1

2
 Írta: Amy Tintera
A mű eredeti címe: Reboot

Fordította: Ipacs Tibor

Szerkesztő: Vajna Gyöngyi

Nyelvi korrektor: Horváth Annamária
Műszaki szerkesztő: Szűcs József

© Amy Tintera
© Ipacs Tibor
© Maxim Könyvkiadó Kft.

A kiadvány a szerző engedélyével készült.

Borítóterv: Botos Tamás

ISSN: 2063-6989
ISBN: 978 963 261 670 4 (puhatáblás), kiadói kód: MX-953

Kiadja: Maxim Könyvkiadó Kft.

Cím: 6728 Szeged, Kollégiumi út 11/H
Tel.: (62) 548-444, fax: (62) 548-443,
e-mail: info@maxim.co.hu
Felelős kiadó: Puskás Norbert
Nyomda: Generál Nyomda Kft., felelős vezető: Hunya Ágnes

Minden jog fenntartva, beleértve a sokszorosítást, a mű bővített, illetve

rövidített változata kiadásának jogát is. A kiadó írásbeli engedélye
nélkül sem a teljes mű, sem annak része semmilyen formában – akár
elektronikusan vagy mechanikusan, beleértve a fénymásolást és
bármilyen adattárolást – nem sokszorosítható.

3
 ELSŐ FEJEZET

Mindig üvöltöttek.
Az a nő, akit el kellett kapnom, felüvöltött, amikor megcsúszott a
sárban. Hátrarántotta a fejét, hogy megnézze, vajon a nyomába értem-e.
Már igen.
Ahogy szilárd betont ért a lába, teljes erejéből sprintelni kezdett. A
talpam épp hogy csak súrolta a földet, a rövid lábammal könnyen
utolértem a nőt, aki rémülten próbált futni.
Megrántottam a karját, ő pedig a földre esett. Nem is emberi, hanem
inkább állati hangot adott ki, és kétségbeesetten pórbált lábra állni.
Gyűlöltem az üvöltözést.
Levettem két bilincset az övemről, és a csuklójára, valamint a lábára
kattintottam őket.
– Nem, nem, nem – mondta elfúló hangon, miközben a vezetőszárat
a kezén lévő bilincshez rögzítettem. – Nem én voltam!
Megragadtam a szárat, és a tiltakozásával mit sem törődve talpra
rántottam, majd magam után húztam az utcán, az omladozó viskók
között.
– Nem én voltam! Én nem öltem meg senkit! – A mozdulatai egyre
hevesebbek lettek, szinte már rángatózott, én pedig metsző pillantást
vetettem rá.
– Még maradt benned valami emberi vagy nem? – kérdezte,
miközben kinyújtotta a nyakát, hogy megnézze a csuklómon a vonalkód
fölötti számot.
Megdermedt. A bőrömre nyomtatott 178-as számról az arcomra
siklott a tekintete, majd elkapta a fejét.
Nem. Semmi emberi nem maradt bennem.
Tovább üvöltözött, miközben a siklóhoz vezettem és belöktem a
többi bandatag közé. A fémrudak lecsapódtak, amint elléptem, de ő meg
sem próbált kirohanni. Beugrott hátulra, két összevérzett ember mögé.
Minél távolabb tőlem.
Elfordultam, szemem végigpásztázta a nyomornegyedet. Kihalt
földút húzódott előttem, amelyet itt-ott rosszul összetákolt faházak
szegélyeztek. Az egyik nagyon balra dőlt. Csak egy enyhe széllökés
kell neki, és felborul, gondoltam.

4
 – Wren Egyhetvennyolc – mondtam, és úgy állítottam be a kamerát a
sisakomon, hogy pont előre mutasson. – Feladat teljesítve.
– Segítsen Tom Negyvenötösnek – parancsolta a hang a rádiómból. –
A Dallas Streeten épp üldöz valakit, a Main sarka felé tart.
Elindultam a földúton, és befordultam egy sikátorba. A párás
levegőben úgy fojtogatott a rothadó szemét bűze, hogy majdnem
megfulladtam. Nagy levegőt vettem, és bent tartottam a tüdőmben,
próbáltam kizárni a nyomornegyed szagát.
Negyvenötös elsüvített a sikátor előtt a kikövezett úton, szakadt
fekete nadrágja vékony lábszárát verdeste. Valami folyékony csíkot
hagyott maga mögött, amit én vérnek tippeltem.
Az utcára száguldottam, és elfutottam mellette, a csizmám hangjára
felfigyelt az előttünk menekülő ember. Ez most nem üvöltött.
Egyelőre.
Botladozott a hepehupás úton, közben elejtette a kését, az pedig
végigcsúszott a járdán. Elég közel voltam ahhoz, hogy halljam a rémült
zihálását, ahogy utána ugrott. A férfi felé nyúltam, hogy elkapjam, de ő
talpra ugrott, és a pengével végigszántotta a hasamat.
Hátraugrottam, amint szivárogni kezdett a vér a hasamból,
középtájról, az ember szája győzedelmes mosolyra húzódott, mintha ez
győzelem lett volna.
Ellenálltam a kísértésnek, és nem forgattam a szemem.
Negyvenötös rávetette magát a bivalytermetű emberre, és mind a
ketten a földre zuhantak. Nem én képeztem ki Negyvenötöst, ez bizony
nyilvánvaló volt. Hanyag volt és lobbanékony, alig gyorsabb az
embernél.
Még mielőtt közbeléphettem volna, Bivaly megragadta Tom
Negyvenötös nyakát, tenyerével lelökte a sisakját, és a fiú homlokába
tolta a kését. Összerázkódtam, ahogy Negyvenötös gurgulázva
lecsúszott róla, és fényes, aranyszínű szeme kifejezéstelenné vált,
amikor földet ért.
Az ember feltápászkodott, és ugrott néhányat ünneplés gyanánt,
miközben kurjongatott. – Ez az! Na, neked mid van, szöszi?
Állítottam a rádiómon, figyelmen kívül hagyva ezt az embert, aki
elég idegesítő módon próbált felhergelni. – Wren Egyhetvennyolcas.
Negyvenötösnek vége.
A számom hallatán Bivaly arcáról lefagyott a mosoly.

5
 – Folytassa! – A hang a rádiómban érdektelen volt, és közönyös.
Farkasszemet néztem Bivallyal. Azt akartam, hogy rohanjon. Ki
akartam rúgni a lábát, és sárba tiporni a győzelemittas arckifejezését.
Gyorsan lepillantottam Negyvenötösre.
Fájdalmat akartam okozni ennek a férfinak.
Bivaly megpördült, és elrohant, olyan gyorsan mozgatta a petyhüdt
karját, ahogy csak tudta. Elfojtottam magamban egy mosolyt, miközben
néztem, ahogy távolodik. Adtam neki egy kis előnyt.
Az üldözést szerettem a legjobban.
Átugrottam Negyvenötös holttestét, az ember pedig rémülten
tekintett hátra, miközben kezdtem utolérni. Megragadtam az ingét, ő
pedig felmordult, majd megbotlott, és arcával a földnek csapódott.
Kétségbeesetten kaparászott a kavicsos talajon, de már túl késő volt. A
hátába nyomtam a lábamat, miközben elővettem a bilincset.
Rákattintottam a térdére.
Persze ő is üvöltött.
– Itt Wren Egyhetvennyolcas! Negyvenötös feladata elvégezve.
– Jelentkezzen a siklónál – mondta a hang a fülemben.
Bivaly csuklójára kötöttem egy vezetőszárat, olyan szorosra húztam,
hogy fájdalmában felvinnyogott, majd Tom Negyvenöt holttestéhez
vonszoltam. Fiatal kölyök volt, olyan tizennégy év körüli, épp hogy
befejezte a kiképzést. Igyekeztem nem belenézni az üveges szemébe,
miközben a csuklójára hurkoltam a vezetőszárat.
Elhaladtunk a nyomornegyed szomorú kis fabódéi mellett, miközben
a siklóhoz vonszoltam őket. A hasamon már megalvadt a vér, kezdett
behegedni a sebem. Belöktem Bivalyt a fekete dobozba, ahol a többi
ember félve húzta össze magát, amint megláttak.
Megfordultam, és a másik sikló felé indultam. Csak annyi időre
álltam meg, hogy kihúzzam a kést Tom Negyvenöt fejéből. Kinyílt az
ajtó, és a bent ülő újjáélesztettek rám meredtek, majd pillantásuk rögtön
továbbsiklott Negyvenötösre.
Figyelmen kívül hagytam a panaszos hangokat, hogy meg kellett
volna mentenem, és óvatosan a padlóra tettem a holttestet. Gyorsan
körbenéztem a siklóban, és megláttam az egyik ülésbe szíjazva Marie
Egyharmincötöt – legutóbb őt képeztem ki. Sérülések nyomát kerestem
rajta, de egyet sem láttam. Túlélte az első, önálló küldetését. Nem
mintha másra számítottam volna.

6
 Rám nézett, majd Negyvenötösre, és ismét vissza rám. A kiképzés
során szinte végig hallgatott, így hát alig tudtam róla többet, mint az
első napon. De úgy gondoltam, hogy arckifejezése hálás volt. Azoknak
volt a legnagyobb a túlélési aránya, akiket én képeztem ki.
Átnyújtottam a kést a sikló tisztjének, aki együtt érzően nézett rám.
Leb volt az egyetlen tiszt, akit elviseltem. Ami azt illeti, ő volt az
egyetlen emberi lény, akit el tudtam viselni.
Beleültem az egyik kisebb ülésbe a fekete, ablak nélküli siklóban, és
miközben hátradőltem, meghúztam az öveket a mellkasomon. Lopva a
többi újjáélesztettre pillantottam, de mindannyian Negyvenötöst nézték.
Egyikük, egy lány, letörölte a könnyeket az arcáról, szétkenve a sarat és
a vért.
Az alacsonyabb számúak gyakran sírtak. Negyvenötös valószínűleg
sírt. Csak negyvenöt percig volt halott, mielőtt feléledt volna. Minél
kevesebb ideig halott valaki az újjáélesztés előtt, annál emberibb marad.
Én százhetvennyolc percig voltam halott.
Én nem sírtam.
Leb a sikló elejéhez ment, és a nyitott ajtó szélét megragadva
belesett:
– Készen állunk – mondta a tisztnek, aki vezette. Behúzta az ajtót, és
hallottam, amint helyükre kattannak a zárak. Fölemelkedtünk a földről,
Leb pedig az ülésébe csusszant.
Lehunytam a szemem, amíg egy döccenéssel földet nem ért a sikló.
Az újjáélesztettek csendben kivonultak a tetőre, én pedig erőt vettem
magamon, és már nem néztem vissza Negyvenötösre, miközben zártam
a sort.
Beálltam a sorba, és lehúztam a fekete, hosszú ujjú ingemet, ami
alatt fehér trikót viseltem. A hideg levegő megbizsergette a bőrömet,
ahogy a vállamra dobtam az ingemet, majd szétvetettem a lábamat, és
kitártam a karomat, mintha repülni próbálnék.
Egyszer láttam repülni egy újjáélesztettet. Egy tizenöt emeletes ház
tetejéről, kitárt karokkal ugrott le a fiú, földet ért, és összetört testét
próbálta elvonszolni a szabadság felé. Egy métert sem tett meg, és
golyót röpítettek a fejébe.
Az őr, egy izzadság- és cigarettaszagú ember, gyorsan megmotozott.
Alig tudta megállni, hogy ne fintorogjon, így inkább a nyomornegyed
zömök kis épületei felé fordultam, hogy azokat nézzem. Az őrök

7
gyűlöltek hozzám érni. Szerintem pénzfeldobással döntötték el, hogy ki
legyen a soros.
Az ajtó felé fordította a fejét, és a nadrágjába dörgölte a kezét,
mintha le tudná törölni a halált.
Nem lehet. Már próbáltam.
Egy őr megtartotta nekem az ajtót, én pedig besurrantam. A
létesítmény legfelső szintjeit az alkalmazottak irodái foglalták el. Több
emeletnyit rohantam le a sötét lépcsőkön a nyolcadik szintig: az
újjáélesztettek lakrészéig. Volt még alattunk két szint, ahová
rendszeresen lemehettek az újjáélesztettek, de az alatt már főleg csak
orvosi kutatólaborok voltak, amiket ritkán kerestem fel. Szerettek
időnként megvizsgálni bennünket, de azt a részt leginkább emberi
betegségek kutatására használták. Az újjáélesztettek nem betegszenek
meg.
Az ajtónál álló őr felé mutattam a vonalkódomat, aki leolvasta, majd
bólintott. Nem sok zajt csapott a csizmám a betonpadlón, ahogy
végigsétáltam az előcsarnokon. Az én szárnyamban már aludtak a
lányok vagy legalábbis úgy tettek. Az üvegfalakon keresztül minden
szobába beláttam. Az embereknek joguk volt a magánélethez, az
újjáélesztetteknek viszont nem. Két lány minden szobában, egy-egy a
falhoz nyomott ikerágyak egyikében. Egy-egy komód az ágyak végében
és egy ruhásszekrény a szoba túlsó felén: ez volt az, amit otthonunknak
neveztünk.
Megálltam a lakrészem előtt, és vártam, hogy az őr felkiáltson
valakinek, aki majd beenged. Az éjszakára bezárt ajtókat csak az
emberek tudták kinyitni.
Az ajtó oldalra csúszott, és amikor beléptem, Ever megfordult az
ágyában. Az utóbbi néhány hétben nem sokat aludt. Úgy tűnt, hogy
mindig ébren van, amikor egy-egy küldetés végeztével hazaérek.
Nagy, zöld, újjáélesztett szeme világított a sötétben, és a
szemöldökét felvonva némán kérdezte, hogy sikerült a küldetés.
Lámpaoltás után tilos volt beszélgetni.
Az egyik kezemen négy ujjamat mutattam, a másikon ötöt, ő pedig
alig hallhatóan felsóhajtott. Az arcára olyan érzelem ült ki, amire én
már képtelen voltam, így elfordultam, hogy kilazítsam a sisakom szíját.
A kamerámmal és a rádiómmal együtt a komódra tettem, majd
lehámoztam magamról a ruháimat. Gyorsan magamra kaptam a

8
melegítőmet, mert fáztam – mindig fáztam –, és bebújtam a csöppnyi
ágyamba.
Ever Ötvenhatos csinos arca eltorzult a szomorúságtól, én pedig
átfordultam, hogy kényelmetlen helyzetben inkább a falat bámuljam.
Négy éve, tizenhárom éves korunk óta voltunk szobatársak, de sose
tudtam megszokni, hogy úgy csordultak ki belőle az érzelmek, mintha
valami emberi lény lett volna.
Lehunytam a szemem, de a fejemben emberi üvöltések hangja
lüktetett.
Gyűlöltem az üvöltözést. Az ő üvöltözésük az enyém volt. Miután
újjáélesztettként magamhoz tértem, az első dolog, amire emlékszem, az
a szobában visszhangzó, fülsiketítő üvöltés, ami a fülemben csengett.
Melyik idióta csap ekkora zajt? – gondoltam.
Én voltam az. Úgy visítottam, mint a narkós, aki már két napja nem
tudta belőni magát.
Elég kínos. Mindig is büszke voltam arra, hogy minden helyzetben
csendes és higgadt voltam. Én voltam az, aki nyugodtan állt, miközben
a felnőttek majd megőrültek.
De amikor tizenkét éves koromban, százhetvennyolc perccel azután,
hogy három golyót kaptam a mellkasomba, a kórház
halottaskamrájában ébredtem fel, én bizony üvöltöttem.
Akkor sem hagytam abba, amikor a csuklómra bélyegezték a
vonalkódomat, a számomat és azt a nevet, amit emberként viseltem:
Wren Connolly. Üvöltöttem, amikor bezártak egy cellába, majd amikor
a siklóhoz kísértek, és felsorakoztattak a többiekkel együtt, akik valaha
gyerekek voltak, és nemrég tértek vissza a halálból. Üvöltöttem, amíg
meg nem érkeztünk a Humán Innovációs és Repopulációs Centrumba,
azaz a HIRC-be, és ott közölték velem, hogy az üvöltözés a halálomat
jelenti. Az, ha továbbra is úgy viselkedem, mint egy embergyerek, a
halálomat jelenti. Az engedetlenség a halálomat jelenti.
És akkor elhallgattam.

9
 MÁSODIK FEJEZET

– Szerinted most lesz közöttük dögös pasi? – kérdezte Ever, miközben

lesimítottam a fekete ingemet a nadrágomra.
– Te nem úgy gondoltad, hogy Hetvenkettő dögös volt? – kérdeztem
vissza, és derült arccal fordultam felé. Szerette, amikor ilyennek látott.
– Nem, az egy hülyegyerek – felelte.
– Egyetértek.
– Úgy érzem, mostanában elég gyér a felhozatal.
Befűztem a csizmámat, és közben valóban szikrázott bennem a derű.
Körülbelül hathetente érkeztek az újjáélesztettek, és sokan úgy
gondolták, ez remek alkalmat nyújt arra, hogy belevessék magukat az
ismerkedésbe.
Tilos volt randevúznunk, de az a születésszabályozó chip, amit az
első nap a nőneműek karjába lőttek azt sugallta, hogy ezt a szabályt
nem igazán tudják betartatni.
Számomra az újonnan érkező újjáélesztettek csak annyit jelentettek,
hogy ismét elkezdődik a kiképzés. Én nem randiztam.
Mint minden reggel hétkor, most is kattant a zár, és a szobánk
átlátszó ajtaja oldalra csúszva kinyílt. Ever kilépett, és várakozás
közben kontyba kötötte a hosszú, barna haját. Gyakran megvárt
reggelente, így együtt mehettünk a menzára. Úgy véltem, hogy ez
valami barátságféle dolog lehet. Láttam, hogy a többi lány ezt csinálja,
így én is követtem a példájukat.
A folyosón csatlakoztam hozzá, és az ajtónknál álló, sápadt ember
visszahőkölt, amint meglátott. Még jobban a mellkasához szorította a
nála lévő halomnyi ruhát, és várta, hogy elmenjünk, hogy utána az
ágyunkra dobhassa az egészet. A HIRC-nél dolgozó emberek közül
senki sem akart szűk, zárt térbe kerülni velem.
Ever és én elindultunk a folyosón, közben pedig egyenesen előre
néztünk. Az emberek üvegfalakat húztak fel, hogy minden
mozdulatunkat lássák. Az újjáélesztettek próbáltak legalább egy kis
magánszférát biztosítani egymásnak. Reggelente csendesek voltak a
helyiségek, csak mormogás, és a légkondicionáló halk búgása
hallatszott.

10
 A kantin egy emelettel lejjebb volt, egy nagy, kétszárnyú, vörös
ajtón kellett keresztülmenni, amelyen a benti veszélyekre
figyelmeztettek. Beléptünk a szobába, ami vakítóan fehér volt,
leszámítva az egyik fal felső részén lévő átlátszó üveget. A túloldalon a
HIRC emberei ültek, az üvegbe épített puskák mögött.
A legtöbb újjáélesztett már ott volt, több százan ültek a kis, kerek
műanyagszékeken a hosszú asztaloknál. A fakó bőrből előtűnő, fényes
szempárok sora olyan volt, mint megannyi lámpafüzér az asztalok
fölött. A halál szaga lógott a levegőben, ezért a legtöbb ide belépő
ember elfintorodott. Nekem már szinte fel sem tűnt.
Nem ettünk együtt Everrel. Amint megkaptuk az ételt, ő a hatvan
alattiak asztalához ment a tálcájával, én pedig leültem oda, ahol az
Egyhuszasok és az annál magasabb számúak ültek. Csak egy olyan volt,
aki a közelébe ért az én számomnak: Hugo, az Egyötvenes.
Marie Egyharmincöt és még néhányan felém biccentettek, amikor
leültem, de azok az újjáélesztettek, akik több mint százhúsz percig
voltak halottak, nem éppen a szociális készségeikről voltak híresek.
Ritkán beszélgettek. A terem többi része zajos volt, az újjáélesztettek
fecsegése betöltötte a kantint.
Épp beleharaptam egy darab szalonnába, amikor kinyílt a túloldali
vörös ajtó, és besétált egy őr, nyomában az újoncokkal. Tizennégyet
számoltam össze. Azt a pletykát hallottam, hogy az emberek egy olyan
vakcina kifejlesztésén dolgoznak, ami megakadályozza az újjáéledést.
Úgy tűnik, hogy eddig még nem jártak sikerrel.
Nem voltak közöttük felnőttek. A húsz éven felüli újjáélesztettek
meghaltak az újjáélesztés után. Ha egyáltalán újjáéledtek. Ez elég ritka
volt.
– Nincs igazuk – mondta egy tanár, amikor egyszer megkérdeztem,
hogy miért lőnek a felnőttekre. – A srácoknak sincs ki a négy kerekük,
de a felnőtteknek… nincs igazuk.
Még messziről is láttam, hogy az újoncok közül néhányan
reszketnek. Eltérő korúak voltak: tizenegy-tizenkét évestől kezdve
egészen a már idősebb tinédzserekig, de mindenkiből ugyanúgy áradt a
rettegés. Még egy hónap sem telt el azóta, hogy újjáéledtek, és a
legtöbbjüknek sokkal hosszabb időre volt szükségük ahhoz, hogy el
tudják fogadni azt, ami velük történt. Néhány hétig a lakhelyük
kórházában, egy gyűjtőlétesítményben helyezték el őket, amíg a HIRC

11
ki nem jelölt számukra egy várost. Mi továbbra is öregedtünk, akárcsak
az igazi emberek, így a tizenegy év alatti újjáélesztetteket addig
tartották ott, amíg el nem érték azt a kort, amikor már hasznukat lehetett
venni.
Nekem csak egy pár napot kellett eltöltenem a gyűjtőlétesítményben,
de ez volt az újjáéledés egyik legrosszabb része. Maga az épület, ahol
őriztek bennünket, nem volt olyan rossz – annak volt a kisebb változata,
amelyben most lakom, de állandó volt a mindent felemésztő rettegés.
Mindannyian tudtuk, hogy jó eséllyel újjáéledünk, ha meghalunk (ez a
nyomornegyedekben szinte biztos volt), de mégis borzalmas volt a
valóság. Legalábbis először. Ahogy elmúlt a sokk, és túlestem a
kiképzésen, rájöttem, hogy sokkal jobb újjáélesztettnek lennem, mint
embernek.
Maga az újjáéledés tulajdonképpen a KDH vírussal szembeni eltérő
reakció volt. A legtöbb embert megölte a KDH vírus, de egyesek – a
fiatalok és erősek – esetében máshogy viselkedett. Azok is újjá tudtak
éledni, akik nem a KDH vírus miatt haltak meg, ha életük során már
legalább egyszer érintkezésbe kerültek vele. Ez halál után újjáélesztette
a testet, ami azután erősebb lett, és nagyobb energiával bírt.
De ugyanakkor hidegebbé is vált, érzelemmentessé. Egy gonosz
másolata annak, amik valaha voltunk, mondták az emberek. Sokan
inkább meghalnának, minthogy azon „szerencsések” közé tartozzanak,
akik újjáéledtek.
Az őrök megparancsolták az újoncoknak, hogy üljenek le.
Mindannyian gyorsan így is tettek, mert már tudomásukra hozták, hogy
aki nem engedelmeskedik, az golyót kap a fejébe.
A legtöbb őr ki is ment, sietősen vágva be maga mögött az ajtót.
Még a mi edzett őreink sem szerették, ha egyszerre ennyi újjáélesztett
van a közelükben.
Rögtön kitört a nevetés, és elkezdődött a tülekedés, én viszont
folytattam a reggelizést. Csak egyetlen újonc érdekelt: az, akit én fogok
kiképezni. De a párokat majd csak holnap alakítják ki. A Kilencvenesek
szerették rögtön betörni az újonnan érkezetteket. Figyelembe véve,
hogy milyen gyorsan gyógyulunk, semmi kifogásom nem volt az ellen,
hogy egy kicsit megruházzák őket. Akár már most is nekiláthatunk,
hogy megeddzük az újoncokat.

12
 A Kilencvenesek ma a szokásosnál is féktelenebbek voltak. Az
utolsó darab szalonnát is a számba toltam, miközben egyre idegesítőbbé
vált az ordítozás. A szemetes tetejére ejtettem a tálcámat, és a kijárat
felé indultam.
Valami színes villant a fehér padlón, és csikorogva állt meg a
lábamnál. Egy újonc volt az, aki úgy száguldott végig a sima
padlólapon, mint valami játék. Épp, hogy nem léptem a fejére.
Az orrából vér szivárgott, és az egyik szeménél felhorzsolódott a bőr.
Hosszú, nyurga lábai szétterültek a padlón, vékony, fehér pólója pedig
egy alultáplált testhez tapadt, ami valaha egy emberé volt.
Tövig lenyírt fekete hajának színe a szeméhez volt hasonló, ami
olyan sötét volt, hogy nem láttam a szembogarát. Korábban
valószínűleg barna lehetett. A barna szem egyfajta aranyszínű ragyogást
vesz fel a halál beállta után, de nekem tetszett ez a feketeség. Éles
ellentétben állt a menza fehérségével, és a többi újjáélesztett szemének
ragyogásával.
Most, hogy előttem hevert, senki sem jött hozzá közel, de valaki
elordította magát: – Huszonkettes! – és felröhögött.
Huszonkettes? Nem lehet ez a száma! Évek óta nem láttam senkit se
negyven alatt. Azaz, volt tavaly egy harminchetes, de az a nő egy
hónapon belül meghalt.
Csizmámmal megböktem a karját, hogy lássam a vonalkódját.
Callum Reyes. Huszonkettes.
Összevontam a szemöldökömet. Csak huszonkét percig volt halott,
és utána újjáéledt. Gyakorlatilag még mindig ember volt. Pillantásom
visszasiklott az arcára, láttam, hogy a szája mosolyra húzódik. Miért
mosolyog? Nem ez tűnt a legmegfelelőbb alkalomnak a mosolygásra.
– Szia! – mondta, miközben a könyökére támaszkodott. – Úgy tűnik,
hogy ezek Huszonkettesnek neveznek.
– Ez a számod – feleltem.
Még szélesebben mosolygott. Szerettem volna szólni neki, hogy
fejezze be.
– Tudom. És a tied?
Felhúztam a ruhám ujját, hogy megmutassam neki a 178-as
számomat. Elkerekedett a szeme, engem pedig elöntött az elégedettség,
amikor kezdett leolvadni a vigyora.
– Te vagy az Egyhetvennyolcas? – kérdezte, miután talpra ugrott.

13
 Még az emberek is hallottak rólam.
– Igen – feleltem.
– Komolyan? – Gyorsan rám villantotta a tekintetét. Ismét
mosolygott.
Rosszallóan néztem rá a kétkedése miatt, ő pedig elnevette magát.
– Bocsánat. Azt hittem, hogy te… Nem is tudom. Hogy nagyobb
vagy.
– Nem tudom szabályozni a magasságomat – mondtam, és próbáltam
kihúzni magam, hogy néhány centivel magasabb legyek. Nem mintha
segített volna. Fölém tornyosult, így fel kellett emelnem az államat,
hogy a szemébe nézzek.
Felnevetett, bár fogalmam sem volt, hogy miért. Vicces a
magasságom? A nevetése harsány volt, őszinte, és visszhangzott tőle az
elcsendesedett kantin. Pedig nem illett ide az a nevetés. Ő sem illett ide
az igazi örömtől kerekedő, telt ajkával.
Kikerültem, hogy elmenjek, de ő elkapta a karomat. Néhány
újjáélesztett levegőért kapkodott. Engem senki sem szokott
megérinteni. Evert leszámítva még a közelembe sem jönnek.
– Nem értettem a nevedet – mondta, és kitekerte a karomat, hogy
lássa. Tudomást sem vett arról, hogy milyen furcsa az, amit csinál. –
Wren – olvasta le, és elengedett. – Én Callum vagyok. Örülök, hogy
találkoztunk.
Rosszallóan néztem vissza rá a vállam fölött, miközben az ajtó felé
mentem. Nem tudtam, hogy milyen volt vele találkozni, de én nem az
örülök szót választottam volna.
Az újoncok napját szerettem a legjobban. Később aznap reggel,
amikor a többi kiképzővel a tornaterem felé mentem, mellkasom
hullámzott az izgalomtól. Majdnem el is mosolyodtam.
De csak majdnem.
Az újoncok a fényes fapadlón ültek a nagy terem közepén, mellettük
számos fekete tornaszőnyeg. Felénk fordultak, arcukon feszült félelem
tükröződött. Úgy tűnt, hogy még egyikük se hányt.
– Ne nézzetek rájuk! – vakkantotta Manny Egytizenkilences. Az ő
feladata volt, hogy az első néhány napban hajcsárként terelje az
újoncokat. Én még itt sem voltam, de ő már ezt csinálta, és rájöttem,
hogy azért, mert emésztette a keserűség: csak egy percen múlott, hogy
nem lett kiképző.

14
 Minden újonc Mannyre figyelt, kivéve Huszonkettőt, aki rám
villantotta azt a furcsa mosolyát.
A HIRC orvosai is felsorakoztak Manny háta mögött a falnál,
kezükben csipeszes írótáblákkal, meg valami gép is volt náluk, de
lövésem sem volt, hogy mi lehet az. Ma négyen voltak: három férfi és
egy nő, a szokásos fehér köpenyben. Az orvosok és a tudósok mindig
eljöttek megszemlélni az újoncokat. Később majd elviszik őket az
orvosi szintre, ahol beható vizsgálatokat végeznek rajtuk.
– Isten hozott benneteket Rosában! – közölte Manny keresztbefont
karral, és összevont szemöldökkel, mint aki próbál félelmetesnek tűnni.
Engem aztán nem tudott átverni. Sem most, sem pedig akkor, amikor
még tizenkét éves újonc voltam.
– A kiképzőtök majd holnap fog kiválasztani benneteket. Ma csak
megnéznek benneteket – folytatta Manny. Hangja visszhangzott a
tornateremben. Ez egy hatalmas, üres terem volt, aminek ütött-kopott
fehér falait már sokszor szennyezte be vér.
Manny elkezdte felsorolni a számaikat, és a kedvünkért rájuk is
mutatott. A legmagasabb számú az Egyhuszonegyes volt, egy jókötésű,
korosabb tinédzser, aki valószínűleg már emberként is elég félelmetes
lehetett.
A HIRC igencsak áhítozott a magasabb számokra. Legfőképp rám. A
testemnek a többiekhez képest több ideje volt arra, hogy
alkalmazkodjon a változáshoz, így gyorsabban regenerálódtam és
gyógyultam, mint bárki más a létesítményben. Az újjáélesztésre csak
azután kerül sor, hogy az összes testfunkció leállt. Akkor kezdődhet a
folyamat, ha már semmi sem működik – sem az agy, sem a szív, sem
pedig a tüdő. Korábban úgy hallottam, hogy „pihenés”-nek nevezik
azokat a perceket, amíg valaki halott. Ezen idő alatt a test újjáalakul és
felfrissül, felkészül arra, ami majd következik. Minél tovább tart a
pihenés, annál jobban sikerül az újjáélesztés.
Ma sem volt másképp. Manny párba állította az újoncokat, és
megparancsolta nekik, hogy essenek egymásnak, így megmutathatták,
mit tudnak. Egyhuszonegy hamar belejött a harcba, a társa néhány perc
múlva már tiszta vér volt.
Callum Huszonkettes több időt töltött a padlón, mint az alacsonyabb
és fiatalabb társa előtt állva. Ügyetlen volt, hosszú végtagjai mindenfelé
mentek, csak arra nem, amerre akarta. Úgy mozgott, mint egy ember –

15
mintha nem is élesztették volna újjá. Az alacsonyabb számúak nem
gyógyultak olyan gyorsan, és túl sok emberi érzés maradt bennük.
Amikor az emberek először tértek vissza a halálból, akkor mindig
„csodáról” beszéltek. Az újjáélesztettek jelentették a gyógymódot arra a
vírusra, ami a lakosság nagy részét kiirtotta. Ők ugyanis erősebbek
voltak, gyorsabbak és majdnem elpusztíthatatlanok.
De ahogy kiderült, hogy az újjáélesztett korántsem azonos azzal, akit
valaha ismertek, hanem annak csak egy hideg, megváltozott klónja, már
szörnyeknek neveztek bennünket. Az emberek kirekesztették az
újjáélesztetteket, kitiltották őket az otthonaikból, majd végül úgy
döntöttek, hogy csak egyvalamit tehetnek: végeznek az összessel.
Az újjáélesztettek bosszút álltak, de alulmaradtak a túlerővel
szemben, és elvesztették a háborút. Most pedig rabszolgák vagyunk. Az
Újjáélesztés-projekt majdnem húsz évvel ezelőtt kezdődött, néhány
évvel azután, hogy véget ért a háború. A HIRC felismerte, hogy sokkal
hasznosabb munkára fogni bennünket, mint egyszerűen kivégezni
mindenkit, aki feléledt. Mi nem betegszünk meg, kevesebb ételre és
vízre van szükségünk a túléléshez, mint az embereknek, és nagyobb a
fájdalomküszöbünk. Lehet, hogy szörnyetegek vagyunk, de még mindig
erősebbek és gyorsabbak, mint bármelyik, emberekből álló hadsereg.
Legalábbis a legtöbben közülünk. Az alacsonyabb számúak esetén volt
a legnagyobb esélye annak, hogy kint a terepen meghalnak, így a
kiképzésük csak időpocséklás volt. Én mindig a legmagasabb számot
választottam ki.
– Hat hónapot adok a Huszonkettesnek – mondta mellettem Ross
Egynegyvenkilenc. Nem volt túl bőbeszédű, de szerintem ugyanúgy
élvezte a kiképzést, mint én. Izgalmas volt a lehetőség, hogy egy
rémült, haszontalan újjáélesztettből valami sokkal jobbat hozhat ki az
ember.
– Hármat – ellenkezett vele Hugo.
– Csodálatos – mormogta Lissy az orra alatt. A kiképzők között
egyhuszonhetesként ő számított a legalacsonyabb rangúnak, így csak
utolsóként válogathatott az újoncok között. Az ő gondja lesz majd a
Huszonkettes.
– Nem nyesnék le az összes újoncod fejét, ha esetleg jobban
kiképeznéd őket – jelentette ki Hugo. Két évvel ezelőtt én képeztem ki,

16
és épp most fejezte be az első évét kiképzőként. Ami az újoncai túlélési
idejét illeti, már most remek eredményeket mondhatott magáénak.
– Csak egynek nyesték le – mondta Lissy, kezét a fejéről lelógó,
kusza tincsekhez szorítva.
– A többieket lelőtték – mondtam. – És Negyvenötös pedig kést
kapott a fejébe.
– A Negyvenötös reménytelen volt – köpte Lissy a szavakat. A
padlót bámulta, nagy valószínűséggel azért, mert nem volt mersze rám
nézni.
– Százhetvennyolcas! – kiáltotta Manny, és intett, hogy menjek oda.
Átvágtam a tornatermen, be az újoncok alkotta kör közepébe. A
legtöbben kerülték a tekintetemet.
– Ki jelentkezik önként? – kérdezte Manny.
A Huszonkettes karja felemelkedett. Csak az övé. Kétlem, hogy
önként jelentkezett volna, ha tudja, mi következik.
– Felállni! – mondta Manny.
A Huszonkettes, arcán a tudatlanságából eredő mosollyal, talpra
ugrott.
– Öt-tíz perc alatt forr majd össze az eltört csontod, a saját
gyógyulási idődtől függően – mondta Manny. Felém bólintott.
Megragadtam Huszonkettes karját, a háta mögé csavartam, és egy
gyors mozdulattal eltörtem. Ő felordított, majd elrántotta és a
mellkasához szorítva dédelgette a karját. Az újoncok tágra nyílt
szemmel bámultak rám, tekintetükben rémülettel vegyült elragadtatás
tükröződött.
– Próbáld megütni! – közölte Manny.
Huszonkettes felnézett rá, arcán szétáradt a fájdalom. – Hogy mi?
– Üsd meg! – ismételte meg Manny.
Huszonkettes tétován egyet lépett felém. Gyengén felém lendítette a
karját, én pedig hátradőltem, hogy elkerüljem az ütést. Fájdalmában
kétrét görnyedt, torkából halk nyöszörgés tört elő.
– Nem vagytok legyőzhetetlenek – mondta Manny. – Nem érdekel,
hogy emberként mit hallottatok. Érzitek a fájdalmat, meg is sérülhettek.
Kint, a terepen pedig túl hosszú az az öt-tíz perc, amíg
cselekvésképtelenek vagytok.
Intett a többi kiképzőnek, az újoncok arca pedig megnyúlt, amikor
rádöbbentek, hogy mi következik.

17
 Visszhangzottak a reccsenések a tornateremben, miközben a
kiképzők egyenként eltörték a kezüket.
Sosem szerettem igazán ezt a feladatot. Túl sok üvöltéssel jár.
Az egésznek az a lényege, hogy meg kell tanulni félrelökni és
legyőzni a fájdalmat. Minden eltört csont ugyanúgy fáj, mint az előző,
csak annyi a különbség, hogy egy újjáélesztett mennyire tanulta meg
feldolgozni ezt az érzést. Egy ember a földön fekve zokogna. Egy
újjáélesztett viszont nem vesz tudomást a fájdalomról.
Lenéztem Huszonkettesre, aki a földre rogyott, arca pedig eltorzult a
kíntól. Felnézett rám, azt hittem, hogy kiabálni fog. Általában kiabálni
szoktak velem, miután eltörtem a karjukat.
– Mást ugye nem fogsz eltörni? – kérdezte.
– Nem. Most nem.
– Á, szóval akkor majd később? Csodás! Már alig várom.
Összerándult az arca, amikor lenézett a karjára.
Manny a kiképzőket visszaküldte a falhoz, és intett az újoncoknak,
hogy menjenek oda hozzá.
– Fel kellene állnod – mondtam Huszonkettesnek.
Manny átható pillantásával mit sem törődve lassan lábra állt, és
összevont szemöldökkel nézett rám.
– Akkor most a lábam következik? – kérdezte. – Legközelebb
esetleg figyelmeztetnél előtte? Csak annyi, hogy: Figyelj, készülj, mert
mindjárt puszta kézzel töröm el a csontodat.
Az egyik kiképző horkantott mögöttem, Manny pedig türelmetlenül
csettintett. – Gyere ide Huszonkettes, és ülj le. Halkan!
Én is visszamentem a kiképzőkhöz, közben gyors pillantást vetettem
Huszonkettesre, aki épp lehuppant a körbe. Még mindig engem nézett,
és szikrázott a szeme. Gyorsan elkaptam a tekintetemet. Milyen furcsa
egy újonc.

18
 HARMADIK FEJEZET

Amikor levettem egy tálcát az ebédhez, ismét odapillantottam a sor

végére. Ott volt a Huszonkettes is, és azt nézte, ki van a menzán. A
tekintete megállapodott rajtam, én pedig gyorsan elfordultam, amikor
integetni kezdett.
A pult mögött álló nőre összpontosítottam a figyelmemet, aki épp a
steaket lökte a tálcámra. Hárman álltak az üvegpult mögött, két nő és
egy férfi. Valaha újjáélesztettek is voltak a HIRC
kiszolgálószemélyzetének tagjai között, de az emberek egyre
nyugtalanabbakká váltak a munkalehetőségek hiánya miatt, így a HIRC
néhány új munkalehetőséget hozott létre, hogy megnyugodjanak a
kedélyek. De általában nem ugrottak ki a bőrükből örömükben, amikor
az újjáélesztetteket kellett kiszolgálniuk.
Hagytam, hogy telepakolják a tálcámat, majd keresztülvágtam a
menzán, hogy leüljek a szokásos helyemre, Hugo mellé. A kiválóan
elkészített steakbe szúrtam a villámat, és gyorsan a számba toltam egy
falatot. A HIRC azzal etette a szülőket, hogy nálunk mennyivel jobb
helyük van a gyerekeknek (nem mintha a szülőknek sok választásuk lett
volna). Azt mondták, hogy majd hasznosak leszünk. Valami
olyasmiben lehet részünk, ami emlékeztet az életre. Azt nem tudom,
hogy jobb helyünk volt-e, de az kétségtelen, hogy jobban ettünk. Egy
újjáélesztett ugyan kevesebb ételen is elélt, de akkor nyújtottuk a
legjobb teljesítményt, ha rendszeresen, tisztességesen kaptunk enni. Ha
megvonták tőlünk az élelmet, akkor legyengültünk, és haszontalanokká
váltunk, akárcsak az emberek.
– Leülhetek ide?
Fölnéztem, és láttam, hogy a Huszonkettes áll előttem egy tálcával a
kezében. A fehér pólója vérfoltos volt, valószínűleg az egyik
Kilencvenes ismét megpróbálta betörni. Ez eltart még néhány napig,
amíg az őrök meg nem unják a csetepatét.
– Ott vannak a hatvanasok és az az alattiak – mondtam, és Ever
asztalára mutattam. Beszélgettek, nevetgéltek, az egyik fiú pedig vadul
gesztikulált a karjával.
A Huszonkettes visszanézett rájuk. – Ez szabály?

19
 Egy pillanatra elgondolkodtam. Hogy az-e? Nem, mi magunk
vezettük be. – Nem – feleltem.
– Akkor leülhetek ide?
Semmi olyan nem jutott az eszembe, amivel megindokolhattam
volna, hogy miért ne, de még mindig nem tartottam jó ötletnek.
– Oké – mondtam kissé tétován.
Lehuppant a szemben lévő székre. Az Egyhuszasok közül többen is
felém fordultak, az arcukon zavarodottság és bosszúság tükröződött.
Marie Egyharmincöt rám sandított, majd gyorsan a Huszonkettes felé
fordult. Nem vettem róla tudomást.
– Ha nem ez a szabály, akkor miért csináljátok? – mondta, és
körbemutatott a menzán.
– A közelebbi számoknak több közös tulajdonságuk van – mondtam,
és ismét ettem egy falatot a steakből.
– Ez hülyeség!
Rosszallóan néztem rá. Ez nem hülyeség volt, hanem az igazság.
– Nem értem, hogy befolyásolja a személyiséget az, hogy mennyi
ideig volt valaki halott – mondta.
– Ez azért van, mert te Huszonkettes vagy.
Felvonta az egyik szemöldökét, mielőtt ismét az étellel kezdett volna
foglalkozni. Úgy bökdöste, mintha attól félt volna, hogy ha beleharap,
akkor az ennivaló kiugrik a tányérból, és viszonozza a harapást.
Elfintorította az orrát, mikor gyorsan a számba tettem egy nagyobb
falatot.
– Jó az íze? – kérdezte. – Vicces, ahogy kinéz.
– Igen, jó.
Kétkedve nézett le az ételre. – Mi ez?
– Steak.
– Akkor marha?
– Igen. Sose ettél még húst, mi?
Az emberek nehezen jutottak hozzá bármiféle húshoz a
nyomornegyedben, hacsak el nem helyezkedtek a HIRC-nél. Ők
ugyanis ellenőrzésük alatt tartották a farmokat, így a vadászatok
gyakran eredménytelenül végződtek. A túlzásba vitt vadászat miatt a
legtöbb állat évekkel korábban eltűnt az országból. Időnként felbukkant
egy-egy nyúl vagy mókus, de én nem sűrűn láttam őket. Az

20
újjáélesztettek jobb ételhez jutottak hozzá, mint a legtöbb ember, és
ezért még jobban gyűlöltek bennünket.
– Nem – felelte a Huszonkettes. Az arckifejezése azt sugallta, hogy
ezen nem is nagyon akar változtatni.
– Kóstold meg, ízleni fog.
Egy falatot a szájához emelt, és gyorsan betolta. Lassan megrágta, és
egy grimasz kíséretében lenyelte. Lenézett a tányérján maradt nagy
darab steakre.
– Nem is tudom. Olyan furcsa.
– Csak edd meg, és fejezd be a nyavalygást! – csattan fel Lissy
néhány hellyel arrébb. Nem nagyon volt türelme az újoncokhoz. Ez alól
a Huszonkettes sem volt kivétel.
Rápillantott, majd ismét engem nézett. Lissy dühösen vonta össze a
szemöldökét, hogy ennyire semmibe veszik.
– Kissé zsémbes, nem? – mondta halkan a Huszonkettes.
Mindig az. Majdnem elmosolyodtam, amikor odanéztem, és láttam,
hogy Lissy úgy szurkálja a húst, mintha az meg akarna szökni. Hugo őt
utánozva emelte fel a kését a steakje fölé, és közben grimaszolt. Ross
Egynegyvenkilenc kétszer is ráhunyorított, meg voltam győződve, hogy
nála ez a mosoly.
– Mindenki azt mondja, hogy ő fog kiképezni – mondta a
Huszonkettes.
Lissy felkapta a fejét, és rámutatott a késével, miközben beszélt: –
Mindenki jól tudja. Így hát kussolj, és egyél!
A Huszonkettes dacos arca egyáltalán nem hasonlított azokéra,
akiket eddig láttam. Nem hervadt le a mosolya, csak gúnyos, kihívó
vigyorrá alakult át. Leejtette a villáját, és hátradőlt a székében. Nem
kellett mondania, hogy jó van má'. Nyilvánvaló volt.
Lissy belapátolta a maradék ételt, majd felugrott, és közben magában
motyogott. Ahogy elviharzott, még vetett egy pillantást a
Huszonkettesre.
– Remélem, hamar kinyíratod magad, és akkor nem kell sokáig
elviselnem téged – morogta.
– Szerintem minden újonc esetében ez a stratégiája – kuncogott
Hugo, és nézte, ahogy Lissy félretolja az útjából az Ötvenegyest, majd
kiviharzik a kijáraton.

21
 – Az a feladata, hogy jó újjáélesztetteket faragjon belőletek –
mondtam, és hirtelen felrémlett előttem, ahogy a Negyvenötös fejéből
húzom ki a kést.
– Akkor talán neked kellene ezt csinálnod – mondta a Huszonkettes
felélénkülve. – Te választasz, vagy nem?
– De. És én nem képzek ki ilyen alacsony számúakat.
– Miért nem?
– Mert nem jók.
Marie Egyharmincötös felnevetett, és a Huszonkettes csodálkozó
pillantást vetett rá, majd pedig rám.
– Lehet, hogy azért, mert nem te vagy velük. És vérig vagyok sértve.
– De a mosolya azt sugallta, hogy nem.
Egy villával a tányéromat bökdöstem. Lehet valami abban, amit
mond. Az újoncok közül a legalacsonyabb számúaknak esélyük sem
volt. Vajon ez a számuk miatt volt? Vagy Lissy volt az oka, aki úgy
képezte ki őket, hogy rájuk üvöltött? Felnéztem rá, és nem tudtam, mit
mondjak. Sosem gondoltam még erre.
A mosolya elhalványult, a hallgatásomat minden bizonnyal
elutasításnak vette. Én nem annak szántam, de meg sem szólaltam,
mivel elkezdett enni.
Ebéd után lementem a hatodik emeletre. A kiképzések között
gyakran unatkoztam, ilyenkor nem tudtam mit kezdeni magammal. El
sem tudtam képzelni, hogy milyen lehet alacsonyabb számú
újjáélesztettnek lenni, olyannak, akit nem választottak ki kiképzőnek.
Nem nagyon tudták mivel tölteni az idejüket, ugyanis a HIRC az
újjáélesztettek esetében szükségtelennek tartotta a szórakozás legtöbb
formáját.
Belestem a fedett futópálya termébe, és láttam, hogy többen is
futnak, versenyeznek vagy kergetőznek. Átmentem a szomszédos
helyiségbe, a lőtérre, ami mint mindig, most is tele volt. Ez volt a
legnépszerűbb időtöltés. Minden fülkéből újjáélesztettek céloztak a fal
elé állított papírfigurákra. A legtöbben minden egyes alkalommal
eltalálták azt a célt, amit szerettek volna – vagyis a fejet. A HIRC nem
bízott ránk igazi lőszert, így a lőtéren műanyag lövedékeket
használtunk.
Fekete nadrágom zsebeibe süllyesztettem a kezemet, így indultam el
az utolsó ajtó felé, ami a tornaterembe vezetett. Benyitottam, és

22
végignéztem az újjáélesztettek csoportjain. Néhányan csak beszélgettek,
mások pedig nem túl lelkesen próbáltak harcolni egymással, hogy ne
kiabáljanak rájuk az őrök.
Ever a sarokban volt, és az előtte lévő falra felragasztották az egyik
lőtéri papírfigurát. Egyik lábáról a másikra ugrált, és kezében a késsel
nagy komolyan az előtte lévő célt tanulmányozta. Egy magas lány állt
mellette, Mindy Ötvenegyes, aki nézte, amint a kés elrepül Ever
kezéből, és megáll a falban, a papírfigura fejében.
Ever közelebb lépett az Ötvenegyeshez, és odahajolt, hogy mondjon
valamit, amikor elindultam feléjük. Az újjáélesztettek valaha dartsoztak
a tornateremben, de a HIRC ennek véget vetett. A késdobálás is játék
volt, csak úgy tűnt, mintha gyakorolnának. Én nem vettem részt benne,
de néhányan a hatvan alattiak közül jegyezték, hogy egy-egy
alkalommal hány dobás találta el a fejet. Legutóbb úgy hallottam, hogy
Ever benne volt a legjobb háromban.
Ever már épp készült végigsimítani az Ötvenegyes karját, de amikor
meglátott, gyorsan ellépett mellőle, és a jöttömre mosolyt varázsolt az
arcára. – Helló!
– Szia! – mondtam, és az Ötvenegyesre pillantottam. Remegtek az
ujjai, miközben megtörölte a szemét, én pedig azt kívántam, bárcsak ne
jöttem volna ide. A hatvan alattiak érzelmeitől kényelmetlenül éreztem
magam. Hátrébb húzódtam, már épp készültem kimenteni magam, hogy
eltűnhessek, amikor néhány lépésnyire eltávolodott tőlünk.
– Mennem kell – mondta. – Ever negyvenkét dobásnál tart.
Bólintottam, és visszafordultam Everhez, aki épp a parafa falból
húzta ki a tompa kést. Felém nyújtotta, de én megráztam a fejem.
Visszament a dobókörébe, és hunyorogva nézte a célpontot, miközben a
kést forgatta a kezében.
– Hagytad, hogy Callum odaüljön hozzád az ebédnél – mondta, és
felvonta az egyik szemöldökét, mielőtt eldobta volna a kést. Pont a
figura homlokának közepén landolt.
– Oda ül, ahová akar – feleltem, közben megjelent előttem, hogy
milyen dacos pillantást vetett Lissyre.
Ever felnevetett, majd megfogta kést, és kihúzta a falból. – Ez igaz,
mivel te mindig a hatvan alattiakkal eszel.
Vállat vontam. – Megkérdezte, én pedig semmi jó indokot nem
tudtam kitalálni, hogy nemet mondjak neki.

23
 Ismét felnevetett, és elfoglalta a helyét néhány méterrel a
kartonfigura előtt. – Hát ja. – Felélénkült a tekintete, ahogy rám nézett:
– Tetszik neked?
– Nem.
– Miért nem? Helyes fiú.
– Itt mindenki az.
Ez igaz volt, bizonyos szempontból minden újjáélesztett vonzó volt.
A halál után, amikor a vírus kifejtette a hatását, és a test újjáéledt, akkor
a bőr tisztább lett, a test jobb állapotba került, a szem pedig elkezdett
ragyogni. Olyan volt, mintha egy csipetnyi elmebajjal párosult volna ez
a vonzó külső.
Bár az én esetemben elég bőkezűen mérték azt a csipetnyit.
Ever úgy nézett rám, mintha egy aranyos kiskutya lennék, aki csak
azért kóborolt oda, hogy törődjenek vele. Sosem szerettem ezt a
pillantását. – Nincs azzal semmi baj, ha úgy gondolod, hogy helyes –
mondta. – Ez természetes.
Neki természetes. Nekem nincsenek olyan érzéseim. Egyszerűen
nem léteznek.
Vállat vontam, közben kerültem a tekintetét. Gyakran nagyon
szomorúnak tűnt, amikor azt mondtam neki, hogy nekem nincsenek
olyan érzelmeim, mit neki. Rájöttem, hogy jobb, ha inkább semmit sem
mondok.
Elfordult, és egyik lábáról a másikra helyezte a súlyát, majd kifújta a
levegőt, és nekikészült, hogy ismét eldobja a kést. Megmerevedett,
ahogy a célpontra koncentrált, a kést már kiegyensúlyozta a levegőben,
és az készen állt a dobásra. Ahogy elrepült a kés, az egyik csizmája a
földön maradt, a teste pedig előrelendült az erőfeszítéstől.
Elmosolyodott, amikor a kés megállt a falban.
Amíg néztem, többször is eldobta a kést, amíg el nem érte az ötven
találatot. Megfordult, és rám nézett.
– Miről beszélgettetek? – kérdezte. – Láttam, hogy ez a bátor ember
megpróbált társalogni veled.
A szám szélén mosoly jelent meg. – Leginkább az ételről. Még
sosem evett húst.
– Aha.
– És megkért, hogy képezzem ki.

24
 Ever felhorkantott, miközben elfordult. – Szegény srác. Nem tudlak
elképzelni, ahogy egy Huszonkettest képezel ki. Valószínűleg
kettétörnéd azt a srácot.
Bólintottam, miközben néztem, ahogy a kés ismét a levegőt szeli.
Ever csak ötvenhatos volt, és jó újjáélesztettnek számított. Vagy
legalábbis megfelelőnek. Már négy éve sikerült életben tartania magát
azzal, hogy követte a parancsokat, és teljesítette a küldetéseket.
– Ki képzett ki? – kérdeztem. Újonc korában nem sok figyelmet
szenteltem Evernek, pedig ugyanabban a szobában laktunk. Majdnem
egy évvel utánam jött a HIRC-be, és én akkor még nem voltam kiképző.
– Marcus Egyharmincas – mondta.
Bólintottam. Halványan emlékeztem rá. Több éve már hogy meghalt,
kint a terepen.
– Újoncként a csoportomban nekem volt a legalacsonyabb számom,
így hát én jutottam neki. – Vállat vont. – Bár ő azért jó volt. Hála
istennek Lissy akkor még nem volt itt. Valószínűleg már az első héten
meghaltam volna.
Lissy sok újonca gond nélkül végigcsinálta a kiképzést, de egy rossz
sorozatnak köszönhetően az újoncok gyilkosaként híresült el. Talán
megérdemelten. Lehet, hogy a Huszonkettes lesz a balszerencséjének
következő áldozata.
Felnéztem Everre, ahogy ismét a falba vágta a kését.
– Mennyi? – kérdezte.
– Ötvenkettő.
– Hú, az anyját!
Nem tudtam megállni, hogy el ne mosolyodjak, miközben a
célpontra vigyorgott. Lehet, hogy nem minden hatvan alatti volt
reménytelen eset.

25
 NEGYEDIK FEJEZET

Másnap kora reggel Manny bevezette az újoncokat a tornaterembe a

kiválasztásra. Egyenes sorban mentek utána, az arcuk megfeszült a
félelemtől és a kimerültségtől.
Néhány köpenybe bújt orvos követte őket. Ma is folytatják majd a
teszteket és a röntgenvizsgálatokat, ami szintén hozzájárult az újoncok
kimerültségéhez. Emlékszem, hogy egy meredek lejtővé alakított
futópadon kellett szaladnom, miközben mindenféle szerkentyűk voltak
rám kötve. A doktorok addig növelték a sebességet, amíg le nem estem.
A kiképzők mögött csoportokban álltak az újjáélesztettek, és
kíváncsian várták, hogy melyik újonc kihez kerül. Ever tőlem balra állt
a sarokban, számos hatvan alatti társaságában. Nekidőlt a falnak,
miközben nézte az előttünk felsorakozó újoncokat.
Megfordultam, és a tekintetem rögtön Huszonkettesen állapodott
meg. Ő Lissyt figyelte, de amikor észrevette, hogy nézem, az arca
mosolyra derült, majd lebiggyesztette az ajkát.
Kérlek, formázta a szájával.
A könyörgéssel nálam semmit sem lehetett elérni. A célszemélyek is
mindig rimánkodtak. „Kérlek, ne vigyél el” vagy „Kérlek, ne érj
hozzám” vagy „Kérlek, ne ölj meg”. Nálam semmit sem értek el vele.
Másrészt viszont az a mosoly… Majdnem hagytam, hogy az én
arcomra is kiüljön.
Nem. Ez nevetséges. Nem hagyhatom, hogy ez a furcsán mosolygó
fiú rávegyen valami hülyeségre. Én voltam a legjobb kiképző, csak a
legjobbakat fogadtam el az újoncok közül.
Lehet, hogy azért ők a legjobbak, mert te teszed őket azzá. Tegnap
este óta ez járt a fejemben.
Hatalmas dörrenéssel feltárult az ajtó, és a tornateremben mindenki
elcsendesedett, amikor átsétált a helyiségen Mayer parancsnok, a HIRC
öt létesítményének vezetője. Megállt az egészségügyisek mellett, és
összefonta a karját a tisztességesen domborodó pocakján. Mayer
parancsnok legtöbbször a Rosában tartózkodott, amely az öt létesítmény
közül a legnagyobb volt, és gyakran megjelent, hogy megvizsgálja az
újoncokat. Figyelte őket a hat hét során, hogy kiszúrja a jókat, és
eltávolítsa azokat, akikkel gond lehet.

26
 – Egyhetvennyolcas – szólalt meg Manny.
Egyhuszonegyesre néztem, aki bólintott. Ő már tudta, hogy őt fogom
választani. A többi újjáélesztett elmondta neki.
Majd Huszonkettesre néztem. Mennyi ideje lenne Lissyvel? Néhány
hét múlva már terepen lennének, és Lissy eddigi eredményeit
figyelembe véve két hónapon belül halott lenne.
Sötét szeme rabul ejtette a tekintetemet. Nem sokan néztek a
szemembe. Az emberek egyáltalán nem akartak rám nézni, az
újjáélesztettek pedig féltek, vagy valamiért magasabb rendűnek
tartottak engem.
És az a mosoly. Itt nagyon különösnek hatott. Az újoncok nem
mosolyogva jönnek ide, hanem rémülten és szánalmasan.
Az biztos, hogy nagyon furcsa ez a srác.
– Egyhetvennyolcas – ismételte meg Manny, és várakozóan nézett
rám.
– Huszonkettes. – Kimondtam, még mielőtt meggondolhattam volna
magam. Vigyor ült ki az arcára.
A kiképzők döbbenten néztek végig a soron. Lissynek máris jobb lett
a hangulata.
– Huszonkettes? – ismételte meg Manny. – Callum?
– Igen – erősítettem meg. Lopva a tornaterem túlsó felébe néztem,
ahogy Mayer parancsnok dörzsölgette az állát, és szinte csalódottan
grimaszolt a szájával. Azt gondoltam, hogy talán tiltakozni kezd, egy
magasabb számút választat velem, de továbbra is hallgatott.
– Jól van – mondta Manny. – Egyötvenes?
Hugo kinyitotta a száját, majd be is csukta, és rosszallóan fordult
felém: – Biztos vagy benne?
Huszonkettes felnevetett, Manny pedig leintette, hogy maradjon
csendben.
Nem. – Igen – feleltem.
– Én… akkor Egyhuszonegyes – mondta Hugo, és úgy nézett rám,
mintha azt várná, hogy tiltakozzam.
De nem tettem. Csak álltam ott, miközben a többi kiképző
kiválasztotta az újoncait, majd szétszéledtek, hogy elkezdjék
megbeszélni magát a folyamatot. A döntésemtől kábán csak vártam,
amíg zsebre dugott kézzel oda nem ballagott hozzám a fekete nadrágos
Huszonkettes.

27
 – Szóval mégis kedvelsz – mondta.
Rosszallóan néztem rá. Ez nem igaz. Kíváncsi voltam rá. Érdekelt.
Hogy tetszett volna? Azért az túlzás.
– Vagy az is lehet, hogy nem – mondta nevetve.
– Elgondolkoztam azon, amit mondtál: hogy nem kerülnek hozzám
az alacsonyabb számúak.
– Aha. Szóval akkor nem miattam.
Rám mosolygott, és úgy éreztem, hogy egy szót sem hisz el abból,
ami épp az imént hagyta el a számat. Kényelmetlenül álltam egyik
lábamról a másikra. Szerettem volna idegesen babrálni valamit, pedig
nem volt szokásom.
– Jó futó vagy? – kérdeztem gyorsan.
– Nem mondhatnám.
Felsóhajtottam. – Minden reggel hétkor találkozunk a fedett
futópályánál.
– Oké.
– Próbálj meg nem üvölteni, amikor eltöröm a csontjaidat. Engem
ugyanis zavar. Sírhatsz, ha akarsz, azzal nincs gond.
Kitört belőle a nevetés. Nekem nem tűnt viccesnek az, amit
mondtam.
– Értettem – mondta, és sikertelenül próbálta palástolni a vigyorát. –
Akkor a sírás oké, az üvöltés nem.
– Volt már valaha fegyver a kezedben?
– Nem.
– Mihez értesz?
– A műszaki dolgokhoz.
– A műszaki dolgokhoz? – ismételtem meg, miközben zavartan
ráncoltan a homlokomat. – A nyomornegyedben hol láttál te
számítógépet?
– Én nem nyomornegyedből származom. – Halkabbra fogta a
hangját, amikor ezt mondta.
Pislogtam egyet. – Te a ricóból jöttél?
Alig hallhatóan elnevette magát. – Senki sem hívja így. Egyszerűen
csak Austin a neve.
Senki nem hívja így, aki a ricóból származik. A nyomornegyedben
mi ezt a gazdagot jelentő spanyol szót használtuk, amikor a város
tehetősebb részére utaltunk.

28
 Gyorsan körbenéztem a tornateremben. Voltak újjáélesztettek, akik a
ricóból származtak, de alig néhányan. Én még sosem képeztem ki egyet
sem közülük. Az legutóbbi újoncom, Marie Egyharmincöt, Richards
utcáin élt, és ettől keményebb volt. A nyomornegyed jobb, erősebb
újjáélesztetteket adott. Huszonkettes kétszeres szívás volt. Nem biztos,
hogy kiválasztottam volna, ha ezt tudom.
– Hogy haltál meg? – kérdeztem.
– A KDH-tól.
– Az hittem, hogy már kiirtották ezt a vírust a város vagyonosabb
negyedeiben – mondtam.
– Közel járnak hozzá. Én egy vagyok a néhány szerencsés közül.
Grimaszt vágtam. Csúnya véget ért az, akit a KDH pusztított el. A
vírust a járvány epicentrumául szolgáló város alapján nevezték el: Kill
Devil Hills, Észak-Karolina. A gyerekek légzőszerveit megtámadó vírus
egy változata volt, és a legtöbb emberrel néhány nap alatt végzett.
– Nem tellett nekik gyógyszerre, így elvittek egy kórházba a
nyomornegyedben – folytatta.
– Ez nagy hülyeség volt. – Mindenki tudta, hogy a
nyomornegyedben tombol a KDH. Ott senkit sem kezeltek ki belőle.
– Hát igen, de nagyon elkeseredettek voltak. És nem tudták, hogy…
– A nyomornegyedben csak azért mennek az emberek a kórházba,
hogy meghaljanak, és ne legyen velük több gond.
– Igen. Te hogy haltál meg? – kérdezte.
– Lelőttek – feleltem. – Értesz még valamihez?
– Nem igazán. Várjunk csak, hány éves voltál, amikor meghaltál?
– Tizenkettő. De most nem rólam beszélgetünk.
– Ki lőne le egy tizenkét éves gyereket? – kérdezte azoknak az
ártatlanságával, akik az egész életüket falak között élik le, ahol semmi
rossz sem történhet.
– Most nem rólam beszélgetünk – ismételtem meg. Meg egyébként
is, mi értelme lenne? Hogy is tudnám elmagyarázni, hogy milyen az
élet betépett szülőkkel, mocskos viskókban, ahol állt a balhé, ha túl
sokáig nem tudták magukat belőni? Egy gazdag kölyök ezt úgyse értené
meg.
– Újoncok! – kiáltotta Manny, és intett nekik, hogy menjenek oda a
tornaterem ajtajához, ahol állt.
– Nem most kezdjük? – kérdezte Huszonkettes.

29
 – Nem, még további vizsgálatokon kell részt venned – mondtam, és
az egészségügyisek felé intettem. – Majd holnap kezdjük el.
Felsóhajtott, és a kezével végigsimította az arcát. – Ez komoly?
További vizsgálatok?
– Igen.
A többi újoncra nézett, akik már csatlakoztak Mannyhez. – Jól van.
Akkor majd holnap találkozunk.
– Huszonkettes! – kiabálta Manny. – Mozgás!
Intettem neki, hogy menjen, ő pedig átkocogott a tornatermen, és
eltűnt az ajtón át. Az összes kiképző engem nézett kifelé menet. Hugo
és Lissy megállt előttem, mind a ketten ugyanolyan zavarodottan néztek
rám.
– Mi a bajod? – kérdezte Lissy. Csípőre tett kézzel állt, és összevonta
a szemöldökét.
– Ez a srác más, mint a többi, vagy valami ilyesmi? – kérdezett
Hugo.
Lissy csak a szemét forgatta. – Hát ja. Ő aztán tényleg más, mint a
többi, Hugo.
Vállat vontam. – Lehet, hogy valamit ki tudok hozni belőle.
– Na, arra ne számíts – mormogta Lissy. Peckesen ellépdelt. Hugo
ismét zavarodottan nézett rám, majd utánament.
Megfordultam, és összeakadt a pillantásom Everrel. Mosolygott,
félrehajtotta a fejét, majd bólintott, mintha azt mondaná, jó neked.

30
 ÖTÖDIK FEJEZET

Az éjszaka közepén arra ébredtem, hogy valami hangot hallottam.

Pislogtam, amíg el nem illant az álom, amiben elmerültem, és akkor
már nem markolásztam olyan görcsösen a lepedőmet. Egy aprócska
lakás sarkában voltam, és a szüleimet néztem, ahogy a nappaliban lévő
emberekkel ordítoznak. Az álomban rólam kiabáltak. A valóságban
korántsem voltam biztos abban, hogy ennyire érdekeltem volna őket.
Ahogy átfordultam, megláttam, hogy Ever felült az ágyában.
Vicsorgott, miközben halkan felmordult. Egyre hangosabb lett a zaj,
ahogy előre-hátra hintázott a matracon.
– Ever! – mondtam, és felültem. Ezzel megszegtem a szabályokat, de
ők is biztos azt akarnák, hogy valaki felébressze, és véget vessen a
lármának.
Felém fordult. Fényes szemében semmi jelét nem láttam annak, hogy
megismert volna. Sőt vicsorogva morgott rám.
– Ever! – mondtam ismét, és lelöktem magamról a takarót, majd a
hideg padlóra léptem. A vállához értem, és a feje nekem csapódott.
Kinyitotta a száját, és a foga végighorzsolta a bőrt a kezemen.
Elrántottam a karomat. Mi a fene volt ez?
A mellkasomra tettem a kezemet, furcsán dobogott a szívem. Azt
hiszem, ideges voltam. Ritkán voltam ideges.
Szemem a folyosót pásztázta. A cellánk üvegfalán keresztül láttam,
hogy egy őr közeledik, és felénk irányítja a zseblámpáját. Megállt a
szobánk előtt, benézett, majd a rádiójáért nyúlt. Miközben beszélt,
elfordult, én pedig Everre néztem, aki az ágyán hintázott, és mélyről
jövő morgás hallatszott a torkából. Szerettem volna a szájára tapasztani
a tenyeremet, hogy elhallgattassam, és elmenjen innen az őr – még
azelőtt, hogy Ever bajba kerülne.
Dübörgő léptek zaját hallottam, és amikor megfordultam, láttam,
hogy egy fehérköpenyes tudós rohan a folyosón. Hirtelen nagy levegőt
vettem, amikor láttam, hogy a tudós hevesen magyaráz valamit az
őrnek, és sűrű szemöldöke alól aggódva néz Everre.
Az emberek nem szoktak aggódni az újjáélesztettek miatt. Nem
rohannak, hogy segítsenek nekik.

31
 A tudós előhúzott egy fecskendőt a zsebéből, és összerándult a
gyomrom, amikor összeraktam magamban, hogy mi történik.
Valamit csináltak vele, és most rájöttek, hogy elszúrták. Őt szúrták
el.
Ever sosem látott sebességgel, hihetetlen magasra ugrott, ki az
ágyból, és nekicsapta magát a falnak. Levegőért kapkodtam, és
hátrabotladoztam az ágyig.
Ever feje nekiütődött az üvegnek, és amikor kiegyenesedett, keskeny
vércsík folyt végig az arcán. Rávicsorgott az emberekre, akik erre
elugrottak, a tudós még a fecskendőjét is majdnem elejtette.
– Egyhetvennyolcas!
Az őrre néztem, aki a fal túloldaláról kiabált.
– Fékezze meg!
Ever lassú, ritmusos mozdulattal elkezdte a falba verni a fejét.
Bang.
Bang.
Bang.
Az arca eltökélt volt, úgy nézett az emberekre, mint aki fél perc alatt
letépné a fejüket.
– Egyhetvennyolcas! Azt mondtam, hogy fékezd meg! Teperd le! –
Az őr ellenségesen méregetett.
Lassan fölálltam az ágyamból, és ökölbe szorítottam a kezemet –
csak akkor vettem észre, hogy remeg.
Nem félek, ismételtem meg magamban. Nincs okom megijedni egy
ötvenhatostól. Nem tud kárt tenni bennem.
Vagy igen? Sose láttam még olyan újjáélesztettet, aki így viselkedett
volna. Egy cseppet sem hasonlított arra az Everre, akit ismertem.
Nem félek.
A karjáért nyúltam, de túl gyors volt, és átszáguldott a szobán, majd
ráugrott az ágyára. A szőnyegen egyik lábáról a másikra ugrált, és úgy
nézett rám, mint aki elfogadja a kihívást.
– Ever, nincs semmi baj – mondtam.
Mi a baja?
Elugrott az ágyról, és rám vetette magát. A földre zuhantam, a fejem
hátsó része a betonnak csapódott. Addig pislogtam, amíg el nem tűntek
a szemem elől a fehér pöttyök, ő pedig a fejem fölé rántotta a

32
csuklómat, majd kinyitotta a száját, és előrehajolt, mintha ki akarna
harapni egy darabot a nyakamból.
Lerúgtam magamról, és felmordult, amikor az ágyra repült.
Ráugrottam, és a hátának feszültem, miközben tombolt és vicsorgott.
Egy kattanással kinyílt, majd félrecsúszott az ajtó, és két ember
léptei visszhangzottak a szobában.
– Ne engedd, hogy fölálljon! – parancsolta az őr.
Összeszorítottam a fogam, és közel hajtottam a fejem Ever vállához,
hogy ne lássa meg a férfi, hogy szívem szerint milyen undorral néznék
rá.
A tudós letérdelt, és a karjába szúrta a fecskendőt. Remegtek az ujjai.
Mit csinál ez az idióta? Nem gyógyszerre volt szükségünk.
– Ez majd segít neki elaludni – mondta, és közben rám nézett. –
Csak rosszat álmodik.
Ettől aztán egyáltalán nem fog jobban aludni. Az újjáélesztettek
mindent túl gyorsan dolgoztak fel. A teste még azelőtt lebontja azt a
szert, hogy egyáltalán hathatna.
Ever elernyedt alattam, én pedig meglepetten néztem rá. Amikor az
emberek felé fordultam, mind a ketten szigorúan néztek rám – olyan
arcot vágtak, amitől meg kellett volna ijednem.
Nehéz olyasvalakiktől megijednem, akiknek még azelőtt el tudnám
törni a nyakát, hogy egyáltalán felfognák, hogy felálltam.
– Senkinek se beszélj erről – mondta szigorúan a tudós. –
Megértetted?
Nem. Nem értettem meg. De most mit adtak neki?
Mit adtak neki korábban?
Mit csináltak vele?
Az emberek lenéztek rám, várták a megerősítést, hogy elhittem ezt a
nevetséges magyarázatot.
„Hülye újjáélesztett, nem működik rendesen az agya”, mondta
egyszer nekem egy őr.
Bólintottam. – Megértettem.
Kimentek a szobából, és bezárult mögöttünk az ajtó. Lecsúsztam
Everről, és az arcát néztem. Csukva volt a szeme, és egyenletesen,
mélyeket lélegzett.
Aludt. Mostanában ritkán láttam aludni.

33
 Óvatosan átfordítottam, majd hóna alá nyúltam, és az ágyra tettem.
A paplan alá húztam a lábát, majd teljesen betakartam.
Visszamásztam a saját ágyamba, de nem tudtam levenni róla a
szemem.
Nem aludtam. Egész éjszaka hol Evert néztem, hol pedig a plafont
bámultam. Amikor mocorogni kezdett, gyorsan felvettem a
futóruhámat, és kiszáguldottam az ajtón. Azt hittem, hogy átfordul,
hogy engem nézzen, ezért eltakartam az arcomat.
Huszonkettes már ott várt a fedett futópályánál, és a helyiségben
száguldó többi újjáélesztettet figyelte éppen.
– Jó reggelt – mondta frissen.
Csak biccentettem, mert ez a reggel aztán minden volt, csak jó nem.
Nem tudtam másra gondolni, csak Everre és a dühös, üres tekintetére.
Vajon most már ismét normális? Egyáltalán emlékezni fog erre?
Rám parancsoltak, hogy ne mondjak semmit.
Sosem szegtem még meg egy parancsot sem.
– Menjünk! – mondtam, és a fekete gumira léptem. A HIRC
létesítményében a fedett futópályát kedveltem a legkevésbé. Ez egy
négyszáz méteres körgyűrű volt, ahol középen, egy golyóálló műanyag
fülkében, egy őr állt. Gyorsan le tudtak ereszkedni az ablakok, hogy
bárminemű vitának egy golyó tegyen pontot a végére.
Az agyat kell szétroncsolni. Csak így lehet elpusztítani egy
újjáélesztettet.
Sápadt bőrömnek hányászöld színezetet adott az ocsmány lámpák
fénye. Huszonkettes olívazöld bőre is nagyjából így nézett ki, a
ragyogás már-már szépnek tűnt. Elfordultam, és igyekeztem nem
gondolni arra, hogy nézhet ki itt a szőke hajam.
Huszonkettes négyszáz métert sem tudott lefutni megállás nélkül,
ami nem volt túl szerencsés abból a szempontból, hogy el kell
menekülnie az őt üldöző, dühös emberek elől. Remélhetőleg egy ideig
még elkerüljük őket.
Néhány más újjáélesztett is ott volt a futópályán, köztük Marie
Százharmincöt, aki nevetve nézett hátra a válla fölött, amikor barna
haját lengetve elhaladt mellettünk. Ő volt az egyik leggyorsabb azok
között, akiket valaha kiképeztem.
– Két perc séta és egy perc futás – sóhajtottam fel, amikor
Huszonkettes tempója valami hihetetlenül lassú kocogássá fajult.

34
 Bólintott, miközben többször is nagy levegőt vett. Az igazat
megvallva nem sok kedvem volt futni ma reggel. Örültem a szünetnek.
– Te jó futó voltál, amikor idejöttél? – kérdezte, amikor végre
levegőhöz jutott.
– Elég jó voltam. Jobb, mint te.
– Hát, az nem nehéz. – Rám mosolygott. – Hány éves vagy?
– Tizenhét.
– Én is. Meddig leszünk itt? Van valahol egy felnőtt létesítmény is?
Nem láttam idősebb újjáélesztetteket.
– Nem tudom. Nem hiszem.
Ahogy az újjáélesztettek a huszadik életévükhöz közeledtek, már
nem tértek vissza a bevetésekről. Lehet, hogy átszállították őket
valamelyik más létesítménybe.
Az is lehet, hogy nem.
– Honnan származol? – kérdezte.
– Austinból.
– Én is. – Úgy mosolygott rám, mintha lenne bennünk valami közös.
– Mi nem ugyanabból az Austinból származunk – mondtam nyersen.
Összeráncolta a homlokát. – Tessék?
– Te a ricóból származol. Én pedig a nyomornegyedből. Nem
ugyanabból az Austinból származunk. – Én sose láttam semmit sem az
austini ricóból, kivéve a fényeket, amikor átlestem a bennünket
elválasztó fal fölött. De láttam már néhányat a Texasi Egyesült Városok
közül: New Dallast, Richardsot, Bonitót1 (valaki vicces kedvében volt,
pedig ez a hely aztán minden volt, csak az nem). Texas közepén párszáz
kilométer: mindössze ennyi maradt abból a nagy országból, amit a
szüleim még gyerekként ismertek. A HIRC csak a vírustól és azután az
újjáélesztettek támadásaitól tudta megmenteni Texast.
– Ó! Sosem voltam még az austini nyomornegyedben – mondta
Huszonkettes. – Úgy értem, azt leszámítva, amikor a szüleim elvittek a
kórházba. De akkor már hallucinációim voltak, így nem emlékszem.
Szerinted elküldenek majd oda bevetésre? Szeretném látni a szüleimet.
És a testvéremet. Te láttad a szüleidet azóta, hogy újjáélesztettek?
– A szüleim meghaltak, akkor, amikor én…

1
Bonito: szép (spanyol)
35
 – Ó, sajnálom – mondta, és elkomolyodott az arca. – Őket… őket is
lelőtték?
– Igen – mondtam szigorúan, mert semmi kedvem nem volt a
szüleimről beszélni. – És ne akard látni a szüleidet! Nem küldik az
újjáélesztetteket a szülővárosukba. Csak összezavarja az embereket.
– Az elő szokott fordulni, hogy az újjáélesztettek fogják magukat, és
csak úgy elmennek valahová?
Haragosan néztem rá. – Természetesen nem. Még ha szeretnének is,
a gyűjtőlétesítményben ellátnak benneteket egy nyomkövetővel. Mindig
tudják, hogy hol vagytok.
Maga elé nyújtotta a karját. – Hol? Nem emlékszem rá.
– Hát ez az. Nem tudjuk, hogy hol van.
– Ó! – mondta egy csipetnyi szomorúsággal a hangjában. – De más
városokban is jártál már?
– Igen.
– Az jó, ugye? Semmit sem látnánk Austinon kívül, hogyha nem
élesztettek volna újra.
– Te dolgozni fogsz – mondtam. Az újoncok mindig kérdezősködtek
az utazásról. Ez volt az egyetlen előnye annak, ha újjáélesztett lett
valakiből: a különleges megbízatások végrehajtásakor időnként el
lehetett jutni más helyekre is. A HIRC évekkel ezelőtt megtiltotta az
utazást, hogy megakadályozza a KDH vírus továbbterjedését, és a tiltás
a mai napig érvényben volt. De ma reggel fárasztottak a kérdései, szinte
beléjük szédültem. – Vedd fel a tempót – mondtam, és elkezdtem
kocogni.
Amíg futott, addig nem tudott beszélni, de ahogy sétálni kezdtünk,
újabb kérdésekkel állt elő.
– Te hiszel az evolúciós elméletben?
Talán. Éles pillantást vetettem rá. – Nem.
– Pedig van benne valami, nem? Az újjáélesztettek tulajdonképpen
továbbfejlődött emberek. Rájöttünk, hogyan lehetünk immunisak a
vírussal szemben. Hogy nem halunk meg. Hallottam olyan elméleteket,
hogy a KDH vírus az emberek műve, és szerintem…
– Huszonkettes! – csattantam fel. A HIRC tele volt kamerákkal.
Mindent hallottak és láttak, az efféle beszédet pedig egyáltalán nem
tűrték. – Elég!
– De…

36
 – Lennél szíves abbahagyni a kérdezősködést? – Mindez
fáradtabbnak és szomorúbbnak hangzott, mint ahogy akartam, és
aggódva nézett rám.
– Ó, igen, persze. Elnézést.
– Csak fáradt vagyok – mondtam. Nem tartoztam neki
magyarázattal. Nem is kellett volna ezt mondanom.
– Sajnálom. Csendben leszek. – Halvány, együtt érző mosolyától
valami ismeretlen bizsergést éreztem a mellkasomban. Bűntudat? Ez az
volt?
Nem szólt egy szót sem, amíg futottunk, csak azt hallottam, hogy
kapkodva veszi a levegőt. Amikor végeztünk, biccentettem neki, és a
lakrészem felé indultam ruháért, hogy utána lezuhanyozhassak.
A mellkasomhoz szorítottam a törülközőmet és a ruhámat, majd
becsoszogtam a párás helyiségbe. Nevetés és morgás ütötte meg a
fülemet. A zuhanyzókban általában nagy volt a lárma, amikor új
újjáélesztettek érkeztek, és ma reggel tombolt a buli. Két női
újjáélesztett futott el mellettem, az egyikük annyira visított izgalmában,
hogy alig tudta tartani a törülközőjét. Egy férfi újjáélesztett elhúzta a
zuhanyzófüggönyt, és az egyik lány bement vele.
A zuhanyzókat elsősorban szexre vették igénybe, csak másodsorban
tisztálkodásra.
Bár nem voltak koedukáltak, de a fiúké pont a szomszédban volt, és
csak egy függöny választotta el a két helyiséget. Időnként bejöttek az
őrök, és kikísérték a fiúkat, de általában nem nagyon törődtek az
egésszel. Az újjáélesztettek szinte mindig azt csinálták, amit mondtak
nekik – ezt leszámítva.
Mikor emberek voltunk, a szex összekapcsolódott a szerelemmel.
Anyu nem nagyon beszélt semmi fontos dologról, de halványan
emlékeztem egy beszélgetésre. A szex és a szerelem együtt jár.
Hát itt aztán nem. Még mindig bennünk voltak a tinédzserhormonok,
de eltűntek az érzelmek. A legtöbben úgy gondolták, hogy többé már
úgy sem számít. Még csak nem is voltunk emberek.
Csúszós volt a padlólap a lábam alatt, és óvatosan átmanővereztem a
behúzott függönyök között. Még mindig teljesen felöltözve bebuktam
az egyik függöny mögé a sor végén.

37
 Valaha furcsán néztek rám emiatt, de most már mindenki tudott róla.
Én nem röpködtem törülközőben. Egyáltalán nem érdekelt a szex. Azt
semmiképpen nem akartam, hogy valami idióta megbámuljon.
Néhány lánynak voltak ugyan sebhelyei, amiket akkor szereztek,
amikor emberként meghaltak – de olyanok, mint nekem, senkinek.
Olyan sokáig voltam halott, hogy mire összevarrták volna a három
golyó ütötte lyukat, a testem úgy gondolta, hogy ilyennek kell
maradnia. Ennek eredményeképpen a mellkasom közepén négy ronda
ezüstkapocs fogta össze a bőrömet, és mindkét irányba egy-egy
egyenetlen szélű forradás húzódott. Az egyik furcsamód a bal mellem
fölé nyúlt, így még jobban eldeformálódott, amikor a mellem nőni
kezdett.
Senkinek sem kell látnia a szétroncsolt mellkasomat. Nem mintha
valaha bárki is közeledett volna hozzám, hogy szeretkezzünk.
Senki sem akart hozzáérni egy egyhetvennyolcashoz. Akár szét volt
roncsolva, akár nem.

38
 HATODIK FEJEZET

Ever sápadt volt, amikor nem sokkal vacsora előtt visszaértem a

lakrészünkbe. Eddig kerültem, de most nehezen tudtam levenni a
tekintetem a fakó bőréről és a remegő kezéről. Ha ember lett volna,
akkor azt hittem volna, hogy beteg.
Rám emelte a tekintetét, ahogy a komódhoz mentem, hogy felvegyek
egy pulóvert.
– Helló! – Próbált rám mosolyogni, de el kellett kapnom a
tekintetemet. Nem tudta. Nem kellene tudnia?
Azt mondták, hogy ne mondjak semmit. Ez parancs.
Megálltam az ajtóban, és hallgattam, ő pedig csak ült az ágyon, és a
fehér lepedőt csavargatta az ujjai körül.
– Jössz te is? – kérdeztem.
Felnézett rám, és arcára még nagyobb mosoly ült ki. Ő szokott
megvárni, én sosem vártam meg őt. Úgy tűnt, hogy ez tetszik neki.
Remegett a lába, amikor fölállt, és meg akartam kérdezni, hogy jól
van-e. Hülye kérdés. Nem volt jól. A HIRC valamit csinált vele.
Csendben mentünk le a lépcsőn a menzára. Ahogy telepakoltuk a
tálcánkat, az a hajmeresztő ötletem támadt, hogy egy asztalhoz ülök
vele. De ő átvágott a menzán, miközben egy darab steaket nyomott a
szájába. Odaballagtam az egyhuszasok asztalához.
Néztem, ahogy Ever lehuppant Huszonkettessel szemben, aki
felnézett, és rám mosolygott. De lehervadt a mosolya, amikor meglátta,
hogy tömi magába Ever a húst. Összeráncolta az orrát, és rám nézett,
mintha azt mondta volna: Ennek meg mi baja?
Fogalmam sem volt.
Intett nekem, hogy menjek át, de ezt semmiképpen sem tehettem
meg.
Vagyis megtehettem volna, hiszen ez nem volt szabály. De furcsa
lett volna.
Huszonkettes megveregette a mellette lévő helyet, én pedig
rosszallóan néztem rá, és a fejemet ráztam. Ever is odafordult, hogy
megnézze, kinek integet, majd tekintete átsiklott a százhúszasok
asztalára. Elnevette magát, én pedig észrevettem, hogy az összes
kiképző zavartan néz rám.

39
 Lissy mondani akart valamit, mire felkaptam a tálcámat, és felálltam.
Nem akartam további kérdéseket vagy azt, hogy mások is furcsán
nézzenek rám. Nem volt előírás, hogy velük kell ülnöm. Oda ülök,
ahová csak akarok.
Öles léptekkel átvágtam a menzán, és az Ever melletti asztalra
löktem a tálcámat. Huszonkettes felnézett rám, sötét szeme ragyogott:
– Ó, milyen jó látni téged, Wren!
Ever csodálkozva nézett rám, ahogy lehuppantam a székbe.
Huszonkettes tálcájára pillantottam, ahol érintetlenül hevert egy darab
kenyér és egy kakaós sütemény.
– Mi az? – kérdeztem. – Már ettél rendes vacsorát?
Lenézett az ételre. – Nem. Nem nagyon vagyok éhes. Legalábbis úgy
gondolom, hogy nem. Nehéz eldönteni.
– Majd menni fog, ha túl sokáig éhezel – mondtam. – Nem olyan jó
buli az. – Az éhség jelei nem jelentek meg olyan gyorsan az
újjáélesztetteken, mint az embereken, de amikor igen, akkor viszont
hatványozottan. A testünk bármeddig elélt táplálék nélkül, csak nem
viselte jól. Amikor idekerültem a létesítménybe, alig ettem valamit az
első napokban. Egyszer arra ébredtem, hogy szörnyen gyenge és éhes
vagyok. Épp hogy el tudtam vonszolni magam a menzára.
– Le se tagadhatnád, hogy éhes vagy – mondta nevetve Huszonkettes
Evernek, és a kidudorodó arcára mutatott. Olyan volt, mintha a
tányérján lévő összes húst egyszerre próbálta volna a szájába tömni.
Ever alig láthatóan elmosolyodott, miközben nyelt.
Biztos látszott rajtam, hogy aggódom, mert először az üres tálcámra
nézett, aztán pedig rám.
– Furcsán érzem magam – mondta halkan, és nyugtalanul csengett a
hangja.
– Hogy érted azt, hogy furcsán? – kérdeztem.
– Mintha igazán éhes lennék. És minden olyan homályos.
Összeráncolta a homlokát. – Ugye nem lehetek beteg?
Várakozóan nézett rám, én viszont egy szót sem szóltam.
Csalódottan nézett ismét a tányérjára.
– De az ételtől valamelyest jobban érzem magam. Nem vagyok
olyan bizonytalan – tette hozzá.
Ismét belém nyilallt valami, talán megint a bűntudat, és gyorsan a
tányérjára toltam a húsomat. Felnézett, és hálásan mosolygott rám.

40
 – Az enyémet is megeheted – mondta Huszonkettes, és kezdte áttolni
a tálcáját.
Megragadtam a szélét, és visszatoltam, közben figyelmeztető
pillantást vetettem rá: – Legalább egy kicsit egyél. A kiképzéshez
szükséged lesz az erődre.
– Ezt miért kell csinálnod? – kérdezte, és oda mutatott, ahol
korábban az én húsdarabom volt.
– Mert én mondom meg, hogy mit csinálj, nem pedig fordítva.
Ever felkuncogott, miközben egy hatalmas darab marhahúst tolt a
szájába. – Amúgy is jobban szeretem a húst.
– Lesz valaha olyan, hogy én mondom meg neked, hogy mit csinálj?
– kérdezte Huszonkettes.
– Kétlem. – Fogtam a tálcámat és felálltam.
– Ne, kérlek, ne menj el! – Ever volt az, aki megszólalt, elkerekedett
szeme esdeklően nézett rám. Ismét olyan volt, mint az a tizenhárom
éves kislány, akivel évekkel ezelőtt találkoztam. Az ágyon ült, és
szörnyen megrettent attól, hogy az Egyhetvennyolcas a szobatársa. Egy
hónapig egy szót sem szólt hozzám. Egyik nap megszólt a vékony
hangján: – Én New Dallasból jöttem. És te? – Majd tovább beszélt,
mintha mindig is barátok lettünk volna. Otthon négy lánytestvére volt,
és szerintem végül úgy döntött, hogy inkább elfogad engem valamiféle
pótlékként, különben megőrül.
De sosem gondoltam volna, hogy bármiféle vigaszt nyújtanék neki.
Szerettem volna visszaülni, és élvezni, hogy valakinek szüksége van
rám, és mást is szeret bennem, nem csak a számomat, és azt, hogy profi
módon kapom el a bűnözőket.
Leültem. Már abban a pillanatban éreztem, hogy ez volt a jó döntés.
Ever hálásan mosolygott, és én pedig visszamosolyogtam rá.
Huszonkettes hirtelen olyan elragadtatottnak tűnt, hogy gyorsan
elkezdtem nézni a tányéromat, és inkább a babra koncentráltam.

Az éjszaka közepén halk morgásra ébredtem. Megfordultam a

matracomon, és pislogva bámultam a sötétségbe. Ever állt az ágyam
fölött.
Felültem, de közben eszeveszetten kalapált a szívem. Abbahagyta a
morgást, és fénylő tekintetével szinte átdöfött, amikor a szemembe
nézett.

41
 – Ever? – suttogtam.
Nekem támadt, én pedig kimásztam az ágyból, keresztül a szobán.
Vicsorított, amikor megfordult, hogy megkeressen.
A falnak vetettem a hátamat, miközben közeledett hozzám, és
gyorsabban vert a szívem, mint akkor, amikor húsz városlakó üldözött
fáklyákkal és különféle konyhakésekkel felszerelkezve. Számtalanszor
megszúrtak, mire sikerült elfutnom előlük, de valahogy a fegyvertelen,
morgó Ever ijesztőbb volt.
– Ever! – mondtam hangosabban, és kitértem előle, amikor ismét
rám támadt.
Átrohantam az ágyán, és a vészcsengő gombja felé vetődtem.
Kétségbeesetten nyomkodtam, amíg Ever rám nem vetette magát. Ujjai
a nyakam köré fonódtak, én pedig levegőért kapkodtam, és minden
erőmre szükségem volt, hogy lelökjem magamról.
Nekicsapódott az üvegfalnak, majd talpra ugrott, és oldalra döntötte
a fejét, mintha csak tüzetesebben szemrevételezné a zsákmányát.
Ökölbe szorítottam a kezemet, testem felhevült a harctól. Nekem
rontott, én pedig térdre estem, és megragadtam az egyik bokáját.
Felsikoltott, amikor elesett, én pedig addig csavartam a lábát, amíg
az meg nem reccsent. Akkorát üvöltött, hogy biztos felébredt az egész
szárny. Ismét támadásba lendült, megpróbált egy lábon egyensúlyozni.
Azt is eltörtem.
A hátára esett, és halkan nyöszörgött. Leültem az ágyamra, egyre
csak az ajtót néztem. Biztos úton vannak ide az emberek.
De már összeforrt Ever lába, és még mindig nem értek ide. Mielőtt
talpra állhatott volna, ismét eltörtem mind a kettőt, és befogtam a
fülemet, amikor elkezdett nyüszíteni.
Csak nem érkeztek meg.
Biztos, hogy tudták. Azok a szemetek pontosan tudták, hogy Ever
lassan kezd becsavarodni, megtámadt engem, én pedig egész éjszaka
fennmaradok, hogy figyeljem, még azután is, hogy elájult.
Tudták, és nem érdekelte őket.
Nem kellett volna ezen meglepődnöm, hiszen az újjáélesztettek
inkább csak tárgyak voltak, nem emberek, de mégis éreztem, hogy a
dühömben összeszorul a mellkasom. Engem mindig egy kicsit lazábban
fogtak, és valamennyire tiszteltek is a számom és az eredményeim
miatt.

42
 Őket viszont nem érdekelte, hogy mi történt velünk.
A nyomornegyedek lakói tisztában voltak azzal, hogy a HIRC egy
fikarcnyit sem törődik velük. Én már gyerekkoromban tudtam. Lehet,
hogy a HIRC volt a megmentője a legutolsó generációnak, azoknak az
embereknek, akiknek ők segítettek megvívni a háborút az
újjáélesztettek ellen, de nem nekünk, akik a nyomornegyedben
éheztünk, és ott is haltunk meg.
Miután újjáélesztett lettem, ők etettek és ruháztak, én pedig úgy
gondoltam, hogy amennyire tőlem tellett, tiszteltem őket. Azt
gondoltam, hogy talán nem is olyan rosszak.
Lehet, hogy tévedtem.
Amikor reggel lett, még azelőtt kimentem a szobából, hogy Ever
mocorogni kezdett volna. De amikor futás után bementem a
zuhanyzóba, azon kaptam magamat, hogy őt keresem a tengernyi
újjáélesztett között. Néhányan furcsán néztek rám, de nem törődtem
velük. Beszélnem kellett vele, és tudtam, hogy másképp nem tudok.
Ever nem fogja tudni, hogy az előző este négyszer törtem el a lábát.
Nem fogja tudni, hogy mit tettek vele.
Nem, hacsak el nem mondom neki.
Amikor kijött az öltözőből, csak egy törülköző volt rajta. Megállt és
kíváncsian nézett rám. Intettem neki, hogy menjen tovább, ő pedig
belépett egy függöny mögé, majd összerántotta.
Gyorsan körbenéztem, hogy nem figyel-e valaki, és én is
berohantam.
Ever megfordult, és felvonta a szemöldökét, szája szegletében pedig
mosoly bujkált. Elvörösödtem, ahogy hátraléptem, és nekiütköztem a
függönynek.
– Szia! – mondta, bár ez inkább kérdés volt. Ahogy feljebb húzta a
törülközőt a mellkasán, egyre szélesebb lett a mosolya.
– Valami nem stimmel veled – nyögtem ki.
– Ezt meg hogy érted? – Lehervadt a mosolya.
– Neked… neked rémálmaid vannak, vagy valami ilyesmi.
Éjszakánként sikítozol, és megtámadtál.
Levegőért kapott, majd a földre zuhant. Rázkódott a teste a
zokogástól, én pedig dermedten álltam. Nem tudtam, hogy mit
gondoljak. Úgy tűnt, igencsak túlreagálja a dolgot, hacsak nem tudta,
hogy mi folyik itt.

43
 Letérdeltem mellé. – Ever.
Továbbra is csak sírt, és előre-hátra hintázott a térdén, az arcát pedig
eltakarta a kezével. Kényelmetlenül éreztem magam ettől a hangtól,
összeszorult a mellkasom. Nem tetszett ez nekem.
– Ever – ismételtem meg. – Tudod, hogy mi folyik itt?
Kétségbeesetten kapkodott levegő után, és elvette a kezét az arca
elől.
– Ezek… – Ismét kitört rajta a zokogás, és nekem zuhant. Majdnem
ellöktem magamtól. Talán senkinek sem nyújtottam eddig még támaszt
(hacsak nem számítom ide azt, amikor anyám nekem dőlt, mert annyira
be volt tépve, hogy menni sem bírt). Elég szerencsétlen időpontot
választott arra, hogy ezt elkezdjem, mivel majdnem teljesen meztelen
volt, meg minden, de végül erőt vettem magamon, és nem löktem el.
Ehelyett inkább ügyetlenül megveregettem a hátát. A vállamba fúrta
arcát, és úgy sírt, mint egy ember.
– Ők… azok! – köhögte fel a szavakat. – Valamit csinálnak velünk.
– Kikkel? – kérdeztem.
– A hatvan alattiakkal. – Nagy levegőt vett, és felegyenesedett.
Ragyogó, zöld szeme vöröses színezetű volt. – Elkezdtek nekünk
injekciókat adni, amitől…
Nem kellett kimondania. Tudtam, hogy mit tett velük az injekció.
– Azt hittem, hogy fölöttem elsiklottak, mert olyan közel vagyok a
hatvanhoz. Akkor adhatták be az injekciót, amikor bevetésen voltál –
szipogta.
– Miért tennék ezt? – kérdeztem.
Vállat vont, és megtörölte az orrát. – Nem tudjuk. Néhány héttel
ezelőtt kezdődött. Volt, aki azt mondta, hogy erősebbnek érzi magát
tőle, mások viszont dilisek és ellenségesek lettek.
Dilisek és ellenségesek? Az enyhe kifejezés.
– Ötvenegyes a múlt héten kezdett el becsavarodni – folytatta Ever –,
de azt mondta, hogy kapott egy újabb injekciót, és attól rendbe jött.
Mindenki úgy gondolja, hogy valamiféle kísérletet végeznek rajtunk.
Mindenki? Ki az a mindenki? Erről még sosem hallottam.
– Nem beszélünk erről a hatvan fölöttiekkel – mondta halkan, mert
minden bizonnyal észrevette, hogy milyen arcot vágok. – Nem szabad.
A szobatársaikkal is közlik, hogy nem mondhatnak nekik semmit. –

44
Oldalra billentette a fejét. – Rád parancsoltak, hogy ne mondd el
nekem?
– Igen.
Ettől ismét záporozni kezdtek a könnyei, bár nem igazán tudtam,
hogy miért. Mintha fuldokolva kinyögött volna egy köszönömöt, de
ebben nem voltam biztos.
Szedelőzködni kezdtem, de megragadta a karomat. – Mit csináltam?
Megsebesítettelek?
– Nem. Sokat kiabáltál. Megtámadtál. Tegnap éjszaka mindkét
lábadat többször is eltörtem, ezért bocsánatot kérek érte.
Lenézett a lábára. – Ó! Semmi baj.
– Tegnapelőtt este adtak neked egy injekciót, de tegnap este nem
jártak itt.
– Sajnálom – suttogta. – Ezért tűnsz olyan fáradtnak.
A törülköző csücskével megtörölte az arcát. – Mit tegyek?
Tanácstalanul vállat vontam. – Nem tudom.
– Mi van, ha bántalak?
– Én erősebb vagyok.
Behunyta a szemét, és óvatosan bólintott, az arcán ismét
könnycseppek folytak végig.
Úgy tűnt, hogy nem nagyon vigasztaltam meg azzal, amit mondtam.

45
 HETEDIK FEJEZET

Huszonkettes a szőnyegre esett, és ahogy kértem tőle, nem kiabált.

A fekete műanyagba nyomta az arcát, és megmarkolta az ingét, de
nem üvöltött. Délután számtalanszor megsérült, de tisztességesen állta a
sarat: nem kiabált, és nem üvöltött.
Letérdeltem, és felhúztam a nadrágszárát. Kiállt a csont a bőrből.
– Ebben az esetben vissza kell nyomnod – mondtam. Felnyögött, és
megrázta a fejét.
– Vissza kell nyomnod. Közel kell tolnod a csontot oda, ahol lennie
kellene, mert ellenkező esetben nem jól forr össze. A bőröd összenő a
csont körül, és akkor majd fel kell vágnom, hogy ismét kinyíljon.
– Ez milyen gáz már – motyogta maga elé.
– Ülj fel!
Lassan ülő helyzetbe tolta magát, miközben grimaszolt. A
kiképzésben részt vevő összes csoport bennünket bámult. A helyiség
túlsó végében Hugo felemelte a kezét, hogy elfojtsa a nevetését.
– Csak nyomd vissza. – Ismét Huszonkettesre összpontosítottam.
– Ennyi? – kiáltott fel. – Csak nyomjam be?
– Add a kezed! – Kinyújtottam a kezemet, ő pedig belecsúsztatta az
övét. Meleg volt, és nem olyan tökéletes, mint amilyennek képzeltem.
Azt hittem, hogy a gazdagok keze nem érdes. Nekik nem kell kemény
kétkezi munkát végezniük, mint azoknak, akik a nyomornegyedekben
élnek. Biztos voltam abban, hogy Callum soha életében nem húzott még
fel egy kerítést, és gyapotfarmon sem dolgozott.
De a keze durvább volt, mint az enyém, és amikor megfordítottam a
tenyerét, akkor kis sebhelyeket láttam az ujjain. Az emberi életben
szerzett sebhelyek soha sem tűnnek el.
– Így – mondtam, és a tenyerét a csontra helyeztem. Erősen
megnyomtam, ő pedig a másik kezével a szájára csapott, hogy nehogy
felkiáltson.
Ismét a szőnyegre esett, és halk nyöszörgés tört fel a torkából.
Bűntudatom támadt. Ismét az a bűntudat. Nem voltam biztos abban,
hogy tetszik-e ez nekem.
Nem akartam eltörni a lábát. Legalább ebből is tanult, hiszen előbb-
utóbb úgyis sort kellett keríteni erre is, és mivel nem mozgott olyan

46
gyorsan, ahogy mondtam, így ezzel a kellemetlen következménnyel
szembesült.
– Meg kell majd tanulnod gyorsabban mozogni – úgy gondolom,
hogy ezt bocsánatkérésnek szántam. Nem sikerült túl jól. – Úgy értem,
én nem… – Várjunk csak! Én nem szoktam bocsánatot kérni az
újoncoktól. Azért vagyok itt, hogy tanítsam. Tudnia kell, hogyan teheti
helyre a csontját.
A hátára fordult, és úgy nézett rám, mint aki jól szórakozik. Hát, a
szórakozás égető fájdalommal párosult.
– Ha minden egyes alkalommal bocsánatot kérsz, amikor fájdalmat
okozol nekem, akkor mást sem fogsz csinálni egész idő alatt.
A mellkasomban nevetés bugyborékolt, és gyorsan elfordultam,
hogy ne lássa az arcomra kiülő mosolyt.
– Állj fel! – mondtam, és talpra ugrottam.
– Még mindig el van törve a lábam.
– Nem érdekel! Állj fel! Ha kint a terepen is csak fekszel, akkor
eltörik a másik lábadat is, és neked annyi.
Bizonytalanul lábra állt. – Tényleg olyan rossz ott kint? – kérdezte,
és próbált teljes súlyával az ép lábára nehezedni.
– Az attól függ – feleltem.
– Mitől?
– Hogy kiről van szó. Ha csak egy beteg embert kell eltávolítani, az
elég egyszerű. De amikor olyan bűnözőről van szó, akinek nagy a
családja, akkor lehet, hogy neked támadnak, amikor értük mész. Attól
függ, hogy mennyire rémültek. Ha el vannak szállva maguktól, akkor
azt hiszik, hogy fellázadhatnak.
– Mi van, ha nem ők követték el?
– Mit?
– Azt a bűncselekményt, amiért elkapjuk őket. Mi van, ha nem ők
követték el?
– Mindig azt mondják, hogy nem ők voltak azok. Nekünk az a
feladatunk, hogy behozzuk őket. A többivel már a HIRC foglalkozik.
– Elengedik őket, ha ártatlanok?
Haboztam. Újjáélesztettként sosem tájékoztattak arról, hogy mi
történt azokkal az emberekkel, akiket elfogtam. Viszont a
nyomornegyedben nőttem fel, így tudtam, mi az igazság. Ha egyszer
elvittek valaki, az sosem jött vissza.

47
 – Még azelőtt megbizonyosodnak a bűnösségükről, hogy elvinnék
őket – feleltem.
– Hogyan?
– Az nem a mi dolgunk.
– Miért nem? – kérdezte. – Mi vagyunk azok, akik elkapjuk ezeket
az embereket.
– Ezzel véget is ér a munkánk.
– Hová mennek?
Ezen egyszer én is eltűnődtem. Valamiféle börtönbe? Nem hiszem. –
Nem tudom.
Összeráncolta a homlokát. – Megmondják valakinek? A
családjuknak?
Úgy tűnt, hogy a gazdag fiúnak fogalma sincs arról, hogy megy ez.
Százból egy küldetés szólított a város gazdagabb környékére, a többi a
nyomornegyedekbe vitt.
– Nem. Legalábbis nem hiszem.
– De…
– Hogy van a lábad? – szakítottam félbe.
Lenézett, és megrázta. – Alakul.
– Akkor emeled föl a kezed! Haladjunk!
Szinte minden alkalommal a szemembe nézett, amikor felé
lendítettem a karomat. Nem tudtam mire vélni azt, hogy így nézett rám,
olyan volt, mintha valami felkeltette volna az érdeklődését. Ettől enyhe
remegést éreztem a mellkasomban, ami elvonta a figyelmemet.
– Fejezzük be mára! – mondtam, miután aznap másodszorra forrt
össze az eltört állkapcsa. Tíz perc volt már csak hátra a vacsoráig,
mindenki kifelé igyekezett a tornateremből.
Odanyújtottam neki a kezemet, hogy felsegítsem a szőnyegről, ő
pedig megfogta. Ahogy felállt, finoman a karomra tette a kezét, és
olyan közel hajolt, hogy a lehelete az arcomat csiklandozta.
Először ösztönösen el akartam ugrani. Senki sem szokott ilyen közel
jönni hozzám. Még emberként sem emlékszem, hogy bárki olyan közel
lett volna, hogy érezhettem volna a bőre melegét. De olyan halkan
kezdett el beszélni, hogy nem hallottam volna, ha arrébb megyek.
– Itt állandóan lehallgatnak bennünket? – kérdezte.
– Nem tudom – suttogtam. – Azt tudom, hogy kint a terepen igen. Itt
mindenhol kamerák vannak, így valószínűleg itt is.

48
 Felegyenesedett, de nem lépett távolabb. Szerintem úgy gondolta,
hogy illendőbb távolságba áll majd tőlem, de engem összezavart, ahogy
rám mosolygott. Mindig olyan világban éltem, hogy felfelé kellett
néznem, de most először szerettem volna lábujjhegyre állni, és közelebb
emelni az arcomat az övéhez.
Hallottam, hogy valaki a torkát köszörüli, és gyorsan nagyot léptem
hátra. Akár hallottak bennünket, akár nem, az biztos, hogy láttak. Az őr
a sarokban, a kamerák a falon, a többi újjáélesztett, aki elment
mellettünk – mindenki jól látott bennünket.
– Jó éjszakát – mondtam, és gyorsan megfordultam, hogy elmenjek.

49
 NYOLCADIK FEJEZET

– Most csak megfigyelő leszel – mondtam Huszonkettesnek másnap

este, amikor a HIRC tetején álltunk. – Ezt ne felejtsd el!
Bólintott. Egyre csak a karját dörzsölte a kezével, és a sarkán ugrált.
Az újoncok általában idegesek voltak, de azt gondoltam, hogy ő majd a
szokásos mosolyával sétál ki a tetőre. Nem így történt, és már-már
hiányzott.
Tíz újjáélesztett állt a sötétben a HIRC tetején, és a siklót várta. Öt
újonc a kiképzőikkel. Lissy megvetően pillantást vetett az ugráló
Huszonkettesre, majd önelégülten nézett Negyvenhármasára. A furcsán
rángó arcú Negyvenhármas az apró karjaival nem igazán tűnt olyannak,
akivel nagyon dicsekedni lehetne.
– Ne beszélj, hacsak nem szólnak hozzád – folytattam, tudomást sem
véve Lissyről. – Csinálj meg mindent, amit a katonák mondanak kint a
terepen. Ellenkező esetben lelőnek.
Ismét bólintott, közben pedig a tetőn egy dörrenéssel leszállt a sikló,
és a hirtelen keletkezett légáramlat belekapott a lófarkamba.
Félrehúzódott az oldalajtó, és ott állt Leb, a hűvös éjszaka ellenére
könyékig feltűrt fekete ingben. Magas, keménykötésű fickó volt,
gyakran látszott rajta, hogy kényelmetlenül érzi magát a HIRC merev
egyenruhájában.
Integetett a kezével, hogy szálljunk fel. Beléptünk, a csizmáink alatt
kongott a fém. Mivel ma este tízen mentünk, így az egyik közepes
méretű siklóban voltunk. A sikló oldala mentén kis, fekete, műanyag
ülések sorakoztak, velük szemben volt egy nagyobb ülés a tisztnek. A
vezetőüléshez vezető ajtó még nyitva volt, és megpillantottam hátulról
az ember fejét. A pilóták soha, semmilyen körülmények között nem
hagyták el a siklót, és nem is kommunikáltak a hátul lévő
újjáélesztettekkel.
Huszonkettes, ahogy utasítottam, mozdulatlanul állt mellettem. Leb
megragadta a karját, és megfordította, hogy megnézze a vonalkódot.
Felkuncogott, ilyenkor még hangsúlyosabbakká váltak kemény,
szögletes arcának barázdái.
– Hallottam, hogy Huszonkettest választottad – mondta. – A saját
szememmel kellett látnom!

50
 Fogalmam sem volt, hogy erre mit válaszoljak. Alig észrevehetően
bólintottam, mire elmosolyodott. Ő volt az egyetlen őr, aki egyáltalán
rámosolygott az újjáélesztettekre – nemhogy még rám. Furcsa egy
ember volt.
– Leülni – mondta, és bevágta a pilóta ajtaját, majd lehuppant az
ülésébe. Még csak ki sem vette a fegyverét a tokjából.
Azon kevés katona közé tartozott, akik a derekukon hagyták a
pisztolyukat, amikor az újjáélesztettek beléptek a siklóba. A legtöbben
az arcunkba nyomták a fegyverüket, és próbálták egyenesen tartani.
Én ültem le először, majd Huszonkettes követett. Lehúzta a
mellkasára a szíjakat, majd elkezdett ügyetlenkedni, amikor
megpróbálta összekapcsolni őket. Most már remegett. Az újoncok
mindig megijedtek a siklótól: mikor még emberek voltak, sosem ültek
olyasmiben, ami ilyen sebesen mozgott volna, vagy pedig ilyen gyorsan
emelkedett volna fel a földről. A legtöbben leplezték a félelmüket. Csak
Negyvenhármas nem titkolta, hogy fél: nehezen, bizonytalanul
lélegzett. Lissy a fejére csapott.
Huszonkettest bámultam, ahogy levegőbe emelkedtünk. Behunyta a
szemét. Így, hogy nem látszott a fekete szeme, szinte embernek tűnt.
Még nem alakult ki nála az újjáélesztettekre jellemző mozgékonyság
vagy gyorsaság, vagy azok a tulajdonságok, melyek a ragadozókhoz
tették őket hasonlatossá. Még mindig sok olyan emberi tulajdonsággal
bírt, amelyek esetlenné tették. De ahogy kinyújtotta maga elé a lábát, és
végigsimította a combját, megláttam benne az újjáélesztettet – a lassú,
kiszámított mozdulatok, ahogy látszólag minden helyet elfoglal egy
szobában pusztán a testtartásának köszönhetően. Ez csak egy rejtett
különbség volt az emberek és az újjáélesztettek között, de nem lehetett
őket összetéveszteni.
Leb észrevette, hogy bámulok, és felvonta a szemöldökét. Gyorsan a
kezemet kezdtem el nézni.
– Most már szabadon beszélgethettek – mondta.
Huszonkettes továbbra is hallgatott, miközben a többi újonc a
kiképzőjének suttogott. Callum minden rándulásnál megmarkolta az
ülése alját.
– Nincs okod félni – mondtam. – Még ha le is zuhanunk, van
esélyünk arra, hogy nem esik bajunk.
– Hacsak le nem vágja valami a fejünket.

51
 – Hát igen. De ez elég valószínűtlennek tűnik.
– Vagy ha leesik a tető, és szétveri a fejünket. – A tekintete ismét a
fölöttünk lévő, fekete fémre siklott.
– Higgy nekem, ma este a legkevésbé amiatt kell aggódnod, hogy
lezuhan a sikló.
– Köszönöm. Már sokkal jobban érzem magam. – Lebre nézett.
– Mióta csinálja ezt? Előfordult már, hogy…
– Huszonkettes! – mondtam élesen. Rám nézett, én pedig megráztam
a fejemet. A sikló ismét elcsendesedett.
– Mi az? Azt mondta, hogy szabadon beszélgethetünk.
– De nem úgy értette, hogy vele.
Huszonkettes a szemét forgatta, én pedig éreztem, hogy a
mellkasomban felszikrázik a düh.
– Ezért megbüntethetne – mondtam Lebre nézve. A keze mellett lévő
pálcára pillantottam. A siklók egyik tisztje sem alkalmazta még velem
szemben.
– Azt szeretnéd, hogy rácsapjak? – kérdezte Leb, miközben
Huszonkettest nézte. Nem nyúlt a pálcáért.
Hirtelen nagy levegőt vettem. Sosem büntetett meg egy újoncot sem,
de nem is kellett neki. Mindig pontosan azt csinálták, amit mondtam.
Bár furcsa volt engedélyt kérni arra, hogy megüssek egy újoncot. Én
is tudtam, és a többi kiképző is.
– Nem – feleltem. A siklóban az összes újjáélesztett engem bámult.
Ismét Huszonkettesre összpontosítottam.
– Vegyem sértésnek azt, hogy haboztál? – kérdezte mosolyogva.
– Még meggondolhatom magam.
Elhallgatott. Úgy látszik, hogy csak egymással beszélgethetünk.
– Ha földet érünk, keresek egy pálcát, és én verlek el.
– Megígéred?
Nevetést hallottam Leb felől, és meglepetten néztem arra. Lehajtotta
a fejét, hogy ne lehessen látni, amint mosolyog. Huszonkettes rám
vigyorgott.
– Koncentrálj, Huszonkettes! – mondtam.
– Nem szólítanál Callumnak?
– Koncentrálj, Callum – mondtam keményen.
– Bocsánat – mondta, és komolyabb arcot öltött.

52
 A sikló leszállt, és Leb intett, hogy álljunk föl. Félretolta az ajtót, mi
pedig kimasíroztunk a sötétbe, ahol a lágy szellő megborzolta a
hajamat.
A várost Rosának nevezték az asszony után, aki építtette. Mindig is
tetszett ez a név, még izgatott is voltam, amikor meghallottam, hogy ide
fognak helyezni.
Huszonkettes engem bámult, a szája kissé kinyílt, és a nyaka furcsán
lüktetett. Szinte kézzel fogható volt a rettegése, de amikor megfordult,
semmi szokatlant nem láttam.
– Mi az? – kérdeztem.
– Mi ez a hely? Hol vagyunk?
– Rosában – feleltem, és hátrapillantottam, mintha meg akarnék
bizonyosodni róla. Hát persze, hogy ez Rosa volt.
– De, ez a nyomornegyed?
– Igen.
– És mind ilyen? – kérdezte feszült hangon.
– Milyen?
Csak intett, és én ismét körbenéztem. A nyomornegyed Rosában
hasonló volt az austinihoz, de valamivel talán még annál is rosszabb.
Az is lehet, hogy ez volt a legrosszabb. Rosa városát a betegek
építették. Már az is meglepő volt, hogy egyáltalán még életben voltak
azután, hogy elszöktek Austinból. Én úgy tudtam, hogy még Rosa rico
része sem vette fel a versenyt Texas más városaival.
Az épületek a háború után felhúzott fatákolmányok voltak. A
kétszobás, földszintes kis házak közel voltak egymáshoz, de sokszor
már csak az imádság tartotta össze őket. Szerencsések voltak azok az
emberek, akiknek volt házuk. A város túloldalán lévő lakások nem
voltak ilyen szépek.
– Szerencsésnek mondhatjuk magunkat, ha egyáltalán tető lesz a
fejünk fölött – mondogatta anyám, amikor épp egy újabb lakásból
dobtak ki bennünket. Végül egy elhagyott épületben aludtunk addig,
amíg elég pénzt nem szedtek össze egy társbérlethez. Nekünk sosem
volt házunk.
Huszonkettesre pillantottam, és elkapott a kísértés, hogy tovább
ijesztgessem ezzel a történettel, de ő még mindig mereven előre nézett.
Követtem a tekintetét.

53
 A legtöbb út földút volt, de a két főutcát lekövezték. Azok viszont
tele voltak lyukakkal, mivel nem törődött velük senki azután, hogy
kiderült: a nyomornegyed nem más, mint a betegségtől sújtott
újjáélesztettek tenyészete.
Az utca szélén halmokban állt a szemét, rothadó étel, valamint
emberi hulladék bűze ülte meg a levegőt. Rosában a
csatornarendszernek még igencsak volt hová fejlődnie.
– Ugye nem mind ilyen rossz? – kérdezte.
– Nem ilyen rossz. De azért hasonló.
– Austinban? – kérdezte. Hülye kérdés volt, mivel láttam rajta, hogy
előre tudja a választ.
– Igen. Sok mindent elfelejtettem. De igen, ilyen volt.
– És ahol felnőttél…
Dühített az együtt érző arckifejezése. Már csak az hiányzott, hogy
megsajnáljon egy rico fiú.
– Nézd meg a térképedet – mondtam élesen. – Meg kell ismerkedned
Rosával.
Előhúzta a zsebéből a térképét, és én önkéntelenül is arra gondoltam,
hogy valószínűleg bármit szívesebben néz, mint engem.
– Merre? – kérdeztem.
Rossz irányba mutatott.
– Az észak.
– És az észak nem jó?
Felsóhajtottam. – Nem.
– Sajnálom. – A térképpel ügyetlenkedett, és leejtette az egyik végét,
miközben az arca rózsaszínűvé vált. Hirtelen némi együttérzést éreztem.
Újoncként én sem tudtam rendesen térképet olvasni. Az embereknek
nem volt szükségük térképekre. Az ő életük ugyanazon a húsz-huszonöt
kilométernyi területen zajlott.
– Itt vagy – mutattam egy pontra a térképen. – Ide megyünk.
Felnézett a szemembe, és elmosolyodott. – Oké. Köszönöm.
Elindultam az utcán, ő pedig ugrott egyet, hogy tartsa velem az
iramot. Hátrapillantott, és amikor megfordultam, láttam, hogy Leb
nekidől a siklónak, és néz valamit a távolban.
– Ő itt marad? – kérdezte.
– Igen. A katonák a siklónál maradnak, egészen addig, amíg
folyamatosan kapják a képet és a hangot egy-egy újjáélesztettől. Ha ez

54
megszűnik, akkor a keresésedre indulnak. De ne várd tőlük, hogy
segítsenek a bevetésben. Csak azért vannak itt, hogy szemmel tartsanak
bennünket.
Befordultunk a sarkon, és átvágtam a foltos, pusztulófélben lévő
gyepen a célszemélyünk ajtajához, akit Thomas Cole-nak hívtak.
Megölte a fiát.
Mindig nekem adják a gyerekgyilkosokat.
Nem tiltakoztam.
Bár a bevetési cetlin nem tüntették fel, de jó eséllyel megölte a fiát,
mert az meghalt, és utána újjáéledt. Ha egy ember újjáélesztetté vált,
akkor a HIRC tulajdona lett. Bár ők minden szívfájdalom nélkül
végeztek velünk később, de egy ember nem hozhatta meg ezt a döntést.
Még akkor sem, ha a saját gyerekéről volt szó. Néhány szülő ezzel
szemben megpróbálta elrejteni az újjáélesztett fiát vagy lányát a HIRC
elől, de őket is letartóztatták.
Nem hiszem, hogy a legtöbb szülő bánta volna, hogy elszállítják az
újjáélesztett gyerekeiket. Örültek, hogy megszabadultak tőlünk.
– Először? – kérdeztem, és visszanéztem Huszonkettesre.
– Kopogni kell.
Bólintottam. Így kaptak egy lehetőséget, hogy önként jöjjenek.
Ritkán vált be.
Kopogtam, és felemeltem az öklömet Huszonkettesnek, majd ötig
számoltam.
Akkor berúgtam az ajtót.
Thomas Cole az összes bútorát az ajtó előtt halmozta fel. Nem ez
volt az első alkalom, hogy egy célszemély elbarikádozta a bejárati ajtót,
de az biztos, hogy ez volt az egyik legrosszabb próbálkozás.
Eltoltam az útból az öreg, roskatag bútorokat, és átugrottam a többit.
Akik elbarikádozták magukat az otthonukban, azoknak nem volt hová
menniük. Nem voltak barátaik. Nem volt családjuk. Egy ember se
nyúlna hozzájuk.
Mosolyra húzódott a szám. De gyorsan eltüntettem az arcomról,
amikor Huszonkettes átmászott a bútoron. Még azt hinné, elment az
eszem, hogy ilyenkor mosolygok.
Dörrenések hallatszottak a folyosóról, és éreztem, hogy két golyó is
belekap a vállamba. Az embereknek tilos volt fegyvert tartaniuk, de
mégis sokuknak volt.

55
 Intettem Huszonkettesnek, hogy tűnjön el az útból. Megbotlott egy
székben, de le nem vette a szemét a két lyukról a vállamban. Lebuktam,
ahogy újabb golyó süvített el a sisakom fölött, és Huszonkettes is
nekivetette magát a rothadó deszkáknak, amik falként szolgáltak.
A folyosóra rohantam, a karommal takarva az arcomat. A fegyver
típusától függően lehet, hogy a sisakom semmiféle védelmet nem nyújt,
ha pont telibe kapja egy golyó.
De ez az ember elég bénán lőtt. Egy golyót éreztem a mellkasomban,
egy másik a nyakamat súrolta, a fülem pedig csengett a dörrenésektől.
Amikor elfordultam a sarkon, és szemtől szemben találkoztunk, két
méterről elhibázott.
Ezzel az utolsó lövéssel el is fogyott a lőszere.
– Huszonkettes! – ordítottam. – Oktatóküldetés.
Cole egyenesen a gyomromba rúgott. Levegőért kapkodtam, és a
hátam hangos csattanással vágódott a falnak.
Teljes sebességgel kisprintelt a hátsó ajtón, és én is felegyenesedtem.
Több helyen is belém nyilallt a fájdalom. Hányszor is talált el? Talán
négyszer. Bár csak két golyó ment keresztül rajtam. Majd késsel
kiszedem a másik kettőt, ha hazaértem.
– Gyerünk! – kiáltottam oda Huszonkettesnek, és elindultam a férfi
után.
Csak egy gyors pillantást vetettem a rémült arcára, és rohantam is a
földúton, Cole nyomában. Miközben az utcán száguldott, hosszú lábai
felverték a sarat.
Gyorsítottam, közben mögöttem döngtek Huszonkettes léptei.
Legalább most már bírta az iramot.
Átugrottam egy kukát, amit Cole dobott elém, ő pedig eltűnt a
sarkon. Gyorsabb volt, mint az átlagember.
Jó volt üldözni.
Bekanyarodtam a sarkon, és kitértem az ütése elől, így az ökle
elkerülte az arcomat.
Imádtam, amikor elbízták magukat, és nem futottak tovább.
Mégis mit tudna nekem ártani az a kis szőke lány? Ezt még egy
ember sem mondta nekem, de láttam a szemükben.
Fürgén állon vágtam, hogy válaszoljak a kérdésre.
Megbotlott, és ismét megütöttem. Ezúttal véres lett a kezem.

56
 Egy rúgással kisöpörtem mind a két lábát, és a csuklójára
kattintottam a bilincset. Dühösen felordított, és elkezdett rugdosni,
kétségbeesetten próbált hasba rúgni. Fogtam a lábbilincset, és
rácsaptam a bokájára.
Rögzítettem a vezetőszárat is, és felnéztem Huszonkettesre. Olyan
gyorsan hullámzott a mellkasa, hogy attól féltem, valami kirobban
belőle. Az arca kivörösödött, de úgy tűnt, hogy inkább a dühtől, nem
pedig a futástól.
– Az ilyen futóbajnokoknak mindig bilincseld meg a lábát –
mutattam. – Különösen akkor, ha gyorsak.
Cole a cipőmre köpött, így szájba rúgtam. Nem lett volna muszáj, de
jólesett.
– Itt Wren Egyhetvennyolcas a Huszonkettessel – mondtam a
rádiómba. – Küldetés teljesítve.
– Menjenek a siklóhoz.
Huszonkettesre néztem. – Emlékszel, hogy kell visszamenni?
Lelassult a légzése, ugyanakkor egyre jobban eluralkodott rajta a
pánik. A mosolygó Huszonkettes, az a fiú tíz perccel ezelőttről a
siklóból eltűnt, és egy rémült újjáélesztett lépett a helyére, aki engem
bámult. A tekintete végigfutott a testemet borító, golyó ütötte sebeken –
még mindig szivárgott belőlük a vér –, majd átsiklott a lábamnál lévő
férfire, akit már megkötöztem.
Először mindannyian rémültnek tűnnek, de tudhattam volna, hogy
Huszonkettes még náluk is rosszabb lesz.
A jó irányba mutattam, de meg sem mozdult. Cole-t a sárban
húztam, és amikor elmentem mellette, megragadtam, és megrántottam a
karját:
– Gyerünk!
Egy szót sem szólt, hátra kellett néznem, hogy lássam, tényleg jön-e
utánam. Jött, de leszegett fejjel vonszolta magát.
– Hé! Hé! Segítség! – ordította Cole.
Megpördültem, és láttam, hogy az épület oldalánál egy férfi guggol,
aki karjával átfogja a vékony, barna nadrágba bújtatott lábát.
Huszonkettes megállt, erre ő hátraesett, és rémülten zihálni kezdett.
Összenéztünk, és láttam, hogy megismert. Rosában sok ember ismert,
hiszen már öt éve veszek részt bevetéseken. Sosem örültek, ha engem
láttak.

57
 Huszonkettes remegve vett levegőt, ahogy először rám, majd a
rémült emberre nézett.
– Kijárási tilalom megszegése – mondtam a rádiómba.
A férfi felüvöltött, és nagy nehezen lábra állt.
– Hagyd csak – mondta a hang a túloldalról.
Huszonkettes felé fordultam, de az embert nézte, aki futás közben
rémülten tekintgetett hátra a válla fölött.
– Azt parancsolták, hogy hagyjuk – mondtam, és megrántottam Cole
vezetőszárát. Megfordultam, és néhány másodperccel később
Huszonkettes is követett.
Belöktem Cole-t az emberek siklójába, majd csendben odamentünk a
mellette lévőhöz. Úgy éreztem, mondanom kellene valamit, bár
fogalmam sem volt, hogy mit. Volt egy kis beszédem, amit ilyenkor el
szoktam mondani – légy keményebb, fogadd el az életedet, majd
könnyebb lesz –, de most nem tudtam felidézni. A szomorú arca miatt
inkább semmit sem akartam mondani.
Beléptünk a siklóba, és Leb intett, hogy üljünk le. Csak Hugo és az
újonca ért vissza eddig, így amíg bekötöttük magunkat, semmi sem
törte meg a csendet.
Visszaszivárgott a többi újjáélesztett is, utoljára Lissy és az újonca.
Negyvenhármas szeme alatt monokli volt, véres arcán pedig patakokban
folyt a könny. Úgy tűnt, hogy egy keményebb emberrel akadtak össze,
és Lissy nem nagyon törte magát, hogy ne legyen neki láb alatt az
újonca. Huszonkettes – bár alig láthatóan – de hálásan mosolygott rám.
Ő is lehetett volna a helyében. A szám egy kissé felfelé húzódott.
– Leülni! – mondta Leb, és elfordult, hogy becsukja a pilótafülke
ajtaját.
Negyvenhármas csak ott állt. Lissy megrántotta az ingét, ő pedig
megpördült, és arcon csapta. A kiképzője levegő után kapkodott, majd
talpra ugrott, és akkorát lökött a vállán, hogy a fiú megbotlott.
Leb átvágott a siklón, és a gallérjánál fogyva megragadta
Negyvenhármast. Durván lenyomta az ülésbe, és intett Lissynek, hogy ő
is üljön le. A kiképző az újoncát bámulta, miközben beszíjazta magát.
Negyvenhármas még mindig nehezen vette a levegőt, és egyre csak
Lebet nézte. A tisztnek ez fel sem tűnt. Leült, és elgondolkodva bámulta
a kezét.

58
 Negyvenhármas elhúzta a száját, és minden pórusából áradt a
gyűlölet. Láttam már máskor is, hogy így reagálnak az újoncok az első
bevetésük után, de a legtöbben ezt azért jobban titkolták. Érthető volt,
hogy mint újdonsült újjáélesztettek, gyűlölték az embereket, különösen
a HIRC katonáit. Fegyvert nyomtak az arcunkba, üvöltöztek, és velünk
végeztették el a piszkos munkát. Engem már nem zavart, de
emlékeztem arra, hogy mit éreztem újoncként. Akkor megértettem,
hogy akárcsak nekem, a kiképzőmnek sem nagyon volt más választása.
Az emberek tehettek arról, hogy ezt kellett csinálnunk.
Próbáltam elkapni Lissy pillantását, hogy még mielőtt Leb
észrevenné, tegye helyre az újoncát, de ő a körmét rágta, és a sikló falát
bámulta.
Negyvenhármas zsebre dugta a kezét. Csak akkor láttam meg az
ezüstös villanást, amikor felugrott az üléséből, de tudtam, hogy kés van
nála. Visszhangzott a sikló az üvöltéstől, ahogy Leb felé rohant, és a
pengével célba vette a mellkasát.
Letéptem a szíjakat, és talpra ugrottam. A tiszt szeme elkerekedett, a
keze még csak a közelében sem járt a fegyverének. Épp akkor vetettem
magam Leb elé, amikor Negyvenhármas felé döfött. Úgy csúszott a
gyomromba a kés, mint valami jobbfajta, alig átsütött steakbe.
Negyvenhármas kirántotta a pengét, ami vörösen remegett a
kezében. Kirúgtam a lábát, és ahogy elesett, könnyedén kikaptam a
kezéből a kést. Feltérdelt, a testét rázta a zokogás. Meg fogják ölni,
mivel fegyvert hozott a siklóra, szóval valamennyire még meg is tudtam
érteni a könnyeket.
Más tisztek talán rögtön végeztek volna vele, de Leb az a fajta volt,
aki inkább Mayer parancsnokra hagyja az efféle visszavonhatatlan
jellegű büntetéseket.
– Csodás – morogta Lissy az orra alatt, és a kisujját sem mozdította,
hogy segítsen Negyvenhármasnak.
A nadrágomba töröltem a vértől csepegő kést, és átnyújtottam
Lebnek. Az a szerencsétlen, lassú ember még mindig csak ott ült. Rám
bámult, én pedig felvontam a szemöldökömet, és egy kicsit közelebb
nyújtottam a kést. Elvette.
– Köszönöm – mondta halkan.
Rosszallóan néztem rá, amiért ezt mondta. Lehajtotta a fejét, én
pedig azt kívántam, hogy bárcsak bólintanék, vagy azt mondanám neki,

59
hogy: Szívesen. Nem vártam köszönetet. Még abban sem voltam biztos,
hogy miért tettem. Azt hiszem, ő volt a kedvenc tisztem a HIRC-nél, de
ez olyan volt, mint amikor kedvenc zöldsége van valakinek.
Mindnyájan elég érdektelenek voltak.
Visszamentem a helyemre, és a kezem a hasamra tévedt. Az ingem
lucskos volt a vértől.
Huszonkettes a kezébe temette a fejét. Én a padlót néztem, örültem,
hogy nem kell megint elviselnem azt a rémült, rettegő tekintetét.

60
 KILENCEDIK FEJEZET

Huszonkettes a reggelije fölé görnyedt, és a kanalával a zabkását

turkálta. Az arcát fogta, és kedvetlenül nézett maga elé. A feje
gyakorlatilag már az étkezőasztalon volt.
Leültünk vele szemben, és Ever aggódva pillantott rám, amikor
meglátta az arcán, hogy milyen búskomor. Ő maga viszont ma már
valamivel jobban nézett ki. Tegnap este nem morgott. Tudtam aludni.
– Jól vagy? – kérdezte Ever Huszonkettestől. Azt kívántam, bárcsak
ne tette volna. Látszott rajta, hogy nincs jól. Az első bevetés után az
újoncok nem szoktak.
– Nincs értelme – motyogta.
– Mire gondolsz? – kérdezte Ever.
Huszonkettes felnézett rám. – Csak az idődet vesztegeted velem.
Inkább a Egyhuszonegyest kellett volna választanod. Én erre sosem
leszek képes.
Ever is elkapta rólam a tekintetét, és őt nézte, közben pedig
aggodalmaskodva vonta fel a szemöldökét. – Majd jobb lesz – mondta.
Láttam rajta, hogy hazudik.
Huszonkettes is észrevette, hogy nem mond igazat. Rosszallóan
nézett rá, majd elfordította a fejét, a tekintete szigorú és dühös volt.
– Négyszer is beléd lőtt az a fickó – mondta. – Még csak a szemed
sem rebbent. Mintha észre sem vetted volna.
– Sokszor lőttek már rám. Hozzá lehet szokni – mondtam.
– Te hozzá tudtál szokni. Én képtelen lennék rá.
– A kiképzője állandóan rálőtt – mondta halkan Ever, én pedig
megmerevedtem. – Wren is mindig félt, így addig lőtte az őrökkel
együtt, amíg el nem érte, hogy többé már ne féljen.
Ez valóban így történt, de haragudtam Everre, amiért elmondta.
Először megbénultam a golyóktól, mert eszembe juttatták, hogy haltam
meg emberként. A kiképzőm ezt elfogadhatatlannak találta. Utasította
az őröket, hogy addig lőjenek, amíg érzéketlenné nem váltam erre.
Huszonkettes arca már nem volt annyira dühös, amikor felém
fordult. – Ki volt a kiképződ? – kérdezte, és minden szavából sütött az
undor. Nem kellett volna undorodnia. Csak azért éltem még mindig,
mert a kiképzőm jó volt.

61
 – Egyötvenhetes. Néhány hónapja a terepen halt meg. – Legalábbis
Leb nekem ezt mondta. Már majdnem húsz éves volt.
– Nagy kár, hogy nem találkozhattam azzal a sráccal – motyogta, és
összefonta a karját a mellkasán.
– Az a lényege, hogy utána már jobb lett neki – mondta Ever,
figyelmen kívül hagyva a haragos tekintetemet. – Neked is jobb lesz
majd.
– Nem akarom, hogy jobb legyen. Egyáltalán nem akarom ezt
csinálni. – Egy háromévesre emlékeztetett, ahogy ott állt a mellkasán
összefont karjával, és a kissé durcásan lebiggyesztett szájával. Már-már
aranyos volt.
– Nincs más választásod – mondtam.
– Kellene, hogy legyen. Ez nem az én hibám. Nem én kértem, hogy
meghaljak, és utána feltámadjak.
Gyorsan körbenéztem a helyiségben. Reméltem, hogy az emberek
nem figyelnek ide. Az ilyesmiért semmisítik meg az újjáélesztetteket.
– Szedd össze magad – mondtam neki, halkabbra fogva a hangomat.
– Először a legnehezebb. Aztán majd alkalmazkodsz.
– Én nem fogok. Nem akarok egy olyan szörnyeteggé válni, aki
szeret emberekre vadászni.
És akkor rám mutatott.
Mintha kést vágtak volna a mellkasomba. Pislogtam egyet, nem
tudtam mire vélni a fájdalmat. A fülemben visszhangzottak a szavai, és
hirtelen nem kaptam levegőt.
Nem akarok szörnyeteggé válni, aki szeret emberekre vadászni. Nem
tetszettek a szavak, nem akartam, hogy így gondoljon rám.
De mióta érdekel, hogy mit gondolnak rólam az újoncok?
– Mi lenne, ha elhúznál innen? – Ever durva, jéghideg hangját hallva
fölnéztem. Huszonkettest bámulta, és úgy szorította a villáját, mintha
fegyverként tervezné használni.
Megfogta a tálcáját és fölállt. Titokban rápillantottam, és valami
zavart meglepetés ült ki az arcára. Nem tudtam, hogy honnan bukkantak
elő ezek az érzelmek. Kinyitotta a száját, és ránézett Everre, majd úgy
tűnt, hogy elvetette az ötletet. Megfordult, és eloldalgott.
Ever kifújta a levegőt, és már nem szorította annyira a villát. – Ez
baromság volt. Ezt ugye tudod? Az egész baromság volt.

62
 – Mi? – Még mindig alig tudtam levegőt préselni a tüdőmbe. Egyre
csak az járt a fejemben, amit gúnyosan mondott nekem.
– Te nem vagy szörnyeteg, aki szeret az emberekre vadászni.
Összeráncoltam a homlokomat: igaznak tűnt ez a megállapítása.
Értettem, hogy mire gondolt.
– Hé! Wren.
Felnéztem Everre, aki a kezét az enyémre tette. – Nincs igaza. Oké?
Bólintottam, és kihúztam a kezem az övé alól. Meleg volt a bőre,
sokkal melegebb, mint az enyém, és ettől még jobban összeszorult a
mellkasom.
– Még mindig nem tudom elhinni, hogy Callumot választottad –
mondta, és evett egy kanállal a zabkásájából.
– Szerintem ez kihívás – feleltem.
– De te mindig a legmagasabb számúakat választod – mondta. –
Mindig mindent pont ugyanúgy csinálsz.
Amikor a szemébe néztem, észrevettem, hogy mereven bámul. Azóta
csinálta ezt, hogy beszélgettünk a zuhanyzóban. Úgy tűnt, hogy nem
igazán tudja, mit is gondoljon rólam.
– Ő kérte, hogy őt válasszam.
– Ennyi? Megkért téged, te pedig megtetted?
– Neki nagyobb szüksége volt rám.
Összevonta a szemöldökét, és lassan elmosolyodott. – Ez igaz. – Egy
kis szalonnát tett a szájába. – És amikor épp nem seggfej, akkor még
elég helyes is.
– Ő… – Nem tudtam, hogy mit akarok mondani. Azt nem
mondhattam, hogy nem. Ez nem volt igaz. Bárki láthatta, hogy helyes.
Bárki láthatta, hogy milyen a szeme és a mosolya.
Melegséget éreztem az arcomon. Elpirultam? Sosem gondoltam még
így egy fiúra.
Ever eltátotta a száját. Ő csak viccből mondta rá azt, hogy helyes.
Nyilván nem várta, hogy egyetértsek vele. Kitört belőle a nevetés, és a
kezével fojtotta el.
Vállat vontam, szégyelltem, hogy így kiadtam magam. Szégyelltem,
hogy egyáltalán ilyen érzéseim vannak.
De nyilvánvaló volt, hogy Evernek ezzel örömet okoztam.
Boldogabb volt, mint napok óta bármikor, így viszonoztam a mosolyát.
– Érzelgős liba – motyogta az orra alatt, hogy cukkoljon.

63
 Amikor beléptem a tornaterembe, láttam, hogy Huszonkettes
egyedül áll a sarokban, háttal a többi kiképzőnek és újoncnak. Az arcán
még mindig ugyanaz a gyászos kifejezés ült.
Meglepett, hogy elöntött a düh. Ahogy megláttam, hirtelen
furcsamód felgyorsult a szívverésem, és a bőröm bizseregni kezdett a
dühtől. Milyen jogon lehet ő szánalomra méltó, amikor ő volt az, aki
szörnyetegnek nevezett engem? Meg akartam rázni, és rákiabálni, hogy
nincs joga ítéletet mondani fölöttem.
Addig akartam ütni az arcát, amíg vissza nem vonja.
Felnézett, ahogy döngő léptekkel odasiettem hozzá, és egy kicsit
megenyhült az arckifejezése.
– Wren, én…
– Fogd be a szád, és állj küzdőállásba!
Meg sem mozdult. Csak állt ott, mintha földbe gyökerezett volna a
lába, és kinyújtotta a kezét, hogy megérintsen. Gyorsan elléptem.
– Sajnálom, én nem akartalak…
– Emeld fel a kezedet! – Olyan hangosan kiabáltam, hogy ugrott
egyet. Nem szerettem azt a tétova mosolyát.
Nem emelte fel a karját, így villámgyorsan és jó erősen az arcába
csaptam. Megbotlott, és fenékre esett.
– Talpra, és emeld fel a kezed! – mondtam idegesen. – A következőt
védd ki!
Kábán nézett, és szivárgott a vér az orrából, de felállt, és az arca elé
emelte a karját.
Szándékosan úgy ütöttem, hogy ne tudja kivédeni. Keményen,
gyorsan és dühödten. Sosem égett még így a mellkasom. A torkom fájt
az egyre növekvő csomótól.
Tizedszerre esett a matracra, az arca már egy alig felismerhető, véres
masszává vált. Egyszer csak nem állt föl. Összeesett, és nehezen vette a
levegőt.
– Igazad van – mondtam. – Inkább egy Huszonegyest kellett volna
választanom. De most már maradsz te, így azt ajánlom, hogy fejezd be a
nyavalygást, és szedd össze magad! Nincs más választásod, te
úrigyerek! Most már örökké ez lesz. Kezdj hozzászokni!
Megfordultam, és kiviharzottam a tornateremből, a többi kiképző és
újonc mind engem bámult.

64
 – Szép munka, Egyhetvennyolcas – mondta az egyik őr egy bólintás
kíséretében.
Elfogott valami rossz érzés. Számtalanszor hallottam már ezt az öt
év alatt, amit a HIRC-nél töltöttem, de most sem büszkeséget, sem
pedig elégedettséget nem éreztem.
Egy éles kanyarral a zuhanyok felé vettem az irányt, és az egyik
mosdóhoz rohantam. Miközben ügyetlenül elfordítottam a gombot,
összekentem a csapot Huszonkettes vérével.
Vörös lett az ujjaimról lecsöpögő víz, összeszorítottam a számat, és
elfordítottam a fejemet. Sosem iszonyodtam a vér látványától, de ezt
most más volt. Az ő arcát láttam a vörösben.
Négyszer mostam kezet. Amikor befejeztem, a tükörképemre
pillantottam. Nem is emlékeztem, hogy mikor néztem utoljára tükörbe.
Évek teltek el azóta.
Minél fiatalabb korában halt meg egy újjáélesztett, annál jobban
elhalványultak az emberi emlékek. Nagyvonalakban emlékeztem arra,
ami tizenkét éves korom előtt történt, de a részletek homályosak voltak.
De a szememre emlékeztem. Az agyamban az a világoskék szín élt,
amilyen színű a szemem volt, amikor meghaltam.
A tükörképem viszont mást mutatott: világoskék, metsző pillantású,
természetellenes szempárt. Egyáltalán nem volt emberi. Ijesztőbbnek
gondoltam a szememet. Hidegnek, érzelemmentesnek. De hogy… szép?
Furcsa volt így jellemezni magamat. De a szemem nagy volt és
szomorú, és az óceánkék szín valójában egész szép volt.
Első pillantásra nem voltam félelmetes. Talán még helyesnek is
lehetett volna nevezni. A legtöbb helyen én voltam a legalacsonyabb,
gyakran még a tizenhárom-tizennégy éves újoncok is magasabbak
voltak nálam. A lófarkam végén kikandikált egy szőke tincs – magam
vágtam vállig érő hosszúságúra a hajamat.
Nem voltam olyan ijesztő, mint amilyennek képzeltem magamat. Sőt
az igazat megvallva egyáltalán nem voltam ijesztő.
Semmiképpen sem néztem ki úgy, mint egy szörnyeteg, aki imád
emberekre vadászni.

65
 TIZEDIK FEJEZET

Kinyitottam a lépcsőház ajtaját, és kiléptem a tetőre a szélcsendes

éjszakába. Elindultam a tető szélénél várakozó emberek felé, és közben
megigazítottam a sisakomat, hogy egyenesen álljon a fejemen.
– Bízom benned, Egyhetvennyolcas. – Mayer parancsnok a széles
csípőjére tette a kezét, és olyan pillantást vetett rám, mintha erre
válaszolnom kellene.
– Köszönöm – mondtam automatikusan. Akármikor találkoztunk,
Mayer parancsnok mindig elmondta, hogy megbízik bennem – mintha
csak saját magát akarná meggyőzni. Én voltam az egyetlen újjáélesztett,
aki rendszeres kapcsolatban állt vele.
Nem hiszem, hogy bárki is irigyelt volna ezért.
Gyakran találkoztam vele, hiszen itt, a Rosában, a legnagyobb
létesítményben volt az irodája. Nagyon ritkán láttam viszont a mellette
álló nőt, Suzanna Palmot. Ő volt a HIRC elnöke, és fogalmam sem volt
arról, hogy mit csinálhat, de nem sok jót jelentett az, hogy ma este itt
van.
– Gondolom, azt már mondták, hogy ez a küldetés titkos, ugye? –
kérdezte Suzanna. Sandán nézett rám, tekintetéből rosszallást véltem
kiolvasni. Lehet, hogy csak kényelmetlenül érezte magát a nevetséges
magas sarkújában. Vagy csak a mindenfelé szálldogáló, ezüstös, barna
fürtjei idegesítették. Attól mondjuk én is idegbajt kaptam volna.
Biccentettem, miközben a sikló leszállt a tetőre. Mayer parancsnok
hátrébb lépett, ahogy kinyílt az ajtó, és bátorítónak szánt pillantást
vetett rám. Nem igazán érte el vele a célját. Ma este egy ilyen
meglepetésszerű, magányos küldetésre vágytam a legkevésbé. De be
kell vallanom, hogy abban reménykedtem: egy szökevényt kell
elkapnom. Egyáltalán nem bánnám, ha ma este fel kellene mosnom egy
emberrel a padlót.
Felvillant előttem Huszonkettes véres arca, de elhessegettem. Csak
rövid időre sikerült. Egész nap magam előtt láttam, és hatalmas súlyt
éreztem a mellkasomon. Szerettem volna szólni az agyamnak, hogy ne
hülyéskedjen már. Callum órák alatt meggyógyult, semmiféle
maradandó károsodást nem okoztam neki.

66
 Amikor beléptem a kisméretű siklóba, Leb a kezét tördelte, és szinte
rám sem nézett. Elfogott az idegesség, hiszen szinte tapintható volt,
hogy szorong. A Mayer parancsnok által elrendelt, magányos bevetések
ritkán voltak jók, de azokon általában Leb volt az ügyeletes tiszt. Ezek
szerint benne is „megbíztak”.
Ma csak egy siklót viszünk, így majd egy foglyot hozunk vissza.
Leültem a négy kis ülés egyikébe Lebbel szemben, és beszíjaztam
magam, közben pedig igyekeztem tudomást sem venni az aggodalmas
arckifejezéséről. Az ugyanis egyáltalán nem tetszett. Ehelyett inkább
azt a cetlit néztem, amire a küldetéssel kapcsolatos információkat írták.
Csak ennyi szerepelt rajta: Milo, harmincas, 175-180 cm, barna haj. Az
nem tüntették fel, hogy miért kell behoznom. Tudták, hogy úgysem
kérdezem meg.
Hirtelen átfutott az agyamon Huszonkettes megjegyzése, hogy
tudnunk kellene, miért kell elfognunk egy-egy embert. Elhessegettem a
gondolatot. Emészthet a kíváncsiság az emberek bűneivel kapcsolatban,
de a HIRC sosem adna ki ilyen információt egy újjáélesztettnek.
Csendben repültünk Rosa fölött, majd egyszer csak a sikló süllyedni
kezdett, és leszállt. Az ajtó félrehúzódott, és feltárult előttem a
nyomornegyed közepe. Kiszíjaztam magam, és felálltam. Földút
kanyargott az apró faházak között, mindegyik sötét és csendes, mivel
már tartott a kijárási tilalom.
Megálltunk, nagyon közel a célszemély házához. Mayer parancsnok
semmit sem bízott a véletlenre, ő nem szerette annyira az üldözést, mint
én.
A ház épp olyan rozzant és szánalmas volt, mint a többi, de volt egy
jól látható különbség: az ablakok. A ház elülső részén lévő, két négyzet
alakú ablakot semmi sem takarta. Bárki besétálhatott, és láthatta, hogy
mijük van. Rosában a legtöbb házon nem volt ablak, de ha mégis, akkor
azok kicsik voltak, és eltorlaszolták őket. Elterjedt a lopás. Az ablakok
pedig szinte hívogatták a tolvajokat.
Tiszta hülye volt ez az ember.
Kiugrottam a siklóból, és a bejárati lépcsőhöz kocogtam. A lábam
alatt nyikorogtak a deszkák, ahogy odaértem az ajtóhoz, és megálltam,
majd a ház felé hajtottam, a fejemet. Csend volt, csak a szomszédban
álló fa levelei zörögtek.

67
 Mayer parancsnok különleges megbízatásain nem kellett kopogni,
így olyan erősen rúgtam be az ajtót, ahogy csak tudtam. Amikor
föltárult, csak sötétség volt mögötte.
Beléptem, és fürkészően néztem balra, ahol egy heverő és néhány
szék halvány körvonalát láttam. A nappali mellett folyosó húzódott, de
a ház többi helyiségében sem láttam nyomát életnek. Lehet, hogy
szerencsém van, és ez az ember mélyen alszik.
A csizmám alig hallatszott a fapadlón, ahogy elsurrantam a heverő
mellett, és végigmentem a folyosón. Balra az első ajtó nyitva volt, és
egy fürdőszobába vezetett. Pont vele szemben volt a másik ajtó,
nekinyomtam az ujjaim hegyét, miközben a másik kezemmel
megragadtam a gombot. Nyikorgott, amikor elfordítottam, és
összerezzentem a hang hallatán.
Benyomtam az ajtót, és a sötétben az előttem lévő ágyat néztem
hunyorogva. Üres volt.
A szemem sarkából mozgást láttam, és az ujjaimat az ajtókerethez
nyomtam. A hálószobában nem voltak ablakok. Csapdába ejtettem.
Felgyulladt a fény, és én pedig meglepetten pislogtam. Az ember,
akit Milónak véltem, ott állt az ágy mellett. Csak póló, bokszeralsó és
zokni volt rajta.
Vigyorgott.
Ettől zavartan fordítottam oldalra a fejemet. Gyorsan végigmért, és
még szélesebben mosolygott, miközben valamit szorongatott a kezében:
egy körülbelül öt centi hosszú fémcsövet.
– Egyhetvennyolcas, bilincselje meg! – kiabálta Mayer parancsnok a
rádiómban.
Szörnyű, sivító hang hasított a fülembe, elakadt a lélegzetem, és
gyorsan kirántottam a rádiót. Megdörzsöltem a fülemet, és összevont
szemöldökkel néztem Milóra.
– Ki a tiszt a siklón? – Gyorsan jött felém a szoba túloldaláról.
Hátraléptem, és védekezően emeltem fel a kezem. Bosszúsan fújtatott
egyet. – Abbahagynád végre? Én is a te oldaladon állok.
Az én oldalamon? És az melyik?
Lépteket hallottam, és megfordultam: Leb bukkant elő a közelből, a
szeme tágra nyílt rémületében. Előbb rám nézett, majd Milóra, én pedig
gyorsan a bilincsemért nyúltam. Képtelen lettem volna megmagyarázni,
hogy a célszemély miért mozog még mindig szabadon.

68
 Milo odanyújtotta Lebnek az ezüstszínű tárgyat, és az eddig
pánikban lévő tiszt most dühösnek tűnt.
– A tied sem működik, ugye Leb? – kérdezte Milo.
Elhűltem. Ez az ember ismerte Lebet!
Leb mondani akart valamit, de aztán gyorsan felém fordult.
Aggódott. Félt. Tőlem? Sosem tűnt úgy, mintha félt volna tőlem.
Felsóhajtott, és két ujjával megszorította az orrnyergét. –
Lekapcsoltad a videót és a rádióforgalmat, még a siklón is.
– Szép! – mondta Milo, és az ágyra ejtette az eszközt. – Tudod, azért
nem bántam volna, ha előre szólsz.
– Nem volt időm – mondta Leb. – Fél órával ezelőtt kaptam a
megbízást.
Milo felsóhajtott. – Hát ez ügyes húzás volt tőlük. Esetleg azzal ki
tudnál engesztelni, hogy futni hagysz. Mondhatod azt, hogy meglógtam.
– Ő nem szokta futni hagyni az embereket – mondta Leb.
Ez igaz volt. És Leb miért hagyná elmenni?
– Mégis mi a fenét képzeltél? – folytatta Leb mérgesen. – Tudni
fogják, hogy miért kapcsoltad ki a rádióforgalmat. Őt meg fogják ölni.
És lehet, hogy engem is.
Én csak pislogtam, elejtettem a rádiómat, Leb pedig bocsánatkérően
nézett rám, amikor gyorsan felkaptam. Miért ölnének meg engem? Én a
parancsokat követtem.
– Szállj be a siklóba – mondta Leb Milónak. – Egyhetvennyolcas,
bilincseld meg!
– Hogy mi? – kiáltott fel Milo, amikor egy lépést tettem felé. – Ne
már, nem adhatsz át nekik!
– Nincs más választásom – mondta Leb, és intett, hogy kövessük. –
Ha most nem szállunk be a siklóba, és nem térünk vissza a HIRC-hez,
akkor velem együtt őt is megölik, téged pedig néhány napon belül úgyis
elfognak.
– De… – Milo rám nézett, majd Lebre, szeme pedig a kezemben
lévő bilincsre villant.
A tisztet félrelökte az útból, és kirohant a folyosóra. A dereka után
kaptam, de csak az ingének egy darabja maradt a kezemben. Kicsúszott
a markomból, és kiszáguldott az ajtón, de a zoknija megcsúszott a
padlón.

69
 – Hát igen, Milo, ez aztán a jó ötlet! – mondta Leb szárazon. –
Elfutni az Egyhetvennyolcas elől.
Berohantam a nappaliba, és Milóra vetettem magam. Együtt estünk a
földre. Felmordult, és vergődni kezdett alattam. A bilincsért nyúltam,
miközben ő pedig megpróbálta kitapogatni a heverő szélét.
– Befejeznéd? – csattant fel Leb, aki időközben megjelent mellettem.
– Csak hagyd, hogy megbilincseljen.
Milo felnyögött, de amíg nem tapogatózott, rá tudtam kattintani a
bilincset a csuklójára. Talpra állítottam, és néhány tincset félresöpört a
szeméből, miközben megfordul, hogy Lebre nézzen.
– De szerintem…
– Fogd be a szád, amíg oda nem érünk a siklóhoz! – mondta Leb, és
megállt az ajtóban, keze az ajtógomb fölött. – Megértetted?
Milo rosszkedvűen bólintott, és Leb kitárta az ajtót. A pilóta a sikló
ajtajánál állt, arcán kíváncsiság tükröződött.
– Minden rendben – mondta Leb, miközben félrehúzta az ajtót. –
Menjünk vissza.
A katona bólintott, és belehuppant a vezetőülésbe, én pedig intettem
Milónak, hogy menjen be. Azokat az embereket, akik célszemélyek
voltak, a sikló végében, egy elkülönített fülkében őrizték, hogy így
védjék az éppen szolgálatban lévő tisztet. Milo bement a szűkre szabott
bejáraton, én pedig bezártam mögötte az ajtót.
Leültem a helyemre, és Lebre néztem. Szándékosan kerülte a
tekintetemet.
– Tudsz nekem segíteni? – Milo olyan gyorsan beszélt, ahogy csak
tudott, miközben homlokát nekinyomta az üvegfülke falának. – Esetleg
szállítás közben. Hagyhatnál kisurranni, amikor Austinba küldenek,
nem?
– Talán – mondta Leb.
– Vagy talán ma este. Ismersz valami kivezető utat? Tudsz…
– Hagynád, hogy legalább egy percig gondolkodjak? – förmedt rá
Leb, és előredőlt, majd könyökét a térdére téve sötét hajába túrt.
A siklóra csend borult, csak a motor búgása hallatszott. Milo
kíváncsi arccal előbb rám nézett, majd villámgyorsan Lebre pillantott.
– Nem fog beszélni? – kérdezte Milo néhány másodpercnyi csönd
után.
Leb nem válaszolt, és egy mozdulattal sem utalt arra, hogy hallotta.

70
 – Sokszor mész egyedül bevetésre az Egyhetvennyolcassal? –
kérdezte Milo. – Tony biztos örülne ennek az információnak.
Elmagyaráztad már neki a dolgokat? Lehet, hogy tud nekem segíteni.
Vagy éppenséggel nekünk.
Leb felemelte a fejét, és Milóra bámult. – Van már valami előrelépés
Adina ügyében?
– Nincs. Csak az austini HIRC-létesítményben három lázadót
vesztettek el a múlt hónapban, így most felhagytak azzal, hogy
újjáélesztetteket hozzanak ki.
A lázadók. Gyerekkoromban hallottam, ahogy róluk suttognak. Ők
voltak azok az emberek, akik a HIRC ellen bandákba verődtek a
nyomornegyedben, lerombolták ott a ricót védő falakat, és visszahozták
az állampolgárok vezette kormányt. Egy lány a suliban azt állította,
hogy az apja benne volt abban a csapatban, amelyik megtámadta a
HIRC épületét Austinban. Néhány nappal később az egész család eltűnt.
Elkerekedett a szemem, Leb pedig észrevette. Nagyot sóhajtott, és
valamit motyogott.
– Mit jelent az, hogy „most felhagytak azzal, hogy újjáélesztetteket
hozzanak ki”? – kérdeztem.
– Jaj, ne már! – mondta Milo, és Lebre villantotta a tekintetét. –
Tényleg nem mondtál el neki még semmit?
– Nem láttam értelmét, mert nem segítek nektek, amíg ki nem
viszitek Adinát – mondta Leb. – Most pedig az ő életét is kockára
tettétek, így már nem is számít.
Azt kívántam, hogy bárcsak Leb abbahagyná ezt. A gyomromból
már a torkomba is átterjedt a rossz érzés, és nyelnem kellett, mert egy
nagy csomó emelkedett felfelé.
– Na de kérem! – mondta Milo, és a szemét forgatta. – Semmit sem
csinálnak a drága kis Százhetvennyolcasukkal. Szerintük úgyis csak egy
üres burok. Grimaszt vágott. – Bocs, Kicsi.
– Wren a nevem – mondtam neki rosszallóan. Üres burok? Erről nem
tudtam. Nem vagyok egy érzelmes hatvan alatti, de azért van bent
valami.
Abban biztos vagyok, hogy azért van bent valami.
– Idehallgass! – mondta Milo olyan hangosan, hogy az üvegen
keresztül is halljam. – Az újjáélesztettek rendszeresen megszöknek!

71
 Ez nevetséges. Gyanakvóan néztem rá, mert nem tudtam, mire megy
ki a játék.
– Elszöknek, és már létre is hoztak egy rezervátumot Észak-
Texasban, nem messze a határtól. Ugye voltak, akikről azt mondták,
hogy terepen haltak meg? De rejtélyes módon nem találták meg a
holttestüket? Hát nem haltak meg.
Nem láttam a holttestet akkor, amikor a kiképzőm meghalt.
Elkerekedett szemmel fordultam Leb felé. – Egyötvenhetes? –
kérdeztem.
– Igen. Megszökött. – Leb kényelmetlenül állt egyik lábáról a
másikra.
– Hogyan?
Nem nézett a szemembe. – Megkaparintottam egy nyomkövető-
keresőt, és őt pedig kijuttattam, amikor bevetésen volt.
– Miért tennéd ezt? Miért akarna egy ember egy újjáélesztettnek
segíteni? Mi vagyunk az emberiség legnagyobb ellensége.
– Azt ígérték, hogy segítenek a lányomnak – mondta. – Ő is
újjáélesztett az austini létesítményben, és a lázadók azt mondták, hogy
ha segítek kijuttatni egy magas számút, olyasvalakit, akiről a HIRC
sosem gondolná, hogy megszökik, akkor ők cserébe kiszöktetik a
lányomat. – Tekintete megkeményedett, és Milóra bámult. – Hazudtak.
– Nem hazudtunk! – tiltakozott Milo. – De épp most vesztettünk el
három embert, és most nem az a legfontosabb, hogy kijuttassunk egy
Harminckilencest.
– Segítetek megszökni a magasabb számúaknak? – kérdeztem. Még
mindig nem értettem, hogy miért.
– A magasabb számúak a legfontosabbak nekünk, mert a HIRC
szempontjából ők hasznosabbak. De kijuttattunk már alacsonyabb
számúakat is. Attól függ, hogy kihez tudunk eljutni.
– Miért? – kérdeztem hitetlenkedve.
– Mert ha ti mindannyian a HIRC-nek dolgoztok, akkor semmin sem
tudunk változtatni. – Ha egyszer lehetőségünk adódik megszabadulni a
HIRC-től, akkor segítségre lesz szükségünk. Harcedzett, vérprofi
segítőkre. És rájöttünk, hogy ti nem utasítjátok vissza annak a
lehetőségét, hogy megszökhettek.
– De… Mi nem vagyunk emberek. – És nem akartam az orrára kötni,
hogy ha valaki segítene is megszöknöm, akkor is valószínűleg fognám

72
magam, és egyszerűen elmenekülnék. Azért nem maradok itt, hogy
néhány embernek segítsek. Már azt sem nagyon tudtam elhinni, hogy
egyáltalán létezik ez a rezervátum, ahol az újjáélesztettek élnek, azt
meg pláne nem, hogy még szövetkeznek is ezekkel a lázadókkal.
– Vagy legalább neked el kell menned innen, hogy
próbálkozhassanak – mondta Leb, mintha olvasott volna a
gondolataimban.
A sikló ereszkedni kezdett, és Milo elkerekedett szemmel nézett
Lebre. – Tudsz nekem segíteni, ugye? Ki tudsz innen vinni?
– Talán – mondta Leb, és végighúzta a kezét az arcán. –
Megpróbálhatok megszervezni valamit akkora, amikor átszállítanak
Austinba. De ma este Suzanna Palm Rosában van. Jó alaposan
kikérdeznek majd, és nem szabad megtörnöd.
Milo arcából kifutott a vér, de bólintott. – De később ugye ki tudsz
vinni? Mert…
– Azt mondtam, hogy megpróbálom – csattant fel Leb. Felém
fordult. – Meg fogják kérdezni tőled, hogy mi történt, amíg csend volt.
El kell mondanod nekik az igazságot, legalábbis valamiféle igazságot.
Zavartan pislogtam. Minden embernek elment az esze.
– Az igazság egy változatát. Meséld el nekik, hogy Milo elkezdett
összevissza beszélni az újjáélesztettek rezervátumáról, meg arról, hogy
szöknek az emberek. Mondd el, hogy szerinte Egyötvenhetes
meglógott. És azt, hogy segíteni akart neked. Aztán pedig közöld velük,
hogy szerinted őrült. És még ha nem is az, te akkor sem mennél.
Csináld azt, amikor olyan üres tekintettel nézel, mintha egyáltalán nem
lennének érzéseid.
– Szerintem egyszerűen ilyen az arcom.
– Rendben. Valamit azért adnod kell nekik. Azt nem fogják elhinni,
hogy azalatt végig hallgatott, amíg nem működött a rádiód. – Esdeklően
nézett rám. – De kérlek, ne beszélj nekik se rólam, se pedig Adináról.
Nem mondhatnád neki azt, hogy én rád parancsoltam, hogy maradj
csendben? Van még két másik gyerekem is, a feleségem pedig már nem
él. Nem kaphatnak el.
A sikló egy döccenéssel földet ért, én pedig bólintottam. Nem úgy
tűnt, mintha teljes mértékben meg lenne győződve afelől, hogy nem
köpöm be.

73
 – És a többi újjáélesztettnek nem beszélhetsz erről – súgta oda Leb
sietősen. – Most mást nem tudok kijuttatni közülük. Legutóbb majdnem
elkaptak. Többet nem kockáztatom meg. – Milo felé fordult: –
Különösen, amikor egyesek nem tartják a szavukat.
Milo visszanézett rá, és pont abban a pillanatban csúszott félre az
ajtó: láthatóvá vált a tetőn csípőre tett kézzel álló Mayer parancsnok,
húsos testéből áradt a düh. Suzanna mellett állt, de ő nem mutatta, hogy
dühös – ha egyáltalán az volt. Egyszerűen csak felvonta a szemöldökét,
amikor meglátott. Kissé felhúzta a szája szélét, amikor végigmérte
Milót.
Nem hibáztattam ezt az embert azért, mert összerándult.
– Vigyétek le Suzannának a vallatószobába – vakkantotta Mayer
parancsnok Lebnek, és Milo felé intett. – Utána pedig menjetek le a
kihallgatószobába, és várjatok meg. Te pedig gyere ide! – Az utolsó
mondatot nekem ordította, én pedig kirohantam a siklóból.
Megragadta a karomat, és maga után húzott a lépcsőn, mintha egy
gyerek lennék, aki megszökött. Nem is engedett el addig, amíg a
nyolcadik emeleten lévő irodájához érve be nem kellett csúsztatnia a
kulcsát a zárba.
Bevágta maga mögött az ajtót, majd megpördült, hogy szemtől
szembe álljon velem – olyan közel állt, hogy éreztem a savanyú
leheletét.
Valamit üvöltött. Fogalmam sem volt, hogy mit.
Komolyan. Minden embernek elment az esze.
– Elnézést kérek uram, de nem értem. – Nyugodtnak hallatszott a
hangom.
Jól láthatóan levegőt vett. – Miért vetted ki? – kérdezte összeszorított
foggal a rádióm felé intve, amit még mindig a kezemben szorongattam
– Sivított a fülembe. Nem működik rendesen. – Odatartottam elé.
Félreütötte a kezemet, és a kis, műanyag eszköz végigcsúszott a
járólapon, majd végül a hosszú, üvegasztala alatt állt meg.
– És a kamerád? – Nyál fröccsent az arcomba, miközben beszélt, de
erőt vettem magamon, és nem töröltem le.
– Nem tudom. Miért, nem működik? – kérdeztem ártatlanul.
– Mi történt abban a házban?
– A bűnöző elkezdett összevissza beszélni egy rezervátumról, ami az
újjáélesztetteké. Olyan zagyvaságokat mondott, hogy mindannyiunkat

74
meg akar menteni. Ezután bejött a szolgálatban lévő tiszt, mert
megszakadt az összeköttetés, és együtt a siklóhoz vittük a célszemélyt.
Az egyik kezével megfogta az öklét. Arra gondoltam, hogy talán
készül megütni. – És?
– A siklóban is tovább beszélt. Azt mondta, hogy az Egyötvenhetes
nem halt meg, hanem megszökött.
– És? – mordult rám.
– Ez minden. A tiszt rám parancsolt, hogy ne beszéljek. A bűnöző
tovább ordibált az újjáélesztettek rezervátumról.
– Azt megmondta, hogy hol van?
– Nem. Legalábbis nem pontosan. – Az Észak-Texas nem volt éppen
a legprecízebb helymeghatározás. Amennyire én tudtam, tőlünk északra
lakatlan senkiföldje terült el.
– Azt mondta, hogy majd segítenek neked megszökni?
– Igen, említette, hogy segíteni akar. De szerintem ez az ember
egyszerűen őrült, uram.
Mayer parancsnok rám sandított, másodpercekig csak a ziháló
lélegzetvételét lehetett hallani a szobában.
– Szerinted őrült – mondta lassan.
– Az újjáélesztettek nem szöknek meg. Láttam már, amikor
megpróbálták. Mind egy szálig elpusztultak. Még ha meg is szöknének,
nincs hová menni.
– És mi a helyzet ezzel a rezervátummal, ahol az újjáélesztettek
élnek?
– Nem hiszem el, hogy van ilyen, uram. – Ez nem volt hazugság. El
sem tudtam képzelni. Hogy élnek? Honnan szereznek élelmet? Miért
hagynák őket békén az emberek?
Rám bámult, arcomon hazugság nyoma után kutatva.
– Nem tudtam, hogy ilyen rázós lesz. De téged küldtelek, mert
benned megbízom. – Zihálva levegőt vett, majd kissé hátralépett.
– Ezek az emberek… Tudom, hogy te ezt nem értheted, de mi
megmentettük őket. Mi vagyunk az egyetlen túlélő állam, mert korán
lezártuk a határainkat, és leállítottuk a polgári utazásokat. És ezek az
emberek azt hiszik, hogy oda utaznak, ahová akarnak, és azt teszik, amit
csak akarnak. De jó okunk volt arra, hogy ilyen szabályokat hozzunk!
Megvédtük őket, és ezek a lázadók – köpte a szót – azt hiszik, hogy
nekik küldetésük van, és meg kell menteniük mindenkit. De ők

75
gyorsabban végeznek velünk. Utazgatnak a városok között, és
megszegik a törvényt! Ennek a helynek – mutatott körbe egy agresszív
mozdulattal – az a feladata, hogy megvédje az embereket. Te is ezt
csinálod, ugye tudod?
Én nem a megvéd szót használtam arra, amit csináltam, de nagyjából
értettem, mire gondol. Az emberek úgy döntöttek, hogy hagyják élni a
fiatalabb újjáélesztetteket, így azok segítenek kitakarítani a városokat.
Megszabadítják őket a bűnözőktől és a betegektől, anélkül hogy
fennállna a veszélye annak, hogy ők maguk is megfertőződnek, és
továbbterjesztik a vírust.
– Igen – feleltem.
Előrelépett, és olyan közel állt hozzám, hogy szerettem volna
belevágni a mellkasába, és a szoba túlsó végébe küldeni. – Minden
lépésedet szemmel tartom majd. Ha csak egy szót is szólsz bárkinek
erről, véged. Megértetted?
Bólintottam.
Ez egyáltalán nem úgy hangzott, mintha megbízna bennem.

76
 TIZENEGYEDIK FEJEZET

Amikor aznap este visszaértem a lakrészembe, akkor bemásztam az

ágyba, és a fal felé fordultam. Úgy gondoltam, hogy jó eséllyel ebben a
pillanatban is figyel Mayer parancsnok, és nem voltam biztos abban,
hogy az arcom nem árulná-e el a fejemben száguldó gondolatokat.
Szökés?
Nevetséges. A HIRC úgy tervezte a létesítményeket, hogy innen
lehetetlen legyen kijutni. Folyamatosan szemmel tartottak bennünket,
fegyveres őrök vettek körül, az pedig titok volt, hogy hol vannak a
nyomkövetőink. Ha pedig bármelyik ember meglátott egy újjáélesztettet
valamelyik városban, akkor a legnagyobb örömmel adta a HIRC kezére.
Hát ezek szerint nem minden ember.
Felhúztam a lábam a mellkasomhoz, és összeráncolt homlokkal
próbáltam rájönni ennek az egésznek az értelmére. Ösztönösen úgy
éreztem, hogy a lázadók átvernek bennünket. Segítenek megszökni az
újjáélesztetteknek azzal a mesével, hogy létezik egy rezervátum, majd
megölik őket. De ennek nem láttam értelmét. Ha tényleg meg akarnak
szabadulni az újjáélesztettektől, akkor miért nem ölik meg őket bevetés
közben? Ilyen bonyolult trükkökkel kiszabadítani őket a HIRC
létesítményéből ostobaságnak tűnik, még akkor is, ha emberekről van
szó.
De ha nem vernek át bennünket, és tényleg segítenek nekünk azt
remélve, hogy mi is segítünk majd – akkor viszont ez egy nagyon okos
húzás. Az emberek részéréről elég nagy optimizmusra vall, hogy az
újjáélesztettek együttműködésére számítanak – de ha meg akarnak
szabadulni a HIRC-től, akkor ez a terv elég biztos lábakon áll.
Elhúztam a számat. Nem tudtam, hogy érezzék azokkal az
emberekkel kapcsolatban, akik úgy döntöttek, hogy újjáélesztettekkel
fognak dolgozni. Nehezebb volt gyűlölni őket akkor, amikor elkezdték
a józan észt is belevenni az egyenletbe.
Aznap éjszaka alig aludtam, és amikor reggel odafordultam, láttam,
hogy Ever összegömbölyödött, mint egy labda, és az álláig húzta a
takarót, az ujjai pedig remegtek. Felültem, és átemeltem a lábam az ágy
oldala felett – gyorsan elkaptam a tekintetem, amikor észrevette, hogy
nézem.

77
 Beszélni akartam vele arról, ami az előző éjszaka történt, de az elég
alávaló dolognak tűnt. Ha valakinek ki kellett innen jutnia, az ő volt,
Leb pedig világosan megmondta, hogy semelyikünknek sem akar
segíteni. Amúgy is mit mondanék? Vannak olyan újjáélesztettek,
akiknek lehetőségük nyílik a szökésre, de úgy tűnik, hogy se te, se pedig
én nem fogunk közéjük tartozni?
Kibújtam az ágyból, és felvettem a futóruhámat, de vetettem rá még
egy pillantást, mielőtt kiléptem volna, és végigsétáltam volna az
előcsarnokon. Huszonkettes a futópályán várt, nagy, kerek szeméből
bűntudat sugárzott.
– Wren, én…
– Csak fussunk – szakítottam félbe, és nem néztem bele abba a
szempárba. Ismét bűntudatot keltett bennem, pedig nem akartam, hiszen
ő gondolta rólam, hogy szörnyeteg vagyok.
Futni kezdtem, Huszonkettes pedig követett – mind a ketten
csendben köröztünk a futópályán. Egész idő alatt hallgatott, és az aznap
délutáni kiképzés közben sem szólt egy szót sem. Továbbra is úgy
nézett rám, hogy arra következtettem: bocsánatot akar kérni. De nem is
törődtem vele, csak a kiképzésről beszéltem.
– Egy óra múlva találkozunk a tetőn – mondtam, amikor aznapra
befejeztük a gyakorlatozást. Aznap este egy beteget kellett
begyűjtenünk, és örültem a változatosságnak. Könnyű bevetésnek
számított, amikor be kellett hozni a beteg embereket, hogy kórházba
vihessék őket. Az ilyet nehéz volt elszúrni, és ritkán került sor közben
erőszakra.
Huszonkettes bólintott, én pedig már indulni készültem, amikor
megláttam Lebet a tornaterem falának dőlve. Engem nézett. Hagytam,
hogy Huszonkettes előttem menjen, és az ajtóhoz érve lelassítottam, és
úgy álltam meg, hogy félig kilógott a testem.
– Köszönöm – suttogta Leb lehajtott fejjel, mintha a padlónak
beszélne.
– Még mindig nálad van? – kérdeztem, arccal az ajtó felé fordulva. –
A nyomkövető-kereső?
– Nincs. Visszavittem, hogy ne gyanakodjanak arra, hogy valaki
belső ember segített neki.
Megragadtam az ajtó szélét, Ever remegő teste jelent meg előttem. –
És tényleg nem…

78
 – Nem.
– De…
– Nem. – Tekintete a fali kamerára siklott. – Menj! Mayer észre
fogja venni, hogy hozzám beszélsz.
Igaza volt. Felsóhajtottam, és kimentem az ajtón a folyosóra. Talán
mégse volt olyan jó ötlet megpróbálni segíteni Evernek abban, hogy
kijusson. Nem volt a legjobb formában, és biztos azonnal kiküldenék a
HIRC katonáit, hogy találjanak meg egy szökött újjáélesztettet. Ez
bármelyikünknek elég kockázatos lenne, de egy olyan Ötvenhatosnak,
aki nincs éppen csúcsformában? Még ha valahogy vele is mehetnék, a
legjobb esetben sem lenne túl sok esélye annak, hogy túléli. Lehet, hogy
mégiscsak jobb itt neki.
Felvettem a sisakomat, és az állam alatt meghúztam a szíjat, majd
ideges pillantást vetettem Everre. Bizonytalan kézzel állította be a
rádióját – sokkal jobban remegett, mint ma reggel.
– Segítsek? – kérdeztem.
Megrázta a fejét, és a szája elé tolta a rádiót. – Callum jobban van
már?
– Aha – motyogtam.
– Tudod, elég rosszul érzi magát. Lehet, hogy kicsit kímélned
kellene? Elég kemény itt az első néhány hét.
Vállat vontam, pedig arra gondoltam, hogy igaza lehet. Huszonkettes
nagy, szomorú szeme jutott az eszembe, és felsóhajtottam.
Ever fölállt, de a lába rögtön megadta magát. Levegő után kapkodva
rogyott le a földre.
– Te… – mondtam, de elhallgattam, mert felszegte a fejét, és le nem
vette rólam üveges tekintetét.
Talpra ugrott, és nekem rontott. A földre zuhantunk, és lenyomta a
vállamat, majd az egész testével leszorított.
Rúgkapáltam, de meg sem moccant, csak vicsorgott és morgott.
Két ember jelent meg a szobánk mellett, az egyiküknél egy
felírótábla volt. Ever villámgyorsan körbenézett, és feléjük rohant. A
felírótáblás orvos gyorsan megnyomta az ajtót záró gombot.
Lassan felálltam, és inkább a padlót néztem, mint az embereket.
Bang.
Bang.
Bang.

79
 Lehunytam a szemem, és Ever ritmusát hallgattam. Nem akartam ma
este ezt csinálni. A valódi Evert akartam visszakapni, aki jobb kedvre
derített, és a menzára akart jönni velem.
Hiányzott.
Kinyitottam a szemem, és felsóhajtottam. Ever lassan megfordult, és
mogorván nézett rám, mintha megbántottam volna.
– Vigyázz magadra Egyhetvennyolcas – kiáltotta kintről az orvos.
Ó, köszönöm te emberszabású. Igazán sokat segítettél.
Vadállatként ugrott nekem, és megragadta az ingemet, amikor
megpróbáltam elvetődni előle. Hallottam a reccsenést, ahogy kitépett
belőle egy darabot a hátamon. Megragadta a maradék anyagot, és
magához rántott, egyik karjával pedig átfogta a hasamat. Éreztem, hogy
a fogai felsértik a nyakamat, és az oldalába könyökölve kicsúsztam a
szorításából.
Az ágyamra ugrottam, ő viszont túl gyors volt. Ujjai a csuklómra
fonódtak, és kicsavarta a helyéről a karomat, amikor a padlóra rántott.
Rám ugrott, és fojtogatni kezdett.
Halk nyöszörgés tört ki belőlem. Összeszorítottam a szám
szégyenemben, reméltem, hogy az emberek nem hallották meg.
De Ever viszont igen. Tekintete kitisztult, és lerántotta kezét a
nyakamról, csinos arcára pedig kiült a rémület.
– Nagyon sajnálom – mondta, és négykézláb arrébb mászott. Előbb
rám nézett, majd a kint álló emberekre, és könnybe lábadt a szeme.
– Semmi baj – feleltem rekedten, majd felültem, és az ágyamnak
dőltem. Furcsán lógott a karom. – Visszatennéd?
Megragadta a karomat, és lehajtott fejjel visszacsavarta a helyére.
Arcán könnycseppek gördültek le.
– Sajnálom – suttogta ismét, miközben bejöttek az emberek.
– Ever, nincs semmi baj. Tényleg nincs. – Rámosolyogtam, de ő nem
nézett rám.
– Kissé gyengének érzed magad? – kérdezte kedves hangon a doktor,
mintha nem ő tette volna ezt vele.
Ever némán bólintott, a férfi pedig egy fecskendőt nyújtott felé, és a
karjára mutatott.
– Ez majd segít. – Belefecskendezte a folyadékot, majd
megveregette a fejét.
Ever lehunyta a szemét, és néhányszor levegőt vett.

80
 – Most már jobb? – kérdezte az orvos. – Mit gondolsz, részt tudsz
venni a ma esti bevetésen?
Ever bólintott, és ujjaival letörölte az arcát.
A férfi az ajkába harapott, és egy pillanatra elgondolkodott. – Ma
este csak egy beteget hoztok be, ugye?
– Igen – felelte Ever.
– Jól van. – Rám mutatott. – Vegyél fel másik inget. Ez hátul
végigszakadt.
Kimentek a szobából, én pedig felálltam, és lehúztam a fekete
ingemet, majd előszedtem egy ugyanolyat. Felvettem a trikómra, majd
beállítottam a sisakomat és a kamerámat.
– Készen vagy? – kérdeztem, és a kezemet nyújtottam Evernek.
A tetőn végig lehajtott fejjel jött, hiába néztem rá számtalanszor,
nem vett rólam tudomást. Amúgy sem tudtunk volna most erről
beszélni, hiszen be volt kapcsolva a rádiónk, és az emberek minden
szavunkat hallották.
Huszonkettes és a többi újjáélesztett már beszíjazva ült a siklóban.
Rajtam kívül csak Hugo hozott még magával egy újoncot, akinek tartott
a kiképzése, a többiek harcedzett veteránok voltak. Leginkább a hatvan
alattiak közé tartoztak, kivéve Marie Egyharmincötöst, aki a második
önálló küldetésén vett részt azóta, hogy kiképeztem. A betegekkel
kapcsolatos bevetéshez nem kellett különösebb szakértelem. Amikor
beléptem, végignéztem a hatvan alattiakon, hátha felfedezem rajtuk is
az Evernél tapasztalt elmezavar jeleit. De lesütötték a szemüket, és az
arckifejezésük közömbös volt.
Két katona állt a sikló sarkában. Egy fiatal, Paul nevű srác volt az
egyik, a másikat nem ismertem. Az idegen gúnyosan nézett ránk, és a
fegyverével egyenesen rám célzott. Kivillant a sárga fogsora.
– Leülni – parancsolta.
A két katona nem volt jó előjel.
Belecsusszantam a Hnszonkettes melletti székbe, de tudomást sem
vettem arról, hogy el akarja kapni a pillantásomat. Nem voltam olyan
hangulatban.
Csendben utaztunk a nyomornegyed szívéig, és kimasíroztunk a
siklóból, miközben Sárgafogú elvakkantott a parancsot. Ma este
melegebb volt a városnak ezen a részén, már nem fújt a hűvös szellő,
mint az utóbbi néhány este.

81
 – Megvan a térképed? – kérdeztem Huszonkettest, és átadtam neki a
bevetési cetlit, miközben egy csattanással bezárult mögöttünk a sikló
ajtaja.
Bólintott, és meg is mutatta.
– A betegekkel kapcsolatos bevetések könnyebbek – mondtam,
miközben a térképet tanulmányozta. – Csak elvisszük a betegeket, akik
megfertőzik a várost.
– Miért törődnek velük? – kérdezte, és a sikló felé intett.
– Igyekeznek megszabadítani a lakosságot a betegségtől. De akkor
nem tudják, ha ezek az emberek szabadon járnak, és mindenkit
megfertőznek. Így előzik meg a második, tömeges járványt.
Összeráncolta a homlokát, de egy szót sem szólt. – Arra? – mutatta.
– Igen.
Egy földúton mentünk, amit kis házak és sátrak szegélyeztek. A
város építését errefelé nem fejezték be, ezért sok ember még mindig
összetákolt házakban élt, amíg fel nem húztak valami masszívabbat. Ez
volt a nyomornegyed legrosszabb része, az orromat facsarta a halál és
betegség szaga. A melegben még nehezebben lehetett kibírni a bűzt, de
közel sem volt olyan rossz a helyzet, mint nyáron, amikor olyan átható
volt, hogy vissza kellett tartanom a levegőt.
Megálltam egy, valamiféle műanyagból készült sátor előtt. Nem volt
túl stabil: gyakorlatilag annyi lyuk volt rajta, hogy nem igazán
találhattak alatta menedéket. A sátrat tartó vékony faágak még a
legnagyobb jóindulattal is elég reszketegnek tűntek.
– Bell Trevis – kiáltottam.
Köhögést hallottam bentről, a sátorlapok szétnyíltak, és egy fiatal nő
sietett elő. Zsíros haja a fejéhez lapult, fekete szeme pedig beesett volt.
Az állát piros pöttyök tarkították. Valószínűleg akkor kerültek oda,
amikor vért köhögött.
A nő széttárta a karját. A betegek ritkán szegültek ellen.
– Megvan! – kapta fel a nőt Huszonkettes.
– Meg kell bilincselned – mondtam.
– Miért? Mit fog csinálni? Elszalad? – Lenézett az emberre. – KDH?
A nő bólintott, a feje úgy imbolygott, mint egy újszülötté. Callum
óvatosan a mellkasára helyezte.
– Ne beszélj hozzá, Huszonkettes!

82
 Válaszul csak rosszallóan nézett rám, majd elfordult, és elindult a
sikló felé.
– Huszonkettes! – Bosszúsan felsóhajtottam, és beleszóltam a
rádióba: – Wren Egyhetvennyolcas a Huszonkettessel. Megvan a
célszemély.
– Menjetek a siklóhoz. Tartsd kordában az újoncodat,
Egyhetvennyolcas!
Kocognom kellett, hogy utolérjem Huszonkettest, aki lehajtott fejjel
beszélt a nőhöz:
– Végül majd semmit sem fogsz érezni – mondta.
– Huszonkettes!
– Minden tompává válik majd. Fel sem fogod azt, amikor meghalsz
– ezt megígérem.
– Ne szólj az emberekhez! – ragadtam meg a karját. Megállt, és rám
bámult. Elrántotta a karját, de ezután már egy szót sem szólt. Óvatosan
elhelyezte a nőt a többi beteg mellett a siklóban, és amikor a saját
járművünk felé ballagtunk, akkor úgy tett, mint aki észre sem veszi,
hogy milyen bosszús vagyok.
A többi újjáélesztett már sorban állt, mi pedig beálltunk a végére.
Éreztem, hogy összeszorul a gyomrom a katonák szigorú tekintetétől.
Valami nincs rendben. Everre pillantottam, de ő kifejezéstelen
tekintettel a földet bámulta.
– Egyes újjáélesztettek különféle tárgyakat hoznak be a terepről, és
fenyegetik a katonákat – mondta Paul. – Beszállás előtt át kell
kutatnunk benneteket.
Levettem az ingem, és széttártam a karomat, ahogy szoktam.
– Mindent! – intett Paul a kezével. – A trikót is. Forgassátok ki a
zsebeteket, és toljátok le a nadrágotokat! Csak az alsónemű maradjon.
Azt nem kell megnéznünk.
A többi újjáélesztett azonnal végrehajtotta a parancsot, halk
suhogással hullottak a földre az ingek és a nadrágok.
Az ujjaim a nadrágom gombját simogatták, szemem végigsiklott a
sorban állók csupasz mellkasán. Látszólag senki sem jött zavarba a
parancstól. Valószínűleg amúgy is látták már egymást alsóneműben. A
szemem sarkából még azt is láttam, hogy Huszonkettes is végrehajtotta
az utasítást.
Senki sem látott még ruha nélkül.

83
 – Helló!
Ahogy felnéztem, láttam, hogy a Sárgafogú rám emeli a fegyverét.
Rántott egyet a fején, azt jelezve, hogy teljesítsem a parancsot.
Annyira remegtek az ujjaim, hogy nem tudtam kigombolni a
nadrágomat. Nem ment keresztül a lyukon. És még nem is ez volt a
legrosszabb rész. A nadrág még csak hagyján.
De az ing! Az inget nem vehetem le.
– Ez kicsoda? – kérdezte a Sárgafogú.
– Az Egyhetvennyolcas! – felelte Paul.
Amúgy sem kellett volna levetkőznöm. Megmentettem Lebet. Nem
én rántottam kést egy katonára.
– Mi van veled? – kérdezte Paul, és a hátamba nyomta a fegyverét.
A sorban álló összes többi újjáélesztett felém fordult. Marie
Egyharmincöt összevonta a szemöldökét, már-már aggodalmas arcot
vágott, amikor bólintott, hogy hajtsam végre a parancsot!
Én mentettem meg Lebet! Legszívesebben ezt ordítottam volna
nekik.
– Hé! – csattant fel Huszonkettes, és a kezével gyorsan megragadta a
fegyver csövét. Óvatosan kifújtam a levegőt. – Abbahagynád végre? Ha
nem akarja, nem kell levetnie.
Paul kicsavarta a kezéből a fegyvert, és a csövével a Huszonkettes
fejére sújtott. Összerezzentem, ahogy megingott, majd ismét elkezdtem
rángatni a nadrágom gombját. Paul ellépett mellőlem, és most már
Huszonkettesre fogta a fegyverét.
A Sárgafogú dühösen fújtatott egyet, majd a tokjába tette a
pisztolyát, és öles léptekkel odajött hozzám. A nadrágom derekánál
fogva magához penderített, kirántotta a gombot a lyukból, és lehúzta a
nadrágot.
– Más golyót kapott volna fejébe – morogta, miközben megragadta
az ingem alját, és a fejem fölé rántotta.
A parányi fehér melltartóm elé kaptam a kezemet, és próbáltam
levegőt venni, de a tüdőm nem volt hajlandó együttműködni. Túl
gyorsam emelkedett és süllyedt a mellkasom, a torkom pedig
fájdalmasan összeszorult.
– Texas szerelmére! – mondta a Sárgafogú bosszúsan, miközben
oldalra húzta a karomat. – Azt hinné az ember, hogy te is újonc vagy!

84
 A Sárgafogú grimaszolt egyet, amikor meglátta a mellkasomon
húzódó ocsmány sebhelyeket, és gyorsan elkapta a tekintetét. Az
újjáélesztettek viszont nem. Mindannyian engem bámultak.
Elfordítottam a fejem, hátha sikerül elkerülnöm, hogy remegni
kezdjen a kezem. Kudarcot vallottam.
Huszonkettes nem nézett rám. Mereven oldalra fordította az arcát,
így nem láttam semmit, csak a fejét hátulról. Ő nem nézett oda.
– Jól van, öltözzetek fel! Üljetek a helyetekre! – parancsolta Paul.
Megragadtam az ingemet és a trikómat, és amilyen gyorsan csak
tudtam, magamra kaptam őket, közben egész idő alatt Huszonkettest –
Callumot – figyeltem. Még mindig nem nézett rám.
Begomboltam a nadrágomat, majd leültem mellé egy székre, és
gyorsan beszíjaztam magam. Összekulcsoltam az ölemben a remegő
kezemet, és ahogy odapillantottam, láttam, hogy Callum is azt nézi.
Szorosan egymáshoz préseltem a két tenyeremet, hogy megszűnjön a
remegés, de nem vált be.
Ever elkapta a tekintetemet, amikor felemeltem a fejemet, és együtt
érzően nézett rám, amitől nem hogy enyhült volna a szorítás a
mellkasomban, hanem még rosszabb lett. Csak az ölemet néztem.
Amikor leszállt a sikló, én jöttem ki utolsóként, Callum mögött. A
remegő lábam egyszerűen megadta magát.
Lemaradtam, miközben a többi újjáélesztett végigmasírozott a tetőn,
majd lement a lépcsőn.
Callum a lépcső tetején várt, és tartotta nekem az ajtót. Megragadtam
a korlátot, és úgy mentem Le imbolyogva a vacak kis lábamon.
Valami meleget éreztem a szabad kezemen, és amikor lenéztem,
láttam, hogy Callum összefonja az ujjait az enyémekkel. A bőre
kellemesen meleg volt az én hideg, halott húsomhoz képest. Hálásan
fogtam meg a kezét, és megpróbáltam rámosolyogni. Szemében
aggódás és együttérzés villant, de visszamosolygott.
Lassan lementünk a lépcsőn, és beléptünk a hetedik emelet ajtaján.
Nem akartam elengedni, de a fiúk szállása balra volt, míg a lányoké
jobbra. Megszorította a kezemet, én pedig kihúztam az enyémet az
övéből, majd a zsebembe dugtam, hogy továbbra is meleg maradjon.
Amikor a lakrészembe értem, kerültem Ever tekintetét: levetettem a
bevetésen használt ruhámat, és tréningruhát vettem fel.
– Wren, ez tényleg nem… – kezdte.

85
 Bebújtam az ágyba, és rosszallóan néztem rá, így elhallgatott. A
fejemre húztam a takarót, majd összegömbölyödtem, amíg el nem nyelt
a sötétség.

86
 TIZENKETTEDIK FEJEZET

– Ma reggel nem jöttél futni. Kár, mert egészen csodálatos voltam –

vigyorgott rám Callum, amikor a tornatermen átsétálva megálltam
előtte. Ismét széles és ragyogó volt a mosolya.
– Sajnálom – mondtam, miközben gyorsan körbenéztem a
tornateremben. Néhány újjáélesztett engem bámult. – Elaludtam. –
Ismét Callumra néztem, a mosolya láttán kimelegedett az arcom. –
Azért köszönöm, hogy te elmentél. Ez nagyon jó.
Vállat vont. – Hát ja.
Észrevettem, hogy Hugo engem bámult a tornaterem túlsó feléből, és
összefont karral a fényes fapadlót kezdtem el nézegetni. Be akartam
kúszni a sarokba, hogy eltakarjam az arcomat, és többé ne is lássam
ezeket az embereket.
– Most akkor megütsz vagy mi? – kérdezte Callum. Önkéntelenül is
felnevettem meglepetésemben, és gyorsan krákogtam egyet, hogy ne
vegye észre. De már késő volt: meghallotta, és az arcán táncot lejtett az
öröm.
– Ööö, igen – mondtam, és elpirultam, amikor ismét a szemébe
néztem.
Callum az arca elé kapta mindkét öklét, én pedig egy gyenge ütést
vittem be, amit könnyedén kivédett. Ezután nagyobbat ütöttem, csak
akkor húztam vissza a karomat, amikor majdnem az állkapcsához ért.
– Gyorsabban – mondtam. – Majdnem megütöttelek.
– Lehet, hogy bele kellene nyugodnod: én sose leszek jó ebben –
mondta, és elhajolt a felé szálló öklöm elől.
– Nem.
– Nem? – Felugrott, amikor ki akartam rúgni a lábát.
– Ügyes!
– Köszönöm. Nem? Nem fogadod el?
– Nem. Minden újoncom jó. Sosem vesztettem el egyet sem a
kiképzés során. Utána is csak kettőt.
– Mennyiből? – kérdezte, és gyengén felém ütött, amit könnyedén
kikerültem.
– Most legalább megpróbáltad? – kérdeztem, és nem tudtam
megállni, hogy a szám széle mosolyra ne húzódjon.

87
 – Egy kicsit igen. – Ugrálni kezdett.
– Akkor próbáld meg még jobban.
Erősebbet ütött, de könnyedén kikerültem. Ez legalább jobb volt.
– Hányból? – kérdezte ismét.
– Húszból? Huszonötből? Valami ilyesmi. – Most már nagyobbakat
ütöttünk, az öklöm az állát érte. Elkaptam a karját, araikor nekem
támadt, majd olyan erősen rántottam meg, hogy fenékre esett. Rögtön
megpróbálta úgy kirúgni a lábam, ahogy tanítottam neki, és erre
elmosolyodtam.
– Ez vicces? – kérdezte Callum, mintán feladta, mert állandóan
elugrottam előle.
– Nem, ez jó volt – mondtam, és lehajtottam a fejem, hogy ne lássa
az arcomon szétterülő mosolyt.
Az ujjai hirtelen megmarkolták a csuklómat, én pedig megbotlottam,
és ahogy ráestem, a térdem a gyomrába vágódott. Felnyögött, de ebben
nevetés is volt.
– Én nyertem – zihálta.
– Ezt nevezed te győzelemnek?
Megragadta a kezemet, amikor elkezdtem lemászni róla, és
felkönyökölt, így az arca közelebb volt az enyémhez. – Igen.
Sötét szeme helyett inkább az összefonódott kezünket néztem, és
próbáltam küzdeni a testemben szétáradó melegség ellen. A lábujjamtól
a fejem tetejéig elvörösödtem. Csodás.
– Bocsánatot kérek azért, amit mondtam – mondta halkan, és
felnéztem rá. – Nem úgy gondoltam.
Kihúztam a kezemet az övéből, és lecsúsztam róla a hideg padlóra.
Bocsánatot kérhet, de attól még nem biztos, hogy komolyan gondolta. –
Semmi baj.
– De, van – mondta, és felült, majd közel hajolt hozzám, hogy
bizalmasan közöljön valamit. – Nem kellett volna azt mondanom, hogy
te azért szeretsz emberekre vadászni, mert jó vagy benne.
– De én tényleg élvezem – szakítottam félbe. – Valamennyire igen.
Különösen az üldözést. De… – Nem tudtam, hogy egyáltalán hogy is
foghatná föl – legalábbis most.
– De mi?

88
 – Nem mintha lenne más választásom – mondtam halkan. – Alig
emlékszem már az emberi életemre, de amire igen, az nagyon rossz.
Csak ezt ismerem. Csak ebben vagyok jó. Szóval igen, néha élvezem.
– Van benne valami. – Úgy hangzott, hogy így is gondolja.
– És én nem érzek semmit. Nem ugyanúgy. Egyhetvennyolcas
vagyok. Az igaz, hogy tényleg nincsenek érzelmeim.
– Ez hazugság – mondta, és vidámság bujkált a hangjában.
– Nem, nem az.
Callum közelebb hajolt, és megéreztem a bőre friss illatát: tiszta volt,
élő – olyan, mint egy huszonkettesé. Szerettem volna beburkolózni
valamibe, hogy ne érződjön a hullaszagom. – De az. A minap péppé
vertél. Az düh volt. És amikor az emberi életről beszéltél, szomorú volt
a tekinteted. – Éreztem a meleg leheletét az arcomon, ahogy közelebb
döntötte a fejét az enyémhez. Ajkán mosoly futott át, ahogy pihegtem a
meglepetéstől. – Nagyon sok mindent érzel.
– Egyhetvennyolcas! Huszonkettes! Nyomás vissza dolgozni! –
Felkaptam a fejem, és láttam, hogy egy őr bámul bennünket. Gyorsan
felálltam, és odanyújtottam a kezem Callumnak. Ő megfogta, és talpra
ugrott.
– Megbocsátasz? – kérdezte, és támadóállásba emelte az öklét. A
szeme nagy volt és kerek, mint egy kölyökkutyáé, aki jutalomfalatért
könyörög.
– Igen – mondtam nevetve.
– Csináld megint! – mondta, és fel-le ugrált örömében.
– Mit csináljak?
– Nevess!
– Kössünk egy üzletet! Ha képes leszel megütni, akkor nevetek.
– Te aztán nagyon furcsa vagy!
Elengedtem Callumot vacsorázni, amikor aznap este már kezdett
kiürülni a tornaterem. Már épp utánaindultam volna a tornaterem
ajtajához, amikor megláttam, hogy besétál Ever, és oda megy, ahol a
késekkel szoktak gyakorolni. Fogta az egyik tompa pengéjű kést, és
több lépést tett hátrafelé. A teste már egyre kevésbé imbolygott, ahogy a
dobáshoz készülődött.
Eldobta a kést, az pedig lepattant a falról, és a földre esett.

89
 Callum várakozóan nézett rám, miközben nyitva tartotta a
tornaterem ajtaját, de én intettem neki, hogy menjen, és egy lépést
tettem hátrafelé.
– Menj előre! Egy perc, és én is megyek. – Öles léptekkel
odasiettem, és megálltam Ever mellett.
Felnézett rám, és remegő ujjakkal nyúlt a kés után. – Hé! Jól vagy?
– Azért jöttem, hogy ugyanazt kérdezzem.
Hátralépett, és eldobta a kést. A céltól legalább tizenöt centire találta
el a falat. – Ez király!
Néztem, ahogy ismét próbálkozik, és minden egyes alkalommal
elvéti. A legtöbbször ki is esett a kés. Sápadt volt, és bizonytalan,
bármit is adtak neki az előző este, nem tartott sokáig.
– Nahát! Vajon miért nem vagyok ma jó? – Ever hangjából áradt a
gúny, miközben lehajolt, hogy felvegye a kést egy újabb, sikertelen
dobást követően. – Hát nem különös?
Összefontam a karomat a mellkasomon, és minden tőlem telhetőt
megtettem, hogy együtt érzően nézzek rá. Nem tudom, mennyire
sikerült. Szerettem volna mondani neki valamit – bármi – de semmi
olyan nem jutott az eszembe, ami ne lett volna gyanús a HIRC
hallgatózó katonájának.
– Azt hiszem – morogta, amikor ismét eldobta a kést –, hogy ez pont
az ellenkezője annak, amit akarnak. – A kés a papírfigura hasában állt
meg. Felemelte a fejét. – Hú! Hát azt hiszem, ez majd lelassítja.
– Ever.
– Százhetvennyolcas! – Megfordultam, ahogy meghallottam a katona
hangját. – Mayer parancsnok kéret az irodájába.
Bólintottam, és próbáltam továbbra is nyugodt arcot vágni, pedig a
gyomrom görcsbe rándult. Ez nem hangzott túl jól.
Bocsánatkérő pillantást vetettem Everre, majd kisétáltam a
tornateremből, és felmentem a lépcsőn. Majd megfagytam a hideg,
fehér folyosón a nyolcadik emeleten. Lehúztam az ingem ujját a
karomon, amikor megálltam Mayer parancsnok ajtaja előtt.
Az ajtó oldalra húzódott, és a parancsnok felnézett a hatalmas
üvegasztala mögül. Kövér ujjai villámgyorsan cikáztak a képernyőn, és
fejével egy szék felé intett. – Ülj le!
Merev háttal leültem. Vajon tud arról, hogy beszélgettem Everrel?
Vagy ami még rosszabb: arról, hogy hazudtam Lebről és Milóról?

90
 – Érdekes, hogy milyen újoncot választottál – mondta, és a
karosszékében hátradőlve összekulcsolta a kezét a combján.
Igyekeztem feltűnésmentesen felsóhajtani a megkönnyebbüléstől.
– Lennél szíves megmagyarázni? – kérdezte.
– Ki akartam próbálni, hogy sikerül-e jobb eredményeket elérnem
egy alacsonyabb számúval.
Bólintott, és közben előre-hátra hintázott a székében. – Nem megy
jól?
– Épp, hogy csak elkezdtük.
– Nem nagyon viseli el, ha parancsolnak neki. Tegnap visszabeszélt
a tiszteknek a siklóban.
– Még új.
– Téged is semmibe vesz. – Mayer parancsnok megnyomkodta a
vörös arcát. – Vagy viccelődik, mintha te csak szórakoztatnád. Láttalak
benneteket a tornateremben.
Az asztalát néztem, és idegesen dörzsöltem össze a tenyeremet.
Sosem vettek még elő amiatt, hogy hogyan képzem ki az újoncokat.
– Az alacsonyabb számúakkal gyakran… nehéz bánni, de ő aztán
mindenkin túltesz. Meglep, hogy eddig még csak egyszer püfölted el. –
Előrehajolt, és a szék nagyot csattant a földön. – És úgy hallom, hogy
tegnap te is bajba kerültél a siklón!
Megköszörültem a torkomat. – Én…
– Jól van – intett a kezével. – Nem értek egyet azzal, hogy
megtagadod a parancsot, de mondtam a katonáknak, hogy ne vetessék
le a lányokkal a trikójukat. Az ég szerelmére, azért nem vagyunk
állatok!
Bólintottam. – Köszönöm – mondtam halkan. Egy kicsit úgy is
gondoltam.
– Azt mondtam nekik, hogy valószínűleg csak csalódott vagy az
újoncod miatt. Csalódottnak is kell lenned. Én is az vagyok.
Csomót éreztem a torkomban – nyeltem egyet, és a szemébe néztem.
Mayer nyelvén nem sok jót jelentett az, hogy csalódott.
– Egyelőre még nem semmisítjük meg. A Negyvenhármast már meg
kellett öletnem, mert meg akart gyilkolni egy katonát. Azt egyébként
köszönöm. Leb nagyon elismerően beszélt rólad.
Ismét bólintottam, és az ujjaimat csavargattam. Egyelőre még nem
semmisítik meg.

91
 – De formába kell jönnie. Vagy eléred, hogy végrehajtsa a
parancsokat, vagy pedig nem lesz más választásom. Ezt nyugodtan meg
is mondhatod neki.
Annyira összeszorult a mellkasom, hogy az oxigénhiány miatt már
kezdett elsötétülni előttem a világ. Nem semmisíthetik meg! Ezt nem
hagyhatom! El kell érnem, hogy jobb legyen!
Mayer parancsnok ismét az asztalra összpontosította a figyelmét, és
az üveghez nyomta az ujjait. – Ez minden. Elmehetsz.
Fölálltam, és már szökni készültem, amikor kimondta a számomat.
Megmerevedtem.
– Komolyan mondtam azt, hogy megöljük. Nem szeretem azt látni,
hogy csak az idődet fecsérled. Azonnali javulás, vagy neki vége.

92
 TIZENHARMADIK FEJEZET

Azt szeretném, hogy jobb legyél.

Azt szeretném, hogy jó legyél.
Ezek a szavak cikáztak a fejemben, miközben a menza piros
ajtajához értem. Korábban sose fenyegették azzal az újoncaimat, hogy
megsemmisítik őket. Nem tudtam, hogy kell ezt megbeszélni.
Nem akarom, hogy meghalj!
Benyomtam az ajtót, és szinte mellbevágott a zaj. Az őrök ritkán
hagyták, hogy lármázzunk, de úgy látszik, hogy ma kivételt tettek.
Néhány közönyös újjáélesztett az asztalánál maradt – az összes
egyhuszas és néhányan a hatvan alattiak közül –, de a többiek a menza
sarkában csoportosultak. Volt, aki éljenzett, mások egymást bokszolták,
de mindenki próbált befurakodni középre, hogy lássa, mi folyik.
Callum! Gyorsan körbenéztem a helyiségben, de nem láttam sehol.
Ever sápadtan, egyedül ült az asztalnál, és a csődületre mutatott.
Átvágtam a menzán, majd szétvetett a düh. Nincs időm a
kilencvenesek hülyeségeire. Nem engedhetem meg, hogy Mayer
parancsnok meglássa, hogy rúgja szét a többi újjáélesztett Callum
seggét.
– Mozgás! – mondtam, és félretoltam néhány újjáélesztettet, hogy
bejussak a csoportosulás közepére. Hallottam, hogy elcsendesednek,
ahogy észrevették, hogy itt vagyok, sokan közülük az asztalukhoz
rohantak, amikor megláttak.
Félrelöktem az útból egy kilencvenest, és lenéztem, hogy
meglássam, mi miatt üvöltöznek.
Callum volt az egy kisebb újjáélesztettel, aki tizenhárom éves
lehetett. A fiú tiszta őrült volt, vergődött, és mindenáron bele akarta
harapni Callumba. Huszonkettes véres karjából ítélve néhányszor már
sikerrel járt.
Nem tudtam a kiskölyök számát, de volt egy tippem. Hatvan alatti.
És mostanában injekciókat kapott.
Callum kétségbeesetten próbált elfutni, de a tömeg körbezárta. A
gyerek előrelendült, Callum karjába mélyesztette az állkapcsát, és
kitépett egy darabot a húsából.

93
 Huszonkettes rémülten és zavarodottan rántotta el a sebesült
végtagot. Gyorsan körbenézett, és amikor megállapodott rajtam a
tekintete, látszott, hogy megkönnyebbült. Nem voltam biztos abban,
hogy egyáltalán örült-e már valaki, amikor meglátott.
– Hé! – ordítottam. Az újjáélesztettek rögtön elkezdtek szétszóródni,
én pedig megragadtam a kiskölyök ingét, amikor ismét nekitámadt
Callumnak. Keményen arcul csaptam, majd löktem egyet rajta, és
végigcsúszott a padlón az ajtó felé. Nem jönnek be az őrök? Csak úgy
hagyják, hogy itt bent legyen? Ilyen állapotban?
Néhány hatvan alatti elindult a kölyök felé, így visszafordultam
Callumhoz, és letérdeltem mellé. Már épp készültem lehordani, hogy
miért nem húzott be egyet annak a kisebb, gyengébb kölyöknek, aki fel
akarta falni, amikor a derekam köré font a karját, és megölelt.
– Köszönöm – mondta még mindig kapkodva a levegőt.
Megmerevedtem, hogy milyen meleg az ölelése. Túl kellemes volt.
És már nem is emlékeztem, hogy miért akartam kiabálni vele.
– Sajnálom – mondta, és elhúzódott, majd a mellkasához szorította a
karját. – Összevérezlek.
A kantin túl csendes volt. Minden szempár ránk szegeződött, így
halkra fogtam:
– Jól vagy?
Várjunk csak! Nem ezt akartam mondani. Úgy volt, hogy kiabálok.
– Az a kölyök megpróbált enni belőlem! – Lenézett a karjára. – Ezt
nézd! – Evett belőlem!
Nagy darabokat kiharaptak a karjából. Nyeltem egyet, próbáltam
elkerülni, hogy kiüljön az arcomra az undor. Az a kölyök úgy harapott
bele a húsába, mint valami állat.
Mit csinálnak velük?
– Miért nem ütöttél vissza? – kérdeztem. Nyugodtabbnak hangzott a
hangom, mint amilyennek éreztem. Most arra volt szükségem, hogy
nyugodt legyen, még jobbá váljon, és ne veszítse el az eszét a HIRC
jelenleg folyó kísérlete miatt.
– Én… Nem is tudom. Hiszen csak egy kölyök. És valahogy
megzavarodtam ettől ez az egész dologtól, hogy ő eszik belőlem.
– Vissza kellett volna ütnöd.
– Sarokba szorítottak! – Mögém pillantott, és halkabban, szinte
suttogva folytatta: – Ráadásul annyi idős, mint a kisöcsém.

94
 – De ő nem a testvéred.
– Tudom, de mégis.
– Jobbnak kell lenned – mondtam.
– Az nem is érdekel, hogy belőlem lakmározott? – kérdezte, és ismét
kinyújtotta a karját.
– Egy perc, és visszanő.
– Egyáltalán nem erről van szó. Megsebesültem.
– Jobbnak kell lenned – ismételtem meg.
– Én…
Hirtelen üvöltés visszhangzott a menzán, és ahogy arra fordultam,
láttam, amint az őrült kölyök a levegőbe ugrik, hogy elkapja azt az őrt,
aki épp belépett az ajtón. Természetellenesen magasra tudott ugrani,
még ha újjáélesztett is volt.
Mielőtt bárki bármit tehetett volna, az állkapcsa már az ember
nyakán volt, én pedig megfogtam Callum fejét, és lenyomtam.
Hallottam, ahogy a többi újjáélesztett is földre veti magát. Már
mozogtak a fegyverek.
Callum teste megrándult, ahogy több puska is megszólalt, és tíz-
tizenöt lövést is leadtak, mielőtt elhallgattak volna. Én egy pillanattal
tovább maradtam lent, amíg biztos nem voltam abban, hogy véget ért ez
az egész. Akkor lassan felemeltem a fejem. A kölyök és az őr is halott
volt, bár utóbbi már valószínűleg abban a pillanatban meghalt, amikor
kitépték a torkát.
– Mi… – Callum szeme elkerekedett, és rémület tükröződött benne.
– Mi volt a baja?
– Megőrült – mondtam. Nem tudtam, hogy magyarázzam meg.
Semmiképpen nem mondhattam meg neki az igazságot a menza
közepén, ahol a HIRC minden egyes szót hallott.
Egy szót sem szólt, de a tekintete átsiklott a hatvan alattiak asztalára.
Nyilvánvaló volt, hogy már hallott erről valamit.
– Callum.
Felém fordult. Komoly volt az arca, de szerettem azt, hogy kissé
megenyhült, amikor rám nézett. Ahogy azt is, hogy másképp nézett
rám, mint bárki másra.
– Jobbnak kell lenned. Komolyan. Végre kell hajtanod a
parancsokat, és keményebben kell dolgoznod. Itt nem tűrik, ha valaki

95
nem viselkedik rendesen. – Fejemmel a halott újjáélesztett felé intettem,
ő pedig nyelt egyet. Megértette. – Igen?
– Igen.
Amikor lámpaoltás előtt visszaértem a szobába, Ever remegve ült az
ágya szélén. A tekintete halott volt, és reménytelen – de önmaga volt.
Önmagának egy reszkető, szomorú változata.
Leültem az ágyamra, ő pedig felemelte a fejét: metsző és dühös volt
a tekintete.
– Halott vagyok.
– Mindannyian azok vagyunk – mondtam, és próbáltam mosolyt
erőltetni magamra.
Száraz nevetés tört elő a torkából, az arca egy pillanatra
meglepettnek tűnt. – Te csak nem egy viccet sütöttél el az imént?
– De, olyasmit. Nem volt túl jó.
– Nekem tetszett. – Összeszorította a száját, föl-le járt a lába, és az
volt az érzésem, hogy próbálja visszatartani a sírást. – De most tényleg
halott vagyok. Még nem öltek meg, de már elmentem.
Készültem mondani valamit, de aztán inkább elharaptam, amikor
körbenéztem. Az emberek valószínűleg minden szavunkat rögzítették.
Valószínűleg most is hallgatnak. – Te még nem mentél el – mondtam
nagyon halkan.
– Levi halott volt – folytatta. – Már azelőtt, hogy megpróbált volna
Callumból enni. Már napok óta halott volt. Még mindig járkált, de ott
már semmi sem volt. Kurvára csak egy váz volt. – Megragadta az
ingujját, és olyan erősen húzta fel, hogy azt hittem, elreped az anyag. –
És amikor Callumra támadt, megértettem. Olyan jó illata van. Mint a…
– eltorzult arccal suttogta: – Mint a húsnak.
Felfordult a gyomrom, és a lábamra néztem, remélve, hogy nem
veszi észre, milyen kényelmetlenül érzem magam. – El fog múlni.
Valószínűleg csak…
– Ne haragudj, ha ma este megtámadlak – mondta. Felugrott, és
ökölbe szorította a kezét maga mellett. Az üvegfalra nézve ordítani
kezdett: – DE NEM ÉN TEHETEK RÓLA!
– Ever! – Idegesen kinéztem az üvegen.
– Őket nem érdekli már! – köpte a szavakat, és az ágyra dobta a
paplant, majd visszakúszott a fekhelyére. – Ők öltek meg.
– De még itt vagy – suttogtam.

96
– Épp hogy.

97
 TIZENNEGYEDIK FEJEZET

Ever az ujjával a szájába tömte a kilógó marhahúst. Az arca kidagadt az

ételtől, a szeme pedig félig csukva volt, pedig átaludta az éjszakát.
Tudomást sem vettem a százhuszasok asztaláról, hanem amikor
ebédidőben beléptem a menzára, rögtön mellé ültem. A tálcáját
alaposan megpakolta hússal.
– Jól vagy? – kérdezte Callum, és beleharapott a mogyoróvajas
szendvicsébe.
Ever lenyelte az ételt. – Kurvára csak egy váz vagyok.
Callum zavartan nézett rám, de én kerültem a tekintetét, és az
ebédembe döftem a villámat.
Semmit sem tudtam megmagyarázni. Úgy nem, hogy Mayer
parancsnok minden lépésemet figyeli.
Ever, ahogy lenyelte az utolsó adag húst, megragadta az asztal szélét.
Felnézett az üres tálcáról: tekintete ugyan vad volt, de amit látott, az
nem hatolt el a tudatáig.
Orrlyukai kitágultak, ahogy Callum felé fordult, és halkan
felmordult, miközben vicsorgott. Megragadta a csuklóját, ő pedig
elejtette a szendvicsét, és elkerekedett szemmel nézett rám, majd pedig
Everre.
– Ever – mondtam, és lerántottam a kezét Callum karjáról, amikor
ráhajolt, hogy beleharapjon. – Hagyd abba!
Callum hátraugrott, amikor nekitámadt, és karját védekezően
szorította a mellkasához. Megragadtam Ever derekát, amikor át akarta
vetni magát az asztalon. Vergődött, de szorosan fogtam, a másik
kezemmel pedig a szájába nyomtam a marhahús adagomat.
Az ujjaim után kapott, de gyorsan lenyelte az ételt, és kissé mintha
meg is könnyebbült volna.
– Itt van – mondta Callum, és ő is áttolta a húsadagját az asztalon.
Ever szájába nyomtam, ő pedig eszelősként rágta, miközben apróbb
darabok estek ki a nyitott szájából. Amikor befejezte, ismét elkezdte
nézni Callumot, és közben csattogtatta a fogát.
– Ever – mondtam, és még szorosabban fogtam a derekát. – Kérlek,
hagyd abba!

98
 Megállt, ahogy meghallotta, hogy halkan a fülébe súgok. Óvatosan
engedtem a szorításomon, Ever pedig megfordult, és könnyektől fénylő
szemében aggodalmat láttam.
– Bocsánatot kérek – suttogta, és végignézett az asztalon, az
összevissza hányt tálcákon, és az ételmaradékokon. Nagy nehezen
felállt, és kisietett a menzáról, de a járása bizonytalan volt, nem találta
az egyensúlyt.
Callum figyelte, ahogy elmegy, és amikor felém fordult, nagy
szemével kérdőn nézett rám. Alig észrevehetően vállat vontam, és a
tekintetem a falon lévő kamerára siklott. Értett a célzásból, és újfent a
szendvicse felé fordította a figyelmét.
Ebéd után a tornaterembe mentünk, a szokott helyünkre a szőnyegen.
Csípőre tettem a kezem, ahogy végignéztem Callumon. Most már ideje,
hogy végre fejlődjön is.
– Ma addig maradunk itt, amíg meg nem ütsz – jelentettem ki.
– Hogy mi?
– Eddig még nem tudtál hozzám érni. Mostanra már képesnek kell
lenned arra, hogy megüss. Itt maradunk, amíg nem sikerül.
– De én… – Szégyenlős mosoly ült ki az arcára, és vállat vont. – Én
nem akarlak megütni.
– Ez nem kívánságműsor. Én vagyok a kiképződ. – Rosszallóan
néztem rá. – Nem adtál bele mindent?
– De. Legalábbis többnyire igen.
– Többé nem lesz többnyire. Itt maradunk mindketten, amíg képes
nem leszel arra, hogy megüss. És nem fogom rosszabbul védeni
magamat.
Aggodalmaskodva nézett rám. Nem hitte el.
– Gyere! – biztattam.
Óvatosan lépett egyet előre, és elillant a mosolya, amikor az arca elé
emelte a kezét. De nem mozdult felém.
– Rajta! – mondtam.
Felém lendült az ökle, de könnyedén elkaptam a fejemet.
– Mit mondtam neked? Gyorsan. Ne állj meg egy ütésnél! Én
nemcsak próbáltalak megütni téged. Mit kellett volna csinálnod?
– Megint meg kellett volna próbálnom megütni téged.
– Igen. Összezavarni. Meglepni. Újra!

99
 Egymás után jöttek az ütései, de egyik sem járt még csak a
közelében sem annak, hogy a testemet érje. Lassú volt, és esetlen, a lába
az egyik irányba ment, míg a karja pedig a másikba. Gyakorlatilag
láttam, hogy jár az agya, és azt vettem észre, hogy már akkor elkerülöm
az ütéseket, amikor még épp csak eldönti, hogy behúz egyet.
– Állj meg! – mondtam, és nagyot sóhajtottam. Leejtette a karját, és
bocsánatkérően nézett rám.
– Sajnálom, én próbálok.
– Tudom.
A fülem mögé nyomtam egy tincset, és homlokráncolva néztem a
földet, amikor eszembe jutott valami.
– Mi az? – kérdezte Callum.
– Valamit rosszul csinálok? – kérdeztem halkan, mert szégyelltem,
hogy a többi kiképző esetleg meghallhatja. Én vagyok a legjobb.
Semmit sem kellene rosszul csinálnom.
– Te vagy az egyetlen, aki jól csinálja. Én vagyok béna.
– Biztos rosszul magyarázom. Vagy nem jól képezlek ki téged.
Szeretnél egy másik kiképzőt?
– Nem – felelte azonnal.
– Biztos vagy benne? Nem akarom, hogy miattam vallj kudarcot.
– Tudod, hogy nem miattad van – mondta Callum ismét nagy
szemeket meresztve. – Ne adj oda valaki másnak! Kérlek!
– Akkor mondd meg, hogy mit csinálok rosszul.
Habozott. – Nem tudom. Nem is igazán arról van szó, hogy valami
rossz lenne… inkább arról, hogy nem értem, hogy kellene olyan
gyorsan mozognom. Próbálok felidézni mindent, amit csinálnom
kellene, igyekszem mindent jól csinálni, de a testem nem akarja követni
az agyamat. Olyan, mint amikor elkezdesz táncolni tanulni, a lábad
teljesen összevissza van, és semminek sincs értelme.
Fölvontam a szemöldököm. – Tudsz táncolni?
– Természetesen – mondta, és furcsán nézett rám. – Megkövetelték
tőlünk.
– Kik követelték meg?
– Az iskolák. Ez alapkészség. A nyomornegyedben nem követelik
meg?

100
 – Nem. – Az aztán biztos, hogy nem. A szememet forgattam. Rico
kölykök. – Nálunk szerencsések voltak, ha néhány hónapig meg tudtak
tartani egy történelemtanárt.
– Ó!
Előrenyújtottam a karomat, mert támadt egy ötletem. – Taníts meg
táncolni!
Fölszaladt a szemöldöke. – Hogy mi?
– Taníts meg táncolni!
– Nincs semmi zenénk.
– Na és? Tegyél úgy, mintha lenne. – Türelmetlenül lóbáltam a
karomat. – Gyerünk!
Előrelépett, és egyik karjával átfogta a derekam. Rögtön
megéreztem, hogy elpirulok, de az érintésétől váratlanul bizseregni
kezdett a hátam. Az ingemen keresztül éreztem a meleg kezét, amitől
megannyi apró szélrohamként futott végig az izgalom a testemen.
– A kezed ide kerül – mondta, és a vállára helyezte. Ahogy megfogta
a másik kezemet, a nagy tenyere teljesen befedte az enyémet. Szerettem
volna az ujjaimat összefonni az övéivel, és közelebb húzni magamhoz.
Ahogy ez eszembe jutott, pislogtam egyet, majd előrehajtottam a
fejemet, és így pont a szemem elé került a mellkasa. Oda akartam
nyomni az arcomat, hogy érezzem a meleget, és beszívhassam a friss,
élettel teli illatát.
– Olyan alacsony vagy – mondta.
Amikor felnéztem, láttam, hogy a szája mosolyra húzódik. Elég
nyilvánvaló volt, amit megállapított, de azért elmosolyodtam. –
Észrevettem.
– Bocsánat! Imádnivaló.
Az imádnivaló nem lett volna jó szó, ha valaki engem akar
jellemezni. Rá jobban illett.
– Most nem táncolunk – jegyeztem meg.
– Jól van. Én egyet hátra lépek. Te pedig egyet velem lépsz. –
Lenézett, amikor a lábára léptem. – Meg kell várnod engem. Én
vezetek.
– Miért vezetsz te?
– Mert neked fogalmad sincs, hogy mit csinálsz.
– Hát ja.

101
 Egyet hátralépett. – Ennél azért gyorsabbnak kell majd lenned –
mondta, én pedig csak ott álltam.
Elnevettem magam, a tekintete pedig az ajkamra siklott, miközben
széles vigyor ült ki az arcára.
– Már hamarabb táncoltunk volna, ha tudom, hogy ezzel
megnevettetlek.
Odaléptem hozzá, és én is elmosolyodtam, akárcsak ő.
– Most pedig lépj vissza – mondta halkan, tekintete pedig beleégett
az enyémbe.
Azt tettem, amit mondott, és majdnem megbotlottam a saját
lábamban, amikor szorosabban ölelte át a derekamat. Olyan könnyű lett
volna átfognom a nyakát, és egész testemmel neki dőlve elveszni a
karjában.
Felnéztem rá, és láttam, hogy vidámság szikrázik a szemében. Lehet,
hogy pontosan tudta, hogy mire gondolok.
Véletlenül ismét a lábára léptem, és felkuncogott. – Legalább nem
vagy mindenben jó.
– Ti meg mit csináltok? – Az őr zord hangja megtörte a varázslatot,
és elugrottam Callumtól.
– Épp kiképzem – mondtam, remélve, hogy nem lett nagyon vörös
az arcom.
Az őr összevonta a szemöldökét. Olyan vastag volt a bajusza, hogy
az egész száját eltakarta. Minden erőmmel azon voltam, hogy
elfintorítsam az orrom az undortól. – Hát ez nem úgy néz ki.
– Valami újat próbálunk ki. Különböző módszerekre van szüksége.
– Aha – motyogta az őr. – Na, jó. De nem akarom ezt túl sokáig
látni.
Bólintottam, ő pedig eldübörgött, és ismét elfoglalta a helyét az
ajtónál.
Intettem Callumnak, hogy jöjjön oda hozzám. – Gyerünk, ne álljunk
le!
Odaugrott, és olyan gyorsan kapott a karjába, hogy elakadt a
lélegzetem.
– Hol van ez a sebesség, amikor harcolunk? – kérdeztem, amikor
ismét mozgásba lendültünk.
– Ezt jobban szeretem – mondta halkan.

102
 Azt kellett volna mondanom, hogy nem igazán számít, mit szeret. De
csak megráztam a fejemet. – Megpörgetlek – mondta, és hátralépett,
majd felemelte a karját.
Feladtam a küzdelmet, hogy ne mosolyogjak, miközben táncolunk.
Túl könnyű volt elvesznem a tekintetében és a karjai között. Örökké így
akartam mozogni vele: nemlétező zenére siklani a tornaterem padlóján.
Megengedtem, hogy ez az egész tovább tartson, mint terveztem, és azt
is megengedtem magamnak, hogy megfeledkezzek arról, hogy egy
olyan módszert keresek, amivel jobb vadásszá, jobb gyilkossá válhat.
Végül kiléptem az öleléséből, és az öklömet felé lendítettem, de
felrántottam, mielőtt az arcához értem volna. Megállt, én pedig a fejem
csóváltam, és a lábára mutattam.
– Mozogj tovább! És utána lendíts.
Elnevette magát. – Ez ám a dühös tánc!
Ismét lendült a kezem, de ő hárította, úgy mozgatva a lábát, mintha
még mindig táncolnánk. Nem tudtam megállni, hogy ne mosolyogjak rá
boldogan.
– Jó! – mondtam.
Még sokáig folytattuk a meglehetősen különös táncunkat, köröztünk,
forogtunk, és úgy mozogtunk, hogy furcsa melegséget kezdtem érezni a
gyomromban. A tekintetem egyre csak a testén cikázott, néztem, hogy
duzzadnak az izmai, amikor ökölbe szorítja a kezét. Milyenek a
körvonalai a combjának a fekete nadrágjában. Milyen komoly az arca,
amikor hárít egy ütést.
Semmivel sem utalt arra, hogy észrevette volna: a többi újjáélesztett
már elment vacsorázni. Nem panaszkodott amiatt, hogy olyan sok órája
foglalkozunk ezzel, és olyan kevés szünettel. A tekintete rám irányult,
komolyan összpontosított – én pedig imádtam. Úgy éreztem, mintha
senki más nem lenne a világon, csak ő, és a felém lendülő ökle.
Eluralkodott rajtam a vágy, hogy megragadjam az öklét,
hátracsavarjam, és szájon csókoljam. Sosem csókoltam meg még senkit
sem, de esküszöm, amikor csak a szájára néztem, az ajkamon éreztem
azt.
Amikor megtörte a varázslatot azzal, hogy leejtette a karját, és
hátralépett, többször is pislognom kellett, hogy tisztuljon a köd.

103
 Ott volt körülötte, és egy pillanatra azt gondoltam, hogy valódi. De
ahogy pislogtam egyet, eltűnt, és nem volt ott más csak ő, és az üres
tornaterem. A tekintetem megtalálta az órát. 23: 16.
Kapkodva vette a levegőt, és néztem, ahogy fel-le emelkedik a
mellkasa, és a fehér pólóját feszíti, mintha ki akarna törni belőle.
– Addig kell még csinálnod, amíg meg nem ütsz – mondtam.
Keményebben hangzottak a szavaim, mint gondoltam. Arra
számítottam, hogy megremeg majd a hangom, és ez elárulja azt, hogy
nem igazán érdekel, megüt-e még valaha.
De érdekelt. Ha nem üt meg, ha nem fejlődik, akkor megsemmisítik.
A gondolattól, hogy nem lélegzik többé, olyan szorosan szorítottam
össze az öklömet, hogy fájt.
Nem szólt semmit. Csípőre tette a kezét, és összeráncolt homokkal a
földet nézte – már kezdtem aggódni, hogy ez valamiféle csendes
lázadás.
De végül felemelte a karját, és intett, hogy támadjak. Az arca szigorú
volt, és határozott, de láttam a szemében felvillanni némi lelkiismeret-
furdalást, hogy veszített.
Nem volt azonnal szembeötlő a különbség. Eltartott egy pár percig,
mire rájöttem, hogy gyorsabban mozgok, elhajolok az ütései elől, és
azzal egy időben hárítom is azokat. Megtört a korábbi varázslat, és én
úgy küzdöttem, harcoltam, és mozogtam, mint amikor kint vagyok a
terepen.
Láttam, ahogy felém lendül a bal karja, de még csak félig emeltem
föl a kezemet, hogy kivédjem, amikor megragadta a csuklómat, és
éreztem, hogy egy jobbhorgot visz be az arcomba.
Az ütés erősebb volt, mint amire számítottam. Térdre estem a
szőnyegre, és a kezemmel gyorsan megtöröltem az orromat, remélve,
hogy nem vette észre a vért.
Háttal állt nekem, és a feje mögött összekulcsolta a kezét, a könyökét
pedig az arcára hajtotta.
– Callum – mondtam. Meg se moccant. – Ez nagyon jó volt.
Leengedte a karját, majd keresztbe fonta a mellkasán, és felém
fordult. Azt hittem, hogy sír, de a szeme tisztának tűnt. Tisztának,
szomorúnak, és dühösnek.
– Sajnálom – mondta halkan.

104
 – Ne kérj bocsánatot! – mondtam, miközben felálltam. – Én akartam,
hogy ezt csináld!
– De mégis rosszul érezném magam, ha nem kérnék bocsánatot –
motyogta, és a lábát nézte.
– Gyere! Visszakísérlek a lakrészedbe, hogy ne balhézzanak veled.
Mögöttem ballagott, de akárhányszor hátranéztem, nem vett rólam
tudomást. Hirtelen az a vad ötletem támadt, hogy megkérdezem,
haragszik-e rám.
A válasz igen volt, függetlenül attól, hogy mi hagyta el a száját.
Amúgy sem kellene, hogy érdekeljen. Az újoncaim gyakran haragudtak
rám. Nehéz nem haragudni valakire, aki az ideje nagy részében püföli
az embert. De furcsa volt, hogy valaki attól lesz mérges, hogy engem
ütött meg.
– Kiképzés – mondtam, amikor elhaladtunk az őr mellett, aki a fiúk
lakrésze előtt állt. Alig láthatóan bólintott.
Callum megállt egy szoba előtt, és én gyorsan bepillantottam.
Pontosan ugyanúgy nézett ki, mint az enyém, csak itt az egyik ágyban
egy fiú aludt.
– Jó éjszakát – mondtam. Kicsit remegett a hangom. De miért?
Nehéz súlyt éreztem a mellkasomon, mintha szomorú lennék. Nem
tudtam, hogy mit gondoljak. A dühvel, a félelemmel és az idegességgel
meg tudtam birkózni. De a szomorúsággal?
Nem voltam túl jó véleménnyel a szomorúságról.
Callum végre a szemembe nézett. És akkor a karjával is átfont,
közelebb húzott magához, mint azelőtt bármikor. Legördült a
mellkasomról a súly, amikor az ujjai gyengéden hozzáértek a bőrhöz,
amit az imént megütött. A keze nyomán tűzijáték szikrázott végig az
arcomon és a nyakamon, egészen a hajamig. Behunytam a szemem,
még mielőtt véget vethettem volna ennek az egésznek.
– Ne kívánd tőlem, hogy máskor is megüsselek, oké? – suttogta.
Bólintottam, és kinyitottam a szemem. – De másokat meg kell ütnöd.
Amikor felnevetett, a mellkasa az enyémnek nyomódott, és
legszívesebben megcsókoltam volna.
Nem csókolhattam meg. Mit tenne az őr? Mit csinálna Callum?
Lehet, hogy még csak nem is akarná, hogy egy egyhetvennyolcas a
hideg, élettelen ajkát az övéhez nyomja.

105
 – Megegyeztünk – mondta, és annyira lehajtotta a fejét, hogy
majdnem összeért a homlokunk.
Lehet, hogy akarná.
De a lábujjaim nem engedelmeskedtek nekem. Először nekik
kellene, annak a tíz áruló lábujjnak. Először fel kellene emelniük a
szánalmas kis magasságomból, hogy elérjem azt az ajkat.
Meg se mozdultak. Callum elengedett, én pedig a fülem mögé
tuszkoltam egy keveset a hajamból, mert nem igazán tudtam, hogy mi
mást tehetnék.
– Reggel találkozunk – motyogtam, és elfordultam, mert menni
készültem.
– Hé, azért ugye jobb voltam? – kérdezte.
Jó vagy úgy, ahogy vagy.
Elhessegettem a gondolatot, mert nem volt jobb. Ha továbbra sem
fejlődik, akkor meghal.
– Igen. Jobb voltál.
Bár még mindig nem voltam biztos abban, hogy elég jó-e.

106
 TIZENÖTÖDIK FEJEZET

Egy pulóvert húztam fel a trikómra, és közben lopva Everre

pillantottam. Ma úgy tűnt, mintha jobban lenne. Épp a cipőjét fűzte,
kiegyensúlyozott volt és nyugodt.
Túl nyugodt.
Szerintem tegnap este egyáltalán nem aludt. Ébren volt, amikor
visszaértem a szobába, és az ágyán ült, amikor felébredtem. Elmentem
futni Callummal, és amikor visszajöttem, ugyanabban a testhelyzetben
bámulta a falat.
– Készen vagy? – kérdeztem az ajtó felé somfordálva. Ijesztően
nézett ki. Tekintete szigorú és jeges volt, már-már azt vártam, hogy
felugorjon, és kitépje a torkomat.
Lassan fölállt, és amikor összeakadt a tekintetünk, egy aprócska
sóhaj hagyta el a száját.
Aztán előrelépett, és megölelt.
Én tartózkodóan fogadtam, vártam, hogy kiderüljön az ölelésének
valódi oka, de ő csak még szorosabban kapaszkodott belém.
Lassan én is a háta köré fontam a karomat, és óvatosan
megérintettem a puha pamutingét. Meleg volt a teste – bár nem annyira,
mint Callum, de nálam mindenképp melegebb. De mégis úgy remegett,
mint aki mindjárt megfagy.
Elhúzódott, és nagy levegőt vett, próbált mosolyogni, miközben a
szeme könnybe lábadt.
– Sajnálom – suttogta.
Először a reccsenést hallottam meg. A földre zuhantam, és csak
azután fogtam föl, hogy megtaposta a térdemet, és eltörte a
térdkalácsomat.
– Ever, mi… – akartam mondani, majd összeszorítottam a számat,
hogy fel ne üvöltsek, amikor megragadta a bokámat, és egy szörnyű
mozdulattal eltörte a másik lábamat is.
Eltaszítottam magamtól a fájdalmat, az agyam egy olyan részébe
száműztem, amelyről nem vettem tudomást. De mégis bizsergett, nem
hagyta, hogy egyáltalán ne foglalkozzak vele – én viszont mesterien el
tudtam zsibbasztani a testemet.

107
 Ever bocsánatkérően nézett rám, majd kirohant az ajtón. De most
nem volt magán kívül. Akkor viszont miért csinálta?
A matrac szélébe kapaszkodva nagy nehezen felálltam.
Felmordultam, amikor újfent belehasított a lábamba a fájdalom, és az
ágy szélébe kellett kapaszkodnom, hogy el ne essek.
Pisztolylövés hallatszott.
Gyorsan az ajtó felé fordultam, és láttam, hogy szinte
megmerevedtek az épp erre járó újjáélesztettek.
Csend.
Itt sosem jelentett jót a csend.
Elengedtem az ágyat, és rögtön a padlóra zuhantam, mert a törött
lábam nem bírta el a súlyomat. A hideg járólapba kapaszkodva
kimásztam a folyosóra, és gyorsan körbenéztem.
Az előcsarnok végében az őr már nem élt – golyóval a fejében feküdt
kiterülve a földön. A pisztolytáskája üres volt.
– Ezt ki tette? – ziháltam, pedig tudtam a választ.
A nem messze álló fiatal újjáélesztett szomorúan nézett le rám:
– Ever.
Megfogtam a lány kezét. Tágra nyílt a szeme félelmében, amikor
belekapaszkodtam, hogy lábra tudjak állni. Kezdtek összeforrni a
csontjaim, de még mindig csak támolyogtam.
Már épp meg akartam kérni, hogy segítsen menni, amikor újabb
pisztolylövés dörrent. Kirántotta a kezét az enyémből, és elrohant az
ellenkező irányba.
Nem nagyon tudtam mibe kapaszkodni a falon, így nekidőltem, és
végigvonszoltam magam a folyosón. Egymás után száguldottak el
mellettem az újjáélesztettek, mindenki igyekezett minél távolabb
kerülni az lövésektől. Újabb dörrenések hallatszottak, amikor kitártam a
lépcsőházba vezető ajtót. Jobban tudtam haladni, ha a korlátba
kapaszkodtam, és olyan gyorsan bicegtem le a lépcsőn, ahogy csak
tudtam.
– Hé! – ragadtam meg a lefelé rohanó Hugo karját. – Hol van Ever?
– A menza felé ment – mondta, és összevonta a szemöldökét,
miközben engem tanulmányozott. – Mi a bajod?
Éreztem, az egyik, időközben meggyógyult térdkalácsom a helyére
ugrik, és lerohantam a lépcsőn, magam után húzva a másik lábamat.

108
 – Hová mész? – kiáltott utánam Hugo. – Az őröket gyilkolja! Le fog
lőni!
Elhalkult a figyelmeztetése, ahogy keresztülszáguldottam a hatodik
emelet ajtaján. Fegyverropogást hallottam, miközben kétségbeesetten
néztem jobbra és balra.
Két őr hevert holtan a padlón. Ever a menza ajtajában állt, fején az
egyik őr sisakjával, amit már több golyó is horzsolt. A fehér inge tiszta
vér volt.
Szélsebesen fordult be egy őr a sarkon, Ever pedig megpördült, és
célba vette a fegyverével. Mielőtt a férfi bármit is tehetett volna,
belelőtt a mellkasába. Az arcvonásai megkeményedtek, a száját
összeszorította, és tekintetével a következő veszélyforrást kutatta.
De még mindig nem volt magán kívül.
Felnyúlt, kikapcsolta a sisakot, és hagyta, hogy a földre essen,
miközben a kezével már a menza ajtaját nyomta.
Mit csinál? Ahogy belép, abban a pillanatban megölik.
Már meggyógyult a lábam, és ahogy kinyitotta az ajtót, elkezdtem
futni, közben megpróbáltam a nevét kiáltani. Cserbenhagyott a hangom.
– Wren! – Éreztem, hogy valaki a karomat húzza, és amikor
odafordultam, láttam, hogy Callum az. Elrántottam a kezemet, és Ever
után iramodtam, aki belépett a menzára.
– Wren, állj meg! – Callum léptei követtek.
Berontottam az ajtón, és láttam, hogy Ever épp felmászik az egyik
asztalra. Félredobta a pisztolyt, és intett a katonáknak a menza fölötti
kis szobában: mire vártok?
Odarohantam hozzá, és a kezéért nyúltam. – Ever, áll… – a hangom
elveszett a fegyverropogásban.
Éreztem, hogy a vére az arcomra fröccsen.
Hátrarepült a feje.
És akkor hirtelen a földre kerültem, valaki pedig átkarolt, és a
testével védett. Azt hiszem, beszélt is, de a szavak torzulva jutottak el a
fülemhez. Az illata ismerős volt.
Callum!
– Hagyjátok el a menzát! – Felugrottam, amikor megszólalt a
hangszóró: unott emberi hang hatolt át a ködön.
Callum már nem tartott, de meg sem tudtam mozdulni.
Hagyjátok el a menzát!

109
 Mennem kellett.
Nem tudtam menni. Meg sem tudtam mozdulni.
Callum megragadta a karomat, és talpra állított. Valami ruhafélét
éreztem az arcomon, és amikor kinyitottam a szememet, láttam, hogy a
pólójával törli le Ever vérét.
– Menj – mondta.
Pislogtam, és megpróbáltam az egyik lábamat a másik elé tenni.
Megbotlottam.
Callum egyik karjával átfogta a derekamat, és magához szorított, úgy
vonszolt át az ajtókon, ki a folyosóra.
Behúzott a férfivécébe, és a falhoz állított az egyik mosdókagyló
mellett. Lassan csúszott le a karja a derekamról. Nekidőltem a hűvös
csempefalnak, és lehunytam a szemem. A mosdókagyló szélében
kapaszkodtam meg.
Valami meleget és nedveset éreztem az arcomon és a nyakamon.
Amikor kinyitottam a szemem, láttam, hogy egy ruhadarabbal tisztogat.
– Trikót hordasz?
Nem értettem a furcsa kérdést. Az ingemhez értem, a kezem nedves
lett, és vörös. Hirtelen nagy levegőt vettem.
Mivel nem válaszoltam, felhúzta hátul az ingem, hogy megnézze.
Igen, azt hordok. Mindig.
Lehúzta rólam a fekete inget, és eldobta, majd addig törölgette a
véres ujjaimat, amíg tiszták nem lettek. Kidobta a szemétbe a
ruhadarabot.
Értem nyúlt, én pedig eltoltam magamtól. Arra gondoltam, hogy
talán elkezdenék kiabálni, ha megölelne, ha olyan szorosan fogna, mint
Ever néhány perccel ezelőtt.
Tilos kiabálni! Ez az én szabályom volt.
Ehelyett Callum az arcomra tette a kezét, és így a fekete szemébe
kellett néznem.
– Sajnálom – suttogta a sírás küszöbén.
Nekem kellett volna küszködnöm a könnyeimmel. Ever biztos
küszködött volna. Egy ember üvöltene.
Természetes lenne a sírás. Ő megérdemelte a könnyeket.
Leráztam a kezét, és a számra nyomtam a tenyeremet, hogy
megállítsam a mellkasomból kitörni készülő üvöltést. Nem omolhattam
össze előtte.

110
 Kirohantam a mosdóból, és a szám elé tartva a kezemet nagy
ugrásokkal mentem felfelé a lépcsőn a lakrészem felé.
Összegömbölyödtem a matracomon, és a fejemre húztam a takarót,
hogy ne lássam az üres ágyát.
De a könnyek még mindig nem jöttek.

111
 TIZENHATODIK FEJEZET

Callumot és engem aznap este bevetésre küldtek.

Nem akartam elmenni. Vissza akartam mászni az ágyba, hogy
megvárjam, hátha megsajnálnak, és egy másik újjáélesztettet jelölnek ki
az idióta bevetésükre.
De sosem láttam, hogy a HIRC bárkit is megsajnált volna, és az sem
tűnt helyénvalónak, hogy magára hagyjam Callumot. Így hát
felöltöztem, a fejembe csaptam a sisakomat, és átballagtam a
létesítményen.
A HIRC talált egy felnőtt újjáélesztettet Rosában, akit azonnal be
kellett hozni. Bár nem árulták el a részleteket, de gyanítottam, hogy
kísérleteket végeznek vele, utána pedig megölik. A kórházaknak
gondjuk volt arra, hogy a felnőttek ne éledjenek újra, de ha valaki a
városban halt meg, és újjáéledt, akkor még azelőtt el kellett kapnunk,
hogy elkezdte volna gyilkolni az embereket.
Lissy és a Kilencvenhármas fogadott bennünket a tetőn. Négy
tinédzser újjáélesztett kellett egy felnőtthöz.
– Na, hogy van a srác? – kérdezte Lissy, és Callum felé intett.
Én csak pislogtam, de egy hang sem jött ki a torkomon. Körülöttem
minden hamisnak tűnt, és olyan távolinak, hogyha kinyúlnék, hogy
megérintsem, képtelen lennék elérni.
Lissy úgy nézett rám, mintha nem lenne ki a négy kerekem. Már
közeledett a sikló. Callum kezét éreztem a karomon, és amikor
megfordultam, láttam az arcán, hogy aggódik. Ma egész nap így nézett
rám a kiképzés során, amikor amolyan tessék-lássék módon próbáltam
behúzni neki, illetve elugrottam az ütések elől. Jó néhányszor
megüthetett volna – ha akar. Nem tudtam összpontosítani, egyszerűen
nem voltam ott.
Kinyílt a sikló ajtaja, mi pedig sorban egymás után a fedélzetre
léptünk, majd amikor Leb intett, leültünk. Beszíjaztam magam, és
hátradőltem, hagytam, hogy lecsukódjon a szemem.
Sajnálom.
Hirtelen nagy levegőt vettem, és felpattant a szemem, ahogy
meghallottam Ever hangját. Már-már azt képzeltem, hogy itt áll
előttem, olyan tiszta volt a hangja, de csak Leb nézett vissza rám.

112
 Közvetlen előttem volt, és összevontam a szemöldökömet, hogy
ilyen közel áll. Miért nem ül a helyén?
– Jól vagy, Egyhetvennyolcas? – kérdezte halkan.
Callum mellém telepedett. Azok az ülések, ahol Lissy és a
Kilencvenhármas ült az előbb, már üresek voltak. Leszálltunk.
Leb letérdelt, és kikapcsolta a szíjaimat. Lassan felálltam, és
tanácstalan voltam: vajon hogy repülhettek el így a percek? Ennek az
egésznek semmi értelme sem volt.
Bizonytalan léptekkel hagytam el a siklót, és a földet néztem, amikor
észrevettem, hogy Lissy és a Kilencvenhármas milyen bosszús.
Callum elővette a térképét, és nyugat felé mutatott. Lissy és a
Kilencvenhármas felém fordult megerősítésért.
Én semmit sem tudtam.
Lissy rosszallóan nézett rám, és átlesett Callum válla fölött.
Bólintott, és elindult nyugat felé a Kilencvenhármassal. A Main
Streeten tettek ki bennünket, és Lissy letért a kikövezett útról, majd
eltűnt a földúton, egy kis ház mögött.
Miközben követtük őket, Callum összefonta meleg ujjait az
enyémekkel, én pedig lehajtottam a fejem, hogy ezt lássam is. De
időben észbe kaptam, és felrántottam a fejem, még mielőtt a kamera
felvette volna az egészet. Mayer parancsnok nem nézné jó szemmel.
– Van valami, amit tudnom kellene? – kérdezte, miközben
megszorította a kezemet. – A ma estével kapcsolatban?
Nem tudtam, mire gondol.
– Egy felnőtt újjáélesztett a célpont. – Lenézett a cetlire, amin a
bevetés részletei szerepeltek. – Gregor, felnőtt újjáélesztett.
Ismét éreztem valamit a mellkasomban, és most pontosan tudtam,
hogy mit. Bűntudatot. Fel kellett volna készítenem Callumot. Nem kéne
csak itt állnom, és némán hallgatnom, hogy Ever hangja a fülembe
cseng.
– Nem szalad majd el, mint egy ember, hanem ott marad, és harcolni
fog, amikor megközelítjük – mondtam, és aznap először nem hagyott
cserben a hangom. – A felnőtteknél az újjáélesztés elmebajt és igen
nagyfokú agresszivitást eredményez. Azt a parancsot kaptuk, hogy
fogjuk el, ha tudjuk, de öljük meg, ha szükséges. Az ereje majd attól
függ, hogy emberként milyen erős volt, hiszen valószínűleg még nem
sok idő telt el azóta, hogy újjáélesztett lett. De gyors lesz. Rögtön életbe

113
lépnek az újjáélesztett reflexek. Ne próbálj meg beszélni vele! Egy
felnőtt újjáélesztettet nem lehet érvekkel meggyőzni. Bárki is volt
korábban, az a valaki többé már nem létezik.
– Miért mások a felnőttek? – kérdezte.
– Azt mondják, ahhoz van valami köze, hogy nem teljesen alakul ki
az agyunk. Egy felnőtt agya nem tudja úgy feldolgozni az újjáélesztést,
mint egy gyereké. – Vállat vontam. – Nem tudom. Szerintem ez inkább
a változással kapcsolatos.
– A változással?
– A szüleim mindig elkezdtek üvöltözni egymással, ha valami
megváltozott. Például, ha költöznünk kellett, vagy a HIRC újabb
vakcinát tett kötelezővé, amit nem engedhettek meg maguknak. De én
mindig mindenbe belenyugodtam. Szerintem mi jobban
alkalmazkodunk.
Halvány mosoly futott át az arcán. – Van benne valami.
Lissy megállt a ház előtt: a tető már meggörbült, az utcára nyíló két
ablakot pedig lepedők takarták. Gyorsan elengedtem Callum kezét,
amikor megfordult. Szinte azonnal hiányozni kezdett a melegség, és
szerettem volna, ha Lissy másfelé irányítja a kamerát, hogy ismét
összekulcsolódhasson a kezünk.
– Srácok, tiétek a hátsó rész – mondta. – Miénk pedig az utcafront.
Bólintottam, és körbesétáltunk, de amint nem voltunk szem előtt,
ismét Callum kezéért nyúltam. Ő továbbra is egyenesen előre nézett, de
közelebb húzott magához, és a vállam a karjához ért.
Egy kis időre lehunytam a szemem, hagytam, hogy a bizsergető
meleg táncot járjon a bőrömön. A sötétben Evert láttam, éreztem, ahogy
a keze a hátamba nyomódik.
Sajnálom.
Felpattant a szemem, ahogy önkéntelenül halkan felsóhajtottam.
Callum most már a szemembe nézett, és láttam rajta, hogy aggódik.
Gyorsan elkaptam a tekintetemet.
– Készülj fel arra, hogy harcolnunk kell! – mondtam a torkomat
köszörülve, és megpróbáltam kiverni a fejemből Ever hangját.
Már a hátsó ajtó kilincsén volt a kezem, amikor meghallottam Lissy
sikítását.
– Százhetvennyolcas! – ordította a Kilencvenhármas.

114
 Callummal a nyomomban néhány másodperc alatt megkerültem a
házat, és az utcafronthoz értem.
Gregor hatalmas volt, a vastag nyakát fojtogató Lissy a hátán pedig
inkább csak egy babának tűnt. Akárcsak az összes többi felnőtt
újjáélesztett, akikkel eddig találkoztam, Gregor sem látott rendesen, és
akkor is nyitva volt a szája, amikor éppen nem morgott. Egy nagy kést
lóbált vadul a háta mögött, Lissy felé.
A Kilencvenhármas nekirontott, és Gregor pedig arrafelé vágott a
késével.
Láttam, hogy a Kilencvenhármas feje hátracsuklik, amikor a penge
könnyedén belehatolt, de a szemem elé kaptam a kezem, hogy ne
kelljen végignéznem, amint a földre rogy.
– Lissy, hozz… – Callum szavait Lissy sikoltása szakította félbe,
majd újabb puffanást hallottam.
Vedd le a kezed a szemedről!
Mozdulj már!
Az agyam nem kommunikált a testemmel, és bármit is mondtam
neki, nem volt hajlandó végrehajtani. A bőrömbe nyomtam az ujjaimat,
miközben próbáltam lefeszíteni a kezemet a szemeimről, de egyszerűen
lemerevedtem.
Callum morgása törte meg a dermedtséget. Elkaptam a kezem a
szemem elől, és láttam, hogy kitépi a kést Gregor kezéből, majd olyan
messzire dobja, amennyire csak bírja. Lissy és a Kilencvenhármas
mozdulatlanul feküdt a földön, Callum pedig megbotlott a lány
testében, amikor Gregor szájon vágta.
Ahogy talpra ugrott, rögtön megtalált a tekintetével. Az arckifejezése
félreérthetetlen volt:
Segíts!
Ha a többi részem nem is, de a lábam még működött. Odarohantam,
és Gregor hasába rúgtam. Épp hogy csak megingott. Sötét, jellegzetes
újjáélesztett szemében szikrák gyúltak, amikor megértette: most valaki
harcba hívja.
Rájöttem, hogy ebben megegyezem a felnőtt újjáélesztettekkel. Úgy
tűnt, hogy örömmel harcolnak, alig várják, hogy kiengedjék magukból a
felgyülemlett agressziót és dühöt. Meg tudtam érteni. De ma este
hiányzott belőlem az az energia.

115
 Gregor karja előrelendült. Elkaptam a fejemet, de az ütést rögtön egy
újabb követte. Képzett harcos volt, még emberként megtanult küzdeni.
Ökle az arcomba csapott. Felmordultam, ahogy a földre estem.
Gyorsabban szerettem volna felállni: talpra akartam ugrani, és
kiélvezni a bennem éledő tüzet, de a végtagjaim ólomsúlyúak voltak,
úgy mozogtam, mint egy ember.
Alig térdeltem fel, amikor ismét megrúgott.
Ismét lendült volna a lába, de Callum rávetette magát a hatalmas
újjáélesztettre, és mind a ketten elestek. Próbálta leszorítani, de Gregor
megragadta az ingét, és ellökte, Callum pedig végigszánkázott a
pázsiton.
Sikerült még azelőtt felállnom, hogy az óriás odaért volna hozzám,
és felemeltem az öklömet, hogy védjem magam. Gyorsabbnak kell
lennem nála. Ő az erősebb, így gyorsabbnak kell lennem.
Miközben ütésre lendült, sikerült mögé kerülnöm, és jól megrúgtam
hátulról. Térdre esett, én pedig a bilincsekért nyúltam, és éreztem, hogy
elönt a megkönnyebbülés.
Hátracsavartam az egyik karját, ő viszont megfordult, és megragadta
a bokámat, így sikerült fenékre ülnöm. A lába a sisakomba csapódott, és
összetörte a kamerámat.
– Százhetvennyolcas! – ordította Mayer parancsnok a fülembe. –
Nem ad képet a sisakod!
Két kar ragadta meg a derekamat, és elvonszolt, miközben Gregor
nekem rontott. Callum gyorsan megkerült, és behúzott egyet Gregor
arcába.
– Százhetvennyolcas! – üvöltött ismét Mayer parancsnok.
– Össze… összetörte – mondtam zihálva, és kissé forgott körülöttem
a világ, amikor felálltam.
Ahogy meghallotta a hangomat, Callum felém fordult, Gregor pedig
gyomorba vágta, és erősen megrántotta Callum fejét. Sikerült leszednie
a sisakját, amit egy morgás kíséretében félredobott.
– Egyhetvennyolcas! Tedd vissza a Huszonkettes fejére azt a sisakot!
Csak a földet látjuk!
Odarohantam hozzájuk, közben sikerült valahogy megállnom, hogy
ne tépjem ki a rádiót a fülemből. A két újjáélesztett közé vetettem
magam, és kiszabadítottam Callumot Gregor szorításából. Tiszta
mocsok voltam, és teljesen pánikba estem, a szememmel pedig

116
eszelősen az újoncomat kerestem, hogy vajon jól van-e. Nem is láttam,
hogy Gregor ütni készül, csak a reccsenést éreztem, amikor betörte az
orromat.
Az arcom ismét a porban volt. Nem tudtam felidézni magamban,
hogy miért is kellene felállnom.
– Százhetvennyolcas! – Ezúttal távolabbról jött Mayer parancsnok
hangja, és hunyorognom kellett, hogy észrevegyem a földön heverő
rádiómat.
– Százhetvennyolcas, jelentést.
Nagyot csaptam az öklömmel, és öröm volt hallani, ahogy a
műanyag eszköz eltörik. Majdnem elmosolyodtam, de ekkor egy kéz
megragadta a galléromat, és láttam, hogy Gregor újabb ütésre készül.
Nem érdekelt. Csinálja csak.
Callum megragadta az öklét, és Gregor elengedett. Visszazuhantam a
földre. Callum behúzott egyet Gregornak, ilyen erős ütést még sosem
láttam tőle. A nagyobb újjáélesztett megingott, és ekkor ismét
megütötte.
– Kuss legyen már! – üvöltötte Callum. Figyelembe véve, hogy sem
Gregor, sem pedig én nem szóltunk egy szót sem, volt egy tippem, hogy
kinek mondta.
Már a harmadik ütésre készült, amikor Gregor megragadta a karját,
és eltörte.
Callum meg se rezzent. Tenyerével a csontjára csapott, és a helyére
tette, Gregort pedig hasba rúgta. A férfi összegörnyedt fájdalmában,
Callum pedig felrántotta a térdét, egyenesen az arcába.
Gregor üvöltve zuhant a földre, és Callum megbilincselte kezét-
lábát. A lábának ugyan egy időre annyi, de ez az ember nem megy
innen sehová.
Callum letérdelt mellém, én pedig erőt vettem magamon, és felültem.
Az ingem ujjával megtöröltem a véres arcomat.
– Sajnálom – suttogtam, és képtelen voltam ránézni.
– Huszonkettes! – ordította Mayer parancsnok a fülébe. – Mi folyik
ott?
Az arcomon éreztem a kezét, én pedig felnéztem rá: telis-tele volt
zúzódásokkal. Alig láthatóan rám mosolygott. Már készült volna
mondani valamit, de elkomorult, ahogy Mayer parancsnok ismét
ordibálni kezdett.

117
 Óvatosan kivettem a füléből a rádiót, és a földre tettem.
– Micsoda lázadó! – mondta halkan. Közelebb húzódott, és a karjába
vett. Úgy éreztem magam az ölében, mint egy kisgyerek, de amikor a
mellkasába fúrtam az arcomat, és a ruháin keresztül megéreztem a friss
bőrének illatát, egyáltalán nem bántam.
– Sajnálom – mondtam ismét. – Hasznavehetetlen voltam.
– Nem, nem voltál az – felelte, és az ujjai bekúsztak a sisakom alá, a
hajamba. Tetszett, hogy ott járnak a meleg ujjai, és a nyakamon végig
futó érzés is, amit okoztak. – Sajnálom Evert. Ő volt a legjobb barátod?
Még sosem gondoltam rá így. – Igen – feleltem.
Kezét a derekam köré fonva szorosan átölelt. Hallottam a tompa
hangokat, ahogy tőlünk néhány méterre Mayer parancsnok ordítozik a
rádióban, de behunytam a szemem, és kizártam a zajt. Senki sem látott
vagy hallott bennünket. Az utóbbi öt év minden percében megfigyelt a
HIRC valamelyik őre vagy katonája.
Szabadnak éreztem magam.
Persze ez csak a szabadság illúziója volt, hiszen a nyomkövető
elárulta, hogy pontosan hol vagyok, de egy pillanatra átadtam magam
Callumnak, és úgy tettem, mintha mindez nem csak ábránd lenne.
Amikor elhúzódtam, próbált visszahúzni, de megráztam a fejem, és a
rádiója felé intettem.
– Be kellene tenned – mondtam. – Ha nem jelentkezel, akkor újabb
újjáélesztetteket küldenek ide. Az pedig rossz lesz, ha még többen
jönnének ide, és mi pedig életben vagyunk.
Felsóhajtott, és vonakodva a fülébe dugta a rádiót. – Callum
Huszonkettes az Egyhetvennyolcassal. Küldetés teljesítve. Lissy
Egyhuszonnyolcas és Raul Kilencvenhármas halott. – Hallgatott és
körbenézett. – Jól van. – Felkapta a sisakját, a fejébe csapta, majd
beállította a kameráját. – Látja? Semmi baja. Az imént összetört a
rádiója. – Callum rám kacsintott. Pontosan tudta, hogy történt.
Egy pillanatig hallgatott, majd szomorúan nézett rám.
– Nem tudnak küldeni. – Felsóhajtott. – Jól van. – Lissy és a
Kilencvenhármas holtteste felé fordította a fejét. – Azt akarják, hogy
vigyük vissza őket.
Bólintottam, leküzdve az undoromat. – Igen, ez a szokásos eljárás,
ha az újjáélesztettek kint a terepen halnak meg. Majd elintézem.
– Wren, megcsinálom én.

118
 – Semmi gond – mondtam, és egy vezetőszárat kötöttem a
Kilencvenhármas, majd pedig Lissy csuklójára. – Te meg hozd őt.
Callum Gregor bilincséhez erősítette egy szárat, és miközben lábra
állította az újjáélesztettet, egy pillanatig gondterhelten ráncolta össze a
homlokát.
– Nem.
Zavartan vontam fel a szemöldökömet.
– Nem – ismételte meg a rádióba.
– Mit mondanak? – kérdeztem.
– Semmit. Akkor biztos, hogy tudod őket hozni? Egyet át tudok
venni.
– Menni fog. Azt akarják, hogy tegyél meg valamit?
– Nem. Menjünk. – Előrelódította Gregort.
– Callum, nem teheted meg, hogy nem veszel róluk tudomást!
Hátranézett, és vidáman rám mosolygott. – Gyere! Minden rendben.
Efelől voltak kétségeim, de utána ballagtam, magam mögött
vonszolva a két halott újjáélesztettet.
Leb futva kerülte meg a sarkot, és megállt, amikor észrevett
bennünket. Összerázkódott, ahogy rám pillantott, én pedig megtöröltem
az arcomat. Véres lett a kezem.
– Hol a felszerelésed? – kérdezte.
– Összetört – feleltem.
Kihúzta a rádióját a zsebéből, és a szájához emelte, majd hátat
fordított nekünk. – Velem van a Huszonkettes és a Százhetvennyolcas.
Összetört a felszerelésük. Már úton vagyunk visszafelé.
Callum és én a tehersiklóba tettük Gregort, Lissyt és a
Kilencvenhármast, majd elindultunk vissza a miénkhez. Lehuppantunk
a helyünkre, Leb pedig velünk szemben ült le, miközben a sikló
elszakadt a földtől.
Callum dühösen kifújta a levegőt, majd meglökte a sisakját, így a
kamerája a plafon felé mutatott. Kivette a füléből a rádióját, és ráült.
– Nem fognak elhallgatni – mondta, látva a rémült arckifejezésünket.
– Mit… – mondtam, majd elhallgattam, és Lebre pillantottam,
miközben a sikló felemelkedett.
– Ha a tietek nem megy, akkor innen más videoközvetítést vagy
hangot nem kapnak. Csak az övén keresztül – mondta Leb. A zsebében

119
lévő rádió felé biccentett. – Az enyémen nem hallanak mindent. Ha nem
használom, akkor kikapcsol.
Callum meglepetten nézett Lebre, majd rám.
– Mit mondanak? – kérdeztem tőle, tudomást sem véve arról, hogy
milyen arcot vágott.
– Azt mondták, hogy öljem meg Gregort.
Levegőért kapkodtam, majd a szám elé kaptam a kezemet, hogy
megállítsam a rám törő hányingert.
– Ezt nem kellett volna, kölyök – mondta Leb. – Nem úgy hangzott,
mintha nagyon boldogok lettek volna.
Leb együtt érző hangjától elkezdett még jobban háborogni a
gyomrom, elrántottam a kezemet a számtól, és inkább az ülésembe
kapaszkodtam.
– Nem teheted meg csak úgy, hogy ellenszegülsz a parancsnak –
mondtam remegő hangon.
– De, megtehetem, és meg is tettem. Erre nem kényszeríthetnek!
– De hát tudtad! Mondtam neked, hogy milyen utasítást kaptunk:
lehetőleg élve fogjátok el, de szükség esetén végezzetek vele.
– De erre nem került sor, hiszen megfékeztük. Csak önvédelemből
ölhetjük meg. Nem kényszeríthetnek arra, hogy meggyilkoljak valakit.
– De…
De meg fognak ölni.
Nem tudtam kimondani ezeket a szavakat.
– Tudom, hogy mit tehetnek velem – mondta halkan. – De nem ölök
meg senkit sem a kedvükért.
Felpattantam a székemből, de nem voltam biztos abban, hogy mit
fogok csinálni, amíg fejbe nem vágtam. Védekezően emelte fel a karját,
amikor ismét lendült az öklöm, a hülyesége miatt érzett düh már kezdett
lyukat égetni a hasamba.
Szerettem volna ráüvölteni, hogy hogy lehet ilyen érzéketlen, amikor
épp elvesztettem Evert, de a szavak nem jöttek a számra. Fájdalmasan
szorult össze a torkom.
– Sajnálom – mondta, és próbálta elkapni a kezemet, amikor
lélektelenül megütöttem.
– Egyhetvennyolcas! – mondta Leb. Éreztem, hogy megérinti a
karomat, és elhúz, én pedig előreesett vállal engedtem neki.

120
 – Sajnálom – ismételte meg Callum: a szeme nagy volt, a tekintete
pedig esdeklő – Ne légy rám dühös! Egyszerűen nem tudtam megtenni.
Elfordultam, és Lebet néztem, aki felsóhajtott, majd visszaült a
helyére.
Összetalálkozott a tekintetünk, és hirtelen nagy levegőt vett, majd
alig észrevehetően, tagadólag rázta meg a fejét.
Látta rajtam, hogy mire gondolok.
Előrehajoltam, és kezemet a széke két oldalára tettem. A falhoz
nyomta magát.
– Tudsz nekünk segíteni? – suttogtam.
– Nem – vágta rá automatikusan.
A szeme sarkából láttam, hogy Callum előrehajol, és próbál
kihallgatni bennünket, így rosszalló pillantást vetettem rá.
Visszasüppedt az ülésébe.
– És ha csak neki segítenél?
– Nem.
– Kérlek! Meg fogják ölni!
Gondterhelt lett az arca. – Sajnálom, de még ha akarnék is segíteni,
akkor is időre lenne szükségem. Az pedig úgy tűnik, hogy nem nagyon
van neki.
– Szerintem Mayer parancsnokot meg tudom győzni, hogy hadd
folytathassa a kiképzést. Majd én elviszem a balhét.
Megmondom, hogy nem készítettem fel rendesen. Akkor nem lesz
semmi baja.
– De, sajnos lesz – suttogtam. – Szerinted mennyi ideje lehet még itt
hátra? Ha ismét nem engedelmeskedik, akkor végeznek vele. Vagy egy
ember megöli. Esetleg a HIRC elkezdi injekciózni.
Leb egy pillanatra Callumra nézett. – Nem tehetem. Túl kockázatos.
– Kérlek! Bármit megteszek, amit csak akarsz! Csak mondd meg,
hogy mit.
Eltűnt az arcáról a gondterhelt kifejezés, miközben valami felvillant
a szemében. Visszafojtott lélegzettel vártam, amíg végiggondolt
valamit, de ismét gondterhelt lett, és elkapta rólam a tekintetét.
– Nem – mondta határozottan, miközben a sikló földet ért. – Ülj a
helyedre.
Persze, hogy nem. Amúgy is mit ajánlhatnék cserébe? Semmi olyan
nem jutott az eszembe, amit egy ember egy újjáélesztettél akarhatna.

121
 Leültem, és a sikló kinyíló ajtaja mögött megjelent a dühtől tajtékzó
Mayer parancsnok.
– Ti ketten az irodámba! Most azonnal!

122
 TIZENHETEDIK FEJEZET

Mayer parancsnok arca vörös volt, és átható tekintettel nézett bennünket

a székéből.
– Leülni! – parancsolta, és így is tettünk. – Te! – nézett rám. – Ez
volt az eddig legrosszabb bevetésed! Esküszöm, néha azt hittem, hogy
csak ott állsz, és nézel.
Nyeltem egyet, és nem tudtam, hogy mit mondjak, ugyanis pontosan
ez történt.
– Te! – fordul Callum felé. – Megtagadtad a parancsot, és kivetted a
rádiódat a füledből a siklóban. Valami olyat kellett mondanod, amit
nem akartál, hogy mi is halljunk?
– Nem, csak meguntam, hogy ordibál velem – motyogta Callum.
Mayer parancsnok öklével az íróasztalára csapott. – Nem unsz te
meg semmit! Ha ordibálni akarok veled, akkor ordibálni fogok! A
kiképződ nem mondta, hogy állj be a sorba? Nem mondta, hogy minden
parancsot teljesítened kell?
– De igen – felelte Callum.
– Akkor miért ne pusztítsalak el?
– Senkit sem akarok megölni – mondta halkan Callum.
– Nem az kértem tőled, hogy embert ölj, hanem azt, hogy végezz egy
újjáélesztettel. Méghozzá egy őrülttel, aki két barátodat is megölte. Azt
hittem, hogy szíves-örömest megteszed.
Callum megrázta a fejét.
– Akkor meg kell, hogy semmisítsünk. – Bólintott, mintha ez akkor
el is lenne döntve, én pedig úgy éreztem, hogy valaki épp készül
megszorítani a nyakamat.
– Nem, az nem…
– Nem hozzád beszéltem – csattant fel Mayer parancsnok, mielőtt
visszafordult volna Callumhoz. – Figyelmeztettünk, te pedig úgy
döntöttél, hogy nem hajtod végre a parancsot. Semmi javulást nem
látok, és sajnos itt nem maradhatnak olyan újjáélesztettek, akik nem
teljesítenek jól.
– De már sokkal jobb – mondtam, nem törődve Mayer ellenséges
tekintetével, hogy már megint közbevágtam. – Ő az egyetlen, aki ma

123
este teljesítette a megbízatást. Nélküle már valószínűleg halott lennék,
és a célszemély pedig valószínűleg elmenekült volna.
Mayer parancsnok összeszorított szájjal nézett Callumra – bár
továbbra is rémült voltam, de ez némi reménnyel töltött el.
– És nem készítettem fel rendesen egy olyan bevetésre, ahol ölni kell
– mondtam.
– Miért nem?
– Nem vagyok hozzászokva ahhoz, hogy olyasvalakit képezzek ki,
akinek ilyen alacsony a száma. Nem tudtam, hogy ennyire az érzelmei
hatása alá kerül majd. – Könnyen hagyta el a számat a hazugság.
Hacsak egy kicsit is jobban átgondolom ezt az egészet, rájöttem volna,
hogy Callumnak nem fog menni a gyilkolás. – Az én hibám.
– Nem a…
– Hallgass, amíg nem szólnak hozzád! – förmedt rá Mayer Callumra.
Ismét felém fordult. – Akkor helyette inkább téged semmisítselek meg?
Nyeltem egyet, bár nem ért teljesen váratlanul a megjegyzése, hiszen
épp az imént mondtam neki, hogy én toltam el az egészet.
– Úgy gondolom, ha tovább folytatjuk a kiképzést, akkor jobban fog
majd engedelmeskedni a parancsoknak.
– Szóval akkor szerinted téged kellene megsemmisítenem. – Mayer
parancsnok arcára alig látható mosoly ült ki, és én magam is
meglepődtem, hogy mennyire szeretném azt egy pofonnal eltüntetni
onnan. Élvezte a vergődésemet.
– Inkább ne tegye, uram.
Hosszan, színpadiasan felsóhajtott, miközben hátradőlt a székében,
és a mellkasán összefonta a karját. Kínzó másodperceken keresztül hol
rám, hol pedig Callumra nézett, és csak a számítógépének a zümmögése
hallatszott.
Végül intett a kezével. – Na, jó. Huszonkettes, menj a lakrészedbe!
Százhetvennyolcas, te még maradj itt egy percre.
Megkönnyebbülten sóhajtottam fel, amikor Callum kiballagott a
szobából. Mayer parancsnok felállt, és néhány papírt vett a kezébe,
valamint a számítógépét.
– Amint megtaláljuk a másik felnőtt újjáélesztettet, mind a kettőtöket
elküldelek egy olyan bevetésre, ahol gyilkolni kell – mondta. – Már
napok óta követjük a másik nyomát, így nem kell már sokat várni. Ha

124
Huszonkettes ismét visszautasítja, hogy elvégezze a feladatot, akkor
meg kell semmisítened.
Olyan dühbe gurultam, hogy majd elakadt a lélegzetem. Égett a
mellkasom, ökölbe szorítottam a kezemet, és lefelé bámultam, nehogy
felugorjak, és nyakon vágjam.
Én fogom megsemmisíteni?
– Kint a terepen kell megtenned. Itt ma nálunk… minden a feje
tetején áll, mivel az az őrült lány megölette magát.
Az az őrült lány. A legjobb barátom.
Hallottam a fejemben, hogy csattan a lövés. Csatt!
Intette, hogy álljak fel, és közben éreztem, hogy remeg a lábam.
Kinyitotta az irodája ajtaját.
– Majd azt mondjuk, hogy egy ember tette. Egy újabb
megsemmisítés hiányzik nekünk a legkevésbé. Mostanában túl sok volt.
Csatt!
Csatt!
Csatt!
Mayer parancsnok intett, hogy kövessem, és kisétált a folyosóra. –
Te megtetted azt, ami tőled tellett – mondta elmenőfélben. – Ő viszont
téged is csak visszafog. Véget kell vetnünk ennek a baromságnak!
Néztem a távolodó hátát a folyosón. Olyan gyorsan meg tudnám
tenni. Még azelőtt halott lenne, hogy a földre esne. Aztán néhány
perccel később én is. Talán csak néhány másodperccel később, attól
függően, hogy milyen messze vannak az őrök.
Erőt vettem magamon, és elindultam az ellenkező irányba. Holtan
aztán biztos, hogy nem tudok segíteni Callumnak.
Kinyitottam a lépcsőház ajtaját, és megálltam Callum mellett, aki
egyedül állt a sötétben.
Bang!
Bang!
Bang!
A zaj irányába fordultam: az alattunk lévő emeletről jött. Azon a
szinten aludtak az újjáélesztettek.
– Mi az? – kérdezte Callum.
Lementem a lépcsőn, intettem neki, hogy kövessen. Benyomtam az
ajtót, és kiléptem hetedik emeletre.
Bang!

125
 Bang!
Bang!
Jobbról jött a hang, a lányok szárnya felől.
– Ezt miért csinálják? – suttogta Callum.
– Ezt Ever csinálta – feleltem –, amikor…
Amikor megőrült.
Lehet, hogy mindegyiküket begyógyszerezték? De hát mi hasznuk
van az újjáélesztetteknek, ha teljesen megőrültek?
– Menj a lakrészedbe! – vakkantotta egy őr.
Beléptem a lányok szárnyába, és megálltam. Szinte az összes
szobában felkeltek a lányok, és ütemesen verték a falat. Követtek a
tekintetükkel, miközben a szobámba mentem. Nem gyógyszerezték be
őket.
Lázadtak!

126
 TIZENNYOLCADIK FEJEZET

Másnap reggel a futópálya szélénél ültem, és néztem, hogy fut Callum.

Hiába maradt abba a dörömbölés, alig aludtam, mert mindig Ever üres
ágyára tévedt a tekintetem. Ma képtelen voltam futni.
Arra gondoltam, hogy vajon még mindig élne-e, ha egy ember
segített volna neki kijutni innen? Vajon a HIRC-en kívül javult volna az
állapota? Vagy még tovább romlott volna?
Sosem vonzott a szökés gondolata, még akkor sem, amikor hallottam
a lázadókról és az állítólagos rezervátumról. A külvilág tele volt olyan
emberekkel, akik gyűlöltek bennünket – a kormány pedig arra készült,
hogy rabszolgasorba dönti az újjáélesztetteket, vagy pedig végez
velünk. Kint, emberként éheztem, számtalanszor megbetegedtem, és
végül lelőttek.
Itt bent rendszeresen kaptam enni, ruháztak, és volt hol aludnom.
De most már csak a szökésre tudtam gondolni.
A Rosa körüli kerítésbe áramot vezettek. Ha egy újjáélesztett
megtalálná a nyomkövetőjét, és megszabadulna tőle, akkor is valahogy
át kell jutni a kerítés fölött – vagy pedig alatta.
Kissé fájdalmas átmászni rajta.
Feltéve, ha egyáltalán eljutunk oda. A városhatáron kívül és belül
fegyveres járőrök cirkáltak, és a stratégiai szempontok alapján
elhelyezett, egymástól körülbelül fél kilométerre lévő őrtornyokban
pedig mesterlövészek ültek.
Eddig az volt a tervem, hogy futunk, ahogy csak tudunk, reméljük,
hogy nem lőnek fejbe, és átmászunk az elektromos kerítésen.
Nem éppen a legjobb terv.
Néztem, ahogy Callum épp befejez egy kört a futópályán, és közben
egyenletesen veszi a levegőt. Szinte minden téren javulást mutatott.
Gyorsabb lett, erősebb, és megjött az önbizalma. Feszesebbé váltak az
izmai, a mozdulatai pontosak és szabályosak voltak.
De azt nem szabad elfelejtenem, hogy sosem fog megfelelni a HIRC
kívánalmainak. Még ha le is győzné az akadályt – a szánalmas kis
huszonkét percét –, akkor sem arra született, hogy parancsokat hajtson
végre. Túl sokat kérdezett. Túl sokszor volt véleménye.

127
 Fogalmam sem volt, hogy mentsem meg anélkül, hogy
megszabadulnánk a nyomkövetőinktől. És azokat a HIRC keresője
nélkül lehetetlen megtalálni. Sose láttam még ilyen eszközt. Meglepne,
ha ugyanabban az épületben tárolnák őket, ahol az újjáélesztettek
vannak.
Szükségem van valakire, aki tudja, hogy hol vannak ezek a
keresőeszközök. Szükségem van Lebre.
Összerándult a gyomrom a gondolatra, hogy meg kell bíznom egy
emberben. Nem volt miért segítenie, ahogy én sem láttam okot arra,
hogy megbízzam benne.
A homlokomhoz nyomtam a kezemet, és igyekeztem megállni, hogy
ne nézzek Callumra. Olyankor ugyanis nem tudtam tisztán gondolkozni.
Csak egy kis szánalmas, érzelgős görcs voltam, és semmi olyan nem
jutott eszembe, amire Lebnek szüksége van, amit Leb akar, amit egy
ember ne tudna…
A lánya!
A lányát akarja!
– Azt ígérték, hogy segítenek a lányomnak – mondta. – Hazudtak.
Lassan felálltam, a gyomromat átjáró izgalom egészen a
mellkasomig hatolt. Meg kell találnom! Most azonnal!
– Állj! – kiáltottam oda Callumnak.
Hullámzott a mellkasa, ahogy megállt a futópályán, és kíváncsian
nézett rám.
– Gyere ide! – intettem neki.
Kisiettem az ajtón, végig az előcsarnokon, mögöttem pedig Callum
léptei hallatszottak. Leb ma a tornaterembe volt beosztva, és minél
gyorsabban oda kell jutnom hozzá. Mayer parancsnok hamarosan olyan
bevetésre küld bennünket, ahol gyilkolni kell. Nincs sok időm.
Elfordultam a sarkon, és belöktem a tornaterem ajtaját, majd
tekintetemmel Lebet kerestem. Ott állt a falnak dőlve, és úgy tett,
mintha nem venne észre.
– Fekvőtámasz! – mondtam Callumnak, és a földre mutattam.
Egy szó nélkül nekikezdett, de a szemével követett, ahogy néhány
lépést tettem Leb felé. Az őr óvatosan a fejét ingatta. Nem akarta, hogy
beszéljek vele.
Milyen kár.

128
 Gyorsan körbenéztem a tornateremben. Hugo és Ross a túloldalon
voltak, és elmerültek az újoncaik gyakorlatoztatásában. A többi
újjáélesztett is edzett vagy beszélgetett. Kicsit közelebb mentem
Lebhez.
– Igen, már fejlődik – mondtam hangosan. Reméltem, hogy bárki is
nézi a kamerák képét, nem vette észre, hogy Leb valójában nem
kérdezett tőlem semmit.
Csak bámult, még az arcizma sem rezzent. Nem vett részt a játékban.
Callum felé fordultam. – Most már sokkal gyorsabb – folytattam
Lebnek. Lehajtottam a fejemet, és a földet néztem. – A lányod –
suttogtam.
Túl hosszúra nyúlt a csönd. Körülbelül tíz újjáélesztett volt a
tornateremben, és másodpercekig csak a testeknek csapódó öklök zaja
hallatszott.
– Mi van vele? – motyogta végül Leb.
– Ki tudom vinni.
Nem szólt semmit. Olyan csendben volt, hogy amikor végül
hátrapillantottam a vállam fölött, láttam, hogy az arca nyúzott, szinte
rémült. Mintha nem azt mondtam volna neki, hogy megmentem a
lányát, hanem azt, hogy megölöm.
– Már megpróbálták – dadogta.
– De én ebben bármelyik embernél jobb vagyok. Erre képeztek ki.
Ha a lányodat akarod, akkor szükséged van rám.
Egy pillanatig csak hallgatott, és elkerekedett szemmel nézett rám. –
Honnan tudjam, hogy állod a szavad, miután kijutottál innen?
– Bízz bennem! – Elég volt az arcára néznem, és láttam, hogy ez
szóba sem jöhet.
Ismét csend telepedett ránk, Leb összeráncolt homlokkal a padlót
bámulta. – A rezervátumba akarsz eljutni, ugye? – szólalt meg végül.
– Ha egyáltalán létezik.
– Létezik.
– Jártál már ott?
– Nem, de azok az újjáélesztettek állítják, akik már találkoztak a
lázadókkal. – Miközben beszélt, már-már izgatottnak tűnt. –
Megmondhatom a lázadóknak, hogy addig ne adjanak neked térképet a
rezervátumhoz, amíg oda nem viszed Adinát. Így vállalnád?

129
 Engem nem a rezervátum izgatott, hanem az, hogy Callumot
kijuttassam innen, de ezt Lebnek nem kellett tudnia. – Igen. De
szerezned kell egy olyan nyomkövető-keresőt, amit megtarthatok.
Anélkül nem tudom kihozni a lányodat.
Leb bólintott, és a szívem majd kiugrott a helyéről a felcsillanó
reménytől. Ez még sikerülhet is.
– Gyorsan intézd! – mondtam, és elléptem Leb mellől. Callum felé
fordultam. – Mehetsz zuhanyozni.
Callum ismét kíváncsi pillantást vetett rám, miközben ki-ki a saját
zuhanyzója felé indult, de nem foglalkoztam vele. Várakozással telve
dübörgött a mellkasom, de nem tudtam eldönteni, hogy akarok-e
mondani neki valamit. Mi van akkor, ha emiatt elkezd reménykedni, de
végül mégsem lesz semmi sem az egészből?
Felkaptam egy törülközőt, és beléptem egy fülkébe, majd
összerántottam magam mögött a függönyt. Az oldalsó falra dobtam a
törülközőt, és megfogtam az ingem alját.
– Wren?
Megpördültem. A körvonalakból láttam, hogy valaki áll a függöny
túloldalán. – Callum?
Széthúzta a függönyt, és belépett a fülkébe. Az arcán vidámság futott
át, amikor lenézett az ujjaimra, amelyek még mindig szorosan
markolták az ingem alját.
Gyorsan elengedtem, és elsimítottam az anyagot a hasamon. Ő meg
csak ott állt. Csinálnom kellett volna valamit? Azért jött, mert az hiszi,
hogy szexre vágyom? Hirtelen remegni kezdett a kezem, és
megkönnyebbültem, hogy nem vetette rám magát azonnal.
És talán egy kicsit csalódott is voltam emiatt.
– Miről beszélgettetek Lebbel? – kérdezte.
Összefontam a karomat a mellkasomon, és túltettem magam a
csalódottságomon, hogy nem azért jött oda, hogy megcsókoljon.
– Tervekről – feleltem.
– És az mit jelent?
El akartam neki mondani, hogy ki fogom vinni. Ahogy azt is, hogy
tartson ki, egy kicsit még viselkedjen rendesen, amíg ki nem találok
mindent. Tudtam, hogy boldogan nézne rám, reménykedve és
izgatottan. De aggódtam, hogy összetörne, ha mégsem sikerülne ez az
egész.

130
 – Olyan tervekről, mint például az, hogy segít nekünk kijutni innen?
– kérdezte.
– Nem tudom.
Már reménykedve nézett rám. Ennyit arról, hogy nem keltek benne
hiú ábrándokat.
– Lennél olyan kedves követni a parancsokat addig, amíg nem tudok
bővebbet? – kérdeztem.
Habozott. Rövid ideig ugyan, de tétovázott. – Igen.
Vártam. Nem gondolta komolyan az igent.
Az az igen hazugság volt.
– Bizonyos határok között – fejezte be a mondatot.
Na, itt az igazság.
– Bármelyik nap olyan bevetésre küldhetnek, ahol ölni kell –
mondtam halkan. – Ha arra kerül a sor, akkor meg kell tenned.
– Nem.
– Callum.
Mosolygott. – Tetszik, hogy most már Callumnak szólítasz.
– Meg kell tenned!
– Nem, nem kell. – Kinyúlt, és megpróbálta az egyik karomat
elhúzni a mellkasomról.
Leráztam. – Leb nem tud segíteni nekünk, ha te halott vagy.
– Nem kényszeríthetnek arra, hogy meggyilkoljak valakit.
– Ez egy újjáélesztett felnőtt. Már nem is ember.
Ahogy lenézett rám, egy pillanatra elkomorult az arca. – Az emberek
nem ugyanezt mondják rólunk?
– Igen, de egy felnőtt esetében ez így is van, hiszen ők…
– Csakhogy nem tudod biztosan. Ezt a HIRC mondja neked. Én azért
nem vennék mérget rá.
– Láttad Gregort tegnap este – mondtam. – Őrült volt. És ilyen az
összes felnőtt újjáélesztett, akit eddig láttam. Callum, többé már
beszélni sem tudnak!
– Mi azért voltunk ott, hogy foglyul ejtsük, és így a HIRC
kísérleteket végezhessen rajta. Én sem hagynám magamat! Ráadásul,
miután felálltam, én is elvesztettem az önuralmamat. Te nem?
– Igen.
– Szóval lehet, hogy…

131
 – De amúgy se számít – mondtam bosszúsan. – Megölöd a
következőt, vagy a HIRC végez veled.
– Tényleg, sok mindenkit megöltél már? – kérdezte.
– Igen – feleltem, és lesütöttem a szemem. – Gondolkodás nélkül.
Meg sem fordult a fejemben, hogy visszautasítsam.
– Embereket is?
– Igen.
– Ők kényszerítettek rá?
– Néha én jelentkeztem. – Felnéztem, mert ahogy ezt bevallottam,
hirtelen nagy levegőt vett.
– Miért tetted? – kérdezte elfúló hangon.
– Magam ajánlkoztam, ha a célszemély olyasvalaki volt, aki
újjáélesztetteket ölt meg.
– Szóval azért, mert dühös voltál.
Hallgattam, és szorosabbra fontam a karomat a mellkasomon.
– Gondolom, igen. – Az arca döbbent és rémült volt, sőt mintha még
az undor nyomait is felfedeztem volna rajta. Úgy éreztem, mintha egy
hatalmas kő nehezedne a mellkasomra, és behunytam a szemem, hogy
eltűnjön. – Csak tizenkét éves voltam, amikor meghaltam. Régóta
vagyok itt, és azt hittem, mindent meg kell csinálnom, amit csak… úgy
értem, mindent meg kell csinálnom, amit mondanak. Rossz emberek
voltak azok, akiket megöltem, és én nem…
– Én nem ítélkezem feletted – szakított félbe Callum, és megenyhült
az arca, ahogy közelebb lépett hozzám. – Vagyis ítélkeztem, de nem lett
volna szabad. Sajnálom. Még csak egy néhány hete vagyok itt, te
pedig… El sem tudom képzelni, hogy milyen lehet itt öt év. – Mosoly
futott át az arcán. – Lehet, hogy nem is kell. Lebbel ma elég komolynak
tűntetek.
– Nem leszel itt öt évig, mert ha megint nem engedelmeskedsz
nekik, akkor már holnap megölnek.
– Vagy az – mondta, és halkan fölnevetett, miközben megveregette a
fejemet. Úgy tűnt, hogy nem nagyon érdekli a saját halála.
– Rólam van szó, Callum. Ha nem teljesíted a küldetést, akkor meg
kell, hogy öljelek.
– Ó! – nézett rám kérdőn.
– Nem teszem meg – mondtam bosszúsan.
– De akkor…

132
 – Akkor valószínűleg velem is végeznek.
– Wren, az isten verje meg. – Nagyot fújt, és a feje mögé emelte a
kezét. – Ez nem fair.
– Ez az igazság.
– Nem. Ilyet nem csinálnak. Te vagy a drága Egyhetvennyolcasuk.
Mayer parancsnok csak leüvölti a fejedet, és majd valaki mással ölet
meg engem.
– Én is újjáélesztett vagyok, mint bárki más – mondtam. – Ha
lázadozni kezdek, végeznek velem.
– Szóval megölöm ezt az embert, vagy pedig az én lelkemen szárad a
halálod. Csodás! Ez, amit most mondtál… fantasztikus, hogy miből
választhatok.
– Nem akarom, hogy meghalj!
– Most meg hízelegsz. – Megragadta a derekamat, és próbált
közelebb húzni magához. Engedtem neki, és tenyeremet a meleg
mellkasához nyomtam. – Én csak nem akarok olyan lenni, mint…
– Én? – találgattam.
– Nem. Nem akarom, hogy belőlem is olyan embert csináljanak.
Olyasvalakit, aki öl.
Erre nem tudtam mit mondani, hiszen én már „olyan ember” voltam.
Összeszorítottam a számat, és könyörögve néztem fel rá.
– Ez a tekintet – nyögött fel, és kezét az arcomra tette. – Ne nézz így
rám!
– Megteszed? Kérlek!
Sóhajtott, majd leejtette a kezét. – Most kell eldöntenem?
– Bármelyik pillanatban megérkezhet a megbízás.
– Talán… megpróbálhatom. – Vereség csengett ki a hangjából,
amitől kényelmetlen szorítást éreztem a gyomromban.
– Köszönöm. – Hátraléptem, így jelezve neki, hogy már mehetne.
– Jól van, hagylak zuhanyozni. – Megfogta a függöny szélét, de
megállt, és a szemébe visszatért a jókedv. – Vagy éppen maradhatok is.
Apró sikoly hagyta el a szám, amikor felrántottam a karomat, és a
mellkasomhoz szorítottam. – Én… ööö… igen… és nem. – Rosszul
éreztem magam.
– Bocsánat! – mondta kuncogva, és felemelte a kezét. – Nagyon
megrémültél! Csak vicceltem.

133
 – Nem, nem rémültem meg – mondtam, és nyugalmat erőltettem
magamra. Még egyszer rám mosolygott, majd elhúzta a függönyt, és
kiugrott.
Egy hatvan alatti behajolt, és bekukucskált, még mielőtt
összeránthattam volna a függönyt. Már kisebb csoport gyűlt össze, és a
lányok arcán különös mosolyt láttam.
– Á, tudtuk, hogy végül te is beadod a derekadat – mondta a hatvan
alatti. – Nagyon helyes fiú!
Összerántottam a függönyt, és hosszan kifújtam a levegőt, miközben
a hideg csempének nyomtam a homlokomat.
Nem kellett volna így dadognom és motyognom. Nem kellett volna
rémültnek tűnnöm. Én azt akartam, hogy… hát, azt nem tudom, hogy le
akartam-e vetkőzni, hogy együtt zuhanyozzunk, de szerettem volna, ha
átkarol. Az hiszem, szerettem volna megcsókolni. Bár ebben nem
vagyok biztos, hiszen még soha, senkit sem csókoltam meg.
Ever ezt nagyon élvezte volna. Reszketett volna az örömtől, ha
mindent elmondok neki. A szemében kigyulladt volna a reménység,
hogy mégiscsak van bennem érzelem. Mondott volna valami emberit,
ami megnyugtat, bár fogalmam sincs, hogy mit.
Hiányzott.
Aznap este, vacsora után a folyosón sétáltam, de lelassítottam, mert
észrevettem, hogy egy ember jön ki a szobámból. Elkapta a
tekintetemet, és befelé mutatott.
– Tiszta ruhát hoztam – mondta, és gyorsan elsietett.
Zavartan néztem az ágyamon heverő, szépen összehajtott ruhákra.
Tegnap már hoztak tiszta ruhát.
Levettem fentről egy fekete melegítőfelsőt. Túl nagy volt.
De alatta viszont egy összehajtott papírdarabot találtam.
Az ágyra dobtam a melegítőfelsőt, és szorosan a mellkasomhoz
szorítottam a papírt, majd elfordultam az üres faltól, és amilyen
diszkréten csak tudtam, széthajtottam.
Egy térkép volt. Texas öt városa szerepelt rajta, és kék vonal jelölte
Rosából az Austinba vezető utat. Rosában, néhány háztömbnyire onnan,
ahol a sikló le szokott szállni, a Nelson és a Holly kereszteződése köré
egy kört rajzolt, és az írta: itt várj rám. Rosa városhatáránál, két torony
között egy csillag volt látható. Talán itt kell majd elhagyunk a várost? A
kék vonal átszelte a két város közötti, több kilométeres, erdős területet,

134
majd Austin rico oldalának szélén állt meg, ahová az alagút szót
firkálták.
A mellkasomba beszorult a levegő, és egy kicsit még a térkép is
megremegett, amikor elolvastam a lap aljára nyomtatott betűvel írt
szavakat.
BENNE VAGYOK.

135
 TIZENKILENCEDIK FEJEZET

Másnap bíztak meg bennünket a gyilkossággal.

Kaptam egy pisztolyt, és azt mondták, hogy vagy Callumnak adjam
oda, hogy végezzen az újjáélesztettel, vagy pedig én használjam
Callummal szemben. Már hónapok óta nem adtak nekem fegyvert, ha
terepre mentem, és most hűvösnek és nehéznek éreztem a csípőmön.
A zsebemben volt a térkép, bár kételkedtem abban, hogy Leb egy
nap alatt meg tudta volna szerezni a nyomkövető-keresőt. Én meg nem
fogok úgy elmenekülni innen, hogy azok még bennünk vannak. Semmi
értelme nem lenne.
Ha Leb ma nem intézi el azt, amit ígért, akkor Callumnak meg kell
ölnie egy embert a bevetésen.
Amikor a tetőn találkoztam Callummal, vetett egy pillantást a
pisztolyra is. Hűvös szellő fújta felénk a nyomornegyed bűzét, és
láttam, hogy elfintorítja az orrát. Hogy a szagtól-e vagy a fegyver
látványától, azt nem tudtam.
A sikló nagy robajjal szállt le a tetőn, és a feltáruló ajtó mögött Paul
várt bennünket. Ha Leb nem vesz rész ezen a bevetésen, akkor lehet,
hogy nála van a nyomkövető-kereső, és a találkozási pontnál vár
bennünket.
Elakadt a lélegzetem. Elillant a levegő, és fájt a mellkasom. Lehet,
hogy ez lesz az utolsó bevetésem. Utoljára vagyok a siklóban. Utolsó
nap azon a helyen, amit az utóbbi öt évben az otthonomnak neveztem.
Paul intett, hogy üljünk le, és én odabotorkáltam a helyemhez.
Callum remegve szíjazta be magát. Szerettem volna azt mondani
neki, hogy minden rendben, és nem kell gyilkolnia, de nem voltam
benne biztos.
Csend volt a siklóban, miközben a nyomornegyedbe repültünk. Paul
leszálláskor a zsebébe nyúlt, és négy töltényt vett elő. Felém nyújtotta
őket:
– Mielőtt ismét a fedélzetre lépnél, vedd majd ki a fel nem használt
lőszereket – figyelmeztetett, amikor az öklömbe zártam a muníciót.
Bólintottam, és követtem Callumot a hűvös éjszakába. Le nem vette
a szemét a fegyverről, miközben megtöltöttem. Nem akartam elárulni

136
magunkat a HIRC embereinek, akik épp a videoközvetítést néztek
rólunk. Ameddig lehet, azt kell hinniük, hogy parancsot teljesítünk.
Callum felé nyújtottam a fegyvert, de a keze nem mozdult az oldala
mellől.
– Callum – mondtam halkan.
Ujjai a pisztolyra fonódtak, de úgy tartotta el magától, mintha
mocskos lenne. Összetalálkozott a tekintetünk.
– Muszáj? – kérdezte feszült hangon.
Nem. – Igen. – Megköszörültem a torkomat, és jobbra rántottam a
fejemet. – Menjünk erre! Így rövidebb.
Callum összevont szemöldökkel böngészte a térképet, és a
bevetéshez tartozó cetlit, majd rám nézett, és már a nyelvén volt, hogy
rossz irányba megyünk. De gyorsan elharapta, az arcán pedig átvillant,
hogy érti. Én viszont elfordultam, nehogy a HIRC emberi kiszúrják,
hogy reménykedik.
A Holly és a Nelson kereszteződéséhez vezettem, és gyorsan
körbenéztem, hátha megtalálom Lebet.
Semmi.
Csendes volt az éjszaka, csak a fák között fújó szél és néhány tücsök
hangja hallatszott. A földút közepén álltunk, körülöttünk pedig apró
sátrak.
Lehet, hogy mégse jön el ma este.
– Megnézhetném a térképet? – kérdeztem, hogy húzzam az időt.
Callum odaadta, én pedig úgy tettem, mintha a Rosa utcáit jelentő,
egyenes vonalakat nézném. Csak idő kérdése, és gyanút fognak a HIRC
emberei, akik engem néznek. Általában ritkán volt szükségem a
térképre.
Lopva ismét körbenéztem, de csak Callum volt ott és én. Nagyon
sóhajtottam.
– Arra kellene mennünk – mondtam, és mindent elkövettem, hogy a
hangomon ne hallatszódjon a kudarc.
Callum arcára kiült a csalódottság, és nézett a kezében tartott
pisztolyra. – Szóval akkor fejbe kell lőnöm, ugye? Hogy megöljem a
saját fajtámat? – A bevetési cetlin lévő névre pillantott. – Danielle.
Danielle-t fogom meggyilkolni?
Összerezzentem, hogy ezt a szót választotta, és minden szótagból
áradt a düh. Biztos, hogy a HIRC-ben is hallották.

137
 – Igen – feleltem. – A homlokra célozz, ne az arcra. Az agyat akarod
szétroncsolni. Az a legjobb, ha a biztonság kedvéért kettőt lősz.
– És aztán mi lesz? Visszavonszolom a siklóhoz?
– Vagy én fogom. – Elfordultam, mert nem bírtam elviselni a vádló
tekintetét. Valószínűleg legjobban a HIRC-re haragudott, de azért jutott
nekem is bőven belőle. Vajon képes lenne-e valaha is megbocsájtani
nekem, ha arra kényszeríteném, hogy megtegye?
– Én… – hirtelen éles sivítás szakította félbe a beszélgetésünket, így
mindketten grimaszoltunk, és kihúztuk a rádiónkat.
– Ez mi volt? – kérdezte Callum a fülét dörzsölve.
Gyorsan körbenéztem, és alig kaptam levegőt, mert a mellkasomat
majd szétvetette a remény.
Az egyik sátor szélénél egy széles vállú, feketébe öltözött figura
kukucskált ki. Az addig térdelő alak felállt, és odakocogott hozzánk,
majd amikor megállt előttem, feltolta a kalapjának a karimáját.
Leb. Egyik kezében egy kést fogott, míg a másikkal egy fekete
tárgyat húzott elő a zsebéből. Callum előrelépett, és félig már fölemelte
a pisztolyt, hogy megvédjen bennünket. Megráztam a fejem, így lassan
leengedte, de a szemét le nem vette Leb késéről.
– Maradj nyugton – mondta Leb, és mellkasom előtt felemelte a
fekete tárgyat. Kisméretű műszer volt, akkora, mint a tenyere, és piros
fény villant rajta, amikor végighúzta a jobb felkarom fölött.
– Vedd le a dzsekidet – mondta.
– Hogy szerezted meg ilyen gyorsan? – kérdeztem, miközben
leráztam magamról a ruhadarabot.
– Nem a megszerzéssel van a gond – motyogta. – Hanem akkor
leszünk majd szarban, ha rájönnek, hogy eltűnt.
Felemelte a kést, és majdnem tíz centivel a könyököm alá vágott. Az
élével kiütött egy kis, fémből készült eszközt, ami a földre esett.
Ujjaimat a véres sebre tapasztottam. Nem volt annyira mély, hogy
fájjon, de mégis remegtek az ujjaim, amikor a bőrömhöz szorítottam
őket.
A véres nyomkövetőt bámultam. Szabadság! Most elfuthatnék, és
senki sem tudná, hogy hol vagyok, hogy mit csinálok, és mit mondok.
Leb intett Callumnak, hogy jöjjön közelebb, de ő csak állt, és a
karomból szivárgó vért bámulta. Olyan volt, mintha sokkot kapott volna
a boldogság küszöbén, és nem hinne a szemének.

138
 – Igyekeznél? – csattant fel Leb, és megragadta a karjánál, majd fel-
le lóbálta a teste előtt a keresőt. – A sikló tisztje már valószínűleg úton
van.
Leb megfordította Callumot, és végigfuttatta a hátán az eszközt,
amíg az el nem kezdett pirosan világítani. Felhúzta az ingét, és rövid
vágást ejtett a hátán, épp a lapockája alatt. Megfogta a nyomkövetőt, és
óvatosan a földre tette.
Leb elindult az utcán, és intett, hogy kövessük. Két háztömbnyit
futottunk, majd egy sötét ház mögött álltunk meg, ahol a hátsó kertben
törött játékok voltak, és mindenféle szemét.
Leb valamit a kezembe nyomott, és amikor lenéztem, láttam, hogy a
keresőt és papírokat adott: az austini nyomornegyed térképét. Nem
hittem, hogy térképre lenne szükségem, hiszen elég jól emlékeztem
mindenre, de az egyik lakóövezetben megjelölt egy helyet.
– A neve Adina – mondta Leb, miközben egy borítékot, valamint
egy sötét hajú, újjáélesztett lány fényképét tette a térkép alá. – Kedd és
szerda este van bevetésen. A sikló általában a Guadalupe Street végénél
száll le. Add neki oda ezt a levelet. Megjelöltem a térképen, hogy hol
vannak a lázadók. Ha megtaláljátok Adinát, akkor menjetek oda, és
tőlük megtudjátok, hogy juthattok el a rezervátumba.
– Rendben – mondtam, és mindent benyomkodtam a farzsebembe. –
Van még töltényed? Nekünk csak négy van.
Előhúzta a fegyverét, és tíz golyót ürített a tenyerembe. – Mindent
megtesznek azért, hogy nehogy a HIRC tudomására jusson, hol van ez a
hely. Menjetek éjszaka. Ne hívjátok fel magatokra a figyelmet! – A
másik kezembe ejtette a kést. – Vidd ezt is. Nyomás!
– Köszönöm – mondtam, miközben Leb futásnak eredt. Hátranézett
a válla fölött, és alig láthatóan biccentett, majd elnyelte a sikátor.
Elhűltem. Leb azt mondta, hogy nyomás. Merre? Hová? Az
újjáélesztettek valami misztikus rezervátumába, ami valószínűleg nem
is létezik?
Összeszorult a mellkasom a rémülettől, amikor rájöttem, hogy mit
tettem. A nyomornegyedben voltam, emberekkel körülvéve, és nem
fogok visszamenni a HIRC-be.
Nem megyek haza.

139
 – Wren. – Ahogy felnéztem, megláttam Callum izgatott arcát.
Letörte a sisakomról a kamerát, kivette az összeszorított kezemből a
rádiómat, majd mind a kettőt a földre dobta. – Szerintem rohanjunk!

140
 HUSZADIK FEJEZET

Megragadtam Callum kezét, és átverekedtük magunkat egy sötét

sikátoron, majd elkezdtünk futni egy elhagyatott menhely felé. Ez az
épület a háború utáni években azt a célt szolgálta, hogy segítsen talpra
állni az embereknek. Amikor a drogkereskedők és a bandák elfoglalták
Rosát, a HIRC bedeszkázta.
Rosa szélénél voltunk, közel a városhatárhoz, a nyomornegyed
szívében. A HIRC a mezőkön túl, a város másik oldalán helyezkedett
el, de nem sokba tartott nekik katonákat küldeni. Nem ez volt a legjobb
hely, ha valaki el akart rejtőzni. A házak nagyon kicsik voltak, és a
másik út sátrai még ennyire sem nyújtottak fedezéket.
Riasztó hangja törte meg a csendet, és reflektor fénye pásztázott.
Bemásztam az egyik kunyhó háta mögé, hátamat a roskatag
fatákolmánynak vetettem. Callum ugyanígy tett, és az eget kémlelte,
miközben egy sikló reflektorának fénycsóvája keringett a környéken.
Ahogy a fénysugár végigszántott az utcát, Callum rám nézett:
– Menjünk tovább? – suttogta.
Igen. Talán igen? Nem voltam biztos benne. Az öt év alatt alig volt
olyan döntés, ami az enyém lett volna. Ismertem a HIRC szabályait, és
be is tartottam őket.
Ránk vetődött a reflektor fénye, Callum pedig megragadta a
kezemet, és átrohantunk a kunyhó körüli, foltos fűtakarón. Már azelőtt
meghallottam a golyókat, hogy a vállamba fúródtak volna, és
lepattantak volna a sisakomról.
– Erre – kiáltottam, és elengedtem Callum kezét, miközben
átvágtunk a földúton. A reflektorfény már nem tudott követni
bennünket, ahogy a házak között kanyarogtam, és átrohantam a
pázsiton, de láttam a távolban a katonákat – egy hatalmas létszámú
csoport épp szétszóródott az utcákon.
Egy régi menedékház háta mögött álltam meg, és akkorát rántottam
az ajtón, hogy megingott az épület – félő volt, hogy a végén még
összedől. Könnyen feltárult az ajtó, így megbotlottam. Amikor
beléptem, rögtön hátra is hőköltem, mert beleütköztem Callum
mellkasába.

141
 Emberek! Mindenhol emberek! A szagukból ítélve koszosak voltak,
mocskosak és fertőzöttek. Ismertem ezt a szagot.
Észrevettem, hogy az emberek a saját kis zugaikban zsúfolódtak
össze, volt, aki csak ruhákkal és gallyakkal jelölte ki a saját területét.
Láttam a tűnyomokat a karjukon, a remegő kezüket, és az arcukba
ivódott kétségbeesést.
Gyerekkoromban hónapokig éltem egy hasonló helyen, amikor a
szüleim hihetetlen magasságban repültek egy olyan drognak
köszönhetően, amelynek rendkívül sokáig tartott a hatása –
gyakorlatilag még arra sem volt idejük, hogy kijózanodjanak a
következő lövés előtt. Az elhagyatott épületekben tanyázó csövesek
jelentették a nyomornegyed népességének legalját: ők az utolsó
centjüket is odaadták a dílereknek és azoknak a bűnözőknek, akik miatt
Rosa nem haladt egyről a kettőre.
Arra már nem nagyon emlékeztem, hogy milyen volt együtt csövezni
a szüleimmel, de annál élénkebben élt bennem a szag, valamint az,
ahogy éjszakánként az orromhoz tartottam a takarót, hogy alvás közben
ne érezzem.
Callum öklendezett, így magára vonzott néhány kíváncsi tekintetet.
Voltak, akik csak pislogtak, és bámultak, mert már túlságosan elszálltak
ahhoz, hogy rájöjjenek: két újjáélesztett áll előttük. De mások nem
voltak annyira betépve.
Az ujjaimat a számhoz emelve hasztalanul könyörögtem, hogy
maradjanak csendben. Az átlagember sem volt jó, de ezek még annál is
rosszabbak voltak.
Kiabáltak, és hirtelen erős késztetést éreztem, hogy előhúzzam a
fegyveremet, és elkezdjek lövöldözni. Körülbelül harmincan voltak.
Vajon mennyi ideig tartana?
– Arra ki tudunk jutni! – szakította félbe Callum hangja a
gondolataimat, és én meglepetten néztem rá. Majdnem elfelejtettem,
hogy ő is itt van.
Átvillant az agyamon, hogy elborzadna, ha nekilátnék itt öldösni az
embereket. Már korábban is úgy nézett rám, mintha valami szörnyeteg
lennék. Inkább meghalt volna, mert nem volt hajlandó végezni
valakivel.
Én meg azt terveztem, hogy mindenkit lelövök.
– Wren! – mondta, és sürgetően húzta a karomat.

142
 Hagytam, hogy a bejárati ajtóhoz vonszoljon, majd pedig ki a
sötétségbe. Épp az ellenkező irányba indultunk el, mint amerre a
reflektor tartott.
Elfelejtettem, hogy gyűlölöm az embereket. Mindig szigorúan
objektív voltam a küldetésekkel szemben – így képeztek ki bennünket.
De akkor is gyűlöltem őket, amikor még én is közéjük tartoztam.
Mocskosak, undorítóak, erőszakosak, önzőek, lobbanékonyak, és
most hetekig – hónapokig! – kell közöttük keresgélnem, hogy
megtaláljam Adinát, meg az újjáélesztettek állítólagos rezervátumát.
Gyűlölni akartam ezért Callumot, de az agyam rögtön üvöltve
tiltakozott. Én vagyok, aki sosem tudtam őt rávenni arra, hogy betartsa
a szabályokat. Én vagyok, aki nem tudtam olyan jól kiképezni, hogy
életben maradjon a HIRC-ben. Én, aki ideszabadítottam ebbe az
őrületbe, ahol nagy valószínűséggel úgyis megölik.
Golyók szántották körülöttünk a földet, és vért köptek a földre,
amikor belemartak Callum bokájába. Ettől lelassult, így elé vágtam, és
megragadtam a karját, hogy húzzam magam után.
Ahogy a nyomornegyed jobbik részére értünk, egyre közelebb voltak
egymáshoz a házak, és az éjszaka is elcsendesedett. Nem kaptunk több
golyót fentről, már azt hittem, hogy talán szem elől tévesztettek minket.
De a földi egység megtalált bennünket. Hat-hét, nem is, kilenc
katona fordult be gyorsan a sarkon, készenlétben tartva a fegyverüket.
– Lebukni! – kiáltottam, és lenyomtam Callum a fejét, amikor tüzet
nyitottak.
A földön hagytam, és a katonák felé száguldottam. A műanyag
álarcok mögött néhány ismerős arcot láttam, de az azokon tükröződő
páni félelem újdonság volt.
Az egyik katona a fejemre célzott, én pedig a mellkasába tapostam,
és így kikerültem a lövést, majd kicsavartam a fegyvert a kezéből. A
többiek megpróbáltak elkapni, de olyan gyorsan szaladtam, hogy a kis
emberszemeik még követni sem tudtak.
Felemeltem a fegyvert. Egy, kettő, három. Mindegyiküket mellkason
lőttem, tudomást sem véve a golyókról, amelyek átszakították a
dzsekimet, és lepattantak a sisakomról.
Az egyik katona leakasztott az övéről egy gránátot, és dühödten
felém dobta, de több mint egy méterrel elhibázta.
Callum!

143
 Elrepült mellette a gránát, és nekicsapódott a mögötte lévő háznak. A
földre vetette magát, amikor a robbanás ereje kivitte a kis fakunyhó
hátulját, akárcsak a fű, az ő teste is lángba borult.
A fegyver csöve a homlokomnak nyomódott. Egy pillanatra
bepánikoltam, és kirúgtam a lábát – a golyó a fülemet horzsolta.
Szorosan megmarkoltam a pisztolyomat, és a mellkasába lőttem.
Újabb robbanás rázta meg a földet, és a halott katona övéről
lekaptam egy gránátot, majd az engem üldöző férfiakhoz vágtam.
Még egy maradt, és ahogy megfordultam, láttam, hogy épp célba
veszi a földön lévő Callumot, aki épp próbálja eloltani a lábát nyaldosó
lángokat.
Háromszor lőttem, mert remegett a kezem, ahogy elhatalmasodott
rajtam a félelem. A harmadik lövést követően elesett az utolsó katona,
én pedig Callum felé vetődtem, ráugrottam, és meghemperedtünk a
porban. A lángokat a kezemmel oltottam el, majd leugrottam róla, és
felsegítettem.
Imbolygott, és remegett a keze, amikor felemelte, hogy megnézze,
mennyire sérült meg. A bőre vörös volt, helyenként elszenesedett. Az
ingéből szinte alig maradt valami, a nadrágjából is csak a megégett
szálak lógtak le.
– Megvagy? – kérdeztem, és gyorsan körbenéztem.
– Igen – dadogta. – Sa… sajnálom! Próbáltam elszökni, de amikor
kihajítottam az első gránátot, egy újat dobtak ide, és…
– Semmi baj – mondtam, és olyan gyengéden fogtam meg a kezét,
ahogy csak tudtam. – Tudsz futni?
Bólintott, de összerándult, amikor elindultunk. Csak egy háztömbnyi
távolságot kellett megtennünk: a legközelebbi rejtekhely felé tartottam,
amit csak ki tudtam találni.
A méretes, szögletes tartály nem volt messze az iskola téglafalától,
és szokás szerint most túlságosan telepakolták. A nagy, szürke
konténert közelebb toltam a falhoz, és intettem Callumnak, hogy
menjen be mögé. Először arra gondoltam, hogy beugrunk, és
betemetjük magunkat szeméttel, de ha én katona lennék, akkor rögtön
benéznék mindenhová, aminek fedele vagy pedig zárható ajtaja van.
Nem takart el bennünket teljesen a szemetes, oldalról, a megfelelő
szögből simán észrevehettek, de ez annyira nyitott rejtekhely volt, hogy
azt reméltem, eszükbe sem jut majd, hogy ott keressenek.

144
 Óvatosan odamentem, nekidőltem Callum mellett a falnak, és
aggódva néztem rá. Sosem égtem még meg annyira, mint ő –
helyenként fekete volt a karja – de igencsak emlékeztem, mennyire
fájtak az enyhébb égések. Nem lehetett teljesen kizárni a szúrásokat, és
még ott volt mellé a kényelmetlen érzés, ahogy az új bőr kifeszült az
elhalt fölött.
Ahogy eltartotta magától a kezét, és felemelte az arcát.
Legszívesebben a karomba kaptam volna. Bár attól csak még rosszabb
lett volna neki.
Nem bírtam tovább nézni, így a tenyeremmel eltakartam a
szememet, és azt kívántam, bárcsak jobban odafigyeltem volna Callum
gyógyulási idejére. Tíz perc? Húsz?
Behunytam a szemem, de amikor sikerült kizárnom a fejemből
Callum fájdalomtól eltorzult arcát, akkor csak a drogtanyát láttam.
– Meg ne moccanj!
Nagy levegőt vettem, ahogy megrohant az emlék. Olyan tiszta volt,
mintha épp csak az imént történt volna.
– Ne nézz rá!
Anyám beszélt, és a bűzős lehelete cirógatta az arcomat, miközben
suttogott, és olyan szorosan fogta át a pocakomat, hogy már fájt.
Nem figyeltem rá. Felnéztem, és a félelmükben összekuporodó
embereken túl egy újjáélesztett arcát láttam a szoba közepén.
Látta, hogy bámulom, a világoszöld szeme ragyogott a sötétben.
– Egytizenhármas! – szólt a másik újjáélesztettnek, aki odafordult. A
lány rám mutatott.
– Mi van? – kérdezte.
– Ez egy kölyök!
– Na és?
– Akkor nem kellene itt lennie, vagy igen? Nézz már körül!
– Ez nem a mi dolgunk. Mi csak azért vagyunk itt, hogy teljesítsük a
küldetést.
– De…
– Hetvenegyes! – szakította félbe élesen a férfi.
A lány elhallgatott, és amikor elment, szomorúan nézett vissza rám.
Még azután is bámultam, hogy elment, azt kívánva, hogy bárcsak
követhettem volna.

145
 Anya észrevehette, mert lelökött az öléből, az arcán pedig düh és
undor tükröződött.
Az emléktől furcsán vert a szívem, a szüleim képe lebegett előttem.
Anyu szőke volt, mint én, bár a haja a kosztól és a zsírtól sötétebb volt.
Apának nagy, sűrű szemöldöke volt, ami mindig szinte egybefolyt, mert
szomorú volt, vagy pedig elgondolkodott.
A sisakomhoz szorítottam a kezemet, azt akartam, hogy eltűnjenek a
képek. Gyűlöltem itt lenni. Nem akartam ezekre emlékezni. Nem
akartam Austinba menni. A mellkasomban olyan erős fájdalmat
éreztem, hogy egy pillanatra azt hittem: valaki rám lőtt.
– Wren.
Callum hangja kizökkentett a gondolataimból, és amikor felnéztem,
megláttam azt az imádnivalóan aggódó arcát.
– Jól vagy? – kérdezte.
Még nem gyógyult meg mindenhol a bőre, de a saját szememmel
láttam, ahogy benőnek a sebek, és rózsaszínné válnak. Annyival jobban
nézett már ki, hogy vad késztetést éreztem, hogy átkaroljam a nyakát.
– Igen. És te?
Callum megfordult, és nekem simult, tenyerével a mögöttem lévő
falnak támaszkodva. Szinte nekilapultam a téglának, annyira meglepett
a hirtelen közelsége.
– Hogy csináltad? – kérdezte csillogó szemmel, és rám mosolygott. –
Hogy vetted rá Lebet, hogy segítsen?
– Egyedül vettem részt egy küldetésen Lebbel, és elkaptam egy
embert, aki azt mondta, hogy segítenek megszökni az
újjáélesztetteknek. Valami rezervátumba küldik őket. Így hát
megállapodtam vele.
– A lányához van valami köze?
– Meg kellett neki ígérnem, hogy kiszabadítom. A lánya is
újjáélesztett, Austinban. – Feszültnek, izgatottnak hangzott a hangom,
ahogy kiejtettem ezeket a szavakat. Nem tudtam rendesen beszélni úgy,
hogy ilyen közel van a teste az enyémhez.
– Mi ez a rezervátum? Csak úgy élnek ott az újjáélesztettek?
Szabadon?
– Nem tudom. Az igazat megvallva kétlem.
– Szóval összeszedjük a lányt, találkozunk ezekkel az emberekkel,
majd elmegyünk ebbe a rezervátumba?

146
 – Igen.
– Hová megyünk, ha nem lesz ott?
– Nem tudom – feleltem, és éreztem, hogy ismét összeszorul a
mellkasom a rémülettől. – Nem gondolkoztam rajta. Én csak… –
Elhallgattam, azt remélve, hogy nem kell befejeznem a mondatot. De
kérdően vonta fel a szemöldökét. – Nem akartam, hogy meghalj.
Az arcomra csúsztatta a kezét, és úgy emelte fel a fejemet, hogy nem
volt más választásom: bele kellett néznem a sötét szemébe. Azt hittem,
hogy ennél közelebb már nem jöhet, de előredőlt, és összefonódtunk. A
mellkasa az enyémhez simulva hullámzott, én pedig hagytam rajta
nyugodni a kezemet.
– Köszönöm.
Pislogtam egyet, hiszen nem vártam köszönetet. Nem voltam biztos
abban, hogy megérdemlem. Erre nem tudtam mit felelni, de nem is úgy
nézett rám, mint aki választ vár.
Kicsit feljebb kellett tolnia a sisakját, és lehajtani a fejét, hogy
megcsókoljon, de én nem hittem el, hogy ezt teszi, amíg meg nem
éreztem, hogy gyengéden az ajkamhoz nyomja az övét. Meglepetten
rándult meg a testem, éreztem a számon a mosolyát.
És teljesen elvesztettem az eszemet.
Ezúttal nem kellett noszogatni a lábujjaim hegyét. Olyan magasra
ágaskodtam, amennyire csak tudtam, és átkulcsoltam a nyakát. A
derekamra tette a kezét, és magához húzott.
Nem olyan volt, mint amilyennek képzeltem. Kissé zavarba jöttem a
csókolózástól. Emberként veszélyesnek gondoltam, mivel így könnyen
terjedhetnek a baktériumok. Újjáélesztettként pedig összezavart. Nem
voltam biztos abban, hogy miért szeretik az emberek.
Most már csak azt nem értettem, hogy miért akarna valaki Callumon
kívül bárkit is megcsókolni.
Amikor felemelte a fejét, én majdnem visszahúztam, de
elmosolyodott, azt pedig nem akartam elmulasztani.
– Mondtam neked, hogy kedvelsz.
Elnevettem magam, és az arcán valódi öröm futott át – mintha
azelőtt nem lett volna biztos abban, hogy az állítás igaz volt.
Ellépett, és a fején keresztül lehúzta azt, ami az ingéből megmaradt.
Kikapcsolta a sisakját, és óvatosan a földre tette, majd lenézett a
nadrágjára, ami most már inkább sort volt, néhány szál lógott le belőle.

147
Láttam, ahogy kivillan a fekete alsónadrágja. Lehuppant a földre, én
pedig mellé csusszantam. Az agyam szeretett volna tovább futni, de a
lábam hirtelen elerőtlenedett, és remegni kezdett.
– Ez egyébként nagyon fáj – mondta, és kinyújtotta a karját, hogy
megnézze az új bőrét. – Égtél már meg valaha?
– Így még nem – feleltem halkan, remegő hangon.
– Mi a baj? – csusszant közelebb hozzám. – Aggódtál miattam?
Összefontam a karomat a mellkasomon, és tettetett haraggal néztem
rá, amitől még szélesebben mosolygott. Értem nyúlt, én pedig éreztem,
hogy elpirul az arcom.
– Callum, te alsóneműben vagy.
– Rajtam van a nadrágom. Legalábbis valamiféle nadrág. – Ismét
értem nyúlt, és összeszaladt a szemöldöke, amikor megfogta az egyik
kezemet. – Te fázol. Gyere ide!
– Nem fázol? – kérdeztem, miközben az ölébe húzott, én pedig
átkaroltam a csupasz vállát.
– Nem. Nincs hideg.
Azt hittem, megcsókol, de ehelyett előrehajolt, és a nyakamba
temette a fejét, az ajka pedig finoman hozzáért egy ponthoz, amitől
örömtáncot járt a gyomrom.
– Olyan jó az illatod – motyogta, és ismét megcsókolta a nyakamat.
– Nem, nem az – mondtam, és próbáltam szégyenemben arrébb
húzódni. – Hullaszagom van.
– Neked elment az eszed – kuncogta, és szorosabban ölelt át. – Te
nem vagy halott! Nincs is hullaszagod.
– Sokáig voltam halott.
– És most nem vagy az. Ezért is olyan életteli az illatod. – Fölemelte
a fejét, és ajkát az enyémre tapasztotta.
Még erősebben akartam eltolni, de a testem nem akarta, hogy
bárhová is elmenjen. Alig néhány centire volt a szája az enyémtől.
– Nem kellene túl sokáig itt maradnunk – mondtam.
– Miért nem? Olyan kényelmes. Friss, éjszakai levegő, amibe
parfümként vegyül a rothadó szemét szaga. Csodálatos!
– De ők… – elhallgattam, ahogy meghallottam a közeledő léptek
zaját.
– Nem tudunk képet adni – hallottam egy katona hangját. – Kilenc
halott, nem olyan régen történhetett.

148
 A szám hallatán Callum meglepetten nézett rám, én pedig a földet
néztem, mert féltem, hogy undort látok majd a szemében.
– Készülj fel arra, hogy esetleg futnunk kell – súgtam a fülébe.
– Nézzük meg itt – kiáltotta egy katona.
Hallottam, ahogy felénk jönnek, és ropognak a lábuk alatt a
kavicsok. Visszatartottam a lélegzetem, meg sem mertem moccanni.
Egy nagy csattanással kinyílt felettünk a szeméttároló teteje, és a fejünk
fölött nekicsapódott az iskola falának. Zörgött a szemét, ahogy a katona
belül turkált.
– Minden rendben – ordította, és visszaindult. Elhalkultak a léptek,
és már csak a távolból hallatszottak a katonák kiáltásai.
Callum elvigyorodott, és addig szorongatott, amíg végre el nem
mosolyodtam. – Miért nem lep meg, hogy milyen jó rejtekhelyet
választottál?
– Szerencsénk volt – mondtam, és kicsatoltam a sisakomat, majd a
földre tettem.
– A helyükben én se nagyon kerestem volna. Nem, ha tudják, hogy
veled állnak szemben.
– Én… ööö… az a kilenc őr. – Megköszörültem a torkomat. Meg
akartam kérdezni, hogy megrémíti-e az, hogy megöltem az összes
embert, de nem tűnt rémültnek. Nem akartam felhívni a figyelmét arra,
hogy talán egy szörnyeteg vagyok, és nem olyasvalaki, akit
csókolgatnia kellene.
– Tudom – mondta halkan. – Meg kellett mentened bennünket.
Megkönnyebbülten mosolyogtam rá, és lassan kifújtam a levegőt. Ha
jobban odafigyelek, akkor lehet, hogy csak megsebesítek közülük
néhányat. Úgy döntöttem, hogy ezt inkább nem kötöm az orrára.
– Valamit meg akarok tenni, amíg Austinban leszünk – mondta,
miközben rám nézett a nagy szemével. – El akarok menni megnézni a
családomat.
Rögtön megráztam a fejemet. – Nem. Az nem jó ötlet.
– De úgyis el kell mennünk, nem? Hogy elhozzuk Adinát?
– Igen, de…
– Csak látni akarom őket. Meg akarom mondani nekik, hogy jól
vagyok.

149
 – De ők… – Nem tudtam kimondani. Képtelen voltam megmondani
neki, hogy nem akarják majd látni. Halottnak tartják a fiukat, és
számukra ez a fiú csak egy érzékcsalódás – valaki, aki hasonlít rá.
– Látni akarnak majd – felelte a ki nem mondott szavaimra. –
Tudom, hogy a HIRC szerint nem léphetünk kapcsolatba a szüleinkkel,
de nem ismerik az én szüleimet. És a testvérem, David… – Rövid, sötét
hajába túrt. – Ami azt illeti, elég közel álltunk egymáshoz. Szerintem
biztos, hogy szeretne látni.
Nem ismertem a szüleit, de el tudtam képzelni, hogyan reagálnának,
ha az ajtajukban megjelenne egy szörnyeteg, aki hasonlít a fiukra.
– Milyen idős a testvéred? – kérdeztem.
– Tizenhárom éves.
– Ő nem betegedett meg veled együtt?
Megrázta a fejét. – Nem, jól volt, amikor meghaltam.
Egy tizenhárom éves gyerek valószínűleg jobban elfogadna egy
újjáélesztettet, mint egy felnőtt, hiszen ez vele is bármelyik pillanatban
megtörténhet. De mivel a szülei is ott lennének, így nem tartottam olyan
jó ötletnek. – Szerintem jobb lenne, ha nem mennél el hozzájuk.
– El kell mennem – mondta, és a fülem mögé simított egy kóbor
tincset. – És szeretném, ha te is velem tartanál.
Felsóhajtottam. Úgyis elmegy, akár vele tartok, akár nem.
– Tudod, szerintem nélküled egy óráig sem maradnék életben –
mondta.
– Jelen körülmények között igencsak meglepődnék, ha egyáltalán
kijutnánk Rosából.
– Épp az imént végeztél kilenc katonával. Szerintem minden rendben
lesz. – Lassan nekidőlt a falnak, és szorosan átfogta a derekamat,
amikor próbáltam gyorsan felállni az öléből. – Ma este próbálunk meg
kijutni?
– Szerintem jobb, ha inkább áttesszük holnap estére, nem gondolod?
Mindannyian riadókészültségben vannak, és arra számítanak, hogy
most próbálunk meg kiszökni.
Bólintott. – Egy ideig itt kellene maradnunk. Ezt a környéket
valószínűleg nem fésülik át még egyszer.
– Remélhetőleg nem – feleltem, majd az öléből kimászva mellé
ültem. Kezét az enyémbe csúsztatta, és puha csókot nyomott arcomra.
Kicsit közelebb húzódtam hozzá, amíg meleg karja hozzám nem

150
dörzsölődött, majd lesütöttem a szemem, hogy meg ne lássa az arcomra
kiülő, bárgyú vigyort.

151
 HUSZONEGYEDIK FEJEZET

– Wren.
Megmoccantam, mikor meghallottam a halk hangot, és
összerándultam a nyakamba nyilalló fájdalomtól. Eddig ugyanis
nekidőltem valaminek, az arcom is valami kellemesen meleghez és
szilárdhoz nyomódott. Erőt vettem magamon, és kinyitottam a szemem.
Callum vállán volt a fejem. Elaludtam. Meglepetten vettem levegőt,
majd gyorsan felültem, és körbefordultam, hogy megnézzem, nem
vagyunk-e veszélyben. A korai reggeli fényben úsztak a kihalt utcák.
– Azt hittem, még azelőtt el akarsz indulni, hogy mindenki
felébredne – mondta Callum, miközben mosoly bujkált a szája szélén.
– Elaludtam? – kérdeztem bután.
– Igen.
– Bocsánat. – El sem hittem, hogy nem voltam magamnál. Ráadásul
több órán keresztül! Bárki odalopakodhatott volna hozzánk!
– Semmi baj – mondta Callum, miközben kinyújtózott. – Én
fennmaradtam, hogy őrködjek. Ezenkívül álmodban nagyon aranyos
vagy, és egyáltalán nem tűnsz életveszélyesnek.
Nyakig elpirultam, miközben előrehajolt, hogy megcsókoljon, és
ettől pedig még inkább elvörösödtem.
– Ööö… igen – feleltem, amikor elhúzódott. – Szerintem még azelőtt
el kellene indulnunk, hogy benépesülnének az utcák.
Nem voltam biztos abban, hogy mi lenne a legjobb rejtekhely, de át
kellett jutnunk a város túlsó felébe, közelebb a határt jelentő kerítéshez.
– Próbáljunk meg valami ruhát szerezni nekem? – kérdezte Callum,
miközben a sisakjáért nyúlt, és felszíjazta. – Azt nem bánom, hogy
gatyában meg ebben a forrónadrágnak is beillő sortban parádézom, de
így esetleg felhívom magamra a figyelmet.
– Lehet – feleltem, és alig tudtam megállni, hogy el ne vigyorodjak.
Körbenéztem, majd fölálltam, és lassan belenéztem a szemetesládába.
– Te most komolyan a szemetesben keresel ruhát?
Felemeltem egy koszos papírzacskót. – Ebbe vághatnánk lyukakat.
– Szerintem, ha papírruhát viselnék, az még nagyobb feltűnést
keltene – mondta szárazon.

152
 Visszadobtam a zacskót, majd miközben a sisakomért nyúltam,
körbenéztem. Egy embert sem láttam, de hallottam, hogy néhányan ott
csoszognak valahol a közelben. Idővel majd ennivalóra is szükségünk
lesz, mert kissé üresnek éreztem a gyomromat, de most legfőképp az
izgatott, hogy keresztüljussunk a városon, még mielőtt az túlságosan
benépesülne.
– Mostanában senki sem jött ide? – kérdeztem.
– Nem. Időnként hallottam katonákat, de néhány órája már nem.
– Köszönöm, hogy őrködtél – mondtam, miközben a falnak dőlve
rámosolyogtam.
Finoman hozzáért a hajamhoz, végighúzta a kezét a lófarkamon. –
Ez csak természetes. Akkor alszol rajtam, amikor csak akarsz.
Tekintete gyengéd volt, sosem láttam még ilyennek. Szerettem volna
rögtön az ölébe bújni, hogy szaván fogjam. Amikor előrehajolt, hogy
megcsókoljon, egy pillanatra engedtem neki.
Elhúzódtam, majd gyorsan körbenéztem. Miközben felugrottam,
felcsatoltam a sisakomat.
– Itt a reggeli futásunk ideje – mondtam. – Talán át tudunk jutni a
város túlsó felére, anélkül hogy észrevennének.
Miközben felállt, bólintott, én pedig a csuklójára fontam az ujjaimat,
és kirohantunk a szemetes mögül, és elindultunk a sikátorban. Elértünk
a földúthoz, és elengedtem Callumot, hogy szabadon lendíthessek a
karommal. Elhagytuk a városközpontot, és már a sátrak, a
nyomornegyed legszörnyűbb része felé tartottunk. Dübörögött a lábam,
és hátranéztem Callumra, hogy minden rendben van-e.
Eltűnt!
Hirtelen megálltam, és kapkodva vettem a levegőt, miközben egyre
csak forgattam a fejem. Visszamentem az iskola felé, ismét száguldva
fordultam be a sarkon.
Semmi! Még egy ember sem! Mellettem, egy ház kertjében,
csattogott a kötélre kitett ruha, én pedig távolabb kocogtam a zajtól,
mert füleltem, hátha meghallom Callumot.
Olyan erővel nyilallt belém a rémület, hogy a szám elé kaptam a
kezemet, nehogy elkezdjem kiabálni a nevét. Nem a legokosabb dolog
elárulni, hogy hol vagyok.

153
 Behunytam a szemem, és hallgatóztam. Hallottam, ahogy emberek
rohangálnak, néhányan kiabálnak – de egyikük sem hangzott úgy, mint
Callum.
De a futkosó, ordibáló emberek nem sok jót jelentenek, különösen
akkor nem, ha szökésben van egy újjáélesztett. Arrafelé rohantam,
amerről a kiáltásokat hallottam, de egy épület sarkánál gyorsan
lefékeztem, mert rájöttem, hogy a HIRC katonái ordítanak egymásnak
parancsokat. Nem láttam őket, de közel voltak, legfeljebb egy-két
háztömbnyi távolságra lehettek.
Mi van, ha már megtalálták?
Mit tegyek, ha én viszont nem találom meg? Induljak el Austin felé,
és reménykedjek, hogy egyedül is boldogul?
Annyira nevetséges volt az ötlet, hogy majdnem felnevettem. Az
egyik utcánál hirtelen elfordultam, és futni kezdtem. Nélküle sosem
szöktem volna meg. A kis fehér cellámban maradtam volna boldogan és
bambán, amíg meg nem halok.
Callum nélkül nem megyek sehová!
Hirtelen megálltam, teljesen megfeledkezve arról, hogy a
biztonságom érdekében rejtőzködnöm kell.
Olyan hangosan kiáltottam a nevét, hogy még a torkom is belefájdult
tiltakozásul. De ismét elordítottam magam, és kétségbeesetten vártam a
válaszra.
– Wren!
A távoli kiáltás az iskolaépület felől jött, én pedig teljes sebességre
kapcsoltam, figyelmen kívül hagyva a házaikból előmászó
bámészkodókat.
Ahogy elhaladtam az iskola mellett, és a városközpont felé
fordultam, már felismertem a hangokat. Hisztérikus, dühös üvöltözés
hallatszott. Már korábban is hallottam ilyet, amikor az emberek
elkaptak egy újjáélesztettet.
Ahogy befordultam a sarkon, észrevettem, hogy Callum úgy fut
felém, mint akit puskából lőttek ki. Viharvert nadrágja lebegett, látni
lehetett a véres térdét és combját.
Mögötte feldühödött városlakók egész hordája loholt. Körülbelül
tizenöten lehettek, a legtöbbjüknél nem volt fegyver. De mindenfelől
újabb emberek csatlakoztak hozzájuk, akik kirohantak a házukból, hogy
megnézzék, mi ez a felfordulás. Ritkán találkoztak olyan újjáélesztettél,

154
akit nem védett a HIRC, és nyilvánvaló volt, hogy szeretnék kihasználni
az alkalmat. Szállt a por, amit futás közben felvertek, így az arcukat
nem lehetett látni, és néhányan közülük elkezdtek köhögni.
Callumot már megverték: az arcát zúzódások borították, egyik karja
pedig furcsa szögben lógott. Odarohantam hozzá.
Egy nagyjából velünk egyidős fiú elkapta a még ép kezét, és a földre
rántotta, de Callum olyan erővel rúgta mellkason, hogy átrepült az út
túloldalára. Ha nem arra koncentráltam volna, hogy biztonságba
helyezzem, akkor büszkén elmosolyodtam volna, hogy milyen gyorsan
reagált.
Talpra ugrott, és kivédte a baseballütőt, amivel egy asszony rontott
neki. Látszott a szemén a megkönnyebbülés, amikor előrohantam, és
kikaptam az ütőt a támadója kezéből, majd elhajítottam, amilyen
messzire csak bírtam. Valaki megmarkolta a vállamat, és hallottam,
hogy több ember zihál, miközben hátrazuhantam a földre.
Mindannyian megragadtak, és olyasmiket ordítottak, amiket nem
értettem. Egy kéz a nyakam felé nyúlt, de rácsaptam, és tekintetem
szinte égette a férfiét. Rúgtam egyet, majd előrántottam a pisztolyomat
a nadrágomból. Mohó, kis kezével mindegyikük meg akarta
kaparintani, hogy golyót repíthessen a fejünkbe.
Callum félrelökte az előttem álló embert, és felhúzott, majd
kirángatott közülük. Megpördültem, és az emberek felé céloztam.
Néhányan feltartott kézzel hátrébb húzódtak, de a legtöbben egyre csak
közeledtek felénk.
Már csak néhány golyóm maradt, így a leggyorsabbnak tűnő ember
lábába lőttem egyet, majd Callummal eliramodtunk az ellenkező
irányba.
– Szörnyetegek vagytok! – visította egy nő. – Lelketlen
szörnyetegek!
Az emberek kezdtek fáradni, és egyre inkább lemaradtak, ahogy a
gyenge tüdejük és lábuk megadta magát. Végigszáguldottunk az
utcákon, a földutakon, be a város legrondább részébe. Ahogy odaértünk
a régi egészségügyi épülethez, ismét hátrapillantottam, és láttam, hogy
az üldözőink végleg eltűntek.
Megálltam a földszintes épület mellett, és a combomra támaszkodva
levegőért kapkodtam.

155
 – Sajnálom – mondta Callum az épületnek dőlve, miközben fel-le
hullámzott a mellkasa. – El kellett volna… – Megrázta a fejét, majd alig
észrevehetően vállat vont.
Felnéztem rá, és elfogott a korábbi nyugtalanság, pedig itt állt
előttem. Próbáltam eltitkolni a félelmemet, elnyomni az újra és újra rám
törő rossz érzést, ami akkor fogott el, amikor rádöbbentem, hogy
milyen közel is álltam ahhoz, hogy elveszítsem. De kérdő, zavart
arckifejezéséből ítélve nem járhattam sikerrel. Elkaptam róla a
tekintetem. Nem tudtam, hogy fogalmazzam meg a mondatot, hogy
mondjam el neki: attól rettegtem, hogy valami történt vele. Ha csak
magamban mondtam el, már akkor is szánalmasan csengett. Hangosan
kimondva még rosszabbul hangzott volna.
Megköszörültem a torkomat. – Mi történt?
– Elkapott néhány srác. Próbáltam kiabálni, de a fejemet fogták.
Bevonszoltak egy sikátorba, hogy… – Összeráncolta a homlokát. –
Gondolom, hogy mindenki megüthessen. Ezek aztán tényleg gyűlölnek
bennünket.
Némi habozást követően bólintottam, mert ez volt az igazság.
Csalódottan hunyta be a szemét.
– Sajnálom – mondtam halkan. – Az én hibám. Sokáig errefelé
dolgoztam. Megvetnek. Valószínűleg engem akartak.
Vállat vont. – Nem a te hibád. – Felnyúlt, és megdörzsölte a fejét. –
De elvették a sisakomat.
Észre sem vettem, mert annyira elvonták a figyelmemet a nevetséges
érzéseim. Semmi értelme nem volt eltitkolni, hogy mennyire
megrémültem.
– Hát igen, ez nem túl jó – sóhajtott fel.
Az biztos, hogy nem jó. A katonák majd a fejére céloznak, és ott
nem lesz semmi, hogy megállítsa a golyóikat.
– Tudod, hogy hol vették le? – kérdeztem.
– Gondolom akkor, amikor a városközpontban voltunk.
Visszanéztem, mintha innen megláthatnám.
– Nem mehetsz vissza! – tiltakozott.
A megszólaló sziréna is őt igazolta. Közeledő siklók bömbölése
hallatszott, így zsebre vágtam a pisztolyomat, és Callummal együtt az
épület oldalához lapultunk.
– Mit csináljunk? – kérdezte az eget kémlelve.

156
 – Pszt! – hallatszott az épület belsejéből, majd valaki szipogott.
Callummal együtt gyorsan megfordultunk. A deszkafal már elöregedett,
és szinte mindenhol lepergett róla a fehér festék. A repedések között
mozgást láttam. Közelebb hajoltam – valaki zihált.
Feltárult mellettem az ajtó, és egy kislány ugrott elő. Fáradt szemmel
pislogott rám, hunyorgott a napfényben.
– Grace! – kiáltott utána egy rémült hang, de a kislány csak állt, és
engem nézett.
Egy piszkos, kócos hajú tinédzserlány futott az ajtóhoz, és a karjába
kapta Grace-t. – Nem csináltunk semmit – mondta, miközben a kislányt
a melléhez szorítva egyre hátrébb húzódott.
– Nem értetek jöttünk – felelte Callum kissé bosszúsan.
A lány felpillantott a siklókra, majd ismét ránk nézett. – Itt nem
maradhattok!
Kinéztem az előttünk lévő sík vidékre. A foltos gyepen keresztül egy
néhány méterre lévő, kisebb facsoporthoz lehetett eljutni, de a fák
vékonyak voltak, és már hiányzott a lombjuk fele. Nem nyújtanának
fedezéket, bennünket pedig biztos észrevesznek, ha túl sok időt töltünk
nyílt terepen.
– Megszöktetek? – kérdezte.
Egyikünk sem válaszolt, és én némi büszkeséget éreztem, hogy
Callum sem bízott meg ebben az emberben.
– Nem maradhattok itt – ismételte meg. – Sajnálom. Tudom, hogy…
nem tehettek róla – intett felénk –, de el kell mennetek. Balra mutatott.
– Van ott egy árok. Néhány fa nagyjából eltakarja. Ott esetleg
elrejtőzhettek.
Meglepetten néztem rá, amikor Callum megrántotta a karomat. –
Gyere! – mondta, miközben az eget fürkészte. – Most szabad a pálya.
Hagytam, hogy maga után húzzon, majd visszanéztem a tinédzserre.
– Köszönöm.
– Nincs mit. Sok szerencsét!
Lassan elkezdtem futni Callum mögött, és fél szemmel a siklókat
néztem. Szétszóródtak, de az egyik félig-meddig felénk nézett.
Átrohantam a gyepen a facsoporthoz, és közben azon imádkoztam,
hogy ne vegyenek észre. A kis gödör olyan volt, mintha valaki elkezdett
volna ásni egy sírt, de közben meggondolta magát. Nem volt túl mély,
de talán megteszi.

157
 Callum beugrott, én pedig utána, és lecsúsztunk a földön. A gödör
nem volt elég nagy ahhoz, hogy kinyújtózzak, így a mellkasomhoz
húztam a lábamat.
A térdemhez nyomtam az arcomat, ahogy egyre közelebb zúgott a
sikló, és azt akartam, hogy menjenek tovább. Ha megláttak, akkor
nekünk végünk. Egy sisak, sík terep, és egy pisztoly, amiben már csak
néhány golyó maradt.
Egy puffanással földet ért a sikló, és próbáltam uralkodni a rám törő
rettegésen.
– Mondtam már, hogy köszönöm? – suttogta Callum. – Köszönöm
azt, hogy kihoztál? Ha meghalunk, akkor előtte azért még szeretnék
neked köszönetet mondani.
Összeszorítottam a számat, és a földet bámultam. Hülyeség lett volna
azt mondani, hogy szívesen, hiszen csak másodpercekre voltunk a
haláltól. A sajnálom talán jobban illett volna ide.
Csizmák csikordultak a füvön, így végül semmit sem kellett
mondanom.
– Az az épület üres – mondta a HIRC egyik katonája. – Azért nézd
meg, hátha bent rejtőzködnek.
Nagyon sóhajtottam, hiszen rájöttem, hogy nem láttak meg
bennünket, amikor az árokba rohantunk.
– Itt bent csak néhány kölyök van – felelte egy másik hang. – Azt
mondták, hogy nem láttak semmit sem.
– Mit keresnek itt?
– Úgy tűnik, hogy itt élnek.
– Jól van, akkor gyűjtsétek be őket. Hazafelé majd kitesszük az
egész bandát az árvaháznál.
Lehunytam a szemem, olyan volt, mintha mázsás súly nehezedett
volna a mellkasomra. A nyomornegyedben kevés rosszabb hely volt,
mint az árvaház. Gyerekkoromban részletesen kidolgozott terveket
szőttem arra vonatkozóan, hogyan kerüljem el az árvaházat, ha a
szüleim meghalnának.
– Nem! – hallottam a fülsiketítő üvöltésüket. – Mi jól vagyunk! Ezt
nem tehetik!
Megmarkoltam egy marék földet, mert furcsamód késztetést éreztem
arra, hogy kiugorjak a lyukból, és segítsek nekik, de végül sikerült erőt
vennem magamon.

158
 Sokáig hallatszott még a kiabálás, miközben a katonák átfésülték a
környéket. Szerettem volna befogni a fülemet, mint gyerekkoromban,
de attól féltem, hogy Callum furcsának és szánalmasnak találná.
Megkönnyebbültem sóhajtottam fel, amikor végre mindenki beszállt
a siklóba, és elmentek. Nem is annyira a saját biztonságomnak örültem,
hanem inkább annak, hogy végre abbamaradt az ordítozás.
Callum hátradöntötte a fejét a földre, és bizonytalanul rám
mosolygott. – Jól vagy? Az imént nagyon elkomorultál.
– Jól vagyok. – Fölálltam, és kikukucskáltam a lyukból. Minden
csendes volt és kihalt, csak az orvosi épületbe vezető ajtó lengedezett a
szélben. Csak egy sikló maradt a levegőben, tőlünk olyan fél
kilométerre. A többi valószínűleg a Rosa körül szállt le.
– Szereznem kell neked egy sisakot – mondtam.
– Hogy mi? Nem. Itt kellene maradunk. Valószínűleg estig itt
biztonságban vagyunk.
– Aztán pedig át kell szökünk a város határán, ahol fegyveres őrök
vannak. Sisakban is elég kicsi az esélyünk átjutni. Anélkül pedig…
– Most mit fogsz csinálni? Visszamész a városba, és megkeresed? –
kérdezte.
– Szerintem jobban járok, ha inkább elveszem az egyik katonától.
Felnyögött. – Ez a terv még rosszabbul hangzik.
– Itt kellene maradnod – mondtam. Nem akartam megkockáztatni,
hogy megint elveszítem, és igaza volt. Elég biztonságos helyet
találtunk.
– Szerintem te nem is figyelsz rám – mondta némi vidámsággal a
hangjában.
– De, figyelek, csak nem válaszolok.
Megrázta a fejét, és mosoly bujkált a szája szélén. – Na, jó. Itt
maradok. Próbálok nem meghalni.
– Ha valamiért mégis el kell menned, akkor gyere vissza, amit csak
tudsz. Itt fogok rád várni.
– És ha nem jössz vissza?
Bizonytalanul elhallgattam. – Vissza fogok jönni.
– Kiváló B terv. – Elnevette magát, és remegő kézzel végigsimította
az arcát. Elhűltem, ő pedig kíváncsian nézett rám.
– Hogy mi?
– Miért remegsz?

159
 – Ó! – Végignézett magán. – Nem tudom. Talán éhes vagyok.
A másik kezére néztem az ölében: az is remegett. Olyan hirtelen
rándult össze a mellkasom a rémülettől, hogy inkább elfordultam,
nehogy meglássa az arcomat.
Remegett, akárcsak Ever.
Nagy levegőt vettem, mert nem akartam megijeszteni. Lehet, hogy
csak éhes. Még csak egy néhány hete van a HIRC-nél. Valószínűleg
még nem kezdték el injekciózni.
Még nem kezdhették el.
– Megpróbálok valami ételt szerezni – mondtam, és a földbe vájtam
az ujjamat, hogy ki tudjam emelni magam a lyukból.
– Ne aggódj amiatt, én jól vagyok.
Átlendítettem a lábamat, majd felálltam, és szembe fordultam vele.
Kicsinek tűnt, a csupasz mellkasa koszos volt, és véres, a szakadt
nadrágjából pedig a legkülönbözőbb helyeken látszott ki a bőre.
– Lehet, hogy valami ruhát is tudok neked szerezni.
– Persze. Ha már arra jársz, hozz egy könyvet is. Valami vicceset.
Azt hittem, komolyan mondja, de aztán elvigyorodott. – Csak gyere
vissza, oké? Mást nem akarok.
Elmosolyodtam, és bólintottam, majd nagyot fújtam, és ismét arra
fordultam, amerről jöttünk.
Most már biztosan minden ember az újjáélesztetteket keresi.
Végignéztem a ruhámon. Az újjáélesztettek fekete öltözékének hála
még azok is rögtön felismernének, akik még sosem láttak.
Lehúztam az ingemet, és elfordultam Callumtól, hogy megigazítsam
a fehér pólómat – mindenképpen el kellett, hogy takarja a mellkasomat.
Eltakarta. Ledobtam neki az inget, majd levettem a sisakomat és a
hajpántomat. Megráztam előtte a hajamat.
– Először sztriptíz lesz? Én benne vagyok – nézett fel rám
mosolyogva Callum.
– Megpróbálok elvegyülni. Legalább valamennyire embernek nézek
ki?
– Csak a szemedet takard el. Egyedül ez különböztet meg bennünket
tőlük.
Hát nem éppen, gondoltam, de azért bólintottam. Előhúztam a
pisztolyt a nadrágomból, és lehajoltam, hogy odaadjam neki. – Csak
akkor használd, ha muszáj. Már nem sok töltényünk maradt.

160
 – Talán inkább nálad kellene, hogy legyen.
Megráztam a fejem, és elléptem tőle, amikor nekem akarta adni. –
Legalább lőj vele egyet, ha bajba kerülsz, oké?
– Oké.
– És vedd fel a sisakomat – dobtam neki oda.
– Nem, vidd el te. Amúgy is túl kicsi.
– Menni fog. Én nem hordhatom, mert magamra vonnám vele a
figyelmet. – Bólintottam, miközben felcsatolta. Túl magasan ült a fején,
de azért a célnak megfelelt.
Néhány lépést tettem, majd megpróbáltam lassítani, és inkább
ruganyosan lépkedni. Az emberek esetlenebbek, ügyetlenebbek voltak,
és jobban szétestek a mozdulataik, de valahogy csak álcáznom kellett az
öles lépteimet. Visszanéztem Callumra, és igyekeztem viszonozni a
mosolyát. Nagy levegőt vettem, és lehajtott fejjel elindultam.
Ráfordultam a nyomornegyedet határoló, kikövezett utcára, és még
jobban lehajtottam a fejemet, pedig egy embert sem láttam. A
városközpont felé haladva egyre masszívabbak és nagyobb voltak a
házak.
Ebben az utcában már több házból is vittem be célszemélyeket.
Napközben sem volt kevésbé nyomorúságos a környék. Mindig úgy
gondoltam, hogy Rosában az összes ház ocsmány disznóól, de nappal
egész pofásnak tűntek. Majdnem teljesen egyforma, kétszobás
építmények voltak ezek, elöl aprócska ablakokkal, de néhány helyen
virágokat is láttam az udvaron vagy éppen kertet a ház mellett.
Korábban észre sem vettem a kerteket.
Lépteket hallottam a hátam mögül, és gyorsan megfordultam. Csak
egy öreg fickó volt az, aki menet közben lóbálta a táskáját.
Meggyorsítottam a lépteimet, a lábam már alig érintette a járdát,
amikor eszembe jutott, hogy ez még jobban felhívja rám a figyelmet.
Lassítottam, és zsebre dugtam a kezem, a vállamat pedig felvontam.
Amikor ezt csinálod, úgy nézel ki, mint egy majom – csengett a
fülembe anyám nevetése.
Húzd ki magad, Wren. Emeld csak fel azt a csinos pofidat. Nem
tudom, kitől örökölted drágám, de nem kell elrejtened.
Behunytam a szemem, amikor elhaladt mellettem az öregember, a
sötétségben anyám arcát láttam. Nem hazudott: ő aztán nem volt
csinosnak mondható. Már azelőtt sovány volt, hogy teljesen függővé

161
vált volna, sosem volt olyan telt arca vagy gömbölyű csípője, amiért
más nők elismerő pillantásokat zsebelnek be.
Egy útkereszteződéshez értem, és balra pillantottam. Emberek
rohantak el mellettem, valószínűleg hazafelé tartottak. Két katona
bukkant elő egy épület mögül, készenlétben tartva a fegyverüket.
Gyorsan átrohantam a téglaépület másik oldalához, és onnan
kikukucskálva láttam, ahogy lassan átvizsgálják az utcát.
Ösztönösen a fejemhez emeltem a kezemet, hogy megigazítsam a
sisakomat, de csak a hajamat éreztem. Oké. Ott hagytam Callumnál.
Csak egy jól célzott lövés kell leadniuk, aztán várhat rám az idők
végezetéig.
Meg kellett volna mondanom neki, hogy menjen egyedül, ha nem
térnék vissza. Lehet, hogy amúgy is ezt teszi.
Furcsamód ideges remegést éreztem a mellkasomban, amin mélyeket
lélegezve próbáltam meg úrrá lenni. Szóval nincs sisakom. Még így is
erősebb és gyorsabb vagyok, mint ezek az emberek. Végzek velük, még
mielőtt akár egy lövést is leadhatnának.
Hallottam, ahogy valaki közeledik. Nagy levegőt vettem, majd
megfordultam, hogy a nő szemébe nézzek. A szája elkerekedett, ahogy
hátrálni kezdett, és egy pillanatig azt gondoltam, hogy nem fog sikítani.
De hát persze, hogy sikított.
Gyorsan átrohantam az épület túloldalára, elég időt hagyva a
katonáknak, hogy lássák, hová tartok. Ahogy üldözőbe vettek, a nő
elrohant.
Ahogy befordultak a sarkon, felugrottam, lábammal az
alacsonyabbik katona nyakát céloztam meg. A másik felemelte a
fegyverét, de kétszer bemostam az arcába, mire meghúzhatta volna a
ravaszt. Egy mordulással ért földet a másik mellett.
Lehajoltam, és az ujjaim már készültek eltörni a nyakát, amikor
felemelt kézzel megadta magát, kétségbeesetten rázva a fejét.
Megálltam, és a másik katonára pillantottam, aki térden állva
lihegett. Mindegy, úgyis meg kell ölnöm őket. A megadás semmit sem
jelent. Ismét a nyakához nyúltam, de megállt a kezem, amikor behunyta
a szemét, és elfordult. Ahogy csak ott feküdt, valahogy az egész nem
tűnt olyan jó ötletnek.

162
 Ehelyett inkább megragadtam az állszíját, és kikattintottam, majd
lerántottam a fejéről a sisakját. A hónom alá dugtam, majd felkaptam a
fegyvereiket a földről.
– Kérem! – mondta halkan.
Fenyegetően néztem rá, miközben felálltam, és hátra, a nadrágomba
dugtam a fegyvereket. – Add ide az ingedet!
Furcsán nézett rám, de kigombolta a fekete ingét, és felém nyújtotta.
Lassan távolodtam tőlük, le nem véve róluk a szememet, de egyikük
sem mozdult meg, hogy kövessen.
Ahogy eltűntem az épület mögött, és futásnak eredtem, rögtön meg
is bántam, hogy így döntöttem. Meg kellett volna ölnöm őket. Most már
valószínűleg épp vadul rádióznak, és azt mesélik el a többieknek, hogy
pontosan hol is vagyok.
Még egy háztömbnyit rohantam, majd egy ház oldalához kuporodva
azt hallgattam, hogy jönnek-e a katonák.
Semmi. Ha lehet, még nagyobb volt a csönd: mintha az összes ember
bezárkózott volna a házába.
Kiegyenesítettem a lábam, és orromat az égnek emelve keresni
kezdtem valamit, még mielőtt visszamennék Callumhoz.
Étel!
Nem akartam megkockáztatni, hogy visszamenjek a város
központjában lévő boltokhoz. Valószínűleg az a legjobb, amit tehetek,
ha valamelyik házból lopok el valamit.
A mellettem levő épülethez nyomtam a fülemet, de bentről hangokat
hallottam. Átrohantam a pázsiton a következőhöz, majd az azután
következőhöz, és csak hallgatóztam.
A negyedik ház csendes volt. A háta mögé mentem, és ismét
odahajoltam, hogy hallgatózzak, de még mindig semmi. Addig
rángattam a hátsó ajtót, amíg meg nem adta magát a zár, és ki nem nyílt.
A csöppnyi konyha üres volt, de a fapulton megláttam egy vekni
kenyeret. Felkaptam, majd benéztem a hűtőbe, de hús nem volt benne.
Erre számíthattam volna. Rosában a legtöbben nem szórták ilyesmire a
pénzt.
– Keresel valamit?
Felugrottam, belöktem az ajtót, és az előttem álló fiatal nőre
céloztam a fegyveremmel. Nyugodtan nézett a szemembe, miközben az
ajtó felé hátráltam.

163
 – Ne sikíts! – mondtam. – Elmegyek, csak ezt viszem el.
A mellkasomhoz szorítottam a veknit.
A nő fölemelte a kezét. – Nem sikítok. De…
Intettem neki, hogy maradjon csöndben, miközben kintről ordibálás
és futó léptek zaja szűrődött be. A katonák parancsokat kiabáltak, én
pedig még szorosabban markoltam a fegyveremet. Fürkészően néztem
az arcát, hátha valami arra utal, hogy meg kell szorítanom a nyakát,
hogy elfojtsam a feltörő sikítását.
De a nő csak engem bámul meredten.
Elhalkultak a hangok, és az ajtón kikémlelve láttam, ahogy
szétszóródnak a katonák. Visszafordultam a nőhöz.
– Csendben maradsz még néhány percig? – kérdeztem.
– Itt hagyod a felét annak a vekninek? A gyerek éhes lesz, ha hazaér
az iskolából. Ahogy valószínűleg észrevetted, másom nem nagyon van.
Lejjebb engedtem a fegyveremet, és kényelmetlenül éreztem magam
attól, ahogy rám nézett. Nem voltam ahhoz szokva, hogy az emberek a
szemembe néznek, ő pedig le nem vette rólam a szemét.
Ennél nagyobb bűntudatot még sosem éreztem. Felsóhajtottam, és a
pultra tettem a veknit. Remegtem volna az örömtől, ha iskolából
hazajövet egy vekni kenyeret találtam volna a konyhapulton. Bár azt
hiszem, gyerekként bármilyen ételnek örültem volna.
A nő elővett egy kést a fiókból, és a kenyér fölé emelte, de én
megráztam a fejem.
– Jól van – mondtam, és kilöktem az ajtót. – Csináltasd majd meg a
zárat: én törtem el.
Ismét rám bámult, az arcából semmit sem lehetett kiolvasni. Nyoma
sem volt a félelemnek vagy rosszindulatnak, vagy egyáltalán bárminek.
Csak bámult.
Indulni készültem, bedugtam a pisztolyt a nadrágomba.
– Hé, kölyök! Várj! – kiáltotta. Levágott egy tisztességes szelet
kenyeret, becsomagolta egy kendőbe, majd átadta.
Lassan elvettem, de egy másodpercig még tartottam, hogy esetleg
meggondolhassa magát, de nem tette.
– Köszönöm – mondtam.
– Szívesen.

164
 HUSZONKETTEDIK FEJEZET

Callum felnézett a lyukból, az arcán öröm és megkönnyebbülés áradt

szét. Egyik karjával a térdét fogta át, és a sisakom ott volt mellette a
sárban. Szóba sem hoztam, hogy viselnie kellene, mert annyira
megörültem annak, hogy látom.
– Megszerezted – mondta, és őszinte meglepetéssel nézett a sisakra a
hónom alatt.
– Igen. – Beugrottam a lyukba, és odaadtam neki. – Elvettem az
ingét is. Remélem, nem bűzlik az emberszagtól.
Az orrához emelte a ruhadarabot. – Nem, ez teljesen rendben van.
Odanyújtottam neki a kenyeret. – Ez is a tiéd.
Kicsomagolta, és meglepetten nézett rám: – Ez komoly? Néha
ijesztő, hogy milyen jó vagy.
– Az egész a tiéd lehet, én nem vagyok éhes – hazudtam.
Haragosan nézett rám, miközben a földre helyezte a veknit. – Ne
nevettess már! Tegnap este óta nem ettünk. – Belebújt az ingbe, de nem
gombolta be. Miután kettétörte a kenyeret, az egyik felé nekem kínálta.
– Vedd csak el, én most megvagyok – mondtam, miközben
lecsúsztam a földre.
– Wren, egyél belőle. Tudod, azért elég tökös gyerek vagyok. Nem
kell gondoskodnod rólam!
Egy pillanatra megmerevedtem, amiért ilyen élesen szólt rám.
– Nem akartalak…
Egy csókkal hallgattatott el, amit viszonoztam, és
megkönnyebbültem, hogy nem kell befejeznem a mondatot. A
tenyerembe nyomta a kenyeret, én pedig elvettem, és mosolyogtam rá,
ahogy elhúzódott.
– Hol szerezted? – kérdezte két harapás között.
– Az egyik házban – motyogtam. – Nem akarsz aludni egy kicsit? Én
majd őrködöm.
– Nem, nem vagyok fáradt – mondta, és lenyelte az utolsó falatot a
kenyeréből.
– De hát éjszaka nem is aludtál!
– Nem alszom mindig. Egyszerűen nem tudok.

165
 – Ever sem sokat aludt – mondtam, miközben az ujjaimmal a földet
túrtam. – Ez gyakori a hatvan alattiaknál?
– Én úgy hallottam, hogy igen. Az utóbbi bő egy hétben többet
aludtam, de most megint olyan, mintha mindig ébren lennék.
– Jól érzed magad? – kérdeztem.
– Igen. Evernek ugye injekciókat adtak? Olyanokat, amiktől
megőrülünk.
Bólintottam, és folyamatosan a földet bámultam.
– Mi van akkor, ha…
Amikor felnéztem, az arca nyugtalan és aggodalmas volt. – Mi van
akkor, ha neked is adtak? – találgattam.
– Igen.
– Nem tudsz arról, hogy adtak volna?
– Nem. De a szobatársammal nem sokat beszélgettünk. Nem hiszem,
hogy megmondta volna.
– De azért jól vagy?
– Igen, leszámítva azt, hogy… – Lenézett a remegő kezére.
– Valószínűleg csak éhes vagy. Sosem eszel eleget. És fáradt is vagy.
Megpróbálhatnál aludni.
– Azt hiszem, igen. És ha nem csak erről van szó? Akkor mi van?
– Most már kint vagy – mondtam olyan magabiztosan, amit
valójában nem éreztem. – Amúgy sem adhattak neked túl sok injekciót.
Valószínűleg majd kiürül.
Bólintott, és nekidőlt a földnek. – Hát, ja. Biztos nincs semmi baj.
Nem voltam ott olyan sokáig.
Inkább magát próbálta meggyőzni, mint engem, de én mosolyogva
bólintottam. – Pontosan.
– Megpróbálok aludni – mondta, és behunyta a szemét. Az egyiket
kinyitotta, és felém nyújtott a karját. – Nem akarsz közelebb jönni?
– Nem mehetek. Az egyikünknek ébren kell maradnia, hogy
őrködjön.
– Egy ölelés. Talán kettő. Legfeljebb tizenöt.
– Callum – mondtam nevetve. – Menj aludni!
– Jól van, na – mondta, majd hosszan, színpadiasan felsóhajtott,
miközben mosolyra húzódott a szája.
Amikor néhány órával később kidugtam a fejem a lyukból, az
éjszaka csalóka nyugalmat árasztott. Lágy szellő fújdogált a mező

166
fölött, és megrázta azt a néhány levelet, ami még a fákon maradt. Olyan
jó érzés volt, hogy egy pillanatra az a vad ötletem támadt, hogy
Callummal egyszerűen visszafekszem a fák alá.
Ő is megjelent mellettem, és körbenézett. Korábban egy darabig
megpróbált aludni – vagy legalábbis úgy tett –, de végül feladta, és az
árok oldalát bámulta. Annyira Everre emlékeztetett, hogy szinte elakadt
tőle a lélegzetem. Úgy éreztem, mintha valaki állna a mellkasomon.
Magunk elé tartottam a térképet, és arra a területre mutattam, amit
Leb megjelölt, hogy ott szökjünk meg.
– Itt futunk majd át – mondtam, az ujjammal követve az útvonalat. –
Remélem, elég közel jutunk majd a kerítéshez, mielőtt észrevennének
az őrök. Onnan a fák közé megyünk, és északnak tartunk majd, amíg le
nem rázzuk az embereket. Aztán elfordulunk, és dél felé haladunk
tovább.
Callum bólintott. – Értettem.
Kimásztam a lyukból, majd utánam Callum is. A nyomornegyed
fénybe borult, mivel a HIRC katonái továbbra is bennünket kerestek, de
a mezőn sötét volt.
Elindultam a város irányába, Callum pedig követett. Menet közben
megfogta a kezemet, és az ujjait az enyémekbe fűzte. A megszokottnál
kicsit lassabbak voltunk. A lábam elnehezedett, a gyomrom pedig már
hangosan követelte az ételt. Erős volt a kísértés, hogy megálljak, és
keressek valamit, de nem akartam megkockáztatni, hogy ismét erre
vonzzam a HIRC katonáit. Olyan közel kellett jutnunk a város
határához, amennyire csak lehetett – anélkül, hogy észrevették volna.
Úgy tűnt, hogy Callum jobb állapotban van. Nem is említette, hogy
éhes, és amikor lenézett rám, akkor nyugodtnak és kiegyensúlyozottnak
tűnt.
– Tudod, hogy ki lőtt le téged és a szüleidet? – kérdezte.
– Nem. De amúgy sem számít.
Elhallgatott, és rám pillantott. – Hiányzik az édesanyád és az
édesapád?
– Nem tudom. – Ha őszinte akartam lenni, csak így válaszolhattam a
kérdésére.
– Nem tudod?

167
 – Nem. Nem tudom. Nem sokra emlékszem velük kapcsolatosan, és
amire igen, az sem igazán csodás. De néha… olyan furcsán érzem
magam.
– Furcsán, mintha szomorú lennél?
– Gondolom, igen.
– Nem akarnád újra látni őket, ha megtehetnéd?
– Callum, azt sosem fogod kimondatni velem, hogy ez jó ötlet. És
nem. Nem akarnám őket újra látni.
Néhány percig csendben volt, amíg ezen a környéken jártunk, közel
maradva a házak hátsó traktusához. Egyre közelebb értünk a
városhatárhoz.
– Mit csináltál? – kérdezte. – Amikor még ember voltál?
– Tizenkét éves voltam. Iskolába jártam és dolgoztam.
– Hol dolgoztál?
– Egy pubban. Mosogattam. Sok más kölyök is akarta a munkát, de
ők szerették, hogy ilyen kicsi vagyok. Nem sok helyet foglaltam.
– A külvárosban nem volt korhatárhoz kötve a munkavégzés? –
kérdezte.
– Nem. Ha el tudtad végezni a munkát, akkor jelentkezhettél. A
ricóban van korhatár?
– Igen, tizenhat év. A középiskola után. A tehetősek szakmát
tanulnak, az olyanok, mint én pedig elkezdenek dolgozni.
Meglepetten néztem rá. – Azt hittem, hogy ti mindannyian szakmát
tanultok.
– Nem, az túl drága.
– Akkor mit csináltál? – kérdeztem.
– A mezőn dolgoztam. – Látva, hogy meglepődtem, elnevette magát.
– Miért? Valakinek azt is kell csinálnia.
– Hát igen, de… Nem gondoltam volna, hogy a ricói srácok ilyen
munkát végeznek.
– Ki más csinálná? – vonta meg a vállát. – A nyomornegyedből nem
fognak munkásokat behozni, mert betegek lehetnek. Azt nem akarják,
hogy az újjáélesztettek hozzáérjenek az ételükhöz. A HIRC korábban
próbálkozott azzal, hogy őket hozza be, és az emberek tiltakoztak.
Nagyon félnek tőlünk.
– Hát félhetnek is.

168
 Feltűntek a város határának fényei, így megálltam, és elővettem a
térképet. Egyre ritkultak a házak, és végül teljesen eltűntek. Rosa déli
oldalán nem sok minden volt. A HIRC tőlünk nyugatra volt, míg a
nyomornegyed legrosszabb része keletre. Errefelé már a fák is ritkábbak
voltak, csak itt-ott tarkította fű az előttünk elterülő síkságot. Semmi
kétség: a HIRC tisztította meg a környéket, hogy ne lehessen kisurranni
a városból. Az egész vidéket kivilágították, még annál is világosabb
volt, mintha nappal lenne.
– Hát Leb nem olyan helyre küldött bennünket, ahol túl sok fedezék
lenne – mondtam, és bebújtam egy fa mögé, majd intettem Callumnak,
hogy kövessen.
– Kétlem, hogy bárhol is lenne fedezék – felelte. Közelebb húzódott
hozzám, és mindketten elrejtőztünk a fatörzs mögött.
Sajnos valószínűleg igaza van. Leb pont a két magas, fémtorony
között rajzolta meg a csillagot, minden bizonnyal azt gondolván, hogy
ez a legbiztonságosabb útvonal. Az őrtornyok több száz méterre álltak
egymástól. Kikukucskáltam a rejtekhelyünkről, és láttam, hogy egy
katona járkál föl s alá a kerítés előtt, derekán egy hatalmas pisztollyal.
– Mi lenne, ha csak elkezdenénk futni? – kérdezte Callum. – Mit
veszíthetünk? – Egy lépést tett előre, mintha most rögtön indulni
akarna.
– A fejünk – mondtam dühösen, és visszarántottam magamhoz. – Ott
fönt biztos mesterlövészek vannak.
– És akkor mit csinálunk? – Megütögette a sisakját. – Meg ez is itt
van.
Igaza volt, de mégis idegesített, hogy ennyire nem tartja fontosnak a
saját életét. Már megint.
– Ezek a sisakok sem bírnak ki mindent – mondtam. – Nem azért
mentettelek meg attól, hogy bent lelőjenek, hogy egy nappal később itt
halj meg! Legalább tegyél úgy, mintha érdekelne, hogy meghalsz-e! –
Ismét lenéztem a térképre. – Az nem lehet, hogy ez a legjobb hely. Ez
szerintem hülyeség.
Meglepetten nézett rám. – Engem érdekel, hogy meghalok-e.
– De nem úgy viselkedsz.
– Egyszer már meghaltam. A végén egész jól sikerült. – Rám
mosolygott.

169
 – Ez egyáltalán nem vicces! Most tényleg meghalnál. És akkor mi
lesz? Menjek egyedül ebbe az idióta rezervátumba? Ha te nem vagy,
sosem jöttem volna el.
– Nem én kértelek rá – felelte. – És hogy érted, hogy sosem jöttél
volna el? Neked jó volt ott lenni? Raboskodni?
– Igen. Jobb volt, mint ahogy emberként éltem.
– De arra kényszerítettek, hogy többször is embert ölj.
– Nem… – a derekam köré fontam a karomat, és elhallgattam. Nem
mondhattam el neki.
– Nem érdekel? – találgatott. – Te nem érzel bűntudatot?
Szomorúságot?
– Nem – mondtam, és a földet néztem. – Először éreztem. De
most… nem.
Lopva rápillantottam, és láttam, hogy szívbemarkolóan elkeseredett
arcot vág.
– Nem tudom, hogy miért ismételgeted ezt folyton – mondta.
– Azért, mert igaz.
– Nem, nem igaz. Láttam az arcodat, amikor elvitték azokat a
srácokat. Mindent érzel, akárcsak mi, a többiek. – Elhallgatott, és
megnézett magának, mielőtt pajkosan villant volna a szeme. – És
teljesen belém vagy esve.
Meglepett nevetés szakadt ki belőlem.
– Miért? Tényleg így van! – mondta.
Ezzel nem tudtam vitatkozni, így csak elmosolyodtam. Megragadta a
karomat, és magához húzott, majd finoman szájon csókolt.
– Leb azt akarta, hogy kijussunk – mondta. – Ha meghalunk, nem
tudjuk megmenteni a lányát. Biztos úgy gondolta, hogy ez az út a
legjobb.
– Igen – ismertem be, és zsebre vágtam a térképet. – Csak jobban
szeretném, ha nem durranna szét a fejünk.
– Akkor fussunk gyorsan. – Felvonta a szemöldökét, és várakozóan
nézett rám.
Bólintottam. – Ha észrevesznek bennünket, akkor kezdj el cikázni.
Így talán nehezebben találnak el bennünket.
– Értettem.
Még egyszer körülnéztem, mielőtt kibújtunk volna a fa mögül, hogy
elinduljunk a nyílt terepre.

170
 Alig néhány lépést tettünk meg, amikor megszólalt a sziréna. Itt
hangosabb volt, sivítva hallatszott az egyik toronyból. Már azelőtt
éreztem a lövedékeket, hogy hallottam volna őket.
Záporoztak a golyók a vállamra, és kopogtak a sisakomon. A lábam
repült a föld fölött, Callum pedig még akkor is mellettem volt, amikor
felgyorsultam, és elkezdtem cikázni.
Hirtelen elfehéredett a világ, és megremegett a föld, ahogy elestem.
Egy második, közelebbi robbanástól felrepültem, és égető fájdalmat
éreztem a lábamban.
Semmit sem hallottam. Semmit sem láttam. Ahogy nagy nehezen
lábra álltam, ismét megremegett körülöttem a világ, és olyan erős volt a
robbanás, hogy több méterre értem csak földet.
Amikor sikerült feltápászkodnom, egy golyó lyukasztotta át a
fülemet. Süvítettek mellettem a lövedékek, és súlyos esőcseppekként
csapódtak a földbe.
Callum. Nem láttam.
– Callum! – A füstbe rohantam, és egyenesen neki egy kemény
mellkasnak.
Az arcot nem tudtam kivenni, de a fejemhez emelt egy pisztolyt.
Lebuktam, és ököllel a hasába csaptam, majd kirúgtam a lábát.
Kirántottam a kezéből a pisztolyt, és a csövével fejbe csaptam.
– Wren – hallottam Callum halk hangját. De amikor felnéztem, már
ott állt mellettem, és üvöltött. A sisakjának fele eltűnt, és bal oldalt
teljesen kilátszott a feje. Megfogtam a kezét, és a kerítéshez rohantunk.
Hátrafordult, és a szeme elkerekedett a rémülettől. Gyorsan én is
odafordultam, és láttam, hogy egy csapatnyi HIRC katona lohol a
nyomunkban.
Miközben tüzet nyitottak ránk, lehajtottam az államat a mellkasomig,
és elengedtem Callum kezét, hogy gyorsabban tudjak futni.
Már tisztán ki tudtam venni a kerítést, olyan közel volt. Nem volt
olyan szörnyen magas, talán öt méter, ha lehetett.
Csakhogy áramot vezettek bele, ugyanis ahogy odaértünk,
meghallottam a zümmögést. Több másodpercig kell majd fognunk,
hogy feljussunk és átmászhassunk rajta, de lehet, hogy az áramütés
ereje rögtön ledob bennünket.

171
 Callum egy másodperccel előttem ért oda a kerítéshez. Láttam, hogy
megrázkódik a teste, miközben a drótot markolja, de eltökélt arccal
kapaszkodott meg.
Én is megragadtam a drótot, és levegőért kapkodtam, ahogy a
belsőm lángra lobbant. Olyan erős volt az áramütés, hogy majdnem
felordítottam, megszegve ezzel a saját szabályomat.
Amilyen gyorsan csak tudtam, felmásztam a kerítésen. Mire
felértem, és átlendültem, már fekete volt a kezem.
Annyira rángatóztam, hogy felállni is nehéz volt, nem hogy még
futni. De hallottam, hogy abbamarad a zümmögés, amikor a HIRC-
katonák kedvéért kikapcsolták a kerítést.
Ha nem mozognánk, elkapnának. Callum teste is ugyanúgy
rángatózott, mint az enyém, így a derekánál fogva megragadtam, és a
fák felé fordítottam.
Északnak kellett mennünk, és hirtelen pánikba estem, mert nem
jutott eszembe, hogy az melyik irány. Austin délre van, de nem
akartam, hogy a HIRC katonái lássák, hogy arra tartunk. Ha megtudnák,
hogy merre megyünk, már ott várnának bennünket.
Egy sikló dübörgött át az égen, újabb golyózáport hozva magával.
Előbb a reccsenést hallottam, majd a robbanást éreztem a fejemen.
A sisakom maradványai a földre hullottak.
Jobbra. Észak jobbra van.
Az agyam nem akart futni, de a lábam vitt előre, olyan gyorsan
lebegtem a föld és a fűszőnyeg fölött, hogy semelyik ember nem tudta
volna tartani velem az iramot.
Beértünk a fák, a gyönyörű fák közé, és az ágak arcunkba csapódtak,
miközben lábunk alatt döngött a föld. A beleim nyugtalanul remegtek,
de én csak futottam, amíg el nem halt a katonák hangja.
Hirtelen megálltam, és felnéztem, ahogy elzúgott fölöttünk egy sikló.
Intettem Callumnak hogy kövessen, majd tovább rohantam a fák közé,
és egy vastag törzs mögé bújtam. Már nem láttam a katonákat, de több
irányból is hallottam, hogy rohannak és kiabálnak.
Callumra néztem, és láttam, hogy már elmúlt az izomrángása, ujjai a
fatörzset markolták, miközben tekintetével végigpásztázta a környéket.
Neki sem volt már meg a sisakja, valószínűleg valahol elhagyta, és
széttört, mint az enyém.
– Jól vagy? – kérdeztem zihálva.

172
 – Igen. Tovább tudok menni.
Felnéztem az égre, amikor újabb sikló húzott el felettünk, és tétován
kiléptem a fa mögül. A közelben ropogtak a levelek a csizmák alatt, én
pedig hunyorogva kémleltem a sötétségei. Nem használták a
zseblámpáikat, ami okos dolog volt. Így könnyebb bennünket
becserkészni.
Bólintottam Callumnak, majd az ujjamat a számra téve óvatosan
léptem egyet nyugat felé. A nyomomban jött, és legszívesebben
megöleltem volna, hogy ilyen halkan lépked. Óvatosan elhaladtam egy
földre zuhant ág mellett, majd a vállam fölött hátrapillantottam.
Addig lopakodtunk a fák között, amíg a távolba nem veszett az
üldözőink hangja. Csend volt, csak a szél zörgette a leveleket, és
valahol messzebb egy sikló motorja búgott.
– Fussunk? – súgtam oda Callumnak, mikor már dél felé fordultunk.
Bólintott. Amikor egymás szemébe néztünk, a tekintete komoly volt,
a szája viszont mintha mosolyra húzódott volna.
Én is hagytam, hogy felderüljön az arcom – de csak egy pillanatra.
És aztán futásnak eredtünk.

173
 HUSZONHARMADIK FEJEZET

Kavargott körülöttem a némaság, ehhez fogható csendet korábban még

sosem tapasztaltam. Ismertem a város hangjait, a siklókét vagy Ever
légzését, ahogy próbál elaludni, de ez a fajta csöndesség teljesen idegen
volt számomra. Betolakodónak éreztem magam ebben a világban. Még
épp hogy csak kiértünk Rosából, de én egy új bolygón voltam, ahol
semmi más nincs, csak Callum, és a bőrömet lágyan fújó szellő.
A fák megfelelő fedezéket nyújtottak, de a talaj egyenetlen volt, tele
levelekkel, lyukakkal és lehullott ágakkal. Ugrottam, elhajoltam, és
botladoztam, de ahogy gyógyultam, egyre szabályosabban vettem a
levegőt – úgy, mint Callum: mindig akkor, amikor földet ért a lábam.
De a gyógyulás csak pillanatnyi megkönnyebbülést jelentett, és
lelassultam, amikor a gyomrom már felfordult tiltakozásában. Talán öt
kilométer futhattunk, de az arcom forró volt, a lábam pedig bizonytalan.
Callum felém pillantott, és összeszaladt a szemöldöke. Lassított, közben
pedig meghúzta a karomat, hogy megállítson.
– Jól vagy? – kérdezte.
Bólintottam. – Aha. Valószínűleg csak éhes vagyok. Több mint
huszonnégy órája nem ettem rendesen, és a testem nem nézte jó
szemmel, hogy ilyen sokat futok, ilyen kevés üzemanyaggal. – Ami azt
illeti, egyáltalán nem tetszett neki, hogy ilyen kevés az üzemanyag. Az
utóbbi öt évben megszokta, hogy rendszeresen kap enni, és jól tartják.
Ha csak álltam, és nem mozogtam, még rosszabbul éreztem magam.
Összerándultam, ahogy a bal vállam felé nyúltam. Éreztem a kemény
csomót a vállam fölött, ahol megállt egy golyó. Összezárult fölötte a
bőröm.
Próbáltam nem törődni a fájdalommal, de ez nehezebb, ha gyenge
valaki. Lüktetett, nem engedte, hogy figyelmen kívül hagyjam, én pedig
a homlokomat ráncoltam. Hogy ez milyen dühítő!
– Mi az? – kérdezte Callum, és megfogta a vállamat.
Leráztam a kezét, és elfordultam. Kínos volt, hogy valaki le tudja
olvasni az érzelmeket az arcomról. Szerintem erre soha senki sem volt
képes, még akkor sem, amikor ember voltam.
– Semmi – motyogtam. – Van itt bent egy golyó.

174
 Ismét felém nyúlt, és hagytam, hogy a dzsekim alá kússzon a keze,
és az ujjaival kitapogassa a helyet. – Azt akarod, hogy kivegyem?
Haboztam, és közben körbenéztem. Sötét volt, a környék néptelen.
Még mindig messze voltunk Austintól, de már eléggé eltávolodtunk
Rosától ahhoz, hogy lerázzuk a siklókat és a katonákat. A szellő az
arcomba fújt néhány tincset, melyek a lófarkamból szabadultak ki.
Félresöpörtem őket. – Talán inkább tovább kellene mennünk.
Callum elvigyorodott, és felém nyújtotta a kezét. – Csak add ide a
kést.
Előhúztam a nadrágomból, és odanyújtottam neki. Némi
megkönnyebbülést éreztem, mivel nem egyezett bele abba, hogy tovább
fussunk. Ezt akartam a legkevésbé.
– Talán úgy a legkönnyebb, ha ülsz – mondta, miközben leráztam a
vállamról a dzsekimet.
Még egyszer, utoljára körbenéztem, majd lassan lecsúsztam a földre,
ahol keresztbe vetettem a lábamat. Egy kis időre lehunytam a szemem,
mert hirtelen rám tört a kimerültség. Callum ujjai finoman hozzáértek a
karomhoz, ahogy leült mögém, és én megremegtem az érintésétől. Az
ujjai megtalálták a lyukat, amit a golyó ütött az ingemen, és amikor
beszélt, a nyakamon éreztem a leheletét.
– Ezt le kell venned – mondta.
Kihúztam a karomat az ingem ujjából, és hagytam, hadd lógjon rá a
trikómra a nyakam körül.
– Ööö… csak szúrjak be ide a késsel? – kérdezte, miközben erősen
fogta a vállamat.
– Igen. Nem kell óvatosnak lenned. Az lenne a legjobb, ha minél
gyorsabban csinálnád.
– Oké. – Kifújta a levegőt, és éreztem, hogy a kés hegye átszúrja a
bőrömet. Lehunytam a szemem, amikor erősebben nyomta. Könnyebb
volt kiiktatni a fájdalmat úgy, hogy a nyakamon éreztem a leheletét, és
hátamon a melegségét.
A golyó egy tompa puffanással a földre esett, Callum pedig félretette
a kést, és a keze végigsiklott a karomon. Előrehajolt, amíg az arca
finoman hozzá nem ért az enyémhez, az enyhe borostája csiklandozta a
bőrömet. Ujjait összefűzte az enyémekkel, és elfordította a fejét, így az
ajka finoman a halántékomhoz ért.

175
 – Ennél durvábbat még sosem csináltam – mondta némi vidámsággal
a hangjában.
Felnevettem, ő pedig megszorította a kezemet, és a bőrömön
éreztem, hogy a szája mosolyra húzódik. Megfordultam, és találkozott a
pillantásunk, majd egy igen rövid pillanatra az ajkunk is. Ő volt az, aki
elhúzódott, és az arca ismét aggodalmas kifejezést öltött.
– Szeretnél ennivalót keresni? – kérdezte. – Kimerültnek tűnsz.
Eltávolodtam tőle, és a karomat visszadugtam az ingembe. – Jól
vagyok. Menjünk csak tovább.
Úgy tűnt, mintha talán vitatkozni akarna, de amikor felvettem a
kabátomat, és elindultam, akkor szó nélkül követett. Átfutott az
agyamon, hogy megpróbálok megfogni egy állatot, de egyet sem láttam,
és amúgy sem tudnánk tüzet rakni, hogy megsüssük. A HIRC lehet,
hogy meglátná a füstöt.
Újjáélesztettként máshogy éreztem magam, ha nem jutottam ételhez.
Emberként nagyon rosszul viseltem az éhséget, fájt, és elemésztett.
Annyira úrrá lett rajtam, hogy másra nem is tudtam gondolni.
Újjáélesztettként tisztább volt az elmém. Ugyan képes voltam más
dolgokra összpontosítani, de az éhség még jobban gyötörte a
gyomromat. Olyan volt, mintha belülről egy szörnyeteg akarna felfalni.
Amikor a szökésünket terveztem, eszembe sem jutott az étel. Oly sok
mindennel nem törődtem, például azzal sem, hogy hol alszunk, hol
találunk vizet és tiszta ruhát. Pánikba estem, és ki akartam hozni
Callumot, így arra már nem gondoltam: kint esetleg rosszabb lehet.
Lehet, hogy a HIRC-nek igaza volt, és nekünk tesznek jót azzal, hogy
oltalmaznak és etetnek bennünket. Igen, gyakorlatilag a rabszolgáik
vagyunk, de lehet, hogy az jobb, mint amivel itt kint szembesülünk.
Sajnálom. Ever hangja csengett a fülemben, olyan tisztán, mint
aznap, amikor meghalt. Neki sem lett volna rosszabb kint.
Tulajdonképpen, ha jobban figyelek, ha még inkább azon vagyok, hogy
megszökjek, amikor először felfedeztem, hogy ez lehetséges, akkor
talán még mindig élne.
Lehunytam a szemem, mert összeszorult a mellkasom a bűntudattól.
Akár éhes lett volna, akár nem, jól érezte volna magát itt kint.
– A rezervátum ugye arra van? – szakította félbe a töprengésemet
Callum. A fekete égre nézett, és észak felé mutatott.
– Igen.

176
 – Szóval minden HIRC-sikló arrafelé repült. Szerinted tudják, hogy
hol van?
– Igen. Ez logikusnak tűnik.
– Te igazából nem hiszed, hogy ott van, ugye? – kérdezte.
– Nem, sose hittem. Ha van is valami, akkor csak néhány
újjáélesztett szaladgál ide-oda, akik a HIRC elől rejtőzködnek. –
Felsóhajtottam, amikor kiült az arcára a csalódottság. – Sajnálom. Ez
olyasmi, amivel kapcsolatban inkább hazudjak, csak hogy jobban érezd
magad?
Elnevette magát. – Nem. Szeretem, hogy mindig igazat mondasz.
– Nem látom értelmét hazudni.
– Ez nagyon klassz.
– Köszönöm – mondtam, és éreztem, hogy elönti a mellkasomat a
melegség, egészen az arcomig. Látszólag legalább amiatt nem aggódott,
hogy fogalmunk sincs arról, hogy mit csinálunk. Megnyugtatott az
optimizmusa, és menet közben a keze után nyúltam.
Ahogy kezdett világosodni, a sűrű erdőt síkság váltotta fel, zöld és
barna fűszőnyeg terült el előttünk. Még mindig olyan jó tizenöt
kilométerre lehettünk Austintól, és könnyen kiszúrhatott egy erre
tévedő HIRC-sikló.
Végigsimítottam az arcomon, amikor megálltunk. Futnunk kellett
volna. Ha futottunk volna, már ott lennénk, és Austinban könnyebben
találnánk ételt.
– Pihenjünk egy kicsit? – kérdezte Callum.
– Sajnos napnyugtáig nem tehetünk mást – mondtam, és
megfordultam, hogy visszaballagjak oda, ahol még sűrű fák voltak.
Lehuppantam egy fa mellé, és kinyújtottam a lábamat. Callum ott
maradt, ahol volt, és körbenézett.
– Milyen messzire vagyunk most Austintól? – kérdezte.
– Úgy félúton lehetünk, kábé tizenöt kilométernyire.
– Megyek, keresek valami ételt – mondta. – Megvársz itt? Nem
megyek messzire.
– Ételt keresni? Hol? – kérdeztem, és zavartan néztem a körülöttünk
lévő fákra.
– Arra megyek – mutatta. – Hú. – Néhányszor körbefordult.
– Kelet, ugye? Arra van kelet?
Bólintottam. – Mit gondolsz, mit találsz ott?

177
 Kissé gúnyosan vonta fel a szemöldökét. – Tudod, Wren, nem csak a
menzán van étel.
Próbáltam visszatartani a mosolyomat, de így is ott bujkált a szám
szögletében. – Igen, már hallottam. Tényleg azt hiszed, hogy ott majd
találsz valami ennivalót?
– Én a mezőn dolgoztam. Tudom, hogy mit kell keresni. És
néhányan elcsentünk ezt-azt hazafelé menet, amikor a HIRC-farmerei
nem figyeltek.
Már kezdtem feltápászkodni, de megrázta a fejét.
– Te pihenhetsz – mondta. – Nem megyek messzire. Amúgy sincs itt
senki.
Felnéztem az égre. Igaza volt. Tisztán kéklett, és sehol egy sikló. Az
igazat megvallva, nem sok késztetést éreztem a gyaloglásra.
– Csak ne tévedj el – mondtam, és ismét a fának döntöttem a fejem.
– Kiabálj, ha bajba kerülsz!
Bólintott, visszamosolygott rám, pedig lassan és nehézkesen
mozgott. Biztos ő is fáradt, és legalább olyan éhes is, de jobban
leplezte. Csodáltam, hogy képes akkor is mosolyogni, ha éppen nem túl
rózsás a helyzet.
Hunyorogtam, ahogy a levelek között bekukucskált a nap, és lassan
oldalra dőlt a fejem. Nyitva akartam tartani a szememet, de mindig
becsukódott, és végül feladtam.
Hirtelen felébredtem, és megrándult a lábam a földön, ahogy
kipattant a szemem. Egy levél csiklandozta a karomat. Félretoltam,
majd gyorsan felnéztem a napra. Magasabban volt, most már a fák
fölött járt.
– Callum? – szólítottam halkan, miközben felálltam. Tettem egy
kört, de egyedül voltam, csak egy madár szárnycsapkodása hallatszott
felettem, amikor felrepült.
Szorosabbra húztam a dzsekimet, és ismét a napra néztem. Korábban
hol állt? Olyan sokat nem alhattam. Talán egy órát. Valószínűleg
kevesebbet. Ritka nagy hülyeség volt, hogy hagytam egyedül elmenni.
A legrosszabb, ami most történhet velünk, hogy elszakadunk
egymástól. Én pedig hagytam egyedül elkóborolni a vadon közepén.
Rikoltott fölöttem a madár, én pedig ugrottam egyet, és a zsebembe
dugtam a hideg kezemet. Okosabb lett volna, ha inkább azt tervelem ki,

178
hogy nyáron szökjünk meg a HIRC-től. Valójában bármilyen terv jobb
lett volna, mint a mostani.
Nyeltem egyet, és próbáltam nem pánikba esni, ahogy teltek a
percek, és Callumnak még mindig se híre, se hamva nem volt. Egyik
lábamról a másikra álltam, ahogy erőt vettem magamon, hogy ne
rohanjak be a fák közé megkeresni. Nincs semmi baja. Ha ezt
folyamatosan ismételgetem, akkor igaznak kell lennie.
Zörgést hallottam, és megfordultam. Feszülten figyeltem, kezem a
fegyverem felé lendült. Egy pillanattal később Callum bukkant fel
győzedelmes arccal. Kifújtam a levegőt, és visszavigyorogtam rá.
– Elnézést, hogy ilyen sokáig tartott – mondta. – Kicsit messzebb
kellett mennem, mint gondoltam.
Maga előtt fogta az ingét. A homlokomat ráncoltam, miközben
térdre esett, és kiöntötte elém a tartalmát. Letérdeltem, és felvettem egy
kicsiny, kerek, fekete tárgyat.
– Vizes, fekete cucc? – kérdeztem felvont szemöldökkel. Lenéztem a
kemény, barna golyókra, amiket összekevert velük. – Ez valami
mogyoró?
– Wren – mondta nevetve, amikor odajött, és felvette a mogyorót. –
Ez pekándió. Sose láttál még pekándiót?
– Ó! Azt hiszem, héjastul még sosem.
Körbenézett, majd felkapott egy követ, és letette a földre a
pekándiót. – Mivel nincs diótörőnk, kicsit kreatívnak kell lennünk. –
Teljes erőből rácsapott a héjra, az pedig széttört. Kiszedegette a
diódarabkákat, és a szabad kezembe szórta.
– Köszönöm – pislogtam meglepetten.
– És az pedig datolyaszilva – mondta, és a fekete gyümölcsre
mutatott. – Csak belefacsarod a szádba. Nem a kedvencem, de azért
megteszi.
Ettem néhány pekándiót, miközben Callum tovább törte azokat a
földön, majd összenyomtam az ujjammal a datolyaszilvát, és a szám
fölé tartottam. Édes volt, és jól összekent: a levétől fekete volt a kezem,
amikor eldobta a héját.
Csendben ettünk, és a nadrágomba töröltem a kezemet, amikor
mindent befaltunk. Callum visszarohant a fához, széttárta a karját, én
pedig örömmel másztam mellé.
– Köszönöm – mondtam, és a mellkasára hajtottam a fejemet.

179
 – Szívesen. – A fejem tetején pihent az álla, miközben az ujjai
lekúsztak a karomon. Sokáig hallgatott, én pedig lehunytam a szemem,
és föl-le járt a fejem, ahogy levegőt vett. – Mindig el akartál menni
Austinba?
– Ezt meg hogy érted? – Meglepett a hangja, és kipattant a szemem.
– Amikor megígérted Lebnek, hogy elhozod a lányát. Ezt komolyan
gondoltad? Vagy az járt a fejedben, hogy majd elszöksz?
– Nem tudtam, hogy hová mennék – mondtam. – Ha ez a rezervátum
létezik, akkor szeretném tudni, hogy hol van. Amint látod, nem igazán
készültem fel a túlélésre a vadonban.
Felkuncogott. – Szerintem megbirkóznál vele.
– És nem akarom, hogy igaza legyen – mondtam halkan. – Tudom,
hogy Leb arra számít, hogy elszökünk. Nem bíznak bennünk, én pedig
nem akarom, hogy igazuk legyen.
Felnyúlt, és az arcomhoz nyomta a kezét. Éreztem, ahogy finoman
megcsókolja a fejem búbját. – Igazad van – suttogta.

180
 HUSZONNEGYEDIK FEJEZET

Csak napnyugta után hagytuk el a rejtekhelyünket. Napközben két

HIRC-sikló repült erre, de már órák óta egyet sem láttunk.
Ismét elaludtam egy kicsit, de Callum ébren volt, és éberen figyelt.
Mióta eljöttünk a létesítményből, egy szemhunyásnyit sem aludt, és
láttam, hogy megint remeg a keze. Bár észrevette, hogy feltűnt nekem,
egyikünk sem szólt egy szót sem. Nem látszott rajta más jele az
őrületnek, és nem voltam hajlandó olyasvalamiről beszélni, ami nagy
valószínűséggel nem fog megtörténni.
Az nem történhet meg.
A fás rész széle felé haladtunk, és nagy levegőt vettem, amikor
felnéztem az égre. Sehol senki.
Elindultunk, és dübörgött a csizmánk, ahogy a füvön futottunk. A
szél átfújt a golyó ütötte lyukakon a kabátomon, és a hideg miatt
lehajtottam a fejemet. Futás közben összeszorult a mellkasom, és égett a
torkom, de tartottuk a gyors tempót, és ideges pillantásokat vetettünk az
ég felé.
Talán öt kilométert tettünk meg, mire ismét egy fás részhez értünk.
Lassítottunk, majd eltűntünk a fák között. Nagy levegőt vettem, és
összefontam a karomat a mellkasomon, hogy legalább valami meleget
megőrizzek.
– Meddig tart, amíg átjutunk ezen az alagúton vagy min? – kérdezte
Callum, amikor végre már kaptunk levegőt.
– Fogalmam sincs. A térképre csak annyit írtak, hogy alagút. Ha
nincs ott, akkor még mindig átugorhatjuk a kerítést.
– Csodás! Legutóbb is milyen könnyen ment. – Átkarolta a vállamat,
és közelebb húzott magához.
Itt már csak elszórtan voltak gyérebb fák, így nem nyújtottak olyan
fedezéket, minta a Rosa-közeliek, de mi ennek ellenére mégis sétáltunk,
mert mind a ketten túl fáradtak voltunk már ahhoz, hogy fussunk.
Ahogy egyre közelebb értünk, feltűnt előttünk Austin sziluettje, és
Callum ajkán halvány mosoly suhant át. – Ez szebb, mint Rosa.
– A rico oldal felől jövünk. – Az épületek teteje halványan
ismerősnek tűnt. Három magas üvegépület volt, amit néhány
alacsonyabb vett körül, de azokat alig láttam a fáktól. A legmagasabb

181
épület a város keleti felén volt, a legteteje fehéren világított, mintha
hazavezetné az embereket. Volt ebben valami mulatságos, figyelembe
véve, hogy Austin városa nem igazán akart senkit sem beengedni.
– Láttad már valaha ezt a részét a városnak? – kérdezte Callum.
– Nem. Miután meghaltam, a gyűjtőlétesítménybe menet itt jöttünk
át, de szerintem én akkor még mindig sokkos állapotban voltam. Nem
igazán emlékszem rá.
– Emlékszel arra, amikor meghaltál? – kérdezte. – Vagy amikor
felébredtél?
– Emlékszem arra, amikor felébredtem.
– Tudtad, hogy halott vagy? Én nem.
– Valamennyire igen – feleltem. – Rám tört a hisztéria, így minden
olyan kusza. Én csak arra emlékszem, hogy felébredtem a
halottaskamrában, és üvöltöttem.
– Kivittek a feltámasztó teremből? Ez rettenetes!
– Igen. Az hitték, hogy végleg meghaltam. – A kórház az összes
fiatalt, aki újjáéledhet, a feltámasztó terembe szállította, ahol az
ágyukhoz szíjazták őket. Ha újjáéledtek, akkor a gyűjtőlétesítménybe
kerültek, ha nem, akkor a halottaskamrába.
Senkinek sem szabadna felébrednie a halottaskamrában, körülvéve
az aznap elhunytakkal, akik hamvasztásra várnak. Aznap, amikor ott
voltam, teltház volt.
Callumra pillantotta, és próbáltam elfelejteni az emléket. – Te nem
fogtad fel, hogy halott vagy?
– Nem. Azt hittem, hogy csak elaludtam. Egyre csak a szüleimet
akartam. Azt hittem, hogy újjáélesztettként majd máshogy érzem
magam. De nem, ugyanúgy éreztem. Nem is tűnt valóságnak az egész,
amíg Rosába nem kerültem.
– Hát, ja – mondtam.
Ahogy közeledtünk a városhoz, egyre sűrűbben nőttek a fák, és
amikor félretoltam az arcomtól egy alacsonyan növő ágat, akkor egy
szürke drótkerítés, valamint villogó vörös fényék tárultak a szemem elé.
Megálltam, és előhúztam a térképet. A kerítés halkan zümmögött, ami
azt jelezte, hogy ebbe is áramot vezettek.
Visszább húzódtunk a fák közé, amíg el nem tűnt a szemünk elől a
kerítés. Ha Leb térképe pontos, akkor az alagútnak ezen a környéken
kell lennie.

182
 – Itt van? – kérdezte Callum, a vállam fölött a térképet kémlelve.
– Állítólag igen – mondtam, és a földet néztem. Túl sötét volt ahhoz,
hogy igazán bármit is látni lehessen. Felé fordítottam a térképet. – Jó
helyen vagyunk? Úgy tűnik, hogy a belvárostól nem messze kellene
előbukkannia az alagútnak.
Callum a térképre pillantott, majd a bennünket körülölelő sötétséget
nézte. – Próbáljuk meg egy kicsit nyugatabbra – mutatta. – Szerintem
még nem vagyunk elég közel a belvároshoz.
Bólintottam, és követtem, közben a rugdaltam a sarat, és minden
gyanús sziklát is. Nem tudtam pontosan, hogy mit is keresek.
Valószínűleg meg kellett volna kérdeznem Lebet, hogy néz ki az alagút.
Vagy hogy mire használták. Vagy hogy Leb biztos-e abban, hogy még
mindig ott van.
A zsebembe gyűrtem a térképet, és felsóhajtottam. Callum és én
nyugatnak mentünk, aztán vissza keletnek, utána ismét nyugatnak.
Átfésültük a környéket, átkutattuk a lehullott leveleket, ágakat.
– Megint meg kell, hogy rázzon bennünket az áram, ugye? –
kérdezte Callum az ég felé hunyorogva. Itt-ott már áttüremkedtek az
első reggeli napsugarak.
– Lehetséges.
– Csodás! Az hiszem, legutóbb folyékonnyá váltak a beleim. Itt bent
minden csak úgy remegett.
Vidám mosolyt küldtem felé. – Próbáljuk meg egy kicsit közelebb a
kerítéshez.
Elindultam arrafelé, ő pedig követett, és megálltunk, mihelyst
meghallottuk az elektromosság zümmögését. Megfordultam, amikor
Callum letérdelt, és félretolt egy halom ágat. Vigyorogva mutatott a kis
lyukba, majd kétoldalt megkapaszkodva bekukucskált.
– Nagyon kicsinek tűnik.
– Én megyek elsőnek – mondtam.
Letérdeltem mellé, és benéztem én is: az egész egy rosszul
kialakított, földbe vájt lyuknak tűnt. Megálltam, és hátrapillantottam
Callumra. Kissé ideges lettem attól, hogy be kell másznom egy kis,
sötét lyukba a föld alá. Fogalmam sem volt, hogy mi van ott bent, de
bíznom kellett abban, hogy Leb nem sodor bennünket szándékosan
veszélybe, ha a lányáról van szó.

183
 – Még mindig megrázhat bennünket az áram, ha azt akarod – mondta
Callum, és a hátrébb lévő kerítésre mutatott.
– Szerintem inkább a csendesebb megoldást válasszuk.
Figyelmen kívül hagyva az idegeimet, bemásztam a lyukba.
Hallottam, hogy Callum egy pillanat elteltével követ.
Az alagútban épp hogy csak elfértünk négykézláb. Levegőt ugyan
kaptam, de amikor megfordultam, hogy megnézzem Callumot, csak a
hátának körvonalát láttam, hogy súrolja az alagút felső részét.
Valamiféle fehér gerendák támasztották alá a plafont, de nem tűntek
túl masszívnak. Ezt leszámítva más nem volt itt, csak a sár az ujjaim
alatt.
– Mi lesz, ha ez itt beomlik? – kérdezte Callum. – Itt maradunk
örökre, élve eltemetve?
– Valószínűleg igen.
– Ó, remek! Köszönöm, hogy ezzel kapcsokban így megnyugtattál.
Szerettem volna megfordulni, és rámosolyogni, de nem tűnt olyan
légből kapott ötletnek, hogy beomlik az alagút, és csapdába esünk.
Lehet, hogy minél kevesebbet kellene mozognunk. Amúgy is túl sötét
van ahhoz, hogy lássam.
A kezemen és a térdemen csúsztam, közben pedig nagyokat
lélegeztem, így próbáltam lassítani a tüdőm sűrű levegőkitöréseit.
Bármit is mondott Callum, ő maga lassan és nyugodtan lélegzett, és
amikor behunyt szemmel hallgattam, akkor engem is megnyugtatott.
Tovább kúsztam, de egyszer csak valami szilárdba ütközött a fejem.
Megálltam, és előrenyúltam, hogy megérintsem.
Lezárták az alagutat?
Callum nekiütközött a lábamnak, és éreztem, hogy ő is megáll.
– Mi az?
– El van torlaszolva – mondtam, miközben nekifeszültem a tömör
tárgynak. Érdesnek éreztem a bőrömön. – Talán…
A torlasz megmozdult, még mielőtt gyáván azt mondhattam volna,
hogy felejtsük el ezt a tervet és Lebet és Adinát. Ismét megnyomtam, és
egy fénysugár tört be. Fahasábok voltak, amiket valószínűleg azért
tettek oda, hogy elrejtsék a bejáratot.
Nekivetettem a vállam az akadálynak, amíg egy puffanással le nem
esett a legfelső hasáb. Ezután már félre tudtam tolni a másikat.
Kipréseltem magam az alagútból, és egy sóhajtás kíséretében a fűre

184
ereszkedtem. Hűvös volt a levegő, a kezem alatt pedig nedves a fű, de
most az egyszer nem bántam, hogy hideg van. Jó nagyot szívtam a friss
levegőből.
Nem voltak sem lövések, sem pedig bombák, és ordítozás sem
hallatszott, csak a hideg reggeli levegőt éreztük, miközben zörögtek a
levelek, és ciripeltek a tücskök. Rosából megszökni maga volt a
rémálom ahhoz képes, hogy milyen könnyen jutottunk be Austinba.
Callum lesöpörte a ruháját, majd felém nyúlt, és játékosan úgy
összekócolta a hajamat, hogy csak szállt a por. Épp hogy csak rám
mosolygott, és már a távolban nézett valamit.
Megfordultam. Az alagút egy dombra vitt fel bennünket, ahonnan jól
lehetett látni Austin ricónak nevezett részét. Nem emlékszem, hogy
valaha is ilyen tisztán ki tudtam volna venni, amikor még a
nyomornegyedben éltem.
Nem volt nagy, olyan harminc-negyven négyzetkilométernyi
lehetett. Ez volt a második Austin. Az eredeti innen több kilométerre
délre helyezkedett el, és az alapján, amit mondtak, csak egy halom
törmelék volt. A háborúban az újjáélesztettek az emberek legtöbb
városát megsemmisítették.
Úgy hallottam, hogy Austin a legklasszabb város Texasban. Az
alapján, hogy milyen volt a többi város, amit láttam, ez az állítás
megfelelt a valóságnak. Egy tó partján terült el, melynek szikrázott a
vize a reggeli fényben. A városközpontban magasabb épületek voltak,
mint Rosában, akadtak közöttük tíz és tizenöt emeletesek is.
Egy széles utca vezetett ide, ami a tavat körülölelő fáktól nem
messze kezdődött, és egy kedves kis kerek épületnél ért véget. Az
eredeti, austini parlament pontos másolata volt. Texasnak nem volt
parlamentje, így nem tudtam, hogy most mit csinálhatnak abban az
épületben. Lehet, hogy üres volt.
– Merre van a szüleid háza? – kérdeztem, miközben visszaraktam a
farönköket a lyuk elé.
– A parlament épületén túl, végig kell menni a Lake Travis
Boulevard-on – mutatott a széles utcára. Leengedte a szemöldökét, és
összefonta a karját a hasán.
– Mi az? – kérdeztem, és miközben felálltam, a nadrágomba töröltem
a kezemet.

185
 – Nagyon… – Nagy levegőt vett, miközben a kezét a hasához
nyomta. – Nagyon éhes vagyok.
Elsápadt, és még jobban remegett a keze, mint azelőtt. Nyeltem
egyet, és a kezéért nyúltam.
– A szüleidnél ugye lesz étel? – Nyugodt volt a hangom, pedig én is
kezdtem remegni. Ever éhezett a menzán, és olyan gyorsan tömte a húst
a szájába, ahogy csak tudta.
Callum bólintott. – Valószínűleg lesz nekik egy kevés ennivalójuk.
– Gyere, hátha útközben találunk még valamit – mondtam. Már
egyre magasabban járt a nap az égen, és nemsokára mindenfelé
emberek lesznek.
Hagyta, hogy lehúzzam a dombról, és átvágjunk a füves területen.
Ahogy közeledtünk az épületekhez, egyre inkább elhalkult a tücskök
ciripelése. Csak a városon keresztül mehettünk át a parlament
épületének túloldalára, mivel a HIRC kerítése nem volt messze a
városhatártól, és nem akartam megkockáztatni, hogy túl közel kerüljünk
hozzá.
Végigkúsztunk egy sikátoron a tégla- és faépületek mögött.
Észrevettem, hogy a belőle nyíló utcán már emberek járnak, így
megszaporáztam a lépteimet, és Callumot a kezénél fogva húztam.
Lesütötte a szemét, másik öklét pedig a szájához nyomta.
– Mi az? – Az ujjai mögül csak fojtottan hallatszott a hangja. – Mi
az? – kérdeztem újra.
– Ez a szag. – Megállt, és a combjára támaszkodva előrehajolt.
Nagyot szippantott, én pedig közelebb léptem hozzá, és a vállára tettem
a kezem. – Olyan mintha hús lenne, nem?
Én is beleszagoltam a levegőbe, de csak a reggel frissességét
éreztem, meg talán némi fűszagot.
Olyan jó illata van. Mint… a húsnak.
Ever szavai cikáztak az agyamban, és ahogy az emberek felé
fordultam, a gyomromban éreztem a félelmet.
Az ő szagukat érezte!
Megragadtam a karját, de nem moccant, csak pislogva nézett rám.
– Akkor szerezzünk neked húst – mondtam. – Hol van itt étterem a
közelben?

186
 Nem válaszolt. Ehelyett inkább elkezdte bámulni az embereket, de
az arcából semmit sem lehetett kiolvasni. – Emlékszel, amikor az a
kölyök megpróbált enni belőlem? – mondta halkan.
– Vagy hentes – folytattam, tudomást sem véve arról, hogy mit
beszél. – Vagy zöldséges. Van itt valami a közelben?
– És akkor Ever is úgy viselkedett, mint aki meg akar enni.
Emlékszel? Nagyon furcsa volt, őrült. – Lenézett a kezére.
Túl gyorsan vert a szívem. Nem voltam hajlandó válaszolni ezekre a
kérdésekre, mert akkor be kellett volna vallanom, hogy rettegnünk
kellene attól, amit a HIRC tett vele, és már így is rémültnek tűnt.
– Ugye nem hagyod, hogy megtegyem? – Halkan beszélt, a tekintete
ide-oda csapongott köztem és az emberek között.
Megráztam a fejem, de túl hevesen. – Nem. Nem hagylak.
Bólintott, és zsebébe dugta a kezét. – Van egy étterem körülbelül egy
háztömbnyire. Szerintem náluk van hús.
A karjába fontam az enyémet, és sietve elindultunk. Callum
lehajtotta a fejét, és egymás után többször is nagy levegőt vett,
amennyire lehet, próbálta visszatartani a lélegzetét.
– Az ott – mutatott egy kissé repedezett faajtóra egy büdös szemetes
mögött. Edénycsörgés hallatszott, és sisteregve sült az étel. Előhúztam a
nadrágomból a fegyveremet, és kitártam az ajtót.
Két ember dolgozott a konyhában. A férfi és a nő a harmincas
éveiben járt, mind a ketten kellemesen teltek voltak, rico módra jól
tápláltak. Először a férfi vett észre bennünket, felordított, és magához
szorította a nőt.
Lehet, hogy rosszabbul néztünk ki, mint szoktunk vagy a rico srácok
nem voltak hozzászokva az újjáélesztettek látványához, de eddig sosem
láttam még senkit, aki ennyire megrémült volna. A nő rögtön sírni
kezdett, amint megpróbálta a másik ajtó felé vonszolni a férfit.
– Állj! – mondtam, és a férfire céloztam. – Nem bántunk titeket, csak
ételt akarunk.
Mind a ketten megmerevedtek, és zokogva egymásba kapaszkodtak.
– Befejeznétek a sírást? Csak adjatok nekünk enni! – csattantam fel
dühösen. Miért kell sírniuk az embereknek?
A nő felsóhajtott, és miután kiszabadította magát a férfi karjai közül,
odarohant a hűtőszekrényhez, Callum a fejem tetejéhez nyomta a fejét,
és halkan nyöszörgött.

187
 – Húst – tettem hozzá a pontosság kedvéért.
Amikor megfordult, két csomag nyers húst nyújtott felénk a
félelemtől remegő kézzel.
– Sült húst, te… – Nagy levegőt vettem. – Nem vagyunk állatok. – A
grillen lévő steakek felé intettem, és a férfi elkezdte beledobálni őket
egy dobozba. – A kenyeret is.
Az egész veknit betette egy zacskóba, mellé pedig a dobozt. Már
mozdult, hogy ideadja, amikor a nő kikapta a kezéből, és a háta mögé
tolta a férfit. Egy ujjal tartotta a zacskót, miközben óvatosan lépett
egyet felénk.
Fel sem fogtam, hogy a szemem sarkából látott villanás Callum volt,
amíg maga alá nem gyűrte a nőt.
Vicsorgott.
Morgott.
Az emberek kiabáltak.
Ezúttal nem voltam dühös. Gyorsan Callumra pillantottam. Üveges
tekintet.
A lábam cserbenhagyott, és meg sem mozdult, ő pedig félretolta a
kétségbeesetten kapálózó nő kezét, és próbált hozzáférni a szájával a
nyakához.
Ugye nem hagyod, hogy megtegyem?
A szavai hirtelen kizökkentettek a révületből. Rávetettem magam,
félrelökve az útból a férfit. Megragadtam Callum gallérját, és olyan
erővel rántottam le a zokogó nőről, hogy a falnak csapódott. Pislogott, a
fejét rázta, de még mindig nem Callum volt.
Nem Callum volt.
Az emberek a földre kuporodtak, én pedig felkaptam a csomagot, és
odarohantam hozzá.
– Callum! – mondtam kissé remegő hangon.
Ismét pislogott egyet, és zavarában elvörösödött, amikor rám nézett.
Gyorsan kituszkoltam az ajtón, még mielőtt észrevette volna, hogy
milyen állapotban vannak az emberek.
– Mi…
– Nyomás! – szakítottam félbe, majd a kezét megragadva futásnak
eredtem.
Nagyot rántottam rajta, amikor lelassult, majd elráncigáltam az
ajtótól, és végigvonszoltam a sikátoron. Keresztülrohantunk a városon,

188
és egy széles, kövekkel kirakott úthoz értünk, ami a távolba vesző házak
közé vezetett. Kettéágazott, így hirtelen Callumra pillantottam:
– Merre? – Hátrapillantottam, hogy nem látom-e valahol a HIRC-et,
de egyelőre sehol semmi. Az ég tiszta volt, semmi sem törte meg a
reggel csöndjét.
Jobbra mutatott, így arra indultunk. Ahogy közeledtünk a házakhoz,
Callum megrántotta a karomat, hogy álljunk meg, és a bokrok felé
intett.
– Ennem kell valamit, mielőtt ismét a közelükbe kerülnénk –
mondta, és a hús felé intett a fejével. – Így nem találkozhatok a
szüleimmel.
Ismét hátranéztem. Még mindig semmi. – Talán tovább kellene
mennünk. Azok az emberek bármelyik pillanatban értesíthetik a HIRC-
et és…
– Nem, nem fogják – horkant fel Callum. – Szerinted azt akarják,
hogy mindenki megtudja: két újjáélesztett járt abban az étteremben?
Többé senki be nem tenné oda a lábát. – Az ég felé mutatott, ami
teljesen tiszta volt. – Nem szóltak senkinek.
Körbenéztem: igaza volt. Sehol egy sikló vagy őr.
Követtem Callumot, és a bokrok mögött lehuppantam mellé a fűbe.
Kinyitottam a húsos dobozt, és megkínáltam. Kivett egy szeletet, és
rögtön bele is harapott. Sose láttam még, hogy ilyen étvággyal evett
volna. Magamnak is kivettem egy kis szeletet, a többit pedig odaadtam
neki. Egy szó nélkül megette az egészet. Én közben a kenyeret
rágcsáltam, és őt néztem.
Amikor befejezte, megtörölte a száját, és a füvet nézte. Elkezdte
piszkálni, és úgy tűnt, mintha már nem is remegne a keze. – Az imént
ugye megtámadtam egy nőt? Valahogy elsötétült minden előttem, de
emlékszem. – Nagyon feszült és halk volt a hangja.
Nem feleltem, de nem is kellett. Tudta, hogy mi történt. Hosszú
másodpercekig ültünk csendben, amikor eszembe jutott, hogy talán
most kellene mondani neki valami vigasztalót:
– Lehet, hogy idővel majd megszűnik. Vagy kérhetünk segítséget, ha
eljutottunk a rezervátumba. Biztos láttak már ilyet korábban is.
Bólintott. – Ez igaz.
Talpra ugrottam, és felé nyújtottam a kezem. Már egyre magasabban
járt a nap az égen, és nem vesztegethettük az időt. Előfordulhat, hogy a

189
pár meggondolja magát. – Addig pedig kapsz rendesen enni. Nem lesz
semmi baj.
Ahogy felállt, megfogta a kezemet, és az arcán úgy látszott, hogy
kissé megkönnyebbült. Hitt nekem.
Próbáltam mosolyogni, mintha én is elhinném.

190
 HUSZONÖTÖDIK FEJEZET

Végigmentünk a kikövezett úton, és befordultunk egy keskenyebb

utcába. Itt kisebbek voltak a házak, mint ahogy képzeltem, de tiszták és
rendezettek. Rosa nyomornegyedével ellentétben itt nem volt tele
szeméttel a pázsit.
– Közeledünk már? – kérdeztem. A városhatár közelében álló, vastag
törzsű fákra mutattam. – Ott megvárhatnálak. Lehet, hogy megnézem,
mennyire védik a falat a nyomornegyed körül.
– Nem, velem kell jönnöd – mondta Callum, és meglepetten nézett
rám.
– Szerintem ez nem a legjobb ötlet – mondtam. – De itt maradok a
közelben.
– Nem, neked is jönnöd kell. Biztos találkozni akarnak majd veled.
– Biztos, hogy nem akarnak majd találkozni velem.
– De igen. Te mentettél meg.
Felsóhajtottam. – Megyek, de a háttérben maradok. Megrémiszteném
őket.
– Nem, nem fogod. Nem vagy ijesztő addig, amíg meg nem támadod
az embereket.
– De. És te is megrémiszted majd őket.
– Az biztos, hogy én nem vagyok ijesztő. Egyáltalán nem.
Egy sóhajtással elismertem a vereségemet, ő pedig elmosolyodott.
Nagyon reméltem, hogy igaza van.
Hátrapillantottam, és láttam, hogy nagyobb házak teteje kandikál ki a
fák közül. A tetőkön kívül nem sok mindent láttam, de már a méretük is
jólétről árulkodott.
– Mi van arrafelé? – kérdeztem.
– A gazdagok.
– Azt hittem, hogy ti itt mindannyian gazdagok vagytok.
Vidámság bujkált a tekintetében. Miután húst evett, visszatért a
színe, és majdnem olyan volt, mint a régi önmaga. – Főleg azért
vagyunk itt, mert a családok megörökölték egymástól a házat. A
szüleimnek sose volt pénzük. A nagyszüleimnek sem.

191
 – Mivel foglalkoznak? – kérdeztem. Nem gondoltam volna, hogy a
gazdagok bármit is csinálnának, de mivel Callum a mezőn dolgozott,
így a szüleinek is kellett, hogy legyen munkájuk.
– Anyám tanár, apám pedig egy élelmiszerfeldolgozó üzemben
dolgozik. De anyut kirúgták, amikor megbetegedtem, így nem tudom,
hogy tanít-e még.
– Miért? – kérdeztem.
– A fertőzésveszély miatt – felelte Callum. – Amikor
megbetegedtem, ő is elkapta a KDH egy enyhébb típusát. Nem
kockáztatják meg, hogy itt bármi is megfertőzze a gyerekeket.
– Lehet, hogy visszakapta a munkáját, amikor már meggyógyult. – A
kis házaknak fakerítéssel körbekerített hátsó udvaruk volt, és itt-ott
kerteket, virágokat pillantottam meg. Itt minden vidámabbnak tűnt.
Befordultunk a sarkon, és Callum hirtelen megállt, arca
összeráncolódott a szomorúságtól.
Követtem a tekintetét egy kék redőnyös, fehér házig. Kövekből
kirakott kerti ösvény vezetett a bejárati ajtóhoz, és az utcára néző kis
ablakok kellemes, régies külsőt kölcsönöztek az épületnek.
De elöl, egy fatáblán, nagy fekete betűkkel az alábbi volt olvasható:
Karantén november 24-ig. Árverés: december 1.
Gyors pillantást vetettem rá. – Árverés? Ezt azt jelenti, hogy…
– Elveszítették – mondta elcsukló hangon.
– Elveszítették? Hogyan?
– Úsztak az adósságban. Mindenüket arra költötték, hogy
megmentsenek, így nyilván… – Nyelt egyet, én pedig megfogtam a
kezét.
– Voltak barátaik?
– Igen, de senkinél sem lenne hely. És nem vállalnának még három
éhes szájat, mikor már úgyis mindenki rossz bőrben van.
– Akkor hová mehettek? – kérdeztem.
– Nem tudom. Gondolom arra. – Észak felé pillantott, ahol a
nyomornegyed terült el. – A HIRC oda szállítja a hajléktalanokat. Itt
nem akarnak semmi ilyesmit.
Néhány ajtóval lejjebb egy férfi kijött a házából, és a szúnyoghálós
ajtót bevágva maga mögött a virágaihoz ment.

192
 – Nem kellene ennyire szem előtt maradnunk – mondtam. Callum
még mindig a nyomornegyed felé bámult, és kezdett eluralkodni rajtam
a pánik, hogy most odamegyünk. Azt hittem, több időm van.
– Menjünk be! – mondtam, és meghúztam a karját. – Legalább
napnyugtáig. Senki nem teszi be a lábát egy karantén alá helyezett
házba.
– Most elmehetnénk a nyomornegyedbe.
– Este biztonságosabb lesz. – Ismét megrántottam a karját, és végre
lenézett rám. Az arca megenyhült. Lehet, hogy kiült az arcomra a pánik.
– Jó, rendben.
A kőlépcsőkön felsétáltuk a kis fehér bejárati ajtóhoz. Zárva volt, de
Callum egy erős rúgással kinyitotta.
Elsőre a ház nagyobbnak tűnt, mint amekkora valójában volt. A
szobák tágasak voltak, kevés bútorral, és sose láttam még ilyen fényes
fapadlót. A konyhában nem volt asztal, a nappaliban is csak egy ütött-
kopott dívány és egy tévé állt. Úgy tűnt, mintha a tolvajok teljesen
kipakolták volna ezt a helyet.
Az oldalablakon beömlő napfény visszapattant a padlóról, és
végigtáncolt a csupasz, krémszínű falakon. Bármi is volt ott korábban,
már eltűnt, és csak a kis tűlyukak maradtak meg.
– Gondolom, megengedték nekik, hogy elvigyék a képeket – mondta
Callum, miközben a hátsó folyosó felé mentünk.
– És még valamennyi bútort is?
– Nem, csak ennyink volt.
Elkaptam róla a tekintetem szégyenemben, pedig a szüleinek sokkal
több mindene volt, mint az enyémeknek bármikor.
– Gyere – mondta.
Követtem a félhomályos folyosón, bársonyos volt a lábam alatt a
szürke szőnyeg. Bepillantott a baloldali első ajtón. A szoba kicsi volt, és
néhány képregényhős poszterétől eltekintve üres. Bementünk a második
ajtón.
Ez volt az ő szobája. Úgy tűnt, mintha hozzá sem nyúltak volna
azóta, hogy meghalt: az ágy bevetetlen, papírok, szétszórt könyvek az
asztalán, a polcokon pedig összevissza mindenféle képek és olyan
elektromos berendezések, amelyeket fel sem ismertem.
A fabútor régi volt, és törött, de a szoba elég takaros. Sőt,
kényelmes. A vastag, kék paplan az ágyon szebb volt, mint az a vékony

193
pokróc, amit a HIRC-nél kaptam. A fehér függönyökön besütő napfény
tágassá és meleggé varázsolta a szobát.
– Ezt el kellett volna adniuk – mondta, és végigsimított valamin,
amit iskolai olvasókönyvnek néztem. Mi gyakran használtunk régi,
papírból készült könyveket a nyomornegyed iskolájában, de még csak
néhány olvasókönyvet láttam.
– Nem tehették. Ha meghalsz és újjáéledsz, akkor minden korábbi
tulajdonod a HIRC-é lesz. A biztonság ára, mondták.
– Ó!
Leült az ágyára, és az éjjeliszekrényen álló rádiót csavargatta.
Hegedűszó és egy férfi hangja töltötte be a szobát.
– Hiányzott a zene – mondta lesütött szemmel.
– Eleinte nekem is.
– Nem kellett volna hagynom, hogy fizessenek a kezelésekért –
mondta, és megdörzsölte az arcát. – Ismertem a túlélési rátát. Legbelül
tudtam, hogy értelmetlen az egész. Én csak nagyon féltem attól, hogy
újjáéledek. Annyira rettegtem, hogy a gyűjtőlétesítményben bele is
betegedtem. – Felnézett, és rám mosolygott. – Amíg meg nem láttalak.
Emlékszem, hogy feküdtem a földön, téged bámultalak, és arra
gondoltam: Ha itt ilyen csinosak a lányok, akkor csak nem olyan rossz
ez a hely.
Elfordultam, és próbáltam leplezni a mosolyomat, miközben
kimelegedett az arcom. Megnyikordult az ágy, amikor fölkelt, és
finoman megcsókolta a fejem tetejét.
– Megyek, megnézem, hogy van-e még víz. Lehet, hogy
lezuhanyozhatunk. – Kifelé menet rám vigyorgott. – Természetesen
külön.
Mikor visszajött, még mindig nyakig vörös voltam. Odament a
szekrényéhez, és kivett egy törülközőt, egy fekete gyapjúnadrágot,
valamint egy zöld pólót.
– Működik – mondta, és felém nyújtotta a ruhákat. – Ezek túl nagyok
lesznek rád, de úgy gondoltam, hogy talán át akarsz öltözni.
– Köszönöm.
– A következő ajtó a túloldalon.
A fehércsempés fürdőszoba tiszta volt, és végre nem közös
használatú. Már el is felejtettem, hogy milyen egy saját fürdőszoba.
Levetkőztem, és óvatosan beléptem a vízsugár alá. A zuhany meleg

194
volt, és pompás, vörös víz folyt le körkörösen a lefolyóba. A számos
lőtt seb miatt csupa vér voltam.
Tisztán, frissen léptem ki a zuhany alól, az egyetlen szépséghiba a
bőrömön a szétroncsolt mellkasom volt. Felvettem Callum ruháit, és
megfésülködtem. Összekaptam a saját holmimat, és bedobtam a szobája
sarkába.
Callum épp új, szürke ágyneműt húzott fel, ami annyira puhának
tűnt, hogy rögtön bele akartam mászni.
– Úgy gondoltam, hogy talán szeretnél aludni – mondta, amikor
felhúzta az utolsó párnahuzatot. – Bújj be nyugodtan, én még
lezuhanyzom.
Bólintottam, de ahogy kiment, leültem az asztalához. A digitális
képkeretért nyúltam, és megnyomtam a szélén a gombot, hogy
megjelenjen az első kép.
Callum volt az.
Legalábbis valamennyire.
Az ember Callumnak bozontos haja, valamint világosbarna szeme
volt, és gondtalanul mosolygott. Egy másik fiút ölelt át, de én csak őt
láttam. A bőrhibáit, az ostoba vigyorát és a belőle áradó ártatlanságot.
Emberként sötétebb volt a bőre. Az újjáélesztettek sápadtabbak
voltak, ez volt a bizonyítéka annak, hogy megérintette őket a halál, de
nekem mostanában már ritkán tűnt fel. Az emberek esetében volt
valami fényesség, olyan ragyogás, amit csak a halál oltott ki.
Megnyomtam a gombot, és több tucatnyi fotót pörgettem át
Callumól és a barátairól. Alig ismertem meg.
Felemeltem a fejem, amikor Callum mögém lépett, és szinte
megkönnyebbülten láttam, hogy olyan, mint amilyenre emlékeztem. Az
arca szigorú volt, és erős, egyáltalán nem olyan, mint a fiúé a képeken.
A tekintete úgy járt körbe a szobában, hogy már valószínűleg
rovarszerűvé vált – azt kereste, hogy mi az, ami éppen fenyegeti. A
vállam fölött a képre nézett, majd lenyúlt, és kivette a kezemből.
Gondterhelt lett az arca.
– Most már nem így nézek ki – mondta.
– Nem.
– Nem gondoltam volna, hogy megváltoztam. Még csak egy néhány
hét telt el azóta.

195
 – Pedig megváltoztál – mondtam, és az ujjaihoz értem. – Nekem így
jobban tetszel.
A képről rám nézett, aztán a mögöttem lévő falra. Megfordultam,
hogy megnézzem én is, és megláttam magunkat egy tükörben.
– Már nem vagyok olyan, mint egy ember.
– Nem. Egyáltalán nem.
Szomorúan nézett a képre. – Miután felébredtem a halálom után, azt
hittem, hogy nagyjából ugyanúgy nézek ki.
– Nos, bizonyos mértékben igen – ismertem be, és kivettem a képet a
kezéből. – Az emberi emlékeid rögtön elkezdenek elhomályosulni.
Különösen azok a dolgok, amelyekre nem akarsz emlékezni.
Felvont szemöldökkel nézett rám. – Te erről tudsz egy s mást.
Vállat vontam. Letette a képkeretet az asztalra, majd megfogta a
kezemet, és felhúzott a székből.
– Akarsz táncolni? – Még mielőtt válaszolhattam volna, körém fonta
a karját. – Most van zene is. És nem kell behúznom neked egyet a
végén.
– Nem kell. De ne fogd vissza magad, ha túl sokszor lépek a lábadra.
– Köszönöm, de inkább nem élnék ezzel a lehetőséggel.
Egyszer, kétszer, majd harmadszor is megpörgetett, és végül nevetve
zuhantam a mellkasára. Lábujjhegyre álltam, hogy megcsókoljam, de ő
a hónom alá nyúlt, és felemelt, amíg a dereka köré nem kulcsoltam a
lábamat.
– Ez már jobb – mondta, és ajkát finoman az enyémhez érintette.
Behunytam a szemem, és elmerültem a csókjában. Örültem, hogy
nem kell kígyótámadástól vagy mellettünk elsétáló emberektől
tartanom. Élveztem, hogy teljesen átadhattam magam a csókjának, a
karjának és a teste melegének.
– Ez már nem tánc – mondtam végül mosolyogva.
– Dehogynem – felelte lassan körözve. – És egyébként ez a kedvenc
táncom.
– Nekem is. – A homlokomat az övéhez döntöttem, és hagytam,
hogy a bizsergető boldogság átjárja a testemet.
Amikor véget ért a dal, leült az ágyra, miközben én az ölében
voltam, és a nedves hajamba túrt, majd a szám vonalától a nyakamig
végigcsókolt.

196
 Szerettem volna benyúlni az inge alá, és az ujjhegyemmel
megérinteni a meleg bőrt a hátán, de tétováztam, mert rögtön azon
kezdtem el gondolkodni, hogy hány ember vagy kamera figyelhet
bennünket.
De nem volt ott senki. Csak mi ketten.
Így hát lassan végighúztam az ujjaimat a hátán, behunytam a
szemem, és csak rá koncentráltam.
A leheletére a számon.
A karjára, ami a derekam körül körzött.
Az ajkamra az arcán.
Arra, hogy összenéztünk, és elmosolyodtam, ahogy megláttam a
vágyat a tekintetében.
Az ujjai a hátamon, a hűvös levegő csiklandozta a bőrömet, ahogy
egy kicsit feljebb húzza az ingemet.
Megmerevedtem, és olyan gyorsan elugrottam tőle, hogy majdnem
leestem az ágyról. Rögtön hiányozni kezdett a belőle áradó meleg, de a
gyomrom görcsbe rándult az idegességtől, és még csak rá sem tudtam
nézni.
Amikor felvetettem, hogy maradjunk a házában, akkor nem
gondoltam arra, hogy ágy is lesz. Eszembe sem jutott, hogy egyedül
leszünk.
Bele sem gondoltam, hogy ez a két dolog együtt mit jelent.
– Sajnálom – mondta Callum. Halk hangja kissé zavart volt. – Nem
oké?
– Ööö… – Csak ennyit tudtam kinyögni.
Hogy oké-e? Sose gondoltam bele abba, hogy vajon szeretnék-e
bárkivel is szeretkezni.
Az biztos, hogy meg sem fordult a fejemben, hogy bárki is
szeretkezni akarna velem.
– Én még, ööö… soha sem… – Amikor végre felnéztem, láttam,
hogy őszinte meglepetés sugárzik az arcáról.
– Te most viccelsz! – mondta. – Öt évig voltál ott, és soha, senkivel
nem csináltad?
– Természetesen nem. Senki sem akart hozzám érni. Te vagy az első,
aki egyáltalán megcsókolt.
Oldalra döntötte a fejét, és kíváncsian tanulmányozott. – Wren, ez
nevetséges!

197
 – Ez az igazság.
Közelebb húzódott, amíg a lába hozzá nem ért az enyémhez. – Senki
sem ért hozzád, mert te nem akartad, hogy hozzád érjenek.
Lehet, hogy ebben igaza volt. A combomra szorítottam a tenyeremet,
de remegett a kezem, így inkább összekulcsoltam.
– Én sem csináltam – mondta.
Váratlanul megkönnyebbültem. – Komolyan? Az újoncok általában
először a szexszel kezdenek el foglalkozni.
– Szerintem az emberek rögtön azt feltételezték, hogy a tied vagyok,
így inkább békén hagytak. – Elkapta a tekintetemet, és elmosolyodott. –
Az voltam. Az vagyok. – Előrehajolt, és az ajkát gyengéden az
enyémhez érintette. – A tied.
Nyeltem egyet, úgy éreztem, mintha valami súly zuhant volna le a
hasamban. Furcsán éreztem magam, elöntött a forróság, ideges lettem,
és magamhoz akartam húzni, hogy sosem engedjem el. Az ujjaimat
összefűztem az övéivel. Ezúttal én voltam az, aki remegett. Ő nyugodt
volt.
– Mi… mi megtehe… – dadogtam. – De az ingemet nem vehetjük le.
Egy pillanatra az ingemre pillantott. – Miért?
– Nagyon durva. Jobb, ha magamon hagyom.
– Durva? – ismételte meg zavarodottan.
Nem szóltam semmi, és az arcán látszott, hogy megértette. – Ó! Ott
ért a lövés?
– Igen.
– Wren, engem nem érdekel, hogy van sebhelyed.
– De csúnya. És nem csak egy van.
– Valaki többször is rád lőtt?
– Igen. Háromszor.
– Ki az, aki ezt teszi egy tizenkét évessel?
– Nem tudom – suttogtam feszülten. – Nem nagyon emlékszem.
– Semmire?
A sikítás – az én sikításom – visszhangzott a fülemben, így hazudtam
volna, ha nemmel felek neki.
– Van, amire emlékszem – vallottam be. – Azt hiszem, egy férfi volt.
Egy lakásban éltünk, és amikor bejött, üvöltött a szüleimmel. Már nem
emlékszem, mi miatt, de valószínűleg drogokról lehetett szó. Mind a
ketten be voltak tépve, mint mindig. – A homlokomat ráncoltam,

198
miközben felvillantak előttem a képek. – Anyám bevitt a hálóba, és úgy
rémlik, hogy megpróbáltunk kimászni az ablakon. Emlékszem, hogy
lenéztem a fűre, és az járt az eszemben, hogy nagyon messze van.
Lövéseket hallottam, és sikítottam, anya pedig befogta a számat, és…
Meg akarsz ölni bennünket?
Nyeltem egyet, ahogy anyám hangját hallottam a fülemben. – Csak
ennyire emlékszem.
Callum remegve nagy levegőt vett. – Sajnálom. – Vonásait
borzongás járta át.
– Sajnálod, hogy megkérdezted? – mondtam halkan nevetve.
– Természetesen nem.
– Szóval csinálhatjuk, ha akarod, de ennek fent kell maradnia –
mondtam összefont karral.
Felnevetett. Látta a zavaromat, így próbálta abbahagyni a nevetést,
de ismét kibuggyant belőle. Megrázta a fejét.
– Nem – mondta, és a fülem mögé tűrte a hajamat, majd gyengéden
arcon csókolt. – Azt hiszem, megvárom, amíg valamivel lelkesebb
leszel annál, hogy „csinálhatjuk, ha akarod”. – Ismét kuncogott.
Elvörösödtem, és a padlót néztem. – Ó! Én nem, az nem…
– Semmi baj. – A homlokomra nyomta az ajkát, és kicsusszant az
ágyból. – Csak mondom, hogy nem is vártam volna el.
Szerettem volna, ha menten elpusztulok, és egy nagy kupac,
sötétvörös újjáélesztettként végzem a padlón.
– Alhatok a szüleim szobájában – mondta.
Gyorsan megragadtam a kezét. – Nem maradsz itt inkább? – Még
mindig azt akartam, hogy közel legyen hozzám, még ha nem is azt,
hogy olyan közel.
– Hát persze, hogy maradok. – Örült, hogy megkérdeztem, láttam a
szemén, amikor bemászott az ágyba.
Mellé csusszantam, és közel húzódtam hozzá, így átkarolt. A
mellkasához szorítottam az arcomat, ő pedig előrehajolt, és az ajka
finoman megérintette a fülemet.
– Ha majd egyszer szeretkezünk, akkor nem lesz ez a „magamon
tartom az ingemet” hülyeség.
– De…
– Sajnálom, nem. Nem foglalkozom a sebhelyekkel, és neked sem
kellene. Minden vagy semmi.

199
 – Akkor lehet, hogy semmit sem kapsz.
– Kérlek! Nem sokáig tudsz már nekem ellenállni.
Elnevettem magam, és hátrabillentettem a fejem, hogy
megcsókoljam. Magához szorított, miközben ajkunk összeforrt, én
pedig egy pillanatig úgy gondoltam, hogy talán igaza lehet.

200
 HUSZONHATODIK FEJEZET

– Wren – Callum lehelete csiklandozta a fülemet, én pedig

megmozdultam, és a homlokom a mellkasához simult. – Már megy le a
nap.
Ahogy kikukucskáltam a szemhéjam alól, láttam, hogy a szoba
narancsszínű fényben fürdik. Callum bőre világos volt, és ahogy
fénylett, majdnem emberi.
Kinyújtottam a lábam a puha ágyneműben. Az állam alatt, az
öklömben szorítottam a paplan bársonyos anyagát. Egy felhőben voltam
– egy pazar, pezsgő felhőben, ahol a testem olyan puha ágyba süppedt,
amihez foghatót azelőtt még sosem próbáltam ki. A felhőnek olyan volt
az illata, mint Callumnak. Szappan, fűszer, meleg és egy csipetnyi az
újjáélesztettek összetéveszthetetlen aromájából.
Félresöpörte a hajat a homlokomból, és a bőrömhöz nyomta az ajkát,
amitől apró, tüzes szikrákat éreztem egészen a nyakamig.
– Hamarosan mennünk kell. – Sötét szeme összeakadt az enyémmel,
és nem láttam értelmét annak, hogy úgy tegyek, mintha nem félnék.
Már láthatta. Hüvelykujja meleget dörzsölt az arcomba, és nyugodt
pillantása azt sugallta, hogy nem bánja, ha félek.
Bólintottam, de nem mozdultam. Inkább éjjel-nappal, sőt egész héten
vele maradtam volna az ágyában. Elfelejtettem volna Leb lányát, a
nemlétező rezervátumot, mindent, csak a karját és a mosolyát nem!
Ő viszont remegett. Az ujjai rángatóztak a bőrömön, és arrébb
gurult, majd lelógatta a lábát az ágy szélén. Mielőtt a ruhájáért nyúlt
volna, titokban gyorsan a remegő kezére pillantott.
Úgy rám tört a pánik, hogy elakadt a lélegzetem, és az ágyba kellett
nyomnom az arcomat, nehogy felsikítsak.
– Talán van egy kisebb ingem, amit felvehetsz – mondta Callum, és
leugrott az ágyról, majd hosszú léptekkel átvágott a szobán a
szekrényéhez. – Valami, négyéves korom környékéről.
A matracra fordulva kacagtam, majd felültem, és közben eltüntettem
az arcomról a rettegést. A mellkasomra telepedett, és nem engedett,
csak gúnyolódott velem.
– Legalább hét – ellenkeztem. – Nem vagyok olyan kicsi.
– Tessék – mondta, és egy világoskék inget dobott oda nekem.

201
 – Ez is túl nagy lesz, de talán meg tudod kötni az alját.
Kiment, hogy átöltözzön, én pedig felhúztam a nadrágomat, és
felvettem az ingét, ami a combom közepéig ért. Próbáltam csomóra
kötni a felesleget, de végül feladtam, és betűrtem a nadrágomba.
Felvettem a nekem szánt fekete melegítőfelsőt, amit a székre dobott, és
mosolyogtam, amikor áthúztam a fejemen a puha anyagot.
Callum visszajött, és a kis fényképezőgépet valamint a digitális
képkeretet, néhány ruhadarabbal együtt betette egy hátizsákba.
– Megnézhetjük, hagytak-e a szüleim valami ennivalót, de kétlem –
mondta, miközben becipzározta a hátizsákot, és a hátára vette.
Néhány otthagyott, csorba tányértól eltekintve üres volt a konyha.
Callum vállat vont, és felém nyújtotta a kezét.
– Készen állsz?
Soha.
– Készen állok – mondtam, és megfogtam a kezét.
Még egyszer, utoljára körbenéztem, mikor végigmentünk a folyosón,
be a nappaliba. Úgy tűnt, hogy Callum igyekszik nem nézni sehová,
tekintete végig a padlóra tapadt, amikor kinyitotta nekem az ajtót. Az
előző éjszakához képest több fokot esett a hőmérséklet, és hűvös volt az
este. Még Callum is összerázkódott.
– Még egy megálló, mielőtt átmennénk – mondta, és a szomszéd
házra mutatott. – Meg kell tudnom, hogy hová ment a családom.
– És mit csinálunk? Bekopogunk valahová, és megkérdezzük?
– Aha – mondta, és a ház mögé húzott. Még mielőtt tiltakozhattam
volna, bekopogott a hátsó ablakon.
Széthúzták a függönyt, és kikukucskált egy nálunk nem sokkal
fiatalabb fiú. Ahogy észrevett bennünket, felkiáltott, és összerántotta a
függönyt.
– Eduardo! – kiáltotta Callum. – Csak azt akarom megtudni, hová
mentek a szüleim és David.
Eduardo ismét kikukucskált, és elkerekedett a szeme, miközben a
homlokát az üvegnek nyomva bámult bennünket. – Callum?
– Igen.
– Rossz?
Több mindenre is vonatkozhatott a kérdés, de Callum bólintott.
– Igen. Rossz.
Eduardo rémülten pislogott, leheletétől bepárásodott az ablak.

202
 – Megszöktél?
– Igen. Tudod, hogy hová ment a családom?
– Anyám azt mondta, a Tower bérházba.
– Köszönöm – mondta Callum, és hátralépett.
– Várj! – mondta Eduardo, és feltolta az ablakot. Callum még egyet
lépett hátra. – Mi a számod?
– Huszonkettes – mondta, és felemelte a csuklóját.
Eduardo felröhögött. – Ááá, az nagyon baba!
Elnevettem magam, és Callum pedig rám mosolygott.
– Ez meg ki? – kérdezte Eduardo.
– Wren. Százhetvennyolcas. Őt viszont ne szólítsd babának.
– Százhetvennyolcas! – kiáltott fel Eduardo túl hangosan. – Texas
szerelmére!
– Köszönjük – mondta Callum, és maga mellé húzott, majd
elindultunk.
– Várjatok, várjatok! – kiáltott utánunk Eduardo. Ismét farkasszemet
néztünk vele, miközben idegesen harapdálta a száját. – Miután
meghaltál, anyám megkérdezte, hogy mit akarnék, ha megbetegednék.
– Hogy mit akarnál? – ismételte meg Callum.
– Hát, tudod. Hogy gondoskodjon-e arról, hogy… – Ujjaival
pisztolyt formázott, és a homlokához emelte.
Már hallottam róla. Sosem kérdezte még senki sem a véleményemet
ezzel kapcsolatban, és rájöttem, hogy nem is igazán tudnék mi
mondani. Callumra néztem: az ő arckifejezése is hasonló volt. Kérdően
vonta fel a szemöldökét.
– Nem – mondtam.
Eduardo megerősítést várva Callumra nézett, és egy hosszú
pillanatig azt hittem, hogy esetleg nem ért majd egyet velem.
– Nem – mondta végül. – Vállald be az újjáélesztést.
– Ezt nem csak azért mondod, mert mostanra már a fejedben is zűr
van? – kérdezte Eduardo.
– Az is lehetséges – rázta meg a fejét vidáman Callum, és Eduardo
elvigyorodott.
Tanácstalanul néztem Callumra, ő pedig felnevetett, és elfordult.
Sose láttam még, hogy egy ember és egy újjáélesztettet ilyen
barátságosan elbeszélgetett volna.

203
 – Tudod, hogy merre van a Tower bérház? – kérdezte, és az egyik
karját a vállamra tette.
– Valószínűleg el tudok jutni a környékére. – Megfordultam, és
Eduardo bezárt ablakára néztem. – A barátod volt?
– Igen.
– Nem nagyon ijedt meg tőlünk.
– Sok srác jobban fél az újjáélesztés folyamatától, mint maguktól az
újjáélesztettektől.
– Azt hiszem, ebben van valami.
Csendben sétáltunk tovább a házak mögött. Minden lépésnél egyre
jobban elfogott a rettegés, kezdett felsejleni az agyamban az a
nyomornegyed, amit valaha ismertem.
Ahogy a falhoz értünk, megálltam, és csak bámultam. Valaki egy
gyönyörű falfestményt csinált: gyerekek játszottak és emberek futottak
a napfényben. Meg akartam fojtani a művészt.
A falnak ezen az oldalán nem voltak katonák. Ki akarna besurranni a
nyomornegyedbe?
– Wren – szólt Callum, és intett, hogy kövessem.
– Én félek. – Még mielőtt bármit tehettem volna, hogy
megakadályozzam, kicsúszott a számon ez a vallomás.
Felnézett a falra. – Félsz visszamenni?
– Igen.
– Lehet, hogy jobb, mint amire emlékszel.
Kiegyesedtem, hogy elérjem a szánalmas kis magasságomat, és nagy
levegőt vettem. Nem mintha nagyon lett volna más választásom.
Mennem kellett.
– Hadd nézzem meg először! – mondtam. Fölhúztam magam, és
átkukucskáltam. Nem láttam semmit, csak füvet, de amikor balra
néztem, észrevettem, hogy áll tőlünk néhány méterre egy katona. –
Halkan – suttogtam Callumnak.
Leugrottam a túloldalon, és tompán puffant a lábam. Emiatt
megfordult a katona. Callum mellettem ért földet, és elindultunk.
Nyomunkban csak a csönd járt. A katona vagy lázadó volt, vagy pedig
egyáltalán nem érdekelte néhány eszement kölyök, akik a ricóból
surrannak át a nyomornegyedbe.

204
 Ismerősnek tűnt a környék. A nyomornegyed központja a távolban, a
tőlem jobbra magasodó egészségügyi központ, és kunyhók sora a bal
oldalon.
Hullaszag volt. A rico tiszta levegője eltűnt, már csak emlék volt a
virág- és fűillat.
Otthon éreztem magam. A nyomornegyed legrosszabb részében
voltunk, ott, ahol valaha éltem, és összeszorítottam a szememet, amikor
felismertem egy nagy épületet, amiben rengeteg kis lakás volt.
– Meg akarsz ölni bennünket?
A lábam beleakadt valamibe, és arccal a földre estem. Zihálva
próbáltam kiverni a fejemből a szüleim képét.
– Wren! – mondta Callum, és letérdelt mellém.
Rövideket lélegeztem, mintha én is ember lennék. Nagy nehezen
feltérdeltem, és a combomra támaszkodtam.
Miért egyeztem bele, hogy idejöjjek? Miért tettem ezt magammal?
Callum összekanalazott a földről, és a karjában vitt. A mellkasához
szorította az arcomat, és próbáltam lassabban venni a levegőt, de még
mindig annyira ziháltam, hogy remegett a testem.
Az egészségügyi épület mögött lehajolt, és finoman letett. A
mellkasomhoz húztam a lábamat, ő pedig előttem guggolt, és az ujjaival
a hajamba túrt.
– Nem akarok itt lenni – suttogtam, és szégyenemben a két térdem
közé temettem a fejemet.
– Tudom. – A hajamat cirógatta, és ezt megnyugtatott. Egyre
lassabban vettem a levegőt, egészen addig, amíg a testem abba nem
hagyta a remegést.
– Mesélj nekem valami szép emléket – mondta.
– Nincs egy sem.
– Legalább egynek lennie kell.
– Még ha van is, nem emlékszem rá – feleltem.
– Törd a fejed!
Értelmetlennek tűnt ez az egész, de azért behunytam a szemem, és
gondolkodni kezdtem. Az ordítozást és a lövéseket kivéve nem jutott
eszembe semmi.
– Anyám azt mondta, hogy úgy nézek ki, mint egy majom –
mondtam végül.
Zavartan nézett rám. – Tessék?

205
 – Kijelentette, hogy görnyedten egy majomra hasonlítok, és helyes
az arcom, amit nem kellene elrejtenem.
– Neked tényleg helyes arcod van – mondta, és finoman
elmosolyodott.
– Gondolom, ez akkor valamennyire boldog emlék. Legalábbis nem
érzem magam rosszul tőle.
– És ő milyen volt? – kérdezte Callum.
– Nem tudom. Csak homályosan emlékszem vele kapcsolatban erre-
arra.
– Most már jobban? – találgatta.
– Igen.
– Ez talán azt jelenti, hogy hiányzik neked.
– Vagy talán azt, hogy a tudatalattim csak átlagos.
Felnevetett, és előrehajolt, hogy finoman homlokon csókoljon.
– Neked hiányoznak a szüleid – mondtam. Ez nem kérdés volt.
– Igen. – Szinte úgy tűnt, hogy szégyenkezik.
– Akkor menjünk, keressük meg őket – sóhajtottam, és lassan
felálltam. – Nemsokára a Guadalupe Streeten kell lennem, hogy a
siklókat figyeljem. Ha minden igaz, Adina ma este bevetésen vesz részt.
– Jól vagy? Pihenhetünk még, ha akarod.
– Egész nap csak pihentünk.
– Hát azért nem csak azzal töltöttük az időt – felelte cinkos
mosollyal, én pedig elpirultam. Átfogta a derekamat és megcsókolt.
Igaza volt abban, hogy a nap jó részében inkább csókolóztunk, mint
aludtunk.
– Köszönöm – mondta halkan –, hogy eljössz velem. Meg hogy nem
piszkáltál, mert látni akarom a szüleimet.
– Hát azért piszkáltalak.
– Akkor köszönöm, hogy csak egy kicsit.
– Szívesen.
– Arra? – mutatta a kezével.
Bólintottam, majd ujjaink összefonódtak, és elindultunk az úton. Ma
este egy ember sem bújt elő. Az ég egy adta világon senki, ami
megerősített abban, hogy jól emlékeztem – az austini
nyomornegyedben szigorú kijárási tilalom volt életben.

206
 A csizmámmal földet rúgtam a levegőbe, amit a szél visszafújt a
nadrágomra. Megcsapott a hűvös szellő, így átfogtam a hasamat, és
lehajtottam a fejemet.
Húztam a lábam, és a földet súroló csizmám ismerős hangja
megnyugtatott.
– Megálljunk? – kérdezte Callum, miközben szórakozottan a
lábamra pillantott.
– Nem. Csak eszembe jutott a… – felnéztem a mellettem álló
iskolaépületre. A három fehér épület egyformának tűnt. Nagyobb volt,
mint az iskola Rosában, és sokkal tisztább. Azzal festették ki, amijük
éppen volt. Valaki valami sűrű, fekete folyadékkal nagy, csöpögő
virágokat festett.
Volt valami a legnagyobb épület oldalán is, és hirtelen nagyot
nyeltem, amikor eszembe jutott, hogy mi az.
– Megállunk egy pillanatra? – kérdeztem, és kihúztam a kezem
Calluméból.
– Persze. De mi az? – kérdezte, miközben jött utánam.
– Van egy fotómontázsuk, azoknak a srácoknak a képeiből, akik
meghaltak.
Felélénkült az arca. – Te is ott vagy? Amikor még ember voltál? –
Elém vágott.
– Valószínűleg nem. Azt hiszem, a szülők adtak nekik fényképeket.
De úgy gondoltam, hátha.
Megálltam a fal előtt. Százával voltak kitűzve a fotók az épületre,
vastag műanyag lap védte őket. A tanárok minden hónapban levették a
műanyag borítást, és újabb fényképeket tettek ki, mi pedig odagyűltünk,
és történeteket meséltünk azokról a srácokról, akiket elveszítettünk.
– És ez? – kérdezte Callum.
A nyurga, szőke lány képére néztem. – Nem.
Gyorsan végignéztem a képeket, de egyiken sem láttam egykori,
emberi önmagamat. Nem hiszem, hogy a szüleimnek sok fotójuk lett
volna rólam, és erősen kétlem, hogy bárki nekiállt volna megkeresni
őket a halálunk után.
És akkor megláttam.
A kislány nem haragudott a fényképezőgépre, bár látszott rajta, hogy
nem örül neki. Szőke haja piszkos volt, túlméretezett ruhákat viselt, de

207
vagánynak tűnt. Épp annyira, mint bármelyik tizenegy éves gyerek.
Egyedül a kék szeme volt szép.
Én voltam az.
A műanyaghoz érintettem az ujjamat, az emberi lény csúnya kis
fejéhez.
– Ez te vagy? – lépett mellém Callum. – Á, nem.
– De – mondta halkan.
Hunyorogva nézte a képet a sötétben. Lehet, hogy a beesett arcot
nézte vagy a hegyes állat, esetleg azt, hogy a kislány a kamerán túlra
bámult.
– Biztos vagy benne? – kérdezte.
– Igen. Emlékszem, az egyik tanár csinálta a képet.
– Most már máshogy nézel ki.
– Olyan csúnya volt.
– Nem voltál csúnya – mondta. – Nézd meg magadat! Aranyos
voltál. Nem különösebben boldog, de aranyos.
– Sosem volt boldog.
– Ijesztő, hogy állandóan egyes szám harmadik személyben beszélsz
magadról.
Mosolyra húzódott a szám. – Bocsánat! Már nem érzem azt, hogy az
az ember lennék.
– Nem is vagy. – Ismét a képre pillantott. – Sosem gondoltam még
erre, de örülök, hogy nem vagy ember. Furcsa, hogy ezt mondom?
– Nem. Örülök, hogy nem vagyok ember. – Odanyújtottam neki a
kezem. – Gyerünk!
– Várj! – mondta, és elővett egy fényképezőgépet a táskájából. Közel
tartotta a képhez, majd elkattintotta. – Kell, hogy legalább egy képed
legyen róla.
Eltette a fényképezőgépet, majd megfogta a kezemet, és elindultunk
a város felé. Egyre szélesebb lett az út, miközben elhaladtunk a
bevásárlóközpont és különböző üzletek mellett. A városközpont egy
hosszú, egyenes út volt, amit az agyamban a Rosában lévővel
helyettesítettem.
Nem ugyanaz volt. Minden faépületet kifestettek, mintha gazdagok
lennének, akik költhetik a pénzt. De nem ám a hagyományos szürkére
vagy fehérre! Szépen kidolgozták a dizájnt: hatalmas, rózsaszín

208
virágok, narancs és vörös színű lángnyelvek díszítették az ajtókat,
valamint mókás, színes csontvázak táncoltak az épületek oldalán.
– Itt szebb, mint Rosában – szólalt meg Callum meglepetten.
– Az a Tower bérház – mondtam, és az utca végén álló, kétemeletes
épülettömbre mutattam.
Megszorította a kezemet. Gyorsabban odaértünk a Tower bérházhoz,
mint ahogy gondoltam. Meglepetten vettem észre, hogy korábban jó
irányba indultunk el, még ha nem is pontosan ide.
– Hát… lehetne rosszabb is – állapította meg Callum, ahogy
végignézett az építményen.
Lehetne rosszabb is. Valaki egy napot festett az épülettömb felső
szegélyéhez, és kis fákat, valamint eget az ablakok közé. Erre nem
emlékeztem, csak arra, hogy két emeletével ez volt a legmagasabb
létesítmény az austini nyomornegyedben.
Odamentünk az ajtóhoz, és Callum az „Az épületben lakó emberek”
című listát böngészte.
– 203-as lakás – mondta a Reyes névre mutatva.
Meghúzta a főbejárat ajtaját, de zárva volt. Még nagyobbat rántott
rajta, és ekkor engedett a zár, így besurrantunk.
Mögötte ballagtam a lépcsőn, föl az emeletre. Kopott, fehér falak és
mocskos betonpadló tárult elénk. Hallottam, ahogy fojtott hangon
beszélnek az emberek, Callum pedig a 203-as feliratú ajtóhoz nyomta a
fülét.
Intett, hogy menjek közelebb, de én csak alig egy métert mertem
megtenni, mert a gyomrom összeszorult a rémülettől. Jobban kellett
volna tiltakoznom.
Halkan bekopogott, és hallottam, hogy az ajtó túloldalán egyszerre
mindenki elcsendesedik.
– Anya? Apa? – suttogta.
A lakásból hirtelen dörrenés hallatszott, és Callum megrémült. El
akartam takarni a szemem, elrejtőzni, amíg véget nem ér ez az egész, de
nem moccantam.
Résnyire nyílt ki az ajtó. Én senkit sem láttam, de Callum
elmosolyodott. Az ajtó lassan még jobban kinyílt.
A férfi, aki kinyitotta, nagyon hasonlított Callumra. Magas volt, és
nyurga, sötét haja pedig ugyanolyan bozontos, mint a fiáé a régi
képeken.

209
 Döbbenten tátotta el a száját, a teste remegett. Kétségbeesetten mérte
végig a szeme tetőtől talpig Callumot, olyan volt, mintha keresne
valamit.
Egy asszony jelent meg mögötte, haját rendetlen kontyba fésülve
viselte. Olívaszínű volt a bőre, akárcsak Callumé, de emberként egy
kicsit sötétebb. Sötét szeme is hasonlított a fiáéra, viszont az asszonyé
elkerekedett, tekintete pedig eszelős volt. A szájához kapta a kezét, és
vad, állati hangokat adott ki.
– Semmi baj, csak én vagyok az! – mondta Callum, egyre erőtlenebb
mosollyal.
Egy pillanatig visszatartottam a lélegzetemet, és reméltem a
legjobbakat.
Talán azért sírnak, mert annyira örülnek, hogy látják.
Talán azért döbbentek meg, mert azt hitték, hogy többé már nem
fogják látni.
Mindjárt megölelik, és elmondják neki, hogy mennyire hiányzott.
Az apjából egy pillanatra előtört az elfojtott zokogás, majd hirtelen
behunyta a szemét.
Rá sem tudott ránézni.
– Én vagyok az! – mondta Callum elkeseredetten.
Az anyja felüvöltött, én pedig gyorsan körbenéztem. A túloldali
lakásban élő férfi kikukucskált a résnyire nyitott ajtaján.
Előléptem, és megérintettem Callum karját, a szülein pedig még
jobban eluralkodott a hisztéria, amikor megláttak.
– Menjünk! – mondtam óvatosan.
– Anya! – kiáltotta Callum. A sírás küszöbén volt. – Hát nem… –
Mindkét kezével megragadta az asszony kezét. – Én vagyok az, látod?
Az asszony az arcához kapta az egyik kezét, és még jobban sírni
kezdett, közben pedig a másikat megpróbálta kirántani Callum
szorításából. Nem hidegnek érezte a fiát. Halottnak.
– Apa, nézz rám! – mondta, miután lemondott az anyjáról, és
kétségbeesetten próbálta elérni, hogy az apja a szemébe nézzen. – Csak
nézz rám!
Egyikük sem nézett rá. Az apja kétségbeesetten emelte fel a kezét,
hogy intsen. Tekintete végigfutott a folyosón, miközben próbálta
elkergetni a fiát.

210
 – Menj el! – Halk, fojtott volt a hangja, és közben a háta mögé tolta a
feleségét. – Ha itt meglátnak…
A HIRC letartóztatná a szüleit, ha itt találnák Callumot.
– De… – Callum remegve vett levegőt, miközben meglátott valamit
mögöttük.
Lábujjhegyre álltam, hogy belássak az édesanyja mögé. Egy sötét
hajú fiú állt a dívány mellett. Úgy gondoltam, hogy ő lehet David. Le
nem vette a tekintetét Callumról, de egy lépést sem tett felé.
– Menj el! – ismételte meg az apja, majd a lakásba hátralépve
bevágta az ajtót.

211
 HUSZONHETEDIK FEJEZET

Csalódás nehezedett a mellkasomra, miközben Callum pislogva nézte

azt a helyet, ahol a szülei álltak. Lehet, hogy igaza volt velük
kapcsolatban, gondoltam.
Odanyújtottam neki a kezem, de egyedül volt egy másik világban, és
elfelejtette, hogy létezem. Kezemet az övébe csúsztattam, és
összerezzent.
– Menjünk! – mondtam, és finoman meghúztam a karját.
Hagyta, hogy végigvezessem a folyosón, majd le a lépcsőn, de egyre
csak hátra tekintgetett, még akkor is, amikor már nem lehetett látni az
ajtót. Attól tartottam, hogy elrohan, és ismét próbálkozni fog náluk, így
szorosabban fogtam a kezét, amikor kiléptünk a hűvös levegőjű
éjszakába.
Callum megállt az épület előtt, és ahogy felém fordult, a szél
szétfújta a dzsekijét. Mozdulatlan volt, és olyan nyugodt, hogy nem
mertem megmozdulni, nehogy összeroppanjon.
De kint voltunk a szabad ég alatt, körülöttünk pedig mindenfelé
bérházak, ahol a kíváncsi emberek az ablaknak nyomták az arcukat.
Láttam, ahogy David egy emelettel feljebb a piszkos üvegnek
támaszkodik, és eltátja a száját.
Így hát gyengéden meghúztam Callum karját, ő pedig követett,
amikor futni kezdtem. Visszafelé mentünk a hosszú úton, és ismét
elhaladtunk az élénk színekkel kifestett házak mellett. Nem tudtam,
hogy hová megyek, de amikor a piachoz értünk, Callum lefordult az
útról. Kezét a tarkójához nyomva körbesétált a faépület oldalához, én
pedig némán követtem.
Kinyúlt, és a falhoz érintette az ujjait, majd nagyot sóhajtott. –
Álljunk meg egy percre.
Behunyta a szemét, de én azért bólintottam, mert nem igazán tudtam,
hogy mi mást tehetnék. Kitalálhattam volna már, hogy hogyan
vigasztaljam meg. Számítottam arra, hogy ez fog történni. Miért nem
gondoltam erre?
Biztos nem az a legjobb, amit tehetek, hogy csak itt állok, és
bámulom. Átkaroltam a derekát, és arcomat a vállának nyomtam.
– Sajnálom – suttogtam.

212
 Mikor kinyitotta a szemét, néhány könnycsepp gördült le, és finoman
megcsókolta a homlokomat. Megköszörülte a torkát, amikor elhúzódott
tőlem, és ujjaival megtörölte a szemét. Az arcán mintha szégyen futott
volna át, ahogy igyekezett eltüntetni a nyomait annak, hogy sírt.
Szerintem meg inkább azt kell szégyellni, ha valaki egyáltalán nem
tud sírni.
– Most ugye el kell mennünk, hogy elhozzuk Adinát? – kérdezte.
Ezt úgy értelmeztem, hogy nem akar beszélni róla. Nem hibáztattam.
Szörnyen remegett a keze, amikor az ujjaimat az övéi közé
csúsztattam. Nagy levegőt vettem. Ez lehetett azért, mert nagyon
zaklatott volt a szülei miatt.
Vagy lehetett azért is, mert épp készült megőrülni.
Bármi is legyen az igazság, nem engedtem neki, hogy lássa,
mennyire félek. Még szorosabban fogtam a kezét, ahogy gyorsan
eltűntünk a sikátorból, és végigrohantunk az utcán. A városnak ezen a
részén egymás mellett álltak az apró házak, és csak az utcák végén volt
egy bérlakásokból álló tömbház. Ezeket is kifestették, helyenként
rajzokat lehetett látni, máshol csak szavakat. Elég harcias szavakat.
Ezekért a Rosában bárkit azonnal letartóztatnának.
Vedd vissza Texast!
Szabadságot a texasiaknak!
Callum hunyorogva nézte őket menet közben. – Elég furcsa minden
errefelé – motyogta.
Igaza volt. Semmi tisztára, színesre vagy lázadóra nem emlékeztem
azzal az Austinnal kapcsolatban, ahol felnőttem. Valami megváltozott.
Egy sikló bömbölését hallottam, és megfordultam. A Guadalupe
Street végén szállt le, mi pedig a ház oldalához bújtunk, miközben öt
újjáélesztett lépett ki belőle. Fekete ruhájukban és sisakjukban
egyformák voltak, de láttam, hogy az egyik sisak alól hosszú, barna
lófarok lóg ki.
– Szerintem ő lehet az – mondtam, miközben a ház sarkánál
kukucskáltam. Az újjáélesztettek szétváltak. A sötét hajú lány a First
Streeten ment, és eltűnt szemünk elől.
Lassan utánaeredtünk, de a házak mögött futottunk, hogy a többi
újjáélesztett ne lásson meg bennünket. Kereszteztük a First Streetet, és
észrevettem Adinát, amint egy ház előtt áll. Épp a bevetési cetlit nézte.

213
 Callum nekidőlt egy drótkerítésnek, és zihálva vette a levegőt,
miközben a hasához szorította a kezét. – Nem hiszem, hogy be kellene
mennem oda, ahol egy ember is van.
Én haboztam, hol rá néztem, hol pedig Adinára. Valószínűleg igaza
van. – Jól van. Akkor ne mozdulj, oké? Ordíts, ha kezded magad…
furcsán érezni. És készülj arra, hogy rohanni kell, amikor visszajöttünk.
Bólintott, és búcsút intett. Adina a ház bejáratánál állt, és kopogott,
miközben én sietősen, néma csendben vágtam át a pázsiton. Felemelte a
lábát, és berúgta az ajtót.
Egy ember sem üvöltött, miközben felmentem mögötte a lépcsőn.
Adina a kis nappali közepén állt csípőre tett kézzel, és balról jobbra
végignézett a szobán. A ház üresnek tűnt.
Megragadtam a derekát, és elakadt a lélegzete. A másik kezemmel
megtaláltam a kameráját, letéptem a sisakjáról, és a falhoz vágtam.
Lerántotta a karomat a hasáról, és felém lendült, épp hogy nem
találta el az arcomat. Próbáltam elkapni a tekintetét, de ismét rám
támadt, keményen és gyorsan. Lehajoltam, és a talpamat a lába felé
lendítettem. Felugrott, majd az ökölbe szorított jobb kezével az arcomba
csapott.
Meglepetten pislogtam. Harminckilences létére jó volt.
A következő ütés elöl elhajoltam, megragadtam a karját, és a háta
mögé csavartam. Közelebb húztam magamhoz, így az arca alig néhány
centire volt az enyémtől. Nem akartam beszélni addig, amíg a fülében
volt a rádió, így egyenesen a szemébe néztem.
Zavarában eltorzult az arca, és ellökött. Felemelte a karját, mintha
tovább akarna harcolni ellenem. Megadóan emeltem fel a kezem, és
egyik ujjammal a vonalkódomra mutattam.
Tétován lépett egyet előre, majd feltolta a sisakját, ami alól hosszú,
barna fürtök bukkantak elő. Rám nézett tágra nyílt, aranybarna
szemével, gyanakvó tekintetébe kíváncsiság vegyült.
A zsebembe nyúltam, ő pedig megragadta a csuklómat, és ujjai a
bőrömbe mélyedtek. Dühös pillantást vetettem rá, leráztam magamról,
majd előhúztam Leb üzenetét. Odanyújtottam neki, ő pedig
másodpercekig összeráncolt homlokkal nézte, majd kitépte az ujjaim
közül.
A szemével gyorsan végigfutott a szövegen, de az arckifejezéséből
semmit sem lehetett kiolvasni. Amikor ismét rám nézett, a füléhez

214
nyúltam a rádiójáért. Hagyta, hogy kivegyem, én pedig a kezemben
szorítottam.
– Akarsz velem jönni? – kérdeztem.
– Ebbe a rezervátumba? – kérdezte, miközben a papírlapot nézte.
– Igen. – A bejárati ajtón keresztül gyorsan hátrapillantottam.
Callum még mindig ott volt összeroskadva a kerítés mellett, és arcát az
ég felé emelte.
A lány percekig nem válaszolt. Összeszorította a száját,
elgondolkodva vonta össze a szemöldökét. Amikor ismét felnézett rám,
szinte biztos voltam abban, hogy nemet mond. Néhány héttel ezelőtt,
Callum előtt, én is nemet mondtam volna.
Alig észrevehetően bólintott.
– Igen? – kérdeztem.
– Igen – felelte, és óvatosan összehajtotta a papírlapot, majd a
zsebébe csúsztatta.
Összetörtem a rádiót a kezemben, és a földre szórtam a darabjait.
Előhúztam a zsebemből a nyomkövető-keresőt, és addig lóbáltam a
teste körül, amíg a kulcscsont felett el nem kezdett világítani.
– A nyomkövetőd – suttogtam, miközben elővettem a zsebemből a
késemet, és bemetszettem a nyaka alá. Szeme sem rebbent, amikor
kihúztam a műszert, és óvatosan letettem a földre.
– Wren – mondtam.
– Addie – felelte. – Ismered az apámat?
– Igen, de rohannunk kell! Ők…
Hirtelen rémült üvöltés hasított az éjszakába. Villámgyorsan a ház
elülső része felé fordultam, tekintetem Callumot kereste.
Eltűnt!
Kirohantam az ajtón, és mögöttem Addie léptei hallatszottak,
miközben leszáguldottam a lépcsőn a pázsitra.
A szomszéd kerítés nyitva volt.
A bejárati ajtót valaki széttörte.
Átrohantam az udvaron, be az ajtón – vagyis azon, ami még
megmaradt belőle. A konyhában hatalmas rendetlenség volt: a székeket
szétdobálták, az asztalt pedig felfordították.
– Callum? – ordítottam.
A hátsó szobából, morgást hallottam. Végigrohantam a folyosón,
majd a hálószoba ajtajánál hirtelen megálltam.

215
 Egy ember hevert a földön, Callum keze pedig a nyakán. A férfi üres
tekintettel nézett el mellettem.
Halott volt.
Callum enyhített a szorításán, és szélesre nyitotta a száját, készült
egy nagyot harapni az ember nyakából.
Átrepültem a szobán, és lelöktem a holttestről, még mielőtt
belemélyeszthette volna a fogát. Együtt estünk a földre, a fogsora
felsértette a karomat, miközben morgott és csapkodott. A padlónak
nyomtam a karját, ahogy fölé kerekedtem.
– Callum – mondtam összeszorított foggal, és leszorítottam a karját,
amikor elkezdett vergődni.
A halott férfiról Callumra néztem. Nem hagyhatom, hogy meglássa.
Ha kiviszem a szobából, akkor nem is kell neki elmondanom. Nem kell
tudnia.
– Fogd meg a lábát – mondtam Addie-nek, miközben én a hóna alá
nyúltam.
Ő így is tett, és összerántotta a két lábat, amikor Callum megpróbálta
megrúgni.
– Hatvan alatti? – kérdezte, amikor felemeltük.
– Igen. Huszonkettes.
– Eltűnt! A Harminckilences eltűnt! – üvöltötte egy férfi a
szomszédból, és erre mind a ketten felkaptuk a fejünket. Sietnünk
kellett. Addie futva kihátrált a szobából a ház hátsó ajtaja felé,
miközben magunkkal vonszoltuk Callumot, és néhány
másodpercenként hátranézett, hogy lássa, hová megy.
Épp kiértünk hátul, amikor egy dörrenéssel feltárult a bejárati ajtó.
Kétségbeesetten próbáltam valami rejtekhelyet találni. Nem sokáig
futhatunk így Callummal, főleg úgy nem, hogy itt vannak a
nyomunkban.
A hátsó udvart csak valami rothadt fával kerítették el, és miközben
átvágtam a pázsiton, Callum himbálózott a kezemben. Már nem nagyon
vergődött, hanem inkább pislogott, és a fejét rázta, mintha azt akarná,
hogy kitisztuljon.
Addie kiakasztotta a kaput, és gyorsan besurrantunk a sikátorba,
mögöttünk nem messze kiáltozás és lépések zaja hallatszott. Futás
közben az ujjaim Callum vállába vájtak. Az nem lehet, hogy
elkapjanak, amikor már eddig elértem.

216
 Addie élesen elfordult, ahogy egyre közelebb értünk egy rosszul
kövezett úthoz, melyet rozzant házak szegélyeztek néhány bolt
társaságában. Hagytam, hogy ő vezessen, mert nálam jobban ismerte a
várost, és egyéb, okos ötletem pedig nem nagyon volt.
Egyre hangosabb kiáltások hallatszottak, miközben átvágott egy
udvaron, és egy ház háta mögé jutott. Bent halvány fény pislákolt, így
amennyire lehetett, próbáltam halkan futni.
Egy apró, téglaszerű kerti bódé felé igyekeztünk, ami épp elég
nagynak tűnt ahhoz, hogy mind a hárman elférjünk benne. Addie
leejtette Callumot, aki addig csúszott a földön, amíg meg nem vetette a
lábát. Finoman lerázta magáról a karomat, én pedig elengedtem, és
Addie kitárta a bódé ajtaját.
Berohantunk, és majd' hasra estem egy gereblyében és egy
szerszámosdobozban. Végül a fal mellett találtam helyet magamnak.
Callum lecsusszant mellém, én pedig meg akartam mondani neki, hogy
ne üljön, hanem készüljön a futásra, de annyira ijedtnek tűnt, hogy
egyszerűen nem találtam a szavakat.
Addie megpróbálta bezárni az ajtót, de úgy tűnt, hogy eltörte a zárat,
így hát feladta. A kilincset fogta, hogy ne legyen nyitva az ajtó, és
előrehajolt, hogy hallja, mit beszélünk. Kiáltozás hallatszott a közelből,
és megfogtam a csípőmön lógó pisztolyt.
– Az ott Adina? Mi történt? – suttogta Callum felém fordulva. A
szeme hatalmasra nőtt, és aggódva nézett, mintha már gyanítana
valamit.
– Ott bent egy percre megőrültél – suttogtam, amikor kezdtek
elhalkulni a kinti hangok.
– És igen, én vagyok Addie – mondta Adina.
Callum ránézett, de ő továbbra is kifelé figyelt. Gyorsan ismét felém
fordult, én pedig lesütöttem a szemem, mert nem akartam, hogy
észrevegye a tekintetemen, hogy félek.
– Wren – mondta határozott, nyugodt hangon. – Mi történt az imént?
Ki kellett volna találnom valami hazugságot. Egy mesét, amivel be
lehet tömni a lyukakat. Talán azt is mondhatnám, hogy megtámadta
valaki, de én még időben leszedtem róla.
De ettől a hazugságtól felfordult a gyomrom. Megköszönné, és a
hálájától valószínűleg elhánynám magam.

217
 Már túl sokáig vártam a válasszal, és úgy nézett rám, mintha már
tudná, hogy valami rettenetes történt. Kicsit remegtem, amikor
összefontam a karomat a mellkasomon.
– Sajnálom – suttogtam. – Nem kellett volna magadra hagynom
téged.
– Bántottam valakit?
Bólintottam. Ismét égni kezdett a torkom, és megpróbáltam nyelni
egyet. Nem segített.
– Megöltem valakit?
– Igen – mondtam fulladozva. Nem szólt egy szót sem, és én
felnéztem rá. Mozdulatlan volt, de az arcára kezdett kiülni az iszonyat.
– Nem a te hibád – mondta Addie. – Láttam már, hogy milyen
hatásuk van az injekcióknak, nekem is volt benne részem, és…
Callum felemelte a kezét, ő pedig elhallgatott, és miközben rám
nézett, vállat vont, mintha nem tudna mit mondani.
Én sem tudtam. Kintről már nem hallatszottak lépések, így a fal
mellett lecsúsztam Callum mellé. A szeme csukva volt, a kezét pedig
összefogta a tarkóján.
– Sajnálom – suttogtam. – Az én hibám. Azt mondtam, hogy nem
hagyom, hogy bárkit is bánts, és mégis hagytam.
Mit számít nekem, hogy eggyel több hulla van a rovásomon?
Szerettem volna ezt elmondani neki, hogy emlékeztessem: én több
embert öltem már meg, mint amennyit ő valaha is fog. De nem hiszem,
hogy megvigasztalta volna.
A fejét rázta, leejtette a kezét, és egyenesen a szemembe nézett. Azt
hittem, hogy szomorú lesz, de a tekintete zord volt, és dühös.
Összeszedtem magam, mert azt hittem, hogy majd kiabálni fog velem,
de a kezét az enyémbe csúsztatta, és megszorította.
– Nem a te hibád – mondta. – A HIRC tehet róla.
Addie motyogott valamit, ami úgy hangzott, mintha egyetértene.
Felkaptam a fejem, amikor rádöbbentem, hogy ő is hasonló cipőben
járhat, mint Callum.
– Jól vagy? – kérdeztem. – Kaptál injekciókat?
– Igen. Bár most jól vagyok – épp két sorozat között.
– Ezt meg hogy érted? – kérdezte Callum.
– Több sorozatot is beadnak. Te valószínűleg még az elsőt kapod.
– Azt hiszem, igen. Még csak néhány hetet töltöttem ott.

218
 – Igen, akkor valószínűleg az elsőt kapod. Először elkezdesz nagyon
becsavarodni, de akkor adnak valamit, amitől ismét jól érzed magad.
Valami orvosság vagy ellenszérum, vagy ilyesmi. Aztán pedig
újrakezdik az egészet.
Callum szeme elkerekedett, akárcsak az enyém: mind a ketten
reménykedni kezdtünk.
– Ezt nem tudom biztosan – mondta gyorsan Addie. – De a barátaim
szerint a múlt héten nagyon kész voltam, most pedig jól vagyok.
Amúgy jó volt az időzítés. Köszönöm.
– Apád valószínűleg tudhatta – mondtam. – Ezért szerezhette meg
olyan gyorsan nekünk a nyomkövető-keresőt.
Ökölbe szorult a kezem, ujjaimat a tenyerembe nyomtam. Lebnek
eszébe sem jutott utánanézni, hogy Callum hol tart éppen.
– Ha létezik ellenszérum, akkor a lázadóknak talán van belőle –
mondta Callum reménykedve. – Vagy megszerzik nekünk.
Kételkedve néztem rá. Alig tudtam rávenni Lebet, hogy segítsen
nekünk, és csak úgy, hogy cserébe felajánlottam valamit.
– Én nem maradhatok ilyen – mondta Callum, amikor meglátta az
arckifejezésemet. Nyelt egyet, és Addie-hez fordult. – Ez csak rosszabb
lesz, ugye?
– Valószínűleg igen – felelte halkan a lány. – Azok, akik nem kaptak
több sorozatot, akiket hagytak végigmenni a cikluson… igen, ők sosem
gyógyultak meg.
Váratlanul gombócot éreztem a torkomban, és többször nyelnem
kellett, hogy meg tudjak szólalni.
– Legalább meg kell kérdeznünk a lázadókat – mondta Callum.
Bólintottam. – Meg fogjuk kérdezni őket. És ha nemet mondanak,
akkor majd magunk szerezzük meg.
Addie összevonta a szemöldökét. – Ez komoly? Azt ugye tudjátok,
hogy be kell menni érte a HIRC épületébe.
– Igen.
Összeszorította a száját, és egyet lépett felém. – Épp, hogy
kiszöktettél, és most azt akarod, hogy…
Megfordultunk, ahogy zajt hallottunk kívülről. Kinyílt a fáskamra
ajtaja, és megjelent a HIRC egyik katonája.
Fegyvert fogott ránk.

219
 HUSZONNYOLCADIK FEJEZET

Felpattantam, és a katona felé vetettem magam, közben fájdalmasan

ráeszméltem, hogy nincs sisakom. Addie ért oda először, és megragadta
a férfi karját, amikor az leadott egy lövést. A golyó elsüvített mellette,
keresztül a fáskamra falán.
Újabb lövést adott le, és Addie megbotlott, amikor a mellkasába
fúródott a lövedék. A katona villámgyorsan felém fordult, én pedig
nekiugrottam, és a földre döntöttem. Callum is odakúszott, és kicsavarta
a fegyvert a katona kezéből.
A kinti kiáltások azt jelentették, hogy a környéken lévő többi katona
is hallotta a felfordulást. Addig tapostam az ember lábát, amíg egy
reccsenést nem hallottam, és a férfi üvöltve kaparta a sarat, hogy
elmeneküljön előlem.
Átugrottam rajta, és kirohantam az ajtón, majd Callumnak
nyújtottam a kezem. Ő elkapta, Addie pedig átszáguldott a mögötte lévő
ajtón.
Átrohantunk az udvaron, vissza a rosszul kikövezett utcára. Gyorsan
körbenéztem, és láttam, hogy egy körülbelül öt katonából álló csoport
üldöz bennünket. Lehajtottam a fejem, amikor az egyik lőtt, és a
kezemet a tarkómra tettem, mintha az megállítaná a golyót.
Addie gyorsan tudott futni a hosszú lábával, így már előttünk járt, és
amikor az útkereszteződéshez ért, balra fordult. A fülem mellett
fütyültek a lövések, ahogy utána rohantunk, és még épp láttuk, hogy
egy emeletes épület mögött élesen balra fordul. Megkerültük az
épületet, ő a túloldalánál várt. A falnak nyomta a hátát, úgy figyelte az
utcát, ahonnan az imént jöttünk. A katonák elrobogtak, mi pedig
vártunk egy fél másodpercet, és kirohantunk az utcára, majd az
ellenkező irányba futottunk tovább.
A város szélére értünk, ahol sűrűbben nőttek a fák – ezeket váltotta
fel a síkság a HIRC kerítése előtt. Megálltunk a sötétségben, és a
távolban lévő házakat néztem. Sehol sem lehetett látni a HIRC katonáit,
de siklók köröztek a város fölött, és reflektorok pásztázták az utcákat.
– Ennyi… volt a komplett tervetek… ugye? – lihegte Addie egy fába
kapaszkodva, miközben megpróbált levegőhöz jutni. – Magatokkal
hoztok, és rohanjunk?

220
 – Tudsz jobbat? – kérdezte Callum összevont szemöldökkel.
– Lefogadom, hogy ki tudok találni valamit.
Forgattam a szememet, miközben előhúztam a zsebemből Austin
térképét. Nem voltunk messze a lázadóktól. Nagyjából tíz perc alatt
odaérhetünk a házukhoz, ha sikerül leráznunk a HIRC-et.
– Jól vagy? – kérdeztem Callumot.
Bólintott. – Oké. De… – Kinyújtotta a kezét, hogy megmutassa,
mennyire remeg.
– Enned kellene egy kis húst – mondta Addie. – Az segít. Különösen
az „embereket akarok enni” probléma esetén. Egy ideig becsapja a
szervezetedet, vagy valami ilyesmi.
– Amint a lázadókhoz érünk, szerzünk neked – mondtam, és még
egyszer körbenéztem, mielőtt lehuppantam volna a fűbe. Callum leült
mellém, és remegő ujjait összefűzte az enyémekkel. Szerettem volna az
ölébe mászni, és addig szorongatni, amíg meg nem győzöm – akárcsak
magamat –, hogy minden rendben van. De ellenálltam a kísértésnek,
mert Addie valószínűleg nem díjazta volna.
Még mindig csak állt, és ismét elolvasta az apja üzenetét. – Miért
téged küldött? – kérdezte, de nem nézett föl.
– Mert ki akartam jutni, és megállapodtunk egymással.
– Segít neked, ha te segítesz nekem – mondta.
– Igen.
– De meg is szeghetted volna a megállapodást. Elszöktél volna, és
kész.
– Nem tudjuk a rezervátum pontos helyét, csak akkor mondják meg,
amikor elviszünk téged a lázadókhoz.
Az ajkába harapott, és felsóhajtott. – Egyáltalán nem bíznak
bennünk.
– Leb nagyon jó volt hozzám – mondtam, és kezdtem bűntudatot
érezni a mellkasomban, mert rájöttem, hogy az apja miatt ült ki az
arcára a csalódottság. – A legjobb tiszt, akivel dolgoztam. És mondta,
hogy több gyereke is van, így érthető, hogy nem akart mindent kockára
tenni.
– Gondolom igen. – Callumra pillantott. – Azért jöttél el, mert
kezdtél megőrülni?

221
 – Nem, az utána történt. – Callum keserűen felnevetett, és a kezével
megdörzsölte az arcát. – Arra készültek, hogy megsemmisítenek, mert
senkit sem akartam megölni.
Addie elfordította a tekintetét, látszott rajta, hogy kényelmetlenül
érzi magát. Megszorítottam Callum kezét. Ő is talált valami érdekes
látnivalót a távolban, én pedig nagyon szerettem volna témát váltani.
Addie lecsúszott a földre, és sokáig csendben ültünk, a katonák és a
siklók távoli hangját hallgatva. Callum keze meleg volt az enyémben,
de még mindig remegtem. Úgy gondoltam, hogy inkább félelmemben,
mint az arcomba vágó széltől.
Callum leszegte a fejét, én pedig próbáltam nem nézni rá, de a
kétségbeesett arckifejezése mágnesként vonzott. Azt vettem észre, hogy
hol kinyitom, hol pedig becsukom a számat, miközben valami
vigasztalón törtem a fejemet, de semmi sem jutott az eszembe.
Már századszorra nyitottam ki a számat, amikor Addie felállt, és
lesöpörte a nadrágját.
– Én semmit sem hallok – mondta, miközben a csendes város felé
fülelt. – Akkor fussunk?
Bólintottam, és odanyújtottam a kezemet Callumnak, amikor
felálltam. Ő is talpra állt, és összefonta a karját a mellkasán. Nagyot
sóhajtott, miközben végignézett az előttünk elterülő vidéken. Néptelen
volt, már elmentek a katonák és a siklók.
– Jól vagy? – kérdeztem, és óvatosan a karjához értem.
Bólintott, anélkül hogy a szemembe nézett volna. – Megvagyok.
Menjünk, keressük meg azok a lázadókat.

222
 HUSZONKILENCEDIK FEJEZET

A Lebtől kapott cím alapján a lázadók háza az iskolaépületen túl volt,

egy olyan városrészében, amit gyerekként jól ismertem. Az út
elkanyarodott, és szomorú, rozzant házak között vezetett, némelyik már
roskadozott. Az austini nyomornegyed itt inkább Rosára hasonlított, bár
sok házat élénk, vidám színekkel festettek be.
Félig-meddig kocogva futottunk át a városon, minden zajra
behúzódtunk egy-egy épület vagy fa mögé. Koromsötét volt, de már
bármelyik pillanatban beköszönthetett a pirkadat, és még napfelkelte
előtt oda akartam élni a lázadókhoz.
– Az ott – mutattam, ahogy egy földúthoz közeledtünk.
Ráfordultunk, és lassabbra fogtam a lépteimet, séta közben végignéztem
a barna házak során. A térkép szerint az utolsó ház volt a jobb oldalon.
Az utca végére értünk, és a foltos, barna gyepen a bejárati ajtóhoz
ballagtunk. Ezt a házat nem festették be. Barna fából készült, az
utcafront felöli oldalon pedig nem voltak rajta ablakok. Keskenyebb
volt, mint a mellette kétoldalt álló házak, de hátul valamivel tovább
nyúlt, mint azok. Ha azt akarták, hogy ne lógjanak ki a többi közül,
akkor sikerrel jártak.
Egy alacsony fakerítést láttam a ház oldalánál, amikor körbenéztem.
Intettem Addie-nek és Callumnak, hogy kövessenek. – Hátsó ajtó –
suttogtam, és gyorsan körbefutottunk. Átugrottunk a kerítésen, és egy
kis hátsó kertben értünk földet. A ház hátoldalán lévő barna ajtóhoz
kúsztam, és a térdemmel finoman megkocogtattam a fát.
Semmi.
Ismét kopogtam, kissé erősebben, és közben idegesen pillantottam
Callumra. Nyugtalanított, ha emberekkel kellett foglalkoznom. Utáltam,
ha bármiben is rájuk kellett bíznom magam, és a szemében felcsillanó
reményből arra következtettem, hogy azt várja: ezek az emberek majd
mindent tudni fognak.
– Mi az? – kérdezte egy férfihang nagyon halkan az ajtó túloldaláról.
– Mi vagyunk azok – mondtam erőtlenül. – Ööö… Leb küldött
bennünket.
Szavaimat csend követte, majd rövid ideig zaj hallatszott.
Sutyorogtak egymás közt, és futkostak.

223
 Elengedtem Callum kezét, és a csípőmön lógó pisztoly felé nyúltam.
Most még nem rántok fegyvert. Adok nekik egy esélyt.
Legalább egy perc telt el, mire végre feltárult az ajtó, és megjelent
egy csipás szemű fiú. Sötét, göndör haja kócos volt, és egy sörétes
puskával a fejemre célzott.
Hülye ötlet volt adni egy esélyt az embereknek.
Megragadtam a pisztolyomat, de a fiú gyorsan kinyújtotta a kezét,
hogy álljak meg. Remegett.
– Nem akarom használni – mondta. – Mi csak óvatosak vagyunk
errefelé. Ha be akartok jönni, akkor az összes fegyvereteket át kell
adnotok.
– De ti magatoknál tartjátok a tieiteket? – kérdezte Callum.
A könnyed, nyugodt hangja megzavarta az embert. Láttam, hogy
cikázott a tekintete közöttünk, és nagyot nyelt, ahogy végigmérte
Callumot. Sokkal alacsonyabb volt nála – valójában majdnem olyan
alacsony, mint én –, és nevetségesnek tűnt, ahogy fegyvert fogott rá.
Nagyjából egyidősek lehettünk, bár ő talán valamivel fiatalabb volt.
– Ha be akartok jönni, akkor át kell adnotok a fegyvereiteket –
ismételte meg.
– Rendben – mondtam, és odanyújtottam a pisztolyomat. Úgyse volt
rá szükségem. Ahogy ez a srác remegett, két másodperc alatt
lefegyverezhetném, kitekerhetném a nyakát, és utána táncot járhatnék a
holttestén.
Mosolyogva nyújtottam át a fegyvert.
– Még valami? – kérdezte, és lejjebb engedte a sörétes puskát.
Látványosan Addie-re nézett.
– Nálam nincs semmi – mondta a lány felemelt kézzel.
Előhúztam a kést a zsebemből, és azt is odaadtam neki.
Elvette, és közben hátrapillantott a válla fölött. Egyik lábáról a
másikra állt, nyilvánvalóan fogalma sem volt, hogy most mit is kellene
tennie.
Egy férfi jelent meg mögötte. Erős kezével az ajtó szélét fogta,
sokkal magasabb volt a fiúnál. Úgy nézett ki, mint aki most ébredt fel,
és kezével az ősz szálakkal tarkított hajába túrt.
– Melyikőtök Wren? – kérdezte.
– Én.

224
 – Akkor Adina? – kérdezte, mire a lány bólintott. Callumra nézett. –
És te vagy a Huszonkettes.
– Callum.
– Tony – mondta a férfi. A fiú vállára tette a kezét. – Ő Gabe. Leb
megnyugtatott bennünket, hogy nem fogtok megölni. Még mindig ez a
terv?
Nekem szólt a kérdés.
Callum óvatosan elnevette magát, és nekem is mosoly bujkált a szám
sarkában. – Igen.
Tony intett a fejével, Gabe pedig hátrébb lépett, de továbbra is ránk
célzott, amikor átléptem a küszöböt. A csizmám alatt megreccsent a
fapadló, és hunyorogva kémleltem a sötétbe, miközben Tony egy
folyosón keresztül a nappaliba vezetett. A helyiség kisméretű lámpáiból
jött a fény. A tőlem balra lévő konyhában sötét függönyök takarták az
egyetlen ablakot.
Egy másik ember is volt a szobában: egy hórihorgas fickó ült a barna
plüssdíványon, barna haja a válláig ért. Rosszallóan ráncolta a
homlokát. Nagyjából annyi idősnek tűnt, mint Tony, és onnantól
kezdve, hogy beléptem, minden mozdulatomat figyelemmel kísérte.
Pillantásom a konyhára siklott, de úgy tűnt, hogy rajtuk kívül nincs
más ember a házban.
Tony öles léptekkel vágott át a nappalin, és megállt a
konyhaasztalnál, ahonnan felvett egy papírlapot. Odajött hozzám, és
felém nyújtotta: – Ahogy ígértük.
Egy térkép volt. Elvettem, és átnéztem a Texasról készült rajzot,
valamint az alá írt utasításokat is. Az újjáélesztettek rezervátuma tőlünk
több száz kilométerre északra feküdt, nem messze attól, ami valaha
Texas határa volt.
– Az út egy részén tudunk nektek segíteni – mondta. – Holnap estig
itt maradhattok, és akkor…
Elhallgatott. A tekintete Callumra szegeződött, és ahogy
megfordultam, láttam, hogy ő pedig a falnak veti magát, kezével
befedve az orrát és a száját. Az egész teste remegett.
– Jézusom! Ugye kapott injekciókat? – kérdezte Tony.
– Igen. Te…

225
 – Desmond, hozz kötelet! – mondta. A hórihorgas srác felpattant, és
végigrohant a folyosón. Egy pillanat múlva már vissza is tért két
kötéldarabbal, és elindult Callum felé.
– Mit csinálsz? – ugrottam elé.
– Ülj le! – mondta Tony Callumnak. – Kezeket a hátad mögé!
Callum előrelépett, mintha hallgatna erre az emberre, én pedig
megragadtam a karját, és közelebb húztam magamhoz.
Desmond egyre csak közeledett, úgy tűnt, hogy el akar furakodni
mellettem. A tekintetemmel azt üzentem neki, hogy: na, azt próbáld
csak meg. Tony felemelte a kezét, hogy megállítsa.
– Csak a biztonságunk miatt kell! – magyarázta. – A hatvan
alattiakkal nem lehet bírni a hülye drogok miatt, amivel a HIRC tömi
őket.
– Semmi baj, Wren – mondta Callum, és végigsimított a karomon,
mielőtt közelebb lépett volna Desmondhoz és Tonyhoz. Desmond intett
neki, hogy üljön le, ő pedig a dívány mögé csúszott, le a földre. A háta
mögé tette a kezét, Desmond pedig nekilátott, hogy megkötözze a
kötéllel.
– Még mindig kapjátok az injekciókat, ugye? – kérdezte Tony
Addie-t.
– Igen. – A lány rám pillantott. – Azt mondtam nekik, hogy esetleg
létezhet valamiféle ellenszérum. Vagy valami, amitől jobban lesz.
Desmond szorosabbra húzta a kötelet Callum csuklóján, és nekilátott
összekötözni a térdét. – Igen, létezik. Bár nekünk nincs belőle.
– Kinek van? – kérdeztem. – A HIRC-nek?
– Nem akartok leülni? – kérdezte Tony a konyhaasztal felé intve. –
Nem kértek vizet, kávét vagy valami mást?
Elhallgattam. Mi a bajuk ezeknek az embereknek? Tényleg
kávézgatni akarnak meg vizet iszogatni egy csapatnyi újjáélesztettél?
Addie elindult az asztal felé, de én nem fogom összekötözve a
padlón hagyni Callumot, miközben kávét szürcsölök. Leültem mellé, ő
pedig kissé elmosolyodott.
– Én csak azt akarom tudni, hogy lehet hozzájutni az
ellenszérumhoz. – Keresztbe tettem a lábamat, és Tony szemébe
néztem.

226
 Abban a pillanatban szomorúnak tűnt, és az együttérzésétől
kényelmetlenül éreztem magam. Nem igazán tudtam, hogy reagáljak, ha
így néznek rám – főleg, ha emberek.
– A HIRC orvosi laborjaiban tárolják. Egyszerűen… lehetetlen.
Sajnálom.
Neki lehetetlen.
– Nincsenek bent embereitek? – kérdezte Addie. – Mint például az
apám.
– Én belső ember vagyok – mondta Tony a falnak dőlve. – Évek óta
őrként dolgozom a HIRC-ben.
Adina tanácstalanul nézett rá. – Hol? Sosem láttalak.
– Én fent dolgozom, az emberek szintjein – az irányítótermekben.
Felém fordult. – De hidd el, ki van zárva, hogy tőletek valaki ki tudná
hozni az ellenanyagot. Nincs egy emberünk sem az egészségügyi
részlegen, és mindenkit átkutatnak, mielőtt hazaengednék őket. –
Megint az a szörnyű, együtt érző arckifejezés! – Sajnálom.
Ha nekem még egyszer sajnálkozik, én kitöröm a nyakát.
– Semmi baj – mondtam. – Akkor majd betörök én, és megszerzem.
Gabe felnevetett, de elhallgatott, amikor felé fordultam. Nyelt egyet.
– Ó! Szóval komolyan mondtad.
Tony és Desmond zavartan nézett egymásra. Tony felém fordult, és
úgy tűnt, hogy alaposan megfontolja a szavait. – Kicsim, hát nem húztál
le öt évet a HIRC-ben?
– Dehogynem. De ne hívj kicsimnek.
– Elnézést. Szóval, ha ott voltál, tudod, hogy mennyire őrzik. Esetleg
bejuthatsz. És még az az esetleg is igencsak kétséges. De kijutni már
biztos, hogy nem fogsz.
– És az éjszaka közepén? – kérdezte Addie. – Akkor minimális
létszámú a személyzet.
– Hozzá képest még mindig hatalmas a túlerő. És zárják az ajtókat. A
kamerák pedig észrevennék.
– Valahogy le lehetne kapcsolni az áramot – mondtam.
– Vannak tartalékgenerátorok – mondta Tony. – Egy perc, és
beindulnak. Nem tudnád ennyi idő alatt megcsinálni.
Összekulcsoltam a kezemet, miközben úgy éreztem, hogy egy
kődarab van a gyomromban. Nem érdekelt, hogy mit mondanak. Csak
azon törtem a fejem, hogyan szerezzük meg azt az ellenszérumot.

227
 – Bomba! – mondtam. – Mi van akkor, ha felrobbantjuk az egész
helyet? Vagy egy részét? Senkinek sem hiányozna.
Desmond felhorkant. – Tetszik az ötlet!
– Nekem nem – mondta Addie rosszallóan. – Az újjáélesztettek is
elpusztulhatnának.
– Arról nem beszélve, hogy kissé híján vagyunk errefelé a
bombáknak – közölte Tony. – Idehallgass kicsim – bocsánat, Wren –,
ha úgy gondolnám, hogy valahogy meg tudod csinálni, akkor
megmondanám neked. De semmit sem tehetek. – Nagyot sóhajtott. –
Úgy értem, ha esetleg lenne egy hadsereged az újjáélesztettekből. De
ennek hiányában nem tudok mit mondani.
Megdermedtem, és összenéztem Addie-vel. Ugyanarra gondoltunk.
– Hányan vannak bent? – kérdeztem.
– Olyan százvalahányan lehetnek. – Tonyra nézett, a szeme
izgatottan fénylett. – Igaz? Valamivel többen, mint százan.
– Úgy érted, hogy az austini létesítményben? Igen, körülbelül száz
újjáélesztett maradt ott. De ők fogvatartottak, nem pedig egy hadsereg
tagjai.
Callumra pillantottam, aki az egyik szemöldökét felhúzva
hitetlenkedő arcot vágott. Megfogtam, és finoman megszorítottam a
térdét, mielőtt válaszoltam volna.
– Akkor mindannyiukat kiengedjük.

228
 HARMINCADIK FEJEZET

Az ajtó felé fordultam, amikor egy újabb ember lépett be. Az utóbbi egy
órában folyamatosan jöttek, és kezdett tele lenni a konyha.
Mindannyian Tony köré gyűltek, és időnként elkaptam egy-egy
foszlányt: azon vitatkoztak, hogy segítsenek-e nekem vagy nem. Úgy
tűnt, két táborra szakadtak: az egyik szerint a terv „égbekiáltó
hülyeség”, míg a másik szerint „zseniális”.
Ahogy szóba hoztam azt, hogy ki kellene szabadítani az összes
újjáélesztettet Austinban, Tony és Desmond félrevonultak. Parázs vitát
folytattak a hátsó szobában, melynek végén Desmond kiviharzott, és
csak az első néhány lázadóval együtt jött vissza ő is.
Legtöbbjük férfi volt, és teljesen eltérő korúak. Voltak, akik tizenhat-
tizenhét évesnek néztek ki, mint Gabe, míg mások már őszültek. Azt
hittem, hogy Gabe Tony fia, de nem szólította apának, és hallottam,
amikor az mondja Addie-nek, hogy egy árvaházban nőtt fel. Nem
tudtam, mi lehet a közös ezekben az emberekben, leszámítva azt, hogy
nyilvánvaló volt, mennyire gyűlölik a HIRC-et, és valami furcsa
késztetést éreztek arra, hogy segítsenek az újjáélesztetteknek.
Különös egy társaság volt ez.
Desmond rajtakapott, hogy őt bámulom, és leengedte a szemöldökét.
Nekidőlt a konyhafalnak, egyik fekete csizmáját átvetve a másikon, és
nem kapta el a tekintetét, amikor találkozott a pillantásunk. Ő tiltakozott
a leghangosabban az ellen, hogy a lázadók segítsenek nekem, mondván
„én aztán nem halok meg értük” – és meg tudtam érteni. De mégis ő
volt az egyik olyan ember a szobában, aki egy cseppet sem félt tőlünk,
és ezt pedig nem tudtam mire vélni.
Egy alacsony férfi állt meg előttünk csípőre tett kézzel, és végigmért
bennünket.
– Tegnap este bevetésen voltál, és onnan hoztak magukkal? –
kérdezte Addie-től egy félmosoly kíséretében.
– Igen – felelte, és közben rám nézett: bizalmatlanság tükröződött a
szemében.
– Te voltál a First Streeten? Vagy valaki más a csapatodból?
– Igen, én – felelte Addie meglepetten. – Odaküldtek, de a
célszemély nem volt otthon.

229
 A férfi kuncogott egyet. – Aha. Na, az voltam én! – Győzedelmesen
emelte fel a karját. – Ismét meglógtam előlük!
– Te vagy Henry? – kérdezte Addie nevetve.
– De még mennyire, hogy én vagyok! – Elvigyorodott, majd a
konyha felé vette az irányt, hogy csatlakozzon a többi lázadóhoz.
Addie a távozó férfit nézte. – Furcsák ezek az emberek. – A térdére
könyökölt, és úgy támasztotta meg a fejét. – Csak tudod, nélkülük nem
tudjuk megcsinálni.
– Tudjuk? – kérdeztem tőle, és felvontam a szemöldökömet. A
kanapé mögött ültünk a padlón, mellettem Callum mozdulatlanul, néma
csendben.
– Azt azért ne akard nekem bemesélni, hogy egyedül be tudsz hatolni
a HIRC épületébe – mondta.
– Csak nem tudtam, hogy segíteni akarsz.
– Az összes barátom odabent van. Persze, hogy segíteni akarok. –
Hunyorogva nézett a lázadókra a konyhában. – Bárcsak az apám is el
tudott volna jönni ma. Szerettem volna beszélni vele.
– Kétlem, hogy ki tudna jutni Rosából.
– Hát, ja. – Kissé összeráncolta a homlokát. – Nem tudom elhinni,
hogy a HIRC-nek dolgozik. Úgy értem, tudom, hogy a lázadókkal van,
de mégis. Nagyon különös.
– Amikor utoljára láttad, akkor még nem dolgozott nekik? –
kérdeztem.
Felhorkant. – Az biztos, hogy nem! Azóta nem láttam, hogy hat éve
meghaltam, így gondolom, ez-az megváltozott. Egy biztos: gyűlölte a
HIRC-et. Otthon haltam meg a KDH-tól, és miután újjáéledtem,
megtartott. Azt mondta, hogy nem hagyja, hogy a HIRC kezére jussak.
– Te most viccelsz! És meddig? – Egyre kevesebb volt az olyan
szülő, aki meg akarta tartani az újjáéledt gyerekét, de azért nem
lepődtem meg teljesen azon, hogy Leb közéjük tartozott.
– Csak néhány hétig. Végül ilyen világos bőrű lettem, így rájött,
hogy nem rejtegethet örökké. Elkapták volna. Így egy nap, amikor
elment dolgozni, egyszerűen eljöttem. Elmentem az egészségügyi
központba, és azt mondtam nekik, hogy árva vagyok.
Ez volt a magyarázata annak, hogy Leb a HIRC-nél dolgozhatott,
miközben volt egy újjáélesztett gyereke. Nem tudtak róla.

230
 Megfordultam, amikor Callum felmordult. A dívány hátának dőlve,
kifejezéstelen tekintettel bámulta a falat. A karja köré fontam az
ujjaimat, és másodpercekig tartott, mire pislogott, és felém fordult. Nem
fókuszált rendesen a szeme.
– Jól vagy? – kérdeztem. – Akarsz enni?
Nem válaszolt. Tekintete átsiklott az emberekre, és összecsapta az
állkapcsát, majd halkan felmordult. Gyorsan visszahúztam a fejemet, és
eliszkoltam, amikor elkezdett vergődni. Az emberek odafordultak a
zajra, Tony pedig kilépett a csapatból.
– Miért nem viszitek vissza a hálószobába? – javasolta csípőre tett
kézzel. – Nem kellene itt lennie velünk.
Addie megragadta Callum összekötözött lábát, én pedig a válla alá
nyúltam. Vergődött a szorításunkban, és Addie gyors léptekkel sietett a
ház végében lévő folyosó felé. Kinyitotta jobb oldalt a második ajtót.
A szobában egy ágyon és egy komódon kívül semmi sem volt. A
sarokban, kisebb halomban ruhák hevertek, és néhány könyv is volt az
komódon, de úgy láttam, hogy Callum nem sok kárt tehet, ha elkezd
őrjöngeni, hogy megszabaduljon a köteleitől.
Letettük az ágyra, és amint végigsimítottam a homlokán, majd a
hajába túrtam, Callum abbahagyta a vergődést. Alig láthatóan rám
mosolygott, mielőtt behunyta volna a szemét, és azt kívántam, bárcsak
bebújhatnék mellé az ágyba.
Adina kisurrant a szobából, és Tony jelent meg az ajtóban. Intett,
hogy kövessem. Kiléptem a folyosóra, és becsuktam magunk mögött az
ajtót.
– Az a helyzet – mondta halkan, miközben gyorsan hátrapillantott a
többi emberre a konyhában –, hogy sok ember van itt, aki segíteni akar
neked.
Ezt nem gondoltam volna, mivel hallottam, miket mondanak
egymásnak az emberek, és láttam, hogy néz rám mindenki.
– De az ilyesmi akkor a leghatásosabb, ha van néhány hetünk
megtervezni az egészet – folytatta. – Akkor ki tudjuk találni, hogy a
legjobb bemenni és kijönni, esetleg megpróbálhatjuk aznap estére a
saját embereinket állítani a kulcsfontosságú posztokra. De… – A
hálószoba ajtaja felé pillantott. – Nem akarják, hogy elmondjam neked,
de szerintem ez így nincs rendjén.

231
 – Mit nem akarnak, hogy elmondj? – kérdeztem, és görcsbe rándult a
gyomrom.
– Az ellenszérumnak is vannak időbeli korlátai. Ha túl sokáig vártok,
és már nagyon előrehaladott lesz az állapota, akkor semmit sem fog érni
a szer.
Csomót éreztem a torkomban, nyeltem egyet, és furcsa volt a
hangom, amikor megszólaltam. – Mi a korlát? Mennyi időm van még?
– Az biztos, hogy már nincsenek heteid – mondta. – Ezért nem
akarták, hogy elmondjam neked. Szerintem talán még időben vagy, de
nem lehet sokáig húzni. Mióta ilyen?
– Azt hiszem, talán három napja kezdte furcsán érezni magát, és
akkor jött rá a remegés is. De csak tegnap óta viselkedik zavarodottan,
és időnként elveszti az eszméletét.
Tony összerezzent, és a hajába túrt. – Aha. Nincs sok időtök.
– Mégis mennyi?
– Nem tudom. Ez egy új program, így még az orvosi csapat sem
tudja. Néhányuknál hagyták lefutni az egészet, hogy lássák, mi történik.
Sajnos ez nagyon rossz hír. Én azt mondanám, hogy… legfeljebb egy
nap. Lehet, hogy valamivel több, de nagyon kockázatos.
Megkapaszkodtam a falba, mert kissé imbolyogni kezdett a világ, és
attól féltem, hogy elesek. – Akkor ma este kell bemennünk.
– Igen.
Egy pillanatra lehunytam a szemem. – Ennek mi az értelme? A
HIRC meg akar szabadulni tőlünk?
– Á, nem! Szükségük van rátok, srácok. De agresszív, agyatlan
katonák kellenek nekik. Olyanokat pedig nem kapnak, különösen nem a
hatvan alattiak közül. Ez a megoldás. Vagyis ez lesz, ha egyszer sikerül.
Tulajdonképpen több olyanra van szükségük, mint én. Én, csak
kisebb önálló akarattal. Nagy levegőt vettem, és biccentettem Tonynak.
– Oké. Én ma este odamegyek, akár segítetek, akár nem. Ezt meg is
mondhatod nekik.
Mosoly villant a szája szögletében. – Hát ja, ezt kitaláltam.
Menni akart, de megragadtam az ingének a csücskét, és
megállítottam. Összefontam a karomat a mellkasomon, és próbáltam
nem gyanakodva ránézni, de nem voltak kétségeim afelől, hogy nem
jártam sikerrel.

232
 – Miért engeditek szabadon az újjáélesztetteket? – kérdeztem. – Mi a
bajotok?
Felnevetett, és kezével megdörzsölte a száját. – Hogy mi a bajunk?
– Igen. Kimenekítitek az újjáélesztetteket, és egyszerűen elengeditek
őket, nem?
– De, igen. Ez az egyetlen megoldás.
– Megoldás? Mire?
– Hogy megszabaduljunk a HIRC-től. Hogy legalább esélyünk
legyen ugyanannyi ételt, orvosságot kapni, és mindazt, amit a HIRC ad
a fal túloldalán élőknek, mert szerintük mi reménytelenek vagyunk.
Esélyünk sincs a HIRC ellen, ha ti mindannyian az ő oldalukon álltok.
– De a HIRC megvéd benneteket – mondtam a mantrát, amit az
utóbbi öt év során százszor is hallottam. – Tőlünk, a vírusoktól, a
bűnözőktől.
– Azért ez vitatható – mondta Tony, és felhúzta az egyik
szemöldökét. – Lehet, hogy valaha úgy kezdték, de most már biztos,
hogy nem ezt csinálják. A legtöbb „bűnöző”, akit üldöztél – forgatta a
szemét, ahogy kimondta ezt a szót –, közülük való volt. Vagy olyanok,
akik valami őrültséget csináltak, mint például… nem is tudom, például
maguknál akarták tartani a nyolcéves lányukat, aki meghalt, és
visszatért az életbe. Mindenki elhitte azt, amit a HIRC terjesztett
rólatok, vagyis hogy lelketlen teremtmények vagytok. A legtöbb ember
még sosem beszélt egy újjáélesztettel sem.
Volt valami abban, amit mondott. Az emberek nagy része akkor
látott bennünket, amikor bevetésen voltunk, amikor vadásztunk rájuk.
Ritkán engedték meg, hogy akár egy szót is szóljunk hozzájuk.
– Gyere! – mondta Tony, és fejét a konyha felé rántotta. – Ha ma
este meg akarjuk csinálni, akkor neki kell látnunk a tervezésnek.
Résnyire nyitottam a hálószoba ajtaját: Callum mozdulatlan volt, a
szeme pedig csukva. Vele akartam maradni, de Tonynak igaza volt.
Nem ronthatok be csak úgy a HIRC-be, remélve, hogy aztán majd csak
lesz valahogy. Kellett egy terv.
Követtem Tonyt a konyhába, és intettem Addie-nek, hogy jöjjön ő is.
Az emberek az asztalnál voltak, a pulton ültek vagy éppen csoportokba
verődtek, és amikor beléptünk, mindannyian elhallgattak.
– Ma éjszaka vagy soha – jelentette ki Tony. A vállamra tette a
kezét, én pedig felugrottam, neki Addie-nek. – Ezt mondja Wren.

233
 – Jól van – mondta Desmond –, akkor nincs miről beszélnünk.
Amúgy is hülye ötlet volt, menjünk inkább haza.
Tony Desmondra villantotta a szemét, aki felsóhajtott, majd a falnak
dőlve motyogott magának. Egyszerre ismét mindenki beszélni kezdett,
Tony pedig felemelte a karját.
– Hé! – kiáltotta. – Nyugodjatok már meg egy kicsit! Mi a helyzet a
legalapvetőbb dolgokkal? Mi kell ahhoz, hogy sikerüljön?
– Le kell kapcsolnotok az áramot, hogy észrevétlenül bemehessenek
– szólalt meg vékony hangon egy alacsony, kopaszodó férfi.
– De azt mondtad, hogy vannak tartalékgenerátorok – jelentette ki
Addie.
– Vannak is – felelte az ember. – De kell nekik egy perc, hogy
beinduljanak, és sokkal nagyobb esélyetek van a bejutásra, amíg nincs
áram.
– Rendben – mondtaTony. – Valószínűleg be tudtok menni az
épületbe még azelőtt, hogy visszajönne az áram.
– Először az újjáélesztettek szobáit kell kinyitnunk, ugye? – kérdezte
Addie. – Olyankor este már zárva vannak.
– Igen – felelte Desmond. – Az irányítóterem a harmadik emeleten
van, és fegyveres őrök őrzik. Én azt javaslom, hogy együtt menjetek
kinyitni az ajtókat. Utána Addie felrohan a hetedikre, hogy kiengedje az
újjáélesztetteket, Wren pedig mehet a hatodikra, az orvosi laborokhoz.
– És ha megszöktünk, utána hová megyünk? – kérdeztem. – Csak
futunk, aztán reméljük a legjobbakat?
Desmond hosszan és látványosan felsóhajtott, hogy éreztesse velük,
mit is gondol az ötletről.
– Des, mit javasolsz? – kérdezte Tony egy félmosoly kíséretében.
– Az kevés, hogy szaladnak – emelte dühösen az égnek a karját a
férfi. – Még ha néhányuknak sikerül is kijutni, a HIRC emberei
beugranak a siklókba, és föntről minden másodikat leszedik közülük.
– Ez jó meglátás – mondta Addie az ajkát rágva. – Ki tudjuk iktatni a
siklókat?
– Ha van néhány önkéntes, aki hajlandó ezt megtenni, akkor igen –
mondta Tony. – Besurranhatunk a garázsba, és megpiszkálhatjuk a
motorokat, hogy legalább ne tudjanak rögtön elindulni. Gyorsan kellene
mozognunk, de szerintem a legtöbbet el tudnánk intézni.

234
 A siklók! A HIRC-nek hatalmas szállítósiklói vannak, amiket arra
használ, hogy a bűnözők nagy létszámú csoportjait juttassa el az egyik
helyről a másikra. Több száz kilométerre van innen az újjáélesztettek
rezervátuma, de ha rátennénk a kezünket néhány ilyen járműre, akkor
órák alatt odaérnénk.
– Mi van akkor, ha elkötjük a siklókat? – kérdeztem.
– Tessék? – kérdezte Tony.
– Mennyire nehéz őket vezetni? Mi van, ha fogunk néhány
nagyobbat, mondjuk a szállítókat, és egyszerűen csak kirepülünk
onnan?
– Hát… szerintem lehetséges – mondta Tony. – Nem olyan nehéz
elvezetni őket. Tudok nektek rajzolni egy ábrát, és gyorsan átvehetjük.
Gondolom, lezuhantok majd, amikor le akartok szállni, de az
újjáélesztetteket ez úgysem annyira izgatja.
– Van GPS-es nyomkövetőjük? – kérdezte Addie.
– Aha. De nem olyan nehéz kiszedni. Mire mindannyian útrakészek
lesztek, már meg is csinálom. – Gyorsan körbenézett a helyiségben. –
Viszont segítségre van szükségem.
Csendben teltek a percek, és Desmond összeráncolt homlokkal fonta
össze a karját a mellkasán. Úgy tűnt, hogy a többi ember szándékosan
kerüli a tekintetemet, kivéve Gabe-et, aki a falnál ácsorgott, egy velünk
nagyjából egykorú, szőke srác mellett.
– Én segítek – mondta.
Tony felkapta a fejét, és tiltakozni akart, de még mielőtt megtehette
volna, a szőke fiú közbeszólt: – Ugyan már! Azt mondtad, hogy nem
tudunk bejutni az épületbe. De a garázsról egy szót sem szóltál.
Desmond felhorkant. – Te mondtad!
Tony a szemét forgatta, majd vidáman pillantott a srácokra: – Na, jó!
Gabe, Zeke, ti velem lesztek. – Desmondhoz fordult: – Lekapcsolod
nekik az áramot? Akár több háztömbnyi távolságról is el tudod intézni.
– Aha, meglesz. – Nem tűnt túl lelkesnek.
– Oké! – csapta össze Tony a kezét. – Jól van! Az egyik sráccal
idehozatom az épület alaprajzát, és át is tudjuk majd nézni, amint
megérkezik. Nem akartok pihenni vagy valami ilyesmi? Esetleg valami
ennivalót?
Majd kiugrott a gyomrom, ahogy szóba hozta az ételt. – Hát, ha van
valami, az remek lenne.

235
 – Naná – mondta, és az asztalra mutatott. – Üljetek csak le.
Addie és én leültünk a konyhaasztalnál, a legtöbb ember pedig
eltűnt: vagy a nappaliban ültek le, vagy pedig a hátsó ajtón át távoztak,
valami megbízás miatt. Folyamatosan Callum ajtaját figyeltem, de senki
sem ment a közelébe.
Tony szendvicseket tett le elénk. Puha és friss volt a kenyér, a
töltelékül szolgáló babkrém és zöldségek pedig fenségesek. Elégedetten
nézte, ahogy falok, és két harapás között sikerült kinyögnöm egy
köszönömöt.
– Nagyon szívesen. Az ott a pulton pedig Callumé, ha később esetleg
majd odaadnád neki. – Néhány pohár vizet tett az asztalra, és elindult a
nappaliba, a többi emberhez. – Szóljatok, ha még szükségetek van
valamire.
– Ez azért elég érdekes, nem? – motyogta Addie, miközben
tanácstalanul nézett rám. – Szóljunk neki, ha még szükségünk van
valamire. Nagyon különös!
– Szerinted valami rosszban sántikálnak?
Megrázta a fejét. – Nem. Az apám nem csalt volna csapdába
bennünket. – Megpördült, és összeráncolt homlokkal nézte az
embereket: – Szerintem tényleg segíteni akarnak.
Megfordultam, és követtem a pillantását: a távolabb álló Tony és
Desmond összedugta a fejét, és úgy beszélgettek valamiről.
– Én pedig úgy gondolom, hogy nem annyira önzetlen az segítség –
mondtam halkan. – De azért elfogadom tőlük.

236
 HARMINCEGYEDIK FEJEZET

Addie úgy döntött, hogy ebéd után lepihen, így Tony átengedte neki a
szobáját, és azt javasolta, hogy én is dőljek le. Nem éltem a
lehetőséggel. Ki van zárva, hogy tudnék úgy aludni, hogy Callum a
szomszéd szobában hever megkötözve, nekem pedig görcsben a
gyomrom.
Ehelyett inkább végigmentem a folyosón a neki szánt szendviccsel,
és bekukucskáltam a vendégszobába. Az oldalán feküdt, és mereven
bámulta a szemben lévő falat. A keze és a lába még mindig össze volt
kötözve.
– Nem kényelmetlen? – kérdeztem, miközben átvágtam a szobán, és
az éjjeliszekrényre tettem a tányért. – Ha akarod, akkor eloldozlak,
amíg eszel.
Nem válaszolt, így mellétérdeltem, és a hajába túrtam. – Callum.
Meg se moccant. Tekintete üres volt, és még csak nem is pislogott,
amikor az arca előtt integettem.
Mi van, ha már most is túl késő? Mi van, ha már túlléptük az
időkeretet?
Most már túl hangosan vert a szívem. A fülemben dübörgött, más
hang nem is hallatszott a csendes szobában.
– Callum! – Elkeseredett volt a hangom, miközben megráztam a
vállát. Nyikorgott a súlya alatt az ágy, ahogy megmozdítottam.
Semmi.
Borzalmas volt az a semmibe révedő tekintet. Még erősebben ráztam
meg, és addig ismételtem a nevét, amíg bele nem fájdult a mellkasom.
Már azelőtt megjelentek a könnyek az arcomon, hogy eljutott volna a
tudatomig: sírni fogok. A számba nyomtam a kezemet, hogy elfojtsam a
zokogásomat. De az feltört, és visszhangzott a hálószobában, nem
sokkal később pedig újabb követte. Korábban azt hittem, hogy a sírástól
megkönnyebbülök, de most szinte fájdalmat okoztak a könnyek.
Szerettem volna visszaszorítani, de a testem nem engedelmeskedett.
Elengedtem a vállát, és a padlóra csúsztam. Lehet, hogy el kellett
volna futnom, és miután odahoztam Tonyt vagy Addie-t, megkérdezni
tőlük, hogy jól van-e – de túl rémült voltam. Nem akartam, hogy megint
olyan együtt érzően nézzenek rám.

237
 – Wren?
Felkaptam a fejem, ahogy meghallottam Callum hangját. Pislogva
nézett rám, majd lejjebb hajtotta a homlokát, miközben a kezével a
köteleket csavarta.
– Mi a baj?
Az ágyra ugrottam, és pillanatok alatt kioldoztam a kötelet a kezén,
majd a nyakához nyomtam a fejemet, ő pedig átölelt. Arcát a bőrömhöz
simította, meleg lehelete a nyakamat csiklandozta.
– Sajnálom – mondtam, és nagy levegőt vettem.
– Nem kell bocsánatot kérned a sírásért.
– Nem, ezért az egészért. Azért, mert hagytam, hogy megtámadd azt
az embert, és azért, mert ilyen rossz időpontban szöktettelek meg. Utána
kellett volna néznem. Eszembe sem jutott, pedig tudtam, hogy ezt
csinálják a hatvan alattiakkal.
– Igen – mondta, és hangjában vidámság bujkált. – Legközelebb, ha
az életed kockáztatásával megmentesz, akkor leszel szíves előtte
mindent szépen megtervezni. Ez így teljesen elfogadhatatlan.
Felnevettem, és az egyik karommal szorosan átöleltem.
– Nem kell bocsánatot kérned – mondta, miközben ajkai gyengéden
a fülemhez értek. – Inkább nekem kellene köszönetet mondanom.
– Kérlek, ne! Attól nagyon rosszul érezném magam.
Kuncogott, és addig birizgálta az államat az ujjaival, amíg fel nem
néztem rá. Megcsókolt, ami olyan volt, mint valami köszönetféle, de
nem bántam. Amikor elhúzódott, bánatosan mosolygott rám.
– Csak ne hagyd, hogy ilyen maradjak, jó?
Szipogtam, és lesütöttem a szeme, hogy ne kelljen ránéznem.
– Nem akarom, hogy belőlem is ilyen… – Végignézett magán.
– Szörnyeteget csináljanak. – Finoman megcsókolta az arcomat. –
Tudod, ez olyan, mintha ők nyertek volna.
Pontosan olyan volt, mintha ők nyertek volna.
– Több embert már nem akarok megölni. – Összerándult az arca. –
Vagy ami még annál is rosszabb: megenni. Szóval, ha nem jönnek
össze a dolgok, akkor ne hagyd, hogy ilyen legyek, oké?
Összeszorított szájjal bólintottam, hogy ne sírjak. – Oké.
Callum egy pillanatig hallgatott, közben elgondolkodva ráncolta a
homlokát. – És ha nem szerezzük meg az ellenszérumot, akkor is
segítened kell nekik. – Az ajtó felé intett a fejével. – Menj el a

238
rezervátumba, és vedd rá a többi újjáélesztettet is, hogy segítsenek
nekik.
– Az embereknek?
– Aha. Nem hagyhatod, hogy a HIRC nyerjen. Azok után nem, amit
tettek. Szóval, ha én nem… ha én nem élem ezt túl, úgy érzem, akkor is
segítened kell nekik.
Tudta, hogy nem igazán töröm magam azért, hogy segítsek az
embereknek. Csak azt akartam, hogy ő jobban legyen, és akkor egyszer
és mindenkorra itt hagyhassuk őket. Arra nem is akartam gondolni,
hogy mit csinálok akkor, ha Callum nem éli túl, de nem az volt a
leghőbb vágyam, hogy itt maradjak, és csatlakozzam az emberekhez.
– Nem lesz semmi gond. Rendbe fogsz jönni.
– Wren, legalább gondolkozz el rajta! Nem kellene elfelejtened,
hogy te állati jó vagy ahhoz, hogy csak úgy kárba vessz.
Sikerült elnevetnem magam. – Majd gondolkozom rajta.
Ez hazugság volt. Olyan forgatókönyvre még csak gondolni sem
fogok, amelyben neki nincs szerepe.
Callum végül ismét elgyengült, pedig láttam rajta, hogy küzd ellene.
Sokáig ültem a padlón, míg végül már nem bírtam tovább elviselni azt
az üres tekintetet. Nem engedtem meg magamnak, hogy ismét
eluralkodjon rajtam a pánik, így megkötöztem, és átvittem a nappaliba,
ahol egész délután, de még kora este is fel s alá járkáltam.
Lement a nap, és már alig vártam, hogy elindulhassak a HIRC
épületéhez. De Tony erősködött, hogy a kora reggel a legmegfelelőbb
időpont. Reggel négy és hat között őrzik a legkevesebben az épületet, és
hat felé a legjobb menni, mert akkor már a labor személyzetéből is
szolgálatban lesznek néhányan. Senki sem tudta megmondani, hogy néz
ki az ellenszérum, így valószínűleg majd szükségem lesz emberre, aki
megmutatja.
Tony a konyhaasztalnál ült tíz másik ember társaságában, és az
austini HIRC-épületének vázlatos alaprajzát bámulták. Sokkal többen
jelentkeztek segíteni, mint ahogy vártam. Alig néhányan döntöttek csak
a maradás mellett, mondván reggelre biztos halottak leszünk. A többiek
viszont izgatottnak tűntek, hogy ilyen nagyszabású tervvel találkoztak a
többévnyi, hiábavaló küzdelem után, amit HIRC ellen folytattak.

239
 Gabe surrant be a bejárati ajtón Zeke-kel, a korábban látott szőke
fiúval. Egy fekete vászontáskát szorított a mellkasához, és odabólintott
Tonynak.
– Megvannak – mondta, és a díványra dobta a táskát, majd belenyúlt.
Fekete pisztolyokat húzott elő, és furcsa alakú, sárga lövedékeket
dobott az asztalra. Összeráncoltam a homlokomat, majd elvettem egyet.
– Mi ez? – kérdeztem, a sárga lőszert forgatva az ujjaim között.
Apró, piros tű állt ki belőle.
– Kábító lövedékek – felelte Gabe. – Tony nem akarja, hogy embert
öljetek, amikor bent lesztek.
Tony felé fordultam, és felvontam a szemöldökömet, ő pedig
hátradőlt a székében, hogy a szemembe nézzen. Felemeltem a sárga,
nyílra hasonlító lövedéket. – Ezek tényleg érnek valamit? Gyorsan
hatnak?
– Néhány másodperc alatt. Mellkasra, karra vagy pedig lábra kell
velük célozni.
– Mennyi ideig lesznek eszméletlenek? – kérdeztem.
– Órákig. Emiatt nem kell aggódnotok. Visszaadom majd a valódi
fegyveredet is, de nem akarom, hogy ott bent használd. Sokan közülük
csak a munkájukat végzik. És néhányan pedig velünk vannak.
Bólintottam, majd az asztalra dobtam a nyíl alakú lőszert. –
Rendben.
– Találtatok sisakokat? – kérdezte Tony.
– Aha, Henry mindjárt itt lesz velük – felelte Gabe.
Addie felvette az asztalról az egyik kábító pisztolyt, és megtöltötte,
kíváncsian tanulmányozva a fegyvert. Gabe erre berohant a dívány
mögé, ő pedig felhorkant: – Nyugi, jóember! Tudom, hogy kell bánni a
pisztollyal.
– Gabe – javította ki a másik, és megrezzent, amikor Addie a Zeke
mögötti falra célzott.
– Mássz elő a dívány mögül, Gabe! Nem foglak lelőni. Hacsak rá
nem szolgálsz.
Gabe előmászott a rejtekhelyéről, és óvatosan a pisztolyért nyúlt: –
Azért inkább elveszem.
Addie a szemét forgatta, miközben átadta, én pedig meglepetten
néztem rá.

240
 – Helló! – Megfordultam, ahogy meghallottam Desmond hangját.
Egy merőkanállal valamit egy mélytányérba loccsantott.
– Kérsz vacsorát?
– Igen, köszönöm.
– Akkor gyere, egyél.
Kisiettem a konyhába, és közben meglestem, mi van a tányérban.
Valami raguféle lehetett. Hálásan néztem rá, miközben kanalaztam az
ételt. Nem számítottam arra, hogy ma még ismét enni kapok.
– Én úgy gondoltam, hogy az alacsonyabb számúak kedvesebbek! –
hallottam Gabe kiáltását, és amikor odapillantottam, láttam, hogy Addie
egy kábító pisztolyt tart a mellkasához.
– Adina, ne kínozd már Gabe-et! – kiáltott oda kuncogva Tony.
Majdnem elnevettem magam, de Desmond úgy nézett rám, mint aki
a vesztemet akarja. Megettem az ételt, és megtöröltem a számat. Egész
este csendes volt, és kedvetlen, látszott rajta, hogy nem rajong a tervért.
– Miért segítesz, ha igazából nem is akarsz? – kérdeztem.
– Mondtam, hogy segítek, vagy nem? – kérdezett vissza. Barna haját
kis copfba fonta, és durvának tűntek az éles arcvonásai. Akkor sem volt
egy vonzó férfi, amikor boldog volt.
– És látszik, hogy ezt mekkora örömmel teszed.
Válaszul csak rám bámult. Megfordult a fejemben, hogy átviszem az
ételemet a másik szobába, de túl sok kérdésem volt. Bár úgy tűnt, hogy
nem fél tőlem, de csak egy kicsit gyűlölt kevésbé, mint az
átlagemberek.
– De miért segítesz nekünk, ha gyűlölsz bennünket? – faggattam
tovább.
Nagyot sóhajtott, és nekidőlt a pultnak. – Nem gyűlöllek benneteket.
Csak nem hiszem el, hogy nem jöttök vissza ide, hogy
mindannyiunkkal végezzetek.
Mondjuk szerintem sem alaptalan az aggodalma. – Így hát úgy
döntöttél, hogy kiszabadítasz bennünket, és lesz, ami lesz?
Egy kis ideig csak hallgatott, és a farmernadrágja zsebébe dugta a
kezét. – Néhány évvel ezelőtt szó volt erről. Amikor úgy döntöttünk,
hogy az újjáélesztetteknek el kell hagyniuk a HIRC-et, hogy legalább
valamennyire sikeresen vehessük fel a szervezet ellen a harcot, volt, aki
úgy gondolta, hogy mindannyiótokkal végeznünk kellene.
– Aha. És te pedig rájöttél, hogy igazuk van.

241
 Megköszörülte a torkát. – Valamennyire talán igen. De aztán Tony
azzal jött, hogy „Találkozzunk az egyikükkel. Mentsünk meg valakit
közülük, és beszéljünk velük anélkül, hogy a HIRC figyelne bennünket,
és így megtudjuk, hogy mit gondolnak.” Hát így is tettünk.
– És az újjáélesztett. milyen volt? Kedves?
– Nem. Vagyis nem tudom, a fenébe is. A nappaliban ült az a lány,
és zokogott. Egy szót sem szólt hozzánk.
– Valószínűleg azt hitte, hogy meg fogjátok ölni.
– Aha. Az igazat megvallva egyikünk sem erre számított. Azt hittük,
hogy visszaüt, és nekünk támad. De nem így tett, és amikor arra került a
sor, nem tudtuk megölni. Azt beszélték, hogy északon is vannak
újjáélesztettek, így elvittük, ameddig tudtuk, és szabadon engedtük.
Megkértük, hogy ha találkozik más újjáélesztettekkel, akkor beszéljen
velük arról, hogy esetleg másokat is befogadnának-e, akiket
megmentünk. Tudod arra voltunk kíváncsiak, hogy hajlandóak-e
együttműködni velünk. Azok voltak.
– Miért nem tudtad megölni azt a lányt? – kérdeztem. – A HIRC
állandóan pusztítja a magunkfajtákat. Biztos, hogy Tony is szemtanúja
volt ennek.
– Efelől semmi kétségem. De más, amikor egy tizenöt évessel kerül
szembe az ember, aki látszólag semmiben sem különbözik tőle. – Vállat
vont. – Mindig is úgy gondoltam, hogy hatalmas kockázatot vállalunk
azzal, hogy kiszabadítunk benneteket, de a két rossz közül ez volt a
kisebbik. Így hát itt vagyok. Remélem, mindnyájan annyira hálásak
lesztek, hogy nem jöttök vissza megölni bennünket.
– Ha ettől jobban érzed magad, én egyáltalán nem akarok
visszajönni, hogy bármelyikőtökkel is végezzek.
Halvány mosoly futott át az arcán. – Ennek igazán örülök.
– Des, hagyd már abba! Ők nem gyilkosok! – Tony a vállamra tette a
kezét, én pedig felugrottam, és majdnem elejtettem a kanalamat. Furcsa
volt, hogy nem zavarja, ha hozzám ér.
Engem viszont zavart, így elléptem a kezétől, és rosszallóan néztem
rá. Vagy nem vette észre, vagy nem érdekelte, mert csak mosolygott.
Ismét Desmondra pillantottam. Lehet, hogy itt egyedül csak neki nem
ment el az esze.

242
 – Wren, akkor végigvesszük még egyszer ezt az egészet? – kérdezte
Tony. – Azt akarom, hogy a srácok tudják, hová mennek, de ők téged
fognak követni.
Bólintottam, és odamentem mellé az asztalhoz. Az emberek mögött
álltam, és Tony ismét felvázolta, hogy milyen útvonalon jutunk be. Kint
már sötét volt, így közelebb kellett húznunk egy lámpát az asztalhoz,
hogy lássunk.
– És akkor itt fogtok kijönni – fejezte be Tony, és végigvezette az
ujját a HIRC épületének előcsarnokán. – Vagy gondolom, ott, ahol
akartok. Miután szabadon engedtetek száz újjáélesztettet, szerintem ti
választjátok meg a kijáratot.
Mosolyra húzódott a szám széle.
Még csak nem is sejtette.

243
 HARMINCKETTEDIK FEJEZET

Remegtem az esti hidegben. Két karomat összefogtam a mellkasom

előtt, úgy néztem fel a HIRC épületére a környező fák rejtekéből.
Feketén magaslott az austini nyomornegyed szélén, lehetett vagy
tizenöt-húsz emeletes. Gyerekként sosem jöttem el elég messzire ahhoz,
hogy lássam.
Néhány méterre tőlem balra vagy tíz lázadó állt, a HIRC
egyenruhájához hasonló öltözékben. Csak utánzatok voltak, de
reméltük, hogy a zűrzavarban senkinek sem tűnik majd fel, és az
lázadók fel tudnak jutni az emeletre, hogy ellopják azokat a fegyvereket
és gyógyszereket, amiket a HIRC halmozott fel. Ez nagyon kockázatos
volt – a lázadók máskor kifejezéstelen arcán most félelem tükröződött.
Callum felmordult mögöttem, és láttam, hogy Tony Addie-vel egy
sziklához rögzíti a kötelét. Mellette egy lyukat ástunk, ami ugyan alig
volt néhány méter mély, de elrejtette, amíg mi bent voltunk. A lába
szorosan össze volt kötözve, a szája előtt lévő ruha pedig tompította az
időnként feltörő morgást. Alig tudott mozogni.
Amikor Tonyval együtt kimászott, Addie néhány ágat tett a lyukra.
A sűrű bokrokon keresztül alig lehetett látni, de én észrevettem, hogy
Callum halott szeme csillogott, amikor felnézett ránk. Sosem lesz már a
régi.
Szörnyen féltem, hogy már most túl késő.
Elfordultam, és néhány métert sétáltam, amíg meg nem láttam az
eget. Épp kezdett felkelni a nap, és a látóhatár széle piros, narancssárga
és kék színekben pompázott.
Egyszer, gyerekkoromban elmentem északra, még azelőtt, hogy a
vírus támadásba lendült volna. Behunytam a szemem, és ismét anyám
hangját hallottam. „Három napig mentünk kocsival Austinból, és
emlékszem, hogy amikor odaértünk, felnéztem az égre, és arra
gondoltam: vajon hová tűnt a többi?” Drágám, Texasban több az ég.
Mást nem nagyon fogsz tudni, de nézz fel, és legalább időnként értékeld.
– Wren!
Kinyitottam a szemem, és tekintetem a színes sugarakat követte,
amik eltűntek a távolban.

244
 – Wren, induljunk! Még néhány pillanat, és Desmond kikapcsolja az
áramot – mondta Addie.
Megfordultam, és elvettem tőle a sisakot, amit felém nyújtott.
Bekapcsoltam az állam alatt, Tony pedig lenézett Callumra:
– Nem lesz semmi baja, amíg vissza nem jöttök – biccentett felé. –
Senki sem jön ide, mert mindenki pont az ellenkező irányban üldöz
majd benneteket.
– Tudod, hogy mennyi idő alatt hat az ellenszérum? – kérdeztem. –
Rögtön el tudunk majd futni?
– Minden bizonnyal nagyon gyorsan. Én úgy tapasztaltam, hogy
minél alacsonyabb valakinek a száma, annál gyorsabban hat.
Elhallgatott, és megköszörülte a torkát. – Mit akarsz, mit csináljak
vele, ha nem jössz vissza?
Inkább nem néztem Callumra. Összeszedettnek kell lennem, és ha
csak rápillantottam, már éreztem, hogy úrrá lesz rajtam a pánik. –
Vissza fogok jönni. – Más lehetőség nem volt.
Mondani akart valamit, de aztán meggondolta, és csak szomorúan
elmosolyodott. Nem ez volt a legbiztatóbb arckifejezés. – Jól van,
kicsim. – Elindult, hogy csatlakozzon Gabe-hez, Zeke-hez és a többi
emberhez.
Addie és én közelebb mentünk a HIRC épületét körülvevő
drótkerítéshez. Nem volt feszültség alatt, de meg kellett várnunk, hogy
kikapcsolják az áramot, hogy a kamerákkal ne vegyenek észre
bennünket.
Az árnyékban álltunk, csak a tücskök ciripelése és a fák között fújó
szellő hangja hallatszott. Olyan hangosan vert a szívem, hogy semmi
kétségem sem volt afelől, hogy Addie is hallja, de ő csak állt ott
higgadtan, és az épületet, valamint az egyetlen, látható őrt nézte.
Elfojtottam a mellkasomban üvöltve feltörő félelmet, és elhallgattam azt
a halk, szűnni nem akaró hangot, ami folyamatosan arra emlékeztette,
hogy ez az egyetlen lehetőségem van arra, hogy megmentsem Callumot.
Most sem a félelemre, sem pedig a kételkedésre nincs szükségem.
Koncentrálnom kell.
Kihunytak a fények, és futásnak eredtem, körülöttem mindenfelől a
füvet taposó csizmák zaja hallatszott. Megragadtam a fémet, majd
felugrottam, és átrepültem fölötte – alig néhány másodperccel Addie
előtt értem földet. Az emberek a nyomunkban.

245
 Ahogy közeledtünk az épülethez, felemeltem a kezemet, és mindenki
megállt mögöttem. Előhúztam a nadrágomból a kábító pisztolyomat, és
előrekúsztam a füvön, rá a betonlapra. Megcsikordult a csizmám,
amikor előreléptem, erre a szolgálatban lévő katona megpördült, és
eltátotta a száját – én pedig meghúztam a ravaszt.
A mellkasában állt meg a lövedék. Még egy lépést tett, mielőtt
előrebukott volna a feje, én pedig esés közben elkaptam, és a falhoz
húztam, remélve, hogy nem szúrja ki azonnal a kamera.
Lerántottam az őr övéről a kulcsot és a belépőkártyát, majd a kulcsot
a zárba illesztve kitártam az ajtót, és intettem Addie-nek, hogy
igyekezzen. Berohant, én pedig a lázadóknak is megtartottam az ajtót,
majd követtem.
Az előcsarnok sötét és kihalt volt, a helyiség közepén álló kerek
asztal pedig üres. Korábban sosem láttam még a HIRC előcsarnokát. Az
újjáélesztetteket mindig a tetőn tette ki a sikló.
A falakon plakátok voltak, és a szervezetet dicsőítő feliratok.
A GYÓGYÍTÁSBAN SZÁMÍTHAT A HIRC-RE.
A plakáton lévő nő mosolygott, látszólag teljesen kigyógyították
abból, ami korábban kínozta – bármi is volt az.
A HIRC MEGVÉD!
Még újjáélesztettek is voltak a képen, bár csak homályosan látszottak
a távolban, egy sikló mellett.
Addie megfordult, és zavartan nézett a plakátokra, amikor elmentünk
mellettük.
– Ezt komolyan gondolják? – motyogta.
A fekete járólapok sötét folyónak tűntek, ahogy végigrohantunk a
folyosón. Félreálltunk, és előreengedtük az embereket, mivel ők a fölső
emeletek felé tartottak, ahol az élelmiszerraktár, a számukra hasznos
gyógyszerek valamint a fegyvertár volt. Szinte elszomorodtam, amikor
láttam, ahogy felfelé baktatnak a lépcsőn. Legalább a csoport felének,
ha éppen nem mindegyiküknek tiszta öngyilkosság volt ez a küldetés –
ők pedig tisztában voltak ezzel.
Hagytam, hogy halkan becsukódjon mögöttem az ajtó. Fölfelé
száguldottunk a koromfekete lépcsőn, kettesével véve a fokokat, amíg a
harmadik emeletre nem értünk. Halvány fény gyulladt ki a folyosón.
Működtek a generátorok.
Addie rám nézett, amikor megragadta a kilincset. Bólintottam.

246
 Épp csak annyira nyitotta ki, hogy bekukucskálhasson. – Két őr áll a
folyosó végén – suttogta. – Amennyire látom, legalább ketten vannak a
szobában. – Egy kicsit szélesebbre nyitotta az ajtót. – Látod, hogy hová
mennek?
Előttem húzódott a fehér folyosó. A végében álló őrök unatkoztak, a
pillanatnyi sötétség ellenére a falnak dőlve, halkan beszélgettek
egymással.
Az irányítóterem balra helyezkedett el. Nyitva volt az ajtó, egy
katona ült egy nagy számítógép előtt, egy másik pedig épp átnézett a
válla fölött. A nyugodt arckifejezésükből ítélve (és abból, hogy
egyelőre még egyikük sem rántott fegyvert), úgy tűnt, hogy nem szúrtak
ki bennünket a kameráikkal.
Ez jó hír!
Biccentettem Addie-nek. – Elintézem azt a kettőt a szobában.
Kitárta az ajtót. Lehajoltam, és Addie-t megkerülve az irányítóterem
felé rohantam, miközben fegyverropogás hallatszott a folyosó végéről.
Az őrök felpattantak a számítógép elől, és a fegyvereikért nyúltak. De
túl lassúak voltak.
Két lövést adtam le, az egyiknek a mellkasát, a másiknak a nyakát
találtam el. Néhány másodperc telt csak el, és már a földön hevertek –
rögtön utána meghallottam a két ember puffanását a folyosó végén.
Lassan kifújtam a levegőt. Az első feladat elvégezve.
Győzedelmes mosollyal fordultam Addie felé, de lehervadt az
arcomról, amikor megláttam, hogy milyen kábult. Pislogott, és a
halántékához emelte a kezét.
Véres lett.
Átugrottam az egyik katonán, és hátratoltam a sisakját. A vér
átáztatta a haját, és az ujjaim is véresek lettek, miközben a golyó ütötte
lyukat kerestem.
– Nem, nincs semmi baj – mondta. Megremegett, amikor eltolta a
kezemet, és visszahúzta a helyére a sisakot. – Csak horzsolt.
Bólintottam, pedig görcsbe rándult a gyomrom. Úgy tűnt, hogy nem
csak horzsolta a lövedék.
Addie végigsimított a véres homlokán, majd bement mellettem az
irányítóterembe – a legközelebbi embert a lábával tolta arrébb. Leült a
számítógép elé. Néhányszor a képernyőhöz ért, miközben én fel-alá

247
járkáltam mögötte, és idegesen pillantgattam ki a folyosóra, mert arra
számítottam, hogy még több őr száguld majd ki az ajtókon.
Hihetetlen szerencsém volt, hogy nem találták el jobban. Nem
hiszem, hogy egyedül képes lennék eljutni az orvosi részleghez, és ki
tudnám szabadítani az újjáélesztetteket. Nélküle itt ragadnék, Callum
pedig abban a lyukban, amíg a HIRC meg nem találná.
Az ajtókeret szélét markoltam, miközben néztem, hogy Addie ismét
a képernyőhöz ér. Hirtelen megállt, hátradőlt, én pedig már meg
akartam kérdezni, hogy mi a baj.
AJTÓK NYITVA, villantak fel a képernyőn az élénkvörös betűk.
– Megvan! – mondta, és felugrott a székből.
Végigfutottunk a folyosón, vissza a lépcsőházba. A testemet majd
szétvetette az energia, amikor eljutott az agyamig, hogy tulajdonképpen
akár még sikerülhet is.
– Meddig várjak majd rád? – kiáltott nekem Addie, miközben felfelé
szaladtunk a lépcsőn. – Valószínűleg én érek majd hamarabb a
siklókhoz.
– Ameddig csak tudsz – mondtam, miközben elhagytam az ötödik
emeletet. – De ha kezdenek bekeríteni a HIRC emberei, akkor szállj fel!
Keress valakit, aki elvezeti a második siklót.
– Oké!
Megálltam a hatodik emelet ajtaja előtt, és Addie-re pillantottam, aki
továbbment a hetedikre. Biztatóan mosolygott rám, de láttam, hogy vér
szivárog a sisakja alól. Le kellett törölnie, miközben a lépcsőn
száguldott.
– Sok szerencsét! – kiáltottam.
Felnevetett. – Szerintem neked nagyobb szükséged van rá! Én
hamarosan erősítést kapok, méghozzá száz újjáélesztettet.
Eltűnt a sarkon, én pedig szorosabban markoltam meg a kábító
pisztolyomat, miközben ismét az ajtó felé fordultam. Hát akkor ennyi.
Ha nem jutok be az orvosi laborba, akkor Callumnak esélye sem lesz a
túlélésre.
A kilincsért nyúltam, és megragadtam a hűvös fémet.
A másik oldalról kitárták az ajtót, én pedig hátraugrottam, és
megragadtam a korlátot, még mielőtt legurultam volna a lépcsőn.
Felemelt fegyverrel három katona rontott ki a folyosóra.

248
 Lehajoltam, amikor az első meghúzta a ravaszt. A lábára céloztam,
és beleeresztettem egy lövedéket, majd hátraugrottam, amikor fejjel
előre a lépcső felé esett.
A második katonát hasba lőttem, közben pedig a harmadik őr lövése
rakétasebességgel csapódott a vállamba. Megragadtam a karját,
miközben ismét lőni próbált, majd hátracsavartam, és közvetlenül a
hátába lőttem a kábító lövedéket. Elengedtem, amikor előrebukott.
A harc izgalma legyőzte a félelmemet, és mosolyogni támadt
kedvem, amikor átugrottam a katonák testét, és az ajtó felé nyúltam.
Amikor kitártam, megláttam egy hosszú, fehér folyosót, ami teljesen
üres volt, leszámítva azt az egyetlen embert, aki előlem menekült. Fehér
orvosi köpeny volt rajta.
Elkerekedett a szemem, és a csípőmön lógó, valódi pisztoly után
nyúltam. Szükségem van arra az emberre.
– Megállni! – kiáltottam, és szándékosan túlságosan balra céloztam,
amikor lőttem.
De ő csak futott tovább. A cipője csikorgott a burkolaton, miközben
a folyosó túlsó felén lévő kijárat felé tartott. Utána iramodtam, és a jobb
vállára céloztam. Meghúztam a ravaszt.
Felüvöltött, és megbotlott, felmordult, amikor térdre esett.
Villámgyorsan körbenézett, és elkerekedett a szeme, amikor látta, hogy
közeledem.
Véres kezével a földre támaszkodva megpróbált felállni, de én
hamarabb ott termettem. A köpenye hátuljánál fogva felrántottam, és a
karommal szorítottam a nyakát. A köpenyén lévő névre pillantottam:
Bishop.
– Bishop – mondtam, és még szorosabban fogtam a nyakát, amikor
elkezdett vergődni. – Kössünk üzletet! Segíts bejutnom abba a szobába
– mutattam a tőlünk balra lévő laborra az átlátszó üveg mögött –, és
akkor nem öllek meg.
Bishop egy szót sem szólt. Továbbra is vergődött és fulladozott a
szorításomban, az arcán folyt a könnye. Fiatal volt, helyes, kerek arcú
férfi, talán a húszas évei elején járhatott. Férfi létére elég alacsony volt,
de még így is lábujjhegyre kellett állnom, hogy fogjam.
– Hé! – mondtam, és kissé enyhítettem a szorítást a nyakán. –
Megegyeztünk?

249
 Bólintott. Fojtott zokogás tört elő a torkából, és nagyobbra tátotta a
száját. Üvölteni készült.
A halántékához nyomtam a pisztolyt, ahogy végigvonszoltam az
elnéptelenedett, fehér folyosón. – A legkevésbé az üvöltést szeretem.
Gyorsan becsukta a száját.
Megálltam a labor ajtaja előtt, és Bishop belépőkártyája után
nyúltam. Elhúztam a zár előtt, és az ajtó kinyílt. Bishop tántorgott,
amikor berángattam a helyiségbe.
A keskeny volt, de majdnem olyan hosszan nyúlt el, mint a folyosó.
A falakon monitorok sorakoztak, középen pedig végig laborasztalok
álltak. Fertőtlenítőszer és az újjáélesztettek szaga érződött. Valaki
próbálta eltüntetni a halál szagát, de kudarcot vallott.
Tony azt mondta, hogy az ellenanyag a labor végében lesz, bezárva
egy nagy, üvegfalú helyiségbe. Végigvonszoltam a férfit a labor
közepén, számítógépek, hosszú asztalok és vastag könyvek mellett
elhaladva.
Az üvegcsék szépen ott sorakoztak a dobozokban, ahogy Tony
mondta. Ahogy gyanította, fel is címkézték őket, de nem értettem a
látszólag véletlenszerű betűket és számokat. Esélyem sem volt kitalálni,
hogy melyikre van szükségem.
Lehúztam Bishop kártyáját a záron, és kinyíltak az ajtók. Beléptem a
hűvös helyiségbe, és elengedtem a nyakát, a pisztolyomat pedig az ép
vállába nyomtam.
– Melyik az ellenszérum?
Pislogott egyet. Szempilláján könnycseppek csillantak, ahogy a
számomra nézett.
– Egyhetvennyolc – mondtam. – Nem nekem kell.
Habozott, hol az ellenanyagot tartalmazó üvegcsékre nézett, hol
pedig rám. Biztos tudta, hogy akár hazudhat is nekem. Valami szörnyű
gyógyszerre is mutathat, ami rettenetes dolgokat művel majd
Callummal. Nagyon bíztam abban, hogy ez az ember fél tőlem.
– Az imént mondtam, hogy én az Egyhetvennyolcas vagyok –
nyomtam még erősebben a pisztolyt a vállába. – Egy cseppet sem zavar,
ha meg kell ölnöm téged.
Remegve levegőt vett, majd a legalsó polcon lévő dobozokra
mutatott. Három láda volt, körülbelül ötven-ötven üvegcsével
megtöltve. Maga a folyadék zavaros volt, majdnem szürke.

250
 – Húzd ki azokat! – mondtam. – Mindegyiket!
Hangot hallottam a fejem fülül, megálltam, és a plafonra
pillantottam. Valakik futottak! Hallatszott, ahogy száz újjáélesztett fut
felettünk. A mennyezet remegett, nevetés és kiáltozás hallatszott.
Addie megcsinálta!
Elmosolyodtam, mielőtt ismét az emberre koncentráltam volna, aki
még mindig ott állt, és engem bámult. Felrántottam a fejem, ő pedig
letérdelt, és levette az első dobozt a polcról, közben lopva felém nézett.
– Mindannyiunkat megöltetek – suttogta.
– Ezt mégis miből gondolod? – A körülöttem lévő üvegcsék felé
intettem. – Szerintem ti vagytok a bűnösök, mert belénk nyomjátok ezt
a szart.
– Próbáljuk megvédeni magunkat tőletek – mondta, és kezével
megtörölte az orrát, majd az első doboz tetejére tette a másodikat. –
Most, hogy ti… – A mennyezetre mutatott, a hetedik emeletre, ahol
biztos megismerte a futó újjáélesztettek hangját. – Kiengedtétek őket!
– Megmentettük őket.
Bishop morogva ellenkezett, és egy harmadik dobozt tett a rakás
tetejére. – Ott! Az az.
– Biztos vagy abban, hogy azok kellenek? Mert ahogy kimegyek,
rögtön ki is próbálom. Ha nem működik, visszajövök érted. Nem
akarod, hogy visszajöjjek, hidd el nekem.
Bólintott. – Az az.
Legszívesebben mosolyogva és kiabálva ugráltam volna fel-le, de
visszafogtam magam. Olyan közel voltam. Már csak ki kell jutnom az
épületből.
Lehajoltam, hogy felvegyem az üvegcséket.
Alighogy levettem Bishopról a tekintetem, rögtön rájöttem: hibát
követtem el.
Kirohant az üvegfalú szobából. Megfordultam, és utána
bukdácsoltam, de már túl késő volt. A kezem az üvegnek csapódott.
Bezártak!

251
 HARMINCHARMADIK FEJEZET

Bishop arcára kiült a vigyor, miközben az üveg túloldaláról bámult. A

zsebében kotorászott, majd elővarázsolt egy rádiót, és majdnem el is
ejtette, amikor a szájához emelte.
– Bishop – szólt bele. – Orvosi labor a hatodik emeleten. Mondd
meg Mayer parancsnoknak és Ms. Palmnak, hogy azonnal jöjjenek
Austinba. Elkaptam az Egyhetvennyolcast.
Elkaptam az Egyhetvennyolcast. A fülembe csengtek a szavak, és
összeszorult a torkom. Engem nem kaphat el. Nem vallok kudarcot egy
ilyen mitugrász emberke miatt!
Előhúztam a pisztolyt a zsebemből. Az üveg nem lehet golyóálló.
Nem lehet!
Belelőttem. A golyó keresztülszáguldott rajta, pókhálószerűen
repedéseket hagyva maga mögött a lyuk körül. Bishop szeme
elkerekedett, hátrébb lépett, és nekiütközött az egyik laborasztalnak.
Elvigyorodtam, és ismét felemeltem a pisztolyt.
Semmi.
Nem volt több lőszerem. A kábító pisztolyomért nyúltam, amiben
bőven volt még muníció, de semmire sem tudtam használni, mivel az
ember az üveg túloldalán volt.
Bishop láthatóan fellélegezett, és ismét beleszólt a rádiójába: – Nem,
semmi baj. De gyertek gyorsan!
– Ne mozdulj – hallottam a másik fél hangját a rádióból. – Tartsd
szemmel!
Bishop nyelt egyet, és bólintott, majd néhány lépéssel ismét hátrébb
lépett az üvegtől.
Lenéztem az üvegcsékre a lábamnál. Nem! Nem fogom hagyni, hogy
Callum üres, érzelemmentes HIRC-robotként haljon meg!
Kijutok innen!
Felemeltem a lábamat, és a csizmámmal teljes erőmből belerúgtam
az üvegbe.
A golyó ütötte lyuktól a mennyezetig repedt meg az üveg.
Ismét belerúgtam. Még egy repedés.
Bishop megbotlott, miközben át akart vergődni a labor túlsó felébe. –
Hé! – ordította a rádióba. – Siessetek! Ez…

252
 Az üveg összetört. Elkurjantottam magam, és átrohantam a laboron,
az üvegcséket egyelőre nem vittem magammal. Bishop az ajtó felé
tartott, én pedig nem akartam kétszer elkövetni ugyanazt a hibát.
Megragadtam a hajánál fogva, és amint hátrarántottam a fejét,
elkezdett üvölteni. Levegőért kapkodott, fojtott hangok törtek elő a
szájából.
– Kérlek, ne ölj meg – zokogta.
Nem akartam, hogy igaza legyen, így inkább behúztam neki egyet.
Olyan erősen ütöttem meg, hogy egy reccsenést hallottam, és a földre
rogyott. A biztonság kedvéért a nyakába lőttem egy kábító lövedéket, és
a teste elernyedt.
Visszaszáguldottam az üvegcsékhez, felnyaláboltam őket, és
kirohantam a laborból, végig a folyosón. Még mindig üres volt, én
pedig kitártam a lépcsőházba vezető ajtót.
Hömpölyögtek lefelé a lépcsőn az újjáélesztettek, rohantak, ugráltak
és nevettek. Mindannyian sisakot és bevetési öltözéket viseltek, és egy
őrt sem láttam a tömegben.
Én is beálltam közéjük, és hagytam, hogy magukkal sodorjanak a
lépcsőn. Lövések hallatszottak, robbanások rázták meg az épületet, de
az izgalom és a jókedv egy cseppet sem hagyott alább. Nem tudtam
megállni, hogy ne vigyorogjak.
Már majdnem szabadok voltunk.
Ahogy kiözönlöttünk az ajtón át a földszintre, láttam, hogy az
előcsarnokot elborítja a füst, és mindenfelé halott vagy eszméletlen
HIRC-katonák hevernek. A mellkasomhoz szorítottam az üvegcséket,
miközben kirohantunk a hátsó ajtón. Égette a szememet a kora reggeli
nap fénye, és hunyorogva futottam a füvön keresztül a fákhoz, ahol
Callumot hagytam.
Rögtön balra, közvetlenül mellettem két nagy HIRC-sikló állt. Addie
az egyik előtt állva irányította az újjáélesztetteket. Boldogan
mosolygott, amikor meglátott. Már nem volt véres a homloka, és kissé
megkönnyebbültem, hogy nincs baja.
– Azokat átveszem! – kiáltotta, és odaszaladt hozzám. A kinyújtott
kezébe ejtettem a dobozokat, és kihúztam egy üvegcsét Callumnak. –
Gyorsan hozd ide! Mennünk kell!
Addie visszafordult a siklókhoz, én pedig a kerítéshez rohantam,
megragadtam a fémet, és átvetettem magam. A lendület bevitt a fák

253
közé, ahol az ellenanyagot szorongatva átugrottam egy kidőlt fatörzset.
Pont előttem volt a lyuk, gyorsan félredobtam az álcázásra használt
leveleket és faágakat.
Callum félig nyitott szemmel, összegömbölyödve hevert a földön.
Meg se mozdult, és semmi jelét nem adta annak, hogy hallotta a
jöttömet.
Leereszkedtem a lyukba, és felhúztam ülő helyzetbe. Erőtlen volt,
csak egy üres test.
A karjába döftem a tűt, és belenyomtam a folyadékot.
Semmi sem történt.
Csak egy másodpercig tart. Ennyi az egész. Egymás után vetettem el
a különféle eshetőségeket, miközben eloldoztam a lábát majd a kezét, és
végül az ölébe huppantam. Az arcára tettem a kezemet, és a
kétségbeesett kísérleteim hangja törte meg a csendet, ahogy
megpróbáltam lélegeztetni. Oda-vissza billegett a feje, a semmit nézte
mögöttem, a távolban.
– Callum – suttogtam, és az ujjaim lassan a hajába túrtak.
Mi van akkor, ha már túl késő? Ha nem ez a megfelelő szer? A
torkom összeszorult, és összeszorítottam a számat, hogy ki ne törjön
belőlem az üvöltés. Mi van, ha az az ember valami mást adott? És mi
van akkor, ha…
Hirtelen megrándult Callum feje, és nagy levegőt vett. Néhányszor
pislogott, az arcába visszatért a szín.
Úgy tört ki belőlem a nevetés, mintha csak furcsán vettem volna
levegőt. Átkaroltam a nyakát, számat pedig az övére tapasztottam.
Addig csókolgattam az arcát, amíg el nem kezdett nevetni ő is.
A nyakáig kúszott fel a kezem, és a szemébe néztem. – Jól vagy?
Már nem érzed, magad furcsán?
Az arca mosolyra derült. Az a hatalmas, boldog, bizakodó mosoly,
amit úgy szerettem. Bólintott, és előrehajolt, amíg az ajka az arcomhoz
nem ért. – Időnként döbbenetesen jó vagy, ugye tudod?
Felnevettem, és megint megcsókoltam, majd felpattantam: – El kell
tűnnünk innen! – A földbe fúrtam az ujjamat, és kiugrottam a lyukból,
majd megfordultam, hogy segítsek Callumnak. Már ő is kimászott
mögöttem, és felállt. Elkerekedett szemmel bámulta az elé táruló
látványt.

254
 Újjáélesztettek rohantak a füvön, és a földön mindenfelé eszméletlen
katonák hevertek. A HIRC épületének hátsó részét golyók lyuggatták
ki. A felsőbb szintek ablakaiból füst áramlott.
Megfogtam Callum kezét, és kirohantunk a fák közül, majd amikor
átjutottunk a kerítésen, átvágtunk a füvön. – Befelé! Befelé! – kiabálta
Addie. – Mindenki, most azonnal!
Nem láttam sem Tonyt, sem pedig a többi lázadót, így a második
sikló felé menet megálltam Addie mellett: – Tony? – Ordítottam.
– Már elment. Kijutottak! – Bevágta a siklója hátsó ajtaját, majd
odadobott nekem egy nyomkövető-keresőt. – Van egy másik a
siklómban.
– Köszönöm. – Odanyújtottam Callumnak az eszközt, miközben
kitártam a második sikló pilótafülkéjének ajtaját. Intettem neki, hogy
szálljon be, mire összevonta a szemöldökét.
– Te vezetsz?
– Csak szállj be! – mondtam nevetve. Bemászott az utasoldali
ülésbe, én pedig utána, és bekattintottam magam mögött az ajtót. A
műszerfal nagyon hasonlított arra az ábrára, amit Tony rajzolt. A
középen lévő kar fel és le vitt bennünket, a kétoldalt sorakozó gombok
pedig a leszálláshoz szükséges berendezéseket és a kommunikációt
vezérelték. Valaki már elindította a siklót, így minden világított, és
készen álltunk a felszállásra.
Golyók kopogtak az ajtón, és ahogy kisandítottam az ablakon,
láttam, hogy a HIRC néhány elkóborolt katonája ott tántorog a pázsiton.
Gyorsan megragadtam a középső kart, ahogy Tony tanította, és felfelé
nyomtam.
Felemelkedtünk a földről. Még feljebb nyomtam a kart, és a gép
zökkent egyet. Hallottam, hogy hátul kiabálnak, és egymásra esnek a
többiek, Callum pedig a műszerfalba kapaszkodott. Én viszont a
vezetésre koncentráltam, a kart előretolva növeltem a sebességet.
– Tessék – mondtam, és előhúztam a késemet. – Add nekik oda a
keresőt. Minél hamarabb meg kell szabadulniuk a nyomkövetőktől.
Bólintott, és eltűnt a sikló végében. Jobbra toltam a kart, amíg meg
nem láttam a tőlünk nem messze lebegő, másik siklót. Követtem, ahogy
észak felé ment.

255
 Egy kéz gyengéden az államhoz ért, én pedig felugrottam, és amikor
odafordultam, Callumot láttam meg. Vigyorgott, miközben kicsatolta a
sisakomat, és megcsókolta az arcomat.
– Most én vezetek – mondtam nevetve, miközben újra megcsókolt.
– Észrevettem. És még hencegsz is! – mondta kuncogva. – Az nem
volt elég, hogy megmentettél?
Elvigyorodtam, amikor ismét megcsókolt. Lehuppant a mellettem
levő székre, mindkettőnk sisakjával az ölében.
Hallottam, ahogy mögöttem csörögve esnek a sikló padlójára a
nyomkövetők, az újjáélesztettek pedig ünnepelnek.
– Azt tudjuk, hogy merre megyünk? – kérdezte Callum, és
előrehajolt, hogy kinézzen az ablakon. Alattunk húzódott a
nyomornegyed, ahol már lődörgött néhány ember.
– Addie-nél van a térkép, mi pedig őt követjük – mondtam. – De
nagyjából tudom az irányt, ha esetleg elszakadnánk egymástól.
Miközben Addie siklóját néztük, résnyire kinyílt az ajtaja, és apró
ezüsttárgyak hullottak ki rajta, melyek úgy csillogtak a napfényben,
mint megannyi esőcsepp. A nyomkövetők.
– Hé! – fordultam hátra. – Dobjátok ki a nyomkövetőiteket az ajtón!
– Néhány újjáélesztett bólintott, én pedig ismét előrenéztem.
Austin határánál áthaladtunk a HIRC kerítése fölött, és jobbra
dőltem, hogy kinézzek az oldalsó ablakon. Mögöttem tiszta volt az ég, a
HIRC épülete pedig egyre kisebb lett a távolban.
Nagyot sóhajtottam, és amikor Callum felé fordultam, széles
mosolyra húzódott a szám, látva, hogy milyen izgatott az arca. Ismét az
előttem lévő eget néztem, majd megragadtam a kart, és egy kicsit
előrenyomtam. Néhány siklóhossznyi távolságra voltunk Addie mögött,
és megnyomtam a sebesség tartása feliratú gombot. A sikló tovább
repült, miközben elengedtem a kart.
– Szóóval…
Megfordultam, és láttam, hogy egy nagyjából velem egykorú lány
fogja a pilótafülke ajtajának két oldalát, az arcán hamiskás mosollyal.
Oldalra döntötte fejét, így lengedezett a barna lófarka.
– Azon gondolkodunk éppen, hogy vajon most hová megyünk? –
Előbb rám nézett majd Callumra. – És hogy ti kik vagytok.
Egy fiatalabb újjáélesztett lábujjhegyre állt, és úgy lesett át a válla
fölött. Hallottam, hogy Addie azt mondja: ő az Egyhetvennyolcas.

256
 – Aha – mondtam, és kinyújtottam a kezemet. – Wren.
Egyhetvennyolcas.
Összevonta a szemöldökét, amikor kezet ráztunk. – Beth.
Egynegyvenkettes.
– Callum. – A számát nem tette hozzá, de láttam, hogy Beth a
csuklójára pillant, és zavartan ráncolja a homlokát.
– Észak felé megyünk – mondtam. – A régi texasi határ felé.
Állítólag van ott egy rezervátum az újjáélesztetteknek.
A többiek mögötte elcsendesedtek, többen közelebb is csoszogtak,
hogy jobban halljanak.
– Ahol egyedül élnek az újjáélesztettek? – kérdezte Beth.
– Igen. Legalábbis mi ezt hallottuk. Van egy térképünk.
Beth tekintete gyorsan végigpásztázta a siklót. – Szerintetek nem
szarják össze magukat, amikor megérkezünk néhány HIRC-siklóval?
– A rezervátumról több kilométerre szállunk le, és onnan
begyalogolunk. – Azt inkább nem mondtam, hogy ezt a lázadók
javasolták, és így talán nem lőnek le bennünket. Később majd mesélünk
nekik a lázadókról.
Beth előbb rám nézett, majd Callumra. Mivel mindenki csendben áll
mögötte, így arra gondoltam, hogy neki volt az egyik legmagasabb
száma az austini létesítményben – ha éppen nem az övé volt a
legmagasabb szám.
Halkan felnevetett, és néhány lépést tett hátrafelé. – Érdekes terv.
Remélem, beválik. Az elöl lévő ablak felé intett a fejével. – Srácok, ezt
nézzétek!
Előre figyeltem, mert néhány újjáélesztett belépett a pilótafülkébe. A
siklókat nem arra tervezték, hogy a magasban repüljenek, így nem
voltunk olyan messze a fáktól. Egy síkság terült el előttünk, a távolban
tó csillogott. Régi, elhagyott országutak maradványait láttam, ahol a
zöld növényzet már átfurakodott az aszfalton.
Callum is előrehajolt az üléséből, és pislogva nézte a körülötte
elterülő tájat. Ő maga egy kicsit még sápadt volt, de egyébként olyan,
mint máskor.
– Jól érzed magad? – kérdeztem, és előrehúzódtam, hogy a kezemet
a lábára tehessem.

257
 Megfordult, megfogta a kezemet, és nekinyomta az ajkát. –
Megvagyok. Mondtam már, hogy köszönöm? Talán még egyszer
mondanom kellene.
– Igen mondtad – feleltem nevetve.
Egyik keze elindult lassan felfelé a nyakamon, és addig haladt
óvatosan előre, amíg ajkát az enyémre nem tapasztotta. A kezéért
nyúltam, és beleolvadtam a csókba. Mögöttem valaki megköszörülte a
torkát.
– Most csókolózunk vagy repülünk? – kérdezte Beth bosszúsan, de
hangjába azért cseppnyi vidámság is vegyült.
Vigyorogva húzódtam el Callumtól. – Igazad van, repülünk.
Ahogy tovább haladtunk észak felé, a sikló elcsendesedett, de
időnként előrejött egy-egy újjáélesztett, hogy megnézze a kilátást. Lent
főleg fákat és füvet lehetett látni, de néha felbukkant egy-két állat is.
Egyszer egy nagy tehéncsorda felett repültünk el, és arra gondoltam,
hogy a rezervátumban vajon hogy jutnak élelemhez az újjáélesztettek.
Talán vadásznak? Esetleg növényeket termesztenek?
Az austini újjáélesztettek nem sok időt töltöttek elöl velem vagy
Callummal. Leginkább csak suttogtak a hátunk mögött, gyanakvó
pillantásokat vetve ránk. De ezért nem tudtam őket hibáztatni.
Sokan megbámultak az újjáélesztettek közül, de senki sem jött oda
hozzám beszélgetni. Végighúztam az ujjamat a csuklómra ütött
százhetvennyolcas számon.
– Szerinted ott nem számítanak majd a számok? – kérdeztem halkan.
– Remélem nem – felelte Callum, és sóhajtva dőlt hátra. – Úgy
értem, hogy szerintem nem. Ezt az egészet a HIRC kezdte el.
Mi pedig elfogadtuk. Csoportokba rendeződtünk, és ennek
megfelelően viselkedtünk. Visszanéztem Bethre, aki két lánnyal és egy
sráccal állt. Meg sem kellett kérdeznem, hogy ők az austini létesítmény
egyhuszasai-e? Az arcuk komoly volt, a srác összevont szemöldökkel
hallgatta Betht. A többi újjáélesztett is ott nyüzsgött körülöttük, de
senki sem jött túl közel.
Fogalmam sem volt, hogy mi alapján rendeződnek csoportokba az
újjáélesztettek, ha magukra hagyják őket. Lehet, hogy nem is
rendeződnek. Megeshet, hogy Callumnak volt igaza, és a HIRC nélkül
már nem számítanak a számok.

258
 Felnéztem rá, és elmosolyodtam, majd úgy fordítottam a csuklómat,
hogy ne lehessen látni a számomat. Remélem, hogy így van.
Callum hirtelen kiegyenesedett, és előre mutatott.
– Nézd!
Az ablak felé fordulva egy város maradványait láttam. Ez volt a
legnagyobb, amit valaha láttam, mintha csak odacsapták volna az
autópályák gyűrűjének kellős közepébe. Ebből a távolságból a város
egyes részei épnek tűntek, de ahogy közelebb repültünk, megláttam a
lerombolt épületeket.
– Ez melyik város volt? – kérdeztem.
– Nem tudom. Szerintem már túl nyugatra vagyunk ahhoz, hogy az
eredeti Dallas vagy Fort Worth legyen. – Mosolyogva nézett rám. –
Valamikor meg kellene néznünk őket. Úgy hallottam, hogy hatalmasak.
Sosem gondoltam még arra, hogy elmenjek ezekbe a régi városokba.
Nem vonzott különösebben a lehetőség, de most mégis izgalommal
töltött el. – Igen, meg kellene.
Húsz perccel később Addie siklója süllyedni kezdett, én pedig
Callum felé nyújtottam a kezem. – A sisakot. Vedd fel a tiédet is. –
Hátrapillantottam az újjáélesztettekre. – Mindenki vegye fel a sisakját,
aztán kapaszkodjatok!
– De én nem látok semmit! – aggodalmaskodott Callum, amikor
ideadta a sisakomat, és felcsatolta a sajátját.
Végignéztem az előttünk elterülő vidéken. Elég sima volt, de ebből a
magasságból nem láttam túl messzire.
– Néhány kilométerrel arrébb szállunk majd le – mondtam. –
Onnantól még menni kell.
Bólintott, majd ismét körbenézett: már a földnek tartottunk. –
Hatalmasat zuhanunk majd, ugye?
Rávigyorogtam. – Valószínűleg igen.
Lenyomtam a kart, és próbáltam lassan ereszkedni a siklóval, de
hirtelen ott volt a talaj, és nekicsapódtunk. A műszerfalnak nyomtam a
karomat, ahogy egymás után háromszor is átfordultunk. Végül oldalán
állt meg a gép, Callum pedig nekinyomódott az ablaknak. Kikapcsoltam
a biztonsági övemet, és átbukfenceztem fölötte.
– Bocsánat – mondtam nevetve, és megragadtam a vezetőülés szélét,
hogy eljussak az ajtóhoz. Egy lökéssel kinyitottam, majd kimásztam, és
a narancsvörös porban értem földet. Addie siklója tőlem néhány méterre

259
állt meg farolva, és az erős napfényben hunyorogva néztem a járművet.
Ő sem ért simán földet, de legalább nem fordult át. A siklója mögött
száraz, sík vidék terült el, a vörös por fölött csak a hatalmas égbolt
látszott.
Erős szél vágott az arcomba, miközben kezet nyújtottam Callumnak,
aki felmászott mellém. Ahogy kinyitottam a sikló hátsó ajtaját, láttam,
hogy az újjáélesztettek egymás hegyén-hátán hevernek vigyorogva, és
elkerekedik a szemük, ahogy meglátták mögöttem a tájat. Boldogan
fecsegve bújtak elő.
– Hoppá, ezt aztán a szép leszállás! – kiáltotta Addie, és amikor
megfordultam, láttam, hogy vigyorogva áll a siklója mellett.
Elnevettem magam, és vállat vontam. – Még élnek!
– Hát, te aztán nem tetted túl magasra a mércét! – mondta Beth, és
játékosan a vállamba bokszolt, amikor kisegítettem a siklóból.
Visszhangzott a nevetésem a hirtelen beállt csöndben. Egyszer csak
abbamaradt körülöttem a fecsegés és a kuncogás. Mindenki elhallgatott.
Callum megérintette a karomat, és amikor megfordultam, láttam,
hogy szélesen vigyorog.
Előremutatott, egy nagy, fából készült feliratra:

AZ ÚJJÁÉLESZTETTEK TERÜLETE
MINDEN EMBER FORDULJON VISSZA

260
 KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS

Nagyon sok ember segített abban, hogy a Reboot eljusson az olvasók

kezébe, és örökké hálás leszek mindnyájatoknak. Köszönettel tartozom:
Az ügynökömnek, Emmanuelle Morgennek, aki hihetetlen módon
hitt a Rebootban, és nagyon sokat dolgozott azért, hogy Wren és Callum
jó kiadónál leljen otthonra. Alisonnak, Ellennek, Judynak, és Sarah-nak
a Stonesongnál, hogy olyan lelkesen támogattatok.
A szerkesztőmnek, Kari Sutherlandnek, a szerkesztői intuícióiért, és
azért, hogy ennyire odafigyeltél a részletekre. A ti kezetekben sokkal
jobb lett ez a könyv. És köszönöm nektek Farrin Jacobs, Alice Jerman
és az egész csapatnak a Harpernél, hogy ennyire törődtetek velem és a
Reboottal.
Lucy Stille és Lane Shefter-Bishop, a csodálatos munkáért, amit a
film jogaival kapcsolatban végeztetek, és mindenkinek a Paradigmnál, a
postázóbéli haverjaimtól kezdve az elnökig, akik segítettek ünnepelni.
És köszönöm nektek Lindsey and Peggy, hogy boldogan teltek a
munkanapok, így tele voltam energiával, amikor este ezt a történetet
írtam.
Az összes többi írónak, aki elkísért engem erre az útra: A Lucky 13s-
nak, akik minden kérdésemre válaszoltak (még az ostobákra is), és
hihetetlen mértékben támogattak. Natalie, Kim, Michelle, Amy, Ruth,
Corinne, L.J., Deborah, Gemma, Lori, és Stephani – köszönöm, hogy
megosztottátok velem a történeteiteket, és meghallgattátok az enyémet.
John T., Sara és Sean, köszönöm, hogy felajánlottátok, hogy
elolvassátok és elmondjátok a véleményeteket a Rebootról, és még a
legutóbbi könyvről is. Vong és Hannah R: köszönöm a visszajelzést a
kézirat első részéről, Hannah P., köszönöm, hogy te voltál a Reboot első
rajongója, és rámutattál az 'its'-szel kapcsolatos nyelvtani problémára
(igazad volt). Minden barátomnak, aki elolvasta a munkámat, velem
ünnepelt, és nem lett mérges, amikor nem lógtam velük vasárnaponként
– Michelle és Josh, Sara és Sean, Mely és JP – köszönöm, hogy
elviselitek a furcsaságaimat!
A családom, akik mindig bátorítottak, hogy írjak, még akkor is,
amikor kézzel firkáltam a novelláimat. Köszönöm anyának és apának,

261
hogy megosztották velem az olvasás szeretetét, és engedték, hogy az
álmaimat kergessem.
Mike, köszönöm a kiapadhatatlan optimizmusodat és lelkesedésedet
és azt, hogy sosem haragudtál meg rám, amikor azért hanyagoltalak,
hogy képzeletbeli emberekkel töltsem az időmet.
És a testvéremnek, Laurának, aki elsőként mondta nekem, hogy
imádta a Rebootot, és ő volt az, aki az összes, ezt megelőző rossz
könyvet is elolvasta. Köszönöm, hogy te voltál az első, és a legjobb
kritikusom.

262