Szociológia: Szorgalmi feladat

Család és modernizáció

A szorgalmi feladatról – EZT OLVASSA EL ELŐSZÖR

A szorgalmi feladatban két lehetőség közül lehet választani: vagy az A), vagy a B) szöveggel lehet
foglalkozni. A kettő közül csak az egyik adható be, a hallgató dolga eldönteni, hogy melyikkel
foglalkozik.
A feladat mindkét esetben azonos: a szövegek elolvasása után megfelelően kell válaszolni a
hozzájuk feltett kérdésekre. A válaszokat szöveges dokumentumban kell beadni. Legyen világos,
hogy a beadott munkában mely részek melyik kérdésre adnak választ.

Beadási határidő és maximális pontszám: a Moodle-ben / követelményrendszerben megadottak

szerint.
 A) Feladat: A lengyel paraszt Európában és Amerikában

Előszó a feladathoz – Mit kell tudni a forrásról?

A forrásszöveg William Thomas és Florian Znaniecki A lengyel paraszt Európában és Amerikában

című szociológiai munkája, melynek elsődleges célja a Lengyelországból (vagy az akkori határok
szerint más országok lengyelek lakta területeiről) nyugatabbra (Európán belül, vagy Amerikába)
kivándorolt lengyelek tapasztalatainak feltárása, összegzése volt. A kutatók fő forrását az emigráns
lengyelek és a hazájukban maradt családjuk közötti levelek jelentették, ezek tartalma alapján vonták
le következtetéseiket az emigráció mindennapi valóságáról. Az alábbi szövegben a kutatók
következtetéseit látjuk, elsősorban a lengyel család „óhazában”, illetve emigrációban tapasztalható
működését illetően.

Forrás: William Thomas, Florian Znaniecki (2002 [1918]): A lengyel paraszt Európában és
Amerikában.
Részletek: 1. kötet, 84-87. o.

A családot olyan ábra mutatná be pontosan, amely sejtmagok sokaságaként ábrázolná, ahol az
egyes magokat házasság-csoportok alkotják, és mindegyikből kapcsolatok indulnak ki más család-
csoportok és egyes tagok felé minden irányba: fel, le és mindkét oldalra; mind a férj, mind a feleség
ágán az idősebb, a fiatalabb, valamint az egykorú generációk felé. Tudatában kell azonban lennünk
annak, hogy ezek a magok önmagukon belül nem egyformán összetartók, és egy-egy adott
pillanatban másokhoz fűződő kapcsolatukban nem egyforma súlyúak; továbbá annak is tudatában
kell lennünk, hogy nem is statikusak, hanem – egy normális családban – állandó mozgásban vannak
a nagyobb összetartás és a nagyobb súly felé. A házasság pillanatában a mag még csak elkezdi
létrehozni önmagát, mivel ekkor a férj és feleség közti viszony még nem olyan szoros, mint az a
kapcsolat, amely külön-külön fűzi őket ahhoz a maghoz, amelynek eladdig tagjai voltak; annak a
magnak a legnagyobb a viszonylagos összetartása és súlya, amelyben a legöregebb házaspár él a
legtöbb gyerekkel és unokával. Minden egyes mag egy középpont, amely köré kört lehetne rajzolni,
és ezen belül van a mindkét oldalági összes rokon, mondjuk, a negyedik rokonsági fokig. Elvileg
bármely házasság-csoportot választhatjuk egy család középpontjául, s ettől függően a család-
csoport összetétele más és más lesz; annyi részleges kapcsolatunk, annyi részlegesen különböző
családunk lesz, ahány házasság-csoport van. Persze az összes lehetséges család-csoport közül azért
néhány társadalmilag valódibb, mint a többi, ezt mutatja az is, hogy összetartóbb egységként
viselkednek a közösség többi részével szemben. Például egy ifjú házaspár szemszögéből a feleség
negyedízigleni rokonai a családhoz tartoznának, de a férj szüleinek szemszögéből nem […].
[A]mikor [ez az ifjú] házaspár megöregszik, az ő nézőpontjuk válik uralkodóvá, és ezt fogadja el a
közösség. Közben persze a férjnek általában vannak fiú- és lánytestvérei, akik – miután
megházasodtak – ugyancsak másodlagos központokat alkotnak, és ezek a központok idővel
ugyancsak elsődlegessé válnak majd, s így a család lassan szétválik, és újraalkotja önmagát.
A család tehát igen összetett csoport, melynek határai csak hozzávetőlegesen rajzolhatók meg,
s a tagok közötti kapcsolatoknak nagyon sok fajtája és foka van. De az alapvető családi kapcsolat
megbonthatatlan egész és nem átalakítható; nem váltható át a csoportviszonyok más típusaira, és
nem redukálható egyébként elszigetelt individuumok személyes kapcsolatára. Nevezhetjük családi
szolidaritásnak, és megnyilvánulhat mind segítségnyújtásban, mind abban, hogy bárki, aki a csoport
egészét képviseli, ellenőrzést gyakorolhat a csoport bármely tagja fölött. Teljesen más, mint a
területi, vallási, gazdasági vagy nemzeti szolidaritás, bár ezek nyilvánvalóan olyan plusz kötelékek,
amelyek erősítik a családi szolidaritást, és majd látni fogjuk, hogy bármelyikük megsemmisülése
bomlasztóan hat a családra. És újra le kell szögezni, hogy a családi szolidaritás, valamint a segítség
és az ellenőrzés foka nem függhet a tagok személyes tulajdonságaitól, kizárólag a rokoni kötelékeik
fajtájától és fokától függ; két családtag kapcsolatában – eltérően a szerelemtől vagy a barátságtól –
semmiféle mérlegelésnek nem lehet helye.
Ennek fényében a családi kapcsolatok ideális formájukban (azaz amilyenek akkor lennének,
ha a család fölbomlása nem haladna előre) tökéletesen átláthatóvá válnának.
Férj és feleség viszonyát mindkettejük családja ellenőrzi. A férj és a feleség nem puszta
individuumok, akiket személyes érzelmeik fűznek össze szorosabban vagy kevésbé szorosan,
hanem csoporttagok, akik kizárólag egyetlen módon vannak összekötve. Ezért a házasság normája
nem a szerelem, hanem a „tisztelet”, egy olyan viszony, amelyet a család ellenőrizhet és
megerősíthet, és amely pontosan megfelel a másik fél csoportbeli helyzetének, és kifejezi e csoport
rangját. A feleség férj iránti tiszteletének normája magában foglalja az engedelmességet, a hűséget,
a férj kényelméről és egészségéről való gondoskodást; a férj feleség iránti tisztelete pedig a jó
bánásmódot, a hűséget, valamint azt, hogy ne engedje feleségét napszámba, ha nem muszáj. […] A
szeretet nyíltan nincs benne a tisztelet normájában, noha kívánatos. A testi szerelmet pedig
kizárólag személyes ügynek tekintik, és semmilyen módon nem szocializálnak rá, sőt nem is tartják
szükségesnek; a család szándékosan kerüli a témát, és a legkisebb szemérmetlenséget vagy a
házasságon belüli nemi életre vonatkozó leghalványabb utalást is fölháborítónak tartják, és
morálisan elítélik.
Az ifjú házasoknak adott családi segítség formája a hozomány, melyet mindketten
megkapnak. Bár hozományt általában a szülők adnak, a nagyapa vagy a nagyanya, a báty vagy a
nagybácsi ugyanúgy kistafírozhatja a fiút vagy a lányt, vagy segíthet benne. Épp ez mutatja az
intézmény családi jellegét, és ez a jellegzetesség még jobban kidomborodik azáltal, hogy a
hozomány nem lesz teljesen a házaspár tulajdona. Olyan mértékben marad a közös családi tulajdon
része, amilyen mértékben a házaspár a család része marad. A tulajdon e viszonylagos közösségét az
is bizonyítja, hogy erről nem a jövendő férj és feleség állapodik meg, hanem a családjaikat
képviselő szülők és a házasságszerző. A segítségnek azért kell hozomány formáját öltenie, mert a
házaspárnak, miután két különböző család tagjaiból álltak össze, valamelyik családtól önállósítania
kell magát bizonyos fokig; de az önállósulás nem individualizáció, csak néhány új családi kötelék
hozzábogozása a régiekhez, egy új mag kezdete.
A szülők viszonyát a gyerekekhez szintén determinálja a családi szerveződés. A szülői
autoritás összetett. Jelenti először is az ellenőrzés jogát, amit a csoport tagjaiként a csoport többi
tagja fölött gyakorolnak, csak éppen ebben az esetben az ellenőrzés erősebb a szokásosnál a
különösen bensőséges viszony miatt. És persze több is ennél. A szülők a csoport egészének
kitüntetett képviselői, akiket a csoport összes tagja támogat hatalmuk gyakorlásában, ám
ugyanakkor felelősek is cselekedeteikért a csoport előtt. Ennek az autoritásnak igen nagy az ereje;
egy lázadó gyerek semmilyen segítségre nem számíthat, még az ifjabb generációtól sem, mert a
család összes tagja a gyerek szülei mellé fog állni, ha úgy vélik, hogy azoknak van igazuk, és
mindenki úgy fogja érezni, hogy mögötte áll a családi akarat, és mindenki részt fog vállalni a
csoport képviseletében. Másrészt minden olyan esetben nyilvánvaló a szülőknek a család-csoport
előtti felelőssége, amikor a többiek indokolatlan szigort tapasztalnak, vagy úgy vélik, hogy a szülők
túlságosan megbocsátók voltak. Két esetben pedig mindig aktív ellenőrzést gyakorol a család –
amikor rosszul bánnak a mostohagyerekkel, vagy amikor egy anya fiúkkal marad magára, akiket
feltehetően képtelen lenne megfelelően nevelni egyedül. […]
[Mivel a családfő a családi vagyonnak] inkább kezelője, mint tulajdonosa, az apának
természetesen vissza kell vonulnia, amikor a fia (rendszerint az elsőszülött) már nála jobban tudja
működtetni a tulajdon fő alkotóelemét, a gazdaságot. Ily módon a visszavonulás szokása a családi
szerveződésben gyökerezik, és a családi közvélemény még akkor is kötelezi az idős embereket a
visszavonulásra, ha vonakodnak. A házasság ügyében a szülőknek, miközben általában ők
választják ki a gyerek partnerét, nemcsak a gyerek akaratát kell figyelembe venniük, hanem a család
többi tagjának a véleményét is. A gyerek akaratának figyelembevétele nem az egyéni akarat
tiszteletben tartásából ered, hanem abból, hogy a fiúgyermek olyan tag, akinek a házasság után
folyamatosan nőni fog a súlya a családban. Elengedhetetlen, hogy a család többi tagjának a
véleményét is figyelembe vegyék, mivel a házasság révén egy új tag fog bekerülni a családba, s
rajta keresztül egy másik családdal létesül kapcsolat.
Másrészt a gyerekek szülők iránti attitűdjét is csak a tágabb családi csoport alapján lehet
megmagyarázni, amelynek mindannyian tagjai. A gyerek nem egyéni teljesítménye alapján
gyakorol ellenőrzést a szülők fölött, hanem pusztán azáltal, hogy a családon belül megnő a súlya.
Ebből a szempontból a fiúgyermek pozíciója mindig fontosabb, mint a lányé, mert a fiú lesz az
eljövendő házasság-csoport feje, és mert feltehetően ő lesz a családi vagyon egy részének a
kezelője. Ebből következik nagyobb önállósága, jobban mondva erősebb joga arra, hogy ellenőrizze
szüleit.

További részletek: I. kötet 94-97. o.

Az adaptálódás1 harmadik formája – a viszonylag könnyű és sikeres adaptálódás – az

individualizáció különös fajtáját hozza létre, amit igen sok mindkét nembeli bevándorlónál
megtalálunk Amerikában és sok idénymunkára kijáró között Németországban. Ennek az
adaptálódásnak a sikere – a sikert persze a bevándorlók szintjéhez kell mérni, és nem annak az
országnak a színvonalához, ahova jöttek – főleg gazdasági előrelépésben és a társadalmi befolyás
növekedésében áll. Ez mind Amerikában, mind Németországban elsősorban a magasabb béreknek
tulajdonítható, de a demokratikus Amerikában ehhez még hozzájárul valami: a lengyel társas élet a
bevándorlónak olyan fontosságérzést ad, ami a lengyel közösségi életben csak kevés tekintélyes
gazda privilégiuma. Németországban ilyesfajta öntudat kialakulásának nincs tere, bár az, hogy az
idénymunkás minden évben egyre több tapasztalattal és egyre több pénzzel tér vissza szülőfalujába,
magától értetődően növeli társadalmi szerepét. Korábban az egyénnek főleg a család tagjaként volt
jelentősége; most önmagában is számít, és sokkal inkább, mint korábban. A család többé egyáltalán
nem szükséges: már nem kell a segítsége, mert az egyén egyedül is boldogul; nincs szükség rá a
társas hajlamok kielégítéséhez, mert ezeket a hajlamokat a barátok és a baráti társaságok is ki tudják
elégíteni. A közös tapasztalat és az attitűdök hasonlósága az ifjabb generációban megteremti az
idősebb generációval szembeni szolidaritás érzését, tekintet nélkül a családi kapcsolatokra. Többé
nem esnek egybe a családi érdekek és a társas érdekek, hanem keresztezik egymást. Ez az állapot a

1
Amit itt röviden adaptálódásként neveznek meg a szerzők, azt hosszabban úgy mondhatnánk: „a
lengyelországitól eltérő körülményekhez való alkalmazkodás”; vagy akár: „a lengyelországitól eltérő körülmények által
kiváltott (viselkedés)változás”.
külső szemlélő számára is jól érzékelhető az amerikai lengyel kolóniákon és azokban a lengyel
negyedekben, ahol régi bevándorlók élnek. A fiatalok állandóan együtt vannak, különválva az
idősebbektől, és a „jó társaság” lesz a legfőbb vonzerő, ami Amerikában vagy arra készteti az egy
szál magában álló bevándorlót, hogy csatlakozzék korcsoportjához, vagy arra, hogy
Lengyelországban is a korcsoportjához térjen vissza, de egyúttal otthonról az utcára csábítja a fiút
vagy a lányt.
Persze a családi érzések nem tűnnek el teljesen – annyira radikálisan nem változik meg az
egyén –, megnyilvánulásuk jellege azonban változik. Már nincs meg a család-csoporttól való függés
attitűdje, ennek eltűnésével pedig a családi szolidaritás kötelező jellege is elenyészik; ugyanakkor
terjedőben van egy új érzés, a beképzeltség, ami a csoport többi tagjával szembeni felsőbbrendűség
attitűdjében ölt testet, és ez a felsőbbrendűségi érzés hathatós kifejeződési módot keres. Az
eredmény valamiféle furcsa, olykor igencsak elrugaszkodott, néha szeszélyes nagylelkűség, mellyel
az egyén egy-egy családtaghoz viszonyul, függetlenül attól, hogy a szóban forgó igény jogos-e,
azaz olyan-e, amit ez a tag érvényesíthetett volna a tradicionális családi szerveződés körülményei
között is. Ez a nagylelkűség általában teljesen figyelmen kívül hagyja a gazdasági szempontot; nem
várnak viszonzást. Tulajdonképpen a személyiség kifejeződéséről van szó, a szeretet és a hiúság
azonnali kielégítéséről. A nagylelkűség csak olyan személyek iránt nyilvánul meg, akiket a szeretet
kötelékei fűznek az adományozóhoz, s néha még akár barátok iránt is megnyilvánulhat, akik nem is
tartoznak a családhoz. Ezt a nagylelkűséget a szánalom is erősítheti, sőt ez néha önmagában is
elegendő motívum, viszont bármilyen célzás a kötelességre sérti. Gyakran váratlanul vagy váratlan
módon tör ki, azzal a nyilvánvaló vággyal, hogy megdöbbenést váltson ki. Ez a személyiség
fejlődésének a tünete.
A család különböző tagjainál azonban más-más ütemben zajlik az individualizáció folyamata
és a hagyományos attitűdök átalakulása, s ez gyakran a családi és a személyes élet széteséséhez
vezet. Különösen az emigrációban látható ez a szülő-gyerek viszonyban. Amikor a fiúgyermek
elhagyja családját, és Amerikába megy, először nem kérdőjelezi meg a szüleivel és az otthoniakkal
kapcsolatos kötelességeit. Azt tervezi, hogy annyi pénzt küld haza, amennyit csak tud; a lehető
legszerényebben fog élni, és a lehető legtöbbet dolgozni. Így ír: „Kedves Szüleim! Itt küldök 300
rubelt, és mindig annyit fogok küldeni, amennyit csak keresni tudok.” Nem érzi úgy, hogy az ilyen
viselkedés erkölcsi tett lenne; és abban az értelemben nem is az, hogy fontolgatás vagy parancsolat
lenne mögötte. Egyszerűen egy reflektálatlan társadalmi viselkedésről van szó. Ám némi idő múltán
új, individualista attitűdöket és vágyakat növesztve már ezt írja: „Kedves Szüleim! Fogok pénzt
küldeni, csak túl sokat kértek.” (Lásd ezzel kapcsolatban a Butkowski sorozatot.)
A szülők és gyerekek kapcsolatában azonban akkor következik be a drámai törés, amikor az
egész család kivándorol Amerikába (ennek példáival naponta találkozunk a fiatalkorúak
bíróságain). Az Amerikába került gyerekek nem a családi szolidaritás hagyományos attitűdjét,
hanem inkább az amerikai individualista ideálokat követik, miközben szüleik nem változnak, s
emiatt gyakran teljes és fájdalmas szembenállás támad gyerekek és szülők között. A szembenállás
sokféleképpen fejeződik ki, leghatározottabb formája talán a gazdasági: a szülők igényt tartanak a
gyerek teljes keresetére, a gyerek pedig, amennyire csak teheti, igyekszik kibújni ez alól. A
kölcsönös gyűlölködés – egyik részről a gyerekekkel szembeni szigorúság, következetlenség és
durvaság, másik részről a szülők lenézése, angolságuk, óhazabeli szokásaik és nézeteik kigúnyolása
– szinte hihetetlen méreteket ölt. A szülők például nem azért fordulnak a fiatalkorúak bíróságához,
hogy változtasson a gyerek viselkedésén, hanem azért, hogy bosszulja meg sérelmeiket; átkozzák
lányaik természetét, minden alap nélkül „ringyónak” és „tolvajnak” nevezik őket. […] Nemrégiben
a fiatalkorúak bírósága elé került Chicagóban egy olyan eset, amely kitűnően illusztrálja, mennyire
képtelen elfogadni az apa a családi szolidaritástól eltérő álláspontot. A lány elhagyta otthonát, és az
utcán töltötte napjait. Amikor a bíróság megoldási ötletet és együttműködést kért az apától, mindig
a lány fizetésével állt elő – azzal, hogy nem adta haza a keresetét. És amikor látszott, hogy ez
ügyben teljesen elvesztette fölötte az ellenőrzést, akkor azt mondta: „Csináljanak vele, amit
akarnak. Nekem semmi hasznom nincs belőle.”
Az adaptálódás utolsó típusát – ami nagy változást követel, de nagy hatalmat is ad a
körülmények fölött – jól illusztrálja a paraszt felemelkedése, ami mindig szellemi fejlődéssel jár
együtt. Az adaptálódás e fajtája idézi elő egyben a legnagyobb változásokat a családi érzelmekben.
Az individualizáció természetes következménye annak, hogy az egyén eredeti csoportja fölé
emelkedik, és gyakorlatilag függetlenné válik tőle. De az előző típustól eltérően, az adaptálódásnak
ez a formája minőségi változásokhoz is vezet a család fogalmában. Valójában az egyén nem
pusztán a család, hanem a közösség fölé emelkedik, a legtöbb tradicionális elemet elveti […].
Ráadásul ezen a magasabb kulturális szinten találkozik azokkal az általánosabb és tudatosabb
tradíciókkal, amelyek a keresztény erkölcs közös tartalmát alkotják. A keresztény elemek a paraszti
tradíció rendszerében is megvoltak, de teljes gazdagságának csak egy részét alkották, és a paraszti
életben érvényesülő hatásuk alapvetően más volt, mint amilyet az egyház, valamint a népi
keresztény gondolkodás szeretett volna. Hatalmuk a paraszti életben a társadalmi szokás hatalma
volt, míg a szellemi fejlődés és az individualizáció magasabb fokán a racionális normák rangját
igénylik, amelyek a tudatos egyéni morált irányítják. Így az osztálya fölé emelkedő paraszt családi
attitűdjei kétszeres átalakuláson mennek át: leegyszerűsödnek, majd a szokás birodalmából
átmennek a tudatos, reflektív erkölcs birodalmába. Mindössze néhány alapvető kötelességet
fogadnak el, e kötelességek birodalmában pedig az „erkölcsi értelemben vett” család sem a
„tradicionális” családdal, sem a „természetes” családdal – a házasság-csoporttal – nem esik egybe.
Tipikus formában férjet vagy feleséget, szülőket, gyerekeket és testvéreket foglal magában. Magja
többé nem egy csoport, hanem egy individuum. A férjnek például egyéni morális kötelezettségei
vannak saját szüleivel és testvéreivel szemben, de nincsenek felesége családjával szemben.

Kérdések a szövegrészletekhez

1. Amennyire meg tudja ítélni, melyik módszertani paradigmához sorolható Thomas és

Znaniecki kutatása? Indokoljon.
2. A szövegből vett 2-3 részlettel és megfelelő érveléssel támassza alá azt a megállapítást,
hogy a lengyel család az „óhazában” tradicionális, az emigrációban pedig modern jegyeket
mutat!
3. Ön szerint van-e a szövegben példa társadalmi mobilitásra? Mutasson rá, támassza alá
érveléssel.
4. Lát-e a szövegben példát másodlagos szocializációra? Mutasson rá, támassza alá érveléssel.
5. Mennyiben bizonyítja a szöveg azt a megállapítást, hogy a társadalmi struktúra befolyással
van az egyén értékrendjére, világlátására? Érveljen válasza mellett.
6.
 B) feladat: A tardi helyzet

Előszó a feladathoz – Mit kell tudni a forrásról?

A forrásszöveg Szabó Zoltán író, újságíró, falukutató munkája, mely A tardi helyzet címmel jelent
meg 1936-ban. A munka tárgya a Borsod-Abaúj-Zemplén megyei Tard község, célja az ottani
társadalom működésének bemutatása. A könyv Szabó Zoltán személyes, helyben szerzett
megfigyeléseinek, tapasztalatainak, a helyiekkel folytatott beszélgetéseiből leszűrt
következtetéseinek összegzése. A szövegben az akkori helyesírás szabályai érvényesülnek.

Forrás: Szabó Zoltán (1936): A tardi helyzet. Budapest: Cserépfalvi.

Részletek: 167-171., 176-177., 179-181. o.

A feleségem okleveles bába,

gyüjti a pénzt a ládafiába.
Gyüjtsed, gyüjtsed, majd én elmulatom,
beteg vagyok, hogy ha nem ihatok,
sej, haj, igyunk egyet rája.

A ház és az ucca között keszeg gémeskút ácsorog, a keskeny ablakok mögüle pislognak
kifelé. Az udvaron pár ól, a ház farának támaszkodva az istálló, egy és más erre-arra elszórt holmi
és kerítés az ucca felé: ennyi, ami egy tardi család életének keretét alkotja. A család tagjai szorosan
egymás mellett élnek a szószerinti értelemben, a testvérek egy ágyban alusznak, mindnyájan egy
szobát laknak és mindnyájan egy asztal számára keresik a kenyeret. A tardi ember egész életében a
családnak dolgozik, még egy-két átmeneti esztendő sincs az életében, mikor egyedül a maga
gazdája lenne. Amíg megnősül, a szülei számára hozza a keresetet, amiből a falun kívül a maga
passziójára alig költ; mikor megnősült: a maga családjának. A tardi ember életének minden napján
családtag. A tizenhárom esztendős fiút már felelősség terheli a család jólétéért, mert a kereset,
melyet a nagybirtokról hoz, már egyik alapja az életnek. A család a tardi társadalom, természet
szerint legszorosabb, de majdnem egyetlen közössége is. A szomszédság és rokonság szerepe a
családé mellett nem túlságosan jelentős, illetve a rokonság valamennyire a tágabb családot jelenti;
nehéz időben támogatást és leginkább protekciót, ha valamilyen munka akad. A tágabb közösség a
falu: nem a tágabb család. A falunak alig találkozhatunk olyan közös megnyilvánulásával, amely
több, mint bizonyos „tardi öntudat”, enyhe lokálpatriotizmus, közös gyűlölet a helybeli
közigazgatás ellen, az adó ellen. Családon túli szövetkezések munkára, keresetre, egyébre nagyon
ritkák, a piacra kiki maga viszi be a hosszú úton néhány tyúkját, vagy a pár tojást, amit a tyúk adott.
Az egyes családok külön-külön, sok tekintetben egymástól távol küzdenek az élettel, kenyérrel, a
bajt, ami a családot éri, a tágabb közösség csak észreveszi, de segíteni alig próbál rajta. A családok
magukban küzdenek, egymástól elszigetelve, egymástól kissé bizalmatlan távolságban, mint házaik,
amelyek nem támasztják egymásnak falaikat.
A régi paraszttársadalomban a család elsősorban termelőközösség, az egyes családtagok
szerepe a termelés függvénye. A család életét a föld szabályozza, a munka, az időjárás, ura és
parancsolója a búza, aminek a földből ki kell kerülnie. A termelés szigorú parancsokat osztogat,
mindenkinek kiosztja a maga szerepét, melytől senki sem térhet el a termelés, tehát az élet sérelme
nélkül. Erdei Ferenc szerint a család első és legfontosabb célja, hogy a termelés egyedül fontos
folyamatát zavartalanul biztosítsa. E feladat szerint rendeződik el az egyes egyének szerepe a
családban, eszerint osztódik el a munka a családtagok között. Második célja, hogy társadalmi
egységbe foglalja a beletartozókat és kifelé ez a társadalmi egység szerepeljen. Csak harmadik célja
a családnak ebben a rendben az utódok fölnevelése és az utódok nevelése erősen alá van rendelve a
termelésnek. A paraszt e világban szemléletében és gondolkodásában szükségképpen a földhöz és
földmívelő munkájához kötött, jobbágya a földnek és szolgája azoknak a munkáknak, melyeket a
termelés éppen parancsol. Kibúvó a parancsok alól nincsen, a rend szigorú és követelő. Követelései
szabott normákkal látják el az egész parasztéletet, meghatározzák a párválasztás szempontjait. Aki
családot alapít: termelőközösséget alapít, melynek életképesnek kell lennie; el kell tudnia látni a
szükséges munkákat. Az asszonynak szerepe van a termelésben és ez a szerepe majdnem fontosabb
annál, amit mint nő tölt be. Ha e szerepének nem tud megfelelni, a család létalapját ingatja meg és
teszi tönkre. A férj és feleség függő viszonyban vannak a munkával, értékük és sokban boldogságuk
mértéke is, hogy miképpen tudnak eleget tenni annak, amit a munka követel tőlük. A férfi és a nő
közösen vannak alárendelve egy munkarendnek. Kis torzítással mondhatjuk, hogy a házastársak
életének inkább központja a föld és a földmívelés, mint az ágy és az asztal.
A fontos a „megélhetőség”, nem a szerelem: – mondják a parasztlegények – és a
házasságkötés mértéke is ez: inkább munkára termett lányt vesznek feleségül, mint szerelemre
termett lányt. Persze az nem annyit jelent, hogy a szerelemnek nincs szerepe a tardiak
házasodásánál. Csak ez a szerep másodrangú, háttérbe szoruló, a tetszésnek a tardi legény
szeretőválasztásánál sokkal nagyobb szerepe van, mint a házastársválasztásnál. A házasság
gazdasági szempontjait a tardiak alig takargatják, már a gyermekben benne van annak a tudata,
hogy ha jól nősül, megalapozza kényelmes életét. Az egyik fiatal tardi gyerek, mikor arról
nyilatkozott, hogy mi mindent szeretne magának, ha nagy lesz, mint kívánságainak legfontosabbját
említette, hogy feleségül veszi a keresztesi bíró lányát, a leggazdagabb parasztlányt a környéken. A
legények egytől-egyig reálisak, ha házasságkötésről beszélnek, munkatársat választanak maguknak,
szeretőjük úgyis volt, rendesen több is a házasság előtt. Csaknem minden legénynek és lánynak van
kedvese és ennek kiválasztásában természetesen semmiféle gazdasági szempont nem fordul elő. De
a házasodás komolyodást jelent, az életfenntartás kemény parancsainak önálló vállalását. A falubeli
értelmiség egyik fiatal tagja csodálkozott, hogy noha csaknem kizárólag „érdekházasságokat”
kötnek, mégis nagyon ritka a válás, vagy akár az, hogy egy ilyen házasság feltünően boldogtalan.
Aligha hitte volna el, hogy a házasságok éppen azért sikerülnek, mert ilyen szempontok szerint
kötik őket. Mert: a paraszti értékelés szerint nem annyira az a házasság mértéke, hogy ember és
asszony hogyan férnek meg egymással, hanem inkább az, hogy a termelőközösség, mely a házasság
által létrejött, hogyan felel meg feladatainak. Ha ezen a téren nincs baj, ha elvégzi az asszony azt a
munkát, amit szerepe reá ró, akkor a házasság sikerült. Nem a szerelem, hanem az életfenntartás
mértéke szerint.
E téren nagyon sok maradványa van a régi szemléletvilágnak és ha ma a család nem is olyan
értelemben termelőközösség, mint azelőtt volt, a szempontok nagyrésze átmentődött a régi világból
az újba. A tardi család ugyan legtöbbnyire inkább kereső, mint termelő közösség immár, de ez nem
változtatott lényegesen azon a szemléleten, mellyel a tardi ember a családot nézi. Tardon is, mint
másutt, egészen jellemzően jelentkezik ez a gazdaságtól függő szemlélet abban, hogy ha a férfi
vagy az asszony anyagiakat juttat más asszonynak, vagy férfinek a család javaiból, az sokkal inkább
számít házasságtörésnek, mintha e nélkül „csak” megcsalja a feleségét. A prostitúció is nem annyira
ízlésbeli, hanem inkább ilyen szempontból találkozik rideg elítéléssel azoknál a tardiaknál, akik
tudnak róla.
A tardi legény általában korán házasodik, rendesen katonáskodás után, a lányok közül sok
gyakran már tizenöt éves korában férjhez megy, de legtöbbjük húsz-huszonegy éves korban lesz
menyasszony.
 Szabó Vilmát három csendér vallassa,
szeretője az ablakon hallgassa:
Valld ki Vilma minden bűneidet,
hová tetted három gyermekeidet?

Az egyiket a diófa tövébe,

a másikat a Tisza fenekére,
Harmadiknak most vagyok gyilkosa,
jaj Istenem, föl leszek akasztva!

A faluban az elmúlt esztendőben három törvénytelen gyerek született. A házasságon kívüli,

illetve házasság előtti nemi élet meglehetősen általános. A legények gátlás nélkül vallják, hogy
először akkor akadt szeretőjük a falubeli lányok közül, mikor tizenöt-tizenhat évesek voltak.
Találkozóhelyük télen a fonó, nyáron a falu szélén egy árok, ahová hegedűvel szoktak kivonulni. Itt
énekelgetnek és táncolnak a falu fiataljai és itt találnak egymásra a párok, melyek aztán eltűnnek
valahol a szomszéd bokrokban. A pap sokat és eredménytelenül prédikál a szekszuális élet
szabadossága ellen és kevés eredménnyel pereg az öregasszonyok nyelve a fiatalok erkölcseiről.
[…] A pletyka éppenúgy nem akadályozza meg a szabad szerelmi életet, ahogy alig vet gátat neki a
prédikáció. Szerepe a falubeli legények vallomásai szerint inkább csak az, hogy fékezi,
titkolódzásra készteti a fiatalokat, a botránkoztatást akadályozza meg és nem a szeretkezést. A
pletyka nélkül, az öregasszonyok nélkül, valószínűleg sokkal nyíltabban, sokkal kevésbbé rejtőzve
folyna ugyanaz az élet, mely így erősen megbújik a bokrok alatt, a fonóház melletti kamrák sötét
zugaiban. Némelyik fiatal legénynek több szeretője is van egyszerre, persze, ezek nem igen tudnak
egymásról, viszont a legények nagyrészt ismerik egymás dolgait. Mértékük, mellyel a falu és
barátaik szerelmi életét megítélik, inkább racionális, mint erkölcsi. Erős ellenszenvvel beszélnek
egyik társukról, aki minden éjszaka eljárt valahová, nem annyira azért, mintha ezt
erkölcstelenségnek tartották volna, inkább azért, hogy nem tartogatta erejét a mindennél fontosabb
munkára.
A legények szégyen nélkül beszélnek róla, hogy mint védekeznek a szerelem következményei
ellen. Védekezési módjuk a legegyszerűbb, az óvszereket ugyan ismerik, de drágaságuk miatt alig
használják. […]
A házasságig megtartott szűzesség meglehetősen ritka a falubeli lányok között, inkább
gyakori kivételnek számít, mint szabálynak. A szerelemből gyakran lesz házasság. De ha nem a
fiatalkori szerető veszi feleségül a lányt, abból sem származik különösebb baj, hiszen a házastársak
nem annyira szerelemre, mint inkább munkára házasodnak. A fiatalok házasságelőtti teljes szerelmi
életéről sokszor a szülők is tudnak. Tudomásuk persze csak hallgatólagos: nem beleegyező, csupán
nem tiltakozó. Az egész kérdésnek természet szerint sokkal kisebb fontosságot tulajdonítanak, mint
városon, mellékes szerepe van mindennek a munka és termelés mellett, a fiatalok dolgát inkább
szórakozásnak, mint erkölcstelenségnek tekinti a falu. Nagyon ritka, hogy még katonasorba nem
jutott és katonáskodásukat ki nem töltött legények is ne teljes szabadsággal beszéljenek – ha kérdezi
őket az ember – a falu nemi életéről. Ugyanolyan nyíltan szólnak ezekről a témákról, amilyen
nyíltan néven neveznek mindent a lányok előtt is. Szemléletükben a szerelem és a szekszualitás
szorosan egybetartozik és e szerint élnek. Mindez mellékesebb, kevésbbé fontos, mint a polgári
rétegekben; az önfenntartás és munka terhei legtöbbször olyan súlyosak, hogy a tardiak nem is
csinálhatnak melléje terhet, vagy problémát a szerelemből. Életük nyilt és szókimondó, e téren
magát alig fékező, mint tréfáik hangja a fonóban.
 [… A]z iskola kivette a család kezéből a gyereket, ezt a miniatür felnőttet, aki azelőtt csak
családtag volt. A falu társadalma ebben az időben függőleges tagolódásban osztódott el, családok
szerint. Az egyes egységek látható keretét a ház és a föld adta, a gyerek nem jutott be más
társadalmi egységbe, a család keretén belül nőtt föl és a család keretén belül találta meg a munkáját.
Az iskola összegyüjtötte a falu egykorú gyerekeit és külön kis gyermektársadalmat hozott létre,
melynek már más tanulnivalója is van, mint az a munka, amit az öregek tudnak. A függőleges
egységek közé így ékelődött egy vízszintes, korszerinti társadalmi egység, melynek ma már
kiépültek a folytatásai is. Az iskolának megvan a közvetlen folytatása a leventében, mely ugyancsak
kiemeli a családból az egykorú fiatalokat és bizonyos mértékig ugyanilyen folytatás a
summásmunka, mely korosztályt visz el a faluból tavaszonkint és vet alá nagyjából egyforma
hatásoknak. A következmény: az egykorúak valami nemzedék-félévé fejlődnek, a fiatalok többet
kapnak a civilizációs hatásokból, gyorsabban távolodnak a régi rendtől és szemlélettől, mint az
öregek. Ők már lényegesen távolabb vannak a paraszti szemlélet maradványaitól, mint apjuk és az ő
fiaik még távolabb lesznek. Ebben a kor szerint elkülönülő rétegben már bizonyos generációs
jegyek is észlelhetők és e jegyek egybeesnek a régi szemlélettől való távolodás és a proletár-
munkás-szemlélethez való közeledés jegyeivel.
Az öreg parasztok Tardon is, mint másutt, nem nézik egészen jó szemmel az iskola
működését, noha ellenszenvüket nem tudják pontosan megmagyarázni. Helyeslik, hogy számtant
tanulnak a gyerekek és helyeslik, hogy megtanulnak olvasni és írni. Alapjában, ha sorra kérdezi
őket az ember, az iskola minden egyes tantárgyát helyeslik, az iskola egészével még sincsenek
megelégedve. Valami csöndes, sarokba szorított ellenérzés működik bennük, nyilvánvaló tudatalatti
tiltakozás a régi családi-nevelési-autonómia bomlása ellen, megérzése annak, hogy az iskola azon
túl, hogy szükséges és hasznos ismereteket ad az unokának, bontja azt a világot, mely még az ő
világuk volt. Kiveszi a család köréből a fiút, ismeretlen hatású tudást ad neki, bizonytalanná és
számukra nehezen érthetővé teszi az új nemzedék gondolatvilágát.
A mai iskolázott fiú, leventére és summásmunkára járó legény, élesen különbözik a tardi
apától. Az apák a hagyományok tiszteletében élnek, néha rezegtetős hangon énekelnek
kiveszőfélben levő régi nótákat, a fiúk slágereket hoznak a munkából. Az apák a föld szeretetében
nőnek és vágyuk még a több föld, a fiúk szívesen beszélnek a nyugdíjas állások paradicsomáról.
Minél fiatalabb a tardi, annál közelebb van a vele egykorú városihoz, sokszor már közelebb van
ehhez, persze csak gondolkodásmódjának alapvető pontjaiban, érdeklődésének nagy vonalain, mint
a tardi apához.

Kérdések a szövegrészletekhez

1. Amennyire meg tudja ítélni, melyik módszertani paradigmához sorolható A tardi helyzet
mint szociológiai munka? Indokoljon.
2. Adjon a szövegből vett példákkal alátámasztott érveket arra, hogy a tardi társadalom, illetve
család élete milyen tradicionális, illetve milyen modern jegyeket mutat (mindkettőhöz
legalább 3 példát hozzon).
3. A családon kívül van-e a tardiak életében fontos szerepe valamilyen további elsődleges vagy
másodlagos csoportnak? Adjon a szövegre támaszkodó érvelést a válaszához.
4. A család intézményének milyen elméleti/paradigmatikus megközelítése fedezhető fel Erdei
Ferencnek a családról tett kijelentéseiben?
5. Van-e Ön szerint példa a szövegben másodlagos szocializációra? Mutasson rá, indokoljon.