2011 0001 548 Buntetojog PDF

Büntetőjog I.
Általános rész
A 2012. évi C. törvény alapján
Belovics, Ervin
Gellér, Balázs
Nagy, Ferenc
Tóth, Mihály
Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Büntetőjog I.: Általános rész: A 2012. évi C. törvény alapján
írta Belovics, Ervin, Gellér, Balázs, Nagy, Ferenc, és Tóth, Mihály
Publication date 2014

Szerzői jog © 2014 HVG-ORAC Lap- és Könyvkiadó Kft

Tartalom
Előszó .............................................................................................................................................. viii
A. Jelmagyarázat és rövidítések jegyzéke .......................................................................................... 1
1. Bevezető tanok ............................................................................................................................... 9
1. 1. A büntetőjog és a büntetőjog-tudomány ........................................................................... 9
1.1. 1.1. A büntetőjog fogalma és felosztása ................................................................... 9
1.2. 1.2. A büntetőjog feladata ....................................................................................... 11
1.3. 1.3. A büntetőjog jogrendszerbeli helye ................................................................. 14
1.4. 1.4. A büntetőjog és az egyéb jogterületek viszonya .............................................. 16
1.4.1. 1.4.1. A büntetőjog és az alkotmányjog viszonya ...................................... 17
1.4.2. 1.4.2. A büntetőjog és a szabálysértési anyagi jog viszonya ...................... 19
1.5. 1.5. Az állami büntetőhatalom és korlátai ............................................................. 20
1.6. 1.6. A bűnügyi tudományok ................................................................................... 25
1.6.1. 1.6.1. A normatív és az empirikus bűnügyi tudományok ........................... 26
1.6.2. 1.6.2. A bűnügyi tudományok segédtudományai ....................................... 29
2. 2. A magyar büntetőjog fejlődése ....................................................................................... 31
2.1. 2.1. Az 1843-ik évi magyar büntető törvénykönyvi javaslat .................................. 32
2.2. 2.2. A Csemegi Kódex ............................................................................................ 33
2.3. 2.3. A Csemegi Kódex módosításai és a hozzá kapcsolódó külön törvények 1945-ig 35
2.4. 2.4. Az 1945 utáni magyar büntetőjog alakulása .................................................... 36
2.5. 2.5. A büntetőjog tudományának főbb irányai ........................................................ 39
2.5.1. 2.5.1. A klasszikus büntetőjogi iskola ........................................................ 39
2.5.2. 2.5.2. A pozitivista irányzat ....................................................................... 40
2.5.3. 2.5.3. A közvetítő irányzat ......................................................................... 41
2.5.4. 2.5.4. Társadalomvédelmi irányzatok ........................................................ 43
2.5.5. 2.5.5. Alternatív irányzatok ........................................................................ 44
2.6. 2.6. A magyar büntetőjog tudományáról ................................................................ 46
2.6.1. 2.6.1. A büntetőjog tudományáról hazánkban ............................................ 47
2.7. 2.7. A magyar büntetőjog tudományának kiemelkedő alakjai ................................ 57
3. 3. A büntetőjog alapelvei .................................................................................................... 61
3.1. 3.1. A jogrendszer egészére ható elvek ................................................................... 64
3.1.1. 3.1.1. A jogállamiság eszméje .................................................................... 64
3.2. 3.1.2. A humanitás elve .......................................................................................... 67
3.3. 3.2. Speciális büntetőjogi alapelvek ....................................................................... 68
3.3.1. 3.2.1. Az anyagi jogi legalitás (a törvényesség) elve ................................. 68
3.3.2. 3.2.2. A tettfelelősség elve ......................................................................... 74
3.3.3. 3.2.3. A bűnösségen alapuló felelősség elve .............................................. 75
3.3.4. 3.2.4. Az arányosság elve ........................................................................... 78
3.3.5. 3.2.5. A kétszeres értékelés tilalma (ne bis in idem) .................................. 80
3.3.6. 3.2.6. A büntetőjog szubszidiaritása, illetve ultima ratio jellege ................ 82
2. A büntetőpolitika .......................................................................................................................... 84
1. 1. A büntetőpolitikáról általában ......................................................................................... 85
2. 2. A hatályos jog ................................................................................................................. 88
2.1. 2.1. Általános büntetőpolitika ................................................................................. 88
2.2. 2.2 Szakmai büntetőpolitika ................................................................................... 92
3. Az anyagi büntetőnormák legalitása (törvényessége) ................................................................... 95
1. 1. A legalitásról általában .................................................................................................... 96
2. 2. A hatályos jog ................................................................................................................. 98
2.1. 2.1. A legalitás szerkezete ...................................................................................... 99
2.1.1. 2.1.1. Anyagi és formális legalitás ............................................................. 99
2.1.2. 2.1.2. A legalitás alelvei és tartalma ......................................................... 100
2.1.3. 2.1.3. A legalitás alelveinek belső kapcsolatai ......................................... 106
2.1.4. 2.1.4. Az egyenlőség elve ........................................................................ 107
2.1.5. 2.1.5. A formális és anyagi legalitás ........................................................ 109
2.1.6. 2.1.6. Az előreláthatóság (és a bűnösségi elv) .......................................... 112
2.1.7. 2.1.7. A szükségességi teszt ..................................................................... 115
2.1.8. 2.1.8. Az anyagi igazságosság .................................................................. 117
iii
Büntetőjog I.
2.2. 2.1.9. A legalitás (törvényesség) egyéb esetleges részei ....................................... 129

4. Jogszabálytan .............................................................................................................................. 137
1. 1. A büntetőjog forrásai ..................................................................................................... 137
1.1. 2. A büntetőtörvények rendszere és szerkezete .................................................... 141
2. 3. A büntetőjogi norma szerkezete .................................................................................... 145
3. 4. A büntetőtörvény értelmezése ....................................................................................... 147
3.1. 4.1. Az értelmezés célja. Szubjektív és objektív jogalkotói akarat ....................... 148
3.2. 4.2. Az értelmezés módszerei ............................................................................... 150
3.2.1. 4.2.1. Az értelmezés módja szerinti csoportosítás .................................... 150
3.3. 4.3. Az értelmezés alanya szerinti csoportosítás ................................................... 154
3.4. 4.4. Az értelmezés eredménye szerinti csoportosítás ............................................ 157
4. 5. Az analógia kérdése ...................................................................................................... 160
4.1. 5.1. Elméleti megközelítés és gyakorlat ............................................................... 161
5. A büntetőtörvény hatálya ............................................................................................................ 165
1. 1. A hatályról általában ..................................................................................................... 165
2. 2. Az időbeli hatály ........................................................................................................... 167
2.1. 2.1. Általános szabály ................................................................................... 168
2.2. 2.2. Kivétel a visszaható hatály tilalma alól ......................................................... 171
3. 3. Területi és személyi hatály ............................................................................................ 176
3.1. 3.1 Elméleti megközelítések ................................................................................. 177
3.2. 3.2. A Btk. szabályozása ....................................................................................... 179
6. A bűncselekmény tana ................................................................................................................ 184
1. 1. A bűncselekmény fogalma ............................................................................................ 184
1.1. 1.1. Bűncselekmény-fogalmi irányzatok; a fogalom egésze felépítésének alakulása 185
1.2. 1.2. A bűncselekmény fogalma a magyar büntetőjogban ..................................... 187
1.2.1. 1.2.1. A hazai tudományos bűncselekmény-fogalom 1948-ig ................. 187
1.2.2. 1.2.2. A bűncselekmény törvényi fogalmáról .......................................... 189
1.2.3. 1.2.3. A hazai tudományos bűncselekmény-fogalom 1950-től ................ 191
1.2.4. 1.2.4. A bűncselekmény tudományos és törvényi – megfeleltetett – fogalmáról
192
1.3. 1.3. A bűncselekmény mint cselekmény .............................................................. 194
1.3.1. 1.3.1. A büntetőjogi cselekményfogalom feladatairól .............................. 194
1.3.2. 1.3.2. Cselekménytani irányzatok ............................................................ 196
1.3.3. 1.3.3. A redukált cselekményfogalom ...................................................... 197
1.3.4. 1.3.4. A cselekményt kizáró körülmények ............................................... 199
1.4. 1.4. A tényállásszerűség (diszpozíciószerűség) – büntetendőség ......................... 200
1.4.1. 1.4.1. A tényállás jelentéstartalmai .......................................................... 200
1.4.2. 1.4.2. A tényállás feladatai ....................................................................... 202
1.4.3. 1.4.3. A tényállás és a jogi tárgy viszonya ............................................... 203
1.4.4. 1.4.4. A tényállás kategóriájának büntetőjogi fejlődése ........................... 205
1.4.5. 1.4.5. A tényállási elemek köre és csoportosítása .................................... 207
1.4.6. 1.4.6. A bűncselekmény tárgyi oldalának elemei, objektív tényállási elemek 209
1.4.7. 1.4.7. A bűncselekmény elkövetője/alanya, tettességhez szükséges ismérvek 223
1.4.8. 1.4.8. A bűncselekmény alanyi oldala, szubjektív tényállási elemek ....... 225
1.5. 1.5. A (büntető)jogellenesség – társadalomra veszélyesség ................................. 239
1.5.1. 1.5.1. Az alaki és az anyagi jogellenesség ............................................... 239
1.5.2. 1.5.2. A társadalomra veszélyesség és az anyagi jogellenesség ............... 242
1.6. 1.6. A bűnösség .................................................................................................... 246
1.6.1. 1.6.1. A bűnösség fogalma és elemei ....................................................... 247
1.6.2. 1.6.2. A bűnösség fogalma és a felróhatóság ........................................... 251
1.7. 1.7. A bűncselekmények súly szerinti felosztása .................................................. 255
7. A büntetőjogi felelősségre vonás akadályai ................................................................................ 261
1. 1. Az akadályokról általában, rendszerük ......................................................................... 261
2. 2. A büntethetőséget kizáró vagy korlátozó okok ............................................................. 265
2.1. 2.1. A beszámítást kizáró okok ............................................................................. 269
2.1.1. 2.1.1. A gyermekkor ................................................................................ 270
2.1.2. 2.1.2 A kóros elmeállapot ........................................................................ 275
2.1.3. Az ittas vagy bódult állapotban elkövetett bűncselekményekért való felelősség
283
2.1.4. 2.1.4. A kényszer és a fenyegetés ............................................................. 290
iv
Büntetőjog I.
2.2. 2.2. A bűnösséget kizáró okok .............................................................................. 296

2.2.1. 2.2.1. A tévedés ........................................................................................ 296
2.2.2. 2.2.2. Az elöljáró parancsa ....................................................................... 305
2.3. 2.3. A cselekmény társadalomra veszélyességét kizáró okok ............................... 308
2.3.1. 2.3.1. A jogos védelem ............................................................................. 308
2.3.2. 2.3.2. A végszükség ................................................................................. 324
2.3.3. 2.3.3. Jogszabály engedélye ..................................................................... 332
2.3.4. A Btk. Különös Részében szabályozott egyes bűncselekményekrevonatkozó
kizárási okok ...................................................................................................... 337
2.3.5. 2.3.5. A sértett beleegyezése .................................................................... 338
2.3.6. 2.3.6. A fegyelmezési jog gyakorlása ....................................................... 346
2.3.7. 2.3.7. A megengedett kockázatvállalás .................................................... 349
3. 3. A büntethetőséget megszüntető okok ............................................................................ 351
3.1. 3.1. Az elkövető halála ......................................................................................... 351
3.2. 3.2. A büntethetőség elévülése ............................................................................. 352
3.3. 3.3. A kegyelem .................................................................................................... 365
3.4. 3.4. A tevékeny megbánás .................................................................................... 371
3.5. 3.5. A törvényben meghatározott egyéb ok .......................................................... 377
4. 4. Az eljárás lefolytatásához szükséges feltétel hiánya ..................................................... 378
4.1. 4.1. A magánindítvány hiánya .............................................................................. 378
4.2. 4.2. A feljelentés hiánya ....................................................................................... 385
4.3. 4.3. A legfőbb ügyész döntésének hiánya ............................................................. 386
4.4. 4.4. A mentelmi jog felfüggesztésének hiánya ..................................................... 387
4.5. 4.5. Diplomáciai és nemzetközi jogon alapuló egyéb mentesség ......................... 391
8. A bűncselekmény megvalósulási szakaszai ................................................................................ 392
1. 1. A bűncselekmény megvalósulási szakaszairól általában ............................................... 392
2. 2. A befejezett bűncselekmény .......................................................................................... 399
3. 3. A kísérlet ....................................................................................................................... 401
3.1. 3.1. A kísérlet fogalma ......................................................................................... 401
3.2. 3.2. A kísérlet fajtái .............................................................................................. 406
3.3. 3.3. A kísérlet büntetése ........................................................................................ 407
3.4. 3.4. Az alkalmatlan kísérlet .................................................................................. 409
3.5. 3.5. Az önkéntes visszalépés ................................................................................ 418
4. 4. Az előkészület ............................................................................................................... 422
4.1. 4.1. Az előkészület büntetendősége ...................................................................... 422
4.2. 4.2. Az előkészület elkövetési magatartásai ......................................................... 425
4.3. 4.3. Az önkéntes visszalépés ................................................................................ 428
9. A bűncselekmény elkövetői ........................................................................................................ 432
1. 1. Az elkövetőkről általában ............................................................................................. 432
2. 2. A tettesség ..................................................................................................................... 438
2.1. 2.1. A tettes ........................................................................................................... 438
2.2. 2.2. A társtettes ..................................................................................................... 443
3. 3. A részesség .................................................................................................................... 447
3.1. 3.1. A részesség járulékos jellege ......................................................................... 448
3.2. 3.2. A felbujtó ....................................................................................................... 450
3.3. 3.3. A bűnsegéd .................................................................................................... 453
4. 4. A bűnkapcsolatok .......................................................................................................... 456
4.1. 4.1. A bűnpártolás ................................................................................................. 460
4.2. 4.2. Az orgazdaság ................................................................................................ 461
4.3. 4.3. A feljelentési kötelesség elmulasztása ........................................................... 462
4.4. 4.4. A pénzmosás .................................................................................................. 463
4.5. 4.5. A zendülés megakadályozásának elmulasztása ............................................. 464
5. 5. A társas bűnelkövetési alakzatok .................................................................................. 465
5.1. 5.1. A társas bűnelkövetési alakzatokról általában ............................................... 467
5.2. 5.2. Bűnszövetség ................................................................................................. 468
5.3. 5.3. Csoportos elkövetés ....................................................................................... 471
5.4. 5.4. A bűnszervezet .............................................................................................. 473
5.4.1. 5.4.1. A bűnszervezet hatályos fogalma ................................................... 483
10. Bűncselekményi egység és többség .......................................................................................... 488
1. 1. Az egységről és halmazatról általában .......................................................................... 489
v
Büntetőjog I.
2. 2. A hatályos jog ............................................................................................................... 491

2.1. 2.1. Az egység ...................................................................................................... 492
2.2. 2.2. Halmazat (a többség) ..................................................................................... 495
2.2.1. 2.2.1. Alaki és anyagi halmazat ............................................................... 495
2.2.2. 2.2.2. Alaki halmazat ............................................................................... 496
2.2.3. 2.2.3. Anyagi halmazat ............................................................................. 498
11. A büntetőjogi jogkövetkezmények ........................................................................................... 503
1. 1. A jogkövetkezmények elvi kérdései és rendszere ......................................................... 503
1.1. 1.1. A jogkövetkezmények fogalma ..................................................................... 504
1.2. 1.2. A büntetés jogalapja, oka és rendeletetése ..................................................... 506
1.2.1. 1.2.1. A büntetés jogalapjára vonatkozó nézetek .................................... 506
1.2.2. 1.2.2. A büntetés céljával foglalkozó elméletek ....................................... 507
1.3. 1.3. A büntetés sajátosságai .................................................................................. 523
1.3.1. 1.3.1. A büntetéssel szemben támasztható követelmények ...................... 523
1.4. 1.4. A szankciórendszer jellemző vonásai ............................................................ 525
1.4.1. 1.4.1. Szankciófajták és azok meghatározása ........................................... 525
1.4.2. 1.4.2. A magyar Btk. jogkövetkezményeinek általános rendszere ........... 527
2. 2. Az egyes jogkövetkezmények ....................................................................................... 530
2.1. 2.1. Kitekintés a közelmúltra: a halálbüntetés ...................................................... 530
2.2. 2.2. Hatályos jogkövetkezmények ........................................................................ 536
2.2.1. 2.2.1. Büntetések ...................................................................................... 537
2.2.2. 2.2.2. Mellékbüntetések ........................................................................... 609
2.2.3. 2.2.3. Intézkedések ................................................................................... 614
3. 3. Az egyes jogkövetkezmények alkalmazási gyakorlata ................................................. 658
12. A büntetés kiszabása ................................................................................................................. 662
1. 1. A büntetés célja ............................................................................................................. 662
2. 2. A büntetés kiszabásának elvei ....................................................................................... 665
3. 3. A halmazati büntetés ..................................................................................................... 674
4. 4. A büntetés enyhítése ..................................................................................................... 681
5. 5. A büntetés kiszabása tárgyalásról lemondás esetén ...................................................... 687
6. 6. A szabadságvesztés végrehajtásának felfüggesztése ..................................................... 689
7. 7. A különös, a többszörös és az erőszakos többszörös visszaesőkre vonatkozó rendelkezések
696
8. 8. A bűnszervezetben történő elkövetésre vonatkozó rendelkezések ................................ 708
9. 9. Az előzetes fogvatartás és a házi őrizet beszámítása ..................................................... 710
10. 10. Az összbüntetés ......................................................................................................... 712
13. A jogi személy büntetőjogi felelőssége .................................................................................... 720
1. 1. Jogtörténet ..................................................................................................................... 721
2. 2. Nemzetközi kitekintés ................................................................................................... 721
2.1. 2.1. A francia modell ............................................................................................ 722
2.2. 2.2. Az angol modell ............................................................................................. 724
2.3. 2.3. Az amerikai modell ........................................................................................ 727
2.4. 2.4. A nemzetközi jogban kialakult nézetek ......................................................... 728
2.4.1. 2.4.1. Az Európai Közösség vonatkozó normái ....................................... 728
2.4.2. 2.4.2. Az Európa Tanács vonatkozó normái ........................................... 731
2.5. 2.5. Érvek és ellenérvek ........................................................................................ 732
3. 3. A hatályos jog ............................................................................................................... 734
14. Az elítéléshez fűződő hátrányos következmények és a mentesítés a mentesültek nyilvántartása 740
1. 1. A mentesítés intézményének kialakulása ...................................................................... 740
2. 2. A mentesítés a hatályos jogban ..................................................................................... 743
2.1. 2.1. A mentesítés lényege, fogalma ...................................................................... 743
2.2. 2.2. A marasztaló ítélethez fűződő hátrányos jogkövetkezmények, a mentesítés módjai,
egységessége ................................................................................................................ 744
2.2.1. 2.2.1. A törvényi mentesítés .................................................................... 747
2.2.2. 2.2.2. A bírósági mentesítés ..................................................................... 748
2.2.3. 2.2.3. A kegyelmi mentesítés ................................................................... 750
2.2.4. 2.2.4. A mentesülés, illetve a mentesítés összefoglaló táblázata ............. 752
3. 3. A bűnügyi nyilvántartás és a mentesítés összefüggései ................................................ 753
15. A fiatalkorúak büntetőjoga ....................................................................................................... 759
1. 1. Nemzetközi egyezmények és tendenciák ...................................................................... 760
vi
Büntetőjog I.
2. 2. A fiatalkorúak büntetőjogának hazai fejlődése ............................................................. 762

3. 3. A fiatalkorúakra vonatkozó hatályos rendelkezések általános jellemzése .................... 763
3.1. 3.1. Alapvető rendelkezések ................................................................................. 763
3.2. 3.2. A tevékeny megbánás .................................................................................... 766
3.3. 3.3. A fiatalkorúval szembeni jogkövetkezmények .............................................. 767
4. 4. A fiatalkorúakkal szemben alkalmazható intézkedések speciális szabályai .................. 770
4.1. 4.1. A próbára bocsátás ......................................................................................... 771
4.2. 4.2. A jóvátételi munka ......................................................................................... 773
4.3. 4.3. A javítóintézeti nevelés .................................................................................. 773
4.4. 4.4. A pártfogó felügyelet ..................................................................................... 776
5. 5. A fiatalkorúakkal szemben alkalmazható büntetések speciális szabályai ..................... 778
5.1. 5.1. A szabadságvesztés ........................................................................................ 778
5.2. 5.2. Az elzárás ...................................................................................................... 781
5.3. 5.3. A közérdekű munka ....................................................................................... 782
5.4. 5.4. A pénzbüntetés .............................................................................................. 783
5.5. 5.5. A közügyektől eltiltás .................................................................................... 785
5.6. 5.6. A kitiltás ........................................................................................................ 785
5.7. 5.7. A kiutasítás .................................................................................................... 786
5.8. 5.8. A halmazati és az összbüntetés ...................................................................... 789
5.9. 5.9. Egységes intézkedés ...................................................................................... 791
5.10. 5.10. Az előzetes fogvatartás és házi őrizet beszámítása .................................... 792
5.11. 5.11. A mentesítés .............................................................................................. 793
16. A katonákra vonatkozó rendelkezések ...................................................................................... 796
1. 1. Az elkövetők ................................................................................................................. 798
2. 2. Más állam katonája ellen elkövetett bűncselekmény .................................................... 800
3. 3. A büntethetőséget kizáró okok ...................................................................................... 802
4. 4. A büntethetőséget megszüntető ok ................................................................................ 804
5. 5. A katonai fogda ............................................................................................................. 805
6. 6. Összbüntetés .................................................................................................................. 807
7. 7. A közérdekű munka kiszabásának kizárása .................................................................. 808
8. 8. A katonai büntetések ..................................................................................................... 808
8.1. 8.1. A lefokozás .................................................................................................... 810
8.2. 8.2. A szolgálati viszony megszüntetése .............................................................. 810
9. 9. A katonai mellékbüntetések .......................................................................................... 811
9.1. 9.1. A rendfokozatban visszavetés ........................................................................ 812
9.2. 9.2. A várakozási idő meghosszabbítása .............................................................. 813
10. 10. Mentesítés a büntetett előélethez fűződő hátrányok alól ........................................... 814
vii
Előszó
A kiegyezés óta Magyarországon három büntető törvénykönyvet alkottak, az utolsót, a harmadikat 1978-ban.
Alig tizenkét esztendővel megalkotása és tizenegy évvel hatálybalépése után bekövetkezett a rendszerváltozás.
A Btk. megalkotásának időszaka óta és különösen a rendszerváltozást követően jelentős változások következtek
be a bűnözés arányaiban, szerkezetében, módszerében, szervezettségében.
A jog világában pedig kiépült a jogállami garanciák rendszere, megszilárdult a jogbiztonság, az emberi jogok és
szabadságjogok a filozófia síkjáról a tételes jog területére is átvonultak.
A rendszerváltást jelentő és a jelenbe átnyúló korszakban hat országgyűlési választást tartottak Magyarországon,
és szinte mindegyik kormány tervbe vette egy új büntető törvénykönyv megalkotását, az uralkodó pártok pedig
törekedtek saját büntető politikájuk megfogalmazására és végrehajtására.
Az 1978. évi Btk. az átfogó kriminálpolitikai program helyett ez ideig már közel száz módosítást élt meg az
Általános Rész vagy a Különös Rész egy-egy részterületét megformáló büntetőpolitikai célkitűzés részeként.
Egyértelművé vált, hogy új és átfogó büntető törvénykönyvre igen nagy szükség lenne a megváltozott politikai,
társadalmi, gazdasági viszonyok kezelése és a kialakult bűnözési hullám, az egyre brutálisabb bűnelkövetők
megfékezése érdekében.
2000-től az Igazságügyi Minisztérium keretében – az első Orbán-kormány ideje alatt – kodifikációs

előmunkálatok kezdődtek egy új Btk. programja kialakításának igényével, amely tevékenység a későbbi
kormányok ideje alatt lelassult, illetőleg más irányokat vett, majd 2010-től – a második Orbán-kormány
megalakulását követően – a kodifikáció intenzívvé vált és ennek eredményeként a Kormány előterjesztésére és
az Országgyűlés minősített többségének szavazatával 2012 júniusában létrejött az új Btk., a 2012. évi C.
törvény, amely 2013. július 1. napjával lép hatályba.
Jelen könyv anyaga már az új Btk., a 2012. évi C. törvény feldolgozásával készült és a könyv szerzői több célt
tűztek ki maguk elé.
Be kívánják mutatni az európai jogi gondolkodás és a magyar büntető jogtudomány történeti kapcsolatát; a
jogállami büntetőjog kifejlődését és elveit; a büntetőjog alapvető intézményeinek: a bűncselekmény tanának és a
büntetés tanának filozófiáját és dogmatikáját. Egyúttal kitekintést kívánnak nyújtani a nemzetközi büntetőjog és
a magyar büntetőjog intézményrendszereinek kapcsolatára és a jogharmonizációs igényekre.
Az ekként jellemzett elméleti törekvésekhez szorosan kapcsolódik az eddigi és az új hatályos tételes jog anyaga,
az arra épülő joggyakorlat bemutatása, továbbá a büntetőjog fogalmi rendjének, dogmatikájának jellemzése, a
kriminálpolitikai célkitűzések megvalósításának, de korlátjainak is az ábrázolása.
A könyv íróinak mindegyike a büntető jogtudomány kiemelkedő művelője, és évtizedek óta hivatásszerűen részt
vesznek az egyetemi oktatásban. Nagy Ferenc professzor Szegeden, Tóth Mihály professzor Pécsett, Belovics
Ervin, Busch Béla és Gellér Balázs Budapesten a büntetőjogi tanszékek vezetői és teremtettek iskolát a büntető
jogtudományban és oktatásban.
E könyv egyszersmind tankönyv kíván lenni az egyetemi hallgatók és a szakvizsgára készülő kezdő jogász
számára, továbbá kézikönyv az igazságszolgáltatás munkájában hivatásszerűen részt vevő jogászok kezében.
Budapest, 2012. szeptember
a lektor
viii
A. függelék - Jelmagyarázat és
rövidítések jegyzéke
A szövegben való eligazodást az adott szövegrész tartalmát tükröző szimbólumok segítik, az alábbiak szerint:
ajánlott irodalom
1
Jelmagyarázat és rövidítések
jegyzéke
jogtörténet vagy jogtudomány-történet
2
jegyzéke
nemzetközi kitekintés
3
jegyzéke
elméleti alapvetés
4
jegyzéke
a hatályos joganyag elemzése
5
jegyzéke
joggyakorlat
Rövidítések:
I. Bn. első büntető novella, az 1908. évi XXXVI. törvénycikk
II. Bn. második büntető novella, az 1928. évi X. törvénycikk
III. Bn. harmadik büntető novella, az 1948. évi XLVIII.

törvény
1961. évi Btk. 1961. évi V. törvény a Magyar Népköztársaság

Büntető Törvénykönyvéről
Alkmtv. az 1949. évi XX. törvény módosításáról szóló 2007.

évi CLXVII. törvény
Be. 1998. évi XIX. tv. a büntetőeljárásról
BED a Legfelsőbb Bíróság Büntető Elvi Döntése
BG Német Szövetségi Legfelsőbb Bíróság
6
jegyzéke
(Bundesgerichtshof)
BH Bírósági Határozatok
BJD Büntetőjogi Döntvénytár
BJE a Legfelsőbb Bíróság Büntető Jogegységi Határozata
BK a Legfelsőbb Bíróság Büntető Kollégiuma
BKv. a Legfelsőbb Bíróság Büntető Kollégiumának

véleménye
Bn. büntető novella
Btá. 1950. évi II. törvény a Büntető Törvénykönyv

Általános Részéről
Btk. 2012. évi C. törvény a Büntető Törvénykönyvről
Btké. a Büntető Törvénykönyvről szóló 1978. évi IV.

törvény hatálybalépéséről és végrehajtásáról szóló
1979. évi 5. törvényerejű rendelet
bv. büntetés-végrehajtás
Bvtvr. 1979. évi 11. törvényerejű rendelet a büntetések és

intézkedések végrehajtásáról
EJEB Emberi Jogok Európai Bírósága
Eütv. Az egészségügyről szóló 1997. évi CLIV. törvény
Fn. 1954. évi 23. tvr. a fiatalkorúakra vonatkozó

büntetőjogi rendelkezések módosításáról
Ftvr. 1951. évi 34. tvr. a fiatalkorúakra vonatkozó

büntetőjogi és büntetőeljárási rendelkezésekről
GG a német Alaptörvény (Grundgesetz)
Hvt. A honvédelemről és a Magyar Honvédségről, valamint

a különleges jogrendben bevezethető intézkedésekről
szóló 2011. évi CXIII. törvény
Ja. tv. A jogalkotásról szóló 2010. évi CXXX. törvény
Kbtk. 1879. évi XL. tc. a kihágási büntető törvénykönyvről
korábbi Btk. 1978. évi IV. törvény a Büntető Törvénykönyvről
KRESZ 1/1975. (II. 5.) KPM–BM együttes rendelet a közúti

közlekedés szabályairól
Ktbtk. 1930. évi II. törvénycikk a katonai büntető
7
jegyzéke
törvénykönyvről
StGB. Strafgesetzbuch (büntetőtörvénykönyv)
Szabs. tv. 2012. évi II. törvény a szabálysértésekről, a

szabálysértési eljárásról és a szabálysértési
nyilvántartási rendszerről
8
1. fejezet - Bevezető tanok
1. 1. A büntetőjog és a büntetőjog-tudomány
Bibó István: Etika és büntetőjog. (1938) In: Bibó

István: Válogatott Tanulmányok. 1. kötet. Budapest, 1986. Durkheim, Émile: A társadalmi tények
magyarázatához. Budapest, 1978. Jakobs, Günther: Strafrecht Allgemeiner Teil. 2. Aufl. Studienausgabe.
Berlin–New York, 1993. Jellinek, Georg: Die sozialethische Bedeutung vom Recht, Unrecht und Strafe. 2. Aufl.
Berlin, 1908. (reprint Hildesheim, Ols 1967). Jescheck, H-H. – Weigend, Th.: Lehrbuch des Strafrechts.
Allgemeiner Teil. 5. Aufl. Berlin, 1996. (A hivatkozás Jescheck, H-H. 1996). Nagy Ferenc: A Magyar Büntetőjog
Általános Része. Második átdolgozott kiadás. Budapest, 2010. Nagy Zoltán András: A jog és erkölcs a
büntetőjogi törvényhozásban (Herbert Hart alapján). In: Gál István László (szerk.): Tanulmányok Tóth Mihály
professzor 60. születésnapja tiszteletére. Pécs, 2011. Szabó András: A büntetőjog reformja. Budapest, 1992.
Szabó András: Igazságosan vagy okosan? Budapest, 1993. Szomora Zsolt: Az alkotmánykonform
normaértelmezés és a büntetőjog – problémafelvetés. In: Juhász Zs. – Nagy F. – Fantoly Zs. (szerk.): Sapienti
Sat Ünnepi Kötet Dr. Cséka Ervin professzor 90. születésnapjára. Szeged, 2012. Tóth Mihály: Új rendszer, vagy
új hangsúlyok? (kézirat) Budapest, 2012. Welzel, Hans: Das Deutsche Strafrecht. 11. Aufl. Berlin, 1969. Wiener
A. Imre: A Btk. Általános Része de lege ferenda. Budapest, 2003.
1.1. 1.1. A büntetőjog fogalma és felosztása
9
Bevezető tanok
Tág értelemben a büntetőjog azon jogi normáknak az

összessége, amelyek meghatározzák, hogy mely cselekmények képeznek bűncselekményt, melyek a büntetőjogi
felelősségre vonás feltételei és akadályai, és melyek a bűncselekmény jogkövetkezményeként kiszabható
büntetések és intézkedések (büntető anyagi jog); továbbá azon jogi normák összessége, amelyek
meghatározzák, hogy milyen szervek által és milyen eljárás keretében kell a bűncselekményeket elbírálni
(büntető eljárási jog); valamint azon szabályok foglalata, amelyek meghatározzák a kiszabott büntetések és
intézkedések végrehajtási rendjét (büntetés-végrehajtási jog).
A szűkebb vagy szoros értelemben vett büntetőjogon csak az anyagi büntetőjogot értjük és a továbbiakban a
büntetőjog kifejezést az anyagi büntetőjog szinonimájaként használjuk.
A régebbi korokban a büntetőjog nem különült el anyagi, eljárási és végrehajtási jogra. A differenciálódás
történeti fejlődés eredménye. Ismeretes például, hogy a római jogban az anyagi jog elvei, illetve szabályai az
eljárás keretében alakultak ki. A korai büntető törvénykönyvek egyaránt tartalmaztak anyagi jogi és eljárási
szabályokat. Az anyagi jog és az eljárási jog különválása a XVIII. század végén kezdődött meg, majd vált e két
jogterület önálló jogággá elkülönülő normarendszerrel, tárgykörrel, elvekkel. A büntetés-végrehajtási jog pedig
csak a XX. században jelent meg, mint önálló jogterület.
A három említett jogterület elkülönült ugyan egymástól, de vannak közöttük lényeges kölcsönhatások és
összefüggések:
• az anyagi büntetőjog az eljárási jog nélkül nem létezhet – és viszont –, hiszen az eljárás során kell az anyagi
jogot alkalmazni, illetve az anyagi jog eljárás nélkül csupán papíron létezik, vagyis a jogalkalmazó
szerveknek a közös cél érdekében egyidejűleg és hatásegységben kell alkalmazni a két jogterületet (a két
10
Bevezető tanok
jogterület viszonyát úgyis szokás kifejezni, hogy a büntető anyagi jog eljárási jog nélkül holt anyag, a büntető
eljárási jog anyagi jog nélkül pedig tárgytalan);
• vannak olyan jogintézmények, amelyek átmeneti jellegűek a két jogágazat között, amelyek tehát részint
anyagi jogi, részint eljárási természetűek, így például a magánindítvány vagy az elévülés;
• a büntetés-végrehajtási jog legalapvetőbb szabályai hozzá tartoznak az anyagi büntetőjoghoz is, így például a
Btk. rendelkezik arról, hogy a szabadságvesztés-büntetés három végrehajtási fokozatába (fegyház, börtön,
fogház) kik és milyen feltételek mellett kerülhetnek.
A büntetőjog megjelölés egyrészt a ius poenale régi megnevezésnek felel meg, amely először a XVIII. század
közepe táján jelent meg. A büntetőjog megnevezésénél ma is a jogkövetkezmény (büntetés) tartalmához
kapcsolódás a gyakori, azonban használatos elnevezés volt a ius criminale is, amely a bűncselekményből
(crimen) indult ki. A német jogkörben régebben a Kriminalrecht, majd újabban a Strafrecht; a franciáknál a
Droit pénal, illetve Droit criminell; az angolszász jogkörben a Criminal Law vagy Penal Law jelentésbeli
különbség nélkül egymás mellett használatos. Az olasz megjelölés a Diritto penale, a spanyol a Derecho penal.
A szláv nyelvek közül az orosz ugolovnoje pravo a bűncselekményhez, a lengyel Prawo karne a büntetéshez
kapcsolódik.
A mai szakmai szóhasználatban a bűncselekményként megjelölt magatartások szinonimájaként használatos

általában a deliktum, továbbá bizonyos körben – speciális büntetőjogi terminológiával – a büntetendő
cselekmény, a bűntett, illetve a vétség megnevezés.
Ugyancsak a történeti fejlődés eredménye, hogy a XIX. század közepétől kezdődően hazánkban és az európai
kontinens országaiban is az anyagi büntetőjog két részre tagolódott: az általános és a különös részre. A büntető
kódexnek két részre történő elkülönítése nálunk az 1843. évi büntetőjogi javaslatban már jelentkezett, s jelenleg
is érvényesül, hasonlóan az európai országok legtöbbjéhez. Az általános rész azokat a rendelkezéseket
tartalmazza, amelyek az összes vagy legalábbis nagyobb számú bűncselekményre vonatkoznak, illetőleg
amelyek a büntetésekkel és az intézkedésekkel általános szinten foglalkoznak. A különös rész viszont az egyes
bűncselekményfajtákat, azok ismérveit és a reájuk vonatkozó büntetéseket (szankciókat) határozza meg. A
törvényalkotó általában mind az általános, mind a különös részben az egymással összefüggő, illetve az
egymáshoz kapcsolódó szabályokat, bűncselekményeket egy fejezetben, azon belül pedig cím alatt helyezi el.
1.2. 1.2. A büntetőjog feladata
11
Bevezető tanok
A) A büntetőjog az emberi, a társadalmi kapcsolatok

rendjének megőrzése szempontjából alapvető jelentőségű, ezért a büntetőjog elsőrendű feladata az emberek
közösségi együttélésének a védelme. Az emberek együttélése különböző szabályok, normák megalkotását és
követését feltételezi, amelyek összességükben a társadalmi rendet képezik. A társadalmi rendet a jogrend
biztosítja és erősíti. Minden ország, így hazánk jogrendje is számos magatartási szabályt, előírást (normát) állít
fel tilalmak és parancsok formájában, amelyek betartása érdekében a jogszerű állapot helyreállítására, a jogrend
megőrzésére szükség esetén kényszer igénybevételére is sor kerül. A közhatalmi kényszer alkalmazása
egyértelművé és láthatóvá teszi, hogy a norma megsértéséhez következmények kapcsolódnak.
A jogrenden belül leginkább a büntetőjog biztosítja a társadalmi rend megingathatatlanságát, állami kényszer
érvényesítésével is. Bár több jogterület is előírja kényszer alkalmazását, azonban a büntetőjog számára a
kényszer elrendelése és végrehajtása áll a középpontban, ugyanis a büntetőjog vonultatja fel a legélesebb, a
legszigorúbb hatalmi eszköztárat. Vagyis a büntetőjog biztosítja végső soron a jogrend parancsainak és
tilalmainak kikényszeríthetőségét. Amennyiben a büntetőjog a társadalom biztonságát és rendjét nem tudja
garantálni, fennáll annak a komoly veszélye, hogy az állampolgárok önkényesen és önhatalmúan járnak el. A
büntetőjog azonban nem jelenti az emberi szabadság tagadását, hanem éppen ellenkezőleg: a büntetőjog nyújt
lehetőséget és keretet a szabadságnak, pontosabban a büntetőjog határt szab az egyéni szabadságnak mások
szabadságának védelmében és biztosítja az egyéni szabadság (és nem a szabadosság) megfelelő
érvényesíthetőségét.
A büntetőjog ősi, eredeti funkciója a bűncselekmény elkövetésével megvádoltak védelme a társadalom, a

közösség közvetlen felháborodása, haragja, önbíráskodása ellen. A bűnelkövető ilyen irányú védelme ma sem
vesztette el aktualitását.
12
Bevezető tanok
Van olyan vélemény is, amely szerint a büntetőjog szerepe abban áll, hogy a társadalom identitását meghatározó
normákkal szembeni ellenszegülést tilalmazza. A büntetőjog tehát megerősíti a társadalmi identitást, a
bűncselekmény pedig hibás kommunikációként értendő, amely hibát a tettesnek bűnösségként beszámítják. A
társadalom tagjainak a normákat be kell tartaniuk, a büntetés pedig ebben az értelemben nem csupán a
társadalmi identitás megtartásának eszköze, hanem már maga a megtartás.
Eszerint a büntetőjog funkciója tehát annak biztosítása, hogy a büntetőjogi védelmi norma továbbra is érvényes.
Így a büntetőjog mindenekelőtt nem az okozott kár, sérelem megtérítéséért/jóvátételéért, hanem a büntetőjogi
norma társadalmi identitásának megerősítéséért fáradozik (Jakobs, G. 1993).
B) A büntetőjog a társadalmi kontroll részterületeként a társadalomvédelmi feladatot egyrészt a jogsértések

tiltásával és szankcionálásával szolgálja, s ennyiben represszív jellegű. Másrészt az anyagi büntetőjogi
szabályozásnak önmagában is van jogsértéseket megelőző, s ennyiben preventív jellege, de ez a hatása még
inkább az alkalmazásához fűződik. A büntetőjog represszív és preventív funkciója azonban nem jelent ellentétet,
hanem egységet alkot: a büntetőjog a büntetés (szankció) törvényi fenyegetése, bírói elrendelése, majd
végrehajtása révén azt a célt szolgálja, hogy a jogsértéseket a jövőben megelőzzék (prevenció represszió által).
A büntetőjog alkalmazásának represszív funkciója szükséges ahhoz, hogy a társadalom védelme büntetés
(szankció) révén igazságos módon, megfelelő garanciák mellett elérhető lehessen. A társadalom védelmére
tekintettel persze a büntetőjog közvetve mindig megelőző feladatot lát el.
C) A büntetőjog nem mindenütt avatkozhat be, ahol a társadalmi élet zavara lép fel, hanem a társadalmi rend
alapértékeinek védelmére kell korlátozódnia. A büntetőjognak az a feladata,hogy ezeket az alapértékeketvédje
és oltalmazza. Minden büntetőjogi norma alapja az alapvető fontosságú értékekre, érdekekre vonatkozó pozitív
értékítélet, amely értékek az emberek közösségi együttélése számára nélkülözhetetlenek és ezért az állam
kényszerítő hatalmával védendők. Döntő kérdés, mely értékek, érdekek olyan súlyúak és jelentőségűek, hogy
büntetőjogi védelmet igényelnek. Erre választ adhat az Alkotmány értékrendje, amelynek élén az alapvető, az
elidegeníthetetlen emberi jogok állnak. Ennek megfelelően ilyen elementáris fontosságú értékek, „életjavak”
közé tartozik például az emberi élet, a testi épség, a személyes cselekvési és mozgásszabadság, a tulajdon, a
közlekedés biztonsága. Ezek az értékek a jogrend védelmi körébe való felvétellel – büntetőjogi kifejezéssel –
jogi tárgyak lesznek. Természetesen nem csupán az egyes személyek elemi érdekei szorulnak büntetőjogi
védelemre, hanem a társadalom, a közösség alapvető érdekei is. Több ország büntetőjogában uralkodó nézet a
büntetőjog feladatát a jogi tárgynak a sértéstől vagy veszélyeztetéstől való védelmében látja.
D) A büntetőjogilag védett jogi tárgyak köre változhat, cserélődhet, ezzel függ össze a kriminalizáció, illetve a
dekriminalizáció problémája. A kriminalizációt, azaz bizonyos cselekményeknek bűncselekménnyé minősítését
jelentik hazai büntetőjogunkban például a piacgazdaság büntetőjogi védelmének új rendelkezései, a pénzmosás,
a számítógépes bűnözés elleni új bűncselekményi tényállások megalkotása. A dekriminalizáció esetében egy
korábban bűncselekménynek tartott magatartás utóbb kikerül a büntetőjogi szabályozás köréből. Ez kétféleképp
történhet. Egyrészt lehetséges az, miszerint úgy kerül ki a büntetőjogi szabályozás köréből a korábban
bűncselekménynek minősült magatartás, hogy más jogág előírásai nem tiltják, nem szabályozzák. Így például
régebben bűncselekmény volt a házasságtörés, újabban pedig az állam elleni bűntettek köréből a jogalkotó
kiiktatta – egyebek mellett – a kártevés, a merénylet törvényi tényállásait. Másrészt lehet olyan megoldás is,
amikor a magatartást már nem tartják büntetőjogilag üldözendőnek, de más jogágazat szabályait érvényesítik
vele szemben, mint például a korábban bűncselekménynek minősült üzletszerű kéjelgésre vonatkozó büntetőjogi
rendelkezést 1993-ban a törvényhozás hatályon kívül helyezte, de hatályban maradt a tiltott kéjelgést büntető
szabálysértési előírás.
A védendő jogtárgyakat nem lehet tisztán büntetőjogilag meghatározni, hanem ez az értékelés a mindenkori
jogrend társadalmi, politikai és kulturális feltételeitől függ és ennek következtében időbeni változásoknak
alávetett.
E) Napjainkban is vitatott, ugyanakkor fontos kérdés, vajon a büntetőjog erkölcsi funkciót ellát-e. Vagyis van-e
a büntetőjognak szerepe az erkölcsi gátlások kialakításában és tartósságának biztosításában.
Durkheim a büntetőjog és az erkölcs, a büntetőjogi és az erkölcsi büntetés azonos szerepéről szólt. Szerinte a
büntetőjognak, a büntetőjogi büntetésnek lényegi feladata a megsértett szabály újbóli megerősítése révén a
társadalom, a közösség erkölcsi meggyőződésének megszilárdítása (Durkheim, E. 1978). Welzel úgy fogalmaz,
hogy a büntetőjog szociáletikai funkciót is betölt (Welzel, H. 1969). Más nézet pedig a büntetőjogot etikai
minimumnak, azaz a civilizált létezéshez nélkülözhetetlen normatív elvek összességének tekinti, figyelemmel
arra, hogy csupán egyes morális kötelezettségek emelkednek jogi kötelezettség szintjére, a jog általában
megelégszik az úgynevezett külső teljesítéssel és nem követel belső elfogadást. A büntetőjog révén tehát az
13
Bevezető tanok
állam általában olyan magatartásokat büntet, amelyek egy etikai minimumot sértenek. A jog így az „erkölcsi
minimum”, a jogtalanság ezen erkölcsi minimum alá süllyedés (vö. Jellinek G. 1908, 1967). Mások pedig
tagadják a büntetőjog erkölcsi funkcióját.
A morál és a büntetőjog kapcsolatát illetően alapvetően három felfogás képviselhető a szabályozás tárgyával, a
két kategória érvényességével összefüggésben. Az a nézet, amely szerint a büntetőjog és az erkölcs teljesen
független egymástól, így az erkölcsi rossz és a bűncselekmény között is hiányzik minden kapcsolat,
nyilvánvalóan hibás és ez nem is fordul elő az ismert kultúrákban. A másik – ugyancsak szélsőségesnek és
tarthatatlannak tekinthető – felfogás szerint a két kategória tartalmilag azonos. Ez azt feltételezné, hogy egyrészt
minden morálisan releváns cselekmény bűncselekménynek minősülne, másrészt minden büntetni rendelés
erkölcsi értékekre lenne visszavezethető. A leggyakrabban képviselt, közvetítőnek tartott nézet értelmében az
erkölcsileg és a büntetőjogilag releváns magatartások köre „metszi egymást”. Vagyis a büntetőjogi előírások
többnyire morálisan nem közömbösek, közvetve vagy közvetlenül az értékkel bíró társadalmi és egyéni javak,
jogok védelmét szolgálják. Bibó István megállapítása szerint a büntetőjog nem lehet teljes egészében az erkölcsi
normák rendjének a része, mivel más társadalmi funkciót tölt be, másrészt minden különbözősége mellett is a
társadalmi szabályoknak oly területét jelenti, mely különösképpen az erkölcs megítélése alá esik [Bibó I. (1938),
1986].
Alapvető kérdések közé tartozik annak eldöntése, hogy a jog, így a büntetőjog meghatározott morális
elképzelések érvényesítésének eszközeként alkalmazható-e. E kérdéskörrel kapcsolatos híres vita zajlott le az
oxfordi jogfilozófus, Herbert L. A. Hart és az angol bíró, Lord Patrich Devlin között a büntetőjog és a morál
viszonyáról, a büntetőjog funkciójáról. A vita kiváltója az úgynevezett „Wolfenden Report” a
homoszexualitással és a prostitúcióval összefüggésben, amely jelentés 1957-ben került közzétételre. A
jelentés/ajánlás indokolása a büntetőjog funkcióját abban látta, hogy a közrendet tartsa fenn, a polgároknak
védelmet nyújtson a jelentős sérelmekkel, károsításokkal szemben, de nem szabad az ember magánügyeibe
beavatkozni azért, hogy őket meghatározott életmódra kényszerítsük, akár morálisan helyeselhető, akár nem. A
jelentésben foglaltakra a Hart–Devlin vitában a konzervatív jogi moralista álláspontot Devlin, míg a liberális
megközelítést Hart képviselte (vö. Nagy Z. A. 2011).
A véleményeket úgy lehetne összegezni, hogy a büntetőjog és a morál sem nem azonos, sem nem teljesen
különböző kategóriák, de közös gyökérre vezethetők vissza. Ha egymást erősítik, ha a büntetőjogi norma
erkölcsi támaszt kap, úgy a büntetőjog, s annak érvényesítése is hatékonyabb. Ellenkező esetben, ha az erkölcsi
elítélés nem segíti, nem erősíti a büntetőjogi rendelkezést, úgy gyengül a büntetőjog érvényesíthetősége és
hatékonysága. Továbbá a büntetőjogi norma alkalmazása önmagában és közvetlenül nem hat az erkölcsi tudatra,
de közvetve hozzájárulhat az erkölcsi fékek, a morális meggyőződés megerősítéséhez, és az erkölcs
támogathatja a büntetőjognak a bűncselekmények elkövetésétől visszatartó erejét.
1.3. 1.3. A büntetőjog jogrendszerbeli helye
14
Bevezető tanok
A jogi kapcsolatok, a jogalanyok egymáshoz való

viszonya alapján elvileg két különböző típusú jogterület alakult ki. Az azonos jogi helyzetű, mellérendeltségben
lévő jogalanyok közötti jogviszonyra a magánjog ad szabályozást, míg az alá- és fölérendeltségi viszonyban
lévő állami közhatalom képviselője és a polgárok jogi kapcsolatára a közjog. A magánjog és a közjog
megkülönböztetése tehát alapvetően az egyes jogágak tárgyára, azokra a viszonyokra vonatkozik, amelyekre az
adott jogágat alkalmazzák.
A büntetőjog ebben a rendszerben egyértelműen a közjoghoz tartozik, pontosabban korábban a közjog része
volt, jelenleg pedig közjogi jellegű jogterület. A büntetőjog külön jogággá válása és függetlenedése az egyéb
jogterületektől, így elsősorban a magánjogtól, a büntetőjoggal való tudományos foglalkozás megindulását
követően kezdődött meg, ami Európa-szerte általánosan a XVIII–XIX. századra tehető. Előtte a büntetőjog nem
volt önálló, összefüggően kialakított belső rendszerrel rendelkező jogterület.
15
Bevezető tanok
1.4. 1.4. A büntetőjog és az egyéb jogterületek viszonya
16
Bevezető tanok
A büntetőjog és az egyéb jogterületek viszonyát

vizsgálva először is arra a kérdésre kell választ adni, hogy a büntetőjognak van-e, illetvevannak-e olyan fogalmi
komponensei, amely vagy amelyek csak a büntetőjoghoz tartoznak, csak a büntetőjog sajátja(i). Ezzel
összefüggésben több nézet alakult ki. Az egyik felfogás a büntetőjog ilyen meghatározó kategóriájának a
bűncselekményt tartja, míg a másik álláspont a büntetést. Tekintettel kell lenni azonban arra, hogy a büntetés
fogalmát nem csupán a büntetőjog ismeri, hanem több más jogterületen is előfordul (például szabálysértési
büntetés, fegyelmi büntetés). Továbbá léteznek más jogágakban a büntetésekhez nagyon közeli jogintézmények
más megjelölés alatt, mint például környezetvédelmi bírság, járművezetői engedély rendőri vagy bírósági
bevonása. Így a büntetés mint egyedüli elhatárolási ismérv önmagában nem elégséges. Az is megállapítható,
hogy a büntetőjogunkban felelősségi szankcióként a büntetésen kívül – ha szűk körben is, de – intézkedés is
alkalmazható, mint például a próbára bocsátás vagy a megrovás. A büntetőjog ugyanakkor a büntetés
jogalapjaként bűncselekmény elkövetését követeli meg, amelynek megállapításáról büntetőeljárás útján
független bíróság dönt.
A közvetítőnek is nevezhető, s általunk is képviselt felfogás értelmében mind a bűncselekmény, mind a büntetés
a büntetőjog nélkülözhetetlen fogalmi összetevője. Ugyanis a büntetőjog normarendszerében a bűncselekmény
jogkövetkezmény, azaz büntetés nélkül nem létezhet, illetve nélküle a büntetőjogi felelősség sem
érvényesíthető. A büntetés pedig bűncselekményt feltételez, vagyis a két összetartozó kategória együttesen teszi
a büntetőjogot azzá, ami.
Az előbbi gondolatmenetből viszont az következik, hogy a bűncselekmény és a büntetés hiánya, illetve a

bűncselekmény vagy a büntetés hiánya büntetőjogon kívüli jogterülethez vezet el. Ennek keretében elsődleges
figyelmet a büntetőjog és más közjogi jogterületek egymással való kapcsolatának vizsgálata érdemel.
1.4.1. 1.4.1. A büntetőjog és az alkotmányjog viszonya
17
Bevezető tanok
A büntetőjog és az alkotmányjog viszonyát illetően

kiindulásként leszögezhető, hogy miként minden állami kényszerreakció alkalmazási lehetőségével rendelkező
jog, így a büntetőjog is az alapját és a kereteit az alkotmányban találja meg, különösen az alapvető jogok
katalógusában. A büntetőjog ezen alkotmányjogi alapozása és behatárolása mind a célkitűzését, mind a
kihatásait illetően meghatározó jelentőségű. Egyrészt, ha a büntetőjog feladata jogtárgycsorbítás esetén a
jogközösség által védelemre méltónak elismert jogi tárgyaknak szankciókkal való fenyegetéssel és azok
elrendelésével való védelme, úgy az alkotmány a büntetőjog feladatkijelölését és annak teljesítését annyiban
befolyásolja, amennyiben ez az ilyen jogi tárgyak elleni támadások szankcionálásával törvényesnek minősíthető,
s amennyiben az alkotmányi értékmeghatározásokkal összeegyeztethető. Másrészt, ezen kényszereszközökkel
érvényesíthető védelmi feladatnak az a következménye, hogy már a büntetőjogi védelmi tényállások
megalkotásával az egyes személy szabadsága behatárolt. A büntetőjog értékorientált védelmi megbízatása és az
ezzel kényszerűen összekapcsolt szabadságkorlátozások közötti – feszültséget is előidézhető – viszonyt
elviselhető határok között kell tartani, és ez a törvényhozónak a normák megalkotása és a bírónak e normák
alkalmazása során állandó feladata.
Az Alkotmány/Alaptörvény lényegében irányelvet és iránymutatást ad a jogalkotó számára a büntetőjogi

felelősség, a büntetőjogi szankcionálás alapkérdéseihez és rendszeréhez. Az alkotmányjog és a büntetőjog
közötti szerves és szoros kapcsolatra utalnak ezek az irányelvek. Az állam és az egyén közötti viszony
tükröződik a büntetőjogi felelősség és szankcionálás megállapítása során. A szerves és szoros kapcsolat ellenére
is a büntetőjog saját fogalmi/dogmatikai rendszerrel rendelkezik és így szolgáltatja a jogbiztonság garanciáit.
Az alkotmányjog és a büntetőjog viszonyában közvetlen hatásról van szó néhány alkotmányi rendelkezés
esetében, amelyek kifejezetten speciális büntetőjogi tartalommal rendelkeznek, mint például a nullum crimen
sine lege, illetve a nulla poena sine lege elv szabályozása esetében.
A nullum crimen sine lege elve kifejezetten az Alaptörvény szövegébe is bekerült, kinyilvánítván, hogy a
büntetőjogi felelősségre vonás alapja – az 53/1993 (X. 13.) AB határozattal összhangban a háborús és emberiség
elleni bűncselekmények tekintetében – közvetlenül a nemzetközi jog általánosan elismert szabályaiból is
fakadhat [Alaptörvény XXVIII. cikk (5) bek.]. A büntetőjogi felelősség lényegi alapjainak explicit pontosítása
mellett azonban az új alaptörvényi szabályozás sem tartalmazza valójában a nulla poena sine lege elvet, az csak
a jogállami klauzulából vezethető le. Viszont több nemzetközi emberi jogi egyezmény kifejezetten rendelkezik a
törvényességi alapelv nulla poena vetületéről.
Az Alkotmánynak/Alaptörvénynek közvetett hatása érvényesül a büntetőjogra a döntő jelentőségű alkotmányos

elvek segítségével. Így például a jogállamiságból, illetve az emberi méltóság védelmének alkotmányos
követelményéből vezethető le a bűnösségi elv, továbbá az arányosság elve (lásd ezeket az alapelvek körében).
Jogtechnikailag az alkotmánynak ilyen közvetett behatása a büntetőjogra többnyire az alkotmánykonform
értelmezés révén megy végbe. Egy normát abban az esetben kell alkotmánykonform módon értelmezni, ha a
különböző klasszikus értelmezési módszerek különböző értelmezési eredményre vezetnek, és a normának van
legalább egy olyan jelentése, amelyet figyelembe véve a norma alkotmányos, és van legalább egy olyan
jelentése, amelynek elfogadása viszont a norma alkotmányellenességhez vezet. Vagyis a jogi norma
többértelműsége esetén olyan jelentést kell választani, amely az alkotmánnyal még összeegyeztethető (vö.
Szomora Zs. 2012).
Az Alkotmánybíróság 11/1992. (III. 5.), továbbá 42/1993. (VI. 30.) AB határozatában, illetve Szabó András
több publikációjában az alkotmányos büntetőjog kifejezés szerepel, amely szerint a büntetőjognak az
alkotmányból kell kiindulnia, ehhez kell igazodnia, mivel az alapnorma alapvető etikai értékeket hordoz és
fogalmaz meg. A büntetőjog mint értékszempontokat követő rendszer értékmeghatározottsága elsősorban az
alkotmányos értékekkel való egybeesést jelenti, illetve kell hogy jelentse. A büntetőjog azáltal vált
értékhordozóvá, hogy szabályainak kiindulópontjává az egyéni és kollektív szabadságot biztosító közjogi-
alkotmányos rendszer vált (Szabó A. 1992, 1993).
Azonban nem csupán a büntetőjog tekintendő közjogi-alkotmányos rendszerhez kötött jogágnak, hiszen az
alkotmány rendelkezéseinek a jogrendszer egészére nézve kötelező erejük van. Vagyis alkotmányellenes
szabály nem lehet a jogrendszer része, legyen szó bármely jogág normáiról. Továbbá valószínűleg az
alkotmányos büntetőjog terminológia használata is hozzájárult ahhoz, hogy hazánkban az alkotmányjogi és a
büntetőjogi kérdéseket – az előbb vázolt összefüggésük mellett is – nem választják szét kellően a felvetődött
problémák elemzése során. Az alkotmányjognak és a büntetőjognak ugyanis a maga saját rendszerében
gondolkodva kell a kodifikációs és a jogértelmezési kérdéseket megoldania. A büntetőjogi felelősség anyagi és
eljárásjogi feltételeinek rendszerbe foglalása és működtetése nem alkotmányjogi kérdés, ezért helyes lenne az
alkotmányjogi és más jogágak belső rendszerét érintő problémákat külön tartani (Wiener A.I. 2003).
18
Bevezető tanok
Ezzel összefüggésben részemről az jegyezhető meg, hogy a büntetőjog tekintetében is a kiindulópontot és

egyúttal az áthághatatlan korlátot az Alkotmány, az Alkotmányban rögzített alapvető emberi jogok és jogelvek
jelentik. A büntetőjog azonban nem pusztán alkalmazott alkotmányjog, hanem önálló felelősségi és
szankciórendszerrel rendelkező jogterület is, amely az Alkotmányban foglalt alapjogok lényegi korlátjaként is
felfogható.
1.4.2. 1.4.2. A büntetőjog és a szabálysértési anyagi jog viszonya
A büntetőjog és az anyagi közigazgatási, pontosabban

a szabálysértési anyagi jog elhatárolásának kritériumai vitatottak, egységes vélemény a szabálysértés lényegéről
a bűncselekménnyel való viszonyában máig nem kristályosodott ki. Az mindenesetre leszögezhető, hogy
hazánkban 1955-től kezdődően létrejött a „szabálysértési jog”, amely kikerült a büntetőjog köréből és a
közigazgatási jog részévé vált.
Formális megközelítésből a szabálysértési jogtalanság és a bűncselekményi jogtalanság közötti

megkülönböztetést a törvényhozó kötelező értékelése adja meg, és ahol a jogalkotó a normaszegés
szankciójaként pénzbírságot vagy szabálysértési elzárást ír elő, ott szabálysértésről, ahol pedig büntetőjogi
büntetéssel fenyeget, ott bűncselekményről van szó. Emellett jogállami követelmény, hogy a
bűncselekményeket és a szabálysértéseket egyaránt írott jogszabály fogalmazza meg és ne például szokásjog.
Továbbá a jogállamiságban rejlő igazságosság megköveteli, hogy a tényállás és a jogkövetkezmény (büntetés
vagy pénzbírság/elzárás) egymással arányban álljon, ha erre nincs is egzakt határvonal; valamint az alkotmányi
értékrendnek megfelelően kielégítő meghatározottságot a törvényhozónak figyelembe kell vennie.
A szabálysértés és a bűncselekmény közötti materiális jellegű elhatárolási kritérium tekintetében két

alapfelfogás áll szemben egymással. A kvalitatív elhatárolásra törekvő nézet szerint a szabálysértés, lényegét
19
Bevezető tanok
tekintve alapvetően más, mint a bűncselekmény. A lényegi, minőségi elhatárolási mozzanatot pedig általában a
jogtárgy elleni támadás irányában és súlyosságában vélik megtalálni. A másik felfogás ellenben tagadja az ilyen
minőségi megkülönböztetést és csak mennyiségi (kvantitatív) jellegű elhatárolást tart lehetségesnek. Eszerint a
szabálysértés és a bűncselekmény között nem minőségi, hanem csak graduális, fokozatbeli különbség mutatható
ki a jogtalansági tartalom tekintetében. Ez utóbbi megközelítés tekinthető gyakoribbnak. Vagyis materiális
értelemben a szabálysértés esetében a közfeladatok védelme érdekében eljáró igazgatási szervek a társadalomra
kisebb súlyú és veszélyességű cselekményeket sújtják enyhébb szankcióval. Tehát a szabálysértés és a
bűncselekmény lényegében a védendő társadalmi érdek, illetve jogi tárgy elleni támadás súlya, veszélyessége
szempontjából különbözik egymástól, azonban a támadás iránya, sőt gyakran külső megjelenése is azonos vagy
hasonló. A szabálysértési jog ebből következően részben kölcsönzi a büntetőjog fogalom- és szabályrendszerét.
Ebben a felfogásban használatos a közigazgatási büntetőjog elnevezés is a szabálysértési jog megjelölésére.
Az új szabálysértési törvény, a 2012. évi II. törvény (továbbiakban: Szabs. tv.) és a Btk. viszonya a korábbi
helyzethez hasonlóan tisztázatlan, a merev szerkezeti elhatárolás egységes alapja hiányzik, az egyes
intézmények között gyakoriak az átfedések. Az új szabálysértési törvény is tartalmaz egy anyagi jogi és egy
eljárási részt. A szabálysértési és a büntetőjogi felelősség közötti tartalmi különbségtétel a kriminális
szabálysértések esetén a formai különállás ellenére többnyire formálissá vált (vö. Tóth M. 2012). A Szabs. tv.
29. § (1) bekezdése immár előírja, hogy „a szándékosság és a gondatlanság, a kísérlet, a felbujtó, a bűnsegéd, a
hozzátartozó, a csoportos elkövetés, a nagy nyilvánosság fogalmára, valamint a büntethetőséget kizáró okokra a
Büntető Törvénykönyvről szóló törvény által meghatározottakat a szabálysértésekre is alkalmazni kell.”
A szabálysértések, vagyis a kisebb súlyú cselekmények azonban nem homogén természetűek: léteznek
kriminális jellegű és igazgatásellenes szabálytalanságok. A bűncselekményi tényállással közel azonos vagy
hasonló jellegű cselekmények a kriminális jellegű szabálysértések. A puszta közigazgatási engedetlenséggel
szemben a kriminális jellegű szabálysértések többsége – a bűncselekményhez hasonlóan – szintén
jogtárgysértést, illetve veszélyeztetést eredményez. E tekintetben az elhatárolás számos ismérv
figyelembevételével történik/történhet.
a) Így például az okozott kár, vagyoni hátrány, a dolog értékének kisebb mértéke és nagysága határolja el a
meghatározott pénzügyi, illetve vagyon elleni szabálysértéseket a bűncselekményi változatoktól.
b) Lehetséges, hogy a bűnösség eltérő volta a megkülönböztetés alapja, vagyis a szándékos magatartás
bűncselekménynek, míg a gondatlan cselekmény szabálysértésnek minősül.
c) Avagy az ismétlődőcselekménysorozat alapozza meg a bűncselekményi minősítést, míg az egyszeri

magatartás lesz szabálysértés.
d) A bűncselekmény tényállása általában több ismérvet, erőteljesebb támadási formákat és elkövetési módokat
tartalmaz.
e) Ittas járművezetés esetében elhatároló jelentősége van – egyebek mellett – a járművezető vérében található
meghatározott mértékű alkoholkoncentrációnak, illetve levegőalkohol-koncentrációnak, továbbá hogy közúton
gépi vagy nem gépi meghajtású jármű szeszes italtól befolyásolt állapotban történő vezetése valósul-e meg.
f) További alapvető elhatárolási momentum a bűncselekmény és a szabálysértési alakzat között, hogy a

kriminális jellegű szabálysértéseket is a törvény nem büntetőjogi szankciókkal (pénzbírsággal vagy
szabálysértési elzárással) fenyegeti.
g) A szankciós elhatárolással összefüggésben jelentősége van a joghátrány tartalmának, mértékének, az eljáró

hatóságnak, az eljárás módjának és a joghátrányhoz kapcsolódó jogkövetkezményeknek. [A Szabs. tv. és a
22/2012. (IV. 13.) BM rendelet ad szabályozást.]
1.5. 1.5. Az állami büntetőhatalom és korlátai
20
Bevezető tanok
A büntetőjog közjogi természetéből következik az

állami büntető igény érvényesítésének szükségessége és kötelezettsége. A demokratikus jogállamban a
büntetőhatalom az állam – alkotmányosan korlátozott – közhatalmi jogosítványa a bűncselekmény elkövetőinek
büntetőjogi felelősségre vonására. Ebben a büntetőjogi rendszerben a bűncselekmények a társadalom jogi
rendjének sérelmét jelentik, és a büntetés jogát az állam gyakorolja. A bűncselekmények ténylegesen
okozhatnak magánsérelmet, azonban a társadalom, a jogrend megsértéseként való értékelésük vezetett az állam
büntető hatalmához, az állami büntető monopóliumhoz [40/1993. (VI. 30.) AB hat.].
A büntetőhatalom egyrészt a büntető jogszabályok megalkotásában, másrészt e szabályok alkalmazásában,

vagyis a bűncselekményt elkövető személyek üldözésében és felelősségre vonásában (megbüntetésében)
nyilvánul meg. A büntető jogszabályok tehát részben az állami büntetőhatalom gyakorlásának produktumai,
részben e hatalom gyakorlásának alapjai és keretei.
21
Bevezető tanok
A) Az állami büntetőhatalom történelmi fejlődés

eredményeként jött létre. Az állam keletkezését, működését megelőző régi korszakokban az elkövetett
büntetendő cselekmények „elbírálását” az egyes személyek, nemzetségek, törzsek egymás között
„magánügyként” intézték el a bosszú, illetve a sértett és családja részéről vett elégtétel formájában. A bosszú
(előbb a magánbosszú, majd a vérbosszú) azonban természetének megfelelően korlátlan és határtalan lehet. Ezt
az önbíráskodást szorította bizonyos keretek közé a talio elve és a compositio, azaz a megváltás.
A talio az azonos mérvű megtorlás joga és az ennek alapján alkalmazott bíráskodás. A lex talio az
Ószövetségben (Kivonulás könyve 21.24) a „szemet szemért, fogat fogért” elvként szerepel, de már a Kr. e.
1755-ben jegyzett Hammurapi törvényei között is megtalálható. Megjegyzendő, hogy Mózes egyes törvényei
azonosak Hammurapi törvényeivel, mivel a kutatások szerint a zsidók a törvényeiket a babilóniaiaktól vették át.
Így ezzel kapcsolatban például Hammurapi 196. törvénye szerint, „ha valaki másnak a szemét kioltja, szemét
oltsák ki”. A ius talionis előrelépést jelentett az aránytalan, a kegyetlen bosszúhoz képest, mivel bizonyos fokig
korlátot, határt szabott, az elkövetett sértésre ugyanolyan súlyú viszonzást, reakciót (poena talionis) követelt
meg. A hátránya is nyilvánvaló: a talio csak az elkövetett cselekmény eredményére volt tekintettel és figyelmen
kívül hagyta az elkövető személyét, annak körülményeit, a tett előzményeit, az eredmény okozásában az
elkövető bűnösségét vagy vétlenségét. További problémát jelentett, hogy a talio elvének alkalmazása nemritkán
egyáltalán nem lehetséges, például ahol a bűncselekmény sértettje nem természetes személy, mint például az
állam elleni bűntetteknél, vagy az okirat-hamisításnál. De ott sem feltétlenül alkalmazható, ahol természetes
személy a sértett, mint például a nemi deliktumok esetében.
A compositio, a megváltás eszméje, amely lényegében a sértő személy által a sértettnek, illetve a közösségének a
bosszú elengedéséért adott elégtétellel (vagyoni váltsággal) azonos, a bosszú kezdetleges felfogásánál szintén
haladóbb megoldásra vall, amely átmenetet is jelentett az állami büntetőjog korához. A római jogban már a XII
22
Bevezető tanok
táblás törvényben – és azt követően is – olyan koncepció ismerhető fel, amely egyaránt tartalmazta a mai polgári
jogi kritériumok szerinti kártérítést és a büntetőjogi ismérvek szerinti büntetést. Erre jó példa a furtum
jogkövetkezménye, amely szerint például a tetten nem ért tolvaj büntetése a dolog értéke kétszeresének a
megtérítése. A római jogban egyébként a büntetés eredetileg elégtétel formájában jelentkezett, a büntetés első
kifejezése is az elégtétel: supplicium. (A váltságdíjadásnak pedig a görögből vett jövevényszó, a poina, latinul
poena.) A római jogtól több középkori jogforrásig a fenti alapkoncepciót fogadták el, vagyis meghatározott kár
okozására, sértésre meghatározott kiegyenlítés volt teljesíthető pénzben vagy természetben (például ökör), de az
érintett sértett hozzájárulásával. Ebbe a koncepcióba a büntető elem is korán beépült, főként azoknál, akik nem
voltak teljes jogúak, illetve nem voltak szabadok.
Az állam létrejöttével korán megjelenik az „állami büntetőjog”, amely az egyén önkényét korlátozta és zárta ki.
A feudális abszolutizmus korában az uralkodó korlátlan hatalma szintén a büntető hatalom többé-kevésbé
önkényes gyakorlásához vezetett. A virágzó középkortól kezdődően azonban egyre jobban közjogiasodik a
büntetőjog és az állami büntető igény érvényesítésének, az állami büntető hatalomgyakorlásnak a
kizárólagossága lesz a jellemző. A modern jellegű büntetés, illetve a büntetőjog kiterjesztéséhez hozzájárult a
katolikus egyházjog az egyházi jogi büntetéseivel és az ehhez alapul szolgáló bűnösségi koncepcióval. Az
újkortól kezdődően lett egyértelműen kizárólagossá az állam büntetőhatalma, vagyis a társadalom sérelmét
okozó bűncselekmények elkövetőivel szemben a büntetés jogát az állam gyakorolja. Növekvő jelentőséget kap a
büntetőjog, a differenciáltabb büntető jogalkalmazás. Ezzel összefüggésben pedig a sértett pozíciója mindinkább
visszaszorul.
Eljárási szempontból az állami büntetőhatalom érvényesítésének a kötelezettségét a legalitás elve szolgálja,

amely kötelezettséget jelent a bűnüldöző hatóságok, elsősorban a közvádló, azaz az ügyész számára a büntető
igény érvényesítésére, a büntetőtörvények alkalmazására.
Az előbbiekből következően a magyar büntetőjogban főszabályként nem volt lehetséges a kiegyezéses

megállapodás az állam és a bűnelkövető között, és a büntetőeljárásban a bűnelkövető és a sértett között. Ettől
kisebb eltérést, bizonyos fokú oldódást jelentett, hogy a törvényhozó néhány bűncselekmény üldözését a sértett
magánindítványától tette és teszi függővé és néhány esetben az állami büntető igény eljárási érvényesítését a
sértettnek engedte és engedi át (magánvád), a magánvádló által az eljárás során képviselt büntető igény azonban
változatlanul az állam büntető igénye marad. Gyökeresen új intézményt jelent a közvetítői eljárás
meghonosítása a magyar büntetőjogban, amely során meghatározott feltételek mellett lehetséges az elkövető és
a sértett közötti kiegyezés.
A főszabályként érvényesülő elvhez képest nem jelentene továbbá lényegi törést az sem, ha a magyar
büntetőjogban is meghonosodna a jóvátétel érvényesítése a tettes–áldozat kiegyezés, illetve mediációs eljárás
keretében, mert ez a kiegyezés mindenkor az állam által lefektetett szabályok és feltételek, konkrét esetben
pedig állami kontroll mellett történhet.
23
Bevezető tanok
B)Az állam büntetőhatalma a demokratikus

jogállamokban nem korlátok nélküli, nem határtalan, hanem alapvetően két irányban is korlátozott. Egyrészt az
állam büntetőhatalma az alkotmánynak, az alkotmányban foglalt szabályoknak és elveknek alávetett, hiszen a
büntetőhatalom-gyakorlás igen súlyos beavatkozás az emberek életébe, jogaiba és szabadságába. A
büntetőhatalom korlátjaként az alkotmányosság követelményeinek figyelembevétele biztosítja azt, hogy a
jogrendet megsértő személy elidegeníthetetlen emberi méltósága ne sérüljön, az alapvető jogai és szabadsága
szükségtelen és aránytalan korlátozást ne szenvedjenek. Az alkotmányos korlátnak a lényege: az állam
büntetőjogi önkényének kizárása [vö. 11/1992. (III. 5.) AB határozat].
Másrészt a büntetőhatalom az állam által vállalt nemzetközi kötelezettségek révén is korlátozott. A nemzetközi
szerződések jogszabályi – általában törvényi – formában történő kihirdetéssel válnak a magyar jogrendszer
részévé. A magyar állam alkotmányos kötelezettsége, hogy biztosítsa a vállalt nemzetközi jogi kötelezettségek
és a belső jog összhangját. Az állam büntetőhatalom-gyakorlása szempontjából két nemzetközi egyezmény
külön is kiemelésre méltó. Az ENSZ Közgyűlése által 1966-ban elfogadott Polgári és Politikai Jogok
Nemzetközi Egyezségokmánya, amelyet hazánk az 1976. évi 8. törvényerejű rendelettel hirdetett ki; valamint az
emberi jogok és az alapvető szabadságok védelméről szóló 1950. évi úgynevezett római szerződés, röviden az
Európai Emberi Jogi Egyezmény, amelynek hazai kihirdetése az 1993. évi XXXI. törvénnyel történt meg. Mind
a két egyezmény a büntetőjogi szabályok megalkotására és e rendelkezések alkalmazására döntően kiható,
alapvető fontosságú szabályokat tartalmaz. Az egyezményekben foglaltak megsértése esetén a polgárok az
állammal szemben közvetlenül fordulhatnak nemzetközi fórumokhoz: az ENSZ Emberi Jogi Bizottságához,
valamint az Emberi Jogok Európai Bíróságához.
A magyar alkotmányos berendezkedésben az állami büntetőhatalom gyakorlása elsősorban az Országgyűlés, a

bírói és az ügyészi szervezet között oszlik meg, azonban más szervek is közreműködnek az állami
24
Bevezető tanok
büntetőhatalom gyakorlásában, mint például a nyomozó hatóságok, a büntetés-végrehajtási hatóságok, bizonyos

körben az igazságügy-miniszter. A büntető törvényhozásban kifejeződő hatalomgyakorlás alkotmányosságának
vizsgálatát pedig az Alkotmánybíróság látja el.
1.6. 1.6. A bűnügyi tudományok
Bócz Endre (szerk.): Kriminalisztika 1–2. Budapest,

2004. Fliegauf Gergely: A börtönpszichológia elhatárolása a kriminálpszichológiától. Börtönügyi Szemle
2012/1. Földvári József: Kriminálpolitika. Budapest, 1987. Gönczöl K. – Kerezsi K. – Korinek L. – Lévay M.
(szerk.): Kriminológia – Szakkriminológia. Budapest, 2006. Huszár I. – Kuncz E.: Igazságügyi pszichiátria.
Budapest, 1998. Katona Géza: Kriminalisztika és a bűnügyi tudományok. Budapest, 2002. Korinek László:
Bűnözési elméletek. Budapest, 2006. Korinek László: Kriminológia I–II. Budapest, 2010. Kuncz Elemér (szerk.):
Igazságügyi pszichiátria. Budapest, 2011. Ligeti Katalin: Kriminálpolitika. In: Borbíró A. – Kerezsi K. (szerk.):
A kriminálpolitika és társadalmi bűnmegelőzés kézikönyve I. Budapest, 2009. Nagy Ferenc: Helyzetkép-vázlat a
büntetőjogi dogmatikáról. Magyar Jog 2007/5. Nagy Ferenc: Büntetőjogi dogmatika és/vagy kriminálpolitika.
In: Nagy Ferenc (szerk.): Tudományos előadóülés a bűnügyi oktatók országos találkozóján. Szeged, 2009.
Sótonyi Péter: Igazságügyi orvostan. Budapest, 1996. Zipf, Heinz: Kriminalpolitik. 2. Auf. Heidelberg–
Karlsruhe, 1980.
25
Bevezető tanok
A bűnügyi tudományokhoz tartoznak mindazon

diszciplínák, amelyek valamilyen szempontból a bűnelkövetéssel, a bűnelkövetővel vagy a büntetőjogi
jogkövetkezményekkel foglalkoznak. Megkülönböztetünk jogi (normatív) és nem jogi (empirikus) bűnügyi
tudományokat. A jogi – büntetőjogi szabályon, azaz normán alapuló – bűnügyi tudományhoz sorolható az
anyagi büntetőjog, a büntető eljárási jog, a büntetés-végrehajtási jog tudománya; míg a nem jogihoz a
kriminológia, a kriminalisztika és a különböző segédtudományok tartoznak. A kriminálpolitika pedig közvetítő
szerepet tölt be a büntetőjog és a kriminológia között.
1.6.1. 1.6.1. A normatív és az empirikus bűnügyi tudományok
26
Bevezető tanok
A büntetőjog – ahogyan erről korábban már szó esett –

nem más, mint jogi normák összessége. Ezzel szemben a büntetőjog-tudomány a büntetőjogra vonatkozó
ismeretek és nézetek rendszerét jelenti: vizsgálja és elemzi a büntető jogszabályokat, a büntetőjog egyes
intézményeit.
Ebből következik, hogy a büntetőjog tárgyát képezi a büntetőjog-tudománynak, de nem azonos azzal. Közöttük
azonban szoros kapcsolat áll fenn:
• Mind a büntetőjog, mind a büntetőjog-tudomány fogalmakra épül fel. A büntetőjog fogalmai azonban
normatív jellegűek, vagyis mindenki számára kötelező erejűek; míg a büntetőjog-tudomány fogalmai csupán
megállapító jellegűek, nem rendelkeznek kötelező erővel.
• A büntetőjog és a büntetőjog-tudomány egymással szoros összefüggésben áll és ilyen módon fejlődik: a

büntető jogszabályokban a tudomány fejlődésének eredményei jelennek meg; ugyanakkor a mindenkori
büntetőjogi szabályozás a büntetőjog-tudomány további művelésére ösztönöz.
A büntetőjogi dogmatika egyrészt a büntetőjog tudományának módszere, másrészt maga is tudományág

(dogmatika = tan), amely különböző módszerek
segítségével illeszti a hatályos büntetőjogot fogalmi, elméleti rendszerbe. A dogmatika a büntető törvényből
kiindulván kidolgozza a hatályos büntetőjog rendszerét, fogalmi tartalmát, a jogelvek és jogi tételek felépítését,
továbbá megkísérli a büntetőjogi fogalomképzés és -rendszer új útjait kitalálni. A hatályos büntetőjog
értelmezésével, kritikai vizsgálatával, jogösszehasonlítással és a bírósági gyakorlat bemutatásával a büntetőjogi
dogmatika hídként szolgál a büntetőtörvény és a gyakorlat között. A büntetőjogi dogmatika nem tekinthető
öncélnak, hanem az állami büntetőhatalom jogállami biztosításához járul hozzá (vö. Nagy F. 2007.).
27
Bevezető tanok
A bűnelkövetésekkel, a bűnelkövetőkkel és a büntetésekkel (szankciókkal) nemcsak a büntetőjog-tudomány,

hanem más tudományok is foglalkoznak. Míg a büntetőjog-tudomány a bűnözést, a bűnelkövetést mint jogi
jelenséget vizsgálja, addig más bűnügyi tudományok azt más megközelítésből, tények, tapasztalatok, kutatási
eredmények alapján vizsgálják. Ilyen ténytudomány a kriminológia.
A) A kriminológia mai fogalmát illetően nincs ugyan egységes meghatározás, de egyetértés mutatkozik a
tekintetben, hogy a kriminológia autonóm, alapvetően tapasztalati társadalomtudomány, amely
interdiszciplináris tudásanyagát a bűnözésről, a bűnelkövetőkről, az áldozatokról, a bűnözési kontroll
intézményeiről multidiszciplináris kutatásokkal gyűjti (Gönczöl–Kerezsi–Korinek–Lévay 2006).
A kriminológia tulajdonképpeni története Cesare Lombrosónak 1876-ban a bűnöző emberről (L’uomo

delinquente) írt és közzétett könyvével veszi kezdetét. A kriminológia kifejezést elsőként az olasz Garofalo
használta könyve megjelölésére (Criminologia, 1885), amely megnevezés azóta általánosan elfogadottá és
használatossá vált. A kriminológia mellett találkozhatunk még a kriminálpszichológia, a kriminálszociológia, a
kriminálbiológia és a viktimológia megjelölésekkel is, de az ilyen tagolás mára már háttérbe szorult a
kriminológiát átfogó egésznek tekintő szemléletmód javára (vö. Korinek L. 2006).
A kriminológia tudománya a XIX. század második felében jött létre, de csak lassan alakult ki és
körvonalazódott, majd egyre jobban bővült az önálló, más tudományoktól elkülönülő tárgya, illetve kutatási
területe.
Az új hazai kriminológiai tankönyv (2006) a kriminológia jelenkori legfontosabb kutatási területeiként,

tárgyköreiként a következőket jelöli meg:
a) bűnözési alaktan (a bűnözés terjedelme, szerkezete és változása) (kriminálmorfológia);
b) bűnözési oktan (krimináletiológia);
c) áldozattan (viktimológia);
d) a bűnözés és az egyéb devianciák közötti kapcsolat;
e) bűnözéskontroll (bűnözésre adott állami és társadalmi reakciók, intézménykutatás);
f) bűnmegelőzés (profilaxis).
A büntetőjog és a kriminológia viszonyát illetően a szokásos elkülönítés alapján a büntetőjog normatív,

normakutató, míg a kriminológia ténykutató, empirikus tudomány. A neokantiánus megközelítés szerint a két
tudományterület (kriminológia = Sein, a büntetőjog = Sollen) összekeverése a módszertani tisztaság
követelményét sértené. Hibásnak minősíthető ez a merev szembeállítás, hiszen a Seinből lesz a Sollen és a
normák realizálódásakor újból Sein lesz, így elkülönítésük viszonylagos. Más megfogalmazás alapján a
büntetőjog kriminológia nélkül vak és életidegen, a kriminológia büntetőjog nélkül viszont parttalan, szilárd
tárgy és vizsgálódási pont nélküli.
B) A kriminalisztika a kriminológiához hasonlóan szintén a bűncselekményhez (crimen) kapcsolódik. E

tudományterület alapítója az osztrák Hans Groß volt. A kriminalisztika a bűncselekmények megelőzésére,
felderítésére, bizonyítására és egyes nyomozási cselekmények módozataira kidolgozott ismeretek és módszerek
rendszere. A kriminalisztika lényege annak kiderítése, hogy ki, mit, mikor, hol, hogyan, mivel és miért követett
el. A kriminalisztikán belül krimináltaktikát és krimináltechnikát, továbbá kriminálmetodikát szokás
elkülöníteni. A századfordulón megjelent krimináltaktika foglalkozik a büntetőeljárásban a bizonyításhoz
szükséges – jobbára személyi jellegű – bizonyítási eszközök, bizonyítékszerzési mozzanatok keletkezésével,
biztosításával, értékelésével és eljárási felhasználásával, a felderítésre és a bizonyításra irányuló tevékenység
megszervezésével, a bűnüldöző szervek tagjainak ezzel kapcsolatos magatartásával, továbbá a bűncselekmények
elkövetését és eltitkolását lehetővé tevő körülményekkel. A krimináltechnika pedig természettudományos
módszerekkel és a modern műszaki eszközök felhasználásával a tárgyi bizonyítékok, nyomok,
anyagmaradványok, azaz a tárgyi információhordozók vizsgálatát, azonosítását és kiértékelését végzi. A
krimináltechnika dolgozta ki például a bűnügyi nyomtant (traszológia), az ujjnyomatrendszeren alapuló
nyilvántartást és személyazonosítást (daktiloszkópia), az igazságügyi lőfegyvertant (ballisztika). A
kriminálmetodika közvetlenül és kifejezetten az egyes bűncselekményfajták megelőzéséhez, felderítéséhez és
bizonyításához ad ajánlásokat. A bűncselekmények típusait kriminalisztikai sajátosságaik, tipikus elkövetési
módjaik és a lehetséges tárgyi és személyi információforrások szerint csoportosítja, elemzi és részletezi. A
kriminalisztika rendszerén belül újabban a krimináltaktikát a krimináltechnikával együtt általános részként
28
Bevezető tanok
jelölik, míg a kriminálmetodika a kriminalisztika különös része, vagy más elnevezéssel szak- vagy alkalmazott
kriminalisztika. Újabban külön szakterületként említik a törvényileg szabályozott bűnügyi titkos
információgyűjtést, amely az egyes krimináltechnikai, -taktikai és -metodikai ismeretek speciális alkalmazását
igényli.
C) A kriminálpolitika a már elkövetett bűncselekményekre adott, illetve adandó büntetőjogi válaszstratégiák

gyűjtőfogalma. A jogpolitika részeként mindenekelőtt a hatályos büntetőjog reformjával, a bűncselekmény
kontrolljának eszközeivel foglalkozik. A büntetőjog joganyagából indul ki és átveszi a büntetőjogi dogmatika
eredményeit is. Kiváltképp törekszik a büntetőjog optimális kialakítására, felhasználván a kriminológia
ismereteit is. Ilyen értelemben a kriminálpolitika hidat képez a büntetőjogi dogmatika és a kriminológia között.
Zipf megfogalmazásában a kriminálpolitikának a büntetőjogi lehetőségek ismerete nélkül hiányzik az az alap,
amelyen felépíthető, a kriminálpolitika kriminológia nélkül viszont légüres térben mozog (Zipf, H. 1980).
A kriminálpolitika rendszerének elemei közé sorolható:
• a büntetőpolitika (bűncselekménnyé nyilvánítás, a büntetőjogi felelősség feltételeinek meghatározása, a

büntetőjogi szankciórendszer kialakítása, a büntetőeljárás és büntetés-végrehajtás szabályozása, a szabályok
alkalmazása),
• áldozati politika,
• bűnmegelőzési politika.
Van olyan nézet is, amely szerint a kriminálpolitika a kultúrpolitika és a gazdaságpolitika speciális ága, amely
arra is választ ad, hogy milyen társadalomban akarunk élni, milyen büntetőjogi megoldásokat tudunk
összeegyeztetni az alapértékeinkkel.
1.6.2. 1.6.2. A bűnügyi tudományok segédtudományai
29
Bevezető tanok
A bűnügyi tudományok segédtudományainak alapvető

feladata nem a bűnözéssel szorosan összefüggő kérdések kutatása, így szűkebb értelemben nem tekinthetjük
bűnügyi tudományterületnek, de a segédtudományok egyes vizsgálati eredményeit a bűnügyi tudományok is
értékesíthetik saját területükön.
Az igazságügyi elmekórtan az igazságszolgáltatást segítő olyan tudományterület, amely orvosi, empirikus

ismereteket szolgáltat a bűnelkövető személy pszichés zavarairól és defektusairól. Az igazságügyi elmeorvos
szakértő véleményt nyilvánít például abban a kérdésben, hogy az elkövető személy kóros elmeállapotban volt-e
vagy sem a bűncselekmény megvalósítása során. Ezen kérdéstől elkülönül az a problematika, hogy ezen állapot
következtében az elkövető beszámítási képessége kizárt vagy korlátozott volt-e, ennek megítélése azonban már
a bíróság feladata. Az igazságügyi elmekórtan foglalkozik a szenvedélybetegségek, elsősorban az ittasság, a
kábítószer és a kábító hatású anyagok fogyasztása és a bűnelkövetés közötti kapcsolattal, továbbá – főként a
nemi deliktumok (Btk. XIX. Fejezet) esetében – a sértett akaratnyilvánítási képességének megítélésével. E
tudományterület feladatkörébe tartozik a beszámíthatatlan kóros elmeállapotú személyek
kényszergyógykezelése (Btk. 78. §) elrendelésének, fenntartásának vagy megszüntetésének szükségességéről
történő állásfoglalás, az ilyen személyek bűnismétlési veszélyének a prognosztizálása.
Az igazságügyi orvostan olyan témakörökkel foglalkozik, amelyek – bűncselekmények megállapításával és

bizonyításával összefüggésben – orvos szakértő igénybevételét teszik szükségessé. Orvos szakértő
alkalmazására általában akkor kerül sor, ha a személy életével, testi épségével vagy egészségével, illetve
halálesettel kapcsolatos vagy egyéb kérdésben orvosi szakismeretre van szükség. Így például orvos szakértő
állapítja meg a bűncselekménnyel összefüggésben keletkezett sérülés vagy betegség esetén a gyógytartamot,
emberölés gyanúja esetén a halál pontos okát, továbbá – egyebek mellett – a magzatelhajtással (Btk. 163. §),
nemi deliktumokkal kapcsolatban végez orvos szakértői vizsgálatot.
30
Bevezető tanok
A bűnügyi tudományokat egyéb szakterületek is segítik, mint például a büntetőjog története, a bűnügyi
statisztika, a kriminálpedagógia, a kriminálpszichológia. A bűnügyi tudományok, különösen a kriminológia
nagyon hasznos eszköze és forrása a bűnügyi statisztika, amely a bűnözés helyzetéről, alakulásáról számszerű
adatokkal szolgál. Magában foglalja az elkövetett és ismertté vált bűncselekményekre, továbbá a jogalkalmazó
szervek tevékenységére vonatkozó adatokat. Hazánkban a bűnügyi statisztika jelenlegi rendszerének alapját az
egységes nyomozó hatósági, ügyészségi statisztikai rendszer jelenti, amely a bűnözést egyrészt az elkövetett
bűncselekmények, másrészt a bűnelkövetők oldaláról regisztrálja.
2. 2. A magyar büntetőjog fejlődése
Beccaria, Cesare: Bűntett és büntetés. (Ford.:

Sebestyén Pál) Budapest, 1967. Beccaria, Cesare: A bűnökről és a büntetésekről. (Ford.: Madarász Imre)
Budapest, 1989, 1998. Horváth Tibor: Az első magyar büntető törvénykönyv és kodifikátora: Csemegi Károly.
In: Csemegi Károly emlékére. Budapest, 2001. Finkey Ferenc: A magyar büntetőjog tankönyve. 4. kiadás.
Budapest, 1914. Garland, David: Punishment and modern society. Oxford, 1990. Györgyi Kálmán: Emlékezés
Csemegi Károlyra. In: Wiener A. Imre (szerk.): Csemegi Károly emlékkönyv. Budapest, 2000. Jakobs, Günther:
Bürgerstrafrecht und Feindstrafrecht. Höchstrichterliche Rechtssprechung – HRRS März 2004. Király Tibor:
Az 1878. évi büntető törvénykönyv. Magyar Jog 1979/7. Lőw Tóbiás: A magyar büntető törvénykönyv a
bűntettekről és vétségekről (1878. V. tc.) és teljes anyaggyűjteménye. Budapest, 1880. Mezey Barna (szerk. és
társszerző): Magyar Jogtörténet. 4. kiadás. Budapest, 2007. Nagy Ferenc: Intézkedések a büntetőjog
szankciórendszerében. Budapest, 1985. Nagy Ferenc: Az ellenség-büntetőjogról, a jogállam büntetőjogi
eróziójáról. Magyar Jog 2007/2. Sinn, Arndt: Moderne Verbrechensverforgung – auf dem Weg zu einem
Feindstrafrecht? Zeitschrift für internationale Strafrechtsdogmatik. 2006/3. Magyar fordításban lásd: Modern
31
Bevezető tanok
bűnüldözés – az ellenség – büntetőjog útján? In: Nagy Ferenc (szerk.): Bűnügyi mozaik. Szeged, 2006. Szőllösy
Oszkár: Magyar börtönügy. Budapest, 1935.
A magyar büntetőjog fejlődését a tankönyv az „1843-ik évi magyar büntető törvénykönyvi javaslat”-tól kezdve
mutatja be. Az ezt megelőző időszak megismerésére a jogtörténeti stúdiumok során és a vonatkozó
szakmunkákból nyílik lehetőség, az ezt követően született törvények és javaslatok rendelkezéseinek ismerete
azonban a hatályos büntetőjog tanulmányozásánál is hasznos lehet.
2.1. 2.1. Az 1843-ik évi magyar büntető törvénykönyvi javaslat
Az 1843-ik évi javaslat „A büntettekről és

büntetésekről” c. része Deák Ferenc művének tekinthető, „teljesen önálló, az azonkori összes európai BTK.-eket
messze tulszárnyaló alkotás, a humanus és jogászi gondolkozás valódi remeke” (Finkey F. 1914). A neves
német szerző, Mittermaier szerint a legeredetibb és a legbátrabb törvényhozási kísérlet Európában. A javaslat
anyagi jogi plánuma általános és különös részre tagolt, mindkét részen belül fejezetek találhatók. A javaslatban
következetesen érvényesül a törvény előtti egyenlőség eszméje és egyértelműen megfogalmazódik a nullum
crimen/nulla poena sine lege elve, amely szerint „Bármely cselekvés vagy mulasztás, csak annyiban
tekintethetik büntettnek és vonathatik büntetés alá, a mennyiben az ellen büntetést rendel a jelen törvény”.
A javaslat általános része („Általános rendeletek”) a bűncselekmények kettős felosztását alkalmazta, vagyis a
bűncselekmény bűntett és kihágás lehet azzal, hogy az általános részben foglaltak – a bűntetteken túlmenően –
kisebb módosításokkal a kihágásokra is kiterjedtek. Az „általános rendeletek” 2. fejezete sorolta fel a büntetések
nemeit és azok alkalmazási és átváltoztatási szabályait. A javaslat eltörölte a halálbüntetést, a testfenyítő és
becstelenítő büntetéseket, és a büntetés ilyen jellegű következményeit. A legsúlyosabb büntetés az „életfogytáig
tartó rabság”. A büntetési tételeknek csak a maximumát határozta meg a javaslat, a kiszabható büntetési
32
Bevezető tanok
minimumokról nem rendelkezett, így a bíró mozgásterét nem korlátozta az enyhítésben. A „beszámítást”
súlyosító és az enyhítő körülményeket részletesen felsorolta.
Az általános rész számos büntetőjogi fogalmat viszonylag precízen kidolgozott, így például figyelemre méltó a
gondatlanság („vétkes vigyázatlanság”) meghatározása, a „bűnkísérlet” definíciója, a felbujtás („felbojtó”), a
beszámítást kizáró körülmények, a visszaesés meghatározása. A javaslat ismerte és szabályozta mind a
„közkereset” (tulajdonképpen a büntethetőség), mind a büntetés elévülésének és a királyi kegyelemnek a
jogintézményét.
A javaslat különös része („Külön rendeletek a büntettek egyes nemeiről s azoknak büntetéséről”) szabatosan
határozza meg az egyes bűncselekményi tényállásokat (1843-ik évi magyar büntető törvénykönyvi javaslat;
Mezey B. 2007).
2.2. 2.2. A Csemegi Kódex
A) Az első kodifikált magyar Btk. az 1878. évi V.

törvénycikk, amelyet megfogalmazójáról – Csemegi Károly államtitkárról – Csemegi Kódexnek szokás nevezni.
Megalkotása idején az úgynevezett klasszikus iskola tanai terjedtek el és voltak meghatározóak és így e tanok
befolyásolták leginkább Csemegi Károlyt is. Az 1878. évi V. tc. (a továbbiakban: Csemegi Kódex) a
bűncselekményeket bűntettekre és vétségekre osztotta, és ezekhez kapcsolódott a kihágási Btk. az 1879. évi XL.
tc. (továbbiakban: Kbtk.) által szabályozott kihágás jogintézménye, mint a bűncselekmények legenyhébb
kategóriája. A bűncselekmények súly szerinti ezen hármas felosztását trichotom rendszernek nevezzük. Az
általános és különös részből álló kódex első része (1–125. §) tartalmazta az általános részt 9 fejezetben. A
különös rész pedig 43 fejezetet foglalt magában. Az általános rész fejezetei a következők voltak:
33
Bevezető tanok
I.: Bevezető intézkedések
II.: A jelen törvény hatálya
III.: A büntetések
IV.: A kísérlet
V.: A részesség
VI.: A szándékosság és gondatlanság
VII.: A beszámítást kizáró vagy enyhítő okok
VIII.: A bűnhalmazat
IX.: A bűnvádi eljárás megindítását és a büntetés végrehajtását kizáró okok
A Csemegi Kódex. 1. §-a a nullum crimen sine lege („Bűntettet vagy vétséget csak azon cselekmény képez,
amelyet a törvény annak nyilvánít”), illetőleg a nulla poena sine lege („Bűntett vagy vétség miatt senki sem
büntethető más büntetéssel, mint amelyet arra, elkövetése előtt a törvény megállapított”) elvet fogalmazta meg.
A tett-büntetőjogi szemléletnek megfelelően a kódex középpontjában a tevést és a mulasztást is magában

foglaló „cselekmény” állt. Büntetőjogi felelősséggel a 12. életévét meghaladott, beszámítható fizikai személy
tartozott. A fiatalkorúakra a klasszikus tanoknak megfelelően nem érvényesült külön szabályozás. A
szándékosság és a gondatlanság fogalmát a törvény nem határozta meg, e fogalmak kidolgozását a tudományra
bízta. A bűntettek csak szándékosan voltak elkövethetőek, a vétségeknél a főszabály szintén a szándékosság, de
kivételesen gondatlanságból is megvalósíthatóak voltak.
A Csemegi Kódex a bűncselekmény véghezvitelének természetes középfokaként csak a kísérletet fogalmazta

meg, és sem az előkészületi, sem a befejezett (véghezvitt) cselekmény fogalmát nem határozta meg. A bűntett
kísérlete mindig, a vétségé csak a törvény által meghatározott esetekben volt büntetendő azzal, hogy a kísérlet
enyhébben volt büntetendő, mint a befejezett (véghezvitt) bűncselekmény.
Az önálló tettesség fogalmáról a törvény nem rendelkezett. A szakirodalom szerint ezen fogalom alá azon
személy tartozhatott, akinek közreműködése az illető deliktum tényállásához hozzátartozott. A törvény szerint
társtetteseknek tekintendők mindazok, akik a bűncselekményt „együtt vagy közösen követik el”. Paradox, ám
részben kora felfogásának megfelelő módon ezt a meghatározást „A részesség” fejezetcím alatt helyezte el.
Részesek még a felbujtó és a bűnsegéd.
A Csemegi Kódex VII. fejezete felsorolja, de nem csoportosítja a beszámítást kizáró vagy enyhítő okokat.
A Csemegi Kódex monista szankciórendszert követett: csak büntetéseket ismert és szabályozott. A büntetési
rendszer középpontjában a szabadságvesztés-büntetés különféle nemei állottak: a fegyház (életfogytiglani, vagy
2–15 év), a börtön (6 hó–10 év), a fogház (1 nap–5 év) és az államfogház (1 nap–15 év). A szabadságvesztés
életfogytig vagy határozott ideig tartott, a végrehajtására vonatkozó szabályok a fokozatos (progresszív)
rendszer elveit követték.
A halálbüntetést a Csemegi Kódex ismerte és szabályozta ugyan, de alkalmazását csak két esetben tette lehetővé
(a király meggyilkolása, szándékos megölése, vagy ezek kísérlete és a befejezett gyilkosság bűntette miatt). A
pénzbüntetés mint főbüntetés csak három vétség büntetéseként található meg ugyan, de a büntetésenyhítési
szabályokkal szélesebb körű alkalmazásra is lehetőség nyílt. A kódex által szabályozott mellékbüntetés volt a
hivatalvesztés, a politikai jogok gyakorlásának ideiglenes felfüggesztése, az elkobzás, a külföldi kiutasítása, a
pénzmellékbüntetés és a szakképzettséget kívánó foglalkozástól való eltiltás. A kódex nem ismerte a
vagyonelkobzást.
B) A kódex több lényeges kérdésben nem követte az 1843. évi anyagi jogi javaslatban megfogalmazott
megoldásokat. Így például a javaslatban a bűncselekmények kettős felosztása érvényesült, a kódex pedig a
trichotom rendszert vezette be. A javaslat nem ismerte és nem szabályozta a büntetések nemei között a
halálbüntetést, ugyanakkor a kódex fenntartotta és – szűk körben – lehetővé tette ezen legsúlyosabb büntetés
alkalmazását. A javaslat nem állapított meg büntetési minimumokat, míg a kódex erről rendelkezett (Lőw T.
1880, Mezey B. 2007).
34
Bevezető tanok
A Csemegi Kódexet számos kritika, bírálat érte, amelyek egy része túlzottnak minősíthető. Így például a büntető
törvénykönyv általános részéről szóló 1950. évi II. törvény (a továbbiakban: Btá.) általános indokolása szerint a
kódex „már keletkezésekor egy letűnőben lévő büntetőjogi szemléletet tükrözött”. További kritikaként hangzott
el, hogy a büntetési rendszere, különösen a szabadságvesztésre vonatkozó szabályozás bonyolult, s a
gyakorlatban nehezen alkalmazható és szigorú volt; a mellékbüntetések nem kapcsolódhattak megfelelően a
főbüntetésekhez; a fiatalkorúakra és a visszaesőkre nem állapított meg elfogadhatóan alkalmazható szabályokat.
A kódex ezen hiányosságainak egy részét a későbbi novellák azonban eredményesen korrigálták és
kiegészítették.
Az első kodifikált büntető törvénykönyvünk bár eklektikus jellegű, mégis önálló munka volt, amely felhasználta
és szintézisbe foglalta a meghatározó európai kontinentális büntetőjogi kodifikáció értékes eredményeit. A
szabályozás során általában nem politikai, ideológiai, hanem szakmai szempontokat érvényesítettek. Erényei
közé sorolták büntetőjogi fogalmainak precíz jogi meghatározását, a garanciák, a törvényesség következetes
biztosítását. A kódex általános része 70 évig volt hatályban és mély nyomokat hagyott a magyar büntetőjogi
gondolkodásban (vö. Király T. 1979, Horváth T. 2001).
2.3. 2.3. A Csemegi Kódex módosításai és a hozzá kapcsolódó

külön törvények 1945-ig
A kódexet ért bírálatok, a századforduló időszakának

bűnözése, annak mennyiségi növekedése, minőségi változásai és a bűnügyi tudományok újabb eredményei
nyomán reformtörekvések láttak napvilágot. Ezek jobbára a büntetési rendszert érintették: így a fiatalkorúak
büntetőjogát, a pénzbüntetés reformját, a feltételes elítélés és a határozatlan elítélés bevezetését. Ezen igények
kielégítését szolgálta az 1908. évi XXXVI. tc., az első büntető novella (a továbbaikban: I. Bn.). A novella
35
Bevezető tanok
érdeme, hogy a felnőttek tekintetében bevezette a kiszabott büntetés feltételes felfüggesztésének intézményét
(sursis). Emellett gyökeres reformot vitt véghez a fiatalkorúak büntetőjoga tekintetében: meghatározta a
fiatalkorúság fogalmát (a 12–18 év közötti személyeket tekintette fiatalkorúnak), szankciórendszerében pedig
preventív szemléletet érvényesített.
A Csemegi Kódex következő módosítása az 1913. évi XXI. törvénycikk volt a közveszélyes munkakerülőkről. A
törvény a közveszélyes munkakerülés esetében bevezette a munkaképes munkakerülők dologházba utalását,
amely alapvetően háromféleképpen történhetett: fogházbüntetés kiszabása helyett; fogházbüntetés kiszabása
nélkül és a szabadságvesztés-büntetés végrehajtása után. A 18. életévét be nem töltött fiatalkorúval és a nem
rendes elmeállapotú egyénnel szemben a dologházba utalásnak nem volt helye. A dologházba utalás
határozatlan időre szólt, de tartama 1 évnél rövidebb és 5 évnél hosszabb nem lehetett.
A büntető igazságszolgáltatás egyes kérdéseinek szabályozásáról szóló második büntető novella, az 1928. évi X.
törvénycikk (a továbbiakban: II. Bn.) három fejezetet foglalt magában. Az első fejezet a büntetőjogi
értékhatárok megállapításáról és a pénzbüntetés szabályozásáról szólt, a második fejezet a büntető
igazságszolgáltatás további egyszerűsítését célozta, az utolsó fejezet pedig a megrögzött bűntettesekről és az
ellenük alkalmazható szigorított dologház jogintézményéről rendelkezett. A szigorított dologházi őrizet
határozatlan tartamú szankció volt, amelynek alsó határa három év, felső határa – minthogy arról a törvény
kifejezetten nem rendelkezett – gyakorlatilag életfogytiglanig terjedhetett. A legrövidebb tartam letelte után az
őrizetes az igazságügy-minisztertől feltételes szabadságra bocsátását kérhette, aki a szigorított dologház mellett
szervezett felügyelő hatóság meghallgatása után döntött. A szigorított dologház kettős jogi természetet mutat:
olyan intézkedés volt, amely a büntetőjogi büntetés jegyeit is magán hordozta. Az intézkedési minőséget az
alábbi szempontok támasztják alá: a szigorított dologház esetén nem tettarányos, a bűnösségnek megfelelő
büntetésről beszélhetünk, hanem a bűntettes közveszélyességére alapozott intézkedésről, amely határozatlan
időtartamú volt. Továbbá maga a II. Bn. úgy rendelkezett, hogy ezen szankciót a bíróság határozott tartamú
szabadságvesztés büntetés kiszabása nélkül rendelte el, illetve a jogerősen szigorított dologházba utalt
személyen szabadságvesztés-büntetést végrehajtani sem lehetett. Ezenkívül az elkövető szabadon bocsátása is
személyi veszélyessége megszűnésétől, illetve megjavulásától függött. A szigorított dologház büntetés jellegét
mutatja az, hogy ugyanolyan jogkövetkezmények kapcsolódtak hozzá, mint a fegyházbüntetéshez. Így e
biztonsági intézkedés végrehajtása során is érvényesült a munkakényszer, illetőleg átvették a fegyházi rend
szigorú szabályait. Szőllösy Oszkár találóan fogalmazta meg, hogy a szigorított dologházba utalás a végrehajtás
tekintetében nem volt egyéb, mint határozatlan tartamú fegyházbüntetés (Szőllösy O. 1935).
A két világháború között további – a kódexhez kapcsolódó – külön törvények jelentek meg, ezek között
említhető egyrészt az 1921. évi III. tc. az állami és társadalmi rend hatályosabb védelméről, másrészt pedig az
1930. évi II. tc. a katonai büntető törvénykönyvről. Az 1940. évi XXXVII. tc. a büntető ítélethez fűződő
hátrányos következmények korlátozásáról és megszüntetéséről az első magyar rehabilitációs törvény volt.
2.4. 2.4. Az 1945 utáni magyar büntetőjog alakulása
36
Bevezető tanok
A második világháborút követően olyan büntetőjogi

szabályok megalkotására került sor, amelyek
a) lehetővé tették a háborús és a népellenes bűncselekmények elkövetőinek büntetőjogi felelősségre vonását,

mint az 1945. évi VII. törvénnyel törvényerőre emelt 81/1945. (II. 5.) ME számú rendelet és az 1440/1945. (V.
1.) ME számú rendelet „A háborús és népellenes bűncselekményekről”;
b) a Magyar Köztársaság és a demokratikus államrend védelmét szolgálták, mint például az 1946. évi VII.
törvény „A demokratikus államrend és a demokratikus köztársaság védelméről”, valamint
c) a gazdasági és a pénzügyi rendszer védelmét, a közellátás rendjét segítették, mint például a 8800/1946. (VII.
28.) ME számú rendelet „Az árdrágító és közellátás elleni bűncselekményekről”.
Az 1940-es évek második felében – néhány § kivételével – még hatályban volt a Csemegi Kódex általános és
különös része, amelynek harmadik novelláris kiegészítését az 1948. évi XLVIII. törvény (a továbbiakban: III.
Bn.) tartalmazta. E törvény első fejezete az elmebeteg bűnelkövetők biztonsági őrizetéről rendelkezett, majd a
második fejezetben különálló deliktumként szabályozta az ittas vagy bódult állapotban elkövetett
bűncselekményt, míg a harmadik fejezettől kezdődően egyes további különös részi bűncselekmények
szabályozása található meg. Így elsőként adott szabályozást e törvény a foglalkozás szabályainak
megszegéséről, továbbá a baleset áldozatának cserbenhagyásáról (vö.: Szomora Zs. 2006).
Az 1940-es évek végén a kommunista–szocialista irányú fejlődésnek megfelelően a törekvés arra irányult, hogy
az akkori politikai, társadalmi körülmények között új típusú törvénykönyv váltsa fel a régit. Ezért került sor az
alapvető elveket, általános fogalmakat magában foglaló új általános rész – a már idézett – „A Büntető
37
Bevezető tanok
Törvénykönyv Általános Részéről”, szóló 1950. évi II. törvény megalkotására, amely – amint már említettem –
Btá. rövidítéssel vált ismertté.
A törvény feladatát a társadalomnak a reá nézve veszélyes cselekményekkel szembeni védelmében jelöli meg. A
bűncselekmény formális meghatározása helyett annak tartalmát kívánta megragadni azzal, hogy a
bűncselekmény olyan társadalomra veszélyes cselekmény, amelyre a törvény büntetés kiszabását rendeli. A Btá.
külön meghatározta a társadalomra veszélyesség fogalmát, a bűncselekmény összetevői között azonban nem
található meg a bűnösség. A kísérletet a befejezett bűncselekménnyel, a bűnsegélyt a tettesi magatartással
elvileg azonos elbírálás alá vonta.
A Btá. a bűncselekményeket bűntettekre és kihágásokra osztotta, de az 1955. évi 17. sz. tvr. a kihágásokat
felszámolta, és ezzel a magyar büntetőjogban megszűnt a bűncselekmények súly szerinti megkülönböztetése,
így 1971-ig a bűntett és a bűncselekmény fogalom lényegében azonossá vált. Bűntettet azonban nem csupán
törvény és törvényerejű rendelet, hanem minisztertanácsi rendelet is megállapíthatott. A bűntett általában akár
szándékosan, akár gondatlanul is elkövethető volt. A Btá. alapján a büntetőtörvénynek visszaható ereje is
lehetett az elkövető terhére. A Btá.-hoz fűzött miniszteri indokolás ezt azzal magyarázta, hogy „nyomatékos
közérdek indokolttá teheti, hogy a cselekmény az elkövetéskor még hatályban nem lévő, de az elbírálásakor már
életbelépett szigorúbb törvény szerint bíráltassék el”, azonban erre csak kivételesen kerülhetett sor.
A büntetési rendszerben megtalálható a halálbüntetés, továbbá a korábbi különböző szabadságvesztési nemek

helyett az életfogytig vagy határozott ideig tartó börtön és a pénzbüntetés. A mellékbüntetések sorában
rendelkezik a törvény az elkobzásról, a vagyonelkobzásról, a közügyektől eltiltásról, a foglalkozástól eltiltásról
és a kiutasításról. Nem a büntetések között helyezték el a szovjet minta nyomán újonnan bevezetett javító-
nevelő munkát. Védelmi intézkedés volt a közveszélyes állapotú és betegségük miatt nem büntethető
elmebetegekkel szemben a biztonsági őrizet.
A fiatalkorúakra vonatkozó rendelkezéseket nem a Btá. tartalmazta, hanem 1951-ből (34. sz. tvr.) és 1954-ből
(23. sz. tvr.) származó törvényerejű rendeletek. Az önálló szabályozás azonban nem jelentette a fiatalkorúak
büntetőjogi felelősségre vonása jellegének a felnőttekétől való eltávolodását, sőt ellenkező irányú tendencia volt
tapasztalható.
Az 1950-es években az akkori büntetőjogi szabályokat az jellemezte, hogy létezett a „szocialista elveken”
nyugvó általános rész, azaz a Btá.; továbbá egyrészt volt a nagyszámú új, az 1945 után alkotott különös részhez
tartozó rendelkezés, másrészt a Csemegi Kódex különös részéből még mindig nagy számban hatályban lévő
bűncselekményi szabályok. Ez a helyzet a jogalkalmazó szerveket nehéz feladat elé állította, ezért az
Igazságügyi Minisztérium először 1952-ben hivatalos jogszabálygyűjteményben foglalta össze a hatályos
általános és különös részi büntetőjogi rendelkezéseket. A jogszabálygyűjtemény nem volt jogforrás, hanem
csupán a hatályos jogforrások foglalata. Ez az összeállítás BHÖ elnevezéssel vált ismertté, amely szerkezeti
megoldásában a büntető törvénykönyvek beosztását követte, vagyis általános és különös részre tagolódott.
Az új, átfogó úgynevezett szocialista büntető kódex, a Magyar Népköztársaság Büntető Törvénykönyvéről szóló
1961. évi V. törvény (továbbiakban: 1961. évi Btk.)1962. július 1-jén lépett hatályba. A szocialista társadalom
védelmét szolgáló kódex a törvényesség érvényesülésének biztosítására törekedett. Az 1961. évi Btk.-n belülvolt
megtalálható valamennyi büntetőjogi rendelkezés, vagyis a fiatalkorúakra és a katonákra vonatkozó speciális
büntetőjogi szabályok külön fejezetben kaptak ugyan helyet, de e törvényen belül. Az új szocialista kódex a
büntetőjogi felelősség körét kiterjesztette és számos új bűncselekményi tényállást konstruált. A bűncselekmény
a bűntett fogalmával azonosult, de a bűntett meghatározásába már beépült a bűnösség is. A bűntett legfontosabb
fogalmi összetevőjeként megmaradt a társadalomra veszélyesség kategóriája, s ennek figyelembevételével volt
megítélhető, hogy egy cselekmény büntetést érdemel-e vagy sem. A törvény a gondatlan bűncselekmények
kivételes büntetendősége mellett foglalt állást, vagyis csak akkor voltak büntetendők, ha a törvény külön
büntetni rendelte.
A kódex relatíve meghatározott büntetési rendszert követ. A főbüntetések között található a halálbüntetés,
továbbá a 30 nap és 15 év között határozott időtartamban kiszabható szabadságvesztés, amely halmazati vagy
összbüntetés esetén 20 évig terjedhetett. Az 1961. évi Btk. nem szabályozta viszont az életfogytig tartó
szabadságvesztést, mert erre a büntetési formára az „elítélt átnevelése végett […] nincs szükség” (miniszteri
indokolás). Főbüntetés lett a javító-nevelő munka, valamint a pénzbüntetés. A mellékbüntetések köre
lényegében nem sokat változott az előző szabályozáshoz képest: az elkobzás intézkedés lett, a kitiltás és a
kiutasítás pedig külön szabályozást kapott. Az intézkedések cím alatt a figyelmeztetés, a kényszergyógykezelés,
a kényszerelvonó kezelés és az elkobzás volt megtalálható.
38
Bevezető tanok
Az 1961. évi Btk.-t – novelláris formában – az 1971. évi 28. sz. tvr. módosította. E tvr. a bűncselekmények
között súlyuk alapján megkülönböztetett bűntetteket és vétségeket. A novella a szabadságvesztés-büntetés négy
végrehajtási fokozatát szabályozta: megkülönböztetett fegyházat, szigorított börtönt, börtönt és fogházat. A tvr.
újból bevezette az életfogytig tartó szabadságvesztést. A különös részben is széles körben alkotott módosító
rendelkezéseket, így például kialakította a közlekedési bűncselekmények szabályait, és egészen szűk körre
szorította a társadalmi tulajdont sértő és az állampolgárok javait sértő deliktumok közötti megkülönböztetést.
Az 1974. évi 9. sz. tvr. a társadalom fokozottabb védelméről a közrendre és a közbiztonságra különösen
veszélyes visszaeső bűnözők elleni hatékonyabb fellépés érdekében bevezette a „különösen veszélyes
visszaeső” fogalmát és a „szigorított őrizet” jogintézményét.
A büntetőjog korszerűsítésére irányuló törekvések szükségessé tették az addigi jogfejlődést összegző és

továbbfejlesztő Btk. megalkotását. E cél realizálása érdekében 1974 őszén indult meg az új kódex előkészítése,
amely végleges formáját az 1978. évi IV. törvényben kapta meg (a továbbiakban: korábbi Btk.). Az 1978. évi
kódexet az 1979. évi 5. tvr. (a továbbiakban: Btké.) léptette hatályba 1979. július 1-jétől kezdődően.
2.5. 2.5. A büntetőjog tudományának főbb irányai

2.5.1. 2.5.1. A klasszikus büntetőjogi iskola
A modern értelemben vett büntetőjog-tudomány időben

első irányzata a klasszikus iskola, amelyet a feltörekvő polgárság nézetrendszere hívott életre a XVIII. és a XIX.
században. Képviselői kezdetben mindenekelőtt a feudális jogbizonytalanság és önkény ellen kívántak fellépni.
Első kiemelkedő és meghatározó alakja Cesare Beccaria, akinek A bűntettekről és a büntetésekről (Dei delitti e
delle pene) című munkája 1764-ben jelent meg először. Beccaria ebben a művében foglalta össze büntetőjogi és
39
Bevezető tanok
kriminálpolitikai nézeteit. Végső következtetése szerint „Ahhoz, hogy a büntetés ne jelentsen az egyes
állampolgár ellen egyesek vagy sokak által elkövetett erőszakot, az kell, hogy a büntetés lényegében nyilvános,
gyors, szükséges, az adott körülmények között a legenyhébb, a bűncselekményekkel arányban álló és a
törvények által megszabott legyen” (Beccaria, C. 1967, 1998).
A klasszikus büntetőjogi irányzat alaptételei, alapelvei köréből kiemelendők az alábbiak.
a) A törvény előtti egyenlőség elve. Ennek értelmében a törvényhozás csak mindenkire egyaránt kötelező
törvényeket alkothat, vagyis a mindenkire kiható erejű jogszabályoknak a társadalom minden tagját kell
köteleznie.
b) A nullum crimen és a nulla poena sine lege elvének az elismerése. Eszerint bűncselekménynek csak az a
magatartás minősülhet, amit a törvény az elkövetése előtt annak nyilvánít (nullum crimen sine lege). Ehhez
kapcsolódik továbbá az a princípium, amely szerint a bűncselekmény elkövetőjével szemben csak a törvényben
előírt büntetés alkalmazható (nulla poena sine lege). Az említett két jogelv a törvényesség eszméjének, a
jogbiztonság gondolatának a kifejeződése a feudális önkénnyel szemben.
c) A büntetőjogi felelősségnek az elkövető szabad akaratára történő alapozása (indeterminizmus).
d) A büntetés célja a bűncselekménnyel arányos, proporcionális megtorlás. A megtorláson büntetőjogi

értelemben nem az aránytalan bosszút, a kegyetlenkedést kell érteni, hanem olyan erkölcsi szempontú
megítélést, amely szerint a bűncselekmény elkövetésének, a tiltott magatartásnak a viszonzása hátrány tartalmú
büntetés kell hogy legyen. E kompenzálást, kiegyenlítést jelentő büntetésnek pedig az elkövetett bűncselekmény
súlyával arányban kell állnia, azaz proporcionálisnak kell lennie.
A klasszikus irányzat sajátosságai.
a) Merev tettbüntetőjogi felfogás, amely az elkövetőre nem volt tekintettel. A klasszikus iskola nem a
bűncselekmény elkövetőjét, hanem a tettet vonta vizsgálódási körébe. A tettnek a tettestől történő elválasztása a
rendi különbségek és a feudális bíráskodás elvetésének anyagi jogi vetülete, a törvény előtti egyenlőség elvének
is a tükröződése. Vagyis a tett alapján történő büntetőjogi felelősség a társadalmi helyzetére való tekintet nélkül
mindenkit egyformán terhel.
b) A bűncselekményt kizárólag jogi jelenségnek tekintő jogközpontú szemlélet.
c) Fogalomelemző módszer alkalmazása, illetve a módszer mindinkább öncélú túlhajtása. A törekvés arra
irányult, hogy a büntetőjog egyes fogalmai között a formális logika szabályainak megfelelően kiépítsék a
kapcsolatot, joglogikai szempontból tökéletes, zárt rendszert hozzanak létre. Az irányzat egyes követői azonban
a fogalomalkotás öncélúságát hirdették és valósították meg, továbbá a kialakított fogalmak tartalma nem felelt
meg a tényleges életviszonyoknak, s így a való élettől idegenek voltak.
d) Az objektív és a szubjektív mozzanatoknak az úgynevezett pszichofizikai paralelizmuson alapuló éles

elhatárolására irányuló törekvés, vagyis a pszichét és a külső cselekvést egymástól elkülönülve fogta fel azzal,
hogy a tudatban tükröződik a cselekmény.
A klasszikus irányzatot jellemző garanciális intézmények részleges korrekciójára irányuló törekvések jelennek
meg a XIX. század második felében, majd a klasszikus irányzat felváltásának az igényével fellépő új irányzatok
alakulnak ki.
2.5.2. 2.5.2. A pozitivista irányzat
40
Bevezető tanok
A pozitivista irányzat a klasszikus büntetőjogi iskolával

szembeni oppozícióból keletkezett és zárt gondolatrendszert hozott létre. A pozitivisták átvették Comte eszméjét
a tudományos gondolkodás haladásáról, a jognak az erkölcstől való elválasztásáról, a szabad akarat tagadásáról.
A bűncselekmény itt már nem jogi, hanem természetes és társadalmi tényjelenség, amelyet az elkövetőhöz való
kapcsolatában kell szemlélni, s amelyet az antropológia és a szociológia tudományos eszközeivel kell vizsgálni.
A megtorlás helyébe a társadalom védelme, az elkövető bűnössége helyébe pedig az elkövető veszélyessége lép.
A klasszikus bűncselekmény – proporcionális büntetés megfelelést az egyes elkövető és kezelése közötti
megfeleléssel helyettesítik. Ezért az egyes elkövető lett a tudományos megfigyeléseik és vizsgálataik elsődleges
tárgya, az elkövetett bűncselekmény jogi minősítése és besorolása már kevésbé volt fontos. Vagyis a tettes-
büntetőjogi jellegnek megfelelően a cselekmény vagy teljességgel jelentőségét veszti, vagy legfeljebb az
elkövető veszélyességének szimptómájaként fogják fel. A pozitivista irányzat jellemzői közül kiemelendő, hogy
támaszkodik a kriminológiai irányzatokra és azok eredményeire, továbbá az indeterminizmusról a determinista
felfogásra térnek át. A moralitás talaján felépített, bűnösségen alapuló büntetőjogi felelősséget felcseréli a
bűnelkövetőkkel szembeni védekezéssel. Felfogásukban az egyéni erkölcsöt a társadalmi erkölcs helyettesíti: a
tettes a deliktum elkövetésekor nem a társadalmi erkölcs, azaz nem a szociáletika szerint viselkedett. A
szociáletika megsértése pedig az elkövető társadalomellenességét, antiszocialitását mutatja.
A bűncselekménnyel arányos büntetés helyébe a bűntettes veszélyes állapotához igazodó határozatlan tartamú
biztonsági intézkedés kerül. A biztonsági intézkedés alkalmazásával a jövőre vonatkozóan kívánják az elkövetőt
olyan helyzetbe hozni, hogy ne követhessen el újabb bűncselekményt.
2.5.3. 2.5.3. A közvetítő irányzat
41
Bevezető tanok
A pozitivista irányzat a maga tiszta formájában nem

tudott uralomra jutni egyetlen országban sem, ehhez túl erős volt még a klasszikus büntetőjogi irányzat híveinek
az ellenállása. Létrejöttek a közvetítő irányzatok, ezeken keresztül érvényesülhettek a pozitivista irányzat egyes
elvei, követelései, összeegyeztetve a klasszikus jogi formákkal. A XIX. század végén, a századforduló
időszakában a büntetőjogi elméletek fejlődése szorosan összefonódik a klasszikus és a pozitivista iskolák, illetve
a tett- és a tettes-büntetőjogi irányzatok harcával. A jelzett időszakban az elméletekre a kriminálpolitikai
célgondolat megjelenése lesz a jellemző. Az 1889-től működő Nemzetközi Büntetőjogi Egyesület (NBE) is a
reformmozgalom tolmácsolója lett. Az NBE alapító triásza a német Liszt, a belga Prins és a holland van Hamel
volt (vö.: Nagy F. 1986).
A közvetítő irányzaton belül leginkább a Franz von Liszt nevével jelzett irányzat emelhető ki, amely a
klasszikus irányzat szemléletét és jogintézményeit kombinálta a pozitivista irányzattal és tartalommal. A
bűncselekményt nem egyszerűen törvényi tilalomba ütköző cselekménynek tekinti, hanem antiszociális
magatartásnak, az ezt megvalósító személyt pedig antiszociális személyiségnek. Ebben a felfogásban a
cselekmény és az elkövető kapcsolatát az antiszocialitás teremti meg. Ez az irányzat is a szociáletikai
felelősséget követi.
A jogkövetkezmények területén a Liszt-féle irányzatot a dualisztikus szankciórendszer jellemzi, amely a

határozott tartamban kiszabott úgynevezett célbüntetésekből és a bűntettesek bizonyos kategóriáival szemben
határozatlan tartamú biztonsági intézkedésekből áll össze. Mindez változást jelentett a megtorlási szemléletű
klasszikus irányzathoz képest, és előtérbe került a kriminálpolitikai célgondolat. A büntetőjogi szankció
feladataként a bűnelkövető egyéniségéhez igazított ráhatás elérése jelent meg, ezáltal pedig a speciális prevenció
gondolata lépett előtérbe, anélkül, hogy a generális prevenciót el kívánták volna távolítani. A közvetítő irányzat
42
Bevezető tanok
a legfontosabb klasszikus bűncselekménytani fogalmakat, jogintézményeket fenntartja ugyan, de ezek egy részét
az új felfogású szankciórendszeréhez igazítja és lényegében pozitivista tartalommal is ellátja.
2.5.4. 2.5.4. Társadalomvédelmi irányzatok
A défense sociale mozgalom és az új

társadalomvédelem irányzata közül a francia elnevezésű défense sociale (társadalomvédelem) mozgalom
elsősorban a klasszicizmus elméleti dogmatizmusával, jogias szemléletével, gyakorlati tehetetlenségével
szembeni oppozícióból született, és a bűnözést társadalmi problémaként kezelve „jogiatlan” büntetőpolitikai
elképzeléseket fogalmazott meg. A mozgalom tehát szembeszegült a klasszikus büntetőjog koncepciójával, de
elhatárolta magát a pozitivizmustól is, jóllehet a társadalomvédelem első kezdeti teóriájának keletkezését a
pozitivista irányzat tette lehetővé. A társadalomvédelem első ilyen elméletét a kevésbé büntetőjogcentrikus
Prins tette közzé (vö.: Nagy F. 1986).
A défense sociale mozgalom tényleges alapítása és működése közvetlenül a második világháborút követő
években kezdődött meg. A mozgalom radikális csoportjához tartozott az alapító olasz Gramatica, aki az új
utakat kereső büntetőjogi rendszerének átfogó bemutatását az 1961-ben megjelent társadalomvédelem elveiről
szóló könyvében adta. Az egész mű egyik vezérgondolatát követelmény formájában fogalmazta meg: „A tettes
személyére szabott intézkedésre van szükség, nem pedig a bűncselekményhez igazodó büntetésre.”
Rendszerének kiindulópontja abból a törekvésből fakad, hogy többé már nem az ember absztrakt típusát, hanem
a konkrét tettes személyiségét kell a büntetőjogi gondolkodás centrumába állítani (vö. Nagy F. 1986).
A mérsékeltebb irányú új társadalomvédelem mozgalmának vezető egyénisége a francia Marc Ancel, aki
igyekszik elhatárolni magát a pozitivista irányzattól, így például az akaratszabadság kérdésében az
indeterminista felfogás felé hajlik. Hangsúlyozza a felelősség morális jellegét és az egyén felelősségtudatára
43
Bevezető tanok
apellál. Ugyancsak hangsúlyozza a garanciális jogintézmények szükségességét, továbbá a humanizmus

fontosságát. Ez utóbbival függ össze, hogy ellenzi a halálbüntetést. Az új társadalomvédelem irányzata a
bűnelkövetőknek személyiség-adekvát jogkövetkezményekkel történő reszocializálását tűzi ki alapvető célul.
Az Ancel-féle irányzat progresszív vonásai közé sorolható a bűntettes társadalmi rehabilitációjának
szorgalmazása, a garanciális elvek megtartása, a humanizmus hangsúlyozása, a törvényességgel
összeegyeztethető preventív és szociális irányú eszközrendszer és bánásmód követelménye. Ugyanakkor ez a
pragmatikusnak minősíthető irányzat önálló büntetési elmélettel adós marad és a speciálpreventív, tettesértékelő
szempontokat egyoldalúan túlhangsúlyozza a tettarányosság rovására (vö. Nagy F. 1986, Korinek L. 2006).
2.5.5. 2.5.5. Alternatív irányzatok
Az újabb elméleti büntetőjogi szakirodalomban

számosolyan kriminálpolitikai, illetve dogmatikai alternatívát lehet elkülöníteni, amelyek formálták és
formálják az elmúlt évtizedek büntetőjogi szabályozását és gyakorlatát.
A) A fejlett nyugati államokban az 1950-es évektől kezdődően, főként pedig az 1960-as és az 1970-es években a
treatment-ideológia, azaz a kezelési gondolat volt az uralkodó a nemzetközi elméleti vitákban, nem
utolsósorban az új társadalomvédelem befolyására. A kezelési eszméhez a kriminalitás úgynevezett orvosi
modellje vezetett, amelynek középpontjában az egyedi bűnelkövető megváltoztatása állt. A törekvés az volt,
hogy az elkövetőt szociálisan és emocionálisan teljesebb, illetve teljes értékűvé tegyék, elsősorban
pszichoterápiával, klinikai, szociális munkával. Vagyis a bűntettes javításával vagy gyógyításával akarták elérni,
hogy ez a személy a szabadon bocsátását követően ne jelentsen veszélyt a környezetére. Ily módon a
tettbűnösség és a veszélyességi prognózis elemei keveredtek.
44
Bevezető tanok
Az elítélt javulása, gyógyulása, azaz veszélytelenné válása viszont általában előre pontosan nem rögzíthető,
ezért vált szokássá több államban a határozatlan tartamú büntetés alkalmazása. Az ilyen szankció azonban
elsősorban nem az elkövetett cselekményre vonatkozik és így nem feltétlenül igazságos. Amellett az elítéltet a
végrehajtási intézeti miliőhöz való alkalmazkodásra kényszeríti és az elbocsátás időpontját nemritkán a
végrehajtási hatóság mérlegelésétől teszi függővé. Az 1970-es évek közepétől azonban – a vizsgálati
eredmények, a kritikák hatására – a kezelés, a reszocializálás ideáját józanabbul kezdték szemlélni. A kezelési, a
reszocializáló optimizmust és a liberális reformokat a bűnözési ráta meredek emelkedése sok fejlett nyugati
országban drámaian diszkreditálta és kriminálpolitikai űrt hagyott maga után.
B) A bűnelkövetők kezelésére és megjavítására tett lépések kudarca, és a szabadságvesztés körülményei között

éppen ellenkező hatást kiváltó és a bűnözővé szocializálást megközelítő vagy elérő büntetőjogi rendszer
alternatívájaként két újabb modell felé fordulás figyelhető meg. Az egyik irányzat, a megtorlást újból a
büntetőjogi intézményrendszer középpontjába helyező neoklasszikus felfogás, amely a törvényesség, az
egyenlőség, a jogállamiság, a tett és az elkövetője közötti arányossági viszony fokozottabb követelményét állítja
előtérbe a büntetéskiszabás, a büntetőeljárás és a végrehajtás során. A generálprevenció bizonyos fokú
felértékelése következik be, gyengül az intézeti kezelésben való hit. További jellemző vonás az időben
határozatlan jogkövetkezmény tagadása, a szabadságelvonással járó szankciók visszaszorítása és korlátozása az
alternatív szankciók javára.
Hazánkban ennek a felfogásnak meghatározó képviselője Szabó András, aki szerint sem a hatásosság hiánya,
sem a célra való alkalmatlanság, sem az ítélkezés ingadozásai nem kérdőjelezik meg a büntetőjogi büntetés
létjogosultságát. A büntetésalkalmazás alapja pedig az az elv, hogy bűn büntetlenül nem maradhat, illetve, hogy
a bűn büntetést érdemel, ez viszont célkövetés, hatékonyság nélkül is teljesedésbe mehet. A büntetőjog
társadalmi rendeltetése az, hogy a jogrendszer egészének szankciós zárköve legyen. Szerepe és rendeltetése a
jogi és az erkölcsi normák épségének fenntartása, amikor már más jogági szankciók nem segítenek. A célra nem
tekintő, szimbolikus, jogépségi megtorló büntetést kell alkalmazni, amely egyet jelent az arányos büntetés
elvével. A tettes személyiségállapota egy jogállamban nem lehet a büntetés alapja. A büntetőjog, a
büntetéskiszabás logikája nem cserélhető fel a nevelés, a gyógyítás logikájával, ha meg akar maradni az
igazságszolgáltatás kereteiben. Az arányos, megérdemelt büntetés az egyedül lehetséges alkotmányos jogállami
büntetés, mert egyedül ez fér össze a jogegyenlőség eszméjével. [A 23/1990 (X. 31.) AB hat. párhuzamos
vélemény].
C) A másik irányt az áldozatorientált irányzat jelenti. Ennek lényege az, hogy a figyelmet elfordítja a jövőbeni
áldozattá válást megakadályozni kívánó általános megelőzésről, és a középpontba a konkrét bűncselekmény
áldozatát, sérelmének lehető legszélesebb körű orvoslását és ezzel együtt a büntetőeljárásban a sértett aktív
részvételét állítja. E fordulat egyik legfontosabb hatása, hogy felértékelődik mind az elkövető kiegyezése az
áldozattal, mind az okozott sérelem jóvátétele. Az érdeklődés tehát egyre inkább a tett és az áldozat felé fordul.
Vagyis a jelenlegi helyzet mögött látni kell azt a fejlődést, hogy az említett kezelési eufóriát követő kijózanodás
a jogállami, a garanciális előírások és értékek hangsúlyozása mellett a viktimológiai szempontokat, a sértett
érdekeit, a tettes és az áldozat kiegyezését is előtérbe állította. A sértett újbóli fölfedezése összefügg a kriminál-
politika krízisével, azaz az állam büntető igényének érvényesítésére igénybe vett szankcióváltozatok preventív
lehetőségeinek a korlátaival. A sértetti érdekek fokozott figyelembevétele kapcsán érzékelhető a büntetőjog új
meghatározására irányuló törekvés is a békére, a kiegyezésre alapozódó konfliktusszabályozás és -megoldás
értelmében.
Az áldozatcentrikus felfogás térnyerése a korábbi kriminálpolitika visszahatásának is tulajdonítható, miután a

kriminálpolitika alakulása „ingamozgásként” is jellemezhető.
A viktimológia, a tettes és az áldozat közötti kiegyezés divattéma is lett, de a büntetőjoggal, az állami szankciók
alkalmazásával szembeni növekvő kritikai távolságtartás megnyilvánulása is.
Ez a kritikai megítélés alapvetően két fő irányban nyilvánul meg, vagy a büntetőjog alternatíváinak, vagy a
büntetőjogon belüli alternatíváknak a keresésében. Az előbbi az államhatalom és azzal együtt a büntetőjog
elutasításáig eljutó kritikai nézetek kifejeződése, amelynek során a konfliktusmegoldás privatizálását és az
államtól való elvonását szinte politikai célként állítják szembe a „konfliktusok kisajátításával”. Ezen
abolicionista, egyfajta „negatív kriminálpolitikai” irányzat a sokfélesége miatt persze különböző súlypontokat
és célkitűzéseket ismer a radikális felfogástól a mérsékeltebb vagy pragmatikusabb változatig, amely például
„megelégszik” a szabadságvesztés, a börtönök megszüntetésével.
A mérsékeltebb abolicionista megközelítés már lényegében átvezet, illetve átmenetet jelent a másik fő irányhoz,
vagyis a büntetőjogon belüli alternatívák kereséséhez. Ennek a szándéknak a nem egészen egyértelmű
45
Bevezető tanok
megjelenései a különféle diverziós programok. Ez az Egyesült Államokban keletkezett, s főként a fiatalkorúak

kisebb súlyú deliktumainál alkalmazott irányzat az állami büntető igazságszolgáltatás arányát, részesedését
kívánja visszaszorítani és a bűnözésre inkább informális, a büntetőjogi hagyományos kontrollon kívüli
eszközökkel reagál.
A hagyományos büntetőeljárásban is – a bíróság által – kiszabható szabadságelvonással nem járó, úgynevezett

ambuláns szankciók törvényi szabályozása és alkalmazása a büntetőjogon belüli alternatívák keresésének
tipikus megnyilvánulása. A nyugat-európai államokban az utóbbi időszakban is épp annak lehetünk tanúi, hogy
a kriminálpolitika súlypontja még szélesebb terjedelemben a szabadságelvonás nélküli szankciókra helyeződött,
jóllehet a bűnözés aránya – olykor meredeken – ott is emelkedik.
D) Ezzel szemben az Egyesült Államokban – de más angolszász jogkört követő országokban is – aggályos, az
európai mérce szerint módfelett szigorú és represszív kriminálpolitika s büntetőgyakorlat alakult ki a legutóbbi
időszakban, elsősorban a „law and order” ideológiája nyomán. Ez a kifejezés szó szerint ugyan „jog és rend”-
ként fordítható, tartalmilag azonban leginkább a „kemény kéz” büntetőpolitikájaként jellemezhető. Csak bízni
lehet abban, hogy ezt az egyértelműen elrettentő példát – egyébként az Amerikai Egyesült Államokat sok
tekintetben, nemritkán előszeretettel utánzó országok, így hazánk is – nem követik. Annál is inkább elkerülendő
ez, mivel az ilyen „kemény kéz” kriminálpolitika tartós sikert nem eredményezhet, továbbá a figyelmet rossz
irányba tereli. Ugyanis azt a téves képzetet és félreértést keltheti, illetve erősítheti, hogy a büntetőszabályok és
az ítélkezés szigorításával már önmagában a nemkívánatos társadalmi jelenségek, feszültségek oldását és
megoldását lehetne elérni.
Jelenleg az a tendencia figyelhető meg hazánkban és Európa-szerte, hogy tért hódít a kutatás és analízis helyett
a sztereotípiákra és félelmekre alapozó irracionális kriminálpolitika és a modern állam visszavonta a minden
polgára számára megteremtendő biztonság ígéretét is. Hamarabb adja az állam magát punitív kriminálpolitikai
intézkedések hangoztatására és folytatására, minthogy valamilyen jelenlegi gazdasági vagy társadalmi
célkitűzését feladja a bűnözés valóban hatékonyabb kontrollja javára. A társadalmi szolidaritás tehát felbomlott,
a büntetőpolitika és a társadalompolitika külön utakon járnak. A kriminálpolitika ambíciói csupán a veszély
„menedzselésére”, a lecsúszott és kirekesztett rétegek féken tartására terjednek ki, és az állam áthárítja a
bűnözés kontrolljának terheit is éppen azokra, akik a legkevésbé képesek azzal megbirkózni (Garland, D. 1990).
E) A „kemény kéz” büntetőpolitikájának az utóbbi időben már tudományos szintű, elvi megalapozása is
született Günther Jakobs úgynevezett ellenség-büntetőjog koncepciójában (Feindstrafrecht), melynek elsődleges
címzettjei a terrorista bűnelkövetők. Az ellenség-büntetőjognak négy fő ismeréve van (Jakobs, G. 2004, vö.
Sinn, A. 2006):
• a büntetőjog hatókörének (a büntetendőségnek) az előrehozatala, s ennek során nem a már elkövetett, hanem
a majd elkövetendő bűncselekményre való összpontosítás;
• a büntetendőség előrehozatalával azonban nem szabad arányosan lecsökkenteni a büntetést;
• az eljárásjogi garanciák folyamatos leépítése;
• a büntető törvényhozás folyamatos átalakulása a bűncselekmények elleni háború törvényhozásává

(úgynevezett küzdelmi törvényhozás).
Részünkről annyit tartunk fontosnak megjegyezni, hogy ha a jogállami szempontból egyre inkább aggályos
törvényhozási tendenciák tudományos támogatottságot is kapnak, annak káros, beláthatatlan következményei
lehetnek. Ezért fontos az, hogy a büntetőjog – jobban, mint valaha – a saját jogállami alapjainak, a
szabadságjogok garanciáinak fokozott biztosításán fáradozzon (Nagy F. 2007).
2.6. 2.6. A magyar büntetőjog tudományáról
46
Bevezető tanok
Balogh Elemér: A magyar büntető anyagi jog

dogmatikatörténetének kezdetei. Jogtudományi Közlöny 1997/11. Bató Szilvia: Az osztrák és magyar büntetőjogi
szakirodalom a 19. század első felében. Jogtörténeti Szemle 2006/4. Békés Imre: A büntetőjogi és büntető
eljárásjogi tudományszak. In: Sinkovics István (főszerk.): Az Eötvös Loránd Tudományegyetem története 1945–
1970. Budapest, 1972. Finkey Ferenc: A magyar büntetőperjogi tudomány háromszázados fejlődéstörténete
1619–1914. (kézirat) Sárospatak 1948. In: Szathmáry Béla (szerk.): A magyar büntetőperjogi tudomány
háromszázados fejlődéstörténete 1619–1914. Sárospatak, 2000. Györgyi Kálmán: A legújabb magyar
büntetőjogtudomány fejlődésének fő irányai. In: Nagy László (főszerk.): Jogász Szövetségi Értekezések.
Budapest, 1979. Horváth Tibor: Büntetőjog-tudomány története Magyarországon. In: Szabó Imre (főszerk.):
Állam- és Jogtudományi Enciklopédia. Első kötet. Budapest, 1980. Korinek László: A bűnügyi tudományok
helyzete. Magyar Tudomány 2007/12. Lamm Vanda – Peschka Vilmos (főszerk.): Jogi lexikon. Budapest, 1999.
Mezey Barna (szerk. és társszerző): Magyar jogtörténet. Budapest, 1996. Nagy Ferenc: A (büntetőjog)tudomány
ismérveiről, hazai előzményeiről és kezdeteiről. In: Juhász Zs. – Nagy F. – Fantoly Zs. (szerk.): Sapienti Sat
Ünnepi Kötet Dr. Cséka Ervin professzor 90. születésnapjára. Szeged, 2012. Pauler Tivadar: Adalékok a hazai
jogtudomány történetéhez. Budapest, 1878. Wiener A. Imre: A Btk. Általános Része de lege ferenda. Budapest,
2003.
2.6.1. 2.6.1. A büntetőjog tudományáról hazánkban
47
Bevezető tanok
A magyar büntetőjog jogforrási rendszerének és így a

tudományának speciális sajátossága az 1880. szeptember 1-jéig tartó időszakban: az egységes törvényi
szabályozás hiánya. Rövidebb periódusoktól eltekintve (1787–1790; 1852–1860) a szokásjog volt az uralkodó
jogforrás.
A kodifikációs kísérletek (1791–1795; 1827–1830; 1841–1844) a Csemegi Kódex hatálybalépéséig

eredménytelenül, sikertelenül zárultak. Ezen sajátságos jogi fejlődés miatt a magyar büntetőjog jellemző
ismérvei nem a törvényekből, ezek magyarázataiból, hanem legfeljebb a bírósági gyakorlatból rekonstruálhatók.
A fent említett kodifikációs nehézségek következtében a magyar büntetőjogi szakirodalom viszonylag későn
alakult ki: az első büntetőjogi művek a XVIII. század közepén jelentek meg, azonban rendszeres publikációs
tevékenységgel a XIX. század ’30-as évei óta lehet csak számolni. Ezért a fejletlen magyar büntetőjogi
szakirodalomnak más volt a szerepe, mint például a németeknél. Ugyanis az első kodifikált Btk. életbelépéséig
(1880) a kézikönyvek nem a hatályos magyar büntetőjogot kommentálták, hanem lényegében pótolták a hiányzó
törvényeket. A szerzők a modern büntetőjogi elveket és jogállami követelményeket a magyar valósággal
kísérelték meg összhangba hozni.
Ez a magyar büntetőjogi fejlődés két következménnyel járt: az egyik a büntetőjog-történeti kutatás és a

fragmentális/sporadikus kutatási eredmények nehézségei; a másik a XVIII. század közepe előtti magyar
büntetőjog-tudományra vonatkozó információk hiánya.
A magyar múlt büntetőjog-tudománya/dogmatikája kutatásához két előfeltétel szükséges. Az egyik a

törvénytervezetek önálló általános részének léte, továbbá a büntetőjog-tudományban az anyagi jognak az
eljárásjogtól történő végleges szétválasztása. A magyar büntetőjogi fejlődés során ezek az előfeltételek
48
Bevezető tanok
viszonylag későn alakultak ki, ezért a büntetőjogi dogmatika elemei/ismérvei (pl. bűncselekményfogalom) a
XIX. század közepe előtt az egyes bűncselekmények fogalmi elemzése révén rekonstruálhatók. Az ilyen
művek/feldolgozások hiányában azonban csak a szerzők ezzel összefüggésben adott kifejezett definícióira és a
kodifikációs produktumokra lehet támaszkodni.
Általános rész „Általános rendeletek” elnevezéssel csak az 1843-ik évi tervezetben jelent meg, az 1795. évi
operatum előszava (Principia) azonban már tartalmazta a legfontosabb elveket. Az 1712. évi és az 1830-as
tervezet nem rendelkezett általános résszel.
A kodifikáció- vagy intézménytörténet módszertanának lényege a tényszerűség, a történtek hiteles számbavétele

és objektív szemléletű rögzítése. A tudománytörténet azonban nem nélkülözheti az axiológiai, értékelő
szemléletet, vagyis a szubjektív elemeket.
A büntetőjog tudományának lényegre törő rövid bemutatásánál a következő korszakolást alkalmazzuk:
• A büntetőjog tudományának hazai kezdetei (1745–1751);
• A korai büntetőjogi kodifikációs kísérletek időszaka (1790–1848);
• Az abszolutizmus korszaka (1848/1852–1860/1867);
• A klasszikus kodifikáció időszaka (1867–1878);
• Reformirányzatok a büntetőjogi irodalomban és a büntető jogalkotásban (1878/1880–1948/1950);
• Az anyagi büntetőjog tudománya a szocializmus korszakában (1948/1950–1989);
• A rendszerváltozással kezdődő és jelenleg is tartó úgynevezett modern/posztmodern jogállami büntetőjog

tudományának korszaka, azaz az anyagi büntetőjog tudománya 1989 után.
2.6.1.1. 2.6.1.1. A büntetőjog tudományának hazai kezdetei (1745–1751)
Hazánkban a büntetőjog „rendszeres tárgyalása”, tudományos igényű művelése a XVIII. század közepén
kezdődött. Az első említést érdemlő és nagy hatású munka Huszty István 1745-ben kiadott három könyvből álló
„Jurisprudentia Practica”-ja, amelyben a teljes perjogot és az anyagi jogi szabályokat is összefoglalta. Ebben
Huszty bűncselekményfogalma, azaz a deliktumok lényegi elemeinek kifejtése során megállapítja, hogy „három
jön tekintetbe: a szándék, a tett és a bűncselekmény”.
A Jurisprudentia Practica a hazai büntetőjog első irodalmi feldolgozása kerek egy félszázad alatt számos kiadást
ért meg, a jogi oktatásban még a XIX. század elején is használták.
Gochetz Gábor 1746-ban megjelent „Praxis Criminalis”-ában röviden és világosan írta le a XVIII. század
derekán a magyarországi gyakorlatban élő büntetőeljárási jogot, de anyagi jogi szabályokat is ismertetett úgy,
hogy ezeket világosan elválasztotta egymástól.
A XVIII. század jelentős és terjedelmes munkája a gazdag forrásanyagot feldolgozó Bodó Mátyás 1951-ben
Pozsonyban közreadott, két fő részből álló „Jurisprudentia Criminalis”-a. A könyv egészét, így az egyes
bűncselekmények tárgyalását is a büntetőeljárás menete és logikája határozta meg. A legsúlyosabb bűntett Bodó
szerint az istenkáromlás, utána következik a felségsértés, majd a hűtlenség, ezek után az emberi élet elleni
bűntettek. Bodó könyve hét évvel később 1758-ban még egy kiadást megért.
Huszty, Gochetz és Bodó művei is nagy hatást gyakoroltak a jogászképzésre és a bírói gyakorlatra egyaránt.
Egységesek voltak abban, hogy alapvetően a processzuális megközelítést alkalmazták, ahol az eljárási jog még
nem vált el a büntető anyagi jogtól. A magyar büntetőjogi irodalomban a XVIII. század második feléig tehát a
processzuális szemlélet uralkodott, ezért a korabeli szerzők az anyagi jog legfontosabb általános fogalmairól
(például dolus, culpa, büntetési nemek) műveik büntetőeljárási szabályai között írtak, mint Huszty István
(1745), Gochetz Gábor (1746), Bodó Mátyás (1751).
A nyugat-európai fejlődéstől eltérően Magyarországon a XVIII. század második felében nem születtek
büntetőjogi kézikönyvek, tankönyvek.
2.6.1.2. 2.6.1.2. A korai büntetőjogi kodifikációs kísérletek időszaka (1790–1848)
49
Bevezető tanok
Ebben a korszakban a büntetőjog tudományának fejlődését a kiváló tehetségű jogtudósok mellett a reformkori
politikusok és munkáik is elősegítették. A jogtudósok közül a legjelentősebbeket emeljük ki – Szlemenics Pált,
Vuchetich Mátyást, Szalay Lászlót, Szokolay Istvánt.
Szlemenics Pál (1783–1856) nevét első nagy munkája, a még latin nyelvű Elementa Juris Criminalis Hungarici
(Posonii, 1817) tette ismertté. A hiánypótló könyv még két újabb kiadással jelent meg 1827-ben és 1833-ban. A
magyar nyelvújítás hatására 1836-ban magyarul adta ki művét: Magyar Fenyítőtörvénykönyv címmel.
Szlemenics magyar nyelvű műve a szerző korábbi latin nyelvű munkájának átdolgozásaként, az első magyar
nyelvű büntetőjogi tudományos könyvként jelent meg. Ez a magyar nyelvű munkája öt kiadást ért meg. Új elem
a szerzőnél az anyagi jog önállósodása és elkülönülés is az anyagi jogon belül.
A kortársak saját korában is és az utókor, a későbbi értékelők is ellentmondásosan ítélték meg Szlemenics
büntetőjogi munkásságát. Az ellentmondás egyik kiváltó oka az volt, hogy Szlemenics a „szelíd tortúrát”
pártolta.
Szlemenics tankönyve „nem mondható nagyértékűnek” Finkey értékelésében, viszont munkája szerinte „több
mint ötven éven át szerepelt a könyvpiacon, s rövidségénél […] és egyszerű, világos nyelvezeténél fogva
legkedveltebb tankönyv gyanánt forgott az egyetemi és jogakadémiai ifjúság kezében”. Szlemenics már nem a
Huszty- és Bodó-féle processzuális megoldást követte, melyekben a büntetőperjog elsőbbséget élvezett az
anyagi joghoz képest, hanem megfordítva ezt a rendet: az anyagi jogot az eljárásjog elé helyezte.
Az első valóban tudományos igényű és értékű büntetőjogi tan- és kézikönyvet Vuchetich Mátyás (1767–1824)
„Institutiones iuris criminalis Hungarici” („A magyar büntetőjog rendszere”) címmel készítette. Magyarország
felsőiskoláinak használatára még mindig latinul írt két könyvből (részből) álló mű 1819-ben Budán jelent meg.
Az első könyv az elméleti büntetőjogot, a második könyv a gyakorlati büntetőjogot, azaz a büntető eljárásjogot
dolgozta fel.
A büntetőjog általános tanait behatóan tárgyalta kilenc fejezetben.
Vuchetich műve nemcsak a bölcseleti elvekre és a hazai tételes jogra, hanem a külföldi (például német)
jogszabályokra és szakirodalomra is tekintettel volt mint összehasonlító anyagra.
Korszakalkotónak minősíthető munkájában Vuchetich az új felvilágosult, humánus büntetőjogi eszmeiséget

érvényesítve, kísérletet tett a hazai joggyakorlat és a felvilágosodás főbb tételeinek az összeegyeztetésére.
Szokolay István (1822–1904) 1848-ban megjelent „Büntetőjogtan” című műve a pesti egyetem első hivatalosan
is elfogadott, eredetileg is magyarul írt kézikönyve volt.
A teljes anyagi és eljárásjogot feldolgozó művében Szokolay felhasználta a korszak alapvető és meghatározó
külföldi irodalmát (így például Beccariától Feuerbachon át Mittermayerig), és az 1843. évi javaslat szabályaira
is kitért. Kiemelendő, hogy a „jogbiztonság” fogalom/kifejezés először ezen 1848. évi tankönyvében tűnt fel.
Szokolay könyve – Finkey szerint – „eléggé hű leírása a hazánkban még 1848-ban is fennállott régi magyar
büntetőjognak”.
Szokolay világos stílusú és gyakorlati igényeket is kielégítő műve a sikertelen törvényalkotás időszakában
kiemelt jelentőségűnek számított, azonban létjogosultságát 1852-től elvesztette, az abszolutizmus korszakában
már nem lehetett alkalmazni a benne foglaltakat.
Az első büntetéstani monográfia szerzője, Szemere Bertalan (1812–1869) 1839-ben fejtette ki nézeteit a
halálbüntetésről. Akadémiai pályázatra írta meg művét, amely 1841-ben jelent meg Budán, mint „koszorúzott
pályamunka”. Szemere természetjogi alapokon vizsgálta a büntetések problémakörét, olyan büntetési elmélet
megalkotása volt a célja, amely a büntetés alapját, célját, általános fogalmát és a büntetési rendszert is magában
foglalja. Elutasította a relatív elméleteket, mert a haszonra épített büntetési rendszernek nincsen kellő erkölcsi
alapja.
Szemere Bertalan mellett Eötvös József és mások előbb útleírásaikban, majd önálló művekben megteremtik a
magyar börtönügyi irodalmat.
Szalay László (1813–1864) tudományos írásait tekintve kettőt lehet kiemelni, amelyeket a Budapesti Szemlében
tette közzé. Az egyik Codificatio címet viselő munkája inkább az anyagi büntetőjog tudományának a
50
Bevezető tanok
fejlesztésére fektet nagyobb hangsúlyt, az egyik fő megállapítása az, hogy a külföldi elméleteket
végigtanulmányozva elveti a történeti jogi megközelítést, helyette az észjogi szemléletet pártolja.
Másik munkája a Büntetőeljárásról, különös tekintettel az esküdtszékekre című, melyben a modern polgári
eljárási elveknek a meghonosítását sürgette összehasonlító módszer alkalmazásával is.
Szalay László érdeme, hogy a reformkori jogi eszméknek a rendszeres dogmatikai összefoglalását elvégezte a
büntetőjog és az eljárásjog területén.
2.6.1.3. 2.6.1.3. Az abszolutizmus korszaka (1848/1852–1860/1867)
Ebben a „jogfosztott” korszakban a magyar büntetőjogi és büntetőperjogi irodalom szinte teljesen szünetelt.
Egyedül Csatskó Imre (1804–1874) munkásságát lehet e korszakban kiemelni.
Csatskó Imre 1843-ban adta ki első nagyobb büntetőjogi munkáját, amelyben a külföldi büntetési elméleteket
tekintette át és mutatta be. A büntetéstani irodalom ismert szerzőjévé vált, az 1850-es években pedig az osztrák
büntetőkódexhez kommentárok készítéséből is kivette a részét. A kodifikációs munkálatokban is részt vett, az
1843-as büntető javaslatot 1867-ben dolgozta át. Csatskó Imre elsőként használta és definiálta a jogállam
fogalmát a büntetőjog alapelveiről írt 1868. évi tanulmányában. Emellett kiemelkedő alakja volt a hazai észjogi
iskolának.
2.6.1.4. 2.6.1.4. A klasszikus kodifikáció időszaka (1860/1867–1878/1900)
Az abszolutizmus korszakának végén megindult a „vérkeringés” mind a tudományos életben, mind a

kodifikáció terén. Ebben a korszakban két alkorszak különíthető el. Az első alkorszakot „Pauler-korszaknak”
szokás nevezni.
Pauler Tivadar (1816–1886) legnagyobb jelentőségű műve az első ízben 1864-ben kiadott Büntetőjogtan című
könyve, mely tudományos jellegű tankönyv volt, de külsőleg egy valódi kódex képét mutatta.
Tankönyvében Pauler elsődleges feladatnak a hazai büntetőjog forrásainak felsorolását tartotta, hiszen ebben a
korszakban teljes káosz uralkodott a források vonatkozásában.
Pauler rendszerező anyaggyűjteménye – Mezey szerint – „összekötő kapocs az 1843-as javaslat és a Csemegi-
Kódex között”.
A második alkorszakhoz Csemegi Károly és Fayer László nevét és munkásságát kell kiemelni.
Csemegi Károly (1826–1899) kodifikátorként a büntető törvénykönyv elkészítéséhez szinte az egész európai
szakirodalmat felhasználta. A büntetőkódex tudományos és egyben gyakorlati értékét jelentősen emelte az
úgyszintén általa készített indokolás, amely az egész büntetőjog területét felölelte. Fayer szavaival: „Csemegi
Károlyé az érdem, hogy Magyarországon az anyagi büntetőjog kodifikálva van. Két év óta halott, de a szelleme
tovább hat mind a bírói gyakorlatban, mind a szakmai-irodalmi tevékenységben”.
Fayer László (1842–1906) tudományos tevékenységének több színtere volt. Tudományos munkássága
egyértelműen a büntető anyagi jog és a bűnvádi eljárási jog reformjának megalapozására és ezzel kapcsolatban
az igazságszolgáltatási szervezet megújítására irányult.
Nem a jogi dogmatika kérdései érdekelték elsősorban, hanem inkább az emberiességi szempontok, az
alkotmányjogi vonatkozások, a büntetési rendszer kérdései. Fayer fő elvei közé sorolható az egyéni felelősség,
az akaratszabadság, az egyéni szabadság és a büntetőjog alkotmányjogi kapcsolatainak érvényre juttatása, az
állami megtorlás enyhítése.
Vitathatatlan Csemegi Károly és Fayer László szerepe a korszakban. Nem szabad azonban megfeledkezni arról,
hogy rajtuk kívül más neves büntető jogtudósok is léteztek és alkottak a XIX. század utolsó negyedében és a
századforduló körüli időszakban. Közülük Edvi Illés Károly és Wlassics Gyula munkássága tekinthető a
legjelentősebbnek. Edvi Illés Károly (1842–1919) anyagi jogi munkái közül ki kell emelni a Btk. három nagy
kötetes kommentárját, amely a századforduló előtti és utáni időszakban a „legterjedelmesebb és legkitűnőbb
kommentárja a magyar anyagi büntetőjogunknak”. Ez a hatalmas műve három kiadást ért meg: az első 1882/89-
ben jelent meg, a második 1894-ben és a harmadik 1909-ben.
51
Bevezető tanok
Wlassics Gyula (1852–1937) az anyagi büntetőjog terén végzett nagy munkái közül ki kell emelni a kísérletről
és a részességről írt két nagy terjedelmű és „rendkívüli becsű monográfiáját, melyeket a Magyar Tudományos
Akadémia is pályadíjjal tüntetett ki”. A tettesség és a részesség tana című munkája 1885 után 1893-ban második
átdolgozott kiadásában is megjelent és ebben az időszakban Finkey szerint „a legértékesebb monográfiája és
legnagyobb dicsekvése büntetőjogi irodalmunknak”.
2.6.1.5. 2.6.1.5. Reformirányzatok a büntetőjogi irodalomban és a büntető jogalkotásban

(1878/1880–1948/1950)
A) A büntetőjogi reformirányzatok megjelenése az első világháború időszakáig
A magyar büntetőjog-tudomány, amelynek első nagy generációja a század végén egyértelműen a klasszikus
irányzathoz tartozott, a századforduló idején már az új irányzatok zászlaja alá felsorakozva vette tudományos
kritika alá a hatályos büntető jogrendszert. Az antropológiai irányzatnak ugyan rendkívül csekély számú
követője támadt, de a pozitivista gondolkodás áthatotta a magyar büntetőjog-tudományt. A vezérgondolatokat az
úgynevezett közvetítő irányzat eszméi szolgáltatták. Az irodalomban kiújult a vita a büntetőjogi elmélet
alapkérdéseiről. Az újabb felfogás elutasította a merev indeterminizmust és a bűncselekmény kizárólagos jogi
szemléletét.
A reformgondolatok és reformirányok előkészítésében és érvényre juttatásában Fayer László mellett jelentős

szerepet töltött be a századforduló körül, illetve azt követően Balogh Jenő és Vámbéry Rusztem.
Balogh Jenő (1864–1953) a XIX. század végi, a XX. század eleji szakirodalomban az új büntetőjogi
reformeszmék lelkes híve és propagálója, később pedig miniszteri ténykedésével befolyásolta a magyar
büntetőjogi törvényhozás alakulását is.
Balogh Jenő, az I. Bn. kidolgozója szerint a Csemegi Kódexnek a fiatalkorúakra vonatkozó szabályai „sem nem
igazságosak, sem nem célszerűek, gyakorlatilag pedig káros eredménnyel járnak”.
Balogh Jenő a visszaesésre vonatkozó intézkedések gyökeres megváltoztatását is igényelte. Értelmezésében a

büntetőjog átalakul a társadalmi védelem jogává, és ez „telítve lesz a közbiztonsági rendészet és a megelőző
rendőri munkásság elemeivel”. A közveszélyes bűntettesekkel szemben biztonsági rendszabályokat vélt
alkalmazhatónak a közveszélyesség tartamára, tehát határozatlan tartamra.
Balogh Jenő munkásságának pozitív vonásai a büntetőeljárás területén túlmenően elsősorban a fiatalkorúak
büntetőjogi rendszere, az új modern reformeszmék hazai propagálása és az alkalmi bűntettesek megítélése terén
mutathatók ki. A közveszélyes bűnelkövetőkkel kapcsolatos állásfoglalásai azonban olykor nem kellően
megalapozottak, következetesek, és a fenti probléma ellenszerét végül a határozatlanság intézményében, a
céltalan szigorban vélte megtalálni.
Vámbéry Rusztem (1872–1948) a bűnügyi tudományok terén kifejtett tudományos munkásságának meghatározó
jellemzője a túlzásoktól mentes „kriminológiai szemlélet”. A kriminológia egyik első hazai művelője. A
büntetőjogot nem felszámolni akarta, hanem hozzákapcsolni a társadalmi valósághoz.
Egyes különös részbeli intézmények új szemléletű komparatív módszerrel történő feldolgozása mellett a
visszaesőkről, a fiatalkorúakról írt munkái képviselik többek között az új irányzat térhódítását. Külön
kiemelendő a kriminológiai szellemű büntetőjogi fő műve, tankönyve, amely két „Füzet”-ben jelent meg.
Az első világháború időszakáig a büntetőjogi reformirányzatok szellemi kisugárzása, a kriminológiai szemlélet

térhódítása a jellemző. A századforduló idején elsősorban Balogh Jenő érdeme a modern büntetőjogi,
kriminológiai tanok magyarországi befogadásának és tételes joggá válásának szorgalmazása. A kriminálpolitikai
célgondolat legerősebben Vámbéry Rusztem és Irk Albert műveiben jelentkezett.
A kriminológia, kriminálszociológia kialakulásával párhuzamosan erősödik az úgynevezett büntetőpolitikai

irányzat, amely elsősorban a büntetési rendszer kérdéseivel foglalkozik. Ebből a körből a XIX. század végén
kiemelkedett Fayer László és később Finkey Ferenc tevékenysége; mindketten széles körű tudományos
apparátussal bizonyítják a büntetési rendszer elavultságát és tesznek értékes, korukat megelőző jellegű
javaslatokat a büntetési rendszer továbbfejlesztésére. Vajna Károly és Dombóvári Géza kutatásai a magyar
büntetési rendszer területén méltó folytatása a reformkor pönológiai irodalmának.
B) A büntetőjog és tudománya az első világháború befejezését követő és az 1940-es évek végéig tartó
időszakban
52
Bevezető tanok
A világháborút követően a hangsúly egyre jobban arra helyeződött, hogy a büntetőjog bűncselekménytanát és az
igazságos megtorló büntetés funkcióját a társadalomvédelem gyakorlati céljával és feladataival
összeegyeztessék. Eredeti, önálló elméleti gondolatok kifejtése, a kriminológiai kutatások folytatása
mellett/helyett jobbára a fennálló nézetek mértéktartó egyeztetésére és logikai összefoglalására törekedtek.
Ennek az utóbb említett összefoglalásnak legkiválóbb képviselője Finkey Ferenc volt. Finkey mellett a korszak
tárgyalása ezen időszak további meghatározó, kiemelkedő tudományos képviselőinek (Angyal, Heller, Irk,
Hacker) rövid bemutatásával folytatódik.
Finkey Ferenc (1870–1949) tankönyvekben foglalta össze mind az anyagi, mind az alaki büntetőjog egész
anyagát. Anyagi büntetőjogból 1902-ben jelent meg az első kiadás, 1905-ben a második, 1909-ben a harmadik,
majd 1914-ben a legnagyobb terjedelemben (907 oldal) a negyedik kiadású tankönyve, aminek „új lenyomata”,
rövidített új kiadása és „A magyar anyagi büntetőjog jelen állapota” címet viselő úgynevezett Toldalék 1923-ból
való. Ez a Toldalék egyszerű kiegészítése akart lenni a tankönyv „hiányossá és hézagossá lett szövegének”. Az
anyagi büntetőjogi tankönyvei közül a legátfogóbb, a legtöbbször hivatkozott a negyedik kiadás. Finkey
figyelme az elméleti, dogmatikai kérdések mellett már a XX. század első évtizedétől a büntetőjogi
szankciórendszer és a börtönügy reformkérései felé fordult. Büntetéstani, börtönügyi dolgozatai közül
kiemelendő az 1904-ben megjelent munkája. Az 1930-as években egymás után jelennek meg új irányt mutató
könyvei a börtönügy, a büntetéstan körében. Ezzel veszi kezdetét Magyarországon a büntetéstan és a büntetés-
végrehajtási jog tudományának kialakulása.
Tankönyvei, anyagi és eljárásjogi munkássága új korszakot jelentett a magyar tudományosságban. Modern

rendszeralkotó, aki európai kitekintéssel a korabeli haladó felfogást magáévá téve hirdette a humanista
büntetőjog és a liberális, egyéni szabadságelvekre épülő büntető igazságszolgáltatás elveit és gyakorlati
szabályait, követelményeit. Elméleti alapállásában az úgynevezett közvetítő irányzat követője. Nézetei a
büntetőjogi dogmatika terén Bindinghez, büntetéstani, kriminálpolitikai kérdésekben pedig Liszthez állnak
legközelebb.
Angyal Pál (1873–1949) a hazai büntetőjogi irodalom legtermékenyebb művelője volt, közöttük viszonylag
sűrűn írt monográfiát és különböző témájú dolgozatokat. Tudományos munkásságának meghatározó művei közé
tartoztak az anyagi jogi és eljárásjogi tankönyvei. Könyvei közül a legnagyobb hatást a 21 kötetes
kézikönyvsorozata váltotta ki. Az első kötetet a becsület védelméről tette közzé Angyal, míg az utolsó XXI.
kötetet a hivatali és ügyvédi bűntettekről és vétségekről.
A kézikönyvsorozat egyes – csaknem az egész különös részt felölelő – köteteiben Angyal vagy egy-egy
bűncselekményt, vagy bűncselekménykört dolgozott fel komplex módon. Vagyis az elméleti, jogdogmatikai
szakirodalmat, joggyakorlatot átfogó részletességgel, továbbá bemutatta az adott bűncselekmény
szabályozásának történeti fejlődését és összehasonlító jogi aspektusát. Vizsgálódásának homlokterében a
hatályos joganyag állott.
Szívügye volt a rabsegélyezés és a patronage-mozgalom. A züllésnek indult fiatalok megmentése érdekében

több lehetőséget megragadott, nagyszámú publikációjának jelentős része foglalkozik e témakörrel.
A két világháború közötti kor büntetőjogi irodalmára – csaknem közismerten – Angyal Pál munkássága nyomta
rá bélyegét.
Alapos, rendszerező, illetve rendszerezésre törekvő munkái, főként a különös részi monográfiái igen hasznossá,
szinte nélkülözhetetlenné váltak a jogalkalmazók számára.
Heller Erik (1880–1958) kiterjedt szakirodalmi munkásságot fejtett ki. Foglalkozott az anyagi büntetőjog és
részben a büntető eljárásjog kérdéseivel is. Az előbbi tudományág területén kiemelendők a tankönyvei. Heller
1937-ben megjelent rövidített tankönyve A magyar büntetőjog tankönyve című művének 1931-ben megjelent I.
és e könyvvel egyidejűleg megjelenő II. félkötetének lényegesen rövidített, helyenként módosított tartalmát
foglalta magában. Ugyancsak 1937-ben tette közzé tankönyve II. félkötetét. Heller általános részi tankönyvének
újabb kiadása már Budapesten jelent meg. Az anyagi büntetőjog terén foglalkozott – egyebek mellett – a
beszámíthatóság, bűnösség, az anyagi jogellenesség kérdéskörével, míg az eljárásjog körében a bűnvádi
perrendtartás a fiatalkorúak bűnügyében, továbbá a tettazonosság és a jogerő témájában alkotott számottevőt. A
büntető törvénykezéssel kapcsolatban tankönyve jelent meg.
Az igényes és alapos elméleti dogmatikai munkásságával a szegedi büntetőjogi iskolát megalapozó Heller Erik
elsősorban a büntetőjogi dogmatika művelője, aki a klasszikus eszmerendszer talaján áll. Így nála a klasszikus
büntetőjogi iskola elvei és sajátosságai érvényesülnek, a szankciók körében pedig a megtorló büntetés az
53
Bevezető tanok
alapvető jogkövetkezményi kategória, amely mellett az állam és az elkövető érdekét egyaránt szolgáló
intézkedéseknek csak alárendelt szerep jut.
Irk Albertnél (1884–1952) Liszt tanainak hatása, és a büntetőjog átalakulásáról írt 1915. évi munkájában
kifejtett elgondolásai végig meghatározták a büntetőjoggal kapcsolatos nézeteit.
Önálló formában megjelent kriminológiai és büntetőjogi munkáinak, publikációinak nagy része még Pécsre
kerülése előtt, a XX. század második évtizedében született. Irk hazánkban elsőként foglalta szabatos rendszerbe
korának kriminológiai nézeteit. Pécsi időszakához kötődnek viszont büntetőjogi elemző monográfiái. Ezek
között is első helyen szerepel az 1928-ban, majd átdolgozva 1933-ban megjelent, több évtizedig tankönyvként
szolgáló főműve. Az 1926-ban megjelent monográfiája „A büntetőjogi alapfogalmak módszertani kritikája”
alapműnek tekinthető, elméletileg a legkidolgozottabb munkái közé tartozik. 1937-ben készítette el akadémiai
székfoglaló értekezését „A büntetőjog racionális és irracionális elemei” címmel. A húszas–harmincas években
lényegében összefoglalta, rendszerezte korábban megjelent munkáiban napvilágot látott nézeteit.
Hacker Ervin (1888–1945) a bűnügyi tudományok számos ágával foglalkozott, így a büntetőjogon kívül
munkássága kiterjedt a kriminálstatisztikára, a kriminológiára, a börtönügyre is. Ez utóbbi témával foglalkozó
munkájában Hacker átfogóan bemutatta a börtönügy kérdéseit, továbbá a börtönügyre vonatkozó tételes jog
kritikáját is. Az 1936. évi büntetőjogi tankönyvében a bevezetésben ír fogalmi kérdésekről, a büntetőjog
történetéről és jogbölcsészeti (büntetési) elméletekről, majd krimináletiológiai (kriminológiai) tényezőkről, a
jogforrásokról és hatályukról. A második rész a büntetendő cselekményt taglalja. A tankönyv szerkezeti
felépítése tekintetében már több ponton a jelenkori felfogáshoz közeli álláspontot képvisel. A
jogkövetkezmények terén a büntetéseket, a biztonsági rendszabályokat és a javító-nevelő intézkedéseket
tárgyalja. Kriminálpolitikai írásaiban többször is értékeli a dologház, még inkább a szigorított dologház
magyarországi intézményét.
Hacker Ervin büntetőjogi, kriminológiai, büntetés-végrehajtási tárgyú munkái az adott időszakban

korszerűeknek, életközelieknek minősíthetők és a szerző saját véleményét is közvetítik a büntetőjog iránt
érdeklődők számára.
Rövid összegzésként rögzíthető, hogy a XX. század első felében, az első világháború befejezését követő periódus
a büntetőjogász „nagyságok és óriások” időszaka. Jelen dolgozat szerzője közülük elsőként Finkey Ferencet
emeli ki. „Gondolkodásának mélysége, európai látóköre, irodalmi tevékenységének széles skálája azonban
messze kiemeli őt kortársai közül.” A század első felében a legszínvonalasabb munkák közé tartoztak a
tankönyvek. E tekintetben mind Vámbéry, Finkey, Angyal, mind Irk, Heller, Hacker tankönyvei kiemelkedő
szintetizáló műveknek tekintendők. A világháborút követő időszakban, főként a ’30-as évektől korlátozott
mértékben a tettes-büntetőjogi irányzat, a veszélyességre épülő kriminálpolitikai szemlélet erősödött, és
problematikus jogintézmények, tételes jogi megoldások, illetve aggályos elméleti állásfoglalások születéséhez,
létrejöttéhez is vezetett.
2.6.1.6. 2.6.1.6. Az anyagi büntetőjog tudománya a szocializmus korszakában (1948/1950–1989)
1948-tól kezdődően egyre erőteljesebben fogalmazódtak meg azok a törekvések, amelyek a szovjet-orosz
büntetőjog fejlődésének figyelembevételét, a közösség érdekeinek fokozottabb büntetőjogi védelemben
részesítését, új szemléletű Btk. megalkotását szorgalmazták.
1949-től Magyarországon új társadalmi, gazdasági, politikai forma került bevezetésre, amelynek alkotmányos
alapjait az 1949. évi XX. törvény, az új szocialista Alkotmány implementálta. A kommunista-szocialista irányú
fejlődésnek megfelelően az alapvető elveket, általános fogalmakat magában foglaló új általános rész
megalkotása történt meg az 1950. évi II. törvénnyel, amely Btá. rövidítéssel vált ismertté. A törvény feladatát a
társadalom védelmében jelölte meg. A bűncselekmény formális meghatározása helyett tartalmi definíciót adott,
amelyben a bűncselekmény olyan társadalomra veszélyes cselekmény, amelyre a törvény büntetés kiszabását
rendeli.
Schultheisz Emil (1899–1983) tudományos munkásságának első fele elsősorban a katonai büntetőjog területére
esett. Megalkotója volt az 1930. évi II. tc.-nek, a katonai büntető törvénykönyvnek és a kapcsolódó
jogszabályoknak. A törvény magyarázatát több kötetben dolgozta fel. Szintén ő készítette el a katonai büntető
törvénykönyv (1948. évi LXIII. törvény) tervezetét. Schultheisz Emil tudományos munkásságának másik
területe a büntetőjog általános elvi kérdéseinek a kutatása. Ebből a körből a bűncselekmény tana és a büntetés
kiszabása azok a kérdéskörök, amelyek leginkább foglalkoztatták. Ugyancsak 1948-ban jelent meg
SchultheiszEmilnek az a könyve, amelyben még megpróbálta folytatni a német dogmatikai alapokon nyugvó
54
Bevezető tanok
magyar büntetőjog elméleti művelését. E monográfiában a szerző a tényállásszerűség, a jogellenesség és a

bűnösség fogalmaira épülő hagyományos bűncselekménytant a büntetési okok megvalósulásából levezetett
negyedik fogalmi ismérvvel kívánta bővíteni és továbbfejleszteni.
Schultheisz Emil harmadik tudományos és igen kedvelt témaköre a szexuális deliktumok elemző bemutatása.
Ezzel kapcsolatban az 1966-ban megjelent monográfiája az utolsó nagy műve.
Kádár Miklós (1904–1971) félretette a büntetőjogászok német alapokra visszanyúló dogmatikáját, és a fogalmak
cizellálása helyett azokat a valóságot tükröző funkciójukra egyszerűsítette. Kádár a büntetőjogi felelősséget csak
a tételes jog anyaga alapján értékelte és tárgyalta.
1952-ben tette közzé Kádár az általános részi tankönyvét. Ebben a munkában Kádár a bűncselekménytant a
törvényi tényállás tág értelmű fogalmára építette, amely szerint a bűncselekmény egyenlő a tényállásszerű
cselekménnyel. A törvényi tényállás tárgyra, tárgyi oldalra, alanyra és alanyi oldalra tagolódott.
Kádár ebben az 1952. évi kötetében valójában az 1951-ben magyarul is megjelent, Menysagin szerkesztette
szovjet büntetőjogi tankönyvet követte, magyarra „alkalmazta”. A Kádár-féle tankönyv 1955-ig három kiadást
ért meg, 1957-től helyét az egyetemi oktatásban szerzői kollektívák által írott jegyzetek váltották fel.
Az 1950-es évek első felének irodalmából színvonalával kiemelkedett Schultheisz Emil büntetéskiszabásról
szóló kismonográfiája és a látszólagos halmazatról készített tanulmánya. Az ötvenes évek közepén már nagyobb
büntetőjogi elméleti munkák is születtek, de ezek a disszertációk évek múlva jelenhettek meg könyv alakban.
Ezek közül az 1957 utáni időszak két kiemelkedő munkája Viski László (Szándékosság és társadalomra
veszélyesség) és Szabó András (A fiatalkorúak és a büntetőjog) monográfiái. Megemlítendő továbbá Losonczy
István munkássága, akit 1945 előtt a büntetőjog filozófiájának, a mulasztás okozatosságának a kérdése
foglalkoztatott, 1945 után pedig a tettesség volt tudományos munkásságának központi témaköre.
A bűncselekmény fogalmát a tényállásszerűséggel azonosító kádári nézettel szemben először Földvári József
foglalt el kritikai álláspontot. Új bűncselekménytani koncepciót fejtett ki, amelynek lényege, hogy a
bűncselekmény és a törvényi tényállás fogalma nem azonosítható. A tényállásszerűség csak a bűncselekmény
törvényi ismérveit foglalja magában, a társadalomra veszélyesség és a bűnösség viszont nem hozzá tartozó. A
tényállásszerűség tágabb értelmű felfogását Horváth Tibor képviselte. Tokaji Géza mind a bűncselekmény-
fogalom, mind az általános törvényi tényállás létjogosultságát hangsúlyozta, és jelentős újítása volt a
felróhatóság fogalmának bevezetése. Viski László is új bűncselekménytani koncepciót alakított ki, amelynek
összefoglalására közlekedési monográfiájában került sor. Sajátos rendszerében a bűncselekmény a büntetőjog-
ellenes és felróható cselekmény.
Békés Imre a gondatlan bűncselekmények dogmatikai felépítésének új, önálló rendszerét dolgozta ki. Szerinte a
szándékos és a gondatlan deliktumok nemcsak a bűnösség formái tekintetében különülnek el, hanem egész
dogmatikai konstrukciójukban is.
A büntetéstan területén Földvári József munkája sokoldalú megközelítéssel tárgyalta a büntetéstan elméleti
alapkérdéseit. A szerző kitért a büntetés-végrehajtás kérdéseire is.
A büntetőjog különös részének anyagát az ötvenes évek végétől monográfiák sorozata dolgozta fel. E kötetek –
eltérő mélységben és színvonalon – egy-egy bűncselekményi kör elméleti és gyakorlati kérdéseinek tárgyalását
tartalmazzák.
Az 1961. évi Btk. hatálybalépését követő ítélkezési gyakorlat és a tudományos irodalom eredményei egyaránt
tükröződnek az 1968-ban megjelent kétkötetes kommentárban.
Az 1970-es évek kiemelkedő büntetőjogi kodifikációs eseménye és eredménye a korábbi Btk., amelyet 100
évvel a Csemegi Kódex megszületése után fogadtak el.
Az 1980-as évek kiemelkedő büntetőjogi dogmatikai munkája Tokaji Géza nevéhez fűződik, aki az 1984-ben
közzétett nívódíjas főművében kifejti, hogy a bűncselekmény olyan cselekmény, amely társadalomra veszélyes,
bűnös (felróható) és büntetéssel fenyegetett (büntetendővé nyilvánított).
A büntetéstani munkák közül Horváth Tibor 1981. évi munkájában áttekintést ad a különböző korok és
korszakok büntetési teóriáiról. Az eltérő tanok a büntetés fogalmát nem tudták eliminálni, kiiktatni. Horváth
kiindulása, hogy a büntetés malum marad, és a prevenciót és a társadalom védelmét állítja előtérbe.
55
Bevezető tanok
Györgyi Kálmán 1984. évi könyvében a büntetések és intézkedések hazai szabályozásának, szakirodalmának
kiváló áttekintését nyújtja. Tartózkodik az extrém nézetektől, bírálja a tettesbüntetőjogot. A szankciótan
területén alapmunkának tekinthető.
A magyar büntetőjogban az 1945 utáni időszakban Nagy Ferenc az 1986-ban megjelent monográfiájában
vizsgálta először átfogóan a büntetőjogi intézkedések, a monista és a dualista szankciórendszerek kérdéskörét és
az intézkedések alkalmazására vonatkozó elveket, követelményeket.
A kriminálpolitika átfogó feldolgozását végezte el Földvári József az 1987-ben közzétett művében.
Szabó András támogatja a klasszikus büntetőjog alapeszméit és tagadja az állami paternalizmust és az állam
jogát az egyén gyógyítására. A megtorló büntetőjog pártolója.
Összefoglalásként megállapítható, hogy az 1940-es évek végétől kezdődően a büntetőjog szerepének

átértékelése és a kriminálpolitika új arculata jelent meg. A büntetőjog elveszítette garanciális funkcióját a
hatalom korlátozását és az egyén jogait védő szerepét. A büntetőjog tudománya, a dogmatika leértékelődött,
jogászi szőrszálhasogatássá vált. A kriminálpolitikából a politika kriminalizálása alakult ki. A szocializmus
időszakát a társadalom „agyonpolitizálása” és az egységes marxista ideológia jellemezte. Új alapokra épült a
bűncselekménynek a dogmatikai struktúrája is. A bűncselekménnyé nyilvánítás új legitimációs forrását a
társadalomra veszélyesség fogalmi kategóriája szolgáltatta. Az 1950-es években és a ’60-as évek első felében a
magyar büntetőjog tudománya leszakad a korábban irányadó német tudományról. Az az abszurd és téves
ideológiai tétel érvényesült, miszerint a bűnözés okai a szocialista társadalomban a külső kapitalista környezet
hatása és a burzsoá eredetű belső tudati maradványok. A bűnözés társadalmi okait kutató kriminológia és a
büntetőjog tudománya létjogosultsága ezáltal megszűnt. A tudományos vizsgálódás a büntetőjogi dogmatika
határai közé szorult. Az 1950-es évek vége felé azonban már „felbukkannak” német szerzők a magyar
szakirodalomban. Az 1960-as évek végétől a nyugatnémet büntetőjog tudománya reprezentánsaira hivatkozás
nélkül már elképzelhetetlen volt Magyarországon a büntetőjog tudományos művelése és monográfiák
megjelentetése. A korabeli ideológiától – legalábbis részben – függetlenítve jelentős és korszakos munkák
születtek, ezt mutatják Szabó András, Viski László, Földvári József, Horváth Tibor, Tokaji Géza, Békés Imre,
Györgyi Kálmán, Nagy Ferenc ez idő tájt született művei. Az 1970-es évek második felétől, az 1980-as évektől
az anyagi büntetőjog mellett a büntetéstani, a büntetés-végrehajtási jog és a kriminálpolitika területén is az adott
évtizedet/korszakot meghatározó könyvek jelentek meg (Horváth Tibor, Földvári József).
2.6.1.7. 2.6.1.7. A rendszerváltozással kezdődő és jelenleg is tartó úgynevezett

modern/posztmodern jogállami büntetőjog tudományának korszaka (1989–)
A rendszerváltás időszakában több tényezőre vezethető vissza az alkotmányos jogállam értékei helyreállításának
a folyamata. Egyrészt a rendszerváltozáskor nem volt jogon kívüli állapot, a puha diktatúra időszaka viszont
lehetővé tette a büntetőjog viszonylagos önállóságának az erősödését. Másrészt a büntetőjog hazai művelői
építhettek a magyar büntetőjog múltjára és kiváló elméinek munkásságára. Harmadrészt az Alkotmánybíróság
döntéseivel hozzájárult a jogállami büntetőjog elveinek, szellemének kimunkálásához.
Az 1990-es években lezajlott szakmai viták közül az alkotmányos büntetőjoggal, a visszaható hatállyal, az
elévüléssel és a büntetőjog fogalmával kapcsolatos kérdések álltak előtérben. A büntetőjog fogalmának
tudományos felülvizsgálata során a jogállami szemléletnek megfelelően a büntetőjog már nem volt azonosítható
a jogszabályok összességével, hanem a büntetőjog a normák összessége. A normák elsősorban a
büntetőtörvényekben jelennek meg, de ezt kiegészítik a nemzetközi jogi, uniós források, továbbá a bíró alkotta
jog.
Összegzésként Békés Imre megítélése szerint a magyar jogi és így a büntetőjogi gondolkodást a Habsburg
Birodalomhoz kötöttség ténye, a XVIII. század utolsó harmadában a nagyszombati egyetem Budára költözése, a
történelmileg kialakult jog, a felvilágosodás eszméinek megjelenése és elterjedése, majd a nyugati kodifikációk
megismerése vonta be az európai kultúra hatókörébe.
A büntetőjog tudománya művelésében alapvetően meghatározó körülmény ugyanakkor az, hogy

Magyarországon nincs szerves, egymásra épülően felfelé ívelő fejlődés. Ezt a fejlődési folyamatot ugyanis meg-
megszakították a különböző ideológiai hátterű események, történések. Ismeretesen az 1880 előtti időszak döntő
jellemző vonása volt a büntetőjog kodifikációjának a hiánya. Az első világháborút követő évtizedekben
bizonyos fokig tettes-büntetőjogi elképzelések és szabályok érvényesültek. Alapvetően új változás állott be az
1940-es évek végével, amely – ideológiailag terhelt – időszak egyértelmű visszalépést jelentett a korábbi
jogállaminak tekinthető büntetőjogunkhoz képest.
56
Bevezető tanok
A büntetőjog hazai tudománya igen fontos, s talán nem kellően hangsúlyozott sajátossága, hogy e jogterület
elméleti művelése az idők folyamán vissza-visszatérően erősen és szorosan kötődött az észjog, a jogelmélet,
jogbölcselet kérdéseihez. Ugyanis mind a bűncselekménytan, mind a büntetéstan számos filozófiai, ontológiai
vagy axiológiai kérdést vetett fel és igyekezett megválaszolni (például: Vuchetich, Pauler, Finkey, Angyal, Irk
vagy Losonczy tudósi és oktatói pályafutását).
A büntetőjognak jogállami alapokra helyezését követően jelenleg a büntetőjog tudománya, a büntetőjogi

dogmatika (át)kriminálpolitizálódott, vagyis a kriminálpolitika a hatókörét kiterjesztette, a büntetőjogi
dogmatikára is rátelepedett.
Ebben az átpolitizálódó folyamatban igen fontos, hogy a bűnügyi tudományok művelői – jobban mint valaha – a
jogállami alapoknak, a szabadságjogok garanciáinak fokozott biztosításán fáradozzanak.
2.7. 2.7. A magyar büntetőjog tudományának kiemelkedő alakjai
Angyal Pál (1873–1949) szakterülete a büntetőjog és a

jogbölcselet. 1898-tól Pécsett püspökségi jogakadémiai tanár, a „pécsi korszaka” 1912-ig tart, majd a budapesti
tudományegyetem tanára (1912–1944). Az 1920–22. tanévekben dékán, az 1933/34. tanévben az egyetem
rektora. 1909-ben fiatal kora ellenére az MTA levelező, 1930-tól rendes tagja.
Nevéhez köthető a Bűnügyi Szemle című folyóirat megszületése, amelynek 1912-től kezdve szerkesztője.
A büntetőjogi tudományos munkásságának meghatározó művei közé tartoznak az anyagi jogi (Bp., 1909, 1920)
és eljárási jogi (Bp., 1915, 1917) tankönyvei. Izsák Gyulával kiadta a büntető törvénykönyv magyarázatát
(1937). Fő művének „A magyar büntetőjog kézikönyve” (I–XXI., 1927–1943) minősíthető.
57
Bevezető tanok
Balás P. Elemér (1883–1947) jogász, az MTA levelező tagja (1943), a szegedi, illetve 1937–1947 között a
kolozsvári egyetem tanára. Több jogág területén tevékenykedett.
A büntetőjog művelőjeként kiemelendő: A tisztességtelen verseny büntetőjoga (Bp., 1924); Az okozatosság

büntetőjogi problematikája (Bp., 1936); A kiskorúak és a gondnokoltak büntetőjogi védelme (Bp., 1943).
Balogh Jenő (1864–1953) a büntetőjog és a büntetőeljárási jog tudományának művelője. 1900–1910 között a
budapesti egyetem tanára. 1913 és 1917 között igazságügy-miniszter. 1901-től az MTA levelező, 1912-től
rendes tagja. 1920–1935-ben az Akadémia főtitkára, 1940–1943-ban másodelnöke; 1949-ben tanácskozó taggá
minősítették vissza. Tagságát 1989-ben – posztumusz – állították vissza. Büntetőeljárási munkái mellett
kiemelendő a „Fiatalkorúak és a büntetőjog” (Bp., 1909) c. műve.
Békés Imre (1930–2010) az ELTE Büntetőjogi Tanszékének vezetője 1971-től 1996-ig. 1994-ben habilitált
egyetemi tanár. 1995-től a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Büntetőjogi Tanszékének a vezetője. 1993-tól
1999-ig az Európa Tanács Emberi Jogok Európai Bizottságának tagja.
Legjelentősebb műve a gondatlanságról írott 1974-ben közzétett monográfiája. 1966-ban és 1986-ban írta a Btk.
magyarázatának bűncselekménytani részeit. A büntetőjogi dogmatika, a bűncselekmény tana állt tudományos
érdeklődése középpontjában.
Bernolák Nándor (1880–1951) jogász és politikus, 1908-tól a kassai jogakadémián a jogbölcselet és a

büntetőjog tanára. Fő művei: A visszaesés dogmatikai és politikai szempontjából (Bp., 1903); A büntető
törvények és büntetőnovella (társszerző Balogh Jenő) (Bp., 1908); A tévedés tana a büntetőjogban (Bp., 1911).
Csemegi Károly (1826–1899) büntetőjogász, őrnagyként részt vett a szabadságharcban, ügyvéd, igazságügyi
államtitkár, kúriai tanácselnök. A Magyar Jogászegylet, a Nemzetközi Büntetőjogi Egyesület Magyar
Csoportjának megalapítója és első elnöke (1878).
Működésének köszönhető az első magyar Büntető Törvénykönyv (az 1878. évi V. tc.) és az ezt kiegészítő
kihágási büntető törvénykönyv (1879. évi XL. tc.) megalkotása. A kódex a klasszikus büntetőjogi iskola
tanítását, sajátosságait vette alapul és alapvető elemeivé vált a garanciák kimunkálása. Csemegi Károly a kódex
elkészítéséhez szinte az egész európai szakirodalmat felhasználta, és tudományos és egyben gyakorlati értékét
jelentősen emelte az általa készített monografikus részletességű színvonalas indokolás. Csemegi Károly összes
műveit Edvi Illés Károly és Gyomai Miklós rendezte sajtó alá (Bp., 1903).
Edvi Illés Károly (1842–1919) büntetőjogász, ügyész, ügyvéd, jogi író. 1895-től az MTA levelező tagja. A
bűnvádi perrendtartás magyarázatának társszerzője (1898–1900) és a magyar büntetőtörvények három nagy
kötetes magyarázatának (1882/89; 1894; 1909) szerzője. Gyomai Zsigmonddal együtt sajtó alá rendezte
Csemegi Károly műveit, I–II. (Bp., 1903).
Erdősy Emil (1925–2010) büntetőjogász, ügyész, egyetemi tanár Pécsett. 1973-ban szerzett kandidátusi
fokozatot a gazdasági reform büntetőjogi kérdéseiről írt értekezésével. 1987-ben az MTA doktori fokozatának
megszerzését követően egyetemi tanári kinevezést nyert Pécsett. Doktori értekezése 1988-ban jelent meg könyv
alakban.
Műveiből: A gazdasági reform büntetőjogi kérdései (Bp., 1976) A megengedett kockázat a büntetőjogban (Bp.,
1988); Büntetőjog Különös részi tankönyvek társszerzője (legutóbb Bp., 1997).
Fayer László (1842–1906) a büntetőjog és a büntetőeljárási jog művelője. Az MTA levelező tagja (1894). A
budapesti egyetem magántanára 1874-től, majd tanára (1901–1906).
A Magyar Jogászegylet egyik alapító tagja, 1903-tól alelnöke. A „Magyar Themis” c. folyóirat szerkesztője
(1976–1880), majd a lapnak a „Jogtudományi Közlöny” c. folyóiratba olvadása után annak főmunkatársa.
Az 1843-as büntetőjogi javaslatok anyaggyűjteményét négy kötetben tette közzé (1896., 1898., 1900., 1902).
Anyagi büntetőjog terén alapvetően a klasszikus iskola alapján állt, de harcolt új jogintézmények kialakításáért
és új oktatási formák kialakítására törekedett. Büntetőeljárási munkái mellett anyagi jogi fő műve: A magyar
büntetőjog kézikönyve (I–II. Bp., 1900., 3. kiadás 1905).
Finkey Ferenc (1870–1949) büntetőjogász és jogbölcsész, 1893-tól a sárospataki jogakadémián büntetőjogot

oktatott, később kolozsvári (1912), pozsonyi (1915), majd szegedi egyetemi tanár (1921–1923). Rövid szegedi
professzorsága záróköve lett tanári pályájának, mivel Vargha Ferenc koronaügyész felkérését elfogadta a
58
Bevezető tanok
koronaügyész-helyettesi tisztségre. Igazságügyi szolgálatának második szakasza a kúriai tanácselnökség, melyet

1930-tól 1935-ig töltött be. 1935 és 1940 között koronaügyész. 1908-ban az MTA levelező, majd 1929-ben
rendes tagja.
Tudományos munkásságának súlypontja a tág értelemben felfogott büntetőjog tudományának mindhárom ága
(anyagi-alaki büntetőjog, büntetés-végrehajtási jog). A büntetőjog mellett nagy figyelmet felkeltő könyvet írt a
jogbölcsészet körében [A tételes jog alapelvei és vezéreszméi (1908)]. Dogmatikai téren Binding,
kriminálpolitikai kérdésekben Liszt követője. Büntetőeljárási jogban a liberális, humánus irányzatot képviselte:
A magyar büntető perjog tankönyve (Bp., 1916). Új irányt mutató műveivel kezdetét veszi a büntetéstan és a
büntetés-végrehajtási jog tudományának kialakulása. Műveiből: Az egység és többség tana a büntetőjogban
(Sárospatak, 1895); A börtönügy jelen állapota és reformkérdései (Bp., 1904); A magyar anyagi büntetőjog
tankönyve (4. kiadás Bp., 1914); Büntetéstani problémák (Bp., 1933).
Fonyó Antal (1919–1981) büntetőjogász egyetemi tanár, az ELTE jogi karán 1942-ben szerez jogi doktorátust,
majd a rendőrségnél bűnügyi munkakörben dolgozik. Ezután az ELTE jogi karán tanársegéd, később adjunktus.
Az ELTE jogi karáról 1957-ben Szegedre kerül, ahol 1962 augusztusától tanszékvezető egyetemi tanár az 1981
decemberében bekövetkezett haláláig. A gazdasági büntetőjog, a vagyon elleni deliktumok, továbbá a büntetési
és büntetés-végrehajtási rendszer vizsgálata állt szakmai érdeklődése középpontjában.
Fő művei: A büntető törvénykönyv kommentárja II. kötet. A népgazdaság elleni bűncselekmények (társszerző)
(Bp., 1968); Magyar Büntetőjog különös rész (szerk. és társszerző) (Bp., 1981).
Földvári József (1926–2009) büntetőjogász, egyetemi tanár. A Pécsi Tudományegyetem jogi karának dékánja az
1974–75. tanévben, majd az egyetem rektora 1975–1984. 1975 és 1980 között országgyűlési képviselő. 1993-
ban a Bayreuthi Egyetem a „doctor iuris honoris causa” címet adományozta számára. Az anyagi büntetőjog
általános és különös részéből írt tankönyvei mellett fő művei: Az egység és a halmazat határesetei a
büntetőjogban (Bp., 1962); Az igazságszolgáltatás elleni bűntettek (Bp., 1965); A büntetés tana (Bp., 1970);
Kriminálpolitika (Bp., 1987).
Hacker Ervin (1888–1945) a bűnügyi tudományok művelője. 1919-től a pozsonyi egyetem magántanára, 1920-
tól a miskolci jogakadémia tanára, 1943–1945-ben nyugalmazott rendes tanár a debreceni tudományegyetem
jogi karán. Hacker Ervin bűnügyi tudományok számos ágával foglalkozott, így a büntetőjogon kívül
munkássága kiterjedt a kriminálstatisztikára, a kriminológiára, a börtönügyre is. Anyagi büntetőjogból fő műve:
A magyar büntetőjog tankönyve (Miskolc, 1936); a büntetés-végrehajtás köréből: A börtönügy (Pécs, 1918).
Heller Erik (1880–1958) a büntetőjog és a büntetőeljárási (törvénykezési) jog művelője és tanára. 1925
szeptemberétől egyetemi tanár a szegedi egyetemen, ahol 1925 és 1940 között tanszékvezető. 1933–34-ben a
kar dékánja. A szegedi egyetemről 1940 októberében távozik és a kolozsvári, majd 1944 és 1949 között a
budapesti egyetem tanára. 1943-tól az MTA levelező tagja, 1949-ben visszaminősítették tanácskozó taggá.
Budapesten Heller Angyal Pált követte a katedrán, majd 1949. augusztus végén a miniszter az Egyházjogi
Tanszék helyettesítésével bízta meg, és egyben felmentette a büntetőjogi és törvénykezési jogi előadások
tartásának kötelezettsége alól. Heller 1949 novemberében vonult nyugdíjba. Anyagi jogi művei közül
kiemelendő a büntetőjogi elméletek bírálata (Bp., 1924) és a magyar büntetőjog tankönyve: A Magyar
Büntetőjog Általános Tanai (Szeged, 1931–37; Bp., 1945).
Irk Albert (1884–1952) büntetőjogász, a kriminológia egyik első magyar művelője. 1913-ban a kolozsvári
egyetem magántanára, 1917-től nagyváradi jogakadémiai tanár, 1922–1950 között a pécsi egyetemen a
büntetőjog és a perjog tanára, később nemzetközi joggal is foglalkozott; 1924–1925-ben és 1935–1936-ban a
pécsi jogi kar dékánja volt. 1936-tól az MTA levelező tagja, 1949-ben visszaminősítették tanácskozó taggá.
Kriminológiából és büntető anyagi jogból fő művei: Kriminológia (Bp., 1912); A büntetőjogi alapfogalmak
módszertani kritikája (Pécs, 1926); A magyar anyagi büntetőjog (Pécs 1933; 1945).
Kádár Miklós (1904–1971) egyetemi tanár, a budapesti egyetem jogi karán a büntetőjogi tanszék vezetője, a
Jogtudományi Közlöny felelős szerkesztője, a Nemzetközi Büntetőjogi Társaságnak (AIDP) alelnöke.
Műveiből: Magyar Büntetőjog. Általános Rész (Bp., 1952); A büntetőjog általános tanai (Kálmán Györggyel,
Bp., 1966).
Losonczy István (1908–1980) büntetőjogász, egyetemi tanár a pécsi egyetemen, 1940-től nyilvános rendkívüli,
1946-ban nyilvános rendes tanár, 1950-ben Irk nyugdíjazása után átvette a pécsi büntetőjogi tanszék vezetését.
59
Bevezető tanok
Losonczyt 1945 előtt a büntetőjog filozófiája, a mulasztás okozatossága foglalkoztatta. 1945 után a tettesség,
majd a részesség kérdésköre állt tudományos munkássága középpontjában.
Műveiből: A mulasztás I. A mulasztási bűncselekmény okozatossága (Pécs, 1937); A tettesség (Bp., 1961); A
tettesség és a részesség a büntetőjog rendszerében (Bp., 1966).
Pauler Tivadar (1816–1886) jogfilozófus, büntetőjogász, 1845-től az MTA levelező, 1858-tól rendes tagja.
1848–1849-ben, majd 1852–1878 között a pesti egyetemen a büntetőjog rendes tanára. Vallás- és
közoktatásügyi miniszter (1871–1872), 1878-tól haláláig igazságügy-miniszter. A Csemegi Kódex
országgyűlési előadója volt.
Eszmetörténetileg a jogbölcseleti irányzat, a magyar észjogi iskola legnagyobb hatású szerzője és kiváló
büntetőjogász, akinek tankönyvein joghallgatók nemzedékei nőttek fel.
Fő műve a Büntetőjogtan (I–II. 1864., 3. kiadás Pest 1872), amely egyszerre szolgált jogszabályként,
kommentárként és tankönyvként.
Schultheisz Emil (1899–1983). Budapesti jogi tanulmányait követően hadbírói pályára lépett. Debreceni jogi kar
1937 novemberében képesítette egyetemi magántanárrá a katonai anyagi büntetőjogból. Kodifikátorként
megalkotója volt az 1930. évi II. tc.-nek, a katonai büntető törvénykönyvnek. A törvény magyarázatát több
kötetben dolgozta fel. Az 1948. évi katonai büntető törvénykönyv (1948. évi LXIII. tv.) tervezetének is a
készítője.
1947-ben a Debreceni Jogi Kar kinevezett nyilvános egyetemi tanára, de a kar működése 1949. augusztus
végétől szünetelt, majd Schultheisz Szegedre került. 1956 szeptemberétől a szegedi jogi kar dékánja. 1957
októberétől nyugállományba vonul. Tudományos munkássága a katonai büntetőjog, a büntetőjog általános elvi
kérdései, továbbá a nemi erkölcs elleni bűncselekmények feldolgozására összpontosult.
Fő művei: A bűncselekmény tana (Debrecen 1948); A büntetés kiszabása (Bp., 1953); A nemi erkölcs elleni
bűntettek de lege lata (Bp., 1966).
Szabó András (1928–2011) a kriminológia és a büntetőjog művelője, az MTA Állam- és Jogtudományi

Intézetének munkatársa, majd főosztályvezetője. 1990–1998 között az AB tagja, 1992–1998 között a szegedi
egyetem tanára, 1998–2004 között az MTA levelező tagja, 2004-től rendes tagja.
Főbb munkái az anyagi büntetőjog köréből: A fiatalkorúak és a büntetőjog (Bp., 1961); A bűntett és büntetése
(Bp., 1979); A büntetőjog reformja (Bp., 1992); Igazságosan vagy okosan? (Bp., 1993).
Szalay László (1813–1864) jogi író, történetíró, reformpolitikus, kodifikátor. 1836-ban az MTA levelező tagja,
két évvel később rendes tagja. 1861-ben az MTA főtitkára.
1840-ben a büntető törvénykönyv kidolgozására kiküldött országos választmány jegyzője. Ugyancsak 1840-ben
új folyóiratot indított Budapesti Szemle címmel, amelyben megjelent Codificatio című munkája meghatározó
jelentőségű. A Pesti Hírlap szerkesztője (1844–45). 1848-ban az Igazságügyi Minisztérium törvény-előkészítési
osztályának igazgatója, majd Magyarország követe Frankfurtban és Londonban.
Tokaji Géza (1926–1996) c. egyetemi tanár, az anyagi büntetőjog művelője, 1949-től kezdődően 42 éven át a
szegedi egyetemen oktatott. Kutatásainak súlypontját a nemi bűncselekmények mellett a bűncselekmény tana
képezte. A szegedi büntetőjogi (dogmatikai) iskola kiemelkedő képviselője.
Fő művei: A büntető törvénykönyv kommentárja (társszerző) (Bp., 1968); Adalékok a bűncselekményfogalom

felépítéséhez (Szeged, 1972); A bűncselekménytan alapjai a magyar büntetőjogban (Bp., 1984); A magyar
büntetőjog általános része (társszerző: Nagy Ferenc) (Szeged, 1993, Budapest, 1998) (A jogszabálytan és a
bűncselekmény tana).
Vámbéry Rusztem (1872–1948) büntetőjogász, ügyvéd, egyetemi tanár. 1902-ben egyetemi magántanári
képesítést szerzett a budapesti egyetemen, amelynek 1915–1918 között rendkívüli, 1918-tól a büntetőjog rendes
tanára, 1919-ben dékánja is volt. 1920-ban eltávolították az egyetemről, újból ügyvédi praxist folytatott, s
számos politikai perben látott el védői feladatot. 1910-es évek végétől érdeklődése fokozatosan elfordult a
bűnügyi tudományoktól, s a társadalom belső, főként politikai jellegű válsága felé irányult.
60
Bevezető tanok
1913-tól 1934-ig, annak betiltásáig, a Jogtudományi Közlöny felelős szerkesztője. 1926 és 1938 között
szerkesztette a Századunk polgári radikális szemléletű társadalomtudományi folyóiratot. 1938-ban Londonba,
majd az USA-ba emigrált. 1947 szeptemberében Magyarország washingtoni nagykövete, de tisztségéről 1948
márciusában lemondott.
A kriminológia egyik első hazai művelője, főként a fiatalkori bűnözést tanulmányozta.
Fő művei anyagi büntetőjogból: Büntetőjog és ethika (Bp., 1907); Büntetőjog (I–II. Bp., 1913, 1918).
Viski László (1929–1977) a büntetőjog és a kriminalisztika művelője, c. egyetemi tanár. 1955-től haláláig az
MTA Állam- és Jogtudományi Intézet tudományos kutatója. 1972-től a Nemzetközi Büntetőjogi Társaság
(AIDP) magyar nemzeti csoportjának ügyvezető alelnöke, illetve a Társaság igazgatótanácsának tagja, majd
1974-től a Társaság főtitkárhelyettese. Az 1950 utáni hazai büntetőjogi dogmatika és a kriminalisztika
kiemelkedő képviselője.
Fő művei: Szándékosság és társadalomra veszélyesség (Bp., 1959); Kriminalisztika (Bp., 1961); Közlekedési
büntetőjog (Bp., 1974); Tézisek a bűncselekmény-fogalom felépítéséhez (Állam- és Jogtudomány 1974/3).
Wiener A. Imre (1935–2008) büntetőjogász, a Fővárosi Bíróság volt bírája, 1968-tól az MTA Állam- és
Jogtudományi Intézetének munkatársa, majd igazgatóhelyettese, azELTE-n egyetemi tanár. A Nemzetközi
Büntetőjogi Társaság (AIDP) volt főtitkárhelyettese, a Társaság magyar nemzeti csoportjának tiszteletbeli
elnöke.
Hivatali és a gazdasági bűncselekmények, továbbá nemzetközi büntetőjog és a büntetőjog dogmatikai kérdései

álltak tudományos munkássága középpontjában.
Fő művei: A hivatali bűntettek (Bp., 1972); Gazdasági bűncselekmények (Bp., 1986); Nemzetközi bűnügyi
jogsegély (Bp., 1993); Büntetendőség – büntethetőség (Bp., 1997); A Büntetőjogi Általános rész c. tankönyv
(Bp., 2002/2003) társszerzője és szerkesztője.
Wlassics Gyula (1852–1937) (büntető)jogász, kultúrpolitikus. 1886-tól az MTA levelező, 1892-től rendes tagja.
1890–1895 és 1903–1906 között a Budapesti Egyetemen a büntetőjog rendes tanára. 1927–35-ben a felsőház
elnöke, 1923-tól a hágai választott bíróság tagja. Az anyagi büntetőjog terén végzett nagy munkái közül ki kell
emelni a kísérletről és a részességről írt két nagy terjedelmű és „rendkívüli becsű monográfiáját, melyeket a
Magyar Tudományos Akadémia is pályadíjjal tüntetett ki”. A tettesség és a részesség tana című munkája 1885
után 1893-ban második átdolgozott kiadásában is megjelent és ebben az időszakban – Finkey szerint – „a
legértékesebb monográfiája és legnagyobb dicsekvése büntetőjogi irodalmunknak”.
3. 3. A büntetőjog alapelvei
61
Bevezető tanok
Ashworth, Andrew: Principles of Criminal Law. 4. ed. Oxford, 2003. Asztalos L. –

Gönczöl K. (szerk.): Felelősség és szankció a jogban. Budapest, 1980. Bató Szilvia: Büntetőjogi adalékok a
jogbiztonság-fogalom kialakulásához Magyarországon. In: Gál István László (szerk.): Tanulmányok Tóth
Mihály professzor 60. születésnapja tiszteletére. Pécs, 2011. Binding, Karl: Lehrbuch Besonderer Teil. Band I.
2. Aufl. Leipzig 1902. Fantoly Zsanett: A jogi személyek büntetőjogi felelőssége. Budapest, 2008. Filó Mihály:
Radbruch naivitása. Herbert L. A. Hart a visszaható hatály tilalmáról. Világosság 2010. tavasz. Hart, Herbert
L. A.: Der Positivismus und die Trennung von Recht und Moral. In: Hoerster, Norbert (Hrsg.): Recht und
Moral. Göttingen, 1971. Jakab András: Az új Alaptörvény keletkezése és gyakorlati következményei. Budapest,
2011. Jescheck, H.-H. – Weigend, Th.: Lehrbuch des Strafrechts. Allgemeiner Teil. 5. Aufl. Berlin, 1996. Karsai
Krisztina: Az ultima ratio elvről – másképpen. In: Juhász Zs. – Nagy F. – Fantoly Zs. (szerk.): Sapienti Sat
Ünnepi Kötet Dr. Cséka Ervin professzor 90. születésnapjára. Szeged, 2012. Karsai K. – Ligeti K.:
Magyar alkotmányosság a bűnügyi jogsegély útvesztőjében. Magyar Jog 2008/6. Király Tibor: A büntetőjog és
a garanciák. Gazdaság és Jogtudomány XV. kötet, 1981. 1–2. sz. Király Tibor: Elvek és kivételek a
büntetőjogban és az eljárásban. Jogtudományi Közlöny 1982/10. Kis Norbert: Gondolatok a bűnösségi elv
hanyatlásáról. In: Gellér Balázs (szerk.): Györgyi Kálmán ünnepi kötet. Budapest, 2004. Maiwald, Manfred:
Zum fragmentarischen Charakter des Strafrechts. In: Festschrift für R. Maurach. (Hrsg. F. Ch. Schroeder ua.)
Karlsruhe 1972. Nagy Ferenc: A nullum crimen/nulla poena sine lege alapelvről. Magyar Jog, 1995/5. Nagy
Ferenc: A magyar büntetőjog általános része. Budapest, 2010. Naucke, Wolfgang: Strafrecht Eine Einführung.
10. Aufl. Neuwied u. Kriftel. 2002. Piskorski, Justyn: Subsidiaritätsprinzip im Gemeinschaftsrecht als
Voraussetzung für die Kriminalisierung. (Hrsg.: Jan C. Joerden ua.): Vergleichende Strafrechtswissenschaft.
Berlin, 2009. Radbruch, Gustav: Törvényes jogtalanság és törvényfeletti jog. In: Modern polgári jogelméleti
tanulmányok. Budapest, 1977. (Eredeti német kiadás: Gesetzliches Unrecht und übergesetzliches Recht. 1946.)
Sántha Ferenc: A jogi személy büntetőjogi felelősségéről. Budapest, 2002. Zaczyk, Rainer: Die Notwendigkeit
62
Bevezető tanok
systematischen Strafrechts – Zugleich zum Begriff „fragmentarisches Strafrecht”. Zeitschrift für die gesamte
Strafrechtswissenschaft (ZStW) 123 (2011/4).
A büntetőjog egészét átható elvi tételeket nevezzük a

büntetőjog alapelveinek. A magyar büntetőjogi kódexben – a törvényszöveg szintjén – ezek az elvek általában
nem találhatók meg, de a jogszabályanyag teljes egészére jelentős hatással vannak, mivel mind a jogalkotás,
mind a jogalkalmazás során lényegi jelentőséghez jutnak. Fontos megemlíteni azt is, hogy büntetőjogunk
alapelvei a büntetőjogi jogforrásokban nem feltétlenül szerepelnek ugyan megfogalmazott rendelkezés
formájában, azonban a Magyarország által is aláírt számos nemzetközi szerződés éppen a nemzeti büntetőjogok
számára irányt mutató, azokra nézve kötelező elveket fogalmaz meg (például az 1988. évi 3. tvr. a kínzás és más
kegyetlen, embertelen vagy megalázó büntetések vagy bánásmódok elleni nemzetközi egyezmény
kihirdetéséről).
Az Alkotmánybíróság megfogalmazása szerint az „Alkotmányos jogállamban a büntetőjog nem pusztán eszköz,

hanem értéket véd és maga is értékeket hordoz: az alkotmányos büntetőjogi elveket és garanciákat” [11/1992.
(III. 5.) AB hat.]. A garanciák rendszerében pedig az elsődleges garancia a törvényesség megtartását kívánó
politikai akarat, amely szerint a törvényesség nem hamis címke, hanem naponta megvalósítandó cél. A
garanciák második rétegét egyrészt az a követelmény és tény jelenti, hogy a büntetőjogalkotás törvényi szinten
történik. Másrészt a jogrendszer vagy a jogág alapelvei szintén a büntetőjogi biztosítékok közé tartoznak (Király
T. 1981, 1982).
A büntetőjog alapelveinek történeti kialakulása nem annyira a büntetőjogi szakirodalomhoz kötődött, mert azok
az elvek, amelyek ma már a büntetőjoghoz (vagy ahhoz is) kapcsolódnak, legelső megjelenési formájukban
filozófiai, társadalmi, illetve politikai töltésűek voltak. Megemlíthető itt például az Emberi és Polgári Jogok
Nyilatkozata (1789), amely az alkotmánytörténet, az emberi jogok szempontjából nagy jelentőségű
63
Bevezető tanok
dokumentum, ugyanakkor – ezzel szerves összefüggésben – tartalmaz már kifejezetten büntetőjogi értelmű
cikkelyeket is.
Az alapelvek csoportosításánál többféle szempont alkalmazható. Részünkről két fő csoportra osztjuk a

büntetőjog alapelveit: egyrészt a jogrendszer egészére vagy legalábbis több jogterületre ható alapelvek, másrészt
a büntetőjog specifikus alapelvei csoportjára. Ez a különbségtétel inkább elvi-formai jelentőségű, hiszen a
jogrendszer egészére ható elvekből általában levezethetőek a büntetőjog specifikus alapelvei.
A jogrendszer egészére ható elvek közé soroljuk:
• a jogállamiság eszméjét és ezzel összefüggésben az emberi méltóság és jogegyenlőség elvét; valamint
• a humanitás elvét.
A speciális büntetőjogi alapelvek másik nagy csoportjába az alábbi princípiumok tartoznak:
• a törvényesség vagy más elnevezéssel az anyagi jogi legalitás elve;
• a tettfelelősség elve;
• a bűnösségen alapuló felelősség elve;
• az arányosság elve;
• a kétszeres értékelés tilalma (ne bis in idem);
• a büntetőjog szubszidiaritása, illetve ultima ratio jellege.
Általános jogelvnek is tekinthető az arányosság elve és a kétszeres értékelés tilalma, amelyek átmenetet
képeznek a jogrendszer egészére irányadó és a speciális büntetőjogi princípiumok között.
3.1. 3.1. A jogrendszer egészére ható elvek

3.1.1. 3.1.1. A jogállamiság eszméje
64
Bevezető tanok
A jogállam fogalma a hosszú állambölcseleti-

jogfilozófiai fejlődés során többször változott. A jogbiztonság–joguralom–jogállam fogalmak Magyarországon
először nem az alkotmányjogi, hanem a büntetőjogi és természetjogi irodalomban jelentek meg. A jogbiztonság
követelményét az első magyar nyelvű büntetőjogi tankönyv, Szokolay István 1848-ban megjelent műve
használja először a magyar jogi gondolkodásban. A jogállam fogalma pedig először Csatskó Imrénél jelenik
meg 1868-ban, egy büntetőjogi tárgyú munkájában (Bató Sz. 2011).
Manapság is az idevonatkozó irodalom azon az állásponton van, hogy nincs a jogállamnak olyan
meghatározása, amely konszenzusra alkalmas lenne. A jogállam a XIX. századbeli német klasszikus filozófia és
az ebből táplálkozó politikai és jogi gondolkozás jellegzetes terméke. Mégis ezen alapvető princípium fejlődése
során szilárddá váltak bizonyos tartalmi összetevők, amelyek megfelelően jellemzik a jogállamiságot.
Kijelenthető az is, hogy a jogállam fogalma nem más, mint gyűjtőkategória: konkrét alapjogok foglalata,
melyekre az államnak minden tevékenysége során figyelemmel kell lennie és melyeket biztosítania kell. A
jogállam fogalma alá értendő az állam felépítésének és működésének olyan megszervezése is, amely biztosítja a
jog (a törvények) uralmát, kiváltképp az alapvető emberi jogok elismerését, a jogegyenlőséget, a népképviseleti
elv érvényesítését.
A jogállamiság elvének két fő vetületét szokás elkülöníteni és elemezni. Beszélhetünk formai (alaki)
jogállamiságról, amely a jogrendszer egészére vonatkozóan a jogbiztonság követelményét teremti meg: a
büntetőjogi megnyilvánulása a törvényesség elvét jelenti. Az elv másik oldala a jogállamiságmateriális vetülete,
amely az igazságosság követelményét jelenti, az igazságos állam ideáltípusának megközelítését célozza.
Hazánkban a jogállamiság alapértékeit az Alaptörvény rendelkezései részletezik, ugyanakkor nem töltik ki teljes
egészében annak tartalmát. Ezért a jogállam fogalmának értelmezése az Alkotmánybíróság egyik fontos
65
Bevezető tanok
feladata. Az Alkotmánybíróság számos határozatában érintette – még az Alkotmány normái alapján – a

jogállamiság elvét: kimondta, hogy a formai jogállamiság magját jelentő jogbiztonság a jogállam
nélkülözhetetlen eleme. A jogbiztonság az állam – s elsősorban a jogalkotó – kötelességévé teszi annak
biztosítását, hogy a jog egésze, egyes részterületei és az egyes jogszabályok is világosak, egyértelműek,
működésüket tekintve kiszámíthatóak és előreláthatóak legyenek a norma címzettjei számára [9/1992. (I. 30.)
AB hat.]. A világos, érthető és megfelelően értelmezhető normatartalom a normaszöveggel szemben
alkotmányos követelmény. A jogbiztonság – amely a jogállamiság fontos eleme – megköveteli, hogy a
jogszabály szövege értelmes és világos legyen, a jogalkalmazás során felismerhető normatartalmat hordozzon
[26/1992. (IV. 30.) AB hat.].
Valamennyi alkotmányos alapjog tekintetében fontos kérdés, hogy ezen alapjogokat lehet-e, és ha igen, milyen
feltételekkel lehet korlátozni, összeütközésük esetén pedig milyen szempontokra figyelemmel kell a prioritást
meghatározni. Ezzel a kérdéskörrel is kapcsolatos az Alkotmánybíróság 30/1992. (V. 26.) AB határozata, amely
szerint: „Az állam akkor nyúlhat az alapjog korlátozásának eszközéhez, ha másik alapvető jog és szabadság
védelme vagy érvényesülése, illetve egyéb alkotmányos érték védelme más módon nem érhető el. Az alapjog
korlátozásának alkotmányosságához tehát önmagában nem elegendő, hogy az másik alapjog vagy szabadság
védelme vagy egyéb alkotmányos cél érdekében történik, hanem szükséges, hogy megfeleljen az arányosság
követelményeinek: az elérni kívánt cél fontossága és az ennek érdekében okozott alapjogsérelem súlya
megfelelő arányban legyen egymással. A törvényhozó a korlátozás során köteles az adott cél elérésére alkalmas
legenyhébb eszközt alkalmazni. Alkotmányellenes a jog tartalmának korlátozása, ha az kényszerítő ok nélkül,
önkényesen történik vagy ha a korlátozás súlya az elérni kívánt célhoz képest aránytalan” (úgynevezett
szükségességi-arányossági teszt).
A jogbiztonság elve és követelménye azonban nem feltétlen biztosítéka az igazságosság érvényesülésének.

Történelmi példa erre az állami hatalomgyakorlásnak a német Harmadik Birodalomban alkalmazott formája,
ahol a „legitim” törvényhozás szabályos módon törvényeket hozott, amelyeknek nagy része azonban tartalmilag
igazságtalan volt. A bukást követően meg kellett válaszolni azt a – volt szocialista országok viszonyai között ma
is aktuális – kérdést, hogy vajon ma nevezhetjük-e jogtalanságnak azt, ami korábban jog volt? Sokan
foglalkoztak e kérdéssel, de e helyütt Gustav Radbruch válasza (1946: Gesetzliches Unrecht und
übergesetzliches Recht = Törvényes jogtalanság és törvény feletti jog; Radbruch, G. 1977) említendő, tekintettel
arra, hogy ma is rendkívül figyelemre méltó gondolatot fogalmaz meg. A Radbruch-formula szerint a pozitív
jogot akkor kell jogtalannak tekinteni, ha a törvény és az igazságosság közötti ellentmondás olyan
elviselhetetlen mértéket ölt (ért el), hogy a törvénynek mint igazságtalan jognak (unrichtiges Recht) az
igazságosság előtt meg kell hátrálnia. Lehetetlen pontos vonalat húzni a törvényes jogtalanság és a jogtalan
tartalom ellenére még hatályos törvény(ek) közé; azonban egy másik – teljes élességű – határvonalat
megvonhatunk. Ahol nincs törekvés az igazságosságra, ahol az igazságosság lényegét jelentő egyenlőséget a
pozitív jog alkotása során tudatosan megtagadták, ott az ilyen törvény nem pusztán „igazságtalan jog”, hanem a
jogi természete is hiányzik. Hiszen a jog, s a pozitív jog sem definiálható másképp, mint rendként és
szabályként, amely értelmének megfelelően az igazságosságot kell hogy szolgálja.
A Radbruch-formula lényegi kijelentései tehát a következők:
• A pozitív jogot kell alkalmazni akkor is, ha az igazságtalan vagy célszerűtlen.
• Az elviselhetetlenül igazságtalan törvénynek meg kell hajolnia az igazságosság előtt.
• Az a törvény, amely még csak nem is törekszik az igazságosságra, elveszíti jogi jellegét.
Radbruch felfogásával az oxfordi jogfilozófus, Hart szállt vitába. Szerinte egy szabály érvényes jogi normaként
való elismerésével egyúttal azt a morális kérdést nem döntöttük el, hogy engedelmeskedjünk-e a normának. A
jog azonban nem erkölcs, a morál nem szoríthatja háttérbe a jogot. A Radbruch-formulában a visszaható hatály
tilalmának bújtatott megkerülését látván, Hart inkább elfogadhatóbbnak tartaná azt, ha a bíró helyett a
törvényhozás határozná meg visszamenőlegesen a büntetést az erkölcsileg elfogadhatatlan szabályok esetében
(Hart H. L. A. 1971).
A formula tehát az igazságossághoz objektív értelmet is rendel, ez az objektív értelemben felfogott igazságosság
kerülhet ellentétbe a jogbiztonsággal, ha az értékítélet nem egy konkrét ügyre, hanem a jogszabályra vonatkozik.
Éppen ezért a jog, beleértve a pozitív jogot is, rendként és szabályként definiálható, amely értelmének
megfelelően az igazságosság szolgálatára hivatott. Ilyenkor a természetjog és az emberi jogok a pozitív jogot
hatályon kívül helyezhetik.
66
Bevezető tanok
Más nézetet képvisel a magyar Alkotmánybíróság, amikor határozataiban egyértelműen a jogbiztonság

elsődlegessége mellett foglal állást, mert értelmezésében az igazságosságot nem a jogalkotásra, hanem a
jogalkalmazásra vonatkoztatja. Az Alkotmánybíróság 11/1992. (III. 5.) sz. határozata szerint: „Az adott
történelmi helyzetet a jogállam keretein belül és annak kiépítése érdekében figyelembe lehet venni. Nem lehet
azonban a történelmi helyzetre és a jogállam megkövetelte igazságosságra hivatkozva a jogállam alapvető
biztosítékát félretenni. Jogállamot nem lehet a jogállam ellenében megvalósítani. A mindig részleges és
szubjektív igazságosságnál a tárgyi és formális elvekre támaszkodó jogbiztonság előbbre való.”
Függetlenül attól azonban, hogyan magyarázható az igazságosság fogalma, mindenképpen arra a megállapításra
kell jutni, hogy az igazságosság és a jogállam nem választhatók el egymástól. Az igazságossághoz való
ragaszkodás a lényege a materiális és a formális jogállam megkülönböztetésének. Materiális értelemben a
jogállami elv szabja meg, hogy tartalmilag hogyan kell kialakítani a büntetőjogot. Ezen belül is kitüntetett
szerep jut az igazságosságnak: ha az igazságosság megszűnik a törvényhozási munka és a büntetőjog
alkalmazása vezérelve lenni, akkor a nyílt tengerre sodródunk ki, ahol a hullámok és a szelek játékává válunk.
Továbbá, ha a jog nem valósítja meg az igazságosság két alapformáját, azaz a méltányosság és az egyenlőség
biztonságos érvényesülését a társadalomban, ha ellenükre hat, végső soron a jogbiztonság vész el. A társadalom
elveszti bizalmát az igazságtalan jogrendszerben. A jog, így a büntetőjog sem tud tartósan érvényesülni
társadalmi bizalom, elfogadottság nélkül.
A jogállamiság eszméjének legfontosabb elemei az emberi méltóság és az emberi szabadságjogok tisztelete, és a

jogegyenlőség elve. A büntetőjogra vetítve ez azt jelenti, hogy a büntetőjog csak a szükséges mértékben
avatkozhat be az emberek „jogaiba”, a büntetőjogi jogelvek szintjén ezt az ultima ratio (szubszidiaritás) elve és
az arányosság követelménye testesíti meg. Az emberi méltóság tiszteletéből adódik továbbá, hogy tilalmazott az
embertelen, lealacsonyító, kegyetlen büntetés és bánásmód.
3.2. 3.1.2. A humanitás elve
67
Bevezető tanok
Ezen alapelv röviden fogalmazva annyit jelent, hogy a

büntetőjogi felelősségre vonás során nem lehet figyelmen kívül hagyni azt a tényt, hogy a bűnelkövető is ember.
A bűnügyi tudományok közös értékbázisa a humanizmus, amely egyúttal orientáció és cél is. Az új
társadalomvédelem irányzata az 1950-es évektől kezdődően középpontba állította állandóan követendő
kriminálpolitikai követelményként a humanitás elvét. Ez az eszme meghatározó jelentőségű a büntetőjog
szankciórendszerében és a büntetés-végrehajtás intézményrendszereinek kialakításánál is. A humanitás elvének
következménye a halálbüntetés kiiktatása a modern büntetőjogokból, ugyanakkor a különböző testi és
megszégyenítő büntetések (például testcsonkítások, kasztrálás) alkalmazásának mellőzése is visszavezethető
erre az elvre. A humanitás elvének folyománya a büntetés-végrehajtás azon elve, amely az elítéltnek a
társadalomba való visszavezetését, vagyis a reszocializációt, pontosabban annak elősegítését a büntetés-
végrehajtás céljaként fogalmazza meg.
3.3. 3.2. Speciális büntetőjogi alapelvek

3.3.1. 3.2.1. Az anyagi jogi legalitás (a törvényesség) elve
68
Bevezető tanok
Az anyagi jogi legalitás, vagy más elnevezéssel a

törvényesség elve a jogállamiság formai követelményének, a jogbiztonságnak a megtestesülése. Más kifejezések
ugyanerre az elvre: le principe de légalité, illetve legalite (francia és angolszász jogterület), Gesetzmäßigkeit
(Svájc), Gesetzlichkeit (Németország). Ennek a princípiumnak a másik megfogalmazásaként a nullum crimen
sine lege és a nulla poena sine lege elveket szokás említeni.
E két egybekapcsolódó jogelv értelmében csak az a cselekmény minősülhet bűncselekménynek, amit a törvény
már az elkövetése előtt annak nyilvánít (nullum crimen sine lege), másrészről az elkövetővel szemben csak
olyan büntetés (szankció) alkalmazható, amit törvény ír elő és amely már az elkövetés idején ismert (nulla poena
sine lege). Mindez azt jelenti, hogy az állami büntetőhatalom gyakorlásának feltételeit előre törvényben kell
rögzíteni.
A bűncselekménnyé nyilvánítás tényével a törvényhozó egyrészt behatárolja az egyéni szabadságjogokat,

másrészt az állampolgárok csak akkor tudnak jogszerűen eljárni, ha megismerhetik a törvényi állásfoglalást az
egyes magatartások tiltott vagy megengedett voltáról. A törvényben előre meghatározott jogkövetkezmények
szintén az önkényes bírói ítélkezést zárják ki és garanciát tartalmaznak az elkövető számára, előre
kiszámíthatóvá teszik a bűncselekmény jogkövetkezményeinek a súlyát.
A fentiekből négy büntetőjogi követelmény, illetve tilalom vezethető le azzal, hogy az első kettő elsősorban a
törvényhozót köti, míg a másik kettő a bírót:
• Az elkövetéskor hatályos törvény alkalmazásának követelménye és a súlyosabb büntetőtörvény visszaható

hatályának tilalma – nullum crimen/nulla poena sine lege praevia.
69
Bevezető tanok
• A pontos törvényi meghatározottság követelménye és a határozatlan büntetőtörvény és jogkövetkezmény

tilalma – nullum crimen/nulla poena sine lege certa.
• Az írott büntetőtörvény követelménye és büntethetőséget alapító és a büntetőjogi szankciót megalapozó vagy

szigorító szokásjog, illetve bírói jog tilalma – nullum crimen/nulla poena sine lege scripta.
• A bírónak a törvényben írt normaszöveghez kötésének a követelménye és a büntethetőség- és

szankciómegalapozó vagy szigorító analógia tilalma – nullum crimen/ nulla poena sine lege stricta. (Nagy F.
1995, 2010)
A nullum crimen/nulla poena sine lege princípium egyben alkotmányi rangú alapelv is, mivel a korábbi
Alkotmányban és az Alaptörvényben is szabályozott. Az Alaptörvény XXVIII. cikk (4) bekezdése ezt a
következőképpen fogalmazza meg: „Senki sem nyilvánítható bűnösnek, és nem sújtható büntetéssel olyan
cselekmény miatt, amely az elkövetés idején a magyar jog vagy – nemzetközi szerződés, illetve az Európai Unió
jogi aktusa által meghatározott körben – más állam joga szerint nem volt bűncselekmény.” Csaknem valamennyi
demokratikus berendezkedésű ország alkotmányában az alapvető jogok és kötelességek fejezeten belül lelhetők
fel – a hazai helyzethez hasonlóan – az említett szabályozások, amelyek az egyénnek azt a jogát fejezik ki, hogy
elítélése és büntetése törvényes legyen. Az Alkotmánybíróság 11/1992. sz. úgynevezett elévülési határozata is
foglalkozott ezzel az elvvel és kihatásaival. Értelmezésében a két jogelv a büntetőjogi legalitás elvének része.
Az elv nem csupán alkotmányos princípium, hanem több nemzetközi dokumentumban is megtalálható. Így
például az Európai Emberi Jogi Egyezmény 7. cikke, illetve az ENSZ Egyezségokmány 15. cikke is rendelkezik
a nullum crimen és a nulla poena sine lege elvéről.
A törvényesség elve másik megfogalmazásban az anyagi jogi legalitást jelenti. Ehhez képest eltérő tartalmat
takar az eljárásjogi legalitás, amely kötelezettséget teremt a bűnüldöző hatóságok, elsősorban az ügyész
számára a büntetőigény érvényesítésére, a büntetőtörvények alkalmazására, azaz nem lehet mérlegelés tárgya az
állam büntetőigényének érvényesítése. Itt kell megemlíteni ehhez kapcsolódóan az opportunitás elvét, amely a
meghatározott feltételek esetén a bűnüldöző hatóság és az ügyész számára mérlegelhetővé teszi a büntetőigény
érvényesítését. A pragmatikus irányultságú jogrendszerekben az opportunitás elve dominál, míg az európai
kontinentális jogrendszerekben a legalitás elve a meghatározó, azonban kivételként alkalmazzák az opportunitás
elvét is.
A nullum crimen, illetve nulla poena sine lege elv a felvilágosodás mozgalmával és az államhatalom, illetve a
bírói hatalom önkénye elleni küzdelemmel indul útjára, alapelvvé formálódása pedig a következő társadalmi és
politikai összefüggések között történt meg.
Az úgynevezett társadalmi szerződések kérdésköre az állam és az egyén viszonyát érintette, és ennek elméleti
szintű feldolgozásaiban megjelent az állami hatalommal szembeni nagyobb biztonság követelménye, kifejezve
azt, hogy az állam nem járhat el önkényesen, azaz biztosítania kell polgárai számára az elidegeníthetetlen
szabadságjogokat.
A XVIII. század hozta világra a hatalommegosztás eszméjét (kezdetben és részben Locke 1690, majd
Montesquieu 1748.), vagyis a törvényhozó, a végrehajtó és a bírói hatalom különválasztásának követelményét.
Ennek szellemében a törvényhozó jogosult normákat alkotni, míg a bírói hatalom az így megalkotott
szabályokat alkalmazza. Ennek folytán nem összpontosul egy kézben több hatalmi ág, s ez garanciális
fontosságú az egyén és az államhatalom számára.
A bíró törvényhez kötésének a gondolata volt a harmadik fontos pillér, amelyen az elv eredeti formájában
nyugodott, mert eszerint jog csak a törvényben és írásban rögzített jog lehet.
A) Nullum crimen/nulla poena sine lege praevia. Az elvvel összefüggésben legkorábban a súlyosabb
büntetőtörvény visszaható hatályának tilalma szilárdult meg, amely egyrészt az egyéni szabadságot védelmezi,
másrészt pedig az államhatalmat korlátozza, illetve megakadályozza abban, hogy önkényes döntéssel az
elkövető jogi helyzete utólag rosszabbodjon.
Ez a tilalom a jogállamiságból ered és a jogbiztonságot (előreláthatóságot, kiszámíthatóságot) szolgálja. A

polgár általános bizalma ugyanis védelmet élvez, nevezetesen, hogy cselekményének törvényi értékelése
utólagosan a hátrányára nem változhat (az egyéni szabadság védelme), de ezen tilalom attól a veszélytől is
megóv, hogy a törvényhozó önkényes döntéseket hozzon (az államhatalom korlátozása).
70
Bevezető tanok
A visszaható hatálynak különféle változatai képzelhetők el: így például egy cselekmény az elkövetése idején
nem volt bűncselekmény, visszamenőleg bűncselekménnyé nyilvánítása és büntetéssel sújtása; a törvény szerint
büntethető cselekményre visszamenőleg súlyosabb büntetési nem bevezetése; a büntetéssel fenyegetésnek
ugyanazon büntetési nem keretében történő visszamenőleges szigorítása. A visszaható hatály ilyen és hasonló
formái megengedhetetlenek.
A modern büntetőjog története azonban azt mutatja, hogy ezen tilalomnak nem mindig sikerült eleget tenni,
főleg az önkényuralmi, a totalitárius államberendezkedésű országokban és időszakokban. Erre vonatkozóan jó
példa a német „lex van der Lubbe”. Van der Lubbe ellen 1933-ban büntetőeljárás indult a berlini Reichstag
épületének felgyújtása miatt. A Reichstag 1933. február 27-én égett le. E napon az ilyen súlyos szándékos
gyújtogatásra a törvényileg előírt legsúlyosabb büntetés az életfogytig tartó fegyházbüntetés volt. 1933. február
28-án – a jövőre vonatkozóan – halálbüntetés kiszabása vált lehetővé minden olyan cselekményre, amit addig
életfogytig tartó fegyházzal fenyegettek. 1933. március 29-én hatályba lépett az a törvény, amely előírta, hogy
az 1933. február 28-i rendelkezéseket olyan tettekre is alkalmazni kell, amelyeket 1933. január 31. és február 27.
között követtek el. Ezáltal vált lehetővé a Reichstag felgyújtásáért visszamenőleg a halálbüntetés alkalmazása,
és ezen 1933. március 29-én hatályba lépett német törvénynek épp ez volt a célja (vö. Naucke, W. 2002.).
Főszabályként az elkövetéskori törvényt kell alkalmazni az adott bűncselekmény elbírálása során. Ha azonban
az elbíráláskor új törvény van hatályban, amely enyhébb elbírálást tesz lehetővé az elkövetőre nézve, ez esetben
az elbíráláskori törvényt kell alkalmazni. Egyebekben az új törvénynek nincs visszaható ereje. Vagyis a
visszaható hatály csak az elkövető javára érvényesülhet.
Az elv érvényesítése szempontjából figyelembe kell venni a büntetőjogi felelősség, a büntethetőség és a

szankciókiszabás összefüggő szabályrendszerét. Tehát mindazon körülményekre tekintettel kell lenni, amelyeket
a Btk. Általános és Különös Része tartalmaz az elbírálással összefüggésben. A visszaható hatály tilalma a
büntető jogkövetkezményekre is irányadó, így a büntetőjogi büntetésekre és intézkedésekre is.
Az vitatott, hogy a visszaható hatály tilalma a joggyakorlat változásaira is vonatkozik-e ugyanazon törvényi
szabályozás mellett. Ezt azonban a többségi vélemény elutasítja, figyelemmel arra, hogy a tilalom egyedül a
büntetőtörvényre vonatkozik. Az viszont mindenképpen követelmény, hogy a joggyakorlat változásait a
megengedhető értelmezésen belül kell tartani és az interpretációnak viszonylag egységesnek kell lennie.
Mindenesetre az elv alapgondolatának ellentmondana, ha a bíró egy szilárd és egységesen követett gyakorlattól
térne el az elkövető hátrányára, különösen ha egy korábban bűncselekményként nem büntethető tettet
büntethetőnek „értelmez”.
B) Nullum crimen/nulla poena sine lege certa. A határozatlan büntetőtörvény tilalmának, illetve a törvényi
meghatározottság követelményének értelme egyrészt annak biztosítása, hogy a törvényhozó a büntetendő
magatartás, illetve a jogkövetkezmények körét lehetőleg egzaktan állapítsa meg és ezzel az önkényes bírói
döntés veszélyét megelőzze, hiszen a norma címzettjének individuális védelme csak a büntetőtörvény megfelelő
meghatározottsága alapján érhető el, amikor is pontosan tudható, mi a büntetőjogilag tiltott és a
büntetőszankciók mely nemével, milyen maximális mértékkel kell jogsértés esetén számolni. Másrészt a
megfelelő meghatározottságú büntetőjogi normának magatartásdetermináló hatása is van. A határozatlan, üres
tartalmú törvényi tényállások a törvényhozási szférából megengedhetetlen áthelyeződést jelentenek a bírói
szférába és a visszaható hatály tilalma illuzórikussá válna, mivel a bíró az értelmezését csaknem állandóan
változtathatná. Így például ha egy törvényi tényállás azt írná elő, hogy „aki a közrendet zavarja”; vagy hogy „aki
garázdálkodik, büntetéssel fenyegetett”, egy ilyen szabályozás megengedhetetlen lenne.
A határozott büntetőtörvény követelményének érvényesülése esetén világosan látszik, hogy hol húzódik a tiltott
és a megengedett közötti határvonal. A kétértelmű meghatározások visszaélésre adnak alkalmat: a totalitárius, a
diktatórikus rendszerek szívesen alkalmaztak ilyen jellegű szabályozást, éppen a határozatlan szövegezésből
adódó bizonytalanság és a többféle értelmezési lehetőségek kiaknázása érdekében. A magyar Alkotmánybíróság
is érintette ezt a témát az 1160/B/1990. számú határozatában: „Ha egy jogszabály törvényi tényállása túl elvont,
túl általános, akkor a jogszabály rendelkezése a jogalkalmazó belátása szerint kiterjeszthető vagy leszűkíthető.
Az ilyen szabály lehetőséget ad a szubjektív jogalkalmazói döntésre, a különböző jogalkalmazók eltérő
gyakorlatára, a jogegység hiányára. Ez csorbítja a jogbiztonságot.”
A magyar büntetőjog közelmúltjából jó példa erre a korábbi Btk. eredeti megfogalmazásában az állam elleni
bűntettek között szabályozott kártevés bűncselekménye („gyengítési” célzattal a hivatala, szolgálata [...] körében
a kötelesség „nem megfelelő teljesítésével súlyos hátrány” okozása). A meghatározottsági követelmény tehát a
büntetőjogilag tiltott magatartás törvényi tényállásokban történő pontos leírását igényli. Ez kielégítőnek
71
Bevezető tanok
bizonyulhat, ha az adott tényállási ismérv egyértelmű, az értelmezés segítségével pontosan érthető és

alkalmazható, s az egyes normacímzettek számára megismerhető.
A meghatározottsági követelmény a büntetőjogi szankciókra – mind a büntetésekre, mind az intézkedésekre – is

vonatkozik. Az abszolút büntetéssel fenyegetés nem kívánatos, de nem szabad a bírónak a büntetési nem és
mérték megválasztását sem teljesen átengedni. Megengedhetőek viszont a behatárolt büntetési keretek, továbbá
a több büntetési nemmel való vagylagos fenyegetés is.
A határozatlan törvény tilalma ellenére ma is léteznek – relatíve – határozatlan tartalmú szabályok a hazai
jogkövetkezményi rendszerben is, mint például a kényszergyógykezelés vagy éppen a vagyonelkobzás
szabályozásában. Mindkettő azért lehet problematikus, mert ezeknél a szankcióknál nincs meghatározva a
törvényi minimum, illetve a maximum (a vagyonelkobzásnál legfeljebb a bűncselekményből eredő, s egyúttal az
elrendelés alapját jelentő vagyon nagysága szabhat határt), így nem kellően meghatározottnak minősül, s mint
ilyen, visszaélésre lehet alkalmas. Megjegyzendő, hogy a kényszergyógykezelés szabályozása 2010 májusától
bizonyos fokig határozottá vált, pontosabban annak időtartama maximálva lett, de változatlanul nincs
meghatározva a törvényi minimum. A Btk.-ban a kényszergyógykezelés ismét határozatlan tartamúvá vált.
C) Nullum crimen / nulla poena sine lege scripta. Más jogágakban az írott jog mellett az íratlan szokásjog is
önálló jogforrásként szerepelhet, a büntetőjogban azonban csak írott törvény tartalmazhat kötelező erejű
rendelkezéseket, vagyis a szokásjog és a bírói jog alkalmazása az elkövető terhére a büntetőjogban tilalmazott.
A mindenkori büntethetőség alapfeltétele tehát a törvény (lex) létezése, vagyis törvénynek kell a
bűncselekményeket és jogkövetkezményeit is meghatározni. Ez érvényesül(t) a magyar (büntető)jogban a
jogalkotásról szóló korábbi 1987. évi XI. törvény kifejezett rendelkezése értelmében is. A jogalkotásról szóló új
2010. évi CXXX. törvény (továbbiakban: Ja. tv.) kifejezett ilyen rendelkezést azonban nem tartalmaz.
A lex scripta követelménye tehát nem a jogalkotásról szóló törvény rendelkezéséből fakad, hanem kizárólag az
Alaptörvényben deklarált jogállamiság eszméjéből, pontosabban a jogbiztonság elvéből, hiszen a polgár
számára elsősorban az írott törvény alapján ismerhető meg, mi a tilos és mi a megengedett. A szokásjog, a bírói
jog tilalma az egyén védelmét is szolgálja a bírói önkénnyel szemben, továbbá a hatalommegosztás
követelményének is ezen tilalmazottság felel meg.
Mindez azonban nem jelenti azt, hogy a szokásjog és bírói jog lehetősége a büntetőjogban mindenképpen kizárt
lenne, ha ennek jelentősége és határai vitatottak is. A szokásjog a bírói jog egyik fajtájának tekinthető, mivel a
kialakult szokásokat a bíróságoknak kell szankcionálni és így jogi normává emelni. A magyar szokásjogi
fejlődés egyik legfontosabb elemeként a Legfelsőbb Bíróság iránymutatásait (irányelv, elvi döntés, kollégiumi
állásfoglalás, újabban pedig jogegységi határozat) lehet kiemelni, amelyek az alsóbb szintű bíróságok számára
az egységes jogértelmezéshez adnak támaszt. Közülük – korábbi alkotmányi előírás folytán is – az irányelv és
az elvi döntés valamennyi bíróság számára kötelező, s így közvetve az állampolgárokra nézve is kötelező
jellegűek. Joggal merül fel a kérdés, hogy mennyiben felel meg ez a gyakorlat a lex scripta követelményének és
hogy a Legfelsőbb Bíróság (bírói) jogot alkot vagy alkalmaz-e. Megváltoztatta a korábbi helyzetet az 1997. évi
LXVI. törvény és a 2012. január 1-jétől hatályos 2011. évi CLXI. törvény szabálya, amelynek értelmében
ugyancsak a bírósági jogalkalmazás egységének biztosítása, illetve e feladatának ellátása körében a – korábbi
elvi irányítási formák helyett – korábban a Legfelsőbb Bíróság, jelenleg pedig a Kúria a bíróságokra kötelező
jogegységi határozatokat hoz, továbbá kötelező jelleggel nem bíró elvi bírósági határozatokat, elvi bírósági
döntéseket tesz közzé. Emellett a Kúria joggyakorlat-elemzést is folytat a jogerősen befejezett ügyekben, ennek
keretében feltárja és vizsgálja a bíróságok ítélkezési gyakorlatát.
Állsápontom szerint megnyugtatónak az a válasz látszik, hogy a Kúria (Legfelsőbb Bíróság) iránymutatásainak
mindenkor a megengedhető értelmezés keretein belül kell maradnia és a bíróságok, jogalkalmazók számára
kötelező jellegét jobbára el kell hogy veszítse. Az 1990-es évek közepéig észlelhető volt a tendencia, hogy a
Legfelsőbb Bíróság a korábbi több kötelező erejű iránymutatásának hatályon kívül helyezésével, alacsonyabb
szintű testületi állásfoglalások meghozatalával kedvező fordulatot vett az elvi irányítás mikéntje (A Btk.
hatálybalépését megelőzően hozott irányelvek, elvi döntések és a kollégiumi vélemények azonban az eltérő
iránymutatást tartalmazó jogegységi határozat meghozataláig alkalmazhatók).
Amennyiben a bűnelkövetőnek kedvező szokásról van szó, akkor a bírói jog általában nem ellentétes az
alapelvvel. Azonban a törvény kötelező jellegű megszüntetése csak akkor lehetséges, ha egységes jogi
meggyőződéssé vált, a büntetőjogi előírásoknak csupán ideiglenes nem alkalmazása még nem elegendő. A hazai
büntetőjogunkban is képződött szokásjogi enyhítés, mint például a folytatólagos bűncselekmény mint a bírói
egység fogalma a judikatúrában alakult ki, amellyel a bűnelkövetőre nézve kevésbé kedvező halmazat
megállapítása kizárható volt az ésszerűség és a méltányosság okán. A folytatólagosság a korábbi Btk.
72
Bevezető tanok
hatálybalépésével törvényi egységgé vált, ennek következtében a hosszú múltra visszatekintő ezen bírói
gyakorlat törvényi rangra emelkedett.
A büntethetőséget kizáró okok jó része szintén szokásjogilag alakult ki, miként például a gyakorlatilag nagyon
fontos jogellenességet (társadalomra veszélyességet) kizáró okok többsége. A szokásjog képződése úgy is
történhet, hogy meghatározott, a büntetőtörvény által nem definiált fogalmakat, általános felelősségi elveket,
kategóriákat a joggyakorlat szokásjogilag szilárdít meg. Eszerint például az okozati összefüggés követelménye,
az előkészület és a kísérlet elhatárolása az úgynevezett nyitott törvényi tényállású bűncselekmények
tekintetében, vagy az actio libera in causa alapján történő felelősség elvileg szokásjogilag elismert módon
érvényesül. Ezen szokásjogilag kialakult megoldások az elkövető hátrányára azonban csak akkor
alkalmazhatóak, ha olyan felelősségi elvről, annak kihatásáról van szó, amely az írott jogrend immanens része
és abból fejlődött ki.
D) Nullum crimen/nulla poena sine lege stricta. Az analógia a törvényileg nem szabályozott egyes jogesetre a
hozzá leghasonlóbb esetre vonatkozó törvényi szabály alkalmazását jelenti a szabályozási hézagok kitöltése
érdekében. A hézagkitöltés történhet mind törvényi, mind joganalógia útján (vö. a kiterjesztő értelmezéssel).
A törvényességi elv a bűnelkövetőre nézve kedvező analógiát nem tiltja, ha tehát sem büntethetőség- vagy
szankciómegalapozásról, sem pedig szigorításról nincs szó, teret nyerhet az analógia. Ilyen lehet például az az
esetkör, amikor a büntethetőséget kizáró és megszüntető okok szokásjogi képződéssel alakultak ki és az
elkövető javára alkalmazzák azokat.
A lex stricta a bírót tehát a normaszöveghez köti, ami azt jelenti, hogy a bíró a törvény alkalmazása során nem
távolodhat el a törvény szöveg szerinti értelmétől, és csak a megengedett eszközöket használhatja az értelmezés
során.
Az analógiatilalom alkalmazási köre elvileg kiterjed mind a büntethetőségi feltételekre, mind a büntetőjogi
következményekre, ennek következtében minden olyan büntetőjogi jogalkalmazás tilos a bűnelkövető terhére,
amely a büntető törvényi norma tartalmán túlterjed. A büntethetőségi feltételek tekintetében az analógiatilalom
valamennyi törvényi tényállási, jogellenességi és bűnösségmegalapozó ismérvet magában foglal. Ez
vitathatatlanul érvényesül a büntetőjog különös részére. Ennek folytán egy nem tényállásszerű cselekményt
analóg jogalkalmazás révén nem szabad a büntethetőség körébe vonni. Így például a XX. század legelejétől az
úgynevezett áramlopás esetében az eredetileg tilosnak minősíthető analóg jogalkalmazás volt hazánkban az
akkori Kúria részéről, amikor a villamos erőt a lopás elkövetési tárgya, azaz az idegen, ingó, értékkel bíró, testi
tárgyat jelentő dolog fogalma alá vonta. A németeknél viszont nem tekintették dolognak a villamos energiát és
nem is éltek az analóg jogalkalmazással. Egy újabb időszakból származó példa szerint a korábbi Btk.-t módosító
1998. évi LXXXVII. törvény hatálybalépéséig megengedhetetlen volt hazai büntetőjogunkban, ha valaki
kábítószer, illetve más kábító hatású szer befolyása alatt járművet vezetett és ezt a magatartást az ittas
járművezetés bűncselekményeként bírálták volna el, mert 1999. március 1-jéig csak a szeszes italtól befolyásolt
állapotban történő járművezetéssel volt megvalósítható. (Ezt követően és a Btk. 237. §-a az ittas állapot mellett
[Btk. 236. §] szintén szabályozza a bódult állapotban, azaz vezetési képességre hátrányosan ható szer befolyása
alatti járművezetést is).
Az analógia tilalma azonban nem csupán a büntetőjog különös, hanem az általános részére is vonatkozik. Tehát
a bűncselekmény következményei tekintetében is megengedhetetlen az analógia alkalmazása, pontosabban a
büntetések és az intézkedések szigorítása, vagy a törvényben nem előírt szankció kiegészítő elrendelése.
E) A nemzetközi bűnügyi együttműködés jogában bekövetkezett jelentős jogfejlődés, ami főként az Európai
Unió jogalkotásának köszönhető, felvetette az elv alkalmazhatóságának kérdését a bűnügyi együttműködés, s
különösen a kiadatás/átadás vonatkozásában. A probléma akkor jelentkezik, ha a kiadatás/átadás jogintézményét
úgy fogjuk fel, hogy az is „végső soron” büntetésre irányul, hiszen az egyik állam éppen annak érdekében
teljesíti a jogsegélyt, hogy a másik állam a büntetőhatalmát érvényesíteni tudja, s büntetéssel sújtsa az érintett
személyt. A kérdést tehát úgy is meg lehet fogalmazni, hogy amennyiben olyan cselekmény miatt került sor
átadásra (kiadatásra), ami a magyar jog szerint nem bűncselekmény, vajon sérül-e a törvényesség elve. A
magyar Alkotmánybíróság a 32/2008. (III.12.) AB sz. határozatával amellett tette le a voksot, hogy ilyen
esetekben is szükség van a törvényesség elve által nyújtott garanciára, így az Európai Unióban érvényesülő új
tendencia, a kettős inkrimináció visszaszorítása (azaz, hogy bizonyos esetekben a tagállamok akkor is átadják a
keresett személyt, az elkövetőt, ha az adott cselekmény a saját joguk szerint nem bűncselekmény) a
kiadatás/átadás vonatkozásában lényegében nem tekinthető alkotmányosnak. Részünkről azonban ahhoz az
állásponthoz csatlakozunk, miszerint a jogsegélyjog nem tartozik az elv hatálya alá, mivel nem tekinthető a saját
73
Bevezető tanok
állam büntetőhatalma gyakorlásának (vö. Karsai K. – Ligeti K. 2008). Az Alaptörvényünk XXVIII. cikk (4)
bekezdése rögzíti a törvényesség elvét.
3.3.2. 3.2.2. A tettfelelősség elve
A tettbüntetőjog eszmerendszerében a büntetőjogi

felelősség megállapításánál az elkövetett cselekményt kell figyelembe venni, a felelősség a tetthez kapcsolódik.
A modern büntetőjog a jogállamiság elvéből adódóan alapvetően és szükségszerűen tettbüntetőjog. Ezzel
szemben áll a tettes-büntetőjogi felfogás, amely szerint az elkövető személyiségének, személyének van
meghatározó jelentősége a büntetőjogi felelősségre vonásnál, mert a felelősség az elkövetőhöz, illetve annak
veszélyességéhez kapcsolódik. Ez a nézet a bűnelkövető hajlamait, személyiségét, veszélyességét stb. veszi
elsősorban górcső alá, anélkül, hogy magát a cselekményt megfelelően figyelembe venné. Amennyiben a
büntetőjogot csaknem kizárólagosan és következetesen a speciális prevenció, azaz az egyéni megelőzés
eszközeként értik, illetve alkalmazzák, akkor a büntetőjogi szankció nemét és mértékét a mindenkori elkövető
egyéniségéhez, személyi helyzetéhez kell igazítani. Jellemző sajátja volt ez a felfogás a kezdeti szovjet
rendszernek, amelynek büntetőjogát, főként pedig a jogalkalmazását a forradalmi jogtudat vezérelte, ezzel
kiváló alapot teremtve az önkény kifejtésének. Magyarországon például az 1950-es évek első felében a
büntetőjogunk és jogalkalmazásunk jobbára tettes-büntetőjogi alapokon „nyugodott”, amikor is lényegében az
elkövető osztályhelyzete, vagyoni helyzete volt a büntetőjogi felelősségre vonás alapja. Ugyanis az elkövető
osztályidegennek (klerikálisnak, a volt elnyomó osztály tagjának, kuláknak stb.) minősítése alapvetően
meghatározó tényező volt a büntetőjogi elbírálás és a büntetéskiszabás során az ilyen személyek hátrányára.
A meghatározóan tettes-büntetőjogi felfogás, illetve ennek gyakorlati érvényesítése jogállami szempontból igen
aggályos. A büntetőeljárás során ugyanis kielégítő biztonsággal az elkövetett magatartás felderítése lehetséges,
az elkövető személyiségének, szubjektumának megítélése fölöttébb bizonytalan. Továbbá a jogállami
74
Bevezető tanok
büntetőjog keretében egy adott személy büntetőjogi felelősségre vonásának alapja, kiindulópontja nem az
elkövető személyisége, érzülete kell legyen, hanem az, amit ez az elkövető cselekedett. Csak meghatározott
magatartást lehet a büntetőjog szabályai révén megengedni vagy tiltani és nem meghatározott személyi
tulajdonságot, illetve személyiségképet.
Valójában azonban sem steril tettes-büntetőjogi irányzat, sem vegytiszta tettbüntetőjog nem jött létre. Az
elkövető veszélyességének a szimptómájaként a tettes-büntetőjogi irányzatok is többnyire kénytelenek voltak a
bűncselekmény elkövetését megkövetelni (kivéve például Lombroso tanait és az úgynevezett ante deliktuális
felelősséget elismerő büntetőjogokat). Másfelől a legmerevebb tettbüntetőjogot képviselő kódexek sem
mondhattak le bizonyos esetekben a visszaesés minősítő körülményként való szabályozásáról. Mindebből pedig
az következik, hogy a két említett irányzat csak egymással kölcsönhatásban, együtt érvényesülhet, a
gyakorlatban egymást kiegészítve hatnak. A mindenkori büntetőjog tett- és tettes-büntetőjogi elemek egysége, s
így a lényeges kérdés valójában az, hogy közülük melyik domináljon. A jogállami büntetőjog és a hazai
uralkodó felfogás szerint a bűncselekménytan (felelősségtan) kizárólag tettbüntetőjogi alapon építendő fel, s
csakis a büntetőjogi jogkövetkezmények tanában juthat szerep a tettes-büntetőjogi elemeknek is. Ezek alapján a
magyar hatályos büntetőjogban is a tettbüntetőjog a meghatározó, de például a jogkövetkezmények
megállapításakor már nem kizárólagos, hiszen például visszaesők vagy fiatalkorúak esetében az elkövető ebbéli
minősége jelentős következményeket von maga után.
Az úgynevezett ante deliktuális felelősség a tettesbüntetőjog szélsőséges irányzata. Eszerint, ha az érintett

személy várhatóan hajlamos bűncselekmény elkövetésére, ezért már a deliktum elkövetése előtt felelősségre
vonható. A totalitárius államok büntetőjogában nemritkán éltek, illetve visszaéltek ezzel az eszközzel. A
törvényesség talaján álló modern demokratikus (jog)államok számára azonban ez az út egyértelműen
elfogadhatatlan és követhetetlen. Nem lehet ugyanis az úgynevezett potenciális bűnelkövetőkkel szemben
(büntető)jogellenes cselekmény hiányában az állam korlátlan beavatkozási jogát megteremteni. Továbbá a nulla
poena sine lege/sine crimine elv is kizár a büntető igazságszolgáltatás részéről mindenféle jogkövetkezményt
azzal a személlyel szemben, aki nem követett el büntetendő cselekményt.
3.3.3. 3.2.3. A bűnösségen alapuló felelősség elve
75
Bevezető tanok
A) A bűnösségen alapuló felelősség elve már a

felvilágosodás után megjelent, azonban csak a XX. század második felére vált a büntetőjogban igazán
meghatározó jelentőségűvé. A bűnösségen alapuló felelősség elve különböző funkciókat tölt be, ezek a
következők.
• Alkotmányjogi szempontból az a kérdés, hogy a bűnösségen alapuló felelősség alkotmányos alapelvként

értelmezhető-e. A legtöbb európai állam alkotmánya nem szabályozza kifejezetten ezt az elvet, az
alkotmányok más szabályaiból azonban levezethető. A magyar Alkotmánybíróság értelmezése szerint az
objektív büntetőjogi felelősségre nincs külön tiltó szabály az Alkotmányban, az emberi méltósághoz való
jogból mégis az következik, hogy alkotmányosan csak a bűnös elkövetőt lehet megbüntetni [11/1992. (III. 5.)
AB hat.]. Hazánkban több elméleti megoldás született arra vonatkozólag, hogy hol van a bűnösségen alapuló
felelősségnek az alkotmányjogi helye. Részemről ahhoz az állásponthoz csatlakozom, amely szerint kívánatos
lenne az Alkotmányban rögzíteni ezt a tételt, úgy, hogy a büntetőjogi felelősség és büntetés csak bűnösen
elkövetett (büntető)jogellenes cselekményhez kapcsolódhat.
• Bűncselekménytani értelemben bűncselekmény nélkül nem beszélhetünk büntetőjogi felelősségről és

büntetőjogi felelősség hiányában nem alkalmazható büntetés. A bűnösség a bűncselekmény fogalmi eleme, az
adott cselekményt „bűnösen” kell elkövetni (nullum crimen sine culpa). A bűnösségnek tehát a törvényi
tényállás valamennyi elemére ki kell terjednie. Akit nem terhelt bűnösség, amikor a magatartását kifejtette,
büntetőjogi értelemben felelőssé nem tehető (actus non facit rerum nisi mens sit rea – büntetendő cselekmény
alapján, a cselekvő személy bűnösségének vizsgálata nélkül, nem büntethető senki). Ha pedig az elkövető a
személyi sérüléssel járó vagy a sértett életét vagy testi épségét közvetlenül fenyegető veszélyhelyzetet
vétlenül idézi elő, vagyis sem szándékos, sem gondatlan magatartással nem hatott közre a baleset
bekövetkezésében, de nem nyújt tőle elvárható segítséget a rászorultnak, cselekménye a segítségnyújtás
76
Bevezető tanok
elmulasztásának alapeseteként [korábbi Btk. 172. § (1) bek., Btk. 166. §] és nem annak bűntetti alakzata
szerint minősül, azaz nem róható fel neki a veszélyhelyzet előidézése (vö. 2/1999. Büntető jogegységi
határozat). A Legfelsőbb Bíróság a bűnszervezetben való elkövetés kapcsán pedig azt nyilvánította ki, hogy
az ahhoz fűzött súlyosabb jogkövetkezmények (Btk. 98. §) csak akkor alkalmazhatók, ha az elkövető tudata a
bűnszervezet törvényi fogalmának objektív elemeit átfogja (4/2005. Büntető jogegységi határozat).
• Jogkövetkezmény-tani szempontból a bűnösség előfeltétele a büntetésnek, nélkülözhetetlen velejárója annak.

Aki bűnösség nélkül cselekszik, az büntetéssel nem sújtható (nulla poena sine culpa). A nullum crimen/nulla
poena sine culpa elvek érvényesülése biztosíték arra, hogy az eredményfelelősség ne érvényesülhessen a
büntetőjogban.
• Büntetéskiszabási megközelítésben a bűncselekmény szándékos vagy gondatlan megvalósítását a törvényhozó

eltérő büntetési kerettel már értékeli a bűncselekmény büntetési tételének megállapításánál. Így a büntetés
kiszabásánál a bűnösség önmagában nem értékelendő, azonban büntetéskiszabási jelentőséget kaphat a
bűnösség különböző foka, a szándékos és gondatlan bűnösség intenzitása.
Összegzésképpen úgy fogalmazható, hogy hazánkban a bűnösség mint a büntetőjogi felelősségre vonás
előfeltétele és a bűncselekmény fogalom nélkülözhetetlen ismérve legitimálja és megalapozza a büntetést, a
bűnösség foka mint büntetéskiszabási elv viszont – más körülményekkel együtt – befolyásolja a konkrét ügyben
kiszabandó büntetés mértékét, súlyát.
B) A bűnösségen alapuló felelősség elvével összefüggő témakör a praeterintentionalis bűncselekmények

kérdésköre. Ilyen deliktumokról akkor beszélhetünk, ha az elkövető felelősségét olyan eredmény határozza meg,
amely a szándékán túl – praeter intentionem – következett be. A szándékon túli eredményre az elkövető
bűnössége vagy egyáltalán nem, vagy pedig a gondatlansága terjedhet ki. Hazánkban 1961 előtt felelősségre
vonhatták az elkövetőt az olyan szándékon túli eredményért, amelyre még a gondatlansága sem terjedt ki. Az
1961. évi Btk. ezt, az eredetileg kánonjogi eredetű felelősségi formát kiiktatta, és azt a ma is hatályos szabályt
vezette be, hogy az eredményre, mint minősítő körülményre legalább a gondatlanságnak ki kell terjednie.
C) A tradicionális jogállami büntetőjog, így a magyar sem tette lehetővé az individuumon túl a jogi személy
büntetőjogi felelősségre vonását. Néhány ország, mindenekelőtt a pragmatikus beállítottságú angolszászok,
továbbá Hollandia (1976), több skandináv ország (például Finnország 1995) joga, Franciaország (1994) már
hosszabb-rövidebb ideje a vázolt problémát úgy oldotta meg, hogy az elméleti háttér megfelelő tisztázása helyett
lehetővé tette a jogi személyek büntetőjogi szankcionálását. Az Európa Tanács 1988. október 20-i 18. számú
ajánlásában is megfontolásra érdemesnek ítélte a jogi személyekkel szembeni büntetőjogi fellépés lehetővé
tételét. Végül a 2004 májusában hatályba lépett 2001. évi CIV. törvénnyel hazánk is szabályozta a jogi
személyekkel szemben alkalmazható büntetőjogi intézkedéseket (lásd a tanköny „A jogi személy büntetőjogi
felelsőssége” című részét). Ezzel szemben a kontinentális európai országok egy részében, különösen a német
jogkört követő államokban a legutóbbi időkig az előbb említett radikális lépésig még nem jutottak el.
A hagyományos büntetőjog – a societas delinquere non potest tételre is figyelemmel – a természetes személy
tiltott egyéni magatartásához kapcsolódik. A tradicionális felfogás szerint a büntetőjog az egyén büntetendő
magatartására személyes felróhatóságként, illetve felróható pszichés viszonyként értett bűnösségként
szociáletikai rosszallással reagál. A jelenlegi büntetőjogi rendszernek a személyes bűnösséghez való merev
kötődése és kötöttsége azonban a fejlődés nyomán csak az elsődleges büntetőjogi szankciónál, nevezetesen
csupán a büntetésnél konstitutív, és így rendszerfüggő nélkülözhetetlen előfeltétel. Ismeretes, hogy a legtöbb
európai országban a század eleje óta funkcionáló második büntetőjogi reakcióforma, az intézkedés legitimációja
és alkalmazhatósága nem a bűnösséghez, hanem általában a veszélyességhez kapcsolódik. A veszélyesség pedig
nem csupán a természetes, hanem a jogi személy sajátja is lehet. Elméletileg és fogalmilag tehát a büntetőjog
területén két út állhat elsősorban rendelkezésre a jogi személyekkel szemben: vagy a büntetőjogi szankciók új
típusa vezethető be, amely a hagyományos értelemben felfogott bűnösségtől eltekint, vagy az intézkedések
kibővített koncepciója és szabálya alkalmazható, szintén a bűnösség figyelmen kívül hagyásával.
D) A bűnösségi elvnek, különösen a bűnösség normatív felfogásának (lásd később, a bűnösség körében) logikus
előfeltétele az emberi akaratszabadság, hiszen az elkövető felé történő szemrehányásnak és büntetés
kiszabásának csak akkor van értelme, ha az elkövető viszonylag szabadon dönthetett a jogszerű és a jogtalan
magatartás között. Az emberi akaratszabadság megléte hagyományosan vitatott, és ebből következően két
pozíció, az indeterminizmus és a determinizmus, illetve ezek alváltozatainak képviselői állnak szemben
egymással, annak ellenére, hogy nincsenek megdönthetetlen bizonyítékok, vagyis az emberi akaratszabadság
létezésének bizonyítása a mai napig nem történt meg.
77
Bevezető tanok
A magyar szellemi életben a korábbi időszakban hosszas tudományos vita bontakozott ki e témakör kapcsán, s e
vita eredményeiből azt a nézetet tartom figyelemre méltónak, amely szerint a felelősség ontológiai alapja az
alternatív szerkezetű, konkrét társadalmi szituációkban meglévő objektív választási lehetőség. A felelősség ezen
ontológiai (létbeni, való életbeni) alapjának hiánya esetén szubjektív felelősségről nem beszélhetünk. A
mindennapi lét folyamataiban azonban az ember maga is meghatározó, az objektíve alternatív szerkezetű
szituációkban választásaival felelős személyiségként létezik.
Ma tehát az az általánosan elfogadott elképzelés, hogy az ember számára van alapvető választási lehetőség és
szabad döntési mező, a társadalmi valóságban az emberek önmagukat indetermináltként élik meg, fogják fel és
kezelik. Éppen ezért definiálja az ember magát mint szabad és felelős lényt. Hatásosan bizonyítja ezt
sokszorosan áldozatteli és soha el nem nyomható harca a szabadságért, a szabadságideálért. Vagyis a felnőtt és
szellemileg átlagosan egészséges ember felelősségére vonatkozó meggyőződés a büntetőjogban a társadalmi és
erkölcsi tudatunk kétségbevonhatatlan realitása, illetve ennek tételezése. Az állam emiatt jogosult is a bűnösségi
elvnek, mint a büntethetőség előfeltételének az érvényesítésére.
Azonban az is leszögezhető, hogy a büntetőjogban a bűnösség, a szubjektív beszámítás problémája nem kötődik
szorosan a determinizmus-indeterminizmus vitatott kérdésköréhez. Az akaratszabadság-bűnösség tételezésnek
lényegi kiindulópontja valójában az a tény, hogy minden nagyobb és kisebb emberi közösségben/csoportban a
közösség/csoport egyes tagjainak a cselekményei szubjektíve beszámítandók és az akaratszabadság
problémájára tekintet nélkül felelősséggel tartoznak. A cselekmények szubjektív beszámítása, a bűnösség, a
tettéért felelőssé tétel az emberek közötti magatartás magától értetődő szervező-rendező elve. A kérdés inkább
az lehet, hogy az adott esetben miért nem vonható valaki felelősségre (Vö. Naucke, W. 2002.)?
3.3.4. 3.2.4. Az arányosság elve
78
Bevezető tanok
Az arányosság követelményét alaptörvényünk nem

szabályozza ugyan, de alkotmányi rangú elvnek tekinthető, amely a jogállamiság elvéből és az alapjogok
lényegéből következik, vagyis a polgár általános szabadságigényének az állammal szembeni kifejeződéséből. Ez
a szabadság csak annyiban korlátozható, illetve a szabadság szférájába való beavatkozás csak akkor és annyiban
megengedett, amennyiben az a közérdek védelméhez elengedhetetlen.
1214/B/1990 AB határozat szerint „a büntetéssel történő jogkorlátozásnak – mértékét tekintve is – meg kell
felelnie az arányosságnak, a szükségességnek és az ultima ratio elveinek”.
Az arányosság elve mint a törvényhozói mozgástér korlátja elemi jelentőségű, a jogállamiság elvéből
következik és tágabb értelemben tartalmazza a következő mércéket:
a) a polgárok alapjogaiba történő beavatkozásnak a beavatkozással követett cél elérésére alkalmasnak kell lenni
(az alkalmasság elve); továbbá
b) a beavatkozásnak szükségesnek kell lenni, azaz olyan enyhébb eszköznek nem szabad rendelkezésre állnia,
ami azonos eredményhez vezet (szükségesség elve); valamint
c) az érintettnek a beavatkozással terhelése nem lehet aránytalan a kívánt eredményhez, haszonhoz képest,
vagyis az egyes egyént érintő intervenciónak még ésszerű arányban kell állnia a beavatkozással elérhető
társadalmi előnnyel (arányosság elve szűkebb értelemben).
Az eredetileg a közigazgatási jogban kialakult, majd általános jogelvvé is vált arányosságot a büntetőjogban két
síkon értelmezhetjük. Egyrészt beszélhetünk arról, hogy egy adott cselekmény büntetendővé nyilvánítása
arányban áll-e a modern demokratikus társadalom értékeivel. Másfelől a már „arányos” bűncselekmény
elkövetőjére nézve a szankció arányosságát vizsgálhatjuk.
A büntetendővé nyilvánítás és ennek arányossága sok megválaszolandó kérdést vet fel, így arra kell a
jogalkotónak választ adnia, hogy egy magatartás büntetendővé nyilvánítása szükséges-e, továbbá az
alkotmányos és az állami érdekekkel összeegyeztethető-e, valamint, hogy a cél társadalmilag kívánatos és
megfelelő-e.
A büntetendővé nyilvánítás és a szankció alkalmazása szükségszerűen valamely alapjog korlátozását jelenti. Az

állam akkor nyúlhat az alapjog korlátozásának eszközéhez, vagyis a büntetendővé nyilvánításhoz, ha más
alapvető jog és szabadság védelme vagy érvényesülése, illetve egyéb alkotmányos érték védelme más módon
nem érhető el. Az alapjog korlátozásának alkotmányosságához önmagában nem elegendő, hogy az egy másik
alapjog vagy szabadság védelme vagy egyéb alkotmányos cél érdekében történik, hanem szükséges, hogy
megfeleljen az arányosság követelményeinek: az elérni kívánt cél fontossága és az ennek érdekében okozott
alapjogsérelem súlya megfelelő arányban legyen egymással. A törvényhozó köteles az adott cél elérésére
ténylegesen alkalmas eszközt alkalmazni.
A jogkövetkezmény (szankció) arányossága további két oldalról vizsgálandó: különbséget tehetünk abszolút és
névleges arányosság között. Az abszolút arányosságon a szankciórendszerben rögzített jogkövetkezmények
arányosságát értik, azt tehát, hogy a büntetőjogban a bűncselekménytípusok eltérő súlyához igazodó büntetési
tételek egymással arányosságban összehasonlíthatók legyenek. A névleges arányosság a kiszabott
jogkövetkezmények összehasonlíthatóságát jelenti. Azt nevezetesen, hogy hasonló tett elkövetői az okozott
hátrány és a bűnösség mértéke szerint azonos büntetésben részesítendők, a különböző bűntettek elkövetői pedig
különböző büntetést érdemelnek.
Az arányosság elvének adható egy további kifejtése, amelynek általános tartalma az előző
megfogalmazásokban is – közvetve – megjelenik. Két dolog egybevetését jelenti: egyrészt az
érték(érdek)sérelem, hátrány, kár, bűnösség foka, vagyis a bűncselekmény súlya; másrészt a szankció(k)
súlyának, mértékének egybevetését (kényszer súlya, egyéb következmény stb.). Fogalmilag a bűncselekmény
súlya két fontos elemtől függ: egyrészt a tett által okozott vagy veszélyeztetett hátrány, sérelem, kár
nagyságától, másrészt az elkövető bűnösségének fokától. Például az emberölés nagyobb sérelmet okoz, mint a
testi sértés, a gondatlan emberölés viszont a bűnösség enyhébb formája miatt különböztetendő meg a szándékos
öléstől.
A büntetőjogi szankciók esetében a prevenciós célokat semmiképpen sem lehet korlátlanul követni. A prevenció
korlátját jelenti a bűnösségi elv és a túllépési tilalom, azaz az arányosság elve. Az intézkedések az elkövetőtől a
jövőben várható büntetendő cselekmény elkövetésének a veszélyét igyekeznek kikapcsolni. Itt a bűnösségi elv
mint behatároló ismérv általában elesik. Amilyen behatárolási funkciót a büntetéskiszabásnál a bűnösség
79
Bevezető tanok
gyakorol, ezt a büntetőjogi intézkedések alkalmazásánál a túllépési tilalom, vagyis az arányosság elve veszi át,
és a legcsekélyebben terhelő, de még sikert ígérő preventív intézkedés alkalmazására kényszerít. Az arányosság
elvét egyes országokban kifejezetten szabályozzák a büntetőtörvényben, így például a német Btk. 62. §-a szerint
büntetőjogi intézkedés nem rendelhető el, ha az az elkövető által elkövetett és a tőle jövőben várható
cselekmény jelentőségéhez, valamint az elkövetőtől származó veszély fokához képest aránytalan.
Az arányosság alapelve, vagyis, hogy a szankciók súlya és szigora arányban álljon az elkövetett
bűncselekménnyel, annak súlyával, ez az igazságszolgáltatás általános elvárásának tekinthető. De a lakosság
körében is az a szankció, amely arányban áll a megvalósított bűncselekmény súlyával, az igazságosabb, mint
ahol ez az arányosság nincs meg. Az arányosság és az igazságosság összefüggését már Beccaria is felismerte,
szerinte természeténél fogva igazságtalan az a büntetés, amely túlmegy a közjólét megóvásának szükségén.
3.3.5. 3.2.5. A kétszeres értékelés tilalma (ne bis in idem)
A címben is megjelölt elv, illetve tilalom követelménye

új elemként explicite jelenik meg a magyar Alaptörvény XXVIII. cikkének (6) bekezdésében. Eszerint „…senki
sem vonható büntetőeljárás alá, és nem ítélhető el olyan bűncselekményért, amely miatt Magyarországon vagy –
nemzetközi szerződés, illetve az Európai Unió jogi aktusa által meghatározott körben – más államban
törvénynek megfelelően már jogerősen felmentették vagy elítélték.” A korábbiakhoz képest újdonság, hogy a
külföldi ítéletek büntetőeljárást, illetve elítélést kizáró elismerése már nemcsak az Európai Unión belül
lehetséges, hanem további két- vagy többoldalú nemzetközi szerződések alapján is.
A ne bis in idem elvének, illetve tilalomnak van egy átfogóbb, tágabb jelentése, továbbá egy szűkebb
értelmezése is. Tág értelemben a kétszeres értékelés tilalma a jogállamiság elvéből is levezethető alkotmányos
princípium, amely a büntetőjogra, a büntető törvényhozásra, a jogalkalmazásra, a büntetőeljárásra és a büntetés
80
Bevezető tanok
végrehajtására, vagyis a büntetőjog „összképére” egyaránt vonatkozik. A kétszeres értékelés tilalma átfogóbb
értelemben azt jelenti, hogy a bűnelkövetőt ugyanazon cselekmény miatt nem lehet kétszer büntetőjogi
hátránnyal sújtani (ne bis in idem). A németeknél is kifejezetten alkotmányban szabályozott elv, amelynek
értelmében „senkit sem szabad ugyanazon cselekmény miatt az általános büntetőtörvények alapján többször
megbüntetni” [103. cikk (3) bek.].
Szűkebb értelemben a kétszeres értékelés tilalma leginkább a büntetéskiszabásakörében alkalmazott elv, amely
szerint a bíróság általában nem értékelheti a büntetés kiszabása során súlyosító vagy enyhítő körülményként a
törvényhozó által törvényi tényállási (minősítő vagy privilegizáló) elemként már értékelt körülményeket. Ez a
tilalom azt is kizárja, hogy a bíróság kétszeresen, bár esetleg eltérő megnevezéssel értékelje ugyanazt a tényt,
állapotot, körülményt. Míg a németeknél a Btk. a 46. § (3) bekezdésében a fenti tartalmú megállapítást
kifejezetten szabályozza („azokat a körülményeket, amelyek már a törvényi tényállás ismérvei, a büntetés
kiszabása során nem vehetők figyelembe”), addig a magyar büntetőkódex erről nem rendelkezik, azonban
legfelsőbb bírósági iránymutatás vonatkozik erre.
A BKv. 56. értelmében ezen elv „a büntetést befolyásoló körülmények értékelésénél is érvényes”. Ez a
megfogalmazás is mutatja, hogy az elv általánosabb jelentőségű és azt a legfőbb bírói fórum csupán
állásfoglalásának tárgyára konkretizálta. Az állásfoglalás szerint a „törvényhozó által tényállási elemként
szabályozott, avagy a súlyosabb vagy enyhébb minősítést megalapozó körülményt nem lehet külön enyhítőként
vagy súlyosítóként is értékelni. Olyan esetben azonban, amikor a tényadat a minősítéshez szükséges mértéket
jelentősen meghaladja, nincs akadálya azt – a súlyosabb vagy a privilegizált minősítés mellett – súlyosító vagy
enyhítő körülményként is értékelni.” Ehhez mindenképpen meg kell jegyezni azt is, hogy a törvényhozó által
törvényi tényállási elemként értékelt körülményeknek további súlyosító vagy enyhítő hatást csak akkor lehet
tulajdonítani, ha ezek a tényállási elemek fokozhatók. Ebben az esetben, amikor a tényadat a minősítéshez
szükséges mértéket éppen csak, hogy eléri, vagy jelentősen meghaladja, nincs akadálya azt – a súlyosabb vagy
az enyhébb minősítés mellett – enyhítő vagy súlyosító körülményként értékelni.
A kétszeres értékelés tilalma tekinthető az egység-többség tanaelvi alapjának is, amelynek értelmében az egy
vagy több bűncselekmény megállapítása során egy körülmény sem értékelhető kétszeresen, de semmi sem
maradhat értékelés nélkül.
A bűncselekmény minősítése során a bírói gyakorlatban is szerepet kaphat az azonos körülmény kétszeres
büntetőjogi értékelésének tilalma (BH 2000.279.).
A kétszeres értékelés tilalma nemcsak a bűnelkövető alkotmányi rangú alanyi joga, hanem eljárásjogiakadályis,
ami a többszörös eljárás tilalmával fejezhető ki. A büntetőeljárásról szóló 1998. évi XIX. törvény
(továbbiakban: Be.) rendelkezése szerint, ha az elkövető cselekményét a bíróság már jogerősen elbírálta (res
iudicata), ellene ugyanazon cselekményért újabb rendes eljárás nem indítható, illetve a már megindított eljárás
továbbfolytatásának akadályát képezi [6. § (3) bek. d) pont, 174. § (1) bek. f) pont, 190. § (1) bek. h) pont vagy
332. § (1) bek. c) pont]. Ez a tilalom az elkövető személyének és az eljárás tárgyául szolgáló cselekménynek az
azonossága esetén áll fenn.
Ez az elv a kétszeresvégrehajtástilalmát is magában foglalja, vagyis ugyanazon büntetendő cselekmény

jogkövetkezményeként alkalmazott szankció kétszer nem hajtható végre. Ezen követelménnyel hozható
összefüggésbe a kiszabott büntetésbe történő előzetes fogvatartás beszámításának törvényi kötelezettsége, mint
például a Btk. 92. §-a vagy az 1996. évi XXXVIII. törvény 47. § (2) bekezdése esetében. E tekintetben tehát
nem csupán méltányossági, hanem elvi szempontok is indokolják az ugyanazon cselekmény miatti többszörös
hátrányokozás elkerülését.
A kétszeres értékelés tilalma jelentkezik a nemzetközibüntetőjogkeretében is. Kiindulópontként az rögzíthető,

hogy általában az ugyanazon állam általi elítélésekre vonatkozik a kétszeres értékelés tilalma, és többnyire nem
érvényesül a külföldi elítélésekre. Az Európai Unió tagállamai között azonban az elv alkalmazása kötelező
erejű, méghozzá az úgynevezett Schengeni Végrehajtási Egyezmény 54. cikke alapján. A cikk értelmében a
tilalom azt jelenti, hogy azt, akinek a cselekményét valamely tagállamban jogerősen (véglegesen) elbírálták,
ugyanezen cselekmény miatt egy másik tagállam nem üldözheti, feltéve, hogy az elítélés esetén a szankciót már
végrehajtották vagy épp végrehajtják, avagy az elítélő állam joga szerint nem hajtható végre. Ez azt jelenti, hogy
a másik államban meghozott jogerős határozat akadályát képezi a hazai büntetőeljárásnak. Amennyiben mégis
újabb eljárásra kerülne sor, az a közösségi (uniós) jog megsértését jelentené (1996. évi XXXVIII. törvény 47–
48. §).
81
Bevezető tanok
Az elv a humanitárius jogot sértő személyekkel szemben eljáró nemzetközi törvényszékekre ugyancsak
irányadó.
Megítélésünk szerint a kétszeres értékelés tilalma – alkotmányi rangú elvről lévén szó – a törvényhozást is köti,
vagyis a kétszeres értékelés tilalmába ütköző büntetőjogi rendelkezések meghozatala nem engedhető meg.
3.3.6. 3.2.6. A büntetőjog szubszidiaritása, illetve ultima ratio jellege
A szubszidiaritás fogalma alatt a jogban

általánosságban a társadalmi viszonyokba történő állami beavatkozás behatárolása értendő. A szubszidiaritási
elv két lényeges funkciót teljesít: az állami beavatkozás eszközeinek korlátozását és intézkedéseinek
legitimálását. A büntetőjogban olyan elvről van szó, amely meghatározott cselekmények kriminalizálásához úgy
közelít, mint ultima ratio és olykor akár vele azonosítják. Tehát a szubszidiaritás elve az, amely megköveteli,
hogy a társadalmi problémák/konfliktusok elleni küzdelmet elsősorban ne büntetőjogi eszközökkel kezeljék
(Piskorski, J. 2009).
A szubszidiaritási elv általános princípiumnak is tekinthető, de létezik olyan felfogás is, amely a szubszidiaritást
az arányosság alkotmányos rangú alapelvének büntetőjogi változataként fogja fel. Szélesebb körben érvényesülő
nézet szerint ez a princípium a büntetőjogi szankciók ökonómiájával hozható összefüggésbe. Ennek alapján a
szankciók alkalmazásánál „takarékosnak” kell lenni, azaz csak akkor, csak olyan súlyút és csak olyan
terjedelemben szabad elrendelni, amikor és amilyen mértékben az feltétlenül szükséges a társadalom
védelméhez, az újabb bűncselekmény elkövetésétől való visszatartáshoz. Az elv értelmezésénél ily módon a
rendelkezésre álló jogkövetkezmények választásában a hangsúly nem a szankciók enyheségén van, hanem az
azonos vagy nagyobb hatékonyságú és egyúttal enyhébb beavatkozást, kisebb hátrányt jelentő
jogkövetkezményt kell előnyben részesíteni.
82
Bevezető tanok
A büntetőjog jelenti a legszigorúbb és legsúlyosabb beavatkozást az egyéni szférába. Ha a jogon, illetve a

büntetőjogon kívüli, enyhébb eszközök nem alkalmasak, nem vehetők igénybe, illetve nem elég hatásosak,
megnyílik az út a büntetőjog előtt, amely ezek alapján csak kisegítő jellegű, „végső eszköz” lehet, még
pontosabban a legvégső esetben a legutolsó eszköz. Vagyis az állami kontrolleszközök kiválasztásánál a
büntetőjogot utolsóként szabad alkalmazni, és csak akkor, ha a büntetőjog a közérdek érvényesítéséhez, illetve a
közrend megőrzéséhez elengedhetetlen. Tehát a büntetőjog eszerint csak a legsúlyosabb jogsértésekre legutolsó
eszközként legitim. Az Alkotmánybíróság álláspontja szerint is a „büntetőjog a jogi felelősségi rendszerben az
ultima ratio. Társadalmi rendeltetése, hogy a jogrendszer egészének szankciós zárköve legyen. A büntetőjogi
szankció, a büntetés szerepe és rendeltetése a jogi és erkölcsi normák épségének fenntartása akkor, amikor már
más jogágak szankciói nem segítenek” [30/1992. (V. 26) AB hat.].
Az Alkotmánybíróság továbbá egy későbbi határozatában leszögezte, hogy „A büntetőjognak nem feladata az
alkotmányos értékek átfogó védelme, hanem csupán az, hogy ezen értékeket a különösen súlyos sérelmekkel
szemben védje. A büntetőjogi eszközrendszer ultima ratio szerepe kétségtelenül azt jelenti, hogy akkor
alkalmazandó, ha más jogági eszközök már nem elegendőek” [18/2000. (VI. 6) AB hat.].
Az ultima ratio elvet két irányban lehet értelmezni: egyrészt büntetőjogon belüli viszonylatban, ami azt jelenti,
hogy a büntetőjogi eszköz alkalmasságát a többi büntetőjogi eszközhöz viszonyítva kell megítélni, és ha az
összehasonlítás alapján az enyhébb eszköz alkalmas, azt kell előnyben részesíteni. Másrészt büntetőjogon kívüli
viszonylatban is értelmezhető, amikor is a büntetőjog területén kívüli eszközökkel vetjük össze a büntetőjog
eszközrendszerét.
Az ultima ratio elve az azonos vagy hasonló jogtárgysértések esetében értelmezhető. Ez az elv – fokozatos
jogsértési láncolat esetén – a jogsértésekre adott jogi válaszok/reakciók között differenciál.
A német szakirodalomban Binding híressé vált szavai szerint a büntetőtörvények fragmentáris karakterűek,
vagyis nem tartalmazzák a jogtárgyvédelem átfogó rendszerét, hanem a büntetésre érdemesség kritériuma
alapján egyes kiválasztott súlypontokra korlátozódnak. Vagyis a büntetőtörvények a jogtárgyak csak egy részét
védik és azokat sem mindig generálisan, hanem gyakran csak egyes támadási formákkal, cselekményekkel
szemben (Binding K. 1902). Ezt a körülményt Binding nagy hiányként érzékelte, míg Jescheck szerint a
büntetőjogi törvényhozó önkorlátozása a szabad jogállam előnye és elkerülhetetlen, szükséges jellemzője (vö.
Jescheck, H.-H. 1996). Jelentésmódosulás következményeként manapság általában nem csupán a
büntetőtörvények, hanem a büntetőjog fragmentáris természetéről szokás szólni.
Ugyancsak Binding a büntetőjogot a védelmi jog sajátosságára figyelemmel akcesszórius jogrésznek nevezte. Ez
a kifejezés utalást tartalmaz a jogi tárgyak sokaságára, amelyek valamennyi jogterületen szétszórtan
megtalálhatók, s ebből a sokaságból a büntetőjog csak egy szeletet jelent. Ehhez azonban az is hozzáfűzhető,
hogy a büntetőjog történelmileg a legősibb forma, amelyben a jog egyáltalán megjelent és még ma is tág
területeket szabályoz önállóan, más jogterületek fogalmaira és funkcióira tekintet nélkül, mint például az élet, a
szabadság, a nemi erkölcs védelme.
Maiwald ezzel összefüggésben kiemeli, hogy az előbb említett kifejezések (a büntetőjog szubszidiárius,
fragmentális, akcesszórius jellege) mögött több jelenség húzódik meg. Így – egyebek mellett – a büntetőjogi
védelem hézagossága és hiányossága az egyes jogi tárgyakkal kapcsolatban, továbbá a büntetőjognak az egész
jogrendhez fűződő viszonya és e viszony megítélése. Maiwald sem a szubszidiárius, sem az akcesszórius
fogalmakat nem ajánlja, mivel ezek máshol és más összefüggésben is használt kategóriák, helyettük ebben az
összefüggésben a büntetőjog szekunder jellege megjelölést részesíti előnyben (Maiwald, M. 1972).
Vitatott lehet ugyan, melyik a megfelelő, a találó kifejezés, de tartalmilag a lényegen ez nem változtat, vagyis
azon, hogy a büntetőjognak – szerepének túlértékelését és lebecsülését is elkerülvén – a jogi felelősségi, védelmi
formák rendszerében kisegítő jelleggel, ultima ratioként kell érvényesülnie.
83
2. fejezet - A büntetőpolitika
Bárándy Péter: Büntetőpolitikai terveink. A büntető

törvénykönyv és a büntetőeljárási törvény módosításának elméleti és gyakorlati kérdései. Tudományos ülés,
Budapest, 2002, 2003. Békés Ádám: Büntetőpolitika és jogbiztonság. Magyar Jog 2005/8. Bócz Endre:
Büntetőpolitika és büntetőjogi kodifikáció. Büntetőjogi Kodifikáció,2003/3. Domokos Andrea: A büntetőpolitika
változásai Magyarországon. Budapest, 2008. Feltes, Thomas (Hrsg.): Kriminalpolitik und ihre
wissenschaftlichen Grundlagen. Festschrift für Prof. Dr. Hans-Dieter Schwind zum 70. Geburtstag. Heidelberg,
2006. Gönczöl Katalin: A nagypolitika rangjára emelkedett büntetőpolitika. Jogtudományi Közlöny 2000/5.
Gönczöl Katalin: Büntetőpolitika, bűnmegelőzés. Budapest, 1994. Gönczöl Katalin: Pesszimista jelentés a
posztmodern büntetőpolitika klimatikus viszonyairól. Mozgó Világ 2010/4. Gönczöl Katalin: Rendhagyó
gondolatok a magyar büntetőpolitika új fejezetéről. Börtönügyi Szemle 2006/2. Gross, Hans:
Kriminalpsychologie und Strafpolitik, Leipzig, 1906. Györgyi Kálmán: A büntetőpolitika és a büntetőjog
fejlődési tendenciái. Ügyészek Lapja 1996/3. Jescheck, Hans-Heinrich: Grundsätze der Kriminalpolitik in
rechtsvergleichender Sicht, Miyazawa-FS, Baden-Baden, 1995. Kerezsi Klára: A kriminológia és a
büntetőpolitika kapcsolata. Kriminológiai tanulmányok 40. köt., 2003. Kertész Imre: Büntetőpolitika –
bűnmegelőzés. Büntetőjogi Kodifikáció 2002/4. Korinek László: A büntetőpolitika irányelvei Magyarországon.
Belügyi Szemle 2003/11–12. Lévay Miklós: A büntetőjog társadalmi szerepének változása Magyarországon
1985-től 2005-ig. Magyar Jog 2006/12. Lőrincz József: Büntetőpolitika és a büntetés-végrehajtás konzekvenciái
az ezredfordulón. In: Gellér Balázs (szerk.): Györgyi Kálmán ünnepi kötet. Budapest, 2004. Lőrincz József:
Büntetőpolitika és börtönügy. Budapest, 2009. Naucke, Wolfgang: Die Abhängigkeiten zwischen Kriminologie
und Kriminalpolitik, Kiel, 1977. Putzke, Holm: Was ist gute Kriminalpolitik?, Eine begriffliche Klärung; in:
Kriminalpolitik und ihre wissenschaftlichen Grundlagen, Festschrift für Hans-Dieter Schwind, Heidelberg
84
A büntetőpolitika
2006. Roxin, Claus: Kriminalpolitik und Strafrechtssystem, Berlin–New York, 1973. Törő András: Az idő és a
büntetőpolitika. Belügyi Szemle, 2003/11–12. Wiener A. Imre: Büntetőpolitika – büntetőjog (jogszabálytan). In:
Büntetendőség, büntethetőség. Büntetőjogi tanulmányok. Átdolgozott kiadás. (szerk.: Wiener A. I.) Budapest,
1999. Zipf, Heinz: Kriminalpolitik, 2. Aufl., Heidelberg/Karlsruhe, 1980.
1. 1. A büntetőpolitikáról általában
A tágabb értelemben vett büntetőpolitika azon céloknak

és elveknek az összessége, amelyek a büntető-igazságszolgáltatás működését az alkotmányos keretek között
meghatározzák. Ebből kifolyólag már a legrégebbi időkben is megjelent a büntetőpolitika korai formája. Itt lehet
megemlíteni a ius talionis elvét, amely szerint a sértettnek okozott sérelemnek és az elkövető által elszenvedett
joghátránynak arányban kell állnia, sőt ősi formája szerint ugyanolyan sérelmet kell okozni az elkövetőnek mint
amilyet okozott. E fogalom a latin jog „ius” és „talio” bosszú, vagy a görög „talios” azonos szavakból tevődik
össze.
A ius talionis legrégebbi megjelenése Ur-Nammu király (Kr. e. 2112–2096) törvényeinek gyűjteményében
található. Hasonló rendelkezéseket tartalmaznak Isín-i Lipit Ištar törvényei (Kr. e. 1934–1923), később
Hammurapi (Kr. e. 1795–1750) Kódexe is idesorolható.
E gondolatiság kimunkált formáját találhatjuk a Tórában: a héber Tanach Kr. e. 1000-től 500-ig írásba foglalt fő
részében a következő olvasható: „életet életért, szemet szemért, fogat fogért, kezet kézért, lábat lábért,égetetést
égetésért, sebet sebért, horzsolást horzsolásért.” (Ex 21, 23 et seq EU; lásd még Lev 24, 19 et seq. EU; Dtn 20,
19 et seq EU). A talió elvtől meg kell különböztetni azokat a büntetési formákat amelyek során nemcsak
hasonló vagy ugyanolyan hátrányt okoznak büntetésként az elkövetőnek mint amilyet ő okozott, hanem a
85
A büntetőpolitika
„bűnös” testrészt is büntetik: ilyen a tolvaj kezének levágása. (A mai napig Szaúd-Arábiában az iszlám sária jog
egyik legszigorúbb interpretációját, a szunni iszlám Hanbali Iskoláját alkalmazzák és e büntetést nyilvánosan,
karddal hajtják végre.)
Az uralkodó nézet szerint a ius talionis a vérbosszút volt hivatott felváltani. Ennek valószínűleg több oka is volt.
Egyrészt, egy államszervezet gerince az igazságszolgáltatás, így az nem engedhető át magánszemélyek
önbíráskodásának vagy családok, törzsek vérbosszújának. Másrészt, az előbbivel összefüggésben, egy államban
a hatalom (így a szuverenitás) éppen a „pallosjog” – tágabban értelmezve – a büntetőhatalom (ius puniendi)
birtoklásán keresztül jelenik meg legpregnánsabban, vagyis a ius puniendi végső soron az adott terület és az ott-
tartózkodó emberek feletti főhatalmat is jelenti. Továbbá, a kiszámítható, békés társadalmi együttlétet
semmiképpen nem szolgálta a magán- vagy vérbosszú, eredményessége tekintetében is a büntetőhatalom
kizárólagos és koncentrált gyakorlása tűnt jobbnak. Végül, számos alapvető – bár ma is sokszor megsértett –
büntetőjogi elv (mint például a kollektív felelősség tilalma) egy központosított büntetőhatalmi rendszerben
érvényesülhetett a legjobban.
A büntetőjog elődje, ha úgy tetszik, a deliktuális felelősség egy ősi formája, amely alapján az elkövető
elkerülhette a bosszút, amennyiben megfelelő megváltást compositiót fizetett a sértettnek vagy
hozzátartozóinak. Az, hogy az állam ezekbe a viszonyokba mennyire avatkozik bele, már önmagában az egyik
legfontosabb büntetőpolitikai kérdés. A jelenlegi jogunkban számos olyan elem található, amely a deliktuális
felelőségi viszonyrendszert erősíti a büntetőjogi jogviszonnyal szemben, ilyen például a Btk. 29. §-ában
megfogalmazott tevékeny megbánás.
A római jogban – egészen a justiniánusi kodifikációig – a büntetőjog nem képezett külön jogágat (Zlinszky J.).
Lehetett a római jogban is olyan időszak, amikor a köz- és magánérdek sérelmére elkövetett cselekmények
üldözése egy kézben, a király kezében volt. E két védett jogviszony szétválasztását a hagyomány Servius Tullius
királynak (Kr. e. 578–534; a hatodik római király) tulajdonítja, aki a mindenkit érdeklő ügyeket saját kezében
összpontosította, míg az egyes személyekkel szembeni jogsértéseket esküdtbíróságok hatáskörébe utalta, a XII.
táblás törvények e szétválást már tényként rögzítették. (Zlinszky J.). Az egyéni és állami bűnüldözés kettőssége,
illetve az egyéni bűnüldözés feletti közösségi kontroll a római jog részének tekinthető, természetesen változó
arányokban. Fontos kiemelni azonban, hogy a ius puniendiből folyó büntetőhatalomnak mindig is két részét kell
vizsgálni, a jogalkotást és a jogalkalmazást. A jogalkotás sosem volt önhatalmú vagy magánszemélyi
jogosultság. A jogalkalmazás részleges magánkézben maradása pedig a hatályos jogunkban is megfigyelhető,
amint arra később rámutatunk (lásd magánindítvány, magánvád, pótmagánvád, tevékeny megbánás).
A történelem folyamán a vérségi igazságszolgáltatást Magyarországon az Árpád-házi uralkodók alatt a

magánjogias büntetőjog váltotta fel. Ez is lassan háttérbe szorult Szent István (997–1038), Szent László (1077–
1095) és Könyves Kálmán (1095–1116) törvényeinek köszönhetően. A később köztörvényes
bűncselekményeknek nevezett bűncselekmények ’államosodása’ mellett, az állami büntetőhatalom
kiteljesedésének másik vonulata a majdani úgynevezett politikai bűncselekményekként meghatározott
bűncselekmények fejlődése volt, mely éppen irányultságuk miatt mindig is uralkodói-főhatalmi, vagyis állami
beavatkozást eredményeztek.
1904-ben Edvi Illés Károly Gyomai Zsigmond ügyvéddel sajtó alá rendezte Csemegi Károly műveit (1904).
Edvi Illés e mű első kötetében közreadott Csemegi-életrajzban mutatott rá arra, hogy amikor 1861-ben Ferenc
József meghagyást intézett a magyar udvari kancelláriához, miszerint a magánjog és az eljárás minden ágát
átfogó törvényjavaslatok dolgoztassanak ki, Csemegi ebben is felismerte az osztrák centralizációs tendenciákat
és megírta a „Codificatio vagy unificatio” című cikkét. Itt világosan rámutatott arra, hogy a centralisták ezúton
az osztrák törvényeket akarják Magyarországra becsempészni. Meg is fogalmazta már ekkor az e törekvésekkel
szembeni helyes választ: „mi codifikálunk és nem unifikálunk”. Megállapítható tehát, hogy a politika a jogi
gondolkodásra, a tudományos problémák középpontba kerülésére és ezen keresztül a jogalkotásra és
joggyakorlatra mindig is hatással volt. Nem negligálható az az áthallás sem, amely hasonlóságokat vél
felfedezni az akkori Magyarország és a Habsburg Birodalom közötti viszony jogalkotási szempontú alakulása és
országunk jogrendszerére gyakorolt uniós hatás között. Jelenleg a büntetőpolitikánk egyik centrális kérdése,
hogy az európai uniós büntetőjog mennyire határozza meg hazánk jogát, illetve milyen mértékben kell
követnünk az uniós követelményeket, elvárásokat ezen a területen. További jó példák találhatóak Csemegi
munkásságában arra, hogy a politikának milyen közvetlen hatása van a jogra, így ebből az időből származik
„Politika és esküdtszék” című írása is.
Maga a Csemegi Kódex a klasszikus vagy dogmatikus büntetőjogi iskola jegyeit viseli, amiről már említés
történt. A kódexet követő időszak büntetőpolitikája a különböző büntetőjogi iskolák hatását mutatja. Ki kell
emelni az 1921. évi III. tc.-t „az állami és társadalmi rend hatályosabb védelméről”, mely a demokratikus
86
A büntetőpolitika
állami rend melletti elkötelezettség jegyében a jobb- és baloldali szélsőséges, a hatalmat erőszakosan
megragadni és/vagy azt kizárólagosan gyakorolni kívánó eszmék és mozgalmak elleni büntetőjogi fellépést tette
lehetővé. E törvény beilleszkedett számos más állam hasonló büntetőpolitikájának eredményeképpen létrejövő
úgynevezett „rendtörvények” sorába. Így Jugoszlávia 1920-ban szükségrendeletet adott ki „Az állami közrend
és munka védelméről”, 1923-ban született a cseh-szlovák rendtörvény, „A köztársaság védelme”, e sorba
tartozik az 1924-es romániai rendtörvény, „A közcsend elleni egyes új bűncselekmények megtorlása”, valamint
az 1926-os olasz rendtörvény. Hollandiának 1920-as törvénye hasonló „A forradalmak megelőzéséről”, míg
Svájcnak 1922-ben kelt ilyen jogszabálya, New Yorknak 1922. évi törvényei sorolhatóak ide, melyek a
kommunista és anarchista propagandát büntetik; Németországban 1922-ben született a „Gesetz zum Schutze der
Republik” című törvénye. Angyal megjegyzi ezzel kapcsolatban, hogy „az előadottakból kitűnőleg nyilvánvaló,
hogy – jóllehet már 1921-ben sem állta meg helyét Vámbérynek az a kijelentése, hogy »az egész külföldi
jogrendszerben nem találunk hozzájuk (az Átv. rendelkezéseihez) hasonló szabályokat«.”
A magyar büntetőjog fejlődésében a Csemegi Kódex novellái, illetve a második világháború után született
számos büntetőjogi tartalmú jogszabály sok esetben a büntetőpolitika kisebb-nagyobb módosulását jelentette,
annak terméke volt.
A korábbi Btk. számos módosítása közül nehéz kiemelni azokat, amelyek a büntetőpolitika változásának
következményei. Példaként legyen elég három csomópontot megemlíteni. Az 1989. évi XVI. tv. eltörölte az
állam elleni bűncselekmények esetén a halálbüntetést, majd az 1989. évi XXV. tv. átírta a korábbi Btk. teljes X.
Fejezetét az állam elleni bűncselekményekről. Ki kell még emelni a semmisségi törvényeket (1989. évi XXXVI.
tv., 1990. évi XXVI. tv., 1992. évi XI. tv. 2000. évi CXXX. tv.), amelyek elsősorban az 1956-os forradalom
(népfelkelés) eltiprásával összefüggő törvénysértő ítéletek orvoslására, semmissé nyilvánítására szolgáltak, de
egyéb törvénysértő ítéletek újbóli vizsgálatát is lehetővé tették.
87
A büntetőpolitika
A kontinentális és az angolszász jogrendszerek

büntetőjoga és büntetőpolitikája is jól elkülöníthető, annak ellenére, hogy az utóbbi évtizedekben jelentősen
közeledtek e nagy jogrendszerek büntetőjogágai is. Az angolszász, és így elsősorban az USA és Anglia (Wales)
büntetőjogi gondolkodásának az alapja az úgynevezett „harm principle”, azaz, a sérelmei elv. Ez azt jelenti,
hogy akkor lehet egy cselekményt jogszerűen bűncselekménnyé nyilvánítani, ha az egy másik embernek,
embercsoportnak sérelmet okoz. Ez teljességgel más megközelítés, mint a kriminalizációs igény visszavezetése
valamely össztársadalmi érdekre, például éppen a társadalomra veszélyességre. Ez alapvetően az angol
polgárosodás individuálliberalista megközelítéséből fakad. A központi hatalommal szembeni bizalmatlanság
fémjelezte tág értelemben a büntetőjog fejlődését napjainkig, így nem meglepő, hogy ebben a jogrendszerben a
büntetőeljárás állt a büntetőpolitika érdeklődésének középpontjában, és így ez a jogág fejlődött a
leglátványosabban, míg az anyagi büntetőjog megrekedt az ad hoc újítások körében.
A kontinentális jogokban a büntetőjog mindig is a közösségi érdek leképezését jelentette. Ennek oka részben a
francia felvilágosodás gondolataiban, a Code Pénalban és a német 1971-es StGB-ben (Birodalmi büntető
törvénykönyvben) és az ezekhez kapcsolódó jogelméletben keresendő. A német büntetőjog-filozófia sosem
szakadt el kantiánus, hegeliánus alapjaitól, így mindig érezhető volt benne a természetjogi megközelítés, a
transzcendentális jó és rossz közötti harc megjelenítése. Ennek jelenkori kulminációja a később részletesen
tárgyalt „Mauerschützen” (berlini fallövészek) ügyei. A magyar büntetőjogra legnagyobb hatást gyakorló német
jog a logikai és rendszertani gondolkodás tisztaságára, a jogi dogmatikára helyezi a hangsúlyt, a joglogika az
értelmezés és így a joggyakorlat legfontosabb eleme, ami a joggyakorlatot kiszámíthatóvá teszi. Enélkül nincs
előreláthatóság, legalitás, de maga a jog sem működik.
Az angolszász országok a dogmatikai tisztaságot a büntető jogszabályokon keresztül nem tudták elérni, hiszen
alapvetően az esetjog alakította a büntetőnormákat is. E kiszámíthatóságot így a stare decisis (maradj a
döntéssel) elvével biztosították, amely azt jelentette, hogy korábbi döntéseket nem lehetett megváltoztatni, azt a
bíróságoknak követni kellett (precedens rendszer). Ugyanakkor ez egy teljesen életidegen, merev
jogalkalmazáshoz vezetett volna, így a precedens (kötelező korábbi bírói döntés) rendszer különböző formáit
alakították ki.
A nagy jogrendszerek kölcsönhatása folyamatos. Jelenleg is megfigyelhető az a tendencia, amelynek keretében

az angolszász büntetőjogból az eljárásjogi intézmények kerülnek be a kontinentális büntető eljárásjogokba (pl.
Miranda figyelmeztetés, tárgyalásról lemondás), míg az angolszász anyagi büntetőjog felfedezte a dogmatika
szükségességét, így általános rész kialakítására törekszenek és limitálni igyekszenek a bírói jogalkotást e téren,
mely a törvényalkotás jelentőségének növelésével jár.
2. 2. A hatályos jog
2.1. 2.1. Általános büntetőpolitika
88
A büntetőpolitika
„Egy állandóan változó társadalomban a nyújtott

védelem az elvárásoknak mindig csak egy részét, de sohasem az egészét fogja óvni.” (Hayek). Valóban – ahogy
Hayek folytatja –, a helyes magatartás szabályainak kidolgozása maga után vonja a jogszabályok és a
várakozások közötti állandó interakciót: mialatt új szabályokat fektetnek le a meglévő elvárások védelmében,
minden új szabály új elvárásokat teremt. Hayek koncepciójának egyik sarokköve a várakozások védelme, mint a
jog alapja. „Minden technikai összefüggéstől megfosztva a jog uralma azt jelenti, hogy a kormányzatot minden
cselekedetében rögzített és előzetesen kihirdetett szabályok kötik – szabályok, melyek lehetővé teszik, hogy
tisztán előre láthassuk, miként fogja a hatalom adott körülmények között kényszerítő erejét használni, és
személyes ügyeinket ennek ismeretében tervezhessük.” (Raz, melyben idézi Hayeket).
Amint említettük, a büntetőjog minden jogviszony végső érvényesülését biztosítja és így a jognak, mint
társadalmi szellemi valóságnak utolsó biztosítéka. E feladatának következménye, hogy a társadalmi minimál
morált – ami egy demokratikus társadalomban egybeesik a többség által minimálisan elvárt erkölccsel – egy
szekularizált államban a büntetőjog közvetíti. E feladatát a bűncselekmények megfogalmazásán, azok
elkövetőinek üldözésén és megbüntetésén keresztül valósítja meg. A bűnözés (azaz, egy adott időben és helyen
elkövetett bűncselekmények száma) alacsony szintje, így a jogrend és következésképpen a büntetőjog megfelelő
működését mutatja.
E feladatok megvalósításának különböző módjai lehetnek. A tágabb értelemben vett büntetőpolitikai célok és
elvek megvalósítási módjainak és módszereinek logikus rendje, vagyis koncepciója a szűkebb értelemben vett
büntetőpolitika. A büntetőpolitikát nem szabad a pártpolitikával összetéveszteni. A büntetőpolitika azonban
pártpolitikailag nem színezett és így pártsemleges fogalom.
89
A büntetőpolitika
A fentieket kibontva azon nézetek összességét jelenti, amelyek többek között a következő kérdésekre adnak
választ:
a) Milyen cselekményeket kell és lehet büntetni egy demokratikus társadalomban?
b) Kik lehetnek elkövetői ezen cselekményeknek (pl. 12 éves gyerek lehet-e elkövető, vagy csak 14 éves
lehessen az)?
c) E cselekményekhez milyen szankciókat kell rendelni?
A ius puniendiből következően a demokratikus állam büntetőjoga a többségi erkölcsöt, moralitást tükrözi,
bizonyos kisebbségi vélemények védelmét biztosító alkotmányos és nemzetközi garanciákat tiszteletben tartva.
Ebből következik, hogy a büntetőjog mindig erkölcsön alapul, azaz a többségi erkölcs állami védelmének
legsúlyosabb, végső eszköze. Vannak állandó erkölcsi szabályok, amelyek úgy tűnik, az emberiség léte óta
mindig is jogi védelemben részesültek (mint például a Tízparancsolat egyes szabályai [ne ölj!]), és vannak olyan
erkölcsi normák, melyek a társadalmi változások hatására változnak.
A Tízparancsolat a következő:
1. Uradat, Istenedet imádd, és csak neki szolgálj!
2. Isten nevét szádra hiába ne vedd!
3. Az Úr napját szenteld meg!
4. Atyádat és anyádat tiszteld!
5. Ne ölj!
6. Ne paráználkodj!
7. Ne lopj!
8. Ne hazudj, és mások becsületében kárt ne tégy!
9. Felebarátod házastársát ne kívánd!
10. Mások tulajdonát ne kívánd!
Azt látjuk, hogy az állam és az egyház elválasztásával például az első négy parancs kiesett a büntetőjog védelmi
köréből. Vannak azonban olyan európai jogrendszerek is amelyek nem mentek át a szekularizáció folyamatán.
Így például Angliában és Walesben az istenkáromlás (blaszfémia, blasphemy) common law bűncselekmény,
amely szerint tilos akár írásban, akár szóban a keresztény vallás, vagy a Biblia igazát vagy Isten létét kétségbe
vonni, vagyis az állam az anglicizmust, mint államvallást védi. Ugyanakkor a híres Chief Metropolitan
Stipendiary Magistrate, ex p Choudhury [(1991) 1 QB 429, (1991) 1All ER 898] ügyben a bíróságok nem
terjesztették ki ezt a védelmet az iszlámra és így nem ítélték el Salman Rushdie-t a Sátáni versek íróját
istenkáromlásért.
Azt tapasztalhatjuk, hogy az ötödiktől a tizedik parancsolatig nagyon sok bűncselekmény védi e szélesen
definiált jogtárgyakat hatályos magyar jogunkban is. Például a „ne ölj” parancsnak a Btk. 160. § (1)
bekezdésében tilalmazott emberölés közvetlenül megfelel, míg nyilvánvalóan a „ne lopj” a Btk. 370. § (1)
bekezdésében megfogalmazott lopás bűncselekményének erkölcsi magva. Ugyanakkor a házasságtörés (9.
parancs) nem bűncselekmény a magyar jogban, de az osztrák büntető törvénykönyv 194. § (1) bekezdése
alapján büntetendő, azonban gyakorlatilag soha nem alkalmazott bűncselekmény. Vagyis, ezen utóbbi esetben a
társadalmi moralitás felülírta az írott büntetőjogot és desuetudo során a büntetőnorma anakronisztikus volta
miatt elhalt.
Látjuk tehát, hogy erkölcsi változások komoly hatással lehetnek a jogra, sőt leszögezhetjük, hogy éppen a
moralitás változása a büntetőjog kényszerű fejlődésének egyik kiváltója. Példa lehet a homoszexualitás vagy a
bestialitás megítélése. A Csemegi Kódex a 241. §-ban a férfiak közötti fajtalanságot és az embernek állattal
elkövetett fajtalanságát rendelte büntetni. A korábbi Btk. a 37/2002. (IX. 4.) AB határozatig – amely e
bűncselekményeket megsemmisítette – a199. §-ban természet elleni fajtalanság címen rendelte büntetni a
tizennyolcadik életévét betöltött személyt, aki ennél fiatalabb, azonos nemű személlyel fajtalankodik, illetve a
90
A büntetőpolitika
200. §-a pönalizálta a természet elleni erőszakos fajtalanságot. Azaz először, a Csemegi Kódexhez képest
kiszélesedett a büntetőjogi tilalom, hiszen a nők közötti természet elleni fajtalanság is büntetendő lett, azonban
jelentősen szűkült is, mert csak a tizennyolcadik életévét be nem töltött sértett sérelmére elkövetett természet
elleni fajtalanság lett bűncselekmény, a bestialitás pedig nem kriminalizált. Az alkotmánybírósági határozat után
azonban teljességgel megszűnt a homoszexualitás és heteroszexuális cselekmények differenciált kriminalizálása.
Nemcsak erkölcsi változások jelenthetik a büntetőnormák változását, hanem azonos erkölcsi normák a fizikai
környezet változása miatt újabb és újabb a büntetőjog által előre nem látott sérelemnek vannak kitéve. Például
az 1994. évi IX. tv. bevezette a számítógépes csalást (korábbi Btk. 300/C. §), hiszen a számítógépes vírusok
elhelyezését, a haszonszerzés miatt programokba való bejutást, illetve a telefoncsipek átkódolását nem lehetett
korábban kellően büntetni. A 2001. évi CXXI. tv 57. §-amódosította ismét a korábbi Btk. 300/C. §-át és új
bűncselekményt, a számítástechnikai rendszer és adatok elleni bűncselekmény törvényi tényállását fogalmazta
meg, amely többek között büntetni rendeli a jogosulatlan belépést számítástechnikai rendszerekbe. A Btk.-nak
pedig be kellett vezetnie az egészségügyi termék hamisítása bűncselekményt (Btk. 186. §) vagy éppen a
gazdasági csalást (Btk. 374. §).
A büntetőpolitika (azaz céloknak és elveknek az összessége, amelyek a büntető igazságszolgáltatás működését

az alkotmányos keretek között meghatározzák) alapja egy demokratikus államban maga a demokratikus
állameszme, így elsődleges feladata ennek a védelme. Nem véletlen tehát, hogy ez a büntetőpolitika az, melynek
alapja a demokratikus állameszme, a jelenlegi magyar jogrendszerben alkotmányos megalapozást is kap.
Korábban a Magyar Köztársaság Alkotmánya 2. § (3) bekezdése szerint „Senkinek a tevékenysége sem
irányulhat a hatalom erőszakos megszerzésére vagy gyakorlására, illetőleg kizárólagos birtoklására. Az ilyen
törekvésekkel szemben törvényes úton mindenki jogosult és egyben köteles fellépni.” Ennek a büntetőpolitikának
volt a konkretizálása a korábbi Btk. 139. §-ában és 139/A. §-ában megjelenő két állam elleni bűncselekmény,
„Az alkotmányos rend erőszakos megváltoztatása” és „Az alkotmányos rend elleni szervezkedés”.
Magyarország Alaptörvénye C) cikkének (2) bekezdésében szinte szó szerint megtartotta a korábbi rendtörvényi
passzust.: „Senkinek a tevékenysége nem irányulhat a hatalom erőszakos megszerzésére vagy gyakorlására,
illetve kizárólagos birtoklására. Az ilyen törekvésekkel szemben törvényes úton mindenki jogosult és köteles
fellépni.” A Btk. ugyancsak megtartotta e két bűncselekményt azonos tartalommal a 254. és 255. §-aiban.
A demokratikus államrend védelmén, mint alapvető büntetőpolitikai célon túl azonban számos más
büntetőpolitika és büntetőpolitikai cél is megfogalmazódik. A büntetőjog a bűncselekmény elkövetése nyomán a
jogrend fenntartása és a társadalom védelme érdekében köteles a bűncselekményt és az elkövetőt üldözni és ez
utóbbit megbüntetni (Angyal Pál).
Az anyagi jogi és eljárásjogi igazság-igazságosság egyrészt élesen elkülönül egymástól, másrészt azonban
elválaszthatatlan, mint a büntető igazságszolgáltatási rendszer két legfőbb pillére. Nem létezik büntető
igazságszolgáltatás anyagi jog nélkül, és nem létezhet anyagi jog anélkül, hogy bizonyos alapvető értékek
meglétét el ne fogadnánk, azokat, mint az anyagi jogi dogmatika alapjait megkérdőjelezhetetlen elvként ne
tisztelnénk (erről bővebben a legalitás tárgyalásánál lesz szó). Egy modern demokratikus jogállamban a legalitás
és ennek is az elméleti alapja – azaz az emberek egyenlősége – az a teoretikus doktrína, amely köré a
dogmatikai rendszert építhetjük. Meglepő módon ugyanez az elv kell hogy kiindulópontként szolgáljon a
büntetőeljárás esetében is annak kialakítása során. Az igazság és az igazságosság közötti különbségtétel a
büntetőeljárásban a valós események és az ítéleti tényállás közötti különbségként jelenik meg. Azaz, eljárási
szempontból, akkor igazságos egy ítélet, ha az ítéletben megfogalmazott történések minél kisebb eltérést
mutatnak a múlt valódi eseményeihez képest. Minél jobban szétnyílik az olló két szára, minél jobban eltávolodik
az ítéleti tényállás a valóság történéseitől, annál igazságtalanabb eljárási jogi szempontból a bírói döntés.
A bírói ténymegállapítás és a múltbéli események közötti különbség ugyanakkor szükségszerű. Ez nemcsak az

emberi megismerés korlátaiból következik, hanem a múlt teljes megismételhetetlenségének filozófiájából is,
minél nagyobb ugyanakkor ez a különbség, illetve minél több bírói ítéletben távolodik el egymástól a valóság
(objektív büntetőigazság) és az ítéleti „igazság”, annál igazságtalanabb a büntető igazságszolgáltatási rendszer.
Ebből következően tehát, a büntető ítéletek valósághűsége központi elemévé válik az egész büntető
igazságszolgáltatási rendszernek, ezen keresztül pedig a bírói mérlegelés és ténymegállapítás a jelenlegi
igazságszolgáltatás genus proximusa.
Visszatérve az anyagi jog területére, ott is megjelenik az igazság és igazságosság dualizmusa. Bár az anyagi jog
nem foglalkozik ténymegállapítással, ugyanakkor dogmatikai gondolkozásunk lényege az absztrakció. Az
absztrahálás önmagában rejti egyes elemek kirekesztését az anyagi jogi gondolkodásból, míg más elemek
meghatározó jelentőségre tesznek szert. Vagyis, a történeti tényállás megjelenése absztrakt tényállásként, majd
91
A büntetőpolitika
az absztrakt tényállási elemek értékelése az egyes absztrakt tényállási elemekre vonatkozó dogmatikai
szabályokon keresztül (azaz pl. az okozatosság fennállásának megállapítása a megfelelő okozatossági tan
alkalmazásával) azt eredményezi, hogy egy – például – tömegverekedésként megjelenő valóság az okozatosság
egyes elemeinek hiányában más feltételek megléte mellett garázdaságként kerül értékelésre. Az anyagi jogi
igazság tehát a valóságtól nem feltétlenül a ténymegállapítás korlátozottsága miatt tér el, hanem az absztrakció
szűrőjének szükségszerű formalizáltsága miatt.
Ezt az objektív igazság ellen ható hatást fokozza az az általános joggyakorlat, amely szerint a minősítési
kérdésekben nem az in favorem partem (a félre kedvezőbb elbírálás alkalmazása) elve érvényesül, hanem az in
malem partem (a félre hátrányosabb elbírálás alkalmazása) elve, azaz szükségszerűen a szigorúbb minősítést
fogja alkalmazni a bíróság kétely esetén, ami persze a legalitás durva megsértése. Az objektív igazság
ilyeténképpeni erodálódása szükségszerűen az igazságosság csorbulásához is vezet. Voltaképp az igazságosság
az anyagi büntetőjogban a klasszikus büntetőjogi iskolák szerinti arányos szankcióban jelenik meg, igaz persze,
hogy a többi büntetőjogi iskola éppen az igazságosság zászlója alatt tért el a tettarányos büntetéstől.
A büntető igazságszolgáltatási rendszer kialakítását valójában a célja felől kell megközelíteni. Abban mindenki
egyetért, hogy egyik célja az, miszerint minél kevesebb bűncselekményt kövessenek el. Abban megoszlanak
már a vélemények, hogy más célok (mint például a megtorlás, restoráció) léteznek-e, vagy éppen a büntető
igazságszolgáltatáshoz tartoznak-e. Amennyiben azonban elfogadjuk, hogy a prevenció az elsődleges cél, akkor
második kérdésként azt kell feltenni, hogy ezen célt – a megkérdőjelezhetetlennek elfogadott elvek korlátai
között (legalitás) – milyen anyagi és eljárásjogi jogintézményekkel lehet a legeredményesebben és
legköltséghatékonyabban elérni.
Abban tehát, hogy mi lehet az elkövetett bűncselekmények száma csökkentésének leghatékonyabb eszköze, de
abban is, hogy valójában mi a büntetőjog célja, megoszlik a szakma, de a társadalom, így a politikusok és a
politikai erők véleménye is. A büntetőpolitika nem összekeverendő a pártpolitikával, ugyanakkor nyilvánvaló,
hogy filozófiák, világnézetek, így az ezeket egészben vagy részben magukévá tévő pártpolitikák befolyással
lehetnek a büntetőpolitikára. Gyakori az a leegyszerűsítés, amely például a büntetések szigorítását, a
tettbüntetőjog elveit a konzervatív pártokhoz köti, míg a büntetési struktúra enyhítését, az intézkedések
alkalmazásának bővítését, a reformációt és a tettes-orientált megközelítést pedig a baloldali, szocialista vagy
liberális pártoknak tulajdonítja. Ez a kérdés vulgáris megközelítését és a jog felesleges átpolitizálását jelenti.
Valójában a büntetőpolitikának létezik a pártpolitikától független területe, mely azoknak a véleményeknek az
összessége, amelyek azt tárgyalják, hogy mi legyen bűncselekmény, illetve milyen büntetési és
büntetéskiszabási elvek felelnek meg a kor társadalmi kihívásainak. A büntetőpolitika egy demokratikus
társadalomban a társadalmilag elfogadott morál, az alkotmányos elvek és a szakmai konszenzus
eredményeképpen alakul ki. Ez nem feltétlenül egyezik az adott társadalomban az adott időpontban
leghatékonyabb büntető igazságszolgáltatási modellel, de egy demokráciának éppen az a lényege, hogy nem egy
hatékony vagy hatékonynak hitt konstrukciót erőltet rá a társadalomra, hanem még szakmai megoldásokban is a
konszenzus határozza meg az eredményt. Példaként hozható fel a középmérték, mint büntetéskiszabási
intézmény körül kialakult vita. Ezt a büntetéskiszabási elvet a kormányzati pártpolitika támogatta, valamint a
végrehajtandó szabadságvesztések átlagos tartamának növekedését a statisztikák szerint a lakosság nagy része is
támogatta, ugyanakkor a szakma rendkívül megosztott volt, így különösen a bírói és ügyvédi kar
szembehelyezkedett a középmérték intézményével.
2.2. 2.2 Szakmai büntetőpolitika
92
A büntetőpolitika
A szakmai büntetőpolitika a büntetőjog alakításának a

politikától teljesen független, büntető-technokrata jelzővel jellemezhető része, mely kifejezetten csak szakmai
szempontból vizsgálja a büntetőjog jogintézményeinek jogszerűségét a jogrendszer, illetve a nemzetközi jogi
feltételrendszeren belül, valamint azok alkalmazhatóságát és hatékonyságát. Így például az úgynevezett
gyűlöletbeszéd kérdését nem politikai, nem össztársadalmi megítélés, hanem kizárólag a nemzetközi elvárások
és belső jogi paraméterek figyelembevételével vizsgálja. Ennek következtében alakult ki évek óta az a helyzet,
hogy bár a pártpolitika és a társadalmi megítélés részben a szólásszabadság szűkítése mellett foglalt állást, a
szakmapolitikai álláspont ennek kivitelezhetetlenségét hangsúlyozta, melyet az alkotmánybírósági határozatok
sorra alá is támasztottak. Ki kell emelni, hogy a magyar büntetőjog szakmapolitikájára az utóbbi években az
Európai Unió büntetőpolitikája gyakorolja a legnagyobb hatást. Emellett természetesen nemzetközi
egyezmények és az ENSZ Biztonsági Tanácsának határozatai is folyamatosan alakítják a szakmapolitikát és
ezen keresztül a büntetőpolitikát.
Végül meg kell említeni, hogy a Btk. preambuluma értelmezhető úgy, mint a Btk.-t meghatározó tág értelemben
vett büntetőpolitika megfogalmazása: „Az Országgyűlés az ember sérthetetlen és elidegeníthetetlen alapvető
jogainak, továbbá az ország függetlenségének, területi épségének, gazdaságának, valamint a nemzeti vagyonnak
a védelme érdekében, Magyarország nemzetközi jogi és európai uniós kötelezettségeinek figyelembevételével, az
állam kizárólagos büntető hatalmának érvényesítése céljából a következő törvényt alkotja.”
93
A büntetőpolitika
Az Európai Bíróság magyar vonatkozású ítélete: C-

440/05. számú ügy: az Európai Közösségek Bizottsága v. Európai Unió Tanácsa (Magyarország
beavatkozóként).
94
3. fejezet - Az anyagi büntetőnormák
legalitása (törvényessége)
Bárd Károly: Demokrácia – tisztességes eljárás –

megismerés a büntető perben. In: Emlékkönyv Kratochwill Ferenc tiszteletére (1933–1993) Tanulmánykötet,
2003. Békés Imre – Bihari Mihály – Király Tibor – Schlett István – Varga Csaba – Vékás Lajos: Szakvélemény
az 1949 és 1990 között elkövetett, a társadalmi igazságérzetet sértő magatartások, illetve előnyök
megítélésének, a felelősség megállapításának elveiről és jogi feltételeiről. Magyar Jog 1991/11. Békés Imre: A
jogállami büntetőjog. A büntetőjog alapelvei. In: Belovics E. – Békés I. – Busch B. – Domokos A. – Gellér B. –
Margitán É. – Molnár G. – Sinku P., Büntetőjog Általános Rész. Ötödik, hatályosított kiadás. (Szerk. Busch B.),
Budapest, 2010. Bragyova András: Az igazságtétel legalitása (The legality of doing justice). In: Lamm Vanda
(szerk.) Visszamenőleges igazságszolgáltatás (Retrospective administration of justice). Budapest, 1992). Gellér
Balázs József – Polt Péter – Kis Norbert: National Report on the Principle of ne bis in idem. International
Review of Penal Law, 2002. Györgyi Kálmán. A visszaható hatályú szabályozás lehetőségei a büntetőjogban.
In: Erdei Á. (szerk.): Tények és kilátások. Budapest, 1995. Gellér Balázs József: A vád törvényességének egyes
aspektusai. In: Örökség és büntetőjog – emlékkönyv Békés Imre tiszteletére (szerk.: Belovics Ervin – Tamási
Erzsébet – Varga Zoltán, Budapest, 2011). Gellér Balázs József: Legality on Trial – A Theoretical Analysis of
the Legality of Substantive Criminal Norms. Budapest, 2012. Gellér Balázs József: The ne bis in idem Principle
and Some Connected Tasks Facing the Hungarian Legal System, In: European Administrative Criminal Law
(ed.: G. Máthé). Budapest, 2004. Hack Péter: A Kor-bély[János]-ügy. A visszaható hatály tilalma és az
emberiség elleni bűncselekmények. Jogesetek Magyarázata, 2010/2. Király Tibor: Jogalkotás és Jogállam. In:
Szemelvények ötven év büntetőjogi és más tárgyú tanulmányaiból, ahogyan magukon viselik a korszakok
95
Az anyagi büntetőnormák legalitása
(törvényessége)
bélyegét. Budapest, 2005. (A tanulmány eredeti megjelenése: Magyar Szemle 1995/1.) Nagy Ferenc: A nullum
crimen/nulla poena sine lege alapelvről. In: Wiener, I. A. (szerk.), Büntetendőség büntethetőség. Budapest,
1997. Sajó András: Önvédő jogállam. Fundamentum. 2002/3–4. Szigeti Péter: Legalitás és legitimitás
Magyarországon. Fundamentum, 2003/1. Szilágyi Péter: Elévülés, visszaható hatály, alkotmányosság.
Megjegyzések az ún. igazságtétel kérdéséhez. Magyar Jog 1992/6. Wiener, A. Imre: The necessity test relevant
to the codification of criminal law. Acta Juridica Hungarica. 1995/1996/37. Zlinszky János: Visszamenőleges
jogalkotás (Retrospective legislation). 107. In: Lamm, V. (szerk.) Visszamenőleges igazságszolgáltatás
(Retrospective administration of justice). Budapest, 1992.
1. 1. A legalitásról általában
A magyar törvénytár törvénykönyveit a Szent István

király Intelmei néven ismert politikai és erkölcsi útmutatás nyitja meg, melyet az első magyar király,
államalapítónk Imre herceghez írt, íratott. Már ebben megjelenik a legalitás egy korai megfogalmazása: „Ne
mondj magad ítéletet, mert királyi méltóságod csorbulást szenved, hanem az ügyeket bocsásd a bírák elé, akikre
bízva vagyon, hogy törvény szerint igazítsák el azt.” Valójában azonban Werbőczy Tripartituma az, amely
szépen és kimerítően szól – korát meghaladva – ezen gondolatokról. Így például: „Az igazság ugyanis az az
állandó és örökkétartó akarat, a mely mindenkinek a maga jogát megadja. Még pedig nem mindenkor a
cselekedetekre, hanem az indulatra nézve is. Mert az igazság a léleknek állapotja és az elmének indulatja,
melynek alapján valakit igazságosnak mondunk; mikor tudniillik kedvezés és személyválogatás nélkül tartja, a
mennyiben rajta áll, akárkinek a maga jogát megadni. […] Mert, Szent Gergely bizonyságtétele szerint, az
emberi dolgokban a legfőbb jó: az igazságnak gyakorlása és mindenki jogának megvédelmezése. […] Az
igazság pedig kétféle; tudniillik: természeti és törvényi. A természeti az az állandó és örökkétartó akarat, a mely,
(a mint előbb mondám) mindenkinek a maga jogát megadja. És e nélkül senkié sem lehet Istennek országa.
96
(törvényessége)
Törvényinek pedig mondjuk a törvényt, mely gyakran változik, mely nélkül sem nemzetek, sem országok sokáig
fönn nem állhatnak. Innen azt is, hogy valami igazságos, kétféleképen értjük: egyszer magánál a dolog
természeténél fogva, a mit természeti jognak mondunk; máskor az emberek közt létesült valamely
megállapodásnál fogva, a mit tételes jognak nevezünk […] Mert minden jog törvényekből és szokásokból, azaz:
írt és nem írt jogból áll.” Még számos példa lenne hozható, ám inkább a Csemegi Kódexet említem, amely
rögvest 1. §-ában deklarálta a nullum crimen elvet: „Bűntettet vagy vétséget csak azon cselekmény képez, melyet
a törvény annak nyilvánít. Bűntett vagy vétség miatt senki sem büntethető más büntetéssel, mint a melyet arra,
elkövetése előtt, a törvény megállapított.” Angyal Pál is foglalkozott a törvényesség elvével, igaz, igen
pragmatikusan. Idézte azon kúriai döntéseket, amelyek egyrészt kimondták, hogy a proletárdiktatúra
(Tanácsköztársaság) alatt elkövetett bűncselekmények is a Csemegi Kódex alapján nyernek elbírálást, illetve a
forradalmi intézkedések a törvények uralmát nem szüntették meg. A legalitás jelentősége az 1990-es
rendszerváltást követően vált nyilvánvalóvá, így ekkor került a vizsgálódás hazai középpontjába újra. A kérdés
ezen része azonban már a hatályos jogot érinti, így a tárgyalására ott került sor.
Mielőtt elkezdeném a legalitás és az anyagi büntetőjog

viszonyának ismertetését, tisztázni kell, hogy mi az összefüggés két kifejezés, a „rule of law” (a jog uralma,
jogállamiság, jogbiztonság) és a „legalitás” között. A „rule of law” és a „legalitás” sokszor szinonimákként
jelennek meg [pl. T. R. S. Allan (1993)], és bár nincs lényegi oka, hogy ez miért ne lehetne így, a terminológiai
tisztaság érdekében írásomban a ’jogbiztonságot’ akkor fogom használni, ha egy egész jogrendszerre utalok,
míg a „legalitás” kifejezéssel a jog uralmának a büntető anyagi jogban való alkalmazandóságát jelölöm. Ezzel
nem azt mondjuk, hogy a legalitás más definíciói hibásak, sőt a büntetőeljárás tanai építenek a legalitás más
értelembe vett eszméjére.
A büntetőjogi normák legalitásának elve szorosan kapcsolódik az alkotmányossághoz is, de nem ekvivalens vele
[Bragyova (1992)]. A tágabb értelemben vett alkotmányosság magában foglalja a legalitást, és mivel az
97
(törvényessége)
Alkotmány (Alaptörvény) olyan jogi garanciákat tartalmaz, melyek kihatással vannak a jogrendszer formájára és
tartalmára, a legalitás áthágása mindig az alkotmány megsértésével jár.
A jogbiztonság eszméje nemcsak nélkülözhetetlen alappá vált, amelyre a jogtudományi elméletek felépítik a
jogrendszert, hanem egy olyan alapvető értékké és követelménnyé fejlődött, amelyet nemzetközi eszközökkel
védenek és támogatnak. Mára a legtöbb jogrendszer alkotmányának részévé vált.
A „rule of law” definiálásakor gondot okoz, hogy nagyon nehéz olyan meghatározást találni, amely túlmutat
egy tisztán formális felfogáson, hiszen egy formális koncepció, amely csak arra szolgál, hogy a jogalkotó
parancsait megkülönböztesse […] mindenki máséitól, nem kínál komoly értéket az alkotmányelmélettel
foglalkozó szakember számára[Allan (1993)]. Már Dicey „rule of law” fogalma, melyet három fő elemből
alkotott – a) a jog szupremáciája az önkényuralommal szemben; b) törvény előtti egyenlőség; c) az alkotmány
az ország „közönséges” jogának terméke –, is tartalmaz anyagi jogi (igazságossági) értékeket.
Hayek szerint a helyes magatartás szabályainak kidolgozása maga után vonja a jogszabályok és a várakozások
közötti állandó interakciót: mialatt új szabályokat fektetnek le a meglévő elvárások védelmében, minden új
szabály is új elvárásokat teremt. Hayek koncepciójának egyik sarokköve az emberek elvárásainak védelme, mint
a jog alapja. Hayek véleménye a jog uralmáról általános elismerésre talált. Raz úgy említi Hayek „rule of law”
definícióját, mint ennek az eszmének az egyik legmeggyőzőbb és legvilágosabb megfogalmazását: „Minden
technikai összefüggéstől megfosztva a jog uralma azt jelenti, hogy a kormányzatot minden cselekedetében
rögzített és előzetesen kihirdetett szabályok kötik – szabályok, melyek lehetővé teszik, hogy tisztán előre
láthassuk, miként fogja a hatalom adott körülmények között kényszerítő erejét használni, és személyes ügyeinket
ennek ismeretében tervezhessük.” Raz rámutat: a „rule of law” eszméje azt jelenti, hogy életünket rögzített,
megismerhető és egyértelmű szabályok irányítják. Ha ezt összevetjük Rawls érvelésével, miszerint a
jogrendszer közös szabályok kényszerítő rendje, melyeket ésszerű embereknek címeztek azzal a céllal, hogy
magatartásukat szabályozzák, arra a következésre kell jutnunk, hogy ha ezek a szabályok igazságosak, akkor
ésszerű elvárásokat kell előidézniük. Hayekkel egyetértésben elfogadjuk, hogy az egyik pillér – amire a jog
szerkezete épül – a kiszámíthatóság. Ez az előreláthatóság (kiszámíthatóság) a jog egyik legfontosabb kútfője
kell hogy legyen, melynek célja a bizonytalan jövő megkötése, már ami az emberi magatartásokat illeti. Tehát,
ha az előreláthatóságot tagadjuk, az nem azért káros, mert más jogokat vagy szabadságokat csorbíthat, hanem
azért, mert a jogot valódi céljától fosztjuk meg.
Raz szemléletében a „rule of law” doktrínája formális értelmű, ennek megfelelően alkalmasnak kell lennie arra,
hogy az alárendeltek életét irányítsa. Nyolc elvet sorol fel, melyek a rule of law eszméjéből nyerhetők, ezek
közül a következőket emelnénk ki: i) a jogszabályoknak a jövőre kell irányulniuk, azaz ex nunc hatályúnak,
egyértelműnek kell lenniük, és ki kell hirdetetni őket; ii) a jogszabályoknak viszonylag állandóaknak kell
lenniük; iii) a természetes igazságosság szabályait be kell tartaniuk.
A Rawls által kialakított igazságosság fogalom két alapelvből áll: i) minden személynek egyenlő joga van a
másokéval összeegyeztethető hasonló legkiterjedtebb alapszabadságra és ii) egyenlőség mindenkinek, mind a
társadalmi élet alapszabadságaiban, mind pedig a társadalmi javak más formáinak elosztása során. Rawls, tehát
egyetért Hayekkel, mikor megjegyzi, hogy „amikor ezek a szabályok igazságosak, jogos várakozásokat
alapoznak meg […] az emberek bízhatnak egymásban, és jogosan tiltakozhatnak, ha várakozásaik nem
teljesülnek be”. Rawls legelső megállapítása a szabadság általános jellemzése során a következő „az
igazságosság az első erény a társadalmi intézmények közül”, majd felteszi, hogy „minden ember birtokol egy
bizonyos, az igazságosságra alapozott sérthetetlenséget, aminél még a társadalom egészének jóléte sem lehet
fontosabb.”„Ezért egy igazságos társadalomban az egyenlő polgárság szabadságjogai vitán felül állnak.”
Ezzel úgy tűnik azt állítja Rawls, hogy az emberek egyenlősége primer előfeltétel, mely vitathatatlan és az
igazságosság alapjául szolgál. Az igazságosság így két egyenlőséget foglal magában: a) a szabadság
egyenlőségét és b) a társadalmi javak más formáinak egyenlőségét.
Arról az állításról, hogy a „rule of law” két elvre épül – a kiszámíthatóságra és az egyenlőségre – még szó lesz a
legalitással kapcsolatban. Csakugyan, a félreértések többsége a büntetőjog és a jog uralmának kapcsolatát
illetően abból a zavarból származik, amely a szakirodalomban megfigyelhető a „rule of law” és a legalitás
különböző alelveinek, valamint ezek igazolásainak tekintetében. Ez a sokféleség a későbbi fejtegetéseink során
nyilvánvalóvá fog válni. Elsődleges feladatunk ezért a legalitás azon alelveinek definiálása, melyek általános és
univerzális érvényűeknek tűnnek, különös tekintettel a büntetőjog legújabb fejleményeire.
98
(törvényessége)
2.1. 2.1. A legalitás szerkezete

2.1.1. 2.1.1. Anyagi és formális legalitás
A törvényesség elve
1. §
(1) Az elkövető büntetőjogi felelősségét csak olyan cselekmény miatt lehet megállapítani, amelyet – a
nemzetközi jog általánosan elismert szabályai alapján büntetendő cselekmények kivételével – törvény az
elkövetés idején büntetni rendelt.
(2) Bűncselekmény elkövetése miatt nem lehet olyan büntetést kiszabni vagy intézkedést alkalmazni,
amelyről törvény az elkövetés – vagy a 2. § (2) bekezdés alkalmazása esetén az elbírálás – idején nem
rendelkezett.
A legalitás fogalmánál nem lehetséges valójában a

hatályos jog és a nemzetközi, külföldi fejlődés elhatárolása. Mivel általános jogelvről van szó a nemzetközi
tendenciák közvetlen hatást gyakorolnak a magyar jogelméletre, arról nem is beszélve, hogy az Európai Emberi
Jogi Bíróság döntései kötelezőek Magyarországra. Először az „anyagi” és a „formális” legalitás fogalmait kell
meghatározni. A büntetőjog tekintetében az anyagi és a formális legalitás kétféle módon értelmezhető. Az egyik
szerint a formális legalitás alatt azok az alkotmányos alapelvek értendők, amelyek a büntetőjogi eljárásra
vonatkoznak, szemben az anyagi legalitással, amely az anyagi büntetőjoggal kapcsolatos alapelveket foglalja
magában (a).
99
(törvényessége)
Létezik a formális és anyagi legalitás kettősségének egy másik értelmezése. Raz értekezésében például a
jogállamiság tana csak mint formális követelmény jelenik meg: a jognak képesnek kell lennie, hogy alanyai
viselkedését irányítsa. Szerinte ez nem állít követelményeket a jog tartalmára vonatkozólag. Így véleménye jól
példázza a formális és anyagi legalitás második értelmezése szerinti formális legalitás felfogást. Röviden tehát, a
jogállamiság formális jelentése (amely így szinonim a legalitással) úgy értelmezhető, mint a jogszabályoknak
megfelelő jog általi kormányzás (b).
Ashworth ezt a felfogást, mint a jogállamiság szűkebb jelentését jellemzi. A formális igazságosságot abban látja,
hogy hasonló esetek hasonló elbírálást érdemelnek (stare decisis), de megjegyzi, hogy a formális igazságosság
az anyagi értékekhez kapcsolódik, melyeket a jognak az anyagi legalitás terén képviselnie kell.
A legalitás, mint jogelv és a politikai alapelv elkülönítése az igazságosságtól, azaz a formálissal szemben a
tartalmi (anyagi) értékektől, már nem összeegyeztethető a büntetőjog fejlődésével sem nemzeti, sem nemzetközi
szinten, és az igazságosság fogalma nemcsak a terhelt javára (in favorem), de kárára (in malem partem) is
alkalmazandó. Az erkölcsi alapelvek részévé válnak a legalitásnak, és bár a formális és anyagi oldalt el kell
egymástól különíteni, a legalitást nem lehet ma már csak a formális jelentésére szorítani. (c).
A legalitás alapelvének tehát általában (és különösen a büntetőjog legalitásának) van egy másik oldala: az
anyagi legalitás. Hall szavaival élve: „olyan elvcsoport, amelyen minden büntetőjogi norma alapul, és amely
szerint értelmezhető”. Ezek az elvek kötelező alapot szolgáltatnak a büntetőjog-gyakorlatnak éppúgy, persze
mint az egész jogrendszernek.
2.1.2. 2.1.2. A legalitás alelvei és tartalma
100
(törvényessége)
Az irodalomban igen eltérő nézetek találhatók arról,

hogy melyek is ezek az alapelvek, így érdemes röviden áttekinteni bizonyos szerzők álláspontját.
T. R. S. Allan szerint a büntetőjog terén a legalitás megegyezik a nullum crimen elvével, és alelvei a
következők: a) a visszaható hatály tilalma; b) pontos megfogalmazás; c) az analógia tilalma; d) a vétkesség
szükségessége. Ashworth a) a formális igazságosságot (hasonló esetek hasonló elbírálása), b) a szerzett jogok
tiszteletben tartását, c) a visszaható hatály tilalmát, d) a maximális pontosságot, e) az igazságos elbírálást és f)
az ártatlanság vélelmét tekinti a tágabb – azaz anyagi – értelemben vett jogállamiság (legalitás) részének. Ezen
értékek elfogadása jellemzi az általa idealistának nevezett álláspontot. Később megkülönbözteti egymástól a
legalitást és a jogállamiságot, és az anyagi legalitás három alelvének a következőket tartja: a) visszaható hatály
tilalma, b) maximális pontosság, és c) a megszorító jogértelmezés. Ashworth a büntetőjog terén alapvető
alkotmányos alapelvnek tartja, hogy „a büntetőjog hatáskörét a törvényhozás határozza meg [...] és a
büntetőjog tartsa tiszteletben az alapvető jogokat és szabadságokat”. Szerinte a nullum crimen elve megegyezik
a legalitás és a jogállamiság elvével, ezt úgy határozza meg, hogy az a minimum, aminek megfelelően „az
állampolgárt értesíteni kell a törvényről, mielőtt annak alapján bárkit is igazságosan el lehetne ítélni annak
megsértéséért, és mind a törvényhozásnak, mind az igazságszolgáltatásnak tartania kell magát a
jogállamisághoz, azáltal, hogy az elkövetés idején még jogszerű magatartásokat nem kriminalizálnak.” Ezt
követően megfogalmazza a következő alelveket: a) a visszaható hatály tilalma; b) a maximális pontosság; c)
megszorító jogértelmezés.
Glanville Williams 1961-ben a következők szerint fogalmazta meg a legalitást: „nem létezhet sem
bűncselekmény, sem büntetés csak biztos, előre meghatározott törvényeknek megfelelően”; majd meghatározta
annak négy ismérvét: a) pontosság, b) hozzáférhetőség, c) visszaható hatály tilalma, és d) megszorító
jogértelmezés. Továbbá, A. T. H. Smith (aki egyébként ellenzi a bírói jogalkotást) a legalitás követelményeit a)
a parlament szerepének tiszteletben tartásában, b) a jogszabályi pontosságban, és c) a visszaható hatály
tilalmában látja.
Hall és Jeffries legalitásról kialakított nézeteiben – értelemszerűen – az Egyesült Államok büntetőjogának

értelmezése tükröződik. Elméletük – melyet Hall úgy jellemez, mint a bűnös magatartás büntetőtörvényben való
meghatározásának követelménye – több alkoncepcióból áll. Hall úgy látja, hogy az első ilyen elv a) a jogi
analógiának a tilalma, mint az megtalálható a kontinentális büntetőjogban, de ez a szabály a common law terén a
bírói jogalkotásra és a kiterjesztő értelmezésre vonatkozik, szemben a megszorító értelmezéssel. Hall
alkoncepciókkal kapcsolatos tipológiája nem teljesen egyértelmű, ami az alkoncepciók jellemzőinek
összefonódásából következik: felsorolja b) a szavak eredeti, nyelvtani jelentéséhez való ragaszkodást, c) a
megszorító értelmezést és d) a pontatlan jog tilalmát. Felhívja továbbá a figyelmet a nullum crimen sine lege
elvére is, amit a legalitás szinonimájának tekint. Végül szól a visszaható hatály tilalmáról, amely „a legalitás
elvének alapvető, időbeli hatályra vonatkozó feltétele”.
Jeffries is hasonlóan határozza meg a legalitást, azaz, a nullum crimennel azonosítja, amely alapján „elutasítja a
bíró alkotta bűncselekményt”. Ugyanakkor szerinte ez csak egyike azoknak a doktrínáknak, amelyek előírják a
bíróság és a törvényhozás viszonyát az anyagi büntetőjog terén. A Hallnál említett további két alapelvet
elhagyja és helyettük a határozatlanság miatti érvénytelenség (void-for-vagueness) elve szerepel, amely
megtiltja, hogy a jogalkotó átruházza törvényhozói hatalmát a bíróságokra úgy, hogy nagyon tág normaszöveget
fogalmaz meg, amelyeket a bíróságoknak szükségképpen ki kell egészíteniük a jogalkalmazás során. Végül
kiemeli a megszorító értelmezés kötelezettségét, amely a büntető jogszabályok esetében előforduló
bizonytalanság, kétértelműség esetén megköveteli, hogy a legalitás alapján a bíró a terhelt érdekeit vegye
figyelembe a döntéshozatal során. Nézete szerint „a legalitás megtiltja egy bűncselekmény visszaható
meghatározását”. Felismeri a különböző alapelvek közötti kapcsolatokat, és rámutat, hogy a bizonytalanság
doktrínája és a legalitás közötti kapcsolat az, hogy „az a törvény, amelynek jelentését csak kitalálni lehet, a
bűncselekmény meghatározásának tényleges feladatát a visszaható hatályú bírói döntésre hagyja”.
101
(törvényessége)
A demokratikus legitimáció formális legalitási

követelményén túl az Európai Emberi Jogi Bíróság a „törvény” fogalmához két feltételt rendelt, amelyeket
legjobban az első Sunday Times v. Nagy Britannia ügyben (1979) fogalmazott meg. Ez azért fontos a jelen
gondolatmenet szempontjából, mert ebben az ítéletében fejtette ki a Bíróság, hogy mit tekint egyáltalán „jogi
normának”, vagyis mi kell ahhoz, hogy egy norma az Európai Emberi Jogi Egyezmény szempontjából
kötelezettségeket telepíthessen. Számunkra e helyütt csupán a második kritérium bír jelentőséggel. Eszerint
„egy normát mindaddig nem lehet »törvénynek« tekinteni, amíg elegendő precizitással meg nem fogalmazzák, és
lehetővé nem teszik, hogy az állampolgár ehhez tudja igazítani magatartását: képes legyen előre látni – ha
szükséges, megfelelő tanács segítségével – a körülményekhez képest ésszerű mértékig azon következményeket,
amelyeket egy adott magatartás kiválthat”.
Nyilvánvaló, hogy az Európai Emberi Jogi Egyezmény szerint akkor érvényesül a legalitás, ha a norma
szövegének megértése bár jogi útmutatást igényel, de értelme azzal feltárható. Ugyanez igaz a common law-ra
is, amihez gyakorlatilag csak jogi tanácsadás segítségével lehet folyamodni. A Bíróság kiemelten foglalkozott
ezzel a témával, amikor kijelentette: „nyilvánvalóan ellentétes lenne az Egyezmény készítőinek szándékával, ha
azt gondolnánk, hogy egy, a common law által meghatározott korlátozás nem »törvényben meghatározott« […]
ez megfosztanáa common law”államokat az ezen cikkek (2) bekezdéseiben biztosított védelemtől és „egyenesen
az adott állam jogrendszerének gyökereire mérne csapást”.
Az Európai Emberi Jogi Egyezmény 7. cikke is tartalmazza a legalitás elvét, amely az Egyezmény
preambulumában kinyilatkoztatott jogállamiság egyik legfontosabb elemeként jelenik meg. Az Egyezmény
esetjogában ez azt jelenti, hogy csak már létező törvény alapján lehet elítélni és megbüntetni a vádlottat.
Figyelemre méltó a Kokkinakis v. Görögország (1993) eset, melyben a Bíróság kijelentette, miszerint „az
Egyezmény 7. cikkének (1) bekezdése nem csak a vádlott hátrányára tiltja meg a visszaható hatály alkalmazását
102
(törvényessége)
a büntetőjogban. Általánosan fogalmaz, így azt is kimondja, hogy csak törvény határozhat meg bűncselekményt,
és írhat elő büntetést (nullum crimen, nulla poena sine lege), valamint, azt az alapelvet, mely szerint nem lehet
kiterjesztően értelmezni a törvényt, ha az a vádlott kárára van, például analógia alkalmazásával; ebből
következik, hogy a bűncselekményt világosan kell a törvényben meghatározni. Ezek a feltételek megvalósulnak,
ha az egyén a vonatkozó rendelkezések szövegének alapján, ha szükséges, akkor a bíróság értelmezésének
segítségével, tudhatja, hogy milyen tevékenységekért és mulasztásokért vonható felelősségre”. Tehát az
Egyezmény tartalmazza a) a visszaható hatály, b) a bírói jogalkotás, c) a szokásjog alkalmazása és d) az
analógia tilalmát, valamint e) a büntetőjogi normák kiterjesztő értelmezésének tilalmát, ha az a vádlott
hátrányára van.
A német jogban a büntető jogszabályok úgynevezett „garancia funkciójának” négy alapelve általánosan
elfogadott: a) szokásjog útján nem születhet új büntetőjogi felelősség, és szigorúbb büntetés; b) ez ugyancsak
nem történhet meg analógiai alapján; c) sem a törvények visszaható hatályú alkalmazása útján; d) a büntető
jogszabályokat pontosan kell megfogalmazni. Ezen elvek alkotmányos alapja az Alaptörvény (Grundgesetz
[GG]) 103. cikk II. bekezdésében található, amely meghatározza a legalitás büntetőjoggal kapcsolatos
követelményeit.
Ez az alkotmányos premissza tartalmazza
a) a pontos meghatározottság alapelvét (das Bestimmtheitsgebot; nullum crimen, nulla poena sine lege
certa),
b) az analógia tilalmát (das Analogieverbot; nullum crimen, nulla poena sine lege stricta),
c) a szokásjog alkalmazásának tilalmát (das Verbote von Gewonheitsrecht; nullum crimen, nulla poena sine
lege scripta) és
d) a visszaható hatály tilalmát (das Rückwirkungsverbot; nullum crimen, nulla poena sine lege praevia).
Tehát a „nincs bűncselekmény törvény nélkül” alapelv a jogállamiság egyik alapvető követelményének
tekinthető, amely a StGB. első szakaszában is helyet kapott.
103
(törvényessége)
Magyarország Alaptörvényének számos

kinyilatkoztatása és rendelkezése kapcsolatba hozható a büntetőjogi legalitással, annak valamely részét
megfogalmazza:
„Valljuk, hogy az emberi lét alapja az emberi méltóság. […]
Nem ismerjük el történeti alkotmányunk idegen megszállások miatt bekövetkezett felfüggesztését. Tagadjuk a
magyar nemzet és polgárai ellen a nemzetiszocialista és kommunista diktatúrák uralma alatt elkövetett
embertelen bűnök elévülését.
B) cikk
(1) Magyarország független, demokratikus jogállam. […]
(3) A közhatalom forrása a nép.
(4) A nép a hatalmát választott képviselői útján, kivételesen közvetlenül gyakorolja.
C) cikk
(1) A magyar állam működése a hatalom megosztásának elvén alapszik. […]
(3) Az Alaptörvény és a jogszabályok érvényre juttatása érdekében kényszer alkalmazására az állam jogosult
[…]
104
(törvényessége)
I. cikk
(1) AZ EMBER sérthetetlen és elidegeníthetetlen alapvető jogait tiszteletben kell tartani. Védelmük az állam
elsőrendű kötelezettsége.
(2) Magyarország elismeri az ember alapvető egyéni és közösségi jogait.
(3) Az alapvető jogokra és kötelezettségekre vonatkozó szabályokat törvény állapítja meg. Alapvető jog más
alapvető jog érvényesülése vagy valamely alkotmányos érték védelme érdekében, a feltétlenül szükséges
mértékben, az elérni kívánt céllal arányosan, az alapvető jog lényeges tartalmának tiszteletben tartásával
korlátozható.
(4) A törvény alapján létrehozott jogalanyok számára is biztosítottak azok az alapvető jogok, valamint őket is
terhelik azok a kötelezettségek, amelyek természetüknél fogva nem csak az emberre vonatkoznak.[…]
II. cikk
Az emberi méltóság sérthetetlen. Minden embernek joga van az élethez és az emberi méltósághoz, a magzat
életét a fogantatástól kezdve védelem illeti meg.[...]
XV. cikk
(1) A törvény előtt mindenki egyenlő. Minden ember jogképes.
(2) Magyarország az alapvető jogokat mindenkinek bármely megkülönböztetés, nevezetesen faj, szín, nem,
fogyatékosság, nyelv, vallás, politikai vagy más vélemény, nemzeti vagy társadalmi származás, vagyoni,
születési vagy egyéb helyzet szerinti különbségtétel nélkül biztosítja […]
XXVIII. cikk
(1) Mindenkinek joga van ahhoz, hogy az ellene emelt bármely vádat vagy valamely perben a jogait és
kötelezettségeit törvény által felállított, független és pártatlan bíróság tisztességes és nyilvános tárgyaláson,
ésszerű határidőn belül bírálja el.
(2) Senki nem tekinthető bűnösnek mindaddig, amíg büntetőjogi felelősségét a bíróság jogerős határozata nem
állapította meg. […]
(4) Senki nem nyilvánítható bűnösnek, és nem sújtható büntetéssel olyan cselekmény miatt, amely az elkövetés
idején a magyar jog vagy – nemzetközi szerződés, illetve az Európai Unió jogi aktusa által meghatározott
körben – más állam joga szerint nem volt bűncselekmény.
(5) A (4) bekezdés nem zárja ki valamely személy büntetőeljárás alá vonását és elítélését olyan cselekményért,
amely elkövetése idején a nemzetközi jog általánosan elismert szabályai szerint bűncselekmény volt.
(6) A jogorvoslat törvényben meghatározott rendkívüli esetei kivételével senki nem vonható büntetőeljárás alá,
és nem ítélhető el olyan bűncselekményért, amely miatt Magyarországon vagy – nemzetközi szerződés, illetve az
Európai Unió jogi aktusa által meghatározott körben – más államban törvénynek megfelelően már jogerősen
felmentették vagy elítélték.”
Ami Magyarország alkotmányos felépítését illeti, korábban az Alkotmány 2. § (1) bekezdése – mely szerint „A
Magyar Köztársaság független, demokratikus jogállam” – értelmezése során az Alkotmánybíróság úgy vélte,
hogy a jogállamiság alapelvét az Alkotmány más rendelkezései pontosítják, de nem kielégítően, így az
Alkotmánybíróság feladata, hogy döntései során ezt az elvet kitöltse [9/1992. (I. 30.) AB hat.]. Egyébként a
magyar büntetőjogról nagy vonalakban elmondható, hogy ugyanazokat az alapelveket fogadja el, mint a német
jog nem véletlenül, hiszen mind a jogtudomány, mind pedig az Alkotmánybíróság a német jog szerint
orientálódott.
E fentebb ismertetett alapelvek a következő felsorolásban foglalhatók össze:
1. a visszaható hatály tilalma,
2. megszorító értelmezés,
105
(törvényessége)
3. az analógia tilalma,
4. a bűnösségen alapuló felelősség szükségessége,
5. a pontos meghatározás, és a bizonytalanság tilalma,
6. tisztességes figyelmeztetés (fair labelling),
7. az ártatlanság vélelme,
8. a szerzett jogok tiszteletben tartása, és az alapvető

egyéni érdekek védelme,
9. hozzáférhetőség,
10. a parlament működésének tiszteletben tartása,
11. a szavak nyelvtani jelentéséhez való ragaszkodás,
12. a bírói kriminalizáció tilalma,
13. a szokásjog útján történő kriminalizáció tilalma,
14. a kétszeres értékelés tilalma.
2.1.3. 2.1.3. A legalitás alelveinek belső kapcsolatai
106
(törvényessége)
Az előző felsorolásban tizennégy alapelv szerepel,

amelyek jól tükrözik a jogelméletben és gyakorlatban kialakult elveket. Mindazonáltal sokrétűségük lehetővé
teszi a legalitás átfogó jelentésének desztillációját. Eléggé világos ugyanakkor, hogy ami a büntetőjoggal
kapcsolatos legalitást illeti, a jogtudományból és gyakorlatból a koncepciók kaotikus sokadalma vezethető csak
le. Célunk tehát az kell hogy legyen, miszerint megalkossuk az alapelveknek egy olyan rendszerét, amely nem
kapcsolódik közvetlenül a nullum crimen elv történeti fogalmaihoz, ugyanakkor mégis ezen alapelvek ontológiai
okaira épül nem pedig bármilyen más prejudikációra vagy prekoncepcióra.
Ashworth úgy gondolja, hogy a legalitás alapelvei, melyek szerinte a visszaható hatály tilalma, a maximális
pontosság és a megszorító jogértelmezés, két további érdeket hoznak felszínre: azt a politikai értéket, miszerint a
büntetőszankciók korlátait egy választott törvényhozó testületnek kell meghatároznia, és azt a szociálpolitikai
értéket, mely a tisztségviselők felelősségéről, és hatalmuk gyakorlásának ellenőrzéséről szól. Míg az első érték
egy demokratikus alapelv része, az utóbbi a jogállamiság korábbi fogalmának újbóli kifejtése.
Észrevehető, hogy ezek közül az elvek közül néhány a törvényhozásra, néhány az igazságszolgáltatásra
vonatkozik, és vannak, amelyek mindkettőre. A büntetőjogi legalitás terén (törvény vagy esetjog) nélkülözhető a
törvényhozói és az igazságszolgáltatói funkció megkülönböztetés. Amikor a bíró rájön, hogy egy ügy eldöntése
során legalább erősíti az általa helyesen alkalmazott norma tekintélyét, vagy éppen precedens formájában új
büntetőjogi normát hoz létre, neki is szem előtt kell tartania azon alapelveket, amelyek a törvényhozót is
korlátozzák, mikor új büntető jogszabályt alkot. Ugyanígy, a törvényhozónak nem szabad arra hagyatkoznia,
hogy majd a bíróságok pótolják az általa hagyott hiányosságokat, mivel ezt éppen a legalitás elve tiltja.
Következésképpen a legalitás szerkezetének meghatározásakor az alkalmazható alapelvekre vonatkozóan nem
szabad szétválasztani ezeket a hatalmi ágakat. Jeffries felsorolja azt a három tényezőt, amelyekkel általában
ezen alapelveket indokolni szokás: 1. „Az első a népszuverenitás és a törvényhozás primátusáról szól, melynek
következtében illegitim a bírói jogalkotás.” 2. „A második tartalma az előre nem kriminalizált magatartás
büntetésének igazságtalan mivoltán alapul. Az »előzetes értesítés« (fair warning) és a »jogos figyelmeztetés« is
hasonló igényeket mutat be.” 3. „Végül (védelmet nyújt) a büntető jogszabály önkényes és diszkriminatív
alkalmazásával szemben, a jogi formalizmus eszközeként keretek közé kényszeríti a korlátlan ítélkezést.”
Úgy tűnik tehát, hogy az elveknek körülbelül három széles körben elfogadott indoklása létezik. Ez is mutatja,
hogy lennie kell az elvek között belső kapcsolatnak. Szintén nyilvánvaló, hogy a legalitás egyik alapköve a
jogbiztonság követelménye (Gesetzesbestimmtheit, legal certainty), amely egyenesen következik a fentebb
felsorolt tizennégy elvből (kivéve persze a bűnösségen alapuló felelősség szükségességét, az ártatlanság
vélelmét, a szerzett jogok tiszteletben tartását és az alapvető egyéni érdekek védelmét, valamint a parlament
működésének tiszteletben tartását). A jogbiztonság bizonyos értelemben megegyezik az előreláthatósággal: a
visszaható hatály tilalma azt a célt szolgálja, hogy az egyén előre láthassa a jogi kötelességeit. Hasonlóképp, a
megszorító értelmezés biztosítja, hogy ne semmisüljenek meg azoknak az elvárásai, akik egy norma nyelvtani
értelmezésében bíznak. Ugyanezt szolgálja az analógia tilalma, a pontos meghatározás, és a bizonytalanság
tilalma. Az igazságos elbírálás, a hozzáférhetőség, a szavak eredeti jelentéséhez való ragaszkodás, a bírói és a
szokásjog útján történő kriminalizáció tilalma szintén az egyéni elvárásokat védik.
Ezek közül az alapelvek közül néhánynak másfajta legitimációja is létezik, melyet A. T. H. Smith úgy ír le, mint
a parlamenti funkciók jogtalan gyakorlása. A hatalmi ágak elválasztásának doktrínáját tekinti a legalitás
legjelentősebb igazolásának. Míg az alább leírt demokrácia elve a fő oka a hatalmi ágak elválasztásának, a
demokrácia elvének az egyenlőség képezi az alapját. Ebből következik, hogy a megszorító értelmezés, az
analógia tilalma, a pontos megfogalmazás, a bizonytalanság tilalma, a szavak eredeti jelentéséhez való
ragaszkodás, a bírói vagy szokásjog útján történő kriminalizáció tilalma mind a parlament működésének
tiszteletben tartásáról is gondoskodnak, és ezáltal biztosítják az egyenlőséget.
2.1.4. 2.1.4. Az egyenlőség elve
107
(törvényessége)
Az egyenlőség alapvető eszméjét, amely a legalitás a

priori feltételeként szolgál, lehetetlen és egyben szükségtelen itt igazolni vagy magyarázni. Ahogy fentebb
látható, minden további alapelv és doktrína ebből az eszméből származik, vagy ezt próbálja védeni a lehetséges
jogtalan korlátozásoktól. Dicey hangsúlyozza, hogy az egyenlőség eszméje a jogállamiság második jelentésének
tekinthető: jogegyenlőség a tisztségviselők és a közönséges állampolgárok között azt jelenti, hogy a társadalom
minden rétege, mindegyik osztálya ugyanazon jog alá tartozik, amelyet a rendes bíróságok alkalmaznak. Ezt az
alapelvet elsőként természetesen az önkényesség sérti meg. A bíróságok régóta rájöttek arra, hogy a
törvényhozói önkényesség és a diszkriminatív jogalkalmazás ellen az úgynevezett kétértelműségi vizsgálat
(vagueness review) és a megszorító értelmezés a legjobb fegyver.
„A természetes igazságosság parancsai biztosítják a jogrend pártatlan és állandó működését” – állítja Rawls.
Mások szerint persze nem létezik kapcsolat a legalitás és az egyenlőség között. Valójában Jeffries is ezen a
véleményen van a formális legalitást és az egyenlőséget illetően. Álláspontját azzal indokolja, hogy a formális
legalitás követelményeinek a rendkívülien igazságtalan törvények is megfelelhetnek, és példaként az apartheid
jogszabályokat említi. Az természetesen igaz, hogy a teljes és egyetemes egyenlőség megvalósíthatatlan, ezért
nem is lehet része a büntetőjoggal szemben felállított követelményeknek. De nem is a teljes egyenlőség az, ami
a legalitás forrásául szolgál, és ami valójában, paradox módon az egyik elemét is alkotja. Az egyenlőségnek
másfajta formáit lehet, sőt, kell szem előtt tartani a büntetőjogi normák tekintetében.
Ebben az összefüggésben az egyenlőségnek három típusa létezik: 1. egyenlő előreláthatóság (a jog mindenki
számára egyenlően hozzáférhető és megismerhető); 2. törvény előtti egyenlőség (a jog mindenkire egyenlően
érvényes); 3. mindenkit egyenlő alapvető jogok illetnek meg. Ugyanakkor persze lehetetlen, hogy a jog mindenki
számára egyenlően előre látható legyen, továbbá, tekintettel például a büntetéskiszabás komplex problémáira,
vagy a fiatalkorúakkal és a felnőttkorúakkal kapcsolatos igazságszolgáltatás különbségeire, világos, hogy nem
108
(törvényessége)
mindenki egyenlő a törvény előtt. Végül a jog nem biztosít egyenlő jogokat mindenkinek, ez látható a
homoszexuális kapcsolatok korábbi megítéléséből. Az egyenlőség típusainak való megfelelés mérték kérdése,
éppúgy, ahogy Raz és Jeffries látja a formális legalitás tekintetében. Az, hogy a teljes egyenlőség elérése
lehetetlen, nem jelenti azt, hogy a büntetőtörvényeknek ne kellene egy minimumot követniük, ahhoz, hogy
megfeleljenek a legalitásnak. Ezért tehát feltétlenül el kell fogadni, hogy ha az anyagi büntetőjog célja „a
formális igazságosság alapvető szabályainak” kifejezése, a legalitást arra kell alapozni, hogy „az egyenlőség
szabálya megköveteli az egyenlő bánásmódot az egyenlőkkel, és a természetüknek megfelelőt az
egyenlőtlenekkel” (Lewisch).
2.1.5. 2.1.5. A formális és anyagi legalitás
A következőkben az alapelveknek egy új szerkezete

kerül bemutatásra, amely megfelel a fenti követelményeknek, és talán bizonyos mértékben hozzájárul azok
megvilágításához. A legalitás alapja az emberek egyenlősége, mint egy a priori feltételezés. Igazolása egyben
annak a rendszernek a tagadása, amely létrejönne, ha az egyenlőség nem létezne. A legalitás így két részből áll:
formális (I.) és anyagi (II.)legalitásból. Bár a formális legalitás itt nem kerül bemutatásra, a teljesség kedvéért
szükséges megemlíteni, hogy szintén két részre bontható:eljárási (I.1.) és anyagi (I.2.) formalitásra. Az anyagi
formalitásnak két további elve van:a demokrácia elv (I.2.a.), és a hatalmi ágak elválasztásának elve (I.2.b.).
Az anyagi legalitás magában foglalja az előreláthatóságot (II.1.), a szükségességi tesztet (II.2.) és az anyagi
igazságosságot (II.3.). Az előreláthatóság tartalmazza a hozzáférhetőséget (II.1.a.) – ami nem más mint szellemi
hozzáférhetőség a büntetőjogi normákhoz (érthetőség) (II.1.a.i.) és fizikai hozzáférhetőség a normákhoz
(II.1.a.ii.), valamint a büntetőjogi normák pontos megfogalmazottsága (II.1.b.). A szükségességi teszt (II.2.) a
kriminalizáció szükségességéből (II.2.a.) és a kriminalizáció arányosságából (II.2.b.) áll. Végül az anyagi
109
(törvényessége)
igazságosság (II.3.) megköveteli a bűnösségen alapuló felelősség elvét (II.3.a.) és az abszolút jogok védelmét,
azaz kriminalizációs kötelezettséget (II.3.b.).
Az eljárási formalitás azokat a minimumkövetelményeket tartalmazza, amelyek szükségesek egy büntetőtörvény

megalkotásához és érvényességéhez. Ezen szabályok megtartására a jogrendszer kötelezi saját magát, és
magukban foglalják a törvényjavaslatok elfogadásától a hivatalos módon történő kihirdetésig tartó eljárások
előírásait.
A demokrácia elv alatt értendő a választott törvényhozó testület követelménye, amely szoros kapcsolatban áll az
egyenlőség eszméjével, mivel mindkettő esetében szükség van arra, hogy „a nagykorú állampolgárok egyenlő
mértékben szólhassanak hozzá a jogalkotási folyamathoz: ma az általános választójog a jogállamiság központi
elemének tekinthető” (Allan). A demokrácia elv alapvető jelentőségű minden olyan esetben, ahol bírói
aktivizmusról van szó (ezalatt kiterjesztő értelmezés és bírói jogalkotás értendő). A legalitás formális oldaláról
nézve a demokrácia elv megköveteli, hogy a többség döntsön arról, hogy mely magatartások büntetendőek és
melyek nem.
Ezt a követelményt a hatalmi ágak szétválasztása valósítja meg, mely szerint nem a független és nem felelős
bíróság, hanem a választott jogalkotó testület határozza meg a büntetőjogi felelősséget, vagyis az ítélkezés
alapja a „bárki akaratától függetlenül létező törvény, melyet a független bíróságok fejlesztenek és
érvényesítenek” (Hayek). Még egy strukturális érv szól e felosztás szükségessége mellett: Locke jól ragadta meg
a hatalmi ágak elválasztásának alapvető jellemzőjét, amely ebben az értelemben a törvényalkotás
általánosságának elvét szolgálja; míg a jogszabályok általánosak, a bírói döntések mindig esetspecifikusak.
110
(törvényessége)
111
(törvényessége)
2.1.6. 2.1.6. Az előreláthatóság (és a bűnösségi elv)
Az előreláthatóság a legfontosabb követelmény, amit

egy normának teljesítenie kell. Az előreláthatóság első feltétele a hozzáférhetőség, azon belül a fizikai
hozzáférhetőség. Ez az elvárás hasonlóságot mutat az eljárási formalizmussal. A különbség abban rejlik,
miszerint elképzelhető, hogy adott törvényt az összes szükséges alaki szabály betartása mellett alkottak meg,
ugyanakkor a tényleges törvény mégsem elérhető azok számára akiket érint. Erre a legkézenfekvőbb példa
azoknak a személyeknek a védelme által előhozott egyik érv, akiket az 1990-es évek végén a 2000-es évek
elején vádoltak meg Magyarországon az 1949-es Genfi Egyezményekben található, emberiesség elleni
bűncselekmények elkövetésével (Legfelsőbb Bíróság Bfv. X. 713/1999/3; Bfv. X. 207/1999/5; Bfv. X.
787/1999/3.). Az Egyezmények ugyan a belső jog részévé váltak, de nem lettek megfelelően kihirdetve, így nem
voltak 1956-ban gyakorlatilag hozzáférhetőek.
Jelenleg az Alaptörvény is számos formális szabályt tartalmaz. Így például 6. cikk (3) bekezdése szerint „Az
elfogadott törvényt az Országgyűlés elnöke öt napon belül aláírja, és megküldi a köztársasági elnöknek. A
köztársasági elnök a megküldött törvényt öt napon belül aláírja, és elrendeli annak kihirdetését.” A Ja. tv.
hasonlóképpen megannyi formális rendelkezést ír elő, többek között a 25. § (1) bekezdése kimondja, hogy
„Magyarország hivatalos lapja a Magyar Közlöny. A Magyar Közlönyt a kormányzati portálon történő
elektronikus dokumentumként való közzététellel kell kiadni, melynek szövegét hitelesnek kell tekinteni.” Továbbá
a 26. § (1) bekezdés deklarálja a következőket: „A jogszabályokat az önkormányzati rendelet kivételével a
Magyar Közlönyben kell kihirdetni.” Az olyan jogszabály (nem norma), amely ezeknek a formális
követelményeknek a legalitás elve szerint nem felel meg, nem tartalmazhat büntetőjogi rendelkezést.
Ami a szellemi hozzáférhetőséget (érthetőséget) illeti, egy büntetőjogi norma hiába hozzáférhető fizikai
értelemben, hiába nem visszaható hatályú stb., mégsem ad választ arra a kérdésre, hogy egy bizonyos eset a
112
(törvényessége)
hatálya alá tartozik-e vagy sem, ha érthetetlen a megfogalmazása. Ez az elv, azaz, hogy a büntetőnorma érthető
legyen, két követelményen nyugszik: egyrészt nem lehet túl tág a diszpozíció által adott megfogalmazás, viszont
a pontosság az átlagember (átlagjogász) általi megértés rovására sem mehet. Paradox módon, a túlságosan
pontos, technikailag részletezett, a pontosság igényének végletes kielégítésére törekvő meghatározás nem biztos,
hogy megfelel az előreláthatóság követelményének, hiszen csak egy kis szakértői csoport számára lesz a norma
tartalma valóban értelmezhető. Sajnos azonban ez a konfliktus nem mindig feloldható. Jó példa erre a háborús
bűncselekmények között az elöljáró vagy hivatali vezető felelőssége (Btk. 159. §) vagy éppen a költségvetési
csalás (Btk. 396. §).
A pontos megfogalmazottság – világos és egyértelmű megfogalmazás – az Alkotmánybíróság szavaival

[11/1992. (III. 5.) AB hat.] –, mint az előreláthatóság része, általánosságban a világos, ellentmondásmentes, és
nem visszaható hatályú szabályok igényét jelenti. Így tehát a visszaható hatály tilalma valójában az
előreláthatóság feltétele, a hozzáférhetőséggel és a jogbiztonsággal együtt. Létezik még egy állandó eleme: a
jogban végbemenő sűrű változtatások lehetetlenné teszik a jogkövetést: „Minden döntés, amely változtat az
aktuális jogon, bár néhány esetben igazolást nyer, aláássa a jog egészének a stabilitását” (Allan).
Már utaltam az Európai Emberi Jogi Bíróság

gyakorlatára, mely a magyar büntetőjog forrása, mint alávetéses nemzetközi ius cogens. Itt azonban egy kicsit
részletesebben kell foglalkoznom az idevágó joganyaggal. Az Egyezmény a 8–11. cikkei (2) bekezdéseiben fejti
ki azon feltételeket, amelyek szerint az állam korlátozhatja az ugyanezen cikkek első bekezdéseiben leírt és
védett jogokat (Magán- és családi élet tiszteletben tartásához való jog, Gondolat-, lelkiismeret- és
vallásszabadság, Véleménynyilvánítás szabadsága, Gyülekezés és egyesülés szabadsága).
Ezen korlátozások megengedettek: „E jog gyakorlásába hatóság csak a törvényben meghatározott, olyan
esetekben avatkozhat be, amikor az egy demokratikus társadalomban a nemzetbiztonság, a közbiztonság vagy az
113
(törvényessége)
ország gazdasági jóléte érdekében, zavargás vagy bűncselekmény megelőzése, a közegészség vagy az erkölcsök
védelme, avagy mások jogainak és szabadságainak védelme érdekében szükséges.” Rendkívül röviden leírva a
„törvényben meghatározott”(prescribed by law) koncepció azt jelenti, hogy az államnak minimumként meg kell
indokolnia a védett jogokkal kapcsolatos korlátozást az erre felhatalmazó specifikus jogszabályban.
A „törvényben meghatározott” fogalommal kapcsolatos judikatúra vizsgálata lehetővé teszi a választ a legalitás
és az egyezményi jog alá tartozó büntetőjogi norma címzettje közötti összefüggéssel kapcsolatos kérdésekre. Az
Európai Emberi Jogi Bíróság a törvényt, azaz „jog”-ot olyan fogalomként értelmezi, amely normák széles körét
fogja át, a delegált szabályozástól az íratlan jogig. Ezt a megközelítést több kritika érte arra hivatkozva, hogy
nem elégíti ki a formális legalitás követelményét: azaz, törvénynek tekint olyan normákat is, amelyek
demokratikus legitimációra nem támaszkodhatnak. A demokratikus legitimáció formális legalitási
követelményén túl a Bíróság a ‘jog’ fogalmához két további feltételt rendelt, amelyeket legjobban a már említett
első Sunday Times v. United Kingdom (1979) ügyben fogalmazott meg. A Kokkinakis v. Görögország (1993)
ügyben a Bíróság újra megfogalmazta a büntetőnormák pontosabb definíciójának az igényét, és csak azt fűzte
hozzá, hogy ez akkor lehetséges, „ha az egyén a vonatkozó rendelkezés megfogalmazásából – és ha szükséges a
bíróság értelmezésének segítségével – tudhatja, hogy milyen tevékenységek és mulasztások teszik őt felelőssé”.
A német Alkotmánybíróság számos alkalommal hangsúlyozta, hogy „mindenkinek lehetőséget kell adni arra,
hogy előre láthassa, hogy mely magatartások tiltottak és büntetéssel fenyegetettek” [Lásd a következő
döntéseket: BVerfGE 78, 374 (382); 47, 109 (120); 73, 206 (234); 75, 329 (341)]. A Sitzdemonstration
(ülősztrájk) (BVerfGE 92, 1.) ítéletben az Alkotmánybíróság megismételte azon megállapítását, miszerint az
Alaptörvény 103. cikk II. bekezdésében foglalt alkotmányos előírás megköveteli a törvényhozótól, hogy olyan
konkrét módon definiálja a büntetőjogi felelősség feltételeit, hogy a diszpozíciók (Tatbestand) alkalmazási
területe és hatálya a szövegezésből (Wortlaut) kiolvasható legyen, vagy legalább felismerhető és felfedezhető
legyen értelmezés által. A Bíróság ezen elvnek két okot tulajdonított. Először is az átlag címzettet képessé kell
tenni arra, hogy előre lássa, mely magatartás büntetendő és milyen büntetés szabható ki rá. Másodszor, ez
biztosítja, hogy a törvényhozó dönti el előzetesen, hogy mely magatartások érdemelnek büntetőjogi választ, és
nem a bíróságok utólagosan. Mindazonáltal két korábbi esetre hivatkozva a Bíróság újra azt állította, hogy egy
büntetőjogi norma pontosságát elsődlegesen a bűncselekmény (Tatbestand) definíciójának szövegezése
(Wortlaut) alapján kell megítélni, melynek a címzett számára felismerhetőnek és érthetőnek kell lennie
(BVerfGE 71, 115.). A Bíróság továbbá kifejtette, hogy „mivel a törvény értelmezés tárgya mindenkor és
kizárólag csak a törvény szövege lehet, ez jelenti a zsinórmértéket. A törvény esetleges szöveg-értelme
(Wortsinn) a megengedhető büntetőjogi értelmezés külső határát jelöli (vö. BGHSt 4, 144 .[148]). Amennyiben,
amint azt bemutatásra került, az Alaptörvény 103. cikk II. bekezdése megköveteli a címzett számára a büntetés
vagy bírság alkalmazhatóságának felismerhetőségét és előreláthatóságát, akkor ez csak azt jelentheti, hogy a
szöveg-értelmet az állampolgár nézőpontjából kell meghatározni [...] Hacsak nem az »értelmezés«, túllépve a
szabály szöveg-értelmét, a magatartás megbüntetésének eredményéhez vezet, mert akkor ennek nem szabad az
állampolgárt terhelnie.” Ebből egy másik értelmezési szabály is következik, nevezetesen egy kifejezés
hétköznapi jelentésére épülő érvek prioritást élveznek a szűk szakmai rendszerből származó érvekkel szemben.
A Bíróság egy másik nézőpontból is foglalkozott az előreláthatóság kérdésével az úgynevezett berlini fal
lövészek (Mauerschützen) ítéleteiben a bűnösség alapelvének (Schuldgrundsatz) szemszögéből (BVerfGE 95,
96). A Német Szövetségi Legfelsőbb Bíróság (BGH) az egyik berlini fal lövész döntésben úgy találta, hogy a
fegyver nélküli menekülők folyamatos fegyvertűzzel történő szándékos megölése, akik – a tiltott határátlépés
bűncselekményének nyilvánvaló elkövetésén kívül – amúgy ártatlanok voltak, olyan szörnyűséges tett volt,
mely alapján kimondható, miszerint a másik ember megölése tilalmának megszegése nyilvánvaló és
felismerhető volt még egy képzetlen személy számára is (BGHSt 39, 168 [188. et seq.]). Bár helybenhagyta a
BGH döntéseit, az Alkotmánybíróság mégis kifogásolta a részletesebb indoklás hiányát a tekintetben, hogy
miért lett volna egy katona (határőr) – adott szocializációjának figyelembevételével – képes arra, hogy kétség
nélkül felismerje cselekedetei társadalomra veszélyességét (bűnös voltát).
Az Alkotmánybíróság már korábban kimondta, hogy a büntetés a „szuverén helytelenítő reakciója a bűnös
[schuldhaftes] magatartásra” [BVerfGE 26, 186 (204); 45, 346 (351)], amellyel törvénytelen magatartásért az
elkövetőt stigmatizálják [BVerfGE 20, 323 (331)]. A „bűnösség nélkül nincs büntetés” alapelv a büntetőjog
tekintetében az emberi méltósághoz és az önmagunkért való felelősséghez (Eigenverantwortlichkeit) való
alkotmányos jogokban, valamint az Alaptörvény (GG) 1. cikk I. bekezdésében, valamint a 2. cikk I.
bekezdésében megfogalmazott jogállamisági alapelvben gyökeredzik. Ezeket az alapelveket tiszteletben kell
tartania a törvényhozónak a büntetőjog megalkotásakor. A bűnösségi elv a 130. cikk II. bekezdés GG szférájába
is elhelyezhető, mint annak egyik anyagi jogi garanciája. Következésképpen a bűnösségi elvnek, mint az állam
büntetőjogi hatalmának mértékét lényegében definiáló elvnek, alkotmányos rangja van [BVerfGE 80, 244
(255)].
114
(törvényessége)
A bűnösségnek a büntetőjogi rendelkezések elutasításán kell alapulnia. Ez azonban feltételezi a rendelkezések

létezésének felismerhetőségét, amely nemcsak a rendelkezés puszta létezését, hanem tartalmának felfogását is
jelenti. Ha lehetetlen megállapítani egy büntetőjogi norma normatív tartalmát a lehetséges szétágazó
értelmezések nagy száma miatt, a magatartás objektív jogellenessége, amely mindazonáltal megszegi a
büntetőjogi normát, megszűnhet: „egy szabály egyértelműsége hiányának megállapított magas foka megfosztja
a normát jogi minőségétől” (VfSlg 3130/1956).
A bűnösségi elv további összetevőit, már a büntetőjog alapelvei körében tárgyaltuk.
2.1.7. 2.1.7. A szükségességi teszt
Ami a büntetőjog legalitását illeti, az egyenlőség két

további következményt von maga után. Vitatott, hogy mások jogai csak valamely alkotmányos jog védelme
érdekében korlátozhatók-e, és ha igen, akkor csak olyan mértékben, amennyire az arányosságban áll a védendő
jog értékével. Azt is ki kell azonban emelni, hogy ez a vita Magyarországon eldöntetett, hiszen az Alaptörvény
kimondja, miszerint: „Az alapvető jogokra és kötelezettségekre vonatkozó szabályokat törvény állapítja meg.
Alapvető jog más alapvető jog érvényesülése vagy valamely alkotmányos érték védelme érdekében, a feltétlenül
szükséges mértékben, az elérni kívánt céllal arányosan, az alapvető jog lényeges tartalmának tiszteletben
tartásával korlátozható” [I. cikk (3) bek.].
Úgy tűnik továbbá, hogy az is az egyenlőség elvéből következik, miszerint a büntetőjogi szankciók nemcsak a
védett joggal kell hogy arányosak legyenek, hanem egyenlő mértékű szankció jár az egyenlő súlyú
bűncselekményekért [Jescheck; Roxin; BVerfGE 19, 343; BVerfGE 23, 127 (133) et seq].
115
(törvényessége)
Az úgynevezett szükségességi teszt egyik formáját az

Európai Emberi Jogi Egyezmény szervei dolgozták ki [lásd a Handyside v. Nagy-Britannia (1976), Otto-
Preminger Institute v. Németország (1994)]. E teszt klasszikus megfogalmazása a Silver v. Nagy-
Britannia(1983) esetben található, amelyben a Bíróság a következőket állapította meg: a) a „szükségesség” nem
rokon értelmű a „nélkülözhetetlenséggel”, valamint nem rendelkezik a „megengedhető”, az „általános”, az
„ésszerű” és a „kívánatos” szavak rugalmasságával; b) a Szerződő Államok egy bizonyos, de nem korlátlan
szabadságot élveznek (az emberi jogok) korlátozása tekintetében, de az Európai Emberi Jogi Bíróság hivatott
eldönteni, hogy azok megfelelnek-e az Egyezménynek; c) ahhoz, hogy egy ilyen korlátozás megfeleljen az
Egyezmény követelményeinek, annak inter alia, összhangban kell lennie a sürgető társadalmi igényekkel, és
arányosnak a kitűzött jogos céllal; d) az Egyezménynek a biztosított jogokkal kapcsolatos kivételekről szóló
szakaszait megszorítóan kell értelmezni.
A nemzeti jogok szintén kifejlesztették a saját szükségességi tesztjüket. Németországban a rendőrséggel

kapcsolatos jogszabályok elveiből fejlődött ki, és „Übermaßverbot” néven vált ismerté e teszt. Ez az alapelv
tartalmazza a szükségesség (Erforderlichkeit) és az arányosság (Proportionalitat) követelményét. Ezek szerint a
végrehajtó hatalom csak akkor avatkozhat be az egyéni jogokba, ha az veszély elhárításához szükséges, és csak
olyan módon, hogy a lehető legkevesebb sérelmet okozza. Ezt az alkotmányos alapelvet később az
Alkotmánybíróság is értelmezte. A szükségesség követelményét különösen az alkotmányos szabadságokba
történő beavatkozás esetében kell szigorúan venni. Ezek szerint az arányosság előírja, hogy a) az alkotmányos
jog korlátozása megfelelő legyen a másik jog védelmére; b) a korlátozás szükségszerű legyen, tehát ne legyen
enyhébb módja a másik jog védelmének; c) végül szűkebb értelemben véve is arányosnak kell lennie: tehát az
alkotmányos jogba való beavatkozás arányos legyen a védett alkotmányos joggal.
116
(törvényessége)
Ezen a ponton példának szolgál a magyar

Alkotmánybíróság döntése, amely alkotmányellenesnek tartotta a közösség elleni izgatás [korábbi Btk. 269. §
(2) bek.] egy bizonyos formáját, mivel indokolatlanul korlátozta a véleménynyilvánítás szabadságát [30/1992.
(V. 26.) AB hat.]. A magyar Alkotmánybíróság is a szükségességi tesztet vette alapul az említett ügy elbírálása
során, ugyanakkor továbbfejlesztette azt: „Az állam akkor nyúlhat az alapjog korlátozásának eszközéhez, ha
másik alapvető jog és szabadság védelme vagy érvényesülése, illetve egyéb alkotmányos érték védelme más
módon nem érhető el. Az alapjog korlátozásának alkotmányosságához tehát önmagában nem elegendő, hogy az
másik alapjog vagy szabadság védelme vagy egyéb alkotmányos cél érdekében történik, hanem szükséges, hogy
megfeleljen az arányosság követelményeinek: az elérni kívánt cél fontossága és az ennek érdekében okozott
alapjogsérelem súlya megfelelő arányban legyen egymással. A törvényhozó a korlátozás során köteles az adott
cél elérésére alkalmas legenyhébb eszközt alkalmazni. Alkotmányellenes a jog tartalmának korlátozása, ha az
kényszerítő ok nélkül, önkényesen történik, vagy ha a korlátozás súlya az elérni kívánt célhoz képest
aránytalan.”
Más szóval, alapvető jog korlátozása csak akkor lehetséges, ha a) a korlátozás szükséges egy másik alapvető
jog, szabadság vagy más alkotmányos érdek védelméhez; b) az alkalmazott mérték alkalmas a cél eléréséhez; c)
a cél fontossága arányos a korlátozás okozta sérelmek mértékével; d) az alkalmazott korlátozás a lehető
legkisebb sérelmet vonja maga után.Ez a magyar Alkotmánybíróság által kialakított szükségességi és
arányossági teszt a büntetőjog alkotmányosságának legfontosabb mércéjévé vált.
2.1.8. 2.1.8. Az anyagi igazságosság
117
(törvényessége)
A természetjogi igazságosság elve beleillik a legalitás

doktrínájába is. Allan a tisztességes és nyilvános tárgyalás igényében, valamint a részrehajlás mellőzésében látja
fő jellemzőit. Véleménye szerint „a legitim elvárások tana mostanra eljutott arra a szintre [...] hogy az eljárási
és az anyagi igazságosság közötti határvonal elmosódott”. A fent említett struktúrában az igazságosság alapelve
két részből áll: az abszolút jogok védelmének elvéből (kriminalizációs kötelezettség), és a bűnösségen alapuló
felelősség elvéből. Az alábbiakban csak az abszolút jogok védelméről szólunk, hiszen a bűnösség kérdését az
arról szóló fejezetben részletesen tárgyaljuk.
„Nem létezik olyan átfogó alapelv – mint például a bűnösségen alapuló felelősség – amely igazolhatná egy
magatartás kriminalizációját” – írja A.T.H. Smith. Még, ha el is fogadjuk ezen állítás helyességét létezik alóla
egy kivétel. Az úgynevezett abszolút jogokhoz (élethez, testi épséghez, szexuális szabadsághoz való jog) fűződő
kriminalizációs kötelezettség nemzetközi emberi jogi normákon alapul, azaz az állam önkéntes alávetésén. A
kriminalizációs kötelezettség tágabb, mint az abszolút jogok védelme. Ez utóbbi csak egyik eleme az állam
kriminalizációs kötelezettségének.
Az alkotmányos kriminalizációs (pönalizációs) kötelezettségek két formában jelennek meg. Egyrészt

úgynevezett valós vagy materiális alkotmányos kriminalizációs kötelezettségként, másrészt formális
(eljárásjogi) kriminalizációs kötelezettségként. A formális kriminalizációs kötelezettség a büntetőeljárási joghoz
kapcsolódik, és azt írja elő, hogy bizonyos súlyú joghátrány csak a büntetőeljárás által nyújtott garanciák
mellett szabható ki és alkalmazható[lásd például Eur. Court H. R. Engel v. Hollandia (1976); Öztürk v.
Németország (1984)]. Vagyis például nem lehet olyan törvényt hozni, hogy szabálysértési eljárás keretében
életfogytig tartó szabadságvesztést alkalmazhat a rendőrhatóság.
118
(törvényessége)
A materiális kriminalizációs kötelezettség lehet belső jogi (alkotmányos) vagy nemzetközi jogon alapuló. Az a
belső jogi a kriminalizációs kötelezettség, ha az állam magára ró kriminalizációs elvárást. Például a magyar
Alaptörvény már idézett szakasza a C) cikk (2) bekezdése szerint „Senkinek a tevékenysége nem irányulhat a
hatalom erőszakos megszerzésére vagy gyakorlására, illetve kizárólagos birtoklására. Az ilyen törekvésekkel
szemben törvényes úton mindenki jogosult és köteles fellépni.” E kriminalizációs kötelezettségnek tesz eleget a
Btk. 254. és 255. §-aiban, amikor büntetni rendeli „Az alkotmányos rend erőszakos megváltoztatását” és „Az
alkotmányos rend elleni szervezkedést”.
A nemzetközi jogon alapuló kriminalizációs

kötelezettség az abszolút jogok esetén a sértő magatartás büntetni rendeltségét és a büntetőjogi felelősségre
vonást írja elő az államnak. Itt erről annyit kell mondanunk, hogy három fajtája van e kriminalizációs
kötelezettségnek:
a) a nemzetközi ius cogensen alapuló kriminalizációs kötelezettség (pl. háborús bűncselekmények,

emberiesség elleni bűncselekmények, népirtás);
b) az Európai Unió büntetőjogából folyó kriminalizációs kötelezettség;
c) Európai Emberi Jogi Egyezményből következő kriminalizációs kötelezettség
c1) szándékos emberölés kriminalizációja [Osman v. Nagy-Britannia (1998)],
c2) erőszakos szexuális bűncselekmények kriminalizációja [CR v. Nagy-Britannia és SW v. Nagy-Britannia

(1995)],
119
(törvényessége)
c3) könnyű testi sértést vagy azt meghaladó sérülést okozó cselekmények kriminalizációja [A. v. Nagy
Britannia (1998)].
A nemzetközi büntetőjog igen összetett jogág, hiszen átfedésbe kerülő jogágakból építkezik, amelyek nemcsak
hogy számos jogforrásra támaszkodnak, hanem e jogforrások közül egyesek a nemzetközi jog, mások pedig a
belső jog részei. Mára általánosan elfogadottá vált, hogy a nemzetközi jog forrásait az ENSZ Nemzetközi
Bíróság Statútumának (Statute of the International Court of Justice [a továbbiakban: ICJ)] – amely az ENSZ
Alapokmányának mellékletét képezi – 38. cikk (1) bekezdése sorolja fel, vagyis az ICJ forrásai konszenzuálisan
meghatározzák a nemzetközi (alaki) jog forrásait is. Bassiouni szerint azonban csak az első három alkalmazható
a nemzetközi büntetőjogban, azaz a nemzetközi egyezmények, a nemzetközi szokás és a civilizált nemzetek
által elismert általános jogelvek. A negyedik forrás, „a legkiválóbb publicisták tanításai” nem tekinthető a
nemzetközi büntetőjog forrásának, hiszen ez a legalitás elvét sértené. Ezzel a megközelítéssel szemben meg kell
említeni, hogy számos elvet a joggyakorlat hiánya miatt a nemzetközi büntetőjog területén is a jogtudósok
írásaikban dolgoztak ki. A nemzetközi büntetőjog normái az államokra nem mint szupranacionális (azaz
nemzetek vagy államok feletti) jog kötelező. Természetesen vannak nemzetközi intézmények, mint az ENSZ,
vagy éppen az ENSZ Biztonsági Tanácsa, amelyek rendelkezhetnek szupra-nacionális jellemzőkkel. Ebből
kifolyólag léteznek olyan normák is, melyek hasonlóan szupranacionálisaknak tekinthetők. Ilyenek lehetnek
esetleg a majd tárgyalandó úgynevezett központi nemzetközi bűncselekmény, hiszen akár a Martens Klauzulára,
akár a civilizált nemzetek által elismert általános jogelvekre mint jogforrásra vezetjük vissza e
bűncselekményeket, jus cogens és obligatio erga omnes jellegük annyira államok feletti, mint amennyire az
emberiség (emberiesség) jogai (des lois de l’humanité, laws of humanity) és a közös lelkiismeret parancsai.
Az obligatio erga omnes és a ius cogens kettősségéről kell néhány szót ejteni. Az obligatio erga omnes elvet a
Nemzetközi Bíróság (International Court of Justice [ICJ]) a Barcelona Traction ügyben (Case Concerning the
Barcelona Traction, Light and Power Company Limited [Belgium v. Spain], Judgement of 5th February 1970,
ICJ Reports 1970, 3) alakította ki, ám azóta nem jeleskedett annak kifejtésében. Eszerint az obligatio erga
omnes olyan állami kötelezettséget jelent, amely az államot a nemzetközi közösséggel mint egésszel szemben
kötelezi. Egy nemzetközi norma pedig akkor éri el a jus cogens szintjét, ha általánosan elfogadottá válik annak
kötelező volta. Tehát például a területi szuverenitás elve jus cogensszé vált, hiszen minden állam elfogadja az
állam jogát, hogy kizárólagos joghatóságot gyakoroljon a területén. Erga omnes ugyanakkor azt jelenti, hogy, ha
például egy adott nemzetközi bűncselekmény ius cogensszé vált, azaz mindenkire kötelező, ez a kötelezettség az
államot az államok közössége irányában terheli. Azaz a ius cogensből folyó kötelezettség (obligatio)erga
omnesszé lesz. Ebből következik, hogy a népirtás nemzetközi bűncselekmény volta jus cogens, és ebből folyik a
mindenkire háruló kötelezettség az elkövetők kiadatására vagy megbüntetésére.
120
(törvényessége)
Tény azonban, hogy a nemzetközi büntetőjog alkalmazása mindenképpen nemzeti jogrendszerek

együttműködését feltételezi, és ezért nemzetközi és nem nemzetek feletti büntetőjogról beszélünk. Az
úgynevezett Martens Klauzulát először az orosz publicista Fjodor Fjodorovics Martens (1845–1909) javaslatára
foglalták az 1899-es II. Hágai Konvenció preambulumába, amely a Szárazföldi hadviselés jogáról és szokásairól
szóló szabályokat tartalmazta. A klauzulát megerősítette a IV. Hágai Konvenció ugyanerről a témáról. A
szövege a következő: „Amíg a háború jogáról egy teljesebb kódex nem készül, a Magas Szerződő Felek
célravezetőnek tekintik annak kijelentését, hogy az általuk elfogadott Szabályokban nem foglalt esetekben, a
lakosok és a harcolók a civilizált nemzetek között kialakult alkalmazásból, az emberiesség szabályaiból eredő
nemzetek jogának elvei és a köz lelkiismeret parancsainak védelme és irányítása alatt maradnak.”
1907 óta a nemzetközi humanitárius jog fejlődése fordulópontjának tekintik e klauzulát. Fél évszázaddal később,
az 1949-es Genfi Konvenciók 1977-ben elfogadott I. és II. Kiegészítő Jegyzőkönyvei hasonló deklarációkat
tartalmaznak. Az I. Kiegészítő Jegyzőkönyv 1. cikk 2. bekezdése szerint: „A polgári személyek és harcosok a
jelen Jegyzőkönyvben vagy más nemzetközi megállapodásban nem szabályozott esetekben is a nemzetközi
jognak a kialakult szokásokból, az emberiesség törvényeiből és az emberiség lelkiismeretének követelményeiből
folyó általános elvek védelme és hatálya alatt állnak.” A II. Kiegészítő Jegyzőkönyv preambuluma pedig
kimondja, „hogy az ember személye a hatályos jog által nem szabályozott esetekben is az emberiesség
alapelveinek és a közlelkiismeret követelményeinek oltalma alatt áll”.
Akár önkéntes alávetésen alapul egy nemzetközi bűncselekmény kötelező jellege egy államra nézve (mint
például a polgári repülés biztonsága elleni jogellenes cselekmények leküzdéséről Montrealban, az 1971. évi
szeptember hó 23. napján aláírt egyezmény [1973. évi 17. tvr.]), akár jus cogens volta miatt, az alkalmazás tehát
belső jogalkalmazást is és ezért a belső jogok együttműködését feltételezi. Az együttműködési kötelezettséget az
aut dedere aut judicare, azaz a kiadás vagy elbírálás elve fejezi ki, melyet hosszabb formában 1624-ben Hugo
Grotius De jure belli ac pacis munkájában dolgozott ki, és amely aut dedere aut punire elvre rövidült később.
Ez az elv tehát megköveteli az államoktól, hogy együttműködjenek a nemzetközi bűncselekmények elkövetése
esetén, és vagy kiadják a gyanúsítottat a büntetőhatalmat érvényesíteni kívánó államnak vagy nemzetközi
szervezetnek, vagy maguk bírálják el a cselekményt és az elkövetőt.
Az államok együttműködésének akár a nemzetközi (tehát nemzetközi bűncselekményekkel kapcsolatos), akár

pedig a belső jogi büntető igazságszolgáltatás terén Bassiouni hat formáját különbözteti meg: a) kiadatás, b)
bűnügyi együtt működés büntetőügyekben, c) elítéltek átadása, d) lefoglalása és elkobzása a bűncselekményből
származó javaknak, e) külföldi ítélet érvénye, f) a büntetőeljárás átadása, illetve átvétele. A magyar jogban a
nemzetközi bűnügyi jogsegélyről szóló 1996. évi XXXVIII. törvény fogalmazza meg a nemzetközi bűnügyi
együttműködés hatályos szabályait a magyar hatóságok számára. A törvény csak nemzetközi szerződés által
nem szabályozott esetekben alkalmazandó, és e törvény eltérő rendelkezésének hiányában a büntetőeljárásról
szóló törvényt a nemzetközi bűnügyi jogsegélyforgalomban is megfelelően alkalmazni kell. Az Európai Unión
belüli jog tekintetében persze meg kell említeni a 2003. évi CXXX. törvényt az Európai Unió tagállamaival
folytatott bűnügyi együttműködésről és a 2005. évi CXVI. törvényt az Európai Unió tagállamai közötti
kölcsönös bűnügyi jogsegélyről szóló, 2000. május 29-én kelt egyezmény és az egyezmény 2001. október 16-án
kelt kiegészítő jegyzőkönyve kihirdetéséről.
A tág értelemben vett nemzetközi büntetőjog magában foglalja a) a nemzetközi bűncselekmények jogát, és b) a
nemzetközi bűnügyi jogsegély (szinonimával meghatározva: nemzetközi bűnügyi együttműködés) jogát is. A
szűk értelemben vett nemzetközi büntetőjog egyenlő a nemzetközi bűncselekmények jogával, melyet nemzetközi
anyagi büntetőjognak is nevezhetünk.
A nemzetközi bűncselekmény fogalmát nemigen lehet megadni, talán csak annyi mondható, hogy a nemzetközi
bűncselekmény olyan nemzetközi jogi kötelezettség megsértése, amely annyira alapvető a nemzetközi közösség
érdekei szempontjából, hogy ennek megsértését a nemzetek közössége mint egész, bűncselekménynek ismeri el.
Összesen körülbelül 300 nemzetközi egyezmény és egyéb jogforrás több mint 20 nemzetközi jog alapján
büntetendő cselekményt határoz meg. Ezek egy csoportja a nemzetközi jus cogens részét képezi. Idesorolhatók a
következő bűncselekmények: 1. agresszió, 2. népirtás, 3. emberiesség elleni bűncselekmény, 4. háborús
bűncselekmény, 5. az ENSZ és hozzárendelt személyzet elleni bűncselekmények, 6. nukleáris anyagok lopása,
7. zsoldosság, 8. apartheid, 9. tiltott fegyverek jogtalan használata, tartása, 10. rabszolgaság és kapcsolódó
cselekmények, 11. kínzás és más embertelen vagy megalázó bánásmód vagy büntetés, 12. jogellenes kísérletek
az emberen. Illetve komoly érvek hozhatók fel amellett, hogy a terrorizmust is idevegyük.
121
(törvényessége)
A nemzetközi jog és a belső jog, azaz e két jogrend

külön kezelésének dualista szemlélete az AB gyakorlatában is megjelenik [53/1993. (X. 13.) AB hat.]. Eszerint
„a háborús és emberiség elleni bűncselekmények sok tekintetben eltérnek a belső büntetőjog alapelveitől és a
büntető hatalom gyakorlásának szokásos módjától is. Ennek magyarázata, hogy a háborús bűncselekmény és
emberiség elleni bűncselekmények esetében olyan bűncselekményekről van szó, amelyek e minőségükben nem a
belső jog részeként keletkeztek, hanem a nemzetek közössége határozza meg tényállásukat. A nemzetek
közössége büntető hatalma más feltételek és más korlátok között működik, mint az egyes államoké; az eltérések
az általa üldözött bűncselekmények sajátosságából, különösen az egész emberiségre nézve bennük rejlő
veszélyből erednek, amelyek miatt kiemelték őket a nemzeti megítélésből”. A nemzetközi büntetőjogban a
legalitás elve csökevényes kifejlődésének magyarázata, hogy a nemzetközi bűncselekmények büntetőjogának
nem létezik kizárólagos forrása, alakulását nem a klasszikus legiszláció határozza meg, hanem a fent kifejtett
elvek (az obligatio erga omnes, a pacta sunt servanda,par in parem non habet imperium, aut dedere aut
judicare/punire).
A rendszerváltozást követően, az 1990-esévek első felében felmerült a kommunista, szocialista korszak során
elkövetett, de politikai okokból nem üldözött súlyos bűncselekmények miatti büntetőjogi felelősségre vonás
szükségessége. A probléma valójában a visszaható hatály és az elévülés gyakorlati kérdéseiként jelent meg, de a
formális jogállam és az igazságosság ütközését jelentette egy magasabb szinten. Az elévülés nyugvását kimondó
törvényt az akkori köztársasági elnök az Alkotmánybíróság elé utalta. A megszületett 11/1992. (III. 5.) AB
határozat szerint a bűncselekmények büntethetőségének elévülésére – beleértve az elévülés félbeszakítását és
nyugvását is – az elkövetéskor hatályos törvényt kell alkalmazni, kivéve, ha az elévülés időszakában az
elkövetőre nézve kedvezőbb szabályok léptek hatályba. A már elévült bűncselekmények újból büntethetővé
tétele alkotmányellenes. A még el nem évült bűncselekmények törvényi elévülési idejének meghosszabbítása,
illetve elévülésének törvénnyel való félbeszakítása alkotmányellenes. Nyugvási vagy félbeszakítási oknak
122
(törvényessége)
visszaható hatályú törvénnyel való megállapítása szintén alkotmányellenes. Az elévülés szempontjából nem
lehet alkotmányosan különböztetni aszerint, hogy az állam politikai vagy pedig egyéb okból nem érvényesítette
büntetőigényét: A „jogbiztonság – az Alkotmánybíróság értelmezésében – az államtól és elsősorban a
jogalkotótól azt várja el, hogy a jog egésze, egyes részterületei és egyes szabályai is világosak, egyértelműek,
hatásukat tekintve kiszámíthatóak és a norma címzettjei számára a büntetőjogban is előre láthatóak legyenek”
[11/1992. (III. 5.) AB hat.].
Úgy tűnt tehát, hogy amíg, a német Alkotmánybíróság a középutat választotta az igazságosság és a jogbiztonság
összeütközését illetően, nem határozták meg, melyik élvez elsőbbséget, hanem kijelentették, hogy mindkettő a
jogállamiság része, és a bíróságnak mindig el kell döntenie, hogy az adott esetben melyik dominál. A magyar
Alkotmánybíróság nem zárta ki annak lehetőségét, hogy a formális legalitás és az előreláthatóság előnyt élvez
az igazságossággal szemben, de kijelentette, hogy „a jogviszonyok igazságtalan eredménye viszont önmagában
nem érv a jogbiztonsággal szemben” (11/1992. (III. 5.) AB hat.) és „az anyagi igazságosság jogállami
követelménye a jogbiztonságot szolgáló intézményeken és garanciákon belül maradva valósulhat meg” [9/1992.
(I. 30.) AB hat. idézi a 11/1992. (III. 5.) AB hat.-ot].
A visszamenőleges igazságtétel polémiájából született fenti nyilatkozatok azonban nem cáfolják, hogy a
legalitásnak ugyanazon tartalommal és következetességgel kell érvényesülnie a nemzetközi bűncselekmények
üldözése és elbírálása során alkalmazandó büntetőjogban, mint a belső büntetőjogban.A nemzetközi büntetőjogi
szabálynak a büntetőjogi szankció kilátásba helyezésével határozott és világosan megfogalmazott diszpozíciót
kell tartalmaznia a büntethetőség teljes feltételrendszerében, korlátozva az önkényes jogértelmezés lehetőségét
és biztosítva az előreláthatóságot.
Későbbi másik döntésében az Alkotmánybíróság úgy vélte, hogy a nemzetközi jog bizonyos bűncselekmények
vonatkozásában a belső jogtól függetlenül is alkalmazható, továbbá kifejezetten a jogalkalmazás számára is
meghatározta ennek alkotmányossági követelményeit. A határozat szerint a nemzetközi jog maga definiálja a
nemzetközi jog szerint üldözendő és büntetendő bűncselekményeket és büntethetőségük összes feltételét.
[53/1993. (X. 13.) AB. hat.]. Igaz a nemzetközi jogban meghatározott tényálláselemeknek és feltételeknek fenn
kell állniuk ahhoz, hogy a hazai jog valamely bűncselekménye a nemzetközi jog szerinti
bűncselekménynekminősüljön [36/1996. (IX. 4.) AB határozat].
A felületes olvasó számára esetleg félrevezető lehet az AB döntése, mely szerint „a háborús bűncselekmények
és emberiség elleni bűncselekmények nemzetközi jogi alapú üldözése és megbüntetése során alkalmazandó
garanciákat nem lehet felcserélni vagy helyettesíteni a nemzeti jog garanciáival” (53/1993. (X. 13.) AB. hat.).
Igaz ez abban az összefüggésben, hogy a legalitás elvére hivatkozva nem szorítható ki a belső büntetőjogból a
nemzetközi büntető szokásjog. Nem jelenti azonban azt, hogy a nemzetközi bűncselekmények joga fel lenne
mentve a legalitás garanciái alól. Talán megtévesztő lehet, hogy az Alkotménybíróság a nemzetközi
büntetőjogban megjelenő nullum criment a magyar belső jogforrások vonatkozásában valamint történeti
aspektusból vizsgálta. Elismertté vált ugyan, hogy elégséges, ha a kérdéses cselekmény elkövetése idején a
nemzetek közössége által elismert jogelvek szerint bűncselekmény volt [vö. PPJE (Egyezségokmány) 15. cikk
(2) bekezdése; Európai Emberi Jogi Egyezmény 7. cikk (2) bekezdése]. Ez a megközelítés azonban csupán azt
célozta, hogy lehetővé váljon nemzetközi jogi bűncselekmények üldözése egyes államok által akkor is, ha azok
tényállása és büntethetősége az elkövetés idején nem volt része a belső jognak. Az 53/1993. (X. 13.) AB
határozat kimondja, hogy „A háborús bűncselekmények és emberiség elleni bűncselekmények nemzetközi jogi
szabályozása nincs tekintettel a belső jogokban érvényesülő nullum crimen elvre”. E tétel tartalma azonban
szintén nem mond többet, mint hogy ezek a bűncselekmények attól függetlenül büntetendők, hogy
elkövetésükkor a belső jogban büntetendők voltak-e vagy sem.
Más vonatkozást jelent azonban a jogállamiságból levezethető jogbiztonság, mely szerint a nemzetközi
büntetőjogi szabálynak határozott, világosan megfogalmazott diszpozíciót kell tartalmaznia a büntethetőség
teljes feltételrendszerében, hiszen ezt a követelményt nem oldja fel a nemzetközi és a belső nullum crimen
kettőssége. A Polgári és Politikai Jogok Nemzetközi Egyezségokmánya 15. cikke (1) bekezdése – amely
tartalmában megegyezik az Európai Emberi Jogi Egyezmény 7. cikke (1) bekezdésével – arra kötelezi a részes
államokat, hogy a nullum crimen sine lege és a nulla poena sine lege elvét feltétlenül tartsák be. Az
Alkotmánybíróság is aláhúzza, hogy a nemzetközi jogban meghatározott bűncselekmények esetén ezen elvek
olyan bűncselekményekre is vonatkoznak, amelyek a nemzetközi jog közvetlen alkalmazása folytán
büntetendők. Ezt a megközelítést támasztja alá a 11/1992. (III. 5.) AB határozat is: valamely magatartás
büntetendővé nyilvánításának formai alkotmányossági szűrőjén a nemzetközi büntetőjog feltételrendszerét is át
kell rostálni.
123
(törvényessége)
A nemzetközi jogból, valamint az uniós jogból eredő kriminalizációval nem tudunk itt bővebben foglalkozni.
Csak jelzésként álljon itt annyi, hogy a Btk. 465. §-a elkezdi felsorolni, hogy a törvény mennyiben teljesíti az
Európai Unió jogának való megfelelést.
Így például: „(1) E törvény a) 26. § (2) bekezdése aa) és XIX. Fejezete a gyermekek szexuális bántalmazása,
szexuális kizsákmányolása és a gyermekpornográfia elleni küzdelemről, valamint a 2004/68/IB kerethatározat
felváltásáról szóló, 2011. december 13-i 2011/93/EU európai parlamenti és tanácsi irányelvnek, ab) és 192. §-a
az emberkereskedelem megelőzéséről, és az ellene folytatott küzdelemről, az áldozatok védelméről, valamint a
2002/629/IB tanácsi kerethatározat felváltásáról szóló, 2011. április 5-i 2011/36/EU európai parlamenti és
tanácsi irányelvnek, b) 176–177. §-a a tiltott kábítószer-kereskedelem területén a bűncselekmények tényállási
elemeire és a büntetésekre vonatkozó minimumszabályok megállapításáról szóló, 2004. október 25-i
2004/757/IB tanácsi kerethatározatnak” felel meg.
Az Európai Emberi Jogi Egyezményből eredő

kötelezettségekről azonban egy-két szót kell ejteni. Az A. v. Nagy-Britannia (1998)ügyben a kilencéves
kérelmezőt mostohaapja számos alkalommal, jelentős erővel megütötte egy nádpálcával. A mostohaapát az
angol bíróság felmentette, miután elfogadta védekezését, miszerint a fenyítés ésszerű volt. A Bíróság
megállapította a 3. cikk megsértését, és kimondta, hogy „az államok kötelesek intézkedéseket hozni, például
rendelkezhetnek a hatékony elrettentésről, annak érdekében, hogy biztosítsák, hogy a joghatóságuk alatt álló
egyének ne legyenek alávetve kínzásnak, embertelen vagy megalázó bánásmódnak, illetve büntetésnek, még ha
azokat magánszemélyek is hajtják végre.” Bár az Osman v. Nagy-Britannia (1998) ügyben a bíróság nem
állapította meg a 2. cikk megsértését, mégis nagy jelentőséggel bír, hogy kimondta: a 2. cikk nem csupán azt
követeli meg az államoktól, hogy „tartózkodjanak az élet szándékos és jogtalan elvételétől, de azt is, hogy
tegyenek megfelelő lépéseket a joghatóságuk alatt állók életének védelme érdekében, beleértve megelőző
intézkedések megtételét azon egyének életének védelmére, akiknek életét egy másik egyén büntetőjogba ütköző
124
(törvényessége)
cselekményei veszélyeztetik.” Az Osman ügy röviden arról szólt, hogy az első rendű kérelmező férjét, aki a
másodrendű kérelmező apja az elkövető (a gyermek tanára) 1988-ban lelőtte. A tanár homoszexuális érzelmeket
táplált a 16 éves tanítványa iránt, akit az iskolában többször zaklatott. A szülők és a gyermek panaszai ellenére a
hatóságok, így a rendőrség sem tett semmit az ügyben. Amikor végre elszánták magukat, az elkövető felkereste
a fiút és lelőtte annak apját.
Mielőtt továbbmennénk, időszerű e helyütt közelebbről is szemügyre venni az S. W. v. Nagy-Britannia (1995)

és a C. R. v. Nagy-Britannia (1995) ügyeket. Ezekben az úgynevezett házassági életközösség alatt elkövetett
szexuális erőszakról szóló ügyekben az Európai Emberi Jogi Bíróságnak abban a kérdésben kellett döntenie,
hogy a házasság, a szexuális erőszak (korábban erőszakos közösülés) bűntettének büntethetőséget kizáró oka-e.
Mindkét esetben, egymástól függetlenül a férjek szexuális erőszakot követtek el, illetve kíséreltek meg
feleségeik sérelmére 1989 novemberében és 1990 szeptemberében, amikor – beadványuk szerint – a házasság az
angol jog szerint még büntethetőséget kizáró körülmény volt. Az C. R. esetben a terheltet a Crown Court 1990
júliusában szexuális erőszak kísérlete miatt elítélte. 1991 októberében a Lordok Háza a fellebbezési eljárásban
fenntartotta a Fellebbviteli Bíróság 1991. márciusi ítéletét, mely többek között kimondta, hogy az az általános
elv, miszerint egy férj fogalmilag nem erőszakolhatja meg a feleségét, többé nem része az angol és walesi
jognak. A C. R. ügyben ennek a rendelkezésnek a meghozatala után nyújtották be a fellebbezést az Emberi Jogi
Bizottsághoz. A Bizottság C. R. fellebbezését az S. W. esettel egyidejűleg az Emberi Jogi Bíróság elé utalta.
Ami az S. W. eset hátterét illeti, a tények nagyon hasonlítottak a C. R. esethez.
A szexuális erőszak definíciója a kérdéses bűncselekmények elkövetésekor Angliában a következő volt:

„jogellenes közösülés olyan nővel, aki a közösüléskor abba nem egyezik bele” [az 1976-os törvény 1. cikk (1)(a)
szakasza]. A kérelmezők nem vitatták, hogy a cselekmény, amely miatt elítélték őket, ezen jogszabály
értelmében szexuális erőszaknak minősült volna, ha a sértettek nem lettek volna a feleségeik (Eur. Court H. R.,
S.W. v. Nagy-Britannia, és C.R. v. Nagy-Britannia [1995] A no. 355-B and C, para. 41 and para. 39.). A
Fellebbviteli Bíróság által hozott ítélet legfőbb kérdése az volt, hogy „a házasság mint »büntethetőséget kizáró
ok eltörlés« nem kerül-e összeütközésbe az szexuális erőszak törvényi definíciójával, illetve különösen, hogy ezt
nem akadályozza-e meg a »jogellenes« szó.” Nyilvánvaló, hogy ha a „jogellenesség” a szexuális erőszak
fogalmának része, akkor annak bizonyára van jogszerű formája is. Ez a forma csakugyan létezett a házassági
mentesség révén. Ennek ellenére az Európai Emberi Jogi Bíróság nem talált okot arra, hogy vitassa a nemzeti
bíróságok értelmezését, amely szerint ez a kifejezés pusztán „lényegtelen adalék” volt a szexuális erőszak
definíciójában.
Az Európai Emberi Jogi Bíróság emlékeztetett rá, hogy „a belső jog értelmezése és alkalmazása elsősorban a
nemzeti hatóságok, nevezetesen a bíróságok feladata”. Ugyanakkor, ellentétben a Bíróság őszintétlen szavaival,
„az anakronisztikussá vált common law vélelem” eltörlésének elfogadását hiba lenne a nemzeti bíróságok
értelmezésével szembeni nagyrabecsülés jeleként elfogadni. Ha így volna, akkor az Egyezmény autonóm
fogalmainak egész koncepciója értéktelenné válna. A Bizottság, Bíróság gyakorlata alapján bevett elvnek tűnt,
hogy kizárólag a hazai bíróságok kiváltsága meghatározni, hogy a belső jog milyen fokban minősít egy
cselekményt büntetendővé, a Bizottság illetve a Bíróság pedig tisztán felülvizsgálati szerepet játszik. Ennek
megfelelően a belső jog értelmezése a hazai bíróságok feladata volt, minthogy az alkalmazandó mércét a belső
jog saját maga határozta meg.
E tárgyalt ítéletében a Bíróság kijelentette, hogy „Bármennyire is egyértelműen van megfogalmazva egy jogi
norma, legyen szó bármely jogágról, beleértve a büntetőjogot is, a bírói értelmezésnek van egy elkerülhetetlen
eleme. Mindig is szükséges lesz a kétséges részletek tisztázása és a változó körülményekhez való alkalmazkodás
[…] az Egyesült Királyságban, mint ahogy más, az Egyezményben részes államban is, a büntetőjognak a bírói
jogalkotáson keresztül történő progresszív fejlődése a jogi hagyomány jól körülbástyázott és szükséges része
[…] a 7. cikket […] nem lehet úgy értelmezni, mint ami megtiltaná a büntetőjogi felelősség szabályainak
esetről-esetre, bírói értelmezés által történő fokozatos tisztázását, feltéve, hogy az ebből eredő fejlődés a
bűncselekmény lényegével konzisztens és ésszerűen előrelátható.”
Úgy tűnik, első olvasatra, mintha az előreláthatóság elvének egy újabb kifejtéséről lenne szó. Azonban a
Bíróság által megállapított általános alapelvek és az ítéletben megjelenő alkalmazásuk között ellentmondás
feszül. Hiszen itt nem valamelyik tényállási elem tisztázásáról volt szó, hanem egy cselekmény utólagos bírói
büntethetővé nyilvánításáról, azzal, hogy eltörölték a büntethetőséget kizáró okot. Elvben a bírói jogalkotás
általi változtatásnak a bűncselekmény lényegével konzisztensnek és ésszerűen előreláthatónak kell lennie.
Ugyanakkor az S. W. és a C. R. ítéletekben a Bíróság bár úgy tesz, mintha a Lordok Háza által hozott ítélet
megfelelt volna ezeknek az elveknek, de valójában elismeri, hogy másról van szó: „a szexuális erőszak
alapvetően lealacsonyító jellege olyan nyilvánvaló, hogy [a kérelmezők ilyen körülmények közötti elítélésére]
nem lehet azt mondani, hogy ellentétben állna az Egyezmény 7. cikkének tárgyával és céljával, nevezetesen
125
(törvényessége)
azzal, hogy senkit nem lehet önkényesen vád alá helyezni, elítélni, és megbüntetni. Mi több, annak az
elfogadhatatlan elgondolásnak az elvetése, mely szerint a férj ellen nem lehet vádat emelni felesége
megerőszakolása miatt, nem csak a házasság civilizált fogalmával, hanem mindenekelőtt az Egyezmény alapvető
céljaival is összhangban volt, amelynek lényege az emberi méltóság és az emberi szabadság tiszteletben
tartása.” Valójában az Európai Emberi Jogi Bíróság azt mondta ki, hogy Nagy-Britannia nem azzal sértett
emberi jogokat, hogy bírói ítéletben visszaható hatállyal tett büntetendővé egy cselekményt, hanem azzal
sértette volna meg az Egyezményt, ha továbbra is büntetlen marad a házasság alatt elkövetett szexuális
erőszak.Vagyis az Európai Emberi Jogi Bíróság kimondta, hogy vannak olyan fontos, alapvető jogokat (abszolút
jogokat) sértő cselekmények, amelyeket mindig büntetni kell az Egyezmény alapján. Amennyiben azt egy állam
belső joga nem tette meg, akkor azt akár visszaható hatállyal is meg kell tennie.
A Bíróság ezt az elvet, vagyis a kriminalizációs kötelezettséget már korábban más kontextusban is alkalmazta.
Az X. és Y. v. Hollandia (1985) eset egy 16 éves szellemi fogyatékos lányról szólt, akivel egy
magánintézményben erőszakosan közösült (szexuális erőszak) egy beszámítható felnőtt férfi, az egyik ápoló. A
holland jog szerint nem lehetett büntetőeljárást indítani az elkövetővel szemben, mert szexuális erőszak miatt
büntetőeljárás csak a sértett kérelmére indulhatott (magánindítvány); ez a kérelem ugyanakkor nem volt
érvényes, ha azt egy doli incapax (cselekvőképességgel nem rendelkező személy) nyújtotta be. A kormány azon
védekezését, miszerint rendelkezésre álltak magánjogi eljárási lehetőségek (például kártérítésért való perlés), a
Bíróság félresöpörte. Először is kijelentette, hogy a magánszféra tiszteletben tartásának a 8. cikkben
megfogalmazott kötelezettsége olyan pozitív kötelezettséget jelent, amely magában foglalja a magánélet
tiszteletben tartásának biztosítására szolgáló intézkedések elfogadását, még az egyének egymás közötti
kapcsolatainak körére vonatkozóan is. Az Egyezmény azon hatása, miszerint bizonyos jogok tekintetében nem
csupán tartózkodásra kötelezi az államot, hanem arra is, hogy aktív lépéseken keresztül megvédje az egyéneket
attól, hogy más magánszemélyek megsértsék jogaikat, Drittwirkungként ismert. A Bíróság X. és Y. ügyben tett
további megjegyzése a Drittwirkung egy nagyon jelentős aspektusára hívja fel a figyelmet: „alapvető értékek és
a magánélet lényegi aspektusai forognak kockán. A hatékony elrettentés elengedhetetlen ezen a területen és ez
csak büntetőjogi rendelkezésekkel érhető el.” A Bíróság ezáltal kijelentette, hogy az államnak kötelessége
büntetőjog eszközeivel megvédeni mindenkit a szexuális erőszaktól.
Ennek ellenére szükséges még pár szót szólni ezen jogok és a legalitás elvei közötti kapcsolatról. Elismerve az
állam kötelezettségét, miszerint büntetnie kell az abszolút jogok megsértését, két eset merül fel, melyek során az
állam nem tesz eleget e kötelességének: elsőként, lehet, hogy az állam jogrendszerében nincsenek az említett
magatartás büntetésére megfelelő normák; valamint az is előfordulhat, hogy az állam nem hajlandó alkalmazni a
megfelelő normákat az ilyen magatartások pönalizálására. Mindkét esetben, ha az állam később mégis helyre
kívánná hozná a kriminalizáció vagy éppen az üldözés elmaradásából eredő hibáját, az abszolút jogok és az
előreláthatóság alapelvei összeütközésbe kerülnének.
Hat módszer létezik a hiba helyrehozására:
a) a visszaható hatályú bírói értelmezés kiterjeszthet egy már létező normát a kérdéses esetre;
b) a jövőre vonatkozó bírói értelmezés is ugyanezt teheti;
c) visszaható hatályú bírói kriminalizáció;
d) jövőre vonatkozó bírói kriminalizáció;
e) visszaható hatályú jogalkotói tevékenység;
f) jövőre vonatkozó jogalkotói tevékenység.
Az a), c) és e) esetében az előreláthatóság ütközik össze az abszolút jogok védelmének elvével; a b), d) és f)
esetben az egyenlőség és az abszolút jogok kerülnek konfliktusba; az a), b), c) és d) esetben pedig az anyagi
formalitás és az abszolút jogok nem férnek össze.
Ashworth szerint a legalitásban rejlő értékek nem abszolút módon léteznek, hanem mindig az állam társadalmi
és jogi kultúrájától függenek. Úgy tűnik, a német Alkotmánybíróság a középutat választotta az igazságosság és a
jogbiztonság összeütközését illetően, nem határozzák meg, melyik élvez elsőbbséget, hanem kijelentették, hogy
mindkettő a jogállamiság része, és a bíróságnak mindig el kell döntenie, hogy az adott esetben melyik dominál.
A formális jogállamfelfogás, azaz a szűk értelembe vett jogbiztonság (vagyis az előreláthatóság) és az

igazságosság közötti konfliktus kiéleződése jellemezte az 1990-es évek elejét mind a belső jogokban világszerte,
126
(törvényessége)
mind pedig a nemzetközi büntetőjogban. A kommunista rendszerek bukása, Chilében a Pinochet-diktatúra vége,
Dél-afrikai Köztársaságban az apartheid felszámolása vetette fel a kérdést, hogy egy diktatórikus, elnyomó
hatalom formálisan érvényes, de igazságtalan jog és az erre épülő jogviszonyok mennyire érvényesek. Ez a
kérdés pedig elvezetet rögvest a felelősség problematikájához, azaz, ahhoz, hogy megállapítható-e azok
büntetőjogi felelőssége, akik ugyan formálisan érvényes és hatályos jogi alapon, de a legnagyobb
embertelenségeket követték el. Hasonló kérdések merültek fel a volt Jugoszlávia területén valamint Ruandában
kirobbant háborúk során elkövetett nemzetközi bűncselekményekkel kapcsolatban.
A náci rezsim összeomlását követően Németországban a jogászoknak felelniük kellett arra a kérdésre, hogy az
előző vezetés által alkotott „jogtalan” (valójában igazságtalan) törvényeket (Unrechstgesetz) érvényesnek kell-
e tekinteni, legalábbis abban az időben, mikor de facto hatályban voltak, vagy az ilyen jogszabályok
érvénytelenek megalkotásuk pillanatától. Az első alternatíva a jogilag könnyebb választás. Ugyanezek a jogi
kérdések merültek fel a német újraegyesítés után a „berlini falnál történt halálos lövések” újraértékelésénél.
A felmerülő ügyekben való ítélkezés során a német Legfelsőbb Bíróság a Radbruch-formulához igazodott. Míg
Gustav Radbruch soha nem volt klasszikus pozitivista, ugyanakkor el kell ismerni, hogy a fasiszta uralom
traumája hozzájárult a hangsúly bizonyos eltolódásához jogi gondolkodásában a jogbiztonság és az egyéni
igazság közötti kapcsolatot tekintve. Amint arra már utalás történt, formulája szerint: „az igazságosság és a
jogbiztonság közötti konfliktust úgy lehet kiküszöbölni, hogy a pozitív, írott szabályban rögzített és a hatalom
által gyakorolt jog akkor is elsőbbséget élvezhet, ha tartalmilag igazságtalan és célszerűtlen kivéve, ha a tételes
törvénynek az igazságossággal való ellentéte elviselhetetlen mértékűvé válik. Lehetetlen pontosabb vonalat
húzni a törvényi jogtalanság és ahelytelen tartalomellenére még érvényes törvény közé. Egy másik éles
határvonalat viszont megvonhatunk. Ahol az igazságosságra már nem törekszenek, ahol az egyenlőséget, ami az
igazságosság magja, a pozitív jogalkotásban tudatosan megtagadják, ott a törvény nemcsak »helytelen jog«,
hanem egyáltalán hiányzik belőle a jogi jelleg” (Radbruch, G.: Gesetzliches Unrecht und übergesetzliches
Recht, SJZ [1956] 105. Vö. Rechtswörterbuch, Creifelds, Verlag C. H. beck , München, 1994.)
Kaufmann megfigyelte, hogy a radbruchi-formula valójában két formulát foglal magában: először is az
úgynevezett „Elviselhetetlenségi Formulát” (Unertraglichkeitsformel), másodszor a „Tagadás Formulát”
(Verleugnungsformel). Az első formulát szintén két részre lehet bontani: negatív és pozitív részekre. A negatív
rész tartalmazza a kérdéses jog természetét, hogy ténylegesen van-e benne törvényes jogtalanság (gesetzliches
Unrecht); más szavakkal ez egy cáfolatot jelent. A formula pozitív oldalát tekintve fel kell ismerni a
metajurisztikus igazságot(übergesetzliches Recht), melynek a jogtalanság helyén kellene állnia. E formula
támogatói is általában úgy értelmezik ezt, hogy csak rendkívül súlyos jogsértés (Rechtsverletzung) esetén lehet
érvénytelennek tekinteni egy törvényt.
A két Németország újraegyesülése után számos büntetőeljárás indult a halálos lövéseket leadó határőrök, illetve
parancsnokaik ellen. Az egyik ilyen híres esetben a Spree folyón átúszni próbáló 17 éves fiút lőtte agyon két
határőr 1962-ben (BGH, Urt. v. 20. 3. 1995.). Az ügyben a Landgericht elítélte a terhelteket azon az alapon,
hogy a bűncselekmény elkövetése időpontjában a szolgálati szabályzat és a belügyminiszteri parancs nem
jelentettek elégséges jogszabályi felhatalmazást, és így nem szolgálhattak büntethetőséget kizáró okként. A
bíróság ezt azzal indokolta, hogy az akkor hatályban lévő keletnémet alkotmány garantálta a tartózkodási hely
megválasztásának jogát, amelyet csak törvény korlátozhatott. Hasonlóképpen a büntetőjog sem tartalmazott
idevonatkozó büntethetőségi akadályt. A szabályzat és a parancs továbbá súlyosan sértette az igazság és a
humanitás alapvető fogalmait, és mivel az elévülési idő nyugodott a keletnémet állam fennállása alatt, a német
egyesítést követően a büntetőjogi felelősségre vonásnak nem volt akadálya.
A Szövetségi Legfelsőbb Bíróság több hasonló ügy felülvizsgálata során kimondta, hogy a határsértők lelövését
előíró, illetve az azt lehetővé tevő jogszabályok, parancsok és az 1982-es határtörvény a radbruchi-formula
alkalmazása folytán érvénytelen: „érvénytelen, a nemzetközi jog által védett igazságosság és emberi jogok
alapvető parancsainak nyilvánvalóan elviselhetetlen megsértése miatt […] A sérelem ebben az ügyben olyan
súlyú volt, hogy a minden nemzet által közösen elismert emberi értéken és méltóságon alapuló igazságosságot
sértette; a pozitív jog [positives Recht] köteles engedni az igazságosság [Gerechtigkeit] követelményének ilyen
esetben (az úgynevezett Radbruch-formula)” (BGHSt 39, 1ff, NJW 1993, 141).
A Német Szövetségi Alkotmánybíróság fenntartotta a Szövetségi Bíróság döntéseinek alkotmányosságát

[BVerfGE 95, 96 (140)]. Többek között kijelentette, hogy „a GG II. 103. cikkébe foglalt visszaható hatály
szigorú tilalmát a jog uralma igazolja azzal a különleges bizalommal, melyet a büntetőjogi szabályok
hordoznak, ha alapvető jogok által kötelezett demokratikus törvényhozás alkotja őket. Ez a speciális bizalom
elvész, ha az állam képviselői kizárják a büntetőjogi felelősséget mentességek által a legsúlyosabb
igazságtalanságok eseteiben.”
127
(törvényessége)
A német Legfelsőbb Bíróság tehát a radbruchi-formula alkalmazásával oldotta fel a legalitás alelvei között
létrejött konfliktust. Implicite kimondta, hogy ezekben az esetekben a kriminalizációs kötelezettség (az abszolút
jogok védelme) felülírja a formális legalitást, sőt az előreláthatóság követelményét is.
A német Alkotmánybíróság ugyanakkor, bár nem állapította meg a Radbruch-formula alkalmazhatatlanságát,

vagy mondta ki annak helytelenségét, de mégsem e formulára, hanem az úgynevezett bizalmi elv megsértésével
magyarázta a határőrök és vezetőik büntethetőségét. Ezen elv szerint az állam és az állampolgárok közötti
bizalom az, amely az állam működését, igazságszolgáltatást lehetővé teszi. Az állampolgár bízik abban, hogy a
törvényhozó, a végrehajtó hatalom az ő érdekében cselekszik, míg az állam (állami szervek) bízhatnak abban,
hogy az állampolgár betartja a jogszabályokat. Ezt a bizalmi elvet sértették meg a kérdéses jogaszályok alkotói
és alkalmazói, amikor lehetővétettek, hogy ártatlan embereket öljenek meg a határokon, illetve e jogszabályokat
végrehajtották. Még érdekesebbé teszi ezt az érvelést az, hogy valójában ugyanez volt a Nürnbergi Nemzetközi
Törvényszék gondolatmenete is, amikor a védelem elsődleges érvelését elutasította, amely arra irányult, hogy a
nullum crimen elv megsértését jelenti maga a Nürnbergi Bíróság Statútuma és az ítéletek is ezt az elvet sértenék.
Az Európai Emberi Jogi Bíróság előtt is megfordultak a „berlini fal lövész” perek. A Streletz, Kessler és Krenz
v. Németország ügyben (2001.) a Bíróság ítéletében jelezte, hogy bár nem találja visszaható hatályú büntetőjog
alkalmazásának az adott személyek elítélését, de ha az is lett volna, akkor is megállna egy olyan érvelés, amely
a kérdéses cselekményeket emberiesség elleni bűncselekményeknek minősíti, amelyekre nem vonatkozik a
visszaható hatály tilalma az Egyezmény 7. cikk 2. bekezdése alapján.
Az 53/1993. (X. 13.) AB határozaton alapuló ’56-os sortűzperek jogi kéréseit elvileg megvizsgálhatta volna az
Európai Emberi Jogi Bíróság a Korbély v.. Magyarország (2008) ügyben, de sajnos e helyett joggyakorlatának
egyik legrosszabb döntését sikerült meghoznia. Az eset tényei szerint Korbély János százados a Tatán
állomásozó Dózsa Páncélos és Lövésztiszti Iskolában teljesített szolgálatot, tanfolyamparancsnok beosztásban.
A tatai felkelők október 26-án elfoglalták a Tatai Járási Börtön és Ügyészség épületét és az épületben
fogvatartottakat szabadon engedték. Korbély János parancsnoksága alatt álló 20-25 fős különítmény indult el a
rendőrség épületéhez, de mire odaért embereivel, már csak néhány fegyvertelen civilt talált, akiket felszólított,
hogy hagyják el a terepet. Időközben a forradalmárok a rendőrség épületét is elfoglalták. Ezért Korbely 15 fős
csoporttal a helyszínre sietett. A felkelők a rendőrséget korábban lefegyverezték, őket Kasza Tamás és egy
másik személy vezette. Korbély két szakaszra osztotta embereit, az egyik a rendőrség bejáratánál vett fel állást,
a másikkal Korbély behatolt az épületbe. Ez az utóbbi szakasz géppisztolyaikat a felkelőkre tartották, akik közül
az egyik azt állította, hogy nincs náluk fegyver, illetve felszólította Kaszát, hogy adja át a nála lévő pisztolyt.
Kasza és Korbély között ismeretlen tartalmú szóváltás alakult ki, amelynek során kasza fegyverét elővette
ismeretlen szándékkal. Ezzel egy időben Korbély tüzet vezényelt és maga is lőni kezdett képpisztolyával.
Kaszát és egy másik felkelőt számos találat ért, melyek következtében meghaltak, ketten kiszaladtak az utcára,
rájuk az ott várakozó szakasz nyitott tüzet, közülük is az egyik meghalt.
Az Európai Emberi Jogi Bíróság döbbenetes módon ítéletében a 7. cikk alapelveinek megállapításakor többek
között többször hivatkozik a Streletz, Kessler és Krenz v. Németország ítéletére, amely mind szellemiségében
mind pedig jogi megítélésében szöges ellentéte a Korbély-ítéletnek. Megállapítja az előreláthatóság
szükségességét, amelyet azonban nem sért az adott bűncselekmény, a jog folyamatos bírói értelmezése,
pontosítása, feltéve, hogy ez a bűncselekmény lényegével összhangban történik és ésszerű keretek között
előrelátható (Streletz, Kessler and Krenz, 50. §; Korbély, 71. §). Hasonlóan említi a hozzáférhetőséget is mint a
büntetőjogi felelősség szükséges feltételét (Streletz, Kessler and Krenz, cited above, 51. §). Az Európai Emberi
Jogi Bíróság megállapította, hogy a genfi konvenciók és az egyéb alkalmazott jog hozzáférhető volt 1956-ban.
Az ítélet szerint azonban az előreláthatóság vizsgálatakor jelentkezett a 7. cikk megsértése. Az Európai Emberi
Jogi Bíróság bírálta a magyar bíróságokat, miszerint ahelyett, hogy azt vizsgálták volna, hogy a megállapított
tényállás tartalmazza-e mindazon tényállási elemeket, amelyeket az emberiesség elleni bűncselekmény 1956-
ban tartalmazott, azt nézték, miszerint melyek a polgárháború feltételei és különböznek-e a közös 3. cikk
kondíciói a II. Kiegészítő Jegyzőkönyv feltételeitől (80. §). A többség – amennyire ez az indoklásból
megítélhető – nem ismerte fel éppen ennek a megállapításnak (a közös 3. cikk feltételrendszerének) a
jelentőségét. Az Európai Emberi Jogi Bíróság hibát hibára halmozva még saját indoklásának logikáját sem
követi – amint erre Lorenzen, Tulkens, Zagrebelsky, Fura-Sandström és Popović bírák kitűnő különvéleménye
is rámutat – hanem az emberiesség elleni bűncselekmény tényállási elemeinek vizsgálata helyett a belső bíróság
ténymegállapítását vizsgálja felül megsértve ezzel az emberi jogi bíráskodás több alapelvét (nem 4. instancia, a
ténymegállapítás és a belső jog értelmezése a nemzeti bíróságok joga). Az Európai Emberi Jogi Bíróság
többsége tulajdonképpen oda konkludál, hogy mivel Kasza nem adta meg magát, nem volt védett személy a
közös 3. cikk értelmében, így sérelmére emberiesség elleni bűncselekmény nem volt elkövethető (91. §).
Nemcsak az sajnálatos, hogy a 11:6 szavazattal meghozott ítéletben a magyar bíró is a Magyar Kormány ellen, a
többséggel szavazott, hanem különösen az, hogy az Európai Emberi Jogi Bíróság többsége a valós kérdésekkel
128
(törvényessége)
kapcsolatban milyen érdektelenséget mutatott. Így nem vizsgálta még említés szintjén sem, hogy egyáltalán
emberiesség- ellenes bűncselekmény elkövethető-e az 1949-es Genfi Egyezmények közös 3. cikk szerinti
cselekményekkel vagy azok háborús bűncselekmények.
Összegezve a fentieket, az anyagi igazságosságról megállapítható, hogy a jog célja az emberek egyenlőségét és
az emberi viselkedés következményeinek előreláthatóságát biztosítani. Ebből következik, hogy a formális
legalitás védelmezheti az előreláthatóságot, de nem garantálhatja sem az egyetemes egyenlőséget, sem az
igazságosságot. Ebben az értelemben az egyenlőség az igazságosság egyik forrása, és ha a büntetőjog alapjában
egyenlőtlenként kezeli az embereket, az igazságosság nem valósulhat meg. Az előreláthatóság elve
megsértésének másodlagos következménye is lehet: Mikor ilyen jogsértés történik, az érintett intézményeknek
el kell dönteniük, hogy a legalitás megsértését visszaható hatállyal, minden korábbi, rosszul elbírált esetben
orvosolják, vagy újrafogalmazzák a jogot, azonban csak a jövőre vonatkozó hatállyal.
A kriminalizációs kötelezettséget bemutató ábrát lásd a következő oldalon.
2.2. 2.1.9. A legalitás (törvényesség) egyéb esetleges részei
A legalitás materiális részének fontos eleme a

bűnösségi elv, mellyel azonban részben már az alapelvek között foglakoztunk, és később még részletesebben
tárgyaljuk. Meg kell még említeni a ne bis in idem elvét, amelynek pontos tartalma és jogrendszerbeli helye is
vitatott. Részben értelmezhető úgy, mint a kétszeres értékelés tilalma, amely a minősítés és a büntetéskiszabás
alapvető elve. Eszerint semmilyen tényt nem lehet kétszer értékelni, de semmi nem is maradhat értékeletlenül. A
minősítés körében az egység és többség elméletei szolgálják ezt a princípiumot, míg a büntetéskiszabás területén
a BKv 56. szabályozza az enyhítő és súlyosító körülmények értékelését. Eljárásjogi szempontból a res judicata
büntetőeljárási megfelelője ez az elv.
129
(törvényessége)
A nulla poena sine lege elv azonban szorosan az előreláthatósághoz tartozik. Így kardinális jelentőségű, hogy
mit tekinthetünk büntetésnek. Ezt közelebbről meg kell vizsgálni e helyütt. A bűncselekmény és a büntetés (azaz
a szankció) fogalmai nagyon közel állnak egymáshoz. Az Egyesült Államok Legfelsőbb Bírósága szerint
például a büntetés olyan kritérium, amely szükséges annak megállapításához, hogy az adott eljárás büntetőjogi-
e, azaz hogy a cselekmény, melyről ítélkeznek, bűncselekménynek számít-e (Kennedy v. Mendoza-Martinez
[1963]). Fletcher szerint „a büntetőjog fogalmi leírásáhozlegalkalmasabb alap a »büntetés« lehet, amely
szükséges ahhoz, hogy a jogi eljárásnak büntetőtermészete legyen”. Ez a módszer természetesen azt vélelmezi,
hogy a büntetés fogalma definiálható, ellentétben a bűncselekménnyel.
A büntetés létező valóság, függetlenül annak feltételezett céljától vagy funkciójától. A vizsgálódás
kiindulópontjának azt a közhelyet kell tekinteni, miszerint a jogkövetést a hozzá tartozó pozitív reakciókkal,
illetve a jogsértéssel szembeni negatív reakciókkal lehet biztosítani. A büntetés célja így a jogkövető magatartás
biztosítása, amely csak akkor érhető el, ha a negatív reakció elég súlyos ahhoz, hogy jogkövető magatartást
kényszerítsen ki a célzott közösség többségéből. Ez természetesen nem különbözteti meg néhány polgárjogi
szankciótól. Kell, hogy legyen egyéb megkülönböztető elem is, amely a negatív reakciót büntetéssé változtatja.
A büntetést, illetve annak funkcióját és indokoltságát tekintve nincs hiány tanulmányokban. A büntetés fogalom
egyik legprominensebb számbavétele Hart nevéhez fűződik, aki a büntetés öt elemét azonosította. Szerinte egy
jogintézményt akkor kell büntetésnek tekinteni, ha megfelel az alábbiaknak:
„(i) Fájdalommal vagy más kellemetlen következménnyel kell járnia.
(ii) Jogi szabályok megsértése miatt kell bekövetkeznie.
(iii) A valóságos vagy a feltételezett elkövetővel szemben kell érvényesülnie.
(iv) Azt szándékosan kell alkalmazni olyan emberi lény által, aki nem az elkövető.
(v) Azon jogrendszer által létrehozott hatóságnak kell előírnia és alkalmaznia, amely ellen a bűncselekményt
elkövették.”
Androulakis pedig a következő büntetésdefiníciót javasolja: „A büntetés törvény által szabályozott szigorú,
megbélyegző és fájdalmas bánásmód, amelyet az elkövető ellen az állam a jogellenes cselekedet miatti
rosszallásának kizárólagos kifejezésére alkalmaz azért, hogy azt ekként is éljék meg. Azt egy erre a célra
felállított állami intézmény érvényesíti (büntető bíróság) egy előre meghatározott – legalább a végső fázisban
130
(törvényessége)
nyilvános – eljárásban, amely védelmi funkciót is ellát, de emellett erőteljes kommunikatív jelleggel is
rendelkezik.” Androulakis definícióját az alábbiakban foglalhatjuk össze: a büntetés olyan jogintézmény, amely
(i) törvényben szabályozott; (ii) megbélyegző; (iii) fájdalmas; (iv) az állam által alkalmazott; (v) rosszallást
fejez ki; (vi) jogsértő cselekménnyel szemben; (vii) erre a célra felállított állami szerv érvényesíti; (viii) előre
meghatározott és nyilvános eljárásban.
Hart és Androulakis definíciója közötti nyilvánvaló

különbség a büntetés stigmatizáló és kommunikatív jellege, amely Hart rendszeréből teljesen hiányzik. Számos
teória a büntetés „kommunikatív funkcióját” alapvetőnek ítéli. Feinberg véleménye szerint a büntetésnek olyan
szimbolikus jelentősége van, amely hiányzik az egyéb szankcióformákból. Ez az elem nem írható le
empirikusan; inkább egy a kérdéses cselekmény erkölcsi, az adott jogrendszerben meglévő moralitás alapján. A
Flemming v. Nestor (1960) ügyben Nestor – a felperes – 1913-ban emigrált az Egyesült Államokba, ahol
egyhuzamban élt 1956-ig, amikor a Kivándorlási és Nemzetiségi Törvény értelmében kiutasították, mert 1933-
tól 1939-ig tagja volt az amerikai kommunista pártnak. Mindezen túlmenően a Társadalombiztosítási Törvény
alapján, amely 1954. szeptember 1. után lépett hatályba, a Kivándorlási és Nemzetiségi Törvény bizonyos
rendelkezései miatt deportált személyek nyugdíjának folyósítását megszüntették. Azaz, Nestort, aki 1913-tól élt
az Egyesült Államokban, amerikai katonaként harcolt a második világháborúban, rendszeresen fizetett
társadalombiztosítási és nyugdíjjárulékot, nyugdíjasként Bulgáriába, szülőhazájába deportálták és nyugdíját is
megvonták. Az ügy eljutott a szövetségi Legfelsőbb Bíróságig. Nestor legfontosabb alkotmányos érve az volt,
hogy a juttatások megszüntetése és deportálása büntető jellegű, azaz igazából egy büntetés amelyet visszaható
hatállyal alkalmaztak, és ezt tiltja az USA Alkotmánya. A Bíróság úgy találta, azt kell vizsgálni, hogy „az volt-e
a törvényhozó célja ezzel a szabályozással, hogy az egyént múltbeli cselekménye miatt megbüntesse, vagy a
jogkorlátozás egy jelenbeli helyzet szabályozásából fakadó szükségszerűség, mint például egy szakma
gyakorlása esetén a megfelelő képesítés előírása.” A Bíróság többsége nem talált büntető, azaz punitív
jogalkotói szándékot, így elutasították Nestor alkotmányos panaszát. Meglepő módon Feinberg egyetért a
131
(törvényessége)
Bíróság ezen döntésével azon az alapon, hogy bár szerinte volt büntető célzat, a kérdéses szankciónak nem volt
tiltó, stigmatizáló szimbolikája. Valójában a teszt, melyet a Bíróság alkalmazott, nem volt elég részletezett
ahhoz, hogy biztosítsa a tárgyalt probléma megfelelő elemzését. A stigmatizáció követelménye, ha a büntetés
eljárási definíciójára utalva értelmezzük, felesleges az olyan ügyekben, mint amilyen a Nestor is, melyekben
éppen a büntetőeljárás és az ezzel járó rögzített garanciák hiánya a probléma lényege.
A Nestor-teszt hiányosságát egy néhány évvel későbbi ítélet korrigálta, mely azonban úgy tűnik, elkerülte a
legtöbb szakíró figyelmét, akik a Nestor-döntést részesítették előnyben. 1963. február 18-án az Egyesült
Államok Legfelsőbb Bírósága két ügyet vizsgált egyszerre, a Kennedy v. Mendoza-Martinez és a Rusk v. Cort
ügyet. Mendoza született amerikai állampolgár volt, aki mexikói állampolgársággal is rendelkezett szülei révén.
1942-ben Mexikóba ment, hogy elkerülje a katonai szolgálatot, és 1946-ban tért vissza. 1947-ben elítélték
kibúvás a katonai szolgálat alól bűncselekmény miatt. Miután letöltötte büntetését, nyugodtan élhetett az
Egyesült Államokban. 1953-ban elfogatóparancsot adtak ki ellene kiutasítási eljárás keretében, azon az alapon,
hogy a Nemzetiségi Törvény értelmében elvesztette amerikai állampolgárságát. A másik felperes, Cort, amerikai
állampolgár, Nagy-Britanniába ment 1951-ben, és 1953-ban nem jelent meg a sorozóbizottság előtt. Majd
Csehszlovákiába utazott, ahol útlevélért folyamodott, melyet megtagadtak tőle azon az alapon, hogy elveszítette
állampolgárságát a Nemzetiségi Törvény alapján. A két ügy központi témája az 1940-es Nemzetiségi Törvény
és az 1952-es Kivándorlási és Nemzetiségi Törvény alkotmányossága volt, melyek az olyan személyek
állampolgárságának megvonásáról rendelkeztek, akik azért hagyták el az Egyesült Államokat, vagy azért
maradtak külföldön, hogy elkerüljék a katonai szolgálatot. A Legfelsőbb Bíróság arra a kérdésre helyezte a
hangsúlyt, az adott esetekben az állampolgárság megvonása büntetésnek tekinthető-e. Igenlő válasz esetén a
felpereseket megfelelő (tisztességes) eljárás (due process) nélkül fosztották meg az állampolgárságuktól, és
anélkül, hogy biztosították volna neki a Hatodik és Hetedik Alkotmány Kiegészítés által előírt garanciákat. A
Legfelsőbb Bíróság teljesen új tesztet dolgozott ki annak meghatározására, hogy a Kongresszus által kibocsátott
törvény mikor büntető, és mikor szabályozó jellegű. E teszt – a ’Mendoza-teszt’ – szerint az adott szankció
punitív jellegének eldöntésekor a következő jellegzetességeket kell figyelembe venni:
i) a szankció helyeslést vagy korlátozást tartalmaz-e;
ii) történetileg büntetésnek tekintették-e;
iii) alkalmazásához szükséges-e a bűnösség megállapítása;
iv) alkalmazása a büntetés hagyományos céljait fejezi-e ki – megtorlás és elrettentés;
v) már bűncselekményé nyilvánított cselekmény miatt alkalmazzák-e;
vi) létezik-e másik, alternatív cél, amelyhez kapcsolható;
vii) túlzottnak tűnik-e a fenti alternatív célhoz képest?
Még két amerikai esetet érdemes megemlíteni, amelyeknek az Európai Emberi Jogok Bíróságának
judikatúrájára is volt hatása. Az első az Austin v. Egyesült Államok (1993) ügy. Az ügyben Austint hét év
börtönbüntetésre ítélték kábítószerrel összefüggő bűncselekmények miatt. Később intézkedésként elkobozták
Austin lakókocsiját és autóalkatrészüzletét. A Legfelsőbb Bíróság megjegyezte, hogy a büntetés fogalma, amint
azt általában értjük, átlépi a büntető- és polgári jog közötti határvonalat, hiszen mind polgári jogi, mind pedig
büntetőjogi szankciók szolgálhatnak punitíve (büntető) és resztoratív (helyreállító) célokat egyaránt. A Bíróság
nem alkalmazta a Mendoza-tesztet és tulajdonképpen visszatért a Nestor-teszthez, azzal, hogy büntetésnek
találta az ebben az esetben említett szankciót.
Ugyanabban az évben még egy nagyon hasonló ügy került a Legfelsőbb Bíróság elé. Az Alexander v.Egyesült
Államok (1993) ügyben a kérelmezőt büntetőeljárás során inter alia elítélték a közszemérem megóvásáról szóló
szövetségi törvényekbe és a Bűnszervezetek és korrupt szervezetekről szóló törvénybe (RICO) ütköző
cselekmények miatt. A szövetségi kerületi bíróság a vádlott üzleteinek és majdnem 9 millió dollárjának az
elkobzását is elrendelte. A Legfelsőbb Bíróság azzal is foglalkozott, hogy a kérelmező összes üzletének
elkobzása nem jelentett-e aranytalanul szigorú büntetést. Úgy találták, hogy az elkobzás „egyértelműen a
pénzbüntetés egyik formája, nem különbözik a Nyolcadik Kiegészítés értelmében a hagyományos
»pénzbüntetéstől«”.
Az Emberi Jogok Európai Egyezménye 7. cikkének judikatúrája két fontos ügyet alakított ki a büntetőjogi
szankció definiálásával kapcsolatban. Az Európai Emberi Jogok Egyezményének 7. cikke magában foglalja a
legalitás doktrínáját, mely – az Emberi Jogi Bíróság szavaival – felöleli azt az „elvet, hogy csak a jog
132
(törvényessége)
határozhat meg bűncselekményt és írhat elő büntetést (nullum crimen, nulla poena sine lege), valamint annak az
elvét, miszerint a büntető jogszabályt nem szabad a terhelt terhére kiterjesztően értelmezni, például analógia
alkalmazásával.” Annak ellenére, hogy e szakasz ilyen rendkívül fontos alapelveket deklarál, meglepően kevés
bírósági döntés foglalkozik a 7. cikkel. A cikk által megfogalmazott tilalom két részre tagolódik; az első szakasz
első mondata a bűncselekményekre, a második mondat a büntetésekre vonatkozóan biztosítja a nullum crimen és
nulla poena princípiumok teljességét. Mind a két tilalom deklarációja ugyanakkor tartalmaz egy-egy
kulcsfontosságú fogalmat. Míg a „bűncselekményért való elítélés” (held guilty of any criminal offence) a nullum
crimen hatáskör-meghatározó kifejezése, addig a nulla poena effektivitásának körét a „büntetés” fogalom szabja
meg.
Mint azt a Welch v. Egyesült Királyság (1993)eset feltárta, ellentétben a „bűncselekményért való elítélés”
fogalmával – melynek jelentését számos döntés alakította ki – a „büntetés” fogalomnak megfelelő esetjog
hiányában nem alakult ki egyezményi jelentése. A Bizottság jelentésében meg is állapította, hogy az esetjog
tanulmányozása nem fedi fel a „büntetés-koncepció” elfogadott jelentését. A Welch ügy tényei, annak rendkívüli
jelentősége ellenére, nem voltak bonyolultak. A kérelmezőt az angol elsőfokú bíróság huszonkét évi
szabadságvesztésre ítélte kábítószerrel való visszaéléssel kapcsolatos bűntettekért. Intézkedésként a Kábítószer
kereskedelemről szóló 1986-os törvény alapján pedig elkobzási utasítást (confiscation order) adott ki, melynek
nem teljesítése esetén további két évig tartó szabadságvesztéssel súlyosbodott volna a büntetés. Ugyanakkor
Welch urat 1986. november 3-án elkövetett cselekményekért ítélték el, ám az 1986-os törvény releváns
rendelkezései csupán 1987. január 12-ével léptek hatályba. Mivel az angol fellebbviteli bíróság csökkentette a
szabadságvesztés és az elkobzás alá eső érték mértékét, de nem helyezte hatályon kívül az elsőfokú ítéletet az
utóbbi tekintetében, a kérelmező az Európai Emberi Jogok Bizottságához fordult panasszal. Kérelme szerint az
elkobzási utasítás büntetésnek minősül az Egyezmény 7. cikke értelmében, így annak alkalmazása sérti a cikk
retroaktív büntetéskiszabást tiltó szabályát. A Bizottság hét-hét szavazattal, az elnök döntő szavazata
következtében úgy határozott, hogy az angol bíróságok nem sértették meg az Egyezményt.
A Bíróság ítéletében – mint azt már számos más egyezményi fogalommal kapcsolatban tette – megállapította,
hogy a „bűncselekmény” a 7. cikkben önálló egyezményi jelentéssel bír, hiszen „annak érdekében, hogy a 7.
cikk által nyújtott védelem hatásos legyen, a Bíróságnak meg kell legyen a szabadsága, hogy a látszatot
félretéve önmaga döntse el, hogy e cikk értelmében egy adott intézkedés lényegileg »büntetésnek« tekinthető-
e”.
Az ítélet először is leszögezte, hogy nem kérdéses az 1986-os törvény visszaható hatállyal történő
alkalmazásának ténye; az egyetlen eldöntendő kérdés az, hogy az elkobzási utasítás büntetésnek tekinthető-e a
7. cikk második mondatának értelmében. Ezt követően a Bíróság ötlépcsős tesztet alakított ki annak
megállapítására, hogy egy adott intézkedés büntetés-e vagy sem:
„[1] A 7. cikk 1. bekezdés második mondatának megfogalmazása arra utal, hogy a büntetés létezését vizsgáló
minden értékelés kiindulópontja annak megállapítása, miszerint a kérdéses intézkedést »bűncselekményért
történő elítélés« során szabták-e ki.
[2] További tényezők, melyek meghatározóak lehetnek ebben az összefüggésben, így a kérdéses intézkedés
természete és célja;
[3] a nemzeti jog szerinti jellemzése;
[4] az adott intézkedés létrehozásának és alkalmazásának eljárási feltételei;
[5] valamint szigora.”
A Bíróság ezek után megállapította, hogy az elkobzási utasítást a büntető ítélet után, annak következtében rótták
ki. Elismerte az intézkedés preventív célját az igazságügyi miniszter szavai alapján, aki beterjesztette az
elkobzási utasítást létrehozó törvénytervezetet, de úgy találta, hogy a preventív és reparációs célzat összhangban
állhat egy büntetési szándékkal, sőt a büntetés fogalmának építőelemeként is értelmezhető. A Bíróság nem
tartotta iránymutatónak az utasítás ellentmondó értelmezését a nemzeti bíróságok által, arra hivatkozva, hogy
ezek a döntések nem a 7. cikk fényében, a szóban forgó vitás kérdést vizsgálva születtek. Nem volt vitatott – a
negyedik pont alatt felvetett jellegzetességet vizsgálva –, hogy az ügyben folytatott eljárások büntető jellegűek
voltak. Végül, a Bíróság felsorolt néhány tényezőt, melyek az elkobzási utasítás szigorát tükrözték. Bár
megállapította, hogy egy intézkedés szigorúsága önmagában nem döntő tényező, azonban a büntetőrezsim
jellemvonásai ismerhetők fel az utasítás következő tulajdonságaiban:
133
(törvényessége)
1. az 1986-os törvény 2. (3) szakaszában megfogalmazott törvényi vélelem alapján mindennemű vagyon, ami az
eljárás megkezdését megelőző hat év során az elkövető tulajdonába vagy onnan ki került, kábítószerrel való
visszaélés bűncselekményéből származónak tekintendő, ha az ellenkezőjét bizonyítani nem tudja;
2. az elkobzási utasítás minden, a kábítószer-kereskedéssel kapcsolatos vagyonra vonatkozik, és nem

korlátozódik az abból befolyt nyereségre vagy gazdagodásra;
3. a bíróság diszkrecionális joga az elkobzás alá eső érték mértékének meghatározása, valamint a bűnösség
mértékének figyelembevétele;
4. lehetőség van végrehajtandó szabadságvesztés kiszabására az elkobzási utasítás alá eső érték meg nem
fizetése esetén.
Ezt az új tesztet, melyet a Bíróság a Welch ügyben annak megállapítására dolgozott ki, hogy egy adott belső jogi
intézkedés „büntetésként” értékelhető-e az Egyezmény 7. cikke értelmében, a Jamil v. Franciaország (1995)
esetben újra alkalmazták. Ennek az ügynek a tényei hasonlítottak az előbbi tényálláshoz. Jamilt kábítószer-
csempészésért, illetve annak előkészületéért nyolcévi szabadságvesztésre és pénzmellékbüntetésre ítélték
Franciaországban. E cselekményeket 1986. június 4-én követte el. Az elsőfokú bíróság ítéletében kimondta a
hatályos jognak megfelelően, hogy a pénzbüntetés meg nem fizetése esetén az annak a helyébe lépő
szabadságvesztés tartama négy hónap. A fellebbviteli bíróság azonban az ítélet fenntartása mellett az új
Közegészségügyi törvény idevágó szakasza alapján állapította meg a pénzbüntetés helyébe lépő
szabadságvesztés leghosszabb tartamát, és azt felemelte két évre. E törvényt 1987. december 31-én szavazta
meg a francia parlament, és 1988. január 5-én hirdették ki, azaz mindenképpen a bűncselekmény elkövetése
után lépett hatályba.
Ellentétben a Welch ügyben kifejtett álláspontjával – ám még a Bíróság Welch ügyben hozott ítéletét
megelőzően –, a Bizottság a Jamil esetben már megállapította, hogy „a bűncselekmény-fogalomnak a 7. cikk
használatában megvan a maga önálló Egyezmény-i jelentése”. Ahhoz, hogy a Jamil ügyben eltérő eredményre
jusson a Bizottság, mint amilyen döntést a Welch esetben hozott, meg kellett különböztetnie e két hasonló esetet
egymástól. Ennek megfelelően a Bizottság úgy találta, hogy míg az angol ügyben az elkobzási utasítás célja a
bűncselekmény következtében elért gazdagodás elvonása volt – tehát reparatív jellegű intézkedésről volt szó –,
addig a francia ügyben büntetés jellegű pénzmellékbüntetést szabtak ki. Továbbá, míg a francia bíróság a fő
tárgyalás végén szabta ki a pénzmellékbüntetést, addig az angol Korona Bíróság (Crown Court) a fő tárgyalást
követő külön eljárásban határozott az elkobzásról.
Az Európai Emberi Jogi Bíróság a Jamil ügyben másodszorra is alkalmazta a Welch-tesztet, és éppen úgy, mint
az előző ítéletében, itt is megállapította, hogy az eldöntendő kérdés csupán az, hogy a pénzmellékbüntetés mint
olyan jogintézmény, amely helyébe végrehajtandó szabadságvesztés léphet, büntetésnek számít-e a 7. cikk
értelmében. Mivel a kérdéses jogszabály ex post facto alkalmazása nem volt vitatott, annak megállapítása, hogy
az adott intézkedés büntetésnek számít a 7. cikk összefüggésében, valamint, hogy ezen intézkedés kiszabása
súlyosbította az elkövető helyzetét, az Egyezmény megsértésének kimondását vonta maga után. E tekintetben
lényegtelen volt, hogy Jamil úrnak nem kellett a pénzmellékbüntetés jelentős részét kifizetnie, és a
szabadságvesztést sem hajtották végre rajta.
Az Európai Emberi Jogi Bíróság Welch ügyben hozott ítélete rendkívüli fontosságú a 7. cikk alkalmazási
körének vonatkozásában, hiszen a Bíróság ebben az ítéletében fektetett le olyan elveket, melyek iránymutatással
szolgálhatnak annak megállapításához, hogy egy adott jogintézmény – függetlenül a belső jogban elfoglalt
helyétől – büntetésnek számít-e a 7. cikk értelmében, és így kiterjednek-e rá is a cikk által felállított
követelmények. Ezenfelül, a Welch-tesztet újra alkalmazták, és az így további autoritást nyerve mércéül
szolgálhat jogalkotóknak és jogalkalmazóknak egyaránt.
A Welch ügyben megmutatkozott, hogy az angol jog nem tulajdonít akkora jelentőséget a szankció büntetés
jellegét meghatározó pontos feltételek definiálásának. Ezzel szemben Németországban a Szövetségi
Alkotmánybíróság az Alaptörvény (továbbiakban (Grundgesetz, GG) 103. cikk (2) bekezdését érintő
joggyakorlata részletes feltételrendszert dolgozott ki. Az Alkotmánybíróság a büntetést szuverénnek, a bűnös
cselekményre adott, azt helytelenítő válaszaként definiálja [BVerfGE 26, 186 (204); 45, 346 (351)]. A büntetés
jogsértőként bélyegzi meg és vonja felelősségre az elkövetőt. Ha a büntetés bűnösséget (vétkességet) (Schuld)
feltételez, és ugyanakkor a vétkesség az egyéni felelősség (Eigenverantwortlichkeit) következménye, akkor a
büntetés megkülönböztető jegye a közvetlen, értékelő beavatkozás az állam részéről az egyén szabadságába,
melynek legfőbb jellemvonása az állam által kifejezett rosszallás a vétkes magatartás miatt [BVerfGE 57, 250
(275); BVerfGE 20, 323 (331)].
134
(törvényessége)
Ezen alapelvekre reflektálva jegyezte meg az Alkotmánybíróság, hogy a jogállamban vétkesség nélkül nem
lehet büntetést kiszabni, továbbá „az igazság eszméje megfelelő egyensúlyt követel meg a tényállás és a
jogkövetkezmény között”. A Bíróság a büntetést a következő elemekre épülő szankcióként határozta meg: a)
bűnösség (vétkesség); b) az állam helytelenítésének kifejezése; c) elrettentés; d) megtorlás; e) jogi tilalom
megszegése miatti elrendelés.
BH 2003.102., BH 1998.259.; BH 1991.97., BH

1976.480.
Az Európai Emberi Jogi Bíróság Magyarországot érintő releváns ítéletei:
Korbely v. Hungary. No. 9174/02, Judgement of 19 September 2008; Vén v. Hungary, No. 21495/93, Dec. 30.
6. 93, publikálatlan); Bocsi v. Hungary, No. 24240/94, Dec. 21. 5. 98. publikálatlan); Dallos v. Hungary
judgment of 1 March 2001, No. 29082/95; Darnay v. Hungary, No. 36524/97, Dec. 16. 4. 98, publikálatlan);
Ferenc Tóth v. Hungary, decision of 6 December 2005, No. 19942/02; Lakos v. Hungary judgment of 11 March
2003, No. 51751/99; Osváth v. Hungary decision of 16 November 2004, No. 20723/02; Block v. Hungary
judgment of 25 January 2010, No. 56282/09; Goldmann and Szénászky v. Hungary judgment of 30 November
2010, No. 17604/05; Kiss Sándor Lajos v. Hungary judgment of 29 September 2009, No. 26958/05; Csikós v.
Hungary judgment of 5 December 2006, No. 37251/04;Bessenyei v. Hungary judgment of 21 October 2008, No.
37509/06; Bodon v. Hungary judgment of 30 October 2007, No. 16412/05; Bodor v. Hungary judgment of 14
June 2011, No. 31181/07; Borsódy v. Hungary judgment of 20 January 2009, No. 16054/06; Csáky v. Hungary
judgment of 28 March 2006, No. 32768/03; Csanádi v. Hungary judgment of 9 March 2004, No. 55220/00;
Hegedűs Károly v. Hungary judgment of 3 November 2011, No. 11849/07; Kalmár v. Hungary judgmnet of
October 3 2006, No. 32783/03; Kálovits v. Hungary judgment of 30 October 2007, No. 26958/04, Klement v.
Hungary judgment of 27 July 2006, No. 31701/02; Kocsis László v. Hungary judgment of 25 April 2006, No.
135
(törvényessége)
32763/03; Kovács Tamás v. Hungary judgment of 28 September 2004, No. 67660/01; Kulcsár v. Hungary
judgment of 24 January 2008, No. 37778/04; Márta v. Hungary judgment of 29 April 2008, No. 42542/04;
Medgyes and Rusz v. Hungary judgment of 8 June 2010, No. 14308/07; Miklós v. Hungary judgment of 11
October 2005, No. 21742/02; Mohai v. Hungary judgment of 11 April 2006, No. 30089/03; Nagy Győző v.
Hungary judgment of 30 March 2010, No. 38891; Nagy v. Hungary judgment of 20 December 2005, No.
6437/02; Németh v. Hungary judgment of 13 January 2004, No. 60037/00; Neu v. Hungary judgment of 3
November 2009, No. 45392/05; Osváth v. Hungary judgment of 5 July 2005, No. 20723/02; Sárközi v. Hungary
judgment of 27 November 2007, No. 40354/04; Varga v. Hungary judgment of 23 May 2006, No. 3360/04;
136
4. fejezet - Jogszabálytan
1. 1. A büntetőjog forrásai
Belovics E. – Békés I. – Busch B. – Domokos A. –

Gellér B. – Margitán É. – Molnár G. – Sinku P.: Büntetőjog Általános Rész. Ötödik, hatályosított kiadás. (Szerk.
Busch B.), Budapest, 2010. Finkey Ferenc: A magyar büntetőjog tankönyve. Budapest, 1914. Földvári József:
Magyar Büntetőjog Általános rész. Pécs, 1995. Györgyi Kálmán: A büntető törvénykönyv kodifikációja. Collega
2001/4. Gellér Balázs József: A magyar büntetőjog tankönyve I. Általános Tanok Budapest, 2008. Jakab
András: A jogszabálytan főbb kérdéseiről. Budapest, 2003. Nagy Ferenc: A magyar büntetőjog általános része.
Budapest, 2001. Nagy Ferenc: A magyar büntetőjog általános része. Budapest, 2004. Peschka Vilmos: A
jogszabályok elmélete. Budapest, 1965. Peschka Vilmos: Jogforrás és jogalkotás. Budapest, 1979. Peschka
Vilmos: A jogforrások rendszere. In. Állam- és jogtudományi enciklopédia. Budapest, 1980. Szilágyi Péter: Jogi
alaptan. Budapest, 2003.
137
Jogszabálytan
A jogban megkülönböztethető az alaki jogforrás és

anyagi jogforrás. Igaz, e megkülönböztetés tartalmában már nincs mindig egyetértés. Alaki jogforrások –
véleményem szerint – a jog fizikai megjelenési formája, azaz a Ja. tv.-ben meghatározott jogszabályok, míg
anyagi jogforrás az a szervezet vagy személy, amely/aki jogalkotásra jogosult. Így az Országgyűlés anyagi
jogforrás, míg az általa alkotott jog, amelynek egyik megjelenési formája lehet törvény alaki jogforrás.
A büntetőjog forrásait nem szabad szűken értelmezni. Éppen a büntetőjoggal szemben támasztott alkotmányos
követelményekből következően és Magyarország szemben fennálló nemzetközi kötelezettségekből folyóan, a
büntetőjog elsődleges jogforrása a nemzetközi jog. A nemzetközi ius cogensnek(kötelező jognak) számos, a
büntetőjogot is érintő szabálya van, amely így kötelező az országra és kihat kötelező jelleggel a magyar
büntetőjogra is. Idesorolandók, csak exemplifikatív módon: Az 1907. évi IV. Hágai Egyezmény és a Szárazföldi
Hadviselési Szabályzat; Az 1925. évi Genfi Jegyzőkönyv a mérgező, fojtó vagy hólyaghúzó gázokról és a
baktériumfegyverekről; A Nürnbergi Nemzetközi Katonai Bíróság Alapokmányát tartalmazó, 1945. augusztus
8-i Londoni Egyezmény {1946. december 12-én az ENSZ Közgyűlése határozatában megerősíttette a Londoni
Statútumot és az IMT ítéleteit [G.A.R. 177 (II) (1946)]}; Az 1948-ban jóváhagyott Egyezmény a népirtás
bűntettének megelőzéséről és megbüntetéséről; 1949. augusztus 12-én a négy genfi egyezmény: a hadrakelt
fegyveres erők sebesültjei és betegei helyzetének javítására kötött Egyezmény (Első Egyezmény) (I. GC); a
tengeri haderők sebesültjei, betegei és hajótöröttei helyzetének javítására kötött Egyezmény (Második
Egyezmény) (II. GC), a hadifoglyokkal való bánásmódról kötött Egyezmény (Harmadik Egyezmény) (III. GC),
illetve a polgári lakosság a háború idején való védelmére kötött Egyezmény (Negyedik Egyezmény) (IV. GC);
Az 1949. augusztus 12-én kötött Genfi Egyezményeket kiegészítő és a nemzetközi fegyveres összeütközések
áldozatainak védelméről szóló jegyzőkönyv (I. Kiegészítő Jegyzőkönyv 1977); Az 1949. augusztus 12-én kötött
Genfi Egyezményeket kiegészítő és a nem nemzetközi fegyveres összeütközések áldozatainak védelméről szóló
jegyzőkönyv (II. Kiegészítő Jegyzőkönyv 1977); Az 1973-ban aláírt Egyezmény az apartheid bűntettének
138
Jogszabálytan
üldözéséről és megbüntetéséről; Az 1973. évi Egyezmény nemzetközileg védett személyek és diplomaták ellen
elkövetett bűncselekmények megelőzéséről és megbüntetéséről; Az 1984. évi Egyezmény a kínzás és más
kegyetlen, embertelen vagy megalázó büntetések vagy bánásmód ellen; Az 1968. évi New York-i Egyezmény a
háborús és az emberiesség ellen elkövetett bűncselekmények el nem évüléséről.
Továbbá, az ENSZ Biztonsági Tanácsa 827. (1993) számú határozatával a nemzetközi humanitárius jognak a
volt Jugoszlávia területén 1991 óta történt súlyos megsértéséért felelős személyek elleni büntetőeljárás
lefolytatása céljából létrehozott egy ad hoc Nemzetközi Büntető Törvényszéket (1996. évi XXXIX. tv.); Az
ENSZ Biztonsági Tanácsa 955. (1994) számú határozatával az 1994. január 1. és 1994. december 31. között
Ruanda területén elkövetett népirtásért és a nemzetközi humanitárius jog egyéb súlyos megsértéséért felelős
személyek, valamint a szomszédos államok területén elkövetett népirtásért és egyéb hasonló jogsértésekért
felelős ruandai állampolgárok megbüntetésére létrehozott egy újabb ad hoc Nemzetközi Büntető Törvényszéket
(1999. évi CI. tv.), végül 1998. július 17-én az ENSZ Diplomáciai Konferenciája elfogadta a Nemzetközi
Büntetőbíróság Statútumát, amely 2002. július 1-jén lépett hatályba.
Meg kell említeni kevésbé fontos, de ugyancsak jogforrás erejével rendelkező egyezményeket, amelyek az
ország önkéntes alávetése folytán bírnak kötelező erővel: A Polgári és politikai jogok nemzetközi
egyezségokmánya (1966), (1976. évi 8. tvr.), ennek fakultatív jegyzőkönyve (1988. évi 24. tvr.); Az Emberi
jogok európai egyezménye (1993. évi XXXI. tv.); Az 1963. évi Tokiói Egyezmény a repülőgépen elkövetett
támadásokról és egyéb cselekményekről; Az 1965-ben elfogadott Egyezmény a faji megkülönböztetés minden
formájának a felszámolásáról; Az 1971-ben Montrealban megkötött Egyezmény a polgári légi közlekedés
biztonsága elleni bűncselekményekről; Az 1971-ben kötött Washingtoni Egyezmény a nemzetközi jellegű
cselekményeket végző személyek elleni terrorista támadások megelőzéséről és megtorlásáról; Az 1971-ben
Bécsben megkötött Egyezmény a kábítószer-kereskedelemről, valamint az azt kiegészítő jegyzőkönyv; Az 1997.
évi Ottawai Egyezmény a gyalogsági taposóaknákról.
Amint az ismert, az úgynevezett Alkotmányszerződéssel (ASZ) ellentétben a Lisszaboni Szerződés (LSZ) nem
váltotta fel, hanem mindössze módosította az Európai Unióról szóló szerződést, valamint az Európai
Közösségről szóló Szerződést. Az Európai Közösségről szóló Szerződést azonban átnevezte az Európai Unió
működéséről szóló szerződéssé. Az Európai Unióról szóló szerződés a jelenlegi nyolc helyett hat címből áll az
LSZ következtében. A számunkra most fontos, leglényegesebb változások a következők voltak: az Unió eddigi
pilléres szerkezete megszűnik, az Unió jogi személlyé vált és magába olvasztotta az eddigi Európai Közösséget,
a büntetőügyekben folytatott rendőrségi és igazságügyi együttműködésről szóló harmadik pillér az Európai Unió
működéséről szóló szerződésbe (az Európai Közösséget létrehozó szerződés módosított változatába) épült be,
mint „a szabadság, biztonság és jog térségére” (SZBJT) vonatkozó uniós politika része.
Az LSZ kiegészítésekkel ugyan, de lényegében átvette az Alkotmányszerződés bel- és igazságügyi

együttműködés területét érintő változtatásait: ennek következtében az Unió úgynevezett „pillérrendszere” tehát
megszűnt, a minősített többség és az együttdöntési eljárás vált a fő döntéshozatali formává, az Európai Bíróság
hatásköre teljes mértékben átfogja a szabadság, biztonság és a jog érvényesülésének minden területét, és
megváltozott a jogforrási rendszer.
A SZBJT területén tehát a kerethatározatok helyett színre lépő irányelvek, határozatok és rendeletekvertikális
hatállyal avatkoznak be a magyar büntető igazságszolgáltatásba. A korábbi LSZ előtt elfogadott
kerethatározatok hatályban maradtak, így esetükben továbbra sem beszélhetünk közvetlen hatályról.
A második legjelentősebb jogforrás az Alaptörvénymaga. Egyrészt a már említett legalitás elvéből kifolyólag
számos részelv kapcsán nevezhetjük jogforrásnak, például az alkotmányos kriminalizációs kötelezettség,
szükségességi és arányossági teszt, vagy éppen a jogtárgyakat definiáló szakaszok miatt. Így az Alaptörvény
„Szabadság és Felelősség” Címének XIII. cikkében, illetve korábban az Alkotmány 13. §-ában szereplő
tulajdonhoz való jog a lopás (Btk. 370. §) bűncselekményének a jogtárgyát fogalmazza meg. Másrészt konkrét
alkotmányos szabályok révén is jogforrás. Ilyen alkotmányos szabály az Alaptörvény Alapvetés Címe Q)
cikkének (2)–(3) bekezdése, amely szerint a „Magyarország nemzetközi jogi kötelezettségeinek teljesítése
érdekében biztosítja a nemzetközi jog és a magyar jog összhangját. Magyarország elfogadja a nemzetközi jog
általánosan elismert szabályait. A nemzetközi jog más forrásai jogszabályban történő kihirdetésükkel válnak a
magyar jog részévé.” Vagy a „Szabadság és Felelősség” Cím II. cikke: „Az emberi méltóság sérthetetlen.
Minden embernek joga van az élethez és az emberi méltósághoz.” Mindezeket az Alkotmány 7. §-ában mondta
ki: „A Magyar Köztársaság jogrendszere elfogadja a nemzetközi jog általánosan elismert szabályait, biztosítja
továbbá a nemzetközi jogi kötelezettségek és a belső jog összhangját”, illetve 54. § (1) bekezdésében: „A
Magyar Köztársaság területén minden embernek veleszületett joga van az élethez és az emberi méltósághoz,
139
Jogszabálytan
amelyektől senkit nem lehet önkényesen megfosztani.” Végül itt is hivatkozni lehet a büntetőpolitika
tárgyalásánál felhozott példára:
Jogforrásként kell említeni az Alkotmánybíróság határozatait is, hiszen ezek jelentős változásokat okoztak a
büntetőjog egészében, de magában a korábbi Btk.-ban is. Például a 23/1990. (X. 31.) AB határozat
megsemmisítette a halálbüntetést. Az 53/1993. (IX. 13.) AB határozat pedig kimondta a nemzetközi jogban
érvényesülő nullum crimen sine lege elv és ezen elv belső jogi tartalma közötti különbséget, valamint az
emberiség elleni és háborús bűncselekmények ius cogens jellegét és ezzel lehetővé, sőt kötelezővé tette az 1956-
os sortüzek elkövetőinek felelősségre vonását.
Atörvények a büntetőjog leggyakoribb forrásai. Korábban, a már nem hatályos jogalkotásról szóló 1987. évi XI.
tv. 3. § f) és g) pontjai szerint a büntető jogalkotás kizárólagos jogforrása a törvény volt. Amint arra már utalás
történt a Ja. tv. sajnos ilyen rendelkezést nem tartalmaz, de az Alaptörvény I. cikk (3) bekezdése szerint „Az
alapvető jogokra és kötelezettségekre vonatkozó szabályokat törvény állapítja meg”. Ebből kiolvasható, hogy
büntető jogszabályt csak törvényben lehet alkotni, hiszen a büntetőjog mindig alapvető jogot korlátoz. Ez a
korlátozás kétféleképpen történik. Egyrészt a büntetések és intézkedések alkalmazása korlátoz alapvető jogokat;
így például a szabadságvesztés büntetés az Alaptörvény IV. cikk (1) és (2) bekezdéseiben garantált
szabadsághoz való jogot korlátozza, míg a pénzbüntetés a XIII. cikk (1) bekezdésében biztosított tulajdonhoz
való jogot. Másrészt, maguk a tilalmazott magatartások is alkotmányosan védett jogokat korlátoznak, hiszen a
rágalmazás (Btk. 226. §) vagy közösség elleni uszítás (Btk. 332. §) bűncselekménye az Alaptörvény IX. cikk (1)
bekezdésében biztosított véleménynyilvánításhoz való jogot limitálja. Később részletesebben is foglalkozni
fogunk a 30/1992. (III. 5.) AB határozattal, itt legyen elég csupán annyi, hogy ebben a határozatban az
Alkotmánybíróság is kimondta, miszerint alkotmányos jogot csak alkotmányos jog védelmében lehet korlátozni.
Jelenleg a Büntető Törvénykönyvről (Btk.) szóló, 2012. évi C. törvény a legfontosabb jogforrás, de
mindenképpen meg kell említeni a Be.-t (1998. évi XIX. tv.).
A jogalkotási törvényeket megelőző időszakból maradt, ám még jelentős szabályokat is tartalmazó jogforrások
lehetnek a törvényerejű rendeletek, melyeket a Népköztársaság Elnöki Tanácsa adott ki. Példaként kell említeni
a Bv. tvr.-t (1979. évi 11. tvr.).
Mint keretdiszpozíciót kitöltő normák, közvetett források lehetnek alacsonyabb szintű jogszabályok is, így
például az egyes közlekedési bűncselekményeknek (pl. a Btk. 234. §-a szerinti közúti veszélyeztetésnek vagy a
235. § szerinti közúti baleset okozásának) a háttérjogszabálya, a KRESZ [1/1975. (II. 5.) KPM–BM r.]
Ellenkező álláspontokkal vitatkozva, véleményem szerint a magyar büntetőjog precedens jellegű. Így a
bíróságok döntésének rendkívüli jelentősége van. Hazánké csak részben erős precedens rendszer, hiszen jelenleg
csupán az Alaptörvény 25. cikk (3) bekezdése és a 2011. évi CLXI. tv. a bíróságok szervezetéről és
igazgatásáról 24. § (1) bekezdés c) pontja alapján a Kúria által kiadott úgynevezett jogegységi határozatok
kötelezőek a bíróságokra (például 1/1999. Büntető jogegységi határozat a korábbi Btk. 2. §-ának – a Btk. 1–2. §-
ai – alkalmazásáról, ha a Btk. Különös Részének valamely keretkitöltő jogszabályi rendelkezésében a
bűncselekmény elkövetése után változás következik be).
A korábbi Legfelsőbb Bíróságnak (most Kúria) két további döntési formáját kell megemlíteni, ám ezek már nem
léteznek, de a korábban meghozottak közül a bíróságok bírói szokásjogként még számosat alkalmaznak. Ezek a
hajdan ugyancsak kötelező erővel bíró elvi döntések és irányelvek voltak. Példa lehetne a 15. számú Irányelv az
élet és testi épség büntetőjogi védelméről, vagy a III. számú Büntető Elvi Döntés az ittas vagy bódult állapotban
elkövetett bűncselekményekért való felelősségről.
Jelentősek még a Kúria (korábban Legfelsőbb Bíróság) Büntető Kollégiumának véleményei(Bkv.),bár ezek nem
kötelezőek ipso iure, de ellenkező döntést hozni nem szoktak a bíróságok, tehát ipso facto mégiscsak
jogforrásnak tekinthetők. Példaként álljon itt a Bkv. 34., amely szerint bűnhalmazat létesül, ha az elkövető egy
cselekménnyel a garázdaság, valamint a testi sértés vagy a rongálás törvényi tényállását is megvalósítja, feltéve
hogy a testi sértés vagy a rongálás törvényi büntetési tétele nem súlyosabb, mint a garázdaságé. A véleményeka
kollégiumi állásfoglalások helyébe léptek, de jogforrási jellegük ugyanaz.
Végül az egyedi ügyekben hozott bírósági döntéseknek semmilyen kötelező erejük nincs, de úgynevezett
meggyőző precedensként (ellentétben a kötelező precedenssel) iránymutatásul szolgálnak a jogalkalmazóknak a
jog helyzetéről és alakulásáról. Ezeken belül megkülönböztethetünk három formát: elvi határozat (pl. B.16), elvi
döntés(nem tévesztendő össze a Legfelső Bíróság elvi döntésével (BED)(pl. B.18), és határozat (ilyen például
BH 1998.259., amely szerint a Btk. Különös Részében meghatározott valamely bűncselekmény
140
Jogszabálytan
megállapíthatóságához megkívánt törvényi tényállási elem büntetéskiszabási tényezőként értékelése,

egyszersmind annak súlyosító körülményként figyelembevétele a kétszeres értékelés tilalmába ütközik).
Különösen egy alsóbb fokú bírósági bíró teszi jól, ha a fellebbvitel joggyakorlatát alaposan tanulmányozza, a
joghallgatókról, oktatókról és tankönyvírókról nem is beszélve.
1.1. 2. A büntetőtörvények rendszere és szerkezete
141
Jogszabálytan
A büntetőtörvényhez:Angyal Pál: A magyar büntetőjog

tankönyve. Budapest, 1919. Békés Imre: A magyar büntetőjog kézikönyve I. Általános rész. Belügyminisztérium
Tanulmányi és Kiképzési Csoportfőnökség, h.n., 1963. Békés Imre – Földvári József – Gáspár Gyula – Tokaji
Géza: Magyar Büntetőjog – általános rész, Budapest, 1980. Finkey Ferenc: A magyar büntetőjog tankönyve.
Budapest, 1914. Földvári József: Magyar Büntetőjog Általános rész Pécs, 1995. Györgyi Kálmán: A büntető
törvénykönyv kodifikációja. Collega. 2001/4. Gellér Balázs József: A magyar büntetőjog tankönyve I. Általános
Tanok. Budapest, 2008. Jakab András: A jogszabálytan főbb kérdéseiről. Budapest, 2003. Nagy Ferenc: A
magyar büntetőjog általános része. Budapest, 2001. Nagy Ferenc: A magyar büntetőjog általános része.
Budapest, 2004.
A büntetőtörvények rendszeréhez: Balogh Elemér: A magyar büntetőtörvény-tervezetek szerkezeti fejlődése. In:

Tanulmányok dr. Nagy László egyetemi tanár születésének 90. évfordulójára, 2004. Belovics Ervin – Békés Imre
– Busch Béla – Domokos Andrea – Gellér Balázs – Margitán Éva – Molnár Gábor – Sinku Pál: Büntetőjog
Általános Rész (Negyedik, hatályosított kiadás) Budapest, 2009. Gellér Balázs József: A magyar büntetőjog
tankönyve I. Általános Tanok. Budapest, 2008. Kiss Zsigmond – Soós László: Az új büntető törvénykönyv
egységességének kérdése. Büntetőjogi Kodifikáció 2002/2. Kiss Zsigmond – Soós László: Az új
büntetőtörvénykönyv különös részének szerkezeti felépítése. Büntetőjogi Kodifikáció 2002/3. Ligeti Katalin: Az
új büntető törvénykönyv Általános részének koncepciója. Bizonyítékok, 2006. Wiener A. Imre: A büntető
törvénykönyv szerkezete. A szakmai bűncselekmények és az értelmező rendelkezések. Büntetőjogi Kodifikáció
2001/1.
142
Jogszabálytan
A büntetőtörvények rendszerét és szerkezetét nem

szabad összetéveszteni a büntetőnorma szerkezetével. A büntetőtörvények és tágabban, büntetőjogi tárgyú
jogszabályok büntetőnormákat tartalmaznak. Az előbbiek rendszerét és szerkezetét tárgyaljuk most.
A büntetőjogi norma csoportjába tartoznak azok a jogszabályok, amelyek a büntetőjogi jogviszonyt

szabályozzák. Igen fontos annak kiemelése, hogy a büntetőjogi norma magában foglalja a büntetőjog teljes
forrásrendszerét az eseti bírósági döntéstől kezdve – mely mint enyhe precedens befolyásolhatja a
jogalkalmazást – a kötelező jogegységi határozaton keresztül a törvényig. A büntetőjogi norma tehát nem
azonos sem a büntető jogszabállyal, sem pedig a büntetőtörvénnyel. A büntetőjogi norma tehát a büntetőjog
materiális forrásainak összessége.
A büntetőtörvény olyan törvény, amely büntetőjogi jogviszonyt szabályoz. Azokat a büntetőtörvényeket,

amelyek az anyagi büntetőjog teljes viszonyrendszerét kísérlik meg szabályozni, büntető törvénykönyvnek (Btk.)
(régebbi kifejezéssel büntetőkódexnek) szokták nevezni. A magyar büntetőjog történetében négy ilyen
büntetőkódex létezett, a Csemegi Kódex (1878. évi V. törvénycikk), az 1961. évi Btk. (1961. évi V. törvény), a
korábbi Btk. (1978. évi IV. törvény), és aBtk. (2012. évi C. tv.). A teljesség igénye nélkül, csak az általános rész
rendelkezéseit foglalta magában a Btá. (1950. évi II. törvény).
A büntetőnovella (Bn.) olyan jogszabály (most már csak törvény lehet), amely nagyobb számú büntetőnormával
módosítja, illetve egészíti ki a büntetőjog korábbi normarendszerét. A Csemegi Kódexhez három büntetőnovella
kapcsolódott (1908-ban az I. Bn., 1928-ban a II. Bn. és 1948-ban a III. Bn.), míg az 1961. évi Btk.-t csak egy, az
1971. évi 28. sz. tvr. egészítette ki. A korábbi Btk.-t számos, már az átláthatóságot, így a jogbiztonságot
veszélyeztető nagyszámú novella módosította (pl. 1987. évi III. tv., 1989. évi XXV. tv., 1990. évi XIX. tv.,
143
Jogszabálytan
1993. évi XVII. tv., 1994. évi IX. tv., 1996. évi XXXVIII. tv., 1997. évi LXXIII. tv., 1998. évi LXXXVII. tv.,
1999. évi CX. tv., 1999. évi CXX. tv., 2001. évi LIX. tv., 2001. évi CXXI. tv. stb.).
Vannak olyan büntető jogszabályok, melyek nem érik el sem a kódex, sem pedig a novella szintjét (ez nem
minőségi csak mennyiségi kategória), mert csupán néhány szabályt módosítanak vagy változtatnak meg. Sok
esetben szubjektív megítélés alá esik, hogy novellának vagy csak egyszerű törvénymódosításnak tekintünk egy
újabb büntetőtörvényt. Ilyen például az 1995. évi XLI. tv., amely a fiatalkorúakra vonatkozó rendelkezéseket
módosította.
Az 1961. évi Btk. óta a magyar büntető jogalkotás azt a módszert követte, hogy minden büntetőjogra vonatkozó
törvényi szabályozást a büntetőtörvényben helyezett el. Ennek a jogalkotási technikának a jogbiztonság
vonatkozásában igen jelentős szerepe van, hiszen egy helyen találhatók meg a büntetőjogi felelősség
szempontjából alapvető szabályok. Ugyanakkor ez ellen a megközelítés ellen két érvet is fel lehet hozni.
Egyrészt, igazából sosem lehet az összes normát egy büntetőkódexbe foglalni, sőt még jogszabályba se. Például,
a lőfegyverrel elkövetett emberölés kísérletét az előkészülettől a bíróságok joggyakorlata határolja el. Mivel a
kísérlet büntetési tétele megegyezik a befejezett bűncselekményével [Btk. 10. § (2) bek.], nem mindegy, hogy az
enyhébb büntetési tételű előkészület [Btk. 160. § (3) bek. ] vagy a kísérlet kerül-e megállapításra. Az, hogy
ugyanazt a cselekményt kísérletnek vagy előkészületnek tekintik-e, igencsak változott az idők folyamán. „A
lőfegyver felemelése önmagában még előkészület, célratartásával indul el az az okfolyamat, amelyet az ölési
cselekmény megkezdésének tekintünk” (Horváth Tibor). Azaz, még az ’50-es években is – a korábbi
joggyakorlatnak megfelelően – a lőfegyver célra emelése már kísérletnek számított. Jelenleg azonban
előkészület a fegyvernek a sértettre ráfogása (BJD 2438), míg az ítélkezési gyakorlat kísérletnek tekinti a célba
vett sértettre irányított fegyver ravaszának az elhúzását, akkor is, ha a fegyver nem sült el.
Másrészt, nemcsak az azonos tényállások kerülhetnek idővel más megítélés alá, hanem a társadalom erkölcsi
felfogása és a fizikai környezetünk – azaz az a két tényező, amelyek a büntetőpolitikát és a büntető jogalkotást
és jogalkalmazást meghatározzák –, újabb és újabb változásokon mennek át. Ekként a folyamatosan változó
világ és a jogalkotás/jogalkalmazás között állandó értékeltolódás feszül, melyet kisebb különbség esetén a
joggyakorlat, nagy diszkrepancia esetén a jogalkotás orvosol. Ez pedig a jogbiztonság és a büntetőjog társadalmi
valóság-követése között teremt feszültséget. Alaposan meg kell fontolni tehát, hogy minden normaváltozási
igényt a Btk.-ban kell-e megjeleníteni. Például a fizikai környezet változása az infláció, amely által indukált
igényként jelenik meg egyes, az elkövetési tárgy értéke szerint minősülő bűncselekményeknél a minősítést
meghatározó értékhatárok újragondolása: A lopás szabálysértése valósult meg az 1999. évi CXX. tv.-ig, ha a
lopás tárgyának az értéke az ötezer forintot nem haladta meg [Btké. 28. § (1) bek. g) pont]. E törvény után ez az
érték felemelkedett tízezer forintra, majd húszezer forintra, végül a 2012. évi II. tv. ismét módosította a Btké.
28. §-át és ötvenezer forintra emelte a szabálysértési értékhatárt. Kérdés lehet, hogy valóban alkotmányos
követelmény-e, hogy törvényben szabályozzunk minden ilyen apróbbnak tűnő feltételt.
A kontinentális jogrendszerekben a büntetőjogi normákat tradicionálisan két részre osztják, az általános

részreés a különös részre. Ez a tagolódás az európai kontinens országaiban a XIX. század közepétől jelent meg,
és Magyarországon az 1843. évi büntetőkódex javaslat vezette be. Nem mondható azonban, hogy e felosztás a
világon általánosan elfogadott. Az angolszász jogrendszerekben e tagolódás Glenville Williams 1961-es könyve
’Criminal law: the general part’ óta ismert, de míg az angolszász jogtudomány lassan elfogadni látszik a
büntetőjogi normák ezen osztályozását, a joggyakorlatban igazán nincs jelentős hatása.
Általános részneknevezzük azoknak a normáknak az összességét, amelyek a különféle bűncselekményre

vonatkoznak, vagy amelyek a büntetőjogi jogkövetkezményekkel általánosságban (azaz nem egy konkrét
bűncselekményre vonatkoztatva) foglalkoznak. A különös rész normái adják meg az egyes bűncselekmények
definícióját és határozzák meg a rájuk vonatkozó büntetéseket.
A hatályos Btk. általános részének felépítése a következő:
I. fejezet Alapvető rendelkezések
II. fejezet A magyar büntető joghatóság
III. fejezet A büntetőjogi felelősség
IV. fejezet A büntethetőséget kizáró vagy korlátozó okok
V. fejezet A büntethetőséget megszüntető okok
144
Jogszabálytan
VI. fejezet A büntetőjogi felelősségre vonás egyéb akadályai
VII. fejezet A büntetések
VIII. fejezet Az intézkedések
IX. fejezet A büntetés kiszabása
X. fejezet Az elítéléshez fűződő hátrányos jogkövetkezmények és a mentesítés
XI. fejezet A fiatalkorúakra vonatkozó rendelkezések
XII. fejezet A katonákra vonatkozó rendelkezések
IX. fejezet Értelmező rendelkezések.
A különös rész szerkezete az egyes bűncselekményi csoportokra épül.
2. 3. A büntetőjogi norma szerkezete
Belovics Ervin – Békés Imre – Busch Béla – Domokos

Andrea – Gellér Balázs – Margitán Éva – Molnár Gábor – Sinku Pál: Büntetőjog Általános Rész (Negyedik,
hatályosított kiadás) Budapest, 2009. Jakab András: A norma szerkezetének vizsgálata. Jogelméleti Szemle
2001. Jakab András: A büntetőjogi norma szerkezete. Belügyi Szemle 2006/3. 4/1. Gellér Balázs József: A
145
Jogszabálytan
magyar büntetőjog tankönyve I. Általános Tanok Budapest, 2008. Szilágyi Péter: Jogi alaptan. Budapest, 2003.
Varga Gergely: A büntető tényállás normaszerkezete. Collega, 2002/4.
A büntetőjogi tárgyú jogszabályok, amint említettük,

büntetőnormákat tartalmaznak nagy többségükben. A jogi norma jellegéről és felépítéséről a jogtudósok sokat
vitáztak és vitáznak. A büntetőnormák elsődleges sajátossága az, hogy definíciókként fogjuk fel őket. Mint
ilyenek – függetlenül attól, hogy a büntetőjogot és általában a jogot parancsként, pozitív normák
hierarchiájaként vagy társadalmi szabályokként értelmezzük – a büntetőjogi normák meghatározzák, mit tegyen,
ne tegyen vagy tűrjön a norma címzettje, vagy éppen módosítják ezeket a parancsokat.
Vita folyik arról is, hogy eltér-e a szerkezete egy általános részi normának és egy különös részi normának,
illetve milyen viszonyban vannak e két rész normái. Részünkről e vitában itt nem kívánunk részt venni. Ezért
bár nyilvánvalóan jogszabálytani szempontból is van kapcsolat a különös részi és az általános részi normák
között, itt csak a különös részi normának a felépítését ismertetjük úgy, mint a büntetőjogi norma általános
szerkezetét. E normának – és sokak szerint a jogi normának – három eleme van: a) hipotézis, b) diszpozíció, c)
szankció (jogkövetkezmény).
A hipotézis, azaz előtétel (feltétel), a normának az a része, amely meghatározza azt az élethelyzetet, amely a
norma alkalmazásának feltétele. A diszpozíció írja elő, hogy a hipotézis fennállása esetén, a norma címzettje
milyen cselekményt tanúsítson (mit tegyen, ne tegyen vagy tűrjön el). Végül a szankció az a jogkövetkezmény
(azaz valamely személy jogviszonyaiban bekövetkező változás), amelyet a norma a diszpozíció teljesüléséhez
kapcsol.
A büntetőjogban a hipotézis és a diszpozíció részben összeolvad. Az emberölés fogalmát a Btk. 160. § (1)
bekezdése határozza meg. Eszerint „Aki mást megöl, bűntette miatt öt évtől tizenöt évig terjedő
146
Jogszabálytan
szabadságvesztéssel büntetendő”. E fogalomban az „aki” jelenti a hipotézist, hiszen a Btk. hatálya szerinti
minden emberre vonatkozó normáról van szó. Azaz, mindenkire mindig, tehát minden élethelyzetben a
következő diszpozíció (mást megöl) esetén az előírt szankciót (bűntettet követ el, és öt évtől tizenöt évig terjedő
szabadságvesztéssel büntetendő) kell alkalmazni. Természetesen itt vetődik fel az a kérdés, hogy az általános
rész szabályai hogyan kapcsolódnak a különös részi normákhoz, hiszen például a jogos védelmi helyzetben
elkövetett emberölés nem büntetendő (Btk. 22. §). Ennek tárgyalása azonban túl messzire vezetne.
Itt csak a diszpozíciót tárgyaljuk részletesebben, mert amint látjuk, a hipotézisről nincs mit mondani, a szankciót
pedig a büntetőjogi jogkövetkezmények ismertetésénél kell közelebbről megismerni.
A diszpozícióa különös részben felsorolt bűncselekmények meghatározását tartalmazó normaelem, azaz egy
bűncselekmény különös részi meghatározása. A diszpozíciónak négy fajtája van: a) egyszerű; b) leíró, c)
hivatkozó és d) keretdiszpozíció.
a)Az egyszerű diszpozíció a bűncselekményt tulajdonképpen tautológiával, a nevével határozza meg. Például az
emberölés: „Aki mást megöl” [Btk. 160. § (1) bek.]. Az egyszerű diszpozíciók nyílt törvényi tényállások is, azaz
nem tartalmazzák a bűncselekmény elkövetési magatartásának leírását, hanem minden magatartás, amely az
adott eredmény létrehozására alkalmas, elkövetési magatartás lehet.
b) A leíró diszpozíció a bűncselekményt lényeges ismérveivel határozza meg. Például a lopást [Btk. 370. § (1)
bek.] a Btk. a következőkben határozza meg: „Aki idegen dolgot mástól azért vesz el, hogy azt jogtalanul
eltulajdonítsa, lopást követ el.” Önmagában az a tény, hogy az egyik diszpozíció részletesebb, a másik nem,
nem jelent semmit a jogbiztonság szempontjából. Egyrészt, ha így lenne, akkor éppen a súlyosabb
bűncselekményt, az emberölést kellene részletesebben szabályozni, másrészt Wittgenstein óta ismert, hogy egy
definíció soha nem is lehet teljes, sőt minél részletesebb, annál több megválaszolatlan kérdést teremt. Nehéz
megtalálni a jogbiztonság szempontjából is elfogadható középutat a teljes meghatározatlanság és lehetetlenül
részletes definiálás között.
c) A hivatkozó (utaló) diszpozíció a felesleges ismétlés elkerülése miatt a Btk.-n belül hivatkozik egy másik
bűncselekményre, ahol a kérdéses tényállást már definiálták. Például a közfeladatot ellátó személy elleni
erőszak tényállása (Btk. 311. §) a hivatalos személy elleni erőszak tényállására utal vissza (Btk. 310. §).
d) Végül a keretdiszpozíció nem a Btk.-n belül utal valamely rendelkezésre, hanem más jogág szabályaira,
amelyek az adott Btk.-rendelkezést töltik ki tartalommal. Tipikusan ilyenek a közlekedési bűncselekmények,
amelyeknél legtöbbször valamilyen közlekedési szabály megsértése összefüggésben van a bűncselekmény
elkövetésével. Például a Btk. 234. § (1) bekezdése szerint „Aki a közúti közlekedés szabályainak megszegésével
közúton vagy közforgalom elől el nem zárt magánúton más vagy mások életét vagy testi épségét közvetlen
veszélynek teszi ki, bűntette miatt három évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő.” Nyilvánvaló, hogy a
közúti közlekedés szabályait 1/1975. (II. 5.) KPM–BM együttes rendelet a közúti közlekedés szabályairól
tartalmazza, és ezek megszegése tényállási elem.
3. 4. A büntetőtörvény értelmezése
147
Jogszabálytan

hatályosított kiadás) Budapest, 2009. Blutman László: Bírói jogalkalmazás és szöveghű értelmezés. Jogesetek
Magyarázata 2010/1. Bócz Endre: Jogállamiság, jogértelmezés – egy törvényességi határozat tükrében. Magyar
Jog 1991/6. Esser, Josef: Vorverständnis und Methodenwahl in der Rechtsfindung, Frankfurt am Main, 1970.
Gellér Balázs József: The Identity of the Interpreter of Criminal Norms. Annales Univ. Sci. Bud. de Rolando
Eötvös, Sectio Iuridica 2005/46. Germann, o.a.: Probleme und Methoden der Rechtsfindung, Bern, 1967. Gellér
Balázs József: A magyar büntetőjog tankönyve I. Általános Tanok. Budapest, 2008. Keszthelyi László: A büntető
jogegységi határozatok jogértelmezése. Jogelméleti Szemle 2000/3. Krey, Volker: Gesetzestreue und Strafrecht.
Schranken richterlicher Rechtsfortbildung, ZStW 10 Trier, 1989. Lackner, Karl: Zu den Grenzen der
richterlichen Befugnis, mangelhafte Strafgesetze zu berichtigen, Universität Heidelberg-FS, 1986. Neumann,
Ulfrid: Der „mögliche Wortsinn” als Auslegungsgrenze in der Rechtsprechung der Strafsenate des BGH, in:
Neumann/Rahlf/v. Savigny (Hrsg.), Juristiche Dogmatik und Wissenschaftstheorie. München, 1976. Neuner: Die
Rechtsfindung contra legem, 1992. Pokol Béla: A jogértelmezés alapjai. Magyar jog 1999/10 Schroth, Ulrich:
Theorie und Praxis subjektiver Auslegung im Strafrecht, Berlin, 1983. Takács Albert: A jogértelmezés alapjai és
korlátai. Jogtudományi Közlöny 1993/3. Varga Csaba: A bírói ténymegállapítási folyamat természete.
Budapest, 1992.
3.1. 4.1. Az értelmezés célja. Szubjektív és objektív jogalkotói

akarat
148
Jogszabálytan
Minden jogértelmezés – így a büntetőjog értelmezése is

– arra irányul, hogy az értelmezendő jogi norma jelentését pontosan feltárja. Azonban már abban is vita van,
hogy mit tekintsünk jelentésnek. A legalitás elvéből az következne egyrészt, hogy a demokratikusan
megválasztott törvényhozó akaratát kell feltárni, hisz ez lesz a norma jelentése. Ugyanakkor a legalitásból az is
következik, hogy a címzetteknek előre kell látniuk, hogy milyen magatartást tilalmaz a büntetőnorma. A
jogalkotó szándéka és a norma szövegéből az átlagember számára közvetített jelentés között komoly eltérés
lehet. Kérdés, hogy akkor melyik az a jelentés, amelyet fel kell tárni és a normának tulajdonítani?
A legalitás és az értelmezés kapcsolata két szinten nyilvánul meg. Először is, a normákban rejlő többértelműség
értelmezést igényel, amikor a norma alkalmazásra kerül. Másodszor, ahogy Rawls állítja, ez a kapcsolat együtt
jár azzal, hogy a hivatalos személyek (bírók stb.) az értelmezés során téves eredményre juthatnak, ami az
igazságtalanság egyik formájához vezet. Ashworth úgy látja, hogy a legalitás válsága figyelhető meg a
büntetőjogi jogalkotáshoz való bírói hozzáállás terén. Szerinte az ideális álláspont az, amely szűk működési teret
jelöl ki a bíróságoknak és így megfelel az általa felállított három legalitási alapelv követelményeinek (kivéve
persze azt a követelményt, hogy a büntetőjog folyamatos jogalkotói ellenőrzés alatt álljon). Ashworth
pragmatikus megközelítése során kiemeli, hogy a bírói mérlegelés bizonyos fokig elkerülhetetlen, és támogatja a
bíróság nyitottságát az értelmezési folyamat tekintetében releváns alapelvek és irányvonalak megállapítását és
mérlegelését illetően.
Az értelmezés elsődleges célja a jogszabály immanens jelentésének (ratio legis) feltárása. Meg kell
különböztetni szubjektív és objektív jogalkotói szándékot. Mivel a jogalkotó szubjektív szándéka csak fikció,
hiszen egy sok száz fős testületnek nem lehet a természetes személy szándékával megegyező akaratot
tulajdonítani, olyan objektív szándékot kell kutatni, amely középpontjában a norma címzettje áll. A jogalkotó
szubjektív akaratának kutatása az értelmezésnek szintén célja lehet, de nem meghatározó szempontja.
149
Jogszabálytan
A szubjektív jogalkotói szándékot különböző módszerek alkalmazásával lehet feltárni. Emellett szokás az
értelmezést alanya és eredménye szerint is csoportosítani.
3.2. 4.2. Az értelmezés módszerei

hatályosított kiadás) Budapest, 2009. Csák Zsolt: Találgatható-e a jogalkotó akarata? Gondolatok a
pótmagánvád köréből. In: Örökség és büntetőjog – emlékkönyv Békés Imre tiszteletére (szerk.: Belovics Ervin –
Tamási Erzsébet – Varga Zoltán) Budapest, 2011. Gellér Balázs József: A magyar büntetőjog tankönyve I.
Általános Tanok. Budapest, 2008. Szilágyi Péter: Jogi alaptan. Budapest, 2003. Szomora Zsolt: A jogalkotói
szándék, a dogmatika és a Btk. XIV. fejezete – a 2005. évi Btk.-novella margójára. Ad futuram memoriam 2007.
Tóth J. Zoltán: A jogértelmezéshez használt módszerek a mai magyar felsőbírósági gyakorlatban. Magyar Jog
2012/4.
3.2.1. 4.2.1. Az értelmezés módja szerinti csoportosítás
150
Jogszabálytan
Az értelmezés módja szerint a) nyelvtani, b) logikai, c)

rendszertani, d) történeti és e) cél szerinti (teleologikus) értelmezés között teszünk különbséget.
a) A nyelvtani értelmezés a jogszabályok tartalmának a nyelvtan szabályai szerinti feltárása. A szöveg pontos
elemzését tételezi fel, ahol akár egyetlen betűnek vagy írásjelnek is jelentős következményei vannak vagy
lehetnek. Így például lényeges lehet a „vagy” (alternatív), „avagy” (nota bene!), valamint az „és” (konjunktív)
közötti különbség, mint azt az öngyilkosságban közreműködés bűncselekménye (Btk. 162. §) is bizonyítja: „Aki
mást öngyilkosságra rábír, vagy ennek elkövetéséhez segítséget nyújt, ha az öngyilkosságot megkísérlik vagy
elkövetik, bűntett miatt egy évtől öt évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő.” Persze jelentős lehet épp
ezeknek a szavaknak a hiánya is, hiszen ott a bírói gyakorlatnak kell választani, hogy e hiányt „vagy”-ként vagy
„és”-ként értelmezi: a korábban a becsületsértés [a korábbi Btk. 180. § (1) bek.] bűncselekménye volt erre példa:
„Aki a 179. § esetén kívül mással szemben
a) a sértett munkakörének ellátásával, közmegbízatásának teljesítésével vagy közérdekű tevékenységével

összefüggésben, (VAGY?)
b) nagy nyilvánosság előtt a becsület csorbítására alkalmas kifejezést használ, vagy egyéb ilyen cselekményt
követ el, vétség miatt egy évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő.” A joggyakorlat az a) és b) pontokba
foglalt feltételeket alternatívként értelmezte, ennek megfelelően – és így feleslegesen – a Btk.-ba a vagy szócska
bekerült [Btk. 227. § (1) bek.]. A terrorcselekmény diszpozíciójából viszont hiányzik e szó, amelyet a
joggyakorlatnak oda kell „olvasnia”: „Aki abból a célból, hogy
a) állami szervet, más államot vagy nemzetközi szervezetet arra kényszerítsen, hogy valamit tegyen, ne tegyen
vagy eltűrjön,
151
Jogszabálytan
b) a lakosságot megfélemlítse, (VAGY!)
c) más állam alkotmányos, társadalmi vagy gazdasági rendjét megváltoztassa vagy megzavarja, illetve
nemzetközi szervezet működését megzavarja,
a (4) bekezdésben meghatározott személy elleni erőszakos, közveszélyt okozó vagy fegyverrel kapcsolatos
bűncselekményt követ el, bűntett miatt tíz évtől húsz évig terjedő vagy életfogytig tartó szabadságvesztéssel
büntetendő” [Btk. 314. § (1) bek.].
Először arra kell ügyelni, hogy a törvényhozó meghatározott törvényi kifejezésekhez speciális jogi tartalmat
kapcsolt-e, vagy a köznapi nyelvhasználat az irányadó. A mindennapi nyelvhasználat esetében a köznapi
jelentést kell alkalmazni. Amennyiben a jogszabály a hétköznapi nyelvtől eltérő terminológiát alkalmaz, akkor
ezt a jogi szaknyelvi tartalmat kell figyelembe venni.
Az Alkotmánybíróság a már többször említett 30/1992. (V. 26.) AB határozatában igen szépen alkalmazta a
nyelvtani értelmezés ezen szabályait: „Értelmezést igényel továbbá a gyűlöletre uszításban megjelölt elkövetési
magatartás. Önmagukban a szavak is általánosan ismert tartalommal bírnak. A gyűlölet az egyik
legszélsőségesebb negatív, a Magyar Nyelv Értelmező Szótára szerint (2. kötet 1132. o.) nagyfokú ellenséges
indulat. Aki uszít, az valamely személy, csoport, szervezet, intézkedés ellen ellenséges magatartásra, ellenséges,
kárt okozó tevékenységre biztat, ingerel, lázít (Értelmező Szótár 7. kötet 59. o.). Tekintettel arra, hogy már a
Csemegi Kódexben is a gyűlöletre izgatás volt az elkövetési magatartás, a jogalkalmazók a konkrét esetek
megítélésében több mint 100 év értelmezési gyakorlatára támaszkodhatnak. A Curia már a századfordulón több
döntésében nagy szabatossággal határozta meg az izgatás fogalmát: A törvény eme kifejezés alatt »izgat« nem
valamely kedvezőtlen és sértő véleménynek nyilvánítása, hanem olyan lázongó kifakadások értendők, amelyek
alkalmasak arra, hogy az emberek nagyobb tömegében a szenvedélyeket oly magas fokra lobbantsák, amelyből
gyűlölet keletkezvén, a társadalmi rend és béke megzavarására vezethet (Büntetőjogi Döntvénytár 7. köt. 272.
1.) Nem izgatás tehát a bírálat, helytelenítés, kifogásolás, sőt még a sértő nyilatkozat sem; izgatásról csak akkor
van szó, midőn a kifejezések, megjegyzések stb. nem az értelemhez szólnak, hanem az érzelmi világra akarnak
hatni, s szenvedélyek, ellenséges indulatok felkeltésére alkalmasak. Az izgatás fogalmát illetően egyébként
teljesen közömbös, hogy az állított tények valóak-e vagy sem; a lényeges az, hogy bár való vagy valótlan
adatoknak csoportosítása a gyűlölet felkeltésére alkalmas legyen (Büntetőjogi Döntvénytár 1. köt. 124. 1.).”
b) A logikai értelmezés a formális logika felhasználásával történik. Az egyes jogszabályok önmagában vett
vizsgálatán túl a logikai értelmezés körébe tartozik az is, ha két jogszabály egymáshoz való viszonyából vonunk
le következtetést. A logikai értelmezés módszerei között kell megemlíteni i) a kevesebbről a többre, ii) többről a
kevesebbre, valamint iii) az ellentétből való következtetést.
i) A kevesebbről a többre (a minore ad maius) való következtetés szerint, ha a viszonylag enyhébb cselekmény
büntetendő, büntetendő a nála súlyosabb is. Így pl. felbujtó az, aki mást bűncselekmény elkövetésére
szándékosan rábír. Nyelvtani szempontból vitás, hogy a „rábír” szóval összeegyeztethető-e az úgynevezett
eshetőleges szándékkal történő felbujtás. Másként fogalmazva lehet-e felbujtó az, aki csupán belenyugszik abba,
hogy valamely nyilatkozatával mást bűncselekmény elkövetésére indíthat, avagy az ilyen cselekmény nem
büntethető. Abból, hogy a felbujtásnál viszonylag enyhébb bűnsegély kétséget kizáróan eshetőleges szándékkal
is elkövethető, az következik, hogy a súlyosabb részességi alakzat, a felbujtás sem hagyható büntetlenül azon az
alapon, hogy az elkövető szándéka csupán esketőleges volt (Nagy Ferenc).
ii) A többről a kevesebbre (a maiore ad minus) való következtetés szerint amennyiben a súlyosabb eset nem von
maga után szigorúbb elbírálást, nem járhat azzal a nála enyhébb eset sem. Továbbá, ha a cselekmény a
súlyosabb esetben nem büntethető, nem büntethető az enyhébb esetben sem. Jó példa volt erre az az ügy,
amelynek a tényállása szerint L. D. F. 2002. július 28-án 19 óra 10 perckor K. Község belterületén, a felső
iskola térségében egy kulturális rendezvényen megjelent miniszterelnök felé három alkalommal az „áruló”
kifejezést kiáltotta. E cselekménnyel kapcsolatban többen rosszallást, megbotránkozást fejeztek ki. A
cselekmény mindenképpen megvalósította volna a becsületsértés vétségét, hiszen akkor is és most is e
bűncselekményt az követi el „Aki a 226. §-ban meghatározottakon kívül mással szemben
a) a sértett munkakörének ellátásával, közmegbízatásának teljesítésével vagy közérdekű tevékenységével

összefüggésben vagy
b) nagy nyilvánosság előtt a becsület csorbítására alkalmas kifejezést használ, vagy egyéb ilyen cselekményt
követ el” [korábbi Btk. 180. §, Btk. 227. § (1) bek.]. Ugyanakkor ahhoz, hogy e bűncselekmény miatt
meginduljon a büntetőeljárás, magánindítványra volt és van szükség, azaz a sértettnek ki kell jelentenie, hogy
152
Jogszabálytan
kívánja az elkövető megbüntetését. Ilyen nyilatkozatot a miniszterelnök nem tett, így büntetőeljárás nem
indulhatott. Ehelyett a buzgó rendőrség rendzavarás szabálysértése miatt indított eljárást L. D. F. ellen. Az
akkori Szabs. tv. 142. §-a a rendzavarás szabálysértését a következőképpen határozta meg: „(1) Aki […] olyan
kihívóan közösségellenes magatartást tanúsít, amely alkalmas arra, hogy másokban megbotránkozást vagy
riadalmat keltsen”, szabálysértést követ el. (Ugyanígy fogalmaz a jelenleg hatályos Szabs. tv. a 170. §-ában,
amikor a garázdaság szabálysértését definiálja.)
Ugyanakkor az Alkotmánybíróság a 36/1994. (VI. 24.) AB határozatban kimondta, hogy „a szabad

véleménynyilvánításhoz való jog által védett, alkotmányosan nem büntethető véleménynyilvánítás köre azonban
a közhatalmat gyakorló személyekkel, valamint a közszereplő politikusokkal kapcsolatos véleménynyilvánítást
tekintve tágabb, mint más személyeknél […] A hatóság vagy hivatalos személy, valamint a közszereplő politikus
becsületének csorbítására alkalmas – e minőségére tekintettel tett –, értékítéletet kifejező véleménynyilvánítás
alkotmányosan nem büntethető.” Vagyis nem tettleges becsületsértés nem követhető el hatóság vagy hivatalos
személy, valamint a közszereplő politikus sérelmére, ha e minőségére tekintettel követték el az értékítéletet
kifejező cselekményt.
A másodfokú bíróság tehát helyesen jutott arra a következtetésre, hogy ha a cselekmény súlyosabban nem
minősíthető, azaz becsületsértés bűncselekményét nem valósíthatja meg az Alkotmánybíróság határozata miatt,
akkor az enyhébb szabálysértés miatt sem lehet az elkövetőt felelősségre vonni, hiszen, ha a sértett emberi
méltóságát (a becsületsértés jogi tárgya) nem lehet ilyen esetben védeni a véleménynyilvánítás szabadságával
szemben, akkor a köznyugalmat (a garázdaság jogi tárgya) enyhén sértő cselekmény sem szoríthatja vissza a
véleménynyilvánításhoz való jogot.
iii) Az ellentétből való következtetés (argumentum a contrario) felhasználásának feltétele, hogy a jogalkotó
tudatosan alkalmazza az eltérő szabályozást. Például: a jogellenességet kizáró okok közül a végszükség törvényi
szabályozásának kifejezett ismérve a másként el nem háríthatóság, a jogos védelemnek viszont nem, amiből a
contrario következik, hogy a jogos védelem esetén általában megvan a szembeszállási jog és a kitérési
kötelezettség csupán kivétel. A Btk. 22. § (4) bekezdését tehát ebben az értelemben kell alkalmazni. Vagyis e
szakasz egy általános szabályt iktatott törvénybe, ám ez nem jelenti minden kivétel (kitérési kötelezettség)
megszűnését. Álláspontom szerint amennyiben a támadó oldalán bűnösséget kizáró ok áll fenn, továbbra is
alkalmazni kell a kitérési kötelezettséget, tehát gyermekkorú, kóros elmeállapotú, tévedésben lévő és kényszer
és fenyegetés hatása alatt álló támadó elől először meg kell próbálni kitérni.
A másik példa a lopás [Btk. 370. (1) bek.], a sikkasztás [Btk. 372. § (1) bek.] és a rongálás [Btk. 371. § (1) bek.]
bűncselekményeinek köréből hozható. Kétségtelen, hogy már vagy 150 éve a lopás elkövetési tárgya, azaz az
idegen dolog, csak ingóság lehet. Hasonlóképpen vitathatatlan volt, hogy rongálni ingatlant is lehetséges, a
rongálás elkövetési tárgya így „idegen vagyontárgyként” lett meghatározva. A sikkasztás körében néhány évvel
ezelőtt felmerült, hogy ingatlant (pl. lakást) lehet-e sikkasztani. A sikkasztás elkövetési tárgyát a magyar jog
igen régóta, a lopáshoz hasonlóan „idegen dologként” fogalmazta meg. Ebből következik, hogy, ha a
törvényhozó a sikkasztást ingatlanra is ki akarta volna terjeszteni, akkor „idegen dolog” helyett „idegen
vagyontárgyat” írt volna a diszpozícióba. (Zárójelben érdemes megjegyezni, hogy ezzel a kérdéssel foglalkozik
az 1/2005. Büntető-pogári jogegységi határozat).
Több szerző említi még az argumentum a simile (a hasonlóságon alapuló érvelés) ésaz argumentum ad
absurdum (a lehetetlen eredmény elvetése) módszereit, mint a logikai értelmezés alfajtáit. Amellett, hogy ez a
megközelítés helyes, az argumentum a simile módszerét az analógia kérdésénél tárgyaljuk, valamint, a
lehetetlen eredmény elvetése további magyarázatot nem igényel.
c) A rendszertani értelmezés a büntetőjogban kétféle módon alkalmazható: horizontálisan és vertikálisan.

Horizontális az értelmezés, ha a büntető jogszabály rendszerbeli elhelyezéséből vonunk le következtetést a
tartalmára nézve. Egy adott jogtétel jelentését abból a jogszabályból kell megállapítani, amelynek az
értelmezendő jogtétel a része. Például a Btk. az előkészületet az alábbiakban szabályozza: „11. § (1) Ha e
törvény külön elrendeli, előkészület miatt büntetendő, aki a bűncselekmény elkövetése céljából az ehhez
szükséges vagy ezt könnyítő feltételeket biztosítja, az elkövetésre felhív, ajánlkozik, vállalkozik, vagy a közös
elkövetésben megállapodik.” A kémkedés esetében büntetni rendeli az előkészületet, de két előkészületi
cselekmény, az ajánlkozás vagy vállalkozás esetében büntethetőséget megszüntető okot fogalmaz meg: „261. §
(3) Aki kémkedésre irányuló előkészületet követ el, egy évtől öt évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő. (4)
Nem büntethető a hírszerző tevékenységre ajánlkozás vagy vállalkozás miatt, aki – mielőtt egyéb hírszerző
tevékenységet fejtett volna ki – az ajánlkozását vagy vállalkozását a hatóságnak vagy az állam illetékes
szervének bejelenti, és a külföldi kapcsolatát teljesen feltárja.” Egybeolvasva a 11. § és a 261. § (3) és (4)
153
Jogszabálytan
bekezdéseit, arra lehet következtetni, hogy a többi előkészületi cselekmény esetében nincs meg ez a
büntethetőséget megszüntető ok.
A vertikális értelmezés az, amikor a büntetőnorma elemeinek jelentését és logikáját alkalmazzuk és általános
dogmatikai követelményeket az egész jogrendszerre kiterjesztjük, az értelmezett normát a jogrendszer részeként
vizsgáljuk. Vagyis az értelmezendő jogtételnél más jogágban, illetve magasabb szinten elhelyezkedő jogszabályt
vonunk be az értelmezésbe. A büntetőnorma tartalmát a büntető jogrendszer, vagy akár az egész jogrendszer
alapelveivel együtt tárjuk fel. A lopás esetén a szakirodalom mindig utal arra, hogy e bűncselekmény elkövetési
tárgyát a Btk. nem határozza meg, így a Ptk. 94. § (1) bekezdéséből kell kiindulni. Eszerint minden birtokba
vehető dolog a tulajdonjog tárgya lehet.
d) A történeti (történelmi) értelmezés a jogszabály keletkezése és fejlődése, valamint a társadalmi

körülményekből következtet annak jelentésére. A történelmi módszer esetében általában a jogalkotó történetileg
megragadható szabályozási szándékából, céljából vonnak le következtetést a lehetséges tartalomra. Erre is
kitűnő példa az Alkotmánybíróság fentebb már idézett indoklása.
e) A cél szerinti (teleologikus) értelmezés, elsősorban az adott szabályozás célját veszi alapul, a funkciója felől
kíván jelentést tulajdonítani a szövegnek. Példával élve: a jog nem tiltja, hogy házastársak, élettársak pornográf
felvételt készítsenek egymásról. Engedélyezi azt is, hogy egy 14. életévét betöltött személy szexuális
kapcsolatot létesítsen, vagy éppen valaki 16. évét betöltve házasságra lépjen. Ugyanakkor a
Gyermekpornográfia bűntette (Btk. 204. §)szerint
„(1) Aki tizennyolcadik életévét be nem töltött személyről vagy személyekről pornográf felvételt
a) megszerez vagy tart, bűntett miatt három évig,
b) készít, kínál, átad vagy hozzáférhetővé tesz, egy évtől öt évig,
(2) Két évtől nyolc évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő, aki az (1) bekezdés b) pontjában meghatározott
bűncselekményt az elkövető nevelése, felügyelete, gondozása vagy gyógykezelése alatt álló személy sérelmére,
illetve a sértettel kapcsolatban fennálló egyéb hatalmi vagy befolyási viszonnyal visszaélve követi el.”
Azaz, a törvény betűje szerint (nyelvtani értelmezés) aki 17 éves és 350 napos házastársáról vagy élettársáról
ilyen felvételt készít (azaz például egy darab aktfotót), bűncselekményt követ el és akár 8 évig terjedő
szabadságvesztéssel is büntethető. Ugyanakkor nyilván nem az a célja e szabályoknak, hogy az egyébként
harmonikus kapcsolatban lévő házastársak egymásról meztelen képet ne csinálhassanak.
3.3. 4.3. Az értelmezés alanya szerinti csoportosítás
154
Jogszabálytan

hatályosított kiadás) Budapest, 2009. Gellér Balázs József: A magyar büntetőjog tankönyve I. Általános Tanok.
Budapest, 2008.
155
Jogszabálytan
Az értelmezés alanyai szerint lehet a) jogalkotói

értelmezésről, b) jogalkalmazói értelmezésről és c) tudományos értelmezésről beszélni.
a) A jogalkotói értelmezés történhet mindenekelőtt törvényben. Ilyenkor maga a büntetőjog alkotására hivatott
szerv értelmez (autentikus interpretáció), így ennek külön korlátja nincs. A törvényi értelmezésre példaként
szolgálhatnak a Btk. Záró Részének Értelmező rendelkezései. A Különös Részben is találhatunk értelmező
rendelkezéseket, mint például az említett „Gyermekpornográfia” [Btk. 204. § (7) bek.]: „E § alkalmazásában a
pornográf felvétel: az olyan videó-, film- vagy fényképfelvétel, illetve más módon előállított képfelvétel, amely a
nemiséget súlyosan szeméremsértő nyíltsággal, célzatosan a nemi vágy felkeltésére irányuló módon ábrázolja,
b) pornográf műsor: a nemiséget súlyosan szeméremsértő nyíltsággal megjelenítő, célzatosan a nemi vágy
felkeltésére irányuló cselekvés vagy előadás”, vagy az „Emberi test tiltott felhasználása” (Btk. 175. §)
bűncselekmény esetében a [Btk. 175. § (5) bek.]: „E § alkalmazásában embrió alatt az anya testéből kikerült,
valamint az emberi reprodukcióra irányuló különleges eljárás során létrejött, illetve létrehozott, a méhbe be
nem ültetett embriót is érteni kell.” A jogszabályi értelmezés mindenkire nézve kötelező erejű. Nem vonatkozik
ez a jogszabályok indoklására – mert az nem tartozik a jogalkotói értelmezés körébe –, még ha az úgynevezett
történeti értelmezés keretében a jogalkalmazói és a tudományos értelmezésre komoly befolyást is gyakorol.
b) A jogalkalmazói értelmezést a nyomozó hatóság, az ügyészség és a bíróság végzi. Ám a bíróság

határozatában foglalt értelmezésének is csak arra az ügyre nézve van kötelező ereje, amelyre vonatkozóan azt
kialakították. Egy-egy ügyön túlmenő jelentőségűek a Legfelsőbb Bíróságnak, most már a Kúriának a Bírósági
Határozatokban (a BH-ban) közzétett elvi és elvi élű állásfoglalásai, amelyek a helyes értelmezésen alapuló,
egységes jogalkalmazás kialakítását célozzák. Itt utalni kell a jogforrásoknál a Legfelsőbb Bírósággal és a
Kúriával kapcsolatosan írtakra.
156
Jogszabálytan
c) A tudományos (jogirodalmi) értelmezésnek kötelező ereje ugyan egyáltalán nincs, de hasznos segítséget nyújt
a jogalkotó és a jogalkalmazó szervek számára. A tudomány feladata, hogy a törvényileg meg nem állapított
fogalmakat meghatározza, kidolgozza, vagy éppen jogszabályi fogalmakat pontosítson. Például az 1/1999.
Büntető jogegységi határozat hivatkozik egyes jelentős magyar szerzők műveire, nézeteire: Magyar Büntetőjog,
Kommentár a gyakorlat számára (HVG-Orac Kiadó, Budapest, 1995.) 3. oldal; Földvári József: Magyar
Büntetőjog Általános Rész (OSIRIS Kiadó, Budapest, 1997.) 66–67. oldal; Nagy Ferenc: A nullum crimen/nulla
poena sine lege alapelvről (közzétéve: Büntetendőség-Büntethetőség Büntetőjogi Tanulmányok – szerk.: Wiener
A. Imre, KJK-MTA ÁJT Budapest, 1997.) 146–147. oldal.
3.4. 4.4. Az értelmezés eredménye szerinti csoportosítás

hatályosított kiadás) Budapest, 2009. Gellér Balázs József: A magyar büntetőjog tankönyve I. Általános Tanok
Budapest, 2008.
157
Jogszabálytan
Az értelmezés eredménye szerint a) megállapító, b)

kiterjesztő és c) megszorító értelmezésről beszélünk. E fajták esetén nagyon lényeges, hogy mihez képest
beszélünk megszorító, megállapító vagy kiterjesztő értelmezésről. Így nincs akadálya pl. a nyelvtani
értelmezéshez képest tágabb vagy szűkebb értelmezésnek, ha az az egyéb értelmezési módok felhasználásával a
jogszabály objektív jogalkotói jelentésének megállapítására szolgál. Ez az úgynevezett nem valódi kiterjesztő
vagy megszorító értelmezés.
Ezzel ellentétben a valódi kiterjesztő vagy megszorító értelmezés a jogszabály jelentésétől, a jogalkotó eredeti
akaratától való eltérést jelent, ezért arra a büntetőjogban a legalitás elve folytán az ott említett kivételektől
eltekintve csak a törvény jogosult.
A nem valódi (szűk értelemben vett) kiterjesztő értelmezésre példa volt a korábbi Btk. 171. § (1) bekezdésében
megfogalmazott foglalkozása körében elkövetett veszélyeztetés, hiszen a korábbi Btk. definíciója szerint „Aki
foglalkozása szabályainak megszegésével mást vagy másokat gondatlanságból közvetlen veszélynek teszi ki,
vagy testi sértést okoz vétséget követ el és két évig terjedő szabadságvesztéssel büntethető.” Ugyanakkor, csak a
töretlen bírói gyakorlat szerint – összhangban a bűncselekménynek a korábbi Btk. szerinti megnevezésével
(foglalkozás körében elkövetett veszélyeztetés) – ahhoz, hogy valaki elkövesse a bűncselekményt nem kellett,
hogy az adott foglalkozási norma alá eső tevékenységet állandó hivatásként űzze, elégséges volt, hogyha akár
egyedi jelleggel, kontárként fejtette a kérdéses magatartást. Ennek a valójában contra legem, azaz a törvény
nyelvtani értelmével ellentétes értelmezésnek (amelynek viszont meg kell felelnie az objektív jogalkotói
akaratnak) a következtében a Btk. már nyelvtanilag is helyesen fogalmaz: „165. § (1) Aki foglalkozási szabály
megszegésével más vagy mások életét, testi épségét vagy egészségét gondatlanságból közvetlen veszélynek teszi
ki, vagy testi sértést okoz, vétség miatt egy évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő.”
158
Jogszabálytan
BH 2006.143., BH 2001.462., BH 2000.333., BH

1995.622., BH 1998.317., BH 1992.296.
159
Jogszabálytan
4. 5. Az analógia kérdése
160
Jogszabálytan

hatályosított kiadás) Budapest, 2009. Blutman László: A jogdogmatika zátonyai: az analógia a magyar jogban.
Jogtudományi Közlöny, 2008/6. Bodnár Zoltán: A jogi analógia és a bírói jogalkotás összefüggéseiről.
Jogtudományi Közlöny, 1985/8. 1937. Gellér Balázs József: A magyar büntetőjog tankönyve I. Általános Tanok.
Budapest, 2008. Gellér Balázs József: Legality on Trial – A Theoretical Analysis of the Legality of Substantive
Criminal Norms. Budapest, 2012. H. Heller, Theodor: Logik und Axiologie der analogen Rechtsanwendung,
Berlin, 1961. 1985. Kaufmann, Arthur: Analogie und Natur der Sache, Heidelberg, 1982. Peschka Vilmos:
Gondolatok a joghézagról és a jogi analógiáról. Jogtudományi Közlöny 1966/3. Peschka Vilmos: Az analogikus
gondolkodás mint a jogértelmezés és a jogalkalmazás módszere. Gazdaság és Jogtudomány, 1979. (13. kötet)
2/3. sz. Rácz György – Isaák Gyula: Az analogia alkalmazásának problémája a büntetőjogban különös
figyelemmel a legújabb külföldi jogfejlődésre. Budapest, 1936. Sax, Walter: Das strafrechtliche Analogieverbot,
Göttingen, 1953. Timár István: A büntetőjogi analógia alkalmazásának kérdéseiről. Jogtudományi Közlöny
1949/13–14. Törő Károly: Az analógia és az objektív tényálladék a büntető igazságszolgáltatásban.
Jogtudományi Közlöny 1950/5–6. Varga Csaba: Kodifikáció – joghézag – analógia. Budapest, 1969.
4.1. 5.1. Elméleti megközelítés és gyakorlat
161
Jogszabálytan
Ahogy majd látni fogjuk, néhány szakértő amellett

érvel, hogy analógia nem létezik, az csak az értelmezés egy módja, módszere. Az analógia tilalmának célja a
legalitásból vezethető le: többek között ez a tilalom vonja meg a határt a megengedhető bírói aktivizmus és az
analógiára épülő tiltott bírói jogalkotás között. Mivel minden koncepciónak sokrétű jelentése van és ebből
következően az értelmezés elkerülhetetlen, egy büntetőjogi norma a valóságban bírói döntéseken, határozatokon
keresztül kap értelmet.
Az analógia tényleges, valóságos meghatározása vitatott. Hall úgy írja le az analógiát, mint rokoni kapcsolatban
lévők dolgok közötti hasonlóságot: mely szerint „az analogikus gondolkodásban két jelenség bizonyos
vonásokban hasonlít egymásra, mely vonások nem véletlenszerűek, hanem alapvetőek, és a hasonlóságok
túlsúlyban vannak a különbséghez képest. Azaz, ha elfogadott, hogy R szabályt helyesen alkalmaztuk X
szituációra, akkor az analógia alapján Y szituáció is R szabály alá tartozik, ha Y számos részletében hasonlít X-
re, melyek együttesen értelmezve, nem számszerűségi fölényükből kifolyólag, de túlsúlyban vannak az ismert
különbségekhez képest. Ugyanaz a szabály vonatkozik tehát mindkét szituációra.” Feltéve a kérdést, hogy
melyik jellemző tulajdonságnak van nagyobb súlya, befolyása a többihez képest, Hall arra a következtetésre jut,
hogy az analógia nem több, mint a gondolkodás, okfejtés egy módszere.
Sunstein egy halli analógia felfogásához nagyon hasonló modellt mutat be: (1) Néhány ténynek, melyeket A-val
jelölünk, van egy bizonyos X ismertetőjele és emellett további Y, Z ismertetőjegyei. (2) A B jelű tény
különbözik A-tól számos tekintetben, de osztozik vele X jellemzőben. (3) A jog A-t egy bizonyos módon kezeli.
(4) Mivel B osztozik A-val bizonyos jellemzőben (X), a jognak B-t is ugyanolyan módon kellene kezelnie.
Hasonlóképpen, Roxin definíciója szerint „az analógia egy jogszabály kiterjesztése egy másik, a jog által
korábban nem szabályozott szituációra a hasonlóság alapján”.
162
Jogszabálytan
Eisenberg meggyőzően mutatja be, hogy az analóg okfejtés lényege a különféle hasonlóságok közötti
megkülönböztetés, elkülönülés, és az azok közötti szelekció, melyek igazolják két eset hasonlóként kezelését.
Továbbá bemutatja, hogy az analóg okfejtés nem példákban való gondolkodásból épül fel, hanem egy speciális
érvelés, gondolkodástípus. Alexy részletes definíciót ad az analógiáról a formállogika szabályaira alapozva.
Fenntartja, támogatja azt az álláspontot, hogy az analógia a jogi érvelés egy speciális formája, hasonló az
argumentum a contrarióhoz, az argumentum a fortiorihoz, és az argumentum ad absurdumhoz.
Annak felismerése, hogy kétféle analógiatípus létezik, már nyomokban fellelhető a Német Alkotmánybíróság
döntéseiben, mely megállapította, hogy a „jogbiztonság alapelve kizárja…a büntetőjogi szankciók analogikus
vagy szokásos (szokásjogon alapuló) igazolását, indoklását. Itt az »analógiát« nem szűkebb, technikai jelentése
szerint kell érteni, hanem inkább úgy, hogy minden alkalmazása kizárt, amely meghaladja egy törvényes,
törvényen alapuló szankció-norma tartalmát.”
Az analogikus gondolkodást ennélfogva meg kell különböztetni az analógiától, mint az értelmezés egy
metódusától, módszerétől. Roxin is megfigyelte, hogy az analógia összekapcsolódik az értelmezéssel, és ő is
támogatja azt az álláspontot, hogy a német jogban a törvényhozás egy szabály megalkotásával felállít, létrehoz
egy keretet, vázat, amely a bírói aktivitáson keresztül konkretizálódik, szilárdul meg. Ezt a keretet a
törvényszöveg leghétköznapibb értelmezése adja meg. Ezeken a határokon belül kell a bíróságnak
meghatároznia a szöveg értelmét a történelmi törvényhozás intencióinak, törekvéseinek, és a fogalmak
teleologikus jelentéseinek alapján.
Következésképpen el kell fogadnunk, hogy számos igazságszolgáltatásban, főként melyekben kodifikált a

büntetőjog, az analógia, mint egy módszer – szűkebb értelemben –, melynél fogva egy büntető norma tények
sorozatára alkalmazható annak alapján, hogy a kérdéses szabályt már egy hasonló ténysorozatra alkalmazták,
megengedett, de az analógia, szélesebb értelmében – mint bírói jogalkotás –, egyidejűleg tiltott, hiszen
alkotmányellenes módszer, mely alapjaiban sérti a törvényességet.
Mindazonáltal a tradicionális, hagyományos felfogások szerint az analógia és az értelmezés közötti különbség

az, hogy az analógia eseteiben egy normát, melynek szövege, szóhasználata nem fogja át világosan, érthetően a
kérdéses tényállást, mégis alkalmaznak erre. Az ilyen eljárás igazolása, indoklása az, hogy a ratio legis (a
törvény értelme) legalábbis kiterjed az eset tényeire, bár azokat nem fogja át a jogszabály szövege.
Az analógia eme magyarázata előre feltételezi, hogy a ratio legis a norma valódi jelentése, és ugyanakkor, ezzel
egyidejűleg az különbözik a ratio verborumtól, vagyis a norma szövegéből eredő jelentésétől. Továbbá azt is
feltételezi, hogy a ratiót a bíróságok felfedezhetik.
Érdekes a német Legfelsőbb Bíróság azon döntése, amelyben az elkövető a sértett arcába savat öntött, és ezt
mint fegyverrel okozott testi sértést minősítették a német büntető törvénykönyv 223 §-a alapján. A bíróság ezt
úgy indokolta, hogy a hétköznapi nyelvben egyre népszerűbb a „kémiai fegyver” kifejezés, a törvény részeként
szereplő fegyver fogalmat nem kell leszűkíteni a mechanikus eszközökre. Ezenfelül a jog célja, hogy főként a
sérüléseket okozó módszereket, eljárásokat büntesse szigorúbban. Roxin ezt a döntést egy másik esettel veti
össze, melyben ugyanez a kérdés merült fel. Itt az elkövető úgy okoz testi sérülést, hogy a sértett fejét nekiüti a
falnak. A német Legfelsőbb Bíróság úgy határozott, hogy ez nem minősül fegyverhasználatnak. A Bíróság
kimondta, hogy „a nyelv természetes érzése tiltakozik a szilárd fal mint eszköz alkalmazás ellen”; ez idegen a
szokásos szóhasználattól, ha másképp állapítaná meg a szó értelmét, az a tiltott analógia alkalmazása lenne.
Amennyiben a ratio legishez képest a norma túl szűken definiált, kihagyva olyan tényállásokat a ratio
verborumból melyekre a normának alkalmazhatónak kellene lennie, társadalmi változások szükségessé tehetik a
contra legem analógia alkalmazását.
Ahogy a következő esetek illusztrálni fogják, a joghézagokból felmerülő problémákat nem az analógia útján kell
megoldani, de ennek ára van. Például a magyar vagy német büntetőjog szerint lopást hagyományosan csak
úgynevezett „ingó dolgokra” lehetett elkövetni. A villamos energia használatának elterjedésével olyan esetek
keletkeztek melyek felvetették a villamos energia jogosulatlan használatát. A Kúria analógival úgy értelmezte az
elektromosságot, mint ingó dolgot, amelyet tehát el lehet lopni. Ez az értelmezés később törvényerőre
emelkedett. A német Reichsgericht mindamellett nem tekintette az elektromosságot a lopás bűncselekményének
lehetséges tárgyaként, és elutasította az erre vonatkozó analógiát is, ennélfogva az elektromos áram illegális
felhasználására egy speciális tényállást kellett kialakítani. A francia bíróságok és a törvényhozás ugyanarra a
konklúzióra jutott, mint német társaik. Az elektromosság megjelenése nyilvánvalóan egy „első eset” volt, és
noha a magyar bíróság úgy döntött, hogy a villamosság tárgyként kezelése a ratio legisen belül volt, a német
bíróság világosan elismerte, hogy mivel semmilyen jogszabály nem tette az áramlopást büntethetővé, nincs joga
163
Jogszabálytan
arra, hogy ezt megtegye. Az angol jogban is kétséges volt azelőtt, hogy vajon az elektromosság alkalmas-e az
eltulajdonításra. A tisztességtelen használat, a villamos áram pazarlása vagy eltérítése, elvezetése egy
elkülönített tényállás a Theft Act 13. §-a szerint. Azt a nézetet, hogy az elektromosság természeténél fogva nem
lehet a lopás tárgya, a Low v. Blease eset emelte precedenserőre.
164
5. fejezet - A büntetőtörvény hatálya

hatályosított kiadás) Budapest, 2009. Gellér Balázs József: A magyar büntetőjog tankönyve I. Általános Tanok.
Budapest, 2008. Gellér Balázs József.: Az új Btk. tervezetének hatályáról és némely járulékos kérdésről,
Rendészeti Szemle, 2007/7–8. Jakab András: A jogszabályok érvényessége, hatálya és alkalmazhatósága.
Különös tekintettel a közösségi jog és a tagállami jog viszonyára. Jogelméleti Szemle 2001/2/1. Kádár Miklós: A
büntetőtörvény hatálya. In: A Büntető Törvénykönyv kommentárja (szerk.: Halász Sándor). Budapest, 1968.
Máziné szepesi Erzsébet: A büntető törvény hatálya. In: A Büntető Törvénykönyv magyarázata (szerk.: Jakucs
Tamás). Budapest, 2004. Moldoványi György: A büntető törvény hatálya. In: A Büntető Törvénykönyv
magyarázata (szerk.: László Jenő). Budapest, 1986. Gellér Ferenc – Tokaji Géza: A magyar büntetőjog
Általános része. Budapest, 1998. Gellér Ferenc: A magyar büntetőjog általános része. Budapest, 2001. Gellér
Ferenc: A magyar büntetőjog általános része. Budapest, 2004. Peschka Vilmos: A jogszabályok elmélete.
Budapest, 1979. Petrik Ferenc: A jogszabály érvényessége és hatálya az elméletben és a gyakorlatban.
Jogtudományi Közlöny 2007/6. Petrétei József: A jogszabályok érvényessége és hatályossága a magyar
alkotmánybíróság gyakorlatában. Ádám Antal-jubileum. 2000. Schulteisz Emil – Tokaji Géza: A büntető törvény
hatálya és a büntetés tana. Szeged, 1951.
1. 1. A hatályról általában
165
A büntetőtörvény hatálya
Az Alaptörvénynek és a Ja. tv.-nek megfelelően

megalkotott és kihirdetett jogszabály érvényes. Ez azonban nem jelenti azt, hogy az hatályos is lenne. Hatályos
ugyanis az a jogszabály, amely alkalmazható, azaz jogviszonyokat keletkeztet, változtat vagy szüntet meg.
Ebből következik, hogy minden hatályos jogszabály érvényes, de nem minden érvényes jogszabály hatályos.
Hiszen az érvényes jogszabály, amíg nem lép hatályba, nem hatályos.
Egy jogszabálynak négyféle hatálya van: területi, személyi, tárgyi és időbeli. A területi hatály határozza meg,
hogy az adott jogszabály mely területen szabályozza az emberi magatartást, a személyi hatály azt mondja ki,
hogy kiknek a magatartását rendezi a jogszabály, a tárgyi hatály definiálja azokat a viszonyokat, amelyeket a
jogszabály szabályozni kíván. Végül az időbeli hatály azt az időtartamot határozza meg, amely alatt a jogszabály
a jogviszonyokat szabályozza.
A Btk. csak az időbeli (Btk. 2. §), a személyi és a területi (Btk. 3. §) hatályt szabályozza. A tárgyi hatályt külön
nem kell szabályozni, hiszen a Btk. ’önmaga tárgyi hatálya’, azaz azzal, hogy meghatározza, mely
cselekmények a bűncselekmények, meghatározza tárgyi hatályát is.
A Ja. tv. 2. § (2)–(3) bekezdése szerint „(2) Jogszabály a hatálybalépését megelőző időre nem állapíthat meg
kötelezettséget, kötelezettséget nem tehet terhesebbé, valamint nem vonhat el vagy korlátozhat jogot, és nem
nyilváníthat valamely magatartást jogellenessé.
(3) A jogszabály hatálybalépésének időpontját úgy kell megállapítani, hogy elegendő idő álljon rendelkezésre a
jogszabály alkalmazására való felkészülésre.”
166
A törvény továbbá kimondja: „7. § (6) A végrehajtási jogszabály a felhatalmazást tartalmazó jogszabállyal
egyidejűleg vagy azt követően, a felhatalmazó rendelkezés hatályba lépését megelőzően kihirdethető. A
végrehajtási jogszabályt, jogszabályi rendelkezést a felhatalmazást adó jogszabály azon rendelkezésével együtt
kell hatályba léptetni, amelynek a végrehajtására irányul, kivéve, ha a felhatalmazó rendelkezés a végrehajtási
jogszabály kiadását nem teszi kötelezővé.
(7) Jogszabály vagy jogszabályi rendelkezés […] a hatálybalépése napjának kezdetén lép hatályba.”
Mivel a jogszabály hatályosságához érvényessége is kell, legkorábban kihirdetésének időpontjában léphet

hatályba egy jogszabály. Ebben az esetben az érvényesség egybeesik a hatályossággal. Az idézett
törvényhelyekre tekintettel azonban büntetőtörvények esetében általában maga a törvény a kihirdetéshez képest
későbbi időpontra teszi a hatálybalépés idejét. A Btk.-t 2012. július 13-án hirdették ki a Magyar Közlönyben, de
463. §-a szerint 2013. július 1-jén lép hatályba.
Lehetséges az is, hogy a törvényhozó külön jogszabályban gondoskodik egy adott törvény hatálybalépéséről.
Így a korábbi Btk., a Btké. 1. §-a alapján 1979. július 1-én lépett hatályba.
2. 2. Az időbeli hatály

hatályosított kiadás) Budapest, 2009. Bes, Dominik: Das Rückwirkungsverbot nach Art. 103 Abs. 2 GG u. die
Maßregeln der Besserung u. Sicherung, ZStW 114, 88., Marburg. Dannecker, Gerhard: Das intertemporale
Strafrecht, Tübingen, 1993. Diefenbach, Wilhelm: Die verfassungsrechtliche Problematik des § 2 Abs. 4 StGB,
Diss. Frankfurt, 1966. Gellér Balázs József: A magyar büntetőjog tankönyve I. Általános Tanok. Budapest,
167
2008. Jung, Heike: Rückwirkungsverbot und Maßregel, Wassermann-FS, 1985.-Laath, Wolfgang: Das
Zeitgesetz gem. 2 Abs. 4 StGB unter Berücksichtigung des Blankettgesetzes, Diss. Regensburg, 1991. Pföhler,
Jürgen: Zur Unanwendbarkeit des strafrechtlichen Rückwirkungsverbots im Strafprozeßrecht in
dogmenhistorischer Sicht. Berlin, 1988. Rácz, Attila: A jogszabályok kötelező ereje – érvényessé válása, időbeli
hatálya és alkalmazhatósága. Jogállam 1996/3–4. Schöckel, Gerhard: Die Entwicklung des strafrechtlichen
Rückwirkungsverbots bis zur französischen Revolution. Göttingen, 1968. Schünemann, Bernd: Kritische
Anmerkungen zur These von der strafrechtlichen Rückwirkung des Parteienfinanzierungsgesetzes 1984, in: De
Boor/Pfeiffer/Schünemann (Hrsg.), Parteispendenproblematik, 1986. Sommer, Ulrich: Das „mildeste Gesetz” i.
S. d. § 2 III StGB. Koenigstein/Ts, 1979. Szűcs András: A Btk. feltételes szabadságra vonatkozó
rendelkezéseinek időbeli hatályáról. Börtönügyi Szemle, 2010/2. Tiedemann, Klaus: Das
Parteienfinanzierungsgesetz als strafrechtliche lex mitior, NJW 1986. Tóth Mihály: Adalékok a büntető törvény
időbeli hatályának kérdéséhez. Földvári-emlékkönyv. 1996. Traeger: Die zeitliche Herrschaft des Strafgesetzes.
Berlin, 1908.
2. §
(1) A bűncselekményt – a (2)–(3) bekezdésben foglalt kivételekkel – az elkövetése idején hatályban lévő
büntető törvény szerint kell elbírálni.
(2) Ha a cselekmény elbírálásakor hatályban lévő új büntető törvény szerint a cselekmény már nem
bűncselekmény, vagy enyhébben bírálandó el, akkor az új büntető törvényt kell alkalmazni.
(3) Az új büntető törvényt visszaható hatállyal kell alkalmazni a nemzetközi jog általánosan elismert
szabályai alapján büntetendő cselekmény elbírálásakor, ha az az elkövetés idején a magyar büntető
törvény szerint nem volt büntetendő.
2.1. 2.1. Általános szabály
168
A büntetőtörvény időbeli hatálya azt fejezi ki, hogy a

büntetőtörvény rendelkezéseit mikortól és meddig kell alkalmazni. A Btk. 2. § (1) bekezdése főszabályként
kimondja, hogy a bűncselekményt az elkövetés idején hatályban lévő törvény szerint kell elbírálni. Ez a
jogállami feltétel tulajdonképpen a nullum crimen sine lege és a nulla poena sine lege elvek azon részét jeleníti
meg, melyet az Alkotmánybíróság „előreláthatóságnak” [például 9/1992. (I. 30.) AB hat., 11/1992. (III. 5.) AB
hat.] nevezett, a nemzetközi szakirodalom pedig ’tisztességes figyelmeztetésként’ (fair warning, notice) is
ismer. Ez az elv a visszaható hatály (azaz a retroaktivitás, vagy retrospektivitás, illetve ex post facto törvény)
tilalmának a tükörképe és szinonimája. Ilyen értelemben e szabály a törvényesség elvének a hatályban való
konkretizálása.
A legalitás (törvényesség) elvét az Alaptörvény is tartalmazza – amint arról már hosszan értekeztünk –, amikor
„Szabadság és Felelősség” Címének XVIII. cikke (4) bekezdésében kimondja, hogy „Senki nem nyilvánítható
bűnösnek és nem sújtható büntetéssel olyan cselekmény miatt, amely az elkövetés idején a magyar jog vagy –
nemzetközi szerződés, illetve az Európai Unió jogi aktusa által meghatározott körben – más állam joga szerint
nem volt bűncselekmény.” Sőt az előbb már többször idézett Ja. tv. 2. § (3) bekezdése is a visszaható hatály
tilalmát tartalmazza.
Magyarország nemzetközi kötelezettségeiből is folyik ennek az elvnek a tiszteletben tartása. A Polgári és

Politikai Jogok Nemzetközi Egységokmánya 15. cikk 2. bekezdésében az Emberi Jogok Európai Egyezménye
pedig 7. cikk 1. bekezdésében tiltja a visszaható hatályú bűncselekmények és büntetések alkalmazását.
Az időbeli hatály kérdéskörében a lisszaboni szerződés érdekes intermezzóval gazdagította jogunkat. Az 2007.
évi CLXVII. tv. 1. §-a, módosította az Alkotmány 57. § (4) bekezdését: „Senkit nem lehet bűnösnek nyilvánítani
és büntetéssel sújtani olyan cselekmény miatt, amely az elkövetés idején a magyar jog vagy – a határozatok
169
kölcsönös elismerése elvének érvényesülése céljából az Európai Unió jogi aktusai által meghatározott körben,
az alapvető jogok lényeges tartalmát nem korlátozva – a szabadságon, a biztonságon és a jog érvényesülésén
alapuló térség létrehozásában közreműködő más állam joga szerint nem volt bűncselekmény.” Ez a módosítás
azonban csak az Európai Unióról szóló szerződés és az Európai Közösséget létrehozó szerződés módosításáról
szóló lisszaboni szerződés hatálybalépésétől, 2009. január 1-jétől lépett volna hatályba, feltéve hogy valamennyi
megerősítő okiratot addig letétbe helyezik, ennek hiányában az utolsó megerősítő okirat letétbe helyezését
követő hónap első napjától lett volna hatályos. Erre azért volt szükség, mert az Országgyűlés 2007. június 11-i
ülésnapján törvényt fogadott el „az Európai Unió, valamint az Izlandi Köztársaság és a Norvég Királyság között
az Európai Unió tagállamai, valamint Izland és Norvégia közötti átadási eljárásról szóló Megállapodás
kihirdetéséről” (a továbbiakban: Törvény). A köztársasági elnök az Alkotmány 26. § (4) bekezdésében foglalt
jogkörében eljárva indítványában kérte az Alkotmánybíróságot, hogy végezze el a Törvénnyel kihirdetendő, az
Európai Unió, valamint az Izlandi Köztársaság és a Norvég Királyság között az Európai Unió tagállamai,
valamint Izland és Norvégia közötti átadási eljárásról szóló Megállapodás (a továbbiakban: EUIN-
megállapodás) 3. cikkének (2) és (3) bekezdése, valamint a Törvény 4. §-ában az EUIN-megállapodás 3.
cikkének (4) bekezdéséhez tett nyilatkozat előzetes alkotmányossági vizsgálatát.
A köztársasági elnök indítványában az alábbiakra mutatott rá: A köztársasági elnök megállapította, hogy az
EUIN-megállapodás célja a kiadatási ügyek gyorsítása és egyszerűsítése az EU tagállamai, illetve Izland és
Norvégia között az EUIN-megállapodás melléklete szerinti – kibocsátó állam által kiállított – elfogatóparancs
alkalmazásával. A végrehajtó állam területén elfogott személy átadásáról a végrehajtó állam igazságügyi
hatósága dönt, döntésének korlátja, hogy az átadást csak meghatározott körülmények esetén tagadhatja meg. A
köztársasági elnök alkotmányellenesnek tartotta az EUIN-megállapodás 3. cikkének (2) bekezdését. Értelmezése
szerint ez a rendelkezés főszabályként a kettős büntethetőség feltételéhez köti az átadási kötelezettség beálltát,
de nem követeli meg, hogy az elfogatóparancs alapjául szolgáló cselekmény a kibocsátó állam joga és a
végrehajtó állam joga szerint azonos tényállási elemekkel minősüljön bűncselekménynek. Aggályosnak tartotta
továbbá az EUIN-megállapodás 3. cikkének (3) bekezdését is, amely álláspontja szerint bizonyos –
mindenekelőtt a terrorizmushoz és a szervezett bűnözéshez kapcsolódó – bűncselekmények esetén kizárja a
kettős büntethetőség követelményének alkalmazását. Végül az EUIN-megállapodás 3. cikkének (4) bekezdése
lehetővé teszi a szerződő felek számára, hogy meghatározott bűncselekménycsoportok tekintetében és egyéb
feltételek mellett olyan nyilatkozatot tegyenek, amelyben kizárják a kettős büntethetőségre vonatkozó 3. cikk (2)
bekezdésében foglalt feltétel alkalmazását. A köztársasági elnök értelmezése szerint, ha valamelyik szerződő fél
ilyen nyilatkozatot tesz, akkor igazságügyi hatóságai nem tagadhatják meg az elfogatóparancs végrehajtását arra
hivatkozással, hogy az érintett cselekmény saját joguk szerint nem minősül bűncselekménynek.
Az Alkotmánybíróság a 32/2008. (III. 12.) AB határozatban bírálta el az indítványt megállapítva a három cikk
alkotmányellenességét, amennyiben azok sértik az Alkotmány 57. § (4) bekezdésében foglalt nullum crimen
sine lege és a nulla poena sine lege elveit. Kifejtette ugyanakkor, hogy az, miszerint az Alkotmánybíróság ebben
az ügyben a törvényt alkotmányellenesnek találta, nem jelent értékítéletet az EUIN-megállapodás tartalmi
elemei felett, csak azt jelenti, hogy az EUIN-megállapodás a vizsgálat időpontjában alkotmányellenes volt.
Ezt érzékelte még az AB-határozat előtt az Országgyűlés és elfogadta a Alkotmányáról szóló 1949. évi XX.
törvény módosításáról szóló 2007. évi CLXVII. törvényt (a továbbiakban: Alkmtv.), amely hatálybalépése után
a fent idézett szövegűvé alakította az Alkotmány 57. § (4) bekezdését.
Amint már említettem, a Btk.-t 2012. július 13-án hirdették ki a Magyar Közlönyben, de 463. §-a szerint 2013.
július 1-jén lép hatályba. Arról azonban nem tartalmaz rendelkezést, hogy az időbeli hatály meddig tart. Ilyen
szabályozás hiányában a Btk. időbeli hatálya egy újabb büntetőtörvény hatályon kívül helyező vagy módosító
rendelkezésének hatálybalépéséig tart.
Kitűnik, hogy a bűncselekmény elkövetés idejének különös jelentősége van, hiszen főszabályként az ekkor
hatályban lévő törvényt kell alkalmazni. A bűncselekmény elkövetési idejének meghatározása az egymozzanatú
bűncselekményeknél nem okoz problémát, mert ez esetekben a törvényi tényállás elemei egyszerre valósulnak
meg (például egy lövéssel megölt ember, aki a sérülésbe azonnal belehal). Kérdéses azonban az elkövetési idő
olyan bűncselekmények törvényi tényállásánál, ahol a tényállási elemek nem egy időben valósulnak meg. A
jogtudomány több elméletet dolgozott ki e problémák megoldására.
A magatartás- (vagy tevékenység-) elmélet szerint az elkövetési idő, amikor az elkövetési magatartás utolsó
mozzanatát is kifejtik, azaz az adott tényálláshoz tartozó valamennyi magatartást megvalósították. Például lassú,
több hónapon át tartó méregadagolással elkövetett emberölés esetén az utolsó adag méreg beadása lesz az
elkövetési időpont.
170
A cselekményegység-elmélet szerint a bűncselekmény elkövetésének ideje az, amikor az elkövető az adott

tényálláshoz tartozó bármely magatartási elemet megvalósította. Az előző példánál maradva: ennek az
elméletnek az alapján elkövetési időnek számít az első adag, de az utolsó adag beadása is.
Az okfolyamat-elmélet szerint a bűncselekmény elkövetési ideje az, amikor az okfolyamat már önállóan, a tettes
magatartásától függetlenül fejlődik. Az eddigi példát használva elkövetés időpontjának számít annak az adagnak
a beadása, amellyel már a halálos eredményhez elegendő méreganyag gyűlik fel a sértett szervezetében.
Az eredményelmélet alapján a bűncselekmény elkövetési ideje a törvényi tényállás megvalósulásához szükséges

eredmény bekövetkezése, azaz a megmérgezett sértett halálának bekövetkezésének időpontja.
Annak eldöntésénél, hogy adott esetben mely elméletet kell alkalmazni, abból kell kiindulni, hogy a 2. § (1)
bekezdésének alkalmazásában melyik felel meg leginkább a törvényesség (a nullum crimen sine lege) elvének.
Miután az elkövető csak olyan bűncselekmény miatt vonható felelősségre, amely az elkövetés idején büntető
jogszabályba ütközött, elsősorban a magatartáselmélet szerint célszerű a bűncselekmény elkövetési idejét
meghatározni.
A többi elméletnek is sokszor jut szerep más büntetőjogi jogintézmények esetében. Így az elévülés határidejének
kezdőnapja (Btk. 27. §) eredmény bűncselekmény esetén (pl. emberölés [Btk. 160. § (1) bek.]) az
eredményelmélet szerint alakul, immateriális bűncselekmény (pl. lopás [Btk. 370. § (1) bek.]) esetén pedig a
magatartáselmélet szerint. Több ország területén elkövetett bűncselekmény esetén pedig a cselekményelmélet
szerint alakul a területi hatály.
2.2. 2.2. Kivétel a visszaható hatály tilalma alól
171
Bárd Károly: A büntető törvények visszamenőleges

hatályának tilalma. [Az Emberi Jogok Európai Egyezményének 7. cikke.] Acta Humana 1992/6–7. Fogarassy
Edit: A büntető törvények visszaható hatályáról. Horváth Tibor-jubileum, 2002. Faragóné Takács Katalin: Az új
törvény visszaható hatályának alkalmazási problémái. Ügyészek Lapja. 2002/3. Gellér Balázs József: A magyar
büntetőjog tankönyve I. Általános Tanok. Budapest, 2008. Hollán Miklós: Az elkövetőre kedvezőbb
büntetőtörvény visszaható hatályának egyes kérdései. Collega 2005/4.
A visszaható hatály tilalma alól maga a Btk. 1. §-a, 2. §

(2), (3) bekezdései és más törvények is tartalmaznak kivételeket. A Btk. 2. § (2) bekezdésében megfogalmazott
kivétel kétirányú. Eszerint az új törvényt kell alkalmazni, ha a cselekmény elbírálásakor hatályban lévő új
büntetőtörvény szerint a cselekmény már nem bűncselekmény vagy a cselekményt enyhébben kell elbírálni. Az
enyhébb megítélést eredményező új büntetőtörvény rendelkezései kizárólag a hatálybalépés idején jogerősen el
nem bírált cselekményekre alkalmazhatók, egyébként az új büntetőtörvénynek nincs visszaható ereje. A
bűncselekmény elbírálásának ideje a jogerős ügydöntő határozat meghozatalának időpontja. Következésképpen
annak az elkövetőnek a javára, akinek a cselekményét már jogerősen elbírálták, nem lehet az enyhébb törvényt
alkalmazni. Az enyhébb elbírálást eredményező új törvény hatályba léphet a cselekménynek az első és
másodfokú elbírálása között is, és ekkor is azt kell alkalmazni amennyiben enyhébb, mint az elkövetéskori
törvény vagy megszünteti az adott cselekmény büntethetőségét.
Felmerül ebben a körben az úgynevezett rendkívüli perorvoslatok során alkalmazandó jog kérdése. Amennyiben
a bíróság jogerős határozata ellen perújítási indítványt vagy kérelmet, illetve felülvizsgálati indítványt nyújtanak
be, azok elbírálásakor a perújítással vagy felülvizsgálattal megtámadott jogerős határozat meghozatalakor
hatályos jogszabályt kell alapul venni. Ha azonban az elbírálás eredményeképpen a jogerős határozatot hatályon
kívül helyezik, az új eljárásban már a Btk. 2. §-át alkalmazni kell. Ezzel összefüggésben csak a felülvizsgálatot
kell kiemelni, mert a többi rendkívüli perorvoslat során megfelelően alkalmazni kell a Btk. 2. §-át. A
172
felülvizsgálat során azonban figyelemmel kell lenni a következőkre: A Be. 423. § (2) bekezdése kimondja, hogy
„A felülvizsgálati indítványt – a 416. § (1) bekezdésének e) és f) pontjában meghatározott esetek kivételével – a
megtámadott határozat meghozatala idején hatályos jogszabályok alapján kell elbírálni.”
Viszont, ha az Alkotmánybíróság a jogerős határozattal befejezett büntetőeljárás felülvizsgálatát elrendelte,

illetve a büntetőjogi felelősség megállapítására, a büntetés kiszabására vagy intézkedés alkalmazására olyan
büntető jogszabály alapján került sor, amelynek Alaptörvény-ellenességét az Alkotmánybíróság megállapítottaa
felülvizsgálati indítványt az elbírálásakor hatályos jogszabályok alapján kell elbírálni.
Igen fontos megjegyezni, hogy csak az elkövetés és az elbírálás időpontjának, tehát a cselekmény
elkövetésének, illetve az elbírálás idejének van jelentősége az időbeli hatály szempontjából. Ebből következően
csak maximum két büntetőtörvény összevetéséről lehet szó: csak az elkövetéskor és az elbíráláskor hatályban
lévő büntetőtörvényeket lehet összevetni. Amennyiben e két időpont között más törvény – akár enyhébb is – van
hatályban, azt figyelmen kívül kell hagyni. A Btk. tehát nem ismeri a legenyhébb büntetőtörvény
alkalmazásának elvét.
Ugyanakkor a Btk. 2. §-ának ez a rendelkezése, amely szerint ha a cselekmény elbírálásakor hatályban lévő új
büntetőtörvény értelmében e cselekmény már nem bűncselekmény vagy enyhébben bírálandó el, a próbára
bocsátással (Btk. 65. §) befejezett ügyekben a bűnösség és a jogi minősítés körében nem, hanem csak a büntetés
kiszabása során vehető figyelembe (BH 1994.12.).
Különös problémát jelent a Btk. Különös Részében foglalt egyes tényállásokat kitöltő keretrendelkezések
változása. A Csemegi Kódex az időbeli hatály kérdésében részben eltérő szabályozást alkalmazott, mint a Btk.,
hiszen ismerte a legenyhébb büntetőjogszabály alkalmazásának elvét: „ha a cselekmény elkövetésétől az ítélet
hozásáig terjedő időben különböző törvények, gyakorlat vagy szabályok léptek hatályba, ezek közül a
legenyhébb alkalmazandó” (Csemegi Kódex 2. §). A bírói gyakorlat pedig a keretkitöltő jogszabályok
megváltozása esetén a visszaható hatályt minden esetben kizárta. Igaz, a jogirodalom elméletileg szükségesnek
ítélte a visszaható hatály alkalmazását azokban az esetekben, amikor a keretjogszabályok változása folytán
megszűnt a büntetőjogi védelem (Angyal Pál). A Btá., az 1961. évi Btk., a korábbi Btk. és a Btk. szabályozása
ettől eltér. A Btá.-nak a rendelkezései (Btá. 2. §) lényegében azonosak voltak a Btk. szabályozásával, az 1961.
évi Btk. és a korábbi Btk. rendelkezései is megegyeznek a hatályos Btk. megfelelő rendelkezéseivel.
Legrészletesebben azonban e kérdésben az 1961. évi Btk. 3. §-ához fűzött miniszteri indokolás 2/b. pontja fejti
ki a kérdéses jogi álláspontot. Eszerint: „a jogtudomány egységesen azt az álláspontot képviseli, hogy ezek a
rendelkezések osztoznak a nem büntetőjogszabályok sorsában, azaz rájuk is vonatkoznak a következő
irányelvek: Ha a büntető jogszabály által védett tárgy jogi minőségében következik be változás, ezzel a büntető
rendelkezés nem tekinthető megváltozottnak, tehát azt a rendelkezést kell alkalmazni, amely az elkövetés idején
hatályban volt. Ha ellenben az addig védett tárgy többé nem részesül jogi védelemben, ezzel a büntető
rendelkezés is megváltozottnak tekintendő.” A jogi szakirodalomban az 1961. évi Btk. hatálybalépése után
közzétett, illetve a korábbi Btk. hatályban léte óta megjelent jelentősebb írások is osztják a visszaható hatály a
fentiek szerinti érvényesülését:
Kimondható tehát, miszerint a korábbi években egységes volt az az álláspont, hogy miután a keretrendelkezések
nem büntető jogszabályok, megváltozásukra a Btk. 2. §-a nem vonatkozik, és a büntetőjogi felelősséget a
változás nem befolyásolja. Az elmúlt években ebben a kérdésben ellentétes álláspontot képviselő döntések
jelentek meg, így szükségessé vált, hogy a Legfelsőbb Bíróság egy jogegységi határozatban eldöntse a vitát. Az
1/1999. Büntető jogegységi határozat a következő szabályt fogalmazza meg: „Ha a Btk. Különös Részének
valamely rendelkezése úgynevezett keretdiszpozíció, és az annak keretét kitöltő jogszabályi rendelkezésekben a
bűncselekmény elkövetése után olyan mérvű változás következik be, amely a kötelezettség megszüntetésével vagy
a tilalom feloldásával az addigi büntetőjogi védelmet megszünteti, e változás – a meghatározott időre szóló
jogszabályok kivételével – a Btk. 2. §-ának második mondatára figyelemmel az elbíráláskor hatályban lévő
büntetőjogi szabályozás visszaható hatályú alkalmazását alapozza meg.”
A keretjogszabályokra vonatkozóan tehát az alábbiakban összegezhetőek a visszaható hatályból folyó

rendelkezések:
1. A keretjogszabályok változása nem érinti a büntetőjogi felelősséget. Azaz, például 2001. V. 1-jétől a 28/2001.
(II. 15.) Korm. rendelet módosította a KRESZ-t és többek között megváltoztatta a sebességkorlátozást az
autóúton 100 km/óráról 110 km/órára. Az elkövető, aki 110 km/h-val elütötte a sértettet mégsem hivatkozhat
sikerrel arra, hogy most már jogszerűen mehetne 110 km/h sebességgel és nem követne el bűncselekményt, mert
173
a baleset ennél a sebességnél is mindenképpen bekövetkezett volna. Az elkövetéskori KRESZ lesz rá még
mindig hatályos, és a Btk. 2. § (2) bekezdésének visszaható hatályt engedő szabálya nem alkalmazható.
2. Ugyanakkor, ha a keretdiszpozíció és az annak keretét kitöltő jogszabályi rendelkezésekben a bűncselekmény

elkövetése után olyan mérvű változás következik be, amely a kötelezettség megszüntetésével vagy a tilalom
feloldásával az addigi büntetőjogi védelmet megszünteti, e változás a Btk. 2. §-ának második mondatára
figyelemmel az elbíráláskor hatályban lévő büntetőjogi szabályozás visszaható hatályú alkalmazását alapozza
meg. Az előző példánál maradva, ha a sebességkorlátozás mint olyan szűnt volna meg, akkor már sikeres lett
volna az elkövető előbbi védekezése.
3. Kivételt jelentenek az előbbi kivétel alól a meghatározott időre szóló jogszabályok, hiszen ezekben az
esetekben hiába következik be a bűncselekmény elkövetése után olyan mérvű változás, amely a kötelezettség
megszüntetésével vagy a tilalom feloldásával jár, az addigi büntetőjogi védelmet ez nem szünteti meg, és 2. §-
ának második mondata nem alkalmazható. Azaz amennyiben a nemzetközi jogi kötelezettség megszegésének a
kerettényállását kitöltő tilalom az elbíráláskor már nem áll fenn, a bűncselekményért még mindig felel az
elkövető, bár ha a cselekmény társadalomra veszélyessége megszűnik, a büntetőeljárás – büntethetőséget
megszüntető okból való – megszüntetése indokolt (BH 1998.409.). Az eset szerint a vádlott 1995. október elején
elhatározta, hogy – pénzkereset reményében – számítógép-alkatrészeket fog Ausztriából Magyarországon
keresztül Jugoszláviába szállítani, holott tisztában volt azzal, hogy Jugoszláviába mindennemű árucikk szállítása
az ENSZ Biztonsági Tanácsának határozata értelmében tiltott. A vádlott 1995. október 14-én 1 óra körüli időben
kilépésre jelentkezett a határátkelőhelyen. Magatartásával a korábbi Btk. 261/A. §-ának (1) bekezdésében
meghatározott bűncselekményt megvalósította, de az ENSZ Biztonsági Tanácsa az 1996. október 1-jén
elfogadott 1074/1996. számú határozatával a Jugoszláv Szövetségi Köztársasággal (Szerbia és Montenegro)
szemben a korábbi határozatában elrendelt intézkedéseket azonnali hatállyal megszüntette, és ezáltal a régi Btk.
261/A. §-ának (1) bekezdésében meghatározott bűncselekmény kerettényállását kitöltő tilalom az elbíráláskor
már nem állt fenn.
Sajnos azonban kiderült, hogy az 1/1999. Büntető jogegységi határozat sem tökéletes. Az ügyészség 2007.
június 28-i vádiratában foglaltak szerint a vádlott 2005. november–decemberi időszakban követte el a terhére
rótt csempészet bűntettét [korábbi Btk. 312. § (1) bek. a) pontjának I. fordulatába ütköző (2) bekezdés c) pontja
szerint minősülő jelentős értékű vámárura elkövetett csempészet bűntette]. Az elsőfokú bíróság a 2008.
szeptember 4-i ítéletében a terheltet többek között felbújtóként elkövetett csempészet bűntettében [korábbi Btk.
312. § (1) bek. a) pont, (2) bek. c) pont] mondta ki bűnösnek. Az Ítélőtábla, mint másodfokú bíróság 2009.
március 19-én hozott ítéletével megváltoztatta az elsőfokú ítéletet és és a terheltet jövedékkel visszaélés miatt
ítélte el [korábbi Btk. 311. § (1) bek., (3) bek. a) pont]. A vádiratban szereplő korábbi Btk. 312. § (1) bek. a)
pont (2) bekezdés c) pont szerint minősülő vádlotti cselekmény büntetési tétele 3 évig terjedő szabadságvesztés
kiszabását engedte. Ugyanekkor a korábbi Btk. 311. § (3) bekezdése jövedéki visszaélés bűncselekménye miatt
egytől öt évig terjedő szabadságvesztés kiszabását rendelte az elkövetőre. Az Ítélőtábla döntésében jelentőséggel
Románia 2007. január 1-jével, az Európai Unióba történő belépése bírt. Minthogy ennek következtében
Magyarország és Románia közötti vámkötelezettség megszűnése érintette a terhelt cselekményét, és mert, a
továbbiakban a csempészet bűncselekménye nem volt megvalósítható a két állam között, hiszen az áruk szabad
áramlása miatt a vámfizetési kötelezettség megszűnt, azaz kiüresedett a csempészet tényállása, ezért az 1/1999.
Büntető jogegységi határozat tételeit nem lehetett alkalmazni. Így az Ítélőtábla az első fokon eljáró megyei
bíróság döntését úgy változtatta meg, hogy a terhelt csempészet bűntetteként értékelt cselekményét jövedékkel
visszaélés bűntettének minősítette. Csakhogy ezzel éppen egy súlyosabb bűncselekményben mondta ki
bűnösnek, mint amilyenért az elkövetés idején, sőt az első fokú ítélet meghozatalakor felelt volna. A Legfelsőbb
Bírósága végzése a Szegedi Ítélőtábla ítéletét helybenhagyta: „A Legfelsőbb Bíróság az Ítélőtábla jogi
álláspontjával egyetértve kiemeli, hogy a csempészet bűncselekményének megállapítására a Btk. 2. §-ára és az
1/1999. Büntető jogegységi határozatban foglaltakra figyelemmel, már nem kerülhetett sor. Azonban vizsgálni
kellett, hogy magatartásukkal a vádlottak az elkövetéskor más bűncselekményt nem valósítottak-e meg (BH
1997.431. eseti határozat és 1/1999. Büntető jogegységi határozatt indoklása). Mivel a Btk. 311. §-a szerinti
jövedékkel visszaélés bűntette tekintetében az elkövetéskori és a másodfokú elbírálás idején hatályos törvényi
rendelkezések azonosak voltak – és hátrányosabbnak a Btk. elbíráláskori rendelkezési sem értékelhetők – az
nem merülhet fel, hogy a 2. §-ának ekkénti alkalmazása annak szellemével ellentétes lenne.” A Legfelsőbb
Bíróság könnyedén átsiklik azon a tényen, hogy mind a vád, mind az elsőfokú bíróság minősítése helyes volt,
hiszen a specialitás elvét alkalmazták a látszólagos halmazat kiküszöbölésére. A Legfelsőbb Bíróság ahelyett,
hogy a problémával szembesült volna és azt feloldotta volna, akár a jogegységi határozat kiegészítésével, úgy
tesz mintha a halmazat szabályai nem lennének a büntetőjog részei és azokat nem kellene éppen úgy vizsgálni
amikor megállapításra kerül, hogy mely büntetőtörvény a szigorúbb vagy éppen enyhébb.
174
Azt, hogy az új büntetőtörvény enyhébb elbírálást tesz-e lehetővé, nemcsak az alkalmazandó büntetés neme és
mértéke alapján, hanem a büntetőjogi felelősségre vonatkozó összes rendelkezés egybevetésével kell
megállapítani. Az új törvényi szabályokat valamennyi jogkövetkezményt illetően egységesen kell alkalmazni.
Nincs lehetőség az új és a régi törvények együttes vagy kombinatív alkalmazására abban az esetben sem, ha
egyes rendelkezések tekintetében az elkövetéskor hatályos törvény az enyhébb. Nem megengedhető olyan
jogértelmezés, hogy a cselekmények minősítése az új, a büntetés kiszabása pedig a régi rendelkezések szerint
történjék (BH 1994.117., BH 1980.67.).
A bűncselekmény elbírálási idejét sem a korábbi Btk., sem pedig a Btk. nem határozza meg. Helyesen jegyzi
meg Hollán Miklós, hogy elbírálásnak minősül minden olyan nem jogerős ügydöntő határozat, amelyben a
bűncselekmény megvalósulásáról, a büntethetőségéről, vagy az alkalmazandó szankciókról vagy ezek
valamelyikéről döntenek, méghozzá függetlenül attól, hogy az adott határozatot bíróság, ügyész vagy a
nyomozó hatóság hozta. Az a jogirodalomban gyakran szereplő megállapítás, hogy az elbíráláson a cselekmény
jogerős elbírálását kell érteni, valójában csak arra az utolsó időpontra utal, amikor még elbírálásról lehet szó és a
büntetőtörvény változását figyelembe lehet és kell venni.
Nagyon röviden meg kell említenem, hogy a Btk. 2. §-a sem rendelkezik arról, hogy melyik jogszabályt kell
alkalmazni, ha több cselekmény egy eljárásban való elbírálása esetén, az egyik cselekmény vonatkozásában az
elkövetéskor, a másik tekintetében pedig az elbíráláskor hatályos büntetőtörvény alkalmazása kedvezőbb az
elkövetőre. A bírói gyakorlat ezt a kérdést különbözőképpen válaszolja meg, méghozzá attól függően, hogy a
kedvezőbb elbírálás lehetősége abból ered, hogy a cselekmény nem bűncselekmény (nem büntethető), vagy
abból, hogy (ezen kívül) enyhébben bírálandó el.
A jelenlegi töretlen bírói gyakorlat szerint minden cselekmény vonatkozásában külön kell vizsgálni, hogy a
cselekmény az elbíráláskori törvény szerint bűncselekmény-e, és amennyiben nem, a terheltet e tekintetben a
vád alól fel kell menteni. (BH 1995.72., BH 1995.380.) Ugyanakkor az elkövetéskor hatályos büntetőtörvény
összes bűncselekményre kiterjedő egységes alkalmazásának ilyen esetekben akkor sincs helye, ha az
összességében, még a halmazati értékeléssel együtt is, enyhébb megítélést jelentene.
Amennyiben viszont a cselekmények büntethetőségét az elbírálásukkor hatályos törvény nem érinti, de az

egyikük vonatkozásában enyhébb megítélést biztosít, akkor a joggyakorlat szerint a több cselekményt
egységesen azon törvény alapján kell elbírálni, amelyik összességében az elkövetőnek enyhébb megítélést
biztosít. Ilyenkor tehát nem engedhető meg, hogy a régi és az új büntetőtörvény rendelkezéseinek vegyített
alkalmazására kerüljön sor, hiszen ellenkező esetben az így alkalmazásra kerülő halmazati büntetés (egységes
intézkedés) eltérő büntetőjogi szabályozásra épülne, ami „részint a büntetéskiszabási tevékenység
áttekinthetetlenségét idézheti elő, részint – amennyiben a jogszabályok összhangja nem teremthető meg –
jogtechnikai nehézséget okozhat”. (BH 1996.290., EBH 2003.925.). A bírói gyakorlat ugyan utal arra, hogy az
utóbbi probléma természetesen kiküszöbölhető az eljárások elkülönítése révén, mivel ilyenkor
cselekményenként vizsgálandó az alkalmazandó törvény.
A bírói gyakorlat az 1998. évi LXXXVII. törvény hatálybalépése után azzal a kérdéssel szembesült, hogy
tartható-e az összességében értékelés tétele azokban az esetekben is, amikor a cselekmények egyikét a szigorúbb
szabályozást hozó új büntetőtörvény hatálybalépése előtt, a többi bűncselekményt viszont azt követően
valósították meg. Az összességében értékelés szabályának ilyen esetekre történő következetes alkalmazása
alapján az összes cselekményre az elkövetéskor hatályos törvényt kellene alkalmazni, mivel ez alapján hárulnak
összességében a legenyhébb joghátrányok az elkövetőre (BH 2002.467.). Azonban ez azzal járt volna, hogy az
1999. március 1. napja után elkövetett bűncselekményekre az elkövetésük előtt hatályos törvényt kellett volna
alkalmazni, amire viszont a korábbi Btk. 2. §-a alapján sem volt és a hatályos szerint soha nincs lehetőség (BH
2004.304.). A joggyakorlat erre tekintettel kivételt alakított ki, miszerint az összességében való értékelés csak
akkor alkalmazható, ha valamennyi bűncselekmény elkövetése az új törvény hatálybalépése előtt történt, és
annak megfelelően a kedvezőbb elbírálás lehetősége nem valamennyi bűncselekmény tekintetében állapítható
meg. Amennyiben viszont a bűnhalmazatban lévő bűncselekményeket részben az új büntetőtörvény
hatálybalépése előtt, másik részét annak hatálybalépése után követték el, a bűnhalmazatban lévő valamennyi
bűncselekményt az új törvény alkalmazásával kell elbírálni, akkor is, ha az első cselekmény vonatkozásában ez
az elkövetőre kedvezőtlenebb elbírálást jelent. Ez a gyakorlat nyilvánvalóan az új törvény hatálybalépése előtt
elkövetett cselekmény vonatkozásában súlyosabb törvény visszaható hatályú alkalmazását jelenti, amit az
összességében enyhébb megítélés előnye sem enyhít. A Legf. Bír. Bfv. V. 2443/2001. sz. határozata ebben a
vonatkozásban is felveti az ügyek elkülönítésének lehetőségét, de azt nem tekinti ilyen esetben sem kötelezőnek.
Végül meg kell említeni a 2011. évi CCX. törvényt az emberiesség elleni bűncselekmények büntetendőségéről és
elévülésének kizárásáról, valamint a kommunista diktatúrában elkövetett egyes bűncselekmények üldözéséről. E
175
törvény nagyobbrészt teljesen felesleges volt, hiszen az emberiesség elleni bűncselekmények addig is, már csak
a nemzetközi jog jus coges voltuk miatt üldözendőek voltak és nem évültek el. Ezenkívül azonban kimondja
bizonyos súlyos bűncselekmények (szándékos emberölés, szándékos súlyos testi sértés minősített esetei,
kényszervallatás, jogellenes fogvatartás, hűtlenség és felségsértés, illetve felségsértés a Magyar Állam területe
ellen bűnpártolás) el nem évülését, további feltételek mellett. Az elévülés nyugvásának kimondása visszaható
hatállyal tette az elkövetők helyzetét terhesebbé, így e tilalom megsértését jelenti e törvény. Igazolása viszont az
említett kriminalizációs kötelezettségből levezethető, hiszen abszolút jogokat véd.
3. 3. Területi és személyi hatály

hatályosított kiadás) Budapest, 2009. Gellér Balázs József: A magyar büntetőjog tankönyve I. Általános Tanok
Budapest 2008. Cornils, Karin: Die Fremdrechtsanwendung im Stzrafrecht. Berlin, Freie Univ., Diss., 1977.
Eser, Albin: Die Entwicklung des intern. Strafrechts, Jesheck-FS 1353. Berlin, 1985. Gribbohm, Günter:
Strafrechtsgeltung u. Teilnahme, JR 98. Heinrich, Andreas: Das passive Personalitätsprinzip im deutschen
Strafrecht. Freiburg, 1994. Oehler, Dietrich: Internationales Strafrecht. Köln, 1983. Oehler, Dietrich: Grenzen
des aktiven Personalitätsprinzip im intern. Strafrecht, Metzger-FS 83. Berlin, 1983.
3. §
(1) A magyar büntető törvényt kell alkalmazni
a) a belföldön elkövetett bűncselekményre,
176
b) a Magyarország területén kívül tartózkodó magyar felségjelű úszólétesítményen vagy magyar

felségjelű légi járművön elkövetett bűncselekményre,
c) a magyar állampolgár által külföldön elkövetett olyan cselekményre, amely a magyar törvény szerint
bűncselekmény.
(2) A magyar büntető törvényt kell alkalmazni
a) a nem magyar állampolgár által külföldön elkövetett cselekményre is, ha az
aa)a magyar törvény szerint bűncselekmény, és az elkövetés helyének törvénye szerint is büntetendő,
ab)állam elleni bűncselekmény, – a szövetséges fegyveres erő ellen elkövetett kémkedést kivéve – tekintet
nélkül arra, hogy az az elkövetés helyének törvénye szerint büntetendő-e,
ac)a XIII. vagy a XIV. Fejezetben meghatározott bűncselekmény, vagy egyéb olyan bűncselekmény,
amelynek üldözését törvényben kihirdetett nemzetközi szerződés írja elő,
b) a magyar állampolgár, a magyar jog alapján létrejött jogi személy és jogi személyiséggel nem
rendelkező egyéb jogalany sérelmére nem magyar állampolgár által külföldön elkövetett olyan
cselekményre is, amely a magyar törvény szerint büntetendő.
(3) A (2) bekezdésben meghatározott esetekben a büntetőeljárás megindítását a legfőbb ügyész rendeli el.
3.1. 3.1 Elméleti megközelítések
177
Angyal Pál: A magyar büntetőjog tankönyve. Budapest,

1919. Békés Imre: A magyar büntetőjog kézikönyve I. Általános rész. Belügyminisztérium Tanulmányi és
Kiképzési Csoportfőnökség, h.n., 1963. Békés Imre – Földvári József – Gáspár Gyula – Tokaji Géza: Magyar
Büntetőjog – általános rész. Budapest, 1980. Finkey Ferenc: A magyar büntetőjog tankönyve. Budapest, 1914.
Földvári József: Magyar Büntetőjog Általános rész. Pécs, 1995. Györgyi Kálmán: A büntető törvénykönyv
kodifikációja. Collega 2001/4. Gellér Balázs József: A magyar büntetőjog tankönyve I. Általános Tanok.
Budapest, 2008. Jakab András: A jogszabálytan főbb kérdéseiről. Budapest, 2003. Nagy Ferenc: A magyar
büntetőjog általános része. Budapest, 2001. Nagy Ferenc: A magyar büntetőjog általános része. Budapest,
2004. Samu Mihály – Szilágyi Péter: Jogbölcselet. Budapest, 1998.
A Btk. területi és személyi hatálya arra a kérdésre ad

választ, hogy mely területen és kik által elkövetett cselekményekre alkalmazható a törvény. A büntetőjogban a
kettő összefonódik: az elkövetett bűncselekménynek van elkövetője, és az elkövető a bűncselekményt
nyilvánvalóan mindig valamilyen területen követi el. Erre tekintettel részünkről a területi és személyi hatály
kérdését – a jogirodalom többségének és a törvénynek a rendszerét követve – összekapcsolva tárgyaljuk.
Az egyes államok különböző elvekre tekintettel szabályozzák a büntetőtörvény területi és személyi hatályát.
Ennek alapján ismerjük a területi elvet, aktív személyi, passzív személyi elvet, a képviseleti elvet, az állami
önvédelmi elvet, és az univerzalitás elvét.
A területi elv (principium territoriale) értelmében az állam büntetőjogának hatálya a saját területén elkövetett
bűncselekményekre terjed ki, tekintet nélkül az elkövető állampolgárságára, vagy a sértett vagy veszélyeztetett
jogi tárgyra. Alapja az állam területi szuverenitása.
178
A quasi területi elv az állam büntetőjogának hatályát terjeszti ki, tulajdonképpen az államterület fogalmának
kiterjesztő értelmezésével, pl. állam lobogója alatt hajózó vízi járműre, vagy repülő repülőgépre.
Az aktív személyi (vagy honossági) elv (principium personale) alapján az állam büntetőjogának hatálya a saját
állampolgárok által elkövetett bűncselekményekre terjed ki, tekintet nélkül az elkövetés helyére, a sértett vagy
veszélyeztetett jogi tárgyra. Alapja az etikai kapcsolat az állam és állampolgára (állandó lakosa) között.
A képviseleti elv alapján az egyik állam büntetőjogának hatálya olyan cselekményekre is kiterjed, amelyeket
külföldi külföldön követett el, ha az a másik (elkövetés helye szerinti) állam joga szerint is bűncselekmény. Az
állam büntetőhatalmának érvényesítésekor lényegében a másik állam helyett (annak képviseletében) jár el, célja
az, hogy a másik államnak való kiadatás hiányában is biztosítsa az elkövető büntetőjogi felelősségre vonását.
A passzív személyi elv alapján az állam büntetőjogának hatálya az állam saját állampolgárai elleni, külföldön
történő támadásokra terjed ki, tekintet nélkül az elkövető állampolgárságára. Célja az, hogy az állampolgárok
külföldi védelmét szolgálja, ha a másik állam nem fordít elég gondot erre a védelemre:
Az állami önvédelem elve (principium reale, reálprincípium) (érdekvédelmi elv) alapján az állam
büntetőjogának hatálya bizonyos jogi tárgyak elleni támadásokra terjed ki, tekintet nélkül az elkövetés helyére
és az elkövető állampolgárságára. Érvényesülési köre általában olyan bűncselekményekre van korlátozva,
amelyek az állam belső vagy külső biztonságát sértik, veszélyeztetik.
A feltételen (univerzális) büntetőhatalom elve (principium universale) alapján az állam büntetőjogának hatálya
kiterjed a bárhol, bárki által elkövetett bűncselekményre. Alkalmazása a nemzetközi konvenciók által
meghatározott, különösen veszélyes bűncselekményekre (pl. kábítószer-csempészés, repülőgép-eltérítés,
terrorista cselekmények) korlátozódik, mivel alapgondolata, az államok szolidaritása erre vonatkoztatható.
Megkülönböztetünk relatív univerzalitást és abszolút univerzalitást. A relatív univerzalitás elve alapján az
államnak csak akkor van lehetősége (kötelezettsége) eljárni, ha legalább valamilyen kötődése van a
cselekményhez vagy az elkövetőhöz, így például a büntetőeljárási cselekmény idején az elkövető az adott állam
területén tartózkodik. Az abszolút univerzalitás alapján semmilyen kötődés sem szükséges, az állam akkor is
kiadhat például egy elfogatóparancsot, ha sem a sértettek nem voltak állampolgárai, sem az elkövető, de még
területileg sem érintett és az elkövető sem tartózkodik a területén. Ezt az utóbbi elvet követte Belgium amikor
2003-ban a Legfelsőbb Bírósága kimondta, hogy Ariel Sharon ellen folytatódhat a büntetőeljárás az 1982-ben
Sbara és Shatila palesztin menekülttáborokban elkövetett mészárlások miatt, igaz csak akkor, ha már nem élvezi
miniszterelnöki tisztségéből folyó immunitást.
3.2. 3.2. A Btk. szabályozása
179
Az egyes elvek elméleti szinten is, de a hatályos Btk.

megfogalmazásában is átfedik egymást, így például a belföldön magyar állampolgár által elkövetett cselekmény
a területi elv és az aktív személyi elv alá is tartozik. Az aktív és passzív személyi elv átfedi egymást, ha saját
állampolgár külföldön saját állampolgár ellen követ el bűncselekményt. Ez idő szerint egyetlen elv sem
alkalmas arra, hogy a területi és személyi hatály meghatározásának kizárólagos alapja legyen, így a Btk. a fenti
elvek kombinálásával szabályozza a kérdést.
Az elkövetés idejéhez hasonlóan a Btk. az elkövetés helyét sem szabályozza. Az elkövetési hely meghatározása
nem okoz problémát az egymozzanatú bűncselekményeknél, pl. az elkövető egy lövést ad le haragosára, amely
azonnal végez vele. Az elkövetés helyének meghatározása azonban problematikus lehet többmozzanatú
bűncselekményeknél, azoknál, amelyeknek releváns tényállási elemei több állam területén valósulnak meg. E
tekintetben a cselekményegység elmélete irányadó, így a bűncselekmény mindazon országok területén
elkövetettnek minősül, ahol bármely a tényállás keretébe illeszkedő mozzanata (az elkövetési magatartás
valamely eleme vagy az eredmény) bekövetkezik. Nem számít elkövetési helynek a tényálláshoz nem tartozó
következmény bekövetkezési helye.
Belföld alatt Magyarország államterületét, míg külföld alatt az ezen a területen kívül eső területet kell érteni. A
büntetőjogban is irányadó az állampolgárságról szóló törvény azon szabálya, hogy azt a magyar állampolgárt,
aki egyidejűleg más államnak is állampolgára – ha törvény másként nem rendelkezik –, a magyar jog
alkalmazása szempontjából magyar állampolgárnak kell tekinteni. Nem magyar állampolgár a külföldi
állampolgár és a hontalan.
A Btk. az alábbi tételes szabályokat tartalmazza:
180
1. A Btk. 3. § (1) bekezdésének a) pontja a területi elven alapul, alkalmazásában az elkövető állampolgársága
irreleváns. Sem a követségek területe, sem a hazánkban diplomáciai mentességben részesülő személyek
nincsenek kivonva a büntetőtörvény területi és személyi hatálya alól. A Btk. 3. § (1) bekezdés b) pontja a quasi
területi elvenalapul, vagyis a magyar hajón {azon úszólétesítmény, amelyet ilyenként a hajólajstromba vettek [a
vízi közlekedésről szóló 2000. évi XLII. tv. 10. § (1) bek. a) pont]}, illetve a magyar légijárművón (amelyet a
Magyarország Állami Légijármű Lajstromába [vagy katonai légügyi hatóság nyilvántartásába] vettek a 1995.
évi XCVII. tv.12. §-a szerint).
2. A Btk. 3. § (1) bekezdése c) pontja az aktív személyi elven alapuló szabályozás, amelynek értelmében a
magyar Btk. „elkíséri” a magyar állampolgárt külföldre, méghozzá akkor is, ha a cselekmény az elkövetési hely
törvénye szerint nem bűncselekmény.
3. A képviseleti elven alapuló szabályozás a Btk. 3. § (2) bekezdés a) pontja, amely szerint a magyar törvényt
kell alkalmazni a nem magyar állampolgár által külföldön elkövetett cselekményre is, ha az „aa) magyar
törvény szerint bűncselekmény és az elkövetés helyének törvénye szerint is büntetendő”. A Btk. a magyar
törvény tekintetében a „bűncselekmény”, az elkövetés helyének törvénye vonatkozásában pedig a „büntetendő”
kifejezést használja. A korábbi Btk. indokolása szerint a „büntetendő” kifejezés azt jelenti, hogy a magyar
törvényt nemcsak az elkövetés helyének törvénye szerinti bűncselekmények, hanem szabálysértések, kihágások
vagy jogellenes, nem büntetőtörvénybe ütköző cselekmények esetén is alkalmazni kell. Ez az értelmezés hibás,
mert ha a jogalkotó ezt akarta volna, akkor a jogellenes kifejezést használta volna a törvény szövegében. Így, ha
az adott személy cselekménye az elkövetés helyén csak magánjogi (polgári jogi) jogsértés, vagy csak bírsággal
sújtható nem bűncselekményi magatartás, a Btk. 3. § (2) bekezdése a) pontjának aa) alpontja nem alkalmazható
az illető büntetőjogi felelősségének megalapozására (Nagy Ferenc). Nagy Ferenc szerint a rendelkezés helyes
értelme az, hogy a cselekmény a bűncselekményi jellegen felül büntetendő is legyen, ez zárja ki ezen pontnak az
alkalmazását például az elkövetés helyének törvénye szerint megkövetelt magánindítvány hiánya vagy a
büntethetőségnek az elkövetés helyének törvénye szerinti elévülése esetén. Hollán Miklós szerint a fenti
értelmezés bár tartalmilag indokolt, de formai hibában szenved, mivel, ha a jogalkotó ezt az eredményt kívánta
volna elérni, a „büntetendő” kifejezés helyett a Btk.-ban ezen esetkör megjelölésére (is) használt „büntethető”
terminológiát alkalmazta volna. Mivel a büntetendő kifejezést a törvény a tényállásszerű és jogellenes
cselekmény megjelölésére használja, szerinte a törvény szövegének kínálkozó nyelvtani és rendszertani
értelmezése alapján az elkövetés joga szerinti tényállásszerűség és jogellenesség szükséges a Btk. 3. § (2)
bekezdése a) pontjának aa) alpontja alkalmazásához. E rendelkezés tehát lehetővé teszi például az elkövetési
hely joga szerinti magasabb korhatár miatt nem büntethető gyermekkorú személy felelősségre vonását. Mindez
arra enged következtetni, hogy e fogalmakat pontosan meg kell határozni, hiszen jelenleg is legalább három
elmélet verseng egymással ezen a téren. A magam részéről Nagy Ferenc értelmezését tartom helyesnek és a
joggyakorlatnak megfelelőnek is, ám ezt a Btk.-ban konkretizálni kellett volna, ám ez is, mint sok más, megint
csak kimaradt.
4. Az állami önvédelmi elven alapuló szabályozás a Btk. 3. § (2) bekezdés a) pontjának ab) alpontja, amely
szerint a magyar törvényt kell alkalmazni a nem magyar állampolgár által külföldön elkövetett cselekményre is,
ha az állam elleni bűncselekmény – a szövetséges fegyveres erő ellen elkövetett kémkedést kivéve –, tekintet
nélkül arra, hogy az elkövetés helyének törvénye szerint büntetendő-e. A rendelkezés alkalmazásához a kettős
inkrimináció tehát kifejezetten nem feltétel. Az állam elleni bűncselekmények közül az állami önvédelmi elv
alól kivétel a szövetséges fegyveres erő ellen elkövetett kémkedés, amelyre így lényegében a területi és a
képviseleti elv vonatkozik. A szövetséges fegyveres erő ellen elkövetett kémkedés eleve csak a Magyarország
vagy szövetséges állam területén követhető el. Tehát, ha a 3. § (1) bekezdés a) pontja ab) alpontjának
szabályozását változatlanul hagyják, az azzal járt volna csak, hogy a szövetséges fegyveres erő elleni kémkedés
bűncselekménye a szövetséges államok területén akkor is a magyar joghatóság alá tartozott volna, ha az nem
büntetendő az adott állam joga szerint (amely szituáció nem igazán valószínű).
5. A feltétlen büntetőhatalom elvén (univerzalitás elve) alapuló szabályozás a Btk. 3. § (2) bekezdés a)
pontjának ac) alpontja, amely szerint a magyar törvényt kell alkalmazni a nem magyar állampolgár által
külföldön elkövetett cselekményre is, ha az „a XIII. vagy a XIV. Fejezetben meghatározott bűncselekmény, vagy
egyéb olyan bűncselekmény, amelynek üldözését törvényben kihirdetett nemzetközi szerződés írja elő”. A XIII.
vagy a XIV. Fejezetben az emberiesség elleni bűncselekmények, illetve a háborús bűncselekmények kerültek
szabályozásra.
Amint azt kifejtettem, a legalitás elvéből következő kriminalizációs kötelezettség magában foglalja a központi
nemzetközi bűncselekmények belső jogi kriminalizálásának és üldözésének kötelezettségét. Ez a kötelezettség
még a belső jogi visszaható hatály tilalmánál is erősebb. Ennek belső jogi leképezése volt az 53/1993. (X. 13.)
AB határozat. E kötelezettség tehát megjelenik az Alaptörvényben is:
181
„Tagadjuk a magyar nemzet és polgárai ellen a nemzetiszocialista és kommunista diktatúrák uralma alatt
elkövetett embertelen bűnök elévülését. […]
XXVIII. cikk (4) Senki nem nyilvánítható bűnösnek, és nem sújtható büntetéssel olyan cselekmény miatt, amely
az elkövetés idején a magyar jog vagy – nemzetközi szerződés, illetve az Európai Unió jogi aktusa által
meghatározott körben – más állam joga szerint nem volt bűncselekmény.
(5) A (4) bekezdés nem zárja ki valamely személy büntetőeljárás alá vonását és elítélését olyan cselekményért,
amely elkövetése idején a nemzetközi jog általánosan elismert szabályai szerint bűncselekmény volt.”
Ebből következően kellett a Btk. 1. §-ában megfogalmazott törvényesség elvének is foglalkoznia ezzel a
kérdéssel „1. §(1) Az elkövető büntetőjogi felelősségét csak olyan cselekmény miatt lehet megállapítani, amelyet
– a nemzetközi jog általánosan elismert szabályai alapján büntetendő cselekmények kivételével – törvény az
elkövetés idején büntetni rendelt.” Valamint, ahogyan azt korábban említettük a törvényesség (legalitás) elvében
megfogalmazott kriminalizációs (e tekintetben a nemzetközi bűncselekmények pönalizálásának és üldözésének)
kötelezettség gyakorlati megjelenése a hatály, illetve az elévülés intézményeiben valósul meg.
Ugyanakkor meg kell jegyezni, hogy sajnos a Btk. ezen rendelkezése nemcsak a nemzetközi joggal, de az
Alaptörvénnyel és az 53/1993. (X. 13.) AB határozattal sincs összhangban. Ugyanis az univerzalitás elvének
alkalmazását csak XIII. vagy a XIV. Fejezetben meghatározott emberiesség elleni és háborús
bűncselekményekre, valamint a törvényben kihirdetett nemzetközi szerződésben megfogalmazott
bűncselekményekre írja elő. A nemzetközi jus cogens azonban nem korlátozódik a nemzetközi szerződésekre,
különösen nem azokra, amelyeket Magyarország törvényben kihirdetett. Helyesen hivatkozik tehát az
Alaptörvény a XXVIII. cikk (5) bekezdésében a nemzetközi jog általánosan elismert szabályaira, és ugyancsak
helyes a törvényesség elvében megfogalmazott hasonló utalás (Btk. 1. §). Természetesen lehet úgy érvelni, hogy
a Btk. nem kívánta külföldi állampolgárok esetében az általános univerzalitást alkalmazni [Magyarország
minden kapcsolat nélkül eljárhat az adott bűncselekmény esetében (lásd Belgium)]. Valóban a törvényesség
elvének, az időbeli hatálynak, és a területi és személyi hatálynak az együttolvasása és értelmezése arra vezet,
hogy Magyarország a relatív univerzalitást fogadta el, igaz egy igen erős formáját.Ez azt jelenti, hogy magyar
állampolgár estén mindig és külföldi állampolgár (hontalan) esetén, ha ezen utóbbiak Magyarországon követték
el a cselekményt a teljes nemzetközi jus cogens anyag büntetőeljárást eredményez kötelező jelleggel. Külföldi
elkövető külföldön elkövetett cselekménye esetében a legfőbb ügyész döntésétől függ az eljárás megindítása, de
ez csak azon bűncselekményekre korlátozódik, amelyek megfelelnek a Btk. 3. § (2) bekezdés a) pontjának. Ezek
az esetek nem ölelik fel a magyar törvénybe át nem ültetett nemzetközi ius cogenst.
6. A Btk. 3. § (2) bekezdés b) pontja szerint magyar joghatóság alá tartozik „a magyar állampolgár, a magyar
jog alapján létrejött jogi személy és jogi személyiséggel nem rendelkező egyéb jogalany sérelmére nem magyar
állampolgár által külföldön elkövetett olyan cselekménye is, amely a magyar törvény szerint büntetendő.” Ez
kétséget kizáróan új rendelkezés a magyar jogban, amely a magyar állampolgár, illetve jogi személy sérelmére
külföldön elkövetett bűncselekményekre kiterjesztette a Btk. hatályát, azaz a passzív személyi elvetbehozza a
magyar jogba. Ezzel a Btk. lehetővé teszi azoknak az elkövetőknek a büntetőjogi felelősségre vonását, akik
külföldön magyar állampolgár vagy jogi személy sérelmére követnek el bűncselekményt, cselekményük
azonban az elkövetés helyének joga szerint nem büntetendő. Minden ellenkező állásponttal ellentétben a passzív
személyi elv megtalálható Európa legtöbb büntetőjogában, de az USA-ban és Kanadában is.
Meg kell említeni az úgynevezett Lotus ügyet(France v. Turkey Judgement of 7 september 1927, P.C.I.J., RS A
No. 10, p. 4), amelyben a francia lobogó alatt hajózó Lotus nemzetközi vizeken összeütközött a török lobogó
alatt lajstromozott Boz-Kourt hajóval és a török hatóságok Konstantinápolyban mind a francia fedélzeti tiszt,
mind pedig a török kapitány ellen büntetőeljárást indítottak, a francia tiszt esetében a passzív személyi elvre
hivatkozva. Franciaország a quasi területi elvre és az aktív személyi elvre hivatkozott, miszerint azok megelőzik
a török büntetőigényt. Az Állandó Nemzetközi Bíróság (P.C.I.J.) a francia keresetet elutasította azzal, hogy nem
olvasható ki a nemzetközi jogból olyan tétel, amely szerint a quasi területi elv megelőzné a passzív személyi
elvet.
7. Végül szólni kell a diplomáciai és nemzetközi jogon alapuló egyéb mentességről. A korábbi Btk. az 5. §-ában
rendelkezett a diplomáciai és a nemzetközi jogon alapuló egyéb mentességet élvező személyek büntetőjogi
felelősségéről: „A diplomáciai és a nemzetközi jogon alapuló egyéb mentességet élvező személyek büntetőjogi
felelősségre vonására nemzetközi szerződés, ennek hiányában a nemzetközi gyakorlat irányadó. A nemzetközi
gyakorlat kérdésében az igazságügyért felelős miniszter nyilatkozatát kell alapul venni.” Ez a rendelkezés
valójában teljesen felesleges volt és így helyénvaló, hogy kimaradt a Btk.-ból.
182
Ez a szabályozás valójában olyan büntethetőséget kizáró ok volt, amely a hatályos terminus szerint a büntetőjogi
felelősségre vonás egyéb akadályaként aposztrofálható. Ennek dogmatikai jelentősége az, hogy például a
felbujtó akkor is felelősségre vonandó, ha mentességet élvező személyt bír rá bűncselekmény elkövetésére. A
mentességet és az azt élvező személyek körét elsősorban nemzetközi szerződések jelölik ki, különösen a
diplomáciai kapcsolatokról Bécsben, 1961. április 18. napján aláírt egyezmény (kihirdette:1965. évi 22.
tvr.),illetve a konzuli kapcsolatokról szóló Bécsben, 1963. április 24-én elfogadott egyezmény(kihirdette:
az1987. évi 13. tvr.).
E tekintetben fel kell hívni a figyelmet a Congo v. Belgium (I.C.J., 2000) Hágai Nemzetközi Bíróság ítéletére,
amelyben állami vezetők immunitását vizsgálva a következőkre jutott a bíróság. Úgynevezett ratio personae
mentessége van a hivatalban lévő állami képviselőnek bármely bűncselekmény miatt. Ugyanakkor ez az
immunitás megszűnik, ha már nincs hivatalban. Ekkor már csak ratio materiae mentesség illeti meg, azaz olyan
cselekményekért van immunitása, amelyek állami aktusoknak (state act) tekinthetőek. Nincs immunitása a volt
állami vezetőnek olyan cselekményekért amelyek súlyos nemzetközi bűncselekményeket valósítanak meg, mert
ezek sosem tekinthetőek állami aktusnak.
BH 2012.85., BH 2010.237., BH 2002.467., BH

2000.476., BH 1996.179., BH 1997.509., BH 1982.122., BH 1979.350., BH 1995.72., BH 1995.380., EBH
2009.2035
183
6. fejezet - A bűncselekmény tana
1. 1. A bűncselekmény fogalma
Angyal Pál: A magyar büntetőjog tankönyve. 1–2.

kötet. 3. kiadás, 1920. Békés Imre: A gondatlanság a büntetőjogban. Budapest, 1974. Békés Imre: A jogállami
büntetőjog bűncselekménytani alapjai. In: Nyugat-Európai hatások a magyar jogrendszer fejlődésében.
Budapest, 1994. Békés Imre (szerk. és társszerző): Büntetőjog Általános Rész. Budapest, 2002. Edvi Illés
Károly: A Büntető törvénykönyv magyarázata. 2. kiadás, 1. kötet, Budapest, 1894. Finkey Ferenc: A magyar
büntetőjog tankönyve. 4. kiadás, Budapest, 1914. Földvári József: Az egység és a halmazat határesetei a
büntetőjogban. KJK, Budapest, 1962. Földvári József: A bűncselekmény fogalmáról – de lege ferenda. Magyar
Jog, 1999/1. Földvári József: Magyar büntetőjog. Általános rész. Budapest, 2002. és 2006. Györgyi Kálmán:
Tokaji Géza felfogása az okozati összefüggésről és újabb fejlemények az okozatossági tanban. In: Tóth Károly
(szerk.): Tokaji Géza Emlékkönyv. Szeged, 1996. Györgyi Kálmán: Az okozati összefüggésről. In: Wiener A.
Imre (szerk.): Büntethetőség – büntetendőség. Budapest, 1997. Gropp, Walter: Strafrecht Allgemeiner Teil. 3.
Aufl. Berlin, 2005. Heller Erik: A magyar büntetőjog tankönyve. Általános rész 1–2. félkötet. Szeged, 1937. Irk
Albert: A magyar anyagi büntetőjog. Pécs, 1928. Jescheck, H-H. – Weigend, Th.: Lehrbuch des Strafrechts.
Allgemeiner Teil. 5. Aufl. Berlin, 1996. (A hivatkozás Jescheck, H-H. 1996). Kádár M. – Kálmán Gy.: A
büntetőjog általános tanai. Budapest, 1966. Nagy Ferenc – Tokaji Géza: A magyar büntetőjog általános része.
Szeged, 1993. és Budapest, 1998. Nagy Ferenc: A magyar büntetőjog általános része. Budapest 2004. és 2010.
Nagy Ferenc: Tanulmányok a Btk. Általános Részének kodifikációjához. Budapest, 2005. Nagy Ferenc:
Gondolatok a jogi tárgyról. Büntetőjogi Kodifikáció 2008/1. Nagy Ferenc: A büntetőjogi dogmatikáról Békés
Imre műveiben. (Budapesten megjelenés alatt.) Roxin, Claus: Strafrecht Allgemeiner Teil. Band I. 4. Aufl.
184
A bűncselekmény tana
München, 2006. Schultheisz Emil: A bűncselekmény tana. Debrecen, 1948. Tokaji Géza: A bűncselekménytan
alapjai a magyar büntetőjogban. Budapest, 1984. Vámbéry Rusztem: Büntetőjog 1–2. Budapest, 1913, 1918.
Viski László: Tézisek a bűncselekmény-fogalom felépítéséhez. Állam- és Jogtudomány 1974/3. Viski László:
Közlekedési büntetőjog. Budapest, 1974. Welzel, Hans: Das Deutsche Strafrecht. 11. Aufl. Berlin, 1969. Wiener
A. Imre: A Btk. Általános Része de lege ferenda. Budapest, 2003. Wiener A. Imre (szerk. és társszerző):
Büntetőjog általános rész. Budapest, 2003.
1.1. 1.1. Bűncselekmény-fogalmi irányzatok; a fogalom egésze

felépítésének alakulása
A) A bűncselekmény tudományos fogalmának

történetileg kialakult alapmodelljeit illetően Európában az ókori, illetve a középkori jog jellemzője az
eredményfelelősség. A magatartás következtében beálló eredményért felelt mindazon személy, aki jelen volt és
közreműködött a cselekménynél, például egy emberölésnél. Az eredményfelelősséggel sokszor együtt járt a
kollektív felelősség intézménye, amelynek alapján nem csak a cselekmény elkövetőjét vonták felelősségre, de
annak családtagjait, vagy esetleg azt a közösséget is, amelyhez az elkövető tartozott. Ebben a rendszerben
egyedül a kifejtett magatartás, illetve az okozott eredmény állt a figyelem középpontjában. Szubjektív
adottságok figyelembevétele csak akkor és úgy következhetett be, ha az a külső magatartásban nyilvánult meg.
A kánonjog az eredményfelelősség ellentettje, legalábbis annyiban, hogy a bűnös akarat a kiinduló- és

kapcsolódási pont a büntetés elrendelése számára. A kánonjog szerint ugyanis a bűn nem csak a bűnös
magatartással azonos, hanem már a bűnös gondolatot is magában foglalja. A bűncselekményeknek súly szerinti
osztályozása a kánonjog számára idegen, az egyházjogi konstrukció pedig a világi modern büntetőjog számára
nem tűnik alkalmasnak.
185
A XIX. században egyre jobban elfogadottá válik az, hogy önmagában sem a bűnös gondolat, sem az eredmény
nem elegendő a büntetőjogi felelősség megállapításához. A bűncselekmény külső és belső, illetve objektívés
szubjektív elemeit különböztetik meg és választják szét (Grolman és Heffter). A bűnelkövető által előidézett
külvilági változás objektíve beszámítandó, míg a szubjektív beszámítás a bűnösség körében történik.
Fokozatosan kialakulnak a bűncselekmény fogalmának az építőelemei. A cselekmény fogalma először Berner

1857. évi tankönyvében a bűncselekményi rendszer alapköveként szerepelt. A bűnösségtől független objektív
jogellenesség elismerésének követelése Jheringnél jelentkezett először 1867-ben megjelent művében. A
jogellenességnek Binding adott önálló jelentőséget a normaelméletében. A tényállás(szerűség) fogalma Beling
1906. évi híres bűncselekménytani monográfiájában vált elfogadott bűncselekmény-fogalmi elemmé. 1867-ben
látott napvilágot A. Merkel azon felfogása, amely a szándékosságot és a gondatlanságot a kötelességellenes
akaratelhatározás (bűnösség) főfogalom alatt egyesítette. Ugyancsak a bűnösség tana alakulása szempontjából
Frank 1907. évi munkája kapott különös jelentőséget (vö. Jescheck, H.-H. 1996).
Az egész bűncselekmény-fogalmi rendszer létrejötte szempontjából pedig a XX. század első két évtizedében
von Liszt és Beling, majd később Welzel munkássága hatott meghatározó erővel. A magyar büntetőjogi fejlődés
számára irányadó német dogmatika alakulásában tehát jól megfigyelhető a következő bűncselekmény-fogalmi
tagolás: cselekmény, tényállásszerűség, jogellenesség és bűnösség.
B) A német büntetőjog fejlődésében a fent említett fogalomvázzal kapcsolatos változások fő állomásai: a

klasszikus, a neoklasszikus, a finalista és a közvetítő (szintézisre törekvő) bűncselekmény-fogalom. Mind a
négy irányzat a bűncselekmény-fogalmi felépítés során megtartotta a fogalomvázat, a fogalmi elemeket
(cselekmény, tényállásszerűség, jogellenesség, bűnösség), de többé-kevésbé más tartalmat kapcsolt az említett
fogalmi összetevőkhöz.
a) A Beling (1866–1932) által megalapozott és von Liszt (1851–1919) által továbbépített klasszikus
bűncselekmény-fogalom eredeti építőkövei a cselekmény mellett a tényállásszerűség, mint a cselekmény
értékelésmentes körülírása, továbbá a következetesen objektív jogellenesség, valamint a szándékosságot és a
gondatlanságot felölelő pszichológiai bűnösségfogalom. E felfogás szerint a tényállásszerűség csupán
indiciuma, gyanújele a tőle elkülönülő jogellenességnek: a tényállásszerű cselekmény bár rendszerint jogellenes,
de hogy az adott esetben is az-e, az csak a következő fogalmi elem (a jogellenesség) szintjén dől el.
b) A klasszikus fogalom valódi vagy vélt fogyatékosságainak a kiküszöbölésére törekvő neoklasszikus

bűncselekmény-fogalom egyes elemei már a régi teóriák idején megjelentek, majd továbbiakkal egészültek ki
(Mezger 1883–1962).
A legrégebbi változás a materiális jogellenesség felfedezése (lásd később), amely már a Liszt–Beling-féle
fogalomképzést is megelőzte. Régi a pszichológiai bűnösségtan felváltásának az igényével fellépő normatív
bűnösségfogalom (1907) is, amely a szándékosságot és a gondatlanságot nem iktatta ugyan ki a bűnösségből, de
arra hivatkozva, hogy a gondatlanság gyakoribb válfaja, a hanyagság esetén nincs pszichés viszony, a bűnösség
lényegét a felróhatóságban, a szemrehányhatóságban, mint értékítéletben jelölte meg. Ezen a talajon jött létre
egyébként az a nézet is, hogy a bűnösséghez az elvárhatóság, a jogszerűtlen magatartástól való tartózkodás
elvárhatósága is hozzátartozik. További változás, hogy bár a jogellenesség a teljesen kifejlődött neoklasszikus
irányzat definiálása szerint is megmaradt nem-személyes, objektív értékítéletnek, már a század második
évtizedétől kezdve kezdték felismerni, hogy a jogellenességet bizonyos szubjektív elemek is befolyásolhatják,
így az irányzatba beépült a szubjektív jogellenességi elemek tana. Végül a tényállásszerűség és a jogellenesség
viszonya is megváltozott: az előbbi már nem csupán „felismerni engedi” (ti. mint indicium), hanem a
jogellenességet kizáró okok hiányában megalapozza a jogellenességet, „vagyis jogellenességi típust” képvisel.
A tényállásszerűséget is bűncselekmény-fogalmi elemmé nyilvánító hazai szerzők közül már Heller is, de főleg
Schultheisz több szempontból (mindkettő a normatív bűnösségtan és a szubjektív jogellenességi elemek síkján)
túljutott az eredeti klasszikus fogalomképzésen, anélkül azonban, hogy a neoklasszikus irányzat vonásai
bármelyiküknél is túlsúlyra jutottak volna.
c) A hazai tudománytörténetben már nem érvényesült, de a napjainkra külföldön széles körben elterjedt
finalizmus is fenntartja azt, hogy a bűncselekmény tényállásszerű, jogellenes és bűnös cselekmény. Ez a
fogalomváz azonban ismét alapvetően más tartalmat fed. A teória fő képviselőjének, Welzelnek (1904–1977) a
kiindulópontja a finális emberi cselekmény (lásd később), s erre épül rá a jogi értékelő struktúra. Az utóbbi
alapja az a nézet, hogy a szándékosság mint a cselekmény irányának a meghatározója, nem a bűnösséghez,
hanem a jogtalansághoz tartozik. Ilyen átrendezés esetén azonban a dogmatika immanens logikájából
következik, hogy nem juthat más osztályrész a gondatlanságnak sem. Más kérdés, hogy a finalista szemléletnek
186
igazán a szándékos tevékenységről alkotott modell felel meg, amitől rendszertanilag is elkülönítve bajlódik a
gondatlan, másrészt a mulasztásos bűncselekményekkel.
Ami Welzel rendszerét közelebbről illeti, a tényállásszerűség és a jogellenesség egy közös főfogalom, a
jogtalanság körébe kerül. A szándékosságot és a gondatlanságot közvetlenül a tényállásszerűségbe helyezi,
ezáltal azonban azok a jogtalanság alkotórészeivé válnak. Így azzal a korábbi felfogással szemben, amely az
objektív jogellenesség és a szubjektív jogellenességi elemek viszonyát szabály, s kivétel alapján értelmezte, a
finalizmus magát a jogtalanságot elvileg is szubjektivizálja. Másfelől a szándékosságnak és a gondatlanságnak a
bűnösség köréből való kikerülésével a korábban a pszichés viszonyt is felölelő normatív bűnösség az alapvető
lélektani tartalmától teljesen megfosztott, puszta normatív kategóriává vált (Welzelnél a bűnösség elemei a
beszámítási képesség, a jogellenesség tudatának a lehetősége és az elvárhatóság).
d) A közvetítő bűncselekmény-fogalmi felfogás a német dogmatika jelenleg is uralkodó irányzata, amely

lényegében aneoklasszikus és a finalista megoldások szintézisét jelenti. Ez a szintézis a legtöbb szerzőnél a
finalizmus által felvetett új impulzusok és az érték- és célgondolat által meghatározott neoklasszikus tan
figyelembevételét jelenti. A közvetítő felfogás általában nem fogadja el a finalista cselekménytant teljes
egészében, de azt igen, hogy a szándék a tényállásszerűség része is. Tehát a finalizmus jogi értékelő struktúráját
anélkül képviselik, hogy magát a finális cselekménytant magukévá tennék. Ennek következtében kialakult a
„szándékosság kettős helyéről/funkciójáról” szóló tan, amely szerint a szándékosság a tényálláshoz és a
bűnösséghez egyaránt hozzátartozik, illetve a szándékosság a cselekmény irányának a meghatározójaként a
jogellenességhez, a motivációs folyamat eredményeként/következményeként a bűnösséghez tartozik.
A tényállásszerűséget és a jogellenességet magában foglaló jogtalanság és a bűnösség között akként tesznek

különbséget, hogy a jogtalanság a tényállásszerű magatartás, illetve eredmény értéktelensége (a tettre vonatkozó
negatív ítélet), a bűnösség viszont a tettes felfogásának és gondolkodásmódjának az értéktelensége (a tettesre
vonatkozó negatív ítélet). A neoklasszikus irányzatból származóan megmaradt a jogellenesség mint a
társadalomra való károsság materiális felfogása és a bűnösségnek felróhatóságkénti értelmezése (vö. Gropp, W.
2005).
C) Azt, hogy jó néhány európai ország büntetőjog-tudománya a német dogmatika hatókörében fejlődött,
Németországban az utóbbi időben mint valamiféle közös európai tradíciót igyekeznek feltüntetni. Nehéz
azonban az európai szellemiség közös tradíciójának tekinteni azt, amin egyoldalúan csupán a német hatást értik,
s ami nem is közös, mivel nem minden európai országban érvényesül. Így például a francia doktrína is saját utat
követ, még ha az az általánosítás nem is fogadható el, hogy létezik két, egymástól távol eső módszer, amely
elválasztja a germán szellemet a latin szellemtől. Azért nem, mert egy olyan közös latin szellemről sem
beszélhetünk, amely egységesen idegenkednék a német dogmatika befogadásától. A harmincas évek legelején
ugyanis a német klasszikus bűncselekmény-fogalom az olasz és a spanyol büntetőjog-tudományban egyaránt
elindult hódító útjára, majd a neoklasszikus fogalomképzés hívei is megjelentek. A finalizmus azonban már csak
Spanyolországban talált mind több követőre, míg a hatvanas évektől kezdve az olasz szerzők körében a régi
hazai bűncselekmény-fogalmi hagyományok kerültek előtérbe. Ez utóbbi jelenség jól mutatja, hogy a német
büntetőjog-tudománnyal hagyományosan szorosabb kapcsolatban álló országokban is mindig megtartották a
kritikai távolságot. A másik oldalon viszont az angol büntetőjogászok a bűncselekmény felépítését, fogalmi
rendszerét illetően a németekétől eltérően egészen más modellt követnek. Európai tekintetben az angolszász jogi
gondolkodás hatása azonban – nem utolsósorban az angol nyelv elterjedtségének köszönhetően – növekvő.
A magyar szerzők a német dogmatikában már a XX. század elején létrejött, és fogalomvázként mindmáig
uralkodó felfogáshoz folyamatosan igyekeztek felzárkózni. Az, hogy a klasszikus fogalomképzésnek az olasz és
a spanyol dogmatikába való behatolása időben egybeesett Heller Erik fellépésével, jelzi, hogy a német
nyelvterülethez nem tartozó országokhoz képest a hazai szakirodalom sem volt fáziskésésben. Heller Erik
munkássága, Schultheisz Emil bűncselekménytana (1948), majd Földvári József, Viski László, Békés Imre
dogmatikai munkái, és nem utolsósorban a Tokaji Géza által készített monográfia (1984), és e könyvrész írója
szintén messzemenően figyelemmel voltak az uralkodó német büntetőjogi nézetekre.
1.2. 1.2. A bűncselekmény fogalma a magyar büntetőjogban

1.2.1. 1.2.1. A hazai tudományos bűncselekmény-fogalom 1948-ig
187
A tudományos bűncselekmény-fogalom dogmatikailag

kiérlelt meghatározásával nem találkozhatunk a magyar büntetőjog fejlődésében a XIX. század második feléig.
Megjegyezhető azonban, hogy HavasJózsefnek 1831-ben – elsők között – magyarul megjelent értekezésében a
bűncselekmény fogalmára értendő alábbi megfogalmazás szerepel: „Minden azon szabad ’s külső cselekedetek,
melyek tetemesen közveszedelmesek, bűnök – (következőleg tiltandók, és az elkövetés esetére
megbüntetendők)”. Az 1843. évi anyagi jogi törvényjavaslat sem tartalmazott erre vonatkozó definíciót,
azonban a nullum crimen/nulla poena sine lege elve már egyértelműen kifejezésre jutott.
A régebbi hazai dogmatikában a bűncselekmény fogalmára nézve az alábbi három korszakot különböztethetjük
meg.
a) Az első időszakban a nullum crimen sine lege elvétől eltekintve a bűncselekmény fogalma kívülesett a
dogmatika művelőinek az érdeklődési körén, és a bűncselekmény jogi ismérveit felölelő modellként a törvényi
tényállás kategóriáját dolgozták ki [így különösen Edvi Illés Károly, aki szerint „Minden büntetendő
cselekmény […] meghatározott ténybeli és jogi elemekből van összetéve. Ezek együttvéve alkotják a deliktum
tényálladékát, a mely e szerint amaz ismérvek összessége, melyeket a törvény vagy törvényerejű szabály
valamely büntetendő cselekmény fogalmához megkíván”.] (Edvi I. K. 1894).
b) A második korszakban megjelentek a korai fogalmi meghatározások, de velük párhuzamosan fennmaradt a

törvényi tényállás önállósága is. E korai bűncselekmény-fogalmaknak egyébként az alábbi két változatával
találkozunk.
Az egyik irányzat szerint bűncselekmény a jogellenes (jogtalan) és büntetendő cselekmény. Ekkor tehát a
bűnösség még nem külön bűncselekmény-fogalmi elem, hanem a szándékosság és a gondatlanság a másik
188
bűncselekménytani kategóriában, a törvényi tényállásban kapott helyet (Angyal Pál [1920]: „a büntetendő
cselekmény valamely jogilag védett érdeknek oly jogellenes megzavarása, melyre az állam […] büntetést szab”;
Finkey Ferenc [1914]: a büntetendő cselekmény „az állami büntetéssel fenyegetett jogtalan emberi
cselekmény”). A fejlettebb meghatározás viszont a bűnösséget is beépítette a bűncselekmény fogalmába, s
eszerint a bűncselekmény a jogellenes, bűnös és büntetendő cselekmény (Vámbéry Rusztem [1913],Irk Albert
[1928]).
c) Végül a harmincas évektől kezdve nálunk is megjelent az az irányzat, amely a törvényi tényállás önállóságát
felszámolta, a tényállásszerűséget bevonta a bűncselekmény fogalmába, s azt mint tényállásszerű, jogellenes és
bűnös cselekményt határozta meg (Heller Erik [1937], s kiegészítéssel Schultheisz Emil [1948], aki a definíciót
egy további bűncselekmény-fogalmi elemmel bővítette ki: a cselekménynek azzal a sajátossággal, hogy
„megbüntetése esetén a büntetés céljai megvalósulhatnak”).
1.2.2. 1.2.2. A bűncselekmény törvényi fogalmáról

4. §
(1) Bűncselekmény az a szándékosan vagy – ha e törvény a gondatlan elkövetést is büntetni rendeli –

gondatlanságból elkövetett cselekmény, amely veszélyes a társadalomra, és amelyre e törvény büntetés
kiszabását rendeli.
A bűncselekmény törvényi fogalmát illetően a Csemegi

Kódex 1. §-a szerint bűntettet vagy vétséget csak azon cselekmény képez, melyet a törvény annak nyilvánít és a
bűncselekmény miatt senki sem büntethető más büntetéssel, mint amelyet arra az elkövetése előtt a törvény
megállapított. Az első kodifikált büntetőtörvényünk tehát a bűncselekmény fogalmi meghatározása helyett a
189
nullum crimen, illetve nulla poena sine lege elvet iktatta be. Ez a garanciális, de formai megközelítés nem adott
magyarázatot arra vonatkozóan, hogy milyen tartalmú cselekmények tekinthetők bűncselekményeknek.
A szovjet mintát követő Btá. a bűncselekmény tartalmi meghatározására törekedett: bűntett az a társadalomra
veszélyes cselekmény, amelyre a törvény büntetés kiszabását rendeli. A hazai büntetőjogunkban a Btá.
fogalmazza meg elsőként bűncselekmény-fogalmi elemként a cselekmény társadalomra való veszélyességét, de
a bűnösség még nem önálló fogalmi összetevő.
Az 1961. évi Btk. olyan fogalmi meghatározást rögzít, amely lényegében a mai hatályos büntetőjogunknak is
megfelel. Az eszerinti fogalmi elemek: társadalomra veszélyes cselekmény, büntetendőség, bűnösség
(szándékosság vagy gondatlanság).
A korábbi Btk. lényegében átvette az 1961. évi Btk. fogalommeghatározását. A bűncselekmény eszerint bűnös
(szándékos vagy gondatlan) cselekmény, amely társadalomra veszélyes és büntetendő (törvény által büntetni
rendelt).
A Btk. 4. §-ának (1) bekezdése a korábbi törvényszövegen érdemben nem változtatott.
A formális bűncselekmény-fogalom szerint

bűncselekmény az a cselekmény, amelyet a törvény büntetni rendel. Minden bűncselekmény-fogalmi
meghatározás szükséges eleme, hogy a törvény büntetni rendeli, de ezt különféle módokon fejezhetik ki. A
materiális bűncselekmény-fogalom összetevője lehet – a cselekmény mellett – a társadalomra veszélyesség, a
tényállásszerűség, a jogellenesség és a bűnösség. Ezeknek a megkülönböztető ismérveknek a különféle
kombinációit találjuk a különféle tudományos fogalmakban.
190
A bűncselekmény törvényi fogalma lényegében megfelel a tudományos fogalomnak és tartalmi meghatározást

ad. A tényállásszerűség és a jogellenesség kifejezetten nem eleme a törvényi bűncselekmény-fogalomnak,
viszont szerepel benne a társadalomra veszélyesség – amely lényegében a materiális jogellenesség funkciójának
felel meg –, és a törvény általi büntetni rendeltség, amely nagyjából a tényállásszerűséggel, illetve a formális
jogellenességgel esik egy tekintet alá. A cselekmény és a bűnösség pedig nem csupán a törvényi fogalom
összetevője, hanem általában a tudományosfogalom-képzések eleme is.
1.2.3. 1.2.3. A hazai tudományos bűncselekmény-fogalom 1950-től
A szándékosság és a gondatlanság a bűnösség két

központi alakzata lévén, a második világháborút követően eleinte a hazai jogirodalomban az a meghatározás
vált uralkodóvá, amely szerint a bűncselekmény a társadalomra veszélyes, jogellenes, bűnös és büntetendő
cselekmény (elsőként Kádár Miklós, 1952).
A későbbiek során mind több szerző vonta be a társadalomra veszélyességen és a bűnösségen kívül a
bűncselekmény fogalmába a tényállásszerűséget is, éspedig vagy a büntetni rendeltség körében (Földvári József,
Békés Imre), vagy pedig önálló ismérvként (Horváth Tibor). E felfogás alapján az emberölés, a testi sértés stb.
valamely társadalomra veszélyességet, jogellenességet kizáró ok (például a jogos védelem) fennforgása esetén is
tényállásszerű, de azért nem bűncselekmény, mert nem veszélyes a társadalomra.
Sajátos rendszert dolgozott ki Viski László, aki szerint a bűncselekmény a büntetőjog-ellenes és felróható
cselekmény. A felróhatóságon azoknak az elemeknek az összességét értette, amelyet ebben a tankönyvben
bűnösségnek nevezünk. A (büntető)jogellenesség alkotórészei viszont Viski szerint egyrészt a társadalomra
veszélyesség, másrészt a tényállásszerűség, s ha ez utóbbiakat a kiindulópontot képező (büntető)jogellenességbe
behelyettesítjük, a bűncselekmény mint a társadalomra veszélyes, tényállásszerű és felróható cselekmény jelenik
191
meg. Ám Viski rendszerében a tényállásszerűség maga is összetett fogalom, amelynek fennforgásához a) a

diszpozíciószerűség, továbbá b) negatív tényállási elemként a jogellenességet kizáró okok hiánya, valamint c) a
cselekmény objektív beszámíthatósága szükséges. Az ilyen rendszerből az következik, hogy a jogellenességet
kizáró okok (például a jogos védelem avagy a végszükség) fennforgása esetén a cselekmény társadalomra
veszélyes, de nem tényállásszerű. Később az álláspontját akként módosította, hogy a kizáró ok hatályosulása
folytán nem jogellenes cselekmény szabály szerint nem is veszélyes a társadalomra, de kivételesen a nem
jogellenes cselekmény mégis maradhat társadalomra veszélyes (Viski L. 1974).
Békés Imre újabb felfogása szerint a bűncselekmény az a cselekmény, amely tényállásszerű (büntetendő),
továbbá társadalomra veszélyes (= materiálisan jogellenes), és bűnös (Békés I. 1994). Ez a nézet egyrészt
igazodik a törvényi fogalommeghatározáshoz, másrészt figyelembe veszi a német és az újabb magyar
tudományos nézeteket is.
Wiener A. Imre a bűncselekmény úgynevezett didaktikai fogalmáról szól, amely szerint a „bűncselekmény az a
büntetendő cselekmény, amelynek az elkövetője büntethető” (Wiener A. I. 2003). Ahhoz, hogy egy cselekmény
büntetendőnek minősüljön, meg kell felelnie az objektív, illetve a szubjektív tényállási elemeknek (ideértve a
stádiumokra és a bűncselekmény elkövetőire vonatkozó szabályokat is), valamint hiányozniuk kell a
büntetendőséget (e tankönyvben jogellenességet) kizáró körülményeknek. Az elkövető büntethetőségét azon
körülmények (például kóros elmeállapot) zárhatják ki, amelyeket részemről bűnösséget kizáró okokként
szerepeltetek.
Földvári József 1999-ben közzétett legújabb bűcselekmény-fogalmi meghatározása szintén figyelemmel van a
német büntetőjog egyes mértékadó szerzőinek véleményére, ugyanakkor erőteljesen közelít, s feltűnően hasonlít
az utóbbi évtizedben a szegedi büntetőjogi iskola és a jelen tankönyv által is képviselt állásponthoz. Földvári
József szerint is a bűncselekmény a tényállásszerű (büntetni rendelt), jogellenes (társadalomra veszélyes) és
bűnös cselekmény. Legújabb tankönyvében azonban a fogalom meghatározásánál csak a törvényi definícióra
van tekintettel. Ennek megfelelően a jogellenesség nem külön fogalmi ismérv, mert – annak két oldalát
szétválasztva – a materiális jogellenességet a társadalomra veszélyességgel; a formális jogellenséget, a büntetni
rendeltséget pedig a tényállásszerűséggel azonosítja (Földvári J. 2002 és 2006).
1.2.4. 1.2.4. A bűncselekmény tudományos és törvényi – megfeleltetett –

fogalmáról
192
Felfogásunk szerint a bűncselekmény az olyan

cselekmény, amely
• tényállásszerű (diszpozíciószerű), azaz a büntetőtörvény által büntetendő,
• (büntető)jogellenes, azaz társadalomra veszélyes és
• bűnös, azaz – egyéb ismérvek mellett – szándékos vagy gondatlan.
A bűncselekmény fogalmának definiálásakor lényegi követelmény, hogy a fogalomnak minden olyan összetevőt
tartalmaznia kell, amelyek együttesen lehetővé teszik egy magatartás bűncselekménnyé minősítését, illetve
elhatárolják a bűncselekményeket a nem bűncselekményektől. A fogalmon belül viszont az egyes elemek – ha
ontológiailag összefonódnak is – elkülönítendők egymástól. Azonban e fogalmi elemek együttes fennállása
szükséges, bármelyikük hiánya esetén nem valósul meg bűncselekmény, továbbá a megadott sorrendben
épülnek egymásra, és a gyakorlatban is ebben a sorrendben vizsgálandók. Valójában ez indokolja a törvényi
fogalmi sorrendtől eltérő bemutatást. A könyv a bűncselekmény törvényi fogalmát a tudományos
fogalomalkotásnak megfeleltetve, s annak sorrendjében magyarázza.
E fenti fogalmi meghatározás alapvető kiindulópontja, hogy az emberi magatartásnak büntetőjogi értelemben
cselekménynek kell minősülnie. A második lépés annak megállapítása, hogy a cselekmény kimeríti-e a büntetni
rendelt törvényi tényállás (diszpozíció) minden elemét, azaz tényállásszerű-e, avagy sem. A szerzők a
bűncselekmény fogalmának a meghatározásánál általában nincsenek tekintettel arra, hogy csak a befejezett vagy
a megkísérelt tettesi cselekmény tényállásszerű, míg a büntetendő előkészület valamint a felbujtás és a
193
bűnsegély nem tényállásszerű, csupán diszpozíciószerű. Ezeknek a bűncselekményi alakzatoknak a

diszpozíciószerűségére vonatkozik a zárójelek közti utalás.
A definíció további eleme a tényállásszerűség (diszpozíciószerűség) – büntetendőség – mellett a

(büntető)jogellenesség/társadalomra veszélyesség. Mindkét kategória külön-külön fogalmi elem ugyan, de
szerves összefüggés is van köztük: (büntető)jogellenes a tényállásszerűen és materiálisan jogellenes, s
büntetőjogi jogkövetkezménnyel (büntetéssel) fenyegetett cselekmény.
A társadalomra veszélyességet érdemben mint kodifikált materiális jogellenességet fogjuk fel. A

(büntető)jogellenesség a tényállásszerű (diszpozíciószerű) cselekmény értékelését is magában foglalja: a
tényállásszerű cselekmény büntetőtörvénybe ütköző és annak következményeként büntetőjogi büntetéssel
fenyegetett cselekmény egyrészt, másrészt materiálisan veszélyes (a tényállásszerű cselekmény, ha társadalomra
veszélyes, nincs kellő társadalmi előnnyel kompenzálva). Ennek megfelelően is különbség tehető a formális
(alaki) és a materiális (anyagi) jogellenesség között.
A bűnösség pszichológiai és egyúttal normatív, tehát komplex fogalomként értendő. Vagyis nem tudjuk
elfogadni a tisztán normatív felfogást, mint a bírói szubjektumból erősen függő értékelő teóriát.
Az egyes bűncselekmény-fogalmi összetevőket illetően az egyoldalú és szélső nézetek lehető elkerülése, s a

garanciális szempontok érvényesítése érdekében általában a komplex megközelítést részesítjük előnyben. Ennek
szellemében lehetőleg kerüljük az egyes fogalmi összetevők kizárólag értékelő, tisztán normatív felfogását, s
inkább az ontológiai-normatív egység szemléletét követjük, ami megnyilvánul például a jogellenesség
(társadalomra veszélyesség) és a bűnösség megítélése tekintetében is.
A könyv tehát a bűncselekmény fogalmát illetően az alábbi meghatározásra épül:
BŰNCSELEKMÉNY =
CSELEKMÉNY
+ TÉNYÁLLÁSSZERŰSÉG
(DISZPOZÍCIÓSZERŰSÉG),
BÜNTETENDŐSÉG
+ (BÜNTETŐ)JOGELLENESSÉG,
TÁRSADALOMRA
VESZÉLYESSÉG
+ BŰNÖSSÉG
1.3. 1.3. A bűncselekmény mint cselekmény

1.3.1. 1.3.1. A büntetőjogi cselekményfogalom feladatairól
194
A modern büntetőjogi dogmatikában a

cselekményfogalom különböző alapvető feladatokat tölt be.
a) A cselekmény a büntetendő magatartások valamennyi megjelenési formája számára főfogalmat ad,

úgynevezett genus proximum, amelyhez a többi tartalmi meghatározás megkülönböztető ismérvként
kapcsolódik. A cselekmény eszerint olyan fogalmi összetevő, amely a szándékos és a gondatlan, a tevéses és a
mulasztásos deliktumokra vonatkozóan egyaránt közös fogalmi elem. A cselekménynek bűncselekmény-
fogalmi elemmé nyilvánítása lényegében a tettbüntetőjog kifejeződése is. A cselekmény ezen logikai, illetve
garanciális jelentősége miatt a büntetőjog alapelemének értékelhető.
b) A cselekmény az egyes bűncselekmény-fogalmi kategóriákat egymással összeköti és a bűncselekmény-

felépítés minden ismérvénél visszatérően jelentkezik. Ennek folytán a cselekményfogalom az egész
bűncselekménytani rendszert áthatja és bizonyos fokig annak pillérét képezi. Ebből az összekötő funkcióból két
tartalmi követelmény vezethető le:
• a cselekményfogalomnak a tényállásszerűséggel, a (büntető)jogellenességgel és a bűnösséggel szemben

semlegesnek kell maradnia, vagyis nem szabad olyan elemet tartalmaznia, amely értékelést foglal magában;
• érték-, illetve értékelésmentesnek kell lenni ugyan a cselekménynek, de tartalmilag nem üres kategóriának. A
büntetőjogi rendszer nem pusztán a cselekményre, hanem a tényállást kimerítő cselekményre épül.
c) A cselekményfogalom feladata minden olyan ismérvet, elemet e kategóriából kizárni, amely a büntetőjogi
megítélés szempontjából nem releváns. Ennek praktikus jelentősége a cselekmény tekintetében az elhatárolási
funkcióban jelentkezik.
195
1.3.2. 1.3.2. Cselekménytani irányzatok
A jogirodalomban különféle cselekménytani irányzatok

alakultak ki.
a) A természetes cselekménytan szerint a cselekmény a megvalósított akarat (például A az akaratának

megfelelően megölte B-t). Ez azonban az akarat tartalmát is felölelte, így a cselekmény lényegileg a bűnösséget
is magában foglalta.
b) Az objektív jogellenességtől (Jhering munkásságát követően) elkülönülő szubjektív bűnösségnek az önálló

bűncselekmény fogalmi elemmé válása után magát a cselekményt már nem jellemezhette a bűnösség, mint a
bűncselekmény egy további fogalmi eleme. Ennek következtében jött létre a kauzális cselekménytan, amely
különbséget tett a magatartást vezérlő akarati forma (például a testmozgás akarása) és az akarat tartalma között.
Eszerint a cselekmény fogalmához csupán az akarati, az úgynevezett (önmagában vett) akaratlagosság tartozik
hozzá, míg az akarat tartalma a bűnösség szempontjából jut jelentőséghez.
A kauzális cselekménytanon belül kialakult olyan irányzat is, amely szerint a cselekmény tárgyi oldala is a
puszta magatartásra korlátozódik, s ezen esetben a teória nevét adó kauzális jelleg „az akarati forma és az általa
kiváltott külvilágba lépés” közötti viszonyra szűkül. Sőt a század elején – a német dogmatikában mindmáig ható
– olyan álláspont is létrejött, hogy a mulasztás nem valóságos, hanem csupán normatív cselekmény, így a tevés
és a mulasztás nem vonható közös fogalom alá.
c) A finális cselekménytan az emberi cselekmény lényegét a célrairányzottságban, a finalitásban jelöli meg. A

finalitáshoz a célkitűzésen kívül azok a mellékkövetkezmények is hozzátartoznak, amelyeket az elkövető
„bekalkulált” (de kiválnak belőle azok, amelyek elmaradásában bízott).
196
Korábban a kelet-európai jogirodalomban a finális cselekménytant elsősorban ideológiai okokból erőteljesen

bírálták, jóllehet az emberi cselekmény a céltudatosság révén különbözik a természetben lezajló
okfolyamatoktól. Más kérdés, hogy a finális cselekménytan nem felel meg annak a követelménynek, hogy
valamennyi bűncselekményre nézve egyaránt érvényes legyen, mivel a szándékos és a gondatlan, illetve a
tevékenységi és a mulasztásos bűncselekményeknek a finalitás szempontjából való egységes magyarázata
lehetetlen. Így a gondatlanság esetén a teória maga is kétféle cselekményfelfogást kénytelen alkalmazni.
Példával megvilágítva, az az ápolónő, aki mit sem sejtve halálos morfiumadagot ad be, Welzel szerint bár finális
injekciós cselekményt fejt ki, de az eredményt csupán kauzálisan okozza, vagyis nincs finális ölési cselekmény.
Továbbá a mulasztás tekintetében sem egyöntetűen meggyőző a finális cselekménytan, hiszen aki cselekvési
kötelezettsége és lehetősége ellenére nem tesz semmit, ilyen esetben valójában nincs cselekvési célkitűzése és
eszközöket sem választ célja eléréséhez. Ezeken túlmenően már eleve az is kétséges, hogy minden emberi
magatartás, amelynek büntetőjogi relevanciája van, tudatosan, finálisan irányított-e, mint például az indulati
reakciók, a szexuális ösztöncselekmények esetében.
d) A szociális cselekménytan a kauzális és a finális cselekménytantól egyaránt eltérő irányzat. Egyik neves
képviselője, Jescheck a finális cselekménytannak abból a további problémájából indul ki, hogy a mulasztást nem
a finalitás, hanem a finális cselekmény elmaradása jellemzi. Szerinte akár finális, akár gondatlan magatartásról,
akár mulasztásról van szó, a közös vonás az, hogy a cselekmény az emberi akarat által uralt vagy uralható
társadalmilag jelentős emberi magatartás (Jescheck, H.-H. 1996).
Társadalmilag jelentős minden olyan magatartás, amely az egyes embernek a környezetéhez fűződő kapcsolatait
érinti és a szándékolt, vagy a nem kívánt következmények társadalmi tekintetben értékmegítélés tárgyai
lehetnek.
Nálunk a szociális cselekménytannak az a változata vált ismertté, amely objektív tartalmi vonásként a
magatartásnak a társadalmi tapasztalat szerinti hatásirányát domborítja ki. Például, ha valaki azért váltja meg az
örökhagyója számára a repülőjegyet, hogy az szerencsétlenség áldozata legyen, a jegyváltás a katasztrófa
bekövetkezése esetén sem ölési cselekmény, mivel annak a társadalmi tapasztalat szerint hatásiránya nem a
halálos következmény. Ám ha a jegyváltás nem is ölési cselekmény, mégiscsak cselekmény. A szociális
cselekménytan ilyen változatának is az a hibája tehát, hogy nem a valamennyi bűncselekményre irányadó,
egységes cselekményfogalmat dolgoz ki.
e) A perszonális vagy individuális cselekménytan értelmében a cselekmény alatt személyiségmegnyilvánulás

értendő, azaz cselekménynek tekinthető mindaz, ami az emberhez mint szellemi-lelki akciócentrumhoz
hozzárendelhető (Roxin, C. 2006). A perszonális cselekménytan kizárólag a személyiséghez kapcsolódik és
ezáltal egyrészt túl tág kört fog át, olyat is, amelynek adott esetben nincs társadalmi jelentősége, illetve
hatóképessége, és nincs büntetőjogi relevanciája. Másrészt a büntetőjog számára szűknek is bizonyulhat, mert a
mulasztás a veszélyhelyzet nem ismeretében aligha tekinthető személyiségmegnyilvánulásnak, azonban
gondatlan mulasztásként büntethető lehet.
f) Nem minden deliktumra érvényesek a cselekmény hazai tartalmas jellemzései sem. Így Földvári József szerint
az emberi magatartás első, a pszichikumban lezajló fázisának a főbb állomásai a következők: a) a szükségletek
jelentkezése, b) a motívumok harca, c) a szükséglet kielégítésére alkalmas célképzet kialakulása és d) a
célképzet megvalósítására irányuló magatartásmód elhatározása. Mindez a szándékos bűncselekményekre
vezető folyamat rendszerinti kibontakozásának a megértését kiválóan szolgálja, a gondatlan deliktumok
gyakorlatilag tipikus esetére, a hanyagságból elkövetett bűncselekményekre azonban gyakran nem alkalmazható
(Földvári J. 1962, 2002).
Békés Imre a szociális cselekménytan felfogását vallja, mivel a magyar Btk. Különös része több törvényi
tényállásban megkívánja a cselekménynek valamely következmény előidézésére való alkalmasságát. Ez az
alkalmasság a cselekmény objektív hatóképességét, hatásirányát jelöli. A kísérlet körében is a cselekmény
objektív hatóképessége mutatja, hogy milyen következmény előidézésére volt a cselekmény alkalmas. A
cselekmény fogalmát illetően azonban lényegében Tokaji Géza redukált cselekményfogalmi felfogását veszi át
(Tokaji G. 1984, Nagy F. – Tokaji G. 1993, 1998).
g) A magam részéről a redukált cselekményfogalmi irányzatot, annak bizonyos tekintetben továbbfejlesztett

változatát képviselem. Ennek részletezését a következőkben adom meg.
1.3.3. 1.3.3. A redukált cselekményfogalom
197
A valamennyi bűncselekményre egyaránt érvényes

cselekményfogalomhoz úgy juthatunk, ha az általános cselekményfogalmat redukáljuk, azaz bizonyos tartalmi
ismérveitől a büntetőjog szükségleteinek megfelelően megfosztjuk, úgy azonban, hogy mindaz megmaradjon,
amire a bűncselekmény további fogalmi elemei ráépülhetnek. Megjegyzendő, hogy a természetes
cselekményfogalomhoz képest a tárgyalt további cselekménytani irányzatok egy része is redukált
cselekményfogalmat képvisel, így a saját álláspontunk a „miként redukáljunk” kérdésre vonatkozik.
A büntetőjogi szempontból redukált cselekményfogalom értelmében a cselekmény szubjektív és objektív

mozzanatok egysége: objektív oldala a hatóképesség, míg az szubjektív oldala az akarat tartalmától megfosztott
akarati forma, az úgynevezett akaratlagosság. (Az akarat tartalma egy további fogalmi elemhez, a bűnösséghez
tartozik.)
a) A redukált cselekményfogalom számára is az alapvető kiindulópont az, hogy a cselekménynek emberi

magatartásnak kell lennie.
b) A cselekmény objektív oldala a hatóképesség: a kifejtett, másfelől az elmulasztott magatartás a tényleges

hatása, avagy az ilyen létrehozására való alkalmassága (az úgynevezett potenciális hatóképessége) révén
kapcsolódik a külvilághoz, s ezáltal válhat objektíve társadalomra veszélyessé is. A cselekménynek ezt a valóra
váló, avagy csupán potenciális hatóképességét a büntetőjog különféleképpen ragadhatja meg. Gyakorta
valamely sérelem, mint például a halál, avagy a vagyoni kár (esetleg a törvényben meghatározott egyéb
ismérvek szerinti) előidézését rendeli büntetni. De az sem ritka, hogy a tényleges hatás hiányának esetére, avagy
ha a tényleges hatást a cselekményben rejlő potenciális hatóképesség lényegesen meghaladja (mint aminő
például az adott esetben csak csekély kárral járó közveszélyokozás), a magatartást veszélyeztető, illetőleg
eredményt nem tartalmazó bűncselekményként szabályozza.
198
A mulasztás hatóképessége közvetetten érvényesül, s általában abban rejlik, hogy valamely társadalmilag
hátrányos helyzetet fennmaradni, társadalmilag káros folyamatokat érvényesülni enged. Más megközelítésben
nézve pedig a mulasztásos bűncselekményeknél az elmulasztott magatartás potenciális hatóképessége jön
figyelembe, s ehhez képest általában nyilvánvaló, hogy a nemtevés mulasztássá az egyéb feltételektől függően is
csak annyiban válhat, amennyiben a ki nem fejtett magatartás hatóképes, közelebbről a társadalmilag hátrányos
helyzet elhárítására, illetőleg valamely társadalmilag kívánatos előny létrehozására alkalmas lett volna.
c) A redukált cselekményfogalom szubejktív oldala a magatartás és tanúsítója közötti akarati viszony. Ez az

akarati viszony, az úgynevezett akaratlagosság nem tételez fel bűnösséget, így például a beszámíthatatlansággal
járó elmebetegség sem zárja ki eleve az akaratlagos cselekvésre való képességet, hanem többnyire a
tudattartalmat deformálva az akaratképződési irány kóros alakulását eredményezi csupán, s ilyenkor az
elmebeteg magatartása is cselekmény.
Az akaratlagosság rendszerint tényleges, de kivételesen (mint a gondatlan mulasztás, valamint a begyakorlás

folytán automatizálódott mozgásformák esetén) potenciális is lehet.
d) Az előző három elem együttes megléte esetén beszélhetünk tehát cselekményről, amely az elhatárolási
funkciónak megfelelően büntetőjogilag akkor lehet releváns, ha büntetőjogilag védett érték, érdek (jogi tárgy)
védelmi igényének figyelmen kívül hagyásához vezethet. Ilyen például egy késszúrás, amely ha nem is minden
esetben, nem is feltétlenül, de alkalmas lehet büntetőjogilag védett érték, érdek sértésére vagy veszélyeztetésére
(Nagy F. 2004 és 2010).
1.3.4. 1.3.4. A cselekményt kizáró körülmények
199
A redukált cselekményfogalom pozitív ismérveinek

megfelelően a cselekményt kizáró körülmények a következők lehetnek:
a) Az emberi magatartás hiányzik például a természeti események (gátszakadás, hegyomlás, földrengés stb.)
vagy az állat magatartása következtében. Ezekben az esetekben azonban vizsgálandó egy másik egyidejű, vagy
azt megelőző felelős, illetve felróható emberi magatartás megléte vagy hiánya. Így például a gátépítés esetében a
megelőző emberi cselekmény gondatlansága, vagy az állat támadása esetén az állat megfelelő elzárásának,
avagy támadása leállításának emberi mulasztása. A jogi személyek a magyar jog értelmében nem
cselekvőképesek és büntetőjogi értelemben vett cselekményt nem valósíthatnak meg, ennek ellenére velük
szemben intézkedés formájában büntetőjogi szankció alkalmazható.
b) A hatóképesség, a társadalmi, külvilági jelentőség hiányával állunk szemben abban az esetben, ha az emberi
magatartásmegnyilvánulás nem lép a külvilágba. Így például a bűnös gondolat, a lelkiélet belső folyamatai
önmagában nem tekinthetők cselekményeknek a büntetőjog értelmében.
c) Mind a tényleges, mind a potenciális akaratlagosságnak a hiányára például szolgálhat a tisztán szomatikus
reflexmozgás, vagy az öntudatlanság különböző formáiban (például az eszméletlenség, alvás, elájulás
állapotában) való testmozgás, illetve nemtevés. Hiányzik továbbá az akaratlagosság a vis absolutaként ható
kényszernél, avagy a teljes hipnózis hatása alatt lévőnél stb. Az ilyen és a hasonló jelentőségű esetekben az
ember szellemi/tudati irányítóapparátusának teljes kikapcsolásáról van szó, amikor a bűncselekmény elkövetési
magatartása is hiányzik, vagyis a bűncselekményből semmi sem jön létre.
Amennyiben az akaratlagosság hiánya az elkövető megelőző felróható magatartásából származik, ez az előzetes

magatartás ítélendő meg a büntetőjogi felelősség feltételei szempontjából.
Bár elméletileg vitatott lehet a megítélésük, a gyakorlatban azonban nem jelentik az akaratlagosság hiányát az
úgynevezett rövidzárlati cselekmények, a spontán reakciók, az indulati tettmegnyilvánulások, az impulzív
védekező mozgás. Ugyancsak vitatottak és a büntetőjogi megítélését illetően különös nehézséget jelentenek az
úgynevezett automatizált mozgásformák, mint például a rutinszerű autóvezetés büntetőjogilag releváns reakciói.
Az ilyen magatartásformák automatizálódását akaratlagos és tudatos betanulási folyamat előzi meg, és erre épül
a későbbi rutin. Még a nem tudatosan vezérelt rutinszerű magatartási forma is irányított olyképpen, hogy külső
megnyilvánulásában nem határolható el az egyértelműen tudatosan irányított magatartástól. Mindezekre
figyelemmel az automatizált magatartásformák – legalábbis a közlekedés viszonylatában – általában
cselekménynek tekinthetők.
d) A hatóképes és akaratlagos emberi magatartás cselekmény, de büntetőjogilag nem lehet releváns, ha olyan
jellegű, hogy eleve nem vezethet büntetőjogilag védett jogi tárgy sértéséhez, illetve veszélyeztetéséhez. Például
a hegedűvonó meghúzása vagy egy billentyű leütése a zongorán hatóképes és akaratlagos emberi magatartás
ugyan, de büntetőjogilag nem releváns, mert védett érték, érdek sértésére vagy veszélyeztetésére alkalmas nem
lehet.
Az emberi cselekmény büntetőjogilag releváns mivoltának, avagy e relevancia hiányának behatóbb vizsgálata
szorosan kapcsolódik a tényállásszerűség kérdéseihez, így a büntetőjogi cselekményfogalom negyedik eleme
egyúttal átvezet a tényállásszerűség tanába.
1.4. 1.4. A tényállásszerűség (diszpozíciószerűség) –

büntetendőség
1.4.1. 1.4.1. A tényállás jelentéstartalmai
200
A) A nullum crimen sine lege elvre tekintettel

bűncselekménynek csak az olyan cselekmény minősülhet, amelyet az elkövetése előtt a törvény büntetni rendelt.
A bűncselekmény tudományos fogalmában ezt a követelményt a tényállásszerűség ismérve fejezi ki.
A törvényi tényállások a büntetőkódexben rögzített befejezett tettesi cselekményt/cselekményeket határozzák

meg. A továbbiakban a tényállás fogalmáról, funkciójáról, a jogi tárggyal kapcsolatos viszonyáról, majd a
tényállási elemekről lesz szó. Tényállási elemek azonban más bűncselekményi alakzatoknál is előfordulhatnak.
A szakirodalom különbséget tesz a törvényi tényállás és a diszpozíció között, vagyis általános jelleggel nem
lehet szinonimaként kezelni a két szakkifejezést. Ugyanis a törvényi tényállásba nem tartozik/illik bele az
előkészület, a felbujtás és a bűnsegély. Ezek nem tényállásszerű, de mégis büntetni rendelt cselekmények. A
diszpozíció fogalma tehát a büntetni rendelt, de a törvényi tényálláson kívüli cselekményeket illeszti a
bűncselekmény-fogalom keretei közé.
Ezért ismételten hangsúlyozzuk, hogy az előkészület, valamint a felbujtás és a bűnsegély viszonylatában a

törvényi tényállás helyett a diszpozíció, a tényállási elemek helyett pedig a diszpozíció elemei értendők.
B) A tényállás kifejezés a jogirodalomban különféle értelemben használatos. Így a konkrét (történeti) tényállás
az elkövetett bűncselekmény büntetőjogi szempontból lényeges körülményeinek az összessége, amelyek
megismerhetők a nyomozási jegyzőkönyvekből (jelentésekből), az ügyészi vádiratból, illetőleg a bíróság
ítéletéből. A jogalkotó az életbeli eseményekből vont absztrakciók útján a különféle bűncselekményekre nézve
megalkotja azok törvényi tényállását, s eszerint: a törvényi tényállás egy-egy bűncselekménytípus befejezett
tettesi alakzatát meghatározó törvényi ismérvek összessége. Végül a tudomány tovább absztrahál, s a különböző
201
bűncselekmények törvényi tényállásainak a többé-kevésbé közös vonásaiból kialakította az úgynevezett

általános törvényi tényállás kategóriáját (lásd a 175. oldalon lévő ábrát).
C) A Btk. Különös Részében szabályozott bűncselekményeknek a törvény meghatározza az alaptényállását,

szinonim kifejezéssel az alapesetét [például a szándékos emberölés alapesetéről a Btk. 160. § (1) bek.
rendelkezik]. Amennyiben a jogalkotó az alapesethez képest súlyosabban minősülő körülményt kíván külön
értékelni, akkor a tényállásban ennek a körülménynek a kiemelésével ahhoz szigorúbb büntetést rendel. Az ilyen
súlyosabb megítélés alá eső körülményt nevezzük minősítő körülménynek, szinonim kifejezéssel minősített
esetnek (a szándékos emberölés alapesetéhez képest minősítő körülmény például az előre kitervelten vagy a
különös kegyetlenséggel, avagy a nyereségvágyból történő elkövetés). A minősítő körülmények, illetve esetek
összessége pedig a minősített tényállást alkotja [a szándékos emberölés esetében ezt a Btk. 160. § (2) bek. a)–k)
pontja határozza meg]. Ha a törvényhozó az alaptényálláshoz képest enyhébben minősülő körülményt kíván
külön értékelni, akkor a tényállásban ennek a körülménynek a kiemelésével ahhoz enyhébb büntetést rendel. Az
ilyen enyhébb megítélés alá eső körülményt nevezzük privilegizáló körülménynek, szinonim kifejezéssel
privilegizált esetnek (a szándékos emberölés alapesetéhez képest privilegizáló körülmény, ha az ölést
méltányolható okból származó erős felindulásban követik el). Az ilyen körülményt meghatározó törvényi
rendelkezés pedig a privilegizált tényállás (ilyen a Btk. 161. §-ában rögzített erős felindulásban elkövetett
emberölés).
A minősítő és a privilegizáló körülmények a tényállási elemek körébe tartoznak. Egyébként a Btk. jóval
kevesebb privilegizált tényállást tartalmaz, mint amennyi minősített alakzatot ismer. Ennek oka az, hogy
indokolt esetben a Btk. Általános Részében (82. §) található rendelkezések alkalmazásával a büntetési tétel alsó
határánál enyhébb büntetést külön privilegizálás nélkül is kiszabhat a bíróság, a büntetési tétel felső határát
viszont (néhány kivételtől eltekintve) nem lépheti túl.
A minősítő, illetve privilegizáló körülménytől nyomatékosan megkülönböztetendő a büntetéskiszabás körében a

bíró által értékelendő és a törvényben általában nem meghatározott súlyosító, illetve enyhítő körülmény (ehhez
lásd a büntetés kiszabásnak elveire vonatkozó részt).
A jogalkotó a törvényi tényállások szövegét technikailag paragrafusba, gyakori elnevezéssel szakaszba (§),
azon belül adott esetben bekezdésekbe, és egy bekezdésen belül esetleg fordulatokba, illetve pontokba
szerkeszti. Amennyiben az egy bekezdésben meghatározott fordulatokhoz eltérő büntetési tétel kapcsolódik,
akkor ezeket a fordulatokat tételeknek nevezzük.
1.4.2. 1.4.2. A tényállás feladatai
202
A tényállás mint büntetőjogi alapfogalom három –

garanciális, rendszerbeli és dogmatikai – feladatot, illetve funkciót lát el.
A tényállás garanciális, illetve kriminálpolitikai jelentősége abban fejeződik ki, hogy csak azon büntetőjog felel
meg teljes mértékben a nullum crimen, illetve nulla poena sine lege elvnek, amely a tiltott magatartást tényállás
révén törvényben, azaz törvényi tényállásban egzakt módon leírja és rögzíti. A tényállás ebben az értelemben a
lex, azaz a törvény.
Rendszerbeli szempontból a bűncselekmény tudományos fogalmában a tényállásszerűség a cselekményt és a

jogellenességet köti össze. A bűncselekmény törvényi fogalmában rögzített, „amelyre a törvény büntetés
kiszabását rendeli” fordulatban jelentkezik lényegében a tényállásszerűség, hiszen a jogalkotó a törvényi
tényállásban írja körül azt a magatartást, amelynek tanúsítását büntetni rendeli. Továbbá a tényállás mindazokat
az ismérveket magában foglalja, amelyek a bűncselekmény megvalósulásához szükségesek.
A tényállás dogmatikai feladata azon objektív ismérvek körülírása, amelyeknek nem ismerete a szándékosságot
kizárja. A magyar Btk. ezt a feladatot a ténybeli tévedés szabályozásánál rögzíti. Továbbá a büntetőjogi
tényállások alapján történhet az elhatárolás más nem jogszerű magatartási formáktól, mint például az
államigazgatási jellegű szabálysértésektől.
1.4.3. 1.4.3. A tényállás és a jogi tárgy viszonya
203
A tényállástan kiindulópontja és vezérgondolata a jogi

tárgy. Formailag a jogi tárgy az a jelenség, amit a büntetőjog véd, illetőleg a bűncselekmény támad. A
tartalmára nézve azonban megoszlanak a vélemények. Egyik ilyen nézet szerint a jogi tárgy alatt a társadalom
elemi fontosságú érdekei értendők, amelyeket a büntetőjog oly módon véd, hogy a büntetendőnek ítélt
cselekményeket büntetőjogi normák megalkotása révén büntetés kilátásba helyezésével tiltja. A tényállás tehát a
büntetőjogi normából indul ki, illetve a büntetőjogi norma a jogi tárgyból. A jogi tárgy a társadalmi rend jogilag
védett absztrakt értéke, amelynek betartása a társadalom, a közösség érdeke, és az embereknek az érdekekhez
fűződő, személyhez rendelt, értékelt kapcsolata értendő. A személy és az „életjava” közötti kapcsolat deliktuális
beavatkozással, általános jelleggel nem sérthető: a lopás a tulajdoni viszonyokat ebben az összefüggésben nem
érinti. Azonban minden személyhez rendelés tényleges vetülettel is rendelkezik: a személynek megnyílik a
lehetősége a javat használni, a testi képességeket használni, a szabadsággal élni stb. Ebben a kapcsolatban van a
jogi tárgy tulajdonképpeni szubsztrátuma, az az állapot, jelenség, ami sérthető, és a sértés, a csorbítás ellen
védekezni lehet és kell (vö. Nagy F. 2008).
A jogi tárgytól megkülönböztetendő az elkövetési tárgy, amelynek rendszerbeli helye az objektív tényállási
elemek (lásd később) körében van. Például a sikkasztás jogi tárgya a tulajdon(jog), elkövetési tárgya pedig az
elkövetőre bízott idegen dolog.
A jogi tárgy tényállástani szempontból különböző funkciókat tölt be.
a) A bűncselekmények tényállásait egy vagy több védendő jogi tárgy figyelembevételével alakítják ki. Jogi
tárgy nélkül nincs büntetőjogi tényállás. Vannak persze olyan deliktumok is, amelyek ugyan szükségképpen
rendelkeznek jogi tárggyal, de annak meghatározása problémát jelent(het). Így például azon
bűncselekményeknél, ahol a védelem tárgya egyedül a társadalomban meggyökeresedett értékmeggyőződés. A
204
büntetőjogi beavatkozás alapja itt nem a cselekmény által okozott társadalmi sérelem, hanem a társadalmi
erkölcs meghatározott meggyőződésének a tisztelete, amit büntetőjogi szankcióval védenek. [Ilyen
bűncselekménynek minősíthető büntetőjogunkban a nemzeti jelkép megsértése (Btk. 334. §), vagy az
önkényuralmi jelképek használata (Btk. 335. §)]. A bűncselekményeknél tehát a jogi tárgy a tényállás
megítélésének központi kategóriája és egyúttal fontos értelmezési szempont.
b) A jogi tárgy továbbá a büntetőjogi tényállások felépítésének elismert alapja, irányadó beosztási szempont a
különös részben a bűncselekményi tényálláscsoportok megalkotásánál. A jogalkotás és a jogalkalmazás során
egyaránt nélkülözhetetlen a jogi tárgy pontos ismerete. A jogalkotás szintjén mindenekelőtt éppen az
tisztázandó, hogy mi igényel védelmet, más szóval, hogy mi az adott bűncselekmény jogi tárgya. Ilyen
kiindulópont alapján kell azután – az egyéb körülményekre is figyelemmel – a diszpozíció (tényállás)
szerkezetét felépíteni és a szankció mértékét meghatározni. A jogalkotó emellett a Különös Rész rendszerét is
alapvetően a jogi tárgyak szerint alakítja ki. A jogalkalmazónak viszont a büntető rendelkezés rendszerbeli
helyéből, annak szövegéből és egyéb úton önmaga számára tisztáznia kell, hogy mi a jogi tárgy, mert vitás
esetekben csak így képes a jogszabályokat helyesen értelmezni, a büntetőjogi felelősséggel kapcsolatos
kérdésekben helyesen dönteni (a jogi tárgy úgynevezett rendszerimmanens funkciója). A jogi tárgyak
csoportosítása révén a védett értékek tagolása és rangsora érhető el.
c) Vannak olyan jogi tárgyak, amelyek az egyes személyekhez kapcsolódnak, ezeket individuális jogi tárgynak
nevezzük, mint például az emberi méltóság, a szabadság, a tulajdon. Ezek körében meghatározott jogi tárgyak a
Btk. megnevezésével Fejezetet képeznek, mint például az élet, a testi épség és az egészség (XV. Fejezet), avagy
az emberi szabadság (XVIII. Fejezet). S vannak általános jellegű jogi tárgyak, amelyeket univerzális vagy – más
elnevezéssel – közösségijogi tárgyaknak nevezünk, mint például az államtitok védelme, a közlekedés
biztonsága, az emberi környezet védelme.
Jogi tárggyal szükségképpen minden bűncselekmény rendelkezik. De nem ritka az olyan bűncselekmény sem,
amelynek több jogi tárgya is van. Ennek megfelelően e bűncselekmények jogi tárgya komplex jellegű. Így
például a hamis vád (Btk. 268. §) jogi tárgya egyrészt az igazságszolgáltatás rendje, másrészt a megvádoltnak
legalábbis az emberi méltósága. Több közlekedési bűncselekmény jogi tárgya a közlekedés biztonsága, továbbá
a közlekedésben résztvevők és a közlekedés hatókörében lévő személyek életének, testi épségének védelme,
valamint a járművek és más közlekedéssel kapcsolatos tárgyak állagának sértetlensége. Amennyiben valamely
bűncselekménynek több jogi tárgya is van, közülük azt, amelyet a jogalkotó elsődlegesnek tekint, jellegzetes
jogi tárgynak szokás nevezni. Így a Btk. szerint a hamis vád jellegzetes jogi tárgya az igazságszolgáltatás rendje,
a közlekedési bűncselekményeknek pedig a közlekedés biztonsága.
1.4.4. 1.4.4. A tényállás kategóriájának büntetőjogi fejlődése
205
A) A tényállás kifejezés történetileg a középkori

„corpus delicti”-re vezethető vissza. A latin kifejezés „corpus delicti” (a bűncselekmény teste) alatt eredetileg
azokat az eszközöket értették, amelyekkel valamely bűncselekményt elkövették, s úgyszintén annak a külső
nyomait. Majd ezek alapján bővült a corpus delicti fogalma, értve alatta valamely bűncselekmény összes külső
ismérveinek foglalatát. Tehát a corpus delicti valamely bűncselekmény tényálladékát, tényállását jelentette, azaz
a bűncselekményhez szükséges cselekmények és hatások összességét.
A XVIII. század végén és a XIX. század elején vált anyagi jogi fogalommá és lett mindazon ismérvek foglalata,
amelyek egy meghatározott bűncselekményhez tartoztak. A tényállás a bűncselekmény fogalmi felépítésében
csak Beling munkássága nyomán kapott önálló szerepet.
B) Az eredeti, Beling által megalapozott tényállástan tényállási értelemben a cselekmény külső jegyeinek
leírásában merült ki. Beling tényállásfogalma két ismérvvel jellemezhető: objektívés értékelésmentes. Az
objektivitás minden szubjektív belső lelki folyamatnak a kirekesztését jelentette a tényállásból, amely a
bűnösséghez tartozott. Az értékelésmentesség alatt azt értette, hogy a tényállás törvényi értékelést, ítéletet nem
tartalmaz, amely a tényállásszerű cselekmény jogellenességére utalna. A tényállás tehát az értékelésnek tárgya,
míg e tárgy értékelése a jogellenesség keretében történik (vö. Jescheck, H.-H. 1996; Gropp, W. 2005).
C) A tényállás tisztán objektív jellege megkérdőjeleződött a szubjektív elemek felfedezésével. Sok esetben
ugyanis nem csupán a bűnösség, hanem már a cselekmény jogellenessége (jogtalansága) is az elkövető
akaratától, szándékától, tehát szubjektív, lelki körülményektől függött. Ezekben az esetekben az említett
szubjektív kritériumok figyelembevételétől nem lehet eltekinteni. Így például az idegen dolog elvételének az
értékelése alapvetően függ attól, hogy az elkövető szándéka illetve célzata az eltulajdonításra, avagy pusztán a
használatra irányul-e, s csak az eltulajdonítási célzatú elvétel minősül tényállásszerűnek.
206
Hasonlóan alakult a tényállás értékelésmentessége is a normatív tényállási elemek felfedezésével. Az

értékelésmentességet az biztosítja, hogy a tényállási elemek deskriptív, leíró jellegűek, mint például az ember, a
dolog. Vagyis ezen elemek értékelést nem tartalmaznak. A normatív, azaz értékelést jelentő tényállási ismérvek
ugyanis valójában a jogellenességhez kellene hogy tartozzanak, hiszen ezek olyan körülmények, amelyek a
jogellenességet nem csupán jelzik, hanem megalapozzák. Másrészt ezek az értékelést jelentő ismérvek egyúttal
tényállási elemek is. Így valójában a normatív tényállási elemek kettős helyűek, ennek következtében a Beling
által képviselt tényállás értékelésmentessége általános jelleggel nem volt fenntartható.
A normatív tényállási elemek száma lényegesen nagyobb, mint azt eredetileg gondolni lehetett. Kimutatták
ugyanis, hogy az olyan tisztán deskriptív fogalmak, mint például az ember vagy a dolog meghatározott
szempontból normatívak, azaz a jogellenességhez orientált bírói értékelést igényelnek, mint például az emberi
élet kezdete és vége. Végül is tehát a tényállás a leíró, azaz deskriptív és az értékelési, azaz normatív elemek
szétválaszthatatlan szerkezeti összefonódása.
1.4.5. 1.4.5. A tényállási elemek köre és csoportosítása
A) Az elmúlt évtizedek hazai irodalmában

hagyományos felfogás szerint a törvényi tényállás négy fő alkotórészből tevődött össze: a bűncselekmény
tárgyából, az objektív tényállási elemekből vagy más elnevezéssel a bűncselekmény tárgyi oldalából, a
bűncselekmény alanyából és a szubjektív tényállási elemekből vagy más megjelöléssel a bűncselekmény alanyi
oldalából. Részemről azonban a tényállási elemek körét a hagyományosnál szűkebbre vonom. Így a jogi tárgy –
ha a tényállást meghatározó kategória is, de – nem tényállási elem, viszont a jogi tárgy sértésének, illetve
veszélyeztetésének rendszerbeli helye a jogellenesség fogalmi körében van.
207
Nem tekintem többé tényállási elemnek az úgynevezett bűncselekmény-alanyiság feltételeit sem. Az, hogy a
bűncselekmény alanya csak természetes személy lehet, magától értetődően általánosan elfogadott, annak
ellenére is, hogy a legutóbbi időszakban előtérbe kerültek a jogi személy büntetőjogi felelősségét hirdető
törekvések. Álláspontom szerint a bűncselekmény alanyiságának a további ismérveit, az életkort és a
beszámítási képességet pedig nem tényállási elemként szabályozza a törvény, hanem büntethetőséget kizáró
okokként ragadja meg őket. A bűncselekmény fogalma szempontjából a kétféle megközelítési mód azonos
jelentőségű, ezért a szóban lévő ismérvek bűnösségi elemmé (vagy előfeltétellé) nyilvánításának akadálya nincs.
A törvényi tényállásba viszont legfeljebb csak negatív elemként (kizáró okok hiányaként) építhetők be, ami
célszerűtlen, de a jogalkalmazással sincs összhangban, mivel az az életkorra és a beszámítási képességre nem a
tényállásszerűség, hanem a büntethetőséget kizáró okok síkján van figyelemmel.
B) Tényállási elemek ellenben a tettességre vonatkozó ismérvek, kiváltképp az úgynevezett különös

bűncselekmények (például a hivatali vagy a katonai deliktumok) viszonylatában a tettességhez szükséges
személyes tulajdonságok és körülmények. Erre tekintettel a tényállási elemeknek a következő három alapvető
csoportja maradt:
a)az objektív tényállási elemek, hagyományos kifejezéssel a bűncselekmény tárgyi oldalának elemei;
b)a tettességhez szükséges ismérvek, azaz a bűncselekmény elkövetője/alanya;
c)a szubjektív tényállási elemek, vagyis a bűncselekmény alanyi oldalának elemei.
C) A tényállási elemek csoportosítását illetően vannak a) szükségképpeni tényállási elemek, amelyek minden
bűncselekmény törvényi tényállásához hozzátartoznak (így az elkövetési magatartás), továbbá b) gyakori
tényállási elemek, amelyek nagyszámú tényállásban megtalálhatók (például az eredmény), valamint c) esetleges
tényállási elemek, amelyek csak viszonylag kevés tényállásban fordulnak elő (például az elkövetési hely vagy
idő). E megkülönböztetés természetesen nem változtat azon, hogy egy-egy bűncselekmény törvényi tényállása
viszonylatában annak minden eleme azonos fontosságú.
D) Megkülönböztethetünk továbbá leíró jellegű és bírói mérlegelést igénylő tényállási elemeket. A leíró jellegű
ismérv csupán felismerést tételez, mint aminő a megrontás viszonylatában az, hogy a passzív alany (a sértett) a
14. életévét be nem töltött személy. Bírói mérlegelést igénylő tényállási elem ellenben például az, hogy a
kiskorú veszélyeztetése első törvényi változatánál [Btk. 208. § (1) bek.] az elkövetési magatartás csak súlyos
kötelességszegés lehet, vagy például az, ha valamely bűncselekmény minősítő körülménye a jelentős
érdeksérelem. Végül számos szerző normatív tényállási elemnek nevezi az olyan ismérveket, amelyek a jogi
fogalmak világába tartoznak (például a hamis vád viszonylatában az, hogy a vád bűncselekményre vonatkozik).
A normatív ismérvek általában az objektív elemek sorsát osztják, de rájuk nézve a bűnösség sajátosan alakul.
E) Egyes szerzők különbséget tesznek pozitív és negatív tényállási elemek között is, az utóbbiakon bizonyos
büntethetőséget kizáró okok hiányát értve. A negatív tényállási elemek tana alapján például a jogos védelemből
elkövetett cselekmény nemcsak nem bűncselekmény, de nem is tényállásszerű, mivel a társadalomra
veszélyességet (jogellenességet) kizáró okok egyike nem hiányzott, hanem fennforgott. Ám egy olyan
dogmatikai rendszerben, amely nem tekinti a törvényi tényállás alkotóelemének sem a társadalomra
veszélyességet, sem a jogellenességet, az ezeket kizáró okok hiánya sem fogadható el tényállási elemnek. De
ettől eltekintve is általános érvénnyel mondható, hogy a büntethetőséget kizáró okok tényállási elemmé
transzformálása ellentmond mind a Btk. szerkezeti felépítésének, mind pedig a bírói gyakorlatnak, amely a
büntethetőséget kizáró okokat csak a büntethetőségi akadályok, nem pedig a tényállásszerűség síkján vizsgálja.
208
1.4.6. 1.4.6. A bűncselekmény tárgyi oldalának elemei, objektív tényállási

elemek
Az objektív tényállási elemek a következők: az elkövetési tárgy; az elkövetési magatartás; az úgynevezett
szituációs elemek; az eredmény; az okozati összefüggés.
1.4.6.1. 1.4.6.1. Az elkövetési tárgy
209
Az elkövetési tárgy a törvényi tényállásban megjelölt az

a személy vagy dolog, akire vagy amire az elkövetési magatartás behatást gyakorol vagy mint behatás irányul.
Például lopásnál (Btk. 370. §) az idegen dolog, a levéltitok megsértésénél (Btk. 224. §) a másnak közlést
tartalmazó zárt küldemény. Elkövetési tárgya nincs minden bűncselekménynek. Ha azonban van, akkor
általában kifejezetten szerepel a törvényi tényállásban (de például a garázdaságnál csak közvetve juttatja
kifejezésre az elkövetési tárgyat az, hogy a tényállási elemet képező erőszak személy vagy dolog ellen
irányulhat).
Amennyiben az elkövetési tárgy személy, azt passzív alanynak is szokás nevezni.
Ilyen esetben passzív alany többnyire bárki lehet. Vannak azonban olyan bűncselekmények is, amelyek passzív
alanyává csak meghatározott személyes tulajdonsággal vagy körülménnyel (személyes kvalifikáltsággal)
rendelkező egyén válhat. Így a kiskorú veszélyeztetése (Btk. 208. §) csak kiskorú, hivatalos személy elleni
erőszak (Btk. 310. §) csak hivatalos személy sérelmére követhető el. Lehetséges az is, hogy egy
bűncselekménynél a törvényhozó egyaránt rendelkezik passzív alanyról és elkövetési tárgyról, mint például a
terrorcselekmény (Btk. 314. §) vagy a rablás (Btk. 365. §) esetében.
A passzív alany és a sértett nem azonos fogalmak, az előbbi anyagi jogi, míg az utóbbi eljárásjogi fogalom.
Eszerint sértettnek az a személy tekintendő, akinek a jogát vagy a jogos érdekét a bűncselekmény sértette vagy
veszélyeztette [Be. 51. § (1) bek.]. A kettő rendszerint egybeesik, de olykor el is válik egymástól. Így a csalás
(Btk. 373. §) passzív alanya az, akit a tettes tévedésbe ejtett vagy tévedésben tartott, míg a sértettje az, aki a
cselekmény folytán kárt szenved, s ezek nem mindig azonosak. Megjegyezhető az is, hogy a sértett
kategóriájának anyagi jogi relevanciája is lehet, mint például a folytatólagosság törvényi meghatározása [Btk. 6.
§ (2) bek.].
210
Az elkövetési tárgy egyébként általános részi szempontból is jelentőséghez juthat, éspedig az alkalmatlan
kísérlet (az alkalmatlan tárgyon elkövetett kísérlet) viszonylatában.
Mint már említettem, az elkövetési tárgy és a jogi tárgy egymástól megkülönböztetendő. A viszonyuk
különböző lehet. Az első lehetőség, hogy a kettő egybeesik: a csalásnál a vagyon, a vagyoni jog a tettes által
előidézett károsításnak mind az elkövetési tárgya, mind a védett jogi tárgya. Ilyen esetben tehát az elkövetési
tárgy és a jogi tárgy formálisan és tartalmilag egyezik.
A második lehetőség abban áll, hogy bár tartalmilag azonosság áll fenn, de formai identitás nincs. Így például az
ölési bűncselekménynél, ahol az emberölés elkövetési tárgya „más ember”, a védett jogi tárgy pedig az „élete”.
A harmadik lehetőség a jogi tárgy és az elkövetési tárgy szétválása. Például a lopás elkövetési tárgya „az idegen
(ingó és értékkel bíró) dolog”, a védett jogi tárgya azonban a tulajdon(jog). Másik példát szolgáltatnak az
okiratokkal kapcsolatos deliktumok, amelyeknél az elkövetés tárgya az okirat (így közokirat vagy magánokirat),
a védett jogi tárgy viszont a hitelességébe, a valódiságába és bizonyító erejébe vetett közbizalom.
1.4.6.2. 1.4.6.2. Az elkövetési magatartás
A) Az elkövetési magatartásnak két alapformája van,

egyrészt az aktív magatartás, a tevékenység, másrészt a passzív magatartás, a mulasztás. A két magatartásforma
közös objektív ismérve az, hogy az ember a környezetére a tevékenységével és a mulasztásával egyaránt tud
hatni. Szubjektíve pedig mindkét magatartásforma akarati viszonyt (tényleges vagy potenciális
akaratlagosságot) feltételez, amely hiányában nemcsak a bűncselekmény fogalmának az első eleme, hanem vele
együtt az elkövetési magatartás sem valósul meg.
211
Közös vonásaik ellenére a tevékenység és a mulasztás más szempontból egymás ellentétei: a mulasztást éppen
egy bizonyos tevékenységnek a hiánya jellemzi.
A mulasztásról még részletesebben lesz szó. Az aktív magatartásról viszont csak annyit, hogy a tevékenység
csupán a saját testmozgást foglalja magában, de azoknak az erőknek, eszközöknek a működését és azokat a
törvényszerűségeket nem, amelyeket az elkövető felhasznál. Így például az, aki ölési szándékkal valamely
tárgyat áram alá helyez, ezzel az elkövetési magatartást a maga egészében kifejtette, függetlenül a további
történéstől (emberölés, Btk. 160. §).
B) A bűncselekményeket az elkövetési magatartásuk szerint a következőképpen csoportosíthatjuk.
a) Vannak deliktumok, amelyek csakis tevékenységgel követhetők el, például a rablás (Btk. 365. §) vagy a
szexuális erőszak (Btk. 197. §).
b) Vannak továbbá olyan bűncselekmények is, amelyek kizárólag mulasztással valósíthatók meg, például a
segítségnyújtás elmulasztása (Btk. 166. §) vagy az állam elleni bűncselekmény feljelentésének elmulasztása
(Btk. 263. §). Ezeknél a mulasztás kötelességellenes volta közvetlenül a büntetendővé nyilvánító törvényi
előírásból fakad.
c) Végül vannak olyan bűncselekmények is, amelyek akár tevékenységgel, akár mulasztással egyaránt
megvalósíthatók. Ezek azonban maguk is három csoportra oszthatók.
Az első csoportnál a törvényi tényállás külön-külön tartalmazza mind a tevési, mind a mulasztásos változatot.
Így a magánlaksértés (Btk. 221. §) elkövetési magatartása a bemenetel, illetőleg a bennmaradás, avagy a
jogtalan elsajátításé (Btk. 378. §) az eltulajdonítás, illetőleg a nyolc nap alatti át nem adás. Az ilyen
deliktumoknál a mulasztás kötelességellenes volta éppen úgy a büntetőjogszabályból fakad, mint a kizárólag
mulasztással megvalósítható bűncselekményeknél.
A másik csoportba az olyan tényállások tartoznak, amelyek a tevési és a mulasztásos változatot nem tüntetik fel,
viszont vagy közvetlenül maguk, vagy ha keretdiszpozícióról van szó, a más jogágazatbeli rendelkezésre utalva
jelölik a kötelességeknek azt a körét, amelyeknek a megszegése az elkövetési magatartás. Ez az eljárás
természetesen a mulasztás kötelességellenességének az eredetét is megvilágítja. Ilyen például a kiskorú
veszélyeztetése (Btk. 208. §), a járványügyi szabályszegés (Btk. 361. §) vagy a hűtlen kezelés (Btk. 376. §).
Az akár tevékenységgel, akár mulasztással megvalósítható bűncselekmények harmadik csoportjánál a törvény

az elkövetési magatartást külön, pontosan nem írja körül, hanem azt az eredményre utalással határozza meg. E
deliktumoknál a tényállásszerű eredményt előidéző legkülönfélébb tevékenység, illetőleg az annak
bekövetkeztét meg nem akadályozó mulasztás az elkövetési magatartás. Az ilyen tényállásokat az elkövetési
magatartás szempontjából nyitott törvényi tényállásoknak is szokás nevezni. Például emberölés (Btk. 160. §),
testi sértés (Btk. 164. §), rongálás (Btk. 371. §).
Míg a nyitott törvényi tényállások szükségképpen eredmény-bűncselekményt tételeznek fel, ennélfogva

mulasztásos változatuk – mint látni fogjuk – mindig vegyes mulasztásos deliktum, az összes többi csoportba
egyaránt tartozhatnak eredmény-bűncselekmények és tényállásszerű eredménnyel nem rendelkező
bűncselekmények.
A nyitott törvényi tényállások által szabályozott bűncselekmények mulasztásos változatára speciális elvek
vonatkoznak. Ezeknél a nemtevés csak akkor minősül mulasztásnak, ha az elkövetőt speciális jogi kötelesség
terhelte az eredmény megakadályozására nézve. Az ilyen kötelesség a következőkön alapulhat:
nem büntetőjogi jogszabályon (például a szülők gondviselési kötelessége);
polgári jogi szerződésen (például kisgyermeknek anyagi ellenszolgáltatás fejében vállalt gondozása);
munkaviszonyon, illetve munkavégzésre irányuló jogviszonyon, szövetkezeti tagsági viszonyon, illetőleg az

ezekből folyó munkaköri kötelességen;
az előbbiek alá nem tartozó hivatáson, illetőleg foglalkozási szabályon (ha ezen az alapon létrejövő mulasztás
valamely nyitott törvényi tényállás keretei közé illik);
212
a harmadik személyért való felelősségen (például az illetőre bízott kiskorú bűncselekményének a

magakadályozására vonatkozó kötelesség), valamint a védelmi funkció önkéntes átvételén (például aki az
eltévedt óvodás hazakísérésére vállalkozik, köteles őt a közúti forgalomban a veszélytől megóvni);
végül a speciális jogi kötelesség alapulhat az elkövető megelőző, veszélyt vagy sérelmet létrehozó
tevékenységén is. Aki az előzetes tevékenységével olyan veszélyt vagy sérelmet idéz elő, ami miatt büntetőjogi
felelősségre nem, vagy csak enyhébb címen vonható, a helyzetet felismerve köteles a sérelem bekövetkezését,
illetve további súlyosbodását megakadályozni. Így ha valaki mást gondatlanul bezár egy helyiségbe, ezért nem
büntethető, mert a személyi szabadság megsértése (Btk. 194. §) csak szándékos elkövetés esetén
bűncselekmény. Ha azonban a történtekről utóbb tudomást szerez, s ennek ellenére a bezárt személyt – mihelyt
teheti – nem engedi ki, mulasztásával valósítja meg a személyi szabadság megsértését.
Kiemelést igényel, hogy a kizárólag mulasztással elkövethető bűncselekményekről szóló büntetőrendelkezésen

alapuló kötelesség egymagában sohasem tekinthető speciális kötelességnek. Így például a mindenkit terhelő
segítségnyújtási kötelesség megszegése (Btk. 166. §) nem szolgálhat alapul a mulasztásos emberölés (Btk. 160.
§) vagy a testi sértés (Btk. 164. §) megállapításához.
C) A tevékenység és a mulasztás az elkövetési magatartásnak csupán a két alapformája. Lehetséges azonban az

is, hogy az elkövetési magatartás tevékenységi és mulasztásos elemeket egyaránt tartalmaz, vagyis tevési és a
mulasztásos mozzanatok szövedékével valósul meg. Ilyen eset, ha valaki a közlekedési bűncselekményt úgy
valósítja meg, hogy vezetés közben a KRESZ előírása ellenére nem fékez. De az is előfordul, hogy maga a
törvény határoz meg olyan elkövetési magatartást, amely csakis tevési és mulasztásos mozzanatok szövedékével
jöhet létre. Így a hamis tanúzás (Btk. 272. §) egyik elkövetési magatartása a lényeges való tény elhallgatásával
tett vallomás. Ez esetben egymagában a mulasztás (ha ti. megtagadják a tanúvallomást) nem bűncselekmény. Ha
azonban valaki a vallomása során csakis igazat mond ugyan, de valamely lényeges körülményt elhallgat, s
ezáltal a vallomásának az egésze hamissá válik, így a hamis tanúzást követi el.
A tevési és a mulasztásos mozzanatok szövedékével megvalósuló bűncselekményekre dogmatikailag általában

ugyanaz vonatkozik, mint a tevékenységgel elkövetett deliktumokra.
Az is előfordul, hogy a birtokban tartás mint folyamat az elkövetési magatartás (például a robbanóanyaggal
vagy robbantószerrel visszaélés egyik elkövetési magatartása: Btk. 324. §).
D) A bűncselekmények egy részének törvényi tényállásában csupán egyetlen elkövetési magatartás található.
Vannak azonban olyan tényállások is, amelyekben több elkövetési magatartás szerepel. A magatartások
egymáshoz való viszonya lehet vagylagos (például a hivatali visszaélésnél: Btk. 305. §), de lehet konjunktíve
összekapcsolt is [például a szexuális erőszak (Btk. 197. §) első törvényi változatánál a kényszerítés és a
szexuális cselekmény [vö. Btk. 459. § (1) bek. 27. pont)].
Több elkövetési magatartás esetén ezek abban is különbözhetnek egymástól, hogy milyen magatartásformával
valósíthatók meg. Így a hivatali visszaélésnél (Btk. 305. §) a hivatali kötelesség megszegése tevékenységgel és
mulasztással egyaránt elkövethető, míg a hatáskör túllépése és a hivatali helyzettel való egyébkénti visszaélés
szükségképpen tevékenységet tételez fel. Avagy az erőszakos magánlaksértés [Btk. 221. § (1) bek.]
viszonylatában az erőszakos bemenetel kizárólag tevékenység, míg az erőszakos bentmaradás tevékenységi és
mulasztási mozzanatok szövedéke. A mulasztásnak ugyanis az erőszak nem lehet a módja, hanem a
bentmaradás keretében kifejtett külön aktív elkövetési magatartás.
E) A mulasztás nem abszolút semmi, hanem a cselekvési lehetőség és képesség ellenére valaminek a
kötelességellenes nemtevése. E meghatározás szerint a mulasztás ontológiai alapja a cselekvési lehetőség, a
normatív kritériuma pedig a cselekvési kötelesség, vagyis a mulasztás is az ontológiai és a normatív egysége.
A mulasztás kezdete az az időpont, amikor a cselekvési kötelezettség beáll, a cselekvési lehetőség is fennforog,
s az elkövető ennek ellenére nem fejti ki a megfelelő tevékenységet. Ha az elkövető a lehetségesnél csak később
tesz eleget a kötelességének, a mulasztás megvalósul, de a társadalomra veszélyessége az utólagos
tevékenységgel megszűnhet vagy csekéllyé válhat, illetőleg a mulasztásos eredmény-bűncselekményeknél az
önkéntes eredményelhárítás állapítható meg.
A mulasztás fogalmi elemei közül a cselekvési kötelesség eredetéről az előző cím alatt már volt szó. A másik
ismérv viszont, a cselekvési lehetőség és képesség jórészt szubjektív kritérium. Azt kell vizsgálni, hogy az adott
ember az ismereteit, tapasztalatait, a fizikai és pszichikai állapotát figyelembe véve az adott helyzetben képes
volt-e a megfelelő tevékenységet kifejteni. Ugyanakkor a felső határ objektív: a normatív cselekvési kötelesség.
213
Így az, aki a feljelentési kötelességének eleget tesz, speciális kötelesség hiányában a bűncselekmény meg nem
akadályozásáért akkor sem felel, ha arra is megvolt a lehetősége. A cselekvési képesség hiánya esetén nincs meg
a cselekvés lehetősége és ezáltal a mulasztás sem lehet tényállásszerű, mint például aki nem tud úszni, nem tudja
a fuldokló személyt a vízből kimenteni, de ennek következtében – cselekvési képesség és lehetőség hiányában –
nem valósíthat meg bűncselekményt.
A cselekvési lehetőség hiánya természetesen nem írható annak a javára, aki felróható (szándékos vagy
gondatlan) magatartásával (tevéssel vagy mulasztással) maga küszöböli ki azt. Ilyen esetben az elkövetőnél –
felróható előmagatartása nyomán – a cselekvési lehetőség ismérvét adottnak kell tekinteni, s a mulasztásért
büntetőjogi felelősség terheli. Így például a tartási kötelezettség elmulasztását (Btk. 212. §) követi el az is, aki
szándékosan olyan helyzetbe hozza magát, hogy a tartási kötelezettségének ne tudjon eleget tenni. Ilyenkor a
felróható magatartás nélkül meglévő cselekvési lehetőség és képesség a mulasztás ontológiai alapja.
F) A mulasztásos deliktumoknak két csoportjuk van: egyrészt a tiszta mulasztásos, másrészt a vegyes
mulasztásos bűncselekmények. Az előbbieknél a mulasztás egymagában, eredményre tekintet nélkül büntetendő
(immateriális deliktum), míg az utóbbiak teljes megvalósulásához a mulasztáson kívül a tényállásszerű
eredmény bekövetkezése is szükséges (materiális deliktum). Az ilyen elhatárolás van összhangban a büntetőjog
más területeivel (így az elévüléssel avagy a kísérlet fogalmi kizártságával).
A nyitott törvényi tényállások által szabályozott bűncselekmények mulasztásos változata szükségképpen vegyes
mulasztásos jellegű. Az elkövetési magatartás szerinti osztályozás minden más kategóriájához viszont egyaránt
tartozhatnak tiszta és vegyes mulasztásos bűncselekmények. Így a kizárólag mulasztással elkövethető
bűncselekmények közül a segítségnyújtás elmulasztásának az alapesete [Btk. 166. § (1) bek.] tiszta, míg a
segítségnyújtás halálos kimenetelű elmulasztása [Btk. 166. § (2) bek.] vegyes mulasztásos jellegű. Avagy az
akár tevékenységgel, akár mulasztással megvalósítható bűncselekmények második csoportját tekintve, a
mulasztásos változatok esetén a járványügyi szabályszegés (Btk. 361. §) tiszta, a hűtlen kezelés (Btk. 376. §)
viszont vegyes mulasztásos deliktum.
1.4.6.3. 1.4.6.3. Az elkövetés szituációjához tartozó tényállási elemek
214
Míg az elkövetési magatartás szükségképpeni, az

elkövetési tárgy, az eredmény és az okozati összefüggés gyakori tényállási elemek, az elkövetés szituációjához
tartozó ismérvek viszonylag ritkán előforduló, esetleges tényállási elemek. Közéjük tartozik az elkövetés helye,
ideje, módja, valamint az elkövetés eszköze, továbbá a különös részben előforduló olyan további tényállási
elemek, amelyek közös elnevezés alá már nem is vonhatók.
Minden bűncselekményt térben és időben követnek el, s minden tevékenységet valamilyen módon fejtenek ki. A
bűncselekmények többségének a megvalósulása és minősülése szempontjából azonban közömbös, hogy azt hol,
mikor, milyen módon hajtották végre. Ezért az elkövetés helye, ideje, módja, valamint az eszköz csak
viszonylag kevés bűncselekménynél van tényállási elemként (minősítő körülményként) szabályozva.
Előfordulhat, hogy valamely ismérv a törvényszövegben csak közvetve jut kifejezésre. Így a szabálysértést
vétséggé minősíti fel, ha a lopást a lakást vagy hasonló helyiséget az elkövetővel közösen használó sérelmére
követik el. Az ilyen cselekmény csak az említett helyiségben valósulhat meg.
Az elkövetés helyeként a közút releváns a közúton megvalósítható egyes közlekedési bűncselekmények esetében.
Az elkövetés idejét kifejező „éjjel” tényállási elem a magánlaksértésnél (Btk. 221. §), vagy az ellenség
támogatásának bűntette (Btk. 260. §) háború idején követhető el.
Az elkövetés módját tekintve kiemelést igényelnek az erőszakos jellegű bűncselekmények. Közülük a legtöbb
személy elleni erőszakot vagy fenyegetést tételez fel, de például a lopásnál a dolog elleni erőszak szerepel
minősítő körülményként, míg a garázdaság személy és dolog elleni erőszakkal egyaránt megvalósulhat. Végül
215
arra is van példa, hogy valamely bűncselekményhez személy elleni erőszak szükséges, de a dolog elleni erőszak
is szerephez jut, ha a hatása a személyre áttevődik (hivatalos személy elleni erőszak).
Az elkövetési magatartásnak és a módnak az egymástól való elhatárolása viszonylagos. Csupán egy

törvényszövegezési példa: az erőszak és az élet vagy testi épség elleni közvetlen fenyegetés a rablásnál
elkövetési magatartásként, az erőszakos közösülésnél ellenben a kényszerítésnek mint elkövetési magatartásnak
a módjaként van megfogalmazva.
Az eszköz az alkalmatlan kísérlet viszonylatában az Általános Rész szempontjából is jelentőséghez juthat. Míg
azonban a tárgy alkalmatlansága a tényállási elemet képező elkövetési tárgyra vonatkozik, az alkalmatlan
eszközzel elkövetett kísérlet esetén az eszköz általában kívül esik a törvényi tényállás keretein. Az eszköz mint
minősítő körülmény szerepel azoknál a deliktumoknál, amelyeket fegyveresen, illetve felfegyverkezve
követhetnek el (lásd Btk. 459. § 5. és 6. pont), avagy ilyen a hamis vagy lopott kulcs használata a lopásnál.
Lehet továbbá, hogy a törvény egyazon kifejezése több szituációs ismérvet is meghatároz. Így a lopás, a
sikkasztás és a csalás súlyosabban minősül, ha a cselekményt közveszély színhelyén fejtik ki. A „közveszély
színhelye” nemcsak az elkövetés helyét, hanem annak az idejét is jelenti.
1.4.6.4. 1.4.6.4. Az eredmény
A) Az eredmény a törvényi tényállásban az az

ismérvként szereplő külvilági változás, amely az elkövetési magatartással összefüggésben jön létre. Külvilági
változás mindaz, ami az adott elkövetőn kívül következik be. Ilyen tehát például a rábírás folytán másban
kiváltott akaratelhatározás is.
216
Kivételesen negatív eredményként a változás hiánya is figyelembe jön. Így a hűtlen kezelésnél (Btk. 376. §) a
tényállásszerű eredmény a vagyoni hátrány, s e hátrány szempontjából a tényleges káron kívül az elmaradt
vagyoni előny is jelentőséghez jut.
Lehetséges, hogy a tényállásszerű eredmény időben kibontakozva valósul meg, például testi sértésnél (Btk. 164.
§) a gyógytartam, illetőleg, hogy időbeli megszakításokkal is bekövetkezhet, például a hűtlen kezelésnél (Btk.
376. §) a vagyoni hátrány.
A bűncselekménynek nem minden következménye tekinthető eredménynek, hanem csupán az olyan, amely
tényállási elemként (minősítő körülményként) van szabályozva. Így például ha a tettes erőszakos közösülést
követ el, és emiatt a sértett öngyilkos lesz, az öngyilkosság a bűncselekmény következménye ugyan, de nem
eredménye. Az erőszakos közösülés ugyanis az öngyilkosságtól függetlenül megvalósul, s a minősülését sem
befolyásolja.
B) Az eredmény szempontjából különbséget teszünk alaki (immateriális) és anyagi (materiális)

bűncselekmények között. Az előbbiek törvényi tényállásában nem szerepel eredmény. A materiális
deliktumoknál viszont az eredményt tényállási elemként (minősítő körülményként) szabályozza a törvény.
A materiális bűncselekményeknek két alcsoportjuk van. A materiális sértő bűncselekmények tényállásában

valamilyen sérelem szerepel eredményként. Például az emberölés (Btk. 160. §) tekintetében a más ember
megölése, azaz halála, avagy a bűncselekménnyel a vagyonban okozott értékcsökkenés, azaz a kár a csalás
(Btk. 373. §) esetében. A materiális veszélyeztető deliktumoknál viszont a jogi, illetve az elkövetési tárgy
veszélybe jutását szabályozza tényállásszerű eredményként a törvény. Például a közúti veszélyeztetés (Btk. 234.
§) tekintetében más vagy mások életének vagy testi épségének közvetlen veszélyeztetése; avagy a kiskorú
veszélyeztetése (Btk. 208. §) esetében a kiskorú testi, értelmi vagy erkölcsi fejlődésének a veszélyeztetése.
Továbbá konkrét és absztraktveszélyeztetési deliktumok között tehető különbség. Ez utóbbi bűncselekményi

forma büntetést érdemlősége a tényállásszerű elkövetési magatartás következtében meghatározott védett jogi
tárgy általános veszélyeztetésén alapul. Ilyen esetben a veszély bekövetkezte nem tartozik hozzá a törvényi
tényálláshoz, a vonatkozó elkövetési magatartás azonban tipikusan konkrét veszély, vagy akár sérelem
előidézésére alkalmas. Absztrakt veszélyeztetési deliktumnak tekinthető például az ittas állapotban történő
járművezetés [Btk. 236. § (1) bek.], illetve járművezetés bódult állapotban [Btk. 237. § (1) bek.]. A konkrét
veszélyeztetési deliktum esetében a veszély bekövetkezte a törvényi tényállás eleme, ami eredményként
állapítandó meg, mint például a közúti veszélyeztetés bűntettének eredménye más vagy mások életének vagy
testi épségének közvetlen veszélyeztetése [Btk. 234. § (1) bek.], avagy a kiskorú veszélyeztetése bűntettének
eredménye a kiskorú testi, értelmi vagy erkölcsi fejlődésének veszélyeztetése [Btk. 208. § (1) bek.]. Az említett
bűncselekményeknél az eredményként jelentkező konkrét veszély akkor valósul meg, ha a károsodás, a sérelem
bekövetkezésének reális lehetősége fenyeget. A materiális veszélyeztető deliktumok körébe tehát csak a
konkrétveszélyeztetési bűncselekmények tartoznak.
A veszélyt, mint tényállásszerű eredményt a törvény szövege olykor ige alakjába öltözteti. Így a kiskorú
veszélyeztetésénél (Btk. 208. §) avagy a közúti veszélyeztetésnél (Btk. 234. §) nem a veszélyeztetés, hanem a
kötelességszegés, a szabályszegés az elkövetési magatartás, míg a létrejött veszély az eredmény.
Az immateriális deliktumoknál előfordul, hogy a törvény a veszélyt közvetve, elkövetési módként fejezi ki úgy,
hogy a cselekményeknek a sérelemokozásra alkalmas voltára utal. Az ilyen tényállások eredményt nem
tartalmaznak.
C) A materiális bűncselekmények egy részének a törvényi tényállása csupán egyetlen eredményt tartalmaz.
Vannak azonban olyan materiális deliktumok is, amelyek tényállásában több eredmény szerepel. Vagylagosan
több eredmény például a testi sértésnél a sérülés vagy betegség. Konjunktíve kapcsolódó több eredményre példa
a halált okozó testi sértés [Btk. 164. § (8) bek.], amelynél az első vagylagos eredmény a sérülés vagy betegség,
míg a második konjunktív eredmény az ezekből kifejlődő halál.
Arra is van példa, hogy a bűncselekmény alaptényállásában vagylagos eredményként részben veszély, részben
sérelem szerepel, így a foglalkozás körében elkövetett gondatlan veszélyeztetés (Btk. 164. §) egyik eredménye
az élet, testi épség vagy egészség közvetlen veszélybe jutása, s vagylagosan a másik a testi sértés.
1.4.6.5. 1.4.6.5. Az okozati összefüggés
217
A) A természetben és a társadalomban a jelenségek

kölcsönhatásban vannak egymással. Az okozati összefüggéshez, mint elemi kapcsolathoz úgy jutunk, ha két
jelenséget, az okot és az okozatot a kölcsönhatás rendszeréből kiemeljük, elszigeteljük. Az elszigetelés mindig
az adott tudományszaknak megfelelően történik. Így az, ami a büntetőjog szempontjából ok (például az
elkövetési magatartás), ugyanaz kriminológiai szempontból már az okozat köréhez tartozik. Ez az elszigetelés a
bűncselekménytanban akként történik, hogy az elkövetési magatartás és az eredmény közötti összefüggést
vizsgáljuk. Ebből következik, hogy amennyiben a cselekmény törvényi tényállásban meghatározott elkövetési
magatartásnak nem minősül, vele kapcsolatban az okozati összefüggés kérdése fel sem vethető, illetve az, hogy
a bűncselekménytan területén az okozati összefüggés kérdése csakis a materiális deliktumoknál merül fel.
Az okozati összefüggés ontológiai jelenség, a külvilágban létező olyan összefüggés, amely a tudatunkban
visszatükröződhet. Az okozati összefüggés ontológiai voltát meg kell különböztetni az okozati kapcsolat
objektív jellegétől, ami azt jelenti, hogy megléte vagy hiánya nem függ az elkövető felismerésétől és
értékelésétől, ez tükröződik rendszerbeli helyében is (objektív tényállási elem). Az objektív jelleg azonban nem
minden pszichés folyamatot rekeszt ki az okozatosság köréből, hanem csak az elkövető lelki működését, így az
okozati összefüggés akkor is objektív marad, ha a magatartás másban kiváltott pszichés folyamaton keresztül
hozza létre az eredményt, például a felbujtás [Btk. 14. § (1) bek.] esetén. Az elkövető saját pszichés folyamatai
tehát kívül esnek az elkövetési magatartás (például lövés) és az eredmény (például halál) közötti okfolyamaton,
ezért azok a büntetőjogban nem az okozatossághoz, hanem a bűncselekmény szubjektív oldalához tartoznak.
Ezzel ellentétben csak az eredményért nem felel (de kísérleti stádiumért felelhet) az az elkövető, aki a
tevékenységben megnyilvánuló tényállásszerű elkövetési magatartásával nem okoztaazeredményt.
218
B) Az alábbiakban a főbb okozatossági elméleteket vázoljuk, amely elméletek arra keresik a választ, hogy
milyen esetekben állapítható meg az okozati összefüggés megléte, illetve az eredményért való büntetőjogi
felelősség.
a) A feltételekegyenértékűségének elméletekét elvegybekapcsolását jelenti. Az első az ok fogalmára vonatkozik.

Eszerint minden szükséges feltétel ok, vagyis ok az eredménynek minden olyan előzménye, amely nélkül nem
következett volna be az eredmény úgy és akkor, mint ahogyan és amikor bekövetkezett. Más megfogalmazás
szerint: valamely cselekmény akkor oka az eredménynek, ha a cselekmény nem hagyható el anélkül, hogy az
eredmény ne maradna el. A cselekmény tehát az eredmény conditio sine qua nonja. Ez egy hipotetikus
eliminációs eljárást feltételez, azaz gondolatban ki kell hagyni a cselekményt és ezt követően vizsgálni kell,
hogy az eredmény így is bekövetkezne-e vagy éppen elmaradna. Ezt az eljárást conditio sine qua non
formulának nevezik, amely a kauzális kapcsolat meglétének vagy hiányának eldöntésénél szokásosan
alkalmazandó vizsgálódási módszernek tekinthető, s ez alapján a teóriát olykor conditio sine qua non elméletnek
is nevezik.
A teória által képviselt másik elv szerint viszont minden szükséges feltétel, vagyis minden ok abszolút
értelemben egyenlő jelentőségű, s ha az összefüggés bármily távoli, laza is, az ilyen ok a többivel akkor is
egyenértékű, s a felelősség csak a bűnösség síkján zárható ki.
Ezzel a teória az okozatosság és a bűnösség elhatárolására törekedett, e törekvése során azonban nagyon
lényeges objektív különbségeket is szubjektívvekké transzformált. Így ha valaki az örökhagyót légi
szerencsétlenségben bízva utaztatja repülőgépen, aki a bekövetkező katasztrófa során meghal, a teória szerint a
szándék irreális volta miatt a bűnösség hiányzik, illetve az ilyen pszichés viszony valójában nem is szándék. Ha
azonban azt kérdezzük, hogy a pszichés viszony miért irreális, a kauzalitás talajára jutunk vissza.
Az okozati összefüggés megléte továbbá akkor állapítható meg, ha azt a tapasztalati tudás, a mértékadó
szakemberek körében általánosan elismert tételek alapján állítani lehet, ha tehát a cselekmény és az eredmény
között törvényszerű kapcsolat állt fenn. Ez a törvényszerűfeltétel formulája, amely nem azt vizsgálja, hogy mi
történt volna ha, hanem azt, hogy valójában mi történt. Azt kell figyelembe venni eszerint, hogy a
cselekményhez az azt időben követő, külvilágban észlelhető változások kapcsolódtak-e, amelyek a
cselekménnyel törvényszerű kapcsolatban állnak.
A feltétel-egyenértékűségi elmélettel szemben felhozott szokásos ellenvetés szerint az emberölést elkövető

személy szülei is a sértett halálát okozzák, hiszen nélkülük sem következett volna be a bűncselekmény
eredménye, azaz hogy a teória az okfolyamatot a végtelenbe vezeti vissza (regressus in infinitum). Ez a hiba a
teória szélsőséges képviselői szerint azért nem okoz komoly problémát, mert az ilyen és az ehhez hasonló
esetekben a felelősség az okozati összefüggés megléte ellenére a bűnösség síkján kizárható. Más szerzők a
regressus in infinitum hibáját az objektív oldalon maradva próbálják kiküszöbölni, közülük talán a
legfigyelemreméltóbb felfogás értelmében a hivatkozott példa szerinti esetben a szülő cselekménye már eleve –
elkövetési magatartás hiányában – nem tényállásszerű.
A feltételek egyenértékűségét valló felfogás alapján tehát két formula alakult ki, a conditio sine qua non és a
törvényszerű feltétel formulája. A két formula összevetése tekintetében megállapítható, hogy a conditio sine qua
non formula csak akkor használható, ha tudjuk, hogy a cselekmény és az eredmény közötti okozati kapcsolat
fennáll. Ha az ok hatásmódja nem ismert, a formula nem igazít el.
A conditio sine qua non formula, és főleg annak továbbfejlesztett (az eredmény bekövetkezésének módját,
illetve idejét konkretizáló) változata nem csupán az egyszerű, a szokásos, hanem a nem mindennapi, a nem
egészen életszerű esetek döntő többségében sem mondja fel a szolgálatot. Ilyen problematikus esetek a
következők.
Az alternatív (más elnevezéssel kettős) kauzalitás esetén több, egymástól független feltétel együtthatása valósul
meg úgy, hogy közülük mindegyik feltétel egyenként is elegendő az eredmény előidézéséhez. Így például ha A
és B egymás tevékenységéről nem tudva, önmagában is halálos adag mérget tesz a sértett italába, avagy K és L
egy időben adnak le egyenként is halálos lövést a sértettre, aki ennek következtében meghal. Ezekben az
esetekben mind a természetes okozatossági szemlélet, mind a törvényszerű összefüggés formulája alapján
fennáll a kauzális összefüggés. Az alternatív okozatosság esetében a conditio sine qua non formulával szemben
megfogalmazott ellenvetés szerint bármelyik elkövető cselekménye gondolatban elhagyható a folyamatból, az
eredmény mégis beáll. Tehát e formula alkalmazásával arra az abszurd következtetésre lehetne jutni, hogy az
elkövetők egyikének a magatartása sem tekinthető az eredmény okának. Azonban az eredmény ilyenkor a teljes
konkrétságában vizsgálandó, s így kimutatható, hogy a konkrét halál nem pontosan úgy következett be, mintha
219
csak egy magatartás történt volna. Ebből következően az okozatosság megléte az eredmény bekövetkezésének
módját konkretizáló conditio sine qua non formula segítségével már belátható. Ezen elmélet szerint – mint már
korábban írtuk – „nem következett volna be az eredmény […]úgy […] mint ahogyan […] bekövetkezett”.
A kumulatív okozatosság esetén több egymástól független feltétel (cselekmény) csak együttes hatásuk,
összetalálkozásuk folytán hozza létre az eredményt. Így például ha A és B egymástól függetlenül tesznek a
sértett italába mérget, és a két méregadag csak együttes hatásában okozza a sértett halálát. Ebben az esetben a
formula alapján a kauzalitás aggály nélkül megállapítható.
Az atipikus kauzalitás esetén az elkövetési magatartáshoz kapcsolódó más ok hozza létre az eredményt.
Lényegében az elkövető által megindított okfolyamat bizonyos közreható okok miatt a tipikustól eltérő irányba
fejlődik tovább. Ilyenkor a cselekmény akkor is okozatos, ha az eredményt csak harmadik személynek vagy
magának a sértettnek a cselekményhez kapcsolódó magatartása, illetve sajátos állapota idézi elő. Így például a
már késszúrással életveszélyesen megsebesített sértett baleset okozta halála a kórházba szállítás során, avagy M
fejre mért ütéssel illeti O-t, akinek rendellenesen vékony koponyacsontja miatt bevérzése és halála következik
be.
Hipotetikus kauzalitás esetén a ténylegesen ható cselekmény okozta eredményt ugyanabban az időpontban egy
másik ok idézi elő. Iskolapélda az azonnali halált okozó lövés leadása a már halálosan beteg sértettre. Itt
okozatos az a cselekmény is, amely az eredmény bekövetkezését, ha csak kis mértékben is, de meggyorsítja. A
fennálló okozatosság az eredmény bekövetkezésének időpontját konkretizáló conditio sine qua non formula
segítségével is belátható.
Az előbbi esetektől megkülönböztetendő az okozati összefüggés megszakadása. Hiányzik ugyanis a kauzális

összefüggés, ha a cselekmény azért nem hat az eredményre, mert egy későbbi esemény, tőle függetlenül új
okozati láncolatot indít el, amely „leelőző okozatosságként” egyedül idézi elő az eredményt. Így például ha K
halálos dózisú mérget ad be L-nek, akit – mielőtt a méreg hatna – A lelő.
b) Az okkiválasztó elméletek különbséget tesznek a feltételek, valamint az azok közül valamilyen szempont
szerint kiemelt okok között. Ezek az okkiválasztó elméletek aszerint különböznek egymástól, hogy mi az okok
közötti válogatás alapja.
A számos okkiválasztó elmélet közül csak egy terjedt el széles körben: az adekvát kauzalitási elmélet. Eszerint
ok az eredménynek az az előzménye, amelynek tipikus, vagyis adekvát következménye az eredmény. Az
adekvát jelleg azonban azon múlik, hogy a magatartást a feltételek milyen körével való együtthatásában
vizsgáljuk. Így ha a fejre mért kisebb ütés azért okoz halált, mert a koponyacsont abnormálisan vékony volt, a
csekély ütés önmagában nem, a rendellenességgel való együtthatásban viszont adekvát oka a halálos
eredménynek.
Arra nézve, hogy az együttható feltételek milyen körére kell kiterjeszkedni, az alábbi három fő irány alakult ki:
ba) azok a feltételek jönnek figyelembe, amelyeket a bűnelkövető ismert vagy ismerhetett volna;
bb) azok a feltételek az irányadóak, amelyeket az átlagember ismer, s ezenfelül még amiről az elkövető tudott;
bc) bizonyos kivételektől eltekintve mindama feltételek figyelembe jönnek, amelyeket a büntetőeljárás feltárt.
Az adekvát okozatosság tana abban az időben jött létre, amikor a minősítő körülményeket képező eredményt
akkor is az elkövető terhére írták, ha arra még a gondatlansága sem terjedt ki (vö. a bűnösségi elvvel, illetve a
szubjektív tényállási elemekkel kapcsolatban írottakkal). A teória ezt az indokolatlan felelősséget kívánta
korlátozni. Elméletileg azonban hibás útra jutott, mivel olyan kritériumokat vesz figyelembe az okozatosság
megállapításánál, amelyeknek vagy normatív jellege nem egyeztethető össze az okozati összefüggés ontológiai
voltával (például az eljáró hatóság ex post facto valószínűségi ítélete), vagy szubjektív elemeket használ fel
(például az elkövető tudatát) az egyébként objektív természetű okozatosság meglétének megítélésénél.
c) A relevanciaelmélet szerint különbséget kell tenni az okozati összefüggés megléte, másfelől annak
büntetőjogi relevanciája között: Az okozatosság tényét a conditio sine qua non elmélet, a relevanciát pedig
valamely okkiválasztási (többnyire az adekvát kauzalitási) teória alapján kell eldönteni.
Az irányzat alapgondolatát tekintve helyes, mivel az okok között különbséget tenni nem az okozati összefüggés
megléte szempontjából, hanem csakis egy további szinten, az okok büntetőjogi jelentőségéhez igazodó
relevancia alapján lehet. Így minden okkiválasztó elmélet valójában a relevancia kérdésében foglal állást, ezt
220
azonban módszertanilag helytelenül – az okozati összefüggés szintjén – teszi meg, összekeverve az ontológiai
kérdéseket és a normatív (jogszempontú) értékelést. Ezzel szemben a relevanciatan egy közbülső lépcsőt, a
tárgyi oldalhoz sorolt relevanciát építi be az okozatosság és a bűnösség vizsgálata közé, és így elkerüli, hogy az
ontológiai okozatosság meglétének kérdésébe ettől idegen, felelősségtani vonatkozások vegyüljenek.
Megjegyzendő, hogy az irányzat egyes képviselői a relevanciát objektív beszámíthatóságnak, vagy annak is
nevezik.
d) Az objektív beszámítás tana keretében alapvetően kéttípusú felfogás alakult ki. Egyfelől léteznek olyan
elméletek, amelyek csak az objektív beszámítást ismerik el és elszakadnak az okozatosságtól, nem tekintik azt
önálló objektív tényállási ismérvnek, avagy az okozatosságot az objektív beszámítás elemévé teszik és a
kauzalitás feloldódik az objektív beszámításban. Azt vallják, hogy az eredménynek az elkövető terhére írása
nem kauzális, hanem teleologikus ítélet az okok közül kiemelkedő emberi magatartás és az eredmény közötti
viszony felett. Gyakorlati kritériumként többnyire azt jelölik meg, hogy az objektív beszámítás alapja az
okfolyamat emberi uralom alatt tartása (a teória érve, hogy az uralom alatt tartás a nem okozatos mulasztásra is
vonatkozik).
Az objektív beszámítás tanának ez a felfogása alapvetően hibás. Azért, mert a mulasztás általában nem
okozatos, helytelen a tevékenység okozatosságát, mint egzakt jelenséget is egy bizonytalan ismérvvel
behelyettesíteni. Ellenkezőleg, a mulasztás és az eredmény közti sajátos összefüggést is a kauzális
törvényszerűségekhez viszonyítva célszerű megközelíteni.
Másfelől az objektív beszámítási elméletek között vannak, amelyek elismerik a kauzális összefüggés létét és
dogmatikai helyét. Tehát az okozatosság mellett alkalmazzák az objektív beszámítás szempontrendszerét. Ez a
teória a kauzalitáshoz kapcsolódóan – második lépcsőben – olyan kritériumokat határoz meg, amelyek a
magatartás objektív beszámítását megalapozzák vagy kizárják. Az objektív beszámítás tanának ezen felfogása –
hasonlóan a relevanciaelmélethez – az ontológiai jellegű okozatosság vizsgálatát követően, de még a bűnösség
kérdésében történő állásfoglalás előtt dogmatikailag önálló szinten, differenciált – normatív, jogszempontú –
értékelést tesz lehetővé a felelősség kizárására. Ebben az összefüggésben ez a nézet a továbbfejlesztett
(differenciált kritériumrendszert alkalmazó) relevanciaelméletként értékelhető.
e) Részemről a relevanciaelmélet sajátos változatát, avagy a kauzalitást is elismerő objektív beszámítás tanának
speciális variánsát képviselem. Abból indulok ki, hogy az okozati összefüggés ténye értékelésmentes, ontológiai
jelenség. Ezzel szemben a relevancia (objektív beszámítás) vizsgálata az okok közti objektív különbségek
büntetőjogi szempontból történő mérlegelése. Az mindenképpen összekapcsolja őket, hogy az eredményért való
felelősség objektív megalapozásához mindkettő szükséges. A két kategória közötti összefüggésként említhető,
hogy az objektív beszámítás körében sokszor épp az ontológiai okozatosság körében felmerülő objektív
különbségek mérlegelésére kerül sor a büntetőjog felelősségi igényeinek megfelelően.
ea) Az okozati összefüggés ténye szempontjából minden ok egyenlő jelentőségű. A kauzális kapcsolat
meglétének vagy hiányának az eldöntésénél vizsgálódási módszerként a conditio sine qua non formulát szokásos
alkalmazni. Eszerint, ha az elkövetési magatartás nélkül nem következett volna be az eredmény pontosan
ugyanúgy és ugyanakkor, a magatartás oka az eredménynek, míg az ellenkező esetben az okozati összefüggés
hiányzik.
eb) Amennyiben az elkövetési magatartás és az eredmény közötti okozati összefüggés fennforog, az esetek nagy
többségében minden külön vizsgálódás nélkül megállapítható, hogy a kauzalitás megléte is általában
megalapozza az eredmény objektív beszámíthatóságát, s így az eredmény az elkövető terhére írható. Atipikus
kivétel tehát, hogy az okozatosság megléte ellenére a relevancia (objektív beszámítás) hiányzik. Erre a
kapcsolatra tekintettel a dogmatikai rendszerbe nem az objektív beszámítást, mint az okozati összefüggéstől
független pozitív elemet építjük be, hanem az okozatos eredmény objektív beszámíthatóságát kivételképpen
kizáró okokat konstruálunk. Az objektív beszámítást kizáró okok lényegében az eredményért való objektív
felelősséget a tényállásszerűség szintjén zárják ki. Erre az alábbi esetekben kerülhet sor.
• Hiányzik a relevancia (objektív beszámítás), ha az elkövetőtől függetlenül későbbcsatlakozó további ok

(valakinek a magatartása, vagy valamely esemény) merőben más irányt ad az események menetének. Például
szolgálhat, ha a testi sértés passzív alanya csakis azért hal meg, mert a mentőautót közlekedési baleset éri,
avagy az a Szegeden előfordult jogeset, midőn a közlekedési bűncselekmény sértettje a kórházba kerülve úgy
halt meg, hogy az őt meglátogató süketnéma felesége ételt dugott a szájába, amitől megfulladt. Ilyenkor a
testi sértés, illetőleg a közlekedési bűncselekmény tettesének a magatartása és a halálos eredmény közötti
okozati összefüggés annyira távoli, annyira laza, az eredmény bekövetkezése az elkövetéskor fennforgó
221
feltételek alapján még oly mértékben irreális, hogy a cselekményt úgy kell elbírálni, hogy az eredmény a
halált ténylegesen okozó személynek objektíve nem beszámítható.
• Mindez nem tévesztendő össze azzal, ha a cselekmény az atipikus feltétellel már eleve együtthatva hozza létre
az eredményt. Így ha egy jelentéktelen megsebesítés csupán a sértett vérzékenysége miatt okoz súlyosabb
következményt, az utóbbi miatti felelősség kizárása csakis a bűnösség síkján történik. Ha ugyanis az elkövető
a vérzékenységről tud, a súlyosabb következményért is felel.
• Az objektív relevancia (beszámítás) hiányának másik változatánál, az eredmény objektív elkerülhetetlensége

esetén az elkövető a kötelességellenes magatartásával úgy okozza az eredményt, hogy az a szabályszerű
magatartás esetén is lényegileg ugyanúgy bekövetkezett volna. Például szolgálhat, ha valaki a gépjárművet a
közlekedési szabályokat megszegve vezeti, s a jármű elé ugró sértettet úgy gázolja halálra, hogy az a KRESZ-
t betartva is feltétlenül bekövetkezett volna. Megvalósul ugyan a szabályszegés (például a sebesség túllépése),
de ez a kötelességszegés a bekövetkezett halálos eredmény szempontjából nem releváns (objektíve nem
beszámítható), mert ha szabályszerűen jár el a járművezető, akkor is létrejött volna az eredmény. Tehát az
elkövető önmagában a közlekedési szabály megszegéséért felel(het), de nem a halálért, ami neki objektíve
nem számítható be.
f) A külföldi, főként a német nyelvű szakirodalomban az objektívbeszámítás tanának jelenlegi helyzete a részben
divergáló, ugyanakkor egymással rokon javaslatok sokaságával jellemezhető, amely mind ez ideig általános
megegyezéshez nem vezetett. Vitatott a beszámítási kritériumok száma, a kritériumok tartalma és ezeknek
egymáshoz való viszonya. Az alapkoncepció és az alkalmazási terület tekintetében viszont egyetértés mutatható
ki. Vannak ugyanis olyan szempontok, amelyek csaknem minden objektív beszámítási elméletben
megtalálhatók, és amelyek az elkövető által okozott eredmény beszámítását teszik lehetővé, s megalapozzák a
bűnelkövető felelősségét.
Így ha az elkövető cselekménye során nem fejt ki rizikó(kockázat)-csökkentő vagy megszüntető magatartást,
vagy ha a megengedett kockázat kereteit túllépi, felelősséggel tartozik a jogilag releváns rizikó, illetve veszély
fennmaradása vagy fokozása esetén, ha ez eredményben realizálódott. A fordított esetekben viszont (a rizikó
csökkentése esetén stb.) ezen ismérvek a felelősséget kizárják.
Az is messzemenően elismert, hogy a tényállásszerű eredmény objektíve csak akkor beszámítható, ha az azt
kauzálisan okozó magatartás a védett jogi, illetve elkövetési tárgy jogilag tiltott veszélyét idézte elő, illetve ezt a
veszélyt fokozta, és ez a jogilag tilalmazott veszély konkrét eredményben valósult meg.
Az objektív beszámítást azonban tagadni kell – többek között – a jogilag releváns veszély hiánya esetén. Nem
beszámítható a rizikócsökkentés alapján az eredmény, amelyet a tettes azért okozott, hogy a különben fenyegető
súlyosabb eredményt megakadályozza. Kizárt az objektív beszámítás, ha hiányzik a rizikó-összefüggés, vagyis
ha a tettes cselekményével okozott eredmény a megsértett büntetőjogi norma védelmi körén kívül esik. Az
objektív beszámítást kizárhatja a sértett magatartása is, ha önként, saját felelősségére a veszély ismeretében teszi
ki magát a kockázatnak. Nem beszámítható gondatlan deliktumoknál a kötelességellenes magatartással
előidézett eredmény, amely kötelességszerű magatartás esetén is a bizonyossággal határos valószínűséggel
bekövetkezett volna.
Annak ellenére, hogy az objektív beszámítás tana a beszámítási kritériumok számának növelésével
differenciáltabb megközelítést és nagyobb pontosságot ígér, mégis megmarad az eltérő vélekedések lehetősége
éppen az úgynevezett „kritikus” eseteknél (Györgyi Kálmán 1996, 1997).
g) Az előbbiekben említett különböző okozatossági elméletek egymáshoz való viszonyát és fejlődését az alábbi
gondolatsorral lehet tömören bemutatni. A különböző úgynevezett okkiválasztó okozatossági elméletek a
felelősség ésszerű korlátozását magának az okozatosság fogalmának segítségével próbálták elérni, míg a
feltételek egyenértékűségét valló felfogás ezt alapvetően a bűnösség vizsgálata körébe utalta. Az objektív
beszámítás (relevancia) tana módszertanilag kétségkívül előrelépést jelent abban, hogy az ontológiai és objektív
okozatosság fogalmát nem terheli oda nem illő szempontokkal és a felelősség normatív korlátozását a
természettudományos okozás vizsgálatát követően, egy erre épülő, de dogmatikailag önálló szinten vizsgálja
(Györgyi Kálmán 1996, 1997).
Az is megállapítható, hogy minél több értékelő elemet, ismérvet tartalmaz egy kauzalitási teória, annál jobban
lehet már objektív oldalon kizárni a büntetőjogi felelősséget. A legkevesebb értékelő kritériumot a conditio sine
qua non elve tartalmazza, ezért az ennek alapján megállapított okozati összefüggést, több értékelés követ(heti) a
szubjektív oldalon.
222
C) Régóta vitás kérdés a jogirodalomban, hogy a mulasztás is okozatos-evagy sem. A kialakult vita lényegi
problémája abban az ellentétben látható, ami az eredményért való felelősség alaptétele (az eredményért való
felelősség általános feltétele az okozati összefüggés), és a mulasztás okozatosságának nyilvánvaló voltát tagadó
– a XIX. század végére jellemző – mechanikus felfogás között állt fenn (Györgyi Kálmán 1996, 1997). Az is
közös vonás, hogy a szerzők egy része a kötelességellenesség meglétére korlátozza a kauzalitás elismerését. Az
okozati összefüggés ténye azonban ontológiai jellegű, így a mulasztás okozatossága csak akkor lehet bizonyított,
ha a nemtevés okozatossága kötelességellenesség hiányában is bizonyított. Az a nézet, hogy a nemtevés a
kötelességellenességtől függően válik okozatossá, azt jelentené, hogy mivel nálunk a segítségnyújtás csak 1948
óta jogi kötelesség, a segítségnyújtás halálos kimenetelű elmulasztása addig nem volt okozatos, azóta viszont az.
Ebből is látható, hogy a kötelességellenesség nem az okozatosság meglétét vagy hiányát befolyásolja, hanem
arról van szó, hogy anélkül nincs mulasztás, nincs elkövetési magatartás, így a büntetőjogban az okozatosság
kérdése fel sem merül.
Számos más irányzat is kialakult az okozati összefüggés kimutatására. Ezt azonban részleges érvénnyel is csak
egyetlen irányzatnak, a pszichikai okozatosság elméletének sikerült bizonyítani. Az emberek közötti
viszonylatokban ugyanis előfordul, hogy valaki a saját magatartását más magatartásától teszi függővé. Ilyen
helyzetben cselekvésre indíthat, s ezáltal tényállásszerű eredményre vezethet másnak a mulasztása, mint a várt
magatartás elmaradása is. Nyilvánvaló azonban, ez az eset a mulasztás okozatosságát általános érvénnyel nem
bizonyítja.
Mint már említettem, a mulasztás ténylegesen nem hatóképes, ontológiai alapja a pusztán a cselekvési lehetőség
kategóriája, ezért nem hathat közre az elkövetőn kívüli világban zajló folyamatokban.
A mulasztás esetleges pszichés hatásától eltekintve, a mulasztó valójában nem az eredmény okozásáért, hanem
annak a meg nem akadályozásáért felel. A meg nem akadályozás, mint a mulasztás és az eredmény közötti
összefüggés sajátos formája nem kauzális, de ahhoz viszonyuló összefüggés. A meg nem akadályozás ugyanis
csak annak a terhére állapítható meg, akinek az adott körülmények között megvolt a reális lehetősége az
eredmény elhárítására, és ez a reális lehetőség szintén a kauzális törvényszerűségek alapján állapítható meg
(eredményelhárítási lehetőség). Míg azonban a tevékenység okozatosságáról elvileg bizonyossági ítélet
alkotható, a mulasztás és az eredmény közötti összefüggés vizsgálata ilyenre nem nyújt lehetőséget.
Az eredményelhárítási lehetőséget azonban meg kell különböztetni a már említett cselekvési lehetőségtől, mivel
az előbbi fogalom hiánya csak az eredményért való felelősséget zárja ki, addig az utóbbi nélkül már maga a
mulasztás mint elkövetési magatartás sem állapítható meg. Ennek az a jelentősége, hogy az eredményelhárítási
lehetőség hiánya esetén – az eredmény tényleges bekövetkezése ellenére – nem kizárt például a vegyes
mulasztásos bűncselekmény kísérletének a megállapítása.
A tevési és mulasztásos mozzanatok szövedékével megvalósuló elkövetési magatartás a tevési mozzanatával

okozó, mivel a mulasztásos kérelem ténylegesen nem hatóképes és így nem okozó.
Kivételesen előfordulhat, hogy a tényállásszerű eredményhez való viszonyában a tevékenység sem okozatos, bár
az eredmény mégis az elkövető terhére írható. Például szolgálhat, ha valaki más, mentésre köteles és egyébként
képes személyt (például úszómestert) meggátol abban, hogy a fuldoklót a vízből kimentse. Ebben az esetben a
gátló tevékenységgel kiváltott okfolyamat nem jut el a sértettig, s annak a halála ugyanúgy következik be,
mintha a vízparton senki sem lett volna. Ilyenkor a gátlást kifejtő személy felelősségének az alapja a meggátolt,
egyébként meglévő eredményelhárítási lehetősége és erre vonatkozó kötelezettsége.
1.4.7. 1.4.7. A bűncselekmény elkövetője/alanya, tettességhez szükséges

ismérvek
223
A) Részese bármely bűncselekménynek bárki lehet. A

tettesség szempontjából viszont különbséget kell tenni a közönséges és a különös bűncselekmények között.
A közönséges bűncselekmény (deliktum commune) tettese bárki lehet. A különös bűncselekményt (deliktum
proprium) viszont tettesként csak a törvényben meghatározott személyes kvalifikáltsággal rendelkező egyén,
például a hivatalos személy (Btk. 301. §), avagy a hatóság őrizetében lévő személy, röviden fogoly (Btk. 283. §)
valósíthatja meg. Egyébként arra is van példa, hogy a törvény a személyes kvalifikáltságot nem említi külön,
hanem közvetve juttatja kifejezésre, hogy a kérdéses bűncselekményt (így például a foglalkozás körében
elkövetett veszélyeztetést csak a foglalkozási szabályok hatálya alatt álló) ki követheti el önálló tettesként.
A különös bűncselekményeknek két alcsoportjuk van: a sajátképi és a nem sajátképi különös bűncselekmények.
A sajátképi különös bűncselekményeknél a tettességhez szükséges személyes kvalifikáltság a büntethetőséget
megalapozó körülmény. Ha tehát ez hiányzik, egyáltalán nem jöhet létre bűncselekmény, vagyis egy másik sem.
Például szolgálhat a hivatalos személy tettes által elkövethető hivatali visszaélés (Btk. 305. §), avagy
büntetőeljárás alatt vagy a szabadságvesztés végrehajtása során a hatóság őrizetében lévő személy által
elkövethető fogolyszökés (Btk. 283. §).
Természetesen a nem sajátképi különös bűncselekmények tettesi megvalósításához is szükséges személyes

kvalifikáltság. Ez azonban csupán a cselekmény mikénti minősülését befolyásolja. Így a hivatalos személyként
elkövetett közokirat-hamisítás (Btk. 343. §), illetőleg bűnpártolás [Btk. 282. § (3) bek. d) pont] tettese csak
hivatalos személy lehet. Ha viszont az ilyen cselekményeket nem hivatalos személy követi el, a közönséges
közokirat-hamisítás (Btk. 342. §), illetőleg bűnpártolás [Btk. 282. § (1) bek.] valósul meg.
224
B) A legtöbb bűncselekményt egyetlen tettes követi el. Vannak azonban olyan deliktumok is, amelyeknél már a
törvényi tényállás megvalósulásához is több tettes közreműködése szükséges. Ezt az esetet szükségképpeni
többes közreműködésnek (concursus necessarius) nevezzük.
Az ilyen deliktumok egyik alapformájánál, a konvergens bűncselekményeknél a cselekmények mintegy

párhuzamosan haladva, egy közös külső cél felé irányulnak, például a lázadás (Btk. 256. §), avagy a
fogolyzendülés (Btk. 284. §). E bűncselekményeknek általában nagyobb számú tettesük van, közülük a
kezdeményezőt, a szervezőt, illetőleg a vezetőt szigorúbban bünteti a törvény, mint a puszta résztvevőt.
A szükségképpeni többes közreműködés másik alapformájánál, a találkozó bűncselekményeknél mindig csak két
tettes van, s ezek cselekménye egymás felé irányul, egymást kiegészíti. Például szolgálhat a vérfertőzés (Btk.
199. §), avagy a kettős házasság (Btk. 214. §). A találkozó bűncselekmény akkor is szükségképpeni többes
közreműködés, ha valamelyik tettes (például a vérfertőzésnél a 18 éven aluli leszármazó) nem büntethető [Btk.
199. § (3) bek.].
A szükségképpeni többes közreműködés különleges esete, ha a társas bűnelkövetést csupán minősítő

körülményként szabályozza a törvény, vagyis ha az illető deliktum alapesetét egyetlen személy is elkövetheti.
Ilyen minősítő körülmény a bűnszövetség vagy a csoportos elkövetés [Btk. 459. § (1) bek. 2. és 3. pont],
amelyek bár szükségképpen több elkövetőt (Btk. 12. §) tételeznek fel, de nem szükségképpen több tettest [Btk.
13. § (1) bek.]. Előfordulhat ugyanis, hogy egyetlen tettes cselekménye több bűnsegéd [Btk. 14. § (2) bek.]
közreműködésével válik szervezetté.
1.4.8. 1.4.8. A bűncselekmény alanyi oldala, szubjektív tényállási elemek

A szubjektív tényállási elemek közül szükségképpeni a bűnösség két alakzatának, a szándékosságnak és a
gondatlanságnak a valamelyike, míg eshetőleges szubjektív tényállási elem: a motívum és a célzat.
1.4.8.1. 1.4.8.1. A szándékosság
7. §
Szándékosan követi el a bűncselekményt, aki cselekményének következményeit kívánja, vagy e

következményekbe belenyugszik.
225
A szándékosságnak egyrészt tudati, másrészt akarati-

érzelmi oldala van annak ellenére, hogy a Btk. csak utóbbiról szól kifejezetten.
A) A törvény a szándékosság két fajtáját különbözteti meg egymástól. Közülük az egyenes szándékot (dolus
directus) a kívánás, míg az eshetőleges szándékot (dolus eventualis) a belenyugvás jellemzi az akarati-érzelmi
oldalon. Az utóbbi, mint a bekövetkezéssel szembeni közömbösség akkor is fennforog, ha az elkövető
szívesebben venné, ha a következmény elmaradna, de ez részéről pusztán megalapozatlan óhaj.
A szándékosság fogalmát csakis a tudati oldalban látó tudatelmélet álláspontjától eltérően akarati-érzelmi oldala
minden szándékos bűncselekménynek szükségképpenvan. Más kérdés, hogy az egyenes és az eshetőleges
szándék elhatárolásának rendszerint csak a materiális bűncselekményeknél van jelentősége, mivel a kívánástól
eltérően a belenyugvás rendszerint csak a tényállásszerű eredménnyel lehet kapcsolatos. Ellenpélda azonban
nemcsak a bírói gyakorlatból, hanem egyébként is hozható. A szóbeli becsületsértés immateriális
bűncselekmény, mégis ha kifejezetten a nagy nyilvánosság előtt kívánom megszégyeníteni a sértettet, egyenes
szándékkal járok el, míg ha a nagy nyilvánossággal nem törődve használom a becsületsértő kifejezést, a
bűncselekményt eshetőleges szándékkal követem el.
Másfelől a szándékosság két fajtájának az alakulása a materiális bűncselekményeknél sem egyöntetű. Lehet az
eredmény-bűncselekmény tényállásának (például a célzat miatt) olyan szerkezete, ami fogalmilag egyenes
szándékot tételez fel. Avagy a magzatelhajtás is materiális deliktum, mégsem szokták eshetőleges szándékkal
elkövetni. Ugyanakkor akad olyan materiális bűncselekmény is, amelynél a tipikus bűnösségi alakzat az
eshetőleges szándék. Így a közúti veszélyeztetés elkövetője rendszerint csupán belenyugszik abba, hogy
szabályszegése folytán más vagy mások élete vagy testi épsége közvetlen veszélybe jut.
226
Az eshetőleges szándék általában enyhébb bűnösségi alakzat, mint az egyenes szándék (BKv. 56.).Ezért az
eshetőleges szándékot rendszerint enyhítő körülményként indokolt figyelembe venni. Kivételt – az eshetőleges
szándék legdurvább esetein kívül – az olyan bűncselekmények képeznek, amelyeket tipikusan eshetőleges
szándékkal valósítanak meg, s amelyek büntetési tételét éppen az eshetőleges szándék tipikus voltára tekintettel
határozta meg a törvény [ilyenek a szándékos veszélyeztetési bűncselekmények, mint például a közúti
veszélyeztetés (Btk. 234. §) vagy a kiskorú veszélyeztetése (Btk. 208. §)]. Az ilyen bűncselekményeknél az
egyenes szándékot indokolt súlyosító körülményként értékelni.
B) Ahhoz, hogy valamit kívánhassunk, vagy valamibe belenyugodhassunk, azt fel kell ismernünk, illetőleg –
legalábbis mint lehetőséget – előre kell látnunk. Ezért a szándékosság fogalmához értelemszerűen hozzátartozik
a tudati oldal is.
A tudati oldal maga is két alkotórészből tevődik össze: a) a tények tudatából és b) a cselekmény társadalomra
veszélyességének (materiális jogellenességének) a tudatából.
a) A tények tudata szempontjából a szándékosságnak az objektív tényállási elemeket megvalósító életbeli

jelenségeket kell átfognia. Nem a tényállási elemek törvényi megfogalmazását kell tehát ismerni, hanem az
azokat megvalósító életbeli jelenségeket.
A szándék tudati oldalának a normatív, valamint a mérlegelést igénylő tényállási elemeknél is csak a tényeket
(valamint az azokból összetevődő társadalmi helyzet jelentőségét) kell átfognia. Nem azt kell tudni tehát, hogy a
rendőr hivatalos személy, hanem azt, hogy akit az elkövető bántalmaz, az rendőr, például a hivatalos személy
elleni erőszak (Btk. 310. §) esetén.
Az elkövetőnek az objektív tényállási elemeket megvalósító tényeket abban az absztrakciós fokban kell
ismernie, ahogyan ezek az elemek a törvényi tényállásban szerepelnek. Például az emberölés [Btk. 160. § (1)
bek.] megvalósulásához elegendő arról tudni, hogy a passzív alany élő ember. Ugyanezen bűncselekmény egyik
minősített eseténél, a hivatalos személy ellen elkövetett emberölésnél [Btk. 160. § (2) bek. e) pont] viszont azt a
tényt is ismerni kell, aminek alapján a passzív alany hivatalos személynek minősül. Az utóbbiból kitűnően – az
eredmény kivételével – a szándékosságnak a minősítő körülményekre is ki kell terjednie.
A mulasztásos bűncselekményeknél a szándékosság tudati oldalának ki kell terjednie a cselekvési kötelességre,

valamint a cselekvési lehetőségre is. Így nem felel a gondozási kötelezettség elmulasztása (Btk. 167. §) miatt az,
aki nem ismeri fel azt a kötelességét, hogy a máskor jelentéktelennek bizonyult panaszok alapján ezúttal
feltétlenül orvost kellett volna hívnia az életveszély elhárítása végett. S a cselekvési lehetőség fel nem ismerése
folytán nem állapítható meg szándékosság az úszni nem tudó személy terhére, aki nem veszi észre, hogy a
közelben mentőöv van, amivel a fuldokló életét megmenthetné (Btk. 166. §).
A materiális alapbűncselekményeknél a szándékosság tudati oldalának az eredményen kívül át kell fognia az

okozati összefüggés lényeges vonásait is. Az összefüggés lényegtelen vonásai viszont a szándékosság
szempontjából közömbösek.
Míg az eredmény viszonylatában a szándékosság a dolog természeténél fogva többé-kevésbé a jövőre

vonatkozik, a többi objektív tényállási elemnél a szándék tudati oldalának az elkövetési magatartás kifejtésekor
már meglévő tényeket kell átfognia. Ez az eltérés természetesen nem változtat azon, hogy az eredmény jövőbeli
beállásának a lehetőségét is az elkövetés időpontjában kell előre látni.
A tudati oldal három fokozata az elkerülhetetlenség, a valószínűség és a reális lehetőség tudata. A szakirodalom
szerint az elkerülhetetlenség tudata esetén nem mondható az, hogy az elkövető csupán belenyugodott a
bűncselekmény megvalósulásába, hanem ilyenkor mindig egyenes szándék állapítandó meg. A szándék két
fajának az akarati-érzelmi oldal szerinti elhatárolására tehát csak akkor kerül sor, ha az elkövető csupán
valószínűnek, illetve reálisan lehetségesnek tartotta a következményeket.
A szándékosság tudati oldalának az alsó határa a bekövetkezés reális lehetőségének a tudata. Az „elvileg
minden lehetséges” tudata és az ezzel párosuló puszta vágy tehát szándékosságnak nem tekinthető.
A szándékosság szempontjából igen lényeges az aktuális tudat kérdése. Aktuális az a tudat, amely az
elkövetéskori rágondolásban jut kifejezésre. Az inaktuális tudatra viszont például szolgálhat az, hogy az
összeadás és a kivonás szabályait akkor is ismerjük, amikor nem számolunk.
Békés Imre korábban a tények tudata szempontjából a szándékosság mindkét alakzatára nézve az aktuális
tudatot, vagyis a rágondolást követelte meg. Újabban azonban ezt csak az egyenes szándékra nézve tartja fenn
227
(ti. rágondolás nélkül nem lehet valamit kívánni), míg az eshetőleges szándék fennállását lehetségesnek tartja
inaktuális tudat alapján is (Békés I. 1974). Bizonyítási nehézségek miatt az eshetőleges szándékhoz a bírói
gyakorlat is elegendőnek tartja az inaktuális tudatot, jóllehet nemcsak a kívánás, hanem a belenyugvás is olyan
aktív pszichés viszony, amely feltételezi a rágondolást. A belenyugvásnak valójában csak a vélelmezése, ha
olyan tényre nézve állapítjuk meg, ami eszébe se jutott az elkövetőnek. Azt azonban, hogy a Btk.-val csakis az
olyan elméleti állásfoglalás van összhangban, amely a rágondolás hiányában a szándékosságot nem tartja
megállapíthatónak, a bizonyítási nehézségek miatt sem szabad feladni. Éppen arra kell törekedni, hogy az
eshetőleges szándéknak a különféle összehasonlítások szerint is túl gyakori hazai megállapítása az indokolt
körre szűküljön.
A rágondolásnak a cselekmény egészére és annak következményeire kell vonatkoznia (például verekedés). Sőt a
cselekmény egészére való rágondolás előfordulhat úgy is, hogy az egyes részmozgások cselekménytani
szempontból nem is ténylegesen, hanem csupán potenciálisan akaratlagosak.
b) A tények tudatát, valamint a hozzá kapcsolódó kívánást vagy belenyugvást együttesen úgynevezett
tényszándéknak is szokásos nevezni. A tényszándék azonban a hatályos büntetőjogunk szerint egymagában
szándékosságnak még nem tekinthető. A szándékossághoz ugyanis – a Btk.-nak a tévedésről szóló
rendelkezéseiből kifejezetten is kitűnően [Btk. 20. § (2) bek.] – hozzátartozik a cselekmény társadalomra
veszélyességének a tudata is. E tudat hiányában legfeljebb gondatlan bűncselekmény állapítható meg.
A cselekmény társadalomra veszélyessége tudatának a német dogmatikában (és a mi rendszerünkben is) a

jogellenességtudata felel meg. Két olyan irányzat is kialakult, amely – eltérő jelleggel – a jogellenesség
tudatának, vagy legalábbis e tudat lehetőségének bűnösségtani szerepet tulajdonít. A Vorsatztheorie szerint a
szándékossághoz hozzátartozik a jogellenesség tényleges tudata. Ha tehát ez a tényleges tudat hiányzik,
általában legfeljebb gondatlan bűncselekmény állapítható meg. A Schuldtheorie szerint viszont a szándékosság a
tényszándékkal azonos, ahhoz nem tartozik hozzá a jogellenesség tudata, ellenben ez a tudat, vagy legalábbis
annak a lehetősége külön bűnösségi elem.
A Btá. a társadalomra veszélyesség tudatának a kérdését a Schuldtheorie konstrukciójához hasonló módon

oldotta meg. Eszerint a veszélyességben alapos okból történt tévedés a büntethetőséget kizárta, míg ha a tévedés
csupán méltányolható okból származott, a büntetést korlátlanul enyhíteni lehetett, de a cselekmény az ilyen
tévedés ellenére szándékosnak minősült. Az, hogy a társadalomra veszélyességben való tévedés a
szándékosságot kizárja, az 1961. évi Btk. óta érvényesül büntetőjogunkban.
A társadalomra veszélyesség tudatának a meglétéhez elegendő, ha az elkövető akár a cselekménye materiális

veszélyességéről, akár a (büntető)jogellenességéről, akár egyébként tilalmazott voltáról tud.
Ebből a szempontból – a tények tudatától eltérően – az elkövetéskori rágondolás nem szükséges, hanem
elegendő az inaktuális tudat. Azt pedig, hogy a cselekmény büntetendő is, még az ilyen értelemben vett tudatnak
sem kell átfognia.
Mivel az objektív tényállási elemek általában a cselekmény társadalomra veszélyességét megalapozó, illetve
befolyásoló körülmények közé tartoznak, az ilyen elemeket megvalósító tények tudata rendszerint a cselekmény
társadalomra veszélyességének a tudatát is közvetíti. Ezért csak kivételesen fordul elő, hogy a tényszándék
megléte ellenére a társadalomra veszélyesség tudata hiányzik. E tudat kivételes hiányáról a tévedés körében lesz
szó [Btk. 20. § (2) bek.].
C) A materiális sértő és a materiális veszélyeztető bűncselekményeknek megfelelően különbséget tehetünk sértő

és veszélyeztető szándék között. A veszélyeztető deliktumok egy részénél, mint például a kiskorú
veszélyeztetésének az első változatánál [Btk. 208. § (1) bek.], bár a veszélyeztetési szándék is elegendő, a
szándékosság kiterjedhet sérelem bekövetkezésére is. Ha viszont a tényállásszerű eredmény az élet, testi épség
vagy egészség veszélybe jutása, úgy a halálra a szándék már nem terjedhet ki, mert különben már a szándékos
emberölés (Btk. 160. §), vagy annak a kísérlete valósul meg. Azt az esetet, ha a szándék a veszélyeztetésen nem
terjedhet túl, „limitált” veszélyeztetési szándéknak is szokásos nevezni. Így az a gépjárművezető, aki ijesztgetési
célból szándékosan veszélyezteti a kerékpáros életét, de annak a halálára még az eshetőleges szándéka sem
terjed ki, a limitált veszélyeztetési szándéknak megfelelően a közúti veszélyeztetés (Btk. 234. §) bűntettét követi
el.
D) A szándék fakadhat hosszasabb előzetes megfontolásból, de lehet rögtönös is. A szándék intenzitása szerinti
ilyen különbségek általában a büntetés kiszabása során jutnak jelentőséghez. Kivételképpen azonban ezen
túlmenő sajátosságuk is lehet. Így a Legfelsőbb Bíróság 15. sz. Irányelve szerint az előre kitervelt emberölésnek
228
[Btk. 160. § (2) bek. a) pont] csak az egyenes szándékkal elkövetett cselekmény minősülhet. Egyéni
véleményem szerint azonban – más oknál fogva – az indulati állapotban keletkezett rögtönös eshetőleges
szándék megállapítása is különös gondot igényel. Ilyenkor ugyanis nem az az irányadó, hogy mit lát előre az
elkövető higgadt állapotában, hanem elvileg az tisztázandó, hogy ijedtségében vagy felindulásában is előre látta-
e a bekövetkezés lehetőségét, mert csakis az ilyen állapot ellenére meglévő tényleges előrelátás esetén mondható
az, hogy bele is nyugodott a következményekbe.
E) A Btk. 4. § (1) bekezdése értelmében a bűncselekmény főszabályként a szándékosan elkövetett cselekmény.

Ennek megfelelően a Btk. Különös Részében szabályozott egyes bűncselekmények tekintetében a törvényhozó
átfogó szövegezési technikát követ, azaz a szándékos bűncselekmények törvényi tényállásában nem rögzíti a
szándék(os) kifejezést, azonban hallgatása ellenére a Btk. 4. § (1) bekezdésből az következik, hogy a
szándék(os) kitétel a törvény szövegébe beleértendő. (Így például a szándékos emberölés törvényi tényállása így
található: „Aki mást megöl, …”. Gondolatban és értelem szerint azonban ez a tényállási szöveg úgy olvasandó,
hogy: aki mást szándékosan megöl.)
15. számú Irányelv, BH 2007.365., BH 2005.43., BH

2005.3., BH 2004.215., BH 2003.485., BH 2003.307., BH 2002.294., BH 2002.170., BH 1999.287., BH
1997.564., BH 1993.273., BH 1989.341., BH 1978.181.
1.4.8.2. 1.4.8.2. Gondatlanság
8. §
229
Gondatlanságból követi el a bűncselekményt, aki előre látja cselekményének lehetséges következményeit,

de könnyelműen bízik azok elmaradásában, vagy cselekménye lehetséges következményeit azért nem látja
előre, mert a tőle elvárható figyelmet vagy körültekintést elmulasztja.
Az idézett rendelkezés első része a tudatos gondatlanságot (luxuria), míg a második része a hanyagságot
(negligentia) határozza meg.
A) A szándékossághoz hasonlóan a tudatos

gondatlanságnak is két oldala van: a tudati oldal a bekövetkezés lehetőségének az előre látása, míg az érzelmi
oldal az elmaradásban megvalósuló könnyelmű bizakodás.
a) A luxuria tudati oldalára nézve két álláspont alakult ki. Az egyik szerint a bekövetkezés lehetőségét az
elkövető csak általános, absztrakt formában látja előre. A másik felfogás viszont azt vallja, hogy a tudati oldal
szempontjából a luxuria nem különbözik a szándékosságtól. Véleményem szerint mindkét álláspontban van
igazság. Eszerint a tudatos gondatlanságot csupán az absztrakt előrelátás is jellemezheti, de csak akkor, ha az
elkövető reális tények alapján biztosra veszi a bekövetkezés elmaradását. Ilyenkor a szándékosságtól való
elhatárolás már a tudati oldalon megtörténik. Ennél gyakoribb azonban az, ha az elkövető – a szándékosság
tudati oldalához hasonlóan – reálisan lehetségesnek tartja magatartása következményeit, amikor is a
szándékosságtól való elhatárolás csakis az akarati-érzelmi oldalon történhet meg.
b) A tudatos gondatlanság érzelmi oldala tudati mozzanatokkal átszőtt jelenség. Csak arról mondható ugyanis,
hogy „könnyelműen” bízott az elmaradásban, akinek a bizakodása nem volt alaptalan, hanem valamely konkrét
körülményre (a saját képességeire, tapasztalataira, ügyességére, a bekövetkezés megakadályozása érdekében tett
intézkedésére, avagy valamely rajta kívüli konkrét körülmény megakadályozó szerepére) alapozta az
230
elmaradáshoz fűzött reális reményét. Az ellenkező esetben viszont az elmaradás iránti puszta megalapozatlan
vágyakozás már nem könnyelműség, hanem a belenyugvással egyenértékű, s így eshetőleges szándékot jelent.
Ellentétes okból nem könnyelmű az, így a tudatos gondatlanság sem állapítható meg annak a terhére, aki
teljesen megalapozottan bízik a következmények elmaradásában. Ilyenkor gondatlanság nem állapítható meg, s
nincs bűncselekmény.
c) Sajátos eset a limitált veszélyeztetési szándékkal párosuló luxuria. Például szolgálhat a halált okozó közúti
veszélyeztetés [Btk. 234. § (2) bek. c) pont]. Ez valósul meg, ha a gépjárművezető rá akarván ijeszteni valakire,
szándékosan annak életét veszélyeztető vezetési módot választ, bízván abban, hogy ügyessége révén nem okoz
balesetet, amit mégsem tud elkerülni és a sértett meghal. A példából kitűnően a limitált veszélyeztetési szándék
esetén az ebből a veszélyből kifejlődő sérelemhez fűződő pszichikus viszony szükségképpen luxuria.
Viszonylagos érvénnyel az előbbi tétel meg is fordítható: a sérelemre vonatkozó luxuria szerkezete rendszerint
olyan, hogy abban benne rejlik a veszélyeztetési szakig terjedő szándék (az elkövető a veszélybe legalábbis
belenyugodva cselekszik, s éppen abban bízik, hogy a veszélyből nem lesz sérelem). Előfordulhat azonban az is,
hogy a veszélyeztetés szakára is csak a luxuria terjed ki, különösen akkor, ha az elkövető biztosra veszi a
sérelem elmaradását, s ezért úgy véli, hogy reális veszélyt sem hoz létre.
B) A gondatlanság másik fajtáját a hanyagságot az elkövetőtől elvárható előreláthatóság jellemzi. Ennek két
feltétele van: a) objektíve a gondosságra való kötelesség; b) szubjektíve pedig a köteles gondosságra való
képesség.
a) A gondosságra való kötelesség objektív jellege azt jelenti, hogy azonos helyzetben mindenkit azonos
gondossági kötelesség terhel, különböző helyzetekben viszont természetesen a gondossági kötelesség
helyzetenkénti zsinórmértéke is különböző. Amennyiben a mikénti magatartásra írott (például a KRESZ) vagy
megszilárdult íratlan szabályok vannak, a gondossági kötelesség e szabályokhoz igazodik (szabályozott
gondossági kötelesség). A szabályokhoz nem kötött cselekményekre nézve viszont a gondossági kötelesség
zsinórmércéit a mindennapos élettapasztalatból leszűrődő objektív elvárások alakítják (magánéletbeli
gondossági kötelesség).
A gondossági kötelesség első esetére vonatkozó szabályokat külön normáknak, magának a gondossági
kötelességnek a megszegését pedig mindkét esetben objektívgondosságsértésnek nevezzük.
Békés Imre szerint az úgynevezett hivatásbeli gondatlanság, vagyis a szabályozott gondossági kötelesség
megszegése esetén az objektív gondosságsértés általában már egymagában megalapozza a felelősséget, mivel
aa) a külön norma nem tudása nem mentesít, s ab) az indiszponált állapotban valamely foglalkozásszerű
cselekmény kifejtésére, vagy ac) az elkövető saját tudásszintjét meghaladó tevékenység folytatására vállalkozás
is szemben áll a „tőle elvárhatóság” követelményével. Békés szerint tehát a külön norma megszegése esetén a
gondatlanság szubjektív ismérvének csak kivételesen van szerepe, s az utóbbi ismérv a magánéletbeli
gondatlanságnál jut alapvető jelentőséghez (Békés I. 1974).
A vázoltaknak van reális alapjuk, bár mi azokhoz tartozunk, akik a gondatlanság objektív oldalának a
túlhangsúlyozását ellenzik. Így például az orvosi műhiba bűncselekmény, de a puszta diagnosztikai tévedés nem
az. Ha az ilyen szubjektív tévedést a gondossági kötelességbe beépítjük, ezáltal az objektív gondossági
kötelességet szubjektivizáljuk. Ha viszont nem, az objektív gondosságsértésen kívül a hivatásbeli gondatlanság
esetén is nem kivételes, hanem jelentős szerephez jut az orvos gondosságra való szubjektív képessége.
Bármiképp fogjuk is fel az imént vázoltakat, az bizonyos, hogy az objektívgondossági kötelesség jelenti a
hanyagság miatti felelősség szélső határát.
Olyan irányzat is létezik, amely szerint az objektív gondossági kötelesség a jogellenesség kereteit szabja meg,
vagyis az objektív gondosságsértés jogellenességi elem. Ha ennek a materiális indokát keressük, ellentétes
irányú megközelítésre van szükség. Eszerint aki köteles gondossággal jár el, az a társadalomra még előnyös
olyan kockázatminimummal cselekszik, amelynek a társadalmi méretekben való vállalása nélkül megállna az
élet, s ami éppen ezért kiküszöböli a cselekmény társadalomra veszélyes jellegét. Eszerint csak az objektív
gondosságsértés esetén lehet a cselekmény veszélyes a társadalomra. Ám ha a gondossági kötelesség a
társadalomra veszélyességgel (a jogellenességgel) kapcsolatos, ebből következik, hogy a hanyagságnak csak a
következő, szubjektív jellemzője a tulajdonképpeni bűnösségi ismérv.
b) A gondosságra való képesség a büntetőjogi gondatlanság sajátos szubjektív, a személy szerinti elkövetőre
konkretizálódó ismérve. Ennek megfelelően – hacsak valamely külön norma megszegése nem hoz létre eltérő
231
helyzetet – nem állapítható meg hanyagság annak a terhére, aki az ismeretei, a személyes tulajdonságai és
körülményei, a pillanatnyi állapota stb. alapján nem volt képes a gondossági kötelességnek megfelelő
magatartásra. Más kérdés, hogy még a magánéletbeli gondossági kötelesség megszegése esetén sem írható
általában a gondosságra való képesség hiánya az elkövető javára, ha e képességhiány tudatában vállalkozik a
cselekményre.
Fordított helyzet viszont kivételesen a szabályozott gondossági kötelességek körében is előfordulhat, éspedig
akkor, ha valaki a munkaköre ellátására való alkalmatlanságát a felettes szerveknek jelenti, az azonban
ideiglenes jelleggel mégis a feladatának a további ellátására utasítja, mikor is a gondosságra való képtelenség a
bűnösséget kizárja.
c) Az objektív gondossági kötelességen és a szubjektív gondossági képességen alapul az elkövetőtől elvárható

előreláthatóság. Ezzel kapcsolatban kiemelést igényel, hogy a felelősség hanyagság esetén sem feltétlenül a
bekövetkezett eredményig, hanem csupán addig terjed, ameddig az elkövetőtől elvárható előreláthatóság. Így
adott esetben csupán gondatlan súlyos testi sértés [Btk. 164. § (9) bek.] állapítható meg, ha a halálos eredmény
csakis a sértett szervezeti rendellenességének a közrehatása folytán következett be.
Egyébként ugyanez a helyzet a szándékos bűncselekményt súlyosabban minősítő, legalább gondatlanságot

feltételező eredmény tekintetében is. Így helyesen mutatott rá a Legfelsőbb Bíróság arra, hogy a szándékos testi
sértés elkövetője a halálos eredményért nem vonható felelősségre, ha a halál a sértett olyan korábbi
megbetegedése folytán következett be, amelyet az elkövető a legnagyobb gondosság mellett sem ismerhetett.
A hanyagságot gyakorta egy bizonyos határozatlanság jellemzi, ami már eleve adódik abból a körülményből,
hogy a tudati oldalon nincs semmilyen előrelátás. Ilyenkor tehát a magatartás konkrét következményei, azaz a
bűncselekmény eredménye bizonyos mértékig az elkövető tudatától független, véletlen jellegű szituáció,
eseménysor függvényeként alakul, ezek által konkrét irányokban behatárolt. Példával illusztrálva: ha a sofőr a
kellő figyelem tanúsításának hiányában vezetés közben elalszik a volánnál és áttér a szemközti sávba, akkor a
magatartása következményei, azaz az esetleges bűncselekmény megvalósulása és annak minősítése (nincs
releváns történés; baleset következik be, melynek során egy vagy több személy megsérül; a baleset során egy
vagy több személy meghal…) tőle, a tudatától teljesen függetlenül, kizárólag a konkrét, véletlen szituációtól,
annak minkénti alakulásától függ.
Végül kiemelést igényel, hogy a gondatlan bűncselekmény miatti felelősséget nem zárja ki egymagában az, ha a
bűncselekmény megvalósulásában a sértett vagy más személy gondatlan magatartása is közrehatott.
C) A Btk. 4. § (1) bekezdése értelmében a gondatlanságból elkövetett cselekmény is bűncselekmény, azonban

csak akkor, ha a büntetőtörvény a gondatlan elkövetést az adott különös részi tényállásra nézve kifejezetten
büntetni rendeli. Eszerint tehát nincs minden bűncselekménynek büntetni rendelt gondatlan alakzata. Ha a
vonatkozó különös részi bűncselekmény tekintetében a törvényhozó szabályoz a szándékoson túl gondatlan
alakzatot is (például gondatlanságból elkövetett emberölés), akkor a gondatlan bűncselekmény elkövetését
mindig enyhébben rendeli büntetni, mint a szándékos változatot. Ahol a Btk. a gondatlan deliktum
büntetendőségének kivételesnek tekinthető álláspontját képviseli, a gondatlanságot beépíti a vonatkozó
bűncselekmény törvényi tényállásának a szövegébe [így például Btk. 160. § (4) bek.: „aki az emberölést
gondatlanságból követi el…].
SZÁNDÉKOSSÁG–GONDATL
ANSÁG
Btk. 13. §
Btk. 14. §
Tudati oldal Akarati, érzelmi oldal Megvalósuló

bűnösségi
alakzat
Szándékosság
a) biztosra veszi cselekménye következményeit kívánja egyenes

szándék
232
b) valószínűnek tartja (dolus

directus)
c) reálisan lehetségesnek tartja az elkövetési
magatartás
és következményei megvalósulását
a) valószínűnek tartja belenyugszik cselekménye következményeibe eshetőleges

szándék
b) reálisan lehetségesnek tartja az elkövetési
magatartás (dolus
eventualis)
és következményei megvalósulását
Gondatlanság
a) lehetségesnek tartja az elkövetési magatartás könnyelműen bízik a következmények tudatos

elmaradásában gondatlanság
és következményei megvalósulását (luxuria)
b) cselekménye következményeit nem látja nincs akarati, hanyagság

előre, pedig az elvárható gondosság alapján (negligentia)
előre láthatta volna érzelmi oldal
Vétlenség
a) a tőle elvárható gondosság alapján sem nincs akarati, vétlenség,

láthatta volna előre magatartása azaz
következményeit érzelmi oldal
a bűnösség
hiánya
233
BH 2005.43., BH 2005.3., BH 2004.174., BH 2004.96.,

BH 2003.308., BH 2003.224., BH 2001.255, BH 2000.280., BH 2000.236., BH 2000.235 BH 1998.417., BH
1998.206, BH 1993.74., BH 1985.4., BH 1983.142., BH 1982.180., BH 1981.177., BH 1978.185.
1.4.8.3. 1.4.8.3. A vegyes bűnösség
234
Vegyes bűnösségű bűncselekményekről legáltalánosabb

értelemben akkor beszélünk, ha az objektív tényállási elemek egy részére a szándékosság, más részére pedig a
gondatlanság terjed ki.
A büntetőjog rendszerében azonban valamely cselekmény vagy szándékos vagy gondatlan. Ezért a vegyes
bűnösségű bűncselekmények egy része a gondatlan deliktumok sajátos változatát alkotja, más része pedig a
szándékos bűncselekmények jogi sorsát osztja. Ebből a szempontból különbséget kell tennünk aszerint, hogy a
vegyes bűnösség az alapbűncselekmény, avagy a minősített esetek körében jelentkezik-e.
A) Az alaptényállások tekintetében kivétel nélkül az az elv érvényesül, hogy amennyiben akárcsak egyetlen
ismérvre is csupán a gondatlanság terjed ki, az egész bűncselekmény gondatlannak minősül. Ez a helyzet akkor
is, ha valaki úgynevezett tényszándékkal jár el, de a cselekmény társadalomra veszélyességét csupán a
gondatlansága fogja át.
A gondatlan bűncselekmények között akadnak olyanok, amelyek tényállása teljes egészében gondatlanul,
valamint vegyes bűnösséggel egyaránt megvalósítható. Az akár tisztán gondatlanul, akár a csakis az elkövetési
magatartásra kiterjedő szándék alapján vegyes bűnösséggel is megvalósítható gondatlan bűncselekményekre
például szolgálhatnak az olyan eredmény-bűncselekmények, amelyek elkövetési magatartása valaminő
szabályszegés, illetőleg kötelességszegés. Így például a foglalkozás körében elkövetett gondatlan veszélyeztetés
[Btk. 165. § (1) bek.] megvalósulhat úgy, hogy a foglalkozási szabályszegés gondatlan és így a veszélyeztető
eredményre is kizárólag a gondatlanság terjed ki, de megvalósulhat úgy is, hogy a foglalkozási szabályszegés
szándékos, de a veszélyeztető eredményt csak az elkövető gondatlansága fogja át. Ehhez hasonlóan, korábban
nem hűtlen (Btk 376. §), hanem hanyag kezelést (Btk. 377. §) állapított meg a Legfelsőbb Bíróság is, midőn az
235
elkövető a vagyonkezelői kötelességét szándékosan szegte meg, de az ezáltal okozott vagyoni hátrányra csupán
a gondatlansága terjedt ki.
A gondatlannak minősülő vegyes bűnösségű bűncselekmények viszonylatában a vegyes bűnösség a büntetés

kiszabása szempontjából jöhet figyelembe.
Arra is van példa, hogy valamely gondatlan bűncselekmény kizárólag vegyes bűnösséggel valósítható meg. Így
a gondatlan hamis vád a vád hamis voltában való tévedéstől eltekintve mindenben megegyezik a szándékos
hamis váddal.
B) Alapvetően másként alakul a vegyes bűnösség megítélése a minősített esetek tekintetében. Ezekre nézve
különbséget kell tenni aszerint, hogy a minősítő körülmény eredmény, avagy egyéb objektívismérv-e.
a) Amennyiben a szándékos bűncselekmény minősítő körülménye „egyéb objektív ismérv”, a szándékosságnak

azt is át kell fognia, s ha csupán a gondatlanság terjedt ki rá, az ilyen minősítő körülmény nem írható az
elkövető terhére, a vegyes bűnösség tehát a súlyosabb minősítést nem alapozhatja meg.
b) Szoros értelemben vett vegyes bűnösségről a magyar büntetőjog viszonylatában akkor beszélhetünk, ha a
szándékos bűncselekmény minősítő körülménye eredmény, amire az elkövetőnek adott esetben csupán a
gondatlansága terjedt ki.
9. §
Az eredményhez, mint a bűncselekmény minősítő körülményéhez fűzött súlyosabb jogkövetkezmények

akkor alkalmazhatóak, ha az elkövetőt az eredmény tekintetében legalább gondatlanság terheli .
236
Az esetek többségében egyébként nem szükséges, de

lehetséges, hogy a súlyosabban minősítő eredményt az elkövető szándéka is átfogja. Az ilyen minősített
alakzatok megvalósulhatnak vegyes bűnösséggel is, ha a minősítő körülményt képező eredményre in concreto
csupán a gondatlanság terjed ki, de realizálódhatnak teljes egészében szándékos elkövetéssel is, ha ti. a szándék
az említett körülményt is átfogja. Az ilyen minősített eseteknél azt, hogy a súlyosabban minősítő eredmény
tekintetében az elkövetőt szándékosság, avagy csupán gondatlanság terheli-e, a büntetés kiszabása során kell
értékelni.
Lehetséges, hogy valamely minősített alakzat másként, mint vegyes bűnösséggel meg sem valósítható. Így ha a
szándékos bűncselekmény minősítő körülménye a halál, arra a szándék már nem terjedhet ki, csak a
gondatlanság, mert különben súlyosabb bűncselekmény, szándékos emberölés jön létre. Csakis vegyes
bűnösséggel követhetőel például a halált okozó testi sértés [Btk. 164. § (8) bek.].
Legalább a gondatlanságnak azonban mindkét fenti esetben át kell fognia a minősítő körülményt képező
eredményt ahhoz, hogy annak tekintetében a büntetőjogi felelősség megállapítható legyen. Ha az elkövetőnek a
minősítő körülményt képező eredmény tekintetében még a gondatlansága sem állapítható meg, tehát vétlen,
akkor a bűnösségen alapuló felelősség elve értelmében ezért nem felehet (lásd praeterintentionalis
bűncselekmények).
A Btk. 9. §-ának az alkalmazási körébe tartozó, szoros értelemben vett vegyes bűnösségű bűncselekmények –
vitatott módon – általában a szándékos deliktumok jogi sorsát osztják, így például akkor is minősülhetnek
bűntettnek, ha a szándékos alapbűncselekmény vétség (vö. Nagy F. 2005).
A továbbiakban a vegyes bűnösségű bűncselekményeken már csak a szoros értelemben vett vegyes bűnösségű
deliktumokat értjük.
237
BH 2005.3., BH 2004.89., BH 2003.271., BH

2003.138., BH 2000.281., BH 2000.186., BH 1999.347., BH 1998.206., BH 1994.641., BH 1994.296., BH
1987.299., BJD 9817., BJD 8936., BJD 1105.
1.4.8.4. 1.4.8.4. A motívum és a célzat
A motívum az a szükséglet, érzelem, vágy, ami az

embert cselekvésre sarkallja (ami a „mi miatt” kérdésre ad választ). A cél pedig az, aminek az elérésére az
ember cselekvésével törekszik. A motívum és a cél egyazon pszichés folyamat két oldala.
Ennek megértéséhez elegendő a nyereségvágy [például a Btk. 160. § (2) bekezdés b) pontjában szabályozott
nyereségvágyból elkövetett emberölés] és a haszonszerzési cél [például csalás esetén (Btk. 373. §)] egymáshoz
való viszonyára gondolnunk.
Az általánosan elfogadott, hogy minden szándékos bűncselekményt valaminő motívum (motívumok) alapján és
bizonyos cél érdekében követnek el. Más kérdés, hogy a szándékos deliktumok jelentős részének a
megvalósulása és minősülése szempontjából közömbös, hogy az elkövetőt milyen motívumok és célok
vezérelték. Így mind a motívum, mind a célzat csupán esetleges tényállási elem. A célzat egyébként a törvény
által értékelt cél.
Valamikor a célzatot szándékfajtának tekintették. Valójában azonban lényeges különbség van a szándékosság és
a célzat között. A szándékosság az objektív tényállási elemeket fogja át, így mindannak, amire a szándékosság
vonatkozik, objektíve be kell következnie a befejezetté váláshoz. Ezzel szemben a célzat túlnyúlik a törvényi
tényállás tárgyi oldalán, s a bűncselekmény teljes megvalósulásához a célzatnak nem kell realizálódnia.
238
Másfelől a célzat és a szándékosság között lényeges összefüggés is van. Így a célzatos bűncselekmények
tényállásának a szerkezete rendszerint olyan, hogy fogalmilag is szándékos elkövetést, éspedig általában egyenes
szándékot tételez fel.
Amennyiben a törvény az adott bűncselekmény viszonylatában a motívumot, illetőleg a célzatot sem tényállási
elemként, sem minősítő (privilegizáló) körülményként nem szabályozza, azok a büntetés kiszabása során
juthatnak gyakran igen jelentős szerephez.
1.5. 1.5. A (büntető)jogellenesség – társadalomra veszélyesség
Békés Imre (szerk. és társszerző): Büntetőjog Általános

Rész. Budapest, 2002. Berkes György: A társadalomra veszélyesség hiányának büntetőjogi értékelése. Magyar
Jog 1999/12. Berkes György (szerk. és társszerző): Magyar büntetőjog. Kommentár a gyakorlat számára. 2.
kiadás. Budapest, 2006. Hollán Miklós: Gondolatok a társadalomra veszélyesség és a materiális jogellenesség
különbségéről. Magyar Jog 2004/12. Nagy Ferenc: Gondolatok és kérdések a jogellenesség és a jogi tárgy
köréből. Bűnügyi Szemle 2009/1. Tokaji Géza: A bűncselekménytan alapjai a magyar büntetőjogban. Budapest,
1984. Tokaji Géza: A bűncselekmény tana. In: Nagy Ferenc (szerk.) – Tokaji Géza: A magyar büntetőjog
általános része. Szeged, 1993. Ujvári Ákos: Gondolatok a társadalomra veszélyesség (materiális jogellenesség)
jövőbeli jogi sorsáról. Jogelméleti Szemle 2003/1. Viski László: Szándékosság és társadalomra veszélyesség.
Budapest, 1959. Wiener A. Imre: Elméleti alapok a büntetőtörvény általános része kodifikálásához. Budapest,
2000. Wiener A. Imre: A Btk. Általános Része de lege ferenda. Budapest, 2003.
1.5.1. 1.5.1. Az alaki és az anyagi jogellenesség
239
A) A jogellenességet valamikor kizárólag alaki

(formális) bűncselekmény-fogalmi elemnek tekintették, s csakis a jogszabállyal való ellentétességet, a
normaszegést értették azon. A jogellenesség lényege eszerint az, hogy a magatartás a büntetőjogi normában
rögzített cselekvési vagy magatartástól tartózkodási kötelezettséget megszegi. Ez az irányzat válasz nélkül
hagyta a kérdést, hogy miért nyilvánít a jogalkotó valamely cselekményt jogellenessé. Régen megjelent azonban
a materiális jogellenesség tana is, amely szerint a szóban lévő bűncselekmény-fogalmi elemnek csak az egyik
oldala az alaki jogellenesség, míg a másik oldala – a külföldi dogmatikában különféleképpen definiált –
materiális jogellenesség. E két oldal alapján az irányzatot dualisztikus jogellenességi teóriának is nevezik.
A jogellenesség fogalma mellett többször azonos jelentésű kategóriaként szokás használni – főként a német
nyelvű szakirodalomban – a jogtalanság (Unrecht) fogalmát. A két fogalom között azonban különbséget kell
tenni. A jogellenesség (német terminológia szerint: Rechtswidrigkeit) a cselekménynek a büntetőjogi normával
való ellentétessége, a jogtalanság viszont a tényállásszerű és egyúttal jogellenesként értékelt cselekmény.
A materiális jogellenességnek kétféle szerep tulajdonítható. Egyrészt az alaki jogellenesség tartalmi indokát
nyújtja, s ezáltal a tételes jog igazolását szolgálja. Ugyanakkor az irányzat következetes képviselése olykor a
büntetőjogi felelősség körét szűkíti. Erre a materiális jogellenesség kodifikálásának a hiányában akkor kerül sor,
ha a törvény valamely cselekménytípust büntetni rendel, az adott esetre jogellenességet kizáró okot nem
szabályoz, de a cselekményt a materiális jogellenesség hiánya miatt mégsem indokolt büntetni. Az ilyen
esetekre alakult ki a német dogmatikában és gyakorlatban a törvény feletti jogellenességet kizáró okok, s
különösen a törvény feletti végszükség kategóriája.
A materiális jogellenességi teória gyakorlati kihatását tekintve ellentmondásos természetű irányzat. Az, hogy a
törvény feletti kizáró okok elismerésével adott esetben a törvény jogalkalmazói felülbírálását is lehetővé kívánta
240
tenni, kétségkívül sértette a legalitás elvét. Másfelől viszont a korabeli törvények merevségével szemben gátjául
szolgált az indokolatlan büntetőjogi felelősségre vonásnak.
Hazánkban a teória hívei és ellenfelei egyaránt a legalitást, a jogbiztonságot tartották szem előtt. Hívei közül
Finkey és Irk a materiális jogellenességből egyáltalán nem vezetett le törvény feletti kizáró okot, és Schultheisz
is csak óvatosan vetette fel a kérdést. A törvény jogalkalmazói felülbírálásával, mint a jogbiztonságot fenyegető
veszéllyel éppen a teóriát elvető szerzők foglalkoztak, akik ugyanakkor a materiális jogellenesség kérdését
maguk is reális problémának tartották. Így például Heller a meglévő tételes jog merev alkalmazásának a
visszásságait elismerve, annak kiküszöbölésére a jogellenességet kizáró okok körének jogalkotói kiszélesítését
javasolta.
A század első felében a materiális jogellenesség fogalmára nézve nálunk a legfejlettebb nézet terjedt el: a
jogellenesség materiális oldalát lényegileg a jogi tárgyak sértésében, illetőleg veszélyeztetésében jelölték meg.
Ez az álláspont feltétlenül tudományos előrelépést jelentett, s megkönnyítette a cselekmény társadalomra
veszélyessége és a jogi tárgy közti viszony megértését is.
B) Mint láttuk, a cselekmény nem önmagában, hanem a

jogi tárgyra való kihatásában veszélyes a társadalomra. Ezért itt is indokolt röviden kitérni a jogi tárgy
rendszerbeli helyére és funkciójára.
A bűncselekmény tárgyáról a jogirodalomban kétféle értelemben szokásos szólni, megkülönböztetve egymástól

a jogi és az elkövetési tárgyat. Korábban a kelet-európai szerzők egy része e megkülönböztetés helyességét
tagadta. Hazánkban azonban erőteljes irányzat az a nézet, amely mind a jogi, mind pedig az elkövetési tárgy
szerepét egyaránt elismeri. Így például a lopás (Btk. 316. §) jogi tárgya a tulajdonviszonyok, míg az elkövetési
tárgya az idegen dolog.
241
Az utóbbi nézettől a saját, régen kialakult álláspontom csupán annyiban különbözött, hogy a „bűncselekmény
tárgya” körében csakis a jogi tárgyat hagytam meg, míg az elkövetési tárgyat az objektív tényállási elemek közé
helyeztem. A jogi tárgytól eltérően ugyanis az elkövetési tárgy büntetőjogi szempontból ugyanúgy viselkedik,
mint a többi objektív tényállási elem. Így például a szándékosság, illetve a tévedés szempontjából ugyanúgy
„tény”, mint bármely más objektív tényállási elem.
Annak az alapvető különbségnek a konzekvenciáját, amely a jogi és az elkövetési tárgy között van, Békés Imre
vonta le maradéktalanul azáltal, hogy a jogi tárgyat a törvényi tényállás köréből kiemelte, s kizárólag a
társadalomra veszélyesség fogalmi körébe helyezte. Ez az új rendszerbeli elhelyezés két szempontból is átütő
erejű volt. Először azért, mert a tényállási elemeket bizonyítani kell, márpedig nyilvánvalóan értelmetlen lenne
az eljárás során azt megállapítani, hogy például az emberölés jogi tárgya az élet. A jogi tárgy tehát nem
tényállási elem. Másodszor pedig azért, mivel a cselekmény társadalomra veszélyessége objektív alapon csakis a
jogi tárgyra gyakorolt hatás alapján definiálható, vagyis a jogi tárgy, illetve a jogi tárgy sértése vagy
veszélyeztetésea társadalomra veszélyesség fogalmi megalapozása körében tölti be a legalapvetőbb funkcióját.
1.5.2. 1.5.2. A társadalomra veszélyesség és az anyagi jogellenesség

4. §
(2) Társadalomra veszélyes cselekmény az a tevékenység vagy mulasztás, amely mások személyét vagy
jogait, illetve Magyarország Alaptörvény szerinti társadalmi, gazdasági, állami rendjét sérti vagy
veszélyezteti.
242
A) A bűncselekmény törvényi meghatározásában

fogalmi elemként a társadalomra veszélyesség szerepel. A Btk. 4. § (2) bekezdése határozza meg a társadalomra
veszélyesség fogalmát.
E rendelkezésben az állami rend, a társadalmi rend, a gazdasági rend, az állampolgárok személye és az azok
jogai magas fokúan absztrahált jogi tárgyak. Eszerint a társadalomra veszélyességet éppúgy a jogtárgysértés,
illetőleg veszélyeztetés alapozza meg, mint a materiális jogellenességet.
A társadalomra veszélyesség jellegét és fokát alapvetően a támadott jogi tárgy (tárgyak) jelentősége és az azt
(azokat) ért sérelem vagy veszély mérve határozza (határozzák) meg. A magát a cselekménytípust (az
emberölést, a hivatali visszaélést, az erőszakos közösülést stb.) általánosságban jellemző veszélyességet a
cselekmény absztrakt társadalomra veszélyességének nevezzük. A cselekménytípus absztrakt társadalomra
veszélyessége a típus körébe illő cselekmények konkrét társadalomra veszélyességének gyakorta igen széles
skáláját fogja át.
A magam részéről a társadalomra veszélyességet mint kodifikált materiális jogellenességet fogom fel. A
kodifikálás, a törvénybe iktatás azt jelenti, hogy a társadalomra veszélyesség (materiális jogellenesség) teljes
hiánya nem törvény feletti jogellenességet kizáró ok, hanem a büntetlenség kifejezetten a Btk. rendelkezésén
alapul. A 4. § (2) bekezdésében ugyanis az jut kifejezésre, hogy az olyan cselekmény, amely nem sérti és nem is
veszélyezteti a jogi tárgyat, bűncselekménynek nem tekinthető (még ha ez a tétel az alkalmatlan kísérlet
bizonyos eseteiben nem is érvényesül).
A mondottakkal ellentétben a hazai bírói gyakorlatban a Btá. hatályon kívül helyezését követően megszilárdult
az a meggyőződés, hogy ha a törvény valamely cselekménytípust büntetni rendel, akkor annak minden konkrét
megnyilvánulása is szükségképpen veszélyes a társadalomra, s legfeljebb a veszélyesség csekély foka
állapítható meg. Nincs tehát tekintettel arra, hogy az absztrakt és a konkrét dialektikája, továbbá a társadalmi
viszonyok változása folytán a büntetendővé nyilvánított cselekménytípus olykor olyan konkrét cselekményeket
is felölelhet, amelyek egyáltalán nem veszélyesek a társadalomra, s hogy ilyenkor éppen a bűncselekmény
törvényi fogalmából következik, hogy a cselekmény nem bűncselekmény.
A hazai büntetőjog-tudomány szerint a társadalomra egyáltalán nem veszélyes konkrét cselekmény nem
bűncselekmény. A Btk. kodifikációs munkálatai során volt is olyan törekvés, amely ezt a kódexben is rögzíteni
kívánta. Ám ha a bűncselekmény törvényi ismérve a társadalomra veszélyesség, feleslegesnek tűnt ugyanabban a
kódexben azt is kimondani, hogy az egyáltalán nem veszélyes cselekmény nem bűncselekmény. Ezért ez a
magától értetődő tétel az indoklásba került.
Egyes hazai szerzők a korábbiakhoz hasonlóan ma is azt vallják, hogy a tényállást megvalósító és a
jogellenességet (társadalomra veszélyességet) kizáró ok létezését nélkülöző cselekmények mindenkor
szükségképpen veszélyesek a társadalomra, és a bíró nem mondhatja ki, hogy valamely deliktum társadalomra
veszélyessége az elkövetéskor teljesen hiányzott (Békés I. 2000, Wiener I. 2000, 2003). Mások szerint viszont a
formálisan valamennyi bűncselekményi elemet kimerítő magatartásból is hiányozhat a társadalomra
veszélyesség. Ellenkező felfogás esetében ugyanis a társadalomra veszélyesség bűncselekmény-fogalmi eleme
elveszítené önálló jelentőségét, s csupán a magatartások büntetendővé nyilvánításának miértjére adhatna
deklaratív jellegű magyarázatot. A társadalomra veszélyesség hiányának jogalkalmazói megállapítása nem
„törvény feletti” értékelést jelent, hanem maga a törvény jogosítja fel a bíróságot arra, hogy a konkrét
cselekményt összevesse a bűncselekmény általános törvényi fogalmával, s ha úgy találja, hogy annak bármelyik
fogalmi eleme a konkrét cselekményből hiányzik, a bűncselekmény hiányát állapítsa meg. Ha pedig ez a
fogalmi ismérv – a cselekmény tényállásszerűségének megállapítása után – hiányzik, nincs bűncselekmény
(Berkes Gy. 1999, 2006).
A bírói gyakorlat azonban azon az alapon, hogy a tudományos álláspontoknak és a miniszteri indokolásnak
kötelező ereje nincs, nem gyakran hoz olyan felmentő ítéletet, amely közvetlenül a társadalomra veszélyesség
hiányán alapulna. Azonban ilyen felmentő ítéletek előfordulnak. A bírói gyakorlat ha arra a következtetésre jut,
hogy a tényállásszerű cselekmény nem sérti vagy veszélyezteti az adott bűncselekmény jogi tárgyát, akkor –
nevesített jogellenességet kizáró ok hiányában is – a társadalomra veszélyesség hiányára hivatkozással hoz
felmentő ítéletet (BH 2004.267., BH 2009.135., BH 2009.131.). A bírói gyakorlat akkor is a társadalomra
veszélyesség hiányára alapítja a felmentő ítéletet, ha a Btk.-n kívüli más jogszabályban nevesített vagy
szokásjogilag rögzült ok zárja ki a jogellenességet (BH 2000.136., BH 2000.287.).
Létezik olyan szakirodalmi álláspont, amely szerint ok lehet az is, hogy a jogalkotó a diszpozíció kereteit inkább
tágan, semmint szűken vonja meg, nehogy valamely társadalomra veszélyes cselekmény büntetlenül maradjon.
243
Ennek következtében viszont olykor valamely társadalomra nem veszélyes cselekmény is beleillik a különös
rész bizonyos rendelkezéseibe. Így ha valaki megtalálja a szomszédjának az általa is ismert elveszett
értéktárgyát, de azt a hatóságnak nyolc napon belül nem adja át, hanem másokkal is közölve szándékát,
megvárja, amíg a szomszédja családjával együtt hazatér hosszabb külföldi útjáról, a magatartása formailag
beleillik a jogtalan elsajátítás diszpozíciójába. Ám a cselekmény mégsem bűncselekmény, mivel nem sértette és
nem is veszélyeztette a tulajdonviszonyokat, következésképpen nem veszélyes a társadalomra.
Az, hogy adott esetben a társadalomra nem veszélyes cselekmény is beleilleszkedhet valamely diszpozíció
keretei közé, fakadhat továbbá az olyan szabályozásból is, amellyel a törvényhozó a jogalkalmazó szervek
munkáját kívánja megkönnyíteni. Így például a magyar Btk. – sok más ország kódexéhez hasonlóan – a
bizonyítás megkönnyítése céljából több esetben a passzív alanyok (sértettek) körét életkorral határozza meg.
B) A cselekmény társadalomra veszélyessége ontológiailag létező, életbeli, társadalmi jelenség, amelyet tehát a
dolog természeténél fogva nem a jog hoz létre, hanem amelyre a jog csupán reagál. E reagálással viszont a
társadalomra veszélyes cselekmény egyszersmind jogellenessé is válik. A cselekmény társadalomra
veszélyessége a jogellenessé nyilvánítással sem veszíti el eredeti természetét, de a cselekménytípusra nézve a
jogalkotás által értékelt ontológiai jelenséggé alakul át. A mondottakból az is következik, hogy a büntetőjogban
a jogellenesség a társadalomra veszélyesség jogi értékelése.
A magyar büntetőjogban a társadalomra veszélyesség ontológiai felfogása jut szerephez a diszpozíciószerű

cselekmény társadalomra veszélyességének teljes hiánya esetén (Btk. 4. §), a veszélyességnek az elbírálásáig
bekövetkező megszűnése vagy csekéllyé válása megítélésénél a megrovás körében (Btk. 64. §), továbbá a
társadalomra veszélyességet, a bűncselekmény tárgyi súlyát fokozó, illetve csökkentő súlyosító és enyhítő
körülmények, végül az elkövető társadalomra veszélyességének viszonylatában [Btk. 80. § (1) bek.].
Hazánkban Békés Imre a társadalomra veszélyesség normatív értelmezése mellett foglalt állást. Szerinte létezik
ugyan ontológiai veszélyesség,ez azonban a jogalkotás során átalakul, lényegileg normatív ismérvvé válik, s a
bűncselekmény-fogalom középpontjába ez a jogi értelemben vett társadalomra veszélyesség kerül. Véleménye
szerint az analógiát nem ismerő büntetőjogrendszerekben az ontológiai (a tényleges) veszélyességnek nincs
szerepe.
E felfogásnak ellentmond, hogy az ontológiai veszélyességnek a fentebb felsorolt funkciói éppen az analógiát
nem ismerő büntetőjogunkra vonatkoznak. Más kérdés, hogy a társadalomra veszélyesség nem értelmezhető
egyoldalúan csak ontológiainak. Így az elkövetéskori, illetve az elbíráláskori veszélyesség csekély foka
ontológiai jellegű, de hogy ez a fok annyira csekély-e, hogy a legenyhébb büntetés is szükségtelen, az már
normatív megítélés kérdése. Másfelől a társadalomra veszélyességgel kapcsolatos súlyosító és enyhítő
körülmények is csak a törvény büntetési keretei között érvényesülhetnek, s e keretek nem mindig teszik lehetővé
az ontológiai veszélyességi fok adekvát értékelését. Végül a társadalomra veszélyességet kizáró okok között is
akadnak, amelyek csak a releváns (tehát normatíve értékelt) veszélyességet küszöbölik ki.
Az is kiemelést igényel a társadalomra veszélyesség normatív oldalaként, hogy valamely cselekménytípus

büntetendősége elvileg nem vonható kétségbe azon az alapon, hogy a cselekménytípus a maga egészében
nélkülözi az ontológiai veszélyességet.
Mindezekből az következik, hogy a dogmatikában a társadalomra veszélyesség nem kizárólag mint ontológiai
vagy normatív, hanem mint a kettő egysége jut szerephez (vö. Tokaji G. 1984, 1993).
C) Mint láttuk, a cselekmény társadalomra veszélyességét, mint kodifikált materiális jogellenességet a

jogtárgysértés, illetőleg veszélyeztetés alapozza meg. Ez azonban nem jelenti azt, hogy az ezzel járó minden
cselekmény szükségképpen veszélyes lenne a társadalomra.
Először is a gyakorlatban a társadalomra veszélyesség kérdése csak akkor vetődik fel, ha az elkövetéskor
fennforgó feltételek alapján a sérelem vagy veszély későbbi bekövetkezése reális. Így például ha valakit egy
szívességre megkérnek, akit annak teljesítése során közlekedési baleset ér, az okozati összefüggés ténye
fennforog, de a relevancia nem, s az utóbbival összhangban nemcsak a szívességet kérő bűnössége hiányzik,
hanem már a cselekménye sem volt reálisan veszélyes a társadalomra.
Másodszor: a cselekmény kifejtésére sor kerülhet olyan összefüggések között, olyan társadalmi kihatással is,
amely a létrejött jogtárgysértést, illetőleg veszélyeztetést megfelelő társadalmi előnnyel mintegy ellensúlyozza:
kompenzálja, esetleg túlkompenzálja. A típusukban veszélyes cselekmények ilyen megnyilvánulása az adott
244
esetben nélkülözi a társadalomra veszélyes és jogellenes jelleget, sőt egyenesen hasznos is lehet. Ez a helyzet
többnyire a jogellenességet kizáró okok, mint például a jogos védelem (Btk. 21–22. §) esetén.
A mondottak alapján társadalomra veszélyes (materiálisan is jogellenes) a jogi tárgyat az elkövetéskor

fennforgó feltételek alapján reálisan sértő vagy veszélyeztető olyan cselekmény, amely megfelelő társadalmi
előnnyel nincs, vagy kellőképpen nincs kompenzálva (vö. Tokaji Géza 1984, 1993).
A jogtárgysértés vagy veszélyeztetés kompenzálódása bekövetkezhet már individuális (egyedi) szinten is. Így
például a jogos védelem viszonylatában magának a konkrét elhárító cselekménynek a jogtárgyvédő funkciója
ellensúlyozza a védelmül alkalmazott cselekménytípus (az ölés, a testi sértés stb.) egyébkénti veszélyességét
azzal, hogy ez az individuális jogtárgyvédő funkció egyben társadalmi előnyt is képvisel. Lehetséges azonban az
is, hogy a cselekmény egyedileg nézve csakis sérelmet vagy veszélyt von maga után, s a vele járó hátrány
kizárólag társadalmi szinten, társadalmi összefüggéseiben kompenzálódik. Így például az indokolt
(megengedett) kockázat viszonylatában a megfelelő módon történt kockázatvállalások egy része is a dolog
természeténél fogva balul üt ki, s ilyenkor az egyedi sérelemokozás a komoly előnyökkel járó hasonló
cselekményekkel való összefüggésében, társadalmi összefüggéseiben kompenzálódva nélkülözi a társadalomra
veszélyes jelleget.
Végül kiemelést igényel, hogy a társadalomra veszélyesség természetéhez igazodik a kötelesség fogalma, s
határolódnak el egymástól a társadalmi követelményeknek megfelelő, másrészt a kötelességellenes
cselekmények. Hibás tehát az a nézet, amely a cselekmény specifikus társadalomra veszélyességét a
jogtárgysértéstől, illetőleg veszélyeztetéstől elvonatkoztatott kötelességellenességgel próbálja pótolni (például a
segítségnyújtás elmulasztásának a megállapítása olyan esetben, amikor a segítségnyújtás lehetőségének a
beállásakor a sértett már halott volt, így a nemtevés az életét már nem veszélyeztethette).
D) Mind a társadalomra veszélyesség, mind a jogellenesség alapvetően objektívjellegű. A szubjektív

jogellenességi elemek tanának az érdeme viszont annak kimutatása, hogy a jogtárgysértést, illetőleg
veszélyeztetést kivételképpen bizonyos szubjektív ismérvek is befolyásolhatják. Ilyen ismérv a magyar
büntetőjogban számos célzat és a motívumok egy része.
A célzatra például szolgálhat a lopás (Btk. 370. §), amely objektívea maga egészében megvalósul az idegen
dolog elvételével, ám a jogi tárgyat különböző mértékben támadja a cselekmény aszerint, hogy a dolog
elvételére jogtalan eltulajdonítási, avagy csupán jogtalan használati célból került-e sor. Ezért a lopás jogtalan
eltulajdonítási célzatot tételez fel, míg csupán a használati célú dologelvétel, a gépi meghajtású járművektől
eltekintve (Btk. 380. §) nem is bűncselekmény.
A motívumra például szolgálhat, ha valaki a hivatalos személyt nem a hivatali eljárása alatt és nem a hivatali
eljárása miatt, hanem például féltékenységből bántalmazza. Ebben az esetben nem a hivatalos személy elleni
erőszak (Btk. 310. §), hanem csupán tettleges becsületsértés valósulhat meg [Btk. 227. § (2) bek.].
A finalitási elmélet a szándékosságot is a jogtalanság körébe vonja. A szándékosság azonban egy másik
bűncselekmény-fogalmi elemhez, a bűnösséghez is hozzá tartozik és nem csupán jogellenességi elem.
E) Ahhoz, hogy a jogalkotó valamely cselekménytípust bűncselekménnyé nyilvánítson, a bűnösséghez is

viszonyítva a típust jellemző absztrakt veszélyesség egy bizonyos szintje szükséges.
Az e szintet el nem érő társadalomra veszélyes cselekmények csupán valamely más jogágazat szerinti, tehát nem
büntetőjogi felelősséget vonhatnak maguk után. Más kérdés, hogy a büntetőjogi felelősséghez szükséges
absztrakt veszélyességi szint az egyébként ugyanolyan cselekménytípusra nézve is különböző lehet. Így például
a szándékos könnyű testi sértés [Btk. 164. § (2) bek.] bűncselekmény, míg a gondatlan elkövetés csak a súlyos
testi sértés esetén [Btk. 164. § (3) és (9) bek.] az. Avagy a törvény is megállapíthat az egyébként
bűncselekménynek minősülő magatartások körében olyant, amelyet a társadalomra veszélyesség hiányán
alapuló büntethetőséget kizáró okként értékel, így például az önkényuralmi jelképek használata nem lesz
büntethető a törvényben meghatározott használati cél követése esetén [Btk. 335. § (2) bek.].
F) A társadalomra veszélyesség változó jelenség is: a társadalmi viszonyok alakulása szerint keletkezhet,
fokában jelentősen megváltozhat s meg is szűnhet, illetőleg büntetőjogilag jelentéktelen szintre csökkenhet. Erre
reagál – bár gyakran csak időbeli késéssel – a törvény azáltal, hogy a korábban nem büntetendő cselekményt
bűncselekményként szabályozza, avagy a büntetési tételt módosítja, illetőleg az addig büntetendő cselekményt
büntetlenné nyilvánítja.
A változó jelleg különösen szembetűnő a rendszerváltás idején.
245
Mindezekkel szemben a jogváltozás fakadhat kizárólag kriminálpolitikai megfontolásból is. Így a

magánlaksértés (Btk. 221. §), vagy a becsületsértés (Btk. 227. §) korábbi alapeseteinek ontológiai veszélyessége
nem csökkent azáltal, hogy a korábbi Btk. hatálybalépése óta csupán szabálysértést képeznek. Mégis a
jogváltozások többnyire a cselekmények társadalmi jelentőségének alakulásához igazodnak.
BH 2009.135., BH 2009.131., BH 2004.305., BH

2004.267., BH 2000.287., BH 2000.285., BH 2000.238., BH 2000.136., BH 1999.434., BH 1998.470., BH
1991.338.
1.6. 1.6. A bűnösség
246
Békés Imre: A gondatlanság a büntetőjogban.

Budapest, 1974. Békés Imre: A jogállami büntetőjog bűncselekménytani alapjai. In: Nyugat-Európai hatások a
magyar jogrendszer fejlődésében. Budapest, 1994. Gropp, Walter: Strafrecht Allgemeiner Teil. 3. Aufl. Berlin,
2005. Jescheck, H-H. – Weigend, Th.: Lehrbuch des Strafrechts. Allgeimeiner Teil. 5. Aufl. Berlin, 1996. (A
hivatozás Jescheck, H-H. 1996). Nagy Ferenc: A magyar büntetőjog általános része. Budapest, 2010. Tokaji
Géza: A bűncselekménytan alapjai a magyar büntetőjogban. Budapest, 1984. Viski László: Szándékosság és
társadalomra veszélyesség. Budapest, 1959. Viski László: Közlekedési büntetőjog. Budapest, 1974. Welzel,
Hans: Das Deutsche Strafrecht. 11. Aufl. Berlin, 1969.
1.6.1. 1.6.1. A bűnösség fogalma és elemei
247
A) A bűncselekmény-fogalom rendszerében a bűnösség

a cselekmény tényállásszerűségét és (büntető)jogellenességét feltételezi, vagyis (büntető)jogellenesség nélkül
nincs bűnösség, ellenben lehetséges a (büntető)jogellenesség megállapítása bűnösség hiányában. A
(büntető)jogellenesség és a bűnösség viszonyát illetően az is megállapítható, hogy amennyiben az elkövető a
(büntető)jogellenesség feltételeinek hiányában cselekszik, a jog talaján és a jog határain belül marad, így például
jogos védelem ezen cselekménnyel szemben nem megengedett, mivel az „jogtalan” támadást feltételez. Más a
helyzet az olyan (büntető)jogellenes cselekménynél, ha azt az elkövető bűnösség nélkül valósítja meg. Ilyenkor
az elkövető magatartása a jogrend szabályainak, követelményinek ellentmond, ezért az ilyen esetben a kifejtett
cselekmény ellen jogos védelemnek van helye.
Az mindenképpen leszögezhető, hogy bűncselekmény megállapításához valamennyi fogalmi elem léte, így
bűnösség is szükséges.
B) A bűnösség fogalma a bűnelkövető büntetőjogi felelősségének meghatározásával összefüggésben több

értelemben is használatos. Az anyagi büntetőjog bűnösség fogalma alapvetően különbözik a büntető eljárási
jogban alkalmazott bűnösségi kategória (perjogi vagy processzuális bűnösség) tartalmától. A perjogi
(processzuális) bűnösség, vagyis a „bűnösnek nyilvánítás” azt fejezi ki, hogy a bűnelkövető, azaz a vádlott
szempontjából a büntetőjogi felelősségre vonás valamennyi feltétele fennáll. Ez a bíróság azon megállapításával
azonos, hogy a vád tárgyává tett cselekmény bűncselekmény, s azt a vádlott követte el, mégpedig bűnösen
(szándékosan vagy gondatlanul), valamint nem állnak fenn büntethetőséget kizáró vagy megszüntető
körülmények. Ennek értelmében a perjogi bűnösség feltételezi az anyagi jogi bűnösséget (szándékosságot vagy
gondatlanságot), de ennél többet is magában foglal: a felelősségre vonás minden objektívés szubjektív ismérvét.
A következőkben a bűnösségnek csak az anyagi jogi értelemben vett fogalmát mutatjuk be.
248
C) A német dogmatikában előbb a pszichológiai, ezt

követően a pszichológiai-normatív, majd a tisztán normatív bűnösségfogalom érvényesült, amit a Liszt nevéhez
fűződő materiális bűnösség egészített ki. (Megjegyzendő azonban, hogy szokásos a szélesebb értelemben vett
pszichológiai bűnösségfogalmat normatívnak, a normatívot pedig materiálisnak is nevezni. Erre a félreértések
elkerülése végett mindenkor ügyelni kell.)
a) A pszichológiai bűnösségfogalmat a késő XIX. századi klasszikus büntetőjogi felfogás – amely minden jogi
fogalmat igyekezett természettudományosan megragadható jelenségekre visszavezetni – fejlesztette ki, amely
szerint a bűnösség az elkövető szubjektív kapcsolata a cselekményével, illetve tette következményével. A
bűnösség összetevői a szándékosság és a gondatlanság, míg a beszámítási képességet többnyire bűnösségi vagy
büntetési előfeltételnek tekintették. Ezt a nézetet nálunk Finkey és átmenetileg Angyal képviselte, bűnösségen
kizárólag a cselekmény és az elkövető közötti etikailag színtelen lélektani kapcsolatot értve (szándékosan jót és
rosszat egyaránt lehet cselekedni). A szélesebb értelemben vett pszichológiai bűnösségfogalom képviselői
(nálunk Angyal és Vámbéry) viszont a bűnösséghez a kötelességellenesség, a rosszallást érdemlőség tényleges
vagy potenciális tudatát is megkövetelték. Ez az utóbbi ismérv egyébként később – hasonló tartalommal –
terminológiailag a jogellenesség tudatává vált.
b) A komplex (pszichológiai-normatív) bűnösségfogalom létrejöttében úttörő szerepet Franknak a

bűnösségfogalom felépítéséről 1907-ben közzétett munkájajátszott. Frank szerint a bűnösség kötelességellenes
akaratképződés, amely az elkövetőnek felróható. Tehát a bűnösség nem csupán pszichés kapcsolat, hanem
három elemből (a beszámítási képesség, a szándékosság, illetve a gondatlanság, továbbá a bűnösséget kizáró
okok hiánya) összeálló kategória. Az említett bűnösségi elemek lényegi összefoglalására a felróhatóság fogalma
szolgált. Ennek értelmében a bűnösség felróhatóság: a tiltott magatartás mint bűn, valakinek csak akkor írható a
terhére, ha szemrehányás tehető neki, hogy azt elkövette, hogy azt választotta. A Frank által kifejlesztett, majd
249
más szerzők által továbbfejlesztett bűnösségi felfogásazért nevezhető „komplexnek”, mert a bűnösségben a
pszichikus és az értékelő elemeket egymás mellett tartja. Ezt a felfogást három főbb sajátosság jellemzi. Az
egyik az, hogy a hanyag gondatlanság esetére nézve tagadja a pszichés viszony meglétét. Ennélfogva bár a
szándékosság és a gondatlanság rendszerbeli helye megmarad, a bűnösség fogalmilag a pszichés viszony mellett
értékítéletté (szemrehányhatósággá, felróhatósággá) is válik. Ez az értékítélet pedig a felelősség körét adott
esetben szűkítő külön dogmatikai és gyakorlati szerephez jut, mivel lehetséges, hogy (a beszámítási képességen
alapuló szándékosság, illetőleg gondatlanság ellenére) a jogszerű magatartás el nem várhatósága folytán a
negatív értékelés elmarad, s a bűnösség hiányzik (vö. Jescheck, H-H. 1996).
A komplex bűnösségfogalmat nálunk a jogpozitivista szemléletéből fakadó óvatossággal Heller, s

erőteljesebben Schultheisz képviselte. Álláspontjuk leginkább az elvárhatóság kérdésében tért el egymástól, s
mindkettőjük nézete különbözött a német dogmatikában széles körben elterjedt felfogástól. Az utóbbi a bírói
gyakorlattal együtt az elvárhatóságot a törvényi rendelkezéseken túlmenően is vizsgálandó, általános érvényű
bűnösségi elemmé fejlesztette, kialakítva a törvény feletti elvárhatóságot kizáró okok kategóriáját is. Schultheisz
szerint viszont a szándékos bűncselekményeknél az elvárhatóságot kizáró okok meghatározására kizárólag a
törvény jogosult, s csak a gondatlan deliktumoknál tartozik az elvárhatóság megítélése a bírói mérlegelés
körébe. Végül Heller elvárhatóságot kizáró oknak általános érvénnyel is csupán azt ismerte el, amelyet maga a
törvény szabályoz. Az elvárhatósági tan érdemét éppen abban jelölte meg, hogy a vonatkozó büntethetőséget
kizáró okok jogalkotói indokát a felszínre hozta, s ezáltal ezeknek az okoknak a dogmatika rendszerébe való
helyes beillesztését lehetővé tette.
c) A tisztán normatív bűnösségfogalmi felfogást a finalista irányzat dolgozta ki először, amely a bűnösségből a
szándékosságot, illetve a gondatlanságot mint tisztán pszichológiai összetevőt eltávolítja. Welzelnél a
szándékosság már nem a bűnösség, hanem a jogtalansági tényállás összetevője lett. A bűnösség pedig azon
tulajdonságok összessége, amelyek felróhatónak bizonyulnak. Welzel szerint a bűnösség az elkövetővel
szembeni személyes felróhatóság, tisztán értékítélet. A felróhatóság lényegi előfeltételének a beszámítási
képességet tekinti, speciális és egyúttal központi elemének a szándékosságból kiemelt jogellenesség tudatát. A
szándékos bűncselekmény új felépítésének megfelelően a gondatlanság fogalma is megváltozott (Welzel, H.
1969).
Korábbi nézetével szemben a tisztán normatív bűnösségi felfogást teszi magáévá újabban hazánkban Békés
Imre, aki szerint a bűnösség nem a szándékosság és gondatlanság gyűjtőfogalma, hanem értékítélet. „Ez az
értékítélet azt fejezi ki – szándékos bűncselekmény esetén –, hogy a tettes rosszul motiváltatta magát, nem
érvényesültek benne az elkövetéstől visszatartó motívumok.” Szándékos bűncselekmény esetén a bűnösség
alkotóelemeinek a törvényben meghatározott életkort, a beszámítási képességet, a társadalomra veszélyesség
tudatát és az elvárhatóságot tekinti (Békés I. 1994).
A bűnösségnek (a neokantiánus értékfilozófiával is összefüggő) csupán értékítéletként való definiálása

számunkra elfogadhatatlan. Az elvárhatóság ismérvének a felfedezése viszont tudományos előrelépés, bár a
törvény feletti kizáró okokat e téren is el kell utasítani.
d) Lisztmateriális bűnösségfogalma szerint a bűnösség „az elkövetőnek az elkövetett cselekményből (az

antiszociális magatartásból) felismerhető antiszociális érzülete”, amely többé-kevésbé tartós állapot. Ez
lényegileg a korabeli tettes-büntetőjogi irányzatok közveszélyesség kategóriájának bűnösséggé transzformálását
jelentette. Ennek a felfogásnak a hazai dogmatikában nem akadt követője.
250
D) A bűnösség strukturális felépítését tekintve, a

pszichológiai irányzat képviselői a bűnösségen gyakorlatilag a szándékosság és a gondatlanság gyűjtőfogalmát
értik. A normatív felfogás hívei viszont több elemből felépülő bűnösségi konstrukciókat alakítanak ki. Így
Hellernél azáltal, hogy a szándékosságból és a gondatlanságból rendszertanilag elkülönítette a
kötelességellenesség tudatát, illetőleg annak lehetőségét, a bűnösség kételeművé vált (az elvárhatóságot kizáró
okokat még a bűnösséget csak csökkentő körülményeknek tartotta), Schultheisz rendszerében pedig a bűnösség
a következő négy elemből összetevődő ismérvvé alakult: a) a beszámítási képesség; b) a szándék, illetőleg a
gondatlanság viszonylatában az előreláthatóság; c) a jogellenesség tudatának a lehetősége, valamint d) az
elvárhatóság.
E) A bűnösségnek – a finalizmus kivételével bármiképp építsük is azt fel – két központi alakzata van, a
szándékosság és a gondatlanság. Ezzel kívánt szakítani az az irányzat, amely a következő három alakzatot
különböztette meg: a) a csakis az egyenes szándékot jelentő szándékosság; b) az eshetőleges szándékot és a
tudatos gondatlanságot felölelő tudatosság, valamint c) a hanyagságra korlátozódó gondatlanság. Ez a felfogás
nem megalapozatlan, sőt mint Viski László a közlekedési bűncselekményekre nézve kimutatta, bizonyos
területeken kifejezetten előnyös is lenne. A vázolt irányzat érvényesülésének azonban gyakorlati akadályok
állják útját. Ahol ugyanis a kodifikációs előmunkálatokra hatott (így a két világháború között
Csehszlovákiában), ott is kiderült, hogy a következetes érvényesítése túlságosan bonyolulttá tenné a büntető
törvénykönyvet.
1.6.2. 1.6.2. A bűnösség fogalma és a felróhatóság
251
A) A nálunk széles körben elterjedt felfogás szerint a

bűnösség a társadalomra veszélyes cselekmény és az elkövetője közötti pszichikus viszony, amelynél fogva a
cselekmény az elkövetőnek felróható. A bűnösség tartalma eszerint a pszichés viszony, amelyhez azonban
értékelő mozzanat is hozzátartozik. A pszichikus viszonynak a nem akármilyen, hanem a társadalomra veszélyes
cselekményhez és következményeihez fűződése folytán kapcsolódik mindenekelőtt hozzá az értékelő
felróhatósági mozzanat, s ezáltal tárul fel a bűnösség tartalma is. A felróhatóság emellett azzal is kapcsolatos,
hogy a bűnösség motivációs hiba következménye: a bűnelkövetéstől való visszatartásra is hivatott úgynevezett
közösségi motívumok vagy fel sem merültek, bár arra megvolt a lehetőség, vagy felmerültek ugyan, de nem
jutottak uralomra.
Bár a felróhatóság értékelő mozzanat, az az ismertetett bűnösségfogalom szerint a beszámítási képességen

alapuló szándékosságnak, illetőleg gondatlanságnak voltaképpen az automatikus következménye. Olyan,
valójában pszichológiai bűnösségfogalomról van tehát szó, amelynek alapján érthető, hogy a jogászi
közvélemény a bűnösséget csakis a szándékosság és a gondatlanság gyűjtőfogalmának tekinti.
B) Véleményem szerint azonban a szándékosság, illetőleg a gondatlanság megléte még nem jelent minden
esetben bűnösséget. Így az életkor nem tekinthető a szándékosságban vagy a gondatlanságban megnyilvánuló
pszichés viszony feltétlen előfeltételének. Nem ritka ugyanis, hogy a gyermek már tudja, hogy például lopni
nem szabad, s képes az ennek megfelelő magatartásra is. Az ilyen cselekményre nézve tehát beszámítási
képességgel már rendelkezik, s a társadalomra veszélyesség tényleges tudatával szándékosan cselekszik,
mégsem tartozik büntetőjogi felelősséggel. Arról van szó, hogy a beszámítási képesség, valamint a
szándékosság minden kritériumának a fennforgása ellenére a cselekmény azért nem írható a 14. életévét be nem
töltött gyermek terhére, mivel a bűnösségnek csak az ontológiai alapja, a pszichés viszony jött létre, de hiányzik
a normatív kritérium, az, hogy a pszichés viszony a törvényben megjelölt életkor alapján felróható legyen.
252
Hasonló a helyzet az elvárhatóságot kizáró okok esetén is. Így például ha a feljelentés elmulasztása miatt a
hozzátartozó nem büntethető, azért nem bűnös, mivel a magyar Btk. értékelése szerint a szándékosságban
megnyilvánuló pszichés viszony az ilyen esetben nem róható az elkövető terhére.
A mondottakból következik, hogy bár az ontológiailag létrejövő pszichés viszony a bűnösség alapja, ez a
pszichés viszony egy rajta kívüli normatív-értékelő mozzanattal kiegészülve válik általános érvénnyel
bűnösséggé. A felróhatóság tehát nem mindig a társadalomra veszélyes cselekmény és az elkövetője közötti
pszichés viszony automatikus következménye, hanem adott esetben a bűnösség körét korlátozó kritérium is.
Ebben az értelemben a bűnösség a pszichológiai és a normatív egysége. Ennek megfelelően a bevezetőben
említett bűnösségfogalmat a következőképpen módosítjuk:
A bűnösség felróható pszichés viszony az elkövető és a társadalomra veszélyes cselekménye, illetve ennek
következménye(i) között.
Bár ez a fogalom a pszichológiai és a normatív egysége, benne az alapvető a pszichés viszony, amihez képest a
normatív mozzanat szerepe csupán a bűnösség körének a büntetőjogi felelősséghez igazodó korlátozása. Mint
ilyen, nem azonosítható a német jogirodalomban kialakult, de a lengyel büntetőjog-tudományban is fellelhető
normatív bűnösségfogalommal. Így nem tagadja a pszichés viszonyt hanyagság esetén sem, mivel nemcsak a
szándékosság, valamint a tudatos gondatlanság esetén fennforgó tényleges, hanem a hanyagságot jellemző
potenciális pszichés viszony is az emberi psziché viszonya a külvilághoz. Ennek megfelelően a bűnösséget
megalapozó pszichés viszonyt nem váltja fel a jogrend, avagy a bíró értékítéletével, ami pedig a tisztán normatív
bűnösségfogalmakra általában jellemző.
Következik viszont az álláspontomból, hogy a bűnösséget több elemből felépülő bűncselekmény-fogalmi

elemnek tartom. A több elemet tartalmazó bűnösségi konstrukcióra azért is szükség van, hogy a bűncselekmény
fogalma minden esetben alkalmas legyen a bűncselekménynek a nem bűncselekményektől való elhatárolására.
A bűnösség összetevői közül általános érvényű elem a megfelelő életkor. Az elkövetett cselekményhez
viszonyuló elemek pedig a) a beszámítási képesség, továbbá b) a bűnösség két alakzata, vagyis a szándékosság
és a gondatlanság, valamint c) a jogszerű magatartás elvárhatósága. A büntetőjogi felelősséghez a megfelelő
életkor kivétel nélkül, a beszámítási képesség, továbbá a szándékosság és a gondatlanság pedig csaknem mindig
(a Btk. 18. §-a szerinti felelősség kivételével) szükséges. Az elvárhatóság hiányának viszont általában csak a
törvény által meghatározott esetekben van a bűncselekmény megvalósulását kizáró jelentősége.
C) A bűnösségnek az elkövetési magatartás kifejtésekor kell fennforognia. Ettől eltérést jelent az actio libera in
causa esete, amely törvényben nem szabályozott, de szokásjogilag, illetve a bírói gyakorlatban kialakult és
elismert megoldás. Az actio libera in causa alatt olyan cselekmény (actio) értendő, amelynek döntő oka (causa)
az elkövető beszámítható (libera) állapotában kifejtett felróható előmagatartása (actio praecedens), aminek
következtében olyan állapotba helyezi magát, hogy a tényállásszerű eredmény, illetve az objektívelemek csak
abban az időpontban jelentkeznek, amikor az elkövető már nem beszámítható. Vagyis a bűnösséget, illetve a
beszámítási képességet a tényállásszerű magatartáshoz képest egy korábbi időpontból nézve állapítjuk meg a
későbbi történésre nézve. Ebben az esetben tehát a bűnösség nem a beszámíthatatlan állapotban végrehajtott
magatartáshoz, hanem az előzetes magatartáshoz, azaz az ilyen állapot felróható (szándékos vagy gondatlan)
előidézéséhez kapcsolódik.
A szakirodalom (a Btá.-tól eltérően) nemcsak a szándékos, hanem a gondatlan actio libera in causa esetét is
ismeri, sőt gyakorlatilag főleg az utóbbi érdemel figyelmet. Iskolapéldával megvilágítva, tételezzük fel, hogy
egy anya, aki tudja magáról, hogy nyugtalanul szokott aludni, csecsemőjét maga mellé veszi éjszakára az ágyba,
akit álmában agyonnyom. Alvás közben bűnösség, sőt cselekmény sincs, s a gondatlanság a lefekvéskori
időpontból nézve állapítható meg. A szándékos actio libera in causa esetében a tettes szándékának nem csupán
az objektívelemek okozására, hanem a beszámíthatatlan állapotba helyezésre is ki kell terjednie.
D) Mint láttuk, a bűnösség elemei a) a megfelelő életkor; b) a beszámítási képesség; c) a bűnösség két
alakzataként a szándékosság és a gondatlanság és d) az elvárhatóság. Az nem nagy horderejű vitakérdés, hogy
egyes szerzők az életkort és a beszámítási képességet nem a bűnösség elemének, hanem az előfeltételének
tekintik. Az olyan érvelés azonban, hogy ami előfeltétel, az nem lehet elem, nem meggyőző számomra. Így
például a bűncselekmény fogalma szempontjából a cselekmény előfeltétele annak, hogy az jogellenes legyen,
majd a jogellenes cselekmény is előfeltétele a bűnösség ismérvének. Ennek ellenére ezek a előfeltételek egyben
a bűncselekmény fogalmi elemei is (vö. Tokaji Géza 1984).
a) Az életkort számos szerző a beszámítási képesség keretében tárgyalja. Ám a beszámítási képességhez

szükséges felismerési és értékelési képesség a felnövekvő gyermeknél is kialakulhat: így a gyermek jóval
253
hamarabb tudja azt, hogy például ölni vagy lopni nem szabad, mint amikor a bonyolultabb életviszonyok
körében kifejtett cselekmények társadalomra veszélyességét is képes már felismerni. A kódexek többsége a
büntetőjogi felelősséghez szükséges alsó korhatárt bármely cselekményre azonosan határozza meg. A magyar
Btk. azonban főszabályként az elkövetéskori tizennegyedik életévet tekinti a büntethetőség határának, a
legsúlyosabb bűncselekmények (emberölés alap- és minősített esete, erős felindulásban elkövetett emberölés,
életveszélyt vagy halált okozó testi sértés, rablás alap- vagy minősített esete, illetve a kifosztás minősített esete)
vonatkozásában viszont a tizenkettedik életévet betöltött személy is felelősségre vonható, amennyiben az
elkövetéskor rendelkezett a bűncselekmény következményeinek felismeréséhez szükséges belátással.
Álláspontom szerint, midőn a törvény így jár el, valójában nem a beszámítási képesség meglétét vagy hiányát
vélelmezi, hanem közvetlenül a tekintetben foglal állást, hogy általában melyik az az életkor, amelytől kezdve a
felelősség céljait a büntetőjogi elbírálás már megfelelően szolgálhatja, illetve ameddig célszerűbb szükség
esetén államigazgatási úton megfelelő intézkedést alkalmazni.
A fiatalkorúakra, vagyis azokra, akik az elkövetéskor a 14. életévet már meghaladták, de a 18. életévet még
nem, a bűnösség általános elvei az irányadók. Egyébként azonban rájuk a fiatalkor sajátosságait szem előtt tartó
speciális büntetőjogi rendelkezések is vonatkoznak. Ezek azonban más jellegűek, mint aminőt a korlátozott
beszámítási képességhez fűz a törvény, ami szintén az életkor és a beszámítási képesség büntetőjogi jelentősége
közötti különbséget jelzi.
Egyes külföldi kódexek a fiatalkorúakra, illetőleg azok bizonyos körére nézve már valóban a beszámítási
képesség alapján tartalmaznak speciális rendelkezést. Így lehetséges adott esetben az, hogy a 14–18. életév
között a büntetőjogi felelősséghez szükséges a megfelelő felismerési és cselekvésirányítási képesség, vagy a 14–
16. életév között a megfelelő ítélőképesség. A nem gyengeelméjű, de szellemileg visszamaradott fiatalkorúakra
tekintettel nálunk is indokolt lenne hasonló rendelkezés szabályozása.
b) A beszámítási képesség fogalmát a törvény külön nem határozza meg: e fogalom a beszámítási képességet
kizáró okok korábbi szabályozásaiból való visszakövetkeztetés útján alakult ki. Eszerint beszámítási
képességgel az rendelkezik, aki képes a cselekménye társadalomra veszélyes következményeinek a
felismerésére és képes az e felismerésnek, illetőleg az akaratának megfelelő magatartás tanúsítására. A
beszámítási képességnek tehát két oldala van: a felismerési-értékelési képesség, valamint az akarati képesség. A
beszámítási képességhez a két oldalnak egyaránt meg kell lennie.
Büntetőjogunk azzal is számot vet, hogy nem csupán teljesen beszámíthatók és teljesen beszámíthatatlanok
vannak, hanem korlátozott beszámítási képességgel rendelkező személyek is. Velük szemben nálunk a büntetés
korlátlan enyhítését teszi lehetővé a törvény. Figyelemre méltó viszont, hogy számos külföldi országban a
büntetés enyhítése helyett vagy mellett gyógyító intézkedés kerül alkalmazásra.
Jóllehet a beszámítási képességet kizáró és korlátozó okok jó része többé-kevésbé tartós állapot, a beszámítási
képesség elvileg mindig cselekményenként, a cselekmény jellege szerint vizsgálandó. Így némely
elmebetegségnél, valamint a gyengeelméjűségnek különösen a legenyhébb válfajánál létezik az úgynevezett
részleges beszámítási képesség, vagyis az, hogy a szóban lévő állapot az egyik cselekménytípus viszonylatában
a beszámítási képességet kizárja, a másik viszonylatában ellenben nem, illetőleg csak korlátozza. Ezért a
beszámítási képesség – az életkortól eltérően – az elkövetett társadalomra veszélyes cselekményhez viszonyuló
bűnösségi elem.
c) A bűnösség alakzatai, a szándékosság és a gondatlanság a bűnösség központi elemei. Megvalósításuk

előfeltétele, hogy az elkövető az elkövetés időpontjában beszámítási képességgel rendelkezzék. A teljesen
beszámíthatatlannál ugyanis a büntetőjogi értelemben vett szándékosság és gondatlanság egyaránt kizárt. A
korlátozott beszámítási képesség esetén viszont már mind a szándékosság, mind a gondatlanság elegendő
tartalommal létrejöhet.
A Btá. helytelen parifikáló eljárásától eltérően, a hatályos szabályozás szerint a gondatlan elkövetés csak akkor
bűncselekmény, ha a törvény azt külön büntetni rendeli. A gondatlan elkövetéshez fűződő jogkövetkezmények
egyébként is lényegesen enyhébbek. Ám külföldön enyhébb megítéléssel is találkozhatunk, így adott esetben a
bíróság a gondatlan bűncselekmény elkövetőjét mentesítheti a büntetés alól, ha a bűncselekmény
következményei az elkövetőt olyan súlyosan érintik, hogy a büntetés kiszabása nyilvánvalóan nem felel meg a
büntetés céljának.
Mivel mind a szándékosságnak, mind a gondatlanságnak a diszpozíció objektív elemeit(az objektívtényállási

elemeket) kell átfognia, elemzésükre a szubjektív tényállási elemek keretében tértünk ki. Ez azért is megtehető,
254
mivel a szándékosság és a gondatlanság nemcsak bűnösségi alakzat, hanem a diszpozíció (a törvényi tényállás)
alanyi oldalához is hozzátartozik.
d) Az elvárhatóság, mint a bűnösség utolsó eleme, a bűnösségre vezető motivációs hibával összefüggésben
érthető meg. Vannak ugyanis olyan helyzetek, amelyekben az egyébként irányadó közösségi motívumok
felmerülésének és uralomra jutásának az elmaradása nem tekinthető büntetőjogilag jelentős motivációs hibának,
s az ilyen helyzetben az elkövetéstől való tartózkodás nem várható el.
Amennyiben a törvény az elvárhatóságot – mint a segítségnyújtás elmulasztásánál – kifejezetten a diszpozíció

elemeként szabályozza, az elvárhatóság mérlegelésére a bíróság jogosult. Egyébként azonban a Btk. magának
tartja fenn annak eldöntését, hogy milyen esetekben nem jön létre bűncselekmény lényegileg az elvárhatóság
hiánya folytán. Az ilyen állásfoglalás általában akként történik, hogy a törvény büntethetőséget kizáró okokként
szabályozza azokat a helyzeteket, amelyekben az egyébként büntetéssel fenyegetett cselekménytől való
tartózkodás szerinte nem várható el.
A magyar büntetőjog-tudomány általában nem ismeri el a törvény feletti elvárhatóságot kizáró okokat. A
gyakorlatban azonban az elvárhatóság szempontja némely vonatkozásban a törvényi szabályozáson túlmenően is
szerephez jut. Mivel az egység és a többség elhatárolásának a részletei szabályozva nincsenek, az elvileg is
helyeselhető, hogy a haszonszerzéssel járó más bűncselekménnyel halmazatban az adócsalás nem állapítható
meg, mivel az elkövetőtől nem várható el, hogy a megfelelő adóbevallással az önfeljelentés veszélyét vállalja.
Azon az alapon, hogy a törvény csak kevés elvárhatóságot kizáró okot szabályoz (lásd később), helytelen az
elvárhatóság bűnösségtani szerepét tagadni. Helytelen azért, mert a bűncselekmény fogalmának minden esetben
alkalmasnak kell lennie a bűncselekmény és a nem bűncselekmény egymástól való elhatárolására, s ehhez adott
esetben az elvárhatóság ismérvére is szükség van. De helytelen azért is, mivel az elvárhatóság gondolatának a
címzettje a jogalkotó is, s a büntetőjog humanizálása érdekében a dekriminalizálást az elvárhatóságot kizáró
okok szaporításával is szolgálni lehetne és kellene.
Végül megjegyzem hogy a törvény némely rendelkezése már maga értékeli a korlátozott elvárhatóságot is. Így
az, aki a hamis vagy meghamisított „kisebb vagy azt el nem érő értékű” pénzt forgalomba hozza, korlátlanul
enyhíthető a büntetése, ha a pénzt valódiként jogszerűen szerezte [Btk. 389. § (4) bek.].
1.7. 1.7. A bűncselekmények súly szerinti felosztása
255
Békés Imre (szerk. és társszerző): Büntetőjog Általános

Rész. Budapest, 2002. Kádár Miklós – Kálmán György: A büntetőjog általános tanai. Budapest, 1966. Nagy
Ferenc: A bűncselekmények súly szerinti felosztása. In: Nagy Ferenc (szerk.): Tanulmányok a Btk. Általános
Részének kodifikációjához. Budapest, 2005. Nagy Ferenc: A magyar büntetőjog általános része. Budapest,
2004. és 2010. Tokaji Géza: A bűncselekménytan alapjai a magyar büntetőjogban. Budapest, 1984.
5. §
A bűncselekmény bűntett vagy vétség. Bűntett az a szándékosan elkövetett bűncselekmény, amelyre e

törvény kétévi szabadságvesztésnél súlyosabb büntetés kiszabását rendeli, minden más bűncselekmény
vétség.
256
Az 1843-ik évi magyar büntető törvénykönyvi javaslat

a bűncselekmények kettős felosztását alkalmazta, vagyis a bűncselekmény bűntett, illetve (rendőrségi) kihágás
volt. A Csemegi Kódex és a hozzá kapcsolódó kihágási büntető törvénykönyv hatálybalépését követően
hazánkban hosszú évtizedeken át a bűncselekmények súlyuk szerint három kategóriára oszlottak: a bűntettekre,
a vétségekre és a kihágásokra. Ez azonban nem volt merev kategorizálás, mivel a Csemegi Kódex ismerte az
úgynevezett korrekcionalizáció intézményét is. Eszerint, ha az elvileg (in thesi) bűntett miatt a bíróság vétségi
büntetést (börtön helyett fogházat) szabott ki az enyhítő rendelkezések alapján, ezáltal a bűntett átminősült
vétséggé. Azt a megoldást, amely a bűncselekmények – súly szerinti – hármas felosztását követi, trichotom
rendszernek nevezzük.
A Btá. a bűntetteket és kihágásokat ismerő kettős felosztású, azaz bichotom rendszerre tért át, majd 1955-ben a
17. sz. törvényerejű rendelet a kihágásokat is megszüntette. Közülük néhány bűntetté alakult át, túlnyomó
részükből viszont szabálysértés lett, és átkerült az államigazgatási jog területére. Ettől kezdve büntetőjogunk
több mint másfél évtizeden át a bűncselekményeknek csupán egyetlen kategóriáját ismerte: a bűntettet, így az
1961. évi Btk. is csak bűntettről rendelkezett.
Időközben azonban megindultak bizonyos differenciálódási folyamatok is, amelynek keretében megjelentek az
úgynevezett kisebb súlyú, kisebb jelentőségű bűncselekmények. Ez még nem változtatott azon, hogy a törvény
szerint minden bűncselekmény egységesen bűntettnek minősült, de történeti előzménye volt az, amely
különbséget tett a bűntettek és a vétségek között.
Az 1971. évi 28. sz. tvr. legsúlyosabb fogyatékossága az volt, hogy a gondatlan bűncselekményeket is bűntetté
nyilvánította, ha a szankciójuk a háromévi szabadságvesztést meghaladta. A szándékos bűncselekmények
viszont akkor minősültek bűntettnek, ha egyévi szabadságvesztésnél súlyosabban voltak büntetendők.
257
A korábbi Btk. szintén fenntartotta a bichotom rendszert bűntett és vétség formájában azzal, hogy minden
gondatlan bűncselekmény vétségnek minősült és a szándékosan elkövetett bűncselekményeknél a két évet
meghaladó szabadságvesztéssel történő törvényi fenyegetés esetében minősült bűntettnek.
Hazai büntetőjogunk fejlődési szakaszaiban tehát találunk példát mind a hármas, mind a kettős felosztásra, mind
a súly szerinti kategorizálást mellőző egységes bűncselekmény-fogalom, pontosabban bűntettfogalom
érvényesítésére.
A bűncselekmények súly szerinti hármas (trichotom)

felosztása eredetileg a francia jogból származik: az 1791. évi, majd az 1810. évi Code Pénal crime (bűntett),
délit (vétség) és contravention (kihágás) között tett különbséget.
A súly szerinti felosztás jelenlegi európai rövid áttekintése alapján megállapítható, hogy előfordul mind a
trichotom (például francia büntetőjog), mind a kettős, azaz a bichotom felosztás (például német büntetőjog). A
kategorizálás kritériuma általában a büntetések szerint történik. A konkrét szemléletű kategorizálás alapján a
megkülönböztető ismérv az egyes esetben kiszabott konkrét büntetés és annak mértéke. Elterjedtebb azonban az
absztrakt szemléletű megközelítés, amely szerint a differenciáló ismérv az érintett deliktumra a törvényben
előírt büntetés mértéke. Ez utóbbin belül is különbség tehető aszerint, hogy a törvényben fenyegetett
minimálisbüntetés például a német Btk. 12. §-a alapján az egy év vagy az afeletti minimális büntetéssel
fenyegetés esetében bűntettről van szó, míg a csekélyebb mértékű szabadságvesztéssel, avagy pénzbüntetéssel
fenyegetés vétségnek minősül. Maximális büntetés alapján történik az elhatárolás például az osztrák Btk. 17. §-
ában, amely szerint bűntettnek azon szándékos cselekmények minősülnek, amelyeket a törvény életfogytiglani,
vagy több mint háromévi szabadságvesztéssel fenyeget. Minden más büntetendő cselekmény vétség.
258
A maximális büntetéssel fenyegetés érvényesítése a jellemzőbb, a gyakoribb. A maximális büntetéssel

fenyegetés kritériumaként – a bűnösségi ismérven túl – általában a háromévi szabadságvesztéssel fenyegetés a
határ.
Azt a helyes elvet, hogy a gondatlan bűncselekmény

csak vétség lehet, a korábbi Btk. és a Btk. juttatta/juttatja érvényre. Azzal kapcsolatban pedig, hogy a szándékos
bűncselekmény is immár csak akkor minősül bűntettnek, ha a törvény két évet meghaladó szabadságvesztést
rendel, de lege lata csupán annyi említendő, hogy az elhatárolás szempontjából természetesen a törvényi
büntetési tétel felső határa az irányadó. A bűntettet tehát egyrészt a bűnösség formája, másrészt – szándékos
bűncselekményeknél – a Btk. Különös Részében megállapított büntetési tétel határolja el a vétségtől. A vétség
(„minden más bűncselekmény”) kategóriájába tartozik tehát egyrészt
• valamennyi gondatlan deliktum, függetlenül a törvényben rögzített büntetési tétel felső határától, másrészt
• a kétévi vagy a két év alatti szabadságvesztéssel, avagy büntetőjogi elzárással fenyegetett szándékos
bűncselekmény.
A bűntett és a vétség megkülönböztetésének a Btk. Általános Része több rendelkezése jelentőséget tulajdonít
azzal, hogy a vétségekre kedvezőbb, míg a bűntettekre súlyosabb szabályokat és jogkövetkezményeket állapít
meg.
A bűntett és a vétség elhatárolásának jelentősége különösen a következő esetekben van:
• a tevékeny megbánásnál a felnőttek esetében [Btk. 29. § (1)–(2) bek.];
• a tevékeny megbánásnál a fiatalkorúak esetében (Btk. 107. §);
259
• a szabadságvesztés végrehajtási fokozatánál a felnőttek esetében [Btk. 37. § (1)–(2) bek.];
• a fiatalkorúak szabadságvesztésének végrehajtási fokozatánál (Btk. 110. §);
• a próbára bocsátás elrendelésénél [Btk. 65. § (1) bek.];
• a jóvátételi munka elrendelésénél [Btk. 67. § (1) bek.];
• a törvényi mentesítésnél [Btk. 100. § (1) bek. e) pont];
• a katonákra vonatkozó rendelkezések között a büntethetőséget megszüntető okkal kapcsolatban katonai

vétség miatt (Btk. 131. §).
A bűntett és vétség felosztásnak az anyagi büntetőjogon kívül korábban a büntetőeljárásban is jelentősége volt,
ezen alapult lényegében a bűntetti és a vétségi eljárás elhatárolása, ezt azonban a Be. megszüntette, így a
hatályos büntetőeljárási kódexünkben ennek a megkülönböztetésnek már nincs jelentősége.
A bűntett és a vétség elhatárolásánál a törvényi büntetési tételt kell figyelembe venni, vagyis a felosztásnál csak
a törvény által fenyegetett büntetéseknek van jelentősége, a mellékbüntetés(ek)nek és intézkedéseknek viszont
nincs.
A bűntettek és a vétségek elhatárolásánál sem lehet figyelmen kívül hagyni az absztrakt és a konkrét viszonyát.
Midőn a törvényhozó az életbeli jelenségekből vont absztrakciók útján a jogszabályokat megalkotja, a tipikust
tartja szem előtt. A konkrét jogeset azonban nem mindig a tipikus körébe tartozik, ezért a határesetekben
ellentmondás jöhet létre az absztrakt és a konkrét között.
A magyar büntetőjog viszonylatában a bűntettek és a vétségek egymástól való megkülönböztetése mindig

kizárólag a törvényben meghatározott büntetési tételtől függ. A lengyel büntetőjog szerint azonban csak az a
szándékos bűncselekmény bűntett, amelynek a szankcióminimuma legalább háromévi szabadságvesztés. Így
hazánkban a differenciálás alapjául szolgáló határvonal igen alacsony. Ez természetesen azzal párosul, hogy a
szabadságvesztés büntetés minimuma a vétségeknél, valamint a legenyhébb bűntetteknél azonos, s így az sem
ritka, hogy a bíróság bűntett miatt is egészen enyhe büntetést, sőt adott esetben szabadságvesztéssel, illetőleg
végrehajtandó szabadságvesztéssel nem járó büntetést szab ki.
A bűntettek és a vétségek közti differenciálásnak természetesen csak akkor van értelme, ha a törvény a
legkülönfélébb vonatkozásokban is súlyosabb jogkövetkezményeket fűz a bűntetthez, mint a vétséghez. A
magyar büntetőjog erre a szempontra messzemenően figyelemmel van. Ebből azonban az a visszás
következmény is adódik, hogy ha például a bíróság valamely bűntett miatt hat hónapi, egy másik esetben
azonban vétség miatt egyévi szabadságvesztés büntetést szab ki, az in concreto enyhébb bűncselekmény vonja
maga után a szigorúbb bűntetti jogkövetkezményeket, és az in concreto súlyosabb a kevésbé szigorú vétségi
jogkövetkezményeket. Aligha állítható, hogy az ilyen differenciálás összhangban lenne az elkövetett
cselekmények társadalmi jelentőségével.
A büntetőjog területén természetesen a differenciálás nélkülözhetetlen. Olyan rugalmas szabályozásra van

azonban szükség, amely az absztrakt és a konkrét között létrejöhető ellentmondások minél maradéktalanabb
kiküszöbölése érdekében megfelelő biztonsági szelepekkel rendelkezik. A differenciálásokat tehát mindenkor
úgy kell érvényesíteni, hogy azok a határesetekben se jussanak ellentmondásba az egyes konkrét
bűncselekmények valódi társadalmi jelentőségével. S ha ez igaz, a visszásságok kiküszöbölése csupán
jogtechnikai kérdés.
260
7. fejezet - A büntetőjogi felelősségre
vonás akadályai
1. 1. Az akadályokról általában, rendszerük
Angyal Pál: A személyes tulajdonságok és körülmények

tana. Budapest, 1902. Belovics Ervin: A büntetendőséget kizáró okok. Budapest, 2009. Berkes György: A
büntetőjogi felelősség feltételei. Büntetőjogi Kodifikáció 2002/3. Dohna, Alexander Graf zu: Die
Rechtswidrigkeit als allgemeingültiges Merkmal im Tatbestand strafbarer Handlungen. Halle an der Saale,
1905. Nagy Ferenc: A büntethetőségi akadályok egyes kérdéseiről, de lege ferenda. In: Tanulmányok dr.
Földvári József professzor 75. születésnapja tiszteletére. Pécs, 2001. Sáry Pál: A büntethetőségi akadályok
római jogi gyökerei. Jogtudományi Közlöny 1999/12.Wiener A. Imre: Büntetendőség és büntethetőség.
Budapest, 1997. Noll, Peter: Strafrecht im Übergang. Goltdammers Archiv für Strafrecht 1970/176. Roxin,
Claus: Kriminalpolitik und Strafrechtssystem. Berlin, 1970. Roxin, Claus: Ein „Neues Bild” des
Strafrechtssystem. Zeitschrift für die gesamte Strafrechtwissenschaft 1971/83.
261
A büntetőjogi felelősségre vonás
akadályai
A Btk. hatályos definíciója szerint: „Bűncselekmény az

a szándékosan vagy – ha e törvény a gondatlan elkövetést is büntetni rendeli – gondatlanságból elkövetett
cselekmény, amely veszélyes a társadalomra, és amelyre e törvény büntetés kiszabását rendeli.” [Btk. 4. § (1)
bekezdés]. A bűncselekmény legális fogalmi meghatározásából következően tehát egy cselekmény akkor valósít
meg bűncselekményt, ha az tényállásszerű, társadalomra veszélyes és bűnös. A tárgyalt téma szempontjából
meghatározó jelentősége annak a ténynek van, hogy egy büntetőtörvényi tényállásba ütköző cselekmény nem
szükségképpen eredményez büntetőjogi felelősséget, tekintettel az azt kizáró vagy megszüntető okokra, illetve
az egyéb – a büntetőjogi felelősségre vonást gátló – jogszabályi körülményekre vagy jogalkalmazói gyakorlatra.
Nem tekinthető túlzásnak az a megállapítás, hogy mindennek a felismerésére már a jogi normák rendszerének
kialakulásakor sor került. Így Manu törvénykönyvében is olvashatók olyan sorok, amelyek a ma jogos
védelemként szabályozott jogintézmény keretei közé illeszthetők. Eszerint „Az ember fontolgatás nélkül öljön
meg bárkit, aki ráront, hogy őt megölje, ha a menekülésre nincsen módja, még ha az vezetője lenne is, vagy
gyermek, vagy öreg, avagy akár a szentírásban nagy jártasságú aggastyán. Olyan ember megölése, aki
nyilvánosan vagy négyszemközt gyilkosságot kísérel meg, nem teszi bűnössé az emberölőt” (Manu
törvénykönyvei VIII. könyv 350–351. old.). A jogos védelemhez hasonlóan a római jog rendelkezett a
végszükségről, miként a sértett beleegyezéséről is. Ezek a körülmények tehát már az ókorban is büntetendőséget
kizáró okként érvényesültek, szabályozásuk a kánonjogban, majd a középkori jogfejlődés során vált egyre
körülírtabbá.
262
akadályai
Leszögezhető, hogy mind a kontinentális, mind az

angolszász jogrendszer jelentőséget tulajdonít a büntetőjogi felelősséget kizáró vagy korlátozó körülményeknek.
Vannak olyan tényezők, mint például a jogos védelem, vagy a végszükség, amelyek minden jogrendszerben
megtalálhatók, de léteznek olyan akadályok is, így például a megengedett kockázatvállalás vagy a fegyelmezési
jog gyakorlása, amelyek az adott ország büntető törvénykönyvében nem szabályozottak vagy esetleg el sem
ismertek.
263
akadályai
A büntetőjogi felelősségre vonás akadályaival

kapcsolatos szabályokat a Btk. IV–VI. Fejezete tartalmazza.
A Btk. az akadályokat három csoportra osztja, a büntethetőséget kizáró vagy korlátozó, a büntethetőséget
megszüntető okokra, valamint az egyéb körülményekre. Az első csoportba a büntethetőséget kizáró vagy
korlátozó okok tartoznak. Amint az a csoport megnevezéséből is kitűnik, amennyiben e körülmények a maguk
teljességében léteznek, úgy a büntetőjogi felelősségre vonás lehetőségét kizárják, mint például a kóros
elmeállapotnak a Btk. 17. §-a (1) bekezdésében szabályozott esete. Ha ugyanez a tényező csak részlegesen áll
fenn, így a kóros elmeállapotnak a Btk. 17. §-a (2) bekezdésében meghatározott formájának létezésekor, a
büntetőjogi felelősségre vonásra sor kerül, de a bíróságnak lehetősége van a büntetés korlátlan enyhítésére. A
büntethetőséget korlátozó okoknak tehát kizárólag a büntetés kiszabásának körében van jelentősége.
A büntethetőséget megszüntető okok alkotják a büntetőjogi felelősségre vonás akadályainak második csoportját.
A büntethetőséget kizáró, illetve a büntethetőséget megszüntető okok csoportja között az alapvető különbség az,
hogy amíg a büntethetőséget kizáró okok fennállásakor – bár a cselekvőség beleillik a Btk. Különös Részében
található valamely törvényi tényállásba – a cselekmény megvalósításakor hiányzik a bűncselekmény egyik
fogalmi ismérve, ezért bűncselekmény már az elkövetéskor sem jön létre, addig a büntethetőséget megszüntető
okok esetében a deliktum megvalósul, azonban az elkövetés után előáll egy olyan körülmény, amely miatt az
elkövető nem büntethető. Példával szemléltetve az előbbi definíciót, ha valakinek az élete ellen intéznek
jogtalan támadást és a támadás elhárítása végett a megtámadott a támadót lelövi, az emberölés törvényi
tényállása formálisan megvalósul, a jogos védelmi helyzet fennállása miatt azonban bűncselekményről nem
beszélhetünk, mivel a Btk. lehetővé teszi az ilyen jellegű védekezést. A Btk. jogos védelemre vonatkozó
rendelkezéseinek megfelelő – vagyis jogszerű – cselekvés nem minősül társadalomra veszélyesnek, tehát
264
akadályai
bűncselekmény egyáltalán nem jön létre. A büntetőjogi felelősségre vonás akadályainak rendszerében éppen ez
adja a büntethetőséget kizáró okok megkülönböztető sajátosságát.
Ellenben, ha a tolvaj a lopás elkövetése után meghal, a bűncselekmény létrejött, az elkövetőt azonban a halál
ténye, mint utóbb bekövetkezett büntethetőséget megszüntető ok fennállása miatt nem lehet felelősségre vonni.
Ekkor tehát a bűncselekmény megvalósulása ellenére sem büntethető az elkövető.
A harmadik csoportba, a Btk. által a büntetőjogi felelősségre vonás egyéb akadályai cím alatt szabályozott
körülmények tartoznak. Ezeknek az a sajátossága, hogy amennyiben hiányoznak, büntetőjogi felelősségre
vonásra annak ellenére nem kerülhet sor, hogy a törvényi tényállást bűnösen megvalósító elkövető cselekménye
veszélyes a társadalomra. Így, figyelemmel arra, hogy a szexuális erőszak egyik alapesete [Btk. 197. § (1) bek.
a) pont] csak magánindítványra büntethető, ha a sértett nem terjeszt elő olyan akaratnyilatkozatot, amelyben
kifejezésre juttatja azt a szándékát, hogy kívánja az elkövető felelősségre vonását, a szexuális erőszak
bűncselekményét mind objektív, mind szubjektív szempontból a maga teljességében létrehozó elkövetővel
szemben büntetőeljárás nem indítható.
A jogirodalomban uralkodónak tekinthető felfogás szerint azokat a körülményeket, amelyek a büntetőjogi

felelősségre vonás feltételei – mint például a magánindítvány vagy feljelentés –, de utóbb nem jelennek meg,
feltétlenül külön kell kezelni. Egyes szerzők (Békés Imre, Nagy Ferenc) ezen feltételek hiányát „büntethetőséget
kizáró másodlagos akadályoknak” nevezik, míg mások (Belovics Ervin, Földvári József, Wiener A. Imre) ezeket
az okokat a büntetőeljárás megindítását gátló tényezők közé sorolják. Álláspontom szerint tehát ezek az okok
eljárási jellegű akadályok, mert ezekben az esetekben a bűncselekmény megvalósul, de hiányzik a büntetőeljárás
megindíthatóságának valamely törvényi feltétele.
Nehezíti a rendszerezést, hogy más jogszabályok, így például a Be. is tartalmaz olyan rendelkezéseket, amelyek
a büntetőjogi felelősségre vonás akadályaiként jelentkeznek. Idesorolható az együttműködő terhelt esete [Be.
175. § (1) bek.], vagy a közjogi tisztség betöltésén [Be. 551. § (1) bek.], továbbá a nemzetközi jogon [Be. 553. §
(1) bek.] alapuló mentesség.
Büntethetőséget kizáró, illetve megszüntető oknak minősítette a korábbi Btk. a cselekmény társadalomra
veszélyességének elkövetéskori csekély fokát, illetve az elbíráláskorra való csekéllyé válását, megszűnését.
Ezekben az esetekben a tényállásszerű magatartás tanúsításakor a bűncselekmény létrejött, és valójában egyik
ok sem képezte akadályát a büntetőjogi felelősségre vonásnak, sőt az elkövetéskori csekély fok, valamint az
elbíráláskori csekéllyé válás eseteiben az elkövetőt a törvény kógens rendelkezése alapján megrovásban kellett
részesíteni. Ezért ezen okok fennállásának a megállapításakor a korábbi Btk. már a hatálybalépésekor is csak a
súlyosabb szankció alkalmazását zárta ki, amiből az következett, hogy a cselekmény társadalomra
veszélyességének csekély fokára, illetve csekéllyé válására vonatkozó rendelkezések jogi természetüket tekintve
a joghátrány céljával kapcsolatos előírások voltak. Ezt ismerte fel a jogalkotó, amikor a 2006. évi LI. törvény
megalkotásakor 2006. július 1-jei hatállyal kiiktatta a büntethetőséget kizáró, illetve a büntethetőséget
megszüntető okok köréből a cselekmény társadalomra veszélyességének csekély fokát, valamint a cselekmény
társadalomra veszélyességének megszűnését, avagy csekéllyé válását. Az utóbbi két esetkör a megrovás
alkalmazásának törvényi feltételévé vált. A jelenleg hatályos törvény is ezzel egyezően rendelkezik, vagyis
„Megrovásban kell részesíteni azt, akinek cselekménye az elbíráláskor már nem veszélyes, vagy olyan csekély
fokban veszélyes a társadalomra, hogy az e törvény szerint alkalmazható legkisebb büntetés kiszabása, vagy
intézkedés alkalmazása – ide nem értve az elkobzást, a vagyonelkobzást, és az elektronikus adat végleges
hozzáférhetetlenné tételét – szükségtelen” [Btk. 64. § (1) bek.].
A büntetőjogi felelősségre vonás akadályainak rendszere az alábbi táblázattal szemléltethető.
Büntetőjogi felelősségre vonás akadályai
Büntethetőséget kizáró Büntethetőséget Az eljárás lefolytatásához szükséges

feltétel hiánya
okok megszüntető okok
2. 2. A büntethetőséget kizáró vagy korlátozó okok
265
akadályai

1920. Belovics Ervin: A jogrend egységének elve a büntetendőséget kizáró okok körében. In: Pálinkás György
Emlékkönyv. Budapest, 2007. Edvi Illés Károly: A büntetőtörvénykönyv magyarázata. Budapest, 1894. Erdősy
Emil: Norma elemzések a büntethetőséget kizáró okok körében. Jogtudományi Közlöny 2006/4. Fayer László: A
magyar büntetőjog kézikönyve. Budapest, 1905. Kádár Miklós – Kálmán György: A büntetőjog általános tanai.
Budapest, 1966. Pauler Tivadar: Büntetőjogtan. Buda-pest, 1873. Salamon Géza: A bűncselekmény törvényi
fogalma és a büntethetőséget kizáró okok. Magyar Jog 1975/12. Vámbéry Rusztem: Büntetőjog. Budapest, 1913.
A büntethetőséget kizáró vagy korlátozó okokat a Btk. 15. §-a a következőképpen sorolja fel:
15. §
Az elkövető büntethetőségét, illetve a cselekmény büntetendőségét kizárja vagy korlátozza:
a) a gyermekkor,
b) a kóros elmeállapot,
c) a kényszer és a fenyegetés,
d) a tévedés,
e) a jogos védelem,
f) a végszükség,
266
akadályai
g) a jogszabály engedélye,
h) a törvényben meghatározott egyéb ok.
A Btk. 15. §-ának bevezető szövege különbséget tesz az

elkövető büntethetősége és a cselekmény büntetendősége között. A különbségtétel alapja, hogy a kizáró okok
egy része a cselekményt kifejtő személyéhez kötött, vagyis szubjektív jellegű, mint például a gyermekkor vagy a
kóros elmeállapot. A másik része a tanúsított magatartás jellemzője, tehát objektív alapú, mint például Btk. 21.
§-a szerinti jogos védelmi vagy a Btk. 23. §-ának (1) bekezdésében szabályozott végszükségi cselekmény.
Mindezeknek a dogmatikai következménye, hogy a szubjektív tényezők nem hatnak ki a többi elkövetőre, míg
az objektív körülmények kiterjednek mindenkire. Így számos bűncselekmény súlyosabban büntetendő, ha azt
csoportosan valósítják meg. A csoportos végrehajtás törvényi feltétele az, hogy az elkövetésben legalább három
személy vegyen részt [Btk. 459. § (1) bek. 3 pont]. Tehát ha hárman követnek el csoportos rablást, de az
egyikük gyermekkorú – a kizáró ok szubjektív volta miatt – a másik kettő ugyanúgy csoportos rablásért felel.
Ezzel szemben, ha a testi sértést kimerítő magatartást tanúsító jogos védelmi helyzetben volt – annak objektív
jellegéből eredően – a neki segítséget nyújtó személyeket sem lehet felelősségre vonni.
A kizáró okokat a jogirodalom általában három csoportra osztja, nevezetesen, a beszámítást kizáró, a bűnösséget
kizáró, és a cselekmény társadalomra veszélyességét kizáró okok csoportjára.
a) A beszámítást kizáró okok:
• – a gyermekkor,
• – a kóros elmeállapot,
267
akadályai
• – a kényszer és a fenyegetés,
• – a 22. § (3) bekezdése szerinti jogos védelem,
• – a 23. § (2) bekezdése szerinti végszükség.
Büntetőjogi értelemben – figyelemmel arra, hogy a beszámítási képességnek két összetevője van, nevezetesen a
felismerési és az akarati képesség – az a beszámíthatatlan, aki nem képes cselekménye következményeinek a
felismerésére vagy arra, hogy e felismerésnek megfelelő magatartást tanúsítson.
A beszámítást kizáró okok közös jellemzője, hogy hiányzik az alannyá válás valamely feltétele, vagyis
főszabályként a legalább 14. életév betöltése, illetve a legalább korlátozott beszámítási képesség. Valójában a
gyermekkor esetében is arról van szó, hogy a Btk. által felállított vélelem szerint, aki még nem töltötte be a 14.
életévét – bizonyos bűncselekmények megvalósításakor, a 12. életévét –, az nem rendelkezik a büntetőjog által
megkívánt beszámítási képességgel.
Megjegyzem, hogy egyes szerzők (pl. Gellér Balázs, Nagy Ferenc) ezeket az okokat nem a törvényi tényállással,
hanem a bűnösséggel hozzák összefüggésbe és ezért ezen okokat, bűnösséget kizáró okoknak minősítik.
b) A bűnösséget kizáró okok:
– a tévedés,
– az elöljáró parancsa.
A tévedés a szándékos bűnösséget zárhatja ki, de amennyiben a tévedést gondatlanság okozta és a törvény a
gondatlanságból eredő elkövetést is büntetni rendeli, a gondatlan bűncselekményért az elkövetőt felelősség
terheli.
Speciális, kizárólag a katonákra vonatkozó büntethetőséget kizáró okot fogalmaz meg a Btk. 130. §-ának (1)
bekezdése. Eszerint nem büntethető a katona a parancsra végrehajtott cselekményért, kivéve, ha tudta, hogy a
parancs végrehajtásával bűncselekményt követ el.
c) A társadalomra veszélyességet kizáró okok csoportjába tartozik:
– a 21. §, valamint a 22. § (1) és (2) bekezdése szerinti jogos védelem,
– a 23. § (1) bekezdése szerinti végszükség,
– a jogszabály engedélye,
– a törvényben meghatározott egyéb ok.
Idetartoznak továbbá a bírói gyakorlat által kialakított kizáró okok is, így
– a sértett beleegyezése,
– a fegyelmezési jog gyakorlása,
– a megengedett kockázatvállalás.
A cselekmény társadalomra veszélyességét kizáró ok fennállásakor a kifejtett magatartás büntető anyagi jogi
szempontból nem minősül bűncselekménynek, annak ellenére, hogy egyébként tényállásszerű. A Btk. Különös
Részében meghatározott tényállások megvalósítását ugyanis bizonyos feltételek megléte esetén a Btk., más
jogszabály vagy a büntető jogalkalmazói gyakorlat megengedi. A jogrend egyik lényeges sajátosságát képezi
tehát az a tétel, hogy amennyiben az előírt feltételek fennállására figyelemmel az egyébként – vagyis a
körülmények hiányában – tiltott magatartás kifejtése engedélyezett, a cselekmény társadalomra veszélyessége
kizárt. E körben ugyanakkor a „jogrend egységének elve” érvényesül, ami azt jelenti, hogy bármely jogág (pl.
polgári jog) által adott engedély akadályát képezi a büntetőjogi felelősségre vonásnak is.
A társadalomra veszélyességet kizáró okok egy részét a Btk. Általános vagy Különös Része vagy más
jogszabály tartalmazza. Léteznek azonban olyan társadalomra veszélyességet kizáró körülmények, amelyeket a
jogalkalmazói gyakorlat alakított ki. Ezeket „íratlan” vagy „bírói” kizáró okoknak nevezzük. A jogirodalomban
268
akadályai
uralkodónak tekinthető felfogás szerint bár helyesebb lenne ezeket is törvényben meghatározni, azonban a
nullum crimen sine lege elve sérelmet nem szenved, mert alkalmazásuk a büntetőjogi felelősség körének
szűkítését eredményezi, vagyis in melius jelentkeznek.
A büntethetőséget kizáró okok rendszerét az alábbi táblázat mutatja be.
Büntethetőséget kizáró okok
Társadalomra veszélyességet Beszámítást Bűnösséget
kizáró okok kizáró okok kizáró okok
A Btk.-ban A Btk.-ban – gyermekkor – a

tévedés
szabályozott nem szabályozott – kóros elmeállapot
– az
kizáró okok kizáró okok – kényszer és elöljáró
fenyegetés parancsa
– a Btk. 21. § és a 22. § (1) és – a sértett beleegyezése – a Btk. 22. § (3) bek.
(2) bek. szerinti jogos védelem
– a fegyelmezési jog gyakorlása szerinti jogos
– a Btk. 23. § (1) bek.
– megengedett kockázatvállalás védelem
szerinti végszükség
– a Btk. 23. § (1) bek.
– a jogszabály engedélye
szerinti végszükség
– a törvényben meghatározott
egyéb ok
[pl. a Btk. 229. § (1) bek.
szerinti valóság bizonyítása]
Már most jelezni kívánom, hogy a büntethetőséget kizáró vagy korlátozó okokat, valamint a jogos védelem és a
végszükség két alakzatát egységesen tárgyalom.
2.1. 2.1. A beszámítást kizáró okok
269
akadályai
Angyal Pál: Beszámíthatóság, felelősség és bűnösség.

Budapest, 1941. Fayer László: Korlátozott beszámítás. Jogtudományi Közlöny 1903/114. Fehér Lenke: A
beszámíthatóság hiánya és korlátozottsága a büntetőjogban. Budapest, 1991. Szabó András: A beszámíthatóság
és a korlátolt beszámítás kodifikációs kérdései. Jogtudományi Közlöny 1956/3.
2.1.1. 2.1.1. A gyermekkor

16. §
Nem büntethető, aki a büntetendő cselekmény elkövetésekor tizennegyedik életévét nem töltötte be,
kivéve az emberölés [160. § (1)–(2) bekezdés], az erős felindulásból elkövetett emberölés (161. §), a testi
sértés [164. § (8) bekezdés], a rablás [365. § (1)–(4) bekezdés] és a kifosztás [366. § (2)–(3) bekezdés]
elkövetőjét, ha a bűncselekmény elkövetésekor a tizenkettedik életévét betöltötte, és az elkövetéskor
rendelkezett a bűncselekmény következményeinek felismeréséhez szükséges belátással.
270
akadályai
Hornyák Szabolcs: A gyermekkor és a büntetőjogi

értékelése. In: Emlékkönyv Vargha László egyetemi tanár születésének 90. évfordulójára. Pécs, 2003. Gyurkó
Szilvia: A gyermekkor határának kérdése. Ügyészek Lapja 2007/2. Nagy Ferenc: A büntetéssel fenyegetett
cselekményt elkövető gyermekek helyzete és a velük szemben alkalmazható eszközök Magyarországon. Tomus
27. Szeged, 1980. Vaskuti András: Életkor és belátási képesség a magyar büntetőjogban. In: Kriminológiai
Közlemények 65. Budapest, 2008.
271
akadályai
Az életkornak a büntetőjogi felelősségre vonhatóság

szempontjából meghatározó jelentősége van. A büntetőjog büntetlenséget biztosít a gyermekeknek, eltérés csak
abban van, hogy milyen életkort kell betölteni ahhoz, hogy sor kerülhessen a büntetőjogi felelősségre vonásra. A
Csemegi Kódex szerint nem büntethető az elkövető, ha a cselekmény elkövetésekor a tizenkettedik életévét még
nem töltötte be (83. §). E törvényi rendelkezés tehát kivétel nélkül minden tizenkettedik életévét be nem töltött
személynek büntetlenséget biztosított. A Csemegi Kódex azonban e rendelkezést úgy egészítette ki, hogy azzal
a tizenkettedik életévét már betöltött, de tizenhatodik életévét még be nem töltött elkövetővel szemben, aki a
„cselekménye bűnösségének felismerésére szükséges belátással nem bírt” büntetés nem szabható ki,
javítóintézeti elhelyezés viszont alkalmazható (84. §). Tehát a Csemegi Kódex alapján a tizenkettő és tizenhat év
közötti személy nem volt büntethető, ha nem rendelkezett a cselekménye bűnösségének felismeréséhez
szükséges belátással.
A Csemegi Kódexet jelentősen módosító I. Bn. 15. §-a a felelősség alsó határát változatlanul a tizenkettedik
életévben szabályozta. Az értelmi és erkölcsi fejlettségtől függő rendelkezést azonban kiterjesztette a
tizennyolcadik évét még be nem töltött személyekre is, azaz, aki a cselekmény megvalósításakor a
tizennyolcadik életévét még nem tölötte be, ha a büntethetőségéhez szükséges értelmi és erkölcsi fejlettsége nem
volt meg, büntetőjogilag felelősségre vonni nem lehetett.
A Btá. 9. §-a az előbbiekben említett normákat úgy változtatta meg, hogy kizárólag a bűncselekmény
elkövetésekor tizenkettedik életévét még be nem töltött személyek számára biztosított büntetlenséget.
1961. évi Btk. 20. §-a a büntethetőség alsó határát felemelte kimondva, hogy nem büntethető, aki a cselekmény
elkövetésekor tizennegyedik életévét még nem töltötte be.
272
akadályai
A korábbi Btk. a gyermekkora vonatkozó rendelkezéseket az 1961. évi Btk.-val azonosan határozta meg (23. §).
Az, hogy a jogalkotó milyen életkor betöltéséhez fűzi a

büntethetőséget, lényegében jogpolitikai kérdés. A büntethetőség alsó korhatára Írországban 7 év, Skóciában 8
év, Angliában 10 év, Hollandiában 12 év, ezzel szemben Spanyolországban vagy Portugáliában 16 év, míg
Máltán 18 év. A legtöbb európai országban (Németország, Olaszország, Ausztria, Svédország, Norvégia, Dánia,
Csehország, Finnország) azonban a büntetőjogi felelősség kezdete a 14 év körüli életkor, egészen pontosan a 14.
vagy a 15. életév.
273
akadályai
A gyermekkor, mint büntethetőséget kizáró ok

kodifikálása által a jogalkotó – főszabályként – lényegében azt vélelmezi, hogy aki még nem töltötte be a
tizennegyedik életévét, az nem rendelkezik a büntetőjog által megkívánt beszámítási képességgel. A
gyermekkorúak büntetlensége a bűncselekmények többsége tekintetében feltétlen, vagyis nem függ a szellemi-
értelmi fejlettségtől, a vélelem – öt bűncselekményi kör kivételével – nem dönthető meg.
A törvény a cselekmény elkövetésekor a tizenkettedik életévét betöltött gyermekkorúak vonatkozásában a

vélelem megdöntését lehetővé teszi akkor, ha az általuk kifejtett magatartás az emberölés alap- vagy minősített
esetét, az erős felindulásban elkövetett emberölést, az életveszélyt vagy halált okozó testi sértést, a rablás alap-
vagy minősített esetét, illetve a kifosztás minősített esetét valósította meg. A vélelem megdöntésének további
feltétele annak bizonyítása, hogy a gyermekkorú a taxatíve felsorolt deliktumok bármelyikének az elkövetésekor
rendelkezett a bűncselekmény következményeinek felismeréséhez szükséges belátással, vagyis e körben a
törvény a korábbi Btk. abszolút jellegű megdönthetetlen vélelmét megdönthető vélelemmé alakította át. Annak
bizonyítása pedig, hogy a tizenkettedik életévét már betöltött személy rendelkezett a cselekménye
következményeinek felismeréséhez szükséges belátással, nyilvánvalóan a vádhatóság feladata.
A jelenleg hatályos szabályok szerint tehát a tizenkettedik életévét betöltött személy is felelősségre vonható, ha
– a Btk. 16. §-ában felsorolt deliktumok bármelyikét akár részben vagy egészben, akár tettesként vagy
részesként megvalósította, és
– az elkövetéskor rendelkezett a bűncselekmény következményeinek felismeréséhez szükséges belátással.
274
akadályai
Minden más esetben csak a tizennegyedik életévét betöltött fiatalkorú büntetőjogi felelősségre vonására
kerülhet sor.
Megjegyzem, hogy azzal szemben, aki a bűncselekmény elkövetésekor tizennegyedik életévét nem töltötte be,
büntetés nem szabható ki, büntethetősége esetén csak intézkedés alkalmazható.
Aki a tizennegyedik születésnapján valósít meg olyan – a Btk. 16. §-ában fel nem sorolt – cselekményt, amelyet
a Btk. Különös Része büntetni rendel, büntethetőséget kizáró ok fennállása miatt nem vonható felelősségre,
mivel azon a napon, amelyen a tizennegyedik életévét betölti, még gyermekkorúnak számít (BJD 3838.). Ha az
elkövetési magatartást még a tizennegyedik életév betöltése előtt fejti ki, azonban az eredmény csak a
tizennegyedik életév betöltése után következik be, büntetőjogi felelősségre vonásra szintén nem kerülhet sor,
mert a büntethetőséget kizáró ok fennállása szempontjából az elkövetés időpontjának van jelentősége, míg az,
hogy az eredmény mikor jön létre, e tekintetben közömbös.
A tizennegyedik életévét be nem töltött gyermekkorú által megvalósított tényállásszerű magatartás tehát –
főszabályként – nem bűncselekmény, azonban a gyermekkorúval szemben is alkalmazhatók – a megelőzés
érdekében – bizonyos intézkedések, melyeket a gyermekek védelméről és a gyámügyi igazgatásról szóló 1997.
évi XXXI. törvény 15. §-ának (4) bekezdése sorol fel.
Ilyen hatósági intézkedések
– a védelembe vétel,
– a családbafogadás,
– az ideiglenes hatályú elhelyezés,
– az átmeneti nevelésbe vétel,
– a tartós nevelésbe vétel,
– a nevelési felügyelet elrendelése,
– az utógondozás elrendelése,
– az utógondozói ellátás elrendelése.
Megjegyzem , hogy a Btk. 72. §-ának (4) bekezdése, valamint a 75. §-ának (2) bekezdése szerint az elkobzást és
a vagyonelkobzást, míg a 77. § (2) bekezdése alapján az elektronikus adat végleges hozzáférhetetlenné tételét
akkor is el kell rendelni, ha az elkövető gyermekkor miatt nem büntethető.
2.1.2. 2.1.2 A kóros elmeállapot

17. §
(1) Nem büntethető, aki a büntetendő cselekményt az elmeműködés olyan kóros állapotában követi el,
amely képtelenné teszi a cselekménye következményeinek a felismerésére vagy arra, hogy e felismerésnek
megfelelően cselekedjék.
(2) A büntetés korlátlanul enyhíthető, ha az elmeműködés kóros állapota az elkövetőt korlátozza a

bűncselekmény következményeinek a felismerésében vagy abban, hogy e felismerésnek megfelelően
cselekedjék.
18. §
A 17. § nem alkalmazható arra, aki a bűncselekményt önhibájából eredő ittas vagy bódult állapotban
követi el.
275
akadályai
Balogh Jenő: Az elmebetegség és az elmegyengeség

jelentősége a büntetőjogi beszámíthatóság szempontjából. Jogtudományi Közlöny 1905/35. Berkes György: A
pszichopátia büntetőjogi jelentősége. Magyar Jog 1970/6. Domokos Andrea: A bűntevő elmetehetségéről. A
kóros elmeállapot megítélésének változásai az idők során. Jogelméleti Szemle 2005/3. Domokos Andrea: Farina
és Riviere esete. A beteg elméjű bűnelkövető. Jogtörténeti Szemle 2011/2. Fehér Lenke: Elmebetegség –
Büntetőjog – Beszámíthatóság. Budapest, 1993. Szabó András: Az elmebetegek helyzete a magyar
büntetőjogban. Jogtudományi Közlöny 1985/9.
276
akadályai
A római jog a zavart elméjű személyek által

megvalósított cselekményeket nem szankcionálta, a kánonjog viszont az elmebetegségnek legfeljebb a büntetés
meghatározásakor tulajdonítottak jelentőséget. Ennek alapját az a nézet képezte, amely szerint az elmebetegség
valójában valamilyen bűnnek a következménye. Ezért a XVII. század végéig büntetni rendelték a kóros
elmeállapotú bűnelkövetőket is és csak ezt követően – főként Montesquieu, Voltaire és Beccaria
munkásságának köszönhetően – vált uralkodóvá az a felfogás, hogy az elmebetegség olyan körülmény,
amelynek fennállásakor a büntetendő cselekményt megvalósító személyt nem szabad felelősségre vonni.
A Csemegi Kódex az elmebetegségről, illetve annak büntetőjogi következményéről a beszámítást kizáró vagy
enyhítő okok között rendelkezett. Eszerint „Nem számítható be a cselekmény annak, aki azt öntudatlan
állapotban követte el, vagy kinek elmetehetsége meg volt zavarva és e miatt akaratának szabad elhatározási
képességével nem bírt” (76. §). Az elmebetegség tehát önmagában még nem zárta ki a beszámítást, a
büntetlenség további feltétele volt, hogy emiatt a büntetendő cselekményt megvalósító személy nem
rendelkezett szabad akarati képességgel.
A Btá. a büntethetőség körében szólt arról, hogy aki a bűntettet olyan elmebeteg állapotban vagy olyan
öntudatzavarban követte el, amely képtelenné tette a cselekmény társadalomra veszélyességének felismerésére
vagy az akaratának megfelelő magatartásra, büntetőjogi felelősségre nem vonható [10. § (1) bek.].
Az 1961. évi Btk. „Az elmebetegség, a gyengeelméjűség és a tudatzavar” megjelölés alatt szabályozta a kóros
elmeállapotú személyek által megvalósított büntetendő cselekmények büntetőjogi megítélését. A 21. § (1)
bekezdése szerint „Nem büntethető, aki a cselekményt olyan elmebeteg állapotban, gyengeelméjűségben vagy
tudatzavarban követte el, amely őt képtelenné tette cselekménye társadalomra veszélyes következményeinek a
felismerésére, vagy arra, hogy e felismerésnek megfelelően cselekedjék.”
277
akadályai
A korábbi Btk. „Kóros elmeállapot” címmel ugyanilyen szabályokat tartalmazott, az eltérés abban állt, hogy a
kóros elmeállapot lehetséges fajtáit a jogalkotó kiegészítette a szellemi leépüléssel, illetve a
személyiségzavarral, továbbá mellőzte azt, hogy a felismerési képtelenségnek a társadalomra veszélyes
következményekre kell vonatkoznia [24. § (1) bek.].
A modern büntető törvénykönyvek általában

büntethetőséget kizáró okként szabályozzák a kóros elmeállapotot.
Így a svájci büntető törvénykönyv 19. cikkének (1) bekezdése szerint „Nem büntethető, aki a cselekmény
elkövetésekor elmebetegsége, gyengeelméjűsége vagy súlyos tudatzavara miatt nem volt képes a jogellenesség
felismerésére vagy, hogy e felismerésnek megfelelően cselekedjék.” Abban az esetben, ha az elmebetegség csak
korlátozta az elkövetőt cselekménye jogellenességének a felismerésében, az a büntetés csökkentését
eredményezheti [19. cikk (2) bek.].
Ugyancsak büntethetőséget kizáró körülményként szól az elmezavarról a német büntető törvénykönyv. A 20. §
szerint „Nem büntethető, aki a cselekmény elkövetésekor elmebetegségben, súlyos fokú tudatzavarban,
gyengeelméjűségben, illetve egyéb elmeműködési zavarban szenved, és ezért nem képes a cselekmény
jogellenességének felismerésére, vagy e felismerésnek megfelelő cselekvésre.”
Az osztrák büntető törvénykönyv annak rögzítését követően, hogy büntetni csak azt lehet, aki bűnösen
cselekszik (4. §), kimondja, hogy nem cselekszik így, „aki a cselekmény elkövetésekor elmebetegség,
gyengeelméjűség, súlyos fokú tudatzavar, vagy ezen állapotokkal egyenértékű más súlyos lelki zavar miatt
képtelen cselekménye jogellenességét belátni, vagy ennek megfelelően cselekedni” (11. §).
278
akadályai
A beszámítási képességnek két összetevője van, a

felismerési és az akarati képesség.
a) A felismerési képesség a cselekmény következményeinek az előre látása. Lehetséges, hogy az elkövetési

magatartás kifejtésekor a felismerési képesség teljesen hiányzik, de elképzelhető az is, hogy a kóros
elmeállapotú személy a cselekmény következményeit képes felismerni, a társadalmi jelentőségét azonban már
nem tudja megfelelően értékelni.
b) Az akarati képesség azt jelenti, hogy a felismerési képességgel rendelkező személy szabadon alakíthatja ki az
akaratát és annak megfelelő magatartást tud tanúsítani.
A Btk. 17. §-ának (1) bekezdése – a korábbi Btk.-tól eltérően – a kóros elmeállapot lehetséges eseteit nem
nevesíti. Ezen gyűjtőfogalom alatt azonban azokat az elmeműködési zavarokat kell érteni, amelyek
egyértelműen képtelenné tehetik a büntetendő cselekmény megvalósítóját abban, hogy felismerje cselekménye
következményeit vagy, hogy e felismerésnek megfelelően cselekedjék. A „biológiai” oknak egyértelműen
léteznie kell, a betegség fennállása azonban önmagában nem elégséges a beszámíthatóság elbírálásához. A
beszámítási képesség vizsgálatakor minden esetben a konkrét cselekménnyel összefüggésben kell feltárni az
elkövetéskori konkrét tudatállapotot. A beszámítási képesség kizártságának vagy korlátozottságának tehát a
megvalósított elkövetési magatartás viszonylatában kell fennállnia. Egy adott elmeállapot az egyik esetben
ugyanis kizárhatja, míg egy másik cselekmény során csak korlátozza vagy nem is érinti a beszámítási
képességet.
A kóros elmeállapotnak lényegében öt pszichiátriai kórképe létezik.
279
akadályai
a) Az elmebetegség az agykéreg tartósabb megbetegedése, amely súlyos zavarokat okoz a magasabb rendű
idegműködésben, megváltoztatva az egyén értelmi-akarati, és érzelmi-indulati világát egyaránt. Az
elmebetegnek kóros észlelései vannak, azonban ezt nem ismeri fel. A leggyakrabban elmebetegségként
emlegetett kórképek: a skizofrénia, a paranoia, a mániás depresszió és a bénulásos elmezavar.
aa)A skizofrénia, a hasadásos elmezavar okát nem ismerjük, megjelenésének hátterében egyaránt szerepelnek
örökletes és szerzett tényezők. Jellemző rá, hogy a beteg a környezetét megváltozottnak, elidegenedettnek érzi,
cselekvéseit nem sajátjaként éli meg, úgy érzi, irányítják, befolyásolják. A személyiségszerkezetben hasadás jön
létre, maga a személyiség betegszik meg és ez okozza az egyes lelki működések megváltozását, szemben a többi
elmebetegséggel, ahol a pszichés működés kóros zavara változtatja meg a személyiséget. A skizofréniás
személyiségváltozás három fő területen, a gondolkodás, az affektivitás és az éntudat zavarában jelentkezik. A
hasadásos elmezavarban szenvedő gondolkodásmódjára jellemző, hogy a gondolkodás logikája meglazul, a
gondolatok elakadása és a gondolatok torlódása váltja egymást. A kóros történések az egészséges történések
mellé és nem azok helyébe épülnek be. Az affektivitászavar az érzelmi-indulati élet hasadását jelenti és a
betegség előrehaladtával az érzelmi reakciók gyakran megszűnnek, a beteg közömbös lesz. Az éntudat zavara
abban mutatkozik meg, hogy a skizofréniás gondolatai, cselekedetei énidegenek, nemcsak a külvilág válik a
beteg számára idegenné, hanem saját magát is annak érzi, ezzel elveszti azt a képességét, hogy maga és a
külvilág közé határvonalat húzzon. Egyes felmérések szerint a hasadásos elmezavar a leggyakoribb
elmebetegség.
ab)Paranoid reakció minden olyan helyzetben létrejöhet, amikor valakiben vélt vagy valós okból egzisztenciális
fenyegetettség érzése alakul ki, mert ilyenkor az egyén a környezetét gyanakvással és bizalmatlansággal figyeli.
A paranoiditás kórossá akkor válik, ha az egyén gondolkodását a józan érvek nem befolyásolják, azt többnyire a
nagy érzelmi töltéssel rendelkező patológiás tartalmak uralják, amelyek ugyanakkor a mindennapi
tevékenységet beszűkítik. A paranoia legalább hat hónapja fennálló téveszmét takar, ahol az eredeti
„kulcsélményt” néha már fel sem lehet ismerni. Típusai az úgynevezett nagyzásos téveszmék, az úgynevezett
üldöztetéses téboly és a féltékenységi paranoia. A nagyzási tébolyhoz tartozik például a származási téboly,
amikor az egyén előkelő család sarjának hiszi magát, akit elcseréltek, „származása” büszkeséggel tölti el, és
ennek megfelelően is viselkedik.
ac) A mániás depresszió a hangulati élet súlyos, betegség szintű zavara. A betegség lefolyása fázisos jellegű, a
mániás és depressziós szakaszok többnyire egységes időszakonként váltják egymást. A mániás fázisra az
indokolatlan és állandó jókedv, az eufória, a felgyorsult gondolkodás és a fokozott egészségélmény, ugyanakkor
az alvásigény csökkenése; míg a depresszióra a közöny, a hangulat indok nélküli nyomottsága, a szorongás, az
érzelmi kiürülés, a döntésképtelenség, a mozgásszegénység a jellemző. A mániás fázis gyakrabban előforduló
bűncselekményei a közlekedési, a szexuális és az erőszakos bűncselekmények.
ad) A bénulásos elmezavar a központi idegrendszer vérbaj okozta szervi megbetegedése, amely a szellemi élet
fokozatos hanyatlásával, mozgászavarokkal és bénulásos tünetekkel jár. A kezeletlen vérbaj esetén az elmebeli
rendellenesség csak később, a vérbajjal való megfertőzés után öt–tizenöt év múlva észlelhető. Először
rendszerint testi tünetek jelentkeznek, amelyek igen változatosak lehetnek. A lelki tünetekre jellemző a
fokozatosan előrehaladó elbutulás, a figyelem gyengülése, személyiségzavarok, az érzelmi élet elsivárosodása.
b) Agyengeelméjűségáltalában genetikai eredetű, vagy a magzati élet, a születés során, illetve a korai
gyermekkorban elszenvedett károsodás következtében kialakult értelmi fogyatékosság, mely nem betegség, és
nem is gyógyítható. Elsősorban az értelmi teljesítő képesség súlyos beszűkülését jelenti, és csak másodlagosan
meghatározó az állapotban a gondolkodás minőségének változása. Nincs kihatással a beszámítási képességre az
elkövető primitív személyisége, ha az gyengeelméjűségként nem értékelhető (BH 1993.132.).
Az értelmi funkciók teljesítményzavarát az intelligenciatesztek regisztrálják, az értelmi fogyatékosság az IQ

segítségével osztályozható. Az átlagos normál intellektus 90–100, a szubnormális 70–90 között van. A
gyengeelméjűségnek három szintjét különbözteti meg a tudomány. Legenyhébb fokozata a debilitás: 50 és 70 IQ
között, középsúlyos az imbecillitás: 30 és 50 IQ között, a legsúlyosabb fokozat az idiotizmus, amit 30 alatti IQ
jellemez. A debilis alkalmas a kisegítő iskola 8 osztályának elvégzésére. Az imbecillisek csak terápiás jellegű
foglalkoztatásban képesek részt venni. Az idióták önmagukról sem tudnak gondoskodni.
Az értelmi fogyatékosság velejárói a hangképzési zavarok és a beszédhibák. Az értelmi fogyatékosok sajátos

személyiséggel rendelkeznek, általában torzul az értelmi funkció és a többi funkció – személyiség, lelki
jelenségek – kapcsolata.
280
akadályai
c) A szellemi leépülés, a dementia az emberi élet során kifejlődött értelmi teljesítőképesség különböző okokból
– betegség, idős kor – bekövetkező végleges és általában előrehaladó hanyatlása. A szellemi leépülés közvetlen
megjelenési formája például az Alzheimer- vagy a Parkinson-kór. Kiválthatja azonban más jellegű alapbetegség
is, így például a HIV-vírus okozta általános fertőzés, illetve bizonyos ipari mérgek, úgymint a benzin vagy a
szén-monoxid.
A dementia kóreredetétől függetlenül elsősorban a leépülés mértékének a meghatározása fontos, a

beszámíthatóságot csak az előrehaladott szellemi leépülés zárja ki.
d) A tudatzavar mindig átmeneti állapot, amelyben a tudat elhomályosul, beszűkül. A tudatzavarban elkövetett
cselekményre teljes vagy részleges emlékezéshiány alakul ki és a magatartás „énidegen” a tudatzavarban lévő
számára. Tudatzavar a tudat teljes vagy részleges beszűkülése, amely teljes öntudatlanság is lehet, illetve az
úgynevezett „homályállapot”, amikor a tudatzavart személynek önmagáról és a külvilágról csupán homályos
képzete van. Tudatzavart számos ok idézhet elő; így például keringési zavarok vagy a cukorbetegség.
Megjegyzem, hogy csak a kóros indulat által kiváltott tudatzavar tekintetében alkalmazható a Btk. 17. §-a.
Ilyennek minősülnek az úgynevezett rövidzárlati cselekmények. A tudatzavar azonban éplélektani alapon is
létrejöhet, az ezt előidéző indulatot nevezik fiziológiás indulatnak, ám ilyenkor a Btk. 17. §-a nem alkalmazható.
e) A személyiségzavar csak abban az esetben minősülhet kóros elmeállapotnak, ha súlyos fokú patológiás
vonásokat mutat. Legfőbb jellemzője a személyiségfejlődés egyenetlensége, mely diszharmónia egyrészt a lelki
szerkezetet, másrészt a reakciókat befolyásolja. A személyiségzavar gyakori jellemzője a jelentéktelen sérelmek
által provokálható úgynevezett „dekompenzációs” hajlam. A dekompenzáció időszakában a pszichés egyensúly
gyakorlatilag felborul, a magatartást kóros észlelésekre épülő kóros ítéletek és az ezek által provokált féktelen
indulat jellemzi. Büntetőjogi szempontból a legjelentősebb formája a pszichopátia.
Ritkán fordul elő azonban, hogy a pszichopátia önmagában a beszámíthatóságot korlátozó, sőt kizáró körülmény
legyen. A személyiségzavar több ok – például toxikus behatások vagy organikus károsodások – következtében
is kialakulhat.
281
akadályai
Természetesen a fent részletezett és az egyéb kóros

elmeállapotok csak abban az esetben képeznek büntethetőségi akadályt, amennyiben a beszámítást kizárják. A
beszámítási képesség hiányában tehát az elkövető nem büntethető, de amennyiben személy elleni erőszakos,
vagy közveszélyt okozó büntetendő cselekményt valósított meg, és tartani kell attól, hogy a jövőben hasonló
cselekményt követne el, feltéve, hogy büntethetősége esetén a bíróság egyévi szabadságvesztésnél súlyosabb
büntetést szabna ki vele szemben, úgy a Btk. 78. §-ában meghatározott kényszergyógykezelés alkalmazásának
van helye.
Az elkobzást, a vagyonelkobzást, és az elektronikus adat végleges hozzáférhetetlenné tételét akkor is el kell

rendelni, ha az elkövető kóros elmeállapota miatt nem büntethető [Btk. 72. § (4) bek., 75. § (2) bek., 77. § (2)
bek.].
Ha az elmeműködés kóros állapota csupán korlátozó tényezőként hatott közre, úgy – tekintettel a Btk. 17. §-a
(2) bekezdésére – a bűncselekmény megvalósul, az elkövető büntethető és csak korlátlan enyhítésnek van helye.
Lehetséges – különösen a személyiségzavar egyes eseteinél –, hogy a rendellenes elmeműködés az elkövetőt

nem korlátozta a cselekménye következményeinek felismerésében, illetve abban, hogy e felismerésnek
megfelelően cselekedjék. Ilyenkor a Btk. 17. §-a (2) bekezdésének alkalmazására nincs lehetőség, de e tényt
enyhítő körülményként lehet értékelni a büntetés kiszabásakor.
Annak eldöntése, hogy a terhelt szenvedett-e a cselekmény elkövetésekor az elmeműködés olyan kóros
állapotában, amely a beszámítási képességét kizárta vagy korlátozta, egyértelműen szakértői kérdés, ezért a Be.
99. §-ának (2) bekezdése alapján az ügyész, illetve a bíróság köteles igazságügyi szakértőt kirendelni. Az
elmeállapot vizsgálatát a Be. 101. §-ának (2) bekezdése szerint két szakértőnek kell elvégeznie. Amennyiben
282
akadályai
egyszeri vizsgálattal nem dönthető el szakértői bizonyossággal a terhelt elmeállapota, akkor a bíróság legfeljebb
egy hónapra – mely további egy hónappal meghosszabbítható – elrendelheti a terhelt elmeállapotának
megfigyelését és e célból a fogva lévő terheltet igazságügyi megfigyelő és elmegyógyító intézetbe, a
szabadlábon lévő terheltet pedig pszichiátriai fekvőbeteg-intézetbe utalhatja [Be. 107. § (1) bek.].
BKv. 27., BH 2004.43., BH 2000.524., BH 1997.159.,

BH 1993.132., BH 1992.747., BH 1992.217., BH 1990.82., BH 1983.61.
2.1.3. Az ittas vagy bódult állapotban elkövetett bűncselekményekért való

felelősség
283
akadályai
Berkes György: A beszámíthatóság és az ittasság

büntetőjogi értékelésére vonatkozó kodifikációs elgondolások. Magyar Jog 1977/12. Bodrogi Károly: Az ittas
állapotban elkövetett bűntettek büntetőjogi értékelése. Rendőrségi Szemle 1962/10. Halász Sándor – Székely
János: A részeg állapot büntetőjogi megítélésének fejlődése hazai jogunkban. Jogtudományi Közlöny 1960/6.
Szabó András: A beszámíthatóság és az ittasság büntetőjogi értékelése. Magyar Jog 1976/3.
284
akadályai
Az ittas vagy bódult állapotban elkövetett

tényállásszerű cselekményekért való büntetőjogi felelősség megítélésével kapcsolatban több irányzat alakult ki.
A Csemegi Kódex szerint „Nem számítható be a cselekmény annak, aki azt öntudatlan állapotban követte el,
vagy kinek elmetehetsége meg volt zavarva és emiatt akaratának szabad elhatározási képességével nem bírt”
(76. §).
Az ittasság amennyiben az a teljes öntudatlanság állapotáig fokozódott – az actio libera in causa esetén kívül – a
büntetőjogi felelősség megállapítását kizárta. A nem teljes részeg állapot viszont csak enyhítő körülmény volt.
Az actio libera in causa intézménye a beszámítási képességet kizáró ittas állapotban elkövetett cselekményekre
akkor nyert alkalmazást, ha az elkövető saját elhatározásából annak érdekében helyezte magát öntudatlan ittas
állapotba, hogy bűncselekményt valósítson meg. Az ilyen okból öntudatlanul ittas és deliktumot megvalósító
tehát büntethető volt.
A III. Bn. ezzel szemben azt a megoldást választotta, hogy az ittas vagy bódult állapotban elkövetett
cselekményt sui generis deliktumként rendelte büntetni. Eszerint az ittas vagy bódult állapotban elkövetett
bűncselekményért felelt, aki önhibából eredő ittas vagy kábítószertől bódult állapotban olyan cselekményt
valósított meg, amely a törvény értelmében egyévi börtönnél súlyosabban büntetendő bűntett, ha az állapota
ennek beszámítását kizárta (14. §).
A Btá. 10. §-ának (4) bekezdése kimondta, hogy az „öntudatzavarban” elkövetett cselekmények büntetlenségét
biztosító rendelkezések nem alkalmazhatók annak javára, aki maga idézte elő állapotát vagy helyzetét abból a
célból, hogy a bűntettet elkövesse. Az ilyen elkövetőt pedig azért a bűncselekményért kellett felelősségre vonni,
amit megvalósított.
285
akadályai
Végül az 1961. évi Btk. vezette be a korábbi Btk. által fenntartott (25. §) és ma is hatályos azon rendelkezést,
amelynek lényege, hogy az önhibából eredő ittas vagy bódult állapotban elkövetett cselekmények tekintetében a
kóros elmeállapotra vonatkozó törvényi rendelkezések nem alkalmazhatók, vagyis az elkövetőt olyannak kell
tekinteni, mint akinek beszámítási képessége van, és azért a bűncselekményért kell felelősségre vonni, amit
ténylegesen végrehajtott.
A III. számú Büntető Elvi Döntésben kifejtettek szerint

a mértéktelen alkoholfogyasztás káros hatása a bűnözés alakulására közismert.
a) A típusos ittasság fogalmilag olyan tudatzavar, amely az elfogyasztott alkohol mennyiségétől, valamint az
egyén alkoholtűrő képességétől függően alakul ki. E tudatzavar kialakulása azonban a szeszes ital
fogyasztójának felróható, mert az alkoholnak az emberi szervezetre gyakorolt hatása közismert.
A Btk. 18. §-a azt a törvényi tilalmat állítja fel, amely szerint a – beszámítási képességet kizáró, illetve azt
korlátozó tudatzavarról rendelkező – 17. § nem alkalmazható annak javára, aki a cselekményt önhibájából eredő
ittas vagy bódult állapotban követte el.
Ez azt jelenti, hogy az önhibából ittas állapotba kerülő és ebben az állapotban bűncselekmény tényállását
megvalósító személyt olyannak kell tekinteni, mint akinek beszámítási képessége van.
Az alkohol okozta tudatzavar alapvetően eltér a tudatzavar egyéb eseteitől, mert az önhibából leittasodó
tudatzavara olyan ok következménye, melyért az elkövető felelőssé tehető. A saját akaratelhatározásától,
szándékától függ ugyanis, hogy a tűrőképességet meghaladó mérvű alkoholfogyasztással előidézi-e a
beszámítási képességet kizáró vagy korlátozó tudatzavar veszélyét. Nem szükséges azonban, hogy az elkövető
kizárólagosan a saját hibájából kerüljön ittas állapotba, ha egyéb ok is – pl. más személyek ösztönzése –
286
akadályai
közrehatott, ez az önhiba megállapítását nem zárja ki. A Btk. 18. §-a alapján való felelősség szükségképpen eltér
a bűnösség általános alakjától.
Az alanyi oldalnak így a Btk. 18. §-án alapuló felelősségnél is jelentősége van, de csupán az önhibából eredő
leittasodás, nem pedig az ittas állapotban elkövetett bűncselekmény konkrét tényállása vonatkozásában. A
bíróságnak ennyiben kell az alanyi oldalt vizsgálnia, vagyis, hogy az elkövető tudatzavart előidéző leittasodása
önhibából eredt-e. Abban az esetben, ha valaki teljesen önhibáján kívül ittasodott le, a Btk. 17. §-a
alkalmazásának helye van.
Nem áll fenn az önhiba
– ha az italt fogyasztó egyáltalán nem tudja, hogy az ital alkoholtartalmú,
– abban téved, hogy az általa elfogyasztott szeszes ital milyen erősségű.
A Btk. 18. §-a a 17. § alkalmazását csupán a tudatzavar tekintetében zárja ki. Azok az indokok, amelyek a
törvényhozót a hivatkozott rendelkezés megalkotására indították, nyilvánvalóan nem állnak fenn az
elmebetegség esetén még akkor sem, ha az mértéktelen alkoholfogyasztásra vezethető vissza. Tehát az
alkoholizmusból fakadó elmebetegség is kizárhatja, illetve korlátozhatja a beszámítási képességet. Ugyanakkor
a Btk. 17. § rendelkezései megelőzik a 18. § előírásait, vagyis a kóros elmeállapotú akkor sem büntethető, ha a
cselekménye végrehajtásakor ittas állapotban volt.
Felmerül továbbá az a kérdés is, hogy az ittas állapotban lévő személy cselekményét az alanyi oldal teljes
hiánya esetén hogyan és milyen szempontok alapján kell minősíteni. A III. számú Büntető Elvi Döntésben
kifejtettek szerint a beszámítási képességet kizáró tudatzavart okozó ittas vagy bódult állapotban elkövetett
cselekmény, annak tárgyi oldalához képest minősülhet szándékos vagy gondatlanságból elkövetett
bűncselekményként. A minősítés körében tehát kizárólag a tárgyi oldalnak van szerepe és annak beható
vizsgálata alapján kell eldönteni, hogy szándékos vagy gondatlan bűncselekményért kell-e az elkövetőt
felelősségre vonni. Így amennyiben az elkövetett cselekmény tárgyi oldalának elemeiből kétséget kizáróan arra
vonható le következtetés, hogy józan állapotú elkövető esetében gondatlanságból megvalósítottként kellene
értékelni, úgy az ittas állapotú elkövetéskor is ugyanígy kell azt minősíteni. Természetesen, ha a törvény a
cselekménynek csak a szándékos elkövetését rendeli büntetni, úgy a gondatlanságra utaló tárgyi körülmények
fennállásakor a büntetőjogi felelősség megállapítása kizárt. Rá kell mutatni továbbá arra is, hogy a Btk. 9. §-
ában foglaltak alkalmazása e körben szintén sajátosan érvényesül, mert az eredményért való felelősség
vonatkozásában ugyancsak kizárólag a tárgyi ismérveket kell vizsgálni és alapul venni.
287
akadályai
b) Az ittasság atípusos is lehet, melynek két formája

ismert: a patológiás, illetve az abortív patológiás részegség.
ba)Az úgynevezett patológiás (kóros) ittasság különböző formái az elmeműködés olyan időleges jellegű
tudatborulással járó zavarai, amelyek minőségileg különböznek a közönséges ittasságtól és a heveny
elmebetegséggel egyenlő állapotnak tekinthetők. Ilyen állapot esetén tehát nem a Btk. 18. §-a, hanem a 17. § (1)
bekezdése érvényesül.
A közönséges ittassággal szemben a kóros részegség akkor állapítható meg, ha az alkoholfogyasztó a

veleszületett vagy szerzett károsodásnak, illetve – akár ideiglenes – diszpozíciójának következtében az
alkoholtűrő képessége megváltozott (kvalitatív és kvantitatív intolerancia).
A tűrőképesség mennyiségi elváltozását rendszerint az jelzi, hogy viszonylag kis mennyiségű alkohol
fogyasztása előzte meg a részegséget.
A minőségi elváltozásra különösen az alábbi tünetekből lehet következetni:
– az érintkezés felvétel megnehezülése,
– érzékcsalódások fellépése,
– a magatartás énidegensége,
– a cselekménynek a szituációhoz képest inadekvát volta,
288
akadályai
– heves, megokolatlan és túlméretezett indulatkitörés,
– terminális alvás,
– teljes vagy részleges emlékezészavar.
Egyes tünetek a szokványos részegségnél is fennállnak, és kóros részegség esetén is ritkán fordul elő
valamennyi tünet együttes jelentkezése.
bb)A büntetőügyekben adott elmeszakorvosi elemzések nyilvánvalóvá tették, hogy a teljesen kifejlődött
patológiás részegség alakzata és a típusos részegség között átmeneti esetek is léteznek. Ezek az úgynevezett
abortív kóros részegség esetei, amelyek lényegesen különböznek a típusos részegségtől, ugyanakkor az ilyen
jellegű állapotot nem lehet beszámítást kizáró részegségnek sem tekinteni.
Az abortív kóros részegségnél a sajátos pszichopatológiai tünetek nem lépnek fel olyan fokú intenzitással, mint
a teljesen kialakult kóros részegségnél, de a típusos részegségtől eltérően a tudat zavart állapota többnyire
rohamosan és nagyobb intenzitással áll be, anélkül, hogy – a rendszerint meglévő emlékezészavarok ellenére –
az összefüggések, a helyzeti körülmények felismerése, a tájékozódás teljesen eltűnne. Az említett tünetek sok
esetben nagymérvű aránytalanságokat mutathatnak az alkoholfogyasztás mérvével is, de nem elengedhetetlen
előfeltétel a csupán csekély mennyiségű alkohol fogyasztása.
Az elmeorvos-tudomány szerint az abortív patológiás részegség lényegét illetően nem különbözik a teljesen
kifejlődött kóros részegségtől, ám az utóbbi jellemző tünetei csak csökevényesen alakulnak ki.
Az abortív kóros részegség csupán korlátozza az elkövetőt a cselekmény következményeinek felismerésében,

illetve abban, hogy e felismerésnek megfelelően cselekedjék, vagyis az abortív patológiás részegség esetében a
Btk. 17. §-ának (2) bekezdését kell alkalmazni. Megjegyzem, hogy a büntetés korlátlan enyhítése nem kötelező,
a rendelkezés ennek a lehetőségét teremti meg. Így a kóros részegség átmeneti alakzatának fennállása esetén
rendkívül széles büntetési keretek között szabhatja ki a bíróság a büntetési céloknak megfelelő büntetést. Ez
összhangban áll azzal, hogy a csökevényes alakzatnak a beszámítási képességet korlátozó hatása is rendkívül
eltérő lehet, tehát fokozottan differenciált büntetőjogi elbírálást igényel.
A kóros részegség megítélésével kapcsolatban szakértői véleményt kell beszerezni, amely természetesen nem
köti a bíróságot. Az idevonatkozó elmeorvos szakértői véleményt a bíróságnak gondosan mérlegelnie kell, és
amennyiben elfogadja, hogy az elkövető a kóros részegség avagy annak csökevényes állapotában cselekedett,
úgy ez alapul szolgálhat a Btk. 17. §-a (1) vagy (2) bekezdésének az alkalmazására.
Mindezek a bódult állapotban elkövetett cselekményekre is vonatkoznak, mert a különféle kábítószerek és

kábító hatású anyagok biológiai értelemben tudatzavart okoznak. Ennek a tudatzavarnak a jellege és foka
nagymértékben függ a szer milyenségétől és mennyiségétől, de még ugyanazon szer és személy tekintetében is
igen eltérően nyilvánulhat meg. Nincs tehát szokványos kábítószertől való bódult állapot, hanem különböző
bódult állapotok vannak, amelyek formája és mélysége rendkívül változatos lehet és ezek sokkal inkább eltérnek
egymástól, mint a szeszes ital fogyasztásából eredő szokványos részegségi állapotok. Közös vonásuk azonban,
hogy a szokványos részegséggel azonos elbírálás alá esnek (BKv. 57.).
A kábítószerek vagy kábító hatású anyagok ismétlődő fogyasztásának hatására kábítószer-függőség alakulhat ki.
A függőség egyik tünete a kábítószeréhség, ami általában nem zárja ki, illetve nem is korlátozza az elkövetőt a
cselekmény következményeinek felismerésében, vagy abban, hogy a felismerésnek megfelelően cselekedjék.
Azonban, ha a kábítószer-függőség már betegségszintű személyiségzavart okoz, ez korlátozhatja vagy kizárhatja
az elkövető beszámítási képességét és ezért ilyenkor a Btk. 17. §-ának (1) illetve (2) bekezdése alkalmazható.
A fizikai és pszichikai függőségben szenvedő személynél úgynevezett megvonási tünetek is jelentkezhetnek.

Ezek szintén elérhetik az elmebetegség szintjét, ilyenkor alkalmazni kell a Btk. 17. §-ának (1) vagy (2)
bekezdését. Ugyanez a helyzet, ha a kábítószer-fogyasztás folytán elmebetegség vagy szellemi leépülés alakul
ki.
289
akadályai
III. BED, BKv. 57., BH 2009.3., BH 2000.432., BH

1993.73., BH 1979.351., EBH 2004.1102.
2.1.4. 2.1.4. A kényszer és a fenyegetés

19. §
(1) Nem büntethető, aki a büntetendő cselekményt olyan kényszer vagy fenyegetés hatása alatt követi el,
amely miatt képtelen az akaratának megfelelő magatartásra.
(2) A büntetés korlátlanul enyhíthető, ha a kényszer vagy a fenyegetés a bűncselekmény elkövetőjét

korlátozza az akaratának megfelelő magatartásban.
290
akadályai
Erdősy Emil: A kényszerítés kettős alakja a magyar

büntetőjogban. In: Tanulmányok Földvári József professzor 75. születésnapja tiszteletére. Pécs, 2001. Tóth
Balázs: Az akaratszabadság problémájának megjelenési formái egyes 20. századi magyar büntetőjogi
tankönyvekben. Jogtudományi Közlöny 2005/7–8., Vargha Ferenc: Az erőszak és a fenyegetés fogalma a
büntetőjogban. Magyar Igazságügy 1892. 1–2.
291
akadályai
A kényszert és a fenyegetést már a Csemegi Kódex is

olyan körülményeknek tekintette, amelyek létezése kizárta a büntethetőséget. A Csemegi Kódex szerint „Nem
számítható be a cselekmény, ha elkövetője, ellenállhatatlan erő vagy oly fenyegetés által kényszeríttetett arra,
amely saját vagy valamelyik hozzátartozójának életét vagy testi épségét közvetlenül veszélyeztette, amennyiben
a veszély másképpen nem volt elhárítható” (77. §). Ellenállhatatlan erő alatt a korabeli ítélkezési gyakorlat olyan
külső körülményt értett, amely az akarat érvényesülését az adott helyzetben lehetetlenné tette. Ez a külső erő
azonban felölelte a természeti katasztrófákból (tűzvész, áradás, hóvihar) származó szituációkat, valamint az
emberi magatartásból eredő erőszakot is. A fenyegetés fogalma alatt pedig a jogalkalmazói gyakorlat szerint
valamilyen a fenyegető magatartásával összefüggő „bajnak” a kilátásba helyezését kellett érteni.
A Btá. 10. §-ának (2) bekezdése szerint „Nem büntethető az sem, aki a bűntettet kényszer, vagy fenyegetés
hatása alatt követte el, ha a helyzete őt képtelenné tette az akaratának megfelelő magatartásra.”
Az 1961. évi Btk.-nak (23. §), illetve a korábbi Btk.-nak (26. §) a kényszerre és fenyegetésre vonatkozó legális
definíciója lényegében megegyezik a jelenleg hatályos törvény fogalommeghatározásával.
292
akadályai
A svájci büntető törvénykönyv a kényszer és a

fenyegetés hatására történt bűnelkövetés tekintetében a büntetés enyhítésére ad lehetőséget (48. cikk). A francia
büntető törvénykönyv viszont büntetlenséget biztosít az erőszak vagy fenyegetés hatása alatt álló személy
részére. A Code Pénal 122-2. cikke szerint „Nem büntethető az a személy, aki olyan erőszak vagy fenyegetés
hatása alatt cselekedett, amelynek nem tudott ellenállni.”
293
akadályai
A kényszer és a fenyegetés tehát a beszámítási

képességre, ezen belül is az akaratnak megfelelő magatartás tanúsítására való képességre gyakorol – kívülről
ható okként – hatást.
Mind a kényszer, mind a fenyegetés:
– külső okként zárja ki vagy korlátozza a beszámítási képességet,
– a tudati felismerést nem, csupán az akaratnak megfelelő magatartás tanúsítására való képességet befolyásolják,
– a hatásuk alatt álló nem azt a magatartást tanúsítja, amit egyébként – ezek hiányában – kifejtene.
Tehát aki kényszer vagy fenyegetés hatása alatt cselekszik, tisztában van azzal, hogy olyan magatartást tanúsít,
amit a Btk. büntetni rendel, vagyis a felismerés teljes és csak az akarati elem hiányzik.
a) A törvény a kényszer fogalmát nem határozza meg, a bírói gyakorlat szerint a kényszer alatt az emberi testre
gyakorolt fizikai ráhatást kell érteni. A fizikai ráhatás olyan erőszak alkalmazását jelenti, amelyet a Btk.
Különös Részében meghatározott törvényi tényállás megvalósítása érdekében a diszpozíciószerű cselekményt
kifejtő személlyel szemben alkalmaznak.
A Btk. az értelmező rendelkezések körében definiálja az erőszakos magatartás fogalmát. Eszerint „erőszakos
magatartásnak minősül a más személyre gyakorolt támadó jellegű fizikai ráhatás abban az esetben is, ha az nem
alkalmas testi sérülés okozására” [Btk. 459. § (1) bek. 4. pont].
294
akadályai
A jogirodalom és a joggyakorlat megkülönbözteti az úgynevezett akaratot megtörő (vis absoluta), illetve az

akaratot hajlító (vis compulsiva) erőszakot. Az akaratot megtörő erőszak jellemzője, hogy a fizikai ráhatás
lehetetlenné teszi az akaratnak megfelelő magatartást, vagyis a kényszer bénító jellegű. Az akaratot megtörő
erőszaknak nem abszolút értelemben kell lenyűgözőnek lennie, hanem mindig a hatása alatt álló személy
viszonylatában. Ezért kell különös gonddal elemezni és értékelni az erőszakot kifejtő és az annak hatása alatt
álló személy között meglévő erőkülönbséget, az erőszak hatása alatt álló személy fizikai, pszichikai állapotát.
Az akaratot hajlító erőszak esetén az ellenállás nem lehetetlen, azonban a hatása alatt álló végül is az akaratával
ellentétes magatartást tanúsít.
b) A fenyegetésáltalánosfogalmát a Btk. 459. §-a (1) bekezdésének 7. pontja határozza meg. Eszerint eltérő
rendelkezés hiányában a fenyegetés súlyos hátrány kilátásba helyezése, amely alkalmas arra, hogy a
megfenyegetettben komoly félelmet keltsen.
A fenyegetés tehát olyan pszichikai ráhatás, amely képes előidézni a megfenyegetett komoly félelmét. A
törvény a fenyegetés fogalmát tárgyi, illetve alanyi ismérvekkel jellemzi.
A tárgyi oldal ismérve a súlyos hátrány, amely minden olyan magatartás megvalósításának a kilátásba
helyezését felöleli, amely egyébként bűncselekményként lenne értékelhető. Súlyos hátránynak minősülhet
azonban a jogszerű magatartás kilátásba helyezése is, ha ezt jogellenes célok elérése érdekében alkalmazzák.
Az alanyi oldal jellemzője, hogy a súlyos hátrány kilátásba helyezésének alkalmasnak kell lennie arra, hogy a
megfenyegetettben komoly félelmet keltsen. Ezt a konkrét körülmények alapján a megfenyegetett személy
ismeretében kell vizsgálni, mivel a különböző személyek különböző idegrendszeri és pszichés sajátosságokkal
rendelkeznek.
A kényszerre és a fenyegetésre egyaránt vonatkozik, hogy
• amennyiben kizárták az akaratnak megfelelő magatartás tanúsítására való képességet, a törvényi tényállást
megvalósító személy büntetőjogi felelősségre nem vonható, míg a kényszert vagy fenyegetést alkalmazó
közvetett tettesként felel,
• ha az elkövetőt csupán korlátozták az akaratának megfelelő magatartásban, a bűncselekmény megvalósul és

az elkövető tettesként felel, de a bíróság megítélésétől függően lehetőség van a büntetés korlátlan enyhítésére,
míg a kényszerítőt felbujtóként vagy bűnsegédként kell felelősségre vonni,
• az alkalmazásukkor elkövetett bűncselekményért (testi sértés, személyi szabadság megsértése) a kényszert

vagy fenyegetést kifejtő tettesként felel.
295
akadályai
BH 1998.111.
2.2. 2.2. A bűnösséget kizáró okok

2.2.1. 2.2.1. A tévedés
20. §
(1) Nem büntethető az elkövető olyan tény miatt, amelyről az elkövetéskor nem tudott.
(2) Nem büntethető, aki a büntetendő cselekményt abban a téves feltevésben követi el, hogy az a
társadalomra nem veszélyes, és erre a feltevésre alapos oka van.
(3) Nem zárja ki a büntethetőséget a tévedés, ha azt gondatlanság okozza, és e törvény a gondatlan
elkövetést is büntetni rendeli.
296
akadályai
Ádám György: A tévedés értékelése a büntetőjogban.

Rendőrségi Szemle 1959/4. Bernolák Nándor: A tévedés tana a büntetőjogban. Kassa, 1910. Dohna, Alexander
Graf zu: Recht und Irrtum. Mannheim, 1925. Katona Mór: A tévedés beszámítása a büntetőjogban. Pest, 1870.
Kónyáné Kutrucz Katalin: Tévedés a cselekmény társadalomra veszélyességében és a joggyakorlat. Magyar Jog
1980/3. Kónyáné Kutrucz Katalin: Az elvétésről. Magyar Jog 1981/5. Lévay Tibor: Tévedés a büntetőjogban.
Jogtudományi Közlöny 1918/39. Liebmann Ernő: A tévedés tanához. Jogtudományi Közlöny 1914/28. Neményi
Béla: Tévedés a cselekmény társadalomra veszélyességében és a joggyakorlat. Magyar Jog 1980/6.
297
akadályai
A Csemegi Kódex megkülönböztette a

„büntetőtörvényben” való tévedést, valamint a ténybeli tévedést. A 81. § rendelkezése szerint „A büntetőtörvény
nem tudása vagy téves felfogása a beszámítást nem zárja ki”. A jogirodalomban uralkodó nézet szerint kizárólag
a „büntetőtörvény” nem tudása volt közömbös a beszámítás szempontjából, míg a más jogszabályok helytelen
megítélése a ténybeli tévedés körében volt értékelhető. A Csemegi Kódex 82. §-a szabályozta a ténybeli
tévedést: „Nem számíthatók be a bűntettnek vagy a vétségnek tényálladékához tartozó vagy annak súlyosabb
beszámítását okozó ténykörülmények, ha az elkövető a cselekmény elkövetésekor azokról nem bírt tudomással.
A gondatlanságból elkövetett cselekményekre ezen szabály csak az esetben alkalmazható, ha az érintett
körülmények nem tudása már magában nem képez gondatlanságot.”
A Btá. a büntethetőség körében szólt a tévedésről, megkülönböztetve a ténybeli tévedést illetve a cselekmény
társadalomra veszélyességében való tévedést. A ténybeli tévedésre vonatkozó szabályok szerint nem róható az
elkövető terhére az olyan tény, amelyről nem volt tudomása az elkövetéskor, azonban ha az elkövető tévedését
az okozta, hogy nem fejtette ki a tőle elvárható figyelmet vagy körültekintést, és a cselekménye a gondatlan
elkövetés esetén is büntetendő, a büntetőjogi felelősség a gondatlan bűncselekmény vonatkozásában fennáll [13.
§ (1)–(2) bek.]. A Btá. kimondta azt is, hogy az elkövető olyankor sem büntethető, ha a cselekményét abban a
téves feltevésben hajtotta végre, hogy az a társadalomra nem veszélyes és erre a feltevésre alapos oka volt.
Amikor pedig az elkövetőnek a téves feltevésre nem volt ugyan alapos oka, de azt méltányolható körülmény
idézte elő, a büntetést korlátlanul enyhíteni lehetett [14. § (1)–(2) bek.].
Az 1961. évi Btk. (24. §), majd – lényegében azzal egyezően – a korábbi Btk. (27. §) szintén megkülönböztette a
ténybeli, valamint a cselekmény társadalomra veszélyességében való tévedést, a szabályozás pedig megfelel a
hatályos törvény rendelkezéseinek.
298
akadályai
A svájci büntető törvénykönyv ugyancsak ismeri a

ténybeli tévedést, illetve a jogellenességben való tévedést. A ténybeli tévedésre vonatkozó normák szerint „Ha
az elkövető a cselekményt ténybeli tévedés folytán követi el, a bíróság a cselekményt arra tekintettel bírálja el,
hogy az elkövető milyen tények ismeretében cselekedett. Ha az elkövető a tévedést a megfelelő gondosság
tanúsításával elkerülhette volna, gondatlan bűncselekményért felel, amennyiben azt a törvény büntetni rendeli
[13. cikk (1)–(2) bek.]. A jogellenességben való tévedésre vonatkozó szabályok pedig a büntetés korlátlan
enyhítését, vagy a büntetés mellőzését teszik lehetővé a bíróság számára, amennyiben az elkövető alappal
feltételezhette, hogy jogszerűen cselekszik (21. cikk).
Különbséget tesz ténybeli tévedés, illetve jogellenességben való tévedés között a német büntető törvénykönyv
is. A ténybeli tévedésnek két formáját szabályozza, az egyik a bűnösségi alakzatra hat ki, míg a másik a
cselekmény jogi minősítésére. A bűnösséggel kapcsolatos rendelkezés szerint „Aki a cselekmény
megvalósításakor nem tud olyan tényről, amely a törvényi tényállás eleme, nem valósít meg szándékos
bűncselekményt. Ez nem érinti a gondatlanságból történt elkövetésért való felelősséget” [16. § (1) bek.]. A
cselekmény jogi minősítését befolyásolja a tévedés, amikor valaki abban a tudatban cselekszik, hogy enyhébb
bűncselekmény törvényi tényállását valósítja meg, mert ez esetben csak az enyhébben minősülő deliktumért
büntethető [16. § (2) bek.]. A jogellenességben való tévedésre vonatkozó szabályok szerint, aki a cselekmény
elkövetésekor abban a hiszemben volt, hogy az nem jogellenes, nem büntethető, feltéve, hogy a tévedést nem
tudta elkerülni. Ha a tévedést elkerülhette volna, a büntetés a 49. § (1) bekezdése alapján [ez a rendelkezés a
törvényi enyhítés szabályait tartalmazza] enyhíthető (17. §).
A tévedésnek ugyancsak két alakzatát határolja el az osztrák büntető törvénykönyv, az egyik a „jogszerűséget
igazoló tényállás téves feltételezése” a másik a „jogi tévedés.” Az elsőre irányadó szabályok alapján, aki tévesen
olyan tényállást feltételez, amely a cselekmény jogellenességét kizárná, nem büntethető szándékos elkövetés
299
akadályai
miatt. Gondatlan elkövetés miatt büntetendő, ha a tévedés gondatlanságon alapul és a törvény a gondatlan
elkövetést büntetéssel fenyegeti (8. §). A jogi tévedésre vonatkozó rendelkezés szerint, aki a cselekmény
jogellenességét jogi tévedés miatt nem ismeri fel, nem cselekszik vétkesen, feltéve, hogy a tévedés neki nem
róható fel [9. § (1) bek.]. A törvény részletesen rendelkezik arról is, hogy a jogi tévedés mikor minősül
felróhatónak.
Köznapi értelemben tévedésről akkor beszélünk, ha

valótlanságot valónak gondolunk. A tévedés a szándékos bűnösség tudati oldalával áll összefüggésben,
lényegében annak a fogyatékossága, és azt eredményezi, hogy a tévedésben lévő olyan magatartást tanúsít, amit
a tévedés nélkül nem tett volna meg.
A Btk. megkülönbözteti a ténybeli tévedést és a cselekmény társadalomra veszélyességében való tévedést.
2.2.1.1. 2.2.1.1. A ténybeli tévedés
300
akadályai
A szándékos bűncselekmény megvalósításához az

elkövetőnek a törvényi tényállás tárgyi oldali ismeréveivel kell tisztában lennie. Ténybeli tévedésről van szó
abban az esetben, ha a konkrét bűncselekmény Különös részi tényállásának valamely tárgyi oldali ismérvét a
tényállásszerű cselekményt megvalósító személy tudata az elkövetéskor nem fogja át.
Releváns tehát a ténybeli tévedés, ha az elkövetési tárgyra, a passzív alanyra, az elkövetési magatartásra, az
eredményre, az okozati összefüggésre, az elkövetés helyére, módjára, idejére vagy eszközére vonatkozik. A
rendszerinti (pl. passzív alany) vagy az esetleges (pl. az elkövetés módja) ismérvekben való tévedés
természetesen csak akkor lényeges, ha a konkrét törvényi tényállásban szerepelnek. A tényállási elemek
ismeretének a szükségessége azonban nem a büntetőjogi terminológia ismeretét jelenti, hanem kizárólag azokkal
az életviszonyokkal kell tisztában lenni, amelyeket a tényállás tartalmaz. Az elkövetőnek tehát nem azt kell
tudnia, hogy kik minősülnek hivatalos személynek, hanem csupán azt, hogy akit bántalmazott, az például bíró.
Ténybeli tévedés esetén a cselekményt az elkövető által felismert tények figyelembevételével kell megítélni,
míg azokat a körülményeket, amelyeket nem ismert fel, vagy amelyeket tévesen ítélt meg, a büntetőjogi
felelősségre vonás szempontjából figyelmen kívül kell hagyni.
Ennek a műveletnek az elvégzése után a következő esetek fordulhatnak elő:
– A cselekmény egyáltalán nem minősül bűncselekménynek, mert ha a férfi – testi és értelmi fejlettsége miatt –
alappal gondolhatta, hogy az a nő, akinek a beleegyezésével közösült, már betöltötte a tizennegyedik életévét,
szexuális visszaélésért akkor sem vonható felelősségre, ha utóbb kiderül, hogy a passzív alany csak tizenhárom
éves volt.
301
akadályai
– A cselekmény más szándékos bűncselekménynek minősül, ezért az az elkövető, akinek nem volt tudomása
arról, hogy hivatalos személy az általa bántalmazott passzív alany, hivatalos személy elleni erőszakért nem
büntethető, de testi sértésért felelnie kell.
– Nem róható az elkövető terhére – kivéve azt az esetet, ha a minősítő körülmény eredmény a bűncselekmény
minősített esete –, ha a tévedés a minősítő körülménnyel kapcsolatos, az elkövető azonban az alapesetért
ilyenkor is felel. Ezért nem minősül súlyosabban az emberölés, ha az elkövető alappal feltételezte, hogy a
passzív alany a tizennegyedik életévét már betöltötte, ám az eljárás során kiderül, hogy ennél fiatalabb volt.
Ezzel szemben, ha a minősítő körülmény eredmény és az elkövető tévedését gondatlansága okozza, a minősített
esetért felel, mert a Btk. 9. §-ára figyelemmel ekkor a bűnösség enyhébb formája is elégséges.
A ténybeli tévedés irreleváns, ha olyan tényre vonatkozik, amelyet nem kell átfognia a szándékosságnak.
Így közömbös a személyben (error in persona) vagy az elkövetési tárgyban (error in obiecto) való tévedés.
Ezért, aki A helyett B-t öli meg, avagy A kabátja helyett B kabátját lopja el, ugyanúgy emberölésért, illetve
lopásért felel.
Az okozati összefüggésben történő tévedés szintén lényegtelen, amennyiben az eredményt nem a létrehozására
szándékolt magatartás, hanem az elkövető további cselekménye idézi elő.
Ezért nincs jelentősége a büntetőjogi felelősségre vonás szempontjából annak, ha az elkövető a passzív alanyt
ölési szándékkal többször megszúrja, majd az eszméletét vesztett – ám általa halottnak vélt – sértettet elássa és a
sértett halála ténylegesen fulladás következtében áll be. Az elkövető tehát függetlenül attól, hogy a passzív alany
halálát mi okozta, szándékos emberölést valósít meg.
Az okozatosságban való lényeges tévedés egyik sajátságos esete az elvétés (aberratio ictus). Az elvétés lényege
abban áll, hogy az elkövető támadása a célba vett személy ellen irányul, de gondatlansága folytán az elkövetési
magatartás az eredetileg megtámadni nem szándékozott személyt vagy elkövetési tárgyat éri. Ilyenkor a célba
vett személy tekintetében a szándékos bűncselekmény kísérlete, a tényleges sérelmet elszenvedő személy
vonatkozásában pedig – feltéve, hogy az elkövetőt gondatlanság terheli, és a bűncselekménynek van gondatlan
alakzata – gondatlan bűncselekmény állapítandó meg (BH 1992. 618.). Ebben az esetben tehát a szándékos és a
gondatlan bűncselekmény alaki halmazata valóságos (BJD 8440.).
2.2.1.2. 2.2.1.2. A cselekmény társadalomra veszélyességében való tévedés
302
akadályai
A Btk. 7. §-ának rendelkezése alapján szándékosan

követi el a bűncselekményt, aki cselekményének következményeit kívánja, vagy e következményekbe
belenyugszik, míg a Btk. 8. §-a szerint gondatlanságból követi el a bűncselekményt, aki előre látja
cselekményének lehetséges következményeit, de könnyelműen bízik azok elmaradásában, úgyszintén az is, aki e
következmények lehetőségét azért nem látja előre, mert a tőle elvárható figyelmet vagy körültekintést
elmulasztja. A törvény tehát a bűnösség fogalmának a meghatározásakor nem szól a társadalomra veszélyesség
tudatáról, illetve e tudat lehetőségéről.
A jogirodalomban e körben két ellentétes álláspont alakult ki. A Vorsatztheorie szerint a szándékossághoz a
tényszándékon túl hozzátartozik a társadalomra veszélyesség (materiális jogellenesség) tudata is, ennek
hiányában szándékos bűncselekmény nem állapítható meg. Ezért azt, aki a törvényi tényállást szándékosan
valósítja meg, de nem tudott és nem is tudhatott cselekménye társadalomra veszélyességéről, szándékos
bűnösség sem terheli. Abban az esetben viszont, ha a törvényi tényállást szándékosan valósította meg, de nem
ismerte fel, holott felismerhette volna cselekménye társadalomra veszélyességét, a szándékos elkövetés ellenére
gondatlan bűncselekményért kell felelősségre vonni feltéve, hogy a gondatlan alakzat is büntetendő a
törvényben.
A Schuldtheorie a Vorsatztheorie-val egyezően vallotta, hogy a társadalomra veszélyesség tudatának fel nem
róható teljes hiánya esetén szándékosságról nem lehet szó. Amennyiben azonban a társadalomra veszélyesség
tudata gondatlanság miatt hiányzik és a törvényi tényállást szándékosan valósítják meg, szándékos
bűncselekmény megállapítását tartotta szükségesnek azzal, hogy ilyenkor lehetőséget kell biztosítani a büntetés
korlátlan enyhítésére. A Schuldtheorie felfogásának a lényege tehát, hogy a büntetőjogi szándéknak nem
szükségszerű alkotóeleme a társadalomra veszélyesség tudata, hanem elégséges a társadalomra veszélyesség
tudatának a lehetősége.
303
akadályai
A Btk. lényegében a Vorsatztheorie-val egyező szabályt tartalmaz, eszerint aki a cselekményt abban a téves
feltevésben követi el, hogy az a társadalomra nem veszélyes és erre a feltevésre alapos oka van, nem büntethető,
ha azonban a tévedést gondatlanság okozza és a törvény a gondatlanságból eredő elkövetést is büntetni rendeli, a
tévedés a büntethetőséget nem zárja ki.
A cselekmény társadalomra veszélyességében való alapos okból származó tévedés tehát a szándékos és a
gondatlan bűnösséget egyaránt kizárja, míg a gondatlanságból származó tévedés – feltéve, hogy a
gondatlanságból eredő elkövetés is büntetendő – a gondatlan bűncselekményben való bűnösség megállapítását
eredményezi. A polgárok arról, hogy cselekményük veszélyes-e a társadalomra, nemcsak a büntető
jogszabályokból szerezhetnek tudomást, erre következtetési alapot nyújthat a tevékenységre vonatkozóan
kialakított társadalmi megítélésről szerzett ismeretük is.
A társadalomra veszélyesség tudatát a cselekmény jogellenességének, erkölcsellenességének vagy társadalmi

helytelenítésének a tudata képezheti.
a) Ha az elkövető tisztában van azzal, hogy cselekményét jogszabály tiltja, a társadalomra veszélyesség tudata
adott. Nem azt kell tudni azonban, hogy a magatartást a büntető törvénykönyv bűncselekménynek nyilvánítja,
elégséges azt felismerni, hogy a magatartás jogilag tilalmazott. Így a cselekmény társadalomra veszélyessége
felismerésének a hiányára nem hivatkozhat eredményesen az, aki tudja, hogy a hitelügyletek megkötése során a
vonatkozó jogszabályok megsértésével jár el (BH 2000.238.). A büntető jogszabálynak a nem tudása vagy téves
értelmezése semmiképp nem zárja ki a büntetőjogi felelősséget. A büntetőjogi keretrendelkezést kitöltő
igazgatási jogszabályok ismeretének hiánya vagy téves feltevése azonban megalapozhatja a Btk. 20. §-ának (2)
bekezdése szerinti büntethetőséget kizáró ok megállapítását (BH 1992.363.). Így hiányozhat a társadalomra
veszélyesség tudata, ha a keretdiszpozíciót kitöltő alacsonyabb szintű jogszabályt az elkövetőnek nem állt
módjában megismerni, vagy olyan személytől, illetve szervtől kapott téves jogi tájékoztatást, akinek vagy
amelynek a véleményében alappal bízhatott.
b) Szintén adott a cselekmény társadalomra veszélyességének tudata akkor, ha az elkövető tisztában van
magatartásának erkölcsi elítélendőségével. Elképzelhető ugyanis, hogy az elkövető a cselekmény jogilag
tilalmazott voltát nem ismeri, de tudomása van arról, hogy az erkölcs az általa tanúsított magatartást negatívan
ítéli meg. Az erkölcsi felfogás vonatkozásában nem az elkövető, hanem a társadalom értékítéletének van
jelentősége. Ezért tudatában van a cselekménye társadalomra veszélyességének az, aki bár a vérfertőzésre
vonatkozó büntetőjogi tilalmakat nem ismeri, de tudja, hogy az egyenes ági rokonok közötti szexuális
kapcsolatot a társadalom erkölcsi felfogása helyteleníti.
c) Ugyancsak adott a cselekmény társadalomra veszélyességének a tudata, ha az elkövető a jogi tilalom vagy az
erkölcsi elítélés ismerete nélkül is tisztában van magatartásának veszélyes jellegével. Így mindenki által tudott,
hogy az ittasság hátrányosan befolyásolja a gépjármű-vezetési képességet, vagyis, hogy az ittas állapotban való
vezetés fokozott veszélynek teszi ki a közlekedésben részt vevőket.
Az előbbiekben említett okok bármelyikének a fennállása esetén tehát a cselekmény társadalomra

veszélyességének tudata adott.
Mindezekre figyelemmel a társadalomra veszélyességben való tévedés az alábbi esetkörökben állapítható meg.
– Az elkövető – tévesen – valósnak tart egy olyan okot, amely ha létezne, a cselekmény társadalomra
veszélyességét kizárná. A társadalomra veszélyességet kizárja például a jogos védelem, a végszükség vagy a
sértett beleegyezése. Aki tehát, bár nincs jogos védelmi helyzetben, de a körülmények alapján alappal tételezi
fel annak fennállását, vélt jogos védelemben cselekszik. A vélt jogos védelmi helyzet megállapításának akkor
van helye, amikor az elkövető az ellene színleg – vagy egyáltalán nem – irányzott támadást vagy közvetlen
fenyegetést komolynak, illetve létezőnek véli és a feltételezett támadás objektív jellegének megfelelően
védekezik. Ilyenkor az elkövető tévedéséről van szó, éppen ezért magatartásának elbírálásánál a tévedés
szabályai alkalmazandók (BJD 4673.). A vélt jogos védelemben kifejtett magatartás miatt tehát az ilyen
helyzetben lévő nem büntethető. Abban az esetben viszont, ha a jogos védelmi helyzetet gondatlansága folytán
tévesen tételezte fel, és a kifejtett szándékos cselekménynek a gondatlan alakzatát a törvény büntetni rendeli,
gondatlan bűncselekményért kell az elkövetőt felelősségre vonni.
– Ugyanezen normáknak kell érvényesülniük a törvényben szabályozott (végszükség), illetve a törvényben nem
szabályozott (sértetti beleegyezés) társadalomra veszélyességet kizáró okok tekintetében is, ide nem értve a
jogszabály engedélyét, mert – amint már említettük – e körben csak a büntetőjogi keretrendelkezést kitöltő
304
akadályai
igazgatási norma ismeretének hiánya alapozhatja meg kivételesen a Btk. 20. §-a (2) bekezdésének az
alkalmazását.
Végül felhívom a figyelmet arra, hogy sem a ténybeli, sem a cselekmény társadalomra veszélyességében való
tévedés nem zárja ki a büntethetőséget, ha azt gondatlanság okozta és a törvény a gondatlan elkövetést is
bünteti.
BH 2009.232., BH 2009.169., BH 2005.417., BH

2005.274., BH 2005.241., BH 2004.311., BH 2004.221., BH 2004.128., BH 2003.443., BH 2002.423., BH
2001.561., BH 2001.409., BH 2000.382., BH 2000.285., BH 2000.238., BH 2000.5., BH 1999.540., BH
1999.495., BH 1998.408., BH 1997.271., BH 1996.350., BH 1996.239., BH 1995.136., BH 1992.618., BH
1992.72., BH 1987.7., BH 1983.142., EBH 2008.1854., EBH 2004.1105., EBH 2003.931., EBH 1999.81., BJD
8440., BJD 4673.
2.2.2. 2.2.2. Az elöljáró parancsa

130. §
(1) Nem büntethető a katona a parancsra végrehajtott cselekményért, kivéve, ha tudta, hogy a parancs
végrehajtásával bűncselekményt követ el.
(2) A parancsra elkövetett bűncselekményért a parancsot adó is tettesként felel, ha a katona tudta, hogy a
parancs végrehajtásával bűncselekményt követ el, egyébként a parancsot adó közvetett tettesként felel.
305
akadályai
Schultheisz Emil: A bűncselekmény elkövetésére

irányuló katonai parancs. In: Büntetőjogi Tanulmányok Angyal Pál születése 60. és jogtanári működése 35.
évfordulója emlékére. Budapest, 1933. Végh Károly: A közvetett parancsnoki felelősség a magyar és a
nemzetközi büntetőjog alapján. Jogtudományi Közlöny 2010/7-8. Weber, Hellmut von: Die Strafrechtliche
Verantwortlichkeit für Handeln auf Befehl. Monatsschrift für deutsches Recht 1948/34.
306
akadályai
A katonai szervezetek sajátossága a hierarchikus

rendszer, amelynek alapvető jelentőségű részét képezi a parancs teljesítésével kapcsolatos kötelezettség.
Az elöljáró jogosult arra, hogy az alárendeltek tevékenységét parancs kiadásával is irányítsa. A parancs
lényegében meghatározott tevékenység vagy feladat végrehajtására vonatkozó egyedi utasítás, amely konkrét
személynek vagy személyek meghatározott körének adható ki. A parancsot adó ugyanakkor felelősséggel
tartozik a parancsáért.
Mindebből az következik, hogy az alárendelt nem mérlegelheti, hogy helyes-e a parancs vagy, hogy indokolt-e
azt teljesíteni.
A Btk. rendelkezése szerint tehát a katona a parancsra végrehajtott cselekményért nem büntethető, kivéve, ha
tisztában volt azzal, hogy a parancs végrehajtásával bűncselekményt követ el.
Ezen büntethetőséget kizáró ok a tévedéssel mutat rokonságot, mert csak akkor jöhet szóba, ha az alárendelt a
parancs végrehajtásakor nincs tisztában azzal, hogy ezáltal bűncselekményt valósít meg. Azonban, ha a katona
tudja, hogy a parancs teljesítésével bűncselekményt követ el, a büntetőjogi felelősségre vonás alól nem
mentesülhet. Mindebből az is következik, hogy amennyiben a parancs végrehajtásával az alárendelt
bűncselekményt valósít meg, ám csak gondatlanság terheli, a gondatlan bűncselekményért felel.
A parancsra elkövetett bűncselekményért ugyanakkor a parancsot adó is tettesként felel, ha a katona tudta, hogy
a parancs végrehajtásával bűncselekményt követ el, egyébként a parancsot adó a közvetett tettesre irányadó
szabályok szerint tartozik büntetőjogi felelősséggel.
307
akadályai
2.3. 2.3. A cselekmény társadalomra veszélyességét kizáró okok

2.3.1. 2.3.1. A jogos védelem
21. §
Nem büntetendő annak a cselekménye, aki a saját, illetve a mások személye vagy javai elleni jogtalan
támadás megelőzése céljából telepített, az élet kioltására nem alkalmas védelmi eszközzel a jogtalan
támadónak sérelmet okoz, feltéve, hogy a védekező mindent megtett, ami az adott helyzetben elvárható
annak érdekében, hogy az általa telepített védelmi eszköz ne okozzon sérelmet.
22. §
(1) Nem büntetendő az a cselekmény, amely a saját, illetve más vagy mások személye, javai vagy a
közérdek ellen intézett, illetve ezeket közvetlenül fenyegető jogtalan támadás elhárításához szükséges.
(2) A jogtalan támadást úgy kell tekinteni, mintha az a védekező életének kioltására is irányult volna, ha
a) azt személy ellen
aa) éjjel,
ab) fegyveresen,
ac) felfegyverkezve vagy
ad) csoportosan
követik el,
b) az a lakásba
ba) éjjel,
bb) fegyveresen,
bc) felfegyverkezve vagy
bd) csoportosan
történő jogtalan behatolás, vagy
c) az a lakáshoz tartozó bekerített helyre fegyveresen történő jogtalan behatolás.
(3) Nem büntethető, aki az elhárítás szükséges mértékét ijedtségből vagy menthető felindulásból lépi túl.
(4) A megtámadott nem köteles kitérni a jogtalan támadás elől.
308
akadályai
Baumann, Jürgen: Notwehr im Straßenverkehr? Neue

Juristische Wochenschrift 1961/1745. Baumann, Jürgen: Rechtsmißbrauch bei Notwehr. Monatsschrift für
deutsches Recht 1962/349. Belovics Ervin: A büntetendőséget kizáró okok. Budapest, 2009. Belovics Ervin:
Gondolatok a jogos védelem körében kifejthető védelmi cselekményről. Rendészeti Szemle 2007/7–8. Belovics
Ervin: Értelmezési anomáliák a jogos védelem jogalkalmazói gyakorlatából. In: Horváth Tibor jubileumi kötet.
Budapest, 2007. Beulke, Werner: Die fehlgeschlagene Notwehr zur Sachwertverteidigung. Juristische
Ausbildung 1988/641. Bodrogi Károly: A büntetőjogilag releváns támadás fogalma. Magyar Jog 1971/5. Blaskó
Béla: A jogos védelemről. Főiskolai Figyelő 1992/2. Degré Alajos: A jogos védelem az anyagi büntetőjogban.
Budapest, 1910. Fedor Attila: Gondolatok a jogos védelemről. Magyar Jog 1975/12. Fedor Attila: A jogos
védelmet megalapozó támadás fogalma. Magyar Jog 1976/6. Nagy Ferenc: Gondolatok a jogos védelemről.
Európai Jog 2004/4. Székely János: A jogos védelem. Budapest, 1983. Roxin, Claus: Die provozierte
Notwehrlage. Zeitschrift für die gesamte Strafrechtswissenschaft 1963/75. Székely János: Egy betöltésre váró
joghézag (jogos védelem). Magyar Jog 1994/3. Tóth Mihály: Néhány szempont a jogos védelem körében zajló
vitához. Büntetőjogi Szemle 2012/1. Ujvári Ákos: A jogos védelem elvi és gyakorlati kérdései néhány európai
büntető törvénykönyv szabályozásának tükrében. Jogelméleti Szemle 2005/2. Ujvári Ákos: Az élethez való jog és
a jogos védelem összefüggései. Iustum Aequum Salutare 2006/1–2.
309
akadályai
A jogos védelem jogintézménye már a XII táblás

törvényekben megjelenik. A XII táblás törvény ugyanis a tetten ért éjjeli tolvaj megölését megengedte, míg a
nappal tolvajláson ért személy megölését csupán akkor, ha fegyverrel ellenállt. A későbbi jogfejlődés során
egyre határozottabban és részletesebben jelenítették meg a jogintézmény fogalmi elemeit. Így a justinianusi
normarendszer már egyértelművé tette, hogy a római jog a jogos védelem jogintézményét a jog által
megengedettnek tekintette, illetve azt a jogból eredő jogos cselekményként határozta meg. A római jog a
jogtalan támadás elhárítását a személy elleni és a vagyoni javakat sértő támadásokkal szemben egyaránt
lehetővé tette, de megfogalmazta azt az elvárást is, hogy a lehetséges erőszakos eszközök közül a legenyhébbet
kell alkalmazni.
A kánonjog lényegét tekintve a római jog alaptételeit vette át, de a vagyon védelmére csak akkor biztosított
lehetőséget, amikor a vagyon elleni támadás egyben személy elleni támadással párosult. A korábbi szabályoktól
való leglényegesebb eltérés, a más érdekében gyakorolható védelmi cselekmény jogszerűségének elismerése, mi
több annak erkölcsi kötelességgé emelése, vagyis a kánonjog tette az önvédelmet jogos védelemmé. A
középkori jogfejlődés során – különösen a német jogban – egyre részletesebb szabályok kidolgozására került
sor, mely normák igyekeztek pontosítani a támadás sajátosságait, a menekülési kötelezettség eseteit, a megelőző
csapás feltételeit, valamint a védelmi cselekmény terjedelmét.
Így részletesen foglalkozott a jogintézménnyel az 1751. évi bajor törvénykönyv, majd az 1794. évi porosz
törvénykönyv. Az 1813. évi bajor büntető törvénykönyv kimondta, hogy a támadásnak az egészség, az élet, a
szabadság vagy a szüzesség ellen kell irányulnia, de helye van a védekezésnek az ingó vagy ingatlan vagyon
megsemmisítésére irányuló jogellenes magatartásokkal szemben is. Valamennyi esetkörben a védelmi
cselekmény kifejtésének feltétele volt, hogy a támadással szemben hatósági segítség igénybevételére ne legyen
310
akadályai
lehetőség. A védekezőnek a lehetséges eszközök közül – figyelemmel a támadás irányára – a legenyhébbet

kellett alkalmaznia.
A középkori olasz jog már egyértelműen megfogalmazta, hogy a támadásnak jogtalannak kell lennie, viszont
elég, ha a megkezdés veszélye áll fenn. A normák a jogos védelmet lehetővé tették a személy és a vagyoni javak
ellen intézett támadások elhárítására egyaránt, sőt már a proportionalitás gondolata is felmerült. A XVIII–XIX.
századbeli olasz partikuláris törvények a hangsúlyt ugyancsak a támadás jogtalanságára, illetve a védekezés
szükségességére helyezték.
A Code Penal a jogos védelem jogintézményét az élet és testi épség elleni deliktumokról szóló fejezetben,
kizárólag ezen bűncselekmények vonatkozásában szabályozta és egyértelművé tette, hogy amennyiben a
feltételek adottak, a jogos védelem kizárja a büntetendőséget. A támadásnak megkezdettnek kellett lennie,
illetve a jogintézmény alkalmazhatóságának feltétele volt a védekezés szükségessége.
A Csemegi Kódex 79. §-a szerint a jogos védelem az olyan védelem, amely akár a megtámadottnak, akár
másnak személye vagy vagyona ellen intézett, vagy azt fenyegető jogtalan és közvetlen támadás elhárítására
szükséges. A törvény szövegéből egyértelműen kitűnik, hogy nem önvédelemről van szó, hiszen a védekezés
lehetősége bárki számára adott volt, függetlenül attól, hogy ki a megtámadott. A korabeli ítélkezési gyakorlat
szerint a támadásnak aktív magatartásnak kellett lennie, mulasztás jogos védelmi helyzetet nem alapozott meg.
A Btá. 15. §-a (1) és (2) bekezdésének rendelkezései szerint a jogtalan támadást vagy a jogtalan és közvetlen
támadásra utaló fenyegetést – akár a köz, akár egyesek személye vagy javai ellen irányul – a megtámadott vagy
bárki más elháríthatja és az elhárításhoz szükséges cselekmény – vagyis a jogos védelem – nem büntethető.
Az 1961. évi Btk. 25. §-a, valamint a korábbi Btk. 29. §-a a lényegét tekintve azonosan szabályozta a jogos
védelem jogintézményét, nevezetesen „Nem büntethető, akinek a cselekménye a saját, illetőleg a mások
személye, javai vagy a közérdek ellen intézett, illetőleg ezeket közvetlenül fenyegető jogtalan támadás
elhárításához szükséges.”
A korábbi Btk. hatálybalépését követően azonban a jogintézményt érintően több jelentős változtatásra került sor,
így kiiktatták azon törvényi rendelkezést, amely korlátlan enyhítésre adott lehetőséget abban az esetben, ha az
ijedtség vagy a menthető felindulás csupán korlátozta az elhárítás szükséges mértékének a felismerésében a
védekezőt, illetve a 2009. évi LXXX. törvény legalizálta a „megelőző jogos védelmet,” és kimondta azt is, hogy
a megtámadott nem köteles kitérni a jogtalan támadás elől.
311
akadályai
A svájci büntető törvénykönyv 15. cikke szól a jogos

védelemről, kimondva, hogy akit jogtalan támadás ér, vagy akit ilyen támadás közvetlenül fenyeget, saját maga
vagy más jogosult azt a körülményekhez képest szükséges mértékben elhárítani. Amennyiben a jogos védelem
szükséges mértékét a védekező menthető felindulásból vagy zavarodottságból lépte túl, nem büntethető,
egyébként a szükséges mérték túllépésekor a bíróság a büntetést korlátlanul enyhítheti (16. cikk).
A német büntető törvénykönyv 32. §-ának (1) bekezdése szerint nem jogellenes a jogos védelmi helyzetben
elkövetett cselekmény. A német büntető törvénykönyv tehát egyértelművé teszi, hogy a jogos védelmet
jogellenességet kizáró oknak tekinti. A 32. § (2) bekezdése tartalmazza a jogos védelmi szituáció legális
definícióját. E törvényhely szerint, jogos védelemnek tekintendő az a védekezés amely, a saját vagy más ellen
irányuló és fennálló jogtalan támadás elhárításához szükséges. A 33. § szól a jogos védelem túllépéséről. E
törvényi rendelkezések egybevetésével megállapítható, hogy a jelenleg hatályos német szabályozásban a
jogszerű védekezés feltétele, a megkezdett jogtalan támadás illetve az, hogy a védelmi cselekmény a támadás
elhárításához szükséges legyen.
Az osztrák büntető törvénykönyv 3. §-ának (1) bekezdése szerint nem cselekszik jogellenesen az, aki azzal a
védelemmel él, amely, a saját vagy más élete egészsége, testi épsége, szabadsága vagy vagyona ellen irányuló,
fennálló vagy közvetlenül fenyegető jogtalan támadás elhárításához szükséges. A cselekmény azonban nem
jogszerű, ha nyilvánvaló, hogy a megtámadottat fenyegető hátrány csekély és a védekezés – különösen a
támadás elhárításához szükséges beavatkozás súlyossága miatt – aránytalan. A törvény szövege nem hagy
kétséget afelől, hogy a támadás megkezdését a védekezőnek nem kell megvárnia, illetve, hogy a védekezés
aránytalansága jogellenessé teszi a védelmi cselekményt.
312
akadályai
A jogos védelem intézményéről az Alaptörvény is szól,

ugyanis a „Szabadság és Felelősség” című rész V. cikkében kimondja, hogy „Mindenkinek joga van törvényben
meghatározottak szerint a személye, illetve a tulajdona ellen intézett vagy ezeket közvetlenül fenyegető jogtalan
támadás elhárításához.”
A Btk. 21. §-a és 22. §-ának (1) és (2) bekezdése szerinti jogos védelem a cselekmény társadalomra
veszélyességét zárja ki (BH 2011.269.), míg a Btk. 22. §-ának (3) bekezdése szerinti jogos védelem a
beszámítási képességet.
Ennek ellenére e két, jellegében alapvetően különböző kizáró okot – amint már jeleztem – a könnyebb
tanulhatóság érdekében együtt mutatom be, illetve előbb a Btk. 22. §-a szerinti jogos védelmet elemzem és majd
csak ezt követően értelmezem az úgynevezett megelőző jogos védelmet (Btk. 21. §).
a) A Btk. 22. §-ának (1) bekezdése szerinti jogos védelem
313
akadályai
E büntetendőséget kizáró ok törvénybe iktatásának az

alapja az, hogy a jogosan védekező olyan támadást hárít el, amelynek megakadályozására a bűnüldöző
hatóságok lennének jogosultak és kötelesek. Ha ezek a szervek az említett kötelezettségüknek nem képesek
eleget tenni, a megtámadott számára biztosítani kell a védekezés jogát. Lényegében tehát a jogszerűen védekező
a társadalom védekezését valósítja meg a támadóval szemben. Az ilyen helyzetben kifejtett, a Btk. Különös
Részében büntetni rendelt cselekmény a társadalomra nem veszélyes. Ez arra az esetre is igaz, ha a védekező az
élete ellen támadót megöli. Ezért nem lehet egyetérteni a 23/1990. (X. 31.) AB határozathoz fűzött egyik
párhuzamos véleményben kifejtett azon állásponttal, amely szerint „ha a megtámadott megöli a támadóját, a
jogos védelem biztosította büntethetetlenséggel a jog nem az élettől való megfosztás jogszerűségét ismeri el,
hanem annak a szituációnak a jogon kívüliségét, amelyben a támadás és elhárítása lezajlott. Jogot a támadó
megölésére a jog nem adhat, de ugyanazon okból azt sem írhatja elő, hogy a megtámadott tűrni köteles […] így
tehát a természeti állapot tér vissza azokra a pillanatokra, amíg az életek közötti választás szituációja fennáll
[…] csak a választási helyzet megszűntével lép be újra a jog.”
A törvény szövegéből következően ma már egyértelmű, hogy a jogos védelem nem önvédelmet jelent, a védelmi
cselekményt kifejtheti maga a megtámadott vagy bárki más is. Amennyiben a védelmi cselekményt nem a
megtámadott fejti ki, annak sincs jelentősége, hogy kért-e segítséget, sőt a büntetendőséget kizáró ok fennállását
akkor is meg kell állapítani, ha a megtámadott kifejezetten tiltakozott a beavatkozás ellen.
A Btk. 22. §-ának (1) bekezdése szerinti jogos védelem két alapvető jellemzője a jogtalan támadás, illetve az
ezzel szembeni védekezés.
314
akadályai
a) Jogos védelemről akkor lehet csak szó, ha a védelmi cselekmény tanúsítására a saját, illetőleg a mások
személye, javai vagy a közérdek ellen intézett, illetőleg ezeket közvetlenül fenyegető jogtalan támadás elhárítása
érdekében kerül sor.
Támadásnak az olyan tevékenység vagy mulasztás minősül amely, megvalósítja valamely bűncselekmény
(szabálysértés) törvényi tényállásának objektív ismérveit. Támadás tehát nemcsak tevékenység lehet, hanem
mulasztás is, ezért nem osztom azt a joggyakorlatban, illetve jogirodalomban is uralkodónak tekinthető
felfogást, amely szerint a mulasztás jogos védelmi helyzetet nem, legfeljebb csak végszükséget eredményezhet.
Ez a nézet szem elől téveszti a jogos védelem és a végszükség közötti alapvető különbséget nevezetesen, hogy
az első esetben jog áll szemben jogtalansággal, míg a második esetben a jog ütközik a joggal.
Amennyiben az aktív magatartással megvalósuló támadás egy jogellenes állapotot eredményez – mivel a
történések egész folyamatára figyelemmel kell lenni –, a támadó pillanatnyi passzív magatartása is jogtalan
támadásnak minősül, ha az a jogtalan állapot további fenntartását célozza. Ezért, ha az emberrablás sértettje, akit
életveszélyesen megfenyegettek, kihasználva, hogy az őt őrző személy figyelme másra irányul, az őrt, hogy
saját életét megmentse, megöli, jogos védelmi helyzetben cselekszik akkor is, ha az őr ekkor aktív magatartást
nem tanúsított (BH 1997.512.).
További feltétel, hogy a támadás részben vagy egészben ténylegesen kimerítse a Különös Részben büntetni
rendelt valamely bűncselekmény törvényi tényállását, illetve olyan helyzet álljon fenn, amely ennek a
veszélyével fenyeget. Ha a deliktumnak szabálysértési alakzata is van – ilyen például a Btk. XXXVI.
Fejezetében büntetni rendelt vagyon elleni bűncselekmények többsége –, a szabálysértési cselekmény is
kialakítja a büntetőjog által szabályozott jogos védelmi helyzetet (BH 1996.70.).
Egyes szerzők annak az álláspontjuknak adnak hangot, hogy olyan cselekmény is létrehozhat jogos védelmi
helyzetet, amely nem valósít meg különös részi tényállásszerű magatartást. A felhozott példa szerint, amikor a
tulajdonos bérbe adja a gépkocsiját, majd, a bérlő tudta és beleegyezése nélkül egy éjszakára el akarja vinni, az
ezt észlelő bérlő a csupán szerződésszegő tulajdonossal szemben, mint jogszerű birtokos jogos védelmi
helyzetbe kerül. Ennek a jogi indokát pedig az képezi, hogy a Ptk. 188. §-ának (1) bekezdése alapján, ha a
birtokost birtokától jogalap nélkül megfosztják, vagy birtoklásában zavarják, birtokvédelem illeti meg, aminek
egyik módja, a birtokháborítás önhatalommal való megakadályozása, illetve a már elkövetett birtokháborítás
következményeinek önhatalommal való elhárítása. Mindezek tekintetében a polgári jog egyetlen korlátot állít
fel, mégpedig azt, hogy az önhatalom csak a birtok megvédéséhez indokolt mértékben gyakorolható. Tehát,
amikor a Ptk. szerinti jogos önhatalom feltételei adottak, az ilyen helyzetben cselekvő jogos védelmi helyzetben
van, mert „a jogrendszer nem teremthet olyan helyzetet, amelyben a jogalany polgári jog szerinti magatartása
szükségszerűen bűncselekményt valósít meg” (Gellér Balázs).
Ezen álláspont végső konklúziója – vagyis, hogy az egyik jogág által engedélyezett magatartást a másik jogág
nem nyilváníthatja jogellenessé – helyes, mert ez egyértelműen következik a jogrend egységének elvéből. A
példában leírtaknak és így a problémának a jogos védelem körébe utalása azonban álláspontom szerint téves,
mert a tulajdonos magatartását észlelő bérlő – különös részi tényállást (szabálysértést) ki nem merítő magatartás
hiányában – nincs jogos védelmi helyzetben, viszont egy másik büntetendőséget kizáró ok létezése miatt,
nevezetesen a jogszabály (Ptk.) engedélye alapján a gépkocsi elvitelét megakadályozhatja. Megjegyzem, az
egyik eseti döntésében a Legfelsőbb Bíróság nem jogos védelem címén, hanem – mert a cselekmény nem
jogellenes – bűncselekmény hiányában mentette fel azt a terheltet, aki az elveszett birtoka visszaszerzése
érdekében – mert hatósági úton gyors és hatékony birtokvédelmet nem remélhet – önhatalommal lépett fel, de
ezzel a birtoksérelemmel arányos erőszakos magatartásával a birtoka visszaszerzését követően nyomban
felhagyott (BH 2012.1.).
A támadásnak „intézettnek” vagy „közvetlenül fenyegető” jellegűnek kell lennie. Intézettnek minősül a
támadás, ha az elkövető valamely a Különös Részben büntetni rendelt bűncselekmény (szabálysértés) törvényi
tényállásának megvalósítását már megkezdte, míg közvetlenül fenyegető a támadás akkor, ha a támadás
megkezdésétől azonnal vagy igen rövid időn belül tartani lehet és a kifejtésének akadálya nincs (a testközelben
álló támadó szúrásra emeli a kését).
A jogos védelmi helyzet mindaddig fennáll, ameddig a megtámadott reálisan tarthat a támadás megkezdésétől,
avagy folytatásától, ellenben, ha a fenyegető kijelentés egy esetleges későbbi bántalmazást helyez kilátásba,
jogos védelemről nem lehet szó.
A jogtalan támadás irányulhat:
315
akadályai
– személy ellen,
– javak ellen,
– a közérdek ellen.
aa)A személy elleni támadás irányulhat az élet, az egészség, a testi épség, a nemi élet szabadsága, valamint
egyes személyhez fűződő jogok ellen. Az, hogy az élet, az egészség, a testi épség vagy a nemi élet szabadsága
elleni támadás során lehetséges a védekezés, vita tárgyát nem képezi.
Nem ilyen egyértelmű azonban az egyes személyhez fűződő jogok ellen intézett támadásokkal szembeni
fellépés megítélése. Elfogadott tétele például mind a jogirodalomnak, mind a jogalkalmazásnak, hogy a
személyi szabadság ellen intézett, vagy azt közvetlenül fenyegető támadással szemben a védekezés
megengedett. Az emberi méltóság, a társadalmi megbecsülés, a becsület jogos védelmének kérdése azonban már
problematikusabb. Az egymozzanatú verbális rágalmazás, becsületsértés elkövetésekor – tekintettel arra, hogy
az ilyen jellegű kijelentés elhangzásával a rágalmazás, avagy a becsületsértés befejezetté válik, így nincs mit
elhárítani – a jogos védelem szóba sem kerülhet. A becsületsértő, rágalmazó kijelentés tehát a kijelentéssel
érintett személy részére jogos védelmi helyzetet nem eredményez (Legf. Bír. Bf. III. 1500/1977/3.), sőt az
ítélkezési gyakorlat szerint a szóbeli becsületsértés, rágalmazás nem fosztja meg az emiatt tettleg megtámadottat
a védekezés jogától (BJD 4680.). Amennyiben azonban a rágalmazást vagy becsületsértést az elkövető
verbálisan valósítja meg oly módon, hogy folyamatosan tanúsítja a jogellenes magatartást, a védekezés joga
fennáll. Ezért szorul feltétlenül újragondolásra az előbbiekben említett ítélkezési gyakorlat, mert amennyiben a
folyamatos rágalmazásokban, szitkozódásokban megnyilvánuló cselekvőséget jogtalan támadásnak tekintjük,
illetve az ez elleni fellépés jogszerű védekezés, úgy az e körben kifejtett cselekvőséggel szemben tanúsított
erőszakos magatartás viszont a jogos védelem körén kívül esik. A jelenlegi ítélkezési gyakorlat tehát csupán
azokra az esetkörökre tartható fenn, amikor a tettlegesség nem a rágalmazás, becsületsértés tovább folytatásának
a megakadályozására irányul, hanem valójában nem más, mint az ezek által kiváltott indulat vezérelte
megtorlás. Tettleges becsületsértéssel szemben azonban a megtámadott már minden vitán felülállóan jogosan
védekezhet.
ab)A vagyon, a javak ellen irányuló támadás ugyancsak elhárítható védekezéssel. A javak védelme tehát
magában foglalja a vagyoni jogok, valamint az ezek tárgyául szolgáló vagyontárgyak védelmének a jogát. A
javak kapcsán a büntetőjog nem csupán a tulajdonosi jogokat védelmezi, hanem a birtokot is, nem vehető
azonban igénybe jogos védelem a kötelmi jogok érdekében, vagyis például ha az adós nem hajlandó a tartozását
megfizetni, jogos védelemre hivatkozva nem lehet erre erőszakkal kényszeríteni.
ac)A közérdek, mint a jogos védelem lehetséges tárgya lényegében a jogilag elismert közösségi érdekeket
jelenti. Közérdekre hivatkozva tehát jogos védelem címén fellépni akkor lehet, ha az egész közösség érdeke az
egyébként büntető törvénykönyvbe ütköző tevékenység kifejtésének vagy folytatásának a megakadályozása.
Közérdeken azonban nemcsak a társadalom egészének érdekeit kell érteni, hanem a társadalom egyes kisebb
közösségeinek érdekeit is.
A támadásnak jogtalannak kell lennie. A támadás jogellenessége objektív ismérv, tehát független a támadó
szándékától, illetve annak értékítéletétől.
Nem jogtalan az erőszakos magatartás kifejtése – függetlenül attól, hogy a cselekmény tárgyilag beleilleszkedik
valamely büntetőtörvényi tényállás keretei közé –, ha
– azt jogszabály engedélyezi,
– házi fegyelmezési jog gyakorlása során kifejtett cselekmény,
– végszükség vagy jogos védelem során tanúsított magatartás.
Megjegyzem, hogy az ítélkezési gyakorlat szerint a jogos védelmi helyzetben lévő személlyel szemben fellépő
javára fogalmilag kizárt a jogos védelmi helyzet jogszerű megállapítása (BH 1996.70.).
A támadás jogtalansága nem függ a támadó személy tulajdonságaitól sem. Így jogtalan az olyan személy
támadása, aki egyébként bűncselekmény alanya nem lehet, ezért jogszerűen lehet védekezni a gyermekkorú
vagy a kóros elmeállapotú személy támadásával szemben is. A támadó azonban csak ember lehet, ideértve azt
az esetet is, ha a támadó állatot használ fel célja elérésére, míg egyébként az állattól vagy valamilyen
eseményből származó veszély elhárítása végszükség címén zárhatja ki a büntetőjogi felelősséget.
316
akadályai
Úgyszintén irreleváns a támadó tévedése a támadás jogszerűségében. Amennyiben viszont a jogos védelem
alapjául szolgáló helyzetet valaki azért érti félre, mert a körülményekből tévesen jogtalan támadással fenyegető
helyzetre következtet, a társadalomra veszélyességben való tévedésre vonatkozó szabályokat kell alkalmazni.
Természetesen, ha az objektív helyzet a jogos védelem fennállására alapot nem adott, ezen büntethetőséget
kizáró ok nem jöhet szóba.
A jogtalanság kizárólag a támadást jellemezheti, mert amennyiben a támadó és a megtámadott egyaránt

jogellenesen jár el, jogos védelmi helyzetre egyikük sem hivatkozhat eredményesen. Kölcsönös tettlegesség
esetén egyik fél fellépése sem jogos védekezés. Ha a verekedésre kihívás és a kihívás elfogadása folytán kerül
sor, mindketten a jogtalanság talaján állnak, ezért egyik fél javára sem állapítható meg jogos védelem még akkor
sem, ha az egyik a másikkal szemben erőfölénybe kerül (BJD 3626.). Ilyenkor a verekedésben részt vevő
gyengébb fél érdekében fellépő harmadik személy tekintetében sem beszélhetünk jogos védelmi helyzetről, ha
tudott a tettlegesség kölcsönösségéről. Amennyiben erről nem tudott, a tévedés szabályait kell alkalmazni.
Tehát, amikor a személyi ellentétek miatt kölcsönös erőszakosságra kerül sor és a tettlegességben részt vevők
további erőszakos cselekményre kölcsönösen készülnek, a szembenálló csoportok minden tagja a jogtalanság
talaján áll (BJD 2473.). Ezekkel a dogmatikai elvekkel teljességgel összhangban lévő ítélkezési gyakorlattal áll
ellentétben a BH 2008.260. szám alatt közzétett eseti döntés, amelynek összefoglalója szerint „Kölcsönös
tettlegesség esetén is megállapítható a jogos védelem annak javára, aki harmadik személy beavatkozása és
támadása következtében kiszolgáltatott helyzetbe kerül.” Ez az okfejtés azonban elfogadhatatlan, mert az
eredetileg jogtalanság talaján álló személyt visszahelyezi a jogszerűség körébe pusztán amiatt, mert a kölcsönös
törvénysértés alkalmával az erőviszonyok megváltoztak. A jogszerűség-jogtalanság kérdésében való
állásfoglalás viszont nem függ és nem is függhet az erőviszonyok mikénti alakulásától, mert ellenkező esetben
hol az egyik, hol a másik támadó lenne jogos védelmi helyzetben, ami nyilvánvalóan képtelenség. Nem
keletkeztet jogos védelmi helyzetet a kiprovokált támadás sem, ezen azonban csak a tettlegességgel
kiprovokáltat kell érteni (BJD 1004.), a szóbeli becsületsértés – miként már említettük – az ítélkezési gyakorlat
szerint nem fosztja meg az emiatt tettleg megtámadottat a védekezés jogától.
b) A védelmi cselekménynek elhárító jellegűnek kell lennie. Elhárításon aktív magatartást kell érteni, mégpedig
olyan tevékenységet, amelynek kifejtésére a védekezés keretei között kerül sor, az a támadó ellen irányul és
kimeríti a Btk. Különös Részében meghatározott valamely bűncselekmény tényállási elemeit. A jogos védelmi
helyzet időbelileg addig áll fenn, amíg reálisan lehet számítani a támadás megkezdésére, illetőleg amíg a támadó
cselekmény kifejtése folyik. A támadás eszközének elvétele a jogos védelmi helyzetet még nem szünteti meg és
a jogtalan támadónak az az elhatározása, hogy a további támadással felhagy, csak akkor zárja ki a jogos védelmi
helyzet megállapítását, ha objektíve érzékelhetően hagyja abba a támadó fellépést (BH 1978.360.). Nem
állapítható meg ezzel szemben jogos védelem annak az erőfölényben lévő elkövetőnek a javára, aki a
támadással fenyegető személyt annak lefegyverzése, ártalmatlanná tétele után is kitartóan bántalmazza, aminek
a következtében a sértett meghal (BH 2012.40.).
Jogtalan támadás esetén a megtámadott nem köteles kitérni, tehát a megtámadottat menekülési kötelezettség
nem terheli [Btk. 22. § (4) bek.]. Megjegyzem a menekülési kötelezettséggel kapcsolatos szabály törvénybe
iktatására azért volt szükség, mert a Legfelsőbb Bíróság 15. számú Irányelvében foglaltak szerint a
büntetőjogilag közömbös elhárítási mód – vagyis a menekülés – választásának a kötelezettsége terhelte a
hozzátartozót a felmenője, a testvére vagy a házastársa részéről ellene intézett, illetőleg fenyegető támadás
esetén. Ugyancsak menekülési kötelezettség terhelte a megtámadottat, ha a támadó súlyosabb fokban kóros
elmeállapotú, vagy szemmel láthatóan tudatzavarban lévő személy, függetlenül attól, hogy a tudatzavart
állapotot mi váltotta ki. Ez a bíróságok számára kötelezően alkalmazandó rendelkezés azonban nyilvánvalóan
alkotmányellenes volt, hiszen úgy bővítette a büntetőjogi felelősség körét, hogy annak jogszabályi alapja nem
volt.
A korábbi Btk.-n alapuló ítélkezési gyakorlat szerint az elhárítás legfőbb jellemzője az arányosság.
E körben a jogalkalmazói gyakorlat a következő elvi tételeket dolgozta ki:
– A jogos védelmi cselekmény arányossága szempontjából a legjelentősebb az, hogy az elhárító magatartás nem
idézhet elő aránytalanul nagyobb sérelmet, mint amelyet a jogtalan támadás okozott volna (15. számú Irányelv
III./4.).
– A megtámadott tehát annál súlyosabb sérelmet is előidézhet, mint amivel a támadás fenyegetett és az
arányosság követelményének a megsértése csak akkor kerülhet szóba, ha a megtámadott által okozott sérelem
aránytalanul nagyobb. Arányos a védekezés, ha a megtámadott magatartása ugyanazon törvényi tényállás
keretei között marad, mint a támadóé. Így a súlyos testi sértést okozó vagy azzal fenyegető támadás a konkrét
317
akadályai
körülményekre figyelemmel életveszélyt okozó testi sértéssel (BH 1996.405.), vagy akár halált okozó testi
sértéssel – ez utóbbi esetben ugyanis a halál, mint eredmény tekintetében a védekezőt csak gondatlanság terheli
– is elhárítható, a szándékos emberölés azonban már nem tekinthető arányos védekezésnek. Nem állapított meg
ezért a bíróság jogos védelmi helyzetet annak a szolgálaton kívüli rendőrnek a javára, aki a kisebb testi
sérülésekkel fenyegető támadást úgy hárította el, hogy jogtalanul szolgálatba helyezve magát, pisztolyával rálőtt
az egyik sértettre, és halálos sebet ejtett rajta (BH 2005.1.).
• A védett jogtárgyak egyenértékűségére figyelemmel az ítélkezési gyakorlat szerint az arányosság vizsgálata

szükségtelen az élet ellen irányuló, vagy azt közvetlenül fenyegető, illetve a nemi szabadság elleni erőszakos
támadás esetén.
• A tettleges becsületsértéssel fenyegető magatartással szemben viszont nem tekinthető arányosnak az

életveszélyes sérülést okozó bántalmazás (BH 1984.173.).
• Azt, hogy a támadás milyen sérelemmel fenyegetett, az objektív körülményekből kell megítélni. Az elhárító
tevékenység arányosságának vizsgálatánál a támadás lehetséges következményeinek és nem a támadó
szándéka felismerésének van jelentősége (BH 1989.138.).
• Az arányossággal kapcsolatban a legkritikusabb terület annak a megítélése, hogy meddig jogszerű a

védekezés, amennyiben a támadás kizárólag vagyoni javak ellen irányul (pl. lopás). Ezt az eset összes
körülményeire, így különösen a javak értékére tekintettel kell eldönteni, ám a javak ellen intézett támadás is
elhárítható, akár oly módon is, hogy a védekező a testi sértés alap- vagy bármely minősített esetét valósítja
meg a védekezése során.
Rá kell mutatni mindezekkel összefüggésben arra, hogy a korábbi Btk. hatályának idején több szerző is hangot
adott annak a véleményének, hogy a fentiekben röviden összefoglalt ítélkezési gyakorlat alkotmányellenes, mert
az arányosság fogalma a törvényszövegben nem szerepel, ezért azt törvényi követelménnyé tenni
elfogadhatatlan (Gellér Balázs). Nyilván ezen kritikákra figyelemmel került a Btk. törvényjavaslatának
szövegébe az arányosság fogalma, azonban azt – képviselői módosító indítványok alapján – a szövegből
törölték, vagyis a jelenleg hatályos törvényi tényállás sem tartalmazza az arányosság kritériumát. A miniszteri
indokolás szerint: „A jogos védelem harmadik eleme a támadó és az elhárító cselekmény közötti viszony. Az
elhárító cselekmény vonatkozásában továbbra is a szükségesség követelménye vizsgálandó, a hatályos Btk.-hoz
hasonlóan. Az arányosság fogalmát a hatályos Btk. sem tartalmazza, azt a bírói gyakorlat alakította ki, és az
ítélkezés egységessége biztosítása érdekében a Legfelsőbb Bíróság 15. számú Irányelve adott hozzá értékelési
szempontokat. Az arányosság kérdését a bíróság minden esetben egyedileg, az ügy részleteinek ismeretében
vizsgálja a szükségesség törvényi fogalmának keretei között. A törvény a kialakult joggyakorlatot továbbra sem
kívánja a jogszabályban megjeleníteni.” A miniszteri indokolás tehát egyrészt elismeri, hogy az arányosság
fogalmát a korábbi Btk. nem tartalmazta, illetve hogy azt az ítélkezési gyakorlat tette a védekezés kritériumává,
másrészt azt is rögzíti, hogy ezt a joggyakorlatot a hatályos törvényben nem kívánja megjeleníteni. A jogalkotó
tehát nem legalizálta az ítélkezési gyakorlatot, amiből arra lehet következtetni, hogy a védelmi cselekmény
egyetlen kritériuma a szükségesség. Ez pedig azt jelenti, hogy nem lehet egymáshoz viszonyítani a támadó által
okozott vagy előidézni kívánt sérelmet, és a védelmi cselekmény kifejtésének következtében előállt
következményt. Ezért indifferens, hogy mit eredményezett a támadás, illetve a védekezés, mert csak annak lehet
relevanciája, hogy az elhárító magatartás kifejtésére szükség volt-e avagy sem. Így akár egy könnyű testi sértést
megvalósító személy élete is kioltható, amennyiben a sértettet többször megütő, de komolyabb sérülést nem
okozó támadó lényegesen erősebb fizikumú, mint a védekező, aki másként, mint az elkövető lelövésével a
jogsértő támadást nem tudja elhárítani. A leírt szituációban ugyanis a védelmi cselekmény szükséges volt, mert
a támadást, a könnyű testi sértést a védekező csak így tudta megakadályozni.
Nem zárja ki a büntetőjogi felelősség megállapíthatóságát az úgynevezett „időbeli túllépés”. Ez esetben arról
van szó, hogy – bár korábban létezett védelmi szituáció – a különös részi törvényi tényállás megvalósításakor
azonban a támadó a támadással már felhagyott és a további támadás veszélye sem áll fenn, ezért az időbeli
túllépéskor a jogos védelmi helyzet hiánya miatt a bűncselekmény megvalósul (BH 1993.654.). Annak azonban,
hogy a támadó a támadással felhagyott és további támadás sem fenyeget – amint már említettük –,
egyértelműnek kell lennie.
c) A védekezés értékelésének körében kell szólni a Btk. 22. §-a (2) bekezdésének szabályairól, amelyeket a
hatályos büntetőtörvény vezetett be. A Btk. ezen rendelkezése egy megdönthetetlen vélelmet állít fel, kimondva,
hogy bizonyos esetekben a jogtalan támadást úgy kell tekinteni, mintha az a védekező életének a kioltására is
irányult volna.
318
akadályai
A jogalkalmazónak tehát csupán a Btk.-ban meghatározott feltételek fennállását kell tisztáznia, és azok
létezésekor semmilyen egyéb értékelésre illetve mérlegelésre nincs lehetősége. Így, amennyiben adottak a
jogalkotó által megkívánt körülmények, indifferenssé válik a konkrét szituáció két legfontosabb sajátossága,
vagyis a támadás tényleges irányultsága és a védelmi cselekmény terjedelme. A jogtalan támadás ab ovo élet
elleni támadássá nyilvánítása ugyanis jogszerűvé teszi az élet kioltásával járó magatartást akkor is, ha a konkrét
helyzet ilyen elhárítást nem tett szükségessé.
A vélelem alkalmazhatóságának követelményei a következők:
ca) A jogtalan támadást személy ellen követik el
• éjjel,
• fegyveresen,
• felfegyverkezve, vagy
• csoportosan.
A vélelem elsődleges feltétele, hogy léteznie kell egy a Btk. Különös Részének tényállását részben vagy
egészben kimerítő személy ellen irányuló jogsértő magatartásnak. A javak, illetve a közérdek elleni büntetőjog-
ellenes cselekmények ezért a vélelmet nem teszik alkalmazhatóvá. E körben nem elégséges továbbá a
közvetlenül fenyegetettség, mert a támadásnak már megkezdettnek kell lennie, erre utal a „követik el”
szövegrész. A Btk. tehát a jogellenes magatartás irányával kapcsolatban csak annyit követel meg, hogy az
személy elleni legyen. További szűkítés hiányában ezért, még a személyiségi jogokat sértő cselekmény is
megalapozza a vélelem alkalmazását. Így akár egy folyamatos szitkozódásban megnyilvánuló vagy egy tettleges
becsületsértés is elhárítható a támadó megölésével, ha az ilyen magatartások megvalósítására például éjjel kerül
sor.
Az éjjel fogalmát a magánlaksértéssel kapcsolatban alakította ki az ítélkezési gyakorlat, melynek lényege szerint
éjjel valósul meg az elkövetés, városokban általában este 11 órától hajnali 5 óráig, kisebb helyeken azonban a
helyi szokásoknak megfelelően az este 10 óra utáni végrehajtással jön létre e tényállási elem. Az éjjel történő
elkövetésen tehát a helyi viszonyok és szokások szerint az éjszakai nyugalomra használt időt kell érteni. Az este
9 óra még a községekben, falusi viszonyok között sem tekinthető ilyennek (BH 1983.347.).
Fegyveresen hajtja végre a bűncselekményt, aki lőfegyvert, robbanóanyagot, robbantószert, robbanóanyag vagy
robbantószer felhasználására szolgáló készüléket tart magánál, vagy a bűncselekményt ezek utánzatával
fenyegetve valósítja meg [Btk. 459. § (1) bek. 5. pont].
Felfegyverkezve hozza létre a bűncselekményt, aki az ellenállás leküzdése vagy megakadályozása érdekében az
élet kioltására alkalmas eszközt tart magánál [Btk. 459. § (1) bek. 6. pont].
Csoportosan követik el a bűncselekményt, ha az elkövetésben legalább három személy vesz részt [Btk. 459. §
(1) bek. 3. pont].
Az említett elkövetési idő alatti, vagy az elkövetési módok megvalósításával kifejtett jogtalan személy elleni
támadást, tehát – tekintet nélkül arra, hogy az ténylegesen milyen sérelemmel fenyegetett – ipso iure úgy kell
értékelnie a jogalkalmazónak, hogy az a megtámadott élete ellen irányult, tehát a védekező kiolthatja a támadó
életét a védelmi cselekmény által.
cb) A lakásba történő jogtalan behatolást
• éjjel,
• fegyveresen,
• felfegyverkezve, vagy
• csoportosan
valósítják meg.
A vélelem ezen esetében arra van szükség, hogy valaki jogtalanul belépjen másnak a lakásába.
319
akadályai
A lakás fogalmának értelmezésével kapcsolatban ugyancsak utalni kívánok a magánlaksértés törvényi

tényállásának körében kialakított ítélkezési gyakorlatra, amely szerint lakásnak minősül minden olyan zárt hely,
amely rendeltetésszerűen emberek tartózkodási helyéül, és rendszeres éjjeli szállásául szolgál. Ilyen a családi
ház, a társasházban lévő lakás, a főbérlet vagy az albérlet. A jogalkalmazói gyakorlat lakásnak tekinti azokat a
helyiségeket is, amelyek egyes személyek ideiglenes jellegű lakhatási céljainak kielégítésére hivatottak. Ezért
lakásnak minősül a szállodai szoba, a motelszoba, a szanatóriumi szoba vagy a kollégiumi szoba is. A lakás
lehet ingatlan, de ingó is, így lakásnak minősül a lakókocsi vagy a lakóhajó is.
A definíció fogalmi elemei konjunktívak, vagyis bármelyik feltétel hiánya esetén büntetőjogi értelemben
lakásról nem lehet szó. A rendeltetésszerűségnek determináló jelenősége van, mert például a garázs abban az
esetben sem minősül lakásnak – épp az eltérő rendeltetése miatt –, ha alkalomszerűen, vagy nagy gyakorisággal
a tulajdonos ott tölti az éjszakát. A garázs ugyanis nyilvánvalóan a gépkocsik tárolására szolgál. Arra is rá kell
mutatni, hogy a lakásnak csak a lakhatásra rendeltség a fogalmi eleme, ezért közömbös, hogy a lakással
rendelkező azt milyen célra használja, például nyaralóként vagy víkendházként. Abban az esetben viszont, ha
egy korábban lakásnak épített és ilyenként funkcionáló ingatlan utóbb egy gazdálkodó szervezet
irodahelyiségeként szolgál, lakásról már nem beszélhetünk. Nincs relevanciája annak sem, hogy a lakás
természetes vagy jogi személy tulajdona-e, csak annak van jelentősége, hogy a lakást természetes személy
használja.
A lakásba való behatolás akkor lesz jogtalan, ha arra a lakással rendelkezni jogosult beleegyezése nélkül kerül
sor. Ha lakásnak több tulajdonosa, illetve bérlője van, bármelyikük engedélye a belépést jogszerűvé teszi, még
akkor is, ha a lakással rendelkezni jogosultak többsége tiltakozik ez ellen. A behatolás kizárólag aktív
magatartással valósulhat meg. Így létrejöhet azáltal, hogy valaki bemászik az ablakon, felfeszíti az ajtót,
félrelöki az ajtóban álló tulajdonost. Nem alapozza meg a Btk. 22. §-ának (2) bekezdése szerinti jogos védelmi
helyzetet viszont, ha a lakásba jogszerűen bejutó személy utóbb a lakást felszólítás ellenére sem kívánja
elhagyni, vagyis az ilyen cselekvőség nem tekinthető az élet kioltására irányuló magatartásnak.
Az éjjel, a fegyveresen, a felfegyverkezve és a csoportosan történő elkövetés tekintetében a korábban írtakra

utalok vissza.
cc) A lakáshoz tartozó bekerített helyre jogtalanul, fegyveresen hatolnak be.
Ebben az esetben a vélelem akkor áll fenn, ha fegyveresen lép be valaki engedély nélkül egy lakáshoz tartozó
bekerített területre. A bekerített hely olyan összefüggő körülhatárolt terület, ahová csak a belépésre szolgáló
eszközök (ajtó, kapu) használatával lehet belépni, illetve a bejutás fizikai erőkifejtéssel csak azon az akadályon
(kerítés) keresztül lehetséges, amelyet a hely védése végett emeltek. A bekerítés szempontjából annak módja
közömbös, az történhet bármilyen anyag (tégla, drótháló) felhasználásával, de élő sövénnyel is. Nem tekinthető
bekerített helynek az olyan terület, amelyet úgy határolnak körül, hogy a létesítés nem képez akadályt, így
például, ha a sövény olyan alacsony, hogy egyszerűen átléphető. A bekerített helyre fegyveresen történő
jogtalan behatolás azonban csak akkor minősül a védekező életének kioltására is irányuló jogtalan támadásnak,
ha a bekerített helyen lakás is van. Nem jön létre tehát a szóban forgó jogos védelmi helyzet, ha a bekerített
telek üres, illetve azon kizárólag olyan épületek állnak, amelyek nem minősülnek lakásnak. A fegyveresen
történő jogtalan behatolás fogalomrendszerével kapcsolatban ugyancsak a korábban írtakra utalok.
Megjegyzem, hogy a Btk. 22. §-a (2) bekezdésének b) és c) pontja valójában a magánlaksértés egyik esetkörét
minősítette élet kioltására irányuló jogellenes tevékenységnek, és így a törvény lehetővé teszi a magánlaksértő
életének kioltását.
B) A Btk. 21. §-a szerinti jogos védelem
320
akadályai
A Btk. 21. §-a az úgynevezett megelőző jogos védelem

szabályait tartalmazza. E jogintézmény lényege, hogy – szemben a Btk. 22. §-a szerinti jogos védelemmel – a
támadás megkezdésére még nem került sor, illetve még támadással közvetlenül fenyegető helyzet sem alakult
ki. A Btk. azonban lehetővé teszi mindenki számára, hogy előzetesen felkészüljön egy személy, vagy javak
elleni jogtalan támadásra és ennek során olyan védelmi eszközt alkalmazzon, amely alkalmas lehet a jogellenes
magatartás kifejtésének a megakadályozására.
A megelőző jogos védelem jogszerűségének feltételrendszere a következő:
a) Kizárólag olyan védelmi rendszert lehet kialakítani, amely az élet kioltására nem alkalmas. Ezért nem lehet
például automatikusan működésbe lépő lőfegyvert telepíteni, robbanóanyagokat elrejteni, áramot vezetni a
kilincsbe, kerítésbe vagy a támadó megölésére alkalmas csapdákat alkalmazni. Nyilvánvalóan ilyenek azok az
eszközök, amelyek a „felfegyverkezve” elkövetés tekintetében szóba jöhetnek [Btk. 459. § (1) bek. 6. pont], de
az is egyértelmű, hogy a konkrét esetben nemcsak az eszköz sajátosságainak, hanem a telepítés konkrét
módjának is jelentősége van. Így az áram alkalmas az emberi élet kioltására, ám ha azt úgy vezetik be a
kerítésbe, hogy legfeljebb csak sérülést okoz, a védelmi rendszer létrehozatala jogszerű. Mindebből az is
következik, hogy – ellentétben a hagyományos jogos védelmi helyzettel – élet elleni támadáskor is büntetőjogi
felelősség terheli az előzetesen védekezőt, ha az élet kioltására alkalmas óvó-védő berendezés megöli a támadót.
További megkötést azonban a Btk. nem tartalmaz, azaz a védelmi rendszer a vagyoni javak elleni támadáskor is
előidézhet súlyos sérülést. Nem értek tehát egyet azokkal az okfejtésekkel, amelyek szerint, a védelmi
berendezés telepítésekor vizsgálni kell, mi lehet az a maximális sérelem, amit a támadás okozhat és a védelmi
berendezésnek ehhez kell igazodnia. Ez az álláspont ugyanis azt várja el az előzetesen védekezőtől, hogy egy
más személy által a jövőben megvalósítandó magatartáshoz (milyen értékeket akar elvinni a betörő, meg kíván-e
valósítani szexuális erőszakot) igazítsa a saját tevékenységét, ami nem lehetséges, de az sem hagyható
321
akadályai
figyelmen kívül, hogy a maximális sérelem – a megelőző jogos védelemmel az esetek többségében érintett
házak, lakások körében – kiterjedhet a lakók életének kioltására is. Tehát az egyetlen korlát, hogy az óvó-védő
rendszer ilyen eredmény előidézésére nem lehet alkalmas.
b) A készülék vagy berendezés telepítésekor, illetve a védelmi rendszer kiépítésekor a védekezőnek mindent
meg kell tennie, ami az adott helyzetben elvárható, annak érdekében, hogy a létrehozott rendszer ne okozzon
sérelmet. A tőle elvárhatóságot a védekező személyére – tehát a tulajdonságaira, személyes adottságaira –
figyelemmel kell vizsgálat tárgyává tenni, amelyet egyébként össze kell kapcsolni a konkrét szituációval. Így
elemezni kell, hogy milyen jellegű személy elleni, illetve javak elleni támadást kívánt megelőzni, erre tekintettel
milyen védelmi eszközt alkalmazott és ezek együttes értékelése alapján lehet állást foglalni abban a kérdésben,
hogy a megelőző jogos védelem szabályai adottak-e. Az is egyértelmű, hogy ez a gondossági kötelesség az
előzetesen védekezőt a vétlen személyek vonatkozásában terheli, vagyis a védelmi rendszer létrehozásakor a
jogellenes magatartást nem tanúsítók megóvása érdekében kell mindent megtenni.
c) A védelmi rendszer kiépítésére csak oly módon kerülhet sor, hogy az személy vagy javak elleni jogtalan
támadást legyen képes elhárítani, vagyis a köz érdekében óvó-védő berendezések telepítésére nem kerülhet sor.
A megelőző jogos védelem tehát, azon jogtalan támadásokkal szemben kíván lehetőséget biztosítani a
védekezésre, amikor az arra jogosult valamilyen okból kifolyólag – például mert alszik, vagy nincs jelen a
támadás helyszínén – nem tud szembeszállni a támadóval.
C) A Btk. 22. §-ának (4) bekezdése szerinti jogos védelem
322
akadályai
Aki az elhárítás szükséges mértékét ijedtségből vagy

menthető felindulásból lépi túl, büntetőjogi felelősséggel szintén nem tartozik, beszámítási képességet kizáró ok
fennállása miatt (BH 2003. 175.).
Ebből egyértelműen következik, hogy az e törvényhely szerinti jogos védelem megállapíthatóságának a

szükségesség már nem fogalmi eleme.
Az ijedtség vagy a menthető felindulás lényegében az elkövető felismerési, akarati vagy értékelőképességét
kizáró tudatzavar, aminek következtében a megtámadott a tényleges vagy a közvetlenül fenyegető támadást az
elhárítás időpontjában helytelenül ítéli meg.
Azt, hogy a jogtalan támadás az elkövetőben milyen hatást váltott ki, az ijedtség, illetve menthető felindulás
kizárta-e a védekezés szükséges mértékének a felismerésére vonatkozó képességet, olyan kérdés, amelyet annak
alapján kell megítélni, ahogyan a kialakult helyzetet a megtámadott észlelte. Ilyen nézőpontból kell vizsgálni,
hogy mennyiben volt elvárható a megtámadottól a támadás elhárításhoz szükséges mód helyes megválasztása. A
jogtalan támadás okozta ijedtség vagy menthető felindulás is tudatzavar, fennállásának a megállapítása azonban
nem elmeorvos szakértői kompetencia, hanem a kérdés eldöntésére a jogalkalmazó, vagyis az ügyész vagy a
bíróság jogosult.
Amennyiben az ijedtség vagy a menthető felindulás az elkövetőt csupán korlátozza az elhárítás szükséges
mértékének a felismerésében, a jogtalan támadással szemben szükségtelenül védekezőt büntetőjogi felelősség
terheli.
BH 2012.140., BH 2012.1., BH 2011.269., BH

2011.54., BH 2008.260., BH 2007.178., BH 2006.239., BH 2005.308., BH 2005.1., BH 2004.93., BH 2004.92.,
323
akadályai
BH 2004.91., BH 2004.44., BH 2003.394., BH 2003.225., BH 2003.175., BH 2003.140., BH 2003.50., BH

2002.419., BH 2002.213., BH 2002.212., BH 2002.211., BH 2002.171., BH 2002.125., BH 2002.42., BH
2001.409., BH 2001.353., BH 2001.310., BH 2001.204., BH 2000.522., BH 2000.335., BH 2000.334., BH
2000.187., BH 2000.136., BH 2000.97., BH 2000.42., BH 1999.343., BH 1999.193., BH 1999.97., BH 1999.5.,
1998.1., BH 1997.512., BH 1997.428., BH 1997.427., BH 1997.322., BH 1997.321., BH 1997.271., BH
1997.55., BH 1996.508., BH 1996.405., BH 1996.350., BH 1996.292., BH 1996.70.,BH 1995.685., BH
1995.441., BH 1995.262., BH 1994.577., BH 1994.235., BH 1994.231., BH 1994.170., BH 1994.6., BH
1993.724., BH 1993.654., BH 1993.534., BH 1993.401., BH 1993.133., BH 1993.75., BH 1992.75., BH
1992.670., BH 1992.566., BH 1992.211., BH 1990.367., BH 1990.8., BH 1990.3., BH 1990.2., BH 1990.1., BH
1989.138., BH 1989.90., BH 1989.2., BH 1987.421., BH 1987.337., BH 1986.169., BH 1986.88., BH
1985.367., BH 1985.170., BH 1984.173., BH 1984.135., BH 1984.84., BH 1984.5., BH 1983.304.,
BH1983.261., BH 1982.446., BH 1982.224., BH 1982.124., BH 1981.435., BH 1981.317., BH 1981.371., BH
1981.215., EBH 2011.2393., EBH 2007.1584., EBH 2007.1384.
2.3.2. 2.3.2. A végszükség

23. §
(1) Nem büntetendő annak a cselekménye, aki saját, illetve más személyét vagy javait közvetlen és
másként el nem hárítható veszélyből menti, vagy a közérdek védelme érdekében így jár el, feltéve, hogy a
cselekmény nem okoz nagyobb sérelmet, mint amelynek elhárítására törekedett.
(2) Nem büntethető, aki azért okoz nagyobb sérelmet, mint amelynek elhárítására törekedett, mert
ijedtségből vagy menthető felindulásból nem ismeri fel a sérelem nagyságát.
(3) Nem állapítható meg végszükség annak javára, akinek a veszély előidézése felróható, vagy akinek a
veszély vállalása a foglalkozásánál fogva kötelessége.
324
akadályai
Benedek Ferenc: Önhatalom, jogos védelem és

végszükség a római jog forrásaiban. Bűnügyi Szemle 2009/2. Bodnár M. László: A végszükség a büntetőjogban.
Acta Juridica et Politica. Szeged, 1981. Dohna, Alexander Graf zu: Recht und Irrtum. Mannheim, 1925. Roxin,
Claus: Der durch Menschen ausgelöste Defensivnotstand. In Festschrift für H.-H. Jescheck, 1985. Gerőcz
Kálmán: A büntetőjogi végszükség. Budapest, 1914. Nagy Ferenc: Esetek és nézetek a büntetőjogi végszükség
köréből. In: Tanulmányok Dr. Molnár Imre egyetemi tanár 70. születésnapjára. Szeged, 2004. Nagy Ferenc: A
végszükség európai kitekintéssel. In: Györgyi Kálmán ünnepi kötet. Budapest, 2004. Székely János: Végszükség.
Jogtudományi Közlöny 1980/4.
325
akadályai
A római jog a végszükséget a jogellenes károkozással

összefüggésben szabályozta és egyértelműen magánjogi problémaként kezelte. A másoknak való károkozást
önmagában jogellenesnek minősítette és az ilyen jellegű tevékenység csak akkor nem sértett jogot, ha annak
kifejtését maga a jogrend kivételesen megengedte. Ilyen kivétel volt például, amikor a tűzvész
továbbterjedésének megakadályozása érdekében kellett kárt okozni egy épületben. A tűzvésszel kapcsolatos
forrásokon kívül a jogesetek többsége a hajózással áll összefüggésben. Így megengedett volt a hajó megmentése
érdekében a hajórakomány vízbe dobása, amennyiben fennállt a túlterhelt hajó elsüllyedésének veszélye, de
végszükségben cselekedett a római jog megítélése alapján az is, aki a viharba került hajóról a saját árujának
megóvása céljából a mások tulajdonában lévő dolgokat dobta a tengerbe, de csak abban az esetben, ha a
rakomány egy részének feláldozása nélkül a hajtó elsüllyedt volna.
A végszükségre a kánonjog is figyelemmel volt. A Gratianustól származó tétel szerint „a szükség nem tűri a
törvényt”, vagyis az éhenhalással fenyegető helyzetben megvalósított lopás kényszercselekvés és ennek a
büntetés kiszabása körében jelentőséget kell tulajdonítani. A kánonjog tehát a végszükséget nem jogellenességet
kizáró oknak, hanem büntetést enyhítő körülménynek tekintette.
A középkori német büntetőjog szintén nem minősítette büntetendőséget kizáró tényezőnek a végszükséget, de a
kánonjoghoz hasonlóan ugyancsak jelentős enyhítő hatást tulajdonított neki. Az 1871. évi német büntető
törvénykönyv viszont már jogellenességet kizáró okként szabályozta a végszükséget, kimondva, hogy nem
büntetendő a cselekmény, ha „Más módon el nem hárítható végszükségben azért követik el, hogy a tettes vagy
egy hozzátartozó testi épségét vagy életét közvetlen veszélyből mentsék” (54. §).
A Code Penal eredetileg a végszükségről kifejezett rendelkezést nem tartalmazott, ezért a szükséghelyzetek
büntetőjogi levezetésére és megoldására a kényszer fogalmát alkalmazták.
326
akadályai
A végszükség problematikáját a Mignonette nevű angol hajó 1884-ben bekövetkezett elsüllyedése után történtek
állították a büntetőjogi érdeklődés középpontjába. Az életben maradottak 22 napig bolyongtak a tengeren, a
menekülés reménye nélkül, amikor is a kapitány és a kormányos megölte a szomjúságtól és éhezéstől már
teljesen legyengült, halálközeli állapotban lévő hajósinast. Ezt követően a tengerészek valamennyien ettek a
hajósinas húsából, így sikerült életben maradniuk, mert néhány nappal később egy arra haladó hajó megmentette
őket. A kapitányt és a kormányost tettük miatt bíróság elé állították és gyilkosságért mindkettőjüket halálra
ítélték, azonban kegyelemben részesültek és csak félévi fogházbüntetést kellett letölteniük.
A Csemegi Kódex 80. §-a szerint nem volt büntetendő az, aki a saját vagy hozzátartozói életének vétlenül
származott, más módon el nem hárítható közvetlen veszélyből való megmentése végett végszükségben
cselekszik. A Csemegi Kódex tehát a végszükség körében csak az élet megmentését tette lehetővé.
A Btá. 16. §-a már lényegesen részletesebben szabályozta a végszükség jogintézményét és megengedte a
veszély elhárítását akkor is, ha az bárkinek az életét, testi épségét vagy javait közvetlenül fenyegette. Azonban e
magatartás csak akkor élvezett büntetlenséget, ha a veszély előidézése a végszükségben cselekvőnek nem volt
fel róható, és ha a cselekmény nem okozott súlyosabb sérelmet, mint amelynek az elhárítására irányult.
A lényegét tekintve az előbbiekkel azonos szabályokat tartalmazott az 1961. évi Btk. is (26. §), míg a korábbi
Btk. annyiban változtatott a hatálybalépése előtti szabályokon, hogy a végszükség csak akkor zárta ki a
büntetendőséget, ha a cselekmény kisebb sérelmet okozott, mint amelynek elhárítására törekedtek (30. §).
A svájci büntető törvénykönyv szerint jogszerűen

cselekszik, aki azért valósít meg bűncselekményt, hogy saját vagy más személyének jogos érdekét védje a
közvetlen és másként el nem hárítható veszélytől amennyiben a védendő érdek magasabb értékű (17. cikk).
327
akadályai
A német büntető törvénykönyv szerint végszükségben jár el, aki az életet, testi épséget, szabadságot, becsületet,
vagyont vagy más jogi tárgyat közvetlenül fenyegető, másként el nem hárítható veszélyhelyzetben olyan
cselekményt követ el, hogy a veszélyt magától vagy mástól elhárítsa (34. §).
Az osztrák büntető törvénykönyv ugyancsak szabályozza a végszükség jogintézményét, eszerint „Aki

büntetéssel fenyegetett cselekményt abból a célból követ el, hogy közvetlenül fenyegető jelentős hátrányt
magától vagy mástól elhárítson, mentesül a büntetés alól, ha a cselekményéből eredő kár nem aránytalanul
súlyosabb, mint az a hátrány, amelynek elhárítására a cselekmény irányul, és attól, akinek személyéhez a jogilag
védett értékek fűződnek nem volt más magatartás elvárható” [10. § (1) bek.].
A Btk. 23. §-ának (1) bekezdésében meghatározott

végszükség a cselekmény társadalomra veszélyességét zárja ki, míg a Btk. 23. §-ának (2) bekezdése szerinti
végszükség esetében a beszámítási képesség hiánya miatt nem kerülhet sor felelősségre vonásra. Miként a jogos
védelem esetében, a végszükség két alakzatát is egymást követően elemzem.
Dogmatikailag a jogos védelem és a végszükség között a különbség abban áll, hogy a jogos védelem esetében a
jogtalan támadás áll szemben a jogszerű védekezéssel, másként fogalmazva a jogtalanság konfrontálódik a
joggal, míg a végszükség során a jog normáinak megfelelően eljáró személy érdekeit sérti a veszélyből
jogszerűen mentő magatartás, tehát a jog kerül összeütközésbe a joggal. Ténybelileg a két jogintézmény abban
tér el egymástól, hogy a jogos védelemben cselekvő, például a vasúti sínek megrongálásakor száll szembe a
támadóval, a végszükségben tevékenykedő pedig a sínek megrongálása után kísérli meg a következmények
enyhítését. Williams Glainville szerint a jogos védelem és a végszükség bizonyos mértékben fedik egymást és
az elhatárolásra nincs is szükség, mert a jogos védelem valójában a végszükség egy sajátos formája. A
dogmatikai és ténybeli különbségek nyilvánvaló volta miatt azonban ezzel az okfejtéssel nem lehet egyetérteni.
328
akadályai
A) A Btk. 23. §-ának (1) bekezdése szerinti végszükség
Az e szakaszban szabályozott végszükség két alapvető

jellemzője a veszélyhelyzet, illetve a mentési tevékenység.
a) A végszükségi veszélyhelyzet több módon is kialakulhat, létrehozhatja természeti csapás (földrengés, árvíz,
tűzvész), állat támadása, baleset bekövetkezése, ember cselekménye. Az ember a veszélyhelyzetet előidézheti
tevékenységgel és mulasztással is. Az emberi magatartás lehet jogellenes, de lehet jogszerű, ennek magának a
veszélyhelyzet kialakulása szempontjából jelentősége nincs, viszont ez a büntetendőséget kizáró ok csak annak
javára állapítható meg, akinek a veszély előidézése nem róható a terhére. A veszély előidézése akkor
értékelendő az elkövető terhére, ha e tekintetben bűnösség, azaz szándékosság vagy gondatlanság terheli (BJD
163.), nem róható fel tehát a veszélyforrás annak, aki azt önhibáján kívül, vagyis vétlenül okozta.
A veszélyhelyzet azt jelenti, hogy fennáll a sérelem bekövetkezésének reális lehetősége. A veszély akkor
közvetlen, ha térben és időben behatárolt, vagyis már meghatározható az a személyi kör, illetve a javaknak az a
csoportja, amelyet a sérelem rövid időn belüli beállta fenyeget.
A másként el nem háríthatóság azt fejezi ki, hogy a végszükségben cselekvő különös részi törvényi tényállást
kimerítő magatartására szükség van, mert a veszély csak így szüntethető meg, vagy bár lehetséges az elhárítás
más módja is, annak eredményessége azonban rendkívül kétséges.
Végszükséget állapított meg a bíróság annak javára is, aki a súlyos sérüléssel járó balesetet szenvedett
hozzátartozóját, a járművét ittasan vezetve szállította kórházba (BH 1993.336.), mert a késedelem, a mentők
kiérkezésének megvárása veszélyeztette volna a megsérült hozzátartozó életét.
329
akadályai
A végszükségi helyzetben cselekvő magatartása irányulhat a saját, illetve a más
– személyének,
– javainak vagy
– a közérdek
mentésére, illetve védelmére.
b) A Btk. 23. §-ának (1) bekezdése szerinti végszükség megállapítására kizárólag akkor kerülhet sor, ha a
veszélyhelyzet és az elhárító cselekmény arányban áll egymással.
A végszükség esetében az arányosság megállapíthatóságának az a feltétele, hogy a cselekmény ne okozzon

nagyobb sérelmet, mint amelynek az elhárítására törekedtek. Végszükségi helyzetben tehát kisebb vagy azonos
sérelem is okozható. Ebből következően csak a nagyobb sérelem okozása minősül túllépésnek. Azt, hogy az
elhárító cselekmény arányos volt-e vagy sem, ugyancsak a tárgyi elemek vizsgálata alapján lehet eldönteni.
Az emberi élet kioltásával való veszélyelhárítás esetén is megállapítható a végszükség akkor, ha az egy ember
életét kioltó cselekmény legalább egy ember életét menti meg.
A vagyoni javak körében az értékek összehasonlításával lehet állást foglalni az arányosság kérdésében.
Végszükség címén mentette fel a rongálás miatt emelt vád alól a bíróság azt a terheltet, aki sürgősségi orvosi
ellátás érdekében a saját személygépkocsijával szállította kórházba az édesanyját, majd az objektív lehetőségek
hiányában ki nem egyenlíthető belépési díj ki nem fizetése miatt a belépést akadályozó sorompót áttörve okozott
16 000 Ft kárt (BH 2006.1.).
B) A Btk. 23. §-ának (2) bekezdése szerinti végszükség
330
akadályai
A törvényi rendelkezés szerint nem büntethető az sem,

aki azért okoz nagyobb sérelmet, mint amelynek elhárítására törekedett, mert ijedtségből vagy menthető
felindulásból nem ismeri fel a sérelem nagyságát. A 23. § (2) bekezdése a beszámítási képesség hiánya miatt
biztosít büntetlenséget az arányosság követelményét megsértő számára.
E körben és a vélt végszükségre vonatkozóan a jogos védelemmel kapcsolatban kifejtettek az irányadók.
Végül a törvény kizárja a végszükség megállapíthatóságát azok tekintetében, akiknek a veszély vállalása
hivatásuknál fogva a kötelességük.
Így nem hivatkozhat alappal végszükségi helyzetre például a tűzoltó, aki a mentés során azért, hogy a saját életét
mentse, másnak testi sértést okoz. Megjegyzem azonban, hogy álláspontom szerint e törvényi rendelkezés csak
úgy értelmezhető, hogy a veszély vállalására hivatásuknál fogva köteles személyek csak a saját személyüket
nem menthetik mások kárára. Azonban ha a veszélyben lévők mentése érdekében okoznak másnak sérelmet, a
végszükségi helyzet a javukra is megállapítható. Az előbbi példánál maradva az a tűzoltó, aki egy személynek
testi sértést okozva tudja csak kimenteni az égő házban lévő személyt, a Btk. 23. §-ának (1) bekezdése alapján
nem büntethető.
331
akadályai
BH 2006.1., BH 2002.253., BH 1997.323., BH

1993.336., BH 1981.303., EBH 2001.391., BJD 163., BJD 8526.
2.3.3. 2.3.3. Jogszabály engedélye

24. §
Nem büntetendő az a cselekmény, amelyet jogszabály megenged, vagy büntetlennek nyilvánít.
332
akadályai

1920. Belovics Ervin: A büntetendőséget kizáró okok. Budapest, 2009. Kádár Miklós – Kálmán György: A
büntetőjog általános tanai. Budapest, 1966. Wiener A. Imre: Büntetendőség és büntethetőség. Budapest, 1997.
Vámbéry Rusztem: Büntetőjog. Budapest, 1913.
333
akadályai
A jogszabály engedélyét a jogfejlődés során a büntető

törvénykönyvben írott normaként általában nem jelenítették meg. A jogirodalom azonban részletesen
foglalkozott és foglalkozik is e kérdéskörrel. Így Angyal Pál annak a nézetének adott hangot, hogy a jogalkotó a
jogi értékek védelme érdekében rendel büntetni bizonyos cselekményeket. Akkor azonban, amikor bármely
jogterület megengedi az ilyen magatartás kifejtését, a tilalom megsemmisül, az ilyen magatartás nem tekinthető
többé jogtalannak. Ugyanilyen következtetésre jutott Vámbéry Rusztem is, aki szerint kizárja a cselekmény
jogtalanságát a törvényben engedélyezetteknek megfelelő magatartás.
334
akadályai
A jelenleg hatályos európai büntető törvénykönyvek

ugyancsak elvétve szabályozzák a jogszabály engedélyét. Az olasz büntető törvénykönyv „Jog gyakorlása vagy
kötelesség teljesítése” megjelöléssel úgy rendelkezik, hogy valamely jog gyakorlása jogszabályból vagy a
közhatóság törvényes rendelkezéséből eredő kötelesség teljesítése a büntetendőséget kizárja (51. §). A Code
Penal 122. §-a szerint büntetőjogilag nem felelős az a személy, aki törvény vagy rendelet felhatalmazása alapján
viszi véghez a cselekményt. Az osztrák büntető törvénykönyv pedig az egyes bűncselekményekhez kötötten szól
arról, hogy a jogi kötelezettség teljesítése, a jogszabály által biztosított jog gyakorlása nem valósít meg
jogellenes cselekményt [például 114. § (1) bek.].
335
akadályai
Kizárja tehát a társadalomra veszélyességet,

amennyiben a diszpozíciószerű cselekmény tanúsítására a büntető törvénykönyvön kívül más jogszabály
kifejezetten engedélyt ad, ilyen cselekmény elvégzésére valakit jogszabály kötelez, vagy ha a cselekményt
jogszabály büntetlennek nyilvánítja.
a) Számos jogszabályi rendelkezés engedélyezi olyan cselekmények végrehajtását, amelyek egyébként

beleillenek valamely különös részi törvényi tényállásba. Így például a Be. 127. §-ának (3) bekezdése bárkinek
lehetővé teszi, hogy a bűncselekmény elkövetésén tetten ért személyt elfogja, vagyis időlegesen megfossza a
személyi szabadságától. Más kérdés, hogy az elfogott személyt haladéktalanul köteles átadni a nyomozó
hatóságnak, illetve ha erre nincs mód, a rendőrséget kell értesítenie. A Be. a bíróság, az ügyész és a nyomozó
hatóság számára is biztosítja azoknak a kényszerintézkedéseknek az alkalmazását, amelyek során a terhelt
elveszíti személyi szabadságát. Így például lehetőség van az őrizetbe vétel, az előzetes letartóztatás vagy az
ideiglenes kényszergyógykezelés elrendelésére.
Az Alaptörvény garantálja a véleménynyilvánítás szabadságát, ezért a véleménynyilvánítás során elmondottak

rágalmazást, becsületsértést nem valósítanak meg. Természetesen nem esnek a véleménynyilvánítás körébe a
gyalázkodó, az emberi méltóság sérelmével járó megnyilvánulások, ezért az ilyen jellegű kijelentések már
bűncselekménynek minősülnek.
Egyes szerzők, így Kádár Miklós szerint az engedély lehet absztrakt vagy konkrét.
Az absztrakt engedélyt a jogszabályok tartalmazzák, erre példa a Be. – már említett – 127. §-ának (3) bekezdése.
336
akadályai
A konkrét engedély az államhatalom szerveinek a jogszabályban meghatározott feltételek megléte mellett

esetenként meghozott olyan döntései, amelyek hiányában egyébként valamely magatartás veszélyes a
társadalomra. Ilyen például a magzati élet védelméről szóló 1992. évi LXXIX. törvény előírásai alapján
engedélyezett terhességmegszakítás.
E megkülönböztetés tehát azt juttatja kifejezésre, hogy míg az első esetben a törvényi feltétel fennállása
elégséges alapul szolgál a büntetőjogi felelősség kizártságához, a konkrét engedély hiánya megalapozhatja a
büntetőjogi marasztalást vagy azt legfeljebb más büntetendőségkizáró ok (például végszükség) gátolhatja csak
meg.
b) Bizonyos esetekben a jogszabályok nemcsak engedélyezik a diszpozíciószerű cselekmény végrehajtását,

hanem azt egyenesen kötelességgé teszik. Így például a Be. 162. §-ának (3) bekezdése szerint, akinek az
elővezetését elrendelték, szükség esetén kényszer alkalmazásával kell az elővezetést elrendelő határozatban
megjelölt helyre kísérni.
Külön szabályok vonatkoznak a lőfegyverhasználatra. Így a rendőrségről szóló 1994. évi XXXIV. törvény
alapján a rendőr lőfegyvert használhat például az élet elleni közvetlen fenyegetés vagy támadás elhárítása, a
közveszélyokozás vagy a terrorcselekmény megakadályozása, megszakítása érdekében.
A bírói gyakorlat szerint a jogszerű fegyverhasználat önmagában kizárja a cselekmény társadalomra

veszélyességét, amennyiben a fegyverhasználat olyan rendőri eljáráshoz kapcsolódik, amelynek végrehajtása a
rendőrnek kötelessége (BH 2000.136.).
A honvédelemről és a Magyar Honvédségről, valamint a különleges jogrendben bevezethető intézkedésekről

szóló 2011. évi CXIII. törvény (a továbbiakban: Hvt.) szabályozza a katona fegyverhasználatát. A fegyveres
szolgálatot teljesítő katona, ha más kényszerítő eszközt nem alkalmazhat vagy az nem vezetett eredményre és a
szolgálati feladatának teljesítéséhez feltétlenül szükséges, jogosult és köteles fegyvert használni:
• az őrzött, védett személyek, létesítmények vagy tárgyak biztonságát veszélyeztető támadás

megakadályozására,
• ha a fogoly őrzése során támadás éri,
• a katonai rendészeti szolgálat alkalmával kifejtett támadás elhárítása érdekében [56. § (3) bek.].
A Hvt. külön szól arról, hogy a katonával szemben mikor lehetséges a lőfegyver használata (57. §).
Az egészségügyről szóló 1997. évi CLIV. törvény (továbbiakban: Eütv.) határozza meg azokat az eseteket,
amikor az orvosi kötelesség teljesítése érdekében az orvosi beavatkozásra a beteg beleegyezése nélkül is sor
kerülhet. Így például a beteg beleegyezésére nincs szükség akkor, ha az adott beavatkozás vagy intézkedés
elmaradása mások – ideértve a huszonnegyedik hetet betöltött magzatot is – egészségét vagy testi épségét
súlyosan veszélyezteti, továbbá, ha a beteg közvetlen életveszélyben van. Az invazív beavatkozás kiterjesztésére
– ha az a beteg valamely szervének vagy testrészének elvesztéséhez vagy funkciójának teljes kieséséhez vezetne
– is csak akkor van lehetőség a beteg beleegyezésének hiányában, ha közvetlen életveszély áll fenn vagy ennek
elmaradása a beteg számára aránytalanul súlyos terhet jelentene.
A Be.-ben meghatározott kötelességét teljesíti a tanú, ha a vallomásában a valóságnak megfelelően mondja el a

történteket, illetve a szakértő amikor szakvéleményt ad, ezért nem valósítanak meg rágalmazást, ha az igazság
feltárásával a becsület csorbítására alkalmas tényt állítanak.
Természetesen a jogszabály engedélye a büntethetőséget csak akkor zárja ki, amennyiben a tevékenység a
jogszabályban meghatározott feltételeknek megfelel.
Megjegyzem, hogy a jogirodalomban olyan nézetek is ismertek, amelyek külön csoportba sorolják a hivatali
vagy hatósági jog gyakorlását, kötelezettség teljesítését. Tekintettel azonban arra, hogy mind a hivatali jog
gyakorlása, mind a hatósági kötelesség teljesítése jogszabály rendelkezésein alapul, valójában e körben is a
jogszabályi felhatalmazás az a releváns körülmény, amely a társadalomra veszélyességet kizárja.
2.3.4. A Btk. Különös Részében szabályozott egyes

bűncselekményekrevonatkozó kizárási okok
337
akadályai
A Különös Rész több tényállása tartalmaz az adott

bűncselekmény vonatkozásában büntetendőséget kizáró okot. A teljesség igénye nélkül említem meg az alábbi
példákat.
• Rágalmazás, becsületsértés vagy kegyeletsértés miatt nem büntetendő az elkövető, ha a becsület csorbítására
alkalmas tény valónak bizonyul. A valóság bizonyításának azonban csak akkor van helye, ha a tény állítását,
híresztelését, illetve az arra közvetlenül utaló kifejezés használatát a közérdek vagy bárkinek a jogos érdeke
indokolta [Btk. 229. § (1)–(2) bek.].
• Vérfertőzés miatt nem vonható felelősségre a leszármazó, ha a cselekmény elkövetésekor tizennyolcadik

életévét nem töltötte be [Btk. 199. § (3) bek.].
• Személyi bűnpártolásért nem büntetendő az, aki ezt hozzátartozója érdekében követi el [Btk. 282. § (4) bek.].
• Önkényuralmi jelkép használata miatt kizárt a büntetőjogi felelősségre vonás, ha arra ismeretterjesztő,
oktatási, tudományos, művészeti célból vagy a történelem, illetve a jelenkor eseményeiről szóló tájékoztatás
keretei között kerül sor [Btk. 335. § (2) bek.].
2.3.5. 2.3.5. A sértett beleegyezése
338
akadályai

1920. Belovics Ervin: A büntetendőséget kizáró okok. Budapest, 2009. Filó Mihály: A sértett beleegyezése a
német büntetőjogban. Magyar Jog 2004/12. Filó Mihály: Az eutanázia a büntetőjogi gondolkodásban.
Budapest, 2009. Pintér Jenő: A sértett beleegyezésének elméleti kérdései. ELTE Acta 18. kötet Budapest, 1976.
Edvi Illés Károly: A büntetőtörvénykönyv magyarázata. Budapest, 1894. Baumann, Jürgen: Körperverletzung
oder Freiheitsdelikt? Neue Juristische Wochenschrift 1958/2092. Weigend, Thomas: Über die Begründung der
Straflosigkeit bei Einwilligung. Zeitschrift für die gesamte Strafrechtwissenschaft 1986/98.
339
akadályai
A római jog különbséget tett delicta privata és crimina

publica között. A delicta privata esetében az egyén szenvedett sérelmet és amennyiben a sérelem okozásához
hozzájárult, beleegyezése kizárta a büntetendőséget. A crimina publica körében viszont a közérdek került
veszélybe, ezért az ezekre vonatkozó bárkitől származó hozzájárulás indifferens volt. A német jogfejlődés
hosszabb ideig tekintettel volt a római jogfelfogásra, az 1813. évi bajor büntető törvénykönyv a sértetti
beleegyezésnek azonban már csupán a vagyon elleni bűncselekmények vonatkozásában tulajdonított
jelentőséget, és amennyiben a sértetti hozzájárulás fennállt, az a büntetendőséget kizárta.
A jogirodalmat viszont már hosszabb ideje foglalkoztatta a sértetti beleegyezés büntetőjogi megítélésének
problematikája. A múlt század közepére uralkodóvá váló álláspont szerint a sértetti beleegyezés akkor
minősülhet büntetendőséget kizáró oknak, amikor a sértetti önrendelkezési jog gyakorlása, mint tudatos
lemondás, a jog által biztosított jogértékvédelemről, kizárttá teszi a tényállásszerű magatartás társadalomra
veszélyességét. A legfontosabb kérdés, hogy mi képezi elvi alapját a sértetti joglemondó nyilatkozat
jogalkalmazói elismerésének, illetve hogy a jogállami büntetőjog tekintettel lehet-e az individuum rendelkezési
szabadságára. Abban az esetben ugyanis, ha az egyén büntetőjogi igényét az állam érvényesíti a hierarchikus
viszonyban lévő individuum lehetőségei nem korlátlanok. A Noll által kidolgozott mérlegelési teória szerint az
egyén önrendelkezési joga konfliktusba kerülhet az egyes törvényi tényállások által oltalmazott jogi értékekkel.
Ebben a szituációban a konfliktust csupán a konkrét körülményekre figyelemmel lehet feloldani. A döntés elvi
alapját egy rangsorolás, a jelentősebb érdek megelőzi a kevésbé jelentőset tétel érvényesülése kell hogy
képezze. Önrendelkezésre a saját érdekkörét illetően mindenkinek joga van, és az ilyen sértetti hozzájárulásra
alapított cselekvőségnek büntetőjogi következménye nem lehet. Ettől eltérő a helyzet, ha a védett jogi tárgy
közösségi érdek, mert a közösségi jogi tárgyak vonatkozásában a beleegyezés szóba sem kerülhet, figyelemmel
arra, hogy az egyes egyén nem rendelkezhet a közösségi értékekről. Azon deliktumoknál pedig, amelyek
340
akadályai
egyszerre védenek egyéni és közösségi érdekeket – jellemzően ezek az igazságszolgáltatás rendje elleni
bűncselekmények –, a sértetti beleegyezésnek jogigazoló volta szintén nincs.
A magyar jogfejlődésben a sértett beleegyezésére vonatkozó tételeket a bírói gyakorlat alakította ki, legális
fogalomrendszere ezen büntetendőséget kizáró oknak jelenleg sincs.
Az európai országok döntő többségében a sértetti

beleegyezésnek írott szabályai nincsenek, annak általában a jogalkalmazói gyakorlat tulajdonít jelentőséget.
Néhány ország büntető törvénykönyve azonban szabályozza a sértetti beleegyezés mikénti megítélését, így az
olasz büntető törvénykönyv szerint nem büntethető, aki valamely jogot az arról rendelkezni jogosult személy
beleegyezésével sért vagy veszélyeztet (50. §).
A hatályos német büntető törvénykönyv bár általános rendelkezést nem tartalmaz, de egyes bűncselekmények
esetében rögzíti, hogy amennyiben annak megvalósítására a sértett akaratából került sor, az elkövető büntetőjogi
felelősségre nem vonható.
Az osztrák büntető törvénykönyv ugyancsak a konkrét deliktumokhoz kapcsolva szabályozza a sértetti

joglemondást. Így a testi sértés, illetve a testi biztonság veszélyeztetése tekintetében kimondja, hogy nem
jogellenes a magatartás, ha a sértett abba beleegyezik és a sértés vagy veszélyeztetés nem ütközik a jó erkölcsbe
[90. § (1) bek.]. Egy konkrét tevékenység vonatkozásában pedig olyan normát tartalmaz, amely szerint nem
jogellenes az orvos által valakin, annak beleegyezésével végrehajtott sterilizáció, ha ez a személy huszonötödik
életévét már betöltötte, vagy a beavatkozás más okból kifolyólag nem ütközik a jó erkölcsbe [90. § (2) bek.].
341
akadályai
A Be. 51. §-ának (1) bekezdése szerint sértett az, akinek

jogát vagy jogos érdekét a bűncselekmény sértette vagy veszélyeztette.
Amint az már kifejtésre került, a passzív alany és a sértett nem ekvivalens fogalmak, és bár a gyakorlatban a
passzív alany és a sértett személye többnyire azonos, az egybeesés nem feltétlen.
Természetes személy esetén a beleegyezésnek kizárólag akkor van büntetőjogi relevanciája, ha olyan személytől
származik, akinek jogát vagy jogos érdekét a diszpozíciószerű cselekmény sértené vagy veszélyeztetné. A jogi
személy vonatkozásában az eltérés csupán annyi, hogy a sértett képviseletére jogosult nyilatkozhat a
joglemondásról.
Kérdéses azonban, hogy milyen tevékenységeket, illetve nyilatkozatokat lehet büntetőjogi szempontból sértetti
beleegyezésnek minősíteni, valamint hogy a beleegyezés tényéről az elkövetőnek tudomással kell-e bírnia.
Vita tárgyát képezi továbbá az is, hogy a sértettnek milyen formában, illetve milyen módon kell kinyilvánítania
a joglemondással kapcsolatos akaratát.
Az úgynevezett nyilatkozati tan álláspontja szerint a büntetendőség kizárásának az a feltétele, hogy a

beleegyezés egyértelmű és kifejezett legyen, továbbá, hogy arról az elkövető tudomással bírjon. Ezzel szemben
az akarati teória kizárólag a sértett tudatállapotának tulajdonít jelentőséget, azaz szükségtelennek tartja a sértetti
akarat külvilágban történő megjelenítését, illetve azt, hogy arról az elkövető tudomást szerezzen. Álláspontom
szerint bár a nyilatkozati teória tekinthető uralkodónak a jogalkalmazásban, amennyiben elfogadjuk
premisszaként azt a tételt, hogy a sértetti beleegyezés társadalomra veszélyességet kizáró ok, akkor az akarati
teória érvrendszere tűnik helyesnek. A kizáró ok konstruálásának alapját ugyanis nyilvánvalóan az egyénnek a
342
akadályai
jogáról történő rendelkezési szabadságának a biztosítása képezte, illetve ha a tényállásszerű cselekmény a

sértettnek megfelel, érdekeivel egybeesik, akkor a büntetendőség szempontjából indifferens, hogy a beleegyezés
tényéről az elkövetési magatartás tanúsítója tudott-e vagy sem. Így például, ha valaki már régóta szeretne
megszabadulni a házának falát díszítő stukkótól, azonban mielőtt ezt megtehetné, szomszédja egy korábbi
nézeteltérés miatt azokat leveri, a sértetti beleegyezés kizárja dogmatikailag a büntetőjogi felelősségre vonás
lehetőségét, még akkor is, ha az „elkövető” nem a „sértett” javára, hanem kárára kívánt tenni. Objektíve a
magatartás a konkrét szituációban a sértett érdekeit szolgálta, ezért büntetőjogilag társadalomra veszélyes sem
lehet. Kérdés – azonban ez nem anyagi jogi, hanem eljárásjogi probléma –, hogy a sértetti beleegyezés ténye
ilyenkor miként bizonyítható, mivel igazolható, hogy előzetes beleegyezésről és nem utólagos jóváhagyásról
van szó, hiszen ez utóbbi legfeljebb enyhítő tényező lehet.
Vitatott továbbá, hogy akkor, amikor büntetőjogon kívüli normák kötelező alakszerűségi feltételeket írnak elő, a
beleegyezésnek, illetve a hozzájáruló nyilatkozatnak meg kell-e felelnie ezen követelményeknek. A kérdés
voltaképpen úgy is feltehető, hogy a sértetti beleegyezés büntetőjogi érvényességének feltételét képezi-e a más
jogág által előírt alakiságnak való megfelelés. A jogirodalomban, valamint a joggyakorlatban egyaránt
uralkodónak tekinthető az az álláspont, amely szerint az alaki követelményeknek, előírásoknak meg nem felelő
beleegyezés a sértetti nyilatkozatot nem teszi hatálytalanná, illetve amennyiben az egyéb feltételek fennállnak,
az alaki hiányosságok nem befolyásolják annak jogigazoló voltát. Ezért egy magánjogi szempontból
hatályosnak nem tekinthető nyilatkozat is jelentőséggel bírhat a büntető anyagi jogi értékelés során.
Megjegyzem, ezzel ellentétes vélemények is ismertek, amelyek a jogrendszer egységére hivatkozva arra a
következtetésre jutnak, amely szerint egy magánjogi szempontból hatálytalan nyilatkozatnak a büntetőjog
területén sem lehet relevanciája. Ez az álláspont a tartalmi jellegű követelmények tekintetében helyeselhető, a
formai elvárások vonatkozásában azonban nem. A formai hiányosságok ugyanis a büntetőjog területén
valójában csupán a bizonyítás kérdéskörében juthatnak jelentőséghez.
Tekintettel arra, hogy a beleegyezés tényének a megvalósított cselekmény büntetendőségére alapvető kihatása
lehet, a beleegyezési kompetencia meghatározása rendkívül lényeges. A beleegyezési képesség szempontjából
két körülménynek van determináló jelentősége, egyrészt az életkornak, másrészt a mentális állapotnak.
Mindezekből következően tehát jogainak vagy jogos érdekeinek sérelmébe nem mindenki egyezhet bele.
Indifferens büntetőjogi szempontból a beleegyezés ténye, ha a sértett
• a tizennegyedik életévét nem töltötte be,
• a törvényben meghatározott feltételek fennállására figyelemmel cselekvőképességet kizáró gondnokság

hatálya alatt áll, vagy
• olyan állapotban van, hogy az ügyei viteléhez szükséges belátási képessége teljesen hiányzik.
Ezért, ha a tízéves gyermek vagy egy öntudatlan ittas állapotban lévő személy az elkövető kérésére önként adja
oda a nála lévő pénzt, a lopás megvalósul. A beleegyezés lényegét ugyanis az adja, hogy a sértett képes felmérni
és megítélni a konkrét szituációban a büntetőjog-ellenes magatartás lehetséges következményét és ennek
tudatában teszi meg az akaratnyilatkozatát. Más kérdés természetesen, hogy az elkövetőnek tisztában kell lennie
azzal, hogy a beleegyező nyilatkozatot adó személy például gyermekkorú vagy cselekvőképességet kizáró
gondnokság hatálya alatt áll, mert amennyiben erről a körülményről nincs tudomása, a ténybeli tévedés
szabályai alapján zárható ki a felelőssége.
A sértettnek csak az olyan akaratnyilatkozata tekinthető beleegyezésnek, amit tévedéstől, kényszertől,

fenyegetéstől mentesen, és a cselekmény véghezvitelének megkezdése előtt, vagy a végrehajtás alatt, de a
befejezettséget megelőzően tesz meg, feltéve, hogy a jog vagy érdek vonatkozásában korlátlanul rendelkezhet.
A tévedésből illetve a kényszer vagy fenyegetés hatására adott beleegyezés eseteiben a sértett csupán formálisan
azonosul a törvényi tényállás megvalósításával, és a valós tények ismeretében valamint az akarati képességének
birtokában nyilvánvalóan nem értene egyet a cselekmény elkövetésével.
A beleegyezés elkövetéshez viszonyított időpontjának is szerepe van abban, hogy a sértetti akaratnyilatkozat
társadalomra veszélyességet kizáró körülményként érvényesíthető-e. Joghatása ugyanis csupán az elkövetés
megkezdése előtti, illetve a végrehajtás alatti, de a befejezettséget megelőző beleegyezésnek van. Materiális
deliktumok esetében a jogirodalomban vitatott, hogy a beleegyezési időpont vonatkozásában az elkövetési
magatartás kifejtésének vagy az eredmény bekövetkezésének időpontja a releváns. Álláspontom szerint az
elkövetési magatartás megvalósításának legvégső fázisa az az időpont, amikor a sértett még megjelenítheti az
343
akadályai
akaratnyilatkozatát, vagyis az ezt követően tett joglemondásnak jelentősége nincs. A beleegyezésnek ugyanis az
elkövetési magatartás kifejtésére kell irányulnia, ezért ha az teljessé válik a sértetti kompetencia okafogyott lesz.
A tényállásszerű magatartás utólagos jóváhagyása sem pótolja a sértetti beleegyezést, azaz ilyenkor a
bűncselekmény létrejön, és az elkövetőt – a sértett utólagos nyilatkozatától függetlenül – felelősség terheli. E
tételt még akkor is helyesnek tartom, ha egyes szerzők (Gellér Balázs) életszerűnek gondolt példákra hivatkozva
az utólagos jóváhagyást is kizáró oknak értékelik, mert ellenkező esetben „lopást valósítana meg a jó barát, aki a
borospincében várakozva elfogyasztja a tulajdonos borát, függetlenül attól, hogy ebbe a tulajdonos a
megérkezése után beleegyezik”. A példa életszerűségét azonban megkérdőjelezhetőnek tartom, mivel a
várakozó jó barátnak több mint 50 000 Ft értékű bort kellene elfogyasztania annak érdekében, hogy magatartása
bűncselekménynek minősüljön. Amennyiben mégis ezt teszi, cselekménye kimeríti a lopás törvényi tényállását,
az társadalomra veszélyes és bűnös, ezért a büntetőjogi felelősségre vonása jogszerű lenne, más kérdés, hogy
eljárás megindítására feljelentés hiányában nyilvánvalóan nem fog sor kerülni, mely körülménynek viszont
anyagi jogi dogmatikai jelentősége nincs.
A beleegyezésnek tehát önkéntesnek, továbbá komolynak és egyértelműnek kell lennie, mely szándékát a sértett
kinyilváníthatja kifejezetten vagy ráutaló magatartással.
A volenti non fit iniuria elv érvényesülése a büntetőjogban azonban nem korlátlan.
a) A sértett a vagyoni jellegű jogainak, érdekeinek sérelmébe beleegyezhet, ezért az idegen dolognak a sértett
beleegyezésével történő elvétele vagy az idegen vagyontárgynak a sértett hozzájárulásával megvalósuló
megsemmisítése nem minősül lopásnak, illetve rongálásnak.
b) A személy elleni cselekmények esetében viszont már korántsem ilyen egyértelmű a helyzet.
A Csemegi Kódex privilegizált esetként szabályozta a kívánságra ölést, a hatályos Btk. szerint azonban, aki a
sértett életét annak kérésére oltja ki, ugyanúgy szándékos emberölésért felel.
E körben kell említést tennem az eutanázia problematikájáról. Az eutanázia görög eredetű kifejezés és „szép
halált” jelent. Köznapi értelemben eutanáziának minősül minden olyan tevékenység, amelynek célja a
halálközeli állapotban lévő, az emberhez méltó életvitelre már képtelen személy életének fájdalommentes
megrövidítése, ami megvalósulhat a sértett kezdeményezésére (önkéntes eutanázia) avagy enélkül (nem
önkéntes eutanázia).
A köznapi értelemben vett eutanázia szándékos emberölésnek minősül, büntetőjogi értelemben az eutanázia
fogalma alatt kizárólag az orvos és a beteg olyan kapcsolata értendő, amikor a gyógyíthatatlan betegségben
szenvedő elviselhetetlenül nagy fájdalmat átélő embert saját kérésére segíti halálba az orvos.
Eutanáziáról tehát csak akkor lehet szó, ha az élet kioltására kifejezetten a beteg akaratából kerül sor és a
beavatkozást orvos végzi (aktív eutanázia), vagy ha az életet meghosszabbító kezelést orvos mulasztja el
(passzív eutanázia).
Az Eütv. 15. §-ának (1) bekezdése a beteg számára biztosítja az önrendelkezéshez való jogot. Az önrendelkezési
jog gyakorlásának keretében a beteg saját belátása szerint dönthet arról, hogy kíván-e egészségügyi ellátást
igénybe venni, illetve, hogy annak során milyen beavatkozások elvégzésébe egyezik bele. A törvény az ellátás
visszautasítását is lehetővé teszi, kimondva, hogy a cselekvőképes beteget megilleti az ellátás visszautasításának
joga, kivéve, ha annak elmaradása mások életét vagy testi épségét veszélyezteti [20. § (1) bek.]. A betegség
természetes lefolyását lehetővé téve az életfenntartó vagy életmentő beavatkozás visszautasítására akkor van
lehetőség, ha a betegség az orvostudomány mindenkori állása szerint rövid időn belül – az előírt egészségügyi
ellátás mellett is – halálhoz vezet, tehát gyógyíthatatlan [20. § (3) bek.]. Az életet meghosszabbító kezelés,
illetve beavatkozás visszautasítása azonban csak akkor érvényes, ha egy háromtagú orvosi bizottság a beteget
megvizsgálja és egybehangzóan, írásban úgy nyilatkozik, hogy a beteg a következmények ismeretében hozta
meg döntését, és ha a beteg az orvosi bizottság nyilatkozatát követő harmadik napon két tanú előtt megerősíti a
visszautasításravonatkozó szándékát. A bizottság tagjai, a beteg kezelőorvosa, egy – a beteg gyógykezelésében
részt nem vevő –, a betegség jellegének megfelelő szakorvos, valamint egy pszichiáter szakorvos. A
visszautasítással kapcsolatos nyilatkozatot közokiratba vagy teljes bizonyító erejű magánokiratba kell foglalni.
A beteg, írásképtelensége esetén két tanú együttes jelenlétében utasíthatja vissza a további ellátást. A beteg nem
utasíthatja vissza az életfenntartó vagy életmentő beavatkozást, ha várandós és előre láthatóan képes a gyermek
kihordására [20. § (3)–(6) bek.].
344
akadályai
Amennyiben a beteg cselekvőképtelen vagy korlátozottan cselekvőképes, főszabályként az ellátást nem

utasíthatja vissza, ha az életfenntartó vagy életmentő beavatkozásnak nem kívánja magát alávetni, az
egészségügyi szolgáltatónak keresetet kell indítania a beleegyezés bíróság általi pótlása érdekében.
A törvény tehát az önkéntes passzív eutanáziát lehetővé teszi, az aktív, illetve a nem önkéntes passzív eutanázia
azonban ugyancsak bűncselekményt, nevezetesen szándékos emberölést valósít meg.
Szeretném felhívni a figyelmet arra, hogy az eutanázia alkotmányossági kérdéseivel foglalkozó 22/2003. (IV.
28.) AB határozatával az Alkotmánybíróság elutasította azt az indítványt, amely szerint az egészségügyről szóló
törvény alkotmányellenesen korlátozza a gyógyíthatatlan betegek önrendelkezési jogát azáltal, hogy nem teszi
lehetővé életük orvosi segítséggel történő befejezését, illetve azon indítvány elutasítására is sor került, amely
szerint nincs összhang a Btk. és az Alkotmány 54. §-ának (1) bekezdése között.
A testi épség sértéséhez való hozzájárulás csak akkor zárja ki az azt okozó büntetőjogi felelősségét, ha a sértett
társadalmilag elismert cél érdekében adta beleegyezését. Nem tekinti ilyennek az ítélkezési gyakorlat a másnak,
annak beleegyezésével, fogadásból történő bántalmazását, ütlegelését. Az Európai Emberi Jogi Bíróság a Brown
és mások v. Egyesült Királyság ügyben meghozott határozatában kimondta, hogy a szadomazochista
cselekmények során megvalósított súlyos testi sértésért történő büntetőjogi felelősségre vonás nem sérti az
Európai Emberi Jogi Egyezmény 8. cikke által védett magánszférához való jogot. Társadalmilag elismert
viszont a sporttevékenység. Egyes sportágak esetében a sportág sajátosságaira figyelemmel különösen nagy a
veszélye annak, hogy a küzdő felek testi sértést okoznak egymásnak. Így a szorítóba lépő bokszoló
nyilvánvalóan tisztában van azzal, hogy a mérkőzés során akár rendkívül súlyos sérülést is szenvedhet, a
mérkőzésen való részvétellel – lényegében ráutaló magatartással –, azonban vállalja ennek veszélyét.
A sportolás során okozott sérülésért csak akkor kizárt a büntethetőség, ha
• versenysportként elismert küzdelem során,
• a sportágra vonatkozó versenyszabályzatban meghatározott szabályok alapján folytatott mérkőzésen,
• nem szándékosan okozzák a sérülést.
Az előbbiekben említett feltételeknek együttesen kell fennállniuk. Nincs jelentősége ugyanakkor annak, hogy az
adott tevékenységet valaki szervezett versenyrendszerben vagy csak kedvtelésből végzi. Azonos szabályok
vonatkoznak tehát egy iskolai labdarúgó mérkőzésre és a profi csapatok játékosaira is. Önmagában az adott
sporttevékenységre irányadó szabályok megszegése azonban – még ha erre szándékosan kerül is sor – a
büntetőjogi felelősségre vonást nem alapozza meg. Amint arra az ítélkezési gyakorlat is rámutatott, például a
labdarúgás játékszabályainak pontos és körültekintő betartása mellett is számolniuk kell a játékosoknak az
esetleges sérülésekkel. Ezért, ha a játék hevében és a testhelyzetek váratlan alakulása miatt a játékos a labda
helyett a vele szembenálló játékos lábát rúgja meg, bár ezzel szabálytalanságot követ el, amiért a szabályok
szerint szabadrúgás jár, a sértett beleegyezése kizárja a testi sértés megállapítását, amennyiben a rúgás
csonttörést okoz (BJD 2974.). Más a helyzet természetesen, ha a játékos szándéka nemcsak a szabályszegésre,
hanem a testi sértés okozására is kiterjed. Ebben az esetben a szándékos testi sértésért felelősségre kell vonni.
Összefoglalva tehát, ha a sportoló a szabályokat nem szegi meg, de testi sérülést okoz például az ökölvívó olyan
erővel üti arcon az ellenfelét, hogy annak orrcsontja eltörik, büntetőjogi felelősségre vonásra nem kerülhet sor,
és ugyanez a helyzet, ha a játékos a szabályokat megszegve gondatlanságból idéz elő testi sértést. Viszont ha a
szabályszegés és a sérülés okozása is szándékos, a bűncselekmény megvalósul.
Szintén kizárja a büntetőjogi felelősséget a sértetti beleegyezés, ha ezáltal a sértettet társadalmilag elfogadott cél
elérése érdekében megfosztják a személyi szabadságától. Így ha az alkoholfüggő személy beleegyezik abba,
hogy bezárják a lakásába annak érdekében, hogy ne jusson alkoholhoz, a személyi szabadság megsértéséért
büntetőjogi felelősségre vonásra nem kerülhet sor.
Formálisan ugyancsak testi sérülést vagy egészségsértést okozhatnak az orvosi beavatkozások. E körben ma már
egyértelmű főszabály, hogy bármely egészségügyi beavatkozás elvégzésének az a feltétele, hogy ahhoz a beteg
megtévesztéstől, fenyegetéstől és kényszertől mentes megfelelő tájékoztatáson alapuló beleegyezését adja. Az
úgynevezett invazív beavatkozásokhoz, vagyis, amikor a beteg testébe bőrön, nyálkahártyán vagy testnyíláson
keresztül történik a fizikai beavatkozás, a beteg írásbeli vagy két tanú együttes jelenlétében szóban vagy más
módon megtett nyilatkozata szükséges. A beteg a beavatkozás elvégzéséhez való beleegyezését bármikor
visszavonhatja. A beteg tehát lényegében szabadon dönthet, hogy kíván-e egészségügyi ellátást igénybe venni,
illetve annak során milyen beavatkozások elvégzésébe egyezik bele, illetve melyeket utasít vissza (Eütv.).
345
akadályai
Végül álláspontom szerint a társadalmi megbecsülést, illetve az emberi méltóságot sértő tényállítások,
kifejezések megfogalmazásakor is kizárt a büntetőjogi felelősségre vonás, ha ezek megtételébe a sértett
előzetesen beleegyezik. Ezért, ha a sértett például egy tévéműsor megkezdése előtt hozzájárulását adja a
rágalmazó, becsületsértő kijelentések megtételéhez, sem a rágalmazás, sem a becsületsértés nem valósul meg.
2.3.6. 2.3.6. A fegyelmezési jog gyakorlása

1920. Belovics Ervin: A büntetendőséget kizáró okok. Budapest, 2009. Wiener A. Imre: Büntetendőség és
büntethetőség. Budapest, 1997.
346
akadályai
A Csemegi Kódex rendelkezése szerint „a házi

fegyelemre jogosított személy által annak gyakorlatában elkövetett könnyű testi sértés miatt büntetésnek nincs
helye” (313. §). A korabeli ítélkezési gyakorlat e törvényhely alkalmazhatóságát alapvetően attól tette függővé,
hogy az, aki a könnyű testi sértést megvalósította törvény vagy „jogszokás” alapján, jogosítva volt-e „a
fegyelmet gyakorolni.” Ennek alapján fegyelmi joga volt például a szülőnek a gyermekei felett, a gazdának a
cselédje felett, az iparosnak a tizennyolcadik évét meg nem haladott tanonca irányában. A szülői fegyelmezési
jogosultság megillette a nevelőszülőket és a gyámot is, sőt azokat a személyeket szintén, akik tartósan vagy
ideiglenesen befogadták a gyermeket. A gazdának a szolgálatában álló cseléd felett arra tekintettel biztosítottak
fegyelmezési jogot, hogy a szolgálatba lépés által a cseléd a gazda családjának tagjává vált. Az iparos is csak
akkor élhetett fegyelmi jogával, ha a tanoncot házába befogadta és élelemmel ellátta. A korabeli ítélkezési
gyakorlat szerint nem illette meg e jog a férjet, a feleséggel szemben, az iparost és kereskedőt a segéde
irányában, valamint a munkaadót a napszámos tekintetében. Ellentmondásos volt a jogalkalmazói gyakorlat a
tanító fegyelmezési jogának értékelésével kapcsolatban, mert testi sértés okozásakor marasztaló, de felmentő
ítéletek is születtek.
347
akadályai
A jelenlegi ítélkezési gyakorlat szerint a fegyelmi jog

kizárólag a szülőt és a pedagógust illeti meg. A fegyelmezési jog gyakorlásának terjedelmét illetően tekintettel
kell lenni az Alaptörvény, valamint a gyermekek védelméről és a gyámügyi igazgatásról szóló 1997. évi XXXI.
törvény rendelkezéseire. Ez utóbbi jogszabály szerint a gyermeknek joga van az emberi méltósága tiszteletben
tartásához, a bántalmazással, fizikai, lelki erőszakkal szembeni védelemhez.
A szülő alatt az örökbefogadót, a nevelőszülőt, a gyámot és a gondnokot is érteni kell. A fegyelmezési jog
gyakorlása azonban testi sérülést nem okozhat, vagyis az legfeljebb a tettleges becsületsértésig terjedhet. Ez
utóbbi esetben is kizárólag akkor mentesül a szülő a büntetőjogi felelősségre vonás alól, ha a konkrét
alkalommal társadalmilag kifejezetten elfogadott nevelési célból kerül sor a tettlegességre. Az, hogy mi minősül
elismert nevelési célnak egy adott korszakban, a társadalomban uralkodónak tekinthető pedagógiai nézetek,
módszerek alapján dönthető el. Ugyanez vonatkozik a kényszerítés és a személyi szabadság megsértésének a
törvényi tényállására is, vagyis a szülő szintén csak fegyelmezési okból foszthatja meg gyermekét például a
lakásba történő bezárással a személyi szabadságától. Természetesen, ha a gyermek bántalmazása rendszeres, az
emberi méltóságot súlyosan sértő, megalázó jellegű, a szülő bűncselekményt követ el.
A fegyelmezési jog gyakorlása a pedagógust is kizárólag nevelési célokból illeti meg és az még a tettleges
becsületsértésig sem terjedhet. A szóbeli becsületsértésért, valamint a személyi szabadság rövid idejű
megfosztásáért, ha ezekre fegyelmezési okokból kerül sor, a pedagógus sem vonható büntetőjogi felelősségre. A
pedagógus ugyanis nemcsak jogosult, de köteles is az oktatás eredményessége érdekében a tanóra rendjét
biztosítani és az ehhez szükséges fegyelmet fenntartani. E körben pedig megilleti az a jog, hogy a rendet
ismételten súlyosan megzavaró tanulóval szemben intézkedjen. A bántalmazás szintjét el nem érő intézkedés
pedig nélkülözi a társadalomra veszélyességet (BH 1984.388.).
348
akadályai
2.3.7. 2.3.7. A megengedett kockázatvállalás
Erdősy Emil: A termelési kockázat és a büntetőjogi

felelősség. Jogtudományi Közlöny 1971/7. Erdősy Emil: Vélemény eltérések a kockázatvállalás büntetőjogi
értelmezésében. Jogtudományi Közlöny 1982/9. Erdősy Emil: A megengedett kockázat a büntetőjogban.
Budapest, 1990. Noll, Peter: Über gesetzliche Milderungsgründe aus vermindertem Unrecht. Zeitschrift für die
gesamte Strafrechtwissenschaft 1956/68. Wiener A. Imre: Büntetőpolitikai megfontolások a gazdasági
kockázatvállalás szabályozásához. Állam és Jogtudomány 1971/1.
349
akadályai
A kockázatvállalás egy olyan helyzetet jelent, amikor

fennáll a Btk. Különös Részében szereplő bűncselekmény törvényi tényállásában meghatározott eredmény
(például halál, vagyoni hátrány) bekövetkezésének a lehetősége, ugyanakkor arra is van esély, hogy a káros
eredmény elmarad, illetve hogy a végeredmény társadalmilag előnyös lesz.
A kockázatvállalás problematikája történetileg a bűnösség, közelebbről a tudatos gondatlanság körében jelent

meg, és abból a szempontból volt jelentősége, hogy a káros eredmény elmaradásában való bizakodás könnyelmű
vagy alapos volt-e.
A kockázatvállalás indokoltsága vagy indokolatlansága szolgált alapul például a még kísérleti stádiumban lévő
orvosi gyógykezelések, beavatkozások büntetőjogi megítéléséhez, vagy a gazdálkodással összefüggő
tevékenységek értékeléséhez.
A kockázatvállalást akkor tekintették megengedettnek és egyben büntethetőséget kizáró oknak, ha az olyan cél
érdekében valósult meg, amely közösségi szinten előnyös, ennek az előnynek az elérésére reális esély volt és az
előny lényegesen nagyobb sikert eredményezett, mint amit a kockázatvállalás nélkül el lehetett volna érni.
Azt a kérdést, hogy a kockázatvállalás indokolt volt-e avagy sem, kizárólag objektív alapon ítélték meg.
A magam részéről Wiener A. Imre azon álláspontjával értek egyet, hogy a foglalkozási szabályszegés elkövetési
magatartásként, tehát tényállási elemként történő szabályozásával, illetve a foglalkozási szabályok pontos
meghatározásával, körülírásával a megengedett kockázatvállalás elvesztette az önállóságát, illetve csak
rendkívül szűk körben lehet jelentősége.
350
akadályai
Az adott tevékenységre vonatkozó szakmai szabályok betartása esetén ugyanis a cselekmény a

diszpozíciószerűség hiánya miatt nyilvánvalóan nem valósít meg bűncselekményt. Ezért legfeljebb egyes
gazdasági, illetve vagyon elleni bűncselekmények tekintetében lehet jelentősége, hogy például az idegen vagyon
kezelésével megbízott személy gazdasági döntése indokolt kockázatvállalás volt-e vagy sem.
3. 3. A büntethetőséget megszüntető okok

25. §
A büntethetőséget megszünteti
a) az elkövető halála,
b) az elévülés,
c) a kegyelem,
d) a tevékeny megbánás,
e) a törvényben meghatározott egyéb ok.
A büntethetőséget megszüntető valamennyi ok esetében a törvényi tényállás megvalósításakor a bűncselekmény

létrejön, de utóbb bekövetkezik egy olyan körülmény, amely akadályát képezi a büntetőjogi felelősségre
vonásnak. Tehát büntethetőséget megszüntető ok létezésekor az elkövető nem büntethető, de a Btk. az
intézkedések közül az elkobzás [Btk. 72. § (4) bek.], a vagyonelkobzás [Btk. 75. § (2) bek.], valamint az
elektronikus adat végleges hozzáférhetetlenné tételének [Btk. 77. § (2) bek.] alkalmazását lehetővé teszi.
3.1. 3.1. Az elkövető halála
351
akadályai
Amennyiben a bűncselekmény elkövetője meghal,

büntetőjogi felelősségre nyilvánvalóan nem vonható. Az elkövető halála esetén a Be. rendelkezései szerint a
feljelentést el kell utasítani, illetve a már folyamatban lévő büntetőeljárást meg kell szüntetni, tehát a
büntethetőséget megszüntető okok körében az ügy jogerős befejezése előtt bekövetkezett halálnak van
jelentősége.
3.2. 3.2. A büntethetőség elévülése
352
akadályai
A büntethetőség elévülése alapvetően anyagi jellegű

jogintézmény azonban, egyes részletszabályok – mint például, hogy mikor függeszthető fel a büntetőeljárás – a
Be.-ben találhatóak meg.
26. §
(1) A büntethetőség – a (2)–(3) bekezdésben meghatározottak kivételével, illetve az egyes

bűncselekmények elévülésének kizárásáról szóló törvény eltérő rendelkezése hiányában – elévül a
büntetési tétel felső határának megfelelő idő, de legalább öt év elteltével.
(2) Az erős felindulásban elkövetett emberölés, a háromévi szabadságvesztésnél súlyosabban büntetendő

szándékos súlyos testi sértés, az emberrablás, az emberkereskedelem, a személyi szabadság megsértése,
illetve a nemi élet szabadsága és a nemi erkölcs elleni bűncselekmények esetében – ha a bűncselekmény
elkövetésekor a sértett a tizennyolcadik életévét még nem töltötte be, és a bűncselekmény büntethetősége
huszonharmadik életévének betöltése előtt elévülne – az elévülési idő meghosszabbodik e személy
huszonharmadik életévének betöltéséig, vagy addig az időpontig, amikor a huszonharmadik életévét
betöltötte volna.
(3) Nem évül el XIII. és XIV. Fejezetben meghatározott, és az életfogytig tartó szabadságvesztéssel is
büntethető bűncselekmények büntethetősége.
353
akadályai
Földvári József: Néhány kérdés az elévülés

témaköréből. In: Tanulmányok Benedek Ferenc tiszteletére. Pécs, 1996. Kovács Andor: Bevezető tanulmányok a
büntetőjogi elévülés tanába. Budapest, 1915. Székely János: A büntetőjogi elévülés kérdéséhez. Magyar Jog
1961/6.
354
akadályai
A kontinentális jogrendszerben a XVI. század közepéig

az elévülés jogintézménye lényegében ismeretlen volt. A francia jogfejlődés kezdett a büntetőjogi felelősségre
vonásra kiható jelentőséget tulajdonítani az időmúlás tényének.
A Csemegi Kódex az elévülést az eljárás megindítását kizáró körülményként szabályozta. Az elévülés ideje
vétségek vonatkozásában három év volt, míg bűntettek tekintetében a büntetés nemének és idejének volt
relevanciája, így például a halállal vagy életfogytig tartó fegyházzal büntethető bűntettek húsz év elteltével
évültek el.
A Csemegi Kódex általános részének helyébe lépő Btá. kimondta, hogy az elévülés megszünteti az elkövető
büntethetőségét, amennyiben halállal, életfogytig tartó, vagy tíz évet meghaladó börtönnel büntetendő bűntett
esetében tizenöt év eltelt; az egyéb bűntettek estében pedig a szabadságvesztés büntetés legmagasabb
tartamának, de legalább három évnek az elteltével (25. §). A Btá. – a Csemegi Kódexhez hasonlóan –
szabályozta az elévülés félbeszakításának, illetve az eljárás felfüggesztésének következményeit is.
Az 1961. évi Btk. annyiban változtatott az elévülésre vonatkozó szabályokon, hogy az olyan bűntett esetében,
amelyre a törvény halálbüntetés alkalmazását is lehetővé tette, az elévülési idő tartamát ismét húsz évben
határozta meg (31. §).
A korábbi Btk. – a halálbüntetéssel kapcsolatos rendelkezések megsemmisítését követően – úgy rendelkezett,

hogy az életfogytig tartó szabadságvesztéssel is büntethető bűncselekmények esetén húsz év az elévülési idő,
míg egyéb bűncselekményeknél három év. Már a korábbi Btk. is meghatározta azoknak a bűncselekményeknek
a körét, amelyeknek az elévülése kizárt (33. §).
355
akadályai
A svájci büntető törvénykönyv 97. cikke rendelkezik az

elévülésről. Eszerint a büntethetőség harminc év elteltével szűnik meg életfogytig tartó szabadságvesztéssel
fenyegetett bűncselekmény elkövetésekor, tizenöt év elteltével, ha a bűncselekmény legalább három évig terjedő
szabadságvesztéssel büntetendő. A többi bűncselekmény esetében az elévülési idő hét év. A törvény
meghatározza az el nem évülő bűncselekmények körét, valamint az elévülés nyugvásának és félbeszakadásának
feltételeit.
A német büntető törvénykönyv az életfogytig tartó büntetéssel fenyegetett cselekmények tekintetében harminc
évet követel meg az elévüléshez. Tíz évnél súlyosabb szabadságvesztéssel fenyegetett cselekmény esetében húsz
év, öt évet meghaladó szabadságvesztéssel büntetendő deliktum elkövetésekor tíz év, egy évnél hosszabb
szabadságvesztéssel fenyegetett bűncselekmény elkövetésekor pedig öt év az elévülési idő. A többi
bűncselekmény elévülési ideje három év.
Az osztrák büntető törvénykönyv először arról rendelkezik, hogy az életfogytig tartó szabadságvesztéssel
fenyegetett bűncselekmények büntethetősége nem évül el. Ezt követően az elévülési idő tartamát a
bűncselekmény büntetéssel fenyegetettségéhez igazítottan egy és húsz év között állapítja meg.
356
akadályai
Amint arra már utaltam, a jogfejlődés során elsősorban

a francia jogalkotás ismerte fel a bűncselekmény elkövetése óta eltelt időnek a büntetőjogi felelősségre vonásra
kiható relevanciáját. Abban az esetben ugyanis, ha a bűncselekmény elkövetése után hosszabb idő telik el
anélkül, hogy az elkövető kilétére fény derülne a bizonyítás nyilvánvalóan egyre nehezebbé válik. A tárgyi
bizonyítási eszközök elenyésznek, a tanúk meghalnak, emlékezetük elhomályosul és ezek a körülmények
egyértelműen kihatnak a tényállás felderítésére, azaz akadályozzák a büntetőeljárás eredményes
lefolytathatóságát.
A bűncselekmény megvalósítása után eltelt hosszú időtartam egyértelműen negatívan befolyásolja a büntetés
célját is. Ilyenkor – különösen akkor, ha az elkövető életvitelében kedvező változások következtek be – sem a
generális, sem a speciális prevenció nem érvényesül, hiszen a polgárok is napirendre tértek a történtek felett. A
„már megnyugodott dolgokat nem érdemes felbolygatni” tétel azonban csak akkor érvényesülhet, ha a
bűncselekmény elkövetése óta valóban hosszabb idő telt el.
A modern büntető törvénykönyvek meghatározzák továbbá azt a bűncselekményi kört is – és ezek egyértelműen
a legsúlyosabb deliktumok –, amelyeknek az elévülése nem következik be, vagyis az idetartozó
bűncselekmények elkövetőjét az elkövetés időpontjától függetlenül mindaddig, amíg életben van, büntetőjogi
síkon felelősségre kell vonni.
357
akadályai
A büntethetőség elévülése főszabályként a

megvalósított deliktumra irányadó szabadságvesztés büntetési tételének felső határához igazodik, vagyis az
ennek megfelelő idő elteltével a büntethetőség megszűnik, de legalább öt évnek mindenképpen el kell telnie.
Amennyiben tehát a megvalósított és szabadságvesztéssel fenyegetett bűncselekmény büntetési tételének felső
határa öt évnél kevesebb, illetve ha az elkövetett deliktum csak elzárással büntethető, az elévülési idő minimuma
öt év.
A Btk. több olyan rendelkezést is tartalmaz, amelyek lehetőséget adnak bizonyos esetekben a Különös Rész által
megállapított büntetési tételkeret felső határának az emelésére. Így például aki a szándékos bűncselekményt
bűnszervezetben követte el, a büntetési tétel felső határa a kétszeresére emelkedik, de a huszonöt évet nem
haladhatja meg [Btk. 91. § (1) bek.]. A felével megemelkedik a büntetési tétel felső határa a különös és a
többszörös visszaesők esetében [Btk. 89. § (1) bek.], és ha a bűnhalmazatban álló deliktumok közül legalább
kettő határozott ideig tartó szabadságvesztéssel büntetendő [Btk. 81. § (3) bek.]. Viszont, ha a bűnhalmazatban
lévő törvényi tényállások közül legalább három különböző időpontokban elkövetett, befejezett személy elleni
erőszakos bűncselekmény, a legmagasabb büntetési tétel felső határa a kétszeresére emelkedik.
Ezeket a rendelkezéseket azonban az elévülés szempontjából figyelmen kívül kell hagyni és relevanciája
ilyenkor is a bűncselekményre eredetileg meghatározott tételkeret felső határának van, függetlenül attól, hogy
azt bűnszervezetben követték el, hogy az elkövető különös vagy többszörös visszaeső, illetve, hogy létre jött-e
bűnhalmazat.
Ettől eltérő a helyzet akkor, ha az elkövető fiatalkorú, mivel a Btk. a fiatalkorúak tekintetében alacsonyabb felső
határokat állapít meg, azonban ezt a törvény általános jelleggel teszi [Btk. 109. § (2)–(3) bek.]. Így például a
bűncselekmény elkövetésekor tizenhatodik életévét be nem töltött fiatalkorúra kiszabható szabadságvesztés
358
akadályai
leghosszabb tartama öt évet meghaladó szabadságvesztéssel büntetendő bűncselekmény elkövetése esetén öt év.
Így amennyiben a fiatalkorú által megvalósított deliktum tíz évig terjedő szabadságvesztéssel büntethető, de az
elkövető fiatal kora miatt a felső határ mindössze öt év, az elévülési idő is erre az időtartamra korlátozódik [Btk.
109. § (4) bek.].
Egyes törvényi tényállások megvalósításakor az elévülésre kiható jelentősége van a sértett életkorának.
Így
• az erős felindulásban elkövetett emberölés,
• a háromévi szabadságvesztésnél súlyosabban büntetendő szándékos súlyos testi sértés,
• az emberrablás,
• az emberkereskedelem,
• a nemi élet szabadsága és a nemi erkölcs elleni bűncselekmények esetében, ha az
elkövetéskor a sértett a tizennyolcadik életévét még nem töltötte be és a cselekmény büntethetősége

huszonharmadik életévének betöltése előtt elévülne, az elévülési idő meghosszabbodik a sértett huszonharmadik
életévének betöltéséig vagy addig az időpontig, amikor a huszonharmadik életévét betöltötte volna. E
rendelkezés törvénybe iktatásának indoka az, hogy bizonyos esetekben – így különösen a családon belül
megvalósított deliktumok körében –, ha a sértett gyermek vagy fiatalkorú (akár félelemből fakadóan, akár a
kiszolgáltatott helyzete miatt), korlátozottak a feljelentési lehetőségei a szülői vagy más hozzátartozói ráhatás
miatt. Ebből kifolyólag a korábbi Btk. hatálya alatt többször is előfordult, hogy amikor a sérelmeket
elszenvedett személy a hatósághoz fordult, a bűncselekmények büntethetősége már elévült.
Az egymással bűnhalmazatban álló bűncselekmények – vagyis amikor egy elkövető több bűncselekményt
valósított meg és ezeket egy büntetőeljárásban bírálják el – külön-külön évülnek el még abban az esetben is, ha
az elévültnek tekintendő bűncselekmény tette lehetővé vagy könnyítette meg a még el nem évült bűncselekmény
megvalósítását.
A Btk. 26. §-ának (3) bekezdése kizárja egyes bűncselekmények elévülését. Ezen törvényi rendelkezés szerint
nem évülnek el az életfogytig tartó szabadságvesztéssel is büntethető deliktumok, valamint az emberiesség
elleni (Btk. XIII. Fejezet), illetve a háborús bűncselekmények (Btk. XIV. Fejezet). A Btk. szabályai
összhangban állnak az emberiesség elleni bűncselekmények büntetendőségéről és elévülésének kizárásáról,
valamint a kommunista diktatúrában elkövetett egyes bűncselekmények üldözéséről szóló 2011. évi CCX.
törvny rendelkezéseivel.
27. §
Az elévülés kezdő napja
a)befejezett bűncselekmény esetén az a nap, amikor a törvényi tényállás megvalósul,
b)kísérlet és előkészület esetén az a nap, amikor az ezeket megvalósító cselekmény véget ér,
c)olyan bűncselekmény esetén, amely kizárólag kötelesség teljesítésének elmulasztásával valósul meg, az a
nap, amikor az elkövető még az e törvényben megállapított következmény nélkül eleget tehetne
kötelességének,
d)olyan bűncselekmény esetén, amely jogellenes állapot fenntartásában áll, az a nap, amikor ez az állapot
megszűnik.
359
akadályai
A Btk. meghatározza az elévülés határidejének kezdő

napját is.
Az elévülés kezdő napja befejezett bűncselekmény esetén az a nap, amikor a törvényi tényállás megvalósul. E
körben az úgynevezett cselekményegység-elmélet alapján kell állást foglalni, vagyis immateriális deliktum
megvalósításakor az elkövetési magatartás utolsó mozzanatának, míg materiális bűncselekmény létrehozásakor
az eredmény bekövetkezésének van relevanciája. Tehát ha a testi sértés elkövetési időpontja január elseje, de a
sértett csak január huszadikán veszíti életét, a halált okozó testi sértés elévülésének kezdő napja az utóbbi,
vagyis január huszadika.
Kísérlet és előkészület vonatkozásában az elévülés kezdő napja az a nap, amikor az ezeket megvalósító
magatartás utolsó mozzanata véget ér.
A tiszta mulasztásos bűncselekmények esetében az elévülés kezdő napja az a nap, amikor az elkövető még a
Btk.-ban megállapított következmény nélkül eleget tehetne kötelességének. Tiszta mulasztásos bűncselekmény
például a segítségnyújtás elmulasztása (Btk. 166. §), amely deliktum tekintetében az elévülés azon a napon
kezdődik meg, amikor az elkövetőnek segítséget kellett volna nyújtania a sérült vagy veszélyben lévő sértettnek.
Végül a törvény szól a jogellenes állapotot létrehozó bűncselekmények elévülési idejének kezdő napjáról is.
Ezek befejezetté a jogellenes állapot létrehozásával, míg bevégzetté a jogellenes állapot megszűnésével válnak.
Ilyen például a személyi szabadság megsértése (Btk. 194. §), mert ez a befejezettség stádiumába jut, amikor a
sértett elveszíti a személyi szabadságát, de bevégzett csak akkor lesz, amennyiben a jogellenes állapot
megszűnik, azaz, ha a sértett meghal vagy visszanyeri a helyváltoztatási szabadságát. A szóban forgó
360
akadályai
deliktumok esetében az elévülés kezdő napja az a nap, amikor a jogellenes állapot megszűnik, vagyis amikor
bevégzetté válnak.
Az úgynevezett természetes egység körébe tartozó bűncselekmény esetében nincs jelentősége az egyes
részcselekmények megvalósítási időpontjának, mert ezek önálló elévülése kizárt. Ugyanez a szabály irányadó a
folytatólagosság törvényi egységére is, tehát az egyes részcselekmények szintén nem évülhetnek el, és az
elévülés kezdőnapja azonos az utolsó részcselekmény elkövetésének napjával (BKv. 31.).
Speciális szabályok irányadók a hamis vádra, illetve a hamis tanúzásra. A hamis váddal kapcsolatos törvényi
előírás szerint, amennyiben a hamis vád folytán eljárás indult, ennek az alapügynek a befejezéséig a hamis vád
miatt büntetőeljárás csak az alapügyben eljáró hatóság feljelentése alapján indítható, az ilyen feljelentés esetét
kivéve azonban a hamis vád büntethetőségének elévülése az alapügy befejezésének napján kezdődik [Btk. 270.
§ (1) bek.]. Tartalmát tekintve ugyanilyen rendelkezést fogalmaz meg a Btk. a hamis tanúzás vonatkozásában
(Btk. 274. §) is.
28. §
(1) Az elévülést félbeszakítja a bíróságnak, az ügyésznek, a nyomozó hatóságnak, illetve nemzetközi

vonatkozású ügyekben az igazságügyért felelős miniszternek vagy a külföldi hatóságnak az elkövető ellen
a bűncselekmény miatt foganatosított büntetőeljárási cselekménye. A félbeszakítás napján az elévülés
határideje ismét elkezdődik.
(2) Ha a büntetőeljárást felfüggesztik, a felfüggesztés tartama az elévülés határidejébe nem számít be. Ez
a rendelkezés nem alkalmazható, ha a büntetőeljárást azért függesztik fel, mert az elkövető kiléte a
nyomozásban nem volt megállapítható, ismeretlen helyen tartózkodik, vagy kóros elmeállapotú lett.
361
akadályai
A Btk. lehetővé teszi az elévülés félbeszakítását. Akkor

ugyanis, amikor a büntetőügyekben eljáró szervek – így a bíróság, az ügyész vagy a nyomozó hatóság, míg
nemzetközi vonatkozású ügyekben az igazságügyért felelős miniszter vagy a külföldi hatóság – a
bűncselekmény elkövetése miatt az elkövetővel szemben intézkednek, valójában okafogyottak lesznek az
elévülés jogpolitikai indokai. Ezért a félbeszakítás következménye az, hogy az elévülési időnek a félbeszakítás
időpontjáig eltelt részét figyelembe venni nem lehet és a félbeszakítást eredményező intézkedés napjával az
elévülés újból elkezdődik. Az elévülést azonban nem minden bírósági, hatósági intézkedés, illetve eljárási
cselekmény szakítja félbe.
Ilyen joghatása kizárólag
a) a Btk.-ban nevesített szervek által,
b) a megvalósított deliktum miatt,
c) az elkövető ellen foganatosított,
d) büntetőeljárási cselekményeknek
van.
a) A büntethetőség elévülését kizárólag a Btk.-ban meghatározott szerveknek, így a bíróságnak, az ügyésznek, a

nyomozó hatóságnak, továbbá nemzetközi vonatkozású ügyekben az igazságügyért felelős miniszternek vagy a
külföldi hatóságnak az eljárási cselekményei szakítják félbe. Álláspontom szerint közömbös, hogy az a bíróság
vagy egyéb hatóság, amelyik a büntetőeljárási cselekményt foganatosította, a konkrét büntetőügyben,
rendelkezett-e az eljárási jog szabályai szerinti hatáskörrel vagy illetékességgel, az azonban szükséges, hogy a
bíróság vagy a hatóság büntetőügyekben eljárni hivatott szerv legyen. Félbeszakad tehát az elévülés, ha a
törvényszék hatáskörébe utalt ügyben a járásbíróság foganatosít büntetőeljárási cselekményt, nem szakad
viszont félbe az elévülés, ha polgári bíróság dönt a büntetőbíróság jogkörébe tartozó kérdésről.
b) Elévülést félbeszakító hatással csak azok a büntetőeljárási cselekmények rendelkeznek, amelyek

elrendelésére, illetve foganatosítására az elkövető által létrehozott bűncselekmény miatt kerül sor. Ebben a
körben a ténybeli alapnak van meghatározó szerepe, vagyis csak az olyan eljárási cselekmény szakítja félbe az
elévülést, amelynek ténybeli alapja azonos az utóbb vád tárgyává tett cselekmény ténybeli alapjával. Több
bűncselekmény megvalósításakor e feltétel fennállását bűncselekményenként külön-külön kell vizsgálni (BJD
3640.). Az elévülés ideje a bűncselekmény törvényes minősítéséhez igazodik akkor is, ha a vádirat jogi
értékelése téves (BH 2012.86.).
c) A büntetőeljárási cselekménynek kifejezetten az elkövető ellen kell irányulnia. E követelmény azt juttatja
kifejezésre, hogy csak azon eljárási cselekményeknek van félbeszakító hatása, amelyek az elkövető
személyének kiderítését továbbá büntetőjogi felelősségének a megállapítását célozzák. Ezért nincs ilyen
következményük az elkövető személyével kapcsolatos adminisztratív jellegű intézkedéseknek (például az iratok
további nyilvántartásba helyezésének), viszont arra sincs szükség, hogy az elkövető személye ismert legyen,
mert az ismeretlen elkövető tekintetében – vagyis az ügyben – elrendelt nyomozás is félbeszakítja az elévülést.
d) Kizárólag azok a büntetőeljárási cselekmények szakítják félbe az elévülést, amelyek érdemi jellegűek, azaz
az eljárás előbbrevitelét célozzák (BH 1974.233.). A jogalkalmazói gyakorlat ilyennek minősíti a nyomozás
elrendelését, a gyanúsítotti kihallgatásra szóló idézés kibocsátását, a gyanúsított kihallgatását, a tanúk
kihallgatását, az ügyésznek a nyomozást megszüntető határozatot hatályon kívül helyező és a vádemelésre
felhívó határozatát, a vádemelést (BKv. 4.), a tárgyalást, az érdemi határozatok meghozatalát (BH 1996.567.). A
bírósági tárgyalás kitűzése a jogalkalmazói gyakorlat szerint az elévülést akkor szakítja félbe, ha egyben az
idézések, értesítések kibocsátására is sor kerül.
Az 1/2005. BJE a nemzetközi körözést elrendelő elfogatóparancs illetőleg a kiadatási kérelem elévülésre
gyakorolt hatásával foglalkozik. A jogegységi határozat szerint a belföldi körözést elrendelő elfogatóparancs
kibocsátása után kiadott nemzetközi körözést elrendelő elfogatóparancs az elévülést félbeszakítja. Félbeszakítja
az elévülést a belföldi körözést elrendelő elfogatóparancsot követően az Európai Unió tagállamaival folytatott
bűnügyi együttműködésről szóló 2003. évi CXXX. törvény alapján kiadott európai elfogatóparancs is.
Amennyiben viszont a nemzetközi körözést elrendelő elfogatóparancs az Európai Unió olyan tagállamában
vezetett eredményre, amelyben átadásnak lehet helye, úgy az ezt követően utóbb kiállított és megküldött európai
elfogatóparancs az elévülést nem szakítja félbe. Ha büntetőügyben eljáró hatóság belföldi körözést
elfogatóparanccsal nem kezdeményezett, hanem nemzetközi körözést rendelt el vagy európai elfogatóparancsot
362
akadályai
bocsátott ki, az újabb tény ismeretében szükségessé váló belföldi körözést elrendelő elfogatóparancs az elévülést
ugyancsak félbeszakítja. A nemzetközi bűnügyi jogsegélyről szóló 1996. évi XXXVIII. törvény alapján
folytatott eljárásban az ezen törvény alapján kiadott elfogatóparancsnak a bíróság, illetve a büntetés-végrehajtási
bíró részéről történő kiadása az elévülést szintén félbeszakítja.
A jogegységi határozat szól arról is, hogy az igazságügyért felelős miniszter által előterjesztett kiadatási kérelem
alapján a külföldi hatóságok részéről foganatosított eljárási cselekmények az elévülés szempontjából egy
tekintet alá esnek a magyar hatóságok cselekményeivel. Továbbá azt is kimondja, hogy az igazságügyért felelős
miniszter külföldi államnál előterjesztett kiadatási kérelme az elévülést szintén félbeszakítja. Ezek a
megállapítások azonban a Btk. hatálybalépésével okafogyottá váltak, hiszen a törvény már rendelkezik arról,
hogy nemzetközi vonatkozású ügyekben az igazságügyért felelős miniszternek vagy a külföldi hatóságnak az
elkövető ellen a bűncselekmény miatt foganatosított büntetőeljárási cselekményei az elévülést félbeszakítják.
Nem szakítja félbe az elévülést a vádemelés elhalasztása (BKv. 4.), az eljárást megszüntető végzés, a terhelt
terhére a bírósági eljárás során az ügyész által bejelentett indítvány és rendes jogorvoslat, valamint a terhelt
terhére benyújtott ügyészi felülvizsgálati indítvány (3/2010. BJE), továbbá a vádirat kézbesítése sem. Amint már
említettük, az elévülés félbeszakítása szempontjából semmilyen jelentőséggel sem bírnak a bíróság, az ügyész
vagy a nyomozó hatóság ügyviteli jellegű belső intézkedései.
A feltételek teljesülésekor az elévülés attól függetlenül félbeszakad, hogy a büntetőeljárás megindítására

ismeretlen elkövető ellen került sor, vagy a nyomozás elrendelése után nyomban meghatározott személlyel
szemben folyt az eljárás, illetve, ha a nyomozás során kiderült, nem a meggyanúsított személy valósította meg a
büntetőjog-ellenes magatartást. Az ismeretlen személy ellen elrendelt nyomozás ténye, a tanúkihallgatások, a
szakértő meghallgatása ugyanis az utóbbi esetben is félbeszakító hatással bír, de nyilvánvalóan nincs ilyen ereje
a megalapozott gyanú közlésének, ha utóbb kiderül, hogy nem a meggyanúsított személy követte el a
bűncselekményt.
Abban az esetben, ha valamilyen átmeneti jellegű akadály miatt nem lehet folytatni a büntetőeljárást, azt a
nyomozó hatóság, az ügyész vagy a bíróság felfüggeszti. Az ezzel kapcsolatos szabályokat a Be. tartalmazza. A
felfüggesztés lényege tehát, hogy bár ideiglenes jelleggel, de olyan körülmények léteznek, amelyek gátját
képezik magának a büntetőeljárásnak. Azért pedig, hogy a büntető anyagi vagy eljárásjogi szempontból releváns
idők ilyenkor ne folyjanak, a büntetőeljárás felfüggesztésére kerül sor, annak ideje alatt pedig az elévülés
nyugszik. Ez azt jelenti, hogy a felfüggesztés tartama az elévülésbe nem számít be, viszont a nyugvást
megelőzően valamint a nyugvást követően eltelt időt össze kell adni. Az elévülés határideje ezért az elévülés
nyugvását követően nem kezdődik újra (BH 2008.110.).
A felfüggesztés tartama kivételesen az elévülés határidejébe mégis beszámít, amennyiben a felfüggesztésre azért
került sor, mert
– az elkövető kiléte a nyomozásban nem volt megállapítható,
– az elkövető ismeretlen helyen tartózkodik,
– az elkövető a bűncselekmény elkövetését követően kórós elmeállapotú lett.
A büntetőeljárás felfüggesztése miatt nyugvó elévülés félbeszakítására törvényes lehetőség nincs még akkor
sem, ha a nyomozó hatóság a felfüggesztés tartama alatt az elkövetővel szemben a büntetőeljárást előbbre vivő
cselekményeket foganatosít.
(3) Az elévülés határidejébe nem számít be az a tartam, amely alatt közjogi tisztség betöltésén alapuló
mentesség folytán a büntetőeljárás azért nem volt megindítható vagy folytatható, mert a törvényben
biztosított mentelmi jogot a döntésre jogosult nem függesztette fel. Ez a rendelkezés nem alkalmazható
olyan magánindítványra büntetendő bűncselekmény esetén, amely miatt a vádat a magánvádló képviseli.
(4) A vádemelés elhalasztásának tartama, próbára bocsátás esetén a próbaidő tartama és a jóvátételi
munka tartama az elévülés határidejébe nem számít be.
363
akadályai
Amint azt már említettük, az elévülés határidejébe nem

számít be az a tartam, amely alatt közjogi tisztség betöltésén alapuló mentesség folytán a büntetőeljárás azért
nem volt megindítható vagy folytatható, mert a törvényben biztosított mentelmi jogot a döntésre jogosult nem
függesztette fel. Nem alkalmazható ez a rendelkezés az olyan magánindítványos bűncselekmények esetében,
amelyek egyben magánvádasak is. Ilyen bűncselekmény például a könnyű testi sértés, a magántitok megsértése,
vagy a levéltitok megsértése.
A vádemelés elhalasztása a cselekmény büntethetőségének elévülését nem szakítja félbe, azonban annak
tartamát az elévülés szempontjából figyelmen kívül kell hagyni. Nem számít be az elévülésbe próbára bocsátás
esetén a próbaidő tartama, valamint a jóvátételi munka ideje sem.
Végül szólni kell arról, hogy Magyarország Alaptörvényének átmeneti rendelkezései között található 2. cikk
bizonyos, már elévült bűncselekmények esetében az elévülést újból megnyitotta. A 2. cikk (1) bekezdése szerint
„Nem tekinthető elévültnek, azoknak a törvényben meghatározott, a pártállam nevében, érdekében vagy
egyetértésével a kommunista diktatúrában Magyarország ellen vagy személyek ellen elkövetett súlyos
bűncselekményeknek a büntethetősége, amelyeket az elkövetéskor hatályos büntetőtörvény figyelmen kívül
hagyásával politikai okból nem üldöztek.” Az ilyen bűncselekmény büntethetősége az elkövetés időpontjával
hatályos törvény szerint az Alaptörvény hatálybalépésének napjától számított időtartam elteltével évül el,
feltéve, hogy a bűncselekmény elkövetésének időpontjában hatályos büntetőtörvény szerint az elévülés 1990.
május 1-jéig bekövetkezett volna. Abban az esetben viszont, ha az ilyen deliktum büntethetősége az elkövetés
időpontja és 1990. május 1-je közötti, az Alaptörvény hatálybalépésének napjától számított időtartam elteltével
évül el, feltéve, hogy a bűncselekmény elkövetésének időpontjával hatályos büntetőtörvény szerint az elévülés
1990. május 2. és 2011. december 31-e között történt volna meg, és az elkövetőt a bűncselekmény miatt nem
üldözték.
364
akadályai
Az elévülési idő újboli megnyitásának indokát nyilvánvalóan az a tény képezi, hogy a diktatórikus
berendezkedések időszakában bizonyos büntetőjog-ellenes magatartások üldözése, – politikai okokból –
elmarad. Az elévülés bekövetkezésének szempontjából pedig csak annak van jelentősége, hogy eltelt-e a
törvényben meghatározott idő, mert további feltételeket a kódexek nem tartalmaznak. Ezért az elévülés akkor is
bekövetkezik, ha az adott hatalomnak érdekében állt a büntető törvénykönyv által büntetendőként értékelt
cselekmény elkövetése és az elkövetők üldözésére éppen ezért nem is került sor. Így, ha a diktatórikus
államhatalom az elévülési időn belül nem szűnik meg, a felelősségre vonás is elmarad, amit csak az ilyen
rendszer megszűnése után az elévülés újbóli megnyitásával lehet megakadályozni.
3/2010. BJE, 1/2005. BJE, BKv. 31. BH 2010.204., BH

2009.366., BH 2008.204., BH 2005.378., BH 2004.453., BH 2003.99., BH 1998.162., BH 1998.2., BH
1996.567., BH 1995.497., EBH 2009.2034., EBH 2008.1764., BJD 201., BJD 3640.
3.3. 3.3. A kegyelem
365
akadályai
Beccaria, Cesare: Bűntett és büntetés. Budapest, 1967.

Fayer László: Az 1843. évi büntetőjogi javaslatok anyaggyűjteménye. Budapest, 1869. Kádár Miklós – Kálmán
György: A büntetőjog általános tanai. Budapest, 1966. Szalay László: Publicisztikai dolgozatok. Budapest,
1947.
366
akadályai
A kegyelem intézményét már a római jog is ismerte és

annak gyakorlására a császár, illetve az általa erre felhatalmazott személy volt jogosult. A kegyelmezési jog a
középkorra Európa-szerte elterjedt, az abszolutizmus korában egyre gyakrabban megvalósuló visszaélések miatt
azonban e jog biztosítását egyre többen ellenezték. Így Beccaria okfejtése szerint a kegyelem nem más, mint az
uralkodó bűnmentességet biztosító gesztusa, aminek következtében „az egyéni indokolatlan jóakarat lesz a
büntetlenség törvényes végezménye”, és ezáltal a kegyelem akadályozza az igazságszolgáltatás rendes menetét.
Kant annak a véleményének adott hangot, hogy a kegyelem súlyosan veszélyezteti a jogegyenlőséget. A francia
törvényhozás 1791-ben az esküdtszéki ügyekben el is törölte a kegyelem intézményét, de azt Napóleon 1801-
ben visszaállította.
Az 1843. évi javaslat vitája során Szalay László a kegyelmezési jog fenntartása mellett érvelt arra hivatkozva,
hogy lehetségesek olyan esetek, amikor a bíró kénytelen valakit elmarasztalni, mert a törvényt köteles
alkalmazni, holott „rendkívüli” körülmények állnak fenn, de csak a kegyelem képes megmenteni az ilyen
okokkal érintett személyt.
Ugyanakkor Deák Ferenc, Eötvös József és Pulszky Ferenc a javaslat vitája során – az eljárási kegyelmet
teljességgel elvetve – a végrehajtási kegyelmezési jog korlátozása mellett foglaltak állást, szerintük a korlátlan
kegyelem bizalmatlanságra ad okot, mivel tartani lehet attól, hogy a kormány „érdekében törvénysértők – a
törvénysértésért bírói úton történő felelősségre vonásuk után – a kegyelem folytán teljes büntetlenséget
nyernének”.
Edvi Illés Károly szerint a kegyelmezési jog alapja az igazság és a humanizmus, mert bár az igazság
érvényesítése a törvényhozói és a bírói hatalom feladata, de esetenként a törvények igazságtalan szigort
eredményeznek. Ennek az igazságtalanságnak az orvoslására nem alkalmas a bírói hatalom, mert az csak a
367
akadályai
törvények alkalmazására szorítkozhat. Mindebből pedig az következik, hogy szükség van egy olyan tényezőre,
amely a kivételes esetekben érvényre tudja juttatni az igazságot. Ez pedig nem lehet más, mint a kegyelem joga.
Angyal Pál ugyancsak a kegyelem szükségessége mellett érvelt, kifejtve, hogy bizonyos feltételek létezésekor a
kegyelem teszi lehetővé az igazságos, méltányos és célszerű döntés meghozatalát.
A kegyelem jogintézményének létjogosultsága tehát régóta vitatott. A kegyelem mellett érvelők álláspontjának
lényege szerint a büntető törvénykönyvek rendelkezései csak a típusos esetekre koncentrálnak, így nem
alkalmasak az atípusos körülmények igazságos értékelésére. Jhering szerint ezért van szükség arra a „biztonsági
szelepre”, amely képes megakadályozni a jogi normának megfelelő, mégis igazságtalan tartalommal bíró döntés
meghozatalát vagy végrehajtását. A kegyelmet ellenzők szerint pedig a kegyelem sérti a jogegyenlőséget és
gátját képezi az igazságszolgáltatásnak.
A mai államok szinte kivétel nélkül ismerik a kegyelem

jogintézményét. A kegyelmezés joga általában az államfőt illeti meg, annak terjedelme azonban országonként
változó jellegű.
368
akadályai
A kegyelem tehát egy olyan aktus, amelynek

alkalmazásakor az állam – egy rendkívül méltányolható ok fennállása miatt – lemond a büntetőjogi igényének
érvényesíthetőségéről. A lemondás megvalósulhat a már megindult büntetőeljárás során, még a jogerős elítélést
megelőzően (abolíció), vagy a büntetőjogi felelősség jogerős megállapítását követően (adgradáció). Az első
esetben arról van szó, hogy a kegyelmi jog gyakorlása miatt az elkövetővel szemben a büntetőeljárás
megszüntetésére kerül sor, míg a második esetben a büntetőeljárás lefolytatását és az elkövető jogerős elítélését
nem követi a kiszabott büntetés végrehajtása. A kegyelem speciális esete, amikor az elítéltet a büntetett
előélethez fűződő hátrányok alól mentesítik.
A kifejtettek alapján a kegyelem következő fajtái különböztethetők meg:
a) eljárási kegyelem,
b) végrehajtási kegyelem,
c) kegyelmi mentesítés.
Büntethetőséget megszüntető okként tehát kizárólag az eljárási kegyelem érvényesül, amikor az arra jogosult
rendelkezésének eredményeként a már folyamatban lévő büntetőeljárást meg kell szüntetni. Az eljárási
kegyelem révén a bűncselekményt megvalósító büntethető elkövető büntetőjogi felelősségre vonására nem kerül
sor.
A kegyelem valamennyi formája lehet általános vagy egyéni jellegű.
369
akadályai
Általános jellegű kegyelemről akkor van szó, ha az Országgyűlés törvényt alkot, amelyben közkegyelmet
gyakorol. A közkegyelem amnesztia elnevezéssel vált ismertté. Ebben az esetben az érintett személyi kört és a
feltételeket a törvény jelöli ki, illetve határozza meg. A közkegyelem hatálya alá tartozás tényét a jogalkalmazó
állapítja meg, ám ilyenkor mérlegelési joga nincs, vagyis amennyiben a konkrét bűncselekmény elkövetőjére a
közkegyelmi törvény rendelkezései kiterjednek, a büntetőeljárást meg kell szüntetni. Ezért a közkegyelemre
vonatkozó jogalkalmazói megállapításoknak csak deklaratív jellegük van.
Az egyéni kegyelmezési jog gyakorlására az Alaptörvény 9. cikke (4) bekezdésének g) pontja szerint a
köztársasági elnök jogosult. A köztársasági elnök e jogosultságát méltányossági alapon, a kegyelmi kérelemben
megjelölt okokra figyelemmel gyakorolja és döntésével kapcsolatban indokolási kötelezettség sem terheli.
Kegyelem iránti előterjesztést, a Be. 597. §-ának (1) bekezdésében foglaltak szerint – hivatalból vagy kérelemre
– a büntetőeljárás megszüntetésére a vádirat benyújtásáig a legfőbb ügyész, azt követően, az igazságügyért
felelős miniszter tehet. A büntetőeljárás megszüntetése iránti kegyelmi kérelmet annál az ügyésznél, illetőleg
bíróságnál kell benyújtani, amely előtt az eljárás folyik. A döntéshez szükséges adatokat tartalmazó iratokat,
valamint a kegyelmi kérelmet a vádirat benyújtásáig az ügyész a legfőbb ügyészhez, a vádirat benyújtása után a
bíróság az igazságügyért felelős miniszterhez terjeszti fel. A legfőbb ügyész, illetve az igazságügyért felelős
miniszter a kegyelmi kérelmet a köztársasági elnöknek akkor is megküldi, ha a kegyelem gyakorlása iránt nem
tesz előterjesztést, mivel dönteni a kegyelmi kérelemmel kapcsolatban kizárólag a köztársasági elnök jogosult.
Abban az esetben pedig, ha a köztársasági elnök egyéni kegyelemben részesíti a bűncselekmény elkövetőjét,
vele szemben a büntetőeljárást meg kell szüntetni.
A végrehajtási kegyelemre, valamint a büntetett előélethez fűződő hátrányok alóli mentesítésre az igazságügyért
felelős miniszter tehet előterjesztést a köztársasági elnökhöz. Az eljárási kegyelemmel kapcsolatban írtak e két
kegyelmi forma tekintetében is irányadók azzal, hogy amennyiben a köztársasági elnök kegyelmet gyakorol, az
vagy a büntetés, illetve intézkedés végrehajtását befolyásolja, vagy a büntetett előélethez fűződő
következmények alól mentesít.
370
akadályai
BH 1995.686.
3.4. 3.4. A tevékeny megbánás

29. §
(1) Nem büntethető, aki az élet, testi épség és az egészség elleni, az emberi szabadság elleni, az emberi
méltóság és egyes alapvető jogok elleni, a közlekedési, a vagyon elleni, illetve a szellemi tulajdonjog elleni
vétség vagy háromévi szabadságvesztésnél nem súlyosabban büntetendő bűntett elkövetését a vádemelésig
beismerte, és közvetítői eljárás keretében – vagy azt megelőzően, de a közvetítői eljárás keretében
született megállapodásban jóváhagyva – a sértett által elfogadott módon és mértékben a
bűncselekménnyel okozott sérelmet jóvátette. E rendelkezés akkor is irányadó, ha a bűnhalmazatban lévő
bűncselekmények közül az élet, a testi épség és az egészség elleni, az emberi szabadság elleni, az emberi
méltóság és egyes alapvető jogok elleni, a közlekedési, a vagyon elleni, vagy a szellemi tulajdonjog elleni
bűncselekmény a meghatározó.
(2) A büntetés korlátlanul enyhíthető, ha az elkövető az (1) bekezdésben meghatározott bűncselekmények

esetében az ötévi szabadságvesztésnél nem súlyosabban büntetendő bűntett elkövetését a vádemelésig
beismerte, és közvetítői eljárás keretében – vagy azt megelőzően, de a közvetítői eljárás keretében
született megállapodásban jóváhagyva – a sértett által elfogadott módon és mértékben a
bűncselekménnyel okozott sérelmet jóvátette. E rendelkezés akkor is irányadó, ha a bűnhalmazatban lévő
bűncselekmények közül az élet, testi épség és az egészség elleni, az emberi szabadság elleni, az emberi
méltóság és egyes alapvető jogok elleni, a közlekedési, a vagyon elleni, vagy a szellemi tulajdonjog elleni
bűncselekmény a meghatározó.
371
akadályai
(3) Az (1)–(2) bekezdés alkalmazásának nincs helye, ha az elkövető
a) többszörös vagy különös visszaeső,
b) a bűncselekményt bűnszervezetben követte el,
c) bűncselekménye halált okozott,
d) a szándékos bűncselekményt a szabadságvesztés felfüggesztésének próbaideje alatt vagy a szándékos

bűncselekmény elkövetése miatt végrehajtandó szabadságvesztésre ítélése után, a szabadságvesztés
végrehajtásának befejezése előtt, illetve próbára bocsátás vagy vádemelés elhalasztásának tartama alatt
követte el, vagy
e) korábban szándékos bűncselekménye miatt közvetítői eljárásban vett részt, és ennek eredményeként
vele szemben az (1) vagy (2) bekezdést alkalmazták, feltéve, hogy az ügydöntő határozat jogerőre
emelkedésétől az újabb szándékos bűncselekmény elkövetéséig két év még nem telt el.
Baumann, Jürgen: Noch einmal Kenntnis des

Verletzten und tätige Reue. Juristische Schulung 1971/631. Berkes György: Tevékeny megbánás és közvetítői
eljárás, zaklatás és a büntető jogalkalmazást érintő más kérdések. Ügyvédek Lapja 2008/5. Makai Lajos: A
tevékeny megbánás és a közvetítői eljárás. Rendészeti Szemle 2007/9. Nagy Ferenc: Jóvátétel, mint a konfliktus
feloldó büntető igazságszolgáltatás egyik formája. Jogtudományi Közlöny 1993/3. Négyesy László: A tevékeny
megbánásról. Belügyi Szemle 2003/5.
372
akadályai
Az Európa Tanács Miniszteri Bizottságának R(99) 19.

számú, a mediáció tárgyában elfogadott ajánlása szerint, a büntetőeljárások során a sértettek jogos érdekeinek
érvényre juttatása miatt a törvényhozásnak lehetővé kell tennie a terhelt és a sértett közötti megállapodást. Az
ajánlásban kifejtettek szerint büntetőügyekben mediáció csak akkor alkalmazható, ha ahhoz a felek szabad
akaratukból hozzájárulnak. Az ajánlás kívánatosnak tartja azt is, hogy a mediáció a büntető igazságszolgáltatás
folyamatában bármikor elérhető legyen, illetve, hogy a felek az igazságszolgáltatás folyamatában
hozzájárulásukat bármikor visszavonhassák, továbbá hogy a mediáció alatt folytatott megbeszélések a
későbbiek során ne legyenek felhasználhatóak.
Az Európai Unió Tanácsának a sértett büntetőeljárási jogállásáról szóló 2001/220/IB. számú kerethatározatának
10. cikke szerint minden tagállamnak gondoskodnia kell arról, hogy büntetőügyekben lehetőség legyen a
közvetítés elősegítésére olyan bűncselekmények esetében, amelyeknél ezt az adott tagállam megfelelőnek tartja.
Mindezekre a nemzetközi elvárásokra figyelemmel vált szükségessé a közvetítő eljárás bevezetése a magyar
büntetőeljárásba, illetőleg új büntethetőséget megszüntető ok beiktatása a korábbi Btk.-ba. Ezeket a normákat a
2006. évi LI. törvény alkotta meg.
373
akadályai
A Btk. a tevékeny megbánást kisebb tárgyi súlyú

bűncselekmények esetében büntethetőséget megszüntető okként szabályozza, míg súlyosabb deliktumok
tekintetében a büntetés korlátlan enyhítésére ad lehetőséget.
Így nem büntethető:
• az élet, testi épség és az egészség elleni, az emberi szabadság elleni, az emberi méltóság és egyes alapvető
jogok elleni, a közlekedési, a vagyon elleni, illetve a szellemi tulajdonjog elleni vétség vagy
• az ezen deliktumok háromévi szabadságvesztésnél nem súlyosabban büntetendő bűntetti alakzata, ha
• az elkövető az elkövetést a vádemelésig beismerte, és
• közvetítői eljárás keretében vagy azt megelőzően, de a közvetítői eljárás keretében született megállapodásban
jóváhagyva,
• a sértett által elfogadott módon és mértékben a bűncselekménnyel okozott sérelmet jóvátette.
A Btk. tehát először arról rendelkezik, hogy mely törvényi tényállások vonatkozásában van helye tevékeny
megbánásnak. A bűncselekmények kiválasztását az a jogpolitikai indok határozta meg, hogy ezen deliktumok
esetében a passzív alany sérelmeinek reparálása, az őt ért károk megtérítése olyan kiemelt érdek, amely mellett a
jogrend megsértése miatt bekövetkezett hátrány másodlagos. Kivételt azok az esetek képeznek, amikor az
elkövető személyi társadalomra veszélyessége fokozott, illetve ha az elkövetés olyan súlyos következménnyel
járt, hogy az állam még a terhelt és a sértett megegyezésre törekvésekor sem mondhat le büntető hatalmának
érvényesítéséről.
374
akadályai
A konkrétan meghatározott bűncselekmények tekintetében is csak akkor nyílik erre lehetőség, ha az adott
deliktum vétség vagy amennyiben bűntett, akkor a törvény háromévi szabadságvesztésnél nem súlyosabban
rendeli büntetni. E körben is irányadó az a tétel, amely szerint ahol a jogkövetkezmények a Btk.-ban
meghatározott büntetéshez kapcsolódnak, ezen a Btk. Különös Részében szereplő büntetési tételkeret felső
határát kell érteni, azaz figyelmen kívül kell hagyni a Btk. Általános Részének a felső határt felemelő előírásait.
Lehetséges, hogy az a jogsértő magatartás, amelynek vonatkozásában a tevékeny megbánásnak helye van, olyan
bűncselekménnyel áll bűnhalmazatban, amely tekintetében ez a megszüntető ok nem alkalmazható. Ezzel a
szituációval kapcsolatban a Btk. úgy rendelkezik, hogy a tevékeny megbánásra vonatkozó szabályok akkor
alkalmazhatók, ha a Btk.-ban konkrétan megjelölt deliktumok a bűnhalmazatban determináló jellegűek. Azt,
hogy ez a feltétel – mármint a meghatározó jelleg – fennáll-e vagy sem, az ügy konkrét körülményeinek
vizsgálata, illetve azok egybevetése alapján dönthető el.
További követelménye a tevékeny megbánás alkalmazhatóságának, hogy az elkövető a vádemelésig beismerő

vallomást tegyen. Ennek ki kell terjednie a bűncselekmény általa történt megvalósítására és a bűnösség
elismerésére is. A végrehajtás ténybeli beismerése tehát önmagában nem elégséges, mert a bűnösség tagadása
aligha fejezi ki az elkövető őszinte megbánását. A teljes beismerés feltételül szabása azt kívánja
megakadályozni, hogy a terhelt pusztán taktikai megfontolások alapján próbálja meg elérni a büntethetőséget
megszüntető ok alkalmazását.
A tevékeny megbánásnak a közvetítői eljárás keretében vagy azt megelőzően, de a közvetítői eljárás keretében
született megállapodásban jóváhagyva kell realizálódnia. Az eljárás szabályait a Be. tartalmazza. A
rendelkezések lényege szerint a közvetítői eljárás a már említett bűncselekmények miatt indult büntetőeljárás
tartama alatt a gyanúsított vagy a sértett indítványára, illetve hozzájárulásukkal alkalmazható. A Be. az eljárás
célját is meghatározza, amikor kimondja, hogy annak a bűncselekmény következményeinek jóvátételét és a
terhelt jövőbeni jogkövető magatartását kell elősegítenie. A közvetítői eljárásban arra kell törekedni, hogy az
elkövető és a sértett között a gyanúsított tevékeny megbánását megalapozó megállapodás jöjjön létre. A
közvetítői eljárásra utalás kérdésében az ügyész jogosult dönteni, és amennyiben az ügyet közvetítői eljárásra
utalja, az eljárást legfeljebb hat hónapi időtartamra felfüggeszti [Be. 221/A. § (1)–(3) bek.].
A közvetítői eljárásra utalásnak egyébként akkor van helye ha,
• a Btk. 29. §-a alapján az eljárás megszüntetésének vagy a büntetés korlátlan enyhítésének lehet helye,
• a gyanúsított a bűncselekmény elkövetését a vádemelésig beismerte,
• a gyanúsított vállalja és képes is arra, hogy a bűncselekménnyel okozott sérelmet a sértett által elfogadott
módon és mértékben jóvátegye,
• a gyanúsított és a sértett is hozzájárul a közvetítői eljárás lefolytatásához, valamint
• a bűncselekmény jellegére, az elkövetés módjára és a gyanúsított személyére tekintettel a bírósági eljárás

lefolytathatósága mellőzhető vagy megalapozottan feltehető, hogy a bíróság a tevékeny megbánást a büntetés
kiszabása során értékelni fogja.
Nincs helye a közvetítői eljárásra vonatkozó rendelkezések alkalmazásának a magánvádas (BH 2007.149.), a
pótmagánvád alapján folyó, a bíróság elé állításos, a távol lévő terhelttel szembeni és a tárgyalás mellőzéses
eljárásban.
Végül a tevékeny megbánás, mint büntethetőséget megszüntető ok érvényesülésének utolsó követelénye, hogy
az elkövető a bűncselekménnyel okozott sérelmet a sértett által elfogadott módon és mértékben jóvátegye. A
sértett fogalmát – amint arra már utaltam – a Be. 51. §-ának (1) bekezdése határozza meg. Tehát sértett az,
akinek jogát vagy jogos érdekét a bűncselekmény sértette vagy veszélyeztette. A sértett lehet természetes
személy és jogi személy is. Tevékeny megbánásként kizárólag a megvalósított törvényi tényállással okozati
öszefüggésben keletkezett káros következmény jóvátétele ismerhető el. Lehetséges, hogy a bűncselekménnyel
okozott sérelem eredmény, de az is elképzelhető, hogy a létrejött káros következmény nem része a tényállásnak.
A tevékeny megbánás során teljesíthető elégtétel nyújtása nem kártérítést jelent, ezért annak mértéke akár meg
is haladhatja a ténylegesen okozott kár nagyságát. A hangsúly azon van, hogy az okozott sérelmet az elkövető a
sértett által elfogadott módon, illetve mértékben tegye jóvá, amire sor kerülhet például a megbánás kifejezésre
juttatásával, bocsánatkéréssel, a sértett kiengesztelése révén vagy az anyagi hátrányok kiküszöbölésével, így
kártérítés vagy járadékfizetés által. Másként fogalmazva, az okozott sérelem jóvátételének a sértett igényei és
fogadókészsége szerint kell realizálódnia.
375
akadályai
Amennyiben a feltételek teljesülnek, vagyis a közvetítői eljárás eredményes és a Btk. 29. §-a (1) bekezdése
alkalmazásának van helye, az ügyész az eljárást megszünteti. Ha a 29. § (2) bekezdésében meghatározott
feltételek állnak fenn, akkor viszont az ügyésznek vádat kell emelnie, és a bíróságnak a büntetés korlátlan
enyhítésére nyílik lehetősége.
Nem alkalmazhatók a tevékeny megbánásra vonatkozó előírások, ha az elkövető
• többszörös vagy különös visszaeső,
• a bűncselekményt bűnszervezetben követte el,
• a bűncselekménye halált okozott,
• a szándékos bűncselekményt a szabadságvesztés felfüggesztésének próbaideje alatt, vagy a szándékos

bűncselekmény elkövetése miatt végrehajtandó szabadságvesztésre ítélése után, a szabadságvesztés
végrehajtásának befejezése előtt, illetve próbára bocsátás vagy vádemelés elhalasztásának tartama alatt
követte el, vagy
• korábban szándékos bűncselekménye miatt közvetítői eljárásban vett részt és ennek eredményeként vele
szemben a büntetőeljárást megszüntették, vagy a büntetését korlátlanul enyhítették, feltéve, hogy az ügydöntő
határozat jogerőre emelkedésétől az újabb szándékos bűncselekmény elkövetéséig két év még nem telt el.
A többszörös, illetve a különös visszaeső fogalmát a Btk. 459. §-a (1) bekezdése 31. pontjának a)–b) alpontjai
határozzák meg.
Bűnszervezet akkor létesül, ha a három vagy több személyből álló, hosszabb időre szervezett, összehangoltan
működő csoport célja ötévi vagy ezt meghaladó szabadságvesztéssel büntetendő szándékos bűncselekmények
elkövetése [Btk. 459. § (1) bek. 1. pont].
Nincs helye a tevékeny megbánásra vonatkozó szabályok alkalmazásának, ha az elkövető olyan bűncselekményt
valósított meg, mely halált eredményezett. E körben nyilvánvalóan azok a materiális deliktumok jöhetnek szóba,
amelyek eredménye a halál és amelyek három-, illetve ötévi szabadságvesztésnél nem büntetendők súlyosabban.
Kizárja továbbá a törvény ezen megszüntető ok alkalmazhatóságát akkor is, ha az elkövetőt korábban szándékos
vagy gondatlan bűncselekmény megvalósítása miatt jogerősen felfüggesztett szabadságvesztésre ítélték, és az
újabb szándékos bűncselekményt a szabadságvesztés felfüggesztésének próbaideje alatt követte el. Szintén
kizárt a tevékeny megbánásra vonatkozó szabályok alkalmazása, amennyiben szándékos bűncselekmény
elkövetése miatt végrehajtandó szabadságvesztésre ítélték, és az újabb szándékos bűncselekményt a
szabadságvesztés végrehajtásának befejezése előtt valósította meg. Ebben az esetben tehát, akkor nem lehet e
jogintézmény rendelkezéseit alkalmazni, ha az elkövető mindkét alkalommal szándékos deliktumot követett el.
Ugyanilyen előírások irányadóak a próbára bocsátás vagy a vádemelés elhalasztásának tartama alatt elkövetett
újabb szándékos bűncselekményre is. A próbára bocsátásra vonatkozó rendelkezéseket a Btk. 65. §-a, míg a
vádemelés elhalasztásával kapcsolatos előírásokat a Be. 222–223. §-ai tartalmazzák. A vádemelés
elhalasztásának lényege, hogy bár fennállnak a vádemelés feltételei, az ügyész azonban a bűncselekmény
súlyára és a rendkívüli enyhítő körülményekre tekintettel, a háromévi szabadságvesztésnél nem súlyosabb
büntetéssel büntetendő bűncselekmény miatt a vádemelést egy évtől két évig terjedő időre, határozattal
elhalasztja, ha ennek a gyanúsított jövőbeni magatartására kedvező hatása lehet.
Végül kizárt a tevékeny megbánás alkalmazhatósága, ha az elkövető korábban szándékos bűncselekményt

valósított meg, majd vele szemben tevékeny megbánása miatt az eljárást megszüntették, vagy bár vádat emeltek
és elítélték, de a büntetését a korlátlan enyhítést lehetővé tevő szabályok alapján szabták ki, feltéve azonban,
hogy az ügydöntő határozat jogerőre emelkedésétől az újabb szándékos bűncselekmény elkövetéséig két év még
nem telt el. Ez a rendelkezés tehát csak akkor zárja ki a Btk. 29. § (1) vagy (2) bekezdésének alkalmazhatóságát,
ha mindkét alkalommal szándékos deliktumért vonták, illetve vonnák felelősségre az elkövetőt.
376
akadályai
BH 2011.88., BH 2010.30.
3.5. 3.5. A törvényben meghatározott egyéb ok
377
akadályai
A Btk. Általános és Különös Része számos olyan

rendelkezést tartalmaz, amely valamilyen körülmény bekövetkezése miatt megszünteti a büntethetőséget. Így
például a Btk. Általános Része büntetni rendeli a bűncselekmény kísérletét, illetve előkészületét (Btk. 10–11. §).
Abban az esetben azonban, ha az elkövető önkéntes visszalépése miatt marad el a deliktum befejezése, kísérlet
miatt a büntethetőség megszűnik [Btk. 10. § (4) bek. a)–b) pont]. Nincs lehetőség előkészületért a büntetőjogi
felelősségre vonásra, ha például az elkövető önkéntes elállása folytán marad el a törvényi tényállás
megvalósításának megkezdése, vagy ha az előkészületet a hatóságnál az elkövetés megkezdése előtt feljelenti.
Megszünteti tartási kötelezettség elmulasztása miatt [Btk. 212. § (1) bek.] a büntethetőséget, ha az elkövető ezen
kötelezettségének – feltéve, hogy a jogosultat nem tette ki súlyos nélkülözésnek – az elsőfokú ítélet
meghozataláig eleget tesz.
4. 4. Az eljárás lefolytatásához szükséges feltétel

hiánya
A feltételek hiányának egy részét a Btk. „A büntetőjogi felelősségre vonás egyéb akadályai” cím alatt a VI.
Fejezetben szabályozza. Az eljárás lefolytatásához szükséges egyéb feltételt azonban más jogszabály, így
elsősorban a Be. is tartalmaz.
4.1. 4.1. A magánindítvány hiánya

31. §
378
akadályai
(1) Az e törvényben meghatározott esetekben a bűncselekmény elkövetője csak magánindítványra

büntethető.
(2) A magánindítvány előterjesztésére a sértett jogosult.
(3) Ha a sértett korlátozottan cselekvőképes, a magánindítványt törvényes képviselője is, ha

cselekvőképtelen, kizárólag a törvényes képviselője terjesztheti elő. Ezekben az esetekben a
magánindítvány előterjesztésére a gyámhatóság is jogosult.
(4) Ha a magánindítvány előterjesztésére jogosult sértett meghal, a hozzátartozója jogosult a

magánindítvány előterjesztésére.
(5) Bármelyik elkövetővel szemben előterjesztett magánindítvány valamennyi elkövetőre hatályos.
(6) A magánindítvány nem vonható vissza.
Balogh Jenő: A sértett fél jogköre a büntetőjogban. A

sértett fél indítványára büntetendő cselekmények tana. Budapest, 1887. Kármán Elemér: A magánindítványi
bűncselekmények. Magyar Jogászegyleti értekezések XXVIII. 230. szám. Tamás János – Erdősy Emil:
Gondolatok a magánindítvány és a magánvád egyes kérdéseiről hatályos jogunkban. Jogtudományi Közlöny
1991/7–8.
379
akadályai
A büntetőjog, de még inkább a büntető eljárásjog

kialakulásának kezdetekor sor került annak felismerésére, hogy bizonyos bűncselekmények megvalósításakor az
eljárás megindítása és lefolytatása olykor jelentősebb mértékben sújtja a sértettet, mint az elkövetőt. Amint arra
Balogh Jenő is utalt, ha már az állam nem tudta megakadályozni a jogrend megsértését, legalább azt el kell
érnie, hogy a sértett szerencsétlenségét azáltal ne fokozza, hogy annak akarata ellenére bűnvádi eljárást
kezdeményez. A magánindítványos bűncselekmények meghatározásakor tehát elsődlegesen a sértett érdekeire
voltak figyelemmel, kimondva, hogy esetenként a sértett kíméletének szempontja „háttérbe szorítja a büntetés
szükségességét”.
A Csemegi Kódex főként a szemérem elleni bűntetteket és vétségeket minősítette magánindítványosnak (238.
§), de ebbe a körbe tartoztak a családi állásra vonatkozó bűntettek és vétségek (255. §), továbbá a rokonok,
illetve a munkaadó sérelmére megvalósított lopás is (342–343. §). Magánindítványt – ha életének tizenhatodik
évét betöltötte és nem állt gondnokság alatt – a sértett terjeszthetett elő, ellenkező esetben ez a jog a törvényes
képviselőjét illette meg.
A Btá. a büntethetőségről rendelkező szabályok körében szólt a magánindítványról kimondva, hogy amennyiben
a bűntett csak magánindítványra üldözhető, annak előterjesztésére a sértett, amennyiben a sértett
cselekvőképtelen vagy korlátoltan cselekvőképes, szülője, törvényes képviselője vagy gondozója is jogosult [21.
§ (1) bek.].
Az 1961. évi Btk. a magánindítvány hiányát büntethetőséget kizáró okként szabályozta (27. §), miként a korábbi
Btk. is (31. §).
380
akadályai
A svájci büntető törvénykönyv a büntethetőség körében

szól a magánindítványról. A 30 cikk (1) bekezdése szerint, ha a bűncselekmény csak indítványra üldözendő,
bármelyik sértett kezdeményezheti az elkövető megbüntetését. A törvény lehetővé teszi azt is, hogy a sértett e
jogáról lemondjon, amennyiben viszont élni kíván vele, az indítvány megtételére három hónap áll a
rendelkezésére. A sértettnek az első fokú ítélet kihirdetéséig arra is lehetősége van, hogy az indítványát
visszavonja. Több elkövető esetén a visszavonás valamennyi elkövetővel szemben hatályos. A terhelt azonban
kifogást jelenthet be az indítvány visszavonása miatt, ekkor a büntetőeljárás lefolytatására sor kerül.
A német büntető törvénykönyv bizonyos bűncselekmények tekintetében a büntetőeljárás lefolytathatóságát

ugyancsak a magánindítvány előterjesztésétől teszi függővé, ilyen jellegű deliktumok például a becsületsértő
bűncselekmények (XIV. Fejezet).
Az osztrák büntető törvénykönyv lényegét tekintve ugyanezt a megoldást választja, és egyes bűncselekmények
kizárólag a „sértett fél kívánságára” üldözhetők. Ilyen jellegű bűncselekmény például a megtévesztés (108. §)
vagy a magánlaksértés (109. §).
381
akadályai
A törvény „A büntetőjogi felelősségre vonás egyéb

akadályai” cím alatt szabályozza a magánindítvány hiányát, ami azonban dogmatikailag olyan eljárásjogi
akadály, amely a sértett akaratától teszi függővé a büntetőeljárás megindíthatóságát. A Be. alapelvi szinten
ugyanis a hivatalból való eljárás, vagyis az officialitás elvét fogalmazza meg, ami azt jelenti, hogy a
büntetőügyekben a bíróságnak, az ügyésznek és a nyomozó hatóságnak – a sértett hozzájárulásától függetlenül –
kötelessége az, hogy az eljárást megindítsa, illetve lefolytassa. Ezért csak kivételes jellegűnek tekinthető, amikor
az arra feljogosított személy vagy szerv akaratnyilatkozatának a függvénye a büntetőeljárás megindíthatósága.
A magánindítványos bűncselekmények a következők:
• könnyű testi sértés [Btk. 164. § (2) bekezdés],
• szexuális kényszerítés alapesete [Btk. 196. § (1) bekezdés],
• szexuális erőszak egyik alapesete [Btk. 197. § (1) bek. a) pont],
• szeméremsértés egyik alapesete [Btk. 205. § (3) bek.],
• egészségügyi önrendelkezési jog megsértése (218. §),
• magánlaksértés (Btk. 221. §),
• zaklatás (Btk. 222. §),
• magántitok megsértése (Btk. 223. §),
382
akadályai
• levéltitok megsértése (Btk. 224. §),
• kiszolgáltatott személy megalázása (Btk. 225. §),
• rágalmazás (Btk. 226. §),
• becsületsértés (Btk. 227. §),
• kegyeletsértés (Btk. 228. §),
• lopás, rongálás, sikkasztás, csalás, információs rendszer felhasználásával elkövetett csalás, hűtlen kezelés,
jogtalan elsajátítás, orgazdaság, valamint a jármű önkényes elvétele, ha a sértett az elkövető hozzátartozója
(Btk. 382. §).
A felsorolásban szereplők közül, a nemi élet szabadsága és a nemi erkölcs elleni bűncselekmények nem
minősülnek magánindítványosnak, ha azokkal összefüggően nem magánindítványra büntetendő bűncselekményt
is elkövetnek. Ugyanilyen rendelkezést tartalmaz a törvény az egészségügyi önrendelkezési jog megsértésével
kapcsolatban [Btk. 231. § (1) bekezdés], illetve nem magánindítványos deliktum a becsületsértés, ha
rendvédelmi szerv tagjának sérelmére követik el [Btk. 231. § (2) bek.]. A magánindítványos törvényi
tényállások egy része közvádas, azaz a vádemelési és vádképviseleti jogot az ügyész gyakorolja, míg a másik
része magánvádas, vagyis az előbbiekben említett jogosultságok a sértettet illetik meg.
A magánindítványra üldözendő bűncselekmények miatt tehát csak a jogosult feljelentése alapján indítható
büntetőeljárás.
Jogosultnak az a sértett minősül, akinek jogát vagy jogos érdekét a bűncselekmény sértette vagy veszélyeztette.
Abban az esetben, ha a sértett korlátozottan cselekvőképes, a magánindítványt maga a sértett, a törvényes
képviselője és a gyámhatóság, míg ha cselekvőképtelen, a törvényes képviselője és a gyámhatóság terjesztheti
elő.
Az előbbiekből kitűnően a cselekvőképes sértett a magánindítvány előterjesztésére vonatkozó jogát

kizárólagosan gyakorolhatja, de az előterjesztésre meghatalmazást is adhat. A sértett ugyanis a jogait
képviselője útján is gyakorolhatja. Képviselőként ügyvéd vagy nagykorú hozzátartozó járhat el. A
meghatalmazást írásba kell foglalni. Amennyiben a meghatalmazás benyújtását elmulasztják, ennek – nyolc
napon belüli – pótlására kell felhívni a magánindítvány előterjesztőjét. A nyolcnapos határidő egyébként a
magánindítvány határidejének lejártát követő időre is átnyúlhat [Be. 57. § (2) bek.]. Így például, ha a sértett
helyett annak házastársa tesz magánindítványt, őt a meghatalmazás csatolására kell felhívni (Bkv. 7.). Amikor a
sértett korlátozottan cselekvőképes vagy cselekvőképtelen, akkor a magánindítvány előterjesztésének több
jogosultja is van. E jogosultak bármelyike előterjesztheti a magánindítványt a saját jogán, a többiek akaratától
függetlenül.
A sértett halála esetén, a magánindítvány előterjesztésére a hozzátartozója jogosult. A hozzátartozó fogalmát a

Btk. 459. §-a (1) bekezdés 14. pontja határozza meg.
Az egészségügyi önrendelkezési jog megsértésekor [Btk. 218. § (2) bekezdés] a magánindítványt az Eütv.-ben
meghatározott nyilatkozatra jogosult személy, illetve az elhunyt hozzátartozója vagy örököse terjesztheti elő,
míg kegyeletsértéskor ez a jog az elhalt hozzátartozóját vagy örökösét illeti meg.
A magánindítvány előterjesztésének a határidejét a büntetőeljárási törvény határozza meg. A Be. 173. §-ának (3)
bekezdése szerint az indítványt attól a naptól számított 30 napon belül kell előterjeszteni, amelyen a jogosult a
bűncselekmény elkövetőjének a kilétéről tudomást szerzett. Az eljárási törvény 173. §-ának (4) bekezdése a
magánindítvány előterjesztésére nyitva álló határidő elmulasztása miatti igazolást csak a közvádra üldözendő
bűncselekmények tekintetében teszi lehetővé.
Amikor párhuzamosan több személy terjeszthet elő magánindítványt, úgy a határidőt minden személy
tekintetében külön-külön kell vizsgálat tárgyává tenni.
Ha az eljárás hivatalból indult meg és csak ezt követően derül fény arra, hogy magánindítványos bűncselekmény
képezi az eljárás tárgyát, akkor a magánindítvány előterjesztésére jogosult nyilatkozatát be kell szerezni és a 30
napos határidőt attól a naptól kell számítani, amelyen a jogosult a felhívásról tudomást szerzett.
383
akadályai
A tudomásszerzéstől számított 30 napon belül mindaddig előterjeszthető a magánindítvány, amíg a bíróság az

érdemi döntéssel kapcsolatos tanácskozásra vissza nem vonul, tehát a magánindítvány akár a másodfokú
eljárásban is pótolható (Legf. Bír. Bfv. III. 2159/2000/6.).
A magánindítvány előterjesztésének a határideje eljárásjogi határidő ezért abba a tudomásszerzés napja – mint
kezdőnap – nem számít bele (BH 2012.148.).
Az elkövető kilétéről való tudomásszerzés nem azt jelenti, hogy a jogosultnak a személyi adatok megjelölésével
kell benyújtania a magánindítványt. Az ismeretlen tettes ellen előterjesztett magánindítvány is joghatályos.
Azoknál a bűncselekményeknél azonban, ahol az elkövető és a sértett közötti hozzátartozói kapcsolatra
figyelemmel minősül a bűncselekmény magánindítványosnak, az ismeretlen tettes elleni feljelentés joghatályos
magánindítványnak nem tekinthető és amennyiben az elkövető személye a büntetőeljárás során ismertté válik és
megállapítást nyert, hogy az elkövető a sértett hozzátartozója, a sértettől be kell szerezni azon nyilatkozatát,
amely szerint az elkövető személyének ismeretében is kéri a büntetőeljárás lefolytatását (BJD 1500.).
A magánindítvány egyébként nincs formához kötve, előterjeszthető írásban, de a büntetőeljárás lefolytatására

vonatkozó akaratnyilatkozat megtehető a hatóság előtt is, ez esetben azt jegyzőkönyvbe kell foglalni. Ezt akár az
ügyben eljáró rendőr jelentése is tartalmazhatja (BH 1983.272.). A Be. 173. §-ának (1) bekezdése szerint a
magánindítvány előterjesztésére jogosultnak minden olyan nyilatkozatát, amely szerint az elkövető büntetőjogi
felelősségre vonását kívánja, magánindítványnak kell tekinteni, azaz irreleváns, hogy a sértett azt miként –
például nem feljelentésként, hanem panasznak – jelölte meg (BH 1984.184.). Azonban ha a büntetőügyben
eljáró hatósághoz eljuttatott beadványból a felelősségre vonással kapcsolatos igény nem állapítható meg, a
büntetőeljárás megindítására nem kerülhet sor (BH 2003.106.).
Amikor a magánindítványos bűncselekménynek több elkövetője van – akár tettese, akár részese –, bármelyik
elkövetővel szemben előterjesztett magánindítvány valamennyi elkövetőre vonatkozik, a magánindítvány tehát
oszthatatlan. A már előterjesztett magánindítvány visszavonására törvényes lehetőség nincs, bár a
magánindítványos-magánvádas bűncselekmények esetében a sértett a magánvádat például elejtheti, ami az
eljárás megszüntetését eredményezi. Ugyanakkor a korábbi nemleges nyilatkozatot törvényes határidőn belül
meg lehet változtatni és a joghatályos magánindítvány előterjesztésére ilyenkor is sor kerülhet (BH 1987.422.).
384
akadályai
BKv. 7., BH 2012.148., BH 2005.382., BH 2001.508.,

BH 2001.507., BH 1994.232., BH 1991.341., BH 1987.422., BH 1985.294., BH 1984.171., BH 1982.1.
4.2. 4.2. A feljelentés hiánya

32. §
Az e törvényben meghatározott esetekben a bűncselekmény elkövetője csak az arra jogosult által tett
feljelentésre büntethető.
385
akadályai
A bűncselekmények elkövetése miatt – főszabályként –

bárki tehet feljelentést, sőt a büntetőeljárás feljelentés nélkül az ügyésznek vagy a nyomozó hatóságnak hivatali
hatáskörében, valamint a nyomozó hatóság tagjának hivatali minőségében tudomására jutott adatok alapján is
megindulhat.
Néhány esetben azonban a Btk. rendelkezése szerint csak a törvényben meghatározott hatóság feljelentése
alapján indulhat meg a büntetőeljárás. Így például, ha a hamis vád folytán alapügy indult, ennek befejezéséig
hamis vád miatt büntetőeljárás csak az alapügyben eljáró hatóság feljelentése alapján indítható [Btk. 270. § (1)
bek.]. Ugyanilyen szabályok irányadók a hamis tanúzásra (Btk. 274. §).
4.3. 4.3. A legfőbb ügyész döntésének hiánya
386
akadályai
A nem magyar állampolgár által külföldön elkövetett

cselekmény esetén feltéve, hogy
• az a magyar törvény szerint bűncselekmény és az elkövetés helyének törvénye szerint is büntetendő,
• állam elleni bűncselekmény – a szövetséges fegyveres erő ellen elkövetett kémkedést kivéve –, tekintet nélkül
arra, hogy az az elkövetés helyének törvénye szerint büntetendő-e,
• a Btk. XIII. vagy XIV. Fejezetében meghatározott bűncselekmény, vagy egyéb olyan bűncselekmény,
amelynek üldözését törvényben kihirdetett nemzetközi szerződés írja elő,
a büntetőeljárás megindítását kizárólag a legfőbb ügyész rendelheti el.
A magyar állampolgár, a magyar jog alapján létrejött jogi személy és jogi személyiséggel nem rendelkező egyéb
jogalany sérelmére nem magyar állampolgár által külföldön elkövetett olyan cselekmény létrehozásakor, amely
a magyar törvény szerint büntetendő, a büntetőeljárás megindítására szintén csak a legfőbb ügyész jogosult.
4.4. 4.4. A mentelmi jog felfüggesztésének hiánya
387
akadályai
Daruváry Géza: A mentelmi jogról. Budapest, 1890.

Edvi Illés Károly: A mentelmi jog határai. Jogállam 1902/10. Gyöngyi Gyula: A mentelmi jog néhány
gyakorlati kérdése. Magyar Jog 1997/11. Györgyi Kálmán: Tájékoztató az országgyűlési képviselők mentelmi
jogáról. Előadások és publikációk a mentelmi jog tárgyköréből. Budapest, 2006. Horváth Emil: A mentelmi jog
határai. Jogtudományi Közlöny 1912/7. Polt Péter: A személyes mentesség mint büntethetőségi akadály. In:
Györgyi Kálmán ünnepi kötet. Budapest, 2004. Polt Péter: Magánvád, pótmagánvád, mentelmi jog. Magyar Jog
2010/7. Polt Péter: Áldás vagy átok. Budapest, 2010.
388
akadályai
Bizonyos személyeket mentelmi jog illet meg, ezért

velük szemben büntetőeljárást indítani csak akkor lehet, ha a mentelmi jog felfüggesztésére sor került (Be. 551.
§).
Így az Országgyűlésről szóló 2012. évi XXXVI. törvény 73–74. §-a értelmében az országgyűlési képviselő
mentelmi joggal rendelkező személy.
Az országgyűlési képviselő esetében a mentelmi jog két formáját különböztethetjük meg. A 73. § (1) bekezdése
szerint „A képviselő bíróság vagy hatóság előtt – képviselői megbízatásának ideje alatt és azt követően – nem
vonható felelősségre leadott szavazata, továbbá a képviselői megbízatásának gyakorlása során a képviselői
megbízatásával összefüggésben általa közölt tény vagy vélemény miatt.”
Ez a mentesség azonban nem vonatkozik a következő bűncselekményekre:
• közösség elleni izgatás,
• nemzeti jelkép megsértése,
• nemzetiszocialista és kommunista rendszerek bűneinek nyilvános tagadása,
• visszaélés szigorúan titkos és titkos minősítésű adattal,
• visszaélés bizalmas minősítésű adattal,
• visszaélés korlátozott terjesztésű minősített adattal [73. § (2) bek.].
389
akadályai
A mentelmi jog ezen típusát a jogirodalom felelősségmentességnek nevezi, tekintettel arra, hogy az
országgyűlési képviselő semmilyen körülmények között nem vonható felelősségre, szavazása vagy a képviselői
tevékenysége során közölt tényállítása vagy véleménynyilvánítása miatt. Ezért, ha az országgyűlési képviselő a
képviselői megbízatásának gyakorlása során a képviselői megbízatásával összefüggésben a becsület csorbítására
alkalmas tényt állít, rágalmazásért akkor sem vonható felelősségre, ha cselekvőségével kimeríti ennek a
bűncselekménynek a törvényi tényállását.
Ugyanezen törvény 74. §-ának (1) bekezdése kimondja, hogy a képviselő ellen csak az Országgyűlés előzetes
hozzájárulásával lehet büntetőeljárást indítani vagy folytatni, továbbá büntető eljárásjogi kényszerintézkedést
alkalmazni. Az Országgyűlés előzetes hozzájárulása nélkül a képviselőt csak akkor lehet őrizetbe venni, vagy
vele szemben más büntető eljárásjogi kényszerintézkedést alkalmazni, ha bűncselekmény elkövetésén tetten
érték. E körben a mentelmi jog rendeltetése az inviolabilitás, vagyis a sérthetetlenség biztosítása. A
sérthetetlenség lényege, hogy az csak időleges és feltételes mentességet jelent, mert amennyiben az
Országgyűlés felfüggeszti a képviselő mentelmi jogát, a büntetőeljárás megindításának és lefolytatásának nincs
akadálya. Abban az esetben viszont, ha az Országgyűlés a képviselő mentelmi jogát nem függeszti fel, vele
szemben a büntetőeljárás nem indítható meg, azonban a bűncselekmény elévülése nyugszik. A Btk. 28. §-ának
(3) bekezdése szerint ugyanis az elévülés határidejébe nem számít be az a tartam, amely alatt a közjogi tisztség
betöltésén alapuló mentesség folytán a büntetőeljárás azért nem volt megindítható vagy folytatható, mert a
törvényben biztosított mentelmi jogot a döntésre jogosult nem függesztette fel. Ez a rendelkezés nem vonatkozik
a magánvádas bűncselekményekre.
Az országgyűlési képviselővel azonos – de értelemszerűen csak a sérthetetlenséggel kapcsolatos – mentelmi jog

illeti meg az alapvető jogok biztosát és helyettesét [2011. évi CXI. törvény 14. § (1) bekezdése]. Ugyanilyen
rendelkezés vonatkozik az Állami Számvevőszék elnökére, alelnökére [2011. évi LXVI. törvény 10. § (1)
bekezdése].
Az Alkotmánybíróságról szóló 2011. évi CLI. törvény 14. §-ának (1) bekezdése az Alkotmánybíróság tagja
számára biztosítja a felelősségmentességét, mert kimondja, hogy az alkotmánybírákat a hatáskörük gyakorlása
során kifejtett tevékenységük, valamint az általuk közölt tény vagy vélemény miatt bíróság vagy hatóság előtt
nem lehet felelősségre vonni.
Ez a mentesség nem vonatkozik
• a szigorúan titkos és titkos minősítésű adattal való visszaélésre,
• a rágalmazásra,
• a becsületsértésre.
A mentesség azonban a két utóbbi deliktum tekintetében is feltétlen, ha a személyiségi jogot sértő magatartást
közhatalmat gyakorló vagy közszereplő politikus sérelmére követik el. A rágalmazás esetében azonban csak
azzal a megkötéssel, hogy az Alkotmánybíróság tagjának nem volt tudomása arról, hogy a közlés a lényegét
tekintve valótlan.
A törvény az alkotmánybírák számára a sérthetetlenséget is biztosítja, mert ellenük csak az Alkotmánybíróság

előzetes hozzájárulásával lehet büntetőeljárást indítani [14. § (3) bekezdés].
A bírák jogállásáról és javadalmazásáról szóló 2011. évi CLXII. törvény 2. § (1) bekezdése szerint a bírót, míg
az ügyészségről szóló 2011. évi CLXIII. törvény 3. §-ának (5) bekezdése szerint a legfőbb ügyészt és az
ügyészeket az országgyűlési képviselővel azonos mentelmi jog illeti meg. Amint már utaltam rá, a
sérthetetlenséggel kapcsolatos mentelmi jog azonban csak a mentelmi jogot biztosító pozíció betöltésének
idejére garantálja a sérthetetlenséget, vagyis nem képezi végleges akadályát a büntetőeljárásnak.
A mentelmi jog felfüggesztésével kapcsolatos kezdeményezés és a jogosult döntése mindig az indítványban

szereplő történeti tényállás szerinti deliktumra vonatkozik (BH 2012. B.22.) E körben a leírt cselekménynek és
nem annak minősítésének van jelentősége. Mindez azt jelenti, hogy a mentelmi jog felfüggesztésére nem
általánosságban kerül sor, hanem az ilyen döntés a konkrét kezdeményezéshez kötődik. Amennyiben utóbb
olyan adatok válnak ismertté, amelyek további bűncselekmények elkövetésének személyre szóló gyanúját
alapozzák meg, ismételten indítványozni kell ezek tekintetében a mentelmi jog felfüggesztését és csak ennek
megtörténte után lehet a jogosulttal szemben eljárási cselekményeket foganatosítani.
390
akadályai
4.5. 4.5. Diplomáciai és nemzetközi jogon alapuló egyéb

mentesség
A diplomáciai és a nemzetközi jogon alapuló egyéb

mentességet élvező személyek büntetőjogi felelősségre vonására nemzetközi szerződés, ennek hiányában a
nemzetközi gyakorlat irányadó. Az ilyen mentességet élvező személy cselekménye bűncselekmény, de
büntetőeljárást – a mentesség felfüggesztéséig – nem lehet indítani, illetve folytatni ellene (Be. 553. §).
391
8. fejezet - A bűncselekmény
megvalósulási szakaszai
Minden bűncselekmény egy hosszabb vagy rövidebb folyamat eredményeként jön létre, függetlenül attól, hogy
szándékos vagy gondtalan elkövetésről van-e szó. Lehetséges, hogy a szándékos emberölést megvalósítani
kívánó személy hónapokig gondolkodik azon, hogy valóban elkövesse-e ezt a deliktumot, és ha igen, azt miként
hajtsa végre (egyenes szándék). Elképzelhető azonban az is, hogy az elhatározást igen rövid időn belül követi a
megvalósítás (rögtönös szándék). A szándék kialakulása és annak realizálása között tehát valamennyi időnek
mindenképpen el kell telnie. A gondatlan bűncselekmények létrejötte szintén egy folyamat eredménye, mert
például a közúti közlekedés szabályait megszegő, és így halálos sérüléssel járó balesetet okozó gépkocsivezető
is felméri a szabályszegés lehetséges következményeit, majd ezt követően szegi meg azokat (tudatos
gondatlanság). De a gyermekét felügyelet nélkül hagyó, mással foglalkozó anya magatartása is rövidebb vagy
hosszabb időszakot fog át és ebből a szempontból nincs jelentősége annak, hogy az anya azért nem látja előre
magatartásának lehetséges következményét – például a gyermek súlyos sérülését –, mert a tőle elvárható
figyelmet elmulasztotta (hanyagság).
Tehát minden bűncselekménynek létezik kezdete és vége, és ezen két pont közötti folyamatot a büntetőjog
tudománya különböző szakaszokra úgynevezett stádiumokra bontja.
A bűncselekmény megvalósulási szakaszainak szempontjából azonban kizárólag a szándékos

bűncselekményeknek van jelentősége. A Btk. ugyanis csak a szándékos bűncselekmények kísérletét, továbbá
bizonyos esetekben ezek előkészületét rendeli büntetni.
1. 1. A bűncselekmény megvalósulási szakaszairól

általában
392
A bűncselekmény megvalósulási
szakaszai
Angyal Pál: A véletlenség és a kísérlet. In: Magyar

Jogászegyleti Értekezések XXVII. évf. 1903/223. Budapest, 1903. Angyal Pál: A magyar büntetjog tankönyve.
Budapest, 1920. Baumann, Jürgen: Das Umkehrverhältnis zwischen Versuch und Irrtum im Strafrecht. Neue
Juristische Wochenschrift 1962/16. Dohna, Alexander Graf zu: Der Mangel am Tatbestand. In: Festgabe für K.
Güterbock, 1910. Edvi Illés Károly: A büntetőtörvénykönyv magyarázata. Budapest, 1894. Maatz, Kurt
Rüdiger: Háttérbe szoríthatja-e egy befejezett, enyhébb bűncselekmény tényállását egy súlyosabb
bűncselekmény kísérlete. Magyar Jog 1997/9. Nagy Ferenc: Stádiumok, elkövetők, és szankciók: Gondolatok, és
reflexiók az új Btk. általános részi Tervezetéhez. Magyar Jog 2008/12. Roxin, Claus: Offene Tatbestande und
Rechtspflichtmerkmale. Hamburg, 1959. Wlassics Gyula: Bűnkísérlet és bevégzett bűncselekmény. Budapest,
1887.
393
szakaszai
A római jog nem tett különbséget előkészület, kísérlet

és befejezett crimenek között, és csak az utóbbit rendelte büntetni. A kánonjog ellenben már „a bűnös
gondolatot” is büntette, mert azt egyenlőnek tekintette annak realizálásával. A XVIII. század végéig a
büntetőkódexek csak elvétve foglalkoztak a bűncselekmények stádiumaival, de a büntető jogtudomány
érdeklődését már felkeltette az a kérdés, hogy egy törvényi tényállás létrehozási folyamatának mely pontja az,
amely már büntetést érdemel. Így Beccaria szerint a bűncselekmény elkövetésére vonatkozó szándékot büntetni
nem lehet, de ez nem jelenti azt, hogy „az olyan cselekmény, amely valamely bűntett végrehajtásának akaratát
kifejezésre juttató tevékenységgel kezdődik, ne érdemelne büntetést, még ha kisebbet is annál, amely a
végrehajtott bűncselekményért jár”. A kísérlet mai fogalomrendszernek megfelelő első legális definíciója a
francia jogalkotás terméke. A Code Penal a kísérletet már a bűncselekmény véghezvitelének megkezdésével
jellemezte. A XIX. század elejére a befejezettség és a kísérlet közötti különbségtétel már szinte valamennyi
büntetőtörvényben megjelent. Ezzel szemben az előkészületet a klasszikus kódexek az általános részükben nem
tekintették büntetendőnek, bár a különös részükben található néhány olyan bűncselekmény, amely előkészületi
magatartásokat önálló deliktumként szabályozott. Eközben a jogirodalom egyre nagyobb figyelmet szentelt
annak, hogy meddig terjed az előkészület, és mikortól lehet szó kísérletről.
A jogtudományban az objektivista és a szubjektivista nézetek konfrontálódtak.
Az objektivisták szerint a jogtárgy veszélyeztetésének kell meghatározó jelentőséget tulajdonítani annak

megítélésekor, hogy egy magatartás előkészületnek vagy kísérletnek minősül-e. Így Feuerbach, de még inkább
Carrara annak a nézetének adott hangot, hogy „kísérlet fogalmilag nem képzelhető el ott, ahol veszély nem
forog fenn”. Tehát amennyiben a megvalósított magatartás közvetlenül veszélyezteti a bűncselekmény jogi
tárgyát, az ilyen cselekvőség már kísérlet, míg ha a veszély csak távoli, akkor legfeljebb előkészületről lehet
szó. A kísérlet büntetésével kapcsolatban pedig az objektivisták arra mutattak rá, hogy bár a kísérleti
394
szakaszai
cselekmény objektíve közvetlenül veszélyezteti a konkrét deliktum védett jogi tárgyát, azonban a tárgyi oldal
szükségszerű hiányossága miatt elképzelhető a kísérlet büntetlenül maradása vagy a büntetés kötelező enyhítése.
Arra is utaltak, hogy amennyiben a kísérletet és a befejezett bűncselekményt egyenlően büntetik, úgy az a
magatartás, amelyet az elkövetőnek még ki kellett volna fejtenie annak érdekében, hogy a törvényi tényállás
teljessé váljon, lényegében büntetlen marad.
Ezzel szemben a szubjektivisták szerint minden olyan magatartás, amely kifejezésre juttatja az elkövetésre
irányuló szándékot, kísérletként értékelendő mert irreleváns, hogy az ilyen cselekvőség veszélyeztette-e
egyáltalán a védett jogi tárgyat illetve, hogy közvetlen vagy közvetett oksági összefüggésbe hozható-e a
megvalósítani kívánt törvényi tényállással. A szubjektivista felfogás lényege tehát, hogy minden olyan
tevékenység kísérletnek minősül, amelyben testet ölt a bűncselekmény elkövetésére irányuló szándék. A kísérlet
büntetését illetően a szubjektivista irányzat arra helyezte a hangsúlyt, hogy a kísérlet tettesének ugyanolyan
büntetést kell kapnia, mintha befejezett alakzatot valósított volna meg, figyelemmel arra, hogy a bűnös szándék
miatt az alanyi oldal a kísérlet esetén is teljes. Ezért annak sem tulajdonítottak jelentőséget, hogy a
bűncselekmény befejezése elmaradt.
A Csemegi Kódex lényegében az objektivista nézetek tanai alapján szabályozta a kísérletet. Eszerint kísérlet az
a cselekmény, „mellyel a szándékolt bűntett vagy vétség véghezvitele megkezdetett, de be nem végeztetett” (65.
§). A definícióból kitűnően tehát, csak a szándékos bűncselekménynek lehetett kísérlete, feltéve, hogy az
elkövetési magatartás kifejtése megkezdődött, de a teljes törvényi tényállás megvalósulása elmaradt. A bűntett
kísérletét mindig, a vétségét azonban csak a törvény különös részében meghatározott esetekben nyilvánította
büntetendővé. A kísérletet enyhébben szankcionálta, sőt lehetővé tette a büntetési tételkeret alsó határának
átlépését is. A Csemegi Kódex az általános részében az előkészület fogalmi meghatározásával nem foglalkozott.
Egyes konkrét bűncselekmények – így például a 126. § szerinti felségsértés esetében – viszont az előkészületet
büntetni rendelte (133. §).
A Btá. szerint „Kísérlet az a cselekmény, amellyel a tettes a szándékos bűntett végrehajtását megkezdte, de azt
be nem fejezte” (17. §). A Btá. azonban a kísérlet enyhébb büntethetőségét egyértelműen elutasította és
kimondta, hogy a kísérlet büntetése megegyezik a befejezett bűncselekmény büntetésével. A Btá. tehát szakított
a Csemegi Kódex tisztán objektivista szabályozási rendszerével és a büntetés tekintetében a szubjektivista
irányzat felfogását kodifikálta. További változás, hogy a Btá. általános része már meghatározta az előkészület
feltételeit. Így kimondta, hogy az előkészület csak akkor büntetendő, ha a törvény azt külön elrendeli, illetve ha
valaki a bűntett elkövetésére irányuló szándékkal a tényálláshoz nem tartozó, de annak véghezvitelét előkészítő
cselekményt hajt végre (19. §).
Az 1961. évi Btk., valamint a korábbi Btk. (16–18. §) is a Btá. rendelkezéseit vette át, miként a hatályos törvény
is, vagyis a Btk.-ban is kombinálódnak a szubjektivista és az objektivista nézetek.
395
szakaszai
A svájci büntető törvénykönyv ugyancsak ötvözi a

szubjektivista és az objektivista tételeket, amikor kimondja, hogy kísérlet miatt enyhébben büntetendő, aki a
bűncselekmény véghezvitelét megkezdte, de azt nem fejezte be [22. cikk (1) bek.]. Ha az elkövető a
bűncselekmény befejezésétől önként eláll, lehetőség van a büntetés mellőzésére [22. cikk (2) bek.], míg az
önkéntes eredményelhárítás esetében a büntetés korlátlanul enyhíthető [23. cikk (2) bek.].
A német büntető törvénykönyv a definíciót illetően a svájci szabályozáshoz hasonló rendelkezést tartalmaz. Így
a 22. § fogalommeghatározása szerint kísérlet akkor jön létre, ha az elkövető „a cselekmény véghezvitelének
szándékával a törvényi tényállás megvalósítását közvetlenül megkezdi”. Jelentős eltérés van ezzel szemben a
büntethetőség kérdésében, mert a bűntett kísérlete mindig büntetendő, a vétség kísérlete azonban csak akkor, ha
azt a törvény külön elrendeli. A vonatkozó szabályok szerint büntethetőségekor a kísérlet enyhébben büntethető,
mint a befejezett alakzat [23. § (2) bek.]. A kísérlettőlönként elálló vagy a befejezést megakadályozó elkövető
viszont nem büntethető [24. §(1) bek.].
Ugyancsak bünteti a szándékos deliktumok kísérletét az osztrák büntető törvénykönyv, mégpedig a befejezett
bűncselekményekkel azonosan.
396
szakaszai
A stádiumok tehát kizárólag a szándékos

bűncselekményekhez kapcsolódnak. A szándékos bűncselekmény megvalósításának négy fázisát
különböztethetjük meg.
Nevezetesen:
– a bűncselekmény elkövetésének elhatározását,
– az előkészületet,
– a kísérletet és
– a befejezett bűncselekményt.
a) A bűncselekmény elkövetésének elhatározása
Minden szándékos bűncselekmény a deliktum elkövetésére vonatkozó tudattartalom kialakulásával kezdődik.

Az elkövető tudatában létre kell jönnie a megvalósítás szándékának. Az elkövetésre vonatkozó szándéknak nem
általában a bűnözésre, hanem egy konkrét deliktum létrehozására kell irányulnia. Az elhatározás azonban
büntetőjogi szempontból indifferens, amennyiben azt nem követi a megvalósítás. Ebből az is következik, hogy a
bűncselekmény elkövetésére irányuló szándék felfedése, vagy annak más okból való ismertté válása
következményekkel nem jár, vagyis a tudatban lezajló folyamatok, így az elkövetés mellett szóló gondolatok,
érvek, motívumok, a megvalósításra vonatkozó elképzelések kívül állnak a büntetőjog szabályozási körén.
397
szakaszai
A bűnös gondolat büntetlenül maradásának szükségessége egyébként abból a jogállami követelményből ered,
hogy az egyén szabadsága mindaddig teljes és érinthetetlen, amíg a cselekménye nem sérti a jogrendet.
b) Az előkészület
A bűncselekmény külvilágban is érzékelhető első szakasza az előkészület. Ekkor az elkövetésre vonatkozó

elhatározást már mások számára is megismerhető tevékenységek követik. Az előkészületi magatartások egyik
csoportját a bűncselekmény feltételeinek biztosítására hivatott, olyan főként tevőleges jellegű cselekvőségek
alkotják, amelyek általában a mindennapi élet részei (például egy kés megvásárlása), ám ezeket a
magatartásokat a bűncselekmény elkövetésének a szándéka vezérli. Az előkészületi tevékenységek másik
csoportjába a szóban vagy írásban megvalósítható gondolatközlések tartoznak, mint például az elkövetésére való
felhívás.
c) A kísérlet
A kísérlettel lép a szándékos bűncselekmény akaratmegvalósítása a törvényi tényállás keretei közé, azaz
kezdetét veszi a végrehajtás. A kísérlet azonban a szándékos deliktum törvényi tényállását csak részben hozza
létre, másként fogalmazva, ilyenkor a törvényi tényállás nem teljes.
d) A befejezett bűncselekmény
Befejezett bűncselekmény akkor jön létre, amikor a tényállás egésze megvalósul, vagyis az objektív és a
szubjektív tényállási elemek köre teljes.
Mindezek előrebocsátását követően az alábbi általános jellegű tételek kiemelését tartom szükségesnek.
– A kifejtett magatartás a szándékos bűncselekmény megvalósulási szakaszai szempontjából kizárólag a

létrehozni kívánt konkrét törvényi tényállás alapján értelmezhető. Ez azt jelenti, hogy ugyanaz a tevékenység az
egyik bűncselekmény esetében legfeljebb előkészületet, míg a másik tekintetében kísérletet, vagy épp befejezett
alakzatot hoz létre. Így, amennyiben ölési szándék által vezérelve, az ajtót befeszítve hatol be a sértett lakásába
valaki, majd ott elrejtőzik, e tevékenység az emberölés előkészületének minősül. Ha mindezt lopás céljából
teszi, cselekménye dolog elleni erőszakkal elkövetett lopás kísérleteként értékelendő, akkor azonban, ha csak az
éjszakát kívánja a lakásban tölteni, a magánlaksértés befejezett alakzata jön létre.
– A végrehajtás folyamata azt is kifejezésre juttatja, hogy a cselekmény egyre veszélyesebb a védett jogtárgyra
nézve. Csekélyebb a tárgyi súlya az előkészületnek, jelentősebben veszélyezteti a védett jogtárgyat a kísérlet, és
teljes a jogtárgy elleni támadás, ha a befejezett alakzat valósul meg. Mindebből az következik, hogy az enyhébb
megítélésű előkészület a kísérletbe és a befejezett alakzatba, míg a kísérlet a befejezett stádiumba olvad be.
Tehát az enyhébb stádiumok a végrehajtás folyamatában elveszítik önálló jelentőségüket akkor, amikor egy
súlyosabb alakzat jön létre. Így az emberölés előkészületének körébe tartozó magatartás és az emberölés
megkezdése, vagyis annak kísérlete, beleolvad a befejezett emberölésbe. Ekképpen elveszíti önálló
előkészületként való értékelhetőségét például a méreg megvásárlása, amennyiben annak beadására is sor kerül,
és ha a passzív alany meghal, mind az előkészületet, mind a kísérletet elnyeli a befejezett alakzat.
– Az előkészület normáit a Btk. Általános Része tartalmazza. Az előkészület azonban csak akkor alapoz meg
büntetőjogi felelősséget, ha azt a Btk. Különös Része a konkrét bűncselekmény tekintetében külön büntetni
rendeli. Ezért azoknak a deliktumoknak az esetében, amelyeknél ez a büntetni rendeltség hiányzik, az Általános
Részben meghatározott előkészületi jellegű magatartások büntetőjogi jelentőséggel nem bírnak.
– Amennyiben egy vagy több előkészületi jellegű magatartásnak a törvényhozó kiemelkedő jelentőséget
tulajdonít, lehetősége van arra, hogy ezek alapulvételével külön – úgynevezett sui generis – törvényi tényállást
alkosson. Ilyenkor viszont átértékelődnek az előkészülethez kapcsolódó dogmatikai elvek, mert a cselekmény
már nem előkészületként, hanem önálló befejezett deliktumként létezik. A változást jól példázza, hogy az
előkészületnek a kísérlete fogalmilag kizárt, viszont a sui generis előkészületi jellegű bűncselekménynek
lehetséges a kísérlete.
– Tekintettel arra, hogy a gondatlan bűncselekményeknek csak befejezett alakzata van, e körre is irányadó az a
tétel, hogy amikor a jogalkotó valamilyen korábbi tevékenységet is büntetni kíván, azt csak sui generis
formában teheti meg.
398
szakaszai
– Bár a Btk. Általános Részének fogalommeghatározásából az következik, hogy minden szándékos deliktum
kísérlete büntetendő, azonban egyes szándékos bűncselekményeknek a kísérlete – a törvényi tényállás
sajátosságai miatt – fogalmilag kizárt. Ezeknek az ismertetésére a kísérletről szóló részben kerül sor.
– A befejezettség fogalmát a törvény nem definiálja és erre nincs is szükség, tekintettel arra, hogy a Különös
Rész a bűncselekmények teljes törvényi tényállása szerint építkezik.
– A Btk. az előkészületre külön büntetési tételeket határoz meg akkor, amikor azt büntetni rendeli. A kísérletre
azonban a befejezett bűncselekmény büntetési tételét kell alkalmazni. Az más kérdés, hogy a bírói gyakorlat a
kísérletet a büntetés kiszabása során enyhítő körülményként értékeli, de valójában ezt teszi a jogalkotó is, mert a
büntetés enyhítéséről szóló rendelkezések kísérlet esetében a kétszeres leszállásra is lehetőséget adnak [Btk. 82.
§ (4) bek.].
2. 2. A befejezett bűncselekmény
A Btk. Különös Része a befejezett bűncselekményeket

rendeli büntetni. Minden bűncselekmény akkor válik befejezetté, ha az elkövető a törvényi tényállás valamennyi
ismérvét megvalósítja. Egy deliktum befejezettsége tehát attól függ, hogy az elkövető tevékenysége kimerítette-
e az általa létrehozni kívánt konkrét bűncselekmény minden elemét, azaz a történeti tényállásnak teljes
egészében le kell fednie a törvényi tényállást. Mindebből egyértelműen kitűnik, hogy a befejezettség a
tényállásszerűséghez kötődik. A befejezetté válás szempontjából viszont irreleváns, ha az elkövetési magatartás
túlterjeszkedik a törvényi tényálláson, vagy ha olyan változások is bekövetkeznek, amelyek annak nem képezik
részét. Így például az idegen dolog elvételével a lopás befejezetté válik és ebből a szempontból lényegtelen,
hogy a tolvaj az ellopott dolgot utóbb megsemmisíti. A maga teljességében véghezvitt cselekvőség büntetőjogi
399
szakaszai
következményei alól az elkövető semmilyen utólagos magatartással nem szabadulhat, kivéve egyes
büntethetőséget megszüntető okokat, így például a tevékeny megbánást.
A befejezettség szempontjából jelentősége van annak a kérdésnek, hogy a végrehajtott bűncselekmény

materiális vagy immateriális jellegű-e. Amennyiben a törvényi tényállás eredményt is tartalmaz, a
bűncselekmény csak akkor lesz befejezett, ha az eredmény is bekövetkezik. Indifferens viszont az eredmény
jellege, mert mind a sértő, mind a veszélyeztető materiális deliktumok a sérelem vagy a veszély létrejöttével
lépnek a befejezettség stádiumába. Csekély számban ugyan, de léteznek olyan törvényi tényállások, amelyek
kettős eredményt tartalmaznak. Így például a kényszerítés (Btk. 195. §) befejezett alakzatának létrejöttéhez
egyrészt arra van szükség, hogy a passzív alany az erőszak vagy a fenyegetés hatására valamit tegyen, ne tegyen
vagy eltűrjön, másrészt, hogy mindez jelentős érdeksérelmet okozzon. Az első eredménylehetőség, azaz a tevés,
a nem tevés, illetve a tűrés megvalósulásával az elkövetés csak kísérleti stádiumba kerül, és befejezetté a
tevékenység azáltal válik, ha mindezzel okozati összefüggésben a jelentős érdeksérelem is létrejön.
Az immateriális deliktum az elkövetési magatartás teljes kifejtésével a befejezettség stádiumába jut. E körben a
gyakorlatban sokszor a végrehajtás teljessé válásának megítélése okoz problémát.
A befejezettségtől meg kell különböztetni a bevégzettséget. A befejezettségnek az a feltétele – ahogy azt már
bemutattam –, hogy a törvényi tényállás a maga teljességében valósuljon meg, a bevégzettségé viszont az, hogy
ténylegesen megszűnjön a védett jogi tárgy elleni támadás. A befejezettség és a bevégzettség a
bűncselekmények döntő többségénél egybeesik, de néhány esetben elválnak egymástól.
A tárgyalt téma szempontjából a következő bűncselekményi csoportoknak van jelentősége:
a) Az úgynevezett tartós bűncselekmények azok, amelyeknek van passzív alanya és rendelkeznek azzal a
sajátossággal, hogy a tényállás megvalósításával a deliktum befejezett lesz, de a védett jogi tárgy elleni támadás
rövidebb vagy hosszabb ideig még fennmarad, sőt az még növelhető is. Így például a Btk. 194. §-a által büntetni
rendelt személyi szabadság megsértésének befejezett alakzata jön létre a passzív alany jogellenes bezárásával, a
jogsértő helyzet azonban mindaddig tart, amíg a sértett meg nem szökik, szabadon nem bocsátják, vagy amíg
meg nem hal. A tartós bűncselekmény ekkor lesz bevégzett, mert csak ebben az időpontban szűnik meg
véglegesen a jogi tárgy – vagyis a helyváltoztatási szabadság – elleni támadás. Eddig az időpontig pedig a
személyi szabadságtól való megfosztásban jelentkező sérelem is fokozható, például a sértett sanyargatásával.
b) Az állapot-bűncselekmények jellemzője az, hogy elkövetési tárggyal rendelkeznek és, hogy az ezzel
kapcsolatos jogellenes állapot kialakítása képezi a büntetendőség okát. Az állapot-bűncselekmény a jogsértő
helyzet létrejöttével ugyancsak befejezetté válik, de bevégzett csak akkor lesz, ha az elkövető által kialakított
jogellenes állapot megszűnik. Ilyen deliktum például a lőfegyverrel vagy lőszerrel visszaélés egyik alakzata,
amikor az elkövető engedély nélkül szerez meg, illetve tart lőfegyvert [Btk. 325. § (1) bek. a) pont]. A kizárólag
engedéllyel tartható lőfegyver birtoklásával ugyanis a bűncselekmény befejezetté válik, bevégzett azonban csak
akkor lesz, ha az elkövető a jogellenes állapotot megszünteti, így például a lőfegyvert beolvasztja vagy eldobja.
c) A befejezettség, illetve a bevégzettség mozzanatának eltérése kapcsolódhat a törvényi tényállás

sajátosságához, illetve az ezt értelmező jogalkalmazói gyakorlathoz. A szexuális erőszak befejezett lesz a
közösülésre kényszerítés esetében akkor, amikor a nemi szervek érintkeznek, de ha a biológiai értelemben vett
közösülésre is sor kerül, bevégzetté akkor válik, amikor az véget ér.
Mindhárom bűncselekményi kör tekintetében a befejezettség és a bevégzettség közötti különbségtételnek igen

jelentős dogmatikai következményei vannak.
Így – ha a törvényi feltételek adottak – a befejezettséget követően egészen a bevégzettségig fennáll a jogos
védelmi helyzet. Főszabály szerint ugyanis a védelmi cselekmény kifejtésére csak addig van lehetőség, amíg a
támadás tart. Az ezt követő magatartás úgynevezett „időbeli túllépés”-nek minősül, amiért a korábban
megtámadottnak már felelnie kell. Mindaddig azonban, amíg a jogellenes helyzet fennáll, annak megszüntetése
érdekében lehetőség van a befejezettséget követően is a védelmi cselekmény megvalósítására. Ezért amennyiben
a támadás egy jogellenes állapotot eredményez, mint például az emberrablás, annak befejezettsége ellenére is a
sértett jogos védelmi helyzetben cselekszik, ha az őt őrző személyt saját életének megmentése végett megöli
(BH 1997.512.).
A társtettesség időbeli feltételét juttatja kifejezésre az a tétel, amely szerint ez az elkövetési alakzat csak a
bűncselekmény befejezetté válása előtt jöhet létre. A szóban forgó bűncselekmények esetében azonban a
400
szakaszai
társtettesség kialakulhat a befejezettség után is, így például a szexuális erőszak sértettjét a megvalósításban
addig részt nem vevő személy fogja le annak érdekében, hogy társa be tudja fejezni a biológiai közösülést.
A befejezettség után társtettessé váló személy tekintetében megvalósítható a felbujtás is, holott főszabályként a
felbujtás a bűncselekmény megkezdéséig fejthető ki.
A bűnsegély időbeli feltétele azonos a társtettességével, de a részességnek ez a formája is kifejthető a

befejezettség után, azáltal például, hogy a személyi szabadság megsértését elkövető tettesnek valaki tanácsokat
ad az őrzés hatékonyságának biztosítása érdekében.
Megvalósítható a deliktum minősítő körülménye is a befejezettséget követően, így például amikor személyi
szabadságától megfosztott személyt a fogvatartása során sanyargatnak [Btk. 194. § (2) bek. c) pont].
Az elévülésre vonatkozó főszabály szerint, befejezett bűncselekmény esetén az elévülés kezdőnapja az a nap,
amikor a törvényi tényállás megvalósul. Az olyan bűncselekmény esetében, amely jogellenes állapot
fenntartásában áll, viszont az elévülés kezdő napja az a nap, amikor a jogellenes állapot megszűnik [Btk. 27. §
d) pont].
A magánindítvány előterjesztésére nyitva álló határidő akkor veszi kezdetét, amikor a sértett az elkövető
kilétéről tudomást szerez. Azonban a jogsértő állapotot létrehozó bűncselekmények vonatkozásában csak az a
jogértelmezés fogadható el, hogy a magánindítvány előterjesztésének határideje is – függetlenül attól, hogy a
sértett tisztában van az elkövető kilétével – a jogellenes állapot megszűnéséhez igazodik. Ezért tehát,
amennyiben a magánlaksértés – egyébként a sértett által személyesen ismert – elkövetője több napon keresztül
nem hajlandó elhagyni a passzív alany lakását, a magánindítvány előterjesztésére nyitva álló határidő ezen
jogellenes állapot megszűnése után kezdődik.
3. 3. A kísérlet
10. §
(1) Kísérlet miatt büntetendő, aki a szándékos bűncselekmény elkövetését megkezdi, de nem fejezi be.
3.1. 3.1. A kísérlet fogalma
401
szakaszai
Baumann, Jürgen: Noch einmal: Kenntnis das Verletzen und tatige Reue.
Juristische Schulung 1971/631. Baumgarten Izidor: A kísérlet tana. Budapest, 1884. Berger Miksa: A kísérlet a
tervezetekben. Jogállam 1914/2. Dohna, Alexander Graf zu: Die Freiwilligkeit des Rücktritts vom Versuch im
Lichte der Juditkatur des RG. Zeitschrift für die gesamte Srtafrechtswissenschaft 1987/99. Jescheck, Hans-
Heinrich: Versuch und Rücktritt bei Beteiligung mehrerer Personen an der Straftat.
Zeitschrift für die gesamte Srtafrechtswissenschaft 1987/99. Pintér Jenő: A kísérlet, mint a veszélyeztető
bűntettek sajátos típusa. Jogtudományi Közlöny 1962/5. Schnierer Aladár: A bűnkísérlet kezdőpontja.
Jogtudományi Közlöny. 1870/12. Schnierer Aladár: Adalékok a bűnkísérlet tanához. Jogtudományi Közlöny.
1870/14. Wlassics Gyula: A bűnkísérlet és a bevégzett bűncselekmény. Budapest, 1885.
402
szakaszai
A kísérlet törvényi fogalmának három konjunktív eleme

van.
Nevezetesen:
a) a szándékosság,
b) a tényállásszerű elkövetési magatartás kifejtésének a megkezdése,
c) a megvalósítani szándékolt bűncselekmény be nem fejezése.
a) A Btk. egyértelművé teszi, hogy csak a szándékos elkövetés kísérlete büntetendő, vagyis a gondatlan
bűncselekménynek csak befejezett stádiuma van. Kísérlet esetén az alanyi oldal teljes, e körben tehát a kísérlet
és a befejezett alakzat között különbség nincs. Ezért amikor a befejezett bűncselekmény kizárólag egyenes
szándékkal hozható létre, ez irányadó ennek kísérletére, viszont ha a befejezett deliktum megvalósításához csak
eshetőleges szándékra van szükség, akkor ez elegendő a kísérlethez is. Amennyiben a létrehozni kívánt törvényi
tényállás motívumot vagy célzatot is tartalmaz, ezeknek az elkövetési magatartás kifejtésének megkezdésekor
ugyancsak fenn kell állniuk. Igen lényeges, hogy a szándéknak a befejezett bűncselekmény létrehozására kell
irányulnia.
b) A kísérlet objektív feltétele a bűncselekmény végrehajtásának a megkezdése. Ez azt jelenti, hogy az

elkövetőnek a megvalósítani kívánt törvényi tényállás elkövetési magatartásának kifejtését vagy ha a törvényi
tényállásban elkövetési mód is szerepel, annak realizálását kell megkezdenie, és hogy ez valóban megtörtént-e,
kizárólag a történeti tényállás és a törvényi tényállás egybevetésével dönthető el. Amikor a bűncselekménynek
több konjunktív elkövetési magatartása is van, a kísérlet létrejön bármelyik kifejtésével.
403
szakaszai
A kísérletet a törvényi tényállás szerinti elkövetési magatartás (elkövetési mód) megkezdésének ténye határolja
el az előkészülettől. Előkészületről ugyanis csak addig lehet szó, amíg az adott cselekvőség nem illik a törvényi
tényállás keretei közé, tehát az előkészület megvalósítója mindig a törvényi tényállás keretein kívül
tevékenykedik. Ezzel szemben a kísérletért az felel, aki törvényi tényállási elemet merített ki.
Azt tehát, hogy egy magatartás milyen stádiumot hozott létre, kizárólag a létrehozni szándékolt deliktum
elemzése alapján állapítható meg, ez az értékelés azonban a gyakorlatban nem könnyű. Így a nyitott törvényi
tényállások esetében különösen nehéz a jogalkalmazó helyzete, mert ezeket az a sajátosság jellemzi, hogy nem
tartalmazzák az elkövetési magatartás részletes leírását, hanem minden olyan tevékenység, amely az adott
eredmény létrehozására alkalmas, beleillik a diszpozícióba. Ilyen a Btk. 160. §-ának (1) bekezdése által büntetni
rendelt szándékos emberölés. A nyitott törvényi tényállások körében kísérlet megállapítására csak akkor
kerülhet sor, ha az elkövető olyan magatartást tanúsított, amely már közvetlenül fenyegeti a védett jogi tárgyat, a
példánál maradva a sértett életét. Ezért a jogalkalmazói gyakorlat előkészületnek minősíti a méreg
megvásárlását, a kés beszerzését, a lőfegyver betöltését (BJD 1042.), a lőfegyvernek célzásra emelését, de még a
célzást is (BJD 2438.). Ugyancsak előkészület az ítélkezési gyakorlat szerint a késnek az elővétele, vagy a
késnek szúrásra lendítése akkor, amikor a sértett több méter távolságra van az elkövetőtől (BJD 1005.).
Mindebből az következik, hogy a lőfegyverrel való célzás csak előkészület, kísérleti szakba a tevékenység akkor
lép, ha az elkövető megkezdi az elsütő szerkezet mozgásba hozatalát, vagyis a ravasz meghúzását. Ez a
magatartás ugyanis annak az egységes folyamatnak a kezdete, amely beindítja a lőfegyver működését és kilövi
azt a lövedéket, amely – az egyéb körülmények fennállása esetén – kiolthatja a passzív alany életét. Lőfegyver
alkalmazásakor tehát, a ravasz meghúzására irányuló magatartás megkezdése juttatja a cselekményt kísérleti
szakba (EBH 2007. 1583.). A késsel történő elkövetéskor pedig a szúró mozdulat megindítása minősül
kísérletnek feltéve, hogy a passzív alany testközelben van. A szándékos emberölésnek méreggel történő
elkövetésekor a méreg beszerzése – amint már említettük – előkészület, ennek az anyagnak olyan helyen történő
elhelyezése ahol – figyelemmel a szokásaira – a sértett már hozzáférhet, kísérletet hoz létre. Így tehát ha a
mérget tartalmazó italt a tettes a sértett éjjeliszekrényén helyezi el, mert lefekvés előtt ezzel az itallal szokta a
gyógyszereit bevenni, már a pohár elhelyezésekor kísérleti szakba lép a cselekmény. Szintén emberölés
kísérletéért kell felelősségre vonni azt, aki az eszméletlen sértettet az úttestre fekteti.
Szó volt már róla, hogy amikor egy törvényi tényállás elkövetési magatartást és elkövetési módot is tartalmaz, a
kísérlet már a mód megkezdésével létrejön. A Btk. 370. §-ának (1) bekezdése szerint, aki idegen dolgot mástól
azért vesz el, hogy azt jogtalanul eltulajdonítsa, lopást valósít meg. Ennek a deliktumnak egyik kiemelő és
minősítő körülmény a dolog elleni erőszak. Ezért a dolog elleni erőszakkal elkövetett lopás kísérletét valósítja
meg az, aki hozzáfog a lakás ajtajának felfeszítéséhez, jóllehet ezzel még a dolog elvételét nem kezdte meg.
A Btk. 365. §-a (1) bekezdésének a) pontja szerinti rablásnak az erőszak, illetve az élet vagy testi épség elleni
közvetlen fenyegetés, a dolog elvételére irányuló eszközcselekménye. Az erőszaknak vagy a kvalifikált
fenyegetésnek a megkezdésével azonban a rablás kísérleti szakba jut, függetlenül attól, hogy a dolog elvételének
mint célcselekménynek a realizálása meg sem kezdődött. Ugyanilyen szabályok irányadók a zsarolásra (Btk.
367. §), valamint az önbíráskodásra is (Btk. 368. §).
Az ítélkezési gyakorlat szerint minden olyan esetben, amikor a bűncselekmény létrehozása vagy minősítése
valamilyen idő- vagy értékhatártól függ, az elkövető felelősségét a tudattartalma, vagyis szándékának a
terjedelme határozza meg. Ezért a jogalkalmazónak – függetlenül a ténylegesen kimerített törvényi tényállástól
– vizsgálnia kell, hogy a magatartás kifejtésekor milyen bűncselekményre terjedt ki az elkövető szándéka, amire
egyébként a konkrét eset összes körülményeiből kell következtetést vonni (BKv. 11.). Az idegen dolog elvétele
– kiemelő körülmények, illetve az érték-egybefoglalás feltételeinek hiányában – csak akkor minősül lopásnak,
ha 50 000 Ft-ot meghaladó értékre követik el. Abban az esetben viszont, ha valakit egy boltban tetten érnek, és
még csak 30 000 Ft értékű árut rejtett el a táskájában, lopás kísérletéért fogják mégis felelősségre vonni, ha
egyértelműen megállapítható, hogy a szándéka további – összességében 50 000 Ft értéket meghaladó – áruk
eltulajdonítására is kiterjedt. Hasonló a helyzet a testi sértés vonatkozásában, amikor a bántalmazás ténylegesen
8 napon belül gyógyuló, vagyis könnyű testi sértésnek minősülő deliktumot eredményezett, de a súlyosabb
bűncselekmény, a maradandó fogyatékosságot okozó testi sértés csak azért nem valósult meg, mert a sértett
védekezése az ilyen eredmény előidézését megakadályozta. Ilyenkor a tettes cselekményét maradandó
fogyatékosságot okozó testi sértés kísérletének kell minősíteni.
c) A bűncselekmény be nem fejezése a kísérlet létrejöttének harmadik – negatív jellegű – ismérve. Ez a feltétel a
tárgyi oldal fogyatékosságára utal, ami azt jelenti, hogy hiányzik a megvalósítani kívánt deliktum valamely
tényállási eleme. Ha a törvényi tényállásban nincs elkövetési mód, az elkövetési magatartás a maga
teljességében nem hiányozhat, hiszen akkor csak előkészületről lehetne szó, az azonban elképzelhető, hogy még
az elkövetési magatartás kifejtése is csak részleges.
404
szakaszai
A befejezetlenség szempontjából meghatározó jelentősége van annak, hogy materiális vagy immateriális jellegű
törvényi tényállás létrehozására törekedett-e az elkövető. A materiális bűncselekmény sajátossága ugyanis az,
hogy csak az eredmény – halál, testi sérülés, kár, vagyoni hátrány stb. – bekövetkezésével lesz befejezett. Ezért
enélkül még akkor is csak kísérlet jön létre, ha az elkövető minden tőle telhetőt megtett az eredmény létrehozása
érdekében. Az eredményt nagy gyakorisággal maga a Btk. definiálja, amivel jelentős mértékben segíti az
egységes jogalkalmazói gyakorlat kialakítását. Nehezebb a be nem fejezettség megítélése az immateriális
törvényi tényállások esetében, amelyek akkor válnak teljessé, amikor az elkövető az elkövetési magatartást a
maga egészében kifejtette. Az immateriális jellegű törvényi tényállások körében a befejezetlenség, illetve a
befejezettség olykor a jogalkalmazói jogértelmezés függvénye, amire eklatáns példa a szexuális erőszak (Btk.
197. §) közösüléssel történő megvalósítása, mert – ahogy már említettük – az ítélkezési gyakorlat szerint ezen
deliktum a nemi szervek érintkezésével befejezetté válik, mely értelmezés – magyarázatot nem igénylően – eltér
a közösülés és annak befejezésének köznapi fogalmától.
Amikor a törvényi tényállás több konjunktív elkövetési magatartást tartalmaz, a befejezettség feltétele
valamennyinek a létrehozatala.
Egyes bűncselekmény-kategóriáknak a kísérlete fogalmilag kizárt.
a) A Btk. kísérlettel kapcsolatos legális definíciójából egyértelműen következik, hogy a gondatlan

bűncselekményeknek nincs kísérlete.
b) A jogalkalmazói gyakorlat szerint nincs kísérlete a Btk. 9. §-a által szabályozott vegyes bűnösséggel
megvalósítható bűncselekményeknek. E törvényhely úgy rendelkezik ugyanis, hogy az eredményhez, mint a
bűncselekmény minősítő körülményéhez fűzött súlyosabb jogkövetkezmények akkor is alkalmazhatóak, ha az
elkövetőt az eredmény tekintetében csak gondatlanság terheli. A gondatlansági forma miatt pedig a vegyes
bűnösségű deliktumok a stádiumok szempontjából a tisztán gondatlanok jogi sorsát osztják. Ez azt jelenti, hogy
amikor a szándék csak a súlyos testi sértés [Btk. 164. § (3) bek.] okozását fogta át, és a halál lehetőségére, mint
eredményre az elkövetőnek csak a gondatlansága terjedt ki, amennyiben a halál bekövetkezik, a halált okozó
testi sértés [Btk. 164. § (8) bek.] befejezett alakzata jön létre; míg ha a halál bármilyen okból elmarad, a
befejezett súlyos testi sértés valósul meg. Ennek a jogalkalmazói gyakorlatnak minden vegyes bűnösségű
deliktumra való kiterjesztésének helyességét több szerző is vitatja. Így Nagy Ferenc annak a véleményének ad
hangot, hogy kivételesen előfordulhat olyan szituáció, amikor az alapbűncselekmény kísérleti szakban reked, de
már egyből bekövetkezik a minősítő körülményt képező, és az elkövető gondatlansága által átfogott eredmény.
Ilyenkor a vegyes bűnösséggel megvalósuló bűncselekmény kísérlete jön létre. Tehát, ha a magzatelhajtási
szándékkal előidézett koraszülés esetén az újszülött életben marad, az anya viszont meghal, halált okozó
magzatelhajtás kísérlete valósul meg. A magzatelhajtás és a gondatlan emberölés törvényi egysége ugyanis
változatlanul fennmarad, mégpedig attól függetlenül, hogy az alaptényállást kimerítő cselekmény kísérleti
szakban rekedt. E törvényi egység azzal a sajátossággal rendelkezik, hogy a minősített esetben megjelenített
eredmény nem az alaptényállásban értékelt eredményre épül, hanem csak okozati összefüggésben áll azzal az
elkövetési magatartással, amelyből az alaptényállás szerinti eredmény is származik. Nagy Ferenc – Jescheckre
utalva – arra is rámutat, hogy amennyiben a minősítő körülményt képező eredmény az alapdeliktum
eredményére épül – mint például a halált okozó testi sértés –, a vegyes bűnösségű bűncselekmény kísérlete
kizárt. Mindezzel csak egyetérteni lehet, azaz csak a vegyes bűnösségű bűncselekmények utóbbi alakzatának
nincs kísérlete.
c) Nincs kísérletük a tiszta mulasztásos bűncselekményeknek, viszont a vegyes mulasztásos bűncselekmények

kísérlete elvileg lehetséges. A tiszta mulasztásos deliktumok körébe azok a mulasztással megvalósítható
immateriális tényállások tartoznak, amelyek az elkövetőt terhelő valamilyen kötelesség nem teljesítésével
lesznek befejezettek. Ilyen a Btk. 166. §-a által büntetni rendelt segítségnyújtás elmulasztása. Mindaddig
ugyanis, amíg a kötelezettség a Btk.-ban meghatározott következmény nélkül realizálható, kísérlet nem
állapítható meg, míg a kötelezettség beálltával – ha annak teljesítése elmarad – a tiszta mulasztásos
bűncselekmény befejezett alakzata jön létre. A vegyes mulasztásos bűncselekmények – melyek mindig
eredménydeliktumok – ellenben a kötelezettség teljesítésének elmulasztásával lépnek kísérleti szakba és
befejezetté a tényállásban meghatározott eredmény bekövetkezésével válnak.
d) Kizárt a kísérlete az előkészületként büntetendővé nyilvánított magatartásoknak, így nincs kísérlete például
az emberölés előkészületének [Btk. 160. § (3) bek.]. Akkor, azonban amikor a jogalkotó valamilyen előkészületi
jellegű magatartást sui generis bűncselekményként nyilvánít büntetendővé, a kísérlet létezésének kérdésében az
általános szabályok az irányadók.
405
szakaszai
e) Nincs kísérlete a részességnek [Btk. 14. § (1)–(2) bek.] sem, mivel a sikertelen felbujtás vagy bűnsegély
esetében nem jön létre a részesség megállapíthatóságának legfontosabb feltétele, a tettesi alapcselekmény. A
részesi közreműködésre irányuló sikertelen törekvés ezért, legfeljebb felhívásként értékelhető, vagyis
előkészületet valósíthat meg. Mindez nem azt jelenti, hogy a felbujtót vagy a bűnsegédet ne lehetne kísérletért
megbüntetni. A részesek felelőssége ugyanis a tettesek felelősségéhez igazodik, tehát amennyiben az
alapcselekmény elkövetője az emberölés kísérletét hozza létre, a felbujtó is az emberölés kísérletéért felel.
f) Kizárt a kísérlet minden olyan törvényi tényállás tekintetében, amelynek alapesete objektív büntethetőségi
feltételt tartalmaz. Az objektív büntethetőségi feltétel olyan a tárgyi oldalon elhelyezkedő tényállási elem,
amelynek jogi hatása abban áll, hogy a hozzá kapcsolódó jogkövetkezmény arra tekintet nélkül hatályosul, hogy
arra kiterjedt-e a tettes tudata. Stádiumtani szempontból pedig a dogmatikai hatása az, hogy ha az objektív
büntethetőségi feltételt az alapeset tartalmazza, és ez meg is valósul, akkor a bűncselekmény befejezett, ellenben
ha nem jön létre a deliktum, kísérleti stádiumba sem juthat. Így például az öngyilkosságban közreműködés [Btk.
162. § (1) bek.] tényállása szerint, aki mást öngyilkosságra rábír, vagy ennek elkövetéséhez segítséget nyújt, ha
az öngyilkosságot megkísérlik vagy elkövetik, bűntett miatt büntetendő. Tehát, ha a tettes az elkövetési
magatartások valamelyikét már kifejtette, a büntethetősége a sértett cselekvőségétől függ, aki ha semmit nem
tesz, a rábíró, illetve a segítségnyújtó nem büntethető, amennyiben viszont az öngyilkosságot megkísérli a
deliktum befejezett alakzata jön létre.
g) Nincs kísérlete végül az olyan deliktumoknak sem, amelyeknek bizonyos megvalósulási formái zárják ki ezen
stádiumot. Így nincs kísérlete a verbálisan elkövetett immateriális bűncselekményeknek, mint például a szóbeli
becsületsértésnek (Btk. 227. §), vagy a szóbeli hamis vádnak (Btk. 268. §).
3.2. 3.2. A kísérlet fajtái
406
szakaszai
A Btk. nem tesz különbséget a kísérlet egyes alakzatai

között, a jogirodalom és a joggyakorlat azonban két szempontrendszer alapján is csoportosítja a lehetséges
fajtákat.
Dogmatikai jelentőséggel rendelkezik a befejezett (teljes) és a befejezetlen (nem teljes) kísérlet

megkülönböztetése, míg kizárólag büntetéskiszabási szempontból van relevanciája a közeli és távoli kísérlet
elhatárolásának.
a) A befejezett, illetve a befejezetlen kísérlet közötti különbségtétel alapját annak vizsgálata képezi, hogy az
elkövető a törvényi tényállásban meghatározott elkövetési magatartást a maga teljességében vagy csak
részlegesen valósította-e meg.
Befejezett a kísérlet akkor, ha a tettes az elkövetési magatartást a maga egészében kifejtette, azonban az
eredmény nem következik be. E körben tehát nemcsak a tényállásszerű elkövetési magatartásnak van
determináló szerepe, hanem az is elengedhetetlen feltétel, hogy a megvalósítani kívánt tényállás materiális
jellegű legyen. Befejezett kísérlet eszerint kizárólag materiális bűncselekményeknél lehetséges. Befejezetlen a
kísérlet viszont, ha az elkövető még nem tett meg mindent a maga részéről a befejezés érdekében, vagyis
elképzelhető, hogy még csak az elkövetési módot realizálta, vagy hogy az elkövetési magatartást csak részben
valósította meg. A befejezetlen kísérlet materiális és immateriális bűncselekmények esetében egyaránt
előfordulhat. Mindebből az is következik, hogy kizárólag az elkövetési mód létrehozása mindig befejezetlen
kísérletet eredményez. Tehát például az emberölés kísérlete befejezett, amennyiben az elkövető a sértettet
többször mellkason szúrja, és így életveszélyes sérülést okoz, de a gyors orvosi ellátás eredményeként a sértett
életben marad. Az elkövető ugyanis az elkövetési magatartást a maga egészében kifejtette, az eredmény
bekövetkezése azonban tőle független körülmény miatt maradt el. Ezzel szemben befejezetlen az emberölés
kísérlete, ha az elkövető a sértettet meg akarja fojtani, de amikor a passzív alany az eszméletét veszíti, abban a
hitben, hogy az halott, a tettes távozik a helyszínről, majd ezt követően a sértett magához tér. Ebben az esetben
tehát, még többet kellett volna tenni a bűntett befejezéséhez, vagyis az eredmény előidézése érdekében.
A befejezett, illetve befejezetlen kísérlet szerinti megkülönböztetés dogmatikailag a kísérlettől való önkéntes
visszalépés tekintetében jut jelentőséghez. A visszalépés két lehetséges formája közül ugyanis az önkéntes
elállás kizárólag befejezetlen kísérlet esetében jöhet létre, míg a másik lehetséges alakzat, az önkéntes
eredményelhárítás csak befejezett kísérlethez kapcsolódhat.
A vegyes mulasztásos bűncselekmények azon körében, amikor lehetséges a kísérlet – az eddig kifejtettektől
eltérően –, a kísérletnek csak befejezett alakzata van, ezért az önkéntes visszalépésnek is csak egyetlen formája
– nevezetesen az önkéntes eredményelhárítás – jöhet létre.
b) A közeli és távoli kísérlet szerinti felosztásnak elvi alapja nincs, e csoportosítás csak a büntetés kiszabása
során jut szerephez. A jogalkalmazói gyakorlat a kísérletet enyhítő tényezőként értékeli, azonban annak
nyomatéka attól függ, hogy közeli vagy távoli kísérletről van-e szó. A megkülönböztetés azon alapul, hogy az
elkövető a védett jogi tárgyat milyen mértékben sértette vagy veszélyeztette, másként fogalmazva, a tettes
mennyire közelítette meg cselekvőségével a bűncselekmény befejezett stádiumát. Közeli a kísérlet akkor,
amikor a tevékenység a védett jogtárgyat súlyosan sértette, illetve veszélyeztette. Így ha az elkövető ölési
szándékkal többször mellkason szúrja a passzív alanyt, aki közvetlenül életveszélyes sérüléseket szenved és
életét csak a szakszerű orvosi beavatkozás menti meg, a kísérlet közeli. Távoli viszont a kísérlet, ha az elkövető
meg akarja ölni a sértettet, ezért rálő, a lövés azonban célt téveszt és semmilyen sérülés nem következik be.
Tehát minél közelebbi egy kísérlet, annak enyhítő szerepe egyre súlytalanabb, és minél távolabbi kísérlet képezi
a büntetőjogi felelősség alapját, a büntetést csökkentő hatása annál jelentősebb.
Az előbbiekben részletezett kísérletfajták természetesen kombinálódhatnak is, tehát a befejezett kísérlet lehet
közeli vagy távoli, miként a befejezetlen kísérlet is.
3.3. 3.3. A kísérlet büntetése

(2) A kísérletre a befejezett bűncselekmény büntetési tételét kell alkalmazni.
407
szakaszai
A kísérlet büntetését illetően, – ahogy arra már utaltam

– a kezdetektől fogva két nézet áll szemben egymással. A szubjektivista irányzatok szerint a kísérlet ugyanúgy
büntetendő, mint a befejezett alakzat, mert a társadalomra veszélyesség szempontjából – az alanyi oldal
teljessége miatt – a két stádium jelentősége megegyezik. Ezt az álláspontot parifikációs felfogásnak nevezik.
Ezzel szemben az objektivista okfejtések a kísérlet büntetését nem tartják szükségesnek, vagy a befejezett
deliktumnál enyhébben kívánják szankcionálni. Ennek az indokát abban látják, hogy a kísérlet nem idézi elő azt
a következményt, amit a befejezett alakzat, ezért a kísérlet megvalósítója sem sújtható a befejezett
bűncselekményre megállapított büntetéssel.
A Btk. egyértelműen a szubjektivista nézeteknek megfelelő rendelkezést tartalmaz, amikor kimondja, hogy a
kísérletre a befejezett bűncselekmény büntetési tételét kell alkalmazni.
A büntetetéskiszabás során értékelhető tényezőkről szóló BKv. 56. számú vélemény szerint azonban általános
jellegű enyhítő körülmény, ha a cselekmény kísérleti szakban marad. A kísérlet enyhítő jelentősége annál
nagyobb, minél távolabb van a cselekmény a befejezettségtől, illetve a cselekmény következményei a
befejezettséghez megkívánt eredménytől. Az eredményt el nem érő sérelem – így például az emberölés
kísérleténél a ténylegesen bekövetkezetett sérülés – nem súlyosít, de a kísérlet enyhítő hatását csökkenti.
Említettem már, hogy a jogalkotó is büntetést csökkentő hatást tulajdonít a kísérletnek, mert a büntetés
enyhítéséről szóló rendelkezések kísérlet esetén lehetővé teszik az úgynevezett kétszeres leszállást.
408
szakaszai
BKv. 11., BH 2004.348., BH 2004.347., BH 2003.48.,

1980.159., EBH 2007.1583.
3.4. 3.4. Az alkalmatlan kísérlet

(3) A büntetést korlátlanul enyhíteni vagy mellőzni is lehet, ha a kísérletet alkalmatlan tárgyon,
alkalmatlan eszközzel vagy alkalmatlan módon követik el.
409
szakaszai
Nagy Ferenc: Az alkalmatlan kísérletről európai

kitekintéssel. Magyar Jog 2007/1. Schultheisz Emil: Az alkalmatlan kísérlet. Miskolc, 1942.
410
szakaszai
Az alkalmatlan kísérlet problémája azt követően került

az érdeklődés fókuszába, hogy a Code Penal a kísérlet objektív ismérvévé tette a véghezvitel megkezdését.
Ezáltal ugyan a kísérlet és az előkészület elhatárolása könnyebbé vált, a kísérlet alkalmatlanságának megítélését
azonban ezen objektív ismérv törvénybe iktatása semmiben sem segítette.
Az alkalmatlan kísérlet körében jelentkező problémák megoldására több elmélet is kialakult.
a) Az objektivisták (Berner, Binding, Feuerbach, Merkel) kiindulópontja szerint, az alkalmatlan kísérlet

büntetést érdemlőségének körében annak van determináló szerepe, hogy az elkövető által kifejtett tevékenység
milyen mértékben veszélyeztette a védett jogtárgyat. Így az irányzat megalapítója, Feuerbach annak a
véleményének adott hangot, hogy a kísérletet csak akkor kell büntetni, ha az objektív veszélyt jelentett a jogi
védelemben részesítendő értékekre. A kísérlet büntetendőségének szükségességét tehát összekapcsolták a
jogtárgy objektív veszélyeztetésének kérdéskörével. Ennek alapján az objektivista irányzat abszolút és relatív
alkalmatlanságot különböztetett meg.
Álláspontjuk szerint az abszolút alkalmatlan kísérlet nem büntethető, mert annak legfőbb sajátossága, hogy
semmilyen veszélyt nem jelent. Így abszolút alkalmatlan tárgyon elkövetett a kísérlet, ha halott sérelmére
valósítanak meg olyan magatartást, amely beleillik az emberölés törvényi tényállásába. Abszolút alkalmatlan az
eszköz, amikor annak sajátossága miatt nem képes az elkövető a bűncselekmény befejezett alakzatát létrehozni.
Ilyennek minősülnek a mérgezésre felhasználni kívánt, de teljességgel ártalmatlan szerek. Abszolút
alkalmatlannak tehát azt a tárgyat vagy eszközt tekintették, amely már természeténél fogva, vagyis in abstracto
is alkalmatlan a tervbe vett eredmény előidézésére.
411
szakaszai
A relatíve alkalmatlan tárgy vagy eszköz, a törvényi tényállás megvalósítására elvileg alkalmas, azonban a
bűncselekmény végrehajtásának konkrét körülményei között bizonyul alkalmatlannak. Ezért ha az emberi életre
veszélyes szerből olyan csekély mennyiséget töltöttek a sértett poharába, ami mindössze enyhe rosszullétet
idézett elő, vagy ha a tolvaj rövid létrát vitt magával a lopáshoz, relatíve alkalmatlan kísérlettel állunk szemben.
Relatíve alkalmatlannak tehát azt az eszközt vagy tárgyat minősítették, amely in concreto bizonyult
alkalmatlannak.
Ezen objektív elmélet kritikájaként szokták megfogalmazni, hogy annak következetes alkalmazásakor olyan
magatartások is büntetlenül maradnának, amelyek egyébként nyilvánvalóan büntetést érdemelnének. Így nem
lehetne megbüntetni az üres zsebbe nyúló tolvajt, vagy azt, aki figyelmetlenségből meg nem töltött lőfegyvert
használ.
A teória hívei ezért további korrekciós tételeket is kidolgoztak. Ilyen korrekciós elv, hogy a „nem a helyén lévő
tárgy” esetében az alkalmatlanság csak relatív, ezért az üres zsebbe nyúló tolvaj éppúgy kísérletért büntetendő,
mint az, aki ölési szándékkal a távirányítású robbanószerkezetet akkor hozza működésbe, amikor a robbantás
helyszínéről már mindenki eltávozott.
További kritikaként fogalmazható meg az objektivista felfogással szemben, hogy a gyakorlatban sokszor –
különösen az eszközök és módok tekintetében – még az abszolút vagy relatív alkalmatlanságnak az elhatárolása
is problémát okoz, illetve, hogy az eszköz vonatkozásában, számos esetben maga az abszolút és relatív
alkalmatlanság közötti különbségtétel is relatív, hiszen ki gondolná, hogy néhány szem gyümölcs elfogyasztása
is előidézhet súlyos egészségromlást. A gyümölcs az egészségre általában ártalmatlan, ellenben ha valaki
allergiás például az eperre, annak elfogyasztása komoly következményekkel járhat.
b) A szubjektivisták (Buri, Lammasch, Bierling) elvetve az abszolút és relatív kísérlet közötti különbségtételt,
úgy vélték, hogy amennyiben a bűnös akarat valamilyen tevékenységben is testet ölt, az mindenképpen
büntetendő. Az alkalmatlan kísérlet ugyanis ugyanúgy kifejezésre juttatja a jogellenes cselekmény elkövetésére
irányuló szándékot, mint az alkalmas. Tehát az akarat az, amely miatt az elkövető büntetést érdemel. Ezért nem
indokolt különbséget tenni alkalmas és alkalmatlan kísérlet között, vagyis minden kísérletet büntetni kell, mert a
cselekmény okozatosságában való tévedés – ami a szubjektivisták szerint az alkalmatlan kísérlet fő kritériuma –
nem szolgálhat okként a kísérlet büntetlenségére. A szubjektivisták szerint ezért nincs jelentősége annak, hogy a
bűncselekmény befejezetté válása milyen okból maradt el, és önmagában az elkövetési magatartás kifejtésének a
megkezdése már büntetést érdemel, ha az az elkövető bűncselekmény létrehozására irányuló szándékát jeleníti
meg. Ennek a felfogásnak a következetes érvényesítése viszont jelentős mértékben kiszélesítené a büntetendő
cselekmények körét, hiszen például a babonás megnyilvánulásokat, „rontó szándékú ráolvasásokat” is büntetni
kellene.
A német bírói gyakorlat a XIX. század végétől a szubjektivista elméletet követi. Az 1880. május 24-én
meghozott felső bírósági döntés egyértelműen úgy foglalt állást, hogy az emberölés megkísérlése halva született
gyermeken büntetendő cselekmény. A kísérlet ezért akkor eredményez büntetőjogi felelősségre vonást, ha az
elkövető szubjektív beállítottsága objektív körülményben, nevezetesen a magatartásán keresztül is
megnyilvánul. Mindebből pedig az következik, hogy amikor a jogalkotó elégségesnek tartja a büntetendőséghez
a bűncselekmény elkövetésének megkezdését, az eszköz, a tárgy vagy a mód alkalmatlansága a tettes
büntethetőségét már nem érinti. A német bírói gyakorlat ezeket a téziseit a megelőzés problémájával is
összefüggésbe hozta, kimondva, hogy éppen az alkalmatlan kísérlet büntetése szolgálja a megelőzést, hiszen
nem lehet kizárni, hogy a tettes megismételje és a megváltozott körülmények között sikerre is vigye a
tevékenységét.
Nagy Ferenc mutatott rá arra, hogy a német judikatúrában a XIX. század végétől érvényesülő szubjektivista
teóriától eltávolodott egy újabb irányzat, amely az objektív veszélyességnek egy minimumát is megköveteli. Ez
a minimum Jescheck szerint akkor hiányzik, amikor egy átlagos tudással rendelkező ember, aki a cselekmény
tervét ismeri, ezt a cselekményt nem veheti komolyan.
A jogirodalomban kialakult két olyan felfogás is, amelyek közül az egyik kifejezetten az eszköz, míg a másik a
tárgy alkalmatlanságával kapcsolatos.
Angyal Pál szerint, amennyiben a tettes tévedése ontologikus, mert csak abban a ténykörülményben tévedett,
hogy az ölés céljára használt eszköz a végrehajtásra alkalmas (például tévesen azt feltételezte, hogy a fegyver
töltve van), az elkövetőt büntetni kell. Ellenben, ha az elkövető tévedése nomologikus, vagyis a használt
eszközre vonatkozó valamilyen törvényszerűségben tévedett (például azt hitte, hogy a megölni szándékolt
412
szakaszai
személyt ábrázoló festmény átszúrása az illető halálát okozza), büntetőjogi felelősségre vonására nem kerülhet
sor.
Ezzel szemben Dohna „hiányos tényállásszerűség tana” a tárgy alkalmatlanságának problémájára keresett
megoldást. Elmélete szerint a bűncselekmény akkor befejezett, ha a tényállás valamennyi eleme megvalósult.
Ha csak egy is hiányzik – mint például a kísérletnél –, maga a tényállás válik hiányossá és ez kizárólag akkor
eredményezhet felelősségre vonást, amennyiben a törvény azt külön büntetni rendeli. A kísérlet egyet jelent a
végrehajtás megkezdésével, de amint az teljes lesz, a deliktum is a befejezettség stádiumába kerül. Előfordulhat
azonban, hogy a tettes cselekvősége túljut a kísérleten, mégsem jön létre a befejezettség. Így ha valaki feltöri a
rokona páncélszekrényét és elveszi az ott talált értéktárgyakat, akkor, amikor a hozzátartozója – aki őt tette
örökösévé – már meghalt, nem idegen dologra, hanem a saját tulajdonára valósítja meg a lopás elkövetési
magatartását. Dohna arra mutatott rá, hogy ez a cselekmény nem minősülhet kísérletnek, mert a véghezvitel a
maga teljességében megvalósult, de nem lehet befejezett deliktum sem, mert a lopás törvényi tényállása a maga
egészében nem jött létre, hiszen hiányzott az „idegen dologra” elkövetés. E teória szerint a hiányos
tényállásszerűség esetén a bűncselekmény nem jön létre. Tokaji Géza ezen nézettel kapcsolatban annak a
véleményének adott hangot, hogy minden olyan esetben, amikor az alkalmatlan tárgy nem felel meg a törvényi
tényállásban meghatározott elkövetési tárgynak (mint például a halott személyen megkísérelt emberölés
esetében), egyaránt mondható, hogy alkalmatlan tárgyon elkövetett kísérlettel, továbbá az is, hogy hiányos
tényállásszerűséggel állunk szemben. Ezért a probléma egységesen csak az alkalmatlan kísérlet körében oldható
meg.
A Csemegi Kódex a kísérlet alkalmatlanságával kapcsolatos szabályokat nem tartalmazott.
A Btá. azonban már kimondta, hogy a büntetést korlátlanul enyhíteni, illetve a bűnösség megállapítását és a
büntetés kiszabását mellőzni is lehet, azzal szemben, aki az elkövetést arra alkalmatlan tárgyon vagy
alkalmatlan és egyszersmind veszélytelen eszközzel kísérelte meg [18. § (2) bek.].
Az 1961. évi Btk. csak kisebb módosítást végzett a Btá. szabályozásán, mert kikerült a szövegből az
„egyszersmind veszélytelen” kitétel. A törvény kimondta, hogy a büntetést korlátlanul enyhíteni vagy mellőzni
is lehet, ha alkalmatlan tárgyon vagy alkalmatlan eszközzel követték el a kísérletet [10. § (2) bek.].
A korábbi Btk. a hatálybalépésekor ugyanilyen rendelkezést tartalmazott, azt a 2009. évi LXXX. törvény
módosította annyiban, hogy a törvény szövegébe beemelte az alkalmatlan módot is [17. § (2) bek.].
413
szakaszai
A német büntető törvénykönyv az alkalmatlan kísérletet

büntetni rendeli. Eszerint amennyiben a tettes súlyos tudatlanságból félreismerte a tárgy vagy az eszköz jellegét
és ezért a kísérleti cselekmény nem vezethet befejezésre, a büntetést a bíróság enyhítheti vagy annak
kiszabásától el is tekinthet [23. § (3) bek.].
Az osztrák büntető törvénykönyv az abszolút alkalmatlan kísérlet tekintetében büntetlenséget biztosít. A

kísérletet akkor minősíti ilyennek, ha a cselekmény befejezése – a törvény által az elkövetéshez szükséges
személyes tulajdonságok vagy kapcsolatok hiányában, illetve az elkövetés módjának vagy tárgyának a jellege
miatt – semmilyen körülmények között nem volt lehetséges [15. § (3) bek.]. Az osztrák szabályozás szerint
tehát, a kísérlet alkalmatlansága az elkövető (a kísérlet tettese nem rendelkezett a különös bűncselekményhez
szükséges tulajdonsággal), a végrehajtási mód (testi sérülés okozására sem alkalmas erősségű áram kerítésbe
vezetése), vagy a tárgy (halott személy „életének” kioltására való törekvés) alkalmatlanságát jelenti.
414
szakaszai
A Btk. rendelkezése szerint tehát, a büntetést

korlátlanul enyhíteni vagy mellőzni is lehet, ha a kísérletet alkalmatlan tárgyon, alkalmatlan eszközzel vagy
alkalmatlan módon követik el. Fel kell azonban hívnom a figyelmet arra, hogy az alkalmatlan kísérlet ugyanúgy
bűncselekményként értékelendő, mint az „alkalmas” kísérlet, sőt az alkalmatlanság, a büntetőjogi felelősséget
megállapító ítélet rendelkező részében nem is jelenik meg, arra a bíróság csak határozatának indokolásában utal.
A Btk. tehát arra ad lehetőséget, hogy a büntetőjogi felelősség megállapítását követően a bíróság a büntetést
korlátlanul enyhítse, vagy azt mellőzze.
Amint arra Tokaji Géza rámutatott, az alkalmatlan kísérlet esetében voltaképpen a ténybeli tévedésnek a
fordított válfajával állunk szemben, mert a törvényi tényállást megvalósítani szándékozó elkövető a tárgyat, az
eszközt vagy a módot alkalmasnak hiszi a deliktum létrehozására, holott valójában nem az. Az alkalmatlan
kísérlet során tehát, a tárgy, az eszköz vagy a mód alkalmasságának tényében téved az elkövető, azzal azonban
tisztában van, hogy büntetőjog-ellenes magatartást kíván végrehajtani.
Dogmatikai szempontból különbséget kell tenni az alkalmatlan kísérlet és a vélt bűncselekmény között. Az
előbbi tekintetében a tévedés az alkalmasságot érinti, míg az utóbbi vonatkozásában a tévedés a büntetőjogi
rendelkezésekkel kapcsolatos. A putatív bűncselekmény esetében tehát valaki olyan magatartásról hiszi, hogy az
büntetőjog-ellenes, amelyet a büntető törvénykönyv nem szankcionál. A vélt bűncselekményt valamennyi
modern büntetőjog büntetlennek tartja.
Az alkalmatlan kísérlettel összefüggésben arra a kérdésre kell választ adni, hogy büntethető-e az, aki ölési
szándékkal abban a tudatban, hogy az általa használt anyag az élet kioltására alkalmas, méreg helyett
teljességgel ártalmatlan anyagot ad be a haragosának (alkalmatlan eszköz). Terheli-e büntetőjogi felelősség azt,
415
szakaszai
aki abban a hiszemben lő rá az ágyban fekvő személyre, hogy az alszik, holott szívinfarktus következtében már
több órával korábban meghalt (alkalmatlan tárgy).
Alkalmatlan kísérletről kizárólag akkor lehet szó, ha a tárgy vagy az eszköz az elkövetés megkezdésekor, vagyis
a bűncselekmény kísérleti szakaszba jutásakor is alkalmatlan volt. Így ha az elkövető a mérget tartalmazó italt
már elhelyezte, az emberölés kísérlete akkor sem minősül alkalmatlannak, ha a sértett az italt azért nem tudja
elfogyasztani, mert más okból kifolyólag – a pohár elhelyezését követően – meghal. A jogirodalom az említett
esetet „meghiúsult kísérletnek” nevezi és azt a rendes kísérlet körébe sorolja, mert ilyenkor létezik olyan
cselekvőség – a méreg tervszerű elhelyezése –, amely alkalmas lett volna a halálos eredmény előidézésére.
Hangsúlyozni kívánom, hogy e körben az időbeliségnek van determináló jelentősége, vagyis azt kell vizsgálni,
hogy a büntetőjog-ellenes tevékenység megkezdésekor a tárgy vagy az eszköz alkalmas volt-e a befejezett
deliktum megvalósítására, avagy sem.
Az ítélkezési gyakorlat szerint alkalmatlan a tárgy, ha azon a kívánt sérelem nem okozható, illetve, ha az
elkövetési magatartással a szándékolt eredményt nem lehet létrehozni.
Alkalmatlan tárgyon véghezvitt emberölés kísérletének értékelte a bíróság az anya azon cselekményét, amikor
az újszülöttel szemben akkor fejtette ki az ölési magatartást, amikor annak halála már bekövetkezett. A bíróság
jogi indokolása szerint az elkövető egyenes szándéka az újszülött életének kioltására irányult, de a szándékolt
eredmény elérését célzó és az élet kioltására objektíve alkalmas ölési cselekményét halott gyermeken, tehát
alkalmatlan tárgyon kísérelte meg (BH 1978.266.). Eszerint a bírói jogalkalmazói gyakorlat – követve a
szubjektivista elmélet téziseit – a „halott ember megölését” bűncselekménynek, emberölés alkalmatlan
kísérletének minősíti. Alkalmatlan tárgyon elkövetett magzatelhajtás kísérletéért állapította meg a bíróság az
elkövető büntetőjogi felelősségét akkor, amikor a sértett nő nem volt teherben (BJD 42.).
Alkalmatlan az eszköz, ha az adott körülmények között vagy a konkrét feltételek mellett, illetve az alkalmazott
mértékben vagy mennyiségben nem alkalmas a szándékolt eredmény megvalósítására. Alkalmatlan eszközzel
elkövetettnek minősül a csalás kísérlete, ha a tettes a lottójátékot rendező szerv tévedésbe ejtésével kívánja
megszerezni a nyereményt, de a lottószabályzat folytán a nyereség megszerzése kizárt. Nem alkalmatlan
eszközzel elkövetett kísérletet, hanem rendes kísérletet állapított meg ezzel szemben a bíróság akkor, amikor a
vádlott propán-bután gáznak a lakószobába bocsátásával kívánt gázmérgezést okozni, és bár a gázmérgezés
lehetősége kizárt volt, de a gázrobbanás veszélye fennállt (BH 1977.522.).
Alkalmatlan a mód, ha az elkövető a bűncselekmény létrehozására alkalmas eszközt az eredmény előidézésére

alkalmatlan formában használja. Így alkalmatlan módon hajtja végre az emberölést az elkövető, ha az emberi
élet kioltására alkalmas áramot úgy vezeti a passzív alany testébe, hogy a vezetékek végeit nyomja hozzá a
sértett nyakához, mert ily módon nem érhető el, hogy az áramkör halálos áramütést okozzon (BH 1974.91.).
Azt a kérdést, hogy a tárgy, a használt eszköz vagy az elkövetés módja alkalmatlan volt-e vagy sem, mindenkor
a konkrét szituációra figyelemmel lehet eldönteni. Ezért, ha az adott körülmények között a tárgy, az eszköz vagy
a mód nem volt alkalmas, a befejezett alakzat előidézésére, a kísérletet akkor is alkalmatlan, ha más feltételek
mellett a bűncselekmény befejezése megvalósulhatott volna.
A Btk. lehetőséget biztosít a bíróság számára, hogy a kísérlet alkalmatlansága esetén a büntetést korlátlanul
enyhítse vagy mellőzze. Ezzel a lehetőséggel a bíróság nem köteles élni, vagyis elképzelhető, hogy a büntetést a
megvalósított törvényi tényállás büntetési tételkeretei között szabja ki. Ekkor érvényre juttatja a kísérletre
vonatkozó azon főszabályt, amely szerint a kísérletre a befejezett deliktum büntetési tételét kell alkalmazni.
Amennyiben viszont az alkalmatlan kísérlet körében jelentkező enyhítő körülmények azt indokolttá teszik, a
büntetést korlátlanul enyhítheti, sőt akár mellőzheti is. A büntetés mellőzésére nyilvánvalóan akkor kerülhet sor,
ha a bűncselekmény tárgyi súlya, az elkövető társadalomra veszélyessége, valamint az egyéb nyomatékos
jellegű enyhítő tényezők azt indokolttá teszik.
Az alkalmatlan kísérlet jogalkalmazói gyakorlatával kapcsolatban hangot kell adnom azon véleményemnek,
hogy a lényegében szubjektivista felfogást megjelenítő ítélkezési gyakorlattal nem lehet egyetérteni.
Álláspontom szerint ugyanis, az egész problémakör megoldása akkor lesz helyes, ha a védett jogtárgy
fogalmából indulunk ki. A jogi tárgy nem más, mint az az érték vagy érdek, amely számára a büntetőjog
védelmet kíván biztosítani. Ezért egy olyan magatartás, amely a konkrét körülmények között semmilyen
veszélyt nem jelent a büntetőjog által oltalmazott értékre vagy érdekre, az büntetőjog-ellenes sem lehet.
Példával szemléltetve, az emberölés jogi tárgya a más ember életének védelméhez fűződő érdek, vagyis ez
esetben a büntetőjogi oltalom az emberi életre terjed ki. A halott értelemszerűen nem rendelkezik olyan
életértékkel, amelyre a büntetőjogi védelem vonatkozna, vagyis a „halott ember megölése” a jogi tárgyra nézve
416
szakaszai
semmilyen veszélyt nem jelent. Emiatt ilyenkor nem beszélhetünk alkalmatlan tárgyon megvalósított kísérletről,
és így – mert bűncselekmény egyáltalán nem jön létre – az elkövetési magatartást kifejtő személy büntetőjogi
felelősségre nem vonható. Az elhunyt személy tekintetében a büntetőjog ugyanis csak a személyiséghez fűződő
jogokat védelmezi akkor, amikor büntetni rendeli a kegyeletsértést. Meg kell azonban azt is jegyeznem, hogy a
Kúria, még Legfelsőbb Bíróságként hozott Bhar. III. 1.155/2011. számú, elvi határozatként is közzétett döntése
a korábbi egységes bírói gyakorlattal ellentétes okfejtést tartalmaz. Eszerint „a halál beálltát követően passzív
alany hiányában – az elkövető akaratától függetlenül – az emberölés nem követhető el. A halva született
újszülött ellátatlanul hagyása ezért alkalmatlan kísérletet nem valósít meg. Passzív alany hiányában nem az
alkalmatlan kísérlet jogkövetkezményeit kell alkalmazni, hanem – bűncselekmény hiányában – felmentő ítéletet
kell hozni.” Az ítélet indokolásában kifejtettek szerint, a kísérlet alkalmatlansága lehet abszolút és relatív,
emberölés esetében a tárgy abszolút alkalmatlansága a passzív alany hiányát jelenti. Mindez pedig azt
eredményezi, hogy hiányzik a tárgyi oldal olyan szükséges ismérve, amely már önmagában kizárja az emberölés
bűntettének a megkezdését, azaz a tényállási elem megvalósítását. Ezért a bűncselekményt sem megkezdeni,
sem befejezni nem lehetséges, márpedig ha az elkövetés fogalmilag kizárt, kísérlet sem valósulhat meg (B. 4). A
Kúria tehát nem a védett jogtárgy felől, hanem – Dohnával egyezően – tényállástanilag közelítette meg a
problémát, és döntését arra alapította, hogy amennyiben nincs passzív alany, úgy hiányzik egy tényállási elem,
ami önmagában kizárja a büntethetőséget.
Abban az esetben viszont, ha az elkövetési magatartás, a tárgy, az eszköz vagy a mód alkalmatlansága miatt, ha
csupán távolról is, de veszélyt jelent a jogtárgy által védett értékre, illetve érdekre, a bűncselekmény létrejön, és
a veszély távoli voltát az alkalmatlan kísérletre vonatkozó és a büntetés korlátlan enyhítését vagy mellőzését
lehetővé tévő szabályok alkalmazásával lehet értékelni.
417
szakaszai
BH 2012. B.4, BH 2010.4., BH 2009.262., BH

2007.325., BH 2007.177., BH 2004.497., BH 2004.351., BH 1995.84., BH 1992.289., BH 1991.92., BH
1990.244., BH 1986.87., EBH 2011.2392.
3.5. 3.5. Az önkéntes visszalépés

(4) Nem büntethető kísérlet miatt,
a) akinek önkéntes elállása folytán marad el a bűncselekmény befejezése, vagy
b) aki az eredmény bekövetkezését önként elhárítja.
(5) Ha a (4) bekezdésben meghatározott esetben a kísérlet már önmagában is megvalósít más
bűncselekményt, az elkövető e bűncselekmény miatt büntethető.
Angyal Pál: Visszalépés a kísérlettől,

eredményelhárítás, jóvátétel. Budapest, 1910. Balla Péter: Az önkéntes elállás és az önkéntes
eredményelhárítás. Magyar Jog 1977/8. Pintér Jenő: Néhány megjegyzés a Btk. 10. §-a (3) bekezdésének
alkalmazásáról (önkéntes elállás). Magyar Jog 1975/8.
418
szakaszai
Az önkéntes visszalépésnek két formáját szabályozza a

törvény: az önkéntes elállást, illetve az önkéntes eredményelhárítást. A visszalépés mindkét alakzata „egyéb”
büntethetőséget megszüntető oknak minősül. Ezen büntethetőséget megszüntető okok törvénybe iktatásának
nyilvánvalóan kriminálpolitikai indoka van, konkrétan az, hogy nagyobb érdek fűződik a bűncselekmény
befejezésének elmaradásához, mint ahhoz hogy a kísérletet megvalósító elkövetőt megbüntessék.
Amint arra már utaltam, az önkéntes visszalépéssel kapcsolatban van dogmatikai jelentősége a kísérlet
befejezett és befejezetlen kategóriákra történő felosztásának. Befejezett kísérlet esetén az önkéntes visszalépés
formája kizárólag az eredményelhárítás lehet, befejezetlen kísérlet esetén pedig csak elállásra van lehetőség.
A visszalépés mindkét alakzatának meghatározó jellemzője az önkéntesség. Ez a követelmény nem tételez fel
valamilyen erkölcsi szempontú mérlegelést, mert csak azt jelenti, hogy a visszalépésnek döntően belső indokból
kell fakadnia. Tehát, az elkövető saját akarat elhatározásából hagy fel az elkövetés folytatásával, illetve ilyen
okból eredően akadályozza meg az eredmény bekövetkezését. Nem állhat fenn ezért semmilyen olyan külső ok,
ami gátolná a tevékenységét, vagyis a körülményeknek olyanoknak kell lenniük, hogy azoktól a megkezdett
cselekményt a tettes zavartalanul továbbfolytathatná, módja lenne a bűncselekmény befejezésére, azonban
ennek ellenére mégis visszalép a kísérlettől (BJD 2431.). Nem beszélhetünk ezért önkéntességről, ha a
büntetőjog-ellenes cselekmény befejezését a sértett védekezése (BJD 4632.), a végrehajtást észlelő személy
közbeavatkozása, a rendőrség megjelenése akadályozza meg. Nem önkéntes a megkísérelt bűncselekménytől
való visszalépés, ha az a végrehajtással érintett, erőfölényben lévő személyek várható ellenállása miatt történik
(BH 2012.213). Szintén nem lehet szó önkéntességről akkor, ha az elkövető az általa leküzdhetetlennek tartott
akadály léte miatt hagy fel a cselekménye továbbfolytatásával, vagy ha arra a külső feltételek kedvezőtlen
megváltozásai kényszerítik. (BJD 44.). A visszalépés nem önkéntes akkor sem, ha az ölési szándékkal cselekvő
tettes azért nem bántalmazza tovább a sértettet, mert tévesen azt feltételezi, hogy a passzív alany már meghalt.
419
szakaszai
Az önkéntesség szempontjából viszont semmilyen jelentőséggel nem bír annak belső, vagyis az elkövető
személyében rejlő indoka, motívuma (BJD 2426.). Így lehetséges, hogy a sértettet megsajnálja, vagy, hogy a
végrehajtás megkezdését követően döbben rá arra, hogy a cselekménye milyen következményekkel járhat.
Alanyi oldalról tehát az önkéntesség abban nyilvánul meg, hogy az elkövető megváltoztatja a bűncselekmény
véghezvitelére vonatkozó eredeti szándékát, felhagy azzal, holott a külső körülmények olyanok, amelyektől
létrehozhatná a befejezett alakzatot.
a) Az önkéntes elállás
Az önkéntes elállásra materiális és immateriális jellegű törvényi tényállások tekintetében egyaránt sor kerülhet.
Az elálláskor – amikor a kísérlet még befejezetlen – a tettes felhagy az elkövetés folytatásával, és ennek
eredményeként az általa megvalósítani szándékolt deliktum nem válik befejezetté. A tevékenységet igénylő
elkövetési magatartások esetében az elállás fogalmilag passzivitást jelent. A kísérlettől való önkéntes elállás
akkor jön létre, ha a tettes a bűncselekmény véghezviteléről végleg lemondott, és azt utóbb sem akarja elkövetni
(BH 1975.393.). Ellenkező esetben ugyanis csak arról van szó, hogy az elkövető időben elhalasztja a deliktum
befejezését és nem arról, hogy eláll annak végrehajtásától. Megállapítható viszont az önkéntes elállás, ha az
elkövető a sértett testének elernyedését észlelve, kizárólag belső indítékból fakadóan felhagy a további
fojtogatással (BH 1974.45.). Nem feltétele azonban az önkéntes elállásnak, hogy az elkövető a bűncselekmény
megkezdésének tudatában lévő sértett tudomására hozza azt, hogy a deliktum befejezéséről végérvényesen
lemondott. Elégséges, ha a ráutaló körülményekből egyértelműen az következik, hogy a megkezdett, de be nem
fejezett bűncselekmény realizálásától belső elhatározásából visszalépett, de ezt a szándékát a sértettel közölnie
nem kell (4/2002. BJE). A kísérlettől elállás közlése elmulasztásának kockázatát azonban az elkövetőnek kell
viselnie (B.3).
b) Az önkéntes eredményelhárítás
A visszalépés ezen formája – amikor a kísérlet befejezett – csak materiális bűncselekmény esetén lehetséges.
Eredményelhárítás, – ami fogalmilag aktivitást feltételez – akkor valósul meg, ha az eredmény
bekövetkezéséhez vezető okfolyamatot az elkövető által kifejtett magatartás szakítja meg. További
követelmény, hogy egyáltalán lehetséges legyen az eredmény elhárítása. Hiányzik ez a feltétel akkor, amikor
valaki ölési szándékkal célzott lövést ad le a sértettre, de nem találja el, mert ilyenkor nem jön létre olyan
okozati láncolat, amelynek megszakítására az elkövetőnek módja lenne (EBH 2008.1756.). Az a körülmény
pedig, hogy a tüzelést nem folytatja, eredményelhárításnak nem tekinthető, de az önkéntes elállás sem jöhet
szóba, mert a lövés pillanatában a kísérlet befejezetté vált.
Az önkéntes eredményelhárítás ugyanakkor mindig az elkövető olyan tevékenységét tételezi fel, amely az
egyébként bekövetkező eredmény elmaradásához vezet, és így a befejezetlenség nem a véletlenek, és nem más
személynek tulajdonítható. Nincs azonban arra szükség, hogy az eredményt egyedül és kizárólag az elkövető
tevékenysége hárítsa el, elégséges, ha a büntetőjog-ellenes cselekmény – egyébként beálló – eredményének az
elmaradásához vezető okfolyamatot döntő mértékben az elkövetői cselekvőség indítja meg (EBH 2008.1756.).
Mindebből az is következik, hogy az eredmény önkéntes elhárításához más személy közreműködése is igénybe
vehető. A sikeres elhárítás ugyanis gyakran olyan speciális ismereteket igényel, amellyel a bűncselekmények
végrehajtói általában nem rendelkeznek. Így például, ha az emberölést megkísérlő értesíti a mentőket, vagy saját
maga kórházba viszi a sértettet és az orvosi beavatkozás eredményeként a passzív alany életben marad, a tettes
nem büntethető kísérletért, mert az ő magatartása indította meg azt az okfolyamatot, amely az eredmény
elhárítását eredményezte (BH 1992.218.). Az a körülmény tehát, hogy a sérülést okozó élet elleni támadások
eredményének a bekövetkezését az elkövető által kihívott mentőszolgálat vagy a kórházba szállítás nyomán
közreműködő orvosi kezelés, műtéti beavatkozás akadályozza meg, nem zárja ki az önkéntes
eredményelhárításra vonatkozó szabályok alkalmazhatóságát.
Megjegyzem, hogy olyan eseti döntés közzétételére is sor került, amely szerint az élet elleni támadás után több
órával, más személy felkérése arra, hogy a sérülthez hívjon mentőt, nem tekinthető az eredmény önkéntes
elhárításának még akkor sem, ha a helyszínre érkező orvos a sértett életét megmenti (BH 1995.500.). Az
indokolásban kifejtettek szerint az önkéntes eredményelhárítás megállapításának nélkülözhetetlen feltétele az
elkövető olyan tevékenysége, amely szükségszerűen vezet az egyébként beálló eredmény elmaradásához. Nem
elegendő azonban, hogy az elkövető csupán megindítson egy olyan okfolyamatot, amely utóbb egyéb
körülmények, így mások tevékenysége következtében végül megakadályozza a halálos eredmény
420
szakaszai
megvalósulását. A megszüntető ok alkalmazásának tehát az a feltétele, hogy a tevékeny fellépésnek az

eredmény elmaradásában döntő szerepe legyen.
Ezt az álláspontot nem osztom, mert a törvény a büntetlenség egyetlen követelményét határozza meg,
nevezetesen, hogy az elkövető olyan aktív magatartást tanúsítson, amellyel okozati összefüggésben áll az
eredmény elmaradása.
Nem hat ki a büntethetőségre az elkövető ilyen jellegű tevékenysége – vagyis, hogy segítséget hív –,
amennyiben az orvosi beavatkozás eredménytelen és a sértett meghal. Ilyenkor ugyanis már az emberölés
befejezett alakzata jön létre, és az elkövetés utáni tettesi cselekmények legfeljebb enyhítő tényezőként
értékelhetők.
Az eredményelhárításnak – az előbbiekből is kitűnően – az élet elleni bűncselekmények körében van

kiemelkedő szerepe.
Az önkéntes visszalépés mindkét formája személyhez kötött, ami azt jelenti, hogy amennyiben a Btk. által
büntetni rendelt cselekményt többen kívánják létrehozni, a törvény által biztosított büntetlenség csak arra
vonatkozik, akit a visszalépés érint (EBH 2008.1759.). Az önkéntes visszalépés megvalósulásának feltételeit
tehát, minden elkövetőre nézve külön-külön kell vizsgálni.
Ezért ha a bűncselekménynek több végrehajtója van, és csak egyikőjük hárítja el az eredményt, nem élvez
büntetlenséget, aki az eredmény elhárításában nem vett részt.
Az önkéntes elállás továbbá csak akkor biztosít az elállónak mentességet a büntetőjogi következmények alól, ha
annak folytán a többi elkövető sem képes a befejezett alakzatot létrehozni. Így például, ha a dolog elleni
erőszakkal elkövetett lopást többen kísérlik meg, egyikőjük önkéntes elállása nem eredményezi sem a maga,
sem a többiek büntetlenségét, ha közülük a végrehajtást bárki befejezi.
Büntetlenség ezért csak akkor jön létre, ha:
– valamennyi elkövető önként eláll vagy
– az önként elálló tevékenysége nélkül a többiek sem

képesek a bűncselekményt befejezni (mert például nem értenek a páncélszekrény felnyitásához), vagy
– az önkéntes elállás olyan tevőleges magatartással

párosul, ami a többieket is megakadályozza a befejezésben (például magával viszi a páncélszekrény
felfeszítéséhez szükséges szerszámokat).
Természetesen az önkéntes elállás által biztosított kedvezményt az utóbbi két esetben is csak az elálló személy
élvezheti, míg a többiek az addig megvalósított cselekményekért büntetendők. Amikor az egyik elkövető
önkéntes elállásának a többiekre nézve nincs megakadályozó hatása, vagyis a bűncselekményt befejezik, az
elálló kísérletért, mindenki más a bűncselekmény befejezett alakzatáért felel.
Bár a törvény kimondja, hogy nem büntethető kísérlet miatt, akinek önkéntes elállása folytán marad el a
befejezés, illetve az sem, aki az eredmény bekövetkezését önként elhárítja, mindez nem jelenti azt, hogy az
elkövető felelősségre vonására egyáltalán nem kerül sor. A Btk. rendelkezése szerint ugyanis, ha az önkéntes
visszalépés miatt nem büntethető kísérlet már önmagában is megvalósít más bűncselekményt, az elkövető ezért
felelősséggel tartozik. A jogirodalom ezt a „más bűncselekményt” maradék-bűncselekménynek nevezi. Példával
szemléltetve, ha valaki ölési szándékkal rálő a sértettre, aki súlyos sérüléseket szenved, de ezt követően
kórházba viszi, ahol megműtik és ezért életben marad, a tettes szándékos emberölés [Btk. 160. § (1) bek.]
kísérletéért nem büntethető, de ha a lövés életveszélyes sérülésekkel járt, az életveszélyt okozó testi sértésért
[Btk. 164. § (8) bek.] felelnie kell. A maradék-bűncselekmény soha nem minősülhet kísérletnek, az csak
befejezett deliktum lehet.
421
szakaszai
4/2002. BJE, BH 2012. B.3., BH 2012.213., BH

2011.1., BH 2010.57., BH 2009.344., BH 2008.83., BH 2008.79., BH 2007.106., BH 2007.2., BH 2006.311.,
2002.211., BH 2001.506., BH 2000.1., BH 1999.543., BH 1999.148., BH 1997.566., BH 1997.2., BH
1995.500., BH 1995.440., BH 1992.514., BH 1992.218., BH 1985.334., EBH 2008.1756., EBH 2008.1759.
4. 4. Az előkészület
11. §
(1) Ha e törvény külön elrendeli, előkészület miatt büntetendő, aki a bűncselekmény elkövetése céljából az
ehhez szükséges vagy ezt könnyítő feltételeket biztosítja, az elkövetésre felhív, ajánlkozik, vállalkozik,
vagy a közös elkövetésben megállapodik.
4.1. 4.1. Az előkészület büntetendősége
422
szakaszai
Hennig, Walter: Előkészület és kísérlet miatti

büntetőjogi felelősség. Magyar Jog 1976/10. Meyer, Didier: Abgrenzung der Vorbereitung vom Versuch usw.
Juristische Schulung 1977/19. Szrubián Dezső: Az előkészületi cselekmény és a szövetség büntethetősége.
Magyar Jogi Szemle 1940/3. Vargha Ferenc: A kísérlet és az előkészület elhatárolása. Magyar Jog 1972/5.
423
szakaszai
A kísérlethez hasonlóan az előkészület is kizárólag a

szándékos bűncselekmények tekintetében bír jelentőséggel. Az előkészület ugyanis a szándékos deliktum
második szakasza, amelynek a legfőbb jellemzője, hogy már kialakult a megvalósításra irányuló tudattartalom
és az annak realizálását célzó magatartás a külvilágban is megjelenik, de a kifejtett cselekmény még nem
illeszkedik a létrehozni kívánt törvényi tényállásba. Tehát, míg a kísérletnél az elkövető a törvényi tényállás
keretei közé lép, az előkészület esetében kívül marad, mert csak olyan magatartásokat tanúsít, amelyek a
bűncselekmény tényállásában nem szerepelnek.
Az előkészület veszélyezteti a védett jogi tárgyat, de ez a veszély csak távoli. Léteznek azonban olyan védett
jogi tárgyak, amelyek kiemelkedő fontossága miatt a veszélyeztetés távoli volta ellenére a büntetőjognak
tilalmaznia kell az e körben kifejhető tevékenységeket.
Mindezekből az következik, hogy nem minden szándékos bűncselekmény előkészületét bünteti a Btk., hanem
csak a legjelentősebb tárgyi súlyúak esetében találhatunk ilyen rendelkezést, vagyis a Btk. az előkészület
kivételes büntetendőségének álláspontjára helyezkedik.
Az előkészületi cselekményeket a Btk. többféle módon bünteti.
a) A Btk. az Általános Részben a 11. § által határozza meg azokat a magatartásokat, amelyeket mint
előkészületet rendel büntetni. Ezt követően a konkrét bűncselekmény esetében külön rendelkezéssel és kizárólag
arra a deliktumra vonatkozóan nyilvánítja az ilyen tevékenységeket büntetendőnek. Jogtechnikai szempontból e
körben tehát a Btk. azt a megoldást követi, hogy amikor az előkészület büntetendőségéről rendelkezik, mindig
használja az „előkészület” kifejezést. Ilyen szabályozás található például az emberiesség elleni
bűncselekmények többségének esetében (népirtás [Btk. 142. § (2) bek.], emberiesesség elleni bűncselekmény
424
szakaszai
[Btk. 143. § (2) bek.], apartheid [Btk. 144. § (4) bek.]; a háborús bűncselekmények körében (védett személyek
elleni erőszak [Btk. 149. § (5) bek.], élő pajzs használata [Btk. 151. § (2) bek.], tiltott sorozás [Btk. 152. § (2)
bek.], nemzetközi szerződés által tiltott fegyver alkalmazása [Btk. 155. § (2) bek.]; az emberölés tekintetében
[Btk. 160. § (3) bek.]; az egészségügyi beavatkozás és kutatás rendje elleni bűncselekmények egy részében
(emberi ivarsejt tiltott felhasználása [Btk. 169. § (2) bek.], embrióval vagy ivarsejttel végezhető kutatás
szabályainak megszegése [Btk. 172. § (3) bek.], emberi test tiltott felhasználása [Btk. 175. § (4) bek.]; az emberi
szabadság elleni bűncselekmények esetében (emberrablás [Btk. 190. § (5) bek.]; emberkereskedelem [Btk. 192.
§ (7) bek.].
b) Előfordul azonban az is, hogy a Btk. – az előkészület kifejezés használata nélkül – csak egyetlen előkészületi
magatartást büntet, szintén a konkrét bűncselekményhez rendelten. Ilyen az üzletszerű kerítés, amikor csak az
elkövetésben való megállapodás büntethető [Btk. 200. § (6) bek.]. Ennek a megoldásnak az a következménye,
hogy az előkészületre vonatkozó általános részi rendelkezések nem alkalmazhatók, vagyis a konkrét deliktum
keretei között meghatározott előkészületi magatartás bővítésére nincs lehetőség. Tehát, ha a kerítés elkövetésére
vonatkozó megbeszélések megkezdődnek, de azok nem zárulnak megállapodással, valójában a kerítés közös
elkövetésére vonatkozó sikertelen felhívásról van szó, mely felhívás is előkészületi jellegű tevékenység, de azt a
Btk. ebben a konkrét esetben nem bünteti.
Az így szabályozott egyetlen előkészületi jellegű magatartás azonban megtartja a dogmatikai sajátosságait, ezért
nincs például kísérlete „az elkövetésben való megállapodás”-nak, hiszen ez a stádium az előkészület esetében
fogalmilag kizárt.
c) Egyes esetekben a Btk. az előkészületi jellegű magatartásokat sui generis bűncselekményként rendeli
büntetni, ilyen például a hamis tanúzásra felhívás (Btk. 276. §), vagy a kábítószer készítésének elősegítése (Btk.
182. §). Az előző pontban írtaktól eltérően ennek a megoldásnak az a sajátossága, hogy a törvény fogalmilag
előkészületnek tekintendő magatartást befejezett bűncselekményként szabályoz. Ekkor azonban az Általános
Részben előkészületként meghatározott elkövetési magatartások elveszítik előkészületi jellegüket, aminek az a
következménye, hogy a sui generis bűncselekményre is vonatkoznak a befejezett deliktumokra irányadó
dogmatikai tételek. Így például a sui generis előkészületi jellegű bűncselekménynek már lehetséges kísérlete
vagy felbujtása is.
4.2. 4.2. Az előkészület elkövetési magatartásai
425
szakaszai
A Btk. 11. §-a által meghatározott előkészületi

cselekményeknek két kategóriáját különböztethetjük meg. Az első csoportba a tettekben megnyilvánuló
magatartások tartoznak, míg a másodikba a gondolatközlés különböző formái.
a) A tettekben megnyilvánuló tevékenység a bűncselekményhez szükséges vagy azt könnyítő feltételek

biztosítása. Ebbe a körbe általában olyan magatartások tartoznak, amelyek kifejtését a jogrend nem tilalmazza.
Így – amint már kifejtettem – egy késnek vagy egy baltának a beszerzése semmilyen normába sem ütközik,
ezeknek a magatartásoknak csak akkor lesz büntetőjogi relevanciája, ha az említett eszközök megvásárlására
például emberölés elkövetése céljából kerül sor. Másként fogalmazva, a megengedett magatartások tanúsítása
akkor válik büntetőjog-ellenessé, amikor azok egy konkrét bűncselekmény létrehozását célozzák. Lehetséges
azonban, hogy a szükséges vagy a végrehajtást könnyítő feltétel biztosítása olyan tevékenység, amely már
önmagában is bűncselekmény. A Btk. 325. §-a pönalizálja a lőfegyverrel vagy lőszerrel visszaélést, és e
rendelkezés alapján büntetendő az, aki lőfegyvert engedély nélkül megszerez. Ezért, ha valaki az emberölést úgy
készíti elő, hogy engedély nélkül lőfegyvert vásárol, ez a tevékenysége nemcsak az emberölés előkészületét,
hanem a lőfegyverrel visszaélés befejezett alakzatát is létrehozza. Az ilyen esetekben az előkészület és a
befejezett deliktum halmazata általában valóságos.
Az elkövetéshez szükséges vagy ezt könnyítő feltételek biztosítása valójában az előkészület általános jellegű
elkövetési magatartása, vagyis minden olyan cselekmény idetartozik, amit valamely különös részi tényállás
létrehozása céljából tanúsítanak, de a Btk. külön nem nevesíti. Ebbe a körbe sorolható az elkövetéshez
szükséges eszközök beszerzése (például a méreg, a kötél vagy a kalapács megvásárlása), az eszközök átalakítása
vagy az elkövetésre való alkalmassá tétele (a borotva megfenése, a gázpisztoly lőfegyverré való átalakítása, a
lőfegyver lőszerrel történő megtöltése), a sértett életvitelének, mozgásának megfigyelése, a helyszín felderítése,
a menekülési tervek elkészítése. Az említett tevékenységek az elkövetéstől időben általában távolabb vannak, de
426
szakaszai
olyan cselekvőségek is lehetnek előkészületi magatartások, amelyek időben alig előzik meg a bűncselekmény
megkezdését. Ilyen például emberölésnél vagy testi sértésnél a lőfegyver célra tartása, vagy a balta felemelése.
A feltételek biztosítása általában tevékenységgel valósul meg, kivételesen azonban mulasztás is megalapozhatja
a büntetőjogi felelősséget. Így a Btk. 365. § (5) bekezdése büntetni rendeli a rablás előkészületét. Ezért, ha a
bank alkalmazottja szándékosan nyitva hagyja a páncélszekrényt azért, hogy a bankrablók hozzáférhessenek a
pénzhez, de a rendőrség még a rablás megkezdése előtt közbelép, a bank alkalmazottját mulasztással létrehozott
előkészületért kell felelősségre vonni.
b) A gondolatközlés formái az elkövetésre való:
– felhívás,
– ajánlkozás,
– vállalkozás és a
– közös elkövetésben megállapodás.
Ezeknek az előkészületi cselekményeknek az a sajátossága, hogy általában verbális jellegűek, és az elkövetés

személyi feltételeit hivatottak biztosítani.
Az elkövetésre az hív fel, aki mást a bűncselekmény megvalósítására törekszik rábírni. A felhívásnak azonban
konkrétnak kell lennie, azaz egy meghatározott deliktumra kell vonatkoznia (BH 2006. 40.). Ezen határozatban
a Fővárosi Ítélőtábla annak az álláspontjának is hangot adott, hogy a felhívás további jellemzője a közvetlenség.
Az indokolásban kifejtettek szerint ebből a szempontból azt kell vizsgálat tárgyává tenni, hogy az előkészületi
cselekmény önmagában megteremti-e a bűncselekmény elkövetésének közvetlen lehetőségét. Ez az okfejtés
azonban téves, a felhívásnak ilyen sajátossággal nem kell rendelkeznie, mert elképzelhető, hogy a végrehajtás
tényleges megkezdéséhez még további – esetleg időben csak később megvalósuló – feltételekre is szükség van.
Ajánlkozik, akinek tudomása van arról, hogy másban kialakult egy konkrét bűncselekmény elkövetésének a
gondolata, vagy másnak érdekében áll egy deliktum végrehajtása, és ezért saját kezdeményezése alapján
felkínálja az általa történő realizálás lehetőségét.
A vállalkozás alatt a törvényi tényállás megvalósítására irányuló felhívás elfogadása értendő, míg a közös
elkövetésben történő megállapodás a bűncselekmény együttes létrehozására vonatkozó megegyezést jelenti.
A felhívás, az ajánlkozás és a vállalkozás is olyan egyoldalú aktus, amely a másik személy büntethetőségétől
függetlenül megalapozza a büntetőjogi felelősséget. Tehát, aki például kóros elmeállapotú személyt hív fel
emberrablás végrehajtására, megvalósítja annak előkészületét tekintet nélkül arra, hogy a felhívott
büntethetősége kizárt. A felhívott személy ilyen tulajdonságának (kóros elmeállapot) azonban relevanciája lehet
akkor, ha a megvalósítás folyamata legalább kísérleti szakba lép, mert az említett esetben a felhívó a megkezdett
bűncselekmény közvetett tettese lesz, míg ha a végrehajtást megkezdő személy beszámítási képessége teljes, a
felhívó felbujtásért tartozik felelősséggel.
Az 5/1999. BJE-ben kifejtettek szerint a Btk. Általános Részének rendelkezéseit és általában a bűncselekmény
tanának tételeit – értelemszerű eltérésekkel – az előkészületre is alkalmazni kell. Így, mivel az előkészület
elkövetője még részben sem valósítja meg annak a törvényi tényállásnak az elkövetési magatartását, amelyre az
előkészület irányul, a bűncselekmény elkövetésének előkészületi szakában nem lehet tettesek és részesek között
különbséget tenni, vagyis az előkészület körében kizárólag a tettesség lehet az elkövetés alakzata.
Mindez azonban nem jelenti azt, hogy a felhívás, az ajánlkozás és a vállalkozás ne irányulhatna akár a tettesség,
akár a részesség körébe tartozó cselekmény végrehajtására, mert például, a felhívás vonatkozhat arra, hogy a
felhívott személy ölje meg a sértettet, vagyis tettesként valósítsa meg az emberölést, de arra is, hogy szerezze be
a szükséges eszközt tehát, hogy bűnsegédként működjön közre.
A közös elkövetésben való megállapodás viszont olyan kétoldalú cselekmény, amely a törvényi tényállás
társtettesként történő megvalósítására irányul.
Tekintettel arra, hogy az előkészület célzatos bűncselekményre utal, ezért az alanyi oldalon kizárólag az egyenes
szándék jöhet szóba. A célzatnak különösen a feltételek biztosítása körében van meghatározó jelentősége
figyelemmel arra, hogy ilyenkor – amint azt már említettük – általában olyan magatartások kifejtésével valósul
427
szakaszai
meg az előkészület, amelyek hozzátartoznak a mindennapi élethez. Ezek a cselekvőségek pedig csak akkor
lesznek büntetendők, ha bűncselekmény elkövetése céljából kerül sor a végrehajtásukra.
5/1999 BJE, BH 2012.167., BH 2011.126., BH

2008.262., BH 2006.72., BH 2006.40., BH 2000.2., BH 1992.219.
4.3. 4.3. Az önkéntes visszalépés

(2) Nem büntethető előkészület miatt,
a) akinek önkéntes elállása folytán marad el a bűncselekmény elkövetésének megkezdése,
b) aki az elkövetés elhárítása céljából korábbi felhívását, ajánlkozását, vállalkozását visszavonja, vagy
arra törekszik, hogy a többi közreműködő az elkövetéstől elálljon, feltéve, hogy a bűncselekmény
elkövetésének megkezdése bármely okból elmarad, vagy
c) aki az előkészületet a hatóságnál a bűncselekmény elkövetésének megkezdése előtt feljelenti.
(3) Ha az (1) bekezdésben meghatározott esetben az előkészület már önmagában is megvalósít más
bűncselekményt, az elkövető e bűncselekmény miatt büntethető.
428
szakaszai
A kísérlethez hasonlóan a Btk. az előkészület körében is

jelentőséget tulajdonít az önkéntes visszalépésnek. Azok a kriminálpolitikai megfontolások, amelyekre
figyelemmel a Btk. büntetlenséget biztosít kísérlet esetében, ha az elkövető önként eláll, illetve ha az eredményt
önként elhárítja, az előkészületre is érvényesek. Különbség értelemszerűen csak abban van, hogy a kísérlet
vonatkozásában a bűncselekmény befejezésének, míg az előkészület tekintetében a deliktum megkezdésének
elmaradása a jogpolitikailag méltányolható cél.
Az önkéntesség fogalmával kapcsolatban ugyanazok a szempontok a mérvadóak, mint a kísérlet esetében.
a) Az önkéntes elállás az elkövetés megkezdésére vonatkozik, ami azt jelenti, hogy az előkészület valamelyik
magatartását kifejtő személy véglegesen felhagy a bűncselekmény végrehajtásával. Az elállás olyan passzív
magatartást jelent tehát, amely akkor eredményez büntetlenséget, ha emiatt szakad meg a deliktum
létrehozásának folyamata. Amennyiben egyetlen elkövető fejti ki a feltételek biztosítását, éppen az elállás a
visszalépés legmegfelelőbb formája. Ezért, ha az ölési szándékkal fegyverét megtöltő személy a lövés leadása
nélkül elhagyja a helyszínt, az elállása miatt nem lesz büntethető. Felhívás esetén, ha a rábírni törekvés nem
vezetett eredményre, az önkéntes visszalépés ugyancsak büntetlenséget eredményez. Akkor azonban, amikor a
felhívás eredményre vezetett, vagyis volt olyan, aki a végrehajtásra vállalkozott, az elállás – egy esetet kivéve –
nem elegendő, mert az arról nem tudó elkövetőre megakadályozó hatással nem bírhat. A kivételt az az eset
jelenti, amikor valaki az általa létrehozni kívánt bűncselekményhez nyújtandó bűnsegélyre hív fel mást, mert így
az elállásával megakadályozhatja a tettesi alapcselekmény kísérleti szakba jutását. Az egyedüli tettesség körében
az ajánlkozás vagy a vállalkozás tekintetében az elállás ugyancsak kizárja a büntetőjogi felelősségre vonást.
A közös elkövetésben való megállapodás esetében viszont, a büntetlenségnek nem elégséges feltétele az
önkéntes elállás, hanem arra is szükség van, hogy az elállás a többi elkövető tekintetében megakadályozó hatású
429
szakaszai
legyen. Ez azt jelenti, hogy a végrehajtás folyamata kizárólag az önkéntes elállás miatt nem jut kísérleti szakba,
mert ha ennek más oka van, így például a rendőrség közbeavatkozása, akkor a puszta elállás irreleváns.
Az előkészület tekintetében is igaz, hogy elállásról csak akkor lehet szó, ha az elkövető a deliktum
végrehajtásának megkezdéséről véglegesen lemondott. Ezért ha a lövést le nem adó személy azért hagyja el a
helyszínt, mert a konkrét körülmények között nem tudta volna eltalálni a sértettet, de az emberölési szándéka
változatlan, valójában nem elállásról, hanem a cselekvőség elhalasztásáról beszélhetünk.
b) A felhívás, ajánlkozás, vállalkozás visszavonása, valamint az arra törekvés, hogy a többi közreműködő
elálljon az elkövetéstől, csak akkor eredményez büntetlenséget, ha ezekre a magatartásokra az elkövetés
elhárítása céljából kerül sor.
A visszavonás aktív magatartást feltételez, miként a többi elkövetővel kapcsolatban kifejtett rábírni törekvés is.
Az előkészület elkövetője, ha az ilyen jellegű tevékenységek bármelyikét megvalósítja, mentesül a büntetőjogi
felelősségre vonás alól, feltéve, hogy a bűncselekmény elkövetésének megkezdése elmarad. Nincs azonban
jelentősége annak, hogy a véghezvitel megkezdésére a felhívás, az ajánlkozás, a vállalkozás visszavonása, vagy
az elállásra rábírni törekvés miatt nem kerül sor, vagy esetleg nem ezért, hanem bármilyen más okból
kifolyólag. Nem kell tehát ok-okozati kapcsolatban lennie az önkéntes visszalépésnek és a megvalósítás
elmaradásának. Ezért, ha az elkövető a vállalkozását visszavonta, akkor is büntetlenséget élvez, amennyiben – a
korábbi példánál maradva – a rendőrség beavatkozása akadályozza meg a többi elkövető vonatkozásában a
végrehajtás megkezdését.
Ugyancsak mentesül a büntetőjogi felelősségre vonása alól az elkövető, ha az előkészületet a bűncselekmény

megkezdése előtt a hatóságnál feljelenti. Ebben az esetben előkészületért a feljelentőt akkor sem lehet
felelősségre vonni, ha a többi elkövető a végrehajtást megkezdi. A jogirodalomban ismertek olyan nézetek,
amelyek szerint nem írható a feljelentés annak javára, aki szándékosan olyan időben teszi meg azt, hogy az
elkövetést már ne lehessen megakadályozni. Ez az okfejtés azonban nem fogadható el, mert a Btk. a feljelentés
esetében nem követeli meg, hogy az megakadályozó hatású legyen. Az egyetlen törvényi feltétel ugyanis csak
az, hogy a feljelentés megtételére az elkövetés megkezdése előtt kerüljön sor.
Megjegyzem, ezek a nézetek már a korábbi Btk. hatálya alatt is megjelentek, amikor a törvény szövege csak
annyit tartalmazott, hogy nem büntethető, aki az előkészületet a hatóságnál feljelenti. Az említett álláspont
azonban már akkor sem volt helyes, hiszen a korábbi Btk.-ban sem volt követelmény a megakadályozó hatás.
A maradék bűncselekményre vonatkozó szabályok azonosak a kísérlet esetében már ismertetett előírásokkal.
Tehát, az a tény, hogy az előkészülettől az elkövető önként visszalépett, ugyan az előkészületért való
büntethetőségét megszünteti, de ha az előkészület már önmagában más deliktumot is megvalósított, azért a
büntetőjogi felelősségre vonásnak helye van. Így, ha az emberölés előkészületétől önként visszalépő már
behatolt a sértett akarata ellenére annak lakásába, az emberölés előkészületéért nem büntethető, a
magánlaksértésért viszont igen.
430
szakaszai
BH 2006.174., BH 2003.349., EBH 2010.2207.
431
9. fejezet - A bűncselekmény
elkövetői
12. §
Elkövető a tettes, a közvetett tettes és a társtettes (a továbbiakban együtt: tettesek), valamint a felbujtó és
a bűnsegéd (a továbbiakban együtt: részesek).
13. §
(1) Tettes az, aki a bűncselekmény törvényi tényállását megvalósítja.
(2) Közvetett tettes az, aki a szándékos bűncselekmény törvényi tényállását e cselekményért gyermekkor,
kóros elmeállapot, kényszer vagy fenyegetés miatt nem büntethető, illetve tévedésben lévő személy
felhasználásával valósítja meg.
(3) Társtettesek azok, akik a szándékos bűncselekmény törvényi tényállását egymás tevékenységéről
tudva, közösen valósítják meg.
14. §
(1) Felbujtó az, aki mást bűncselekmény elkövetésére szándékosan rábír.
(2) Bűnsegéd az, aki bűncselekmény elkövetéséhez másnak szándékosan segítséget nyújt.
(3) A részesekre is a tettesekre megállapított büntetési tételt kell alkalmazni.
1. 1. Az elkövetőkről általában
432
A bűncselekmény elkövetői
Harro, Otto: „Anstiftung” zum Suizid, Tötung in

mittelbarer Täterschaft durch das Opfer als Werkzeug. Jura 2003/2. Irk Albert: Tettesség és részesség az
előadói tervezetekben. Budapest, 1914. Losonczy István: A tettesség. Budapest, 1961. Losonczy István: A
tettesség és a részesség a büntetőjog rendszerében. Budapest, 1966. Mészáros Ádám: A bűncselekmény
elkövetői. Budapest, 2008. Wlassics Gyula: A tettesség és a részesség tana. Budapest, 1893. Rideo, Christof –
Chjovka, Michela: Fahrlässigkeit, Mittäterschaft und Unsorgfaltsgemeinschaft. Scweizerische Zeitschrift
2002/2. Roxin, Claus: Täterschaft und Tatherrschaft. Hamburg, 1963. Schwaighofer Klaus: Die Strafbarkeit der
(versuchten) Anwerbung eines Komplizen Anmerkung zur Entscheidung des OGH. Österreichische
Juristenzeitung 2000/23–24. Utsumi Tomoko: Fahrlässige Mittäterschaft Jura 2001/8.
433
A tettes, illetve a részes fogalma, valamint az, hogy

milyen ismérvek alapján lehet az egyes elkövetői alakzatokat elhatárolni, hosszabb fejlődési folyamat
eredményeként alakult ki. A római jogban a tettest „princeps delicti”-nek, a felbujtót „auctor”-nak nevezték,
azonban ezeknek a fogalmaknak a meghatározásával, a tettesség és a részesség kérdésének tisztázásával a római
jog nem foglalkozott. Hasonló volt a helyzet a középkori kánonjogban is. A XVIII. század elejétől kezdődően a
német és a francia jogirodalomban meghonosodott a bűnszerző (Urheber, auteur) kifejezés használata. Egyes
jogtudósok (Mittermaier, Stübel) csak a felbujtót minősítették bűnszerzőnek arra hivatkozva, hogy a felbujtó
szellemi tevékenysége a bűncselekmény oka, míg mások (Feuerbach) a tettest, a felbujtót és az úgynevezett
fősegédet – azaz azt a bűnsegédet, akinek a tevékenysége nélkül az alapcselekmény nem lett volna elkövethető –
is bűnszerzőnek tekintették. Az uralkodóvá váló felfogás végül a bűnszerző fogalma alá csak a felbujtót és a
tettest sorolta azzal az indokkal, hogy e személyek tevékenysége hozza létre a bűncselekményt.
A XIX. század közepétől főként Mittermaier és Carrara tézisei alapján egyre több jogtudós adott hangot annak
az álláspontjának, hogy nem szabad összemosni és egy kategória alatt tárgyalni a tettest és a felbujtót.
Az elkövetők közötti differenciálással foglalkozó, időben első, úgynevezett okozatossági teória szerint
bűnszerző az, aki az elsődleges okot (causa efficiens), míg bűnsegéd az, aki a másodlagos okot (causa
secundaria) szolgáltatta a bűncselekmény megvalósításához. Ezen teória később úgy változott, hogy a tettesi
cselekmény az oka, a bűnsegédi tevékenység pedig a feltétele a bűncselekmény létrejöttének.
Az időben későbbi feltételegyenlőségi elmélet tanainak térhódítását követően azonban az okozatossági teória
nézetei háttérbe szorultak, majd újabb és újabb elméletek születtek.
A jogirodalomban a XIX. század elején lényegében két álláspont konfrontálódott egymással:
434
a) A szubjektivisták a feltételegyenlőségi elmélet tanait – vagyis, hogy mindenki, aki egy feltételét
megvalósította az eredménynek, annak okozója, mert az eredmény létrejöttében a feltétel és az ok egyenlő
jelentőségűek – a tettesség, részesség elhatárolására is alkalmazták.
Ennek alapján úgy vélték, hogy a bűncselekmény elkövetésében közreműködők valamennyien okozói a
cselekménynek, ezért köztük nem a tevékenységük – azaz nem objektív ismérvek – alapján, hanem arra
figyelemmel lehet különbséget tenni, hogy saját, vagy más érdekében cselekedtek-e. A különbséget az alanyi
oldalon keresték, és a szubjektív körülményekre tekintettel a bűncselekmény elkövetőinek két csoportját
határolták el, nevezetesen a bűnszerzőt és a bűnsegédet. Bűnszerzőnek tekintették azt, aki a cselekményt a saját
érdekében állónak tartotta, bűnsegédnek pedig azt, aki idegen érdekből működött közre az elkövetésben.
b) Az objektivista iskola – amely az okozatosság tanában különbséget tett feltétel és ok között – a

bűncselekmény elkövetésében közreműködőket a tényállás alapján határolta el egymástól. Felfogásuk szerint,
aki az egész tényállást vagy annak egy részét megvalósítja, az a tettes vagy a társtettes, míg a felbujtó és a
bűnsegéd tényállási elemet sohasem visz véghez. A felbujtó ugyanis csak értelmi tevékenységgel működik
közre, míg a bűnsegéd fizikai vagy pszichés segítséggel mozdítja elő a tettes cselekményét.
A XIX. század közepére az objektivista iskola álláspontja vált uralkodóvá, a vita azonban ekkor a társtettesség
hovatartozásával kapcsolatban újult ki. A német jogirodalmi felfogásokat követve a magyar szerzők egy része
(például Finkey, Wlassics) a társtettességet a részesség körébe sorolta, mert „kik együtt vagy közösen követik el
a bűncselekményt, azok részesei” a bűncselekménynek.
Mindezzel egy időben a bűncselekmények elkövetőivel kapcsolatban a büntetőkódexek alapvetően kétféle

megoldást alkalmaztak. A monista típusú törvények nem tettek különbséget a deliktum megvalósítói között,
hanem minden közreműködőt tettesnek minősítettek és ugyanolyan büntetéssel rendeltek büntetni. A dualista
kódexek ezzel szemben megkülönböztették a bűncselekmény központi szereplőit (tettes, bűnszerző) és a
részeseket (segítők, támogatók). A dualista megoldáson belül további két alrendszer is kialakult. Az úgynevezett
„valódi dualista” szabályozás nem csupán névlegesen határolta el egymástól a tetteseket és a részeseket, hanem
a büntethetőségük tekintetében is differenciált, így például a bűnsegédre enyhébb büntetési tételek voltak
irányadók. Az „áldualista” rendszer szintén különbséget tett a tettesek és a részesek között, azonban mindkét
elkövetői alakzat tekintetében ugyanolyan büntetés alkalmazását írta elő. A parifikáció, – miszerint a részesekre
is a tettesekre megállapított büntetési tételt kell alkalmazni – a büntethetőség szempontjából azonos elbírálást
eredményezett, tehát e körben az elkövetői alakzat milyensége indifferens volt.
A Csemegi Kódex a tettesség fogalmi elemeit nem határozta meg. A jogalkalmazói gyakorlat evidenciának
tekintette, hogy tettes az, aki a törvényi tényállást megvalósítja. A Csemegi Kódex „A részesség” címet viselő
V. Fejezetében szabályozta a felbujtást, a bűnsegélyt, illetve a társtettességet. Felbujtónak az minősült, aki mást
a bűncselekmény elkövetésére szándékosan rábírt (69. § 1. pontja). Bűnsegédként pedig az felelt, aki a
bűncselekmény elkövetését szándékosan előmozdította vagy megkönnyítette, illetve ezekre mást rábírt. Ezért a
részesi alakzatért kellett felelősségre vonni továbbá azt is, aki a végrehajtás megkezdése előtt egyetértett a
cselekmény elkövetése során vagy az elkövetés utáni segítségnyújtással, a haszon biztosításával, illetve a
hatósági intézkedések meghiúsításával (69. § 2. pontja). Az említett cím alatt tartalmazta a Csemegi Kódex azt
is, hogy „Tetteseknek tekintendők mindazok, kik a bűntettet vagy vétséget együtt vagy közösen követik el” (70.
§). A törvény tehát a részességről szóló fejezetben definiálta a társtettességet, és egyértelművé tette, hogy a
társtettesek is tettesek. A büntetésre vonatkozó normák szerint a tettes és a felbujtó büntetése azonos volt, míg a
bűnsegéd tekintetében a kísérletre irányadó enyhébb büntetés kiszabását előíró rendelkezéseket kellett
alkalmazni (70–71. §).
A Btá. már rögzítette a tettesség fogalmi elemeit, azonban a társtettességgel nem foglalkozott. Tettesnek az
minősült, aki a bűntett törvényben meghatározott tényállását egészben vagy részben megvalósította [20. § (1)
bek.]. A Btá. a felbujtást a Csemegi Kódexszel azonosan definiálta, míg a bűnsegéd törvényi fogalma
lényegesen egyszerűbb volt, mert csak annyit tartalmazott, hogy „Bűnsegéd az, aki másnak szándékosan
segítséget nyújt a bűntett elkövetéséhez” [20. § (3) bek.]. A Btá. a parifikáció elvét érvényre juttatva rögzítette,
hogy a részesek a tettes cselekményére megállapított büntetéssel büntetendők.
Az 1961. évi Btk. „A bűntett elkövetői” cím alatt megkülönböztette a tettességet és a részességet. A törvény a
tettesség körébe sorolta a tettest és a társtettest, részesnek minősítette a felbujtót és a bűnsegédet. A büntetést
illetően ugyancsak a parifikáció elvét követte (12–15. §).
Ugyanígy differenciált az elkövetői alakzatok tekintetében a korábbi Btk. is a hatálybalépésekor, és a lényegét

tekintve az 1961. évi Btk.-val azonosan határozta meg azokat. Változás azáltal következett be, hogy a 2009. évi
435
LXXX. törvény a közvetett tettességet beiktatta az elkövetők rendszerébe és annak fogalmi elemeit is definiálta
(19–21. §).
Megemlítjük végül a német jogirodalomban az 1950-es évek végétől előtérbe kerülő „Tatherrschaft” teóriát.
Ennek lényege, hogy a szándékos bűncselekmény tettese az, aki a tett elkövetését a végrehajtás egész folyamata
alatt „a kezében tartja”, azaz aki a tényállást megvalósítja. A társtettességhez azonban elégséges olyan
tevékenység is, ami szükségszerű részét képezi a konkrét terv végrehajtásának. Így társtettes az is, aki csak
megszervezi a rablást (mert a szerepek leosztása és a feladatok meghatározása a konkrét cselekvőség
elengedhetetlen része), de a pénz elvitelében, az erőszak kifejtésében nem működik közre.
A svájci büntető törvénykönyv a felbujtást és a

bűnsegélyt definiálja (24. cikk). A felbujtásra vonatkozó szabályok szerint, aki mást valamely szándékos bűntett
vagy vétség elkövetésére rábír, a tettesre meghatározott büntetéssel büntetendő, míg a bűntett elkövetésére
rábírni törekvés a bűntett kísérletét hozza létre. A törvény szövegének értelmében tehát a bűntett elkövetésére
való eredménytelen rábírás – azaz a rábírni törekvés – önálló értékelést kap és a felbujtó a bűntett kísérletéért
felel. A bűnsegédre irányadó norma szerint „Aki valamely bűntett vagy vétség véghezviteléhez szándékosan
segítséget nyújt enyhébben büntethető.”
A német büntető törvénykönyv harmadik címe szabályozza a tettességet és a részességet. Eszerint tettes az, aki a
bűncselekményt maga követi el vagy azt mással követteti el [25. § (1) bek.]. A társtettesség feltétele, hogy
többen együttesen valósítsák meg a deliktumot [25. § (2) bek.]. A törvény a részesség körében szól a felbujtásról
és a bűnsegélyről. E rendelkezések szerint felbujtó, aki szándékosan mást szándékos bűncselekmény
elkövetésére rábír, míg bűnsegéd az, aki szándékosan segítséget nyújt szándékos bűncselekmény
megvalósításához (26–27. §). A svájci büntető törvénykönyvhöz hasonlóan a német büntető törvénykönyv is
ismeri és szabályozza a részesség kísérletét.
436
Az osztrák büntető törvénykönyv kimondja, hogy „Nem csak a közvetlen tettes követi el a büntetendő
cselekményt, hanem mindenki, aki annak végrehajtására rábír, vagy aki egyébként részt vesz annak
végrehajtásában” (12. §). Az osztrák büntető törvénykönyv a monista teóriát követve tehát nem tesz különbséget
tettesek és részesek között.
A bűncselekmény elkövetőire vonatkozó hatályos

törvényi szabályok szerint az elkövetőknek két fő csoportja van, egyrészt a tettesek (tettes, közvetett tettes,
társtettes), másrészt a részesek (felbujtó, bűnsegéd).
A Btk. Különös Része a bűncselekmények megfogalmazásakor a tettesi tevékenységet veszi alapul, vagyis a
törvény a tettesi cselekmény modellje szerint építkezik. Ezért a Btk. Általános Részében kellett meghatározni
azokat a tettesi alapcselekményhez kapcsolódó magatartásokat, amelyek megvalósításáért büntetőjogi
felelősségre vonásra kerülhet sor. A részesi „törvényi tényállás”-t tehát nem a Különös Rész, hanem az
Általános Rész tartalmazza. A tettesség és a részesség elhatárolása körében ma már elfogadottnak tekinthető az
objektivista iskola azon felfogása, amely a Különös részi törvényi tényálláshoz való viszonyt veszi alapul.
Eszerint, aki a bűncselekmény törvényi tényállásának keretein belüli tevékenységet fejt ki, az tettes, aki viszont
a törvényi tényálláson kívül eső cselekménnyel működik közre a bűncselekményben, az a részes.
A tettesség a szándékos és a gondatlan bűncselekmények esetében egyaránt szükségszerű eleme a

bűncselekménynek. A részesség kizárólag szándékos bűncselekményhez kapcsolódhat, de a részesi
közreműködés nem elengedhetetlen feltétele az ilyen jellegű deliktumok elkövetésének. Tettese és részese tehát
a szándékos bűncselekményeknek egyaránt lehet, míg a gondatlan bűncselekmények körében az elkövetői
alakzatok közül csak a tettesség jöhet szóba. Az sem vitás már, hogy a társtettesek is tettesek, azaz csak a
felbujtó és a bűnsegéd tekinthető részesnek. A részesség legfőbb jellemzője a járulékosság, vagyis tettesi
alapcselekmény nélkül a részesség nem jöhet létre. A törvény a tettesek, illetve a részesek vonatkozásában a
437
büntetési tételek meghatározásakor különbséget nem tesz, vagyis a részesekre is a tettesekre megállapított
büntetési tételek az irányadók. Tekintettel azonban arra, hogy a bűnsegédnek általában kisebb a szerepe a
bűncselekményben, mint a tettesnek, ezért a bíróságok ezt a részesi alakzatot enyhítő körülményként értékelik,
és a bűnsegéddel szemben rendszerint enyhébb büntetést szabnak ki, sőt a Btk. 82. §-ának (4) bekezdése
bűnsegély esetében – az általános szabályoktól eltérően – kétszeres enyhítésre is lehetőséget ad.
Az elkövetői alakzatot az ítélet rendelkező részében akkor kell megjelölni, ha az elkövető nem tettesként, hanem
társtettesként vagy részesként valósította meg a bűncselekményt. Ha a felbujtó vagy a bűnsegéd tettesként is
részt vesz a bűncselekmény végrehajtásában a részesség a tettességbe beolvad (BH 2012.166.).
2. 2. A tettesség
A törvény szövege alapján tetteseknek minősülnek a tettes, a közvetett tettes és a társtettes. Amint már utaltam
rá, tettese a szándékos és a gondatlan bűncselekménynek egyaránt van, illetve tettesi alapcselekmény nélkül
részesség nem is valósulhat meg. Társtettesség viszont kizárólag szándékos bűncselekmények megvalósításakor
lehetséges.
2.1. 2.1. A tettes
Tettes az az ember lehet, aki az alannyá váláshoz

szükséges feltételekkel rendelkezik, és aki a Btk. Különös Részében található valamely törvényi tényállást
egészben vagy részben – ekkor kísérletről van szó – megvalósítja. Tettes tehát csak az lehet, aki a deliktum
elkövetésekor a tizennegyedik életévét már betöltötte, és legalább korlátozott beszámítási képességgel bír, vagy
csupán a tizenkettedik életévét töltötte be, de az emberölés alap- vagy minősített esetét, az erős felindulásban
438
elkövetett emberölést, az életveszélyt vagy halált okozó testi sértést, a rablás alap-, illetve minősített továbbá a
kifosztás minősített esetét valósította meg, és az elkövetéskor rendelkezett a bűncselekmény következményeinek
felismeréséhez szükséges belátással.
A kifejtettekből az következik, hogy a gyermekkorú illetve a beszámítási képességgel nem rendelkező (például a
kóros elmeállapotú) személy bűncselekménynek tettese nem lehet. Ennek az a dogmatikai indoka, hogy
amennyiben az alannyá válásnak a tényállásszerűség körében jelentőséget tulajdonítunk, akkor az alanyiság
feltételeivel nem rendelkező által létrehozott magatartás a törvényi tényálláson kívül esik (Földvári József).
Megjegyzem, hogy azok a szerzők (például Nagy Ferenc, Tokaji Géza), akik a tényállásszerűség tekintetében a
tettességhez csak a közönséges és a különös deliktumok létrehozásához szükséges személyes kvalifikáltságot
követelik meg, és a gyermekkort valamint a beszámítási képesség teljes hiányát a bűnösséggel hozzák
összefüggésbe – az előbbiektől eltérően – arra a következtetésre jutnak, hogy a gyermekkorú, illetve a
beszámítási képességgel nem rendelkező elkövető is tettesnek minősül.
A tettesnek azonban nemcsak az alannyá váláshoz szükséges feltételekkel kell rendelkeznie, hanem ki kell
merítenie egészben vagy részben valamely a Btk. Különös Része által büntetni rendelt deliktum törvényi
tényállását. Tehát, egyértelmű korreláció van a stádium, illetve a tettesi minőség között, mert aki a
bűncselekmény végrehajtását nem kezdi meg, tettessé sem válhat.
Figyelemmel arra, hogy a gondatlan elkövetésnek valamint egyes szándékos deliktumoknak (például a tiszta
mulasztásos bűncselekményeknek) fogalmilag kizárt a kísérlete, ezért a törvényi tényállás létrejöttének és így a
tettességnek e körben elengedhetetlen feltétele a stádiumtani befejezettség. Akkor azonban, amikor a szándékos
végrehajtásnak lehetséges a kísérlete, a bűncselekmény elkövetésének a megkezdésével a tettesség is létrejön.
Az elkövetés megkezdése alatt pedig azt kell érteni, amikor valaki a tevékenységével a törvényi tényállás keretei
közé lép, vagyis megvalósít valamilyen tárgyi oldali ismérvet. Ez rendszerint az elkövetési magatartás kifejtését
jelenti, de nem szükségszerűen, mert amennyiben a törvényi tényállás elkövetési módot is tartalmaz, ennek
realizálása már kísérleti szakba juttatja a cselekvőséget. Az elkövetés megkezdését jelentő tevékenység
fogalmába tehát beletartozik minden, ami egyébként dogmatikailag elkövetési magatartásnak, illetve elkövetési
módnak minősül.
Azon elvi jelentőségű tétel alól, amely szerint a tettesség feltétele valamely Különös Részi törvényi tényállás
kimerítése vagy legalább a végrehajtás megkezdése azonban a törvényi szabályozás sajátosságai miatt két
kivétel is van:
a) A Btk.-nak a katonákra vonatkozó fejezetében elhelyezett büntethetőséget kizáró ok szerint „Nem büntethető
a katona a parancsra végrehajtott cselekményért, kivéve, ha tudta, hogy a parancs végrehajtásával
bűncselekményt követ el” [Btk. 130. § (1) bek.]. Az utóbbi esetben viszont – tehát amikor a katona tisztában
volt azzal, hogy a parancs teljesítésével kimeríti valamelyik törvényi tényállás elemeit – a parancsot adó is
tettesként felel [Btk. 130. § (2) bek.]. Ekkor tehát a parancsot adó, bár törvényi tényállási elemet egyáltalán nem
valósít meg, mégis – a Btk. kógens rendelkezése miatt – tettesként kell felelősségre vonni, holott az elkövetőkre
vonatkozó dogmatikai szabályok szerint felbujtói magatartást fejtett ki.
b) Amikor a Btk. az előkészületet büntetni rendeli, egy a kísérletet megelőző stádiumot nyilvánít
bűncselekménynek, amelynek legfőbb sajátossága, hogy ezen tevékenység a törvényi tényálláson kívül reked.
Tekintettel azonban arra, hogy a Btk.-ban meghatározott konkrét esetekben az előkészület is büntetendő, a
tettesség fogalmát – kényszerből – erre a körre is vonatkoztatni kell.
Amint arra már utalás történt, a tettesként történő alannyá válás szempontjából meg kell különböztetni a
közönséges bűncselekményeket (delicta communa), valamint a különös bűncselekményeket (delicta propria).
A közönséges bűncselekményeket tettesként bárki megvalósíthatja. A törvény ezt az „aki” vonatkozó névmás
használatával teszi egyértelművé. Így az emberölés, a testi sértés vagy a csalás elkövetője tettesként bárki lehet.
Ezzel szemben a különös bűncselekményeket tettesként kizárólag az követheti el, aki a törvényben
meghatározott személyes kvalifikáltsággal rendelkezik. Ez a személyes kvalifikáltság kapcsolódhat hivatáshoz
(pl. 305. §), életkorhoz [pl. 198. § (1) bek.], vagy akár az állampolgársághoz (pl. 258. §). Így például a hivatali
bűncselekmények tettese kizárólag a Btk. 459. §-a (1) bekezdésének 11. pontjában meghatározottak szerinti
hivatalos személy, míg a hazaárulás tettese csak magyar állampolgár lehet.
A különös bűncselekményeknek két alcsoportja van: a sajátképi, illetve a nem sajátképi különös
bűncselekmények.
439
A sajátképi különös bűncselekmények esetében a törvény által megkívánt személyes kvalifikáltság a

bűncselekmény megvalósulásának szükségszerű feltétele, és amennyiben e feltétel nem áll fenn,
bűncselekményről sem beszélhetünk. A 198. § (1) bekezdése szerinti szexuális visszaélést például csak az a 18.
életévét betöltött személy követheti el, aki 14. életévét be nem töltött személlyel szexuális cselekményt végez,
vagy ilyen személyt arra bír rá, hogy mással szexuális cselekményt végezzen. A 14. életévét meghaladó, de a
18. életévét el nem érő fiatalkorú tehát e deliktum tettese nem lehet, illetve az ilyen tevékenysége jogellenes
magatartást egyáltalán nem valósít meg.
Ezzel szemben a nem sajátképi különös bűncselekmények jellemzője az, hogy a személyes kvalifikáltság
hiányában, az ilyen jellegű törvényi tényállás nem jön létre, de az elkövetőt más bűncselekményért felelősségre
kell vonni, vagyis a személyes tulajdonság vagy körülmény csak a cselekmény minősítését befolyásolja. Így az a
hivatalos személy, aki eljárása során mást személyi szabadságától jogellenesen megfoszt, a jogellenes fog-
vatartás bűntettét követi el (304. §). E cselekmény, ha nem hivatalos személy valósítja meg, ugyancsak
bűncselekménynek minősül, nevezetesen személyi szabadság megsértésének (194. §).
Amint már említettük, a bűncselekmények döntő többségét egyetlen tettes is megvalósíthatja, kivételképpen
előfordulhat azonban, hogy a bűncselekménnyé válás feltétele a többes elkövetés. A szükségképpeni többes
közreműködésnek (concursus necessarius) két alakzatával találkozhatunk.
A konvergens deliktumok során a cselekmények párhuzamosan folynak egy közös cél érdekében. Ennek
eklatáns példája a fogolyzendülés (284. §), mely bűncselekmény megvalósulásának alapfeltétele, hogy legalább
három fogvatartott vegyen részt a fogvatartás rendjét súlyosan veszélyeztető nyílt ellenszegülésben. A
szükségképpeni többes közreműködés másik formáját találkozó bűncselekményeknek nevezzük, amelyek
jellemzője, hogy mindig két tettesük van és a két tettes cselekménye egymást kiegészítő jellegű. Ilyen
bűncselekmény a vérfertőzés (199. §).
A tettesi alakzatnak – a törvényi rendelkezésekre figyelemmel – két formáját különböztethetjük meg, egyrészt
az önálló (közvetlen) tettest, másrészt a közvetett tettest.
a) Az önálló (közvetlen) tettes a legegyszerűbb és leggyakoribb bűnelkövetési forma. A bűncselekmény önálló

tettese az, aki a törvényi tényállást egészben vagy – kísérlet esetén – részben a saját tevékenységével, egyedül
valósítja meg.
Ezen tettesi alakzat önállósága abban jelentkezik, hogy a bűncselekmény elkövetéséhez más személy
közreműködésére nincs szükség, szemben a közvetett tettessel vagy a társtettessel. Önálló tettesi cselekvőségről
van szó abban az esetben is, ha az elkövető a bűncselekmény végrehajtásához valamilyen tárgyi eszközt (pl.
kést, pisztolyt stb.) vagy állatot használ fel. A Btk. Különös Részében szereplő törvényi tényállások többsége
olyan, hogy azokat egyetlen tettes is megvalósíthatja. Előfordul, hogy a jogalkotó felbujtói vagy bűnsegédi
jellegű magatartásokat önálló törvényi tényállásban rendel büntetni. Ez azt eredményezi, hogy a részesi
cselekmény büntetőjogi megítélése megváltozik, az tettesi alapcselekménnyé válik, ezért az ilyen
bűncselekmény elkövetési magatartását kifejtő ugyancsak tettesként felel. Szeretném továbbá hangsúlyozni,
hogy a gondatlan bűncselekmények összes elkövetője önálló tettesnek minősül. Mind a konvergens, mind a
találkozó bűncselekmények valamennyi tettese szintén önálló tettesként felel.
b) A közvetett tettes fogalmát a korábbi Btk. a hatálybalépésekor nem definiálta, a jogirodalom és a joggyakorlat
is a tettesség törvényi meghatározását vonatkoztatta rá. A 2009. évi LXXX. törvény az elkövetőkkel kapcsolatos
szabályokat kiegészítette és meghatározta a közvetett tettesek körét. Ezt a rendelkezést a Btk. átvette, így
közvetett tettes az, aki a szándékos bűncselekmény törvényi tényállását e cselekményért gyermekkor, kóros
elmeállapot, kényszer vagy fenyegetés miatt nem büntethető, illetve tévedésben lévő személy felhasználásával
valósítja meg [13. § (2) bek.]. A közvetett tettesség tehát, kizárólag a szándékos bűncselekmények tekintetében
lehetséges. Jellemzője, hogy a közvetett tettes olyan személyt használ fel mintegy „eszközként” a
bűncselekmény végrehajtására, aki a szándékos deliktum tetteseként a beszámítást, illetve a bűnösséget kizáró
ok fennállása miatt büntetőjogilag felelősségre nem vonható. A közvetett tettesség esetében tehát az önálló
tettesség ismérvei két személy között oszlanak meg, mégpedig úgy, hogy a felhasznált személy fejti ki az
elkövetési magatartást, nála valósul meg a bűncselekmény tárgyi oldala, az alanyi feltételek azonban
hiányoznak. A felhasználó személynél ugyanakkor az alanyi körülmények adottak, hiányzik viszont a
tényállásszerű elkövetési magatartás. Másként fogalmazva közvetett tettes az, akit felbujtóként vagy
bűnsegédként kellene felelősségre vonni, ha a szándékos bűncselekmény diszpozíciószerű tevékenységét kifejtő
személy tekintetében nem állna fenn büntethetőséget kizáró ok.
A közvetett tettesi alakzat lehetséges esetei a következők:
440
ba)Közvetett tettesként felel, aki a Különös Rész által büntetni rendelt cselekményt tizennegyedik életévét be
nem töltött, azaz gyermekkorú (16. §) személlyel hajtatja végre. Abban az esetben azonban, ha a gyermekkorú
által megvalósított cselekmény az emberölés alap- vagy minősített esete, erős felindulásban elkövetett
emberölés, életveszélyt vagy halált okozó testi sértés, a rablás alap- vagy minősített, illetve a kifosztás
minősített esete, és e bűncselekményeket elkövető a tizenkettedik életévét betöltötte, feltéve, hogy az
elkövetéskor rendelkezett a deliktum következményeinek felismeréséhez szükséges belátással, már nem
közvetett tettességről van szó. Ilyenkor a tizenkettedik életévét betöltött személy közvetlen tettes lesz, míg az őt
az elkövetésre rábíró felbujtásért tartozik felelősséggel.
bb)Szintén közvetett tettességről van szó, ha a felhasznált személy az elmeműködés olyan kóros állapotában
szenved, amely képtelenné teszi cselekménye következményeinek felismerésére vagy arra, hogy e felismerésnek
megfelelően cselekedjék [17. § (1) bek.].
bc)Amennyiben a felhasznált személy olyan kényszer vagy fenyegetés hatása alatt követi el a cselekményt,
amely miatt képtelen az akaratának megfelelő magatartásra [19. § (1) bek.], a kényszert alkalmazó vagy a
fenyegetést kifejtő ugyancsak közvetett tettesként felel.
Valamennyi eddig ismertetett eset közös jellemzője, hogy a törvényi tényállást ténylegesen megvalósító
személyek – büntethetőséget kizáró ok fennállása miatt – büntetőjogi felelősségre egyáltalán nem vonhatók.
bd) Közvetett tettességről van szó, ha a felhasznált személy tévedésben van (20. §).
be) Közvetett tettesként felel az elöljáró, amennyiben a katona – nem tudva, hogy a parancs végrehajtása
bűncselekménynek minősül – a parancs alapján bűncselekményt követ el (130. §).
A tévedésben lévő személy, illetve a katona az előzőekben ismertetett esetekhez hasonlóan – büntethetőséget
kizáró ok fennállása miatt – szándékos bűncselekményért szintén nem tartozik felelősséggel. E két utóbbi eset
közös sajátossága azonban, hogy gondatlan bűncselekményért bizonyos feltételek fennállásakor a törvényi
tényállást megvalósító személyt is felelősségre kell vonni. Így, ha a tévedésben lévő személy tévedését
gondatlansága okozta, úgyszintén, ha a katona a gondatlansága miatt nem tudott arról, hogy a parancs
végrehajtásával bűncselekménynek minősülő tevékenységet valósít meg; és a törvény a gondatlanságból eredő
elkövetést is büntetni rendeli, a felhasznált személy is büntethető. Tehát a tévedést kihasználó, vagy az elöljáró a
szándékos bűncselekmény közvetett tettese, míg a tévedésben lévő vagy a katona a gondatlan
bűncselekménynek az önálló tettese lesz. Aki például a vadászat során az erdőben meglátja a haragosát és a
társának szól, hogy lőjön oda, mert ott a vad – amennyiben a passzív alany meghal –, szándékos emberölésért
felel, míg aki lőtt, halált okozó foglalkozás körében elkövetett gondatlan veszélyeztetésért kell felelősségre
vonni.
Megjegyzem, hogy a jogirodalomban ismert olyan nézet is, amely a közvetett tettesség körébe utalja azt az
esetet, amikor a deliktum proprium vonatkozásában olyan személyt használnak fel az elkövetésre, akinél
hiányzik az alannyá váláshoz szükséges személyes kvalifikáltság. Így a példa szerint a katonai bűncselekmény
közvetett tettese lesz az a katona, aki az elöljáróját annak szolgálati ténykedése miatt a polgári személy
barátjával bántalmaztatja.
A közvetett tettesség általában tevéssel valósítható meg. A tevékenység konkrétan többnyire rábírást jelent,
vagyis az eszközként használt személy a közvetett tettes verbális vagy írásos kezdeményezésére, felszólítására
hajtja végre a tényállásszerű magatartást, de a segítségnyújtásszerű tevékenység is megalapozhatja a közvetett
tettesi felelősséget. Kivételesen a mulasztás is releváns lehet, így, ha a szülő vásárlás közben észleli, hogy a
gyermek az önkiszolgáló boltban különböző ingóságokat vesz magához, a szülő, mint közvetett tettes lopást
követ el.
A közvetett tettességet a szándékosság jellemzi, vagyis a közvetett tettes tudatának át kell fognia azt, hogy a
Btk. Különös Részében büntetni rendelt cselekmény elkövetéséhez használ fel más személyt. Az azonban, hogy
az eszközként felhasznált személy gyermekkorú-e, elmebeteg-e stb., objektív jellegű körülmény, vagyis ha a
felhasznált személy valóban gyermekkorú vagy elmebeteg, akkor a felhasználó közvetett tettesként, ha viszont a
törvényi tényállást megvalósító már fiatalkorú vagy korlátozott beszámítási képességű – attól függetlenül, hogy
a felhasználó esetleg az életkor vagy a beszámítási képesség tekintetében tévedésben volt – felbujtóként vagy
bűnsegédként felel.
Túllépésről (excessus) beszélünk, ha a felhasznált személy súlyosabban büntetendő bűncselekmény törvényi

tényállását valósítja meg, mint amire a közvetett tettes szándéka irányult. Egyes szerzők az excessus körébe
441
sorolják azokat az eseteket is, amikor a felhasznált személy olyan magatartást tanúsít, amely a közvetett tettes
által megvalósíttatni kívánt bűncselekménnyel nincs kapcsolatban, így például, ha a rábírás lopásra irányul, az
erre felhasználni kívánt kóros elmeállapotú viszont szexuális erőszakot követ el, míg a lopást meg sem kísérli.
Azonban ilyenkor a közvetett tettes tevékenysége, vagyis a rábírás és a felhasznált személy magatartása között
semmilyen okozati összefüggés nincs és ezért túllépésről sem lehet szó, illetve az is természetes, hogy az, aki
lopásra kívánta rávenni a kóros elmeállapotú személyt, büntetőjogi felelősségre egyáltalán nem vonható. Más a
helyzet, ha a felhasznált személy többlettevékenysége a közvetett tettes szándéka által átfogott cselekményből
fejlődik ki, mintegy túllépve, meghaladva azt. Valójában ilyen esetben jön létre túllépés, ami lehet mennyiségi,
illetve minőségi. A kvantitatív túllépés legfőbb jellemzője, hogy a felhasznált személy a közvetett tettes által
létrehozni kívánt bűncselekmény keretei között marad a tevékenységével, de annak a közvetett tettes szándéka
által át nem fogott súlyosabban büntetendő alakzatát hozza létre. Így például, ha a rábírás könnyű testi sértésre
[Btk. 164. § (2) bek.] irányult, a bántalmazás azonban súlyos testi sértést [Btk. 164. § (3) bek.] okozott,
mennyiségi túllépésről van szó. Kvalitatív a túllépés, ha a felhasznált személy a közvetett tettes szándéka által
átfogott deliktumnál súlyosabb büntetéssel fenyegetett másik törvényi tényállást merít ki a tevékenységével.
Minőségi a túllépés ezért, ha a súlyos testi sértés [Btk. 164. § (3) bek.] elkövetésére rábírni kívánt kóros
elmeállapotú a végrehajtás során megöli a sértettet [Btk. 160. § (1) bek.].
A közvetett tettes felelőssége – álláspontom szerint – a túllépés mindkét esetében a szándéka terjedelméhez
igazodik. Ezért, ha a felhasznált személy súlyosabban büntetendő más bűncselekmény – a példánál maradva a
súlyos testi sértés helyett az emberölés – törvényi tényállását meríti ki, mint amire a közvetett tettes szándéka
kiterjedt, ezért a minőségi túllépésért a közvetett tettes nem felel, azaz, ha a súlyos testi sértésre felhasználni
kívánt kóros elmeállapotú a passzív alanyt a bántalmazás során megöli, a közvetett tettes csak a súlyos testi
sértésért felel. A kvalitatív túllépésnek a leírtaknak megfelelő büntetőjogi megítélése egységes mind a
jogirodalomban, mind a jogalkalmazói gyakorlatban. A kvantitatív túllépés esetében viszont mind a
jogirodalom, mind a joggyakorlat megosztott. Hosszabb ideig a jogalkalmazói gyakorlat azon az állásponton
volt, hogy a kvantitatív túllépésért a közvetett tettes felelősséggel tartozik. Utóbb azonban ez az ítélkezési
gyakorlat megváltozott, és több olyan döntés is született, ami a mennyiségi túllépés körére is kimondta, hogy a
közvetett tettes az excessusért felelősségre nem vonható. Ellenben a közelmúltban közzétételre került – igaz a
felbujtás kapcsán – egy olyan határozat, amely szerint a felbujtó a tettes minőségi túllépésért nem felel, a
mennyiségi túllépésért viszont igen (BH 2012.111.). Tekintettel arra, hogy a túllépéssel kapcsolatos dogmatikai
elvek a közvetett tettesség, a társtettesség és a részesség körében is azonosak, arra lehet következtetni, hogy a
Kúria a jelenlegi ítélkezési gyakorlat megváltoztatását tartja indokoltnak. Álláspontom szerint viszont a
közvetett tettes a kvantitatív túllépésért – amiről tehát akkor van szó, ha a felhasznált személy annak a
bűncselekménynek, amelyre kiterjedt a közvetett tettes szándéka, a súlyosabban minősülő esetét követi el – sem
felelhet. Ennek a dogmatikai indoka pedig az, hogy a közvetett tettest a bűnösségén túli következményért nem
lehet felelősségre vonni. Mindebből az következik, hogy ha a súlyos testi sértésre felhasználni kívánt kóros
elmeállapotú halált okozó testi sértést valósít meg, a közvetett tettest súlyos testi sértésért kell elítélni.
Végül előfordulhat, hogy a felhasznált személy enyhébb megítélésű cselekményt követ el, mint amit a közvetett
tettes meg akart vele valósíttatni. Ekkor a közvetett tettes csak a ténylegesen elkövetett cselekményért
büntethető. Így például, ha rablásra kívánják a gyermekkorút felhasználni, ám csak lopást valósít meg, a
közvetetett tettes is ezért felel.
Stádium szempontjából a közvetett tettes cselekményének minősítése a felhasznált személy tevékenységéhez

igazodik. Ha a felhasznált személy cselekménye kísérleti szakban marad, a közvetett tettes is kísérletért felel. Ha
a felhasznált személy a törvényi tényállás megvalósítását nem kezdi meg, a közvetett tettes magatartása
legfeljebb felhívásnak tekinthető és a büntetőjogi felelősségre vonására csak akkor kerülhet sor, ha a rábírni
törekvést a Különös Rész önálló bűncselekménnyé nyilvánítja [Btk. 208. § (2) bek. a) pont.], vagy ha az
előkészületet a Különös Rész büntetni rendeli [Btk. 160. § (3) bek.]. Ez egyébként az elkövetői minőségre is
kihat, mert a felhívást kifejtő az önálló bűncselekménynek, illetve a büntetni rendelt előkészületnek a közvetlen
tettese lesz.
A különös bűncselekmények közvetett tettese bárki, személyes kvalifikáltsággal rendelkező és nem rendelkező
is lehet, vagyis a közvetett tettesnek a törvényi tényállásban meghatározott személyes kvalifikáltsággal nem kell
szükségszerűen rendelkeznie, elégséges, ha a felhasznált személy rendelkezik ezzel a minőséggel.
442
BH 2012.166., BH 2010.319., BH 2010.290., BH

2010.144., BH 2005.417., BH 2005.238., BH 2000.191., BH 1998.110., BH 1997.263., BH 1996.180., BH
1992.565., BH 1987.146., BH 1983.7., BH 1981.442., BH 1982.28.
2.2. 2.2. A társtettes
443
A törvény megfogalmazása szerint társtettesek azok,

akik a szándékos bűncselekmény törvényi tényállását egymás tevékenységéről tudva közösen valósítják meg. A
társtettesség alapvető feltétele tehát, hogy legalább ketten kövessék el ugyanazt a bűncselekményt.
A törvényi definícióból egyértelműen következik az is, hogy ezen elkövetői alakzat kizárólag a szándékos
bűncselekmények esetében jöhet szóba.
A társtettesség megállapítása kizárt:
– a gondatlan bűncselekményeknél,
– a tiszta mulasztásos bűncselekményeknél,
– a konvergens bűncselekményeknél,
– a találkozó bűncselekményeknél,
– a törvényi tényállás megfogalmazásának sajátosságai [pl. 197. § (3) bek. c) pont] alapján.
A praeterintencionális bűncselekmények tekintetében a jogalkalmazói gyakorlat szerint a társtettesség

megállapítható. A társtettesség jogintézményének a célja, hogy a bűncselekmény egészéért feleljenek azok is,
akik a saját magatartásukkal annak csak egy részét valósították meg. A két vagy több személy
közreműködésének a törvényi tényállás végrehajtásában, tárgyi és alanyi szempontból az alábbiak szerint kell
végbemennie ahhoz, hogy társtettességről beszélhessünk.
444
a) Tárgyi oldalon a társtettesség legfontosabb jellemzője a bűncselekmény közös elkövetése. Társtettesség

azonban csak akkor létesül, ha az elkövetők azonos alaptényállást valósítanak meg (BH 1997.566.). Ezért nem
jön létre társtettesség amikor az egyik elkövető a cselekményével – az előzetes megállapodástól eltérően –
súlyosabb deliktum törvényi tényállását meríti ki. Tehát ha a rablás végrehajtásában megegyező személyek
egyike – túllépve a szándékegység kereteit – a sértettet megöli, az egyik elkövető a rablásnak a másik pedig a
nyereségvágyból elkövetett emberölésnek lesz a tettese. Dogmatikailag ugyanez lesz a végeredménye annak a
helyzetnek, amikor az elkövetők egyike a bűncselekmény eredményét önként elhárítja. Így, ha az emberölés
kísérletét megvalósító társtettesek közül az egyik a sértettet orvoshoz viszi, aki a sérülést ellátva megmenti az
életét, ezen meghatározott bűncselekményi formára (kísérletre) vonatkozó büntethetőséget megszüntető ok kihat
az elkövetői minőségre is, mert az eredményelhárításban részt nem vevő az emberölésnek, míg társa a
maradékbűncselekménynek, például, a súlyos testi sértésnek lesz az önálló tettese. Abban az esetben viszont, ha
az egyik társtettes a Btk. 25. §-ának a)–e) pontjaiban felsorolt büntethetőséget megszüntető ok miatt nem
vonható felelősségre, ez a másik elkövető büntetőjogi felelősségét nem befolyásolja, azaz ha a törvényi
tényállást közösen megvalósítók egyike meghal, a másik társtettesként büntetendő.
Tehát mindegyik társtettesnek törvényi tényállási elemet kell megvalósítania. E körben a lehetséges esetek a
következők:
aa)Valamennyi elkövető megvalósítja a törvényi tényállás egészét, így társtettességben követik el az emberölést,
ha mindketten több alkalommal is mellkason szúrják a passzív alanyt és valamennyi szúrás külön-külön is
objektíve alkalmas volt a passzív alany halálának az előidézésére.
ab)A társtettesek egyike a törvényi tényállás egyik, míg társa a törvényi tényállás másik részét valósítja meg,
azaz tevékenységük kiegészíti egymást. Így a dolog elleni erőszakkal elkövetett lopást társtettesként követik el,
ha az egyik elkövető az ajtót betöri, míg a másik elkövető a lakásba bemegy és az ott található ingóságokat
magához veszi, majd azokkal együtt távozik.
ac)A nyitott törvényi tényállások esetében társtettesek, akik részt vesznek az elkövetési magatartás kifejtésében
(pl. a passzív alany ütlegelésében) függetlenül attól, megállapítható-e, hogy a bekövetkezett eredményt (pl. az
életveszélyes sérülést) ki okozta (BH 1999.3.). A nyitott törvényi tényállások (pl. emberölés) mulasztással
történt elkövetése azonban – a bírói gyakorlat szerint – kizárja a társtettességet (BH 2005.131.).
ad)Az ítélkezési gyakorlat a nyitott törvényi tényállások vonatkozásában társtettességet állapít meg abban az
esetben, ha az egyik elkövető teremti meg a másik számára a bűncselekmény végrehajtásának lehetőségét. Így
például, ha az egyik elkövető a passzív alanyt lefogja, és így gátolja meg a védekezését mindaddig, amíg a
másik a passzív alanyt megöli, a jogalkalmazói gyakorlat szerint az emberölésért társtettesként felelnek (BH
2010. 172.). Ez az ítélkezési gyakorlat azonban, álláspontom szerint egyértelműen téves, mert a legális definíció
szerint társtettesek csak azok lehetnek, akik törvényi tényállási elemet valósítanak meg, vagyis a szóban forgó
esetben olyan magatartást kell kifejteniük, amely az emberölés elkövetési tevékenysége lehet. Más személy
lefogása, vagy kezének összekötözése azonban az élet kioltására nyilvánvalóan nem alkalmas cselekvőség, így
elkövetési magatartásnak sem közvetlenül, sem közvetve nem minősülhet, tehát a jogdogmatikailag helyes
megoldás, hogy az ilyen magatartást kifejtők bűnsegédként működnek közre az emberölés megvalósításában.
ae) Ugyancsak társtettességnek minősíti az ítélkezési gyakorlat a kísérletet, ha az elkövetők közül csak az egyik
valósított meg tényállási elemet, amikor leleplezik őket. Így például a dolog elleni erőszakkal elkövetett lopás
kísérletéért felelnek azok, akik a bűncselekmény közös elkövetését elhatározták majd az egyikük a lakatot
leveri, ám ekkor tetten érik őket. Azonban ez az álláspont is vitatható, mivel a lakat feltörésében közre nem
működő személy a lopás bűncselekményének tényállási elemét még részben sem valósította meg.
A társtettesség csak olyan bűncselekmény vonatkozásában jöhet létre, amelynek nem kizárt a kísérlete. Ezért
társtetteseknek azok minősülnek, akiknek a cselekménye önmagában valamelyik szándékos deliktum kísérletét
valósítja meg.
Az a követelmény, hogy a társtetteseknek a szándékos bűncselekmény törvényi tényállását közösen kell

létrehozniuk, lényegében és rendszerint egyidejűséget jelent, ami alatt az úgynevezett láncolatos elkövetést is
érteni kell (BJD 8501.). Tehát, ha egy tömegközlekedési eszközön a lopást oly módon valósítják meg, hogy az
egyik elkövető kiveszi a sértett táskájából a pénztárcáját, majd azt rögtön továbbadja a mellette állónak, aki
szintén ezt teszi, valamennyien társtettesként felelnek. Az idő és térbeli egybeesés teljessége azonban nem
szükségszerű feltétele a társtettesi minőség megállapíthatóságának. Ezért azok, akik a csalást úgy követik el,
hogy néhány nap különbséggel előbb az egyik, majd a másik elkövető ejti tévedésbe a passzív alanyt, szintén
társtettesként felelnek.
445
A társtettesség időbeli feltételét juttatja kifejezésre az a tétel is, amely szerint társtettesség a bűncselekmény
befejezetté válása előtt jöhet létre. A jogellenes állapotot létrehozó bűncselekmények esetében azonban a
társtettesség kialakulhat a befejezettség után is, egészen addig, míg az ilyen bűncselekmény nem válik
bevégzetté, tehát amíg véget nem ér a jogsértő szituáció.
b) Alanyi oldalon a társtettesség feltétele, hogy a szándékos bűncselekményt közös egyetértéssel, teljes
akarategységben valósítsák meg. Mindegyik elkövető tudatának át kell fognia, hogy milyen bűncselekményt
követnek el. Lehetséges azonban, hogy az érzelmi viszonyuk eltérő jellegű, ezért a társtettesség – a célzatos
bűncselekmények kivételével – úgy is létrejöhet, hogy az egyik elkövetőnél egyenes, míg a másiknál csak
eshetőleges szándék állapítható meg. Szintén eltérő lehet a társtettesek motívuma és célzata is, azonban ha ezek
jellege a törvényi tényállás eleme, az elkövetők az adott bűncselekményért társtettesként csak akkor felelnek, ha
a motívum vagy célzat tekintetében megkívánt körülmény mindkét elkövető vonatkozásában fennáll.
Az aljas indokból elkövetett emberölésnek tehát csak azok lehetnek a társtettesei, akik ilyennek minősülő
motívumból fakadóan ölik meg a passzív alanyt, de a motívum teljes azonosságára nincs szükség.
Az akarategység azt is jelenti, hogy egymás szándékával tisztában vannak, azaz mindegyik társtettesnek tudnia
kell arról, hogy a többiekkel közösen követi el a bűncselekményt. A társtettességhez szükséges közös egyetértés
létrejöhet jóval a bűncselekmény elkövetése előtt, de az kialakulhat közvetlenül a végrehajtás megkezdését
megelőzően, sőt társtettességnek minősül az az eset is, ha az egyik elkövető által már megkezdett
tevékenységhez kapcsolódik – vele szándékegységben – a másik elkövető. Így, ha az elkövetők egyike kezdi
meg a velük haragos viszonyban lévő sértett bántalmazását, majd egy intésére a másik elkövető is ütlegelni
kezdi a passzív alanyt, a társtettesség megvalósul.
Az akarategység hiányára figyelemmel, nem lehet szó társtettességről, ha ugyanolyan bűncselekményt többen
egyidejűleg, ám egymás tevékenységéről nem tudva hajtanak végre. Ezért, ha egyidejűleg ugyanabba az
áruházba két személy tör be – amennyiben nem tudnak a másik tevékenységéről –, önálló tettesként felelnek.
Nincs szándékegység akkor sem, ha a tettesek cselekvősége nem egy közös érdek megvalósítását célozza,
hanem ellenkezőleg, az egyidejű magatartások egymás irányába kerülnek kifejtésre. Így például egy
szórakozóhelyen két társaság verekedik össze és ily módon követik el a csoportos garázdaságot.
Ezeket az eseteket a jogirodalom „egymás melletti” tettességnek nevezi.
Az ítélkezési gyakorlat szerint nem jöhet létre társtettesség akkor sem, ha a két elkövető közül az egyiknél
hiányzik a beszámítási képesség, így például aki a kóros elmeállapota miatt büntetőjogi felelősségre nem
vonható társával együtt hajtja végre az ölési cselekményt, önálló tettese az emberölésnek.
Társtettesség esetén egyetlen közös bűncselekmény létesül és mindegyik társtettes az egész bűncselekményért
felel.
A társtettesség anyagi jogi kategória, ezért megállapítható akkor is, ha csak az egyik elkövető személye vált
ismertté (BH 2003.177.), illetve a társtettesség megállapításának nem előfeltétele a valamennyi elkövetővel
szembeni vádemelés sem (EBH 2003.844.).
Amikor a törvény a társtettességhez szükséges feltételeket eleve megkívánja, a társtettesség megállapítására nem
kerülhet sor (BH 2000.279.), és valamennyi elkövető önálló tettesnek minősül. A jogirodalom egyébként ezt
„többes tettesség”-nek nevezi. Így például a szexuális erőszak egyik minősített esete jön létre ha azt azonos
alkalommal egymás cselekményéről tudva többen követik el [Btk. 197. § (3) bek. c) pont]. Az ilyen
bűnelkövetéskor a szexuális erőszakot megvalósítók valamennyien önálló tettesként felelnek.
Megítélésünk szerint a delicta propria társtettese is csak az lehet, aki a személyes kvalifikáltsággal rendelkezik,
ellenkező esetben csak bűnsegélyről lehet szó. A különös bűncselekmények lényegi sajátosságát ugyanis éppen
az képezi, hogy a tettesnek rendelkeznie kell a törvényben meghatározott személyes kvalifikáltsággal. Ennek
hiányában a tényállásban szereplő elkövetési magatartás kifejtése ellenére sem jön létre a különös
bűncselekmény, mert a tettes speciális volta a tényállás részét képezi.
Társtettesek azonban csak azok lehetnek – ahogy már kifejtettük –, akiknek a tevékenysége – ha
elvonatkoztatunk a mások cselekvőségétől – legalább kísérletnek minősül, extraneus azonban a delicta propria
kísérletét sem követheti el. Bűnsegédje ellenben a különös bűncselekménynek is bárki lehet, a kívülálló
tényállásszerű tevékenységét pedig ilyenkor a tettesi alapcselekményt előmozdító jellegűnek, tehát
bűnsegélynek kell értékelni.
446
Megjegyzem, hogy a jogirodalomban olyan felfogás is ismert, amely szerint bármely bűncselekmény társtettese
bárki lehet. Utalok továbbá arra is, hogy e körben a jogalkalmazói gyakorlat sem egységes. Álláspontomat
támasztja alá az az eseti döntés, amely szerint a sikkasztás társtettese csak az lehet, akire az idegen dolgot
rábízták, míg az akire a dolog nem volt rábízva, de közreműködik az eltulajdonításban, a sikkasztásnak csak
részese lehet (BH 1981.442.).
Ha valamelyik elkövető minőségileg vagy mennyiségileg lépi túl az eredeti megállapodás kereteit (excessus), a
túllépésért a másik elkövető nem felel. Amint már említettük, külön kell kezelni azt az esetet, amikor az
elkövetők egyikének cselekménye minőségi túllépés folytán súlyosabb bűncselekmény törvényi tényállásába
illeszkedik. Így, ha az elkövetők rablás megvalósítását határozzák el, de egyikőjük a passzív alanyt rögtönös
szándékkal megöli, a másik elkövető csak a rablásért felel mint tettes, míg a passzív alany életét kioltó a
nyereségvágyból elkövetett emberölés tettese (BH 1995. 197.).
Ez az úgynevezett „kiegészült önálló tettesség” amelynek az a sajátosság, hogy bár az elkövetők eredeti
megállapodása társtettesi elkövetésre vonatkozik, utóbb azonban az egyik túllépése miatt a magatartásuk
eltérően minősül, aminek következtében nem jön létre a társtettesség azon ismérve, hogy a megvalósított
bűncselekmény alaptényállásának azonosnak kell lennie. Ilyenkor tehát mindkét elkövető önálló tettesként felel.
BH 2011.59., BH 2010.172., BH 2007.401., BH

2007.71, BH 2005.131., BH 2005.128., BH 2005.89., BH 2004.445., BH 2003.486., BH 2003.271., BH 2003.3.,
1994.9., BH 1992.69., BH 1987.108., BH 1985.129., BH 1982.445., BH 1980.44.
3. 3. A részesség
447
A részesek – amint már említettük – nem valósítanak meg tényállásszerű magatartást, azaz a Btk. Különös
Része által bünteti rendelt cselekmény elkövetésében úgy működnek közre, hogy tevékenységük kívül esik a
konkrét bűncselekmény törvényi tényállásának keretein.
A jogirodalomban nagy számban jöttek létre a részességen belüli csoportosítások, azonban ezek az elhatárolások
többnyire feleslegesek voltak, mert a részesség lényegének a megismerését inkább hátráltatták, sem mint
elősegítették. A modern dogmatika már nem használ olyan megkülönböztetést, mint „pozitív részesség”, illetve
„negatív részesség”, mely felosztásban az előbbi a cselekmények közvetlen előmozdítását, az utóbbi pedig az
akadályok elhárítását jelentette. A részesség önkéntes részességre, illetve szükségszerű részességre való
felbontása szintén idejétmúlt.
3.1. 3.1. A részesség járulékos jellege
A részesség két formája a hatályos szabályok szerint a

felbujtás és a bűnsegély. Mindkét részesi alakzat alapvető jellemzője, hogy járulékos jellegű, vagyis tettesi
alapcselekmény nélküli önálló részesség nem létezik.
A tettesi alapcselekmény szükségessége azt jelenti, hogy
– az elkövetéskor büntetőjogi felelősséggel tartozó tettesnek,
– a Btk. Különös Részében meghatározott szándékos bűncselekményt,
– legalább kísérleti szakba kell juttatnia.
448
a) Abban az esetben ugyanis, ha a Btk. Különös Része által büntetni rendelt cselekményt megvalósító személy
gyermekkor, kóros elmeállapot, kényszer vagy fenyegetés, illetve tévedés miatt vagy a parancsra figyelemmel
büntetőjogilag felelősségre nem vonható, nem részességről, hanem közvetett tettességről van szó. Nem
szükséges viszont a részes büntetőjogi felelősségre vonásához, hogy a tettes személye ismertté váljon, illetve,
hogy ténylegesen felelősségre is vonják. Így, ha a tettes meghal, vagy eljárási kegyelmet kap, büntethetőséget
megszüntető ok fennállása miatt a tettes nem büntethető, a részes azonban igen. Ellenben, ha a tettest a bíróság
bizonyítottság hiányában felmenti, a felbujtó vonatkozásában is ugyanezen címen történő felmentő rendelkezés
meghozatalának van helye (BH 2001.49.).
b) A részesség kizárólag szándékos bűncselekmények kapcsán lehetséges. A gondatlan bűncselekmények

tekintetében a részesség fogalmilag kizárt. A jelenlegi ítélkezési gyakorlat egységes abban, hogy a
praeterintencionális bűncselekmények tekintetében sem jöhet létre részesség. Korábban közzétételre került egy
olyan eseti döntés is, amelynek okfejtése szerint a halált okozó testi sértés bűnsegéde az, aki egy üres
sörösüveget összetör, majd annak egy darabját átadja a tettesnek azért, hogy a sértettet azzal bántalmazza; a
sértett pedig ezen eszközzel okozott sérülésbe belehal (BH 2000. 186.). Ezt az álláspontot azonban a
jogalkalmazói gyakorlat nem követte, figyelemmel arra, hogy a részességre vonatkozó törvényi rendelkezések
egyértelműen szándékosságot követelnek meg, azaz a vegyes bűnösség a részességhez nem elégséges.
Tekintettel arra, hogy a részesség csak bűncselekményhez kapcsolódhat, nincs büntetőjogi következménye a
„putatív részességnek,” vagyis ha az a cselekmény, amelynek megvalósítására a rábírás vagy a bűnsegély
vonatkozik, nem bűncselekmény, részességről nem lehet szó.
Ismert olyan eseti döntés, hogy az alapcselekmény szabálysértés is lehet, ha legalább a részesnél fennáll egy
olyan körülmény, amelynél fogva a részes cselekménye bűncselekménynek minősül (BH 1988.133.). Így, ha a
szabálysértést megvalósító személynél nem, míg a felbujtónál adottak az üzletszerűség feltételei, csak a felbujtó
büntetőjogi felelőssége állapítható meg a lopás vétségében. Ezt az álláspontot tévesnek tartom, egyrészt mert a
törvény szövegéből egyértelműen az következik, hogy a részességnek bűncselekményhez kell kapcsolódnia,
másrészt mert a részesség elveszítené a járulékos jellegét, azaz tettesi alapbűncselekmény nélküli önálló
részesség is létezne. Ezt a kérdéskört érinti a 3/2011. Büntető jogegységi határozat, amely kimondja, hogy ha a
felbujtó rendszeres haszonszerzésre törekedve bír rá több tettest olyan bűncselekmény elkövetésére, amelynek
az üzletszerű elkövetés a minősítő körülménye, ezért felelősséggel csak akkor tartozik, ha az üzletszerűség a
tettesi magatartás tekintetében is megállapítható.
A részesség minősítésének a tettes által megvalósított cselekményhez kell igazodnia. Ebből következik, hogy a
tettest és a részest – eltekintve a minőségi túllépéstől – ugyanazon törvényi alaptényállás alkalmazásával kell
felelősségre vonni, de ez nem azt jelenti, hogy a tettesi és a részesi cselekmény jogi minősítésének minden
esetben azonosnak kell lennie. Lehetséges ugyanis, hogy a tettesnél adottak, míg a részesnél hiányoznak azok a
törvényi feltételek, amelyek például a privilegizált esethez szükségesek. Ezért, ha a tettes méltányolható okból
származó erős felindultságában öli meg a passzív alanyt, a tettes az erős felindulásban elkövetett emberölést
(Btk. 161. §) követi el, míg ha az őt az ölésre rábíró, vagy a cselekményhez segítséget nyújtó nincs ilyen
állapotban, a részes emberölést (Btk. 160. §) valósít meg. Az alaptényállás (emberölés) azonossága ellenére
tehát a tettesi és részesi cselekmények jogi minősítése eltérhet.
Jogos védelmi vagy végszükségi helyzetben lévő személy tekintetében kifejtett részesi jellegű magatartás
felbujtásként vagy bűnsegélyként nem értékelhető.
A részesség járulékos jellegéből következik az is, hogy több tettes által elkövetett több alapcselekmény esetén a
részes személyének azonossága a részes tekintetében akkor sem hoz létre folytatólagosságot, ha az
alapcselekmények rövid időközökben elkövetettek, a részes akaratelhatározása egységes és a sértett személye is
azonos (BH 2011.123.). Tehát a felbujtó személyének azonossága több tettes viszonyában akkor sem
eredményezhet folytatólagosságot, ha annak törvényi feltételei egyébként adottak a részes tekintetében, mert a
részes bűncselekményeinek rendbelisége és minősítése szempontjából kizárólag a tettesi alapcselekményeknek
van jelentősége (3/2011. Büntető jogegységi határozat).
c) A tettesnek az alapcselekményét legalább kísérleti szakba kell juttatnia ahhoz, hogy a részes büntetőjogi
felelősségre vonására sor kerülhessen. Nem beszélhetünk tehát részességről, illetve annak kísérletéről sem, ha a
tettes az elkövetést nem kezdi meg. A részesség kísérlete ugyanis fogalmilag kizárt és a sikertelen részesi
tevékenység csupán előkészületként értékelhető.
A részesi közreműködés olyan tényezője a bűncselekmény megvalósulásához vezető folyamatnak, amely

okozati kapcsolatban van a tettesi alapcselekménnyel. Időbelileg a felbujtás a tettesi alapcselekmény
449
megkezdése előtt, míg a bűnsegély a tettesi alapcselekmény megkezdése előtt és annak végrehajtása alatt, de a
befejezést megelőzően fejthető ki. Kivételt csak a jogellenes állapotot létrehozó bűncselekmények képeznek,
melyek tekintetében – az utóbb társtettessé váló elkövető vonatkozásában – a felbujtás, valamint minden
kötöttség nélkül a bűnsegély a befejezést követően a bevégzettségig, vagyis a jogellenes állapot megszűnéséig
valósítható meg.
A Btk. részesség esetében szándékos bűnösséget követel meg, tehát a gondatlan részesség fogalmilag kizárt.
A részesekre is a tettesekre megállapított büntetési tételt kell alkalmazni, e törvényi előírás azonban – ahogy már
említettük – természetesen nem azt jelenti, hogy a tettesekkel és a részesekkel szemben minden esetben
ugyanazt a büntetést kell kiszabni. Az ítélkezési gyakorlat szerint a részesség két alakzata közül a felbujtás a
súlyosabb, ezért ha valaki felbujtóként és bűnsegédként is részt vett a bűncselekmény elkövetésében, az utóbbi a
felbujtásba beolvad.
Összefoglalva tehát, a részesi cselekmény ebben a minőségében:
– csak annyiban büntethető, amennyiben az

alapcselekmény is büntethető,
– a jogi minősítés tekintetében osztja az alapcselekmény

sorsát, és
– a részesi cselekményre a tettesi bűncselekmény

büntetési tétele vonatkozik.
3.2. 3.2. A felbujtó
450
A törvény rendelkezése szerint felbujtó az, aki mást

bűncselekmény elkövetésére szándékosan rábír. A felbujtó büntetőjogi felelősségének alapja tehát az, hogy az ő
cselekménye nélkül a tettes nem valósította volna meg a bűncselekményt. A római jogban a felbujtót az „auctor”
szóval jelölték és akként jellemezték a tevékenységét, hogy az auctor „a bűntett oka”.
A felbujtás elkövetési magatartása a rábírás, ami a tettesre gyakorolt olyan pszichikai ráhatás, amely kialakítja a
tettesben a konkrét bűncselekmény elkövetésére vonatkozó szándékot. Ez szóban, írásban, ráutaló magatartással
egyaránt megvalósulhat, formája lehet kérés, rábeszélés, megbízás, utasítás, fogadás ajánlása, látszólagos
lebeszélés, ajándék vagy egyéb előny ígérése, beszámítást ki nem záró kényszer, fenyegetés. A rábírásnak
mindig tevésben kell megnyilvánulnia, a mulasztás felbujtásként nem értékelhető. A rábírás legjellemzőbb
sajátossága, hogy az szándékkiváltó hatású. Ez azt jelenti, hogy a tettes a felbujtó tevékenységének
következtében jut arra az elhatározásra, hogy bűncselekményt valósít meg. Lehetséges, hogy a tettes a felbujtói
magatartás kifejtéséig egyáltalán nem kívánt bűncselekményt elkövetni, de az is elképzelhető, hogy a tettes már
foglalkozott a deliktum elkövetésének gondolatával. Mindkét esetben a felbujtás csak akkor állapítható meg, ha
a felbujtó rábírása volt a szándékkiváltó döntő ok, aminek hatására határozta el a tettes a végrehajtást. A
felbujtott személy jellembeli vagy lelki tulajdonságainak, pszichés állapotának nincs jelentősége, annak ellenére,
hogy mindezek nyilvánvalóan kihatnak a rábírói tevékenység végső eredményére. A rábírásnak konkrét
cselekmény megvalósítására kell vonatkoznia („ha pénzre van szükséged vedd el akár erőszakkal is a
szomszédodét, aki mindig jelentős összeget tart otthon”), az általános jellegű nyilatkozat („kövess el rablásokat,
ha pénzre akarsz szert tenni”) rábírásnak nem minősül. Ugyanakkor a rábírásnak nem kell az elkövetés
szempontjából releváns valamennyi körülményre, tényre, adatra utalnia; elégséges, ha a felbujtó tisztában van az
adott bűncselekmény jellegével, materiális deliktum esetén az eredmény jellemzőivel. A felbujtás csak
szándékos bűncselekményhez kapcsolódhat, és kizárt a praeterintencionális tényállások esetén is. A felbujtás a
szándékos bűncselekményre való szándékos rábírást jelenti. A szándékosság tehát a felbujtásnak
451
nélkülözhetetlen eleme, amire a törvény is kifejezetten utal, az azonban vitatott, hogy a felbujtás
megvalósítható-e eshetőleges szándékkal. Az uralkodónak tekinthető jogirodalmi álláspont szerint a felbujtó
szándéka egyenes és eshetőleges egyaránt lehet, vagyis a tettesi alapcselekmény előidézése mint eredmény
elégséges, ha a felbujtó közömbös. Ezen álláspont okfejtése szerint, ha a felbujtást kizárólag egyenes szándékkal
lehetne megvalósítani, akkor büntetlenül maradna az, aki eshetőleges szándékkal indít bűnelkövetésre mást,
holott aki ennél kevesebbet tesz és eshetőleges szándékkal csupán segítséget nyújt a bűncselekményhez, azt
bűnsegély címén felelősségre kell vonni. A logikai értelmezés tehát amellett szól, hogy az eshetőleges szándékú
rábírás lehetőségét el kell ismerni. Ezzel szemben a bírói gyakorlat köréből olyan döntés is ismert, amely szerint
a felbujtás jellegéből fakadóan kétszeresen is szándékos, mert egyrészt maga a rábírás is csak szándékos lehet és
emellett a tettesi alapcselekménynek is szándékosnak kell lennie. A rábírási szándék pedig kizárólag dolus
directus lehet, mert nem feltételezhető alappal, hogy a felbujtó egy általa nem kívánt cselekmény elkövetésére
akarna mást rávenni (BH 1994.296.).
A felbujtónak tisztában kell lennie saját tevékenységével, annak rábíró jellegével és azzal, hogy a tettessel
milyen bűncselekményt akar megvalósíttatni. A felbujtó tudatának tehát át kell fognia a tettesi alapcselekmény
tárgyi és alanyi oldalán jelentkező ismérveket. Amennyiben azonban valaki mást szándékosan csalás
elkövetésére bír rá – mely bűncselekménynek törvényi tényállási eleme a jogtalan haszonszerzésre törekvés –, a
felbujtás megvalósulásához elegendő annak tudata, hogy a tettes haszonszerzési célzattal cselekszik, és nem
szükséges az, hogy a felbujtót is ilyen célzat vezesse (EBH 2005.1286.). A felbujtói tevékenység
szándékosságáról írtakból következik, hogy nem büntethető a minőségi és a mennyiségi túllépésért, azaz
például, ha a tettes, bár a rábírás súlyos testi sértésre vonatkozott, emberölést vagy halált okozó testi sértést
valósít meg, a felbujtó csak súlyos testi sértésért felel. Amint arra a közvetett tettesség körében már utaltam,
ismert olyan eseti döntés is, amely szerint a felbujtó a tettes minőségi túllépéséért nem felel, a mennyiségi
túllépésért azonban igen (BH 2012.111.). Az eseti döntésben kifejtettek szerint amennyiben a tettes ahhoz a
bűncselekményhez képest, amire a rábírás vonatkozott más bűncselekményt követett el vagy más
bűncselekményt is megvalósított, akkor e túllépésért a felbujtó nem felel (minőségi túllépés). Akkor viszont, ha
a tettes a deliktum minősített esetét valósította meg, ezen túllépésért a felbujtó felel (mennyiségi túllépés)
kivéve, ha a szándékon túli eredményt illetően a tettest csupán gondatlanság terheli, mert akkor ezen túllépésért
a felbujtó nem felel (BH 1994.296.). Ezzel az állásponttal nem értek egyet, mert a felbujtó büntetőjogi
felelősségét olyan cselekvőségre vonatkoztatja, amelyre annak szándéka nem terjedt ki, azaz a bűnösségén túli
eredményért is büntetni kívánja. Ha a tettes enyhébben büntetendő bűncselekményt követ el, mint amire a
felbujtás vonatkozott, a felbujtó felelőssége is ehhez igazodik. A tettes személyi vagy tárgyi tévedése a felbujtó
büntethetősége szempontjából közömbös. A felbujtó önkéntes elállásának csak akkor van jelentősége, ha az a
tettesi alapcselekményre megakadályozó hatással bír, azaz ha le tudja beszélni a tettest az elkövetésről vagy a
cselekményt feljelenti a hatóságnál, és így meg lehet gátolni a végrehajtás megkezdését. Amennyiben a tettes a
felbujtó önkéntes elállása ellenére a bűncselekményt elköveti, a felbujtó a büntetőjogi felelősségre vonás alól
nem mentesül, kivéve, ha az alapcselekmény kísérleti szakban marad és az eredményt a felbujtó önként
elhárítja, így például ha a megmérgezett sértettnek ellenmérget ad be.
A felbujtó felbujtója – vagyis az, aki mást a bűncselekményre való felbujtásra rábír – ugyancsak felbujtó. Ekkor
a felbujtás közvetett jellegű így például, ha valaki egy másik személyt arra bír rá, hogy egy harmadik személyt
vegyen rá az emberölés elkövetésére, amennyiben a tettes az alapcselekményt legalább kísérleti szakba juttatja,
mindkét részes felbujtásért felel. Többes vagy együttes felbujtásról beszélhetünk akkor, ha több egymással
szándékegységben lévő személy rábírásának a hatására alakul ki a tettesben a törvényi tényállás
megvalósításának a szándéka. A kísérlet törvényi meghatározására tekintettel a felbujtás kísérlete fogalmilag
kizárt, de abban az esetben, ha a tettes a bűncselekményt csak kísérleti stádiumba juttatja, a felbujtó is ennek a
bűncselekménynek a kísérletéért felel. A felbujtás a tettesi alapcselekményre való eredményes rábírás. Ha a
felbujtás eredménytelen – vagyis nincs tettesi alapcselekmény –, csak felhívásról lehet szó, ami az előkészület
egyik elkövetési magatartása, és amennyiben a Btk. Különös Része az előkészületet büntetni rendeli, az
eredménytelen rábírásért az elkövetőnek felelnie kell. Amikor viszont van tettesi alapcselekmény, de az a
felbujtás tartalmán „alul marad,” azaz ha a felbujtás a súlyosabb deliktum létrehozására irányul ugyan, de a
tettes csak az enyhébb minősítésű bűncselekményt valósítja meg, a rábíró magatartás csak részben
eredménytelen, és ilyenkor – amint már említettük – a felbujtót a tettes által ténylegesen elkövetett
cselekményért terheli felelősség (BH 1997.466.).
Megjegyzem, hogy léteznek olyan bűncselekmények, amelyeknek az elkövetésére irányuló sikertelen rábírás
már önmagában komoly veszélyt jelent valamely védeni kívánt társadalmi érdekre, ezért a jogalkotó az ilyen
magatartást a Különös Részben, mint sui generis deliktum pönalizálja. Ilyen például a hamis tanúzásra felhívás
(Btk. 276. §).
452
Azt, aki azért bír rá mást bűncselekmény elkövetésére, hogy a felbujtott személy ellen büntetőeljárás induljon,
de ezt eleve azzal a szándékkal teszi, hogy annak befejezését megakadályozza, a jogirodalom „agent
provocateur”-nak nevezi. Kérdés, hogy az ilyen, lényegében csapdát állító személyt felbujtóként felelősségre
lehet-e vonni. Álláspontom szerint az önkéntes visszalépésre vonatkozó szabályokra figyelemmel, ha a felbujtott
személy cselekménye kísérleti szakban marad és az agent provocateur az eredményt elhárítja, a felbujtó nem
büntethető. Abban az esetben viszont, ha a tettesi alapcselekmény bár kísérleti szakban marad, de az
immateriális jellegű vagy materiális, viszont a konkrét végrehajtás sajátosságai miatt nincs olyan eredmény,
aminek a bekövetkezését el lehetne hárítani, az agent provocateur a tettesi alapcselekmény kísérletéért felel mint
felbujtó. E körben a felbujtó bűnösségének a megállapítása problémamentes, hiszen a szándéka épp a kísérletig
terjedt. A többségi felfogás szerint a felbujtást akkor is meg kell állapítani, ha az alapcselekmény befejezetté
válik, figyelemmel arra, hogy a felbujtó leleplezéssel kapcsolatos motívuma a büntetőjogi felelősségre
vonhatósága szempontjából indifferens. Ezen okfejtéssel szemben az a dogmatikai érv hozható fel, hogy az
agent provocateur szándéka csak a kísérlet megvalósíttatására irányult, míg a befejezettséghez fűződő pszichés
viszonya luxuria.
A Be. rendelkezése alapján azonban nem vonható felelősségre a rendőrségről szóló törvényben meghatározott
belső bűnmegelőzési és bűnfelderítési feladatokat ellátó szerv tagja, ha a cselekményt (a provokációt)
megbízhatósági vizsgálat végzése során bűnmegelőzési, bűnfelderítési érdekből követte el (175. §). Ezen
rendelkezés bizonyos személyi kört érintően eljárási akadályként gátolja meg a büntethetőséget.
BH 2012.111., BH 2011.123., BH 2006.179., BH

2004.270., BH 2002.345., BH 2000.380., BH 2000.191., BH 2000.185., BH 1998.312., BH 1998.110., BH
1997.466., BH 1997.265., BH 1996.180., BH 1989.256., BH 1993.308.
3.3. 3.3. A bűnsegéd

453
Bűnsegéd az, aki szándékosan nyújt segítséget

bűncselekmény elkövetéséhez. Az alapcselekmény – álláspontom szerint – csak szándékos lehet, de az ítélkezési
gyakorlat köréből olyan eseti döntés is közzétételre került, amely a bűnsegélyt praeterintencionális
bűncselekményekhez kapcsolódóan is megállapíthatónak tartja (BH 2000.186.). A bűnsegéd előmozdítja,
elősegíti a bűncselekmény törvényi tényállásának más által történő megvalósítását. Bűnsegédi magatartásnak
minősül tehát minden olyan tevékenység, amely önmagában előkészület lenne. Az elkövetési magatartás, a
segítségnyújtás konkrét formája sokféle lehet, a hangsúly azon van, hogy semmiképpen se valósítson meg a
bűnsegéd – a tettessel szándékegységben – törvényi tényállási elemet, mert ez esetben már társtettességről van
szó. Vitatott a jogirodalomban az, hogy a segítő szándékkal véghezvitt, ám az elkövetést valójában elő nem
mozdító vagy éppenséggel hátráltató tevékenység megalapozza-e a bűnsegédi felelősséget. A törvény nyelvtani
értelmezése alapján a kérdés nemlegesen dönthető el, azaz a tettesi alapcselekményt semmilyen formában nem
segítő magatartás bűnsegélynek nem minősül, ilyenkor legfeljebb a bűnsegély – nem büntethető – kísérletéről
beszélhetünk.
A bűnsegély elkövetési magatartása tehát a segítségnyújtás, ami egyrészt fizikai vagy pszichikai jellegű,
másrészt aktív vagy passzív magatartás, továbbá tevékenység, illetve mulasztás egyaránt lehet.
a) Fizikai bűnsegély minden olyan segítségnyújtás, amely nem minősül a törvényi tényállásban meghatározott
elkövetési magatartásnak, ugyanakkor előmozdítja a tettesi alapcselekmény végrehajtását. A fizikai jellegű
segítség konkrét formája a legkülönfélébb lehet, ilyen az elkövetés eszközének elkészítése, átadása, a tettes
helyszínre szállítása, figyelő tevékenység végzése. Az, hogy az előbbiekben említett tevékenységek fizikai
bűnsegélynek vagy társtettesi magatartásnak tekintendők-e, csak a konkrét törvényi tényállásra figyelemmel
dönthető el. Az elhatárolás alapja, hogy a társtettesség a törvényi tényálláson belüli, a bűnsegély a törvényi
tényálláson kívüli tevékenységgel jön létre. Elképzelhető azonban, hogy ugyanaz a cselekmény egyrészt
454
elősegíti az alapdeliktum feltételeinek létrehozását, másrészt beleillik egy másik törvényi tényállás kereteibe is.
Az ilyen magatartást kifejtő személy bűnsegédként és társtettesként is felel. A leírtakra eklatáns példa amikor
valaki azért részegít le egy nőt, hogy a társa közösülhessen vele, illetve hogy elvegye az értéktárgyait, mert
ekkor ugyanaz a cselekmény (leitatás) a szexuális erőszak (Btk. 197. §) vonatkozásában bűnsegély, míg a
kifosztás (Btk. 366. §) tekintetében társtettesség.
A pszichikai bűnsegély jellemzője, hogy a tettesben a bűncselekmény elkövetésére vonatkozó szándék már
kialakult, és a pszichikai bűnsegéd ezt az akaratelhatározást erősíti, támogatja. A bűnsegéd tehát ilyenkor a
tettes pszichikumára hat, mégpedig a bűncselekmény elkövetésének előmozdítása érdekében. Büntetőjogi
felelőssége megállapításának nem feltétele, hogy már a bűncselekmény elkövetésének megkezdése előtt
szándékerősítő hatást fejtsen ki, elegendő, ha a bűncselekmény megvalósítása közben biztosítja támogatásáról
az elkövetőt (BH 2005.167.). Pszichikai bűnsegélynek minősül a bűncselekmény végrehajtásával kapcsolatos
tanácsadás, figyelmeztetés, biztatás, a bűncselekmény elkövetése előtt annak kilátásba helyezése, hogy az
elkövető számára a menekülés lehetőségét biztosítja (BH 1993.335.), a bűncselekményből származó dolog
elrejtésének előzetes megígérése, valamint az úgynevezett szándékerősítő jelenlét (BH 1994.299.). A pszichikai
bűnsegélyt a felbujtástól kell elhatárolni. Felbujtás valósul meg, ha a tevékenység a tettes szempontjából
szándékkiváltó hatású, míg pszichikai bűnsegélyről van szó abban az esetben, ha az a tettes – korábban már
kialakult – szándékát erősíti
b) A bűnsegély passzív magatartással is megvalósítható. A passzív magatartás a bűncselekmény színhelyén való

tartózkodást feltételezi. Önmagában azonban az elkövetés helyén való passzív jelenlét a pszichikai bűnsegély
megállapítására nem alkalmas. Így nem értékelhető pszichikai bűnsegélyként a deliktum elkövetésének
helyszínén való puszta jelenlét, ha a jelen lévő passzív magatartást tanúsítva egyértelműen kivonja magát a
történtekből (BH 2003.139.).
Büntetőjogi felelősség az elkövetési magatartást ki nem fejtő jelen lévő személyt csak akkor terheli, ha
– tud a tettes bűncselekmény elkövetésére irányuló szándékáról,
– a tettessel szándékegységben van,
– a jelenléte szándékerősítőleg hat a tettesre.
Abban az esetben ugyanis, ha a jelen lévő személy nem is tud a tettes bűncselekmény elkövetésére vonatkozó
szándékáról, pszichikai bűnsegélyről nem beszélhetünk. Így, ha az utcán sétáló két személy közül az egyik
hirtelen megüti a szembe jövő passzív alanyt, és testi sértést okoz, a jelen lévő másik személy nem vonható
felelősségre. A jelen lévő személynek továbbá nem csak tudnia kell a tettes szándékáról, hanem azzal
akarategységben kell lennie. Ezért, ha a jelen lévő személy bár tud a tettes bűncselekmény elkövetésére
vonatkozó szándékáról, azonban kifejezésre juttatja egyet nem értését, azt ellenzi vagy tiltakozik az elkövetés
ellen, pszichikai bűnsegélyről szintén nem beszélhetünk. További feltétel, hogy a jelenlét a tettes szándékát
erősítse, vagyis hogy a tettes is tisztában legyen azzal, hogy társa a cselekvőségével azonosul, a támogatására
számíthat.
c) A bűnsegély általában tevékenységgel valósul meg, de kivételesen mulasztással is létrejöhet. Mulasztásos

bűnsegélyért azonban csak az vonható büntetőjogi úton felelősségre, akit a tettes által megvalósított
bűncselekmény megakadályozására nézve speciális jogi kötelezettség terhel és – ugyan erre lehetősége lenne –
ennek ellenére ezen kötelezettségét nem teljesíti.
Bűnsegély esetében szándékos segítségnyújtásról lehet csak szó, ami azt jelenti, hogy a bűnsegéd tudatának át
kell fognia azt a szándékos bűncselekményt, amihez segítséget kíván nyújtani, vagyis tudnia kell, hogy mit akar
a tettes. Amennyiben a tettes által megvalósítani kívánt törvényi tényállás célzatot vagy motívumot is tartalmaz,
az ilyen tettesi tudattartalomról a bűnsegédnek tudnia kell, arra viszont nincs szükség, hogy ő is ilyen célzattal
vagy ilyen motívumból cselekedjen. Tisztában kell lennie továbbá a saját tevékenységével és annak a tettesre
gyakorolt hatásával, tehát azzal, hogy előmozdítja a tettesi alapcselekmény végrehajtását. Mindezek ismeretében
kell segítenie szándékosan a tettest a bűncselekmény elkövetésében. A bűnsegéd szándéka egyenes és
eshetőleges is lehet. Bár de facto nem kizárt, azonban a gondatlan segítségnyújtás büntetőjogi felelősséget nem
alapoz meg (BH 1986.485.). A tettesnek viszont nem kell tudomással bírnia arról, hogy ki nyújtott számára
segítséget, ezért a bűnsegédi bűnrészesség megállapítható akkor is, ha a tettes a bűnsegéd személyét nem ismeri.
A pszichikai bűnsegély tényéről a tettesnek tudnia kell, a fizikai, illetve a mulasztásos bűnsegély esetében
azonban nem szükséges, hogy a tettes tudjon arról, hogy segítséget nyújtottak számára a bűncselekmény
elkövetéséhez. Így aki véletlenül megtudja, hogy rablást kívánnak elkövetni annak a banknak a sérelmére, ahol
455
dolgozik, és a bűncselekmény végrehajtásának megkönnyítése érdekében szándékosan nyitva hagyja a

pénztárterem ajtaját, bűnsegédként felel akkor is, ha a tettesek előzetesen erről semmit sem tudtak és a nyitott
ajtót a véletlennek tulajdonítják. Az excessusra és a kísérletre a felbujtásnál kifejtettek a bűnsegélyre is
irányadók.
A felbujtónak és a bűnsegédnek nyújtott bűnsegély bűnsegédi tevékenységnek minősül.
BH 2010.318., BH 2010.2., BH 2009.264., BH

2009.69., BH 2009.40., BH 2008.233., BH 2008.173., BH 2006.239., BH 2006.73., BH 2005.167., BH
2004.398., BH 2003.142., BH 2003.139., BH 2000.381., BH 1999.486., BH 1998.368., BH 1998.1., BH
1997.320., BH 1995.326., BH 1994.462., BH 1993.284., BH 1987.33., BH 1984.266., EBH 2010.2118., EBH
2009.2033., EBH 2000.290.
4. 4. A bűnkapcsolatok
456
Belovics Ervin: A bűnpártolás elkövetési magatartásai.

In: Tanulmányok Tóth Mihály professzor 60. születésnapja tiszteletére. Pécs, 2011. Belovics Ervin: A
bűnpártolás járulékosságának dogmatikai problémái. Magyar Jog 2012/2.
457
A források áttekintése alapján megállapítható, hogy

bűnkapcsolatszerű rendelkezések kezdetben a lopással összefüggésben találhatók a római jogban. Ezen az eseten
kívül azonban a római jog a bűnkapcsolatokkal nem foglalkozott és csak a császárság törvényhozása ismerte fel,
hogy a büntetendő cselekményekhez utólag kapcsolódó magatartások is büntetést érdemelnek. Egységes
rendező elv még ekkor sem jelent meg, mert együtt kezelték az orgazdaságot és a bűnpártolást, de abban sem
lehet alappal állást foglalni, hogy bűnrészességnek vagy sui generis bűncselekménynek értékelték-e azokat. A
középkori jogfejlődés során ezek az ellentmondások fentmaradtak. Rendszertani szempontból a német
büntetőjog hoz fordulópontot a XVII. században Carpzow színrelépésével, aki már egyértelműen felhívta a
figyelmet arra, hogy nem lehet azonosan értékelni a bűncselekmény elkövetése előtti, valamint a deliktum
megvalósítása utáni magatartásokat.
A bűnkapcsolat különböző formáit azonban Carpzow tételeinek ismertté válása után is egészen a XIX. század
közepéig általában részességnek tekintették és csak a modern tettesség-részesség tanának kialakulásakor kezdték
azokat megkülönböztetni a bűnsegélytől. Ennek az a felismerése képezte az alapját, hogy a bűnkapcsolati
tevékenységet kifejtők valójában sem tevéssel, sem mulasztással nem vesznek részt a törvényi tényállás
megvalósításában, hanem a más által elkövetett bűncselekménnyel annak befejezetté válása vagy megkísérlése
után kerülnek valamilyen módon összefüggésbe.
Így az 1843. évi javaslat szerzői a részesség egyik sajátos alakzataként kívánták szabályozni a bűnpártolást,
majd Mittermaier hatására sui generis deliktumként jelenítették meg.
A Csemegi Kódex XXX. Fejezete a vagyon elleni bűncselekmények által „közrefogva” az orgazdaságra
vonatkozó előírások megfogalmazását követően meghatározta a bűnpártolás törvényi definícióját is. A Csemegi
458
Kódex azonban már megkülönböztette a személyi (374. §) és a tárgyi (375. §) bűnpártolást, illetve külön
szabályozta a hivatali bűnpártolást (478. §).
Ezt a rendszert a Btá. majd az 1961. évi Btk. is fenntartotta.
A kodifikációban jelentős változást hozott a korábbi Btk., mert megszüntette a duális szabályozást, oly módon,
hogy a hivatali bűnpártolást a bűnpártolás minősített esetévé tette [244. (3) bek. b) pont]. A korábbi Btk.-t
kiegészítette az 1994. évi IX. törvény a pénzmosás törvényi tényállásával (303. §). Ezen törvényi tényállást
számos alkalommal újrafogalmazta, illetve módosította a jogalkotó.
A modern európai büntető törvénykönyvek büntetni

rendelik a bűnkapcsolatok különböző formáit.
Így a svájci büntető törvénykönyv az igazságszolgáltatás elleni deliktumok körében tilalmazza a személyi
bűnpártolást, míg a tárgyi bűnpártolás elemeit is felölelő orgazdaság elhelyezésére a vagyon elleni
bűncselekmények körében került sor.
A német büntető törvénykönyv – ugyancsak a vagyon elleni bűncselekmények közé illesztve – egy fejezetben
pönalizálja az orgazdaságot és a bűnpártolást. „Az igazságszolgáltatás elleni bűncselekmények” fejezetében sui
generis bűncselekményként jeleníti meg az osztrák büntető törvénykönyv a személyi bűnpártolást.
Tárgyi bűnpártolásszerű magatartást is tilalmaz orgazdaság elnevezéssel az osztrák büntető törvénykönyv és

ennek a deliktumnak az elhelyezésére már az „Idegen vagyon elleni bűncselekmények”-ről szóló fejezetben
került sor.
Az európai államok döntő többsége ugyancsak büntetni rendeli a pénzmosást is.
459
A jogirodalom a bűnkapcsolatok körébe sorolja:
– a bűnpártolást (Btk. 282. §),
– az orgazdaságot (Btk. 379. §),
– a feljelentési kötelesség elmulasztását (pl. Btk. 263. §),
– a pénzmosást (Btk. 399. §) és
– a zendülés megakadályozásának elmulasztását (Btk. 443. §).
A bűnkapcsolatok konkrét formáit a Btk. Különös Része sui generis bűncselekményként rendeli büntetni. A
szándékos pénzmosás kivételével valamennyi idetartozó deliktumra igaz, hogy kizárólag egy más személy által
megvalósított bűncselekménnyel összefüggésben követhetők el, vagyis járulékos jellegűek. A szándékos
pénzmosás kapcsolódhat egy más személy által elkövetett bűncselekményhez, ekkor szintén járulékos jellegű,
de a jelenleg hatályos szabályozás szerint az alapcselekmény elkövetője és a pénzmosást megvalósító azonos
személy is lehet [Btk. 399. § (3) bek.]. Ez utóbbi eset viszont már nem tekinthető bűnkapcsolatnak.
4.1. 4.1. A bűnpártolás
460
A bűnpártolás törvényi tényállását a Btk. 282. §-a

határozza meg, eszerint, aki anélkül, hogy a bűncselekmény elkövetőjével az elkövetés előtt megegyezett volna
– segítséget nyújt ahhoz, hogy az elkövető a hatóság üldözése elől meneküljön,
– a büntetőeljárás sikerét meghiúsítani törekszik vagy
– közreműködik a bűncselekményből származó előny biztosításában,
vétséget követ el.
A törvény szövegéből egyértelműen következik, hogy a bűnpártolói tevékenység kifejtésére csak az

alapdeliktum abbahagyása után kerülhet sor. Az elkövetési magatartásokat a bűnpártoló úgy tanúsítja, hogy erre
irányuló megegyezés, az alapbűncselekmény elkövetőjével az elkövetés előtt nem volt.
4.2. 4.2. Az orgazdaság
461
Ennek a bűnkapcsolati formának a törvényi tényállása

szerint, aki költségvetési csalásból származó vámellenőrzés alól elvont nem közösségi árut; jövedéki adózás alól
elvont terméket; vagy lopásból, sikkasztásból, csalásból, hűtlen kezelésből, rablásból, kifosztásból, zsarolásból,
jogtalan elsajátításból vagy orgazdaságból származó dolgot vagyoni haszon végett megszerez, elrejt, vagy
elidegenítésében közreműködik, orgazdaságot követ el (Btk. 379. §).
Az orgazdaság járulékos bűncselekmény, létrejöttének feltétele a tényállásban felsorolt valamely

alapbűncselekmény elkövetése.
Ugyancsak az orgazdaság járulékos jellegéből következik, hogy az alapcselekmény elkövetője az orgazdaság

tettese nem lehet. Az alapcselekményekből származó dolgok megvásárlására irányuló előzetes megállapodás
nem az alaptényálláshoz nyújtott bűnsegély, hanem az orgazdaság tettesi magatartása (BH 1986.136.).
4.3. 4.3. A feljelentési kötelesség elmulasztása
462
A feljelentési kötelesség elmulasztása lényegében

kétféle lehet, egyrészt az úgynevezett készülő bűncselekmény, másrészt a már elkövetett bűncselekmény fel
nem jelentése (például Btk. 263. §).
Az úgynevezett készülő bűncselekmény feljelentésének az elmulasztását a Btk. azonban akkor bünteti, ha már
az előkészület is büntetendő. Így például a Btk. büntetni rendeli a terrorcselekmény előkészületét [Btk. 315. §
(1) bek.], és ugyancsak pönalizálja a terrorcselekmény feljelentésének az elmulasztását (Btk. 317. §). E
törvényhely rendelkezése szerint az büntetendő a feljelentés elmulasztása miatt, aki hitelt érdemlő tudomást
szerez arról, hogy terrorcselekmény elkövetésére készül. Mindezekre figyelemmel az előkészület fel nem
jelentése is utólagos bűnkapcsolatnak minősül.
4.4. 4.4. A pénzmosás
463
A pénzmosást a Btk. 399. §-a rendeli büntetni. E

törvényhely szerint, aki a más által elkövetett büntetendő cselekményből származó
– dolgot átalakítja, átruházza, vagy a dologgal összefüggésben bármilyen pénzügyi tevékenységet végez
vagy pénzügyi szolgáltatást vesz igénybe abból a célból, hogy az ilyen dolog eredetét eltitkolja, leplezze, az
elkövetett bűncselekmény elkövetőjével szembeni eljárást meghiúsítsa,
– a dolog eredetét az ilyen dolgon fennálló jogot vagy az e jogban bekövetkezett változásokat, az ilyen
dolog helyének változását vagy azt a helyet ahol az ilyen dolog található eltitkolja vagy elleplezi,
pénzmosást követ el.
4.5. 4.5. A zendülés megakadályozásának elmulasztása
464
A jogirodalom a „bűnös közömbösség” fogalma alatt –

bűnkapcsolati értelemben – a más által megvalósított bűncselekmény személyes meg nem akadályozását érti,
feltéve, hogy a megakadályozásra speciális jogi kötelesség nem áll fenn. Amennyiben ugyanis olyan személy
nem tesz eleget a bűncselekmény megakadályozására vonatkozó kötelezettségének, akit erre speciális jogi
előírás kötelez, nem bűnkapcsolatról, hanem mulasztásos bűnsegélyről beszélhetünk. A „bűnös közömbösség”
eklatáns példája a zendülés megakadályozásának elmulasztása (Btk. 443. §). E törvényhely szerint, aki a
tudomására jutott zendülést vagy annak előkészületét tőle telhetőleg nem akadályozza meg, illetve késedelem
nélkül nem jelenti, vétséget követ el.
5. 5. A társas bűnelkövetési alakzatok
465
Bócz Endre: A szervezett bűnözés néhány

problémájáról. Belügyi Szemle 2001/11. Bócz Endre: A szervezett bűnözésről és a bűnszervezet fogalmáról.
Gellér Balázs (szerk.): Györgyi Kálmán ünnepi kötet. Budapest, 2004. Borai Á.: A szervezett bűnözés
büntetőjogi kérdései. Rendészeti Szemle 1997. Búzás Huba – Nagy Sándor: A bűnszervezet fogalma. Büntetőjogi
tanulmányok. 1999. Dávid Gábor: Társas bűnelkövetés, bűnszövetség, szervezett bűnözés. Belügyi Szemle
1989/9. Élő Előd: A bűnszervezetben történő bűnelkövetés és jogkövetkezményei. Büntetőjogi és kriminológiai
tanulmányok, 2003. Gellér Balázs József – Fehér L.: The Use of the Special Part of Penal Law in the Fight
Against Organised Crime in Hungary, 69 International Review of Penal Law, 1998. Gellér Balázs József:
Gondolatok a büntetőjog jelentőségéről a szervezett bűnözés elleni fellépéssel kapcsolatban, In: A szervezett
bűnözés arcai Gellér B. – Hollán M. (szerk.) Budapest, 2004. Gellér Balázs József: A magyar büntetőjog
tankönyve I. Általános Tanok. Budapest, 2008. Györgyi Kálmán – Wiener A. Imre: A büntető törvénykönyv
magyarázata. Budapest, 1996. Hollán Miklós: Társas elkövetői minőség és büntetőjogi felelősség. Állam- és
Jogtudomány, 2000/1–2. Hollán Miklós: A büntetések szigorításával a szervezett bűnözés ellen. Jogérvényesítés.
2002. Hollán Miklós: A büntetési tételek növelése szervezett elkövetés esetén In: Gellér Balázs – Hollán Miklós
(szerk.): A szervezett bűnözés arcai. Fiatal büntetőjogászok tanulmányai a szervezett bűnözésről. Budapest,
2004. Irk Ferenc – Finszter Géza: Gazdasági-társadalmi változások, a bűnözés új kihívásai (Szervezett bűnözés
Kelet-közép Európában, az Európai Unió peremén.) In: Kriminológiai tanulmányok. Budapest, 2001. Katona
Géza: Szevezett bűnözés Magyarországon. Budapest, 2000. Kis Norbert: A szervezett bűnözés büntető anyagi
jogi kérdéseiről. In: Gellér Balázs – Hollán Miklós (szerk.): A szervezett bűnözés arcai. Fiatal büntetőjogászok
tanulmányai a szervezett bűnözésről. Budapest, 2004. Nagy Ferenc – Tokaji Géza: A magyar büntetőjog
általános része. Budapest, 1998. Nagy Judit: A bűnszervezet fogalmának hat éve. Büntetőjogi és kriminológiai
tanulmányok, 2003. Széles Nóra: Társas bűnelkövetői alakzatok fejlődése a magyar büntetőjogban.
Tanulmányok Dr. Dr. h.c. Horváth Tibor professor emeritus 80. születésnapja tiszteletére, 2002. Tóth Mihály:
A bűnszervezet és környéke. A klasszikus dogmatika és a pragmatizmus pengeváltásának kétes sikerű
466
kompromisszuma. Jogtudományi Közlöny 1997/12. Tóth Mihály: Bűnszövetség, bűnszervezet. Budapest, 2009.
Wiener A. Imre: Az új Btk. Általános Része. Budapest, 2003.
5.1. 5.1. A társas bűnelkövetési alakzatokról általában
A büntetőjogban már régóta elfogadott az a tétel, hogy a

társas bűnelkövetés több okból is a bűnelkövetés veszélyesebb formája. Ennek okai arra vezethetők vissza, hogy
már korán felismerte a jogalkotó, miszerint a sértettekre súlyosabb hatást gyakorol, ha több elkövető van, a
bűncselekmények sikerének lehetőségét növeli a többes részvétel, végül a bűncselekmények elterjedéséhez is
hozzájárul ez az elkövetési mód, hiszen több személy vonódik be az elkövetésbe, így a bűnözésbe. Ehhez adódik
még a szervezett elkövetés lehetősége, amely megint csak a többes elkövetéshez kötődik. A szervezett elkövetés
a bűnözés legveszélyesebb formája, hiszen az előbb felsoroltakon túl a társadalom szövetébe beépül, azt áthatja
és így az egész társadalom bomlásához majd széthullásához vezethet. Ám erről majd később részletesen
szólunk.
A büntetőjog-tudomány ismeri tehát azt a fogalmat, hogy „a társas bűnelkövetői alakzatok”. A tág értelemben
vett társas elkövetésbe beletartoznak az elkövetők különböző alakalzatai (társtettesek, részesek) is, ám az
úgynevezett társas bűnelkövetői alakzatok (szűk értelemben) olyan többletjellemzőket tartalmaznak, amelyek
fennállása esetén a Btk. vagy minősített esetként súlyosabb büntetési tételt rendel az adott társas elkövetési
alakzathoz [pl. csoportos rablásnak [Btk. 365. § (1), (3) bek. c) pont] két évtől nyolc évig terjedő
szabadságvesztés helyett, ami az alapeseti rablás büntetési tétele, öt évtől tíz évig terjedő szabadságvesztés a
büntetési tétele] vagy pedig súlyosabb büntetéskiszabási szabályt rendel alkalmazni (pl. bűnszervezeti elkövetés
esetén). A tudomány e gyűjtőfogalom alá vonja a tételes jog és a gyakorlat által is megfogalmazott és használt
következő definíciókat: a) bűnszövetség, b) csoportos elkövetés és c) bűnszervezet. E fogalmakat az
alábbiakban nem a törvényi sorrendben tárgyalom, hanem logikai rendben, amint azok egymásra épülnek.
467
5.2. 5.2. Bűnszövetség

459. §
(1) E törvény alkalmazásában
2. bűnszövetség akkor létesül, ha két vagy több személy bűncselekményeket szervezetten követ el, vagy
ebben megállapodik, és legalább egy bűncselekmény elkövetését megkísérlik, de nem jön létre
bűnszervezet.
A Btk. a korábbi Btk. 137. §-a 7. pontjának szó szerint

megfelelő definícióban fogalmazza meg a bűnszövetség fogalmát. A bűnszövetség a társas bűnelkövetés
formája, amely a társtettességtől és a csoportos elkövetéstől viszont minőségileg eltér. Jellemzője bizonyos fokú
szervezettség és megállapodás, amely több bűncselekmény elkövetését célozza, viszont ez a szervezettség a
bűnszervezet alakzatát nem fogja át.
Többek között a Legfelsőbb Bíróság IV. számú Büntető Elvi Döntése (IV. BED) értelmezi e fogalmat. Eszerint
a bűnszövetség lényege a bűncselekmények – vagyis egynél több bűncselekmény – szervezett elkövetése; tehát
nemcsak egy meghatározott bűncselekménynek, hanem magának a bűnözésnek a megszervezése. Ez a társas
bűnelkövetés a társtettességhez képest minőségileg eltérő és lényegesen nagyobb társadalomra veszélyességet
tükröző formája (BJD 3879.). A több bűncselekmény szervezett elkövetése vagy az ebben való megállapodás
nem feltétlenül jelenti az egymással anyagi bűnhalmazatban álló bűncselekmények megvalósítását is, hanem
megállapítható akkor is, ha a bűncselekmények a folytatólagosság egységébe tartoznak vagy pedig az elkövetett
bűncselekmények valamely törvényi egységet alkotnak (BJD 634., 3878.), ezért a több emberen elkövetett
emberölésre való szervezett megállapodás is megalapozhatja a bűnszövetség létrejöttét (Az más kérdés, hogy
468
akkor ennek milyen jelentősége van: súlyosító körülményként kell figyelembe venni). Az ismétlődő vagy
rendszeres elkövetésre való megállapodás hiányában azonban nem valósul meg bűnszövetség (BJD 635.), azaz
az egyszeri bűnelkövetésben való megállapodás bűnszövetséget magas fokú szervezettség esetén sem
eredményezhet.
Megállapította a bíróság a bűnszövetséget, amikor az elkövetők előzetesen arra nézve állapodtak meg, hogy az
őrizetlenül hagyott gépkocsikról különféle alkatrészeket szerelnek le (BJD 8006.). A több bűncselekmény
megvalósítására való szervezettség szempontjából nincs jelentősége annak, hogy az elkövetők ugyanolyan vagy
a Btk. Különös Részében írt különböző bűncselekmények elkövetésében állapodtak-e meg (BJD 4913.).
A bűnszövetség fogalma tehát több bűncselekmény, azaz bűncselekmények elkövetésére utal. A fogalom szerint
azonban bűnszövetséget akkor is meg lehet állapítani, ha az elkövetők az általuk tervezett bűncselekmények
közül csupán egyet valósítanak meg, illetve egy bűncselekményt a kísérleti szakaszba juttatnak. „Mivel a
bűnszövetség fogalmának körülírásánál a Btk. bűncselekmények szervezett elkövetését vagy az arra vonatkozó
megállapodást említ, nincs jelentősége annak, hogy az elkövetők a Btk. Különös Részének egyazon vagy
különböző fejezetében megvalósított bűncselekményekre nézve követték-e el a bűnszövetség megállapításának
alapjául szolgáló bűncselekményeket. Az ítélkezési gyakorlat alapján a gazdasági szerveknél betöltött fontos
beosztás, gazdasági funkció, a vállalat szervezetének a felhasználásával történt szervezett bűnelkövetés esetén is
megállapítható a bűnszövetség” (BJD 2764.). Ebből következően, amennyiben a cselekmény csupán az
előkészület szakaszát valósítja meg, még ha az adott bűncselekménynél az előkészület önállóan is büntetendő,
bűnszövetség megállapítása a törvénynél fogva kizárt.
A bűncselekmények szervezett elkövetésének lényegi fogalmi eleme, hogy a bűncselekmény végrehajtása

tervszerű, következetes, az elkövetők keresik a hasonló bűnelkövetési lehetőségeket, azaz a bűnözést szervezik
meg, ahogy erre a IV. BED utal. Az azonban nem szükséges, hogy minden egyes bűncselekményt a részletekbe
menően kiterveljenek. Az sem szükséges, hogy a végrehajtás később a korábbi tervnek megfelelően történjen.
Fontos, hogy az elkövetők a bűncselekmények elkövetésében előzetesen megállapodjanak. Az előzetes

megállapodás a bűncselekmények elkövetésére irányuló konkrét akaratelhatározás, amely időben mindenképpen
megelőzi az elkövetést. (BH 1976. 343.) A megállapodás lehet kifejezett, a szóbeli akaratnyilvánítást tükröző
kijelentés, de lehet hallgatólagos is, feltétele viszont, hogy a bűnözésre irányuló akarategységet tükrözze. Az
elkövetők közötti megállapodás létrejötte ténybeli következtetéssel is megállapítható, ezt alapozhatja meg, ha az
elkövetők az azonos vagy hasonló alkalmakat keresték vagy használták ki a bűncselekmény elkövetésére. A
hallgatólagos megállapodás létrejöttére utalhat az elkövetők ráutaló magatartása is, ha a bűncselekmények
véghezviteléből a bűnözésre irányuló következetességre, tervszerűségre, szervezettségre és az akaratelhatározás
egységességére lehet következtetni (BJD 4913.). Az előzetes megállapodás – mint a szervezett elkövetés egyik
eleme – olyan, a jövőben megvalósítandó bűncselekmények elkövetésére irányuló elhatározást jelent, amely a
jog védte érdekek ellen támadó erők viszonylag magasabb fokú szervezettségét, pl. az elkövetők
következetességét, a végrehajtás egyes jelentősebb körülményeiben, módozataiban megnyilvánuló
tervszerűséget is felölelheti. Nem zárja ki viszont a bűnszövetség megállapíthatóságát az, ha a megvalósított
vagy megkísérelt bűncselekmény vagy bűncselekmények végrehajtásának a módja eltér az előzetes
megállapodástól (IV. BED).
A bűnszövetség definíciója tartalmazza azt a negatív fogalmi elemet is, hogy „nem jön létre bűnszervezet.”
Ennek az a célja, hogy a bűnszervezet és a bűnszövetség együttesen ne kerülhessen megállapításra, mivel ez az
azonos körülmény kétszeres büntetőjogi értékelését, a „ne bis in idem” elvének megsértését eredményezné. Ezt
célozza a Btk. 91. § (3) bekezdése is, amennyiben kimondja: „A bűncselekmény bűnszervezetben történő
elkövetésének a megállapítása esetén az e törvényben a bűncselekmény bűnszövetségben történő elkövetésének
esetére megállapított jogkövetkezmények nem alkalmazhatók.”
A bűnszövetségben való elkövetés esetén is alkalmazandók a Btk. tettességre és a részességre vonatkozó

rendelkezései; a bűnszövetség keretében tanúsított elkövetői magatartást tehát tettesi, társtettesi, felbujtói vagy
bűnsegédi tevékenységként kell minősíteni, amelyet a bíróságnak az ítéletben mindig külön meg kell jelölnie
(BJD 2763., 4912.). A bűnszövetségben elkövetett bűncselekmény tettese csak az lehet, aki a bűnszövetség
létezését is ismerve, egészben vagy részben megvalósítja a konkrét bűncselekménynek a törvényben
meghatározott tényállását (IV. BED). Érdemes még kiemelni, miszerint a bűnszövetség alkalmazását nem zárja
ki, hogy „olyan személy is részt vett az elkövetési tevékenység megvalósításában, akinek büntethetősége –
büntethetőségi akadály folytán – kizárt” (BH 1991.265.). Ezt az álláspontot az általános részi dogmatikai
gondolkodás is alátámasztja. Tehát joglogikailag csak az az álláspont helyes, amelyik szerint amennyiben az
egyik elkövető tekintetében büntethetőségi akadály (kizáró, megszüntető ok vagy egyéb akadály) áll fenn, ez
nem gátolja a bűnszövetség megállapítását a többi elkövető terhére.
469
A bűnszövetség a Btk. Különös Részében minősítő körülményként szerepel, vagy ha nem minősítő körülmény és
nincs bűnszervezeti minősítés, akkor súlyosító körülmény. Például a következő helyeken szerepel a Különös
Részében minősítő körülményként:
– emberi test tiltott felhasználása [175. § (3) bek. c) pont];
– emberrablás [ 190. § (2) bek. b) pont];
– emberkereskedelem [192. § (3) bek. h) pont];
– vesztegetés [290. § (3) bek. b) pont];
– közveszélyokozás [322. § (2) bek. c) pont];
– lopás [370. § (2) bek. b) pont ba) alpont];
– sikkasztás [372. § (2) bek. b) pont ba) alpont];
– csalás [373. § (2) bek. b) pont ba) alpont];
– rablás [365. § (3) bek. d) pont];
– kifosztás [366. § (2) bek. c) pont]; stb.
IV. számú Büntető Elvi Döntés: BH 1991. 265., BH

1976. 343., BJD 8006., BJD 4912., BJD 3878.
470
5.3. 5.3. Csoportos elkövetés

459. §
3. csoportosan követik el a bűncselekményt, ha az elkövetésben legalább három személy vesz részt.
A korábbi Btk. 137. § 13. pontja szó szerint a jelenleg

hatályos definíciónak megfelelően határozta meg a csoportos elkövetés fogalmát. Csoportosan követik el a
bűncselekményt tehát, ha az elkövetésben legalább három személy vesz részt.
A bűncselekmény több személy által történő együttes elkövetése rendszerint növeli a cselekmény társadalomra
veszélyességének a fokát. A csoportos elkövetés mindig nagyobb veszélyt jelent a jogtárgyra nézve, a több
elkövető ellen való fellépésre, a védekezés lehetőségére korlátozóan vagy kizáróan hat. Az értelmező
rendelkezésben a „legalább három személy” részvétele szövegszerű értelmezés alapján úgy értendő, hogy három
vagy ennél több személynek kell a törvényi tényállás megvalósításában részt vennie. A bűncselekmény
csoportosan elkövetettként történő minősítése kérdésében az ítélkezési gyakorlat egységesítése érdekében a
Legfelsőbb Bíróság meghozta a 2/2000. számú Büntető jogegységi határozatot. Ebben kifejti, miszerint:
„Csoportosan elkövetettnek minősül a bűncselekmény (Btk. 137. § 13. pont), ha három vagy több személy a
bűncselekmény helyszínén vagy annak közelében tettesként (társtettesként), illetve – a tettes (társtettes) mellett –
részesként: bűnsegédként vagy önállóan nem értékelhető bűnsegédi magatartást is kifejtő felbujtóként vesz részt
a bűncselekmény elkövetésében. […] A Btk. 137. §-ának 13. pontja szerint csoportosan elkövetettnek minősül a
bűncselekmény, ha az elkövetésben legalább három személy vesz részt. Az e törvényi rendelkezésen alapuló
egységes gyakorlat szerint a csoportos elkövetésnek az a feltétele, hogy legalább három személy egyidejűleg,
471
együttesen vegyen részt az elkövetési tevékenység végrehajtásában, de nem szükséges, hogy valamennyien csak
tettesi, illetve társtettesi tevékenységet valósítsanak meg, hanem e súlyosabb minősítést a részesi közreműködés
is megalapozza. A cselekmény súlyosabb minősítése szempontjából az elkövetésében való részvétel a döntő,
nincs jelentősége annak, hogy a három vagy több elkövető közül a bűncselekményben melyik, milyen
magatartással működött közre, tehát hogy ki valósította meg teljes egészében a törvényi tényállásban foglalt
elkövetési magatartást és ki az, aki ehhez segítséget nyújtott, mint a 4. alatti tényállás esetében. A csoport
tagjain tehát az elkövetőt, a tettest, a társtettest, valamint a felbujtót és a bűnsegédet is egyaránt érteni kell. Az
elkövetői minőséget pontosan meg kell állapítani, és ehhez eltérő jogkövetkezmények fűződhetnek, mint pl. a
bűnsegédnél az enyhítő rendelkezés szélesebb körű alkalmazásának a lehetősége, ami kihatással lehet a büntetés
kiszabására.”
Vagyis, amennyiben a felbujtó bűnsegédként is részt vesz bűncselekmény helyszínén vagy annak közelében,
beszámít a csoportba, megalapozza a csoportos elkövetést, de felbujtóként vonják felelősségre, míg, ha e
bűnsegédi magatartást nem tanúsítja, akkor nem valósul meg csoport, bár ő felbujtó marad. A csoportos
elkövetés megállapítása szempontjából tehát nincs jelentősége annak, hogy a csoport tagja tettesi (társtettesi)
vagy részesi (felbujtói vagy bűnsegédi) magatartást fejtett-e ki (BJD 9266., BH 1990.46.), de a csoport három
tagjának az elkövetésnél jelen kell lennie. Ezt, vagyis az elkövetői minőséget (tettes, társtettes, felbújtó,
bűnsegéd) természetesen az ítélet rendelkező részében fel kell tüntetni (BJD 8835.).
A csoport létrejöttét akkor is meg kell állapítani, ha annak egyes tagjai gyermekkor vagy kóros elmeállapot
miatt nem büntethetőek (BH 1987.194.). Nyilván ugyanezt a logikát kell alkalmazni, ha az egyik elkövető
büntethetősége az eljárás közben megszűnik (BH 1988.303.).
A csoportos elkövetés és a bűnszövetség tehát különböző fogalmak, így megeshet, hogy adott történeti tényállás
együttesen teljesíti mindkét definíció feltételeit. Ilyenkor mind a két minősített esetet meg kell állapítani.
Amennyiben adott bűncselekménynek valamelyik fogalom nem minősített esete, de azt a történeti tényállás
mégis megvalósította, a minősített esetként nem pönalizált intézmény mint súlyosító körülmény kerül
értékelésre. A törvény nem kívánja meg azt sem, hogy a csoportban levők valamennyien a büntetőeljárás során
személyileg is felderítettek legyenek és az sem kívánalom, hogy az elkövetésben részt vevő személyeket
ténylegesen felelősségre vonják (BJD 9065., és BH 1987.194.).
A garázdaság csoportosan elkövetettként történő minősítésénél a három személy együttes részvétele

szempontjából közömbös, hogy ezek a személyek együttesen, más (mások) ellen egymást támogatva vagy pedig
egymással szemben állva vesznek-e részt a bűncselekmény elkövetésében (BJD 10., 204.), ugyanis a
cselekmény társadalomra veszélyességének és a jogilag védett tárgy veszélyeztetettsége megítélésénél ennek a
körülménynek nincs jelentősége. Az viszont törvényben rögzített követelmény, hogy a három vagy több
személy a bűncselekményt együttesen valósítsa meg; azaz az időben és térben elkülönülő magatartás nem
alapozza meg a csoportos elkövetés megállapítását (BH 1993.482.). Nem zárja ki továbbá a rablás csoportosan
elkövetettkénti minősítését az sem, ha a csoport egyik tagjának a cselekményét a bíróság nyereségvágyból
elkövetett emberölés kísérletének minősíti (BJD 9268.).
Még egyszer ki kell emelni, hogy azoknál a bűncselekményeknél, amelyek esetében a csoportos elkövetés nem
szerepel minősítő körülményként, a három vagy több személynek a bűncselekmény elkövetésben való
részvételét súlyosító körülményként kell értékeli.
472
2/2000. BJE, BH 1993.482., BH 1990.46., BH

1988.303., BH 1987.194., BJD 9266.
5.4. 5.4. A bűnszervezet
473
Az amerikai tapasztalatok alapján a nemzetközi

irodalom óv az úgynevezett túlreagálástól, mely a terrorizmus elleni jogi fellépést jellemezte. Kiemelik, hogy
fontos megkülönböztetni a szervezett bűnözés különböző formáit. Így alapvetően különbséget kell tenni a
politikai és anyagi motiváltságú bűnszervezetek, valamint az elkövetett bűncselekmények esetén az úgynevezett
cél- és eszközcselekmények között. Célcselekmény az a profitorientált bűncselekmény, amelynek elkövetése a
bűnszervezet célja, például kábítószerrel való visszaélés, míg eszközcselekmény az ehhez szükséges további
bűncselekmény, pl. a riválisok megölése.
Szokás még különbséget tenni alapcselekmény és kapcsolódó vagy járulékos bűncselekmény között. Az előbbi
alatt értendő az az úgynevezett tradicionális bűncselekmény amelyet a bűnszervezet tagjai e minőségükben
elkövetnek, míg az utóbbi megnevezéssel jelölhető a bűnszervezethez tartozás pönalizálása.
Az anyagi büntetőjog elméletileg három módon valósíthatja meg a büntetőpolitika szervezett bűnözéssel
szembeni szigorúbb fellépés iránti igényét. Egyrészt a bűnszervezetben elkövetést – a bűnszövetség mintájára –
általános részi fogalomként azon bűncselekmények minősítő körülményévé lehet tenni, melyek a törvényalkotó
megítélése szerint tipikusan kapcsolódnak a szervezett bűnözéshez. Erre szolgált például a magyar
jogalkotásban az 1997. évi LXXIII. törvénnyel bevezetett bűnszervezet fogalom, amely szerint „bűnszervezet:
bűncselekmények folyamatos elkövetésére létrejött olyan – munkamegosztáson alapuló – bűnszövetség,
amelynek célja a rendszeres haszonszerzés”.
Másrészt ugyancsak általános részi fogalomként, többé-kevésbé az angolszász összesküvés(conspiracy)

mintájára, általános jelleggel minden bűncselekmény elkövetési alakzatává válhatna quasi stádiumként, anélkül,
hogy ezt egy különös részi tényállásban fel kellene tüntetni. Ilyen módszerrel rendeli jelenleg büntetni a Btk.
például a kísérletet. E megoldás alfajtájának tekinthető a büntetéskiszabási szabályként történő súlyosabb
474
szankcionálás. A jelenlegi szabályozás a különös, a többszörös és az erőszakos többszörös visszaesőkre

vonatkozó rendelkezések (Btk. 89. §) mintájára a bűnszervezetben történő elkövetés esetére is hasonló
rendelkezéseket tartalmaz (Btk. 91. §).
Végül a bűnszervezeti tagság különös részi bűncselekményként is szabályozható [ilyen volt a korábbi Btk.-ban a
263/C. § (4) bekezdése „(4) Aki az (1) bekezdésben meghatározott bűnszervezet tagja, vagy ilyen szervezet
tevékenységéhez anyagi eszközöket szolgáltat, bűntett miatt három évig terjedő szabadságvesztéssel
büntetendő”].
Ezen belül azonban elhatárolások lehetségesek:
a) elképzelhető, hogy a jogalkotó a felelősség alapját a bűnszervezet létrehozásához köti. Ebben az esetben a
büntetőjogi felelősségre vonás lehetőségét az előkészületi magatartás kifejtése jelenti. Ez a megoldás hasonló az
állam elleni bűncselekmények „absztrakt jogtárgy-veszélyeztetési” tényállásaihoz.
b) a felelősség alapját a már létrejött szervezet támogatásához is fűzhetjük, így a tényállás „sui generis
bűnsegédi” magatartásként értékelhető.
c) pönalizálhatják a bűnszervezetben részvételt és
d) végül a szervezet irányítását, vezetését.
Természetesen a fentiek kombinációja is elképzelhető. Amennyiben a bűnszervezeti elkövetést általános részi

fogalomként határozzuk meg, és a törvény egyben speciális különös részi tényállást is szabályoz, felvetődik a
halmazat kérdése. A magyar jogalkotásban ilyennek volt tekinthető például a korábbi Btk. 1997. évi módosítása,
amelynek során a különös részi tényállások közül számos esetben minősítő körülményként fogalmazták meg a
bűnszervezet tagjaként történő elkövetést, emellett pedig a 263/C. §-ban a bűnszervezet létrehozása tényállása
került beiktatásra.
Az elmúlt években kiterjedt irodalom vizsgálta a magyar jognak a szervezett bűnözésre adott válaszát.
Magyarországon bár régóta létezett szervezett bűnözés, használható definíciót nem alkottak. Györgyi Kálmán
szerint a rendőrségi-ügyészségi statisztika arra enged következtetni, hogy az összbűnözés, kevesebb mint 0,5%-
át tették ki a szervezetten elkövetett bűncselekmények 1995-ben.
E statisztikai vizsgálat során az alábbi feltételeket vették figyelembe:
a) az elkövetők között álljon fenn funkcionális kapcsolat; b) a bűncselekmények, illetve az elkövetők

cselekményei rendelkezzenek konspiratív jelleggel; c) az elkövetők közötti kapcsolat tartós legyen; és d) és a
bűncselekmények elkövetése felismerhető munkamegosztás szerint történjen. Ami feltűnő volt, hogy e
bűncselekményekkel kapcsolatban az ún. bűnözési intenzitás 13,7. Azaz ennyi elkövetett bűncselekmény esik
egy elkövetőre, az átlagos bűnözésnél megszokott 3,3 helyett.
A magyar jogban korábban sem volt ismeretlen adott szervezet létrehozásának, vezetésének, illetve az abban
való részvételnek a büntetése. A Btk. 255. §-ában meghatározottaz alkotmányos rend elleni szervezkedés
bűncselekménye is ilyen. A jogtudósok és gyakorló jogászok közül is többen (így például Györgyi Kálmán is)
problematikusnak tartották az úgynevezett gyanútényállások inkorporálását a Btk.-ba, hiszen ezek alapján, adott
személy csupán a bűnszervezethez való puszta tartozás miatt is büntetendővé válhatott. Nem kellett az
elkövetővel szemben más bűncselekmény elkövetését bizonyítani.
A szervezett bűnözésre vonatkozó büntetőjogi szabályozás több hullámban zajlott 1997-től kezdődően. Ennek a
szabályozási folyamatnak négy fő állomása egy-egy törvénnyel jellemezhető: (i) a korábbi Btk. módosításáról
szóló 1997. évi LXXIII. törvény, (ii) a büntető jogszabályok módosításáról szóló 1998. évi LXXXVII. törvény,
(iii) a szervezett bűnözés, valamint az azzal összefüggő egyes jelenségek elleni fellépés egyes szabályairól és az
ehhez kapcsolódó törvénymódosításokról szóló 1999. évi LXXV. törvény, végül (iv) a 2001. évi CXXI. törvény,
amely szintén a korábbi Btk. módosításáról szól (kihagyom a 2003. évi II. tv.-t).
Az 1997. évi LXXIII. törvény 9. §-a 1997. IX. 15-től volt hatályos, amely elsőként szabályozta a magyar
jogrendszerben a bűnszervezet fogalmát, és ehhez a fogalomhoz hozzárendelte a kapcsolódó büntetőtörvényi
rendelkezéseket. Ez természetesen nem jelenti azt, hogy a korábbi Btk. 1997. szeptember 15. napjával hatályos
módosítását megelőzően ne kaptak volna helyet a szervezett bűnözéssel kapcsolatos rendelkezések
büntetőkódexünkben. Ilyen rendelkezésnek tekintem a bűnszövetséggel kapcsolatos szabályozást, valamint az
475
üzletszerűségre vonatkozó rendelkezéseket, amelyek mögött részletes elméleti és gyakorlati szabályozást

találhattunk már a Btk.-módosítást megelőzően.
Ezek a szabályok azonban nem adtak, nem adhattak kielégítő választ és megoldást az 1990-es évek közepére
minőségi változáson keresztülment bűnözésre, ezért volt szükség a korábbi Btk. rendelkezéseinek kiegészítésére
is. Ezzel mutat egy irányba a törvény általános indokolása is, amely szerint a törvény: „…bűnszervezet tartalmi
ismérveinek három elemét – a bűnelkövetés folyamatosságát, a szervezet strukturáltságát, a profitszerzést –
emeli ki. A kriminológia ezen túlmenően több ismérvet is felsorol (a szervezet módszerei között szerepel a
félelemkeltés, az, hogy beépül a legális gazdaságba, hogy konspirált szervezet, tagjai nem ismerik egymást és a
szervezet működését illetően hallgatásra kötelezettek, céljaik eléréséhez felhasználják a konspirációt).”
Újabb lépést jelentett a szabályozási folyamatban az 1998. évi LXXXVII. törvény, amely nem csupán fogalmi
megalapozást, hanem egyben strukturális változtatást hozott magával. A miniszteri indokolás szerint erre azért
volt szükség, mert „korunkban a bűnözésnek jelen vannak olyan megnyilvánulásai, amelyekkel szemben szigorú
fellépés indokolt, és ehhez a büntetőjognak biztosítania kell a megfelelő eszközöket. Ilyen cselekmények azok,
amelyek szervezett elkövetése a leginkább sérti vagy veszélyezteti a társadalomnak a személyek szabad
önrendelkezési jogához, a vagyonbiztonsághoz, az egészséges élethez, a gazdasági és pénzügyi élet
biztonságához fűződő bűnös befolyásolástól való mentességéhez kapcsolódó érdekét. Ezekkel szemben valóban
érvényesíteni indokolt a büntetőjogi megtorlást, de ez az egész büntetőjog szempontjából továbbra is csak
szelektív megtorló szemléletet jelenthet.”
A szervezett bűnözés, valamint az azzal összefüggő egyes jelenségek elleni fellépés egyes szabályairól és az
ehhez kapcsolódó törvénymódosításokról szóló 1999. évi LXXV. törvény elfogadása nem volt mentes a
politikai és szakmai vitáktól. Ennek igazi oka nem is a törvény egyes részletszabályaiban keresendő. A törvény
ugyanis – amint arra elnevezése is utal – nem tekinthető jogszabály-módosításnak, hanem törvényalkotási,
módosítási csomagként jelentkezett. A szakmai kérdés akként vetődött fel, hogy a törvény elfogadásához az
országgyűlési képviselők egyszerű többségének szavazata, avagy minősített többség szükséges-e. A törvény
ugyanis olyan kérdéseket és jogszabályokat módosított volna, amelyek egy része minősített többséget igényel.
Ennek folyományaként az Alkotmánybíróság 1/1999. (II. 24.) AB számú határozatával megállapította, hogy a
törvénymódosítási csomag bizonyos rendelkezései – a fent ismertetett okokból – alkotmányellenesnek
minősülnek. Újdonságot jelentett mindemellett a törvény annyiban, hogy a Be. módosítása mellett, a régóta
változatlan tartalommal jelen volt rendőrségi törvényt is módosítani rendelte. Mindemellett pedig közigazgatási
jogi eszközökkel igyekezett a korábbi Btk.-nak a szervezett bűnözésre vonatkozó szabályai végrehajtásában
közreműködni.
A szabályozási folyamat negyedik állomása a 2001. évi CXXI. törvény, amely a korábbi Btk.-t módosította. A
miniszteri indokolás szerint a módosításra azért került sor, mert „a legutóbbi időben előtérbe kerültek a
szervezett bűnözés elleni hatékonyabb fellépést segítő módosítások, valamint a bűnözés szerkezetében
bekövetkezett változások következményeként a büntetéseket szigorító rendelkezések”.
A magam részéről szintén a szervezett bűnözés elleni szabályozás körébe sorolom a 2001. évi CIV. törvényt is,
amely a jogi személyekkel szemben alkalmazható büntetőjogi intézkedésekről szól. Bár a törvény
megnevezéséből és rendelkezéseiből ez nem tűnik ki, a törvény célja – más indokok mellett – egyértelműen a
szervezett gazdasági bűnözés elleni hatékony fellépés.
Az 1997. évi LXXIII. törvény elsőként határozta meg a bűnszervezet fogalmát, amely „bűncselekmények
folyamatos elkövetésére létrejött olyan – munkamegosztáson alapuló – bűnszövetség, amelynek célja a
rendszeres haszonszerzés”. Ez a fogalmi meghatározás tehát a bűnszervezetet a bűnszövetség speciális
fajtájaként szabályozta. Ennek megfelelően került sor a törvényben történő elhelyezésre is. A definíció elemei
két csoportra oszthatók. Egyrészről külsőleg is felismerhető jegyekre, a szervezet ezen tulajdonságai, miszerint a
bűncselekmények rendszeres elkövetése révén haszonszerzésre jött létre, másfelől a belső tulajdonsága, hogy
munkamegosztáson alapul.
A bűnszervezetnek az 1997. évi LXXIII. tv. által meghatározott fogalmát számos hazai szerző joggal kritizálta
(például Tóth Mihály). E fogalmi meghatározással összefüggésben került sor a korábbi Btk.-baa 263/C. §
beiktatására is, amely a „bűnszervezet létrehozását” célozta pönalizálni. A tényállás felépítését illetően a
jogalkotó szélesebb körben határozta meg azokat a tradicionális bűncselekményeket, amelyek elkövetésére a
bűnszervezet megalakul, illetve amelyek elkövetése a bűnszervezet létrehozását megalapozta. Továbbá e
törvény a bűnszervezet tagjakénti elkövetést számos bűncselekmény minősítő körülményeként határozta meg.
Megjegyzendő mindemellett, hogy a Btk. e módosítása rendelte büntetni az embercsempészés előkészületét is,
amelynek indoka egyrészt a bűncselekmény elszaporodottsága, másrészt azonban a társadalomra veszélyesség
476
fokozott volta is. Véleményem szerint a jogalkotó arra is utal ezzel a módosítással, hogy ugyancsak
büntetőpolitikai cél azon cselekmények megbüntetése, amelyek esetén az embercsempészést ugyan nem
bűnszervezet tagjaként követik el, ám a közös elkövetésben megállapodnak (amely egyfajta szervezettségre
utal). Kérdésként merült fel a szabályozás elméleti vizsgálata kapcsán, hogy a Btk. 263/C. §-a és azon egyes
bűncselekmények között, amelyek minősítő körülménye a bűnszervezetben történő elkövetés, fennállhat-e
halmazat. Az elmélet erre eltérő válaszokat adott, gyakorlati tapasztalatokról pedig nem beszélhetünk, tekintettel
arra, hogy a bűnszervezet létrehozása bűntettének bírósági gyakorlata nem alakult ki.
A bűnszervezettel összefüggésben a törvény módosította a vagyonelkobzás szabályait is. Ennek megfelelően a

korábbi Btk. 62. § (2) bekezdése kötelezővé tette a vagyonelkobzást abban az esetben, ha a) a bűnszervezet
létrehozásának bűntettét (263/C. §) követik el, illetve ha b) a bűncselekményt bűnszervezet tagjaként követik el,
és a bűnszervezet tagjakénti elkövetés a bűncselekmény minősítő körülménye.
Összefoglalva: az 1997. évi LXXIII. törvény jelentősége abban áll, hogy olyan fogalmi elemeket rögzített a
büntetőkódexben, amelyek – ugyan több-kevesebb változtatással – mind a mai napig lehetővé teszik a
bűnszervezetek büntetőjogi felelősségre vonását. Az akkori jogpolitikának megfelelő szabályozás kísérleti
modellnek tekinthető. Kritikaként fogalmazhatjuk meg, hogy nem eléggé kifinomult, dogmatikailag cizellált
szabályozásról volt szó, mégis, olyan kiindulási alapot teremtett, amelyre a későbbi szabályozás részleteit fel
lehetett építeni.
A korábbi Btk.-nak az 1998. évi LXXXVII. törvénnyel történt módosítása lényegi előrelépést jelentett a
szervezett bűnözéssel szembeni kodifikációs folyamatban. Az 1999. március 1-jétől hatályos törvény
strukturális változást hozott azzal, hogy az 1997. évi LXXIII. törvény fogalmi meghatározásainak „szinte”
változatlanul hagyása mellett mind a büntetésekre, intézkedésekre, illetve a büntetéskiszabásra vonatkozó
rendelkezéseket, mind pedig az egyes bűncselekményeket reformálta meg. Ez a szabályanyag együttesen
átgondolt rendszerben helyezte el a bűnszervezetekkel kapcsolatos rendelkezéseket. Az Általános Részben a
bűnszervezet fogalmán történt változtatás. Az újabb fogalom a korábbi szabályozással összhangban a
bűnszövetség fogalmára alapítja a bűnszervezet meghatározását. A bűnszervezet eszerint: „bűncselekmények
rendszeres elkövetése révén haszonszerzés végett létrejött olyan bűnszövetség, amely feladatmegosztáson, alá-
fölé rendeltségi rendszeren és személyi kapcsolatokon nyugvó szerepvállaláson alapul”.
Látható, hogy a bűnszervezet ismérveiben lényegi változás a belső tulajdonságokat illetően következett be. „A
[…] törvény hangsúlyozza a szerepvállalás fontosságát. E szerepvállalás minőségileg tér el az egyének puszta
együtt-cselekvésétől, nyilvánuljon meg az akár társtettesi, akár tettesi-részesi formában, esetleg bűnszövetség
keretében. Erősen kötődik a személyi kapcsolatokhoz, melyeket leginkább az jellemez, hogy az minden
tekintetben igen korlátozott, az adott fölé- illetve alárendelt személyen túl a konkrét elkövető számára a
kapcsolatrendszer további részei nem ismertek. A feladatmegosztás lényege a teljes tevékenységi kör
konspirációs célt szolgáló részfeladatokra osztása. A szervezet valamennyi résztvevője, így vezetője vagy tagja,
támogatója tisztában van azzal, hogy saját elkülönült és jól körülhatárolható tevékenysége része az egésznek.
Részmagatartása – mely irányítás, utasításadás éppúgy lehet, mint annak végrehajtása, akár vagy csak eszközök
biztosítása, a tényleges elkövetők segítése – elengedhetetlenül szükséges a struktúra működéséhez, az adott,
konkrét bűncselekmény elkövetéséhez, illetve a cselekményfolyamat megvalósulásához.” A miniszteri indokolás
is kiemeli, hogy „a bűnszervezet törvény szerinti fogalma hangsúlyt helyez arra a körülményre, amely a
magatartás szervezeti keretben való kifejtése iránti igényt mutatja, és ebből adódóan minőségileg más, mint
pusztán egyének együtt-cselekvése. Másrészt a törvény szerinti fogalomban megjelenik a személyi kapcsolatok
szerepe, illetve a bűnszervezetben való léttel szükségképpen együtt járó (akár absztrakt) személyi szerepvállalás
jelentősége. A törvény a módosítással azt kívánja elérni, hogy bűnszervezet ne pusztán önmagával definiálható
fogalom legyen, hanem a bűnszervezetiség megállapíthatóságában a mechanizmus ismérvei egyértelmű
támpontot adjanak.”
A büntetéskiszabással kapcsolatosan a törvény megváltoztatta a feltételes szabadságra bocsátás, a büntetés

végrehajtásának felfüggesztése, valamint a büntetés enyhítésének szabályait. Ennek megfelelően: A korábbi Btk.
47. §-a (4) bekezdésének d) pontja szerint nem bocsátható feltételes szabadságra, aki a bűncselekményt
bűnszervezet tagjaként követte el, illetve a korábbi Btk. 91. §-a azzal egészült ki, hogy a büntetés végrehajtása
nem függeszthető fel, ha az elkövető a bűncselekményt bűnszervezet tagjaként követte el. A korábbi Btk. –
később hatályon kívül helyezett – 87/A. §-át, amely a főbüntetés enyhítésének lehetőségét egyes
bűncselekmények esetében különös méltánylást érdemlő eset fennállásától tette lehetővé, az 1997. évi LXXIII.
törvény iktatta be a törvénybe, azzal a céllal, hogy a társadalomra különösen veszélyes bűncselekmények
eseteiben a büntetés kiszabásakor a Különös Részben megállapított büntetési tételkeret alsó határától csak
kivételes esetekben lehessen eltérni. E törvénymódosítás az enyhítő szakasz különös méltánylást érdemlő
esetben történő alkalmazása szempontjából a bűncselekményi kört alapvetően helyesen állapította meg, azonban
477
indokolt volt a főbüntetés enyhítésének kivételes jellegét kiszélesíteni a bűnszervezet létrehozása

bűncselekményére.
A törvény kiindulópontja az volt, hogy a jogalkotónak a büntetőjoggal szembeni elvárásai a korábbinál jobban
érvényesüljenek a jogalkalmazás során. 1994–98 között folyamatosan kérdés volt a büntetőjog-alkotás és a
büntetéskiszabási gyakorlat viszonyának problémája, ami a büntetőjogi kodifikációt a mennyiségi szemléletű
szigorítás irányába terelte. Ezért a törvény, a már említett kriminálpolitikai megfontolásból alapvetően nem a
büntetési tételek mennyiségi szemléletű emelésére helyezte a hangsúlyt. A büntetéskiszabási változtatás
jogpolitikai indokát a miniszteri indokolás abban határozta meg, hogy „a büntetőjog már önmagában szigort
testesít meg. A büntetőjog szigorítása ehhez képest nem más, mint a meglévő rendelkezések további szigorítása,
ami csak újabb szempontok értékelése útján történhet. Nem lehet azonban cél a büntetőjog egészének a
szigorítása, hiszen az a kíméletlen büntetőjog kialakulását segítené, ennek pedig társadalmilag kedvezőtlen
lenne a hatása az ún. »kis kriminalitásra« nézve. A kisebb vétségek elkövetőivel szembeni kemény fellépés
kilátásba helyezése vélhetően ellenkeznék a társadalom értékítéletével is, ráadásul ezeket az elkövetőket a »nagy
kriminalitás« felé terelné”.
A büntetéseket illetően a bűnszervezet létrehozása bűncselekmény miatt elítélt elkövetők szabadságvesztésének

végrehajtási fokozatát a korábbi Btk. nem fegyházban határozta meg. E hiányosságot pótolta az 1998. évi
LXXXVII. törvény, amikor – hasonlóan a legtöbb súlyos közbiztonság elleni bűncselekményhez – akként
rendelkezett, hogy az e bűncselekmény miatt, valamint a korábbi Btk. 42. § (2) bekezdés b) pont 3. alpontjában
felsorolt, bűnszervezet tagjaként vagy megbízásából elkövetett bűncselekmények miatt kiszabott három évi
vagy azt meghaladó szabadságvesztést fegyházban kell végrehajtani. Szintén az általános részt érintette a
vagyonelkobzás új szabályainak meghatározása.
A Különös Részt illetően bővült azon bűncselekmények köre, amelyek minősítő körülménye a bűnszervezetben
elkövetés lett. A korábbi szabályozáshoz képest a bűnszervezet tagjakénti elkövetés minősítő körülménnyé lett
az emberkereskedelem, fegyvercsempészet, egyedi azonosító jel meghamisítása, adó-, társadalombiztosítási
csalás, csempészet és vámorgazdaság, zsarolás, és végül orgazdaság esetén. A miniszteri indokolás kiemeli a
szervezett bűnözés kapcsán, hogy „a törvény […] a szervezett bűnözés visszaszorítása érdekében erősíti az
állam reakcióképességét. E körbe vonhatók azok a rendelkezések, amelyek jelentősen szigorítják a
robbanóanyaggal, robbantószerrel visszaélés, a lőfegyverrel, lőszerrel visszaélés, a fegyvercsempészet, a
kábítószerrel visszaélés, a közveszélyokozás, az embercsempészés büntetési tételeit, kiterjesztik a pénzmosás
tényállásának alkalmazhatóságát. A törvény által megalkotott új tényállások közül idetartozik a súlyos
fenyegetettségű emberkereskedelem bűncselekménye, a kábítószer létrehozásához szükséges ún. prekurzorok
készítését fenyegető bűncselekmény.”
A 2001. évi CXXI. törvény 2002. április 1. napjától lépett hatályba. Az korábbi Btk. ezen módosítása a régebbi
szabályok érintetlenül hagyása mellett alapvetően új koncepciót fogalmazott meg a bűnszervezetekkel
kapcsolatosan. A változtatás indoka a belső bűnüldözési érdek mellett nemzetközi kötelezettségvállalásból is
fakadt. Az Európai Unió Tanácsa az Unió tagállamaiban a bűnöző szervezetre vonatkozó rendelkezések
közelítése érdekében fogadta el az 1998. december 21-i együttes fellépést a bűnöző szervezetben való részvétel
büntetéséről. Az együttes fellépés 1. cikke határozta meg a bűnöző szervezet fogalmát, 2. cikke rendelkezik a
bűnöző szervezetben részvétel büntetéséről. Az együttes fellépéssel jórészt egyező rendelkezéseket tartalmaz az
Egyesült Nemzetek a határon átnyúló szervezett bűnözés elleni Egyezményének 5. cikkével. [Az Egyezményt a
belügyminiszter írta alá 2000. december 14-én a 2282/2000. (XI. 29.) Korm. határozat alapján]. A miniszteri
indokolás szerint „A törvény másik meghatározó eleme, hogy […] nem egyes bűncselekmények minősítő
körülményeként határozza meg a bűnszervezetben történő elkövetést (pl. emberkereskedelem), hanem általános
részi rendelkezéssel írja elő, hogy minden esetben, amikor is az öt évi vagy ezt meghaladó szabadságvesztéssel
büntetendő szándékos bűncselekményt bűnszervezetben követik el, a büntetési tétel felső határa a kétszeresére
emelkedik, azonban a húsz évet nem haladhatja meg. A törvény rendelkezik a bűnszervezetben elkövetett bűntett
büntetéséről tárgyalásról lemondás, és halmazati büntetés esetére is. A törvény ezzel kifejezi azt, hogy minden
súlyos bűncselekmény esetében – nem csak az eddigi nevesített esetekben – a bűnszervezetben történő
elkövetésnél szigorú, ám a hatályos szabályozásnál arányosabb büntetést helyez kilátásba.”
Az általános részi módosítások közül lényeges a korábbi Btk. 40. § (2) bekezdésében meghatározott módosítás,
amely szerint: „A határozott ideig tartó szabadságvesztés legrövidebb tartama két hónap, leghosszabb tartama
tizenöt év; életfogytig tartó szabadságvesztéssel is büntetendő bűncselekmény, bűnszervezetben, különös vagy
többszörös visszaesőként történő elkövetés, továbbá halmazati vagy összbüntetés esetén húsz év”.
A szabadságvesztés-büntetéssel kapcsolatos további változás, hogy – az 1998. évi LXXXVII. törvény
rendelkezéseit kiegészítve – fegyházban kell végrehajtani nemcsak a háromévi, hanem már a kétévi vagy ennél
hosszabb tartamú szabadságvesztést, ha az elítélt a bűncselekményt bűnszervezetben követte el.
478
A mellékbüntetések körében kiegészítésre került a foglalkozástól eltiltás szabályanyaga is, egyrészt azzal, hogy
a törvény a foglalkozástól végleges hatállyal eltiltást a foglalkozás gyakorlására alkalmatlan elkövetőn kívül a
foglalkozás gyakorlására méltatlan elkövetővel szemben is lehetővé teszi. Az indokolás alapján „a méltatlanság
a foglalkozás gyakorlására való erkölcsi alkalmatlanságot jelent, amely például súlyos korrupciós jellegű
bűncselekmények esetében állapítható meg”. A végleges hatályú eltiltás alól pedig a bíróság az eltiltottat nem
mentesítheti, ha a bűncselekményt bűnszervezetben követte el, és méltatlanság miatt a bíróság a foglalkozástól
véglegesen eltiltotta. Szintén a mellékbüntetésekre vonatkozó szabály, hogy a korábbi Btk. 64. §-ának (1)
bekezdése szerint kitiltás a törvényben meghatározott esetekben alkalmazható. A bűnszervezetben elkövetett
bűncselekmény gyakran szorosan összefügg az elkövető tartózkodási helyével. A törvény lehetővé teszi, hogy a
bíróság az elkövetővel szemben kitiltást alkalmazzon, ha e mellékbüntetés egyéb törvényi előfeltételei
fennállnak.
Az intézkedések körében az elkobzás és a vagyonelkobzás szabályai szigorodtak. A korábbi Btk. 77/A. §-ában
meghatározott elkobzás mellőzésére vonatkozó szabályok alkalmazását zárta ki a törvény, ha az elkövető a
bűncselekményt bűnszervezetben követte el. Jelentős – rendszerbeli és az egyes rendelkezéseket is érintő –
módosuláson ment keresztül a vagyonelkobzás szabályozása is, egyértelművé téve azt, hogy a
bűncselekmények, különösen szervezett bűnözés keretében elkövetve, nem képezhetik sem gazdagodás, sem
pedig újabb bűncselekmények elkövetésének anyagi alapját. A törvény intézkedésként szabályozta a
vagyonelkobzást, és ekként illesztette a korábbi Btk.-ba a módosított szabályokat. A vagyonelkobzás a többszöri
módosítások során fokozatosan elvesztette büntetés jellegét, mivel az elkövető jogszerűen szerzett vagyonát
nem érintette. Alapvetően az eredeti – a bűncselekmény elkövetése előtti – állapot visszaállításáról van szó, ami
az elkövető vagyoni helyzetét illeti. A törvény, abból kiindulva, hogy a szervezett bűnözés elleni küzdelem
egyik leghatékonyabb eszköze a bűnszervezetek megfosztása vagyoni alapjuktól, általános szabályként rendelte
elkobozni azt a vagyont, amelyet az elkövető a bűnszervezetben való részvétele ideje alatt szerzett. Az általános
szabály alóli kivételként a vagyonelkobzást nem lehet elrendelni arra a vagyonra, amelynek törvényes eredete
bizonyított. A törvény továbbá a korábbi Btk. 77/B. § (5) bekezdésével egyértelművé tette, hogy a 77/B. § (1)
bekezdésnek b) pontja esetében az ellenkező bizonyításáig a vagyonelkobzás alá eső vagyonnak kell tekinteni a
bűnszervezetben való részvétel alatt szerzett valamennyi vagyont. Ennek büntetőeljárási következménye, hogy a
bizonyítás sikertelenségének kockázatát a terhelt viseli, azaz amennyiben az ilyen vagyon törvényes eredete
kétséges, egyértelműen nem bizonyított, hogy a vagyont nem a bűnszervezetben való részvétel ideje alatt
törvényes úton szerezték, a vagyonelkobzást el kell rendelni. A törvény e rendelkezése szerint, hogy a vagyon
törvényes eredetének bizonyítása körében a bizonyítási főszabály megfordul, nevezetesen minden, a
bűnszervezet ideje alatt szerzett vagyont el kell kobozni. A törvény a terheltnek kimentési lehetőséget biztosít
azzal, hogy bizonyíthatja a vagyon törvényes eredetét.
Alapvető jelentőségű, hogy a törvény a bűnszervezetben történő elkövetésre vonatkozó rendelkezéseket külön
szabályozta a korábbi Btk. 98. §-ában. E rendelkezések főként büntetéskiszabási jellegűek, és emlékeztetnek a
különös és többszörös (ekkor még nem volt erőszakos többszörös visszaeső) visszaesőkre vonatkozó
gyűjtőszabályokra. Ennek megfelelően azzal szemben, aki az ötévi vagy ezt meghaladó szabadságvesztéssel
büntetendő szándékos bűncselekményt bűnszervezetben követte el, a bűncselekmény büntetési tételének felső
határa a kétszeresére emelkedik, de a húsz évet nem haladhatja meg. A törvény ezzel a szabályozással a hatályos
szabályozás anomáliáit kívánta elkerülni. „A bűnszervezetben elkövetett bűncselekmények büntetése körében
ugyanis a hatályos törvény helyenként ötletszerű és aránytalan jogkövetkezményeket határoz meg. Így például a
bűnszervezetben elkövetett lopást a dolog értékétől függetlenül öt évtől tíz évig terjedő szabadságvesztéssel
rendeli büntetni. Ennek következtében a szabálysértési értékre bűnszervezetben elkövetett lopásnak ugyanakkora
a büntetési tétele, mint a különösen jelentős (ötszázmillió forintot meghaladó) értékre elkövetett lopásé. Hasonló
aránytalanság látható a csalással kapcsolatban is.” Halmazati büntetés esetén a halmazatban álló
bűncselekményekre irányadó büntetések közül a legsúlyosabbat, a tárgyalásról lemondás esetén a korábbi Btk.
87/C. §-a szerinti büntetési tételt kellett alapul venni. A büntetés kétszeres enyhítése csak különös méltánylást
érdemlő esetben történhetett meg. Azzal szemben, aki a bűncselekményt bűnszervezetben követte el,
mellékbüntetésként kitiltásnak is helye van. A törvény kizárta a bűnszövetségben történő elkövetésének esetére
megállapított jogkövetkezmények alkalmazhatóságát a bűncselekmény bűnszervezetben történő elkövetésének
megállapítása esetén.
A szervezett bűnözéssel kapcsolatos módosítás másik meghatározó eleme a bűnszervezet fogalmának átalakítása
volt. A 2002. április 1-jéig fennállt megoldás jellemzője – amint arra a fentiekben utaltam –, hogy a törvény a
bűnszervezet fogalmát a bűnszövetségre alapozta. A bűnszervezet ennélfogva szükségképpen feltételezte
legalább egy befejezett vagy kísérleti szakban maradt bűncselekményt. Ezzel szemben a 2001. évi CXXI.
törvény élesen elkülönítette a bűnszövetség és a bűnszervezet jellemzőit, és kizárta a bűnszövetségre vonatkozó
rendelkezéseket bűnszervezet esetén. Ez azt jelentette, hogy ha a bűnszervezetben elkövetés törvényi feltételei
megállapíthatóak, a bűncselekmény nem minősíthető bűnszövetségben elkövetettnek. Ilyen módon zárható ki a
479
bűnszövetségben és a bűnszervezetben való elkövetés jogkövetkezményeinek a halmozott alkalmazása. A

törvény a bűnszervezetnek alapvetően új meghatározást adott, amely szerint „bűnszervezet: három vagy több
személyből álló, hosszabb időre szervezett, összehangoltan működő csoport, amelynek célja ötévi vagy ezt
meghaladó szabadságvesztéssel büntetendő szándékos bűncselekmények elkövetése”.
Rendkívül fontos változás volt még, hogy a korábbi Btk. 263/C. §-a szervezési, vezetési jellegű cselekmény
helyett sui generis előkészületi bűncselekményt hozott létre az ötévi vagy azt meghaladó szabadságvesztéssel
büntetendő bűncselekmény bűnszervezetben történő elkövetésére. „A tényállás tartalmazza a Btk. 18. §-ának
(1) bekezdésében meghatározott előkészület-fogalom elemeit, ezért joggal tekinthető sui generis előkészületi
bűncselekményi tényállásnak. Az előkészületi jellegű magatartásokon kívül tartalmazza a tényállás a
bűnszervezet tevékenységének bármilyen egyéb módon való támogatását is. Ez a cselekmény csak a szervezeten
kívül álló személy részéről valósítható meg és már létező bűnszervezetet feltételez. A bűnszervezetben részvétel
előkészületi jellegű tényállása már a bűncselekmény bűnszervezetben elkövetésére felhívással vagy a közös
elkövetésben való megállapodással, avagy bármilyen, az elkövetést könnyítő vagy segítő feltétel biztosításával
megvalósulhat. A bűnszervezetben részvétel nem állapítható meg bűnhalmazatban a bűnszervezetben elkövetett
bűntettel. A bűnszervezetben részvétel tényállásának éppen az a célja, hogy a büntetőjogi védelem előbbre
hozatalával már a bűnszervezet létrehozásával kapcsolatos cselekmény is büntetőjogi felelősséget alapozzon
meg. Az előkészületi jellegű tényállás mellett szerepel a bűnszervezet tevékenységének »egyéb módon« történő
támogatása is. Ez a fordulat arra utal, hogy a terhelt cselekménye nem közvetlenül a bűnszervezetben elkövetett
bűncselekményekhez kapcsolódik, hanem magához a bűnszervezet működéséhez..”
A korábbi Btk. 263/C §-ának (2) bekezdése büntethetőséget megszüntető egyéb okot határozott meg, amelynek
az volt a célja, hogy a bűnszervezetben részvétel elkövetőjét a büntetlenség lehetőségének megnyitásával arra
ösztönözze, hogy cselekményét a hatóságnak jelentse be. A büntetlenségnek feltétele volt az is, hogy az
elkövető tárja fel az elkövetés körülményeit, amelyek magukban foglalják a többi közreműködő személyt és a
közreműködő személyek közötti kapcsolatokat, valamint a tevékenységüket.
480
Az alábbiakban, csupán vázlatszerűen, szeretnék

néhány gondolatot felvetni a szervezett bűnözéssel összefüggő cselekményekre adott büntetőjogi válaszokkal
kapcsolatban. A „szervezett bűnözés” fogalom tárgyalásakor elsődlegesen az a probléma merül fel, hogy
túlzottan népszerű, nem jogi terminus, így ahhoz, hogy a jog számára alkalmazhatóvá váljon, további óvatos
behatárolására van szükség. Minden országban eltérő manifesztációi vannak a szervezett bűnözésnek és
különböző bűncselekmények elkövetése jellemzi e szervezetek működését. Így az ún. tradicionális
bűncselekmények is különös jelentőségre tesznek szert, hiszen a szervezett bűnözés központi elemeit
képezhetik.
A büntetőjogászok legrangosabb nemzetközi egyesülete az Association Internationale de Droit Pénal XVI.

Nemzetközi Kongresszusának témáját a következőkben jelölte meg: A büntető-igazságszolgáltatás szembesülése
a szervezett bűnözés kihívásával. A Kongresszus 1. szekciója vizsgálta a szervezett bűnözés és az általános rész
összefüggéseit, míg 2. szekciója foglalkozott a szervezett bűnözés és az anyagi büntetőjog különös részének
korrelációjával. Az AIDP XVI. Nemzetközi Kongresszusára érkező nemzeti jelentések összegzéséből (mely
eddig nem látott gazdag információval látta el a büntetőjog-kutatást a szervezett bűnözéssel összefüggésben)
kitűnik, hogy a szervezett bűnözés (i.e. bűnszervezet) definíciójának egyfelől igen pontosan megfogalmazottnak
kell lennie, hogy az alkotmányos zsinórmértéknek megfeleljen, ugyanakkor szükséges, hogy rugalmas is legyen,
hiszen csak így követheti a szervezett bűnözés dinamikáját.
Az eddigi kutatások alapjául szolgáló hipotézis az, hogy e kriminális magatartások hatékony visszaszorításának
szükségessége szükségszerűen konfliktusba kerül a jogállamiság követelményeivel [Packer mára klasszikussá
vált tanulmánya alapozta meg a büntetőeljárás során érvényesülő terhelti jogok vizsgálatával kapcsolatban e
különbségtételt: Packer, H. L., Two Models of the Criminal Process, 113 U. Penn. L. Rev. (1964) 1–68.] és a
klasszikus büntetőjog alapelveivel. Ezért mérlegelni kell a társadalom érdekeit – melyeket a szervezett bűnözés
481
új jelensége veszélyeztet – az individuum szabadságai és jogai ellenében. Olyan követelmény ez, mely az
effektív bűnüldözést különösen nehézzé teszi e téren.
A fokozódó erőfeszítések abból a ritkán vitatott feltevésből indulnak ki, hogy a bűnszervezet nem bűnözők
puszta szövetsége, az elkövetett bűncselekmények kumulációja, hanem a tagoktól „elidegenedett”, önálló
hatalmi entitás, amelyet szervezett mivoltában is meg kell ragadni.
Az Interpol első szervezett bűnözésről szóló szimpóziuma, a következőképpen határozta meg ezt a jelenséget:
„bármely vállalkozás vagy emberek csoportja, mely folyamatos, nemzeti határokat figyelmen kívül hagyó,
illegális tevékenységet folytat, és melynek elsődleges célja anyagi nyereség létrehozása” (1988). Már sok évvel
ezelőtt az igazságügyi miniszterek konferenciája Németországban ugyancsak megfogalmazta a szervezett
bűnözés egy lehetséges definícióját: „A szervezett bűnözés nyereség- vagy hatalomvágy által meghatározott
olyan bűncselekmények tervszerű elkövetése, melyek egyenként és összességükben is jelentős fontossággal
bírnak, és melyek során kettőnél több elkövető hosszabb vagy meg nem határozott ideig, a feladatokat
megosztva
a) gazdasági vagy cégszerű szervezetek felhasználásával, vagy
b) erőszak, illetve más megfélemlítésre alkalmas módszer alkalmazásával, vagy
c) a politika, a médiák, az államigazgatás, az igazságszolgáltatás vagy a gazdaság befolyásolásával
működik együtt” (1996).
Nehéz az Egyesült Államok jogáról általánosságban beszélni, hiszen a szövetségi állam jellegéből következően
az államok joghatósága alá tartozik a büntetőjog jelentős része, és emellett jelenik meg a szövetségi büntetőjog
szabályrendszere. Mindazonáltal bizonyos megállapításokat lehet tenni. Így kimondható, miszerint az USA
büntetőjoga ismeri az ún. összeesküvés bűncselekményét (conspiracy), amely a magyar jogban a Btk. 11. § (1)
bekezdés utolsó fordulata szerinti „közös elkövetésben megállapodik”-hoz hasonlít a legjobban. Az
összeesküvés legalább két személy megállapodását feltételezi, arról, hogy jogellenes cselekményt követnek
majd el vagy éppen jogos cselekményt fognak véghezvinni jogellenes módon. Ezenfelül az összeesküvés
megvalósulásához általában szükséges egy a külvilágban megjelenő cselekmény (overt act). Ez utóbbi feltétel,
azaz, hogy a puszta szóbeli megállapodás nem feltétlenül valósít meg büntetendő összeesküvést, eltér a magyar
jogban ismert előkészület szabályozásától. Egyébként is kérdéses az előkészület, mint jogintézmény valódi
hatékonysága, tekintettel az e bűncselekményi stádiumért elítéltek igen alacsony számára. Ellentétben a
büntetlen előcselekmény (önállótlan részcselekmény) teóriájával, az USA jogában az összeesküvés nem olvad
bele az ennek alapján esetleg valóban elkövetett további bűncselekménybe, hanem a mellett halmazatban
megállapítható.
Három jelentős szövetségi törvénycsomag foglalkozik a szervezett bűnözés kérdésével: A bűnszervezet által
befolyásolt és korrupt szervezetekről (Racketeer Influenced and Corrupt Organizations Act; [RICO)] (1970), a
folyamatos bűnöző vállalkozásról (Continuing Criminal Enterprise [CCE)] (1970), valamint a folyamatos
pénzügyi bűncselekményeket megvalósító vállalkozásról (Continuing Financial Crimes Enterprise [CFCE)]
(1988) szóló törvények. A Kongresszus 1970-ben hagyta jóvá a Szervezett bűnözés ellenőrzéséről szóló törvényt
(Organized Crime Control Act), melynek IX. Címe, a Bűnszervezet által befolyásolt és korrupt szervezetekről
szóló törvény (Racketeer Influenced and Corrupt Organizations Act; RICO), olyan jogellenes magatartásokat
fogalmaz meg, melyek ellen büntetőjogi, illetve polgári jogi szankciókkal léphet fel az állam. A Rico elsősorban
nem büntetőjogszabály, hiszen hatálya a polgári jog területén szélesebb, mint a büntetőjog tekintetében.
Öt eleme van a RICO bűncselekménynek: 1. az elkövető a cselekményt egy „vállalkozás” keretei között kell
hogy megvalósítsa, 2. kettő vagy ennél több ehhez kapcsolódó cselekménynek kell megvalósulnia tíz éven belül,
3. e magatartásokat rendszeresen kell hogy elkövesse, 4. az államközi kereskedelemre hatást kell hogy
gyakoroljon, 5. valamely egyéb jogellenes cselekménynek is meg kell valósulnia. Végül ugyanezen szakasz (18
U.S.C. § 1962) d) pontja jogellenessé teszi az előbbi pontokban meghatározott tevékenységek elkövetésében
történő megállapodást.
A RICO szabályozása figyelembe veszi azt a fenti problémát, hogy a szervezett bűnözés sokszor a legális
gazdaságba behatolva vállalkozás formáját ölti. Ennek megfelelően a törvény azokat a „bűnös vállalkozásokat”
célozza, amelyek a legális gazdasági élet szereplői. Erre utal a RICO 1962(a) szakasza, amely a szervezett
bűnöző cselekményekből származó valamennyi olyan vagyoni előnyt jogellenesnek minősít, mely a legális
gazdaságba vándorol. Ugyancsak büntetni rendeli a törvény azt a személyt, aki zsarolói tevékenységével szerez
482
üzletrészt vagy érdekeltséget valamely gazdasági társaságban. Mindemellett természetesen a törvény

megcélozza azokat a jogellenes társaságokat is, amelyek bűncselekményeket követnek el. Amint láttuk a
bűnszervezet megállapításához tényállási elemként követeli meg a törvény, hogy a terheltnek legalább két – a
jogszabály által meghatározott – büntetendő cselekmény elkövetéséhez köze legyen. Ez tehát nem ezen
bűncselekmények elkövetését jelenti, elegendő pusztán annak bizonyítása, hogy a terhelt magatartásából
okszerűen következtetni lehessen arra, hogy a terhelt például zsarolás jellegű cselekménnyel (pattern of
racketeerig activity) foglalkozik.
Sajnos a RICO rendelkezései a gyakorlatban nem váltották be a hozzájuk fűzött reményeket. A hivatkozott
1962(a) szakasz ugyanis a vádhatóságra rendkívüli bizonyítási terhet ró, hiszen nemcsak a zsarolás jellegű
tevékenység szándékos elkövetését kell bizonyítani, hanem azt is, hogy a terhelt egyben azzal is tisztában volt,
hogy a legális gazdaságba befektetendő vagyon eredete zsaroláshoz fűződik. A ’kétszeres szándékosság’ ilyetén
meghatározása ritkán teszi lehetővé az 1962(a) szakasz megsértésének megállapítását. Összefoglalva az
állapítható meg, hogy bár az USA-ban de jure évtizedekre nyúlik vissza a szervezett bűnözés elleni speciális
fellépés története, mégis a jog de facto alkalmazhatatlansága miatt az Egyesült Államok is új területtel áll
szemben.
5.4.1. 5.4.1. A bűnszervezet hatályos fogalma

459. §
1. bűnszervezet: három vagy több személyből álló, hosszabb időre szervezett, összehangoltan működő
csoport, amelynek célja ötévi vagy ezt meghaladó szabadságvesztéssel büntetendő szándékos
bűncselekmények elkövetése.
483
A bűnszervezet hatályos fogalma a korábbi Btk.-t

módosító 2001. CXXI. törvényre vezethető vissza, így kimondható, hogy a hatályos fogalom megfelel a 2002.
április 1-je óta hatályos fogalomnak, így az azóta kialakult judikatúra továbbra is iránymutató. Már kifejtettem,
hogy a bűnszervezet, mint fogalom kodifikálását a szervezett bűnözés elterjedése indokolta, amelyek hazánkat is
egyre erősebben érintette.
Megjelentek a szervezett bűnözés jellegzetes formái:
– a prostitúció és az arra ráépülő tevékenységek (az üzletszerű kéjelgés elősegítése, a kitartottság és a kerítés);
– az embercsempészéssel üzletszerűen folytatott tevékenység;
– a robbanóanyaggal, robbantószerrel, lőfegyverrel és lőszerrel való illegális kereskedés;
– a kábítószer-kereskedelem; a gazdasági szférában a pénzmosás, az adó- és társadalombiztosítási csalás, a

csempészet és a vámorgazdaság, valamint a csalási, rablási, védelmi zsarolások és az illegális pénzbehajtás
területe.
Amint említettem, a bűnszervezet fogalmát jelentősen módosította a 2001. évi CXXI. tv., amely – az addigi
szabályozástól eltérően – a bűnszervezetet elkülönítette a bűnszövetségről, és önálló alakzatként szabályozta.
A bűnszervezet fogalma e szerint:
– három vagy több személyből álló,
484
– hosszabb időre,
– szervezetten,
– összehangoltan működő,
– csoport, amelynek célja,
– ötévi vagy azt meghaladó szabadságvesztéssel fenyegetett bűntettek elkövetése.
A bűnszervezetben történő elkövetésre vonatkozó rendelkezések a Btk. Általános Részének 91. §-ában
találhatóak:, a büntetési tétel felső határa kétszeresére emelkedik, ha az elkövető az ötévi vagy ezt meghaladó
tartamú szabadságvesztéssel fenyegetett szándékos bűntettet bűnszervezetben valósítja meg. A bűnszervezetben
elkövetés bármely elkövetési alakzatban – tettesként, társtettesként, felbujtóként vagy bűnsegédként –
megvalósítható, és a bűnszervezeten belüli szervező, irányító, közreműködő és segítő szerepekre is vonatkozik.
A 91. § továbbá azt is tartalmazza, hogy a legsúlyosabb büntetési tétellel fenyegetett bűncselekmény büntetési
tételének kétszeresére emelt szabadságvesztés a huszonöt évet nem haladhatja meg. A speciális törvényi
minimum változatlan marad, mellékbüntetésként kitiltásnak is helye van. A szabadságvesztés felső határa
kétszeresére emelésének csak akkor van helye, ha az elkövető olyan súlyú bűncselekményt követett el,
amelynek a büntetési tételkerete legalább ötévi vagy ezt meghaladó szabadságvesztés; a bűnszervezetben
történő elkövetés esetén a bűnszövetségre vonatkozó, hátrányos jogkövetkezmények nem alkalmazhatók.
A bűnszervezetben elkövetés csak szándékos bűncselekmények elkövetése esetén jöhet szóba, a szándékosság
megállapításának pedig az a feltétele, hogy az elkövető tudata átfogja a törvényi tényállás tárgyi jellegű
ismérveit. A Btk. szerint a bűnszervezetben történő elkövetés feltétele, hogy a szervezet célja az ötévi vagy ezt
meghaladó tartamú szabadságvesztéssel fenyegetett bűntettek elkövetése legyen. Kérdés, hogy az elkövetőnek
ezekben a bűncselekményekben részt kell-e venni, és ha igen, akkor milyen minőségben. Ebből következően
kérdés az is, hogy a bűnszervezetet megalapozó bűncselekmény, azonos-e azzal, amiért az elkövetőt
felelősségre vonják?
A Btk. a bűnszervezet fogalmát az összehangolt, csoportos elkövetettségre alapozza, felmerül ezért a kérdés:
meg lehet-e állapítani bűnszervezetben elkövetést akkor, ha a bűncselekmények elkövetésében ugyan a
bűnszervezet fogalmi elemét megvalósító három fő vett részt, de egyiküknél hiányzik az elkövetővé váláshoz
szükséges beszámítási képesség? Elfogadott elv, hogy a csoportos elkövetés akkor is megállapítható, ha a
bűncselekményben részt vevő legalább három személy egyikénél a beszámítási képesség hiányzik.
A Btk. az előkészületként (11. §) értékelhető magatartásokat is bünteti (Btk. 321. §), ha az a bűntettnek a
bűnszervezetben elkövetéséhez kapcsolódik. Ez alapján lesz büntethető az is, aki a csoportnak a tagja ugyan, de
más bűntettet nem valósított meg. A bűnszervezetben való puszta részvétel büntetésének az a célja, hogy
megalapozza a büntetőjogi felelősségre vonást; amely a konkrét prevenciónak is meghatározó eszköze.
A bűnszervezet fogalommal kapcsolatban ugyanakkor több, elvi jelentőségű probléma vethető fel.
Vitatott kérdés volt, hogy a bűnszervezetben való elkövetés kire vonatkozik: arra, aki tagja a bűnszervezetnek
vagy külső személyre is. A 4/2005. Büntető jogegységi határozat szerint bűnszervezetben elkövetés
megállapítható azzal szemben is, aki – eseti jelleggel – akár egyetlen cselekményt tettesként vagy részesként
valósít meg. Mindez azt jelenti tehát, hogy a bűnszervezeten kívül álló személynek egyetlen, a bűnszervezet
tevékenységét csupán marginálisan támogató cselekménye is megalapozhatja a bűnszervezetben elkövetéshez
rendelt rendkívül szigorú jogkövetkezmények alkalmazását. Ez az értelmezés azonban sem a Btk.-ból, sem a
törvény indokolásából nem volt kiolvasható, azaz a Kúria contra legem jogértelmezést hajtott végre.
Mivel a hatályos bűncselekmény fogalom az ötévi vagy ezt meghaladó szabadságvesztéssel fenyegetett
szándékos bűncselekmények elkövetését tartalmazza, a joggyakorlatban is nagy súllyal merült fel a kérdés, hogy
hány cselekmény elkövetése szükséges a bűnszervezet megállapításához? Bár a nyelvtani értelmezés szerint a
bűnszervezet megállapításához legalább kettő bűncselekmény elkövetése lenne szükséges, a Legfelsőbb Bíróság
merőben eltérő következtetésre jutott. Álláspontja szerint ugyanis a bűnszervezet létének nem törvényi
előfeltétele akár egyetlen bűncselekmény befejezett elkövetése vagy megkísérlése sem. A törvény ugyanis az ott
írt súlyú bűncselekmények elkövetését, mint szervezeti célt tételezi a fogalom részeként, s nem követeli meg e
bűncselekmények tényleges megvalósítását. (BH 2008.139.) Másrészt, a hivatkozott határozatban fejtette ki azt
is, hogy elegendő akár egyetlen bűncselekmény kísérletének vagy büntetendő előkészületének a megvalósítása a
bűnszervezetben elkövetés súlyosabb jogkövetkezményeinek alkalmazásához. A fentiekből következően tehát
egy kívülálló személy egyetlen előkészületi cselekménye is megalapozhatja a bűnszervezetben elkövetés
485
megállapítását, amennyiben az a bűnszervezet tevékenységét támogatja. Az anyagi jogi mellett egy nem kevésbé
jelentős eljárásjogi probléma is felmerült a bűnszervezetben elkövetett cselekményekkel, pontosabban azok
bizonyításával kapcsolatban. A Be. 4. § (2) bekezdése az alapelvi rendelkezések között mondja ki, hogy a
kétséget kizáróan nem bizonyított tény nem értékelhető a terhelt terhére. Ebből az következne, hogy a vádnak
kétséget kizáróan, perrendszerűen bizonyítania kellene azon bűncselekmények megvalósulását, melyekre a
bűnszervezet létét alapozza. A bírói gyakorlat szerint azonban nincs eljárási akadálya annak, hogy az adott
eljárásban felvett bizonyítás alapján a bíróság általános szinten megállapítsa azt, hogy a bűnszervezet keretében
milyen jellegű bűncselekmények elkövetésére került sor. Ad absurdum tehát szóbeszéd alapján is
megállapíthatóvá válik az, hogy három személy pl. kábítószer-csempészettel foglalkozott. A Legfelsőbb Bíróság
és a bírói gyakorlat e ponton is nagyban tágította a bűnszervezet definíció alkalmazhatóságát.
A bűnszervezet fogalom kapcsán egy jelentős halmazati probléma mellett sem lehet szó nélkül elmenni, ez
pedig az alapcselekmény bűnszervezetben elkövetésének a bűnszervezetben részvétel tényállásához való
viszonyát illeti. A Btk. 321. §-a értelmében, aki a bűnszervezet tevékenységét egyéb módon támogatja, a
bűnszervezetben részvétel bűntettét követi el. Ezáltal valójában újragenerálódik az a probléma, ami a korábbi
kodifikációk során már felmerült: szükségszerűen halmazat jön létre egy bűnszervezetben elkövetett
alapcselekmény és a Btk. 321. §-a között az elkövetési magatartás miatt (,,egyéb módon támogatja”). Ha
azonban az a feltétele a bűnszervezet megállapításának, hogy az elkövető a bűnszervezet működését támogatja,
akkor két további probléma merül fel. Az egyik, hogy ez a megoldás a kettős értékelés tilalmába ütközik, hiszen
egy bűnszervezeti elkövetés kétszeres büntetőjogi felelősséget eredményez. Másfelől egy ördögi kört is
jelenthet, hiszen lehetséges, hogy önmagában a Btk. 321. §-a válik az alapcselekménnyé és a bűnszervezetben
részvétel bűncselekménye az, amit bűnszervezetben elkövetettként értékel a bíróság.
A bűnszervezet fogalmának a kitágítása azonban egy harmadik relációban is tetten érhető, nevezetesen, hogy a
bírói gyakorlat már két-három hónapot is hosszabb időre szervezettségként értékel.
A bűnszervezeti elkövetés megállapításának rendkívül sok hátrányos jogkövetkezménye van, amelyeket a

jogalkotónak kötelező jelleggel alkalmaznia kell. A Btk. 29. § (3) bek. b) pontja szerint a tevékeny megbánásból
kizáratott a bűnszervezeti elkövető. A határozott ideig tartó szabadságvesztés maximuma vele szemben 20 év
helyett 25 év (Btk. 36. §). Kötelező jelleggel fegyházban kell letöltenie a szabadságvesztését az így elítélt
személynek [Btk. 37. § (3) bek. b) pont bb) alpont]. Ezenfelül ki van zárva a feltételes szabadságra bocsátás
lehetőségéből határozott ideig tartó szabadságvesztés idején, illetve meghatározott bűncselekményi kör
vonatkozásában életfogytig tartó szabadságvesztés esetén is [Btk. 38. § (4) bek. c) pont, illetve Btk. 44. § (1) és
(2) bek. b) pont]. Hasonlóképpen a végleges hatályú eltiltás alól sem mentesíthető az így elítélt személy [Btk.
53. § (4) bek.]. Továbbá ki van zárva a próbára bocsátásból és a jóvátételi munkából is [Btk. 65. § (2) bek. b)
pont, Btk. 67. § (2) bek. b) pont]. Nincs lehetőség az elkobzás mellőzésére sem [Btk. 73. § b) pont], valamint
vagyonelkobzás esetében a bűnszervezet alatt szerzett vagyona vagyonelkobzás alá esik, amely tekintetben a
jogszerű szerzés bizonyításának terhét az elkövető viseli [Btk. 74. § (1) bek. b) pont]. A szabadságvesztés
felfüggesztése sem alkalmazható az ő esetében [Btk. 86. § (1) bek. b) pont], azonban a legsúlyosabb
jogkövetkezmény mégis az, hogy a bűnszervezeti elkövetés esetén a büntetési tétel felső határa a kétszeresére
emelkedik [Btk. 91. § (1) bek.]. Emellett szinte eltörpül az, hogy kitiltás is alkalmazható az így elítélttel
szemben.
486
IV. számú BED, 4/2007 BJE, 4/2005. BJE, 4/2004 BJE,

2/2002. BJE, 2/2000. Büntető jogegységi határozat, BKv. 4., BH 2011.299., BH 2010. 264., BH 2009.96., BH
2008.319., BH 2008.139., BH 2008.319., BH 2008.291., BH 2007.3., BH 2003.6., BH 2002.253., BH
2002.173., BH 2002.88., EBH 2008.1849., EBH 2005.1288.
487
10. fejezet - Bűncselekményi egység
és többség

1919. Balogh Jenő – Illés Károly: A bűnhalmazat, különös tekintettel a magyar büntető törvénykönyv 95. §-
ára... Jogtudományi Közlöny, 1887/27. Békés Imre: A magyar büntetőjog kézikönyve I. Általános rész.
Belügyminisztérium Tanulmányi és Kiképzési Csoportfőnökség, h.n., 1963. Békés Imre – Földvári József –
Gáspár Gyula – Tokaji Géza: Magyar Büntetőjog – általános rész. Budapest, 1980. Finkey Ferenc: A
bűnhalmazati szabályok revisiója. Jogtudományi Közlöny, 1900/2. Finkey Ferenc: A magyar büntetőjog
tankönyve. Budapest, 1914. Földvári József: Az egység és a halmazat határesetei a büntetőjogban. Budapest,
1962. Földvári József: Néhány szó a halmazatról. Magyar Jog, 1983/6. Földvári József: Magyar Büntetőjog
Általános rész. Pécs, 1995. Földy János: A bűnhalmazat s annak büntetése. Jogtudományi Közlöny, 1869/10.
Geerds, Friedrich: Zur Lehre von der Konkurrenz im Strafrecht, 1961. Gellér Balázs József: A magyar
büntetőjog tankönyve I. Általános Tanok. Budapest, 2008. Gellér Balázs József: Gondolatok a kettős értékelés
tilalmáról és a látszólagos alaki halmazat feloldására szolgáló elvekről, 219–228., In: Tanulmányok Tóth
Mihály professzor 60. születésnapja tiszteletére (szerk.: Gál István László) Pécs, 2011. Gullya László: Halmazat
és összbüntetés. Jogtudományi Közlöny, 1895/50. Györgyi Kálmán: A büntetés kétfokú enyhítése
bűnhalmazatnál. Magyar Jog 1978/7. Hacker E.: A magyar büntetőjog tankönyve. Miskolc, 1936. Hárs László:
A bűnhalmazat eljárásjogi vonatkozásai. Kolozsvár, 1943. Heil Fausztin: Halmazat és összbüntetés.
Jogtudományi Közlöny, 1895/47. Hochmayr, Gudrun: Subsidiarität und Konsumption, Wien, 1997. Honig,
Renata: Studien zur juristischen und natürlichen Handlungseinheit. Leipzig, 1925. Honig, Renata: Straflose
Vor- und Nachta. Leipzig, 1927. Kovács Lajos: A halmazat néhány kérdése. Magyar Jog, 1986/9 Lauffer Gyula:
488
Bűncselekményi egység és többség
Az eszmei halmazat kérdéséhez. Jogtudományi Közlöny, 1886/49. Madácsi Imre: A bűnhalmazat és az

üzletszerűség problematikája. Büntetőjogi Kodifikáció, 2002/1. Nagy Ferenc: A magyar büntetőjog általános
része. Budapest, 2004. Schulteisz Emil: A látszólagos halmazat. Szeged, 1956. Struensee, Eberhard: Die
Konkurrenz bei Unterlassungsdelikten. Bonn, 1971. Szabó András – Földvári József: Az egység és a halmazat
határesetei a büntetőjogban. Állam- és Jogtudomány, 1963/4. Tamásfy József: A halmazati büntetés felső határa
különös visszaesőknél. Magyar Jog 1980/2. Ujfalussy Béla: A bünhalmazatról. Jogtudományi Közlöny 1910/35.
Viszokay László: A bűncselekményi egység különböző fajtái a hatályos Büntetőtörvény tükrében. Magyar Jog
1983/2. Wiener A. Imre – Földvári József: Az egység és a halmazat határesetei a büntetőjogban. Jogtudományi
Közlöny, 1963/9.
1. 1. Az egységről és halmazatról általában
Magyarországon német hatásra került be a magyar

jogba a XIX. században. A Csemegi Kódex 95. §-ában tárgyalta a bűnhalmazatot: „Ha valamely cselekmény a
büntetőtörvénykönyv több rendeletét sérti: ezek közül az lesz alkalmazandó, mely a legsúlyosabb büntetést,
illetőleg büntetési nemet állapítja meg”. A Kódex összbüntetésként nevesítette az anyagi halmazatot: „96. §. Ha
ugyanazon személy több büntetendő cselekményt vagy ugyanazon büntetendő cselekményt több ízben követte el:
az egyes cselekményekre együttvéve egy összbüntetés szabandó ki.”
Valójában sosem sikerült egységes elméleti alapot kidolgozni az egység és többség kezelésére. A Btá. hatálya
alatt a halmazat indokolatlan elszaporodása jellemezte a gyakorlatot, az 1961-es Btk. idején pedig inkább
szűkült e jogintézmény alkalmazhatósága. A korábbi Btk. hatálybalépése folytán pedig a korábban „bírói
egységként” ismert egységfajta, annak kodifikálása miatt folytatólagos egység lett. A korábbi Btk. 12. §-ában
489
ekként határozta meg a bűnhalmazatot és a folytatólagos egységet: „12. §(1) Bűnhalmazat az, ha az elkövető egy
vagy több cselekménye több bűncselekményt valósít meg, és azokat egy eljárásban bírálják el.
(2) Nem bűnhalmazat, hanem folytatólagosan elkövetett bűncselekmény az, ha az elkövető ugyanolyan
bűncselekményt, egységes elhatározással, azonos sértett sérelmére, rövid időközökben többször követ el”. A
Btk. szövege gyakorlatilag szó szerint megegyezik a korábbi Btk. rendelkezésével, így az arra alapuló elmélet és
gyakorlat irányadó jelenleg is.
Az egység és többség kérdése az angolszász

jogrendszerekben mint a büntetéskiszabás problémája jelentkezik, nem pedig anyagi jogi dogmatikai
kérdésként. Egyrészt az officialitás elvének hiánya miatt a nyomozó és vádhatóságok nem kötelesek minden
bűncselekményt feltárni és/vagy ezek miatt vádat emelni. Vagyis a nyomozást és vádemelést csak a lehetséges
büntetés maximálása és az eljárási gazdaságosság irányítja. Ez azt jelenti a gyakorlatban, hogy egy életfogytig
tartó szabadságvesztéssel is büntethető minősített emberölés mellett nem fognak lőfegyverrel visszaélés miatt
nyomozni vagy éppen vádat emelni. Másrészt a vádalkuk nagy száma (90% felett) is feleslegessé teszi, hogy a
jognak e részét kellően kidolgozzák, hiszen a vádalku során elég egy megfelelő súlyú bűncselekményben
megállapodni. Mindazonáltal azért a gyakorlatban és az elméletben is létezik vita ezen kérdésről, de egy
kontinentális dogmatikán nevelkedett jogász számára megdöbbentően alacsony színvonalúnak tűnik az ott
megjelenő kazuisztikus okoskodás. Következésképpen nem idegen ezen jogrendszerektől a kumuláció, azaz az
egyes bűncselekményekért kiszabott szabadságvesztések összeadása, és azok végrehajtása.
Jeschek Johann Christoph Koch az 1700-as évek végén megjelent Institutiones juris criminalisra vezeti visszaa
halmazati büntetés és a kummuláció tárgyalását, aki pedig az olasz büntetőjog tudományra hagyatkozik e
kérdésben. Vagyis már ekkor megtalálható a concursus simultaneus (cselekményegység) és concursus
successivus (cselekmény többség) körüli polémia. A porosz (1853) és a német birodalmi StGB (1871) is
490
szabályozta már ezt a kérdést. Az osztrák büntetőjog – bár megoldásaiban némileg különbözik a német jogtól –
ugyanazon problémák körül mozog. A német dogmatika jelentette e tekintetben is a magyar büntetőjog
kiindulópontját.
Az Európai Emberi Jogi Bíróság több ítéletében is foglalkozott az egység és többség kérdésével. A Gradinger v.
Austria (1995) ügyben az osztrák kérelmezőt közúti baleset okozásáért ítélték el. Az eljárás során megállapítást
nyert, hogy bár a kérelmező alkoholt fogyasztott a baleset előtt, annak mértéke nem haladta meg a szabálysértési
szintet, ezért az ittasság súlyosító körülményként nem volt figyelembe vehető. Nem sokkal később,
államigazgatási eljárás keretében a hatóság ugyanakkor mégis megállapította, hogy a kérelmező
véralkoholszintje valószínűleg meghaladta a szabálysértési értékhatárt (a korábban megállapított alacsonyabb
értéket a hatóság a baleset és a vérvétel között eltelt idővel magyarázta), ezért Gradinger úrral szemben – a
megfizetés elmulasztása esetén elzárásra átváltoztatható – pénzbírságot szabott ki. Az EEJB elmarasztalta
Ausztriát, mivel az bár különböző törvényi tényállások és különböző vizsgálati eredmények alapján, de
ugyanazon cselekmény miatt folytatott le a kérelmezővel szemben két eljárást. Az ügy valójában a ne bis in
idem elv megsértését jelenti.
Az Oliveira v. Svájc (1998) esetben a kérelmezőt gondatlanságból elkövetett és személyi sérüléssel járó közúti
baleset okozásáért marasztalták el két külön eljárásban: az egyikben gondatlan gépjárművezetés, a másikban
gondatlanságból okozott testi sértés miatt. A Bíróság szerint a kérelmező cselekménye az alaki halmazat
(concours idéal d’infractions) egyik tipikus esetének tekinthető (egy cselekménnyel két bűncselekményt
valósított meg), és mivel a hatóságok ezt a két külön bűncselekményt bírálták el külön eljárásokban, Svájc nem
sértette meg a kétszeri elítélés tilalmát.
A Franz Fischer v. Ausztria (2001) ügyben a Bíróság megkísérelte a Gradinger, illetve az Oliveira ügyekben
képviselt álláspontjának összehangolását. A kérelmezőt az osztrák Közlekedési Törvény alapján ittas
járművezetéssel elkövetett halálos gázolás miatt pénzbírságra, majd a Büntető Törvénykönyv alapján
cserbenhagyás miatt 6 hónap letöltendő szabadságvesztésre ítélték el. Az EEJB elmarasztalta Ausztriát az EEJE
Hetedik jegyzőkönyv 4. cikkének megsértése miatt, rámutatva, hogy a cikk helyes értelmezése nem az „ugyane
bűncselekmény” hanem az „ugyanezen elkövetési magatartás” miatti ismételt elítélést tilalmazza. „Vagyis ez idő
szerint önmagában attól, hogy valaki egy cselekménnyel két törvényi tényállást is megvalósít, még nem
marasztalható el két, egymástól időben elkülönült eljárásban.”
Végül a Sergey Zolotukhin v. Oroszország (2009) ügyben a kérelmezőt egy szigorúan őrzött katonai
létesítménybe történő behatolás kapcsán kihallgatás céljából egy rendőrőrsre vitték, ahol az ittas kérelmező
sértegetni kezdte az ott dolgozókat, illetve megkísérelte elhagyni a hatóság épületét, ezért megbilincselték. A
rendbontás miatt jegyzőkönyvet vettek fel, majd a kérelmezőt átszállították a körzeti rendőrőrsre. Mind a
jegyzőkönyv felvétele, mind az átszállítás során a kérelmező továbbra is fegyelmezetlen magatartást tanúsított
és életveszélyesen megfenyegette az eljáró hivatalos személyeket. A fenti cselekmények miatt a kérelmezőt
államigazgatási eljárásban háromnapi elzárásra, büntetőeljárásban pedig a Btk.-ba ütköző, hivatalos személlyel
szembeni fenyegetés miatt ítélték el. A Bíróság kimondta, hogy az azonos tényálláson, vagy az alapjában véve
azonos tényeken alapuló cselekmények miatti kétszeri eljárás az EEJE Hetedik jegyzőkönyv 4. cikkének
megsértését jelenti. A Bíróság ítéletében áttekintve addig joggyakorlatát a következő főbb irányvonalakat
különböztette meg:
– A Gradinger ügyben a Bíróság az azonos cselekményre (same conduct), illetve tényekre (idem factum)
fokuszált, tekintet nélkül az adott cselekmény jogi minősítésére.
– Az Oliveira ügyben a Bíróság szintén abból indul ki, hogy a cselekmény azonos, de figyelembe vette, hogy
egy cselekmény különböző bűncselekményeket is megvalósíthat, amelyek külön eljárásokban elbírálhatóak.
– A Franz Fischer ügyben a két cselekmény „lényeges elemeinek” vizsgálata volt hangsúlyos. További esetek:
Sailer v. Ausztria (2002), Bachmaier v. Ausztria (2004), Hauser-Sporn v. Ausztria, (2006).
– Legutóbbi esetjogában a Bíróság hangsúlyozta, hogy két cselekmény elemei akkor „lényegesen különbözőek”,
ha a cselekmények súlyossága és következménye, a védett társadalmi érték, illetve a bűnös szándék világosan
megkülönböztethető (Garretta v. Franciaország [2008]).
A bűnhalmazat és a folytatólagosan elkövetett bűncselekmény
491
6. §
(1) Bűnhalmazat az, ha az elkövető egy vagy több cselekménye több bűncselekményt valósít meg, és
azokat egy eljárásban bírálják el.
(2) Nem bűnhalmazat, hanem folytatólagosan elkövetett bűncselekmény az, ha az elkövető ugyanolyan
cselekményt, egységes elhatározással, azonos sértett sérelmére, rövid időközönként többször követ el.
2.1. 2.1. Az egység
A büntetőjogban meg kell különböztetni a

bűncselekményi egységet, többséget, halmazatot, bűnhalmazatot és halmazati büntetést. Ezeknek a fogalmaknak
anyagi jogi, ezen belül minősítési, büntetéskiszabási és eljárásjogi jelentőségük van.
Egységnek nevezzük azt, amikor az elkövető egy vagy több cselekménye egy bűncselekményt valósít meg.
Bűncselekményi többség, ha az elkövető egy vagy több cselekménye több bűncselekményt valósít meg.
A halmazat és a bűnhalmazat fogalmainak megkülönböztetése ellen szól a Btk. szövege, amely a 6. §-ban
„Halmazat” helyett a „bűnhalmazatot” fogalmazza meg. Ugyanakkor, amennyiben közelebbről megvizsgáljuk e
definíciót, kitűnik, hogy valóban a bűnhalmazat kerül megfogalmazásra, amely nem nélkülözi az eljárásjogi
elemeket. Következésképpen – véleményem szerint – amennyiben csak anyagi jogi, azaz absztraktan csak a
minősítés felől közelítjük meg a bűncselekményi többséget, akkor a többség szinonimája a halmazat.
492
Bűnhalmazat az, amikor a bűncselekményi többséget, azaz a halmazatot egy büntetőeljárásban bírálják el. [Btk.
6. § (1) bek.] A bűnhalmazatnak a büntetéskiszabási következménye a halmazati büntetés, hiszen bűnhalmazat
esetén halmazati büntetést kell kiszabni (Btk. 81. §)
Az egységnek, tehát amikor az elkövető egy vagy több cselekménye egy bűncselekményt valósít meg, több
fajtája van: a) a természetes egység, b) a törvényi egység. Már itt meg kell jegyezni, hogy az úgynevezett
látszólagos halmazat tulajdonképpen nem más, mint egység.
a) A természetes egység:
1. Elsősorban ki kell emelni, hogy az összefüggő cselekménysorú bűncselekmények is idetartoznak. Békés Imre
szerint a szakirodalom szívesen hozza összefüggésbe a természetes egységet általában, de e fajtáját különösen,
az úgynevezett „természetes vagy laikus” szemlélettel. Eszerint a természetes egység egyik jellemzője, hogy az
egy vagy több (például három pofon) cselekményt a laikus is egy bűncselekménynek látja. Az első fajtája a
természetes egységnek, tehát az összefüggő cselekménysorú bűncselekmények, ha több részmozgás egyetlen
magatartást valósít meg (például betöréses [falbontásos] lopásnál).
2. A legegyszerűbb fajtája az egységnek persze az egy cselekményű bűncselekmények: a sértett megölése egy
lövéssel.
3. Úgyszintén természetes egység, ha egyazon eredmény okozása fűzi egybe a cselekményeket (például több
ütéssel okoz súlyos testi sértést; folyamatos méregadagolással éri el a sértett testében a halálos dózist és így a
halálos eredményt). Több részcselekmény akkor olvad egységbe, kizárva a halmazatot, ha a részcselekmények
ugyanabba az alaptényállásba illeszkednek, egységes akaratelhatározásból származnak és szoros tér– és időbeli
kapcsolatban vannak egymással. Elégséges időbeli kapcsolatnak minősíthető, ha a testi sértés okozója
ugyanannak a sértettnek fél óra elteltével okoz újabb testi sértést.
4. Szintén természetes egységet és nem halmazatot alkotnak a tartós vagy állapot- bűncselekményekben
megvalósuló többes cselekmények, cselekménysorozatok (például kábítószert tart).
5. A természetes egység körébe tartoznak a mulasztásos bűncselekmények. Például a sérüléssel járó baleset
tanúja nem nyújt tőle elvárható segítséget (segítségnyújtás elmulasztása [Btk. 166. §]).
6. Ide lehet sorolni az ismétlődésükkel megvalósuló bűncselekményeket is. („Kitartottság 202. § Aki prostitúciót
folytató személlyel egészben vagy részben kitartatja magát, bűntett miatt három évig terjedő
szabadságvesztéssel büntetendő”.) Megjegyzem e bűncselekményt mások a törvényi egységben helyezik el.
7. Békés Imre a logikailag folyamatosnak értékelendő cselekményeket is idesorolja. Így a Btk. 255. §-ában
pönalizált alkotmányos rend elleni szervezkedés körében a szervezet létrehozása, vezetése évekig is eltarthat.
Az egység-halmazat körében a jogi tárgyhoz kötött értelmezése lényeges rendező elv. A kitartottság (202. §)
bűncselekménye nem lesz halmazat akkor sem, ha az elkövető több személlyel tartatja ki magát (3/1999.
Büntető jogegységi határozat). A hivatalos személy elleni erőszak (310. §) nem halmazat akkor sem, ha az
elkövető több hivatalos személyt akadályoz az eljárásban, amennyiben ezek együttesen egy eljárást folytatnak.
Viszont több elöljáró vagy szolgálati közeg sérelmére elkövetett erőszak, illetve szolgálati tekintély megsértése
a sértettek számának megfelelően halmazatot valósít meg. Egyazon sértett sérelmére, azonos magatartással
megvalósított különböző függelemsértési cselekmények egységet alkotnak, s csak a legsúlyosabbat kell közülük
megállapítani (BKv. 49.). A természetes egység további törvényszerűségeit és tipikus példáit a látszólagos
halmazat gyakorlatának ismertetésénél illusztráljuk.
b)Törvényi egységen az értendő, amikor a jogalkotó egységet hoz létre olyan cselekményekből, amelyeket a
törvényi rendelkezés hiányában egyébként halmazatként kellene értékelni.
A törvényi egység esetei:
– folytatólagos egység;
– összetett bűncselekmény ([delictum compositum] [pl. rablás]);
– összefoglalt bűncselekmény ([delictum complexum] [pl. több emberen elkövetett emberölés]);
– az üzletszerűség abban az esetben, ha alaptényállási elem (pl. zugírászat esetében [Btk. 286. §]);
493
– törvényi egységről rendelkező tényállási elem.
1. A Btk. 6. § (2) bekezdése a folytatólagosság, mint törvényi egység feltételeit fogalmazza meg. Korábban a
bírói gyakorlat dolgozta ki e jogintézmény elemeit, ezért hívják még ma is néha bírói egységnek. A
folytatólagosság szempontjából ugyanolyan cselekménynek csak az azonos törvényi tényállás (többszöri)
megvalósítása értendő. Ebből következően ugyanolyan jogtárgy többszöri sérelme még nem alapozza meg a
folytatólagosságot. Az alapeset és a minősített eset megvalósítása, illetve a különböző minősített esetek
egymástól független (többszöri) megvalósítása a folytatólagosság törvényi egységébe tartozik. Folytatólagosság
jön létre – az egyéb feltételek megléte esetén – a kísérleti stádiumban rekedt cselekmények között is, továbbá
akkor is, ha csupán egyes részcselekmények maradtak kísérleti szakaszban. Előfordulhat továbbá, hogy a terhelt
egyes részcselekményeket különböző elkövetői pozíciókban (tettes, társtettes, felbujtó, illetve bűnsegéd)
valósítja meg.
Az egységes elhatározás a folytatólagosság szubjektív eleme. Ez nem jelenti azt, hogy a terheltnek már eleve
több ugyanolyan bűncselekmény elkövetését kell elhatároznia. Nem szükséges, hogy a cselekmények azonos
indítékból fakadjanak, mint ahogy a célzat és a motívum azonossága sem feltétel. Az egységes elhatározás
megállapítása nem kizárt a vegyes bűnösséggel megvalósuló gondatlan bűncselekmények esetén sem, bár ezt
vitató álláspontok szerint az elhatározás egysége – és így a folytatólagos egység – csak szándékos
bűncselekmények vonatkozásában értelmezhető.
A sértett azonossága akkor is megállapítható, ha a passzív alany nem azonos, sőt a sértett nélküli
bűncselekményeknél a legújabb bírói gyakorlat akkor is megállapít folytatólagos egységet, ha nyilvánvalóan ez
a feltétel hiányzik vagy nem teljesül.
A rövid időközök viszonylag szoros időbeli kapcsolatot jelentenek, így az egyes részcselekmények között akár
néhány hónap is eltelhet. Az indoklás szerint kizárja azonban a folytatólagosságot az a hosszabb időmúlás,
amelynek folytán a cselekmények olyan élesen elkülönülnek egymástól, hogy már az egységes akaratelhatározás
sem ismerhető fel.
A folytatólagosság megállapításának kizárólag folyamatosan sérthető jogi tárgy vonatkozásában lehet helye, így
például kizárt az emberölés tekintetében. A BKv 56. alapján a folytatólagosság a büntetést súlyosító körülmény.
2. Összetett bűncselekményeket a törvényben ott találunk, ahol a cselekmények egymással a cél és az eszköz
szoros viszonyában jelennek meg (például rablás, vagy dolog elleni erőszakkal elkövetett lopás). Ha azonban
valamennyi alkotó cselekmény önállóan súlyosabb büntetési tétel alá esik, mint az összetett bűncselekmény
büntetési tétele, a törvényi egység felbomlik. Ez a helyzet például a kárt is okozó dolog elleni erőszakkal
elkövetett lopás esetében, amennyiben a kár értéke alapján a rongálás önmagában súlyosabb büntetési tétel alá
esik, mint a dolog elleni erőszakkal elkövetett lopás alapján történő minősítés.
3. Az összefoglalt bűncselekményt a Btk. akkor létesít, ha az egyes cselekmények halmazati minősítése és

büntetése önmagában nem fejezi ki kellően a bűncselekmény súlyát. Az összefoglalt bűncselekményt alkotó
cselekmények egymással nem állnak cél és eszköz viszonyban. Például több emberen elkövetett emberölés
büntetési tétele maximum életfogytig tartó [Btk. 160. § (2) bek. f) pont] szabadságvesztés, ha azonban
halmazatként bírálnák el a több ember megölését, akkor a Btk. 36. §-a szerint csak 25 év szabadságvesztés
lehetne a maximális büntetés.
4. A rendszeresség, illetve az üzletszerűség kivételesen az alaptényállás eleme (pl. vásárlók megkárosítása,

zugírászat). Ebben az esetben az elkövetési magatartás többszöri megvalósítása az alapeset egyszeri kimerítését
jelenti. A Btk. 459. § (1) bekezdés 28. pontja értelmezi az üzletszerűséget. Eszerint üzletszerűen követi el a
bűncselekményt, aki ugyanolyan vagy hasonló jellegű bűncselekmények elkövetése révén rendszeres
haszonszerzésre törekszik. A definíció alapján az üzletszerűségnek két konjunktív feltétele van: a tárgyi oldalon
a hasonló (vagy ugyanolyan) jellegű bűncselekmények megvalósítása; az alanyi oldalon pedig a rendszeres
haszonszerzésre törekvés.
A hasonló vagy ugyanolyan bűncselekmények fogalommal összefüggésben az alábbiakat szükséges

megjegyezni. A bűncselekmények esetében a többes szám használata azt fejezi ki, hogy rendszerint több
bűncselekmény megvalósítása alapozza meg az üzletszerűség megállapítását. Az ítélkezési gyakorlat viszont ezt
nem tekinti abszolút feltételnek, mivel elvileg ezt az egy ízben történt, egyetlen bűnelkövetés is megalapozhatja,
ha az elkövetőnek az ismétlődő és rendszeres haszonszerzésre törekvő akaratelhatározását egyértelműen fel
lehet ismerni; ilyen akaratelhatározás hiányában rövid időszak (pár nap vagy akár másfél hónap) alatt
megvalósított bűncselekmény-sorozat esetén az üzletszerűség nem állapítható meg (BH 2002.469.). Az
494
üzletszerűség viszont – az esetek legnagyobb részében – a bűncselekmények sorozatos megvalósítása révén

valósul meg (BH 1981.138.). Az üzletszerűség további feltétele, hogy az elkövető által megvalósított
bűncselekmények ugyanolyanok vagy hasonlók legyenek. Ugyanolyan a bűncselekmény, ha az elkövető a Btk.
azonos törvényi tényállása alá eső bűncselekményeket alapesetként, minősített esetként vagy privilegizált
esetként; bűntettként vagy vétségként; befejezett bűncselekményként vagy kísérletként; tettesként vagy
részesként követi el. A hasonló bűncselekmények tekintetében a BKv. 39. foglal állást: „A rendszeres
haszonszerzésre törekvés megállapítása szempontjából a hasonló jellegű bűncselekményeket egymással
összefüggésben kell értékelni, függetlenül attól, hogy az együttesen elbírált valamennyi bűncselekménynek
minősített esete-e az üzletszerű elkövetés.Az együttesen elbírálásra kerülő bűncselekmények hasonlóságának
megállapításánál a rendszeres haszonszerzésre törekvés mellett figyelembe kell venni a törvényi tényállások
hasonlóságát, amelyet általában a jogvédte érdekek, az elkövetési magatartás és az elkövetési mód összevetése
alapján lehet megállapítani. Támpont lehet a különböző bűncselekményeknek a Btk. Különös Részében való
rendszertani elhelyezése, azonban a jelleghasonlóság megállapítását nem lehet csak erre korlátozni, ugyanis a
Btk. az azonos érdekeket eltérő módon és különböző célokból részesíti büntetőjogi védelemben.”
Az üzletszerűség másik – alanyi oldalon megjelenő – feltételének a rendszeres haszonszerzésre törekvés

minősül.A „törekvés” szó egyértelműen kifejezi, hogy nem szükséges, hogy az elkövető meg is szerezze a
hasznot, elégséges, hogy erre utaló magatartást fejt ki. (BJD 1547., BH 1982.228., BH 1983.187., BH
1993.212.)
A Btk. Különös Részében az üzletszerűség egyetlen tényállás – a zugírászat (Btk. 286. §) – esetében szerepel az
alaptényállás elemeként, azaz a zugírászat megvalósulása szempontjából tényállási feltétel, hogy a jogosulatlan
okiratszerkesztés üzletszerű legyen.
A 37/2007. BKv.állásfoglalás alapján üzletszerűség esetén nincs helye a bűnhalmazat megállapításának, ha az

az alaptényállás eleme, vagy pedig az elkövetés folyamatos magatartást tételez fel.
5. A törvényi egység sajátos esete, egyrészt amikor a tényállás rendelkezése szerint több sértett sérelmére
történő elkövetés az alaptényállás eleme [például foglalkozás körében elkövetett veszélyeztetés Btk. 165. § (1)
bekezdés úgy fogalmaz, hogy „más vagy mások”, azaz a sértettek többsége sem keletkeztet többséget, törvényi
egység marad.] Eszerint, ha foglalkozása körében az elkövető két vagy több sértett életét veszélyezteti csupán
egyetlen tényállást, egyetlen bűncselekményt valósít meg. Sajátos eset a kerettényállások esete is, hiszen az
igazgatási normát több cselekménnyel is meg lehet sérteni, mégis egy bűncselekmény marad. Például a Btk.
235. §-a szerinti közúti baleset okozása egy rendbeli bűncselekmény marad, hiába szegi meg valaki a KRESZ
szabályait mulasztások vagy akár tevékenységek szövedékével (például nem veszi észre a tilos lámpát és áthajt,
de szándékosan megszegi közben a sebességkorlátozást).
2.2. 2.2. Halmazat (a többség)

2.2.1. 2.2.1. Alaki és anyagi halmazat
495
Halmazat keletkezhet az elkövető egyetlen

cselekményével megvalósított több bűncselekménnyel (alaki halmazat), illetve több cselekménnyel realizált
több bűncselekménnyel (anyagi halmazat). A vázolt kategóriáknak abból a szempontból van gyakorlati
jelentőségük, hogy különböző okok vezethetnek a halmazat látszólagossá válásához, azaz annak kizárásához.
Az alaki és az anyagi halmazat között a büntetés kiszabása során vagy egyébként a jogkövetkezmények
szempontjából nincs különbség. A halmazati kérdések megoldásának kiindulópontja, hogy az elkövető az
elbírálandó konkrét magatartásaival hány törvényi tényállást és hányszor valósított meg. Egyetlen törvényi
tényállás egyszeri megvalósítása mindig egység. A többszöri tényállásszerűség azonban nem eredményez
halmazatot akkor, ha annak megállapítása a kétszeri értékelés általános büntetőjogi tilalmába ütközne(vö.
3/1999. BJE).
2.2.2. 2.2.2. Alaki halmazat
496
Homogén alaki halmazat jön létre, ha az elkövető egy

cselekményével ugyanazt a törvényi tényállást egyidejűleg többször valósítja meg (p1. egyetlen tényállítással
több személy sérelmére követ el rágalmazást BJD 4957., BH 1981.389., BJD 8441.). A bírói gyakorlat szerint
nemcsak a személy elleni, hanem a vagyoni jogokat sértő bűncselekményeknél is általában halmazatot kell
megállapítani, ha egy cselekmény egyidejűleg több sértettet érint. Sőt az elkövető tudatának nem is kell
kiterjednie arra, hogy a cselekménynek hány sértettje (természetes vagy jogi személy) van. Ez az elkövető
tudatától független tárgyi ismérv, és a sértettek számára vonatkozó esetleges tévedés nem lényeges (BH
1994.68.).
Heterogén alaki halmazat esetén az elkövető egyetlen cselekménye egyidejűleg több különböző törvényi
tényállást valósít meg, amelyek nem zárják ki egymást. Az alaki halmazattal kapcsolatban nincsenek olyan
részletes szabályok, amelyek egységes elvi alapon és minden esetben lehetővé tennék annak eldöntését, hogy
adott esetben egy vagy több bűncselekmény valósult-e meg. A bírói gyakorlat nem teljesen következetes, és az
utóbbi évtizedekben többször módosult. Például az elkövető orron vágja a rendőrt és annak eltörik az orra,
megvalósítja a hivatalos személy elleni erőszakot (Btk. 310. §), de egyben súlyos testi sértést is elkövet [Btk.
164. § (3) bek.].
Az alaki halmazat látszólagosságának megállapítása a jogtudományban kidolgozott értelmezési szabályokon

alapul. A látszólagos halmazat, tulajdonképpen egység, mint ahogy azt említettük.
A specialitás: Itt is érvényesül a lex specialis derogat lege generale elve. Ha az alaki halmazat körében a
megvalósított több bűncselekményi tényállás között speciális viszony áll fenn, a tényállási ismérvek alapján
speciálisabb tényállást alkalmazzuk, így nem jön létre valós halmazat. Például speciális az adócsalás a
csaláshoz, vagy sokszor az orgazdaság a bűnpártoláshoz képest.
497
A tényállások találkozása szükségképpeni vagy legalább tipikus lehet (konszumpció elve). Ebben az esetben azt
a bűncselekményi tényállást alkalmazzuk, amely szükségképpen (tipikusan) vonzza a másikat, feltéve, hogy
súlyosabb büntetési tétellel fenyegetett tényállás. Ilyenkor a súlyosabb bűncselekmény büntetési tételében
értékelve van, hogy a cselekmény az enyhébb törvényi tényállást is megvalósítja. Például a magzatelhajtás
mellett nem áll alaki halmazatban a könnyű testi sértés. Az erőszakos bűncselekmények (szexuális erőszak,
szemérem elleni erőszak, természet elleni erőszakos közösülés, rablás, emberrablás) mellett nem állapítható meg
alaki halmazatban a könnyű testi sértés (BJD 2620., HGY 1999.3., BH 2004.41.), a testi sértés mellett a tettleges
becsületsértés (BJD 8442.), a közveszélyokozás és a közérdekű üzem működésének megzavarása mellett a
rongálás (BJD 10.188., BJD 8436.).
Szubszidiaritás: Több tényállásban törvényi rendelkezést találunk az alaki halmazat kizárásáról. Az úgynevezett
szubszidiárius cselekmények egyik formájában a törvény a „ha súlyosabb bűncselekmény nem valósul meg”
fordulattal zárja ki a tényállást a súlyosabb bűncselekménnyel való alaki halmazatból (speciális szubszidiaritás).
Súlyosabb az a bűncselekmény, amelynek büntetési tétele súlyosabb. A BKv. 34. nyomán olyan gyakorlat
alakult ki, amely a halmazatot csupán alaki, azaz egyazon cselekménnyel megvalósuló súlyosabb büntetéssel
fenyegetett deliktumok tekintetében zárta ki. A szubszidiaritás másik formáját az „amennyiben más
bűncselekmény nem valósul meg” fordulat jelzi, például a kényszerítés (Btk. 195. §) tényállásában. Az alaki
halmazat formáját zárja ki a „más bűncselekmények”-kel való látszólagossá tevő záradék, függetlenül attól,
hogy a másik bűncselekménynek enyhébb vagy súlyosabb a büntetési tétele (általános szubszidiaritás).
A látszólagos halmazat fenti elvei sorrendiséget alkotnak. Először vizsgálandó a szubszidiaritás, majd a
specialitás és csak ezek fent nem állása esetén a konszumpció a látszólagos halmazat feloldásában, azaz annak
kiválasztásában, hogy melyik lesz a valóban megállapítandó bűncselekmény. Másrészről azonban mindig
kérdés, hogy mikor engedi meg a büntetőjog, hogy a jogtárgyak különbözőségére hivatkozva megsértsük a
kétszeres értékelés tilalmának elvét, a jogtárgy-veszélyeztetés vagy -sértés értékelésének szükségessége miatt. E
körben az elmélet és főleg a gyakorlat a kettős értékelés tilalmára hivatkozva elutasítja a halmazatot az alanyi
tényezők körében, vagyis, ha ezeket kellene kétszer értékelni még a különböző jogtárgyak esetén is. Ezt pedig,
amennyiben sem a specialitás, sem a konszumpció nem alkalmazható, egy további elv, az esetspecifikus, azaz a
konkrét történeti tényállásra vetített specialitás alapján teszi. Ez azt jelenti tehát, hogy a fent ismertetett elveken
túl egy újabb elv is kirajzolódni látszik a joggyakorlatban.
Az alaki halmazat látszólagosságának a jogtudományban kidolgozott értelmezési szabályai a joggyakorlatban

nem érvényesülnek a következő bűncselekmények viszonyában (tehát valós alaki halmazat lesz):
– Hivatalos személy elleni erőszak és könnyű testi sértés (BJD 9063.).
– Személyi szabadság megsértése a sértett sanyargatásával és súlyos testi sértés (BJD 9574.).
– Közlekedés biztonsága elleni bűncselekmény és rongálás (BJD 8438.).
– Közlekedés biztonsága elleni bűncselekmény és közúti baleset okozása (BJD 8437., BJD 10.099.).
–(Szándékos) emberölés és (egy másik sértett sérelmére) közúti veszélyeztetés (BH 1993/329.).
– Bántalmazás hivatalos eljárásban és könnyű testi sértés (BJD 8429.).
– Kényszervallatás és könnyű testi sértés (BJD 8434.).
– Rablás és közfeladatot ellátó személy elleni erőszak (BJD 9769.).
– Önbíráskodás és könnyű testi sértés (BH 1998.572.).
– A rablással bűnhalmazatban az életveszélyt okozó testi sértés bűntettének a kísérlete is megvalósul, ha a

fiatalkorú terhelt késével a taxi-gépkocsivezető sértettet – a pénzének megszerzése érdekében – megsebesíti (BH
2002.123.).
2.2.3. 2.2.3. Anyagi halmazat
498
Anyagi halmazat esetén az elkövető ugyanazt vagy

más-más törvényi tényállást többször (több cselekményével) valósítja meg. Az anyagi halmazat kialakulásában
nem feltétel a cselekmények és a tényállások közötti bármilyen összefüggés fennforgása. Ezzel együtt gyakori,
hogy az eszközcselekmény és a célcselekmény viszonyában állnak egymással. Általában is rendszerinti vagy
legalább gyakori lehet bizonyos bűncselekménytípusok találkozása. Főleg az utóbbi esetekben válik kérdésessé,
hogy az anyagi halmazat valóságos-e vagy csupán látszólagos.
E csoportban is elkülöníthetünk homogén és heterogén anyagi halmazatot. Homogén anyagi halmazat az,
hatöbbször, több cselekménnyel ugyanolyan bűncselekményt követ el az elkövető (például többször lop, de nem
valósul meg folytatólagos egység a sértettek különbözősége miatt). Heterogén anyagi halmazat valósul meg, ha
az elkövető több cselekménye több különböző bűncselekményt valósít meg (egyszer embert öl, másszor rabol).
Tipikus heterogén anyagi halmazati együttállások: rablás és személyi szabadság megsértése (BH 1994.65.),
erőszakos közösülés (szexuális erőszak) és magánlaksértés (cél- és eszközcselekmény; BJD 9035.), emberölés
és kifosztás (2/1998. Büntető jogegységi határozat., BH 1998.155.).
E körben is beszél a tudomány és gyakorlat is látszólagos anyagi halmazatról, azaz valójában egységről. A több
cselekménnyel megvalósított több bűncselekmény valós anyagi halmazattá válását kizáró tipizált esetkörök a
következők:
Önállótlan részcselekmény: A bűncselekményhez kapcsolódó több cselekmény közül csupán a legjelentősebb

kerül értékelésre. Ez a viszony állapítható meg a bűnsegély és a felbujtás, a részesség és a tettesség viszonyában.
Ilyenkor mindig a legsúlyosabb elkövetői alakzatért felel az adott személy. Azaz egyszerre nem lesz valaki
tettes és felbujtó, csak tettes.
499
Büntetlen előcselekmény: a szándékos bűncselekménynek sokszor van előkészülete, kísérlete, majd be is

fejeződhet. Ilyenkor az elkövető nem felel az előkészületért, kísérletért, külön csak a befejezett
bűncselekményért. Előbbiek önállótlan részcselekményekké válnak, annak speciális esete a büntetlen
előcselekmény. Az alapcselekmény elkövetője nem vonható felelősségre az ugyanehhez a cselekményhez járuló
bűnkapcsolatért (p1. a vagyon elleni bűncselekmény társtettese nem lesz orgazda, ha a tettestársára eső részt
megvásárolja magának).
Összeolvadás: Kizárt a halmazat, ha az egymással általában szoros térbeli és időbeli kapcsolatban álló,
rendszerint azonos sértett sérelmére és egységes elhatározással elkövetett cselekmények több (hasonló) törvényi
tényállásba illenek, de a súlyosabb bűncselekmény mellett az enyhébbet külön nem indokolt értékelni. Beolvad
a testi sértésbe vagy a hivatalos személy elleni erőszakba a sértett sérelmére azonos alkalommal elkövetett
szóbeli becsületsértés (a becsületsértés szabálysértése is).
Büntetlen eszközcselekmény: Nem állapítandó meg bűnhalmazatban az eszközcselekmény a célcselekmény

mellett, ha a célcselekménnyel szükségszerű kapcsolatban áll. A szükségszerű kapcsolatnak már a törvényi
tényállasok között meg kell lennie. Eszerint nem állapítható meg a kettős házasság (Btk. 214. §) mellett
halmazatban a Btk. 342. § (1) bekezdésének c) pontja szerinti (intellektuális) közokirat-hamisítás. Ha azonban
az eszközcselekmény csak rendszerinti, a bírói gyakorlat szerint általában halmazatot kell megállapítani –
feltéve, hogy az eszközcselekmény és a célcselekmény eltérő jogi tárgyat sért vagy veszélyeztet (p1. a
magánokirat-hamisítás, mint tipikus eszközcselekmény halmazatát a vagyon elleni bűncselekményekkel).
Büntetlen utócselekmény: Nem állapíthatók meg bűnhalmazatban az utócselekmények sem, mert nem fokozzák
a jogi tárgyban okozott sérelmet. Így nem követi el az idegen vagyon kezelésével megbízott személy a csalást is,
ha a vagyon elleni bűncselekménnyel okozott kárt (vagyoni hátrányt) utóbb a sértett megtévesztésével leplezi.
Hasonlóképpen nem büntethető rongálásért a tolvaj, ha az ellopott dolgot később megsemmisíti. Ha azonban az
utócselekmény más jogi tárgyat is sért, bűnhalmazat létesül.
A halmazat kérdését eldöntő publikált bírósági határozatok közül azokat ismertetjük, amelyek a halmazatra
vonatkozóan általánosítható iránymutatást adtak.
500
3/2011. BJE, 6/2009. BJE, 3/2009 BJE, 1/2009. BJE,

4/2007. BJE, 3/2007. BJE, 1/2007. BJE, 2/2006. BJE, 1/2006. BJE, 4/2005. BJE, 2/2005. BJE, 1/2005. BJE,
4/2004. BJE, 2/2004. BJE, 1/2004. BJE, 3/2003. BJE, 3/2002. BJE, 5/2000. BJE, 2/2002 BJE, 1/2000. BJE,
5/1999. BJE, 3/1999. BJE, BKv. 56., BKv. 49., BKv. 42., BKv. 39., BKv. 37, BKv. 34., BKv. 8.,

1997.107., BH 1996.628., BH 1996.295., BH 1996.1., BH 1995.12.BH 1994.640., BH 1994.59., BH 1988.302.,
2010.265., BH 2009.263., BH 1993.212., BH 2002.469., BH 2010.291., BH 2008.322., BH 2004.41., BH
2002.294., BH 2002.123., BH 2001.458., BH 1999.437., BH 1998.572., BH 1998.155., BH 1998.2.,BH
1997.262., BH 1994.68., BH 1994.65., BH 1993.590., BH 1993.271., BH 1992.515.,BH 1992.669., BH
1993.218., BH 1991.303., BH 1991.1., BH 1981.389., BH 1992.151.,BH 1993.329., EBH 2003.925., EBH
2000.187., EBH 2000.185., EBH 1999.3., BH 2005.47., BH 2004.449., BH 2004.49., BH 2004.41., BH
2003.484., BH 2002.210., BH 2002.210., BH 2002.84., BH 2001.458., BH 2001.457., BH 2001.412., BH
2001.97., BH 2000.279., BH 1999.437., BH 1999.292., BH 1997.569., BH 1997.158., BH 1997.6., BH
1996.628., BH 1996.455., BH 1996.404., BH 1996.290., BH 1996.179., BH 1996.137., BH 1996.75., BH
1996.11., BH 1996.2., BH 1996.1., BH 1995.324., BH 1994.118., BH 1994.59., BH 1993. 206., BH 1993.72.,
1988.210., BH 1988.209., BH 1988.169., BH 1988.59., BH 1987.426., BH 1987.263., BH 1986.212., BH
1986.135., BH 1986.2., BH 1985.211., BH 1985.135., BH 1985.93., BH 1984.380., BH 1984.338., BH
1984.262., BH 1984.253., BH 1984.213., BH 1983.390., BH 1983.387., BH 1983.381., BH 1983.351., BH
1983. 50., BH 1983.342., BH 1983.227., BH 1983.147., BH 1983.107., BH 1983.13., BH 1983.9., BH
1982.360., BH 1982.358., BH 1982.123., BH 1982.83., BH 1982.3., BH 1981.390., BH 1981.344., BH
1981.302., BH 1981.222., BH 1981.174., BH 1981.137., BH 1981.137., BH 1981.128., a BH 1981.89., BH
501
1981.86., BH 1981.48., BH 1981.1., BH 1980.462., BH 1979.404., BH 1989.466., BH 1988.252., BH

1987.461., FBK 1994.27., FBK 1994.13., is FBK 1994.13., FBK 1993.1., FBK 1992.1., FBK 1991.1., BJD
1547., BJD 1252., BJD 10.132., BJD 9574., BJD 8438., BJD 8437., BJD 10.099., BJD 8196., BJD 8429., BJD
8434., BJD 9769., BJD 9035., BJD 9063.
Az Európai Bíróság magyar vonatkozású releváns ítélete:
C-297/07. számú Bourquain előzetes döntéshozatali ügy (a Magyar Kormány írásbeli észrevétellel élt).
502
11. fejezet - A büntetőjogi
jogkövetkezmények
Asztalos László – Gönczöl Katalin (szerk.): Felelősség és szankció a jogban. Budapest,

1980. Christie, Nils: Büntetésipar. Budapest, 2004. Finkey Ferenc: Büntetéstani problémák. Budapest, 1933.
Földvári József: A büntetés tana. Budapest, 1970, Budapest, 2008. Györgyi Kálmán: Büntetések és intézkedések.
Budapest, 1984. Horváth Tibor: A büntetési elméletek fejlődésének vázlata. Budapest, 1981. Irk Albert: A
büntetés fogalma. In: A büntetőjogi alapfogalmak módszertani kritikája. Pécs, 1926. Kabódi Csaba – Mezey
Barna: A büntető rendszer alapfogalmai. Budapest, 1997. Kabódi Csaba – Lőrincz József – Mezey
Barna: Büntetéstani alapfogalmak. Budapest, 2005. Kádár Miklós – Kálmán György: A
büntetőjog általános tanai. Budapest, 1966. Kertész Imre: A bűn kockázata, a büntetés hozama. Magyar Jog
1996/10. Kónya István: Gondolatok a büntetőjogi szankciók rendszerérről. Büntetőjogi Kodifikáció, 2002/3.
Lukács Tibor: A bűn és a büntetés. Budapest, 1980. Lyons, Lewis: A büntetés története. Budapest, 2005. Nagy
Ferenc: A büntetőjogi szankciórendszer reformja. Büntetések és intézkedések az új magyar büntető
törvénykönyvben. Büntetőjogi Kodifikáció 2001/2. Szabó András: A bűntett és büntetése. Budapest, 1980. Szabó
András: Igazságosan, vagy okosan? Budapest, 1993. Vókó György: A büntetés mai komplex értelmezése.
Jogtudományi közlöny 2009/1. Wiener A. Imre: Elméleti alapok a büntetőtörvény általános része
kodifikálásához. Budapest, 2000.
1. 1. A jogkövetkezmények elvi kérdései és rendszere
503
A büntetőjogi jogkövetkezmények
1.1. 1.1. A jogkövetkezmények fogalma
A büntetőjog fogalomrendszerében a bűncselekmény és

az (ehhez szorosan hozzátartozó) elkövető mellett a harmadik meghatározó kategória a büntetés. A
közmegegyezésen alapuló szabályok ellen vétőkkel szemben alkalmazandó szankciók már a történeti fejlődés
kezdeteitől szerves részei, lényegi elemei voltak a társadalmi együttélésnek, azokat azonban sokáig magától
értetődő módon pusztán a szokások, hagyományok alapján bűnösnek tartott tett megtorlásaként, a megsértett
egyensúly helyreállításaként alkalmazták. Ekkor még az egyéni felelősséget nem keresték, a bosszú azt a
közösséget sújtotta, akinek tagját a sérelemért okolták. Ennek alapja a közösség védő, „megtartó”, az egyénért
helytálló funkciója volt, s az a felismerés, hogy a megtorlás elmaradása e közösség gyengeségét,
alkalmatlanságát igazolhatja. Ezt az első szakaszt nevezi a büntetőjog tudománya a kollektív bűnösség kollektív
megtorlásán alapuló törzsi vérbosszú időszakának.
Valamivel később, a felhalmozás, s a vagyoni különbségek kialakulása nyomán alakult ki az egyéni felelősséget
előtérbe állító tálió elve, amely már nem a csoportot, hanem a vétkező egyént sújtotta, ám kegyetlenségét és
differenciálatlanságát tekintve alig maradt el a kollektív felelősség kezdetleges rendszerétől. A képet legfeljebb
a távolról sem következetes elvi alapokon nyugvó kompenzáció, a sértettnek vagy az áldozat hozzátartozóinak
nyújtható kártérítés árnyalta.
Bűn és büntetés voltaképpen évszázadokon keresztül egységes elvi alapok nélkül követték egymást, a
spekulatívnak tartott és általában kevés gyakorlati hatást eredményező elméletek mindig háttérbe szorultak a
megtorlást igénylő pragmatikus igények és a tradíciók mögött. Bár a filozófusoknak mindig voltak a
büntetőjogot érintő nézeteik is, valójában alaposan és sokoldalúan csak a XVIII. század elejétől kerületek igazán
előtérbe a büntetőjogi felelősséget és annak következményeit kutató elméletek. Ezeknek mindenesetre annyi
hasznuk volt, hogy megalapozták a korábban privatizált büntetés államihatókörbe vonását. Kezdetben
504
elsősorban a büntetendő cselekmény, a deliktum fogalmi ismérveit kutatták és elemezték. Ennek során mind
árnyaltabbá váltak előbb magának a tettnek, majd főként már a XIX. században az alanyi oldalnak, a
bűnösségnek a jellemző sajátosságai, végül, részben az előzőekkel párhuzamosan a büntethetőségnek a
feltételei. Ez vezetett röviddel később a büntetőjogi joghátrány, a büntetési célok, funkciók behatóbb
tanulmányozásához, amely napjainkban is a büntetőjog meghatározó kérdése.
Alappal állapította meg Földvári József, hogy a bűncselekmény tanának évszázada a XIX. század volt, a
büntetés tanáé a XX. és talán a XXI. század.
Mára azonban már nem beszélhetünk pusztán

„büntetésekről”, sőt a joghátrány, a szankció általános fogalma is átértékelődik. A tradicionális büntetéseken
kívül ugyanis mindinkább előtérbe kerülnek a korábbi büntetőjogi szankciórendszer kereteit szétfeszítő újabb
intézmények, amelyek gyakran együtt járnak a hagyományos büntetések átalakulásával, elhalasztásával,
felfüggesztésével, a büntetőútról történő eltereléssel is. A jogkövetkezmények korábbi viszonylag zárt
rendszerébe egyre inkább behatolnak azok az új eszközök, amelyek a bűncselekmény áldozatának, sértettjének
kártalanítását, a bűncselekmény hatásainak enyhítését, a reparációt is a jogkövetkezmények körébe igyekeznek
emelni. Ehhez a büntetőeljárási jog is hozzájárul, a mediáció (a sértett és az elkövető egyezkedése)
szorgalmazásával, és a jogviták büntetőútról történő elterelésének intézményrendszerével. Napjainkban tehát a
büntetőjogi jogkövetkezmények összefüggő, komplex rendszerré váltak, s ezeknek csupán egyik – bár
változatlanul meghatározó – eleme a hagyományos értelemben vett büntetés.
A büntetőjogi jogkövetkezmények tételes jogi szabályozása, s alkalmazása mindig szorosan összefüggött a

bűnözés okairól vallott felfogással. A bűnözést pusztán formálisan, a jog által definiálható jelenségek egyikének
tekintő nézetek a joghátrányokat is a tételes jog keretein belül maradva, szinte mechanikusan szabályozták és
kezelték. A bűnözés mélyebb társadalmi összefüggéseit elismerő irányzatok felmérték, hogy a jog, s ezen belül
505
a büntetőjog csupán az egyik, egyben a legsúlyosabb eszközrendszert nyújthatja, a sokrétűen befolyásolt és

változó kriminalitás kezelésére. Ez a nézet természetesen erőteljesen hatott a büntetőjogi jogkövetkezmények
körére, sajátosságaira, s alakítja ma is a Btk. szankciórendszerét.
Szoros értelemben az anyagi büntetőjogba csak az egyes büntetések és intézkedések számbavétele,

alkalmazásuk feltételeinek rögzítése tartozik, az állam büntetőhatalmának konkrét érvényesülésének részleteit a
büntetés-végrehajtási jog, mint az utóbbi évtizedekben önállósodott és tudományos szintre emelt jogág
szabályozza.
A bűnügyi tudományok rendszerén belüli elkülönülés azonban nem éles: az anyagi jog is foglalkozik
végrehajtási kérdésekkel, pl. szabályozza, mely esetekben milyen végrehajtási fokozatban kell a
szabadságvesztés büntetést végrehajtani, vagy előírja, hogy a bírónak a közérdekű munka jellegét az ítéletben
kell meghatároznia stb.
Mindez tehát azt jelenti, hogy a büntetőjog eszközrendszerének vizsgálatánál nem érhetjük be a tételes jog
büntetésekre, valamint intézkedésekre vonatkozó előírásainak elemzésével. Csak átfogó, komplex szemlélet
révén, pl. a szociológia, a pedagógia, a pszichológia, vagy – jobban közeledve házunk tájához – a kriminológia,
a bűnügyi statisztika és a büntetés-végrehajtási jog eredményeit is felhasználva elemezhetjük a büntetőjogi
jogkövetkezmények jellegzetességeit és hatókörét. Így alakulhat ki és formálódhat egy adott időszak
jogpolitikájának meghatározó eleme, a büntetőjogi jogkövetkezmények alkalmazásának formális rendszere és
tartalmi hatékonysága.
1.2. 1.2. A büntetés jogalapja, oka és rendeletetése

1.2.1. 1.2.1. A büntetés jogalapjára vonatkozó nézetek
506
A büntetés jogalapja voltaképpen azt jelenti, milyen

felhatalmazás, jogcím alapján kerülhet sor a bűncselekményt elkövető személy megbüntetésére, ki, és milyen
alapon rendelkezik legitimációval büntetőjogi joghátrány alkalmazására.
A kezdetleges társadalmakban a büntetés alapjának kizárólag a közösség, majd az egyén valamely sérelmét
tekintették, a jogalapot egyszerűen magában a sérelemben keresve, s természetesnek tartva e kézzelfogható
hátrány viszonzását. Fel sem merült a legitimáció kérdése, hiszen az általános közfelfogás mindezt pótolta.
A korai középkorban, alapvetően kánonjogi felfogás alapján a büntetés jogát Istentől származtatták, s az
uralkodó, mint az isteni büntetőhatalom letéteményese büntethetett. A büntetés személyes, isteni indítékai mégis
rövidesen háttérbe szorulnak, a túlvilági hatalom nyilván nem személyesen jelenik meg, hanem jogcímmé válik
a földi igazságszolgáltatás kezében.
A természetjogászok – akik az ember állandó és elidegeníthetetlen jogait az örök természetből származtatták – a

büntetés jogalapját vagy az annak való önkéntes alávetésben látták (Grotius), vagy a természeti törvények
megsértői elleni fellépés mindenkit megillető jogában (Locke).
A felvilágosodás szintén elsősorban természetjogi alapokról induló „szerződéses” felfogása az állam

megerősödésével, intézményrendszerének kialakulásával a büntetés jogalapját abban vélte megállapíthatónak,
hogy a polgárok, rendezett együttélésük zavartalan biztosítása érdekében mintegy megállapodást kötnek az
állammal, a bűnös megbüntetése tehát e „szerződésszegésből” ered. Montesquieu, majd Rousseau tehát a
büntetés jogát az államra önkéntesen ruházott jogban látta.
E nézetek azután a XVIII. század végén Beccariánál teljesedetek ki, aki szerint „a törvények teremtették azokat
a feltételeket, amelyek mellett a független és elszigetelt emberek társadalomban egyesültek, belefáradva abba,
hogy örökös harc állapotában és olyan szabadságban éljenek, amelyet megőrzésének hiábavalósága
bizonytalanná tesz. Szabadságuk egy részét tehát feláldozták avégett, hogy a megmaradó részt biztonságban és
nyugalomban élvezhessék. […] Az embereket tehát a szükség kényszerítette arra, hogy szabadságuk egy
részéről lemondjanak; bizonyos tehát, hogy mindegyikük csak a lehető legkisebb részt hajlandó a közös letétbe
helyezni; csupán annyit, amennyi elegendő ahhoz, hogy a többieket ennek védelmezésére indítsa. Ezeknek a
lehető legkisebb részecskéknek az összességéből alakul a büntetés joga; minden, ami ennél több már visszaélés;
tény, de nem jog.”
A polgári állam további erősödésével később már nem volt szükség e „szerződéses viszony”-ra hivatkozni, az
etatista felfogások szerint ugyanis az állam közösségek feletti természetéből szükségszerűen adódik annak
büntetési joga, sőt ez – az anarchiát elkerülendő – egyenesen kikerülhetetlen kötelessége is.
A fejlődés legutóbbi szakaszában a helyes büntetés hasznosságát hangsúlyozó pragmatikus nézetek mellett a
legitimáció pusztán jogfilozófiai kérdéssé vált, s vizsgálata háttérbe szorult. Igaz, ehhez hozzájárult az is, hogy
az állam büntetési jogának fokozatosan mintegy „előkérdésévé” vált a büntetőjogi felelősség alapjának
vizsgálata.
Ezzel azonban nem jutott nyugvópontra a büntetés jogalapjának feltárásával párhuzamosan folyó vita, amely a
büntetés célját kutatta, s teszi ezt napjainkban is.
1.2.2. 1.2.2. A büntetés céljával foglalkozó elméletek
507
Látni fogjuk, hogy a büntetés céljával az évszázadok

során sokan, sokféle módon, számos körülményt kiemelve, meghatározónak tartva foglalkoztak. A
büntetőjognak talán ez a jogbölcselet módszertanával és felfogásával legszorosabb kapcsolatban lévő kérdése.
A dolog azonban voltaképpen igen egyszerű: a büntetésnek nem lehet más célja, mint társadalmi szinten
védekezni a bűnözéssel szemben.
Végigtekintve a büntetésre vonatkozó felfogások csoportjain, két fő vonulat figyelhető meg: a bűncselekmény
elkövetésére reagáló elmélet, és a jövőbeni bűncselekmény megakadályozását szem előtt tartó nézetrendszer. Az
első, melyet abszolút elméletnek is neveznek (a különös, elsősorban az elkövető személyében rejlő
sajátosságokat figyelmen kívül hagyó „azonos mércére” törekvés miatt), azért tartja indokoltnak a büntetést,
mert bűncselekményt követtek el, a második, az ún. relatív elmélet pedig (mely relativitását a bűnt determináló
körülményekben keresi) azért, hogy ezután lehetőleg ne bűnözzenek.
Fogalmazhatunk úgy is, hogy az abszolút elméletek esetében a bűncselekmény a büntetés múltba tekintő
kizárólagos oka, a relatív elméletekben elsősorban a jövőre hatni kívánó indoka.
A két elméletcsoport nem teljesen egymást követően, hanem párhuzamosan alakult ki, képviselőiket – többé-
kevésbé következetes formában – minden történelmi korban megtaláljuk. Ennek ellenére elmondható, hogy
előbb inkább az abszolút, később a relatív, végül – s napjaikban is – a közvetítő, a két elmélet pozitívnak tartott
elemeinek szintézisére törekvő egyesítő elmélet hívei voltak, illetve vannak túlsúlyban. Ez ma még az egyre
erőteljesebben ható „neo-abszolút” irányzatok terjedése ellenére is elmondható.
508
1.2.2.1. 1.2.2.1. Büntetési célok a XIX. század derekáig: az abszolút elmélet kiteljesedése és
túlsúlya
Arisztotelész, az abszolút teóriák történetileg első

képviselőjeként a büntetés erkölcsi alapját hangsúlyozta, s annak lényegét az igazságos, a tettel arányos
megtorlásában látta. A büntetés lényege szerinte az az ésszerű és logikus harag, amelyet a jogsértés kivált, s
amely bosszú formájában torolja azt meg. Ezáltal a bűnténnyel okozott fájdalomra a büntetés okozta fájdalom
reagál, jótékonyan semlegesítve, sőt felülmúlva az előbbi hatását. Az általános megelőzés tehát úgy hat, hogy a
büntetéssel fenyegetés – mint kilátásba helyezett fájdalomokozás – erősebb, mint a bűncselekmények elkövetése
révén szerezhető élvezet.
Aquinói Szent Tamás az ókori bölcsek tanításaiból merített, amikor úgy vélte: az Isten által teremtett földi rend
megsértőivel szemben arányos, reparatív és elrettentő büntetésre van szükség. A büntetésnek szerinte is a
megzavart erkölcsi rendet kell helyreállítania, az igazságosság pedig az elkövetett tetthez való arányosítást kell
jelentse.
Az elmélet szerint az emberi törvények csak kiegészítik, magyarázzák az isteni törvényeket. Isten az
embereknek a szabad akarat által hatalmat adott, így voltaképpen ellene vétenek, akik ezzel visszaélve vétket
követnek el. Látható, hogy ez a felfogás inkább a büntetés jogalapjára, mint annak praktikus céljára helyezi a
hangsúlyt.
A büntetési elméleteknek újabb nagy lökést a klasszikus német filozófia, elsősorban Kant és Hegel munkássága
adott. Mindkét gondolkodó az abszolút teória talaján állt, voltaképpen a megtorláson alapuló büntetési rendszer
„igazságos” elvi alapjainak kiteljesítői voltak.
509
Kant kiindulópontként visszatért a klasszikus tálió elvéhez, hangsúlyozva a büntetés szükségszerűen megtorló
jellegét, hiszen a társadalom értékrendszerének megsértésében testet öltő erőszakra csak erőszakkal szabad
válaszolni. Eszerint mind a büntetési nemet, mind a büntetés mértékét a „jus talionis” határozza meg (persze
korszerűbb formában, mint a tálió kezdetleges megnyilvánulásakor).
Ez az elmélet elsősorban az értéktanon, az axiológián alapul. Sokat idézett példája szerint a tolvaj más
vagyonának ellopásával tagadja e vagyon „érték-mivoltát”, így szükségképpen őt magát is vagyonelkobzással
kell megfosztani e vagyoni értéktől. Ugyanilyen gondolatmenttel igazolható más életének kioltása okán a
halálbüntetés. Kant eszerint a büntetést az emberi értelem feltétlen és mellőzhetetlen követelményének,
kategorikus imperativusnak tekinti, ami ezért voltaképpen igazolásra sem szorul.
Hegel hasonló alapokról indult el, gondolatmenete azonban filozofikusabb: minthogy a bűncselekmény a jog
tagadása, a büntetés e tagadás tagadása, mellyel a megsértett logikai rend helyreáll. Kanttal ellentétben maga is
egyetértett Beccariával abban, hogy a bűnelkövetőnek bele kell egyeznie megbüntetésébe. Ennek alapjául
azonban nem a társadalmi szerződést tekintette – melynek államteremtő létezését is tagadta –, hanem pusztán az
elkövetés tényét, a „malum” okozását. Úgy vélte, e tényből szükségszerűen következik annak
megszüntetendősége, az erőszak erőszakkal történő viszonzása.
Az elmélet legnagyobb hatású képviselője Olaszországban Carrara volt, aki a Csemegi Kódexre is jelentős
befolyást gyakorló, 1859-ben megjelent „A büntető jogtudomány programja” című munkájában így összegezte
az abszolút iskola büntetéstani elveit: „a büntetés célja nem az, hogy igazság érvényesüljön, sem hogy a sértett
megbosszultassék, sem hogy a szenvedett kárért kárpótlást nyerjen, sem hogy a polgárok megfélemlíttessenek,
sem, hogy a bűntettes megjavuljon. Mindezek lehetnek a büntetés mellékes oly következményei, melyek közül
egyiket-másikat óhajtanunk is lehet; de a büntetés megtámadhatatlan lenne akkor is, ha mindez eredmények
híjával volna. A büntetés fő célja a külső rendnek a társadalomban való helyreállítása.”
Az a tény azonban, hogy az ismerősen hangzó sommás cél megfogalmazása előtt számos körülmény hosszas
tagadása áll, előrevetítette annak árnyékát, hogy a jogkövetkezményeket érintő nézetrendszer a XX. század
küszöbén átalakulás előtt áll.
Összefoglalva azt láthatjuk, hogy az abszolút teóriák logikus és áttekinthető rendszere igazságosságra és
arányosságra törekszik ugyan, ám nem „kezeli” a bűnt csupán reagál rá, nincsenek tehát közvetlen távlati
céljai. Közömbös a tett és a tettes társadalmi szerepe, az elkövetőt determináló, vagy az őt legalábbis
befolyásoló hatások iránt, így képtelen az elkerülhetetlen differenciálásra. Nem hallgathatunk azonban arról
sem, hogy – mint rövidesen látni fogják – egyes neo-abszolút elméletek éppen az említett „egyoldalúságban”
látják e teóriák értékét, s minden, determinizmus talaján álló korrekciós tényezőnek torzító, az igazságosság
ellen érvényesülő hatást tulajdonítanak.
1.2.2.2. 1.2.2.2. Relatív teóriák az alkalmazott társadalomtudományok fejlődésével
510
Az abszolút elméletek mellett, részint azok

eredménytelensége (vagy inkább „öncélúsága”), részint – ezzel összefüggésben – új kriminológiai irányzatok
térhódítása folytán fokozatosan feltűntek (vagy inkább megerősödtek) a büntetési célokat más alapokról
megközelítő, a megelőzés szempontjait előtérbe helyező teóriák.
Ezek egyik csoportja szintén a társadalom védelemét, a másik a speciális prevenciót, tehát a bűnöző egyén
személyére gyakorolt hatást tartotta fontosabbnak.
Minden e körbe vonható elmélet képviselői igyekeztek individualizálni és árnyalni az abszolút teóriák „azonos
mércéjét”, ám rendszerint csak egyetlen lényegesnek vélt szempontot kiemelve és meghatározónak tekintve –
így egyben saját magukat is indokolatlan korlátok közé szorítva.
a) A „társadalmi megelőzést” hirdető ún. „hasznossági elméleteknek” fő képviselői Angliában Bentham és

Locke, Németországban Fichte és Feuerbach, Franciaországban Tarde, Olaszországban Ferri, Garofalo, és
Lombroso voltak.
Kiváltképpen e körben nehéz az említett tudósok közös kategóriába sorolása, hiszen egyesek közülük
antropológiai, mások társadalmi hatásokat véltek meghatározónak, s voltak, akik mindkettőnek jelentőséget
tulajdonítottak.
Nézetrendszerükben azonban közös, hogy a büntetést már nem valamiféle megsértett egyensúly helyreállítása,
hanem a társadalom védelme eszközének tekintették, s újabb képviselőik szerint nem a büntetés a meghatározó,
hanem a bűnözés okainak kutatása és feltárása, mert ez vezethet végül a bűnözés megszűnéséhez és a büntetés
feleslegessé válásához.
511
Fichte a francia felvilágosodás idején kiteljesedett „szerződéses elmélet” talán utolsó képviselőjeként 1797-ben
megjelent „A természetjog alapjai” című munkájában a jogok kölcsönös elismeréséből kiindulva azt hirdette,
hogy aki e konszenzust jogsértéssel tagadja, az a társadalomból kirekesztendő. Az állam polgáraival kötött
szerződése a büntetések egyértelművé tételén és kihirdetésén nyugszik, ez az alapja ugyanis az ún „bűnhődési
szerződésnek”, amely egyben a büntetésnek történő önkéntes alávetést is jelenti. A büntetés megállapításánál az
ún. „visszatorlásnak” kell érvényesülnie, vagyis olyan súlyú jogkövetkezmény alkalmazandó, amilyen súlyú a
szándékos vagy gondatlan jogsértés volt. A javíthatatlan gonosztevőket szerinte száműzéssel kell az állam
fennhatósága alól kirekeszteni.
Feuerbach abból indult ki, hogy a bűncselekmények okai alapvetően a tettesek érzéki vágyaiban keresendők. A
büntetést ezt a vágyat elfojtani képes pszichikai kényszernek tekintette, feltéve, hogy általa nagyobb hátrány éri a
tettest, mint amekkora előnyt számára a bűncselekmény elkövetése jelentett. Fő célnak az általános megelőzést
tekintette, elfogadva, hogy a büntetésnek lehet számos más célja is. Feuerbach nézeteit a törvényhozásban is
igyekezett érvényesíteni. A halálbüntetés mellett a teljes izolálást jelentő, életfogytig tartó – általa „polgári
halálnak” nevezett – büntetést is elfogadhatónak tartotta az elrettentés, végső soron a társadalom védelme
érdekében.
Bentham hasonló nézeteket vallott, bár ő nem a joghátrány pszichikai következményeit, hanem az emberi
cselekedetek ellenőrizhetőségére gyakorolt hatását hangsúlyozta. A büntetőjogot a társadalom önfenntartása
nélkülözhetetlen eszközének tekintette, eszerint a büntetés fő célja a társadalom közhasznának biztosítása. A
prevenció mellett elismerte a büntetés reparációs funkcióját is, bár ezt legfeljebb másodlagos célként tartotta
elfogadhatónak. Szót emelt a büntetés arányossága és egyéniesítése mellett. A halálbüntetést csak kivételesen
tartotta megengedhetőnek, a legsúlyosabb deliktumok esetében a kényszermunka híve volt.
Lombroso büntetési elmélete szerint nem a bűncselekmény elvont fogalmából, hanem a tettes személyéből kell
kiindulni, s ennek alapján a bűnözők osztályokba sorolásával kell a differenciált jogkövetkezményeket
megtalálni.
„Született bűntettesre” vonatkozó teóriája miatt utóbb sok indokolt támadás érte, ám – túl azon, hogy elméletét
idős korában módosította és árnyalta – kétségtelen érdeme, hogy az akaratszabadság igen leegyszerűsített
diszciplínája mellett mind metodikai, mind tartalmi változást eredményezett az a felfogás, amely a
bűncselekmény alanyi oldalának korábban elhanyagolt vizsgálatát helyezte előtérbe.
Enrico Ferri megkísérelte egyesíteni a kriminál-antropológiai és kriminál-szociológiai iskolák felismeréseit.

Határozottan determinista felfogása szerint a bűncselekménynek egyaránt vannak az egyénben rejlő belső, s a
környezetében rejlő külső okai is. Ennek indoka, hogy a társadalomban zajló eseményekre, a folyamatokra
mindenki sajátosan reagál, azokat egyéniségén mintegy átszűrve. Ez az öröklött szűrő – az egyediségében
megismételhetetlen individuum – tehát éppoly fontos, mint a külső hatás, s e kettő sajátos találkozása
eredményezi a bűncselekményt. Így a büntetésre végső soron nem is kerülhet sor, ám a bűnöző egyént
biztonsági intézkedés keretében, elsősorban a társadalom védelme de javítás, nevelés céljából is ki lehet, illetve
ki kell zárni a közösségből.
Látható, hogy ez a nézet már szinte átvezet bennünket a hasonlóképpen számos átfedést mutató speciál-
preventív elméletek körébe.
b) A speciális perevenció elsődlegességét hirdető nézetek először Protagorasz görög filozófusnál, majd Morus
Tamás „Utópiájában” jelentek meg, később a generál-preventív felfogásokkal párhuzamosan Mittelstädt, Stübel,
Grolman, Reeder majd Ahrens munkássága nyomán teljesedtek ki.
Szemben a társadalom többi tagjára gyakorolt hatás elsődlegességével, e tan hirdetői úgy vélték, hogy magát a
bűnelkövetőt kell a további cselekményektől visszatartani. Ennek módját tekintve azonban már erősen
megoszlottak a vélemények, kezdve az üdvös hatású neveléstől egészen a fizikai ártalmatlanná tételig. Ezúttal
sem könnyű tehát a közös cél ellenére merőben eltérő indíttatású és módszereket hirdető nézeteket együtt
tárgyalni.
A speciál-preventív teória gyökereit tehát az i. e. 480–411 között élt Protagorasz nézeteiben találjuk meg. Ő
volt a relatív, hasznossági elmélet első képviselője, azzal a nézetével, hogy az ésszerű büntetés nem a már
elkövetett tettre reagál (azt meg nem történtté tenni már úgysem tudja), hanem a visszatartást tartja szem előtt. A
büntetés célja lehet ugyan az elrettentés, ez azonban valójában nem öncél, hanem – mai szóval élve – a
prevenció eszköze. Mindezek alapján határozott különbséget tett az emberhez méltatlan bosszú, és az ésszerű
512
büntetés között. Tanai később erősen hatottak Seneca munkásságára is, aki négyszáz év elteltével megerősítette
Protagorasz nézeteit.
Morus Tamás az elkövetett tettel arányban álló büntetés fontosságát hangsúlyozta, ennek elsődleges céljaként
pedig a tettes megjavítását jelölte meg. Az abolicionisták egyik élharcosaként azt szorgalmazta, hogy a büntetés
csak a bűnt sújtsa, de a bűnöst lehetőleg „kímélje és épségben tartsa”.
Úgy vélte, hogy az erkölcsi javításon alapuló büntetések leghatékonyabb módja a szabadságvesztéssel
összekötött kényszermunka lehet, mely lehetővé teszi az elítélt számára, hogy jóvátegye bűncselekményét,
ráadásul úgy, hogy munkáltatása révén a társadalomnak még hasznot is nyújtson.
Elméletében meglepően korszerű a kiszabott büntetés letelte előtti feltételes szabadságra bocsátás ösztönző és
nevelő hatásának felismerése.
Több mint kétszáz évvel később, a XVIII. század utolsó éveiben Karl Grolmann abból indult ki, a jogrend
magában foglalja a polgároknak azt a jogát, hogy bűncselekményektől mentes társadalomban éljenek. Ez csak
akkor biztosítható, ha a jogsértés tényén kívül hiányzik a jogsértés elkövetésére vonatkozó szándék, az „akarat”
is, mint a bűnös tett oka is. Ám ha ez így van, a jogsértés, egyben a bűnös akarat bizonyítéka is, a büntetésnek
tehát a jogsértés helyreállításán kívül arra is irányulnia kell, hogy ez az akarat a jövőben ne nyilvánulhasson
meg.
A speciális prevenció elsődlegességét hirdette a XIX. század elején Bauer is, aki „intési elméletében” úgy vélte,
hogy a büntetésnek az állampolgárok erkölcsi érzékére kell hatniuk. Az állam megtorlásként alkalmazott és
elkerülhetetlen „intése” alkalmas arra, hogy megakadályozza újabb bűnök elkövetését. Ehhez hasonló nézeteket
hirdetett Ludwig Bar is, aki „erkölcsi reprobációs elméletében” kifejtette, hogy a jog a büntetéssel „csak a
közület erkölcsét védelmezi, mert csak az erkölcsnek van aktív ereje, a jognak nincs”.
Hasonló, de jóval szigorúbb Otto Mittelstädt 1879-ben megfogalmazott ún. „elrettentési elmélete” – mely a
könyörtelen megtorlás talaján állt – egyedüli „erénye” következetessége és kiszámíthatósága volt. Nála a
cselekmény jellege, sőt súlya is szinte közömbös, kizárólagos cél a represszió, s ez annál inkább biztosítható,
minél szigorúbb a büntetés. A javítási célt kora beteges humanizmusának tartotta, a szabadságvesztést pedig
felesleges büntetési nemnek a halálbüntetés és a testi büntetések mellett. Azt hirdette, hogy a büntetések között a
társadalom fokozódó romlása elleni küzdelemben helyet kell kapjon (a XX. század előestéjén!) egyebek mellett
a kerékbetörés, a pellengérre állítás, a testi megbélyegzés vagy a botbüntetés is.
A megelőzési teóriák továbbfejlesztett változataként alakult ki a német dogmatikában az ún. „célelmélet”, amely
elsősorban a XIX. század végén Jhering, majd Franz von Liszt műveiben jelentkezett. Nézetrendszerük
kialakítását a szárnyaikat bontogató kriminológai iskolák, az antropológiai és szociológiai iskola, valamint az
abszolút elméletek összehangolásával kísérelték meg. Mindez sajátos, differenciált speciálpreventív
megközelítést eredményezett, ami kezdetben inkább a korábbi elméletek bírálatát jelentette, mintsem egységes
elv alapokon nyugvó szintézis teremtését.
Liszt a klasszikus iskolát az indeterminizmus és az okság túlértékelése miatt, a relatív társadalomvédelmi

felfogásokat pedig a bűnelkövető sajátosságainak mellőzése miatt tartotta elégtelennek. A büntetés célja nézete
szerint a jogrend fenntartása, amit olyan eszközzel kell biztosítani, ami a tettes személyiségének leginkább
megfelel. A célbüntetés eszerint a tettes megjavítását, elrettentését és ártalmatlanná tételét egyaránt feladatának
tekintheti, attól függően remény van-e az elkövető javulására vagy sem.
„Első sorba kell helyezni a bűncselekmények leküzdését a tettesre gyakorolt egyéniesített hatással – írta –, ez
pedig azt feltételezi, hogy a társadalmi védekezés általában, a büntetés pedig, célbüntetésként különösen, mind
mértékében mind pedig módjában a tettes személyéhez igazodjék.”
Szerinte a büntetés – ami jogos, és igazságos is, mert szükséges (de csak ha az adott viszonyok között valóban
szükséges) azért indokolt, mert nélküle rendezett társadalom nem tartható fenn. Éppen ezért a büntetőjog
elválaszthatatlan a társadalmi folyamatok egészétől és aktuális állapotától.
A célelmélet továbbfejlesztése később, mintegy első formája volt az ún. „közvetítő” kísérleteknek, melyek a
feltételes elítélés intézményének bevezetésével továbbfejlesztették a klasszikus iskola tanait, s bizonyos
társadalomvédelmi elvek elismerése mellett a tettesek sajátos csoportjaira nézve – elsősorban a „szokványos”
bűntettesekkel, de egyben a fiatalkorúakkal szemben is – speciális joghátrányokat szorgalmaztak.
513
Liszt gondolatai iskolateremtő hatásúnak bizonyultak, s mint egyes méltatói hangsúlyozták, a XX. század
büntetőjogi gondolkodói ettől kezdve nem vonhatták ki magukat a büntetendő cselekmények mennyiségét és
struktúráját nyitott szemmel nyomon követő büntetőjog-tudomány hatásai, fejlődése alól.
Az inkább jogbölcselő Jhering a Bentham-féle hasznossági teóriát továbbfejlesztve, viszonylag egyszerűen

fogalmazta meg, hogy „azért kell büntetni mert el kell hárítani a bűncselekmény révén a társadalomra háruló
veszélyt.” Az okok komplex szemléletének indokait azonban ő is hangsúlyozta.
Ezzel eljutottunk a XX. század első harmadába, a közvetítő iskolák erőteljes térhódításának korszakába.
1.2.2.3. 1.2.2.3. Az egyesítő vagy közvetítő elmélet, a hagyományos büntetéstani nézetek

szintézisének megkísérlése
Finkey Ferenc máig érvényes gondolata szerint a „quia

peccatum est” és a „ne peccetur” (tehát a múltba néző, illetve a jövőt formálni próbáló) abszolút és relatív
iskolák tanainak ellentétbe állítása indokoltatlanul osztja két táborra a büntetőjogi irodalmat. Az állam ugyanis
azért is büntet mert bűnt követtek el (enélkül nem is büntethet), s azért is, hogy a jövőben várható bűntetteket
megelőzze (okos törvényhozó erre törekszik). Liszt hasonlata szerint meddő is lenne az a vita, amely azt
vizsgálja, miért gyógyít az orvos, azért-e mert a páciens beteg, vagy azért, hogy meggyógyuljon. Világos, hogy
ok és távlati cél szorosan összefügg.
„A büntetés hasznosságát vagy szükségességét – fogalmazta meg – helytelen dolog ellentétbe állítani annak
igazságosságával. A szükségesség, hasznosság és az igazságosság, ha nem visszük túlzásba e fogalmakat, nem
zárják ki, sőtfeltételezik, illetőleg kiegészítik egymást. Hiszen mi az igazságos? Az, ami minden érdeket
egyaránt kielégít, kiegyenlít, méltányol, vagyis, ami hasznos és szükséges is. Ami a közre, az összességre nem
514
hasznos, de káros, ami céltalan, szükségtelen, az nem lehet igazságos sem, s így a hasznos vagy szükséges csak
más módon kifejezése a helyesnek, vagyis az igazságosnak. A büntetés tehát akkor valóban igazságos, ha
szükséges és hasznos is, a szükségtelen (túl szigorú), valamint a haszontalan (túl enyhe) büntetés egyaránt
igazságtalan is.”
Ez a felismerés persze nem volt merőben új, a közvetítő elmélet csíráit már ugyancsak megtalálhatjuk az
ókorban is. Platon időszámításunk előtt 350-ben, pl. az elkövetett rosszból indult ugyan ki, s fontosnak tartotta a
megtorlást, mert a büntetésben, mintegy végső eszközben a megsértett harmónia helyreállítását látta. A tettel
arányos büntetés követelése mellett azonban olyan joghátrány alkalmazását tartotta indokoltnak, amely képes a
speciális visszatartásra is. A generális prevenció fontossága mellett lényegesnek tartotta a büntetés esetleges
nevelő hatását is, amely a tettest, ha nem javítja is teljesen meg, legalább kevésbé gonosszá teheti.
Később, a közvetítő vagy egyesítő elméletek képviselői (pl. Belgiumban Prins, nálunk Angyal vagy az imént
idézett Finkey) nem pusztán vegyítették a különféle korábbi megközelítési módokat, hanem olyan szintézist
igyekeztek teremteni, melyek a büntetési célok esetleg rangsorolt, de feltétlenül egyidejű szem előtt tartásával
képesek kialakítani a jogkövetkezmények következetes, s egyben differenciált tanát.
Ebben a napjaikban is a leginkább követett elméletben tehát egyaránt fontos a szükségesség, az igazságosság és
a hasznosság. Képviselői arra törekszenek, hogy ne maradjanak figyelmen kívül a megtorlás, a
társadalomvédelem, a generális és speciális prevenció – ezen belül a nevelés – szempontjai. Nem könnyű
persze, és talán nem is lehetséges minden esetben egyaránt érvényesíteni az elvi és a pragmatikus
követelményeket. Ezért elmondható, hogy az említett szempontok egyes bűncselekmény- és tettestípusok és
elkövetői sajátosságok esetében nem egyforma súllyal esnek latba.
Bizonyos bűnözői korcsoportoknál, vagy bűncselekményfajtáknál a nevelés még reális cél lehet, másokkal
szemben és másutt a megtorlás, esetleg az átmeneti vagy tartós izolálás kerül előtérbe. Így a büntetéstan
kérdései végső soron metodikai és büntetés-végrehajtási kérdéssé válnak.
A hagyományos és a reformista irányzatok közeledése más szempontból is megfigyelhető.
Pikler Gyula már száz éve leírta: „…azon helyes irányelv követése alól, hogy a tettes egyéniségét tekintetbe kell
venni a büntetés kiszabásánál, az ortodox iskola hívei sem vonhatták ki magukat teljesen, amennyiben a
bűntettesek között ők is tettek olyanféle disztinkciót, mint mi, az igaz, hogy ők ezt egész másképp fogalmazták
meg: ők a különböző bűntettek objektív álladékai között különböztetnek. Így pl. az álkulcs használata mellett
elkövetett lopást ők is szigorúbban óhajtják büntetni a közönségesnél, épp úgy, mint a célszerűségi iskola hívei,
csakhogy míg ők azzal vélték ezt igazolhatni, hogy ez esetben a bűntettes nagyobb bűntettet követett el, ezért
igazságos őt jobban sújtani, addig szerintünk azért kell alkalmazni ez esetben a szigorúbb büntetést, erősebb,
gyökeresebb eljárást, mert az ekként elkövetett lopás arra enged következtetni, hogy veszedelmesebb,
megrögzöttebb gonosztevővel van dolgunk, akit valami kis büntetéssel nem igen lehet már visszatartani a
bűntett elkövetésétől.”
A fontosabb büntetéstani irányzatok lényegét mindezek alapján a következő táblázatban összegezhetjük:
Az eldöntendő kérdés Abszolút elméletek Relatív elméletek Vegyes vagyközvetítő

elméletek
Mire reagál a büntetés? a tettre a tettesre elsősorban a tettre, de

fontos az elkövető
személye is
Mi a büntetés filozófiai indeterminizmus determinizmus mindkét alap

alapja és szemlélete ? kizárólagosságát elvetik,
(a bűn alapja a szabad (a bűn meghatározottsága) indeterminizmus,
akarat), társadalmi és egyéni
a jövőt (az újabb bűn
a büntetés reakció a megelőzését) tartja szem hatásokkal
múltban elkövetett előtt
tettre
515
Mi a büntetés lényege és tettarányos megtorlásként társadalomvédelmet, igazságos megtorlás,

végső célja? előálló igazságosság általános, illetve speciális amely alkalmas a
megelőzést eredményező társadalom védelmére
hasznosság okulására és az egyéni
megelőzésre is
1.2.2.4. 1.2.2.4. Napjaink fontosabb büntetéstani irányzatai
Az utóbbi évtizedek büntetéstani nézeteiből csupán

néhány máig ható irányzatot emelünk ki.
Az „új társadalomvédelmi iskola” megteremtése a már említett Prins nevéhez fűződik, az elméletet a második
világháború után Grammatica fejlesztette tovább. Kiinduló tézisük az volt, hogy az államnak nincs joga a
büntetésre, de kötelessége a bűntettes reszocializálása. Ez határozott tartamú gyógyító-nevelő intézkedések
alkalmazásával érhető el. Az, hogy az iskola többet és részben mást tudott nyújtani, mint a relatív elméletek zárt
rendszerének feladása, elsősorban Marc Ancelnek volt köszönhető, aki egyaránt fontosnak tartotta a nevelést és
a közösség megvédését. A büntetés normaközpontú szemlélete helyett, „rehabilitálta” az erkölcsi felelősség
alapjait, s gyakorló bíróként etikai szempontokat is érvényesíteni kívánt a büntetéskiszabás folyamatában. A
tiszteletre méltó, de utóbb sommásan naivnak minősített elmélet a ’70-es évek elejétől kezdve fokozatosan
háttérbe szorult.
Ezzel párhuzamosan, hasonló elvi alapokról indult az ún. „kezelési” elmélet, a „treatment ideológiája”, amelytől
különösen az USA-ban és a skandináv országokban vártak sikereket. Az alapvetően korszerűbb formában
jelentkező speciál-preventív elmélet a bűncselekményt betegségként, a bűnözést járványként kezelte, s a
516
reszocializációt egyéniesített terápiától, a hagyományos büntetés-végrehajtási eszközöktől és módszerektől való

eltéréstől remélte.
Az elv szintén nem tudott a gyakorlatban hosszabb időre elterjedni, nem csupán költségessége és viszonylagos
eredménytelensége, hanem a mára jórészt elfogadott büntetési célok egy részének (a megtorlásnak vagy a
társadalomvédelemnek) sommás tagadása miatt, végül azért sem, mert a humánusnak állított „kezelést” olykor
alapvető emberi jogok megsértésével – pl. elektrosokk alkalmazásával – vélték célravezetőnek.
Napjaink büntetéstana jórészt beéri korábbi abszolút vagy relatív iskolák nézeteinek felfrissítésével,
aktualizálásával, elsősorban a közvetítő teóriák eklekticizmusát, a többirányú megközelítés mellett a lényeg
elveszését kifogásolva.
Az első, korábban már említett irányzat a büntetés megtorló jellegét előtérbe helyező „neo-abszolút” elmélet.
Kétségtelen, hogy e nézet újjáéledésére erősen hatottak a bűnözés megváltozott viszonyai, a bűncselekmények
számának és a bűnözés szerkezetének negatív változásai, a viszonylag alacsony felderítési eredményesség, s
ezáltal társadalom tagjainak növekvő érzékenysége és félelme a bűnözéstől. További szárnyalást tett lehetővé a
terrorizmustól való általános félelem mítosza és – sajnos részben – valósága.
Az biztos, hogy a bűnüldözéssel szembeni várakozásokat legegyszerűbb módon a kilátásba helyezetett és

alkalmazott büntetések szigorításával lehet teljesíteni. E nézet hibás voltára azonban már Montesquieu
rámutatott, a történelmi tapasztalatok alapján merőben hasztalannak minősítve a kormányzatok azon időről időre
jelentkező törekvését, hogy a nemkívánatos jelenségek ellen gyors és látványosnak vélt szigorító
intézkedésekkel lépjen fel.
E rövid távú tüneti kezelés ugyanis csak látszateredményekkel járhat. Pedig hasonló tendenciák ma is
megfigyelhetők a tengerentúlon és számos európai ország jogalkotási és ítélkezési gyakorlatában, így – némi
fáziskéséssel és talán mérsékeltebben – nálunk is. A megtorlás hosszabb időre háttérbe szoruló elvének
visszatérése önmagában persze nem kifogásolható. A büntetés retorzív, a tettesnek érzékeny hátrányt okozó
jellege, s ezáltal a társadalom tagjai igazságérzetének kielégítése sohasem válhat sokadrangú, periferikus céllá.
Arra kellene azonban ügyelnünk, hogy kizárólagossá vagy eltúlzottá se váljék.
Ami a jogalkotást illeti, indokoltan hangsúlyozza számos kriminológus, hogy a bűncselekmény határozott
társadalmi elítélése mellett csekélyebb a jelentősége a szigornak, vagy azt, hogy a kilátásba helyezett kirívóan
szigorú szankciók gyakran a kívánttal ellenkező hatást váltanak ki, mert a lakosság tartózkodik a
feljelentésektől, a hatóságok pedig az eljárástól.
Hasonló diszfunkciók fogalmazhatók meg a jogalkalmazást tekintve is. A Legfelsőbb Bíróság nálunk is több
döntésében figyelmeztetett arra, hogy nemcsak a túlságosan enyhe, hanem a túlzottan szigorú ítélet is
helyteleníthető. Az utóbbi ugyanis az elítélttel szemben szánalmat kelt, s ahelyett, hogy vele szemben az
erkölcsi elítélés légkörét alakítaná ki, éppen ellenkező irányban és így károsan hat. Az ilyen bűncselekménynek
nincs nevelő hatása és az általános visszatartás célját sem szolgálja.
Ennek ellenére ma ez a szigorúbb irányzat képes talán a legtöbb támogatót maga mögött tudni. Jól mutatja ezt
nálunk a „három csapás” néven elhíresült szabályrendszer 2011-es magas támogatottság melletti elfogadása, s
általában, az olyan törekvések felkarolása, amelyek a fokozottabb szigortól várják az eredményeket.
Az említett neokonzervatív szemlélet mellett, erősödni látszik még egy irányzat, amely a büntetés hagyományos
céljait és kereteit szétfeszíteni látszik. Ez az elv a büntetés reparatív, jóvátételi jellegének erősödése. A büntetés
kárpótlási jellegét illetően a korábbi évszázadokban szintén állandó vita folyt, s általában az a nézet volt
meghatározó, mely szerint a sértettnek nyújtott jóvátétel nem része a büntetésnek legfeljebb figyelembe vehető a
kiszabásánál.
Mára a helyzet fokozatosan megváltozott. A büntetés hagyományos céljai mellé felzárkózik a reparáció, tehát az
áldozat kártalanításának eszméje. Terminológiai vita persze folytatható azon, hogy a jóvátétel felfogható-e
büntetési célként, hiszen a kártérítési igény alanya – a sértett – alapvetően különbözik a büntetési igény
alanyától – az államtól – s Binding a híres német büntetőjogász is okkal hangsúlyozza a szembetűnő
különbséget: a büntetés sebet üt, a kártérítés viszont sebet gyógyít. Az elméleti viták azonban mára
másodlagossá váltak, annak felismerése mellett, hogy a büntetési célok mindegyike lényegében csak a reparatív
következmények érvényesülése mellett lehet igazán hatékony. A sértett kárainak enyhítésében az államnak is
részt kell vállalnia, alapvetően azonban a sérelem okozóját kell kézzelfogható – és számára a hagyományos
büntetéshez hasonló módon „malumként” jelentkező – joghátrány révén jóvátételre kötelezni. A jóvátétel – mint
517
azt napjaink egyes kriminológusai hangsúlyozzák – a büntetésnek tulajdonított szimbolikus funkciók ellátására
is alkalmas lehet, pl. éppúgy kifejezheti a megsértett normában megtestesülő értékítéletet, mint pl. a sértettnek
legfeljebb átmeneti erkölcsi elégtételt nyújtó szabadságvesztés, vagy a sértett kártalanítása helyett az
igazságszolgáltatás működési kiadásaira fordított pénzbüntetés.
Összességében tehát: az ezredforduló büntetési elméletei korszerűbb formában szinte megismétlik a korábbi
abszolút és relatív nézetek vitáit. Visszaköszönnek a büntetés tettarányosságát, megtorló, elrettentő jellegét
hangsúlyozó nézetek az exkluzív vagy büntető, s a tettes egyéni szükségleteit figyelembe vevő, reintegrációját
szolgáló jogpolitikai megközelítések az inkluzív vagy jóléti büntetési rendszer hívei körében. A különbség talán
annyi, hogy a tetthez igazodó, arányos büntetés hívei gyakran hivatkoznak arra is, hogy bármely, a tettest
előtérbe állító joghátrány az egyetemes emberi jogok (azonos) érvényesülése szempontjából is
megkérdőjelezhető. Az elkövető személyére koncentráló nézetek képviselői ezzel szemben arra hivatkoznak,
hogy az ugrásszerű technikai fejlődés mellett az utóbbi évtizedekben kevesebb teret kaptak a
„humántudományok”, s az individuum szerepének további kutatása aligha pótolható az emberi jogok
abszolutizálásával.
Michel Foucault pl. komor víziót vázol fel, amikor azt állítja, hogy napjaink rövid távú haszon elérésére
orientált világában elsősorban a modern börtön különféle formái váltak a társadalom meghatározó modelljeivé.
Börtönök mintájára alakítják ki az üdvösnek vélt iskolarendszert, amelyben „csak egyetlen igazság van, a
tanáré”, börtönszerűek a hivatalok, a laktanyák és a kórházak is. S ez nem csak intézményi kérdés, befolyásolja
az egész ideológiát, gondolkodásmódot is. Más sem folyik az ilyen falanszterekben, mint az egyéniség
szisztematikus rombolása, az emberek előre gyártott „dobozokba” kényszerítése, uniformalizálása. Az egész
világ maga kezd egy nagy, szervezett börtönné válni.
Mások, még hisznek az igazság és a hatékonyság összebékíthetőségében. John Rawls, a börtönt és a a büntetést
a társadalmi igazságosság megnyilvánulásaként szemlélve pl. úgy véli, hogy az igazságosság elsőbbséget élvez
a hatékonysággal és a jóléttel szemben, e fogalmak elemzése kapcsán azonban valójában egy olyan
„neoutiliarista” elmélet alapjait fekteti le, amely a büntetést a társadalom intézményrendszere által racionálisan
és hatékonyan alkalmazott reakciónak tekinti. Láttuk, hogy ez sem teljesen új gondolat.
1.2.2.5. 1.2.2.5. A büntetés céljára vonatkozó hazai nézetek alakulásának vázlata
518
Ismert, hogy a hazai büntetőjogi irodalom nem tekint

nagy múltra vissza, első tankönyveink és kommentárjaink szerzői tehát már mintegy összegezhették a büntetésre
vonatkozó felfogások alakulásának évszázados tanulságait. Ennek nyomán azonban voltaképpen ugyanazt az
utat járták be, amit európai elődeik.
Szlemenics Pál, első magyar nyelvű büntetőjogi tankönyvünk írója, a XIX. század első évtizedeiben – a
„társaság” védelmének elvét hangsúlyozó Bodó és az inkább Feuerbach „pszichikai kényszer” elméletéhez közel
álló Vuchetich nyomán – lényegében az akkori közfelfogással egyezően hangsúlyozta a büntetés végső, üdvös
célját. Kifejtette, hogy a puszta bosszúállás az emberi elme méltóságával s a természet törvényeivel nem fér
meg, ezért sem a törvényhozó, a büntetés meghatározásával, sem a bíró, annak kiszabásával „más cél után
okosan nem törekedhetik, mintsem hogy gonosztettek ne tétethessenek, és így a haza polgárai igazaikkal minden
sérelemnek félelme nélkül nyugton élhessenek.”
Vuchetich Mátyás azonban megérdemli, hogy részletesebben vizsgáljuk meg a büntetés céljával kapcsolatos
nézeteit, mert nála Szlemenicsnél korszerűbb, messzebbre látóbb formában jelennek meg a társadalomvédelem,
a generális és speciális prevenció elvei.
1819-ben még latin nyelven írott tankönyvében hansúlyozta, hogy „a büntetések végső célja a társadalom
biztonsága, valamint a közrend és a törvények tekintélyének megóvása. […] A büntetést azért alkalmazzák, mert
a büntetéssel való fenyegetéstől azt a hatást remélik, ami miatt azt törvényileg megállapították, nevezetesen,
hogy bűncselekmények ne történjenek, és hogy megmutassák, hogy a törvényhozó büntetéssel való fenyegetése
komoly, nem csupán látványos és hiábavaló. […] Igaz az a tétel, hogy a terheltet amiatt büntetik. Mert
bűncselekményt követett el, de […] embertelen volna egyedül ezért büntetni. Jogi értelemben nevelni, tanítani,
519
semmi mást nem jelent, mint a büntetéssel való fenyegetéssel a polgárokat a netán elkövetendő
bűncselekménytől visszatartani, elriasztani.”
Szokolay István, 1848-ban megjelent tankönyvében határozottabban foglalt állást a büntetés tettalapú
megközelítése mellett, azt hangsúlyozva, hogy bármelyik korábbi büntetési elméletet vesszük is alapul,
mindegyik a bűntett által megvalósított jogtalanságra reagál. A legfontosabb kérdésnek az ősi tálió elvén
túllépni képes arányosságot tartotta, mely által a tettest cselekményéhez igazodó „hason rossz éri”, miáltal „a
jogok egyenlősége helyreállíttatik”.
Az igazságosság elve nem zárja ki ugyan szerinte a javítás vagy az elrettentés eszméjét, ezek azonban csupán a
büntetés olyan következményei lehetnek, melyek nem is a büntetőjogból, hanem a társadalom politikájából (mai
terminológiával a jogpolitikából) származtathatók. Szokolay e nézetével egyes mai „neokonzervatív” elméletek
előfutárának is tekinthető.
Kortársa, Szemere Bertalan alapos történeti visszapillantással és kitekintéssel inkább a többes büntetési célok
talaján állt, amikor a büntetés kívánatos hatásait összegezve rámutatott, hogy a helyesen megválasztott és
kiszabott büntető joghátrány, tanít és elrettent (mind társadalmi, mind egyéni szinten), megnyugvást kelt,
ártalmatlanná tesz, és javít. Szemerének a büntetés céljáról írt első átfogó magyar nyelvű monográfiája (A
büntetésről, s különösebben a halálbüntetésről, 1841) a büntetési elméletek hazai fejlődésére a mai napig hatást
gyakorol.
Pauler Tivadarnál 1864-ben ismét meghatározó célként jelenik meg a büntetés társadalomvédelmi funkciója is:
„a büntetés, tágasb értelemben a jogsértésnek az igazság elvei szerinti megtorlása; szorosabb értelemben a
bűntettnek az államban fennálló jogszabályok szerint, bíróságilag elhatározott megtorlását jelenti, és
természeténél fogva ép úgy az igazság eszméjén, mint a jogbátorság fentartásának szükségén gyökerezik, mely
utóbbi egyszersmind állami alkalmazása végczélját képezi.”
Csemegi Károly első Btk.-nk előkészítése során, néhány évtizeddel később szintén a büntetési célok
komplexitását hangsúlyozta, rámutatva, hogy minden büntetésnek, hogy célját elérje, igazságos arányban kell
állnia a bűncselekménnyel, figyelemmel kell lennie a bűnös egyéniségére, s a bűnhődésen kívül rá gyakorolni
kívánt hatásokra is. Így a büntetési rendszernek meg kell felelnie a humanizmus követelményeinek, ám úgy,
hogy az igazságosság, s a kellő szigor is érvényre juthasson.
A Csemegi Kódex novellái mindenesetre az elsődlegesen hangsúlyozott megtorlást némileg enyhítették,

elsősorban Fayer László és a jogbölcseleti alapokról kiinduló, korábban már idézett Pikler Gyula, majd
Vámbéry Rusztem kritikája nyomán, akik a megtorló jelleg elismerése mellett a speciális prevenció
követelményeit helyezték előtérbe.
Pikler a korábbi tettarányossági elméletet bírálva arra a következtetésre jutott, hogy csak az a büntetés
megengedhető, amely kisebb rosszat ró az emberekre, mint amekkora rossztól megóvja őket a bűntettek
megtorlása által.
A hazai kriminológia kialakulásában is maradandót alkotó Vámbéry szemléletes kritikája szerint pedig az a
büntetés, amely a bűntett, s nem a tettes egyéni sajátosságaihoz alkalmazkodik, részint túllő a célon, részint azon
innen marad. Ennek oka, hogy az hogy az állam a büntetést az átlagemberre, „a bonus pater familias mintájára
alkotott malus pater familiasra szabja”. Ezenkívül nem is differenciálja a büntetést a hatás szerint, amit el kíván
vele érni. „Úgy jár el, mint annak az angol hadihajónak a kapitánya, aki orvos hiányában a hajópatika összes
orvosságait összeöntötte, és abból adott a betegnek egy adagot abban a tudatban, hogy a betegség gyógyítására
alkalmas szer is benne van a keverékben.”
A hasonló pozitivista nézetek nyitottak utat a feltételes elítélés mind szélesebb körben történő alkalmazásának
is.
Még mindig a múlt század első felére visszanyúlva, kiemelést érdemel még Heller Erik elmélete, melynek
lényege szerint „a büntetések célja a jogrend épségének megóvása, (a jog követelményeinek megfelelő állapotok
bekövetkezésének és fennmaradásának biztosítása), ami egyúttal igazolási alapját is nyújtja a büntetésnek”.
A második világháború utáni évtizedekben elsősorban Schultheisz Emil és Kádár Miklós, később Földvári
József,Horváth Tibor, Györgyi Kálmán és Szabó András hatottak, illetve hatnak ma is a büntetési elméletek
további fejlődésére.
520
Valamennyien a korábbi nézetek magasabb fokú szintézisére törekedtek, ám részben elutasítva a büntetési célok
egyenértékűségének tanát.
Schultheisz felelevenítette a két világháború között kissé visszaszoruló pozitivista elméleteket, és merőben
tettescentrikus alapokról kívánt sajátos differenciált szankciórendszert kialakítani.
Ennek alapját többrétegű „párhuzamos” büntetések alkották volna, melyek közül a nem aszociális beállítottságú
bűnözőkkel szemben szabadságelvonással nem járó joghátrányt kellett volna alkalmazni, az aszociális
tettesekkel szemben személyükre szabott, de akár feltételes büntetést, ez utóbbiak visszaesőnek is minősülő
csoportjaival szemben pedig szabadságelvonást.
Bár reformjavaslatait nem fogadták el, kétségtelenül megelőzte korát pl. a mellékbüntetések önálló
alkalmazhatóságának felvetésével.
Kádár az 1950-es években kifejtett és sokáig egyeduralkodó doktrínájával a társadalom (a dolgozó nép)
védelmét tekintette ugyan elsődlegesnek, ezenkívül azonban lényegesnek tartotta a tettes nevelése, megjavítása
révén a speciális prevenció eszközrendszerét is. Kifejtette, hogy a helyes és igazságos büntetés érdekében a
bíróságnak a törvényes büntetési tétel keretén belül azt a büntetést kell alkalmaznia, amely az elkövető és a
cselekmény konkrét sajátosságainak megfelel. Meghatározónak tekintette a társadalomra veszélyességet,
amelyet a bűntett tulajdonságán kívül a büntetés alapjaként fogott fel.
A speciális prevenció kapcsán e korszak meghatározó elemzői végeredményben a „szocialista társadalom”

emberformáló, tudatalakító hatását, a személyiséget „átformálni” képes mechanizmust abszolutizálták.
Földvári a 1970-es évek elején megjelent átfogó büntetéstani monográfiájának alapelveihez hű maradva, a
büntetést a bűnözés elleni küzdelem nélkülözhetetlen, de nem feltétlenül elsődleges, és biztosan nem
kizárólagos eszközének tekintette, melynek a kényszer sajátossága, ám nem lényege. Napjaink neo-abszolút
teóriáinak térhódításában a társadalom igazságérzetének korábban gyakran nem kellő súlyt kapott kielégítését
látta. E törekvés jogosságát elismerte, ám arra figyelmeztetett, hogy tudománytalan minden olyan felfogás,
amely kétségbe vonja a büntetéseknek a bűnözéstől visszatartó hatását.
Elutasította, hogy a speciális prevenciót vagy az általános megelőzést önkényesen kiválasztott eszközök előtérbe
állítására korlátozzuk, hiszen mindkét célnak rendkívül gazdag eszköztára van. Előbbi a fizikai megsemmisítés
és a teljes átnevelés között felöleli pl. az átmeneti vagy tartós izolálást (az elkövetés lehetetlenné tételét), a
nevelést, az önkéntes jogkövetés meggyőződésének kialakítását stb. Ugyanígy a generálpreventív eszközök is
gazdag tárházát nyújtják a lehetőségeknek az elrettentéstől egészen a büntetésről tudomást szerzők tudati
befolyásolásáig.
Nézetrendszere megalapozta azt az azóta csaknem teljes körűen elfogadottá vált szemléletmódot, amely a
büntetési célok gyakran sematikus katalógusa helyett a büntetőjogi felelősség vizsgálatára, s a
jogkövetkezmények ehhez mért alkalmazására fekteti a súlyt.
Horváth Tibor a büntetési elméletek fejlődéséről írt munkájában arra a következtetésre jut, hogy az a
büntetésfogalom volt és lesz a büntetőjog azon pillére, amely az egyéni felelősség etikai alapjait ötvözi az
állampolgári jogok felértékelődő garanciáival. Szerinte csak az egyesítő elmélet képes a büntetés jogalapját és
társadalmi rendeltetését megválaszolni. A büntetés szükségszerű tulajdonsága, hogy megtorló jellegét megtartva
hatást gyakoroljon a társadalmi közgondolkodására, de ne mondjon le az individuum kezeléséről sem. Itt
azonban ügyelni kell a kényes egyensúlyra. A büntetés szükségességét nem alapozhatja meg önmagában a
speciálpreventív célkitűzésekre tekintettel megfogalmazott hasznossága. A büntetés nem azért szükséges, mert
alkalmas a javításra, az állampolgárok magatartásának formálására. Szükségességét csak a társadalom
védelmének igénye és a jogrend fenntartása indokolhatja. Végső soron a büntetés igazságossága, szükségessége
és célszerűsége azok az alapelvek amelyek megteremtik az összhangot a társadalom védelmének objektív igénye
és erkölcsi felfogása, illetve a jogbiztonság és az állampolgári jogok védelme között. Igazságosság, arányosság
és szükségesség tehát egymás rovására nem érvényesülhet.
Györgyi Kálmán szerint a büntetés a bűnözés elleni küzdelem eszköze, ebben az értelemben tehát a büntetésnek
nincs is „célja”. Egységes célrendszert azért is nehéz meghatározni, mert a büntetés különböző relációkban
jelentkezik: szerepel a törvényben, helyet kap a bírói döntésben, és meghatározza a büntetés végrehajtásának
kereteit és módját. Az elméleti viták szerinte jórészt abból fakadnak, hogy gyakran szembeállítják a jogalkotó, a
bíró és a büntetés-végrehajtás által preferált közvetlen célokat. Voltaképpen pedig az egész bonyolult
mechanizmus a törvényben is megfogalmazott kriminálpolitikai célkitűzést, a társadalom védelmét, a
521
bűncselekmények megelőzését szolgálja. Ezt tartja szem előtt a jogalkotó, a szankciók meghatározása és
alkalmazásuk előírása útján, ez vezeti bírót a büntetés kiszabásakor, és ezt kívánja elérni a büntetés-végrehajtás
is a szankció realizálása révén. A célok és az azok megvalósítását szolgáló eszközök bonyolult összefüggéséről
van tehát szó.
Ha pedig elfogadjuk, hogy a büntetés célja a törvényhozó, a bíró és a büntetés-végrehajtás céljának hordozója,
nem juthatunk más következtetésre, mint hogy a társadalom védelme egyaránt a büntetési célok körébe emeli a
megtorlást és a megelőzést is.
Földvári és Horváth sok tekintetben egymáshoz közel álló nézeteivel szemben Szabó András már évtizedekkel
ezelőtt abból a Györgyi által is hangsúlyozott tételből indult ki, hogy mindaz, amit a mai büntetőjog progresszív
értékként magáénak mondhat, az arányos büntetések gondolatából nőtt ki.
Szabó a fiatalkorú bűnözés sajátosságainak vizsgálata, majd a „tett” és a „magatartás” elhatárolása révén jutott
el a büntetés egy sajátos, tettközpontú megközelítéshez. Tagadta, hogy a kriminológiát a deviáns viselkedések
szociológiájával kellene azonosítanunk, s a büntetés fogalmát ilyen szemlélet segítségével kellene értelmeznünk.
Szerinte ugyanis nem lehet a bűnös cselekményt az egész életútra kivetíteni. Következtetéseiben úgy vélte, hogy
sem a hatásosság hiánya, sem a célra való alkalmatlanság, vagy az ítélkezés eltérései, ingadozásai nem
kérdőjelezhetik meg a büntetés létjogosultságát. A büntetőjogi retorzió nem képes lényegesen befolyásolni a
bűnözés alakulását, mivel ezt alapjában véve a társadalom aktuális állapota határozza meg. Ebből azonban nem
következik, hogy a büntetések hatástalansága, a célok beteljesítésére való alkalmatlansága, avagy az ítélkezési
gyakorlat eltérései miatt le kellene mondani a büntetésről általában. Nem a büntetés hatásossága, célbeteljesítő
alkalmassága és egyöntetűsége a büntetés alkalmazásának alapja, hanem az az elv, hogy bűn büntetlenül nem
maradhat, illetve, hogy a bűn büntetést érdemel.
A büntetőjogi büntetést ezért álláspontja szerint nem szükséges célkövetéshez vagy célra való alkalmassághoz
kötni, hiszen attól, hogy nem hatásos vagy nem teljesít be célokat, alkalmazása még szükséges, igazságos és
indokolt lehet.
A büntetőjog társadalmi rendeltetése Szabó András szerint az, hogy a jogrendszer egészének szankciós zárköve
legyen. Nincs önálló működési terepe, mint egyéb jogágaknak. Ezért más a büntetőjogi szankció, mint az egyéb
jogágak reparáló, helyreállító vagy egyéb kötelességstatuáló szankciói. A büntetőjogi szankció éppen ezért
büntetés, ezért hátrányokozás. Szerepe és rendeltetése a jogi és erkölcsi normák épségének fenntartása, amikor
ezen már más jogági szankciók nem segítenek.
Az elmélet szerint a „célra nem tekintő”, szimbolikus, jogépségi, megtorlóbüntetésegyet jelent az arányos
büntetés elvével. (Láttuk e nézet gyökereit már Hellernél). Az arányos büntetés elve kizárja a célbüntetést, mert
a célbüntetés nem a tett súlyához való arányítást, hanem a célhoz mért viszonyítást kívánja meg és teszi
lehetővé. A jogépségi büntetés, a megtorló, arányos büntetés sokkal humánusabb a látszólag humánus nevelő
célbüntetésnél, mert nem érinti a személyiséget, a személyi autonómiát és lelkiismereti szabadságot. A
büntetőjogi büntetéskiszabás logikája nem cserélhető fel a nevelés és a gyógyítás logikájával, ha meg akar
maradni az igazságszolgáltatás kereteiben.
Az arányos büntetés elve azért is egyedül lehetséges alkotmányos jogállami büntetés, mert egyedül ez fér össze
a jogegyenlőség eszméjével. Minden egyéb tekintet a jogegyenlőtlenség deklarálása volna, hiszen
szükségképpen az egyén valamilyen személyiségi állapotát vagy státusát tekintené a büntetés zsinórmértékének
és nem a tettet.
E kétségtelenül logikus, bár kissé pesszimista megközelítéssel szemben felvethető, hogy a tettarányos reagálás
évszázadok óta „feltalált” és feltétlenül helyes elve mellett kár lenne eleve és minden esetben lemondanunk
további – akár közvetetten érvényesülhető – büntetési célok büntetőjog rendszerén belül történő
megvalósításáról. Az egyéni szinten jelentkező büntetés legkülönfélébb hatásai többé-kevésbé egyébként is
érvényesülhetnek – deklarálásuktól függetlenül. Az arányos büntetés sokszor akkor is nevel és visszatart, ha
ezekre a célokra „nem tekintünk”. Szabó maga sem tagadja, hogy adott esetben a büntetés pl. reszocializáló
funkciót is betölthet, ezt azonban nem kitűzendő célnak, hanem a jogépségi szankció esetleges
következményének tartja. S bár elvi szinten nem közömbös, hogy milyen célt, s milyen üdvös hatást
tulajdonítunk a helyes büntetésnek, látható, hogy a probléma ettől kezdve csaknem a cél, az eszköz és az
eredmény gyakorlati szempontból másodlagos terminológiai kérdésévé válik.
Ezen az alapon viszont nem tagadhatók meg a célok pluralizmusát hirdető közvetítő elmélet értékei.
522
1.3. 1.3. A büntetés sajátosságai

1.3.1. 1.3.1. A büntetéssel szemben támasztható követelmények
A jogalap és az ezzel összefüggő célok áttekintése után

meg kell határoznunk a büntetés (tágabb értelemben a büntetőjogi joghátrány) mibenlétét, lényegét. Mindez,
természetesen szoros összefüggésben áll azzal a kérdéssel is, milyen álláspontot foglaltunk el a büntetés céljait
illetően. Az előzőekből is kiderült, hogy álláspontom szerint nem szabad feladni az elvet, hogy a tettarányos
büntetés igazságosságának alapvető követelménye mellett a társadalom védelme nem zárhatja ki, sőt kifejezetten
indokolhatja bizonyos korrekciós, hasznossági szempontok figyelembevételét akár atettes újabb
bűncselekményeinek megakadályozása, akár tudatformálása, a társadalomba való visszavezetése érdekében.
Ha ezt elfogadjuk, megfogalmazhatjuk azokat a feltételeket, amelyeknek a büntetőjog büntetésnek meg kell
felelnie ahhoz, hogy törvényes, igazságos hasznos és szükséges legyen.
a) Mindenek előtt itt is hangsúlyoznunk kell azokat az alkotmányoskövetelményeket, hogy büntetőjogi büntetés
kiszabására csak
– bíró által, törvényes eljárásban, bűncselekmény elkövetése miatt,
– belátási képességgel rendelkező természetes személlyel szemben kerülhet sor
(jogi személyekkel szemben csak bizonyos speciális büntetőjogi intézkedések
alkalmazhatók, amelyekről az intézkedések tárgyalása során lesz szó.).
523
A büntetőjog alapjait képező ismert jogelvek mellett (nulla poena sine crimen, nulla poena sine culpa) fontos
követelmény a súlyosabb büntetés visszaható hatályának tilalma vagy az írott jog törvényi eljárásban, erre
feljogosított személyek útján történő alkalmazása, amely az önkény kizárását garantálja.
Beszámítási képességgel nem rendelkező személlyel szemben büntetésre nem, csupán intézkedésként
kényszergyógykezelésre kerülhet sor.
A bírói út alkalmazását az „igazságszolgáltatás gyakorlását kizárólag bíróságok útján” előíró büntetőeljárás elv
is rögzíti. Hozzátehetjük azonban, hogy hatályos jogunkban egyes intézkedések ez alól is kivételt képezhetnek:
megrovásra vagy a vádemelés elhalasztása melletti pártfogó felügyelet elrendelésére az ügyésznek (is) van
lehetősége.
b) A büntetés a tettes számára érzékelhető hátrányt, bajt, „malumot” kell jelentsen, érvényesülnie kell tehát a
szankció hátrány okozásában testet öltő megtorló jellegének.
Minden büntetés elsősorban úgy reagál az elkövetett tettre, hogy a tettest valamilyen előnytől, valamilyen
pozitív dologtól fosztja meg, hiszen ez testesíti meg a „büntetés” voltaképpeni fogalmi lényegét.
A történelmi fejlődés során e joghátrányok (s így a büntetések) súlyuk és jellegük szerint igen eltérőek voltak.
Aszerint, hogy a büntetésben megtestesülő jogfosztás miben állt, megkülönböztethetjük
• a halálbüntetést,
• a testi büntetéseket (pl. megcsonkítás, megvakítás, megbélyegzés, botozás),
• a megszégyenítő büntetéseket (pl. „kiseprűzés”, kalodába zárás, pellengérre állítás),
• a szabadságot megvonó büntetéseket (pl. gályarabság, börtönbüntetés,)
• a vagyoni jellegű büntetéseket (pl. jószágvesztés, pénzbüntetés),
• a munkabüntetéseket (pl. dologház, közérdekű munka,) és
• a jogfosztó büntetéseket (pl. száműzés, közügyektől eltiltás).
A világos határvonal megvonása nem mindenütt könnyű, ráadásul az egyes joghátrányok gyakran
szükségképpen továbbiakkal jártak vagy járhattak együtt. A gályarabság, a dologház (vagy legújabb kori
történelmünkben a szigorított javító-nevelő munka) pl. szabadságvesztésnek és munkabüntetésnek is felfogható,
a deportálás vagy száműzés pedig szintén több egyidejű hátrányt jelenthetett. A „fej- és jószágvesztés” a
középkorban nemesekkel szemben aligha volt külön-külön alkalmazható, s napjainkban is, bizonyos esetekben a
szabadságvesztés mellett kötelező a vagyonelkobzás is.
A különféle joghátrányok persze idővel szelídültek, humanizálódtak, s mai rendszerünkben büntetésként az első
három helyen említett szankció már nem alkalmazható.
c) Büntetőjogi büntetésnek a „nulla poena sine lege” elv elfogadása óta nem tekinthető bármely előny
megvonása. Olyan előre látható, törvényben előírt (s így sohasem önkényes) joghátrány alkalmazása kerülhet
csak szóba, amely – viszont éppen az állam által büntetéssé emelt előzetesen deklarált joghátrányi jellege
folytán – állami eszközzel ki is kényszeríthető.
d) A büntetésnek ki kell fejeznie a társadalom rosszallását, negatív értékítéletét, a tettel és tettessel szemben
megnyilvánuló közösségi értékfelfogását. Mindez erkölcs és jog közismerten szoros kapcsolatából táplálkozik,
de látnunk kell, hogy szemben az eddigi követelményekkel, itt már könnyen adódhatnak diszfunkciók.
Helyes és feltétlenül kívánatos persze, hogy a büntetések általában egyezzenek a társadalmi közfelfogással,
enélkül ugyanis tartósan nem tölthetik be rendeltetésüket. E követelmény azonban csak a társadalom
többségének szilárd elvi alapokon nyugvó erkölcsi értékrendje és következetes, szélsőségektől mentes ítélkezési
gyakorlat, mellett érvényesülhet. Mindez csak igen hosszú folyamat eredményeképpen alakulhat ki, és állandóan
formálódik is. Ma aligha lenne tömegbázisa pl. a testi büntetések visszaállításáért harcolóknak, ám a
közvélemény-kutatások szerint a halálbüntetés újbóli bevezetését a társadalom többsége helyeselné.
A büntetések alkalmazásán kívül ezért további (büntetőjogon kívüli) eszközök alkalmazása is szükséges annak
elfogadtatásához, hogy a humánus, az adott körülmények között alkalmazható legenyhébb, ám a büntetési célok
524
elérésére már alkalmas, más szóval a szükséges, de egyben elégséges büntetés találkozzék a társadalom
értékítéletével.
e) A büntetésnek meg kell felelnie a generális és a speciális prevenció követelményének, mind a társdalom többi
tagját, mind a tettest vissza kell tartania újabb bűncselekmény elkövetésétől. Ezáltal tehát alkalmasnak kell
lennie a bűnözés befolyásolására. Ennek egyik eszköze az individualizáció, vagyis a büntetés lehetőleg
személyre szabott, egyéniesített volta. Mindez a tettközpontúságnak sem mond ellent. A törvény előtti
egyenlőség ugyanis nem az egyenlő elbánás kötelezettségét jelenti; ellenkezőleg, tett és tettes sajátosságainak
egyaránt messzemenő figyelembevételét. Mondhatjuk azt is, hogy a „nem egyenlőkkel” nem is szabad azonos
módon eljárni. Az individualizáció ugyan végső soron a büntetés kiszabásának folyamatában realizálódik, de
nem indokolatlan a büntetéssel szembeni általános követelmények keretében is megemlíteni.
f) Természetesen támasztható a büntetéssel szemben még számos kritérium. A teljesség igénye nélkül: legyenek
pl. a büntetések helyrehozhatóak, vagyis olyanok, amelyek az ártatlanság vagy az enyhébb felelősség utólagos
kiderülése esetén a rehabilitáció lehetőségét nem zárják ki, vagy legyenek lehetőleg gazdaságosak, tehát
alkalmazásuk ne jelentsen tartósan nagyobb terhet az államra nézve, mint a tettek, ami miatt kiszabták azokat. E
körülményeket azonban inkább kívánatos elveknek, mintsem az előzőkkel azonos súlyú követelményeknek
tekinthetjük.
Az, hogy adott esetben a felsorolt jellemzők közül melyik kerül inkább előtérbe, számos körülmény függvénye,
melyeket elsősorban a büntetés kiszabásának felelősségteljes folyamatában értékelnek, de amelyekre hathat a
jogalkotói intenció is.
Általában bizonyos mértékig mindig együtt van jelen a büntetésben a tudatformáló és a kényszerítő jelleg. A
1960-as években különös prioritást kapó „átnevelés” azonban mára – a kérdést reálisabban szemlélve –
elveszítette jelentőségét, igaz, korábban is inkább ideológiai szólam, mint a joghátrány lényegének egyik
kifejeződése volt. A „nevelő”, a tettesre hatást gyakorló elem aktuális büntetési céljaink között továbbra is jelen
van, ám a személyiség teljes átalakítása, a büntetés révén történő gyökeres átformálása már nem reális cél.
Utaltam azonban arra, hogy fokozatosan előtérbe kerül viszont a joghátrány lehetőség szerinti reparatív jellege.
Ha a jóvátételnek a büntetés körébe emelő elvi alapjai egyelőre kiforratlanok is, a joghátrány nemét és mértékét
is befolyásolni képes kívánatos következményeként egyre inkább számolhatunk vele.
A legfontosabb elemeket összefoglalva a büntetés államilag kikényszeríthető, a társadalom negatív értékítéletét

valamely hátrány alkalmazásával biztosító törvényes jogkövetkezmény, amelyet bíróság, a bűncselekményt
elkövető és büntethető személlyel szemben, megtorlásként alkalmaz, s amely igazságossága, szükségessége és
hasznossága folytán alkalmas a társadalom védelmére és újabb bűncselekmények megelőzésére.
Mindezek alapján világos különbségtétel tehető a büntetés és néhány más, szintén joghátránynak tekintett
hatósági vagy közösségi aktus között is.
Így pl.
– a büntetőeljárási kényszerintézkedéseket a büntetőeljárás sikere, zavartalan menete érdekében alkalmazzák,

elrendelésükre esetenként ügyész vagy nyomozó hatóság is jogosult;
– a fegyelmi büntetések révén nem az állam, hanem valamely kisebb közösség fejezi ki rosszallását (s ez attól
független, hogy egy adott cselekmény büntetéssel és fegyelmi felelősségre vonással egyaránt járhat),
– a különféle pótlékok és bírságok alapja nem bűncselekmény elkövetése, s ezeket nem bíróság, hanem
közigazgatási hatóság szabja ki, végül
– a felmerült bűnügyi költségek felfoghatók ugyan a bűncselekmény elkövetésének járulékos

következményeként, alapvetően azonban magánjogi természetű kiadásokból, munkadíjakból tevődnek össze.
1.4. 1.4. A szankciórendszer jellemző vonásai

1.4.1. 1.4.1. Szankciófajták és azok meghatározása
525
Azt a rendszert, amely a jogkövetkezményeket tekintve

vagy csak büntetések vagy csak intézkedések (pl. gyógyítás, nevelés, biztonsági intézkedés) alkalmazását tartja
szükségesnek monista rendszernek, amely pedig büntetések és intézkedések – akár egyidejű, akár egymást
kizáró – alkalmazásának lehetőségén alapul, dualista szisztémának nevezzük.
A szankciók meghatározottságát tekintve elvileg a következő változatok lehetségesek:
– abszolúte meghatározott,
– abszolúte határozatlan,
– relatíve meghatározott és
– relatíve határozatlan
szankciórendszer.
A felosztás végeredményben azt juttatja kifejezésre, miként oszlik meg a szankció előírása a jogalkotó és
alkalmazása a jogalkalmazó között.
Az abszolúte meghatározott rendszerben az adott bűncselekményre csak pontosan meghatározott nemű és

mértékű szankció alkalmazható. Ha a jogalkalmazó megállapítja a bűncselekmény miatt az elkövető
felelősségét, nincs egyéb dolga, mint mechanikusan előírni e szankció alkalmazását. Büntetőjogunk korai
korszakában ez a mód általánosan elfogadott volt: a hűtlenségi esetek büntetése pl. az egyéniesítés
legcsekélyebb lehetősége nélkül mindig kizárólag „fej- és jószágvesztés” volt. Ma nálunk ilyen – kivételesnek
526
tekinthető – abszolúte meghatározott szankció az erőszakos többszörös visszaesés legsúlyosabb eseteire

mérlegelést nem tűrően előírt tényleges életfogytig tartó szabadságvesztés [Btk. 90. § (2) bek.]. Lényegében
ilyen, a személy elleni erőszakos bűncselekmények halmazatának legsúlyosabb eseteiben kötelezően
alkalmazandó életfogytig tartó szabadságvesztés is [Btk. 81. § (4) bek.], azzal a különbséggel, hogy itt a
feltételes szabadságra bocsátás lehetőségét a törvény nem zárja ki, a bírónak tehát legalább annyi mérlegelési
joga megmarad, hogy a legkorábbi szabadulási időpont elvi lehetőségének meghatározásakor 25 és 40 év közötti
időpontot határozhat meg [Btk. 43. § (1) bek.].
Az abszolúte határozatlan szisztéma, mintegy az előbbi ellensúlyaként fejlődött ki. Sem a büntetés nemét, sem
kereteit nem írta elő, mindezeket – a felelősség megállapítása esetén – „a bíróság bölcs belátására” bízta. Ezt a
rendszert általában az önkényes büntetéskiszabás lehetősége miatt bírálták.
A relatíve meghatározott rendszerben a törvényhozó a büntetés lehetséges nemét vagy nemeit, illetve a büntetési
kereteket határozza meg, a többi a jogalkalmazó dolga. A bíró tehát kötve van a büntetés neméhez, valamint
annak alsó és felső határához, s e kereteken belül szabja ki a büntetést. Alapvetően ez jellemző a magyar Btk.-
ra, azzal, hogy a jogalkotó helyenként, bizonyos feltételek mellett előírja egyes büntetetési vagy intézkedési
nemek kötelező alkalmazását (pl. a pénzbüntetés vagy a vagyonelkobzás esetében), s kivételesen – mint láttuk –
a büntetés mértékét is.
Végül a relatíve határozatlan rendszerben csak a büntetés vagy intézkedés neme adott. Uralkodó felfogás
szerint a törvényből ezenkívül tudható még annak vagy alsó, vagy felső határa, esetleg megjelölik az alsó és
felső kereteket is. Ha azonban ez valóban mindig így lenne, a szisztémát aligha tudnánk megkülönböztetni a
relatíve meghatározott rendszertől. Ezért helyesebb, ha azt mondjuk, hogy a relatíve határozatlan rendszer –
persze törvényi felhatalmazás alapján, de – a büntetés kiszabásakor tér el markánsan a korábbi szisztémától. A
bíró ugyanis e rendszerben a büntetést határozott tartam megjelölése nélkül szabja ki. Ezt gyakran úgy teszi,
hogy a törvényi előírások figyelembevételével utal a kiszabott büntetés legalacsonyabb vagy legmagasabb
mértékére (pl. az USA-ban, ahol a vádlottat adott esetben „legkevesebb 10 évi fegyházra” ítélik). Máskor a
várható mértékre a bíróság nem is utal (pl. Angliában, amikor a vádlottat „ő felsége tetszésének megfelelő ideig
tartó” büntetésre ítélik). Ilyenkor a büntetés kiállásáról később vagy maga a bíróság dönt, vagy ezt igazgatási
szervekre bízzák.
Az Európai Emberi Jogi Bíróság e rendszer kapcsán több ítéletében állást foglalt a büntetések időszakonkénti,
előre látható érdemi felülvizsgálata, s így a szisztéma relatíve határozott rendszerhez való közelítésének
szükségessége mellett.
A felsorolt rendszerek egy-egy ország jogalkotásában párhuzamosan is előfordulhatnak. A magyar Btk. egyik
fiatalkorúakkal kapcsolatos korábbi rendelkezése pl. azt tartalmazta, hogy „a javítóintézeti nevelés tartamát a
bíróság nem határozza meg, legrövidebb tartama egy év”, s 1999-ig nem szabályozta a törvény a kiutasítás
mellékbüntetés tartamát sem. Ekkor tehát a magyar büntetőjog a relatíve határozott és relatíve határozatlan
rendszer elemeit – igaz, igen szűk körben – vegyesen alkalmazta. Utaltam rá, hogy ma az alapvetően relatíve
határozott hazai rendszerben is előfordul abszolúte határozott elem.
1.4.2. 1.4.2. A magyar Btk. jogkövetkezményeinek általános rendszere
527
Szankciórendszerünk még pár évtizede is igen színes és

változatos képet mutatott. Csúcsán az elvileg több tucat bűncselekmény – de gyakorlatilag szinte csak a
többszörösen minősülő emberölések – miatt alkalmazott halálbüntetés állt, helyet kaptak köztük a különféle
munka jellegű büntetések, vagyoni jellegű szankciók, sőt a felsorolt büntetési célok egy részével igen nehezen
összeegyeztethető biztonsági intézkedések is.
Mára a Btk. szankciórendszere mind formailag, mind tartalmilag átalakult. A halálbüntetés eltörlése után
megszűntek a munkabüntetések korábbi formái is, fokozatosan elveszítette jelentőséget a fő- és
mellékbüntetések megkülönböztetése, s egyidejűleg alkalmazhatóvá vált több büntetés és intézkedés. A Btk.
beiktatta az elzárást és a sportrendezvények látogatásától való eltiltást, önállóan alkalmazhatóvá tette a kitiltást,
s bekerült az intézkedések közé a jóvátételi munka és az elektronikus adat végleges hozzáférhetetlenné tétele.
Hatályos szankciórendszerünket tehát formálisan hármas (valójában azonban kettős) felosztás jellemzi, a
büntetések és egyetlen mellékbüntetés mellett a hagyományos értelemben büntetésnek nem tekinthető
intézkedések képezik a joghátrányok harmadik pillérét.
Mindezek alapján elmondható, hogy a Btk. rendszere alapvetően a büntetések és intézkedések együttes
alkalmazását is lehetővé tevő dualista szankciórendszer, amit a törvény a következőképpen szabályoz.
33. §
(1) Büntetések
a) a szabadságvesztés,
528
b) az elzárás,
c) a közérdekű munka,
d) a pénzbüntetés,
e) a foglalkozástól eltiltás,
f) a járművezetéstől eltiltás,
g) a kitiltás,
h) a sportrendezvények látogatásától való eltiltás,
i) a kiutasítás.
(2) Mellékbüntetés a közügyektől eltiltás.
Az egyes büntetések általában egymás mellett is alkalmazhatók (akár több is), a következő megszorításokkal:
– elzárás kiszabásának lehetősége esetén a büntetés helyett vagy mellette közérdekű munka, pénzbüntetés,
foglalkozástól eltiltás, járművezetéstől eltiltás, kitiltás, sportrendezvények látogatásától való eltiltás vagy
kiutasítás alkalmazható (akár a felsoroltak közül több is);
– szabadságvesztés mellett elzárás vagy közérdekű munka, és kiutasítás mellett közérdekű munka vagy
pénzbüntetés nem szabható ki..
Ugyanakkor bizonyos körben generálissá vált a szankciók alternatív alkalmazhatóságának lehetősége: legfeljebb
háromévi szabadságvesztéssel fenyegetett bűncselekmények esetén mindig mód van akár több,
szabadságvesztésnél enyhébb büntetési nem alkalmazására.
63. §
(1) Intézkedések
a) a megrovás,
b) a próbára bocsátás,
c) a jóvátételi munka,
d) a pártfogó felügyelet,
e) az elkobzás,
f) a vagyonelkobzás,
g) az elektronikus adat végleges hozzáférhetetlenné tétele,
h) a kényszergyógykezelés,
i) a jogi személlyel szemben alkalmazható büntetőjogi intézkedésekről szóló törvény szerinti

intézkedések.
(2) A megrovás, a próbára bocsátás és a jóvátételi munka önállóan, büntetés helyett alkalmazható.
(3) A pártfogó felügyelet büntetés vagy intézkedés mellett alkalmazható. Kiutasítás mellett nem
rendelhető el pártfogó felügyelet.
(4) Az elkobzás, a vagyonelkobzás és az elektronikus adat végleges hozzáférhetetlenné tétele önállóan, és

büntetés vagy intézkedés mellett is alkalmazható.
529
A magyar törvény, mint látható, ritka kivétellel a relatíve meghatározott rendszer talaján áll, vagyis a
törvényhozó előírja az egyes büntetésekre alkalmazható büntetési nemet (mint láttuk, olykor alternatív módon
többet is) valamint azok alsó és felső határát.
A határok kijelölése történhet a Különös Részben a konkrét bűncselekmény szankciójának meghatározásakor,

de történhet az Általános Részben is, pl. a szabadságvesztés úgynevezett „generális minimumának” előírásakor
– ez érvényesül, ha a Különös Rész egyes bűncselekményeinél csak a szabadságvesztés felső határa szerepel –
vagy a pénzbüntetés esetében. A határok közötti konkrét joghátrány mértékét (olykor a nemét is) a bíróság az
egyedi ügy sajátosságaihoz mérten állapítja meg. Ennek elveiről és szempontjairól a büntetés kiszabása című
részben lesz szó.
Új törvény elfogadásakor a szankciórendszer lehetséges jövőjét illetően nyilvánvalóan csak igen mértéktartó
prognózisokba bocsátkozhatunk.
Új büntetési nemre belátható időn belül nem számíthatunk, a következő évek eldönthetik, mennyire válik be a
gyakorlatban a szankciók párhuzamos, kombinatív alkalmazhatósága, illetve milyen eredményességgel,
hatékonysággal alkalmazhatók az új büntetések és intézkedések. A letöltendő szabadságvesztés-büntetést
illetően a tényleges életfogytig tartó izolálás előzetes és korrigálhatatlan kimondása alkotmányossági
szempontból igen aggályos, és mértékadó nemzetközi szakmai körök sem helyeslik. Mindez azonban – mint a
büntetés részletes vizsgálatánál látni fogjuk – nem jelenti azt, hogy valaki évtizedekig, vagy akár örökre ne
maradhasson a fegyházban. Az életfogytig kiszabott szabadságvesztés fenntarthatóságát (adott esetben akár
folyamatosan), illetve a feltételes szabadlábra helyezést helyesebb lenne meghatározott idő eltelte után
alaposabb, érdemi vizsgálathoz, esetleg különböző szakterületek képviselőinek (jogászok mellett pl.
kriminálszociológusok, pszichológusok, pedagógusok) felülvizsgálatához kötni, amely az elítéltre nézve
kedvezőtlen döntés esetén meghatározott időszakonként ismétlődne.
A kényszergyógykezelés határozott idejűvé tételével kapcsolatos aggályok nem tűntek olyan mértékben
megalapozottnak, amely az eredeti állapothoz való – emberi jogi szempontból alappal kifogásolható –
visszatérést indokolták volna.
Az elzárás bevezetésétől függetlenül továbbra is kívánatos cél a rövid tartamú szabadságvesztések számának
csökkentése. Ennek érdekében pl. folyamatosan vizsgálni kell azoknak az államoknak a gyakorlatát is, amelyek
az elektronikusan ellenőrzött házi őrizetet nem csupán büntetőeljárási kényszerintézkedésként, hanem sajátos, a
tradicionális szabadságvesztést kiváltó „félszabad” végrehajtási formaként kezelik.
A pénzbüntetés napi tételes rendszeréről továbbra is elmondható, hogy az csak akkor lehet igazán hatékony, ha
sikerül végre megteremteni a tényleges jövedelmi-vagyoni viszonyok reális feltárhatóságának mögöttes
feltételeit.
A tradicionális intézkedések köre sem bővíthető, néhány e körben alkalmazott instrumentumot azonban
körültekintően át kell gondolni, szoros összefüggésben pl. az elterelés intézményrendszerével. A pártfogó
felügyelet új szabályozása a megelőzés és a reszocializáció összhangja megteremtésének jegyében
megkezdődött, s az integrált pártfogói szerepkör erősítése – szemben egyes olyan véleményekkel, melyek az
intézményt a büntetőjog rendszerében „testidegennek”, s ezért feleslegesnek minősítik – hatékonyabb,
szervezettebb, s a jelenleginél több jogosítvánnyal rendelkező, utógondozói hálózat működéséből indul ki. Ez
azonban inkább a büntetés-végrehajtás, mintsem a büntetőjog hatókörébe tartozó kérdés.
2. 2. Az egyes jogkövetkezmények
2.1. 2.1. Kitekintés a közelmúltra: a halálbüntetés
530
Bán Tamás: Az élethez való jog, a halálbüntetés

tilalma. (Az Emberi Jogok Európai Egyezményének 2. cikke és a hatodik kieg. jegyzőkönyv 1. cikke.) Acta
Humana. Emberi jogi közlemények 1992/6–7. Horváth Tibor: Tizenhárom év halálbüntetés nélkül. Félelmek,
aggályok és ellenvélemények az AB határozat után, Belügyi Szemle 2004/2–3. Pap András László: Pénz,
politika, jogbiztonság. – halálbüntetés az Egyesült Államokban. Belügyi Szemle 2001/6. Pálinkás György:
Requiem egy jogintézményért. Belügyi Szemle, 2001/6. Sebes Ágnes (szerk.): A halálbüntetésről. A kötet anyagát
válogatta: Sajó András. (Albert Camus, Sebes Ágnes, Arthur Koestler és Horváth Tibor tanulmányával)
Medvetánc füzetek. Magvető kiadó, Budapest, 1990. Szemere Bertalan: A büntetésről és különösebben a
halálbüntetésről. (Buda, 1841), Budapest, 1990. Székely János: A halálbüntetés. Magyar Jog, 1990/3. Tóth J.
Zoltán: Van-e a halálbüntetésnek elrettentő hatása? Collega, 2005/2. Tóth J. Zoltán: A halálbüntetés
intézményének egyetemes és magyarországi jogtörténete. Budapest, 2010. Vigh József: A halálbüntetés
eltörlésének időszerűségéről. Belügyi Szemle, 1995/1.
531
A halálbüntetés 1990 óta nem létezik a magyar

büntetőjogban, de nem kerülhető meg, hogy a büntetőjogi szankciórendszer kérdései között kitérjünk erre a
világ számos országában még működő intézményre.
A halálbüntetés a büntetőjog legősibb és legsúlyosabb büntetése, amely az elítélt fizikai likvidálását jelenti: az
élettől való megfosztásra bírósági ítélet alapján, intézményes állami keretek között kerül sor. A halálbüntetés
emberi jogi aspektusai nem vitásan meghatározóak, hiszen olyan kérdéseket érintenek, hogy összeegyeztethető-
e a legsúlyosabb joghátrány az élethez és az emberi méltósághoz való alapvető és elidegeníthetetlen joggal, s
nem minősül-e kegyetlen, megalázó, ugyanakkor a büntetési célok által is igazolhatatlan büntetésnek. E
kérdésekre a modern jogállami gondolkodásmód – az erősödő neokonzervatív nézetek ellenére – az
abolicionizmus visszafordíthatatlan terjedésével egyértelmű választ ad. Ez az út azonban soha nem volt – s ma
sem – kitérőktől mentes.
A büntetőjog történetében a legtöbb vita mindig is e legsúlyosabb büntetési nemet övezte, ami nem véletlen.
Fayer László a XX. század első éveiben „százados vergődésnek” nevezte a halálbüntetés jogossága körül folyó
vitát, s ez a sokszor kegyetlen módon kivégzettek tömegeinek tényleges vergődését tekintve a szó szoros
értelmét tekintve is helytálló.
A Biblia abban látta igazolhatónak az élet elvételének emberi igazságszolgáltatásra ruházását, hogy „Isten a
maga képére teremtette az embert”, ezért „aki embervért ont, annak vére ember által ontassék ki” ( Mózes I.
9:6). A keresztény felfogás a halálbüntetés kérdésében azóta sem egyértelmű: általában beéri azzal, hogy
megpróbál a tálió merev elvének és a feltétlen megbocsátás követelményének szélsőségeit egyaránt
lenyesegetve, racionális közvetítő érveket találni.
532
A halálbüntetést már Hammurapi törvénykönyve ismerte, s általános büntetésként, mintegy 25 főbenjáró

bűncselekményre előírta (i. e. XVIII. század). E büntetést később már nem csak emberélet kioltása esetén
alkalmazták, az ókori Görögországban pl. a hazaárulást is halállal büntették, Rómában pedig a boszorkányság
vagy a hivatalnokok által tett hamis eskü is halálos bűnnek számított. A középkorban e büntetési nem
alkalmazása szinte parttalanná vált, ráadásul különféle kínzó végrehajtási módokkal súlyosítva. A XVIII.
századi Angliában például több mint 200 bűncselekmény – köztük mai szemmel igen enyhe vétségek is – vonta
maga után a legsúlyosabb büntetést. A kezdeti, kíméletlen megtorlást, bosszút hirdető irányzatok után azonban a
gondolkodóknak szembe kellett nézniük azzal a nyilvánvaló ténnyel, hogy a halálbüntetés a büntetési célok egy
részével igen nehezen egyeztethető össze.
Teljesen lemond ugyanis az individualizálásról, a nevelési és az egyéni visszatartási célról, a speciális

prevenciót tehát igen sajátos „végső” módon, az elkövető megsemmisítésével véli megvalósíthatónak. Ám még
a pragmatikus gondolkodók is tudták már évszázadokkal Dickens megfogalmazása előtt, hogy „sohasem veszi
az állam polgárainak rosszabbul hasznát, mint akkor, ha felakasztatja őket”. Ekkor még fontosabbnak vélték
azonban Rousseau társadalmi szerződésszegést felrovó érveit: „…minden gonosztevő, amennyiben a társadalom
jogát megtámadja, bűnténye által lázadóvá és hazaárulóvá válik; annak jogát megsértve megszűnik tagja lenni,
sőt hadat üzen ellene. Ekkor az állam létfeltételei összeférhetetlenek az övéivel; egyiküknek vesznie kell, így ha
a bűnöst kivégzik, ezt nem annyira a polgáron, mintsem az ellenségen hajtják végre. A peres eljárás, az ítélet
annak bizonyítására szolgálnak, hogy az illető megsértette a társadalmi egyezményt s ennélfogva nem tagja
többé az államnak. S minthogy ő már ilyennek vallotta magát, ha csak tartózkodási helye által is; őt onnan el
kell távolítani, akár száműzetés útján, mint szerződésszegőt, akár halál által, mivel az állam ellensége.” (1762)
A hasonló gondolatok már a felvilágosodás korában komoly kritikában részesültek, azok részéről, akik nem
tekintették a szerződés részének valamennyi jog, így az élethez való, legértékesebb jog átadását. Úgy gondolták,
az élet kioltásával éppen az állam szeg egyoldalúan szerződést, olyan érték megvonásával, amely fölött nincs is
rendelkezési joga. Ezekkel a nézetekkel indult útjára az abolicionista mozgalom, hogy azután – pl. Beccaria
tanaival megerősítve (1764) – további érveket találjon a halálbüntetés tarthatatlansága mellett.
Lényeges áttörés a kérdésben csaknem száz évig mégsem történt. Az abolicionisták fontosabb érveivel szemben
(a halálbüntetés jóvátehetetlen, nem az állam erejének, hanem tehetetlenségének, gyengeségének jele, nem
igazságos és nem megfelelő eszköz a társadalmi rend fenntartására) mindig erősen hatottak az ellenérvek: a
jogos védelem az egyént is feljogosíthatja más életének kioltására, az elrettentő hatás pedig kedvezően
befolyásolhatja a bűncselekmények alakulását.
Alapvető szemléleti változást csak a legújabb kor büntetőjogi gondolkodása hozott. Portugália már 1867-ben
eltörölte a halálbüntetést, példáját a második világháború után előbb Olaszország (1944) és az NSZK (1949),
aztán Anglia (1965) végül Franciaország és kontinensünk nyugati felének többi állama is követte (1975–1981).
A hazai jogfejlődésben Árpád-házi királyainktól kezdve a halálbüntetés szintén igen gyakori büntetési nem volt,
s – II. József néhány évig hatályban volt Büntető törvénykönyvétől eltekintve (1787) – egészen 1990-ig
általános büntetés nem maradt. Alapos bírálatok pedig már a reformkorban elhangzottak. Szemere Bertalan – az
abolicionizmus hazai előfutára – 1841-ben azt írta, hogy az elidegeníthetetlen élet elvételének jogát az „emberi
igazságszolgáltatástól” meg kell vonni, s a „társaság szabadsága és békéje” fenntartható halálbüntetés nélkül is.
A Csemegi Kódex 1878-ban a halálbüntetés fenntartását merőben praktikus okokból, az ország közbiztonsági
viszonyaira tekintettel és nemzetközi tapasztalatokra hivatkozva mégis elfogadta, igaz, mindössze két esetkörre,
előre kitervelt emberölésre, és a király elleni gyilkosság kísérletére korlátozta. Hangsúlyozták a halálbüntetés
„átmeneti” jellegét, remélve, hogy „hosszabb késedelem nélkül el fog érkezni a nap, amelyen a társadalmi rend
minden veszélye nélkül eltűnhetik […] ez a kivételes és borzalmas büntetés törvénykönyvünkből.” Tény, hogy a
XIX. század végén ritkaságszámba ment a kivégzés, a millennium évétől kezdve 5 éven keresztül nem is
hajtottak halálos ítéletet végre. A halálbüntetéssel fenyegetett cselekmények bővülésére is csak az első
világháború által kiváltott rendkívüli állapotok miatt volt szükség. Az 1945 utáni évtizedekben átmenetileg
tovább nőtt a halálbüntetés alkalmazási köre. Jellemző, hogy a legsúlyosabb társadalmi tulajdont károsító
magatartásokat is halálbüntetéssel sújtották, és előszeretettel szabtak ki halálos ítéleteket politikai ügyekben is.
A koncepciós perek, majd az 1956-os megtorlások több száz áldozatot követeltek.
Az 1961. évi Btk. a legsúlyosabb büntetést több mint két tucat esetben vélte alkalmazhatónak. A törvény
indokolása azonban szükségesnek tartotta hangsúlyozni, hogy „a szocialista büntetőjog perspektivikusan elvi
okokból a halálbüntetés ellen száll síkra. Ámde mindaddig, amíg fennáll a kapitalista környezet közvetlen és
közvetett káros hatása, a szocializmust építő állam nem nélkülözheti a büntetőjog e legszigorúbb eszközét.” Már
néhány év elteltével fokozatos enyhülés kezdődött, csökkent mind a halálbüntetéssel fenyegetett deliktumok
533
köre (1971-től pl. vagyon elleni bűncselekmény miatt már ki sem lehetett szabni), mind a kivégzések tényleges
száma (a ’60-as években évi 6 és 10, a ’70-es évek kezdetétől általában évi 4 és 8 között mozgott).
A korábbi Btk. előkészítése során a halálbüntetés kivételes jellegét ismét nyomatékosan hangsúlyozták, s a
törvény hatálybalépésével a már kizárólag az általában többszörösen minősülő emberölések elkövetése miatti
kivégzések száma valóban tovább csökkent évi 2-3-ra. A Horváth Tibor által vezetett Halálbüntetést Ellenzők
Ligája mind határozottabb fellépését a nemzetközi folyamatok is támogatták: a múlt század ’80-as éveiben a
„szocialista államokon” kívül már csak Törökországban és Görögországban létezett halálbüntetés, s 1988-ban az
NDK-ban is megszüntették. Egy évvel később az állam elleni bűncselekmények köréből – mint a politikai
leszámolások rossz emlékű eszközét – a magyar Parlament ki is iktatta.
Az új Országgyűlés azonban a politikai bűncselekmények lehetséges következményeinek enyhítésénél nem

akart vagy nem tudott tovább menni. A bátrabb lépést az éppen csak felállított Alkotmánybíróság tette meg.
A testület – némiképp meglepetésszerűen – a 23/1990 (X. 31.) AB számúhatározatával a halálbüntetést az 1949.

évi XX. törvénnyel ellentétesnek minősítette és a korábbi Btk. ezt lehetővé tevő rendelkezéseit megsemmisítette.
Fontosabb indokai a következőek voltak:
Alkotmányunk az „Általános rendelkezések” c. I. fejezetében kinyilvánítja, hogy „a Magyar Köztársaság

elismeri az ember sérthetetlen és elidegeníthetetlen alapvető jogait, ezek tiszteletben tartása és védelme az állam
elsőrendű kötelessége” [8. § (1) bekezdése]. Az „Alapvető jogok és kötelességek” c. XII. fejezetben pedig
megállapítja, hogy „a Magyar Köztársaságban minden embernek veleszületett joga van az élethez és az emberi
méltósághoz, amelyektől senkit nem lehet önkényesen megfosztani” [54. § (1) bekezdése]. A 8. § (4) bekezdése
szerint az élethez és az emberi méltósághoz való jog olyan alapvető jognak minősül, amelynek gyakorlása
rendkívüli állapot, szükségállapot vagy veszélyhelyzet idején sem függeszthető fel, illetve nem korlátozható. Az
Alkotmány idézett rendelkezéseinek összevetéséből megállapítható; hogy Magyarországon az élethez és az
emberi méltósághoz való jog – állampolgárságra tekintet nélkül – minden embernek veleszületett, sérthetetlen és
elidegeníthetetlen alapvető joga. A magyar államnak az élethez és az emberi méltósághoz való jog tekintetében
is elsőrendű kötelessége, hogy ezeket tiszteletben tartsa és védelmezze. Az Alkotmány 54. §-ának (1) bekezdése
azt állapítja meg, hogy az élettől és az emberi méltóságtól „senkit nem lehet önkényesen megfosztani”. E
tilalom megfogalmazása egyúttal nem zárja ki az élettől és az emberi méltóságtól történő nem önkényes
megfosztás lehetőségét. A halálbüntetés törvényi megengedése alkotmányosságának megítélésénél az
Alkotmány 8. §-ának (2) bekezdése az irányadó, amely szerint „a Magyar Köztársaságban az alapvető jogokra
és kötelességekre vonatkozó szabályokat törvény állapítja meg, alapvető jog lényeges tartalmát azonban nem
korlátozhatja”.
Az Alkotmánybíróság tehát úgy ítélte meg, hogy a korábbi Btk.-nak és a kapcsolódó hivatkozott
jogszabályoknak a halálbüntetésre vonatkozó rendelkezései az élethez és az emberi méltósághoz való alapvető
jogot indokolhatatlan módon korlátozzák, sőt felszámolják. Az élettől és az emberi méltóságtól halálbüntetéssel
történő megfosztásra vonatkozó rendelkezések ugyanis e jog lényeges tartalmát nemcsak korlátozzák, hanem az
életnek és az emberi méltóságnak, illetve az ezt biztosító jognak a teljes és helyrehozhatatlan megsemmisítését
engedik meg. Ezért megállapította alkotmányellenességüket és megsemmisítette ezeket.
Ennek során figyelemmel voltak arra is, hogy az emberi élet és az emberi méltóság minden mást megelőző
érték. Az emberi élethez és méltósághoz való jog olyan egységet alkotó, oszthatatlan és korlátozhatatlan alapjog,
amely számos egyéb alapjognak forrása és feltétele. Az emberi élethez és méltósághoz, mint abszolút értékhez
való jog tehát határozott és áthághatatlan korlátot jelent az állam büntetőhatalmával szemben.
Az Alaptörvény az élettől való önkényes megfosztás tilalmát nem említi (ez talán a többi rendelkezés
függvényében felesleges is), s alapvető jog tartalmának korlátozását pl. kategorikusan már nem is tiltja. A
témánk szempontjából legfontosabb előírások azonban változatlanok, s azokból a korábbi Alkotmányon alapuló
következtetések szintén levonhatók:
„Az emberi méltóság sérthetetlen. Minden embernek joga van az élethez és az emberi méltósághoz …”
(Alaptörvény II. cikk.)
„AZ EMBER sérthetetlen és elidegeníthetetlen alapvető jogait tiszteletben kell tartani. Védelmük az állam
elsőrendű kötelezettsége.
Az alapvető jogokra és kötelezettségekre vonatkozó szabályokat törvény állapítja meg. Alapvető jog más
alapvető jog érvényesülése vagy valamely alkotmányos érték védelme érdekében, a feltétlenül szükséges
534
mértékben, az elérni kívánt céllal arányosan, az alapvető jog lényeges tartalmának tiszteletben tartásával
korlátozható” (Alaptörvény I. cikk).
A kérdés emberi jogi aspektusait vizsgálva részletesen kell szólni azokról a halálbüntetés kérdésével kapcsolatos
fontosabb nemzetközi egyezményekről, melyeknek mi is részesei vagyunk, s melyek jól érzékeltetik az
Európában zajló hasonló folyamatok tendenciáit.
A Polgári és Politikai Jogok Nemzetközi Egyezségokmánya 6. cikkének (1) bekezdése szerint „minden
embernek vele született joga van az életre. E jogot a törvénynek védelmeznie kell. Senkit sem lehet életétől
önkényesen megfosztani.” A (6) bekezdés pedig megállapítja, hogy „e Cikk egyetlen rendelkezésére sem lehet
hivatkozni avégett, hogy késleltessék vagy megakadályozzák a halálbüntetésnek az Egyezségokmányban részes
valamely állam általi eltörlését”. Ezt az Egyezményt még az 1976. évi 8. tvr.-rel kihirdettük, az abolicionizmus
nemzetközi térnyerése azonban nem állt meg. Az ENSZ Közgyűlésének 1989 december 15. napján kelt 44/128.
sz. határozatával elfogadták az Egyezségokmány második fakultatív jegyzőkönyvét, amely már kifejezetten a
halálbüntetés eltörléséről rendelkezik.
A jegyzőkönyvben részes államok, köztük Magyarország
„meggyőződve arról, hogy a halálbüntetés eltörlése hozzájárul az emberi méltóság erősítéséhez és az emberi
jogok fokozatos fejlődéséhez […], meggyőződve arról, hogy a halálbüntetés eltörlésére tett minden intézkedés
előrehaladás az élethez való jog kiteljesedésében, kívánatosnak tartva ezáltal nemzetközi kötelezettség vállalását
a halálbüntetés eltörlésére”, a következőkben állapodott meg:
1. A Jegyzőkönyv részes államainak joghatósága alá tartozó személyeken nem szabad halálbüntetést
végrehajtani.
2. Joghatósága körében minden részes állam megteszi a szükséges intézkedéseket a halálbüntetés eltörlésére. (1.
cikk)
A Jegyzőkönyvhöz csak olyan fenntartás tehető, amely a halálbüntetés fenntartását „háború alatt elkövetett
legsúlyosabb katonai természetű bűncselekményekben való bűnösség megállapítása miatt” teszi lehetővé (2.
cikk)
A Jegyzőkönyv kihirdetésére az 1995. évi II. törvénnyel került sor.
Hasonló „életpályát” figyelhetünk meg az Európai Emberi Jogi Egyezmény esetében.
Az emberi jogok és alapvető szabadságok védelméről szóló, Rómában, 1950. november 4-én aláírt Egyezmény
2. cikkének (1) bekezdése eredetileg még igen szűk körben ugyan, de jogosnak ismerte el a halálbüntetést, az
1983. április 28-án elfogadott 6. Kiegészítő Jegyzőkönyv 1. cikke viszont már úgy rendelkezett, hogy „a
halálbüntetést el kell törölni. Senkit sem lehet halálbüntetésre ítélni és halálbüntetést nem szabad végrehajtani.”
Ezzel a halálbüntetés alkalmazhatósága kivételes körülmények esetére korlátozódott. 1992 őszén az Európai
Emberi Jogi Egyezményt is fenntartás nélkül ratifikáltuk, kihirdetése az 1993. évi XXI. törvénnyel történt meg.
Végül a 2002 májusában, Vilniusban elfogadott Tizenharmadik Kiegészítő Jegyzőkönyv szükségesnek tartotta
azt az igényt megfogalmazni, hogy a halálbüntetés „minden körülmények közötti eltörlésére” sor kerüljön.
„Az Európa Tanács e jegyzőkönyvet aláíró tagállamai,
– abban a meggyőződésben, hogy az élethez való jog alapvető érték egy demokratikus társadalomban, és hogy a
halálbüntetés eltörlése nélkülözhetetlen e jog védelméhez és a minden emberben természettől benne rejlő
méltóság teljes elismeréséhez;
– attól a kívánságtól vezérelve, hogy megerősítsék az emberi jogok és alapvető szabadságok védelméről szóló,
Rómában, 1950. november 4-én kelt Egyezményben biztosított élethez való jog védelmét;
– megjegyezve, hogy az Egyezmény Strasbourgban, 1983. április 28-án aláírt Hatodik kiegészítő jegyzőkönyve
a halálbüntetés eltörléséről nem zárja ki halálbüntetés alkalmazását háború idején vagy háború közvetlen
veszélye idején elkövetett cselekmények tekintetében;
– abban az elhatározásban, hogy megteszik a végső lépést a halálbüntetés eltörlésére minden körülmények
között”
535
kizárják a halálbüntetés generális eltörléséhez fűzhető fenntartás lehetőségét.
Hazánk e Jegyzőkönyvet a 2004. évi III. törvénnyel ratifikálta.
A magyar törvényhozás érzékelhető, de nemzetközi szerződések esetében nem szokatlan fáziskéséseitől

függetlenül tehát az Európában zajló folyamatokhoz csatlakozott, s ma már nincs is európai ország, amely e
büntetési nemet fenntartaná.
Nem hallgatható azonban el, hogy a mai világ mégis megosztott a halálbüntetés kérdésében, s a büntetési nemet
érintő viták ott is napirenden vannak, ahol e büntetési nemet korábban eltörölték. Földünk országai közül 95
államban nincs halálbüntetés, 35 országban kizárólag „de jure” létezik, tényleges alkalmazására évtizedek óta
nem került sor, alig tucatnyi államban kivételes esetekre (háború idejére) tartják fenn, 58 országban pedig
továbbra is létező intézmény.
Az állampolgárok fizikai megsemmisítésének jogát az USA tagállamainak többsége (50-ből 37) vagy Japán
éppen a demokratikus értékek fenntartása érdekében tartja legitimnek, másutt (pl. Kínában) elsősorban a
bűnözés súlyával és összetételével indokolják, fundamentalista iszlám országokban pedig a tradicionális
okokból, a Korán mellőzhetetlen parancsára hivatkozva.
A kivégzések számát illetően Kínából csak becsült adat áll rendelkezésre (évente kb. 3000 személy), Iránban ez
kb. 200 fő, Vietnamban 70, az USA-ban 50 elítélt. A 100 000 lakosra jutó kivégzéseket tekintve azonban ezeket
az országokat megelőzi Szingapúr és Szaúd-Arábia is.
Kínában és Iránban 18 év alattiak kivégzésére is sor került, s feljegyezték, hogy Pakisztánban halálbüntetéssel
sújtottak egy a cselekmény elkövetésekor 13 éves elítéltet is.
A szervezett bűnözés és a terrorizmus térhódításával szemben határozottabban fellépni kívánó „neokonzervatív”

irányzatok is táplálják azokat a törekvéseket, amelyek Európában, így nálunk is időről időre napirendre kívánják
tűzni az abolicionizmus feladását, s amelyek egyébként a közvélemény többségének támogatását is élvezik. Ám
ez sem újdonság. Vámbéry Rusztem a XX. század első évtizedeiben így írt erről: „nem kis mértékben erősíti a
halálbüntetés híveinek álláspontját a kriminalitásnak általános emelkedése és különösen az ipari központokban
összegyülemlett társadalmi söpredék cynikus félműveltségének rémtettei (anarchista merényletek). Ezek hatása
a kultúrnépekben is oly idegességet ébresztett, amely lehetővé teszi, hogy az érzelmi motívumok az értelmi
okokat háttérbe szorítsák. Karr Alfonz francia újságírónak az abolicióról mondott oktalan tréfája: »Kezdjék a
gyilkos urak!« érthető visszhangra talált a tömegekben, bár ha a józan megfontolás azt tanítja is, hogy az
ördögöt Belzebubbal alig lehet elűzni.”
A következtetés egyértelmű: a halálbüntetés szükségessége vagy szükségtelensége olyan összetett elvi kérdés,
aminek a megítélését sem a kriminalitás alakulása, sem az ennek nyomán módosuló közhangulat – mint a
büntetés kétségtelenül egyik, de egyedüli komponense – alapvetően nem befolyásolhatja.
Nem szabad végül azt sem figyelmen kívül hagynunk, hogy a halálbüntetés társadalomvédelmi szerepét (erre
vonatkozó egyes állítások ellenére) a kriminálstatisztikai kutatások vagy egyáltalán nem, vagy csak igen elvétve
és átmeneti időszakra vonatkozóan igazolták. A halálbüntetés eltörlésével sehol sem nőtt számottevően és
tartósan azoknak a bűncselekményeknek a száma, amelyeket korábban halállal fenyegettek, s ugyanígy: a
bevezetés vagy az újbóli bevezetés nem csökkentette a legsúlyosabb kriminalitást. Magyarországon a
halálbüntetés eltörlése utáni években egy ideig valamelyest nőtt ugyan a súlyosan minősülő emberölések száma,
néhány év után azonban stagnálást, majd számottevő csökkenést mutattak ki. (Ugyanakkor a halálbüntetés
eltörlése előtti 5 éves időszakban a halálbüntetéssel is fenyegetett bűncselekmények miatt összesen 58
életfogytig tartó szabadságvesztést és 12 halálos ítéletet szabtak ki. 1990 és 1995 között az említett, de
halálbüntetéssel már nem fenyegetett kategóriában csak 46 életfogytig tartó szabadságvesztés kiszabására került
sor.)
Ilyen körülmények között ma a puszta megtorlás, a kizárólagos ártalmatlanná tétel előtérbe állítása sokkal
inkább anakronisztikus gondolatnak hat, mint Szemere korában. Ezért – az egyébként is Alaptörvény-ellenesnek
minősülő – népszavazások felvetése helyett inkább azokat az eszközöket kell megtalálnunk és tökéletesítenünk,
melyekkel a büntetési rendszeren belül a halálbüntetés eltörlésével keletkezett esetenkénti kétségtelen
aránytalanságok kiegyenlíthetőek.
2.2. 2.2. Hatályos jogkövetkezmények
536
2.2.1. 2.2.1. Büntetések

2.2.1.1. 2.2.1.1. A szabadságvesztés
Bereczki Zsolt: Változó börtön. Fejezetek a

szabadságvesztés-büntetés történetéből. Börtönügyi szemle 2000/3. Csordás–Csóti–Garami–Müller:
Szabadságvesztés végrehajtási fokozatok nélkül? Gondolatok az új Btk. kodifikációjához. Börtönügyi Szemle
2001/4. Juhász Zsuzsanna: A hosszú tartamú szabadságvesztés térnyeréséről. Bizonyítékok. Tanulmánykötet
Tremmel Flórián tiszteletére. Pécs, 2007. Kabódi Csaba: A szabadságvesztés-büntetés határvonalai.
Tanulmányok Erdei Árpád tiszteletére. Budapest, 2009. Nagy Ferenc: A szabadságvesztés egyes elméleti
kérdéseiről. Börtönügyi Szemel, 1995/4. Nagy Ferenc: A hosszú tartamú szabadságvesztés büntetőjogi
kérdéseiről rövid hazai és nemzetközi kitekintés alapján, Börtönügyi Szemle 2005/2. Lukács Tibor: Feljegyzések
az élők házából. Budapest, Budapest, 1979. Lukács Tibor: Szervezett dilemmánk, a börtön. Budapest, 1987.
Székely János: A szabadságvesztés büntetés történeti áttekintése. Börtönügyi Szemle 1995/3. Tóth Mihály: A
szabadságvesztés örökzöld problémái – új köntösben. A 13. Jogász Vándorgyűlés anyaga. Budapest, 1999.
537
A szervezett szabadságvesztés-büntetés annak ellenére

viszonylag későn fejlődött ki, hogy már Platón helyeselte, sőt szinte különböző végrehajtási fokozatokat is
javasolt. Sokáig mégis Jusztiniánusz intelmét tekinteték érvényesnek, aki szerint a börtön a bűnösök
összegyűjtésére, s nem megbüntetésére kell szolgáljon. Ennek ellenére elmondható, hogy a szabadság
büntetésképpen történő elvonására – nem csupán bűnözőkkel, hanem adósokkal szemben is – már az ókorban
sor került.
A szabadság elvonásának első tömeges formái még nem a hagyományos börtönök keretében, hanem
gályarabság és száműzés, a gyarmatokra történő szállítás formájában valósultak meg. Ezeket azonban alappal
tekinthetnénk a munkabüntetések kezdeti formáinak is, hiszen céljuk az elítéltek „gazdaságosabb” kihasználása
volt. A voltaképpen bebörtönzés kezdetben inkább az uralkodók politikai ellenfeleinek elszigetelésére fejlődött
ki. Később a relatív büntetéstani teóriák első megjelenésével, olyan intézeteket hoztak létre, ahol a
csavargókból, s a háborúkban elnincstelenedett tömegekből álló bűnözők foglalkoztatását, munkával való
ellátását igyekeztek a büntetési célok szolgálatába állítani.
Ekkor alakultak ki egyes részben máig ható börtönügyi alapelvek: a differenciált bánásmód, az elkülönítés és a
munkáltatás.
Az említett elvek bölcsője azonban először nem Európa, hanem az Amerikai Egyesült Államok volt a XIX.
század elején. Itt a szabadság elvonásának keretében az idők folyamán kísérletet tettek a magánelzárás, később
a közös munkavégzés, de eközben hallgatás előírásának bevezetésére, majd mindezeknek az elítéltek különböző
fokozatokba sorolásával való kombinálására. Ezek a törekvések rövidesen Európában is éreztették hatásukat, sőt
a tapasztalatok nyomán rövidesen kontinensünk állt a börtönügy élére. Az ún. „ír-rendszer” pl. a közös munkán
538
alapuló elzárás és a feltételes szabadságra bocsátás közé ún. „közvetítő intézetet” iktatott be, ezáltal segítve az
elítéltek reszocializálását.
A XIX. század végétől – a speciál-preventív teóriák ismételt megerősödésével – az ún. „javító rendszer”
alkalmazására tettek kísérletet, melyek különböző kedvezmények előnyök kilátásba helyezése révén, az elítéltek
ösztönzésével erősítették a differencált bánásmódot. Ezzel egyidejűleg korszerűsödtek a börtönök építészeti
megoldásai és humánusabbá váltak az elhelyezési körülmények.
Magyarországon a személyi szabadság büntetésből történő megvonásával már Árpád-házi királyaink alatt
találkozhatunk: László király előírta, hogy „ha nemes embert lopáson érnek, ne adják el, hanem vessék
tömlöcbe”. Ugyancsak tömlöc (és vagyonelkobzás) volt a büntetése annak, „aki kivont karddal embert ölt”. A
középkorban a szabadságvesztés-büntetés mégsem volt meghatározó büntetési nem. Jellemző, hogy még
Hajnóczy XVIII. század végi, egyébként progresszív alkotmánytervéből is a jusztiniánuszi formula köszön
vissza: „a börtönök olyan átalakítását kívánom, hogy a letartóztatottak érezzék: oda mintegy őrizet céljából
kerülnek, míg el nem ítélik, vagy fel nem mentik őket.” A várbörtönök és úriszéki tömlöcök szétszórt és
szabályozatlan rendszere után a magyar börtönügy is alig 200 évvel ezelőtt indult fejlődésnek, hogy azután némi
fáziskéséssel és jóval visszafogottabban kövesse az ígéretesnek tartott külföldi példákat. Az első országos
börtönt 1722-ben Mária Terézia alatt hozták létre a Pozsony-megyei Szemcz községben, ezt 1786-ban a
Szamosújvári Fegyintézet átadása követte. A reformkor idején egyes források szerint már több tízezerre volt a
rabok száma tehető, s a börtönök állapota okkal háborította fel Deák Ferencet és társait. A börtönügy rohamos
fejlődése mégiscsak a kiegyezés után kezdődött el. Ennek eredményeképpen 30 év alatt 9 országos
büntetőintézetet, 65 törvényszéki és több mint 300 járásbírósági fogházat építettek, illetve újítottak fel.
A Csemegi Kódex 1878-ban már a gyakorlati megvalósíthatóság esélyével különböztette meg a

szabadságvesztés öt különböző súlyú alakzatát (a fegyházat, a börtönt, a fogházat, az államfogházat és az
elzárást), s minthogy ezek alkalmazását a büntetés súlya szerinti végrehajtási rendszerrel (pl. közvetítői
intézetbe helyezéssel) is kombinálta, felülmúlta számos európai ország differenciálási lehetőségeit. Az
államfogház utóbb megszűnt ugyan, de a Btk. által ismét beiktatott elzárás ismét az erősen differenciált
szabadságelvonás irányába hat.
A börtönügy fejlődésében érdemi változást nem hozott 1813-ban a szigorított dologház intézményének
meghonosítása, mert valójában nem új végrehajtási szintről volt szó, a dologházba utaltak jogi státusa
hasonlított a fogházra vagy elzárásra ítéltekéhez.
A XIX. század közepétől megjelent a „nyitott” vagy „félig zárt” börtön teóriája is, ám hamar kiderült, hogy
gyakorlati megvalósulásának nincs esélye.
A szabadságvesztés-büntetés alkalmazási aránya napjainkban ismét nő (100 000 lakosra mintegy 120
szabadságvesztést töltő jut), bár e büntetési nem évszázadokig tartó első helyét nem szerezte vissza s ez nem is
várható. A növekvő igények kielégítése céljából azonban egyre inkább terjed a magánerőből épített börtönök
ideája is.
Az utóbbi öt év fogvatartotti létszámát a következő táblázat szemlélteti:
Év 2007 2008 2009 2010 2011
Előzetes letartóztatott 3 822 4 356 4 4 4

502 803 875
Szabadságvesztést töltő 10 259 10 380 10 11 12

590 241 028
Összesen 14 081 14 736 15 16 16

092 044 903
A fogvatartottak 3,1%-a fiatalkorú, 3,4%-a külföldi.
539
Fegyház fokozatban az összes elítélt kb. egynegyede tölti a büntetését, börtön fokozatban 60%, fogházban 10%.
A fennmaradó 5% pénzbüntetés, illetve közérdekű munka átváltoztatása miatt tölti büntetését. A 28 büntetés-
végrehajtási intézet átlagos telítettsége kb. 140%-os.
A jövőt illetően számos reformgondolat fogalmazódott meg. Ezúttal csak annak az elképzelésnek az
ismertetésére szorítkozunk, mely szerint a különböző végrehajtási fokozatokat egységes szabadságvesztés
válthatná fel. Az intézeteken belül a kellően differenciált végrehajtás érdekében négy különböző zártságú és
rezsimű végrehajtási rendet alakítanának ki: a szigorúan zárt, a zárt, a félig zárt és a nyitott részleget. Ezek a
fokozatok a végrehajtás során az intézet döntése alapján „átjárhatóak” lennének. E javaslat képviselői okkal
vetették fel, hogy a kiszámítható, ösztönző, de fegyelmezni is képes szabadságvesztési szisztémának ma
gyakran gátját képezi a Btk. által erősen determinált fokozat-rendszer, amitől a büntetés-végrehajtási jog
nagykorúvá válván már elszakadhatna. Jogos igénynek tűnhet, hogy egy-egy „börtönkarrier” megítélése és
nyomon követése hatékonyabban és rugalmasabban megoldható a büntetés-végrehajtás keretein belül. Félő
azonban, hogy mindez háttérbe szoríthatja az ítélkező bírónak a végrehajtás módjában is indokoltan
kifejeződhető értékítéletét. Ezért – noha kétségtelenül bonyolult szisztémát eredményez – támogatható olyan
elképzelés is, amely perspektivikusan is fenntartja a fokozatokat, s azokon belül létesít különböző
meghatározottságú életrendet biztosító részlegeket. Erre a jelenlegi büntetés-végrehajtási jogszabályok bizonyos
körben már ma is lehetőséget adnak (pl. átmeneti csoport, enyhébb végrehajtási szabályok).
Ugyan nem a büntetési nemek, hanem a büntetés kiszabásához kapcsolódik, itt is röviden indokolt megemlíteni
a szabadságvesztés büntetéshez szorosan kapcsolódó ún. „feltételes elítélés” intézményét. Ennek két történeti
formája ismert. Az angol-amerikai rendszer esetében a bíróság a bűnösség megállapítása után a büntetés
kiszabását függeszti fel próbaidőre (a tény- és jogkérdések e rendszerbeli elválasztása erre kézenfekvő
lehetőséget kínál).
A belga-francia rendszerben a kiszabott szabadságvesztés végrehajtása felfüggesztésének lehetősége szintén a

speciál-preventív teóriák megerősödésének hajnalán, a XIX. század utolsó évtizedeiben vetődött fel. Az első
1888-as belga törvényt rövidesen számos európai ország követte, köztük Magyarország 1908-ban. Látni fogjuk,
hogy hatályos jogunk mind a két rendszer továbbfejlesztett változatát alkalmazza, fiatalkorúakkal és felnőttekkel
egyaránt. S noha hangsúlyozzuk, hogy a „próbaidőre felfüggesztett szabadságvesztés-büntetés” nem önálló
büntetési nem, csupán a jogalkalmazó számára bizonyos körben nyitva álló lehetőség, a gyakorlat valójában azt
mégis ennek megfelelően kezeli.
A korábbi Btk. pár évig fenntartotta a „részben felfüggesztett szabadságvesztés” intézményét, 2 és 5 év közötti
szabadságvesztés kiszabása esetén már az ítéletben lehetővé téve a büntetés fele résznek letöltése utáni
szabadulás próbaidőre történő engedélyezését. E büntetési nem – sajátos „hibrid” jellege folytán – nehezen talált
utat a szankciórendszerben, így a Btk. nem vette át. Ugyanakkor remélhető, hogy a feltételes szabadságra
bocsátás új szabályai nagyrészt ki is válthatják a valódi preventív vagy ösztönző erővel nem is igazán
rendelkező jogkövetkezményt.
A törvény a szabadságvesztésnek – annak határozott, illetve határozatlan tartamából kiindulva – két formáját
szabályozza, s mielőtt ezeket külön szabályozná, három végrehajtási fokozatot különböztet meg.
34. §
A szabadságvesztés határozott ideig, vagy életfogytig tart.
35. §
(1) Ha a bíróság szabadságvesztést szab ki, annak végrehajtását fogházban, börtönben vagy fegyházban
rendeli végrehajtani.
(2) A büntetés kiszabásánál irányadó körülményekre tekintettel a törvényben meghatározottnál eggyel

enyhébb vagy eggyel szigorúbb végrehajtási fokozat határozható meg. E rendelkezés a 44. § (1)–(2)
bekezdése és a 90. § (2) bekezdése alapján kiszabott életfogytig tartó szabadságvesztés esetén nem
alkalmazható
540
A törvény szóhasználata némileg pontatlan, hiszen nem

maga a szabadságvesztés tarthat, hanem annak bírói megállapítása szólhat határozott időre vagy életfogytig.
Látni fogjuk, hogy az életfogytig tartó szabadságvesztés esetében is két szintet különböztethetünk meg, aszerint,
hogy a bíró kizárja-e a feltételes szabadság lehetőségét vagy sem.
A büntetés kiszabásáról szóló IX. Fejezetben a törvény lehetőséget nyújt legfeljebb két évig tartó
szabadságvesztés felfüggesztésére. A felfüggesztett szabadságvesztés tehát nem önálló büntetési nem, hanem a
büntetés kiszabása körében nyújtható kedvezmény. Mindezt figyelembe véve a törvény rendszere a következő
ábrával szemléltethető:
541
A törvény a végrehajtást három, különböző súlyú fokozatban rendeli el, az egyes fokozatokra vonatkozó
részletes szabályokat a büntetés-végrehajtási jogszabályok állapítják meg. Itt elegendő arra utalni, hogy
érzékelhető különbségek vannak a legszigorúbb fegyház és legenyhébb, fogház fokozat között az elítéltek
őrzését, felügyeletét illetően. Már az ítéletben mód van arra, hogy a bíró a bűncselekmény tárgyi súlyához, a
bűnösség fokát, az elkövető társadalomra veszélyességét és az egyéb súlyosító, illetve enyhítő körülményeket
mérlegelve a törvényi rendelkezésekhez képest eggyel enyhébb, illetve súlyosabb fokozatot állapítson meg.
Tényleges életfogytig tartó szabadságvesztés kiszabásakor a fegyház fokozattól nem lehet eltérni. Más
esetekben azonban fokozatváltoztatásra a büntetés-végrehajtási szabályok alapján az ítélet végrehajtása során is
sor kerülhet.
A bírói gyakorlat számos döntésében foglalkozik a fokozattól eltérés lehetőségével, a határozatok általában az
enyhébb fokozat megállapításának feltételeit értelmezik. Kimondták, hogy valamennyi, a büntetés kiszabása
során érvényesülő körülményt gondosan vizsgálni kell, pusztán a vádlott megromlott egészségi állapota az
enyhébb fokozatot nem indokolja (BH 2000. 91), ám ha súlyos betegség egyben enyhe fokban korlátozta a
vádlott beszámítási képességét vagy a sértett jelentősen közrehatott a bűncselekmény megvalósulásában,
enyhébb fokozat megállapítására sor kerülhet (BH 1999.7., BH 1998.516.).
2.2.1.1.1. Határozott ideig tartó szabadságvesztés
36. §
A határozott ideig tartó szabadságvesztés legrövidebb tartama három hónap, leghosszabb tartama húsz
év; bűnszervezetben, különös vagy többszörös visszaesőként történő elkövetés, illetve halmazati vagy
összbüntetés esetén huszonöt év.
542
A szabadságvesztés „generális minimuma eszerint

három hónap (mely, mint látni fogjuk egyben az elzárás maximuma is), ahol tehát a Különös Részben csak a
felső határt jelölik meg, ebből kell kiindulni. Kivételesen egyes törvényi rendelkezések – jellemzően nem
szabadságelvonással járó büntetések átváltoztatásakor – a generális minimumnál enyhébb szabadságelvonást is
lehetővé tesznek. Egyes esetekben a törvény módot nyújt a büntetési tétel felső határának emelésére is (pl.
különös vagy többszörös visszaesés, illetve bűnszervezeti elkövetés esetén), ám a 25 éves felső határ ilyenkor
sem léphető túl. A Különös Részben az alsó és felső határok a bűncselekmények súlya szerint alakulnak,
általában elég nagy mozgásteret nyújtva az egyéniesítéshez.
A törvényben a következő alsó és felső határokkal találkozhatunk:
– (három hónaptól) egy évig terjedő szabadságvesztés (pl. közúti baleset okozása alapesetében),
– (három hónaptól) két évig terjedő szabadságvesztés (pl. segítségnyújtás elmulasztása alapesetében),
– (három hónaptól) három évig terjedő szabadságvesztés (pl. gyermekmunka esetében),
– egy évtől öt évig terjedő szabadságvesztés (pl. hivatalos személy elleni erőszak
alapesetében),
– két évtől nyolc évig terjedő szabadságvesztés (pl. rablás alapesetében),
– öt évtől tizenöt évig terjedő szabadságvesztés (pl. emberölés alapesetében).
– öt évtől húsz évig terjedő, vagy életfogytig tartó szabadságvesztés (pl. alkotmányos rend erőszakos
megváltoztatása esetében),
– tíz évtől húsz évig terjedő vagy életfogytig tartó szabadságvesztés (pl. emberölés minősített esetei
elkövetésekor).
Szó volt már arról, hogy a legfeljebb háromévi szabadságvesztéssel fenyegetett bűncselekmények esetén – ha a
szabadság elvonása akár annak felfüggesztése mellett sem indokolt – általánosságban lehetőség van enyhébb
büntetések alkalmazására [Btk. 33. § (4) bek.].
Az imént vázolt tételkeretekből látható az is, hogy az életfogytig tartó szabadságvesztés a büntetési
rendszerünkben mindig alternatív (határozott ideig kiszabható szabadságvesztéssel vagylagos) büntetés.
Így elmondható, hogy büntetési rendszerünk mind „alul”, mind „felül” generális alternativitást kínál: enyhébb
esetekben a büntetési nemeket illetően is, a legsúlyosabb esetekben pedig általában az életfogytig tartó
szabadságvesztés kiváltásának lehetőségét illetően.
A szabadságvesztést a bűncselekmény súlyától függően különböző végrehajtási fokozatokban: fegyházban,

börtönben vagy fogházban kell végrehajtani. Az enyhébb fokozatok több kedvezménnyel (látogató, csomag, a
személyes szükségletekre fordítható pénz nagyobb hányadának felhasználhatósága, külső munkavégzés,
eltávozás, kimaradás stb.) járnak. Ennek részletes szabályait a Büntetések és intézkedések végrehajtásáról szóló
1979. évi 11. sz. tvr. (Továbbiakban: Bv. tvr.) határozza meg.
Az egyes fokozatokban végrehajtandó büntetéseket a következő táblázat szemlélteti:
FEGYHÁZ
A) Életfogytig tartó
szabadságvesztés kiszabása esetén
B) Legalább háromévi – a XIII., a XIV. vagy a

XXIV. Fejezetben
szabadságvesztés meghatározott
bűncselekmény,
kiszabása esetén ha
543
– életfogytig tartó
szabadságvesztéssel is
büntethető katonai
bűncselekmény,
– terrorcselekmény [314.
§ (1)–(2) bekezdés, 315–
316. §], terrorizmus
finanszírozása (318. §),
jármű hatalomba kerítése
[320. § (1)–(3) bekezdés],
bűnszervezetben
részvétel [321. § (1)
bekezdés],
robbanóanyaggal vagy
robbantószerrel
visszaélés (324. §),
lőfegyverrel vagy
lőszerrel visszaélés [325.
§ (1)–(3) bekezdés],
nemzetközi szerződés
által tiltott fegyverrel
visszaélés [326. § (1)–(6)
bekezdés], haditechnikai
termékkel vagy
szolgáltatással visszaélés
[329. § (1)–(4) bekezdés],
kettős felhasználású
termékkel visszaélés
[330. § (1)–(3) bekezdés],
– emberölés, kábítószer-
kereskedelem, kábítószer
birtoklása, emberrablás,
emberkereskedelem,
szexuális erőszak,
közveszély okozása,
nemzetközi gazdasági
tilalom megszegése, vagy
rablás súlyosabban
minősülő esetei [160. §
(2) bekezdés, 176. § (2)–
(3) bekezdés, 177. § (1)–
(2) bekezdés,178. § (2)
bekezdés, 179. § (2)
bekezdés, 190. § (2)–(4)
bekezdés, 192. § (2)–(6)
bekezdés,197. § (3)–(4)
bekezdés,322. § (2)–(3)
bekezdés,327. § (3)
bekezdés,365. § (3)–(4)
bekezdés]
miatt szabták ki,
C) Legalább kétévi az elkövető többszörös

visszaeső
szabadságvesztés
az elkövető a
544
bűncselekményt
kiszabása esetén, ha bűnszervezetben követte
el
BÖRTÖN
A) minden más bűntett B) vétség, ha az elkövető

visszaeső
FOGHÁZ
Vétség, kivéve ha az elkövető visszaeső
38. §
(1) Határozott ideig tartó szabadságvesztés kiszabása esetén a bíróság az ítéletében megállapítja a
feltételes szabadságra bocsátás legkorábbi időpontját, vagy – a (4) bekezdésben meghatározott esetekben
– azt, hogy a feltételes szabadságra bocsátás lehetősége kizárt.
(2) Ha a feltételes szabadságra bocsátás lehetősége nem kizárt, annak legkorábbi időpontja
a) a büntetés kétharmad,
b) visszaeső esetén háromnegyed
része, de legkevesebb három hónap.
(3) Öt évet meg nem haladó szabadságvesztés kiszabása esetén – különös méltánylást érdemlő esetben – a
bíróság ítéletében akként rendelkezhet, hogy az elítélt a büntetés fele részének letöltése után feltételes
szabadságra bocsátható. Ez a rendelkezés nem alkalmazható, ha az elítélt többszörös visszaeső.
(4) Nem bocsátható feltételes szabadságra
a) a többszörös visszaeső, ha a szabadságvesztést fegyház fokozatban kell végrehajtani,
b) az erőszakos többszörös visszaeső,
c) aki a bűncselekményt bűnszervezetben követte el,
d) akit olyan szándékos bűncselekmény miatt ítéltek szabadságvesztésre, amelyet korábbi, határozott
ideig tartó végrehajtandó szabadságvesztésre ítélése után, a végrehajtás befejezése vagy a
végrehajthatóság megszűnése előtt követett el.
545
A feltételes szabadságra bocsátás olyan kedvezmény,

amely bizonyos feltételek teljesülése esetén lehetővé teszi, hogy az elítéltnek ne kelljen a teljes kiszabott
szabadságvesztést letöltenie. A Btk.-ban a kedvezmény lehetőségének a biztosítása lényegében olyan
„főszabály”, amely kizáró ok hiányában érvényesül. Esedékessége az elítélt személyében rejlő körülmények
függvényében a teljes büntetés felének, kétharmadának, illetve háromnegyedének letöltése (a köznyelvben ezt
gyakran „felezésnek” „harmadolásnak”, „negyedelésnek” nevezik).
A büntetés fele részének letöltése utáni szabadulás lehetőségét az ítélkező bíró egyedi döntése, a harmadolás
vagy negyedelés lehetőségét – kizáró ok hiányában – a törvény általános rendelkezése teszi lehetővé.
Mindegyik esetre igaz azonban, hogy a feltétes szabadság ténye nem automatizmus, a lehetőség biztosítása nem
jelenet alanyi jogot arra, hogy az elítélt a szükséges várakozási idő után ténylegesen szabaduljon is. Az ítélkező
bíróság csak a kedvezmény lehetőségéről dönt („feles” kedvezmény esetén), illetve deklarálja a törvényi
lehetőséget („harmadolás” vagy „negyedelés” esetén). A tényleges szabadulás – vagy annak kizárása – az elítélt
büntetés végrehajtása alatti magatartásától függő egyedi döntés, amelyet a büntetés-végrehajtási bíró a bv.
intézet előterjesztése alapján hoz meg.
Mindebből világos, hogy az elítéltnek a legkedvezőbb esetben is le kell töltenie a szabadságvesztés generális
minimumát, de akár ötéves büntetésből is feltételes szabadságra bocsátható 2 és fél év letöltése után. A
kedvezmény független attól, hogy az elítélt melyik fokozatban tölti büntetését.
A bűnösség kisebb foka, az elkövető büntetlen előélete, megromlott egészségi állapota és a cselekmény
méltányolható indoka megalapozhatja a bíróság olyan határozatát, hogy a vádlott a szabadságvesztés fele
részének kiállása után feltételes szabadságra bocsátható. Ugyanezek a körülmények alapot adhatnak az enyhébb
546
végrehajtási fokozat meghatározására is (BH 2000.45.). Ilyen döntés azonban csak az ítéletben hozható, utóbb –
akár különleges eljárásban – erre nincs lehetőség (BH 2009.45.).
Nem felesleges még egyszer hangsúlyozni, hogy a szabadságvesztés fele részének letöltése utáni szabadulás
tehát – noha az ítélkező bíró írja elő – ugyanúgy csupán lehetőség, mint a törvényi várakozási idő eltelte utáni
feltételes szabadlábra kerülés. Eszerint a „feles kedvezmény” konkrét érvényesüléséről is a büntetés-
végrehajtási bíró dönt.
Az ítélkezési gyakorlat szerint ha a bíróság az ítéletben úgy rendelkezett, hogy az elítélt a büntetés fele részének
letöltése után feltételes szabadságra bocsátható, de a büntetés-végrehajtási bíró a büntetés fele részének
tényleges letöltése után mégsem részesíti őt ebben a kedvezményben, akkor nem veszti el véglegesen a feltételes
szabadságra bocsátás lehetőségét, mert ez esetben a feltételes szabadságra bocsátás lehetőségét az általános
szabályok szerint [Btk. 38. § (2) bek.] kell vizsgálni. (A továbbra is irányadónak tekinthető BKv. 4. alapján). A
„feles kedvezményről” csak az ítéletben, a büntetés kiszabásakor lehet határozni, ilyen döntés tehát utóbb – pl. a
Be. szerinti „különleges eljárásban” – nem hozható (BH 2000.43.)
Vannak azonban olyan súlyos esetek, amelyek esetében

már az ítélet meghozatalakor – tehát függetlenül az elítélt szabadságvesztés végrehajtása alatti magatartásától –,
a törvény kötelező előírásai alapján eleve kizárják a korábbi szabadulás lehetőségét.
Nem bocsátható feltételes szabadságra, tehát a teljes büntetést le kell töltenie:
– a többszörös visszaesőnek, ha a szabadságvesztést fegyház fokozatban kell végrehajtani,
– az erőszakos többszörös visszaesőnek,
547
– annak, aki a bűncselekményt bűnszervezetben követte el, és
– annak, akit olyan szándékos bűncselekmény miatt ítéltek szabadságvesztésre, amelyet korábbi, határozott
ideig tartó végrehajtandó szabadságvesztésre ítélése után, a végrehajtás befejezése vagy a végrehajthatóság
megszűnése előtt követett el [Btk. 38. § (4) bek.].
A leírtak lényegét a következő táblázatban foglalhatjuk össze:
A feltételes 1/2 2/3 3/4 kizárt

szabadság
esedékessége letöltése után letöltése után letöltése után
Feltételei legfeljebb 5 éves nem visszaeső visszaeső elítélt bűnszervezeti

szabadságvesztés és elkövetés, illetve a
különös méltánylást elítélt bűnismétlés
érdemlő eset bizonyos súlyosabb
formái
39. §
(1) Határozott ideig tartó szabadságvesztés esetén a feltételes szabadság tartama azonos a
szabadságvesztés hátralevő részével, de legalább egy év. A 38. § (3) bekezdés alkalmazása esetén a bíróság
ítéletében rendelkezhet úgy, hogy a feltételes szabadság tartama legalább egy, legfeljebb három évvel
meghosszabbodik.
(2) Ha a szabadságvesztés hátralevő része egy évnél rövidebb, és végrehajtását nem rendelték el, a
büntetést – a feltételes szabadság letelte után – a hátralevő rész utolsó napjával kell kitöltöttnek tekinteni.
548
E rendelkezés alapján a feltételes szabadságra bocsátott

elítélt egy évig akkor is a büntetés hatálya alatt áll, ha a szabadságvesztés tartamából a feltételes szabadságra
bocsátáskor egy évnél rövidebb idő volt hátra. Az úgynevezett „feles kedvezmény” esetén viszont – különösen
akkor, ha az hosszabb tartamú szabadságvesztéshez kapcsolódik – adott esetben indokolt lehet a feltételes
szabadság tartamának a hátralévő résznél hosszabb időben történő megállapítása.
A feltételes szabadságra bocsátás után előállhatnak olyan helyzetek, hogy a bíróságnak a kedvezményt meg kell
szüntetnie, illetve félbe kell szakítania.
40. §
(1) A bíróság a feltételes szabadságot megszünteti, ha az elítéltet
a) az ítélet jogerőre emelkedését követően elkövetett bűncselekmény miatt a feltételes szabadság tartama
alatt, vagy
b) a feltételes szabadság tartama alatt elkövetett bűncselekmény miatt
végrehajtandó szabadságvesztésre ítélik.
(2) A bíróság a feltételes szabadságot megszüntetheti, ha az elítéltet az (1) bekezdésben

meghatározottakon kívül egyéb büntetésre ítélik.
(3) A feltételes szabadság megszüntetése esetén a feltételes szabadságon eltöltött idő a szabadságvesztésbe
nem számít be.
549
(4) Ha a feltételes szabadság tartama alatt az elítélten olyan bűncselekmény miatt kiszabott
szabadságvesztést kell végrehajtani, amelyet a korábbi ítélet jogerőre emelkedése előtt követett el, a
szabadságvesztés végrehajtása a feltételes szabadságot félbeszakítja, és a bíróság a feltételes szabadság
folytatásának legkorábbi időpontját
a) az utóbb kiszabott szabadságvesztésből engedélyezett feltételes szabadság időpontjáig, illetve
b) – ha az utóbb kiszabott szabadságvesztés esetén a feltételes szabadságra bocsátás lehetősége kizárt – a

szabadságvesztés végrehajtásának időtartamáig
elhalasztja.
Mindezt egyszerűbb formában a következőkkel szemléltethetjük:
A feltételes szabadság megszüntetése Félbeszakítása
kötelező fakultatív Szabadságvesztés

szabnak ki a
feltételes
szabadságot
megalapozó ítélet
előtti elkövetés
miatt.
(A félbeszakítás
az újabb
feltételesig – vagy
ha az kizárt, a
kitöltésig – tart.
Szabadságvesztést szabnak ki: Bármely más okból, bármely büntetésre ítélik
– a feltételes szabadságot megalapozó ítélet

utáni elkövetés miatt,
– a feltételes szabadság alatt elkövetett újabb

bűncselekmény miatt
550
BKv. 4., BH 2009.45., BH 2000.91., BH 2000.45., BH

2000.43., BH 1999.54., BH 1999.7., BH 1998.516., BH 1998.465., BH 1990.323., BJD 4705.
2.2.1.1.2. Az életfogytig tartó szabadságvesztés
551
Antal Szilvia – Nagy László Tibor – Solt Ágnes: Az

életfogytig tartó szabadságvesztés empirikus vizsgálata Kriminológiai tanulmányok. 46. OKRI, Budapest, 2009.
Bán Tamás: A tényleges életfogytiglani büntetés és a nemzetközi emberi jogi egyezmények. Fundamentum. Az
emberi jogok folyóirata 1998/4. Csóti András: A magyar börtönügy új kihívása, a tényleges életfogytig tartó
szabadságvesztés. Börtönügyi Szemle. 2005/2. Garami Lajos: A tényleges életfogytiglani szabadságvesztés
végrehajtásának fő problémái. Börtönügyi Szemle, 1999/2. Juhász Zoltán: Jog a reményhez. A tényleges
életfogytig tartó szabadságvesztésről. Fundamentum 2005/2. Kőhalmi László. Az életfogytig tartó
szabadságvesztés a magyar büntetőjogban. Börtönügyi Szemle 2006/3. Nagy Ferenc: Az életfogytig tartó
szabadságvesztés-büntetésről. Európai áttekintés alapján. Cséka-emlékkönyv. Szeged, 1992. Sárkány István:
Gondolatok az életfogytig tartó szabadságvesztésről. Főiskolai Figyelő plusz. 1993/3–4. Tóth Mihály:
Életfogytig tartó szabadságvesztés és a remény joga újabb emberi jogi döntésekben. Jogtudományi Közlöny
2012/6. Vig Dávid: Izoláció a társadalomvédelem bűvöletében: határozatlan ideig tartó szabadságmegvonás
Európában. Kriminológiai tanulmányok, 46. OKRI, Budapest, 2009. Wirth Béla: Az életfogytig tartó
szabadságvesztésről. Bírák Lapja. 2006/2.
552
Az életfogytig tartó szabadságvesztés kiszabását és a

büntetés lehetséges tartamát tekintve Európa országai három csoportra oszthatók. Az első csoportba tartozó
államok joga csak határozott tartamban kiszabható büntetés ismer. Idetartozik Horvátország, Norvégia,
Portugália és Spanyolország. A második csoport esetében – ahová az országok túlnyomó többsége tartozik – az
életfogytig tartó szabadságvesztésre ítéltek vagy meghatározott hosszabb idő – 20–30 év – eltelte után
szabadulhatnak (Bulgária, Csehország, Észtország, Franciaország, Lengyelország, Lettország, Olaszország,,
Oroszország, Románia, Szlovénia, Ukrajna), vagy akár 10–15 év után feltételes szabadságra bocsáthatók
(Ausztria, Belgium, Dánia, Finnország, Görögország, Németország, Svédország). Végül a harmadik megoldás
szerint néhány ország teljesen ki is zárhatja a feltételes szabadság lehetőségét. Ezek: Anglia, Ciprus, Hollandia,
Magyarország Szlovákia és Wales. Svájcban – kivételesen – életfogytig tartó biztonsági őrizet keretében zárható
ki a feltételes szabadságra bocsátás.
553
A magyar jogfejlődésben az elítélt élete végéig tartó

szabadságvesztésnek három szakasza különíthető el.
a) Már a középkorban létezett írott jogunkban „örökös fogság”. Zsigmond király 1435. évi második dekrétuma
ilyen büntetést helyezett kilátásba a káptalanok és konventek kiküldötteivel szemben, ha pl. a tanúvallatások
vagy a perbehívások során esküjük ellenére hamisan járnak el. E rendelkezést II. Ulászló 1492-ben
megismételte, s az életfogytig tartó szabadságvesztés korai formája később is fel-felbukkant elsősorban – mai
terminológiával élve – hivatali bűncselekmények elkövetőit fenyegetve. E kezdeti szakaszban azonban az élet
végéig tartó szabadságelvonás mégsem elsősorban jogalkotói akaratot tükrözött. A többnyire előzetes
letartóztatás címén alkalmazott bebörtönzés a végrehajtás kegyetlen, embertelen módja, a fogság elviselhetetlen
körülményei miatt tartott sokszor a rab haláláig.
Igen jellemző, hogy a XVIII. században részben ennek felismerése tette a halálbüntetéssel egyenértékűvé a
helyette „hároméves büntetésként” megállapított fogságot. A bíró ekkor – ha a halálbüntetés végrehajtását nem
tartotta indokoltnak – helyette nem örökös fogságot, hanem „három éves fogságot” szabott ki, ami a
börtönviszonyok miatt általában halálos ítélettel egyenértékű volt. Ez a korszak körülbelül a XVIII. század
második feléig, a börtönreformok megjelenéséig tartott.
b) A második korszakban – a rabmunka térhódításával, s ezzel együtt a végrehajtás bizonyos fokú

humanizálódásával csökkent a szabadságelvonások során bekövetkezett elhalálozások száma, s már nem
minősültek a hosszabb tartamú fogságok sem hallgatólagos „halálos ítéleteknek”. Az életfogytig tartó
büntetések ettől kezdve valóban a jogalkotó értékítéletét fejezték ki, s alkalmazásuknak a megtorlás mellett
deklarált társadalomvédelmi funkciója is volt. Ugyanakkor fokozatosan kialakultak azok a törekvések is,
554
amelyek a büntetés-végrejhajtás speciál-preventív hatásainak elismerése folytán az életfogytig tartó

szabadságvesztésből is megengedték a feltételes szabadulást.
A Csemegi Kódex – amely szerint e büntetést egy tucat súlyos bűncselekményre ki lehetett szabni – már 10 év
eltelte után lehetőséget nyújtott az elítéltnek arra, hogy ún. „közvetítő intézetbe” kerüljön, s újabb 5 évi
megfelelő magatartás esetén az igazságügy-miniszter feltételes szabadságra bocsáthatta.
Az 1961. évi Btk. ezt a büntetési nemet kiiktatta, mert – mint a korabeli indokolás hangsúlyozta – „ha a
társadalom védelme nem követeli meg a halálbüntetés alkalmazását, akkor [határozott tartamú
szabadságelvonással is] megvalósulhat a büntetés nevelő célja, az elítélt átnevelése érdekében nincs szükség
életfogytig tartó szabadságvesztésre.” Újabb 10 év elteltével az életfogytig tartó szabadságvesztést
„rehabilitálták” (1971. évi 28. tvr.), s az ezt követő novelláris változások ismét csak a feltételes szabadságra
bocsátás legkorábbi időpontját (és a fórumrendszert) módosítgatták.
1971 és 1993 között a szabadulás legkorábbi időpontja 20 év volt, 1993 és 1997 között ezt az időpontot 15 és 25
év között immár az ítélkező bíró döntötte el, majd ezt az intervallumot el nem évülő bűncselekmények esetén 20
és 30 év közötti időre emelték.
Az 1993. évi XVII. törvénynek további lényeges eleme volt, hogy először iktatta törvénybe a valóban
életfogytig tartó szabadságvesztés ma is fenntartott első esetét: „nem bocsátható feltételes szabadságra az
életfogytig tartó szabadságvesztésre ítélt, ha ismételten életfogytig tartó szabadságvesztésre ítélik”.
Érdekes fejlődési tendencia tehát, hogy míg az első szakaszban a határozott ideig tartó szabadságelvonás is
gyakran életfogytig tartott, a második korszakban az életfogytig kiszabott szabadságvesztés sem feltétlenül (sőt
egyre kevésbé) az elítélt haláláig való fogságot jelentette. Ez a fokozatosan erősödő liberalizálódás azonban –
különösen napjainkhoz közeledve, a XX. század utolsó harmadától – túlzásokhoz vezetett: a feltételes szabadság
intézménye szinte alanyi jogot teremtett bizonyos határozott idő eltelte után a szabadulásra, s ez lassan
formálissá tette az „életfogytig tartó szabadságvesztés” nevében jelzett formáját.
c) A harmadik korszakban – az utóbbi két évtizedben – a hazai törvényhozás megkísérelte a korábbi

aránytévesztéseket legalább részben helyrehozni, s visszaadni az életfogytig tartó szabadságvesztés hitelét,
önállóságát. Mindezt a szervezett bűnözés elleni hatékonyabb fellépés igénye is indokolta. Az ezredforduló
küszöbén kormányhatározatban írták elő, hogy meg kell vizsgálni: a legsúlyosabb szabadságelvonás lehetőségét
mely kiemelkedő tárgyi súlyú bűncselekmények esetében indokolt szélesíteni, szükséges lehet-e, és ha igen,
milyen esetekben az elítélt feltételes szabadságra bocsátás kedvezményéből történő kizárása.
A korábbi Btk. ennek nyomán született átfogó Novellájában, az 1998. évi LXXXVII. törvényben bővítették
azoknak a bűncselekményeknek a körét, melyek legsúlyosabb eseteiben életfogytig tartó szabadságvesztés is
kiszabható. Ilyen volt pl. a közveszélyokozás, a fegyvercsempészet, a kábítószerrel visszaélés, az
emberkereskedelem vagy a nemzetközi szerződés által tiltott fegyverrel való visszaélés).
Annak érdekében, hogy markáns és kézzelfogható különbség legyen a hosszú tartamú szabadságvesztések és az
életfogytig tartó szabadságvesztés között, a Novella további lényeges, és témánk szempontjából meghatározó
újításként meghonosította a tényleges életfogytig tartó szabadságvesztés („tész”) intézményét..
1999 tavaszától tehát a magyar büntetőjogba bekerült az a rendelkezés, hogy az életfogytig tartó
szabadságvesztés kiszabása esetén a feltételes szabadságra bocsátás legkorábbi időpontjának meghatározása
helyett (ami minimum 20, el nem évülő bűncselekmények esetén 30 év) az ítéletben ki is zárható a feltételes
szabadságra bocsátás lehetősége, vagyis a bíró kiszabhat gyakorlatilag valóban tényleges életfogytig tartó
szabadságvesztést is. Ez – ha terminológiai szempontból csak részben teremtett is egyértelműbb helyzetet
(hiszen továbbra is létezett az „életfogytig tartó szabadságvesztésnek” deklarált büntetésnek olyan formája is,
ami a nevét csak akkor igazolta, ha az elítélt a feltételes szabadságra bocsátás előtt meghal), legalább világossá
tette, hogy azóta valóban hatályos intézmény az elítélt élete végéig történő fogság. Rá kell azonban mutatni,
hogy elvileg a bv. bíró már korábban is dönthetett (volna) úgy, hogy az elítéltet az ítélkező bíró által
meghatározott legkorábbi időpont után – arra érdemesség hiányában – nem bocsátja feltételes szabadságra.
A hatályos szabályozásban további szigorodást hozott a „három csapás” néven elhíresült 2010. évi LVI. törvény,
ami az erőszakos többszörös visszaesők, valamint a (részben) súlyos, erőszakos bűncselekményeket
halmazatban elkövetők „kemény magja” esetében kötelezővé tette az életfogytig tartó szabadságvesztés
kiszabását.
555
E szigorodással szemben évtizedeinkben jól érzékelhető egy Nyugat-Európában mind markánsabbá váló
ellentétes tendencia is: különösen a kriminológusok, de gyakorló büntetőjogászok körében is erősödnek olyan
alkotmányossági és emberi jogi szempontokat hangoztató nézetek, melyek a deklarált kiszámíthatatlanságot
jogbiztonsági, a szabadulási remények teljes megvonását pedig emberiességi szempontokból kifogásolják.
Hangot kapnak olyan határozott vélemények is, hogy a tényleges életfogytig tartó szabadságvesztésre ítélt
személyeknek nincs vesztenivalójuk, így kezelhetetlenné, veszélyessé válhatnak a környezetükre, vagyis
büntetés-végrehajtási szempontból is súlyos kockázatot is jelentenek.
A hazai szabályozás ezekre az aggályokra nem volt különösebben fogékony. Alaptörvényünk (noha a
halálbüntetés tilalmáról hallgat) alkotmányos szintre emelte a „tész” alkalmazhatóságát: „tényleges életfogytig
tartó szabadságvesztés csak szándékos, erőszakos bűncselekmény elkövetése miatt szabható ki” [Alaptörvény
IV. cikk (2) bekezdés]. A látszólag korlátozó előírásként megfogalmazott rendelkezés valójában többet és mást
kellene jelentsen korlátozásnál, hiszen e büntetés jogrendszerünkben – mint láttuk – már hosszabb ideje létezik,
s alkalmazására evidens módon eddig is csak szándékos, erőszakos bűncselekmény elkövetése esetén volt
lehetőség. Vitatható azonban, hogy valóban igazolható-e ezzel a rendelkezéssel az életfogytig tartó
szabadságvesztés utólagos felülvizsgálatának kizárása is. Formálisan a válasz lehetne igenlő is, ám a pozitivista
megközelítésnek nyilvánvalóan ellentmond, hogy az idézett konkrét előírás olyan jogelvekkel ütközik,
amelyeket az Alaptörvény szintén kifejezett formában rögzít.
Az Alaptörvény kimondja ugyanis az emberi méltóság sérthetetlenségét, tiltja az embertelen büntetést, és

kiolvasható belőle a bárkit megillető jogbiztonsághoz való jog is. Annak eldöntése pedig, hogy az
Alaptörvénynek az elidegeníthetetlen emberi jogokat érintő általános, deklaratív rendelkezései és valamely
konkrét előírása közötti kétségtelen ellentmondás, összeütközés esetén melyiknek van primátusa, az
Alkotmánybíróságra tartozhat. Az Alkotmánybíróság eddigi gyakorlatából okkal következtethetünk arra, hogy
az alapvető elvekkel ellentétes konkrét előírásnak nem fog elsőbbséget biztosítani, s legfeljebb akkor fogadja el,
ha azt kiegészíti további, a konformitás biztosítására hivatott jogalkotási feladatok előírásával. Pusztán a „tész”
alaptörvénybe foglalása eszerint nem ad az alkalmazásra örök és változatlan felhatalmazást. Általánosabban
fogalmazva, az alkotmányos alapjogok megvonása nem legalizálható konkrét kivételek Alaptörvénybe
foglalásával.
Az életfogytig tartó szabadságvesztés kérdése az Emberi Jogok Európai Egyezményéhez számos ponton
kapcsolódik. A büntetés, annak végrehajtása és az ezt szabályozó előírások változása kapcsán felvethető az
Egyezmény 3 cikkének (kínzás, embertelen, megalázó büntetés tilalma), 5. cikkének (szabadsághoz és
biztonsághoz való jog), 7. cikkének (büntetés kiszabásának tilalma törvényi rendelkezések nélkül), és 14.,
cikkének (hátrányos megkülönböztetés tilalma) sérelme.
Az eleve „deklarált kiszámíthatatlanság” jogbiztonsági, a hosszú, határozatlan tartamú szabadságelvonások nem

egységes kezelése diszkriminatív, a szabadulási remények teljes és végleges megvonása pedig emberiességi
okokból a hazai szabályozást illetően is aggályos lehet.
556
Az Európa Tanács Miniszteri Bizottságának és az

Emberi Jogok Európai Bíróságának újabb gyakorlata ezeket az aggályokat nagyrészt alátámasztja. Az Európa
Tanács 2003. szeptember 24-én elfogadott ajánlásában egyértelműen rögzíti, hogy „a tagállamok jogi
előírásainak lehetővé kell tenniük a bebörtönzött személyek feltételes szabadságra bocsátást, beleértve az
életfogytig tartó szabadságvesztésre ítélteket is” [Rec(2003)22 on conditional release (at the 853rd meeting of
the Ministers’ Deputies) II.4a].
Az Emberi Jogok Európai Bírósága több ítéletében foglalkozott az életfogytig tartó szabadságvesztés
kérdéseivel.
A Kafkaris v. Ciprus ügyben [Applications 21906/04 (12.02.2008.)] a bíróság elöljáróban leszögezte, hogy a 3.
cikk rögzíti a demokratikus társadalmak egyik legalapvetőbb vívmányát, vagyis azt, hogy a büntetési célok
érvényesítése körében alapvető korlát az embertelen, megalázó büntetés tilalma, s ez teljesen független a
konkrét ügy körülményeitől vagy az érintett magatartásától. A sérelem megállapíthatóságára nézve általános
szempontok nehezen adhatók, figyelemmel kell lenni a büntetés időtartamára, az érintett nemére, korára,
egészségi állapotára. Általánosságban rögzíthető az az elv, hogy az életfogytig tartó szabadságvesztés
kimondása önmagában nem sérti az Egyezmény 3. cikkét. Az embertelen bánásmód kérdése csak akkor vethető
fel, ha azt adott ország igazságszolgáltatási rendszere nélkülözi az olyan jogi lehetőségeket és gyakorlatot,
melynek révén az ilyen büntetés felülvizsgálható és ezáltal az elítélt szabadlábra helyezhető. Azt hogy egy
ország milyen konkrét formában biztosítja ezt a lehetőséget, kívül esik az EJEB vizsgálatának körén. Ami
azonban fontos, hogy e lehetőség „de jure és de facto” egyaránt létezzen, tehát a jogi lehetőségen kívül az ilyen
életfogytig tartó szabadságvesztést „redukáló” (tehát nem csupán a redukálást jogilag lehetővé tevő) eljárásnak
tényleges gyakorlata is legyen.
557
A felek beadványaiból is kiderül, hogy ennek a követelménynek aciprusi gyakorlat megfelel (az utóbbi 10 évben
közel tucatnyi életfogytig tartó szabadságvesztésre ítélt személy feltételes szabadlábra helyezésére került sor).
Lényeges következtetése az ítéletnek az is, hogy a feltételes szabadságra bocsátás szabályainak változása nem az
Egyezmény fogalomkörében szereplő „büntetés”, hanem annak végrehajtása körében releváns. Ha ennek során
– a hatóság diszkrecionális jogköréből adódóan – egyes személyek másoknál kedvezőbb helyzetbe kerülnek,
nem sérül a diszkrimináció tilalma sem.
A Vinter v. Egyesült Királyság ügyben [Applications nos 66069/09 and 130/10 and 3896/10 (17.01.2012.)] a
többségi indokolás lényege az volt, hogy a tényleges életfogytig tartó szabadságvesztés csak akkor meríti ki az
embertelen büntetés kritériumát, ha arról kimutatható: nyilvánvalóan (súlyosan) aránytalan és nem szolgálja a
büntetést valamint az elrettentést. Minthogy ez a súlyos, kirívóan brutális bűncselekményeket elkövető
kérelmezők ügyében nem volt megállapítható, az Egyezmény nem sérült. A bíróság bírálta ugyan Nagy-
Britannia életfogytig tartó szabadságvesztését szabályozó rendszerét (rámutatva pl. hogy a hatályos előírások
szerint az igazságügyi államtitkár által gyakorolható kivételes „felülvizsgáló mechanizmus” jóval szűkebb, mint
az előzőekben ismertetett ciprusi esetben), ám összességében arra a következtetésre jutott, hogy a „de jure és de
facto” helyettesítési lehetőség vizsgálata nem tárgya az eljárásnak.
Megemlíthető végül egy részben hasonló magyar ügyben hozott döntés is [Application no. 4413/06 (5.4.2011)].
T. Tibor azért fordult a strasbourgi bírósághoz, mert egy többszörös visszaesőként elkövetett brutális gyilkosság
miatt életfogytig tartó szabadságvesztésre ítélték, melyből legkorábban 40 év letöltése után (75 évesen)
szabadulhat. A kérelem e szankció „tényeleges életfogytig tartó jellege” miatt ugyancsak az „embertelen,
megalázó büntetés” kiszabását kifogásolta. A bíróság rámutatott, hogy a köztársasági elnöki kegyelem általános
lehetőségén kívül a szabadulási esélyek mégoly távoli reális lehetőségének további biztosítása elegendő ahhoz,
hogy az adott tagállam ne kövessen el Egyezménysértést, így a panaszt elutasította.
558
Ha visszapillantunk e büntetési nem hazai múltjára,

szembetűnő, hogy a jogfejlődés során egészen a legutóbbi időkig soha nem az volt a kérdés, hogy a
szabadságvesztés valóban az elítélt haláláig tartson-e vagy sem, hanem az, hogy mikor, mely feltételekkel lehet
az elítéltet feltételesen szabadon bocsátani. Az évszázados kodifikációs vita tehát sajátos módon, voltaképpen
nem az életfogytig, vagyis határozatlan ideig tartó szabadságvesztés tényleges létjogosultságáról, hanem várható
tartamáról folyt. Ezt a helyzetet szüntette meg a „tész” elfogadása, amely azonban hatályos formájában
napjainkra alkotmányossági és emberi jogi szempontból alapos kifogások tárgya lehet. A hazai szabályozást és
gyakorlatot az európai követelményekkel és döntésekkel összevetve több következtetés levonható. Ezek egyike
általában a szabadságvesztés kitöltése előtti szabadulás kérdését, a másik kifejezetten az életfogytig tartó
szabadságvesztés mibenlétét, lehetséges tartamát érinti.
a) Megállapíthatjuk, hogy a magyar szabályozás szerinti feltételes szabadságra bocsátás intézménye (vagy az
azzal rokonítható „könnyítési”, „kedvezményezési” kérdések) nem vonhatók az Emberi Jogok Európai
Egyezménye fogalomrendszerében szereplő „büntetés” körébe, s nem jelentenek egyben alanyi jogot enyhébb
végrehajtási szabályok kikényszerítésére, még kevésbé a szabadulásra.
b) Az is igen valószínűnek látszik, hogy a feltételes szabadság – mint elvi lehetőség – szabályainak esetleges
szigorodása (akár a kedvezménynek egy konkrét büntetés végrehajtása során – „menetközben” – történő
megszüntetése) szintén nem ütközik az Egyezmény 3. cikkébe. Sajátos kérdés viszont, hogy a magyar Btk.-nk.
szerint – amely a visszaható hatály tilalmát kiterjeszti a „súlyosabb elbírálásra” is, az ilyen döntés mégis
problematikus lehet).
c) Kimondhatjuk továbbá, hogy az életfogytig tartó szabadságvesztés kiszabása, sőt annak valóban az elítélt
élete végéig történő fenntartása nem ütközik a Római Egyezménybe. A büntetési célok, elsősorban a társadalom
védelme indokolttá teheti az tényleges életfogytig tartó szabadságvesztés intézményének továbbélését.
d) Az azonban, ha egy adott ország jogi rendszere nem teszi lehetővé az ilyen büntetés felülvizsgálatát, vagy az
csupán határozatlan, a gyakorlatban nem élő, pusztán elvi lehetőség, akkor felvethető az Egyezmény 3.
pontjának sérelme.
A szabadulási remények örökre történő megvonása – vagyis a lehetőségtől, s nem annak megvalósulásától való
megfosztás – kimerítheti a kegyetlen embertelen, megalázó büntetés fogalmát. Magyarországon a felülvizsgálat
intézménye csak „de jure” – az elnöki kegyelem alkotmányos lehetősége formájában – létezik, „de facto”
alkalmazására a „tész” 12 éves fennállása alatt egyetlenegyszer sem került sor. Kétségtelen, hogy az ilyen
kegyelmi döntés realitása ma még korai is lenne. Ez azonban nem változtat azon, hogy rendszerünkben ez idő
szerint nincs olyan intézmény, amely ténylegesen táplálhatná a halál előtti szabadulásra vonatkozó akár elvi
reményeket.
Ami a jövőt illeti, a „tész” eszerint fenntartható és talán fenn is tartandó, de nem a büntetés kiszabásakoreleve
eldöntött kétes megalapozottságú prognózis alapján. Javasolható pl. egy olyan eljárás bevezetése, amelyben a
tettarányosság elvének megfelelően megállapított differenciált időtartam elteltével, időszakonként visszatérő,
szigorú, esetleg több lépcsőből álló és több szakterület bevonásával zajló vizsgálatsorozat eredménye dönt az
elítélt további sorsáról. A döntés végső soron vezethet tényleges örökös fogsághoz, de járhat az elítélt feltételes
elbocsátásával is.
Valószínű ugyanis, hogy a tényleges életfogytig tartó szabadságvesztés, jelenlegi formájában nem állja ki a
szigorú alkotmányossági és emberi jogi próbát. Az izolálás, a társadalomból történő végeleges kiiktatás,
kiközösítés, a létezés alig több, mint fizikai vegetálásra történő korlátozása – s legfőképpen e helyzetnek a
megváltoztatás reménye nélküli végleges konzerválása – még a büntetőjog céljával és rendeltetésével sem
feltétlenül igazolható, a harmadik évezred modern jogrendszerei egészének szemléletét tekintve pedig
embertelen, indokolhatatlan, s ezért indokolatlan büntetés lehet.
A Btk. az alkalmazás általános feltételeit, az életfogytig tartó szabadságvesztéssel fenyegetett bűncselekmények

körét illetően a következő előírásokat tartalmazza:
41. §
(1) Életfogytig tartó szabadságvesztés azzal szemben szabható ki, aki a bűncselekmény elkövetésekor a
huszadik életévét betöltötte. E rendelkezés a 81. § (4) bekezdése és a 90. § (2) bekezdése alapján
kiszabható életfogytig tartó szabadságvesztésre is vonatkozik.
(2) Az életfogytig tartó szabadságvesztés végrehajtási fokozata fegyház.
559
A szankciórendszer csúcsán álló büntetés, mint láttuk

mindig fakultatív: a bíróság (a legsúlyosabb esetektől eltekintve) dönthet, hogy ezt alkalmazza-e vagy 10–20
évig terjedő szabadságvesztést szab ki. Lényeges és tradicionális korlát továbbá, hogy csak azzal szemben
alkalmazható, aki a cselekményt 20. életéve betöltése után követte el, s ez a kötelezően kiszabandó életfogytig
tartó szabadságvesztés eseteiben sincs másként.
A legsúlyosabb szabadságvesztéssel fenyegetett bűncselekmények száma a Btk.-ban érdemben alig változott. A

korábbi szabályok 6 bűncselekmény alapesetét, és 21 bűncselekmény minősített esetét fenyegetik életfogytig
terjedő szabadságvesztéssel. A Btk. e büntetés kiszabását 9 bűncselekmény alapesetében és – figyelemmel a
kábítószerrel kapcsolatos bűncselekmények körében 3 különböző esetkörre – 13 bűncselekmény összesen 15
súlyosabban minősülő esetében teszi lehetővé. Néhány katonai bűncselekmény legsúlyosabb fenyegetettsége
megszűnt (pl. parancsnoki kötelességszegés, kibúvás harci kötelesség teljesítése alól), ezt ellensúlyozta az
emberiesség elleni és a háborús bűntettek újraszabályozása kapcsán egyes új súlyos fenyegetettségű tényállás
beiktatása.
Életfogytig tartó szabadságvesztés eszerint a következő esetekben szabható ki:
Alapesetben Minősített esetben
Népirtás – 142. § (1) bek. Hadikövet elleni erőszak – 148. §
560

(2) bek.
Emberiesség elleni bűncselekmény Emberölés – 160. § (2) bek.

– 143. § (1) bek.
Apartheid – 144. § (1) bek. Kábítószerrel kapcsolatos

bűncselekmények – 176. § (3) bek.,
177. § (2) bek., 179. § (3) bek.
Védett személyek elleni erőszak – Emberrablás – 190. § (5) bek.

149. § (1) bek.
Nemzetközi szerződés. által tiltott Emberkereskedelem – 192. § (6)

fegyver alkalmazása – 155. § (1) bek.
bek.
Egyéb háborús bűntett – 158. § Rombolás – 257. § (2) bek.
Alkotmányos rend erőszakos Hazaárulás – 258. § (2) bek.

megváltoztatása – 254. § (1) bek.
Ellenség támogatása – 260. § (1) Fogolyzendülés – 284. § (4) bek.

bek.
Terrorcselekmény – 314. § (1) bek. Jármű hatalomba kerítése – 320. §

(2) bek.
Közveszélyokozás 322. § (3) bek.
Nemzetközi szerződés által tiltott

fegyverrel visszaélés – 326. § (5)
bek.
Zendülés – 442. § (4) bek.
Elöljáró vagy szolgálati közeg

elleni erőszak – 445. § (5) bek.
42. §
Életfogytig tartó szabadságvesztés kiszabása esetén a bíróság az ítéletében meghatározza a feltételes

szabadságra bocsátás legkorábbi időpontját, vagy a feltételes szabadságra bocsátás lehetőségét kizárja.
43. §
(1) Ha a bíróság életfogytig tartó szabadságvesztés kiszabása esetén a feltételes szabadságra bocsátás
lehetőségét nem zárja ki, annak legkorábbi időpontját legalább huszonöt, legfeljebb negyven évben
állapítja meg. A feltételes szabadságra bocsátás legkorábbi időpontját években kell meghatározni.
(2) Életfogytig tartó szabadságvesztés esetén a feltételes szabadság tartama legalább tizenöt év.
561
A fokozatosság lehetősége jól érzékelhető: a bíró a

legsúlyosabb büntetés kiszabásának lehetőségekor a büntetési nem vagylagos jellegéből adódóan először azt
dönti el, hogy határozott tartamú (10–20 évig terjedő) vagy életfogytig tartó szabadságvesztés kiszabását tartja
indokoltnak.
Ez alól kivétel a Btk. 81. § (4) bekezdése (a legszigorúbb halmazati szabályok) és a Btk. 90. § (2) bekezdése (a
legszigorúbb bűnismétlési szabályok), ahol életfogytig tartó szabadságvesztés kiszabása kötelező. Életfogytig
tartó szabadságvesztés kiszabása esetén második lépésként arról dönt, hogy lehetővé teszi-e a feltételes
szabadságra bocsátást. Ez alól kivétel a Btk. 90. § (2) bekezdésére alapított kötelező életfogytig tartó
szabadságvesztés, ahol a feltételes szabadságra bocsátás lehetőségének kizárását szintén a törvény írja elő.
Végül a feltételes szabadságot lehetővé tevő döntés esetén arról kell rendelkezni, mennyi idő múlva lehet ennek
megvizsgálása esedékes (legkevesebb 25, maximálisan 40 év elteltével).
A feltételes szabadság tartamát legalább 15 évben kell meghatározni, felső határ előírását a törvény ezúttal nem
tartotta szükségesnek. A feltételes szabadságra bocsátásra akkor kerülhet sor, ha az elítélt letöltötte a bíróság
által meghatározott időtartamot és alaposan feltehető, hogy a büntetés célja további szabadságelvonás nélkül is
elérhető.
A Btk. – az Alaptörvénnyel összhangban, ám jóval részletesebben – szükségesnek tartja, hogy felsorolja az

erőszakos elkövetés esetén tényleges életfogytig tartó szabadságvesztés kiszabását lehetővé tevő
bűncselekményeket.
40. §
562
(1) Életfogytig tartó szabadságvesztés kiszabása esetén a bíróság a feltételes szabadságra bocsátás
lehetőségét csak az alábbi bűncselekmények miatt zárhatja ki:
a) népirtás [142. § (1) bekezdés],
b) emberiesség elleni bűncselekmény [143. § (1) bekezdés],
c) apartheid [144. § (1) és (3) bekezdés],
d) hadikövet elleni erőszak súlyosabban minősülő esete [148. § (2) bekezdés],
e) védett személyek elleni erőszak [149. § (1)– (2) bekezdés],
f) nemzetközi szerződés által tiltott fegyver alkalmazása [155. § (1) bekezdés],
g) egyéb háborús bűntett (158. §),
h) emberölés súlyosabban minősülő esete [160. § (2) bekezdés],
i) emberrablás súlyosabban minősülő esete [190. § (3)–(4) bekezdés],
j) emberkereskedelem súlyosabban minősülő esete [192. § (5) bekezdés],
k) alkotmányos rend erőszakos megváltoztatása [254. § (1) bekezdés],
l) rombolás súlyosabban minősülő esete [257. § (2) bekezdés],
m) fogolyzendülés súlyosabban minősülő esete [284. § (4) bekezdés],
n) terrorcselekmény [314. § (1) bekezdés],
o) jármű hatalomba kerítése súlyosabban minősülő esete [320. § (2) bekezdés],
p) közveszély okozása súlyosabban minősülő esete [322. § (3) bekezdés],
q) zendülés súlyosabban minősülő esete [441. § (4) bekezdés], és
r) elöljáró vagy szolgálati közeg elleni erőszak súlyosabban minősülő esete [444. § (5) bekezdés],
ha azt személy elleni vagy dolog elleni erőszakkal követik el.
(2) A feltételes szabadságra bocsátás lehetőségét ki kell zárni, ha az elkövető
a) erőszakos többszörös visszaeső, vagy
b) az (1) bekezdésben meghatározott bűncselekményt bűnszervezetben követte el.
563
Megállapítható, hogy a kissé kazuisztikus előírás

folytán a 22 szóba jöhető bűncselekmény közül csak 4 esetben nem vonható el a szabadulás esélye, s a többi
bűncselekmény esetén csak akkor, ha azokat személy elleni vagy dolog elleni erőszakkal követik el. Látható az
is, hogy a törvényszöveg bizonyos bűncselekmények (emberölés, emberrablás, jármű hatalomba kerítése stb.
„súlyosabban minősülő eseteit” említi, ami azért indokolatlan, mert e bűncselekmények alapesetében életfogytig
tartó szabadságvesztés kiszabására nincs is mód.
Azt is könnyű belátni, hogy felsorolásban szereplő bűncselekmények több mint fele nem is követhető el
másként, mint személy, esetleg dolog elleni erőszakkal, elég arra utalni, hogy hat esetben halálos eredményről
van szó, de pl. tiltott fegyvert sem lehet erőszakmentesen „alkalmazni”, vagy rombolást sem lehet dolog elleni
erőszak nélkül elkövetni. Ezekben az esetekben tehát a „ha azt személy elleni vagy dolog elleni erőszakkal
követik el” feltétel értelmezhetetlen, s feleslegesen kelti azt a látszatot, mintha a jogalkotó érdemi korlátozással
élne. Éppen ezért az említett rendelkezés egyszerűbben is megfogalmazható:
„életfogytig tartó szabadságvesztés kiszabása esetén a bíróság a feltételes szabadság lehetőségét csak akkor
zárhatja ki, ha a bűncselekményt erőszakkal követték el”.
Szintén látszólag igen bonyolult rendszerben olvasható az életfogytig tartó szabadságvesztésből történő
feltételes szabadságra bocsátás megszüntetését és elhalasztását szabályozó rendelkezéscsokor (Btk. 45. §).
Valójában azonban csak arról van szó, hogy az életfogytig tartó szabadságvesztésre ítéltek újabb elítélése esetén
a részben hasonló következmények ahhoz igazodnak, hogy mikor követték el az újabb bűncselekményt, s mikor
született ügyükben az újabb ítélet.
564
Ezt a következő táblázat szemlélteti:
45. § A szabadságvesztés Az elkövetés Az elítélés A következmény
ideje ideje
(1) bek. .határozott életfogytig tartó végrehajtás alatt a feltételes

szabadságvesztést szabadság
elhalasztása a
kiszabó ítélet előtt szabadságvesztés
tartamáig
(2) bek. határozott életfogytig tartó feltételes a feltételes

szabadságvesztést szabadság
szabadság megszüntetése és
kiszabó ítélet előtt elhalasztása a
alatt szabadságvesztés
tartamáig
(3) bek. határozott végrehajtás alatt végrehajtás. alatt a feltételes

szabadság
elhalasztása, a
szabadságvesztés
tartamáig,
de legalább 5,
legfeljebb 20
évre
(4) bek. határozott végrehajtás feltételes a feltételes

szabadság
alatt szabadság megszüntetése és
elhalasztása a
alatt szabadságvesztés
tartamáig,
de legalább 5,
legfeljebb 20
évre
(5) bek. határozott feltételes. feltételes
szabadság szabadság
alatt alatt
(8) bek. életfogytig tartó Nem bocsátható

feltételes szabadságra
(ha azt tölti,
értelemszerűen
megszűnik)
Mindez kiegészül azzal, hogy ha az újabb elítélésre a feltételes szabadság alatt került sor – így előfordulhatott,
hogy az elítélt az újabb büntetőeljárás kapcsán személyi szabadságot korlátozó kényszerintézkedés hatálya alatt
állt, akkor a halasztás lejártának megállapításakor a szabadságvesztésbe beszámított előzetes letartóztatás és házi
őrizet idejét is figyelembe kell venni.
565
Életfogytig tartó szabadságvesztésre 1980 és 1989 között összesen 111 személyt, 1990 és 1999 között 108
személyt ítéltek. Az elítéltek száma évi 3 és 21 között volt. Azóta évente a legsúlyosabb ítéletek így alakultak:
2000: 13, 2001: 9, 2002: 10, 2003: 22, 2004: 22, 2005: 10, 2006: 14, 2007: 16, 2008: 8, 2009: 11, 2010: 25.,
2011: 10.
Tényeleges életfogytig tartó büntetésüket 20-an töltik, többségük a Szegedi Fegyház és Börtön elkülönített
„HSR” (Hosszúidejű Speciális Rezsim) részlegében.
BH 2012.85., BH 2007.179., BH 2005.416., BH 2005.

90., BH 2004.353., BH 2004.346., BH 2004.265., BH 2002.338., BH 2000.189., BH 1999.489., EBH
2007.1679., EBH 2007.1592., EBH 2005.1191.
2.2.1.2. 2.2.1.2. Az elzárás
566
A Btk. által a büntetőjogi következmények közé iktatott

rövid tartamú szabadságelvonás intézménye nem újdonság a magyar jogban. A „trichotómia” (bűntett, vétség,
kihágás) elvét elfogadó, a Csemegi Kódex részét képező „kihágási törvény” (1879. évi 40. tc.) a kihágások
elkövetőivel szemben elzárást vagy pénzbüntetést helyezett kilátásba. Az elzárásra ítélt státusa hasonlított a
legenyhébb szabadságelvonási rezsimben, az államfogházban fogvatartottakéhoz. Az elzárásra ítélt magát
élelmezhette, munkára nem volt kötelezhető, magánelzárást vele szemben nem lehetett alkalmazni. Az elzárást
akkor is fogházban kellett végrehajtani, ha azt közigazgatási hatóságok szabták ki. Az elzárás büntetést a
kihágás kategóriájának megszűnésével 1955-től a szabálysértési jogszabályok vették át.
A Btk. büntetőjogi felfogása szerint bizonyos esetekben – általában azokban, amelyek esetében korábban
kizárólag pénzbüntetés kiszabását tette lehetővé a törvény – indokolt lehet a rövid tartamú (a szabadságvesztés
generális minimumánál rövidebb) szabadságelvonás. Ez egyben azt is eredményezte, hogy „főszabályként” a
Btk. Különös Részében a legenyhébb nevesített szankcióvá az elzárás vált.
A törvény ennek megfelelően a következőkről rendelkezik
46. §
(1) Az elzárás tartamát napokban kell meghatározni, annak legrövidebb tartama öt, leghosszabb tartama
kilencven nap.
(2) Az elzárást büntetés-végrehajtási intézetben kell végrehajtani.
567
A törvény a következő bűncselekmények esetében írja

elő elzárás alkalmazását:
– méreggel visszaélés (188. §),
– magántitok megsértése (224. §),
– levéltitok megsértése (225. §),
– minősített adattal való visszaélés legenyhébb alakzata [265. § (2) bek. a) pont],
– hatóság félrevezetésének privilegizált alakzata [271. § (3) bekezdés],
– közokirat-hamisítás egyik fordulatának gondatlan elkövetése [342. § (3) bekezdés],
– önkényuralmi jelkép használata (335. §),
– tanúvallomás jogosulatlan megtagadása (277. §),
– mentő körülmény elhallgatásának privilegizált alakzata [281. § (3) bekezdés],
– járványügyi szabályszegés (361. §),
– készpénz-helyettesítő fizetési eszközzel visszaélés privilegizált alakzata [391. § (2) bekezdés],
568
– kötelességszegés szolgálatban gondatlan alakzata [437. § (4) bekezdés]
– parancs iránti engedetlenség (443. §).
Láttuk azonban, hogy ezekben az esetekben a bíróságnak módja van a törvény által előírt elzárás büntetés
helyett enyhébb szankciót ( büntetés helyett vagy mellett közérdekű munkát, pénzbüntetést, foglalkozástól
eltiltást, járművezetéstől eltiltást, kitiltást, sportrendezvények látogatásától való eltiltást vagy kiutasítást, illetve
e büntetések közül többet alkalmazni [Btk. 33. § (5) bek.], az elzárás tehát nem abszolúte meghatározott
büntetési nem. A büntetőügyekben alkalmazott elzárásnak egyelőre nyilván nincs gyakorlata, a jövő mutatja
meg, mennyire alaposak azok a főként kriminológusi kifogások, amelyek e büntetési nemet – különösen a
fiatalkorúak elzárását, amely 3 naptól 30 napig terjedhet – érintik. E kifogások lényege, hogy az elzárás
valójában nem más, mint az alappal bírált rövid tartamú szabadságvesztés egy sajátos formája, amely könnyen
válhat a szabadságvesztés (lehetséges) előszobájává. Az Európa Tanács ezzel foglalkozó ajánlása [R (92) 17]
egyebek mellett a következőket hangsúlyozza: „a szabadságelvonással járó büntetést végső eszköznek kell
tekinteni, s ezért csak olyan esetekben szabad alkalmazni, amelyekben kellően figyelembe véve az egyéb
mértékadó körülményeket is, a tett súlyossága folytán semmilyen más büntetés nyilvánvalóan nem felel meg.
[…] Ahol lehetséges, azok a negatív kritériumok is meghatározandók, amelyek – különösen a csekély vagyoni
kárt okozó bűncselekmények esetén – kizárják szabadságvesztés kiszabását. […] A szabadságelvonással járó
büntetés alkalmazásának az előzőekben írt korlátozása különösen megfontolandó a rövid tartamú
szabadságvesztéseket illetően.”
Nem állítható, hogy egyes esetekben a pár hónapos szabadságelvonásnak ne lehetne speciál-preventív hatása (ez
egyébként megoldható lett volna a szabadságvesztés generális minimumának leszállításával is), ám ügyelni kell
arra, hogy elkerüljük a stigmatizáló, megbélyegző, így a személyiség fejlődésére károsan ható, ugyanakkor a
súlyosabb bűnözési formák elsajátítását és elfogadását erősíthető hatását. Nem árt, ha figyelünk Szemere
Bertalannak már a reformkorban megfogalmazott gondolataira: „egyrészről a nép nevelésére semmi gond sem
fordíttatik, másrészről a közköltségen tartott tömlöcök által leginkább a bűn terjesztésének szándéktalan célja
éretik el”. Jó lenne, ha az elzárás nem válna ilyenné.
Az elzárásra ítéltek az ezt meghozó döntés napján mentesülnek a büntetés hátrányos következményei alól.
2.2.1.3. 2.2.1.3. A közérdekű munka
569
Balogh Márta: Közérdekű munka, mint a

szabadságvesztés alternatívája (Egy kísérlet félideje) Magyar Jog 2002/3. Diósdi Mária: Néhány gondolat a
közérdekű munkáról. Minúciák. Tanulmányok Tremmel Flórián tiszteletére. Pécs, 2001. Fecz József: A
közérdekű munka büntetés végrehajtásának gyakorlati problémái Magyar Jog 2001/8. Kabódi Csaba:
Munkabüntetések a 20. században. Bűnügyi Műhelytanulmányok. Budapest, 1992/1. Koncsek Kornél: A
közérdekű munka büntetés-végrehajtásának aktuális kérdései, Ügyészek lapja, 2011/5. Lajtár István: Reflexió
dr. Fecz József „A közérdekű munka büntetés-végrehajtásának gyakorlati problémái” címmel megjelent írására,
Magyar Jog 2002/1. Lukáts Ákosné: A közérdekű munka elméleti és gyakorlati kérdései Magyar Jog 1995/9.
Nagy Ferenc: A közérdekű munka szabályozásáról, alkalmazásáról, végrehajtásáról. Magyar Jog 2007/12.
Székely István János: A közérdekű munka büntetés, az ügyész és egyéb szervek (személyek) szerepe a közérdekű
munka büntetés végrehajtása során Ügyészek Lapja 2002/4. Vókó György: A közérdekű munkáról, mint egyik új
főbüntetésről Magyar Jog 1994/1.
570
A munkabüntetések önállósodása sajátos utat járt be. A

rabok munkáltatása, kezdetben a szabadságelvonás sajátos formája volt (gályarabság), ezután a kényszerű
munkavégzésnek a szabadság elvonása teremtette meg a kereteit (dologházak), később a munkavégzést a
szabadságvesztés büntetési céljainak egyik eszközeként deklarálták (a rabok rendszeres foglalkoztatása ).
A munka büntetések körében játszott növekvő szerepét kezdetben merőben hasznossági szempontokkal
magyarázták.
Locke pl. a XVII. század végén azt szorgalmazta, hogy a zárt dologházakban munkáltatott csavargókat és
nincsteleneket munkáltatók részére kell bérbe adni, akik fizetik minimális fenntartási költségeiket, de jogosultak
munkájuk eredményével rendelkezni. E lényegében határozatlan tartamú büntetés szükségességét a bírák
negyedévenként vizsgálták volna felül. A munka – mint a büntetés része – a következő évszázadokban is csak
az elítéltek elfogadott vagy szorgalmazott foglalkoztatása kapcsán vetődött fel.
A munkát önálló büntetésként először a Szovjetunióban, közmunka formájában deklarálták, ez később – a

büntetési ideológiának megfelelően – a „javító-nevelő” munkával egészült ki. Ez utóbbi lényege szerint az
elítélt kijelölt munkahelyen a közösség irányítása, felügyelete mellett végezte a munkáját, s béréből
meghatározott hányadot a büntetés tartama alatt le is vontak.
Ezt a büntetési nemet – igaz először nem büntetésnek, hanem intézkedésnek nyilvánítva – hazánkban a Btá.
vezette be. A rendszerbeli elhelyezés indoka az volt, hogy míg a büntetés céljai összetettek, e jogkövetkezmény
„kizárólag a javításra s a nevelésre irányul”. A javító-nevelő munkát annál az állami vállalatnál vagy állami
gazdaságnál kellett végrehajtani, amelynél a terhelt az ítélet meghozatalakor alkalmazásban állt, kezdetben
571
legfeljebb másfél, később két évig tarthatott, s anyagi jogkövetkezményként: időtartama alatt az elítélt
munkabéréből az állam javára 5–30%-ig terjedő összeget vontak le.
A munkabüntetések köre 1984-ben a „szigorított javító-nevelő munkával” bővült.
Ennek elfogadásával a jogalkotó ismét a szabadságvesztés és a munkabüntetés nehezen megrajzolható

határvidékére lépett, minthogy ez a büntetési nem lényegében nappal kijelölt munkahelyen való munkavégzést,
éjjel pedig kijelölt szálláshelyen való tartózkodási kötelezettséget, s a szálláshely rendjének megtartását
jelentette. Az elítéltek csak évi 15 nap pihenőidejüket tölthették e „szálláson” kívül. Noha e büntetési nemet
munkabüntetésként deklarálták, hozzátéve, hogy „»félszabad« jellege folytán átmentet is jelent a
szabadságvesztés felé”, gyakorlatilag alig különbözött a legenyhébb végrehajtási rezsimben töltött és folyamatos
munkavégzéssel járó szabadságvesztéstől. Ugyanakkor felelevenítette a rossz emlékű internálások és
„munkatáborok” emlékét, valamint európai normákkal is ütközött. Így 1993-ban kiiktatták a Btk. büntetési
rendszeréből.
Időközben a javító-nevelő munka korábban deklarált értelmét is egyre többen kétségbe vonták, s hiába nyerte el
immáron büntetésjellegét, alkalmazási aránya a ’70-es évektől kezdve fokozatosan néhány százaléknyira
csökkent. Mégis reménykedtek a rövid tartamú szabadságvesztések kiváltására képes hatásában, s ezt azzal is
igyekeztek fokozni, hogy alkalmazási lehetősége 1987-től kibővült a ma is hatályos közérdekű munkával.
Volt tehát egy rövid időszak, 1987-től 1993-ig, amikor a magyar büntetőjogban háromféle munkabüntetés is
szerepelt. 1993 óta azonban a hagyományos javító-nevelő munka is a jogtörténet részévé vált, így a Btk.
elfogadásáig egyetlen munkabüntetésünk a közérdekű munka volt, amit az elítélt heti pihenőnapján vagy
szabadnapján díjazás nélkül végez.
Sokáig úgy tűnt, hogy ez a munkabüntetés is elődeinek sorsára jut. Már születésekor erősen kompromittálódott,
hiszen több mint öt évig együtt szerepelt a javító-nevelő munkával és a szigorított javító-nevelő munkával, s az
utóbbi két büntetés nyilvánvalóan túlhaladott jellege, általában negatívan hatott az új munkabüntetés
megítélésére is. A szankció „megbélyegző”, a büntetés tényén túli negatív értékítéletet hordozó jellege nálunk –
szemben a fejlettebb nyugati demokráciákkal – a kényszerből végzett „közmunkák” közvélemény tudatában
sokáig élő formái miatt is igen erős volt. Később a munka büntetéskénti elfogadását nehezítette az a tény, hogy
néhány évtizede még éppenséggel a munkakerülés puszta ténye szolgált alapul a büntetésre, az általános
munkakötelezettség tehát mintegy természetes társadalmi állapotként funkcionált, s a munkának e jellegéből
nehéz néhány év alatt szankciót faragni. Végül felvetődött az is, hogy napjainkban éppen a helyzet ellenkező
előjelű változása jelenthet problémát: idestova azoknak sem mindig könnyű munkát találniuk, akik soha nem
kerültek összeütközésbe a törvénnyel, nehezen várható tehát el, hogy a munkabüntetések végrehajtására
egyáltalán megfelelő munkahelyek álljanak rendelkezésre. Nagyobb hagyományokkal rendelkező, stabilabb
piacgazdasági viszonyok között a munka valóban becsület és tisztesség dolga, a köz érdekében végzett önkéntes
munkát pedig általában elismerés és tisztelet övezi. Akivel szemben ilyen országokban – kisebb súlyú
szabályszegések szankciójaként – a közmunka végzését előírják, azt nem közösíti ki a társadalom, megérti,
elfogadja, el is várja a hasonló „jóvátételeket”. Persze az sem jellemző, hogy e büntetési nemet szinte kizárólag
a társadalom perifériáján, egyik napról a másikra élő, lecsúszott alkalmi munkásokkal, alkoholistákkal szemben
alkalmazzák. Különösen a skandináv államokban és Angliában olykor ismert művészeket, politikusokat is
közmunkára ítélnek, s ez nyilvánvalóan erősíti a társadalom demokratikus kohézióját, a tényleges törvény előtti
egyenlőség eszméjét és gyakorlatát. Emellett kielégíti azt a társadalmi igényt is, hogy ne lehessen magas
pozíciók bástyái mögé bújva megúszni a felelősségre vonást. Az itthoni szemlélettel ellentétben nem a
kiközösítés, a szégyen, hanem a joghátrány elfogadása és a reparáció iránti igény, illetve annak természetes
kielégítése dominál.
Mindezek ellenére szerencsére a hazai jogalkalmazás nem a könnyebb ellenállás irányát választotta, s a kezdeti
idegenkedés után ma már bátrabban alkalmazza ezt a büntetést. Magyarországon a közérdekű munka összes
büntetés közötti aránya minden évben folyamatosan növekedve ma már 7% körüli. Igaz, nagyon mélyről, 0,2%-
ról indult. A közmunka mint büntetés végleges „megmeneküléséről” azonban csak akkor beszélhetünk, ha
sikerül az imént vázolt szemlélethez közelíteni, s – tegyük azt is hozzá – ha megfelelő, rendszeres állami
dotációval tudjuk támogatni azokat a munkahelyeket, ahol ilyen elítélteket is foglalkoztatnak. A Btk. –
intézkedésként – munka jellegű joghátrányokat kiegészítette a „jóvátételi munkával”, ami indokolja e két
intézmény világos elhatárolását. Itt elegendő annyi, hogy a jóvátételi munka a próbára bocsátás sajátos formája,
nem büntetés, hanem a büntetés kiszabásának elhalasztása. A sikeresen elvégezett jóvátételi munka tehát a
büntetés kiszabásának kiváltását eredményezheti.
572
A külföldi szabályozások körében a büntetési nem

tekintetében jelentős hagyományokkal rendelkező orosz és a széles választékot kínáló francia szabályozást
tekintjük át.
Az orosz Btk. két munkabüntetést ismer, a „kötelező munkavégzést” és a „javító-nevelő munkát”. A kötelező
munkavégzés azt jelenti, hogy az elítélt a rendes munkavégzése vagy tanulmányai mellett szabad idejében
ingyenes, társadalmilag hasznos (közérdekű) munkát köteles végezni, aminek fajtáját a helyi önkormányzat
szervei határozzák meg. Időtartama hatvan és kétszáznegyven óra között határozható meg, letöltése legfeljebb
napi négy órában történik, önhibából történő elmulasztása szabadságelvonássá történő átváltoztatással jár.
Kötelező munkavégzés nem szabható ki rokkantakra, terhes nőkre, nyolc év alatti gyermeket nevelő nőkre, az
ötvenöt éves korhatárt elért nőkre, a hatvanöt éves korhatárt elért férfiakra és a tényleges sorkatonai szolgálatot
teljesítőkre.
A javító-nevelő munka két hónaptól két évig terjedő időtartamra szabható ki, a büntetés az elítélt a munkahelyén
tölti le, az orosz Btk. tehát még bízik a kollektíva tudatformáló hatásában. A javító-nevelő munkára elítélt
munkabéréből az ítéletben meghatározott összeget le kell vonni az állam javára, a levonás mértéke öt és húsz
százalék között lehet.
Franciaországban háromféle módon szabható ki munkabüntetés. A közmunkát mint főbüntetést 1983-ban

vezették be angol mintára, hogy megoldást találjanak a nyolcvanas években felmerült gondra, a börtönök
túlnépesedésére. Ugyanakkor remélték, hogy a közmunka elősegíti a társadalmi beilleszkedést, és lehetővé teszi
hogy az elítélt továbbra is megfeleljen családi, társadalmi kötelességeinek A büntetés. bizonyos feltételek
mellett a szabadságvesztést válthatja ki. A munka megtagadása esetén vagy az eleve megállapított átváltási
573
kulcs szerint szabadságvesztés lép a helyébe, vagy – ha ezt korábban nem mondták ki – újabb eljárás indul a
vádlott ellen, amelyben a közmunka megtagadása miatt két évig terjedő szabadságvesztésre és 30 000 €
pénzbüntetésre lehet ítélni. A közmunka mint mellékbüntetés a szabadságvesztés felfüggesztése esetében akkor
lehetséges, ha a büntetés nem haladja meg az 5 évet. Ez esetben a felfüggesztés általános szabályait kell
alkalmazni, tehát ha az elítélt elutasítja, vagy nem végzi el a közmunkát, akkor a felfüggesztés kedvezménye
megszűnik. Végül 1999-től a közmunka lehet az ügyészséggel való eljáráson kívüli megegyezés eredménye is Ez
a megegyezés addig lehetséges, amíg a bíróság előtt nem indult meg az eljárás olyan személy ellen, aki elismeri,
hogy egy vagy több bizonyos súlyú bűncselekményt elkövetett. A megegyezést akkor érvényes, ha a bíró azt
tudomásul veszi. Amennyiben az illető nem tartja be a megállapodást, az ügyészség vádat emelhet.
A hazai Btk. a közérdekű munkára a következő előírásokat tartalmazza:
47. §
(1) A közérdekű munka tartamát órákban kell meghatározni, annak legkisebb mértéke negyvennyolc,
legnagyobb mértéke háromszáztizenkettő óra.
(2) A közérdekű munkát az elítélt, ha törvény eltérően nem rendelkezik, hetente egy napon – a heti
pihenőnapon vagy a szabadidejében –, díjazás nélkül végzi.
(3) A bíróság ítéletében a közérdekű munka jellegéről rendelkezik.
(4) A közérdekű munkára ítélt köteles a számára meghatározott munkát elvégezni. Az elkövető olyan
munka végzésére kötelezhető, amelyet – figyelemmel egészségi állapotára és képzettségére –
előreláthatóan képes elvégezni.
574
A közérdekű munka tehát a közösség javára díjazás

nélkül végzett, munkaviszonynak nem minősülő olyan munka, amelyet az elítélt általában a heti pihenő- vagy
szabadnapján köteles végezni. A közérdekű munka alkalmazásának nem a rendszeres munkára szoktatás az
elsődleges célja, ezért e büntetés kiszabása indokolt lehet munkaviszonyban álló elkövetők esetében is (BH
1995.195). Kiszabásánál fontos szempont, hogy az elítélt érezze munkája társadalomra hasznos voltát, s annak
jóvátételi jellegét (BH 1994.465). E szempont a „jóvátételi munka” intézkedések közé kerülésével sem veszített
jelentőségéből.
A munka jellegét, természetét az ítélkező bíró határozza meg, a konkrét munkahelyet azonban a büntetés-
végrehajtási bíró jelöli ki. Az ítélkezési gyakorlat követi azt az elvet, hogy az ítélet rendelkező részében a
közérdekű munka természetét olyan általánossággal kell meghatározni, amely annak tényleges
végrehajthatóságát biztosítja. Ehhez képest az elkövető személyi adottságaihoz mérten kell megjelölni a
betöltendő munkakört vagy elvégzendő feladatot („pl. köteles könnyű fizikai munkát végezni vagy
hivatalsegédként dolgozni, betegápolást végezni stb.”).
A „heti pihenőnap” illetve a „szabadidő” értelmezése kapcsán rá kell mutatni, hogy szabadidő a szabadságon
töltött idő is, ezért az elítélt a közérdekű munkát a szabadsága terhére is teljesítheti
A közérdekű munkavégzéssel kapcsolatos részletes előírásokat a büntetés-végrehajtási jogszabályok határozzák

meg. Az itt szereplő rendelkezések közül kiemelendő, hogy a közérdekű munka végrehajtása során a napi
munkaidő legalább négy óra, legfeljebb nyolc óra. A törvényhozó, amikor a minimális és a maximális
óraszámot meghatározta, az átlagos napi munkaidőből, 6 órából indult ki, így kiszámítható, hogy a közérdekű
munka – heti egy alkalommal számolva – 8 naptól 52 napig terjedhet, tehát kb. 2 hónaptól 1 évig állhat az elítélt
a büntetés hatálya alatt. A munkavégzés kötelező – a bv. bíró a pártfogó felügyelő útján ellenőrzi.
Ennek kapcsán indokolt hangsúlyozni, hogy – jóllehet a közérdekű munkaára ítélést a törvény nem köti az elítélt
hozzájárulásához – e büntetés mégsem ütközik a kényszermunka nemzetközi jogi tilalmába.
Magyarország a 2000. évi XLVIII. törvénnyel ratifikálta a kényszer- vagy kötelező munkáról szóló, a
Nemzetközi Munkaügyi Konferencia 1930. évi 14. ülésszakán elfogadott 29. számú Egyezményt. A törvény
kimondja ugyan, hogy a „kényszer- vagy kötelező munka” kifejezés vonatkozik minden olyan munkára vagy
szolgálatra, amit valamilyen büntetés terhe alatt valakitől követeltek, és amire a munkára kötelezett személy
nem szabad akaratából vállalkozott, ám egyben bizonyos kivételeket is megállapít.
Eszerint többek között a „kényszer- vagy kötelező munka” kifejezés nem vonatkozik az olyan munkára, amit
bírói ítélet alapján követelnek valakitől, feltéve, hogy a munkát vagy szolgálatot a hatóságok felügyelete és
ellenőrzése alatt kell végezni, és hogy a munkára kötelezett személyt nem bocsátják magánszemélyek, vállalatok
vagy egyesületek rendelkezésére. Ez egyben azt is jelenti, hogy a közérdekű munka nem végezhető
magánszemélyek vállalkozásai vagy egyesületek keretei között.
48. §
(1) Ha az elítélt a számára meghatározott munkát önhibájából nem végzi el, a közérdekű munkát vagy
annak hátralévő részét szabadságvesztésre kell átváltoztatni.
(2) A közérdekű munka helyébe lépő szabadságvesztést büntetés-végrehajtási intézetben, fogház

fokozatban kell végrehajtani.
(3) A közérdekű munka helyébe lépő szabadságvesztés három hónapnál rövidebb is lehet.
49. §
Ha az elítéltet a közérdekű munkára ítélés után elkövetett bűncselekmény miatt végrehajtandó

szabadságvesztésre ítélik, és a közérdekű munka büntetést még nem hajtották végre, a közérdekű munkát
vagy annak hátralévő részét szabadságvesztésre kell átváltoztatni úgy, hogy négy óra közérdekű
munkának egy napi szabadságvesztés felel meg. Az átváltoztatás után fennmaradó közérdekű munkának
egy napi szabadságvesztés felel meg.
575
Előfordulhat, hogy a munkabüntetés során a kijelölt

munkahely megszűnik, vagy ott a munkavégzés lehetetlenné válik. Ilyen esetben a büntetés-végrehajtási bíró új
munkahelyet jelöl ki. Önhibájából akkor nem végzi az elítélt a munkát, ha szándékosan kivonja magát a
munkavégzési kötelezettsége alól, vagy saját hibájából kerül olyan helyzetbe, hogy nem tudja a kijelölt munkát
végezni. Gyakran előfordul, hogy nem is jelentkezik munkavégzésre, jóllehet ennek objektív akadálya nincs.
Ebben az esetben a munkabüntetést fogházbüntetésre változtatják. Átváltoztatásra kerül akkor is sor, ha az
elítéltet a közérdekű munka befejezése előtt szabadságvesztésre ítélik. Az átváltoztatási kulcs igen szigorú: 4 óra
közérdekű munka (adott esetben a napi munkaidő fele) egynapi fogházbüntetésnek felel meg. Ha közérdekű
munkát változtatnak át szabadságvesztésre, a büntetés a jogkövetkezmények szempontjából nem minősül eleve
szabadságvesztésnek, tehát pl. a visszaesést az ilyen átváltoztatott büntetés nem alapozza meg.
576
BH 2012.54., BH 2004.314., BH 2002.126.
2.2.1.4. 2.2.1.4. A. pénzbüntetés
577
Balogh Ágnes: A pénzbüntetés a Csemegi kódexben.

Minúciák. Tanulmányok Tremmel Flórián tiszteletére. Pécs, 2001. Csordás Sándor: Gondolatok a
pénzbüntetésről és az utógondozás fejlesztéséről Börtönügyi Szemle 2000/1. Györgyi Kálmán: A napi tételes
pénzbüntetés bevezetésének előzményei PhD-tanulmányok 4. kötet Pécs, 2005. Györgyi Kálmán–Bárd Károly: A
pénzbüntetés kiszabása és a súlyosítási tilalom. Magyar Jog, 1980/3. Györgyi Kálmán–Bárd Károly: A
pénzbüntetés és a kodifikáció. Jogtudományi Közlöny 1978/1. Kertész Imre: Vagyonelkobzás és pénzbüntetés: a
német és az osztrák példa. Európai Tükör, 1997/2.
578
A vagyoni érdekeket érintő büntetések első megjelenési

formája a kompenzáció, a sértettnek, illetve hozzátartozójának fizetett megváltás volt, ezzel szinte
párhuzamosan alakult ki korai középkorban a „vérdíj”, illetve a „főváltság”, amellyel a tehetős bűnös bizonyos
feltételek mellett megválthatta az életét. A vagyoni jellegű szankciók azonban a munkabüntetésekhez hasonlón
kezdetben nem önálló formában jelentkeztek, a középkor büntetési rendszerében pl. az élet elvesztését
szükségképpen vagyonelkobzás (jószágvesztés) kísérte.
A XIX. századot megelőzően a pénzbüntetés önálló alkalmazása csak elvétve fordult elő. Első, 1795-ös
büntetőkódex-tervezetünk készítői is úgy vélték, hogy az „sohasem engedhető át a bíró hasznára és általában
büntetésként nem is róható ki”. Ennek ellenére néhány esetben mégis alkalmazhatták, legtöbbször azonban a
szabadságvesztés megváltásaként. Vuchetich Mátyás 1819-es tankönyvében már leírja, hogy a vagyoni
büntetések kétfélék: a bírság, ha a terheltet meghatározott mennyiségű készpénz fizetésére kötelezik, és az
elkobzás, ha a büntetés tárgya a javak elvesztése. A XIX. század elején ezenkívül ismerték még a „homagium”
intézményét, ami erőszakos személy elleni bűncselekmények esetén „elevenért járó felényi, vagy halottért járó
teljes váltságdíj, vérdíj” volt, s összege aszerint különbözött, hogy nemesek vagy közemberek után kellett
fizetni.
Az 1843-iki javaslat a pénzbüntetést már szélesebb körben megengedte, s már nem megváltásként funkcionált: a
meg nem fizetést fogházbüntetés követhette. Ezzel világosan kifejezték a pénzbüntetés kompenzációtól eltérő
közbüntetésjellegét.
A Csemegi Kódex szemlélete szerint a pénzbüntetést főbüntetésként ugyan alig néhány, mellékbüntetésként
mintegy 70 esetben lehetett alkalmazni, a törvénynek a büntetések lehetséges enyhítésére vonatkozó szabályai
579
azonban lehetővé tették, hogy e büntetési nem az első világháborút megelőző évekre megközelítse a
szabadságvesztés alkalmazási arányait.
A II. Bn. azután 1928-ban „legalizálta” ezt a tendenciát, a pénzbüntetést valamennyi vétségre és kihágásra
lehetővé téve. A II. Bn. lényegében a maihoz hasonló korszerű szemlélet talaján állva, kötelezővé tette
pénzbüntetés alkalmazását a vagyon elleni bűncselekmények és minden olyan bűncselekmény esetén, melyet
nyereségvágyból vagy haszonszerzés céljából követtek el. Mérlegeléstől függően volt alkalmazható, ha az
elkövetőt ezzel újabb bűncselekmény elkövetésétől hatásosabban lehet visszatartani.
A mellékbüntetésként alkalmazott pénzbüntetés esetében elengedhetetlen feltétel volt, hogy az elkövető

megfelelő vagyonnal, illetve jövedelemmel rendelkezzék.
A II. Bn. további újításaként említhető, hogy lehetővé tette az alternatív pénzbüntetés kiszabását, vagyis a
szabadságvesztés pénzbüntetéssel történő helyettesítését.
A pénzbüntetés felső határa aszerint különbözött, hogy az elkövetőt bűntett, vétség, vagy kihágás miatt vonták
felelősségre.
Előírták a befolyt pénzösszeg rendeltetését is:. „a pénzbüntetések elbocsátott szegény foglyok segélyezésére és
ifjú foglyok számára rendelt javító intézetek felállítására és fenntartására fordítandók”. 1950-ben a Btá.
gyakorlatilag visszatért a Csemegi Kódex elveihez, s a pénzbüntetést ismét mellékbüntetéssé fokozta le,
megszüntetve annak általánosan alkalmazható jellegét. Most az 1961. évi Btk.-n volt a sor, hogy a II. Bn.
progresszív elveihez visszatérjen. Ha ezt hivatalosan nem tette is meg, az enyhítő szakasz alkalmazásával a ’60-
as évek közepétől a pénzbüntetés aránya ismét meghaladta a 30%-ot.
Ettől az időszaktól kezdve mind hangsúlyosabbá vált az a törvény indokolásában is kifejeződő szempont, hogy a
pénzbüntetés azért szükséges és hasznos büntetési nem, mert alkalmas a rövid tartamú szabadságvesztések
kiváltására, emellett alkalmazásával a nyereségvágyból bűncselekményt elkövető személy esetében „a bűn
gyökerére lehet tapintani”.
A korábbi Btk. előkészítése során a pénzbüntetések hatékonyságát erősítendő, kidolgozták, majd a korábbi Btk.-
ban elfogadták a többnyire német nyelvterületeken már sikerrel alkalmazott napi tételes pénzbüntetés rendszerét.
Ez a szisztéma – a tetthez igazodó napok és a tettes vagyoni viszonyait figyelembe vevő egynapi összegek
meghatározásával – egyrészt valóban egyéniesíthető vagyoni szankció alkalmazására kínál lehetőséget, emellett,
a figyelembe veendő napok meghatározásával egyszerűsíti a meg nem fizetett pénzbüntetés fogházbüntetésre
történő átszámítását is. Mindez nem jelenti annak mechanikus elismerését, hogy az egynapi fogházbüntetést a
jogalkotó „egyenértékűnek” tekintené egynapi tételnyi pénzbüntetéssel, azt azonban el lehet mondani, hogy az
átváltásra vonatkozó szabály ösztönző lehet a pénzbüntetés megfizetésére. A korábbi Btk. későbbi Novellái csak
a napi tételek és az egy napi összeg mértékét érintették, s lényegében szintén csak formai változást hozott a
2009. évi LXXX. törvény, amely 2010 májusától egységesítette a pénzbüntetést, megszüntetve (beolvasztva) a
korábban önállóan szabályozott pénzmellékbüntetést. Csak átmenetinek bizonyult viszont az a rendelkezés, ami
az egynapi összeg minimumának felemelésével a szorzat formájában kiszabott pénzbüntetés legalacsonyabb
mértékét több mint kétszeresére emelte. A Btk. átvette a korábbi törvény elveit, megtartotta tehát a napi tételes
rendszert, de visszatért a minimálisan kiszabható 30 000 Ft-os összeghez, annak érdekében, hogy „gyakrabban
kerüljön sor a kiszabására más büntetés mellett”.
580
A pénzbüntetést az NSZK-ban, Ausztriában és

Szlovéniában napi tételes rendszerben, Franciaországban és Svédországban egy összegben vagy napi tételek
szerint is, másutt általában kizárólag egy összegben szabják ki, ám ez utóbbi országok bírói gyakorlata is
gondosan igyekszik figyelemmel lenni az elkövető vagyoni helyzetére. Érjük be azzal, hogy a svéd modellen
kívül ezúttal röviden csak az általában megszokott szabályozási módnál pontosabb és egységesebb előírásokra
törekvő szlovén Btk. idevonatkozó rendelkezéseit ismertetjük.
Svédországban a pénzbüntetéseket a törvény különös rendelkezései szerint napi tételes, határozott összegű vagy
standardizált pénzbüntetésként kell kiszabni. Ha a bűncselekményre nincs előírva a pénzbüntetés meghatározott
formája, a pénzbüntetéseket napi tételekben, vagy ha a bűncselekmény harmincnapi tételnél alacsonyabb
pénzbüntetéssel büntetendő, határozott összegű pénzbüntetésként kell kiszabni.
A napi tételes pénzbüntetést legalább harminc és legfeljebb egyszázötven napi tételben kell meghatározni.
Minden napi tételt harminctól egyezer svéd koronáig bezárólag terjedő rögzített összegben kell kiszabni,
figyelembe véve azt, ami ésszerűnek ítélhető tekintettel a vádlott jövedelmére, vagyonára, eltartottak iránti
kötelezettségeire és más gazdasági körülményeire. Ha különleges indokok állnak fenn, a napi tétel így
megállapított összegétől el lehet térni. A napi tételes pénzbüntetés legalacsonyabb összege négyszázötven svéd
korona. A határozott összegű pénzbüntetést legalább egyszáz svéd korona és legfeljebb kettőezer svéd korona
összegben kell kiszabni. Ha azonban külön alacsonyabb maximális összegről történik rendelkezés, azt kell
alkalmazni. A standardizált pénzbüntetések olyan pénzbüntetések, amelyeket egyes bűncselekményekre nézve,
sajátos számítási alap szerint kell meghatározni. A standardizált pénzbüntetés legalacsonyabb összege egyszáz
svéd korona.
581
Szlovéniában a napi tételek száma legalább ötnapi tételtől legfeljebb háromszázhatvan napi tételig terjed, kivéve
a nyereségvágyból elkövetett bűncselekményeket, amikor is elérheti a legfeljebb egyezerötszáz napi tétel
maximális összeget. A bíróság a napi tételt az elkövetőnek a háromhavi nettó bére alapján számított napi
jövedelme és más bevételei, valamint családi kiadásai tekintetbevételével határozza meg. A napi tétel
meghatározása során a bíróság döntését hat hónapnál nem régebbi adatokra alapozza. A legalacsonyabb egynapi
összeg a Szlovén Köztársaságban utoljára hivatalosan közzétett átlagos nettó bér egyhatvanada, míg
legmagasabb összeg annak egyharmada.
Noha napjainkban a pénzbüntetés Magyarországon még

őrzi vezető helyét a szankciórendszerben, egyre inkább kiütköznek bizonyos problémák e körben is. Évről évre
növekszik a pénzbüntetést meg nem fizetők aránya, s ez ma meghaladja az elítéltek 20%-át. Az egységes
vagyonnyilvántartás hiánya nehezíti a helyes egynapi összeg megfelelő feltárását, s a bíróságok okkal
kifogásolják, hogy esetenként alaposabb vizsgálatot kellene folytatni a valós jövedelmi viszonyok tisztázása
érdekében, mint a bűncselekmény bizonyítása körében. Ezeken a gondokon csak részben lehet segíteni
büntetőjogi eszközökkel, mindenesetre a szankciók utólagos „átrendezését” el kellene kerülni azzal, hogy a
pénzbüntetés átváltoztatása ne lehessen hosszú távon rentábilis elítélti stratégia.
A Btk. előírásai a következőek:
50. §
(1) A pénzbüntetést úgy kell kiszabni, hogy – figyelemmel a bűncselekmény tárgyi súlyára – meg kell
állapítani a pénzbüntetés napi tételeinek számát, és – az elkövető vagyoni, jövedelmi, személyi
viszonyaihoz és életviteléhez mérten – az egynapi tételnek megfelelő összeget.
582
(2) Akit haszonszerzés céljából elkövetett bűncselekmény miatt határozott ideig tartó szabadságvesztésre
ítélnek, ha megfelelő jövedelme vagy vagyona van, pénzbüntetésre is kell ítélni.
(3) A pénzbüntetés legkisebb mértéke harminc, legnagyobb mértéke ötszáznegyven napi tétel. Egy napi
tétel összegét legalább ezer, legfeljebb kettőszázezer forintban kell meghatározni.
A pénzbüntetés összege tehát szorzás eredménye: a

szorzó a tett súlyához (30–540 nap), a szorzandó lényegében a tettes körülményeihez igazodik (1000–200 000
Ft). Világos az is, hogy ily módon minimum 30 000, maximum 108 millió forintos pénzbüntetés szabható ki.
Egy pénzbüntetést kimondó ítélet rendelkező része tehát a büntetés tekintetében pl. ezt tartalmazza:
„…a bíróság a vádlottat 200 (kettőszáz) napi tétel, egy napi tételként 1500 (ezerötszáz) forint, összesen tehát
300 000 (háromszázezer forint) pénzbüntetésre ítéli.
A pénzbüntetést az államnak a […] Törvényszék Gazdasági Hivatala által közölt módon és időben kell
megfizetni. Meg nem fizetés esetén egy napi tétel helyébe egy nap fogházbüntetés lép.”
A pénzbüntetésnek két esetköre van, egy általános (a jövedelmi vagyoni viszonyoktól független) és egy
kötelezően alkalmazandó. A (2) bekezdés a pénzbüntetés sajátos kötelező esetét szabályozza. A büntetési célok
hatékony elérése érdekében a haszonszerzés végett elkövetett cselekmény terheltjétől nem csupán a szerzett
nyereséget szükséges elvonni (a sértettnek megítélt polgári igény, vagy az államnak fizetendő vagyonelkobzás
formájában) hanem vele szemben ezenfelül megfelelő vagyoni természetű szankciót is alkalmazni kell.
Szemben azonban a pénzbüntetés általános formájával – ahol a büntetés megfelelő jövedelem vagy vagyon
hiányában is kiszabható –, itt feltétel, hogy az elkövető egzisztenciális helyzete lehetővé tegye a
583
szabadságvesztés melletti pénzbüntetés kiszabását. Az ítélkezési gyakorlat szerint a kereset, jövedelem akkor
tekinthető megfelelőnek, ha az elkövető a pénzbüntetést – saját, illetve eltartottjai létfenntartásának
veszélyeztetése nélkül – akár részletekben is képes megfizetni.
A BKv. 25. számú vélemény kiemeli, hogy a kereset, illetve a jövedelem megfelelő összeget elérő volta mellett
minden esetben figyelemmel kell lenni a vádlott keresetét, illetve jövedelmét terhelő törvényes tartási
kötelezettségeire (gyermektartás, szülőtartás, testvértartás stb.), továbbá a maga és a tartásra szoruló családtagok
minimális létfenntartását biztosító kiadásokra. A pénzbüntetés kiszabásának alapjául csupán az említett kiadások
fedezetét meghaladó kereset, illetve jövedelem szolgálhat.
Annak megállapítása szempontjából, hogy a vádlott keresete, illetve jövedelme a pénzbüntetés vonatkozásában
megfelelő-e, a családtagok közül csak a vádlottal egy háztartásban élő annak a családtagnak a keresete, illetve
jövedelme vehető figyelembe, aki a vádlottat terhelő tartási kötelezettség tekintetében vele egy sorban
ugyancsak tartásra kötelezett.
Olyan esetben azonban, amikor a megfelelő keresettel, illetve jövedelemmel rendelkező férj vagy feleség –
vádlottként szereplő – házastársa nem dolgozik, önálló keresete, jövedelme nincsen: a bíróságnak gondosan
vizsgálni kell, nincs-e olyan közös vagyona, amely a pénzbüntetés alkalmazásának alapjául szolgálhatna.
Konkrét ügyben a Legfelsőbb Bíróság úgy foglalt állást, hogy pénzbüntetés kiszabása szempontjából nem
tekinthető „megfelelő keresetnek (jövedelemnek) vagy vagyonnak” havi 80 000 forint, különösen akkor nem, ha
a vádlottat két kiskorú gyermek eltartásának kötelezettsége terheli és a felesége gyeden van (BH 2012.112.).
A mellőzhetetlen pénzbüntetés másik feltétele, hogy az elkövető a bűncselekményt haszonszerzés céljából

kövesse el. Ez tágabb fogalmi kört jelent, mint a vagyon elleni célzatot tényállási elemként tartalmazó
bűncselekmények köre, minden vagyongyarapodás által (is) motivált bűncselekmény idetartozhat.
A pénzbüntetés kiszabásának folyamatában a tett súlyához igazodó napi tételek számának megállapítása
általában nem okoz gondot; a körültekintően felderített tett többé-kevésbé jól elhelyezhető a lehetőségek adta
képzeletbeli skálán.
Az ítélkezési gyakorlat szerint, ha szabadságvesztéssel büntetendő cselekmény esetén a bíróság az enyhítő

szakasz alkalmazásával szab ki pénzbüntetést, akkor a napi tételek száma általában nem lehet alacsonyabb a
napi tételek középmértékénél (BH 1987.66.).
Bonyolultabb az egynapi összeg meghatározása. A gyanúsítottak nyomozás során történő kihallgatását rögzítő
jegyzőkönyv alapján elvileg pontos jövedelemfelmérésre kerülhet sor. Az esetleges hiányok olykor pótolhatók a
tárgyaláson, hacsak – mint sűrűn megesik – nem tárgyalás mellőzésével születik a döntés. Mindezek alapján
megkísérlik megállapítani, mennyi a gyanúsított családjában az egy főre és egy napra eső összeg. Az irányadó
szempont persze az kellene legyen, hogy a pénzbüntetés csak az elítéltet sújtsa, ez azonban együtt élő
családtagok esetében a gyakorlatban kivihetetlen. Ezért sokszor követik azt az elvet, hogy a család havi
összjövedelmét osztják a családtagok létszámával, majd ezt az összeget osztják a napok átlagos havi számával,
30-cal. Természetesen, ha már az egy főre eső havi jövedelem megnyugtatóan megállapítható, elegendő a 30
nappal történő osztás. Általában a pénzbüntetéssel érintett napokra az egynapi jövedelem kb. 50%-ától kb. 80%-
áig terjedő hányadának elvonását tartják indokoltnak. A megfelelő hányad elvonásának megállapításakor
figyelembe vehető a családtagok száma, az, hogy a pénzbüntetéssel érintett személy az egyetlen kereső-e – tehát
hogy az elvonás elsősorban őt, vagy másokat sújt-e – és nyomatékkal (láttuk, ezt a törvény is kifejezetten előírja)
a vádlott életvitele, általános életszínvonala, vagyis az a tény, hogy az elvont összeg milyen módon és milyen
mértékben érintheti a mindennapi anyagi helyzetét. Külföldi elkövető esetében a külföldi megélhetési költségek
figyelembevételével kell meghatározni a pénzbüntetés egynapi tételének összegét (BH 1990.126).
A pénzbüntetést természetesen nemcsak az elítélt, hanem bárki megfizetheti (vagyis, mint a vagyoni jellegű
szankciók általában, nem kifejezetten a terhelt személyéhez kötött joghátrány), a büntetés azonban állami
kényszerrel nem hajtható be, végrehajtásra tehát nem kerülhet sor, a büntetés átváltoztatására azonban igen.
(4) A bíróság ítéletében – az elkövető vagyoni, jövedelmi viszonyaira tekintettel – rendelkezhet úgy, hogy
az elkövető a pénzbüntetést legfeljebb két éven belül havi részletekben fizetheti meg.
584
Láttuk, hogy a pénzbüntetés maximális összege (a napi

tételek és az egynapi összeg szorzata) meghaladhatja a 100 millió forintot. Hasonló nagyságrendű összegek – ha
kiszabásuk adott esetben indokolt is lehet – egy összegben való megfizetése nehézséget okozhat, ezért indokolt
lehet már a büntetés kiszabásakor, a Btk.-ban rendelkezni a részletfizetés lehetőségéről. A rendelkezés
értelmében minimum kéthavi, maximum 24 havi részletfizetés engedélyezhető.
A törvény nemcsak kérelemre, hanem hivatalból is lehetővé teszi a részletfizetés engedélyezését, s az

elbírálásakor éppúgy szerepet kaphatnak az elkövető vagyoni, jövedelmi viszonyai, mint az egynapi összeg
megállapításakor. Az ügydöntő határozatban (tehát a törvény indokolatlanul megszorító rendelkezése ellenére
nemcsak az ítéletben, hanem a tárgyalás mellőzésével hozott végzésben is) úgy kell megállapítani az egyes
törlesztőrészletek összegét, hogy az osztható legyen a napi tétel összegével. Eszerint az egyhavi összeg és a
törlesztőrészletek számának szorzata pontosan meg kell egyezzen a pénzbüntetés összegével.
Ha a bíróság az ügydöntő határozatában nem rendelkezett a részletfizetésről, utóbb még mindig lehetőség van
ilyen tárgyú kérelem előterjesztésére. Erről a Be. a határozatok végrehajtása körében rendelkezik:
592. § (1) Ha az elítélt valószínűsíti, hogy a pénzbüntetés azonnali vagy egy összegben való megfizetése
magának vagy tartásra szoruló hozzátartozóinak a büntetés célján túlmenő jelentős anyagi nehézséget okozna,
és megalapozottan feltehető, hogy az elítélt a meghosszabbított határidőben fizetési kötelezettségének pontosan
eleget tesz, részére a bíróság legfeljebb három hónapi halasztást, illetőleg azt engedélyezheti, hogy a
pénzbüntetést két éven belül, részletekben fizesse meg.
(2) A pénzbüntetés megfizetésére adott halasztás fontos okból egy alkalommal, legfeljebb további három
hónappal meghosszabbítható.
585
(3) A részletfizetés olyan, havonta fizetendő összegben engedélyezhető, amely osztható a pénzbüntetés esetén az
ítéletben megállapított napi tétel összegével.
(4) A szabadságvesztésre átváltoztatás után a pénzbüntetés megfizetésére halasztás vagy részletfizetés nem
engedélyezhető.
Ez az utólagos részletfizetés tehát csak kérelemre, s csak akkor engedélyezhető, ha a kedvezményről a bíróság
ügydöntő határozatában nem rendelkezett. Ebből az is következik, hogy a Be. által szabályozott körben a Btk.-ra
alapított részletfizetés felülvizsgálatára, feltételeinek megváltoztatásra vagy halasztás engedélyezésére nincs
mód (BKv. 84.).
51. §
(1) Ha az elítélt a pénzbüntetést nem fizeti meg, illetve részletfizetés engedélyezése esetén egyhavi részlet
megfizetését elmulasztja, a pénzbüntetést vagy annak meg nem fizetett részét szabadságvesztésre kell
átváltoztatni.
(2) Ha a pénzbüntetést végrehajtandó szabadságvesztés mellett szabták ki, vagy a felfüggesztett

szabadságvesztés végrehajtását elrendelték, a pénzbüntetés helyébe lépő szabadságvesztés végrehajtási
fokozatára a szabadságvesztés fokozata az irányadó. Egyéb esetekben a pénzbüntetés helyébe lépő
szabadságvesztést fogház fokozatban kell végrehajtani.
(3) A pénzbüntetés helyébe lépő szabadságvesztés három hónapnál rövidebb is lehet.
Meg nem fizetés esetén a szabadságvesztésre

átváltoztatásról az ügyben első fokon eljárt bíróság határoz. A törvény az átváltási kulcsról – minthogy a kérdést
586
nem az anyagi jogi szabályok, hanem a büntetés-végrehajtási szabályok körébe tartozónak véli – nem
rendelkezik. Tudható azonban – s ez tűnik ki az előzetes fogvatartásban töltött idő beszámításáról rendelkező
előírásból is (Btk. 92. §) – hogy egynapi tétel pénzbüntetés egy nap fogházbüntetésnek felel meg.
Fiatalkorúak esetében az átváltoztatásnak csak az eredménytelen behajtás esetén lehet helye.
A pénzbüntetés helyébe lépő fogházbüntetés a jogkövetkezmények (pl. a visszaesés) szempontjából nem

tekinthető szabadságvesztésnek.
5/2008. BJE, BKv. 84., BKv. 25., BH 2012.112., BH

1997.4., BH 1990.126., BH 1989.178., BH 1987.67., BH 1987.66., BH 1986.355., BH 1983.345., BH 1983.6.,
BH 1982.74.
2.2.1.5. 2.2.1.5. A foglalkozástól eltiltás
587
Tevékenységtől történő eltiltás büntetésként

Magyarországon kifejezett formában először az 1843-ik évi büntető javaslatban fordult elő, amely elfogadása
esetén főbüntetés mellett a hivatalvesztés kiszabását tette volna lehetővé.
A Csemegi Kódex már a jogfosztó büntetések egész járulékos arzenálját a jogkövetkezmények körébe sorolta:
szabályozta pl. a hivatalvesztést és a politikai jogok gyakorlásának felfüggesztését, a szakképzettséget kívánó
foglalkozás gyakorlásától eltiltást, a viselt hivatal vagy állás, illetve az ügyvédi tevékenység gyakorlásának
elvesztését.
A kódex nem fogadta el a „poena diffamat” elvét (vagyis azt, hogy bizonyos súlyos büntetések szükségképpeni
velejárója az állás vagy a hivatal elvesztése), s a kérdést differenciáltan szabályozta: egyes esetekben elő sem
írta vagy tiltotta a mellékbüntetés alkalmazását, más (enyhébb büntetéssel járó) esetben pedig mellőzhetővé tette
azt.
A második világháború után hiába enyhítettek a túlzottan kazuisztikus rendszeren az „állásvesztés”

egységesítésével, a szisztéma bonyolultsága nem csökkent. A Btá. a profiltisztítás mellett a közügyektől eltiltást
és a foglalkozástól eltiltást általában mellékbüntetésként, de (szűk körben) főbüntetésként is kiszabhatóvá tette.
Ez a lehetőség azonban nem vált gyakorlattá, így az 1961. évi Btk. meg is szüntette. Önálló alkalmazásuk a
szankciórendszer szélesítése érdekében csak a 1970-es években merült fel ismét.
A hatályos előírás a következő:
52. §
(1) A foglalkozás gyakorlásától azt lehet eltiltani, aki a bűncselekményt
588
a) szakképzettséget igénylő foglalkozása szabályainak megszegésével követi el, vagy
b) foglalkozásának felhasználásával, szándékosan követi el.
(2) Az (1) bekezdés a) pontja azzal szemben is alkalmazható, aki a bűncselekmény elkövetésekor a
tevékenységet nem a foglalkozásaként gyakorolta, de rendelkezik annak a foglalkozásnak a
gyakorlásához szükséges szakképesítéssel, amely szabályainak megszegésével a bűncselekményt elkövette.
(3) A nemi élet szabadsága és a nemi erkölcs elleni bűncselekmény elkövetője, ha a bűncselekményt
tizennyolcadik életévét be nem töltött személy sérelmére követte el, eltiltható bármely olyan foglalkozás
gyakorlásától vagy egyéb tevékenységtől, amelynek keretében tizennyolcadik életévét be nem töltött
személy nevelését, felügyeletét, gondozását, gyógykezelését végzi, illetve ilyen személlyel egyéb hatalmi
vagy befolyási viszonyban áll.
A foglalkozástól eltiltást lehetővé tevő egyes fordulatok

látnivalóan nem azonos kört ölelnek fel.
Az (1) bekezdés a) pontjában szabályozott fordulat esetében nem maga a szakképzettség a feltétel (a
szakképzettség viszont az alannyá válás tekintetében pótolhatja a hiányzó konkrét foglalkozást is). E körben
akár szándékos, akár gondatlan bűncselekmény alapul szolgálhat a büntetés alkalmazására.
Így került sor annak a körzeti gyermekorvosnak az orvosi foglalkozástól való eltiltására, aki gondatlanságból
elmulasztotta a kezelésre bízott gyermek kórházba szállíttatását, s ezért a gyermek meghalt (BH 2002.129.).
Az (1) bekezdés b) pontja részben szűkíti, részben bővíti a büntetés alkalmazhatósági körét. E fordulat
értelmében a foglalkozástól azt lehet eltiltani, aki a bűncselekményt foglalkozásának felhasználásával
589
szándékosan követi el. Itt tehát a szakképzettség nem követelmény, az azonban igen, hogy a munkakör
világosan körülhatárolható, pontosan megjelölt legyen (BKv. 18.).
„Jogászi tevékenységtől” eltiltásra nem kerülhet sor, „ügyvédi”, „jogtanácsosi” vagy „közjegyzői”
foglalkozástól eltiltásnak azonban nincs akadálya.
Bűncselekményt elkövető rendőrt „rendőri foglalkozástól” nem lehet eltiltani (BH 2004.117.).
„Kereskedői” foglalkozástól indokolt eltiltani az ennek keretében korrupciós cselekményt elkövető, vagy a
vásárlókat üzletszerűen, hamis számolással megkárosító vádlottat (BH 1985.222, BH 1985.213.).
Foglalkozása felhasználásával az cselekszik, aki a foglalkozás nyújtotta lehetőséget közvetlenül kihasználva

valósít meg szándékos bűncselekményt. Az tehát e körben nem elegendő, ha valaki pl. bizonyos foglalkozás
gyakorlása során általában nagy kézügyességre, jó műszaki érzékre stb. tett szert. A folytatólagos sikkasztást
elkövető pénztáros esetében azonban vitán felül indokolt lehet e büntetés alkalmazására (is) (BH 1992.70.).
A (2) bekezdésben írtak voltaképpen egyértelművé teszik, hogy a büntetés nem csupán valamely foglalkozás
tényleges gyakorlójával, hanem a foglalkozás gyakorlásához szükséges ismeretekkel rendelkező személlyel
szemben is alkalmazható. [Ez az (1) bekezdés pontosabb fogalmazásával is megoldható lett volna]. Szintén a
foglalkozás értelmezését (kiterjesztését) szolgálja a Btk. 52. § (3) bekezdése és a Btk. 54. § is.
54. §
Ezen alcím alkalmazásában foglalkozásnak minősül az is, ha az elkövető
a) gazdálkodó szervezet általános vezetését ellátó szerv tagja vagy egyszemélyi vezetője,
b) gazdasági társaság vagy szövetkezet felügyelőbizottságának tagja,
c) egyéni cég tagja, vagy
d) egyéni vállalkozó.
590
A nemi bűncselekmények körében a 18 éven aluli

sértettek fokozott védelmét szolgálja az az előírás, hogy eltiltható az elkövető minden olyan foglalkozástól (itt
pontos felsorolást nehéz lenne adni, de felesleges is ), ami intézményes formában lehetővé tette, elősegítette a
nemi élet szabadsága vagy a nemi erkölcs elleni bűncselekmény elkövetését. Itt azonban várhatóan alkalmazási
és végrehajtási nehézségeket okozhat majd a „tevékenységektől” való eltiltás értelmezése és megtoldása.
Indokolt volt a „foglalkozás” szabályait kiterjeszteni a formálisan szakképzettséget gyakran nem igénylő, de a
tevékenység gyakorlása révén súlyos károk okozására képes gazdasági szereplőkre.
53. §
(1) A foglalkozástól eltiltás határozott ideig tart, vagy végleges hatályú.
(2) A határozott ideig tartó eltiltás legrövidebb tartama egy év, leghosszabb tartama tíz év. Végleges
hatállyal az tiltható el, aki a foglalkozás gyakorlására alkalmatlan, vagy arra méltatlan.
(3) A foglalkozástól eltiltás tartama az ítélet jogerőre emelkedésével kezdődik. Ha a foglalkozástól eltiltást
szabadságvesztés mellett szabják ki, annak tartamába nem számít bele az az idő, amely alatt az elítélt a
szabadságvesztést tölti, illetve amíg kivonja magát a szabadságvesztés végrehajtása alól. Ha a feltételes
szabadságot nem szüntetik meg, a feltételes szabadságon töltött időt a foglalkozástól eltiltás tartamába be
kell számítani.
(4) A végleges hatályú eltiltás alól a bíróság az eltiltottat kérelemre mentesítheti, ha az eltiltás óta tíz év
eltelt, és az eltiltott a foglalkozás gyakorlására alkalmassá, vagy – ha az eltiltást méltatlanság miatt
591
alkalmazták – érdemessé vált. Ez utóbbi esetben sem mentesíthető az, aki a bűncselekményt
bűnszervezetben követte el.
Az eltiltás végleges hatályú lehet vagy egy évtől tíz

évig szabható ki, ebbe (az esetleges) szabadságvesztés tartama nem számít bele, de az eredményes feltételes
szabadság ideje igen.
Határozott ideig tartó eltiltás esetén a szakképzettséget igénylő foglalkozás újból való gyakorlása attól tehető
függővé, hogy az eltiltott a foglalkozás gyakorlásához szükséges jártasságot az eltiltás tartamának letelte után
meghatározott módon igazolja. A végleges hatályú eltiltás alól a bíróság az eltiltottat kérelemre mentesítheti, ha
az eltiltás óta tíz év eltelt, és az eltiltott a foglalkozás gyakorlására alkalmas, illetőleg arra érdemes. Nem
mentesíthető, aki a bűncselekményt bűnszervezetben követte el, és méltatlanság miatt a bíróság a foglalkozástól
véglegesen eltiltotta.
Az ilyen személy tehát soha nem nyerheti vissza a foglalkozásnak minősülő tevékenység gyakorlásának jogát.
592
BKv. 18., BH 2004.117., BH 2002.129., BH 1992.70.,

BH 1985.222., BH 1985.213.
2.2.1.6. 2.2.1.6. A járművezetéstől eltiltás
593
Hajdu Mária: A járművezetéstől eltiltás végrehajtása

Magyar Jog 2004/2. Lajtár István: A járművezetéstől eltiltás végrehajtásának jelenlegi gyakorlata, különös
tekintettel a bv. intézetek eljárásának törvényességére. Börtönügyi Szemle, 2009/3. Szűcs András: A
járművezetéstől eltiltás végrehajtásának jelenlegi gyakorlata, különös tekintettel a bv. intézetek eljárásának
törvényességére Börtönügyi Szemle, 2009/3.
594
A járművezetéstől eltiltás a közlekedés rohamos

terjedésével és mind veszélyesebbé válásával 1971-től vált a magyar büntetőjogban önálló szankcióvá,
kezdetben mellékbüntetésként. 1993-tól alkalmazhatóvá vált önállóan is, 2010-től pedig már formálisan sem
„mellékbüntetés”. A járművezetésnek a foglakozási szabályokból való kiemelését az is indokolta, hogy a
járművek vezetése tömegessé vált, ezért az e körben megvalósított kriminogén magatartások a szakképzettséget
igénylő, speciális foglalkozásokhoz képest részben eltérő szemléletet és feltételrendszert igényeltek. A további
fejlődés – a bűnözés mobilizálódása, az „utazó bűnözés” kialakulása, ugyanakkor szükségessé tette a büntetést a
közlekedési bűncselekmények területén kívül is alkalmazhatóvá tenni.
55. §
(1) A járművezetéstől azt lehet eltiltani, aki
a) az engedélyhez kötött járművezetés szabályainak megszegésével követi el a bűncselekményt, vagy
b) bűncselekmények elkövetéséhez járművet használ.
(2) A járművezetéstől el kell tiltani azt, aki járművezetés ittas állapotban vagy járművezetés bódult
állapotban bűncselekményt követ el. Különös méltánylást érdemlő esetben a járművezetéstől eltiltás
kötelező alkalmazása mellőzhető.
(3) A járművezetéstől eltiltás meghatározott fajtájú (légi, vasúti, vízi, vagy közúti) és kategóriájú járműre
is vonatkozhat.
595
Az (1) bekezdés a) pontja az eltiltás feltételeként

engedélyhez kötött jármű vezetése szabályainak megszegéséről rendelkezik. A vezetői engedélyhez kötött
járművek felsorolását az egyes szaktörvények tartalmazzák, általában elmondható, hogy közúton a gépi
meghajtású járművek, a gépi meghajtású és bizonyos méretű egyéb vízi járművek, a vasúti és a légi járművek
vezetése engedélyhez kötött. Kerékpáros súlyos következményekkel járó durva szabályszegésének lehetnek
büntetőjogi következményei, de ebben az esetben sem tiltható el a jármű vezetésétől.
Az eltiltásra okot adható szabályszegés nyilvánvalóan elsősorban a gépjárműveket vezető személyek

cselekménye által, a közlekedés során valósul meg, de elképzelhető más elkövető esetében is, pl. járművezetés
tiltott átengedése kapcsán (BH 1980.458.), vagy nem kifejezetten közlekedési, ám mégis a közlekedéssel
összefüggő, annak során elkövetett bűncselekmény, pl. segítségnyújtás elmulasztása körében.
Ezzel szemben nyilvánvalóan tévesen került sor jármű önkényes elvételét megvalósító személlyel szemben
járművezetéstől eltiltás kimondása (BH 1989. 259.).
Ha azonban az elkövető magatartása – noha bűncselekmény megállapítására alkalmas – csak közvetve,

áttételesen kapcsolódik a vezetéssel megvalósuló közlekedési bűncselekményhez, vele szemben foglalkozástól
eltiltás alkalmazására kerülhet sor.
Eszerint a járművezetéstől eltiltás speciális büntetés az általánosabb foglalkozástól eltiltáshoz képest, az

mindazonáltal elképzelhető, hogy a bíróság mindkét büntetést egyidejűleg alkalmazza, anyagi halmazatban álló
különböző jellegű bűncselekmények megállapítása esetén.
596
A járművezetéstől eltiltás kötelező alkalmazásáról rendelkezik a (2) bekezdés. Az jogalkotó a szigorú előírást az
ittas vezetések csökkenő, de változatlanul magas számával és az ilyen tettek nagyfokú potenciális
veszélyességével indokolta. A rendelkezésen némileg enyhít, hogy a kötelező alkalmazástól kivételesen indokolt
esetben mégis el lehet térni.
A büntetés alkalmazásánál és mértékénél a bíróságnak gondosan mérlegelni kell a szabályszegés jellegét, súlyát,
következményeit, s nyilván szerephez jut az elkövető „közlekedési előélete” is.
Az ítélkezési gyakorlat az eltiltást szándékos közlekedési bűncselekmények esetén – ittas járművezetés

elkövetésekor az ittasság fokának és az esetleges következményeknek a függvényében – általában a kötelező
előírástól függetlenül sem tartja mellőzhetőnek.
Az (1) bekezdés b) pontja legalább két bűncselekmény („bűncselekmények”) megállapítását feltételezi, és az

eltiltás indoka az, hogy a jármű e bűncselekmények elkövetését, leplezését, az elkövető menekülését, a
bűncselekmény tárgyának elrejtését, őrzését szolgálja. Az ítélkezési gyakorlat „több bűncselekményen” legalább
két, térben és időben egymástól elkülönülő önálló cselekményt ért (BH 1994.446.). Nem feltétel, hogy az
ismétlődő alkalmak során a jármű ugyanazt a funkciót töltse be, s nyilván az sem, hogy ugyanolyan vagy
hasonló bűncselekmények elkövetéséhez kötődjék. „Használónak” nemcsak a jármű vezetője tekinthető, hanem
valamennyi olyan elkövető, aki a járművet a bűncselekmények kockázatmentesebb, gyorsabb, hatékonyabb
elkövetése érdekében akár csupán utasként veszi igénybe.
A BKv. 38. számú vélemény értelmében ennek a büntetésnek az alkalmazása akkor indokolt, ha a közlekedési
bűncselekmény elkövetési körülményeiből vagy az elkövető személyiségéből arra kell következtetni, hogy az
elkövetőnek a közlekedésben járművezetőként való részvétele a közlekedés biztonságát, mások életét vagy testi
épségét veszélyezteti, illetve ha bármely bűncselekmény elkövetésével kapcsolatban az ún. mozgó bűnözés
hatásos megelőzésére e büntetés kiszabása szükségesnek mutatkozik.
Végleges hatállyal annak az elkövetőnek az eltiltása indokolt, aki biztonságos vezetésre személyi adottságai
miatt – életkora, betegsége, a vezetésre kiható súlyos jellembeli fogyatékossága, a vezetési képesség hiánya
folytán – alkalmatlan (pl. BH 1993.590.).
A határozott időtartamra való eltiltás mértékének a megállapításánál a bűncselekmény jellegének, tárgyi

súlyának, az elkövető közlekedési előéletének és a bűnösség fokának van meghatározó jelentősége.
A járművezetéstől eltiltás érvényesülési körét a bíróság korlátozhatja a közlekedés egyes ágazataira, egyes
járműkategóriákra, járműfajtákra, amire méltányossági okokból kerülhet sor, s azt szolgálja, hogy a büntetés ne
váljék adott esetben foglalkozástól eltiltássá.
A BKv. 32. számú vélemény megfogalmazza azt a követelményt, hogy ilyenkor a büntetéskiszabási célok
elérése végett szükséges bírói elemző tevékenységnek mind a járművezetéstől eltiltás alkalmazhatóságának,
mind az érvényesülési körének a megállapítására ki kell terjednie. A büntetőeljárási törvényben megfogalmazott
súlyosítási tilalom elvéből következik, hogy ha az ügyész az elsőfokú ítélet ellen a vádlott terhére fellebbezést
nem jelent be, a másodfokú bíróság a járművezetéstől eltiltás időtartamának, illetve érvényesülési körének a
vádlott terhére való megváltoztatására nem jogosult.
56. §
(1) A járművezetéstől eltiltás határozott ideig tart, vagy végleges hatályú.
(2) A járművezetéstől eltiltás tartamába be kell számítani azt az időt, amelynek tartama az elkövető
vezetői engedélyét – a járművezetéstől eltiltásra ítélését megelőzően – a bűncselekménnyel összefüggésben
a helyszínen elvették, vagy azt a hatóságnál leadta.
(3) A határozott ideig tartó eltiltás legrövidebb tartama egy hónap, leghosszabb tartama tíz év. A
járművezetéstől eltiltást hónapokban vagy években, illetve években és hónapokban kell meghatározni.
(4) A járművezetéstől eltiltás tartama az ítélet jogerőre emelkedésével kezdődik. Ha a járművezetéstől

eltiltást szabadságvesztés mellett szabják ki, annak tartamába nem számít bele az az idő, amely alatt az
elítélt a szabadságvesztést tölti, illetve amíg kivonja magát a szabadságvesztés végrehajtása alól. Ha a
feltételes szabadságot nem szüntetik meg, a feltételes szabadságon töltött időt a járművezetéstől eltiltás
tartamába be kell számítani.
597
(5) Végleges hatállyal az tiltható el, aki a járművezetésre alkalmatlan. A végleges hatályú eltiltás alól a
bíróság az eltiltottat kérelemre mentesítheti, ha az eltiltás óta tíz év eltelt, és az eltiltott a járművezetésre
alkalmassá vált.
Azok a foglalkozástól eltiltás körében megismert

szabályok, amelyek az eltiltás után az ismételt engedélyezést jártasság igazolásától teszik függővé, itt is
érvényesek.
Végleges hatállyal kell elutasítani a járművezetéstől a járművezetésre kiható súlyos jellembeli fogyatékosságú,
közlekedési bűncselekményért ismételten felelősségre vont személyt (BH 1986.303.), s ilyen következtetés
levonásának a vádlott fiatalabb kora sem akadálya (BH 1987.264.).
Említést kell még tenni egy a járművezetéstől eltiltáshoz kapcsolódó sajátos intézményről.
A közúti közlekedésről szóló 1988. évi I. tv. 18. §-a értelmében utánképzésen kell részt vennie többek között
annak a járművezetőnek, akit a bíróság közlekedési bűncselekmény elkövetése miatt a járművezetéstől eltiltott,
kivéve, ha az eltiltás csak meghatározott járműkategóriára vonatkozott. Utánképzésre kötelezés esetén a vezetői
engedély a járművezetéstől eltiltás kiállásától függetlenül is csak a sikeres képzés esetén adható vissza.
598
BKv. 38., BKv. 32., BH 2012.113., BH 2009.71., BH

2007.364., BH 2006.346., BH 2006.138., BH 1980. 458., BH 1981.221., BH 1983.4., BH 1983.431., BH
1985.219., BH 1986.303., BH 1987.264., BH 1987.424., BH 1987.425., BH 1989.259., BH 1992.194., BH
1993.338., BH 1993.402., BH 1994.446.
2.2.1.7. 2.2.1.7. A kitiltás
599
A kitiltás a tartózkodás szabad megválasztásának

alkotmányos jogát korlátozó büntetés.
Bizonyos bűncselekmények elkövetése esetében mind védelmi, mind preventív célokat szolgálhat, ha az
elkövető meghatározott területen való tartózkodása, s ezáltal újabb hasonló bűncselekmények elkövetése
megakadályozható. Hangsúlyozni kell azonban, hogy nem valamiféle „biztonsági intézkedésről” van szó: a
kitiltás a bűncselekményhez kötődő, annak sajátosságaira reagáló joghátrány, s bizonyos idő elteltével
remélhető, hogy csökkenhet, megszűnhet a bűnözésre korábban alkalmat adott, vagy ösztönzött terület
kriminogén jellege.
57. §
(1) E törvényben meghatározott esetekben azt, akinek ott tartózkodása a közérdeket veszélyezteti, egy
vagy több településről, vagy az ország meghatározott részéből ki lehet tiltani.
(2) A kitiltás legrövidebb tartama egy év, leghosszabb tartama öt év.
(3) A kitiltás tartama az ítélet jogerőre emelkedésével kezdődik. Ha a kitiltást szabadságvesztés mellett
szabják ki, annak tartamába nem számít bele az az idő, amely alatt az elítélt a szabadságvesztést tölti,
illetve amíg kivonja magát a szabadságvesztés végrehajtása alól. Ha a feltételes szabadságot nem
szüntetik meg, a feltételes szabadságon töltött időt a kitiltás tartamába be kell számítani.
600
Azáltal, hogy a kitiltás mellékbüntetésből büntetéssé

vált, a korábbi szabályozással ellentétben már nemcsak szabadságvesztés mellett, hanem önállóan, illetve más
büntetésekkel együtt is kiszabható.
Annyiban azonban megőrizte sajátos jellegét, hogy továbbra is „törvényben meghatározott esetekben”
alkalmazható, vagyis csak akkor, ha ezt a törvény lehetővé teszi.
Kitiltásra a Btk. Általános Része akkor ad lehetőséget, ha az elkövető a bűncselekményt bűnszervezetben

követte el [Btk. 91. § (2) bek.].
A Különös Rész szerint a következő bűncselekmények kapcsán rendelkezik kitiltás alkalmazhatóságáról:
• kuruzslás [Btk. 187. § (4) bek.],
• gyermekprostitúció kihasználása, prostitúció elősegítése, kitartottság és szeméremsértés (Btk. 206. §),
• környezetkárosítás, a természetkárosítás, orvvadászat, az orvhalászat, a hulladékgazdálkodás rendjének

megsértése és a tiltott állatviadal szervezése (Btk. 253. §),
• állam elleni bűncselekmények (Btk. 264. §),
• garázdaság és rendbontás (Btk. 341. §),
• embercsempészés és tiltott szerencsejáték szervezése (Btk. 364. §),
601
• uzsora-bűncselekmény [Btk. 381. § (3) bek.].
A kitiltás alkalmazása a törvény felhatalmazása esetén is csak akkor indokolt, ha pl. az elkövető meghatározott
helyen a bűnismétlést elősegítő személyi kapcsolatokkal rendelkezik, vagy az adott helyen egyéb ok folytán
veszélyezteti a közérdeket (BH 1981.131.).
Nem tartotta indokoltnak a bíróság a garázdaság miatt elítélt büntetlen előéletű terhelt kitiltását, mert állandó
lakosként a községben tartja el idős rokkant szüleit is (BH 1989.79.).
A jogalkotó ezúttal elegendő tartja a büntetés öt évben történő maximalizálását, azok a szabályok pedig,
amelyek a büntetés időtartamának számítására vonatkoznak, megegyeznek az eltiltásoknál már ismertetett
szabályokkal (szabadság melletti alkalmazhatóság esetén a szabadságelvonás ideje figyelmen kívül marad, az
eredményes feltételes szabadság azonban figyelembe veendő).
BH 1989.179, BH 1981.131., BH 1980.199., EBH

1999.86.
2.2.1.8. 2.2.1.8. A sportrendezvények látogatásától való eltiltás
602
Az elzárás mellett ez a másik olyan új büntetés,

amelynek bizonyos „szabálysértési hagyományai” már vannak.
A büntetés a sporthuliganizmus elleni megfelelő fellépés jegyében született és felfogható a kitiltás sajátos
formájaként is. A különbség nyilvánvaló: a tartózkodás lehetőségének megvonása nem egy állandó
közigazgatási egységhez, hanem sportrendezvények idejére, azok lebonyolításának helyszínéhez kötődik.
58. §
(1) A bíróság az elkövetőt a sportrendezvényen való részvétel, az odamenetel, vagy az onnan történő
távozás során a sportrendezvénnyel összefüggésben elkövetett bűncselekmény miatt eltilthatja
a) bármelyik sportszövetség versenyrendszerében megrendezésre kerülő sportrendezvény látogatásától,

vagy
b) bármelyik sportlétesítménybe való belépéstől, amikor az valamely sportszövetség versenyrendszerében

megrendezett sportesemény helyszínéül szolgál.
(2) Az eltiltás legrövidebb tartama egy év, leghosszabb tartama öt év.
(3) Az eltiltás tartama az ítélet jogerőre emelkedésével kezdődik. Ha a sportrendezvények látogatásától

való eltiltást szabadságvesztés mellett szabják ki, annak tartamába nem számít bele az az idő, amely alatt
az elítélt a szabadságvesztést tölti, illetve amíg kivonja magát a szabadságvesztés végrehajtása alól. Ha a
feltételes szabadságot nem szüntetik meg, a feltételes szabadságon töltött időt a sportrendezvények
látogatásától való eltiltás tartamába be kell számítani.
603
A büntetés feltételeit és jellemzőit a következő

táblázattal szemléltethetjük:
Kit? Honnan? Meddig?
azt a személyt, aki a – sportszövetség 1–5 évig

bűncselekményt rendezvényéről, és/vagy
– a sportrendezvénnyel – sportlétesítményből,
összefüggésben verseny idején
– a rendezvényen,
– a rendezvényre menet
vagy
– a rendezvényről
távozóban követi el.
A kitiltásra okot adó bűncselekmény folyamatos is lehet, de már egyetlen, a sportrendezvénnyel összefüggésbe
hozható elkövetési magatartás megalapozhatja e büntetés alkalmazását.
604
A törvény szóhasználatában szereplő „bármelyik” szó arra utal, hogy a kitiltás egy vagy több (akár valamennyi)
sportág rendezvényeire vonatkozhat és előírható egy, több vagy valamennyi sportlétesítménytől való
távolmaradás.
A korlátozás a sportrendezvény lebonyolításának helyszínére és idejére szól, ami helyes értelmezés szerint
hosszabb időt jelent, mint az adott versenyszám ideje, az adott létesítmény nézők számára történő megnyitásától
kezdődik és addig tart, amíg a rendezvény helyszínét a nézők el nem hagyták.
A logikus értelmezés ellenére bizonyos jogalkalmazási problémák felvetődhetnek, s nem látszik teljesen
megnyugtatóan megoldottnak az sem, hogy a sportrendezvények látogatásától eltiltott személy a rendezvényt
követően a rendezvény helyszínének közelében már nincs korlátozva.
Ismétlődő vagy súlyos esetben ezért annak sem lehet akadálya, hogy e büntetést – ha feltételei adottak –
kitiltással kombinálják.
Szükséges azt is hangsúlyozni, hogy e büntetés csak megfelelő beléptetőrendszer mellett, gyors és pontos
regisztráció esetén lehet hatékony.
A büntetés tartamának számítása azonos módon történik, mint a korábbi tiltó büntetések esetében.
2.2.1.9. 2.2.1.9. A kiutasítás
Ez az egyetlen olyan büntetés, amely csak külföldi

állampolgárokkal (vagy hontalanokkal) szemben alkalmazható, magyar állampolgárral szemben nem.
605
Alaptörvényünk XXVII. cikke (1) bekezdése értelmében mindenkinek, aki törvényesen tartózkodik
Magyarország területén, joga van a szabad mozgáshoz és tartózkodási helye szabad megválasztásához. A XIV.
cikk (1) bekezdése alapján magyar állampolgár Magyarország területéről nem utasítható ki, és külföldről
bármikor hazatérhet. Magyarország területén tartózkodó külföldit csak törvényes határozat alapján lehet
kiutasítani. Tilos a csoportos kiutasítás.
59. §
(1) Azt a nem magyar állampolgár elkövetőt, akinek az országban tartózkodása nem kívánatos,
Magyarország területéről ki kell utasítani. A kiutasított köteles az ország területét elhagyni, és a
kiutasítás tartama alatt nem térhet vissza.
(2) Nem utasítható ki az, aki menedékjogot élvez.
(3) A szabad mozgás és tartózkodás jogával, valamint Magyarország területén letelepedettként vagy
bevándoroltként tartózkodási joggal rendelkező személlyel szemben kiutasításnak csak olyan
bűncselekmény elkövetése miatt lehet helye, amely ötévi vagy azt meghaladó tartamú szabadságvesztéssel
büntetendő.
(4) Azzal szemben,
a) aki Magyarország területén legalább tíz éve jogszerűen tartózkodik, vagy
b) akinek a családi élet tiszteletben tartásához való joga sérülne,
csak tízévi vagy azt meghaladó tartamú szabadságvesztés kiszabása esetén lehet helye kiutasításnak,
feltéve, hogy az elkövetőnek az országban tartózkodása a közbiztonságot jelentősen veszélyeztetné.
606
A kiutasítás az (1) bekezdés imperatív megfogalmazása

ellenére nem kötelező büntetés, hiszen annak megítélése, hogy „nemkívánatos” személyről van-e szó, számos
körülmény gondos bírói mérlegelését igényli.
A törvény a részletszabályokkal (általában tiltó és korlátozó rendelkezéssekkel) e mérlegelést szűkebb keretek

közé vonja. E rendelkezések figyelemmel vannak arra, hogy a külföldi személy milyen jogcímen, mióta
tartózkodik nálunk, ehhez kapcsolódóan milyen jogokat biztosítanak számára a törvények, milyen a családi
kapcsolatrendszere, milyen az elkövetett bűncselekmény súlya. Azt, hogy ki minősül letelepedettnek vagy
bevándoroltként tartózkodási joggal rendelkezőnek, a harmadik országbeli állampolgárok beutazásáról és
tartózkodásáról szóló 2007. évi II. törvény tartalmazza, igen bonyolult feltételrendszerhez kötve a
Magyarországon tartózkodás különböző formájú és időtartamú jogcímeit.
Menekültek kiutasítására nem kerülhet sor, a 2007. évi LXXX. törvény alapján velük azonos védelmet élveznek
az oltalmazottak vagy menedékesek, így kiutasításukra velük szemben sincs mód.
60. §
(1) A kiutasítás határozott ideig tart, vagy végleges hatályú.
(2) A határozott ideig tartó kiutasítás legrövidebb tartama egy év, leghosszabb tartama tíz év.
(3) Végleges hatállyal az utasítható ki, akit tízévi vagy azt meghaladó tartamú szabadságvesztésre ítélnek,
és – figyelemmel a bűncselekmény kiemelkedő súlyára, az elkövetés jellegére, és az elkövető kapcsolataira
– az országban tartózkodása a közbiztonságot jelentősen veszélyeztetné. A szabad mozgás és tartózkodás
jogával rendelkező személy végleges hatállyal nem utasítható ki.
607
(4) A kiutasítás tartama az ítélet jogerőre emelkedésével kezdődik. A kiutasítás tartamába nem számít
bele az az idő, amely alatt az elítélt szabadságvesztés büntetést tölt.
(5) A végleges hatályú kiutasítás alól a bíróság a kiutasítottat kérelmére mentesítheti, ha a kiutasítás óta
tíz év eltelt, és a kiutasított arra érdemes.
A szabad mozgás és tartózkodás jogával rendelkező

személyek körét a szabad mozgás és tartózkodás jogával rendelkező személyek beutazásáról és tartózkodásáról
szóló 2007. évi I. törvény határozza meg.
A törvény szerint elsősorban ilyen személyek
– az Európai Unió tagállama és az Európai Gazdasági Térségről szóló megállapodásban részes más állam
állampolgárai, továbbá
– az Európai Közösség és tagállamai, valamint az Európai Gazdasági Térségről szóló megállapodásban nem
részes állam között létrejött nemzetközi szerződés alapján a szabad mozgás és tartózkodás joga tekintetében az
Európai Gazdasági Térségről szóló megállapodásban részes állam állampolgárával azonos jogállású személyek,
– bizonyos feltételek mellett családtagjaik, kísérőik és a hozzájuk csatlakozó személyek.
A kiutasítás tartamára nézve a már ismert szabályok irányadóak (szabadságvesztés kiszabása esetén a
szabadulással kezdődik), azzal, hogy végleges kiutasítás esetén is kérhető 10 év elteltével bírói mentesítés.
A kiutasítás foganatosítása a büntetés-végrehajtási jogszabályok értelmében a területi idegenrendészeti hatóság

feladata.
608
BH 2011.300., BH 2010.264., 2009.196., BH

2008.289., BH 2006.273.,
2.2.2. 2.2.2. Mellékbüntetések

A hatályos törvény egyetlen mellékbüntetést tartalmaz, a közügyektől eltiltást, amely csak szándékos
bűncselekmény miatt végrehajtható szabadságvesztéssel büntetett személlyel szemben alkalmazható.
2.2.2.1. 2.2.2.1. Közügyektől eltiltás
Láttuk, a joghátrányok felosztásánál, hogy a közügyektől eltiltás az egyetlen mellékbüntetés, mert feltételezi
végrehajtandó szabadságvesztés kiszabását.
609
A Csemegi Kódex a hivatalvesztés mellett – amely

inkább a foglalkozástól eltiltás elődje – ismert a politikai jogok gyakorlásától való felfüggesztést is. Ez
gyakorlatilag az aktív és a passzív választójogtól való eltiltást jelentette (akkor is, ha az illetőnek nem volt
választójoga) és azt a korlátozást, hogy az elítélt nem lehetett esküdtszéki tag.
A büntetés alkalmazási gyakorlata azonban a törvény hiányosságai folytán súlyos következetlenségeket

mutatott. A kódex mind a hivatalvesztést, mind a politikai jogok gyakorlásának felfüggesztését kötelezően
előírta pl. lopás, sikkasztás, rablás zsarolás elkövetőivel szemben, élet elleni bűncselekmények esetében
azonban csak hivatalvesztést tett kötelezővé.
1950-ben, a Btá. a politikai jogok gyakorlásának felfüggesztését a hivatalvesztéssel összevonva egységesen

bevezette a „közügyektől eltiltást”, igaz, ezt négy évvel később úgy módosították, hogy a generális eltiltás
helyett egyes jogok is megvonhatóak voltak az elítéltektől.
Az 1961. évi Btk. visszatért az egységes közügyektől eltiltáshoz, elsősorban tartalmi indokkal: „…nem
mondhatjuk meggyőzően, hogy aki nem lehet hivatalos személy, az minden aggály nélkül gyakorolhatja
választói jogát. De megfordítva is helyes a tétel, azaz: aki nem választhat, vagy nem választható, tehát a
legalapvetőbb és a legszélesebb közügyek gyakorlására méltatlan, az érdemtelen arra is, hogy hivatalos személy
legyen.” A korábbi Btk. ezt az elvet változatlanul átvette, s az intézmény tartalmán érdemben nem változtatott az
új törvény sem.
A büntetést abból a meggondolásból alkalmazzák, hogy a súlyos, szándékos cselekmények elkövetőinek egy
része a büntetés kiállása után sem válik nyomban méltóvá arra, hogy a közügyek intézésében aktív vagy passzív
alanyként részt vegyen. Hangsúlyozni kell, hogy nem pusztán valamiféle erkölcsi jellegű többletbüntetésről van
610
szó, hiszen a gyakorlati tét sem csekély: a közügyektől eltiltott a mellékbüntetés lejártáig nem mentesülhet a
büntetett előélethez fűződő hátrányos következmények alól, ez pedig – erkölcsi bizonyítvány vagy útlevél
hiányában – akár a megfelelő munkavállalását vagy szabad mozgását is korlátozhatja.
61. §
(1) A közügyek gyakorlásától el kell tiltani azt, akit szándékos bűncselekmény elkövetése miatt
végrehajtandó szabadságvesztésre ítélnek, és méltatlan arra, hogy azok gyakorlásában részt vegyen.
(2) A közügyektől eltiltott
a) nem rendelkezik választójoggal, nem vehet részt népszavazásban és népi kezdeményezésben,
b) nem lehet hivatalos személy,
c) nem lehet népképviseleti szerv testületének, bizottságának tagja, azok munkájában nem vehet részt,
d) nem delegálható törvényben kihirdetett nemzetközi szerződéssel létrehozott szervezet közgyűlésébe,

testületébe,
e) nem érhet el katonai rendfokozatot,
f) nem kaphat belföldi kitüntetést és külföldi kitüntetés elfogadására engedélyt,
g) hatósági eljárásban nem lehet védő vagy jogi képviselő, és
h) nem viselhet tisztséget, köztestületben, közalapítványban, és
i) nem lehet civil szervezetnek a civil szervezetekről szóló törvényben megjelölt vezető tisztségviselője.
(3) A közügyektől eltiltott az ítélet jogerőre emelkedésével elveszti mindazon tagságát, állását, tisztségét,
katonai rendfokozatát, megbízatását és kitüntetését, amelynek elnyerését a (2) bekezdés kizárja.
611
Látható, hogy a közügyektől eltiltásnak három

konjunktív feltétele van:
– szándékos bűncselekmény elkövetése,
– emiatt végrehajtandó szabadságvesztés kiszabása,
– a közügyek gyakorlására való méltatlanság.
Eszerint mégoly súlyos gondatlan bűncselekmény sem lehet alapja e mellékbüntetésnek, s utóbb nem
alkalmazható akkor sem, ha az eredetileg felfüggesztett vagy részben felfüggesztett szabadságvesztés
végrehajtását elrendelik.
Az ítélkezési gyakorlat a méltatlanságot töretlenül megállapítja súlyos, erőszakos bűncselekmények, a közélet

tisztasága elleni vagy súlyosabb vagyon elleni bűncselekmények esetében. Közügyektől eltiltásra indokolt
esetben huzamosabb ideig Magyarországon tartózkodó külföldi állampolgárral szemben is sor kerülhet (BH
1996.568.).
Ugyanakkor súlyos élet elleni bűncselekmény miatt szabadságvesztésre és kiutasításra ítélt nem magyar
állampolgárságú vádlottal szemben a közügyektől eltiltás alkalmazása nem indokolt (BH 2007.3.).
A közügyektől eltiltás sajátos kettős joghátrányt jelent, egyrészt megfosztja az elítéltet bizonyos
jogosítványaitól, másrészt a mellékbüntetés tartamára eltiltja őt bizonyos jogok megszerzésértől. Mindezt
természetesen csak a jogerős ítélet alapozza meg, a letartóztatásban lévő gyanúsítottak eszerint pl.
gyakorolhatják választójogukat.
612
A közügyektől eltiltás révén megvont jogosítványok adott esetben bizonyos foglalkozás gyakorlását is
megakadályozhatják. Ilyenkor e mellékbüntetés egyben értelemszerűen „foglalkozástól eltiltás” is, ennek
kifejezett kimondása szükségtelen.
62. §
(1) A közügyektől eltiltás határozott ideig tart, annak legrövidebb tartama egy év, leghosszabb tartama
tíz év.
(2) A közügyektől eltiltás tartama az ítélet jogerőre emelkedésével kezdődik. A közügyektől eltiltás
tartamába nem számít bele az az idő, amely alatt az elítélt a szabadságvesztést tölti, vagy amely alatt
kivonja magát a szabadságvesztés végrehajtása alól. Ha a feltételes szabadságot nem szüntetik meg, a
feltételes szabadságon töltött időt a közügyektől eltiltás tartamába be kell számítani.
A közügyektől eltiltás tartamára nézve nincs olyan

szabály, hogy az hogyan viszonyuljon a szabadságvesztés mértékéhez, tehát annál hosszabb és rövidebb is lehet.
A közügyekben való részvételre alkalmasság kérdését a bíróság önállóan dönti el, az azonban követelmény,
hogy a főbüntetés és a mellékbüntetés között indokolatlan aránytalanság ne álljon fenn.
A közügyektől eltiltás tartama, az ítélet jogerőre emelkedésével kezdődik, de nem számít bele a végrehajtás
töltésének ideje.
A Btk. 41. § (3) bekezdése alapján ugyanis a szabadságvesztés végrehajtása alatt szünetelnek az elítéltnek azok
az állampolgári jogai, amelyekre közügyektől eltiltás kiterjed.
613
Szintén figyelmen kívül kell hagyni azt az időt, amelyet az elítélt szökésben vagy más ügyben előzetes
letartóztatásban töltött, és nem számít be az utóbb megszüntetett feltételes szabadság ideje sem.
BH 2007.331., BH 2006.392., BH 2004.399., BH

2004.46., BH 2001.205., BH 1996.624., BH 1996.568., BH 1995.499., BH 1993.715.
2.2.3. 2.2.3. Intézkedések
614
Györgyi Kálmán: Büntetések és intézkedések. Budapest,

1984. Nagy Ferenc: Intézkedések a büntetőjog szankciórendszerében. Budapest 1986.
615
A korábbi monista (kizárólag büntetéseket ismerő)

szankciórendszert a XVIII. és XIX. század fordulóján váltotta fel az intézkedéseket is a büntetőjog részévé tevő
dualista jogkövetkezmény-tan.
Az intézkedések kezdetben kizárólag biztonsági okokból, később gyógyító-nevelő célokat is figyelembe véve
kerültek a büntetőtörvényekbe, esetleg más jogszabályokba.
Az intézkedések kialakulásának szakaszában tehát e jogkövetkezményeket kizárólag társadalomvédelmi,

izolálási, ellenőrzési céllal alkalmazták – ilyenek voltak a különféle, elsőször csak elmebetegekkel, később más
veszélyesnek tartott bűnözőkkel szemben alkalmazott biztonsági őrizetek, amelyek vagy helyettesítették, vagy
követték a kiszabott büntetést –, következetlenül sorolva ezeket a szankciórendszerbe, vagy mellőzve, esetleg
átcímkézve azokat.
A második szakaszban – párhuzamosan egyes a büntetés értelmét is tagadó teóriákkal – ezeket a továbbra is
létező, különböző szisztémák szerint fel-feltámasztott jogkövetkezményeket kiegészítették bizonyos kifejezetten
gyógyító-nevelő eszközökkel.
616
Az intézkedés fogalmát (éppen azért, mert általában

hiányzik a büntetés egy vagy több kritériuma, mégis indokolt joghátránnyal jár) nehezebb pontosan
meghatározni, inkább néhány jellemző ismérv emelhető ki.
Valamennyi intézkedésben közös, hogy – szemben a büntetésekkel – nem feltétlenül büntethető személlyel
szemben kerülnek alkalmazásra, elegendő a jogellenes magatartás megállapíthatósága. Egyes esetekben
hiányozhatnak bizonyos, a büntetés fogalma kapcsán említett feltételek, pl. a negatív értékítélet kifejeződése. A
büntetésekhez hátrányos jogkövetkezmények fűződnek, az intézkedések alkalmazása soha nem eredményez
büntetett előéletet.
Az intézkedések általában a Btk. jogkövetkezmény-rendszerének részét képezik, tágabb értelemben azonban

idesorolhatók a másutt szabályozott, de fogalmilag idetartozó instrumentumok is (pl. korábban az azóta hatályon
kívül helyezett, de ma ismét erőteljesen szorgalmazott rendőrhatósági felügyelet, vagy ennek sikertelenül
„szelídített” formája, a bűnmegelőzési ellenőrzés). Egyes intézkedések nem csak az elkövetővel szemben
alkalmazhatók, mert pl. egy-egy eszköz veszélyes volta független lehet az azt birtokló személy büntetőjogi
felelősségétől.
Az intézkedéseket csoportosíthatjuk aszerint, hogy
– gyógyító jellegűek, vagy legalábbis nem mondanak le a gyógyításról sem (kényszergyógykezelés),
– nevelő, reszocializációs jellegűek (megrovás, próbára bocsátás, pártfogó felügyelet) vagy
– társadalomvédelmi célokat szolgálnak (pl. korábban a szigorított őrizet, ma az elkobzás a vagyonelkobzás vagy
akár az elektronikus adat végleges hozzáférhetetlenné tétele).
617
Itt tesz említést a törvény a jogi személyekkel szemben alkalmazható büntetőjogi intézkedésekről is, amelyekről a
2.2.3.9. pontban lesz szó.
A büntetésekhez hasonlóan ezúttal sem merevek a határok: egy-egy intézkedés több célt is szolgálhat. A
pártfogó felügyeletnek vagy a kényszergyógykezelésnek pl. lehet társadalomvédelmi funkciója is, a
vagyonelkobzás büntetési vagy intézkedési jellege pedig egészen a legutóbbi időkig vitatott volt.
2.2.3.1. 2.2.3.1. A megrovás
Nánási László: A megrovás múltja, jelene, jövője

büntetőjogunkban. Ügyészségi Értesítő 1992/1.
618
A megrovás a magyar jogfejlődés során hasonló utat

járt be mint más, a büntetőútról való elterelést segítő intézmények. Először a XX. század elején a fiatalkorúakkal
szemben merült fel alkalmazhatósága.
A Csemegi Kódex első Novellája, az 1908. évi XXXVI. tc. fiatalkorúakkal szemben lehetővé tette a „dorgálást”,
mely azt jelentette, hogy „a bíróság nyilvános tárgyaláson az elítélthez ünnepélyes komoly intelmet intéz és
figyelmezteti őt”. Az 1930. évi XXXIV. tc. a lehetőséget vétség vagy kihágás esetén felnőttkorúakra is
kiterjesztette.
A Btá. 56. §-a ezt a lehetőséget gyakorlatilag fenntartotta: „Ha az elkövetett bűntett – az eset összes
körülményeinek mérlegelése alapján – olyan csekély jelentőségűnek mutatkozik, hogy a törvény szerint
alkalmazható legenyhébb büntetés is szükségtelen, úgyszintén akkor, ha akár a cselekmény, akár annak
elkövetője a bűntett elbírálásakor már nem jelentkezik a társadalomra veszélyesnek, a bűnösség megállapítását
és a büntetés kiszabását mellőzni kell.” Igaz, látható, hogy a Btá. mindehhez nem írta elő a figyelmeztetés
alkalmazását, de – mint az 1961. évi Btk. indokolásából megtudható – ezt többnyire mégis megtették.
1961-ben azonban formálisan is bekerült a törvénybe legenyhébb intézkedésként a figyelmeztetés alkalmazása:

„Büntetés kiszabása nélkül figyelmeztetésben kell részesíteni azt, akinek a cselekménye és a személye akár az
elkövetéskor, akár – a körülmények megváltozása folytán – az elbíráláskor olyan csekély veszélyességű a
társadalomra, hogy az e törvény szerint alkalmazható legenyhébb büntetés is szükségtelen.”
A megrovás – ennek utódaként – változatlanul általában a bagatellkriminalitás kezelésére hivatott olyan

intézkedés, amelyet a bíróságon kívül – az eljárást a vádemelést megelőző szakaszában – ügyész is alkalmazhat.
619
Kérdés, az ügyész megrovás foganatosításához való joga nem sérti-e azt az elvet, hogy igazságszolgáltatási
funkciót kizárólag bíróság láthat el.
Ezek az aggályok azonban általában háttérbe szorulnak, mert a megrovás tényleges, kézzelfogható joghátrányt
nem jelent, lényegében csupán „erkölcsi feddéssel” jár, emellett jelentős mértékben tehermentesíti a
bíróságokat. Ugyanakkor nem sérti a bírósági eljáráshoz való jogot sem, eljárásjogi szabályaink értelmében
ugyanis ha a gyanúsított az ügyészi megrovás ellen panasszal él, az ügy vádemeléssel bíróság elé kerül.
64. §
(1) Megrovásban kell részesíteni azt, akinek a cselekménye az elbíráláskor már nem veszélyes, vagy oly
csekély fokban veszélyes a társadalomra, hogy a törvény szerint alkalmazható legkisebb büntetés
kiszabása, vagy más intézkedés alkalmazása – ide nem értve az elkobzást a vagyonelkobzást és az
elektronikus adat végleges hozzáférhetetlenné tételét – szükségtelen.
(2) A megrovással a bíróság vagy az ügyész helytelenítését fejezi ki a jogellenes cselekmény miatt, és
felszólítja az elkövetőt, hogy a jövőben tartózkodjon bűncselekmény elkövetésétől.
A törvény szóhasználata az intézkedés „kötelező”

alkalmazását sejteti (az elkövetőt megrovásban kell részesíteni), a szakasz egészének előírásaiból azonban
világossá válik, hogy alkalmazása mégis a bíró és az ügyész mérlegelésén alapul, hiszen a hiányzó vagy csekély
fokú társadalomra veszélyesség megállapítása vagy kizárása az egyedi körülmények gondos elemzését igényli.
Fogalmazhatunk úgy is, hogy a megrovást – ha annak feltételei fennállnak – kötelező alkalmazni, de a feltételek
fennállásának megítélése mérlegelést igényel.
620
Noha az intézkedés jellemzően a csekély tárgyi súlyúvá vált bűncselekmények kezelésére alkalmas, a
jogalkalmazó mérlegelésétől függően elvileg bármely bűncselekmény elkövetése esetén alkalmazható. Az
intézkedés megválasztásánál mind tárgyi, mind személyi körülmények mérlegelése szerepet játszhat, és nem
csak elhúzódó büntetőeljárások során fordulhat elő, hogy egy bűncselekmény elveszti a korábbi büntetést
érdemlő társadalomra veszélyességét (BH 1984.341.). Megrovás alkalmazása ügyészi szakban a nyomozás
megszüntetésével jár, bírósági szakban a megrovást bűnösséget megállapító ítélet keretében mondják ki.
A megrovás alkalmazásakor a bíró vagy az ügyész nem hagy kétséget afelől, hogy a terhelt büntetőjogi
felelőssége megállapítható, s felelősségre vonása indokoltan történt. Ezt a helytelenítés, a rosszallás
egyértelműen kifejezésre is juttatja.
A büntethetőséget megszüntető okok azonban megelőzik a megrovást, így nem alkalmazható megrovás
önkéntes elállás vagy eredményelhárítás miatt kísérleti vagy előkészületi szakban megrekedt bűncselekmény
elkövetése miatt [Btk. 10. § (4) bek., Btk. 11. § (2) bek.].
Nyilvánvaló, hogy a büntethetőséget kizáró okok bármelyikének megállapítása is kizárja az intézkedés

alkalmazását, nem részesíthető tehát megrovásban pl. a jogos védelemben vagy a végszükségben cselekvő
személy sem.
Gyakran kerül viszont sor megrovás alkalmazására akkor, ha a törvény a büntetés korlátlan enyhítését teszi
lehetővé [pl. Btk. 17. § (2) bekezdés, a kóros elmeállapot mint belátási képességet korlátozó tényező; Btk. 19. §
(2) bekezdés – kényszer vagy fenyegetés, mint korlátozó tényező; Btk. 29. § (2) bekezdés – a tevékeny
megbánás egyik alakzata, stb.]. Az ítélkezési gyakorlatban azonban hangsúlyozzák, hogy a további
körülmények gondos vizsgálata alól nem mentesít pusztán a korlátlan enyhítés törvényi lehetősége (BH
2004.351).
Az ügyész által foganatosított megrovás korábban a gyanúsított személyes jelenlétében történt, ma a határozat
közlésére írásban is sor kerülhet.
Nem zárható ki a megrovás olyan bűncselekmény elkövetése miatt sem, amely már az elkövetéskor nélkülözte a
büntetést érdemlőséghez szükséges társadalomra veszélyességet. Ezt azonban külön nevesíteni nem szükséges:
az ilyen tett nyilván az elbíráláskor is megalapozhatja az intézkedés alkalmazását.
A megrovás büntetett előéletet nem eredményez, de az intézkedést három évig nyilvántartják, ez alatt az idő
alatt tehát a hatóságok tudomást szerezhetnek a korábbi büntetőeljárás eredményéről. Ez arra is utalhat, hogy a
korábbi intézkedés nem érte el a célját, mindazonáltal a törvény nem zárja ki újabb megrovás akár három éven
belüli alkalmazhatóságát.
621
BH 2004.351., BH 2000.526., BH 1999.440., BH

1990.290., BH 1998.517., BH 1995.497., BH 1995.258., BH 1993.272., BH 1992.290.
2.2.3.2. 2.2.3.2. A próbára bocsátás
622
Bárándy Péter: A feltételes elítélés megjelenése a

magyar büntetőjogban az I. büntető novella révén. Jubileumi tanulmányok. Magyar Büntetőjogi Társaság,
2011. Cserháti Ágota: A szabadságvesztést helyettesítő intézmények. Antalffy-emlékkönyv. Szeged, 1990. Deák
Zoltán: A próbára bocsátás alkalmazása tárgyalásról lemondás esetén. Ügyészek Lapja 2007/2.
623
A próbára bocsátás intézménye az Amerikai Egyesült

Államokban honosodott meg, először Bostonban, 1878-ban szabályozták. Ezután rövidesen az egész angolszász
jogterületen elterjedt. Lényege, hogy a bizonyítási eljárást lefolytatják, a vádlott felelősségét megállapítják, de
az ítélet meghozatalát – amely a szankciót is előírná – próbaidőre elhalasztják, mert lehetőséget látnak arra,
hogy a terheltnek még egy esélyt adjanak.
A felfüggesztett szabadságvesztés és a próbára bocsátás között tehát az a különbség, hogy az első esetben
kiszabott büntetés végrehajtását halasztják el, a másodikban a kiszabást magát.
(A büntetőeljárás további differenciálást tesz lehetővé, amikor bizonyos esetekben az ügyész számára
lehetőséget nyújt már a vádemelés elhalasztására is.)
Nálunk a próbára bocsátás intézményét a I. Bn. vezette be (1908). Eszerint a fiatalkorút, ha nem mutatott
erkölcsi romlottságot, nem jelentkeztek nála züllés jelei, a bíróság, függetlenül az általa elkövetett cselekmény
súlyától, ítélethozatal nélkül, komoly figyelmeztetés után egyévi próbaidőre, megfelelő felügyelet mellett,
feltételesen szabadlábon hagyhatta. Kizárta azonban az intézmény alkalmazását, ha a fiatalkorút korábban 1
hónapot meghaladó szabadságvesztésre ítélték.
Ma a próbára bocsátás fiatalkorú és felnőtt terhelttel szemben egyaránt alkalmazható, fiatalkorú esetben bármely
bűncselekmény, felnőtt esetében csak bizonyos enyhébb fenyegetettségű bűncselekmények esetén.
A törvény előírásai a következőek:
65. §
624
(1) A bíróság a vétség, valamint a háromévi szabadságvesztésnél nem súlyosabban büntetendő bűntett
miatt a büntetés kiszabását próbaidőre elhalaszthatja, ha alaposan feltehető, hogy a büntetés célja
intézkedés alkalmazásával is elérhető.
(2) Nem bocsátható próbára
a) visszaeső,
b) aki a bűncselekményt bűnszervezetben követte el,
c) aki a szándékos bűncselekményt végrehajtandó szabadságvesztésre ítélése után, a végrehajtás

befejezése előtt követte el,
d) aki a szándékos bűncselekményt a szabadságvesztés felfüggesztésének próbaideje alatt követte el.
(3) A próbaidő tartama egy évtől három évig terjedhet; a tartamot években és hónapokban kell
meghatározni.
(4) A próbára bocsátott pártfogó felügyelet alá helyezhető. Ha a próbára bocsátott a pártfogó felügyelet
magatartási szabályait megszegi, a próbaidő egy alkalommal, legfeljebb egy évvel meghosszabbítható.
66. §
(1) A próbára bocsátást meg kell szüntetni, és büntetést kell kiszabni, ha
a) a próbára bocsátottat a próbára bocsátás előtt elkövetett bűncselekmény miatt
a próbaidő alatt elítélik,
b) a próbára bocsátottat a próbaidő alatt elkövetett bűncselekmény miatt elítélik,
c) a próbára bocsátott a pártfogó felügyelet szabályait súlyosan megszegi.
(2) Az (1) bekezdésben meghatározott eseten kívül a próbaidő elteltével az elkövető büntethetősége
megszűnik.
625
A próbára bocsátásnak eszerint egy mellőzhetetlen

feltétele van (a bűncselekmény törvényben meghatározott súlya) és egy mérlegelést igénylő feltétele (az
intézkedés sikerének kedvező prognózisa).
A felnőttkorúak próbára bocsátásával kapcsolatban változatlanul érvényesek a BKv. 55. számú véleményben
foglaltak.
Ezeknek az elveknek a lényege szerint, ha az elkövető személyi körülményei kedvezőek (büntetlen előéletű,
korábban becsületes életmódot folytatott) és a társadalomra kisebb mértékben veszélyes bűncselekményt
követett el, büntetés kiszabása helyett általában próbára bocsátást lehet elrendelni. Ilyen személyi körülmények
mellett az elkövető próbára bocsátása akkor sem kizárt, ha jelentősebb, társadalomra veszélyességű vagyon
elleni vagy jellegénél fogva súlyosabban megítélendő (pl. erőszakos, garázda jellegű) bűncselekményt követett
ugyan el, de a bűnösségének foka csekélyebb (figyelembe véve a cselekmény alkalomszerűségét, menthető
indítékát, a kár jóvátételét, a sértett kihívó magatartását stb.). Értelmezési kérdésként merült fel, hogy
bűnhalmazatban álló cselekmények esetén a hároméves felső határ szempontjából a Különös Részben
meghatározott tételkeret irányadó-e (vagyis egyenként legfeljebb hároméves fenyegetettség), vagy a halmazati
tételkeretet kell figyelembe venni. Ez utóbbi esetben a négy és fél éves fenyegetettségre tekintettel a próbára
bocsátás kizárt lenne. Minthogy a felső határ emelése csak lehetőség, a kérdést úgy döntötték el, hogy több
bűncselekmény halmazata esetén sem kizárt a próbára bocsátás, ha egyik bűncselekmény fenyegetettsége sem
haladja meg a három évet (BH 2007.33.).
Önmagában nem alapozza meg az intézkedés alkalmazását, ha a törvény a büntetés korlátlan enyhítését teszi
lehetővé, tehát a hároméves fenyegetettséget illetően nem az enyhítés révén kiszabható büntetésből, hanem a
törvényi büntetési tételből kell kiindulni. Eszerint tehát pl. egy ötévi szabadságvesztéssel fenyegetett lopás
626
elkövetője akkor sem bocsátható próbára, ha vele szemben a törvény korlátozott beszámíthatóságára tekintettel
korlátlan enyhítést enged.
Nem zárja ki viszont feltétlenül a próbára bocsátás alkalmazását, ha az elkövető életvezetése kifogásolható
(ismételten követett el bűncselekményt, visszaesőnek azonban nem minősül, korábban szabálysértésért már
felelősségre vonták, túlzott mértékben, rendszeresen italozik, családi kötelezettségeit elhanyagolja stb.) feltéve,
hogy a társadalomra kisebb mértékben veszélyes bűncselekményt követett el, és a bűnösségének foka is kisebb.
Ilyenkor szándékos bűncselekmény esetében a próbaidő eredményes elteltéhez többnyire szükséges az elkövető
rendszeres figyelemmel kísérése. Ennek érdekében a próbára bocsátottat általában indokolt pártfogó felügyelet
alá helyezni és ennek keretében külön magatartási szabályokat is elő lehet írni a számára, figyelembe véve a
magatartási hibáit és az egyéni nevelés szempontjait, így különösen azt, hogy a társadalomba való beilleszkedés
érdekében milyen irányú segítségre és ellenőrzésre szorul.
Pártfogó felügyelet elrendelése esetén – az egyéb körülmények szem előtt tartása mellett – elsősorban ahhoz
mérten kell meghatározni a próbaidő tartamát, hogy az elkövető rendszeres figyelemmel kísérése, az egyéni
megelőzés érdekében, előreláthatóan hosszabb vagy rövidebb időn át szükséges-e.
Nem kerülhet sor próbára bocsátásra, ha főbüntetés helyett önálló mellékbüntetés, (pl. foglalkozástól vagy
járművezetéstől eltiltás, kiutasítás) alkalmazása indokolt.
A korábbi szabályok szigorodtak azzal, hogy kizárt a próbára bocsátás már (egyszerű) visszaesőkénti elítélés
esetén, valamint akkor is, ha az elkövető a bűncselekményt felfüggesztett szabadságvesztés próbaideje alatt
követte el.
A próbára bocsátás próbaideje tartamát a bíróság akár években, akár években és hónapokban is
meghatározhatja, az időtartam megállapításakor általában ugyanazokat a körülményeket veszi figyelembe,
amelyeknek már a próbára bocsátás elrendelésekor jelentőséget tulajdonított. Ennek során mérlegeli azt is, hogy
a kedvező családi vagy munkahelyi körülmények rövidebb próbaidő megállapítását, az esetleges újabb
bűnelkövetést elősegítő kedvezőtlen környezet viszont hosszabb próbaidőt tehet indokolttá.
A próbára bocsátás próbaidejének meghosszabbításáról, illetve az intézkedés megszüntetéséről a BKv. 54.

számú vélemény tartalmaz szempontokat.
Eszerint a próbára bocsátás próbaidejét a bíróság csak az eredeti próbaidő letelte előtt hosszabbíthatja
meg. A próbára bocsátás megszüntetésére addig van lehetőség, ameddig annak a bűncselekménynek a
büntethetősége, amely miatt a próbára bocsátást elrendelték, el nem évül.
A Be. szabályozza azt az eljárást, amely a próbaidő alatt elkövetett újabb bűncselekmény esetén
követendő. Ilyenkor Be. 265. §-ának (2) bekezdése alapján az ügyeket egyesíteni kell. Az egyesítés kötelező,
akár a próbaidő alatt, akár a próbaidő előtt elkövetett bűncselekmény miatt indult, illetőleg folyik az újabb
büntetőeljárás. A próbára bocsátással ugyanis a korábbi büntetőeljárás nem fejeződött be véglegesen, mivel a
bíróság a büntetés kiszabását feltételesen elhalasztotta. Ezért a vádlott ellen egyidejűleg több büntetőügy van
folyamatban. Egyesítés esetén a bíróság a korábbi és az új bűncselekményt együttesen bírálja el, és valamennyi
cselekményért halmazati büntetést szab ki, vagy intézkedést alkalmaz.
A próbára bocsátás kimondására szintén bűnösséget megállapító ítélet keretében kerül sor.
A próbára bocsátás egyértelmű törvényi feltételeit illetően általában szükségtelen iránymutatások közlése.
A bírósági állásfoglalások – az idézetteken túlmenően – gyakorlatilag kimerülnek abban, mikor indokolt és

mikor nem helyénvaló ennek az elterelő, „esélynyújtó” intézkedésnek az alkalmazása.
Itt csak néhány fontosabb döntés ismertetésére szorítkozunk.
Halmazatban álló bűncselekmények esetében sem zárható ki próbára bocsátás alkalmazhatósága a bűnösség
kisebb foka (negligencia) és büntetlen előélet esetében (BH 1990.9), s alapot adhat az intézkedésre a fiatal
felnőtt kor, a feltáró jellegű beismerő vallomás (BH 1980.318), vagy a csekély tárgyi súly mellett a kár
megtérülése (BH 1991.221).
627
BKv. 55., BKv. 54., BH 2012.113., BH 2011.330., BH

2011.88., BH 2009.197., BH 2007.33., BH 2007.290., BH 2006.139., BH 1991.221., BH 1990.9.
2.2.3.3. 2.2.3.3. A jóvátételi munka
67. §
(1) A bíróság a vétség, valamint a háromévi szabadságvesztésnél nem súlyosabban büntetendő bűntett
miatt a büntetés kiszabását egy évre elhalaszthatja, és jóvátételi munka végzését írja elő, ha alaposan
feltehető, hogy a büntetés célja így is elérhető. A jóvátételi munkavégzés előírása mellett pártfogó
felügyelet is elrendelhető.
(2) Jóvátételi munka végzése nem írható elő azzal szemben, aki
a) visszaeső,
b) a bűncselekményt bűnszervezetben követte el,
c) a szándékos bűncselekményt végrehajtandó szabadságvesztésre ítélése után, a végrehajtás befejezése

előtt követte el, vagy
d) a szándékos bűncselekményt a szabadságvesztés felfüggesztésének próbaideje alatt követte el.
(3) Az elkövető – választása szerint – állami vagy önkormányzati fenntartású intézménynél, közhasznú
jogállású civil szervezetnél, illetve egyháznál vagy azok részére végezheti a jóvátételi munkát.
628
(4) A jóvátételi munka tartamát órákban kell meghatározni, annak legkisebb mértéke huszonnégy,
legnagyobb mértéke százötven óra.
68. §
(1) Ha az elkövető a jóvátételi munka elvégzését egy éven belül megfelelően igazolja, büntethetősége
megszűnik.
(2) Ha az elkövető a jóvátételi munka elvégzését nem igazolja, vagy a pártfogó felügyelet szabályait
súlyosan megszegi, a bíróság büntetést szab ki.
A helyreállító igazságszolgáltatás eszközrendszerének

egyik – számos külföldi országban már bizonyos hagyományokkal is rendelkező – formája a közösség javára
végzett jóvátételi munka, amely bizonyos közös vonásokat mutat a próbára bocsátással és a közérdekű munka
egyes elemeivel, mintegy ötvözve azokat. Olyan intézményről van szó, amely – mint az indokolás hangsúlyozza
– egyrészt a közösség felé irányuló reparációt célozza, másrészt a tervszerű életvitel szervezését segítheti, ami
főként a fiatalkorúak esetében lehet jelentős hatású.
A közérdekű munka és a jóvátételi munka közötti legfontosabb különbségeket a következő táblázat szemlélteti:
Közérdekű munka Jóvátételi munka
Büntetés Intézkedés
629
A munkahelyet kijelölik Az elkövető választhat

meghatározott közintézmények
között
Önhibából történő elmulasztása Önhibából történő elmulasztása

esetén szabadságvesztésre büntetés kiszabását eredményezi
változtatják át
Ideje 48–312 óra Ideje 24–150 óra
A próbára bocsátás és a jóvátételi munka esetében a nyilvánvaló különbség, hogy az előbbinél a büntethetőség
megszűnése a próbaidő eredményes elteltéhez kötött, az utóbbi esetben a munkavégzés egy éven belüli
igazolásához. Azonos azonban, hogy mindkét esetben intézkedésről van szó, mindkettő esetében azonosak a
kizáró okok, és mindkét intézmény sikeressége támogatható pártfogó felügyelettel.
A közhasznú jogállású civil szervezetekről az egyesülési jogról, a közhasznú jogállásról, valamint a civil
szervezetek működéséről és támogatásáról szóló 2011. évi CLXXV. törvény rendelkezik.
Itt elegendő arra utalni, hogy közhasznú szervezetté minősíthető a Magyarországon nyilvántartásba vett,
közhasznú tevékenységet végző szervezet, mely a társadalom és az egyén közös szükségleteinek kielégítéséhez
megfelelő erőforrásokkal rendelkezik, továbbá amelynek megfelelő társadalmi támogatottsága kimutatható, és
amely civil szervezet (ide nem értve a civil társulást), vagy olyan egyéb szervezet, amelyre vonatkozóan a
közhasznú jogállás megszerzését törvény lehetővé teszi.
Egyháznak a 2011. évi CCVI. törvény által felsorolt 27 egyház tekintendő.
Némiképp problematikus – meglehet, csak a szóhasználatot érintő kérdés – a törvény indokolásnak az a

mondata, mely szerint a jóvátételei munka „munkavégzésének helyét, idejét az elkövetőnek kell megkeresni,
megválasztani”. Minthogy büntetőjogi jogkövetkezményről van szó, ez az előírás nehezen értelmezhető és
felvethet olyan problémát is, hogy az érintettet esetleg önhibáján kívül nem foglalkoztatják, vagy nem találnak
számára megfelelő elfoglaltságot. Célszerű lenne ezért az öntevékenység valamilyen adminisztratív módon
történő elősegítése is. Az intézmény kapcsán várhatóan a bírói gyakorlatnak is több kérdésben állást kell
foglalnia.
2.2.3.4. 2.2.3.4. A pártfogó felügyelet
630
Bogschütz Zoltán: A pártfogó felügyelet fejlődése.

Collega 2005/4. Dér Mária: Vádirat a pártfogó felügyelet tárgyában. Belügyi Szemle 1990/10. Kerezsi Klára–
Kó József: A pártfogó felügyelet speciális magatartási szabályai. IM., Budapest, 2006. Opóczky László:
Gondolatok a pártfogó felügyeletről Kriminológiai közlemények 2004/61. Ördögh László: Gondolatok a
pártfogó felügyeletről. Magyar Jog 1992./2. Sárkány István: A pártfogó felügyelet néhány problémája egy
empirikus vizsgálat tükrében. Belügyi Szemle 1989/9.Varga Edit–Pócsik Ilona: A pártfogó felügyeleti rendszer
szervezete, szerepe az angol büntetőpolitikában. Kriminológiai közlemények, 1991/42. Vókó György:
Elmélkedés a pártfogó felügyeletről. Börtönügyi Szemle 2003/1. Vókó György: A pártfogó felügyelő szerepe a
bűnügyi tudományokban. Ügyészek Lapja 2006/6. Zentai Ágnes: A pártfogó felügyelet új koncepciójáról.
Büntetőjogi tanulmányok 2003.
A pártfogó felügyelet sajátos, kétarcú, járulékos intézkedés. Egyrészt reszociatív célokat szolgál: segíti a
büntetőeljárás során a végeleges döntés elhalasztása folytán függő helyzetben lévő elkövetőt a társadalomba
való visszailleszkedésben, másrészt sajátos ellenőrzést, felügyeletet is jelent. Attól függően, hogy milyen
prioritásokat élvez egy adott korszak büntetőpolitikája, az egyik vagy a másik törekvés kap nagyobb hangsúlyt.
69. §
(1) Pártfogó felügyelet rendelhető el
a) a vádemelés elhalasztásának tartamára,
b) a feltételes szabadság tartamára,
c) a próbára bocsátás próbaidejére,
631
d) a jóvátételi munka előírása mellett,
e) a szabadságvesztés felfüggesztésének próbaidejére,
ha annak eredményes elteltéhez az elkövető rendszeres figyelemmel kísérése szükséges.
(2) Pártfogó felügyelet alatt áll,
a) akit életfogytig tartó szabadságvesztésből feltételes szabadságra bocsátottak, és
b) az a visszaeső, akit feltételes szabadságra bocsátottak, vagy akivel szemben a szabadságvesztés

végrehajtását felfüggesztették.
70. §
(1) A pártfogó felügyelet tartama azonos
a) a feltételes szabadság tartamával,
b) a próbára bocsátás próbaidejével,
c) a szabadságvesztés felfüggesztésének próbaidejével, vagy
d) a vádemelés elhalasztásának tartamával,
de legfeljebb öt év, életfogytig tartó szabadságvesztésből engedélyezett feltételes szabadság esetén

legfeljebb tizenöt év.
(2) A jóvátételi munka előírása mellett elrendelt pártfogó felügyelet addig tart, amíg a jóvátételi munka
végzésére kötelezett a jóvátételi munka elvégzését nem igazolja, de legfeljebb egy évig.
(3) A 69. § (1) bekezdés esetében a pártfogó felügyelet fele részének, de legalább egy év eltelte után a
pártfogó felügyelő javasolhatja a pártfogó felügyelet megszüntetését, ha annak szükségessége már nem áll
fenn.
71. §
(1) A pártfogolt általános magatartási szabályként köteles
a) a jogszabályban és a határozatban előírt magatartási szabályokat megtartani,
b) a pártfogó felügyelővel rendszeres kapcsolatot tartani, és
c) a pártfogó felügyelő részére az ellenőrzéshez szükséges felvilágosítást megadni.
(2) A bíróság, illetve vádemelés elhalasztása esetén az ügyész a határozatában a pártfogó felügyelet
céljának elősegítése érdekében külön magatartási szabályként kötelezettségeket és tilalmakat írhat elő. A
bíróság, illetve az ügyész elrendelheti, hogy a pártfogolt
a) a bűncselekmény elkövetésében részt vett, meghatározott személlyel ne tartson kapcsolatot,
b) a bűncselekmény sértettjétől, illetve annak lakásától, munkahelyétől, vagy attól a nevelési-oktatási

intézménytől, ahová a sértett jár, továbbá a sértett által rendszeresen látogatott helytől tartsa távol
magát,
c) meghatározott jellegű nyilvános helyeket és nyilvános rendezvényeket, meghatározott közterületeket

ne látogasson,
d) nyilvános helyen ne fogyasszon szeszes italt,
e) meghatározott helyen és időközönként, meghatározott szervnél vagy személynél jelentkezzen,
f) vegye fel a kapcsolatot az állami foglalkoztatási szervvel, vagy a helyi önkormányzatnál

közfoglalkoztatásra jelentkezzen,
632
g) meghatározott tanulmányokat folytasson,
h) – beleegyezése esetén – meghatározott gyógykezelésnek vagy gyógyító eljárásnak vesse alá magát,
i) vegyen részt a pártfogó felügyelő által szervezett csoportos foglalkozáson vagy a pártfogó felügyelői
szolgálat közösségi foglalkoztatójának programja szerinti más foglalkozáson.
(3) A bíróság, illetve az ügyész a (2) bekezdésben felsorolt magatartási szabályokon kívül más magatartási
szabályokat is előírhat, különös tekintettel a bűncselekmény jellegére, az okozott kárra és az elkövető
társadalmi beilleszkedése esélyeinek növelésére.
Az intézkedés fakultatív és kötelező eseteit a következő

táblázatba foglalhatjuk:
A pártfogó felügyelet
fakultatív kötelező
Ügyész dönt:: Ügyész dönt:
(felnőttkorúak) – fiatalkorúval
szembeni
– vádhalasztása esetén vádhalasztás esetén
633
Bíró dönt: Bíró dönt:
(felnőttkorúak) – életfogytig tartó

szabadságvesztésből
– feltételes szabadságra bocsátása esetén, történő feltételes
szabadság,
– próbára bocsátása esetén,
– fiatalkorúak
– jóvátételi munkája esetén, esetében a fakultatív
bírói döntésbe
– felfüggesztésének próbaideje alatt tartozó 4 esetkörben
A pártfogó felügyelet során a pártfogolt köteles bizonyos általános és – ha ilyet elrendeltek – különös
magatartási szabályokat betartani.
Ezeket a következő oldalon lévő táblázatban szemléltetjük.
A magatartási szabályok megszegéséhez fűződő következmények attól függenek, mi adott okot az intézkedés
elrendelésére.
Feltételes szabadságon lévő személyek kötelességszegése a feltételes szabadság bírói megszüntetéséhez,

vádhalasztás esetén a hasonló magatartás vádemeléshez, felfüggesztett szabadságvesztés vagy próbára bocsátás
hatálya alatt álló személy esetében a végrehajtás elrendeléséhez, illetve az eljárás folytatásához vezethet.
634
BH 2011.301., BH 2007.180., BH 2002.125., BH

2001.520., BH 2000.336., BH 1999.95., EBH 2008.1853.
A pártfogó felügyelet során követendő magatartási szabályok
kötelező fakultatív
– előírt magatartási szabályok megtartása, – kapcsolattartási

tilalom,.
– rendszeres kapcsolattartás a pártfogóval,
– távoltartás,
– ellenőrzéshez szükséges felvilágosítások megadása
– látogatási
A büntetés-végrehajtási előírások értelmében: tilalom,
A pártfogolt köteles: – italfogyasztási

tilalom,
a) a pártfogó felügyeletet elrendelő határozat jogerőre emelkedése, illetve a
szabadságvesztésből szabadulása után a jogszabályban meghatározott időben az állandó – jelentkezési
lakóhelye szerint illetékes rendőrkapitányságon és a pártfogó felügyelőnél jelentkezni; kötelezettség,
b) ha munkaképes – a jogszabályban meghatározott kivétellel, a lehetőségekhez képest – –

munkaviszonyba állni, vagy egyéb kereső foglalkozást folytatni; kapcsolatfelvételi
kötelezettség,
c) a munkahelyének és a lakóhelyének megváltoztatására irányuló szándékát a pártfogó
felügyelőnek előzetesen bejelenteni; – tanulmányok
folytatása,
d) a pártfogó felügyelőnek a magatartási szabályok megtartására és ellenőrzésére
vonatkozó rendelkezéseit teljesíteni; – gyógykezelés
(hozzájárulással),
e) a jogszabályban vagy a bíróság határozatában előírt egyéb kötelezettséget megtartani;
– részvétel
f) a pártfogó felügyelet tartama alatt a pártfogó felügyeletet elrendelő határozatot magánál közösségi
tartani, és ha a rendőrség igazoltatja, a határozatot a személyazonosító igazolvánnyal foglalkoztatáson.
együtt bemutatni.
Sajátos fakultatív
magatartási
szabályok
vádhalasztás
esetén:
Az ügyész a
gyanúsított részére
kötelezettségként
írhatja elő, hogy
a) részben vagy
egészben térítse
meg a sértettnek a
bűncselekménnyel
okozott kárt,
b) más módon
gondoskodjék a
sértettnek adandó
jóvátételről,
c) meghatározott
célra anyagi
juttatást teljesítsen,
635
vagy a köz
számára munkát
végezzen (a köz
javára teljesített
jóvátétel),
d) pszichiátriai
vagy
alkoholfüggőséget
gyógyító
kezelésben vegyen
részt
[Be. 225. § (2)

bek.].
2.2.3.5. 2.2.3.5. Az elkobzás
Hollán Miklós: Jogharmonizáció és elkobzás:

terminológiai kérdések. De Iurisprudentia et iure publico. Jog- és politikatudományi folyóirat, 2007/1. Hollán
Miklós: Az elkobzás, vagyonelkobzás szabályainak egyesítéséről, Büntetőjogi Kodifikáció 2007/1. Lajtár István:
Az elkobzás ügyészi vizsgálata. Belügyi Szemle 1998/4. Szeder Gyula: A vagyonelkobzás és az elkobzás új
szabályairól. Magyar Jog 1999/8.
636
Az elkobzás – egyes bűncselekmény elkövetésével

összefüggő tárgyak büntetőeljárás keretében történő elvonása – lényegében büntetésként is felfogható, hiszen
adott esetben a tettest saját tulajdonától fosztja, némely esetben érzékeny veszteséget is okozva a számára.
Elkobzás csak tényállásszerű és jogellenes cselekmény elkövetőjével szemben rendelhető el (jogos védelem,
végszükség vagy tévedés esetén tehát kizárt), ám az elvonás alkalmazható nem büntethető elkövetővel szemben
is. Ezért dogmatikailag az intézkedések s nem a büntetések közé sorolják.
A vagyonelkobzástól elsősorban az intézkedés körébe vonható tárgyak jellege különbözteti meg. Az elkobzás
alá eső tárgyak nem elsősorban valamely vagyon, érték elsődleges hordozói, megtestesítői, hanem jellemzően a
bűncselekmény eszközei vagy nem közvetlen vagyoni mivoltukban jelentős produktumai.
Az Alkotmánybíróság 1624/B/1991. számú határozata elvi éllel leszögezte, hogy az elkobzás olyan büntetőjogi
joghátrány, amelynek – mint védelmi jellegű biztonsági intézkedésének – nélkülözhetetlen feltétele valamely a
törvényben büntetendőnek minősített magatartás megvalósítása, mellyel az elkobzandó tárgy a törvény által
meghatározott viszonyban áll, ám az intézkedés elrendeléséhez nem szükséges, hogy az elkobzással érintett
személy büntetőjogilag felelősségre vonható legyen.
72. §
(1) El kell kobozni azt a dolgot,
a) amelyet a bűncselekmény elkövetéséhez eszközül használtak vagy arra szántak,
b) amely bűncselekmény elkövetése útján jött létre,
637
c) amelyre a bűncselekményt elkövették, vagy a bűncselekmény befejezését követően e dolog elszállítása

céljából használtak, és
d) amelynek a birtoklása a közbiztonságot veszélyezteti, vagy jogszabályba ütközik.
(2) El kell kobozni azt a sajtóterméket, amelyben a bűncselekmény megvalósul.
(3) Az (1) bekezdés a) és c) pontja esetében – feltéve, hogy a tulajdonos az elkövetésről előzetesen nem
tudott – az elkobzást nem lehet elrendelni, ha a dolog nem az elkövető tulajdona, kivéve, ha az elkobzás
mellőzését nemzetközi jogi kötelezettség kizárja.
(4) Az elkobzást akkor is el kell rendelni, ha az elkövető gyermekkor, kóros elmeállapot, vagy törvényben
meghatározott büntethetőséget megszüntető ok miatt nem büntethető, illetve ha az elkövetőt
megrovásban részesítették.
(5) Nem lehet elrendelni annak a dolognak az elkobzását, amelyre a vagyonelkobzás kiterjed.
(6) Az elkobzott dolog tulajdonjoga törvény eltérő rendelkezése hiányában az államra száll.
(7) Nincs helye elkobzásnak a cselekmény büntethetőségének elévülésére megállapított idő, de legalább öt
év elteltével.
73. §
(1) A 72. § (1) bekezdés a) és c) pontjában meghatározott esetekben az elkobzás kivételesen

mellőzhető, ha az az elkövetőre vagy a tulajdonosra a bűncselekmény súlyával arányban nem álló,
méltánytalan hátrányt jelentene, kivéve,
a) ha azt nemzetközi jogi kötelezettség kizárja,
b) ha az elkövető a bűncselekményt bűnszervezetben követte el,
c) kábítószer-kereskedelem, kábítószer birtoklása, kábítószer készítésének elősegítése, kábítószer

előállításához szükséges anyaggal visszaélés, új pszichoaktív anyaggal visszaélés, teljesítményfokozó
szerrel visszaélés, gyógyszerhamisítás, méreggel visszaélés, ártalmas közfogyasztási cikkel visszaélés,
természetkárosítás, állatkínzás, orvhalászat, orvvadászat, tiltott állatviadal szervezése, ózonréteget
lebontó anyaggal visszaélés, radioaktív anyaggal visszaélés, nukleáris létesítmény üzemeltetésével
visszaélés, robbanóanyaggal vagy robbantószerrel visszaélés, lőfegyverrel vagy lőszerrel visszaélés,
nemzetközi szerződés által tiltott fegyverrel visszaélés, haditechnikai termékkel vagy szolgáltatással
visszaélés, kettős felhasználású termékkel visszaélés vagy veszélyes eb tartásával kapcsolatos kötelezettség
megszegése esetén.
638
Az elkobzás eszerint bizonyos feltételek esetén

kötelezően alkalmazandó és egyaránt kiterjedhet a bűncselekmény eszközére (pl. bűnözést szolgáló
célszerszámok), tárgyára, (pl. a birtokban tartott kábítószer, elpusztított különösen védett állatok) vagy
produktumára (pl. a hamis pénz, okirat, a másolt szoftver).
a) A törvényi rendelkezésből világos, hogy az elkobzás a tényelegesen nem használt, de a használat céljából
magához vett eszközre is vonatkozhat. (Elkobozható pl. a betörést elősegítő szerszám, ha azt az elkövető azért
nem használta, mert anélkül is be tudott jutni a bűncselekmény helyszínére. Előkészületi szakban megrekedt
bűncselekmény eszköze azonban csak akkor kobozható el, ha az adott bűncselekmény előkészülete büntetendő.)
Az ítélkezési gyakorlat egységes abban, hogy az elkövetés eszközének elkobzására csak szándékos
bűncselekmény esetében lehet helye. Törvénysértő tehát pl. a gondatlanságból elkövetett életveszélyt okozó testi
sértés eszközének elkobzása (BH 1992.511.) „Vegyes bűnösségű” bűncselekmények esetében azonban az
elkobzásnak nincs akadálya.
Bűncselekmény eszköze csak az lehet,, amelyet az elkövető a bűncselekmény tényállásának megvalósítása

érdekében használ. Így nem kobozták el annak a vadásznak a fegyverét, aki az általa lelőtt szarvasbikát el akarta
tulajdonítani, hiszen a lopás eszköze nem a fegyver volt (BH 1990.246.).
b) A bűncselekmény produktuma csak akkor kobozható el, ha az ténylegesen a bűncselekmény során jött létre,
ezért nem kobozható el pl. a már korábban is létezett meghamisított okirat (BH 1990.245.). Nem minősül a
bűncselekmény produktumának a lopott, elsikkasztott dolog eladásából befolyt összeg, erre nézve
vagyonelkobzásnak lehet helye.
639
c) A produktumoktól megkülönböztetendőek azok a dolgok, amelyekre a bűncselekményt elkövették.

Jellemzően e körbe vonhatók a forgalmazással, kereskedéssel, tartással, átadással megvalósuló
bűncselekmények elkövetési tárgyai (pl. lőfegyverrel, kábítószerrel visszaélés).
A bűnös úton elvont adó nem tartozik ebben a körbe, hanem szintén vagyonelkobzás tárgya lehet (BH
2000.479.).
d) A „dolog elszállítása céljából” alkalmazott dolog elkobzásának előírása elsősorban a „mozgó bűnözés” elleni
hatékonyabb fellépés érdekében került a törvénybe. A lopott dolog elszállítására igénybe vett jármű tehát nem a
„bűncselekmény eszköze” jogcímén, hanem a Btk. 72. § (1) bekezdés c) pontjának második fordulata alapján
kobozható el.
E körben azonban indokolt az arányosság gondos vizsgálata.
Ezt szolgálja a Btk. 73. §-ának méltányossági szabályrendszere. A méltányosság körében annak lehet
jelentősége, hogy milyen a bűncselekmény súlyának, valamint az elkobzás, a tényleges elvonás okozta
hátránynak a viszonya. Nagy súlyú, önmagában jelentős következményekkel járó bűncselekmény megvalósítása
esetén nagyobb értékű dolog elkobzása sem tekinthető aránytalannak, kisebb tárgyi súlyú bűncselekmény
megvalósulása esetén az elkobzás akár mellőzhető is.
e) Végül elkobzás tárgyai lehetnek bűncselekmény megállapítására alkalmasa tartalmat közlő sajtótermékek és
olyan dolgok is, amelyek a közbiztonságot veszélyeztetik, vagy amelyek birtoklását jogszabály tiltja. A
közbiztonságra különösen veszélyes eszközöket a 175/2003. (X. 28.). Korm. rendelet melléklete sorolja fel.
Idetartozik pl. a gázspray, a boxer, a rugóskés, a gumibot vagy a bilincs.
640
BH 2000.479., BH 1999.539., BH 1992.511., BH

1990.246., BH 1990.245.
2.2.3.6. 2.2.3.6. Vagyonelkobzás
Ádám György: A bűncselekmény útján szerzett

jövedelemről Magyar Jog 1990/6. Hollán Miklós: A bűncselekményekből eredő vagyon elvonása: Az angol
megoldás jellegzetességei. Büntetőjogi Kodifikáció 2003/4. Hollán Miklós: A vagyonelkobzás. Budapest, 2008.
Jacsó Judit: Vagyonelkobzás szabályozásának svájci példája. A magyar szabályozás és annak mintájául
szolgáló svájci megoldás összevetése. Tanulmányok Horváth Tibor tiszteletére, Miskolc, 2007. Kertész Imre:
Vagyonelkobzás és pénzbüntetés. A német és az osztrák példa. Európai tükör 1997/2. Nagy Ferenc:
A vagyonelkobzás büntetés alkotmányos tilalma? Magyar Jog 1996/1. Nagy Ferenc: A vagyonelkobzásról.
Büntetőjogi Kodifikáció, 2002/4.
641
A középkorban a vagyonelkobzás a halálbüntetés

szükségképpeni velejárója volt: akit „fej- és jószágvesztésre” ítéltek, annak vagyona a királyi kincstárra szállt
(nem egy korabeli „koncepciós pernek” a leplezett célja éppen a vagyon ily módon történő elvonása volt).
E joghátrányt a Csemegi Kódex nem ismerte, s a Btá. is csak kifejezetten meghatározott súlyos
bűncselekmények elkövetőivel szemben tette lehetővé.
Az 1961. évi Btk. kötelező alkalmazását írta elő halálbüntetés, vagy öt évet meghaladó szabadságvesztés-
büntetés mellett. Ezenkívül lehetővé tette az alkalmazását azokban az esetekben, amelyekben erre a Különös
Rész felhatalmazást adott (pl. állam elleni bűncselekmények, tiltott határátlépés, devizagazdálkodást sértő
bűntett miatti elítéléskor).
A vagyon elvonása független volt attól, hogy a kérdéses vagyon a bűncselekményből származott-e, vagy
törvényes jogcímen került az elkövető birtokába.
A szabályozás érdemi változása az ezredforduló éveiben kétirányú volt. Az egyik törekvés az volt, hogy
nemzetközi kötelezettségeinknek megfelelően kötelezővé váljék a vagyonelkobzás alkalmazása minden olyan
esetben, amikor az elkövető a vagyont bűncselekmény elkövetése során vagy azzal összefüggésben szerezte. A
másik, ezzel ellentétes, de ebből is következő változás az volt, hogy jogszerűen szerzett vagyon elkobzására
nem kerülhetett sor. Ezzel a vagyonelkobzás represszív jellege megszűnt és lényegében helyreállító
jogkövetkezménnyé vált.
E helyzet konzekvenciáit levonva, 2001-ben a vagyonelkobzás büntetésből kötelezően alkalmazandó

intézkedéssé vált. A bűncselekmény révén, illetve kapcsán történt vagyon-növekedés elvonása ugyanis
642
nyilvánvalóan nem büntetés (azt aligha mondhatjuk, hogy „megbüntetjük” a tolvajt az általa ellopott pénz
elvonásával), csupán sajátos reparatív, a megsértett helyzet formálisan helyreállítását célzó intézkedés.
A „vagyonelkobzás” kifejezés mindazonáltal nem tükrözi az intézmény rendeltetését, mert azt sugallja, mintha a
bűncselekmény elkövetőjét továbbra is általában a vagyonától lehetne megfosztani, sajátos „többletbüntetés”
formájában. Valójában nyilvánvalóan nem erről van szó: a törvényes úton szerzett vagyon elvonására büntetés
esetén sem kerülhet sor, a bűncselekmény révén szerzett vagyont azonban a helyreállító igazságszolgáltatás
eszméjének megfelelően természetesen még akkor is el kell vonni, ha az elkövető megbüntetésére pl.
gyermekkor vagy kóros elmeállapot miatt nem is kerül sor.
A törvényi szabályozása a következő:
74. §
(1) Vagyonelkobzást kell elrendelni arra
a) a bűncselekmény elkövetéséből eredő vagyonra, amelyet az elkövető a bűncselekmény elkövetése során

vagy azzal összefüggésben szerzett,
b) a vagyonra, amelyet az elkövető bűnszervezetben való részvétele ideje alatt szerzett,
c) a vagyonra, amelyet a kábítószer-kereskedelem elkövetője a bűncselekmény elkövetésének ideje alatt

szerzett,
d) a vagyonra, amely a bűncselekmény elkövetéséből eredő, a bűncselekmény elkövetése során vagy azzal
összefüggésben szerzett vagyon helyébe lépett,
e) a vagyonra, amelyet a bűncselekmény elkövetése céljából az ehhez szükséges vagy ezt könnyítő
feltételek biztosítása végett szolgáltattak vagy arra szántak,
f) a vagyonra, amely az adott vagy ígért vagyoni előny tárgya volt.
(2) A vagyonelkobzást el kell rendelni arra a bűncselekmény elkövetéséből eredő, a bűncselekmény

elkövetése során vagy azzal összefüggésben szerzett vagyonra is, amellyel más gazdagodott. Ha
gazdálkodó szervezet gazdagodott ilyen vagyonnal, a vagyonelkobzást a gazdálkodó szervezettel szemben
kell elrendelni.
(3) Ha az elkövető vagy a (2) bekezdés szerint gazdagodott személy meghalt, vagy a gazdálkodó szervezet
átalakult, a vagyonelkobzást a jogutóddal szemben kell elrendelni arra az (1) bekezdés szerinti vagyonra,
amelyre a jogutódlás történt.
(4) Az ellenkező bizonyításáig vagyonelkobzás alá eső vagyonnak kell tekinteni
a) az (1) bekezdés b) pontja esetében a bűnszervezetben való részvétel
b) az (1) bekezdés c) pontja esetében a kábítószer forgalomba hozatalának, illetve az azzal való
kereskedés
ideje alatt szerzett valamennyi vagyont.
(5) Nem rendelhető el vagyonelkobzás
a) arra a vagyonra, amely a büntetőeljárás során érvényesített polgári jogi igény fedezetéül szolgál,
b) arra a vagyonra, amelyet jóhiszeműen, ellenérték fejében szereztek,
c) az (1) bekezdés b) és c) pontja esetében, ha a vagyon törvényes eredete bizonyított.
75. §
(1) A vagyonelkobzást pénzösszegben kifejezve kell elrendelni,
a) ha a vagyon már nem lelhető fel,
643
b) ha a 74. § (1) bekezdése alapján vagyonelkobzás alá eső vagyon az egyéb vagyontól nem különíthető el,
vagy az elkülönítése aránytalan nehézséget okozna,
c) a 74. § (5) bekezdés b) pontjában meghatározott esetben.
(2) A vagyonelkobzást akkor is el kell rendelni, ha az elkövető gyermekkor, kóros elmeállapot, vagy
törvényben meghatározott büntethetőséget megszüntető ok miatt nem büntethető, illetve ha az elkövetőt
megrovásban részesítették.
(3) Az elkobzott vagyon törvény eltérő rendelkezése hiányában az államra száll.
76. §
Ezen alcím alkalmazásában vagyonon annak hasznát, a vagyoni értékű jogot, követelést, továbbá
bármely, pénzben kifejezhető értékkel bíró előnyt is érteni kell.
A vagyonelkobzás körébe tehát készpénz, továbbá

minden olyan ingó vagy ingatlan vagyontárgy, vagyoni érték, vagy vagyoni jog, követelés, s ezek haszna is
beletartozik, mellyel az elkövető akár közvetlenül, valamely bűncselekmény elkövetése folytán, akár közvetve –
pl. az elkövetésért utólag kapott vagyoni előny – formájában gazdagodott.
A vagyonelkobzás e vagyont vagy annak egy részét érinti, kivéve, ha azt pénzösszegben kell elrendelni.
A polgári jogi igény – a sértett büntetőeljárásban érvényesített kárigénye – azonban megelőzi a

vagyonelkobzást.
644
A két intézmény egymáshoz való viszonyát a BKv. 69. számú vélemény részletezi.
Ennek lényege szerint nem lehet vagyonelkobzást elrendelni arra a vagyonra (vagyontárgyra), amelyet a
sértettnek kell kiadni vagy visszaadni, vagy amely a sértetthez már visszajutott. Ennek voltaképpen
következménye, hogy ha a bűnös úton elért vagyongyarapodás a polgári jogi igény megítélésével kimerül, akkor
nincs helye vagyonelkobzásnak. Ha azonban a megítélt polgári jogi igény a vagyongyarapodásnak csak egy
részét meríti ki, akkor a fennmaradó részre – az egyéb törvényi feltételek fennállása esetén – vagyonelkobzást
kell elrendelni.
A vagyonelkobzásnak nem akadálya, hogy a bűnös úton szerzett vagyont (vagy annak egy részét) az elkövető
felélte, az tehát már nincs meg (BH 2009.133.). Ezt az elvet az ítélkezési gyakorlatban esetenként vitatják, de
többséginek mondható az a megalapozottabb vélemény, hogy a vagyonelkobzásnak nem akadálya a (feltehető)
behajthatatlanság.
A törvény a vagyonelkobzás hat esetét különbözteti meg, ezek közül az első általános szabályt tartalmaz, a többi
ezt az általános esetkört bővíti, illetve speciális esetekre terjeszti ki.
A bűncselekmény elkövetése révén, illetve azzal összefüggésben szerzett vagyon kérdése sajátos értelmezési
gondokat vetett fel az orgazdaság bűncselekménye kapcsán. Erre tekintettel a Legfelsőbb Bíróság kifejtette,
hogy az orgazda a csempészetből, lopásból, sikkasztásból, csalásból, hűtlen kezelésből, rablásból, kifosztásból,
zsarolásból, jogtalan elsajátításból, orgazdaságból származó vagyont az általa megvalósított bűncselekmény
elkövetése során szerezte meg. Ezért arra vele szemben a Btk. 74. § (1) bekezdésének a) pontjára figyelemmel
vagyonelkobzást kell elrendelni. Ilyenkor – a kétszeres elvonást elkerülendő – az alapbűncselekmény
elkövetőjével szemben ugyanezen vagyonra az intézkedés nem alkalmazható. Az alapbűncselekmény elkövetője
azonban, aki a bűncselekményeiből származó vagyont az orgazdának átadta, az annak fejében az orgazdától
kapott vagyonnal ugyancsak gazdagodott. Vele szemben ezért erre, mint a bűncselekménnyel összefüggésben
szerzett vagyonra kell vagyonelkobzást elrendelni akkor, ha az alapbűncselekmény tárgyát képező és az orgazda
által megszerzett vagyonra az orgazdával szemben kerül sor vagyonelkobzás alkalmazására (BKv. 95).
A bűnszervezeti tagság alatt szerzett vagyon bűnös eredete lényegében sajátos törvényi vélelem, amely
megdönthető, a bizonyításra azonban rendszerint nyilván csak a vagyontárgy birtokosának van lehetősége. Itt
tehát – áttörve a büntető eljárásjog bizonyítási teherre vonatkozó rendelkezéseit – adott esetben megfordulhat a
bizonyítási teher.
A bűnszervezet tagjaként szerzett vagyon elvonására akkor kerülhet sor, ha az elkövetőt bűnszervezetben
részvétel (Btk. 321. §), vagy bármely bűnszervezet keretében elkövetett bűncselekmény miatt elítélik. Ilyenkor a
bíróságnak fel kell tárnia azt az időszakot, amely alatt az elkövető a szervezet tagja volt, s az ebben az
időszakban szerzett vagyongyarapodást – az ellenkező bizonyításáig – bűnös úton szerzett vagyonként el kell
koboznia.
A kábítószer-kereskedelem rendszerint nem alkalmi, hanem tartós, folyamatos tevékenység. A törvény

hasonlóan felállított vélelme szerint az ellenkező bizonyításáig a vagyonelkobzásnak nem csupán (a
lelepleződést eredményező) egyetlen kereskedelmi ügylet révén szerzett nyereség, bevétel elkobzására kell
szorítkoznia, hanem el kell vonnia azt a teljes vagyont, amivel az elkövető a kereskedés teljes folyamata során
gazdagodott.
Az e) pont az előkészülethez nyújtott anyagi bűnsegély sajátos formája esetén teszi kötelezővé a
vagyonelkobzást, az f) pontban írt eset pedig jellemzően a korrupciós deliktumok esetén írja elő a már átadott
vagy ígért vagyoni előny elvonását.
E körben továbbra is irányadóak azok az állásfoglalások, amely a passzív vesztegetőtől elvonni rendelik a már
megszerzett vagyoni előnyt, hangsúlyozva ugyanakkor, hogy az olyan előny, amely nem került ténylegesen a
birtokába, vagy amely bűnös eredetének felderítésében közreműködött, nem tőle, hanem – ha ennek feltételei
adottak – az aktív vesztegetőtől vonandó el (BKv. 78.).
Körültekintően szabályozza a törvény a bűnös vagyon átruházása esetén követendő teendőket. A

vagyonelkobzásnak nem akadálya az elkövető vagy a vagyonnal gazdagodott személy halála, a vagyonban
részesült gazdasági szervezet átalakulása, s természetesen a bűnös úton szerzett vagyon átruházása sem. Ez
utóbbi esetben rosszhiszemű szerzés esetén a vagyont megszerzővel szemben van helye az intézkedésnek,
jóhiszeműen, ellenérték fejében történt szerzés esetén pedig az átruházó terheltet kell meghatározott pénzösszeg
fizetésére kötelezni.
645
Vagyonelkobzás egyetemleges kimondására nincs mód, ha a bűncselekményt többen követték el, minden egyes
elkövetőnél külön-külön kell vizsgálni, hogy a vagyonelkobzás feltételei megállapíthatóak-e. Ez vonatkozik arra
az esetre is, ha a bűncselekményt tettesek és részesek közösen valósították meg.
A vagyonelkobzás hatékony alkalmazása érdekében két jogegységi döntés is született.
A vagyonelkobzás eljárásjogi biztosítására elsősorban a zár alá vétel, mint a vagyoni jogokat korlátozó büntető
eljárásjogi kényszerintézkedés szolgál. A 2/2008. BJE szerint ha a büntetőeljárás olyan bűncselekmény miatt
van folyamatban, amellyel kapcsolatban vagyonelkobzásnak lehet helye és alaposan tartani kell attól, hogy
annak kielégítését meghiúsítják, a vagyonelkobzással elvonható vagyon, vagyonrész vagy vagyontárgy zár alá
vétele akkor is elrendelhető, ha a nyomozás ismeretlen tettes ellen folyik, vagy terheltté nyilvánításra nem került
sor. Az 1/2008. BJE érelmében kábítószerrel visszaélés esetén a vagyonelkobzás nem korlátozható a forgalmazó
nyereségére, az intézkedés alkalmazásakor a teljes ráfordítást figyelembe kell venni. Ez utóbbi döntés részben
meghaladottá vált a Btk. 74. § (1) bekezdésének c) pontjával, amely a vagyonelkobzást kiterjeszti a kábítószer-
kereskedelem teljes folyamata során szerzett vagyonra. Változatlanul e döntés alapján vonható el azonban a
kereskedő bűnös célú ráfordítása, a teljes befektetett összeg is.
2/2008. BJE, 1/2008. BJE, BKv. 95., BKv. 78., BKv.

69., BH 2010.173., BH 2009.133. BH 1995.390., EBH 2011.2306.
2.2.3.7. 2.2.3.7. Az elektronikus adat végleges hozzáférhetetlenné tétele
77. §
(1) Véglegesen hozzáférhetetlenné kell tenni azt az elektronikus hírközlő hálózaton közzétett adatot,
646
a) amelynek hozzáférhetővé tétele vagy közzététele bűncselekményt valósít meg,
b) amelyet a bűncselekmény elkövetéséhez eszközül használtak, vagy
c) amely bűncselekmény elkövetése útján jött létre.
(2) Az elektronikus adat végleges hozzáférhetetlenné tételét akkor is el kell rendelni, ha az elkövető
gyermekkor, kóros elmeállapot, vagy törvényben meghatározott büntethetőséget megszüntető ok miatt
nem büntethető, illetve ha az elkövetőt megrovásban részesítették.
Régi igazság, hogy az életünk könnyebbé tételét

szolgáló technikai vívmányokkal sajnos szükségképpen együtt járnak új bűnözési formák.
A számítástechnika fejlődésével, a korlátlan nyilvánosság negatív hatásaival összefüggésben is új

diszfunkcionális jelenségek merültek fel. Mára az internetes bűnözés külön kriminális üzletággá fejlődött.
Mindez a szankciórendszert érintő büntetőjogi beavatkozást is szükségessé tett.
E sajátos új intézkedés azt a célt szolgálja, hogy a számítógépes hálózaton közzétett, bűncselekmény
megállapítását eredményező adatok (pl. tiltott pornográf felvételek) hozzáférhetővé tételét büntetőjogi úton is
meg tudják akadályozni. Nyilvánvaló ugyanis, hogy ezeknek az adatoknak az eltávolítása (végleges
hozzáférhetetlenné tétele) megakadályozhatja a bűncselekmény eszkalálódását, ugyanakkor az ilyen adatok
nyilvánosság előli elzárása preventív célokat is szolgálhat.
Az intézkedés ezúttal is független az elkövető büntethetőségétől, és nyilvánvalóan akkor is indokolt lehet az

alkalmazása, ha a tettest megrovásban részesítik.
647
2.2.3.8. 2.2.3.8. A kényszergyógykezelés
Antal Albert: A kényszergyógykezelés és az ideiglenes

kényszergyógykezelés büntetőjogi és büntető eljárásjogi problemtaikája. Börtönügyi Szemle, 2002/4. Edvi Illés
Károly: A kétes elmeállapotok orvosi és bírói megítélése. Magyar Jogászegyleti Értekezések Budapest,1893.
Fehér Lenke: Kényszergyógykezelés: a patológia terápiája, avagy a terápia patológiája Jogtudományi Közlöny
1989/12. Fehér, Lenke: Elmebetegség-büntetőjog-beszámíthatóság, Budapest, 1993. Friedmann Ernő: A
büntetendő cselekmény és közveszélyesség. Jogtudományi Közlöny 1907. Hevér Tibor: Gyanús vagy kóros?
Rezümé egy intézkedés [kényszergyógykezelés] régi-új végrehajtási szabályairól. Magyar Jog, 2007/6. Kalapos
Miklós Péter: „Társadalmi dilemma: elmebeteg a börtönben” Börtönügyi Szemle, 2008/3. Schafer István:
Biztonság vagy gyógyítás? Jogtudományi Közlöny, 1948/1. Vókó György: A kényszergyógykezelés személyi és
intézményi feltételei. Belügyi Szemle, 1997/12. Zsitvay Leó: Az elmekórtan és a büntetőjog alapkérdései.
Magyar Jogászegyleti Értekezések, Budapest,1910.
A kóros elmeállapot – mint a büntethetőségi akadályok körében láttuk – általában büntethetőséget kizáró ok.
Előfordul azonban, hogy kóros elmeállapotú személyek súlyos, erőszakos bűncselekményt követnek el, s tartani
lehet ezek ismétlődésétől. Mivel az ilyen terheltek belátási képességgel nem rendelkeznek, büntetés nem
szabható ki velük szemben. Indokolt azonban társadalomvédelmi szempontból átmeneti izolálásuk, s egyben
gyógyításuk megkísérlése. E felfogás nem egy csapásra tört utat.
648
A klasszikus iskola a beszámítási képesség hiányát

feltétlen és további intézkedést nem igénylő büntethetőségi akadálynak tekintette, így a Csemegi Kódex ilyen
esetben semmiféle joghátrányt nem alkalmazott.
Az 1948. évi XLVIII. törvény tett először kísérletet az elmebeteg bűnözőkkel szembeni biztonsági intézkedések
bevezetésére: előírta azok biztonsági őrizetbe helyezését, akik 18. életévüket betöltötték, s bűncselekményt
követtek el és szükségesnek látszott „ártalmatlanná tételük, gyógyításuk, újabb bűntett vagy vétség
elkövetésének veszélyével járó elmeállapotuk megszüntetése”. A Btá. lényegében ugyanerre az álláspontra
helyezkedett, szintén hangsúlyozva a „közveszélyes állapot” megszüntetésének igényét.
Nem változtatott az intézkedés igen tág körén az 1961. évi Btk. sem, amely az immár kényszergyógykezelésnek
nevezett intézkedést azzal szemben tartotta indokoltnak, aki „elmebeteg állapotban, gyengeelméjűségben vagy
tudatzavarban elkövetett cselekménye miatt nem büntethető, ám attól kell tartani, hogy olyan cselekményt követ
el, amely egyébként megvalósítja valamely bűntett törvényi tényállását”.
A korábbi Btk. indokoltan szűkebbre vonta az intézkedés feltételeit, amelyeket érdemi változtatás nélkül az új
törvény is átvett.
Nyilvánvaló, hogy miért intézkedésről, s nem büntetésről van szó: a kóros elmeállapot kizárja az alannyá válást,
büntetni pedig csak olyan személyt lehet, aki mind a tettét, mind annak következményeit képes belátni.
78. §
(1) Személy elleni erőszakos vagy közveszélyt okozó büntetendő cselekmény elkövetőjének
kényszergyógykezelését kell elrendelni, ha elmeműködésének kóros állapota miatt nem büntethető, és
649
tartani kell attól, hogy hasonló cselekményt fog elkövetni, feltéve, hogy büntethetősége esetén egyévi
szabadságvesztésnél súlyosabb büntetést kellene kiszabni.
(2) A kényszergyógykezelést meg kell szüntetni, ha szükségessége már nem áll fenn.
A kényszergyógykezelés komplex célja a társadalom

védelem és a bűncselekményt megvalósító személy gyógyításának megkísérlése.
Az intézkedés alkalmazási feltételei tehát a bűncselekmény jellegéhez, súlyához és egy feltehető prognózishoz
igazodnak, kényszergyógykezelés csak e feltételek együttes teljesülése esetén alkalmazható.
Rögzítsük tehát a mellőzhetetlen feltételeket:
– személy elleni erőszakos vagy közveszélyt okozó bűncselekmény elkövetése,
– a belátási képesség teljes hiánya,
– hasonló bűncselekmény megismétlődésének veszélye,
– feltételezett büntethetőség esetén egy évnél súlyosabb büntetés kiszabásának valószínűsége.
A személy elleni erőszakos bűncselekmények fogalmát korábban az ítélkezési gyakorlat alakította ki, ma az e
körbe vonható bűncselekmények – az erőszakos többszörös visszaesés kapcsán – már a Btk. értelmező
rendelkezéseiben pontosan szerepelnek (Btk. 459. § 26. pont).
650
Hangsúlyozni kell, hogy e körbe vonhatók pl. az olyan súlyos vagyon elleni deliktumok is (pl. rablás,
önbíráskodás, zsarolás), amelyek szükségképpen együtt járnak személy elleni erőszakkal. Gondatlanul
megvalósított személy elleni erőszakos bűncselekmények (pl. gondatlan emberölés) nem tartoznak ebbe a körbe
(BH 1987.423.).
A közveszélyt okozó cselekmények tényállási elemei között szerepel a „közveszélyt előidéző” magatartás
megvalósítása. E bűncselekmények körének megállapításához – az evidens „közveszély okozása” nevű
bűncselekményen kívül (Btk. 322. §) a terrorcselekmény (Btk. 314. §) körében szereplő értelmező rendelkezés
nyújt segítséget.
Ha a terheltnek csupán korlátozott (s nem teljesen kizárt) a beszámítási képessége, vele szemben az intézkedés
nem rendelhető el, a kiszabott büntetés azonban korlátlanul enyhíthető. Ugyancsak nincs lehetőség
kényszergyógykezelés elrendelésére olyan személlyel szemben, akinek belátási képessége az elkövetéskor kizárt
volt ugyan, de a jogerős határozat meghozataláig meggyógyult (BH 2001.352.).
Előfordulhatnak azonban olyan esetek is, amikor a kényszergyógykezelés valamely törvényi feltétele hiányzik,
ám a belátási képességgel nem rendelkező terhelt gyógykezelésére mégis szükség van. Ilyen esetben a
bűnüldöző hatóságoknak értesíteniük kell az illetékes egészségügyi szerveket (BH 1982.452.).
A kényszergyógykezelés a Btk. hatálybalépésével ismét határozatlan időtartamú intézkedéssé válik, szakítva

azzal a néhány éves gyakorlattal, mely szerint legfeljebb azon büntetendő cselekmény büntetési tételének felső
határáig tarthatott, amely az elrendelésének az alapjául szolgált.
E „visszarendeződés” jórészt feleslegessé teszi a Legfelsőbb Bíróság 1/2011. BJE-ben foglaltak felidézést, mert
a döntés nagyrészt az intézkedés (átmeneti) határozott idejűvé tételével kapcsolatos értelmezési problémákkal
foglalkozott.
A Be. rendelkezései szerint, ha a büntetőeljárásban felmerül a terhelt kóros elmeállapotának lehetősége, a

hatóságnak kötelező szakértőt igénybe vennie, ennek igazolása, vagy kizárása érdekében [Be. 99. § (2) bekezdés
b) pont]. A véleményt garanciális okokból két szakértő együttesen terjeszti elő. Előfordul, hogy csak
huzamosabb vizsgálat alapján lehet megalapozott véleményt adni, ilyenkor a bíró a terhelt elmemegfigyelését
rendeli el (Be. 107. §), amit ugyanott foganatosítanak, mint az elrendelt kényszergyógykezeléseket. (Az
Igazságügyi Megfigyelő és Elmegyógyító Intézetben). Ha az intézkedés feltételei adottak, a bíróság végleges
döntéséig a nyomozási bíró a terhelt ideiglenes kényszergyógykezelését rendeli el (Be. 140–145. §). Erre a
kényszerintézkedésre lényegében az előzetes letartóztatás szabályai irányadóak. Ha erre sor kerül, akkor a
kényszergyógykezelés tartamának kezdőnapja az ideiglenes kényszergyógykezelés elrendelésének a napja,
aminek a kényszergyógykezelés indokoltságának későbbi felülvizsgálata szempontjából van jelentősége
(1/2011. BJE IV. pont).
Büntető eljárásjogi előírásaink értelmében a végső döntés: a terhelt felmentése mellett elrendelt
kényszergyógykezelés felülvizsgálatára félévente hivatalból sor kerül, ám az ilyen felülvizsgálatnak az
ügyésznek, a kényszergyógykezelés alatt állónak, házastársának, törvényes képviselőjének vagy a védőnek az
indítványára, továbbá a kényszergyógykezelést végrehajtó intézet vezetőjének az előterjesztésére ennél
sűrűbben is helye lehet.
A felülvizsgálat során az ügyész és a védő részvétele kötelező, s azon – ha állapota megengedi – a

kényszergyógykezelt is részt vesz. A kényszergyógykezelés csak addig tarthat, amíg felelősséggel állítható,
hogy a feltételei fennállnak. Megszüntetésének eszerint nem elengedhetetlen feltétele a terhelt teljes gyógyulása,
ez sokszor illuzórikus követelmény is lenne.
651
1/2011. BJE, BH 2012.2. BH 2011.298., BH 2001.352.,

BH 1982.452.
2.2.3.9. 2.2.3.9. A jogi személlyel szemben alkalmazható büntetőjogi intézkedésekről szóló

törvény szerinti intézkedések
652
Fantoly Zsanett: A jogi személy büntetőjogi felelőssége.

Budapest, 2008. Fülöp Sándor: A jogi személyek büntető jogalanyisága. Magyar Jog. 1993/6. Kőhalmi László:
A jogi személyek büntetőjogi felelőssége. Colléga 2000/2. Lévai Ilona: Societas delinquere non potest avagy egy
jogelv revíziója. Magyar Jog 1994. Sántha Ferenc: A jogi személy büntetőjogi felelősségéről. Budapest, 2002.
Sárközy Tamás: Büntetőjogi intézkedések a jogi személyekkel szemben? Magyar Jog 2002/8. Tóth Mihály:
Mielőtt sebtében padot ácsolnánk a jogi személyiségű vádlottaknak. Jogtudományi Közlöny 2011/7–8.
A jogi személyek büntetőjogi felelősségének kérdéseit külön fejezet tárgyalja. Itt a kérdést csak olyan mélységig
érintjük, amely szükséges a büntetőjogi intézkedések természetének megalapozásához.
653
A kollektív büntetőjogi felelősség problémája már a

XIX. század végén megosztotta a jogtudósokat. Liszt pl. a magyar büntetőjogra is igen nagy hatást gyakorló
tankönyvében azt írta, hogy „a testületek büntetőjogi felelősségének elismerése nem csak lehetséges, hanem
célszerű is”, mert „ugyan igaz, hogy a cselekvés fogalmát testületekre csak közvetve lehet alkalmazni […] ám
ha ez a cselekvés a magán- vagy közjog területén alkalmas joghatások kiváltására, akkor a büntetőjog területén
sem lehet alkalmatlan erre”.Hasonló elvi álláspontot képviselt itthon – a kérdés bővebb vizsgálata nélkül –
AngyalPál és FinkeyFerenc is, mások viszont, pl. Pauler Tivadar, Kautz Gusztáv, Edvi IllésKároly vagy
VámbéryRusztem nem ismerték el a felelősség általánosíthatóságának lehetőségét.
A második világháború után a jogtudomány hazai művelői egyöntetűen és határozottan arra az álláspontra
helyezkedtek, hogy „a szocialista büntetőjogban uralkodó felfogás az egyéni bűnösségre alapítja a büntetőjogi
felelősséget. Ebből következik, hogy a büntetőjogi felelősség individuális felelősség, azaz az ember általában
csak saját tetteiért felelős.”
A reform hívei a rendszerváltást követően ezzel szemben felelevenítették azokat a Nyugat-Európában már
évtizedekkel korábban hangoztatott érveket, hogy a gazdálkodó szervezeteknek az egyes őket alkotó személyek
érdekeitől eltérő, sajátos érdekeik lehetnek, a szervezet felerősítheti, megsokszorozhatja az egyéni cselekvések
és gondatlanság hatását, ugyanakkor a szervezet keretében kifejtett bűnös tevékenységért felelős személy vagy
személyek pontos körének tisztázása gyakran nem oldható meg.
Megfogalmaztak emellett olyan szempontokat is, melyek szerint „a szervezet felelősségre vonása során […] a
sértettek érdekei jóval könnyebben érvényesülhetnek” és „a bizonyítási nehézségek elkerülésével […] rendkívül
sok pénzt és energiát kímélnek meg, amellyel rendszerük további hatékonyságához járulhatnak hozzá”.
654
A szemléletváltozás igényét tehát praktikus, célszerűségi szempontok is erősítették. Tény továbbá, hogy az
Európa Tanács a ’80-as évektől kezdve több dokumentumban a bűnözés formáinak minőségi változására
tekintettel is sürgette a vállalatok felelősségének megteremtését, és a jogi személyek büntetendővé
nyilvánítására vonatkozó ellenvéleményeket (elsősorban a „nulla poena sine crimen” elvének sérelmével vagy
az egyes jogágak felelősségi formáinak összemosásával kapcsolatos aggodalmat) az EU gyakorlatához képest
„túlhaladottnak” minősítette.
A büntetőjogi megoldások a lényeget nem érintő

eltérésektől és részletszabályoktól eltekintve a jogi személyek felelősségének gyakorlatilag három formáját
ismerik,
• a szervezet ún. objektív (eredmény)felelősségen alapuló elmarasztalhatóságát,
• a jogi személyt megtestesítő vezetőre áthárított felelősségi rendszert és
• a jogi személy érdekkörében eljáró vezetők, illetve vezető testületek döntéseiért viselt kollektív felelősség
rendszerét.
A három szisztéma nem zárja ki egymást, egymás mellett is létezhet, azonos ország jogrendszerében is.
A magyar kodifikáció – legalábbis az a túlsúlyba került irányzat, amely a kérdést a büntetőjog (ám mégsem a
Btk.) rendszerén belül is megoldhatónak tartotta – lényegében bizonyos korrekciókkal ez utóbbi megoldást
fogadta el.
655
A kérdést szabályozó 2001. évi CIV. törvény a jogi személyekkel szemben alkalmazható jogkövetkezményeket
nem büntetésként, hanem – a bűnösség megállapítása nélkül alkalmazható – intézkedésként szabályozza. Így a
jogi személy esetében „elkövetőről”, „terheltről” nincs, nem is lehet szó.
A törvény szerint jogi személy minden szervezet és annak önálló képviseleti joggal rendelkező szervezeti
egysége, amelyet jogszabály jogi személyként ismer el, valamint az a szervezet, amely a polgári jogi viszonyok
önálló jogalanya lehet, és a tagoktól elkülönülő vagyonnal rendelkezik, ideértve a gazdasági társaságokról
szóló törvény szerinti előtársaságokat is.
Annak, hogy jogi személyekkel szemben büntetőjogi

intézkedésre kerülhessen sor, a következő feltételei vannak:
– szándékos bűncselekmény elkövetése a jogi személy javára vagyoni előny szerzését célozta vagy
eredményezte, és a bűncselekményt a jogi személy
a) ügyvezetésre vagy képviseletre feljogosított tagja vagy

tisztségviselője, felügyelőbizottságának tagja, illetőleg ezek megbízottja a jogi személy tevékenységi körében
követte el,
b) tagja vagy alkalmazottja a jogi személy tevékenységi körében követte el, és azt a vezető tisztségviselő
felügyeleti vagy ellenőrzési kötelezettségének teljesítése megakadályozhatta volna.
A büntetőjogi intézkedések alkalmazhatók akkor is, ha a bűncselekmény elkövetése a jogi személy javára
vagyoni előny szerzését eredményezte, és a jogi személy ügyvezetésre vagy képviseletre feljogosított tagja vagy
tisztségviselője a bűncselekmény elkövetéséről tudott.
656
Az intézkedés alkalmazásának az is feltétele hogy a bíróságnak természetes személyiségű vádlottal szemben

büntetést kell kiszabnia. Az intézkedés alkalmazásának nem akadálya, ha a jogi személy számára vagyoni előnyt
eredményező bűncselekmény elkövetője meghalt vagy kóros elmeállapota miatt nem büntethető.
Az intézkedés feltételeit némileg leegyszerűsített formában a következő táblázat szemlélteti:
Kötelező feltételek Fakultatív feltételek Lehetséges intézkedések
(valamennyinekérvényes (legalább egynek

ülnie kell) érvényesülnie kell)
– szándékos – vezető követte el – pénzbírság,

bűncselekmény elkövetése tevékenységi körében,
– a tevékenység
– a bűncselekmény a jogi – tag követte el korlátozása,
személy javára vagyoni tevékenységi körében és a
előny szerzését célozta vezető megakadályozhatta – megszüntetés
vagy eredményezte volna,
– a bűncselekmény miatt – kívülálló követett el

természetes személyt is vagyoni előnyt
felelősségre vontak eredményező
bűncselekményt és a
vezető tudott róla
Az intézkedések – a pénzbírság, a tevékenység korlátozása vagy legsúlyosabb esetben a jogi személy

megszüntetése – a bűncselekménnyel szerzett vagyoni előny elvonását, s a további jogsértések megelőzését
szolgálhatják.
A jogi személlyel szemben kiszabható pénzbírság legnagyobb mértéke a bűncselekménnyel elért vagy elérni
kívánt vagyoni előny értékének a háromszorosa, de legalább ötszázezer forint. A vagyoni előny értékét a bíróság
becsléssel állapíthatja meg, ha az elért vagy elérni kívánt vagyoni előny értéke nem, vagy csak aránytalanul
nagy ráfordítással állapítható meg. A pénzbírságot – meg nem fizetése esetén – a bírósági végrehajtás szabályai
szerint kell behajtani.
A tevékenység korlátozására egy évtől három évig terjedő időre kerülhet sor. A tartamot években kell
megállapítani. A korlátozás következtében a jogi személy
– nem végezhet nyilvános felhívás alapján betétgyűjtést,
– nem vehet részt közbeszerzési eljárásban,
– nem köthet koncessziós szerződést,
– nem minősíthető közhasznú szervezetté,
– nem részesülhet központi vagy helyi önkormányzati költségvetés, elkülönített állami pénzalapok, külföldi
állam, az Európai Közösségek vagy más nemzetközi szervezet által céljelleggel nyújtott támogatásban,
– nem folytathat egyéb olyan tevékenységet, amelynek gyakorlásától a bíróság eltiltotta.
A korlátozás bármelyik vagy több (akár valamennyi) tevékenységet érintheti.
A tevékenység korlátozása esetén
az ítélet jogerőre emelkedése napján a bíróság rendelkezésétől függően
– beállnak a jogi személlyel a közbeszerzési eljárás alapján megkötött szerződés, illetve a koncessziós
szerződés azonnali hatályú felmondásának jogkövetkezményei,
657
– a közhasznú szervezetté minősítési eljárást megszüntetettnek, továbbá a jogi személyt a közhasznúsági

nyilvántartásból töröltnek kell tekinteni,
– a központi vagy helyi önkormányzati költségvetés, elkülönített állami pénzalapok, külföldi állam, az
Európai Közösségek vagy más nemzetközi szervezet által céljelleggel nyújtott támogatás odaítélésére irányuló
eljárást megszüntetettnek kell tekinteni, a bűncselekménnyel összefüggésben odaítélt támogatást pedig a jogi
személynek vissza kell fizetnie.
A megszüntetésnek kötelező esetei és egy lehetséges esetköre van.
A bíróság a jogi személyt megszünteti, ha jogszerű gazdasági tevékenységet nem folytat, és
– a jogi személyt bűncselekmény elkövetésének leplezése céljából hozták létre, vagy
– a jogi személy tényleges tevékenysége bűncselekmény elkövetésének leplezését szolgálja.
Nyilvánvaló, hogy ilyen esetekben ún. „fantomcégekről” van szó, megszüntetésük nem lehet mérlegelés tárgya.
Ám sor kerülhet jogszerű gazdasági tevékenység folytatása esetén is a megszüntetésre, ha bebizonyosodik, hogy
a jogi személy tényleges tevékenysége bűncselekmény elkövetésének leplezését szolgálja. Ez csak akkor kizárt,
ha a megszüntetés által állami vagy önkormányzati feladat ellátása veszélybe kerülne, vagy a jogi személy
– országos közüzemi szolgáltató,
– nemzetgazdasági szempontból stratégiai jelentőségűnek minősül,
– honvédelmi vagy más különleges feladatot valósít meg, illetve célt szolgál.
A jogi személyek elleni büntetőintézkedéseknek az utóbbi évtizedben nem alakult ki számottevő gyakorlata. A
hatályos törvény kétségtelen előnye, hogy a kívánt célt a Btk. felelősségi és szankciórendszerének megbontása
nélkül kívánja elérni. A következő évek eldönthetik, hogy ez a megoldás inkább szolgálja-e a probléma
megoldását, mint jelenti annak megkerülését.
3. 3. Az egyes jogkövetkezmények alkalmazási

gyakorlata
A büntetések és intézkedések elvi és szabályozási kérdéseinek áttekintése után indokolt megvizsgálni a
gyakoribb joghátrányok arányainak tényleges alakulását.
658
Büntetési rendszerünket a múlt század második felében

erőteljesen érzékelhető szabadságvesztés-centrikusság jellemezte.
A Btá. mintegy 10 éve alatt volt olyan időszak, amikor a szabadságvesztések jelentették az összes joghátrány
háromnegyedét. Felfüggesztésre csak e büntetések alig több mint egy negyedében került sor, javító-nevelő
munkát pedig alig 5–8%-ban alkalmaztak. Pedig elvileg már ekkor lehetőség lett volna egyes mellékbüntetések
főbüntetés formájában történő kiszabására, ezzel azonban a gyakorlat úgyszólván sohasem élt.
Az 1961. évi Btk. első évtizedében a szabadságveszések aránya 55 és 59% között mozgott, s ezeknek már
mintegy 40%-át felfüggesztették. Az ekkor prosperáló „javító-nevelő munka” a büntetések között mintegy 15%-
nyi aránnyal volt jelen, a pénzfőbüntetések a szankciók egyharmadát nem haladták meg.
Az arányokban számottevő változás csak a 1970-es évek közepétől következett be, ekkor a szabadságvesztés
vezető helyét átadta a pénzfőbüntetésnek, igaz ez a javító-nevelő munka fokozatos háttérbe szorulásával is
összefüggésbe hozható.
A korábbi Btk. hatálybalépésével jogalkotásunk a merészebb kísérletezgetés szakaszába lépett: a büntetések és

intézkedések arányaira némi hatással volt pl. a szigorított őrizet néven szereplő biztonsági intézkedés
alkalmazása, s utóbb hiábavalónak minősülő áttörést reméltek a szigorított javító-nevelő munka bevezetésétől is.
Néhány év elteltével valamennyi említett intézmény a történelem süllyesztőjébe került, s a büntetőjogászoknak
ismét azzal a régi dilemmával kell szembenézniük, hogy nagyon nehéz a szabadságvesztés-büntetés kiváltását
újszerű, s a büntetési céloknak, valamint a nemzetközi normáknak is megfelelő szankciókkal megoldani.
659
Az utóbbi két évtized főbb jogkövetkezményeket érintő büntetéskiszabási arányait a következő oldalon található
táblázat szemlélteti (a Legfőbb Ügyészség adatai alapján).
Az egyes szankciók arányai az évek során általában kiegyensúlyozottságot mutatnak, úgy tűnik, alig volt
számottevő hatása az egymást követő kormányok jogalkotásban jelentkező eltérő büntetőpolitikai kísérleteinek.
A legnagyobb arányban alkalmazott főbüntetés a pénzbüntetés (aránya sokáig kb. 40–45% volt), az utóbbi
években azonban ez az arány jól érzékelhetően és nem csekély mértékben csökkent. A szabadságvesztés
részesedése az ezredforduló éveiben 30% körüli volt, ám e büntetések mintegy kétharmadát évről évre
próbaidőre felfüggesztik. A pénzbüntetés részesedésének csökkenésével együtt az utóbbi években nőtt a
szabadságvesztés aránya, mostanra elérve az utóbbi 20 év legmagasabb 36%-os részesedését. Ez egyben a
végrehajtandó szabadságvesztések számának nem jelentős, de egyenletes növekedésével is járt. (Az utóbbi öt
évben 8857 fő, majd 9094, 9424, 9718, 10516), A szabadságvesztések arányának növekedésével együtt azonban
nem változott a végrehajtandó és a felfüggesztett szabadságvesztések közötti arány, amely az utóbbi öt évben
szinte pontosan azonos volt (a felfüggesztés részesedése 66 és 67% között van). A közérdekű munka
egyenletesen növekvő aránya rácáfolni látszik azokra a pesszimista becslésekre, amelyek e büntetési nem
néhány éven belüli elhalását prognosztizálták. Az egyenletesen, minden évben növekvő részesedés
eredményeképpen e büntetési nem mára eléri az összes büntetés egyhetedét, s ennek további jelentős
növekedése nem várható, megtartása azonban – akár 10% körüli arányban – kívánatos lenne.
Ami a bíróság által önállóan alkalmazott intézkedéseket illeti: számuk évente némi hullámzással 20 000 között
mozgott, ezek kb 85%-a minden évben próbára bocsátás, 10%-a megrovás. (Az ügyészi megrovások száma
ezenkívül évi tízezres nagyságrendű). A többi büntethető személlyel szemben önállóan kiszabott intézkedés (pl.
javítóintézeti nevelés, elkobzás) összesen nem érte el az 1%-ot. Kényszergyógykezelés elrendelésére évente
néhány esetben kerül sor.
Év Összes Szabadságvesz Közérde pénzbüntet Önálló

elítélt tés kű és mellékbünte
munka tés és
(felfüggesztett) intézkedés
szám % szám % szám % szám %
1993 73 361 22 486 31 138 0,19 32 519 44 18 218 25
(11 615)
1994 82 073 24 400 30 390 0,48 36 577 44,5 20 706 25
(13 880)
1995 83 608 24 454 29 774 0,93 37 200 44,5 21 180 25
(14 591)
1996 99 222 30 832 31 1374 1,4 41 431 42 25 585 26
(18 617)
1997 86 967 26 917 31 1600 1,8 37 670 43 20 770 24
(16 348)
1998 98 313 30 966 31 1874 1,9 43 043 44 22 430 23
(19 227)
1999 103 154 33 650 33 2689 2,6 44 109 43 22 706 22
660
(20 826)
2000 96 198 32 158 33 2893 3,1 41 093 43 20 054 21
(20 009)
2001 97 681 32 540 33 3458 3,5 40 912 42 20 758 21
(19 800)
2002 99 109 31 611 32 4163 4,2 42 346 43 20 989 21
(19 711)
2003 93 699 30 926 33 3991 4,2 39 478 42 19 325 21
(19 846)
2004 96 280 30 296 31 4508 4,6 40 813 42 19 920 21
(19 846)
2005 96 561 29 869 29 4946 5,0 43 120 44 19 948 20
(19 971)
2006 97 302 29 156 31 5584 5,7 42 858 44 19 141 20
(19 399)
2007 87 744 26 417 30 5413 6,1 39 288 45 16 250 19
(17560)
2008 85 274 26 820 31 5 748 6,7 36 104 42 16 215 19
(17 726)
2009 86 028 28 248 33 7 022 8,1 33 755 39 16 646 19
(18 824)
2010 86 198 29 196 34 9 361 10,8 28 348 33 17 007 20
(19 478)
2011 88 566 32 168 36 12 151 13,7 22 859 26 20 619 23
(21 652)
661
12. fejezet - A büntetés kiszabása
A büntetőeljárás során a bíróságnak először abban a

kérdésben kell állást foglalnia, hogy a vád tárgyává tett cselekmény bűncselekményt valósít-e meg, azt a vádlott
követte-e el, és amennyiben igen, azt kell eldöntenie, hogy az elkövetőt milyen joghátránnyal sújtja. Mindezekre
figyelemmel a büntetéskiszabás a bíróságnak az a tevékenysége, amellyel a törvényben a cselekményre
meghatározott büntetési keretek között, a megvalósított konkrét bűncselekményért, annak
jogkövetkezményeként megállapítja a büntetés nemét és mértékét, továbbá meghatározza a végrehajtás módját.
A büntetéskiszabás tehát a bűncselekmény elkövetőjének büntetőeljárásban történő felelősségre vonásához
kapcsolódik, azaz a büntetéskiszabás része a bírói döntésnek, sőt valójában a bíróság egyik legfontosabb
feladata. A helyes büntetés kiszabása igen bonyolult és komplex értékelést igényel, hiszen ugyanazt a törvényi
tényállást kimerítő cselekmények között jelentős különbségek lehetnek, ahogy az elkövetők személyiségjegyei
is lényegesen eltérhetnek egymástól. Ebből pedig az következik, hogy a törvényes keretek között kiszabott
büntetésben is érvényre kell juttatni az individualizáció elvét. Az egyéniesítés ugyanis nem más, mint a
bűncselekmény megvalósításával összefüggő, továbbá az elkövető személyében rejlő körülmények
figyelembevétele és a büntetésre való vonatkoztatása. A büntetés csupán akkor felel meg a céljának, ha az
speciális prevencióra is alkalmas.
1. 1. A büntetés célja
A büntetés fogalmával, elméleti kérdéseivel és a rendeltetéséről vallott nézetekkel a büntetéstani részben
foglalkoztunk.
662
A büntetés kiszabása
Tételes jogunkban a büntetés céljának megfogalmazása

először a Btá.-ban jelent meg. Deklarálták, hogy „a büntetést a dolgozó nép védelme érdekében, az elkövető
megjavítása és nevelése, továbbá általában a társadalom tagjainak a bűnözéstől való visszatartása végett kell
alkalmazni” (50. §).
Az 1961. évi Btk. definíciója ettől csak hangsúlyaiban és szóhasználatában tért el: „a büntetés célja: a
társadalom védelme érdekében a bűntett miatt a törvényben meghatározott joghátrány alkalmazása, az elkövető
megjavítása továbbá a társadalom tagjainak visszatartása a bűnözéstől.” A korábbi Btk. olyan joghátránynak
tekintette a büntetést, amelynek olyan társadalomvédelmi funkciója van, amelyet speciális és generális
prevencióval ér el (37. §).
A Btk. előkészítése során – elsősorban Wiener A. Imre nyomán – vitatottá vált, hogy a büntetési célok valóban a
törvényre, s nem inkább a jogtudományra vagy a büntetőpolitikára tartoznak. Végül itt is sajátos
kompromisszum született: a fogalom fontosabb elemei mégis a törvényben maradtak, ám mellőzték a büntetés
„joghátránykénti” megfogalmazását, abból a felismeréséből, hogy az nem cél, hanem elsősorban cél
megvalósításának eszköze. Az is inkább csak formai, de az új szemléletet tükröző változás, hogy – mivel a
büntetést a bíróságok, igazságszolgáltatási tevékenységük során alkalmazzák, a célokat nem büntetéstani, hanem
büntetéskiszabási kérdésként kell kezelni, s a törvényben is az ezzel foglalkozó fejezet élén kell szerepeltetni.
Ennek megfelelően a büntetés célját a törvény következők szerint határozza meg:
79. §
663
A büntetés célja a társadalom védelme érdekében annak megelőzése, hogy akár az elkövető, akár más
bűncselekményt kövessen el.
A definíció mindenekelőtt azt hangsúlyozza, hogy a

helyes cél a társadalom védelme, a törvénytisztelő polgárok megóvása a bűnözéstől, a helyes társadalmi
értékrend érvényre juttatása. A megfelelő büntetés ideális esetben két egymással szorosan összefüggő módon
fejtheti ki hatását: megakadályozza az elkövetőt további bűncselekmény elkövetésében, illetve megtelelő
visszatartó erőt gyakorol a társadalom többi tagjára is.
A speciális és a generális prevenció nem választható el egymástól, a társadalmi méretekben hatékony megelőzés
az egyénre is kihat, s az egyénnel szemben alkalmazott helyes joghátránynak nem csak speciál-preventív hanem
általánosabb hatása lehet.
A megelőzés legfontosabb eszköze tágabb értelemben már maga a tett büntetéssel fenyegetése – ilyen
értelemben tehát a jogalkotásnak is lehet preventív feladata. A megelőzés további fontos feltétele a bűnös tett
miatti büntetőjogi felelősségre vonás elkerülhetetlensége. Kétségtelen ugyanis, hogy legerősebb visszatartó
hatása annak lehet, hogyha a tényleges és potenciális tettesek nem reménykedhetnek abban, hogy bűnös
tettüknek nem lesznek következményei. Ez más jogalkalmazási, elsősorban bűnüldözési feladat. A harmadik
követelmény, az igazságszolgáltatáshoz kötődik: a hatékony, kellően arányos joghátrány alkalmazása (ami lehet
büntetés, de adott esetben lehet intézkedés is). Az is evidensek tekinthető ugyanis, hogy a túl enyhe joghátrány
nem jelent kellő prevenciót, s az indokolatlanul szigorú büntetésnek is lehet számos diszfunkcionális hatása.
A jogalkotás, a bűnüldözés és az igazságszolgáltatás mellett nyilvánvalóan meghatározó szerepe lehet a

prevenció érvényesítésében a büntetés-végrehajtás formájának, eszközeinek is. A megelőzés tehát összefüggő,
egymást feltételező és egymásra ható intézmény- és eszközrendszer megfelelő működése esetén lehet hatékony.
664
Ezért, ha a büntetési célokról beszélünk, ezt az összefüggő intézmény- és eszközrendszert egyaránt figyelembe
kell vennünk. Nem sokat ér az olyan büntetés, amelynek elkerülhetőségében alappal lehet bizakodni, amely túl
szigorú, vagy túl enyhe, s amelynek végrehajtása hatástalan.
Az egyéni megelőzés megvalósulhat
– az elkövető személyiségének kedvező megváltoztatása,
– a büntetéstől való félelem, visszatartás, végül (végső esetben és közvetett módon)
– ártalmatlanná tétel útján, vagyis azoknak a lehetőségeknek az elvonása révén, amelyek a bűncselekményt
fizikailag lehetővé teszik.
Ez utóbbi kivételével a büntetés céljai igazak lehetnek társadalmi méretekben is: a helyes büntetésnek lehet a
társadalmi értékítéletet, értékrendet formáló hatása, s adott esetben – ha ez az értékrend nem általános – a
büntetéstől való félelem útján is kifejtheti visszatartó hatását.
Napjainkban is állítható azonban, hogy a megtorlás és az elrettentés után (nem teljesen feladva ezeket) a
megelőzésé kell legyen a legfontosabb szerep.
A Btk. tömör megfogalmazásából nem következik, hogy a helyesen kiszabott büntetés azonos módon és
mértékben szolgálja az egyéni és a társadalmi megelőzés elveit is, sem pedig az, hogy a joghátrány súlyossága
arányban áll a visszatartás – egyébként is nehezen mérhető – hatékonyságával. Az egyes büntetési célok
egymást kiegészítve, egymást erősítve hathatnak, és különféle módokon érhetők el. Ezért nem automatizmus,
hanem óriási felelősséggel járó „ügyre” és „személyiségre” szabott munka a büntetés kiszabása.
A törvény fogalommeghatározása nem tartalmazza a büntetési célok között a „megtorlást”, jóllehet általában
nem vitatják, hogy a büntetéshez a „jólét érzetétől való megfosztás”, a törvénysértésre reagáló hátrány okozása
is hozzátartozik.
Lehet azonban azzal is érvelni, hogy a megtorlás sem elsősorban cél (noha „malum” okozásának is lehetnek
preventív konzekvenciái), hanem a büntetés következménye, esszenciális tartalma, vagyis maga a büntetés.
Mindenesetre, mint láttuk, az elengedhetetlen, hogy az elkövető a büntetést kifejezett hátrányként, a közösség
jogfosztó reakciójaként is megélje.
A második világháborút követő első büntető jogszabályainkban sokáig a nevelést, a „megjavítást”

hangsúlyozták, a szankció „joghátrány jellegéről” kezdetben hallgattak, s a generális prevenciót sem célként,
mint inkább a büntetés kívánatos következményeként fogták fel. Hittek abban az utóbb jórészt illúziónak
minősíthető hatásban, hogy a büntetőjogi eszközöknek pedagógiai hatásai is lehetnek. Az 1961. évi Btk.
indokolása még azt hirdette, hogy „a büntetés nevelő jellegének előtérbe kerülése feltétlenül helyes”. A korábbi
Btk. reálisabb talajon álló alkotói nem mondtak ugyan le a nevelés révén elérhető reszocializációról, ám ezt már
nem a speciális prevenció elsődleges eszközének, csupán egyik lehetséges formájának tekintették, így kifejezett
büntetési célként történő nevesítését nem is tartották szükségesnek.
A későbbi, „arányos”, a „jogépséget” preferáló irányzatok sem tudták teljesen tagadni, hogy a joghátrány
személyiséget kedvező irányban befolyásolni képes hatása – a fiatalkorúak esetében bizonyosan – nem
felesleges büntetési cél.
Napjainkban ismét erőteljes prioritást kapnak a társadalomvédelem szempontjai, s a legsúlyosabb

bűncselekmények kapcsán felvetődik az „ártalmatlanná tétel” lehetséges módozatainak áttekintése, pl. bizonyos
– büntetéstől független – biztonsági intézkedések korszerűsített formában, de a lényeget nem érintő módon
történő „feltámasztása”. Alaposnak tűnő érvek hangzanak el pl. a valamikori „szigorított őrizetként” ismert
intézmény visszaállítása – amely súlyos bűncselekményt elkövetőkkel szemben a szabadságvesztés kiállása
utáni, további szabadságelvonást eredményező biztonsági intézkedés volt 1974 és 1989 között – vagy a
„rendőrhatósági felügyelet” (1989-ig), illetve ennek jogutódja, a „bűnmegelőzési ellenőrzés (2003-ig)
rehabilitálása érdekében. Az ártalmatlanná tétel véglegesnek szánt formája, az ún. „tényleges életfogytig tartó
szabadságvesztés” már az ezredforduló óta létező intézmény. Problematikájával – a halálbüntetéssel is
összefüggésben – a büntetéstan kérdései körében foglalkoztam.
2. 2. A büntetés kiszabásának elvei
665
80. §
(1) A büntetést az e törvényben meghatározott keretek között, céljának szem előtt tartásával úgy kell
kiszabni, hogy az igazodjon a bűncselekmény tárgyi súlyához, a bűnösség fokához, az elkövető
társadalomra veszélyességéhez, valamint az egyéb enyhítő és súlyosító körülményekhez.
(2) Határozott ideig tartó szabadságvesztés kiszabásakor a büntetési tétel középmértéke irányadó. A
középmérték a büntetési tétel alsó és felső határa összegének fele.
(3) Ha e törvény a büntetés kiszabása esetén a Különös Részben meghatározott büntetési tételek emelését
írja elő, a (2) bekezdésben meghatározott számítást a felemelt büntetési tételekre tekintettel kell elvégezni.
(4) Ha a bíróság szabadságvesztést szab ki, a büntetés mértékét a végrehajtás felfüggesztése, illetve a
feltételes szabadságra bocsátás lehetőségének a figyelmen kívül hagyásával állapítja meg.
Baumgarten Izidor: A büntetés kimérésének

reformjáról. Büntetőjogi tanulmányok 1907/2. Deckenbrock, Christian –Dötsch, Wolfgang: Nachträgliche
Gesamtstrafenbildung unter Einbeziehung einer Verwarnung mit Strafvorbehalt. Neue Zeitschrift für Strafrecht
2003/7. Györgyi Kálmán: A büntetés kiszabás elvei. Jogtudományi Közlöny 1980/3. Heller Erik: A büntetés
kiszabása bírói gyakorlatunkban. Az enyhítő és súlyosító körülmények rendszeres feldolgozásban. Budapest,
1937. Horváth Tibor: A büntetés kiszabás jogi és kriminálpolitikai problémái Magyarországon. Jogtudományi
Közlöny 1981/1. Molnár László: A büntetést meghatározó tényezők. Budapest, 1961. Rendeki Sándor: A
büntetés kiszabása. Budapest, 1976. Roxin, Claus: Stratzumessung im Lichte der Strafzwecke. In: Festgabe für
H. Schultz, 1977. Roxin, Claus: Prävention und Strafzumessung. In: Festschrift für H.-J. Bruns, 1978. Schulteisz
Emil: A büntetés kiszabása. Budapest, 1953. Vargha Ferenc: A büntetés kiszabása. Jogtudományi Közlöny
666
1892/11. Weber, Hellmut von: Die richterliche Strafzumessung, 1956. Weigend, Thomas: Richtlinien für die
Strafzumessung. In: Festschrift der Rechtswissenschaftlichen Fakultät zur 600-Jahr-Feier der Universität zu
Köln, 1988. Wiener A. Imre: Egy büntetés kiszabási kísérlet tanulságai. Magyar Jog 1972/11.
A Csemegi Kódex viszonylag csekély számban

tartalmazott olyan rendelkezést, amely a büntetés kiszabásával kapcsolatos, azonban már ismerte például a
halmazati büntetés jogintézményét (96. §).
A Btá. külön fejezetben szabályozta a büntetés kiszabását, rögzítve, hogy a büntetést a dolgozó nép érdekében,
az elkövető megjavítása és nevelése, valamint a társadalom tagjainak bűnözéstől való visszatartása végett kell
kiszabni [50. § (1) bek.]. A törvény meghatározta a büntetéskiszabás általános követelményeit, ismerte az
enyhítés, a büntetés felfüggesztésének lehetőségét valamint – összbüntetés elnevezéssel – a halmazati büntetés
jogintézményét. A mai értelemben összbüntetésként létező normák ugyancsak megjelentek a Btá.-ban, amit a
törvény utólagos összbüntetésnek nevezett.
Az 1961. évi Btk. „A büntetés kiszabása” cím alatt a IV. Fejezetében már teljes részletességgel szólt az
előbbiekben említett jogintézményekről. Meghatározta a büntetés kiszabásának elveit, kimondva, hogy a
büntetést – céljának szem előtt tartásával – a törvényben meghatározott keretek között úgy kell kiszabni, hogy
igazodjék a bűntett és az elkövető társadalomra veszélyességéhez, a bűnösség fokához, továbbá az egyéb
súlyosító és enyhítő körülményekhez. A törvény kimondta azt is, hogy halálbüntetést akkor kell alkalmazni, ha a
büntetés célja más büntetéssel nem érhető el. A Btá. rendelkezéseihez képest jelentős változás, hogy az 1961.
évi Btk. Már a mai fogalomrendszernek megfelelően megkülönböztette a halmazati büntetést és az
összbüntetést, illetve azokat külön címszó alatt önállóan szabályozta (65. §, 72. §).
667
A korábbi Btk. szabályai (V. fejezet) a struktúrát és a lényeget tekintve megegyeztek az 1961. évi Btk.
megoldásaival.
A svájci büntető törvénykönyv harmadik fejezete

rendelkezik a büntetés kiszabásáról. A 47. cikk általános szabályként tartalmazza, hogy a bíróság a büntetést az
elkövető bűnösségével arányosan kell hogy kiszabja, de figyelemmel kell lennie az indítékra, az elkövető
előéletére és személyi körülményeire.
A német büntető törvénykönyv három cím alatt szabályozza a büntetés kiszabását, valamint az ezzel kapcsolatos
jogintézményeket. A büntetés kiszabásról szóló második cím az alapelveket rögzíti, kimondva, hogy a
büntetésnek igazodnia kell az elkövető bűnösségéhez, de tekintettel kell lenni arra is, hogy a szankció milyen
hatást idéz elő az elítélt társadalmi viszonyaiban. A törvény e körben elő írja, hogy bíróságnak mérlegelnie kell
a vádlott javára és terhére szóló körülményeket, így különösen az indítékot, a kötelességszegés súlyát, az
elkövetés módját, az elkövető előéletét, személyi és vagyoni körülményeit, továbbá az elkövetés utáni
magatartását. A harmadik cím a halmazati büntetésről, míg a negyedik cím a büntetés végrehajtásának
felfüggesztéséről szól.
Az osztrák büntető törvénykönyv negyedik fejezete rendelkezik a büntetés kiszabásáról. A 32. § (2) bekezdése
szerint a bíróságnak mérlegelnie kell a súlyosító és enyhítő körülményeket, azonban a büntetéskiszabás alapja az
elkövető bűnössége [32. § (1) bek.]. A törvény meghatározza a súlyosító és enyhítő körülményeket, rendelkezik
az előzetes fogvatartás beszámításáról (38. §), illetve a visszaesőket érintő büntetés súlyosításról (38. §).
668
A Btk. 80. §-a általánosságban határozza meg a

büntetés kiszabásának elveit, az individualizáció követelményének érvényre juttatása érdekében. A törvény
ennek során a következőket emeli ki:
a) A büntetés kiszabása során a kiindulópontot atörvényben meghatározott büntetési keretek képezik. A büntetés
törvényben meghatározott keretei tekintetében elsősorban a Btk. Különös Részében megállapított büntetési
tételek az irányadók. A Btk. Általános Része azonban bizonyos esetekben lehetőséget ad a büntetési tételkeret
alsó vagy felső határának átlépésére, illetve büntetés kiszabása helyett intézkedés alkalmazására. Ezért a
törvényben meghatározott keretek közöttinek minősül a kiszabott büntetés, ha a bíróság a konkrét ügyben az
Általános Rész kerettágító rendelkezéseit alkalmazza. Ilyen rendelkezések találhatók a Btk. 81. §-ának (3)
bekezdésében foglalt halmazati büntetésnél, miszerint „Ha a bűnhalmazatban lévő bűncselekmények közül
legalább kettő határozott ideig tartó szabadságvesztéssel büntetendő, a büntetési tétel felső határa a legmagasabb
büntetési tétel felével emelkedik”, továbbá a Btk. 89. §-ának (1) bekezdésében foglaltak esetében, ugyanis „A
különös és a többszörös visszaesővel szemben – ha e törvény másként nem rendelkezik – az újabb
bűncselekmény büntetési tételének felső határa szabadságvesztés esetén a felével emelkedik”. Lehetőséget ad a
felső határ áttörésére a Btk. 90. §-ának (2) bekezdése is, kimondva, hogy az erőszakos többszörös visszaesővel
szemben a súlyosabban büntetendő személy elleni erőszakos bűncselekmény büntetési tételének felső határa a
kétszeresére emelkedik. A Btk. 91. §-ának (1) bekezdése alapján pedig, azzal szemben, aki a szándékos
bűncselekményt bűnszervezetben követte el, a bűncselekmény büntetési tételének felső határa ugyancsak a
kétszeresére nő.
A Btk. 82. §-ának rendelkezései viszont a büntetés enyhítésére adnak lehetőséget az alsó határ átlépésével.
669
b) A büntetés céljának szem előtt tartása azt jelenti, hogy a bíróságnak a törvényi tényállás megvalósítása miatt
olyan büntetést kell kiszabnia, amely alkalmas a társadalom védelme érdekében annak megelőzésére, hogy akár
az elkövető, akár más bűncselekményt kövessen el. A törvényi szabályozásból kitűnik, hogy a büntetés céljának
a büntetés kiszabásának elvei körében kiemelkedő jelentősége van.
c) A cselekmény tárgyi súlyaegyértelműen kihata büntetőjogi felelősségre vonásra. A bűncselekmény tárgyi

súlyát általánosságban a jogalkotó is minősíti, és erre figyelemmel határozza meg a törvényi büntetési nemet és
mértéket. A megvalósult konkrét deliktum tárgyi súlyának fokát azonban már a jogalkalmazónak, tehát a
bíróságnak kell értékelnie. A bűncselekmény tárgyi súlyát lényegében annak következményei befolyásolják,
vagyis azon objektív körülmények, amelyek a bűncselekménnyel ok-okozati összefüggésben jönnek létre.
Nem szorul különösebb magyarázatra, hogy minél súlyosabb következménnyel jár egy bűncselekmény, annál
jelentősebb a tárgyi súlya. Így a súlyos testi sértés bűntette kisebb mértékben sérti a védett jogtárgyat, ha a
minősítéshez megkívánt 8 napos gyógytartamot csak egy-két nappal haladja meg a tényleges gyógytartam ideje,
míg lényegesen nagyobb e deliktum tárgyi súlya, amennyiben a sérülés hosszan tartó gyógykezelés után, több
hónap alatt gyógyul.
A vagyon elleni bűncselekmények minősítését befolyásolja az okozott kár nagysága vagy az eltulajdonított
dolog értéke. A büntetés kiszabása során azonban determináló jelentősége van annak, hogy az ugyanazon
minősítés alá eső konkrét vagyon elleni bűncselekmények milyen nagyságú kárt okoztak, illetve milyen értékű
dolog eltulajdonítására került sor. Így például a törvényhozó azonos büntetéssel fenyegeti annak a cselekményét,
aki az 5 millió forintos értéket csak néhány forinttal meghaladó értékű dolgot tulajdonított el, valamint annak a
cselekményét is, aki 50 millió forint értékű dologra követte el a lopást. Az első esetben nyilvánvalóan kisebb a
bűncselekmény tárgyi súlyának foka.
Lehetséges továbbá, hogy a bűncselekménynek olyan következményei vannak, amelyeket a törvényhozó

tényállási elemként nem értékelt. Így növeli a konkrét bűncselekmény, például a szexuális erőszak jelentőségét,
ha a passzív alany a sérelmére megvalósított bűncselekmény miatt öngyilkos lesz.
Tekintettel arra, hogy a cselekmény tárgyi súlya objektív jellegű ismérv, e körben az elkövető tudatának nincs
jelentősége. A cselekmény tárgyi súlyának nagyobb foka érzékelhető a folytatólagos elkövetésben, kisebb foka
állapítható meg kísérlet és előkészület esetén.
d) Az elkövető társadalomraveszélyességénekszintén meghatározó szerepe van a büntetés kiszabása körében.

Bűncselekmény miatt a bíróság mindig annak megvalósítójával szemben szab ki büntetést, ezért az elkövető
személyiségének jelentőséget kell tulajdonítani. Az elkövető társadalomra veszélyességével kapcsolatban
elsősorban a végrehajtott bűncselekmény, illetve annak jellemző körülményei alapján lehet állást foglalni. Az
elkövető társadalomra veszélyességére következtetési lehetőséget nyújthat az elkövetőnek a bűncselekmény
megvalósítása előtti és utáni magatartása is. E körben kiemelkedő relevanciája van a bűnismétlésnek, vagy a
megbánást kifejezésre juttató tevékenységnek. A visszaesés, a különös visszaesés, a többszörös visszaesés, az
erőszakos többszörös visszaesés, a bűnszervezeti forma, a többes elkövetési alakzatok (társtettesség, csoport,
bűnszövetség), az üzletszerűség egyértelműen jelzik a jelentősebb személyi társadalomra veszélyességet.
Ugyanakkor az elkövető fiatal felnőtt kora vagy a bűncselekmény végrehajtójának büntetlen előélete csekélyebb
társadalmi veszélyességre utalnak.
e) A kiszabott büntetésnek igazodnia kell az elkövető bűnösségének a fokához is.
A bűnösség a bűncselekmény fogalmi ismérve. A bűnösség fokát a jogalkotó szintén értékeli, egyrészt akkor,
amikor kifejezésre juttatja, hogy a gondatlan elkövetés bűncselekménnyé nyilvánítása kivételes jellegű.
Másrészt, ha a törvény a szándékos és a gondatlan bűnösséget egyaránt büntetni rendeli, a gondatlan
elkövetéshez lényegesen enyhébb büntetési tételt rendel. A büntetés kiszabása során ellenben nem lehet
figyelmen kívül hagyni, hogy mind a szándékos, mind a gondatlan elkövetésnek két változata van. A szándékos
bűnösség súlyosabb alakzata a dolus directus, de ezen belül is jelentősége van annak, hogy milyen a szándék
jellege, így például a kitartó szándék büntetést növelő tényező. A gondatlan bűnösségnek is két alakzata van, a
súlyosabb a luxuria, az enyhébb a negligentia. A szándékosság, illetve a gondatlanság nagyobb vagy kisebb
fokára a tárgyi ismérvekből lehet következtetést levonni.
f) Az egyéb enyhítő és súlyosító körülményekhez szintén igazodnia kell a büntetésnek. A Btk. megfogalmazása
egyértelműen kifejezésre juttatja azt, hogy a bűncselekmény tárgyi súlya, az elkövető társadalomra
veszélyessége és a bűnösség foka ugyancsak súlyosító vagy enyhítő tényező. A törvényi szabályozásból az is
következik, hogy olyan, a büntetéskiszabás szempontjából releváns egyéb körülmények is léteznek, amelyek
670
közvetlenül nem függenek össze a deliktum tárgyi súlyával, az elkövető társadalomra veszélyességével, illetve a
bűnösség fokával. A büntetés kiszabása során értékelhető tényezőkről a BKv. 56. számú vélemény ad
iránymutatást a jogalkalmazó számára.
A büntetéskiszabás általános elveit a kollégiumi vélemény első része tartalmazza.
Eszerint:
• – a megállapított bűncselekményhez kapcsolódó büntetési keret jelöli ki azokat a határokat, amelyek között a
büntetést befolyásoló körülmények a joghátrányt alakítják;
• a bíróságnak valamennyi, a büntetéskiszabás szempontjából releváns alanyi és tárgyi tényezőt fel kell
derítenie és ezeket a jogkövetkezmények alkalmazásakor értékelnie kell;
• a büntetést befolyásoló körülményeket nem elvont általánosságban, nem mechanikusan, hanem az eljárás
tárgyát képező ügy tényeire vonatkoztatva kell elemezni;
• a bűnösségi körülményeket egymással összevetve összefüggésükben kell értékelni, nem a számuk, hanem a
konkrét esetben meglévő hatásuk bír jelentőséggel a büntetés meghatározásánál;
• a kétszeres értékelés tilalma a büntetést befolyásoló tényezők mérlegelésekor is érvényes, azaz a törvényhozó
által tényállási elemként szabályozott, vagy a súlyosabb, illetve enyhébb minősítést megalapozó körülményt
nem lehet külön enyhítő vagy súlyosító tényezőként is értékelni, olyan esetben azonban, amikor a tényadat a
minősítéshez szükséges mértéket jelentősen meghaladja, nincs akadálya, hogy azt – a súlyosabb vagy a
privilegizált minősítés mellett – súlyosító vagy enyhítő körülményként is értékelje a bíróság;
• a bűncselekmény tárgyi súlyát olyan körülmény is befolyásolhatja, amelyről az elkövetőnek a cselekmény

véghezvitelekor nem volt tudomása, vagy az utóbb következett be, ezért a bűncselekménynek a törvényi
tényálláson kívül eső következménye akkor is értékelhető, ha arra az elkövető tudata nem terjed ki.
A kollégiumi vélemény az általános jellegű tételek meghatározását követően a büntetés kiszabása során
értékelhető tényezők közül előbb az alanyi, majd a tárgyi jellegű körülményeket elemzi.
a) A büntetést befolyásoló alanyi tényezők
aa) A büntetlen előélet enyhítő körülmény, kivéve, ha az elkövető fiatalkorú vagy a fiatal kort csak néhány évvel
meghaladott, úgynevezett fiatal felnőtt. A büntetlen előélet azonban nem értékelhető annak a javára, aki a
bűncselekményt olyan beosztás felhasználásával valósította meg, amelyben a büntetlen előélet alkalmazási
feltétel.
ab) Amennyiben az elkövetőt a bűncselekmény véghezvitele előtt már jogerősen elítélték, a büntetőjogi
felelősségre vonás szempontjából büntetett előéletűnek számít akkor is, ha már mentesült a büntetés hátrányos
következményei alól. A büntetett előélet általában súlyosító körülmény. Ha a korábbi büntetés nevelő jellegű
volt, vagy az elkövetőt csekély tárgyi súlyú bűncselekmény miatt ítélték el és a büntetés kiállása óta hosszabb
idő telt már el, a korábbi elítélésnek súlyosító tényezőként való értékelése általában nem indokolt. Növeli
azonban a büntetett előélet súlyosító hatását, ha a korábbi büntetés súlyosabb szabadságvesztés volt, az előző
büntetés kitöltésétől az újabb bűncselekmény elkövetéséig csak rövid idő telt el, vagy ha korábban is azonos
vagy hasonló deliktum miatt történt az elítélés. Szintén fokozott a büntetett előélet nyomatéka, ha a sorozatos
elítélésekből és az elkövető életviteléből bűnöző életmódra lehet következtetni.
ac) Súlyosító körülmény, ha az elkövető visszaeső, különös visszaeső, többszörös visszaeső, vagy erőszakos
többszörös visszaeső, kivéve, ha a büntetést a Btk. 89. § (1) vagy 90. § (2) bekezdésének alkalmazásával szabták
ki, mert ebben az esetben a különös, a többszörös vagy erőszakos többszörös visszaesés súlyosítóként való
figyelembevétele kétszeres értékelés lenne. Külön súlyosító körülmény viszont, ha a többszörös visszaeső
egyben különös visszaeső is, valamint, ha az elkövető a visszaesést, a különös, a többszörös vagy az erőszakos
többszörös visszaesést megalapozó büntetésen kívül is volt büntetve. A gondatlanságból elkövetett
bűncselekmény miatti korábbi elítélés csak akkor értékelhető súlyosító körülményként, ha az elkövető újból
azonos vagy hasonló törvénysértést követett el. Súlyosító körülmény, ha az elkövető más ügyben alkalmazott
felfüggesztett szabadságvesztés próbaideje alatt, a feltételes szabadság ideje alatt, vagy a kegyelem véglegessé
válása előtt valósította meg az újabb bűncselekményt.
671
ad) Ha az elkövető fiatalkorú, ez nem enyhítő körülmény, ilyennek értékelhető viszont, ha a deliktum
megvalósításakor az elkövető életkora a büntethetőség határát nem sokkal haladta meg, vagy fiatal felnőtt volt.
Az elkövető idős kora enyhítő körülmény, az idős korral rendszerint együtt járó testi és szellemi hanyatlás,
valamint tűrőképesség csökkenés miatt. Idős kornak a nyugdíjkorhatárt meghaladó életkort lehet értékelni.
ae) Az elkövető iskolázatlansága, műveletlensége enyhítő hatású, kivéve, ha olyan tényállást valósított meg,
amelynek súlyát és tilalmazottságát az értelmi színvonalától és iskolázottságától függetlenül mindenki belátja
(pl. emberölés, rablás). Súlyosít viszont, ha az elkövető a műveltségét vagy szakmai képzettségét használja fel a
bűncselekmény véghezvitelére. A beszámítási képesség korlátozottsága enyhítő körülmény, így értékelhető az
elkövető pszichopátiája is, ha az súlyos fokú patológiás vonásokat mutat. Súlyosító hatása van viszont annak, ha
az elkövető a bűncselekményt önhibából eredő ittas vagy bódult állapotban valósította meg, és ez az állapot
kihatott az elkövetésre. Az iszákos életmód szintén súlyosít.
af) A társas elkövetés a bűnelkövetésnek általában veszélyesebb formája, ezért a társtettességben, a fizikai
bűnsegédekkel együtt történő csoportos elkövetés – ha ez nem minősítő körülmény – általában súlyosító
tényező.
ag) A szándék eshetőleges volta enyhítő körülmény, kivéve, ha az elkövető olyan bűncselekményt valósított
meg, amelyet az eredmény tekintetében gondatlanul is el lehet követni. A cselekmény végrehajtásában
megnyilvánuló kitartó szándék és az előre megfontolt szándék viszont súlyosító tényező. Amennyiben az
eredmény minősítő körülmény és az szándékosan és gondatlanul is előidézhető, enyhítő körülmény, ha az
eredmény tekintetében csak gondatlanság állapítható meg. A gondatlan bűnösség esetében általában enyhít, ha
az elkövetőt hanyag gondatlanság terheli. Súlyosít viszont a gondatlanság nagyobb foka, amely luxuria esetében
akkor állapítható meg, ha nagymértékű volt az elkövető könnyelműsége, amikor bízott az eredmény
elmaradásában, negligencia esetében pedig akkor, ha a súlyos következmény lehetősége a feltétlenül elvárható
elemi figyelem mellett is észlelhető lett volna.
ah) Az elkövető önfeljelentése enyhítő körülmény, különösen akkor, ha emiatt vált lehetővé a bűncselekmény
felderítése vagy azt jelentős mértékben elősegítette. A bűnösségre is kiterjedő beismerő vallomás szintén
enyhítő körülmény, nagyobb a nyomatéka, ha az feltáró jellegű. Tettenérés esetén csak a bűnösség
elismerésének és a megbánásnak van jelentősége. Az elkövető megbánó magatartása, az eredmény elhárítására
irányuló tevékenysége, a cselekmény megbánását kifejező komoly öngyilkossági kísérlete enyhítő tényező.
ai) Az elkövető betegsége, jelentős mérvű rokkantsága vagy egyéb olyan ok, amely a büntetés elviselését
nehezíti, enyhítő hatású és akkor is értékelendő, ha a bűncselekmény megvalósítása után állott elő.
b) A büntetést befolyásoló tárgyi körülmények
ba) Enyhít, ha a cselekmény kísérleti szakban maradt, és a jelentősége annál nagyobb, minél távolabb van a
cselekmény a befejezettségtől. Abban az esetben azonban, ha az elkövető mindent megtett a bűncselekmény
befejezése érdekében, és a következmények is súlyosak, a kísérlet mint enyhítő körülmény súlytalanná válhat.
bb) A kitartó, a fondorlatos, a gátlástalan elkövetés súlyosító tényező.
bc) Az élet és testi épség elleni bűncselekményeknél az elkövetéshez használt eszköz különös veszélyessége
súlyosító körülmény. Az eszköz akkor tekinthető különösen veszélyesnek, ha az adott módon használva a
szándékoltnál súlyosabb eredmény előidézésére is alkalmas, az élet elleni cselekmények esetén pedig akkor is,
ha az adott módon használva az elhárításra esélyt sem hagyva alkalmas a halálos eredmény előidézésére.
bd) A bűncselekmény tárgyi súlyát nagymértékben a cselekmény káros következményei határozzák meg, ami
lehet pénzben kifejezhető kár, hátrány, gyógytartammal jellemezhető sérülés stb. Létezhet azonban olyan káros
következmény is, amely nem mérhető, például a nemi élet szabadsága és a nemi erkölcs elleni
bűncselekményeknél a pszichikai következmények. Ha a sérelemnek az adott minősítésen belül fokozatai
lehetnek – például súlyos testi sértésnél a gyógytartamnak –, az átlagost lényegesen meghaladó sérelem vagy
veszély általában súlyosító, az átlagosnál lényegesen kisebb, általában enyhítő körülmény. Amikor a minősítés
az értékhatártól függ, enyhítő körülmény, ha a kár, az érték vagy a vagyoni hátrány az alsó határ, súlyosító
tényező, ha a felső határ közelében van.
be) Súlyosít, ha a passzív alany védtelen, idős, beteg, védekezésre képtelen vagy oltalomra szoruló személy,
terhes nő, vagy az elkövető közeli hozzátartozója. Ugyanakkor a sértett felróható közrehatása enyhít. Ilyenként
értékelhető a sértett által tanúsított durva, kihívó vagy súlyosan elítélendő viselkedés. A sértett megbocsátásának
enyhítő hatást lehet tulajdonítani.
672
bf) A bűncselekmény kétszeres vagy többszörös minősülése, a folytatólagosság és a többszörös bűnhalmazat

súlyosító körülmény. Tehát csak a kettőnél több bűncselekményből álló halmazat értékelhető súlyosítóként,
mégpedig függetlenül attól, hogy a bíróság a felemelt büntetési tétel keretei között szabja ki a büntetést vagy
sem.
bg) Ha az elkövető az általa okozott kárt vagy annak egy részét megtérítette, ezt enyhítő tényezőként kell
értékelni, miként azt is – ugyan kisebb nyomatékkal – ha a kár tőle függetlenül térült meg. Ugyancsak enyhít, ha
az elkövető a sértettnek elégtételt szolgáltatott.
bh) Enyhít, ha a bűncselekmény elkövetésétől hosszabb idő telt el, így különösen nagy a nyomatéka, ha ez az
időtartam megközelíti az elévülési időt. Nem értékelhető az időmúlás enyhítő tényezőként, ha azt az elkövető
maga idézte elő, például mert nem tett eleget a megjelenési kötelezettségének.
bi) A bűncselekmények elszaporodottsága súlyosító körülmény, ha a köztudomás szerint az eljárás tárgyát

képező, vagy az ahhoz hasonló bűncselekmények száma az elkövetés idején a korábbi időszakhoz képest
lényeges emelkedést mutat, vagy az ilyen jellegű cselekmény száma az adott területen lényegesen magasabb
volt az átlagosnál.
bj) A bűncselekmény bűnszervezetben való elkövetése súlyosító tényező, kivéve ha a büntetést a Btk. 91. §-a (1)
bekezdésének az alkalmazásával állapítják meg. Az ilyen jellegű társas bűnelkövetés ugyanis kiemelkedően
veszélyes a társadalomra.
A büntetéskiszabás elveire vonatkozó törvényi rendelkezések további szabályokat tartalmaznak arra az esetre,
ha határozott ideig tartó szabadságvesztés az alkalmazott joghátrány.
Így határozott ideig tartó szabadságvesztés kiszabásakor a büntetési tétel középmértéke az irányadó. A
középmértékkel kapcsolatos jogalkotás igencsak érdekes színfoltja a büntetőjog történetének. A középmértékre
vonatkozó rendelkezéseket ugyanis az 1998. évi LXXXVII. törvény iktatta be a korábbi Btk.-ba. Ezen törvényi
előírásokat azonban a 2003. évi II. törvény hatályon kívül helyezte. A 2010. évi LVI. törvény viszont ismételten
kibővítette ezekkel a szabályokkal a büntetés kiszabásának elveit.
A középmérték a büntetési tétel alsó és felső határa összegének a fele. Bár a bíróságnak a büntetés kiszabása
szempontjából jelentős körülmények alapján egyéniesíteni kell a büntetést, ugyanakkor a bírói gyakorlat
egységességének megteremtése érdekében a Btk. előírja, hogy határozott ideig tartó szabadságvesztésre
ítéléskor a büntetési tétel középmértékét kell alapul venni, azaz a kiszabandó büntetést ahhoz kell viszonyítani.
A középmértékre vonatkozó szabályok első bevezetését követően e rendelkezések alkalmazásával kapcsolatban
a Legfelsőbb Bíróság a BH 2001.354. szám alatt adott iránymutatást. Eszerint, amennyiben a bíróság a
határozott ideig tartó szabadságvesztést nem a középmérték körüli tartományban szabja ki, hanem attól
lényegesen eltér, számot kell adnia arról, hogy ezt milyen körülményekre tekintettel tette. Így, ha a büntetési
tétel középmértéke öt év, általában a három év alatti vagy a hét év feletti szabadságvesztés kiszabását kell külön
indokolni. A középmértéktől eltérő büntetés kiszabását tehát csak akkor kell megindokolni, ha az eltérés
jelentős, mert a bíróság jogosult annak mérlegelésére, hogy a törvényi büntetési tétel keretei között milyen
büntetés áll arányban a bűncselekmény tárgyi súlyával, az egyéb enyhítő és súlyosító tényezőkkel [13/2002. (III.
20.) AB határozat]. Az egyéniesítés azonban nem sértheti a bírói gyakorlat egységének követelményét, amely a
jogbiztonság és a törvény előtti egyenlőség szempontjából alapvető. Ennek megfelelően a hasonló súlyú
bűncselekményekre, illetve hasonló személyi körülményekkel jellemzett elkövetőkkel szemben nem szabad
lényegesen eltérő szankciókat alkalmazni.
Minden olyan esetben, amikor a Btk. a büntetés kiszabása esetén a Különös Részben meghatározott büntetési
tételek emelését írja elő, a középmértékre vonatkozó számítást a felemelt büntetési tételekre tekintettel kell
elvégezni. Amint már említettük, ilyen rendelkezés található a halmazati büntetéssel kapcsolatban, a különös, a
többszörös és az erőszakos többszörös visszaesők tekintetében, valamint a bűnszervezet vonatkozásában.
Végül a büntetéskiszabási elvek között rögzíti a Btk., hogy szabadságvesztés kiszabása esetén a büntetés
mértékét a végrehajtás felfüggesztésének, illetve a feltételes szabadságra bocsátás lehetőségének a figyelmen
kívül hagyásával kell megállapítani. Ez azt jelenti, hogy amennyiben a bíróság határozott ideig tartó
szabadságvesztést kíván kiszabni, először a bűncselekmény tárgyi súlyára, a bűnösség fokára, az elkövető
társadalomra veszélyességére, valamint az egyéb enyhítő és súlyosító körülményekre tekintettel meg kell hogy
határozza annak mértékét, és csak ezt követően dönthet a végrehajtás felfüggesztéséről. A szabadságvesztés
hosszának meghatározásakor a bíróság azt sem mérlegelheti, hogy az elítélt bocsátható-e feltételes szabadságra,
és ha igen, akkor milyen tartam kitöltése után van erre lehetőség.
673
BKv. 56. BH 2004.96., BH 2004.94., BH 2004.90., BH

2003.308., BH 2003.307., BH 2003.177., BH 2002.342., BH 2002.341., BH 2002.259., BH 2002.258., BH
2002.127., BH 2001.354., BH 2001.308., BH 2001.155., BH 2001.52., BH 2000.527., BH 2000.525., BH
2000.281., BH 2000.189., BH 2000.91., BH 1999.489., BH 1999.433., BH 1999.400., BH 1999.345., BH
1999.344., BH 1999.291., BH 1999.6., BH 1998.258., BH 1998.209., BH 1998.155., BH 1995.75., BH
1994.578., BH 1994.463., BH 1994.404., BH 1994.357., BH 1994.355.
3. 3. A halmazati büntetés
81. §
(1) Bűnhalmazat esetén egy büntetést kell kiszabni.
(2) A halmazati büntetést a bűnhalmazatban lévő bűncselekményekre megállapított büntetési nemek,

illetve büntetési tételek közül a legsúlyosabbnak az alapulvételével kell kiszabni.
(3) Ha a bűnhalmazatban lévő bűncselekmények közül legalább kettő határozott ideig tartó
szabadságvesztéssel büntetendő, a büntetési tétel felső határa a legmagasabb büntetési tétel felével
emelkedik, de nem érheti el az egyes bűncselekményekre megállapított büntetési tételek felső határának
együttes tartamát.
(4) Ha a bűnhalmazatban lévő bűncselekmények közül legalább három különböző időpontokban

elkövetett befejezett személy elleni erőszakos bűncselekmény, a (2) bekezdés szerinti büntetési tétel felső
határa a kétszeresére emelkedik. Ha a büntetési tétel így felemelt felső határa a húsz évet meghaladná,
674
vagy a bűnhalmazatban lévő bűncselekmények bármelyike életfogytig tartó szabadságvesztéssel is

büntethető, az elkövetővel szemben életfogytig tartó szabadságvesztést kell kiszabni. Ha azonban e
törvény Általános Része lehetővé teszi, a büntetés korlátlanul enyhíthető.
(5) A mellékbüntetés halmazati büntetés esetében sem haladhatja meg a törvényben meghatározott
legmagasabb mértéket, illetve tartamot.
Berkes György: Bűnhalmazat és személyi társadalomra

veszélyesség. Magyar Jog 1966/4. Dohna, Alexander Graf zu: Grenzen der Idealkonkurrenz. Zeitschrift für die
gesamte Strafrechtwissenschaft 1942/61. Györgyi Kálmán: A büntetés kétfokú enyhítése bűnhalmazatnál.
Magyar Jog 1978/7. Jescheck, H-H.: Die Konkurrenz. Zeitschrift für gesamte Strafrechtwissenschaft 1955/67.
Mitsch, Wolfgang: Konkurrenzen in Straftrecht. Juristische Schulung 1993/385. Roxin, Claus:
Strafverfahrenrecht 23. auflage München, 1993 Tamásfy József: A halmazati büntetés felső határa különös
visszaesőknél. Magyar Jog 1980/2. Wessels, Johannes: Zur Problematik der Regelbeispiele usw. In: Festschrift
für R. Maurach 1972. .
675
A büntetőjog korai időszakában a „quot delicta tot

poenae” elvére figyelemmel nem tartották szükségesnek, hogy más szabályokat alkalmazzanak az elkövetővel
szemben abban az esetben, ha egy eljárásban több bűncselekmény elkövetése miatt vonták felelősségre. Ilyenkor
a halmozás, a kumuláció elve érvényesült, amelynek lényege, hogy a bíróság – figyelemmel a büntetési tételekre
– a bűncselekmények mindegyikére külön-külön kiszabta a büntetést, majd a büntetéseket összeadták és
amennyiben ez egyáltalán lehetséges volt, azokat egymást követően folyamatosan végre is hajtották. Ennek az
elvnek következetes alkalmazása azonban sok esetben rendkívüli szigort eredményezett, olykor pedig az
összeadott büntetés jelentős mértéke miatt a végrehajtás egyszerűen lehetetlen volt. Ezért a büntető
jogtudomány az előbbiekben említett negatívumok kiküszöbölése érdekében a „poena major absorbet minorem”
elve alapján kidolgozta az abszorpció tételét. Míg a kumuláció során egyszerűen összeadták az egyes
bűncselekmények miatt kiszabott büntetéseket, addig az abszorpció elve azt jelentette, hogy az elkövetett
bűncselekmények közül csupán annak a büntetési tételét alkalmazták, amely a legszigorúbb volt. Az elkövetőt
tehát az általa megvalósított több bűncselekmény miatt kizárólag a legsúlyosabb bűncselekményre megállapított
büntetési keretek között lehetett megbüntetni. A legsúlyosabb bűncselekmény büntetése ily módon abszorbeálta,
elnyelte az enyhébb bűncselekmények büntetéseit. Kiderült azonban, hogy ennek az elvnek a következetes
érvényesítése méltánytalan kedvezményt eredményez az elkövetőre, mert a súlyosabb bűncselekmény és az
azért történő felelősségre vonás lehetőséget adott az újabb bűncselekmények következmények nélküli
elkövetésre. Az előbbiekben említett két elv ellentmondásainak kiküszöbölésére jött létre az aszperációs
rendszer. Ennek lényege, hogy a több bűncselekmény elkövetése miatt egy eljárásban felelősségre vont elkövető
esetében a legsúlyosabb bűncselekmény büntetési tételét kell alapul venni, de a bíróságnak lehetősége van arra,
hogy olyan tartamú szabadságvesztést szabjon ki, ami meghaladja a legsúlyosabb büntetési tétel felső határát. A
legsúlyosabb büntetési tétel felső határa ebben a rendszerben tehát átléphető, az emelés azonban nem korlátlan,
mert a felemelt felső határ nem érheti el valamennyi bűncselekmény büntetési tétele felső határának együttes
összegét.
676
A Csemegi Kódex az aszperáció talaján állva kimondta, hogy több bűncselekmény megvalósításakor
„összbüntetésként” egy büntetést kell kiszabni, mégpedig a legsúlyosabb büntetési nem alapulvételével.
Amennyiben ez határozott tartamú szabadságvesztés, akkor a legsúlyosabb büntetés – a megvalósított
deliktumok sajátosságaitól függően – egy, kettő, illetve öt évvel emelhető, de a tizenöt évet nem haladhatja meg
(96–100. §).
A Btá. ugyancsak rendelkezett arról, hogy több bűntett elkövetéséért egy „összbüntetést” kell kiszabni, a
legsúlyosabb cselekményre megállapított büntetési nem figyelembevételével. Amennyiben a büntetési nemek
azonosak voltak, akkor a büntetést a legsúlyosabbnak az alapulvételével kellett meghatározni, és ha ez
határozott idejű börtön volt, akkor annak tartamát – legfeljebb húsz évig – emelni lehetett, de az ilyen emelés
nem érhette el az egyes cselekményekre megállapított büntetések együttes összegét [57. § (1)–(2) bek.].
Az 1961. évi Btk. szabályai szerint a halmazati büntetést a bűnhalmazatban lévő bűntettek közül a
legsúlyosabbra megállapított büntetési tétel alapján kellett kiszabni. Amennyiben a törvény a halmazatban álló
deliktumok közül legalább kettőre szabadságvesztést rendelt, a legsúlyosabb szabadságvesztés felső határa a
felével emelhető volt, de az nem haladhatta meg a húsz évet, és nem érhette el a büntetések együttes tartamát
[66. § (1)–(2) bek.]. A törvény szabályozta azt az esetet is, ha a súlyosabb büntetés javító-nevelő munka volt,
kimondva, hogy a halmazati büntetésként kiszabott javító-nevelő munka két évet nem haladhat meg.
A korábbi Btk. a hatálybalépésekor szintén csupán lehetőséget adott a jogalkalmazónak a felső határ átlépésére,
de utóbb a 85. § (3) bekezdését az 1998. évi LXXXVII. törvény úgy módosította, hogy a felső határ a törvény
erejénél fogva emelkedik a felével. A 2010. évi LVI. törvény pedig a személy elleni erőszakos
bűncselekmények bűnhalmazatának tekintetében bevezette a felső határ kétszeres emelését [85. § (4) bek.],
illetve bizonyos feltételek fennállásakor kötelezővé tette az életfogytig tartó szabadságvesztés kiszabását.
677
A svájci büntető törvénykönyv 49. cikke rendelkezik a

halmazatról. Eszerint bűnhalmazat esetén a legsúlyosabb cselekményre megállapított büntetés az irányadó,
ennek mértékét azonban a büntetési tétel felével emelni lehet, egészen az adott büntetési nem törvényi felső
határáig.
A német büntető törvénykönyv olyan szabályt tartalmaz, hogy bűnhalmazat esetén a legszigorúbb büntetési tétel
alapulvételével kell kiszabni a büntetést [52. § (2) bek.]. A törvény lehetővé teszi a legsúlyosabb büntetés
mértékének emelését is, azzal a megkötéssel, hogy a halmazati büntetés nem érheti el az egyes büntetések
együttes tartamát [54. § (2) bek.].
Az osztrák büntető törvénykönyv ugyancsak meghatározza a bűnhalmazat fogalmát, és úgy rendelkezik, hogy a
bűnhalmazatban álló cselekmények vonatkozásában egyetlen büntetést kell kiszabni, mégpedig annak a törvényi
tényállásnak az alapján, amely a legsúlyosabb büntetéssel fenyegetett [28. § (1) bek.].
A Btk. 81. §-ának (1) bekezdésére figyelemmel,

bűnhalmazat esetén egy büntetést kell kiszabni. A Btk. 6. §-ának (1) bekezdése szerint bűnhalmazatról akkor
beszélünk, ha az elkövető egy vagy több cselekménye több bűncselekményt valósít meg, és azokat egy
eljárásban bírálják el.
A bűnhalmazatnak, így a halmazati büntetésnek is – az előbbiekből következően – anyagi jogi és eljárásjogi

feltétele is van, nevezetesen, hogy több bűncselekmény képezze ugyanazon eljárás tárgyát. Amennyiben tehát az
elkövetőt egy eljárásban több deliktum megvalósítása miatt mondja ki a bíróság bűnösnek, az elkövetővel
szemben egyetlen büntetést kell kiszabnia. A halmazati büntetés ezért egyszeri elítélést jelent, melynek egységes
jellegéből az is következik, hogy a halmazati büntetés utólagos felbontására törvényes lehetőség nincs, illetve az
sem vizsgálható, hogy a halmazati büntetés keretében mely törvényi tényállás megvalósítása miatt milyen
678
tartamú büntetés kiszabására került sor. Például, ha az elkövetőt korábban szándékos és gondatlan
bűncselekmény megvalósítása miatt halmazati büntetésként végrehajtandó szabadságvesztésre ítélték, és a
büntetés kitöltésétől vagy végrehajthatósága megszűnésétől az újabb szándékos deliktum elkövetéséig három év
még nem telt el, nem vizsgálható, hogy a bíróság önmagában a visszaesést megalapozó szándékos
bűncselekményért vajon végrehajtandó szabadságvesztést szabott volna-e ki. Az a tény, hogy a halmazati
büntetés kiszabása csupán egyszeri elítélést jelent, nyilvánvalóan kihat a büntetett előélethez fűződő
mentesítésre is. A törvényi meghatározás szerint bűnhalmazat fennállásakor „büntetést kell kiszabni,” ez
azonban nem azt jelenti, hogy az intézkedések alkalmazása kizárt, mert – amennyiben az Általános Részben
meghatározott feltételek fennállnak – ilyenkor is lehetőség van intézkedés, például próbára bocsátás
alkalmazására.
Arra viszont nincs törvényes lehetősége a bíróságnak, hogy az egyik bűncselekmény miatt próbára bocsátást, a
másik miatt pedig megrovást alkalmazzon (BH 1993.272.), vagy, hogy az egyik tekintetében büntetést szabjon
ki, míg a másik bűncselekmény kapcsán az elkövetőt próbára bocsássa (BH 1995.615.).
A Btk.-nak a halmazati büntetés kiszabására vonatkozó első, az abszorpció elvének megfelelő szabálya szerint, a
halmazati büntetést a bűnhalmazatban lévő bűncselekményekre megállapított büntetési nemek, illetve büntetési
tételek közül a legsúlyosabbnak az alapulvételével kell kiszabni.
Azt, hogy melyik törvényi tényállás szankciója a legsúlyosabb, a büntetések Btk.-beli sorrendjére figyelemmel
lehet megállapítani, vagyis súlyosabb büntetés a szabadságvesztés, mint az elzárás, míg a szabadságvesztéssel
büntethető bűncselekmények esetében a felső határ az irányadó.
Amikor azonban a Btk. Különös Része szerint, a bűnhalmazatban lévő deliktumok közül legalább kettő
határozott ideig tartó szabadságvesztéssel büntetendő, a büntetési tétel felső határa a legmagasabb büntetési tétel
felével emelkedik, de nem érheti el az egyes bűncselekményekre megállapított büntetési tételek felső határának
Minden olyan esetben tehát, amikor a bűnhalmazatban lévő deliktumok közül legalább kettőt a törvény
szabadságvesztéssel fenyeget, az aszperáció elve érvényesül, a bírósági mérlegeléstől függetlenül, a törvény
erejénél fogva. A jelenleg hatályos rendelkezések alapján valójában ez tekinthető a főszabálynak, mivel
kizárólag elzárással büntethető bűncselekmény elvétve található csak a törvényben.
A felső határ megállapításakor a következő szabályokra kell figyelemmel lenni:
a) A legsúlyosabb bűncselekmény büntetési tételének felső határa csupán a felével emelkedik, ezért az ezt
meghaladó büntetés kiszabása törvénysértő.
b) Az ily módon felemelt felső határ azonban nem érheti el az egyes bűncselekményekre megállapított büntetési
tételek felső határának együttes tartamát, vagyis annál legalább egy nappal enyhébbnek kell lennie. Két
deliktumból álló bűnhalmazat vonatkozásában ez azt jelenti, hogy a súlyosabb büntetési tételének felső határa a
felével kizárólag abban az esetben emelkedik, amennyiben ez kisebb, mint a másik bűncselekmény büntetési
tételének a felső határa. Minden más esetben a legsúlyosabb bűncselekmény büntetési tételének felső határa
csak az enyhébben büntetendő felső határánál egy nappal kisebb mértékben emelkedik. Tehát, ha a
bűnhalmazatban álló törvényi tényállások egyikét két évtől nyolc évig, míg a másikat egy évtől öt évig terjedő
szabadságvesztéssel fenyegeti a törvény, a bíróság rendelkezésére álló tételkeret kettőtől tizenkét évig terjed, és
a kiszabható maximum tizenkét év, mert ha a súlyosabb tétel felső határát, vagyis a nyolc évet a felével
megemeljük, ez tizenkét év lesz, míg az egyes deliktumokra megállapított felső határok együttes tartama
tizenhárom év. Amennyiben az egyik bűncselekményt két évtől nyolc évig, míg a másikat három évig terjedő
szabadságvesztéssel rendeli büntetni a Btk. Különös Része, a súlyosabb bűncselekmény felső határának felével
történő emelésére nincs lehetőség, mert az tizenkét évet eredményezne, viszont az egyes törvényi tényállásokra
megállapított büntetési tételek felső határának együttes tartama tizenegy év. A felső határok együttes tartamát
azonban legalább egy nappal csökkenteni kell, ezért a bíróság rendelkezésére álló tételkeret kettőtől tizenegy év
mínusz egy napig terjed.
c) A felemelt felső határ semmiképpen sem haladhatja meg a huszonöt évet.
Amennyiben a Különös Rész által öt évtől tíz évig, és tíz évtől húsz évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő
bűncselekmények találkoznak, a súlyosabb büntetési tétel felső határának a felével történő emelése harmincévi
szabadságvesztést eredményezne, a Btk. 36. §-ára figyelemmel azonban a kiszabható halmazati büntetés
maximum huszonöt évi szabadságvesztés.
679
Speciális szabályokat tartalmaz a Btk. arra az esetkörre, ha a bűnhalmazatban lévő bűncselekmények közül
legalább három, különböző időpontokban elkövetett, befejezett személy elleni erőszakos deliktum. Ekkor
ugyanis a legmagasabb büntetési tétel felső határa a kétszeresére emelkedik.
A kétszeres emelkedés alapfeltétele, hogy legalább három bűncselekmény álljon egymással halmazatban.
További követelmény, hogy különböző időpontokban megvalósított deliktumokról, azaz anyagi halmazatról
legyen szó. Alaki halmazat tekintetében e törvényi rendelkezés nem alkalmazható. Jelentősége van a stádiumnak
is, mert csak a befejezett alakzatnak van relevanciája. Végül utalnom kell arra is, hogy kizárólag a személy
elleni erőszakos bűncselekményeknek van ilyen jellegű tételtágító szerepe. A személy elleni erőszakos
bűncselekmények körét, az értelmező rendelkezések, konkrétan a Btk. 459. § (1) bekezdésének 26. pontja
határozza meg.
A személy elleni erőszakos bűncselekmények a következőek:
• a) a népirtás [142. § (1) bekezdés], az emberiesség elleni bűncselekmény [143. § (1) bekezdés], az apartheid
[144. § (1)–(3) bekezdés],
• b) a hadikövet elleni erőszak (148. §), a védett személyek elleni erőszak [149. § (1)–(2) és (4) bekezdés], az
egyéb háborús bűntett (158. §),
• c) az emberölés [160. § (1)–(3) és (5) bekezdés], az erős felindulásban elkövetett emberölés (161. §), a testi
sértés [164. § (3)–(6) és (8) bekezdés],
• d) az emberrablás [190. § (1)–(4) bekezdés], az emberkereskedelem [192. § (1)–(6) bekezdés], a

kényszermunka (193. §), a személyi szabadság megsértése (194. §), a kényszerítés (195. §),
• e) a szexuális kényszerítés (196. §), a szexuális erőszak [197. § (1)–(4) bekezdés],
• f) a lelkiismeret és vallásszabadság megsértése (215. §), a közösség tagja elleni erőszak [216. § (2)–(3)
bekezdés], az egyesülési, a gyülekezési szabadság, valamint a választási gyűlésen való részvétel jogának
megsértése (217. §),
• g) az alkotmányos rend erőszakos megváltoztatása [254. § (1) bekezdés], a lázadás [256. § (1)–(2) bekezdés],
• h) a bántalmazás hivatalos eljárásban [301. § (1)–(2) bekezdés], a bántalmazás közfeladatot ellátó személy
eljárásában [302. § (1)–(2) bekezdés], a kényszervallatás [303. § (1)–(2) bekezdés], a jogellenes fogvatartás
(304. §),
• i) a hivatalos személy elleni erőszak [310. § (1)–(3) és (5) bekezdés], a közfeladatot ellátó személy elleni
erőszak (311. §), a hivatalos személy vagy közfeladatot ellátó személy támogatója elleni erőszak (312. §), a
nemzetközileg védett személy elleni erőszak [313. § (1) bekezdés],
• j) a terrorcselekmény [314. § (1)–(2) bekezdés], a jármű hatalomba kerítése [320. § (1)–(2) bekezdés],
• k) a rablás [365. § (1)–(4) bekezdés], a zsarolás (367. §), az önbíráskodás [368. § (1)–(2) bekezdés],
• l) a zendülés minősített esetei [442. § (2)–(6) bekezdés] és az elöljáró vagy szolgálati közeg elleni erőszak
(445. §).
Amennyiben a büntetési tétel felső határa a kétszeres emelkedéssel a húsz évet meghaladná vagy a
bűnhalmazatban lévő bűncselekmények bármelyike életfogytig tartó szabadságvesztéssel is büntethető, az
elkövetővel szemben életfogytig tartó szabadságvesztést kell kiszabni. A Btk.-ban meghatározott feltételek
fennállásakor a bíróságnak nincs mérlegelési jogosultsága, az életfogytig tartó szabadságvesztés alkalmazása
törvényi kötelessége, kivéve, ha az Általános Rész valamely rendelkezése a büntetés korlátlan enyhítésére ad
lehetőséget. Tehát e körben a Különös Részben szabályozott korlátlan enyhítést lehetővé tévő normák
irrelevánsak.
Megjegyzem, mivel anyagi bűnhalmazatról van szó, és ezért nem szükségszerű az egy eljárásban való elbírálás,
a Btk.-nak a szóban forgó rendelkezései csak akkor hatályosulnak, ha a legalább három személy elleni erőszakos
deliktum értékelésére egy bírósági eljárásban kerül sor. Tehát amennyiben több eljárás indul, az ügyeket
egyesíteni szükséges, illetve az egy eljárásban szereplő személy elleni erőszakos cselekmények elkülönítése
nem fogadható el, mert különben a törvény szigora nem érvényesül.
680
Végül a Btk. rendelkezik arról is, hogy a mellékbüntetés halmazati büntetéskor sem haladhatja meg a
törvényben meghatározott legmagasabb mértéket, illetve tartamot.
BH 2005.90., BH 1997.377., BH 1995.615., BH

1993.272., BH 1990.322.
4. 4. A büntetés enyhítése
82. §
(1) A büntetési tételnél enyhébb büntetés szabható ki, ha annak legkisebb mértéke a büntetés
kiszabásának elveire figyelemmel túl szigorú lenne.
(2) Az (1) bekezdés alapján, ha a büntetési tétel alsó határa
a) tízévi szabadságvesztés, ehelyett legkevesebb ötévi,
b) ötévi szabadságvesztés, ehelyett legkevesebb kétévi,
c) kétévi szabadságvesztés, ehelyett legkevesebb egyévi,
d) egyévi szabadságvesztés, ehelyett rövidebb tartamú
szabadságvesztést lehet kiszabni.
681
(3) A (2) bekezdés d) pontja esetében szabadságvesztés helyett elzárás, közérdekű munka vagy
pénzbüntetés, illetve e büntetések egymás mellett is kiszabhatóak.
(4) Kísérlet vagy bűnsegély esetében, ha a (2) bekezdés alapján kiszabható büntetés is túl szigorú lenne, a
büntetést a (2) bekezdés soron következő pontja alapján lehet kiszabni.
(5) Ha e törvény korlátlan enyhítést enged, bármely büntetési nem legkisebb mértéke is kiszabható.
Györgyi Kálmán: A középmértékű büntetés problémája

és a büntetés enyhítése. Magyar Jog 1981/7. Györgyi Kálmán: A büntetés kétfokú enyhítése bűnhalmazatnál.
Magyar Jog 1978/7. Patkós Lajos: A büntetés enyhítése a büntető törvénykönyv tervezetében. Magyar Jog
1961/3.
682
A Btá. már ismerte mind a korlátozott, mind a korlátlan

enyhítés jogintézményét. Így lehetővé tette a törvényben megállapított büntetés enyhítését, ha annak legkisebb
mértéke – figyelemmel a büntetés céljára, valamint a kiszabásnál irányadó körülményekre – túl szigorú. Ezen
rendelkezés alapján, halálbüntetés helyett életfogytig tartó szabadságvesztés vagy tíz évtől tizenöt évig terjedő
szabadságvesztés, életfogytig tartó szabadságvesztés helyett öt évtől tizenöt évig terjedő szabadságvesztés
kiszabására nyílt lehetőség, míg más esetekben az alsó határ tartamától függően volt alkalmazható enyhébb
büntetés. A korlátlan enyhítés feltételét az képezte, hogy azt a törvény külön engedélyezze (51. §).
Az 1961. évi Btk. ugyancsak megkülönböztette a korlátozott és a korlátlan enyhítést. A korlátozott enyhítést
azonban a halálbüntetéssel, valamint az életfogytig tartó szabadságvesztéssel fenyegetett törvényi tényállások
esetében nem tette lehetővé. Megkülönböztette az egyszeres és a kétszeres enyhítést. Az egyszeres enyhítés
terjedelme a törvényben megállapított büntetési tétel legkisebb tartamától függött. Bevezette továbbá a kísérlet
és a bűnsegély tekintetében a kétszeres enyhítést (68. §).
A korábbi Btk. vonatkozó szabályai többször is módosításra kerültek, de hatályvesztésekor a lényegét tekintve
az 1961. évi Btk.-val megegyező rendelkezéseket tartalmazott (87. §).
683
A svájci büntető törvénykönyv szintén rendelkezik a

büntetés enyhítéséről. Erre a bíróságnak akkor van lehetősége, ha az elkövető a bűncselekményt méltányolható
okból valósította meg, vagy súlyos kényszer, illetőleg fenyegetés hatása alatt állt továbbá, ha olyan személy
parancsára követte el a deliktumot, akivel függő viszonyban volt. Ugyancsak sor kerülhet a büntetés enyhítésére,
ha a sértett provokálta a bűncselekményt, valamint, ha az elkövető megbánást tanúsított, vagy jelentős idő telt el
az elkövetéstől (48. cikk).
A német büntető törvénykönyv szintén tartalmaz az alsó határ átlépésére engedélyt adó normákat, amelyek,
akkor alkalmazhatók, ha az elkövető törekedett a sértettel való kiegyezésre, cselekményét részben vagy
egészben jóvátette (46a §). Ilyenkor az életfogytig tartó szabadságvesztés helyett legalább három évig terjedő
szabadságvesztést kell kiszabni, határozott tartamú szabadságvesztés esetén pedig az enyhítés az alsó határhoz
igazodik.
Az osztrák büntető törvénykönyv is szabályozza a büntetés enyhítését, amire akkor van lehetőség, ha az enyhítő
körülmények jelentős mértékben meghaladják a súlyosító tényezőket, és alaposan feltehető, hogy az elkövető a
törvényi alsó határt el nem érő büntetés kiszabása esetén sem fog újabb bűncselekményt elkövetni [41. § (1)
bek.]. A konkrét szabályozás ezt követően ugyancsak az alsó határhoz igazítja a kiszabható legkisebb tartamot.
684
A Btk. Különös Részében meghatározott büntetési

nemek és büntetési tételek a jogalkotónak azt a megítélését tükrözik, hogy tipikus elkövetés esetén milyen
nagyságú a bűncselekmény absztrakt társadalomra veszélyessége.
Ezt oly módon juttatja kifejezésre, hogy megállapítja a kiszabható büntetés nemét, valamint annak minimumát
és maximumát, amely keretek között érvényesülhet a bírói mérlegelés (Btk. 80. §). A jogalkotó tekintettel volt
azonban arra is, hogy sokszor a konkrét bűncselekmény tárgyi súlya, illetve az elkövető társadalomra
veszélyessége lényegesen kisebb az átlagosnál, és/vagy több olyan enyhítő tényező ismerhető fel az eljárás
alapját képező ügyben, amelyekre figyelemmel a büntetés célja a törvényi büntetési tétel alsó határánál enyhébb
büntetéssel érhető el. A büntetés enyhítésének ezért előfeltétele a Btk. 80. §-ában meghatározott rendelkezések
megtartása, azaz a büntetési tételnél enyhébb főbüntetés csak akkor szabható ki, ha a büntetés kiszabásának
elveire figyelemmel a bűncselekményre előírt törvényi alsó határ túl szigorú.
A büntetés enyhítésére korlátozottan vagy korlátlanul kerülhet sor.
a) A korlátozott enyhítés nem minősül kivételes jellegű jogintézménynek, tehát arra bármilyen ügyben lehetőség
van, ha valamennyi büntetéskiszabási körülmény együttes értékelése alapján a bíróság arra a következtetésre jut,
hogy a büntetés legkisebb mértéke túl szigorú. A korlátozott enyhítés szabályai csupán a szabadságvesztéssel
büntetendő bűncselekmények esetében alkalmazhatóak, az elzárással fenyegetett deliktumok vonatkozásában
ugyanis erre nincs szükség.
A korlátozott enyhítés egy- vagy kétfokú lehet.
685
aa) Az egyfokú enyhítés szabályait a Btk. 82. §-ának (2) bekezdése tartalmazza. A törvény a büntetési tétel alsó
határából indul ki, és erre figyelemmel határozza meg a kiszabható legkisebb mértéket. A különös és a
többszörös visszaesőkre vonatkozó rendelkezések szerint [Btk. 89. § (2) bekezdés] az ilyen elkövetők büntetése
a Btk. 82. §-a (1) bekezdése alapján csak különös méltánylást érdemlő esetben enyhíthető. Az erőszakos
többszörös visszaesők tekintetében azonban a korlátozott enyhítés lehetőségét a Btk. kizárja [Btk. 90. § (3) bek.
a) pont].
ab) Kísérlet és bűnsegély esetében a Btk. az úgynevezett parifikáció elvét követi, azaz kísérletre a befejezett
bűncselekmény büntetési tételét kell alkalmazni [Btk. 10. § (2) bekezdés], míg a bűnsegédre a tettesekre
megállapított büntetés az irányadó [Btk. 14. § (3) bekezdés]. Ezeken a rendelkezéseken enyhít a törvény, ha
olyan körülmények állnak fenn, amelyek a parifikáció elvének érvényesülését szükségtelenné teszik. Kétfokú
leszállás tehát kísérlet és bűnsegély tekintetében jöhet szóba, mégpedig oly módon, hogy a soron következő pont
alapján lehet a büntetést kiszabni. A kétfokú enyhítésre vonatkozó törvényi szabályok alkalmazását az ítélkezési
gyakorlat csak akkor tartja lehetségesnek, ha a kétfokú enyhítést megalapozó enyhítő körülmények magával a
kísérlettel vagy a bűnsegédi elkövetői alakzattal kapcsolatosak. Így a több emberen elkövetett emberölés
bűntettének kísérlete miatt a kétszeres enyhítés alkalmazásának lehet helye, ha mindkét sértett esetében távoli
kísérlet állapítható meg (BH 1981.85.). Ez a jogalkalmazói gyakorlat azonban téves, tekintettel arra, hogy a
törvény szövege nem tartalmaz olyan követelményt, amely szerint a kétfokú enyhítésre csak ezzel a feltétellel
kerülhet sor. Mindebből következően tehát kísérletnél és bűnsegélynél a kétszeres leszállást bármilyen enyhítő
körülmény megalapozhatja, kizárólag az szükséges, hogy a büntetéskiszabás elvei érvényesüljenek.
b) Amennyiben a törvény a korlátlan enyhítésre ad lehetőséget, bármely büntetési nem legkisebb mértéke
kiszabható. A „büntetési nem” fogalma alatt a büntetéseket és intézkedéseket egyaránt érteni kell. A Btk.
Általános és Különös Része pontosan meghatározza azokat az eseteket, amikor a korlátlan enyhítésre lehetőség
van. Így például korlátlanul enyhíthető a büntetés
• ha a kísérletet alkalmatlan tárgyon, alkalmatlan eszközzel vagy alkalmatlan módon követték el [Btk. 10. § (3)
bek.],
• ha az elkövető beszámítási képessége korlátozott volt [Btk. 17. § (2) bek.],
• ha a kényszer vagy a fenyegetés az elkövetőt korlátozta az akaratának megfelelő magatartásban [Btk. 19. §
(2) bek.],
• – a tevékeny megbánás azon esetében, amikor a Btk. 29. §-ának (1) bekezdésében meghatározott
bűncselekmények ötévi szabadságvesztésnél nem súlyosabban büntetendő bűntettek [Btk. 29. § (2) bek.],
• ha az elkövető a vád hamisságát az alapügy befejezése előtt az eljáró hatóságnak feltárja [Btk. 270. § (2)
bek.],
• – ha az elkövető az alapügy jogerős befejezése előtt az eljáró hatóságnak az általa szolgáltatott bizonyítási
eszköz hamis voltát bejelenti [Btk. 275. § (2) bek.].
Tehát a korlátlan enyhítés csupán lehetőség, a bíróságnak azonban ilyenkor is tekintettel kell lennie az adott
büntetésre vagy intézkedésre vonatkozó törvényi szabályokra. Így a korlátlan enyhítést lehetővé tévő törvényi
rendelkezésre hivatkozva sincs mód a generális minimumnál enyhébb szabadságvesztés kiszabására, vagy
háromévi szabadságvesztésnél súlyosabban büntetendő bűntett elkövetése miatt a korlátlan enyhítés címén sincs
helye próbára bocsátásnak. Amennyiben fennállnak a korlátlan enyhítés feltételei, nincs jelentősége annak, hogy
milyen bűncselekmény képezi az eljárás tárgyát.
Amikor a törvény Általános Része teszi lehetővé a korlátlan enyhítést, arra az erőszakos többszörös visszaesővel
szemben is lehetőség van.
686
BH 2011.330., BH 2011.88., BH 2009.197., BH

2006.139. BH 2004.351. BH 2003.310. BH 2002.175., BH 2002.124., BH 2000.524., BH 2000.97., BH
2000.91., BH 1999.195., BH 1998.571., BH 1998.260., BH 1997.377., BH 1997.159., BH 1996.349., BH
1995.195., BH 1993.715., BH 1993.591., BH 1993.401., BH 1992.621., BH 1992.571., BH 1992.162., BH
1992.147., BH 1991.141., BH 1990.167., BH 1990.45., BH 1989.340., BH 1987.428., BH 1987.304., BH
1987.298., BH 1987.266., BH 1987.66., BH 1986.358., BH 1983.303., BH 1982.176., BH 1982.79., BH
1981.484., BH 1981.218., BH 1981.85., BH 1980.319., EBH 1980.319., EBH 1980.319., EBH 2006.1407.
5. 5. A büntetés kiszabása tárgyalásról lemondás

esetén
83. §
(1) Tárgyalásról lemondás esetén – a (2) bekezdésben meghatározottak kivételével – a büntetés

kiszabásakor a 82. § (2) bekezdésében meghatározott enyhébb büntetési tételek alsó határát kell alapul
venni.
(2) Együttműködő terhelt tárgyalásról lemondása esetén a szabadságvesztés mértéke
a) nyolc évnél nem súlyosabb szabadságvesztéssel büntetendő bűncselekmény miatt a három évet,
b) öt évnél nem súlyosabb szabadságvesztéssel büntetendő bűncselekmény miatt a két évet,
687
c) három évnél nem súlyosabb szabadságvesztéssel büntetendő bűncselekmény miatt a hat hónapot
nem haladhatja meg.
(3) Ha a tárgyalásról lemondásnak nyolcévi szabadságvesztésnél súlyosabban büntetendő bűncselekmény

miatt van helye, a bűnszervezetben elkövetett bűncselekményre előírt szigorúbb rendelkezések nem
alkalmazhatóak, a büntetést a bűncselekményre az e törvény által előírt büntetési tételkeretek között kell
kiszabni.
84. §
(1) Tárgyalásról lemondás esetén a bűnhalmazatban lévő bűncselekményekre a halmazati büntetésre

vonatkozó rendelkezések az irányadók azzal, hogy a bűnhalmazatban lévő bűncselekmények büntetési
tételeinek felső határát a 83. § (1)–(2) bekezdése alapján kiszabható büntetések közül a legsúlyosabbnak
az alapulvételével kell kiszabni.
(2) Ha e törvény a bűnhalmazatban lévő bűncselekmények közül legalább kettőre határozott ideig tartó
szabadságvesztést rendel, a 83. § (1)–(2) bekezdése alapján kiszabható legsúlyosabb büntetési tétel felső
határa a legmagasabb büntetési tétel középmértékével emelkedik, de nem érheti el az egyes
bűncselekményekre a 83. § (1)–(2) bekezdés alapján kiszabható büntetések együttes tartamát.
A tárgyalásról lemondás egy külön eljárás, amelynek

részletszabályait a Be. XXVI. Fejezete tartalmazza. E szabályok lényege, hogy amennyiben a terhelt a
vádemelést megelőzően bűnösségére is kiterjedő beismerő vallomást tesz, és a tárgyaláshoz való jogáról
688
lemond, a bíróság az ügyész indítványára nyilvános ülésen hozott ítélettel megállapíthatja a vádirattal egyező
tényállás és minősítés alapján a vádlott bűnösségét, és büntetést szabhat ki, illetve intézkedést alkalmazhat.
Tekintettel arra, hogy ilyenkor a beismerő vallomás megtétele mellett a terhelt a tárgyalásról való jogáról is
lemond, ezt a törvény azzal honorálja, hogy a Btk. 82. §-ának (2) bekezdésében meghatározott büntetési tételek
alsó határát kell alapul venni a büntetés kiszabásakor.
A Be. külön szabályozza az együttműködő terhelt tárgyalásról való lemondását. Így azzal szemben, aki a
bűncselekményt bűnszervezetben követte el, és a nyomozás során az ügy, illetve más büntetőügy bizonyításához
hozzájárulva az ügyésszel vagy a nyomozó hatósággal jelentős mértékben együttműködött, de a nyomozás
megszüntetésére nem került sor, a tárgyalásról lemondás alapján folytatott eljárásban a büntetést a Btk.
vonatkozó szabályainak alapul vételével kell kiszabni.
A Btk. 83. §-ának (2) bekezdése szerint ilyenkor a szabadságvesztés mértéke:
• a) a nyolc évnél nem súlyosabb szabadságvesztéssel büntetendő bűncselekmény miatt a három évet,
• b) öt évnél nem súlyosabb szabadságvesztéssel büntetendő bűncselekmény miatt a két évet,
• c) a három évnél nem súlyosabb szabadságvesztéssel büntetendő bűncselekmény miatt a hat hónapot
• nem haladhatja meg.
Abban az esetben, ha a tárgyalásról lemondásnak nyolcévi szabadságvesztésnél súlyosabban büntetendő

bűncselekmény miatt van helye, a bűnszervezetben elkövetettségre előírt szigorúbb rendelkezések nem
alkalmazhatók, a büntetést a bűncselekményre a Btk. által előírt büntetési tétel keretek között kell kiszabni.
Végül a Btk. a tárgyalásról lemondás tekintetében külön szabályokat fogalmaz meg, ha bűnhalmazatról van szó,
és ezért halmazati büntetést kell kiszabni.
6. 6. A szabadságvesztés végrehajtásának
felfüggesztése
85. §
(1) A két évet meg nem haladó szabadságvesztés végrehajtása próbaidőre felfüggeszthető, ha – különösen
az elkövető személyi körülményeire figyelemmel – alaposan feltehető, hogy a büntetés célja annak
végrehajtása nélkül is elérhető.
(2) A próbaidő tartama – ha e törvény eltérően nem rendelkezik – egy évtől öt évig terjedhet, de a
kiszabott szabadságvesztésnél rövidebb nem lehet. A próbaidőt években, vagy években és hónapokban
kell meghatározni.
86. §
(1) A szabadságvesztés végrehajtása nem függeszthető fel azzal szemben, aki
a) többszörös visszaeső,
b) a bűncselekményt bűnszervezetben követte el, vagy
c) a szándékos bűncselekményt a szabadságvesztés végrehajtásának befejezése előtt vagy

felfüggesztésének próbaideje alatt követte el.
(2) Ha az elkövetőn olyan szabadságvesztést hajtanak végre, amely miatt a felfüggesztett

szabadságvesztés végrehajtását nem lehet elrendelni, akkor a próbaidő a szabadságvesztés tartamával
meghosszabbodik.
(3) A (2) bekezdés szerinti rendelkezést a közérdekű munka és pénzbüntetés helyébe lépő
szabadságvesztés esetén is alkalmazni kell.
689
(4) A (2) és (3) bekezdés esetén a próbaidő tartama az öt évet meghaladhatja.
(5) Ha az elkövetőt többször ítélik próbaidőre felfüggesztett szabadságvesztésre, és a szabadságvesztések

próbaideje még nem telt el, valamennyi próbaidő párhuzamosan telik.
(6) A szabadságvesztés végrehajtásának felfüggesztésével egyidejűleg az elkövető pártfogó felügyelet alá

helyezhető. Ha az elkövető visszaeső, pártfogó felügyelet alatt áll.
87. §
A felfüggesztett szabadságvesztést végre kell hajtani, ha
a) a próbaidő alatt megállapítják, hogy a szabadságvesztés végrehajtását a 86. § (1) bekezdésében foglalt
kizáró ok ellenére függesztették fel,
b) az elkövetőt a próbaidő alatt elkövetett bűncselekmény miatt végrehajtandó szabadságvesztésre ítélik,

vagy
c) az elkövető a pártfogó felügyelet magatartási szabályait súlyosan megszegi.
88. §
A büntetés végrehajtásának kegyelemből történt felfüggesztése esetén a végrehajtás elrendelésére a

felfüggesztett büntetés végrehajtására vonatkozó rendelkezést megfelelően alkalmazni kell.
690
Cserey Emil: A felfüggesztett büntetések és

hatékonyságuk. Magyar Jog 1969/2. Edvi Illés Károly: A büntetés feltételes felfüggesztése. Jogállam. 1907/8.
Jescheck, Hans-Heinrich: Die Freiheitsstrafe und ihre Surrogate in rechtsvergleichender Darstellung. In:
Jescheck (Hrsg.) die Freiheitsstrafe und ihre Surrogate im deutschen und ausländischen Recht, 1984. Nagy
Ferenc: A büntetés végrehajtásának részbeni felfüggesztéséről. Büntetőjogi Kodifikáció 2003/3. Perényi József:
A büntetés végrehajtásának feltételes felfüggesztése. Jogtudományi Közlöny 1952/7.
Az úgynevezett feltételes elítélésnek két formája alakult

ki a XVIII. század végétől.
a) Az angol–amerikai modell lényege, hogy a „javíthatónak mutatkozó” vádlott esetében a bíróság

megállapította a vádlott anyagi bűnösségét, de ha valaki vállalta a „felügyeletét”, a büntetés kiszabását egy előre
meghatározott időre felfüggesztették. Amennyiben a próbaidő alatt a vádlott törvénytisztelő életmódot folytatott,
a bíróság az eljárást megszüntette, ha pedig az eredménytelen volt, kiszabta a büntetést. Angliában e rendszert
először a gyakorlatban Birminghamben alkalmazták a fiatalkorú terheltekkel szemben. Az Amerikai Egyesült
Államokban 1865-től Bostonban már törvényi rendelkezés alapján került sor az ítélethozatal felfüggesztésére, de
szintén csak a fiatalkorúakat érintően.
b) A belga–francia rendszer annyiban tért el az előbbiekben bemutatott modelltől, hogy nem a büntetés
kiszabását függesztették fel, hanem a kiszabott büntetés végrehajtását. Az 1888. évi belga törvény szerint, ha a
terhelt az elítéléstől számított öt év alatt újabb bűncselekményt nem követett el, az elítélését „meg nem
történtnek” tekintették. A próbaidő sikertelensége esetén viszont a felfüggesztett és az újabb büntetést is végre
kellett hajtani. Ezt a rendszert követte az 1891. évi francia szabályozás is.
691
Magyarországon az 1908. évi XXXIV. törvény a felnőttek tekintetében a belga–francia, a fiatalkorúak

vonatkozásában pedig az angol–amerikai modellt honosította meg. E törvény – kiegészítve a Csemegi Kódexet
– kimondta, hogy a bíróság az egy hónapot meg nem haladó tartamú fogházbüntetés és a pénzbüntetés
végrehajtását különös méltánylást érdemlő okból felfüggesztheti, ha ettől – tekintettel az elítélt személyi
körülményeire – kedvező hatás várható (1. §). Rendelkezett továbbá arról, hogy mikor nem kerülhet sor a
felfüggesztésre, így például, ha az elítélt a cselekményt aljas indokból követte el (2. §).
A Btá. is lehetővé tette, hogy a bíróság a kiszabott börtön vagy pénzbüntetés végrehajtását háromévi próbaidőre
felfüggessze, ha erre az elkövető érdemes. A törvény szintén meghatározta azt az esetkört is, amikor a büntetés
végrehajtásának felfüggesztésére nem volt mód [55. § (1)–(3) bek.].
Az 1961. évi Btk. ugyancsak megengedte mind a szabadságvesztés, mind a pénzfőbüntetés végrehajtásának
felfüggesztését. Főszabályként az egy évet meg nem haladó szabadságvesztés végrehajtása volt felfüggeszthető,
de különös méltánylást érdemlő körülmények esetén a bíróság kivételesen az egy évnél hosszabb, de két évet
meg nem haladó szabadságvesztés kiszabásakor is élhetett ezzel a lehetőséggel. A pénzfőbüntetés próbaideje
egy év, az egy évnél nem hosszabb szabadságvesztés próbaideje három év, míg az egy évet meghaladó
szabadságvesztés próbaideje öt év volt (70–71. §).
A korábbi Btk. a hatálybalépésekor lényegét tekintve az 1961. évi Btk.-val azonos rendelkezéseket tartalmazott.
Ezen normákat azonban többször módosították, a legjelentősebb a 2009. évi LXXX. törvény azon szabálya volt,
amely bevezette a szabadságvesztés végrehajtásának részbeni felfüggesztésének a lehetőségét. Erre a két évet
meghaladó, de öt évnél nem hosszabb tartamú szabadságvesztés kiszabása nyújtott alkalmat, ha az elkövető
személyi körülményeire figyelemmel alaposan feltehető volt, hogy a büntetés célja így is elérhető (89–91/B. §).
692
A svájci büntető törvénykönyv ismeri a büntetés

végrehajtásának felfüggesztését valamint a részbeni felfüggesztés jogintézményét is (42. cikk). A törvény a
pénzbüntetés, a közérdekű munka és a szabadságvesztés felfüggesztését egyaránt lehetővé teszi, ha ezáltal
visszatartható az elkövető az újabb bűncselekmény elkövetésétől. A felfüggesztés legrövidebb időtartama hat
hónap, a leghosszabb pedig két év [42. cikk (1) bek.].
A német büntető törvénykönyv negyedik címe szól a büntetés végrehajtásának felfüggesztéséről. A törvény
főszabályként az egy évet meg nem haladó tartamú szabadságvesztés végrehajtásának felfüggesztését teszi
lehetővé. A két évet meg nem haladó szabadságvesztés esetében erre csak akkor kerülhet sor, ha az elkövető
cselekményével és személyiségével összefüggő rendkívüli körülmények ezt indokolják. A próbaidő tartamával
kapcsolatos rendelkezés szerint azt a bíróság kettő és öt év közötti időtartamra határozhatja meg. A
szabadságvesztés végrehajtásának próbaidőre történő felfüggesztésével egyidejűleg a bíróság kötelezheti az
elítéltet, hogy a cselekményével okozott kárt térítse meg, meghatározott összeget közcélú intézmény vagy az
állam javára fizessen meg, illetve végezzen közhasznú munkát (56–56b. §).
Az osztrák büntető törvénykönyv 43. §-ának (1) bekezdése rendelkezik a büntetés végrehajtásának
felfüggesztéséről, kimondva, hogy amennyiben az elkövetőt két évet meg nem haladó szabadságvesztésre vagy
pénzbüntetésre ítélik, úgy a bíróság a büntetés végrehajtását legalább egyévi és legfeljebb háromévi próbaidőre
felfüggesztheti, ha feltételezhető, hogy ez a szankció is alkalmas a speciális és a generális prevenció elérésére.
Az osztrák büntető törvénykönyv ismeri a szabadságvesztés végrehajtásának részbeni felfüggesztését is [43a. §
(3)–(4) bek.].
A büntetés végrehajtásának felfüggesztése

egyértelműen alkalmas az elítélt viselkedésének befolyásolására, figyelemmel arra, hogy tőle függ a kiszabott
büntetés végrehajtása. Azt az elkövetőt, aki kisebb súlyú bűncselekményt valósított meg és akivel kapcsolatban
693
a büntetés célját a büntetés végrehajtása nélkül is el lehet érni, helytelen lenne a büntetés végrehajtásával járó
hátrányokkal sújtani. Különösen igaz ez a megállapítás a rövid tartamú szabadságvesztés büntetésre. Ezért a
Btk. lehetővé teszi a büntetés végrehajtásának felfüggesztését, amelynek lényege abban áll, hogy a bíróság
ítéletében megállapítja az elkövető bűnösségét, a cselekményét minősíti és a büntetés kiszabás elveire
figyelemmel kiszabja a szabadságvesztést, azonban végrehajtását próbaidőre felfüggeszti.
A Btk. kizárólag a két évet meg nem haladó szabadságvesztés végrehajtásának felfüggesztésére ad lehetőséget.
Ezért nem függeszthető fel az ennél hosszabb tartamú szabadságvesztés a többi büntetés, illetve mellékbüntetés
végrehajtása, és nincs törvényes lehetőség a szabadságvesztésre átváltoztatott közérdekű munka vagy
pénzbüntetés felfüggesztésére sem.
A büntetés végrehajtásának felfüggesztése a törvény szerint csupán lehetőség, ez azonban nem azt jelenti, hogy
arra csak kivételesen kerülhet sor. A Btk. mindössze azt a követelményt támasztja, hogy alaposan feltehető
legyen, hogy a büntetés célja annak végrehajtása nélkül is elérhető.
A Btk. a büntetés kiszabásának elvei körében mondja ki, hogy amennyiben a bíróság szabadságvesztést szab ki,
a büntetés mértékét a végrehajtás felfüggesztési lehetőségének a figyelmen kívül hagyásával köteles
megállapítani.
Ezzel kapcsolatban mutat rá arra a BKv. 55. számú vélemény, hogy a törvényi szabályozás a felfüggesztett
szabadságvesztést nem tekinti önálló büntetési nemnek, ezért nem fogadható el olyan gyakorlat, amely a
végrehajtás felfüggesztését a büntetés hosszabb tartamával mintegy ellensúlyozza. A szabadságvesztés
végrehajtásának felfüggesztéséről tehát a bíróság a vonatkozó törvényi rendelkezések alapján, a
büntetéskiszabási elvekre figyelemmel dönt. A szabadságvesztés végrehajtásának felfüggesztése nem kerülhet
ellentétbe az általános megelőzés követelményével, előtérbe kerül azonban az egyéni megelőzés, mivel a
büntetés végrehajtásának felfüggesztését különösen az elkövető személyi körülményei alapozhatják meg.
Amennyiben az elkövető személyi körülményei kedvezőek, a bíróság csak jelentős tárgyi súlyú bűncselekmény
miatt szab ki szabadságvesztést, ilyenkor gyakran a végrehajtás felfüggesztésével is elérhető a büntetés célja.
Nem indokolt azonban a büntetés végrehajtásának felfüggesztése, ha az elkövető:
• jellegénél fogva súlyosabban megítélendő (erőszakos, garázda jellegű vagy a közélet tisztaságát
veszélyeztető), nagyobb tárgyi súlyú bűncselekményt követett el,
• a gondatlansága nagyfokú és a bekövetkezett eredmény is súlyos,
• ha az elkövetők szervezetten valósították meg a bűncselekményt.
Kifogásolható életvezetésű elkövetővel szemben akkor kerülhet sor a szabadságvesztés végrehajtásának

felfüggesztésére, ha az elkövető jelentősebb tárgyi súlyú törvényi tényállást valósított meg, de a bűnösségének
foka kisebb, vagy a cselekmény kisebb tárgyi súlyú, de a bűnösség foka jelentősebb. A kifogásolható
életvezetésű elkövetőt rendszerint indokolt pártfogó felügyelet alá helyezni. Általában nem függeszthető fel a
szabadságvesztés végrehajtása azokkal szemben, akik alkoholista életmódjukból vagy erkölcstelen
életvitelükből fakadóan jelentős tárgyi súlyú deliktumot valósítottak meg, vagy bűncselekmények sorozatát
követték el, illetve személyi társadalomra veszélyességük egyébként kiemelkedő.
Az elkövető személyi körülményei közül a szabadságvesztés végrehajtásának felfüggesztése szempontjából

jelentős nyomatéka van az előrehaladott életkornak, a súlyos betegségnek vagy a rendkívül nehéz családi
viszonyoknak.
A Btk. pontosan meghatározza azokat az eseteket, amikor a büntetés végrehajtása nem függeszthető fel. Így
kizárt a büntetés végrehajtásának felfüggesztése azzal szemben aki:
• többszörös visszaeső,
• a bűncselekményt bűnszervezetben valósította meg,
• a szándékos bűncselekményt a szabadságvesztés végrehajtásának befejezése előtt, vagy felfüggesztésének

próbaideje alatt követte el.
A többszörös visszaeső fogalmát a Btk. 459. §-a (1) bekezdése 31. pontjának b) alpontja határozza meg.
694
A bűnszervezet feltételeit a Btk. 459. §-a (1) bekezdésének 1. pontja definiálja.
A kizáró okok harmadik esetkörében csupán akkor nincs törvényes lehetőség a két évet meg nem haladó
szabadságvesztés végrehajtásának felfüggesztésére, ha az újabb deliktum szándékos. Amennyiben, az újabb
bűncselekmény gondatlan, az ezért kiszabott szabadságvesztés végrehajtása felfüggeszthető.
A szabadságvesztés végrehajtásának befejezése előttinek minősül az újabb bűncselekmény, ha azt
• – az ítélet jogerőssé válása után, de a szabadságvesztés foganatbavétele előtt, vagy
• a szabadságvesztés végrehajtása alatt
• követik el.
Tehát akkor sem függeszthető fel a szándékos bűncselekmény miatt kiszabott szabadságvesztés végrehajtása, ha
az elkövető olyan időpontban valósította meg a bűncselekményt, amikor a más ügyben vele szemben kiszabott
szabadságvesztés végrehajtása még meg sem kezdődött (BH 2003.178.). Megjegyzem, hogy a szabadságvesztés
végrehajtásához természetesen a feltételes szabadság is hozzátartozik, ezért a feltételes szabadság tartama alatti
szándékos bűncselekmény elkövetése is kizárja a felfüggesztést.
Szintén kizáró ok a szabadságvesztés felfüggesztésének próbaideje alatti elkövetés.
A szabadságvesztés felfüggesztésének tartama egy évtől öt évig terjedhet, de a kiszabott szabadságvesztésnél

rövidebb nem lehet, a próbaidőt években, vagy években és hónapokban kell meghatározni.
E törvényi rendelkezés szerint a próbaidő tartama legfeljebb megegyezhet a kiszabott szabadságvesztés

mértékével, illetve annál csak hosszabb lehet, továbbá ha a kiszabott szabadságvesztés egy évnél rövidebb
tartamú, a felfüggesztés tartama legalább egy év.
A szándékosan elkövetett bűncselekmény miatt általában hosszabb tartamú próbaidőt indokolt meghatározni. A
próbaidő tartamának megállapításakor a bíróság ugyanazokat a körülményeket kell hogy értékelje, amelyeket a
büntetés kiszabása során figyelembe vett. Ha az elkövető személyi körülményei kedvezőek, előtérbe kerülnek az
elkövetés körülményei, a bűncselekmény jellege, a bűnösség foka, a bűncselekmény indítéka, az elkövetőnek a
végrehajtás utáni magatartása. Mindezeket elsősorban az egyéni megelőzés szempontjából kell értékelni, és
ennek megfelelően lehet a próbaidő tartamát egyéniesítve megállapítani. Ha az elkövető életvezetése részben
kifogásolható, a próbaidőt általában hosszabb tartamban indokolt megállapítani.
Ha az elkövetőn olyan szabadságvesztést hajtanak végre, amely miatt a felfüggesztett szabadságvesztés

végrehajtását nem lehet elrendelni, akkor a próbaidő a szabadságvesztés tartamával meghosszabbodik, amely
rendelkezést a közérdekű munka és a pénzbüntetés helyébe lépő szabadságvesztés esetén is alkalmazni kell.
Ilyenkor értelemszerűen a próbaidő tartama az öt évet meghaladhatja.
A szabadságvesztés végrehajtásának felfüggesztésével egyidejűleg a bíróság elrendelheti az elítélt párfogó

felügyeletét, ha úgy ítéli meg, hogy a próbaidő eredményes elteltéhez az elkövető rendszeres figyelemmel
kísérésére van szükség. Ha az elkövető visszaeső, pártfogó felügyelet alatt áll.
Amennyiben az elkövetőt többször ítélik próbaidőre felfüggesztett szabadságvesztésre, és a szabadságvesztések

próbaideje még nem telt el, valamennyi próbaidő párhuzamosan telik.
A felfüggesztett szabadságvesztést végre kell hajtani, ha:
• a próbaidő alatt megállapítják, hogy a szabadságvesztés végrehajtását a Btk. 86. §-a (1) bekezdésében foglalt
kizáró ok ellenére függesztették fel,
• az elkövetőt a próbaidő alatt elkövetett bűncselekmény miatt végrehajtandó szabadságvesztésre ítélik,
• az elkövető a pártfogó felügyelet magatartási szabályait súlyosan megszegi.
A Btk. rendelkezik arról is, hogy a büntetés végrehajtásának kegyelemből történt felfüggesztése esetén a
végrehajtás elrendelésére a felfüggesztett büntetés végrehajtására vonatkozó rendelkezést kell alkalmazni.
695
BKv. 55. BH 2007.147., BH 2003.178., BH 2000.336.,

1982.364., BH 1982.75., BH 1981.307., EBH 1999.1.
7. 7. A különös, a többszörös és az erőszakos

többszörös visszaesőkre vonatkozó rendelkezések
89. §
(1) A különös és a többszörös visszaesővel szemben – ha e törvény másként nem rendelkezik – az újabb
bűncselekmény büntetési tételének felső határa szabadságvesztés esetén a felével emelkedik, de nem
haladhatja meg a huszonöt évet. Halmazati büntetés esetén a 81. § (3) bekezdése szerinti büntetési tételt,
tárgyalásról lemondás esetén a 83. § (1)–(2) bekezdése szerinti büntetési tételt kell a felével emelni.
(2) A különös és a többszörös visszaesővel szemben a büntetés a 82. § (1) bekezdése alapján csak különös
méltánylást érdemlő esetben enyhíthető.
(3) Az (1) bekezdésben meghatározott súlyosabb jogkövetkezmények nem alkalmazhatók, ha e törvény

Különös Része a különös visszaesőként történő elkövetést a bűncselekmény súlyosabban minősülő
eseteként rendeli büntetni.
90. §
696
(1) Erőszakos többszörös visszaesővel szemben a 33. § (4) bekezdése nem alkalmazható.
(2) Az erőszakos többszörös visszaesővel szemben az erőszakos többszörös visszaesőkénti minősítést

megalapozó, súlyosabban büntetendő személy elleni erőszakos bűncselekmény büntetési tételének felső
határa szabadságvesztés esetén a kétszeresére emelkedik. Ha a büntetési tétel így felemelt felső határa a
húsz évet meghaladná, vagy a törvény szerint a bűncselekmény életfogytig tartó szabadságvesztéssel is
büntethető, az elkövetővel szemben életfogytig tartó szabadságvesztést kell kiszabni.
(3) Az erőszakos többszörös visszaesővel szemben a büntetés
a) a 82. § (1) bekezdése alapján nem enyhíthető,
b) – ha e törvény Általános Része lehetővé teszi – korlátlanul enyhíthető.
Akácz József – Vereczkei Géza: A

visszaesésről. Magyar Jog 1981/4. Balla Lajos: Adalék a visszaeső bűnelkövetők megítéléséhez a magyar
büntetőjogban. Bírák Lapja 2011/1–2. Földvári József: A visszaesés értékelése a büntetőjogban. Pécs, 1959.
Gönczöl Katalin: A visszaeső bűnözők tipológiája. Budapest, 1980. Kónyáné Kutrucz Katalin: Gondolatok a
visszaesésről. Jogtudományi Közlöny 1982/7.
697
Az ismételt bűnelkövetésnek a büntetőjog kezdetétől

jelentőséget tulajdonítanak. Már Szent István törvényeiben megjelent a bűnismétlés szigorúbb megítélése, mert
mind a vallás elleni, mind az egyéni javak elleni, mind a közösséget sértő bűncselekmények harmadszori
elkövetése lényegesen súlyosabb jogkövetkezményekkel járt.
A XIX. század elejére csaknem valamennyi európai állam büntető törvénykönyve szabályozta az ismételt
bűnelkövetést oly módon, hogy a fogalommeghatározás az általános részben szerepelt, és ennek a ténynek a
különös részben szereplő bűncselekmény vonatkozásában büntetést növelő hatása volt.
A Csemegi Kódex általános része csupán a feltételes szabadságra bocsáthatóság szabályozásakor rendelkezett a
visszaesőkről, miszerint bizonyos bűncselekmények megvalósításakor a visszaesők nem bocsáthatók feltételes
szabadságra. A különös részben a vagyon elleni deliktumok körében bírt relevanciával a visszaesés, így például
a lopás vagy a sikkasztás az ellopott dolog értékétől függetlenül bűntettnek minősült, ha azt olyan személy
követte el, aki rablás, zsarolás, lopás, sikkasztás vagy orgazdaság miatt már két alkalommal volt büntetve. A
bírói gyakorlat ugyanakkor már ebben az időben is súlyosító tényezőként értékelte azt a körülményt, ha az
elkövető már állt bíróság előtt.
A Btá. sem definiálta a visszaesés fogalmát, és a bűnismétlésnek csak egyes jogintézmények alkalmazhatósága
szempontjából tulajdonított jelentőséget. Így a büntetés végrehajtása nem volt felfüggeszthető, ha az elkövetőt a
bűntett elkövetését megelőző öt éven belül börtönre ítélték [55. § (3) bek. d) pont]. Ezzel egyidejűleg azonban,
számos jogszabály tartalmazott olyan rendelkezést, amely a visszaesés fogalmát kívánta meghatározni, így
például a Katonai Büntető Törvénykönyvről szóló 1948. évi LXII. törvény, amely szolgálati bűntetté minősítette
azokat a fegyelmi vétségeket, amelyeknél az elkövetőt fegyelmi vagy bírói úton két ízben már megbüntették, és
az utolsó büntetés kitöltésétől egy év még nem telt el. A devizagazdálkodás szabályait sértő bűncselekmények
698
vonatkozásában az 1950. évi 30. tvr. 58. §-a pedig azt tekintette visszaesőnek, akit az újabb deviza-
bűncselekmény elkövetése előtt, devizabűntett miatt egyévi vagy ezt meghaladó tartamú szabadságvesztésre
ítéltek, és a büntetés kitöltésétől öt év még nem telt el.
Az 1961. évi Btk. kísérletet tett arra, hogy a jogalkalmazói gyakorlatra is kiható rendezetlenséget megszüntesse.
Ennek érdekében az Általános Részben definiálta a visszaesés fogalmát. Az értelmező rendelkezések között
elhelyezett 115. § szerint visszaeső az, akit a bűntette elkövetését megelőzően, szándékosan elkövetett
ugyanolyan bűntettért már szabadságvesztésre ítéltek, és a büntetés kiállásától vagy végrehajthatósága
megszűnésétől az újabb bűntett elkövetéséig öt év még nem telt el. A visszaesés ténye egyes
bűncselekményeket, így például az emberölést [253. § (2) bek. b) pont], a lopást, a sikkasztást, a csalást, vagy a
hűtlen kezelést [296. § (2) bek. d/1. pont] súlyosabban minősített.
A korábbi Btk. különbséget tett a visszaesés, a különös visszaesés és a többszörös visszaesés között. Visszaeső a
szándékos bűncselekmény elkövetője, ha korábban szándékos bűncselekmény miatt végrehajtandó
szabadságvesztésre ítélték, és a büntetés kitöltésétől vagy végrehajthatósága megszűnésétől az újabb
bűncselekmény elkövetéséig öt év még nem telt el. A korábbi Btk. különös visszaesőnek azt minősítette, aki
mindkét alkalommal ugyanolyan vagy hasonló jellegű deliktumot valósított meg. A többszörös visszaesés
feltétele pedig a visszaesőkénti szabadságvesztésre ítélés, valamint az újabb bűncselekmény három éven belüli
elkövetése volt. Az 1993. évi XVII. törvény a visszaesőkkel kapcsolatos rendelkezéseket úgy változtatta meg,
hogy az ötéves időtartamot három évre mérsékelte.
Az európai büntető törvénykönyvek, például a svájci és

az osztrák büntető törvénykönyv általában a büntetés kiszabása körében tulajdonítanak jelentőséget annak, hogy
az elkövetőt már korábban is felelősségre vonták. A visszaesés következménye, hogy az adott büntetési nem
felső határa átléphető.
699
Az ismételten bűncselekményt elkövetők a hatályos

szabályozás szerint két csoportba sorolhatók.
a) Az úgynevezett „egyszerű bűnismétlők” azok, akik visszaesőnek nem minősülnek, de akiket már korábban is
felelősségre vontak bűncselekmény megvalósítása miatt.
Így egyszerű bűnismétlőnek tekintendő az, akinek:
• akár a korábbi, akár az újabb bűncselekménye gondatlan volt,
• – mindkét alkalommal gondatlan bűncselekményt valósított meg,
• – ha a korábbi szándékos bűncselekménye miatt nem végrehajtandó szabadságvesztésre ítélték,
• a szándékos bűncselekmény miatt végrehajtandó szabadságvesztésben részesült, azonban a büntetés

kitöltésétől vagy végrehajthatósága megszűnésétől az újabb szándékos bűncselekmény elkövetéséig három év
telt el.
Amint már utaltam rá, az „egyszerű bűnismétlés” az eset összes körülményeire figyelemmel a büntetés
kiszabása során súlyosító tényezőként értékelhető.
b) A visszaeső, a különös visszaeső, a többszörös visszaeső, és az erőszakos többszörös visszaeső fogalmát a

Btk. 459. §-a (1) bekezdésének 31. pontja és annak a)–c) alpontjai definiálják. Ezek vonatkozásában maga a
Btk. határoz meg hátrányos jogkövetkezményeket.
700
Az Alkotmánybíróság az 1995-ben meghozott 1214/B/1990. AB határozatában arra mutatott rá, hogy a

visszaesőket érintő büntetőjogi szabályokban olyan büntetőpolitika normatív szabályai öltenek testet, amelyek a
bűntettes csoportok között tudatosan különböztetnek. Az Alkotmánybíróság megítélése szerint a modern
büntetőjog fejlődése szempontjából rendkívül jelentős szerepe van azoknak a jogelméleti eredményeknek,
amelyek a bűncselekménnyel okozott tárgyi jogsértés mellett felismerték az elkövetőkhöz kapcsolódóan az
életvezetés, az elkövetés előtti és utáni magatartás jelentőségét. Ezek a jogelméleti felismerések az érdem,
illetve a megérdemeltség kategóriája révén lehetnek hatással a felelősségre és a felelősségre vonásra. A
visszaesők súlyosabb jogkövetkezményekkel fenyegetése a hatályos büntetőjogi rendszer olyan szerves része,
amely alkotmányos indokon alapszik, és megfelel a büntetőjogi jogkorlátozás alkotmányos kritériumainak.
A büntetettséget követő bűnismétlés a cselekményhez kapcsolt sajátos elkövetési mód, a büntetőjogi tilalmak
tudatos újbóli megszegése, annak a kockázatnak a vállalásával, hogy a büntetettség múltjával terhelten követnek
el újabb bűncselekményt. A büntetettség figyelembevétele a büntetőjogi szabályozásban nem az előző
cselekmény újbóli értékelését jelenti, hanem csak viszonyítási alapot az ismételtség megállapításához. A
törvényhozónak ezért alkotmányos szabadságában áll a visszaesőként elkövetett bűnismétlést a megérdemeltség
és arányosság kritériumai szerint súlyosabban büntetni. Azok a kriminálpolitikai igények tehát, amelyek a
visszaesők súlyosabb megbüntetését igénylik, alkotmányosan igazolhatók, mert a büntetőjog alkotmányos
garanciális szabályai nem zárják ki, hanem egyenesen szükségessé teszik a büntetettség külön értékelését. A
büntetés felső határának meghatározásakor a törvényhozó a megérdemelt arányos büntetés keretében marad, a
büntetéskiszabás normatív előírásai pedig az arányos megérdemelt büntetéssel sújtást teszik lehetővé.
459. §
31. visszaeső a szándékos bűncselekmény elkövetője, ha korábban szándékos bűncselekmény miatt

végrehajtandó szabadságvesztésre ítélték, és a büntetés kitöltésétől vagy végrehajthatósága megszűnésétől
az újabb bűncselekmény elkövetéséig három év még nem telt el;
701
A visszaesés feltételei tehát a következők:
ba) Mind a korábbi, mind az újabb bűncselekménynek szándékosan elkövetettnek kell lennie. A
praeterintentionális deliktumok a visszaesés szempontjából szándékos jellegűek. Gondatlan bűncselekmény
miatti elítélés a visszaesést nem alapozza meg (BH 1992.511.).
bb) A korábbi elítélésnek csak akkor van jelentősége, ha az elkövetővel szemben végrehajtandó
szabadságvesztést szabtak ki. A próbaidőre felfüggesztett szabadságvesztés alkalmazása egyes kivételektől
eltekintve még az utólagos végrehajtás elrendelése esetén sem alapozza meg a visszaesést (BH 1986.265.). Ilyen
kivételnek tekinthető, ha a Kúria felülvizsgálati eljárásban megállapítja, hogy a büntetés végrehajtását a Btk. 86.
§-ában foglalt kizáró ok ellenére függesztették fel, és ezért a jogerős határozatot hatályon kívül helyezve, a
korábban eljárt bíróságot új eljárásra utasítja, és ekkor már végrehajtandó szabadságvesztést szabnak ki. A
közérdekű munkára, illetve pénzbüntetésre ítélés abban az esetben sem alapozza meg a visszaesői minőséget
újabb szándékos bűncselekmény elkövetésekor, ha a közérdekű munka helyébe szabadságvesztés lép, illetve ha
a pénzbüntetést szabadságvesztésre változtatják át.
bc) További feltétele a visszaesés megállapíthatóságának, hogy a büntetés kitöltésétől vagy végrehajthatósága
megszűnésétől az újabb bűncselekmény elkövetéséig három év még ne teljen el. A visszaesést megalapozza a
szabadságvesztés végrehajtása alatti, továbbá a végrehajtás megkezdése előtti elkövetés is. Így visszaesői
minőség megállapításának van helye, ha a terhelt az ügyben másodfokon hozott határozat rendelkező részének
kihirdetését követően, az indokolás szóbeli előadása közben valósítja meg az újabb szándékos deliktumot (BH
1989.140.).
702
A szabadságvesztés végrehajtásának befejezése előtti az újabb bűncselekmény, ha azt a korábbi

szabadságvesztésből történt feltételes szabadságra bocsátás után, a feltételes szabadság tartama alatt követik el.
Amennyiben a feltételes szabadság időtartama eredményesen telik el, ezen időponttól kell számítani a
hároméves időtartamot. A Btk. 39. §-ának (1) bekezdésében foglaltak szerint határozott ideig tartó
szabadságvesztés esetén a feltételes szabadság tartama azonos a szabadságvesztés hátralévő részével, de
legalább egy év. E rendelkezésből az következik, hogy amennyiben a szabadságvesztésből még hátralevő rész
egy évnél rövidebb, a feltételes szabadság tartama egy év. A Btk. 39. §-ának (2) bekezdése szerint azonban, ha a
szabadságvesztés hátralevő része egy évnél rövidebb és a végrehajtását nem rendelték el, a büntetést a feltételes
szabadság letelte után, a hátralévő rész utolsó napjával kell kitöltöttnek tekinteni.
Megjegyzem továbbá, hogy az ítélkezési gyakorlat szerint a visszaesést kizárólag magyar bíróság ítélete
alapozza meg. Külföldi bíróság által történt jogerős elítélést a visszaesés szempontjából nem lehet figyelembe
venni, kivéve, ha a külföldi bíróság ítélete a magyar bíróság ítéletével azonos érvényű. A külföldön történt
elítélést egyébként – amennyiben megbízható adatok állnak a bíróság rendelkezésére és az elítélésre olyan
cselekmény miatt került sor, amely a magyar jog szerint is bűncselekmény – súlyosító körülményként kell
értékelni (BH 1995.75.).
A visszaesés jogkövetkezményei:
• börtönben kell végrehajtani a szabadságvesztést, ha vétség miatt szabták ki [Btk. 37. § (2) bek. b) pont],
• – nem bocsátható próbára [Btk. 65. § (2) bek. a) pont],
• – nem írható elő jóvátételi munka [Btk. 67. § (2) bek. a) pont],
• – feltételes szabadságra bocsátása és a szabadságvesztés végrehajtásának felfüggesztése esetén pártfogó

felügyelet alatt áll [Btk. 69. § (2) bek. b) pont].
459. §
31. a) különös visszaeső az a visszaeső, aki mindkét alkalommal ugyanolyan vagy hasonló jellegű
bűncselekményt követ el;
703
A különös visszaesés jellemzője a bűnismétlés

azonossága vagy hasonlósága. Az ugyanolyan bűncselekmény fogalmán a Btk. Különös Részében
meghatározott azonos törvényi tényállás ismételt megvalósítását kell érteni. Ugyanolyan az alap-, a minősített és
a privilegizált eset. Nincs jelentősége a kísérleti vagy befejezett stádiumnak (BH 1980.415.), és az elkövetői
alakzatnak sem. Különös visszaeső az életveszélyt okozó testi sértés bűntettét megvalósító terhelt, ha korábban
könnyű testi sértés vétsége miatt ítélték végrehajtandó szabadságvesztésre, mert a testi sértés alap- és minősített
esete ugyanolyan bűncselekmény (BH 1980.119.). Az ítélkezési gyakorlat ugyanolyannak tekinti az újabb
bűncselekményt, ha a korábbi, mint törvényi egység magában foglalja az utóbbi deliktum törvényi tényállását.
A bűncselekmények kizárólag akkor hasonló jellegűek, ha a Btk. Különös Része rendelkezik erről.
Így a Btk. 160. §-a (2) bekezdésének h) pontja minősített esetként szabályozza a különös visszaesőkénti
elkövetést. Azt, hogy ezen törvényhely alkalmazásában a különös visszaesés szempontjából melyek a hasonló
jellegű bűncselekmények, a Btk. 160. §-ának (6) bekezdése határozza meg. Eszerint hasonló jellegű
bűncselekmény a népirtás, az erős felindulásban elkövetett emberölés, az emberrablás és az elöljáró vagy
szolgálati közeg elleni erőszak, ha e deliktumok szándékos emberölést is megvalósítanak, illetve a
terrorcselekmény, a jármű hatalomba kerítése, és a zendülés súlyosabban minősülő esetei, ha a halált
szándékosan okozva követik el [Btk. 160. § (6) bek.].
Ugyancsak hasonló jellegű bűncselekmények a különös visszaesés szempontjából az erőszakos vagyon elleni, a
vagyon elleni és a szellemi tulajdonjog elleni bűncselekmények [Btk. 383. § d) pont].
Olyan esetekben, amikor a különös visszaesés nem minősítő körülmény, ezt az ítélet rendelkező részében a
büntetés kiszabása körében kell megállapítani.
704
Mivel a különös visszaeső is visszaeső, az e körbe tartozó elkövetőkre is vonatkoznak az említett joghátrányok,
és ezek kiegészülnek a következőkkel:
• a különös visszaesővel szemben – amennyiben a törvény másként nem rendelkezik – az újabb bűncselekmény
büntetési tételének felső határa szabadságvesztés esetén a felével emelkedik, de nem haladhatja meg a
huszonöt évet; halmazati büntetés esetén a 81. § (3) bekezdése szerinti büntetési tételt, a tárgyalásról
lemondás esetén pedig a 83. § (1)–(2) bekezdés szerinti büntetési tételt kell a felével emelni [Btk. 89. § (1)
bek.],
• a büntetés a 82. § (1) bekezdése alapján csak különös méltánylást érdemlő esetben enyhíthető [89. § (2) bek.].
További hátrányos jogkövetkezménye a különös visszaesésnek, ha a Btk. Különös Része az így megvalósított
cselekményt minősített esetként szabályozza [160. § (2) bek. h) pont]. Ilyenkor azonban a felemelt büntetési
tételkeretre vonatkozó előírás nem alkalmazható. Így például az emberölésnek a különös visszaesőkénti
elkövetés minősítő körülménye [162. § (2) bekezdés h) pont], ezért ilyenkor a Btk. 89. §-ának (1) bekezdése
nem érvényesül [Btk. 89. § (3) bek.].
459. §
31. b) többszörös visszaeső az, akit a szándékos bűncselekmény elkövetését megelőzően visszaesőként
végrehajtandó szabadságvesztésre ítéltek, és az utolsó büntetés kitöltésétől vagy végrehajthatósága
megszűnésétől a szabadságvesztéssel fenyegetett újabb bűncselekmény elkövetéséig három év még nem
telt el;
A többszörös visszaesés törvényi feltétele, hogy a terheltet korábban visszaesőként szabadságvesztésre ítéljék.
Ezért amennyiben a korábbi végrehajtandó szabadságvesztést kiszabó ítélet tévesen elmulasztotta a terhelt
visszaesői (különös visszaesői) minőségének a megállapítását, nincs lehetőség többszörös visszaesőkénti
elítélésére (BH 1993.334.). A többszörös visszaesői minőség megállapításának további kritériuma, hogy az
újabb szándékos bűncselekmény szabadságvesztéssel fenyegetett legyen. Az összbüntetést a visszaesés
szempontjából egyszeri elítélésnek kell értékelni, ezért ilyenkor a két ízben is végrehajtandó szabadságvesztésre
ítélés nem alapozza meg a terhelt többszörös visszaesői minőségének a megállapítását. A többszörös
visszaesővel szemben hozott ítélet rendelkező részében nem kell feltüntetni, hogy az elkövető egyben különös
visszaeső is.
A többszörös visszaesés – a különös visszaesőkre vonatkozó joghátrányokon kívüli – további

jogkövetkezményei:
• – fegyházban kell végrehajtani a kétévi vagy ennél hosszabb tartamú szabadságvesztést [Btk. 37. §-a (3)
bek. b) pontjának ba) alpontja],
• a büntetés fele részének letöltése után nem bocsátható feltételes szabadságra [Btk. 38. § (3) bek.],
• – nem bocsátható feltételes szabadságra, ha a kiszabott szabadságvesztését fegyházban kell végrehajtani [Btk.
38. § (4) bek. a) pont],
• – a vádemelés nem halasztható el [Be. 223. § (1) bek. a) pont].
Amennyiben a bíróság a különös és többszörös visszaesők esetében nem alkalmazza a 89. § (1) bekezdését, a
különös vagy többszörös visszaesés ténye súlyosító körülmény. Abban az esetben azonban, ha a bíróság a 89. §
(1) bekezdésének alkalmazásával szabja ki a büntetést, a különös vagy többszörös visszaesői minőséget
súlyosító tényezőként már nem veheti figyelembe a kétszeres büntetőjogi értékelés tilalma miatt (BH
1994.236.).
A Btk. a különös és többszörös visszaesőkre tehát külön büntetési tételkereteket állapít meg, és a büntetés
enyhítését csak különös méltánylást érdemlő esetben teszi lehetővé. Bár a büntetési tétel felső határa
szabadságvesztés esetén mind a különös, mind a többszörös visszaeső vonatkozásában a felével emelkedik, ez
nem haladhatja meg a huszonöt évet.
Amennyiben a különös vagy többszörös visszaeső elkövető több bűncselekményét egy eljárásban bírálják el, és
vele szemben halmazati büntetést szabnak ki, a Btk. 81. §-ának (3) bekezdése szerinti büntetési tétel emelkedik
705
a felével, vagyis a bűnhalmazatban lévő bűncselekmények legmagasabb büntetési tételét a Btk. 81. § (3)
bekezdése alapján meg kell emelni, majd az így megemelt büntetési tételt kell ismételten a felével növelni.
Mindebből az következik, hogy a korábbi Btk. rendelkezéseitől eltérően, a törvény a kétszeres emelést teszi
szabállyá, tehát a Btk. 81. §-ának (3), illetve a Btk. 89. §-ának (2) bekezdésében írt normák kombinált
alkalmazását.
A különös és többszörös visszaesők esetén is irányadó a törvényi büntetési tétel alsó határa. Ebből következik,
hogy a Btk. 82. § (1) bekezdésében írt enyhítési lehetőség sem kizárt, de erre esetükben csak különös
méltánylást érdemlő körülmények adnak alapot.
459. §
31. c) erőszakos többszörös visszaeső az a többszörös visszaeső, aki mindhárom alkalommal személy elleni
erőszakos bűncselekményt követ el.
Az erőszakos többszörös visszaesést – amint már

említettük – a 2009. évi LXXX. törvény vezette be a korábbi Btk.-ba, a súlyos megítélésű bűncselekmények
elleni hatékony fellépés érdekében.
Az erőszakos többszörös visszaeső olyan többszörös visszaeső, aki mindhárom alkalommal a Btk. 459. §-a (1)
bekezdésének 26. pontjában szereplő személy elleni erőszakos bűncselekményt valósított meg.
Nem állapítható meg az erőszakos többszörös visszaesői minőség, ha az elkövetőt az elbírálás alapjául szolgáló
személy elleni erőszakos bűncselekmény elkövetését megelőzően már visszaesőként, különös visszaesőként
706
vagy akár többszörös visszaesőként elítélték ugyan, azonban nem személy elleni erőszakos cselekmények miatt.
Az erőszakos többszörös visszaesést az sem alapozza meg, ha a többszörös visszaesőnek minősülő elkövető
nagyszámú elítélései között, valamely három évnél korábban történt elítélés tartalmaz személy elleni
bűncselekményt, de úgy, hogy az a büntetés kiállására vagy végrehajthatóságának megszűnésére figyelemmel
visszaesést, többszörös visszaesést nem alapoz meg. Tehát a többszörös visszaeséshez vezető láncolatos
elítélések – a személy elleni erőszakos bűncselekmények miatti elítélések egymáshoz viszonyított három évnél
hosszabb ideje esetén – sem vezetnek az erőszakos többszörös visszaesés megállapíthatóságához.
Mindebből az is következik, hogy az erőszakos többszörös visszaesőt az erőszakos többszörös visszaesőkénti

minősítését megelőzően már két alkalommal személy elleni erőszakos bűncselekmény miatt végrehajtandó
szabadságvesztésre ítélték, illetve, hogy a háromévi időtartamot a személy elleni erőszakos bűncselekmény
miatt kiszabott szabadságvesztés kitöltésétől vagy végrehajthatósága megszűnésétől az újabb személy elleni
erőszakos bűncselekmény elkövetéséig kell számítani. Másként fogalmazva, az első személy elleni erőszakos
bűncselekmény miatti elítélést követően úgy kell megvalósítani az újabb személy elleni erőszakos deliktumot,
hogy visszaesőként ítéljék el, majd a büntetés kitöltésétől vagy végrehajthatóságának megszűnésétől kell
számítani az újabb három esztendőt, amelyen belül kell elkövetni a harmadik személy elleni erőszakos
bűncselekményt. A személy elleni erőszakos deliktumokat taxatíve meghatározó Btk. 459. § (1) bekezdésének
26. pontja olyan törvényi felsorolás, amely értelmezéssel nem tágítható(BKv 83.).
Az erőszakos többszörös visszaesés – a többszörös visszaesőkre vonatkozó joghátrányon kívüli – további

jogkövetkezményei:
• nem alkalmazható a Btk. 33. § (4) bekezdése, azaz háromévi szabadságvesztésnél nem súlyosabban
büntetendő bűncselekmény megvalósításakor sem lehet szabadságvesztés helyett elzárást, közérdekű munkát,
pénzbüntetést, foglalkozástól eltiltást, járművezetéstől eltiltást, kitiltást, sportrendezvények látogatásától való
eltiltást vagy kiutasítást kiszabni [Btk. 90. § (1) bek.],
• nem bocsátható feltételes szabadságra [Btk. 38. § (4) bek. b) pont],
• az erőszakos többszörös visszaesőkénti minősítést megalapozó, súlyosabban büntetendő személy elleni

erőszakos bűncselekmény büntetési tételének felső határa szabadságvesztés esetén a kétszeresére emelkedik,
• ha a felemelt felső határ a húsz évet meghaladja vagy a törvény szerint a bűncselekmény életfogytig tartó
szabadságvesztéssel is büntethető, az életfogytig tartó szabadságvesztés kiszabása kötelező [Btk. 90. § (2)
bek.],
• a büntetés korlátozott enyhítésének nincs helye [Btk. 90. § (3) bek. a) pont].
Abban az esetben azonban, ha az Általános Rész korlátlan enyhítésre ad lehetőséget, erre az erőszakos
többszörös visszaeső tekintetében is lehetőség van.
707
BKv. 83. BH 2007.400., BH 2004.397., BH 2002.342.,

1990.248., BH 1986.180., BH 1986.43., BH 1985.471., BH 1985.255., BH 1985.215., BH 1985.177., BH
1982.404., BH 1982.403., BH 1982.176., BH 1982.129., BH 1982.79., BH 1982.36., BH 1981.348.
8. 8. A bűnszervezetben történő elkövetésre

vonatkozó rendelkezések
91. §
(1) Azzal szemben, aki a szándékos bűncselekményt bűnszervezetben követte el, a bűncselekmény
büntetési tételének felső határa a kétszeresére emelkedik, de a huszonöt évet nem haladhatja meg.
Halmazati büntetés esetén a 81. § (3) bekezdése szerinti büntetési tételt, tárgyalásról lemondás esetén a
83. § (1)–(2) bekezdése szerinti büntetési tételt kell alapul venni.
(2) Azzal szemben, aki a bűncselekményt bűnszervezetben követte el, kitiltásnak is helye van.
(3) A bűncselekmény bűnszervezetben történő elkövetésének megállapítása esetén az e törvényben a

bűncselekmény bűnszövetségben történő elkövetésének esetére megállapított jogkövetkezmények nem
alkalmazhatók.
708
A bűnszervezetben történő elkövetés büntetésikeretet-

növelő körülmény. A Btk. Általános részi rendelkezése, a büntetés kiszabására vonatkozó szabályok között írja
elő, hogy aki a szándékos bűncselekményt bűnszervezetben követte el, azzal szemben a büntetési tétel felső
határa a kétszeresére emelkedik, azonban a huszonöt évet nem haladhatja meg.
Figyelemmel arra, hogy bűnszervezetben ötévi vagy ezt meghaladó szabadságvesztéssel fenyegetett bűntett
követhető el, a bűnszervezetben megvalósított bűncselekmény büntetési tételének felső határa – a tárgyalásról
lemondás esetét kivéve – legalább tízévi szabadságvesztés.
Büntetési tételen ez esetben is az adott deliktumra a Btk. Különös Részében meghatározott büntetési keretet kell
érteni.
Amennyiben a cselekmény a bűnszövetségben történő végrehajtás folytán lesz ötévi szabadságvesztéssel

fenyegetett, a Btk. 91. § (1) bekezdése nem alkalmazható, míg ha a büntetési tétel nem a bűnszövetség révén éri
el az ötévi szabadságvesztést, de a bűnszövetség súlyosabban minősítő körülmény, a bűnszervezetben történő
elkövetéskor az alapeset büntetési tételének felső határa emelkedik a kétszeresére.
Ugyanakkor, ha bármely más minősítő körülményhez társul a bűnszervezet, úgy a minősített eset büntetési
tételének a felső határa emelkedik a kétszeresére.
A bűnszervezetben elkövetett bűncselekmény büntetési tételének az alsó határa nem változik.
A bűnszervezetben létrehozott deliktum gyakran szorosan összefügg az elkövető tartózkodási helyével. Ezért a
Btk. 91. §-ának (2) bekezdése lehetővé teszi a kitiltást azzal szemben, aki a bűncselekményt bűnszervezetben
valósította meg.
709
Külön rendelkezik a Btk. a bűnszervezetben elkövetett bűncselekmény büntetéséről a tárgyalásról lemondás és a

halmazati büntetés vonatkozásában. Halmazati büntetés esetében a bűnhalmazatban lévő legsúlyosabb
bűncselekmény felével megemelt büntetési tételét kell a kétszeresére emelni [Btk. 91. § (1) bek.].
A tárgyalásról lemondás esetében a Btk. 83. §-a (1)–(2) bekezdéseiben csökkentett mértékű büntetési tételt kell
alapul venni.
9. 9. Az előzetes fogvatartás és a házi őrizet

beszámítása
92. §
(1) Az előzetes fogvatartás és a házi őrizet teljes idejét be kell számítani a kiszabott szabadságvesztésbe,
elzárásba, közérdekű munkába és pénzbüntetésbe.
(2) A beszámításnál egynapi előzetes fogvatartás egynapi szabadságvesztésnek, egynapi elzárásnak,

egynapi tétel pénzbüntetésnek, illetve négy óra közérdekű munkának felel meg.
(3) Házi őrizet beszámítása esetén
a) egynapi szabadságvesztésnek fegyház fokozat esetén öt nap, börtön fokozat esetén négy nap, fogház
fokozat esetén három nap,
b) egynapi elzárásnak két nap,
c) négy óra közérdekű munkának egy nap,
d) egynapi tétel pénzbüntetésnek egy nap
házi őrizetben töltött idő felel meg.
(4) A (2) és (3) bekezdés szerinti beszámítás után fennmaradó előzetes fogvatartás vagy házi őrizet
tartamát egynapi szabadságvesztésként kell beszámítani.
710
A Btk. rendelkezése szerint az előzetes fogvatartás és a

házi őrizet teljes idejét be kell számítani a felsorolt büntetési nemekbe. Az előzetes fogvatartás és a házi őrizet
közös jellemzője, hogy azok vagy teljesen megfosztják a terheltet a személyi szabadságától, vagy azt jelentősen
korlátozzák. Ezért teszi kötelezővé a Btk. az ilyen jellegű személyi szabadság elvonásával vagy korlátozásával
járó időtartamnak a beszámítását, az utóbb kiszabott büntetésbe. A Btk. 92. § (1) bekezdése azonban csak a
szabadság tényleges elvonásával járó, illetve a szabadságvesztésre átváltoztatható büntetésekre engedi meg
beszámítani az előzetes fogvatartásban, illetve a házi őrizetben töltött időt. Az előzetes fogvatartás alatt
egyébként az elbírált bűncselekmény kapcsán elrendelt előzetes letartóztatást és őrizetbe vételt kell érteni.
A Btk. meghatározza a beszámítás alapjául szolgáló átváltási szabályokat is.
711
BH 2011.130., BH 2001.216., BH 1996.4., BH

1991.428.
10. 10. Az összbüntetés

93. §
(1) Ha az elkövetőt több, határozott ideig tartó szabadságvesztésre ítélik, a jogerősen kiszabott
büntetéseket – törvényben meghatározottak szerint – összbüntetésbe kell foglalni, ha az elkövető
valamennyi bűncselekményt a legkorábbi elsőfokú ítélet kihirdetését megelőzően követte el.
(2) Összbüntetésbe csak olyan végrehajtandó szabadságvesztések foglalhatók, amelyeket az

összbüntetésbe foglaláskor még nem hajtottak végre, vagy amelyeket folyamatosan hajtanak végre.
(3) Ha felfüggesztett szabadságvesztést kell utóbb végrehajtani, azt az összbüntetésbe foglalás

szempontjából a továbbiakban végrehajtandó szabadságvesztésnek kell tekinteni.
(4) Nem foglalható összbüntetésbe
a) a korábban már összbüntetésbe foglalt büntetés,
b) a pénzbüntetés és a közérdekű munka helyébe lépő szabadságvesztés.
94. §
712
Az összbüntetés tartamát úgy kell meghatározni, mintha halmazati büntetést szabnának ki. Az
összbüntetés tartamának azonban el kell érnie a legsúlyosabb büntetésnek és a rövidebb büntetés vagy
büntetések egyharmad részének összegeként számított tartamot, de az nem haladhatja meg a büntetések
95. §
(1) Különböző fokozatban végrehajtandó szabadságvesztések összbüntetésbe foglalása esetén végrehajtási

fokozatként a legszigorúbbat kell meghatározni. Ha az összbüntetés mértéke három év vagy azt
meghaladó tartamú, illetve többszörös visszaesőnél két év vagy ezt meghaladó tartamú, az összbüntetés
végrehajtási fokozatát ennek figyelembevételével kell meghatározni.
(2) Ha az (1) bekezdés alkalmazásával megállapítandó végrehajtási fokozat az elítélt számára

méltánytalan hátrányt jelentene, eggyel enyhébb fokozat állapítható meg.
96. §
(1) Ha a foglalkozástól eltiltást, a járművezetéstől eltiltást, a kitiltást, a sportrendezvények látogatásától

való eltiltást vagy a kiutasítást szabadságvesztés mellett szabták ki, és a szabadságvesztés büntetéseket
összbüntetésbe foglalták, akkor több, azonos tartalmú foglalkozástól eltiltás, járművezetéstől eltiltás,
kitiltás, sportrendezvények látogatásától való eltiltás vagy kiutasítás közül azt kell végrehajtani, amelyik
az elítéltre hátrányosabb.
(2) A közügyektől eltiltás mellékbüntetés nem foglalható összbüntetésbe. Több közügyektől eltiltás
mellékbüntetés közül azt kell végrehajtani, amelyik a leghosszabb tartamú.
713
Finkey Ferencz: Az összbüntetés minimuma.

Jogtudományi Közlöny 1896/10. Földvári József: Az összbüntetés törvényi szabályozásáról. Magyar Jog 1970/9.
Paksi István: Az összbüntetésről. Magyar Jog 1996/6. Szeder Gyula: Az összbüntetésről. Ügyészségi Értesítő
1977/2. Viszokay László: Összbüntetés a hatályos Büntető Törvénykönyvben. Magyar Jog 1986/2.
A Csemegi Kódex használta az összbüntetés fogalmát

(96. §), azonban ténylegesen e törvényhely alatt a halmazati büntetésről rendelkezett. Ugyanakkor – a
jogintézménynek külön nevet nem adva – olyan előírásokat is tartalmazott, amelyek a mai
fogalomrendszerünkben az összbüntetés körébe tartoznak (104. §).
A I. Bn. 5. §-a arra az esetre írta elő az összbüntetés „kiszabását”, ha a felfüggesztett büntetés próbaideje alatt, a
felfüggesztett ítélet jogerőre emelkedése előtt elkövetett bűncselekmény miatt a bíróság szabadságvesztést szab
ki, vagy a próbaidő alatt szerez a bíróság arról tudomást, hogy korábban az elkövetőt már szabadságvesztésre
ítélték, és azt még végre kell hajtani.
A Btá. utólagos összbüntetésként nevesítette azt az esetkört, amikor az elkövetőt különböző határozatokkal
többször ítélték jogerősen börtönbüntetésre, és azokat még nem hajtották végre. Ezzel kapcsolatban a törvény
olyan szabályt tartalmaz, amely szerint az összbüntetés nem érheti el, a jogerősen kiszabott büntetések együttes
tartamát, és nem haladhatja meg sem a húsz évet, sem a legsúlyosabb cselekményre megállapított büntetés
másfélszeresét. Ez az utóbbi korlátozás azonban csak az úgynevezett „quasi” halmazatra vonatkozott, amikor is
az elkövető mindegyik cselekményét a legkorábban hozott ítélet jogerőre emelkedése előtt valósította meg [59.
§ (1)–(2) bek.].
Az 1961. évi Btk. külön cím alatt és teljes részletességgel szólt az összbüntetésről. Erre akkor volt lehetőség,
amikor az elkövetőt több szabadságveszésre vagy több javító-nevelő munkára, illetve szabadságvesztésre és
714
javító-nevelő munkára ítélték. Az azonos nemű büntetéseket ugyanolyan nemű összbüntetésbe kellett foglalni.
A törvény megkülönböztette a „quasi halmazati” összbüntetést és az egyszerű összbüntetést. A „quasi
halmazati” összbüntetés rendeltetése az volt, hogy a bíróság olyan helyzetet teremtsen, mintha a külön-külön
elbírált cselekményeket egy eljárásban értékelték volna. Ezzel szemben az egyszerű összbüntetésbe foglalásnak
az alapját az a megfontolás képezte, hogy több büntetés folyamatos végrehajtása az elítélt számára olyan
fokozott hátrányt jelent, amit a büntetés tartamának csökkentésével kell ellensúlyozni. Az összbüntetés mindkét
formája kedvezményt jelentett az elítélt számára. A „quasi halmazati” összbüntetés keretében az összbüntetést
úgy kellett meghatározni, mintha valamennyi bűncselekményt egy eljárásban bírálták volna el, és ez általában
jelentős büntetésmérséklést eredményezett. Az egyszerű összbüntetés mértékének meg kellett haladnia a
legsúlyosabb büntetés tartamát, de nem érhette el a kiszabott büntetések együttes összegét és nem haladhatta
meg a generális maximumot (72–73. §), mely rendelkezés, ha kisebb arányban is, de szintén csökkentette a
büntetést.
A korábbi Btk. a hatálybalépésekor az 1961. évi Btk.-val nagyrészt egyező rendelkezéseket tartalmazott. Később
ez a jogintézmény is jelentős változásokon ment keresztül, melyek közül a legfontosabbnak az tekinthető, hogy
kiiktatásra került az egyszerű összbüntetés (92–96. §).
A svájci büntető törvénykönyv 49. cikkének (2)

bekezdése rendelkezik a „quasi halmazati” összbüntetésről, kimondva, hogy ekkor olyan szabadságvesztést kell
megállapítani, mintha az elkövető valamennyi cselekményét egy eljárásban bírálták volna el.
A német büntető törvénykönyv 55. §-a szabályozza az összbüntetést. Ennek lényege szerint, amennyiben az
elítélt még nem töltötte le a büntetését, és ismételten elítélik olyan deliktum miatt, amelyet korábbi elítélése előtt
követett el, a halmazati büntetésre vonatkozó szabályokat kell alkalmazni.
715
Amint erről már szó volt, halmazati büntetés

kiszabására kizárólag akkor nyílik mód, ha az elkövető által megvalósított több bűncselekményt a bíróság egy
eljárásban bírálja el. Ez azonban nem mindig lehetséges. Előfordulhat, hogy az elkövetőt az általa megvalósított
egyik bűncselekmény miatt jogerősen elítélik, és csak ezután derül ki, hogy más bűncselekményt is elkövetett.
Elképzelhető az is, hogy az elkövetővel szemben több deliktum miatt különböző bíróságok, vagy ugyanazon
bíróság előtt több eljárás folyik, azonban ezeknek az ügyeknek az egyesítése valamilyen ok miatt nem célszerű.
Tekintettel arra, hogy a büntetés nem függhet a büntetőeljárás célszerűségi szempontjaitól, a külön ítéletekkel
kiszabott büntetéseket utólag összbüntetésbe kell foglalni.
Az összbüntetésbe foglalás törvényi követelményeit értelmezte a Legfelsőbb Bíróság a 3/2002. BJE számú
határozatában. Az ebben kifejtettek jelentős része azonban – a jogszabályi háttér változása miatt – nyilvánvalóan
nem tartható fenn, miként a 2/2006. BJE sem.
A Btk. rendelkezései alapján az összbüntetés feltételei a következők:
a) Az elkövetővel szemben jogerősen, több határozott ideig tartó, végrehajtandó szabadságvesztést szabtak ki.
Ebből következően a közérdekű munka és a pénzbüntetés helyébe lépő szabadságvesztés, valamint az
életfogytig tartó szabadságvesztés összbüntetésbe foglalására nem kerülhet sor. Kizárólag az olyan határozott
ideig tartó szabadságvesztések foglalhatók összbüntetésbe, amelyek végrehajtását a bíróság próbaidőre nem
függesztette fel. Két, végrehajtásában próbaidőre felfüggesztett szabadságvesztés, illetve felfüggesztett és
végrehajtandó szabadságvesztés ezért összbüntetésbe nem foglalható. Azonban, ha a felfüggesztett
szabadságvesztést utóbb végre kell hajtani, az eredetileg felfüggesztett szabadságvesztés az összbüntetésbe
foglalás szempontjából a továbbiakban végrehajtandó szabadságvesztésnek tekintendő.
716
b) További követelmény, hogy az összbüntetésbe foglalás időpontjáig a határozott ideig tartó végrehajtandó
szabadságvesztés ne legyen végrehajtott. Az összbüntetésbe foglalás feltételei ezért addig állnak fenn, amíg
egyik büntetést sem hajtották teljesen végre, illetve ha a végrehajtásuk folyamatos. Amennyiben az elkövető a
jogerős ítélettel kiszabott végrehajtandó szabadságvesztést már kitöltötte, majd azt követően válik ismertté,
hogy a szabadságvesztést kiszabó ítélet meghozatala előtt is megvalósított már egy bűncselekményt,
összbüntetésbe foglalásnak nincs helye. Abban az esetben viszont, ha a terhelt a korábbi ügyében jogerősen
kiszabott szabadságvesztés büntetését még tölti, vagy ebből a büntetésből feltételes szabadságra bocsátották –
ami ugyancsak a végrehajtás része – és még ez alatt az időszak alatt ítélik el a korábban megvalósított
bűncselekmény miatt, az összbüntetésbe foglalásra sor kerülhet. Ugyanez a helyzet, ha két szabadságvesztést
folyamatosan, időbeli megszakítás nélkül hajtanak végre, vagy ha az elkövető az egyik büntetés kitöltése után
bármely okból (pl. előzetes letartóztatása miatt) nem kerül szabadlábra.
c) Összbüntetésbe csak az egymással „quasi halmazati” viszonyban álló határozott ideig tartó és végrehajtandó,
azonban még végre nem hajtott szabadságvesztések foglalhatók. A „quasi halmazati” viszony azt jelenti, hogy
az elkövető valamennyi bűncselekményt a vele szemben legkorábban hozott elsőfokú ítélet kihirdetését
megelőzően követte el.
Az összbüntetésnek ugyanis az a célja, hogy a terheltet e jogintézmény utólag olyan helyzetbe hozza, mintha a
bűncselekményeket egy eljárásban bírálták volna el és halmazati büntetést szabtak volna ki. Ezért, ha a terhelt a
vele szemben szabadságvesztést kiszabó elsőfokú ítélet kihirdetése után valósítja meg azt a bűncselekményt,
amely miatt ismételten végrehajtandó szabadságvesztésre ítélik, az összbüntetésbe foglalás a törvény
rendelkezésére figyelemmel kizárt. Fel kell hívnom a figyelmet arra, hogy a korábbi Btk. azt a feltételt
tartalmazta, hogy a bűncselekményeket az elkövető a legkorábban hozott ítélet jogerőre emelkedését
megelőzően kövesse el, tehát ha az elsőfokú ítélet a kihirdetésekor nem emelkedett jogerőre és az elítélt ezt
követően, de még az ítélet jogerőre emelkedése előtt valósított meg újabb bűncselekményt, amely miatt
határozott tartamú szabadságvesztésre ítélték, az összbüntetésbe foglalásra sor került. A jogirodalom és a
joggyakorlat ezt az esetet külön kezelte, és „quasi-quasi” halmazatnak nevezte. A Btk. azonban a legkorábbi
elsőfokú ítélet kihirdetése után megvalósított bűncselekmények miatt kiszabott szabadságvesztés összbüntetésbe
foglalására akkor sem ad lehetőséget, ha az ítélet csak másod- vagy harmadfokon emelkedik jogerőre.
A Btk. kimondja azt is, hogy nem foglalható összbüntetésbe a korábban már összebüntetésbe foglalt büntetés.
Az összbüntetésbe foglalás fentiekben részletezett feltételeinek az elsőfokú összbüntetési ítélet meghozatalának

az időpontjában kell fennállniuk. Az összbüntetés tartamára vonatkozó szabályokat a Btk. 94. §-a rögzíti.
Eszerint az összbüntetés tartamát úgy kell meghatározni, mintha halmazati büntetést szabnának ki, az
összbüntetés tartamának azonban el kell érnie a legsúlyosabb büntetésnek, és a rövidebb büntetés vagy
büntetések egyharmad részének összegeként számított tartamot, de az nem haladhatja meg a büntetések együttes
tartamát.
Ugyan az összbüntetés a Btk. IX. Fejezetében, a büntetés kiszabására vonatkozó rendelkezések között található
meg, ez azonban nem jelenti azt, hogy az összbüntetésbe foglalás során a Btk. 80. §-ában meghatározott
büntetéskiszabási elvek alkalmazhatók lennének. Az összbüntetésbe foglalás során a bűncselekmény tárgyi
súlya, és az elkövető társadalomra veszélyessége, a bűnösség foka, továbbá az egyéb enyhítő és súlyosító
körülmények már nem vizsgálhatók. Az alapítéletekben kiszabott büntetések újraértékelése kizárt, és nem
vehetők figyelembe az alapítéletek jogerőre emelkedése óta a terhelt személyi körülményeiben bekövetkezett
változások sem. A törvény az összbüntetésre vonatkozóan nem is büntetéskiszabásról, hanem az összbüntetés
tartamának meghatározásáról rendelkezik, amelynek során sajátos szempontok érvényesülnek. A jogintézmény
lényegéből fakad ugyanis, hogy az az elkövető számára – legalábbis az alapítéletekben kiszabott büntetések
szempontjából – mindenkor kedvezményt jelent. A tartam meghatározásával kapcsolatos alaptétel, hogy a
halmazati büntetésre vonatkozó szabályokból kell kiindulni, azonban – mivel ez esetben már jogerősen kiszabott
büntetések egy büntetésbe foglalásáról van szó – az összbüntetésnek el kell érnie a legsúlyosabb büntetésnek, és
a rövidebb büntetés vagy büntetések egyharmad részének összegeként számított tartamot. Két külön ítélettel
kiszabott szabadságvesztés összbüntetésbe foglalásakor tehát annak tartamát úgy kell meghatározni, hogy a
súlyosabb szabadságvesztéshez hozzá kell adni a rövidebb szabadságvesztés legalább egyharmadát. Így például
ötévi és háromévi szabadságvesztés összbüntetési minimuma hat év.
Olyankor pedig, amikor kettőnél több alapítéletben kiszabott szabadságvesztést foglalnak összbüntetésbe,
valamennyi rövidebb szabadságvesztés egyharmad részét kell hozzáadni a legsúlyosabb szabadságvesztéshez.
Fel kell azonban hívnom a figyelmet arra, hogy az összbüntetés meghatározásakor tekintettel kell lenni arra is,
hogy a halmazati büntetésre vonatkozó rendelkezéseknek hatályosulniuk kell. Így például, ha az egymással
717
„quasi halmazati” viszonyban álló, és legfeljebb egy évig terjedő szabadságvesztéssel fenyegetett, többrendbeli
vétség miatt a bíróságok a Btk. 81. §-ának (3) bekezdése alkalmazásával két ítéletben is egy év hat hónapi
szabadságvesztést szabtak ki, az összbüntetés felső határa szintén csak egy év hat hónapi szabadságvesztés
lehet. Hosszabb tartamú szabadságvesztés kiszabására ugyanis akkor sem kerülhetett volna sor, ha ezeket a
bűncselekményeket egy eljárásban bírálják el. Az összbüntetés esetén ezért nemcsak az alapítéletekben
megállapított büntetési tartamoknak, hanem az egyes bűncselekményekre megállapított büntetési tételeknek is
jelentősége is van, minthogy ez a halmazati büntetésre vonatkozó rendelkezés helyes alkalmazásának a feltétele.
Álláspontom szerint a Btk. 94. §-ának azon előírásának van primátusa, amely az összbüntetés tartamának
meghatározásával kapcsolatban úgy rendelkezik, hogy e körben a halmazati büntetés szabályait kell alapul
venni. Az az előírás pedig, amely szerint az összbüntetés tartamának el kell érnie a legsúlyosabb büntetésnek és
a rövidebb büntetetés egyharmad részének az összegét, kizárólag akkor érvényesülhet, ha az nem eredményezi a
halmazati büntetéssel kapcsolatos normák sérelmét.
Az összbüntetés tartamának, illetőleg az elengedés mértékének a megállapítása szempontjából nincs jelentősége

annak, hogy az egyes alapítéletekben kiszabott büntetésekből a terhelt ténylegesen mennyit töltött ki az
összbüntetésbe foglalás időpontjáig, illetőleg, hogy milyen tartamú a büntetés még le nem töltött része.
A különböző fokozatban végrehajtandó szabadságvesztések összbüntetésbe foglalása esetén végrehajtási

fokozatként a legszigorúbbat kell meghatározni. Amennyiben az összbüntetés mértéke három év vagy ezt
meghaladó tartamú, illetőleg többszörös visszaeső esetében két év vagy ezt meghaladó, az összbüntetés
végrehajtási fokozatát erre tekintettel kell meghatározni. Előfordulhat, hogy az előbbi szabályokra figyelemmel
megállapított végrehajtási fokozat az elítélt számára méltánytalan hátrányt jelentene, ezért ilyenkor eggyel
enyhébb fokozat megállapítására is sor kerülhet. Ennek indokoltsága különösen akkor merül fel, ha rövidebb
időtartamú szigorúbb büntetés-végrehajtási fokozatban végrehajtandó, valamint hosszabb időtartamú, ennél
enyhébb fokozatban végrehajtandó szabadságvesztések összbüntetésbe foglalására kerül sor, ilyen esetben
ugyanis különös gonddal kell vizsgálni, hogy a szigorúbb büntetés-végrehajtási fokozat megállapítása nem
jelent-e az elítéltre nézve méltánytalan hátrányt. Vonatkozik ez a megállapítás arra az esetre is, ha a többszörös
visszaesővel szemben kiszabott, két évet el nem érő börtönbüntetést összbüntetésbe foglal a bíróság ennél
enyhébb tartamú szabadságvesztéssel, és ennek eredményeként az összbüntetés tartama eléri vagy meghaladja a
két évet. Az összbüntetés végrehajtási fokozatát az alapítéletekben meghatározott fokozatok alapulvételével kell
megállapítani akkor is, ha a büntetés-végrehajtási bíró az alapítélettel kiszabott büntetés hátralévő részének
végrehajtására eggyel enyhébb vagy eggyel szigorúbb fokozatot jelölt ki.
Ha a foglalkozástól eltiltást, a járművezetéstől eltiltást, a kitiltást, a sportrendezvények látogatásától való

eltiltást, vagy a kiutasítást szabadságvesztés mellett szabták ki, és a szabadságvesztéseket összbüntetésbe
foglalták, akkor a több azonos jellegű szankció közül azt kell végrehajtani, amelyik az elítéltre hátrányosabb. A
közügyektől eltiltás sem foglalható összbüntetésbe, több közügyektől eltiltás tekintetében ugyancsak az előbbi
szabálynak kell érvényesülnie.
718
BH 2004.176., BH 2003.105., BH 2002.296., BH

2000.184., BH 2000.145., BH 2000.135., BH 1998.411., BH 1994.643., BH 1994.519., BH 1994.4., BH
1993.714., BH 1992.742., BH 1992.568., BH 1986.318., BH 1982.80.
719
13. fejezet - A jogi személy
büntetőjogi felelőssége
Blauth, Peter: Handeln für einen anderen nach

geltendem und kommendem Strafrecht. Heidelberg, 1968. Bottke, Wilfried: Haftung aus Nichtverhütung von
Straftaten Untergebener in Wirtschaftsunternehmen de lege lata. Berlin, 1994. Bottke, Wilfried: Täterschaft und
Gestaltungsherrschaft. Heidelberg, 1992. Busch Béla: A jogi személy büntetőjogi felelőssége. In: Gellér Balázs
(szerk.): Békés Imre ünnepi kötet. A jogtudomány és a büntetőjog dogmatikája, filozófiája. Tanulmánykönyv
Békés Imre születésének 70. évfordulójára. Budapest, 2000. Cadus, Joachim-M.: Die faktische
Betrachtungsweise. Berlin 1984. Deruyck, Filiep: Verbandsdelikt und Verbandssanktion. Giessen, 1990.
Ehrhardt, Anne: Unternehmensdelinquenz und Unternehmensstrafe. Berlin, 1994. Fantoly Zsanett: A jogi
személyek büntetőjogi jogalanyiságának kérdésköre a holland és francia jogban, tekintettel a küszöbönálló
magyar szabályozásra. In: Emlékkönyv Szabó Andrásnak. 1998. Fantoly Zsanett: A jogi személy büntetőjogi
felelősségre vonhatóságának büntető eljárásjogi kérdései. Keresztmetszet. Tanulmányok fiatal büntetőjogászok
tollából, 2005. Gellér Balázs: A jogi személy büntetőjogi felelőssége. (Kézirat, tanulmány az IM felkérésére,
törvény-előkészítéshez használt anyag 2001). Kígyóssy Katinka: A jogi személyek büntetőjogi felelőssége.
Magyar Jog 2000. Kovács Zsuzsa Gyöngyvér: A jogi személy büntetőjogi felelőssége. Debreceni Jogi Műhely
2007/4. Montag, Hans: Die Anwendung der Strafvorschriften des GmbH-Rechts auf faktische Geschäftsführer.
Berlin, 1994. Müller, Ekkehard: Die Stellung der juristischen Person im Ordnungswidrigkeitenrecht, 1985.
Némethy Andrea: A jogi személy büntetőjogi felelőssége. Jogtudományi Közlöny 2000/11. Neudecker, Gabriele:
Die strafrechtliche Verantwortlichkeit der Mitglieder von Kollegialorganen. Frankfurt am Main, 1995. Oertle,
Markus: Die Geschäftsherrenhaftung im Strafrecht. Zürich, 1996. Peter, Jorg: Die strafrechtliche
720
A jogi személy büntetőjogi
felelőssége
Verantwortlichkeit von Kollegialorganmitgliedern der AG und der GmbH für das Nichteinschreiten bei
Gründungsschwindelhandlungen anderer Kollegialorganmitglieder, 1990. Sántha Ferenc: A jogi személy
büntetőjogi felelősségének elméleti kérdései. In: Kriminálpolitikai válaszok a bűnözés kihívásaira, különös
tekintettel a szervezett bűnözésre és a büntetőjogi szankciórendszerre. A 4. Országos Kriminológiai
Vándorgyűlés anyaga. Győr, 2000. október 13–14., 2001. Sántha Ferenc: A jogi személy büntetőjogi felelőssége
és a gazdasági bűncselekmények. Belügyi Szemle, 2002/10. Sántha Ferenc: A jogi személy büntetőjogi
felelősségéről. Budapest, 2002.
1. 1. Jogtörténet
Megjegyzendő, hogy már a Tripartitumban felmerül a

kollektív felelősség gondolata, amennyiben egyházi bűncselekmény (hatalmaskodás) esetén a főpapot, a
káptalant és a konventet együtt kell felelősségre vonni, függetlenül attól, hogy konkrétan ki követett el ilyen
jellegű cselekményeket. Ettől függetlenül azt lehet mondani, hogy a magyar büntetőjog ragaszkodott az egyéni
felelősség eszméjéhez. Igaz érdekes kivételre hívja fel Sántha Ferenc a figyelmet, amely szerint az 1939. évi
XIV. tc. 4. §-a kimondta, hogy fizetési eszközökkel elkövetett visszaélés esetén, ha azt alkalmazott a vállalat
ügykörében követte el, az ellenőrzési jog jogosultjának mulasztása esetén ezen személy büntethető. 1922-ben írt
Hacker Ervin e témában úttörő jellegű munkát. Majd 1999-ig kellett várni, amikor a korábbi Btk. egy
módosítása megteremtette a vagyonelkobzás lehetőségét gazdálkodó szervezettel szemben. Ám ez sem volt
valódi jogi személyhez kapcsolódó büntetőjogi felelősség.
2. 2. Nemzetközi kitekintés
721
felelőssége
2.1. 2.1. A francia modell
A francia büntetőjogi gyakorlatban az ún. tárgyi

felelősség nem ismeretlen. A common law országok büntetőjogában a szigorú felelősség (strict liability)
formulával, a francia vagy a belga büntetőjog a tárgyi felelősség (faute contraventionnelle vagy faute matérielle)
fogalmával jelöli a jogtudomány és a joggyakorlat e tendenciáit. Egyes szerzők szerint a német büntetőjog a
közigazgatási büntetőjog, a szabálysértési jog (Ordnungswidrigkeit) és a „valódi” büntetőjog gyakorlatában az
eredményfelelősség (Erfolgshaftung) intézményeként alkalmazza a nemzetközi jogirodalomban „szigorú
felelősségétként” elterjedt intézményt.
A francia jogban az új Btk. a kisebb súlyú bűncselekmények (matiere contraventionelle) esetében kifejezetten
elismerte azt a joggyakorlatot, amelyet a nagyobb súlyú bűncselekmények területén a jogirodalom évtizedek óta
bírál, amely tárgyi vétséggé (délit materiel) alakított több súlyos bűncselekményt (gondatlan emberölés,
környezetkárosítás, pénzügyi vétségek), amennyiben foglalkozási, szakmai előírás megszegése volt a károkozás
előzménye. A Code Pénal és a joggyakorlat a szabályszegés tényére alapított bűnösségi vélelmet e szakmai
szabályok megsértésére (inobservation des réglements) építi, és a hanyagság egyik formájaként szabályozza.
„Az angol joggyakorlathoz hasonlóan a francia bíróságok is csak abban az esetben fogadták el a ténybeli és
jogi tévedést a bűnösségi vélelmet megdöntő bizonyítékként, ha az »elkerülhetetlen« volt (erreur invincible).”
Ugyanakkor a Semmítőszék (Cour de cassation JCP 70.II.16251) gyakorlatában a tárgyi felelősség azt jelenti,
hogy a szabályszegéssel okozott kár büntethetősége esetén a bűnösség (elvárhatóság) és a tényismeret vélelmét
csak azzal döntheti meg az elkövető, ha bizonyítja, hogy az elvárható körültekintést vis maior akadályozta.
„A francia tételes jog a státusfelelősséggel, a joggyakorlat pedig utilitariánus szigorával szintén döntően a tárgyi
felelősség (délit matériel) területén alkalmazza a vezető fokozott, egyes szerzők szerint objektív, mögöttes
felelősségét az alkalmazott bűncselekményéért (responsabilité patronale du fait ďautrui).”
722
felelőssége
A jogirodalom rendkívül megosztott abban a kérdésben, hogy vajon csak szigorú gondossági követelmények
bírói érvényesítéséről (de még a vezető személyes bűnösségéről) van szó, vagy a vezetői funkció ténye mellett a
személyes bűnösség valóban megdönthetetlenül vélelmezett (mögöttes felelősség). Az angol büntetőjoghoz
hasonlóan a vezetői felelősség számos esetben a jogszabály explicit, implicit, alternatív, avagy hallgatólagos
indikációján alapul, amellyel a vezetőt teszi felelőssé a vállalat működése során a szervezetben elkövetett
minden bűncselekményért (elsősorban kihágásokról van szó).
„A jogi személyek büntethetősége 1993. évi kodifikációjának miniszteri indokolása szerint a jogi személyek
büntethetőségével el fog tűnni a napjainkban ténylegesen a vezetőket terhelő bűnösségi vélelem olyan
bűncselekményekkel kapcsolatban, amelyeknek megtörténtéről sokszor nem is tudnak. A jelenlegi gyakorlat
szigorának enyhülnie kell különösen a hanyag bűncselekmények, a mulasztásos és a tárgyi felelősséggel
(infraction matérielle) alkalmazott bűncselekmények gyakorlatában.”
Tehát a jogszabályon alapuló státusfelelősség nem jelent feltétlenül személyes bűnösséget. [A magyar
szabálysértési jogról lásd 63/1997. (XII. 12.) AB határozatot: az alkotmánybíróság kizárta a másokért való
mögöttes szabálysértési felelősség lehetőségét.]A francia joggyakorlat évtizedek óta arra az elvre épül, amely
szerint az ipari szektorban (industrie réglementée) szükséges, hogy a büntetőjogi felelősség a vállalat vezetőjét
terhelje, mert a vállalat működésének feltételeiért és módjáért ő személyesen felel és köteles biztosítani az
előírások végrehajtását. „A Semmítőszék gyakorlata így a vezető »személyes felelősségévé« teszi a jogszabályok
és előírások szigorú betartását.” A Code Pénal kommentárja szerint az ipari és kereskedelmi szabályozás
területén, az előírások megszegésével okozott bűncselekményekért a vállalat vezetője felel akkor is, ha az
előírás nem személyesen a vezetőt kötelezi, hiszen elegendő, ha a kötelezettség címzettje a vállalat vagy az
intézmény. „Az előírások megszegéséért (inobservation des réglements) felelőssé tett vezető a korábbiakban
már részletezett kvázi eredmény-felelősségi logika szerint személyes bűnösségének hiányára sikerrel nem
hivatkozhat.” (Merle)
A francia jogban egyes szerzők a funkcióhoz tapadó objektív, azaz bűnösség nélküli felelősség érvényesülést
látják megvalósulni a vezető személyes felelősségében, más szerzők szerint csupán szigorú elvárhatósági
standard érvényesül a vezetők előrelátási, megelőzési és ellenőrzési feladatainak tekintetében. E zsinórmértékek
persze sokszor olyan szigorúak, hogy a szabályszegés és büntetendő következményének ténye már önmagában
elégséges bizonyíték annak alátámasztására, hogy a vezető elmulasztotta megtenni a szükséges megelőző
lépéseket a vállalat működése során az alkalmazotti munkakörben elkövetett bűncselekmény megelőzése
érdekében. (Merle) Hasonló szemléletet látunk viszont a jogi személyek büntetőjogi felelősségének kialakítása
során az angol és a francia jog gyakorlatban. A francia ítélkezési gyakorlat szerint a „feladat átruházása”
(délégation de pouvoir) megfelelő személyre a vezetőt mentesíti a felelősség alól.
A francia jogirodalom számára a vezetői felelősség az ún. kihágások területén (pl. közlekedés,
fogyasztóvédelem) komolyabb elvi dilemmákat nem vet fel. Tekintve, hogy elismerten bűnösség nélküli, tárgyi
felelősség érvényesül, azaz a szabályszegés tényével szemben csak vis maior bizonyításával mentesülhet a
vezető a szabályszegés és következményeiért való felelősség vélelme alól.
Az 1993-ban életbe lépő Code Pénal a természetes személyekre vonatkozó szabályok rendszerében tárgyalja a
jogi személlyel kapcsolatos rendelkezéseket is. (Kígyóssy) A 121-1. cikkely szerint: „Az állam kivételével a jogi
személy törvény vagy rendelet által meghatározott esetekben büntetőjogilag felelős a saját érdekkörében,
irányító szervei, vagy képviselői által elkövetett bűncselekményekért.
Azonban a helyi, területi önkormányzatok és ezek társulásai csak azon tevékenységi körben elkövetett
bűncselekményekért felelősek büntetőjogilag, amelyeket a közszolgáltatási tevékenység átengedéséről szóló
megállapodás lehetővé tesz.
A jogi személy büntetőjogi felelőssége nem zárja ki ugyanazon bűncselekményt tettesként, vagy részesként
elkövető természetes személyek büntetőjogi felelőssége.” (Kígyóssy fordítása)
A Code Pénal nem teremti meg a jogi személy büntetőjogi felelősségét minden bűncselekménnyel
kapcsolatban, azok csupán a törvényben vagy más jogszabályban speciálisan meghatározott
bűncselekményekért felelnek. E büntetőjogi felelősség alkalmazásának alapfeltétele a 121-2. cikk értelmében
az, hogy a bűncselekményt a jogi személy érdekkörében kell elkövessék annak vezetői, irányító szervei vagy
képviselői. (Kígyóssy) Ebben az összefüggésben az érdekkör azt jelenti, hogy az adott tevékenység a jogi
személy számára közvetve vagy közvetlenül nyereséget biztosít; ez csak olyan tevékenység lehet, amely a
társaság céljai között szerepel. Igen jelentős tehát, hogy nem állapítható meg a jogi személy büntetőjogi
felelőssége, ha az adott magatartás a jogi személy törvényes céljai között nem szerepel. Kizárt a jogi személy
723
felelőssége
felelősségre vonása akkor is, ha a cselekményt döntési vagy képviseleti joggal nem rendelkező alkalmazottak
követik el.
A jogi személyek büntetőjogi felelősségének bevezetésére a francia jogban a már idézett miniszteri indoklás
alapján döntően a joggyakorlat szigorának korrekciója céljából került sor. Tehát paradox módon éppen nem a
büntetőjog rendszer szigorodását jelentette e jogintézmény bevezetése, hanem ellenkezőleg. Továbbá több
szerző ellentmondásosnak tartja az 1993. évi új Code Pénal reformját azzal az indokkal is, hogy a nullum
crimen sine culpa elvétől az anonimitás irányába távolította el a felelősség alapjait. A módosítás a magán- és
közjogi személyekre az államot kivéve megfelelő módon az államigazgatási jog szankciós eszközeivel bővítette
a büntetőjogi szankciórendszert. (Kis) A jogalkotó a vállalat működése során, rendszerint a működés érdekében
történt mulasztásos deliktumokért való vezetői felelősség helyett a joggyakorlatot egy igazságosabb felelősség
áthárításra vagy megosztásra akarta ösztönözni. A francia büntetőjogban, az angol joggyakorlathoz hasonlóan, a
munkabiztonsági előírások megszegésével okozott balesetekért való felelősség a vállalati büntethetőség egyik
legvitatottabb, ám kifejezetten célterülete a súlyosabb deliktumok kategóriájában. A kockázattelepítő civiljogi
logikát a miniszteri okfejtés azon ellentmondása mutatja, mely szerint, ha természetes személy bűnössége nem
bizonyítható, valakinek felelnie kell, így legyen ez a kollektíva, azaz a jogi személy, akié egyébként is a vállalat
működésének haszna. A felelősségtranszfer gyakorlati szándéka elé a parlamenti szavazás a párhuzamos vezetői
vagy alkalmazotti felelősség lehetőségét állította akadályként. (Kis) Eszerint a jogi személy felelőssége nem
zárja ki a természetes személy egyidejű részesi vagy tettesi felelősségét ugyanazon tettért. A párhuzamos
felelősség miniszteri kommentárja kérdésessé teszi az eredeti jogalkotói szándék megvalósulását: „a
vállalatvezető párhuzamos felelősségének feltétele, hogy bizonyított legyen személyes részvétele a
döntéshozatalban és a bűncselekmény megvalósításában vagy, hogy a törvény az adott bűncselekmény
elkövetőjeként a vezetőt nevesítse.” (1993 új C.P. Circulaire) Ezzel persze megkérdőjeleződött az új intézmény
értelme, hiszen ha a vezető személyes felelőssége bizonyított, mi szükség van ezenfelül a vállalat
kollektívájának egyidejű megbüntetésére.
Az elkövetés ténye tehát felelősséget teremt, így nem szükséges felelős természetes személy azonosítása és
valamelyik egyéni bűnösségi alakzat bizonyítása. Nem lehet csodálkozni, hogy az elmúlt években a bírói
gyakorlata csak igen korlátozott számú (kb. 100) esetben vont felelősségre jogi személyt.
2.2. 2.2. Az angol modell
724
felelőssége
Az ún. vikárius felelősség mások magatartásáért való

felelősség. A vikárius felelősség az angol jogban általában a szerződésen kívül okozott kárért való felelősség
(law of tort) körében merül fel, és e jogágon belül a XVIII. század első felében alakult ki. A Huggins [(1730) 2
Stra 8883.] eset, mint vezető precedens azonban nyilvánvalóvá tette, hogy a büntetőjogban nem lesz hasonló
fejlemény.
Ugyanakkor meg kell különböztetni a vikárius felelősséget az ún. szigorú felelősségtől (strict liability). A
különbség elsősorban abban rejlik, hogy bár egy törvény kimondhat vikárius felelősséget, mégis megkívánhat
bűnösséget is. Az angol jogban azokat a bűncselekményeket, amelyek elkövetéséhez nincs szükség bűnösségre,
szigorú bűncselekményeknek nevezik. Példa lehet az 1968-as gyógyszertörvény 58 (2) szakasza által
meghatározott tilalom, mely szerint senki nem adhat el meghatározott egészségügyi készítményeket, kivéve a
megfelelő orvos által kiállított vényre. A Phamaceutical Society of Great Britain v. Storkwain Ltd. [(1968) 2 All
ER 635.] esetben a terhelt olyan vény ellenében adott ki orvosságot, amelyről később kiderült, hogy hamísított
volt. Nem került bizonyításra, hogy a terhelt akárcsak gondatlanul járt el, mert fel kellett volna ismernie a vény
hamis voltát. A Lordok Háza mégis jogosnak ismerte el a csupán a magatartásra alapozott terhelő ítéletet.
Az angol büntetőjog a Tesco [Tesco Supermarkets, Ltd. v. Nattrass, (1972) A.C. 153] ügy precedensére alapítva
a vezetők, tisztviselők, vezető menedzserek tetteiért ismeri el a vállalat felelősségét. Ennek a döntésnek az
alapján – azokat az eseteket kivéve, amikor a jogi személy közvetlenül vagy vikárius felelősséggel tartozik
valamilyen törvényi szabályozás szerint felelősséggel – az angol jog a jogi személy felelősségét az igazgató
vagy vezető tisztségviselő által elkövetett bűncselekményekre korlátozza. Nem a konkrét státus számít, hanem
az, hogy az adott személynek van-e jogköre a kérdéses jogi személy működését meghatározni, illetve azt
vezetni. A bűnösség személyhez rendeltségi modellje (identification modell), melyet a Lordok Háza ebben az
725
felelőssége
ügyben elfogadott, éppen azért kritizálható, mert nem alkalmas a modern cégek komplexitásának
megjelenítésére.
Tény, hogy az angol bíróságok elutasították az aggregációs modell alkalmazását [R. v. H.M. Coroner for East
Kent, ex parte Spooner (1989) 88 Cr.App.R. 10.]. A jogirodalomban azonban számos szerző felismeri, hogy a
„vállalati bűnösség” (corporate fault) megragadása a tárgyi felelősség logikájával megoldható. (Kis) A Tesco
döntés által megfogalmazott megszorító értelmezését a „személy meghatározás” útján kialakított felelősségnek,
1995-ben a Privy Council a Meridian Global Funds Management Asia Ltd. v. Securities Commission [(1995) 3
W.L.R. 413.]döntésében kitágította, annak ellenére, hogy a Law Commission (a brit parlament jogalkotás
előkészítésével megbízott bizottsága) 1989-es büntetőkódex-tervezete a Tesco döntést követte. Ami különösen
érdekes ebben az utóbbi döntésben, az az, hogy párhuzamot jelent a Law Commission 1996-os gondatlan
emberölésről készített törvénytervezetének a jogi személy által elkövetett gondatlan emberölésről szóló
szabályozásban foglaltakkal.
A Meridian ügyben a részvényekről szóló jogszabályok megszegése azon múlt, hogy a vállalat tudott-e a
befektetési igazgatóinak tevékenységéről. Lord Hoffmann hangsúlyozta, hogy szükséges az adott jogszabály
nyelvezetének, céljának és tartalmának vizsgálata ahhoz, hogy meg lehessen határozni, kinek az ismeretei
relevánsak egy ilyen esetben. Arra a következtetésre jutott, miszerint ebben az esetben a jogszabály célja a
jelentős részvénytulajdonosok kilétének feltárása, azaz azoknak a személyeknek az ismeretei meghatározóak,
akik megszerzik a kérdéses érdekeltséget.
A vikárius felelősségtől és a személymeghatározáson alapuló felelősségtől eltérő, az angol modellen belül

alkalmazott harmadik almodell, az „igazgatóság hibáját” (management failure) alapul vevő rendszer, melyre jó
példa a Law Commission már előbb említett tervezete. A tervezet szerint ún. „vállalati ölésért” felelne a jogi
személy, ha „(a) igazgatósági hiba az oka vagy egyik oka valamely személy halálának; és (b) ez a hiba olyan
magatartásban nyilvánul meg, amely jóval alacsonyabb színvonalú mint ami ésszerűen elvárható a vállalattól
az adott körülmények között.” [Law Commission, Involuntary Manslaughter, Report 237 (1996), at 5.1 Draft
Involuntary Homicide Bill.]
Tehát a vállalat felel a bűncselekményért, ha a menedzsment olyan hibája volt a bűncselekmény egyik oka,
amelyet egy ésszerűen eljáró vállalat nem követett volna el. Ez az „igazgatósági hiba” elsősorban a megelőzés
hiányát jelenti, így a hanyagság a szervezeti felelősség területén is a megelőzés elmulasztásának tényével igazolt
vélelem. Ennek a teljesen új megközelítésnek a lényege tehát az, hogy mind a tárgyi, mind pedig az alanyi oldal
nem egy meghatározott természetes személy büntetőjogi jellemzőiként jelennek meg. Ez természetesen nemcsak
az alanyi oldalon, tehát a bűnösség tekintetében okoz problémákat, hanem a tárgyi oldalon is, hiszen például
eredmény-bűncselekmények esetén nem elégséges az emberi cselekvés és a tényállásban meghatározott
eredmény közötti okozati összefüggés bizonyítása, hanem az okozatossági láncolatot kitágítva, az okozatosságot
ki kell terjeszteni az adott büntetendő eredmény megakadályozásának elmulasztására, és arra, hogy ezért a
mulasztásért a jogi személyt felelősség terheli. Ez sokszor lehetetlen feladat elé állítja az igazságszolgáltatási
szerveket. Példa erre a sikertelen vádemelés a P. & O. kompvállalat elleni ügyben, mely a Herald of Free
Enterprise Zeebrugge melletti elsüllyedésével kapcsolatban keletkezett [P. & O. European Ferries (Dover) Ltd
(1991) 93 Cr. App. R. 72.]. A komp egy tiszt mulasztása miatt nyitott ajtókkal hagyta el a kikötőt és elsüllyedt,
aminek következtében több száz ember megfulladt.
A bíróság a több száz ember haláláért való vállalati büntetőjogi felelősség vizsgálatánál a kockázat
„nyilvánvalóságát” tekintette a felelősség döntő kérdésének. Turner bíró, amikor P. & O.-t a gondatlan
emberölés vádja alól bűncselekmény hiánya miatt felmentette, a gondatlanságot kizáró döntő bizonyítékként
említette a nagyszámú La Manche- csatornai átkelést, melyeknek során minden probléma nélkül nyitva maradt a
hajó orra. Ebből arra következtetett, miszerint a vállalat nem járt el gondatlanul, amikor a hajó orrajtajait nyitva
hagyta, hiszen a nagyszámú, nyitott ajtóval véghezvitt, sikeres átkelés megkérdőjelezte a kockázat
nyilvánvalóságát.
A másik nagy terület, ahol felmerül a jogi személy felelőssége az angol jogban a közigazgatási jog. A
közigazgatási bűncselekmények (regulatory offences), azaz szabálysértések esetében éppen a bűnösséggel
kapcsolatos problémák miatt gyakran alkalmaz a jogalkotó objektív felelősséget. Ezekben az esetekben a
bűncselekmény alanyi oldalán a bűnösség mint egy adott objektív zsinórmértéknek meg nem felelés jelentkezik.
Bár szabálysértések alapján történő vádemelés elméletileg nem kizárt az angol jogban, e releváns törvények
végrehajtását felügyelő állami hatóságok azonban az esetek többségében nem a büntetőjogi felelősségre
vonásban, hanem a jogi személynek a jövőbeni jogkövető magatartásra szorításában érdekeltek. Ezért az adott
vállalatot együttműködésre próbálják késztetni és nem büntetőszankciót alkalmazni vele szemben.
726
felelőssége
A közigazgatási bűncselekmények e két meghatározó jellemzője, tehát a cselekmények tisztán a tárgyi oldalon
keresztül történő meghatározása, valamint a hatósági jogalkalmazás került előtérbe pl. a La Manche-csatorna
alatti alagút építése során bekövetkezett hat halálesettel összefüggő ügyekben is. E halálesetekkel kapcsolatos
nyomozást nem a rendőrség, hanem az egészségügyi és munkavédelmi felügyelet végezte el. A felelősséget is az
egészségügyi és munkavédelmi törvény (1974) alapján állapították meg és nem pl. a büntetőjog szerinti
gondatlan emberölés alapján. Az igazi probléma az, hogy e közigazgatási bűncselekmények, azaz
szabálysértések nem mindig rendelkeznek kellő elrettentő erővel. Igaz azonban az is, hogy büntetőjogi
felelősségre vonás esetén a jogi személy a magisztrátus előtt maximum 5000 font pénzbüntetés kifizetésére
kötelezhető, melynek többszörösét kitevő pénzbírság állapítható meg szabálysértési szankcióként. Gobert
Slappert idézve említi, hogy a BP olajcéget 750 000 font pénzbírságra büntették, ami ugyanakkor csak 0,05%-át
tette ki a tárgyévi nettó jövedelmének.
2.3. 2.3. Az amerikai modell
Az amerikai jog 1909-ben lépett át azon a határon,

amely elválasztotta a természetes személy büntetőfelelősségét a jogi személy pönalizálásától. A szövetségi
Legfelsőbb Bíróság a New York Central & Hudson River Railroad Co. v. United States [212 U.S. 480
(1909)]ügyben elfogadta a jogi személyek büntethetőségét, miután az Elkins törvény kereken kimondta, hogy a
szállítók felelnek az alkalmazottaik cselekedeteiért. A jogi kérdés tehát ebben az ügyben az adott intézmény
alkotmányossága volt és nem a jogintézmény léte.
Az amerikai jogban döntően a szigorú bűnösségű bűncselekmények (strict libility offences) esetében visel a
vállalat vikárius felelősséget az alkalmazott által munkakörükben a vállalat javára végzett tevékenysége során
elkövetett bűncselekményekért. Az elvárhatósági standard Arlen szerint az amerikai gyakorlatban
727
felelőssége
megdönthetetlen bűnösségi vélelmet jelent (pure strict vicarious liability), azaz valójában az aggregált
felelősség egyik formájával állunk szemben.
Ki kell emelni azt is, hogy minden alkalmazott aki az adott vállalattal munkakapcsolatban áll, megalapozhatja a
vállalat felelősségét, amennyiben tevékenysége a vállalat érdekkörében történt.
2.4. 2.4. A nemzetközi jogban kialakult nézetek

2.4.1. 2.4.1. Az Európai Közösség vonatkozó normái
Az Európai Unió a Bel- és Igazságügyi

együttműködésről szóló fejezettel kapcsolatos jogközelítés területén prioritásként kezeli a jogi személyek és
cégvezetők büntetőjogi felelősségét.
Az Európai Unió Bizottságánál készült Corpus Iuris (1992–93) című szakértői tanulmány az európai büntetőjog
közös alapelveire és intézményeire tesz javaslatot. Az ajánlások a vállalat és valamennyi szervezet vezetőjének
speciális büntetőjogi felelősségét irányozzák elő az alkalmazottak által szándékosan vagy hanyagságból
elkövetett bűncselekményekre (9. sz. Rec.). Mivel a Corpus a bűnösség elvét sérthetetlennek tartotta, a vezetői
felelősség formuláját csak egy fokozottabb szigorral alkalmazott mulasztásos, tettesi vagy részesi felelősségként
engedélyezi, tulajdonképpen a „szakmai hanyagság” keretei között. A közösségi csalásokat üldöző EU
Konvenció nevesíti a vezetői felelősséget, de elemeiben azt nem választja el a személyes felelősség tettesi-
részesi alakzataitól (3. cikk, criminal liability of heads of businesses) eszerint: a döntéshozó vagy a működés
felett ellenőrzést gyakorló személy a nemzeti jog bűnösségi elve szerint felel a beosztott által a vállalati érdekek
rovására elkövetett közösségi pénzügyi csalásért.
728
felelőssége
A rendelkezésekből kiolvasható, hogy nem kívánja szentesíteni egyik európai gyakorlatot sem, a hanyagságból
eredő ellenőrzési vagy döntéshozatali mulasztással okozati összefüggésben álló alkalmazotti szabályszegések
esetére ajánlja a „vezetői felelősséget” az elkövetési (tettesi vagy részesi) magatartás pontosítása nélkül. Mindez
több tagállamban a joggyakorlat enyhítését kívánja, amit a francia jogban a törvényhozás többek között a jogi
személyek büntethetőségének bevezetésével próbált elérni.
Az Európai Unió harmadik pilléréhez sorolható törekvések közül a jogi személy felelőssége az egyik
legfontosabb, így ezek a követelmények számos joganyagban és a csatlakozással kapcsolatos
dokumentumokban is megjelennek. A 2280/1999. (XI. 5.) Korm. határozat által megállapított jogharmonizációs
program 2000. évre irányozta elő a magánszektorban tapasztalható korrupció, 1998. december 22-i együttes
fellépés harmonizációját, mely azonban 2001-re került átütemezésre. A harmonizáció követelménye vonatkozik
a zárt egyezményekre is, amelyeknek Magyarország csak a csatlakozást követően válhat részesévé. Ilyen zárt
egyezmény az Európai Közösség pénzügyi érdekeinek védelméről szóló Egyezmény, amelynek 3. cikke
tartalmaz a cégvezetők büntetőjogi felelősségével kapcsolatos kitételeket: „A Tagállamoknak meg kell tenni a
szükséges intézkedéseket ahhoz, hogy nemzeti joguk alapelveivel összhangban lehetővé tegyék a cégek vezetői
vagy bármely, adott vállalkozás keretei között döntési, illetve felügyeleti vagy ellenőrzési jogkörrel bíró személy
büntetőjogi felelősségének megállapítását a felügyeleti körükben eljáró személyek által, a vállalkozás érdekében
elkövetett, az Európai Közösség pénzügyi érdekeit sértő, az 1. cikkben meghatározott cselekményekért.”
Az 1. cikk pedig az Európai Közösség gazdasági érdekeit sértő csalás jellegű cselekményeket rendeli büntetni.
Ezen jogszabályhely alapján a cégvezetők nemcsak tettesként vagy éppen részesként felelhetnek az 1. cikkben
felsorolt bűncselekményekért, hanem az ellenőrzési kötelezettség elmulasztása, azaz valamely passzív
cselekmény is maga után vonhat büntetőjogi felelősséget (culpa in vigilando). A 3. cikk nem írja elő, de nem is
zárja ki a cégvezetők objektív büntetőjogi felelősségét az ellenőrzésük alá tartozó személyek cselekményeiért.
Az Európai Közösségek pénzügyi érdekeinek védelméről szóló Egyezmény Második Kiegészítő Jegyzőkönyve
meghatározza a jogi személy fogalmát. Eszerint a kiegészítő jegyzőkönyv tekintetében jogi személy minden, a
nemzeti jog szerint ilyen státusban lévő személy, az államok, a hatósági jogkörrel felruházott szervezetek,
valamint nemzetközi közszervezetek kivételével:
„(1) A tagállamoknak meg kell tenniük a szükséges intézkedéseket annak biztosítására, hogy a jogi személyek
felelőssége az érdekükben bármely, a jogi személy vezető pozícióját betöltő személy által elkövetett csalás, aktív
vesztegetés és pénzmosás esetében megállapítható legyen, az elkövető akár önálló, akár a jogi személy valamely
szervének képviselőjeként való eljárása esetén, amennyiben a vezető pozíció
• a jogi személy képviseletére való jogkörben,
• a jogi személy nevében való döntési jogosultságban, vagy
• a jogi személy keretei közötti ellenőrzési jogosultságban nyilvánul meg,
felbujtói vagy bűnsegédi részesség, illetve a csalás kísérlete esetében is.
(2) Az (1) bekezdésben meghatározott eseteken túlmenően a tagállamoknak meg kell tenniük a szükséges
intézkedéseket annak biztosítására, hogy a jogi személy felelőssége abban az esetben is megállapítható legyen,
ha az (1) bekezdésben meghatározott személy ellenőrzési kötelezettségének elmulasztása tette lehetővé a csalás,
az aktív vesztegetés vagy a pénzmosás a jogi személy ellenőrzése alá tartozó személy általi elkövetését a jogi
személy érdekében.
(3) A jogi személy (1) és (2) bekezdésben meghatározott felelőssége nem zárhatja ki azon természetes személyek
felelősségre vonását, akik a csalás, aktív vesztegetés, vagy pénzmosás elkövetői, felbujtói vagy bűnsegédei.”
A 3. cikk (2) bekezdése a jogi személy keretei között eljáró, nem vezető pozíciójú személyekre terjed ki. Az
ilyen nem vezető beosztású személyek általi elkövetést valamely vezető beosztású személy ellenőrzési
kötelezettségének elmulasztása teszi lehetővé. Ez tehát önmagában nem feltétlenül jelenti a jogi személy
objektív büntetőjogi felelősségét. Vizsgálni kell, hogy felmerült-e valamilyen mulasztás a jogi személy vezetése
körében. A dokumentum 4. cikke tartalmazza a jogi személyekkel szemben alkalmazható szankciórendszerre
vonatkozó követelményeket. A szankcióknak hatékonyaknak, arányosaknak és visszatartó erejűeknek kell
lenniük. A következő szankciók alkalmazhatók: bírság, segélyekből és juttatásokból való kizárás, kereskedelmi
tevékenység folytatásától való ideiglenes vagy végleges eltiltás, bírói ellenőrzés alá helyezés, felszámolás.
Ebben az összefüggésben az egyezmények kiegészítő jegyzőkönyvei a tagállamoknak nagyobb szabadságot
biztosítanak a jogkövetkezmények megválasztásában, hiszen ezek lehetnek büntetőjogi közigazgatási vagy akár
729
felelőssége
más jogági intézmények. Ugyanakkor általános követelményként jelenik meg a reparációt meghaladó represszív
joghátrány.
Az Európai Közösségek és az Európai Unió tagállamai tisztségviselőinek megvesztegetése elleni küzdelemről

szóló Egyezmény 6. cikke tartalmazza a cégvezetők büntetőjogi felelősségével kapcsolatos rendelkezéseket. „A
tagállamoknak meg kell tenni a szükséges intézkedéseket ahhoz, hogy nemzeti joguk alapelveivel összhangban
lehetővé tegyék a cégek vezetői, vagy bármely adott vállalkozás keretei között döntési vagy ellenőrzési
jogkörrel bíró személy büntetőjogi felelősségének megállapítását a felügyeleti körükben eljáró személyek által,
a vállalkozás érdekében elkövetett, a 3. cikkben meghatározott korrupciós cselekményekért.”
Az Egyezmény 3. cikke a tisztségviselőket érintő aktív vesztegetést rendeli büntetni. A 6. cikk az Európai
Közösségek pénzügyi érdekeinek védelméről szóló Egyezmény 3. cikkére épül, azzal tulajdonképpen egyező
szabályozást tartalmaz.
Az emberkereskedelem és a gyermekek szexuális kizsákmányolása elleni küzdelemről szóló 1997-es együttes

fellépés II. cím A) pontjának (c) bekezdése szerint a tagállamoknak felül kell vizsgálniuk a hatályos
jogszabályaikat a jogi személyek büntetőjogi vagy államigazgatási felelősségre vonásának megteremtése
érdekében. Ez a felelősség az együttes fellépés I. cím B) pontjában felsorolt, a jogi személy érdekében elkövetett
bűncselekményekkel (gyermekek, más személyek szexuális kizsákmányolása, gyermekek szexuális zaklatása,
gyermekekkel ilyen célú kereskedelem stb.) kapcsolatban merül fel. A jogi személyekkel szemben alkalmazható
joghátrányok a következőek lehetnek: elkobzás, létesítmény ideiglenes, vagy végleges bezárása.
Az 1998. december 21-i együttes fellépés a bűnszervezetben való részvétel bűncselekménnyé nyilvánításáról a 3.
cikkében írja elő kötelező módon a tagállamok számára annak biztosítását, hogy a jogi személyek büntetőjogi
vagy egyéb felelősségét megteremtsék az általuk, azaz a jogi személyek által elkövetett 2. cikk (1) bekezdésben
felvett bűncselekmények tekintetében. A tagállamoknak gondoskodniuk kell különösen arról, hogy a jogi
személyek hatékony arányos és visszatartó erejű joghátrányokkal, valamint pénzbeli és gazdasági szankciókkal
legyenek sújthatók. A 2. cikk jogi személyek felelősségét következő cselekményekkel kapcsolatban teremti
meg:
„(1) A tagállamoknak biztosítaniuk kell, hogy az alábbi magatartások valamelyike vagy mindegyike hatékony,
arányos és visszatartó erejű büntetőjogi büntetéssel legyen büntetendő.
a) bármely személy magatartása, aki szándékosan – akár a szervezet céljának és általános bűnöző
tevékenységének, akár a szervezet adott bűncselekmények elkövetésére irányuló szándékának tudatában –
aktívan részt vesz,
• a szervezetnek az 1. cikk hatókörébe eső bűnöző tevékenységében, abban az esetben is, amikor adott személy
nem vesz részt a bűncselekmények voltaképpeni végrehajtásában, valamint abban az esetben is – a tagállam
büntetőjogi alapelveinek függvényében – amikor adott bűncselekmények elkövetésére soha sem kerül,
• a szervezet egyéb tevékenységében, annak tudatában, hogy közreműködése hozzá fog járulni a szervezet 1.
cikk hatálya alá eső bűnöző tevékenysége megvalósításához;
b) bármely személy egy vagy több személlyel történő megállapodása, amely olyan tevékenységre irányul, amely
megvalósítása esetén az 1. cikk hatókörébe eső cselekmények elkövetését jelentené, abban az esetben is, ha a
szóban forgó személy nem vesz részt a cselekmények voltaképpeni elkövetésében.”
Az 1998. december 22-i együttes fellépés a magánszektorban tapasztalható korrupcióról szerint jogi személynek
minősül minden a nemzeti jog szerint ilyen státust élvező személy, az államok, a hatósági jogkörrel felruházott
szervezetek, valamint a nemzetközi közszervezetek kivételével. A jogi személyek felelősségét az 5. cikk
határozza meg, az Európai Közösségek pénzügyi érdekének védelméről szóló egyezmény Második Kiegészítő
Jegyzőkönyvével lényegében egybehangzó módon. Különbség mutatkozik azonban az alapbűncselekmények
körében. Hiszen ez a dokumentum a magánszektorban elkövetett vesztegetési cselekményeket sorolja ebbe a
körbe.
Végül, az OECD a külföldi hivatalos személyek megvesztegetése elleni küzdelemről szóló Egyezménye nagy
jelentőséggel bír az OECD tagállamai, valamint Argentína, Brazília, Bulgária, Chile és Szlovákia
vonatkozásában. Ez egy Párizsban 1997. november 21-én elfogadott egyezmény, amely 1999. február 15-én
lépett hatályba. Magyarország az Egyezményt 1997. december 17-én írta alá és az Országgyűlés az 56/1998.
(IX. 29.) OGY határozatával megerősítette. A jogi személy felelősségéről az Egyezmény 2. cikke rendelkezik,
mely szerint a szerződő felek jogrendszerükkel összhangban megteszik azokat az intézkedéseket, amelyek
730
felelőssége
szükségesek jogi személyek felelősségre vonásának megteremtéséhez külföldi hivatalos személy

megvesztegetése esetén. A 3. cikk 2) pontja értelmében a jogi személyek büntetőjogi jogalanyiságának
megteremtése nem követelmény, de a hatékony, arányos, visszatartó erejű nem büntetőjogi szankciók
bevezetése igen. Kötelező ebben a körben a pénzbírság bevezetése.
Az Igazságügyi Minisztérium Nemzetközi Jogi Főosztálya annak a véleményének adott hangot, miszerint a
jogharmonizáció keretében Magyarországnak legkésőbb 2001. évben eleget kell tennie a fent írt
egyezményekben foglalt kötelezettségek teljesítésének. Ugyanakkor feltűnő, hogy egyik egyezmény, illetve
együttes fellépés sem írja kötelező erővel elő a jogi személyek büntetőjogi felelősségének kialakítását, azt
opcióként vagy ajánlott megoldásként tartalmazza és kötelezettségként csak a jogi személyek jogi felelősségre
vonását határozzák meg, ami adott esetben megvalósítható polgári jogi, illetve közigazgatási jogi szankciók
kialakításával is. Sőt az ECJ 1991. október 2-i ítéletében kimondta, hogy sem a Római szerződés 5. cikke, sem a
3820/85 Rendelet 17. cikk 1. §-a nem kötelez egyetlen államot sem a jogi személy büntethetőségének
bevezetésére. A jogi személyek felelőssége csak annyiban kötelezően büntetőjogi, hogy bizonyos
bűncselekmények elkövetéséhez kapcsolódik, azonban a bűncselekmények elkövetésének megállapítása
természetes személyek tekintetében történhet, és megfelelő kauzális összefüggés esetén ezt követheti egy más
jogágba tartozó felelősség jogi személyek tekintetében.
Tehát a szankcionálás keretében sem követelmény, hogy a jogi személyekkel szemben büntetés kiszabására
kerüljön sor, elengedhetetlen azonban a kifejezetten joghátrány jellegű szankciórendszer megteremtése, amely
magában kell hogy foglalja a büntetőjellegű pénzbírságot.
A fent tárgyalt uniós jogi instrumentumokon túl – a teljesség igénye nélkül – a következők érdemelnek említést:
• a 2000. május 29-én elfogadott kerethatározat az euro bevezetésével kapcsolatos hamisítások elleni fokozott
védelemről, büntetések és más szankciók alkalmazásával,
• 2001. május 28-i kerethatározat a nem készpénzes fizetőeszközökkel összefüggő csalás és hamisítás elleni
küzdelemről,
• 2002. június 13-i kerethatározat a terrorizmus elleni küzdelemről,
• 2002. július 19-i kerethatározat az emberkereskedelem elleni küzdelemről,
• 2002. november 28-i kerethatározat a jogellenes be- és átutazáshoz, valamint a jogellenes tartózkodáshoz
történő segítségnyújtás elleni küzdelem büntetőjogi keretének megerősítéséről,
• 2003. július 22-i kerethatározat a magánszektorban tapasztalható korrupció elleni küzdelemről,
• 2003. december 22-i kerethatározat a gyermekek szexuális kizsákmányolása és a gyermekpornográfia elleni

küzdelemről,
• 2004. október 25-i kerethatározat az illegális kábítószer-kereskedelem területén a büntetendő cselekmények

tényállásainak és a vonatkozó büntetéseknek a meghatározásáról,
• 2005. február 24-i kerethatározat a bűncselekményből származó jövedelmek, vagyon és az elkövetéshez

használt eszközök elkobzásáról.
2.4.2. 2.4.2. Az Európa Tanács vonatkozó normái
731
felelőssége
Az Európa Tanács két dokumentumát kell kiemelni a

jogi személy büntetőjogi felelősségével kapcsolatban. Egyrészt a vesztegetésről szóló Egyezmény 18. cikke az
előzőekben felsoroltakkal nagyjából egyezőn írja le a jogi személyek felelősségének megteremtését, az aktív
vesztegetés a befolyással üzérkedés, valamint a pénzmosás bűncselekményeivel kapcsolatban. Magyarország ezt
az Egyezményt 1999. április 26-án írta alá, a ratifikációra várhatóan pedig még ebben az évben sor kerül.
Másrészt az Európa Tanács R (88) (1990) számú javaslatában a szankciók számos változatát ajánlja az országok
figyelmébe jogi személyek büntetése esetére. Pénzbüntetés, pénzbírság mellett a figyelmeztetés, megrovás,
illetve a felelősség megállapítása, vagyonelkobzás, a jogtalan nyereség elkobzása, bizonyos magatartásoktól
való eltiltás, állami támogatások és kedvezményektől való eltiltás, reklámtilalom, engedélyek visszavonása,
igazgatók és tisztségviselők elmozdítása, átmeneti ügyvezetők kinevezése, bezárás, illetve kártérítés, valamint
végül a szankciók alkalmazásának közzétételét sorolja fel.
2.5. 2.5. Érvek és ellenérvek
732
felelőssége
A mögöttes büntetőjogi felelősség nem jellemzi teljesen

e vitatott jogintézményt. A mások által bűnösen elkövetett bűncselekményért való büntetőjogi felelősség
értelmezése eltérő a nemzetközi jogirodalom kommentárjaiban. Fejlődése elválaszthatatlan a szigorú felelősség
intézményesülésétől és a bűnösség tárgyiasulásaként jellemzett folyamattól. (Kis)
Az angol jogrendszerben a tárgyi vagy szigorú felelősség érvényesülési területén (regulatory crimes) a
szabályszegés puszta tényének relevanciája mellett a szabály címzettjének vagy a megelőzés felelősének
kijelölésével a mások jogsértéséért való felelősség alakult ki. A common law jogrendszerekben tehát, az
alkalmazott vagy megbízott tettéért való mögöttes felelősség a vikárius (vicarious liability), illetve szigorú
felelősség (strict liability) alkalmazásával megengedő deliktumok területén a munkáltatót, illetve a megbízót
terheli. Több szerző tagadja, hogy a bűnösség elvét veszélyeztető gyakorlatról lenne szó. A mögöttes felelősség
helyett „státus”-felelősségről beszélnek, hangsúlyozva, hogy nem az alkalmazott vagy megbízott helyett
„bűnhődik” a vezető, bűnösségének alapja, hogy a jogszabály a vezetőre hárítja bizonyos jogellenes helyzet
megelőzésének felelősségét (situational liability). A hamis számlázásért az üzlet tulajdonosa, illetve például a
környezetszennyezésért a hajó tulajdonosa vagy kapitánya azért felel az angol jogban, mert a jogszabályok
szerint a jogellenes helyzet kialakulásának megelőzése az ő hatáskörük.
A Law Commission az angol jogban a felelősség zsinórmértékét a francia joggyakorlatban is alkalmazott

indokolással adta meg, a fogalmak szintjén legalábbis a bűnösség elvi szinten történő megtartásával a vikárius
felelősség felé mozdította el a felelősséget gondatlan emberölés esetén. Eszerint hanyagság terheli azt, aki
elmulasztotta megtenni mindazokat az intézkedéseket, amelyeket a helyében lévő ésszerűen gondos ember
megtett volna, hogy megelőzze a jogellenes helyzet kialakulását vagy folytatását. Az elvárhatóság kimentést
nehezen tűrő kulcsfogalma a „megelőzés elmulasztása” (failure of prevention) lett. Fogalmilag bár a vezetői
felelősség így a negligentia elvi keretei között tartható, mégis az elvárhatóság fogalmi kereteinek
733
felelőssége
viszonylagosságával kapcsolatos kételyek nem változnak: a joggyakorlat szabja meg, hogy a jog milyen szintű
megelőzést, ellenőrzést vár el a vezetőtől, így a bűnösségi elv érvényesülésének tényleges kontrollja megint
kicsúszik a jogalkotó látóköréből, s marad a normatív fogalmak bírói gyakorlat által postjudikált biztonságában.
Ezért Wells felismerése helytálló, miszerint a jogintézmények ismételgetésével nem kapunk képet a bűnösség
infrastruktúrájáról, annak lényege ugyanis kulturálisan változó.
Érdemes kiemelni, hogy az A. Légal által a „vezetői státus foglyaként” jellemzett vezető fátumszerűen
érvényesülő vezetői felelőssége alól az angol és a francia joggyakorlatban feladatátruházás tényének
bizonyításával mentesülhet, ami de jure a normakötelezettség delegálásával automatikusan a bűnösség másra
telepítését jelenti (delegation principle).
Egyik jogrendszer sem nyújt kielégítő választ, hogy elvi szinten miért kellene büntetőjogi felelősséget
alkalmazni jogi személyekkel szemben. Az eljárásjogi alkotmányos kriminalizációs kötelezettség, mely adott
súlyú szankció büntetőjogi szankcióként való kezelésére kötelezi az államot, éppen a terhelt védelmében,
valóban szükségessé teheti a büntetőjogi felelősséget. Ezzel szemben hatékony, arányos, és elrettentő szankciók
jobban alkalmazhatók a civil vagy közigazgatási jog körében különös figyelemmel a sértett kártérítéshez való
jogára és ennek lehetőségére punitív polgárjogi kártérítés bevezetése esetén.
Végül is a jogi személyek büntetőjogi felelőssége nem blaszfémia, de mérlegelni kell, hogy a két releváns és
lehetséges célt, a prevenciót és a reparációt arányosan és hatékonyan szolgálja-e ez a jogintézmény.
Magyarországon a 2001. évi CIV. törvényszól a jogi

személlyel szemben alkalmazható büntetőjogi intézkedésekről. A Btk. 63. § (1) bekezdésének i) pontja tünteti
734
felelőssége
fel, hogy jogi személlyel szemben is lehet intézkedést alkalmazni: „i) a jogi személlyel szemben alkalmazható
büntetőjogi intézkedésekről szóló törvény szerinti intézkedések”.
Ugyanakkor hangsúlyozni kell, hogy továbbra is bűncselekményt csak természetes személy követhet el; már
többször említettem, hogy bizonyos határok között, ugyanakkor alapelvi szinten a büntetőjogi felelősség egyéni
felelősség. Amint azt láttuk, a jogi személy büntetőjogi felelősségét már régóta elfogadó angolszász országok
mellett a kontinentális Európa országai is egymást követően vizsgálják felül korábbi elutasító álláspontjukat.
Hollandia még 1976-ban, Norvégia 1991-ben, Izland 1993-ban, Finnország 1995-ben, Belgium 1999-ben
vezette be a jogi személy büntethetőségét. Anglia és Wales 2000-ben szélesítette a jogi személy büntetőjogi
felelősségének a körét. Svédország 1986-ban, Spanyolország 1995-ben vezetett be sajátos szankciót a jogi
személyekkel szemben. Közigazgatási jogi szankciókat alkalmaznak a jogi személyekkel szemben
Németországban, Olaszországban, Portugáliában és Svájcban. A kelet- és közép-európai régióban először
Szlovénia vezette be a jogi személy büntetőjogi felelősségét 1996-ban. Magyarországon az első tervezet a
gazdálkodó szervezettel szemben büntetőeljárásban alkalmazandó intézkedésekről 2000-ben készült el.
A jogi személy büntetőjogi felelősségének térhódítását nemzetközi egyezmények és az Európai Unió jogi
aktusai is előmozdították. A jogi személyek felelősségre vonhatóságáról elsősorban az alábbi nemzetközi
egyezmények rendelkeznek:
• a Gazdasági Együttműködési és Fejlesztési Szervezet (OECD) tagállamai, valamint Argentína, Brazília,

Bulgária, Chile és Szlovákia által Párizsban, 1997. november 21-én elfogadott – a külföldi hivatalos
személyek megvesztegetése elleni küzdelemről szóló – Egyezmény (kihirdette a 2000. évi XXXVII. törvény),
• az Európa Tanács 1999. január 27-én kelt Korrupció Elleni Büntetőjogi Egyezménye [megerősítette a
67/2000. (IX. 13.) OGY határozat],
• az 1997. július 19-én felvett második jegyzőkönyv az Európai Közösségek Pénzügyi Érdekeinek Védelméről
szóló Egyezményhez,
• az Egyesült Nemzetek Szervezete keretében létrejött, a határokon átnyúló szervezett bűnözés elleni
Egyezmény, valamint kiegészítő jegyzőkönyvei [aláírva 2000. december 14. napján a 2282/2000. (XI. 29.)
Korm. határozat alapján].
Itt kell megemlíteni még, hogy az Európa Tanács Miniszteri Bizottsága 1988-ban a tagállamoknak No.R. (88)
18 számmal ajánlást tett a jogi személyiséggel rendelkező vállalatok felelősségéről a tevékenységük során
elkövetett bűncselekményekért.
Az Európai Unió következő aktusai rendelkeznek a jogi személyek felelősségre vonhatóságáról:
• az 1998. december 22-én elfogadott együttes fellépés a korrupció ellen a magánszektorban,
• az 1997. február 24-én elfogadott együttes fellépés az emberkereskedelem és a gyermekek szexuális

kizsákmányolása ellen,
• az 1998. december 21-én elfogadott együttes fellépés a bűnszervezetben való részvétel bűncselekménnyé
nyilvánításáról,
• a 2000. május 29-én elfogadott kerethatározat az euro bevezetésével kapcsolatos hamisítások elleni fokozott
védelemről, büntetések és más szankciók alkalmazásával,
• az Európai Közösségek pénzügyi érdekeinek védelméről szóló egyezmény második kiegészítő jegyzőkönyve.
Látható, hogy a jogi személy büntetőjogi felelősségét kívánja intézményesíteni az Európai Unió pénzügyi
érdekeinek védelméről szóló egyezménytervezet, a CORPUS JURIS (CJ) is, amelyet az Európai Unió
parlamentjének megbízásából vezető európai jogtudósok egy csoportja dolgozott ki. A CJ rendelkezései szerint
az ott meghatározott bűncselekményeket elkövethetik jogi személyek és olyan szervezetek is, amelyek a törvény
szerint jogalanyisággal és saját vagyonnal rendelkezhetnek, ha a bűncselekményt a jogi személy vagy szervezet
valamely szerve, képviselője vagy bármely más a jogi személy nevében cselekvő, avagy tényleges döntési
kompetenciával rendelkező személy a jogi személy érdekében követte el. A CJ azt is kimondta, hogy a jogi
személy vagy más szervezet büntetőjogi felelőssége nem zárja ki a természetes személyek tettesként,
felbujtóként vagy bűnsegédként való büntethetőségét ugyanazon cselekmény miatt.
735
felelőssége
Az Egyesült Nemzetek Szervezetének a határokon átnyúló szervezett bűnözés elleni Egyezménye a jogi
személyek hatékony, arányos és visszatartó erejű szankcionálását írja elő annak a hangsúlyozásával, hogy a jogi
személy felelőssége lehet büntetőjogi, polgári jogi vagy közigazgatási. A jogi személy szankcionálására
vonatkozó többi egyezmény, ill. közös fellépés sem írja elő kötelezően a büntetőjogi szankció alkalmazását.
Mégis, az Európai Unió tagállamainak a többségénél a jogi személy büntetőjogi szankcionálása már létező
jogintézmény és előkészületek történtek más államokban is a büntetőjogi szankcionálás bevezetésére.
Magyarországnak tehát nemzetközi szerződésekből fakadó kötelezettsége és a jogharmonizációs programból

fakadó feladata volt a jogi személy hatékony, arányos és visszatartó hatású szankcionálásának a bevezetése. A
jogi személy felelősségének a bevezetését előíró egyezmények utalnak arra, hogy a „részes állam jogelveivel
összhangban” (Egyesült Nemzetek egyezménye a határon átnyúló szervezett bűnözés ellen, 10. cikk 2. pont),
illetve „mindegyik Szerződő Fél – összhangban saját jogi alapelveivel” (OECD egyezmény 2. cikke) – tegye
meg a szükséges intézkedéseket. E törvény szerint a magyar jog elveivel ez idő szerint olyan megoldás van
összhangban, amely a jogi személlyel szemben alkalmazandó szankciót sajátos büntetőjogi intézkedésként
szabályozza.
A törvény kiindulópontja szerint a jogi személynek nincs önálló büntető anyagi jogi jogalanyisága, tehát a jogi
személy nem válik – a Btk. értelmében – elkövetővé. A Btk. minden jogintézménye az egyéni büntetőjogi
felelősség elvén alapul, ezért indokolt, hogy egyelőre a jogi személy büntetőjogi szankcionálásáról külön
törvény rendelkezzék. A törvény a jogi személlyel szemben alkalmazható, elismerten büntetőjogi jellegű
intézkedéseket nem a Btk. rendszerébe, hanem külön törvényben vezeti be. Erre figyelemmel indokolt, hogy e
törvény magában foglalja a jogi személlyel szemben alkalmazható intézkedések eljárásjogi és végrehajtási
kérdéseit.
A törvény kiindulási alapként kezeli azt a tételt, hogy a jogi személy sajátos büntetőjogi felelőssége
főszabályként nem önálló, hanem származékos: büntetőjogi szankcionálására – a törvényben meghatározott
kivételekkel – csak akkor nyílik lehetőség, ha van olyan természetes személy, akivel szemben büntetőeljárást
lehet folytatni, és e természetes személy hagyományos értelemben vett büntetőjogi felelősségéhez kapcsolható a
jogi személy büntetőjogi szankcióval sújtása. A törvény alaptétele tehát – ismét hangsúlyozva – az, hogy a jogi
személy a büntető anyagi jog szerint nem elkövető így a büntetőeljárási jog szerint sem lehet terhelt.
A törvény 1. § (1) bekezdése kimondja, hogy „1. jogi személy: minden szervezet és annak önálló képviseleti
joggal rendelkező szervezeti egysége, amelyet jogszabály jogi személyként ismer el, valamint az a szervezet,
amely a polgári jogi viszonyok önálló jogalanya lehet, és a tagoktól elkülönülő vagyonnal rendelkezik, ideértve
a gazdasági társaságokról szóló törvény szerinti előtársaságokat is.” A törvény meghatározza az előny
fogalmát, egyértelművé téve, hogy előny alatt bármely dolgot, vagyoni értékű jogot, követelést, kedvezményt –
függetlenül attól, hogy a számvitelről szóló törvény szerint nyilvántartásba vették-e – is érteni kell, úgyszintén
azt is, ha a jogi személy valamely jogszabályból vagy szerződésből eredő kötelezettség vagy az ésszerű
gazdálkodás szabályai szerint szükséges ráfordítás alól mentesül.
Ennek megfelelően a jogi személy felelősségre vonható akkor is, ha a bűncselekményt (pl. környezetkárosítás) a
jogi személy „érdekében” eljáró természetes személy azért követi el, hogy bizonyos, a jogszabályszerű működés
esetén szükséges kiadásoktól a jogi személy mentesüljön.
A 2. § rendelkezik arról, hogy jogi személlyel szemben intézkedés mikor alkalmazható: A Btk.-ban
meghatározott szándékos bűncselekmény elkövetése esetén alkalmazhatók, ha a bűncselekmény elkövetése a
jogi személy javára előny szerzését célozta vagy eredményezte, és a bűncselekményt a jogi személy
a) vezető tisztségviselője vagy a képviseletre feljogosított tagja, alkalmazottja, illetőleg tisztségviselője,

cégvezetője, valamint felügyelőbizottságának tagja, illetőleg ezek megbízottja a jogi személy tevékenységi
körében követte el,
b) tagja vagy alkalmazottja a jogi személy tevékenységi körében követte el, és a vezető tisztségviselő, a
cégvezető, illetőleg a felügyelőbizottság irányítási vagy ellenőrzési kötelezettségének teljesítése a
bűncselekmény elkövetését megakadályozhatta volna.
A fent meghatározottakon kívül intézkedések alkalmazhatók akkor is, ha a bűncselekmény elkövetése a jogi
személy javára előny szerzését eredményezte, és a jogi személy vezető tisztségviselője, vagy a képviseletre
feljogosított tagja, alkalmazottja, illetőleg tisztségviselője, cégvezetője, valamint felügyelőbizottságának tagja a
bűncselekmény elkövetéséről tudott.
736
felelőssége
A törvény tehát a természetes személyek bűncselekményeit e személyeknek a jogi személyhez való kapcsolatuk
alapján a jogi személynek számítja be. A jogi személlyel szemben büntetőjogi intézkedés a következő két
feltétel együttes fennállása esetén alkalmazható: a természetes személy elkövető, mint a jogi személy vezető
tisztségviselője követi el a bűncselekményt, illetve a jogi személy tagja vagy alkalmazottja a jogi személy
tevékenységi körében követi el a bűncselekményt, aminek elkövetését a vezető tisztségviselő felügyeleti vagy
ellenőrzési kötelezettségének teljesítése megakadályozhatta volna és ezekkel okozati összefüggésben a jogi
személynél előny szerzése következik be.
A jogi személy felelőssége és a természetes személy felelőssége egymás mellett érvényesül, azaz a természetes
személy elkövető büntetőjogi felelősségre vonása nem zárja ki a jogi személlyel szemben szankció alkalmazását,
és a jogi személlyel szemben szankció alkalmazása folytán nem enyészik el a természetes személy büntetőjogi
felelőssége.
A jogi személlyel szemben alkalmazható intézkedések az alábbiak:
a) a jogi személy megszüntetése,
b) a jogi személy tevékenységének korlátozása,
c) pénzbírság.
A jogi személlyel szemben intézkedés alkalmazására főszabályként akkor kerülhet sor, ha a természetes
személlyel szemben a bűncselekmény miatt a bíróság büntetést szabott ki vagy megrovást, illetve próbára
bocsátást alkalmaz. A törvényben meghatározott intézkedések azonban akkor is alkalmazhatók, ha az elkövető a
halála vagy a kóros elmeállapota folytán nem büntethető vagy az eljárást a bekövetkezett elmebetegség miatt
felfüggesztették.
A jogi személlyel szemben alkalmazásra kerülő intézkedések célja a jogi személy működésével összefüggő
jogsértések hatékony megelőzése, valamint a bűncselekménnyel szerzett gazdagodás, a vagyoni előny elvonása.
A jogi személy megszüntetése intézkedés kizárólag önállóan alkalmazható, a másik kettő önállóan és egymás
mellett alkalmazhatók. A jogi személy tevékenységének korlátozása és a pénzbírság kiszabása egymás mellett is
alkalmazásra kerülhet, mert ennek nincsen akadálya, azonban lehetőség van az intézkedések önálló
alkalmazására is.
A jogi személy megszüntetésére akkor van lehetőség, ha az jogszerű gazdasági tevékenységet nem folytat, és
a) a jogi személyt bűncselekmény elkövetésének leplezése céljából hozták létre, vagy
b) a jogi személy tényleges tevékenysége bűncselekmény elkövetésének leplezését szolgálja.
A jogi személy megszüntetéséhez hasonlítható szankció a természetes személyek vonatkozásában a hatályos

Btk.-ban a halálbüntetés büntetési rendszeréből történő kiiktatása óta nincs. A jogi személlyel szemben
alkalmazható büntetőjogi intézkedések közül ez a legsúlyosabb, ennek megfelelően csak a legveszélyesebb
esetekben alkalmazható. Nem lehet megszüntetni a jogi személyt, ha ennek következtében állami vagy
önkormányzati feladat ellátása veszélybe kerülne, vagy a jogi személy országos közüzemi szolgáltató,
nemzetgazdasági szempontból stratégiai jelentőségűnek minősül, honvédelmi vagy más különleges feladatot
valósít meg, illetve célt szolgál.
A jogi személy tevékenységének korlátozása egy évtől három évig terjedő időszakra történhet és a tartamot
években kell megállapítani. A korlátozás kiterjedhet valamennyi felsorolt tevékenység vagy egyes
tevékenységek gyakorlására.
Az eltiltás ideje alatt a jogi személy:
a) nem végezhet nyilvános felhívás alapján betétgyűjtést,
b) nem vehet részt közbeszerzési eljárásban,
c) nem köthető vele koncessziós szerződés,
d) nem minősíthető közhasznú szervezetté,
737
felelőssége
e) nem részesülhet központi vagy helyi önkormányzati költségvetés, elkülönített állami pénzalapok, külföldi
állam, az Európai Közösségek vagy más nemzetközi szervezet által céljelleggel nyújtott támogatásban,
f) nem folytathat egyéb olyan tevékenységet, amelynek gyakorlásától a bíróság eltiltotta.
A törvény úgy rendelkezik, hogy a tevékenység korlátozásának elrendelése esetén, értelemszerűen attól
függően, hogy a bíróság a felsorolt tevékenységek mely körétől tiltja el a jogi személyt, a már folyamatban lévő
közhasznú szervezetté minősítési eljárást, illetve a költségvetési pénzekből származó támogatás odaítélésére
irányuló eljárást megszüntetettnek, illetve a jogi személyt a közhasznúsági nyilvántartásból töröltnek kell
tekinteni. A közbeszerzési eljárás alapján már megkötött, illetve koncessziós szerződés esetén pedig beállnak a
szerződés azonnali hatályú felmondásának jogkövetkezményei.
A jogi személlyel szemben kiszabható pénzbírság legnagyobb mértéke a bűncselekménnyel elért vagy elérni
kívánt vagyoni előny értékének a háromszorosa, de legalább ötszázezer forint. A jogi személlyel szemben
alkalmazható büntetőjogi intézkedések egyik fő célja, hogy a jogi személytől a bűncselekmény elkövetése útján
szerzett vagyoni előnyt elvonja, amellett, hogy további jogsértések elkövetését megelőzze. Erre tekintettel a
törvény a jogi személlyel szemben alkalmazható büntetőjogi intézkedések között rendelkezik a pénzbírságról. A
törvény a pénzbírság alsó határát ötszázezer forintban határozza meg, ugyanakkor a felső határ csak relatíve
meghatározott, a pénzbírság maximális mértéke az elért vagy elérni kívánt vagyoni előny értékéhez igazodik, és
annak a háromszorosa lehet. A háromszoros mérték jelzi, hogy a pénzbírság célja nem pusztán a vagyoni előny
elvonása, hanem egyidejűleg represszív jellegű szankció is, amelynek célja a további jogsértések megelőzése az
elrettentésen keresztül. A vagyoni előny értékét a bíróság becsléssel állapíthatja meg, ha az elért vagy elérni
kívánt vagyoni előny értéke nem, vagy csak aránytalanul nagy ráfordítással állapítható meg. A pénzbírságot –
meg nem fizetése esetén – a bírósági végrehajtás szabályai szerint kell behajtani.
A törvény II. Fejezetébe felvett eljárásjogi rendelkezések a jogi személyt nem terheltként, vagy – ami még
következhetne a büntetőeljárás dogmatikája szerint – egyéb érdekeltként kezelik, hanem teljesen új konstrukciót
hoz létre a büntetőeljárási jogban is. Tényként kezelve, hogy a jogi személy csak képviselője útján képes
jogviszonyokban részt venni, nem a jogi személy jogállásáról rendelkezik, hanem a jogi személy törvényes
képviselőjét, illetve a büntetőeljárás során az érdekében kötelezően eljáró ügyvédet, mint perbeli képviselőt
ruházza fel büntetőeljárási jogosultságokkal, mégpedig úgy, hogy a jogi személy törvényes, illetve perbeli
képviselőjének büntetőeljárási helyzete leginkább a védő eljárási helyzetéhez hasonlít.
Ebből következik, hogy a büntetőeljárás a természetes személlyel szemben folyik, az eljárásnak a természetes
személy az alanya, így a jogi személlyel szemben a hagyományos értelemben vett büntetőeljárás nem folyik: a
jogi személy az eljárásban nem terhelt, vele szemben nyomozást elrendelni, folytatni, megszüntetni, vádat
emelni, vádemelés helyett más ügyészi jogkörbe tartozó szankciót alkalmazni nem lehet.
A jogi személy a büntetőeljárásban főszabályként annak a természetes személynek az eljárási helyzetét osztja,
akire tekintettel a jogi személlyel szemben az intézkedés szükségessége, lehetősége felmerül: ha e természetes
személy terhelt elleni büntetőeljárás bármilyen okból megszűnik, a büntetőeljárás a jogi személlyel kapcsolatban
sem folyhat tovább. E szabály alól a törvény – amint említettük – két kivételt fogalmaz meg, amelynek
értelmében a jogi személlyel szemben büntetőjogi intézkedés abban az esetben is alkalmazható, ha a
bűncselekmény elkövetése a jogi személy javára vagyoni előny szerzését eredményezte, de az elkövető a kóros
elmeállapota miatt nem büntethető, vagy az elkövető halála miatt a büntetőeljárást megszüntették.
738
felelőssége
BH 2012.126., BH 1993.260.
739
14. fejezet - Az elítéléshez fűződő
hátrányos következmények és a
mentesítés a mentesültek
nyilvántartása
Finkey Ferenc: Törvényt a rehabilitációról. Magyar

Jogászegyleti Értekezések VI/2., Budapest, 1938. Finszter Géza: A bűnügyi nyilvántartás helyzete és
fejlesztésének lehetőségei. OKRI tanulmányok 43. szám, Budapest, 2006. Gaskó Béla–Kelemen Géza: A
rehabilitáció (Ki tekinthető büntetlen előéletűnek?) Budapest, 1963. Györgyi Kálmán: A büntető ítélethez
fűződő nem büntetőjogi következmények és a mentesítés hatálya. 1977/12. Halász Sándor: A törvényi mentesítés,
Magyar Jog 1960/1. Julis Mihály: A törvényi mentesítés gyakorlati alkalmazása a módosított Btk. alapján.
Ügyészségi Értesítő 1973/1. Steffler Sándor: Mentesítés a büntetett előélethez fűződő hátrányok alól. Ügyészségi
Értesítő 1979/2. Traytler Endre: Rehabilitáció. Budapest, 1945 . Vókó György: Büntetőjogi rehabilitáció és a
bűnügyi nyilvántartás. [kiadja az Ügyészek Országos Egyesülete] Budapest, 2009.
1. 1. A mentesítés intézményének kialakulása
740
Az elítéléshez fűződő hátrányos
következmények és a mentesítés a
mentesültek nyilvántartása
A mentesülés, illetve a mentesítés történetével

foglalkozó munkák általában a XVI. századtól elterjedt eklézsiakövetést tekintik az intézmény korai elődjének:
a bűnbánatot tanúsító, tettét nyilvánosan vállaló és megbánó bűnöst az egyház visszafogadta és megmenekült a
lakóhelyéről történő elűzéstől is. A szűkebb értelemben vett intézmény a végrehajtási kegyelem, majd az eljárási
kegyelem formái után a XVII. században Franciaországban alakult ki intézményes formában a kegyelmezési jog
harmadik formája, a király (utólagos) kegyelmezési joga. A gyakorlat azonban már korábban a felségjogok
immanens részének tekintette az uralkodónak azt a jogát, hogy bárkinek, bármikor, bármely tett elkövetése miatt
indokolás nélkül kegyelmet adhasson. A király által a büntetés kiállása után gyakorolt mentesítésnek az első
írott kódexekben már feltétele volt a tartós egy helyben lakás és a kifogástalan életvitel.
Magyarországon a mentesítés a környező államok törvényhozásához képest később került a büntetőjogba, noha
már a felvilágosodás eszmerendszere szorgalmazta ennek az intézménynek a meghonosítását is.
II. József néhány évig nálunk is hatályban volt 1788-as törvénykönyve pl. tartalmazta, hogy „ha a vétek és a
büntethetőség a büntetésnek kiállása, vagy kegyelmezés által eltöröltetett, akkor a valaha bűnös gonosztevőre
úgy kell tekinteni, mint vétkétől tökéletesen megtisztított személyre, aki belép ismét a közönséges polgári
jussoknak birtokára […] Ezeknek birtokában tehát őtet senki meg ne gátolja, és ameddig következendő élete
jámbor lészen és vádolhatatlan, senki az elmúltat neki szemére ne vesse, sem őtet emiatt semmiképpen ne
szidalmazza, s meg ne bántsa” (184. §).
Az 1843-ik évi büntetőtörvény-tervezet csak a végrehajtási kegyelmet szabályozta, mert azon az állásponton
állt, hogy a büntetés kitöltése egyben a büntetés további feltétel nélküli kiállását is jelenti. Ahogy a Deák Ferenc
által készített javaslat 14. §-a írja: „A büntetéseknek még magukban becstelenítő következéseik nincsenek s
törvényes hatásuk hosszabb időre nem terjedhet, mint amennyire azt a bírói határozat kimondotta” Hasonló
741
meggondolásból nem tartalmazott mentesítésre vonatkozó szabályokat az 1878-as Csemegi Kódex sem. A
törvény indokolása szerint „Non poena, sed factum diffamat. A büntetés […] megszünteti a bűntettet, – az, aki
bűnhődött, az erre okult szolgált cselekménye miatt nem tarthatik többé becstelennek”.
Ez az álláspont tartható volt mindaddig, amíg a törvény alapján csak viszonylag szűk körben és rövid ideig
lehetett egyes jogok gyakorlásától a vádlottakat megfosztani, később mind általánosabbá vált a hosszabb időre
kimondott és változatos tartalmú hivatalvesztés.
Az első, az ekkor még következetesen „rehabilitációnak” nevezett intézményt szabályozó törvényünk – egy
1914-es törvénytervezet után – 1940-ben született.
Az 1940. évi XXXVII. törvény csak azokat a jogszabályban foglalt hátrányos jogkövetkezményeket érintette,
amelyek „büntető törvényeken kívül állnak”, s lehetővé tette, hogy újabb bűncselekmények elkövetésekor a
rendőrség vagy az ügyészség a mentesültek bűnügyi nyilvántartásban őrzött adataihoz is hozzáférjen.
A törvény viszonylag széles körben ismerte az előzetes, tehát már az ítélkező bíró által kimondható mentesítést
(pl. fiatalkorúak vagy csekély súlyú bűncselekményt elkövetők esetében). Ezt azzal indokolták, hogy „az
igazságügyi hatóságokat lehetőleg mentesíteni kell a bírói megszüntetési eljárás terhétől, a régi
bűncselekményének súlya alatt szenvedő elítélteket pedig indokolt megkímélni az eljárással múlhatatlanul
egybekötött megszégyenítéstől.” Figyelemre méltó, hogy a törvényegy évig terjedhető fogházzal büntetendő
vétségnek minősítette, ha valaki „a bíróság engedélye vagy a kérelmező beleegyezése nélkül a hátrányos
jogkövetkezmények megszüntetése iránt folyt eljárásra vonatkozó adatot közzétesz.”
Súlyosabb esetekben külön eljárást igénylő bírósági mentesítésnek lehetett helye..
A bírói mentesítésnek a következő – konjunktív – feltételei voltak:
1. bűntett miatt történt elítélés esetében öt év, más esetben három év már eltelt attól a naptól számítva, amelyen
az elítélt a főbüntetést kiállotta vagy amelyen a dologházi őrizetből (1913. XXI. tc. 5–7. §) való szabadon
bocsátása véglegessé vált, avagy amely naptól kezdve a büntetés végrehajtását kegyelem vagy elévülés kizárta.
2. az elítélt az elítéltetése óta tisztességes életmódot folytatott,
3. az elítélt a bűncselekményével okozott kárt tőle telhetően jóvátette,
4. az elítélt a kedvezményre egyébként is érdemesnek bizonyul.
A második világháború után a Btá. sajátos módon szakított e szemlélettel, s a lehetséges mentesülés körét a
következők szerint kiterjesztette:
Az elítélt mentesülhet
a) a büntető ítéletben kiszabott büntetések közül a közügyektől eltiltás, a foglalkozástól eltiltás és a kiutasítás
hatálya alól,
b) a büntetőtörvény szerint a bűntett ismételt elkövetéséhez fűződő súlyosbító vagy kedvezményekből kizáró
következmények alól,
c) a magánjogi következmények kivételével azok alól a hátrányos következmények alól, amelyeket egyéb
jogszabályok a büntető ítélethez, a büntetőparancshoz, illetőleg a büntetés kiállásához fűznek; az elvesztett
nyugellátás engedélyezése azonban mentesülés esetén is az illetékes hatóság belátásától függ.
Állást foglalt a mentesítés egységessége kérdésében is: az elítéltet a felsorolt következmények közül egyesek
alól mentesíteni, másokat viszont terhére fenntartani nem lehet.
Mindez tehát azt jelentette, hogy
• a Btá. lehetővé tett bizonyos még végre nem hajtott büntetések alóli mentesülést is [a) pont],
• a mentesítés folytán nem lehetett pl. figyelembe venni újabb elítélés esetén a terhelt visszaesői mivoltát, vagy
az „ismételt” elkövetés esetén annak idején bizonyos körben lehetővé tett felemelt felső határt.
742
Ez egyrészt megkérdőjelezte az intézmény egységes elvi alapjait, másrészt adott esetben indokolatlanul
kedvezményezett helyzetet teremtett a bűnismétlők egyes csoportjai számára.
Az 1961. évi Btk. ennek ellenére csak a mellékbüntetések végrehajtása alóli utólagos mentesítés lehetőségét
törölte el, egyéb kérdésekben csak szövegezési pontosításokra szorítkozott. A korábbi Btk. foglalta el a jelenleg
is mérvadó álláspontot: a mentesülés vagy mentesítés csak azokra a következményekre vonatkozik, amelyeket
az elítéléshez bármely, de csak a büntető jogszabályon kívüli jogszabály fűz. A büntetőjogi jogkövetkezmények
szempontjából tehát (mindaddig, amíg a korábbi elítélésre vonatkozó adatokat nyilvántartják) a mentesülés alá
eső büntetést is figyelembe kell venni.
Előkészítésének időszakában egyelőre eldőlt az a vita is, hogy a Btk. egyes, a büntetés végrehajtása utáni
kérdéseket is szabályozhat-e, vagyis indokolt-e egyáltalán, hogy a mentesítésre vonatkozó szabályokat a Btk.
maga tartalmazza. Az új kódex készítői a kérdést részben tradicionális, részben jogbiztonsági szempontból – a
büntetőjogi kérdéseket lehetőség szerint egységes törvényben kezelve – igenlően döntötték el.
2. 2. A mentesítés a hatályos jogban

2.1. 2.1. A mentesítés lényege, fogalma
A mentesítés sajátos reszociatív intézmény: azt a célt

szolgálja, hogy bizonyos idő eltelte után a bűnelkövetők ne szenvedjék tovább bűncselekményük
következményeit, ne kelljen számot adniuk korábbi elítélésükről, büntetlen előéletűeknek lehessen őket
tekinteni. Röviden: új életet kezdhessenek.
743
A jogi szakzsargon a „rehabilitáció” kifejezést – a korabeli magyar jogi irodalom nyomán – gyakran a
mentesítés szinonimájaként kezeli, ami nem szerencsés. A rehabilitáció ugyanis – pl. ha perújítás vagy
felülvizsgálat alapján, esetleg általános hatályú semmisségi törvényekkel utóbb ártatlannak minősítenek
korábban elítélt személyeket – olyan helyzetet teremt, mely eltörli a korábbi (eredeti) elítélést, mintegy
visszamenőleg próbál jóvátételt adni. Ilyen értelemben a korábban alaptalanul megvádolt személy számára
utólagos jóvátételt, erkölcsi elégtételt jelent. Ezzel szemben a mentesítés nem a korábbi elítélését, csak annak
bizonyos időn túl továbbgyűrűző következményeit igyekszik enyhíteni, illetve megszüntetni. Nem utólagos
ártatlanságot állapít meg, hanem a társadalom „megbocsátást” jogi formában fejezi ki.
Ez tehát azt jelenti, hogy a mentesítés vagy mentesülés sohasem terjed ki a bekövetkezte előtti hátrányos
jogkövetkezményekre, csak a bekövetkezése napjától hatályos, a büntetés eredeti hátrányos hatásait nem
orvosolja. A mentesített vagy mentesült személy nem nyeri vissza a korábbi elítélése előtti státusát,
munkahelyét, pozícióját, jogosítványát, tagságát stb.
A mentesítés vagy mentesülés tehát nem azt deklarálja, hogy mindig is ártatlan volt, hanem azt, hogy utóbb
(hosszabb rövidebb várakozási idő után) ártatlannak kell őt tekinteni.
Mindezt természetesen arra az esetre is vonatkozik, ha a mentesítés közkegyelmen vagy egyéni kegyelmen
alapul (BH 1992.743.).
Ugyanakkor – mint látni fogjuk – a mentesült vagy mentesített személy esetében minden a korábbi elítéléséből
adódó (büntetőjogon kívüli) hátrányos következmény megszűnik, az elítélt jogi értelemben ismét az elítélése
előtti státusát élvezi, büntetlen előéletűnek tekintendő és nem tartozik számot adni olyan elítéltetésről, amelyre
nézve mentesítésben részesült.
A mentesítésnek ezért igen nagy a gyakorlati jelentősége, mert egyre több jogszabály írja elő pl. foglalkozási
feltételként a büntetlen előéletet (pl. ügyvédek, közalkalmazottak, köztisztviselők, gazdasági társaságok vezető
tisztségviselői de akár kereskedelmi dolgozók esetében is), a mentesítés pedig korábbi bűnelkövetés esetén e
büntetlen előélet visszanyerését deklarálja.
2.2. 2.2. A marasztaló ítélethez fűződő hátrányos

jogkövetkezmények, a mentesítés módjai, egységessége
Garanciális szempontból indokolt annak leszögezése, hogy bármely hátrányos jogkövetkezményt – legyen az
büntetőjogi vagy büntetőjogon kívüli – az elmarasztaláshoz csak törvény fűzhet.
97. §
(1) A büntetőjogi felelősség megállapításához, büntetés kiszabásához vagy intézkedés alkalmazásához

fűződő hátrányos jogkövetkezményt törvény állapíthat meg.
744
A mentesítés szempontjából meghatározó jelentősége

van a marasztaló büntetőítélethez fűződő hátrányos jogkövetkezmények különbözőségének.
A korábbi elmarasztaláshoz kapcsolódó jogkövetkezmények lehetnek büntetőjogi, vagy más jogágak által
szabályozott következmények. A büntetőjogi következményeket maga a Btk. tartalmazza (a visszaesés különféle
formái és következményei szabályozásával). A büntetőjogon kívüli következmények általában bizonyos
korlátozásokat, megszorításokat fogalmaznak meg büntetett előéletű személyek esetében.
A büntetőjogon kívüli hátrányos jogkövetkezményekre szinte minden jogágban találhatunk példát.

Alkotmánybíróság tagjává pl. csak büntetlen előéletű személy választható, bíró vagy ügyész is csak ilyen
személy lehet, pedagógus vagy polgári jogi jogalanyként hivatásos gondnok szintén csak büntetlen előéletű
személy lehet stb. A gazdasági jog területén is bővül a hasonló előírások száma, pl. közbeszerzési eljárásban
nem lehet ajánlattevő, aki a büntetett előélethez fűződő hátrányos jogkövetkezmények alól nem mentesült.
Azt, hogy ezek közül a hátrányos jogkövetkezmények közül melyekre terjed ki a mentesítés, azt a mentesítés
hatálya (tárgyi köre) dönti el. (Btk. 98. §). Alapvető kérdés, hogy mivel a mentesítés csak a büntetőjogon kívüli
státust érinti, újabb bűncselekmény elkövetése esetén nem terjed ki azokra a büntetőjogi jogkövetkezményekre,
amelyeket e törvény a korábbi elítéléshez fűz.
A mentesült személy tehát „büntetlen előéletűnek” minősül, de ha újabb bűncselekményt követ el, figyelembe
veszik azokat a körülményeket, amelyeket korábbi elítéléséhez a Btk. fűz, így pl. súlyosító körülményként
veszik figyelembe a „büntetett előéletet”, a törvényi feltételek teljesülése esetén visszaesőként, különös
visszaesőként stb. vonják felelősségre.
745
99. §
Az elítélt mentesítésben részesülhet
a) e törvény erejénél fogva,
b) bírósági határozat alapján vagy
c) kegyelem útján.
Enyhébb elítélések esetén a mentesülés a törvény

erejénél fogva (anélkül, hogy ezt kérelmeznék vagy akár tudnának róla) bizonyos idő elteltével beáll. A törvényi
mentesítés várakozási ideje a büntetési nemhez és annak mértékéhez igazodóan növekszik. Bírói mentesítésnek
csak kérelemre van helye. E mentesítési mód a törvényi mentesítéshez szükséges idő felének letelte után
kérhető, s a bíróság akkor dönt pozitívan, ha az elítélt a mentesítésre érdemes.
Mindez tehát azt jelenti, hogy az elítélt vagy kivárja a törvényi mentesüléshez szükséges várakozási időt
(ilyenkor érdemességétől függetlenül beáll a mentesítés), vagy – a várakozási idő felének letelte után – kéri a
bíróságot a mentesítés megadására. Ekkor azonban megvizsgálják, érdemes-e a kedvezményre. Végül a
kegyelmi mentesítés kollektív formája az Országgyűlés hatáskörébe tartozik, egyéni kegyelem keretében a
köztársasági elnök részesítheti a kérelmezőket mentesítésben.
Többszöri elítélés esetén a várakozási idő leteltét minden egyes ítélet esetében külön kell vizsgálni, akkor is, ha
az ítéleteket utóbb összebüntetésbe foglalták (BH 1980.276.). A törvényi mentesítés várakozási ideje alatt
elkövetett újabb bűncselekmény a mentesítéshez szükséges időt nem hosszabbítja meg.
746
Életfogytig tartó szabadságvesztésre ítélt személy esetében sem törvényi, sem bírói mentesítésre nincs mód,
csak kegyelmi úton mentesülhet.
A mentesítés egységessége azt jelenti, hogy mellékbüntetés alkalmazása esetén az elítélt az elítéléshez fűződő
hátrányos jogkövetkezmények alól mindaddig nem mentesül, illetőleg nem mentesíthető, amíg a mellékbüntetés
végrehajtása be nem fejeződött vagy végrehajthatósága meg nem szűnt.
Mindez gyakorlatilag azzal jár, hogy ha pl. valakit a szabadságvesztés mellett pl. a közügyektől is eltiltottak,
mindaddig nem mentesülhet, illetve nem mentesíthető, amíg a mellékbüntetés végrehajtása szintén be nem
fejeződött (Btk. 103. §).
2.2.1. 2.2.1. A törvényi mentesítés

99. §
(1) E törvény erejénél fogva áll be a mentesítés
a) elzárás, pénzbüntetés és közérdekű munka esetén az ítélet jogerőre emelkedésének napján,
b) foglalkozástól eltiltás, járművezetéstől eltiltás, kitiltás és sportrendezvények látogatásától való eltiltás

esetén az ítélet jogerőre emelkedése napján,
c) kiutasítás esetén a büntetés végrehajtásának befejezése vagy végrehajthatóságának megszűnése

napján,
d) felfüggesztett szabadságvesztés esetén a próbaidő leteltének napján,
e) gondatlan vétség miatt kiszabott szabadságvesztés esetén a büntetés kitöltésének vagy

végrehajthatósága megszűnésének napján,
f) szándékos bűncselekmény miatt kiszabott, egy évet meg nem haladó tartamú szabadságvesztés esetén a
büntetés kitöltését vagy végrehajthatóságának megszűnését követő három év elteltével,
g) szándékos bűncselekmény miatt kiszabott, egy évet meghaladó, de öt évnél nem hosszabb tartamú
szabadságvesztés esetén a büntetés kitöltését vagy végrehajthatóságának megszűnését követő öt év
elteltével, vagy
h) szándékos bűncselekmény miatt kiszabott, öt évet meghaladó, de tíz évnél nem hosszabb tartamú
szabadságvesztés esetén a büntetés kitöltését vagy végrehajthatóságának megszűnését követő nyolc év
elteltével,
i) szándékos bűncselekmény miatt kiszabott, tíz évet meghaladó tartamú, határozott ideig tartó
szabadságvesztés esetén a büntetés kitöltését vagy végrehajthatóságának megszűnését követő tíz év
elteltével.
(2) Az (1) bekezdés b) pontja esetén a mentesítés nem terjed ki
a) foglalkozástól eltiltás esetén a foglalkozás gyakorlásának,
b) járművezetéstől eltiltás esetén a járművezetés gyakorlásának,
c) kitiltás esetén az ítéletben meghatározott településen vagy az ország meghatározott részén való
tartózkodás,
d) sportrendezvények látogatásától való eltiltás esetén az elítélt sportrendezvények látogatásához való
jogára.
(3) Az (1) bekezdés d) pontja esetében a mentesítés nem áll be, illetve hatályát veszti, ha a
szabadságvesztés végrehajtását elrendelik. Ilyenkor a mentesítésre a végrehajtandó szabadságvesztésre
vonatkozó mentesítési szabályok az irányadók
747
A mentesítés – különösen, ha az az ítélet jogerőre

emelkedése napján bekövetkezett – nem akadálya annak, hogy a kiszabott büntetést, illetve a megítélt polgári
jogi igényt végrehajtsák.
Jól nyomon követhető az említett, a jogkövetkezmény súlyát figyelembe vevő progresszivitás: a mentesítés a
jogerőre emelkedés napján, a próbaidő leteltének napján, a kitöltés napján, majd 3, 5, illetve 10 év eltelte után
következik be. A legenyhébb a „jogerőre emelkedés napján” beálló mentesülés voltaképpen nehezen is
értelmezhető, hiszen a jogerős döntésig a terhelt még nem büntetett előéletű, a jogerős döntés napján azonban
máris mentesül (nem teljesen világos tehát, hogy milyen hátrányos következmények alól). E kételyeket félretéve
azonban a lényeg nyilván az, hogy az ilyen személy várakozási idő nélkül, már az elítéléssel visszanyeri
„büntetlen” státusát. Foglalkozástól eltiltás, járművezetéstől eltiltás, kitiltás és sportrendezvények látogatásától
való eltiltás esetén a mentesítés nem vonatkozik magára a foglalkozás, valamint a járművezetés tényleges
gyakorlásának, kitiltás esetén a meghatározott földrajzi egység területén való tartózkodás, sportrendezvények
látogatásától való eltiltás esetén pedig ezek látogatásának a jogára.
2.2.2. 2.2.2. A bírósági mentesítés

99. §
(1) A bíróság az elítéltet kérelemre mentesítésben részesítheti, ha erre érdemes, és a szabadságvesztés

kitöltésétől vagy végrehajthatósága megszűnésétől a 100. § (1) bekezdés f)–i) pontjaiban meghatározott
idő fele már eltelt.
748
(2) Az érdemesség elbírálásánál figyelembe kell venni az elítéltnek a büntetés kitöltése óta folytatott
életmódját, továbbá azt, hogy – ha erre módja volt – jóvátette-e a bűncselekménnyel okozott sérelmet.
100. §
(1) A szabadságvesztés végrehajtásának felfüggesztése esetén a bíróság előzetes mentesítésben részesítheti

az elítéltet, ha arra érdemes.
(2) Az előzetes mentesítés hatályát veszti, ha a felfüggesztett szabadságvesztés végrehajtását elrendelik.
A bírói mentesítésnek két formája van, az előzetes és az

utólagos bírói mentesítés.
a) A gyakoribb és általánosabb az utólagos mentesítés, amely – életfogytig tartó szabadságvesztés kivételével –

minden végrehajtandó szabadságvesztésre vonatkozhat. Az utólagos mentesítés kimondása – a törvényi
mentesítéshez megkívánt várakozási idő felének eltelte után és érdemesség esetén – kérelemre, az ügyben
korábban első fokon ítélkező bíróság határozatával történik. Ha az elítélt a szabadságvesztés végrehajtása során
egyéni vagy közkegyelemben részesül, a várakozási idő kezdő napja az a nap, amelyen a terhelt az ítéletben
eredetileg kiszabott büntetést kitöltötte volna. (BH 1999.542.). A bíróság a döntés előtt beszerzi az ügyész
támogató vagy ellenző nyilatkozatát. A bírói gyakorlat szerint az érdemesség körében az elítélt életmódja a
büntetés kiállásától vizsgálandó, s azt hivatott feltárni, hogy a kérelmező reszocializációja sikeresnek mondható-
e, pl. mindent megtett-e annak érdekében, hogy képzettségének és képességeinek megfelelő munkát végezzen,
betartja-e az együttélési szabályokat, merült-e vele szemben fel lakó- vagy munkakörnyezetében súlyos vagy
visszatérő kifogás. A mentesítés megadásához azonban különleges érdemek nem szükségesek. Nem zárja ki
automatikusan a mentesítés megadását még a várakozási idő alatt történt pénzbüntetésre ítélés sem (BH
749
2001.5.). Ugyanakkor viszont, ha a vizsgált körülmények ezt indokolják, újabb marasztaló ítélet nélkül is alapos
következtetés vonható le a kérelmező súlyosan kifogásolható életvitelére. (BH 1980.155.). Nem akadálya az
érdemesség megállapításának az, ha az elítélt külföldön tartózkodik, ilyenkor is rendelkezésre állhatnak olyan
adatok, amelyek az érdemességet alátámaszthatják (BH 1986.91.).
A bírósági mentesítésre vonatkozó eljárási szabályokat a Be. 577. §-a tartalmazza, meghatározva az eljáró
bíróság hatáskörét, az eljárás során hozott döntéseket valamint a mentesítésről hozott határozat utólagos
hatályon kívül helyezésével kapcsolatos eljárást. Itt is érvényes az a különleges eljárásokra általában irányadó
előírás, hogy a bíróság főszabályként az iratok alapján dönt, szükség esetén meghallgathatja az ügyészt a
terheltet és a védőt, bizonyítás felvétele esetén tárgyalást tart [Be. 555. § (12) bek. e) pont].
b) Az előzetes mentesítés csak a felfüggesztett szabadságvesztésre vonatkozhat, s hatása abban áll, hogy az
elkövető – ha arra érdemes – az ítélkező bíró döntése alapján nem a próbaidő leteltének napján mentesül (mint
ezt az általános szabályok előírják), hanem már korábban, az ítélet jogerőre emelkedésének napján. A bíróság –
az érdemesség körében – vizsgálja az elkövető személyiségét, életvitelét, a bűncselekmény jellegét, súlyát, az
elkövetés valamennyi körülményét és indítékait.
A BH 1996.510. számon közzétett eseti döntés indokolása is rámutat, hogy az ítélkezési gyakorlat szerint az
előzetes mentesítés intézménye rendkívüli intézmény, így az erre való érdemesség megítélésénél az elkövető
életvitelét, és a bűncselekmény jellegét, valamint a tárgyi súlyát is értékelni kell. A döntéssel érintett ügyben a
vádlott lényegében megalapozott indok nélkül véghezvitt cselekményével olyan súlyos sérülést okozott a
sértettnek, amely maradandó fogyatékosság, súlyos egészségromlás mellett gyógyult, agyi
teljesítménycsökkenés és személyiségváltozás alakult ki. A cselekmény tárgyi súlya tehát jelentős volt, és a
bíróság megítélése szerint az elkövető személyét, valamint a cselekmény indítékát tekintve sem volt
megállapítható olyan körülmény, amely őt az előzetes mentesítésre érdemessé tette volna. Nem tekinthető
ilyennek az a tény, hogy a vádlott a cselekményt követően rendőri szolgálati viszonyt létesített, és a szolgálati
viszonyhoz szükséges a büntetlen előélet.
Előzetes mentesítésre természetesen csak az ítélet jogerőre emelkedéséig kerülhet sor, ha az elítélt a
felfüggesztett szabadságvesztést kimondó ítélet jogerőre emelkedése után terjeszt elő előzetes mentesítésre
irányuló kérelmet, azt el kell utasítani (BH 1997.467., 1996.238.).
Ha az elsőfokú bíróság az elítéltet előzetes mentesítésben részesítette, a másodfokú bíróság ügyészi fellebbezés
hiányában is mellőzheti ezt a rendelkezést, ha tehát úgy ítéli meg, hogy hiányzik az érdemesség, a
felülvizsgálatnak nem akadálya a súlyosítási tilalom.
Viszonylag gyakori védői dilemma, hogy a vádlott érdekében nem szívesen terjesztenek elő úgynevezett
„alternatív indítványokat”, így előzetes mentesítésre irányuló kérelmeket sem, mert abban bíznak, hogy a terhelt
marasztalására nem kerül sor, vagy a bíróság felfüggesztett szabadságvesztésnél enyhébb joghátrányt alkalmaz
(ahol már a jogerő napján beáll a mentesítés). Ez azonban megoldható úgy is, hogy ha mégis sor kerül
felfüggesztett szabadságvesztés kiszabására, akkor a védelem a másodfokú eljárásban – az elsőfokú döntés
helybenhagyásával most már számolva – terjeszti elő az előzetes mentesítés iránti kérelmet. Ha ezt ekkor is
elmulasztja – mint láttuk –, utóbb nem pótolhatja.
2.2.3. 2.2.3. A kegyelmi mentesítés
750
A kegyelmi jogkör gyakorlója az elítéltet akkor is

mentesítésben részesítheti – közkegyelem vagy egyéni kegyelem formájában –, ha ennek a törvény szerint
egyébként nincs helye (Btk. 104. §).
A közkegyelem gyakorlása az Országgyűlés hatáskörébe tartozik [Alaptörvény 1. cikk (2) bek. j) pont], az
egyéni kegyelmet a köztársasági elnök gyakorolja [Alaptörvény 9. cikk (4) bek. g) pont]. Indokolt azonban arra
felhívni a figyelmet, hogy a kegyelmi jogkör gyakorlója által a büntetés elengedésére vagy csökkentésére
irányuló kegyelmi rendelkezés nem jelent egyben a büntetett előélet alóli kegyelmi mentesítést is: a büntetlen
előélet visszanyerése érdekében a kegyelmi döntésnek tehát kifejezetten a mentesítésre (is) ki kell terjednie.
A kegyelmi mentesítést a törvény semmilyen módon nem korlátozza, s az vagy csökkentheti a mentesítés
beálltához szükséges várakozási időt, vagy el is engedheti azt, nyomban megadva a büntetlen előélet
kedvezményét.
A 3/2003. BJE azzal a kérdéssel foglalkozik, hogy miként kell számítania mentesítéshez szükséges várakozási
időt akkor, ha a terhelt szabadságvesztés-büntetésének tartama végrehajtási közkegyelem folytán csökkent, mert
ugyanazon tényeket vizsgálva a Legfelsőbb Bíróság tanácsai eltérő döntést hoztak. A döntés lényege szerint a
mentesítéshez szükséges várakozási idő – mint objektív törvényi előfeltétel – kezdő napja a büntetés
kitöltésének, illetőleg végrehajthatósága megszűnésének napja. A várakozási idő tartama – mint további
törvényi előfeltétel – az ítéletben kiszabott büntetéshez igazodik.
Ha a közkegyelmi rendelkezés valamely személyi körülményt ír elő a kegyelem alapjaként (pl. teherben lévő
nő), akkor e körülménynek a kegyelmi rendelkezés hatálybalépésekor kell fennállnia (BH 1992.221.).
751
A rendszerváltozás éveiben számos közkegyelmi rendelkezés született. Az 1988. évi 20. tvr. még a Magyar
Népköztársaság Elnöki Tanácsa által gyakorolt közkegyelemről rendelkezett: „a büntetett előélethez fűződő
hátrányok alól mentesült, akit a bíróság 1956. október 23. és 1957. május 1. között elkövetett nem állam elleni
bűncselekmény, vagy az ellenforradalmi tevékenységgel összefüggésben elkövetett más bűncselekmény miatt
végrehajtható szabadságvesztésre ítélt, vagy akinek a halálbüntetését kegyelemből szabadságvesztésre
változtatták át és a szabadságvesztést végrehajtották, illetőleg a végrehajthatósága megszűnt.”
Az 1989. évi XXXVII. törvény a köztársaság kikiáltása alkalmából döntött eljárási és végrehajtási kegyelmi
rendelkezésekről: a három évet meg nem haladó szabadságvesztés, illetőleg a szigorított javító-nevelő munka és
a javító-nevelő munka végrehajtása alól mentesült:
a) a gondatlanságból elkövetett bűncselekmény miatt elítélt,
b) a teherben lévő nő,
c) az az anya, aki tizennegyedik életévét be nem töltött gyermekével él,
d) az ötvenötödik életévét betöltött nő és a hatvanadik életévét betöltött férfi,
e) aki életveszélyes vagy gyógyíthatatlan súlyos betegségben szenved.
Az 1990. évi XXXIX.törvény a kegyelmi rendelkezéseket az Országgyűlés megalakulása alkalmából terjesztette

ki, „megemlékezve Nagy Imre és mártírtársai haláláról”. Végül az 1991. évi V. törvény az úgynevezett
„taxisblokád” résztvevőivel szemben gyakorolt közkegyelmet.
Ezután hosszú ideig nem került sor közkegyelmi rendelkezésre. A 2012. évi XII. törvény Magyarország
Alaptörvényének elfogadása alkalmából igen szűk – egyetlen eseményt érintő – közkegyelmi rendelkezést
hozott: „nem indítható, illetve nem folytatható büntetőeljárás a 2011. december 23-án az Országházat körülvevő
elzárt terület egyes bejáratainak több személy egymáshoz, illetve a kapukhoz láncolásával megvalósított
lezárásával összefüggésben elkövetett, a Btk. szerinti személyi szabadság megsértése bűntette miatt”.
2.2.4. 2.2.4. A mentesülés, illetve a mentesítés összefoglaló táblázata

A jobb áttekinthetőség érdekében végezetül szemléltetjük a mentesítési módokat:
Felnőttkorú Törvényi Bírói mentesítés Kegyelmimentesítés
elítélt mentesítés
elzárás jogerő napja nincs nincs
közérdekű munka,
pénzbüntetés, foglalkozástól
eltiltás, járművezetéstől
eltiltás,
sportrendezvény
látogatásától eltiltás
felfüggesztett próbaidő leteltének napja előzetes mentesítés lehet

szabadságvesztés (kivéve, ha a végrehajtást lehetősége
elrendelik)
(ekkor a jogerő napja)
gondatlan vétség miatt kitöltés napja, illetve lehet

kiszabott szabadságvesztés végrehajthatóság
megszűnésének napja nincs helye
szándékos bűncselekmény kitöltéstől, illetve kitöltéstől, illetve lehet bármikor
752
miatt 1 évet meg nem végrehajthatóság végrehajthatóság
haladó szabadságvesztés megszűnésétől számított megszűnésétől számított
3 év 1 év 6 hónap után

miatt 1 évet meghaladó, 5 végrehajthatóság végrehajthatóság
évnél nem hosszabb megszűnésétől számított megszűnésétől számított
szabadságvesztés
5 év 2 év 6 hónap után

miatt 5 évet meghaladó, végrehajthatóság végrehajthatóság
határozott ideig tartó megszűnésétől számított megszűnésétől számított
szabadságvesztés
10 év 5 év után
Mindez fiatalkorúak esetében a következők szerint módosul (csak a felnőttkorúaktól eltérő, enyhébb szabályok):
Fiatalkorú Törvényi mentesítés Bírói mentesítés Kegyelmi mentesítés
elítélt
felfüggesztett jogerő napja nincs nincs
szabadságvesztés
szándékos kitöltés napja, illetve nincs lehet

bűncselekményért végrehajthatóság
kiszabott, 1 évet meg nem megszűnésének napja
haladó szabadságvesztés
szándékos bűncselekmény kitöltéstől, illetve kitöltés után kérheti lehet

miatt 1 évet meghaladó, 5 végrehajthatóság
évet meg nem haladó megszűnésétől számított
büntetés
3 év
szándékos bűncselekmény nincs kitöltés után kérheti lehet

miatt 5 évnél hosszabb
szabadságvesztés
3. 3. A bűnügyi nyilvántartás és a mentesítés

összefüggései
753
Ha valaki bármely módon bekövetkezett mentesülés,

illetve mentesítés révén nem köteles számot adni korábbi elítéléséről, s az ilyen elítélés általában nem is vehető
figyelembe, nem jelenti egyszersmind azt, hogy a korábbi elítélésére vonatkozó adatokat a hatóságok ne
tartanák bizonyos ideig nyilván. Ez teljesen logikus is, hiszen láttuk, hogy a mentesülés nem terjed ki az
esetleges későbbi büntetőjogi következményekre, vagyis ismételt bűnelkövetés esetén jelentősége van annak,
hogy korábban ki, mikor, milyen deliktum elkövetése miatt, milyen jogkövetkezményben részesült.
A mentesítés és a bűnügyi nyilvántartás tehát szorosan összekapcsolódó kérdések: csak pontos és egyértelmű
törvényi előírásokat tartalmazó regisztráció ismeretében dönthető el, hogy egy jogerős elmarasztalás esetén az
elítélt milyen hátrányos jogkövetkezményekkel, és meddig számolhat, mentesülése előtt, illetve azután.
A Btk. e körben csak az alapvető elveket rögzíti.
97. §
(2) A büntetőjogi felelősség megállapítására, a kiszabott büntetésre, és az alkalmazott intézkedésre

vonatkozó adatokat közhiteles hatósági nyilvántartás tartalmazza a törvényben meghatározott időpontig,
ezt követően hátrányos jogkövetkezmény az elítélés miatt már nem állapítható meg az elítélttel szemben.
754
A bűnügyi nyilvántartási rendszerről szóló 2009. évi

XLVII. törvény (a bűntettesek, a kényszerintézkedés alatt állók, ésa büntetőeljárás hatálya alatt állók
nyilvántartása mellett) részletes előírásokat tartalmaz arra nézve is, hogy a mentesített személyekre vonatkozó
korábbi hátrányos jogkövetkezmények adatait – azok súlyának megfelelően – bizonyos ideig meg kell őrizni és
újabb bűncselekmény gyanújának felmerülésekor a hatóság rendelkezésére kell bocsátani. A „teljes”, tehát a
korábbi elítélést figyelembe vevő esetleges büntetőjogi következményeket is felölelő mentesülés csak ennek az
időnek az eltelte után következhet be. A törvényben meghatározott nyilvántartási idő értelemszerűen mindig
hosszabb, mint a mentesüléshez vagy mentesítéshez megkívánt idő.
A mentesülés eszerint még hosszú évekig nem érinti a bűnügyi nyilvántartásban szereplő adatokat, amelyet a
büntetőügyekben eljáró hatóságok újabb bűncselekmény gyanújának felmerülésekor beszereznek. Mindez
gyakorlatilag azt jelenti, hogy a mentesült személyeknek pl. az elhelyezkedésükhöz beszerzett hatósági erkölcsi
bizonyítványában a „bűntettesek nyilvántartásában nem szerepel” bejegyzés olvasható, újabb bűncselekmény
eseteleges elkövetése esetén azonban a bűnügyi hatóságok meghatározott ideig a teljes és részletes „priuszt”
ekkor is megkapják.
Ha azonban a nyilvántartási idő is letelt, az adatokat meg kell semmisíteni, azok utóbb semmilyen formában
nem használhatóak fel.
Az eddigiekből következik, hogy a korábbi elítéléshez fűződő hátrányos jogkövetkezményeket tekintve a

bűncselekményt elkövetők három csoportja különböztethető meg:
a) büntetett előéletűnek minősülő személyek,
755
b) mentesült (büntetlen előéletűnek minősülő) de újabb bűncselekmény elkövetésekor a büntetőjogi
következményekkel számolni köteles személyek („nem teljes”, vagy„feltételes” mentesülés),
c) büntetlen előéletű és esetleges büntetőjogi következmények alól is mentesült
személyek (teljes mentesülés).
A 2009. évi XLVII. törvény „teljes mentesülésre” vonatkozó törvényi rendelkezései a következőek:
18. § (1) A hátrányos jogkövetkezmények alatt álló, büntetlen előéletű személyek nyilvántartásába felvett
adatokat szándékos bűncselekmény miatt végrehajtandó szabadságvesztés kiszabása esetén,
a) ha a büntetés határozott tartamú,
aa) öt évet el nem érő szabadságvesztés esetén a mentesítés beálltától számított tíz évig,
ab) ötévi vagy azt meghaladó szabadságvesztés esetén a mentesítés beálltától számított tizenkettő évig vagy
b) életfogytig tartó szabadságvesztés esetén az elítélt személy halálát követő tizenkettő évig
kell nyilvántartani.
(2) A hátrányos jogkövetkezmények alatt álló, büntetlen előéletű személyek nyilvántartásába felvett adatokat
szándékos bűncselekmény miatt kiszabott közérdekű munka vagy pénzbüntetés esetén a mentesítés beálltától
számított öt évig kell nyilvántartani.
szándékos bűncselekmény miatt kiszabott, de végrehajtásában felfüggesztett
a) szabadságvesztés esetén a mentesítés beálltától számított nyolc évig,
b) pénzbüntetés esetén a mentesítés beálltától számított három évig
(4) A hátrányos jogkövetkezmények alatt álló, büntetlen előéletű személyek nyilvántartásába felvett, a
mellékbüntetésre vonatkozó adatokat szándékos bűncselekmény miatt kiszabott mellékbüntetés esetén – tekintet
nélkül arra, hogy főbüntetés kiszabása helyett vagy a mellett történik – a mellékbüntetés végrehajtása
befejezésétől vagy végrehajthatóságának megszűnésétől számított öt évig kell nyilvántartani.
19. § (1) A hátrányos jogkövetkezmények alatt álló, büntetlen előéletű személyek nyilvántartásába felvett
adatokat gondatlan bűncselekmény miatt szabadságvesztésre ítéltek esetén
a) végrehajtandó szabadságvesztés büntetés kiszabása esetén a mentesítés beálltától számított nyolc évig,
b) a szabadságvesztés végrehajtásának felfüggesztése esetén a mentesítés beálltától számított öt évig
gondatlan bűncselekmény miatt közérdekű munkára vagy pénzbüntetésre ítéltek esetén a mentesítés beálltától
számított három évig kell nyilvántartani.
(3) A hátrányos jogkövetkezmények alatt álló, büntetlen előéletű személyek nyilvántartásába felvett, a
mellékbüntetésre vonatkozó adatokat gondatlan bűncselekmény miatt kiszabott mellékbüntetés esetén – tekintet
nélkül arra, hogy főbüntetés kiszabása helyett vagy a mellett történik – a mellékbüntetés végrehajtása
befejezésétől vagy végrehajthatóságának megszűnésétől számított három évig kell nyilvántartani.
20. § A hátrányos jogkövetkezmények alatt álló, büntetlen előéletű személyek nyilvántartásába felvett adatokat
a) megrovás alkalmazása esetén az ítélet jogerőre emelkedésétől, ügyészi megrovás esetén a határozat
kihirdetésétől,
756
b) próbára bocsátás alkalmazása esetén a próbaidő, annak meghosszabbítása esetén a meghosszabbított
próbaidő elteltétől,
c) kényszergyógykezelést megszüntető végzés, elkobzás, vagyonelkobzás elrendelése esetén a jogerőre

emelkedéstől,
d) javítóintézeti nevelés esetén az intézkedés végrehajtásának befejezésétől,
e) büntetés kiszabásának mellőzésével hozott, bűnösséget megállapító jogerős ítélet esetén az ítélet jogerőre
emelkedésétől
számított három évig kell nyilvántartani.
Mindezt a következő összefoglaló táblázattal szemléltethetjük:
Nyilván- 12 év 10 év 8 év 5 év 3 év
tartási idő
SZÁNDÉKOS GONDATLAN
BŰNCSELEKM
ÉNY
Büntetés, – életfogytig tartóöt évnél nem végrehajtásá-ban közérdekű – közérdekű

szabadságvesztés hosszabb felfüg-gesztett munka,
intézkedés esetén az elítélt szabadságvesztés szabadságvesztés munka, pénzbüntetés,
személy halálától esetén a esetén a pénzbüntetés, foglalkozástól
mentesítés mentesítés foglalkozástól eltiltás,
– öt évet beálltától beálltától eltiltás, járművezetéstő
meghaladó járműveze-téstől l eltiltás vagy
szabadságvesztés eltiltás vagy kiutasítás
esetén a kiutasítás büntetés esetén
mentesítés büntetés esetén a a mentesítés
beálltától mentesítés beálltától,
beálltától
–
mellékbüntetés
esetén a
végrehajtása
befejezésétől
vagy
végrehajthatós
á-gának
megszűnésétől
AKÁR
SZÁNDÉKOS
AKÁR
GONDATLA
N
– megrovás
– próbára
bocsátás
GONDATLAN
757
BŰNCSELEKM
ÉNY
Büntetés, végrehajtandó szabadságvesztés

szabadságvesztés végrehajtá-sának
intézkedés büntetés felfüggesztése
kiszabása esetén a esetén a
mentesítés mentesítés
beálltától beálltától
3/2003. BJE, BH 2001.5, BH 1999.542., BH 1997.467.,

BH 1997.30., BH 1996.510., BH 1996.238., BH 1995. 499., BH 1992 743, BH 1989.336., BH 1988.216.,
BH1987.272., BH 1986.317., BH 1980. 276., BH 1980. 155, BH 1979. 17.
758
15. fejezet - A fiatalkorúak
büntetőjoga
Csemáné Váradi Erika: A fiatalkorúak büntető

igazságszolgáltatásának nemzetközi tendenciái az Európai Unióban, különös tekintettel egyes országok
szabályozására. In: Az Európai Unió hatása a büntetőjog fejlődésére. Miskolc, 2004. Csemáné Váradi Erika: A
nemzetközi szabályozás új irányai a fiatalkorúak szabadságelvonása körében. Büntetőjogi Kodifikáció 2008/2.
Csúri András: Fiatal nagykorú vagy fiatal felnőtt? Egy fogalmi újítás szükségessége, aktualitása és dogmatikai
jelentősége. Rendészeti Szemle 2007/9. Juhász Zsuzsanna: Btk. magyarázat IV–VII. Fejezet. In: Complex CD
Jogtár (előkészületben, várható megjelenés 2012 őszén). Kerezsi Klára: Büntetve gondozni? A javítóintézeti
nevelés helye a fiatalkorúak büntető igazságszolgáltatási rendszerében. Esély 2007/3. Lévai Miklós: A
fiatalkorú bűnelkövetőkkel szemben kiszabható büntető szankciók reformja. Magyar Jog 1994/6. Lévay Miklós:
Az Európa Tanács Rec (2003) 20. számú ajánlása a fiatalkorú bűnelkövetőkre vonatkozó igazságszolgáltatási
rendszerről. In: Ligeti Katalin (szerk.): Wiener A. Imre Ünnepi Kötet. Budapest, 2005. Ligeti Katalin: A
fiatalkorúak büntető igazságszolgáltatási törvényének koncepciója. Büntetőjogi Kodifikáció 2006/2. Lőrincz
József: Útkeresés a fiatalkorúak büntető igazságszolgáltatásában az ezredfordulón. In: Ligeti Katalin (szerk.):
Wiener A. Imre Ünnepi Kötet. Budapest, 2005. Lőrincz József: Helyzetjelentés a javítóintézeti nevelés
végrehajtásáról. In: Juhász Zs.–Nagy F.–Fantoly Zs. (szerk.): Sapienti Sat Ünnepi Kötet Dr. Cséka Ervin
professzor 90 születésnapjára. Szeged, 2012. Nagy Ferenc: A fiatalkorúak büntetőjogi reformjának
szükségességéről. Magyar Jog 1994/5. Nagy Ferenc: A fiatalkorúak új svájci büntető törvénykönyvéről.
Büntetőjogi Kodifikáció 2007/2. Szabó András: A fiatalkorúak és a büntetőjog. Budapest, 1971.
759
A fiatalkorúak büntetőjoga
1. 1. Nemzetközi egyezmények és tendenciák
A) Az elmúlt időszakban Európában a fiatalkorúakra

vonatkozó igazságszolgáltatást több elvi követelmény elfogadása és követése jellemzi. Ezen elvi tételek között
fogalmazódik meg a minimális beavatkozás követelménye, amelynek értelmében elsőbbséget kell kapjanak a
diverziós, a büntetőeljárás teljes lefolytatásától, főként a bírói eljárástól eltekintő (elterelő) megoldások. Fontos
jellemző a felnőttkorúakhoz képest a „más elbánás/bánásmód”, „a büntetés helyett nevelés” gondolat
érvényesítése, továbbá a resztoratív szemlélet, azaz a helyreállító, a jóvátétellel a sértett érdekeit jobban
figyelembe vevő igazságszolgáltatás. A jogkövetkezmények területén pedig a szabadságelvonással járó
szankciók ultima ratio, azaz végső eszközként történő alkalmazása meghatározó követelmény.
A nemzetközi szervezetek – az ENSZ és az Európa Tanács – dokumentumai a fiatalokra vonatkozó

igazságszolgáltatási rendszer humanizálását, az emberi jogok meghatározó szerepét állítják előtérbe. A
nemzetközi dokumentumok közül kiemelendő az ENSZ minimumszabályai a fiatalkorúak igazságszolgáltatási
rendszerére vonatkozóan (az ún. „Pekingi szabályok”) és a gyermekek jogairól szóló ENSZ-egyezmény.
a) 1984 májusában Pekingben nemzetközi előkészítő tanácskozáson került megszövegezésre és az ENSZ

Közgyűlése 1985. november 29-i határozatával fogadta el a fiatalkorúak igazságszolgáltatási rendszerére
vonatkozó ENSZ minimumkövetelményt. A „Pekingi Szabályok” első része az általános elveket fogalmazza
meg, amelyek alapvető követelményként rögzítik a fiatalkorúak jólétének elősegítését, a jogi beavatkozás
szükségességének csökkentését, a törvénnyel összeütközésbe kerülő fiatallal szemben a tisztességes és humánus
bánásmód érvényesítésének szükségességét. Követelményként állapították meg azt is, hogy minden egyes
ország a fiatalkorúakra vonatkozó igazságszolgáltatási rendszerét a nemzeti fejlődési folyamatának integráns
részeként alakítsa ki a társadalmi igazságosság minden fiatalt megillető keretén belül és úgy, hogy a rendszer
760
hozzájáruljon a fiatalok védelméhez. A fiatalokkal szemben alkalmazandó büntető reakciónak a bűncselekmény

súlyosságával, a fiatalkorú körülményeivel, továbbá a társadalom szükségleteivel is arányban kell állnia. A
Pekingi Szabályok rögzítik azt is, hogy „a fiatalkorú személyes szabadságát csak gondos mérlegelés alapján
lehet korlátozni és ennek a lehetséges minimumra kell szorítkoznia” [17.1. cikk (b) pont].
b) A gyermekek jogairól szóló egyezményt az ENSZ Közgyűlése 1989. november 20-án fogadta el New
Yorkban. Ezt az egyezményt hazánk az 1991. évi LXIV. törvénnyel hirdette ki. Az egyezmény 1. cikke
értelmében gyermek alatt a 18. életévét be nem töltött, illetve más jogszabály folytán nagykorúságot korábban
még el nem ért személy értendő, akinek jogai nem lehetnek mások, mint a fiatalokra alkalmazott emberi jogok.
A fiatalokkal való bánásmód tekintetében az egyezmény nem a célszerűséget állítja a középpontba, hanem az
emberi jogokat, az emberi méltóságot, a humanizmust, a jogállamiságot. A fiatalok különleges jogi védelemre
szorulnak és – mivel a legkönnyebben sebezhetők – velük szemben szabadságelvonás csak végső eszközként
alkalmazható a lehető legrövidebb időtartammal.
A fiatalkorúak büntetőjogával kapcsolatos további fontos dokumentum az Európa Tanács Miniszteri

Bizottságának a fiatalkori bűnözés kezelésének új módszereiről és a fiatalkorúakra vonatkozó
igazságszolgáltatás szerepéről szóló, a tagállamokhoz intézett 2003. szeptember 24-i ajánlása [Rec (2003) 20].
Az ajánlás a fiatalkori bűnelkövetőkre vonatkozó igazságszolgáltatás céljainak tekinti
• a bűnelkövetés és az ismételt bűnelkövetés megelőzését;
• az elkövetők (re)szocializálását és (re)integrálását;
• az áldozatok szükségleteinek és érdekeinek megjelenítését.
Az ajánlás 9. pontja azt rögzíti, hogy az egyéni büntetőjogi felelősség megállapításánál figyelembe kell venni az
elkövető életkorát, érettségét és egyéni fejlettségét. A jogkövetkezménynek az így megállapított egyéni
felelősséghez kell igazodnia. Az ajánlás 11. pontja a felnőtté válás átmeneti időszakának elhúzódását taglalja.
Eszerint biztosítani kell, hogy a 21. életévet be nem töltött fiatal felnőttek tekintetében is lehessen a
fiatalkorúakra vonatkozó reagálási lehetőségeket alkalmazni, amennyiben a bíró úgy ítéli meg, hogy érettségi
szintjük miatt nem felelnek cselekményeikért olyan szinten, mint az érettségükben és fejlettségükben teljes
mértékben felnőttek (vö. Lévay M. 2005).
Az Európa Tanács [Rec (2008)] 11. számú ajánlása – a fiatalkorúak esetében alkalmazható büntetések és
intézkedések európai szabályairól – követelményként fogalmazza meg a szabadságelvonás ultima ratio jelleggel
való alkalmazását. A dokumentum azt is leszögezi, hogy a személyi szabadság elvonásának a kiszabás és a
végrehajtás terén a lehető legrövidebb időre kell szorítkoznia.
B) A fiatalkorúakra vonatkozó európai büntetőjogi rendszerek összehasonlítása azt mutatja, hogy a törvényhozás
terén mutatkozó – olykor jelentős – különbségek ellenére a fejlődési tendenciák és az alapul szolgáló
kriminálpolitika, valamint a gyakorlat tekintetében az egyező, az összhangban álló vonások dominálnak,
amelyek megismerése számunkra is igen hasznos és fontos lehet.
A felnőttkorúakra irányadó büntetőjogi szabályozással szemben az önálló, a represszív büntető szankciók

helyett a nevelő karakterű, a fiatalok fejlődési és integrációs problémáit figyelembe vevő fiatalkorúak
büntetőjogának megalkotása, illetve továbbfejlesztése elkerülhetetlen. A felnőttek büntetőjogához való nagyfokú
közelítés – ami a felnőttek büntetőjogán belüli, csupán néhány külön fiatalkorúakra vonatkozó rendelkezést
tartalmazó szabályozásban merül ki – nem kívánatos és lényegében ellentmond az Európa Tanács és az ENSZ
ez irányú szabályainak és ajánlásainak. A fiatalkorúak büntetőjogának hatóköre legalább a 18. életév betöltéséig
terjed, de több országban megfigyelhető tendencia, hogy a fiatalkorúak büntetőjogának rendelkezéseit a 18–21
éves fiatal felnőttekre is alkalmazzák. A fiatalkorúság alsó korhatárára vonatkozóan elég eltérőek a
szabályozások, de a legtöbb európai országban a 14., illetve a 15. életév betöltésétől kezdődik a büntetőjogi
felelősségre vonhatóság. Ahol ettől a korhatártól – lefelé – eltérő a szabályozás, ott is a szabadságelvonó
szankciók alkalmazhatósága általában nem lehetséges a 14–16. életév alatt. Ezen túlmenően több európai állam
szabályozásában és gyakorlatában a büntetőjogi felelősségre vonhatóságnak nem csupán életkori, hanem
megfelelő erkölcsi és szellemi érettséghez kötött feltétele is van.
A fiatalkorúak büntetőjogát általában úgy alakítják ki, hogy a fiatalkorúak bűncselekményeire vonatkozó
jogkövetkezmények a felnőttekéhez képest egyértelműen enyhébbek, a fiatalok fejlődési sajátosságait figyelembe
vevők.
761
A fiatalkorúak bűnelkövetésére vonatkozó jogkövetkezmény-rendszerben a szabadságelvonással nem járó

szankciók állnak messzemenően előtérben, és a szabadságelvonó jogkövetkezmények csak ultima ratio-ként és a
felnőttekhez képest enyhébb tartamban kerülhetnek alkalmazásra. E szankciók alapja az utóbbi évtized
kriminálpolitikai fejlődésének megfelelően mindenekelőtt az elkövetett bűncselekmény súlya és az elkövető
bűnössége lehet, és nem a fiatalkorú nevelési, kezelési szükséglete.
A szabadságelvonó szankciók körében a – relatíve – határozatlan tartamú jogkövetkezmények kiiktatása, illetve

visszaszorítása figyelhető meg. A szabadságelvonással nem járó reakciók körében egyre nagyobb jelentőségre
tesznek szert a diverziós (a büntetőeljárás lefolytatásától eltekintő) megoldások, a tettes-áldozat kiegyezés, a
jóvátételre kötelezés stb.
2. 2. A fiatalkorúak büntetőjogának hazai fejlődése
A) A Csemegi Kódex nem tartalmazott külön

szabályozást a fiatalkorúakra vonatkozóan, de az általános rész keretében speciális rendelkezések is találhatók.
Eszerint a 12 és 16 év közötti személy nem volt büntethető, ha cselekménye bűnösségének felismeréséhez
szükséges belátással nem rendelkezett. Az ilyen kiskorú javítóintézetben volt elhelyezhető. A megfelelő belátási
képességgel rendelkező fiatalokat pedig a törvény lényegesen enyhébben rendelte büntetni, mint a
felnőttkorúakat. A kódex 85. §-a értelmében a halállal vagy életfogytig tartó fegyházzal büntetendő bűntett miatt
két évtől öt évig terjedhető börtönbüntetés volt alkalmazható. Olyan esetben, amikor a felnőtteket öt évtől
tizenöt évig terjedő fegyházzal, vagy államfogházzal fenyegette a törvény, a tizenhatodik életév alatti fiatalok
maximum két évig terjedő börtönbüntetésben vagy államfogház büntetésben részesülhettek.
762
B) A klasszikus büntetőjogi iskola tanait követő Csemegi Kódex szabályozásával szemben a századforduló
időszakában reformmozgalmak indultak és megkezdődött a büntetőjogi rendszer részbeni átépítése. A
reformelképzelések, melyek fontos eleme volt a fiatalkorúak különleges elbírálásának a szorgalmazása, 1908-
ban valósultak meg azI. Bn.-nel. E büntetőnovella második fejezete foglalkozott a fiatalkorúakkal. A
szemléletváltást jól mutatta a miniszteri indoklás: „...a fiatalkorúak, akiknek erkölcsi romlása többnyire
környezetük hatásának eredménye, lehetőleg megmentessenek a szabadságvesztés megbélyegző hatásától és a
rövid tartamú közös elzárás rendszerint rontó hatásától”.
A büntethetőség alsó korhatárát a I. Bn. a 12. évben határozta meg, míg a felső korhatárt a 18. életévre emelte
fel. Az, aki a tizennyolcadik életévét még nem töltötte be, ha a büntethetőséghez szükséges értelmi és erkölcsi
fejlettsége nem volt meg, büntetőjogi felelősségre nem volt vonható. Gyakori kritika hangzott el ezzel a
rendelkezéssel szemben, hogy nem tisztázott az értelmi és erkölcsi fejlettség kategóriájának viszonya a
beszámíthatósághoz.
A fiatalkorú elítélttel szemben csak akkor volt alkalmazható fogházbüntetés, ha szigorúbb büntetés mutatkozott
szükségesnek. Ennek a legrövidebb tartama tizenöt nap, a leghosszabb tartama pedig tíz év volt azzal szemben,
aki a tizenötödik életévét betöltötte és cselekményére a törvény halál- vagy fegyházbüntetést állapított meg.
Egyéb esetben a maximális időtartam 5 év. Az államfogház-büntetés legrövidebb tartama 1 nap, leghosszabb
tartama pedig 2 év volt.
A büntetések mellett a törvény bevezette a nevelő jellegű intézkedéseket: a dorgálást, a próbára bocsátást és a
javítónevelést.
Az I. Bn. közvetlen folytatásának tekinthető az 1913. évi VII. tc., amelynek nyomán a fiatalkorúakkal
foglalkozó önálló büntetőbíróságokat állítottak fel. Ez a törvény rendelkezett az új bírói fórum előtti eljárás
menetéről is.
C) A második világháborút követően, a Btá. alig adott szabályozást a fiatalkorúakra.
1951-ben külön jogszabályt alkottak a fiatalkorúak büntetőjogára vonatkozóan, ez az 1951. évi 34. sz. tvr. volt,
amelynek módosítására 1954-ben került sor. Az életkori kereteket ez az új szabályozás változatlanul hagyta. A
12–14 évesekkel szemben csak nevelő jellegű intézkedéseket írt elő a tvr., míg a 14–18 éves fiatalokkal
szemben büntetést kellett alkalmazni. A szabadságvesztés leghosszabb tartama fiatalkorúval szemben tizenöt
évre emelkedett, amennyiben az általános törvényi rendelkezés halálbüntetéssel vagy életfogytig tartó
szabadságvesztéssel fenyegetett. A fiatalkorúval szemben alkalmazható szabadságvesztés maximuma tíz év volt,
ha több mint tízévi szabadságvesztést írt elő a törvényi büntetési tétel, feltéve, ha a fiatalkorú a 15. életévét
betöltötte.
D) Az 196l. évi Btk. a fiatalkorúak büntetőjogának viszonylagos önállóságát megszüntette és az Általános

Részen belül a VI. fejezetbe építette be a speciális rendelkezéseket. Tehát a fiatalkorúak büntetőjogának
különtartása helyett ez a joganyag a Btk. szerves részévé vált.
Az 1961. évi Btk. a fiatalkorúság alsó korhatárát a 14. évre emelte fel. A fiatalkorúakkal szemben nevelő
intézkedések (bírói megrovás, próbára bocsátás, javítóintézeti nevelés), fő- és mellékbüntetések
(szabadságvesztés, javító-nevelő munka, pénzbüntetés, továbbá közügyektől eltiltás, foglalkozástól eltiltás,
kitiltás, kiutasítás) és gyógyító intézkedések (kényszergyógykezelés, gyógyító nevelés) voltak alkalmazhatók. A
joggyakorlat alkalmazta a figyelmeztetést, a kényszerelvonó kezelést és az elkobzást is. A szabadságvesztés-
büntetés legrövidebb tartama bármely bűntett esetében 30 nap volt, míg a lehetséges maximum 15 év, ha a
bűntett halállal is büntethető volt.
3. 3. A fiatalkorúakra vonatkozó hatályos

rendelkezések általános jellemzése
3.1. 3.1. Alapvető rendelkezések
105. §
(2) E törvény rendelkezéseit a fiatalkorúakra a jelen fejezetben foglalt eltérésekkel kell alkalmazni.
763
A Btk. XI. Fejezetében találhatjuk meg a fiatalkorúakra

vonatkozó külön rendelkezéseket, egyébként pedig a felnőttekre irányadó Btk. szabályozását – a 105. § (2)
bekezdésében jelzett eltérések figyelembevételével – a fiatalkorúakra is alkalmazni kell. Vagyis hazánkban
nincs önálló törvényi kodifikáció a fiatalkorúakra, azaz lényegében a fiatalkorúakkal kapcsolatos büntető anyagi
jogi és eljárási szabályok a felnőttekre vonatkozó rendelkezések egyszerű adaptációjaként értelmezhetők és
alkalmazhatók néhány Btk.-beli eltérés figyelembevételével. Ez a felnőttek büntetőjogához nagyon is közelítő
hazai megoldás nem veheti kellőképpen figyelembe a fiatalok fejlődési sajátosságait, a számukra adekvát
felelősségi formákat, továbbá nem a szükségnek megfelelően követelheti meg a külön fiatalkorú
igazságszolgáltatást, amelyben az eljárás résztvevőinek speciálisan képzett szakembereknek kellene lenniük.
A Btk. 105. § (1) bekezdése határozza meg a fiatalkorú büntetőjogi fogalmát:
105. §
(1) Fiatalkorú az, aki a bűncselekmény elkövetésekor tizenkettedik életévét betöltötte, de a

tizennyolcadikat nem.
764
A Btk. a fiatalkorúak fogalmát a korábbi Btk.-tól

eltérően határozza meg. Eszerint fiatalkorú az a személy, aki a bűncselekmény elkövetésekor a 12. életévét
betöltötte, de a 18. életévét még nem. E törvényi rendelkezéshez kapcsolódó indokolás arra a téves
megállapításra és következtetésre alapoz, hogy a „fiatalkor szabályozása alapvetően a gyermekkor
szabályozására épül”. A fiatalkorúakra vonatkozó szabályozást a felnőttekre irányadó általános büntetőjogi
rendelkezésekhez kell viszonyítani. Vagyis a Btk.-ban is írt szabályokat a fiatalkorúakkal szemben akként kell
alkalmazni, hogy elsőként a XI. Fejezetben foglalt speciális előírásokat kell megvizsgálni és figyelembe venni.
A Btk. egyéb – felnőttekre vonatkozó – rendelkezései az irányadóak, ha ezen XI. Fejezetben eltérő rendelkezés
nincs. A Btk. 105. § (2) bekezdése szerint „E törvény rendelkezéseit a fiatalkorúakra a jelen fejezetben foglalt
eltérésekkel kell alkalmazni”. Büntetőjogunk tehát a „fiatalkorú” fogalmát a felnőttkorúakkal szembeni
megkülönböztetésként használja.
Ezek alapján a „fiatalkorú” meghatározása Btk. 105. § (1) bekezdése értelmében olyan speciális leszállított
büntethetőségi szabály, amely általános jelleggel irányadó valamennyi bűncselekmény tekintetében. Ezzel
ellentétben áll és nincs összhangban a Btk. 16. §-ában megfogalmazott rendelkezés, amely szerint az alsó
büntethetőségi korhatár főszabályként a 14. életév betöltése, míg kivételesen az e helyütt megjelölt
bűncselekmények elkövetése esetében a 12. életév betöltése.
A gyermekkor felső és a fiatalkor alsó korhatárát a Btk. tehát ellentmondásosan és nem egyértelműen
értelmezhető módon a 14., illetve 12. életévben határozta meg, mert általában ilyen kortól kezdődően
vélelmezhető a testi és a szellemi fejlettségnek olyan foka, amely a büntetőjogi felelősségre vonást
megengedhetővé teszi. A fiatalkor felső határa pedig a tizennyolcadik életév.
765
A 14., illetve 12. születésnapon az elkövető még gyerekkorúnak számít, így a fiatalkorúság kezdetének a
születésnapot közvetlenül követő nap tekinthető. Ez irányadó a 18. születésnapra is, vagyis e napon az elkövető
még fiatalkorú, másnap azonban már nagykorú. A bűncselekmény elkövetésének időpontja alatt a tényállásszerű
elkövetési magatartás utolsó mozzanatának a megvalósítását kell érteni. Egyes törvényi előírások a
fiatalkorúságon belül is eltérő szabályokat határoznak meg, a 16. életévvel kapcsolatban. Így például a Btk. is a
16. életév be nem töltésétől, illetve betöltésétől függően eltérően határozza meg a szabadságvesztés tartamának
felső határát (Btk. 109. §); továbbá büntetésként a közérdekű munka és intézkedésként a jóvátételi munka is
csak az ítélet meghozatalakor a 16. életév betöltése esetén szabható ki (Btk. 112., 117. §).
A kiindulópont az lehet, hogy a fiatalkorúaknál is csak a bűnösen megvalósított bűncselekmény kimerítése

jelentheti a büntetőjogi beavatkozás és felelősségre vonás alapját. Továbbá az elkövetett bűncselekményre
vonatkozó büntetőjogi jogkövetkezmények alkalmazását önmagábannem határozhatja meg a büntetőjogilag
felelősségre vonható fiatalkorú nevelési, illetve kezelési szükséglete.
A fiatalkorúak büntetőjogában is a dogmatikai kapcsolódási pont a bűncselekménytan, illetve a tényállástan

szempontjából a felnőttekre irányadó büntetőjog (például a lopás vagy más deliktum ugyanazon tényállástani
ismérvek alapján minősítendő, mint a felnőtteknél).
3.2. 3.2. A tevékeny megbánás

Egyetlen bűncselekménytani specialitásként említhető újabban, hogy a Btk. a tevékeny megbánást mint
büntethetőséget megszüntető okot a felnőttkorú elkövetőkhöz képest szélesebb körben, az ötévi
szabadságvesztésnél nem súlyosabban büntetendő meghatározott bűncselekmények esetén engedi alkalmazni
fiatalkorúakkal szemben. A vonatkozó törvényi rendelkezések szerint:
107. §
Ha az elkövető fiatalkorú, tevékeny megbánásnak a 29. § (1) bekezdésében meghatározott vétség vagy
ötévi szabadságvesztésnél nem súlyosabban fenyegetett bűntett elkövetése esetén is helye lehet.
766
A tevékeny megbánás büntethetőséget megszüntető

okként a bűncselekménnyel okozott sérelem jóvátételére irányul. E jogintézmény mint büntethetőséget
megszüntető ok alkalmazása a felnőttkorúaknál a Btk. 29. § (1) bekezdésében meghatározott vétségek vagy a
háromévi szabadságvesztésnél nem súlyosabban büntetendő bűntettek esetén lehetséges.
A fiatalkorúaknál ugyancsak a Btk. 29. § (1) bekezdésében meghatározott vétségek és az ötévi

szabadságvesztésnél nem súlyosabban büntetendő bűntettek elkövetése eredményezheti a büntethetőséget
megszüntető tevékeny megbánás alkalmazását. Vagyis a Btk. a nagyobb tárgyi súlyú, szándékos
bűncselekmények elkövetése esetén is lehetővé teszi azt, hogy a tevékeny megbánást tanúsító fiatalkorú
büntethetősége megszűnjön. Amíg tehát a fiatalkorúaknál a vétség mellett az ötévi szabadságvesztésnél nem
súlyosabban büntetendő bűntettek elkövetése a büntethetőség megszűnésének felső határa, addig ez a
felnőttkorú elkövetőknél a büntetés korlátlan enyhítését teszi lehetővé.
A fiatalkorúaknál is a tevékeny megbánás feltétele a vádemelésig történő beismerés, a bűncselekménnyel

okozott sérelemnek a sértett által elfogadott módon és mértékben történő jóvátétele közvetítői eljárás keretében.
A közvetítői eljárás sikeressége a tevékeny megbánás eljárásjogi feltétele. A közvetítői eljárás célja, hogy
elősegítse a bűncselekmény következményeinek a jóvátételét és az elkövető jövőbeni jogkövető magatartását.
A fiatalkorúakra a felnőttekével azonos szabályok vonatkoznak a tevékeny megbánás kizárásának esetköreit

illetően [Btk. 29. § (3). bek.].
3.3. 3.3. A fiatalkorúval szembeni jogkövetkezmények

106. §
767
(1) A fiatalkorúval szemben kiszabott büntetés vagy alkalmazott intézkedés célja elsősorban az, hogy a
fiatalkorú helyes irányba fejlődjön, és a társadalom hasznos tagjává váljon, erre tekintettel az intézkedés
vagy büntetés megválasztásakor a fiatalkorú nevelését és védelmét kell szem előtt tartani.
(2) Fiatalkorúval szemben büntetést akkor kell kiszabni, ha intézkedés alkalmazása nem célravezető.
Azzal szemben, aki a bűncselekmény elkövetésekor tizennegyedik életévét nem töltötte be, csak intézkedés
alkalmazható.
(3) Fiatalkorúval szemben szabadságelvonással járó intézkedést alkalmazni vagy szabadságelvonással

járó büntetést kiszabni csak akkor lehet, ha az intézkedés vagy a büntetés célja más módon nem érhető el.
Mindenekelőtt a jogkövetkezmények területén

érvényesül a speciális, az eltérő szabályozás, mind a szankciónemek, mind a tételkeretek, de az egyéb
következmények (halmazati büntetés, mentesítés stb.) tekintetében is.
A hazai fiatalkorúak büntetőjogában – a felnőttkorúakéhoz hasonlóan – szintén dualista szankciórendszer(lásd

táblázat) érvényesül, azzal a kiegészítő rendelkezéssel, hogy büntetést akkor kell kiszabni, ha intézkedés
alkalmazása nem célravezető. Továbbá nemzetközileg egyértelműen elfogadott, alapvető követelmény a
szabadságelvonással járó jogkövetkezmények kivételes, végső érvkénti alkalmazása és ezzel párhuzamosan az
alternatív szankciók, a diverziós megoldások előtérbe állítása. A gyermekek jogairól szóló egyezmény
értelmében ugyanis a fiatalkorúval szemben szabadságelvonó szankció csak végső eszközként és a lehető
legrövidebb időtartamban alkalmazható [vö. Btk. 106. § (2) és (3) bek.]. Ennek értelmében a javítóintézeti
nevelést meg kell hogy előzze a megrovás és a próbára bocsátás; a végrehajtandó szabadságvesztés-büntetést
pedig a közérdekű munka, a pénzbüntetés, a szabadságvesztés próbaidőre történő felfüggesztése és más
szabadságelvonó büntetés.
768
A szankciók kiválasztását illetően – az indokolás szerint – a követendő sorrend az alábbi:
• szabadságelvonással nem járó intézkedés,
• szabadságelvonással nem járó büntetés,
• szabadságelvonással járó intézkedés,
• szabadságelvonással járó büntetés.
BÜNTETÉSEK Büntetések Határozott ideig tartó Tartama: 36.

§, 109. §
szabadságvesztés
Felfüggesztés:
85–88. §
Végrehajtás:
37. §, 110. §
Feltételes
szabadságra
bocsátás:
38–40. §
Elzárás 46. §; 111. §
Közérdekű munka 47–49. §; 112. §
Pénzbüntetés 50–51. §, 113. §
Foglalkozástól eltiltás 52–54. §
Járművezetéstől eltiltás 55–56. §
Kitiltás 57. §; 118. §
Sportrendezvények látogatásától 58. §

való eltiltás
Kiutasítás 59–60. §; 114. §
Mellékbüntetés Közügyektől eltiltás 61–62. §, 115. §
INTÉZKEDÉSEK szabadságelvonó Kényszergyógykezelés 78. §
Javítóintézeti nevelés 108. §; 120–122. §
szabadságelvonás nélküli Megrovás 64. §
Próbára bocsátás 65–66. §, 116. §
Jóvátételi munka 67–68. §; 117. §
Pártfogó felügyelet 69–71. §; 119. §
769
Elkobzás 72–73. §
Vagyonelkobzás 74–76. §
Elektronikus adat végleges 77. §

hozzáférhetetlenné tétele
A fiatalkorúval szemben alkalmazott büntetés vagy intézkedés célját a törvény a fiatalkorú helyes irányú
fejlődésének, a társadalom hasznos tagjává válásának az elősegítésében határozza meg. Ez azt jelenti, hogy a
fiatalkorú bűnelkövetővel szemben alkalmazandó büntetés vagy intézkedés megállapításakor a jogalkalmazónak
az általános célkitűzéseket szem előtt tartva, különös gonddal kell vizsgálni, hogy az alkalmazandó joghátrány
egyúttal alkalmas legyen a fiatalkorú helyes irányú fejlődésének, a társadalom hasznos tagjává válásának az
elősegítésére a fiatalkorú nevelése és védelme érdekében.
A fiatalkorúval szemben rendszerint intézkedést kell alkalmazni. Büntetést akkor kell kiszabni, ha az intézkedés
alkalmazása nem célravezető.
A Legfelsőbb Bíróság 4/2007. BK véleménye szerint a nevelési célból kiindulva kell eldönteni, hogy a konkrét
esetben szükség van-e a személyi szabadság elvonására, azaz javítóintézeti nevelés alkalmazására, vagy
büntetés kiszabásával a törvényi cél jobban elérhető.
4. 4. A fiatalkorúakkal szemben alkalmazható

intézkedések speciális szabályai
108. §
(1) Fiatalkorúval szemben intézkedésként javítóintézeti nevelés is alkalmazható.
(2) Javítóintézeti nevelés mellett nem szabható ki szabadságvesztés, elzárás vagy közérdekű munka.
770
A fiatalkorúakkal szemben szintén alkalmazhatóak azok

az intézkedések, amelyek a felnőttekkel szemben is kiszabhatók (lásd Btk. 63. §). Van továbbá egy speciális,
csak fiatalkorúval szemben elrendelhető intézkedés: a Btk. 120. § szerinti javítóintézeti nevelés [lásd táblázat, és
a Btk. 108. § (2) bek.].
A felnőttkorúakkal szemben is elrendelhető intézkedések közül a próbára bocsátás, jóvátételi munka és a

pártfogó felügyelet szabályai tartalmaznak a fiatalkorúakra sajátos, kiegészítő rendelkezést.
Vagyis a megrovás, az elkobzás, a vagyonelkobzás és a kényszergyógykezelés szabályai a fiatalkorúakra is

ugyanúgy vonatkoznak. A Btk. azonban két új intézkedési nemet is bevezet: egyrészt a jóvátételi munkát,
másrészt az elektronikus adat végleges hozzáférhetetlenné tételét. A jóvátételi munka tekintetében a
fiatalkorúakra vonatkozóan van speciális eltérő szabály (lásd Btk. 117. §). A másik új intézkedés – az uniós
kötelezettségnek is eleget tevő – elektronikus hírközlő hálózaton közzétett azon adatoknak a végleges
hozzáférhetetlenné tételét teszi lehetővé, amelyek bűncselekményt valósítanak meg, illetve amelyeket
bűncselekmény elkövetéséhez eszközül használtak. Ezen intézkedés viszont nem tartalmaz a fiatalkorúakra
vonatkozóan speciális, eltérő rendelkezést.
4.1. 4.1. A próbára bocsátás

116. §
(1) Fiatalkorúval szemben próbára bocsátásnak bármely bűncselekmény esetén helye van.
(2) A próbaidő tartama egy évtől két évig terjedhet.
771
(3) A bíróság a 66. § (1) bekezdésében meghatározott esetekben javítóintézeti nevelést rendel el, vagy
büntetést szab ki.
A próbára bocsátás nevelő jellegű intézkedés, amelynek

alkalmazására a Btk. 116. §-ból adódóan igen széles körben nyílik lehetőség. A próbára bocsátás általános –
felnőttekre irányadó – feltételeitől (Btk. 65–66. §§) eltérően a fiatalkorúval szemben a büntetési tétel felső
határára tekintet nélkül, bármely bűncselekmény elkövetése esetén alkalmazható ez az intézkedés. Tehát –
korlátozás nélkül – a háromévi szabadságvesztésnél súlyosabban büntetendő bűncselekmény elkövetőjével
szemben is helye lehet. A próbára bocsátás széles körű alkalmazásának törvényi lehetővé tételével
összefüggésben a bírói gyakorlat is gyakran rendeli el a fiatalkorúak esetében; az elmúlt évtizedben az összesen
kiszabott büntetőjogi szankció kb. 58–60%-a próbára bocsátás volt.
Az általános szabályoktól részben eltérően, a differenciáltabb elbírálás érdekében, a próbaidő tartamát a törvény
egy évtől két évig terjedően határozza meg, és az általános rendelkezéseken belül módot ad a próbaidőnek
hónapokban történő meghatározására is [Btk. 65. § (3) bek., 116. § (2) bek.]. A próbaidő a próbára bocsátást
elrendelő határozat jogerőre emelkedésével kezdődik és a 18. életév betöltése után is folytatódhat. A próbára
bocsátott fiatalkorú pártfogó felügyelet alatt áll (Btk. 119. §).
A Btk. 65. § (2) bekezdése nem csupán a felnőttekre, hanem a fiatalkorúakra is vonatkozik, vagyis hogy kik
azok, akik nem bocsáthatók próbára.
A próbaidő meghosszabbítására és megszüntetésére vonatkozó általános szabályok [Btk. 65. § (4) bek., 66. §] a
fiatalkorúak esetében is alkalmazandók. Ha a bíróság a próbára bocsátást megszünteti, a Btk. 116. § (3)
bekezdése értelmében a fiatalkorúval szemben vagy büntetést szab ki, vagy javítóintézeti nevelést is
alkalmazhat.
772
4.2. 4.2. A jóvátételi munka

117. §
Fiatalkorúval szemben jóvátételi munkavégzés akkor írható elő, ha az ítélet meghozatalakor tizenhatodik
életévét betöltötte.
A Btk. nagyobb teret kíván engedni a helyreállító,

jóvátételi szempontoknak, ezért új intézkedésként vezeti be a jóvátételi munkát, amely részben a próbára
bocsátás intézkedéshez, részben a közérdekű munka büntetéshez hasonló jogintézmény. Az indokolás szerint a
közösség javára teljesített hasznos munkavégzés egyrészt a közösség felé irányuló reparációt célozza, másrészt a
tervszerű életvitel szervezését segítheti, ami főként a fiatalkorú elkövetők tekintetében bírhat jelentős hatással.
A fiatalkorúakra vonatkozó speciális rendelkezés e téren az, hogy a közérdekű munkához hasonlóan a jóvátételi
munka is akkor alkalmazható, ha a fiatalkorú az ítélet meghozatalakor a 16. életévét betöltötte.
4.3. 4.3. A javítóintézeti nevelés

120. §
(1) Javítóintézeti nevelést a bíróság akkor rendel el, ha a fiatalkorú eredményes nevelése érdekében
intézeti elhelyezése szükséges. Javítóintézeti nevelés nem rendelhető el azzal szemben, aki az ítélet
meghozatalakor huszadik életévét betöltötte.
(2) A javítóintézeti nevelés tartama egy évtől négy évig terjedhet.
773
121. §
(1) Javítóintézeti nevelés elrendelése esetén a bíróság megállapítja, hogy a fiatalkorú a javítóintézeti
nevelés felének letöltése után ideiglenesen elbocsátható az intézetből, ha
a) legalább egy évet eltöltött az intézetben, és
b) alaposan feltehető, hogy az intézkedés célja további javítóintézeti nevelés nélkül is elérhető.
(2) Az ideiglenes elbocsátás tartama azonos a javítóintézeti nevelés hátralevő részével, de legalább egy év.
(3) A bíróság az ideiglenes elbocsátást megszünteti, ha a fiatalkorút az ideiglenes elbocsátás alatt – a 122.
§-ban meghatározott esetet kivéve – szabadságvesztésre ítélik, vagy vele szemben javítóintézeti nevelést
rendelnek el. Ha a bíróság a fiatalkorúval szemben más büntetést szab ki, vagy más intézkedést alkalmaz,
a bíróság az ideiglenes elbocsátást megszüntetheti.
(4) Az ideiglenes elbocsátás megszüntetése esetén az ideiglenes elbocsátáson töltött idő a javítóintézeti
nevelésbe nem számítható be.
122. §
Ha a fiatalkorút a javítóintézeti nevelésre ítélés után elkövetett bűncselekmény miatt a javítóintézeti

nevelés vagy az ideiglenes elbocsátás alatt végrehajtandó szabadságvesztésre ítélik, a szabadságvesztés
büntetést kell végrehajtani.
Ebben az esetben a javítóintézeti nevelés hátralévő részét szabadságvesztésre kell átváltoztatni úgy, hogy
kétnapi javítóintézeti nevelés helyébe egynapi szabadságvesztés lép.
774
A javítóintézeti nevelés csak fiatalkorúval szemben

alkalmazható szabadságelvonással járó intézkedés. Ezen szankció kiszabásának feltétele, hogy a fiatalkorú
eredményes nevelése érdekében a környezetéből való kiemelése és emiatt az intézeti elhelyezése szükséges. A
javítóintézeti nevelés minimuma egy év és a felső határa – bűnhalmazat és egységes intézkedés esetében is –
négy év. Vagyis a Btk. a korábbi szabályozástól eltérően a három évről négy évre emelte ezen intézkedés
maximumát. A bíróság az ítéletben a javítóintézeti nevelés tartamát a szabadságvesztés-büntetéshez hasonlóan
években és hónapokban állapítja meg.
Az intézetből való elbocsátás ideiglenes, illetve végleges lehet. Ha alaposan feltehető, hogy a javítóintézeti
nevelés célja a továbbiakban az intézeten kívül, pártfogó felügyelő irányításával is elérhető, akkor ezen
intézkedésből való ideiglenes elbocsátásnak van helye. A fiatalkorú ideiglenes elbocsátására az intézetben
eltöltött legalább egy év, illetve a javítóintézeti nevelés felének kiállása után kerülhet sor. Az elbocsátás
legkorábbi időpontját az előzetes fogvatartásban töltött idő beszámításával kell megállapítani. A bíróság az
ideiglenes elbocsátással egyidejűleg a fiatalkorút pártfogó felügyelet alá helyezi.
Ha az ideiglenes elbocsátás eredményesen telik le, az intézkedés befejeződik és nem kell letölteni a hátralévő
részt. Az ideiglenes elbocsátás megszüntetése kötelező, ha a fiatalkorút – a Btk. 121. § (3) bekezdése értelmében
– az ideiglenes elbocsátás alatt elkövetett bűncselekmény miatt – akár végrehajtandó, akár felfüggesztett –
szabadságvesztésre ítélik vagy javítóintézeti nevelését rendelik el. Az ideiglenes elbocsátás megszüntetése –
mérlegeléstől függően – lehetséges, ha a bíróság a fiatalkorúval szemben más büntetést szab ki, vagy más
intézkedést alkalmaz. A törvény az ideiglenes elbocsátás megszüntetése esetére kizárja az ideiglenes
elbocsátáson töltött idő beszámítását a javítóintézeti nevelésbe [Btk. 121. § (4) bek.].
775
A BKv. 60. számú vélemény szerint a javítóintézeti nevelés alatt álló fiatalkorúval szemben felfüggesztett
szabadságvesztés kiszabása nem célravezető. Helyette ismételt szabadságelvonással járó intézkedés
(javítóintézeti nevelés) alkalmazása lehet indokolt. Ha a fiatalkorú a végrehajtásban felfüggesztett
szabadságvesztés próbaideje alatt újabb bűncselekményt követ el, nincs akadálya annak, hogy a bíróság – az
összes körülmény mérlegelése alapján – a fiatalkorú javítóintézeti nevelését rendelje el.
A javítóintézeti nevelés végrehajtása során az életkori sajátosságoknak megfelelő nevelés, gondozás, képzés,
felügyelet jobban biztosított, mint a szabadságvesztés végrehajtása során.
A legutóbbi években alacsony a javítóintézeti nevelésre utalt fiatalkorúak száma. Ennek egyik oka, hogy
megnőtt a nagy tárgyi súlyú, erőszakos bűncselekmények és a bűnhalmazatok száma, így háttérbe szorul az
intézkedés elrendelésének lehetősége. Befolyásoló tényező a büntetőeljárás elhúzódása is, így számos esetben a
fiatal az eljárás alatt betölti azt az életkort, amikor vele szemben már e jogkövetkezmény nem alkalmazható. Az
elmúlt években a javítóintézeti nevelés elrendelése kettőszáz körüli szinten mozog [(2008: 221; 2009: 204;
2010: 197) (Lőrincz J. 2012)].
A javítóintézet a nemzeti erőforrások minisztere felügyelete és közvetlen irányítása alatt álló nevelőintézet.
Ezen intézkedés végrehajtásának alapvető szabályait a Bv. tvr. VIII. cím (105–112/A. §) tartalmazza.
A javítóintézeti nevelés végrehajtása, illetve az előzetes letartóztatás foganatosítása az alábbi intézményekben

történik:
• Aszódi Javítóintézet (javítóintézeti nevelés fiúk számára),
• Rákospalotai Leánynevelő Intézet (előzetes letartóztatás és javítóintézeti nevelés leányok számára),
• Debreceni Javítóintézet (előzetes letartóztatás és javítóintézeti nevelés fiúk számára),
• Budapesti Javítóintézet (előzetes letartóztatás fiúk számára).
4.4. 4.4. A pártfogó felügyelet

119. §
(1) A fiatalkorú
a) a feltételes szabadság tartama,
b) a próbára bocsátás próbaideje,
c) a szabadságvesztés felfüggesztésének próbaideje,
d) a javítóintézetből történő ideiglenes elbocsátás tartama,
e) a vádemelés elhalasztásának tartama
alatt pártfogó felügyelet alatt áll.
(2) Fiatalkorúval szemben a jóvátételi munkavégzés előírása mellett pártfogó felügyeletet is el kell
rendelni.
776
A pártfogó felügyelet célja, hogy az elkövető

ellenőrzésével és irányításával elősegítse annak megakadályozását, hogy ismételten bűncselekményt kövessen el
és segítséget nyújtson a társadalomba való beilleszkedéséhez, az ehhez szükséges szociális feltételek
megteremtéséhez. A párfogó felügyelet járulékos szankció, a kiszabott büntetés vagy az alkalmazott intézkedés
mellett eredményesen segítheti elő a fiatalkorú nevelését. A büntetés vagy intézkedés nevelő hatásának fokozása
érdekében a törvény(hozó) a pártfogó felügyelet alkalmazását kötelezővé teszi.
A fiatalkorú a Btk. 119. § (1) bek. alapján az alábbi esetekben áll pártfogó felügyelet alatt:
• A szabadságvesztés végrehajtásából feltételesen szabadságra bocsátott, a feltételes szabadság tartama alatt,
• a szabadságvesztés-büntetéssel összefüggésben a felfüggesztett szabadságvesztésre ítélt a szabadságvesztés

felfüggesztésének próbaideje alatt.
• Az intézkedésekhez kapcsolódóan a próbára bocsátott, a próbára bocsátás próbaideje alatt és
• a javítóintézetből ideiglenesen elbocsátott az ideiglenes elbocsátás tartamára kerül pártfogó felügyelet alá,
továbbá
• az a fiatalkorú, akivel szemben a vádemelést elhalasztották a vádemelés elhalasztásának tartama alatt.
• A fenti esetkörökön kívül a Btk. a jóvátételi munkavégzés intézkedés mellett is előírja a fiatalkorú pártfogó
felügyelet alá helyezését [Btk. 119. § (2) bek.].
777
A felnőttkorúaktól eltérően a fiatalkorúak tekintetében ezen intézkedés elrendelését a Btk. 119. §-a nem teszi
függővé a jogalkalmazó mérlegelésétől, hanem a pártfogó felügyelet alkalmazása a törvény értelmében minden
esetben kötelező.
A pártfogó felügyelet tartamára a felnőttkorúakra vonatkozó szabályok az irányadóak. A pártfogó felügyelet

tartamaahhoz a büntetéshez vagy intézkedéshez igazodik, amely mellett a pártfogó felügyeletet elrendelték. Így
ezen intézkedés tartama szabadságvesztés esetén a feltételes szabadság tartamával, illetve a felfüggesztés
próbaidejével, próbára bocsátás esetén annak próbaidejével, vádemelés elhalasztása esetén a vádemelés
elhalasztásának tartamával lesz azonos, de legfeljebb öt év [Btk. 70. § (1) bek.]. A jóvátételi munka előírása
mellett elrendelt pártfogó felügyelet addig tart, amíg a jóvátételi munka végzésére kötelezett a jóvátételi munka
elvégzését nem igazolja, de legfeljebb egy évig [Btk. 70. § (2) bek.]. A jogalkotó 1995 szeptemberétől vezette
be a Be.-be (303/A. §) a vádemelés elhalasztása jogintézményét. Eszerint az ügyész – az egyéb törvényi
feltételek mellett – a vádemelést – a fiatalkorú helyes irányú fejlődése érdekében – egy évtől két évig terjedő
időre elhalaszthatja, de ez esetben a fiatalkorú pártfogó felügyelet alatt áll.
Az általános és a külön magatartási szabályok a fiatalkorúakra is irányadóak.
5. 5. A fiatalkorúakkal szemben alkalmazható

büntetések speciális szabályai
A büntetőkódex a fiatalkorú esetében is – a felnőttkorúakhoz hasonlóan – büntetésekről és mellékbüntetésről
rendelkezik (lásd táblázat). A fiatalkorúakkal szemben a következő büntetések alkalmazhatók:
a) határozott ideig tartó szabadságvesztés;
b) elzárás;
c) közérdekű munka;
d) pénzbüntetés;
e) foglalkozástól eltiltás;
f) járművezetéstől eltiltás;
g) kitiltás;
h) sportrendezvények látogatásától való eltiltás;
i) kiutasítás.
Büntetésként fiatalkorúval szemben tehát nem szabható ki életfogytig tartó szabadságvesztés. A fiatalkorúakkal
szemben alkalmazható büntetések közül a szabadságvesztésre, elzárásra a közérdekű munkára, a pénzbüntetésre,
a kitiltásra és a kiutasításra vonatkozó törvényi szabályozás speciális rendelkezéseket tartalmaz. A
foglalkozástól eltiltás, a járművezetéstől eltiltás és a sportrendezvények látogatásától való eltiltás esetében
ugyanakkor nincs a felnőttekétől eltérő speciális rendelkezés.
A fiatalkorúakkal szemben elrendelhető mellékbüntetés:
a) közügyektől eltiltás.
Speciális rendelkezések vonatkoznak a fiatalkorúak körében a közügyektől eltiltásra.
5.1. 5.1. A szabadságvesztés

109. §
(1) A fiatalkorúra kiszabható szabadságvesztés legrövidebb tartama bármely bűncselekmény esetén egy
hónap.
778
(2) A bűncselekmény elkövetésekor tizenhatodik életévét be nem töltött fiatalkorúra kiszabható

szabadságvesztés leghosszabb tartama
a) életfogytig tartó szabadságvesztéssel is büntethető bűncselekmény elkövetése esetén tíz év,
b) öt évet meghaladó tartamú szabadságvesztéssel büntetendő bűncselekmény elkövetése esetén öt év.
(3) A bűncselekmény elkövetésekor tizenhatodik életévét betöltött fiatalkorúra kiszabható

szabadságvesztés leghosszabb tartama
a) életfogytig tartó szabadságvesztéssel is büntethető bűncselekmény elkövetése esetén tizenöt év,
b) tíz évet meghaladó tartamú szabadságvesztéssel büntetendő bűncselekmény elkövetése esetén tíz év,
c) öt évet meghaladó tartamú szabadságvesztéssel büntetendő bűncselekmény elkövetése esetén öt év.
(4) A büntethetőség elévülése határidejének számításánál és a visszaesőkre vonatkozó rendelkezések

szempontjából a (2)–(3) bekezdésben meghatározott időtartamok az irányadóak.
A legsúlyosabb szankciót jelentő határozott tartamú

szabadságvesztés fiatalkorúval szemben csak végső eszközként alkalmazható – a Btk. 106. § (3) bekezdésre is
figyelemmel –, ha az intézkedés vagy a büntetés célja más módon nem érhető el.
A fiatalkorúval szemben alkalmazható szabadságvesztés alsó határa bármely bűncselekmény esetén egy hónap.
Ez az egy hónapi legrövidebb tartam a Btk. Különös Részében meghatározott valamennyi bűncselekmény
büntetési tételére vonatkozik, s ez nem függ a fiatalkorú életkorától sem. Így például a szexuális erőszak [Btk.
779
197. § (1) bek.] büntetési tétele két évtől nyolc évig terjedő szabadságvesztés. E bűncselekmény miatt a
fiatalkorúval szemben kiszabható szabadságvesztés-büntetés minimuma: egy hónap.
A szabadságvesztés tartamának maximuma az eredeti büntetési tétel felső határától és a fiatalkorú életkorától
függ. Ez utóbbi körülménnyel összefüggésben a 16. életévüket be nem töltött fiatalkorúakra alacsonyabb felső
határok vonatkoznak. Így a 16 éven aluli fiatalkorúval szemben alkalmazható szabadságvesztés lehetséges
törvényi maximuma – a Btk. 109. § (2) bekezdés a) pontjára figyelemmel, azaz az életfogytig tartó
szabadságvesztéssel is büntethető bűncselekmény esetén – tíz év.
Az elkövetéskor 16. életévét már betöltött fiatalkorúval szemben – maximumként – az életfogytig tartó
szabadságvesztéssel is büntethető deliktum esetén tizenöt év, a tíz évet meghaladó szabadságvesztéssel
büntetendő bűncselekmény esetén pedig legfeljebb tízévi szabadságvesztés szabható ki (BH 1993.3.).
Egyébként a fiatalkorúval szemben kiszabható szabadságvesztés leghosszabb tartama öt év, feltéve, hogy a
törvény a bűncselekményt ötévi szabadságvesztésnél súlyosabban fenyegeti. [Például a Btk. 365. § (1)
bekezdése szerinti rablás bűntettének büntetése két évtől nyolc évig terjedő szabadságvesztés. A fiatalkorú által
elkövetett ezen deliktum esetében az alkalmazható törvényi büntetési keret: egy hónaptól öt évig terjedő
szabadságvesztés, függetlenül attól, hogy a fiatalkorú 16 éven aluli vagy már betöltötte ezt az életkort].
Azokban az esetekben, amelyekben a Btk. öt évet meg nem haladó büntetési tételt rögzít, a 16 éven aluli és a 16.
életévét már betöltött fiatalkorúra egyaránt ugyanaz a maximum irányadó, mint a felnőttkorúakra.
A törvényi büntetési tételek felső határainak említett módosulása folytán a büntethetőség elévülése, illetve
határidejének számítása is kedvezőbb a fiatalkorúakra [Btk. 109. § (4) bek.]. A visszaesőkre vonatkozó általános
rendelkezések ugyancsak a Btk. 109. § (4) bekezdésben megállapított eltéréssel a fiatalkorúakra is érvényesek.
Ennek értelmében a különös és a többszörös visszaeső fiatalkorú esetében a szabadságvesztés felső határa – a
Btk. 109. § (1)–(3) bekezdésekben megjelölt tartamok alapulvételével – a felével emelkedik.
110. §
(1) A szabadságvesztés végrehajtási fokozata fiatalkorúak börtöne, ha
a) a fiatalkorút bűntett miatt kétévi vagy ennél hosszabb tartamú szabadságvesztésre ítélik,
b) az egyévi vagy ennél hosszabb tartamú szabadságvesztésre ítélt fiatalkorú visszaeső, vagy
c) az egyévi vagy ennél hosszabb tartamú szabadságvesztésre ítélt fiatalkorút a szándékos bűncselekmény
elkövetését megelőző három éven belül szándékos bűncselekmény miatt javítóintézeti nevelésre ítélték.
(2) Az (1) bekezdésben meghatározott eseteken kívül a szabadságvesztés végrehajtási fokozata

fiatalkorúak fogháza.
780
A fiatalkorúval szemben jogerősen kiszabott

szabadságvesztést a fiatalkorúak büntetés-végrehajtási intézetében kell végrehajtani. A törvény csak két
végrehajtási fokozatot – börtönt és fogházat – ír elő, vagyis fiatalkorúval szemben fegyház fokozat nem
alkalmazható. A Btk. a bűncselekmény súlya, a büntetés mértéke és a fiatalkorú előélete, előzetes büntetettsége
alapján tesz különbséget a fiatalkorúak börtöne és fogháza fokozat között [Btk. 110. § (1)–(2) bek.]. A Bv. tvr. a
felnőttekétől megkülönböztetett feltételként rögzíti azt, hogy a szabadságvesztés végrehajtása soránkülönös
gondot kell fordítani a fiatalkorú nevelésére, oktatására, személyiségének fejlesztésére és testi fejlődésére [48. §
(2) bek.].
Feltételes szabadságra bocsátás a határozott ideig tartó szabadságvesztésből: a feltételes szabadságra bocsátás
feltétele és időpontja a fiatalkorúak esetében is a Btk. 38. §-ában foglaltak szerint alakul, s ennek megfelelően a
börtön, illetve a fogház általános szabályaihoz igazodik. A feltételes szabadságra bocsátást kizáró okok köre a
fiatalkorúakkal szemben is ugyanaz, mint a felnőtteknél. Ugyanígy, a feltételes szabadság tartamára,
megszüntetésének eseteire irányadó előírások (Btk. 38–40. §) érvényesek a fiatalkorúakra is.
5.2. 5.2. Az elzárás

111. §
A fiatalkorúval szemben kiszabható elzárás legrövidebb tartama három nap, leghosszabb tartama
harminc nap.
781
Az elzárás az általános szabályok szerint 5 naptól 90

napig terjedhet. A szabadságvesztéshez hasonlóan a fiatalkorúak esetében az elzárás tekintetében is eltér az új
Btk. az általános szabálytól. Így az új Btk. az elzárás legrövidebb tartamát a fiatalkorúakra nézve 3 napban
állapítja meg. Az elzárás leghosszabb tartama a fiatalkorúakra kiszabható szabadságvesztés legrövidebb
tartamához (30 nap = egy hónap) igazodik.
5.3. 5.3. A közérdekű munka

112. § Fiatalkorúval szemben közérdekű munkát akkor lehet kiszabni, ha az ítélet meghozatalkor
tizenhatodik életévét betöltötte.
782
A Btk. értelmében is a közérdekű munka kiszabásának

lehetősége csak az elbíráláskori, vagyis az ítélet meghozatalakor betöltött 16. életévű elkövető esetében nyílik
meg.
A 2009. LXXX. törvény megváltoztatta az életkori határt és a közérdekű munka kiszabása lehetővé vált akkor,
ha az ítélet meghozatalakor a fiatalkorú a 16. életévét betöltötte.
Az új munkajogi szabályok szerint munkaviszonyt munkavállalóként az létesíthet, aki a 16. életévét betöltötte.
Ezzel összhangban áll a Btk. azon rendelkezése, amely szerint a közérdekű munka fiatalkorúval szemben akkor
rendelhető el, ha az ügydöntő határozat meghozatalkor betöltötte a 16. életévét.
5.4. 5.4. A pénzbüntetés

113. §
(1) Fiatalkorúval szemben pénzbüntetést akkor lehet kiszabni, ha önálló keresete, jövedelme vagy
megfelelő vagyona van.
(2) Fiatalkorú esetén a pénzbüntetés legkisebb mértéke tizenöt, legnagyobb mértéke kétszázötven napi
tétel, az egynapi tétel összegét legalább ötszáz, legfeljebb ötvenezer forintban kell meghatározni.
(3) Fiatalkorú esetén a pénzbüntetést behajthatatlansága esetén
a) ha a 112. § lehetővé teszi, közérdekű munkára vagy
783
b) szabadságvesztésre
kell átváltoztatni.
(4) A behajthatatlan pénzbüntetés helyébe lépő közérdekű munkát úgy kell megállapítani, hogy egynapi
tétel helyébe egynapi közérdekű munka lép. Ha a fiatalkorú a számára meghatározott munkát
önhibájából nem végzi el, a közérdekű munkát vagy annak hátralévő részét szabadságvesztésre kell
átváltoztatni.
Pénzbüntetés esetén a bíróság a bűncselekmény

elkövetőjét kívánja vagyoni hátránnyal sújtani, ebből következően e büntetést akkor lehet kiszabni, ha a vagyoni
joghátrány a fiatalkorút, és nem másokat (elsősorban hozzátartozóit) érinti. Ennek megfelelően fiatalkorúval
szemben a pénzbüntetés alkalmazásának további vagylagos feltételei is vannak.
Fiatalkorúval szemben pénzbüntetés kiszabására – az általános szabályokon túlmenően – akkor kerülhet sor, ha
önálló keresettel, jövedelemmel vagy megfelelő vagyonnal rendelkezik. Ez a feltétel akkor adott, ha a fiatalkorú
rendszeres bevételei a saját munkájából, tevékenységéből vagy vagyonából származnak, amelyek létfenntartását
nagyobbrészt fedezik és azokkal rendelkezhet. Ennek következtében a szülői eltartás, illetve a szülőktől kapott
juttatás nem adhat alapot e büntetés alkalmazására. Így a fiatalkorúval szemben pénzbüntetés kiszabásának
nincs helye, ha az alkalmi munkavégzés mértéke nem biztosítja ennek a büntetésnek a saját keresményéből való
kifizetését (BH 1987.5.).
A pénzbüntetés gyakoribb alkalmazását elősegítendő, az új büntetőkódex a fiatalkorúak tekintetében mind a

pénzbüntetés napi tételeinek legalacsonyabb és legmagasabb mértékét, mind az egynapi tétel összegét
alacsonyabban határozza meg a felnőttkorúak büntetőjogához képest. Ezek alapján fiatalkorúakkal szemben
784
pénzbüntetésként legalább 7500 forint (15×500), legfeljebb tizenkétmillió-ötszázezer (250×50 000) forint
szabható ki.
Amennyiben a fiatalkorú a pénzbüntetést nem fizeti meg, – a felnőttkorúaktól eltérően – a behajtást kell
megkísérelni, s csak behajthatatlanság esetén kell szabadságvesztésre átváltoztatni.
A behajthatatlan pénzbüntetés helyébe lépő közérdekű munkát úgy kell megállapítani, hogy egynapi tétel
helyébe egynapi közérdekű munka lép. Ha a fiatalkorú a számára meghatározott munkát önhibájából nem végzi
el, a közérdekű munkát vagy annak hátralévő részét szabadságvesztésre kell átváltoztatni [Btk. 113. § (4) bek.].
A pénzbüntetés egyéb szabályai a fiatalkorúakra is vonatkoznak.
5.5. 5.5. A közügyektől eltiltás

115. §
Fiatalkorút csak egy évet meghaladó szabadságvesztés kiszabása esetén lehet a közügyektől eltiltani.
E mellékbüntetésre irányadó általános előírások mellett

a Btk. 115. §-ában megfogalmazott rendelkezés specialitása mindössze annyi, hogy fiatalkorúval szemben csak
az egy évet meghaladó szabadságvesztés kiszabása esetén lehet alkalmazni a közügyektől eltiltást.
5.6. 5.6. A kitiltás

118. §
785
A megfelelő családi környezettel rendelkező fiatalkorú nem tiltható ki arról a településről, amelyben
családja él.
A fiatalkorú helyes irányú fejlődését, társadalmi

beilleszkedését szolgálja a megfelelő családi környezet megléte. Az ilyen környezettől való elszakítás ellentétes
lenne a büntetés céljával (Btk. 108. §). Fordított esetben viszont, ha a családi környezet nem megfelelő, a
fiatalkorú kitiltásának nincs akadálya.
5.7. 5.7. A kiutasítás

114. §
Kiutasításnak fiatalkorúval szemben akkor lehet helye, ha
a) vele szemben tízévi vagy azt meghaladó tartamú szabadságvesztést szabtak ki,
b) az országban tartózkodása a közbiztonságot jelentősen veszélyeztetné, és
c) nem sérül a családi élet tiszteletben tartásához való joga.
786
A Btk. a fiatalkorúakra vonatkozóan a kiutasítás

szabályait a felnőtt elítéltekhez képest kedvezőbben állapítja meg. A korlátozás értelmében fiatalkorúval
szemben kiutasításnak csak tízévi vagy azt meghaladó tartamú szabadságvesztés kiszabása esetén lehet helye, ha
az elkövetőnek az országban tartózkodása a közbiztonságot jelentősen veszélyeztetné, és ha nem sérül a
fiatalkorú családi élet tiszteletben tartásához való joga. Ez utóbbi az emberi jogok és alapvető szabadságok
védelméről szóló Egyezmény 8. cikke által védett jog.
A fiatalkorúakkal szemben alkalmazott intézkedésekre és büntetésekre, vagyis a szankciókiszabási gyakorlatra

vonatkozó adatokat tartalmazza a következő oldalon található táblázat:
Bírósági szankciókiszabási gyakorlat
(fiatalkorúak)
Év Absz. Elítélt Szabadság Felfügg. Végre- (Javító- Pénzbünte Önállóan

összesen -vesztés szabadság hajtandó nevelő) tés alk. mell.-
% összesen vesztés szabadság közérdekű büntetés és
vesztés munka intézkedés
1975 A 5339 2129 1119 1010 388 717 2105
% 100 39,9 20,95 18,9 7,3 13,4 39,4
787
1980 A 4613 1553 725 828 267 386 2407
% 100 33,6 15,7 17,9 5,8 8,4 52,2
1985 A 6067 2473 1110 1363 255 297 3042
% 100 40,8 18,3 22,5 4,2 4,9 50,1
1990 A 5156 1771 951 820 66 220 3099
% 100 34,3 18,4 15,9 1,3 4,3 60,1
1991 A 6200 2000 1103 897 14 165 4021
% 100 32,3 17,8 14,5 0,2 2,7 64,8
1992 A 6898 2334 1443 891 12 173 4379
% 100 33,8 20,9 12,9 0,2 2,5 63,5
1993 A 6608 2130 1309 821 12 212 4252
% 100 32,2 19,8 12,4 0,2 3,2 64,4
1994 A 7537 2279 1493 786 35 366 4857
% 100 30,2 19,8 10,4 0,5 4,9 64,4
1995 A 8717 2091 1489 602 14 440 6172
% 100 24,0 17,1 6,9 0,2 5,0 70,8
1996 A 7768 1956 1477 479 11 406 5395
% 100 25,2 19,0 6,2 0,1 5,2 69,5
1997 A 7447 2080 1495 585 30 435 4894
% 100 27,9 20,0 7,9 0,4 5,8 65,7
1998 A 8028 2218 1679 539 79 500 5231
% 100 27,6 20,9 6,7 1,0 6,2 65,2
1999 A 7750 2255 1735 520 163 566 4721
% 100 29,1 22,4 6,7 2,1 7,3 60,9
2000 A 7524 2103 1640 463 135 540 4727
% 100 28,0 21,8 6,2 1,8 7,2 62,8
2001 A 7029 1952 1476 476 164 374 4509
788
% 100 28,0 21,0 6,8 2,3 5,3 64,1
2002 A 7321 1934 1432 502 203 444 4704
% 100 26,5 19,6 6,9 2,8 6,1 64,3
2003 A 6726 1882 1410 472 180 323 4341
% 100 28,0 21,0 7,0 2,7 4,8 64,5
2004 A 7086 1824 1443 381 218 409 4635
% 100 25,8 20,4 5,4 3,0 5,8 65,4
2005 A 7239 1889 1485 404 250 422 4678
% 100 26,1 20,5 5,6 3,5 5,8 64,6
2006 A 7120 1851 1477 374 259 344 4666
% 100 26,0 20,7 5,3 3,6 4,8 65,6
2007 A 6197 1630 1270 360 236 308 4023
% 100 26,3 20,5 5,8 3,8 5,0 64,9
2008 A 6234 1661 1239 422 285 334 3954
% 100 26,7 19,9 6,8 4,6 5,3 63,4
Forrás: A Statisztikai Évkönyvek (KSH) és az Igazságügyi Minisztérium adatai alapján.
A 2000. évben egyéb eljárási cselekmény (például vádemelés elhalasztása) 19 esetben, 2001-ben 30 esetben,
2002-ben 36, 2003-ban 26, 2004-ben 27, 2005-ben 28, 2006-ban 19, 2007-ben 21, 2008-ban 24 esetben történt.
5.8. 5.8. A halmazati és az összbüntetés

123. §
(1) Fiatalkorú esetén a halmazati és az összbüntetés nem haladhatja meg
a) a 109. § (3) bekezdés a) pontja esetén a húszévi,
b) a 109. § (2) bekezdés a) pontja és a (3) bekezdés b) pontja esetén a tizenöt évi,
c) a 109. § (2) bekezdés b) pontja és a (3) bekezdés c) pontja esetén a hét év hat hónapi szabadságvesztést.
(2) A fiatalkorúval szemben kiszabható szabadságvesztés a 81. § (4) bekezdése vagy a 90. § (2) bekezdése
alkalmazása esetén sem haladhatja meg az (1) bekezdés a) és b) pontjában meghatározott mértéket.
(3) Javítóintézeti nevelés és szabadságvesztés találkozása esetén összbüntetésként a szabadságvesztést kell

végrehajtani. Ennek tartamát a bíróság legfeljebb egy évvel meghosszabbíthatja, ha erre a 106. §-ban
meghatározott cél elérése érdekében szükség van. A meghosszabbítás tartama azonban a javítóintézeti
nevelés hátralevő részét nem érheti el.
789
A büntetési tételek felső határát fiatalkorúaknál a

Különös Részben és a Btk. 123. §-ában írt szabályok egybevetésével kell megállapítani. A halmazati büntetés
felső határát illetően fiatalkorúaknál az általános szabályhoz képest az alábbi korlátokat állítja fel:
• tizenhatodik életévét betöltött fiatalkorú által elkövetett, életfogytig tartó szabadságvesztéssel is büntethető
bűncselekmény esetén a húszévi szabadságvesztést,
• tizenhatodik életévét betöltött fiatalkorú által elkövetett, tíz évet meghaladó szabadságvesztéssel büntetendő
bűncselekmény, illetve tizenhatodik életévét be nem töltött fiatalkorú által elkövetett, életfogytig tartó
szabadságvesztéssel is büntethető bűncselekmény esetén a tizenöt évi szabadságvesztést,
• ha a fiatalkorúra kiszabható szabadságvesztés leghosszabb tartama öt év (az előbbi eseteket kivéve), a hét év
hat hónapot nem haladhatja meg a halmazati büntetés.
A Btk. alapján ha a bűnhalmazatban levő bűncselekmények közül legalább három súlyos erőszakos személy
elleni bűncselekmény, akkor a legsúlyosabb büntetési tétel, illetve erőszakos többszörös visszaesővel szemben
az erőszakos többszörös visszaesőkénti minősítést megalapozó súlyos erőszakos személy elleni bűncselekmény
büntetési tételének felső határa a kétszeresére emelkedik. Ha a büntetési tétel így felemelt felső határa a húsz
évet meghaladná, vagy a bűncselekmény életfogytig tartó szabadságvesztéssel is büntethető, a törvény szerint az
elkövetővel szemben életfogytig tartó szabadságvesztést kell kiszabni.
Mivel a Btk. kizárja az életfogytig tartó szabadságvesztés kiszabását huszadik életévét be nem töltött személyek
vonatkozásában, szükséges arról rendelkezni, hogy a fenti szabályt e személyi kör vonatkozásában hogyan kell
alkalmazni. A Btk. ezért kimondja, hogy fiatalkorúval szemben ilyen esetekben is határozott tartamú
790
(tizenhatodik életévét be nem töltött személy esetén legfeljebb tizenöt, tizenhatodik életévét betöltött személlyel
szemben legfeljebb húsz évig tartó) szabadságvesztést kell kiszabni.
Javítóintézeti nevelés és szabadságvesztés találkozása esetén összbüntetésként szabadságvesztést kell

végrehajtani. A 3/2002. BJE értelmében a javítóintézeti nevelést és a szabadságvesztést akkor is összbüntetésbe
kell foglalni, ha az elkövető a bűncselekményt egy másik alapügyben hozott ítélet jogerőre emelkedése után
követte el. Az összbüntetésbe foglalás feltételei addig állnak fenn, amíg egyik büntetést vagy intézkedést sem
hajtották végre, illetve a végrehajtásuk folyamatos. Javítóintézeti nevelés és szabadságvesztés találkozása esetén
a bíróság elsősorban a fiatalkorú személyiségét és nevelhetőségét figyelembe véve bírálja el, hogy az
összbüntetést az alapítéletben kiszabott szabadságvesztéssel egyező tartamban határozza-e meg, vagy
meghosszabbítja. Ha valamennyi alapítélet szerint a fiatalkorúak fogházában kell végrehajtani a
szabadságvesztést, az összbüntetés végrehajtási fokozata – az összbüntetés tartamától függetlenül – a
fiatalkorúak fogháza.
5.9. 5.9. Egységes intézkedés

124. §
(1) Ha a bíróság a fiatalkorúval szemben több olyan javítóintézeti nevelést rendelt el, amelyeket az
egységes intézkedés elrendelésekor még nem hajtottak végre, vagy amelyeket folyamatosan hajtanak
végre, a bíróság a fiatalkorúval szemben egységes intézkedésként javítóintézeti nevelést rendel el.
(2) Az egységes intézkedésként elrendelt javítóintézeti nevelés tartamát úgy kell megállapítani, hogy az ne
legyen rövidebb a leghosszabb tartamú javítóintézeti nevelésnél, de ne haladja meg az elrendelt
javítóintézeti nevelések együttes tartamát, illetve a négy évet.
791
Ezt az összbüntetéshez hasonló törvényi rendelkezést a

javítóintézeti nevelésnek határozott tartamú intézkedéssé alakítása tette szükségessé. Egységes intézkedésbe
olyan javítóintézeti nevelések foglalhatók, amelyeket még nem hajtottak végre vagy folyamatosan hajtanak
végre. Ez az intézkedés még nem végrehajtott, ha a fiatalkorút nem bocsátották el az intézetből, továbbá az
ideiglenes elbocsátás tartama alatt. Ez a végre nem hajtott időszak egészen az ideiglenes elbocsátás véglegessé
válásáig tart. Folyamatosnak tekinthető a javítóintézeti nevelések végrehajtása, ha megszakítás nélkül követik
egymást.
Az egységes intézkedés tartamának alsó és felső határáról rendelkezik a Btk. 124. § (2) bekezdése. Az alsó határ
az alapügyekben alkalmazott leghosszabb ideig tartó javítóintézeti nevelés tartama, s így a rövidebb tartamú
intézkedés teljesen elenyészhet. Az egységes intézkedés felső határát két tényező határozza meg. Egyrészt a
felső határ nem haladhatja meg az egységes intézkedésbe foglalt javítóintézeti nevelések együttes tartamát,
másrészt nem haladhatja meg a javítóintézeti nevelés általános maximumát, a négy évet. Az első tényezővel
kapcsolatban megjegyezhető, hogy a korábbi Btk. megfogalmazása szerint az egységes intézkedés felső határa
„nem érheti el” a javítóintézeti nevelések együttes tartamát. A Btk. a „nem haladhatja meg” kitételt alkalmazza,
vagyis elérheti az együttes tartamot, azaz a jogállami büntetőjogban az egyébként tilalmazott – mérsékelt –
kumulációt. Ebben a kumulációt jelentő esetben igazából nem lehet egységes intézkedésről beszélni.
Az egységes intézkedés tartamának megállapításánál az alapítéletek szerinti tartamból kell kiindulni és nem a
hátralévő részek tartamából.
5.10. 5.10. Az előzetes fogvatartás és házi őrizet beszámítása

125. §
(1) Az elrendelt javítóintézeti nevelésbe az előzetes fogvatartás és házi őrizet teljes idejét be kell számítani.
(2) A beszámításnál egynapi javítóintézeti nevelésnek egy napi előzetes fogvatartás, illetve három nap házi
őrizet felel meg. A beszámítás után fennmaradó házi őrizet tartamát egynapi javítóintézeti nevelésként
kell beszámítani.
792
A javítóintézeti nevelés szabadságelvonással járó

intézkedés, amelybe az előzetes fogva tartás idejét teljes egészében be kell számítani. Függetlenül attól, hogy az
előzetes letartóztatás foganatosítása javítóintézetben vagy büntetés-végrehajtási intézetben történt-e [Be. 454. §
(2) bekezdés], annak tartamát (továbbá a házi őrizet teljes idejét is) a Btk. szerint a javítóintézeti nevelésbe,
illetve a szabadságvesztésbe, az elzárásba, a pénzbüntetésbe, illetve a közérdekű munkába be kell számítani.
A szabadságvesztés, az elzárás, a pénzbüntetés, illetve a közérdekű munka esetén a beszámítást az általános

szabályok szerint kell elvégezni, egynapi javítóintézeti nevelésnek pedig egynapi előzetes fogvatartás, illetve
háromnapi házi őrizet felel meg. A beszámításnál a törvényi rendelkezés szerint egynapi előzetes fogva tartás
egynapi javítóintézeti nevelésnek felel meg.
5.11. 5.11. A mentesítés

126. §
(1) A fiatalkorú elítélt a törvény erejénél fogva mentesül
a) az ítélet jogerőre emelkedésének napján, ha a kiszabott szabadságvesztés végrehajtását felfüggesztik,
b) a büntetés kitöltésének vagy végrehajthatósága megszűnésének napján, ha szándékos bűncselekmény

miatt egy évet meg nem haladó tartamú szabadságvesztésre ítélték,
793
c) a büntetés kitöltésének vagy végrehajthatósága megszűnésének napjától számított három év elteltével,

ha szándékos bűncselekmény miatt egy évet meghaladó, de öt évnél nem hosszabb tartamú végrehajtandó
szabadságvesztésre ítélték.
(2) A szándékos bűncselekmény miatt kiszabott, egy évet meghaladó tartamú szabadságvesztés kitöltése
után a bíróság a fiatalkorút kérelemre mentesítésben részesítheti, ha erre érdemes.
A fiatalkorúak mentesítési szabályai tekintetében a Btk.

több speciális szabályt határoz meg az általánosnál kedvezőbb irányban. Vagyis a mentesítésre vonatkozó
általános szabályok a fiatalkorúakra is alkalmazandók a Btk. 126. §-ában szabályozott külön rendelkezések
figyelembevételével. Ilyen külön rendelkezés értelmében nincs várakozási idő a törvényi mentesítés körében a
felfüggesztett szabadságvesztésre ítélés esetén. A kitöltés napján mentesül a szándékos bűncselekmény miatt
egy évet meg nem haladó szabadságvesztésre ítélt fiatalkorú. A büntetés kitöltésétől vagy végrehajthatósága
megszűnésétől számított három év a várakozási idő, ha a fiatalkorút szándékos deliktum miatt egy évet
meghaladó, de öt évnél nem hosszabb végrehajtandó szabadságvesztésre ítélték.
Bírósági mentesítéssel kapcsolatos a Btk. 126. § (2) bekezdése, amely az ilyen mentesítéshez várakozási időt
nem ír elő. Vagyis a fiatalkorú az egy évet meghaladó szabadságvesztés-büntetés kitöltése után közvetlenül
folyamodhat bírósági mentesítésért, és az érdemesség vizsgálatánál a büntetés végrehajtása alatt tanúsított
magatartás a meghatározó. A mentesítési szabályok szempontjából a bűncselekmény elkövetésének és nem a
mentesítési szabályok alkalmazásának az időpontja az irányadó.
794
3/2002. BJE, BKv. 60., BKv. 4., BH 2004.95., BH

2002.297., BH 1997.509., BH 1994.404., BH 1993.481., BH 1993.76., BH 1993.3., BH 1987.267., BH
1985.47., BH 1987.5., BH 1983.181., BH 1981.272., BJD 3838.
795
16. fejezet - A katonákra vonatkozó
rendelkezések
Heller Erik: A magyar katonai büntetőjog általános

tanai. Szeged, 1937. Jilly László: Az új magyar katonai büntetőtörvénykönyv. Pécs, 1933. Kardos Sándor: A
magyar katonai büntetőjog rövid története. Debrecen, 2002. Kardos Sándor: Kitekintés a katonai büntetőjog
nemzetközi szabályozására. In: Tanulmányok Dr. Kováts Andor professzor születésének 120. évfordulójára.
Debrecen, 2004. Korda György: A katonai büntetőjog elvi alapjai és továbbfejlesztésének lehetőségei. Belügyi
Szemle 1989/9. Kovács Tamás: A bűnözés és a deviáns viselkedési formák a Magyar Honvédségben. Budapest,
1998. Schultheisz Emil: A katonai büntetőtörvény magyarázata. Budapest, 1930. Schultheisz Emil: A magyar
katonai büntetőjog rövid vázlata. Budapest, 1934.
796
A katonákra vonatkozó
rendelkezések
A katonákra vonatkozó speciális szabályokat

tartalmazott a Katonai Büntetőtörvény, vagyis az 1930. évi II. törvénycikk (a továbbiakban: Ktbtk.), amely
felváltotta az 1855. január 15-én császári pátenssel életbe léptetett és az osztrák büntetőkódex alapján elkészült
„katonai büntető törvényt.” A Ktbtk. megalkotásának indoka az volt, hogy a sajátos katonai érdekek bizonyos
körben szükségessé tették a közönséges büntetőjogtól eltérő rendelkezések kodifikálását. A korszak szerzői
hangsúlyozták azt is, hogy a közönséges jogszabályoktól kizárólag akkor indokolt eltérni, ha azt a különleges
katonai viszonyok valóban megkövetelik. A Ktbtk. I. része az általános rendelkezéseket tartalmazta, a II. része
pedig a katonai bűncselekményeket határozta meg. Alapelvi szinten mondta ki, hogy a katonai büntető
bíráskodás alá tartozó személyek esetében is a közönséges büntetőtörvényt kell alkalmazni, kivéve, ha a Ktbtk.
eltérően rendelkezik.
A Ktbtk.-t az új katonai büntető törvénykönyv, vagyis az 1948. évi LXII. törvény helyezte hatályon kívül.
Az 1961. évi Btk. viszont – megszüntetve a kettős törvényi szabályozást –, már tartalmazta a katonákra
vonatkozó rendelkezéseket is oly módón, hogy az általános jellegű előírásokat a katonákra is vonatkoztatta és
mindössze a különbségekről szólt külön fejezetben. A generális jellegű eltéréseket az Általános Rész VII.
Fejezete határozta meg, míg a Különös Rész, XVII. Fejezetében kerültek elhelyezésre a katonai deliktumok.
Szintén ezt a kodifikációs megoldást alkalmazta a korábbi Btk. (VIII. Fejezet, XX. Fejezet).
127. §
(2) E törvény rendelkezéseit a katonákra az e fejezetben foglalt eltérésekkel kell alkalmazni.
797
rendelkezések
A Btk. Általános Része is külön fejezetben tartalmazza

a katonákkal kapcsolatos szabályokat, kimondva, hogy a Btk. rendelkezéseit a katonákra vonatkozó fejezetben
meghatározott eltérésekkel kell alkalmazni. Az általános szabályoktól való eltérés indoka pedig változatlanul a
katonai életviszonyok sajátos rendszere, így különösen a függelmi viszonyok léte.
A fejezet rendelkezései kizárólag azon személyekre vonatkoznak, akik a bűncselekmény elkövetésekor a Btk.
127. §-ának (1) bekezdése alapján katonának minősültek. Ennek megfelelően az általános szabályokat kell
alkalmazni, ha a katonával szemben olyan bűncselekmény miatt indul büntetőeljárás, amelyet szolgálati
viszonyának létrejötte előtt vagy annak megszűnése után követett el. Ezért van tehát determináló jelentősége
annak, hogy a szolgálati viszony mikor kezdődik és mikor végződik. Ha az elkövető a bűncselekmény
megvalósításakor katona volt, de ezt követően a büntetőeljárás során a szolgálati viszonya megszűnt, az
elbíráláskori helyzetet kell figyelembe venni. Ezért ilyenkor nincs akadálya annak, hogy a bíróság közérdekű
munkát szabjon ki, holott e büntetés katonával szemben nem alkalmazható (Btk. 134. §).
A katonai vétség elkövetőjének büntethetőségét – a Btk. 66. §-ának (1) bekezdésében meghatározott eseteket
kivéve – a szolgálati viszonyának megszűnésétől számított egy év eltelte akkor is megszünteti, ha ez az
időmúlás a másodfokú eljárás idején következik be (BH 2001.389.).
1. 1. Az elkövetők
127. §
(1) E törvény alkalmazásában katona
798
rendelkezések
a) a Magyar Honvédség tényleges állományú tagja,
b) a rendőrség hivatásos állományú tagja, ha csapaterős feladatot hajt végre, vagy őrszolgálatot lát el,
c) a büntetés-végrehajtási szervezet hivatásos állományú tagja, ha kötelékben lép fel, tömegoszlatást

végez, vagy őrszolgálatot lát el,
d) a hivatásos katasztrófavédelmi szerv tagja, ha konkrét veszélyelhárítást végez, vagy meghatározott

fokozatú készültségben van.
(3) Katonai bűncselekményt tettesként csak katona követhet el.
A Btk. 127. §-ának (1) bekezdése meghatározza a

katonáknak minősülő személyek körét.
Ennek értelmében katona:
a) a Magyar Honvédség tényleges állományú tagja,
b) a rendőrség hivatásos állományú tagja, ha csapaterős feladatot hajt végre vagy őrszolgálatot lát el,
c) a büntetés-végrehajtási szervezet hivatásos állományú tagja, ha kötelékben lép fel, tömegoszlatást végez,
vagy őrszolgálatot lát el,
d) a hivatásos katasztrófavédelmi szerv tagja, ha konkrét veszélyelhárítást végez vagy meghatározott fokozatú
készültségben van.
799
rendelkezések
a) A honvédelemmel kapcsolatos kötelezettségek rendszerét az Alaptörvény XXXI. cikke határozza meg. Ezt
konkretizálja Hvt., amelynek 3. §-a szerint katonai szolgálatot a Honvédség szervezeteinél kell teljesíteni. A
katonai szolgálat lehet fegyveres, illetve fegyver nélküli. A fegyveres katonai szolgálat célja a védelmi feladatok
végrehajtása érdekében a hadkötelesek felkészítése, valamint a Honvédség védelmi képességének erősítése. A
fegyver nélküli katonai szolgálat az egyéb feladatokban történő közreműködéssel valósul meg.
Magyarországon jelenleg kizárólag a Magyar Honvédség minősül fegyveres erőnek.
A honvédség tényleges állományú tagja:
• a hivatásos katona,
• a szerződéses katona,
• a szolgálatot teljesítő önkéntes tartalékos katona,
• a katonai felsőoktatási intézmény honvédségi ösztöndíjas, valamint szakképzésben részt vevő hallgatói,
• a katonai középfokú oktatási intézmények hallgatói,
• a hadköteles katonák a megelőző védelmi helyzet és rendkívüli állapot idején,
• a Katonai Nemzetbiztonsági Szolgálatok katonái.
b) A rendőrségről szóló 1994. évi XXXIV. törvény kimondja, hogy a rendőrség személyi állományában
hivatásos rendőrök teljesítenek szolgálatot, akik ha csapaterős feladatot hajtanak végre, vagy őrszolgálatot
látnak el, katonáknak minősülnek.
c) Ugyancsak katonáknak tekintendők a büntetés-végrehajtási szervezet hivatásos állományú tagjai – az 1996.

évi XLIII. törvény rendelkezéseire figyelemmel –, ha kötelékben lépnek fel, tömegoszlatást végeznek vagy
őrszolgálatot látnak el.
d) A katasztrófavédelemről szóló 2011. évi CXXVIII. törvény a katasztrófavédelmi szerv hivatásos állományú
tagját szintén katonának minősíti, ha konkrét veszélyelhárítást végez vagy meghatározott fokozatú
készültségben van, amely készültség lényegében a katasztrófaveszély időszakát jelenti.
Fel kell hívni a figyelmet arra, hogy az említett szerveknél köztisztviselők, közalkalmazottak is dolgoznak, e
személyi kör azonban nem tekinthető katonának, azaz a XII. Fejezet rendelkezései rájuk nem vonatkoznak.
A 127. § (3) bekezdése a Btk. XLV. Fejezetében szabályozott deliktumok vonatkozásában kimondja, hogy
katonai bűncselekményt tettesként csak katona követhet el. A katonáknak minősülő személyekkel kapcsolatos
törvények különböző kötelezettségeket állapítanak meg, amelyek megsértése hozza létre a katonai deliktumok
különös részi tényállását. Ezeknek a bűncselekményeknek a sajátossága, hogy jogi védelemben részesített
tárgyuk a szolgálati rend és fegyelem. Minderre tekintettel értelmezendő a törvény azon szabálya, amely szerint
katonai deliktumot tettesként csak katona követhet el. Az általános szabályoknak megfelelően azonban katonai
bűncselekmény részese bárki lehet.
2. 2. Más állam katonája ellen elkövetett

bűncselekmény
128. §
(1) A XLV. Fejezet szerint büntetendő a katona, aki a katonai bűncselekményt
a) a szövetséges fegyveres erő katonájával szemben, vagy
b) külföldi hadműveleti területen végzett humanitárius tevékenység, békefenntartás vagy humanitárius

művelet keretében, illetve egyéb külföldi szolgálat során más állam katonájával szemben
szolgálati feladat közös ellátása alatt követi el.
800
rendelkezések
(2) Az (1) bekezdés a) pontjának alkalmazásában a szövetséges fegyveres erő katonája
a szövetséges fegyveres erő állama rendőrségének, illetve polgári védelmi szolgálatának tagja, az (1)
bekezdés b) pontjának alkalmazásában más állam katonája a más állam rendőrségének, illetve polgári
védelmi szolgálatának tagja is.
129. §
A XLV. Fejezet szerint büntetendő az a katona is, aki a katonai bűncselekményt
a) a szövetséges fegyveres erőkben teljesített szolgálata során,
b) külföldi hadműveleti területen végzett humanitárius tevékenység, békefenntartás vagy humanitárius

művelet keretében
követi el.
A Btk. egy másik állam katonáját is a magyar katonákat

megillető büntetőjogi védelemben részesíti, amennyiben a törvényben meghatározott körülmények fennállnak.
Ezen feltételek a következők:
– a magyar katona a katonai bűncselekményt a szövetséges fegyveres erő katonájának sérelmére a szolgálati
feladat közös ellátása során valósítsa meg,
801
rendelkezések
– a magyar katona a katonai bűncselekményt külföldi hadműveleti területen végzett humanitárius

tevékenység, békefenntartás vagy humanitárius művelet keretében, illetve egyéb külföldi szolgálat során a
szolgálati feladat közös elvégzése alatt más állam katonájával szemben kövesse el.
E rendelkezések szerint a magyar Btk. alapján kell felelősségre vonni a magyar büntető anyagi jog szerint
katonának tekintendő személyt, ha a törvény XLV. Fejezetében megtalálható valamelyik katonai deliktumot a
Btk. 128. §-a (1) bekezdésének a) vagy b) pontjában meghatározott személyi kör sérelmére valósítja meg. Ebbe
a személyi körbe pedig a szövetséges fegyveres erő katonája tartozik, függetlenül attól, hogy milyen szituációról
van szó, illetve a más állam katonája kizárólag a Btk.-ban meghatározott tevékenységek megvalósításakor.
A jogi védelem ezeket a személyeket csak akkor illeti meg, ha a magyar katona a katonai bűncselekményt a
szolgálati feladat közös ellátása során valósítja meg.
A Btk. 459. §-ának (3) bekezdése szerint, ahol a törvény szövetséges fegyveres erőt, külföldi hadműveleti
területen végzett humanitárius tevékenységet, békefenntartást, vagy humanitárius műveletet említ, azon a
honvédelemről és a Magyar Honvédségről szóló törvényben meghatározott fogalmakat kell érteni.
A szövetséges fegyveres erő fogalmát – a NATO alapdokumentumaira is figyelemmel – a Hvt. definiálja.

Eszerint szövetséges fegyveres erők a kölcsönös katonai segítségnyújtás kötelezettségét tartalmazó hatályos
nemzetközi szerződés szerint a Magyarországgal szövetséges államok fegyveres erői, valamint az e szerződés
alapján létrehozott közös katonai szervezetek [80. § t) pont].
A békefenntartásról az Egyesült Nemzetek Alapokmánya is rendelkezik. A béke veszélyeztetése, a béke

megszegése és a támadó cselekmények eseteiben lehetséges eljárások részletszabályait a VII. Fejezet
tartalmazza.
A Hvt. 80. §-ának e) pontja erre figyelemmel mondja ki, hogy a békefenntartás a Honvédség olyan – a szemben
álló felek hozzájárulásával történő – tevékenysége, amelynek célja a felek megállapodása végrehajtásának
elősegítése, valamint közreműködés a lakosság biztonságos életfeltételeinek helyreállításában.
A külföldi hadműveleti területen végzett humanitárius tevékenység – szintén a Hvt. fogalommeghatározása

szerint – a Honvédség részvétele a szembenálló felek összeütközése miatt veszélyeztetett területen, a polgári
lakosok élete, testi épsége, egészsége, az életfenntartáshoz szükséges alapvető javak biztosítása érdekében [80. §
j) pont].
Humanitárius művelet a fogadó ország beleegyezésével a honvédség érdemi közreműködésével folytatott segítő
tevékenység, amely a fegyveres konfliktus, a természeti vagy civilizációs katasztrófa által okozott olyan helyzet
elhárítására és következményeinek csökkentésére irányul, amely emberek életét, egészségét, anyagi értékeit,
alapvető ellátását, a természeti környezetet súlyos mértékben veszélyezteti, károsítja [80. § i) pont].
A szövetséges fegyveres erő, valamint a más állam katonájának a fogalmát a törvény kiterjeszti a szövetséges
fegyveres erő állama rendőrségének és polgári védelmi szolgálatának tagjára is.
A Btk. 129. §-a a magyar törvény alkalmazását kitágítja azon katonai bűncselekményekre, amelyeknek passzív
alanya nincs, azonban közvetlenül sértik vagy veszélyeztetik a katonai szolgálati rendet vagy a függelmi
viszonyokat. E rendelkezés tehát a katonai bűncselekményeket szabályozó XLV. Fejezet hatályát kiterjeszti arra
az esetre, ha a magyar katona a katonai deliktumot a szövetséges erőknél teljesített szolgálata során követi el. A
kiterjesztés vonatkozik arra az esetre is, amikor a magyar katona a katonai bűncselekményt külföldi hadműveleti
területen végzett humanitárius tevékenység, békefenntartás, vagy humanitárius művelet keretei között valósítja
meg.
3. 3. A büntethetőséget kizáró okok

130. §
(1) Nem büntethető a katona a parancsra végrehajtott cselekményért, kivéve, ha tudta, hogy a parancs
végrehajtásával bűncselekményt követ el.
(2) A parancsra elkövetett bűncselekményért a parancsot adó is tettesként felel, ha a katona tudta, hogy a
parancs végrehajtásával bűncselekményt követ el, egyébként a parancsot adó közvetett tettesként felel.
802
rendelkezések
A Honvédségnek, a rendőrségnek, a büntetés-

végrehajtási szervezetnek és a katasztrófavédelmi szervnek is alapvető sajátossága a hierarchikus viszony,
amely struktúra zavarmentes működésének alapvető feltétele a parancsuralmi rendszer. Ez utóbbi azt jelenti,
hogy a jogosult utasítást adhat, amit a kötelezettnek teljesítenie kell.
A Hvt. rendelkezése szerint az elöljáró az alárendeltjeinek hatáskörébe tartozó, és jogszabályba nem ütköző
parancsot adhat ki. A parancs valójában a katonai szervezetekre és a személyi állományra vonatkozó egyedi
döntés. A parancsot adó a parancsáért felelősséggel tartozik, annak összhangban kell lennie a jogszabályokkal és
az egyéb rendelkezésekkel. Tilos az olyan parancs kiadása, amely bűncselekmény elkövetésére irányul. A
katona a szolgálat teljesítése során köteles végrehajtani a parancsot, kivéve, ha azzal bűncselekményt követne el
(49–51. §).
Amint arról a közvetett tettesség esetköreinek bemutatásakor szó volt, nem büntethető a katona a parancsra
végrehajtott cselekményért. Bűncselekménynek ilyen formában való létrehozásakor ugyanis a parancsot adó,
mint közvetett tettes felel.
Abban az esetben viszont, ha a katona tisztában volt azzal, hogy a parancs végrehajtásával bűncselekményt
követ el, a büntetőjogi felelősségre vonást nem kerülheti el. A Hvt. rendelkezései szerint ugyanis az ilyen
parancs végrehajtását meg kell tagadnia [51. § (1)–(2) bek.]. Az alárendeltnek azonban egyértelműen tisztában
kell lennie azzal, hogy a parancs realizálásával büntetőtörvénybe ütköző magatartást tanúsít. Ezért ha a katona a
parancs jogellenességét azonnal és minden kétséget kizáróan nem ismerheti fel, az annak teljesítésével
elkövetett bűncselekmény miatt – büntethetőséget kizáró ok folytán – nem büntethető (BH 1998.21.). Tehát a
parancs bűncselekményre vonatkozó jellegének nyilvánvalónak kell lennie, és ekkor a parancsot az
alárendeltnek meg kell tagadnia, mert amennyiben ezt nem teszi, a megvalósított bűncselekményért felelni fog.
803
rendelkezések
E körben utalni kell arra, hogy a katona a gondatlan bűncselekményért – a bírói gyakorlat szerint – nem
büntethető (Legf. Bír. Katf. III. 382/1979).
A Btk. 130. §-ának (2) bekezdése egyértelművé teszi, hogy a parancsot adó minden körülmények között
büntetőjogi felelősséggel tartozik. Így, ha az alárendelt nem volt tisztában azzal, hogy a parancs végrehajtásával
bűncselekményt követ el, az alárendelt nem büntethető, míg a parancsot adó a létrehozott deliktum közvetett
tettese. Ha a katona tudta, hogy a parancs realizálásával büntetőjog-ellenes magatartást tanúsít, az alárendelt
büntetőjogi felelőssége fennáll és a parancsot adó is tettesként büntetendő. A Btk. tehát – nyilván a
parancsrendszer sajátosságai miatt – önálló tettessé nyilvánítja az elöljárót annak ellenére, hogy törvényi
tényállási elemet nem merít ki, és ezért magatartását dogmatikailag felbujtói cselekménynek kellene értékelni.
Mindennek viszont az lesz a következménye, hogy a bűncselekménynek két önálló tettese lesz, konkrétan a
bűncselekmény végrehajtására vonatkozó parancsot adó, illetve az azt végrehajtó katona. Így az elöljáró nem
felbujtóként, hanem tettesként valósítja meg az alárendelt megsértésének törvényi tényállását, ha arra ad
utasítást, hogy egyik beosztottját más katonákhoz képest hátrányosabb, annak emberi méltóságát is sértő,
megalázó bánásmódban részesítsék (BH 1981.129.).
4. 4. A büntethetőséget megszüntető ok
131. §
A 66. § (1) bekezdésben meghatározott eseteket kivéve nem büntethető katonai vétség miatt az elkövető,
ha szolgálati viszonyának megszűnése óta egy év eltelt.
A Btk. a katonák vonatkozásában egy speciális

büntethetőséget megszüntető okot is megfogalmaz. Ez a büntethetőséget megszüntető ok azonban nem
804
rendelkezések
vonatkozik a katonai bűntettekre, valamint az egyéb köztörvényes deliktumokra, hanem kizárólag a katonai
vétségek tekintetében lehet relevanciája.
A Különös Rész XLV. Fejezetében büntetni rendelt katonai vétségek általában olyan magatartások, amelyek
tanúsítása a civil életben büntetőjogi következményekkel nem jár. Ezeknek a cselekményeknek a büntetendővé
nyilvánítását a sajátos katonai viszonyok, legtöbb esetben a szolgálati rend és fegyelem fenntartása teszi
szükségessé. Akkor pedig, ha a katona szolgálati viszonya az ilyen kisebb tárgyi súlyú deliktumok elkövetését
követően megszűnik, és ettől számítottan egy év eltelt, a felelősségre vonására – egyéb büntethetőséget
megszüntető ok miatt – nem kerülhet sor. A szolgálati viszony megszűnése utáni egy év eltelte abszolút jellegű
megszüntető ok, azt nem befolyásolja az sem, ha ügyében időközben nem jogerős határozat született. Tehát ha
az elsőfokú határozat nem emelkedik jogerőre, és ezt követően telik el a szolgálati viszony megszűnésétől
számított egy év, a büntetőjogi felelősségre vonásra nem kerülhet sor. A megszüntető ok nyilvánvalóan
vonatkozik a katonai vétség tettesére és társtettesére. A miniszteri indokolásban kifejtettek szerint a katonai
vétségek részesei szintén a tettes szolgálati viszonyának megszűnésétől számított egyéves határidőn belül
büntethetők és a részesek mindaddig felelősségre vonhatók, amíg a tettesek bármelyikének fennáll a
büntethetősége. Álláspontom szerint ez az okfejtés téves, a Btk. ugyanis változtatott a korábbi Btk. szabályozási
rendszerén, amely valamennyi elkövető büntethetőségét a tettes szolgálati viszonyának megszűnésétől tette
függővé. A Btk. azonban csupán annyit tartalmaz, hogy az elkövető nem vonható felelősségre, ha szolgálati
viszonyának megszűnése óta egy év eltelt. Ezért a büntethetőséget megszüntető ok feltételrendszerét – az
általános dogmatikai szabályoknak megfelelően – minden elkövető tekintetében külön-külön kell vizsgálni, és
akinek a szolgálati viszonyának megszűnése óta egy év eltelt, annak a büntethetősége – attól függetlenül, hogy
tettes volt-e vagy részes – megszűnik. A Btk. szövegének változása miatt ezért az a jogalkalmazói gyakorlat sem
tartható fenn, amely szerint ha a tettes szolgálati viszonyának megszűnésétől számítottan egy év eltelt, a
részesek sem büntethetők, még akkor sem, ha ez utóbbiak szolgálati viszonya még fennáll.
A Btk. a szóban forgó büntethetőséget megszüntető ok hatályosulása alól egy kivételt is megállapít, nevezetesen
ha a katonát próbára bocsátották.
5. 5. A katonai fogda
132. §
(1) Ha az elítélt a szolgálatban megtartható, a bíróság a vétség miatt kiszabott, egy évet meg nem haladó
szabadságvesztést, illetve az elzárást katonai fogdában rendeli végrehajtani, kivéve, ha az elítélt visszaeső.
(2) Ha az elítélt szolgálati viszonya megszűnt, a büntetés, illetve hátralevő részének végrehajtási fokozata
fogház.
805
rendelkezések
Az általános szabályok alapján a szabadságvesztés-

büntetés végrehajtási fokozata fogház, ha azt vétség miatt szabták ki, kivéve, ha az elítélt visszaeső [Btk. 37. §
(1) bek.]. Az elzárást pedig büntetés-végrehajtási intézetben kell végrehajtani [Btk. 46. § (2) bek.].
A Btk. szerint azonban, ha a katona a szolgálatban megtartható, a vétség miatt kiszabott egy évet meg nem
haladó szabadságvesztést – amit egyébként fogházban kellene letölteni –, valamint az elzárást – amelynek
realizálására büntetés-végrehajtási intézetben kerülne sor – katonai fogdában kell végrehajtani. A fogda katonai
jellegzetességekkel bíró sajátos büntetés-végrehajtási intézet, ugyanakkor a fogházban végrehajtott
szabadságvesztéshez hasonló eszközöket is alkalmaz. Ez a kettősség lehetővé teszi, hogy a szabadságelvonás
büntetési célt kellően szolgáló végrehajtása a katonai elítéltek szélesebb körével szemben legyen alkalmazható.
A katonai fogda tehát nem egy speciális végrehajtási fokozata a szabadságvesztésnek, illetve az elzárásnak,
hanem egy olyan végrehajtási mód, amely a törvényben meghatározott feltételek fennállásakor kizárólag a
katonákkal szemben alkalmazható. E szabály törvénybe iktatásának célja, hogy a katonák a szabadság
elvonásának ideje alatt se kerüljenek ki a szolgálati rend és fegyelem hatálya alól.
A katonai fogdában történő végrehajtás feltételei, hogy:
• az elítélt a szolgálatban megtartható legyen,
• a katona vétséget valósítson meg,
• a kiszabott szabadságvesztés tartama nem haladhatja meg az egy évet vagy
• elzárást szabjanak ki és
806
rendelkezések
• az elítélt ne legyen visszaeső.
Nem tartható meg szolgálatban a katona, ha az általa elkövetett bűncselekmény jellegénél fogva személyének
veszélyessége fokozott és magatartásának tárgyi súlya jelentős. Figyelemmel kell továbbá lenni arra is, hogy az
elkövető életvezetése és katonai szolgálat alatti magatartása indokolttá teszi-e a szolgálatban meghagyását
(BKv. 47. I. pont).
A törvényi rendelkezés szerint a katonai fogda alkalmazhatóságára kizárólag akkor kerülhet sor, ha a katona
vétséget valósított meg. Tehát – a korábbi Btk. rendelkezéseitől eltérően – bűntett miatt kiszabott
szabadságvesztés végrehajtására katonai fogdát kijelölni akkor sem lehet, ha annak tartama az egy évet nem
haladja meg, illetve ha a bíróság a Btk. 35. §-a (2) bekezdésének érvényesítésével eggyel enyhébb, azaz fogház
fokozatot határoz meg. Mindezekre figyelemmel e körben a BKv. 47. számú állásfoglalás II. pontjában
kifejtettek már nem alkalmazhatók.
Amennyiben az elítélt szolgálati viszonya megszűnik, a büntetés, illetve hátralevő részének végrehajtási
fokozata fogház.
6. 6. Összbüntetés
133. §
Az összbüntetésként kiszabott szabadságvesztés végrehajtására a 132. § irányadó.
A Btk. 93. §-ának (1) bekezdése szerint, ha az elkövetőt

több határozott ideig tartó szabadságvesztésre ítélik, a jogerősen kiszabott büntetéseket összbüntetésbe kell
807
rendelkezések
foglalni, ha az elkövető valamennyi bűncselekményt a legkorábbi elsőfokú ítélet kihirdetését megelőzően

követte el.
Katonával szemben is irányadók ezek a szabályok, azonban figyelemmel kell lenni a katonai fogdára vonatkozó
előírásokra is, mert, ha az elítélt nem visszaeső, és az alapítéletekben vétség miatt egy évet meg nem haladó
szabadságvesztéseket szabtak ki, az összbüntetésként megállapított szabadságvesztés végrehajtására katonai
fogdában kerül sor, feltéve, hogy az összbüntetés tartama sem haladja meg az egy évet.
7. 7. A közérdekű munka kiszabásának kizárása

134. §
Katonával szemben szolgálati viszonyának fennállása alatt közérdekű munka nem szabható ki.
A közérdekű munkára vonatkozó rendelkezések szerint

annak tartamát órákban kell meghatározni, amit az elítélt hetente egy napon, a pihenőnapján vagy a
szabadidejében végez [Btk. 47. § (1) bek.]. A közérdekű munka büntetés azonban nem egyeztethető össze a
katonai életviszonyokkal, mert a katonáknak a szolgálati rendhez és fegyelemhez kötődő tevékenységet kell
ellátniuk. Ennek következtében akár pihenő-, akár szabadnapon is készenlétben kell állniuk szolgálati feladataik
végrehajtására. Ezért a törvény e büntetési nem alkalmazását kizárja.
8. 8. A katonai büntetések
135. §
808
rendelkezések
(1) Katonával szemben
a) lefokozás vagy
b) szolgálati viszony megszüntetése
más büntetés mellett, vagy ha a bűncselekmény büntetési tételének felső határa háromévi
szabadságvesztésnél nem súlyosabb, akkor önállóan is kiszabható.
(2) Katonai büntetés alkalmazásának nincs helye, ha a katonát a közügyektől eltiltják.
Katonával szemben a közérdekű munka kivételével a

Btk. 33. §-ában felsorolt bűncselekmények kiszabására is lehetőség nyílik, sőt a törvény a közérdekű munka
büntetés alkalmazását is csupán a szolgálati viszony fennállása alatt zárja ki. A Btk. azonban más büntetések
alkalmazását is lehetővé teszi, így a lefokozást vagy a szolgálati viszony megszüntetését.
A katonai szolgálati viszony sajátos követelményeket támaszt a katonával szemben, amely követelmények
kihatnak a függelmi struktúrára is. Így a jól teljesített szolgálat elismerése lehet az előléptetés, a magasabb
rendfokozat viselése pedig egyben nagyobb erkölcsi elvárást jelent. Mindebből egyértelműen következik, hogy
amennyiben a katona deliktumot valósít meg, akkor az valamilyen mértékben sérti a rendfokozati tekintélyt is.
Bűncselekmény elkövetése esetén ezért fokozottan vizsgálni kell a megvalósított deliktum tárgyi súlyát, és az
elkövető társadalomra veszélyességét. Amennyiben ezek értékelése arra vezet, hogy a katona nagymértékben
sértette hivatásának tekintélyét, indokolttá válhat a lefokozás vagy a szolgálati viszony megszüntetése.
Mind a lefokozás, mind a szolgálati viszony megszüntetése kiszabható más büntetés mellett vagy önállóan is. Ez
utóbbira azonban csak akkor van lehetőség, ha megvalósított bűncselekmény legfeljebb háromévi
809
rendelkezések
szabadságvesztéssel büntetendő. Amennyiben a katonát a közügyektől eltiltják, katonai büntetés alkalmazására

nem kerülhet sor.
8.1. 8.1. A lefokozás

137. §
(1) A lefokozással a katona elveszti a rendfokozatát.
(2) Lefokozást akkor kell alkalmazni, ha az elkövető a rendfokozatra méltatlanná vált.
A lefokozással a katona a rendfokozatát veszíti el. Ezen

büntetés alkalmazásakor a büntetés kiszabásának elveiben rögzítetteken túl, a bíróságnak fokozottan kell
vizsgálnia a bűncselekménynek a szolgálati rendre, fegyelemre, valamint a rendfokozat tekintélyére gyakorolt
hatását. Tekintettel kell azonban lenni a katona pályafutására, és addigi szolgálati teljesítményére. A
jogalkalmazói gyakorlat szerint általában nem hagyható meg a katona rendfokozata, ha olyan jellegű, akár
kisebb súlyú deliktumot valósított meg, amely elöljárói mivoltát az alárendeltek körében megkérdőjelezi. A
lefokozással azonban a katona nemcsak a rendfokozatát veszíti el, hanem hivatását is.
8.2. 8.2. A szolgálati viszony megszüntetése

138. §
A szolgálati viszony megszüntetésének akkor van helye, ha az elkövető a szolgálatra méltatlanná vált.
810
rendelkezések
A szolgálati viszony megszüntetésére akkor kerülhet

sor, ha a katona méltatlanná vált arra. Különösen akkor indokolt ezen katonai büntetés alkalmazása, ha a
bűncselekmény elkövetésének konkrét körülményei jelentős hátránnyal jártak a szolgálatra, illetve a katonai
fegyelemre. A szolgálati viszony megszüntetésével a katona szintén elveszíti megélhetési forrását, viszont a
rendfokozata érintetlen marad.
9. 9. A katonai mellékbüntetések
136. §
(1) Katonával szemben
a) rendfokozatban visszavetés vagy
b) várakozási idő meghosszabbítása
büntetés mellett szabható ki.
(2) Katonai mellékbüntetés alkalmazásának nincs helye katonai büntetés mellett, vagy ha a katonát a
közügyektől eltiltják.
811
rendelkezések
A Btk. speciális katonai mellékbüntetéseket is

tartalmaz, amelyek büntetés mellett szabhatók ki. Ezek alkalmazásának azonban nincs helye katonai büntetés
mellett, azaz lefokozás vagy szolgálati viszony megszüntetése esetén, mivel ezekben az esetekben a katonai
mellékbüntetések kiszabása értelmetlen lenne. Nincs helye továbbá a katonai mellékbüntetések alkalmazásának
akkor sem, ha a katonát a közügyektől eltiltják.
9.1. 9.1. A rendfokozatban visszavetés

139. §
(1) Rendfokozatban visszavetés esetén a katona eggyel alacsonyabb rendfokozatba kerül annál, amelyet a
bűncselekmény elbírálása idején visel.
(2) A rendfokozatban visszavetést akkor kell alkalmazni, ha a bűncselekmény a rendfokozat

tekintélyének sérelmével jár, de lefokozásra nincs szükség.
(3) A rendfokozatban visszavetéssel egyidejűleg az alacsonyabb rendfokozatban eltöltendő időt egy évtől
két évig terjedő tartamban kell meghatározni.
812
rendelkezések
A rendfokozatban való visszavetéssel a katona eggyel

alacsonyabb rendfokozatba kerül. Ezen mellékbüntetés alkalmazásakor az érdemi határozat kihirdetésének az
időpontja bír relevanciával, vagyis, hogy az ügydöntő határozat kihirdetésekor a katona milyen rendfokozatot
visel, mert ez csökken eggyel. A bíróság a mellékbüntetés alkalmazásakor arról is rendelkezik, hogy a
katonának mennyi időt kell az alacsonyabb rendfokozatban eltöltenie. A Btk. az alacsonyabb rendfokozatban
eltöltendő idő minimumát, illetve maximumát meghatározza, azaz e keretek között szabhatja ki a jogalkalmazó
ezt a katonai szankciót.
A rendfokozatban visszavetéssel akkor sújtható a katona, ha az általa megvalósított bűncselekmény sérti a

rendfokozat tekintélyét, de lefokozásra nincs szükség. Tekintettel arra, hogy a katonai illetmény nemcsak a
beosztáshoz, hanem a rendfokozathoz is igazodik, ezért az alacsonyabb rendfokozatba kerülés
jövedelemcsökkenést is eredményez.
9.2. 9.2. A várakozási idő meghosszabbítása

140. §
(1) A várakozási idő meghosszabbítása esetén a katonának a soron következő rendfokozatba előlépésre
előírt várakozási ideje meghosszabbodik. A meghosszabbítást években kell meghatározni, annak tartama
nem haladhatja meg a rendfokozatra előírt várakozási idő felét.
(2) A várakozási időt akkor kell meghosszabbítani, ha a katonának az előléptetést hosszabb várakozási
idő eltöltésével kell kiérdemelnie.
813
rendelkezések
A várakozási idő meghosszabbítása alkalmazásának

következményeként a katonának a soron következő rendfokozatba előlépésére előírt várakozási ideje
hosszabbodik meg. A meghosszabbítást években kell meghatározni, és annak mértéke a rendfokozatra előírt
várakozási idő felét nem haladhatja meg. Ezen mellékbüntetés kiszabására csak olyan katonával szemben
kerülhet sor, akinek a magasabb rendfokozatba való előléptetését a jogszabály bizonyos várakozási idő elteltével
kötelezően írja elő. A jelenleg hatályos jogszabályok csak a hivatásos állományhoz tartozók esetében írnak elő
ilyen várakozási időt.
E mellékbüntetés vonatkozásában a törvény azt is kimondja, hogy a várakozási időt akkor kell
meghosszabbítani, ha a katonának hosszabb idő eltöltésével kell kiérdemelnie az előléptetést.
10. 10. Mentesítés a büntetett előélethez fűződő

hátrányok alól
141. §
(1) A bíróság az elítéltet a büntetett előélethez fűződő hátrányok alól előzetes mentesítésben részesítheti,
ha a szabadságvesztést katonai fogdában rendeli végrehajtani. Ez a mentesítés a büntetés kiállásának,
illetve végrehajthatósága megszűnésének napján áll be.
(2) Katonai mellékbüntetés alkalmazása az elítélt mentesítését nem akadályozza.
814
rendelkezések
A Btk. 102. §-ának (1) bekezdése szerint a bíróság a

szabadságvesztés végrehajtásának felfüggesztésekor az elítéltet, amennyiben arra érdemes, előzetes
mentesítésben részesítheti. Katonák esetében azonban előzetes mentesítésre akkor is lehetőség van, ha a bíróság
a szabadságvesztést katonai fogdában rendeli végrehajtani. Ez a rendelkezés azonban csak a Btk. előzetes
mentesítésre vonatkozó egyéb előírásaival összhangban alkalmazható. Az ellenkező álláspont ugyanis azt
eredményezné, hogy a mentesítés megadására szinte minden olyan esetben sor kerülne, amikor a büntetést
katonai fogdában foganatosítják, és ezáltal a büntetésüket itt letöltött elítéltek a többiekhez képest indokolatlan
előnyben részesülnének. Az érdemesség eldöntésénél kiemelkedő jelentősége van a bűncselekmény tárgyi
súlyának, az elítélt személyi körülményeinek, valamint életvitelének. Ha a hivatásos vagy szerződéses katonával
szemben rendeli el a bíróság a szabadságvesztés végrehajtását katonai fogdában, úgy az előzetes mentesítés
alkalmazása mellőzhetetlen. Ennek elmaradása ugyanis ezen elítélti csoport tekintetében a szolgálati viszony
megszüntetését eredményezné. A vétség miatt kiszabott szabadságvesztés végrehajtásának katonai fogdában
történő elrendelésével azonban a bíróság a katona szolgálatban megtarthatósága mellett döntött. A szolgálatban
megtarthatóság pedig a hivatásos vagy a szerződéses állományú katonáknál csupán akkor valósulhat meg, ha
büntetlen előéletűek. Ellenkező esetben a szolgálatban megtarthatóságra vonatkozó bírói döntés a hivatásos és
szerződéses katonák tekintetében nem érvényesülhetne, és a szabadságvesztést sem lehetne katonai fogdában
végrehajtani (Bkv. 48.).
A mentesítés a büntetés kiállásának, illetve végrehajthatósága megszűnésének napján áll be.
A Btk. azt is kimondja, hogy az elítélt mentesítését a katonai mellékbüntetés alkalmazása nem akadályozza.
815
rendelkezések
BKv. 48, BKv. 47. I. pont. BH 1998.210., BH 1998.59.,

BH 1997.376., BH 1997.3., BH 1996.462., BH 1995.327., BH 1995.201., BH 1994.468., BH 1993.77.
816

2011 0001 548 Buntetojog PDF

Uploaded by

Document Information

Original Title

Copyright

Available Formats

Share this document

Share or Embed Document

Sharing Options

Did you find this document useful?

Is this content inappropriate?

Copyright:

Available Formats

2011 0001 548 Buntetojog PDF

Uploaded by

Copyright:

Available Formats

Büntetőjog I.

Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Publication date 2014

Created by XMLmind XSL-FO Converter.

2.2. 2.1.9. A legalitás (törvényesség) egyéb esetleges részei ....................................... 129

2.2. 2.2. A bűnösséget kizáró okok .............................................................................. 296

2. 2. A hatályos jog ............................................................................................................... 491

2. 2. A fiatalkorúak büntetőjogának hazai fejlődése ............................................................. 762

2000-től az Igazságügyi Minisztérium keretében – az első Orbán-kormány ideje alatt – kodifikációs

Budapest, 2012. szeptember

jogtörténet vagy jogtudomány-történet

a hatályos joganyag elemzése

I. Bn. első büntető novella, az 1908. évi XXXVI. törvénycikk

II. Bn. második büntető novella, az 1928. évi X. törvénycikk

III. Bn. harmadik büntető novella, az 1948. évi XLVIII.

1961. évi Btk. 1961. évi V. törvény a Magyar Népköztársaság

Alkmtv. az 1949. évi XX. törvény módosításáról szóló 2007.

Be. 1998. évi XIX. tv. a büntetőeljárásról

BED a Legfelsőbb Bíróság Büntető Elvi Döntése

BG Német Szövetségi Legfelsőbb Bíróság

BJD Büntetőjogi Döntvénytár

BJE a Legfelsőbb Bíróság Büntető Jogegységi Határozata

BK a Legfelsőbb Bíróság Büntető Kollégiuma

BKv. a Legfelsőbb Bíróság Büntető Kollégiumának

Bn. büntető novella

Btá. 1950. évi II. törvény a Büntető Törvénykönyv

Btk. 2012. évi C. törvény a Büntető Törvénykönyvről

Btké. a Büntető Törvénykönyvről szóló 1978. évi IV.

Bvtvr. 1979. évi 11. törvényerejű rendelet a büntetések és

EJEB Emberi Jogok Európai Bírósága

Eütv. Az egészségügyről szóló 1997. évi CLIV. törvény

Fn. 1954. évi 23. tvr. a fiatalkorúakra vonatkozó

Ftvr. 1951. évi 34. tvr. a fiatalkorúakra vonatkozó

GG a német Alaptörvény (Grundgesetz)

Hvt. A honvédelemről és a Magyar Honvédségről, valamint

Ja. tv. A jogalkotásról szóló 2010. évi CXXX. törvény

Kbtk. 1879. évi XL. tc. a kihágási büntető törvénykönyvről

korábbi Btk. 1978. évi IV. törvény a Büntető Törvénykönyvről

KRESZ 1/1975. (II. 5.) KPM–BM együttes rendelet a közúti

Ktbtk. 1930. évi II. törvénycikk a katonai büntető

StGB. Strafgesetzbuch (büntetőtörvénykönyv)

Szabs. tv. 2012. évi II. törvény a szabálysértésekről, a

Bibó István: Etika és büntetőjog. (1938) In: Bibó

1.1. 1.1. A büntetőjog fogalma és felosztása

Tág értelemben a büntetőjog azon jogi normáknak az

A mai szakmai szóhasználatban a bűncselekményként megjelölt magatartások szinonimájaként használatos

1.2. 1.2. A büntetőjog feladata

A) A büntetőjog az emberi, a társadalmi kapcsolatok

A büntetőjog ősi, eredeti funkciója a bűncselekmény elkövetésével megvádoltak védelme a társadalom, a

B) A büntetőjog a társadalmi kontroll részterületeként a társadalomvédelmi feladatot egyrészt a jogsértések

1.3. 1.3. A büntetőjog jogrendszerbeli helye

A jogi kapcsolatok, a jogalanyok egymáshoz való

1.4. 1.4. A büntetőjog és az egyéb jogterületek viszonya

A büntetőjog és az egyéb jogterületek viszonyát

Az előbbi gondolatmenetből viszont az következik, hogy a bűncselekmény és a büntetés hiánya, illetve a

1.4.1. 1.4.1. A büntetőjog és az alkotmányjog viszonya

A büntetőjog és az alkotmányjog viszonyát illetően

Az Alkotmány/Alaptörvény lényegében irányelvet és iránymutatást ad a jogalkotó számára a büntetőjogi

Az Alkotmánynak/Alaptörvénynek közvetett hatása érvényesül a büntetőjogra a döntő jelentőségű alkotmányos

Ezzel összefüggésben részemről az jegyezhető meg, hogy a büntetőjog tekintetében is a kiindulópontot és

1.4.2. 1.4.2. A büntetőjog és a szabálysértési anyagi jog viszonya

A büntetőjog és az anyagi közigazgatási, pontosabban

Formális megközelítésből a szabálysértési jogtalanság és a bűncselekményi jogtalanság közötti