Professional Documents
Culture Documents
Az evészavaros család
Az evési zavarok egyre vegyesebb képet mutatnak: jellemző az életkori kezdet
előrecsúszása, a szélesebb társadalmi rétegérintettség, a krónikussá váló zavarok
szaporodása és a szubklinikai (enyhébb) kórformák megjelenése. Az elhízás
rohamos terjedésén belül arra is felfigyelhetünk, hogy egyre több a túlsúllyal élő
gyermek, különösen az 5–12 éves korosztályban. Emelkedik az egy főre jutó
súlytöbblet mértéke is, néhány éve már a hazai egészségügyi ellátásban is
megjelentek a szupermorbid elhízással küzdő páciensek, akiknek a
testtömegindexe 50 feletti (ami nagyjából 90-100 kilogrammnyi súlytöbbletnek
felel meg). Lassan ott tartunk, hogy alig találunk olyan családot, ahol a túlsúly
vagy az evési zavar valamely formája ne jelentene problémát. Sőt, gyakori a
családi halmozódás, amely megerősíti azt az elképzelést, hogy az evési
problémák kezelésében a családdinamikai szemléletnek kiemelkedő szerepet kell
kapnia.
A klasszikus evészavarokban (anorexia, bulimia) a családi kapcsolatok
meghatározó szerepére az irányította rá a figyelmet, hogy amikor a gyógyult
betegek visszakerültek az eredeti környezetükbe, ismét betegek lettek, vagy a
család más tagjánál kerültek előtérbe különböző pszichés vagy testi tünetek.
Másrészt figyelmet érdemel az is, hogy ezen betegségek kezdete jellemzően a
kamaszkorra és a fiatal felnőttkorra esik, amely a szülőkről való leválás és az
önmegvalósítás korszaka. Ez a család többi tagjában is komoly változásokat
indít el. Ugyanakkor manapság gyakran találkozunk azzal is, hogy a leválás
olyan mértékben kitolódik, hogy az evési probléma első testi tünetei (a hízás, a
falásrohamok, a kóros fogyás, a külső megjelenéssel kapcsolatos intenzív
szorongás) is csak jóval később, akár már családalapítás után jelennek meg. A
diszfunkcionális (hibásan működő) családi minták általában hajlamosító, sokszor
kiváltó, ugyanakkor betegségfenntartó tényezőkként is értékelhetők az
evészavarokban. Gyermekkorban és fiatalkorban, de legalább addig, amíg a
családban él az evészavaros személy, elkerülhetetlen, hogy akarva vagy
akaratlanul, tudatosan vagy tudattalanul a családtagok (szülők, nagyszülők,
testvérek) be ne vonódjanak az evési problémával való küzdelembe. Gyakran
találkozunk azzal, hogy az evészavar kölcsönhatásban van a többi családtag
problémáival. Például nem ritka, hogy a szülők közötti házassági konfliktusok
elcsitulnak, amikor közösen kezdenek el aggódni az evészavaros gyermekükért.
A családterápiák – főleg ezekben az esetekben – igen hatékonyak, ha a család
együttműködő. Erre is van példa, de még több az ellenkezőjére, amin nagyon
nem lepődik meg az, aki rálát az evészavarok hátterére, ezen belül is arra,
hogyan ékelődik a zavar a családba. Ennek okán ma már nem „evészavaros
betegről”, hanem inkább „evészavaros családról” érdemes gondolkodni, ha a
zavar mélyére szeretnénk látni.
Az evészavaros beteget hordozó családok elemzésekor szembeötlő
ambivalenciákkal találkozunk, melyek illeszkednek a bizonytalan kötődés
jellegzetességeihez: az anyákat a családban a felszínen odafordulónak, már-már
szélsőségesen önfeláldozónak (sokszor „mártírnak”), emellett viszont igen
sértődékenynek, a negatív érzéseiket tagadónak írják le. Az apák gyakran
alacsony önértékelésűek, érzelmileg függésben élnek, míg a felszínen épp
ellenkezőleg: sikeresnek, erősnek tüntetik fel magukat.
A rendszerszemléletű megközelítés lényege, hogy a betegséggel küzdő személy
csupán tünethordozó, és valójában a család egyfajta működészavaráról van szó,
amely egy diszfunkcionális egyensúlyt tart fent a családtagok között. Ezt a kóros
egyensúlyt jelzi a tünet: a súlytöbblet, a falásrohamok, a megállíthatatlannak
tűnő fogyás vagy a kompenzáció (önhánytatás, hashajtóhasználat vagy a túlzásba
vitt, kényszeresen űzött testedzés). Mindig fontos figyelembe venni, hogy
aktuálisan kik vannak közvetlen hatással a család hétköznapi életére, mivel az
elvált szülő vagy a családdal szoros érzelmi, fizikai kapcsolatot tartó nagyszülők
vagy egyéb rokonok közötti viszonyok leképződése is lehet az evési zavar.
A hétköznapokban mégis gyakran azt látjuk, hogy az evészavaros és a krónikus
túlsúllyal küzdő családtag problémáját a többiek nehezen vagy alig értik meg, és
sokszor kevés empátiát mutatnak feléjük. Számomra úgy tűnik, hogy hiába érinti
a társadalom nagyobb hányadát ilyen vagy olyan módon az evési probléma,
mégis értetlenül állnak az érintett személlyel szemben a szűkebb vagy tágabb
környezet tagjai. Az evést valahogy annyira hétköznapi, magától értetődő
dolognak tekintjük, hogy felfoghatatlan, ha valaki ennek a zavarától szenved. A
legsúlyosabb előítélet és elutasítás a bulimiásokat éri, ez a leginkább titkolt és
szégyellt kórkép. Sajnos előfordul, hogy maguk a szülők sem reagálnak jól, ha
felfedezik, hogy a gyermekük hánytatja magát, ezzel viszont megalapozzák a
további titkolózást, a bűntudatot, s ezeken keresztül a zavar krónikussá válását,
ami akár 15-25 évet is felölelhet. Mindaddig a beteg nem kap érdemi segítséget a
gyógyulásban.
Jó néhány évvel ezelőtt felkeresett egy édesanya az akkor 19 éves bulimiás
lányával, aki szégyentől leszegett fejjel ülte végig az első konzultációt, mintha
bíróság elé citálták volna. Kiderült, hogy négy éve vannak falásrohamai, majd
meghánytatja magát. A szülők másfél éve szereztek tudomást a „jelenségről”,
merthogy nem betegségnek tekintették, hanem „rosszaságnak”, bűnnek, amit
sürgősen ki kell valahogy irtani a gyerekből. Mielőtt felkerestek, többféle
fenyítéssel próbálkoztak: szidták, verték, megszégyenítették mások előtt, lakatot
szereltek a hűtőre, és végső „megoldásként” azt találták ki, hogy ha ismét
rajtakapják, akkor bezárják a padlásra. A gyerek hosszú órákat, volt, hogy egy
egész napot töltött bezárva a sötét padlástérbe, sírva, ordítva, számkivetetten. Az
anya szíve sokszor megesett rajta, de az apa hajthatatlan volt. Az sajnos fel sem
merült bennük, hogy megpróbálják megérteni, mi történik a lányukkal, mit él át,
amikor a teljes kontrollvesztettség élménye mellett falni kezd, majd összetörve,
végső kétségbeesésében meghánytatja magát. Teljes tehetetlenségük okán hozták
el hozzám, bár a pszichológia tudományát nem sokra tartották. Ebben a
légkörben esélytelen volt a lány gyógyulása, ezért az elsődleges feladatot az
jelentette, hogy a szülők megértsék, majd átérezzék ennek a betegségnek a
természetét ahelyett, hogy jellemhibának tekintik.
Manapság egyre többször találkozom azzal, hogy a bulimia és az anorexia
érthetetlen és elfogadhatatlan a családban vagy egy párkapcsolatban, agresszívan
reagálnak rá, fenyegetőznek. A tünetét azonban senki nem maga választja,
legyen szó pszichés vagy testi tünetekről. Vannak jobban és kevésbé elrejthető,
elfogadható jelei egy-egy betegségnek. Egyik tünet, mint ahogy egyik betegség
sem minősíti magát az embert. Leginkább a pszichológiai háttér, bizonyos
személyiségvonások, esetenként alkati tulajdonságok (például bulimiánál a
gyomor záróizmának renyhesége) és a családi működés jellegzetességei
határozzák meg, hogy ki melyik probléma tünetegyüttesét hordozza. A
gyógyulási esélyek szempontjából sok múlik a család reakcióján, ezért is
nevezik a családot az evési zavarok legfőbb „gyógyszerének”.
Kapcsolatban önmagammal
„Megszeretni ezt a testet – na, az valami lenne! Az jóval több lenne, mint
szépnek látni, másoknak tetszeni vagy lefogyni. Ha igazán őszinte vagyok, akkor
sosem voltam magammal elégedett, még akkor sem, amikor egy gramm felesleg
nem volt rajtam. Csak erről hajlamos vagyok elfelejtkezni. Az evés viszont
fontos. Egy szelep, amelyen kiengedem a gőzt. Az az érzés felülmúlhatatlan,
amikor végre elalszanak. A gyerekek, a férjem és én még maradok. Ahogy
közeledik az este, érzem, hogy egyre türelmetlenebb vagyok mindenkivel, hogy
siessenek, menjenek már, hagyjanak végre egyedül. És amikor végre egyedül
hagynak, mégsem vagyok elég önmagamnak, kell a kaja. Végre nem kér senki,
nem bámul a tányéromba senki, nem ugráltat, nem kérdez, nem tesz megjegyzést.
Ilyenkor nem kell megfelelnem senkinek. Nem kell egészségtudatosan ennem,
csak azért, hogy példát mutassak a gyerekeknek. Végre lehetek felnőtt, és
csinálhatok azt, amit én akarok. És én eszem, mert enni akarok. Finomat, sokat,
egészségtelent. Aztán persze jön a bűntudat, hogy már megint átvertem
mindenkit, aki szeret.”
A saját testhez való viszony és a testismeret sarkalatos pontjai az evési
zavaroknak és a párkapcsolati sikerességnek is. Sokan, akik vélt vagy valós
súlytöbblettel küzdenek, eleve kizártnak tartják, hogy társat találjanak
maguknak. Gyakran azonban az történik, hogy hiába fogynak le, az önmagukhoz
való viszonyuk, az önbecsülésük lényegesen nem változik, ha a súlyvesztést nem
kíséri pozitív irányú változás a testismeret és az önismeret területein.
A test fejlődése, változása és a saját testélményre vonatkozó fizikai és pszichés
tapasztalatok központi jelentőséggel bírnak a személyiség alakulásában. A
testkép az első, legapróbb mozgások, testi tapasztalások élményéből alakul ki.
Ez a tudás és élmény a testről, a testhatárokról, a test képességeiről,
ügyességéről, a test fizikai kiterjedéséről és a kinézetéről is szól. A testkép egy
több összetevős fogalom: mit gondolunk, mit érzékelünk-észlelünk a saját
testünkkel kapcsolatban, és hogyan viszonyulunk hozzá érzelmileg. Utóbbit
látom a leginkább hangsúlyozottnak a hétköznapokban a túlsúllyal/evészavarral
való küzdelem során. A családtagok, a barátok – látva a krónikus fogyókúrázók
vagy evészavarral küzdők évekig tartó hányattatásait – sokszor már
tehetetlenségükben, de előbb-utóbb elsütik azt a mondatot, hogy „fogadd el
magad olyannak, amilyen vagy, inkább szeresd meg a tested, ne ostorozd, ne
utáld magad”. Erre vonatkozóan aztán jól ismert praktikák, tippek sorát vetik fel:
mondjuk magunknak mindennap a tükörbe nézve, hogy szeretjük magunkat,
dicsérjük meg egy-egy testrészünket, tegyünk karcsú/túlsúlyos fotót a hűtőre
biztatásképpen/elrettentésül, adjunk hálát mindennap a testünkért, hogy szolgál
minket, és még sorolhatnánk. Ha rálátunk arra, hogy a testkép egy igen komplex
és kora gyermekkortól milliónyi tapasztalatból összeszerkesztett tudás és élmény
önmagunkról, akkor érthetővé válik, hogy miért véges a fenti tanácsok hatása,
különösen hosszú távon.
Az énkép és a testkép fejlődése már csecsemőkortól kezdve szorosan
összekapcsolódik. A gyermek testképének első élménye az „én, aki cselekszem”.
A saját test észlelése, az önindította mozgás és annak átélt hatékonysága lesz az
énélmény alapja. Meghatározza, hogyan viszonyul egy személy önmagához, és
közvetetten azt is, hogyan kapcsolódik másokhoz: az alacsony önértékelésű
ember bizonytalan lesz a szociális térben is. Evési problémákban azt
tapasztalhatjuk, hogy a testével elégedetlen személy gyakran mellőzi a társas
helyzeteket, arra hivatkozva, hogy fél a kinézetét érintő negatív
megjegyzésektől. Az elkerülés viszont tovább fokozza a tapasztalatszerzés
hiányát, ezáltal egy önsorsrontó kör részévé válik: a személy egyre kevesebb
testi-lelki-szellemi-szociális élményt él át. Fontos hangsúlyozni, hogy a
gyermekkori túlvédő szülői magatartás negatívan hat a testképre azáltal, hogy
elvonja a gyermeket a saját test megtapasztalásának élményétől. A testkép
fejlődésére jelentős hatással vannak a felnőttek (szülők, tanárok, társadalom,
média) és a kortársak (testvérek, barátok, osztálytársak) visszajelzései. Ha a
gyermek valamilyen okból nem vagy kevés visszajelzést kap, akkor nem tud
épülni a testkép és az énkép, ugyanakkor negatív önértékelési folyamatok is
elindulhatnak. A testkép fontos alapját képezi az önbecsülésnek. A lányok már
kisgyermekkortól kezdve veszélyeztetettebbek a negatív testkép és a saját testtel
való elégedetlenség kialakulása szempontjából. Ez a különbség serdülőkorra
még erőteljesebbé válik. A testi megjelenéssel kapcsolatos versengés, a
kortárscsúfolás, kiközösítés, általában véve a bántalmazás (kortársak közötti
vagy családon belüli, fizikai, érzelmi, szexuális) és a média által sugallt irreális
testideálok jelentik a negatív testkép legfőbb hatótényezőit.
A biztonságos kötődés talaján a gyermek kipróbálhatja testi képességeit, a
negatív élmények megtapasztalását a szülők, felnőttek érzelmi támasznyújtása
kíséri, akik nyugtatják, segítik, bátorítják, de egyben óvják is őt. Sem a túl sok,
sem a túl kevés sérülés nem jó az öntapasztalás, a pozitív önértékelés
szempontjából. Ahogy mondani szokták, a jó szülő nem azt tanítja meg a
gyereknek, hogyan ne essen el, hanem megmutatja, hogyan kell felállni.
Az evési problémák egyes típusaiban kisebb-nagyobb mértékű testképzavarral is
találkozunk. Általában jellemző, hogy az evészavarosok elutasítják, negatívan
ítélik meg a testüket. Közülük sokan arról számolnak be, hogy gyermekkorukban
túlságosan féltették őket, vagy ők maguk féltek attól, hogy megtapasztalják a
saját testi képességeiket. Emellett viszont mindig hangsúlyos a gyermekkori
visszatekintésekben a szülők (különösen az anya) saját testéhez való viszonya és
az arra vonatkozó megjegyzések, értékelések. Jellemzően összezavarja a
gyermeket, ha a túlsúlyos vagy alultáplált családtag nem étkezik együtt a
családdal, hanem magányosan vagy titokban eszik. Nem értik az összefüggést az
elfogyasztott étel mennyisége, minősége és a súlytöbblet vagy súlyhiány mögött,
márpedig a megértés fontos számukra a kiszámíthatóság, a következetesség és a
biztonságérzet miatt. A praxisomban több, anorexiás és bulimiás nőtől hallottam
már, hogy féltek attól, hogy előbb-utóbb ők is elhíznak, mint az édesanyjuk, de
gyermekkorukban nem értették, észlelték, hogy mi vezetett az ő súlytöbbletéhez,
ez pedig fokozta a kontrollvesztettség élményüket. Ezekből a beszámolókból az
is kitűnik, hogy sem az nem segít a gyermeknek, ha az anya nem vesz tudomást
a saját súlytöbbletéről, sem pedig az, ha ostorozza önmagát. Még tovább rontja a
helyzetet, ha az apa rendszeresen becsmérli az anyát a súlytöbblete miatt a
gyermekek füle hallatára. Természetesen az a legjobb, ha titkolózás, piszkálás és
látszatmegoldások helyett a szülők rendbe szedik a saját testükhöz, az evéshez
való viszonyukat (s ezen keresztül a testsúlyukat) – és ha szükséges, ehhez
professzionális segítséget is kérnek.
Máshogy kapcsolódni
Az evészavarok területén folytatott kötődésvizsgálatokból kiderült: a bizonytalan
kötődés talaján kialakuló szorongás és önértékelési zavar negatívan hat az evési
viselkedésre.
Hogyan lehet egy ilyen mélyen gyökerező kapcsolati bevésődésen,
alapmintázaton változtatni, különösen, ha az idegrendszerünkben, „sejtszinten”
is belénk van kódolva? Leginkább úgy, hogy a személy másfajta, biztonságos
kötődésen alapuló kapcsolódásokban van jelen, s erről szerez élményeket. Az
ilyen kapcsolatok bizalmon alapulnak, támaszt nyújtanak, amikor a személy
megküzdési kapacitása véges, és segít megtanulni az önszabályozáson keresztül
az önmegnyugtatást is. A párkapcsolati elvárásaikban ezek fokozott hangsúllyal
jelennek meg. A bizonytalan kötődésű ember azonban folyamatosan olyan
kapcsolatokba bonyolódik, amelyek így vagy úgy, de leképezik korai
kötődésének alapmintázatát. Egyrészt az összes viselkedési mintája ellentmond a
biztonságos kapcsolódásnak, másrészt az ismerős helyzetek, viszonyulások –
még ha nem is segítenek rajtunk, nem is szolgálják a fejlődésünket és a
jóllétünket – mindig vonzóbbak, mivel kiszámíthatóbbak, s ezáltal a biztonság
illúzióját keltik.
Sokszor, akik már párkapcsolatban élnek, küzdenek a társukkal, az evészavarral
vagy a túlsúllyal, mert úgy élik meg, hogy emiatt nem tud új szintre lépni a
kapcsolat. A tapasztalat azonban az, hogy nem elég inspirálni, támogatni a
súlyproblémával küzdő társat, hanem a zavar mögé nézve érdemes megvizsgálni
a kettőnk viszonyát is, a fentiekben bemutatott ismérvek mentén. Legtöbbször a
párkapcsolatnak is átalakuláson kell keresztülmennie ahhoz, hogy az evési
probléma tartósan megoldódjon.
Kiből lesz mégis „sorompó”? Ki állíthatja meg a sokszor generációkon át
görgetett hibás kötődésmintákat? Tapasztalataim szerint gyakorlatilag bárkiből
lehet, aki hajlandó őszintén szembenézni a saját hiányaival, azzal, hogy mit
kapott s mit ad tovább. Az evészavar (vagy bármilyen testi-lelki tünet) segíthet a
felismerésben, és sokszor kellő szenvedésnyomást teremt a változások
elindításához vagy a segítségkéréshez. A legújabb pszichoneurológiai
vizsgálatok is egyre több bizakodásra adnak okot: az emberi idegrendszer
plaszticitása, változási képessége jelentősebb, mint azt korábban gondolták, s ez
lehetővé teszi, hogy a transzgenerációsan hordozott érzelmi, gondolkodási és
viselkedéses lenyomatok idővel átírhatók legyenek. Az útja ennek a változásnak
viszont nem pusztán a megértés és a felismerés, hanem a megtapasztalás és az
érzelmi átélés, ami csak úgy lehetséges, ha olyan emberi viszonyaink alakulnak
ki, amelyek nem viszik tovább a kapcsolatainkban elszenvedett sérüléseinket,
hanem egy másfajta, egészséges relációt is mutatnak.
Két ember közötti gyógyító kapcsolat képes arra, hogy a személy megtanuljon –
hosszú idő elteltével – máshogy kapcsolódni a világhoz. A pszichológus
szakember abban tud segíteni, hogy olyan kapcsolódást nyújt a kliensnek, amely
tartalmazza a biztonságos kötődés legfontosabb ismérveit: az odafigyelést, a
tiszteletet, a kíváncsiságot, az elfogadást, a megbízhatóságot, a
következetességet, az érzelmi kiszámíthatóságot. Az erre az alapra épülő közös
munka során mintát kap a kliens egy támogató kapcsolatról, amelyet nemcsak
megért, hanem át is él. Ennek megtapasztalása ugyanúgy nyomot hagy,
leképeződik az idegrendszerében, mint a korábbi negatív élmények, s ezáltal
lassan átírhatók az alapminta egyes elemei is.
„Minek jöttél?!”
Nehéz sors. Mert születésünkkor egyetlen nagy ajándékra van szükségünk: hogy
örüljenek nekünk. Azért nevezhetjük ezt ajándéknak, mert ez talán a legfőbb jó
az életünkben, amiért még nem kell megdolgoznunk. Elég, hogy létezünk. A
bilivel már belép az életünkbe az első feltétel: ha sikerül úgy működtetnünk a
záróizmainkat, ahogy azt a felnőttek szeretnék, akkor mosoly formájában
megjutalmaznak, ellenkező esetben viszont megvonják a mosolyt vagy a jó szót.
A nem várt, nem tervezett gyerek első perctől érzi, hogy „valami bűne van”,
valami nincs rendben vele.4 A szülők gondozó mozdulatai türelmetlenek, a
sírásra idegesen, indulatosan reagálnak, mosoly alig van, hangos szó annál több.
Mindettől persze a baba sírós, nyugtalan lesz.
A felnőttkori önismereti munka során gyakran az derül ki, hogy az első
életévükben drámai (akár válságos) állapotban kórházba kerülő gyerekek
többségükben nem várt babák. Mintha valóban engedelmeskednének az elutasító
szülőnek: „Hát, ha tényleg nem akarod, hogy éljek…”
Ilyenkor persze a szülők „összekapják magukat”, megrémülnek, esetleg attól
fogva jobban meg is becsülik gyerekük létezését. Ezzel a fordulattal pedig nem
egy gyerek azt tanulja meg: gondot kell okozni ahhoz, hogy figyelmet kapjon a
szüleitől. Hiszen ha nincs vele baj, akkor anyja-apja szívesen felejtkezik meg
róla. Csakhogy a gondokozással könnyen állandósul a „teherérzés” a szülőkben:
ezzel a gyerekkel mindig valami baj van…
De vannak olyan nem várt gyerekek is, akik egész gyerekkorukban azon
igyekeznek, hogy megszolgálják szüleik szeretetét: hogy ne legyen velük gond.
(Tehát megint csak a két szélsőséget látjuk!) Ebben sokat segít persze, ha a
szülők mégiscsak honorálják a gyerek teljesítményeit: hogy okos, hogy bátor,
hogy alkalmazkodó. Jó képességű gyerekek erre különösen alkalmasak.
Amikor Gábor megszületett, szülei 22 évesek voltak. Az apa abbahagyta a
főiskolát, állást vállalt, hogy meg tudjanak élni, ifjú feleségének pedig el kellett
viselnie, hogy anyjánál lakjanak mindhárman, és évekig hallgassák
szemrehányásait, hogy milyen könnyelműek voltak és hogy a nyakán élnek.
(Ennek kapcsán felmerül, vajon nincs-e felelőssége egy fiatal lány anyjának
abban, ha lánya nem ismeri a születésszabályozás módszereit – ahogy a fiatal fiú
szüleinek is meglett volna ugyanez a felelősségük.)
Gábor már egész kicsi gyerekként érezte, hogy valamivel tartozik a szüleinek.
Hogy mivel, azt persze nem tudta, de minden téren próbált megfelelni nekik.
Állandó igyekezet volt az élete: nem egyszerűen azáltal, hogy minél kevésbé
legyen terhükre, hanem azzal is, hogy jól teljesít az iskolában – hadd legyenek
büszkék rá. Okos és nagy energiájú gyerek lévén már korán elboldogult egyedül,
és hamarosan az is kiderült, hogy ő a leginkább életrevaló ember a családban.
Szülei sokféle élethelyzetben bizonyultak tehetetlennek, és ilyenkor a megoldást
többnyire Gábor találta meg. Ahogy – már felnőttként – elnézte szüleit, arra is
rájött, hogy betegeskedő, semmit végig nem vivő apja valószínűleg nem az ő
születése miatt hagyta ott a főiskolát (amit Gábornak óvodáskorától fogva
sokszor a szemére vetettek), hanem azért, mert ott is gyengén teljesített, és joggal
félt, hogy nem jut el a diplomáig. Ma is Gábor intéz szüleinek minden józanságot
és praktikus lépést igénylő ügyet. Nem becsüli őket sokra, de máig él benne az a
belső parancs, hogy bizonyítania kell: érdemes volt őt világra hozni.
Nem minden nem várt gyereknek sikerül ennyire szilárd, pozitív szerepet kapnia
családjában. Akiben felnövekedéséig megmarad a „nem kellettem” érzés, az
bizony komoly érzelmi válságba juthat, ha a felnőttkor legfontosabb érzelmi
kötődésében, a párkapcsolatban éri elutasítás. Az öngyilkossági kísérletek
elkövetői leggyakrabban nem kívánt gyerekek voltak. De ettől az induló
helyzettől meg lehet szabadulni. Akár egy bölcs társ, akár egy sikeres önismereti
munka vagy egy szüleitől függetlenül megismert hitrendszer átsegítheti a valaha
nem szívesen látott embert ezen a nehézségen. Attól fogva már nem tekinti a
szülőket bíróknak, akik rátolták a felelősséget meggondolatlan szeretkezésükért.
Már nem nekik él, nem nekik akar megfelelni, hanem olyan közeget keres (és
talál), ahol elismerik és szeretik őt.
Szerepzavarok
Több olyan fiatalt ismertem, akiket nem szüleik, hanem nagyszüleik neveltek –
annak ellenére, hogy a szülők éltek és elérhetőek voltak. Ez óhatatlanul felveti a
gyerekben a kérdést, hogy kinek kellek igazán. Ha a szülők erőltették rá a
nagyszülőkre ezt a vállalást, akkor a gyerek valószínűleg egyik helyen sem érzi
magát igazán szívesen látva. Ez persze nagyon megnehezíti az életét, ahogy erről
már volt is szó a korai megszakított kötődés és a nem tervezett gyereksorsok
kapcsán.
De nagyon más lesz a gyerek élménye, ha a nagyszülők döntése volt, hogy
hozzájuk kerüljön. Saját lányukat vagy menyüket valamilyen okból
alkalmatlannak gondolták az anyaszerepre7, és az illető fiatal nő el is fogadta ezt
a véleményt. Persze nem akárkivel eshet meg ilyesmi. Csak az a nő hiszi el –
akár nagy megkönnyebbüléssel –, hogy nem ő a legmegfelelőbb gondozója a
gyerekének, aki korábban sem hitt saját értékeiben.
Hadd mondjak el elsőként egy „sikertörténetet”. Sikernek persze ebben az
esetben is csak a nagyszülők által nevelt fiú (Dani) élete mondható – anyja,
Marika viszont élete (korai) végéig sem volt boldog a ráosztott szereppel.
Marika szülei nagyon fiatalok voltak, amikor ő megszületett. Apja nagy akaratú,
határozott ember volt, különlegesen férfias foglalkozással, aki nem sokra
becsülte átlagos képességű és félénk természetű kislányát. (Marika anyjának
hozzáállását nem ismertem meg, de a történet tanúsága szerint nem lehetett
komoly ellensúlyozó szerepe.) Marika igyekezett hamar kiszabadulni ebből a
családból, és ez pontosan úgy sikerült, ahogy ilyen esetekben szokott: húszévesen
hozzáment egy hasonlóan nagy akaratú férfihoz. Hamarosan meg is szülte Danit,
de legfőbb igazodási pontja ezután is a férje volt, aki nem viselte el, ha nem ő
állt a középpontban. Marika anyai tehetetlenségét, határozatlanságát látva
szülei pár hónap után úgy gondolták, hogy Daninak jobb helye lesz náluk.
Lányuk valószínűleg megkönnyebbült, hogy ezentúl nem kell választania férje és
gyereke igényei között.
A nagyszülők minden jel szerint nagyon jól gondoskodtak Daniról, aki sikeres,
magabiztos, jó önismerettel rendelkező felnőtt lett. Ma már bölcsen rálát egyes
családtagjai karakterére: anyja sajnálható gyengeségére és apja nevetséges
énközpontúságára. Nagyon örül, hogy fiatal nagyszüleinél nevelkedhetett. De
arról sosem gondolkodott, vajon anyja anyai alkalmatlansága mennyiben fakadt
a nagyszülők hozzáállásából. Mi motiválta őket arra, hogy saját fiukként
tekintsenek Danira? Vajon a nagyszülőknek vagy a szülőknek volt nagyobb
szükségük erre a szerepcserére, aminek Dani ugyan nyertesévé vált, Marika
viszont áldozatává? Talán ezért lett rákbeteg és halt meg fiatalon?
Egy másik történet – ezekben a mostani években legalábbis – kevésbé tűnik
„unokaboldogítónak”, holott szeretetben itt sem volt soha hiány.
Szintén nagyon fiatalon, húszévesen szülte meg – apa nélkül – kisfiát Ági, akinek
szülei ugyancsak fiatalok voltak még. Szó sem lehetett arról, hogy Ági
abbahagyja tanulmányait, hogy ne fogadjon el külföldi ösztöndíjakat, vagy hogy
ne induljon el azon a pályán, amely kiszámíthatatlan időbeosztással jár. Ági
máig együtt lakik szüleivel és kamaszodó fiával, Ákossal. Szülei olyan
tökéletesen gondoskodnak lányukról, unokájukról és mindkettőjük
boldogulásáról, hogy ennél jobban nem is lehet. És éppen ez az oka a mostani,
kamaszkori válságnak!
Ákos kicsi kora óta érzi, hogy mérhetetlen hálával tartozik nagyszüleinek. Kiváló
képességei vannak, így a legtöbb tantárgyban nem esik nehezére hibátlanul
teljesíteni – de ha valami nehezebben menne, akkor leblokkol. Nem tesz
erőfeszítést, hanem riadtan visszahúzódik. És mivel az ilyen erős önszigor
mindig együtt jár a másokkal szembeni kritikus beállítottsággal, Ákos nem
igazán népszerű a kortársai között. Amikor népszerűtlensége elér egy fokot, a
nagyszülők kiveszik az adott iskolából, és máshova íratják be. Eddig három ilyen
iskolaváltás történt, és a helyzet most sem jobb. Jelenleg a magántanulói
megoldáson gondolkodnak.
Ági az évek során tett néhány bátortalan kísérletet, hogy fiával együtt saját
lakásba költözzön, de ez „valahogy sosem jött össze”. Sem eltartani nem tudná
egyedül kettőjüket, sem életformája nem engedi, hogy lemondjon szülei hibátlan
szolgáltatásairól. Ezért aztán fiának továbbra is három szülőfigurának kell
megfelelnie képességben, teljesítményben, tehetségben. Amikor pedig ez éppen
nem sikerül tökéletesen, akkor lebénul – mert nincsenek eszközei a lázadásra és
az önálló gondolkodásra, hiszen „itt mindenki csak jót akar neki”. Hogyan is
lehetne ezt hálátlanul elutasítani? És hogyan is boldogulhatna az ő
ezerszázalékos támogatásuk nélkül? Remélem, hogy hamarosan kilábal ebből a
válságból, de abban sajnos biztos vagyok, hogy ez nem lesz békés folyamat.
„Legyél a gyerekem!”
Az indiaiak azt mondják, háromféle nehéz karma létezik: fogyatékkal születni,
idegen családban nevelkedni és idegen kultúrába kerülni. Én most az „idegen
családról” szeretnék írni, méghozzá egy csomó pozitív dolgot.
Évek óta lelkes nézője vagyok egy komolyzenei tehetségkutató tévéműsornak, a
Virtuózoknak. Már kétszer fordult elő, hogy örökbe fogadott gyerek jutott fel a
csúcsra (érdekes módon mindketten ugyanazzal a hangszerrel, a klarinéttal).
Egyikük korcsoportgyőztes lett, és azóta is koncertezik világszerte, a másik
szintén eljutott a döntőig. Egyiküket vér szerint idegen szülők nevelik, a másik
gyereket egy rokon család fogadta be. Mi ebben a sikerben az igazán szép?
Szerintem az, hogy magas szinten zenélni mindig nagy lelki gazdagságot
igényel, és nagy boldogságot teremt – még ha a gyakorlás erőfeszítése kemény
munkát jelent is. Ennek a két fiúnak az élete egész biztosan nem a „nehéz
karmáról” szól, hanem arról, hogy valóban hazataláltak, bár ez az otthon nem a
vér szerinti szüleik otthona.
Van egy unokatestvérem, aki vér szerint nem unokatestvérem, de mindig nagyon
szerettem őt. Szülei meghaltak a háborúban, az én gyerektelen nagybátyámék
viszont túlélték a háborút. Ezután határozták el, hogy örökbe fogadnak egy
elárvult kisgyereket. Máig emlékszem arra a mérhetetlen szeretetre, amit náluk
tapasztaltam szülők és gyerek között. Mert mindhárman átélték azt a hálát,
amivel egymásnak tartoztak drámai hiányaik pótlásáért.
Nem ritka, hogy az örökbe fogadott gyerek és választott szülei külseje könnyen
elárulja, hogy nem azonos a genetikájuk. Vannak családok, akik nem tudnak
jobb megoldást, mint hazug magyarázatokkal becsapni a gyereket és a
környezetet. Szép történetet hallottam viszont – talán már negyven éve is
megvan ennek – egy családról, akik pontosan olyan gyerekeket fogadtak örökbe,
akiknek külseje letagadhatatlanul mutatja idegen származásukat. Félig afrikai
gyereket kerestek, akit (nyilvánvalóan magyar) anyja nem vállalt, ahogy afrikai
apja sem. Úgy gondolták, az ilyen gyerekeknek a legnehezebb európaiak között
elfogadásra lelni. A nevelési tanácsadó segített a családnak, hogy melyik
csecsemőotthonban találnak ilyen gyereket. Aztán még egyet, aztán még kettőt.
Négy gyönyörű, félig afrikai, félig magyar gyereket neveltek fel – és ez többet
jelentett ezeknek a gyerekeknek, mint ha négy különböző család fogadta volna
be őket. Mert így ők testvérekké váltak, akiknek legalább otthonukban megvolt
az az élményük, hogy „nincs bennünk semmi kirívó, hiszen mind a négyen
ilyenek vagyunk”. Gyönyörű, nem?
Amerikában rendkívül nagy számban találni családokat, akik „idegen”
gyerekeket nevelnek. Vannak meghatóan szép történetek, és vannak persze
elszomorítóak is. Azt már sok évtizede tudja minden ilyen család, hogy az
örökbefogadás tényét nem szabad elhallgatni. Akkor kell elmondani az
előzményeket, amikor a gyerek először kérdez olyasmit, amire hazugság lenne
mást válaszolni, mint a tényeket. Miért? Mert egyöntetű tapasztalata az
örökbefogadó családoknak, hogy a gyerek előbb-utóbb megtudja az igazságot, és
soha nem bocsátja meg, hogy becsapták. Ilyen esetekben szinte törvényszerűen
elhangzik, hogy „És még mi minden másban hazudtatok nekem?”. Vagyis
végérvényesen elszáll a bizalom.
Sok helyen pszichológus foglalkozik azokkal a szülőkkel, akik egyedül nem
birkóznak meg meddőségük szorongató érzésével, és emiatt döntenek amellett,
hogy „erről az apróságról” inkább ne legyen szó. Nagy árat fizetnek érte, ha
gyerekük valóban csak tízes-húszas éveiben értesül örökbefogadásáról, mert
ezzel teljesen felborul identitástudata.
Amerikában mintegy harminc évvel ezelőtt oldották fel azt a törvényt, mely
mindaddig megtiltotta, hogy az örökbe adott gyerek tizennyolc éves koráig
bármiféle kapcsolatba kerülhessen a biológiai szüleivel. Volt ebben a törvényben
némi logika (jó szándék feltétlenül), de nagyon sok bajt okozott.
Minden gyerekben – legkésőbb kamaszkorában – megszületik ugyanis az az
igény, hogy saját identitását összerakja. Számtalan kamaszkori válság mögött
találták meg okként ezt a gyökérhiányt. Természetesen tizennyolc éves kor után
is sok fiatallal előfordult, hogy nem találta meg vér szerinti anyját vagy apját
(ahhoz, hogy megkapják egymás elérhetőségét, kölcsönös keresési kérelem kell).
És sok olyan idősödő felnőtt volt, aki valaha örökbe adta gyerekét, és tizennyolc
év után szerette volna viszontlátni, de nem lelt nyomára, mert gyereke nem
nyújtott be keresési kérelmet.
Még ebben a „tiltott korszakban” találta ki egy – nyilván zseniális –
pszichológus a következőt. Önsegítő csoportok alakítását hirdette meg olyan,
valaha örökbe fogadott fiatalok és gyereküket valaha örökbe adó szülők
számára, akik mindaddig hiába keresték az elveszített családi szálakat. Az volt a
cél, hogy ezek az egymásnak idegen emberek ebben a csoportban együtt
dolgozhassanak sorsuk alakulásán. És megható csodák történtek: a fiatalok
kezdték megérteni, milyen komoly élettörténeti okai voltak az ilyen anyáknak
arra, hogy lemondjanak újszülöttjükről; sok fiatalban őszinte együttérzés alakult
ki a valaha elhagyott fiatal anyák szomorúsága, kirekesztettsége iránt. Az
idősödő anyák pedig láthatták, hogy ezek a fiatalok szerető családokhoz
kerültek, és egészséges felnőtt vált belőlük – tehát anyjuknak nincs okuk
bűntudatra.
Akitől ezeket a történeteket hallottam, arról is beszámolt, hogy jó néhány
(„ellengenerációhoz” tartozó) csoportrésztvevő között tartós, szeretetteli
kapcsolat alakult ki. Mintha most ők fogadták volna egymást örökbe, elkallódott
saját gyerekük, illetve anyjuk helyett. Tudomásom szerint ez a fajta önsegítő
csoport Amerika-szerte elterjedt.
Amikor a nyolcvanas években összegezték a tizennyolc évnyi kapcsolateltiltás
negatív tapasztalatait, akkor született meg a „nyílt örökbefogadás” gondolata.8
Amerikai tartózkodásom során interjút is készítettem egy ilyen központ9
munkatársaival és néhány részt vevő családdal. Munkájukat olyan átgondolt
pszichológiai szempontok mentén végzik, hogy érdemes bővebben is írni erről.
Ha egy fiatal nő teherbe esik, és terhességét nem akarja megszakítani, de a
gyerek felnevelésére nem vállalkozik, felkeresheti ezt a gondozóközpontot.
Elsőként pszichológus beszélget vele, általában többször is mindaddig, amíg
nem tűnik meggyőzőnek, hogy a kismama döntése végleges. Merthogy vannak,
akik megváltoztatják eközben döntésüket – például mert szüleik „mégiscsak”
biztosítják őket támogatásukról –, és vannak, akik e beszélgetések nyomán
erősödnek meg elhatározásukban. Az utóbbiak ezután fényképalbumot10
készítenek magukról, talán családjukról és esetleg a gyerek apjáról is. Az
albumban emellett sok mindent elmondanak magukról.
Ugyanennél a központnál jelentkezhetnek azok a házaspárok, akik gyereket
akarnak örökbe fogadni. Ha elhatározásuk komolynak bizonyul, ők is hasonló
bemutatkozó albumot hagyhatnak a központban. Ezután mindkét fél megnézheti
a másik tábor albumait, és ha a rokonszenv-választás kölcsönös, akkor kerülhet
sor személyes találkozásra. Pozitív esetben minden részletről megállapodnak:
miben fognak együttműködni a szülés előtt, alatt és után. (Még egy utolsó
„szakmai” tapasztalat: a biológiai anyától a születés pillanatában átveszik a babát
választott szülei, nehogy ez a legfogékonyabb kötődési időszak, az első óra, még
jobban megnehezítse a szülőanya számára az elválást. Úgy emlékszem, még a
karba vétel is ellenjavallt!)
De a legérdekesebb az ezt követő időszak. Az örökbefogadás nyitottsága ugyanis
hosszú távú kapcsolatot jelent. A biológiai anya mintegy rokonként látogathatja
a nevelő családot és a gyereket, aki keresztnevén szólítja őt, és tudja róla, hogy ő
szülte. De az anya/apa megszólítás kizárólag a nevelőszülőknek jár.
Abban az amerikai városban, ahol ezt a kezdeményezést kutattam, még csak
hatodik éve működött ilyen központ. Néhány tucat örökbefogadásról volt
tapasztalatuk. Mind a központ, mind a részt vevő családok folyamatosan
tartották egymással a kapcsolatot, rendszeresen voltak közös családi
rendezvényeik, amelyeken minden érdekelt (beleértve a szülőanyát) részt
vehetett.
A beszélgetések végére nekem egyetlen kérdésem maradt, bármelyikükkel is
beszélgettem: vajon mi az ő megoldásuk, ha egy gyerekét örökbe adó anya
„túlhasználná” a kapcsolatot? Ha például pénzgondjaira a nevelő családtól
szeretne segítséget kapni? Vagy ha a kellemesnél gyakrabban bukkan fel az
életükben? Mindnyájuktól ugyanazt a választ kaptam: „Ilyen nem fordult még
elő. Ezek a fiatal nők csak hálát éreznek gyerekük családja iránt!”
Irigykedve hallgattam ezeket a mondatokat. Pedig tudom, hogy Amerikában sem
mindenki tisztességes és nem mindenki érett személyiség – de talán az a döntés,
ami egy ilyen megoldás felé visz egy fiatal nőt, garancia lehet arra, hogy az illető
nem felelőtlen, és az élet jó néhány ügyében képes már átgondolni tettei
következményét.
Végül hadd írjam ide azt a mondatot, amit sorsszerű találkozásukról egy
örökbefogadó szülőpár mondott gyerekének: „Annyira vártunk!”
Kell ennél komolyabb jogosítvány egy boldog élethez?
Pál Ferenc
Mit tegyek a sérült részeimmel?
1. Önbántalmazó gyerek
Jellemzője az önbántalmazó belső hangunk, amelynek több fajtája létezik. Lehet
egy örök kritikus hang vagy egy mindig elégedetlen hang, esetleg egy
folyamatosan ítélkező hang – sőt, akár egy lélekgyilkos hang is. Ezek azt
mondják: „Már megint elrontottad! Semmire sem vagy képes! Reménytelen eset
vagy, egy rakás szerencsétlenség, akinek soha semmi nem fog sikerülni!
Megérdemled, te nyomorult, szenvedj csak! Amit tettél, arra nincs bocsánat. Egy
senki, egy nulla vagy. Nézz már magadra! Undorító vagy!” És így tovább.
Mindannyian folyamatosan belső párbeszédet folytatunk magunkkal. Ez a belső
viszony lehet elfogadó, bátorító, önbecsülést tükröző, ám van, akiben egy belső
hang minduntalan önmaga ellen fordul, és leértékeli, becsmérli, szidalmazza
magát. Önmaga vélt vagy valós hibáit, tévedéseit azonnal és kegyetlenül szóvá
teszi, megtorolja, megbünteti, de mindenekelőtt rossznak, semminek, senkinek
mondja magát. A kapcsolati nehézségekért önmagát hibáztatja, és elhiteti, hogy
egyedül ő felelős a kialakult problémás helyzetért.
3. A dühös gyerek
Ő akkor is dühös, ha ez egy adott helyzetből nem következne, vagy sokkal
indulatosabb, ingerültebb, mint ami jogos és indokolható lenne. Néhány évvel
ezelőtt a Millenáris Park színháztermében tartottam előadást. Többen szerettek
volna bejutni, mint ahányan a tűzrendészeti előírások alapján bejöhettek, ezért
miután a terem megtelt, a szervezők bezárták az ajtót. Ettől kezdve néhány
percig azt hallhattuk, amint valaki a bakancsával rugdossa az üvegajtó
fémkeretét, hogy bejöhessen az empátia és érzelmi intelligencia című előadásra.
Neki valószínűleg tényleg szüksége lett volna rá… Amikor valaki egy ilyen
helyzetben az ajtót rugdosva azt kiabálja, „Engedjenek be! Mit képzelnek
maguk?!”, akkor gyaníthatjuk, hogy ez nem egy felnőtt reakciója, hanem egy
dühös gyereké. A dühös gyerek támad, ítélkezik, minősít, kritizál, de lehet
agresszív és bántalmazó is. A kapcsolataiban lehet akár örök elégedetlen, tele
elvárással, vagy lázadó, aki mindenben talál hibát, kivetnivalót. Felléphet az
igazság szószólójaként, aki minden vélt vagy valós méltánytalanságot és
sérelmet szóvá tesz vagy megtorol. A felelősséget áthárítja.
4. Alkalmazkodó gyerek
Az alkalmazkodóképesség nagyon hasznos és értékes tulajdonság, amelyre
alapvetően szükségünk van az életben. De a sérült gyerek nem szabadon
gyakorolja ezt, hanem alávetett módon. Ő akkor is alkalmazkodik, amikor ki
kéne állnia magáért, az alkalmazkodás ugyanis az önvédelem egyik klasszikus
formája is. Gyerekként azért alkalmazkodunk, hogy megőrizhessük azokat a
kapcsolatokat, amelyeken keresztül a fizikai és érzelmi szükségleteink
kielégülnek. Felnőttként azonban az alkalmazkodó önvédő gyerek részünk
megakadályozhatja azt, hogy szabad, kreatív és egészséges módon önmagunkra
találjunk, meghúzzuk a határainkat vagy megvédjük magunkat. Az
alkalmazkodó gyereket lenevelték vagy leszoktatták arról, hogy a szükségleteit,
vágyait, érzéseit kifejezze, megélje, önmagát érvényre juttassa. Ő azon az áron
tartja fenn a kapcsolatait, hogy saját magát elutasítja, elhanyagolja, önmagától
távolságot tart. Ezáltal biztosíthatja egy ideig a kapcsolatai fennmaradását, ám az
elégedettség vagy boldogság egyre messzebb kerül tőle. Végletekig feszítve a
húrt vagy megbetegszik, vagy végül kiléphet a kapcsolatból, akár anélkül, hogy
megértené, mi történt vele.
5. Nagyratörő gyerek
A grandiozitás által önmagát védelmező gyerek először a fantáziájában és a
képzelőerejében keres menedéket, ezek révén hozza magát egyensúlyba. Például
elképzeli, hogy egyszer rendőr lesz, és az összes olyan férfit, aki bántja a
gyerekeket, börtönbe zárja. Később, ahogy felnőtt grandiózó vagy grandióza
válik belőle, kiléphet a képzelet és az álmodozás világából, nagyratörő terveket
szőhet, és akár meg is valósíthatja azokat. Eleven kapcsolata a fantáziájával
lehetővé teheti, hogy átlépjen határokat, és feljogosítva érezze magát olyasmire
is, amit mások nem tesznek meg. Élhet a saját rendkívüliségének és
kiválóságának tudatában, másokat pedig leértékelhet. Alkothat, létrehozhat
csodás dolgokat, elérhet nagyszerű eredményeket, hős vagy kiváló ember is
válhat belőle. De akár bűnöző is lehet, aki gátlástalanul semmibe vesz másokat.
Kapcsolataiban lehet színes, energikus, kreatív és szenvedélyes, de akár olyan is,
aki a társát és annak igényeit észre sem veszi. A hétköznapiság untatja, a nagy
ügyek és kihívások lelkesítik. Törekedhet a tökéletességre, de el is várhatja azt,
megkeserítve ezzel a társa életét.
1. Kérni
Először is érdemes megvizsgálnunk, hogyan viszonyulunk saját
szükségleteinkhez, igényeinkhez. Tudunk-e kérni? Képesek vagyunk-e mások
számára is érthető módon megfogalmazni és kifejezni, ha szeretnénk valamit,
vagy inkább magunkba zárjuk a vágyainkat, és némán sóvárgunk? Ki tudjuk-e
mondani, ha egy feladat meghaladja az erőnket, és segítségre lenne szükségünk?
El merjük-e mondai, ha félünk vagy szomorúak vagyunk, és jólesne a biztatás
vagy az együttérzés a hozzánk közelállóktól? De akár egy lépéssel még
korábbról is indulhatunk: elhisszük-e, jogosnak tartjuk-e a saját igényeinket? Jár-
e nekünk bármi? Vagy éppen a másik végletben ragadtunk, és összekeverjük a
kérést a követeléssel, mert gyerekkorunkban azt tanultuk meg, hogy erőszakosan
ki kell kényszeríteni az akaratunkat, különben hoppon maradunk?
Úgy tűnik, ahhoz, hogy felnőve egészséges és a másik számára is érthető és
elfogadható formában fejezzük ki a szükségleteinket, néhány korai tapasztalat
elengedhetetlen. Kell például egy érzékeny szülő vagy felnőtt gondozó, aki
nemcsak meghallja, de jól hallja, mire vágyunk. Ha például az éhségtől
üvöltünk, a gondozónknak ezt kell kihallania a sírásunkból, és erre kell
reagálnia, vagyis etetnie kell. Ha azonban csak közelségre vágyunk, akkor jó, ha
megkapjuk a ringatást, ölelést, azt az érzést, hogy nem vagyunk egyedül, hogy
az a nagy és mindenható ember – akinek a szüleinket, gondozóinkat látjuk –
magához emel és biztonságot ad. Anyánk/apánk érzékeny ráhangolódásán és
vágyainkhoz igazodó gondoskodásán keresztül tanuljuk meg, hogy minden
érzésünk, szükségletünk helyénvaló. Lehetünk éhesek, szomjasak, szabad
fáradtnak lennünk vagy szomorúnak, de félhetünk is. A szülő azzal, hogy azt
adja, ami nekünk az adott pillanatban éppen kell, elfogadja, vagyis érvényesíti az
érzéseinket. Ha etet, amikor éhesek vagyunk, valójában azt üzeni, hogy jogunk
van éhséget érezni, ha ringat és ölel, amikor a karjába kívánkozunk, akkor ilyen
módon megengedi nekünk, hogy vágyjunk egy másik ember közelségére. Kicsi
gyermekként a szüleink reakcióin keresztül tájékozódunk arról, hogy
elfogadható-e, ami bennünk zajlik. Sajnos sok esetben a gyerek minden
próbálkozása hiábavaló, mert vagy elutasítást kap, vagy valami egészen mást,
mint amire valójában vágyna. Ha kekszet gyömöszölnek a szájába, amikor
fáradt, ha szeretgetési igénye lepattan a szülőről, és mindez rendszeresen
ismétlődik, az az egész személyiségfejlődésre hatással lesz. A szülő/gondozó és
a gyerek közötti félreértések idővel megkérdőjelezhetetlen igazságokként, a
világ működéseként íródnak be a gyermek lelki apparátusába, amit egész további
életében visz magával. Megtanulja, hogy szükségletei mások számára
érthetetlenek, és hiába próbálkozik, a körülötte élő emberek úgysem fogják
megadni neki, amire vágyik. Az emberi viszonyainkban oly fontos kölcsönösség
elképzelhetetlen lesz. De az is egyértelművé válik számára, hogy benne magában
van valami rossz, valami vállalhatatlan. A szégyen- és a csökkentértékűség-
érzések az alapoktól indulóan átjárják az énképét – és felnőve biztosan nem tudja
azt mondani a párjának, „Ölelj meg, kérlek, mert olyan jólesne érezni a
szeretetedet!”. Pedig milyen egyszerű kis mondatról van szó!
2. Adni
Először is tegyünk fel magunknak néhány gondolatébresztő kérdést,
vizsgáljuk meg, milyen viszonyban állunk az adás gesztusával! Tudunk-e adni?
Ha igen, hogyan tesszük? Könnyedén, teljesen természetesen, vagy éppen
ellenkezőleg, feszélyezve, kínos érzések közepette? Elhisszük-e egy
párkapcsolatban, hogy amit mi adni tudunk, akik vagyunk, az jó és értékes lehet
a másiknak? Merünk-e adni? Ölelést, érdeklődést, szerelmet, gyengédséget,
gondoskodást? Vagy kizárólag adni tudunk? Az adás nyelvét „beszéljük”
tökéletesen, így mindig olyan partnereket találunk, akik hibátlanul illeszkednek a
mi állandóan adni kész természetünkhöz, igényt tartanak minden erőforrásunkra,
törődésünkre, figyelmünkre, és így kerülünk vele kóros egyensúlyba?
Hogyan kerülhet az adás, mások igényeinek előtérbe helyezése túlsúlyba az
életünkben? A jelenség gyökerei egészen a gyermekkorunkig vagy akár az előző
generációkig nyúlhatnak vissza. Általában akkor alakul ki, ha olyan családban
nőttünk fel, ahol felcserélődtek a szülő-gyerek szerepek, és gyermekként a
szüleink szüleivé kellett válnunk. Ezt nevezzük parentifikációnak, vagyis
szülősítésnek. A szerepcsere hátterében a szülő érzelmi éretlensége vagy egy
olyan élethelyzet áll, amikor a szülő – például betegsége vagy munkája miatt –
csak korlátozottan tud megfelelni a szerepének. Gyermekként tehát érzelmileg
és/vagy fizikailag is parentifikálódhatunk. Kutatások sora igazolta, mennyire
megterhelő, az egész későbbi sorsunkat meghatározó élmény, ha a családunkban
akár érzelmileg, akár fizikailag olyan terheket, felelősségeket vagyunk
kénytelenek hordozni, amelyek jócskán meghaladják aktuális fejlődési
szintünket.
Az érzelmi parentifikáció jellemző mondata így hangzik: „Nekem a
fiam/lányom a legjobb barátom/barátnőm!” Egészséges esetben a szülő-gyermek
kapcsolat egy hierarchikus viszony. A szülő az, aki érzelmileg és fizikailag is
gondoskodik a gyermekéről, ő irányít, és ő hordozza a felelősséget is. Amikor a
szülő legjobb barátként kezeli a gyermekét, és vele osztja meg felnőtt életének
gondjait-bajait, vele éli lelki életét, neki panaszkodik, tőle vár vigasztalást,
biztatást, talán meg sem fordul a fejében, milyen terheket pakol a gyermek
vállára.
A gyereknek alig van nagyobb vágya, mint hogy megfeleljen a szülei
elvárásainak. Ha azt várják tőle, hogy gyorsan felnőjön, arra is hajlandó. Maga
mögött hagyja gyermeki világát, és arra törekszik, hogy anyának-apának
könnyebb legyen. Vigasztalja a rendszeresen síró anyukáját, megígéri, hogy ha
felnő, elviszi a tengerhez, békíti a hangosan veszekedő szülőket, lemond a saját
programokról, és inkább azt csinálja, amihez a szülőnek kedve van. Az érzelmi
parentifikációnak számtalan arca, megjelenési formája létezhet, a közös pont
mindig a szülő és gyereke közötti helycsere. Aki így nőtt fel, általában pontosan
emlékszik azokra a helyzetekre, amikor neki kellett józannak, higgadtnak lennie,
vagy az ő feladata volt a dühös szülő csillapítása, a sértődött felnőtt engesztelése
– vagyis, amikor megfordultak a szerepek, és neki kellett szülőként viselkednie.
Páciensem, egy kedves harmincas nő évek óta szeretett volna megállapodni
valaki mellett, ám rendre olyan férfiakat választott, akik viszonylag rövid idő
elteltével jelezték, hogy nem kívánják tovább mélyíteni a kapcsolatot, inkább
kiszállnak belőle. Ezeket az elutasításokat azonban ahelyett, hogy szomorúan
vagy csalódottan, de elfogadta volna, képtelen volt annyiban hagyni. Ehelyett
ostromolni kezdte a férfiakat, és szinte könyörgött nekik, hogy ne hagyják el, ő
bármilyen feltételekkel hajlandó folytatni a kapcsolatot. Amikor a gyerekkoráról
kérdeztem, egy emlék nagyon élénken villant fel benne. Talán öt-hat éves
lehetett, amikor anyukája annyira megsértődött, amiért nem ízlett neki az ebédre
főzött borsófőzelék, hogy kitette a verandára, és bezárta az ajtót. Szegény ott
dörömbölt, próbált volna bejutni, ám anyja órákig hajthatatlan volt.
Ez a fiatal nő már kicsi lány korától rengeteg emléket őrzött arról, milyen
kétségbeesetten igyekezett érzelmileg éretlen édesanyját kiengesztelni, ha valami
olyat tett, amivel az anya fogalmai szerint megbántotta őt. Ha megpróbált
ellentmondani neki valami jelentéktelen ügyben, vagy éppen lekötötte a játék, és
nem figyelt oda rá, azonnal jött a retorzió: sértődött édesanyja akár napokig
hideg és elutasító magatartásával büntette. Ilyenkor mindig rettegett, hogy
örökre elveszíti az anyukáját, és hol sírva, hol kedveskedve próbálta
helyreállítani a törékeny egyensúlyi állapotot. A bűntudat és a csökkent
önértékelés egészen mélyre rágta magát a lelkében, a gyermekkorában
megszokott forgatókönyvek pedig automatikusan ismétlődtek. Érdekes módon
kizárólag azokat a partnereket találta vonzónak, azok keltették fel az
érdeklődését, akiktől rövid idő elteltével számíthatott a nagyon ismerős
visszautasításra, és így lejátszhatta velük a rég megszokott szerepeket.
A fizikai parentifikáció hasonlóan mély nyomokat képes hagyni. Ezekben az
esetekben a gyermek aránytalanul nagy feladatot kénytelen átvenni a
felnőttektől. Ellátja a háztartást, bevásárol, felügyeli, óvodába, iskolába hozza-
viszi a testvéreit, vagy éppen az ő dolga, hogy fürdesse, etesse, pelenkázza a
beteg szülőt, nagyszülőt, testvért. A szülősítés esetében ez a helytállás jóval
meghaladja a gyermektől elvárható segítés mértékét, sőt, a feladatok
elvégzésének felelőssége is őt terheli. Itt már közel sem arról van szó, hogy a
gyereket – nagyon helyesen – bevonjuk a család életébe, és életkorának
megfelelően rábízunk néhány feladatot. A fizikailag szülősített gyerekeket ezek a
feladatok nem fejlesztik, nem az életre készítik fel, de még csak az
önértékelésüket sem növelik. Éppen ellenkezőleg. Bár sütni-főzni, háztartást
vezetni megtanulnak, számos negatív következménnyel is számolniuk kell.
A túl korán érkező felnőttszerepek, legyenek azok érzelmi vagy fizikai
természetűek, szinte biztosan negatívan hatnak a személyiség fejlődésére. A
folyamat a következő:
1. A gyermek szembesül a vele szemben támasztott elvárásokkal.
2. Mivel kötődik a szülőhöz, szeretne megfelelni az elvárásainak.
3. Bármennyire igyekszik, érzékeli, hogy maradéktalanul nem tudja
ellátni a felnőttekre méretezett érzelmi és/vagy fizikai feladatokat,
szerepeket.
4. Az alkalmatlanság és a csökkentértékűség élménye
személyiségszinten rögzül, és felnőttéletébe is elkíséri.
Amikor a szülősített gyermekek felnőnek, gyakran folytatják a számukra oly
természetes adakozást. Adnak időt, segítséget, támogatást, vigaszt. Mivel
gyerekként a figyelem mestereivé váltak, azonnal észlelik mások szükségleteit,
és igyekeznek azokat kiszolgálni. Ehhez általában sikerül olyan párt találniuk,
aki saját gyermekkori tapasztalataiból, sérüléseiből adódóan másra sem vágyik,
mint arra, hogy gondoskodjanak róla. Ebben a kapcsolati elrendezésben az
egykori szülősített gyermek az aránytalanul sok törődésre vágyó partner szülője
lehet. A szerep tehát levethetetlenül megmarad.
3. Kapni
Az adni másik oldalához érkeztünk. Tapasztalatom szerint, aki nagyon tud
adni, az általában kevésbé képes kapni. Zavarban van, nem hiszi, hogy jár neki a
szeretet, törődés, dicséret vagy bármilyen jó dolog, ami a másiktól érkezik.
Eszembe jut egy pár, akik néhány évvel ezelőtt kerestek fel. A házasságuk
már jó ideje nem működött, amikor úgy döntöttek, utolsó próbálkozásként
elmennek egy pszichológushoz. (Mi szerencsétlen módon általában a
próbálkozási lista legvégére szorulunk, asztrológusok, auralátók és önjelölt
kapcsolati guruk mögé. A párok ilyenkor gyakran azt szokták mondani: „Mielőtt
beadjuk a válókeresetet, még elmegyünk a pszichológushoz, később ne érezzük
úgy, hogy nem tettünk meg mindent a kapcsolatunkért.”) Ennél a párnál is
hasonlóan alakult a dolog, ám ahogy elkezdtünk beszélgetni, egyre inkább úgy
éreztem, a helyzet még nem visszafordíthatatlan. Mintha a mélyben még komoly
érzelmi tartalékaik lapulnának, ám a felszínen valahogy elsodródtak egymástól.
A terápia egy pontján – persze nem a legelején – arra kértem őket, köszönjék
meg a másiknak, amit kaptak tőle. Ez úgy zajlik, hogy egymással
szembefordulva sorolni kezdik mindazt, ami számukra értéket jelent vagy
jelentett a kapcsolatukban. Ennél a párnál a hölgy kezdte a feladatot. Ránézett a
férjére, és azt mondta: „Köszönöm az elmúlt tíz évet! Köszönöm, hogy éjszaka
is hajlandó vagy levinni a kutyát pisilni! Köszönöm, hogy akkor is higgadt tudsz
maradni, amikor én már fejhangon üvöltök! Köszönöm, hogy ott álltál
mellettem, amikor eltemettem az anyukámat! Köszönöm, hogy jó apja vagy a
gyerekeinknek! Köszönöm, hogy a szerelmünk elején olyan sokat nevettünk!
Köszönöm, hogy még ma is észreveszed, ha szépen felöltözöm!” A férj ott ült a
feleségével szemben, akinek a felsorolás végére már el-elbicsaklott a hangja és
csorgott a könnye. Ő maga azonban olyan rezzenéstelen arccal nézett, mint
akinek éppen a Zanussi sütő használati utasítását olvassák fel, majd annyit
mondott: „Nagyon szívesen!” Erre a feleség meghatottsága egy pillanat alatt
dühbe fordult, és csak annyit mondott nekem: „Látja? Hát ezért akarok elválni!
A vele kapcsolatos legszebb érzéseimet tárom fel neki, és ő annyit felel rá, hogy
nagyon szívesen?! Én így nem tudok tovább élni!”
Itt megálltunk egy pillanatra, és megnyugtattam, hogy értem az indulatát, sőt,
ha nem az lenne a szakmám, ami, bizony én is szétrobbannék egy ilyen
reakciótól. Most azonban forduljunk kicsit a férfi érzései felé. Őrajta mi látszott?
Hogy vörös volt az arca, a keze pedig finoman remegett az ölében. Hm. A
vegetatív idegrendszer jelzései nagyon fontosak egy terápiás folyamatban.
Azokat ugyanis akaratlagosan nem tudjuk szabályozni, így arra is rávilágítanak,
amit nem akarunk megmutatni vagy kifejezetten szeretnénk eltitkolni. Ez a férfi
mélyen megérintődött mindattól, ami elhangzott, ám nem tudott rá megfelelően
reagálni. Aki jóban van önmagával, az képes kapni. Az azt tudja mondani egy
dicséretre, hogy köszönöm, és nem jön zavarba, nem igyekszik kibújni a
helyzetből. Ez a férfi azonban kínosan érezte magát ebben a helyzetben, mert
egyszerűen nem hitte el magáról, hogy ő is kaphat, hogy neki járhat bármi, akár
a másik hálájának a kifejezése. Ennek a hitnek a hiányában képtelen volt
megfelelően viselkedni. Mint később elmondta, miközben a feleségét hallgatta,
legszívesebben elmenekült volna. Az ismeretlen helyzet annyira zavarba ejtette,
hogy szervezetében a stresszhormonok szintje az egekbe szökött, pánikszerű
állapotba került, és arra vágyott, hogy megnyíljon alatta a föld.
Talán nem csodálkozunk azon, hogy ennek a furcsa reakciónak a gyökerei is a
távoli múltba nyúlnak vissza. Ez a férfi már kicsi gyermekként mélyen magába
szívta az érzést, hogy ő nem jó semmire. Teljesen mindegy volt, milyen
eredményeket ért el, nem számított a kitűnő bizonyítvány, a ragyogó
sportteljesítmény sem, mert mindenre csak becsmérlés, lekicsinylés volt a
válasz. Lassacskán ő is elhitte magáról, hogy nem jár neki a dicséret, a vállon
veregetés, az ujjongás. Apja súlyos alkoholbeteg volt, aki megállás nélkül
terrorizálta a családját. A testi-lelki bántalmazás széles tárházát vonultatta fel, a
szülők közti veszekedések rendszeresen véres verekedésekbe torkollottak. A
kisfiú élete rettegésben telt. Mire felnőtt, csendes, visszahúzódó, szorongó ember
lett belőle, aki halk szavával igyekezett minél kevesebb feltűnést kelteni. A
felnőttben azonban ott élt a sebzett gyermek, aki nem tudott mit kezdeni azokkal
a helyzetekkel, amikor kaphatott volna valamit. Ilyenkor lefagyott, amit a párja
érzelmi elutasításként élt meg. Miközben a férfi oldalán a zavar, a kényelmetlen
feszengés érzése dominált, a nőben a magára hagyottság élménye kerekedett
felül. Bár mindkettőjük célja a kapcsolódás, a közelebb kerülés volt, múltjuk
gyógyulatlan sebei egyre távolabb taszították őket egymástól.
Természetesen a másik véglettel is találkozhatunk. Vannak, akik ragyogóan
értik a kapás nyelvét, sőt, ha lehet így fogalmazni, annak mestereivé váltak.
Nekik nem okoz semmiféle problémát elfogadni, hiszen úgy érzik, nekik minden
jár, amit a másik nyújtani tud. Ők kifejezetten igényt formálnak a környezetük
erőforrásaira, és magától értetődőnek tartják, hogy megkapják mindazt a
szeretetet, rajongást, figyelmet, gondoskodást, amit a másik csak adni képes.
4. Elvenni
Manapság divatfogalommá vált az „énidő”, amikor tudatosan megtervezve
csak magunkkal foglalkozunk: színházba megyünk a barátnőinkkel, hegyet
mászunk, horgászunk, vagy csak egy jó könyvvel bekuckózunk a szobánkba, és
senki gondjával-bajával nem törődünk. Sokakat hallottam már fogadalmat tenni,
hogy a jövőben milyen következetesen és rendszeresen csípnek majd ki
maguknak kis énidőket, ám aztán sorra azon kapták magukat, hogy mégsem
sikerült a terveikhez tartani magukat. Amikor a miértekről érdeklődtem, a válasz
általában így szólt: nem tudtam elég önző lenni. Ez érdekes dologra világít rá. A
magunkkal való törődés, ha tetszik, önmagunk szeretete, legtöbbünk számára
önzőségnek tűnik, ami pedig egyáltalán nem szép tulajdonság. Ezért nem
vesszük el, nem tesszük meg, amire vágynánk, sőt azt sem, amire az
egyensúlyunk, az egészségünk szempontjából szükségünk lenne.
Az „elvenni” szó kapcsán játsszunk el a gondolattal, mivel kapcsolatban
merjük magunknak megengedni az érzést: ez jár nekem. Aztán lépjünk eggyel
tovább, és vizsgáljuk meg, szoktunk-e magunkban elég bátorságot érezni, hogy
elvegyük, amiről úgy gondoljuk, jár nekünk. Ne erőszakos, durva
önérvényesítésre gondoljunk, hanem érett érdekérvényesítésre. „Drágám,
nagyon kemény hét van mögöttem! Szombaton délután, kérlek, adj nekem
kimenőt! Lemegyek az edzőterembe, aztán pedig szaunázom egy jót.” És
nemcsak mondjuk, de meg is tesszük, és nemcsak megtesszük, de még azt a
luxust is megengedjük magunknak, hogy ne legyen közben lelkiismeret-
furdalásunk.
Ezt a kérdést természetesen kapcsolati szinten is körül lehet járni. Általában
mit látok? Nincs gyerekek nélküli hétvége, nem töltünk kettesben időt, mert „az
hogy néz már ki”, meg különben is csak a gyerekekre gondolnánk. Egyébként is,
a szüleink is mindig vittek minket magukkal, így mintánk sincs arról, hogyan
lehet a családon belül a párkapcsolatot is „jól tartani”, gondozni.
5. Megosztani
Mi mindent lehet megosztani egy ember életében? Megoszthatunk érzéseket,
gondolatokat, tapasztalatot, de testi/lelki terheket, fájdalmakat, félelmeket és
feladatokat is. (És még annyi mindent, amit itt fel sem soroltam.)
A kérdés ismét az, mennyire ismerős, mennyire kényelmes és természetes
számunkra, hogy életünk kisebb vagy akár nagyobb eseményeit, élményeit,
kötelezettségeit, felelősségeit a párunkkal, barátainkkal, kollégáinkkal
megosszuk.
Forduljunk megint a gyermekkor, az otthonról hozott mintáink felé, és
vizsgáljuk meg, vajon a feladatok megosztása mennyire volt jellemző a családi
rendszerre, amelyben felnőttünk. A hétvégi nagytakarítás közös feladat volt,
amiből mindenki kivette a részét, vagy egyetlen családtag törölte a port,
porszívózta a szőnyeget, kavargatta a készülő ebédet, miközben a többiek valami
kellemes elfoglaltsággal múlatták az időt? Ez természetes volt, senki által nem
kérdőjeleződött meg, vagy volt ugyan kis háborgás, ám a forgatókönyvben nem
történt változás? A szüleink közötti feladatmegosztás mintája erőteljesen
meghatározhatja, hogy felnőve miben érezzük magunkat komfortosan. Amikor
például egyik fiatal hölgy páciensem hazaért, és újdonsült férjét meglátta a
konyhában mosogatni, rendesen megütközött, mert annyira abszurdnak találta
ezt a helyzetet. Az ő apukájának soha eszébe sem jutott, hogy „női” feladatokat
végezzen – amíg felesége sütött-főzött-takarított, ő a tévé előtt ült. Bár fiatal
lányként bosszankodott ezen, és magában sérelmezte az egyenlőtlen
munkamegosztást, amikor saját férje a vágyainak megfelelően viselkedett, az
annyira szokatlan volt, hogy szinte már zavarta.
A felelősség megosztása, illetve felvállalása szintén fontos kérdése a
kapcsolat működésének. Képesek vagyunk-e elfogadni, hogy párkapcsolatunk
történetét közösen alakítjuk, hogy mi magunk is hozzájárulunk a folyamatokhoz,
vagy hajlamosak vagyunk a másikra mutogatni?
Eljött hozzám egy fiatal pár. A férj nagy lendülettel magyarázni kezdte,
mennyi probléma van a feleségével, ugyanis az asszony nem érti a feladatait, a
kötelezettségeit nem teljesíti, vagyis sok gondot okoz az egyébként ragyogóan
működő kapcsolatukban. Ahogy a férfi mondta: „nagyon elkanászodott”. A férj,
aki igen alapos embernek vallotta magát, hosszasan készült a találkozásunkra, és
a fölösleges időveszteség elkerülése érdekében készített egy ötoldalas, pontokba
szedett összefoglalót a problémákról. Ezt átnyújtotta nekem, hogy közös
összefogással minél gyorsabban képesek legyünk megjavítani a nő működését.
Az meg sem fordult a fejében, hogy neki is köze lehet a házassági
problémáikhoz, hogy a viselkedésével maga is hozzájárult a helyzet
kialakulásához. Mivel a felelősséget teljes egészében az asszonyra hárította, azt
is természetesnek találta, hogy neki a lista összeállításán túl semmi további dolga
nincs. A nő rontotta el, a nő is javítsa meg a házasságot!
Miért tagadta ez a férfi a felelősségét? Miért nem volt képes rálátni a saját
szerepére? A további beszélgetések során erre is fény derült. Szülei szigorú
fegyelemben nevelték. Katonatiszt édesapja visszatérő szlogenje szerint: „Csend,
rend, fegyelem a boldog család titka.” Ehhez aztán igyekezett is tartani magát, és
félelmeit, kétségeit, bizonytalanságait még önmaga előtt is tagadta. A
kellemetlen érzések ugyanis számára a gyengeség jeleinek tűntek, márpedig
gyengének lenni egyenlő a szégyennel. Mivel gyerekkorában senki nem rezonált
a belső világára, felnőve ő is hiányt szenvedett az empátiás ráhangolódás
képességében. Felesége hiába próbálta megosztani vele érzéseit, azok leperegtek
róla.
Érzéseink, vágyaink megosztása ugyancsak fontos párkapcsolati kérdés lehet.
Ki merjük-e mondani, amit érzünk? Van-e bennünk kellő bátorság, hogy
megosszuk a bennünk zajló folyamatokat? Bízunk-e annyira a másikban, hogy
beengedjük lelkünk legrejtettebb zugaiba is? Képesek vagyunk-e eljutni az
intimitás olyan fokára, amikor már a gyengeségeink, tökéletlenségeink is
felvállalhatónak érződnek, vagy legszorosabb kapcsolatunkban is vigyázunk a
látszatra, és elrejtjük, ami vállalhatatlannak tűnik?
Az érzelmek megosztásának képessége elengedhetetlen feltétele egy
harmonikusan működő párkapcsolatnak. A fejlődéspszichológiával foglalkozó
szakemberek jó ideje bebizonyították, hogy csecsemőkorunktól kezdve milyen
erős késztetést érzünk arra, hogy élményeinket, érzéseinket megosszuk, közössé
tegyük. Képzeljünk csak el egy kicsi babát, aki a babakocsiban ülve boldogan
sikongatva mutogat a kukásautóra. Ha a vele lévő felnőtt észreveszi a
lelkesedését, és osztozik a figyelmében, a gyermek ezen keresztül megtanulja,
hogy öröme, lelkesedése megosztható. Ha azonban a felnőtt rendszeresen
tudomást sem vesz a kicsi jelzéseiről, idővel az érzelmi elhanyagolás állapota
alakul ki.
Azt hiszem, ritkán gondolunk bele, milyen fontos kérdés a párkapcsolatunk
szempontjából, hogy miként viszonyulunk tárgyi, anyagi javainkhoz.
Megoszthatónak, közösnek gondoljuk a pénzünket, lakásunkat, autónkat,
nyaralónkat, fűnyírónkat, tusfürdőnket, vagy éppen ellenkezőleg, saját
tulajdonként, kis különvagyonunkként tartjuk őket számon. Az enyém-tied-
miénk aránya hogyan alakul a kapcsolatunkban? Külön kasszán vagyunk,
amihez a másiknak nincs hozzáférése, vagy éppen ellenkezőleg, minden fillért
beteszünk a közösbe, és együtt döntjük el, mire mennyit költünk?
Beszéltem egyszer egy férfival, aki felindulva mesélte el, milyen pimaszul
kibabrált vele a felesége. Ő ugyanis a dolgaira nagyon kényes volt, nem igazán
szerette, ha bárki hozzányúlt a cuccaihoz, „ami az övé, az az övé” alapon. A
felesége azonban notóriusan megsértette ezt az egyszerű szabályt. A
legsúlyosabb kihágása az volt, amikor a férfi külön is felhívta a figyelmét, hogy
ne bolygassa frissen szerzett, speciális ceruzakészletét, majd elment otthonról.
Amikor hazaért, az íróasztalán egy darab papír talált, rajta annyi egyenes
vonallal, ahány ceruza volt a készletben. Ettől aztán teljesen kikészült. Ahogy
tovább beszélgettünk, kiderült, hogy a tárgyai miatt érzett aggodalma általában
teljesen alaptalannak bizonyult, senki nem törte-zúzta a dolgait a családjában.
Ahhoz, hogy megértsük ezt a túlzott, már-már a paranoia határát súroló
aggodalmát, a történetet a családi múltjával is ki kell egészítenünk. A szüleit a II.
világháború alatt elhurcolták, vagyonukat elveszítették, több családtagjuk pedig
a gázkamrák poklában végezte. Ha nem rohanunk figyelmetlenül tovább, az
eredetileg abszurdnak tűnő kis családi epizód mögött egy transzgenerációs
trauma bontakozik ki. Ha a szüleinktől egyszer mindent elvettek volna, kis híján
még az életüket is, akkor talán nekünk is lennének ilyen kis becsípődéseink vagy
mániáink. Ha megértjük, hogy ezekben az érzelmileg nagyon telített
helyzetekben valójában családi múltunk tapasztalatai jelennek meg, talán
kontrollálni is könnyebben tudjuk a reakcióinkat.
6. Visszautasítani
A következő szó kapcsán valójában a nemet mondáshoz fűződő viszonyunkat
vizsgáljuk meg, egyéni és párkapcsolati szinten egyaránt. A visszautasítás a
határaink kijelöléséről szól. Eddig, és ne tovább! Fizikai és lelki határaink
tekintetében egyaránt fontos, hogy képesek legyünk megszabni, kit milyen közel
engedünk magunkhoz. Sokakból azonban hiányzik a nemet mondás képessége
vagy bátorsága. Félnek visszautasítani, kimondani, hogy amit a másik tenni akar
velük, az nekik nem esik jól, azt nem szeretnék.
Amikor a kisgyerek megtanul beszélni, és belép a dackorszakba, egy ideig
mást sem mond, mint nemet – még arra is, amit éppen nagyon szeretne. Ilyenkor
nem a szülő idegrendszerének teherbíró képességét teszteli, hanem a saját
kontrollképességét méri fel és gyakorolja. Azt próbálgatja, van-e súlya az
akaratának, le tud-e válni a másik irányításáról, haladhat-e az önállósodás felé
vezető rögös úton. Mi, szülők meg mit teszünk? Először is idegbajt kapunk,
aztán szépen megtörjük, és leneveljük erről a csúnya dacoskodásról. Éppen ezért
a legtöbben a dackorszakban mertünk utoljára nemet mondani, azóta se, mert túl
jól sikerült az engedelmességre nevelésünk. Miközben nemet mondani egyike a
legfontosabb képességeinknek! A nemmel húzzuk meg a határokat, azzal
jelezzük, hogy ami történik, számunkra már nem komfortos, nem kellemes.
Határt húzni azonban félelmetes dolog lehet, hiszen a másik félreértheti, a
szeretet megvonásaként értelmezheti, aminek súlyos következményei lehetnek
az egész kapcsolatra nézve.
Ahogy ezt írom, eszembe jut egy saját élményem. Éppen vacsorát főztem, és
közben telefonáltam. A készüléket a vállammal a fülemhez szorítva igyekeztem
egyszerre figyelni a vonal végén megállíthatatlanul mesélő barátnőmre, és
közben egyensúlyozni egy, forró olajjal teli serpenyővel. A lányom kicsit
távolabb állt, és figyelt. Én egyre idegesebb lettem, mert éreztem: ebből baj lesz.
Lett is. A serpenyő kicsúszott a kezemből, és csak a szerencsémen múlt, hogy a
tűzforró olaj a konyhakőre és nem a lábamra ömlött. Ekkor mondtam azt a
barátnőmnek, hogy bocs, most le kell tennem. Miközben az olajat törölgettük, a
lányom csak annyit kérdezett: neked biztosan meg kell várni, hogy valami
katasztrófa történjen, mire ki mered ejteni a szádon azt a nyavalyás nemet?
Elgondolkodtató kérdés! Ezt a történetet azért mesélem el, mert sokunkra
jellemző, hogy addig mondjuk az igeneket, addig bólogatunk, addig szolgáljuk a
másik igényeit, míg valami baj nem történik vagy teljesen ki nem merülnek a
tartalékaink.
A visszautasítással családi szinten is lehet dolgunk. Tipikus kapcsolati
helyzet: a fiatal pár szeretne minél több időt együtt tölteni. Egész héten
rohannak, alig van idejük egymásra, hétvégére már teljesen lemerült a
szeretettankjuk, amit jó lenne feltölteni. Igen ám, de hétvégén a szülőkhöz kell
menni. Nem azért, mert vágynak rá, nem azért, mert az nekik jó lesz, hanem
mert nem mernek nemet mondani, hiszen azzal minden szándékuk ellenére is
megbántanák a szülőket. Így aztán mennek kötelességből, konfliktuskerülésből,
de nem az együttlét vágya miatt. Ahhoz, hogy párként egy új egységet tudjunk
kovácsolni, a származási családunkkal korábban fenntartott kapcsolatunkat is át
kell alakítanunk. Ennek egyik fontos állomása, amikor megtanulunk nemet
mondani a mi új életünkbe már nehezen illeszthető korábbi szokásokra. Talán
csökkenti a bűntudatot, ha megértjük, hogy a szüleinknek mondott „nem” egy
előrevivő igent is jelent a párkapcsolatunkban. Természetesen nem a szüleink
visszautasítása mellett kampányolok, hiszen ők még felnőttéletünknek is
kitüntetett szereplői, és nemcsak a mi, de a gyermekeink életében is
pótolhatatlan szerepet töltenek be. Az egészséges és érett leválás, a párunkkal
közösen megrajzolt új határok azonban elengedhetetlenül szükségesek ahhoz,
hogy a mi kettősünk, amelyen az egész család stabilitása nyugszik, jól tudjon
működni.
A határokról egyébként a rendszerszemléletű családterápiás megközelítés ad
nekünk értékes információkat. Általában három jellegzetes határtípusról
beszélhetünk.
Merev határok: Merev határok esetén pompásan értünk a visszautasítás
nyelvén. A bizalmatlanságunk és szorongásunk talaján, önvédelemből tökélyre
fejlesztettük a nemet mondás képességét.
Diffúz határok: A láthatatlan, határozatlan, elmosódott határok az igenek
világát keretezik. Ha diffúz határokkal rendelkezünk, a másik gondolkodás
nélkül átmasírozhat fizikai és érzelmi területünkön.
Rugalmas és tiszta határok: A legérettebb verzió, ha határaink a helyzet
függvényében rugalmasan változnak. Ez az igenek és nemek váltakozásának
művészete.
7. Játszani
Homo ludens – a játékos ember. Az önfeledt, örömteli, minden kényszertől
mentes tevékenység nem csupán gyermekkorban fontos. Csíkszentmihályi
Mihálytól, a pozitív pszichológia ikonikus alakjától tudjuk, milyen fontos
egészségvédő szerepe van annak, ha képesek vagyunk egy tevékenységben
feloldódni, elmerülni, és a külvilágról tudomást sem véve átadni magunkat a
flow (vagyis áramlat) érzésének. A játék során eltávolodunk a mindennapok
monoton ismétlődésétől, és új valóságokat tárhatunk fel. Ehhez az önfeledt
tevékenységhez, az örömhöz fűződő viszonyunk is gyermekkorban kezd
formálódni.
Gondoljunk csak vissza, milyen gyakori vendég volt az öröm az
otthonunkban? Láttuk-e a szüleinket felszabadultan nevetni, viccelődni,
bolondozni? Életvidám és életigenlő légkörben nőttünk-e fel? Megtanultunk-e
játszani, és amikor felnövünk, merünk-e, tudunk-e magunk mellé játszótársat
választani?
Kosztolányi Dezső: AKARSZ-E JÁTSZANI
A játszótársam, mondd, akarsz-e lenni,
akarsz-e mindig, mindig játszani,
akarsz-e együtt a sötétbe menni,
gyerekszívvel fontosnak látszani,
nagykomolyan az asztalfőre ülni,
borból-vízből mértékkel tölteni,
gyöngyöt dobálni, semminek örülni,
sóhajtva rossz ruhákat ölteni?
Akarsz-e játszani mindent, mi élet,
havas telet és hosszu-hosszu őszt,
lehet-e némán teát inni véled,
rubin-teát és sárga páragőzt?
Akarsz-e teljes, tiszta szívvel élni,
hallgatni hosszan, néha-néha félni,
hogy a körúton járkál a november,
az utcaseprő, szegény, beteg ember,
ki fütyürész az ablakunk alatt?
Akarsz játszani kígyót, madarat,
hosszú utazást, vonatot, hajót,
karácsonyt, álmot, mindenféle jót?
Akarsz játszani boldog szeretőt,
színlelni sírást, cifra temetőt?
Akarsz-e élni, élni mindörökkön,
játékban élni, mely valóra vált?
Virágok közt feküdni lenn a földön,
s akarsz, akarsz-e játszani halált?
Alsó tagozatos kislányként utáltam napközibe járni, ezért megállapodtam a
szüleimmel, hogy tanítás után inkább az iskola közelében lakó nagyszüleimnél
leszek, ott ebédelek és készítem el a házi feladataimat. Általában nem sokkal déli
tizenkét óra után érkeztem meg hozzájuk. A rádióban legtöbbször magyar nóta
szólt. A mai napig emlékszem azokra a napokra, amikor a nagyapám megragadta
nagymamám derekát, és táncra perdültek. Az amúgy inkább szigorú
nagymamám olyankor kacagó fiatal lánnyá változva pörgött, forgott, egyik kezét
magasba emelve járta a csárdást, aztán egy-két nóta után kifulladva huppant a
fotelba. Játszottak, örültek. Nem azért, mert könnyű volt az életük és nem voltak
problémáik. Ellenkezőleg. Keményen dolgoztak, időnként mégis nyakon csípték
a boldogság gyorsan tovaröppenő kék madarát. Ezek a pillanatok pufferként
működtek, amelyek védték őket és a kapcsolatukat is.
Sok családban a vidámság, a nevetés, az önfeledtség idétlenkedésnek,
rendetlenkedésnek minősül, és negatív címkét kap. Talán még nyaralás közben
sem szabad átadni magunkat a lazaságnak, akkor is viselkedni kell. Egy
középkorú férfi páciensem például gyermekkorában számos európai
nagyvárosba eljutott a családjával, mégsem tud ezekre az utazásokra jó szívvel
gondolni. Édesanyja – fogalmazzunk így – tartózkodó viszonyt ápolt az öröm
érzésével, inkább a fegyelemben hitt. Éppen ezért minden napnak szigorú
beosztása volt. Reggel fél hétkor ébresztő, gyors táplálkozás, majd nyitásra már
ott álltak a múzeum bejáratánál, hogy minden kötelező látnivaló beleférjen a
napba. Hogy közben jól érezték-e magukat? Nem. Hogy nevettek-e? Nem.
Kikapcsolódás és öröm helyett erőltetett menetben trappolták végig az
utazásokat. És most ugorjunk egyet az időben. Ez a férfi évek óta jár teniszezni.
Nem megy neki. Hiába próbálja, nincs meg benne az a lazaság, ami ahhoz
kellene, hogy igazán jó játékos legyen, és feladatból élvezetté váljon a sport.
Neki azonban nem a tenisszel van gondja, hanem a játékkal. Ő játszani nem tud.
Az önfeledtség, a felszabadultság, a játékos öröm képessége teljesen hiányzik
belőle. Ellazult pillanataihoz segítségre van szüksége, amit úgy hívnak: alkohol.
Akkor tud leengedni, ha az ital hatására oldódik a feszültsége. Örömtelen
családokból nehéz örömképes felnőtté válni.
Amikor a játék és az öröm témáját boncolgatjuk, előbb-utóbb eljutunk a
szexualitás kérdéséhez is. Gondolkodjunk el kicsit azon, hogyan viszonyulunk a
testi örömökhöz. Örömforrás-e a szex az életünkben, vagy kötelesség, amin
szeretnénk minél gyorsabban túllenni? Kapcsolatunkat erősítő értékű-e a
párunkkal megélt intim pillanat, vagy feszülten, szégyenlősen viszonyulunk az
erotikus helyzetekhez? Ápoljuk és fontosnak tartjuk-e a testi közelséget,
feloldódunk-e az ölelésben, vagy kibúvókat keresünk, fáradtságra, fejfájásra, a
gyerek betegségére hivatkozva inkább megúszni igyekszünk a közelséget?
Kutatások sora igazolta, hogy minél elégedettebbek a párok a szexuális
életükkel, annál harmonikusabbnak ítélik meg a kapcsolatukat is. Egy kielégítő
szexuális együttlét még napokig érezteti kedvező testi-lelki hatását. A szex a
kreativitás, a fantázia és a spontaneitás világa, ami ragyogó erőforrást jelenthet a
kapcsolatunk számára.
A terápiás tapasztalatok és a statisztikák azonban azt mutatják, a párok
túlnyomó része nem él ezzel az erőforrással.
Mostanra, kedves Olvasó, talán összeállt a személyes szótárad.
Végiggondoltad, mely szavakat ejted ki könnyedén, és melyek azok, amik talán
nem is szerepelnek a listádon. Kirajzolódtak az erősségeid, de az is feltárult, hol
lenne szükséged egy kis gyakorlásra, fejlődésre, hogy elkerüld életed ismétlődő
helyzeteit, visszatérő kapcsolati konfliktusait – és rádöbbentél, TE hogyan
alakítod, TE mivel járulsz hozzá a mintázatok felrajzolásához.
Ahhoz, hogy a jövőben esélyünk legyen csökkenteni a nyomasztó élmények
számát, időről időre szükség van egy kis szembenézésre önmagunkkal. Ezt
hívjuk a tudatosságunk fejlesztésének, erősítésének. Automatikus és spontán
válaszainkat, melyek elsősorban múltunk irányítása alatt állnak, és többnyire
régi sérüléseink visszhangjai, fokozatosan érettebb, a helyzethez jobban
illeszkedő és előrevivő reakciókra váltjuk. Úgy is fogalmazhatnánk: a múltból
megérkezünk a jelenbe. Már nem az dönti el, mit teszünk vagy mondunk, hogy
ott és akkor, hosszú évekkel, évtizedekkel ezelőtt mi történt velünk, hanem az itt
és most, a jelen pillanat határozza meg a viselkedésünket és érzéseinket.
Kis gyakorlat: amikor valamilyen kapcsolati feszültséget érzünk, a
tudatosságunk fejlesztéséhez érdemes megállnunk egy pillanatra, és feltennünk
magunknak négy rövid kérdést:
1. Mi történik éppen?
2. Mire gondolok?
3. Mit érzek?
4. Honnan ismerős ez az érzés? Milyen korai emlékeket tudok felidézni,
amikor hasonlóan éreztem magam?
Mire idáig jutunk, már látjuk is, hogy megint visszatekertük a filmet, és a
múltból válaszoltunk a jelenre. Ezzel a felismeréssel azonban a szabadságot is
megnyertük, hogy most máshogy, az aktuálisan zajló eseményekre reagáljunk.
Ezt az önfelfedezést hívja Fritz Perls hagymahámozásnak. Addig szedegetjük,
bontogatjuk le a héjakat, míg eljutunk a lényegig.
És most ideje kiegészítenünk a képet a párunk történetével is, és ráébredni,
hogy ő is hozza, cipeli a saját szótárát. Abban is vannak szavak, amelyek
vastagon ki vannak emelve, míg mások alig látszanak. Az egymás felé vezető út
első lépése, hogy ne csak a magunk, de a másik esetében is képesek legyünk a
felszín alá látni, és igyekezzünk megérteni az ő belső történéseit is.
Popper Péter
A jó párkapcsolat és a finoman cizellált családi pokol
Amikor hajdan ifjan beléptem a klinikára, egy orvosnő végigvitt a patológiás
újszülöttosztályon, és azt kérdezte tőlem:
– Mondja, maga szerint mi a baja ezeknek a gyerekeknek?
– Hát, mit tudom én!
– A többségüknek cirókahiánya van, abba betegszenek bele!
Nagyon fontos dologra tapintott rá, és azt gondolom, hogy nemcsak a gyerek, de
a felnőtt is belebetegszik a szeretethiányba, a gyengédség hiányába. A
pszichoterápiás esetek nagy része cirókahiányos. Ez különösen nehéz kérdés a
szülő-gyermek kapcsolatban és a párkapcsolatokban, mert az ember úgy is lehet
egyedül, ha éppen van mellette valaki.
Azért telnek meg a pszichológiai rendelések a félresiklott kapcsolatok
tömegeivel, mert az emberek a társadalmi kényszer miatt kötelességszerűen
megjátsszák, hogy mindig és minden körülmények között szeretik a gyereküket.
Hát micsoda szörnyeteg anya vagy apa az, aki nem szereti a gyerekét?! A szülői
álszeretet azonban rengeteget árt a gyereknek, és rendszerint ki is derül, hogy a
gyerek bajai, lelki sérülései a szülőtől származnak. Pedig egy gyerekkel akkor is
lehet jól bánni, lehet hozzá kedvesnek lenni – például emberségből, jóindulatból,
felelősségérzetből –, ha az ember nem szereti ugyan, de felvállalja a helyzetet:
így alakult az élet. Szóval jobb lenne a gyerekkel való kapcsolatot igaz alapokra
építeni.
Egy példa. Egyszer eljött hozzám egy asszony, és a következőt mesélte:
„Doktor úr, segítsen! Minden vasárnapunk maga a pokol. A férjem álláspontja
szerint ugyanis úgy kell enni, hogy az ember felvágja a húst, rászúrja a villára,
mögé kotorja a köretet és azután kapja be. Így eszik a tisztességes ember. De a
gyerek nem hajlandó így enni. Nem válogat, mindent megeszik, de előbb
fogyasztja el a húst, azután a köretet. A férjem meg őrjöng. Szidja a gyereket,
elzavarja az asztaltól, és nekem tesz szemrehányásokat, hogy elrontom,
félrenevelem. Pokol minden vasárnap.”
Erről sok mindent lehet gondolni, de el tudják képzelni, hogy egy férfinak, aki
emiatt teszi tönkre a családjának minden vasárnapját, milyenek az érzelmei?
Szereti ő a gyerekét? Netán a feleségét? Viselkedhet így valaki, aki szeret? Nem
csak hatalomra vágyik az, aki így teszi tönkre a családja vasárnapjait, ilyen
értelmetlenül? És persze meg van győződve arról, hogy igenis szeret. Ő csak jót
akar, csak nevelni akar.
Hadd mondjak indiszkrét módon egy példát a saját életemből is. Méreivel
mentegetem magam ezért, aki gyakran mondogatta: „Az életünkből kell
pszichológiát csinálni, nem a tankönyvekből.” Anyám kissé uralkodni vágyó nő
volt, aki szeretett beleszólni a családtagok életébe. Kamaszkoromban ettől
őrjöngtem. Apám legtöbbször így próbált csillapítani:
– Péterkém, igazad van, de lásd be, hogy szeretetből teszi.
Igaz szöveg, hatásában mégis nagyon rossz, ugyanis majdnem megutáltam
miatta a szeretet szót. Ha a szeretet feljogosít arra bárkit is, hogy beleszóljon az
életembe, akkor nekem nem kell!
Általában is nehéz kérdés, hogy miként lehet jól felnőni egy családban és
meddig tart a szülő kompetenciája a gyerekkel kapcsolatban. Meddig nevelhető
a gyerek? A primitív természeti kultúrák azt tartották, hogy a családban nem
lehet felnőni. Az a gyerek, aki túl sokáig él az apja és az anyja mellett, sem
érzelmileg, sem szociálisan nem tudja megélni azt az élményt, hogy ő egy
felnőtt, szuverén ember. Ha a nyolcvankét éves anyukának van egy hatvanöt
éves fia, azt kisfiúnak tartja, és azt fogja mondani ennek az öregúrnak:
„Lacika! Hideg, szeles idő van. Vegyél föl sálat!”
Instruálja, mint egy kisgyereket – hát hogyan válhat így felnőtté?
Emlékeznek-e még a Török Sándor írásából készült Hahó, a tenger! című
mesefilmre? Főhőse, Öcsi magányosan, szorongva, féltékenyen várja testvére
érkezését. Anyukája már a kórházban van, s egyszer csak megszólal a nagy
maci, a kis plüssmedvék, a bohóc, János vitéz és a többiek. Elmondják neki,
hogy mekkora szüksége lesz rá az új jövevénynek, hogy megmutassa neki a
világot, elmagyarázza a szokásokat, a törvényt. A végén hangjuk összeolvad
valami kántálásszerűségbe: „S ha félni fog a sötétben, ki védi meg őt? Egy hős!
Egy vitéz! Egy rettenthetetlen! Egy másik ember!”
És ha még éretlenül félünk a felnőttségtől, a magunkra maradottságtól, attól,
hogy egyedül kell boldogulnunk, ki véd meg minket? Egy fiú vagy egy lány, egy
férj vagy egy feleség – egy másik ember! Egy olyan valaki, aki jó eséllyel
ugyanúgy védelmet keres nálunk, mint ahogy mi őnála. Ám hatásos védelmet
adhat-e két infantilis ember szövetsége? Leonardo da Vinci úgy fogalmazott: a
boltív két egymásnak támaszkodó gyengeség, amelyből végtelen erő keletkezik.
Nem elvetendő lehetőség a talpon maradásra az ilyen szövetség a világgal
szemben, feltéve, ha egyikük se nő fel. Mert csak addig van szükségük
egymásra. Ha valamelyikük akármi miatt – például egy új szerelem, egy
pszichoterápia vagy valamilyen erős érzelmi megrázkódtatás hatására – felnőtté
válik, már csak idegesíteni fogja partnere gyermeklelkűsége. A másik ilyenkor
riadtan nem érti, hogy mi történik, és csalódottan eltávolodnak egymástól.
És mi történik akkor, ha egy infantilis nő vagy férfi igazi felnőttet keres
támaszként – vagyis papaként vagy mamaként is funkcionáló partnert? Ez
hordoz egy izgalmas ízt, talán a kora gyerekkori, az apa és az anya iránt érzett
erotikus komplexusok és fantáziák miatt. Mindenesetre a védettség és biztonság
szempontjából ezek akár jól működő kapcsolatok is lehetnek.
S végül az oroszlánmegoldás. Egy szorongó, gyávanyuszi-lelkű gyermekded
lány vagy fiú egy nála is infantilisabbhoz kapcsolódik, s ebben a pillanatban
magabiztos oroszlánná változik. Mindent megszervez, elintéz, eldönt, védelmet,
biztatást ad. Magára talál.
Mindenesetre azt, hogy valaki a női vagy férfi életében, a párkapcsolati életében
hogyan működik majd, mennyire lesz sikeres vagy kudarcos, nagymértékben a
gyerekkori, kamaszkori tapasztalatai alapozzák meg. Ha egy ember ifjú
felnőttkorára már nagyon sok olyan élményt szerzett, amikor őt elutasították,
visszautasították, nem fogadták el, a kapcsolatai rosszul sikerültek, akkor keresni
kezdi az okokat. Az okot pedig a legtöbben szívesebben találják meg a
másodlagos nemi jellegek között, mert a sikertelenséget könnyebb rávetíteni a
testi adottságokra és funkciókra, mint szembesülni például a saját
sérültségünkkel, nehezen elviselhető természetünkkel, undokságunkkal, állandó
rosszkedvünkkel vagy rosszindulatunkkal. Erre aztán gyakran a környezet is
rásegít az olyan mondatokkal, mint „ne egyél, meghízol, és nem fogsz tetszeni a
fiúknak”, vagy „egyél többet, ne legyél ilyen sovány, mert nem fogsz kelleni
senkinek”.
Kezeltem egyszer egy fiatal nőt, akinek a kéztörése úgy gyógyult meg, hogy az
egyik karja egy vagy két centivel rövidebb lett, mint a másik. Ezt természetesen
rajta kívül ember meg nem tudta volna mondani róla, mert mikor adódik a
hétköznapi életben olyan helyzet, amikor valaki a két karját hosszabb ideig
párhuzamosan előrenyújtja, hogy a turpisság kiderülhessen? Senki észre nem
vette, ő azonban ezzel magyarázta női kisebbrendűségi érzését. Végül azzal a
problémával került hozzám, hogy szexuálisan kritikátlan kapcsolatokba ment
bele, magyarul mindenkivel lefeküdt, aki csak hívta, mert neki bizonyítékra volt
szüksége, hogy van olyan jó nő, aki kell a férfiaknak. Közben azonban
berobbant nála egy szorongás, hogy elkurvul, mert azt maga is látta, hogy ezek
méltatlan partnerek, méltatlan kapcsolatok voltak. Vajon tényleg a rövidebb
karjáról szólt ez a kisebbrendűségi érzés és bizonyítási kényszer? Dehogy szólt
arról!
Ugyanez előfordul férfiaknál is, hogy valahol korán megsérül az önértékelés
biztonsága, és ebből adódóan kialakul a „janisági komplexus”. Azért kell
Janinak lenni, mert a Jani sok nővel lefekszik, olyanokkal is, akik egyébként
abszolút nem kellenének neki, viszont így bizonyítja, hogy ő kapós a piacon.
Tehát rengeteg olyan kapcsolata van, amelyeknek az ő bizonyítási kényszerén
kívül semmi tartalmuk nincs.
Hadd mondjak erre is egy személyes példát. Anyám mindig jól bánt velem,
mindent megtett az érdekemben, mégse tudtam vele bizalmas lenni, hiába
mondta, hogy gyere, Péterkém, ülj az ölembe, beszélgessünk, amíg apád hazaér.
Nem ment a dolog, és én nem tudtam, miért nem, valami egyszerűen nem jött
össze közöttünk hangulatilag, érzelmileg. Már negyven felé jártam, amikor az
unokahúgom egy orvosi műhibából kifolyólag halva szülte meg a gyerekét, és
anyám a maga módján próbálta vigasztalni. Elmesélte az unokahúgomnak, hogy
ő kislánykorától kezdve egyvalamiért imádkozott: hogy fia ne szülessen. Nem
szerette a fiúkat. Erre megszülettem én. Nem is vállalt több terhességet. Amikor
ezt az unokahúgom visszapletykálta nekem, én abban a pillanatban megértettem
a köztünk lévő viszony bizalmi problémáját. Hogy mekkora bajt hoztam én erre
a szegény mamára, aki semmiképpen nem szeretett volna fiút! Ezután teljesen
feloldódott bennem minden averzió, és attól kezdve haláláig nagyon jóban
voltunk. Végtelenül hálás vagyok az unokatestvéremnek, hogy pletykájával
megfejtette ezt a titkot, mert addig én csak azt éreztem, hogy valami nem
stimmel közöttünk érzelmileg. Kellett ez a pletyka ahhoz, hogy megértsem a
saját érzéseimet, hogy miért nem tudtam vele bizalmas lenni, és azt is, hogy
később, már felnőttkoromban miért volt számomra olyan rettenetesen fontos,
hogy a nők elfogadjanak.
Pedig André Gide-nak van egy megszívlelendő gondolata: „Igazi mondanivaló
nélkül beszélni, igazi szomjúság nélkül inni és igazi vágy nélkül lefeküdni
valakivel – ez a három alapvető bűn, amelyet a mai európai ember
leggyakrabban elkövet.” Nem lenne szabad.
Ahogy Freud mondja: a világon a legegyszerűbb erotikus tárggyá válni valaki
számára. A kapcsolatteremtés legprimitívebb formája az erotikus csábítás. De
nagyon sokan – köztük a túlságosan korai szexuális kezdésekbe beleszaladó
kamaszok – egyszerűen az érzelmi éhezésüket, érzelmi hiányosságaikat
próbálják így pótolni, s mivel ez mégsem hoz megoldást ebből a szempontból,
váltogatni kezdik a partnereiket: hátha most, hátha most…
És van itt még egy csavar, ugyanis a fiatal emberek rendszerint szépek,
szexuálisan kívánatosak, ám ahogy megy az idő, egyszer csak észreveszik, hogy
lassanként elveszítik a szépségüket és az erotikus vonzásukat. Az idő ezt elveszi,
és ekkor erről le kellene mondani, újra kellene alkalmazkodni egy másfajta
létezéshez, az emberi kapcsolatokban elfoglalt másféle pozícióhoz. Sokan
azonban nem tudnak lemondani róla, titokban mégis arra áhítoznak, hogy igenis
kelljenek szexuális értelemben. Nem feltétlenül akarják realizálni is a dolgot,
gyakran elég, ha csak a lehetőség felvillan, ha megérzik, hogy egy adott nőnek
vagy férfinak kellenének. De ha az illető maga is észreveszi a saját öregedését,
alakváltozását, és önmagának sem felel meg, akkor többé nem hiszi el, hogy
másnak tetszhet. Ha pedig egy emberből az sugárzik, hogy „én nem kellhetek
neked, mert nem vagyok vonzó”, akkor mások erre fognak reagálni. Mindig arra
reagálnak, ami egy emberből sugárzik.
Van például egy ismerősöm, egy jó kövér csaj, kirobbanó humorral és
vidámsággal, óriási önbizalommal. Miközben ott is kipúposodnak a hájai, ahol
nem kellene, hogy kipúposodjanak, meg van róla győződve, hogy nála vonzóbb,
erotikusabb lény nincs a világon. Ezzel a módszerrel már négy férjet
elfogyasztott. Figyeltem, mit csinál, és végül rájöttem, hogy nem az erotikával
csábít. De miért veszi el ezt a kövér nőt mindenki? Jókat lehet röhögni vele, ez
igaz – de ez nem elég! Tud még valamit. Ez a nő azt tudta, hogy a férfiakkal
elhitette, hogy rájuk van utalva. Amint belépett egy férfi az életébe, pár hónap
után már úgy érezte, hogy neki kell Klárikát tartania az élet viharai között.
Vagyis fel tudta kelteni a férfiakban a felelősségérzetet önmaga iránt. Egy
férfinak kifejezetten hízelgő érzés, hogy ő a nagy lovag, az egyetlen, aki a
karjába omló, igaz, kicsit kövér hölgyet meg tudja védeni az élet
viszontagságaitól. Ez olyan hálás szerep, hogy sokan nem is tudnak ellenállni
ennek a fölkínálásnak. De hogy boldogok is lesznek-e tőle? Azt nem tudom. Ha
fönn tudják tartani ezt az érzést, akkor ez lehet egy kapcsolatforma: a védelmező
férfi és a gyenge nő, aki persze sokkal erősebb, mint a pasi.
Ideális kapcsolat?
Meggyőződésem szerint az ideális kapcsolat férfi és nő között a szimmetrikus
kapcsolat. Amikor nincs alá-fölé rendeltség két szabad ember egyenlő
viszonyában. Katona József ezt gyönyörűen írja le a Bánk bánban, amikor Ottó
Melinda kegyeiért eseng, és letérdelve próbálja a nőt elcsábítani. Azt mondja
Melinda:
Kézbe kéz és szembe szem, – minálunk.
Így szokta a szerelmes: aki itt
Letérdel, az vagy imádkozik, vagy ámít.
Ezt a szimmetriát azonban nagyon nehéz megvalósítani, és nagyon nehéz
elviselni is. Hiszen ha egyenlőség van, az azt is jelenti, hogy nem én vagyok a
főnök.
Persze vannak olyan kapcsolatok, ahol a szolgálat kerül előtérbe, mert az egyik
meghajol a másik zsenialitása, tehetsége előtt, és megelégszik azzal, hogy
lehetővé teszi ennek a tehetségnek a kibontakozását. Ez nem szimmetrikus
kapcsolat, hanem nagyon is alárendelt, de ez is lehet vihető, ha mindketten
élvezik.
Füst Milán négylábú asztalnak látta a házasságot. Ha bármelyik lábával van
valami baj, máris billegni kezd. Az asztal első lába: hogyan szeretik a partnerek
eltölteni közös idejüket. Kell, hogy az életstílusban legyen közös pont, valami
azonosság. Ha egyikük társasági ember, a másik otthonülő, egyikük a meleg
tengereket szereti, a másik a havat, akkor nehezen alakítható ki közös életforma.
Másodszor persze egymást is szeretni kell. Ez a második láb.
A harmadik láb a szex. Össze kell passzolni szexuálisan. Nagy tragédia, ha két
ember szereti egymást, és nem illenek össze testileg.
A negyedik láb pedig az, hogy a házasság gazdasági kapcsolat is egy férfi és nő
között, el ne felejtsétek – mondta ujját felemelve az író. A tankönyvek ugyan azt
tanítják, hogy a nyomor nem eszi meg a szerelmet, ám ez tévedés. Megeszi.
Jók ezek az aforizmaszerű bölcsességek, de mire is jók? Végül is az ember nem
aforizmák szerint rendezi be az életét. Egyáltalán: berendezi? Vagy csak
önmagát szeretné meggyőzni arról, hogy a dolgok tőle függnek, „ki-ki a saját
szerencséjének a kovácsa”? Az ember alakítja-e az életét, vagy megtörténik vele
az élet? Inkább alázat és elfogadás kell-e a párkapcsolathoz, vagy erő és
határozottság, némi agresszivitás, hogy a vágyaink szerint alakíthassuk?
Felelj, pszichológus! S a lélek mestere – mint annyi más kérdésre – erre sem tud
felelni. Nem tud bizonyosságot adni. Inkább az élet alapvető
bizonytalanságainak elviselésére biztat, mert ebből hitelesebb létezés, tehát
nagyobb biztonság fakadhat, mint a talmi bizonyosságokból, amelyek újra meg
újra összeomlanak.
Néha azonban a sors kegyéből – vagy talán saját döntéseinknek és
választásainknak köszönhetően is – létrejöhet az a valódi összetartozás, amelyet
Illyés Gyula Kapcsok című gyönyörű versével tudok a legjobban megmutatni:
A szenvedély, mely a mulandó izmot
vaspántként kapcsolta csontunk köré,
hogy megízlelvén őrizzük a titkot:
egy pillanatra sorsunk istené,
a szenvedély majd elmúlik. A boldog
percek, az éj, a kéj már senkié.
Heverünk torzan, mint a páros szobrok,
ha tömbjüket az idő széttöré.
De jönnek majd új közös kapcsok, láncok,
megtartóbbak, mint minden karolás:
futnak arcomon és arcodon a ráncok.
S majd fonalai őszülő hajaknak
tanítják, mi az összetartozás,
amelyet ketté Isten sem szakaszthat.
Megjegyzések
[←1]
Érdekes információ, hogy az apák szervezetében is megemelkedik az ösztrogén- és oxitocinszint,
amikor jelen vannak a szülésnél. Ez azt bizonyítja, hogy pusztán a gyerek látványa mint inger is fel
tudja erősíteni a gondoskodáshormonok termelődését anélkül, hogy az illető szervezete végigjárta
volna a babavárással járó folyamatot. Ugyanez a magyarázat a nagyszülők hirtelen keletkező
szeretetáradatára is.
[←2]
Az egyszemélyes kötődés természetesen nem azt jelenti, hogy más családtagoknak (apáknak,
testvéreknek stb.) ne lehetne pozitív szerepük, de fontos, hogy sírásával a kisgyerek be tudja hívni azt
a legfeljebb két-három stabil gondozó felnőttet, akikre éppen vágyik.
[←3]
F. Várkonyi Zsuzsa: Sors és sérülés (3. kiadás, Háttér kiadó, 2015), 179–190. oldal.
[←4]
Van kivétel! Lehet egy gyerek nem várt és nem is tervezett, ha az őt fogadó anyának/apának olyan,
korai emlékei vannak a szülő-gyerek kapcsolatról, amelyek szívmelengetők. Az ilyen szülő nem
képes nem szeretni a rámosolygó babát, mert az az emléke egy ilyen kapcsolatról, hogy az nagyon jó!
A szülőtárssal való kapcsolata valószínűleg nem lesz ennyire felhőtlen, mert tudva vagy tudattalanul
a társát teszi felelőssé a programhibáért, de gyerekéhez valószínűleg örökre hűséges marad az ilyen
anya vagy apa. Íme, egy pozitív példa arra, hogy a szülő-gyerek minta többgenerációs örökséggé
válhat. Negatív példákat sajnos gyakrabban látunk.
[←5]
Mostantól – az egyszerűség kedvéért – többnyire „anyátˮ fogok írni, mivel ez a változat sokkal
gyakoribb.
[←6]
Roheim Géza kutatásai.
[←7]
Az apai alkalmatlanságot sem a nagyszülők, sem az ifjú feleségek nem szokták perdöntőnek látni.
„Hát igen… kicsit könnyelmű, kicsit indulatos, kicsit ez vagy az…ˮ mondják, de emiatt még
senkinek nem jutna eszébe, hogy egy alkalmas anya mellől más otthont keressen a gyereknek.
[←8]
Úgy tudom, hogy az együttműködést nem kívánó biológiai, illetve nevelő családok számára
változatlanul fennáll a „Ne zavarjuk egymást tizennyolc évig!ˮ korlátozás, de mivel megszületett a
nyílt örökbefogadás lehetősége, ezért ki-ki választhat.
[←9]
Open Adoption Center néven működnek.
[←10]
Ma már biztosan videofelvételeken mutatkoznak be az így ismerkedő felek, de a 80-as, 90-es évek
fordulóján ez még nem lett volna olyan könnyen megvalósítható.