egy. Ezek szerint ő nem boldogult olyan jól, állapította meg
Harry Hallgrim Dale, lakóhelye Schweigaards gate, Oslo. Az a fajta
figura akit a lapok csak a rendőrség régi ismerőseként emlegetnek.
Harry szeme végigfutott a listán. Csavargás, ittasság,
csendháborítás, lopás, verekedés. Hosszú lista, de semmi komoly. A
183
leginkább elismerésre méltó az, hogy még mindig életben van,
gondolta Harry, miközben megállapította, hogy Dale utoljára
augusztusban volt a detoxikálón. Elővette az oslói telefonkönyvet,
kikereste a férfi számát, és tárcsázott. Amíg a válaszra várt, újra
megpróbálkozott a lakcímnyilvántartó hivatallal, és kikereste a
másik Edvard Moskent, aki 1942–ben született. Az ő címe is
drammeni volt. Feljegyezte a pontos születési dátumot, és átlépett a
büntetés–nyilvántartásba.
– A hívott számon előfizető nem kapcsolható. Ön a Telenor
üzenetét hallja. A hívott... Harry nem volt meglepve. Letette a
kagylót. A fiatalabbik Edvard Mosken neve mellett egy
bűncselekmény szerepelt. És egy meglehetősen hosszú büntetés,
amit még most is tölt. Vajon miért? Narkó, tippelt Harry, és
megnyomta az ENTER billentyűt. A büntetésüket töltők
egyharmada drogkereskedés miatt ül. És tessék: hasiscsempészés.
Négy kiló, négy év feltétel nélküli szabadságvesztés.
Harry ásított egyet és nyújtózkodott. Induljon el végre valamerre,
vagy üljön még itt azon nyavalyogva, hogy az egyetlen hely, ahova
szívesen elmenne, az a Schrøder, de most nem lenne képes csak
kávézni? Még egy ilyen nyomorult napot! Összesítette az
eredményeket: Gudbrand Johansen nem létezik, legalábbis
Norvégiában nincs semmi nyoma. Edvard Mosken Drammenben él,
és van egy narkókereskedés miatt elítélt fia. Hallgrim Dale pedig
egy szeszkazán, és aligha van félmillió koronája. Harry
megdörzsölte a szemét. Üsse fel a telefonkönyvet Fauke nevénél, és
nézze meg, benne van–e a holmenkolleni számuk? Felnyögött.
A nőnek van valakije, akivel ráadásul együtt is él. És pénze is van.
Meg rangja. Egyszóval: mindene, ami neked nincs.
Bepötyögte Hallgrim Dale nevét az SSP–be. ENTER. A gép
felzúgott. Hosszú lista. A többsége ugyanaz. Szerencsétlen
alkoholista. Mindketten jogot tanultak. És a nő is odavan a Raga
Rockersért. Várjunk csak! A Daléval kapcsolatos utolsó ügyön a
„sértett" kód szerepel. Csak nem elpáholták? ENTER. Felejtsd el a
csajt! Úgy, már el is van felejtve. Hívja fel Ellent, hátha elmegy vele
moziba? Még a filmet is hagyná neki kiválasztani. Nem, inkább
elnéz a SATS–ba. Hogy kiizzadja magát. A képernyőn felvillant egy
felirat: HALLGRIM DALE. 151199. GYILKOSSÁG. Harry a
184
lélegzetét is visszafojtotta. Meg volt lepve, de miért csak ennyire?
Rákattintott a „részletek" ablakra. A gép méltatlankodva zakatolt.
De ez egyszer a saját agya gyorsabban dolgozott a számítógépnél,
és mire a kép felbukkant a monitoron, már rá is jött, honnan volt
ismerős Dale neve.

Negyvenharmadik fejezet
SATS, 2000. március 3.

– Ellen.
– Szia, én vagyok! – Ki?
– Harry.
Ne csinálj már úgy, mintha lenne még egy pasas, aki ha felhív
téged, úgy szól bele a telefonba, hogy „én vagyok".
– Menj a fenébe! Hol vagy?
– Mi ez a rémes zene?
– A SATS–ban vagyok.
– Mi van?
– Kerékpározok.
– Már majdnem nyolc kilométert megtettem.
Csak hogy kristálytisztán hallottam–e, Harry: egy kerékpáron
tekersz a SATS–ban, és közben mobiltelefonon beszélsz? – Ellen
alaposan megnyomta a hangsúlyt a SATS és a mobiltelefon
szavakon.
– Miért, mi a baj ezzel?
– Atyavilág, Harry!
– Egész este próbáltalak elérni.
Emlékszel arra a gyilkosságra, amin Tom Waalerrel dolgoztatok
novemberben? Az áldozat neve Hallgrim Dale volt. – Persze. A
KRIPOS szinte azonnal átvette. Miért? – Még nem tudom pontosan.
Lehet, hogy van valami köze ehhez a frontkatonához, aki után
nyomozok. Mit tudsz nekem mondani az ügyről? – Ez munka,
Harry. Hívj fel holnap reggel az irodában!
– Ugyan már, Ellen, csak néhány mondatot! – A Herbert's Pizza
egyik szakácsa találta meg a kapualjban. A szemetesek közt feküdt
átvágott torokkal. A helyszínelök semmit sem találtak. A boncolást

185
végző orvos szerint fenemód takaros vágás volt a torkán,
majdhogynem sebészi beavatkozásnak tűnt.
– Mit gondolsz, ki tette? – Fogalmam sincs. Lehet, hogy valaki a
neonácik közül, de ebben személy szerint nem hiszek.
– Miért nem? – Ahhoz, hogy megölj egy fickót közvetlenül a
törzshelyed mellett, vagy nagyon bátornak kell lenned, vagy nagyon
hülyének. De ez a gyilkosság annyira tisztának és átgondoltnak tűnt.
Nem volt semmi jele küzdelemnek, sehol egy nyom vagy egy
szemtanú. Minden arra utalt, hogy a gyilkos tudta mit csinál.
– Indíték? – Nehéz megmondani. Dalénak voltak tartozásai, de
biztos nem annyi, hogy ezért megérje kockáztatni. Amennyire
tudjuk, nem volt semmilyen drogügye. Átvizsgáltuk a lakását, de
üres üvegeken kívül semmit sem találtunk. Beszéltünk néhány
ivócimborájával. Valamilyen érthetetlen oknál fogva nagy
népszerűségnek örvendett az ivósmacák közt. – Ivósmacák? – Igen,
akik az alkoholistákkal lógnak együtt. Ismered őket te is, tudod,
mire gondolok.
– Persze, de azért... ivósmacák. – Folyton a hülyeségen akadsz fenn,
Harry! Ez azért néha elég idegesítő, tudtad? Lehet, hogy inkább...
– Bocs, Ellen. Mint mindig, most is neked van igazad, nekem pedig
sürgősen meg kell javulnom. Mesélj tovább! – Az alkeszek közt
elég gyakori a partnercsere, úgyhogy a féltékenységből elkövetett
gyilkosságot sem zárhatjuk ki. Egyébként, tudod, kit hallgattunk ki
annak idején az üggyel kapcsolatban? A te jó öreg Sverre Olsen
barátodat. A szakács látta a Herbert's Pizzában a gyilkosság
időpontja körül. – És? – Volt alibije. Egész nap ott ült, csak tíz
percre ugrott el venni valamit. Ezt az eladó is megerősítette a
boltban. – De megte... – Persze, nagyon bírnád, ha ő lett volna, mi?
Figyelj csak, Harry... – Lehet, hogy nem is holmi pénz miatt ölték
meg, hanem...
– Harry...
– ...mert tudott valakiről valamit.
Ti ott a hatodikon imádjátok az összeesküvés–elméleteket, mi?
Nem beszélhetnénk meg ezt inkább holnap, Harry?
– Mióta ragaszkodsz te ennyire a munkaidőhöz?
– Már lefeküdtem.
– Fél tizenegykor?
186
– Nem vagyok egyedül.
Harry abbahagyta a tekerést. Eddig eszébe sem jutott, hogy a
körülötte lévők esetleg meghallják a beszélgetést. Körbepillantott.
Szerencsére ilyen későn már csak egy maroknyi ember edzett a
teremben.
– Csak nem az a művészfigura a bárból?
– Mmm.
– És mióta vagytok hálótársak?
– Egy ideje.
– Miért nem említetted?
– Nem kérdezted.
– Most is melletted fekszik?
– Mmm.
– És milyen?
– Mmm.
– Mondta már, hogy szeret téged?
– Mmm. Szünet.
– Eszedbe jut Freddy Mercury, miközben...?
– Jó éjt, Harry!

Negyvennegyedik fejezet
Harry irodája, 2000. március 6.

A recepción lévő óra fél kilencet mutatott, amikor Harry beért a

munkahelyére. Valójában nem is igazi recepció volt, inkább csak a
bejárat egy része, ami zsilipként működött. A zsilipet Linda kezelte,
aki most felpillantott a számítógépéből és vidáman üdvözölte
Harryt. Linda régebben volt az NBSZ–nél, mint bármelyikük, és
voltaképpen ő volt az egyetlen, akivel Harry napi munkája során
kapcsolatba került. A bőbeszédű, aprócska, ötven körüli hölgy
ugyanis „zsilipfőnöki" teendői mellett az osztály közös titkárnője,
recepciósa és mindenese volt egy személyben. Harry fejében
időnként megfordult, hogy ha egy idegen hatalom kémjeként
információt kellene szereznie az NBSZ–szel kapcsolatban,
holtbiztos, hogy Lindát környékezné meg. Nem mellesleg, Meiriket
leszámítva, ő volt az egyetlen az NBSZ–nél, aki tudta, mivel is

187
foglalkozik Harry pontosan. Hogy a többiek mit hittek, arról
Harrynek fogalma sem volt. Amikor nagy ritkán betévedt az
étkezdébe egy joghurtért vagy mikor egyszer cigarettáért ment
(amit, mint kiderült, nem is árusítanak), mindig magán érezte az
asztalnál ülők pillantását. De nemigen foglalkozott velük, inkább
visszasietett irodájába. – Keresett valaki telefonon – mondta Linda.
– Angolul beszélt. Lássuk csak... A képernyő széléről egy sárga
post–it lapot szedett le. – Hochner. – Hochner? – kiáltott fel Harry.
Linda kissé bizonytalanul nézett a cetlire.
– Igen, ezt a nevet mondta a nő.
– A nő? Mármint a férfi, nem?
– Nem, nő volt.
Azt mondta, hogy visszahív... – Linda a mögötte lévő fal felé
fordult, és az órára nézett. – ...most. Úgy tűnt, hogy nagyon fontos
neki, hogy elérjen téged. Tényleg, Harry, ha már itt vagy, túlestél
már a bemutatkozó körön? – Még nem volt rá időm. Majd a jövő
héten, Linda. – Már egy teljes hónapja itt dolgozol. Tegnap
Steffensen megkérdezte tőlem, hogy ki az a magas, szőke pofa,
akivel a mosdóban találkozott.
– Tényleg? És mit válaszoltál?
– On a need–to–know basis34 – nevetett.
– És hogy a szombati osztálybulin ott leszel.
Felfogtam – morogta Harry, miközben két lapot tanulmányozott,
amiket számára hagytak a pultnál. Az egyik a szombati rendezvény
emlékeztetője volt, a másik pedig egy belső feljegyzés az új,
szakszervezeti bizalmikat érintő szabályozásokról. Mindkét papír
azonnal a kukában landolt, amint behúzta maga mögött irodája
ajtaját. Leült, megnyomta a REC és a PAUSE gombot az
üzenetrögzítőn, és várt. Nagyjából fél perc múlva megszólalt a
telefon.
– Harry Hole speaking35. – Harri? Szpíking? – Ellen volt. – Bocs.
Azt hittem, valaki más az. – Az egy állat – vágott közbe Ellen
mielőtt Harry folytathatta volna. – Fákking ánnbilívöböll esszhól. –
Ha arról beszélsz, amire gondolok, akkor igazán lekötelezne, ha
abbahagynád, Ellen.
– Uncsi vagy.
– Egyébként kinek a telefonját várod?
188
– Egy nőét.
– Na, végre!
Felejtsd el! Valószínűleg az egyik fickó rokona vagy a felesége, akit
nemrég kihallgattam. A lány sóhajtott. – Mikor találsz már végre
valakit magadnak, Harry?
– Szerelmes vagy, mi?
– Eltaláltad! És te?
– Én?
Ellen örömteli visítása majd kihasította Harry dobhártyáját. – Nem
válaszoltál! Most megvagy, Harry Hole! Ki az, ki az, ki az?
– Hagyd már abba, Ellen!
– Mondd már, hogy igazam van!
– Nincs senki, Ellen.
– Ne hazudj a maminak!
Harry nevetett. – Mesélj inkább még Hallgrim Daléról. Hol tart a
nyomozás? – Nem tudom, beszélj a KRIPOS–szal. – Fogok, de
előbb tudni akarom, hogy mik a te megérzéseid a gyilkossal
kapcsolatban.
– Profi, és nem az élvezet miatt gyilkol. És annak ellenére, hogy
nagyon alaposnak tűnt, nem hinném, hogy ezt a dolgot előre
megtervezte volna.
– Nem? És miért? – A gyilkosságot nagyon biztosan hajtotta végre,
és nem hagyott nyomott maga után. A helyszínt viszont rosszul
választotta meg, mert akár az utcáról, akár a hátsó udvarból
megláthatták volna.
– Sípol a másik vonal, később visszahívlak. Harry, mielőtt
átkapcsolt volna a másik vonalra, lenyomta a REC–gombot a
rögzítőn és ellenőrizte, hogy a szalag elindult–e.
– Harry.
– Hello, my name is Constance Hochner.36
– How do you do, Ms. Hochner!37
– Andreas Hochner nővére vagyok.
– Értem.
A nő azonnal a tárgyra tért. Harry a rossz vonal ellenére is kiérezte
a hangjából az idegességet. – Ön megegyezett valamiben a
bátyámmal, mister Hole. De nem tartotta be az egyezség magára eső
részét. Ugyanazzal a különös akcentussal beszélt, mint Andreas
189
Hochner. Harry automatikusan megpróbálta maga elé képzelni a
nőt, ez a szokása még újonc nyomozó korában alakult ki.
– Nos, Ms. Hochner, addig nem tudok túl sok mindent tenni a
bátyjáért, amíg meg nem bizonyosodtam róla, hogy az általa adott
információk igazak. Egyelőre azonban semmit sem találtunk, ami
megerősítené az állítását.
– De miért hazudna, Hole úr? Az ő helyzetében?
– Pontosan amiatt, asszonyom.
Ha nem tud semmit, éppen eléggé elkeseredett lehet ahhoz, hogy
úgy tegyen, mintha mégiscsak tudna valamit. Egy ideig csak a vonal
csikorgása hallatszott... hol? Johannesburgban? Aztán Constance
Hochner újra megszólalt: – A bátyám figyelmeztetett, hogy valami
ilyesmit fog mondani. Azért hívtam fel, hogy közöljem magával,
további információim vannak a bátyámtól, melyek esetleg
érdekelhetik Önt. – Valóban? – Igen. De addig nem kapja meg őket,
amíg a kormányuk nem lép valamit a bátyám ügyében.
– Megtesszük, amit tudunk. – Újra felveszem önnel a kapcsolatot,
ha látjuk, hogy segítenek rajtunk. – Amint látja, asszonyom, azért ez
kissé másképp működik. Előbb látnunk kell, hogy használható–e az
információ, és csak aztán tudunk segíteni a bátyján.
– Andreasnak garanciára van szüksége. A tárgyalás két hét múlva
kezdődik. A hangja elcsuklott a mondat közepén. Harry érezte,
hogy az asszonyt a sírás kerülgeti. – Egyelőre mindössze csak a
szavamat adhatom, hogy igyekszem mindent megtenni, ami... –
Maga semmit sem ért! Ezek halálra akarják ítélni Andreast! Ezek...
– Akkor is csak ennyit tudok tenni, értse meg! A nő sírva fakadt.
Harry várt. Egy idő múlva az asszony elcsendesedett.
– Vannak gyerekei, asszonyom?
– Igen – szipogta a nő.
– És azt is tudja, hogy mivel gyanúsítják a bátyját?
– Természetesen.
Akkor megértheti, hogy a bátyjának az összes lehetséges
pluszpontra szüksége lesz, hogy enyhítsenek a büntetésén. Ezért, ha
magán keresztül segíteni tud nekünk megállítani a merénylőt, akkor
máris tett valami jót. És ön is, asszonyom. A nő mélyeket lélegzett.
Harry egy pillanatig azt hitte, hogy újra elsírja magát. – Megígéri,

190
hogy megtesz mindent, amit tud, Hole úr? A bátyám nem
mindenben bűnös, amivel vádolják.
– Megígérem.
Harry hangja nyugodtan és határozottan csengett, de közben erősen
szorította a kagylót. – Rendben – mondta Constance Hochner alig
hallhatóan. – Andreas azt mondta, hogy az a férfi, aki azon az
éjszakán átvette és kifizette a fegyvert a kikötőben, nem ugyanaz
volt, mint aki megrendelte a puskát. A megrendelő az egyik, szinte
állandó kuncsaftjuk volt, egy jóval fiatalabb férfi. Jól beszél
angolul, de skandináv akcentussal. És ragaszkodott hozzá, hogy
Andreas a Herceg fedőnevet használja vele kapcsolatban. A bátyám
szerint a fegyvermániások között kellene kezdeniük a nyomozást.
– Ez minden? – Andreas sosem látta ezt a férfit, de azt mondta,
azonnal felismerné a hangját, ha küldenek neki egy hangfelvételt.
– Nagyszerű – mondta Harry, és bízott benne, hogy a nő a vonal
másik végén nem veszi észre, mennyire csalódott. Automatikusan
kihúzta a hátát, talán hogy megacélozza magát, mielőtt a következő
hazugság elhangzik a szájából: – Ha találok valamit, azonnal
beizzítom a kapcsolataimat. A szavak úgy égették a száját, mintha
lúgot ivott volna.
– Nagyon köszönöm, Hole úr.
– Igazán nincs mit, asszonyom.
Miután a nő letette a kagylót, Harry még kétszer elismételte
magában az utolsó mondatot.

– Ez borzalmas – mondta Ellen, amikor Harry elmesélte neki a

Hochner család történetét. – Amennyiben a szerelemtől bénult
agyad engedi, próbáld meg bevetni néhány trükködet – kérte Harry.
– Az összes infót megkaptad. – Fegyvercsempészet, állandó
kuncsaft, Herceg, fegyvergyűjtők. Ez csak négy.
– Ennyi van összesen.
– Egyáltalán miért kellene nekem ezt elvállalnom?
– Mert imádsz. De most rohannom kell.
– Várj csak, előbb mesélj nekem arról a nőről, akit...
Remélem, ha bűncselekményről van szó, jobbak a megérzéseid,
Ellen. Na, szia.

191
Harry beütögette a telefonba a tudakozótól kapott drammeni
számot.
– Mosken – szólt a kagylóba egy határozott hang.
– Edvard Mosken?
– Igen. Kivel beszélek?
– Hole főtiszt vagyok a nemzetbiztonságiaktól. Szeretnék feltenni
magának néhány kérdést. Harry rádöbbent, hogy most mutatkozott
be először főtisztként. Valahogy ez is hazugságnak tűnt.
– A fiammal kapcsolatban?
– Nem.
Megfelelne magának, ha holnap tizenegy órakor felkeresném? –
Nyugdíjas vagyok, ráadásul egyedülálló, főtiszt. Nehezen találna
olyan időpontot, ami ne lenne megfelelő. Harry felhívta Even Juult,
és elmondta neki a fejleményeket. Útban a büfé felé azon
gondolkodott, amit Ellen mesélt neki Hallgrim Dale
meggyilkolásáról. Felhívhatta volna a KRIPOS–t is, de az volt a
gyanúja, hogy Ellen már mindent megosztott vele, amit tudnia
kellett az ügyről. Mindegy. Annak a statisztikai valószínűsége, hogy
Norvégiában valaki gyilkosság áldozatává váljon, nagyjából
egytized ezrelék lehet. Ha egy személy, akit keresünk, egyszer csak
áldozatként bukkan fel egy négy hónappal ezelőtti gyilkossági
ügyben, akkor nehezen hihető, hogy mindössze véletlenről van szó.
Vajon a gyilkosság kapcsolatba hozható a Märklin–puska
vásárlásával? Még csak kilenc óra volt, de Harry feje máris sajgott.
Már csak abban bízott, hogy talán Ellen tud valamit kezdeni ezzel a
Herceg–szállal. Bármit. Csak legyen valami támpont, hogy
elindulhassanak.

Negyvenötödik fejezet
Sogn, 2000. március 6.

Munka után Harry felautózott Sognbe a szociális foglalkoztató

intézet lakásaihoz. Søs már az ajtóban várta. Húga a múlt évben egy
kissé kikerekedett, de Henrik, a szerelme, aki ugyanazon a folyosón
lakott, a lány állítása szerint így is teljesen odavolt érte.

192
– Tudod, Henrik is downos.
Søs akkor szokta ezt mondogatni, amikor Henrik apró furcsaságaira
próbált magyarázatot adni. Saját magát nem tekintette downos–nak.
Søs számára ugyanis húzódott egy szinte láthatatlan, ám igen éles
határ valahol a downosok és a kicsit downosok között, és mindig
készségesen elmagyarázta Harrynak, hogy a lakók közül ki az, aki
tényleg az, és ki az, aki csak majdnem.
Søs a szokásos dolgokról mesélt Harrynak, hogy mit mondott
Henrik a múlt héten (ami időnként egészen figyelemre méltó volt),
mit láttak a tévében, mit ettek, és hogy hol szeretnének nyaralni.
Folyton a nyaralást tervezgették. Most éppen Hawaii volt terítéken,
és Harry hiába igyekezett fegyelmezni nevetőizmait, amikor a
honolului repülőtéren hawaii ingben feszítő Søs és Henrik képe
megjelent lelki szemei előtt. Megkérdezte a lányt, hogy beszélt–e
mostanában az apjukkal, mire Søs elújságolta, hogy a férfi két
nappal ezelőtt meglátogatta.
– Nahát, ez nagyszerű – mondta Harry.
– Azt hiszem, már elfelejtette a mamát – válaszolta Søs.
– És ez nagyon jó.
Harry egy ideig csak ült, és azon gondolkodott, amit Søs mondott.
Aztán Henrik bekopogott azzal, hogy három perc múlva kezdődik a
Hotel Caesar a TV2–n, így Harry fogta a kabátját és megígérte,
hogy hamarosan telefonál.
Az Ullevål Stadion melletti kereszteződésnél a szokásos, lassan
csordogáló forgalom fogadta, későn kapott észbe, hogy az
útjavítások miatt le kellett volna kanyarodnia jobbra a Ringveienre.
Azon gondolkodott, amit Constance Hochner mondott el neki, hogy
Úriás egy minden bizonnyal norvég közvetítőt használt. Ami pedig
azt jelentette, hogy van valaki, aki tudja, hogy Úriás kicsoda.
Megkérte Lindát, hogy nézzen utána a titkos irattárban, hátha talál
valakit Herceg fedőnévvel, de szinte teljesen biztos volt benne,
hogy nem lesz eredmény. Egyre határozottabban érezte, hogy ez a
férfi ügyesebb, mint egy átlagos bűnöző. Ha valóban igaz, amit
Andreas Hochner állított, és a Herceg állandó kuncsaftjuk volt,
akkor ez azt jelentette, hogy az illetőnek sikerült kiépítenie egy saját
vevőkört anélkül, hogy az NBSZ, vagy bármely más szervezet
felfedezte volna tevékenységét. Az ilyesmi sok időt vesz igénybe,
193
nagyfokú óvatosságot, ravaszságot és fegyelmet követel – ezek
egyike sem jellemző a Harry által ismert banditákra. Persze, az is
lehet, hogy csak átkozottul nagy mázlija van, hogy eddig még nem
kapták el. Vagy éppen olyan pozícióban van, ami megvédi.
Constance Hochner szerint jó beszél angolul. Akkor akár még
diplomata is lehet – olyasvalaki, aki sokat utazgathat anélkül, hogy
a határon bármikor feltartóztatnák. Harry lekanyarodott a
Slemdalsveiennél, és elindult felfelé a Holmenkollen irányába.
Kérje meg Meiriket, hogy egy rövid időre vegye át Ellent az
NBSZ–hez? Szinte azonnal el is hessegette a gondolatot, mivel
Meirik láthatólag jobb szerette volna, ha Harry a neonácikat
számolgatja és társasági eseményeket látogat ahelyett, hogy
világháborús kísértetekre vadászik.
Harry szinte már teljesen felért a nő házához, mire rájött, merre is
jár. Leállította a motort, és a fák közé meresztette a szemét. A ház
úgy ötven–hatvan méterrel feljebb feküdt a főúttól, ahol parkolt. A
földszintről fény szűrődött ki.
– Szánalmas vagy – szólalt meg hangosan, és összerázkódott a saját
hangjától. Már majdnem beindította a kocsit, hogy odébbálljon,
amikor észrevette, hogy a bejárati ajtó kinyílik, és fény vetül a
lépcsőre. A gondolattól, hogy a nő esetleg meglátja és felismeri az
autót, egy pillanat alatt elöntötte a pánik. Hátramenetbe tette a
kocsit, hogy halkan és diszkréten kitolasson a látótérből, de túl
óvatosan bánt a gázzal, és a motor csak kínlódott. Hangokat hallott:
egy magas, sötét hosszú kabátot viselő férfi jelent meg a lépcsőn.
Beszélt, de hogy kivel, azt az ajtó eltakarta. Majd behajolt az
ajtónyílásba. Harry nem bírta tovább nézni őket.
Csókolóznak, gondolta. Felautóztam a Holmenkollenre azért, hogy
azt bámuljam, ahogy egy nő, akivel összesen tizenöt percet
beszélgettem, az élettársával csókolózik.
Aztán az ajtó bezárult, a férfi beült egy Audiba, és lehajtott Harry
mellett a főútra. A hazavezető úton Harry azon tűnődött, milyen
büntetést találjon ki magának. Valami igazán hatásos dolgon törte a
fejét, ami a jövőben elriasztja a hasonló ostobaságoktól. Mint
például egy aerobik–óra a SATS–ban.

Negyvenhatodik fejezet
194
 Drammen, 2000. március 7.

Harry sosem értette, miért éppen Dramment pocskondiázzák

folyton. Tény, hogy nem volt valami kimondottan szép hely, sőt, de
mitől lett volna rosszabb, mint bármelyik túlzsúfolt, norvég
kisváros? Eredetileg úgy tervezte, hogy megáll egy csésze kávéra
Børsennél, de órájára pillantva meggondolta magát.
Edvard Mosken az ügetőpályánál lakott egy piros faházban. A
garázs előtt egy régi Mercedes kombi parkolt. Maga Mosken az
ajtóban állt. Hosszasan tanulmányozta Harry igazolványát, majd ezt
mondta:
– 1965–ben született, Hole?
– Sokkal idősebbnek tűnik.
– Csak a rossz gének miatt.
– Kár magáért.
– Bizony.
Viszont tizennégy évesen már beengedtek a tizennyolc felettieknek
való filmekre. Lehetetlen volt megállapítani, hogy Edvard Mosken
értékelte–e a tréfát. Intett Harrynak, hogy menjen beljebb.
– Egyedül él? – kíváncsiskodott Harry, miközben Mosken a
nappaliba vezette. A lakás tiszta volt és rendezett, és csak nagyon
kevés személyes holmi volt szem előtt. Harryt határozottan a saját
lakására emlékeztette.
– Igen. A feleségem elhagyott a háború után.
– Elhagyta?
– Elment. Lelépett.
– Értem. Gyerek?
– Volt egy fiam.
– Volt?
Edvard Mosken megtorpant és hátrafordult. – Talán nem fejezem ki
magam elég érthetően, Hole? Felhúzott ősz szemöldöke éles ráncot
rajzolt magas, tiszta homlokára.
– Csakis én tehetek róla – mondta gyorsan Harry.
– Kissé körülményes vagyok.
– Oké. Van egy fiam.
– Köszönöm.
– Mivel foglalkozott mielőtt nyugdíjba vonult?
195
– Volt néhány teherautóm.
Mosken Transport – hét évvel ezelőtt adtam el a céget. – Jól ment?
– Elég jól. Aki megvette, megtartotta a nevet. A dohányzóasztalnál
ültek egymással szemben, s Harrynak valami azt súgta, hogy itt nem
lesz kávé. Edvard előredőlve ült a kanapén, a karját összefonta
maga előtt, mintha azt akarná üzenni: gyerünk, essünk már túl rajta.
– Hol tartózkodott december 22–én éjszaka?
Harry idefelé úton döntötte el, hogy ezzel a kérdéssel fog indítani.
Egyetlen kártyája kijátszásával – még mielőtt Moskennek alkalma
nyílik felmérni a terepet, és rájön, hogy Harrynak nincs több dobása
valami reakciót remélt kikényszeríteni az idős férfiből, valamit,
amiből kiderül, van–e takargatnivalója. – Gyanúsítanak valamivel?
– kérdezte Mosken. Arca enyhe csodálkozáson kívül semmit sem
árult el. – Nagyon jó lenne, ha egyszerűen csak a kérdésre
válaszolna, Mosken.
– Ahogy akarja. Itthon voltam.
– Ezt elég gyorsan rávágta.
– Hogy érti ezt?
– Nem gondolkodott rajta túl sokat.
Mosken arca olyasféle grimaszba rándult, mint amikor az ember
szája mosolyogni próbál, de közben a szeme teljesen rezignált
marad. – Higgye el, ha olyan vén lesz, mint én, azokra az estékre
feltétlenül emlékezni fog, amikor nem otthon ült egyedül. – Sindre
Faukétól kaptam egy listát azokról a norvégokról, akikkel együtt
volt a sennheimi kiképzőtáborban. Gudbrand Johansen, Hallgrim
Dale, maga és Fauke.
– Daniel Gudesont kifelejtette.
– Kifelejtettem volna?
– Ő meghalt a háború befejezése előtt, nem?
– De igen.
– Akkor miért említette meg a nevét?
– Ő is velünk volt Sennheimben.
Ha jól értettem, amit Fauke mondott, akkor több norvég is volt
Sennheimben, de csupán maguk négyen élték túl a háborút.
– Így van.
– Akkor miért pont Gudesont emelte ki?

196
Edvard Mosken Harryra meredt, majd a levegőbe úszott a
pillantása. – Olyan sokáig ott volt velünk. Róla tényleg mindenki
azt gondolta, hogy túl fogja élni a háborút. Igen, teljesen biztosak
voltunk benne, hogy Daniel Gudeson halhatatlan. Nem volt egy
mindennapi figura.
– Tudta, hogy Hallgrim Dale meghalt?
– Mosken megrázta a fejét.
– Nincs különösebben meglepve.
Miért lennék? Inkább azon lennék meglepődve, ha azt hallanám,
hogy valamelyikük még életben van. – És ha azt mondom magának,
hogy megölték? – Hát, ez így mindjárt más. De miért meséli ezt el
nekem? – Mit tud Hallgrim Daléról? – Az égvilágon semmit.
Utoljára Leningrádnál láttam. Gránátsokkot kapott.
– Nem együtt utaztak haza?
Hogy Dale és a többiek hogy jöttek haza, arról fogalmam sincs. Én
1944 telén megsebesültem egy kézigránáttól, amit egy orosz
vadászgépről dobtak le a lövészárokba.
– Egy repülőről?
Mosken féloldalasan elmosolyodott és bólintott. – Amikor a tábori
kórházban magamhoz tértem, már javában zajlott a visszavonulás.
1944 nyarán az oslói Sinsen Iskolában létrehozott katonai kórházba
kerültem. Utána pedig már jött a kapituláció. – Ezek szerint, miután
megsebesült, egyiküket sem látta többé?
– Csak Sindrét. Három évvel a háború után.
– Miután letöltötte a büntetését?
– Igen.
– Teljesen véletlenül futottunk össze egy étteremben.
– Mit a véleménye Fauke dezertálásáról?
Mosken vállat vont. – Megvolt rá az oka. Mindenesetre olyan
időpontban váltott oldalt, amikor még nem dőlt el semmi. Még nem
lehetett tudni, mi lesz a háború vége. Ez több mint ami a norvégok
többségéről elmondható.
– Ezt hogy érti?
Volt egy szólás a háború alatt: aki vár a döntéssel, mindig jól dönt.
1943 karácsonyán már látszott, hogy a vesztes oldalon állunk, de
arról fogalmunk sem volt, hogy mennyire rossz a helyzet valójában.
Úgyhogy igazából senki sem tehet szemrehányást Sindrének, amiért
197
szélkakassá vált. Mint ahogy azoknak sem, akik az egész háború
alatt a babérjaikon ültek, aztán néhány hónappal a háború vége előtt
hirtelen tömegesen jelentkeztek az ellenállási mozgalomba. Őket
egyszerűen csak „az utolsó napok szentjeiként" emlegettük.
Közülük néhányan ma nyilvánosan bírálják azokat a norvégokat,
akik a németek oldalán harcoltak.
– Konkrét személyre gondol? – Az embernek mindig eszébe jut egy
s más, amit utólag fényesre pucolt glóriával háláltak meg. De ez
igazából nem olyan fontos.
– Mi a helyzet Gudbrand Johansennel? Rá emlékszik?
– Persze. A végén megmentette az életemet. Ő...
Mosken az ajkába harapott. Mintha túl sokat fecsegett volna,
gondolta Harry.
– Mi történt vele?
– Gudbranddal? Ha én azt tudnám!
A gránát... Gudbranddal és Hallgrim Daléval hárman voltunk a
lövészárokban, amikor a kibiztosított gránát felénk pattogott a
jégen, és eltalálta Dale sisakját. Csak arra emlékszem, hogy
Gudbrand volt a kézigránáthoz legközelebb amikor az felrobbant.
Mikor magamhoz tértem a kómából, már nem volt senki, aki
elmesélhette volna, mi történt velük.
– Hogy érti ezt? Eltűntek?
Mosken tekintete az ablak felé vándorolt. – Azon a napon történt,
amikor az oroszok teljes erejükkel támadásba lendültek, ezért
finoman szólva is kaotikus állapotok uralkodtak. Mire én
magamhoz tértem, a lövészárok, ahol eltaláltak bennünket, már rég
az oroszok kezén volt, az ezredet pedig áthelyezték. Ha Gudbrand
túlélte, akkor minden bizonnyal a Nordland ezred tábori kórházába
került az Északi Egységhez. Ha Dale megsebesült, akkor
valószínűleg vele is ugyanez történt. Minden bizonnyal én is
odakerülhettem, de mire felébredtem, addigra már egy másik helyen
voltam.
– Gudbrand Johansen nem szerepel a lakcímnyilvántartásban.
Mosken vállat vont. – Akkor valószínűleg megölte a gránát. Magam
is erre jutottam.
– Sosem próbálta megkeresni?

198
A férfi megrázta a fejét. Harry körbenézett, hátha talál valamit, ami
arra utal, hogy Mosken tart otthon kávét – egy kanna, esetleg
kávéscsészék. A kandallón egy nő képe állt aranykeretben. – Van
magában keserűség amiatt, ami magával és a többi frontkatonával
történt a háborút követően? – Ha a büntetésre gondol – amiatt nem.
Én realista vagyok. A jogi leszámolás meg olyan volt, amilyen –
politikai szempontból elkerülhetetlen volt. Elvesztettem egy
háborút. Nem panaszkodom. Edvard Mosken váratlanul elnevette
magát, Harry nem értette miért. Aztán újra elkomolyodott.
– Csak az fájt igazán, hogy hazaárulónak bélyegeztek minket. De
azzal szoktam vigasztalni magam, hogy mi, akik ott voltunk, tudjuk,
hogy az életünk árán is megvédtük a hazánkat.
– A politikai álláspontja akkoriban...
– Hogy ugyanaz–e a politikai álláspontom ma is?
Harry bólintott, Mosken pedig szárazon mosolygott. – Erre nem
nehéz válaszolni, főtiszt. Nem. Hibáztam. Ennyire egyszerű.
– Később sem került kapcsolatba a neonáci csoportokkal? – Isten
ments', dehogy! Viszont néhány évvel ezelőtt volt egy
összejövetelszerűség fenn a Hokksundon. Akkor az egyik féleszű
felhívott, hogy nem nem tartanék–e egy beszámolót a háborúról. Ha
jól emlékszem, úgy nevezték magukat, hogy „Blood and Honour",
vagy valami ilyesmi. Mosken előrehajolt az asztal fölött, aminek az
egyik sarkán egy halom színes magazin tornyosult csinosan
egymásra halmozva, precízen az asztal széléhez igazítva.
– Tulajdonképpen mi után kutakodik az NBSZ? Kartotékba
rendezik a neonácikat? Mert ha erről van szó, akkor velem
melléfogtak. Harry pontosan tudta, egyelőre mennyit mondhat el az
ügyről, így a válasza voltaképp őszinte volt:
– Magam sem tudom pontosan, mit keresünk.
– Ez ismerősen hangzott.
Ismét nevetésben tört ki. Fülsértően magas és kellemetlen hang volt.
Harry később arra a következtetésre jutott, hogy a gúnyos kacagás
és a kávéhiány kombinációja alighanem döntő szerepet játszott
abban, ahogyan a következő kérdését megfogalmazta: – Mit gondol,
milyen lehetett a fiának egy náci múlttal rendelkező apa mellett
felnőni? Mennyire lehetett mindez befolyással arra a tényre, hogy
az ifjabb Edvard Mosken jelenleg börtönben van?
199
Harry abban a pillanatban megbánta a kérdést, amint a dühöt és
fájdalmat megpillantotta az öreg szemében. Tisztában volt vele,
hogy övön aluli ütés nélkül is megkapta volna a választ.
– Az a tárgyalás egy kutyakomédia volt! – fújtatott Mosken. – A
védőügyvéd, akit a fiam mellé rendeltek, annak a bírónak az
unokája volt, aki a háború után elítélt. Azért próbálják büntetni a
fiamat, hogy elrejtsék a saját afölötti szégyenüket, amit a háború
idején műveltek. Én...
Hirtelen elhallgatott. Harry várta a folytatást, de Mosken nem
szólalt meg. Harry teljesen váratlanul érezni kezdte a gyomrában a
láncát rángató kutyafalkát. Már egy jó ideje nem adtak hírt
magukról. Inni akartak. – Az utolsó napok szentjeinek egyike? –
kérdezte. Mosken megrántotta a vállát. Harry megértette, hogy a
másik lezárta a témát. Az öreg az órára nézett.
– Készül valahova?
– Még le akarok menni a hétvégi házamhoz.
– Aha. Messze van?
– Grenlandon.
– Oda akarok érni, mielőtt besötétedik.
Harry felállt. A folyosón, miközben mindketten a megfelelő
búcsúszavakon törték fejüket, Harrynak hirtelen eszébe jutott
valami: – Azt mondta, hogy 1944 telén Leningrádnál megsebesült,
ezért nyár végén a Sinsen Iskolába került. Közben hol tartózkodott?
– Mármint?
– Épp most fejeztem be Even Juul egyik könyvét.
Juul történész, a háború, az ellenállási mozgalom és a
nemzetiszocializmus a szakterülete. – Nagyon jól tudom, ki az az
Even Juul – mondta Mosken kifürkészhetetlen mosollyal.
– Juul azt írta, hogy a Norge ezredet a Krasznoje Szelonál oszlatták
fel 1944 márciusában. Hol tartózkodott márciustól addig, amíg a
Sinsen Iskolába nem került? Mosken sokáig nézte Harryt. Aztán
kinyitotta a bejárati ajtót, és kikukkantott.
– Kezd fagyni – mondta.
– Vezessen óvatosan!
Harry bólintott. Mosken kihúzta magát, kezét szeme felé emelve az
üres ügetőstadion felé hunyorgott, ahol a pálya szürke oválist rajzolt
a koszos hóba. – Azoknak a helyeknek, ahol voltam, természetesen
200
volt nevük valamikor – szólalt meg végül. – De ezek a helyek
annyira megváltoztak, hogy már senki sem ismerne rájuk. A mi
térképeink csak utakat, vízfelületeket és aknamezőket tartalmaztak,
neveket nem. Ha azt mondom, hogy Párnuban voltam,
Észtországban, az akár igaz is lehet – de biztosan nem tudom, és
valószínűleg más sem tudja. 1944 tavaszán és nyarán egy
hordágyon feküdtem, a gépfegyverek sortüzét hallgattam és a
halálra gondoltam. Nem arra, hogy hol vagyok. Harry végighajtott a
folyó mentén, és megállt a város hídja előtti piros lámpánál. Az
E18–as útra vezető híd, hatalmas fogszabályzóként feszült a táj fölé,
és elzárta a Drammenfjord felőli kilátást. Oké, talán tényleg
mégsem túl szerencsések ezek a drammeniek. Harry hazafelé
eredetileg meg akart állni egy kávéra Børsennél, de meggondolta
magát. Eszébe jutott, hogy sört is árulnak. A lámpa zöldre váltott,
Harry pedig gázt adott.
Edvard Mosken erőszakosan reagált a fiát érintő kérdésre. Harry
elhatározta, hogy utánanéz, ki volt a bíró az ifjabb Mosken elleni
ügyben. A tükörben egy utolsó pillantást vetett Drammenre. Biztos
vannak ennél sokkal rosszabb helyek is.

Negyvenhetedik fejezet
Ellen irodája, 2000. március 7.

Ellen semmire sem jutott a dologgal.

Harry ellátogatott a lányhoz, aki régi, nyikorgó székében üldögélt.
Már felvettek egy új embert mellé, egy fiatal fickót a steinkjeri
köztisztviselői irodától, aki a következő hónapban kezd majd.
– Nem vagyok jós – mondta a lány Harry csalódott arcát látva. – A
ma reggeli értekezleten a többieket is végigkérdeztem, de senki nem
hallott semmiféle Hercegről. – Mi van a fegyverszakértőkkel? Csak
van valami összefoglaló anyaguk a fegyvercsempészekről.
– Harry!
– Igen?
– Én már nem neked dolgozom.
– Nekem?
– Akkor veled na.

201
De valahogy mindig az az érzésem támad, mintha neked dolgoznék.
Te goromba pokróc! Harry elrúgta magát, és forogni kezdett a
széken. Négy teljes kör. Soha nem sikerült ennél többször
körbefordulnia. Ellen a plafonra emelte tekintetét. – Oké, felhívtam
a fegyverszakértőket is – folytatta. – Ők sem hallottak a Hercegről.
Miért nem ad melléd egy asszisztenst az NBSZ? – Az ügy nem
élvez elsőbbséget. Meirik megengedte, hogy tovább vigyem, de ő
igazából csak azt akarja tudni, hogy a neonácik mit fundáltak ki
május tizenhetedikére.
– Az egyik kulcsszó a fegyvermániás volt. Nem nagyon tudok a
neonáciknál fegyvermániásabb közeget elképzelni. Miért nem
kezded náluk? Akkor két legyet üthetnél egy csapásra.
– Ez már nekem is megfordult a fejemben.

Negyvennyolcadik fejezet
Ryktet, Grensen, 2000. március 7.

Even Juul a lépcső tetején várakozott, amikor Harry leparkolt a háza

előtt. Burre a pórázát rángatva áll mellette.
– Túl gyorsan hajt – közölte Juul. – Miután telefonált, azonnal
kocsiba vágtam magam, és alaposan beletapostam a gázba –
magyarázkodott Harry. – Burre is jön? – Csak egy kicsit
meglevegőztettem, amíg magára vártam. Gyerünk, Burre befelé! A
kutya könyörgő pillantással bűvölte Juult.
– Most! Burre hátrált, aztán benyargalt a házba. Harry viszont
összerezzent a váratlan kiáltásról. – Mehetünk – mondta Juul.
Miközben elindultak, Harry egy arcot látott elővillanni a
konyhaablak függönye mögül.
– Világosabb lett – mondta Harry.
– Világosabb?
Mármint a nappalok egyre hosszabbak. Juul csak bólintott. – Van
valami, amit nem tudok kiverni a fejemből – szólalt meg Harry.
– Sindre Fauke családja. Hogy haltak meg?
– Már elmondtam. Megölte őket.
– Igen, de hogyan?
– Juul hosszan nézte Harryt, mielőtt válaszolt.

202
– Agyonlőtte őket.
– Mind a négyüket?
– Igen.
Nagy nehezen találtak egy parkolóhelyet a Grensenben, és
elindultak arra a helyre, amit Juul, ahogy azt már a telefonban is
elmondta, mindenképpen meg akart mutatni Harrynak.
– Szóval, ez a Ryktet – nézett körül Harry a gyéren megvilágított
kávézóban. Az elnyűtt faasztaloknál csak néhány vendég üldögélt.
Harryék egy–egy csésze kávéval az ablak mellé telepedtek. A
helyiség túlsó felén két idősebb férfi abbahagyta a beszélgetést, és
feléjük sandított.
– Arra a kávézóra emlékeztet, ahová járni szoktam – intett Harry a
két öreg irányába. – A megrögzött hívők – mondta Juul. – Öreg
nácik és frontkatonák, akik még mindig hisznek az igazukban. Itt
gubbasztanak, és kiadják magukból a nagy árulás, a Nygaardsvold–
kormány és a dolgok általános állapota felett érzett keserűségüket.
Legalábbis, amelyik még lélegzik közülük. Ahogy elnézem, egyre
ritkulnak a sorok.
– Még mindig politizálnak?
– Ó, hogyne, folyamatosan dühösek.
A fejlődő országoknak nyújtott anyagi támogatás, a honvédelem
költségvetésének csökkentése, a női lelkészek, a homoszexuális
partnerkapcsolatok, új honfitársaink – egyszóval szinte minden
felháborítja ezeket a fiúkat, amit csak el tud képzelni. Szívük
mélyén még mindig fasiszták.
– És maga szerint elképzelhető, hogy Úriás ide jár?
Legalábbis ha valamiért bosszút forral a társadalom ellen, itt
hasonszőrűekre akadhat. Természetesen a frontkatonáknak több
találkozóhelyük is van.
És minden évben úgynevezett bajtársi találkozót tartanak, amire az
egész ország területéről érkeznek katonák és sokan mások, akik
megjárták a keleti frontot. Ezek a találkozók azonban teljesen más
jellegűek, mint ez a patkánylyuk. Ezek egyszerű összejövetelek,
ahol a háborúban elesettekről emlékeznek meg, és egy szó sem
eshet a politikáról. Nem, ha egy bosszút forraló frontkatonát
keresnék, akkor biztosan ezen a helyen kezdeném keresni.

203
– A felesége is járt már hasonló, hogy is nevezte, bajtársi
összejövetelen? Juul elképedve bámult Harryra, majd lassan
megrázta a fejét.
– Csak egy ötlet volt – visszakozott gyorsan Harry.
– Csak gondoltam, talán mesélhetne nekem róla.
A feleségem soha nem vett részt ilyesmin! – csattant fel Juul. –
Rendben. Van valami kapcsolat az – ahogy maga nevezte –,
megrögzött hívők és a neonácik között?
– Ezt miért kérdi? – Kaptam egy fülest, ami alapján úgy tűnik, hogy
Úriás egy közvetítő személyt használt a Märklin megvásárlásakor.
Olyasvalakit, aki feltehetőleg egy fegyvermániás közegben mozog.
Juul a fejét rázta.
– A frontkatonák többsége nagyon sérelmezné, ha a neonácikkal
azonos meggyőződésűnek nevezné őket valaki. Annak ellenére,
hogy az újfasiszták általában óriási tiszteletet tanúsítanak a
frontkatonák iránt. Ugyanis az ő szemükben ezek az emberek
testesítik meg a végső, a legtökéletesebb álmot: fegyverrel a kézben
védelmezni hazájukat és fajukat.
– Vagyis, ha egy frontkatona szert akar tenni egy fegyverre, akkor
minden további nélkül számíthat egy neonáci segítségére?
– Igen, nagyon valószínű, hogy segítő szándékkal találkozna. De
tisztában kell lennie azzal, hogy kivel érdemes tárgyalnia róla. Nem
tud csak úgy bárki beszerezni egy olyan fegyvert, mint ami után
maga nyomoz. Jellemző például, hogy amikor a hønefossi
rendőrség nemrég egy razzia során átkutatta néhány neonáci
garázsát, mindössze egy házilag készített golyókkal telepakolt,
ócska, rozsdás Datsun, falándzsák és néhány tompa fejsze került
elő. Ennek a társaságnak a zöme szó szerint a kőkorszakban
leledzik.
– Akkor hol kezdjek hozzá ebben a környezetben egy olyan
személy felkutatásához, aki nemzetközi fegyverkereskedőkkel tart
fenn kapcsolatot?
– A problémát nem a szóba jöhető csoport nagysága jelenti. A Fritt
Ord című nacionalista lap azt állítja, hogy nagyjából ezerötszázra
tehető a nemzetiszocialisták és nemzetidemokraták száma. De ha
felhívja a Monitort, ezt az önkéntes szervezetet, akik az egyik
szemüket folyamatosan a fasiszta csoportosulásokon tartják, ők azt
204
fogják mondani, hogy legfeljebb ötven aktív személyről lehet szó.
Nem, a problémát az jelenti, hogy az anyagi eszközökkel
rendelkező személyek, akik valójában a szálakat mozgatják,
láthatatlanok.
Ők nem viselnek bakancsot, és nem tetováltatnak horogkeresztet a
vállukra, hogy úgy mondjam. Elképzelhető, hogy olyan pozíciót
töltenek be a társadalomban, amit fel tudnak használni az Ügy
szolgálatában, de ahhoz hogy ezt kihasználhassák, nem szabad
feltűnést kelteniük. Váratlanul egy sötét hang szólalt meg mögöttük:
– Even Juul, hogy mertél idejönni?

Negyvenkilencedik fejezet
Gimle mozi, Bygdøy allé, 2000. március 7.

– Hol is tartottam? – kérdezte Harry Ellent, és előrébb tolta a lányt a

sorban. – Ja, igen, éppen azon agyaltam, hogy odamenjek–e
valamelyik zsémbes öregemberhez megérdeklődni, ismernek–e
valakit, aki éppen merényletre készül, és alkalomadtán nem
vásárolt–e az illető egy viszonylag drága fegyvert. Ebben a
pillanatban az egyikük lecövekelt az asztalunk mellé, és síri hangon
ezt kérdezte: „Even Juul, hogy mertél idejönni?"
– És mit csináltál? – kíváncsiskodott Ellen.
– Semmit.
Csak ültem és néztem, ahogy Even Juul tekintete szétcsúszik. Úgy
nézett ki, mint aki kísértetet lát. Nyilvánvaló volt, hogy ismerik
egymást. Egyébként ez a férfi volt a második ember ma, akivel
találkoztam, és ismerte Juult. Az első Edvard Mosken volt.
– És ez miért annyira meglepő? Juul újságokban publikál, tévében
szerepel – ismert ember. – Ez igaz. Mindenesetre Juul azonnal
felpattant, és kivonult a kávézóból. Szinte rohannom kellett utána.
Amikor az utcán utolértem, az arca falfehér volt. Rákérdeztem,
hogy ki volt az a férfi a kávézóban, de azt állította, hogy fogalma
sincs róla. Aztán hazavittem, de épp csak köszönt, amikor kiszállt a
kocsiból. Teljesen higgadtnak tűnt. A tizedik sor jó lesz? Harry
lehajolt a jegykiadó ablakhoz, és kért két jegyet. – Hát, nem
állítanám, hogy nem vagyok szkeptikus – jegyezte meg Harry.

205
– Miért? – firtatta Ellen.
– Mert én választottam a filmet?
Hallottam, amint a buszon egy lány rágóval teli szájjal azt ecsetelte
a barátnőjének, hogy a „Mindent anyámról" milyen szép film.
Érted? Szép. – És? Mi bajod ezzel? – Ha egy lány azt mondja egy
filmről, hogy szép, akkor azonnal elfog a „Sült zöld paradicsom"–
érzés. Ti csajok mindig bedőltök a szirupos limonádéknak, amik
ráadásul az Oprah Winfrey Show–nál is szegényesebb tartalommal
bírnak. Mégis úgy érzitek, hogy valami szívet melengető,
intelligens filmet láttatok. Popcornt? – lódította a lányt maga elé, a
büfé előtt kígyózó sorba.
– Harry, te egy teljesen kiégett ember vagy. Reménytelen eset.
Egyébként meg, tudod mit? Kim féltékeny lett, amikor kiderült,
hogy egy kollégával megyek moziba.
– Gratulálok.
– Még mielőtt elfelejtem – fintorgott Ellen.
Megtaláltam az ifjabb Edvard Mosken ügyvédjének a nevét. És a
nagyapjáét is, aki a hazaárulók elleni perben bíráskodott.
– Igen? Ellen elmosolyodott.
– Johan Krohn és Kristian Krohn.
– A mindenit!
Beszéltem a fiatalabbik Mosken elleni tárgyalás ügyészével.
Mosken ámokfutást rendezett, amikor a fiát bűnösnek találták, és
nekiugrott Krohnnak. Ordítva közölte, hogy Krohn és a nagyapja
összeesküdtek a Mosken család ellen.
– Érdekes. – Akkor, ugye, te is úgy gondolod, hogy megérdemlek
egy hatalmas popcornt? A „Mindent anyámról" lényegesen jobb
volt, mint ahogy Harry várta. Ennek ellenére Rosa temetésének a
közepén kénytelen volt megzavarni a könnyekben úszó Ellent, hogy
megkérdezze tőle, merre van Grenland. A lány azt válaszolta,
Grenland a Porsgrunn és Skien körül húzódó terület neve, és hogy
innentől kezdve nyugodtan akarja végignézni a filmet.

Ötvenedik fejezet
Oslo, 2000. március 8.

206
Harry rádöbbent, hogy rövid az öltönye. Csak nézte, és nem tudta
mire vélni. Tizennyolc éves kora óta egy dekát sem szedett magára.
Ezt ráadásul 1990–ben vette Dressmannál a diplomaosztójára.
Teljesen elképedve állt a liftben, miközben a tükörben a Dr.
Martens cipő és a nadrágszára közül elővillanó zokniját
tanulmányozta. Ez is csak a megoldatlan rejtélyek egyike lehet.
Ahogy liftajtó feltárult, Harry fülét azonnal megütötte a zene és az
étkezde nyitott ajtajából előhömpölygő hangos csevegés. Az órára
pillantott, negyed kilenc volt. Tizenegyig csak kibírja valahogy,
aztán hazamegy. Mély levegőt vett, belépett az étkezdébe és
körülnézett. A helyiséget tipikusan norvég módra rendezték be:
téglalap alakú terem, üvegpult, aminek az egyik végén az ember
megrendelte az ételt, világos bútorok és dohányzási tilalom. A
rendezvényszervezők minden tőlük telhetőt megtettek azért, hogy
léggömbökkel és piros terítőkkel álcázzák azt a helyiséget amit nap
mint nap láttak. Bár itt is több volt a férfi, mint a nő, a nemek
aránya határozottan kiegyensúlyozottabb volt, mint a gyilkossági
csoport rendezvényein. Úgy tűnt, a többség már túl van néhány
pohár italon. Linda említette, hogy lesz egy szűk körű előünneplés,
és Harry megkönnyebbülten vette tudomásul, hogy arra nem hívták
meg.
– Harry, hogy te milyen jól nézel ki öltönyben!
Linda volt. Harry először meg sem ismerte a nőt a testre simuló
ruhában, ami némi túlsúlya mellett nőies vonalait is kiemelte. Linda
egy narancssárga italokkal teli tárcát dugott Harry orra elé.
– Öhm, kösz, nem kérek, Linda.
– Ne kéresd már magad, Harry! Buli van!

– Tonight we're gonna party like it's nineteen–ninety–nine... –

üvöltötte Prince. Ellen előrehajolt a sofőrülésből, és lejjebb csavarta
a hangerőt. Tom Waaler oldalról rápillantott.
– Csak egy kicsit hangos – mondta a lány, miközben arra gondolt,
hogy már csak három hét van hátra addig, amíg az új kolléga
megérkezik Steinkjerből, és végre megszabadulhat Tom Waalertől.
Nem a zene miatt volt, és nem is maga a férfi zavarta, hiszen
Waaler összességében egészen jó rendőr volt.
207
A telefonok idegesítették. Nem mintha Ellen Gjelten nem lett volna
megértő a szexuális kapcsolatok bizonyos típusú ápolásával
szemben, de Waaler telefonbeszélgetéseinek felét olyan nőkkel
folytatta, akiket – amennyire Ellen ki tudta venni – éppen dobott,
már korábban dobott, vagy hamarosan dobni fog. Az utóbbi
telefonok voltak a legundorítóbbak. Ezeket a nőket egyelőre még
nem fektette le, és Waaler hangja egészen sajátossá vált, amikor
velük beszélt. Amikor Ellen meghallotta, legszívesebben felordított
volna: Ne csináld! Ez a pasas csak bántani fog! Fuss! Ellen
Gjeltennek akkora lelke volt, mint egy futballpálya, így könnyedén
megbocsátotta az emberi gyengeségeket. De Tom Waalerrel még
csak nem is az volt a baj, hogy gyenge lett volna, inkább, hogy
emberség nem sok volt benne. Egész egyszerűen nem kedvelte a
férfit.
Elhajtottak a Toyenparken mellett. Waaler kapott egy fülest, amely
szerint valaki látta Ayubot az Aladdinban, a Hausmanngatén lévő
perzsa étteremben. A pakisztáni bandavezért már a királyi palota
parkjában történt decemberi támadás óta keresték. Ellen tudta, hogy
elkéstek, így már csak annyit tehetnek, hogy körbekérdeznek, hátha
tudja valaki, hol van a fiú. Persze, senki nem tud majd semmit, de
legalább megmutatják magukat, és ezzel jelzik, hogy nem fogják
békén hagyni Ayubot. – Várj meg a kocsiban, bemegyek és
körülnézek – mondta Waaler.
– Oké.
Waaler kicipzározta a bőrdzsekijét. Hogy megmutassa az izmait,
amit a rendőrség edzőtermében pumpált magára, gondolta Ellen.
Vagy még inkább azért, hogy a vállán lévő pisztolytáska
kivillanjon, s az étteremben lévők azonnal lássák, hogy fegyver van
nála. A gyilkosságiaknál dolgozó rendőrtiszteknek folyamatos
fegyverviselési engedélyük volt, de a lány tudta, hogy Waaler nem a
szolgálati pisztolyt hordja magánál, hanem valami nagykaliberű
dolgot, Ellennek nem volt kedve megkérdezni, mit. Az autók után a
kézifegyverek képezték Waaler kedvenc beszédtémáját, és ha
választania kellett, Ellen inkább az autókat részesítette előnyben. A
lány nem hordott magánál fegyvert. Legfeljebb akkor, ha
kifejezetten parancsba kapta, mint a tavaly őszi elnöklátogatáskor.
Valami hátul az agyában morogni kezdett, aztán a hang egy bugyuta
208
sláger digitalizált csengőhangváltozatába csapott át. Waaler
telefonja volt. Ellen kinyitotta az ajtót, hogy utánakiabáljon, de a
férfi már behúzta maga mögött az Aladdin ajtaját.
Elég unalmas volt ez a hét. Ellen nem is emlékezett még egy
ennyire unalmas hétre, mióta elkezdett a rendőrségnél dolgozni.
Tartott tőle, hogy ezt azért érezte így, mert végre jól alakult a
magánélete. Hirtelen érdemes volt rendes időben hazaérni, viszont a
szombati szolgálat, mint ez a ma esti is, kezdett áldozatvállalásnak
tűnni. A telefon már negyedjére kezdte el a dalt. Csak nem az egyik
lekoptatott lány? Vagy valaki, akit épp most fűz? Ha őt most Kim
ejtené... De ő nem fogja ezt tenni. Tudta, és kész. A bosszantó
dallam már ötödjére csendült fel.
Két óra múlva véget ér a műszak, hazamegy, lezuhanyozik és
felugrik Kimhez a Helgesens gatéra. Aztán pedig jöhet egy gyors
huncutkodás. Ellen elvigyorodott. Már hatodjára kezdi! Kihalászta a
kézifék alól a telefont.
– Ez itt Tom Waaler üzenetrögzítője. Waaler úr pillanatnyilag nem
tudja felvenni a telefont. Kérem, hagyjon üzenetet! Tréfának szánta,
tulajdonképpen a nevét is hozzá akarta fűzni, de aztán valamiért
mégsem tette, csak hallgatta a vonal másik végéről hallatszó
szuszogást. Talán az izgalom kedvéért, de lehet, hogy egy. szerűen
csak kíváncsiságból. Aztán leesett neki, hogy a másik a vonal végén
azt hitte, valóban az üzenetrögzítőt érte el, és most a sípszóra vár!
Megnyomta az egyik gombot. Píp.
– Helló, itt Sverre Olsen...

– Helló Harry, ez itt...

Harry megfordult, de Kurt Meirik mondatának másik felét elnyelte
a basszus dübörgése, az önjelölt DJ ugyanis feltekerte a hangerőt és
a hangfal közvetlenül Harry háta mögött üvöltött fel:
– That don 't impress me much...
Harry még csak húsz perce érkezett meg a rendezvényre, de már
kétszer megnézte az óráját, és éppen negyedjére sorolta fel magának
a következő kérdéseket: van–e köze egy alkoholista frontkatona
meggyilkolásának a Märklin megvásárlásához? Ki képes olyan
gyorsan és hatékonyan gyilkolni késsel, hogy fényes nappal Oslo
központjában, egy kapualjban megölhessen valakit? Ki lehet a
209
Herceg? Van–e köze az ügyhöz a fiatalabb Mosken elítélésének?
Hová tűnt az ötödik frontkatona, Gudbrand Johansen? És Mosken
miért nem vette a fáradságot, hogy a háború után megkeresse
Johansent, ha az valóban megmentette az életét? Éppen az egyik
hangfal mellett állt a sarokban, kezében egy pohár Munkholmmal –
direkt nem üveggel, elkerülendő a kérdést, hogy miért
alkoholmentes sört iszik –, és néhány fiatalabb NBSZ–alkalmazottat
figyelt a táncparketten.
– Sajnálom, nem értettem! – emelte fel a hangját Harry. Kurt Meirik
egy narancssárga italt forgatott a kezében. Csíkos, kék öltönyében a
szokásosnál is soványabbnak tűnt. Az öltöny úgy állt rajta, mintha
ráöntötték volna. Harry gyorsan lejjebb rángatta saját zakója ujját,
tisztában volt vele, hogy az inge ujja bőven kilátszik a
mandzsettagomb felett. Meirik közelebb hajolt.
– Csak azt próbáltam elmondani, hogy ez itt a külügyi részleg
vezetője... Harry most vette csak észre a mellette álló nőt. Vékony
alkat. Egyszerű, piros ruha. Harryt kezdte hatalmába keríteni a
felismerés.
So you got the looks, but have you got the touch...38
Barna szem, magas járomcsont, sötét tónusú bőr. A keskeny arcot
keretező barna, rövid haj. A nő szeme már mosolygott. Harry
emlékezett rá, hogy szép, de arra nem, hogy ennyire... ennyire
elragadó. Ez volt az egyetlen szó, ami Harrynak eszébe jutott róla:
elragadó. Tudta, a ténynek, hogy a nő most itt állt előtte, határtalan
meglepetést kellett volna okoznia számára, de valahogy az egészben
volt valami logika, ami miatt legbelül nagyon is ismerősnek érezte
az egész helyzetet. – ...Rakel Fauke rendőrfelügyelő – mondta
Meirik.
– Mi már ismerjük egymást – szólalt meg Harry.
– Valóban? – lepődött meg Meirik.
– Igen – mondta a nő.
De nem hiszem, hogy eljutottunk volna odáig, hogy a nevünket is
eláruljuk egymásnak. A nő kinyújtotta kecses kezét, amitől
Harrynak újra a zongora – és a balettórák jutottak eszébe.
– Harry Hole – mondta.
– Á, persze, maga az.
– A gyilkosságiaktól, ugye?
210
– Úgy van.
– Amikor találkoztunk, még nem tudtam, hogy maga az NBSZ új
főtisztje. Ha említette volna, akkor... – Akkor mi lett volna? –
kíváncsiskodott Harry. A nő finoman félrehajtotta a fejét.
– Igen, mi lett volna? – nevetett. A nevetését hallva Harry agyában
újra ez az idióta szó villant fel: elragadó. – Mondjuk, elmondtam
volna, hogy ugyanazon a helyen dolgozunk. Egyébként nem
szoktam mások orrára kötni, hol dolgozom, mert rögtön jön az a
rengeteg kérdés. Biztos maga is így van ezzel.
– Hajaj – sóhajtotta Harry.
A nő megint elnevette magát. Harry azon tűnődött, vajon mi
történhetett, hogy folyton nevetnie kell. – Hogyhogy nem láttam
magát eddig itt a házban? – kérdezte a nő. – Harry irodája a folyosó
legvégén van – szólalt meg Meirik. – Aha – bólintott megértően a
nő, de a szemében újra mosoly bujkált. – A folyosó legvégén, mi?
Harry komoran bólintott. – Rendben – mondta Meirik. – Akkor
most már ismerik egymást. Éppen a bárhoz indultunk, Harry. Harry
várta, magukkal hívják–e, de hiába.
– Még látjuk egymást! – köszönt el Meirik.
Nyilván, gondolta Harry. Még sokan vannak hátra, akiknek ma este
az NBSZ főnökétől és a rendőrfelügyelőtől meg kell kapniuk ezt a
kollegiális a főnöktől–a–beosztottnak–járó–vállveregetést. Hátat
fordított a hangfalnak, és közben egy lopott pillantást vetett a
távozók felé. A nő felismerte. Emlékezett rá, hogy nem mutatkoztak
be egymásnak. Egy slukkra kiürítette a poharat. Nem volt semmi
íze. – There's something else: the afterworld...39

– Waaler becsapta a kocsi ajtaját. – Senki nem beszélt vele, nem

látta és nem is hallott róla – mondta. – Gyerünk! – Aha, persze –
mondta Ellen, vetett egy pillantást a tükörbe, és elkormányozta a
kocsit a járdától.
– Hallom, kezded te is csípni Prince–t.
– Ezt meg honnan veszed?
– Felhangosítottad, amíg benn voltam.
– Ó.
– Fel kell hívnia Harryt.
– Valami baj van?
211
Ellen mereven előre figyelt a lámpák fényében megcsillanó, nedves,
fekete aszfaltra.
– Mi baj lenne?
– Nem tudom.
– Csak úgy nézel ki, mintha történt volna valami.
– Nem történt semmi, Tom.
– Nem hívott senki? Hé! – Tom összerándult az ülésben és mindkét
kezével a műszerfalnak támaszkodott. – Mi van, tényleg nem vetted
észre azt a kocsit?!
– Bocs.
– Vegyem át?
– A kormányt? Miért?
– Mert úgy vezetsz, mint egy...
– Mint egy mi?
– Felejtsd el!
– Azt kérdeztem, hogy hívott–e valaki.
– Senki sem hívott, Tom.
– Ha hívtak volna, akkor mondtam volna, nem?
– Fel kell hívnia Harryt! Azonnal.
– Akkor meg miért kapcsoltad ki a telefonomat?
– Mi van? – Ellen rémülten meredt a férfira.
– Az utat nézd, Gjelten! Azt kérdeztem, miért...
– Mondtam már, hogy nem hívott senki.
A telefont pedig te magad kapcsoltad ki! Ellen akaratán kívül úgy
felemelte a hangját, hogy a saját füle is belecsendült.
– Jól van, Gjelten – mondta a férfi.
– Nyugalom, csak kérdeztem.
Ellen igyekezett egyenletesen lélegezni és csak a forgalomra
figyelni. A körforgalomnál balra kanyarodott a Vahls gate irányába.
A szombat este ellenére a városnak ez a része szinte teljesen kihalt
volt. Zöld. Jobbra a Jens Bjelkes gate felé. Balra, lefelé a
Tøyengatára. Be a rendőrkapitányság garázsába. Egész idő alatt
magán érezte Tom vizsgálódó tekintetét.

Amióta Rakel Faukéval találkozott, Harry egyszer sem nézett az

órájára. Sőt, végül még Linda kérésének is engedett, és
megismerkedett néhány kollégával. A csevegés azonban akadozott.
212
Megkérdezték, milyen pozícióban dolgozik az osztályon, és miután
válaszolt, ki is fogytak a témákból. Valószínűleg létezik valami
íratlan szabály az NBSZ–nél, hogy az ember nem kérdezősködik
sokat. Vagy csak magasról tettek az egészre. Ami tulajdonképpen
rendjén is volt, mivel Harryt sem érdekelték különösebben a
többiek. Visszatért a hangfal elé. Néhányszor látta felvillanni a nő
piros ruháját. Úgy tűnt, körbejárt, de senkivel sem időzött sokáig.
Abban teljesen biztos volt, hogy nem táncolt.
Atyaég, úgy viselkedem, mint egy tinédzser, gondolta. Aztán mégis
rápillantott az órára. Fél tíz. Oda is mehetne hozzá mondhatna
néhány szót, hogy lássa, mi történik. Ha nem történik semmi, akkor
továbbáll, átesik a Lindának ígért táncon, és hazamegy. Ha nem
történik semmi? Mégis mire számít?! Hiszen ez a nő egy
gyakorlatilag házas rendőrfelügyelő! Úgy érezte, muszáj szereznie
egy italt. Nem. Újra az órára sandított. A beígért tánc gondolatától
kirázta a hideg. Haza akart menni a lakásába. A többség már úgyis
jó hangulatban volt, sokan be is rúgtak. Persze, ha józanok
lennének, akkor sem tűnne fel senkinek, hogy az új főtiszt, a
leghátsó irodából, lelépett. Egyszerűen csak kiballag az ajtón, le a
lifttel, végül pedig ki az Escorthoz, ami hűségesen várja az épület
előtt. Úgy tűnt, Linda is jól érzi magát: szorosan kapaszkodott egy
fiatal tisztbe, aki kissé izzadt mosollyal forgatta a táncparketten.
– Annak idején a Raga–koncerten egy kicsit nagyobb volt a
lendület, nem gondolja? Harry szíve hevesebben vert, mikor
meghallotta a nő mély hangját maga mellett.

Tom megállt Ellen asztala mellett.

– Bocs, hogy tapló voltam a kocsiban. Ellen összerezzent. Észre
sem vette, hogy a férfi bejött az irodába. A telefonkagylót továbbra
is a kezében tartotta, de még nem ütötte be a számokat.
– Á, hagyd csak, nem történt semmi – válaszolta.
– Inkább én vagyok egy kicsit... érted.
– Meg fog jönni?
A lány felkapta a fejét, de rájött, hogy ez most nem élcelődés volt,
mert a férfi tényleg megértő arccal nézett rá. – Olyasmi – hagyta rá.
Hogy került a szobájába, amikor sosem teszi be ide a lábát? – A
szolgálatnak vége, Gjelten – intett Waaler a falon lógó óra felé, ami
213
pontosan tíz órát mutatott. – Itt van a kocsim. Hadd vigyelek haza!
– Kösz szépen, de még el kell intéznem egy telefont. Menj csak
nyugodtan!
– Magántelefon?
– Nem, ez csak...
– Akkor megvárlak.
Waaler ledobta magát Harry régi irodai székébe, ami panaszosan
megnyikordult. A tekintetük találkozott. A francba! Miért nem
mondta azt, hogy magánügyben telefonál? Most már késő. Waaler
rájött, hogy Ellen felfedezett valamit? Megpróbált olvasni a férfi
tekintetében, de úgy tűnt, ezt a képessége cserbenhagyta, amikor
elöntötte a pánik. Pánik? Most értette meg, hogy miért nem érezte
soha jól magát Tom Waaler társaságában. Nem az érzéketlensége
vagy a nőkkel, színes bőrűekkel, részegekkel, homokosokkal
kapcsolatos nézetei miatt, sőt, még csak nem is azért, mert
előszeretettel alkalmazott erőszakot. A lány kapásból fel tudott
sorolni vagy tíz másik rendőrtisztet, akik ezeket a dolgokat illetően
nem sokkal maradnak le Tom Waaler mögött, velük kapcsolatban
mégis talált egy–két pozitívumot, melyek miatt képes volt
eltekinteni mindettől. Tom Waalerrel azonban más volt a helyzet, és
most már azt is tudta, miért: félt a férfitől.
– Tulajdonképpen ráér hétfőn is – szólalt meg végül.
– Nagyszerű – állt fel a férfi a székből.
– Akkor nyomás!
Waalernek az a fajta japán sportkocsija volt, amelyet Ellen olcsó
Ferrari–utánzatnak tartott. Alacsonyan fekvő, mély ülése volt, ami
összepréselte a vállat, hangszórói pedig mintha a kocsi felét
betöltötték volna. A motor finoman duruzsolt a Trondheimsveien,
az utcai lámpák fényei pedig sorra végigsuhantak az utastéren. A
hangfalakból a mostanra már Ellen számára is ismerős falzetthang
kúszott elő: ... Ionly wanted to be somé kind of a friend, only wanted
to seeyou bathing…40 Prince. A Herceg.
– Itt ki is ugrok – szólalt meg Ellen, miközben nagyon igyekezett,
hogy a hangja természetesnek tűnjön. – Szó sem lehet róla – nézett
Waaler a visszapillantó tükörbe. – A fuvar háztól házig szól. Hova
megyünk pontosan? A lány leküzdötte a késztetést, hogy az ajtót
feltépve kiugorjon a kocsiból.
214
– Itt jobbra – mutatta a lány.
– Harry, kérlek, legyél otthon!
Jens Bjelkes gate – böngészte Waaler fennhangon az utcatáblát, és
bekanyarodott. Errefelé lényegesen jobban spóroltak a világítással,
és a járdák is néptelenek voltak. Ellen lopva a férfira pillantott,
akinek az arcán fények apró négyszögei siklottak végig. Vajon
rájött, hogy tudja? Vajon azt is sejti, hogy a lány táskába dugott
keze azt a fekete gázsprayt szorongatja, amit Németországban
szerzett be, és amit ősszel Waalernek is megmutatott, amikor a férfi
azt állította, hogy Ellen saját magát és kollégáit is veszélybe
sodorja, ha nem hajlandó fegyvert viselni? Waaler akkoriban még
diszkréten jelezte is, hogy tudna szerezni a lány számára egy
praktikus kis kézifegyvert, amit bárhol elrejthet a testén, és ami
természetesen regisztrálatlan lenne, így senki sem bukkanna Ellen
nyomára, ha netán valami „szerencsétlenség" történik. Ellen akkor
nem tulajdonított különösebb jelentőséget az ajánlatnak, azt
gondolta, csupán a férfi ízetlen macsó tréfáinak egyike, és nevetve
elhajtotta.
– Csak állj meg itt, a piros kocsi mellett. – De a négyes szám a
következő tömbben van – ellenkezett Waaler. Említette volna, hogy
a négyes szám alatt lakik? Még az is lehet, hogy igen, csak már
elfelejtette. Olyan átlátszónak érezte magát, mint egy medúza. A
férfi talán még azt is látta, milyen szaporán ver a szíve. A motor
üresjáratban zümmögött. Waaler megállt. Ellen lázasan kutatott a
kilincs után. Nyavalyás japán tervezők! Mi a fenéért nem képesek
normális fogantyút szerelni az ajtókra?
– Viszlát hétfőn! – hallotta Waaler hangját maga mögött, amikor
végre megtalálta a kart, és kikászálódott a kocsiból. Olyan mélyeket
lélegzett a tél végi, szennyezett városi levegőből, mintha most
bukkant volna a felszínre a jeges víz alól. Az utolsó hang, amit a
ház nehéz bejárati ajtajának becsapódása után hallott, Waaler
autójának olajozott zúgása volt, továbbra is üresjáratban.
Kulcsát szorongatva felviharzott a lépcsőn, csizmája kopogását
visszaverte a lépcsőház fala. Aztán már benn is volt a lakásban.
Miközben Harryt számát tárcsázta, Sverre Olsen üzenetét
ismételgette magában: Itt Sverre Olsen! Még mindig várom a tíz

215
lepedőt az öregember ágyújának a megrendeléséért. Hívj vissza
otthon!
Ennyi volt, aztán le is rakta. Egy pillanat alatt rájött az
összefüggésre. A rejtvény ötödik kulcsszavára, hogy ki volt a
Märklin–üzlet közvetítője. Egy rendőr. Tom Waaler. Hát persze. Ha
egy ilyen retardáltnak, mint Olsen, tízezer korona jutalék jár, akkor
minden bizonnyal zsíros üzletről lehetett szó. Az öregember.
Fegyvermániások. Szélsőjobbos szimpátia. A Herceg, aki
hamarosan főtiszt lesz. A napnál is világosabb. Egy pillanatra fel is
bosszantotta, hogy éppen ő, aki arról híres, hogy minden olyan
részletet észrevesz, amit mások soha, hogyhogy nem jött rá
korábban. Tudta, a paranoia már jó ideje a hatalmába kerítette,
mégsem tudta ott, az étterem előtt kiverni a fejéből a gondolatot:
Tom Waalernek minden lehetősége adott arra, hogy tovább
másszon fölfelé, s tovább mozgassa a szálakat a hatalom
védőszárnyai alól. És csak a jó ég tudja, vannak–e szövetségesei a
rendőrségen. Ha belegondolt, persze voltak jó páran, akikről soha
nem tudta volna elképzelni, hogy benne lennének, de az egyetlen,
akiben száz százalékig megbízott, az Harry volt.
Végre kicseng. Nem jelez foglaltat. Persze Harry otthoni telefonja
sosem foglalt. Gyerünk, vedd már fel! Ellen azzal is tisztában volt,
hogy csak idő kérdése, hogy Waaler beszéljen Olsennel, amiből
rögtön rájön, mi történt. Egy pillanatra sem volt kétséges számára,
hogy attól a másodperctől fogva veszélyben forog az élete. Azonnal
cselekednie kell, akár egyetlen rossz lépés is végzetes lehet. Egy
hang szakította félbe gondolatait:
– Ez itt Hole üzenetrögzítője. Mondd!
Píp.
– Harry, a fenébe is! Itt Ellen.
Elkaptuk. Felhívlak a mobilodon. Miközben a noteszt fellapozta a h
betűnél, az álla alá szorított telefonkagyló hangos koppanással a
földre csúszott. A lány szitkozódott, aztán végül sikerült
elővarázsolnia Harry mobilszámát. Tiszta szerencse, hogy a pasas
sosem válik meg a telefonjától, gondolta, miközben tárcsázott. Ellen
Gjelten egy nemrég felújított bérházban lakott egy szelíd, Helge
nevű széncinege társaságában. A lakásnak fél méter vastag külső
falai és dupla ólomüveg ablakai voltak, mégis megesküdött volna
216
rá, hogy egy üresbe tett kocsi duruzsolását hallja az utcáról
beszűrődni.

Rakel Fauke nevetett.

– Ha megígérte Lindának, hogy táncolni fog vele, akkor mérget
vehet rá, hogy nem ússza meg egy laza kis lötyögéssel. – Vagy
lelépünk. Kis szünet támadt, mire Harrynak leesett, hogy amit
mondott, eléggé félreérthető, ezért gyorsan megkérdezte:
– És hogy került az NBSZ–hez? – Az orosz nyelv kapcsán –
válaszolta a nő. – Beiratkoztam a honvédelmi minisztérium orosz
kurzusára, utána pedig két évig tolmácsként dolgoztam
Moszkvában. Kurt Meirik már akkor hívott, hogy dolgozzak náluk.
Miután elvégeztem a jogi kart, egyenesen az NBSZ harmincötödik
fizetési lépcsőjébe soroltak. Azt hittem, megfogtam az Isten lábát.
– És nem így történt?
– Megőrült?
Egykori csoporttársaim ma a háromszorosát keresik annak, amit én
valaha is fogok. – Akkor miért nem hagyja a fenébe, és csinálja azt,
amit ők? – Szeretem a munkámat – mondta a nő vállat vonva. –
Közülük ezt nem sokan mondhatják el magukról.
– Ebben van valami.
Szünet.
Ebben van valami. Tényleg ennyit volt képes kinyögni? – És
magával mi a helyzet, Harry? Szereti, amit csinál? Még mindig a
táncparkett felé fordultak, de Harry elcsípte a nő méregető
tekintetét. Ezerféle gondolat cikázott az agyában. Arról hogy a nő
szeme és szája körül apró nevetőráncok húzódnak, hogy Mosken
hétvégi háza közel fekszik ahhoz a helyhez, ahol a Märklin üres
töltényhüvelyeire rábukkantak, meg hogy a Dagbladet szerint a
városban lakó norvég nők negyven százaléka nem hűséges. És hogy
meg kellene kérdeznie Even Juul feleségét, emlékszik–e a
Norvégiaezred három katonájára, akiket egy repülőgépből kidobott
kézigránát sebesített vagy ölt meg, valamint hogy nem kellene–e
öltönyügyben szétnéznie a Dressmann év eleji árleszállításán, amit
a TV3–on reklámoztak. De hogy szereti–e a munkáját?
– Néha igen – válaszolta végül.
– És mit szeret benne?
217
– Nem tudom.
– Ez így nagyon ostobán hangzik?
– Nem tudom.
Nem mintha még soha nem gondolkodtam volna el azon, miért
lettem éppen rendőr. Már sokszor megtettem, de mégsem tudom.
Lehet, hogy egyszerűen csak szeretem nyakon csípni a rosszfiúkat.
– És mit csinál olyankor, amikor nem a rosszfiúkra vadászik? – A
Robinson–expedíciót nézem. A nő újra elnevette magát, és Harry
tudta, hogy hajlandó lenne a legidiótább dolgokat is felsorolni, csak
hogy megnevettesse. Összeszedte magát, és elmesélt pár némiképp
komolyabb dolgot is pillanatnyi életéből, de miután igyekezett
kerülni a kellemetlenebb témákat, nem sok dologról tudott
beszámolni. Aztán, mivel a nő még mindig kíváncsinak tűnt, mesélt
neki az apjáról és Søsről. Vajon miért mindig Søsnél lyukad ki, ha
valaki arra kéri, hogy beszéljen magáról?
– Klassz lány lehet – jegyezte meg a nő.
– A lehető legklasszabb – mondta Harry.
És egyben a legbátrabb is. Sosem félt az új dolgoktól. Ő az élet
igazi tesztpilótája. Harry elmesélte azt a történetet, amikor Søs
szóbeli árajánlatot kért egy Jacob Aalls gatén lévő lakásra, amiről
az Aftenposten lakberendezési oldalain látott fotókat, mert a képen
szereplő tapéta az oppsali gyerekszobájukra emlékeztette. Végül
kapott egy kétmillió koronás árajánlatot, azaz a nyár legmagasabb
négyzetméterárát. Rakel Fauke annyira nevetett, hogy Harry
zakójára lötyögtette a tequilát. – Az a legjobb benne, hogy amikor
kudarcot vall, csak leporolja magát, és már készen is áll a következő
öngyilkos merényletre. A nő egy zsebkendővel törölgette Harry
zakójának hajtókáját.
– És maga, Harry, mit csinál, amikor kudarcot vall?
– Én? Hm.
Én egy ideig csak ücsörgök a földön. Aztán összeszedem magam.
Az embernek nem nagyon van más választása.
– Ebben van valami. Harry felkapta a fejét, kíváncsi volt, hogy a nő
a bolondját járatja–e vele. Rakel Fauke szemében vidámság
csillogott. A nő erőt sugárzott de Harry kételkedett benne, hogy
eddig túl sok csapás érte volna.

218
– Most maga következik, meséljen valamit! – mondta Harry. Rakel
nem hagyatkozhatott a testvérére, mivel egyedüli gyerek volt,
úgyhogy inkább a munkájáról mesélt. – Csak ritkán fordul elő, hogy
elfogunk valakit – mesélte. – A legtöbb ügy egy barátságos
telefonnal végződik, esetleg egy koktélpartival a nagykövetségen.
Harry kajánul mosolygott. – És hogyan rendezték el a Secret
Service–ügynök ügyét, akit lelőttem? – kérdezte. – Telefonon vagy
koktélpartival? A nő elgondolkodva nézte Harryt, miközben kezével
egy jégkockát halászott ki a poharából. Egy csepp olvadt víz
csordult végig lassan a kézfején, majd tovább vékony karkötője alatt
a könyöke felé.
– Táncol, Harry? – kérdezte. – Ha jól emlékszem, épp tíz perce
nyavalyogtam azon, hogy menynyire gyűlölök táncolni. A nő
félrehajtotta a fejét.
– Úgy értettem, hogy táncol–e... velem?
– Erre a zenére?
A hangszóróból éppen a Let It Be pánsípverziója hömpölygött elő,
mint valami nagyon sűrű, ragacsos szirup. – Túl fogja élni! Tekintse
bemelegítésnek a nagy Linda–teszthez. A nő könnyedén Harry
vállára tette a kezét.
– Mi most flörtölünk? – érdeklődött Harry.
– Hogy mondja, főtiszt?
Sajnálom, de rémesen gyenge vagyok a rejtett jelzések
felfogásában, úgyhogy inkább megkérdeztem, hogy flörtölünk–e.
– Meg sem fordult a fejemben. Harry a nő dereka köré fonta a
kezét, és megpróbálkozott néhány óvatos tánclépéssel. – Olyan
érzés, mintha elvesztettem volna az ártatlanságomat – jegyezte meg.
– Persze, elkerülhetetlen volt – ezen előbb–utóbb minden norvég
férfinak át kell esnie.
– Maga meg miről beszél? – nevetett a nő.
– Arról, hogy egy kollégával táncolok egy céges bulin.
– Nem kényszerítettem.
Harry elmosolyodott. Lehetnének bárhol, és akár a Kacsatánc is
szólhatna – visszafelé, ukulelén – ezért a táncért bármit megtett
volna.
– Hát ez meg itt mi? – szólalt meg a nő.
– Nos...
219
Ez nem pisztoly, de tényleg rettenetesen boldog vagyok, hogy
találkoztunk – idézte Harry a híressé vált mondatot. Lecsatolta a
telefont a derekáról, elengedte a nőt, majd a hangfalhoz lépett, és
rátette a mobilt a tetejére. Amikor visszaért Rakel–hez, a nő
kinyújtotta felé a karját.
– Remélem, itt nem lop senki – jegyezte meg Harry. Szakállas vicc
volt ez a rendőrség berkein belül, a nő már biztos ezerszer hallotta,
mégis lágyan a férfi fülébe nevetett.

Ellen addig hagyta kicsengeni Harry mobilját, míg el nem érte a

postafiókot. Aztán újra próbálkozott. Az ablaknál állt, és az utcát
fürkészte. A kocsi sehol. Persze, hogy nincs már itt, biztosan
túlreagálta az egészet. Tom már minden valószínűség szerint
hazafelé tart az ágyába. Vagy valaki máséba. A harmadik
próbálkozás után feladta, és inkább Kimet hívta. A férfi hangja
fáradtnak tűnt. – Tegnap este héttől taxiztam – mondta. – Több mint
húsz órát vezettem. – Gyorsan lezuhanyozom és indulok. Csak
tudni akartam, hogy otthon vagy–e.
– Feszültnek tűnsz.
– Nincs semmi baj!
Nagyjából háromnegyed óra múlva ott vagyok. Használnom kell
majd a telefonodat. És reggelig maradok. – Csodás! Nem ugranál be
nekem egy doboz cigiért a Markveien lévő 7– Elevenbe?
– Oké. Majd hívok egy taxit.
– Minek?
– Majd később elmagyarázom.
– Tudsz róla, hogy szombat este van?
Kizárt, hogy elérd a taxitársaságot. Amúgy is, négy perc alatt
ideérsz. Ellen habozott.
– Figyelj csak! – szólalt meg végül.
– Igen?
– Szeretsz?
Ellen, miközben a férfi mély hangját hallgatta, látta maga előtt félig
lehunyt, álmos szemét és vékony, szinte elgyötört testét a paplan
alatt a nyomorúságos kis lakásban a Helgensen gatén, aminek az
egyetlen pozitívuma az Aker folyóra nyíló ablaka volt. Eközben egy

220
pillanatra szinte Tom Waalerről is megfeledkezett. Legalábbis
majdnem.

– Sverre!
Sverre Olsen anyja a lépcső aljában állt, és teli tüdőből kiabált,
ahogy mindig is szokott, mióta a fia az eszét tudta. – Sverre,
telefon! Úgy ordított, mintha legalábbis vízbe fulladni készülne.
– Majd fent felveszem, mama!
Felült az ágyban, felmarkolta a szekrényről a telefont, és a kattanást
várta, ami azt jelentette, hogy az anyja odalenn letette a kagylót.
– Halló!
– Én vagyok az – a háttérben Prince szólt.
– Mindig Prince.
– Gondoltam – mondta Sverre.
– Hogyhogy?
A kérdés olyan gyorsan jött, hogy Sverre azonnal fedezékbe vonult,
mintha ő tartozna a másiknak pénzzel, nem pedig fordítva. – Nem
az üzenetem miatt hívtál? – kérdezett vissza Sverre. – Azért
hívtalak, mert láttam a számodat a fogadott hívások között a
mobilomban, ami szerint húsz harminckettőkor beszéltél valakivel.
Miféle üzenetről hadoválsz? – Hát, a pénzemről. Kezdek teljesen
leégni, te pedig megígérted...
– Kivel beszéltél?
– Mi? Hát, a csajjal, az üzenetrögzítődről.
Egészen dögös hangja volt. Valami új szerzemény...? A telefon
másik végéről nem érkezett válasz, csak Prince énekelt tovább
halkan. You sexy motherfucker41... A zene hirtelen elnémult.
– Halljam, mit mondtál pontosan!
– Csak azt, hogy...
– Állj! Azt mondtam, hogy pontosan!
Szóról szóra. Sverre, amilyen pontosan csak tudta, elismételte. –
Rögtön gondoltam, hogy valami ilyesmi történhetett – mondta a
Herceg. – Éppen most leplezted le az egész akciót egy kívülálló
előtt, Olsen. Ha nem tömjük be azonnal a lyukat, akkor nekünk
annyi! Megértetted? Sverre Olsen azonban nem értett semmit. A
Herceg változatlanul nyugodt hangon elmagyarázta, hogy a
telefonja rossz kezekbe került.
221
– Az nem az üzenetrögzítő volt, Olsen!
– Akkor ki volt az?
– Nevezzük egyszerűen csak ellenségnek.
– A Monitor? Valaki szaglászott, vagy mi?
Az illető éppen útban van a rendőrség felé. A te dolgod lesz
megállítani a csajt.
– Micsoda? Én csak a pénzemet akarom...
– Fogd be, Olsen! Olsen befogta.
– Az Ügyről van szó.
– És te jó katona vagy, igaz?
– Igen, de...
Egy jó katona pedig eltakarít maga után, ugye? – Én csak közted és
az öreg között közvetítek, te vagy az, aki... – Különösen, ha a
katona felett ott lebeg három év börtön, mert csak formai hiba miatt
van szabadlábon. Sverre nyelt egyet.
– Ezt honnan tudod? – kezdte.
– Ne ezzel foglalkozz!
Csak azt akarom, hogy megértsd, neked legalább annyi
vesztenivalód van ezen az egészen, mint nekem és az egész
testvériségnek. Sverre nem válaszolt, de nem is volt rá szükség.
– Csak hogy világosan lásd, Olsen: ezt nevezik háborúnak. És a
háborúban nincs szükségünk gyávákra és csalókra. Azonkívül a
testvériség megjutalmazza a katonáit. A tízezer mellé kapsz még
negyvenezret, ha elvégezted a munkát. Sverre gondolkodott. Azon,
hogy mit vegyen fel. – Hol? – kérdezte. – Schous plass, húsz perc
múlva. Hozd magaddal, amire szükséged lesz!
– Maga nem iszik? – kérdezte Rakel.
Harry körülnézett. Az utolsó táncuk úgyszólván olyan szoros volt,
hogy azt csak felhúzott szemöldökkel lehetett volna megemlíteni.
Most visszavonultak egy asztalhoz az étkezde belsejébe.
– Már abbahagytam – válaszolta Harry.
– A nő bólintott.
– Ez egy hosszú történet – tette hozzá a férfi.
– Ráérek.
Ma este csak vidám történeteket szeretnék hallani – mosolygott
Harry. – Beszéljünk inkább magáról. Milyen gyermekkora volt?
Képes beszélni róla? Harry félig–meddig arra számított, hogy a nő
222
nevetni kezd, de csak egy halovány mosolyt kapott. – Az anyám
tizenöt éves koromban halt meg, de ettől eltekintve a nagy részéről
képes vagyok beszélni. – Sajnálom. – Nincs mit sajnálnia, nem
tudhatta. Anyám nagyon különleges asszony volt. De ma este csak
vidám dolgokról beszélgetünk...
– Van testvére?
– Nincs. Csak én vagyok és az apám.
– Magának kellett az apjával törődnie egyedül, ugye?
A nő meglepődve nézett Harryra. – Tudom, hogy milyen az –
mondta a férfi. – Én is elvesztettem az anyámat. Az apám éveken
keresztül egy székben ült a falat bámulva. A szó szoros értelmében
én etettem. – Az én apám egy nagy, építőipari cikkeket forgalmazó
üzletlánccal foglalkozott, amit ő maga hozott létre a semmiből.
Mindig azt hittem, hogy ez jelenti az életét. Anyám halálnak
éjszakáján azonban az egész iránt elveszítette érdeklődését. Eladta a
részét, még mielőtt minden kárba veszett volna. Mindenkit
eltaszított magától, akit ismert, engem is. Végül egy megkeseredett,
magányos ember lett. Rakel sóhajtott.
– Én meg éltem a magam életét. Moszkvában találkoztam egy
férfival, apám pedig úgy érezte, elárultam, amikor hozzámentem
egy oroszhoz. Amikor Oleget magammal hoztam Norvégiába,
nagyon megromlott a kapcsolatunk. Harry felállt, majd egy
margaritával és egy kólával tért vissza. – Kár, hogy nem
találkoztunk a jogi karon, Harry! – Akkoriban én egy igazi idióta
voltam – mondta a férfi. – Mindenkivel agresszíven viselkedtem,
aki nem ugyanazokat a lemezeket és filmeket szerette, amiket én.
Senki sem szeretett, és én sem kedveltem őket.
– Ezt azért nem hiszem. – Ezt egy filmből csentem. A fickó, aki ezt
mondja, fel akarja szedni Mia Farrow–t. Mármint a filmben. Még
sosem próbáltam ki, hogy a való életben működik–e. – Hát –
mondta a nő, és elgondolkodva belekortyolt a margaritába –,
szerintem ez elég jó kezdés. Elnevették magukat, és elkezdtek jó és
rossz filmekről beszélgetni, illetve jó és rossz koncertekről, amiken
ott voltak, és közben Harry rájött, hogy a nővel kapcsolatos első
benyomásainak jó részén változtatnia kell. Például húszévesen
Rakel egyedül körülutazta a Földet. Harry ennyi idősen mindössze

223
egy sikertelen interrail utazást és kezdődő alkoholizmusát tudta
felmutatni élettapasztalatként.
A nő az órára pillantott. – Tizenegy óra. Valaki már vár otthon.
Harry érezte, ahogy a szíve lesüllyed a gyomrába.
– Engem is – emelkedett fel.
– A szörny az ágyam alatt. Hadd vigyem haza!
– A nő elmosolyodott.
– Igazán nem szükséges.
– Ugyan, mondhatni útba esik.
– Maga is a Holmenkollenen lakik?
– Mellette. Vagyis szinte a közelben. Bislett.
– A nő nevetett.
– Vagyis a város másik végében.
Akkor már értem, miben sántikál. Harry kissé együgyű arccal
mosolygott. A nő a karjára tette a kezét. – Meg kell tolni a kocsiját,
ugye?

– Úgy tűnik, elment, Helge – állapította meg Ellen.

Kabátban állt az ablaknál, és a függöny mögül kukucskált kifelé. Az
utca üres volt, az eddig lenn várakozó taxi éppen elindult három,
meglehetősen jókedvű barátnővel. A félszárnyú széncinege nem
válaszolt, csak pislogott, és az egyik lábával a hasát vakargatta.
Megpróbálta még egyszer felhívni Harryt, de újra csak a női hangot
érte el, ami kitartóan ismételgette, hogy a mobiltelefon ki van
kapcsolva, vagy a tulajdonos olyan helyen tartózkodik, ahol nincsen
térerő.
Így aztán Ellen letakarta a kalitkát, jó éjszakát kívánt a madárnak,
lekapcsolta a villanyt, és bezárta maga mögött az ajtót. A Jens
Bjelkes gate továbbra is néptelen volt, így elsietett a Thorvald
Meyers gate irányába, amiről tudta, hogy szombat esténként mindig
tele van emberekkel. A Fru Hagen előtt odaintett néhány
ismerősnek, akikkel időnként váltottak néhány szót egy–egy elázott
estén a Grünerløkka kivilágított sípályáján. Eszébe jutott, hogy
cigarettát ígért Kimnek, úgyhogy megfordult, és elindult a
Markveien lévő szupermarket irányába. Újra egy ismerősnek tűnő
arcra tévedt a tekintete, automatikusan elmosolyodott, amikor látta,
hogy a férfi ránéz.
224
Miközben a 7–Elevenben megpróbálta felidézni, vajon Kim Camelt
vagy Camel Lightot szív–e, rádöbbent, hogy milyen rövid ideje
vannak csak együtt, és még mennyi mindent meg kell tanulniuk
egymásról. És arra is, hogy életében először fordult elő, hogy ez a
felismerés nem megriasztotta, hanem tényleg nagyon örült neki.
Egészen egyszerűen boldog volt. A gondolat, hogy a férfi
mindössze három háztömbnyire innen az ágyban fekve várja, édes
volt, és egyúttal el is gyengítette. Végül a Camel mellett döntött, és
türelmetlenül várta, hogy kiszolgálják. Amikor kiért az utcára,
elhatározta, hogy a folyó mentén húzódó, rövidebb utat választja.
Útközben azon morfondírozott, milyen rövid távolság elég ahhoz
egy városban, hogy a nyüzsgő tömegből a teljes elhagyatottságba
csöppenjen az ember. Hirtelen csak a folyó locsogását és a csizmája
alatt megcsikorduló havat hallotta. És mire rájött, hogy nem csupán
a saját léptei zajáról van szó, már késő volt megbánni, hogy a
rövidebb út mellett döntött. Most már a zihálás is eljutott a füléig.
Ideges és dühös, gondolta Ellen, és azonnal megértette, hogy
életveszélyben van. Nem fordult meg, csak futásnak eredt. A
lépések azonnal átvették mögötte a ritmust. Próbált nyugodtan és
minden erejét kihasználva futni, igyekezett nem pánikba esni és
hadonászni. Ne úgy fuss, mint egy megveszekedett vénasszony,
biztatta magát, és megragadta kabátja zsebében a gázsprayt. A
lépések azonban könyörtelenül közeledtek. Arra gondolt, hogy ha
beér a gyalogúton magányosan álló lámpa fényébe, akkor
megmenekül. Persze tudta, hogy ez nem igaz. Már a lámpa alatt
járt, amikor az első ütés eltalálta a vállát, ő pedig az oldalára zuhant
a hóba. A második ütés a karját bénította meg, a gázspray kicsúszott
elerőtlenedett kezéből. A harmadik ütés a térdkalácsát zúzta össze,
de a fájdalom olyan mély volt, hogy a torkára forrasztotta a sikolyt,
és hófehér nyakán kidagadtak az ütőerek. A lámpa sárga fényében
látta, ahogy a támadó a magasba lendíti a baseballütőt, és rájött,
hogy ugyanezt a férfit látta a Fru Hagen előtt, amikor megfordult. A
lányban megbúvó rendőr automatikusan végigpásztázta a férfi
rövid, zöld kabátját, fekete bakancsát és a fekete combat–sapkát.
Aztán az első fejére mért ütés szétzúzta a látóidegeit, és a
koromfekete éjszaka elfedett mindent.

225
Az erdei szürkebegyek negyven százaléka túléli, gondolta. Most már
valahogy túl fogom élni ezt a telet. Ujjai a hóban tapogatóztak,
próbált találni valamit, amibe belekapaszkodhat. A második ütés a
tarkóján érte. Már tényleg nincs sok hátra belőle, gondolta. Túl
fogom élni ezt a telet.

Harry Rakel Fauke villájának kocsifelhajtójánál állította le a kocsit,

a Holmenkollenen. A fehér holdfény valószínűtlen, sápadt
árnyalattal vonta be a nő bőrét, és még a kocsi utasterének
félhomályában is látszott a szemén, hogy nagyon fáradt.
– Akkor itt volnánk – szólalt meg Rakel.
– Itt volnánk – visszhangozta Harry.
– Szívesen behívnám, de...
– Harry nevetett.
– Gondolom, Oleg nem lenne elragadtatva az ötlettől.
– Oleg már édesdeden alszik. A bébiszitterre céloztam.
– Bébiszitter?
– Oleg bébiszittere az egyik NBSZ–es lánya.
Tényleg ne értsen félre, de nehezen viselem az ilyen típusú
pletykákat a munkahelyen. Harry a műszerfalat bámulta. A
sebességmérő üvege megrepedt, és az a gyanúja támadt, hogy az
olajszintjelző biztosítéka is kiégett.
– Oleg a fia? – Igen. Miért, mit gondolt? – Öhm. Azt hittem, hogy
arról a férfiről beszélt, akivel együtt él. – Együtt élek? A
szivargyújtó is hiányzott, lehet, hogy még a rádióval egyszerre
lopták el.
– Oleg még Moszkvában született – mondta a nő.
– Két évig éltem együtt az apjával.
– Mi történt?
– A nő vállat vont.
Nem történt semmi. Csak már nem szerettük egymást. Én pedig
visszaköltöztem Norvégiába.
– Akkor maga...
– Egyedülálló anya vagyok – bólintott a nő.
– És mi a helyzet magával?
– Én is egyedül vagyok. Mint az ujjam.

226
Mielőtt átjött hozzánk dolgozni, valaki említett valamit magáról és a
lányról, akivel közös irodájuk volt a gyilkosságiaknál. – Ellen?
Nem, csak nagyon jóban voltunk. Illetve nagyon jóban vagyunk.
Még most is gyakran segít nekem.
– Miben?
– Abban az ügyben, amin dolgozom.
– Ó igen, abban az ügyben.
Rakel újra az órájára pillantott. – Segítsek kinyitni az ajtót? –
kérdezte Harry. A nő mosolyogva megrázta a fejét, és vállával
erősen meglökte az ajtót, ami panaszos nyikorgással kinyílt. A
Holmenkollåsen csöndes volt, csupán az öreg fenyők finom
susogása hallatszott. A nő egyik lábával kilépett a hóba.
– Jó éjt, Harry!
– Csak még valami.
– Igen?
Amikor a múltkor itt jártam, hogyhogy nem kérdezte meg, hogy mit
akarok az apjától? Csak annyit kérdezett, hogy tud–e nekem
segíteni. – Foglalkozási ártalom. Csak olyasmire kérdezek rá,
amihez közöm van. – És továbbra sem kíváncsi rá? – Én mindig
kíváncsi vagyok, legfeljebb nem kérdezek. Mi az az ügy?
– Egy egykori frontkatonát keresek, akivel az apja feltehetőleg
együtt harcolt a fronton. A férfi vásárolt egy Märklin–puskát.
Egyébként az apja egyáltalán nem tűnt megkeseredettnek, amikor
nála jártam. – Igen, úgy látszik, ez az írásdolog felrázta egy kicsit.
Én is meglepődtem rajta.
– Talán egy nap újra visszatalálnak egymáshoz.
– Talán.
– A pillantásuk találkozott és összefonódott.
– Most flörtölünk? – kérdezte Rakel.
– Meg sem fordult a fejemben.
Harry még akkor is maga előtt látta a nő nevető szemét, amikor a
Bisletten leparkolt a tilosban. Felballagott a lakásába, visszazavarta
a szörnyet az ágy alá, majd anélkül aludt el, hogy a nappaliban
észrevette volna az üzenetrögzítő apró, pirosan pislogó lámpáját.

Sverre Olsen csöndben behúzta maga mögött az ajtót, levette a

cipőjét, és felosont a lépcsőn. Átlépte azt a lépcsőfokot, amiről
227
tudta, hogy nyikorog, de azonnal rájött, hogy teljesen haszontalan
volt igyekezete:
– Sverre?
– A kiabálás a nyitott ajtajú hálószobából jött.
– Hol voltál?
– Csak kinn, mama. Megyek, lefekszem.
Elengedte füle mellett anyja szavait, nagyjából úgyis sejtette, mik
lehetnek. Amúgy is olyanok voltak, mint a havas eső, ami azonnal
eltűnik, amint eléri a földet. Aztán végre magára zárta az ajtót.
Hanyatt feküdt az ágyon, a plafonra meredt, és hagyta, hogy a
történtek újra leperegjenek előtte. Olyan volt, mint egy film. Aztán
behunyta a szemét, próbálta kizárni a képeket az agyából, de a film
nem állt le. Fogalma sem volt róla, ki lehetett ez a lány. A
Herceggel a megbeszéltek szerint a Schous plasson találkoztak, és
kocsival mentek tovább a lány lakásához. Úgy parkoltak le, hogy ne
láthassa őket az ablakból, ők viszont észrevegyék, ha kilép a házból.
A Herceg azt mondta, akár egész éjszaka eltarthat, igyekezett
megnyugtatni Sverrét, aztán bekapcsolta azt az átkozott néger zenét,
és hátradöntötte az ülés támláját. De a kapu fél óra múlva már ki is
nyílt, és a Herceg megszólalt:
– Ő az.
Sverre utánaeredt, de a sötét utcában már nem érte utol, a másik
úton pedig rengetegen voltak körülöttük. Amikor a lány egyszer
hirtelen sarkon fordult és egyenesen ránézett, egy pillanatig egészen
biztos volt benne, hogy lelepleződött, s a kabátja ujjába dugott
baseballütő sem maradt rejtve, aminek a vége kilógott a gallérja
fölött. Sverre annyira megijedt, hogy képtelen volt arca rángását
kordában tartani, de később, amikor a lány kilépett a 7–Elevenből,
rémülete már haragba csapott át. Onnantól kezdve, hogy a gyalogút
melletti lámpa fényébe értek, csak félig–meddig tudta felidézni a
történteket. Persze, tisztában volt vele, hogy mi történt, mégis olyan
érzése volt, mintha az események egy része kitörlődött volna az
agyából. Mint azokban a tévés vetélkedőkben, ahol az embernek a
kép egy kis szeletéből kell kitalálnia, hogy mit lát.
Kinyitotta a szemét. Az ajtó feletti beázott gipszkartonra siklott a
tekintete. Ha megkapja a pénzt, hív egy bádogost, hogy javítsa ki a
tetőn lévő lyukat, ami miatt a mama már olyan régóta macerálja.
228
Igyekezett a tetőfedésre koncentrálni, de nagyon jól tudta, hogy
csak a történtekről próbálja elterelni a gondolatait. Mert valami nem
stimmelt. Most valami nagyon más volt. Nem olyan, mint azzal a
sárgával a Dennis Kebabban. Mert ez egy közönséges norvég lány
volt. Rövid, barna haj, kék szem. Akár a húga is lehetett volna.
Próbálta azt ismételgetni, amit a Herceg sulykolt belé: hogy ő
katona, és ez az egész az Ügy érdekében történt.
Azt a képet nézte, amit a horogkeresztes zászló alá szegezett fel a
falra. A kép Heinrich Himmlert – SS–Reichführer und Chef der
Deutschen Polizei42 – ábrázolta a szónoki emelvényen, amint 1944–
ben Oslóban beszédet intéz a norvég önkéntesekhez, akik épp akkor
tették le az esküt a Waffen–SS–be. Zöld egyenruha, SS–kezdőbetűk
a galléron. A háttérben Vidkun Quisling. Himmler. Méltóságteljes
halál 1945. május 23–án. Öngyilkos lett.
– A rohadt életbe!
Sverre felpattant, és nyugtalan járkálásba kezdett a szobában. Az
ajtó melletti tükör előtt hirtelen megtorpant, lassan megérintette a
fejét, aztán végigkutatta a kabátja zsebeit. A francba, hová lett a
combat–sapka? Egy pillanatra elöntötte a pánik a gondolattól, hogy
talán még mindig a lány mellett fekszik a hóban, de aztán eszébe
jutott, hogy amikor visszaszállt a Herceg kocsijába, a sapka még
rajta volt. Megkönnyebbülve fellélegzett.
A baseballütőtől, ahogy a Herceg figyelmeztette, megszabadult,
letörölte róla az ujjlenyomatokat, és az Akerbe dobta. Innentől
kezdve nem volt más hátra, csak meglapulni, és várni. A Herceg azt
mondta, mindent elintéz – ahogy azt már korábban is tette. Fogalma
sem volt róla, hogy a Herceg hol dolgozik, mindenesetre biztos,
hogy jó kapcsolatai vannak a rendőrségnél. Sverre levetkőzött a
tükör előtt. A bőrét díszítő tetoválások szürkének tűntek a
függönyön átszűrődő, ezüstös holdfényben. Ujjával végigsimította a
nyakában lógó Vaskeresztet. – Te kurva – morogta. – Átkozott
komcsi kurva. Kelet felől már szürkült az ég, mire végre elaludt.

Ötvenegyedik fejezet
Hamburg, 1944. június 31.

229
Helena, drága szerelmem!

Mindennél jobban szeretlek ezen a világon, és ezt most már te is

tudod. Bár csak nagyon kevés időnk volt, és még ott áll előtted egy
hosszú és nagyon boldog élet (ebben egészen biztos vagyok),
remélem, hogy sosem felejtesz el majd egészen. Éjszaka van,
Hamburg kikötőjében ülök egy hálóteremben, odakinn bombák
zuhognak. Egyedül vagyok, a többiek az óvóhelyekre és a pincékbe
menekültek. Nincs áram, de a kinn tomboló lángok bőséges fényt
adnak.
Még Hamburg előtt le kellett szállnunk a vonatról, mert a síneket az
előző éjszaka szétbombázták. Teherautón fuvaroztak be bennünket
a városba, ahol rettenetes látvány tárult elénk. Szinte minden
második ház romokban hevert, a füstölgő törmelékek között kutyák
sompolyogtak, és mindenfelől sovány, rongyos gyerekek bámultak
a teherautó felé hatalmas, üres szemekkel. Két évvel ezelőtt, a
Sennheimbe vezető úton, már láttam egyszer Hamburgot, de most
szinte fel sem ismertem a várost. Akkor meg voltam róla győződve,
hogy az Elba a legszebb folyam, amit valaha láttam – ma törött
deszkák és roncsok maradványai kavarognak a barna, iszapos habok
közt, és azt beszélik, hogy a vízben lebegő hullák megmérgezték a
vizét. Újabb éjszakai bombatámadásokról is hallani, és hogy ezeket
már csak vidéken lehet túlélni. A tervek szerint ma éjjel tovább
kellett volna utaznunk Koppenhágába, de az északi vasútvonalakat
is szétbombázták.
Sajnálom, hogy ennyire rosszul írok németül. És amint látod, a
kezem is reszket, de ez inkább bombák miatt van, amiktől az egész
épület rázkódik, és nem azért, mert félek. Mitől is kellene most
félnem? Innen, ahol ülök, épp egy tűztornádónak vagyok a tanúja.
Ez egy olyanjelenség, amiről már nagyon sokat hallottam, de még
sosem láttam. Olyan, mintha a kikötő másik oldalán a lángok
mindent magukba szívnának, elszabadult deszkadarabok és egész
bádogtetők repülnek felé. A tenger pedig forr! A távolabbi
kikötőhidak alatt hatalmas hullámok emelkednek ki, aztán zuhannak
vissza a vízbe, ha egy szerencsétlen úgy próbálná menteni az életét,
hogy a tengerbe ugrik, elevenen megsülne. Amikor kinyitottam az
230
ablakot, érezni lehetett, hogy a levegőből kiürült az oxigén. Ordítást
is hallottam – mintha valaki a lángok közepében állna, és egyre csak
üvöltene. Iszonyatos, igen, de egyben hívogató is.
A szívem annyira csordultig van szerelemmel, hogy
sebezhetetlennek érzem magam – és ezt neked köszönhetem,
Helena. Ha egyszer gyermeked születik (tudom, hogy szeretnéd),
azt akarom, hogy meséld majd el neki a rólam szóló történeteket.
Meséld csak úgy, mintha valóban mesék lennének, mert azok is
voltak – igaz mesék! Úgy döntöttem, kimegyek az éjszakába, és
megnézem, mi van odakinn, találkozom–e valakivel. Ezt a levelet itt
hagyom az asztalon, a katonai kulacsomba rejtve. A szuronyommal
belekarcoltam a nevedet és a címedet, akik megtalálják, érteni
fogják.

Szerelemmel:
Úriás

ÖTÖDIK RÉSZ - HÉT NAP

Ötvenkettedik fejezet
Jens Bjelkes gate, 2000. március 9.

– Szia, ez Ellen és Helge rögzítője.

– Hagyj üzenetet!
– Szia Ellen, itt Harry.
Amint hallod, ittam, és nagyon sajnálom. Tényleg. De józanul
valószínűleg nem hívtalak volna fel. Biztosan megérted. Kinn
voltam ma a tetthelyen. Hanyatt feküdtél a hóban, az Aker mentén
haladó gyalogúton. Egy fiatal pár talált rád éjfél után útban a Blå
felé. A halál oka: tompa eszközzel fejre mért ütések nyomán
bekövetkező súlyos sérülések az agy elülső oldalán. A tarkódra mért
ütés következtében háromszoros koponyatörést szenvedtél,
ezenkívül összetörték a bal térdkalácsodat, és ütésnyomot találták a
jobb válladon is. Gyaníthatóan az összes ütés ugyanattól az
eszköztől származik. Doktor Blix szerint a halál beálltának

231
időpontja huszonhárom és huszonnégy óra közé tehető. Úgy néztél
ki, mint... én... várj egy kicsit.

Bocsánat. Szóval, a helyszínelők nagyjából húsz különböző

lábnyomot rögzítettek az úton, és még néhányat a körülötted lévő
hóban, a legfrissebbeket azonban szétrugdosták. Alighanem
szándékosan. Egyelőre egyetlen tanú sem jelentkezett, de
megtesszük a szokásos köröket a környéken lakóknál. Sok ablak
nyílik az út felé, a KRIPOS szerint előfordulhat, hogy valaki esetleg
láthatott valamit. Én viszont csak minimális esélyt látok erre,
ugyanis a svéd tévében az ottani Robinson–expedíció egyik
ismétlése ment háromnegyed tizenegytől fél tizenkettőig. Tréfa volt.
Csak próbálok vicces lenni, hallod? Ó, igen, és találtunk egy fekete
sapkát néhány méterre tőled. Vérfoltok voltak rajta, és bár nagyon
sok vért vesztettél, doktor Blix szerint nem spriccelhetett el olyan
messzire. Ha a te véred van rajta, akkor a sapka nyilvánvalóan a
gyilkosé. Elküldtük a vért elemzésre, a sapka pedig a laborba került,
ahol analizálják a rajta lévő haj – és bőrmaradványokat. Ha a
fickónak nem is hullott a haja, akkor remélhetőleg legalább a
fejbőre korpás volt. Haha. Ugye, nem felejtetted el Ekmant és
Friesent? Egyelőre nem tudok több kulcsszót adni neked, de szólj,
ha eszedbe jutott valami. Mit is akartam még? Ja igen, Helge
hozzám költözik. Tudom, hogy ez a változás nem lesz könnyű neki,
de egyikünknek sem az, Ellen. Kivéve talán téged. Most iszom még
egy pohárral, és egy kicsit elgondolkodom ezen.

Ötvenharmadik fejezet
Jens Bjelkes gate, 2000. március 10.

– Szia, ez Ellen és Helge rögzítője.

– Hagyj üzenetet!
– Szia Ellen, itt újra Harry.
Ma nem mentem dolgozni, de Blix dokit felhívtam. Boldog vagyok,
mert kiderült, hogy nem bántalmaztak szexuálisan, és amennyire fel
tudtuk mérni, a holmijaid is érintetlenek maradtak. Vagyis egyelőre
semmiféle indítékunk nincs. Persze, az is lehet, hogy a tettes nem

232
jutott el odáig, hogy megtegye, amit eredetileg eltervezett. Vagy
nem volt képes megtenni. Ma jelentkezett két tanú, aki látott téged a
Fru Hagen előtt, és a bankkártyádon is rögzítettek 22.55–kor egy
vásárlást a Markveien lévő 7–Elevenben. A pasid, Kim, egész nap
benn volt, kihallgatáson. Elmondta, hogy hozzá indultál, és megkért
téged, hogy vegyél neki cigarettát. A KRIPOS–nál az egyik srác
azon akadt fenn, hogy más márkát vettél, mint amit a pasid szív.
Kimnek egyébként nincs használható alibije. Nagyon sajnálom,
Ellen, de pillanatnyilag ő az első számú gyanúsítottjuk.
Amúgy épp most ment el egy látogatóm. Rakelnek hívják, és az
NBSZ–nél dolgozik. Azt mondta, csak felugrott megnézni, hogy
vagyok. Itt volt egy ideig, de nem beszéltünk túl sokat. Azt hiszem,
nem ment valami jól.
Helge üdvözöl.

Ötvennegyedik fejezet
Jens Bjelkes gate, 2000. március 13.

– Szia, ez Ellen és Helge rögzítője. Hagyj üzenetet!

– Emberemlékezet óta ez a leghidegebb március.
A hőmérő mínusz tizennyolc fokot mutat, ennek a háznak az
ablakai pedig még a századfordulón készültek. Az a közismert
nézet, mely szerint részegen nem fázik az ember, igen erős tévedés.
Ali, a szomszédom, reggel bekopogott hozzám. Úgy tűnik, hogy
amikor tegnap hazaértem, csúnyán legurultam a lépcsőn, és ő
támogatott be az ágyba.
Dél körül érhettem be a munkahelyemre, mert az étkezde tele volt,
amikor bementem a reggeli kávémért. Azt hiszem, mind engem
bámultak, de lehet, hogy csak képzelődtem. Átkozottul hiányzol,
Ellen!
Utánanéztem a barátod, Kim személyi aktájának, és láttam, hogy
egy rövid időre elítélték hasis birtoklásáért. A KRIPOS még mindig
őt gyanúsítja. Én soha nem találkoztam vele, és csak a jó Isten
tudja, hogy nem vagyok valami jó emberismerő. De abból
kiindulva, amit róla meséltél, nem tűnik olyan típusnak, aki képes
lett volna ilyesmire. Gondolom, ezzel te is egyetértesz. Felhívtam a

233
labort, akik azt mondták, hogy egyetlen hajszálat sem találtak a
sapkában, csak egy kevés bőrmaradványt, amit elküldtek DNS–
tesztre. Ennek az eredménye nagyjából négy héten belül lesz meg.
Tudod, hány szál haja hullik ki egy felnőtt embernek naponta?
Utánanéztem: körülbelül százötven. És ebből egy szál sem jutott a
sapkába. Ezután lementem Møllerhez, és megkértem, hogy
állítsanak össze egy listát azokról, akiket az utóbbi négy évben
ítéltek el súlyos testi sértésért, és jelenleg kopaszra vannak
borotválva. Rakel hozott az irodámba egy könyvet.
Énekesmadaraink a címe. Csodálatos könyv. Tudtad, hogy Helge
szereti a köleskalászt? Vigyázz magadra!

Ötvenötödik fejezet
Jens Bjelkes gate, 2000. március 14.

– Szia, ez Ellen és Helge rögzítője.

– Hagyj üzenetet!
– Ma volt a temetésed.
Nem voltam ott. A családod méltóságteljes megemlékezést
érdemelt, én viszont ma sem voltam vállalható állapotban, így
inkább beültem a Schrøderbe és rád gondoltam. Este nyolckor
bevágtam magam a kocsiba, és felmentem a Holmenkollen–re. Nem
volt valami jó ötlet. Rakelnek látogatója volt, ugyanaz a pasas, aki a
múltkor is ott járt. Úgy mutatkozott be, mint a külügyminisztérium
akárkije, és azt a benyomást keltette, hogy hivatali ügyben jár
Rakelnél. Ha jól emlékszem, Brandhaugnak hívják. Úgy tűnt, Rakel
nem örült különösebben a látogatásának, de lehet, hogy csak én
éreztem így. Gyorsan visszavonulót fújtam, mielőtt túlságosan
kínossá vált volna a helyzet. Rakel ragaszkodott hozzá, hogy taxit
hívjon nekem, de én nem hallgattam rá, és az Escorttal mentem
haza. Amint látod, kissé összekuszálódtak a dolgok. Mindenesetre
ma elmentem egy állatkereskedésbe, hogy beszerezzek valami
madáreledelt Helgének. Az eladónő a Trillt ajánlotta, úgyhogy azt
vettem.

Ötvenhatodik fejezet
234
 Jens Bjelkes gate, 2000. március 15.

– Szia, ez Ellen és Helge rögzítője.

– Hagyj üzenetet!
– Ma elnéztem a Ryktetbe.
Kicsit a Schrøderre emlékeztet. Legalábbis itt sem néznek rád
furcsán, ha kora reggel sört rendelsz. Leültem az egyik öregember
asztalához, és némi küszködés után szóra bírtam. Megkérdeztem
tőle, mi a kifogása Juullel szemben. Hosszasan rám meredt, látszott
rajta, hogy nem emlékszik rám a múltkorról. Aztán, miután
meghívtam egy sörre, megkaptam a választ. A pasas, ahogy azt már
korábban is sejtettem, frontkatona volt, és annak idején ismerte Juul
feleségét, Signét, aki ápolónő volt a keleti fronton. Önként
jelentkezett, a Norge–ezred egyik katonájának jegyese volt. Juul
akkor vetett szemet rá, amikor a nő 1945–ben hazaárulás vádjával a
bíróság elé került. Két év börtönre ítélték, de Juul apja, aki magas
pozíciót töltött be a Munkáspártban, gondoskodott róla, hogy
néhány hónap múlva kiszabaduljon. Amikor megkérdeztem az
öreget, hogy miért háborodott fel ennyire ezen, azt morogta, hogy
Juul sem olyan szent, mint amilyennek mutatja magát. Szent –
pontosan ezt a szót használta. Azt mondta, Juul épp olyan, mint a
többi történész – olyan legendákat gyártott Norvégia háború alatti
éveiről, amilyeneket a győztes hatalom látni akart. Nem emlékezett
Signe Juul első jegyesének a nevére, csak arra, hogy a másik ezred
egyfajta hősként tekintett erre a katonára.
Ezután bementem dolgozni. Kurt Meirik benézett hozzám, de nem
szólt egy szót sem. Felhívtam Bjarne Møllert, aki közölte, hogy a
lista, amit kértem, harmincnégy nevet tartalmaz. Mit gondolsz,
lehet, hogy a kopasz férfiak hajlamosabbak erőszakos
bűncselekmények elkövetésére? Møller mindenesetre ráállított egy
tisztet arra, hogy hívjon fel mindenkit a listáról, és ellenőrizze az
alibijüket, hogy le tudjuk szűkíteni a kört. A jelentésből az derült ki,
hogy amikor 22.15–kor Tom Waaler hazavitt, még teljesen nyugodt
voltál. Azt is elmondta, hogy az autóban teljesen hétköznapi
dolgokról beszélgettetek. Mégis, amikor a Telenor adatai szerint
22.16–kor felhívtál, szörnyen izgatott üzenetet hagytál a
rögzítőmön, miszerint valaminek a nyomára bukkantál. Szerintem
235
ez eléggé különös, Bjarne Møller szerint viszont csöppet sem az.
Lehet, hogy csak én érzem így.
Most már igazán elkelne a segítséged, Ellen.

Ötvenhetedik fejezet
Jens Bjelkes gate, 2000. március 16.

– Szia, ez Ellen és Helge rögzítője.

– Hagyj üzenetet!
– Ma nem mentem dolgozni.
Mínusz tizenkét fok van odakint, a lakásban, ha lehet, még ennél is
hidegebb van. Egész álló nap csöngött a telefon, és amikor végre
rávettem magam, hogy felemeljem a kagylót, doktor Aune volt a
vonal másik végén. Aune jó pszichológus, vagy legalábbis nem tesz
úgy, mintha kevésbé lenne összezavarodva attól, ami a fejünkben
történik, mint mi magunk. Aune régi állítása, miszerint minden
alkoholista lelki szétesése ott kezdődik, ahol az utolsó részegsége
véget ér, elég világos figyelmeztetés, de nem feltétlenül igaz. A
Bangkokban történtek után meglepődött rajta, hogy ezúttal egészen
jó állapotban vagyok. Minden relatív. Ezután egy amerikai
pszichológusról beszélt, aki arra a felismerésre jutott, hogy az
emberek életének alakulása egy bizonyos fokig örökletes. Vagyis
amikor a szüleink szerepébe lépünk, az életünk alakulása is hasonló
lesz az ő életükhöz. Anyám halála után apám különccé, magányos
farkassá vált, és Aune most attól tart, hogy a megrázó élményeim
miatt én is így végzem majd – tudod, az az ügy Vindernen és
Sydneyben. És most ez. Hát, igen. Meséltem neki arról, hogy telnek
a napjaim, mire nevetni kezdett és azt mondta, hogy Helge
akadályozta meg, hogy az életem szétcsússzon. Egy széncinege!
Aune tényleg jó ember, csak hagynia kellene már a fenébe ezeket a
pszichológiai dolgokat.
Felhívtam Rakelt, hogy lenne–e kedve eljönni velem valahová. Azt
mondta, hogy átgondolja, és visszahív. Fogalmam sincs, miért
csinálom ezt magammal.

Ötvennyolcadik fejezet
236
 Jens Bjelkes gate, 2000. március 17.

... nor üzenetét hallja. Ezen a számon előfizető nem kapcsolható. Ön

a Telenor üzenetét hallja. Ezen a szá...

HATODIK RÉSZ - BETSABÉ

Ötvenkilencedik fejezet
Harry irodája, 2000. április 24.

A tavasz első jelei későn érkeztek. Az ereszek csak március végén

kezdtek csordogálni, áprilisra pedig már az összes hó felhúzódott a
Sognsvannig. De a tavasz ezután visszavonulót fújt. Újra hótól
roskadozott minden, a város közepén hatalmas hómezők
keletkeztek, és hetekig tartott, mire a nap az összeset felolvasztotta.
Az utcákat kutyagumi és tavalyról maradt bűzlő szemét borította. A
szél végigsöpört a Grønlandsleireten és a Galleri Oslo melletti nyílt
területeken, felkavarta a port, és teleszórta vele az oslóiak szemét. A
városban egy egyedülálló anyáról beszéltek, aki egy nap akár
királynő is lehet, valamint a labdarúgó–Eb–ről és a szokatlan
időjárásról. A rendőrkapitányságon a húsvéti szünetről és a gyenge
bérpótlékokról volt szó. Úgy tettek, mintha minden ugyanolyan
lenne, mint azelőtt. De semmi sem volt olyan.
Harry az irodában ült, lába az asztalon, és a felhőtlen délelőtti utcát
bámulta. A járdákat ellepő csúnya kalapos, nyugdíjas hölgyeket, az
utakon száguldozó taxikat és az összes apróságot, ami a városban
azt a téves látszatot keltette, hogy minden rendben van. Már egy
ideje azon morfondírozott, vajon ő–e az egyetlen, aki nem hagyta
megtéveszteni magát. Hat hete temették el Ellent, de ha az ablakon
kinézett, semmiféle változást nem vett észre. Kopogtak. Harry nem
válaszolt, az ajtó mégis kinyílt, és Bjarne Møller osztályvezető
lépett be az irodába.
– Hallottam, hogy visszajöttél.
Harry az egyik piros buszt nézte, ami éppen beállt a megállóba. A
jármű oldalára a Storebrand Életbiztosító reklámját festették.

237
– Meg tudod nekem magyarázni, főnök – kérdezte –, hogy miért
életbiztosítónak hívják, amikor valójában a halálhoz kötődő
biztosításról van szó? Møller felsóhajtott, és letelepedett az íróasztal
szélére.
– Miért nincs itt még egy szék, Harry? – Az emberek gyorsabban a
tárgyra térnek, ha nem ülhetnek le – válaszolta Harry, még mindig
kifelé bámulva.
– Hiányoltunk a temetésről. – Felöltöztem – mondta Harry, inkább
csak magának, mint Møllernek. – Abban teljesen biztos vagyok,
hogy elindultam. Aztán amikor felpillantottam, és megláttam a
szomorú arcokat magam körül, egy pillanatig meg voltam róla
győződve, hogy már meg is érkeztem. Egészen addig, amíg fel nem
fedeztem magam mellett Maját, aki a rendelésemre várt.
– Sejtettem, hogy valami ilyesmi történt – mondta Møller. Egy
kutya sompolygott keresztül a barna gyepen, égnek meredő
fenékkel szaglászta a földet. Legalább volt valaki, aki értékelte az
oslói tavaszt.
– És mi történt azóta? – érdeklődött Møller.
– Jó ideje nem láttunk. Harry vállat vont.
Dolgom volt. Új lakót kaptam, egy egyszárnyú széncinegét. Otthon
gubbasztottam, és a régi telefonüzeneteimet hallgattam. Kiderült,
hogy az összes üzenet, amit az elmúlt két évben kaptam, ráfér egy
félórás kazettára. És mind Ellentől jött. Elég lehangoló, nem? Bár,
annyira talán mégsem. Az sokkal jobban fáj, hogy az utolsó
hívásakor nem voltam otthon. Tudtad, hogy Ellen leleplezte a
pasast? Harry most először fordult Møller felé, amióta az a szobába
lépett.
– Emlékszel még Ellenre, ugye? Møller felsóhajtott.
– Mindannyian emlékszünk Ellenre, Harry.
És az üzenetre is emlékszem, amit a rögzítődön hagyott, és arra is,
hogy azt mondtad a KRIPOS–nak, szerinted arról a fickóról van
szó, aki a fegyvervásárlásban közvetített. Az, hogy nem sikerült
elkapni a tettest, még nem jelenti azt, hogy elfelejtettük volna
Ellent, Harry. A KRIPOS és a gyilkossági csoport emberei heteken
keresztül talpon voltak, gyakorlatilag nem is aludtunk. Ha netán
bejártál volna dolgozni, akkor láttad volna, milyen keményen
melózunk. Møller azonnal meg is bánta, amit mondott.
238
– Nem úgy gondoltam...
– Dehogynem. És teljesen igazad van.
Harry megdörzsölte az arcát. – Tegnap este meghallgattam az egyik
üzenetét. Fogalmam sincs már, miért hívott. Az üzenet leginkább
arról szólt, hogy mit kellene ennem, és úgy végződött, hogy ne
feledkezzek meg a madarak etetéséről, az edzés utáni nyújtásról,
valamint Ekmanról és Friesenről. Tudod ki az az Ekman és Friesen?
Møller a fejét rázta.
– Két pszichológus, aki rájöttek arra, hogy amikor mosolygunk, az
arcizmok valami kémiai reakciókat váltanak ki az agyban, amitói a
környezetünk sokkal pozitívabbnak lát bennünket, amitói pedig mi
is elégedettebbek leszünk az életünkkel. Vagyis bebizonyították,
hogy igaz a régi mondás, miszerint, ha mosolyogsz a világra, a világ
visszamosolyog rád. Ellen egy idő múlva elérte, hogy higgyek
benne. Felpillantott Møllerre.
– Szomorú, mi?
– Rémesen.
Mosolyogni próbáltak, aztán egy ideig csendben üldögéltek. –
Látom rajtad, hogy mondani akarsz valamit, főnök. Mi az? Møller
leugrott az asztalról, és lendületes járkálásba kezdett. – A
harmincnégy csontkopasz gyanúsítottból álló lista tizenkettőre
szűkült, miután az alibijüket ellenőriztük. Eddig megvan?
– Persze. – A sapkában talált bőrmaradványokból a DNS–teszt
alapján meghatározták a tulajdonosa vércsoportját. A tizenkettőből
négyüknek egyezett a vércsoportja az eredménnyel, úgyhogy tőlük
vérmintát vettünk, és elküldtük DNS–tesztre. Az eredmények ma
érkeztek meg.
– És?
– Semmi.
Az irodára csend telepedett, csupán Møller cipőtalpa csikordult meg
minden hátraarcnál. – Ezek szerint a KRIPOS elvetette azt a
feltevést, hogy Ellen kedvese lett volna a tettes? – szólalt meg
Harry.
– Az ő DNS–ét is ellenőriztük.
– Akkor most ugyanott vagyunk, ahol kezdtük?
– Nagyjából.

239
Harry visszafordult az ablakhoz. A nagy szilfáról egy csapat rigó
röppent fel, és eltűntek nyugat felé a Plaza irányában. – Mi van, ha
a sapka vakvágány? – gondolkodott hangosan Harry. – Nekem
valahogy nem stimmel, hogy egy gyilkos, aki semmi nyomot nem
hagy maga után, aki még arra is odafigyel, hogy a lábnyomait
szétrugdossa a hóban, annyira hülye legyen, hogy az áldozattól
néhány méterre elveszítse a sapkáját.
– Az lehet. De a sapkán egészen biztosan Ellen vére volt. Harry
észrevette, hogy a kutya időközben visszasomfordált, és még
mindig ugyanazt a nyomot szaglászta. A gyep közepén megtorpant,
egy ideig tanácstalanul a földbe fúrta az orrát, aztán döntésre jutott,
és nyugat felé nyargalva eltűnt a láthatáron.
– A sapkába kell kapaszkodnunk – mondta Harry. – És azokon
kívül, akiket elítéltek, mindenkit ellenőrizni kell, akit az utóbbi tíz
évben testi sértésért letartóztattak, vagy vád alá helyeztek.
Akershust is beleértve. És gondoskodjatok róla, hogy...
– Harry...
– Mi az?
– Már nem a gyilkosságiaknál dolgozol.
A nyomozást a KRIPOS vezeti. Arra kérsz, hogy mások dolgába
üssem az orromat. Harry nem szólt egy szót sem, csak lassan
bólintott. Tekintetét az Ekeberg egyik pontjára szegezte.
– Harry? – Főnök, szoktál néha arra gondolni, hogy valahol egészen
másutt lenne a helyed? Úgy értem, hogy most nézd meg ezt a
nyomorult tavaszt! Møller megtorpant és elmosolyodott. – Ha már
itt tartunk, mindig is azt gondoltam, hogy Bergen csodálatos hely
lehet. A srácoknak, meg ilyesmi. – De továbbra is rendőr akarnál
maradni, nem? – Dehogynem. – Hiszen az ilyenek, mint mi,
úgysem jók másra, nem igaz? Møller vállat vont.
– Lehet, hogy igazad van. – Ellen viszont sokkal több mindenre
alkalmas lett volna. Gyakran eszembe jutott, hogy az emberi
erőforrások micsoda pazarlása, hogy ez a lány a rendőrségnél
dolgozik, és rosszfiúkat üldöz. Hiszen ez az olyanoknak való,
Møller, mint mi, de nem neki. Érted mire gondolok? Møller
odament az ablakhoz, és megállt Harry mellett. – Jobb lesz majd,
csak várjuk meg a májust – mondta.
– Igen – hagyta rá Harry.
240
Grønland órája kettőt ütött. – Megyek, megnézem, hogy rá tudom–e
állítani Halvorsent az ügyre – mondta Møller.

Hatvanadik fejezet
Külügyminisztérium, 2000. április 27.

Bernt Brandhaugot a női nemmel kapcsolatban szerzett, hosszú

időre visszatekintő tapasztalatai megtanították arra, hogy azon ritka
esetekben, amikor nemcsak hogy meg akart szerezni egy nőt,
hanem meg kellett szereznie, az alábbi négy ok játszhatott szerepet:
ha a nő szebb volt, mint a többi, ha szexuálisan jobban kielégítette,
mint a többi, ha férfiasabbnak érezte magát általa, mint a többi által,
és ami a legfontosabb: ha a nő valaki mást akart. És Brandhaug meg
volt róla győződve, hogy Rakel Fauke éppen ilyen nő.
Januárban felhívta azzal az ürüggyel, hogy az oslói orosz
nagykövetség új katonai attaséját értékeltesse. A nő megígérte, hogy
küld számára egy feljegyzést, Brandhaug azonban ragaszkodott
hozzá, hogy szóban beszéljék meg a dolgot. Mivel péntek délután
volt, azt javasolta, hogy üljenek be a Continental bárjába egy pohár
sörre. így bizonyosodott meg róla, hogy a nő egyedülálló szülő.
Rakel ugyanis azzal utasította vissza az ajánlatot, hogy el kell
mennie a fiáért az óvodába, mire a férfi jókedvűen megjegyezte:
– Azt hittem, hogy a maga generációjába tartozó nőknek ott van a
férjük, aki elintézi az ilyesmit. És bár a nő nem válaszolt,
Brandhaug arra a következtetésre jutott, hogy nincs semmiféle férj a
képben. Amikor letette a kagylót, elégedett volt az eredménnyel, bár
egy kicsit haragudott magára, amiért megemlítette a generáció szót,
és ezzel csak még jobban kihangsúlyozta a köztük lévő
korkülönbséget.
A következő lépésben felhívta Kurt Meiriket, hogy olyan
diszkréten, amennyire csak lehet, információkat szerezzen tőle
Fauke kisasszonyról. Annyira azért mégsem volt diszkrét, hogy
Meirik ne szimatoljon veszélyt, de ez nem nagyon aggasztotta.
Meirik, mint általában, most is nagyon jól informált volt. Rakel két
éven keresztül Brandhaug saját minisztériumában teljesített
szolgálatot, mégpedig a moszkvai norvég nagykövetségen dolgozott

241
tolmácsként. Hozzáment egy oroszhoz, a géntechnológia fiatal
professzorához, aki az elméleteit viharos gyorsasággal ültette át a
gyakorlatba, és teherbe ejtette Rakelt. Ám az a tény, hogy maga a
professzor olyan génekkel született, amelyek miatt erősen hajlott az
alkoholizmusra és előszeretettel vetette be fizikai fölényét vitáik
során, erősen rövidre szabta boldogságukat. Rakel Fauke nem
kívánta megismételni megannyi sorstársa hibáját, hogy vár,
megbocsát, avagy megpróbál megértőlenni, hanem az első ütés után
azonnal kivonult az ajtón, Oleggel a karján. Férje és annak
viszonylag nagy befolyással bíró családja azonban magának
követelte a gyerek felügyeletének a jogát, és Rakel csak az utolsó
pillanatban és diplomáciai mentelmi jogának köszönhetően tudta
fiával együtt elhagyni Oroszországot.
Amikor Meirik elmesélte, hogy emiatt a férj feljelentette,
Brandhaugnak halványan derengeni kezdett az az orosz bíróságról
érkezett idézés, ami egyszer az íróasztalára került. Mivel Rakel
akkoriban csak tolmács volt, Brandhaug továbbküldte a kellemetlen
ügyet anélkül, hogy a nő nevét megjegyezte volna. Amikor Meirik
azt is megemlítette, hogy a gyermek elhelyezéséért folyó per még
mindig érvényben van a norvég és az orosz hatóságok között,
Brandhaug sietősen lezárta a beszélgetést, és letelefonált a jogi
főosztályra.

A következő telefon alkalmával semmilyen ürügyet nem keresve

vacsorázni hívta Rakelt. Amikor azonban ismét kedves, ám
határozott visszautasítást kapott, Brandhaug lediktált egy, a nőnek
címzett levelet, amit a minisztérium jogi főosztályának vezetője írt
alá. A levél nagy vonalakban közölte, hogy mivel az ügy már
olyannyira elhúzódott, a külügyminisztérium „Oleg orosz családjára
tekintettel" igyekszik a gyermekelhelyezési perben mihamarabb
megoldást találni az orosz hatóságokkal. Ami pedig azt jelentette,
hogy Rakel Faukének és Olegnek meg kell majd jelennie az orosz
bíróság előtt, és eleget kell tenniük az ítélet tartalmának.
Négy nappal később Rakel felhívta Brandhaugot, és találkozót kért
tőle egy magántermészetű ügy kapcsán. A férfi azt válaszolta, hogy
mostanában szörnyen elfoglalt, ami egyébként igaz is volt, és
javasolta, halasszák el a találkozót néhány héttel. Majd, miután a nő
242
egyébként udvarias, de hivatalos hangnemén is átérző riadalommal
nyomatékosan kérte, hogy minél sürgősebben beszélhessen vele,
rövid gondolkodási idő után közölte, hogy pénteken este nyolc
órakor a Continental bárjában időt tudna szakítani rá. A bárban
Brandhaug gin–tonikot rendelt, miközben Rakel, már amennyire a
férfi meg tudta ítélni, egy anya ősi kétségbeesésével elé tárta a
problémáját. Brandhaug komoly arccal bólogatott, mindent
elkövetett, hogy szemével minél jobban kifejezze együttérzését, és
végül igyekezve kihasználni a lehetőséget, védelmezőn, mintegy
atyailag, a nő kezére tette sajátját. A nő megmerevedett, de
Brandhaug úgy tett, mintha mi sem történt volna és elmagyarázta,
hogy sajnos, nem áll módjában figyelmen kívül hagyni
osztályvezetői határozatait, de azt természetesen megteheti, ami a
hatalmában áll, vagyis megakadályozhatja, hogy Rakelnek az orosz
bíróság elé kelljen állnia. Továbbá hangsúlyozta azt is, hogy ex–
férje családjának politikai befolyását figyelembe véve teljes
mértékben osztja a nő afölötti aggodalmát, hogy a bíróság nem az ő
javára fog dönteni. Brandhaug csak ült elvarázsoltan, a nő barna,
könnytől csillogó tekintetét bámulva, és úgy érezte, sosem látott
ennél szebbet. A nő megköszönte, de visszautasította ajánlatát, hogy
toldják meg a találkozót egy vacsorával az étteremben. Az este
további része, amit egy üveg whisky és egy kódolt tévécsatorna
társaságában töltött a hotelszobában, maga volt a csőd.

Brandhaug másnap reggel felhívta az orosz nagykövetet, és közölte,

hogy a külügyminisztérium belső vitát folytat Oleg Fauke Goszev
elhelyezésével kapcsolatban, és arra kérte, hogy küldjenek egy
levelet, amelyből kiderül az orosz hatóságok pillanatnyi álláspontja
az üggyel kapcsolatban. A nagykövet sosem hallott az ügyről, de
megígérte, hogy teljesíti a kérést, sőt azt is, hogy a levelet
felszólítás formájában fogalmazzák meg. A levél, amelyben az
oroszok arra kérték Rakelt és Oleget, hogy jelenjenek meg az orosz
bíróság előtt, egy héttel később érkezett meg. Brandhaug azonnal
küldött belőle egy másolatot a jogi főosztályra, egy példányt pedig
Rakel Faukénak. Ez alkalommal csak egy napot kellett várnia a nő
telefonjára. Miután Brandhaug meghallgatta Rakelt, közölte, hogy
diplomáciai tevékenységével kerülne összeütközésbe, ha
243
megpróbálná befolyásolni az ügyet, azonkívül nem kifejezetten
szerencsés telefonon tárgyalni minderről. – Mint tudja, jómagam
gyermektelen vagyok – mondta. – De ahogy leírta Oleget, remek kis
fickó lehet.
– Ha ismerné, maga is... – fogott bele Rakel.
– Ez nem is olyan kivitelezhetetlen.
A levelezés során véletlenül felfedeztem, hogy a Holmenkollenen
lakik, ami csupán egy ugrás Nordbergről. Érzékelte a tétovázást a
vonal túlsó végén beálló csendben, de tisztában volt vele, hogy a
pillanatnyi helyzet az ő kezére játszik.
– Mondjuk, holnap este kilenckor?
Rakel egy hosszabb szünet után válaszolt: – Egy hatéves gyerek
már alszik kilenckor. Úgyhogy végül hat órában maradtak. Olegnek
épp olyan barna szeme volt, mint az édesanyjának, és nagyon jól
nevelt fiú volt. Brandhaugot mégis feszélyezte, hogy az anyja
kizárólag az idézésről volt hajlandó beszélgetni, ráadásul a gyereket
sem küldte el aludni. Sőt, egy idő múlva az a gyanúja támadt, hogy
Rakel a fiút mintegy túszként tartja ott a kanapén. Ezenkívül az sem
volt különösebben az ínyére, ahogy Oleg őt bámulta. A férfi végül
belenyugodott, hogy Róma sem egy nap alatt épült, de távozása
előtt azért tett egy kísérletet, és a lépcsőn állva, mélyen a nő
szemébe nézve ezt mondta:
– Maga nemcsak gyönyörű nő Rakel, hanem nagyon bátor ember is.
Csak szeretném, ha tudná, hogy nagyra becsülöm magát. Nem volt
egészen biztos benne, hogyan értelmezze a nő pillantását, de mégis
megragadta az alkalmat, előrehajolt és megcsókolta az arcát. Rakel
reakciója kétértelmű volt. A szája mosolygott és megköszönte a
látogatást, de a szeme fagyos volt, amikor hozzátette: – Sajnálom,
hogy ilyen sokáig feltartottam, Brandhaug. A felesége már biztosan
várja otthon.

Brandhaug célozgatása viszont teljesen egyértelmű volt, ezért úgy

döntött, ad a nőnek néhány napi gondolkodási időt, de Rakel Fauke
nem telefonált újra. Jött azonban váratlanul egy levél az orosz
nagykövettől, aki a választ sürgette, és Brandhaug ráébredt, hogy
érdeklődése folytán új életet lehelt az Oleg Fauke Goszev–ügybe.
Igazán sajnálatos, de ha már egyszer így alakult, semmi okát nem
244
látta, hogy ne használja ki a helyzetet. Azonnal felhívta Rakelt az
NBSZ–nél, és közölte vele az ügy legfrissebb fejleményeit.
Néhány héttel később újra a Holmenkollveien találta magát a
gerendaházban, ami ha lehet még nagyobb és sötétebb volt, mint a
saját háza. Ez alkalommal túl voltak a fektetési időn, és Rakel
lényegesen nyugodtabbnak tűnt, mint előzőleg. Végül sikerült a
beszélgetést sokkal személyesebb mederbe ügyeskednie, így nem
volt túlságosan szembeötlő, amikor megemlítette, mennyire plátói
kapcsolat fűzi őt a feleségéhez, és hogy mennyire fontos néha
megfeledkezni az embernek az agyáról, és csupán a szívére és a
testére hallgatnia, amikor a csengő váratlanul félbeszakította őket.
Rakel kiment ajtót nyitni, majd egy magas, szinte kopaszra
borotvált fejű, véreres szemű férfival tért vissza, akit kollégájaként
mutatott be az NBSZ–től. Brandhaug–nak határozottan rémlett,
hogy hallotta már a nevét, de nem emlékezett rá, hogy hol és mikor.
Az égvilágon semmi sem tetszett neki ezzel a fickóval
kapcsolatban. Gyűlölte, hogy félbeszakították, gyűlölte a tényt,
hogy a férfi részeg, hogy ott ül a kanapén, és egy szó nélkül
rámered, pontosan úgy, ahogy Oleg bámulta az előző látogatásakor.
De legkevésbé az a változás volt ínyére, amin Rakel ment keresztül,
amikor a férfi megérkezett: a nő egészen felvillanyozódott, kávéért
szaladt és felszabadultan nevetett a pasas rejtélyes egyszavas
válaszain, mintha mindegyik egy–egy zseniális poént rejtene.
Hangjában pedig valódi aggodalom csengett, amikor nem akarta
engedni a férfit autóba ülni. Az egyetlen dolog, ami némileg
megenyhítette Brandhaugot a pasassal kapcsolatban, az volt, hogy a
férfi hirtelen visszavonulót fújt. Nem sokkal ezután már hallották is,
amint beindítja a kocsiját, ami egyben azt is jelentette, hogy akár
még halálos balesetet is szenvedhet hazafelé. A hangulatot
mindenesetre jóvátehetetlenül felrúgta, így Brandhaug nem sokkal
később már saját kocsijában robogott a hazafelé vezető úton. És ez
volt az a pillanat, amikor a jó öreg alapigazság újra belopakodott a
fejébe: négy lehetséges oka van annak, ha egy férfi úgy dönt, hogy
meg kell szereznie egy nőt. És hogy ezek közül az a legfontosabb,
amikor az ember rájön, hogy a nő valaki mást akar.
Amikor másnap felhívta Meiriket, hogy megkérdezze, ki volt ez a
magas fickó, először elképedt, aztán nevetésben tört ki. Ez a pasas
245
volt ugyanis az a bizonyos személy, akinek az előléptetéséről ő
maga gondoskodott, akit ő helyezett el az NBSZ–ben. Ez is csak a
sors iróniája, természetesen, de a sors olykor a Királyi Norvég
Külügyminisztérium miniszteri tanácsosát is a földbe döngöli.
Amikor Brandhaug letette a kagylót, határozottan jobb színben látta
a világot. Fütyörészve sietett végig a folyosókon a következő
megbeszélésre, és kevesebb, mint hetven másodperc alatt érte el az
üléstermet.

Hatvanegyedik fejezet
Rendőrkapitányság, 2000. április 27.

Harry régi irodája ajtajában állt, és egy fiatal, szőke férfit figyelt,
aki Ellen székén ült. A férfi olyan erősen koncentrált a
számítógépre, hogy csak akkor vette észre Harryt, amikor az
megköszörülte a torkát.
– Szóval maga Halvorsen – állapította meg.
– Igen – nézett rá a fiatalember kérdő tekintettel.
– A steinkjeri köztisztviselői irodától?
– Így van.
– Harry Hole.
Korábban én ültem annál az asztalnál, csak a másik széken. – Az
tönkrement. Harry elmosolyodott. – Mindig is le volt robbanva.
Bjarne Møller azt kérte magától, hogy nézzen utána néhány
apróságnak az Ellen Gjelten–ügyben. – Néhány apróságnak? –
kérdezte Halvorsen hitetlenkedve. – Három teljes napom ráment.
Harry leült a régi székére, amit Ellen asztalához költöztettek. Most
látta először, hogy fest az iroda a lány helyéről.
– Talált valamit, Halvorsen?
A férfi a homlokát ráncolta. – Rendben – mondta Harry. –
Valójában én kértem, hogy szerezze meg ezeket az információkat.
Kérdezze csak meg Møllert, ha akarja. Hirtelen mintha fény gyúlt
volna Halvorsen fejében. – Hát persze, maga Hole az NBSZ–tól!
Sajnálom, hogy bunkó voltam – hatalmas mosoly terült szét kisfiús
arcán. – Emlékszem az Ausztrália–ügyre. Mikor is történt?

246
– Egy ideje. Amint mondtam... – Ja, igen, a lista! – egy halom,
adatokkal teli, kinyomtatott oldalra mutatott. – Itt van mindenki,
akit súlyos testi sértés miatt letartóztattak, vád alá helyeztek vagy
elítéltek. Több mint ezer név. Ez a része gyorsan meglett, a
probléma viszont ott kezdődik, hogy az adatokból nem derül ki, ki
lehet kopasz közülük. Hetekig eltarthat...
Harry hátradőlt.
– Értem. De az SSP–nek vannak kódjai, amiből kiderül, hogy
milyen típusú fegyvert használtak. Keressen különböző
ütőfegyvereket, és nézze meg, hányan maradnak ezután.
– Amikor megláttam, hogy hányan vannak, nekem is eszembe
jutott, hogy ezt javasoljam Mohernek. A többségük kést, lőfegyvert
vagy egyszerűen a puszta öklét használta. Néhány óra alatt
elkészülök az új listával. Harry felállt.
– Remek – mondta. – Nem emlékszem a belső mellékemre, de
megtalálja a telefonkönyvben. És ha legközelebb használható
javaslata van, ne tartsa magában! Mi nem vagyunk olyan ügyesek
itt lenn, a fővárosban. Halvorsen kissé bizonytalanul elnevette
magát.

Hatvankettedik fejezet
NfíSZ, 2000. május 2.

Egész délelőtt eső áztatta az utcákat, aztán a nap hirtelen, hatalmas

erővel áttörte a felhőtakarót, és egy pillanat alatt kitisztult az ég.
Harry az íróasztalra feltett lábbal ült, kezét összekulcsolta a feje
mögött, és azt próbálta bebeszélni magának, hogy a Märklin–
puskára gondol. Gondolatai azonban az ablak körül ólálkodtak, és a
frissen megtisztult, meleg aszfaltszagot árasztó utcák felé
igyekeztek. Végiglopakodtak a vasúti síneken, egészen fel
Holmenkollenig, ahol a fenyőerdő árnyékában még mindig ott
éktelenkedett néhány szürke hófolt, és ahol Rakel, Oleg és Harry a
sáros ösvényeken átugrálva próbálták elkerülni a legmélyebb
dagonyákat. Harry még halványan emlékezett azokra a vasárnapi
túrákra, amikor nagyjából annyi idős lehetett, mint Oleg. Ha a
kirándulás hosszú volt, és ők Søssel lemaradtak, az apja

247
csokoládédarabkákat tett az út menti fák legalsó ágaira. Søs még
most is meg volt róla győződve, hogy a csoki a fán nő.
Az első két alkalommal, amikor meglátogatta őket, Oleg szinte egy
szót sem szólt Harryhoz. Ez rendben is volt, ugyanis Harry sem
tudta, mit mondjon a kisfiúnak. Mindkettőjük zavara alábbhagyott
valamelyest, amikor Harry felfedezte, hogy Oleg Gameboyán Tetris
is van. A legjobb formáját hozta, és minden szégyenérzet nélkül
több mint negyvenezer pontot vert rá a hatéves gyerekre. Ezt
követően Oleg elkezdte kérdezgetni Hányt különféle dolgokról,
például, hogy miért fehér a hó, s más olyasmikről, amitől a felnőtt
férfiak homloka általában mély ráncokba szalad, viszont a nagy
koncentrálás közepette lassan elfelejtenek zavarban lenni. A
legutóbbi vasárnap, amikor Oleg előreszaladt, mert felfedezett egy
téli bundás nyulat, Harry megfogta Rakel kezét. Kívül hideg volt,
belül meleg. A nő félrehajtotta a fejét, és rámosolygott, miközben
magasan előre és hátra lendítette a karját, mintha azt mondaná: csak
játékból megyünk kézen fogva, ez nem igaziból van. Amikor Harry
észrevette, hogy Rakel kicsit feszült lett, mert közeledett valaki,
eleresztette a kezét. Ezután kakaót ittak a Frognerseteren, és Oleg
megkérdezte, miért lesz tavasz.
Meghívta Rakelt vacsorázni. Ez volt a második alkalom. Az előző
meghíváskor a nő azt válaszolta, átgondolja. Aztán visszahívta, és
nemet mondott. Ez alkalommal is azt felelte, hogy át akarja
gondolni, de legalább nem mondott nemet. Egyelőre.
Megszólalt a telefon, Halvorsen volt az. Meglehetősen álomittas
hangon azt mondta, hogy épp most kelt fel. – A listán szereplő
száztíz személyből, akiket ütőfegyverrel okozott súlyos testi
sértéssel gyanúsítottak, eddig hetvenet ellenőriztem – mondta.
– Egyelőre nyolc kopaszt találtam közöttük.
– És mégis miből jött rá, hogy kopaszok?
– Felhívtam őket.
Hihetetlen, mennyien otthon vannak hajnal négykor. Halvorsen
bizonytalanul nevetgélt, amikor a vonal másik vége hirtelen
vészjóslón elnémult.
– Egyesével felhívta őket?– kérdezte Harry.
– Persze – válaszolta Halvorsen.
– Otthon vagy a mobiljukon.
248
– Hihetetlen, mennyien...
Harry közbevágott: – Maga megkérte ezeket az erőszakos
bűnözőket, hogy ugyan, legyenek szívesek, adjanak már a
rendőrség részére egy friss személyleírást magukról?! – Nem
egészen. Azt mondtam nekik, hogy éppen egy hosszú, vörös hajú
gyanúsítottat keresünk, és megkérdeztem, hogy festették–e az
utóbbi időben a hajukat – válaszolta Halvorsen.
– Nem tudom követni magát.
– Ha maga csontkopasz lenne, mit válaszolna erre?
– Hm – jegyezte meg Harry.
Maguk aztán tényleg nagyon agyafúrtak odafenn, Steinkjerben.
Újra felhangzott Halvorsen bizonytalan nevetése.
– Küldje fel nekem a listát faxon! – kérte Harry.
– Azonnal átküldőm, ha visszakaptam.
– Visszakapja?
Az egyik tiszttől az osztályról. Már itt várt rám, amikor megjöttem.
Eléggé sietett. – Azt hittem, hogy jelenleg csak a KRIPOS emberei
dolgoznak a Gjelten–ügyön – mondta Harry.
– Ezek szerint mégsem.
– Ki volt az?
Azt hiszem, Vågennek hívják, vagy valami ilyesminek. – A
gyilkosságiaknál nincs Vågen nevű rendőrtiszt. Nem Waalerre
gondol? – De, de, ez volt az! – mondta megkönnyebbülten
Halvorsen, aztán kicsit szégyenkezve hozzátette: – Olyan sok új
nevet kell megjegyeznem...
Harry legszívesebben a sárga földig lehordta volna a fiatal tisztet,
amiért kiadott egy nyomozati anyagot valakinek, akinek a nevét
sem tudta. De megemberelte magát, és magába fojtotta a
rendreutasítást. A fiú már a harmadik éjjelt töltötte ébren
egyhuzamban, és alighanem bármelyik pillanatban összeeshet a
fáradtságtól. – Jó munkát! – mondta helyette, és letenni készült a
kagylót.
– Várjon! Mi a faxszáma?
Harry kibámult az ablakon. A felhők újra gyülekezni kezdtek az
Ekebergåsen fölött. – A belső telefonkönyvben megtalálja –
válaszolta. Amint letette a kagylót, a telefon azonnal megcsörrent.
Meirik volt az, és azt kérte, azon nyomban menjen be az irodájába.
249
– Hogy áll a neonácikról szóló jelentéssel? – kérdezte azonnal,
ahogy megpillantotta Harryt az ajtóban. – Rosszul – rogyott le
Harry a székre. A Meirik feje fölötti képről a norvég királyi pár
kandikált rá.
– Beragadt az e betű a billentyűzeten – tette hozzá.
Meirik épp olyan kényszeredetten mosolygott, mint a férj a képen,
és azt mondta Harrynak, hogy egyelőre felejtse el a jelentést.
– Most egy másik ügyben van szükségem magára. Az imént hívott
fel a Norvég Szakszervezeti Szövetség szóvivője. A vezetőség fele
ma életveszélyes fenyegetést kapott faxon. Az aláírás 88 volt, ami a
Heil Hitlert jelenti. Nem ez volt az első eset, de ezúttal a sajtónak is
kiszivárogtatták, akik már el is kezdtek bennünket ostromolni.
Sikerült lekövetnünk a levél nyomát, ami egy klippani nyilvános
faxkészülékhez vezetett bennünket, ez pedig azt jelenti, hogy ezúttal
valóban komolyan kell vennünk a fenyegetést.
– Klippan? – Egy kis helység, hárommérföldnyire fekszik
Helsinborgtól keletre, tizenhatezer lakosa van. Svédország
legrémesebb nácifészke. Élnek itt olyan családok, akik a harmincas
évek óta meggyőződéses nácinak vallják magukat. A norvég
neonácik egy része rendszeresen elzarándokol ide tanulni, vagy
egyszerűen csak szétnézni. Szeretném, ha összecsomagolna, Harry.
Harrynek kellemetlen előérzete támadt.
– Leküldjük oda egy kicsit kémkedni. Be kell épülnie a
környezetbe. A munkáját, személyazonosságát és a többi részletet
majd apránként elintézzük. Készüljön fel rá, hogy ott lesz egy ideig.
A svéd kollégák már szereztek is magának egy lakást. – Kémkedni
– ismételte meg Harry. Nem akart hinni a fülének. – Az égvilágon
semmit nem tudok a kémkedésről. Nyomozó vagyok, ha netán
elfelejtette volna. Meirik mosolya vészesen halványodott.
– Gyorsan beletanul majd, nem olyan nagy ügy. Tekintse hasznos és
érdekes tapasztalatszerzésnek.
– Hm. És mennyi időre gondoltak?
– Néhány hónapra. Legfeljebb fél év.
– Fél év? – fakadt ki Harry.
Legyen pozitív, Harry! Magának nincs családja, akire tekintettel
kellene lennünk, nincs...
250
– És kik vannak még a teamben?
Meirik megrázta a fejét. – Nincs team. Egyedül dolgozik majd, így
a leghihetőbb. És közvetlenül nekem küldi a jelentéseket. Harry az
állát dörzsölte. – Miért én, Meirik? Van egy teljes ügyosztálya,
amely kifejezetten kémkedéssel és a szélsőjobboldali mozgalommal
foglalkozik.
– Egyszer el kell kezdeni.
– És mi lesz a Märklinnel?
A fegyver nyomán eljutottunk egy öreg nácihoz, és erre most itt ez
a fenyegetés Heil Hitler aláírással. Nem inkább a munkámat kellene
folytatnom, és...
– Azt teszi, amit mondtam, Harry – Meirik már nem is erőltette a
mosolyogást. Valami nem stimmelt. Egész idő alatt érezte, de nem
jött rá, mi lehet az, vagy hogy honnan eredhet. Felállt, mire Meirik
is felemelkedett.
– A hétvégén indul – mondta Meirik, és kezet nyújtott.
Harry hirtelen rádöbbent, hogy ez a kéznyújtásdolog egészen furcsa
gesztus Meirik részéről, és úgy tűnt, hogy erre Meirik is csak most
jött rá, mert hirtelen zavart kifejezés ült ki az arcára. De már késő
volt, a keze már a levegőben lógott, tehetetlenül, szétterpesztett
ujjakkal, úgyhogy Harry gyorsan megrázta, hogy túlessenek végre a
kínos szituáción.

Ahogy elhaladt a recepció mellett, Linda odaszólt neki, hogy

érkezett számára egy fax. Harry átvette a lapot. Halvorsen listája
volt. Miközben végigügetett a folyosón és átfutotta a neveket, azon
töprengett, mégis melyik részének tesz majd jót fél év a neonácik
között egy szakadt délsvéd városkában. Annak a részének biztosan
nem, amelyik józan próbál maradni. Annak a részének sem, amelyik
Rakel válaszára vár a vacsorameghívással kapcsolatban. És
legkevésbé annak a részének, amelyik meg akarja találni Ellen
gyilkosát. Megtorpant. Az utolsó név...
Nem azon lepődött meg, hogy régi ismerősök bukkantak fel a listán,
valami egészen másról volt szó. Ugyanaz a hang volt, mint amikor a
38–as Smith & Wessonja részeit tisztítás után összeszereli. Az
olajozott kattanás, ami azt jelezi, hogy minden stimmel.

251
Egy másodperc múlva már az irodájában tárcsázta Halvorsen
számát. A fiatal rendőr szaporán jegyzetelte a kérdéseit és
megígérte azonnal visszahívja, ha kiderített valamit.
Harry hátradőlt. Érezte, hogy szíve a torkában dobog. Általában
nem volt erőssége, hogy az információk apró, látszólag teljesen
különálló részletei közt felfedezze az összefüggéseket. Csupán
pillanatnyi sugallat lehetett. Amikor Halvorsen negyedóra múlva
felhívta, úgy érezte, mintha már hosszú órák óta várakozott volna.
– Stimmel – mondta Halvorsen. – Az egyik lábnyom, amit a
helyszínelők az ösvényen találtak, egy negyvenötös Combat
Bootshoz tartozik. Könnyen meg tudták állapítani a márkát, mert a
nyom egy szinte még új bakancshoz tartozott. – És azt is tudja, hogy
kik hordanak Combat Bootst?
– Ó igen. A NATO által jóváhagyott termékről van szó. A steinkjeri
parancsnokság is sokat rendelt belőle. De például az angol futball–
huligánok körében is nagyon kedvelt. – Aha. Bőrfejűek. Neonácik.
Bootboys. Képeket is talált? – Igen, négyet. Két fotó az Aker
Kulturverkstednél készült, kettő pedig a Blitz ifjúsági központ előtti
kilencvenkettes tüntetésen.
– És visel sapkát valamelyiken?
– Igen, az Aker Kulturverkstednél készült képen.
– Combat–sapka?
– Mindjárt megnézem.
Miközben Halvorsen szuszogását hallgatta, Harry csendben
fohászkodott.
– Inkább barettnek tűnik – mondta Halvorsen. – Biztos benne? –
kérdezte Harry, meg sem próbálva leplezni csalódottságát.
Halvorsen biztos volt benne, Harry pedig hangosan káromkodott. –
De a bakancs segíthet továbbmenni, ugye? – kérdezte Harry
óvatosan.
– Amennyiben a gyilkos nem teljesen idióta, akkor eldobta a
bakancsot. És mivel a nyomait szétrugdosta a mélyebb hóban, nem
valószínű, hogy az lenne.
Harryben újra feltámadt az az ismerős érzés, amikor hirtelen
teljesen biztosan tudja, hogy ki a tettes, ám azzal is tisztában volt,
hogy átadni magát ennek az érzésnek nagyon veszélyes. Mégpedig
azért, mert az ember ilyenkor hajlamos elűzni a kétségeit és a kis
252
hangokat, amik az ellentmondásokra hívják fel figyelmét, és arra,
hogy a kép azért még nem állt össze tökéletesen. A kétség viszont
olyan, mint a hideg zuhany, amiből természetesen senki nem kér,
amikor épp egy gyilkost készül elfogni. Persze, korábban is
előfordult már, hogy Harry nagyon biztos volt a dolgában, aztán
végül mégiscsak kiderült, hogy hibázott.
Halvorsen folytatta: – A steinkjeri parancsnokság közvetlenül az
USA–ból vásárolta a Combat Bootsokat, az országban nem sok
üzletben lehet hozzájutni. És ha a bakancs szinte új volt...
Harry azonnal rájött, mire gondol: – Nagyon jó, Halvorsen! Találja
meg, kik árulnak ilyesmit, kezdje a katonai boltokkal. Aztán járja
őket körbe a fotókkal és kérdezze meg, emlékszik–e rá
valamelyikük, hogy ez a fickó ilyen bakancsot vett náluk az elmúlt
hónapok során.
– Harry... öhm...
– Igen, tudom, előbb Møllerrel kell megbeszélnem.
Harry tisztában volt vele, milyen kicsi az esélye, hogy egy eladó
minden vevőre emlékezzen, akiknek cipőt adott el. Persze, az
esélyek lényegesen javulnak, ha a vevőnek Sieg Heil van a tarkójára
tetoválva. De Halvorsen legalább egyszer és mindenkorra
megtanulhatja, hogy a gyilkossági ügyek felgöngyölítése
kilencvenkilenc százalékban abból áll, hogy az ember rossz helyen
keresgél. Harry letette a kagylót, és felhívta Møllert. Az
osztályvezető végighallgatta érvelését, majd amikor Harry
befejezte, megköszörülte a torkát: – Örömmel hallom, hogy te és
Tom Waaler egyszer végre ugyanazon a véleményen vagytok.
– Hogy? – Fél órával ezelőtt felhívott, és nagyjából ugyanezeket
mondta el, mint most te. Engedélyeztem, hogy behozza Sverre
Olsent kihallgatásra.
– Őrület!
– Ugye?
Harrynek fogalma sem volt róla, hogy mit mondjon. Amikor Møller
megkérdezte, van–e még valami mondanivalója, csak odamormolt
egy viszlátot, és letette a kagylót. Kibámult az ablakon. A
Sweigaards gatén lassan beindult a csúcsforgalom. A járókelők
közül kiválasztott egy szürke felöltős, ódivatú kalapot viselő férfit,
és tekintetével végigkísérte lassú mozgását, míg el nem tűnt a
253
látóteréből. Érezte, hogy lassan helyreáll a pulzusa. Klippan. Már
majdnem el is felejtette, de most visszakúszott az agyába, mint
valami zsibbasztó macskajaj. Azon tűnődött, felhívja–e Rakelt a
benti vonalon, de gyorsan el is hessegette a gondolatot.
Ekkor nagyon különös dolog történt. Valami mozgást érzékelt a
látómezeje peremén, ami automatikusan az ablakon kívülre
irányította tekintetét. Először nem is tudta kivenni, mi az, csak
annyit érzékelt, hogy nagyon gyors iramban közeledik felé.
Kinyitotta a száját, de a szó, a kiáltás vagy bármi egyéb, amit az
agya formálni próbált, sosem hagyta el a torkát. Puha koppanás
hallatszott, az ablaktábla finoman megremegett, Harry tekintete
pedig egy nedves pacára tapadt, amin egy szürke tollpihét lengetett
lágyan a tavaszi szél. Egy pillanatig még zsibbadtan ült, aztán
felkapta a zakóját, és elrohant a lift irányába.

Hatvanharmadik fejezet
Krokliveien, Bjerke, 2000. május 2.

Sverre Olsen felhangosította a rádiót. Anyja legfrissebb női

magazinját lapozgatta, miközben a hírolvasó a Szakszervezeti
Szövetség vezetőinek érkezett fenyegető levelekről számolt be. Az
ereszcsatornán lévő lyukból folyamatosan a nappali ablaka elé
csepegett a víz. Elnevette magát. Ez a levéldolog épp úgy hangzott,
mint Roy Kvinset egyik korábbi remeklése. Remélhetőleg most
kevesebb helyesírási hibát hagyott benne.
Az órára nézett. Délután a Herbert'sben biztos mindenki erről fog
beszélni. Teljesen le volt égve, viszont ezen a héten megjavította a
régi Wilfa porszívót, úgyhogy az anyja talán hajlandó lesz
megdobni egy százassal. A franc essen ebbe a szarházi Hercegbe is!
Pontosan két hete ígérte meg utoljára, hogy „néhány nap múlva"
megkapja a pénzét. Közben néhányan, akiknek tartozott, kezdtek
egyre fenyegetőbb hangnemre váltani. És ami a legrosszabb: a
Herbert's Pizzában elfoglalták az asztalát. A Dennis Kebabbeli
támadás fénye kezd kihunyni.
Az utóbbi időben, amikor a Herbet'sben üldögélt, néha szinte
ellenállhatatlan vágyat érzett arra, hogy felpattanjon, és a képükbe

254
ordítsa, hogy ő ölte meg azt a rendőrcsajt a Grünerløkkán. Hogy az
utolsó ütéstől gejzírként spriccelt a vér a levegőbe, és a lány
sikoltozva halt meg. Persze, azt nem tenné feltétlenül hozzá, hogy
még csak nem is sejtette, hogy a nő rendőr volt. Mint ahogy azt
sem, hogy a vértől majdnem elhányta magát. Az a rohadt Herceg
persze végig tudta, hogy a lány zsaru volt!
Sverre megdolgozott a negyvenezerért, ezt senki sem tagadhatja.
Mégis mit tehetne? A történtek után a Herceg megtiltotta neki, hogy
telefonon keresse. Csak amíg a hűhó kissé el nem csitul, mondta.
Odakinn megnyikordult a kapu. Sverre felállt, lehalkította a rádiót,
és kisietett a folyosóra. Hazatérő anyja lépései a lépcsőhöz vezető
kavicsos úton csikorogtak. A kulcs kaparászását már a szobájából
hallgatta. Miközben anyja odalenn csörömpölt, Sverre a szoba
közepén állt, és a tükörben tanulmányozta magát. Kezével
végigsimított fejtetőjén, érezte, ahogy a milliméternyi sörték az
ujjait bökdösik. Döntött. A negyvenezer korona ellenére is szerez
magának valami munkát. Nagyon elege volt már abból, hogy
folyton otthon lógott, és őszintén szólva átkozottul elege volt a
„haverokból" is a Herbert's–ben. Unta, hogy mindig olyan
emberekkel téblábol, akik nem tartanak semerre. Végül is, annak
idején egészen jól boldogult a villanyszerelő szakiskolában, és
majdnem minden elektromos eszközt meg tudott javítani. Elég sok
villanyszerelő keres tanoncot vagy segédet. És néhány hét múlva a
haja is megnő annyira, hogy eltakarja a tarkóján a SiegHeil
tetoválást.
Igaz is, a haja. Az éjszaka kellős közepén felhívták, és egy erős
trøndelagi dialektusban beszélő rendőr azt kérdezte tőle, hogy
vörös–e a haja! Egészen addig azt hitte, csak álmodta az egészet,
míg az anyja a reggelinél meg nem jegyezte, hogy miféle ember az,
aki éjjeli négykor telefonál.
Sverre tekintete átvándorolt a tükörről a falakra. A Führer képe, a
Burzum koncertplakátja, a horogkeresztes zászló, a vaskeresztek és
a Joseph Goebbels régi propagandaplakátjának mintájára készült
Blood & Honour–poszter. Most először tűnt fel neki, hogy a
helyiség olyan, mint valami kiskamasz szobája. Ha a Vitt Motstånd
zászlót Manchester United sálra, Heinrich Himmler képét pedig

255
David Beckhamére cserélné, pont olyan lenne, mintha egy
tizennégy éves gyerek lakna itt.
– Sverre! – hangzott fel anyja kiabálása. Behunyta a szemét. –
Sverre! Nem bír nyugton maradni. Miért nem száll már le róla?
– Igen? – üvöltött vissza olyan hangosan, hogy a saját füle is
belecsengett. – Valaki beszélni akar veled! Vele? Itt? Sverre
kinyitotta a szemét, és tétován a tükörképére pillantott. Senki sem
szokott ide jönni. Nem is árulta el senkinek, hogy itt lakik. A szíve
szaporábban kezdett verni. Csak nem megint az a trøndelagi rendőr?
Éppen elindul, amikor az ajtó kinyílt.
– Jó napot, Olsen!
Az alacsony tavaszi nap egyenesen a lépcsőfeljáró ablakából sütött,
így Sverre csupán az ajtón belépő férfi sziluettjét látta. De a
hangjáról azonnal felismerte. – Nem is örülsz, hogy láthatsz? –
kérdezte a Herceg, és behúzta maga mögött az ajtót. Kíváncsian
nézegette a falakat. – Érdekes ez a szoba.
– Hogyhogy beengedett... – Megmutattam az anyádnak ezt itt –
lebegtetett meg a Herceg egy igazolványt, aminek az egyik oldalán
halványkék háttéren az ország aranyozott címere díszelgett, a
másikon pedig a RENDŐRSÉG felirat állt.
– A francba – nyelt nagyot Sverre.
– Ez igazi?
– Ki tudja? Nyugi, Olsen! Ülj le!
A Herceg az ágyra mutatott, ő maga pedig az íróasztalnál lévő
székre ült le lovaglóülésben. – Mit keresel itt? – kérdezte Sverre. –
Szerinted? – vigyorgott a férfi szélesen Sverrére, aki egészen az
ágy szélére csúszott.
– Eljött a leszámolás ideje.
– A leszámolás ideje?
Sverre még mindig nem szedte össze magát teljesen. Honnan tudta
a Herceg, hogy itt lakik? És az az igazolvány. Most, ahogy a férfira
nézett, rádöbbent, hogy a Herceg könnyen lehet akár rendőr is – jól
fésült, világos haj, hideg szem, szoláriumbarna arc, kigyúrt
felsőtest, rövid, fekete bőrkabát és kék farmer. Furcsa, hogy ez
eddig sosem tűnt fel neki. – Igen – válaszolta a Herceg, még mindig
mosolyogva.

256
– Eljött a leszámolás ideje. Kihúzott egy borítékot a belső zsebéből,
és Sverrének nyújtotta. – Végre – mondta Sverre egy gyors, ideges
mosollyal, és benyúlt a borítékba. – Ez meg mi? – húzott elő egy
összehajtott A4–es lapot. – Annak a nyolc embernek az adatai,
akiket a gyilkossági csoport hamarosan meglátogat, és akiket nagy
valószínűség szerint DNS–tesztnek is alávetnek. Megvizsgálják,
hogy egyezik–e a DNS–ük a tetthelyen talált sapkádban lévő
bőrmaradványokkal.
– A sapkámban? De hiszen azt mondtad, hogy megtaláltad a
kocsidban és elégetted! Sverre rémülten meredt a Hercegre, aki
sajnálkozva ingatta a fejét. – Egészen addig úgy is volt, amíg vissza
nem mentem a tetthelyre, ahol ott állt egy fiatal, halálra rémült pár
és a rendőrséget várta. így kénytelen voltam „elveszíteni" a sapkát
néhány méterre a holttesttől. Sverre mindkét kezével többször
végigszántott a fején.
– Kissé zavartnak tűnsz, Olsen.
Sverre bólintott, igyekezett mosolyogni, de a szája sarka sehogy
sem akart engedelmeskedni. – Szeretnéd, ha megmagyaráznám?
Sverre újra csak bólintott. – Ha egy rendőrtisztet meggyilkolnak, az
ügy egészen addig elsőbbséget élvez, amíg a gyilkost meg nem
találják – teljesen mindegy, mennyi időt vesz igénybe. Erre
vonatkozóan nincs semmiféle rendelet, és semmi sem drága, ha az
áldozat a saját soraikba tartozott. Ez a gond azzal, ha valaki rendőrt
gyilkol – a nyomozók addig nem nyugszanak, amíg meg nem
találják... Sverrére mutatott.
– ...a bűnöst. Csak időkérdése. Azért bátorkodtam egy kicsit
meggyorsítani a nyomozók munkáját, hogy a várakozási idő ne
nyúljon túlságosan hosszúra.
– De... – Most bizonyára azon tűnődsz, vajon miért segítek a
rendőrségnek rád bukkanni, amikor több mint valószínű, hogy
feladsz majd, csak hogy enyhítsék a büntetésedet. Sverre nyelt
egyet. Gondolkodni próbált, de az agya szinte megbénult.
– Én megértem, hogy ez kemény dió – folytatta a Herceg, és egyik
ujját végighúzta egy Vaskereszt–utánzaton, ami egy szögön lógott a
falon. – Természetesen azonnal lelőhettelek volna a gyilkosság
után, de akkor a rendőrség rájött volna, hogy van valaki a háttérben,
aki csak a saját nyomait akarta eltüntetni, és tovább folytatták volna
257
a vadászatot. Leemelte a láncot a szögről, és a nyakába akasztotta a
bőrkabátja fölé. – A másik alternatíva az, ha gyorsan „megoldom"
az ügyet egyedül, mondjuk, lelőlek a letartóztatás során, és úgy
állítom be a dolgot, mintha ellenállást tanúsítottál volna. Ezzel meg
az a probléma, hogy gyanút keltene, ha egyedül oldanék meg egy
ilyen horderejű ügyet. Ez sokaknak szöget üthetne a fejében,
tekintve, hogy én voltam együtt utoljára Ellen Gjeltennel, mielőtt
meghalt. A Herceg elnevette magát.
– Ne vágj már ilyen ijedt képet, Olsen! Mondtam, hogy ezek azok
az alternatívák, amiket elvetettem. Ehelyett félrehúzódtam, de
közben folyamatosan figyelemmel kísértem a nyomozást, és
néztem, ahogy egyre szorul körülötted a hurok. A terv az volt, hogy
amikor már elég közel értek hozzád, akkor közbelépek, átveszem a
stafétát, és egyedül teszem meg a maradék távot. Egyébként egy, az
NBSZ–ben dolgozó alkoholista akadt a nyomodra.
– Te... te rendőr vagy? – Számít ez bármit is? – a Herceg a
Vaskeresztre bökött. – Le van szarva. Ugyanolyan katona vagyok,
mint te, Olsen. Egy hajónak erős teste kell, hogy legyen, különben
az első szivárgásnál elsüllyed. Tudod, mit jelentene az, ha
felfedném magamat előtted? Sverre szája és torka annyira kiszáradt,
hogy már nyelni sem volt képes. Félt. Halálosan rettegett. – Azt
jelentené, hogy nem engedhetnélek ki élve a szobából. Érted?
– Igen – Sverre hangja rekedt volt.
– A... pénzem...
A Herceg bőrkabátja zsebéből egy pisztolyt húzott elő. – Maradj a
fenekeden! Az ágyhoz lépett, leült Sverre mellé, és két kezében
fogva az ajtó felé irányította a fegyvert.
– Ez egy Glock–pisztoly, a világ legbiztosabb kézifegyvere. Tegnap
kaptam Németországból. A gyártási számot lecsiszolták róla. Az
utcán nagyjából nyolcezer koronáért lehet hozzájutni. Tekintsd úgy,
mint az első részletet. Sverre összerándult, amikor a fegyver
eldördült, és óriási szemeket meresztett az ajtó fölött ütött apró
lyukra. A résen keresztül beáramló napfényben csak úgy táncoltak a
porszemek.
– Barátkozz össze vele – mondta a Herceg, és Sverre ölébe ejtette a
pisztolyt. Aztán felemelkedett és az ajtó felé indult. – Tartsd erősen.
Tökéletesen kiegyensúlyozott, nem? Sverre keze akaratlanul is
258
ráfonódott a fegyver markolatára. Érezte, hogy a pólója izzadságban
úszik. Van egy lyuk a plafonon, csak erre bírt gondolni. Hogy a
golyó egy újabb lyukat ütött, ő pedig még mindig nem hívott
bádogost. Aztán már be is következett, amire várt. Behunyta a
szemét.
– Sverre!
Olyan a hangja, mint aki épp most készül megfulladni.
Megszorította a pisztolyt. Mindig olyan a hangja, mint aki épp most
készül megfulladni. Aztán újra kinyitotta a szemét és látta, ahogy a
Herceg, mint egy lassított felvételen, megfordul az ajtónál, a karja
magasba lendül, és két kezében tartva rászegezi a fényes, fekete
Smith & Wessont.
– Sverre!
A fegyver torkából sárga lángcsóva tört elő, Sverre előtt pedig
felvillant az anyja képe, amint a lépcső aljában áll. Aztán a golyó
átfúrta magát a homlokcsontján, aztán a koponyája hátsó részén, és
pontosan a Sieg Heil tetováláson keresztülhaladva átszakította a fal
faburkolatát, átrobogott a szigetelésen, végül közvetlenül a külső fal
eternitburkolatának hátsó oldalánál torpant meg.
De Sverre Olsen akkora már halott volt.

Hatvannegyedik fejezet
Krokliveien, 2000. május 2.

Harry kikönyörgött magának egy papírpohárnyi kávét a

helyszínelők termoszából. A Bjerke városrészben fekvő csúnya kis
házhoz vezető ösvényen állt, és a fiatal tisztet figyelte, aki a falhoz
támasztott létra tetején a tetőn ütött lyukat vizsgálta, amin keresztül
a golyó áthaladt. A kíváncsiskodók már elkezdtek gyülekezni,
úgyhogy a biztonság kedvéért sárga szalagot feszítettek az egész
ház köré. A létrán álló férfi alakja fürdött a késő délutáni
napsütésben, de maga a ház egy mélyebb területen feküdt, és ahol
Harry állt, már jóval hűvösebb volt.
– Szóval, közvetlenül azelőtt történt, hogy ideértél? – hallott egy
hangot maga mögött. Megfordult. Bjarne Møller állt előtte. Az
osztályvezető csak ritkán mutatkozott a tetthelyeken, de a többek

259
szerint jó nyomozó volt. Néhányan arra is célozgattak, hogy talán
nem is kellett volna felhagynia vele. Harry kérdőn felé nyújtotta a
kávéspoharat, de Møller megrázta a fejét. – Igen, négy–öt perccel
később érhettem ide – válaszolta Harry.
– Te honnan tudtad? – A központtól. Azt mondták, közvetlenül
azután, hogy Waaler jelentette a lövöldözést, felhívtad őket, és
erősítést kértél. Harry a kapu előtt parkoló piros sportkocsi felé
intett.
– Amikor ideértem, megláttam Waaler japcsi kocsiját. De mivel
tudtam, hogy ide tartott, nem lepődtem meg. Amikor kiszálltam az
autóból, borzalmas üvöltést hallottam. Először azt hittem, hogy
valamelyik szomszéd kutyája, de amikor felfelé tartottam a kavicsos
ösvényen, rájöttem, hogy a házból jön és emberi hang. Nem
akartam kockáztatni, úgyhogy azonnal riadóztattam az økerni
rendőrőrsöt.
– Az anya volt? Harry bólintott. – Teljesen hisztérikus állapotba
került. Legalább fél órába telt, mire képes volt értelmesen beszélni.
Weber benn ül vele a nappaliban.
– A jó öreg, érző szívű Weber? – Weber teljesen rendben van.
Lehet, hogy benn, a melóban egy vén, morgós panaszláda, de az
ilyen szituációkban nagyon jól bánik az emberekkel.
– Tudom, csak vicceltem. Waaler hogy viseli?
– Harry vállat vont.
– Értem – mondta Møller.
– Ez a fickó olyan, mint a fagyasztott hal.
– Jól van, bemegyünk körülnézni?
– Én már voltam benn.
– Akkor vezess körbe!
Felverekedték magukat az emeletre, miközben Møller mormolva
köszöngetett régen látott kollégáinak. A hálószobát ellepték a
helyszínelők fehérbe öltözött specialistái, időnként felvillant a vaku.
Az ágyra fekete műanyag fóliát fektettek, amire fehér körvonalat
rajzoltak. Møller pillantása körbevándorolt a falakon.
– Uramatyám – morogta az orra alatt. – Hát, Sverre Olsen aztán
biztos nem a Munkáspártra szavazott – jegyezte meg Harry.
– Hozzá ne érj valamihez Bjarne! – kiáltotta ez egyik főtiszt, akit
Harry már ismert a nyomrögzítőkői. – Emlékszel, mi történt a
260
legutóbb is. Møller bizonyára jó emlékezett rá, legalábbis
barátságosan együtt nevetett velük.
– Sverre Olsen az ágyon ült, amikor Waaler bejött – fogott bele
Harry. – Waaler azt állítja, hogy az ajtó mellett állva arról kérdezte
Olsent, hol volt Ellen meggyilkolásának éjszakáján. Olsen próbált
úgy tenni, mintha nem emlékezne a dátumra, úgyhogy Waaler
tovább kérdezősködött, mire végül világossá vált, hogy Olsennek
nincs alibije. Waaler azt állítja, hogy megkérte Olsent, menjen be
vele a kapitányságra vallomást tenni, mire Olsen hirtelen
megragadta a pisztolyt, ami valószínűleg a párnája alatt volt.
Elsütötte, a golyó egyenesen Waaler válla fölött ütötte át a falat – itt
a lyuk–, aztán továbbhaladt a tetőn. Ezután Waaler állítólag
előkapta a szolgálati fegyverét, és lelőtte Olsent, mielőtt az újra
tüzelhetett volna.
– Gyorsan reagált. Hallom, jó találat volt.
– Egyenesen a homlokába – mondta Harry.
Persze, nem lep meg. Waaler produkálta a legjobb pontszámot az
őszi lővizsgán. – Megfeledkezel az én eredményemről – jegyezte
meg Harry szárazon.
– Mi a helyzet, Ronald? – fordult Møller hirtelen a fehérbe öltözött
főtiszthez. – Teljesen világos az ügy – a főtiszt felemelkedett, és
nyögve kiegyenesítette a derekát. – A golyót, ami Olsent megölte,
az eternitburkolat mögött találtuk meg. A másik golyó átment az
ajtón, és tovább folytatta az útját a tetőn keresztül. Ha megtaláljuk,
a ballisztikusaink reggel megkapják, aztán eljátszadoznak vele. A
lövések szögei mindenesetre stimmelnek.
– Hm. Köszönöm.
– Szóra sem érdemes, Bjarne.
– És hogy van az asszony?
Møller elmesélte, mi a helyzet otthon, de nem viszonozta a kérdést.
A férfi valószínűleg nem is volt nős. Harry azt hallotta, hogy tavaly
a laboros fiúk közül négyen váltak el ugyanabban a hónapban. Az
étkezdében azzal húzták őket, hogy hullaszag van. A ház előtt
megpillantották Webert. A férfi a kertben ácsorgott egy csésze
kávéval a kezében, és a létra tetején álló rendőrt figyelte.
– Rendben ment, Weber? – kérdezte Møller.

261
Weber feléjük hunyorgott, mintha csak azután lenne hajlandó
válaszolni, miután felismerte őket. – Az asszonnyal nem lesz semmi
probléma – válaszolta, és visszapillantott a létra tetején álló férfira.
– Természetesen azt hajtogatta, hogy nem ért semmit, a fia nem is
bírta a vér látványát, és így tovább, de semmi újat nem tudtam meg
tőle az itt történtekkel kapcsolatban.
– Hm – tette Møller a kezét Harry könyökére.
– Sétáljunk egy kicsit!
Leballagtak az úton. Ezen a környéken jobbára családi házak álltak,
kis kertekkel, csupán lejjebb, a negyed végén épült néhány
lakótömb. Néhány fiatal az erőlködéstől kipirult arccal karikázott el
mellettük a kék fénnyel pásztázó rendőrautók irányába. Møller
megvárta, míg hallótávolságon kívül kerülnek a többiektől.
– Nem tűnsz különösebben boldognak attól, hogy megtaláltuk Ellen
gyilkosát – kezdte. – Boldognak... Először is, még nem lehetünk
benne biztosak, hogy Sverre Olsen volt. A DNS–teszt... – A DNS–
teszt igazolni fogja, hogy ő volt. Mi a baj, Harry?
– Semmi, főnök. Møller megtorpant.
– Biztos?
– Biztos.

– Azért vagy kiakadva, mert úgy gondolod, hogy Olsen túl olcsón
úszta meg az egészet? – intett vissza a ház felé Møller. – Már
mondtam, hogy nincs semmi! – fortyant föl Harry. – Nyögd már ki
végre! – bömbölte a másik. – Egyszerűen csak átkozottul furcsának
találom! – Mit találsz furcsának? – ráncolta Møller a homlokát. –
Hogy egy olyan tapasztalt rendőr, mint Waaler – Harry lehalkította
a hangját, és lassan, tagoltan ejtett ki minden egyes szót –, miért
dönt úgy, hogy teljesen egyedül száll ki egy gyilkossággal vádolt
személyhez azért, hogy kikérdezze, esetleg le is tartóztassa. Ezzel
tulajdonképpen minden írott és íratlan szabályt megszegett.
– Mit akarsz ezzel mondani? Hogy Tom Waaler provokálta ki a
történteket? Azt hiszed, ő vette rá Olsent, hogy rántson fegyvert,
azért, hogy megbosszulhassa Ellent? Erről van szó? Ezért
hajtogattad az emeleten a helyszínelők füle hallatára, hogy Waaler
ezt meg azt állította, mintha a rendőrségnél nem hinnénk a

262
kollégáinknak? Egymásra meredtek. Møller majdnem olyan magas
volt, mint Harry.
– Én csak annyit mondtam, hogy átkozottul furcsa – mondta Harry
és elfordult. – Ez minden. – Most már elég, Harry! Nem tudom,
miért húztál ide Waaler után, talán azért, mert azt gyanítottad, hogy
valami ilyesmi történik majd. De azt tudom, hogy erről egy hangot
sem akarok többet hallani. És egyáltalán: egyetlen átkozott
gyanúsítgatást, vagy rágalmazó szót sem akarok hallani tőled. Elég
érthető voltam?
Harry az Olsen család sárgára mázolt házát nézte. Kisebb volt, mint
a délutáni csendbe burkolódzó utca többi épülete, és sövény sem
vette körül, ezért sokkal védtelenebbnek hatott, mint a többi otthon.
Valahogy kilógott a szomszédos házak közül. A levegőben sülő hús
szaga terjengett, és a szél hullámokban sodorta feléjük a Bjerke
ügetőpálya bemondójának távoli, fémesen csikorgó hangját. Harry
vállat vont: – Sajnálom. Én csak... te is tudod. Møller a vállára tette
a kezét.
– Tudom, Harry. Ellen volt a legjobb.

Hatvanötödik fejezet
Schrøder vendéglő, 2000. május 2.

Az idős férfi az Aftenpostent olvasta. Éppen az ügető fogadási

tippjeit bújta, amikor észrevette az asztala mellé érkező
felszolgálónőt.
– Üdv! – mondta a nő, és letette elé a félliteres korsót. Az öreg
szokás szerint nem válaszolt egy szót sem, csak tanulmányozni
kezdte a visszajárót számolgató pincérnőt. A nő korát nehéz volt
meghatározni, a férfi harmincöt és negyven év közöttinek saccolta.
Úgy nézett ki, mintha legalább olyan kemény élete lett volna, mint a
vendégeinek. Viszont kedves volt a mosolya. Volt mit elviselnie.
Aztán a nő eltűnt, az öreg pedig kortyolt egyet a sörből, és
tekintetével végigpásztázta a helyiséget. Az órára pillantott, majd
felállt, és odament a telefonhoz. Bedobott három pénzérmét,
beütötte a számot, és várt. Három csöngetés után meghallotta a nő
hangját:

263
– Juul lakás.
– Signe?
– Igen.
A nő rémült hangján hallotta, hogy tisztában van vele, ki hívta. Ez
volt a hatodik alkalom, hogy telefonált, ezek szerint már ismerte a
menetrendet, és sejtette, hogy ma hívni fogja.
– Daniel vagyok – mondta. – Ki az? És mit akar? – kérdezte az
asszony levegő után kapkodva. – Mondtam már, hogy Daniel
vagyok. Csak szeretném, ha megismételnéd, amit annak idején
mondtál. Emlékszel még?
– Kérem, hagyja abba! Daniel meghalt. – Örök hűség, Signe. Nem
halálig tartó hűség, hanem örök hűség. – Hívom a rendőrséget! Az
öreg letette a kagylót. Aztán felvette a kalapját és a kabátját, és
lassan kisétált a napsütésbe. A Sankthanshaugenben megjelentek az
első friss hajtások. Most már nem tart sokáig.

Hatvanhatodik fejezet
Dinner, 2000. május 5.

Rakel nevetése áthatolt a zsibongó csevegésen, az evőeszközök és a

zsúfolt étteremben fel–alá rohangáló pincérek keltette zajon.
– ...és majdnem frászt kaptam, amikor megláttam, hogy van egy
üzenet a rögzítőn – mesélte Harry. – Tudod, ott pislogott rajta az a
pici szem. Aztán a vezényszavaid betöltötték a szobát. Elmélyítette
a hangját: – „Itt Rakel. Dinner, péntek, nyolc óra. Nem
megfeledkezni a szép ruháról és a pénztárcáról." Helge majd' eszét
vesztette az ijedtségtől, csak két köleskalásszal sikerült
megnyugtatnom. – Nem is ezt mondtam! – fulladozott Rakel a
nevetéstől.
– Akkor valami hasonlót.
– Nem!
Különben is, te tehetsz róla, az üzenetrögzítődön lévő szöveg miatt
volt – most a nő próbált meg mélyebb hangon beszélni. – „Hole.
Mondd!” Ez egyszerűen annyira... annyira...
– Harrys?
– Pontosan!

264
Tökéletes vacsora volt egy tökéletes estén. Épp itt az ideje, hogy
tönkretegyem, gondolta Harry. – Meirik Svédországba rendelt
valami kémkedési feladatra – vágott bele, és a poharat babrálta.
– Hat hónapra. A hétvégén indulok. – Ó. Harry meglepődött, mert
semmilyen reakciót nem látott a nő arcán. – Ma felhívtam Søst és az
apámat – folytatta. – És képzeld, az apám beszélt. Pontosabban sok
sikert kívánt.
– Ez nagyszerű – a nő gyorsan elmosolyodott, majd a desszertek
tanulmányozásába mélyedt. – Hiányozni fogsz Olegnek – tette
hozzá halkan. Harry a nőt nézte, de képtelen volt elcsípni a
pillantását.
– És neked? – kérdezte.
– A nő arcán halvány mosoly suhant át.
– Van banánsplitjük – mondta.
– Rendelj rögtön kettőt.
Nekem is hiányozni fogsz – mondta a nő, és pillantása átvándorolt
az étlap másik oldalára. – Mennyire? Rakel vállat vont. Harry
megismételte a kérdést. Aztán nézte, ahogy a nő levegőt vesz, hogy
megszólaljon, de kifújja, majd újra próbálkozik. Végül ezt mondta:
– Sajnálom, Harry, de jelenleg csupán egy férfi számára van hely az
életemben. Ez pedig egy hatéves kisember. Harry úgy érezte,
mintha egy vödör jeget borítottak volna a fejére.
– Ne csináld már! – nyögte.
– Ekkorát nem tévedhetek.
Rakel kérdő tekintettel pillantott fel az étlapból. – Te és én – kezdte
Harry és előrehajolt az asztal fölött. – Itt, ma este. Flörtölünk
egymással. Jól érezzük magunkat. De mindketten többet akarunk
ennél. Te is többet akarsz ennél.
– Talán.
– Nem talán.
– Egészen biztos. Az egészet akarod.
– És utána?
– És utána?
Ezt pontosan neked kellene megmondanod, mi lesz utána, Rakel.
Néhány nap múlva elutazom egy dél–svédországi porfészekbe. Én
tényleg nem vagyok egy elkényeztetett, hisztis férfi, de szeretném
tudni, lesz–e miért visszajönnöm ősszel. A pillantásuk
265
összetalálkozott, és Harry ezúttal nem eresztette a nő tekintetét.
Sokáig nézték egymást, végül Rakel letette az étlapot. – Sajnálom.
Nem így akartam. Tudom, hogy furcsán hangzik, de... a másik
változat nem megy.
– Miféle másik változat?
– Hogy azt tegyem, amit szeretnék.
Hogy hazamenjek veled, levetkőztesselek és végigszeretkezzem
veled az éjszakát. Rakel az utolsó szavakat suttogva hadarta végig.
Mintha olyasmik lettek volna, amiknek a kimondásával a végsőkig
várni akart, hogy azután pontosan így hangozzanak. Kendőzetlenül
és egyenesen.
– És mi volna az ezt követő éjszakával? – szólalt meg Harry. – És
az összes többivel? A holnapival és az azutánival, a következő
héttel és... – Hagyd abba! – Rakel két szemöldöke közt egy pici,
bosszús ránc keletkezett.
– Meg kell értened, Harry. Nem megy.
– Nem, persze.
– Harry előhalászta cigarettáját, és rágyújtott.
Hagyta, hogy a nő keze végigsimítson az arcán és a száján. Az
óvatos érintés áramként futott végig idegpályáin, és néma fájdalmat
hagyott maga után.
– Nem miattad van, Harry. Egy ideig azt hittem, hogy egyszer majd
képes leszek rá. Már túl voltam minden érven. Két felnőtt ember.
Nincs senki más. Kötelezettségek nélkül, csak úgy egyszerűen. És
egy férfi, akire jobban vágyom, mint bárkire, amióta... Oleg apja
óta. Épp ezért tudom, hogy ez most nem csupán egy alkalomról
szól. És... mégsem megy. A nő visszafojtotta lélegzetét. – Azért,
mert Oleg apja alkoholista volt? – kérdezte Harry.
– Ezt miért kérdezted?
– Nem tudom.
Ez megmagyarázná, miért nem akarsz velem kapcsolatba
bonyolódni. Bár nem kell ahhoz valakinek túl lennie egy másik
alkoholistán, hogy rájöjjön, mennyire rossz parti vagyok, de... Rakel
rátette a kezét Harryére. – Te egyáltalán nem vagy rossz parti,
Harry. Nem erről van szó.
– Akkor miről?
– Ez volt az utolsó alkalom.
266
Ennyi volt. Nem találkozunk többé. Hosszan nézte a férfit. És a férfi
csak most értette meg. Rakel szemében nem a nevetéstől csillogtak
a könnyek. – És a történet vége? – kérdezte Harry, és megpróbált
mosolyt erőltetni az arcára. A pincér éppen odaért az asztalukhoz,
de bizonyára rájött, hogy rosszul időzített, mert gyorsan továbbállt.
A nő kinyitotta a száját, mintha mondani akarna valamit. Harry
látta, hogy a sírás határán áll. Rakel az ajkába harapott, aztán letette
a szalvétáját az asztalra, hátratolta a székét, és egy szó nélkül
elment. Harry a szalvétára meredt. Biztosan sokáig szorongatta a
kezében, gondolta, mert a szalvéta szinte labdává gyűrődött. Nézte,
ahogy lassan kinyílik, mint egy fehér papírvirág.

Hatvanhetedik fejezet
Halvorsen lakása, 2000. május 6.

Amikor Halvorsen rendőrtiszt felriadt a telefoncsörgésre, a digitális

ébresztőóra világító számlapja éjjeli egy óra húsz percet mutatott.
– Hole. Aludt? – Dehogy – válaszolta Halvorsen, és fogalma sem
volt róla, hogy miért hazudik. – Eltűnődtem néhány dolgon Sverre
Olsennel kapcsolatban. A háttérből beszűrődő forgalom zajából
Halvorsen rájött, hogy Harry kinn gyalogol valahol az utcán.
– Tudom, mire kíváncsi – mondta Halvorsen. – Sverre Olsen
vásárolt egy pár Combat Bootst a Henrik Ibsen gatén lévő Top
Secretben. Felismerték a fotóról, és nagyjából a vásárlás dátumát is
meg tudták adni. Úgy tűnik, hogy a KRIPOS is járt már náluk
karácsony előtt, amikor a Hallgrim Dale–ügy kapcsán ellenőrizték
az alibijét. De ezt már felküldtem faxon az irodájába.
– Tudom, éppen onnan jövök.
– Most? Nem vacsorázni ment?
– Nos, korán végeztünk.
És utána visszament a munkahelyére? – hüledezett Halvorsen. –
Igen. Éppen a maga által küldött fax ejtett gondolkodóba. Azt
szeretném tudni, hogy holnap utána tud–e nekem nézni néhány
dolognak?
Halvorsen felnyögött. Először is, Møller félreérthetetlenül a
tudomására adta, hogy Harry Holének semmi keresnivalója nincs az

267
Ellen Gjelten–ügy környékén. Másodszor pedig holnap szombat
volt.
– Ott van még, Halvorsen?
– Hogyne.
– Sejtem, mit mondott Møller. Le van szarva.
Most legalább tanulhat valamicskét a nyomozói munkáról. – Az a
probléma, Harry... – Fogja be, Halvorsen, és figyeljen ide!
Halvorsen magában átkozódott. És figyelt.

Hatvannyolcadik fejezet
Vibes gate, 2000. május 8.

Harry már a folyosón érezte a frissen lefőzött kávé illatát, miközben

kabátját próbálta felakasztani a túlterhelt fogasra. – Köszönöm,
hogy azonnal fogadni tudott, Fauke. – Ugyan már – dörmögte
Fauke a konyhából. – Egy ilyen vénember, mint én, csak örül, ha
segíthet. Már amennyiben tudok segíteni. Fauke kávét töltött két
nagy bögrébe, és letelepedtek a konyhaasztalhoz. Harry ujjával
végigsimította a súlyos, sötét tölgyasztal érdes felületét.
– Provence–ból van – mondta Fauke kérdezés nélkül.
– A feleségem rajongott a francia parasztbútorokért.
– Nagyon szép asztal.
A feleségének kiváló ízlése volt. Fauke elmosolyodott. – Maga
házas, Hole? Nem? Nem is volt soha? Pedig nem kellene sokáig
halogatnia. Az ember csak egyre bogarasabb lesz, ha egyedül él.
Nevetett.
– Én már csak tudom, miról beszélek. Már elmúltam harminc,
amikor összeházasodtunk. Akkoriban ez nagyon későinek számított.
1955 májusában. Fauke rámutatott a konyhaasztal felett lógó egyik
képre. – Ez tényleg a maga felesége? – kérdezte csodálkozva Harry.
– Azt hittem, hogy Rakel. – Ó, persze – mondta az idős férfi,
miután felocsúdott meglepetéséből. – El is felejtettem, hogy maguk
ismerik egymást az NBSZ–ből. Bementek a szobába, ahol Harry
előző látogatása óta csak még nagyobbra nőttek a papírhalmok, és
az íróasztal székén kívül az összes többi ülőalkalmatosságot
elfoglalták. Fauke helyet csinált maguknak a túlzsúfolt

268
dohányzóasztal mellett. – Rábukkant valami újdonságra a nevekkel
kapcsolatban, amiket a múltkor adtam magának? – kérdezte. Harry
átnyújtott neki egy rövid összefoglalót.
– Időközben történt egy s más – mondta.
– Megöltek egy rendőrnőt.
– Olvastam róla az újságban.
– Úgy tűnik, mostanra sikerült felderíteni az ügyet.
Már csak a DNS–elemzés eredményére várunk. Mondja, Fauke,
hisz maga a véletlenekben?
– Nem igazán.
– Én sem.
Ezért is kezdtem el kérdéseket feltenni magamnak, amikor ugyanaz
a személy két olyan ügyben bukkant fel egyszerre, amelyeknek
látszólag semmi közük sincs egymáshoz. Azon az estén, amikor a
rendőrnőt, Ellen Gjeltent meggyilkolták, ezt az üzenetet hagyta
nekem: Elkaptuk."
– Mint a Johan Borgen–könyv címe?
– Hogy? Ja, úgy. Nem hiszem. Ez a kolléganő segített nekem
megtalálni azt a személyt, aki a Märklin–fegyver johannesburgi
eladójától közvetített. Természetesen nem feltétlenül van kapcsolat
a gyilkos és a közvetítő' között, de kézenfekvő a feltételezés.
Különösen, hogy a kolléganőm azon az estén nagyon igyekezett
utolérni engem. Én akkor már hetek óta ezzel az üggyel
foglalkoztam, ő pedig aznap este többször is keresett. A hangja
pedig rendkívül zaklatott volt, ami valószínűleg azt jelentette, hogy
veszélyben érezte magát. Harry egyik mutatóujját a
dohányzóasztalra fektette.
– Az egyik személyt, aki a listáján volt, Hallgrim Dalét,
meggyilkolták az ősszel. A kapualjban, ahol a holttestét
megtalálták, többek között hányásnyomokra is bukkantak. Ezt nem
hozták közvetlenül összefüggésbe a gyilkossággal, főleg, mert
megállapítást nyert, hogy a hányadék nem az áldozattól származott,
s a hidegvérű, profi gyilkosról alkotott képbe sem igazán fér bele az
a mozzanat, hogy elhányja magát a tetthelyen. Mindazonáltal a
KRIPOS nem zárta ki azt a lehetőséget sem, hogy a tettes
hányásáról lehet szó, úgyhogy elküldött belőle egy mintát DNS–
tesztre. Ma az egyik kollégám összevetette ennek az eredményét a
269
rendőrnő meggyilkolásának helyszínén talált sapkán lévő bőrsejtek
DNS–tesztjének eredményével, és kiderült, hogy a két minta
megegyezik. Harry megállt, és az idős férfira nézett.
– Értem – mondta Fauke.
– Ezek szerint azt gondolja, hogy ugyanaz volt a tettes.
– Nem, nem hiszem, hogy így lenne.
Csak azt gondolom, hogy összefüggés van a két gyilkosság között,
és nem véletlen, hogy Sverre Olsen mindkét alkalommal a közelben
tartózkodott. – És miből gondolja, hogy nem ő ölte meg
mindkettőjüket?
– Természetesen megtehette, de lényeges különbség van az Olsen
által korábban elkövetett erőszakos bűncselekmények és Hallgrim
Dale meggyilkolása közt. Látta már valaha, milyen sérüléseket okoz
egy baseballütő egy ember testén? A fa összetöri a lábat, a belső
szerveket meg, mint például a máj és a vese, szétrepeszti.
Ugyanakkor a bőr gyakran sértetlen marad, és az áldozat rendszerint
belső vérzés következtében hal meg. Hallgrim Dale esetében a
nyaki ütőeret vágták át – ennél a módszernél a vér gyakorlatilag
kiömlik az áldozatból. Érti?
– Persze, csak azt nem értem, hová akar kilyukadni.
Sverre Olsen anyja azt mondta az egyik nyomozónknak, hogy a fia
nem bírta a vér látványát. Fauke kávéscsészéje megállt félúton a
szája felé. Visszatette az asztalra.
– Igen, de... – Tudom, mire gondol – hogy ettől függetlenül
megtehette, és az, hogy nem bírja a vér látványát, magyarázatot ad a
hányásra is. De az egésznek az a lényege, hogy a gyilkos nem most
használt életében először kést. A patológus jelentése szerint
tökéletes sebészi metszésről volt szó, amit csak olyasvalaki tud
ejteni, aki pontosan tudja, mit akar csinálni. Fauke lassan bólintott.
– Így már értem, mire céloz – mondta.
– Látom, nagyon elgondolkodott – jegyezte meg Harry.
Azt hiszem, tudom, miért van most itt. Arra kíváncsi, hogy van–e a
frontkatonák közt olyan, aki végre tud hajtani egy ilyen
gyilkosságot.
– Lényegében. És van ilyen közöttük? – Igen, van – Fauke a
kávésbögre köré kulcsolta a kezét, pillantása pedig a levegőbe

270
meredt. – Akit nem talált meg. Gudbrand Johansen. Már említettem
magának, miért neveztük Vörösbegynek.
– Tudna még nekem mesélni róla?
– Igen. De ahhoz még egy kis kávéra lesz szükségünk.

Hatvankilencedik fejezet
Irisveien, 2000. május 8.

– Ki az? – kiáltotta egy vékonyka, ijedt hang az ajtó mögül. Harry

felismerte az asszony körvonalait a recés üveg mögött.
– Hole vagyok.
– Én telefonáltam. Az ajtó résnyire kinyílt.
– Sajnálom, én csak...
– Semmi baj, értem.
Signe Juul kitárta az ajtót, Harry pedig belépett az előszobába. –
Even nincs itt – mosolygott az asszony bocsánatkérően.
– Igen, említette a telefonban is – mondta Harry.
– Igazából magával szeretnék beszélni.
– Velem?
– Csak ha nincs ellene kifogása, Juul asszony.
Az idős hölgy bevezette a nappaliba. Vékony szálú, acélszürke haját
apró kontyba csavarta, és egy régimódi csattal tűzte meg. Kerek,
totyogó alakjáról akaratlanul is egy puha ölelés és finom ételek
jutottak az ember eszébe.
Ahogy beléptek az ajtón, Burre felemelte a fejét. – Ezek szerint ma
egyedül ment el a férje? – kérdezte Harry. – Igen, Burréval nem
mehet be a kávézóba – mondta a nő.
– Foglaljon helyet, kérem!
– Kávézóba?
– Mostanában kezdődött – mosolygott az asszony.
– Oda jár újságot olvasni.
Azt mondja, jobban megy neki a gondolkodás, ha nem folyton csak
itthon gubbaszt.
– Ebben lehet valami.
– Bizonyára.
– És gondolom ott egy kicsit álmodozhat is.

271
– Álmodozni? Hogy érti ezt?
– Nem is tudom.
Azt képzelheti, hogy újra fiatal, és valamelyik párizsi vagy bécsi
kávézó asztalánál üldögél a teraszon – az asszony arcán újra
megjelent a gyors, bocsánatkérő mosoly. – No, de ennyit erről.
Apropó, kávé...
– Igen, köszönöm.
Míg Signe Juul a konyhában sürgölődött, Harry a képeket
tanulmányozta a falon. A kandalló fölött egy fekete köpenyt viselő
férfi portréja lógott. Harry korábban sosem figyelt fel erre a képre.
Az alak színpadias pózban állt, s a távoli horizontot fürkészte
valahol a festő látóterén kívül. Harry közelebb lépett a képhez. A
keretre erősített kis réztáblán ez állt: Kornelius Juul, főorvos, 1885–
1959.
– Even nagyapja volt – szólalt meg Signe, aki egy tálcával a
kezében tért vissza a konyhából. – Értem. Nagyon sok festmény van
itt. – Igen – tette le az asszony a tálcát. – A mellette lévő kép doktor
Werner Schumannt ábrázolja, Even anyai nagyapját. Ő volt az
Ullvål Kórház egyik alapítója.
– És ő ki?
– Jonas Schuman. A Rikshospital főorvosa.
– És a maga rokonai?
– Az asszony megütközve nézett Harryra.
– Ezt hogy érti?
– A képek közül melyik ábrázolja a maga családját?
– Azok... valahol másutt vannak. Kér tejszínt a kávéba?
– Nem, köszönöm. Harry leült.
– A háborúról akarok magával beszélni – vágott bele.
– Jaj, ne! – szaladt ki az asszony száján.
– Megértem, de nagyon fontos lenne. Rendben?
Majd meglátjuk – válaszolta a nő, és töltött magának is a kávéból. –
Maga ugye ápolónő volt a háború ideje alatt... – Igen, ápolónő
voltam a fronton. Hazaáruló. Harry felpillantott. Az asszony szeme
nyugalmat tükrözött.
– Nagyjából négyszázan voltunk. Mindannyian börtönbüntetést
kaptunk a háború után. Annak ellenére, hogy a Nemzetközi
Vöröskereszt kérelmet nyújtott be a norvég hatóságok felé, hogy
272
állítsák le a büntetések végrehajtását. A Norvég Vöröskereszt 1990–
ig nem is kért bocsánatot tőlünk. Even apjának, az a kép őt
ábrázolja, voltak összeköttetései, így az én büntetésemet
csökkentették – többek között azért, mert 1945–ben segítettem az
ellenállási mozgalom két sebesült katonáján. És mert sosem voltam
a Nasjonal Samling tagja. Ez már több is, mint amit tudni szeretett
volna, nem igaz? Harry a kávéscsészét bámulta. Csak most vette
észre, mekkora a csönd Oslónak ebben a villanegyedében.
– Nem a maga története miatt nyomozok, Juul asszony. Emlékszik
egy Gudbrand Johansen nevű katonára? Signe Juul összerándulását
látva Harry tudta, hogy valamibe beletalált. – Tulajdonképpen hova
akar kilyukadni? – kérdezte feszült vonásokkal az asszony.
– A férje nem mondta el magának?
– Even soha semmit nem mond el nekem.
– Értem.
Nos, azokat a norvég frontkatonákat próbálom feltérképezni, akik
Sennheimben voltak kiképzőtáborban, mielőtt kikerültek volna a
frontra. – Sennheim – ismételte meg az asszony halkan. – Daniel is
ott volt. – Igen, tudom, hogy maga Daniel Gudeson jegyese volt,
Sindre Fauke elmesélte nekem.
– Ő meg kicsoda? – Valaha frontkatona volt, majd az ellenállási
mozgalom tagja lett. A férje is ismeri. Fauke javasolta nekem, hogy
próbáljak magával beszélni Gudbrand Johansenről. Mivel Fauke
dezertált, nem tudta, mi történt később Gudbranddal. De egy másik
norvég frontkatona, Edvard Mosken, mesélt nekem egy
kézigránátról, ami a lövészárokban robbant fel. Mosken nem tudott
teljes egészében beszámolni arról, mi történt ezután, de ha Johansen
túlélte a robbanást, akkor jó okunk van feltételezni, hogy katonai
kórházba került. Signe Juul kis cuppogó jelzésére Burre
odasomfordált hozzá, az asszony pedig beletúrt a kutya vastag
bundájába.
– Jól emlékszem Gudbrand Johansenre – mondta. – Daniel írt róla
néha, megemlítette a sennheimi leveleiben és azokon a lapokon is,
amiket a tábori kórházban kaptam tőle. Ők ketten nagyon
különbözőek voltak, mégis azt hiszem, Gudbrand lassacskán
olyanná vált Daniel számára, mintha az öccse lett volna.
– Elmosolyodott.
273
– A legtöbben szívesen lettek volna Daniel kisöccsei.
– Azt tudja esetleg, hogy mi történt Gudbranddal?
Hozzánk került a tábori kórházba, ahogy maga is mondta. Ekkorra
az a frontszakasz szinte már az oroszok kezén volt, javában folyt a
visszavonulás. A gyógyszerek sem jutottak el hozzánk, mert az
ellenkező irányba haladó forgalom megbénította az összes utat.
Johansennek súlyos sérülései voltak, többek között egy
gránátszilánk fúródott a combjába a térde fölött. Üszkösödni
kezdett, fennállt a veszélye, hogy amputálnunk kell. Így aztán a
gyógyszerekre való várakozás helyett inkább nyugat felé küldték a
visszavonulók áradatával. Az az utolsó emlékem róla, hogy
szakállas arccal, takaróba bugyolálva fekszik egy teherautó
platóján. Az olvadás miatt a kocsi kereke félig elmerült a sárban, és
több mint egy órába telt, mire kiszabadították és elindulhattak. A
kutya az asszony ölébe fektette fejét, és bánatos szemekkel bámult
fel gazdájára.
– Ez volt az utolsó alkalom, hogy látta, vagy hogy hallott róla? Az
idős asszony lassan ajkához emelte a vékony porceláncsészét,
kortyolt egyet belőle, majd visszatette az asztalra. Bár a keze nem
remegett, a csésze mégis odakoccant a kistányérhoz. – Néhány
hónappal később kaptam tőle egy levelezőlapot – mondta. – Azt
írta, hogy nála van Daniel néhány személyes holmija, többek között
egy orosz egyensapka, ami gondolom egyfajta háborús trófea
lehetett. Kicsit zavarosan írt, de a háborús sérültek esetében ez nem
volt különösebben szokatlan az első időkben.
– A levelezőlap esetleg még...
– Az asszony megrázta a fejét.
– Arra emlékszik, hogy honnan jött?
– Nem.
Csak annyi rémlik, hogy a név alapján megállapítottam, hogy
valami vidéki helyről küldhette, és annyit írt még, hogy ő maga jól
van. Harry felállt. – Ez a Fauke honnan tudott rólam? –
kíváncsiskodott az asszony. – Hát... – Harry azon tűnődött, hogy is
fogalmazza meg, de a nő megelőzte. – Persze, hiszen minden
frontkatona hallott rólam – mosolyodott el. – A nőről, aki eladta a
lelkét az ördögnek a rövidebb büntetés fejében. Ugye, ezt
gondolják? – Nem tudom – válaszolta Harry. Érezte, hogy indulnia
274
kellene. Csak két háztömbnyire voltak a Ringveientől, de akár a
tenger fenekén is lehettek volna, olyan csönd volt körülöttük.
– Tudja, soha többé nem láttam őt – mondta az asszony. – Danielt.
Azután, hogy azt mondták, meghalt. Maga elé meredt. – Egy
egészségügyi tiszten keresztül üzent, boldog újévet kívánt. Három
nappal később pedig már az elesettek listáján láttam a nevét.
Képtelen voltam elfogadni, hogy megtörténhetett, azt mondtam,
addig nem hiszem el, amíg meg nem mutatják nekem a testét. Így
aztán levittek az Északi Egység melletti tömegsírhoz, oda, ahol
elégették a halottakat. Lementem a sírgödörbe, elszenesült
holttesteken lépkedtem egyik tetemtől a másikig, és bámultam az
üres, feketén tátongó szemgödröket. De Daniel holtteste nem volt
közöttük. Azt mondták, lehetetlen, hogy felismerjem, de én azt
válaszoltam, hogy tévednek. Aztán azzal jöttek, talán egy olyan
sírgödörben van, amit már betemettek. Nem tudom. Soha többé nem
láttam Danielt. Harry torokköszörülésére összerezzent.
– Köszönöm a kávét, Juul asszony.
Az idős nő követte Harryt a folyosóra. Miközben a fogasról
leakasztotta a kabátját, nem tudta megállni, hogy ne próbálja meg az
asszony vonásait felfedezni a falon lógó képek valamelyikén, de
hiába igyekezett.
– Evennek muszáj tudnia erről? – kérdezte az asszony, amikor
kinyitotta a bejárati ajtót. Harry megütközve nézett rá. – Úgy értem,
muszáj megtudnia, hogy erről beszélgettünk? – tette hozzá gyorsan.
– A háborúról és... Danielről. – Természetesen nem kell tudnia róla,
ha maga nem akarja. – Azt úgyis észre fogja venni, hogy itt járt. De
nem mondhatnánk azt inkább, hogy őt várta egy ideig, de aztán el
kellett mennie? A pillantása könyörgő volt, de Harry valami mást is
felfedezett benne. Csak akkor jött rá, mi volt az, amikor kihajtott a
Ringveienre, és letekerte az ablakot, hogy beengedje a kocsi
felszabadító, fülsiketítő zúgását, ami kiűzte fejéből a csendet.
Félelem volt. Signe Juul félt valamitől.

Hetvenedik fejezet
Brandhaug otthona, Nordberg, 2000. május 9.

275
Bernt Brandhaug késével finoman megkocogtatta a kristálypohár
szélét, hátratolta székét, szája elé tartotta szalvétáját, és köhintett.
Ajka apró mosolyba kunkorodott, mintha máris beszédének
csattanóin mulatna, amit hamarosan előad vendégeinek: Strøksen
rendőrfőkapitány–asszonynak és férjének, valamint Kurt Meiriknek
és feleségének.
– Kedves barátaim és kollégáim!
Szeme sarkából felfedezte felesége merev mosolyát, amivel az
asszony mintha azt próbálta volna a többiek tudtára adni: Elnézést,
hogy végig kell hallgatniuk, de ez a hatáskörömön kívül esik.
Brandhaug ezen az estén a barátságról és a kollegialitásról beszélt.
A lojalitás jelentőségéről és annak szükségszerűségéről, hogy
összegyűjtsék azokat a pozitív erőket, melyek megvédenek a
középszerűséggel, a felelőtlenséggel és az alkalmatlansággal
szemben, amivel a vezetői szinten minden demokráciában
találkozni lehet. Természetesen azt sem lehet elvárni, hogy
politikusnak megválasztott családanyák és parasztok megértsék
saját feladatkörük összetettségét.
– A demokrácia önmaga jutalma – dobta be Brandhaug a
valahonnan elcsent, de mára már sajátjának vallott megfogalmazást.
– De ez nem jelenti azt, hogy a demokrácia ne hozna létre
költségeket. Ha fémipari szakmunkásokból gazdasági minisztert
csinálunk...
Folyamatosan szemmel tartotta a rendőrfőkapitányt, hogy figyel–e,
közbeszúrt pár tréfás megjegyzést néhány korábbi afrikai gyarmat
demokratizálási folyamatairól, amelyekben ő maga is dolgozott
annak idején, nagykövetként. De a beszéd, amit korábban már
annyiszor előadott, ezen az estén még őt magát sem kötötte le
különösebben. Gondolatai valahol egészen másutt jártak, méghozzá
ott, ahol az utóbbi hetekben legtöbbször kalandoztak: Rakel
Faukénél.
Egészen a nő megszállottja lett. Az utóbbi időben már az is
megfordult a fejében, hogy jobb lenne elfelejtenie az egészet, mert
már valóban kezd túlságosan messzire menni a nő megszerzésére
irányuló próbálkozásaival.

276
Az utóbbi napok mesterkedései jártak a fejében. Ha nem Kurt
Meirik lett volna az NBSZ főnöke, sosem ment volna. Az első
dolga az volt, hogy ezt a Harry Holét eltüntesse a színről, sőt, el a
városból egy olyan helyre, ahol sem Rakel, sem más nem érheti el.
Brandhaug felhívta Kurt Meiriket, és elmondta neki, hogy a
Dagbladetnél lévő kapcsolata közölte vele, a sajtóban pletykák
keringenek arról, hogy történt valami incidens az őszi
elnöklátogatás idején. Cselekedniük kell, mielőtt még túl késő lesz!
Holét el kell rejteni valahol, ahol a sajtó nem akad a nyomára.
Bizonyára Kurt is így gondolja, nem? Kurt hümmögött, és csak
annyit mondott, hogy hogyne, persze. Mindenesetre Brandhaug
addig erősködött, míg teljesen fel nem fújta az ügyet. Őszintén
szólva kételkedett benne, hogy Meirik egy hangot is elhitt az
egészből, de különösebben nem aggódott miatta. Néhány nappal
később Kurt felhívta, és közölte, hogy Harry Holét kirendelték a
frontra, valami isten háta mögötti helyre Svédországba. Brandhaug
szó szerint a tenyerét dörzsölte. Most már semmi sem húzhatta
keresztül Rakellel kapcsolatos elképzeléseit.
– A mi demokráciánk olyan, mint egy gyönyörű, mosolygós, de
kissé naiv leánygyermek. Az, hogy a társadalomban munkálkodó
pozitív erők összetartanak, nem az elbizakodottságról vagy
hatalomvágyról szól. Egészen egyszerűen ez az egyetlen garancia
arra, hogy leányunkon, a demokrácián ne tegyenek erőszakot, és a
kormány ne vállaljon fel nemkívánatos erőket. Ezért nem csupán
kívánatos, hanem elengedhetetlen számunkra az emberek közti
lojalitás, ez a csaknem feledésbe merült erény is, ami egy olyan
kötelesség...

Letelepedtek a nappali puha karosszékeibe, és Brandhaug

körülkínálta a havannai norvég főkonzultól kapott szivarjait.
– A kubai nők combjuk belső oldalán sodorták őket – kacsintott
Anne Strøksen férjére, de úgy tűnt, a férfi nem igazán vette a lapot.
Olyan száraz és merev ez a pasas, hogy is hívják? Valami kettős
neve van – te jó ég, csak nem felejtette el? Tor Erik! Ez az, Tor
Erik! – Még egy kis konyakot, Tor Erik?
Tor Erik összeszorított szájjal mosolygott, és a fejét rázta. Ez is
valami aszkéta lehet, aki minden reggel mérföldeket kocog,
277
gondolta Brandhaug. A férfin minden vékony volt: az egész teste,
az arca, még a haja is. Beszéde alatt elcsípte Tor Erik feleségével
váltott pillantását, a férfi mintha valami saját viccükre emlékeztette
volna a nőt. Nem valószínű, hogy volt köze a beszédhez. – Persze,
fő a józanság – jegyezte meg Brandhaug savanyúan.
– Holnap is nap lesz, nem igaz?
– Hirtelen Elsa jelent meg az ajtóban.
– Bernt, telefonon keresnek!
– Vendégeink vannak, Elsa.
– A Dagbladet az.
– Majd a dolgozószobában felveszem.
A hírszerkesztőségtől kereste egy nő, akinek a nevét eddig még nem
hallotta. Nagyon fiatalnak tűnt a hangja, Brandhaug megpróbálta
maga elé képzelni. Az újságíró az aznap esti, a Thomas Heftyes
gatén található osztrák nagykövetség előtti demonstrációról
kérdezte, ahol az emberek Jörg Haider és a szélsőjobboldali
Szabadságpárt hatalomra kerülése ellen tiltakoztak. Néhány
kommentárra volt szüksége a másnap reggeli számhoz.
– Mit gondol, Brandhaug úr, nem lenne esetleg célszerű újra
értékelni országunk Ausztriához fűződő diplomáciai kapcsolatait?
A férfi behunyta a szemét. Próbálgatják, mint ahogy időnként
máskor is megtették, de ők is tudták és Brandhaug is tisztában volt
vele, hogy úgysem találnak rajta fogást, mivel túl tapasztalt. Érezte,
hogy részeg, a feje könnyű volt, lehunyt szemhéja mögött táncot járt
a sötétség, de ez nem jelentett semmiféle problémát.
– Ez politikai kérdés, nem a külügyminisztérium hatáskörébe
tartozik, hogy erről döntsön – válaszolta. Rövid szünet állt be.
Brandhaugnak tetszett a nő hangja. Egészen biztos volt benne, hogy
szőke.
– De a maga széles körű nemzetközi tapasztalatai alapján csak meg
tudja jósolni, mihez kezd a norvég kormány, nem? Brandhaug
tisztában volt vele, hogy erre a kérdésre a válasz drámaian egyszerű:
Ilyesmivel kapcsolatban nem bocsátkozom jövendölésekbe.
Ennyi, se több, se kevesebb. Alapjában véve különös, de az
embernek nem is kell túl régen az övéhez hasonló állásban lenni
ahhoz, hogy úgy érezze, korábban már minden kérdést
megválaszolt. A fiatal újságírók rendszerint azt hiszik, hogy ők
278
tették fel neki elsőnként azt a bizonyos kérdést, amin előzőleg
alighanem egy fél éjszakán keresztül gondolkodtak. És
mindannyian el voltak bűvölve, amikor úgy tűnt, gondolkodóba
esik, mielőtt ugyanazt válaszolja nekik, amit már legalább tucatszor
elmondott. Ilyesmivel kapcsolatban nem bocsátkozom
jövendölésekbe. Kicsit meg is lepődött rajta, hogy végül miért nem
ezt mondta az újságírónőnek. Volt valami a nő hangjában, amitől
előzékeny hangulatba került. A maga széles körű tapasztalatai, ezt
mondta. Kedvet kapott hozzá, hogy megkérdezze tőle, magától
jutott–e eszébe épp őt, Bernt Brandhaugot hívni fel ezzel a
kérdéssel. – Mint a külügyminisztérium legfőbb köztisztviselője,
kijelenthetem, hogy az Ausztriához fűződő diplomáciai
kapcsolataink teljesen normálisak – közölte. – És nyilvánvalóan a
mi figyelmünket sem kerülte el, hogy a világ egyéb országai is
észlelték az Ausztriában történteket. Az azonban, hogy diplomáciai
kapcsolatok fűznek bennünket egy országhoz, még nem jelenti azt,
hogy egyet is értünk azzal, ami ott folyik.
– Nem, hiszen diplomáciai kapcsolatban állunk számos katonai
rezsimmel is – válaszolta a hang a vonal másik végén. – Akkor
tehát, mi a véleménye, miért reagálunk ennyire hevesen éppen erre
az eseményre?
– Ennek az oka Ausztria közelmúltjában keresendő.
– Itt meg kellett volna állnia.
Tartania kellett volna a száját. – A nemzetiszocializmushoz fűződő
szálakban. A legtöbb történész egyetért abban, hogy a második
világháború idején Ausztria valójában a hitleri Németország
szövetségese volt.
– De a németek, Norvégiához hasonlóan, Ausztriát is megszállták,
nem? Brandhaugnak most jutott eszébe, hogy fogalma sincs róla,
jelenleg mit tanítanak a második világháborúról az iskolában. De
láthatólag igencsak keveset.
– Mit mondott, hogy is hívják? – érdeklődött. Lehet, hogy egy
kicsivel többet ivott a kelleténél. A nő megismételte a nevét.
– Nézze, Natasja, hadd segítsek magának egy keveset, mielőtt
folytatjuk a beszélgetést. Hallott már az Anschlussról. Ez ugyanis
azt jelenti, hogy Ausztriát nem úgy szállták meg, mint a többi

279
országot. A németek 1938 márciusában szinte ellenállás nélkül
vonultak be az országba, és ott is maradtak a háború végéig.
– Vagyis körülbelül az történt, ami Norvégiában, nem?
Brandhaug teljesen elborzadt. A nő ráadásul teljesen magától
értetődőn mondta mindezt. Jelét sem adta annak, hogy egy
pillanatig is szégyenkezne hiányos ismeretei miatt.
– Nem – válaszolta a férfi lassan, mintha egy kivételesen nehéz
felfogású gyerekhez beszélne. – Egyáltalán nem úgy, mint
Norvégiában. Norvégiában védtük magunkat, és ott volt Londonban
a kormányunk és a királyunk, akik egész idő alatt mellettünk álltak,
rádióműsorokat készítettek és... bátorították honfitársaikat.
Tisztában volt vele, hogy nem volt túl szerencsés a megfogalmazás,
ezért hozzáfűzte:
– Norvégiában az egész nép összefogott a megszállók ellen. Az a
kevés áruló, aki német egyenruhát hordott és a németek oldalán
harcolt, csupán söpredék volt, akiknek jelenlétével minden más
ország is számolhatott. De Norvégiában a pozitív erők
összetartottak, azok a jó képességű emberek, akik az ellenállási harc
vezetői voltak, egy olyan magot képeztek, akik utat mutattak a
demokrácia felé. Ezek az emberek lojálisak voltak egymás iránt, és
végül ez mentette meg az országot. A demokrácia önmaga jutalma.
Húzza ki, amit a királyról mondtam, Natasja!
– Ezek szerint maga úgy gondolja, hogy a söpredék harcolt a
németek oldalán? Mit akar ez a nő tulajdonképpen? Brandhaug úgy
döntött, hogy lezárja a beszélgetést.
– Ezzel csak annyit akartam mondani, hogy akik a háború alatt
elárulták a hazájukat, azok boldogok lehetnek, hogy megúszták
börtönbüntetéssel. Én dolgoztam nagykövetként olyan országban,
ahol az ilyeneket egytől egyig agyonlőtték, és korántsem vagyok
meggyőződve róla, hogy nem lett volna helyesebb, ha Norvégiában
is ez történik. De visszatérve a kommentárhoz, Natasja, a
külügyminisztériumnak nincs semmiféle hozzáfűznivalója sem a
tüntetéshez, sem Ausztria kormányának új tagjaihoz. Vendégeim
vannak, Natasja, úgyhogy, ha megbocsát...
Natasja megbocsátott, és Brandhaug letette a kagylót. Mire
visszatért a nappaliba, a többiek már szedelőzködtek.

280
– Máris? – mosolygott szélesen, de hagyta, hogy a kifogások
meggyőzzék. Fáradt volt. Kikísérte a vendégeket az ajtón, és
különösen a rendőrfőkapitányasszony kezét szorongatta meg
erősen. Közölte vele, hogy sose legyen rest, és jelezze, ha
valamiben a segítségére lehet, merthogy a hivatalos ügyintézés szép
és jó, de...
Elalvás előtti utolsó gondolata Rakel Fauke volt, és a rendőr, akit
eltakarított az útból. Mosolyogva aludt el, de iszonyatos fejfájással
ébredt.

Hetvenegyedik fejezet
Fredrikstad–Halden, 2000. május 10.

A vonat épp csak félig volt, így Harry az ablak mellett telepedett le.
A közvetlenül mögötte ülő lány kivette a füléből a walkman
fülhallgatóját, így Harry valamennyire hallotta az énekest, a zenét
viszont egyáltalán nem. Sydneyben a lehallgatással foglalkozó
szakértő elmagyarázta neki, hogy gyenge hangminőség esetén az
ember füle azokat a frekvenciákat erősíti fel, ahol az emberi hangok
találhatóak. Van abban valami megnyugtató, gondolta Harry, hogy
a teljes csönd előtt az utolsó, amit hallunk, az az emberi hang.
Az eső reszketeg csíkokat húzva csordogált le az ablaktáblán. Harry
a vizes, sík földeket és a sínek mellett futó póznák közt
emelkedősüllyedő vezetékeket bámulta. A fredrikstadi peronon egy
rezesbanda játszott. A kalauz azt mondta, hogy a nemzeti ünnep
előtt mindig ott próbálnak.
– Ebben az évszakban minden kedden, ugyanebben az időpontban –
mondta. – A karmester szerint az emberek közötti gyakorlás sokkal
valósághűbb. Harry csupán némi ruhát csomagolt magának. A
klippani lakás egyszerű lesz, de jól felszerelt: egy tévé, egy
sztereoberendezés és néhány könyv.
– Mein Kampf, meg ilyesmi – mosolygott Meirik.
Nem hívta fel Rakelt. Pedig jót tett volna neki, ha hallja a hangját.
Az utolsó emberi hangot. – A következő állomás Halden – recsegte
orrhangon a hangosbemondó, de amikor a vonat fékezni kezdett,
egy csikorgó, hamis hang szakította félbe.

281
Harry végighúzta az ujját az ablaküvegen. Fejében keresztül–kasul
bukfencezett a mondat. Egy csikorgó, hamis hang. Egy hamis,
csikorgó hang. Egy hang, csikorgó és...
Egyetlen hang nem is lehet hamis, gondolta. Egy hang csak akkor
lehet hamis, ha más hangokat teszünk mellé. Még Ellennek is, az
általa valaha ismert legmuzikálisabb embernek is több kulcsszóra,
több hangra volt szüksége ahhoz, hogy meghallja a zenét. Még ő
sem volt képes rámutatni egyetlen kulcsszóra, és százszázalékos
biztonsággal azt állítani róla, hogy hamis, vagy hazug.
Neki most mégis csak egy hang visszhangzik az agyában hangosan
és fülsértő hamissággal: hogy Klippanba kell utaznia, hogy
kiszimatolja egy fax lehetséges küldőjét, ami egyelőre néhány
szalagcímnél nem okozott nagyobb bajt.
Még ma is áttanulmányozta a lapokat, és teljesen nyilvánvaló volt,
hogy a sajtó már rég elfelejtette a fenyegető leveleket, melyek négy
nappal ezelőtt akkora vihart kavartak. A Dagbladet ehelyett Lasse
Kjusről ír, aki gyűlöli Norvégiát és legfőképp Bernt Brandhaug
külügyi tanácsost, aki, amennyiben az újság helyesen idézte, azt
mondta, hogy a hazaárulók halálbüntetést érdemeltek volna.
Volt még egy hang, ami hamisan csengett. De ez talán csak azért,
mert maga Harry úgy akarta. Rakel búcsúja a Dinnerben, a
pillantása, az a félig elmondott szerelmi vallomás, mielőtt hirtelen
otthagyta azzal a zuhanó érzéssel és egy nyolcszáz koronás
számlával, amire előtte nagyvonalúan azt mondta, hogy ő maga
fogja rendezni. Itt valami nem stimmelt. Vagy mégis? Rakel ott volt
Harry lakásán, látta őt inni, hallotta zokogásba fulladó hangon
beszélni egy halott kollégájáról, akit alig két éve ismert, mégis
mintha ő lett volna az egyetlen ember a világon, akihez bármikor is
szorosabb kapcsolat fűzte. Szörnyen patetikus. Az emberek igazán
megspórolhatnák maguknak, hogy ennyire lemeztelenítsék magukat
a másik előtt. Miért nem mondta Rakel már akkor, hogy köszöni,
neki ennyi elég, ez a férfi több problémát jelent, mint amennyire
neki szüksége van? Most is a munkába menekült, mint mindig, ha a
magánélete túlságosan a nyakába szakadt. Valahol olvasta, hogy az
emberek egy típusánál ez teljesen megszokott stratégia.
Így aztán az egész hétvégét összeesküvés–elméletek és komplett
gondolatrendszerek felállításával töltötte, amelyekben az összes
282
ügyet – a Märklin–puskát, Ellen és Hallgrim Dale meggyilkolását –
egy fazékba dobta és addig keverte, míg egy teljesen orrfacsaró
levest nem kapott. Nos, ez is meglehetősen patetikus volt.
A lehajtható asztalon fekvő újságra tévedt a tekintete, ahonnan a
külügyi tanácsos fotója nézett vissza rá. Valahonnan ismerős volt
neki. Egyik kezével megdörgölte az arcát. Tapasztalatból tudta, ha
az ember nem jut dűlőre egy nyomozásban, az agy szívesen
hozzáfog megteremteni a maga összefüggéseit. A puska utáni
nyomozás pedig, amint azt Meirik világosan közölte vele, lezárt
ügynek tekintendő. Azt mondta, hogy ez nem ügy. Inkább azt
akarta, hogy Harry neonácikról írjon jelentéseket és gyökértelen
fiatalok között szaglásszon Svédországban. A rohadt életbe!
– A peront a jobb oldali ajtókon keresztül közelíthetik meg. Mi
lenne, ha most fogná magát, és egyszerűen csak kiszállna? Mi baj
lehetne belőle? Amíg a külügyminisztérium és az NBSZ attól fél,
hogy az útdíjfizető állomáson történt lövöldözés kiszivároghat,
Meirik úgysem rúghatja ki. Ami pedig Rakelt illeti... hát, arról
fogalma sincs. A vonat egy utolsó rándulással megállt, a vagonra
pedig rátelepedett a csend. Kinn a folyosón becsapódott egy ajtó.
Harry ülve maradt. A walkmanből áradó dal kivehetőbbé vált. Már
sokszor hallotta, de nem jött rá, hol.

Hetvenkettedik fejezet
Nordberg és a Continental Hotel, 2000. május 10.

Az idős férfinak a lélegzete is elakadt, amikor a fájdalom hirtelen

rátört. A földön fekve összegörnyedt, egyik kezét a szájába tömte,
nehogy felsikoltson. Igyekezett megőrizni a tudatát, de a kín
hullámokban járta át a testét, a fény és a sötét váltakozva borult rá.
Kinyitotta, majd lehunyta a szemét. Az ég rohanni kezdett fölötte,
mintha felgyorsult volna az idő, csillagok törték át a kékséget,
éjszaka lett, majd nappal, éjszaka, nappal és újra éjszaka. Aztán
vége lett, érezte a nedves föld illatát és tudta, hogy még él. Egy kis
ideig még fekve maradt, várta, hogy újra levegőhöz jusson. Az ing
izzadságtól nedvesen tapadt a testére. Végül a hasára gördült, és
újra a házat figyelte.

283
Nagy, fekete gerendaház volt. Már délelőtt óta ott feküdt, tudta,
hogy csak az asszony van otthon. Ennek ellenére az összes
földszinti és emeleti ablakból fény szűrődött ki. Látta, hogy amint
szürkülni kezdett, a nő azonnal körbejárta a házat, és mindenhol
felkapcsolta a villanyt. Bizonyára félt a sötétben.
Ő maga is félt. Nem a sötétségtől, attól soha nem tartott. A
felgyorsuló időtől rettegett. És a fájdalomtól, ami eddig ismeretlen
volt a számára, így még nem tanulta meg uralni, és fogalma sem
volt róla, hogyan is kellene. Az idő pedig... Igyekezett nem
gondolni a sejtekre, amelyek egyre csak osztódtak és osztódtak.
A hold halványan világított az égen. Az órájára pillantott, fél nyolc
volt. Nemsokára túlságosan sötét lesz, és akkor meg kell várnia a
holnapot. Az pedig azt jelenti, hogy az egész éjszakát itt kell
töltenie ebben a kis tákolmányban. Az építmény két Y formájú
ágból állt, amit úgy szúrt le a földbe, hogy azok nagyjából fél méter
magasan a talaj fölé emelkedjenek. A két ipszilonon keresztbe
fektetett egy vaskos fenyőágat. Azután három hosszú botot vágott,
amiket hátulról a fenyőágnak támasztott, és végül ezeket vastagon
beborította fenyőgallyakkal. így egy kezdetleges tető került a feje
fölé, ami amellett, hogy megvédte az esőtől, és valamennyire a
meleget is tartotta, az ösvényről esetleg letévedő túrázók szeme elől
is elrejtette. A rejtekhely összetákolása szűk félórájába telt.
A kockázat, hogy az útról vagy a szomszédos házakból észreveszik,
minimális volt. Még ahhoz is nagyon éles szemre lett volna
szükség, hogy a sűrű fenyőerdőben fekvő rejtekhelyet akár csak
háromméteres távolságból felfedezzék. Ennek ellenére, a biztonság
kedvéért szinte az egész nyílást fenyőgallyakkal fedte be, a puska
csövét pedig ronggyal tekerte körül, nehogy az alacsony délutáni
nap fénye megcsillanjon az acélon. Újra az órájára nézett. Hol a
pokolban lehet már?

Bernt Brandhaug körbeforgatta kezében a poharat, és az órájára

pillantott. Hol a pokolban lehet már?
Fél nyolcat beszéltek meg, ami lassan már negyedórával is elmúlt.
Felhajtotta az ital maradékát, és újra töltött magának a
whiskysüvegből, amit a recepcióssal hozatott fel a szobába.
Jameson. Az egyetlen jó dolog, ami Írországból származik. Töltött
284
magának még egy pohárral. Borzalmas volt ez a nap. A Dagbladet
szalagcíme miatt egyfolytában csöngött a telefon. Bár többen a
támogatásukról biztosították, végül mégiscsak felhívta a lap
hírrovatának vezetőjét, aki történetesen egyetemi cimborája volt, és
világosan a tudomására hozta, hogy szándékosan rosszul idézték a
szavait. Végül kénytelen volt belső információkat ígérni neki a
külügyminiszter OECD–ülésen ejtett hatalmas baklövéséről. A
szerkesztő gondolkodási időt kért tőle, majd egy óra múlva
visszahívta. Úgy tűnt, hogy ez a Natasja még új volt a lapnál, és
elismerte, hogy ő érthette félre Brandhaugot. Nem akarták cáfolni
az állítást, de nem is akartak ügyet csinálni belőle. Ezt megúszta.
Brandhaug nagyot kortyolt a pohárból, forgatta szájában az italt,
érezte az egyszerre erős és lágy aromát a szájpadlásán. Körülnézett
a lakosztályban. Hány éjszakát tölthetett már itt? Hányszor ébredt
már a kissé túlságosan is puha, extra méretű ágyban, az előző este
elfogyasztott italok miatti enyhe fejfájással? És hányszor kérte a
mellette fekvő nőtől, ha még ott volt egyáltalán, hogy csak a
második emeleti reggelizőszalonig használja a liftet, onnan pedig a
lépcsőn menjen tovább a recepcióhoz, mintha egy villásreggeliről
érkezne, és nem az egyik vendégszobából. Persze csak a biztonság
kedvéért. Töltött még egy pohárral. Rakellel egészen más lesz. Őt
nem küldi a reggelizőszalonba.
Kopogtattak. Felállt, vetett egy utolsó pillantást az aranysárga,
exkluzív ágytakaróra, egy pillanatra belényilallt egy csöppnyi
félelem, de azonnal el is hessegette, és négy hosszú lépéssel az
ajtónál termett. Belepillantott az előszobatükörbe, széles mosollyal
elővillantotta hófehér fogait, majd megnedvesített ujjával
végigsimított szemöldökén, és kitárta az ajtót.
A nő kigombolt kabátban támaszkodott a falnak. A kabát alatt piros
gyapjúruhát viselt. Brandhaug kérte, hogy valami piros legyen rajta.
Szemhéjai súlyosak voltak, ajkán gúnyos félmosoly játszott.
Brandhaug meglepődött, még soha nem látta ilyennek korábban. A
nő tompán bámult rá, mintha részeg lenne, vagy bevett volna
valamit, és Brandhaug alig ismerte fel a hangját, amikor
érthetetlenül arról motyogott, hogy majdnem eltévedt. Megragadta a
hóna alatt, de a nő kiszabadította magát, úgyhogy a férfi végül

285
egyik kezét a derekára téve vezette be a szobába. A nő lezuhant a
díványra.
– Egy italt? – kérdezte a férfi.
– Persze, jöhet – motyogta a nő.
– Vagy jobb szeretnéd, ha azonnal levetkőznék?
Brandhaug nem válaszolt, csak öntött neki egy pohárral. Tudta,
hogy a nő mivel próbálkozik. De ha azt hiszi, hogy tönkreteheti az
örömét azzal, hogy a megvásárolt és kifizetett szerepét játssza,
nagyon téved. Persze, jobban örült volna, ha a nő inkább a szokásos
„a tekintélyes főnök ellenállhatatlan sármjának és magabiztos,
férfias érzékiségének áldozatul eső ártatlan lányka" forgatókönyvét
részesíti előnyben. Az a fő, hogy engedett neki. Brandhaug már túl
idős volt ahhoz, hogy az emberek romantikus indítékaiban bízzon.
Az egyetlen, amiben különböztek, az volt, ami miatt eljöttek:
hatalom és karrier vagy
– Rakel esetében – egy fiúgyermek felügyeleti joga.
Sosem zavarta, ha a nők egy férfi főnök mivolta miatt hagyták
magukat megtéveszteni. Hiszen ő maga is az volt. Bernt Brandhaug
volt, külügyi tanácsos. Egész életében ezért dolgozott, a fenébe is!
És az, hogy Rakel elkábította magát és felkínálkozik, mint egy
kurva, ezen semmit sem változtat.
– Sajnálom, de kellesz nekem – mondta, és két jégkockát csúsztatott
a nő poharába. – Ha megismersz, majd jobban megérted. De addig
is hadd adjak neked egy leckét, egy kis útmutatást azzal
kapcsolatban, hogyan gondolkodom és működöm. Odanyújtotta a
nőnek a poharat.
– Vannak férfiak, aki egész életükben a porban csúsznak, és
megelégszenek néhány morzsával. Mi, többiek azonban két lábra
emelkedtünk, és elfoglaltuk az asztalnál a minket megillető helyet.
Mi vagyunk kisebbségben, mert ez a döntésünk többek között azzal
is jár, hogy brutálisnak kell lennünk. Ez pedig erőt követel, mert el
kell szakadnunk hozzá szociáldemokrata, egyenlőséget sulykoló
neveltetésünktől. És ha döntenem kell eközött és a porban csúszás
között, akkor inkább szakítok a rövidlátó moralizálással, ami nem
képes perspektívát nyújtani az egyéni cselekedeteknek. És hiszem,
hogy a lelked mélyén ezért egyszer tisztelni fogsz. Rakel nem

286
válaszolt, csak felhajtotta az italt. – Hole sosem jelentett rád nézve
problémát – szólalt meg végül.
– Mi ketten csupán jó barátok vagyunk. – Tudom, hogy hazudsz –
mondta Brandhaug, és kissé habozva töltötte újra a nő feléje
nyújtott poharát. – Nem akarok osztozni rajtad. Ne érts félre,
amikor azt a feltételt szabtam, hogy minden kapcsolatot meg kell
szakítanod Hóléval, legkevésbé sem a féltékenység beszélt belőlem,
hanem a tisztasághoz való ragaszkodás. Ettől függetlenül Holének
semmi baja nem lesz egy kis svédországi tartózkodástól, vagy hova
küldte Meirik. Brandhaug röviden felnevetett. – Miért nézel így
rám, Rakel? Itt most nem arról van szó, hogy én lennék Dávid
király, Hole meg... mit is mondtál, hogy hívták azt a pasast, akit
Dávid utasítására az arcvonalba küldtek harcolni?
– Úriás – motyogta Rakel.
– Pontosan. Meg is halt a csatamezőn, nem?
Különben nem alakult volna valami jól a történet – válaszolta a nő a
pohár fenekének. – Igen. Itt viszont senki sem fog meghalni. És ha
az emlékezetem nem csal, Dávid és Betsabé egészen boldogan éltek
a történtek után. Brandhaug leült a nő mellé a díványra, és egyik
ujjával felemelte az állát. – Mondd csak, Rakel, honnan ismered te
ilyen jól a Bibliát?
– Jó neveltetés – rántotta el állát a nő, majd a fején keresztül lehúzta
a ruháját. Brandhaug nyelt egyet, miközben bámulta őt. Gyönyörű
volt. Fehér alsóneműt viselt, ezt is kifejezetten kérte tőle, hogy
kiemelje bőre aranyló színét. Senki sem mondta volna meg, hogy
már túl van egy szülésen. Egyébként az, hogy már szült, vagyis
bizonyíthatóan termékeny, és hogy már feküdt gyermek a mellén,
csak még vonzóbbá tette Brandhaug szemében. Egyszerűen
tökéletes volt. – Nem sietünk sehová – mondta a férfi, és a nő
térdére tette a kezét. Rakel arca nem árult el semmit, de Brandhaug
érezte, hogy megmerevedett.
– Azt csinálsz, amit akarsz – vont vállat a nő.
– Nem akarod előbb megnézni a levelet?
Brandhaug az orosz nagykövetség pecsétjével díszített barna boríték
felé intett, ami az asztal közepén feküdt. A rövid levélben
Vlagyimir Alekszandrov nagykövet arról számol be Rakel
Faukénak, hogy az orosz hatóságok arra kérik, tekintsen el az Oleg
287
Fauke Goszev elhelyezésének ügyében érkezett korábbi
beidézésektől. Az egész ügyet elhalasztották a bíróságon kígyózó
hosszú sorok miatt. Nem volt könnyű elintéznie. Emlékeztetnie
kellett Alekszandrovot néhány szívességre, amivel az orosz
nagykövetség Brandhaug adósa volt. Sőt, további szívességeket
kellett ígérnie, melyek némelyike már erősen súrolta annak a
határát, amit egy norvég külügyi vezető megengedhet magának.
– Bízom benned – mondta Rakel.
– Áteshetnénk végre rajta?
Épp csak egyet pisloghatott, s Brandhaug tenyere máris arcon
találta. A feje ide–oda táncolt tőle, mint egy játékbabának. – Te nem
vagy ostoba, Rakel! – mondta Brandhaug. – Úgyhogy feltételezem,
megérted, hogy ez csak átmeneti állapot. Még egy fél évbe telik,
amíg az ügy elévül. De csak egy telefonomba kerül, és bármikor új
idézés érkezhet. Rakel ránézett, és Brandhaug az este során most
először látott életet a szemében. – Úgy vélem, most kijárna nekem
egy bocsánatkérés – tette hozzá. A nő mellkasa fel s alájárt,
orrcimpái megremegtek. Szemét hirtelen elfutotta a könny.
– Nos? – sürgette Brandhaug.
– Bocsánat – suttogta alig hallhatóan.
– Hangosabban!
– Bocsánat! Brandhaug elmosolyodott.
Látod, látod, Rakel – törölt le egy könnycseppet a nő arcáról –,
rendben lesz itt minden. Csak meg kell ismerned engem. Azt
akarom, hogy barátok legyünk! Érted, Rakel? A nő bólintott.
– Egészen biztos? Rakel szipogott, és újra bólintott.
– Remek. Brandhaug felállt, és kioldotta az övét.

Szokatlanul hideg éjszaka volt, az öreg bebújt a hálózsákba. Bár

vastag réteg fenyőgallyat terített maga alá, a földből sugárzó hideg
így is a csontjáig hatolt. Lába megmerevedett, és folyamatosan
egyik oldaláról a másikra kellett fordulnia, nehogy a felsőteste is
elzsibbadjon.
A házban továbbra is égett az összes villany, de odakinn már olyan
sötét volt, hogy szinte semmit sem látott a fegyver távcsövén
keresztül. De nem volt teljesen reménytelen a helyzet. Ha a férfi
még az este hazajön, biztosan autóval érkezik, az erdő felé néző
288
garázs ajtaja felett pedig égett a külső lámpa. Bár a fénye nem volt
túl erős, elég világos volt ahhoz, hogy a férfi kivehető legyen majd.
Az öreg a hátára gördült. Csönd volt körülötte, biztosan meghallja
majd az autót. Ha el nem alszik. A hullámokban érkező fájdalom
minden erejét kiszívta. De nem fog elaludni. Még soha nem aludt el
őrségben. Soha. Érezte, ahogy egyre erősödik benne a gyűlöletet,
igyekezett erőt meríteni belőle. Ez most valami más volt, nem az a
kis lángon, de folyamatosan lobogó gyűlölet, amit éveken keresztül
érzett, s ami egyetlen éltető gondolatává vált. Ez az újfajta gyűlölet
olyan határtalan erőszakkal égett, hogy már nem is volt benne
biztos, hogy ő uralja a gyűlöletet, vagy az uralja őt. Tudta, hogy
nem ragadtathatja el magát, meg kell őriznie a hidegvérét. A fenyők
ágai közt előkandikáló csillagokat bámulta. Csönd volt körülötte.
Csönd és dermesztő hideg. Meg fog halni. Mind meghalnak. Ez egy
jó gondolat volt, megpróbált belekapaszkodni. Aztán lehunyta a
szemét. Brandhaug a plafonról lógó csillárt bámulta. Az egyik
kristályprizma visszaverte a Blaupunkt–reklám kék fényét. Milyen
csöndes. És milyen hideg.
– Most elmehetsz – szólalt meg.
Nem nézett a nőre, csak az oldalra hajtott paplan zizegését hallotta,
és az ágy rugózását érezte. Aztán a ruha suhogása következett. A nő
nem szólt egy szót sem. Akkor sem, amikor megérintette és akkor
sem, amikor ráparancsolt, hogy érintse meg. Csak nézett hatalmas,
tágra nyílt, sötét szemével. írisze egészen fekete volt a félelemtől.
Vagy a gyűlölettől. Brandhaugot ez annyira zavarta, hogy
egyszerűen képtelen volt...
Először úgy tett, mintha semmi sem történt volna, várta az érzést.
Más nőkre gondolt, akiken már túl volt, olyanokra, akikkel
működött a dolog. De az érzés csak nem jött, és egy idő múlva szólt
a nőnek, hogy engedje el; semmi szükség nincs rá, hogy porig
alázza magát előtte.
Rakel robotként engedelmeskedett. Ügyelt rá, hogy teljesítse az
egyezség ráeső részét – se többet, se kevesebbet. Még van fél év,
amíg az Oleg–ügy elavul. Elég időm van, gondolta Brandhaug.
Semmi értelme ezen idegeskedni, majd máskor, egy másik éjszakán
meglesz. Újra kezdte, elölről, de nyilvánvaló volt, hogy nem

289
foghatja teljes egészében az italokra, hogy érzéketlenné vált mind a
nő, mind saját maga simogatására.
A fürdőkádba parancsolta a nőt, és készített maguknak egy italt.
Meleg víz, szappan. Hosszú monológot adott elő a nő szépségéről.
Rakel egy szót sem szólt. Milyen csöndes. És milyen hideg. Végül a
víz is kihűlt, ő pedig szárazra törölte, és visszavitte az ágyba a nőt,
akinek érdes és száraz lett a bőre. Aztán reszketni kezdett,
Brandhaug pedig észrevette, hogy a saját teste végre reagálni kezd.
A keze egyre lejjebb és lejjebb siklott. Aztán észrevette a nő
szemét. A tágra nyílt, fekete és halott szempárt. Pillantását a plafon
egyik pontjára szegezte. És a varázslat elszállt. Legszívesebben
megütötte volna, hogy életet verjen abba a halott tekintetbe, puszta
kézzel, hogy lássa végre a bőrét hevesen és vörösen felizzani.
Hallotta, hogy a nő felveszi a levelet az asztalról, majd a csattanást,
ahogy kinyitotta a táskáját. – Legközelebb nem iszunk ennyit –
mondta Brandhaug.
– Ez rád is vonatkozik. A nő nem válaszolt.
– Jövő héten, Rakel!
Ugyanitt, ugyanebben az időpontban. Nem felejted el? – Hogy
lennék rá képes? – kérdezett vissza Rakel. Aztán becsapódott
mögötte az ajtó. Brandhaug felkelt, kevert magának egy újabb italt.
Víz és Jameson, az egyetlen jó dolog, ami... Aztán visszafeküdt.
Éjfél felé járt az idő. Behunyta a szemét, de az álom nem akart
jönni. Hallotta, hogy valaki a kódolt tévécsatornára kapcsolt. Bár
lehet, hogy nem is a tévé volt az. A nyögések meglehetősen
életszerűnek hangzottak. Egy rendőrautó szirénája hasította szét az
éjszakát. A fenébe! Ide–oda dobálta magát, a háta a puha ágy miatt
már teljesen megmerevedett. Sosem aludt igazán jól itt, nem csak az
ágy miatt, ez mégiscsak egy hotelszoba, egy idegen hely.
Egy larviki találkozó, ezt mondta a feleségének. És mint mindig,
amikor az asszony megkérdezte, melyik szállodában fognak
megszállni, most sem emlékezett rá. Talán Rica, vagy valami
ilyesminek hívják. Inkább majd ő felhívja, ha nem lesz még túl
késő, ezzel nyugtatta meg. De te is tudod, szívem, hogy milyenek
ezek a késői vacsorák. Na igen, a feleségének aztán igazán nincs
miért panaszkodnia – olyan életet teremtett a számára, amiben az ő
hátterével nem is reménykedhetett. Megmutatta neki a világot,
290
nagyköveti lakásokban éltek luxuskörülmények között, hatalmas
személyzettel, a világ legszebb városaiban, nyelveket tanulhatott,
érdekes, izgalmas emberekkel találkozott. Egész életében egy
szalmaszálat sem kellett keresztbe tennie. Mihez kezd majd, ha
egyedül marad, amikor soha életében egy percet sem dolgozott?
Brandhaugra épült az egész élete, ő volt a családja, egyszóval
mindene a világon. Nem, Brandhaug nem aggódott azon, hogy Elsa
mit gondol, vagy mit nem.
Most mégis éppen rá gondolt, a feleségére. Hogy milyen szívesen
lenne együtt vele otthon. Érezhetné a hátához simuló, ismerős,
meleg testet, és a karját maga körül. Igen, egy kis meleg jólesne
ennyi fagyosság után.
Újra megnézte az óráját. Azt is mondhatná, hogy a vacsora egy
kicsit korábban ért véget, és úgy döntött, hogy inkább hazaautózik.
Végül is Elsa örülne neki, hiszen annyira gyűlöl éjszaka egyedül
lenni abban a nagy házban. Egy ideig még ott feküdt, és hallgatta a
szomszédból átszűrődő hangokat. Aztán gyorsan felkelt, és öltözni
kezdett.

Az idős férfi nem volt öreg többé. Táncolt. Lassú keringő volt, a nő
arca a nyakához simult. Sokáig táncoltak, izzadtak voltak, és
partnerének bőre szinte égette a férfit. Érezte, hogy a nő mosolyog.
Szívesen táncolt volna még bármeddig, csak hogy a karjában
tarthassa, amíg a ház leég körülöttük, amíg a napok elrohannak
fölöttük, amíg csak arra nem ébrednek, hogy valahol másutt vannak.
A nő suttogott neki valamit, de a hangos zene elnyelte szavait.
– Tessék? – hajolt közelebb.
– A nő szája a füléhez simult.
– Fel kell ébredned – suttogta.
Felpattant a szeme. Először csak hunyorgott a sötétben, aztán
meglátta saját, fehéren kavargó lélegzetét a levegőben. Nem hallotta
meg az autót. Átvetette magát a másik oldalára, halkan felnyögött,
és megpróbálta kihúzni maga alól a karját. A garázsajtó felől jövő
zörgés ébresztette fel. Hallotta, ahogy felbőg a kocsi, és még éppen
látta, ahogy a kék Volvót elnyeli a sötét garázs. A jobb karja
teljesen elzsibbadt. Néhány másodperc múlva a férfi kijön, megáll a
fényben, bezárja a garázs ajtaját, és aztán... most már késő.
291
Az öreg kétségbeesetten küszködött a hálózsák cipzárjával, végül
nagy nehezen kiszabadította a bal karját. A vérét elöntötte az
adrenalin, de az alvástól még kába volt, mintha egy réteg vatta
venné körül, a hangok tompák voltak, és mintha nem is látott volna
teljesen tisztán. Hallotta, hogy újra becsapódik a kocsi ajtaja.
Mindkét karját előrántotta a hálózsákból. A csillagoktól ragyogó,
tiszta ég szerencsére elég fényt adott ahhoz, hogy gyorsan
előrángassa a fegyvert és letámassza. Gyorsan, gyorsan! Arcát a
hideg puskatushoz szorította, és belenézett a távcsőbe. Hunyorgott,
nem látott semmit. Remegő ujjakkal meglazította a puska csövére
csavart rongyot, hogy ne párásodjon be a lencse. így már jó lesz!
Arcát újra a puskatushoz szorította. És most? A garázs a fókuszon
kívül került, bizonyára elállítódott a távolságmérő. Hallotta
garázsajtó csapódását. Beállította az élességet, a férfi a távcső
fókuszába került. Magas volt és széles vállú, fekete gyapjúkabátot
viselt. Háttal állt neki. Az öreg kettőt pislogott. Az álom még
mindig halvány ködcsomóként gomolygott a szeme előtt.
Meg kellett várnia, míg a férfi megfordul, hogy százszázalékos
pontossággal célozhasson. Az ujja a ravaszra görbült, óvatosan
megnyomta. Egyszerűbb volt a dolga azzal a fegyverrel, amit
éveken keresztül használt, akkoriban még a vérében volt, hogy
meddig kell felhúzni a puskát, az összes mozdulat automatikus volt.
Koncentrált és mélyeket lélegzett. Egyáltalán nem nehéz megölni
egy embert. Nem az, ha az ember felkészült rá. 1863–ban a
gettysburgi csata kezdetekor két, zöldfülűekből álló század állt
egymással szemben ötvenméternyi távolságra, és sortüzet adtak le
egymásra anélkül, hogy a golyók bárkit eltaláltak volna – nem azért,
mert annyira rossz lövészek voltak, hanem mert egymás feje fölé
lőttek. Egyszerűen csak nem voltak képesek megtenni az utolsó
lépést, ami ahhoz kellett, hogy megöljenek egy másik embert. De ha
egyszer is megtették...
A garázs előtt álló férfi megfordult. A fegyver távcsövén keresztül
úgy tűnt, mintha egyenesen az öregre nézne. Semmi kétség, ő volt
az. Felsőteste szinte a távcső célkeresztjének egészét kitöltötte. Az
öreg fejében a köd már majdnem teljesen kitisztult. Visszafojtotta a
lélegzetét, és lassú, nyugodt mozdulattal meghúzta a ravaszt. Az
első lövésnek mindenképpen találnia kellett, mert a garázsnál égő
292
lámpa fénykörén kívül minden koromsötét volt. Az idő hirtelen
megfagyott. Bernt Brandhaug már halott. Az öreg feje teljesen
kitisztult.
Ezért történhetett meg, hogy egy ezredmásodperccel hamarabb
hasított belé az érzés, hogy valamit elrontott, mint mielőtt rájött
volna, hogy mit. A ravasz megakadt. Az öreg erősebben nyomta, de
hiába. A biztosíték. Tudta, hogy már túl késő. Hüvelykujjával
rábukkant a biztosítékra, és felfelé lökte. Aztán a távcsövön
keresztül az üres, kivilágított területet fürkészte. Brandhaug már
eltűnt, útban volt a bejárati ajtó felé, ami a ház másik oldalán
feküdt, lenn az út irányában.
Az öreg hunyorgott. A szíve légkalapácsként zakatolt bordái
mögött. Kifújta a levegőt sajgó tüdejéből. Elaludt. Újra pislognia
kellett. A környék mintha ködben úszott volna. Kudarcot vallott.
Puszta öklével ütötte a földet. Csak akkor vette észre, hogy sír,
amikor az első meleg könnycsepp a kézfejére hullott.

Hetvenharmadik fejezet
Klippan, Svédország, 2000. május 11. Harry felébredt.

Beletelt egy másodpercbe, mire rájött, hol is van. Amikor délután

behúzta maga mögött az ajtót, az első gondolata az volt, hogy itt
képtelenség lesz aludni. A hálószobát mindössze egy vékony fal és
egyetlen üvegtábla választotta el a forgalmas úttól. De amint este az
utca másik oldalán található szupermarket bezárt, csaknem teljesen
kihalt a környék. Szinte még autó sem járt arra, az embereket pedig
mintha a föld nyelte volna el.
Vásárolt a szupermarketben egy Grandiosa pizzát, felmelegítette a
sütőben, és közben azon morfondírozott, milyen érdekes, hogy
Svédországban ül, és Norvégiában gyártott olasz kaját eszik. Utána
bekapcsolta a sarokban álló, poros tévékészüléket, amit gondos
kezek egy üres sörösláda tetejére állítottak. A tévének volt valami
baja, mert az összes ember arca furcsa zöldes színben játszott a
képernyőn. Végül ott ragadt a készülék előtt, és végignézett egy
dokumentumfilmet, valami beszámolófélét, amit egy lány a saját
bátyjáról készített. A fiú a hetvenes években, a lány fiatalkorában,

293
bejárta az egész világot és közben mindenhonnan leveleket küldött
a húgának: a párizsi hajléktalanok közül, egy izraeli kibucból, egy
indiai vonatútról, és az elkeseredés széléről Koppenhágából. A
filmet nagyon egyszerű eszközökkel készítették el – néhány vágás,
de a legtöbbször csak állóképek, egy narrátor, s mindez
melankolikus, szomorú előadásmóddal körítve. Harry bizonyára
erről is álmodott, mielőtt felébredt, mert a filmben szereplő
emberek és helyek jártak–keltek a retináján. A hang, ami
felébresztette, a konyhaszékre akasztott kabátjából jött. A szoba
csupasz falai visszaverték a hangos sípolást. Hiába csavarta föl
lefekvés előtt maximumra a kis fűtőtestet, most majd' megfagyott a
vékony paplan alatt. Talpát letette a hideg linóleumra, és előhalászta
a telefont a kabát belső zsebéből.
– Halló? Semmi válasz.
– Halló?
A vonal másik végéről csupán valaki légzése hallatszott. – Søs, te
vagy az? – hirtelenjében csak ő jutott az eszébe, mint az egyetlen,
akinek megvolt a telefonszáma, és akiről el tudta képzelni, hogy
képes lenne az éjszaka közepén felhívni.
– Valami baj van? Helgével történt valami?
Voltak kétségei, amikor Søsre bízta a madarat, de a lány
rettenetesen boldog volt, és megígérte, hogy nagyon fog vigyázni
rá. De ez nem Søs volt. Ő nem így veszi a levegőt. És különben is, ő
válaszolt volna.
– Ki az? Továbbra sem érkezett válasz.
Már majdnem letette, amikor valami halvány nyöszörgést hallott. A
légzés reszketővé vált, mintha az illető a vonal másik végén a sírás
határán állt volna. Harry lezökkent a díványra, ami egyben a
hálóhelye is volt. A vékony, kék függöny résein beszűrődött a
szobába a szupermarket neontáblájának a fénye. Kikotort egy
cigarettát a dohányzóasztalon fekvő dobozból, rágyújtott, és
visszafeküdt az ágyba. Mély levegőt vett, miközben hallgatta,
ahogy a remegő légzés csendes zokogásba fullad.
– Na, na – dörmögte.
Egy autó húzott el a ház előtt. Biztosan egy Volvo, gondolta. A
lábára rángatta a takarót, és mesélni kezdett egy kislányról és a
bátyjáról, elmondta amire emlékezett a történetből. Amikor
294
befejezte, a nő már nem sírt, és röviddel azután, hogy Harry jó
éjszakát kívánt, a vonal megszakadt.

Amikor a telefon újra megszólalt, már nyolc óra is elmúlt és

odakinn rég világos volt. Harry a paplan alatt, a lábánál bukkant rá a
készülékre. Meirik volt az, és meglehetősen idegesnek tűnt.
– Azonnal jöjjön vissza Oslóba! – mondta.
– Úgy tűnik, a Märklint használatba vették.

HETEDIK RÉSZ - FEKETE KÖPENY

Hetvennegyedik fejezet
Rikshospital, 2000. május 11.

Harry azonnal felismerte Bernt Brandhaugot. Arca széles mosolyba

torzult, és tágra nyílt szemmel meredt Harryra.
– Miért mosolyog? – kérdezte Harry.
– Ne engem kérdezzen! – válaszolta Klemetsen.
Amikor az arcizmok megmerevednek, mindenféle furcsa kifejezés
előfordulhat. Van, hogy amikor behívjuk a szülőket, nem ismerik
fel a saját gyereküket, annyira megváltoznak.
A holttest a fehér boncterem közepén álló műtőasztalon feküdt.
Klemetsen eltávolította a lepedőt, így a test teljes egészében eléjük
tárult. Halvorsen hirtelen elfordult. Mielőtt beléptek a helyiségbe,
köszönettel visszautasította a Harry által felkínált, orr alá kenhető
krémet. A Rikshospital Törvényszéki Orvostani Intézetének négyes
számú bonctermében a hőmérséklet tizenkét fok volt, úgyhogy nem
a szag volt a probléma. Halvorsen mégis egyre csak köhögött.
– Egyetértek – jegyezte meg Knut Klemetsen –, nem valami szép
látvány. Harry bólintott. Klemetsen kiváló patológus volt és
megfontolt férfi. Rájött, hogy Halvorsen még zöldfülű, és nem
akarta zavarba hozni. Pedig Brandhaug még nem is festett olyan
borzalmasan, mint a holttestek többsége. Nem nézett ki olyan
rosszul, mint az az ikerpár, amelyik a víz alatt feküdt egy hétig,
vagy az a tizennyolc éves kölyök, aki kétszázzal karambolozott,
miközben a rendőrök üldözték, vagy akár mint az a drogos lány, aki
295
meztelenül, egy szál tolldzsekiben gyújtotta fel magát. Harry sok
mindent látott már, és Bernt Brandhaugnak esélye sem volt rá, hogy
felkerüljön a tíz legszörnyűbb látvány toplistájára. De azt aláírta,
hogy ahhoz képest, hogy csak egy golyót kapott a hátába,
meglehetősen katasztrofálisan festett. A mellén tátongó kimeneti
sebbe akár Harry ökle is belefért volna.
– Tehát a golyó a hátán találta el – szólalt meg Harry.
A lapockák között, és enyhe szögben fentről lefelé haladt. Befelé
haladva átszakította a gerincét, kifelé pedig a szegycsontját. Amint
látja, a szegycsont gyakorlatilag eltűnt, a kocsi ülésén találták meg a
nyomait.
– A kocsi ülésén? – Igen. Éppen a garázsajtót nyitotta, bizonyára
dolgozni indult. A golyó keresztülment rajta, aztán át a szélvédőn,
majd a hátsó ablakon és a garázs végében állt meg a falban.
Nagyjából. – Miféle golyó lehetett ez? – kezdett magához térni
Halvorsen. – Ezt majd a ballisztikai szakértők megmondják –
válaszolta Klemetsen. – De nagyjából mintha átmenet lenne egy
dum–dum golyó és egy alagútfúró között. Ehhez hasonlót egyedül
Horvátországban 1991–ben láttam, amikor ENSZ–szolgálatos
voltam.
– Singapore–golyó – mondta Harry. – Egy centiméter mélyen a
falba fúródva bukkantak a maradványaira, az üres töltényhüvely
pedig az erdőből került elő. Ugyanolyan típusú volt, mint
amilyeneket Siljanban találtak tavaly télen. Ezért is hívtak fel
azonnal. Van még valami, ami érdekes lehet a számunkra,
Klemetsen? Semmi különösebbet nem tudtak meg. A patológus
elmondta, hogy a boncolást a KRIPOS előírásai szerint már el is
végezték. A halál oka nyilvánvaló, ezen kívül csak két dolgot talált
említésre méltónak: az áldozat vérében alkohol nyomaira, jobb
kezén, a mutatóujja körme alatt pedig hüvelyváladékra bukkantak. –
A feleségétől származott? – kérdezte Halvorsen. – Ezt majd a labor
kideríti – pillantott szemüvege fölött a fiatal rendőrtisztre
Klemetsen. – Amennyiben tényleg szükséges. De ha a nyomozás
szempontjából nem játszik különösebb szerepet, akkor
pillanatnyilag talán nem kellene az asszonyt ilyen kérdésekkel
zaklatni. Harry bólintott.

296
Végighajtottak a Sognsveien, majd tovább fölfelé a Peder Ankers
veien Brandhaug házához. – Elég csúnya ez a ház – jegyezte meg
Halvorsen. Csengetésükre kisvártatva egy erősen kisminkelt,
ötvenes nő nyitott ajtót.
– Elsa Brandhaug?
– A nővére vagyok. Miről lenne szó?
Harry felmutatta igazolványát. – Újabb kérdések? – kérdezte a nő
fojtott haraggal a hangjában. Harry bólintott, és már tudta, mi
következik. – Meg kell, hogy mondjam maguknak, a húgom
halálosan kimerült, és a férjét nem fogja visszahozni, hogy maguk...
– Elnézést, de nem a húga férje miatt vagyunk itt – szakította félbe
Harry udvariasan. – Brandhaug úr halott. A következő áldozat miatt
jöttünk. Hogy másnak ne kelljen átélnie azt, amin Brandhaug
asszony ma keresztülment. A nő tátott szájjal, dermedten állt, és
nem tudta pontosan, hogyan is fejezze be a megkezdett mondatot.
Harry megkönyörült rajta, és gyorsan megkérdezte, levegyék–e a
cipőjüket, mielőtt belépnek a házba. Brandhaug asszony közel sem
tűnt olyan feldúltnak, ahogy azt a nővére állította. Egy díványon ült
maga elé meredve, de Harry felfedezte a párna alól kikandikáló
kötését. Nem mintha bármi furcsa lett volna abban, hogy valaki
kötöget, amikor a férjét éppen meggyilkolták. Sőt, ha jobban
belegondolt, tulajdonképpen teljesen érthetőnek tűnt: legalább van
valami ismerős dolog, amibe belekapaszkodhat, amikor a világ
összeomlik körülötte.
– Este elutazom – szólalt meg az asszony.
– A nővéremhez.
– Értem.
Ha jól tudom, továbbra is rendőri védelmet biztosítunk az önök
számára – mondta Harry. – Arra az esetre... – Arra az esetre, ha
engem is veszély fenyegetne – bólogatott a nő. – Gondolja, hogy
fennáll ennek a lehetősége? – kérdezte Halvorsen.
– És kik lehetnek azok?
Az asszony vállat vont, és kibámult az ablakon, amin keresztül
sápadt napfény árasztotta el a nappalit. – Tudom, hogy a KRIPOS
emberei már kikérdezték magát – mondta Harry –, de valóban nincs

297
tudomása róla, hogy a férjét megfenyegették volna a tegnapi
Dagbladetben megjelent nyilatkozata miatt?
– Ide senki sem telefonált – mondta az asszony. – De a
telefonkönyvben csak az én nevem van feltüntetve, Bernt nem akart
belekerülni. Erről inkább a külügyminisztériumot kellene
megkérdezniük, hátha oda telefonált valaki. – Már megtettük –
vetett Halvorsen egy gyors pillantást Harryra. – Éppen most
vizsgálják át a tegnapi nap folyamán az irodába beérkezett
hívásokat. Halvorsen megkérdezte az asszonyt a férje lehetséges
ellenségei felől is, de a nő erre sem tudott semmi érdemlegeset
válaszolni. Harry egy darabig csak ült, aztán hirtelen eszébe jutott
valami: – A tegnapi nap folyamán kereste magukat bárki telefonon?
– Persze, volt néhány hívás. – Kik voltak azok? – A nővérem, Bernt
és valami közvélemény–kutató intézet is, ha jól emlékszem. – Mivel
kapcsolatban kérdezősködtek? – Nem tudom, Berntet keresték. Volt
valami listájuk is, amin rajta volt az életkor, a nem...
– Bernt Brandhaug felől érdeklődtek?
– Igen...
– A közvélemény–kutatók nem dolgoznak nevekkel.
– Hallott valami zajt a háttérben?
– Mire gondol?
Biztosan olyan nagy, egyterű irodából jött a hívás, ahol sokan ülnek
együtt. – Volt valami ilyesmi, de... – De? – Nem olyan típusú zaj
volt, mint amire maga gondol. Valami... más.
– Mikor érkezett ez a hívás? – Azt hiszem, dél körül. Azt
válaszoltam, hogy Bernt délután jön haza. Elfelejtettem, hogy
Larvikba ment az Exporttanács vacsorájára. – Miután a férje nem
szerepel a telefonkönyvben, nem volt esetleg az a benyomása, hogy
az illető minden Brandhaugot felhívott, akit a telefonkönyvben
talált, hogy rájöjjön, hol lakik Bernt? És hogy megtudja, mikor
érkezik haza?
– Ezt most nem értem... – A közvélemény–kutató cégek nem
keresnek egy nyilvánvalóan munkaképes korban lévő férfit a
munkaidő kellős közepén a lakásán. Harry Halvorsenhez fordult.
– Nézzen utána, hogy meg tudjuk–e szerezni a Telenortól a bejövő
hívások adatait. – Elnézést, Brandhaug asszony – mondta
Halvorsen. – Láttam, hogy új Ascom ISDN–telefonjuk van odakinn
298
a folyosón. Nekem is éppen ilyen van odahaza. A készülék
elraktározza az utolsó tíz bejövő hívás telefonszámát és időpontját.
Megnézhetném esetleg... Mielőtt Halvorsen felemelkedett, Harry
elismerő pillantást vetett rá. Az asszony nővére kikísérte a fiatal
rendőrt a folyosóra.
– Bernt bizonyos szempontból meglehetősen régimódi volt –
mosolyodott el halványan a nő. – De mindig azonnal megvette a
legmodernebb dolgokat, amint megjelentek a piacon. Mint ezt a
telefont is.
– És a hűség tekintetében mennyire volt régimódi a férje,
Brandhaug asszony? A nő felkapta a fejét. – Gondoltam, gyorsan
megkérdezem, amíg négyszemközt vagyunk – mondta Harry. – A
KRIPOS ellenőrizte az ön korábbi állítását. A férje tegnap nem a
larviki Exporttanács vacsoráján volt. Tudta, hogy a
külügyminisztérium saját szobával rendelkezik a Continentalban?
– Nem. – Erről a főnököm tájékoztatott ma reggel. Úgy tűnik, a
férje tegnap délután bejelentkezett a szállodába. Nem tudjuk, hogy
egyedül volt–e, vagy esetleg valaki mással, de ha egy férfi hazudik
a feleségének, és egy hotelben száll meg, az felvet bizonyos
kérdéseket. Harry az asszony arcát figyelte, amin változatos
érzelmek vonultak át: a dühtói az elkeseredésen és a megadáson
keresztül egészen... a nevetésig. Ami viszont úgy hangzott, mint egy
halk zokogás.
– Igazából semmi okom a csodálkozásra – mondta a nő. – Ha
egészen pontosan szeretné tudni, a férjem ezen a területen is...
meglehetősen modern nézeteket vallott. De nem értem igazán, mi
köze van ennek az ügyhöz. – Ez esetben számolnunk kell azzal a
lehetőséggel is, hogy a gyilkosságot egy féltékeny férj követte el –
válaszolta Harry.
– Vagy akár én is, a féltékeny feleség. Ugye, erre gondolt, Hole úr?
Nézze, amikor Nigériában éltünk, egy bérgyilkosság kétszáz
koronába került – hangzott fel újra a keserű nevetés. – Azt hittem,
hogy a Dagbladetben megjelent nyilatkozatra gyanakszanak
indítékként.
– Minden lehetőségnek utána kell néznünk.
– A munkahelyén nagyrészt nők vették körül.

299
Mindenről természetesen én sem tudok, de egyszer rajtakaptam.
Akkor láthattam, hogyan is folyt ez az egész korábban. De
meggyilkolni? – rázta meg a fejét. – Manapság ezért már nem lőnek
le senkit, nemdebár? Kérdő tekintettel nézett Harryra, akinek
fogalma sem volt róla, mit válaszoljon. Az üvegajtó mögül
beszűrődött Halvorsen hangja. Megköszörülte a torkát: – Arról tud
esetleg, hogy mostanában volt–e más nővel viszonya? A nő újra
csak a fejét rázta.
– Kérdezze meg a külügyminisztériumban! Tudja, az egy elég
furcsa miliő. Ott biztosan találnak majd valakit, aki boldogan
felvilágosítást nyújt maguknak erről – a nő hangja teljesen
tárgyilagos volt, nyoma sem volt benne keserűségnek. Mindketten a
belépő Halvorsenre pillantottak. – Furcsa – mondta a fiatal
rendőrtiszt. – Volt egy telefon 12.24–kor. De nem tegnap, hanem
előző nap.
– Nahát, akkor lehet, hogy rosszul emlékeztem. Igen, valóban, de
akkor valószínűleg nincs is semmi köze az ügyhöz. – Ez nem olyan
biztos – mondta Halvorsen. – Ellenőriztem a számot a tudakozónál.
A hívás egy nyilvános készülékről érkezett, a Schrøder
vendéglőből. – Egy vendéglőből? – csodálkozott az asszony. – Igen,
akkor ez megmagyarázhatja a háttérből beszűrődő hangokat.
Gondolja, hogy... – Nincs feltétlenül köze a férje meggyilkolásához
– szólt közbe Harry és felállt. – A Schrøderben elég furcsa emberek
fordulnak meg. Az asszony kikísérte őket a lépcsőig. Kinn szürke
volt a délután, a felhők alacsonyan gomolyogtak a dombok
gerincén. Az asszony keresztbe font karral állt, mintha fázna.
– Szörnyen sötét van itt – mondta.
– Maguknak is feltűnt?

Még akkor is folyt a faágakból összeállított rejtekhely környékének

az átfésülése, ahol a töltényhüvelyt megtalálták, amikor Harry és
Halvorsen a hangán keresztülverekedve magát odaért.
– Hé, maguk! – harsant mögöttük egy kiáltás, amikor átbújtak a
sárga szalag alatt. – Rendőrség – válaszolta Harry. – Teljesen
mindegy! – kiáltotta vissza a hang. – Meg kell várniuk, amíg
végzünk! Weber volt az. Hosszú szárú csizmát viselt és egy furcsa,

300
sárga esőkabátot. Harry és Halvorsen visszahúzódott a
védőszalagon kívülre.
– Üdv, Weber! – kiáltotta Harry.
– Nem érek rá – intett a férfi elutasítóan.
– Tényleg csak egy perc!
Weber hosszú léptekkel és leplezetlenül bosszús arckifejezéssel
közeledett feléjük.
– Mit akartok? – kiáltotta már húsz méterről.
– Mennyi ideig várt?
– A fickó? Sejtelmem sincs.
– Ugyan már, Weber, csak van valami tipped.
– Ti dolgoztok az ügyön, vagy a KRIPOS?
– Is–is. Egyelőre még nem egyeztettünk.
Aha. És most azt próbálod nekem bemesélni, hogy az ügy nálatok
marad? Harry elmosolyodott, és elővett egy cigarettát.
– Hogy te milyen tehetségesen találgatsz, Weber!
– Befejezheted a vigyorgást, Hole. Ki a srác?
Halvorsen – közölte Harry, még mielőtt a fiatal tiszt kinyújthatta
volna a kezét, hogy bemutatkozzon. – Ide hallgasson, Halvorsen! –
mondta Weber, miközben leplezetlen undorral méregette Harryt. –
A dohányzás, amellett, hogy nagy disznóság, a végső bizonyítéka
annak is, hogy az embernek folyton csak az élvezeten jár az esze. A
fickó után nyolc csikk maradt itt egy félig üres üdítősüvegben.
Szűrőtlen Teddy. És mivel ezek a Teddyt szívó fiúk nem csak
kétszer gyújtanak rá egy nap, úgy tippelem, hogy legfeljebb egy
teljes napot tölthetett itt fenn. Fenyőágakat vágott, hogy ne ázzon
meg. Ennek ellenére a rejtekhely tetejét borító gallyakon
esőcseppeket találtunk. Utoljára tegnap esett, délután három körül.
– Ezek szerint nagyjából tegnap délután három és ma reggel nyolc
között lehetett itt? – kérdezte Halvorsen. – Nahát, Halvorsen, maga
még sokra viheti – sommázta Weber lakonikusan Harryra pillantva.
– Különösen, ha belegondolunk, miféle versenytársak kerülnek
mostanában a testülethez. Komolyan mondom, egyre rosszabb a
minőség. Láttad, milyen embereket vesznek fel mostanában a
rendőrtiszti főiskolára? Ehhez a söpredékhez képest még a
tanárképzőkre is zsenik járnak. Úgy tűnt, Webernek hirtelen már
nem volt olyan sietős, és belefogott a rendőrség komor kilátásainak
301
hosszas ecsetelésébe. – A szomszédok közül senki nem vett észre
semmit? – vágott közbe gyorsan Harry, amikor Weber levegőt vett.
– Négy emberünk épp körbekérdezi őket, de többnyire még a
munkahelyükön vannak. Nem fognak találni semmit. – Miért nem?
– Nem hinném, hogy mutatkozott volna a lenti szomszédok előtt.
Több mint egy kilométeren keresztül követtük a nyomát egy
kutyával az egyik erdőbe vezető ösvényen, de elvesztettük a
nyomot. Az a gyanúm, hogy oda–vissza ugyanazt az útvonalat
használta, a Sognsvannt és Maridalsvannt összekötő ösvények
hálózatát. Legalább egy tucat, a túrázók számára fenntartott
parkolóhelyen ott hagyhatta a kocsiját. Az ösvényeken meg akár
ezren is megfordulhatnak naponta, és ezeknek legalább a fele
hátizsákot cipel. Így már világos? – Hogyne. – És most az jön, hogy
találtunk–e ujjlenyomatokat?
– Nos...
– Na, gyerünk már!
– Mi a helyzet az üdítősüveggel?
– Weber megrázta a fejét.
– Egyetlen ujjlenyomatot sem találtunk.
Az égvilágon semmit. Ahhoz képest, hogy mennyi időt tölthetett itt,
meglepően kevés nyomot hagyott maga után. Folytatjuk a keresést,
de szinte teljesen meg vagyok róla győződve, hogy a lábnyomokon
és néhány szövetfoszlányon kívül semmit sem fogunk találni.
– Plusz a töltényhüvely. – Azt direkt hagyta itt. Minden egyebet
nagyon alaposan eltüntetett.
– Hm, lehet, hogy figyelmeztetés?
– Te mit gondolsz?
– Hogy én mit gondolok?
Én azt hittem, hogy csak nektek, fiataloknak van sütnivalótok,
legalábbis mostanában folyton ezt éreztetitek velünk.
– Aha. Kösz a segítséget, Weber!
– És leszokhatnál már végre a dohányzásról, Hole!
Mogorva fickó – jegyezte meg Halvorsen a városközpont felé
menet, a kocsiban.
– Weber egy goromba pokróc – ismerte el Harry.
– De a munkájához nagyon ért.

302
Halvorsen egy hangtalan nóta ütemét dobolta a műszerfalon. – És
most hova? – érdeklődött. – A Continentalba.

A KRIPOS tizenöt perccel azután hívta a Continentalt, hogy

kimosták és kicserélték az ágyneműt Brandhaug szobájában.
Senkinek sem tűnt fel, hogy a külügyi tanácsos vendéget fogadott
volna, csak annyit tudtak, hogy éjfél körül kijelentkezett a szobából.
Harry a fogadópultnál állt, és az utolsó cigarettáját szívta, miközben
a recepció vezetője, a tegnap éjszakai ügyeletes, teljesen magába
roskadva tördelte a kezét.
– Egészen késő délelőttig nem is tudtunk róla, hogy Brandhaugot
lőtték le – mondta a férfi. – Különben hozzá sem nyúltunk volna a
szobájához. Harry bólintott, és egy utolsót szippantott a
cigarettából. Maga a hotelszoba nem minősült tetthelynek, csak
érdekes lett volna tudni, hogy nem volt–e mondjuk egy hosszú,
szőke hajszál a párnán, és jó lett volna rábukkanni arra a személyre,
aki alighanem utoljára beszélt Brandhauggal.
– Hát, akkor nincs mit tenni – próbált mosolyogni a sírásra görbülő
szájú recepcióvezető. Hary nem válaszolt. Észrevette, hogy minél
kevesebbet beszélnek ők ketten, Halvorsennel, a férfi annál
idegesebb lesz. Úgyhogy nem szólt egy szót sem, csak türelmesen
várakozva nézegette a cigaretta parazsát.
– Öhm... – simította végig a recepciófőnök zakója hajtókáját. Harry
várt. Halvorsen a padlót tanulmányozta. Tizenöt másodpercbe telt,
mire a férfi nyelve megeredt. – De természetesen előfordult, hogy
látogatót fogadott odafönn – mondta. – Kit? – kérdezte Harry,
miközben egy pillanatra sem vette le szemét a parázsról.
– Nőket, férfiakat...
– Kiket?
Igazából nem tudom. Semmi közünk hozzá, hogy a külügyi
tanácsos kivel tölti az idejét. – Valóban? Csend. – De természetesen
előfordul, hogy ha egy olyan hölgy érkezik, aki nyilvánvalóan nem
a vendégeink közé tartozik, akkor feljegyezzük, hányadik emeletre
megy fel a liften.
– Felismerné, ha újra látná?
– Igen – vágta rá a férfi habozás nélkül.
– Nagyon szép volt. És nagyon részeg.
303
– Prostituált?
– Legalábbis luxusprostituált.
Bár ők józanok szoktak lenni. Nem mintha túl sokat tudnék erről, ez
nem olyan szálloda... – Köszönöm – zárta rövidre a beszélgetést
Harry.

Délutánra a keleti szél váratlan meleget hozott magával, és amikor

Harry kijött a kapitányságról, ahol Meirikkel és a rendőrfőkapitány
asszonnyal tárgyalt, ösztönösen tudta, hogy valami véget ért, és egy
egészen új időszámítás kezdődik.
A rendőrfőkapitány és Meirik is ismerte Brandhaugot. De
mindketten igyekeztek Harry tudomására hozni, hogy kizárólag
szakmai ismeretségről volt szó. Nyilvánvaló volt, hogy a két főnök
időközben tárgyalt egymással. Meirik azzal kezdte a megbeszélést,
hogy egy erőteljes vonással törölte a klippani megbízást, és
Harrynak úgy tűnt, szinte megkönnyebbült tőle. Ezután a
rendőrfőkapitány–asszony tárta elé javaslatát, és Harry rájött, hogy
a sydneyi és a bangkoki bravúrjai mégiscsak hagytak valamilyen
nyomot a rendőrség vezetőségében. A rendőrfőkapitány–asszony
igazi magányos farkasnak nevezte Harryt, és közölte vele, hogy
mostantól ennek megfelelő feladatra akarják használni.
Egy új időszámítás. A langyos szél kitisztította a fejét, és végül még
egy taxit is engedélyezett magának, mivel még mindig nála volt a
csomagja, amivel hazatért Svédországból. Amint behúzta maga
mögött az ajtót, az első dolga az volt, hogy megnézze az
üzenetrögzítőt. A piros fény folyamatosan világított. Semmi
pislogás. Semmi üzenet.
Megkérte Lindát, hogy másolja le az ügy aktáit, és az este hátralévő
részét azzal töltötte, hogy mindent átnézett, ami Hallgrim Dale és
Ellen Gjelten meggyilkolásával kapcsolatban összegyűlt. Nem
mintha arra számított volna, hogy bármi újat talál, de hátha segít
megmozdítani a fantáziáját. Időnként a telefonra pislogott, és azon
tűnődött, meddig bírja ki anélkül, hogy felhívja Rakelt. Brandhaug
meggyilkolása az esti híradó vezető híre volt. Éjfélkor lefeküdt.
Egykor felkelt, kihúzta a telefont a konnektorból, és a
hűtőszekrénybe zárta a készüléket. Háromkor pedig már el is aludt.

304
 Hetvenötödik fejezet
Møller irodája, 2000. május 12.

– Nos? – kérdezte várakozó tekintettel Møller, miután Harry és

Halvorsen lenyelte az első korty kávét, és Harry arca grimaszba
rándult az élménytől.
– Attól tartok, hogy az újságban megjelent nyilatkozat és a
merénylet közötti kapcsolat vakvágány – krákogta Harry.
– Miért? – terült el a széken Møller. – Weber szerint a gyilkos
délután óta az erdőben feküdt, és nem biztos, hogy egyáltalán látta
az aznapi Dagbladetet. A gyilkosságot ráadásul nem felindulásból
követték el, gondosan előkészített merénylet volt. Az illető már
napokkal korábban tudta, hogy meg fogja ölni Brandhaugot. Előre
felmérte a terepet, tudta, mikor megy el és ér haza a férfi, tisztában
volt vele, az erdő mely pontján kell felépítenie a rejtekhelyet, hogy
ne fedezzék fel, tudta hogyan jut oda, és miként tud majd
elmenekülni, és még ezernyi apró részletet. – Vagyis szerinted a
gyilkos ehhez a merénylethez szerezte be előzőleg a Märklin–
puskát?
– Talán igen, talán nem. – Kösz, ezzel most sokkal előrébb
jutottunk – morogta savanyú arccal Møller. – Én inkább úgy
fogalmaznék, hogy elképzelhető. Viszont nem stimmelnek az
arányok. Parányit túlzásnak tűnik, hogy a világ legdrágább,
merényletekhez használt fegyverét azért csempészték be az
országba, hogy meggyilkoljanak vele egy magas pozíciót betöltő,
ugyanakkor viszonylag átlagos bürokratát, akinek nincs se testőre,
se őrség a háza körül. A gyilkos simán becsengethetett volna a
házba, és közvetlen közelről keresztüllőhette volna egy pisztollyal.
Ez így egy kicsit olyan... olyan... Harry keze a levegőben körözött.
– Mintha ágyúval lőnének verébre – segítette ki készségesen
Halvorsen. – Úgy van – mondta Harry. – Hm – hunyta le a szemét
Møller. – És mondd csak, milyen szerepet szántál magadnak a
nyomozás folytatásában, Harry?
– Egyfajta magányos farkas szerepet – vigyorodott el Harry. –
Hiszen én vagyok az a pasas az NBSZ–től, aki szólóban utazik, de
ha szüksége van rá, az összes többi osztályról megkövetelheti az
305
asszisztenciát. Csak Meirik felé vagyok köteles jelenteni, viszont
hozzáférek minden dokumentumhoz. Kérdéseket tehetek föl,
viszont nekem nem kell válaszolnom. És így tovább. – És mi a
helyzet a gyilkoláshoz szükséges licenc megvásárlásával, az nem jár
együtt a poszttal? – érdeklődött Møller.
– Meg egy nagyon gyors autó?
– Valójában nem az én ötletem volt – vallotta be Harry.
Éppenséggel Meirik beszélt a rendőrfőkapitány–asszonnyal. – A
rendőrfőkapitánnyal? – Bizony. A nap folyamán valószínűleg kapsz
majd egy e–mailt. A Brandhaug–ügy mostantól abszolút
elsőbbséget élvez, és a rendőrfőkapitány azt akarja, hogy mindent
tegyünk meg az ügy érdekében. Ez olyan FBI–os stílus. Ők egymás
munkáját többé–kevésbé átfedő nyomozócsoportokat alkalmaznak,
fontosabb ügyek esetén ezzel akarják elkerülni, hogy a nyomozás
gondolatmenete túlzottan egy vágányra terelődjön. Bizonyára
olvastál róla.
– Nem. – Az egésznek az a lényege, hogy így több különböző
szemszögből közelítenek ugyanahhoz az ügyhöz, még akkor is, ha
ez azzal jár, hogy az egyes pozíciókat megkétszerezik, sőt ugyanaz
a nyomozói munkafolyamat többször is felmerülhet a különböző
csoportokban. – Kösz – mondta Møller. – És ennek mi köze van
ahhoz, hogy most itt ülsz az irodában? – Ahogy már említettem,
segítséget igényelhetek más... – ...osztályról, amennyiben ez
szükséges. Hallottam. Nyögd már ki, mit akarsz, Harry! Harry
Halvorsen felé intett a fejével, aki kissé bárgyú tekintettel
mosolygott Møllerre. A főnöke felnyögött:
– Harry, légy szíves! Te is tudod, hogy a gyilkossági csoport
teljesen kimerült. – Megígérem, hogy kitűnő állapotban kapod
vissza. – Mondtam már, hogy szó sem lehet róla! Harry egy szót
sem szólt, csak várt, az ujjait csavargatta, és a „Soria Moria
palotája" című kép reprodukcióját tanulmányozta a falon, a
könyvespolc fölött.
– És mikor kapom vissza? – tört meg Møller.
– Amint felgöngyölítettük az ügyet.
Aha, amint... Ilyesmit egy osztályvezető válaszol a főtisztjének,
Harry. És nem fordítva. Harry vállat vont.
– Bocs, főnök!
306
 Hetvenhatodik fejezet
Irisveien, 2000. május 12.

A nő szíve már előrezakatolt, amikor felemelte a kagylót. – Szia

Signe! – mondta a hang. – Én vagyok az. Az asszony érezte, hogy
azonnal erőt vesz rajta a sírás.
– Hagyja abba! – suttogta. – Kérem!
– Örök hűség. Te mondtad ezt, Signe.
– Szólok a férjemnek!
– A hang halkan felnevetett.
– Hogy szólnál neki, amikor nincs is otthon?
Az asszony görcsösen kapaszkodott a kagylóba. Honnan tudhatja,
hogy Even nincs itthon? És hogy lehet az, hogy mindig pont
ilyenkor hívja? A következő gondolattól összeszorult a torka, alig
kapott levegőt, s félig elsötétült előtte a világ. Talán olyan helyről
hívja, ahonnan láthatja a házukat és azt is, hogy Even mikor megy
el itthonról? Nem, nem, nem! Sikerült erőt vennie magán, és a
légzésre koncentrált. Ne olyan gyorsan, lassan lélegezz és mélyeket,
biztatta magát. Ahogy a lövészárokból hozzájuk szállított
sebesülteket is bátorította – a síró, pánikba esett, ziháló katonákat.
Sikerült úrrá lennie félelmén. Hallotta a háttérből beszűrődő
hangokat, a férfi olyan helyről hívta, ahol sokan vannak körülötte.
– Olyan szép voltál az egyenruhádban, Signe – folytatta a hang. –
Olyan csodálatosan tiszta és fehér. Pont olyan fehér, mint Olaf
Lindvig katonai kabátja, emlékszel még rá? Olyan tiszta voltál,
hogy azt hittem, soha nem tudnál elárulni bennünket, soha nem
lenne szíved hozzá. Láttam, ahogy megérintetted, Signe, ahogy
megsimogattad a haját. Az egyik éjszaka a holdfényben. Te és ő,
olyanok voltatok, mint az angyalok. De tévedtem. Egyébként
tudtad, hogy vannak olyan angyalok is, akiket nem az ég küldött?
Az asszony nem válaszolt. Gondolatai örvényként kavarogtak. A
férfi mondott valamit, ami mozgásba lendítette a gondolatait. A
hangja. Csak most vette észre. A férfi elváltoztatta a hangját.
– Nem – kényszerítette ki magából a választ.
– Nem tudtad? Pedig kellett volna.
– Én is ilyen angyal vagyok.
307
– Daniel meghalt – mondta a nő.
A vonal másik végén csend lett. Csak a légzés hallatszott. Aztán a
férfi ennyit mondott: – Azért jöttem, hogy ítélkezzem. Élők és
holtak felett. Azzal letette a kagylót. Signe behunyta a szemét.
Felállt, és bement a hálószobába. A leengedett függöny mögött
megállt, és a tükörképére nézett. Úgy reszketett, mintha magas láza
lett volna.

Hetvenhetedik fejezet
Harry régi irodája, 2000. május 12.

Harry húsz perc alatt költözött vissza a régi irodába. Az összes

holmija belefért egy reklámtáskába. Az első dolga az volt, hogy
kivágta Bernt Brandhaug képét a Dagbladetből, és felragasztotta
Ellen, Sverre Olsen és Hallgrim Dale archív fotója mellé. Négy
kulcsszó. Halvorsent elküldte a külügyminisztériumba, hogy
próbálja meg kideríteni, ki lehetett az a nő a Continentalban. Négy
személy. Négy élet. Négy történet. Lezökkent a régi, lerobbant
székbe, és a képeket tanulmányozta, de azok csak némán
elbámultak a feje mellett. Felhívta Søst. A lány a legszívesebben
megtartotta volna Helgét, de legalábbis még egy kis időre szerette
volna, ha nála marad. Olyan jó barátok lettek, mondta. Harry
beleegyezett, és emlékeztette Søst, hogy ne felejtse el megetetni.
– Helge lány – közölte Søs.
– Hát ezt meg honnan tudod?
– Henrik és én megvizsgáltuk.
Majdnem megkérdezte, hogyan is történt a dolog, de végül arra
jutott, hogy jobb, ha nem tudja. – Beszéltél apával mostanában? –
kérdezte inkább. Søs azt válaszolta, hogy igen, az apja felhívta,
aztán megkérdezte Harryt, hogy fog–e még találkozni azzal a
lánnyal. – Milyen lánnyal? – Akiről azt mesélted, hogy kirándulni
voltatok. Akinek van egy fia.
– Ja, hogy vele? Nem, nem hinném.
– Ez elég nagy butaság.
– Mi az, hogy butaság?
– Hiszen sosem találkoztál vele, Søs.

308
– Azért butaság, mert szerelmes vagy belé.
Søs időnként olyan kijelentéseket tesz, hogy Harry se köpni, se
nyelni nem tud. Aztán megbeszélték, hogy valamelyik nap
elmennek moziba. Harry megkérdezte, hogy Henrik is velük tart–e,
mire Søs azt válaszolta, hogy ez csak természetes, ha az embernek
kedvese van. Miután letették a telefont, Harry tovább üldögélt és
gondolkodott. Rakellel eddig még nem futottak össze a folyosón, de
tudta, hol van a nő irodája. Hirtelen elszánta magát, és felpattant –
nem bír tovább várni, muszáj azonnal beszélnie vele! Linda széles
mosollyal fogadta, mikor belépett az NBSZ ajtaján.
– Már vissza is húzott a szíved, te kis huncut?
– Csak be kell ugranom Rakelhez.
– Csak be kell ugranod, aha.
Láttalak ám benneteket az osztálybulin! Harry érezte, hogy zavarba
jön. A nő hamiskás mosolyától lángba borult a füle, és a nagy
kínnal kicsikart, száraz nevetés sem volt túlságosan meggyőző.
– Amúgy hiába jöttél, Harry. Rakel ma otthon maradt, beteg. Várj
egy pillanatot! – kapta fel a telefont. – NBSZ, miben segíthetek?
Harry már elindult az ajtó felé, amikor Linda utána kiáltott.
– Téged keresnek.
– Felveszed itt? – nyújtotta felé a kagylót.
– Harry Hole az? – kérdezte egy női hang.
Harry hallotta a hangján, hogy teljesen kifulladt. Vagy fél. – Én
vagyok az. – Signe Juul vagyok. Segítenie kell! Idejön, hogy
megöljön! Harry ugatást hallott a háttérben.
– Ki akarja megölni, Juul asszony?
– Már úton van idefelé!
– Tudom, hogy ő az! Ő... ő...
– Próbáljon megnyugodni, asszonyom!
– Kiről beszél?
– Eltorzította a hangját, de most felismertem.
Tudta, hogy megsimogattam Olaf Lindvig haját a katonai
kórházban. Ekkor jöttem rá. Uramisten, mit csináljak most?
– Egyedül van?
– Igen – válaszolta az asszony.
– Egyedül vagyok. Teljesen egyedül, érti?

309
A kutya a háttérben már szinte őrjöngött. – Nem tud átszaladni a
szomszédba, hogy ott várjon meg bennünket, asszonyom? Ki az...
– Meg fog találni! Megtalál bárhol!
Hisztérikussá vált a hangja. Harry kezével eltakarta a kagylót, és
megkérte Lindát, hogy riadóztassa a központot, küldjék Juulékhez
az Irisveire a legközelebbi járőrkocsit. Aztán visszafordult Signe
Juulhöz, és közben abban reménykedett, hogy a hangján nem
hallatszik a nyugtalansága. – Ha nem hagyja el a házat, akkor
mindenképpen zárja magára az ajtót. Ki...
– Maga nem ért semmit! – kiabálta az idős asszony.
– Ő... ő...
Sípszó következett, és a vonal foglalt jelzésre váltott. A
telefonkapcsolat megszakadt. – A jó francba! Bocs, Linda. Szólj
oda, hogy igyekezzenek azzal a kocsival. És legyenek óvatosak,
lehet, hogy fegyveres támadásról van szó. Harry felhívta a
tudakozót, majd amikor megkapta Juulék számát, gyorsan
bepötyögte. A készülék továbbra is foglaltat jelzett. Harry
visszadobta Lindának a kagylót. – Ha Meirik keres, mondd meg
neki, hogy útban vagyok Even Juul házához.

Hetvennyolcadik fejezet
Irisveien, 2000. május 12.

Amikor Harry befordult az Irisveienre, azonnal meglátta a Juulék

háza előtt parkoló rendőrkocsit. Faházakkal szegélyezett csöndes
utca, pocsolyák, a járőrkocsi tetején lassan forgó kék fény, kíváncsi
gyerekek kerékpáron – mintha csak a Sverre Olsenék háza előtti
jelenet elevenedett volna meg újra. Harry magában azon
fohászkodott, hogy a hasonlóság ennyiben merüljön is ki.
Kiszállt a kocsiból, és lassan elindult a kapu felé. Épp csak belépett
a kertbe, amikor lépéseket hallott a lépcső felől.
– Nahát, Weber – lepődött meg.
– Már megint egymásba futunk!
– Úgy tűnik.
– Nem is tudtam, hogy járőrözni is szoktál.

310
– Egy frászt, nagyon jól tudod, hogy nem szoktam. De
Brandhaugék itt laknak nem sokkal feljebb a domboldalon, és épp a
kocsiban ültünk, amikor befutott a hívás a rádióban. – Mi történt? –
Honnan tudjam? Nincs itt senki, de az ajtó tárva–nyitva állt, amikor
ideértünk.
– Körülnéztetek a lakásban?
– Átkutattuk a pincétől a padlásig.
– Különös. Úgy értem, hogy a kutya sincs itt.
– Se kutya, se ember. Nincs itt egy lélek sem.
De úgy néz ki, hogy valaki járt a pincében, mert a pinceajtó üvegét
betörték. – Értem – pásztázta végig tekintetével Harry az utcát. A
házak között egy teniszpályára lett figyelmes.
– Talán mégis átment valamelyik szomszédhoz – mormogta. – Én
legalábbis ezt kértem tőle. Weber követte Harryt a folyosóra, ahol
egy fiatal rendőrtiszt ácsorgott a telefonasztalka fölött lógó tükör
előtt. – Na, Moen, csak nem rábukkantál egy magasabb intelligencia
valamilyen halvány jelére? Moen megfordult, és odabiccentett
Harrynak. – Mondjuk. Csak még nem tudom, hogy intelligens–e
vagy csak furcsa – bökött a tükörre. Harryék közelebb léptek.
– A mindenit! – szisszent fel Weber. Úgy tűnt, a nagy, piros betűket
rúzzsal írták fel a tükörre: ISTEN AZ ÉN BÍRÁM. Harry nyelt
egyet. A bejárati ajtó panaszosan megcsikordult, amikor valaki
hirtelen feltépte. – Mit keresnek maguk itt? – kérdezte az
ellenfényben felvillanó sziluett. – És hol van Burre? Even Juul volt
az.

Harry a konyhaasztal mellett ült a láthatóan magába roskadt Even

Juul társaságában. Moen elindult körbejárni a szomszédokat, hátha
rábukkan valahol Signe Juulre, és hogy egyúttal megkérdezze,
látott–e esetleg valaki valamit. Webernek sürgős tennivalója akadt a
Brandhaug–ügyben, és elvitte a járőrkocsit, Harry pedig megígérte,
hogy majd elfuvarozza Moent. – Mindig szólt, ha elment itthonról –
mondta Even Juul.
– Úgy értem, mindig szól.
– Az ő írása van a tükrön?
– Nem – válaszolta Juul.
– Legalábbis nem hinném.
311
– A rúzs az övé volt?
– Juul válasz helyett csak Harryra bámult.
Nagyon meg volt rémülve, amikor telefonon beszéltem vele –
folytatta Harry. – Azt állította, hogy valaki meg akarja ölni. Van
valami elképzelése róla, ki lehet az?
– Meg akarja ölni?
– Ezt mondta.
– Senki sem akarja megölni Signét.
– Nem?
– Maga megőrült?
– Értem.
Ebben az esetben kénytelen vagyok megkérdezni, hogy a felesége
teljesen stabil–e mentálisan? Nem hajlamos esetleg hisztériára?
Harry nem volt róla meggyőződve, hogy Juul meg is hallotta–e a
kérdést, mielőtt vadul megrázta a fejét.
– Rendben – állt fel Harry. – Ha netán eszébe jut valami, ami
segítene nekünk, kérem, jelentkezzen. És jó lenne, ha végighívná az
összes barátjukat és rokonukat, akinél a felesége esetleg menedéket
keresett volna. Kiadtam a körözést, Moennel pedig körbejárjuk a
szomszédokat. Egyelőre mást nem tehetünk. Amikor Harry
becsukta maga mögött a bejárati ajtót, Moen éppen visszatért. A
fiatal rendőr megrázta a fejét. – Még csak kocsit sem láttak? –
kérdezte Harry. – Ebben a napszakban csak a nyugdíjasok és a
kismamák vannak itthon.
– Pedig a nyugdíjasok mindig mindent észrevesznek.
– Úgy látszik, ezek nem.
Már ha egyáltalán történt olyasmi, amit érdemes lett volna
észrevenni. Amit érdemes lett volna észrevenni. Harry nem tudta
miért, de a megjegyzés nyomán valami újra motoszkálni kezdett az
agya hátuljában. A biciklis kölykök már eltűntek. Felsóhajtott. –
Na, induljunk!

Hetvenkilencedik fejezet
Rendőrkapitányság, 2000. május 12.

Amikor Harry belépett az irodába, Halvorsen épp a telefonon lógott.

312
A fiatal rendőr kagylóval a fülén elpantomimezte Harrynak, hogy
épp egy informátorral beszél. Harry ebből arra következtetett, hogy
még mindig a titokzatos continentalbeli nőt keresi, ami egyben azt
is jelentette, hogy a külügyminisztériumban nem járt sikerrel. Az
irodában a Halvorsen asztalán felhalmozott archív másolatokon
kívül nem volt más irat, a Märklin–ügy anyagait kivéve mindent
kipucoltak a szobából. – Nem, persze. És hívjon, ha hall valamit,
rendben? – tette le Halvorsen a telefont.
– Utolérte Aunét? – kérdezte tőle Harry. Halvorsen bólintott, és
felmutatta két ujját. Két óra. Harry az órára pillantott. Aune húsz
perc múlva itt lesz. – Szerezzen nekem egy képet Edvard
Moskenről – kérte Harry, felkapta a telefonkagylót, és beütögette
Sindre Fauke számát, akivel korábban megbeszélték, hogy
háromkor együtt kávéznak. Ezután tájékoztatta Halvorsent Signe
Juul eltűnéséről. – Maga szerint köze lehet a Brandhaug–ügyhöz? –
kérdezte Halvorsen. – Nem tudom, de emiatt csak még fontosabb,
hogy beszélhessek Aiméval.
– Miért? – Mert az egész kezd egyre inkább egy őrült művére
hasonlítani. Akkor viszont útmutatóra lesz szükségünk.

Aune több szempontból is nagy ember volt. Jelentős túlsúllyal

rendelkezett, majdnem két méter magas volt, s szakterületén belül
az ország legkiválóbb pszichológusaként tartották számon. A
pszichopátia ugyan nem tartozott a szakterületéhez, de Aune okos
ember volt, és más ügyekben is Harry segítségére volt már. Nyílt,
barátságos arca láttán Harrynak gyakran eszébe jutott, hogy Aune
valójában túlságosan emberi, sebezhető és normális ahhoz, hogy a
lélek rút csataterén tevékenykedjen anélkül, hogy saját maga ne
szenvedne kárt. Amikor erre rákérdezett, Aune azt válaszolta, hogy
természetesen semmi nem múlik el nyomtalanul, de hát ezzel
mindenki így van.
A pszichológus feszült figyelemmel hallgatta végig Harryt Hallgrim
Dale megkéseléséről, Ellen Gjelten meggyilkolásáról és a Bernt
Brandhaug ellen elkövetett merényletről. Harry mesélt neki Even
Juulről is, aki szerint egy egykori frontkatona állhat az ügy
hátterében, majd az elméletéről, amit az a körülmény is alátámaszt,
hogy Brandhaugot egy nappal a Dagbladetben megjelent
313
nyilatkozata után gyilkolták meg. Végül beszámolt Signe Juul
eltűnéséről is. Ezután Aune gondolkodóba esett, hümmögött,
miközben felváltva bólogatott és rázta a fejét.
– Sajnos nem tudom, mennyire leszek a segítségetekre – mondta
végül. – Az egyetlen szál, amin el tudok indulni, az a tükörre írt
üzenet. Leginkább névjegykártyára emlékeztet, ami a
sorozatgyilkosok körében egészen megszokott dolog, különösen a
sokadik gyilkosság után, amikor már kezdik biztonságban érezni
magukat, és a rendőrség provokálásával akarják a feszültséget
növelni.
– Aune, ez az ember beteg?
– Hogy valaki beteg–e, az nagyon relatív.
Mindannyian betegek vagyunk. A kérdés inkább az, hogy a
társadalmi elvárások tekintetében hogyan működünk. Önmagában
egyetlen cselekedet sem tekinthető valamely betegség tünetének,
mindig meg kell vizsgálnunk a kontextust, amelyben a tetteket
végrehajtották. Az indulatokat a középagy kontrollálja, ami többek
között abban is megakadályoz bennünket, hogy meggyilkoljuk
embertársainkat.
Ez is csupán az evolúció során létrejött sajátosságaink egyike, ami
arra szolgál, hogy megóvjuk saját fajunkat. De ha az ember elég
energiát fektet abba, hogy leküzdje ezt a gátlást, akkor az előbb–
utóbb meggyengül. Mint például a katonák esetében. De ha te vagy
én kezdenénk el hirtelen embereket gyilkolni, akkor nagy esélye
volna, hogy ránk mondják: betegek vagyunk. De olyan esetekben,
amikor az ember mondjuk bérgyilkos vagy... ami azt illeti, rendőr,
nem feltétlenül erről van szó.
– Tehát egy katona esetében, aki mondjuk a háború idején a fronton
harcolt, ez a küszöb ami megakadályozza, hogy embert öljön,
lényegesebben alacsonyabban fekszik, mint egy másik személy
esetében? Mármint, ha azt feltételezzük, hogy pszichésen
mindketten egészségesek.
– Igen is, meg nem is. Egy katona arra van kiképezve, hogy háborús
szituációban gyilkoljon, és ha ez a gátlás nincs a helyén, akkor
valószínűleg úgy érzi, hogy a gyilkosságokat valójában háborús
kontextusban hajtja végre. – Vagyis úgy érzi, hogy még mindig a
háborúban harcol?
314
– Tulajdonképpen igen. De ha ez a helyzet áll fenn, akkor az illető
egyik gyilkosságot a másik után fogja elkövetni anélkül, hogy
orvosi értelemben beteg lenne. Vagyis nem több mint egy
közönséges katona.
Ebben az esetben csupán eltérő valóságfelfogásról beszélhetünk, és
ezen a ponton mindannyian nagyon vékony jégen táncolunk.
– Hogyhogy? – kérdezte Halvorsen.
– Ki határozza meg, hogy mi az igaz és valóságos, erkölcsös vagy
erkölcstelen? A pszichológusok? A bírók? A politikusok? – Hát –
jegyezte meg Harry legalábbis valami ilyesmin igyekeznek.
– Pontosan – mondta Aune. – De ha te úgy érzed, hogy a
döntéshozók önkényes vagy igazságtalan ítéleteket hoznak, akkor a
szemedben el fogják veszíteni morális tekintélyüket. Ha valakit
például azért zárnak börtönbe, mert egy teljesen legális párt tagja,
akkor fellebbezni fog. Úgymond fellebbviteli fórumhoz fordul.
– Isten az én bírám. Aune bólintott.
– Szerinted, mit akar ezzel mondani?
Azt jelentheti, hogy meg akarja magyarázni a tetteit. Hogy
mindezek ellenére, szüksége van arra, hogy megértsék. Tudod, a
legtöbb ember így működik.

Harry Faukéhoz menet beugrott a Schrøderbe. Teljes reggeli pangás

volt, Maja a tévé alatti asztalnál ücsörgött és újságot olvasott. Harry
megmutatta neki Edvard Mosken fotóját, amit Halvorsen
elismerésre méltóan rövid idő alatt szerzett be. Valószínűleg ahhoz
a hatósághoz fordult, amelyik két évvel ezelőtt kiállította Mosken
nemzetközi jogosítványát. – Ezt a ráncos pofát mintha már láttam
volna – mondta Maja. – De hogy hol és mikor? Elképzelhető, hogy
megfordult itt néhányszor. De az biztos, hogy nem túl gyakori
vendég.
– Van itt esetleg más, aki beszélhetett vele?
– Te aztán jókat tudsz kérdezni, Harry...
Valaki szerdán fél egy körül az itteni nyilvános készülékről
telefonált. Gyanítom, hogy nem fogsz rá emlékezni, de előfordulhat,
hogy ez a személy volt az? Maja vállat vont. – Persze. De ennyi
erővel akár a Mikulás is lehetett volna. Tudod, hogy megy ez,

315
Harry. A Vibes gate felé vezető úton Harry rátelefonált
Halvorsenre, hogy kerítse elő Edvard Moskent.
– Tartóztassam le? – Nem, dehogy. Csak ellenőrizze az alibijét a
Brandhaug–gyilkosság és Signe Juul mai eltűnésének idejére.
Sindre Fauke arca egészen szürke volt, amikor ajtót nyitott.
– Tegnap felbukkant az egyik barátom egy üveg whiskyvel –
magyarázkodott, és vágott egy grimaszt. – Nem vagyok már ehhez
hozzászokva. Persze, ha újra hatvanéves lehetnék... Elnevette magát
és bement, hogy levegye a tűzhelyről a füttyögő kávéfőzőt.
– Olvastam ennek a külügyminisztériumi tanácsosnak a
meggyilkolásáról – kiabált ki a konyhából. – Azt írták, hogy a
rendőrség nem zárja ki annak a lehetőségét, hogy a gyilkosságnak
köze lehet a frontkatonákról szóló nyilatkozatához. A VG szerint a
neonácik állnak az ügy hátterében. Tényleg ezt gondolják?
– Az újság lehet, hogy ezt hiszi. Mi nem hiszünk semmit, ezért nem
is zárunk ki semmit. Hogy halad a könyve? – Most egy kicsit
döcögősen. De ha kész leszek vele, fel fogja majd nyitni néhány
ember szemét. Legalábbis ezt mondogatom magamnak az ilyen
napokon, mint ez a mai, hogy lendületbe jöjjek. Fauke letette a
kávéskannát az asztalra, és lezökkent a fotelbe. Egy rongyot csavart
a kanna köré, ez még egy régi trükk a frontról, mondta ravasz
mosollyal. Láthatóan abban reménykedett, hogy Harry rákérdez,
hogyan is működik a dolog, de vendégének most kevés ideje volt.
– Even Juul felesége eltűnt – mondta.
– A mindenit! Csak nem otthagyta a férjét?
– Nem hinném. Ismeri az asszonyt?
Valójában sosem találkoztam vele, de jól emlékszem a házasságuk
körüli felhördülésre. Merthogy az asszony a fronton szolgált. Mi
történt? Harry elmesélte a telefonhívást és az eltűnést.
– Ennél többet mi sem tudunk. Abban reménykedtem, hogy maga
talán ismerte az asszonyt, és lesz valami ötlete. – Sajnálom, de...
Fauke kezében megállt a kávéscsésze. Eltöprengve nézett maga elé.
– Mit mondott, mi volt a tükörre írva?
– Isten az én bírám – ismételte meg Harry.
– Hm.
– Min gondolkodik?

316
Még én sem tudom pontosan – válaszolta Fauke, és megdörzsölte
borostás állát. – Csak nyugodtan, ki vele! – Azt mondta, hogy talán
magyarázatot akar adni. Azt akarja, hogy megértsék. – Igen? Fauke
odalépett a szekrényhez, leemelt egy vaskos könyvet, és lapozgatni
kezdett. – Pontosan – mondta. – Ahogy gondoltam. Odanyújtotta
Harrynak a könyvet. Egy bibliai lexikon volt.
– A Daniel alatt nézze meg.
Harry pillantása lefelé száguldott az oldalon, amíg el nem jutott a
névhez: „Daniel. Héber. Isten az én bírám." Felpillantott Faukéra,
aki éppen újra felemelte a kannát, hogy kávét töltsön.
– Maga egy szellem után nyomoz, Hole.

Nyolcvanadik fejezet
Parkveien, Uranienborg, 2000. május 12.

Johan Krohn az irodájában fogadta Harryt. A háta mögötti

könyvespolcok jogi lapok barna bőrbe kötött évfolyamaitól
rogyadoztak. Különös kontrasztot alkottak az ügyvéd gyerekes
vonásaival.
– Jó ideje nem találkoztunk már – mondta és intett Harrynak, hogy
foglaljon helyet. – Magának aztán kiváló a memóriája – állapította
meg Harry. – Valóban, a memóriámmal minden a legnagyobb
rendben. Sverre Olsen. Nem volt könnyű dolguk. Nagy kár, hogy a
bíróság nem volt képes a szabályokhoz tartani magát.
– Nem emiatt jöttem – mondta Harry.
– Egy szívességet szeretnék kérni magától.
Kérni ingyen lehet – mondta Krohn, és egymáshoz illesztette
ujjhegyeit. Harryt egy felnőtt szerepet játszó gyerekszínészre
emlékeztette. – Egy fegyver után nyomozok, ami illegálisan került
be az országba, és okom van feltételezni, hogy Sverre Olsen
valamilyen módon benne volt a dologban. Miután ügyfele már nincs
életben, nem sérti meg a titoktartási kötelezettséget, ha
rendelkezésünkre bocsát némi információt. Ez segíthetne nekünk
tisztázni Bernt Brandhaug meggyilkolásának ügyét, akit ezzel a
fegyverrel lőttek le. Ez már egészen biztos. Krohn savanyú arccal
mosolygott.

317
– Jobban örülnék, ha rám bízná, hogy eldöntsem, meddig tart a
titoktartási kötelezettségem. Ez ugyanis nem évül el automatikusan
az ügyfél halálával. Ráadásul, amint látom, meg sem fordult a
fejében, hogy micsoda arcátlanság éppen hozzám fordulni azok
után, hogy lelőtték az ügyfelemet.
– Próbálom az érzelmeket figyelmen kívül hagyni, és
professzionálisan viselkedni – felelte Harry. – Akkor igyekezzen
egy kicsit jobban, ha szabad kérnem! – Krohn hangja, ha lehet, még
jobban elvékonyodott, amikor felemelte. – Ez ugyanis nem
kimondottan professzionális. Éppen annyira nem az, mint valakit a
saját otthonában lelőni.
– Jogos önvédelem volt – mondta Harry.
– Formaság – legyintett Krohn.
Tapasztalt rendőr volt, tisztában kellett volna lennie azzal, hogy
Olsen labilis, és nem lehet ilyen váratlanul beállítani hozzá. Azt a
rendőrt vád alá kellett volna helyezni. Harry ezt nem hagyhatta szó
nélkül.
– Teljes mértékben egyetértek magával. Mindig szomorú, ha egy
bűnöző formalitások miatt kerül szabadlábra. Krohn kettőt
pislogott, mire leesett neki, hogy Harry mire céloz. – A jogi formula
egészen más, biztos úr – mondta. – Az, hogy az esküt a
tárgyalóteremben kell letenni, talán részletkérdésnek tűnik, de
jogbiztonság nélkül...
– Főtiszt a rendfokozatom – Harry nagyon ügyelt, hogy lassan és
halkan beszéljen. – És a jogbiztonság, amiről maga beszél, az egyik
kolléganőm életébe került. Ellen Gjelten. Vésse csak jól az
emlékezetébe, ha már olyan átkozottul büszke rá. Ellen Gjelten. 28
éves volt. Az oslói rendőrség legnagyobb nyomozótehetsége.
Szétzúzott koponya. Borzalmas halál. Harry feláll, és teljes
százkilencven centijével Krohn íróasztala fölé hajolt. Látta, ahogy
Krohn vékony keselyűnyakán fel s alá liftezik ádámcsutkája, ő
pedig két hosszú másodpercre megengedte magának azt a luxust,
hogy kiélvezze a fiatal védőügyvéd szemében tükröződő rettegést.
Aztán egy névjegykártyát dobott az asztalra. – Hívjon fel, ha úgy
döntött, hogy véget ért a titoktartási kötelezettsége – vetette oda.
Már félig kinn volt az ajtón, amikor Krohn hangja megállította:
– Közvetlenül a halála előtt felhívott.
318
Harry megfordult. Krohn felsóhajtott: – Valamitől nagyon félt.
Sverre Olsen folyton rettegett. Magányos volt és halálosan rémült.
– Ki nem az? – morogta Harry.
– Megmondta, kitől fél?
– Valami Hercegtől.
– Csak így hívta: a Herceg.
– És azt elmondta, miért retteg?
– Nem.
Csak annyit mondott, hogy ez a Herceg valami felettese, aki azt az
utasítást adta neki, hogy kövessen el egy bűncselekményt. Azt
akarta tudni, büntetendő–e, ha valaki egy parancsot teljesít.
Szerencsétlen idióta.
– Miféle parancsot?
– Ezt nem említette.
– Mondott még valamit ezen kívül?
Krohn a fejét rázta. – Hívjon fel bármikor, ha eszébe jut valami –
mondta Harry. – Még valami, főtiszt. Ha azt gondolja, hogy
nyugodtan tudok aludni azzal a tudattal, hogy felmenttettem azt a
férfit, aki megölte a kolléganőjét, nagyon téved. De Harry addigra
már elment.

Nyolcvanegyedik fejezet
Herbert's Pizza, 2000. május 12.

Harry felhívta Halvorsent, hogy találkozzanak a Herbert'sben. A

helyiségben szinte csak ők voltak, és egy ablak melletti asztalhoz
telepedtek. Leghátul a sarokban egy fickó ült, hosszú katonai
kabátban és Hitler–bajusszal, csizmás lábát egy másik széken
nyugtatta. Úgy nézett ki, mint aki világrekordot készül felállítani
unatkozásból. Halvorsen rábukkant Edvard Moskenre, de nem
Drammenben.
– Nem vette fel az otthoni telefonját, úgyhogy a tudakozótól
megszereztem a mobilszámát. Kiderült, hogy Oslóban volt. Van egy
lakása Rodeløkka városrészben a Tromsøgatén, itt lakik, amikor a
Bjerkén van.

319
– A Bjerkén? – Az ügetőn. Úgy fest, minden pénteken és
szombaton ott van. Azt mondta, játszik egy kicsit, jól érzi magát. És
hogy van egy közös lova három másik fickóval együtt. A pálya
mögötti istállóban találkoztam vele.
– Mondott még valamit? – Hogy amikor Oslóban tartózkodik,
délelőttönként néha ellátogat a Schrøderbe. Azt mondta, hogy
fogalma sincs róla, ki az a Bernt Brandhaug, és hogy egész biztosan
nem hívta fel a lakását. Azt viszont tudta, hogy Signe Juul kicsoda,
emlékezett rá még a frontról.
– És mi a helyzet az alibijével? Halvorsen egy Hawaii Tropic pizzát
rendelt ananásszal és pepperónival. – Azt mondta, hogy az ügetőn
töltött időtől eltekintve, egész héten egyedül volt a tromsögatai
lakásában. Akkor is ott volt, amikor Brandhaugot meggyilkolták, és
ma reggel is. – Aha. És milyennek tűnt, amikor ezt válaszolta
magának?
– Hogy érti ezt?
– Elhitte neki, amit válaszolt?
– Hát, igen is, meg nem is...
– Gondolkodjon, Halvorsen, nem kell megijedni.
Mondja bátran, amit érez, nem fogom maga ellen fordítani.
Halvorsen az asztalt nézte, és az étlapot piszkálta. – Hát, ha Mosken
hazudott, akkor annyi biztos, hogy kötélből vannak az idegei. Harry
felsóhajtott:
– Gondoskodna róla, hogy Mosken megfigyelés alá kerüljön? Éjjel–
nappal két embert akarok a lakása elé. Halvorsen bólintott, és
telefonálni kezdett. Harry Møller hangját hallotta, miközben a
sarokban üldögélő neonáci asztala felé sandított. Vagy minek is
nevezik magukat. Nemzetiszocialisták. Nemzetidemokraták. Éppen
most kapott egy szociológiai diplomamunkát az egyetemről, aminek
a szerzője arra a következtetésre jutott, hogy az országban kereken
ötvenhét neonáci él. Amikor a pizza megérkezett, Halvorsen kérdő
tekintettel pillantott Harryra.
– Egyen csak – mondta Harry.
– A pizza nem nekem való.
A sarokban gubbasztó katonai kabát időközben társaságot kapott
egy rövid, zöld combat dzseki személyében. Kezet fogtak, és a két
rendőr asztala felé pillantottak.
320
– Még valami – szólalt meg Harry. – Linda az NBSZ–ből azt
mondta, hogy létezik egy SS–archívum Kölnben, ami a hetvenes
években részben leégett, de előfordulhat, hogy vannak anyagaik
olyan norvég katonákkal kapcsolatban, akik német oldalon
harcoltak. Menetparancsok, kitüntetések, rendfokozatok, ilyesmi.
Szeretném, ha odatelefonálna, és megnézné, hátha akad valami
Daniel Gudesonról. És Gudbrand Johansenről. – Igenis, főnök –
mondta Halvorsen pizzával teli szájjal.
– Csak ezt még befejezem. – Addig én elcsevegek azzal a két
fiatalemberrel – emelkedett fel Harry a székről. Harrynek sosem
merültek fel aggályai azzal kapcsolatban, hogy a magasságát
pszichológiai előnyök megszerzésére vesse be munkája során. És
bár adolfbajusz úgy pillantott fel Harryra, mintha rettenetesen nagy
erőfeszítésébe kerülne, ő tudta, hogy a jéghideg tekintet mögött
ugyanaz a félelem bújik meg, amit Krohn esetében is felfedezett.
Csak ez a fickó gyakorlottabban palástolta. Hariy kihúzta a széket
adolfbajusz csizmája alól, ami hangos csattanással ért földet.
– Bocs – mondta Harry.
– Azt hittem, hogy szabad a szék.
– Hülye seggfej – morogta adolfbajusz.
A combat dzseki tetején lévő tar koponya megfordult. – Úgy van –
hagyta rá Harry. – Esetleg faszkalap. Baromarcú. Fatökű. Nem, ez
már túl barátságosan hangzik. És mi van a the man megszólítással?
Az elég nemzetközi, nem? – Zavarunk, vagy mi a franc van? –
kérdezte a katonai kabát.
– Igen, piszkosul zavartok – válaszolta Harry. – Már elég régen.
Adjátok át a Hercegnek szívélyes üdvözletemet. Üzenem, hogy
Hole visszajött, hogy egy kicsit beleköpjön a levesetekbe. Holétől a
Hercegnek, érthető voltam? A combat dzseki kissé bambán meredt
rá. Aztán a katonai kabát meglehetősen kócos fogsorát kivillantva,
teli szájjal röhögni kezdett.
– Te most Haakon Magnusról hadoválsz, vagy ki a francról? –
kérdezte. Combat dzsekinek is leesett a poén, úgyhogy már ketten
vihogtak.
– Ja, vagy úgy – konstatálta Harry. – Ha ti egyszerű közlegények
vagytok, akkor fogalmatok sem lehet róla, ki az a Herceg. Akkor

321
viszont a közvetlen feletteseiteknek adjátok át az üzenetet.
Remélem, ízlik a pizza, fiúk.
Harry visszament Halvorsenhez, miközben végig a hátában érezte a
másik kettő tekintetét. – Nyomja befelé – mondta Halvorsennek, aki
épp egy hatalmas szelet pizzát emelt a szájához. – Aztán húzzunk
el, mielőtt még több szemetet gyártok a személyi aktámba.

Nyolcvankettedik fejezet
Holmenkollåsen, 2000. május 12.

Ez volt idáig a legmelegebb tavaszi este. Harry letekert ablakok

mellett vezetett, a finom szél az arcát és haját simogatta. A
Holmenkollåsenről belátta az egész Oslo–fjordot, a zöldesbarna
kagylóként előbukkanó szigeteket és a szezon első fehér vitorláit,
melyek a part felé tartottak. Néhány hagyományosan pirosba
öltözött, frissen érettségizett vizelt az út szélén egy pirosra mázolt
busz mellett, amelynek a hangszóróiból üvöltött a zene:
Won't – you – be my lover...43 Egy térdnadrágos idősebb hölgy
ballagott lefelé az úton, anorákkal a derekán és fáradt mosollyal az
arcán. Harry a nő háza alatt parkolt le. Nem akart felhajtani az
autóbejáróra, bár nem igazán tudta, miért – talán kevésbé tolakodó,
ha itt lenn áll meg. Ami persze meglehetősen nevetséges volt,
tekintve, hogy bejelentés nélkül állít be. Félúton járt a felhajtón,
amikor megszólalt a telefonja. Halvorsen volt az, a hazaárulók
anyagait tároló archívumból hívta. – Semmi – jelentette. – Ha
Daniel Gudeson valóban életben van, sosem ítélték el hazaárulásért.
– És Signe Juul?
– Ő két év büntetést kapott.
– De néhány hónappal megúszta.
Egyéb érdekes? – Semmi – és hamarosan ki is dobnak innen, mert
zárnak. – Menjen haza aludni! Hátha holnap rábukkanunk valamire.
Harry megérkezett a lépcső aljához, s éppen át akarta ugrani a
fokokat, amikor kinyílt az ajtó. Megtorpant. Rakel állt előtte,
gyapjúpulóverben és farmerben, kócos hajjal és a szokásosnál is
sápadtabb arccal. Harry megpróbálta a viszontlátás örömének a
szikráját felfedezni a szemében, de nem talált semmit. Viszont azt a

322
semleges udvariasságot sem, amitől annyira rettegett. Rakel szeme
tulajdonképpen nem fejezett ki semmit. – Hangokat hallottam
kintről – szólalt meg. – Gyere be! A nappaliban Oleg gubbasztott
pizsamában, és a tévét bámulta.
– Szevasz, vesztes! – köszönt neki Harry.
– Nem a Tetrist kellene gyakorolnod?
Oleg dünnyögött valamit anélkül, hogy felpillantott volna. – Mindig
elfelejtem, hogy a gyerekek nem értik az iróniát – szabadkozott
Harry Rakelre pislogva.
– Hol voltál? – kérdezte Oleg. – Hol voltam? – Harry egy csöppet
megzavarodott, amikor észrevette Oleg vádló tekintetét. – Hogy
érted ezt? Oleg vállat vont. – Kérsz kávét? – kérdezte Rakel. Harry
bólintott, aztán Oleg mellé telepedve némán bámulta az antilopok
véget nem érő vándorlását a Kalahári sivatagban, miközben Rakel a
konyhában csörömpölt. Eltartott egy ideig – a kávé és a vándorlás
is.
– Ötvenhatezer – közölte végül Oleg.
– Lódítasz – válaszolta Harry.
– Az összesített pontlista tetején állok!
– Na, hozd ide, hadd lássam!
Oleg felugrott, és kinyargalt a nappaliból, Rakel pedig belépett a
kávéval és leült Harryval szemben. Harry magához ragadta a
távirányítót, és lehalkította a dübörgő paták hangját. Végül Rakel
törte meg a csendet.
– És mit csinálsz idén a nemzeti ünnepen?
– Szolgálatban leszek. De ha ez egy meghívás akart lenni, akkor
eget–földet megmozgatok... Rakel elnevette magát és leintette.
– Bocs, csak társalogni próbálok.
– Beszéljünk valami másról!
– Beteg vagy? – kérdezte Harry.
– Ez egy hosszú történet.
– Csak tudsz rá szakítani egy kis időt.
– Miért jöttél vissza, Harry?
– Brandhaug miatt.
– Akivel furcsa mód éppen itt beszélgettem.
– Na igen, az élet tele van abszurd véletlenekkel.

323
Mindenesetre elég abszurd ahhoz, hogy az ember még egy
regényben se találkozzon hasonlóval. – Még a felét sem tudod,
Harry. – Hogy érted ezt? Rakel mélyet sóhajtott, és a teáját
kavargatta.
– Mi az? – szólalt meg Harry. – Ma este az egész család csak kódolt
üzenetekben hajlandó kommunikálni? A nő nevetni próbált, de
inkább szipogásnak hangzott. Tavaszi nátha, gondolta Harry.
– Én... ez...
Rakel még néhányszor belefogott, de nem sikerült semmit
mondania. A teáskanál egyre csak körözött a csészében. Harry a nő
válla fölött hirtelen egy antilopot pillantott meg, amit egy krokodil
lassú kegyetlenséggel a folyóba ráncigált.
– Borzalmas volt – mondta Rakel.
– És annyira vágyódtam utánad.
Harry felé fordult, aki csak most vette észre, hogy sír. A
könnycseppek végiggördültek az arcán, és az álla alatt gyülekeztek.
Meg sem próbálta megállítani őket.
– Én... – kezdte Harry, és ennél többet nem is volt képes kinyögni,
mert már egymás karjaiban voltak. Úgy kapaszkodtak a másikba,
mintha az életük függött volna ettől az öleléstől. Harry remegett.
Csak ennyit, gondolta. Nekem ennyi teljesen elég. Hogy a
karjaimban tarthatom. – Mama! – harsant a kiáltás az emeletről.
– Hová lett a Game–boy? – A komód egyik fiókjában van – kiabálta
vissza Rakel remegő hangon.
– Kezdd a felső fióknál!
– Csókolj meg! – suttogta Harrynak.
– De Oleg bármikor...
– Az az izé nem a komódban van.
Amikor Oleg letrappolt a lépcsőn, hóna alatt a Gameboyjal, amit
végül a játékosládában talált meg, először észre sem vette a
nappaliban uralkodó hangulatot, és csak nevetett Harry aggodalmas
hümmögésén, amivel a férfi a legfrissebb pontállást tanulmányozta.
Aztán amikor Harry nekiült, hogy megdöntse Oleg rekordját,
hirtelen a gyerek hangját hallotta maga mögött: – Miért néztek
olyan furcsán? Harry Rakelre pillantott, akinek meglehetősen
nehezére esett, hogy komoly maradjon. – Mert annyira kedveljük
egymást – mondta Harry, és három teljes sort számolt fel egyetlen
324
hosszú, vékony elemmel. – És mert a rekordodnak hamarosan híre–
hamva sem lesz, vesztes. Oleg nevetve hátba vágta Harryt.
– Felejtsd el, vesztes, esélyed sincs rá!

Nyolcvanharmadik fejezet
Harry lakása, 2000. május 12.

Harry egyáltalán nem érezte vesztesnek magát, amikor éjfél körül

bezárta maga mögött lakása ajtaját, és látta, hogy az üzenetrögzítő
pirosan pislog. Miután Rakel lefektette Oleget, teát ittak, és a nő azt
mondta, hogy egy nap majd elmesél neki egy hosszú történetet.
Amikor már nem lesz ennyire nyúzott. Harry azt mondta, hogy talán
pihenésre lenne szüksége, amivel Rakel egyet is értett. –
Mindhármunknak el kellene utaznunk – javasolta Harry.
– Amikor ez az ügy lezárul végre.
– Rakel végigsimított az arcán.
– Ilyesmivel nem viccelj, Hole.
– Ki viccel itt?
– Most képtelen vagyok erről beszélni.
Nyomás haza, Hole! A folyosón még egyszer megcsókolták
egymást, Harry még most is érezte a nő ajkának ízét. Anélkül, hogy
felkapcsolta volna a villanyt, zokniban beosont a nappaliba, és
lenyomta a rögzítőn a play gombot. Sindre Fauke hangja betöltötte
a sötétséget.
– Itt Fauke. Gondolkodtam néhány dolgon. Ha Daniel Gudeson
több egy szellemnél, akkor csak egy ember van a világon, aki meg
tudja fejteni ezt a talányt. Ez pedig az a személy, akivel együtt
voltak őrségben azon a bizonyos szilveszter éjszakán, amikor
Danielt lelőtték: Gudbrand Johansen. Meg kell találnia Gudbrand
Johansent, Hole.
Egy kattanás hallatszott, ami azt jelezte, letették a kagylót, majd egy
sípolás. Miközben Harry a következő kattanásra várt, meglepődve
tapasztalta, hogy még egy üzenet van a rögzítőn:
– Halvorsen. Fél tizenkettő. Épp most hívott az egyik rendőr, akit
Moskenre állítottunk. Hosszasan várakoztak Mosken lakása előtt,
de a férfi nem ment haza. Aztán megpróbálták felhívni a drammeni

325
lakásán, hátha ott felveszi, de nem jártak sikerrel. Az egyik fiú
kiment az ügetőre, de már zárva volt, a villanyok sem égtek. Kértem
őket, hogy legyenek még türelemmel, és körözést adtam ki Mosken
autójára. Csak hogy tudjon róla. Viszlát holnap! Új sípolás. Új
üzenet. Új rekord Harry rögzítőjén.
– Megint Halvorsen. Lassan teljesen szenilis leszek, a másik
dologról teljesen megfeledkeztem. Úgy tűnik, végül mégiscsak ránk
mosolygott egy kicsit a szerencse. A kölni SS–archívumban nem
volt semmi sem Gudesonról, sem Johansenről, de azt javasolták,
hogy forduljak Berlinben a központi Wehrmacht–archívumhoz. Ott
aztán találtam egy igazi morgós medvét, aki közölte velem, hogy a
reguláris német hadseregben csak nagyon kevés norvég szolgált. De
miután elmagyaráztam neki a dolgot, azt mondta, utánanéz, hátha
ráakad valamire. Egy idő múlva visszahívott, és azt mondta, hogy
mint azt előre sejtette, az égvilágon semmit sem talált Daniel
Gudesonról. Rábukkant viszont néhány irat másolatára, melyek egy
bizonyos Gudbrand Johansenről szólnak, aki valóban norvég volt.
Ezekből kiderül, hogy Johansent 1944–ben átirányították a Waffen–
SS–től a Wehrmachthoz. A másolatokon pedig az a megjegyzés
szerepel, hogy az iratok eredetijét 1944 nyarán Oslóba küldték, ami
emberünk szerint azt jelentheti, hogy Johansent oda rendelték. Ezen
kívül rábukkant egy orvos leveleire is, aki Johansen
betegállományba vételét írta alá. Bécsben. Harry lezökkent a
nappaliban található egyetlen székre.
– Az orvos neve Christopher Brockhard volt, és a II. Rudolf
Kórházban dolgozott. Utánakérdeztem a bécsi rendőrkapitányságon,
ahol azt mondták, hogy a kórház a mai napig működik. Megadták
nekem vagy húsz, még ma is élő személy nevét és telefonszámát,
akik a háború idején a kórházban dolgoztak. Ezek a teutonok aztán
tudnak archiválni, gondolta Harry.
– Úgyhogy nekiálltam telefonálni. Csak ne lenne ilyen átkozottul
gyenge a németem! Halvorsen nevetése recsegősen visszhangzott a
hangszóróból.
– Nyolc emberrel beszéltem, mire ráakadtam egy ápolónőre, egy
hetvenöt éves hölgyre, aki emlékezett Gudbrand Johansenre. Azt
mondta, nagyon jól emlékszik rá. Holnap megkapja a telefonszámát
és a címét. A neve egyébként Mayer. Helena Mayer. A sercegő
326
csendet sípszó követte, majd egy kattanás, ami azt jelezte, hogy a
lejátszó megállt.

Harry Rakelről álmodott, a vállgödrébe temetett arcáról, erős

kezéről és az egyre csak hulldogáló tetrisfigurákról. Az éjszaka
közepén azonban Sindre Fauke hangjára ébredt, ami olyan
valóságosnak tűnt, hogy még körül is nézett a sötétben:
– Meg kell találnia Gudbrand Johansent!

Nyolcvannegyedik fejezet
Akerhus erőd, 2000. május 13.

Éjjeli fél háromra járt, amikor az idős férfi leparkolt egy alacsony
raktárépület előtt, az Akerhusstrandán. Az utca annak idején fontos
közlekedési útvonal volt, de azután, hogy megnyitották a Fjellinje
alagutat, lezárták az Akerhusstranda egyik végét. Manapság már
csak a kikötő dolgozói használják. Valamint a prostituáltak és
kuncsaftjaik, akik nyugodt helyet keresnek az üzlet zavartalan
lebonyolításához. Az út és a víz között csak néhány raktárépület
állt, a másik oldalon pedig az Akerhus erőd nyugati homlokzata
magasodott. Ha azonban valaki az Aker Bryggén állt volna egy
nagy fényerősségű távcsővel, ugyanazt látta volna, amit az öreg:
egy szürke kabát hátát, ami felcsúszott, valahányszor a férfi
előrelökte a csípőjét, és a válla fölött egy erősen kifestett és igen
részeg nő arcát, aki az erőd nyugati falának dőlt, közvetlenül az
ágyúk alatt. A párocska mindkét oldalán egy–egy reflektor állt,
melyek a sziklákat és az erőd falát világították meg felettük.
Kríegswehrmachtgefangnis44 Akerhus. Az erőd belső részét
éjszakánként lezárták, és bár sikerült bejutnia, túl nagy lett volna a
kockázata, hogy a kivégzőhelyen felfedezik. Senki sem tudta
pontosan, hány embert lőttek ott agyon a háború alatt, mindenesetre
kinn volt egy emléktábla az elesett norvég ellenállók neveivel. Az
öreg tudta, hogy legalább az egyikük közönséges bűnöző volt, aki
attól függetlenül, hogy melyik oldalról nézi az ember, rászolgált a
büntetésre. Ott lőtték le Vidkun Quislinget is, és mindenkit, akit a
háború után halálra ítéltek. Quislinget a lőportoronyban tartották

327
fogva. Az öreg gyakran eltűnődött rajta, erről kapta–e címét az a
könyv, amely részletekbe menően ismertette az évszázadok
kivégzési módszereit. Vajon az agyonlövés, vagyis a kivégzőosztag
általi golyózápor, ismertetése alatt a szerző tulajdonképpen Vidkun
Quisling kivégzését írta le? Arról az októberi napról számolt be,
amikor 1945–ben az árulót kivezették a vesztőhelyre, hogy
puskagolyókkal lyuggassák át a testét? Vajon valóban úgy volt,
ahogy a szerző leírta: kámzsát húztak a fejére, és egy fehér
papírlapot erősítettek a szíve fölé céltáblának? Négy vezényszó
hangzott el, mielőtt a lövések záporozni kezdtek? És a gyakorlott
lövészek tényleg olyan rosszul céloztak, hogy az orvosnak
sztetoszkóppal kellett megállapítania, hogy a halálraítéltet újra ki
kell végezni – akár négyszer–ötször, egészen addig, amíg az a
felületi sérülések miatt el nem vérzett? Az öreg kivágta a leírást a
könyvből.
A szürke kabátos férfi végzett, és már lefelé ereszkedett a töltésről
az autójához. A nő még mindig fenn állt a falnál, lerángatta a
szoknyáját, rágyújtott. A parázs felszikrázott, ahogy beleszívott a
cigarettába. Az öreg várt. Aztán a prostituált nemsokára eltaposta a
csikket, és elindult az erődöt körülvevő sáros ösvényen visszafelé a
vadászterületére, a Norges Bank körüli utcákba. Az öreg odafordult
a hátsó üléshez, ahol a kipeckelt szájú asszony megint azzal a
rettegő tekintettel meredt rá, amit minden alkalommai látott,
valahányszor foglya magához tért a dietil–éter okozta kábulatból.
Látta, ahogy a nő szája némán mozog.
– Ne félj már annyira, Signe – mondta, majd előrehajolt, és valamit
a nő köpenyének elejére erősített. Az asszony megpróbálta
előrehajtani a fejét, hogy lássa, mi az, de a férfi nem hagyta.
– Sétáljunk egy kicsit – mondta úgy, mint régen.
Kiszállt a kocsiból, kinyitotta a hátsó ajtót, kihúzta az asszonyt, és
maga elé lökte. A nő megbotlott, és térdre esett az út melletti
kavicsos talajon, de az öreg megragadta a kötelet, amivel az asszony
kezét összekötötte a háta mögött, és annál fogva felhúzta a földről.
Közvetlenül az egyik reflektor elé állította úgy, hogy a lámpa
egyenesen a szemébe világítson. – Maradj csak itt, elfelejtettem a
bort – mondta neki. – Vörös Riberios, emlékszel még rá, ugye?
Legyél nagyon csendben, különben...
328
Az asszonyt teljesen elvakította a fény, így a férfinak egészen az
arcába kellett nyomnia a kést, hogy észrevegye. Az éles fény
ellenére a pupillái olyan hatalmasra tágultak, hogy szinte az egész
szeme feketének látszott. Az öreg lement a kocsihoz és körülnézett.
A környék teljesen néptelen volt. Hallgatózott, de csupán a város
egyenletes moraját hallotta. Aztán kinyitotta a kocsi csomagtartóját.
Félrelökte a fekete szemeteszsákot, és érezte, hogy a kutya teste már
elkezdett benne megmerevedni. A Märklin–puska acélja tompán
csillogott. Kiemelte a csomagtartóból, és beült az első ülésre. Félig
letekerte az ablakot, a fegyvert rátámasztotta az üveg peremére.
Amikor felpillantott, látta, ahogy az asszony testének hatalmas
árnyéka kirajzolódik a tizenhatodik században épült sárgásbarna
falakon. Biztos volt benne, hogy az árnyékot akár még a
Nesoddenről is látni lehet. Gyönyörű.
Jobb kezével beindította a motort és gázt adott. Még utoljára
körülnézett, mielőtt a puska távcsövéhez emelte volna a szemét. A
távolság alig volt tizenöt méter, az asszony köpenye teljesen
kitöltötte a távcső lencséjét. Egy nagyon picit jobbra mozdította az
irányzékot, és a fekete kereszt megtalálta, amit keresett – a fehér
papírlapot. Aztán mély levegőt vett, és az ujja a ravaszra görbült.
Viszlát később – suttogta.

NYOLCADIK RÉSZ - JELENÉSEK

Nyolcvanötödik fejezet
Bécs, 2000. május 14.

Harry három másodpercet engedélyezett magának, hogy kiélvezze

nyakán és alkarján a hűvös bór érintését a Tyrolean Air ülésében.
Aztán újra gondolkodni kezdett.
Az alattuk elnyúló táj olyan volt, mint egy összefüggő zöld és sárga
rongyszőnyeg, a közepén pedig ott csillogott a Duna a napfényben,
mint egy barna, gennyes seb. A légikísérő éppen most jelentette be,
hogy hamarosan földet érnek Schwechaton, úgyhogy Harry
felkészítette magát.

329
Sosem volt különösebben odáig a repülésért, az utóbbi időben pedig
kifejezetten félni kezdett tőle. Ellen egyszer megkérdezte tőle, hogy
mitől fél. Attól, hogy lezuhan és meghal, mi mástól félne az ember
egy repülőgépen, válaszolta neki Harry. Mire Ellen felvilágosította,
hogy annak a valószínűsége, hogy egy repülőgépen haljon meg, egy
a harmincmillióhoz. Harry megköszönte a felvilágosítást, és azt
mondta, hogy akkor többé már nem is fog félni tőle.
Harry a légzésére koncentrált, és közben igyekezett figyelmen kívül
hagyni a motor felől érkező, gyorsan váltakozó hangokat. Hogy
lehet az, hogy a halálfélelem a korral egyre erősödik? Nem fordítva
kellene lennie? Signe Juul, aki már hetvenkilenc éves is elmúlt,
valószínűleg halálra volt rémülve. Az Akerhus erőd egyik őre talált
rá. Az egyik álmatlanságban szenvedő polgár értesítette őket
telefonon az Aker Bryggéről, hogy kiéghetett az egyik reflektor,
mire az ügyeletes kiküldte az egyik fiatal őrt, akit Harry két órával
később már ki is hallgatott. Az őr elmesélte, hogy amint közeledett,
egy élettelen nőt látott az egyik fényszórón feküdni, az ő teste
takarta el a fényt. Előszőr azt hitte, hogy egy drogos, csak akkor jött
rá, hogy egy idős nőről van szó, amikor közelebb ért, és meglátta
ősz haját és régimódi ruháját. A következő gondolata az volt, hogy
biztosan csak elájult, de aztán észrevette, hogy az asszonynak hátul
összekötötték a kezét. És csak amikor már majdnem mellette állt,
akkor látta meg a köpenyén tátongó lyukat. – Láttam a teljesen
szétroncsolódott gerincét – mondta Harrynek.
– Istenemre, tényleg láttam.
Aztán elmesélte, hogy támaszkodott neki egyik kezével a
sziklafalnak, miközben elhányta magát. Csak amikor a rendőrök
megérkeztek, leemelték a hölgyet a reflektorról és a fény újra
megvilágította a falat, akkor jött rá, mi volt az a ragacsos dolog,
amibe beletenyerelt. Meg is mutatta a kezét, mintha fontos lenne. A
helyszínelők megérkeztek, Weber Harryhoz lépett, és miközben
Signe Juul álomittas szemét vizsgálta, azt mondta, hogy itt aztán
nem az Isten volt a bíró, hanem az a másik fickó az legalsó szintről.
Az egyetlen tanú egy őr volt, aki a raktárépületeket ellenőrizte.
Negyed négykor látott egy autót kelet felé hajtani az
Akershusstradán. De mivel a kocsi fényszórója elvakította, sem a
típusát, sem a színét nem tudta megmondani. A pilóta érezhetően
330
emelkedni kezdett. Harrynak az a rémképe támadt, hogy a kapitány
éppen most fedezte fel, hogy az Alpok váratlanul felbukkant a
pilótafülke előtt. Úgy tűnt, mintha a Tyrolean Air gépe az összes
levegőt elveszítette volna a szárnyai alól, Harry pedig úgy érezte,
hogy a gyomra egészen felemelkedett. Önkéntelenül is felnyögött,
amikor a következő pillanatban a gép újra feljebb rándult, akár egy
gumilabda. A kapitány a hangosbemondón keresztül mondott
valamit németül és angolul a turbulenciáról.
Aune mindig azt mondja, a legbátrabb ember is érez néha félelmet.
Harry görcsösen kapaszkodott a karfába, és igyekezett ebben a
gondolatban vigaszra lelni. Egyébként éppen Aune volt az, aki
indirekt módon rábírta Harryt, hogy az első repülőgéppel Bécsbe
utazzon. Amikor az összes tényt megvizsgálta, azonnal kijelentette,
hogy az időtényezőnek lehet a legnagyobb jelentősége.
– Ha ez egy sorozatgyilkos, akkor kezdi elveszíteni a kontrollt –
mondta Aune. – Nem úgy, mint egy klasszikus, szexuális
indíttatásból gyilkoló sorozatgyilkos, aki kielégülést keres a
gyilkolásban, de minden egyes alkalommal ugyanolyan csalódott
lesz, s az esetek e miatt a frusztráció miatt lesznek egyre
gyakoribbak. Ez a gyilkos nyilvánvalóan nem szexuálisan motivált,
neki valamiféle beteg terve van, amit muszáj végrehajtania, és
egészen eddig óvatos volt és racionálisan cselekedett. Az, hogy a
gyilkosságok ennyire sűrűsödnek, és hogy ilyen nagy kockázatot
vállal annak érdekében, hogy kihangsúlyozza cselekedetei
szimbolikus voltát – mint például a legutóbbi, a kivégzésszerű
gyilkosság esetében az Akerhus erődnél –, arra enged következtetni,
hogy vagy legyőzhetetlennek érzi magát, vagy kezdenek kicsúszni a
kezéből a dolgok, és szépen belesodródik egy pszichózisba. – De az
is lehet, hogy még mindig mindent kézben tart – jegyezte meg
Halvorsen. – Hiszen egyetlen baklövést sem ejtett. Még mindig itt
állunk egyetlen nyom nélkül. És Halvorsennek ebben átkozottul
igaza volt. Az égvilágon semmi nyom nem volt a kezükben.
Mosken tisztázta magát. Amikor Halvorsen reggel próbaképpen
felhívta Drammenben, miután Oslóban a nyomát sem látták felvette
a telefont. Természetesen nem tudhatták, hogy igazat mondott–e,
amikor azt állította, hogy tizenegykor, az ügető bezárása után,
hazaindult Drammenbe, és fél tizenkettőre már otthon is volt. És
331
hogy nem csak hajnali fél négyre ért haza, miután lelőtte Signe
Juult.
Harry, bár nem fűzött hozzá nagy reményeket, hogy bármit is
megtudnak, megkérte Halvorsent, hogy hívja fel a szomszédokat,
hátha látta vagy hallotta valaki, amikor Mosken hazaérkezett.
Møllert pedig arra kérte, hogy beszéljen az államügyésszel egy, a
Mosken mindkét lakására vonatkozó házkutatási parancs érdekében.
Tisztában volt vele, hogy az érvelése gyenge lábakon áll, és emiatt
az államügyész alighanem azt fogja válaszolni, hogy legalább egy
kezdetleges bűnjelet akar látni, mielőtt hozzájárul. Nincs semmi
nyom. A helyzet kezdett kétségbeejtővé válni.
Harry behunyta a szemét. Azonnal Even Juul arca jelent meg előtte,
ahogy utoljára látta: szürkén, teljesen magába zárkózva. Görnyedten
ült a fotelben az irisveieni lakásban, és Burre pórázát szorongatta a
kezében.
Végül a kerekek elérték az aszfaltot, és Harry elégedetten
konstatálta, hogy ezúttal is a szerencsés harmincmillióhoz tartozott.
A sötét öltönyös, napszemüveges, bikanyakú rendőr, akit Bécs
rendőrfőkapitánya mint sofőrt, idegenvezetőt és egyben tolmácsot
bocsátott Harry rendelkezésére, az érkezési csarnokban ácsorgott
egy MR. HOLE feliratú A4–es lappal a kezében.
Fritzként mutatkozott be (valakit így is hívni kell, gondolta Harry),
majd egy sötétkék BMW–hez vezette Harryt, és a következő
pillanatban már északnyugati irányba süvítettek az autópályán a
városközpont felé, a fehér füstöt okádó gyárkémények és a jól
nevelt sofőrök mellett, akik engedelmesen jobbra húzódtak, amikor
Fritz beletaposott a gázba.
– A kémhotelben fog lakni – közölte Fritz.
– A kémhotelben?
– A régi, patinás Imperialban.
A hidegháború idején folyton ott szálltak meg az orosz és a nyugati
kémek. Jól mehet a rendőrfőkapitányuknak. Amikor a Kärntner
Ringhez értek, Fritz megszólalt.
– Az ott jobbra, a háztetők felett, a Stephansdom tornya. Szép, mi?
Itt is van a szálloda. Megvárom a kocsiban, amíg bejelentkezik. Az
Imperial recepciósa elmosolyodott, amikor észrevette, Harry milyen
elkerekedett szemmel nézelődik a hallban.
332
– Negyvenmillió schillinget fektettünk a felújításba, hogy pontosan
úgy nézzen ki, mint a háború előtt. 1944–ben szinte teljesen
szétbombázták, és néhány évvel ezelőttig még eléggé le volt
robbanva. Amikor a harmadik emeleten kiszállt a liftből, olyan puha
és süppedős volt a szőnyeg, hogy úgy érezte, mintha mocsárba
tévedt volna. A szoba nem volt különösebben nagy, viszont egy
legalább százévesnek tűnő, széles baldachinos ágy terpeszkedett
benne. Amikor kinyitotta az ablakot, a szemben lévő cukrászdából
péksüteményillat csapta meg az orrát. – Helena Mayer a
Lazarettegassén lakik – tájékoztatta a kocsiba visszaülő Harryt
Fritz, majd rádudált egy indexelés nélkül sávot váltó autóra. –
Özvegy, két felnőtt gyereke van. A háború végétől egészen
nyugdíjazásáig tanárként dolgozott.
– Ezek szerint beszélt már vele?
– Nem, de olvastam az aktáját.
A Lazarettegassei bérház valamikor bizonyára előkelő épület
lehetett. Mára azonban omladozott a vakolat a lépcsőházban, lépteik
csosszanásának visszhangjába pedig vízcsöpögés elegyedett. Helena
Mayer a negyedik emeleti lakás ajtajában várta őket. Életerőt
sugárzó, barna szeme mosolygott, miközben a sok lépcső miatt
szabadkozott. A bútorokkal kissé túlzsúfolt szobában mindenütt
nippek díszelegtek, az idős asszony feltehetőleg egész életében
gyűjtögette őket. – Üljenek csak le! Én magam inkább németül
beszélnék, de maguk nyugodtan beszéljenek angolul hozzám, meg
fogom érteni – mondta Harryhoz fordulva. Behozott a nappaliba
egy süteményestálcát.
– Strudel – mutatott a süteményre.
– Ínycsiklandozó – szolgálta ki magát Fritz.
– Tehát ön ismerte Gudbrand Johansent – kezdte Harry.
– Így van.
Pontosabban mi Úriásnak szólítottuk, mert ehhez ragaszkodott.
Először azt hittük, hogy a sérülése miatt egy kissé megzavarodott.
– Milyen sérülése volt? – Fejsérülés. Illetve a lába is megsebesült,
Brockhard doktornak kis híján amputálnia kellett. – De felépült, és
1944–ben Oslóba rendelték, ugye?
– Igen, így történhetett.
– Hogy érti azt, hogy így történhetett?
333
– Mivel eltűnt. Gondolom, Oslóban sem bukkant fel.
– Amennyire tudjuk, nem.
Mondja csak, mennyire ismerte ön Gudbrand Johansent? – Elég jól.
Közvetlen ember volt, és nagy mesélő. Azt hiszem, valamennyi
ápolónő beleszeretett egy kicsit.
– Maga is? Az asszony csilingelve felkacagott.
– Hogyne, én is. De ő nem engem akart.
– Nem?
Ó, mi tagadás, szép lány voltam annak idején – de nem ezen múlt a
dolog. Úriás egy másik nőt szeretett.
– Igen?
– Őt is Helenának hívták.
– Mi volt a teljes neve?
Az idős hölgy a homlokát ráncolta. – Helena Lang, ha jól
emlékszem. Éppen az ő szerelmük okozta a tragédiát. – Miféle
tragédiát? Az asszony csodálkozva nézett vendégeire.
– Hát nem ezért jöttek? – kérdezte.
– Nem a gyilkosság miatt?

Nyolcvanhatodik fejezet
A királyi palota parkja, 2000. május 14.

Vasárnap volt. Az emberek lassabban jártak–keltek, így az idős férfi

lépést tudott tartani velük. Az őrbódénál megállt. A fák lombjai épp
abban a világoszöld színben játszottak, amit mindennél jobban
szeretett. Egyetlen fát kivéve. A park közepén álló hatalmas tölgy
lombja soha többé nem lesz zöldebb, mint most. A különbség
szemmel látható volt. Miután a fa magához tért a téli álomból, és az
életfontosságú nedvek keringeni kezdtek a törzsében, úgy terjedt
szét a méreg is az ereiben. Mostanra már elérte a fa minden egyes
levelét. Egy–két hét leforgása alatt a levelek megszáradnak és
lehullnak majd, végül a fa elpusztul.
Még mindig nem értették meg. Feltehetőleg az égvilágon semmit
sem értettek. Bernt Brandhaug kezdetben nem szerepelt a terveiben,
és sejtette, hogy összezavarta vele a rendőrséget. Brandhaug
nyilatkozata a Dagbladetben különös véletlen volt csupán, hangos

334
nevetésben tört ki, amikor elolvasta. Atyaisten, hiszen többé–
kevésbé egyetértett Brandhauggal: a veszteseknek lógniuk kell, ez a
háború törvénye.
De mi van az összes többi nyommal, amit hátrahagyott nekik? Még
az Akerhus erődnél történt kivégzést sem voltak képesek
kapcsolatba hozni a nagy árulással. Talán majd legközelebb, amikor
a sáncon álló ágyúk eldördülnek, világosság gyúl az agyukban.
Tekintetével egy padot keresett. A fájdalom egyre gyakrabban tört
rá, nem kellett doktor Buer ahhoz, hogy maga is tudja: a betegség
időközben az egész testében szétterjedt. Már nincs sok hátra.
Egy nyírfának dőlt. A kormány és a király Angliába menekült.
„Német bombázók felettünk." A Nordahl Grieg–verstől émelyegni
kezdett. Úgy írta le a király árulását, mint egy méltóságteljes
visszavonulást, mintha valami erkölcsös cselekedett lett volna, hogy
a szükség óráiban magára hagyta népét. London biztonságában
pedig csupán azon száműzött méltóságok egyike lett, akik a
protokollvacsorákon megindító beszédeket tartottak a társadalom
krémjébe tartozó, szimpatizáns hölgyeknek, s közben minden
erejükkel abba a reménysugárba kapaszkodtak, hogy kicsiny
királyságuk egy nap majd visszavárja őket. És miután mindennek
vége lett, jött a fogadtatás, amikor a trónörököst szállító hajó
kikötött a parton, és az odasereglett emberek rekedtre kiabálták
magukat, hogy túlharsogják a szégyent: a magukét és a királyukét.
Az öreg lehunyta a szemét, és a nap felé fordította arcát.
Vezényszavak, csizmák és AG3–fegyverek csattantak a kavicson.
Jelentés. Őrségváltás.

Nyolcvanhetedik fejezet
Bécs, 2000. május 14.

– Nem is tudtak róla? – csodálkozott Helena Mayer.

Az asszony a fejét rázta, Fritz pedig azonnal a telefonjához kapott,
hogy valaki máris nézzen utána az archívumban, az elévült
gyilkosságok között. – Biztosan meglesz – suttogta. Harrynak
semmi kétsége nem volt felőle.

335
– Ezek szerint a rendőrség biztos volt benne, hogy Gudbrand
Johansen gyilkolta meg a saját orvosát? – fordult Harry az idős
hölgyhöz. – Igen, igen. Christopher Brockhard egyedül élt a kórház
épületében kialakított lakások egyikében. A rendőrség szerint
Johansen betörte a bejárati ajtó üvegét, és álmában ölte meg a
doktort, a saját ágyában.
– Hogyan...
Mayer asszony teátrális mozdulattal végighúzta mutatóujját a
torkán. – Magam is láttam. Az ember azt hitte volna, hogy a doktor
maga csinálta, olyan gondos volt a vágás. – Hm. És miért volt a
rendőrség annyira biztos benne, hogy Johansen volt a tettes? Az
asszony elnevette magát.
– Hát, nem volt túl nehéz. Johansen ugyanis megkérdezte a kapust,
melyik lakásban lakik Brockhard, majd leparkolt az épület előtt, és
bement a főbejáraton. Utána futva jött ki a házból, és teljes gázzal
elviharzott Bécs irányába. Másnapra aztán eltűnt, senki sem tudta
hova, csak azt, hogy három nap múlva Oslóban kellett volna
szolgálatra jelentkeznie. A norvég rendőrség várta, de sosem
érkezett meg.
– Arra nem emlékszik véletlenül, hogy a rendőrség talált–e egyéb
bizonyítékot a kapus vallomásán kívül? – Hogy emlékszem–e rá?
Hiszen éveken keresztül erről a gyilkosságról beszélt mindenki! Az
üvegen talált vér megegyezett Johansen vércsoportjával. A
rendőrség pedig ugyanazokat az ujjlenyomatokat találta Brockhard
hálószobájában, ami Úriás éjjeliszekrényét és ágyát borította a
kórteremben. Ráadásul indítéka is volt...
– Valóban? – Igen. Gudbrand és Helena szerelmesek voltak
egymásba, de Christophernek kellett volna megkapnia a lányt.
– El voltak jegyezve? – Nem, nem. De Christopher bolondult
Helenáért, ezt mindenki tudta. A lány gazdag családja tönkrement,
amikor az apja börtönbe került. Neki és az anyjának az lett volna az
egyetlen lehetősége a talpra állásra, ha Helena beházasodik a
Brockhard családba. És maga is tudja, hogy van ez. Egy fiatal
nőnek vannak bizonyos kötelezettségei a családjával szemben.
Legalábbis akkoriban ez még így volt.
– Tudja, hogy hol van most Helena Lang? – De kedvesem, hiszen
még hozzá sem nyúlt a réteshez! – szakította félbe az özvegy. Harry
336
a szájába tömött egy hatalmas falatot, szaporán rágott, és közben
bátorítóan Mayer asszony felé biccentett.
– Nem – válaszolta az idős hölgy nem tudom. Amikor kiderült,
hogy a gyilkosság éjszakáján együtt volt Johansennel, ellene is
nyomozást indítottak, de nem találtak semmit. Otthagyta a kórházat,
és Bécsbe költözött. Nyitott egy saját szabóműhelyt. Igen, nagyon
erős és szorgalmas nő volt, egyszer–egyszer láttam az utcán. Az
ötvenes években azonban eladta a boltot, és ezután már soha többé
nem hallottam róla, azt beszélték, hogy külföldre költözött. De
tudom, hogy kit kellene megkérdezniük Helenáról, persze, ha még
életben van. Beatrice Hoffmannt, ő volt annak idején a Lang család
házvezetőnője. A gyilkosság után a család nem tudott neki fizetni
többé, így egy ideig a II. Rudolf Kórházban dolgozott.
Fritz újra heves telefonálásba kezdett.
Az ablakban elkeseredetten zúgott egy légy. Saját mikroszkopikus
elméjére hagyatkozva folyamatosan az üvegnek repült. Harry
felállt.
– A rétes... – Majd legközelebb, Mayer asszony, most rohannunk
kell. – Miért? – értetlenkedett a hölgy. – Több mint ötven éve
történt, most már csak nem maradnak le róla. – Na, igen... –
motyogta Harry, miközben a csipkefüggöny alatt döngicsélő legyet
figyelte.

Miközben a rendőrkapitányság felé tartottak, Fritz kapott egy

hívást, aminek következtében egy meglehetősen szabálytalan U–
kanyarral vívta ki a többi sofőr méltatlankodását. – Beatrice
Hoffmann még él – taposott bele a gázba a kereszteződésnél. – A
Mauerbachstrassén lakik egy szeretetotthonban. Fenn van a Bécsi–
erdőben. A BMW turbómotorja felzúgott. A hatalmas bérházakat
faszerkezetű épületek váltották fel, majd szőlőbirtokok következtek,
végül pedig a zöldellő erdőbe értek. A délutáni napfény megcsillant
a leveleken, és szinte mesebeli hangulatot árasztott, ahogy Harryék
végigszáguldottak a bükk – és gesztenyefákkal szegélyezett
sétányon. Egy ápoló bekísérte őket a kertbe. Beatrice Hoffmann egy
hatalmas, göcsörtös fa árnyékában üldögélt. Kicsi, ráncos arca fölött
egy szalmakalap trónolt. Fritz németül elmagyarázta neki, miért
jöttek. Az idős hölgy bólintott és elmosolyodott. – Kilencven éves
337
vagyok – mondta reszketeg hangján. – De még mindig könnyek
szöknek a szemembe, amikor Fräulein Helenára gondolok.
– Életben van még? – kérdezte Harry iskolás németséggel. – Tudja,
hol van? – Mit mond? – görbítette az asszony füle mögé a kezét.
Fritz elmagyarázta. – Igen – mondta végül –, tudom, hol van. Ott ül
fenn. És a fa koronája felé mutatott. Ennyi, gondolta Harry.
Szenilis. De az idős hölgy folytatta: – Szent Péternél. Langék
mindannyian jó katolikusok voltak, de Helena volt az angyal a
családban. Ezért kell mindig sírnom, ha eszembe jut.
– Emlékszik Gudbrand Johansenre? – kérdezte Harry.
– Úriás – mondta Beatrice.
– Csak egyszer találkoztam vele.
Jóképű, sármos fiatalember volt, de sajnos, beteg. Ki gondolta
volna, hogy egy ilyen kedves, udvarias fiú képes gyilkolni?
Elragadták őket az érzelmek, igen Helenát is, szegénykém, sosem
tudta túltenni magát rajta. A rendőrség nem találta meg a fiút, és bár
Helenát sohasem vádolták semmivel, André Brockhard kidobta a
kórházból. Beköltözött a városba, és önkéntes munkát végzett az
érseki irodában egészen addig, amíg családja pénztelensége arra
nem kényszerítette, hogy fizetett munkát keressen. Egy szabóságot
nyitott. Két évre rá már tizennégy asszony dolgozott neki teljes
munkaidőben. Az apját szabadon engedték, de a zsidó bankárok
miatti botrány miatt sehol nem talált munkát. A család
hanyatlásával Lang asszony birkózott meg a legnehezebben.
Hosszas betegség után 1953–ban halt meg, Lang úr pedig
ugyanazon az őszön hunyt el egy autóbalesetben. Helena 1955–ben
eladta az üzletet, és egyetlen szó nélkül elhagyta az országot.
Emlékszem a napra, május tizenötödike volt, Ausztria
felszabadulásának ünnepe. Fritz, Harry kérdő arckifejezését látva,
gyorsan közbeszúrta:
– Ausztria egy kissé sajátos ebből a szempontból. Nem azt a napot
ünnepeljük, amikor Hitler kapitulált, hanem amikor a szövetségesek
kivonultak az országból. Beatrice elmesélte, hogyan értesült Helena
haláláról.
– Már több mint húsz éve nem hallottunk róla, amikor egy nap egy
Párizsban feladott levelet kaptam tőle. Azt írta, hogy ott nyaralnak a
férjével és a lányával. Azonnal megértettem, hogy ez valamiféle
338
utolsó utazás lehetett. Nem írta meg, hol él, azt sem, hogy kihez
ment feleségül, vagy hogy milyen betegségben szenved. Csak
annyit, hogy már nincs sok ideje hátra. Arra kért, hogy gyújtsak érte
egy gyertyát a Stephansdomban. Helena nagyon különleges
teremtés volt. Még csak hétéves volt, amikor egyszer kijött hozzám
a konyhába, és komoly arccal azt mondta nekem, hogy Isten azért
teremtette az embereket, hogy szeressenek. Egy könnycsepp gördült
végig a ráncos arcon.
– Sosem fogom elfelejteni. Hétéves volt. Azt hiszem, akkor és ott
döntötte el, hogyan akarja élni az életét. És bár nem úgy történt
minden, ahogy elképzelte, sok nagy megpróbáltatáson kellett
keresztülmennie, de meg vagyok róla győződve, hogy emellett
egész életében kitartott – hogy Isten azért teremtette az embereket,
hogy szeressenek. Hát, ilyen volt.
– Megőrizte a levelet? – kérdezte Harry.
Az asszony megtörölte az arcát és bólintott. – Fenn van a
szobámban. Engedjen még egy pillanatra az emlékeimbe merülni,
aztán bemehetünk. Egyébként ez lesz az év első meleg éjszakája.
Csendben üldögéltek, a levelek susogását és a madarakat énekét
hallgatták, melyek a lemenő napot kísérték. Mindannyian saját
halottjaikra gondoltak. A fák lombjai közt átszűrődő utolsó
napsugarak fényében bogarak táncoltak. Harry Ellenre gondolt.
Megpillantott egy madarat, és esküdni mert volna rá, hogy egy
légykapó volt. Látta a képet a könyvében.
– Menjünk – mondta Beatrice.
Az asszony szobája aprócska volt és egyszerű, de világos és
kényelmes. Az ágy fölötti falat kisebb–nagyobb képek borították.
Beatrice egy nagy komódfiók papírjai közt keresgélt. – Van egy
saját rendszerem, azonnal meglesz – mondta. Ebben egy percig sem
kételkedem, gondolta Harry. Abban szempillantásban egy
ezüstkeretes fotóra siklott a tekintete.
– Itt is van – szólalt meg Beatrice.
Harry nem válaszolt. A képet bámulta, és csak akkor eszmélt fel,
amikor meghallotta az idős hölgy hangját a háta mögött. – Az a fotó
akkor készült, amikor Helena a kórházban dolgozott. Gyönyörű
volt, ugye?
– Igen – mondta Harry.
339
– Valahogy olyan ismerősnek tűnik.
– Nincs ebben semmi különös – válaszolta Beatrice.
– Hiszen kétezer éve már, hogy őt festik minden ikonra.

Az éjszaka elviselhetetlenül meleg és fülledt volt. Harry ide–oda

forgolódott a baldachinos ágyban, ledobta a takarót a padlóra,
kiráncigálta maga alól a lepedőt, hogy inkább azzal takarózzon, és
közben igyekezett kiűzni fejéből a gondolatokat, hogy elaludhasson
végre. Egy pillanatra még a minibár képe is felsejlett benne, de
aztán eszébe jutott, hogy a bár kulcsát levette a csomóról, és a
recepción hagyta. Hangok szűrődtek be a folyosóról. Hallotta, hogy
valaki megragadja a kilincset, gyorsan felült az ágyban, de senki
nem jött be. Aztán a hangok már bentről szóltak, érezte forró
leheletüket a bőrén, a szakadó anyag reccsenését, de amikor
kinyitotta a szemét és meglátta a fényt, rájött, hogy villámlott.
Az ég újra megdördült, úgy hangzott, mint egy távoli robbanás, ami
először csak ez egyik, majd az összes többi városrészt körbejárja.
Aztán újra elaludt, megcsókolta a nőt, lehúzta róla a fehér hálóinget.
A bőre fehér volt, hűvös és libabőrös az izzadságtól és a félelemtől.
Hosszan ölelte, míg fel nem melegedett, és életre nem kelt a
karjaiban, mint egy virág, amit egy egész tavaszon át filmre
vesznek, és a kockákat utána eszelős tempóban vetítik le.
Tovább csókolta, a nyakán, a karja belső felén, a hasán, nem
követelődzően, vagy kihívóan, inkább vigasztalóan, szinte
félálomban, mintha az asszony bármikor eltűnhetne. És amikor a nő
habozva követte, mert azt hitte, biztonságos helyre tartanak, ő
tovább ment előtte, míg egy olyan tájra nem értek, amit maga a férfi
sem ismert. Amikor megfordult, már késő volt, a nő a karjaiba
vetette magát, miközben átkozta a férfit és erős kezével véresre
karmolta.
Saját zihálása ébresztette fel, és meg kellett fordulnia az ágyban,
hogy megbizonyosodjon róla: egyedül van. Végül minden, a
mennydörgés és az összes álom egy örvényben kavargott. Az
éjszaka közepén arra ébredt, hogy az ablakpárkányon kopog az eső.
Az ablakhoz lépett, lenézett az utcákra, ahol a víz már a járda szélén
hömpölygött, és egy gazdátlan kalap vitorlázott rajta, az úton lefelé.

340
Amikor a telefonos ébresztésre felriad, kinn már világos volt, és az
utcák felszáradtak. Az éjjeliszekrényen álló órára nézett – még két
óra volt az oslói gép indulásáig.

Nyolcvannyolcadik fejezet
Thereses gate, 2000. május 15.

Ståle Aune irodájának sárgára mázolt falait szakirodalommal tömött

polcok és Aukrust festményei borították.
– Ülj csak le, Harry! – mondta Aune.
– Szék vagy dívány?
Ez volt az állandó üdvözlőszövege, amit Harry minden alkalommal
egy kajla „jó vicc volt, de már hallottuk" vigyorral nyugtázott.
Amikor Harry felhívta a Gardermoen repülőtérről, a doktor
megnyugtatta, hogy szívesen fogadja, de csak kevés ideje van, mert
Hamarba készül egy szakszemináriumra, ahol ő tartja a bevezető
előadást. – Az előadás „Az alkoholizmus diagnosztizálásának
problémái" címet viseli – közölte.
– A nevedet nem fogom megemlíteni.
– Ezért vagy így kicsípve? – élcelődött Harry.
Az öltözékünk a legerősebb jelzésünk – simított végig Aune öltönye
hajtókáján. – A tweed férfiasságot és magabiztosságot sugároz. – És
a csokornyakkendő mit jelent? – kíváncsiskodott Harry, miközben
előhalászta noteszét és tollát. – Intellektuális könnyedséget és
arroganciát. Vagy, ha jobban tetszik: komolyságot, némi öniróniába
hajló csipkelődéssel. Úgy gondolom, ez már több mint elegendő
ahhoz, hogy középszerű kollégáimnak imponáljak. Aune
elégedetten hátradőlt, és összekulcsolta kezét terjedelmes pocakja
előtt. – Mesélj inkább a személyiséghasadásról – mondta Harry.
– Vagyis a skizofréniáról.
– Öt percben? – nyögött fel Aune.
– Elég lesz egy rövid összefoglalás is.
Először is – egy kalap alá vetted a személyiséghasadást és a
skizofréniát, ami az emberek fejében rögzült legnagyobb
félreértések egyike. A skizofrénia egy egész csokor egymástól
különböző pszichés betegséget jelöl, és semmi köze nincs a

341
személyiséghasadáshoz. Bár a skizo előtag görög eredetű és
hasadást jelent, dr. Eugen Bleuler ezzel arra utalt, hogy egy
skizofrén agyának pszichés funkciói szétváltak. És amennyiben...
Harry az órára bökött.
– Úgy van – mondta Aune. – A személyiséghasadást, amire te
gondolsz, az amerikaiak MPD–nek nevezik. Tulajdonképpen
többszörös személyiségzavarról van szó, ahol egy individuumnál
két vagy több személyiség található, amelyek folyamatosan
váltogatják dominanciájukat. Mint dr. Jekyll és Mr. Hyde.
– Tényleg van ilyen? – Bizony. De csak ritkán fordul elő. Annál
legalábbis lényegesen ritkábban, mint ahogy a hollywoodi filmek
szeretnék elhitetni velünk. Nekem például huszonöt éves
pszichológusi tevékenységem alatt egyszer sem volt szerencsém
MPD–s esethez. De azért hallottam róla ezt–azt.
– Mégpedig? – Például hogy szinte mindig emlékezetvesztéssel jár
együtt. Vagyis az MPD–s beteg egyik személyisége ébredhet kiadós
macskajajjal anélkül, hogy tudná, ez azért van, mert a másik
személyisége egy igazi szeszkazán. Igen, előfordulhat, hogy az
egyik személyiség alkoholista, míg a másik absztinens.
– Gondolom, ezt nem szó szerint értetted.
– De igen.
De hiszen az alkoholizmus maga is egy fizikai betegség. – Igen, és
éppen ezek a dolgok teszik az MPD–t olyan lenyűgözővé. Van egy
beszámolóm egy olyan MPD–s páciensről, akinek az egyik
személyisége láncdohányos volt, míg a másik soha életében nem
gyújtott rá. Amikor megmérték a dohányzó személyiség
vérnyomását, a vérnyomásmérő húsz százalékkal magasabb
eredmény mutatott, mint a másik esetében. Női MPD–seknél pedig
arról számoltak be, hogy havonta több alkalommal menstruáltak,
mert minden egyes személyiségüknek saját ciklusa volt.
– Ezek az emberek meg tudják változtatni saját fizikai
adottságaikat? – Egy bizonyos mértékig igen. Dr. Jekyll és Mr.
Hyde története nem is áll olyan messze a valóságtól, mint
amennyire hinnénk. Az egyik ismert esetben pedig, amit dr.
Osherson írt le, az egyik személyiség hetero –, a másik
homoszexuális volt. – Az egyes személyiségek eltérő hanggal is
rendelkezhetnek?
342
– Igen, a hangok változásán keresztül lehet a legegyszerűbben
megfigyelni a személyiségek közötti váltást. – Ez különbözhet
annyira, hogy valaki, aki nagyon jól ismeri az egyik személyiséget,
nem fogja felismerni a másik hangját? Mondjuk, telefonban?
– Ha az illető nem tud a másik személyiségről, akkor igen,
előfordulhat. Olyan személyeknél, akik csak futólag ismerik az
MPD–s pácienst, a megváltozott mimika és testbeszéd elegendő
ahhoz, hogy ne ismerjék fel az illetőt, még ha egy szobában
tartózkodnak is.
– Előfordulhat, hogy egy MPD–s személy képes titokban tartani a
betegségét legközelebbi hozzátartozói előtt? – Igen, elképzelhető.
Az, hogy az egyik vagy a másik személyiség milyen gyakorisággal
bukkan fel, teljesen egyéni, sokan pedig egy bizonyos szintig
maguk is képesek kontrollálni a váltásokat.
– De ezekben az esetekben a személyiségeknek tudniuk kell
egymásról, nem? – Igen. Ez egyáltalán nem szokatlan. És éppúgy,
mint a dr. Jekyllről és Mr. Hyde–ról szóló regényben, elkeseredett
viszály is kialakulhat a személyiségek között, ha különböző célokat
követnek, más az erkölcsi felfogásuk, más személyeket kedvelnek,
vagy gyűlölnek és így tovább.
– És mi a helyzet a kézírással, azzal is képesek csalni? – Itt nem
csalásról van szó, Harry. Te sem vagy folyton ugyanaz a
személyiség. Amikor hazaérsz a munkából, a te esetedben is egy
csomó láthatatlan változás történik, a hangodban, a testbeszédedben
és így tovább. Egyébként furcsa, hogy pont a kézírásra kérdeztél rá,
van itt valahol egy könyv egy olyan levél képével, amit egy tizenhét
személyiséggel rendelkező MPD–s írt tizenhét különböző és
teljesen következetes kézírással. Ha majd lesz időm, megkeresem
neked. Harry feljegyzett néhány kulcsszót.
– Különböző menstruációs időpontok, különböző kézírás, ez már
egészen elmebeteg – morogta.
– Te mondtad, Harry. Remélem, tudtam segíteni, mert most már
rohannom kell. Aune taxit hívott, és kimentek az utcára. Miközben
a járdán ácsorogtak, a doktor megkérdezte Harryt, milyen tervei
vannak tizenhetedikére, a nemzeti ünnepre. – A feleségemmel
ugyanis meghívtuk néhány barátunkat reggelire, s téged is
szeretettel várunk.
343
– Köszönöm, nagyon kedves vagy, de a neonácik terveznek valamit
a muszlimok ellen, akik éppen tizenhetedikén ünneplik az eidet, és
rám bízták a grønlandi mecset előtti őrszolgálat irányítását –
szabadkozott Harry, akit egyszerre töltött el örömmel és hozott
zavarba a váratlan meghívás. – Tudod, mindig minket, szingliket
kérnek meg, hogy vállaljuk el az ilyen családi ünnepeket.
– Nem tudnál legalább egy egészen kis időre beugrani? A
vendégeink nagy részének is más programja van a nap többi
részére. – Köszönöm, majd meglátom, aztán felhívlak. Egyáltalán
miféle barátaid vannak? Aune ellenőrizte, hogy a nyakkendője
egyenesen áll–e. – Nekem csak olyan barátaim vannak, mint te –
mondta.
– De a feleségem ismer néhány rendes embert is.
Ebben a pillanatban a taxi befordult az utcába. Harry tartotta az
ajtót, míg Aune beszállt, de még mielőtt a doktor becsapta volna
maga mögött, Harrynak hirtelen eszébe jutott valami: – Egyáltalán
mi okozza az MPD–t? Aune előrehajolt az ülésben, és felbandzsított
Harryra.
– Miről van szó tulajdonképpen, Harry?
– Nem tudom biztosan. De fontos lehet.
– Értem.
Nagyon gyakori, hogy az MPD–sek gyermekkorukban zaklatásnak
voltak kitéve, de más, nagyon erős traumatikus élmény is okozhatja,
amit az ember később, felnőttkorában él át. Teremtenek maguknak
egy másik személyiséget, hogy elmenekülhessenek a problémák
elől. – Egy felnőtt férfi esetében milyen traumatikus élményről
beszélhetünk? – Csak használd a fantáziádat! Például túlélt egy
természeti katasztrófát, elvesztett valakit, akit nagyon szeretett,
erőszakos cselekmény áldozatává vált, esetleg hosszabb ideig élt
rettegésben.
– Például katona volt a háború alatt?
– Pontosan.
– Vagy ellenálló...
Harry az utolsó megjegyzést már csak magának mondta, Aune
taxija ugyanis addigra a Thereses gate vége felé járt.

– Scotsman – válaszolta Halvorsen. – Nem mondja komolyan, hogy

344
a tizenhetedikét egy pubban fogja tölteni! – vágott egy grimaszt
Harry, és ledobta a táskáját a fogas mögé. Halvorsen vállat vont.
– Van jobb ötlete? – De ha már egyszer pub, akkor kereshetne
legalább egy kicsit stílusosabbat, mint a Scotsman. Vagy még jobb
ötletem van, felválthatná valamelyik családapát, és átvehetné tőle az
őrszolgálatot a gyermekfelvonuláson. Zsíros ünnepnapi pótlék, és
még csak másnapos sem lesz. – Még gondolkodom rajta. Harry
lezökkent a székre.
– Nem kéne megjavítani?
– Elég rémesen nyikorog.
– Ezt már nincs értelme javítgatni – vetette oda Harry.
– Oké. Talált valamit Bécsben?
– Majd ez is sorra kerül.
Előbb maga meséljen! Megpróbáltam ellenőrizni Even Juul alibijét
arra az időpontra, amikor a felesége eltűnt. Azt állította, hogy a
városban sétált, és a Kaffebrenneriben volt az Ullevålsveien, de
nem találkozott közben senkivel, aki igazolhatná az állítását. A
kávézó személyzete azt mondta, hogy túl nagy náluk a forgalom
ahhoz, hogy bármit meg tudjanak erősíteni.
– A Kaffebrenneri pontosan a Sehrøderrel szemben fekszik az út
túloldalán – jegyezte meg Harry.
– Igen. És?
– Csak úgy mondtam. Weber mit mond?
– Nem találtak semmit.
Weber szerint, ha Signe Juult abban a kocsiban szállították, amit az
őr látott, akkor találniuk kellett volna valamit a ruháján. Legalább
valami anyagfoszlányt a hátsó ülésről, földet vagy olajcseppet a
csomagtartóból, bármit. – Lehet, hogy szemeteszsákokat terített szét
a kocsiban – gondolkodott hangosan Harry.
– Weber is ezt mondta. – Megnézette a száraz fűszálakat, amiket az
áldozat köpenyén találtak? – Hogyne. Akár Mosken istállójából is
származhatnak. Meg még vagy egymillió egyéb helyről.
– Széna. Nem szalma.
– Nincs semmi szokatlan a fűszálakban, Harry.
– Egyszerűen csak... széna.
– A francba – Harry mogorván nézett körül.
– És Bécs?
345
– Almás. Konyít valamicskét a kávéfőzéshez?
– Mi?
Ellen mindig nagyon jó kávét csinált. Valahol itt vette a környéken
hozzá az őrleményt. Esetleg...
– Szó sem lehet róla! – közölte Halvorsen.
– Nem főzök magának kávét.
– Pedig megérne egy próbát – állt fel Harry.
– Elmegyek néhány órára.
– Ez minden, amit Bécsről mesélni akart? Almás?
Még egy szalmaszál sincs? Harry a fejét rázta. – Bocs, ez is
zsákutca volt. Majd hozzászokik.

Valami történt. Harry felfelé tartott a Grønlandsleireten, és próbált

rájönni, hogy mi lehet az. Történt valami az utcákon járkáló
emberekkel, amíg ő Bécsben volt. Már egy jó ideje a Karl Johans
gatén járt, mire rájött, hogy mi az: megérkezett a nyár. Ebben az
évben most érezte először az aszfalt, a mellette elhaladó emberek és
a grenseni virágboltok illatát. Amikor a királyi palota parkján vágott
keresztül, úgy megcsapta a frissen vágott fű illata, hogy muszáj volt
mosolyognia. Két parkgondozó, egy lány és egy férfi, az egyik fa
koronáját nézték, és fejüket rázva vitatkoztak. A lány egyenkabátja
felső részét a derekára kötötte, és amikor hátrahajtott fejjel a fa
tetejére mutatott, Harry észrevette, hogy a kollégája lopva a pólóját
bámulja.
A Hegdehaugsveien trendi és kevésbé trendi butikjai az utolsó
erőfeszítéseket tették annak érdekében, hogy a küszöbönálló
nemzeti ünnepre felöltöztessék az oslóiakat. A bódék szalagokat és
zászlókat kínáltak, valahonnan a távolból egy zenekar hangját
sodorta felé a szél, egy régi vadászindulón végezték az utolsó
finomításokat. Az időjárás–jelentés záporesőt ígért, de hozzátették,
hogy továbbra is meleg várható. Teljesen leizzadva csengetett be
Sindre Faukéhoz. Fauke nem volt különösebben odáig a nemzeti
ünnepért:
– Túl nagy felhajtás, túl sok nyűg. És az a rengeteg zászló! Nem
csoda, hogy Hitler erős lelki rokonságot érzett a norvégokkal,
elképesztően túlteng bennünk a nemzeti öntudat. Csak nem merjük
beismerni. Kávét töltött maguknak.
346
– Gudbrand Johansen a bécsi katonai kórházba került – mondta
Harry. – Azon az éjszakán, ami után vissza kellett volna térnie
Norvégiába, megölt egy orvost. Ezután pedig senki nem látta többé.
– Még ilyet – jegyezte meg Fauke, és hangosan beleszürcsölt a forró
kávéba. – Tudtam, hogy valami nincs rendben annál a fiúnál.
– Mit tudna nekem Even Juulról mondani?
– Elég sokat. Ha muszáj.
– Jó lenne.
– Fauke felvonta bozontos szemöldökét.
– Hole, biztos benne, hogy jó nyomon jár?
– Egyáltalán nem vagyok biztos semmiben.
Fauke elgondolkodva fújkálta a kávéját. – Rendben. Már ha valóban
szükséges. A köztem és Juul közti kapcsolat sok szempontból
hasonlított Gudbrand Johansen és Daniel Gudeson viszonyára. Én
voltam Even pótapja. Ez nagyrészt abból eredt, hogy Juul árva volt.
Harry kávécsészéje félúton megállt a levegőben.
– Ezt nem sokan tudták, mert Even egy saját történetet teremtett
magának. A mi valós gyermekkorunkhoz hasonlóan az ő kitalált
gyereksége is tele volt személyekkel, részletekkel, helyekkel és
dátumokkal. A hivatalos változat szerint a Juul család tanyáján nőtt
fel Grini mellett. Az igazság viszont az, hogy nevelőszülők és az
ország különböző pontjain lévő otthonok közt hányódott, és csak
tizenkét évesen került a gyermektelen Juul családhoz. – És maga ezt
honnan tudja, ha Juul folyton hazudott róla?
– Ez egy kissé különös történet. Egyik éjszaka, amikor Even és én
együtt őrködtünk az egyik táborhelyen, amit Harestuától északra az
erdőben rendeztünk be, hirtelen úgy tűnt, történt vele valami.
Akkoriban nem álltunk különösebben közel egymáshoz, így nagyon
meglepődtem, amikor váratlanul arról kezdett mesélni, hogyan
bántalmazták kiskorában, és hogy egyáltalán nem kellett senkinek.
Nagyon személyes részleteket mesélt el nekem az életéből, ezek egy
részét majdnem kínos volt végighallgatni. A felnőttek közül
néhányan, akiknél lakott, alighanem...
– Fauke összerázkódott.
– Sétáljunk egyet – javasolta.
– A hírek szerint nagyon szép az idő.

347
A Vibes gatén felfelé indultak a Stenspark irányába, ahol már
közszemlére kerültek az első bikinik. Egy szipus is lemerészkedett a
dombtetőn lévő búvóhelyéről, és úgy tekintgetett mindenfelé,
mintha épp most fedezné fel a Föld nevű bolygót.
– Nem tudom mi miatt, de Even Juul azon az éjszakán mintha egy
egészen más ember lett volna – mondta Fauke. – Nagyon furcsa
volt. De a legkülönösebb az volt az egészben, hogy másnap úgy tett,
mintha mi sem történt volna, mintha egyáltalán nem emlékezett
volna az előző éjszakai beszélgetésünkre. – Azt mondta, nem álltak
egymáshoz túlságosan közel. Ennek ellenére mesélt neki arról, hogy
miket élt át a keleti fronton?
– Persze, természetesen. Az erdőben nem történt valami sok
minden, jobbára folyton csak továbbköltöztünk és a németeket
figyeltük. Mialatt vártunk, bőven jutott idő a hosszú történetekre.
– Sokat mesélt neki Daniel Gudesonról? Fauke hosszasan nézett
Harryra. – Ezek szerint feltűnt magának, hogy Even Juul mennyire
el van foglalva Daniel Gudesonnal?
– Egyelőre csak találgatok – válaszolta Harry.
– Igen, sokat meséltem Danielről – mondta Fauke.
– Daniel Gudeson olyan volt, mint egy legenda.
Ritkán találkozik az ember ennyire szabad, erős és boldog lélekkel,
mint amilyen ővolt. Event elbűvölték a történetek, újra és újra
hallani akarta őket, különösen azt, amelyik arról az oroszról szólt,
akiért Daniel kimerészkedett a senki földjére és eltemette. – Azt is
tudta, hogy Daniel a háború alatt Sennheimben is volt?
– Természetesen. Even minden apróságra emlékezett Daniellel
kapcsolatban, amiről én idővel megfeledkeztem, és emlékeztetett is
rájuk. Valamilyen oknál fogva úgy tűnt, mintha teljesen
azonosította volna magát Daniellel, bár két ennyire különböző
személyt elképzelni sem tudnék. Egyszer, amikor Even részeg volt,
azt javasolta, hogy szólítsam Úriásnak, mint ahogy annak idején
Daniel is kérte. És ha engem kérdez, az sem volt véletlen, hogy
Even a tárgyalás kapcsán szemet vetett a fiatal Signe Alsakerre.
– Valóban? – Amikor megtudta, hogy Daniel Gudeson jegyese is a
vádlottak között van, bejött a tárgyalóterembe, és egész álló nap ott
ült, a lányt bámulva. Úgy tűnt, már akkor elhatározta, hogy
megszerzi magának.
348
– Azért, mert Daniel kedvese volt? – Biztos benne, hogy ez annyira
fontos? – kérdezte Fauke, és olyan gyors iramot diktált a dombra
vezető ösvényen, hogy Harrynak ki kellett lépnie, ha lépést akart
tartani vele.
– Meglehetősen – válaszolta Harry. – Ettől eltekintve nem tudom,
jól teszem–e, ha elmondom, de személy szerint úgy vélem, hogy
Even Juul sokkal nagyobb szerelmet táplált Daniel Gudeson
mítosza iránt, mint Signe irányába bármikor is. Meg vagyok róla
győződve, hogy a Gudeson iránti csodálata nagyban hozzájárult
ahhoz, hogy a háború után nem folytatta orvosi tanulmányait,
hanem történelmet kezdett hallgatni. És természetesen a
megszállásra és a frontkatonákra specializálta magát. Mire elérték a
park legmagasabb pontját, Harrynak már törölgetnie kellett magáról
az izzadságot, Fauke viszont épp csak kissé gyorsabban szedte a
levegőt.
– Annak, hogy Even Juul történészként olyan gyorsan fontos
pozíciót szerzett, az egyik oka az volt, hogy egykori ellenállóként
tökéletes eszköz volt azon történetírás számára, amit a kormány a
háború utáni Norvégia számára igen hasznosnak gondolt. Jól jött
ahhoz, hogy elhallgassák a kiterjedt kollaborációt a megszállókkal,
és helyette inkább arra a csöppnyi ellenállásra fókuszáljanak. Így
érdemelhetett ki a Blücher április kilencedikei elsüllyesztése öt
oldalt Juul történelemkönyvében, miközben azt a tényt csöndben
mellőzték, hogy a háború után közel százezer norvégot állítottak
bíróság elé. És a dolog működött: a mai napig élnek a mítoszok a
népről, amely összefogott a nácik ellen.
– A maga könyve erről szól, Fauke? – Én csak megpróbálom
elmondani az igazságot. Even tudta, hogy az, amit írt, ha nem is
hazugság, de legalábbis az igazság elferdítése. Egyszer beszélgetem
vele erről. Azzal védekezett, hogy akkoriban ezzel akarták
összetartani a népet. Az egyetlen mozzanat, amihez nem volt
gyomra, hogy a megkívánt hősies fényben tüntesse fel a király
menekülését. Nem ő volt az egyetlen ellenálló, aki becsapva érezte
magát 1940–ben, de sosem találkoztam senkivel, még a
frontkatonák között sem, akinek a haragja ennyire egyoldalúan erre
irányult volna. Gondoljon csak bele, egész életében mindig
elhagyták azok az emberek, akiket szeretett és akikben megbízott.
349
Azt hiszem, mindenkit külön–külön teljes szívéből gyűlölt azok
közül, akik Londonba mentek. Tényleg. Leültek egy padra, ahonnan
a Fagerborg templomra, és a Pilestrede háztetőire nyílt kilátás,
amelyek lefelé futottak a centrum és a távolban csillogó Oslo–fjord
irányába.
– Milyen szép – mondta Fauke. – Olyan csodálatos, hogy néha
érdemes lenne meghalni is érte. Harry próbálta feldolgozni az új
információkat, és a fejében összeállítani őket. De még mindig
hiányzott egy apró részlet. – Even a háború kitörése előtt orvosnak
tanult Németországban.
Azt nem tudja véletlenül, hogy Németországon belül hol? – Nem –
válaszolta Fauke. – És azt, hogy melyik területre akart szakosodni?
– Azt igen.
Elmesélte, hogy egyszer majd ismert nevelőapja és nagyapja
nyomába szeretne lépni. – Mégpedig? – Sosem hallott Juul
főorvosékról? Mind a ketten sebészek voltak.

Nyolcvankilencedik fejezet
Grønlandsleiret, 2000. május 16.

Bjarne Møller, Halvorsen és Harry egymás mellett ballagtak lefelé a

Motzfeldtsgatén. Kis Karachi kellős közepén jártak, és a körülöttük
hömpölygő illatok, ruhák és emberek legalább olyan kevéssé
emlékeztették őket Norvégiára, mint a kezükben tartott kebab íze.
Egy, a holnapi ünnep tiszteletére pakisztáni viseletbe öltöztetett, de
aranyozott hajtókáján norvég nemzeti színű szalagot viselő kisfiú
szökdécselt feléjük a járdán. Feltűnően pisze orra volt, a kezében
pedig egy norvég zászlót szorongatott. Harry az újságban olvasta,
hogy a muszlim szülők mára május tizenhetedikei ünnepséget
rendeztek a gyerekeknek, hogy holnap nyugodtan az eidre
koncentrálhassanak.
– Hurrá!
A kölyök ragyogó arccal rájuk nevetett, és továbbnyargalt. – Even
Juul nem akárki – mondta Møller. – Ő talán a legelismertebb
történész a szakterületén. Ha ez az egész igaz, a média hatalmas
botrányt fog csapni körülötte. Arról nem is beszélve, ha utána

350
mégiscsak kiderül, hogy tévedtünk. Mármint, hogy tévedtél, Harry.
– Én mindössze csak annyit szeretnék, hogy egy pszichológus
jelenlétében kihallgathassam. Ja, és egy házkutatási parancs is
kellene. – Én pedig mindössze egyetlen aprócska bizonyítékot vagy
egy tanút szeretnék – hadonászott Møller. – Juul ismert ember,
ráadásul senki sem látta a bűntények helyszínének a közelében.
Egyetlenegyszer sem. Mi van például a telefonhívással, ami a
törzshelyedről érkezett Brandhaug feleségéhez? – Megmutattam
Even Juul fotóját annak a pincérnőnek a Schrøderben – mondta
Halvorsen.
– Maja – pontosított Harry.
– Nem emlékezett rá, hogy valaha is látta volna.
Na, erről beszélek – nyögött fel Møller, és letörölte a szószt a
szájáról. – Viszont néhány vendégnek is megmutattam a képet –
pillantott Halvorsen Harryra. – Volt köztük egy öreg fószer
kabátban, aki bólogatott, és azt mondta, hogy ideje lenne már
elkapnunk a fickót.
– Kabátban volt? – kérdezett vissza Harry. – Akkor az csak
Mohikán lehetett. Konrád Åsnes, a haditengerészetnél szolgált
kormányosként. Fura szerzet, de attól tartok, hogy nem a
legmegbízhatóbb tanú. Igazából nem is lényeges, mert Juul azt
mondta, hogy a Schrøderrel szemben lévő Kaffebrenneriben volt.
Ott pedig nincsen nyilvános telefon. Persze, ha telefonálni akart
volna valahová, akkor átmehetett a Schrøderbe. Møller arca
grimaszba húzódott, és gyanakodva méregette a kezében tartott
kebabot. Meglehetősen vonakodva vette rá magát, hogy
megkóstolja a Harry által csak „Törökország találkozása Boszniával
és Pakisztánnal a Grønlandleireten" fantázianévvel ajánlgatott ételt.
– És te tényleg hiszel ebben a személyiséghasadásos akármiben,
Harry? – Számomra is legalább ennyire hihetetlennek hangzik,
főnök, de Aune azt mondja, hogy ez is egy lehetőség. Egyébként
hajlandó segíteni nekünk.
– És tényleg azt hiszed, hogy ha Aune meghipnotizálja Juult, akkor
elő tudja csalogatni belőle ezt a Daniel Gudesont, hogy vallomást
tegyen? – Egyáltalán nem biztos, hogy Even Juul tud arról, hogy
Daniel Gudeson mit művelt, éppen ezért lenne nagyon fontos, hogy
beszéljünk vele – mondta Harry. – Aune szerint az MPD–s
351
személyek szerencsére nagyon fogékonyak a hipnózisra, hiszen épp
ezt teszik saját magukkal is – egész idő alatt önhipnózist folytatnak.
– Remek – dörmögte Møller a szemét forgatva.
– És mit vársz a házkutatástól?
Ahogy magad is mondtad, nincs se bizonyítékunk, se tanúnk, sőt, a
pszichológiai módszerek esetében abban sem lehetünk biztosak,
hogy a bíróság elfogadja–e majd az eredményüket. De ha
rábukkannánk a Märklin–puskára, akkor már a célegyenesben
lennénk, és nem lenne szükség a többire.
– Hm – torpant meg Møller. – És az indíték?
Harry kérdő tekintettel meredt Møllerre. – Tapasztalataim szerint a
zavart elméjű elkövetőknek is szokott indítékuk lenni – minden
kényszerképzetük ellenére. Juulnél viszont semmi indítékot nem
látok.
– Nem is Juulnél kell látni, főnök – mondta Harry hanem Daniel
Gudesonnál. Az, hogy Signe Juul, ha szigorúan vesszük, átállt az
ellenséghez. Gudeson számára ennyi már okot szolgáltathat a
bosszúra. Mindenesetre amit a tükörre írt – ,,Isten az én bírám" azt
sejteti, hogy a gyilkosságokat egyszemélyes keresztes hadjáratnak
tekinti, és azt gondolja, hogy jó ügyért harcol, még akkor is, ha
mások ezért elítélik őt. – És mi van a többi gyilkossággal? Bernt
Brandhauggal és Hallgrim Daléval – már ha tényleg igazad van, és
ugyanaz volt a gyilkosuk.
– Fogalmam sincs róla, hogy ők miért haltak meg. De Brandhaug
esetében tudjuk, hogy őt a Märklinnel lőtték le, Dale pedig ismerte
Gudesont. A boncolási jegyzőkönyv szerint Dale torkát úgy vágták
el, hogy azt bármelyik sebész megirigyelhetné. Nos. Juul a háború
előtt orvosi tanulmányokat folytatott, és arról ábrándozott, hogy
sebész lesz. Lehet, hogy Dalénak azért kellett meghalnia, mert
leleplezte, hogy Juul Daniel Gudesonnak adja ki magát.
Halvorsen köhintett. – Mi az? – kérdezte Harry ingerülten. Elég
ideje ismerte már Halvorsent ahhoz, hogy tudja, most valami
ellenvetés következik. Ráadásul nagy valószínűséggel még igaza is
lesz. – Az alapján, amit az MPD–ről mesélt, abban a pillanatban,
amikor Hallgrim Dalét megölte, Even Juul önmaga kellett, hogy
legyen. Hiszen Daniel Gudeson nem volt sebész. Harry lenyelte az

352
utolsó falatot, megtörölte a száját, és egy szemetest keresve forgatta
a fejét.
– Nos – vágott bele Millerhez intézve szavait –, azt is hozzátettem,
hogy várjuk meg, amíg választ kapunk minden kérdésünkre. És
azzal is tisztában vagyok, hogy az államügyész soványnak fogja
találni az érvelésünket. De azt sem ő, sem mi nem hagyhatjuk
figyelmen kívül, hogy bármikor újra lecsaphat. Igazad van abban,
hogy a média iszonyú felhajtást csinál majd, ha Even Juult
meggyanúsítjuk, de gondolj bele, mekkora balhé lesz, ha még több
embert meggyilkol. Főleg, ha kiderül, hogy már régóta
gyanúsítottuk, de nem állítottuk meg...
– Jól van, jól van, én is felfogtam – szakította félbe Møller. – Ezek
szerint azt gondolod, hogy újra gyilkolni fog? – Még elég sok dolog
homályos számomra ebben az ügyben, de abban az egyben biztos
vagyok, hogy még nem végzett a haditervével.
– És mitől vagy ebben olyan biztos?
Harry megpaskolta a hasát és elvigyorodott. – Mert itt üldögél
valaki, és ezt morzézza nekem, főnök. Egészen pontosan azt, hogy
van annak valami oka, hogy tettes megszerezte magának a világ
egyik legdrágább, merényletek elkövetésére kiválóan alkalmas
fegyverét. Daniel Gudeson pedig részben azért vált legendává, mert
fantasztikus lövész volt. Most pedig, itt lenn, azt morzézza valaki,
hogy a keresztes hadjáratot nagyszabású befejezéssel akarja lezárni.
Valami olyasmivel, ami felteszi a műre a koronát, és halhatatlanná
teszi Daniel Gudeson legendáját. A nyári meleg egy pillanatra
eltűnt, amikor a tél utolsó fuvallata végigsöpört a Motzfedtsgatén,
és megtáncoltatta a port és a szemetet a levegőben. Møller behunyta
a szemét, összébb húzta magán a kabátot, és megborzongott.
Bergen, gondolta. Bergen.
– Meglátom, mit tehetek – mondta végül.
– Legyetek készenlétben!

Kilencvenedik fejezet
Rendőrkapitányság, 2000. május 16.

Harry és Halvorsen készenlétben volt. Méghozzá annyira, hogy

353
amikor Harry telefonja megszólalt, mindketten felpattantak. Harry
felkapta a készüléket:
– Hole! – Nem muszáj ordítani – szólt bele a készülékbe Rakel –,
pontosan ezért találták fel a telefont. Mit is mondtál a múltkor
május tizenhetedikével kapcsolatban?
– Hogy mi?
– Harrynak néhány másodperce ráment, mire kapcsolt.
– Hogy szolgálatban leszek?
– Nem, a másikra gondoltam – válaszolta Rakel.
– Arról, hogy eget–földet megmozgatsz.
– Ez most komoly?
Harrynak furcsa, meleg érzés áradt szét a gyomrában. – Velem
akartok lenni, ha sikerül szereznem valakit, akit átveszi tőlem a
szolgálatot? Rakel elnevette magát. – Hát, ez nagyon édes volt. Azt
azért hozzáteszem, hogy nem te voltál az első választásunk, de
apám úgy döntött, hogy idén egyedül akar lenni. Úgyhogy a
válaszom: igen, veled akarjuk tölteni napot.
– És Oleg mit szól ehhez?
– Az ő ötlete volt.
– Valóban? Derék fickó ez az Oleg.
Harry úszott a boldogságban. Annyira örült, hogy alig bírt normális
hangon beszélni. Még az sem érdekelte, hogy Halvorsen az íróasztal
túlsó oldalán szélesen vigyorgott. – Akkor számíthatunk rád? –
csiklandozta Rakel hangja a fülét. – Ha sikerül elintéznem, akkor
mindenképpen. Később felhívlak!
– Jó, vagy akár fel is jöhetnél este vacsorázni, ha ráérsz. És ha van
kedved. Rakel annyira lezserül ejtette ki a szavakat, hogy Harry
biztosra vette, hogy hangosan gyakorolt, mielőtt felhívta. A nevetés
a torkában bugyogott, a feje pedig olyan könnyű volt, mintha be lett
volna tépve. Éppen igent akart mondani, amikor hirtelen eszébe
jutott valami, amit a nő mondott neki a Dinnerben: Tudom, hogy ez
most nem csupán egy alkalomról szól. Itt most nem vacsoráról volt
szó. Ha ráérsz. És ha van kedved.
Ez most kifejezetten alkalmas pillanat volt arra, hogy pánikba
essen. Gondolatmenetét a telefon egyik gombjának a villogása
szakította meg. – Van egy bejövő hívásom a másik vonalon, amit
muszáj felvennem. Rakel, tudod tartani egy kicsit? – Persze. Harry
354
lenyomta a gombot. Møller volt az. – A letartóztatási parancs
rendben van, a házkutatási engedély pedig folyamatban. Tom
Waaler két kocsival és négy felfegyverzett emberrel készenlétben
áll. Őszintén remélem, Harry, hogy ez a te morzés fickód biztos a
dolgában. – Mindig csak egy betűt küld, sosem egy teljes üzenetet –
mondta Harry, miközben intett Halvorsennek, hogy vegye a
dzsekijét. – Majd jelentkezem! – azzal Harry lecsapta a telefont.
Már a liftben ácsorogtak, amikor eszébe jutott, hogy Rakel még
mindig a vonalban volt, és a válaszát várta.

Kilencvenegyedik fejezet
Irisveien, 2000. május 16.

Az év legelső nyári napja kezdett hűvösbe fordulni, amikor a

rendőrautó begördült a csöndes villanegyedbe. Harry rosszul érezte
magát. Nem csupán azért, mert rémesen izzadt a golyóálló mellény
alatt, hanem mert túlságosan is nagy volt a csönd. A frissen nyírt
sövények mögötti függönyöket fürkészte, de nem mozdult semmi.
Olyan érzése volt, mintha egy westernfilm hőseként épp egy
kelepce felé lovagolna.
Harry először nem volt hajlandó felvenni a mellényt, de Tom
Waaler, aki a bevetésért felelt, elég egyértelmű választás elé
állította: felveszi a mellényt, vagy otthon marad. Az érv, mely
szerint egy Märklinből származó golyó éppen úgy hatol át a
mellényen, mint az a bizonyos kés a vajon, épp csak egy közönyös
vállrándítás erejéig hatotta meg Waalert.
Két rendőrautóval mentek. A másik, amelyikben Waaler ült, a
Sognsveien haladt, és onnan az Ullevål kertvároson keresztül a
másik irányból, nyugatról közelítette meg az Irisveient. Hallotta
Waaler hangját a walkie–talkie–ban, nyugodt volt és magabiztos. A
pozíciójukat kérte, még egyszer elismételte a bevetés menetét,
valamint a szükség esetére tartogatott tervet, és minden egyes
rendőrtől gondosan visszakérdezte a saját feladatát.
– Ha elég dörzsölt, akkor riasztóra kapcsolta az utcai kaput,
úgyhogy átmászunk rajta. Még Harry is kénytelen volt elismerni,

355
hogy Waaler érti a dolgát, és az is nyilvánvaló volt, hogy a többiek
tisztelik. Harry rámutatott a vörösre festett faházra: – Ez az.
– Alfa – szólalt meg az első ülésen helyet foglaló rendőrnő. – Nem
látunk benneteket. Waaler: – Itt vagyunk a kanyarban. Maradjatok
látótávolságon kívül, míg oda nem érünk. Vége.
– Késő, már itt vagyunk. Vége. – Oké, de maradjatok a kocsiban,
míg odaérünk. Vége és kiszálltam. A következő pillanatban már
meg is pillantották az utca végében bekanyarodó rendőrautó orrát.
Megtették a maradék ötven métert a házig, és úgy parkoltak le,
hogy a kocsi elzárja a garázskijáratot. Miközben kiszálltak, Harry
egy teniszlabda lusta puffanását hallotta, amit hallhatóan egy nem
túl feszesre húrozott ütő indított útjára. A nap lassan lebukott az
Ullernåsen mögé, és az egyik ablakból sült karaj illata áradt.
Aztán elindult a show. Két rendőrtiszt készenlétben tartott MP–5–ös
gépfegyverrel a kezében átugrott a kerítésen, az egyik jobbról,
másik balról kerülte meg a házat.
A rendőrnő Harryék kocsijában maradt. Az ő feladata volt, hogy
fenntartsa a rádiókapcsolatot a bevetési központtal, és hogy távol
tartsa az esetleges bámészkodókat. Waaler és a negyedik rendőrtiszt
várt, míg a másik kettő elfoglalta a helyét, majd a mellzsebükre
erősítették a rádiókészüléket, és pisztollyal a kezükben átugrottak a
kapu fölött. Harry és Halvorsen a rendőrautó mögül követték az
eseményeket.
– Cigaretta? – kérdezte Harry a rendőrnőt.
– Nem, köszönöm – mosolygott vissza a lány.
– Igazából kérni szerettem volna egy szálat.
A nő abbahagyta a mosolygást. Tipikus nemdohányzó, gondolta
Harry. Waaler és a másik tiszt a lépcsőn állt, és éppen elfoglalták a
helyüket az ajtó két oldalán, amikor Harry mobilja megszólalt.
Harry látta, hogy a rendőrnő az égre emeli a tekintetét. Feltehetőleg
totális amatőrnek tartotta. Ki akarta nyomni a hívást, csak előbb
még rápillantott a kijelzőre, hogy nem Rakel hívja–e újra. Ismerős
szám volt, de nem Rakelé. Waaler már éppen felemelte a karját,
hogy jelt adjon, amikor Harrynak leesett, honnan jön a hívás.
Elmarta a walkie–talkie–t a meglepett rendőrnőtől.

356
– Alfa! Állj! A gyanúsított ebben a pillanatban hív a mobilomon.
Hallod? Harry a lépcső felé meredt, ahol Waaler bólintott.
Lenyomta a zöld gombot a telefonon, és a füléhez tartotta: – Hole.
– A mindenit! Harry legnagyobb megrökönyödésére nem Even Juul
hangját hallotta a telefonban. – Itt Sindre Fauke. Ne haragudjon a
zavarásért, de itt állok Even Juul házában, és azt hiszem, hogy ide
kellene jönniük.
– Miért? És egyáltalán mit keres ott? – Azt hiszem, Juul valami
ostobaságot csinált. Egy órával ezelőtt felhívott, és azt mondta,
hogy jöjjek ide azonnal, és hogy életveszélyben van. Idejöttem, az
ajtó nyitva volt, de Event nem találtam sehol. És most attól tartok,
hogy felakasztotta magát a hálószobában.
– Ezt miből gondolja? – A szoba ajtaja zárva van, és amikor
megpróbáltam a kulcslyukon keresztül benézni, megállapítottam,
hogy a másik oldalról benne van a zárban a kulcs. – Oké – mondta
Harry, megkerülte a kocsit, és benyitott a kapun.
– Hallgasson ide! Maradjon ott, ahol van, ha van valami a kezében,
tegye le, és emelje fel a karját, hogy láthassuk. Két másodperc, és
ott vagyunk. Harry bement a kapun, fel a nagy szemeket meresztő
Waaler és a másik tiszt között a lépcsőn, és benyitott a házba.

Fauke a folyosón állt, a telefon még a kezében volt. Úgy bámult

Harryékre, mintha egyenesen az égből pottyantak volna oda. – Ó, te
magasságos – nyögte, amikor megpillantotta Waaler fegyverét. – Ez
aztán gyorsan ment...
– Hol van a háló? – kérdezte Harry.
Fauke némán a lépcső felé mutatott. – Mutassa! – mondta Harry.
Fauke elindult a három rendőr előtt. – Ez az. Harry megpróbált
benyitni az ajtón, de ahogy azt Fauke is mondta, hiába. A zárban ott
volt egy kulcs, megpróbálta elfordítani, de nem járt sikerrel. – Nem
volt időm elmondani a telefonban, de megpróbáltam kinyitni az
ajtót, a másik hálószoba kulcsával – magyarázkodott Fauke.
– Néha előfordul, hogy belepasszol.
Harry kivette a kulcsot, és a lyukra tapasztotta a szemét. Egy ágyat
és egy éjjeliszekrényt látott odabenn. És az ágyon még valamit, ami
egy leszerelt mennyezeti lámpához hasonlított. Waaler halkan
beszélt a walkie–talkie–ba. Harry érezte, hogy a mellény alatt újra
357
folyni kezd rajta a víz. Egyáltalán nem tetszett neki az ágyon heverő
mennyezeti lámpa. – Nem azt mondta, hogy a kulcs belülről a
zárban van? – Amikor bedugtam ezt a kulcsot a zárba, kilöktem
vele a másikat – mondta Fauke.
– És hogy fogunk bejutni? – Mindjárt itt vannak – mondta Waaler,
és ebben a pillanatban nehéz csizmák dübögése hallatszott a lépcső
felől. A két tiszt egyike volt, akik a ház mögött álltak készenlétben.
Fél kezében egy piros feszítővasat tartott.
– Ezt – mutatott az ajtóra Waaler.
Faforgácsok röppentek mindenfelé, és az ajtó kitárult. Harry
belépett, és hallotta, ahogy Waaler arra kéri Faukét, várjon odakinn.
Az első, amit Harry észrevett, az a póráz volt. Even Juul azzal
akasztotta fel magát. Fehér, kigombolt nyakú ingben, fekete
nadrágban és kockás zokniban halt meg. Mögötte, a ruhásszekrény
előtt egy feldöntött szék állt. Cipője katonásan állt a szék mellett.
Harry felpillantott a plafonra. A póráz, ahogy várta, a lámpa
kampójára volt felerősítve. Megpróbálta elkerülni, de a pillantása
önkéntelenül is Even Juul arcára siklott, akinek egyik szeme a
szobára meredt, a másik egyenesen Harryre szegeződött. Mint egy
kétfejű troli, akinek csak egy–egy szem jutott koponyánként,
gondolta Harry. Odament a kelet felé nyíló ablakhoz, és a biciklin
odaérkező srácokat nézte. A rendőrautók híre, mint mindig, most is
hihetetlenül gyorsan szétterjedt a szomszédságban. Harry lehunyta a
szemét, és gondolkodni kezdett. A legelső benyomás nagyon fontos
– egy teljesen új szituációban általában a legelsőként beugró
gondolat a legfontosabb. Ezt még Ellen mondta neki. A saját
tanítványa tanította meg arra, hogy az első megérzésére
koncentráljon, amikor egy helyszínre odaér. Ezért nem kellett
Harrynak megfordulnia ahhoz, hogy megbizonyosodjon róla, a
kulcs ott fekszik a padlón a háta mögött, és azt is tudta, hogy csak
Even Juul ujjlenyomatát fogják megtalálni a szobában, és hogy a
házba sem tört be senki. Egészen egyszerűen azért, mert a gyilkos
és az áldozat is ott lóg a plafonon. A két troll egymás ellen fordult.
– Hívja Webert! – szólt oda Halvorsennek, aki épp most ért fel a
szobába, és a halottat bámulta. – Lehet, hogy máshogy akart a
holnapi ünnepre előkészülni, de vigasztalja meg azzal, hogy

358
egyszerű dolga lesz. Even Juul leleplezte a gyilkost, amiért az
életével kellett fizetnie. – És ki a gyilkos? – kérdezte Halvorsen.
– Pontosabban: ki volt? Ő is meghalt. Daniel Gudesonnak hívták, és
Even Juul saját fejében tartózkodott. Kifelé menet arra kérte
Halvorsent, mondja meg Webernek azt is, hogy azonnal
telefonáljon, ha megtalálta a Märklint. Harry megállt a bejárati
lépcsőn, és körülnézett. Hirtelen feltűnően sok szomszédnak akadt
tennivalója a kertben, és közben nyakukat nyújtogatva leskelődtek a
sövények fölött. Waaler is kijött a házból, és megállt Harry mellett.
– Nem értettem pontosan, amit odabenn mondtál – szólalt meg. –
Szerinted ez a fickó a bűntudata miatt lett öngyilkos? Harry a fejét
rázta. – Nem, nem erre gondoltam. Egymást ölték meg. Even
megölte Danielt, hogy megállítsa. Daniel pedig megölte Event,
hogy ne leplezhesse le. Ez egyszer egyeztek az érdekeik. Waaler
bólintott, bár látszott rajta, hogy nem lett sokkal okosabb.
– Az öreg ismerős valahonnan – mondta.
– Mármint az élő.
– Elképzelhető. Rakel Fauke édesapja, lehet hogy...
– Ja, tényleg, az a jó csaj az NBSZ–ból
– Van egy cigid? – kérdezte Harry.
– Nincs – válaszolta Waaler.
– A többi itt már a te asztalod, Hole.
Én most már mennék. Vagy kellek még valamihez? Harry megrázta
a fejét, mire Waaler elindult a kapu felé. – De, mégis lenne még
valami – szólt utána Harry. – Ha nem terveztél holnapra semmi
különösebbet, nem vennéd át a szolgálatomat? Egy tapasztalt
rendőrre lenne szükségem. Waaler felnevetett, és továbbment.
– Csak a reggeli istentiszteletet kellene felügyelni holnap a
grønlandi mecset előtt – kiáltotta Harry. – Látom rajtad, hogy van
érzéked hozzá. Csak arra kell vigyázni, hogy a kopaszok ne verjék
el a muszlimokat, amiért az eidet ünneplik. Waaler a kapunál
hirtelen megtorpant.
– Ezért kell felelned? – kérdezte a válla fölött.
– Igazán semmiség az egész – mondta Harry.
– Két kocsi és négy rendőr.
– És meddig?
– Nyolctól háromig.
359
Waaler széles mosollyal fordult Harry felé. – Tudod, mit? –
mondta. – Ha jobban belegondolok, tartozom neked ennyivel.
Rendben van, átveszem. Waaler a sapkájához emelte a kezét, és
lelépett. Tartozik nekem? Vajon miért, gondolkodott Harry,
miközben a teniszlabdák tompa hangját hallgatta. A következő
pillanatban azonban már nem is törődött vele, mert a telefonja újra
megszólalt, és ezúttal tényleg Rakel száma villogott a kijelzőn.

Kilencvenkettedik fejezet
Holmenkollveien, 2000. május 16.

– Ez az enyém? Rakel összecsapta a kezét, és elvette Harrytól a

margarétacsokrot. – Már nem találtam nyitva a virágüzletet,
úgyhogy a saját kertedből van – mondta Harry, és belépett az ajtót.
– Hm, ez kókusztej! Csak nem thai kaját főzöl?
– De igen. És gratulálok az új öltönyödhöz.
– Ennyire feltűnő?
Rakel elnevette magát, és végigsimított a zakó gallérján. – Nagyon
finom anyag. – Igazi kasmír. Harrynak igazából fogalma sem volt
róla, hogy ez mit jelent. Hirtelen felindulásból, közvetlenül zárás
előtt masírozott be a Hegdehaugsveien egyik hihetetlenül trendi
üzletébe, és rávette az eladót, hogy keresse elő számára az egyetlen,
magasságának megfelelő öltönyt. A hétezer korona természetesen
bőven meghaladta elképzeléseit, de a másik lehetőség az volt, hogy
újra a régi öltönyét veszi fel, amiben úgy néz ki, mint egy rossz
revüműsor főszereplője, úgyhogy vett egy mély levegőt, elhúzta a
bankkártyáját, és igyekezett nem gondolni az egészre. Bementek az
ebédlőbe. Az asztalt két személyre terítették. – Oleg már alszik –
mondta, mielőtt Harry megszólalhatott volna. Hirtelen egy kis csend
támadt.
– Ezzel nem azt akarom... – kezdte Rakel.
– Nem? – mosolygott Harry.
Eddig még sosem látta elpirulni a nőt. Magához húzta, beleszagolt
frissen mosott hajába. Érezte, hogy a nő reszket egy picit.
– A vacsora... – suttogta Rakel.

360
Harry elengedte, a nő pedig eltűnt a konyhában. A kert felőli ablak
nyitva volt, és a fehér pillangók, melyek tegnap még sehol sem
voltak, most konfettiként röpködtek a naplementében. Odabenn
frissen súrolt fapadló illata érződött. Harry behunyta a szemét.
Tudta, hogy még sok ilyen napra van szüksége ahhoz, hogy Even
Juul pórázon lógó képe kitörlődjön az agyából, vagy legalábbis
elhalványodjon. Weber és az emberei nyomát sem találták a
Märklinnek, ráakadtak viszont Burrére, a kutyára. A fagyasztóban
feküdt egy szemeteszsákban, átvágott torokkal. A szerszámos
ládában pedig három késre bukkantak, mindhárom véres volt. Harry
úgy tippelte, az egyik Hallgrim Dale vére lesz. Rakel kikiabált a
konyhából, hogy segítsen tálalni. Már kezdett halványodni.

Kilencvenharmadik fejezet
Holmenkollveien, 2000. május 17.

A szél katonazenét sodort a város felől. Harry kinyitotta a szemét. A

világ fehér lett körülötte. Fehér napsugarak villantak elő a széltől
meg–meglibbenő fehér függöny szárnyai alól, fehér volt az összes
fal, a plafon és az ágynemű is, ami puhán és hűvösen simult a
bőréhez. A másik oldalára fordult. A párna még őrizte a nő fejének
körvonalát, de az ágy már üres volt mellette. Megnézte az óráját, öt
perccel múlt nyolc. Rakel és Oleg már útban vannak az erődhöz,
ahonnan a gyerekek felvonulása indul. Úgy beszélték meg, hogy
tizenegykor találkoznak majd a palota előtti őrbódéknál.
Lehunyta a szemét, és gondolatban újra lepergette magában az
éjszakát. Aztán felkelt és kiballagott a fürdőszobába. Itt is fehér volt
minden: fehér csempe és fehér porcelán. Jéghideg vízben tusolt, és
még mielőtt tudatosult volna benne, mit is csinál, egy régi számmal
együtt robbant ki belőle mindaz, amit érzett: – ...aperfect day!45
Rakel kikészített neki egy törülközőt, természetesen fehéret, jó
erősen végigdörgölte magát, hogy beinduljon a vérkeringése, majd a
tükörképét kezdte tanulmányozni. Most igazán boldog volt, nem
igaz? Most, ebben a pillanatban. Rámosolygott tükörképére, ami
visszanevetett rá. Ekman és Friesen. Mosolyogj a világra...

361
Hangosan felnevetett, derekára csavarta a törülközőt, és nedves
lábnyomokat hagyva maga után becsattogott a hálószobába.
Eltartott egy pillanatig, mire rájött, hogy ez nem az a hálószoba,
mert itt is minden fehér volt: a falak, a plafon, a családi fotókkal
borított komód és a gondosan bevetett, régimódi, horgolt
ágytakaróval leterített franciaágy is.
Megfordult, elindult kifelé, de az ajtóban hirtelen megtorpant.
Mereven állt, mintha agya egyik fele azt mondta volna, menjen
kifelé és felejtse el az egészet, a másik része viszont azt, hogy
forduljon vissza, és azonnal nézze meg, hogy valóban azt látta–e az
előbb, amit hitt. Vagy inkább: amitől tartott. Hogy pontosan mi volt
az, ami ráhozta a frászt, azt maga sem tudta, de abban biztos volt,
hogy amikor minden annyira tökéletes, hogy jobb már nem is
lehetne, akkor az embernek egy porcikája sem kívánja, hogy bármi
megváltozzon. De már túl késő volt. Természetesen. Vett egy mély
levegőt, megfordult, és visszament.
A fekete–fehér kép egyszerű, aranyszínű keretben állt. A fotó egy
keskeny arcú nőt ábrázolt, akinek magas, markáns arccsontja volt,
nyugodt, nevető szeme pedig nem a lencsébe, hanem egy kissé
feljebb, valószínűleg a fotósra mosolygott. Nagyon erősnek tűnt.
Egyszerű blúzt viselt, nyakában ezüstfeszület lógott. Hiszen kétezer
éve már, hogy őt festik minden ikonra.
De nem ezért volt neki annyira ismerős, amikor az első fotót
meglátta róla. Semmi kétség, ugyanaz az asszony volt, akinek a
képét Beatrice Hoffmann szobájában látta.

KILENCEDIK RÉSZ - UTOLSÓ ÍTÉLET

Kilencvennegyedik fejezet
Oslo, 2000. május 17.

Azért írom le mindezt, mert aki majd ezeket a sorokat megtalálja,

annak meg kell értenie, miért tettem azt, amit tettem. Életem során
gyakran kellett két vagy több rossz között választanom – erről
mindenkinek tudnia kell, aki ítélkezik felettem. Soha nem
menekültem el a döntések elől, sosem vontam ki magam az erkölcsi
362
kötelességeim alól, és inkább kitartottam a rossz mellett, mintsem a
néma többség életét éltem gyáván. Olyasvalakiét, aki a biztonságba
menekül a falkával, és hagyja, hogy ők válasszanak helyette. Az
utolsó döntésemet azért hoztam, hogy készen álljak, amikor az Úr
elé kerülök, és amikor viszontlátom Helenát.

– Ó, a francba!
Harry beletaposott a fékbe, miközben a vegyesen öltönybe vagy
népviseletbe öltözött tömeg kigomolygott a Majorstue
kereszteződésében lévő zebrára.
Úgy tűnt, hogy az egész város talpon van. A lámpa mintha sosem
akarna visszaváltani zöldre. Aztán végre kiengedhette a kuplungot,
és gázt adott. A Vibes gatén már csak a második sorba tudott
leparkolni, megkereste Fauke kapucsengőjét, és ráhasalt. Egy
kissrác szaladt el mellette kopogós sarkú ünneplős cipőben,
játéktrombitája hangos, recsegő hangjától Harry összerezzent.
Fauke nem válaszolt. Harry visszament a kocsihoz, előkereste a
feszítővasat, ami mindig a hátsó ülés előtt feküdt a padlón, arra az
esetre, ha a csomagtartó zárja beszorulna. Visszarohant a
kapucsengőkhöz, és az összes csengőgombra rátenyerelt. Néhány
másodpercen belül ideges hangok kakofóniája csendült fel, mintha
mindenkit épp a legnagyobb dologidőben vert volna fel.
Odakiáltotta a készüléknek, hogy a rendőrségtől jött, és legalább
egyvalaki hihetett neki, mert a kapunyitó hirtelen erélyesen
felzúgott, ő pedig berontott. Négyesével szedte a lépcsőfokokat.
Amikor felért a negyedikre, a szíve, ha lehet, egy kicsit még annál
is gyorsabban vert, mint amióta negyedórával ezelőtt megpillantotta
azt a képet a hálószobában.

A feladat, aminek véghezvitelét kitűztem magam elé, eddig is

követelt már ártatlan életet, és természetesen fennáll annak a
kockázata, hogy fog még többet is. A háború már csak ilyen. Ezért
úgy ítélj majd felettem, mintha katona lennék, akinek nem volt túl
sok választása. Csak ennyit kérek. És ha túl kemény lenne az
ítéleted, gondolj arra, hogy te is csak esendő ember vagy, és
legvégül neked is és nekem is csak egyetlen bíránk lesz: az Isten.
íme, itt vannak az emlékirataim.
363
Harry az öklével kétszer rávert Fauke ajtajára, és a nevét ordította.
Miután nem érkezett válasz, becsúsztatta a feszítővasat a zár alá, és
nekilátott. Harmadik próbálkozására az ajtó hangos reccsenéssel
megadta magát. Belépett az ajtón. A lakás csendes volt és sötét,
furcsa mód arra a hálószobára emlékeztette, ahová Rakel házában
betévedt, üresnek hatott és végtelenül elhagyatottnak. Hogy miért,
arra akkor jött rá, amikor belépett a nappaliba. Mert a szoba valóban
elhagyatott volt. A padlón tornyosuló papírhalmok, a ferde
polcokon álló könyvek és a félig üres kávésbögrék mind eltűntek. A
bútorokat az egyik sarokba tolták, és fehér lepedővel takarták le. Az
ablakon beleső nap sugara épp egy köteg, zsineggel körültekert
papírra esett, ami az üres nappali közepén feküdt.

Amikor ezeket a sorokat olvasod, én már halott vagyok.

Remélhetőleg mindannyian halottak vagyunk.

Harry a papírhalom mellé guggolt.

A nagy árulás, ez állt a legfelső, géppel írt oldalon. Egy katona
emlékiratai.
Kioldotta a zsinórt.
A következő oldal: Azért írom le mindezt, mert aki majd ezeket a
sorokat megtalálja, annak meg kell értenie, miért tettem azt, amit
tettem.
Harry átpörgette a lapokat. Több száz, sűrűn teleírt oldal volt. Az
órájára pillantott. Fél kilenc. Kikereste Fritz bécsi telefonszámát a
noteszéból, és előhalászta a telefonját. A férfi éppen éjszakai
műszak után tartott hazafelé. Miután beszélt vele, felhívta a
tudakozót, és hagyta magát továbbkapcsolni a kért számra.
– Weber. – Hole. Kellemes ünnepnapot, vagy mit szoktak ilyenkor
mondani. – Mi a fenét akarsz? – Hát, mára alighanem valami mást
terveztél... – Pontosan. Az volt a tervem, hogy magamra zárom az
ajtót, becsukom az ablakokat, és újságot olvasok. Nyögd ki, mit
akarsz!
– Szükségem van valakire, aki be tudna gyűjteni néhány
ujjlenyomatot. – Rendben. Mikor? – Most azonnal. Hozd magaddal
a kofferedet is, hogy mindent továbbítani tudjunk innen. És
364
szükségem lenne egy szolgálati fegyverre is. Harry lediktálta a
címet. Aztán a papírcsomaggal leült az egyik letakart székre, és
olvasni kezdett.

Kilencvenötödik fejezet
Leningrád, 1942. december 12.

A lángokban álló, szürke, éjszakai ég olyan volt, mint egy mocskos

sátorlap, amit a vigasztalan, kopár táj fölé feszítettek. Úgy tűnt, az
oroszok támadásba lendültek, de lehet, hogy csak ezt a látszatot
akarták kelteni. Ezt majd csak utólag tudjuk biztosan megmondani.
Daniel ismét fantasztikus lövésznek bizonyult. Ha nem lett volna
már eddig is élőlegenda, ma mindenképpen halhatatlanságot
biztosított volna magának. Majdnem fél kilométeres távolságból
eltalált egy oroszt és halálra sebezte, majd utána egyedül kiment a
senki földjére, és keresztény temetést rendezett neki. Még sosem
hallottam senkiről, aki ilyesmit tett volna. Ráadásul az orosz
sapkáját is magával hozta trófeaként. Ezután szokás szerint
elemében volt, énekelt, és néhány mogorva alak kivételével
mindenkit elszórakoztatott. Büszke vagyok rá, hogy egy ilyen bátor
és különleges ember barátja lehetek. És bár néhanapján úgy tűnik,
hogy a háborúnak soha nem lesz vége, és hogy országunk nagyon
sokat szenved, de ha egy ilyen ember, mint Daniel Gudeson,
reményt ad nekünk, akkor képesek leszünk megállítani az oroszokat,
és egy biztonságos, szabad Norvégiába térhetünk majd vissza.

Harry az órájára pillantott és továbblapozott.

Kilencvenhatodik fejezet
Leningrád, 1943. újév éjszaka

... amikor észrevettem Sindre Fauke szemében a rettegést, kénytelen

voltam néhány megnyugtató szót szólni hozzá, hogy ne legyen
annyira éber. Csak mi ketten voltunk kinn a gépfegyverálláson, a
365
többiek visszamentek aludni, Daniel holtteste pedig ott feküdt
lőszeresládákon. Aztán tovább kapargattam Daniel vérét a
töltényövról Sütött a hold, a hó is esett, csodálatos éjszaka volt.
Arra gondoltam, ha összegyűjtöm Daniel maradványait, és újra
összerakom ókét, akkor feltámadhat, és továbbvezethet bennünket.
Sindre Fauke ezt nem értette, elvtelen megalkuvó volt és besúgó is,
aki mindig abba a sorba állt, ahol a győztest sejtette. És éppen ezen
a borzalmas napon, ami mindannyiunk számára egyaránt szörnyű
volt, még őis el akart bennünket árulni. Hirtelen mögé léptem,
finoman megragadtam a homlokánál, és végighúztam a torkán a
szuronyt. Kell egy bizonyos gyorsaság ahhoz, hogy az ember mély
és tiszta vágást ejtsen. Amint megvágtam, azonnal elengedtem, mert
tudtam, hogy elvégeztem, amit kellett. Lassan megfordult, apró
disznószemével rám meredt. Úgy tűnt, mintha kiabálni akarna, de a
szurony átvágta a légcsövét, így csak sziszegő hang hagyta el
tüdejét a tátongó seben keresztül. És vér. Kezével megragadta a
torkát, talán azt hitte, így megakadályozhatja, hogy az élet
elillanjon belőle, de csak annyit ért el, hogy a vér vékony
sugarakban spriccelt az ujjai közül. Lecsúsztam a földre, és hátrébb
gurultam a hóban, nehogy összevérezze az egyenruhámat. A friss
vércseppek nem mutatnának túl jól rajtam, ha netán elkezdenének
Sindre Fauke „szökése" után nyomozni.
Amikor már nem mozdult többé, a hátára fordítottam, és
elvonszoltam a lőszeresládákhoz, ahol Daniel feküdt. Szerencsére a
testalkatuk egészen hasonló volt. Megkerestem Sindre Fauke
papírjait. Ezek állandóan, éjjel–nappal, nálunk voltak, ugyanis
azokból derült ki, hogy kik vagyunk, kinek a parancsnoksága alá
tartozunk (gyalogos, északi hadosztály, dátum, pecsét és a többi).
Ha nélkülük állítottak volna meg bennünket, azzal azt kockáztattuk
volna, hogy helyben agyonlőnek, mint katonaszökevényeket.
Összetekertem Sindre iratait és derékszíjamra erősített kulacsomba
dugtam. Aztán lehúztam a zsákot Daniel fejéről, és Sindrére
tekertem. Utána megragadtam Danielt, elvonszoltam a senki
földjére, és eltemettem a hó alá, ahogy ő is tette Úriással, az
orosszal. Megtartottam az orosz egyensapkáját. Zsoltárt énekeltem,
az „Erős vár a mi Istenünket". Utána pedig a „ Telepedj közénk a
tűzhözt".
366
 Kilencvenhetedik fejezet
Leningrád, 1943. január 3.

Enyhült a tél. Minden a terv szerint haladt. Újév reggelén a

hullaszállítók, ahogy azt parancsba kapták, elvitték a holttestet a
lőszeresládákról. Természetesen azt hitték, hogy az Északi Egység
tömegsírja felé húzott szánon Daniel Gudeson fekszik. Ha eszembe
jutott, folyton nevethetnékem támadt. Hogy a zsákot levették–e a
fejéről, mielőtt a tömegsírba tették, azt nem tudom, de nem is
törődtem vele, hiszen a hullaszállítók sem Danielt, sem Sindre
Faukét nem ismerték.
Egyedül Edvard Mosken miatt aggódtam, aki, úgy tűnt, kételkedik
Fauke szökésében, és azt hiszi, én öltem meg. Bár sok mindent nem
tehetett, mert Sindre Fauke teste már a felismerhetetlenségig
összeégetve feküdt a több száz másik holttest között (lelke
remélhetőleg örökké égni fog).
A ma éjszakai őrszolgálat alatt eddigi legmerészebb húzásomat
hajtottam végre. Világossá vált, hogy az enyhe idő miatt nem
hagyhatom tovább Danielt a hó alá temetve, mert bármikor
előbukkanhat a teste, és akkor kiderül a csere. És amikor
éjszakánként arról kezdtem álmodni, hogy a rókák és a görények
mit művelhetnek Daniel holttestével, ha tavasszal eltűnik a hó róla,
úgy döntöttem, hogy kiásom, és eljuttatom a tömegsírba – ezt a
földet egyébként sem szentelte meg a tábori lelkész.
Természetesen a saját őreinktől jobban tartottam, mint az
oroszoktól, de szerencsére Hallgrim Dale, Fauke tompa agyú és
halálosan fáradt cimborája ült a gépfegyvernél. Ráadásul az
éjszaka is felhős volt, és ami még ennél is fontosabb: éreztem, hogy
Daniel velem van, igen, éreztem, hogy ott van bennem. És amikor
végre visszavonszoltam a testét a lőszeresládákra, és a feje köré
akartam tekerni a zsákot, láttam, hogy elmosolyodik. Tudtam, hogy
az éhség és az alváshiány gyakran furcsa tréfát űz az ember
tudatával, de Daniel merev, halott arca közvetlenül a szemem előtt
alakult át. A legkülönösebb mégis az volt, hogy ijedség helyett
végtelen nyugalom és boldogság töltött el. Aztán visszakúsztam a
bunkerbe, és olyan mélyen aludtam, ahogy csak egy gyermek tud.
367
Amikor Edvard Mosken egy szűk óra múlva felrázott, olyan volt,
mintha csak álmodtam volna az egészet, és azt hiszem, sikerült
őszintén meglepődnöm azon, hogy Daniel újra felbukkant. Ez
azonban nem volt elég Mosken meggyőzéséhez. Biztos volt benne,
hogy Fauke fekszik ott, hogy megöltem őt, és odafektettem a ládákra
annak reményében, hogy a hullaszállítók azt hiszik majd, az első
alkalommal elfelejtették elszállítani, és ezért szó nélkül elviszik.
Amikor Dale levette a zsákot és Mosken rájött, hogy mégis Daniel
fekszik előttünk, mindketten csak bámultak némán, én pedig alig
tudtam uralkodni magamon, nehogy kirobbanjon belőlem ez az
újfajta nevetés, és leleplezzen bennünket Daniellel.

Kilencvennyolcadik fejezet
Katonai kórház, Leningrád, 1944. január 17.

Az orosz gépróí ledobott kézigránát eltalálta Dale sisakját, majd a

jégre esve tovább pörgött, mi pedig próbáltunk elmenekülni. Én
feküdtem a legközelebb hozzá, és egészen biztos voltam benne, hogy
Moskennel és Daléval együtt mindhárman odaveszünk. Furcsa, de
az utolsó gondolatom az volt, hogy ez az egész tényleg csak a sors
iróniája lehet, ugyanis épp az imént mentettem meg Moskent attól,
hogy Dale, ez a szerencsétlen ördög, lelője, és ezzel pontosan két
teljes perccel hosszabbítottam meg szakaszvezetőnk életét. De az
oroszok szerencsére siralmas gránátokat gyártanak, úgyhogy bár
mindhárman megsebesültünk, de túléltük. Én összezúzott lábbal, és
egy homlokomba fúródott gránátszilánkkal úsztam meg, ami előbb a
sisakomat is átütötte.
Különös véletlen folytán Signe Alsaker nővér kórtermébe kerültem,
aki Daniel jegyese volt. Először nem ismert fel, de délután odajött
az ágyamhoz, és norvégul beszélt hozzám. Nagyon szép volt,
azonnal úgy éreztem, el akarom jegyezni.
Olaf Lindvig is ebben a kórteremben fekszik. Fehér katonai kabátja
az ágya mellett lóg, fogalmam sincs róla, miért, talán hogy amint
orvosolták a sebeit, egyenesen a frontra indulhasson, vissza a
kötelességéhez. Nagy szükség lenne most az ilyen emberekre, mint
Lindvig – ide hallatszik, ahogy az oroszok tüzérsége közeleg. Azt

368
hiszem, egyik éjszaka rosszat álmodott, mert sikoltozni kezdett,
Signe nővér pedig odajött hozzá. Adott neki valami injekciót,
biztosan morfint. Amikor Lindvig újra elaludt, észrevettem, hogy
Signe megsimogatta a haját. Olyan gyönyörű volt, hogy
legszívesebben odahívtam volna az ágyamhoz, hogy elmondjam
neki, ki vagyok, de nem akartam megrémíteni.
Ma azt mondták, hogy átküldenek nyugatra, mert itt nincs elég
gyógyszer. Erről senki nem beszél, de a lábam gennyesedik, az
oroszok pedig egyre közelednek, és tudom, ez az egyetlen esélyem,
hogy megmeneküljek.

Kilencvenkilencedik fejezet
Bécsi–erdő, 1944. május 29.

...a legszebb és legokosabb nő, akivel életem során találkoztam.

Lehet az ember egyszerre két nőbe szerelmes? Igen, biztosan.
Gudbrand megváltozott, ezért Daniel becenevét, az Úriást
használom. Helena is jobban szereti, a Gudbrandot nagyon
furcsának és idegennek találja.
Amikor a többiek elalszanak, verseket írok, de nem vagyok valami
nagy poéta. A szívem azonnal hevesebben kalapál, ha csak
megjelenik az ajtóban, de Daniel azt mondja, hogy ha egy nő szívét
meg akarjuk nyerni, akkor nyugodtan, szinte hidegen kell
viselkedni, mint amikor legyet akarunk fogni. Csendben kell ülni,
lehetőleg egészen más irányba fordulva. És amikor a légy lassan
bízni kezd bennünk, leszáll elénk az asztalra, egyre közelebb jön,
mintha szinte könyörögne, hogy kapjuk el – akkor kell
villámgyorsan lecsapni rá, határozottan és magabiztosan. Ez a
legfontosabb az egészben. Nem a gyorsaság a lényeg, hanem a hit,
hogy el tudod kapni a legyet. Csak egyszer próbálkozhatsz – és
akkorra már mindennek készen kell állnia. Ezt Daniel mondta.

Századik fejezet
Bécs, 1944. június 29.

...úgy aludt, mint egy kisgyermek, amikor kibontakoztam a

369
karjaiból. A bombatámadás már véget ért, de mivel késő éjjel volt,
az utcák teljesen néptelenek voltak. Megkerestem a kocsit, amivel a
„Három Huszárnál" parkoltunk le. A hátsó ablaka betört, egy tégla
pedig behorpasztotta a tetejét, de szerencsére semmi egyéb baja
nem esett. Olyan gyorsan, ahogy csak tudtam, visszahajtottam a
kórházba.
Tudtam, hogy már késő, már semmit sem tehetek Helenáért és
magamért, hiszen olyan események fogságában vergődünk,
amelyekre semmi befolyásunk nincs. Helenának, hogy
gondoskodhasson családjáról, férjhez kell mennie ehhez az
orvoshoz, Christopher Brockhardhoz, ehhez a korrupt emberhez,
akinek a határtalan önzése (amit ráadásul képes szerelemnek
nevezni!) pontosan a szerelem lényegét sérti. Hát, nem látja, hogy
az ő szerelmét egészen más hajtja, mint Helenáét? Nekem fel kell
áldoznom azt az álmomat, hogy Helenával élhessek, de annyit
megtehetek, hogy olyan életet biztosítok neki, ami ha nem is boldog,
de legalább tisztességes, és amelyben nem kell eltűrnie azt a
megaláztatást, amibe Brockhard akarja kényszeríteni.
A gondolatok úgy cikáztak a fejemben, mint ahogy az éjszakában
száguldottam a város utcáin keresztül, melyek éppen olyan kuszák
és zavarosak voltak, mint maga az élet. De a kezemet és a lábamat
Daniel vezette.

...észrevette, hogy az ágya szélén ülök, és hitetlenkedő arccal

bámult rám.

– Mit keres maga itt?

– Christopher Brockhard, maga egy csaló, és ezért halálra ítélem –
suttogtam. – Felkészült? Nem hiszem, hogy felkészült volna. Az
emberek sohasem állnak készen a halálra, mind azt hiszik, hogy
örökké fognak élni. Remélem, még látta a plafon felé spriccelő' vér
szökőkútját, és még hallotta, ahogy a cseppek visszacsapódnak az
ágyneműre. De leginkább azt remélem, tudatában volt annak, hogy
megfog halni. A ruhásszekrényéből kivettem egy öltönyt, egy pár
cipőt és egy inget, és összegöngyölve a hónom alá szorítottam őket.
Aztán kirohantam a kocsihoz, beindítottam...

370
... még mindig aludt. A váratlan esőtől csuromvizes és hideg volt a
testem, amikor visszabújtam mellé a lepedő alá. Helena teste
melegített, mint egy kályha, és halkan felnyögött, amikor
hozzásimultam. Igyekeztem bőre minden centiméterét befedni
testemmel és bebeszélni magamnak, hogy mindez örökké tarthat, és
próbáltam nem figyelni az időre. Már csak órák voltak hátra a
vonat indulásáig. És már csak órák kérdése volt az is, hogy az egész
országban körözött gyilkossá váljak. Nem tudták, hogy mikor
utazom el és milyen útvonalon, de azt tudták, hová tartok – és
készen akartak állni, mire Oslóba érek. Próbáltam Helenát olyan
szorosan ölelni, hogy egy egész életen át kitartson.

Harry felriadt a csengőre. Vajon már többször is szólt? Megkereste

a kaputelefont, és beengedte Webert.
– Közvetlenül a sportközvetítések után ezt utálom a legjobban –
lihegte Weber, amikor mogorva arccal betrappolt, és az
utazóbőröndöt a padlóra állította. – Május tizenhetedike, az egész
ország nemzeti kábulatban, az utak lezárva, úgyhogy az egész
központot meg kell kerülnöd, ha el akarsz jutni valahová. Édes
Istenem! Hol kezdjem?
– Egészen biztosan használható ujjlenyomatokat találsz a
kávéskannán a konyhában – javasolta Harry. – Beszéltem egy bécsi
kollégával, aki teljes gőzzel kutat egy adag ujjlenyomat után 1944–
ből. Magaddal hoztad a szkennert és a PC–t? Weber megveregette
az utazóbőröndöt.
– Nagyszerű. Ha kész vagy az ujjlenyomatok szkennelésével, akkor
rácsatlakoztathatod a mobiltelefonomat a PC–re, és küld át a Fritz
név alatt szereplő bécsi mail–címre. Már várja, hogy összevethesse
a náluk lévő ujjlenyomatokkal, és azonnal visszajelzést ad nekünk.
Alapvetően ennyiről lenne szó, nekem át kell olvasnom néhány
papírt a nappaliban.
– És miről...?
– NBSZ–es ügy – mondta Harry.
– „Need to know only."46
– Ó, valóban? – Weber az ajkába harapott, és kutató pillantást vetett
Harryra, aki egyenesen a szemébe nézett, és várt. – Tudod mit,
371
Hole? – szólalt meg végül Weber. – Jó, hogy vannak még nálunk
néhányan, akik mindig profiként viselkednek.

Százegyedik fejezet
Hamburg, 1944. június 30.

Miután megírtam a levelet Helenának, kinyitottam a kulacsomat,

kiráztam belőle Sindre Fauke összetekert papírjait, és beletettem a
levelet. A szuronnyal belekarcoltam Helena címét az oldalába, és
kimentem az éjszakába. Ahogy kiléptem az ajtón, azonnal
megcsapott a forróság. A szél tépkedte az egyenruhámat, az ég
piszkossárga kupolaként borult fölém, és csak a lángok távoli
bömbölése, a szétrobbanó üvegek hangja és a menedéket hiába
kereső emberek sikoltozása zengett a fülemben. Nagyjából ilyennek
képzeltem a poklot. A bombák már nem zuhogtak a városra.
Végigmentem egy utcán, ami nem volt utca többé, csupán egy
aszfaltcsík, ami a romhalmazokkal szegélyezett, nyílt teret szelte
keresztül. Egyedül egy elszenesedett fa állt még, és az ég felé
nyújtogatta fekete, göcsörtös ujjait. És egy lángba boridt ház, innen
hallatszottak a sikolyok. Amikor annyira közel értem hozzá, hogy a
forróság már a tüdőmet égette, megfordultam és a tenger felé
indultam. Ott bukkant fel a rémült, fekete szemű, kicsi lány. Az
egyenruhám kabátját rángatta és a hátam mögött sikoltozott
zokogva.
– Meine Mutter! Meine Mutter!47
Továbbindultam, hiszen semmit sem tehettem – láttam a legfelső
emeleten a lángokban álló ablakkeretbe kapaszkodó emberi
csontvázat. De a kislány tovább követett, és egyre csak sikoltozott
elkeseredetten, hogy segítsek az anyján. Próbáltam szaporázni a
lépteimet, de gyerekkarjaival szorosan átölelt, mintha soha többé
nem akarna elengedni, így végül magammal vonszoltam lefelé, a
hatalmas lángtenger irányába. Így mentünk tovább, egy különös
pár, két ember egymáshoz láncolva a megsemmisülés felé vezető
úton. Sírtam, igen, sírtam, de a könnyeim éppoly gyorsan
elpárologtak, mint ahogy jöttek. Nem tudom, melyikünk állt meg
végül, és emelte karjára a kislányt, de megfordultam, felvittem a

372
gyereket a kikötői hálóterembe, és becsavartam a takarómba. Aztán
az egyik ágyból kihúztam a matracot, és lefeküdtem mellé a földre.
Sosem derült ki, hogy hívták, vagy mi történt vele, mert éjszaka
aztán eltűnt. De tudtam, hogy megmentette az életemet. Mert a
remény mellett döntöttem.
Egy halott városban ébredtem. A lángok nagy része még mindig
lobogott, a kikötő romokban, és a hajók, amelyek ellátmányt
hoztak, vagy a sebesültek kimenekítésre jöttek, kinn maradtak a
vízen, mert nem volt hova kikötniük.
Csak estére sikerült a mentőcsapatoknak felszabadítani egy helyet,
ahová kiköthettek a hajók, hogy a legénység ki – és berakodhasson.
Egyiktől a másikig mentem, míg rá nem akadtam egy Norvégiába
készülő hajóra, ami az Anna nevet viselte, és cementet szállított
Trondheimbe. Az úti céljuk teljesen megfelelt, mivel arra
számítottam, hogy a körözési papírokat oda már nem juttatják el. A
megszokott német rendet káosz váltotta föl, és a parancsok sem
voltak kifejezetten következetesek. Úgy tűnt, a galléromon lévő SS–
jelzés mégiscsak hatott valamennyire, mert nem okozott semmi
gondot, hogy feljussak a hajóra és meggyőzzem a kapitányt arról,
hogy a menetparancs, amit felmutattam neki, azt tartalmazza, hogy
haladéktalanul Oslóba kell érnem, és a jelenlegi helyzetben az tűnik
a legésszerűbb megoldásnak, ha az Anna fedélzetén elhajózom
Trondheimbe, onnan pedig vonattal utazok tovább Oslóba.
Az út három napig tartott, utána lesétáltam a hajóról, és amikor
felmutattam a papírjaimat, egyszerűen tovább is intettek. Aztán
felültem az Oslóba induló vonatra. Az út négy napig tartott. Mielőtt
leszálltam a vonatról, kimentem a mosdóba, és felvettem a
Christopher Brockhardtól szerzett ruhákat. Aztán felkészültem az
első kísérletre. Végigmentem a Karl Johans gatén, szemerkélt az
eső és nagyon meleg volt. Két lány jött velem szembe, karonfogva,
és hangosan kuncogtak, amikor elhaladtak mellettem. A hamburgi
pokol mintha fényévekre lett volna. A szívem ujjongott.
Visszatértem szeretett hazámba, és másodszor is újjászülettem. A
Continental Hotel portása alaposan áttanulmányozta a papírjaimat,
aztán a szemüvege fölött rám nézett, és így szólt: – Isten hozta
nálunk, Fauke úr. És miközben ott feküdtem a sárga hotelszoba
ágyán, a plafont bámulva és a város hangjait hallgatva, új nevemet
373
ízlelgettem. Sindre Fauke. Szokatlan volt, de aztán úgy döntöttem,
menni fog. Menni fog.

Százkettedik fejezet
Nordmarka, 1944. július 12.

...egy férfi, Even Juulnek hívják. Úgy tűnik, a többi ellenállóhoz

hasonlóan ő is elhitte a történetemet. Persze, miért is ne tette
volna? Az igazságot, hogy a fronton harcoltam és gyilkosságért
köröznek, még mindig nehezebb lett volna lenyelni, mint azt, hogy a
keleti frontról dezertáltam, és Svédországon keresztül jutottam
vissza Norvégiába. Ezenkívül az informátoraik is utánanéztek
annak, amit mondtam, és azt a megerősítést kapták, hogy valóban
jelentették egy Sindre Fauke nevű személy eltűnését, aki
valószínűleg átállt az oroszokhoz. A németek aztán rendet tartanak
a dolgaik közt!
Átmeneti amerikai neveltetésemnek köszönhetően nincs semmilyen
tájszólásom, de nem is tette szóvá senki, hogy Sindre Faukeként
milyen gyorsan levetkőztem a gudbrandsdali dialektusomat. Egy
aprócska településről származom, de ha mégis felbukkanna valaki a
fiatalkoromból (Fiatalkor! Édes Istenem, csak három év telt el, de
mintha egy fél emberöltő lett volna!), meg vagyok róla győződve,
hogy biztosan nem ismerne fel, annyira másnak érzem most
magam!
Attól sokkal jobban tartok, hogy olyasvalaki bukkan fel, aki az igazi
Sindre Faukét ismerte. Szerencsére ő még egy nálam is félreesőbb
helyről származik, viszont vannak rokonai, akik azonosíthatják.
Ma éppen ezeken a dolgokon törtem a fejemet, amikor legnagyobb
ámulatomra azt a parancsot kaptam, hogy likvidáljam az egyik saját
(mármint Faukéét) NS–hívő bátyámat. Ez bizonyára egy teszt,
amivel ki akarják deríteni, hogy valóban oldalt váltottam–e, vagy
csak be akarok szivárogni közéjük. Daniel és én majdnem
nevetésben törtünk ki – mintha csak a saját fejünkből pattant volna
ki az ötlet. Tulajdonképpen arra kérnek, hogy takarítsam el az útból
azokat az embereket, akik leleplezhetnének! Teljesen megértem,
hogy ennek a katonásdinak a vezetői azt hiszik, hogy a

374
testvérgyilkosság iszonyú dolog, hiszen honnan tudnának bármit is
ebben a védett erdőben a háború brutalitásáról? Mégis úgy
döntöttem, hogy szavukon fogom őket, még mielőtt meggondolják
magukat. Amint besötétedett, lementem a városba, elhoztam a
szolgálati pisztolyomat, ami az egyenruhámmal együtt a pályaudvar
csomagmegőrzőjében volt, és ugyanazzal az éjszakai vonattal,
amivel Oslóba érkeztem, elindultam észak felé. Tudtam a település
nevét, aminek közelében Sindréék tanyája feküdt, így csak meg
kellett kérdeznem...

Százharmadik fejezet
Oslo, 1945. május 13.

Egy újabb különös nap. Az ország még mindig a szabadság

mámorában úszik, és ma, egy kormánydelegáció kíséretében,
megérkezett Oslóba Olav trónörökös. Nem bírtam lemenni a
kikötőbe, hogy megnézzem, de ahogy hallottam, legalább a fél város
ott tülekedett. Ma civilben mentem fel a Karl Johans gatéra, és a
„katonabarátaim" nem értették, hogy miért nem parádézom
hozzájuk hasonlóan az ellenállók „egyenruhájában" és
ünnepeltetem hősként magam. Ez most bizonyára mágnesként
vonzaná a fiatal hölgyeket. Persze, a nők és az egyenruhák – ha
nem csal az emlékezetem, a hőiteket 1940–ben is igencsak
elbűvölték a zöld uniformisok.
Felmentem a királyi palotához, hogy megnézzem, hátha megmutatja
magát a trónörökös az erkélyen, és szól néhány szót. Mások is
gyülekeztek már. A palota előtt éppen őrségváltás volt, amikor
megérkeztem. Ez is csak egy nyomorúságos színjáték, német
mintára, mégis ujjong mindenki.
Abban bíztam, hogy a trónörökös majd lehűti ezeket az úgynevezett
jó norvégokat, akik öt éven keresztül csak csendben ültek a
babérjaikon, és kisujjukat sem mozdították sem az egyik, sem a
másik oldalon, most viszont teli torokból követelik a hazaárulók
megbüntetését. Azt hiszem ugyanis, hogy a trónörökös megért
bennünket, mert ha igazak a hírek, ő volt az egyetlen a királyi
házból és a kormányból, aki a kapituláció idején valami tartást

375
mutatott és felajánlotta, itt marad a népével és osztozik sorsukban.
De a kormány lebeszélte erről, mert tudták, hogy a királyra és rájuk
is rossz fényt vetne, ha a koronaherceget ott hagynák az országban,
miközben ők elmenekülnek.
Igen, abban bíztam, hogy az ifjú trónörökös (aki „az utolsó napok
szentjeivel" ellentétben tudja, hogyan kell az egyenruhát viselni!)
elmagyarázza a nemzetnek, hogy a frontkatonák milyen szolgálatot
teljesítettek, különösen amióta ő maga is láthatta, hogy a bolsevikok
kelet felől milyen veszélyt jelentettek és jelentenek még ma is
országunkra. Állítólag 1942 elején, miközben mi, katonák, a keleti
frontra készültünk, tárgyalásokat folytatott Roosevelt elnökkel, és
aggodalmát fejezte ki az oroszok Norvégiára vonatkozó tervei
miatt. Zászlók lobogtak, néhányan énekeltek, én pedig még sosem
láttam zöldebbnek a királyi palota parkjának fáit. De a trónörökös
ma nem jött ki az erkélyre. Még türelemmel kell lennem.

– Most telefonáltak Bécsből. Az ujjlenyomatok egyeznek.

Weber a nappali ajtajában állt. – Nagyszerű – mondta Harry, és
szórakozottan bólintott, miközben tovább olvasott. – Valaki
belehányt a szemetesbe – folytatta Weber. – Az illető nagyon beteg
lehet, mert a hányás nagyja vér volt. Harry megnedvesítette a
hüvelykujját, és a következő oldalra lapozott.
– Aha... Csend.
– Ha van még valami, amiben...
– Köszönöm a segítségedet, Weber, ez volt minden.
– Weber bólintott, de továbbra is az ajtóban cövekelt.
– Nem akarsz körözést kiadni? – kérdezte végül.
Harry felemelte a fejét, és továbbra is szórakozottan bámult Weber
irányába. – Minek? – Ja, most jut eszembe, hogy erről én nem is
tudok semmit – mondta Weber.
– És főleg „I don't need to know. "48
Harry elmosolyodott, talán az idősebb rendőr megjegyzésén. –
Nem, tényleg nem – mondta. Weber türelmesen várta a folytatást,
de hiába. – Ahogy akarod, Hole. Hoztam egy Smith & Wessont.
Meg van töltve, és van mellé még egy tár. Kapd el! Harry még
éppen időben nézett fel, hogy elkapja a felé repülő fekete tokot.
Kinyitotta, és kivette belőle a revolvert. Be volt olajozva, a frissen
376
tisztított acél tompán verte vissza a fényt. Még szép. Hiszen Weber
saját fegyvere volt.
– Kösz a segítséget, Weber – mondta Harry.
– Ne csinálj semmi hülyeséget!
– Igyekszem. És... szép napot!
Weber felhorkant a jókívánság hallatán. Amikor kidübögött a
lakásból, Harry már visszamerült az olvasásba.

Száznegyedik fejezet
Oslo, 1945. augusztus 27.

Árulás–árulás–árulás! Kővé dermedve ültem a hátsó padok

takarásában, amikor a jegyesemet bevezették, és ő a vádlottak
padjára ülve gyors, félreérthetetlen mosollyal ajándékozta meg
Even Juult. Ez a kis mosoly elmondott mindent, de én csak ültem ott,
mint akit odaszögeztek, képtelen voltam bármire, csak hallgattam a
tárgyalást, és bámultam. És szenvedtem. Még egy ilyen hazugot!
Even Juul nagyon jól tudta, hogy Signe Alsaker kicsoda, még én
meséltem neki róla. Juult nem hibáztatom, mert ő azt hiszi, hogy
Daniel Gudeson halott, de Signe! Ő örök hűséget esküdött! Igen,
megismétlem még egyszer: csalás! És a trónörökös egy szót sem
szólt. Senki nem mondott semmit. Az Akerhus erődnél olyan
férfiakat lőttek agyon, akik az életüket kockáztatták Norvégiáért. A
lövések visszhangja egy másodpercig a város fölött lebegett, aztán
eltűnt, és még annál is nagyobb lett a csönd, mint azelőtt volt.
Mintha mi sem történt volna.
Az előző héten azt az értesítést kaptam, hogy az ügyemet
befejezettnek tekintik, mivel hőstetteim túlsúlyba kerültek az
általam elkövetett bűnökkel szemben. Potyogtak a könnyeim a
nevetéstől, miközben a levelet olvastam. Hiszen ezek nagyobb
hőstettnek tekintik annak a négy fegyvertelen gudbrandsdali
parasztnak a meggyilkolását, mint azt az állítólag gátlástalan, bűnös
cselekedetemet, hogy a hazámat védtem Leningrádnál! A falhoz
vágtam egy széket, mire a főbérlő bekopogtatott, úgyhogy
bocsánatot kellett kérnem. Ez kétségbeejtő.

377
Éjszakánként Helenáról álmodom. Csak róla. Meg kell próbálnom
elfelejteni. És a trónörökös egy szót sem szólt. Ezt nem lehet
elviselni, azt hiszem...

Harry újra az órájára nézett. Gyorsan átlapozott néhány oldalt, majd

a pillantása egy ismerős névre siklott.

Százötödik fejezet
Schrøder vendéglő, 1948. szeptember 23.

... üzleti tevékenység ígéretes jövőbeli kilátásokkal. Ma azonban

bekövetkezett, amitóí régóta tartottam.
Az újságom mellett üldögéltem, amikor arra eszméltem, hogy
valaki az asztalom mellett áll, és engem figyel. Felemeltem a
fejemet, és megfagyott az ereimben a vér! A mellettem álló férfi
egy kicsit lerobbantnak tűnt. A ruhája kopott, és nincs meg az az
egyenes, kissé merev tartása sem, amire emlékeztem – olyan volt,
mintha már nem a régi önmaga lenne. Ennek ellenére azonnal
felismertem jó öreg szakaszvezetőnket, a küklopszszemű férfit.
– Gudbrand Johansen – szólalt meg Edvard Mosken.
– Az a hír járta, hogy meghaltál.
– Méghozzá Hamburgban.
Sejtelmem sem volt róla, hogy mit mondjak, vagy mit tegyek. Csak
annyit tudtam, hogy a velem szemben helyett foglaló férfi
letartóztathat, mint hazaárulót, sőt, akár halálra is ítéltethet!
Mire meg bírtam szólalni, a szám egészen kiszáradt. Azt mondtam,
hogy persze, nagyon is élek, és hogy időt nyerjek, elmeséltem neki,
hogy egy bécsi kórházba kerültem fej – és lábsérüléssel. Aztán én is
megkérdeztem tőle, hogy mi történt vele. Elmesélte, hogy őt
hazaküldték, és a Sinsen Katonai Kórházba került, pont oda, ahová
engem is vezényeltek. A legtöbb hazatért frontkatonához hasonlóan
őt is három év börtönbüntetésre ítélték hazaárulásért, de két és fél
év után kiengedték.
Beszélgettünk még erról–arról, én pedig egy idő múlva kezdtem egy
kissé megnyugodni. Meghívtam egy sörre, és az építőipari üzletről

378
meséltem neki, amivel foglalkoztam. Elmondtam neki a
véleményemet arról, hogy az olyanoknak, mint mi, talán az a
legjobb, ha önálló vállalkozásba kezdünk, mert a legtöbb vállalat
nem hajlandó egykori frontkatonákat alkalmazni (különösen azok a
cégek nem, akik a háború alatt együttműködtek a németekkel).
– Te sem? – kérdezte.
Elmondtam neki, hogy rajtam sem segített sokat, hogy átálltam a
„helyes" oldalra, mivel én is német egyenruhát hordtam. Mosken
ajkán egész idő alatt egy kis félmosoly játszott, és végül nem tudta
tovább tartani magát. Elmondta, hogy hosszú ideig mindent
elkövetett, hogy rám találjon, de Hamburgban az összes nyom
megszakadt. Már majdnem feladta, amikor egy nap megakadt a
szeme Sindre Fauke nevén egy ellenállókról szóló újságcikkben. Ez
újra felkeltette az érdeklődését, kiderítette, hogy hol dolgozik
Fauke, és felhívta a munkahelyét, ahol valakitől azt a tippet kapta,
hogy nézze meg a Schrøderben, hátha ott van. Újra kővé
dermedtem, és arra gondoltam, hogy akkor most jön. De Mosken
egész mást mondott, mint amire készültem:
– Meg sem tudtam neked rendesen köszönni, hogy annak idején
megakadályoztad, hogy Hallgrim Dale lelőjön. Megmentetted az
életemet, Johansen. Elképedve vállat vontam, semmi egyébre nem
voltam képes. Mosken úgy gondolta, azzal, hogy megmentettem az
életét, bebizonyítottam, hogy erkölcsös ember vagyok. Pedig, mint
mondta, lett volna rá okom, hogy a halálát kívánjam. Ha Sindre
Fauke holtteste előkerül, ő bebizonyíthatta volna, hogy gyilkos
vagyok! Erre csak bólintani tudtam. Aztán Mosken rám nézett, és
megkérdezte, hogy félek–e tőle. Tudtam, hogy nincs vesztenivalóm,
ezért elmeséltem neki az egészet úgy, ahogy történt.
Mosken hallgatott, küklopszszemét időről időre rám emelte, hogy
megbizonyosodjon róla, nem hazudok–e, de látta, hogy nagyrészt
igazat mondtam. Amikor befejeztem, rendeltem még egy sört
mindkettőnknek. Mosken is mesélt magáról, elmondta, hogy a
felesége talált magának egy másik fickót, aki gondoskodott róla és a
fiukról, amíg ő a börtönben volt. Megértette a feleségét, és talán a
kis Edvardnak is jobb, hogy nem egy hazaáruló gyermekeként kell
felnőnie. Mosken rezignáltnak tűnt. Azt mondta, hogy szívesen

379
próbálkozna a fuvarozási szakmában, de egyetlen sofőrállást sem
kapott meg, amire eddig pályázott.
– Vegyél magadnak egy saját teherautót – mondtam neki. – Vágj
bele bátran egyedül! – Nincs hozzá pénzem – mondta, és egy gyors
pillantást vetett rám. Kezdett derengeni. – És a bankok sincsenek
különösebben odáig az egykori frontkatonákért. Azt hiszik, hogy
egytől egyig gonosztevők vagyunk.
– Félretettem egy kis pénzt – mondtam.
– Adok neked kölcsön.
Elutasította, de tudtam, hogy az ügyet elintézettnek tekinthetem.
– Természetesen kamatot is fizetsz majd! – mondtam, mire felderült
az arca. Aztán újra elkomolyodott, és azt mondta, hogy ez talán
mégis túl költséges lenne számára, mert beletelik egy jó időbe, mire
képes lesz a saját lábára állni. Elmagyaráztam neki, hogy a kamat
igazából csak szimbolikus lesz. Rendeltem még egy–egy sört, és
miután ezt is megittuk és hazaindultunk, kezet ráztunk a
megállapodásra.

Százhatodik fejezet

Oslo, 1950. augusztus 3.

Egy Bécsben lepecsételt levelet találtam a postaládában. Magam

elé fektettem a konyhaasztalra, és csak néztem. A feladó helyén
Helena neve és címe állt. Még májusban küldtem egy levelet a II.
Rudolf Kórháznak, abban a reményben, hogy valaki tudja, hol
tartózkodik most Helena, és továbbítja neki a levelemet. Arra az
esetre, ha illetéktelen kezek bontanák fel, nem írtam benne semmi
olyasmit, ami bármelyikünkre nézve veszélyt jelenthetne, és
természetesen nem a valódi nevemet használtam. Remélni sem
mertem, hogy választ kapok. Persze valahol a lelkem mélyén
mégiscsak nagyon vártam Helena válaszát, és szerettem volna, ha
nem az lenne benne – amire egyébként nagy eséllyel számíthattam –
, hogy férjez ment, és gyermekei vannak. Nem, ezt nem akartam.
Annak ellenére sem, hogy annak idején én magam kívántam ezt
neki, amikor elengedtem.

380
Édes Istenem, olyan fiatalok voltunk, ő még csak tizenkilenc éves
volt! És most, ahogy itt tartom a levelet a kezemben, hirtelen az
egész annyira valószerűtlennek tűnik, mintha a borítékon lévő
finom kézírásnak semmi köze nem lenne ahhoz a Helenához, akiről
hat éven keresztül álmodoztam. Remegő ujjakkal bontottam fel a
borítékot, és kényszeríttetem magam, hogy a legrosszabbra
számítsak. A levél hosszú volt, és bár csak néhány órával ezelőtt
olvastam először, minden szavát betéve tudom.

Drága Úriás!

Szeretlek. És tudom, hogy amíg élek, szeretni foglak, de ami még

különösebb – úgy érzem, már akkor is szerettelek, mielőtt
megismertelek. Amikor megkaptam a leveledet, sírtam a
boldogságtól, és...

Harry a papírokkal a kezében kiment a konyhába, megkereste a

kávét a mosogató fölötti szekrényben, feltette a kávéfőzőt a
tűzhelyre, és mindeközben tovább olvasott. A boldog, és mégis
nehéz, szinte fájdalmas találkozásról egy párizsi hotelszobában.
Másnap eljegyezték egymást. Innentől kezdve Gudbrand egyre
kevesebbet írt Danielről, végül úgy tűnt, hogy egészen el is tűnt az
életéből. Ehelyett egy szerelmespárról írt, akik Christopher
Brockhard meggyilkolása miatt még mindig nyakukban érezték
üldözőik lihegését. A titkos találkozásokról Koppenhágában,
Amszterdamban és Hamburgban. Helena ismerte Gudbrand új
személyazonosságát, de vajon tudta–e a teljes igazságot a fronton
történt gyilkosságról és a Fauke család kiirtásáról? Nem úgy tűnt.
A szövetségesek kivonulása után jegyezték el egymást, és Helena
1955–ben egy olyan Ausztriának fordított hátat, amely
meggyőződése szerint hamarosan újra azoknak a „háborús
bűnösöknek, antiszemitáknak és fanatikusoknak a kezére kerül, akik
semmit sem tanultak a hibáikból".
Oslóban telepedtek le, ahol Gudbrand, még mindig Sindre Fauke
neve alatt, tovább vitte kis üzletét. Még ugyanabban az évben egy
katolikus paptól áldást kértek házasságukra. A kis szertartást a
holmennkollveieni kertben tartották, a hatalmas villa kertjében, amit
381
éppen akkor vásároltak abból a pénzből, amit Helena a bécsi
üzletéért kapott. Boldogok voltak. Harry csak most hallotta meg a
víz buzogását, és elképedve látta, hogy a kávé kifutott.

Százhetedik fejezet
Rikshospitalet, 1956

Helena olyan sok vért vesztett, hogy egy kis ideig az élete is
veszélyben forgott, de szerencsére még időben beavatkoztak. A
gyermeket elvesztettük. Helena persze vigasztalhatatlan volt, hiába
ismételgettem egyre, hogy még nagyon fiatal, és még nagyon sok
esélyünk van. Az orvos sajnos nem volt ennyire optimista. Azt
mondta, hogy a méhe...

Száznyolcadik fejezet
Rikshospitalet, 1967. március 12.

Kislány. Rakel lesz a neve. Én csak sírtam és sírtam, Helena pedig

megsimogatta az arcomat, és azt mondta, hogy Isten útjai...

Harry visszament a nappaliba és megdörgölte a szemét. Hogyhogy

nem kapcsolt azonnal, amikor meglátta Helena képét Beatrice
szobájában? Anya és lánya. Hiszen messziről látszik a hasonlóság.
Valószínűleg éppen a távolság volt a válasz. Hiszen mindenhol
Rakelt látta: az utcákon szembejövő nők arcában, az összes
tévéadón, a kávézó pultja mögött. Akkor miért lett volna épp az
olyan különösen feltűnő, hogy egy gyönyörű nő régi fotóján is az ő
arcát látja? Most fel kellene hívnia Møllert, hogy megerősítse, amit
Gudbrand Johansen, alias Sindre Fauke írt? Tényleg szükség van
erre? Nem, most még nem.
Újra az órájára pillantott. Miért nézegeti folyton? Más oka is van,
hogy annyira siet, vagy csak az, hogy le ne késsé a tizenegy órás
találkozót Rakellel? Ellen biztosan tudná a választ, de ő nem volt
itt, hogy segítsen, neki pedig most nincs ideje kigondolni a választ.
Pontosan ez az, nincs idő.

382
Előre lapozott egészen 1999. október hetedikéig. Már csak néhány
oldal volt hátra a kéziratból. Észrevette, hogy egészen izzadt a
tenyere. Ugyanazt érezte, mint amit Rakel apja, amikor megkapta
Helena levelét – valamiféle ellenszenvet azzal szemben, amivel
hamarosan elkerülhetetlenül szembesülnie kell.

Százkilencedik fejezet
Oslo, 1999. október 7.

Meg fogok halni. Mindazok után, amin keresztülmentem, nagyon

furcsa azzal szembesülni, hogy az emberek többségéhez hasonlóan
egy teljesen átlagos betegség adja meg majd a kegyelemdöfést.
Hogy fogom ezt Rakel–nek és Olegnek elmondani? A Karl Johans
gatén sétáltam és rájöttem, hogy az élet, ami Helena halála óta
annyira értéktelennek tűnt, hirtelen nagyon sokat kezdett jelenteni a
számomra. Nem mintha nem vágytam volna rá, hogy újra
találkozhassak Helenával, hanem azért, mert olyan sokáig
elhanyagoltam földi feladatomat, hogy hamarosan kifutok az
időből. Ugyanazon a kavicsos emelkedőn megyek felfelé, mint 1945.
május tizenharmadikán. A trónörökös még mindig nem jött ki az
erkélyre, hogy megértésének hangot adjon. Ő csupán az összes
többit érti meg, akiknek nincs könnyű dolguk. Nem hiszem, hogy
kijön. Azt hiszem, elárult.
Végül elaludtam egy fa alatt, és egy hosszú, különös álmom volt,
olyan, mint egy jelenés. És amikor magamhoz tértem, az én öreg
barátom is felébredt. Daniel visszatért. És tudom, mit akar.

Az Escort panaszosan felnyögött, amikor Harry durván megrántotta

a sebességváltót, majd sebzett vadként üvöltött fel, amikor
üresjáratban tövig nyomta a gázpedált. Egy østerdali népviseletbe
öltözött férfi óvatoskodott át a gyalogátkelőn a Vibes gate és a
Bogstadveien kereszteződésénél, és éppcsak megúszta, hogy a kocsi
egy absztrakt mintájú gumiabroncs–lenyomattal lássa el harisnyás
vádliját. A Hegdehaugsveien városba vezető sávjában kígyózott a
sor, úgyhogy Harry átvágott a szemközti sávba, miközben egyik
kezével a dudára tenyerelt, és csak remélte, hogy a szembejövő

383
autósoknak lesz annyi lélekjelenlétük, hogy kitérjenek előle. Épp
vett egy balkanyart, amikor egy villamos hirtelen az útját állta.
Épphogy csak sikerült félrerántania a kormányt, de így sem tudta
elkerülni, hogy neki ne csapódjon az oldalának. A visszapillantó
tükör egy rövid csattanással eltűnt, a villamos oldalát végigmaró
kilincs pedig hosszan és fülsiketítőén csikorgott.
– A francba, a francba!
Végre úrrá lett a helyzeten, az autó kerekei kiszabadultak a
villamossínek közül, és az aszfaltra visszatérve továbbszáguldottak
a kővetkező lámpa felé.
Zöld, zöld, sárga.
Beletaposott a gázba, tenyerét továbbra is a kormány közepén
tartotta azzal a hiú reménnyel kecsegtetve magát, hogy egy harsogó
autókürt május tizenhetedikén negyed tizenegykor feltűnést kelthet
Oslo központjában. Aztán felordított, rátaposott a fékre, és
miközben az Escort kétségbeesetten igyekezett az anyaföldhöz
tapadni, az összes üres kazettatok, cigarettásdoboz, valamint maga
Harry is előrezuhant. Amikor a kocsi végre megállt, a férfi csúnyán
odakoppant a szélvédőhöz. A kocsi előtt egy csapat zászlót lengető,
ujjongó gyerek lepte el a zebrát. Harry a homlokát dörzsölgette. A
királyi palota parkja közvetlenül előtte terült el, a palotához vezető
gyalogúton tömegesen vándoroltak az ünneplő emberek. A mellette
lévő sávban álló nyitott tetejű kabrióban a rádió éppen a szokásos,
minden évben egyforma élő közvetítést harsogta:
– És az erkélyről már ott integet a királyi család a felvonuló
gyerekeknek és a palota előtti téren gyülekező tömegnek.
Különösen nagy ováció fogadja az USA–ból éppen hazaérkezett,
népszerű trónörököst, aki...
Harry kiengedte a kuplungot, gázt adott és óvatosan megcélozta a
palota parkját átszelő út előtti járdaszegélyt.

Száztizedik fejezet
Oslo, 1999. október 16.

Újra nevetésben törtem ki. Természetesen Daniel nevetett. Nem is

meséltem még, hogy miután újra felébredt, az egyik első dolga az

384
volt, hogy felhívja Signét. A Schrøderben lévő telefont használtuk.
Annyira szívbemarkolóan mulatságos volt, hogy még a könnyeim is
potyogtak.
Éjszaka további terveket szőttem. A legfőbb problémát még mindig
az okozza, hogy hogyan szerezzem meg a fegyvert.

Száztizenegyedik fejezet
Oslo, 1999. november 15.

...a probléma végre megoldódni látszott, amikor teljesen váratlan

felbukkant Hallgrim Dale. A fickó teljesen lezüllött, de ez egyáltalán
nem lepett meg. Egy ideig abban reménykedtem, hogy nem ismer
fel. Biztosan ő is hallotta a híreket arról, hogy a Hamburg elleni
bombatámadáskor meghaltam, mert azt hitte, hogy kísértet vagyok.
Persze rájött, hogy valami bűzlik, és pénzt követelt a hallgatásáért.
De az a Dale, akit én ismertem, a világ minden kincséért cserébe
sem volt képes tartani a száját, ezért gondoskodtam róla, hogy én
legyek az utolsó ember, akivel ebben az árnyékvilágban beszélt.
Nem voltam tőle túl boldog, de azt el kell ismernem, bizonyos fokú
megelégedéssel töltött el, hogy a jó öreg kunsztokat még nem
felejtettem el egészen.

Száztizenkettedik fejezet
Oslo, 2000. február 6.

Edvarddal ötven éven keresztül évente hat alkalommal találkoztam

a Schrøder vendéglőben. Minden második hónap első keddjének
délelőttjén. Ezeket az alkalmakat már akkor is szakasztalálkozónak
neveztük, amikor a vendéglő még a Youngtorgetnél volt. Gyakran
eltűnődtem azon, mit köt össze bennünket Edvarddal, hiszen annyira
különbözőek vagyunk. Lehet, hogy csak a közös sors. Hogy
ugyanazok a dolgok történtek meg velünk. Mindketten ott voltunk a
keleti fronton, mindketten elvesztettük a feleségünket és mindkettőnk
gyereke felnőtt már. Nem tudom. Vajon miért nem? Számomra az a
tudat a legfontosabb, hogy Edvard maximálisan lojális az
irányomban. Természetesen sosem felejtette el, hogy segítettem neki
385
a háború után, és később is előfordult, hogy támogattam. Például a
hatvanas évek végén, amikor az ivás és a lóverseny miatt kicsúszott
a talaj a lába alól, és az egész teherfuvarozói vállalkozása ráment
volna, ha nem fizetem ki a játékadósságait.
Nem, valóban nem sok maradt már az egyenes tartású katonából,
akire még Leningrádból emlékszem. Idővel beletörődött abba, hogy
az élet nem egészen olyan, mint amilyennek képzelte, és
megpróbálta a lehető legjobbat kihozni belőle. A lovára kezdett
koncentrálni, felhagyott az ivással és a szerencsejátékkal,
megelégedett azzal, hogy időnként bennfentes tippeket adott az
ügetőn.
Egyébként Edvard volt az, aki megemlítette, hogy Even Juul
megkérdezte tőle, szerinte elképzelhető–e, hogy Daniel mégiscsak
életben van. Még aznap este felhívtam Event, és megkérdeztem
tőle, hogy csak nem lett–e szenilis. De Even elmesélte, hogy néhány
nappal ezelőtt, amikor a hálószobában felvette a másik
telefonkészüléket, meghallotta, amint egy magát Danielnek kiadó
férfi halálra rémíti a feleségét. A telefonáló azt is mondta, hogy
Signe Juul nem ezen a kedden hall róla utoljára. Even a háttérzajból
arra következtetett, hogy a férfi egy kávézóból telefonálhatott és
úgy döntött, hogy keddenként ezentúl mindig más–más kávézóban
húzódik meg egészen addig, amíg meg nem találja a telefonos
zaklatót. Tudta, hogy a rendőrség úgysem foglalkozna ilyen bagatell
üggyel, és Signének sem említette meg, nehogy megpróbálja
visszatartani őt. A kézfejemet harapdáltam, nehogy hangosan
felnevessek, és sok szerencsét kívántam a vén idiótának.
Miután beköltöztem a majorstueni lakásba, nem láttam Rakelt, de
rendszeresen beszéltünk telefonon. Úgy tűnik, mindketten
belefáradtunk az örökös háborúskodásba. Már letettem róla, hogy
megértessem vele, mit tett velem és az anyjával, amikor hozzáment
ehhez az ősbolsevik családból származó oroszhoz.
– Tudom, hogy árulásnak érezted – mondta.
– De ez már régen elmúlt, ne beszéljünk többet róla.
– Nem múlt el régen. Semmi sem múlt el régen.
Oleg utánam kérdezősködött. Nagyon jó gyerek. Nagyon remélem,
nem lesz olyan megátalkodott és önfejű, mint az anyja. Rakel

386
pontosan olyan, mint Helena. Annyira egyformák, hogy könnyek
szöknek a szemembe, ahogy ezeket a sorokat írom.
Edvard a jövő hétre kölcsönadta a hétvégi házát, ott fogom
kipróbálni a puskát. Daniel már nagyon izgatott.

A lámpa zöldre váltott, Harry pedig gázt adott. A kocsi nagyot

rándult, amikor a járdaszegély az első kerekeibe mélyedt. Az Escort
egy nem túl elegáns ugrással a gyepen termett. A gyalogút tele volt
emberekkel, így Harry továbbra is a füvön haladt. Átcsúszott a tó és
négy fiatal között, akik egy leterített pléden reggeliztek. A
visszapillantó tükörben kék fény villódzását látta. Már az
őrbódéknál is hatalmas volt a tülekedés, Harry kipattant a kocsiból,
és a királyi palota köré felállított kordon felé rohant.
– Rendőrség – üvöltötte, miközben próbált utat törni a tömegben.
Az első sorokban állók már hajnal óta ott szobroztak, hogy
elfoglalhassák a legjobb helyeket, úgyhogy némi ellenszenvvel
viseltettek Harry irányában, amikor az félretaszigálta őket. Ahogy
átugrott a kordonon, az egyik gárdista megpróbálta feltartóztatni, de
Harry félresöpörte, előrántotta az igazolványát, és tovább botorkált
a tér felé. Cipője alatt megcsikordult a kavics. Hátat fordított a
felvonulásnak, ahol éppen a Semdal Általános Iskola és a Vålerenga
ifjúsági zenekar masírozott el az „I'm just a Gigolo" fals hangjaira a
palota erkélye alatt, ahonnan a királyi család integetett. A fényes,
mosolygó arcokat és a piros–fehér–kék zászlókat pásztázta.
Szeme végigfutott a tömegen: nyugdíjasok, fényképezőgépeket
csattogtató, lelkes rajongók, családapák kis kölykökkel a
nyakukban, de Sindre Faukének nyoma sem volt. Vagy Gudbrand
Johansennek. Esetleg Daniel Gudeson–nak.
– A francba, a francba! – ordította, leginkább a pánik miatt. De
legalább a kordon előtt egy ismerős figurát fedezett fel. Civilben
volt, kezében walkie–talkie, orrán napszemüveg. Úgy tűnik,
mégiscsak megfogadta Harry tanácsát, hogy inkább a testület
családos tagjait támogassa a Scotsman helyett.
Halvorsen!

Száztizenharmadik fejezet
387
 Oslo, 2000. május 17.

Signe halott. Úgy végezte, mint egy áruló: egy golyóval a hamis
szívében. A hosszú együtt töltött idő után megbillentem, amikor
Daniel a lövés után ott hagyott. Magányos voltam és zavarodott,
kétségeim támadtak, az éjszakám borzalmasan telt. És a betegség
sem kímélt. Három pirulát vettem be a gyógyszerből, amiből dr.
Buer csak egy szemet javasolt, de a fájdalom így is kibírhatatlan
volt. Végül elaludtam, és amikor másnap felébredtem, Daniel újra a
helyén volt, én pedig új erőre kaptam. Ez már majdnem az utolsó
előtti szakasz, mi pedig bátran továbbmenetelünk.

Telepedj közénk a tűzhöz, nézd a lángok arany–vörös ragyogását,

Melyek a győzelmet idézik, és sírig tartó hűségedet várják.

Már közeledik a nap, amikor bosszút állunk A Nagy Árulásért.

Nincs bennem félelem. Természetesen az a legfontosabb, hogy az
Árulás nyilvánosságra kerüljön. Ha az emlékiratokat nem a
megfelelő személyek találják meg, fennáll a veszély, hogy
megsemmisítik, vagy az emberek reakcióitól tartva titokban tartják.
A biztonság kedvéért egy, a nemzetbiztonságiaknak dolgozó fiatal
rendőrtisztet is elláttam a szükséges nyomokkal. Majd meglátjuk,
mennyire intelligens, mindenesetre valami azt súgja nekem, hogy
igazán tisztességes ember.
Az utóbbi napok drámaiak voltak.
Aznap kezdődött, amikor eldöntöttem, hogy leszámolok Signével.
Éppen felhívtam, hogy közöljem vele, most indulok érte. Amikor
kiléptem a Schrøderből, Even Juult fedeztem fel az utca túloldalán
lévő nagy kávézó egész falat beborító üvege mögött. Úgy tettem,
mintha nem vettem volna észre, és továbbmentem, de tudtam, hogy
ha alaposan átgondolja a dolgot, akkor rájöhet erre–arra.
Ma meglátogatott a rendőrtiszt. Azt hittem, hogy a nyomok, amiket
hátrahagytam neki, kellően kuszák, s nem kell attól tartanom, hogy
feladatom végső lezárása előtt rájön az összefüggésekre. Kiderült
azonban, hogy Bécsben ráakadt Gudbrand Johansen nyomára.
Beláttam, hogy valamilyen módon időt kell nyernem, méghozzá
legalább negyvennyolc órát. Így aztán előadtam neki egy történetet
388
Even Juulről, amit pontosan ilyen helyzet esetére gondoltam ki.
Előadtam, hogy Even egy szerencsétlen, beteg lélek, és hogy Daniel
belé költözött. A történet egyrészt azért kellett, hogy úgy nézzen ki,
mintha Juul állna az egész mögött, Signe halálát is beleértve.
Másrészt, hogy még hihetőbbé tegye azt a megrendezett
öngyilkosságot, amit időközben Juul számára elterveztem.
Amint a rendőr elment, azonnal munkához is láttam. Even Juul nem
lepődött meg különösebben, amikor ma ajtót nyitott, és meglátott a
lépcső tetején. Nem tudom, azért volt–e, mert valóban alaposan
átgondolta a dolgokat, vagy mert olyan állapotba került, hogy
képtelen volt bármin is csodálkozni. Szinte már most halottnak tűnt.
Kést szegeztem a torkának és közöltem vele, hogy ha megmozdul,
éppen olyan könnyedén fogom elmetszeni a nyakát, ahogy annak a
korcsnak. Hogy meggyőződjek róla, felfogta–e, amit mondtam,
kinyitottam a szemeteszsákot, és megmutattam neki az állatot.
Azután felmentünk a hálószobába, ahol ellenállás nélkül követte
utasításaimat, felmászott a székre és felkötötte a pórázt a lámpa
kampójára.
– Nem akarom, hogy a rendőrség a kelleténél több nyomot találjon,
mielőtt az egész véget ér, ezért úgy kell tennünk, mintha
öngyilkosság lett volna – mondtam neki. Juul azonban nem is
reagált, sőt, egészen közönyösnek hatott. Ki tudja, lehet, hogy
voltaképpen szívességet tettem neki? Azután eltüntettem az
ujjlenyomatokat, a szemeteszsákba csavart kutyát begyömöszöltem
a fagyasztóba, a késeket pedig levittem a pincébe. Minden úgy
ment, mint a karikacsapás, épp egy utolsó pillantást vetettem a
hálószobára, amikor kintről kavics csikorgását hallottam, majd az
úton egy rendőrautót pillantottam meg. Csak állt, mintha várna
valamire, de rögtön megéreztem, hogy nyakig vagyok a pácban.
Gudbrand természetesen pánikba esett, de szerencsére Daniel
átvette az irányítást, és villámgyorsan cselekedett.
Gyorsan magamhoz vettem a két másik szoba kulcsát, amiből az
egyik pontosan beleillett a hálószoba zárjába, ahol Even lógott. Ezt
letettem a hálószoba padlójára az ajtó elé, aztán kivettem az eredeti
kulcsot a zárból, és kívülről bezártam vele az ajtót. Aztán
kicseréltem arra kulcsra, amelyik nem illett a zárba. Végül az
eredeti kulcsot bedugtam egy másik szoba zárjába. Csak néhány
389
másodperc volt az egész, ezután nyugodtan lesétáltam a földszintre,
és feltárcsáztam Harry Hole mobiltelefonjának a számát.
A következő pillanatban már benn is volt. Bár a torkomban
bugyogott a nevetés, azt hiszem, sikerült elég meglepett képet
vágnom. Valószínűleg azért, mert egy csöppet valóban
meglepődtem. Az egyik rendőrt ugyanis már korábban is láttam,
méghozzá azon az estén a királyi palota parkjában. De nem hiszem,
hogy felismert. Talán azért nem, mert ma Danielt látta. És, igen,
természetesen letöröltem a kulcsokról az ujjlenyomataimat.

– Harry! Mit keres maga itt? Valami baj van?

Figyeljen ide, tájékoztasson mindenkit a walkie–talkie–n keresztül
arról, hogy... – Mi? Éppen a Bolteløkka Iskola zenekara masírozott
el mellettük dobhártyaszaggató trombitaszóval.
– Azt mondtam... – ordította Harry.
– Mi? – üvöltött vissza Halvorsen.
Harry kikapta a kezéből a rádiót: – Mindenki jól figyeljen rám, egy
férfit keresünk, hetvenkilenc éves, egyhetvenöt magas, kék szem,
ősz haj. Minden valószínűség szerint fegyver van nála, ismétlem,
fegyver van nála és rendkívül veszélyes. Fennáll a veszélye annak,
hogy merényletre készül, úgyhogy figyeljenek a környéken lévő
nyitott ablakokra és háztetőkre. Megismétlem...
Harry újra eldarálta a bejelentést, miközben Halvorsen félig nyitott
szájjal bámulta. Amikor Harry végzett, visszadobta neki a walkie–
talkie–t. – Halvorsen, a maga feladata most az, hogy véget vessen
ennek az ünnepségnek!
– Mit beszél? – Maga van szolgálatban, én úgy nézek ki... mintha
teljesen be lennék rúgva. Nem hallgatnának rám. Halvorsen
tekintette végigsiklott Harryn, borotválatlan állátói, gyűrött,
félregombolt ingén át a zokni nélküli lábára húzott cipőjéig.
– Kik nem hallgatnának magára? – Még mindig nem fogta fel, miről
beszélek? – bömbölte Harry Halvorsenre szegezett remegő
mutatóujjal.

Száztizennegyedik fejezet
Oslo, 2000. május 17.

390
Reggel. Négyszáz méter távolság. Már mindent előkészítettem. A
park friss hajtásai élettel telve zöldellnek, nyoma sincs a halálnak.
De szabaddá tettem az utat a golyó számára. Van egy lomb nélküli,
halott fa. A golyó az égből érkezik majd, mintha Isten ujja mutatna
az áruló utódjára, és mindenki meglátja majd, mit tesz az Úr
azokkal, akiknek nem tiszta a szívük. Az áruló azt mondta, hogy
szereti a hazáját, aztán mégis elhagyta, arra kért bennünket, hogy
mentsük meg az országot a keletről érkező betolakodóktól, utána
mégis a hazaárulók bélyegét nyomta ránk.

Halvorsen elrohant a palota bejárata felé, Harry pedig ott maradt a

nyitott téren, és körbe–körbeszaladgált, mint egy részeg. Beletelik
néhány percbe, mire a palota erkélye kiürül, a fontos embereknek
előbb el kell dönteniük, hogy vállalják–e a felelősséget. Az ember
mégsem mond csak úgy le egy nemzeti ünnepet azért, mert egy
zöldfülű köztisztviselő egy kétes hírű kollégájára hallgatott. Harry
pillantása ide–oda siklott a tömeg fölött, de fogalma sem volt róla,
hogy mit keres. Az égből jön majd.
Harry felemelte a fejét. Zöldellő fák. Nyoma sincs a halálnak.
Olyan magasak és olyan sűrű a koronájuk, hogy a környéken fekvő
házakból lehetetlen lőni. Harry behunyta a szemét, csak az ajkai
mozogtak. Ellen, segíts nekem!
Szabaddá tette az utat.
Min is csodálkozott annyira az a két parkgondozó, amikor tegnap
erre járt? A fa. Amelyiknek nem voltak levelei. Kinyitotta a szemét,
tekintete a fák tetejére kúszott, és már meg is pillantotta a barna,
halott tölgyet. Harry érezte, hogy a szíve kalapálni kezd.
Megfordult, beleütközött egy tamburmajorba, és továbbrohant a
palota felé. A fa és az erkély közötti vonalra érkezve megállt. A fa
irányába nézett. A csupasz ágak mögött egy gigantikus, csupa üveg
épület emelkedett. A SAS Hotel. Hát, persze. Mennyire egyszerű.
Egyetlenegy golyó. Május tizenhetedikén aztán senkinek nem tűnik
fel egy durranás. Utána pedig a legnagyobb lelki nyugalomban
elsétál a kapkodó recepciós előtt, ki a túlzsúfolt utcákra, ahol aztán
nyoma vész. És aztán? Utána mi lesz?

391
Erre most nincs idő, cselekednie kell. Cselekednie kell. Hirtelen
rettenetesen elfáradt. Leküzdhetetlen vágyat érzett, hogy az
izgalmak helyett végre elmehessen innen, lehetőleg haza aludni,
hogy egy új napra ébredhessen, és rájöjjön, mindez meg sem
történt, az egész csak álom volt. Egy mentőautó szirénája
zökkentette ki gondolataiból, ami a Drammensveiennél bukkant fel.
A hang kettéhasította a mindent elborító fúvós zenét.
– A francba, a francba! – ordította, és futásnak eredt.

Száztizenötödik fejezet
SAS, 2000. május 17.

Az idős férfi maga alá húzott lábakkal támaszkodott az ablaknak,

két kézzel tartotta a fegyvert, és a távolodó mentőautó szirénáját
hallgatta. Késő, gondolta. Mind meghalnak.
Megint hányt, főleg vért. A fájdalom miatt majdnem elvesztette az
öntudatát, utána összegörnyedve feküdt a fürdőszoba padlóján, és a
gyógyszer hatását várta. Négy szemet vett be. A fájdalom lassan
elmúlt, de előbb még adott egy utolsó tőrdöfést emlékeztetőül, hogy
hamarosan visszatér. Aztán kitisztult a látása, s a fürdőszoba
visszanyerte normális kinézetét. Vagyis a két fürdőszoba egyike. A
pezsgőfürdővel. Volt benne egy tévé is, bekapcsolta. Az összes
csatornán hazafias dalokat és királyballadákat közvetítettek,
valamint ünneplőben feszítő riporterek tudósítottak a gyermekek
felvonulásáról.
Újra a nappaliban gubbasztott. A nap úgy sütött, mintha az ég
lángba borult volna, mindent bevilágított. Tudta, hogy nem lenne
szabad egyenesen a lángokba néznie, mert elvakítja a fény, és nem
fogja észrevenni a senki földjén a hóban feléjük kúszó orosz
orvlövészeket. – Látom – suttogta Daniel. – Ott van egy óránál, az
erkélyen, közvetlenül a halott fa mögött. Fa? Nem volt már
semmiféle fa ezen a szétbombázott tájon. – Elmenekül! – ordította
egy hang. Mintha Sindre Fauke lett volna. – Dehogy – mondta
Daniel –, egyetlen nyavalyás bolsevik sem menekül meg.
– Rájött, hogy észrevettük – erősködött Sindre.
– Visszahúzódik a mélyedésbe.

392
– Dehogy – ismételte Daniel.
Az idős férfi az ablakkeretre támasztotta a fegyvert. Az ablakot, ami
eredetileg csak egy résnyire nyílt ki, egy csavarhúzóval teljesen
leszerelte. Mit is mondott az ablakról annak idején az a lány a
recepcióról? Azért nem lehetett teljesen kinyitni, hogy „egyeseknek
nehogy ostoba ötleteik támadjanak". Belenézett a puska távcsövébe.
Odalenn hangyaméretű emberek járkáltak. Beállította a távolságot.
Négyszáz méter. Amikor az ember fentről lefelé lő, azt is
figyelembe kell vennie, hogy a nehézségi erő máshogy hat a
golyóra, más lesz a röppályája, mintha teljesen sík területen
céloznánk. De Daniel tisztában volt ezzel, Daniel mindent tudott.
Az öreg az órára pillantott. Háromnegyed tizenegy. Ideje lesz
hozzáfogni. Arcát a nehéz és hideg puskatushoz simította, majd bal
kezével valamivel előrébb megragadta a fegyver csövét. Bal
szemével kissé hunyorított. Az erkély korlátja kitöltötte a távcsőben
látott képet. Aztán fekete öltönyök és cilinderek következtek. Majd
meg is találta, akit keresett. Természetesen hasonlít rá. Ugyanaz a
fiatal tekintet, mint 1945–ben.
Daniel egyre csendesebb lett, a célzásra koncentrált. Szinte levegőt
sem vett. Az erkély előtt, kívül a fókuszon, egy halott tölgyfa
nyújtogatta az ég felé fekete, göcsörtös ujjait. Az egyik ágán egy
madár ült. Pontosan a lövés vonalának közepén. Az idős férfi
nyugtalanul mozgolódni kezdett. Eddig nem volt ott. Biztosan
hamarosan elrepül. Leeresztette a fegyvert, és levegőt szívott sajgó
tüdejébe.

Harry rácsapott a kormányra, és még egyszer elfordította a

slusszkulcsot. Újra csak a hörgés, semmi más.
– Indulj már be, te istenátka! Különben holnap egyenesen a
roncstelepre viszlek. Az Escort végül egy oroszlánbőgéssel
beindult, kerekei alól füvet és földet szórt mindenfelé. A tó mellett
éles jobb kanyart vett. A pléden ülő fiatalok felemelt sörösüveggel
és hangos üdvrivalgással fejezték ki elismerésüket a produkció
láttán, miközben Harry elviharzott az SAS Hotel felé. Az egyesbe
tett motor üvöltése és Harry kürtre tapasztott bal tenyere
meglehetősen gyorsan utat nyitott neki a zsúfolt gyalogúton, de a
park legaljában fekvő óvodánál hirtelen egy babakocsi bukkant elő
393
az egyik fa mögül. Az autót balra rántotta, megcsúszott, és épp csak
elkerülte a melegházak előtti kerítést. A kocsi egy hirtelen lefékező,
norvég zászlókkal és nyírfalombbal feldíszített taxi előtt landolt
keresztben a Wergelandsveien, de máris gázt adott, és a szembe
jövő kocsik közt manőverezve sikerült átjutnia a Holbergs gatéra.
A hotel lengőajtajánál lefékezett, és kiugrott a kocsiból. Ahogy
beviharzott a forgalmas recepcióra, hirtelen az a bizonyos egy
másodpercnyi csönd támadt, amikor mindenki azon tűnődik, most
vajon valamiféle egyedülálló eseményt fog–e átélni. De aztán
mindannyian nyugtázták, hogy csupán egy erősen ittas ünneplőről
van szó, ami nem nagy újdonság, úgyhogy újra is kezdték a
zsibongást. Harry odasietett a pulthoz.
– Szép délelőttöt! – köszöntötte egy hang. A világos, göndör,
parókaszerű haj alatt magasra húzott szemöldök tetőtől talpig
végigmérte. Harry a névtáblájára pillantott.
– Betty Andresen, amit most mondok, az nem egy rossz vicc,
úgyhogy nagyon figyeljen. Rendőr vagyok, a hotel egyik
szobájában pedig egy merénylő van. Betty Andresen a magas, félig
öltözetlen férfit nézte, akit véreres szeme alapján inkább részegnek
vagy őrültnek nézett, esetleg mindkettőnek egyszerre. Megnézte az
orra elé tartott igazolványt, aztán hosszan a férfira függesztette
tekintetét.
– Milyen néven?
– Sindre Faukénak hívják.
– A nő ujjai végigszaladtak a billentyűzeten.
– Sajnálom, de nincs ilyen nevű vendégünk.
A fenébe! Akkor próbálja meg Gudbrand Johansen néven. –
Gudbrand Johansen sincs, Hole úr. Lehet, hogy másik hotelről van
szó? – Nem! Biztos, hogy itt vett ki szobát, és most fenn is van.
– Ezek szerint beszélt vele? – Nem, nem, én... ezt most hosszú
lenne elmagyarázni. Harry a kezébe temette az arcát. – Lássuk csak,
gondolkodnom kell egy kicsit. Biztos, hogy magasan van. Hány
emeletes a szálloda? – Huszonkettő. – És hányan laknak a tizedik
emelet fölött, akik nem adták le a kulcsukat? – Attól tartok,
rengetegen. Harry hirtelen mindkét kezével a pultra csapott, és a
nőre meredt:
– Hát persze – suttogta –, ez Daniel dolga.
394
– Tessék?
– Nézze meg Daniel Gudeson nevét!

És mi lesz azután? Az idős férfi nem tudta. Nincs azután, legalábbis

most még nem volt. Négy patront állított fel az ablakpárkányra. Az
aranyszínű, matt fémtöltényeken megcsillant a napsütés.
Újra a fegyver távcsövébe nézett. A madár még mindig ott ült.
Felismerte, ugyanaz volt a nevük. A tömeg felé irányította a
távcsövet, pillantását végigfuttatta a kordon mellett álló sorokon. A
távcső hirtelen megtorpant egy ismerős alakon. Csak nem...?
Élesebbre állította a szerkezetet. De igen, semmi kétség, Rakel az.
Mit keres a királyi palotánál? Ott jön Oleg is. Úgy tűnt, hogy a
felvonulók közül szaladt oda az anyjához. Rakel erős karjával
átemelte a kordonon. Épp olyan erős, mint az anyja volt. Elindultak
az őrbódék felé. Rakel az órájára nézett, úgy tűnt, vár valakit.
Olegen az a kabát volt, amit tőle kapott, nagypapadzsekinek hívta.
Lassan már kezdi kinőni.
Az öreg elmosolyodott. Majd őszre kap egy újat. A fájdalom most
minden előzetes figyelmeztetés nélkül jött, tehetetlenül kapkodott
levegő után. Az árnyak a robbanás lángjának lassan süllyedő
fényében összegörnyedve másztak felé a lövészárok fala mellett.
Aztán minden elsötétült, de amikor már majdnem alámerült a
feketeségben, érezte, hogy a fájdalom lassan elereszti. A fegyver
lecsúszott a padlóra, az izzadság a testére tapasztotta az inget.
Felegyenesedett, visszatámasztotta a fegyvert az ablak széléhez. A
madár elrepült. Szabad az út.
Egy tiszta, fiatal arc töltötte ki a puska távcsövének blendéjét. A fiú
egyetemista volt. Olegnek is egyetemre kell majd járnia. Ez volt az
utolsó, amit Rakelnek mondott. És ezt mondta saját magának is,
mielőtt lelőtte Brandhaugot. Néhány könyvért ment haza a
Holmenkollveire, és mivel Rakel aznap nem volt otthon, beengedte
magát. Az íróasztalon fekvő, az orosz nagykövetség fejlécével
ellátott levelet teljesen véletlenül vette észre. Miután elolvasta,
visszatette az asztalra, és kibámult a kertbe, a hófoltokra, a tél
utolsó görcsös támadásainak emlékeire. Aztán átkutatta az íróasztal
fiókjait. Megtalálta a norvég nagykövetség fejlécével ellátott
leveleket is, és a többit: a szalvétákra, kitépett füzetlapokra firkált
395
feljegyzéseket, amelyeken Brandhaug neve és kézírása is szerepelt.
És Christopher Brockhardra gondolt.
Ma éjjel egyetlen nyavalyás orosz sem fogja a felderítőinket
lövöldözni. Az idős férfi kibiztosította a fegyvert. Különös
nyugalmat érzett. Ebben a pillanatban tudatosodott benne, milyen
könnyű volt átvágni Brockhard torkát. És lelőni Bernt Brandhaugot.
Nagypapadzseki, új nagypapadzseki. Mély levegőt vett, és az ujja a
ravaszra görbült. Harry egy univerzális műanyag kártyával a
kezében a lifthez rohant, és lábát az éppen összecsukódni készülő
szárnyak közé dugta. A szétcsúszó ajtó mögül megütközött
tekintetek meredtek rá.
– Rendőrség! – ordította Harry.
– Mindenki kifelé!
A hatás egészen olyan volt, mintha az iskolai nagyszünetre jelző
csengő szólalt volna meg, de egy ötven körüli, kecskeszakállas férfi,
aki kék csíkos öltönyének hajtókáján nemzeti szalagot, vállán pedig
vékony réteg korpát viselt, egy tapodtat se mozdult a liftajtóból:
– Kedves uram, mi mindannyian norvég állampolgárok vagyunk, az
országunk pedig végképp nem egy rendőrállam! Harry a férfit
kikerülve beszállt a liftbe, és benyomta a huszonkettes szám melletti
gombot. Kecskeszakáll azonban tovább okvetetlenkedett:
– Egyetlen érvet mondjon, hogy adófizetőként miért kellene
akceptálnom... Harry kirántotta Weber szolgálati pisztolyát a
válltokból: – Itt van mindjárt hat érv, adófizető. Kifelé!

Az idő szinte repült, és már itt is volt az új nap. A reggeli fényben

jobban látjuk majd, hogy barát–e vagy ellenség. Ellenség, ellenség.
Korai vagy sem, mindenképp elkapom. Nagypapadzseki. Fogd be,
semmi nem lesz azután! Az arc a puska távcsövében nagyon
komolynak tűnik. Gyerünk, fiú, mosolyogj!
Árulás, árulás, árulás!
A ravaszt már annyira benyomta, hogy semmi ellenállást nem
érzett, ez már a senki földje, valahol itt van az a pont, ahol eldördül
a fegyver. Ne gondolj most a dörrenésre, se arra, hogy visszarúg a
fegyver, csak nyomd tovább, jöjjön csak, ha jönni akar. A
mennydörgésszerű robaj egészen meglepte. Egy másodperc
töredékéig teljes volt a csend. Aztán megérkezett a visszhang, a
396
hanghullámok elborították a várost és az ugyanazon pillanatban
elnémult torkok ezreinek váratlan csendjét.

Harry a huszonkettedik emelet folyosóján rohant, amikor

meghallotta a robajt.
– A rohadt életbe! – zihálta.
A mellette elsuhanó falak olyan érzést keltettek benne, mintha egy
tölcsér belseje felé haladna. Ajtók. Képek, kék kockamotívumok.
Léptei hangját szinte teljesen elnyelte a vastag szőnyeg. Nagyon jó.
A legjobb szállodák gondolnak a zajvédelemre. A jó rendőrök pedig
átgondolják, hogy fognak mit csinálni. A rohadt életbe, mintha
cement lenne az agya helyén. 2254–es szoba, 2256–os szoba...
Újabb robaj. Az elnöki lakosztály. Szíve eszeveszettül zakatolt a
bordái mögött. Megállt az ajtó mellett, és bedugta a kártyát a zárba,
ami halkan felzúgott. Egy olajozott kattanás hallatszott, és a zár
kijelzője zöldre váltott. Óvatosan lenyomta a kilincset.
A rendőrségnek meghatározott viselkedési mintái van az ilyen
esetekre. Harry eljárt a tanfolyamra, és be is gyakorolta őket, de
sosem állt szándékában bármelyiket is alkalmazni közülük.
Feltépte az ajtót, pisztolyát két kézzel markolva beviharzott, és a
szoba ajtajában térdre vetette magát. A szobát elárasztó éles fény
teljesen elvakította. Egy nyitott ablak. A nap glóriaként ragyogott az
ősz hajú férfi feje fölött, aki lassan megfordult.
– Rendőrség! Dobja el a fegyvert! – üvöltötte Harry.
A pupillája összeszűkült, és a fényből egy egyenesen rászegezett
fegyver körvonalai rajzolódtak ki. – Dobja el a fegyvert! – ordította
újra. – Megcsinálta, amiért jött, Fauke. Végrehajtotta a feladatot.
Most már vége van. Különös, de odakinn a zenekarok tovább
játszottak, mintha mi sem történt volna. Az öreg felemelte a
fegyvert, és az arcához szorította a puskatust. Harry szeme
hozzászokott a fényhez, és most annak a fegyvernek a torkába
meredt, amit idáig csak képeken látott. Fauke morgott valamit, de
egy újabb, ezúttal élesebb és tisztább robaj túlharsogta a szavait.
– A ro... – suttogta Harry.
Fauke háta mögött egy füstcsomót pillantott meg, ami az Akerhus
erőd ágyúsáncáról emelkedett fel. A május tizenhetedikei
díszsortűz. A május tizenhetedikei díszsortűz lövéseit hallotta! Most
397
már a tömeg ujjongását is kivette. A levegőbe szimatolt. Nincs égett
puskaporszag. Most esett le neki, hogy Fauke nem lőtt. Legalábbis
eddig nem. Szorosabbra kulcsolta ujjait a pisztoly körül, és a ráncos
arcot nézte, ami kifejezéstelen tekintettel meredt rá a célgömb
fölött. Itt most nem csak az ő vagy az öreg életéről volt szó. A
játékszabályok egyértelműek voltak. – A Vibes gatéról jövök,
olvastam a naplóját, Gudbrand Johansen – mondta Harry. – Vagy
most Daniellel beszélek? Harry összeszorította a fogát, és
megpróbálta az ujját a ravasz felé görbíteni. Az öreg morgott
valamit.
– Mit mondott? – Passwort!49 – ismételte meg az öreg. Hangja
rekedt volt és egészen másként csengett, mint amire Harry
emlékezett.
– Ne csinálja ezt! – nyögte Harry.
– Ne kényszerítsen.
Egy izzadságcsepp folyt végig a homlokán, tovább az orrnyergén
keresztül az orra hegyéig, ahol láthatólag nem tudta eldönteni,
lecsöppenjen–e vagy sem. Megpróbált még erősebben kapaszkodni
a pisztolyba. – Passwort! – ismételte az öreg. Harry látta, ahogy a
férfi ujja a ravaszra görbül. Érezte, hogy a halálfélelem már a szívét
markolássza.
– Ne – kérte –, még nem késő!
De tudta, hogy ez nem igaz. Már túl késő volt. Az öreg már túl volt
a józan észen, túl ezen a világon, ezen az életen.
– Passwort!
Hamarosan mindkettőjüknek vége lesz, csak még egy keveset a
lassú időből, mint karácsonykor, mielőtt...
– Oleg – mondta Harry. A fegyver egyenesen a fejére szegeződött.
A távolból egy autó dudája hallatszott. Az öreg arca megrándult. –
A jelszó: Oleg – ismételte meg Harry. A ravaszra görbülő ujj
megállt. Az öreg kinyitotta a száját, hogy mondjon valamit. Harry
visszatartotta a lélegzetét.
– Oleg – lehelték az öreg cserepes ajkai.
Harry később nem tudta jól elmagyarázni, de látta: az idős férfi
ebben a másodpercben meghalt. A következő pillanatban már egy
gyermek tekintete nézett rá a ráncok mögül. A fegyver már nem
szegeződött Harryra, aki erre szintén leeresztette a pisztolyt. Aztán
398
óvatosan közelebb lépett, kinyújtotta a karját, és az öreg vállára
tette.
– Megígéri?
– Harry alig hallotta az öreg hangját.
– Megígéri, hogy ők nem...
– Megígérem – válaszolta Harry.
Személyesen gondoskodom róla, hogy egyetlen név se kerüljön
nyilvánosságra. Oleget és Rakelt nem éri semmi bántódás. Az öreg
hosszan nézte Harryt. A puska a padlóra koppant, és az idős férfi
összeroskadt.

Harry kivette a tárat a puskából, és letette maga mellé a díványra,

aztán beütötte a recepció számát a telefonba, és megkérte Bettyt,
hogy hívjon egy mentőt. Utána felhívta Halvorsent, hogy elmondja
neki, a veszély elmúlt. Végül felemelte az öreget a díványra, leült
egy székre, és várt.
– A legvégén elkaptam – suttogta az öreg.
– Éppen megint el akart bújni. A gödörbe.
Kit kapott el? – kérdezte Harry, és mélyen leszívta a cigarettafüstöt.
– Hát Danielt. A legvégén elkaptam. Helenának igaza volt. Egész
idő alatt én voltam az erősebb. Harry elnyomta a cigarettát, és az
ablak mellé állt.
– Meg fogok halni – suttogta az öreg.
– Tudom – mondta Harry.
– A mellkasomon áll. Látja?
– Mit?
– A görényt.
De Harry nem látott semmiféle görényt. Egy fehér felhőt látott, ami
úgy sietett végig az égen, mintha gyorsan szertefoszló kétség lenne.
Látta a norvég zászlókat, amelyek ott lobogtak a napfényben a
város összes zászlórúdján, és látott egy szürke madarat is az ablak
előtt elrepülni. De egyetlen görényt sem.

TIZEDIK RÉSZ - A FELTÁMADÁS UTÁN

Száztizenhatodik fejezet
399
 Ullevåll kórház, 2000. május 19.

Bjarne Møller az onkológiai osztály várótermében talált rá Harryra.

Leült mellé, és rákacsintott egy ott tébláboló kislányra, aki erre
összehúzta a szemöldökét és elfordult. – Hallottam, hogy vége –
szólalt meg. Harry bólintott. – Az éjjel, négy órakor. Rakel egész
idő alatt itt volt. Oleg most van benn. Mit keresel itt?
– Csak beszélgetni akartam veled.
– Muszáj rágyújtanom – mondta Harry.
– Menjünk ki.
Találtak egy padot az egyik fa alatt. Pókháló vékonyságú felhők
úsztak el felettük az égen. Ez is meleg nap lesz. – Rakel akkor nem
tud semmit? – kérdezte Møller. – Egy szót sem. – Akkor egyedül
Meirik, a rendőrfőkapitány–asszony, az igazságügy–miniszter, a
miniszterelnök és én tudok róla. És természetesen te.
– Te jobban tudod, mint én, hogy ki tud róla, főnök.
– Igen. Persze. Csak hangosan gondolkodtam.
– Szóval, mit akartál mondani?
– Tudod mit, Harry?
Néhány napja még azt gondoltam, hogy egészen máshol szeretnék
dolgozni. Olyan helyen, ahol kevesebb a politika és több a rendőri
munka. Például Bergenben. De aztán egy olyan napra ébredsz, mint
ez a mai, odaállsz a hálószoba ablakába, a fjordot meg a szigetet
nézed, hallgatod a madarakat és... érted? Hirtelen nem is vágysz
máshová. Møller egy katicabogarat figyelt, ami felfelé mászott a
combján. – Azt akarom mondani, Harry, hogy szívesen hagynám
úgy a dolgokat, ahogy most vannak.
– Miféle dolgokról beszélsz? – Tudtad, hogy az elmúlt húsz év alatt
egyetlen amerikai elnök hivatali ideje nem múlt el anélkül, hogy
legalább tíz, ellenük tervezett merényletet ne lepleztek volna le? És
hogy a tetteseket kivétel nélkül úgy kapták el, hogy a média nem
szerzett tudomást az ügyről? Nem szolgálja senkinek sem a javát,
ha kiderül, hogy merényletet terveztek egy államfő ellen, Harry.
Különösen akkor nem, ha elméletileg sikeres lehetett volna.
– Elméletileg, főnök? – A megfogalmazás nem tőlem származik.
Mindenesetre a tanulság az, hogy az egész ügyet el kell zárni. Hogy
ne gerjesszen bizonytalanságot, vagy nehogy leleplezze a biztonsági
400
apparátus gyenge pontjait. Megint csak nem az én szavaim. A
merénylet olyan fertőző, mint...
– Tudom, mire gondolsz – szakította félbe Harry, és kifújta a füstöt
az orrán keresztül. – De elsősorban a felelősökre való tekintettel
tesszük, nem? Akik már korábban megtehették volna, és meg kellett
volna tenniük, hogy riadót fújnak.
– Mint az előbb említettem – mondta Møller –, vannak napok,
amikor Bergen egészen jó alternatívának tűnik. Hallgattak egy sort.
Egy madár tipegett el előttük, farktollát billegtette, csőrével a füvet
kapdosta és időnként figyelmesen körülnézett.
– Egy barázdabillegető – szólalt meg Harry.
– Motacilla alba. Fontos madár.
– Mi?
– A Madárbarátok kézikönyve szerint.
Mit kezdünk a gyilkosságokkal, amit Gudbrand Johansen követett
el? – A gyilkosságokat már felderítettük, nem? – Hogy érted ezt? –
Ha most elkezdünk ebben vájkálni, mindössze annyit érünk el, hogy
feltépjük a hozzátartozók régi sebeit, illetve azt kockáztatjuk, hogy
valaki netán hozzálát felgöngyölíteni az egész történetet. Az
ügyeket megoldottuk. – Aha. Even Juul. És Sverre Olsen. És mi a
helyzet Hallgrim Dale meggyilkolásával? – Senkit sem fog
érdekelni. Dale mégis csak, ehh... – Csak egy vén alkoholista volt,
akivel senki sem törődött?
– Harry, kérlek, ne nehezítsd meg a dolgomat.
Te is nagyon jól tudod, hogy ez a dolog nekem sem tetszik. Harry
elnyomta a cigarettát a pad támláján, és visszadugta a csikket a
cigarettásdobozba.
– Vissza kell mennem, főnök. – Akkor számíthatunk rá, hogy nem
beszélsz az ügyről? Harry lakonikusan elmosolyodott.
– Igazak a hírek, amit arról hallottam, hogy ki veszi át a munkámat
az NBSZ–nél? – Bizonyára – válaszolta Møller. – Tom Waaler azt
mondta, hogy megpályázza. Meirik célzott rá, hogy az egész
neonáci részleget ez alá a poszt alá akarja besorolni, úgyhogy a
beosztás kezd egészen jó kis ugródeszkává válni az igazi
csúcsmelók irányába. Egyébként Waalert én ajánlottam be
Meiriknél. Most, hogy visszajössz a gyilkosságiakhoz, gondolom,

401
egy percig sem bánod, hogy Waaler eltűnik innen, ugye? Egyébként
így a főtiszti állás is megüresedik nálunk.
– Vagyis ez a fizetség azért, hogy befogjam a számat?
Hogy a fenébe vagy képes ilyeneket kitalálni, Harry? Azért lesz a
tiéd az állás, mert te vagy a legjobb az osztályon. Ezt most megint
bebizonyítottad. Már csak az a kérdés, hogy bízhatunk–e benned.
– Tudod, melyik ügyön akarok dolgozni?
– Ellen ügyét már felderítettük, Harry.
– Nem teljesen.
Még van néhány dolog, amit nem tisztáztunk. Többek között az,
hogy hová tűnt kétszázezer korona a fegyverüzletből. Lehet, hogy
több közvetítő volt. Møller bólintott. – Rendben. Két hónapot
kaptok rá Halvorsennel. De ha ennyi idő alatt nem találtok semmit,
akkor lezárjuk az ügyet.
– Ez így elég fair. Møller indulni készült.
– Van még valami, amire kíváncsi vagyok, Harry. Hogy jöttél rá,
hogy a jelszó „Oleg" volt? – Nos. Ellen folyton azt mondta, hogy
majdnem mindig az volt a helyes, ami legelőször az eszébe jutott. –
Ez igazán elismerésre méltó – bólintott elgondolkodva Møller. – És
ezek szerint az első, ami eszedbe jutott, az az unokája neve volt?
– Nem.
– Nem?
– Én nem vagyok Ellen.
Nekem gondolkodnom kellett. Møller éles pillantást vetett rá. – Te
most szórakozol velem, Hole? Harry elmosolyodott. Aztán a
barázdabillegető felé intett. – Azt is olvastam abban a könyvben,
hogy senki sem tudja, hogy a barázdabillegető miért billegeti a
farkát, amikor nyugodtan áll. Rejtély. Csak annyit lehet tudni, hogy
nem tudja abbahagyni...

Száztizenhetedik fejezet
Rendőrkapitányság, 2000. május 19.

Harry éppen kényelembe helyezte magát, megtalálta a

legtökéletesebb ülésmódot, ami közben a lába az asztalon lehet,
amikor megszólalt a telefon. Hogy a frissen felfedezett, kényelmes

402
testtartást ne veszítse el, fenn hagyta a lábát, úgy hajolt előre és a
fenékizmaival azon dolgozott, hogy a túlságosan is jól beolajozott
görgőkkel felszerelt új székét maga alatt tartsa. Az ujjai hegyével
épp csak elérte a telefonkagylót.
– Hole.
– Harry? Esaias Burne speaking. How areyou? 50
– Esaias? This is a surprise. 51
– Valóban?
– Csak azért hívtam, hogy köszönetet mondjak magának, Harry.
– Köszönetet? Miért?
– Hogy nem indított el semmit.
– Hogy mit nem indítottam el?
– Tudja, mire gondolok, Harry.
Hogy nem volt semmiféle diplomáciai bonyodalom a kegyelemért,
meg ilyesmi. Harry nem válaszolt. Egy ideje már félig–meddig
számított erre a telefonra. A vadonatúj ülésmód már nem is tűnt
olyan kényelmesnek. Lelki szemei előtt azonnal megjelent Andreas
Hochner könyörgő tekintete. Nem is beszélve Constance Hochner
esedező hangjáról: Megígéri, hogy megtesz mindent, amit tud, Hole
úr?
– Harry?
– Itt vagyok.
– Tegnap hirdették ki az ítéletet.
Harry Søs fotóját bámulta a falon. Idén szokatlanul meleg a nyár,
nem? Már az is előfordult, hogy esőben is úsztak. Érezte, hogy
kimondhatatlan szomorúság telepedik rá.
– Halálbüntetés? – hallotta végül a saját hangját.
– Mégpedig a fellebbezés lehetősége nélkül.

Száztizennyolcadik fejezet
Schrøder vendéglő, 2000. június 1.

– És mik a terveid a nyárra, Harry? Maja a visszajárót számolta

éppen. – Nem tudom. Azt terveztük, hogy kibérelünk egy nyaralót
valahol itt belföldön. Megtanítjuk a srácot úszni, meg ilyesmi.
– Nem is tudtam, hogy van gyereked.

403
– Nem, nincs. Ez egy hosszú történet.
– Remélem, egyszer majd meghallgathatom.
– Meglátjuk, Maja. Tartsd meg az aprót.
Maja pukedlizett, és kaján mosollyal az arcán odébbállt. A
vendéglőben csak ünnepnap délutánonként szoktak ennyire kevesen
lenni. A meleg a legtöbb vendéget kiűzte a St. Hanshaugen
kerthelyiségeibe. – Nos? – kérdezte Harry. Az idős férfi a
söröskorsója fenekét tanulmányozta elmélyülten.
– Halott. Nem örül neki, Åsnes?
Mohikán felemelte a fejét, és Harryra nézett. – Ki a halott? –
kérdezte. – Itt senki sem halott, csak én. Én vagyok az utolsó a
halottak közül. Harry felsóhajtott, a hóna alá csapta az újságot, és
kilépett a rekkenő, délutáni hőségbe.

A gyakrabban előforduló norvég nevek kiejtése

Jo Nesbø – Ju Neszbő
Harry Hole – Hari Hule
Ellen Gjelten – Ellen Jelten
Sverre Olsen – Szverre Olszen
Tom Waaler – Tom Váler
Daniel Gudeson – Daniel Güdeszon
Gudbrand Johansen – Güdbran Johanszen
Edvard Mosken – Edvár Moszken
Hallgrim Dale – Hallgrim Dále
Sindre Fauke – Szindre Feöke
Rakel Fauke – Rákel Feöke
Bernt Brandhaug – Bernt Branheög
Bjarne Møller – Bjarne Möller
Kurt Meirik – Kürt Mejrik
Halvorsen – Halvorszen
Anne Størksen – Anne Störkszen
Even Juul – Even Jül
Signe Juul – Szigne Jül
Konrád Åsnes – Konrád Osznesz
Schrøder – Srőder
Märklin–puska – Merklin–puska

404
 Impresszum
Harry Hole nyomozó egy ritka ügyletről szerez tudomást: valaki
egy különleges, nagy hatóerejű, Märklin márkájú puskát rendelt.
Mint kiderül, a megrendelő egy nyolcvanhoz közeledő férfi, aki a
második világháború idején a németek mellett harcolt a keleti
fronton.

Gyilkosság, bosszú, árulás... Aggastyán korú nemzetiszocialisták és

fiatal neonácik... A második világháború keleti frontja és a modern
Oslo... Egykori frontharcos átvágott torokkal... Több, időben és
térben egymástól messze eső történés vezeti el a sokszor önmaga
gyengeségeivel is megküzdeni kénytelen nyomozót egy vakmerő
merénylet tervezőjének leleplezéséhez.

Fotó: Cato Lein

Jo Nesbø ígéretes labdarúgó–tehetségként indult, de a profi

karrierről egy sérülés miatt le kellett mondania. Érettségi után
szerződéses katonának állt, majd Bergenben közgazdász diplomát
szerzett, s néhány évig pénzügyi elemzőként dolgozott. Országosan
405
ismert azonban zenészként és szövegíróként lett, együttesének
albumai többször vezették a norvég sikerlistákat. Első kéziratát
álnéven küldte el az egyik vezető norvég kiadóhoz, mivel nem
szerette volna, ha rocksztárként való ismertsége befolyásolja
bírálóit. Könyvével azonnal zajos sikert aratott, elnyerte vele az
Üvegkulcsot, azaz a legjobb skandináv krimiért járó díjat, amelyet
másodszor is kiérdemelt első, magyarul is megjelenő művével, a
Vörösbeggyel.
Jo Nesbø műveit világszerte olvassák!

Copyright © Jo Nesbø, 2000

A mű eredeti címe: Rødstrupe
Published by agreement with Salomonson Agency
Magyar kiadás © Animus Kiadó 2008.

Fordította: Petrikovics Edit

Szerkesztette: Kukucska Zsófia

Borítóterv: Beleznai Kornél

Sorozatszerkesztő: Gábor Anikó

ISBN 978 963 9715479

ISSN 1788–9510

Kiadta az Animus Kiadó 2012–ben

Felelős kiadó: a kiadó igazgatója
info@animus.hu
www.animus.hu
Az 1795–ben alapított
Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők
Egyesülésének tagja

406
 Tipográfia, nyomdai előkészítés: Scriptor Kft.
A nyomtatás és a kötés a debreceni
ALFÖLDI NYOMDA Zrt. munkája
Felelős vezető: György Géza vezérigazgató

1
Először is engedjék meg, hogy elmondjam, mennyire örülök, hogy itt lehetek...
2
Ismételd meg!
3
Kérem, ne lőjenek!
4
Jó estét!
5
Toten? Mint a túlvilágban?
6
Úgy. Szóval, átszökött az oroszokhoz?
7
Miért?
8
Azt nem tudom.
9
Ma éjszaka bulizunk, mert 1999 van!
10
Angyal hang
11
Mutasd az utat!
12
Halott.
13
Élni.
14
A jelszót!
15
Parázskupac!
16
Nem jó! Lövök!
17
Angyalhang!

407
18
Huszonegy, huszonkettő...
19
Jó reggelt!
20
kisasszony
21
Uram!
22
Bécsi szelet
23
Disznó
24
Érthető?
25
kezesség
26
Hölgyem és Uram!
27
Kutyák!
28
A francba!
29
Kakas és minőségi bor?
30
Salzburgi galuska

31
Jó formában van.

32
Viszont rémesen öltözik.
33
Oké, annyi eszed van, mint egy atomfizikusnak, de nem hat meg...
34
Csak a legszükségesebbet.
35
Itt Harry Hole beszél.
36
Helló, Constance Hochnernek hívnak.
37
Üdvözlöm, Ms. Hochner!
38
Mindent a szemnek, semmit a kéznek...
408
39
Ez most valami egészen más: a túlvilág...
40
csak egy barát akartam lenni, csak látni akartalak fürdés közben...
41
Te szexi szemétláda...
42
Az SS „birodalmi vezetője" és a német rendőrség főnöke
43
Leszel a kedvesem?
44
A Wehrmacht katonai börtöne
45
... egy tökéletes nap!
46
Csak a legszükségesebbet.
47
Az anyám! Az anyám!
48
Nem is kell tudnom róla.
49
A jelszót!
50
Harry? Itt Esaias Burne. Hogy van?
51
Esaias? Micsoda meglepetés!

409