A nyulacska csengője Egyszer a nyulacska fenn magasan,

Hol volt, sétálgatott, hiába ugrált érte,

hol nem, s hát! egy rét közepén nem érte el sehogyan.

volt egy nyulacska – elfáradott. Hosszúfül-kurtafark

Bundája szürke, Ott állt egy kicsinyke nyulacska néz, néz:

négy lába fürge, almafa, „De magas a csengő!”

két füle hosszú, a fűbe lefeküdt Aztán elpityerdül bánatosan,

kurta a farka. alatta, kéri a fát,

Volt neki egy csöpp aludni egy kicsikét – kérleli,

csengője, Almafa ágára felakasztotta vékonyka hangja esengő:

azzal járt sétálni „csincsincsin” „Fácska, te kedves,

erdőre. csengettyűjét. hallod-e?

Ha azt a csengőt Aludt a nyulacska Pici csengőmet

megrázta, jó sokat – add ide,

„csincsincsin” Fölébredt, héj, kutya mája! hogy egy vidámat

csengett az erdőn, Nem látott őkelme csengessek,

csengett keresztbe, még olyat: csengettyűszóra

hosszába. megnőtt a kis fa nagyra, léphessek!”

legalább hét araszra;

csengője ott csengett

De a fa így szól: csengettyűszóra csengőset,

„Nem adom! léphessek!” hogy egy vidámat

Csak hilintázzon ágamon!” A fejsze így szól: csengessek,

Hosszúfül-kurtafark koma „Nem vágom! csengettyűszóra

keserves könnyeket hullat, Felőlem a te csengettyűd léphessek!”

s szalad négy fürge lábán, hintázhat holtig az ágon!” De a kő így szól:

szalad a fa alól tova. Hosszúfül-kurtafark koma „Nem!

keserves könnyhullatással Nem kedves amúgysem,

Egy fejszére talál, szalad négy fürge lábán, hallod-e,

annak így kunyorál: szalad a fejszétől tova. a csengettyűszó nekem!”

„Fejszécske, kedves, Hosszúfül-kurtafark koma

vágd ki a fát! Egy nagy kőre talál, könnyeit törülgeti,

Ne sajnáld, kérlek, annak így kunyorál: s szalad négy fürge lábán,

a komiszát! „Kövecske, kedves, szalad a kőtől tova.

Nem adja vissza csorbítsd ki a fejszét!

csengőmet, Mért nem megy vágni Egy gémeskútra talál,

azt a csudásan a fát, a bestét? annak így kunyorál:

csengőset, Nem adja vissza „Kutacska, kedves,

hogy egy vidámat csengőmet, nyeld el a kövecskét!

csengessek, azt a csudásan Mért nem csúnyítja

csorbára a fejszét? Egy emberre talál, Hosszúfül-kurtafark koma

Fejsze mért nem vág fát? annak így kunyorál: pityereg egy sort magában,

A csengettyűs ágát! „Ember, te kedves, s szalad négy fürge lábán,

Nem adja vissza a kutat merd ki! szalad az embertől tova.

csengőmet, Nem akar, kérlek,

azt a csudásan követ elnyelni! Egy bikára talál,

csengőset, Kő nem csorbít fejszét, annak így kunyorál:

hogy egy vidámat fejsze fát nem vágja, „Bika, te kedves,

csengessek, fa nem adja döfj az emberbe!

csengettyűszóra csengőmet, Kutat kimerni

léphessek!” azt a csudásan mért nincsen kedve?

De a kút így szól: csengőset, Kút nem nyel kövecskét,

„Nem! hogy egy vidámat kő nem csorbít fejszét,

A követ el nem nyelem! csengessek, fejsze nem vág fát,

A te bolondos csengettyűd csengettyűszóra fa nem adja

ugyan mivégre kell nekem?” léphessek!” csengőmet,

Hosszúfül-kurtafark koma Az ember így szól: azt a csudásan

hüppöget egy kicsikét, „Nem! csengőset,

s szalad négy fürge lábán, A te csöpp csengettyűdért hogy egy vidámat

szalad a kút mellől tova. a kutat ki nem merem!” csengessek,

csengettyüszóra kő fejszét nem csorbítja, ember a kutat meri,

léphessek!” fejsze nem vágja a fát, merítő vödre teli,

A bika így szól: fa nem adja kút a követ nyeli:

„Nem döföm! csengőmet, hopp!

A te fán csüngő azt a csudásan kő fejszét csorbítja:

csengettyűdhöz csengőset, kopp!

nincs közöm!” hogy egy vidámat fejsze vágja a fát,

Hosszúfül-kurtafark koma csengessek, döngeti a komiszát,

keserű könnyeit nyeli, csengettyűszóra adja a csengőt a fa,

s szalad négy fürge lábán, léphessek!” nyújtja a nyúlnak maga.

szalad a bikától tova. Hát az a puli, Hosszúfül-kurtafark koma

csöpp fekete, szalad a csengővel tova.

Egy pulikutyát talál, ugat egy akkorát, Vidáman kalimpál

annak így kunyorál: de milyen mekkorát, csengője,

„Kis puli, kedves, hogy ég-föld szakad bele. azzal jár sétálni

szaladj! Ugrik: erdőre.

Bika farkába harapj! ott a bika farka, Ha azt a csengőt

Bika embert nem döföl, nosza, kutyául harapja, megrázza,

ember kutat nem merít, bika az ember után, „csincsincsin”

kút nem nyeli a követ, szarvával döföl csúnyán, csendül az erdőn,

csendül keresztbe,

hosszába.

Talán épp most is cseng,

a nyulacska fülébe zeng.