Lábnyomok

Mesteremmel a tenger homokjában sétálgattunk. Mikor az út végére értünk, én

visszanéztem és így szóltam Hozzá:
-Mester! Te azt ígérted, mindig velem leszel. Most, ahogy visszanézek, sok
helyen két pár lábnyomot látok, de van, ahol csak egyet. Hogy lehet ez?
-Kishitű! Miért kételkedsz? Megmondtam: mindig veled leszek. Ahol két pár
lábnyomot látsz, azok voltak életed könnyű, boldog órái. Ilyenkor mindig
melletted voltam. Ahol csak egy pár lábnyomot látsz, azok voltak életed
nehéz, szenvedésekkel teli évei. Ilyenkor vállamon hordoztalak.
(Bruno Ferrero)

A gyógykezelés - Hit
Ezt a gondolatot polczerporta küldte 10-01-11 - 2010. jan. 11. 8:58-kor
Kategóriák: Történet , Hit , Bruno Ferrero
még nincs komment

A gyógykezelés

Az orvos csalódottan rázta meg fejét. Betegén a javulás legkisebb jele sem látszott. Immár tíz napja,
hogy az idős úr semmiféle gyógykezelésre nem reagál. Teljesen elhagyatottan feküdt a kórházi ágyon,
úgy tünt, ereje sincs már, hogy életéért küzdjön. Elfáradt, beletörődött sorsába.
A következő napon az orvos ismét megrázta a fejét, ám ezúttal az őt ért meglepetéstől. Az idős úr
minden életfunkciója a normális értéket mutatta. Párnájára támaszkodva ült az ágyon, teljesen
visszanyerve egészséges színét.
- Mi történt Önnel? - kérdezte az orvos. - Tegnap már teljesen feladtuk a reményt, most pedig minden
tökéletesen működik. Mi történt?
Az öregúr mosolyogva bólintott:
- Igaza van, doktor úr, tegnap valami történt: meglátogatott az unokám, aki azt mondta nekem: "Ó,
nagypapa, haza kell jönnöd, gyorsan, mert elromlott a biciklim".

...

Bruno Ferrero - A három gyermek

Amikor elnyerte egy újság szerkesztői székét, úgy érezte megfogta az Isten lábát.
Rögtön felhívta a mamát, a papát, no meg persze a kedves Mónikát, akinek egyszerűen
csak ennyit mondott:
- Meg van az állás, összeházasodhatunk!
Össze is házasodtak és nemsokára született 3 csodás gyermekük: Máté, Mária és Lőrinc.
Hat évig felhőtlen boldogságban éltek, ekkor az újság szerkesztősége kényszerűségből
feloszlott. A fiatal apa kénytelen volt 1 másik újságnál dolgozni, de ez sem húzta sokáig.
Az álláskeresés ezúttal reménytelennek tűnt.
A mama és a gyerekek napról napra borúsabbnak látták a papa homlokát.
Végül egy este, vacsora alatt kitört belőle a keserűség: - Minden hiába! Ebben a
szakmában nincs semmi lehetőség: mindenhol leépítések, elbocsátások....
Mónika megpróbált lelket önteni belé, felidézte közös terveiket, eszébe juttatta
kétségbevonhatatlan tehetségét, beszélt a reményről...
Másnap az apa csak azután kelt fel, hogy a gyerekek már elmentek hazulról.
Nehéz szívvel ült le az íróasztalához, ahol dolgozni szokott. Pillantása a papírkosárra
esett, amiben rózsaszín cserépdarabokat vett észre. Annak a 3 porcelánmalacnak a
darabjai voltak, amiben a gyerekek őrizték megtakarított pénzecskéjüket.
Az asztalon maroknyi aprópénz és néhány kisebb címletű papírbankó hevert, néhány
színes gomb társaságában, alattuk papírlap, rajta gyerekes ákombákom:" Drága papa, mi
hiszünk benned!

Szeme könnybe lábadt, a sötét gondolatokat mintha elfújták volna, bátorsága visszatért.
Ökölbe szorította kezét és megfogadta: " A Ti hitetek nem szenvedhet csalódást!"

Ma az egyik legnemesebb európai kiadó igazgatójának íróasztala felett ezüstképkeret függ

.
Az igazgató büszkén mutogatja: - Ez a sikerem titka!
A keretben csak 1 fehér papírlap van, rajta bizonytalan, kifakult írással:
" Drága papa, mi hiszünk benned!

Hit

A nagy esőhiány tikkadtá, szárazzá tette a földeket. A fák fájdalmasan hullatták megfakult, elsárgult
leveleiket. A fű a réteken kiégett. Az emberek nyugtalanul kémlelték a tiszta , kobaltkék eget.
Mivel mind szárazabb hetek követték egymást, és hónapok óta egy csepp eső sem esett, a helybéli
plébános az eső kegyelméért könyörögve rendhagyó imaórára hívta az embereket a templom előtti
térre.
A teret nagy sokaság töltötte be a megbeszélt órára. Sokan hozták el magukkal hitüket jelképező
tárgyakat: a Bibliát, keresztet és rózsafüzért.
A plébános végignézett az embereken, és tekintete megállapodott egy kislányon, aki teljes
komolysággal ült az első sorban.
A kislány egy piros esernyőt tartott ölében.

Imádkozni annyi, mint esőt kérni. Hinni annyi, mint esernyőt vinni magunkkal.

(Bruno Ferrero - Az élet: mindened ami van)

A két kis szamár

Ezt a gondolatot polczerporta küldte 10-01-08 - 2010. jan. 8. 8:41-kor
Kategóriák: Vallás , Történet , Hit , Bruno Ferrero
még nincs komment

Betlehem barlangjához két kis szamár is érkezett. Fáradtak, betegek és soványak voltak. Hátuk
felsebzett és megtépázott volt azoktól a súlyos zsákoktól, amiket gazdájuk, a molnár terhelt rájuk nap
mint nap, és azoktól a botütésektől, amivel szintén nem fukarkodott.
A két kis szamár hallotta, amint a pásztorok a Királyok Királyáról beszélgettek, aki az égből jött.
Elsiettek hát ők is hozzá.
Ott töltöttek egy kis időt, csodálták a Gyermeket. Mint mindenki, ők is hódoltak és imádkoztak előtte.
A két kis szamár lehajtott fejjel indult tovább, hátukon a súlyos teherrel.
- Nem használt semmit - szólt az egyikük . - Kértem a Megváltót, hogy vegye el tőlem a terhet, de nem
tette meg.
- Én viszont azt kértem Tőle, hogy adjon erőt ahhoz, hogy elviseljem - szólt vissza a másik, és
vidáman ügetett tovább.
Ha valaki azt mondja neked, hogy az élet nehéz, kérdezd meg őt: Mihez képest?

(Bruno Ferrero - Az élet: mindened ami van - A két kis szamár

BRUNO FERRERO):
A jel
Egy fiatalember egymagában ült az autóbuszon. Kitekintett az ablakon. Alig múlt
húsz éves, csinos, finom arcvonású fiú volt. Egy nő ült le a mellette lévő ülésre.
Miután kicsit kedvesen elbeszélgettek a meleg tavaszias időről, a fiú váratlanul így
szólt:
– Két évig börtönben voltam. Ezen a héten szabadultam, éppen úton vagyok
hazafelé.
Áradt a szó belőle, miközben mesélte, hogy egy szegény, de becsületes családban
nőtt fel, és az a bűntett, amit elkövetett, mekkora szégyent és fájdalmat okozott
szeretteinek, akiktől a két év alatt semmi hírt nem kapott. Tudta, hogy szülei túl
szegények ahhoz, hogy vállalják az utat és meglátogassák őt a börtönben. És azt is
tudta, hogy túl tudattalannak érzik magukat ahhoz, hogy levelet írjanak neki. Mivel
választ nem kapott, nem írt nekik többet.
Szabadulása előtt három héttel tett egy utolsó, reménytelen próbálkozást, hogy
kapcsolatba lépjen velük. Bocsánatukért könyörgött, amiért csalódást okozott
nekik.
Miután kiengedték, felszállt az első buszra, ami éppen a házuk előtt haladt el…
Ott, ahol felnevelkedett és ahol még most is élnek szülei.
Szüleinek megírta, hogy ha megbocsátanak, egy jelet kér tőlük. Olyant, melyet
jól lát az autóbuszból… Ha még visszafogadnák őt, kössenek egy fehér szalagot a
kert almafájára. Ha nem látja ezt a jelet, nem száll le az autóbuszról, és örökre
eltávozik életükből.
Az úti célhoz közeledve a fiút egyre nagyobb nyugtalanság töltötte el. Nem mert
kinézni az ablakon. Biztos volt benne, hogy az almafán nem fogja meglátni a
szalagot.
Útitársa végighallgatta történetét, majd udvariasan megkérte a fiút:
– Cseréljünk helyet! Majd én figyelek az ablakból.
Alig néhány ház előtt haladt el az autóbusz, amikor a nő meglátta az almafát.
Könnyeivel küszködve kedvesen megérintette a fiatalember vállát:
– Nézze! Nézze! Az egész fát szalagok borítják.
Állatokhoz hasonlítunk, amikor ölünk.
Emberekhez hasonlítunk, amikor ítélünk.
Istenhez hasonlítunk, amikor megbocsátunk.
Bruno Ferrero nyomán
Az ajtó

Két szerzetes olvasta egyszer egy régi könyvben, hogy a világ végén van egy hely, ahol az ég
és a föld találkozik. Elhatározták, hogy megkeresik ezt a helyet, s mindaddig vissza se
térnek, míg meg nem találják. Végigjárták az egész világot, kiálltak számtalan veszélyt,
mindenféle nélkülözésben volt részük, amit egy ilyen vándorlás az embernek jelent, és
mindenféle kísértést kiálltak, ami az embert céljától eltéríthetné. Van ott egy ajtó - így
olvasták, - csak be kell kopogni, s máris az Istennél van az ember.
Végül amit kerestek, megtalálták. Bekopogtak az ajtón. Szívdobogva várták, amint az ajtó
kinyílott, s amikor beléptek ott álltak, otthon,
kolostori cellájukban.
És akkor megértették: az a hely, ahol az ég és a föld találkozik, itt van, ezen a földön, ott,
azon a helyen, amelyet Isten kijelölt nekünk.
(Bruno Ferrero)

Rövid történetek

1. Vígasztalás

Egy leányka hazajött a szomszédasszonytól, akinek nyolcéves kislánya nem régen

tragikus körülmények között halt meg.
- Mit keresel ilyenkor a szomszédasszonynál, van annak elég baja, Te nem
hiányzol neki!
- Azért mentem át, hogy megvígasztaljam a nénit.
- Hát, gyerek létedre, hogyan tudod megvígasztalini a bánatos asszonyt?
- Az ölébe ültem és együtt sírtam vele.

2. A mérleg

A jómódú gazda, és a szegényember üzletet kötött. A gazda minden héten ad két

kiló túrót a szegényembernek, aki pedig viszonzásul két kiló összegyüjtött mézet
ad.
Ment az üzlet rendben jó ideig, amíg egyszer csak a gazda arra gondolt, hogy
bizony nem minden ember tisztességes, és meg kellene mérni amit kap. Úgyhogy
mikor legközelebb vitte a túrót, és néhány perc múlva megkapta a mézet, azt
hazavitte, és a pontos mérlegén megmérte - hát csak másfél kiló volt!

Felháborodva ment a szegény emberhez és indulatosan a szemére vetette, hogy

becsapta őt.
A szegény ember lehajtotta fejét és így szólt:
- Nagyon sajnálom, hogy így történt, de én nagyon szegény ember vagyok. Egy
kétserpenyős mérleget még tudtam szerezni, de súlyokra már nem volt pénzem.
Így hát amikor megkaptam tőled a túrót és kivittem a kamrába, rátettem a
mérleg serpenyőjére, és a másik serpenyőbe kimértem az azonos súlyú mézet.

A gazda roppant módon elszégyelte magát és hazament.

3. A válasz

Egy szentéletű ember a városban sétálgatva találkozott egy rosszul öltözött,

ápolatlan lánnyal, aki alamizsnát kért.
- Uram – fordult Istenhez -, hogyan engedheted meg ezt? Tegyél már valamit!
Az esti hírekben a TV éhező és megcsonkított gyermekek szomorú sorsáról
számolt be.
- Uram, hogyan engedheted meg mindezt? – kérdezte ismét. - Tegyél már
valamit!
Az éjszaka folyamán álmában szólt hozzá az Úr.
- Már tettem valamit. Megteremtettelek téged.

4. Az áldozati bárány

Tíz földműves együtt indult a mezőre dolgozni. Vihar lepte meg őket. Tépdeste a
fák koronáit, a kerteket, a szántóföldet meg teljesen letarolta.
A cikázó villámcsapások és a jégeső viharos verése ellen egy düledező templomba
menekültek.
A villámcsapások hangja egyre erősödött, a korhadt gerendák recsegtek. Attól
tartottak, hogy rájuk szakad a mennyezet. A földművesek méltatlankodva
zúgolódtak, hogy biztosan van közöttük egy nagy bűnös. Az ő méltatlan
viselkedésének a következménye az égi háború. Féltek, hogy a gyakori
villámcsapások áldozatai lesznek valamennyien.
- Meg kell találnunk a bűnöst – javasolták, és túl kell adni rajta.
- Akasszuk ki kalapjainkat a templom körüli kerítésre. Akinek kalapját előbb viszi
el a szél, az lesz a bűnös és átengedjük sorsának.
Megegyeztek a javaslatban. Nagy nehezen kinyitották a templom ajtaját és a tíz
szalmakalapot a kerítésre akasztották.
A szél egyet azonnal elkapott.
Kegyetlenül és határozottan kidobták a kalap tulajdonosát is. A szerencsétlen
ember kétrét görnyedt a nagy szélben és alig tudott lábon maradni.
Csupán pár lépést haladt előre a nagy viharban, amikor óriási dörgést hallott: a
templomba becsapott a villám. Porrá égett az épület és a bennlévők.

5. A látogatás

Egy fiatalember minden nap délben bekukkantott a templom ajtaján és pár

másodperccel később már ment is tovább.
Kockás inget és szakadt farmert viselt, mint a többi maga korabeli fiatal.
Papírzacskóban hozta az ebédre szánt két zsömléjét. A plébános gyanakvóan
kérdezte, hogy miért jött, mivel manapság már a templomban is lopnak.
- Imádkozni jövök – válaszolta a férfi.
- Imádkozni… Hogy tudsz ilyen gyorsan imádkozni?
- Hát… mindennap benézek a templomba és annyit mondok: „Jézus, Józsi
vagyok", aztán elmegyek. Rövid imádság, az igaz, de remélem, hogy az Úr
meghallgat.
Néhány nap múlva egy munkahelyi baleset következtében a fiatalembert
fájdalmas törésekkel szállították kórházba.
Többen voltak egy szobában. Érkezése teljesen átalakította az osztályt.
Nemsokára az ő szobája lett a folyosó összes betegének találkozóhelye. Fiatalok
 és idősek ültek az ágya mellett és ő mindenkire rámosolygott, mindenkihez volt
egy-egy kedves szava.
A plébános is eljött meglátogatni és egy nővér kíséretében odament a fiatalember
ágyához.
- Azt mondták, hogy nagyon össze vagy törve, mégis vigaszt nyújtasz a többiek
számára. Hogy vagy képes erre?
- Annak az embernek köszönhetem ezt, aki minden nap délben eljön hozzám.
Az ápolónő félbeszakította: - De hisz délben soha nem jön senki!
- Ó, dehogyisnem. Mindennap eljön, benéz az ajtón és azt mondja: - Józsi, Jézus
vagyok -, és elmegy.

(Bruno Ferrero)

Szemelvények Bruno Ferrero történeteiből

Szeszélyes vénasszony

Az öregotthonban meghalt egy asszony. Az éjjeli szekrényre ki volt készítve egy boríték, az egyik
ápolónőnek címezve.
"Mit látsz magad előtt, amikor gondozol? Mit látsz, ha rám nézel? Mire gondolsz, amikor magamra
hagysz? Mit szólsz, ha rólam beszélsz?
Legtöbb alkalommal egy szeszélyes öregasszonyt látsz magad előtt, aki már egy kicsit becsavarodott,
és amikor eszik erősen, csámcsog. Amikor kérdezik, akkor nem válaszol.
Egy vénasszonyt látsz, aki nem találja cipőjét, harisnyáját, és engedi, hogy úgy bánjál vele, ahogyan
neked tetszik, akár tisztálkodásnál vagy az étkezésnél.
Ezt látod.
Nyisd ki a szemeidet. Ez nem én vagyok.
Elárulom neked az életemet.
Tizenhárom gyerek közül én vagyok az utolsó.
Szüleim és testvéreim nagyon szerettek.
Alig voltam tizenhat éves és arról álmodoztam, hogy megtalálom életemben az első férfit. Húszéves
voltam, amikor férjhez mentem. Szívem erősebben megdobban, amikor az akkori időkre gondolok.
Huszonöt éves vagyok és van egy gyermekem, akinek nagy szüksége van rám, mert házat épít
magának.
Harmincéves lettem és érzem, hogy egymásra vagyunk utalva. Negyven éves koromban tudtam, hogy
hamarosan el fog hagyni. Férjem hűségesen kitart mellettem. Ötvenéves lettem és már unokák
zajongnak mellettem.
Mindenki szeret.
Jönnek a sötét napok, férjem meghal. Félelemtől reszketve gondolok a jövőre. Gyerekeim nincsenek
velem, sajátjukkal törődnek.
Visszagondolok az elmúlt évekre, amikor boldog voltam és szerettem. Már megöregedtem. A
természet durva játékos: az öregséget együgyűségnek állítja be. Testem szépsége meglöttyen, az
erőm is elhagy. Haladnak az évek, és ahol valamikor szív dobogott, most egy darab kő van.
Rozzant testemmel mégis megmaradok fiatalnak, mert érzem, hogy életem újból elkezdődik, mert
szeretek. Átgondolom a rövid éveket: milyen gyorsan elrohantak. Elfogadom a könyörtelen igazságot,
hogy semmi sem lehet végtelen .
Te, aki gondomat viseled, ne a szeszélyes vénasszonyt lásd bennem. Figyelj egy kicsit oda és
meglátod!"

Óh milyen sok tekintettel, milyen sok emberi tettel találkozunk nap mint nap. Mit veszünk észre? A
ráncokat, a szeszélyt és a keménységet? Milyen szép lenne, ha arra törekednénk, hogy átérezzük az
álmokat, a meleg szív dobogását és a sokszor egészen elrejtett szeretetet!

(forrás: Bruno Ferrero: Van ott fenn valaki c.könyvéből)

Bruno Ferrero - Nem vásárolható

Fiatal pár lép be a város legszebb játéküzletébe. A férj és a feleség hosszasan nézegetik a színes
játékokat. Némelyek fenn sorakoznak az állványokon, mások a mennyezetről lógnak le vagy a
pultokon fekszenek szívderítő tarkaságban.
Vannak itt síró és nevető babák, elektronikus játékok, kicsike konyhák, melyekben lángost és
süteményt sütnek.
Nem tudják eldönteni, melyiket vegyék meg.
A csinos eladónő hozzájuk lép. - Nézze - kezdi magyarázni a feleség -, nekünk egy egészen kicsi
lányunk van, és mi sokat vagyunk távol hazulról, gyakran még este is.
- Olyan kislány, aki keveset mosolyog - folytatja a férj.
Szeretnénk venni neki valamit, ami boldoggá tenné - veszi át a szót újra az asszony -, akkor is, ha mi
nem vagyunk mellette... Valamit, aminek örülne, ha egyedül van.

Nagyon sajnálom - szólal meg udvariasan az eladónő - de mi nem árulunk szülőket.

Az édesanya teremtése

Az Isten elhatározta, hogy megteremti az édesanyát. Már egy hete bajlódott vele, amikor megjelent
egy angyal és így szólt:
- Ezzel vesztegettél el egy egész hetet?

- Ige. De olvastad-e a megrendelőlapot? Mosható legyen, de ne plasztik anyagból. 180 alkatrészből

álljon és mindegyik cserélhető legyen, kávéból és az előző napok maradékából éljen, olyan legyen a
csókja, hogy mindent meggyógyítson, és legalább hat pár keze legyen.

Az angyal hallgatta, és hitetlenkedve rázta a fejét:

- Hat pár?
- Nem a kezek megteremtése a nehéz - mondta az Isten -, hanem az a három pár szem, amellyel egy
anyának rendelkeznie kell.
- Olyan sok?
A jó Isten bólintott. - Az egyik pár azért kell neki, hogy csukott ajtón keresztül is megláthassa, hogy
mi történik amikor beszól: "Mit csináltok?" és azt a választ hallja, hogy "semmit". Egy másik szempárra
a fej hátsó részén azért, hogy észre vegye, amit nem kell látnia. A harmadikra pedig azért, hogy mikor
gyermeke valami rosszat tett, szemeivel közölhesse: "Mindent tudok és éppen ezért melletted
vagyok."

Uram - szólt az angyal, enyhén megérintve a karját -, ma már eleget dolgoztál, térj nyugovóra, holnap
is lesz nap.

- Sajnos nem tehetem - szólt az Úr -, már majdnem befejeztem. Elkészült egy édesanya, aki magától
meggyógyul, ha beteg, aki tud hat ember számára ebédet készíteni egy fél kiló darált húsból.

Az angyal kíváncsian körbe repkedi a minta-anyát és sóhajtva megjegyzi: - Túl gyöngéd.

- De mindennek ellen tud állni. Neked halvány fogalmad sincs mit tud egy édesanya elviselni - szólt az
Úr.
- Tud gondolkodni?
- Nemcsak hogy gondolkodni tud, hanem annyira ügyesen használja az értelmét, hogy még a
kompromisszumra is képes - állította az Úr.

Akkor az angyal közelebb hajolt a modell-anyához és az egyik ujját végig húzta az arcán.
- Itt van valami ami fölösleges - szólt az angyal.
- Nem fölösleges ott semmi - szólt az Úr -, az egy könnycsepp.
- Hát az meg mire jó?
- Azzal lehet kifejezni az örömöt, a bánatot, a csalódást, a fájdalmat, a magányt és a büszkeséget.
- Te egy lángész vagy! - kiáltott fel az angyal.
Finom melankóliával válaszolt az Úr - Megvallom az igazat, a könnyet nem én teremtettem!

Ha a könnyet nem az Isten teremtette, miért erőszakoljuk mi mások szemébe?

A látogatás

Egy fiatalember minden nap délben bekukkantott a templom ajtaján és pár másodperccel később már
ment is tovább.
Kockás inget és szakadt farmert viselt, mint a többi maga korabeli fiatal. Papírzacskóban hozta az
ebédre szánt két zsömléjét. A plébános gyanakvóan kérdezte, hogy miért jött, mivel manapság már a
templomban is lopnak.
- Imádkozni jövök – válaszolta a férfi.
- Imádkozni… Hogy tudsz ilyen gyorsan imádkozni?
- Hát… mindennap benézek a templomba és annyit mondok: „Jézus, Józsi vagyok", aztán elmegyek.
Rövid imádság, az igaz, de remélem, hogy az Úr meghallgat.
Néhány nap múlva egy munkahelyi baleset következtében a fiatalembert fájdalmas törésekkel
szállították kórházba.
Többen voltak egy szobában. Érkezése teljesen átalakította az osztályt. Nemsokára az ő szobája lett a
folyosó összes betegének találkozóhelye. Fiatalok és idősek ültek az ágya mellett és ő mindenkire
rámosolygott, mindenkihez volt egy-egy kedves szava.
A plébános is eljött meglátogatni és egy nővér kíséretében odament a fiatalember ágyához.
- Azt mondták, hogy nagyon össze vagy törve, mégis vigaszt nyújtasz a többiek számára. Hogy vagy
képes erre?
- Annak az embernek köszönhetem ezt, aki minden nap délben eljön hozzám.
Az ápolónő félbeszakította: - De hisz délben soha nem jön senki!
- Ó, dehogyisnem. Mindennap eljön, benéz az ajtón és azt mondja: - Józsi, Jézus vagyok -, és elmegy.

A számla

Egy este, amikor az anya a vacsorát főzte, a tizenegy éves fia megjelent a konyhaajtóban, kezében
egy cédulával.
Furcsa, hivatalos arckifejezéssel nyújtotta át a gyerek a cédulát az anyjának, aki megtörölte a kezét a
kötényében és elkezdte olvasni azt:
"A virágágyás kigyomlálásáért: 500,-Ft
A szobám rendberakásáért: 1000,-Ft
Mert elmentem tejért: 100,-Ft
Mert három délutánon át vigyáztam a húgomra: 1500,-Ft.
Mert kétszer ötöst kaptam az iskolában: 1000,-Ft
Mert minden nap kiviszem a szemetet: 700,-Ft
Összesen: 4800,-Ft."

A mama kedvesen nézett a fia szemébe. Rengeteg emlék tolult fel benne. Fogott egy tollat és a cédula
hátuljára
ezeket írta:
"Mert 9 hónapig hordtalak a szívem alatt: 0 Ft
Az összes átvirrasztott éjszakáért, amit a betegágyad mellett töltöttem: 0 Ft
A sok-sok ringatásért, vigasztalásért: 0 Ft
A könnycseppjeid felszárításáért: 0 Ft
Mindenért, amit nap mint nap tanítottam neked: 0 Ft
Minden reggeliért, ebédért, uzsonnáért, zsemléért, amiket készítettem neked: 0 Ft
Az ételért, amit mindennap neked adok: 0 Ft

Amikor befejezte a mama, mosolyogva nyújtotta át a cetlit a fiúnak. A gyerek elolvasta és két nagy
könnycsepp gördült ki a szeméből.
Összegyürte a papírost és azt írta a saját számlájára: "fizetve".
Aztán az anyja nyakába ugrott és csókokkal halmozta el.

Kavicsok a vízben

Salim, a földhöz ragadt halász a Gangesz partján

lakott. Egy sikertelen halászat után bánatosan
ment haza és azon gondolkozott, hogy mit is
csinálna, ha gazdag lenne.
Egy zacskóba rúgott, amelyben érzése szerint
kavicsok voltak. Szórakozottan egyiket a másik
után dobálta a vízbe.
- Ha gazdag lennék, vennék magamnak egy házat
– és bedobta az első kavicsot.
- Szolgákat is alkalmaznék – és a második kavics is
elrepült.
- Bővelkednék minden finomságban – utána a
harmadik és a többiek.
Az utolsó kavicsot kezében tartotta, megforgatta
ujjai között és látta, hogy drágakőről van szó.
Talán álmai gazdagságát dobálta el.

(Válogatás Bruno Ferrero: Több fényt című művéből

Bruno Ferrero - Elvitte a szél

A liget területén lévő pázsit közepén kinyílott egy pár pitypang. Az egyik szép sárga
virágú, erős fejletettebb volt, mint a többi. Derűs képet nyújtott, mint a májusi este.
A virág hamarosan magba szökött. Hópehelyhez hasonló, könnyű kis ejtőernyők övezték
a magjait. Terveket szőttek és találgatták:
- Hol tudnak majd gyökeret verni?
- Ki tudja?
- Csak a szél tudja.
Egy szép napon elragadta őket a szél. A magocskák belekapaszkodtak az apró kis
ejtőernyőkbe és tovarepültek.
- Sziasztok... Sziasztok.
Többségük sikeres repülés után mezőkön, kertekben kötött ki. Csak egy volt közülük,
amelyik nemsokára egy járda szegélyében lévő kis hasadékba esett. Csak egy
jelentéktelen kis rögben kapaszkodott meg.
- Ez mind az enyém - mondotta.
Fontolgatás nélkül helyet foglalt. Csírát és gyökeret engedett a szűk kis repedésben.
Pár méterre tőle egy düledező padocskán egy fiú üldögélt. Tekintete zavart és felindult
volt. Nagy gondja lehetett, mert kezét ökölbe szorítva, kétségbe esve hadonászott.
Észrevett két gyenge kis levelet a cement közötti repedésben.
- Kár a gőzért, nem fogsz boldogulni, úgy jártál mint én - és eltaposta a fiatal hajtást.
Másnap észrevette, hogy a megnyomorgatott hajtás kiegyenesedett és a két levélből
négy lett. Hosszú ideig szemlélte a bátor kis hajtást. Sőt, naponta visszatért hozzá.
Föltűnt neki, hogy rövid időn belül kinyíltak a sárga virágok és virítottak mintha
boldogságukat hirdetnék.
Az idő múlásával a fiú úgy érezte, hogy a harag és a megalázás fájdalma enyhülni kezd
benne. Kiegyenesedett és teleszívta tüdejét friss levegővel. Érezte, hogy a gondjai
tovaszállnak.
Megvan! Nekem is lehetséges egy újrakezdés.
Nevetni és sírni szeretett volna. Megsimogatta a virágokat. A növények is megérzik, ha
szeretik őket. A pitypangnak is ez volt élete legszebb napja.

Ne kérdezd a széltől, miért ragadott magával. Küzdj, dolgozz akkor is, ha a cement rideg
keze fog tartva.
Ezeket a kis történeteket a szél hozta magával. Csak a szél tudja, hol vernek gyökeret,
és hol szöknek virágos díszbe.

Bruno Ferrero - Nem vásárolható

Fiatal pár lép be a város legszebb játéküzletébe. A férj és a feleség hosszasan nézegetik a
színes játékokat. Némelyek fenn sorakoznak az állványokon, mások a mennyezetről
lógnak le vagy a pultokon fekszenek szívderítő tarkaságban. Vannak itt síró és nevető
babák, elektronikus játékok, kicsike konyhák, melyekben lángost és süteményt sütnek.
Nem tudják eldönteni, melyiket vegyék meg. A csinos eladónő hozzájuk lép.
- Nézze – kezdi magyarázni a feleség -, nekünk egy egészen kicsi lányunk van, és mi sokat
vagyunk távol hazulról, gyakran még este is.
- Olyan kislány, aki keveset mosolyog – folytatja a férj.
Szeretnénk venni neki valamit, ami boldoggá tenné – veszi át a szót újra az asszony -,
akkor is, ha mi nem vagyunk mellette… Valamit, aminek örülne, ha egyedül van.
Nagyon sajnálom – szólal meg udvariasan az eladónő -, de mi nem árulunk szülőket.

Dönteni arról, hogy gyermekünk legyen, olyan nagy dolog, mintha szerződést kötnénk
vele egy mérhetetlen feladatról, amelyet az emberi ész elképzelni is alig képes. A
kicsinyek mind olyan meghívóval érkeznek hozzánk, amely az egész életre szól, és azt
mondják: "Hívtál. Itt vagyok. Mit adsz?" Itt kezdődik minden nevelési feladat.

Egy tizenötéves ezt így látja:

Tejet akartam,
És szörpöt kaptam.
Szülőket akartam,
És játékot kaptam.
Beszélni akartam
És televíziót kaptam.
Tanulni akartam,
És bizonyítványt kaptam.
Gondolkodni akartam,
És eszmécskét kaptam.
Függetlenséget akartam
És fegyelmet kaptam.
Szeretetet akartam,
És erkölcsöt kaptam.
Szakmát akartam,
És állást kaptam.
Boldogságot akartam,
És pénzt kaptam.
Szabadságot akartam,
És autót kaptam.
Tehetséget akartam,
És érvényesülést kaptam.
Reményt akartam,
És félelmet kaptam.
Változni akartam,
És szánalmat kaptam.
Élni akartam…
 A magányosan élõ szerzetes remetéhez egyszer emberek
jöttek. Megkérdezték tõle:
- Mire való, hogy életed nagy részét itt töltöd el csöndben
és magányban?
A remete éppen azzal foglalatoskodott, hogy vizet mert egy
ciszternából, az esõvíz összegyûjtésére szolgáló mély
kútból. Fölfigyelt a kérdésre, s munka közben odaszólt a
látogatóknak:
- Nézzetek bele a ciszternába! Mit láttok?
Az emberek kíváncsian körülvették a szerzetest, és
próbáltak beletekinteni a mély kútba:
Nem látunk semmit - mondták kisvártatva.
A remete abbahagyta a vízmerítést, pár pillanatnyi csöndet
tartott. A látogatók feszülten figyeltek rá, mozdulni sem
mertek:
- Most nézzetek bele a kútba egyenként, csöndesen. Mit
láttok?
A látogatók érdeklõdéssel hajoltak egyenként a kút fölé, s
felkiáltottak:
- Saját arcunkat látjuk a kútban!
- Bizony, amíg zavartam a vizet - mondta a remete -, nem
láttatok semmit. De a csöndben és a nyugalomban
megismeritek önmagatokat.
A látogatók megértették a remete tanítását.

A német költŐ, Rilke egy idõben Párizsban élt. Naponta

bejárt az egyetemre egy francia barátnője kíséretében. Útja
egy nagyon forgalmas útvonalon vezetett át. A
kereszteződésnél állandóan egy koldusasszony tartózkodott.
Alamizsnát kéregetett a járókelőktől. Mindig ugyanazon a
helyen üldögélt. Mozdulatlan volt, akár egy szobor. Kezét
elõre nyújtotta, szemét a földre szegezte.
Rilke soha nem adott neki egy fillért sem. Barátnõje
ellenben gyakran belecsúsztatott a koldus kezébe egy-egy
pénzdarabot. Egyszer a fiatal francia nõ csodálkozva meg is
kérdezte a költõt:
- Te miért nem adsz soha semmit ennek a szegénynek?
- Olyasvalamit kellene adnunk neki, amit nem a kezének,
hanem a szívének szánunk - válaszolta a költõ.
Másnap Rilke egy rózsabimbóval érkezett. Egyenesen a
koldusasszonyhoz ment. A rózsát belehelyezte a kezébe és
tovább akart menni. Ekkor azonban váratlan dolog történt: a
koldusasszony felemelte a tekintetét, ránézett a költõre,
nagy nehezen felkelt a földrõl, megragadta a férfi kezét és
megcsókolta. Majd, a rózsát erősen a szívére szorítva,
eltávozott.
Egy héten át nem látta. A másik héten ismét ott ült az
utcasarkon, a szokott módon: szótlanul, mozdulatlanul, mint
korábban.
- Miből élhetett egész héten át, mikor semmit se kapott? -
kérdezte a francia barátnő.
- A rózsából - válaszolta a költő