Kertben 1851

Bár Arany János (1817-1882) inkább epikus műveit vallotta fontosabbnak életútján,
elsősorban lírai költő. Költészetére jellemző a tárgyiasítás. Az 50-es évek verseiben
megjelenő alapvető életérzés a keserű kiábrándultság, reménytelenség, rezignáció,
a bezártság, a kirekesztettség. A tűnődő, töprengő, önvizsgáló magatartás
végigkíséri pályáján, gyakori a létösszegző, az önmegszólító vers ezen
életszakaszában, illetve az Őszikék-ciklusban is. Műveit sajátos hangnem: az
elégikus, illetve elégiko-ódai hangnem jellemzi. A patetikus emelkedettséggel
párosul az erős fájdalom érzet, illetve az önirónia (szentimentalizmus, rezignáltság).
Arany lírája az 1850-es években bontakozik ki legsokoldalúbban.

A Kertben című költeményben pedig egy kiábrándult világnézet, egy negatív

haladás-kép jelenik meg. Megbukott a haladásba vetett hit (Petőfi versei?). Ez Arany
igazi oldala???.

A Kertben című mű a közöny, az emberi elidegenítés megjelenítője, egyrészt az

énhez önváddal kötve, másrészt a társadalomra általánosítva fogalmazódik meg.

Az 1. vsz. egy életképi jelenetre épül, a nyugalom hordozója, a védettség, az idill

megjelenítője. A „Kertészkedem mélán, nyugodtan” kezdősor a vershelyzet kijelölése. A sor
megismétlődik az 5. vsz.-ban, és az utolsó vsz. is felidézi a képet, de egészen más tartalom
hordozója lesz. Az utolsó 2 sor groteszk szembeállítás az életképi jelenet által felidézett
harmóniával: a „magányos gerle” a kirekesztettség hordozója lesz, a halott nő képe pedig
nyugtalanító hatást kelt a védettség érzetével szemben.

A 2.-4. vsz. egy újabb életképi jelenet, a szomszédban történt haláleset megjelenítése.
A 4. vsz.-ban a „nehéz első betűt tanul” az anyaság szerepkörének megjelenítője. Az utolsó
sorban a kisdedet verő cselédlány képe a tehetetlenség hordozója.
Az 5. vsz.-ban visszatérő első sor az erőltetett nyugalom, a közöny, az elzárkózás
hordozója, a tevékenység feleslegesnek tűnik. A képhez a „fák sebei” metafora által a szív,
lélek fájdalmai kapcsolódnak. A „halotti ének” utalás a második vsz.-ra, de míg a közöny ott
általánosítva fogalmazódott meg, itt az egyénhez kötődik, az én személyes jelenléte
érzékelhető. Az utolsó két vsz. anaforikus kezdése, a „Közönyös a világ…” mondat egy fajta
szentenciaszerű kijelentés az egész világra kiterjesztve. Tárgyilagos, tényszerű közlés,
hiányoznak az igék, nominalitás jellemzi. Ezt követi egy teljes metafora, melynek képi síkja a
táncterem, fogalmi síkja pedig a világ. A táncterem képe a „sürög-forog”, „jő-megy”
szókapcsolatok által a dinamizmus, a mozgalmasság érzetét idézi fel. Az utolsó vsz.-ban a
hernyó hasonlat a mozgás felidézője, ezt azonban megelőzi egy híres metafora, melynek
képi síkja az „önző, falékony húsdarab”, fogalmi síkja pedig az ember. A mű befejezésénél a
kertész a halál képi megjelenítője lesz. A 6., 7. vsz. képei általánosító képek, melyek a
közönyt általánosítva jelenítik meg.
Arany János: Letészem a lantot

Keletkezési körülmények: 1850. márc. 19 – a vers a szabadságharc bukása utáni zűrzavaros

években keletkezett. A költő úgy érzi, menekülnie kell a megtorlás
elől (3 hétig nemzetőr volt), elbukott a szívének olyan kedves és
fontos ügy (szabadságharc) és elvesztette legjobb barátját és
költőtársát, Petőfi Sándort.

Műfaj: Elégia. A versben ugyan nem fogalmazódik meg a műfajra jellemző

halálvágy, de Arany János „leszámol” a költészettel, életét
kiüresedettnek, magát mérhetetlenül csalódottnak, szinte halottnak
érzi.

Verselés: Ütemhangsúlyos.

Téma: A költő lezárja életének egy szakaszát (a szabadságharc előtt) és

számot vet azzal a kérdéssel: hogyan tovább? Van–e értelme
folytatni a bukás után? Lehet – e írni, alkotni Petőfi nélkül?

Szerkezeti sajátosságok: A vers, egyik – azonnal szembetűnő szerkesztési sajátossága a

minden versszak végén megjelenő fájdalmas hangvételű refrén,
amely az ismétlés erejével tudatosítja a költő bánatát. A refrén az
utolsó versszakban változik. A kérdő mondat bizonytalansága átvált a
kijelentő mondat bizonyosságára: a költő lelke összetört a csapások
alatt, elveszítette fiatalos lendületét, életkedvét.

I.szerkezeti egység: (1.versszak) A jelen bemutatása. Egy rövid magabiztos, de keserű

hangú kijelentő mondattal indít a költő, amelyben pályafutásának
végét közli. (A lant mint a költészet, a művészet jelképe bukkan fel.)

Ennek a kijelentésnek az indoklása adja a versszak további részét.

Elmondja, hogy lelkének „jobb része” meghalt (a szép eszmények
bukása a költőtárs halála miatt) kihunyt szívéből a lelkesedés. Az
érzést egy nagyon kifejező hasonlattal teszi az olvasó számára is
érthetővé („A tűz nem melegít ….)

II.szerkezeti egység: (2. 3. 4. versszak) A költő megjeleníti a múltat, amelynek szépségét és

gazdagságát eszközökben gazdag természeti képpel indítja. A
Csokonainál és Petőfinél is megjelenő alkotói módszert választja: a
múlt boldogságát egy idilli természeti képpel ábrázolja, s csupa olyan
kifejezéssel dolgozik, amely kellemes érzést kelt az olvasóban
(mosoly, bársony, madár zeng, főszeresebb, hímzettebb).

Ennek az idilli érzésnek az egyik forrása: „Nem így, magánosan,

daloltam”, vagyis a barát, a költő- és eszmetárs jelenléte, akivel az
alkotással kapcsolatos gondjait éppúgy meg tudta osztani, mint a
 művészetről vallott nézeteit. Egymást erősítették, támogatták,
verseikben „felvázolták” a jövő Magyarországának képét,
megénekelték a múlt sérelmeit. A refrén előtti költői képben pedig
ismét nagyon képszerűen jellemzi a haza babérkoszorújába zöld
levélként simuló verseiket, amelyek egyszerre hoznak a költőnek és
Magyarországnak is dicsőséget.

III.szerkezeti egység: (5. versszak) Még a boldog múltban vagyunk, de a költő a Petőfivel
közösen megálmodott jövőről, az utókor hálájáról ír, így felvillant
valamit abból, hogy mi lehetett volna még, ha nem következnek be a
fent már említett tragédiák.

Ennek talán az is a szerepe, hogy az 5. és 6. versszak között még

nagyobb legyen az ellentét.

IV.szerkezeti egység: (6. versszak) A 6. versszak a jelen. Ezt hangsúlyozza a „most”

határozószóval is. Ha a 2. versszak az idill, akkor a 6. versszak ennek
tökéletes ellentéte. A kísérteties, halált idéző képek, a hiábavalóság
kifejezése, az egymás után négyszer megjelenő kérdőjel azt fejezi ki,
hogy a költő elveszítette magabiztosságát, lendületét és életkedvét,
kilátástalannak érzi az életét.

Az utolsó versszak szinte az első – kissé megváltoztatott – ismétlése

mintegy keretbe foglalja a verset, befejezésként is megismétli
nyomatékosítva a gondolatot: befejezi az alkotást.

Nem maradt senki, akit érdekelne a vers, a költészet, és a versek sem

olyan értékesek és gazdagok , mint régen.

Az 1. versszak költői képénél még erőteljesebb metaforával

érzékelteti, hogy életét és művészetét is gyökértelennek és
értelmetlennek érzi.

Stílusa: A költeményben a romantikus és népies stílusjegyek keverednek.

Az egyszerű, többnyire természetből vett költői képek inkább a

népiességet erősítik, de a költői eszközök gazdagsága – minden
versszakban van hasonlat, metafora, sőt allegória (boldogság = idilli
táj) – a romantikus vonás a nagy ívű ellentétek alkalmazása: az idill és
a teljes pusztulás szembeállítása, illetve az indulatszók (óh, ah)
alkalmazása is.

Utóélet: A vers valóban lezárása Arany János szabadságharc előtti alkotói

korszakának. Mint tudjuk az ekkor kialakult válságból a nagykőrösi
évek alatt lábal ki, s kezdi meg a balladák és kisepikai alkotások
megírását.