Popper Péter: Alvilági utazás

(Terror News 51.)

Sok évvel ezelőtt, huszonhat évesen, villamoson döcögtem Óbudán. Egy gyárba mentem
előadást tartani, mert akkoriban lelkesen terjesztettem az ismereteket, és minden
szereplést élveztem. Nagyon jóban voltam magammal, a világgal, azóta is alig megélt
biztonság terpeszkedett bennem, mintha feltöltöttek volna valami kellemesen cirógató
gázzal. A kocsiban alig lézengtek, délfelé járt, napos télidőn. Kinyújtottam a lábamat,
hátradőltem az ülésen, és azt akartam játszani, hogy a szememmel ugráltatom a
tárgyakat. Ismered? Az ember mereven néz egy tárgyat fél szemmel, azután vált: a
másik szemét nyitja ki, emezt behunyja. A tárgy odébbugrik. A vezető sapkás feje volt a
cél. A jobb szememmel kezdtem. Azután jött a bal...A szemüvegem bepárásodott,
halvány gyöngyszínű homályon át láttam. Megtöröltem a szemüvegem. Jobb szem - oké.
Bal szem - pára. A kocsi kanyarodott, a sínek csikorogtak. Jobb szem - oké. Bal szem -
pára. Megálló. Egy fiatal lány néz. Jobb szem - nézzük egymást. Bal szem - köd
gomolyog csodálkozó arca előtt. Mint a hülye kacsingatok rá az ablak mögül.
Továbbmegyünk. Jobb szem - oké. Bal szem - pára. És még százszor és később
százezerszer, kényszeresen hónapokon át. Jobb szem - oké. Bal szem - köd, köd,
ködök... Hatalmas lassú dobbanásokkal vert a szívem, az egész testem beleremegett
ebbe a szívverésbe. A hónaljam alól viszkető verejték szivárgott. Így kezdődött... Így
kezdődött, hogy lassan-lassan elsötétedett körülöttem a világ. (A másik szemem sem
maradt oké.) Rákényszerültem tehát - vagy megadatott! - hogy, három évig a vakok
birodalmában élhessek, azaz jobbadára önmagamban, még pontosabban magamba
húzódva, vagy tudja Isten... talán a világ húzódott vissza tőlem, ezek nagyon bonyolult
dolgok. A világ persze volt valahol, egész precízen a közelemben volt, hangokkal,
keménységekkel, lágyságokkal és szögletekkel üzente jelenlétét, és mégis valahogy
kívülre kerültem, hogy addig soha meg nem élt keménységgel tapasztaljam meg...mit is?
Az Én és Nem Én között feszülő láthatatlan válaszfalat? Miért mondom ezt ilyen
tudományosan gyáva személytelenséggel? Az igazat megvallva még ma is
szemérmetlennek érzem, hogy erről valljak. Nemcsak intimitásról van szó, hanem a
szégyenről is. A tehetetlenség szégyenről is, a test váratlan és alattomos lázadásával
szemben. Elromlott egy optikai szerkezet, és én ott kuksoltam mögötte tehetetlenül.
Soha ilyen mélyen belém égő biztonsággal nem éreztem, hogy Én és a Testem: kettő.
Talán ez az öntudat, az önkonstatálás legnagyobb átka és terhe, ami nem sújt egy
szabad államot, aki nem ébred rá erre a kétségbeejtő szimbiózisra, a Lény és Létezés
végleges egymásba gabalyodottságára, erre a legvalódibb és legvégsőbb spirálra. Szóval
a szégyen... Apámnál láttam megrendülve, mikor egy reggelen minden előzetes üzenet
és figyelmeztetés nélkül - mert ilyen komisz az anyag - megbénult a bal lába.
Felháborodottan erőlködött, kivörösödve és értetlenül, dühösen záporozta a parancsokat,
fenyegette, terrorizálni akarta a lábát... aki most önállósítani akarta magát, és pimasz
közönnyel nem engedelmeskedett. Azután már csak restelkedett. A láb? Apám? Azt
hiszem végül is mindketten, és el is tudnám mesélni, hogyan szégyenkezik egy
öndugájába dőlt láb, de most nem erről van szó... Hanem arról, hogy úgy látszik mégis
kétfajta ember él a földön, a testi - szabad-e ma még leírni ilyen gárdonyigézás
banalitást? - és a szellemi ember, és a "másfajta rajhoz" tartozás kegyetlenül lelepleződik
éppen akkor, amikor a szimbiózis szétpattan: a betegségben és meghalásban. A testi
ember büszke a betegségére, eseménynek érzi, kitüntetett állapotnak, ami rendkívüli
fontosságot ad személyiségének. Részletesen meséli a nagy történés epizódjait,
panaszkodva dicsekszik... A szellemi ember megalázottan hallgat... elmondhatatlanul
szégyelli magát. "Segíts át anya türelemmel Elpusztulásom szégyenén!" Írja Illyés Gyula.
Én nem vagyok költő. És mégis csak a vers mondhatta el a magam és a halhatatlan
istenek számára, hogy mi történik velem: "Alkonyba olvadó körvonalak, Mindenütt
gyöngyszínű pára szitál... Messze mögötte angyalalak, Amint a homályba lassan leszáll."
Lassan leszálltam tehát én is a homályba, az angyalommal együtt. S miközben olyan
szívesen elmondanám ennek az alvilági utazásnak a történetét - napok óta nézem a
papírt, tátogok, mint az énekes, aki hirtelen elvesztette a hangját. A szemérem...És még
valami: rádöbbentem, hogy ennek az utazásnak nincsenek sztorijai, sem anekdotái.
Uristen, lehetséges, hogy azért nem tudom képpé formálni ekkori történéseimet, mert
nem voltak képeim? Ez a krónika csonka marad. Mert miről tudnék beszélni? Arról, hogy
a játék mentette meg a lelkemet. Láttam a betegtársaim - útitársaim - lelkének lassú
eltorzulását, keserűségüket, gyanakvásukat, gyűlöletüket a látók iránt. Találkozások a
szemészeti rendelők sivár várófolyosóin, kórtermekben, műtéti előkészítőkben... A
paranoiától ments meg uram minket! Én elmerültem egy mítoszban. Kalandomat
Gilgames élte meg alvilági vándorlásakor, és én hűségesen utánaindultam a sötétség
birodalmába, életem nagy kalandjára a végtelenül hosszú barlangvilág éjszakájába,
melynek végén csak a remény sejtette, hogy az angyalom végül is kivezet a fényre.
Barlangvilág? Utazás önmagam éjszakájába. Ezt játszottam. Arról, hogyan szövődött
mámoros szövetség az agykérgemmel, aki még látni vélt, mikor már nem láttam, aki
elsuhanó sárga foltokból még makacsul, újra meg újra összerakta számomra a villamost.
Arról, hogy életem legnagyobb ajándéka az újralátás extázisa, ami azóta is fel-fellobban
bennem: tudod-e milyen gyönyörű egy polc? Egy lámpa? Az, hogy rózsaszín? Arról a
biztos tudásról, hogy vakon is lehet sok örömet élni - és mégis...Azt mondtam öreg
barátnőmnek, mikor meglátogatott: - Mégis, ha nem sikerülne a műtét, meg kell ölnöm
magamat. Mert nem megyek el a vakok közé élni, mert ott tönkremegy a lelkem. Én
senkit sem szeretek annyira, hogy jó szívvel véglegesen el tudnám fogadni tőle azt a
kiszolgálást, amire szükségem van. Élethosszan... A fogalmazás pontos. Volt, aki
annnyira szeretett engem, hogy nem érezte volna elviselhetetlen tehernek a velem
maradást. Én nem szerettem senkit annyira... Ezt is akkor tanultam meg. Arról, hogy új
félelmek keltek életre: félelem a keménytől, a szögletestől, ami belém döf, félelem a
rendetlenségtől, mert hova hamuzzak, ha nincs a helyén a hamutál? Félelem a rántott
hústól, amit nem tudok összevágni a tányéromon, ó, a jó leveskékkel nincs ilyen
probléma! Félelem a szerelemtől. Igen, félelem egy szerelemtől, ami akkor öntötte el az
életemet, és én nem láttam őt... Arról, hogy a látás fájdalom. Akkor éltem meg életem
eddigi legnagyobb fájdalmát, amikor a műtét után előszőr csapott szemembe a fény. Az
ingerléstől elszokott ideghártya felüvöltött. Azóta hiszek a születés traumájában, mert
tudom, hogy az anyaméh éjszakájából a fényre születni fáj, rettenetesen fáj. Talán a
szellem éjszakájából is... Arról, hogy véglegesen megtudtam: ember vagyok, az emberi
közösség tagja. Mert a legnagyobb hiány, a legelviselhetetlenebb megfosztottság
mégiscsak az volt, hogy éveken át nem láttam emberi arcot. Ez volt az igazi magány, és
annyira gyötört, hogy nem is vettem észre. Nem mertem észrevenni. De amikor
operáltak, történt valami. Sebész barátom szinte a mellemen feküdt, úgy dolgozott.
Egyszercsak azt mondta: - Most fájdalmat fogsz érezni! Kicsit csípős kín. Aztán mintha
széthasadna a templom kárpitja: felszikrázó fájdalom és közvetlen közelről rám néz egy
arc. Egy emberi arc, amit három éve nem láttam. Nincs az a szerelmi extázis és üdvözült
boldogság, ami utolérné ezt a pillanatot. - Mit látsz? Megrendülten és befelé sírva,
csöndesen válaszoltam: - Téged.

Popper Péter: Egy barátság végórái

(Terror News 49.)

Weimarba és Buchenwaldba csak ketten utaztunk magyarok. A lármás amerikai csoport,

egy tűnődően csöndes japán csoport és négy mosolygó öreg hollandus. Nagydarab
mackós, szőke férfiak. Aztán ott volt a sofőr, meg egy szúrósan ösztövér és kortalan
tolmácsnő, határtalan buzgalommal és rossz angol kiejtéssel felvértezve, Érsek Gabi meg
én. Nekünk külön összjátékunk volt: én angolról, Gabi németről fordított magyarra. Mert
Weimarba és Buchenwaldba csak ketten utaztunk magyarok. - Először Goethe, aztán az
SS - mondtam Gabinak. - Figyelje, ez a sűrített európai történelem. Bár ha én utazási
iroda volnék, megfordítanám a sorrendet. Valahogy jobb lenne az utóhatás, nem? Gabi
csak vigyorgott. Ő mosolynak hiszi, de vigyorog. Így társalog. Mert beszélni nem nagyon
szeret. Illetve nagyon nem szeret beszélni, vagy hogy is van ez? Én megállíthatatlanul
sokat pofázok, már csak azért is, hogy közben rájöjjek arra, hogy voltaképpen mit is
gondolok arról, amiről beszélek. Sokszor úgy érzem, hogy a szavaim úgy kopognak Gabi
lelkének páncélzatán, mint az esőcseppek egy tank tetején. A tank mélyén üldögél Gabi,
és hallgatja a külvilág üzenetét. Gabi lelki tankjának különben van ágyúja, de nincs
lőszere, vannak kerekei, de nincsenek hernyótalpai. Békés tank, jobban mondva ma már
békés tank, de mégis a háborúban kovácsolták. De akkor is... Szóval elindultunk
látogatóba, először Goethéhez, azután az SS-hez. - Nem ártana, ha ma az átlagosnál
többször szóba állnál velem - mondtam még Gabinak - mert egész nap úton leszünk, és
kurva unalmas az amcsik lefetyelését hallgatni. Könyvet meg nem hoztam, egy árva
újságom sincs. Legalább egy kicsit érezd magad felelősének a közérzetemért. Gabi
vigyorgott. Dühbe jöttem. "Hazafelé szálljatok gondolatok Ölelkezzél szívem és a tenger,
aki folyton csak vigyorog, az szerintem buta ember!" - idéztem neki Majakovszkijt. Akkor
már elhagytuk Lipcsét. A tolmácsnő rendíthetetlenül fordította nekünk a tájat. - Modern
lakótelep - mondta - és ott volt egy modern lakótelep. - Napraforgómezők - mondta - és
napraforgómezők mellett suhantunk el. - Jénában vagyunk - mondta - és Jénában
voltunk. Kávéivás, pisilés. De valami egyre jobban viszketett bennem, ahogy
továbbindultunk. Kis fájó, viszkető nyugtalanság, mint mielőtt bementem érettségizni.
Kibámultam az ablakon, de titokban Gabi profilját is néztem. Hátratámasztotta a fejét, a
szeme csukva volt. Az arca olyan kemény volt, mint egy római féldombormű egy
kőszarkofágon. Sebész. Arról volt híres, hogy amikor Erzsi meghalt az intenzív osztályon,
felkelt az ágya mellől, ahol két és fél napig ült, és nézte a feleségének eszméletlenségbe
simult arcát, aztán elment az uszodába. Négyezer métert úszott. Ültem a startkövön és
néztem, ahogy úszik. Át akarta úszni az Óperenciás-tengert, de nem ért partot. Így hát
vissza kellett fordulnia. Aztán vacsorázni mentünk. A vendéglőig én vezettem. Erzsiről
sohasem beszéltünk. őróla sem beszéltünk soha. Tulajdonképpen soha semmiről nem
beszélgettünk, ami lényeges. Tulajdonképpen mindig csak arról hallgattunk, ami
lényeges. Arról, ami a szavak alatt van. Ezért vagyunk barátok. - Nem ártana, ha ma az
átlagosnál többször szóba állnál velem - mondtam neki még egyszer. Németországban
foltosak a mezők. A fű fakózöld és a napfény fehéres meg az árnyék sötétlő foltjai
rohantak mellettünk. Németországban azon a reggelen foltosak voltak a mezők, mert a
felhők szétszakadoztak. - Nézd csak - mondtam Gabinak -, én látványosan bebizonyítom
neked, hogy züllött el egy kultúra fél évszázad alatt. Gondolj a Dreyfus-perre! Egész
Európa lázas izgalomban hörgött, mert egy francia zsidó tisztet igazságtalanul száműztek
az Ördög-szigetre. Ennyit számított még akkor az igazság és egyetlen ember sorsa. De
azóta is. Mi meg most épp Buchenwald felé furikázunk. De azóta is... Pár ezer ember
pusztulása, egyik-másik minizsarnok őrjöngése, terrorista mutatványok, mindez csak
mellékes rádióhír reggelizés közben. Még a dzsem sem csurog le a vajas zsemlénkről. -
Nézd csak - mondtam Gabinak -, be kell látnunk, hogy Hitler elvesztette a háborút, de a
lelkekben győzött. A mi lelkünkben is... A világ pedig tele lett kisebb-nagyobb
Hitlerekkel. A téboly fontos politikai tényező, számolni kell vele. - A féldombormű
felémfordult. Nem volt szeme. A szeme helyén sötétség volt. És vigyorgott, az istenit
neki! Egy pillanatra rámjött a frász. Tulajdonképpen ritkán félek, még leginkább a nagy
vizektől sötétben. Ha éjszaka beúsztam a tengerbe, vagy akár csak a Balatonba, előbb-
utóbb mindig rámtört egy nyüszítő szorongás, valami kozmikus fenyegetés, és
kétségbeesetten evickéltem kifelé. Egy ilyen éjszakán, ahogy zihálva partot értem, ott
állt egy nő. Ismertem a szomszéd nyaralóból. Mozdulatlanul várt, és amikor odamentem
hozzá, lassú, szinte kultikus mozdulatokkal szétnyitotta a fürdőköpenyét, és lecsúsztatta
a földre. A derengő csillagfényben láttam, hogy meztelen. - Rövidesen Weimarba
érkezünk - dalolta a tolmácsnő. - Rövidesen Weimarba érkezünk - mondtam gyorsan
Gabinak és kinéztem az ablakon. Azon a reggelen Németorszégban foltosak a mezők.
Goethéről nem tudok írni. Schillerről sem. Goethétől különben is dührohamot kapok,
halálra idegesít, öntelt pozőr, még a seggét is ünnepélyesen törüli ki. És mégis oda kell
rá figyelni, erre az emelkedett szellemű sikermalacra. Ez volt a kedvenc szava, ez, hogy
"emelkedett", amitől azonnal feláll a szőr a hátamon. És közben kénytelen vagyok
meghunyászkodni, mert valamiféle áldás sugárzik belőle, és egy emberen túli tudás a
világról és az élet dolgairól. Ezt kapta ajándékba ez a vén udvaronc, fekete frakkba
csomagolva, kebelén az elmaradhatatlan csillagérdemrenddel. Kiváló áruk fórumának
védjegye. Meg kell veszni tőle. Weimarban nagyot ebédeltünk. Gabi árnyképet vásárolt a
Goethe házban, azt nézegette modortalanul a leves mellé. Szemben ült velem a közös
asztalnál, mellettem az amerikaiak, akik az istennek sem akartak leesni rólam.
Boldogtalanul csevegtem, és hiába próbáltam tolmáccsá zsugorodni, Gabit nem lehetett
bevonni a társalgásba. Csak zabált, és bámulta a képecskéit. Ebéd után összegyűltünk a
busz mellett. Akkor azt mondja az egyik hollandus, a legmackósabb, a tolmácsnő-
kaktusznak: - Én és a barátaim még itt szeretnénk maradni Weimarban. - Angolul
beszélt. - Ha visszafelé jönnek Buchenwaldból, vegyenek fel minket. A kaktusz
összeráncolta a szemöldökét. Ettől még szúrósabb lett. - Nem akarják megnézni a lágert?
- Szeretnénk Weimarban maradni. - Nem akarják leróni a kegyeletüket ott ahol Ernst
Thälmannt kivégezték? Ezt rossz néven vennék az elvtársak... Velünk kell jönniük. A férfi
lágy arca megmerevedett. Kihúzta magát. Most látszott csak, hogy milyen nagydarab
ember. Most látszott csak, hogy harminchárom éve nem mondták neki, hogy valami
muszáj. Most látszott csak, hogy harminchárom éve nem mondták neki, hogy valamit
nem lehet. Most látszott csak, hogy már benne van a korban. - Ide figyeljen! - mondta,
és a hangja olyan volt, mint a kőrengeteg. - Én és a barátaim ezt a meghívást
Buchenwaldba már megkaptuk - 1944-ben. Túléltük. A másodszori meghívást most
visszautasítjuk. Akkor sajnos nem volt rá lehetőségünk. A halálos csendben hallani
lehetett, ahogy a kaktusz tüskéi zizegve lepotyognak. Azt mondta halkan, majdnem
alázatosan: - Kérem... Ahogy óhajtják. Visszafelé itt fogunk megállni... Akár a láz, úgy
szökött bennem magasra a szégyen. Mert én elmentem volna akkor is, ha nem akarok.
Csak nem teremtek ilyen kínos helyzetet! Mindig elmegyek, akkor is, ha nem akarok.
Hiszen csak apróságról van szó. Majd ha zeng az ég, akkor hős leszek. De ez az ember
szabad volt. Belülről volt szabad. Gabira néztem. Az arca komoly volt és figyelő. Csak
egy perc múlva kezdett vigyorogni. Istenem, gyermekkorom óta szeretnék bátor ember
lenni. Akkor még nem tudtam, hogy Gabi milyen bátor. Csak ültem mellete, és ringtam
az ülésen, behunyt szemmel. És a ringatás ritmusára énekelt bennem valami: - Nem
hazudok... soha többé... Nem hazudok... Soha többé... Itt az idő... Nem hazudok... Soha
többé... Nem hazudok... Itt volt az idő. Hogy többé már ne hazudozzak összevissza. Itt
volt az út. Az én damaszkuszi utam. Weimarból Buchenwald felé. Ennek az autóbusznak
különösen puha volt a rugózása. Úgy ringatott, mint egy elfásult dajka a csecsemőket.
Teleettük magunkat, és most emésztettünk, mint a zsákállatok. Hátradőltem és
behunytam a szemem, mert láttam, hogy Gabi makacsul nézi a tájat, és nincs kedve
beszélni. Enyhe hányinger forgolódott a gyomromban. Meleg volt, hónom alól elindult az
első verejtékpatakocska. Mélyeket lélegeztem, hogy el ne rókázzam magam a
damaszkuszi úton, Weimarból Buchenwald felé. Surrogtak a kerekek - a busz nagy ívben
kanyarodott. Kinyitottam a szemem. Leértünk a főútvonalról, keskeny úton suhantunk,
sötétzöld erdők között. Gabi ekkor felém fordult. Arca ijesztően szürkészöld volt,
homlokán kövér izzadságcseppek ereszkedtek lassan lefelé, és megakadtak a szemöldöke
peremén. Onnan már kis erecskékben folytak a halántékára. - Ez a kurva német
konyha... - mondtam, de csak suttognom sikerült. - Ez a vér útja! - mondta Gabi, de
csak suttognia sikerült. - Micsoda? - Ez a vér útja! - mondta Gabi másodszor is, de most
már olyan keményen, hogy többen felénk fordultak. - Így hívtuk. Mert aki itt kidőlt, azt
azonnal agyonlőtték. A lágerbe csak erős, teherbíró állatok érkezhettek meg. Ez volt a
központi elosztó tábor. - Te?... Itt voltál? - Ezen az úton vonszoltam végig az apámat.
Pedig megadhattam volna neki a könnyű halált. - Őrült vagy! Miért jöttél ide? - Vissza
kellett jönni, egyszer az életben. Ötvenéves vagyok. Nem érted? Az arca levált rólam, és
koppanva esett az ülés alá. A helyén csak kő volt, kőbe mart szigorúság. Keskeny úton
suhantunk, sötétzöld erdők között. Buchenwald körül nyüzsgött a vasárnapi nép a
butikok és a souvenir bódék között. Lehetett kapni deportált mártírok jelvényét, virslit,
fényképes borzalomfüzetkéket, sört, fagylaltot és émelygő undort. Lehetett látni tisztára
mosdatott, fehér harisnyás kislányokat, hősiesen terebélyes német anyákat és répafejű
atyákat, akik nem kevésbé hősiesen törtek utat a tömegben kis családjuk számára.
Pocakjukon már nem lehetett volna összegombolni a karcsúsított zöld egyenruhát.
Lehetett látni farmernadrágos délceg ifjakat és aranyos trikók alatt ugrándozó kebleket;
lehetett látni a világ valamennyi márkájú fényképezőgépét és egy vaskaput a
beleforrasztott kovácsoltvas felirattal: "Mindenkinek a magáét", pontosabban azt, ami jár
neki. Lehetett hallani töredék mondatokat a világ minden nyelvén, lehetett hallani az
idegenvezetők sürgető kiáltásait, amivel a csoportjukat biztatták sietésre, mert lejárt a
haláltábor megtekintésére szánt programidő; lehetett hallani egy helybéli kövér
idegenvezető monoton és szakszerű magyarázatát a haláltábor állványra szerelt és
pontosan megrajzolt térképe előtt: - Harmincötféle néphez tartoztak a tábor foglyai.
Rendkívül nagy volt ennek következtében a nyelvi zűrzavar. Szinte elképzelhetetlen az a
szervezési tehetség, ami ahhoz kellett, hogy ebben az összevisszaságban rendet
lehessen tartani... Gabi lelkiismeretesen fordította magyarra. A tolmácsnő
lelkiismeretesen fordította angolra. Ezt mondta: "Ha a tarkójára ütnék... Ha a tenyerem
élével csak egy iszonyú nagyot ütnék a tarkójára, oda, ahol a háj gyűrűzni kezd a
koponyája alatt - vajon mi történne? Vajon ütne-e a hollandus, aki ezekben a percekben
virágot tesz Schiller sírjára? Vajon érdemes-e még élni ebben a tébolydában, amibe
beleszülettem?" És én gépiesen mormolom, ahogy továbbindulunk: - Danke sehr...
Danke vielmals... Köszönjük a magyarázatot. A kapu. És egy rommező. A barakkok
alaprajzai látszanak. Egy-két épület áll csak. A központi parancsnokság a hatalmas
térség túlsó oldalán. A befogadóhelyiségek. A krematórium. Gabi sorban rámutat. - Itt
láttam utoljára az apámat. Ez volt a mi barakkunk. Itt sorakoztunk reggelenként. Az
orvosi vizsgáló. Látod, ide kellett állni, hogy a magasságunkat megmérjék. És itt az a kis
nyílás a falban. A gyanútlanul méredzkedők tarkón lövésének céljára. Ügyes, nem? A fal
túloldalán kis helyiség volt. És egy szék a hóhérnak, hogy el ne fáradjon szegény. Nem
tudom miért, de ettől a széktől bicsaklott ki a lelkem. Mikor újra kiléptünk a szabad ég
alá, szédülni kezdtem. Gabi hangja is eltávolodott, mintha víz alól hallanám. A fecsegő,
idegességükben nevetgélő és fotomasináikat csattogtató amerikaiak, a hallgatagon
figyelő japánok és közöttem vibrált a levegő, mint mikor forró nyári napokon remeg a
felhevült asztfalt fölött. És ebben a vibrálásban megláttam az angyalt. Halálangyal volt,
de a rosszabbik fajtából. Nem az álomba simuló békés halál Thanatos angyala. Nem a
hősi halál extatikus angyala a kivont, lángoló karddal. Nem a gyötrődő, rákos halál
kegyetlen inkvizítora. Ez az anygal buta volt és óriási és tohonya. Kifejezéstelen arccal
gugolt a táj fölött, a válla így is elérte a ritkásan szállongó felhőket. "Úristen még mindig
itt van. Harmincnyolc éve bóbiskol, mert nem érzi az áldozatok éltető füstjét. De itt van."
Megkapaszkodtam Gabiban és a tágra nyílt japán szemekben. Eljöttek Európába, hogy
megnézzék azt a kultúrát, ahol kétezer évvel ezelőtt meghírdették a szeretet
evangéliumát. Talán ők is látták az angyalt, mert egyre nagyobb lett közöttük az idétlen,
görcsös viháncolás. Talán a főpap is látta az angyalt, amikor leborult és megcsókolta
Auschwitz földjét. Talán ez a halálos döfés az angyalnak, nem a tarkón verések.
Bementünk a krematóriumba. Hideg volt, közönyös, és sértődött, mint egy nyugdíjba
küldött szenvedély. A japánok a fal mellé húzódtak, szinte vigyázzban álltak. Az amerikai
fényképezőgépek csattogása és a vakuk villogása elviselhetetlenné vált. Tulajdonosaik
izgatottan érdeklődtek a technikai részletek iránt: - Hol hozták be a hullákat? Hány fokos
volt a kemence? Hány működött egyszerre? És a hamvak? Mi volt a fűtőanyag? Mennyi
műszaki személyzetre volt szükség? A fene a hisztériás lelkemet. Majdnem üvölteni
kezdtem, üvölteni egy pillanatnyi csendért, csak annyiért legalább, amivel a gyűléseken
emlékezünk időközben felfordult kollégáinkra. A csoportból előlépett Gabi. De úgy lépett
ki, hogy mindenki zavarodottan elhallgatott. Ránk szakadt a csend, pedig nem üvöltött,
csak két lépést tett előre. Letette a földre a kopott aktatáskát, amit eddig csak a hóna
alatt szorongatott, és kivett belőle egy vérvörös megviselt rózsacsokrot. Betette az egyik
kemencébe, és szégyenlősen azt mormolta: - Az apámnak hoztam... Aztán leült a földre,
oldalra dőlt, és kitört belőle egy kisgyermek fuldokló sírása. A szívem irtózatos
dobbanásokkal vert, minden ütése a dobhártyámat feszítette. Mire körülnéztem - egyedül
voltunk. A falhoz támaszkodtam és vártam, amíg Gabi föltápászkodik és azt nyögi: -
Menjünk innen a francba!... Mentünk. A múzeumot sem néztük meg, az emberbőrből
készült tárgyakat sem. Visszafelé csend volt a buszban. Ebbe a csendbe szálltak be a
Weimari hollandusok, és elsüllyedtek benne. Én tudtam, hogy ez a csend végleges, és
már megkövülőben van köztem és Gabi között. Van olyan szemtanú, akinek nem lehet
megbocsájtani. Éjszaka nem tudtam aludni. Felkeltem és elindultam a bár felé. Két óra
lehetett. Gabi ajtaja alól fény szűrődött ki. Benyitottam. Ott ült a karosszékben, úgy
ahogy hazaérkezett. Az aktatáska mellette hevert a földön. Intett, hogy menjek ki.
Kimentem. A bárban Martinit ittam és konyakot. Arra gondoltam, hogy reggel kiutazok a
repülőtérre és hazamegyek. Arra gondoltam, hogy nem fogok kimenni, mert még tart a
kongresszus, és kiküldetésben vagyok. Arra gondoltam, hogy Weimarból Buchenwald felé
találkoztam a szabadsággal, és méltatlan voltam rá. Aztán amikor már eléggé berúgtam,
elmentem lefeküdni. Másnap délelőtt volt az előadásom, a Marx Károlyról elnevezett
egyetem nagytermében.

Popper Péter:
Politikai-lélektani kiskáté kezdő politikusok és rendes emberek részére

1. A politikusnak minden pártban vannak ellenfelei. Ellenségei csak a saját pártjában.

2. A honi politika hagyományos útja: átalakulni fejlődés nélkül. A multat nem befejezni,
hanem abbahagyni.

3. A politikában soha nem a legtehetségesebb győz, hanem a könyörtelenebb.

4. Zsarnok úgy születik, hogy a felszabadult rabszolga hatalomra kerül. Aki egyszer
rabszolga volt, mindörökre az marad. Félni fog a szabad emberektől és elpusztítja őket.

5. A sikeres politikusnak csak két érzésre van szüksége: hogy unatkozzon a politikán
kívüli életben és féktelenül vágyjon a hatalomra.

6. A politikus szemében lényeges dolog csak a politikában történhet.

7. A politikus viselkedésének egyetlen szabályozó elve, hogy az adott pillanatban mi

hasznos és mi káros neki. Freud nyomán ez az ún. "politikai örömelv" amit soha nem vált
fel semmiféle társadalmi "realitás elv".

8. Küldetés, nemzetsors, humanizmus, felelősség, erkölcs, nép, - e sokat hangoztatott

szavak a politikában azt a szerepet töltik be, mint a zománcozott rózsa a bilin.

9. A politikus barátsága olyan, mint a követváltás a diplomáciában. Kellemes

atmoszférába bujtatott hírszerzés az esetleges jövendőbeéi ellenfél gyengéiről.

10. Az erkölcs és a szociális érzékenység pusztító hatású, ha nem csak jelszó, hanem
valóban beszabadul a politikába. Ekkor keletkeznek a dilettáns döntések.

11. Értékes ember csak akkor maradhat talpon a politikában, ha sürgősen kifejleszti
azokat a kötelező bűnöket, amelyek nélkül a politikai közélet soha nem fogadná be.

12. A zseniális politikus nem mutatkozik és nem pofázik túl sokat a nyilvánosság előtt. A
túl sok magamutogatás, a túl sok beszéd előbb-utóbb leleplezi. Mindenkin van leleplezni
való és mindenki követ el hibákat. Az egyistenhit azért győzte le a bálványimádást, mert
az Úr láthatatlan és megközelíthetetlen volt.

13. Döntéskor a politikus soha nem veszi figyelembe azt, ami térben vagy időben messze
van.

14. Minél sikeresebb a kormányzás, a politikus annál inkább irtózik a kockázatok

vállalásától. Minél inkább a csőd felé tántorog, annál hajlamosabb nagy, mégnagyobb,
sőt irreális rizikókat vállalni, csakhogy hatalmát néhány történelmi másodperccel
meghosszabbítsa.

15. Változás egy forradalom árán - ez a politikai középszerűség kommersz útja.

Forradalmat csinálni változás nélkül, ez a politikai tehetség teljesítménye.
16. A politika évezredek óta egy jottányit sem változott, nem tud sem fejlődni, sem
romlani. Macchiavelli, Nagy Frigyes és Gracián ma is aktuális. Ezért a jó politikus
történelmi precedensek után igazodik. Semmi szüksége nincs a haladásra, s a
haladásnak sem a politikusra.

17. A politizálásnak kétféle személyes haszna van: ismertté válni, alkotás nélkül és
kiválasztottként élni, kiválasztottság nélkül.

18. Kétféle politikus nézhet sikeres pályafutás elé: a racionális szörnyeteg, mert őt nem
lehet legyőzni. A tisztán érzelem- és indulatvezérelt mániás, mert ő soha nem veszi
tudomásul, hogy legyőzték.

19. A politikus úgy van a nyilvánossággal, mint félénk ember a harapós kutyával. Utálja,
de koncot dob neki, hogy ne bántsa.

20. A politikust üldöző legfélelmetesebb mumus a nevetségessé válás. És mert

paranoiás, titokban egy kicsit mindig nevetségesnek érzi magát. A hazáért és
mindnyájunk boldogságáért, a barbár ellenséggel küzdve anno 1917-ben
vakbélgyulladásban hősi halált halt dr. Utrius Pál honvédbaka humanista rögeszméit
felhasználva, közreadja Popper Péter.

Popper Péter: Hogyan öljük meg magunkat?

(Terror News 48.)

1. Jól képzett öngyilkos soha még csak célzást sem tesz öngyilkossági terveire. Aki
meghalási szándékáról beszél, az két hatást ér el ismerősei körében: Amíg él: "Csak
jártatja a száját, úgyse meri megtenni!" Amikor meghalt: "De sokáig lamentált szegény,
amíg rászánta magát!" Halálunk mindenkinek legyen meglepetés; életünk frappáns
zárópoénja!

2. Soha nem szabad búcsúlevelet írni. A búcsúlevél hitetlenné teszi életünket és

halálunkat. Ha még van mondanivalónk az élők számára - mondjuk el nekik. Ha még
maradt ütésünk és simogatásunk - üssünk és simogassunk. De "visszaszólni a
megsemmisülésből" - ez szánalmas és megvetésre méltó. Azt bizonyítja, hogy gyávák
voltunk cselekedni életünkben és elnémulni halálunkban. Ha a halálnunk nem elég
büntetés azoknak, akiket meg akarunk büntetni szeretetünkért, akkor egy szemrehányó
levél aligha kelt nagyobb bűntudatot bennük. De gyanúba kerülünk, hogy ezen primitív
módon még egy kicsit tovább akarunk élni.

3. A tisztességes öngyilkos nem végrendelkezik. Nincs komikusabb annál, mint amikor

egy ember az örökkévalóság kapujából visszafordulva, még gyorsan polgári jogi ügyeket
bonyolít. Ne röhögtessük már ki magunkat.

4. Öngyilkosságot soha nem követünk el családi vagy ismeretségi körben. Önkéntes

halálunk csak a legzártabb magánügyünk lehet. Ezért az öngyilkosjelölt utazzon el
meghalni, a legjobb, ha külföldre távozik. Erre a célra még kölcsönt is szabad felvenni.
Hátrahagyott javainkból majd megtérítik az illetékesek. Az ember ne spóroljon a halálán.

5. Esztétikusan kell megölnünk magunkat. Jó ízlésű ember nem csinál horrorfilmet a

halálából. Ezért szigorúan tilos: - mindenféle tárgyat magunkba szúrni, ereinket felvágni
- mert a seb, az alvadt vér gusztustalan; - felakasztani magunkat - mert a kilógó nyelvű,
püffedt, fekete arcú hulla ijesztően csúnya és groteszk; - kinyitni a gázcsapot, vízbe
ugrani - ugyanezért; - levetni magunkat valamilyen épületről - mert az eldeformálódott
test méltóságát vesztett és értelmetlen húshalmaz; - gyógyszereket, vegyszereket enni
nagyobb mennyiségben - mert öntudatlan állapotunkban könnyen magunk alá
csinálhatunk. Sőt, ha ügyetlenek vagyunk, halál helyett csak meghülyülünk, és
életfogytiglan ápolhatnak minket.

6. Ezért az elegáns ember, aki ad az esztétikumra, a kezdetleges módszerek helyett: -

Éhen hal. (Egyáltalán nem kell enni, 2-3 nap múlva már nem érezzük az éhséget.
Kellemesen bágyadtak leszünk. Közben igyunk, de csak tiszta vizet, hogy ki ne
száradjunk, mert nagyon kellemetlen és rossz szagú [acetonos] lesz a leheletünk. A
végén egyre többet fogunk aludni, majd "szívgyengeségben" [általános keringési
összeomlás] csöndesen és valószínűleg álmunkban elhalálozunk.) - Megfagy. (Egy üveg
jó konyak társaságában elhever egy havas erdei tisztáson, és addig nézi a csillagokat,
amíg ringató kábulatban átsuhan a nemlétbe.)

7. Öngyilkosságból csak jelesre lehet vizsgázni. Vagyis meg kell halni. Akit pótvizsgára
utasítanak megmentés útján - az süllyedjen el röstelkedésében. Nem komoly ember. Az
élők között van a helye.

8. Az elkeseredettség, a kétségbeesés a legkevésbé alkalmas lelkiállapot arra, hogy

befejezzük az életünket. Ilyenkor csak a dilettánsok követnek el öngyilkosságot. E
szabály hátterében a következő meggondolás lappang: Materialisták számára: Életünk
ritmusosan lélegzik, mint minden, ami él. Van dagálya és apálya, felemelkedése és
alázuhanása. Létünket a paradoxon nagy törvénye szabályozza, amely azt tanítja, hogy
mennél nagyobb erővel taszítanak a körülmények lefelé, annál inkább megnövekszik a
felhajtó erő, és előbb-utóbb érvényesül. Éppen úgy, mint amikor egy parafadugót
nyomunk a víz alá. Ezért aki a kétségeesés mélypontján öli meg magát, bizonytalan
szívvel lép ki az életből, mert sejti, hogy a dolgok közeledő jóra fordulásáról mond le.
Idealisták számára: Végül mégsem lehet tudni, hogy nincs-e a dolgoknak odaát
folytatása. S minden vallás és misztika egyetért abban, hogy változtatni - önmagunkon,
kapcsolatainkon, érzelmi állapotainkon - csak itt, e földi életben lehet. A túlsó síkon csak
szemlélet van és megítélés. Ezért a dilettáns öngyilkos a legrosszabb csapdába esik bele:
éppen azt az elviselhetetlen lelkiállapotot konzerválja időtlen időkre, ami elől az
öngyilkosságba menekül. Úgy marad.

9. Ezért akkor kell megölnünk magunkat, amikor elégedettek és boldogok vagyunk.

Egyedül ez az öngyilkosság hiteles, mert bizonyítja, hogy nem gyávaságból,
menekülésképpen vagy önutálattól sarkantyúzva távozunk az élők sorából, hanem azért,
mert megvetjük az életet amúgy egészében, örömeivel és sikerajándékaival egyetemben.
Az ilyen öngyilkosságot soha nem bánjuk meg, és példaképpé válhatunk minden idők
következő öngyilkosai számára.

Popper Péter: Az utolsó ítélet

Minden úgy történt, ahogy a jövendölésekben megjövendölték. Eljött három arkangyal -

ámbár talán heten voltak, vagy kilencen, vagy tizenketten, lehet, az én síromból csak
három látszott - és megfújták a harsonákat. És fölpattantak a sírok, és kikászálódtak a
halottak, a frissek is, és azok is akik évezredek óta korhadtak már a föld alatt,
előgomolyogtak a lágerek halottai és sorstársaik, akik az inkvizíció máglyáin hamvadtak
el, nagy csobogással fújták ki a vizet magukból ők, akiket elnyelt a tenger, s bár testüket
visszakapták, de a kellemetlen szagtól nem mentesülhettek a szerencsétlenek, akiket
vadállatok nyeltek el. Bűzlöttek istenesen. És íme a Mindenség Ura felült trónusának
mozdulatlan fénysugaraira, és megkezdődött a végső számadás. Bűntudattal, rémülettől,
szorongástól roskadozva vonultak el előtte a szentek és a paráznák, az aszkéták és a
kurvapecérek, az aranynak áldozók, a pompának áldozók, Sivának, Jehovának, Jézusnak
áldozók, a bornak és a vérnek áldozók, az eszmés macskajancsik és az eszmétlen
szabadgondolkodók, akiknek szabad volt bármiről gondolkodniuk, ami eszükbe jutott, de
rendszerint nem jutott az eszükbe semmi sem, a bölcselők és a tébolyodottak, a
zseniálisak és a csorgó nyálúak, nők, férfiak és hermafroditák, jók és rosszak és
semmilyenek, egyszóval az emberiség. És mindenkinek a nyakába akasztották az ő igazi
történetét, éppen úgy, ahogy a költő megálmodta és a táblákon vörös betűkkel
világítottak a bűnök és szelíd kék fénnyel a jócselekedetek. És mindenki félve lesett a
szeme sarkából, hogy jobbra, vagy balra kell-e térnie, az üdvösségben részesülők, vagy
a kárhozatra taszítottak közé. De balra nem ment senki sem! Mert amikor valaki az Úr
trónusának sugárkörébe lépett, íme, tisztán ragyogott a táblája, nem volt azon egyetlen
szó, sem kékkel, sem vörössel, mert a fénysugár mindent letörölt róla. És akkor a
jóságosak és az igazak morgolódni kezdtek, hogy minek tartóztatták meg magukat a
bűnöktől, miért mondtak le annyi élvezetről, pénzről, hatalomról az üdvösségükért. Mert
íme, jutalmuk nem különbözött azokétól, akik minden erkölcsi törvénynek és isteni
parancsnak fittyet hányva, éltek kényük és kedvük szerint. Zúgolódtak hát a jók, az
istenfélők, a fehér erkölcsi palástjukat be nem mocskolók, és zajongásuk felhatolt az Úr
trónusáig. - Megbántátok-e, hogy hűségesek maradtatok törvényeimhez és törvényeim
szelleméhez? Sajnáljátok-e, hogy mennyi földi örömtől fosztottátok meg magatokat
énérettem? És sokan felelének: - Ha így áll a dolog, bizony megbántuk szamárságunkat.
Mert akárhogy is nézzük, ez az egyenlősdi nem igazság, Uram! Ó, ha tudtuk volna!... És
kizárólag ők kárhoztak el, csakis ők, és senki más.

A TAGADÁS NEM ELÉG - BESZÉLGETÉS POPPER PÉTERREL

(Magyar Hírlap, 1995-11-11)

Gyermekpszichológiát, pszichoterápiát, valláspszichológiát, hatáspszichológiát tanít

orvostanhallgatóknak, jövendő pszichológusoknak, vallásoktatóknak,
filmszakembereknek, újságíróknak Budapesten és két vidéki egyetemen. Mellesleg a
miniszterelnök személyes tanácsadója. Azt mondja, hogy mindig megmondja, mi az, ami
nem tetszik neki.

- Önnek, mint olyan tanárnak, aki igen sokfelé oktat, milyen képe van a mai
huszonévesekről?

- Általános képem nincs. Sejtéseim vannak. Azt látom, hogy életstílust keresnek.
Szabadok, bátrak, függetlenek szeretnének lenni, és nem veszik észre, mennyire
konzervatívak, sablonosak, lavírozóak. Ennek sok oka közül csak a egyik az, hogy
bizonytalanok az orientációs pontjaik, hiányoznak vagy labilisak azok az alapértékek,
amelyekre rátámaszkodva elrugaszkodhatnak valamerre. Kicsit leegyszerűsítve és naivan
magyarázzák a világ történéseit, talán éppen azért, hogy a saját tájékozódásukat
megkönnyítsék.

- Ebben a tekintetben éppen úgy járnak el, mint a felnőttek.

- Más tekintetben is, miközben szociálisan egyáltalán nem akaródzik felnőniük, pedig
muszáj lesz. Rákényszeríti őket a komor valóság. Pedagógusként feladatomnak tartom,
hogy zűrzavart csináljak a fejekben. A diákok egyszer elneveztek a bizonytalanság
gurujának. Miközben mások egy és oszthatatlan igazságokról beszélnek nekik, én azt
mondom, hogy: lehet?, talán?, és ez jólesik a hallgatóknak, de titokban jobban örülnének
annak, ha mégis "így van" tanításokat kapnának. Van pikantéria abban, ha egy tanár
bevallja, hogy sokféle igazság között kóborol; lehet, hogy száz diákból ezért csak egy-
kettő szegődik hozzám tanítványnak. A többiek a stabilitást választják.

- Maga mondta, hogy az elrugaszkodáshoz stabil alapok kellenek, a jövő

megfogalmazásasem megy, ha nincs valami szilárd kiindulásipont.
- Nagy ostobaságnak tartom ezt az állandó jövőképkeresést és számonkérést, amikor
tudjuk, hogy a jövő - most különösen - kiszámíthatatlan történések és fordulatok
sorozata. Talán jobb is lenne erre szocializálni a gyerekeket ? arra, hogy tudjanak
percenként más és más meglepetésekhez alkalmazkodni, a csapdák között ügyesen
lavírozni. Nem rossz fajta életszemlélet ez, csak más, mint amilyet az idősebb generációk
szeretnének. Nem biztos, hogy az, amit mi értéknek tartunk, mindig jó dolgokhoz vezet.
Hiszen láthatjuk, hogy mennyit öltek a szeretet nevében, és soha a közöny nevében. Már
most is avas íze van annak, amikor valaki az emocionális gazdagság, az elvekhez való
hűség, a jövőnek való elkötelezettség, a hivatástudat fontosságát kezdi hangoztatni. Az
élet ma nem erről szól, és ezt a gyerekek tulajdonképpen jobban tudják, mint a tanáraik.

- Hogyan viszonyulnak a politikához? ? Naivan, szocialista igényekkel,

szándékfanatikusan. Meg vannak győződve arról, hogy a dolgok attól sikerülnek jól vagy
rosszul, hogy jó vagy rossz szándékú emberek csinálják. Mondjuk tandíjat azért kell
fizetniük, mert valakik ki akarnak szúrni velük. Fújják persze, milyen gazdasági
nehézségek között élünk, de még mindig azt képzelik, hogy az állam mindenható, és
csak azért nem ad pénzt, mert nem akar, holott megtehetné. Ugyanilyen mindenhatónak
gondolják a vezető politikusokat, akik csak azért nem teszik tisztába a dolgokat, mert
rossz, gonosz emberek. A történésekre nincs igazi rálátásuk, és ezért nagyon
manipulálhatóak.

- Lehangoló dolgokat mond a hallgatóiról. A pénz miatt tanít?

- Először is a szereplés miatt. Egyáltalán nem szégyellem a magamutogató, színészkedő

hajlamaimat. Harminc éve élvezem azt a hatást, amit tanárként keltek. Szeretek tanítani,
mert öregszem, és abban bízom, hogy valamennyire véd a vénüléssel járó elhülyülés
ellen, ha fiatalok között mozgok. Jó az is, hogy sok helyen tanítok, és még többfelé
hívnak, mert bármikor arrébb állhatok. Rosszul tűröm a kötöttségeket. Már
fiatalkoromban "rohadt karrierista" hírem kelt, mert valóban tettem erőfeszítéseket azért,
hogy a szakmában olyan helyre dolgozzam fel magam, ahol nem mondhatják meg, mit
és hogyan tegyek és hol legyek reggel fél kilenckor. Európai kultúránkban a
függetlenséget valahol Svejk színvonalán lehet elérni, vagy pedig fel kell kerülni egy
bizonyos szociális piedesztálra. Tanítok azért is, mert főképpen erre vagyok használható,
és kétségtelenül kellemesebb pénzkereseti lehetőség, mint a pszichoterápia, amelynek
űzését a minimumra csökkentettem.

- Kiégett szakmailag?

- Kétségtelenül egyre kevesebb késztetést érzek az egyéni pszichés nyomorúságok

enyhítésére, és azt hiszem, ezért rosszabbul is dolgozom, mint azelőtt. Szkeptikusabb
vagyok mind a pszichológiai hatást, mind a saját dolgomat illetően, és pontosan tudom,
hogy ezt a kételkedést az a modern őrület váltotta ki belőlem, amelyet a pozitív
gondolkodásra való ráhangolásnak neveznek. Ezt zabálja most mindenki, mint a
kolbászos bablevest, én meg önbecsapásnak tartom, az élet csonkolásának érzem,
amikor a létezés tragikumait pozitívra hazudják. A hatvannyolcas párizsi
diákmozgalmaknak volt egy olyan vonulata is, hogy "lámpavasra a pszichológusokkal és
a pszichiáterekkel", akik manipulálják a társadalmat. Azt gondolom, hogy a szakmám
egyre jobban ebbe az irányba fordul: feladatának érzi, hogy az objektíven elviselhetetlen
dolgokra konformizálja a szervezetet. Ha a Kovács úr kikészül attól, hogy az elvált
felesége, akivel kénytelen egy lakásban élni, szeretőket hoz fel magához,
pszichológushoz fordul. Én meg azt gondolom, hogy Kovács úr valójában nem pszichésen
beteg; szociális seb az, amiért hozzám kerül, merthogy nem tud magának lakást venni,
és teljesen normális dolog, hogy ezt a helyzetet nem tudja elviselni. Amikor
gyógyítgatom, ezt a szociális sebet fedem le.
- Ösztönös törekvésünk, hogy a tragikus élmények hárításával, meg nem élésével
csökkenteni akarjuk a saját felelősségünket abban, amit magunkkal és másokkal
művelünk.

- Éppen az önmagáért való felelősség csökkentésében, az erkölcsi ítéletek kiiktatásában

búvik meg a társadalmi manipuláció egyik lehetősége. Biztos-e, hogy a rablógyilkos
antiszociális deviáns, akit gyógyítani kell? Biztos-e, hogy az alkoholista soha nem egy
iszákos disznó, hanem beteg? Biztos-e, hogy a lusta embert neurotikus
teljesítménygátlás diagnózisával kell illetni? Biztos-e, hogy a csöveslétnek minden
esetben pszichiátriai probléma az oka? És szabad-e tulajdonképpen egyenlőségjelet tenni
a nyárspolgári életvitel és a pszichés egészség közé?

- Közírói szerepben is szívesen tájékoztatja a közönséget gondolatairól. Ezt meglehetősen

sűrűn, s nyilván az elhangzott és az írott szóért való felelőssége teljes tudatában.

- Felelősség tekintetében pozitív képem van magamról. Sokat író ember vagyok,
nemcsak cikkeket, hanem színdarabokat, könyveket, tankönyveket írtam, és soha
semmiért nem kellett meakulpáznom, holott nagyon sokat változott közben a világ ? és
olykor a véleményem is.

- Egyik kedvenc foglalatossága azon csodadoktorok ostorozása, akik minden testi-lelki

bajra tudnak egy gyógyírt. Sokan ilyen mindenható gyógyír reményében veszik a maga
könyveit.

- Andaxinként használnak? Nem rendülök meg ettől. Én is tartok rossz kedély elleni
műalkotásokat. Kétszázezredszer is elolvasom Graham Greennek az Utazások
nagynénémmel című, lektűrnek is minősíthető könyvét, vagy Satie zenéjét hallgatom,
hogy jobb kedvem kerekedjen. Baj-e ez Greennek, Satie-nak? Könyveimet nem azért
írtam, hogy hamis lelki vigaszokat és illúziókat hintsek az embereknek. Általában arról
írok, magam hogyan élem meg a dolgokat, és ha ez lecsillapítja az embereket,
semmiképp sem azért, mert mosolygósnak, szelídnek, perspektivikusnak hazudom a
világot.

- Azért nem sérti az önérzetét, hogy egyesek csodadoktornak, mások meg ? éppen
emiatt ? sarlatánnak tartják? ? A csodadoktor hamis, mert készen kapható varázst kínál.
Az első, nagyon népszerű könyvem, a Belső utak könyve tulajdonképpen megbukott.
Nem a példányszámot tekintve, mert több kiadása mind egy szálig elfogyott, hanem
azért, mert az emberek elolvasták - és nem követték. Arról írtam benne, hogy talán
megteremthető a belső harmónia, de csak nagyon nagy erőfeszítés árán. Ha elolvasom
Shakespeare-nek azt a mondatát, hogy "idő, te oldod majd meg ezt, nem én, mert ez a
csomó nekem túl kemény", és ettől megkönnyebbedik a szívem, ez nem azt jelenti, hogy
Shakespeare szélhámos volt. Nem veszem magamra a csodadoktorságot, és nincs semmi
kompetenciám afölött, hogy szavaimat mire használják.

- Mire használja a miniszterelnök, akinek személyes tanácsadója?

- Mostanában igen kevésre. Nincs körülhatárolt szakterületem. Ha találkozunk,

beszélgetünk az élet dolgairól, s olykor kikéri a véleményemet.

- Önt olyan embernek tartják, aki hatással van másokra. Hogyan hat a miniszterelnökre,
akinek munkastílusát sok bírálat éri, saját pártjában is szeszélyességet,
kiszámíthatatlanságot, hektikusságot emlegetnek? ? Pontosítsunk: nem vagyok Horn
Gyula pszichológusa. Ha azt igényelné, nyilván ugyanolyan magánügyként kellene ezt
megoldani, mint ahogy a fogorvosa is magánügy. Persze van kockázat abban, hogy Horn
Gyula vállalja saját karakterét. Talán politikai sorsának szerves alkotóeleme az, amit
maga szeszélyességnek nevez. Nem hiszem, hogy lehet egy hatvan-valahány éves ember
személyiségén változtatni, és végképp nem gondolom, hogy bármelyik tanácsadójának
Horn Gyula átnevelése lenne a feladata.

- Mégis: mi a dolga?

- Nem az, hogy a kormányintézkedések lélektani hatásait kiszámítsam. Egyébként pedig

ez a kormány pszichológiailag és hatás-lélektanilag olyan rosszul adja el magát, hogy
bizony nagyon megtépázná az én szakmai presztízsemet, ha az emberek ezt az én
pszichológusi tevékenységemnek is tulajdonítanák. De nem teszik, ellenkezőleg:
mindenki azt tételezi fel, hogy nemigen veszek részt ezekben a dolgokban, és ezt onnan
tudják, hogy nem lenne az ilyen rossz, ha a Popper benne lenne.

- Ha még hatása sincs a hatalom működésére, miért marad meg címmel-ranggal annak a
belső köreiben?

- Ha van némi hatásom, akkor abban, hogy nem mondtam le a szuverén gondolkodásról,
a kritikusi szemléletről. Számtalan fenntartásomról sokszor írtam és fogok is írni.
Egyébiránt pedig minthogy a címemhez nincs puvoárom, hatáslehetőségem és
felelősségem sincs. Véleményem van, amelyet megmondok.

- Mások ezt tanácsadói cím nélkül is megteszik.

- Jó, akkor elmondom, miért maradtam meg Horn Gyula személyes tanácsadójának. A
magyar politikai palettán számomra a szocialista mozgalmon kívül - akkor is, ha abban
nem minden az én ízlésem szerint történik - nincs más választási lehetőség, ha részt
akarok venni a dolgokban. Ha most kiválnék, ennek a híre ártana a szociálliberális
kormányzatnak, és ezt nem akarom. Ráadásul bizonyos tekintetben hűségmániás
vagyok, az árulásnál pszichésen züllesztőbb tevékenységet nem ismerek. Egyszer igent
mondtam valamire - nem bájos tudatlanságban, hanem baljós tudatban -, mert pontosan
tudtam azt, hogy egy ilyen koalíciós kormány a bukás felé is elrohanhat, igent mondtam
a választási győzelem után, és cserébe mindössze annyit kértem Horn Gyulától, ne
sértődjön meg, ha magyarosan megmondom a véleményemet.

- Miről? ? Mindenről, amit lényegesnek érzek és ami nem tetszik.

- Mi nem tetszik?

- Másokkal együtt kezdettől fogva azt az álláspontot képviseltem, hogy van három terület
Magyarországon, amelyet nem szabad a korlátozás nélküli piacnak kiszolgáltatni. Az
oktatásügyet, az egészségügyet és a művészeti mecenatúrát állami eszközökkel védeni
kell a szabadon grasszáló kapitalizmussal szemben. A financiális brutalitás ezeken a
területeken nem hagyott időt az átállásra, mély vízbe hajított úszni nem tudó,
kiszolgáltatott embereket. Mert kiszolgáltatott a beteg, kiszolgáltatott a diák és
kiszolgáltatott a művész is. Másfelől nézve pedig semelyik politika nem engedheti meg
magának, hogy az ifjúság színe-javával, az egyetemi diáksággal összevesszen, hogy az
értelmiséggel ne tudjon valamilyen modus vivendit találni. Egyébként pedig azt
gondolom: mindenre meg lehet nyerni az embereket, de nem erőszakkal, mert akkor
nem kooperálókká, hanem ellenállókká válnak.

- Miért demonstrálja a hűségét egy olyan kormányzathoz, amely - ugyan kikerülhetetlen

kényszerek hatására - szociális igazságtalanságokat valósít meg, vagyis éppen azt, ami
elleni tiltakozásként maga annak idején a kommunista, majd a szocialista mozgalmat
választotta?
- Ez a kormányzat maga is rosszul tűri a szociális igazságtalanságokat. Ha valaki
megkérdezné a lélektani okát annak, amit a sajtóban szeszélyességnek, hektikusságnak,
kapkodásnak, összevisszaságnak neveznek, azt mondanám, hogy szükségszerű
következmény ez abban a helyzetben, amelyben szociálisan érzékeny emberek olyan
politikát kénytelenek csinálni, amely az általuk képviselt értékeket teszi tönkre, ideáljaik
ellenében valósul meg. Ez a nagyon nehéz lélektani helyzet egyetlenegy okból vállalható:
ha valakinek az a meggyőződése, hogy a szakadékon való átmenet kikerülhetetlen a
kikapaszkodás érdekében. Ehhez vagyok hűséges.

- Ez nem szándékfanatizmus?

- Ez hűség és hitelesség. Ez a változó világ számomra egy pozitívumot hozott,

nevezetesen azt, hogy a Popper az maradt, aki volt.

- Mindez nem kielégítő magyarázat arra, hogy értelmiségi létére, akinek a kritikus
magatartás, az elemzés a dolga, és rengeteg nyilvános alkalma van arra, hogy a szociális
igazságtalanságok ellen kikeljen, miért ragaszkodik ehhez, a saját bevallása szerint is
nem éppen tartalmas tanácsadói funkcióhoz. A szürke eminenciás szerepére vágyik? Nem
nyugtalanítja, hogy ez a szerep kikezdheti a hitelességét?

- A szocialistákkal, és személyesen Horn Gyulával akkor kerültem kapcsolatba, amikor a

padlón voltak, és ha egyszer megbuknak, akkor is velük maradok, nyilván azzal a rossz
érzéssel, hogy jobban is sáfárkodhattak volna a hatalommal. Nem fogok leválni, hacsak
nem adódik olyan szituáció, amely etikailag számomra tolerálhatatlan.

- Mi volna az?

- Valószínűleg az embertelenség, a kegyetlenség vidékén van olyasmi, amire azt fogom

mondani, hogy: én nem! Nem állítom, hogy mentes vagyok a hatalomfertőzéstől, de
annyira azért nem fontos. El tudom engedni, és megvert sereghez is tudok csatlakozni.

- Muszáj egyáltalán csatlakozni valakihez?

- Muszáj. A tagadás nem elég. "Igent" is kell mondani valamire ahhoz, hogy az ember
talpon maradhasson. Szidom ugyan az erőltetetten pozitív gondolkodást, de kell az
embernek egy hiteles "igen" is - a tudás arról, hogy hol, kik között akar lenni. És azért is
maradok, mert hajt a kíváncsiság, mert ahogy nehezülnek a dolgok, új és új vetületeket
látok ebben a közegben.

- Többet, mint egy olyan értelmiségi, akinek nincs személyes viszonya a hatalommal? ?
Sokkal többet. Azt látom, hogy a csúcson lévő ember annyi kompromisszumra
kényszerül, hogy végül is nincs hatalma ahhoz, hogy a saját politikai koncepcióját
véghezvigye.

- A miniszterelnök mégsem egy önmegvalósító művész.

- Szándékosan félreért. Az, hogy a kormány kénytelen volt sorozatban visszavonni az

éppenhogy meghozott döntéseit, azt bizonyítja, mennyire meg van kötve a
miniszterelnök keze. Elindul egy irányba és - a demokrácia diadalaként - számtalan
ellenakaratba ütközik, amelyeket mind be kell építenie döntéseibe. Saját elképzeléseit
nem tudja teljesen végigfuttatni, így hát mi sem tudjuk, milyen eredményre vezettek
volna. Megkérdezte, mit látok. Azt látom, hogy a miniszterelnök gúzsba kötött ember, aki
hatezer politikai revolver erőterében gyakorolja azt a hatalmat, amelyet éppen ez a
hatezer revolver nevetségessé és semmivé tesz. Majd amikor ebben lavírozva próbál
valamit csinálni, kiderül, hogy szeszélyes, hektikus stb. Azt gondolom, hogy a döntések
egy része azért rossz, mert túl sokféle személyes elem van bennük, és nem azért, mert
egyszemélyes akarat következményei. Túl sok koncepció, túl sok aspektus próbál egy
döntésében megjelenni. A kormányzatból nem a szakértelem, hanem az áttekintés
hiányzik, sok miniszter pontosan tudja a saját szaktárcája érdekeit, de arról fogalma
sincs, hogyan illeszkedik be ez az érdek az egész ország érdekébe.

- És ki az áttekintés ura?

- Példának okáért a miniszterelnök lehetne az, de hiába volna erre lehetősége, amikor az
érdekek és koncepcióegyeztetések közepette az áttekintést csak felemásan tudja
érvényesíteni. Az egész kormányzati mechanizmusnak az az alapvető baja, hogy
túlzottan törekszik a közmegegyezésre. Borzasztó nehéz helyzet, ha valaki egy totális
rendszer után rövid idővel kerül hatalomra, mert belpolitikai okok miatt nem csinálhatja
meg azt, amire törvényi meghatalmazása szól: saját politikai elképzeléseit nem viheti
véghez. Akármilyen döntéseket hoz is ez a kormányzat, óriási ellenzéki felhördülésbe
ütközik.

- Pillanatnyilag kevésbé fontosnak látszik az ellenzék magatartása, mint a társadalom

reagálása.

- A közhangulatot a politikai szervezetek és az ahhoz tartozók formálják. A néppel nem

lehet úgy szóba állni, mint egy személlyel. A nép mint ilyen, absztrakció. A különböző
politikai és gazdasági csoportok azok, akiknek a szempontjait a miniszterelnöknek és a
kormánynak figyelembe kell vennie, és csak ez az általunk már megtapasztalt ártalmas
felemásság jön ki abból, ha valaki ebben a vonatkozásban túl széles bázisra akar szert
tenni. Egyébként azt gondolom, hogy a nép sokkal bölcsebb, mint a politikai vezetői,
sokkal nagyobb toleranciát látok éppen a legnyomorultabb rétegeknél.

- A legöntudatlanabbaknál.

- Igen. Nagyon rossz véleménnyel vagyok ugyanis a tudatos rétegekről - de az már egy
másik beszélgetés témája lehet, hogy miért tartom épp az értelmiség politikai befolyását
sokszor oly pusztítónak.

Pogány Ira
ISTENEK ÓRÁJA? - BESZÉLGETÉS POPPER PÉTERREL
(Magyar Hírlap, 1997-01-25)

- Pszichológus, egyetemi tanár. De többnyire a külső nézőpontot kedveli (kutatási

területe is a beilleszkedési zavarok problematikája); nem éppen szobatudós, inkább
afféle szellemi (és valóságos) csavargó: jár Indiában, megismerkedik a keleti
filozófiákkal, tanít izraeli egyetemen. Valláspszichológiával is foglalkozik, nemrég egy
népszerű, létkérdéseket is érintő tévés kerekasztal-sorozat első részét fejezte be, az
Istenek óráját, amelynek anyaga most kötetben is megjelent.

- Népszerű tévéműsorában a vallásokról beszélt; a hit volt az alapvető téma. Mit tart
tehát a modern pszichológia a hitről?

- Az akadémikus kísérleti pszichológia semmit, mivelhogy a hit nem mérhető jelenség. E

tudományágban történt egy cezúra: hogy komolyabbnak tartsák, csupán azzal
foglalkozik, ami kvantitatív. Arról, ami kísérletileg nem közelíthető meg, hallgat. Beszél
például a fáradtságról, a szorongásról mert ezeket mérni lehet. De alig írnak a
gyávaságról, az unalomról, a féltékenységről, mert ezek mértékegységben nem
kifejezhetők. És nem foglalkoznak a hittel sem, mert matematikai, statisztikai
módszerekkel nem lehet megközelíteni. Csak a pszichoanalízis beszél róla. Freud kollektív
kényszerneurózisnak tartja, és szorongáscsökkentő szereppel ruházza fel. Az Egy illúzió
jövője című munkájában azt mondja, hogy kétségbeesünk a természet közönyén, már
ami az ember sorsára vonatkozik: hogy betegség, öregség, halál, természeti katasztrófák
kiszolgáltatottjai vagyunk. De van az embernek egy emléke arról, hogy átélt ő már
hasonló kiszolgáltatott helyzetet, mégpedig a gyermekkorában, de akkor személyek
vették körül, akikkel beszélni lehetett, alkudni, egyezkedni. Ezen az alapon személyesíti
meg Freud szerint az ember a történelem folyamán a természeti erőket, magyarán
felsőbbrendű lényeket alkot magának (a villám mögött például Héphaisztosz áll a
kovácsműhelyével); mítoszokat alkot, hogy csökkentse félelmeit. És Freud még azt is
hozzáteszi: sokszor lemondunk a vágyaink kiéléséről, elfojtjuk ösztöneinket, tehát
megpróbálunk értelmet adni az életnek vagy vigasztalást magunknak azzal, hogy van
felsőbb hatalom, gondoskodás, igazság, Isten, túlvilági jutalom.

- És Jung, aki maga is hívő, sőt misztikus volt?

- Ő tényként számol a transzcendenciával, és annak megjelenéséről az ember életében.

A modern szociálpszichológia úgy kezeli a hitet, a vallást, mint az emberi attitűd, a
kollektív tudat, az előítélet, a szociális szerep problémáját. A legpontosabban még mindig
Pál apostol fogalmazott (axiómája pszichológiai telitalálat is): a hit a remélt dolgok
bizonyosságként való megélése.

- Önnek van ebben a kérdésben saját álláspontja?

- Nincsen. Az én közelítésem az, hogy minden vallásban vannak közös elemek. Például a
szeretet (Buddha részvétnek mondja), a jóindulat embertársunkkal szemben, és közös az
is, hogy minden vallásnak van üdvtana (pszichológiailag boldogságígéret, remény). A
lényege valami transzcendens boldogság, Isten meglátásának reménye, vagy másutt a
teljes megsemmisülés, a Nirvána, ami végül szintén a szenvedéstől való megszabadulást
jelenti, beolvadást valami szellemi teljességbe.

- Az én felfogásomban szinte természeti törvény, hogy az emberben a gonosz princípium

az erősebb. Vajon nem ennek ellensúlyozására épült-e be a vallásokba és számos
filozófiába a jóság és a szeretet motívuma? ? Részben igen. De nem lehet elmenni
amellett, hogy minden vallásban szerepel a büntetés eleme is: a pokol vagy az
újjászületésben megújuló szenvedés ? tehát annak leszögezése, hogy nem lehet
megszökni cselekedeteink következményétől. Bizonyos vallásokban a velünk történő
rossznak karmikus értelme van: kiegyenlít egy előző életből hozott tartozást. Magam
Diderot szavát kedvelem: azt mondja, hogy csak tisztességes embernek lenne szabad
megengedni, hogy ateista legyen, mert ő a mennyországról mond le. A gazember
szívesen ateista, mert ezzel a poklok tüzétől menekül. Európában az emberek félnek a
haláltól, és ez állandósult szorongáshoz vezet. Indiai fiatalok között is van szorongás: de
ez akkor lép fel, amikor megértik, hogy semmi elől sem lehet következmény nélkül
elfutni, hogy a létezés egyfajta csapda. Ezért aztán attól szoronganak, hogy nem lehet
meghalni. Így az ő számukra még az öngyilkosság sem megoldás.

- Felfogható-e a világ jelenségtartománya egy olyan végtelen skálának, amelynek

bizonyos, ám csak elenyésző részét a tudomány át tudja tekinteni, míg az ismereteink
végén megjelennek a félig ismert jelenségek, a paratudományok, azután pedig a
mítoszok. -Ez is részben igaz. De figyelemre méltó tény, hogy maguk az egzakt
tudományok, például a modern fizika egyre inkább nyit valami irracionális, valami
magasabb rendű intelligencia felé. A világhírű biológus, Fred Hoyle azt mondja: annak,
hogy az élet szerencsés véletlenek összejátszásaként alakult ki, annyi a valószínűsége,
mintha azt mondanánk, hogy egy repülőgép-roncstelepen végigszáguld az orkán és egy
működőképes repülőgépet állít össze. A modern magfizika meg azt tanítja, hogy az elemi
energiakvantum egyszerre több helyen is létezhet. Tehát úgy viselkedik, mint valami
szellemi energia, mint az Isten.

- Fizikusok azt tartják: ami egy adott rendszeren belül van, az nem lehet magasabb
rendű a rendszer egészénél. Ez pedig azt is jelenti, hogy az ember nem ismerheti meg
teljesen az univerzumot, amelyben él. Megerősíti-e ezt a tételt a pszichológus?

- Igen. Egy magasabb struktúra megismerhet egy alacsonyabbat. Belülről viszont csak
részleteket tudunk felfogni: érzelmet, érzékelést; az egészről csupán modelljeink, illetve
hipotéziseink vannak. A teljesség nem megismerhető. A pszichológia nagy kérdése az,
hogy emberi intellektussal megismerhető-e maga az emberi lét. Én kételkedem ebben.
Optimistábbak azt mondják, hogy a felhalmozott tudás túlsegítheti a megismerést ezen a
korláton. A polihisztor tudománytörténész, László Ervin egy most megjelent könyvében
így ír: "Az agy - a test egyik szerve, így bármely tudat, amely vizsgálni kezdi, voltaképp
az agyra is hat. Vagyis az a probléma, hogy az agy megismerheti-e önmagát."

- Ebben az imént vázolt összefüggésben volna a vallásnak kisegítő és ezáltal

szorongásoldó szerepe?

- Ha az előző tétel igaz, hogy ugyanis egy alacsonyabb intellektus nem tud megismerni
egy magasabban szervezettet, akkor szükségünk van egy külső nézőpontra (József Attila
szavával: "az értelemig és tovább"), vagyis szükségünk van egy ilyen "továbbra", és
éppen ezt kínálja a vallás, melynek segítségével az ember úgymond megismerheti
önmagát és a világnak azt a részét, amely túl van a racionalitáson. A vallásokat,
amelyekben vannak közös elemek, azonos emberi igények hívták életre ? ilyen igény
lehet éppen a teljes megismerés vágya. Egy másik a feltételezés, hogy a világban rend
van, még ha rendetlennek tűnik is, s értelem van, még ha értelmetlennek látszik is.
Aztán, hogy van gondviselés, egy magasabb rendű lény, amely törődik az emberrel.
(Érdemes megfigyelni, hogy ezt a szerepet manapság részben átveszik az ufók, mint
amolyan gépesített üdvhozó angyalok.) És van a vallásokban válasz egy szociális igényre
is: a humánus együttélés, a valahová tartozás örömére. Bizonyos értelemben szociális
közösséget jelent az elidegenedéssel szemben. Hogy mi keresztények, mi zsidók, mi
Krisna-tudatúak vagyunk és így tovább. A vallások adnak egy viselkedés-
szabályrendszert is, ami különösen orientációs válságok idején fontos, olyanokén,
amilyenen magunk is keresztülmentünk legutóbb.

- Az Istenek órája mint tévéműsor igen érdekes volt, mégis rétegjellegű. Mintha
erőteljesen megcsappant volna a vallások iránt érdeklődők száma. A történelmi egyházak
pedig, legalábbis Kelet-Európában, nem voltak helyzetük magaslatán a
rendszerváltáskor.

- Az egyházak az utóbbi időben rítusaikban erősen formalizálódtak. És amikor gyors

választ kell adni, nehezebben mozdulnak. A kis szekták mozgékonyabbak, ezért is
kerültek előtérbe mostanság. A történelmi vallások közül egyedül az iszlám offenzív
igazán, amely még az európai kultúrkörben is teret nyert. Ami az iménti helyzetből
adódik: erősen terjed a hiszékenység. Soha annyi mágus, jós, csodatevő nem szerepelt,
mint ma, és igen olcsón mérik magukat.

- Ha ez így van, akkor mi célt szolgál voltaképp egy olyan tévéműsor, amelyik szintén
csupán kérdéseket tesz fel? ? Engem is meglepett az a tény, hogy sorozatunk iránt erős
érdeklődés mutatkozott. Nézettsége esetenként egy- és kétmillió között mozog. Hogy
miért, azt végső soron egy taxisofőr világosította meg előttem. Popper úr, mondta,
minket mindig meg akartak győzni, mindig az igazságot tanították nekünk. Ezt a műsort
azért szeretem, mert nem akar téríteni, se lebeszélni valamiről; kérdéseket vet fel, és
elmondja, hogy különböző kultúrák mit gondoltak ezekről. Nincs prekoncepciója, fix
álláspontja és konklúziója; a néző úgy érzi, hogy amiről beszélnek, az a résztvevők
számára éppoly probléma, mint a néző számára. Másik célom a műsorral, hogy
előítéleteket csökkentsek, hogy katolikus, buddhista, mohamedán és zsidó egyaránt úgy
érezze, ugyanazokkal a problémákkal szembesül, és azokra egyformán nehéz válaszolni.
A sorozat most lezárult, de hogy valamiképp fontosnak tartják, az bizonyítja, hogy
februárban folytathatjuk valamivel szűkebb témakörben: a Biblia álmairól és látomásairól
lesz szó. Ez a különböző tudatállapotokat kívánja vizsgálni, meg azt, hogy van-e előre
kész, megismerhető jövő. Álmok mindig voltak, a kérdés számunkra az, hogy milyen
szerepet tulajdonítottak nekik háromezer évvel ezelőtt és milyet tulajdonít ma például
egy pszichoanalitikus. Elmegyünk majd a bibliai álmok helyszínére is.

- Sorozatában a legkülönfélébb személyiségek vettek részt: Donáth László evangélikus,

Iványi Gábor metodista, Danka Krisztina Krisna-tudatú lelkész, Jelenits István piarista
atya, Sári László tibetológus, Tatár György judaista vallásfilozófus, hogy vallás- és
tudománytörténészekről, néprajzkutatókról, művészekről ne is beszéljünk. Mi volt az oka
annak, hogy mindnyájan eljöttek ezekre a nyilvános beszélgetésekre?

- Alighanem megértették mögöttes célomat: jóindulatot és elfogulatlanságot kívánok

sugározni. A mi eszmecseréink nyitottak voltak, nem elkötelezettek, nem expanzívak. És
ez manapság elég ritka.

Lukácsy András: KUTYÁSOK

(Magyar Hírlap, 1997-08-22)

- Kutyázom? Kutyázok? Egyáltalán van ilyen ige a magyar nyelvben? Ezentúl lesz. A
történet úgy kezdődött, hogy kollégám, aki nagy kutyapszichológus hírében áll, szigorúan
nézett rám a szemüvege mögül: - A te karakteredhez csak kétféle kutya illik. Ha egy
alázatos imádót szeretnél, aki minden gondolatodat lesi, akkor tarts berni pásztorkutyát.
Ám ha egy nálad sokkal erősebb jelleműt akarsz, aki fél év alatt átszabja az életedet a
saját ízlése szerint, akkor csak szálkásszőrű tacsi jöhet szóba. Az illető neve: Marosmenti
Rudifogó Ond. Ilyen arisztokratikus névvel nem lehet a mi családunkban élni. Tehát
Lurkó. Természetesen szálkásszőrű tacsi. Fiú. És az van beírva az igazolványába, hogy
"vaddisznószínű." Mert ma már a kutyákat is beírják mindenféle könyvbe, és minden
módon számon tartják őket. Születési ideje: 1995. március 24. És átalakította az
életünket, a saját ízlése szerint. Amikor három hónapos korában sétáltattuk, találkoztunk
egy tacsis bácsival. Beszélgettünk. - Nálunk nem mehet fel a bútorokra - mondta
büszkén a feleségem. A bácsi megértően nézett rá. - Mi is így kezdtük... - sóhajtotta.
Hagyjuk a bútorokat és a szőnyegeket. Inkább elmondom a napirendünket. Ebből
mindent tudni fognak. Reggel pontosan hétkor ébreszt. Sétálni visz. Mindig balfelé
tartunk. Ez szigorú törvény. A délelőttöt átalussza, erőt gyűjt. Délután újabb séta. Mindig
jobbra. Én általában este 10-ig dolgozom. Akkor lefekszem. Éjfélkor felébreszt. És
elindulunk. Mindig a Kossuth térre, ahová tilos kutyát vinni. De akkor már nem jár sem
csősz, sem rendőr arrafelé. Focizunk egy kurta órácskát. Közönségünk a kormányőrség.
A kutyának szurkolnak. Eredményesen. Azután haza. A kutya lefekszik...kezdetben az
ágyam végébe...azután az ágyunk szélére... ma már az ágyam közepére. Én még
dolgozgatok egy kicsit. Kettő felé kezdődik a tusa közöttünk, hogy némi helyem legyen
nekem is. S mint említettem, hétkor ébreszt... A "hobbi" szó valami könnyedséget
sugároz. Tehát karakterisztikus, nehézveretű dolgokat takar. Meséld el a hobbijaidat, és
megmondom ki vagy! Van egy régi indiai tanmese. "Egy fa alatt ül a mester és a
tanítványa. A mester 17 éves. A tanítványa 70 éves. A mester tanítása abból áll, hogy
hallgat. A tanítvány hallgatja a mester hallgatását, és minden kétsége eloszlik." Az én
gurum mostanában Lurkó kutya. És ez nem vicc! Egyszer eszembe jutott, hogy Lurkó
kutya ősei, annak idején az Édenkertben nem ettek a Jó és Rossz tudásának fájáról. Ettől
kezdve érdekessé vált megfigyelni őt, és beszélgetni vele. Hang nélkül beszélgetünk.
Néha csendben ülünk, én gondolatban kérdezek tőle valamit és várok. S akár hiszik, akár
nem, legtöbbször felel. Egyszer csak tudom a válaszát. Például egy ilyen alkalommal
megkérdeztem tőle, hogy fél-e a haláltól? Azt "mondta": Az erőszakos haláltól igen,
különben nem. Bolond lennék? Vagy csak "több dolgok vannak földön és égen, ó Horatió,
mintsem bölcselmetek álmodni képes!" - ahogy Hamlet herceg mondja. Vagy itt van "a
póráz tanítása". Azt hittem, a póráz rossz dolog egy kutyának. Rabság. Néha az. Néha
pedig összeköt minket. Ha baj van, a póráz biztonságot ad, egyek vagyunk. Nagy és vad
kutyák közeledtekor hátranéz, ott vagyok-e a póráz végén. Ha igen, megugatja őket. Ha
elengedem, behúzza a farkát. Én pedig eltöprengek azon, hogy mi emberek is néha
mennyire igényeljük a pórázt. Mi mindenről mondunk le a biztonságért. Hogy a pórázunk
végén legyen valaki. Egy férj, egy feleség, egy mester, netán Buddha, Jézus, Mózes vagy
Mohamed. Akikre visszanézhetünk: Ugye megvédsz engem? A bűnbeesés nélküli lény
nem ismeri az érzelmek ellentmondásosságát, a híres-nevezetes "ambivalenciát". Tiszta
és egyértelmű érzéseket él át. Szeret vagy gyűlöl, vagy közömbös. Soha nem örül nekem
kevésbé hazatértemkor, mondjuk azért, mert fáradt, rossz napja van vagy fáj a feje. A
találkozás mindig kristálytiszta boldogság. A postás érkezése mindig szikrázó gyűlöletet
provokál. És ezzel az egyértelműséggel megszólítja az ember gyermeki ősrétegeit,
amikor még ő is ilyen tiszta minőségekben élte meg a világot. És amiről azt hitte, hogy
már régen eltemetődött benne. Családból falka lettünk. Engem ismer el vezérnek. Ez
igencsak jót tesz a presztízsemnek a feleségem és lányom szemében. Néha megbánja, és
megpróbálja átvenni a parancsnokságot. Ennek mindig ugyanaz a vége: Nem hagyom
magam, grabancánál fogva felemelem és megrázom. Így tesz minden igazi falkavezér is.
A rend helyreáll. De harag nem lesz belőle. Mert mindez a szereteten és elfogadáson
belül történik. És akkor ember és állat mindent elvisel. De ha megvonjuk a szeretetet, ha
kitaszítjuk a körünkből - akkor a legkisebb rossz szótól is megsérül, nő, férfi, gyerek,
kutya, barát, munkatárs, takarítónő egyaránt. Ma már azt gondolom, hogy az életben
nincs nagyobb sérelem, mint az elutasítás. Már Káin is azért ölt, mert az Úr elutasította
az áldozatát. Átolvasva, amit írtam, elszégyelltem magam. Könnyeden és vidáman
akartam írni Lurkó barátomról. Életbölcselkedés lett belőle. Bocsánatot kérek.

Popper Péter