DragonLance

Richard A. Knaak

KAZ,
A MINOTAURUSZ
Hősök sorozat: IV. kötet

Delta Vision Kiadó

Budapest

RICHARD A. KNAAK
KAZ, A MINOTAURUSZ
Hősök sorozat • IV. kötet

I. kiadás

© Delta Vision Kft., 2006

Fordította: Zarándy Beáta
Borítórajz: Duane O. Myers
Korrektúra: Dobos Attila

A fordítás az alábbi kiadás alapján készült:

RICHARD A. KNAAK: KAZ THE MINOTAUR
Copyright © Wizards of the Coast, Inc., 2000
A Dragonlance és a Wizards of the Coast a Hasbro Inc. leányvállalatának, a
Wizards of the Coastnak a bejegyzett védjegye. A művekben megjelenő sajátos,
egyéni alakok, helyszínek és egyéb jellegzetességek következésképp a Wizards of
the Coast Inc. tulajdonai.
Minden jog fenntartva

A Wizards of the Coast Inc. európai központja:

T Hofveld 6d
1702 Groot-Bijgaarden
Belgium
Telefon: +322 467 3360
www.wizards.com

ISBN 963 9679 11 9

Delta Vision Kft.
Budapest 1094 Ferenc krt. 27.
Telefon: 36 (1) 216-7053
Telefon/Fax: 36 (1) 216-7054
www. deltavision.hu
 Unokahúgomnak és keresztlányomnak, Jennifer Ashley Kingnek

1. FEJEZET

Egy kis tábortűz körül kuporogtak tizenketten, és még egy. Fontos volt ez a
megkülönböztetés, mivel mind a tizenkettő ezt az egyet, a vezérüket követte
ugyan, mégis ugyanannyira megvetették, mint amennyire az megvetette őket. Csupán
a szükség meg valamiféle becsület terelte össze és tartotta őket együtt oly
régóta már.
Ez az egy ogre volt, goromba, állatias alak, hat lábnál jóval magasabb, és
igencsak széles. Lapos, csúf képéből hosszú, gonosz fogak meredeztek, melyek
egyforma vadsággal marcangolták akár a lakoma, akár az ellenség húsát. Fakó
bőrét foltok tarkították, haja pedig a fejére tapadt. Mindössze egy koszos
szoknyát és övet viselt. A hátára szíjazott hüvelyben akkora kardot hordott,
hogy az egy embernek kétkezesnek számított volna, az ogrénak azonban remekül
megfelelt egykezesnek is: háborúban szerzett emlék. Az övébe szúrva, az óriási
pengéhez képest jelentéktelennek tűnő két kést viselt. Az ogrét Moloknak hívták,
és miközben rettenetes, véres karmaival húscafatokat tépett le a zsákmány ráeső
részéből, lopva a többieket méregette.
Legtöbbjük álló helyzetben jó egy fejjel az ogre fölé magasodott, de ez a tény
nem izgatta Molokot. Szakított a kezében tartott csontról egy újabb cafatot a
csaknem nyers húsból, betömte a falatot szájába, és közben nézte a szintén
falatozó tucat minotauruszt. Az ogréval ellentétben, ezek lassabban és
megfontoltabban ettek, bár azért bizonyos állatiassággal, amelytől az emberek
vagy az elfek megrettentek volna. Kilenc hím és három nőstény alkotta a
csapatot, és mindegyikük fegyvert viselt. Kettőnél lándzsa volt, másik háromnál
pedig kard, hasonlóan a nem szívlelt társuk fegyvereihez, a többiek azonban mind
hatalmas, kétfejű csatabárdot hordtak maguknál. A hímeknek egy lábnál is
hosszabb szarvak ékesítették a fejüket, a nőstényeké valamivel rövidebbre nőtt.
Túlságosan is nyugodtak a minotauruszok, állapította meg Molok. Ez nem volt az
ínyére. Azt akarta, hogy izgatottan és nyugtalanul várják, hogy túl legyenek
ezen a feladaton, ha másért nem, hát azért, hogy aztán ne kelljen többé egy
ogréval folytatni az útjukat.
– Közel egy hete, Sebhelyes, hogy nem találtál egy árva nyomot sem. – Molok
kipiszkált egy darab húst két elsárgult agyara közül. – Lehet, hogy a gyáva
féreg ravaszabb nálad? Lehet, hogy túljárt az eszeden?
Erre a recsegő hangra mind a tizenkét minotaurusz felpillantott, a tűz izzó,
kísérteties tekintetet ültetett a szemükbe. Az egyikük, akinek megtépázott
külseje sok kemény csatáról árulkodott, ledobta a húst a földre, és elkezdett
feltápászkodni. Egy kisebb, egy nőstény, megragadta a karját.
– Ne, Scurn! – szólt rá halkan. Mély hangja volt, de egy minotauruszhoz képest
egész kellemesnek számított.
– Engedj el, Helati! – dörögte a Scurn nevű. Úgy hangzott, mint egy rettenetes
vihart megelőző mély, dübörgő mennydörgés. A harci fejszéje, amely mellette
feküdt, még az ő fajtájához képest is hatalmasnak tűnt. Molok látta már igencsak
hatékonyan dolgozni, de nem izgatta magát. Tudta, hogyan viheti át az akaratát
erre a csapatra. Hiszen már több, mint négy éve sikerül életben tartania az
üldözést, nem igaz?
– Nyugi, Scurn! – dörmögte egy másik minotaurusz Helati mellől. Ezek ketten
erősen hasonlítottak egymásra. Hecar testvére, bátyja volt Helatinak. Az ogre
legjobb tudomása szerint, ők jelentették a gyenge láncszemeket. A négy év során
elszánt üldözőkből szolgalelkű csodálóivá váltak a szökevénynek, akinek a
nyomában jártak. A szökevénynek, aki nélkül ezek a minotauruszok soha nem
térhettek haza.
A sebhelyes minotaurusz leült, de Molok látta, hogy már ezzel is elérte a
célját. Felkavarta a kedélyeket. Ahogy mindig, a banda most is a legutóbbi
kudarcról kezdett el beszélgetni.
– Nem tagadhatod, hogy Kaz ravasz.
– Még a gyáváknak is van eszük!
– Gyáva? Életben maradt a silvanestiek földjén!
– Scurn azt mondta, hogy ez csak szóbeszéd, nem így volt, Scurn?
A megtépázott fej kurtán előrebillent. A szarvain még az egyetlen hold, a
Lunitari fényében is egészen jól látszott, hogy mennyire megviselte már őket a
sok harc. Scurn harcos volt, olyan valaki, aki, ha az esze is olyan erős lett
volna, mint a teste, mostanra már vezére lett volna ennek a csapatnak. Scurn
nyakas volt. Tökéletesen megfelelt Molok céljainak.
– Kaz soha nem jutott el a silvanestiek földjére – horkantott megvetőn Scurn.
– Gyáva és becstelen. Csak egy újabb húzás, hogy eltérítsen minket az útról.
– Amit viszont nagyon is jól csinál – jegyezte meg félvállról Molok.
Scurn rámeresztette vérvörös szemét. Szerette volna elkapni az ogre nyakát, és
addig szorítani, amíg el nem hagyja az élet. Csakhogy nem tehette meg. Addig
legalábbis nem, amíg végére nem járnak az útnak, és vagy végeznek Kazzal, vagy
fogságba ejtik.
– Nem sokat segítettél, Molok. Mást nem is tudsz, csak mondogatni nekünk, hogy
milyen rosszul csinálunk mindent. Ugyan mit tettél, amivel felgyorsítottad ezt a
küldetést, hogy Sargas vinné el! Mi ugyanúgy rosszul vagyunk tőle, hogy a korcs
fejedet bámuljuk az elmúlt négy évben, mint amennyire te a mienktől!
Az ogre közömbösen megvonta a vállát, és még egyet harapott a húsból.
– Úgy tudtam, hogy remek nyomolvasók, és remek vadászok vagytok. Ebből
egyelőre semmit sem láttam. Szerintem kezditek elveszíteni a hiteleteket. Hát
ilyen keveset jelent nektek a becsületetek? Na és Tremoc? Kevesebbek lennétek
nála?
Az ogre szeretett előhozakodni Tremockal az ilyen alkalmakkor. A minotauruszok
egyik kedvenc története volt ez. Tremoc a becsületéért négyszer szelte át
Ansalon kontinensét, hogy igazságot szolgáltasson a társa gyilkosának. Több mint
húsz éven át tartott a hajsza. Ezt a történetet két okból is hasznosnak találta.
Először is, bikafejű társait emlékeztette az elszántságra, és arra, hogy mi a
legfontosabb az életükben, másodszor pedig, új erőt adott nekik. Egyikük sem
akarta ezt újabb húsz évig folytatni.
Épp eléggé felkavarta őket. Eljött az idő, hogy a vadászatra terelje a
gondolataikat.
– Ha nem az elfek között, Scurn, ugyan hol lehet?
Hecar válaszolt.
– Akár eljutott Kaz a silvanesti elfek földjére, akár nem, és előfordulhat,
hogy megtette, valószínűleg nyugatnak fordult.
– Nyugatnak? – Scurn a másik minotauruszhoz fordult. – Qualinesti felé? Az
legalább olyan őrültség, mint a silvanestiek földjére lépni!
Most Hecar horkant fel.
– Thorbardinra gondoltam. A törpék valószínűbb, hogy nyugton hagyják. Onnan
eljuthat arra a vidékre, amelyet Ergothnak neveznek.
Az ogre mindkettejüket elgondolkodva nézte, és nem szólt semmit. Meg akarta
hallgatni, hogy mit válaszol erre a sebhelyes minotaurusz.
Scurn felállt, letépett egy darab cupákos porcogót a zsákmányukról, és
behajította a pislákoló lángok közé. A tűz fellobbant, és a zsír sistergő,
sercegő hang kíséretében szétolvadt. A csúf minotaurusz kellemetlen hangon
felnevetett.
– Vagy kezd elmenni az eszed, vagy annyira csodálod már Kazt, ahogy menekül és
bújik, hogy el akarsz minket téríteni!
Hecar feltápászkodott, és nagyon úgy tűnt, hogy a két teremtmény egymásnak
esik. A többiek közül is sokan feszültek lettek, hangosan horkantgattak
izgatottságukban. Helati újra megpróbált békét teremteni, sietve felállt a
bátyja elé, és szembefordult vele.
– Ne, Hecar! – sziszegte halkan.
 – El az utamból, nőstény! – morogta a bátyja összeszorított fogakkal.
– Scurn meg fog ölni – suttogta a nőstény. – Te is tudod!
– A becsületem...
– A becsületed elviselhet egy kis büntetést. Ne feledd, az a bölcs
minotaurusz, aki tudja, mikor keveredjen harcba. Egy másik alkalommal, talán.
– Nem fogom ezt elfelejteni. A többiek...
A magasságkülönbségük ellenére a nősténynek sikerült valahogy egyenesen a
szemébe néznie.
– A többiek tökéletesen tisztában vannak vele, hogy bármikor legyőznéd
bármelyiküket.
Hecar elbizonytalanodott. Vetett egy pillantást az ogre felé, aki látszólag
elmélyülten nézegette a kezében tartott csontot, abban a hiú reményben, hogy
akad még rajta valami hús, és csendesen horkantott. Ezzel az alakkal
kapcsolatban semmi sem biztos. Végül bólintott és leült. Helati követte a
példáját. Scurn olyan diadalittas vigyort küldött felé, amilyen csak egy
minotaurusz, marhára emlékeztető vonásaitól kitelik. Az arckifejezése leginkább
csak az éles fogai kivicsorításából állt. Hecar alig bírt uralkodni a dühén.
– Kaz nem fog nyugatra menni, sem keletre. Délen fog maradni, abban a
reményben, hogy kikerül az utunkból. – Scurn Molokhoz fordult megerősítésért.
Az ogre úgy bámult végig a körülötte lévő minotauruszokon, mintha csak most
ötlött volna az eszébe, hogy ő szította ezt az utálatos vitát. Ideje a helyére
rakni a dolgokat, döntötte el Molok. Szőrös mancsát a szoknyájába törölte,
lenyúlt a lába között fekvő zsákba, és kihúzott belőle egy gyűrött
pergamendarabot. Egyetlen lendületes mozdulattal odalökte Scurnnak.
A meglepett minotaurusznak sikerült elkapnia, mielőtt a hirtelen fellobbanó
tűz megperzselte volna a papírt és a kezét is.
– Mi ez?
Molok kettétörte a csontot, amit eddig rágcsált, és elkezdte kiszívni a
velejét. A minotaurusz idegesen széthajtogatta a lapot, és megpróbálta kivenni
az írást a tűz halvány, villódzó fényében. Elkerekedett a szeme, és dühösen
nézett az ogréra.
– Ezt a kiáltványt maga a solamniai lovagok nagymestere írta alá!
A gyülekezetben ismét moraj támadt itt-ott. Miután négy éven át üldözték a
zsákmányukat az emberek vidékein át, mostanra többet tudtak a solamniai
lovagokról, mint bárki a fajtájukból, Kazt kivéve.
– Mit mond, Scurn? – kérdezte türelmetlenül az egyik minotaurusz.
– A nagymester jutalmat kínál a különböző fajok több egyedéért. Az egyik
közülük Kaz! – Ez utóbbit teljes hitetlenkedéssel mondta. – Keresik, azt írja,
azért mert összejátszott a lovagság ellen, egész pontosan részt vett a
nagymester elleni gyilkossági kísérlet kitervelésében. Gyilkosságról is szó esik
benne, de hogy pontosan kit és mikor öltek meg, azt nem írja.
Scurn hangja elárulta, hogy némiképp zavarba ejtette, amit olvasott.
– Akkor a lovagság legalább annyira el akarja kapni, mint mi – állapította meg
valaki.
– Honnan szerezted ezt a kiáltványt? – förmedt Hecar az ogréra.
Molok megrántotta a vállát.
– Tegnap találtam. Leesett a... fáról... ahová valaki kitűzte, gondolom.
– Miért kellene a lovagoknak Kaz? Hiszen a bajtársuk volt! – kérdezte az egyik
nőstény a csoport egészétől.
– Ahogy ezek közül a többiek közül is néhányan – tette hozzá Scurn. Odalökte a
papírt az egyik társának, aki lassan olvasni kezdte. A minotauruszoknak erős
büszkeségre adott okot, hogy talán az elfeket kivéve, minden faj közül ők bírták
a legjobban az írást-olvasást. Igaz, hogy a társadalmukban a fizikai erő
játszotta a végső döntő szerepet, de a tudás tette igazán élessé ezt a fegyvert.
– A lovagoknak elment az eszük! – dörmögte Hecar. – Megneveztek valami okot?
– Megnevezték bárminek is az okát, amit Kaz üldözése során láttunk? –
pillantott körbe Scurn. – Lehet, hogy van rá okuk, vagy lehet, hogy nincs.
Vannak olyan nevek azon a listán, akik a leghűségesebb szövetségeseik voltak...
abban az időben.
Az „abban az időben” a háborút jelentette, amelyet a minotauruszok tőlük
telhetően próbáltak kitörölni az emlékezetükből. Többen állatias, gyűlölködő
pillantást lövelltek Molok felé. A minotauruszok rabszolga katonái voltak az
ogréknak és az embereknek, akik a sötét istennőt, Takhisist követték, az
ellenlábasa, Paladine, a fény ura elleni harcában. A solamniai lovagok ezt az
istent képviselték, és végül az ő soraik közül egy, egy Huma nevű koronalovag
kényszerítette szó szerint megadásra az istennőt. Csupán még egy maradt életben
a nagy árat követelő győzelem szemtanúi közül.
Kaz. Nagyon kevesen tudták, hogy milyen szerepet játszott valójában a végső
csatában. Az emberek nem szívesen dicsőítettek egy olyan teremtményt, akit
leginkább szörnyetegnek tekintettek. A többi minotaurusz az évek során valahogy
összerakosgatta a történetet, noha egyesek, ahogy Scurn is, kételkedtek a
hitelességében.
– Ha a solamniai lovagok a fejét akarják – kezdte a megtépázott harcos –,
akkor biztosan délen marad, ahol nem olyan erős a jelenlétük.
A többiek közül sokan bólintottak. Molok egyenként végignézett rajtuk, aztán
megrázta a fejét.
– Még négy év elteltével sem tudtok semmit. Még ti sem, akik ismertétek Kazt.
Tizenkét komor tekintet meredt rá, de ő, szokás szerint, nem törődött velük.
– A lovagok különösen viselkednek. A barátai most az ellenségei, még a lovagok
ura is, aki, ha igazak az értesüléseink, háborús bajtársának nyilvánította.
Hallgatás következett. Most mindenki teljesen rá figyelt.
– Kaz északra fog menni, északra, Vingaardba, azt hiszem.
Szerencsére a vidék, ahol most barangoltak teljesen lakatlan volt, mert olyan
üvöltözésben tört ki a társaság, hogy biztosan mérföldekre elhallatszott. Végül
Scurn csendesítette el a többieket – Scurn és Hecar.
– Meglehet, hogy a solamniai lovagok kifordultak önmagukból, Molok – fakadt ki
Hecar –, ahogy azt nemegyszer láttuk már, de ne vedd Kazt egy kalap alá az
őrültségükkel! Minden más ellenére, ő akkor is minotaurusz!
Scurn bólintott. Még ő sem hitte, hogy az üldözöttjük volna olyan ostoba, hogy
északnak menjen.
Molok visszavette a kiáltványt, és vetett rá még egy pillantást. Vicsorgó,
ragadozó vigyorral beledobta a tűzbe. Nézte, ahogy pillanatok alatt hamuvá ég,
majd megint felnézett a társaira... a gyűlölt társaira.
– Nem ostoba. Sose mondtam, hogy az.
Lehajolt, összeszedte a kevés holmiját, aztán felállt. Megvetéstől csöpögő
pillantást vetett a minotauruszokra, amiért olyanok, amilyenek. Még most is,
hogy már nem rabszolga katonák, egy ogréra volt szükségük, hogy a rút orruknál
fogva vezesse őket.
– Csakhogy akkor is Kaz, és ezért fog északra menni, Vingaardba. Más oka nem
kell, hogy legyen.
Az ogre sarkon fordult, és nagy léptekkel elindult, nyugtalanító tekintettel
az arcán, amelyet a minotauruszok most nem láthattak.

2. FEJEZET

Nyugatra kellene mennem, gondolta komoran Kaz. Nyugatra, vagy itt kellene
maradnom délen.
Felhorkantott, miközben visszanézett az ösvényen, amelyen haladt. A nap
magasan járt az égen, úgyhogy egészen messzire el lehetett látni. Miért megyek
hát mégis északnak, mikor így minden egyes nappal egyre közelebb kerülök a
Vingaard-toronyhoz, és a solamniai lovagokhoz, akiket ki tudja, milyen őrület
szállt meg? A hátasa, egy hatalmas harci csődör, amelyet maga Lord Oswal
adományozott neki, az elismerése jeléül, türelmetlenül felnyihogott. A Kazzal
eltöltött öt év alatt a jószág olyan lázadó hajlamra tett szert, amely a
külsőségekre jobban adó lovagságot megdöbbentette volna. A lovon több
szempontból is tükröződtek a gazdája tulajdonságai.
Kaz megnyugtatta a hátasát, és megint a kiáltványra meredt. Ez már az ötödik
másolat volt, amit ebből látott, és most sem értette jobban, mint amikor először
olvasta. Lord Oswal a barátja volt, a bajtársa. Az idős lovag, akiből a bátyja
halála után lett nagymester, még pecséttel is ellátta Kazt, hogy biztonságban
utazhasson minden földön, ahol tiszteletben tartották a Solamniai Rend hatalmát.
Most pedig ugyanez a bajtárs megalapozatlan vádakkal illeti Kazt, bűntettekért,
amelyeket állítólag elkövetett!
A hirdetmények csak mostanában érték el a déli vidéket. Kaz felhorkantott.
Végigfutott a többi néven, akik az övé mellett szerepeltek a számkivetettek
között. Egyeseket felismert, mint például Lord Guy Avondale-t, az ergothi
hadvezért, aki segítő kezet nyújtott a renegát mágus, Galan Dracos és a sötétség
úrnője, Takhisis istennő elleni végső ütközetben. Huma mindig elismerően beszélt
róla, sőt egyszer odáig elment, hogy kijelentette, Avondale megérdemelné, hogy a
solamniai lovagok öltözetét viselje, annyira csodálatra méltó a saját
szabályzata, amely szerint él.
A minotaurusz vicsorogva letépte a cetlit a fáról. Összeesküvés és gyilkosság?
Egészen kicsire összegyűrte a papírt, és behajította a bokrok közé.
A gyeplőnél fogva elvezette a lovát egy védettebb helyre, az ösvénytől balra,
és nekidőlt az egyik fának, hogy megvárjon valakit. A türelem szokását eddig nem
sok sikerrel tudta gyakorolni az élete során, és az a kevés is, ami adatott
neki, már igencsak fogytán volt a sok várakozástól.
– Paladine Pengéje, Delbin! – mormogta az orra alatt. – Ha nem jössz vissza
egy órán belül, én továbbmegyek!
Inkább nem is próbálta elképzelni, hogy milyen kalamajkába keveri magát az
útitársa Xak Tsarothban, a városban, amely néhány mérföldre, nyugatra feküdt.
Xak Tsaroth Solamnia délnyugati, és Qualinesti, az elfek országa keleti határán
állt, az északot és délt összekötő kereskedelmi központ szerepet töltve be. Kaz
remélte, hogy a társának esetleg sikerül összeszedni egy részét a dolgoknak,
amelyekre szükségük volt. Azt is remélte, hogy Delbinnek sikerül elkapnia egy-
két pletykát, ami talán magyarázatot ad a szóbeszédre, hogy Sargas vinné el,
amely beszivárgott a lovagság hatalmi székhelyét, Vingaardot körülvevő
területekről, a szóbeszédre, amely nem lehet igaz, nem szabad, hogy igaz legyen.
Bütykösfűz Delbint küldeni azonban nem kis kockáztatásnak számított. Kaz
minden alkalommal összerezzent, ha a négy hónapja vele utazó társa vidáman
jelentkezett bármilyen feladatra. Ez a vidámság ingatta meg a hatalmas,
bivalyerős minotaurusz bátorságát.
Bütykösfűz Delbin ugyanis surranó volt, és a surranók eleve bajkeverésre
születtek.
Mintegy végszóra, lódobogást ütötte meg a fülét. Delbin három napja távozott,
megígérve, hogy a megbeszélt időben visszatér. Ha megfelelő ösztönzést kapott,
az alacsony teremtmény kiváló kémként működött. Senki sem hederített egy
surranóra, legfeljebb csak az értékeiket ellenőrizék, hogy megvannak-e. A
surranók temérdek értesülést összeszedtek, és aztán túlontúl lelkesen tovább is
adták bárkinek, akivel ismeretségbe kerültek. Delbin ezt az egészet egy óriási
kalandnak képzelte, amit majd hencegve mesélhet a fajtájabelieknek – vagy
bárkinek, aki meghallgatja. Végtére is, hány surranónak adatik meg, hogy egy
minotaurusszal utazzon?
Kaz már készült odakiáltani apró útitársának, amikor meghallotta a második
lovat. Gyorsan felnyúlt, és megfogta a lova orrát. A csatamén, amely ki volt
képezve mindenféle harci helyzetre, felismerte a jelzést, és megdermedt.
A fák eltakarták a kilátást a minotaurusz elől, de úgy tűnt neki, mintha
valami feketét pillantott volna meg. Azt nem tudta megállapítani, hogy amit
látott, az az egyik lovashoz, vagy az egyik lóhoz tartozott-e. Bárhogy is
legyen, azt most már tudta, hogy nem a társa érkezett meg.
A lovasok lassítottak, aztán megállították a hátasaikat. Páncél csörrenését
hallotta, és halk mormogást, ahogy a két alak szót váltott. Nem lehetett érteni
a szavukat, de az egyikük egyértelműen dühös volt a másikra. Kaz halkan
felhorkantott. A legjobb hely és idő a vitára! Ha Delbin most kerül elő...
Amikor meghallotta a harmadik lovat, késztetést érzett, hogy felnézzen az
égre, és elátkozzon minden istent. Még egy lovas? Aztán észrevette, hogy ez a
legutóbbi délről közeledik. Ha ez így megy tovább, akár fogadót is nyithat.
Kétségkívül tökéletes a helyszín, csak kissé túl nagy a forgalom.
A másik két lovas elhallgatott. Kaz a harci fejszéje után nyúlt, érzékelve,
hogy a legutóbb érkező elindult az ő irányába. Egy éles karmú mancs kulcsolódott
a fejsze nyelének az alsó végére. Mindössze néhány méter lomb választotta el
tőle, hogy rábukkanjon a lovas.
Kaz egy pillanatra meglátta az ébenfekete páncélt, ahogy a lovas hirtelen
visszafordította a csataménjét az út felé. A minotaurusz szeme elkerekedett. A
sötétség istennője ellen vívott háborúban látott ilyen páncélt. Emberek és ogrék
alatt szolgált, akik ilyen páncélt viseltek, és a vége felé Huma oldalán harcolt
a legveszedelmesebbjeikkel szemben.
Ez a lovas az elhalálozott hadvezér, Crynus seregeinek elit, vakbuzgó katonái
közé tartozott. Crynus Takhisis egyik parancsnoka volt, akit Huma dárdája és az
ezüstsárkány réges-rég visszaküldött a sötét birodalomba, ahová a magafajta
való. Kaz túlságosan is élénken emlékezett a pillanatra. Crynus sehogy sem akart
meghalni; végül csak a sárkánytűz tudott végezni vele.
Bármilyen veszélyt jelentett is ez saját maga számára, Kaz nem hagyhatta, hogy
a hadvezér egyik – sőt, két gárdistája kószáljon a vidéken. Nem most először
ütközött hasonló gazemberekbe az elmúlt öt év során. Még most is sokan
megmaradtak a Sötét Királynő szolgái közül, akik nem voltak hajlandóak
elfogadni, hogy az úrnőjük véglegesen vereséget szenvedett. Mivel sehová sem
rejtőzhettek, általában rablógyilkos bandákba tömörültek – természetesen, csakis
Takhisis nevében. A gárdisták voltak a legrosszabbak: ők még mindig hitték, hogy
tényleg vissza fog térni.
Kaz megpaskolta a lova halántékát; ezt a jelzést még a lovagságtól tanulta. A
ló a helyén fog maradni, amíg nem hívja.
Legfeljebb egy sárkány késztette volna mozgásra, de mivel sárkányok már nem
léteztek, nem lehetett oka az aggodalomra.
Óvatosan, lassan maga elé vette a fejszéjét. Ha ebben a sűrű bozótosban
megpróbált volna a lovával mozogni, azonnal elárulta volna magát. Ha szerencséje
van, talán küzdelem nélkül le tudja teríteni az ellenfelét, de...
A fekete alak hirtelen megdermedt előtte, és Kaz tudta, hogy valahogy elárulta
magát. Egy hosszú, gonosz penge, amelyet egészen eddig nem lehetett látni,
veszedelmes ívet írt le a levegőben, ahogy a fekete alak félig megfordult a
nyeregben. Kaz felemelte a fejszéjét, hogy hárítsa a csapást, de a gárdista
alulbecsülte a köztük lévő távolságot. A penge remegve megállt félúton a
minotaurusz felé, miután a hegye keményen beleállt egy megtermett tölgy
oldalába.
A lovas szitkozódva próbálta kiszabadítani a fegyverét, s közben megfordította
a lovát. Kaz fogást váltott a fejszén, és lecsapott. Felemelkedett a kard, hogy
eltérítse a csapást a lovastól, és így a lovat találta el. Az állat zaklatottan,
vérezve küzdött a gazdájával, aki kordában akarta tartani. Kaz kénytelen volt
meghátrálni, ahogy a hatalmas állat felágaskodott, és vaktában kirúgott. A ló
elkezdett tántorogni.
A minotaurusz pislogott. Már nem ült senki a nyeregben. Most rajta volt a sor,
hogy elkáromkodja magát. Már elfelejtette, milyen fürgék és halálosak tudnak
lenni az ébenfekete harcosok.
Egy alak tört ki a bokrok közül az oldalán. Kaz hárította a karddöfést, de
közben elveszítette az egyensúlyát. Most először látta meg közelről az
ellenfelét. Az ember – ahhoz túl alacsony volt, hogy ogre legyen, bár elf éppen
lehetett – olyan sisakot viselt, amely eltakarta az arcát, de a kikémlelő
szempár, mintha átbámult volna a minotauruszon, valahová jóval messzebb. A
katona kezdett éktelen haragra gerjedni.
Kaz fülét egy pillanatra megütötte az ösvény felől érkező dulakodás zaja, de
közben a katona állhatatosan tovább támadta őt. Egy fejsze, különösen egy harci
fejsze, amely kétkezes használatra készült, emberek számára, nem bizonyult
alkalmas fegyvernek ilyen közelharcban. Ahányszor csak Kaz megpróbált egy kicsit
hátrálni, az ellenfele ugyanolyan gyorsasággal mozdult utána, és újabb támadást
kezdeményezett.
Az erdő mentette meg. A dühödten küzdő gárdista szinte megfeledkezett a
körülötte lévő világról, és megbotlott egy fa kiálló gyökerében. Nem jelentett
ez túl nagy hátráltatást, sőt igazság szerint, szinte azonnal visszanyerte az
egyensúlyát, mégis a pillanatnyi elbizonytalanodás megadta Kaznak a rést, amire
szüksége volt.
 Egyetlen tiszta lendítéssel körbeforgatta a fejszéjét, minden erejét beleadva.
Ha megfelelő fegyver állt a rendelkezésére, egy minotaurusz egyetlen csapással
ki tudott dönteni egy tekintélyes méretű fát is.
Ehhez képest a páncél szinte semmiség volt.
A fejsze feje éppen kardforgató karjának könyöke felett találta el a
gárdistát, és megtorpanás nélkül haladt is tovább. Belehasított a szerencsétlen
harcos oldalába, és addig nem állt meg, míg le nem írta az ívét. Miközben Kaz
hátralépett, az ellensége vöröslő karral és törzzsel előrebukott, és immár nem
látszott a szemében sem a harag, sem az élet.
Kaz mélyet lélegzett. Odébb az ösvényen, abbamaradt a dulakodás zaja, és egyre
hangosabb dobogás váltotta fel, ahogy újabb lovasok érkeztek délről. Kaz nem
tudhatta, hogy a többiek barátai vagy ellenségei-e ennek a magányos lovasnak.
Senki nem kiáltott parancsszavakat, de Kaz hallotta, hogy több lovas bejön az
erdőbe. Nem sok időbe telik nekik, hogy megtalálják. Letörölte a fejszéje
pengéjét, és visszatette a fegyvert a helyére, a hátán lógó hámra. A hám
kialakítása lehetővé tette, hogy mindig magánál hordja a fejszét, sőt akár
kettőt is. Elegendő gyakorlatra tett már szert ahhoz, hogy pillanatok alatt
leakassza a fegyvert. Ez a kialakítás csak olyasvalaki számára lehetett
kényelmes, aki legalább olyan széles háttal rendelkezett, mint egy minotaurusz,
és ennek megfelelően messzire nyúlt a karja is.
Épp akkor ült fel a csatamén hátára, amikor az első felderítő megpillantotta.
– Ne mozdulj! A nagymester nevében megparancsolom, hogy maradj ott, ahol vagy!
Kaz hátrafordult, és meglátta a solamniai lovagok ismerős, és nagyobb
tiszteletet parancsoló páncélját – egy kardlovagét, ha jól látta a címert. A
lovag gyalog jött, nyilván kénytelen volt kantáron vezetni a lovát a sűrűn át.
Kaz elfordult tőle, és megindította a lovát, miközben a lovag még odakiáltott
valamit a társainak.
Valamikor, nagyon régen, Kaz kiállt és harcolt volna, és alighanem lekaszabolt
volna jó fél tucatot a makacs lovagok közül, mielőtt belehal a rengeteg
sérülésbe. Huma azonban megtanította rá, hogy bizonyos esetekben bölcsebb
elkerülni az összetűzést – és a biztos halált. A minotaurusz most már belátta,
hogy nincs értelme mindig ellenszegülni. A saját fajtája közül is sokan gyávának
tartották volna – persze, így is, úgyis annak tartották.
Kaz vezetésével a csatamén rátért egy ösvényre, amely egyre beljebb vezetett
az erdőbe. Egyedül ebben a menekülési útvonalban reménykedhetett. Tudta, hogy
egy ilyen ösvény biztosan közelebb viszi Xak Tsarothhoz, de egy kissé északra a
várostól, nem közvetlenül keletre tőle. Az is világossá vált számára, hogy
könnyen lehet, hogy nem látja többé surranó útitársát. Persze, amúgy is
előfordulhat, hogy Delbin már el is feledkezett róla. Szintén megtörténhetett,
hogy az ifjú surranó a lovagok csapdájába esett, hiszen nem fért hozzá kétség,
hogy csapdáról volt szó. Biztosan tudomást szereztek róla, hogy rablóbandák
tevékenykednek a környéken, és felállítottak egy csapdát, hogy elkapják a
gazfickókat. Biztosan elégedetlenek lesznek a fogással: mindössze két renegát
gárdista, az egyik legalább halott. Ha Delbin fogságba is esett, Kaz nem hitte,
hogy bármitől is tartania kellene. Senki sem gondolhatta komolyan, hogy a
surranófaj bármely képviselője igazán fenyegetést jelentene.
A lovagok most már teljes létszámban üldözték, igaz, hogy nem mert
hátrapillantani, hogy megnézze, milyen közel járnak. Legalább féltucatnyian
vannak, talán valamivel többen is, úgy becsülte.
– Lássuk, milyen alaposan ismeritek a vidéket – dörmögte. Delbinnel közel egy
hete járták a környéket. Sőt, valójában majdnem kilenc hónapja vándoroltak
keresztbe-kasul ezeken a déli részeken. Valaki mindig ott loholt a nyomukban.
Legtöbbször a saját fajtájából valók.
– Az lesz a szép, ha éppen velük akadok most össze – tette hozzá.
Még nagyon hosszú idő volt hátra naplementéig. Kénytelen lesz kitartóan
lovagolni és reménykedni, hogy lemaradnak az üldözői, mielőtt a lova feladná,
vagy elveszítené a fedezékét. A térképek nem jelöltek sűrű erdőt ezen a tájon,
és a minotaurusz tudta, hogy az erdőt sokhelyütt, viszonylag hirtelen, nyílt
mezők váltják fel. A nyílt terep a halálát jelentené. Lehet, hogy a lovagok
elvinnék Lord Oswal elé, de ugyanannyi esély volt rá, hogy inkább csak a
holttestét vinnék el. A nagymester kiáltványa egyértelművé tette, hogy
ellenségnek kell tekinteni, és solamnia lovagjai nem fogják arra fecsérelni az
energiájukat, hogy élve fogjanak el egy minotauruszt, ha egyszer ugyanúgy
megfelel a hullája is.
Valamennyire lemaradtak az üldözői; ezt egyértelműen meg tudta állapítani
abból, hogy lassan elmaradt a hangjuk. Azért még korai lett volna reménykedni,
hiszen a rend nem arról volt híres, hogy egykönnyen feladná. Lehet, hogy napokig
a nyomában lesznek... mintha szüksége lett volna újabb üldözőkre...
A ló meg-megbotlott a leesett faágakban, a talaj mélyedésein. Itt veszélyesebb
volt a talaj, és egy rossz lépésben ló és lovasa is megsérülhetett.
Ellentmondást nem tűrő erővel jobbra rántotta a lova gyeplőjét. Az állat ideges
horkantással beadta a derekát, és ment, amerre irányították. Kaz megkerült vele
egy meredek lejtőt, tudván, hogy minden másodperc késlekedés csak elvesztegetett
idő. Amikor egyenes talajra értek, megsarkantyúzta a csatamént.
Majdnem harmincig elszámolt, mire hallotta a következményeket, a rémült, dühös
kiáltozást. Legalább két lovat hallott eszeveszetten nyeríteni, és egy ember
sikoltott. Elhaltak az üldözés hangjai, de még mindig nem teljesen.
Megkockáztatott egy gyors pillantást a háta mögé. Az egyik lovag még mindig a
nyomában haladt, valamelyest lemaradva. Fedetlen volt az arca, és Kaz egészen
fiatalnak találta. Lehet, hogy viselt szakállat; nem lehetett eldönteni, hogy
így van-e, vagy csak a szélben lobogó haját látta egy pillanatra. El nem tudta
képzelni, miért foglalkozik a másik külsőjével, hacsak azért nem, mert
majdhogynem Humának nézte.
Nyílvessző süvített el a feje mellett, és beleállt egy fába mögötte. Csakhogy
elölről jött, nem hátulról.
Paladine, te is forralsz valamit ellenem? Most meg mibe sikerült belefutnia?
Válaszként meglátott több alakot, részben zöld, részben fekete páncélba
öltözve, akik kezdtek felfejlődni, hogy bekerítsék. Nyilván éppen ezek voltak
azok az útonállók, akiket a lovagok ki akartak ugrasztani. Kaz akaratlanul is
elvégezte nekik a küldetésüknek ezt a részét. Most már csak ki kellett jutnia
élve.
Kétségbeesetten megfordította a lovát. Az egyik pórul járt támadója nekiesett
egy fának, ahogy a ló megtaszította az oldalával. A minotaurusznak eszébe jutott
az egy szál lovag, aki még üldözte. Kinyitotta a száját, hogy figyelmeztesse, de
a lovag hátasán már nem ült senki; egy újabb nyíl a végzetévé vált az elszánt
ifjú harcosnak. Kaz dühödten fújtatott. Egy újabb hiábavaló halál, ami az ő
lelkén szárad.
Minden pillanatban várta, hogy egy nyílvessző a hátába álljon, de a
haramiáknak megvolt a maguk baja. Odaért a többi lovag, és a meglepetés ereje
immáron nem a banditákat erősítette. Kaz szeme elkerekedett, amikor meglátta,
hogy hány lovag követte. Nem sok választotta el, hogy belekeveredjen egy
tekintélyes méretű összecsapás kellős közepébe, hacsak nem sikerül valahogy
kitörnie.
Egy tépett, barna és zöld ruhába öltözött ocsmány alak megpróbálta lerántani a
csataménről, de aztán kapott egy akkora rúgást az állattól, hogy beszakadt a
koponyája. Az útonállók és a lovagok egy része már harcba keveredett. Egy
karddal vívó férfit lerohant, és szó szerint halálra taposott egy rózsalovag.
Egy másik lovagot lerántott a lováról két fekete páncélos gárdista. Mindkét
oldalról érkezett az erősítés, hogy beszálljanak a csetepatéba.
– Paladine – sziszegte Kaz –, ha egyáltalán tettem bármit is az elmúlt néhány
év során, ami ér valamit a szemedben, túl arcátlan lenne azt kérnem, hogy adj
valamilyen kiutat innen?
Nem várt választ; végtére is, az istenek csak a papokkal és a hősökkel
társalognak. Aztán egy fehér villanásra lett figyelmes. Úgy tűnt, mintha valami
fehér állat volna, talán szarvasbika, medve vagy farkas, nem tudta
megállapítani. Lehetséges, hogy Paladine meghallgatta?
Kaz tudta, hogy ha most nem távozik azonnal, úrrá lesz rajta a vérszomj, és az
életének az utolsó értékes pillanatait azzal fogja tölteni, hogy vagdalkozva
próbálja hárítani az ellenfeleit, ahogy azt oly sok tiszteletre méltó, de rövid
életű őse tette. Nagyra becsülte ugyan az őseit, de egyelőre nem állt
szándékában csatlakozni hozzájuk a holtak országában.
 Megfordította hát a lovát, és fejvesztve elvágtatott a fehér látomás
irányában.
Jó negyedórát vágtatott, mire meg merte kockáztatni, hogy lelassít. Addigra
elmaradt mögötte a csatazaj. Xak Tsarothtól közvetlenül északkeletre került.
– Nem vagyok gyáva – suttogta hirtelen magának, és bármilyen hatalomnak, amely
esetleg hallgatta. Ennek ellenére, mégis mardosta valamiféle rossz érzés. Nem az
lett volna a helyes, ha ott marad, és segít a Solamniai Rendnek, bárhogy, ahogy
csak tud? Nem árulta-e el a Humába vetett hitét, az emberét, akit legalább
annyira csodált, mint a leghatalmasabb őseit? – A becsületem az életem. – Most
furcsán hangzott a mondat, ahogy elsuttogta. Ez is az eskünek és a szabályzatnak
a része volt, amelynek a követésére Huma rendje felesküdött. A minotauruszok
szemében ezért volt nagyobb megbecsülése a solamniai lovagoknak, mint bármilyen
másik emberi szövetségnek.
Talán te elmagyarázhattad volna nekem, hogy mi a becsület, Huma. Felsóhajtott,
ami igazán nem illett egy minotauruszhoz, és szemügyre vette a környezetét.
Egy füves rét szélén állt, és mélyen remélte, hogy innen nem fog a nyakába
szakadni egy újabb halálos veszedelem. Tudta, hogy ha ebben az irányban megy
tovább, akkor először a Qualinesti határán végigvonuló hegység egy nyúlványába
fog ütközni. Ha onnan is továbbmegy, hamarosan ott találja magát az elfek
országának sűrű erdejében. Ez, nyugtázta keserű elégedettséggel, olyan
lehetőség, amelyet nem kell mérlegelnie. Silvanesti után nem vágyott rá, hogy
egyetlen elfet is lásson valaha. Maradjanak csak maguknak, boldogan, a világtól
elzárkózva. Ismert egy rejtekutat. Delbin említett neki egy folyót, amely a
Vingaard-toronytól északra húzódott. Ez azt jelentette, hogy át kell kelnie
néhány hegyen, és Qualinesti hatalmas erdejének egy részén, viszont így
eljuthatott a céljához: a Vingaard-toronyhoz, hogy szembenézzen magával a
nagymesterrel.
Azon kapta magát, hogy azt kívánja, bárcsak vele lenne a surranó, hogy
legalább az utat mutassa. Delbin jól ismerte a vidéket, de Kaz nem engedhette
meg magának, hogy várjon a mindig kicsattanóan jókedvű, bosszantó kis alakra.
Szerencsére Delbin térképe legalább nála volt.
Nem ismerte volna ugyan be magának, de megkedvelte a surranót. Mindazonáltal,
bolond lett volna, aki ezt a szemébe mondja, a minotauruszok ugyanis általában
igen kényesek az útitársaikra, és azt beismerni, hogy baráti érzelmeket táplál
egy olyan zsebtolvaj, gyerekes teremtmény iránt, mint Delbin, egyenértékű lett
volna a jellembeli gyengeséggel.
Egy morgással indulásra ösztökélte a lovát. Sehova nem vezet, ha ott marad, és
morfondírozik az ég alatt előforduló dolgokon.

* * * * *

Miközben a minotaurusz ellovagolt nyugatnak, valami megmozdult a magas fűben.

Sápadtfehér volt, és szőrtelen. Pupilla nélküli szeme skarlátvörösen izzott.
Ameddig csak lehetett, a sűrű fűben maradt, mert valami megfogalmazhatatlan
módon, gyűlölte az égen lángoló fényt. A tekintete mereven szegeződött a lovas
távolodó alakjára. Amikor kellőképpen messzire került, az állat felállt, és
megindult utána. Állva olyasmire emlékeztetett, mint ami valaha farkas lehetett
–, amely régóta halott.
Küszködve a nappali fény perzselő fájdalmával, követni kezdte a minotauruszt.

3. FEJEZET

Kaznak néha úgy tűnt, hogy az élete másból sem áll, mint felfordulásból. Huma
önfeláldozását és a háború végét követően remélte, hogy megváltoznak a dolgok.
Meglehet, hogy minotaurusztársai gyengének és becstelennek tartották, de többé
már nem foglalkozott vele. Minél többet gondolkodott a minotauruszok
életvitelén, annál kevésbé tetszett neki, ami persze nem azt jelentette, hogy az
embereké, törpéké, elfeké, vagy akár a surranóké bármivel is jobb lett volna.
 Meglepően zavarmentesen jutott el a folyóig. Ha volt is neve a folyónak, a
térkép készítője elfelejtette feljegyezni. Delbin soha nem közölte, hogy
pontosan honnan is szerezte a térképét, Kaz pedig, ismervén a surranókat, nem
feszegette a kérdést. A célnak megfelelt, és legalább nagyjából pontosan jelölte
a tereptárgyakat.
A nap nagyon alacsonyan függött az égen, Kaz úgy becsülte, hogy talán szűk egy
órája lehet, mielőtt lesüllyed a láthatáron. A Lunitarit már látni lehetett a
horizont felett. A Solinari, a sápadt, fehér hold majd csak később fedi fel
magát. Egészen tiszta éjszakára lehetett számítani.
Egy ilyen méretű folyó településeket és hajóforgalmat jelentett. Azaz több
népet jelentett, mint amennyivel Kaznak kedve volt összefutni, de még így is ez
volt a leggyorsabb útvonal. Egyelőre úgy látta a legjobbnak, ha megkerüli a
folyótól keletre, a jelenlegi helyzetétől pedig északra húzódó kisebb
hegyláncot. Mikorra a hegyvonulat elfordul attól az iránytól, amerre mennie
kellett, addigra erdőbe fog érni, amely aztán fedezéket nyújt neki, az útnak
közel a felén. Megpróbált nem gondolni Észak-Solamniára, amely, ahogy hallotta,
még mindig meglehetősen elhagyatott vidék volt. És ha a szóbeszédnek csak a fele
is igaz, a lovagok tényleg különösen viselkedtek.
Továbblovagolt. Elkezdtek emelkedni a hegyek.

* * * * *

Amikor a napfény utolsó nyomait is felemésztette a leszálló este, Kazban

felmerült, hogy vajon jól választott-e.
Ez csak egy kis hegyvonulat volt, és maguk a hegyek eltörpültek ahhoz a néhány
óriáshoz képest, amelyeken már átkelt azelőtt. Egészen szokványos csúcsok
magasodtak itt. Mégis valami megfejthetetlen nyugtalanságot keltettek benne.
– Netán mágikus fegyverek lapulnának a közelben? – suttogta nekik félig-meddig
tréfásan. A minotaurusz szeme elkerekedett, amikor rájött, hogy mi kavarta fel –
Huma emléke, az a végső lángtenger. Kaz nem bírt úgy egy hegyre nézni, hogy
tudat alatt ne rémlett volna fel benne, hogyan kezdődött az egész – a kutatóút a
legendás sárkánydárdák után, melyeken kívül más fegyverrel nem lehet legyőzni
Takhisis, a Sötét Királynő sárkányseregeit. Megtalálták azokat a dárdákat, de
először csak néhány tucatot. Kaz Huma oldalán tagja volt annak a kis csapatnak,
akik először használták őket harcban. A csapat maroknyi túlélője között is volt
szerencséje ott lenni, és rajta kívül más nem látta Humát az életének utolsó
perceiben, amikor végleg legyőzte a gonosz istennőt, rákényszerítve, hogy
fogadalmat tegyen, hogy eltakarodik Krynnről, és soha nem tér vissza. Az elmúlt
öt év során Kaz gyakran változtatott az útvonalán, mert nem akart túl közel
kerülni a hegyekhez. Igaz, előfordult, hogy elkerülhetetlennek bizonyult a
megközelítésük, de ilyenkor lehetőség szerint igyekezett minél gyorsabban
átjutni rajtuk.
Félni a hegyektől! Megvetően horkantott, és megsarkantyúzta a lovát. Ma éjjel
az egyik ilyen óriásra hajtja le a fejét. Minél többet gondolkodott rajta, annál
inkább nőtt benne az elhatározás. Végül is, így legalább kisebb esély lesz rá,
hogy összeakad másik utazókkal. Felnézett a magas csúcsokra, És megpróbálta
megbecsülni, mikorra érhet oda a legközelebbihez. Sötétedés után, állapította
meg komoran. Jobb szerette volna, ha másképp alakul.

* * * * *

Egy magas, megkopott csúcs alatt vert tábort. Valamikor, talán a messzi
múltban, vagy esetleg a háborúban, a hegy egyik oldalának tekintélyes része
leszakadt, és most fogszerűen meredezett. A minotauruszt a nagyapjára
emlékeztette, a valaha harcias bikára, aki a számtalan rosszul gyógyult
sebesülése ellenére magas kort ért meg. El is nevezte a hegyet Kefónak, az őse
tiszteletére. Így sokkal könnyebben esett az alvás az árnyékában.
Miután hónapokon át hallgatta a szüntelen surranófecsegést, most furcsa érzést
keltett csupán az éjszaka zajai közt feküdni. Felhorkantott. Ha elkezd neki
hiányozni Delbin, akkor jobb lett volna, ha átadja magát az ellenségeinek!
– Paladine, óvd meg az elmém épségét! – suttogta fanyar mosollyal.
 Delbinbe délen botlott bele, közvetlenül azután, hogy visszatért egy hosszú,
veszélyekkel teli útról a messzi dél jéggel borított vidékeiről. A vingaardi
kiáltvány akkoriban kezdett feltünedezni a déli részeken, de az expedíciót
vezető szabadszellemű kapitány, aki megkedvelte Kazt, hajlott rá, hogy kétségbe
vonja a gyilkosságról és árulásról szóló durva vádakat, melyeket semmiféle
bizonyíték nem támasztott alá. A pecsét, amelyet Oswal nagymester adományozott
Kaznak a lovagság nevében, szintén alátámasztotta a minotaurusz történetének az
igazát. Mindamellett szerencsésnek bizonyult a minotaurusz jelenléte, mivel a
jeges birodalomról kiderült, hogy nem egy szempontból álnok. Bármilyen elszánt
felfedező volt is ez az ember, ez után a bizonyos kaland után, amikor újra
Kharolis, az otthona földjét érte a lába, közölte Kazzal, hogy az élete
hátralévő részét – pedig még fiatal volt – valamilyen kellemes, békés piactéren
kívánja tölteni, hogy a vásárlókkal civódjon az alma ára felett, vagy valami
hasonló.
Egy magas, kíváncsi hang szólalt meg ekkor.
– Tényleg a jég birodalmából jöttetek vissza? Igaz, hogy olyan keményre fagy
ott a lehelet, hogy tűz felett kell felolvasztani, hogy halljad, mit mondtál?
Ezt hallottam valahol! Te minotaurusz vagy? Még sosem láttam minotauruszt!
Harapsz?
Kaz először pöttöm embergyereknek nézte a vastag, hosszú lófarokkal rendelkező
heves kérdezőt. Csak amikor a kapitány elkáromkodta magát, és az aranyos
erszénye után nyúlt, akkor döbbent rá a minotaurusz is, hogy milyen rettenettel
kell szembenézniük.
Bütykösfűz Delbin, gondolta visszatekintve Kaz, talán még a többi surranóhoz
képest is idegesítőbb. Az biztos, hogy másikkal nem nagyon futottak össze,
legalábbis nem hosszú időre. Delbin, aki attól kezdve elválaszthatatlanul a
minotaurusz mellé szegődött, és folyamatosan ostromolta együgyű kérdéseivel
minotauruszokról, és mindenféle másról, ifjú férfiú volt, éspedig jóképű, a
saját népe mércéje szerint. Egy cseppet magasabb volt, mint a fajtája legtöbbje,
talán egy-két hüvelykkel maradhatott el a négy lábtól, és csaknem kilencven
fontot nyomott. Műveltnek tartotta magát, és elhatározta, hogy megírja Krynn mai
korának a történetét – becsülendő cél, csakhogy ahányszor a zsebébe nyúlt a
könyvéért, mindig valami olyan tárgyat húzott elő, amit egy ügyetlen ember
elhagyott valahogy. Ilyenkor annyira megörült a szerzeménynek, hogy azonnal
elfeledkezett az eseményről, amelyet fel szeretett volna jegyezni.
A surranó most alighanem valahol Xak Tsarothban lehetett, vagy reménytelenül
keresi Kazt a várostól keletre, hacsak nem terelte el valami más a figyelmét.
Vagy, amennyire a minotaurusz el tudta képzelni, Delbin jelenleg Qualinesti
mélyén tartózkodott, hátha sikerül összefutnia egy elf lóval, mert olyat még
soha nem látott.
Kaz a két látható holdat bámulta, és felmerült benne, hogy vajon egész éjjel a
surranón fog-e merengeni, vagy kijut neki egy kevés a jól megérdemelt
pihenésből. Remélte, hogy másnap estig sikerül jócskán bejutnia az erdőbe.
A kimerültség végül kezdett eluralkodni az érzékein. A több száz kíváncsi,
izgatott surranó rémlátomása kezdett beleolvadni a szendergés meleg sötétjébe.
Kaz szinte felsóhajtott megkönnyebbülésében, amikor az utolsó is békésen
elsodródott.

* * * * *

Egy hatalmas erőd előtt állt, amely mintha bizonytalanul kapaszkodott volna a
csipkés hegycsúcs egyik oldalába. Mindenféle faj teremtményei hevertek holtan
vagy haldokolva mindenütt, és nehéz volt megállapítani, hogy ki harcolt ki
ellen.
– Mindennek vége – sóhajtotta Huma. Kaz a barátjára és bajtársára meredt.
Viszonylag fiatal kora ellenére, Huma csinos arcát ráncok szabdalták, a haja
pedig, a bajszával egyetemben, ezüstszürke színben játszott. Sápadt, szinte
halottszerű volt az arca.
Egy emberfelettien gyönyörű nő állt mellette, ezüstösen csillogó
hajfonatokkal, a karja a lovagéba fonódott. Kaz pislogott. A nő arca mintha
időnként átváltozott volna egy sárkány ábrázatává.
 – Nyertünk – mondta édesen.
– Nem nyertetek semmit, csak halált! – kiáltotta egy hang.
A hatalmas erőd előtt megnyílt a föld, és egy rettenetes, sokfejű lény jelent
meg előttük. Huma előrántott egy sárkánydárdát, de a szörnyeteg csak nevetett. A
lovag mellett álló nő olvadni és növekedni kezdett, kecses hátából szárnyak
serkentek. Karcsú karja és lába helyén otromba végtagok nőttek, amelyek csak egy
sárkányhoz tartozhattak. Fenséges jelképként felrepült, és szembeszállt az
iszonyattal, amelyben Kaz felismerte Takhisist, a sötét istennőt.
Takhisis gúnyosan felkacagott, és reptében felgyújtotta az ezüstsárkányt.
Hamueső, ennyi maradt Huma szerelméből, azt is eloszlatta a szél, amelyet az
istennő óriási, bőrhártyás szárnya csapott.
Takhisis még hangosabban kacagott. Kaz esküvel fohászkodott a fogadott
istenéhez, Paladine-hoz. Takhisis fejei nem sárkányfejek voltak, ahogy azt a
minotaurusz először gondolta. Nem, a legtöbb emberinek tetszett. Az egyik olyan
hihetetlenül szép volt, hogy még Gwyneth, az ezüstsárkány is rútnak tűnt
mellette. Takhisis, a csábító. Inkább elfordította a tekintetét egy másik arcra,
de ez sem sokat segített. A következő fej az őrült hadvezér, Crynus ébenfekete
sisakos képe volt. Nyál csorgott az állán. A következő a varázsló Maguis volt,
Huma gyerekkori barátja, aki a Sötét Hölgy szolgáinak foglyaként halt meg.
A következőn, egy solamniai lovag morózus, halálos képén, Kaz és Huma is
felhördült. Ez Rennard volt, aki egyengette Huma lovagságba vezető útját, és
akiről a végén nem csak az derült ki, hogy a fiú nagybátyja, hanem az is, hogy
áruló módon a Morgiont, a betegség és a pusztulás istenét szolgáló szekta tagja.
Rennard iszonyatos halált halt, miután nem sikerült teljesítenie a küldetését,
hogy végezzen Lord Oswallal és Humával is. Morgion nem tartozott a megbocsátó
istenek közé.
A legutolsó bizonyult a legrosszabbnak. A többi fej fölé tornyosulva, még a
csábítót is túlszárnyalva, olyasvalaki nézett rájuk, akit Kaz igazából még sosem
látott, mégis találgatás nélkül tudta, hogy kihez van szerencséje. A hosszú,
keskeny arc vigyorgott, mint egy halálfej, addig duzzadt, míg csaknem olyan
hatalmas lett, mint maga az egész iszonyatos jelenség. Az ember kifejezést csak
hozzávetőlegesen lehetett alkalmazni rá, a bőre ugyanis enyhén zöldes színben
játszott, és Kaz látta rajta a pikkelyek kifinomult hálózatát, amilyen a
kígyókat borítja. Vékony haja egészen a koponyájához tapadt. Hosszú, éles,
ragadozó fogak sorakoztak a szájában.
– Dracos – suttogta Huma. – Visszatért a királynője kegyeibe.
Fogást váltott a sárkánydárdán, az egyetlen fegyveren, amely valaha is
legyőzhette Takhisist, és Kaz rémületére odanyújtotta neki, hogy fogja meg.
– Mi... mi ez?
Huma szomorúan rámosolygott. Az ifjú-öreg arcot fehér rajzolat borította, és
ugyanolyan halottnak és kísértetiesnek tűnt, mint Rennardé.
– Én nem tehetek többet. Halott vagyok, emlékszel? Kaz elszörnyedve nézte,
ahogy a bajtársát felkapja a szél, és szétszórja, mint a hamut. Pillanatokon
belül, nyoma sem maradt.
– Minotaurusssz. Csökönyös gyermek. Ideje, hogy visszajöjj a csordába.
Felpillantott a gonoszul meredő arcokra, és elfogta a páni rémület. Hiába
kiáltott fel egy része ilyen gyávaság láttán, sarkon fordult, és menekülni
próbált, de rá kellett jönnie, hogy bármilyen elkeseredetten rohan is, csak
egyre közelebb kerül az ötfejű szörnyeteghez.
Ott termettek a solamniai lovagok, de ahelyett, hogy a segítségére siettek
volna, gúnyosan kikacagták. Lord Oswal és az unokaöccse, Bennett, akik szinte
természetellenesen hasonlítottak egymásra a sólyomszerű vonásaikkal, olyan
érdeklődéssel figyelték az ő küzdelmét, mintha legalábbis egy hangyát néznének a
földön.
– Sosem láttam még ötfejű sárkányt – közölte vidáman egy ismerős hang. –
Mindegyik fej beléd fog harapni külön-külön? És öt gyomra is van? Valami baj
van? Kaz? Kaz?
A fejek kitárt állkapoccsal, egészen óriásira növekedve, lecsaptak felé.
Utoljára még annyit hallott, hogy valaki megkérdezi:
– Kaz, akarod, hogy magadra hagyjalak?
 * * * * *

Kaz üvöltve, rémülettől tágra nyílt szemmel ült fel. Valami kicsi, inas dolog
lerepült róla, és hangos „Aú!” kíséretében landolt a köves földön.
– A minotauruszok mindig ilyen ingerlékenyen ébrednek? Talán ezért nem
szeretik a minotauruszokat! Mondjuk, én szeretem a minotauruszokat, de tudod,
miket mondanak a surranókról; hát, mondanak valamit! Azt hittem, soha nem
talállak meg!
Kaz a szemét dörzsölte, és nem tudta eldönteni, hogy a hang, amit hall, még az
alvás közben látott rémálmának a része, vagy pedig egy valóságos rémálom. A
szeme kezdett hozzászokni a holdak fényéhez. Hunyorogva, bizonytalanul szólalt
meg:
– Delbin?
Még a sötétben is ki tudta venni a surranó széles vigyorát.
– Mit keresel itt, Kaz? Láttál már valaha annyi embert harcolni egymással?
Ilyen volt a háború? Nekem nem sikerül elcsípnem belőle semennyit sem. Nagyapám
azt mondta, túl fiatal vagyok! Azt mondta, hogy az ilyen komoly dolgokat a
felnőttekre kell hagyni!
– Vegyél levegőt, Delbin! – felelte gépiesen Kaz. Többhetes erőfeszítés után
végre sikerült megértetnie a surranóval, hogy néha mindenképpen szükséges
becsuknia a száját, hacsak nem akar megismerkedni egy felbőszült minotaurusz
súlyos öklével.
Delbin elhallgatott, bár ez mindig nagy erőfeszítésébe került.
– Hogy találtál rám, Delbin?
A surranó diadalmas pillantást vetett rá.
– A nagypapám, az még egy olyan kicsi dolgot is nyomon tudott követni, mint
teszem azt, egy egér, Hylo felén keresztül... na jó, olyan messzire talán nem...
és megtanított mindenfélére, úgyhogy amikor megláttam azt a rengeteg embert
harcolni, arra gondoltam, hogy vagy megpróbálsz szembeszállni mindannyiukkal,
vagy leléptél. Amikor nem találtalak, eszembe jutott a folyó a térképről, és
mivel nem akarsz többet mutatkozni, mint amennyit muszáj, maradtak a hegyek,
innentől kezdve meg könnyű volt rád találni, annyi nyomot hagytál magad után!
Persze a surranókon kívül más soha nem látta volna meg a nyomaidat, de nekem
sikerült!
Kaz felhorkantott. Már elfelejtette, miféle magyarázatokra lehet számítani
Delbin részéről, bár ez egész lényegre törőnek számított a surranóhoz képest.
– Biztosan megállás nélkül jöttél.
A vidám tekintet most először eltűnt az útitársa képéről.
– Aggódtam miattad.
– Aggódtál? – Kaz, aki nem volt hozzászokva ilyen érzelgősséghez senki
részéről, különösen nem egy ilyen gondtalanul vidám lélektől, mint Delbin, csak
mordult egyet. Mély levegőt vett, és megpróbált olyan óriásinak tűnni, amennyire
csak lehetséges. – Én minotaurusz vagyok, Delbin! Semmi okod, hogy aggódj
miattam!
– Persze, de olyan jó voltál hozzám, engedted, hogy veled tartsak, noha tudom,
még elég fiatal vagyok, és nem annyira széles a műveltségem, mint a felnőtt
surranóknak. Erről jut eszembe, le kellene írnom a ma történteket, mert ez
jelentős epizód lesz a könyvemben, és mindenki láthatja majd belőle, hogy vág az
eszem, és hogy nem vagyok olyan gyerekes suhanc, és... nééé! Ez nem a
jegyzetfüzetem, de érdekes, az biztos! Vajon hogy kerülhetett a zsebembe?
Elmélyülten tanulmányozni kezdett egy kicsi, lapos könyvet, amelyről Kaz
gyanította, hogy az előző tulajdonosa hiába keresi már egy ideje.
A minotaurusz felnyögött, és hátradőlt. A dolgok visszatértek a szokásos
kerékvágásba – vagy legalábbis amolyan surranóféle szokásos mederbe. Annak
ellenére, hogy Delbin időnként az őrületbe kergette, el kellett ismernie, hogy a
sziporkázó surranó jelenlétében sosem tűntek gyászosnak a dolgok. Zavarosnak és
idegesítőnek igen, de gyászosnak soha.
Egyszer csak észrevette, hogy Delbin, rá nem jellemző módon, elcsendesült.
Felemelkedett, és szemügyre vette a társát. A csillogó szemű, csupa élet surranó
helyett most csak egy fáradt, szendergő kis alakot lehetett látni. Teljesen
kimerítette az egész napos hajsza.
 Holnap, határozta el egy ásítással, megpróbál valami kedveset mondani
Delbinnek.
Lecsukódott a szeme, és néhány pillanaton belül már aludt is békésen, a
nyugtalanító álom pedig már csak egy távoli emlékfoszlány volt.

* * * * *

Csípős reggelre ébredt, és rájött, hogy a hegyek árnyékában fekszik. Furcsa,

élénk szél táncolt körülötte. Kinyújtóztatta merev tagjait, aztán felállt.
Delbin még mindig mélyen aludt.
Nem sokkal járhattak hajnal után. Ha nem látta volna a kék eget, azt gondolta
volna, még mindig éjszaka van, olyan sötét árnyékot vetett a hegyvonulat. A
zsákja után nyúlt, hogy valami harapnivaló után nézzen. Szokás szerint, a
tartalmának a fele hiányzott. Tudta, hogy legnagyobbrészt a surranó zsákjában
lapulnak a dolgok, ahová előző este kerültek, „megőrzés” céljából. Az éhsége
ellenére úgy döntött, hogy egyelőre még nem ébreszti fel a surranót. Talált
néhány falatot, amelyeket a csomagja bélésébe rejtett, amolyan külön
elővigyázatosságképp. A falatok keménynek, és gyakorlatilag íztelennek
bizonyultak, Kaz azonban ehhez már régen hozzászokott. Eltűnődött, hogy vajon a
surranónak sikerült-e bármit is beszereznie a portékák közül, amelyekért a
piacra küldte. Igen erős kísértést érzett, hogy végigkutassa az útitársa
zsákját.
– Szereztem némi gyümölcsöt és süteményt, Kaz – szólt oda Delbin. A surranó
képessége, hogy ennyire észrevétlenül mozogjon, néha a hideglelést hozta a
minotauruszra.
Delbin nekilátott áttúrni a csomagját.
– Ha netán ráakadnál bármire is, amit mostanában elhagytam, kiveszem a
kezedből – jegyezte meg Kaz ártatlanul.
–T’od, hogy figyelmesebbnek kellene lenned, Kaz. Ha én nem lennék, már
mindenedet elhagytad volna!
A minotaurusz kijelentésében rejlő iróniát egyáltalán nem érzékelve, Delbin
elkezdte odahajigálni Kaznak a dolgokat. Döbbenetesen nagy halom gyűlt össze, és
több olyan darabot is tartalmazott, amely soha nem képezte a minotaurusz
tulajdonát. A halomban félig eltemetve mosolyogtak a nagy, érett gyümölcsök, és
egy némiképp megviselt tésztadarab. Kaz elvette az ételt, és mohón befalta,
miközben várta, hogy a visszatért útitársa befejezze a leltárt. Ámulva döbbent
rá, hogy mennyire hiányzott neki az emberek által sütött édes tészták íze. A
minotauruszok lefitymálták az efféle finomságokat, mondván, hogy csemetéknek és
puha fajoknak valók.
– A jegyzetfüzetem! – lobogtatta meg Delbin a viharvert könyvet Kaz előtt. Kaz
arra gondolt, hogy vajon van-e egyáltalán valami is beleírva. Egyszer sem látta,
hogy a surranó valamit tényleg lejegyzett volna. Delbin visszadugta a nagy
értékű leleményt a zsákjába, amely valahogy túl kicsinek tűnt, ahhoz képest,
hogy a surranó minden szerzeménye benne legyen.
Tekintve, hogy egy hétlábnyi minotaurusznak jóval több élelemre volt szüksége,
mint egy alig négylábnyi surranónak, Kaz befalta a neki járó szárított élelem
maradékát is. A mai út során valahol vadásznia kell majd még némi ennivalót.
Tegnap este olyan kimerült volt, hogy nem állított fel egyetlen csapdát sem.
Azért még nem járt olyan későre, hogy ne legyen esélye elejteni valamit. Úgy
tűnt, hogy errefelé gyakori a nyúl és a hasonló, kisebb állat, több van belőlük,
mint északabbra. Úgy sejtette, hogy az északon folyt több évtizedes háború
folyamatosan vagy délre, vagy a messzi északra szorította a vadakat, ahol
szintén nem maradtak ugyan érintetlenül a vidékek, de azért jóval kevesebb kárt
szenvedtek. Megrázta a fejét, hogy elűzze a háború emlékét. Delbinhez fordult.
– Megyek megpróbálok elejteni valamit, hacsak nem gondolod, hogy még mindig
követnek.
Delbin elgondolkodva csücsörítette a száját. Megpróbált a lehető leghasznosabb
lenni.
– Szerintem... szerintem nem követnek. Xak Tsarothban némelyek arról
beszéltek, hogy mennyire aggódnak a déli erődök Solamnia miatt, és hogy mi
folyik, és hogy el kellene küldeniük néhány embert, hogy beszéljenek a
nagymesterrel, vagy legalább az unokaöccsével, akinek, azt hiszem, jócskán van
beleszólása az egészbe, és talán még nagymester is lesz hamarosan, mert a
lovagok egy része úgy véli, hogy a mostani beteg, és... Nyom nélkül elszállt a
vadászat gondolata erre, amit a surranó mondott.
– Oswal nagymester beteg?
– Ezt mondták. Egy öregember szerint lehet, hogy csak pletyka, de egy fiatal
úgy vélte, hogy igaz lehet, és az unokaöcs, elfelejtettem a nevét...
– Bennett.
Kaz arca elkomorult, és dühösen horkantott. Delbin elhallgatott, mert látta
már ilyen kedvében a minotauruszt.
Amikor Kaz először találkozott Bennett-tel, Trake nagymester fiával, a fiatal,
főnemesi lovag nem tűnt többnek egy dölyfös kényúrnál. Úgy tűnt, azonban, hogy a
háború utolsó napjai megváltoztatták, Bennett ugyanis Huma önfeláldozásából
megtanulta, milyennek is kell lennie egy igazi lovagnak. Azon a napon, amikor
Kaz végül búcsút intett a lovagságnak, Bennett ott volt azok között, akik
ünnepélyesen köszönetet mondtak neki a végső összecsapásból kivett részéért.
Járta a minotauruszok között egy régi mondás, amely az olyan ellenségtől óv,
aki hirtelen baráti jobbot nyújt: Először mindig meg kell nézni, hogy milyen
élesek a karmai. Lehet, hogy Bennett visszatért a régi útra.
Kellene bennem lennie annyi jóindulatnak, hogy kételkedjek, gondolta Kaz. Huma
ezt tenné. Ha azonban tévedek... A minotaurusz keze összeszorult, mintha egy
elképzelt fejszére kulcsolódna.
Most már egészen eltávolodtak a gondolatai a vadászattól. – Delbin, rólam nem
mondtak semmit?
A surranó a fejét rázta.
– A haramiák miatt fáj a fejük, Kaz. A sárkánynagyúr seregeinek jelentős része
lejött délre, és úgy sejtem, azt hiszik, hogy ez a terület jó lesz nekik, bár
azt nem tudom, hogy miért. Én mindig úgy tartottam, hogy Hylo sokkal
kellemesebb, bár igaz, hogy egyáltalán nem szeretném, ha a haramiák odamennének.
Végtére is, nem viselkednek túl illendően, nem?
– Furcsának találom, hogy egyáltalán idejöttek. Miért nem Istar északkeleti
részébe, vagy Thorbardin hegyeibe?
Kaz megvonta a vállát. A rablóbandának láthatólag senki nem állt az élén, és
nem igazán volt otthonuk. Végül úgyis megtisztítják tőlük a környéket.
– Ha egyáltalán nem foglalkoznak velem, akkor megkockáztatjuk, hogy közelebb
kerüljünk a folyóhoz. Ha valamilyen településhez érünk, el kell menned, és
venned kell, a kulcsszó a venni, Delbin!, némi élelmet. Amikor elérünk az északi
erdőségekhez, újra vadászni kezdünk. Össze kell, hogy gyűjtsünk annyi élelmet,
hogy eljussunk Vingaardig.
Delbin izgatottan, elkerekedett szemmel elvigyorodott.
– Tényleg elmész a Vingaard-toronyig? Még soha sem láttam, de azt hallottam,
vannak benne pincék, zárak és búvóhelyek és...
– Vegyél levegőt, Delbin! Mély levegőt.
Amikor a surranó befogta a száját. Kaz gondolatai az előttük álló útra
terelődtek. Mindent eltervezett, és a hajthatatlan üldözőinek hírét sem lehetett
hallani. Ha semmi váratlan nem jön közbe, biztonságos útjuk lehet.
A minotaurusz elhúzta a száját. Ha valóban ilyen könnyű útra számít, akkor
semmi szükség rá, hogy továbbra is magával cipelje a hátára szíjazott nehéz
fejszét. Az biztos, hogy jóval kényelmesebb volna, ha megszabadulna tőle. Más
fegyverei is voltak, amelyek inkább alkalmasak lehettek a vadászatra, ha úgy
hozza a szükség.
Amikor azonban néhány perc múlva elindultak, a fejsze még mindig ott függött
biztosan a helyén, a hátára erősített hámban. Egy mozdulat, és már ott is volna
harcra készen a kezében.
Ha úgy alakulna.

4. FEJEZET
 – Egy napon – jelentette ki büszkén a tanítójuk –, egy napon a minotauruszok
uralkodnak majd Krynn világán. Az ellenségeink össze fognak morzsolódni az erőnk
alatt. Hiszen ők barbárok, nem igaz? Mi vagyunk az uralkodásra született faj.
Egyedül mi hozhatjuk el a civilizációt erre az elmaradt vidékre. Mások is
megpróbálták, de mindenkiből hiányzott a mi elszántságunk és fegyelmünk. Nekünk,
minotauruszoknak küldetésünk van.
A fiatal minotauruszok elkerekedett szemmel kuporogtak az előttük álló tanító
lábainál. Zebak nem tartozott a legjobb szónokok közé, de volt benne szenvedély,
és a fiatalokra leginkább ezzel lehetett hatást gyakorolni. Neki az volt a
kötelessége, hogy továbbadja az üzenetet a fiataloknak, hogy azok megértsék.
Egy másik, egészen felnőttnek még nem mondható minotaurusz behajolt a
bejáraton, és intett Zebaknak. Az idősebb bólintott, és elküldte. A gyerekek
ismerték a jelet, hiszen már vagy fél tucatszor látták. Azt jelentette, hogy
valamelyik feljebbvalójuk arrafelé haladt.
Zebak elkezdett a háború művészetéről beszélni, és hogy ennek kell a
minotauruszok életének a középpontjában állnia. Eközben egy újabb teremtmény
lépett be a szobába. A gyerekek leginkább csak egy csupafog rettenetnek
tartották, de persze alighanem az ogre sem törődött sokkal többet az ő
fizimiskájukkal. Miközben az ogre végignézett a gyerekeken, nem csak Kaz, aki
hátul ült, nem tudta teljesen palástolni a benne fortyogó gyűlöletet.
– Jó osztály, tanár – közölte dörgedelmes hangon az ogre. Olyan pofát vágott,
mint aki a lehetséges vacsorájában gyönyörködik.
– Igyekszem.
Az ogre különös pillantást vetett rá, amelyet az ifjú Kaz még nem ismert fel.
– Hallottam róla.
A látogatójuk minden további szó nélkül távozott, az óra pedig folyt tovább.
Zebak másnap eltűnt, és az évad hátralévő részében egy ogre tanította őket.
Tavaszra készen kellett állniuk az első küzdelemre.

* * * * *

– Kaz?
– Hmmm?
– Valami baj van? Folyamatosan az eget bámulod, ami szép, nem mondom, de olyan
fura képet vágtál, és arra gondoltam, talán...
– Jól vagyok, Delbin. Csak régi dolgok jutottak az eszembe. – Tessék, most meg
búskomor lett. Talán öregszik.
– Van előttünk egy hely. Szerintem, valami faluféle. Lehet, hogy ott vannak
halászok. Vegyek egy kis halat? Megígérem, hogy jó leszek. Majd meglátod.
Kaz végigpásztázta a települést a tekintetével. Talán öt összeeszkábált ház –
a „ház” kissé túlzó kifejezés volt ezekre a szedett-vedett tákolmányokra – állt
a folyó mellett. A településen túl, a folyó másik oldalán húzódott az erdő
széle, amelybe el akart jutni. Éles sivalkodás vonta el a figyelmét az erdőről.
Néhány embergyerek szaladgált vad önfeledtségben a házak körül. Kaz megpróbált
fiatal minotauruszokat elképzelni hasonló elfoglaltságban, de nem sikerült neki.
Mindig csak a kiképzést kapták, gyakorlatilag attól a perctől fogva, hogy
elkezdtek járni. A tanulást sosem volt elég korai elkezdeni.
Néhány felnőtt férfi éppen egy kis csónakot húzott ki a folyóról. Kaz vetett
egy futó pillantást a csónakra; valami kis büszkeséggel is rendelkező
minotaurusz sosem vesződött volna egy ilyen korhadt ronccsal. Szégyennek
számított.
Valaki észrevette őket. Kiáltás hallatszott, és Kaz megállította a lovát.
– Várj, Delbin!
A surranó kíváncsian pillantott fel rá, és figyelemre méltó módon, nem szólalt
meg.
Kaz megvárta, amíg jó pár ember összegyűlik. Úgy tűnt, hogy három különálló
család, és néhány egyedülálló idegen lakja a helyet. Az arcukon ülő ijedt
tekintet, és a legtöbbjükön lógó megviselt ruházat alapján gyanította, hogy
nemrég érkezhettek északról, abban a reményben, hogy itt új életet kezdhetnek.
Ez jó pont volt a minotaurusz szemében. A háború áldozatai közül sokan
egyszerűen feladták, és csak egyik napról a másikra tengették életüket.
 Miután már senki nem csatlakozott a csoportosuláshoz, lassan megindult a
lovával, Delbin pedig követte. Kaz úgy sejtette, hogy legalább egy vagy két
másik férfi még rejtőzhet a közelben, akik figyelik minden mozdulatát.
Egy merész, szürke szakállas alak kilépett a többi közül.
– Ne gyere közelebb, vadállat, ha nem akarsz a halállal szembenézni!
Kaz megállt. Hacsak nem voltak kiváló íjászaik, tudta, hogy nehézség nélkül
közéjük ronthat és szétkergetheti őket. Elég egyszer-kétszer meglengetni a
fejszéjét, és elmúlnak az ostoba gondolataik. A minotauruszba mélyen beágyazódva
ott lappangott a késztetés, hogy ezt tegye, de elnyomta magában. Huma soha nem
bocsátotta volna meg neki, ha ilyen emberekre rátámad.
– Kaz vagyok, ő pedig Delbin. Békés szándékkal jöttünk, ember. Esetleg vennénk
némi élelmet, ha van mit áruba bocsátanotok.
Megpróbált minél kedvesebben beszélni, de mély, bömbölő hangjától így is
összerezzentek a gyengébb lelkületűek. A szürke szakállas megvakarta az állát.
– Egy surranóval utazol.
Ez állítás volt, nem kérdés, de Kaz azért válaszolt rá.
– Ahogy mondtam, Delbin a neve, és lyukat fog beszélni a hasatokba, ha
hagyjátok, illetve lehet, hogy akkor is, ha nem. Már eleve az ő jelenléte
bizonyíthatja, hogy nem jelentek veszélyt a számotokra, és esküszöm, hogy távol
tartom az értékeitektől is.
Kaz halványan elmosolyodott, tudván, hogyha őszintén mosolyra fakadna, annyi
fogát kimutatná, hogy az biztos nem tetszene az embereknek.
– Öljük meg, Micah! – dörmögte egy vékony, rókaszerű férfi. Látszott rajta,
hogy azelőtt katona lehetett, és a többieket nézve, alighanem ő lehetett a
legveszélyesebb az egész gyülekezetben. Kaz keze egy arasznyit közelebb került a
fejszéjéhez.
– Nincs szükség ilyesmire. – Lágy, és emberi mércével mérve nagyon nőies hang
szólalt meg, de olyan, amely hozzá van szokva, hogy engedelmeskedjenek neki, nem
félelemből, hanem tiszteletből. Alacsony, egy kissé mokány, hosszú, barna hajú
nő közeledett feléjük a folyó felől. Óriási, barna szeme a saját fajtabelijeire
emlékeztette Kazt, és enyhén lebiggyesztett, telt ajkai egy kissé helytelenítő
tekintetet kölcsönöztek neki, mint egy oktatónak.
Kaz nem látott álnokságot az arcán, és amikor szemügyre vette a ruházatát,
megértette, hogy miért. Egyszerű, durva szövésű ruhát viselt, de nem ezen akadt
meg a szeme. Nem, a nyakában függő medál vonta magára a figyelmét. A minotaurusz
régóta ismerte a medálba vésett jelet, hiszen nem egy ilyet látott a háború
alatt. Mishakal, a gyógyító istennő papja. Egy ilyen teremtés nem jelentett
veszélyt, és az ő szava jelentett annyi biztosítékot, mint bárki másé, sőt talán
többet is. Kaz elvette a kezét a fejszétől.
– Én akkor is azt mondom, nem engedhetjük meg magunknak, hogy kockáztassunk –
morogta a volt katona.
– Ha Tesela úgy látja, biztonságban vagyunk – csitította a szürke szakállas –,
akkor biztonságban vagyunk. – Elhallgatott. – Komolyan gondoltad, amit mondtál,
ugye, Tesela?
A nő elmosolyodott, és a már amúgy is napsütéses nap még fényesebb lett.
– Komolyan gondoltam, Drew. Nincs benne gonoszság, bármilyen fajhoz tartozik
is. Nagy zavar uralkodik a bensőjében, az igaz, de ártalmasat nem látok. – A
papnő elhallgatott, és végigmérte a morgó férfit. – Hacsak valaki nem piszkálja
feleslegesen. A volt katona sietve megrázta a fejét.
– Csak azt gondoltam...
– Tudom, Korum.
– És a surranó? – kérdezte Drew, s bozontos hajkoronája alatt összefutott a
szemöldöke. – Érte is kezeskedsz?
– Delbin itt fog maradni a lovakkal – ajánlotta fel azonnal Kaz. Amikor a
surranó kinyitotta a száját, kétségkívül azért, hogy terjengős tiltakozásba
fogjon, a minotaurusz hozzá tette: – Vegyél levegőt, Delbin!
A társa erősen összeszorította a száját, és olyan dühös pillantást vetett rá,
amilyen csak kitelhet egy surranótól. Az emberek közül néhányan csodálkozva
elmosolyodtak, Drew pedig bólintott.
– Akkor ma szívesen látunk titeket, de meg kell kérjelek, hogy holnap
távozzatok.
 – Ebben nem lesz semmi hiba, főnök. Szeretnék továbbállni, amint csak lehet. –
Kaz leszállt a lováról, és a gyeplőt belenyomta a duzzogó Delbin kezébe.
Visszafordult az emberekhez, és azt kellett látnia, hogy mindannyian, beleértve
a papnőt is, lenyűgözve bámulnak rá. Csak most látták igazán, hogy milyen
tekintélyes a termete. Némiképp visszatért a bizalmatlanságuk, és Kaz próbált
gyorsan kitalálni valamit, amivel megnyugtathatja őket. Úgy döntött, hogy átadja
nekik a fejszéjét. – Tényleg nincs okotok félni tőlem. Ha akarjátok, itt hagyom
a fejszémet, a jó szándékom jeleként.
A vezér már elfogadta volna az ajánlatot, amikor Tesela, arcán zaklatott
tekintettel, kifakadt.
– Ne! Ez... ez igazán nem szükséges.
– Ide hallgass, papnő! – förmedt rá az öreg. – Nagyra értékeljük minden
segítségedet, amelyet az elmúlt hónap során nyújtottál, amikor Gia és a
feleségem beteg lett, és mindannyian elcsigázódtunk, de itt te is csak vendég
vagy. Szeretném, ha hagynád, hogy tegyem a dolgom, amire megválasztottak.
A papnő lesújtottnak látszott.
– Bocsáss meg, Drew.
– Ne kérj bocsánatot – mosolyodott el a szürke szakállas. – Ha ezt teszed, úgy
érzem, mintha magát Mishakalt káromoltam volna. – Sóhajtva Kazhoz fordult. – Ha
ő úgy érzi, hogy magadnál kellene tartanod a fejszéd, akkor azt, hiszem, így van
rendjén, noha az életemre, el nem tudom képzelni, hogy miért lehetne rá
szükséged.
Kaz bólintott köszönetképpen. Meglepte, hogy egy Mishakal-pap kiáll mellette,
ráadásul azért, hogy megtarthassa a fegyverét. Egy fegyver minden körülmények
között fegyver, és egy Tesela-féle gyógyító számára képviselt mindent, ami ellen
dolgozott.
– Kaz? – fészkelődött Delbin a nyergében. – Nem szállhatnék le most már?
Megígérem, hogy nem megyek semminek a közelébe. Levihetném a lovakat a folyóhoz,
hogy mindannyian igyunk egy kis vizet, mert nem tudom, ők hogy vannak vele, de
nekem nem ártana. Tikkasztó utunk volt, és sütött a nap, és igazán szeretnék...
A minotaurusz Teselára és az öregre nézett, és Drew bólintott.
– Ha a lovakat a folyóhoz viszi, és távol tartja magát a dolgainktól. Épp elég
gyéren állunk anélkül is, hogy egy surranó a holminkra tegye a kis enyves kezét.
Delbin sértődötten a kezére nézett.
– Nem is enyves a kezem. Néha még meg is szoktam mosni, és mondtam, hogy
aligha nyúlok hozzá bármihez is, mert Kaz nem szereti az ilyesmi, és...
– Ne feszítsd a húrt, Delbin!
– Majd én vele megyek – ajánlkozott Tesela.
Drew nyilvánvalóan jobban örült volna, ha a papnő a minotauruszt veszi a
pártfogásába, de azért beleegyezően bólintott. A szürke szakállas ember kissé
bizonytalanul kezet nyújtott Kaznak.
– Ü... üdvözöllek!
Az öregember keze eltűnt a minotauruszéban. Kezet ráztak, aztán Kaz elengedte.
Drew-nak kellett egy pillanat, hogy megbizonyosodjon róla, hogy a keze nem
szakadt le a karjáról, majd megkérdezte:
– Mire lesz szükségetek?
Kaz elhadart egy sor élelmiszert és néhány alapvető szükségleti terméket,
amelyekről gondolta, hogy talán szert tehet rájuk az aprócska településen.
– Van aranyam, hogy megfizessek érte.
Drew bólintott, és elindult, hogy mutassa neki az utat a folyópart felé.
– Azt szívesen elfogadjuk. Tudunk majd venni egyet s mást a folyó menti
árusoktól, és alighanem még Xak Tsarothba is elküldhetünk valakit. Annyi mindent
elveszítettünk azelőtt, és az út során is, amíg ideértünk.
– Észak-Solamniából jöttetek?
– Egy Teal nevű településről, amely Kyre-től nyugatra fekszik.
– Kyre? – Kaz szeme elkerekedett. – Annak a közelében harcoltam, Paladine
oldalán, természetesen.
Az öreg lehalkította a hangját.
– Jobb, ha egyáltalán nem hozod szóba a háborút, akármelyik oldalon harcoltál
is. Mostanában... sok a baj.
Kaz felmordult.
 – Nyugtalanító híreket hallok Solamniából, öreg, különösen a Vingaardban
lakókról. Azt gondoltam volna, hogy mostanra már elkezd helyrerázódni a vidék.
Drew hangja még keserűbbé vált.
– Úgy is volna, ha folytatódott volna, ami elkezdődött. A lovagság először
irányította az otthonok újjáépítését és a vidék felélesztését. A saját pénzükön
vásároltak ételt azokból a tartományokból, amelyek megmenekültek a Sötét
Királynő seregeinek legelvetemültebb pusztításától, és levadászták azokat a
szétszóródott csapatokat, akik nem voltak hajlandóak megadni magukat. Úgy tűnt,
hogy szépen haladnak a dolgok...
– De?
Az öregember tekintete üressé vált, mintha visszanézett volna a múltba.
– Nem csak a lovagságról volt szó, hanem mindazokról, akik Vingaard közelében
éltek. Mindannyian megértjük a keserűséget, és azt, hogy van olyan, aki nem tud
visszatérni ahhoz az életformához, amelyre a fiatalok már nem is emlékeznek.
Mondtam már, hogy valaha kereskedő voltam? Piha! Ide-oda csapongok! A bajokról
akartál hallani. Várj egy percet.
Az öreg hívására odacammogott egy testes íjász.
– Ez itt Gil. Ő védett volna meg bennünket, ha veszélyesnek bizonyultok.
Mesteríjász volt Kyre-ben, de tudod, mit történt azzal a várossal. Most Gil az
első számú húsellátónk. Nála jobb vadászt keresve sem találnál.
A vadász, aki Kaz oldalára szegődött, barbár kinézete ellenére kedves embernek
tűnt.
– Az öreg Drew túlbecsül. Mivel az északi erdők nagy része vagy elpusztult,
vagy feldúlták, a vadállatok ezekbe a részekbe menekültek. Gyakorlatilag minden
lépésnél belebotlok valamilyen vadba.
Drew a fejét rázta.
– Az íjászunk szerénykedik a tehetségét illetően. Szerintem Chislev, aki a
természetről gondoskodik, vagy Habbakuk, az állatok ura irányítja a kezét.
Mindenki tudja, hogy csak azt ejti el, amire élelem miatt szükség van, és sosem
vadászik a puszta szórakozás kedvéért.
– Ahogy az helyes is – jegyezte meg Kaz. Látta, hogy az íjász tisztességes és
becsületes ember.
Az öreg elmondta, hogy mire van szüksége Kaznak, Gil pedig megígérte, hogy
igyekszik mindent beszerezni. Biccentettek egymásnak, azzal a vadász távozott.
Drew utánanézett.
– Kevés hozzá hasonló emberrel fogsz találkozni, ahogy a Vingaard-torony
közelébe érsz, minotaurusz barátom. Ahogy mondtam, a segítség abbamaradt, nem
egyik pillanatról a másikra, de olyan gyorsan, hogy sokan minden nélkül
maradtak. A földeken nem sok élelem termett, és az erdők nagy része
használhatatlanná vált, csak gyújtóst lehetett szedni belőlük, de azt
bármennyit. Aztán Vingaard egészen más céllal kezdte kiküldözgetni a lovagjait.
Igen nagy hatékonysággal elkezdtek begyűjteni minden nyersanyagot, amit csak
tudtak. Elkezdtek munkát követelni a pénzért cserébe, amit az emberekre
költöttek. Azokat, akik nem tudtak fizetni, márpedig a lakosság nagy részével ez
volt a helyzet, jobbágysorba juttatták.
– Jobbágysorba? – Kaz ezt nem tudta elhinni Lord Oswalról, de még Bennettről
sem. Hiszen mind a ketten hittek a törvényben és a szabályzatban, és a
minotaurusz a velük töltött idő alatt mindig úgy hallotta, hogy tilos másokat
rabszolgasorba vetni. Ezt a törvényt maga Vinas Solamnus, a lovagság
megalapítója fektette le.
– Látom a szemedből, hogy nem mindent hiszel el, amit mondok, minotaurusz.
Pedig, sajnos, ez a szomorú igazság. Drew hangja elárulta, hogy mindennek a nagy
részét első kézből tapasztalta meg.
– Nem vonom kétségbe a szavaidat, ember. Csak arról van szó, hogy harcoltam a
nagymester és az unokaöccse oldalán. Bármennyi hibájuk legyen is, nem tudom
elhinni, hogy ilyen mélyre süllyedtek volna. A szavaid alapján nem tűnnek sokkal
jobbnak, mint a csavargó útonállók.
– Inkább olyanok, mint Ergoth kapzsi urai, én így fogalmaznék minotaurusz, de
persze én kereskedőként éltem egy darabig azon a vidéken. Tartok tőle azonban,
hogy a solamniai lovagok nem fognak itt megállni, ahogy azt neked is tudnod
kellene. Láttam a nagymester kiáltványát, Kaz, és a többiek közül is látták
néhányan, abban biztos vagyok.
Kaz torka összeszorult.
– És?
Drew elmosolyodott, de ezzel nem nyugtatta meg a minotauruszt.
– A kereskedő megtanulja kiszagolni a haszontalan befektetést, ha életben akar
maradni. Nekem például nem áll szándékomban visszacibálni téged a Vingaard-
toronyba, ahol szerintem amúgy sem kapnék semmiféle jutalmat.
– Milyen megnyugtató – jegyezte meg csípősen Kaz. Tetszett neki a valamikori
kereskedő őszintesége, ám még mindig nyugtalanította valami az emberben, de nem
tudta eldönteni, hogy mi az. Az öreg azonban nem úgy nézett ki, mint aki szokott
a mágia eszközeihez nyúlni. Kaznak átfutott a fején, hogy vajon nem kezd-e
eluralkodni rajta a téboly.
– Bennem néha már felmerül, hogy nem maga Paladine szenvedett-e vereséget, és
hogy Huma és a dárdák nem csak... legendák voltak-e.
A minotaurusz a fejét rázta.
– Nagyrészt igazak, én úgy vélem.
Nehezére esett a beszéd. Az öreg egy pillanatra tanulmányozta az állatias
vonásait, majd csendesen megszólalt:
– Igen... te ott voltál, igaz? Hallottam egy-két történetet Dárdás Humáról,
amelyekben te is szerepeltél. Valahogy úgy érzem azonban, hogy a legtöbb regélő
nem szívesen osztja meg a dicsőséget a saját fajtájabeliek és egy minotaurusz
között. – Sokuk alig törődött valamit is Humával, amíg élt.
Kaz elkomorodott, ahogy bevillantak az emlékek. Az öreg csendesen lépkedett
mellette, furcsán nyugtalan tekintettel vezette a minotauruszt.
Leértek a folyóhoz. Drew habozott, már-már úgy nézett ki, mintha azon
tépelődne, hogy továbbmenjen-e, vagy sarkon forduljon, és visszatérjen a
többiekhez.
– Gondoltam, hogy mutatok neked valamit, és kikérem a véleményedet. Gil
szerint csak valami állat, én azonban... túl sok mindent láttam a háborúban.
Kaz kíváncsian hagyta, hogy az ember elvezesse egy helyre, a falutól talán
ezer lépésre, északra. Itt már a folyó mindkét oldalán fák álltak ritkás
csoportokban.
– Mi a neve ennek a folyónak? A térképem nem írja.
Az öreg megvonta a vállát.
– Nem igazán tudom. Mi Chislev Ajándékának hívjuk, de hidd el, ez kizárólag a
mi elnevezésünk. Annyira megörültünk, hogy ilyen gyönyörű helyet találtunk. Úgy
sejtem, ha kitartunk, egy napon egészen jövedelmező lehet ez a hely. Kell majd
hoznunk némi áldozatot, de megtesszük, amit meg kell tennünk.
– Igazi kereskedőbeszéd.
– A véremben van. Itt is vagyunk. Gil talált rá, de úgy gondolta, jó lenne, ha
nekem is megmutatná, a biztonság kedvéért.
A szóban forgó dolog egy lábnyom darabja volt a folyóparton. Kaz fél térdre
ereszkedett, hogy jobban megvizsgálhassa. Ha a lábnyomot egy állat hagyta, az
legalább olyan nehéz lehetett, mint Kaz, a benyomódás mértékét tekintve. A nyom
inkább mancs-, mint lábnyomnak látszott, és jól láthatóan néhány nappal korábban
keletkezhetett. Mivel ilyen közel esett a folyóhoz, az elemek folyamatos
koptatásának volt kitéve. Kaz megértette Drew aggodalmát. Időnként goblinok és
trollok is garázdálkodtak a vidéken, bár most már kevesebben, mint a háború
alatt. A nyom elején éles, szinte karomszerű körmök látszódtak, Kaz saját
karmaihoz hasonlóan, és maga a nyom a folyótól elfelé mutatott.
– Itt kelt át.
– Átkelt? Akkor állatról lehet szó?
– Kétlem. – Kaz felnézett. – Goblinra vagy valami hasonlóra gyanakodtatok,
igaz?
Drew idegesen bólintott.
– De Gil...
– A vadászotok talán még sosem látott goblin- vagy trollnyomokat, bár nem
hinném, hogy troll lenne. Túl nagy a sár, hogy igazán meg lehessen állapítani.
A minotaurusz a folyó túlpartján húzódó erdőre pillantott.
– Át lehet kelni valahogyan a folyón?
 – Van néhány kisebb csónakunk, és egy tutajunk.
Kaznak eszébe jutottak a csónakok, úgyhogy inkább a tutajra szavazott. Nagyobb
esélyt látott rá, hogy az elbírja. Nem tűnt fenyegetőnek a folyó, de mindig
bölcsebb volt tiszteletben tartani a természet nyers erejét.
– Miközben az embereid összegyűjtik, amit kértem, én megyek, és körülnézek.
Lehet, hogy semmi, de jobb érzés lenne biztosan tudni.
– Gil nem talált semmit.
Kaz horkantott.
– Minden tiszteletem az embereké, de én minotaurusz vagyok, és harcos a
születésemtől fogva. Lehet, hogy én találok valamit, amin neki... átsiklott a
tekintete.
Egy sóhaj.
– Rendben. Végtére is, legalább én is jobban alszom tőle egy kicsit.
A minotaurusz teli szájjal rávigyorgott.
– Talán igen... talán nem.

* * * * *

A folyó – Kaz nem tudta rávenni magát, hogy Chislev Ajándékának nevezze –
jóval erősebbnek bizonyult, mint ahogy képzelte. Tudván, hogy a saját ereje
mekkora az emberekéhez képest, még nagyobb csodálattal adózott Gilnek. Ez persze
nem jelentette azt, hogy változott volna a véleménye a lábnyommal kapcsolatban.
Nem állathoz tartozott, bár a goblinokat és trollokat – bármilyen sértés is volt
ez a vadvilág számára – gyakran ebbe a kategóriába sorolták, pusztán a
természetük miatt.
Felmászott a szerkezetre, és óvatosan kilökte a tutajt a folyóra. A pózna
szerencsére jó erős volt, és lassan, de biztosan hajtotta magát vele.
Elgondolkodott rajta, hogy lehetnek goblinok a környéken. A goblinokat különösen
utálta. Amikor a sárkánykirálynő katonái üldözték, amiért megölte a szadista
ogre kapitányát, elhagyatott vidékre menekült, ahol aztán váratlanul elkapta egy
goblincsapat, akik elkábítva tartották.
A múlton mélázva elfelejtett alaposan koncentrálni a jelen helyzetére, és
csaknem sikerült elhagynia a póznát. A tutaj megindult lefelé a folyón.
Szitkozódva visszaterelte irányba. Amikor végre elérte a túlpartot, kihúzta a
tutajt a szárazföldre, és megállt egy pillanatra, hogy kifújja magát. A folyó
egy kicsit lejjebb sodorta, mint ahogy eredetileg tervezte, ezért vissza kellett
gyalogolnia. Eszébe jutott, hogy vajon a papnő hogyan boldogul Delbinnel, de
aztán úgy döntött, hogy emiatt elég lesz, ha akkor fáj a feje, ha már visszaért.
Lehet, hogy nem talál semmit, de az is meglehet, hogy igen.
Átfésülte a folyópartot szemben a hellyel, ahol a lábnyomot találták. Miután
nem járt sikerrel, felment északabbra. Jó fél mérfölddel feljebb a folyó mentén
rábukkant egy második nyomra. Elég látszódott még belőle ahhoz, hogy össze tudja
hasonlítani az elsővel. Innen kezdve nekilátott a nyomolvasás lassú műveletének.
Először egyszerűen ment. A goblin – Kaznak semmi oka nem volt, hogy másnak
higgye – nem is próbálta leplezni a jelenlétét. A minotaurusz követte a letört
ágak és összetaposott növények nyomát mélyen az erdőbe, de aztán a nyom szétvált
különböző irányokba.
Kaz halkan felmordult. Többen voltak. A csapat vagy elhagyta ezt a vidéket,
hogy jobb vadászterületet keressenek, vagy még mindig itt voltak valahol a fák
között. Több mint fél tucat volt belőlük, ehhez nem fért kétség. Ha még mindig
valahol a közelben jártak, Drew emberei halálos veszélyben forogtak.
Kaz ekkor döbbent rá, hogy maga is veszélyben van. Mozgást hallott jobbról,
alig többet, mint egy ág zizzenése, de a bensőjében valami, valami, ami
kifejlődött az élete során, figyelmeztette, hogy a zaj forrása se nem a szél, se
nem valami apró állat. Óvatosan, nehogy észrevegye az, aki figyeli, a fejszéje
felé mozdult a keze. Átkozta magát, amiért nem akasztotta le korábban. A
falusiakkal történt békekötés elfelejttette vele az elővigyázatosságot.
A másik tett felé egy lépést.
Kaz előrántotta a fejszéjét, majd egy hang nélkül felemelkedett, és a hang
irányába perdült. A harci fejsze felemelkedett, készen, hogy lecsapjon.
 – Delbin? – Úgy meredt a surranóra, hogy attól a másiknak meg kellett volna
semmisülnie.
– Oppá! Bocsánat, de nem akartam kiáltani. Mert olyan elfoglaltnak tűntél. Mit
keresel? Teselának arrébb kellett mennie, és azt gondoltam, hogy úgyis olyan jól
viselkedtem, hogy biztos nem bánod, ha körülnézek egy kicsit, és amikor
megláttam, hogy valaki otthagyott egy csónakot, te meg eljöttél a tutajjal...
A minotaurusz dühösen felhorkantott.
– Vegyél levegőt, Del!
Ebben a pillanatban három hatalmas alak hátulról Kazra támadott, és
leterítették, mielőtt még megfordulhatott volna. Valaki mély, acsarkodó hangon
felkiáltott:
– A surranó! Kapjátok el a surranót!
Jött valamiféle válasz, de elveszett a dulakodás zajában. Kaznak, arccal a
földön, sikerült leráznia az egyik támadóját, ám egy másik az arcára kulcsolta a
karját, és nem látott semmit. Bármilyen lénnyel harcolt is, akkora volt, mint ő,
és csaknem ugyanolyan erős is. Ráadásul segítsége is akadt, mert egy harmadik
kéz halálos szorítással rákulcsolódott Kaz lábára, és a minotaurusz, bárhogy
küzdött, nem bírta lerázni. Akkor sem akart beletörődve meghalni. A szabad
kezével hozzáért egy archoz, és döbbenten megdermedt. Sokba került neki ez a
felfedezés, mert a támadója megragadta a még szabad végtagot, és a földhöz
szegezte Kazt.
– Elfogadjuk a méltóságteljes megadásodat. Hajlandó vagy önként megadni magad?
Kaz először képtelen volt válaszolni, mert arca még mindig belepréselődött a
földbe. Valaki észrevette ezt, és hátrahúzta a fejét.
Vonakodva mondta ki a gépies választ:
– Tisztességgel felajánlom a megadásomat. Elfogadjátok?
– Elfogadjuk. – Erős, karmos kezek határozott mozdulattal talpra rántották.
Tévedett. Azt hitte, hogy a lábnyomokat goblinok hagyták, csakhogy
elfeledkezett róla, hogy milyen sok más fajnak van hasonló lábnyoma. Ennyit a
csodálatos nyomkereső képességéről, amire olyan nagy volt a mellénye. Kaz sem
járt el ügyesebben, mint az íjász, ráadásul, még el is fogták.
Minotauruszok.

5. FEJEZET

Kaz természetesen tudta, hogy kik ezek a minotauruszok: az a makacs

különítmény, amelyik hónapok óta üldözte, sok-sok mérföldön át.
A minotauruszcsapat egyik tagja sem tűnt neki ismerősnek, bár az egyik úgy
méregette, mintha már találkoztak volna. Kaz alaposan megnézte magának, de nem
bírt visszaemlékezni. Az a széles hátú, és a többieknél valamivel alacsonyabb
hím, amelyik követelte, hogy adja meg magát, harsányan felnevetett. – Igaza
volt. Kitalálta, hogy északra fog menni, és hogy ezen a helyen jó eséllyel
összeakadunk vele! – Egy hét várakozás – morgott az, amelyik a kezét megkötözte
–, de végre elkaptuk a gyáva férget.
– Nem úgy küzdött, mint egy gyáva féreg – jegyezte meg az, amelyikről Kaz úgy
érezte, talán ismeri valahonnan.
– Nem számít, Hecar – magyarázta az alacsony hím. – Tudjuk, hogy milyen
bűnöket követett el, és lesz majd lehetősége, hogy tisztázza magát.
– Így van – erősítette meg a Kaz mögött álló.
Hecar horkantott.
– Ha jól értem, amit az ogre mondott, Greel, Kaznak nem lesz lehetősége
megvédeni magát.
Ogre? Kaz egy rántással felegyenesedett.
– Egy ogre? Ti bíztok egy ogre szavában?
– Nem csak egy ogre, te bűnöző! – Greel belenyúlt az oldalán lógó zsákba, de
aztán megtorpant. – De erre most nincs időnk. Jó egy heti út lesz, mire
utolérjük a többieket, és odébb kell állnunk, mielőtt valamelyik ember rájön,
hogy a vezetőjük és az íjászuk kettős játékot játszott.
 – Ők tudták? – Kaz gyakorlatilag köpte a szavakat. Hát persze, hogy tudták!
Mekkora egy bolond vagyok!
– Könnyű csapda, te aljas. A háború sokakat könnyen megvesztegethetővé tett.
Végül is az arany még mindig sokat ér.
Greel Kaz erszénye után nyúlt. Szemügyre vette a tartalmát, kivett egy-két
dolgot, többek között a solamniai pecsétet, majd a földre dobta az erszényt.
– Nekünk is van egy olyan kiáltványuk, amit a nagymester adott ki, ami elítél
téged gyilkosságért és gyávaságért. Na, de tényleg, hány embert érdekel a
minotauruszok igazsága? Nekik csak az arany számít!
– A lábnyom – dörmögte Kaz. Csapda!
– Másik településeken hasonló kereskedők ugyanilyen ajánlatokkal álltak elő.
Túlságosan messzire mentél.
Kaz nekifeszült a köteleinek.
– Erősek a kötelek – szólalt meg a mögötte lévő minotaurusz. Két, még a
fajtájához képest is hatalmas kéz hurkot húzott Kaz fejére. Leengedte a nyakára,
és meghúzta.
– Ha túl erősen kapálózol, megfojtod magad.
Kaz vérben forgó szemmel horkantott.
– Hallgassátok csak, mit beszéltek! Embereket fizettek le, és ogrék szavának
hisztek! Ti fejvadászok vagytok, nem az igazság szolgái!
Látta az alacsony minotaurusz öklét közeledni, de a szeme sem rebbent. Az
állkapcsa alatt találta el, és megcsendült bele a füle. Vér ízét érezte a
szájában. Greel hűvösen meredt rá.
– Ha más fajok annyira tisztességtelenek, hogy hajlandóak eladni a
becsületüket néhány aranyért, az csak azt mutatja, hogy alacsonyabb rendűek
nálunk!
– Még akkor is, ha ti vagytok azok, akiknek annyi aranyat kínálnak, hogy
hajlandóak legyenek eladni a becsületüket?
Greel válasz helyett hirtelen Hecarhoz fordult.
– Hol van Helati? Hol a húgod? Nem bír el egy surranóval?
– Egy surranóval elbánik – szólalt meg megvetően egy új, erőteljes, Kaz
fülében kellemesen csengő hang. – Egy Mishakal-pappal azonban nem.
– A papnő? Az a... az a...
– Tán „embert” vagy „nőt” akartál mondani, Greel? – A minotaurusz, aki most
lépett be Kaz látómezejébe, valamivel alacsonyabb volt Greelnél, és csak
feleakkora szarvakat viselt, mint bármelyik hím. A legtöbb fajhoz képest túl
izmos volt, de minotaurusz mércével csinosnak számított. Kaz most döbbent rá,
hogy milyen régóta nem látott nőt a saját fajából. Egy sem volt a hadseregben,
amelyben harcolt. Az ogrék fontosnak tartották, hogy elválasszák egymástól nemek
szerint a minotauruszokat.
– Nem vagyok ember, Helati, hogy zavarjon a tény, hogy nő vagy. Sok kiváló
harcos mellett küzdöttem, mindkét nemből.
Helati Kaz felé pillantott, és rávillantott egy fanyar mosolyt.
– Akkor ne becsüld alá más fajok nőnemű egyedeit. Lehet, hogy kis termetű a
papnő, de adománya van. Követtem a surranó nyomát a folyóhoz, de nem találtam
meg. Majdnem észrevett a papnő. Érzi, hogy valami nincs rendjén.
– Papok! – horkantott a vezér. – Gyenge, haszontalan, mesterkélt
teremtmények...
– Majd meglátod, hogy valójában mennyire nem haszontalanok, ha nem indulunk
vissza azonnal. Minél messzebb kerülünk innen, annál jobb.
Greel Hecarra mutatott.
– Segíts Tinosnak a fogollyal. Helati, te fedezz hátulról! Én majd elöl
figyelek.
Ebben az elrendezésben elindultak észak felé, követve a folyó fő
kanyarulatait. Ahányszor csak Kaz megpróbált hátranézni a válla felett, Tinos
oldalról rávágott a fejére. Hecar újra és újra különös pillantásokat vetett
Kazra.
Kaz azon tűnődött, vajon hol táborozhat a többi minotaurusz. A foglyul ejtői
legalább még egy kisebb csoportot emlegettek. Ez a csoport talán a hegyvonulat
másik oldalán várakozhatott. Kaz valahol akarata ellenére csodálta a fajtársait
az elszántságukért és alaposságukért – és az embert, Drew-t is, hogy olyan
megtévesztően színlelte, hogy nem szívesen engedi belépni a településre.
Gyanította, hogy a vezér valaha agyafúrt és sikeres kereskedő lehetett, és még a
józan ítéletű delikvenseket is meg tudta győzni a hamis ábrázatával. Nem volt
könnyű egyszerre csodálni és megvetni valakit, de a minotaurusznak azért
sikerült.
Tinos megint lekent neki egyet.
– Hiába húzod a lábad, az nem segít, te aljas. Magunk után húzzuk a hulládat
is, ha kell.
– Csak eszembe jutott a társam. Annyira elaljasultak volna a minotauruszok,
hogy feleslegesen ölniük kell? Ő csak egy surranó volt.
– Egy surranó! Hogy alacsonyodhat le annyira egy minotaurusz, még ha nincs is
benne becsület és bátorság, hogy ítélőszék elé álljon, hogy egy olyat a társának
nevezzen? Tényleg gyenge vagy, Kaz.
– Hárman kellettetek ahhoz, hogy lebirkózzatok – vágott vissza Kaz.
Ezzel kiérdemelt egy újabb pofont.
– A főnököknek élve kellesz. Te leszel a bizonyíték, hogy a tisztesség és az
igazság még mindig mindenekfelett való a minotauruszfaj számára, annak ellenére,
hogy mindig akad egy-kettő, akitől meg kell szabadulni.
Kaz horkantott.
Hecar szólalt meg, sokkal békésebb, higgadtabb hangon, mint a vakbuzgó Tinos.
– Épp elég baj, hogy gyilkossággal vádolnak, Kaz, de az, hogy el is
menekültél, ahelyett hogy szembenéztél volna az ítélettel, ahogy kellett
volna...
Mielőtt a fogoly válaszolhatott volna, Greel újra előkerült a sűrűből.
– Egy darabig tiszta a levegő. Vonszoljátok, ha kell, de haladjunk! – Az
alacsony minotaurusz szélesen elvigyorodott. – Látni akarom már a hazánkat.
Ennyi idő után...
A többi minotauruszban, még Kazban is, önkéntelenül megmozdult a vágyódás. Kaz
azóta nem járt otthon, hogy harcossá nyilvánították, és elküldték háborúzni a
Sötét Királynő dicsőségéért, amiben egyáltalán nem hitt. A minotauruszok
számoltak ugyan a támogatásával, de a titokzatos Sargas lévén a főistenük, nem
nagyon díjazta Takhisis módszereit.
Greel ekkor rámordult a többiekre.
– Mit ácsorogtok itt? Minél előbb találkozunk a többiekkel, annál előbb
hazamehetünk.
Megfordult, és lendületes léptekkel megint megindult az erdőbe. Tinos és Hecar
két oldalról megragadta Kaz karját, és úgy elkezdték húzni, hogy alig bírta
szedni a lábát.

* * * * *

Amikor leszállt az est, Kazt leültették egy fa tövébe, és odakötözték. Ő és a

foglyul ejtői is kimerültek, de elégedetten nyugtázta, hogy a többiek rosszabb
állapotban vannak. Ahogy múltak az órák, lassan elhalványodott benne a remény,
hogy Delbin elérte az ember papnőt, és sikerült rávennie, hogy segítsen Kaznak.
Mit tehetne Mishakalnak, a gyógyítás szelíd istennőjének a szolgája négy, erősen
felfegyverkezett minotaurusz harcos ellen? Érdekli is egyáltalán?
Greel csapdával fogott valamit vacsorára, és a minotauruszok most azt főzték
egy kis tűz fölött. Miközben Greel elkezdte szétosztani a húst, kisebb
nézeteltérés alakult ki négyük között. Kaz odafülelt, és rájött, hogy ő a vita
tárgya. Azon vitatkoztak, hogy adjanak-e neki enni, vagy sem. Greel végül beadta
a derekát, és odaadott valami kereket Helatinak, aki a jelek szerint magára
vállalta a fogoly ellátásának a feladatát.
Helati morgó árnyként lépett oda Kazhoz.
– Hogy Sargas vinné el Greel átkozott irháját meg Scurnét, a mindenségit!
– Scurn? – kérdezte csendesen Kaz.
– Ő meg az ogre vezeti ezt a komédiát, amit a becsület és az igazság
küldetésének nevezünk.
Ledobta, amit Greel a kezébe adott, és megetette Kazt néhány húsdarabbal.
– Sajnálom, hogy nem oldozhatom el a köteleidet. Hecarral kiálltunk az
érdekedben, és úgy tűnt, Tinos is hajlana rá, Greel azonban nem akar
kockáztatni. A saját fogásának tekint. Szinte biztosra veszem, hogy mire
odaérünk Scurnhoz, a töpszli elhiteti velünk, hogy ő kapott el egyedül, a
segítségünk nélkül. Ilyen tisztességes népek vagyunk mi. Az elmúlt évek alatt,
amíg téged üldöztünk, megváltoztunk; a hátrányunkra, azt kell mondjam.
– Te és Hecar testvérek vagytok?
Helati arcát árnyék fedte. Kaz szerette volna, ha úgy helyezkedik, hogy jobban
lássa, hogy jobban ki tudja olvasni a reakcióit. Sosem árt kiismerni az
ellenséget, mondta magának.
– Szóval tényleg nem emlékszel ránk. Hecar biztos volt ebben. Te oktattad a
fiatalabb osztályokat...
Kaz arca megvonaglott az emlék hatására.
– Az azt megelőző évben, hogy úgy döntöttek, készen állok, hogy az életemet
adjam az ogrékért és az emberekért. Te és a bátyád odajártatok valamelyik
osztályba? Ott fiatalok voltak, akik akkor léptek be a felnőttkorba. Nem lehetsz
olyan fiatal.
A másik halkan felnevetett.
– Szegény tanár úr. Nem veszed észre, hogy nyolc év telt el azóta.
Megváltoztunk, a bátyám és én. Mindig úgy éreztük, hogy ránk különösen pikkelsz.
A jelek szerint neked nem volt olyan nagy jelentősége a dolognak.
– Helati, nekem muszáj volt elmenekülnöm, miután megöltem az ogre vezért. Ha
maradtam volna, kikötöztek volna, és élve megnyúznak. Én is bővítettem volna
Braag áldozatainak a sorát.
Egyáltalán nem lehetett látni a hatást a nő arcán, de Kaz hallotta, hogy egy
pillanatra elakad a lélegzete, és észrevette, hogy a keze, amelyben még mindig
tartott egy darab húst, megáll félúton a szája felé. Leginkább ez utóbbi hatást
bánta, tekintve, hogy egész nap alig evett.
A nő halkan felhorkant, aztán folytatta az etetést, időnként maga is bekapva
egy-egy darabka húst. Közben beszélni kezdett.
– Hihetnék neked... az biztos, hogy a történetek, amelyeket hallottam, azt
bizonyítják, hogy nem vagy gyáva, és tisztességesen bántál másokkal, csakhogy
Moloknak is megvan a maga bizonyítéka. Olyan bizonyíték, amelyet a vezetők
meggyőzőnek találtak.
Kazban erre fellobbant a harag, és most ő horkantott.
– Ha ugyanazok a vezetők, akik akkor hatalmaskodtak, amikor mi rabszolga
harcosai voltunk más fajoknak, akkor nem csodálom! Ezek az ogrék talpnyalói, meg
azoké, akik Takhisis kedvencét, azt a renegát mágust, Galan Dracost követték!
Greel felállt a tűztől.
– Ha nem marad csendben, nem kap enni, Helati! Ha ettől nem marad csendben,
majd én magam hallgattatom el!
– Megoldom, Greel! – Greel túlontúl szívesen elhallgattatna – mondta Kaznak
halkan. – Szerinte, az, hogy elmenekültél, épp elég indok, hogy elitéljenek, és
hogy ezzel eljátszottál minden jogot, hogy megvédd magad. Csak azért nem nyúl
hozzád, mert tart Scurntól.
Kaz elmormolt egy szitkot az orra alatt.
– Úgy tűnik, hogy neked és a bátyádnak megmaradt a józan ítélőképességetek.
Hogy vehettek részt ebben?
– Feladatot kaptunk, és mivel minotauruszok vagyunk, végigvisszük a
küldetésünket. Az egész olyan hiábavalónak tűnt. Tartott tőle, hogy ez fog
történni, ha hagyja, hogy elkapják. – Greel azt mondta, hogy mutassam meg neked
ezt. – Helati lerakta a húst, és elővette, amit a vezér adott neki. A tárgy a
fogoly szemében csak egy sötét, nagyjából alma méretű gömbnek tűnt.
– Mi ez?
– Figyeld! Nézd erősen! Amikor Kaz belebámult, a gömb csillogni kezdett. Kaz
önkéntelenül megborzongott. – Mágia? Annyira gyengék lettünk, hogy mágiához
fordulunk?
Helati leintette.
– Az ogrék használják. A mágusoktól vették. Scurnnak is van hasonló, és egy
nyilatkozat a császártól, amely elismeri, a küldetésünk tisztességes voltát: egy
gyilkosság vádlottját kell elkapnunk. Most figyelj!
Kaz úgy tett, és elkerekedett a szeme, amikor a sötét, tömör gömb hirtelen
átlátszóvá vált. A gömbön belül a szeme láttára bontakozott ki egy táj a
semmiből. Apró hegyek emelkedtek a háttérben, és csupasz fák serkentek a
földből, mint tébolyult, élőhalott szörnyetegek. Alakok keltek életre a
homályból, egy a jobb oldalon, egy másik pedig középen. Kaz ismerte ezt a
vidéket, bár a nevét nem tudta. Ismerte, mert szolgált ott, amikor még vakon
engedelmeskedett a sötét köpenyes mágusoknak és az ébenfekete páncélos
hadvezéreknek. Nem érte meglepetésként, hogy a jobb oldali alakban magára ismer,
a középen álló alak pedig a századát irányító ogre. Valami azonban hibádzott a
képen, valami, amit először nem vett észre.
Az emberek. Az áldozatok. Élő játékszerei a parancsnokának, aki hűségesen
szolgálta a gonosz királynőt. Hol van az öreg és a gyermekek, akikkel Braag
fejszéje eljátszadozott? Őket nem látta, hanem úgy tűnt, hogy az ogre figyelmét
a messzeségben köti le valami, és észre sem veszi, hogy a minotaurusz ott van
mellette. Kaz előre tudta, hogy mi fog történni.
Kaz alakja felemelte a bunkósát. Miközben a bunkós felemelkedett a gyanútlan
ogre mögött, a valódi Kaz a fejét rázta, mert a jelenet nem a valóságot
tükrözte. A fegyver nagy erővel lecsapott. Az ogre élettelenül összecsuklott.
Kaz alakja egyszer körbepillantott, majd elmenekült. Másik alakok, ogrék,
minotauruszok és hasonlók közeledtek rohanva, miközben a kép szertefoszlott.
Újabb valótlanság. Mindössze egy ökölcsapásába került, miközben szemtől szembe
álltak, és betörte az ogre koponyáját, méltó büntetést mérve rá. Nem ilyen
becstelenül, hátulról támadt rá!
– Hazugság! – Kaz többé nem tudta türtőztetni magát. – Ez hazugság! Nem vagyok
aljas gyilkos! Kegyetlenül lemészárolta a gyámoltalanokat, a védteleneket! Nyoma
sem volt a becsületnek a tetteiben! Mészárosmunkát végzett, nem harcoshoz méltó
feladatot, és annyiszor megtette, hogy nem érdemelt mást, mint halált! Én
harcoshoz méltó halált hoztam rá!
A minotauruszok által készített vaskos kötelek, amelyeket legfeljebb egy
sárkány szakíthatott volna el, megfeszültek bősz haragja alatt. Helati
meghátrált, eldobta a gömböt. Greel és a többiek már talpra ugrottak. Az egyik
kötél elpattant, és Kaz, a dühtől még mindig tébolyultan, felhördült, amikor
megérezte, hogy meglazultak a kötelékei. Egy pillanatra reménnyel töltötte el a
tudat, hogy egy lépéssel közelebb került a szabadsághoz. Aztán Greel és Tinos
rávetette magát.
Irgalmatlanul nekiestek, Greel egyszer még fel is röhögött. Az alacsony
minotaurusz a vérengzés minden pillanatát élvezte. Miközben Kaz elméje kezdett
eltompulni, felmerült benne, hogy nincs-e Greelben valamennyi ogrevér.
Greel haragja tombolt a végtelenül záporozó ütésekben, Kaz pedig jótékony
öntudatlanságba zuhant.

* * * * *

Kaz az ítélőszék előtt állt, de nem minotauruszok bíráskodtak fölötte. A

fekete, őrült Crynus ült a triumvirátus egyik szélén, a feje, amelyet levágtak a
valóságban, beteges szögben lógott a nyakáról. Látszólag nem érdekelte.
Bennett, a büszke, dölyfös Bennett, akinek sólyomszerű vonásai önnön
nagyszerűségének a tüzében ragyogtak, a másik szélen foglalt helyet. Úgy tűnt,
hogy őt kevésbé érdekli a tárgyalás, és inkább a lovagoknak osztogatott
parancsokat, akik végeláthatatlan áramban jöttek hozzá, aztán távoztak.
Letérdeltek, meghallgatták az elsuttogott parancsokat, majd egyenként elsiettek,
hogy azonnal a helyükbe lépjen egy újabb lovag.
A középső alaknak, aki magasan a többi felett ült, láthatólag gondot okozott,
hogy eldöntse, ki is valójában. Az egyik pillanatban Greel volt; a másikban
Rennard. Az egyik goblinná változott, aki elkapta Kazt, miután ő végzett az ogre
parancsnokkal. Végül a középső alak végleges bőrbe bújt. Természetesen az ogre
kapitány lett belőle. A fejének egy része hiányzott, de vér nem látszott, sőt
tulajdonképpen semmit nem lehetett látni a helyén.
– Az ítélőbíráid – szólalt meg egy gunyoros hang.
Kaz körülnézett, és akkor vette észre, hogy egy rémfarkas világtalan szemébe
bámul. A csontfehér szörnyeteg, amely legalább egy hónapos, megnyúzott hullának
nézett ki, rákacsintott. Legfeljebb két méterre ült tőle, egy emelkedő tetején.
– A halottaknak nincs joguk ítélkezni az élők felett! – kiáltotta Kaz.
 – A halottaknak mindenhez van joguk – felelte a rémfarkas. – De még mindig
előtted áll a lehetőség, hogy elkerüld a tárgyalást.
– Hogyan? – Mintha vihar gyülekezett volna. Kaznak most először tűnt fel, hogy
az ülő alakokon, a rémfarkason és jómagán kívül semmi más nincs körülötte, még
csak valamilyen táj sem.
– Mondd el, hogy mit tudsz! – rikácsolta a rémfarkas.
– Tudok? – A minotaurusz feje lüktetett.
– Tudsz valamit?
– Mégis miről?
– A fellegvárról! Amikor csatlakoztál a lovagokhoz a Galan Dracos elleni
csatában!
Kaznak elege lett belőle, hogy hajszolják, ütlegelik és mások megítélik.
Üvöltve felemelt egy hatalmas fejszét, amelyről egy pillanattal korábban még nem
is tudta, hogy nála van, és nekitámadt a rémfarkasnak. Végtelen elégedettséggel
töltötte el, hogy az állat egy nagyon is emberi üvöltéssel eliszkolt.
A többi alak elhalványult. Csak a vihar tombolt továbbra is, de a minotaurusz
valamiért nem érezte fenyegetőnek.
Miközben belerázkódott a mennydörgésbe, rájött, hogy az a nevét kiáltja.
Megpróbált válaszolni, de csak hörgés jött ki a torkán. Aztán érezte, hogy
eltűnik a többiekkel együtt. Nem érzett megrázkódtatást, csak
megkönnyebbülést...

* * * * *

– Hatalmas istenek, mit tettek veled!? – suttogta egy női hang az álma
mezsgyéjén. Lágyabb, magasabb hang volt, mint Helatié, és csak egyvalakihez,
Gwynethhez, Huma szerelméhez tudta hasonlítani. Ő meghalt, ahogy az álmában,
miközben megmentette a lovagot a biztos haláltól, a Sötét Királynő karmaiból.
Paladine megengedte volna neki, hogy visszatérjen? Vajon azért jött el, hogy
elvigye Humához, hogy újra egymás oldalán harcolhassanak? – Minotaurusz –
suttogta a hang –, magadhoz kell térned! Nincs sok időnk. Nem tudom, milyen erős
az ellenállásuk.
Kaz megpróbálta kinyitni a szemét. Visszatértek a verés emlékei, és velük
együtt a haragja is. Felgyorsult a légzése, forrni kezdett a vére.
– Ne! – pisszegte a láthatatlan nő. Gyengéd kezek elfordították a fejét, hogy
lássa, ki jött hozzá. A sötétben beletelt neki egy kis időbe, mire
beazonosította a fiatal emberarcot. Csak amikor meglátta a ruhája felett lógó
medált, akkor jutott eszébe a neve.
– Tesela? – A minotaurusz hangja inkább csak krákogás volt.
A papnő sietve elcsendesítette.
– Sajnálom, hogy nem tudtam hamarabb ideérni, minotaurusz. A falubeliektől nem
kaptam segítséget. Drew oldalára álltak, amikor Delbinnel kikényszerítettük
belőle az igazságot.
Megfogta a medálját, és a kötelekhez hajolt. Kaz érezte, hogy a kötelékei
lehullanak. Tehetetlen mordulással az oldalára csúszott, és a már amúgy is sajgó
vállára huppant.
– Sajnálom! – suttogta sietve Tesela. A fegyelmezett tartás, amely az első
találkozásukkor jellemezte, most eltűnt, és egy ijedt, fiatal nő nézett rá.
– Arra nincs idő! – sziszegte valahogy Kaz. – Meg tudsz gyógyítani?
– Túl sok időbe telne itt. Álomvarázslatot bocsátottam a többiekre, de
minotauruszokkal nincsen tapasztalatom. Nem tudom, milyen erősek.
– Nagyon. Oldd ki a köteleket a csuklómon!
A nő odaérintette a medált a kötelekhez. Kaz érezte, hogy kioldódnak, és
köszönetet suttogott Paladine-nak, miközben visszatért a vérkeringés a karjába.
Tesela felsegítette.
– Lovak várnak ránk.
– Lovak? – dörmögte.
A papnő a folyó felé mutatott.
– Menjünk! – Kaz minden büszkesége ellenére kénytelen volt elfogadni a
segítséget. Többször megbicsaklott a lába, de nem állt meg. Minden egyes
fájdalmas nyögése olyan hangosnak tűnt, mint a mennydörgés az álmában, és minden
pillanatban várta, hogy a minotauruszok hátulról rájuk rontsanak.
A lovak homályos folttá váltak előttük. Tesela még mindig támogatta, de közben
lefelé nézett, nehogy rosszul lépjen. Rendelkezésére állt volna ugyan az erő,
hogy megkönnyítse az útjukat, de nem merte megkockáztatni, hogy esetleg
villanást okozzon. A sötétség egyelőre nemcsak hátráltató tényezőt jelentett,
hanem ugyanakkor szövetségest is.
Ott álltak a lovak, de volt ott valami más is. Kaz egy pillanatra azt hitte,
hogy a rémálmainak egyik szereplőjét, a rémfarkast látta. A fehér, kísértetszerű
alak mintha csak éppen annyi időre állt volna meg, hogy róla tudomást vegyen.
Amikor Kaz pislogott egyet, már el is tűnt.
– Valami baj van? – kérdezte nyugtalanul Tesela.
– Mintha... mintha láttam volna valamit a lovaknál.
– Delbin lehetett. Ő mondott el nekem mindent, csak azt nem értette, hogyan
menekült meg. A minotaurusz, aki üldözte, csapdába csalta, ezt ő is észrevette,
de aztán nőstény minotaurusz rossz irányba fordult. Mindketten jól jártatok,
hogy neki ilyen szerencséje volt.
Kaz nem felelt, hanem megkérdezte:
– Hogyan találtál rám?
– Delbin találta meg a nyomotokat. Úgy tudom, a surranók jók tudnak lenni
ilyesmiben. Delbin meglepő dolgokat produkál.
– Én is sorozatosan ezt tapasztalom.
Miközben a lovak alakja kivált a homályból, Kaz észrevette, hogy egy póni
hátán, a két nagyobb ló által csaknem elrejtve, maga Delbin ül. A surranónak
sikerült visszafognia magát és csak egy egyszerű „Kaz!” kurjantással, integetve
üdvözölte. Abból, ahogy a izgett-mozgott a nyeregben, a minotaurusz tudta, hogy
surranó barátjának jóval több mondanivalója lenne. Surranó voltához képest
Delbin figyelemre méltó önmérsékletet mutatott.
– Most már biztonságban vagyunk, ha minden igaz. A lovakkal könnyen magunk
mögött hagyhatjuk a többieket – mondta Tesela. – Ha pedig egyszer átkelünk a
folyón, lesz időm, hogy teljesen meggyógyítsalak.
Kaz érezte, hogy megszédül.
– Azt hiszem... segítened... kellene...
Térdre rogyott.
– Delbin, segíts! – kiáltotta Tesela.
A surranó kiugrott a nyeregből, és a többiektől alig egy méterre érkezett a
talpára. Segített Teselának lábra állítani Kazt.
A minotaurusz erősen zihált.
– Segítsetek fel... a lóra! Onnan már... elboldogulok... magam is.
Ez nem volt egyszerű feladat. Mikor már a lovon ült, zavaros szemmel az
emberre nézett.
– Olyan... bizonytalannak hangzol. Azt hittem... nem most először teszel
ilyesmit.
A sötét ellenére úgy képzelte, látja elvörösödni a nő arcát.
– Csak rövid ideje vagyok pap, két, talán három hónapja. Nem olyan régen járt
erre egy másik gyógyító. Láttam, ahogy összeforrasztotta egy férfi csontját, aki
lezuhant. Amikor az apám hallott a papról, ő azt akarta, hogy a falu egyik
elöljárójának a fiához menjek hozzá, tett róla, hogy biztosan ne beszélhessek
vele.
Tesela felszállt a lovára.
– Rettenetesen sírtam. Olyan csodálatos dolognak tartottam a másokon való
segítést. Sírva aludtam el, és amikor felébredtem, valami súlyt éreztem a
mellemen.
– A medál? – kérdezte kíváncsian Delbin.
– Már aznap este hasznát vettem. Ki tud oldani köteleket és zárakat. A
gyógyítás több időt vesz igénybe, hiszen kifinomultabb feladat.
– Akkor jobb lesz, ha elindulunk. – Kaz elhallgatott, majd hozzátette: – Az
lenne a legjobb, ha most kelnénk át a folyón, amíg még alszanak.
– Az veszélyes lehet.
Rá sem nézett a nőre.
– Az is, ha itt maradunk.
 Megsarkantyúzta a lovát. Az erdőhöz képest a folyópart fényben úszott, és Kaz
felpillantott a két holdra. Ma éjjel jobban örült volna, ha egyáltalán nincs
hold az égen. Már el akarta fordítani a tekintetét, amikor észrevette, hogy
valami nincs rendjén, a Solinarival, a ragyogó holddal, amely a fehér mágiát
képviselte. Az aljánál hiányzott belőle egy kis darab, szinte úgy, mintha
kiharaptak volna belőle egy részt.
– Mi a baj? – kérdezte Tesela.
Kaz pislogott, és a hold helyreállt. Az előttük húzódó folyóra nézett.
– Semmi. Azon tűnődtem, melyik lenne a legalkalmasabb hely az átkelésre.
Úgy tajtékzott a folyó, ahogy eddig még nem látta. Kezdte meggondolni az
azonnali átkelés ötletét. A társaihoz fordult.
– Ott milyen volt, ahol ti átkeltetek?
Tesela a surranóra pillantott. Delbin megvonta a vállát.
– Se jobb, se rosszabb. De ott nem olyan mély, Kaz, mert nekem is sikerült
átjönnöm, és Biztosléptű alighanem még sötétben is meg tud vele birkózni. Jóféle
póni, és ha neki sikerül, akkor a te óriás hátasodnak is bizonyára gond nélkül
menni fog, mert ő sokkal nagyobb és erősebb, mint Biztosléptű.
– Azaz valószínűleg át tudunk kelni. Delbin, te forogsz a legnagyobb
veszélyben; azt javaslom, te menj középen, hogy mindkét oldaladon legyen valaki.
Tesela, neked kellene elsőnek menned.
Amikor a nő vitatkozni próbált, lemeredt rá, ahogy csak egy hét láb magas
minotaurusz tud.
– Ezek az én fajtámból valók, ember. Még így, sérülten is jobb esélyem van
szembeszállni velük, mint neked. Nem hinném, hogy másodszorra is hagynák, hogy
rászedd őket. Azonkívül – Kaz lenyúlt, és szeretettel megpaskolta a hűséges
csatamént –, van egy megbízható társam.
– Miért nem kelünk át együtt?
– Jobb szeretném, ha valaki mindig fedezné a többieket. Sosem lehet tudni.
Tesela beadta a derekát. Nem vesztegette tovább az időt, hanem levezette a
lovát a folyóhoz. Az először vonakodott, de a nő csendesen beszélt hozzá,
miközben az egyik kezében a medált fogta. Az irányítása alatt az állatnak
könnyedén ment az átkelés, csak a gyors sodrás nehezítette a dolgát. Amikor
túljutott a felén, Kaz utána küldte Delbint. Aggódva követte a tekintetével,
mert tartott tőle, hogy Delbin kis termetű póniját elsodorhatja az ár. Remélte,
hogy erre nem kerül sor, mert testileg és lelkileg is kimerültnek érezte magát.
A minotaurusz-büszkeség azonban felülkerekedett rajta, és a gyengeségének semmi
jelét nem mutatta a társai felé.
A papnő biztonságban átért a túlpartra, Delbin pedig, igaz, hogy a pónija
inkább úszott, mintsem gyalogolt, láthatólag hasonlóan sikeresen boldogult. Kaz
maga is nekivezette a lovát a folyónak.
A tajtékzó víz a lábszárát verte, és tetőtől talpig befröcskölte a vízpermet.
Hálásan fogadta a folyó átható hidegét, mert ez éberen tartotta. Amikor a lova
teljesen beért a folyóba, a minotaurusz látta, hogy a vízszint csupán a
sípcsontjáig ért. A csatamén lassan, de biztosan haladt előre. Delbin pónija
éppen kilépett a túlsó partra.
Kaz elfelejtette minden, a társaival kapcsolatos gondolatát, és inkább
erősebben figyelte a folyót. Mindig fennállt a lehetőség, hogy a hátasa belelép
egy mélyedésbe, amelyet a másik kettő elkerült, vagy hogy valamilyen ismeretlen
okból megváltozik az áramlat. Nem egy túlságosan magabiztos lovas vesztett oda
ilyen okokból.
A folyó dübörgésén keresztül egyszerre meghallotta, hogy Delbin és Tesela is
kiabál neki. Épp amikor felnézett, a csatamén vadul megrázkódott. Küszködve
próbálta uralma alatt tartani az állatot, amely hirtelen mintha megbokrosodott
volna. A ló megbotlott, és a minotaurusz egyensúlya megingott. Bármikor máskor
valószínűleg nem okozott volna neki nehézséget, hogy fegyelmezze a lovát. A
kimerültségtől azonban most egészen elgyengült.
Hátracsúszott a lába, és beleütközött valami kemény és hosszúkás dologba. Kaz
megkockáztatta, hogy hátrafordul a nyeregben. Rémülten látta, hogy egy lándzsa
fúródott az állat oldalába. Ember vagy elf nem tudott volna ilyen pontossággal
elhajítani egy ilyen hatalmas lándzsát. Kaz hirtelen tudatára ébredt, hogy
csakis Greel kezéből érkezhetett a fegyver.
 A fájdalom és a vérveszteség együtt az erős sodrás elleni küzdelemmel, túl
soknak bizonyult a derék csataménnek. Az állat kezdett körbefordulni, ahogy a
folyó felülkerekedett rajta. Kaz pörgés közben látta, hogy legalább három
minotaurusz áll a folyó másik partján, és felmerült benne, hogy rosszul látta-e,
hogy az egyik leüti a másikat. Még egy pillantást azonban nem tudott vetni a
jelenetre, mivel a csatamén egy utolsó, dacos nyerítéssel belebukott a folyó
könyörtelen ölelésébe.
Kaz hátrazuhant, és a feje a víz alá került, mielőtt még megfogalmazódhatott
volna benne a gondolat, hogy visszatartsa a levegőjét. A tüdeje üvöltve megtelt
vízzel. Próbált a felszínre keveredni, de újra lehúzta az ár.
Képtelen volt tovább küzdeni, és hagyta, hogy vigye a sodrás, ahová akarja.
Mint oly sokszor, most is azt kérdezte magától, hogy ugyan miért fordultak
ellene az istenek.
Ha létezett is válasz, hamarabb elveszítette az eszméletét, mint hogy
meghallhatta volna.

6. FEJEZET

Egy magányos vízcsepp hullott az orrára. Kaz már az eszmélet határán, hevesen
összerándult a vízbe zuhanás és fulladás emlékének a szorításában.
Volt egy másik álma is – mégpedig rossz, ahogy az elmúlt időben oly sokszor,
de csak arra tudott visszaemlékezni belőle, hogy az is a vízzel volt
kapcsolatos.
Amikor megbizonyosodott róla, hogy nem alszik, és nem is fulladt meg, óvatosan
kinyitotta a szemét, épp csak annyira, hogy körbepillantson. Amikor végül a
helyére került a világ az átnedvesedett elméjében, elkerekedett a szeme.
– Most meg mi van? – motyogta valahogy, bár csak az hallotta volna meg, aki
odateszi a fülét a szájához.
Egyedül feküdt egy szobában, és egyenesen egy fa tetejére bámult, amely
odakint állt. Szinte azonnal rádöbbent, hogy abból az okból látja a tetejét, sőt
fentről nézett le rá, hogy magában a lombkoronában van. Ráadásul igen magas
fáról volt szó, mert még a szőnyegről is, amelyen feküdt, látta, hogy a fa
tetején túl számtalan másik fa áll, és szinte mindegyik alacsonyabb, mint az,
amelyiken ő tartózkodott.
A helyiség, amelyben feküdt egyszerű volt, de ugyanakkor döbbenetes. Ezt a
házat, ezt a szobát nem a fa törzséből faragták ki. Nem, inkább úgy tűnt, mintha
a fa engedelmeskedett volna a titokzatos illetőnek, aki úgy döntött, hogy ide
épít otthont, mégpedig úgy, hogy a törzse ennél az elágazásnál szétvált, és
aztán valamivel feljebb újra összenőtt. A lakó természetes mélyedésekben
különféle, meghatározhatatlan tárgyakat tárolt. A padlót szőnyegek borították,
jól láthatóan növényből szőve, a bútorok pedig teljesen hiányoztak.
Lassan felállt a szőnyegről. Minden egyes mozdulattal várta a fájdalom
visszatértét. Mivel a fájdalom nem jelentkezett, a minotaurusz elkezdte
végigtapogatni a fejét és a karját. Az összes sebe – pedig jó néhány volt rajta
– begyógyult!
Kaz felhorkantott. Mint minden minotaurusz, ő is bizalmatlanul viseltetett a
mágia fortélyai iránt. Más körülmények között még Tesela istennőjének gyógyító
erejétől is visszarettent volna. A minotauruszok úgy tartották, hogy minél
inkább átadja magát valaki a varázslás nyújtotta egyszerűbb megoldásoknak, annál
gyengébbé válik a jelleme. Akár így van, akár nem, tűnődött Kaz, most már nem
lehetett megváltoztatni a történteket. Valaki meggyógyította a sebesüléseit, és
ő ezért hálával tartozott az illetőnek.
Óvatosan a nyitott bejárat felé lépett. Körülnézett valami fegyver után, és
észrevett egy kicsi, kerek agyagedényt, amely egy természetes polcon állt, a
bejárat közelében. Habozott. Gyönyörű kézi munka volt, és hihetetlenül ősinek
tűnt. Finoman kidolgozott, festett minták és képek díszítették körben a
felületét. A képek nagy része természeti témákat ábrázolt, az egyiken azonban
teremtmények egy csoportja járt körtáncot. Ezt a képet jobban szemügyre vette.
Elfek táncoltak.
Ki más élne egy fa magasában, érvelt magában, mint egy elf?
– Nem fog megharapni az edény, barátom. Még sosem tette.
Kaz megpördült, és a fegyvere után nyúlt, amelyről pedig tudta, hogy nincs
ott. Mögötte egy magas, jóképű, hosszú, ezüstös hajú elf ült, olyan helyen, ahol
észre kellett volna vennie már előbb is. Emberi mérce szerint fiatalnak látszott
az elf – amíg bele nem nézett a smaragd szempárba. Ez a falakó, állapította meg
Kaz, több évet megélt már, mint jó pár minotaurusz nemzedék.
Az elf barna és zöld öltözetet viselt, amelyben úgy nézett ki, mintha az erdő
egyik hercege volna. Még egy hosszú köpeny is volt rajta. Kaz dühösen
horkantott, amikor észrevette, hogy az elf mosolyogva tűri, hogy szemügyre
vegye.
– Ki vagy te? – morogta fenyegetőn.
– Kristályszarv Sardal vagyok, barátom. Azt hiszem, most mondom el neked
nagyjából húszadszorra. – Úgy tűnt, hogy Sardal jól mulat valamin.
– Mióta vagyok itt? – A haragja kezdte meglepetésnek átadni a helyét.
– Csak most múlt két hete. Csaknem halott voltál, mikor rád találtam. Le
vagyok nyűgözve. Kétségtelen, hogy minden, amit a minotauruszok ellenálló
erejéről hallottam, igaz, sőt.
– Két hete? – Kazt hirtelen megrázta a heves vágy, hogy eltűnjön innen, hogy
eltűnjön mindenhonnan. Sarkon fordult, és meglódult Sardal otthonának a bejárata
felé. Megállította egy kéz, amely lehetetlenül erősnek tűnt, ahhoz képest, hogy
milyen karcsú és sápadt. Kaz nagyot nyelt, miközben lebámult még több
lombkoronára. Arra számított, hogy lesz valami létra, vagy lépcsők, de semmi
ilyesmit nem látott. Az elfeknek a jelek szerint nem volt szükségük se létrára,
se lépcsőre.
– Gyere vissza, mielőtt valami ostobaságot teszel.
– Két hete! – dörmögte megint a minotaurusz.
– A lelked súlyosabb sérülést szenvedett, mint a tested – mondta szelíden az
elf. Elvezette Kazt a nyílástól.
– Hogyan találtál rám?
Sardal arcán semmilyen érzelem nem látszódott.
– Nem én találtalak meg, hanem mások. Ők semmit nem akartak kezdeni veled, de
tudták, hogy én szeretem beleütni az orrom a dolgokba. Ezért élek itt, és nem
közöttük. Szintén ez az ürügyük, hogy beleavatkozzanak a dolgaimba, miközben úgy
tesznek, mintha nem tennék.
Kaz elkezdett fel-alá járkálni. Nem tudta eldönteni, hogy mi aggasztja jobban,
a két elveszett hét, vagy a tudat, hogy ilyen rettentő magasan van a föld
felett, egy elf társaságában.
– Akkor tehát Qualinestiben vagyok? Ilyen messze délre elsodort a folyó?
Az elf rávillantott egy leheletnyi mosolyt.
– Aligha. Mindig elcsodálkozom, hogy a többi faj számára mennyire fontosak a
határok. Azt gondolod, hogy megtorpanunk és visszafordulunk abban a pillanatban,
hogy megpillantjuk az „egyezményes” határt? Csak a minotauruszok és az emberek
bírnak így gondolkodni. Amikor mi, elfek létrehoztuk a határainkat, csak a
többiek lelki békéje érdekében tettük. Mi nem hiszünk az efféle dolgokban, noha
léteznek területek, ahol a leginkább előfordulunk, és ahol semmilyen más faj
egyedei nem haladhatnak át. Valódi határaink azonban egyértelműen nincsenek.
Kaznak meg kellett állapítania, hogy Sardal ugyanolyan tekervényesen fogalmaz,
ha valamit meg kell magyaráznia, mint Delbin.
– Jó, akkor hol vagyok?
– Csaknem közvetlenül az emberek városa, Xak Tsaroth északi határán. Ha
bármelyik másik irányba néztél volna ki, mint amerre tetted, láttad volna a
hegyeket, amelyek minden irányból határolják ezt az erdőt.
Kaz bólintott. Halványan rémlett neki a térképről, hogy hol lehet. Ha nem
tévedett, a Drew vezette település szinte egyenesen keletre feküdt innen.
– Ha szabadna feltennem egy kérdést – folytatta az elf, miközben egy
valamilyen folyadékkal teli korsó után nyúlt. – Hogyan jutottál oda, hogy
megpróbáld lenyelni az egész folyót?
 Azok után, hogy Sardal így segített rajta, Kaz szíves-örömest elmesélte neki
az egész történetet. A gyilkossággal kezdte, amelyet állítólag elkövetett, és
amely valójában tisztességes küzdelem volt egy ogre parancsnokkal szemben, aki
ok nélkül kínozta az idős és fiatal foglyokat. A minotauruszokat azonban ez nem
izgatta. Több véres esküt is megszegett azzal, hogy szembeszállt az ogréval, és
aztán elmenekült, ahelyett, hogy szembenézett volna a felettesei úgynevezett
„igazságszolgáltatásával”. Azzal fejezte be az utálatos témát, hogy:
– Azt hiszem, leginkább ez zavarja a népemet. A becsület nevében elkövetett
gyilkosság vagy kivégzés gyakran előfordul a körükben.
Kaz ezután szórakozottan más témára váltott, mintha tudat alatt el akarná
kerülni, hogy bele kelljen gondolnia a helyzetébe. Az északi hírek különösen
érdekelték az elfet, és minél többet beszélt róla Kaz, annál többet kérdezett
Sardal. Mire a minotaurusz befejezte, az elf szinte minden információt kihúzott
belőle, ami csak eszébe juthatott.
– Igen ügyes lehetsz, ha ennyi időn át sikerült elkerülnöd azokat a másik
minotauruszokat – jegyezte meg Sardal.
– Én kétszer olyan sokáig kitartottam, mint a legtöbbek a háború alatt. De
azért nem csak erről volt szó. Éltem emberek között; jobban tudom, mint az
üldözőim, hogy mire számítsak ezen a területen; az elmúlt néhány napot nem
számítva. Meg aztán, egy minotaurusz még lehet, hogy elsettenkedik a vidéken,
egy tucatnyi azonban körülbelül annyira tud észrevétlen maradni, mint egy támadó
sereg. Valaki mindig tud róluk, és általában időben a fülembe jut.
– Most mégis majdnem elkaptak.
Kaz mordult egyet.
– Egyre jobbak. Vagy talán én kezdek fáradni. Mégis, egy előnyöm van, azt
hiszem. Széthúzás van köztünk. Mindig sejtettem, de most már tudom is. Egy
részük egyszerűen csak haza akar menni. Egyedül az tartja vissza őket, hogy
esküt tettek, mégpedig olyan vezéreknek, akikben nincs olyan becsület, mint
bennük, akik azokból az időkből visszamaradt talpnyalók, amikor még tényleg az
ogrék és az emberek uralkodtak. Azt hiszem, hogy néhányan közülük talán, és csak
reménykedni tudok, tényleg szándékosan hátráltatják a csapatot, mert hisznek
bennem.
A minotaurusz a kezébe temette az arcát, és sóhajtott.
– Sötét árnyék ül rajtad, minotaurusz. Azt hiszem, lehet, hogy az isteneknek
terveik vannak veled. – Mosoly futott át az arcán. – Vagy csak úgy vonzod a
bajt, mint egy virág a méheket.
Kaz tréfára vette volna a dolgot, de aztán eszébe jutottak az álmai és a
látomásai. Lehet, hogy pusztán csak erről van szó: látomásokról és álmokról.
Akkor is mindig fennállt azonban a lehetőség, hogy tényleg jelzéseket kap.
Megkockáztathatja, hogy nem törődik velük?
Sardal egy pillanatra nem vette le a szemét a minotauruszról, úgy folytatta.
– A társaidnak, vagy a fajtabelijeidnek nem hallottam hírét. A legtöbb elf, ha
teheti, elkerüli a többi fajjal való érintkezést. Én már régóta tisztában vagyok
vele, hogy ez milyen ostobaság. Történtek olyan dolgok a sárkánykirálynő elleni
háborúban, amelyek miatt minden elfnek szégyenkeznie kellene, de akkor is, a
legtöbbjük inkább továbbra sem vesz tudomást a külső világról.
– Delbin tudja, hogy azt terveztem, hogy elmegyek a Vingaard-toronyba, hogy
Oswal, a nagymester szemébe nézzek. Lehet, hogy oda megy, és elképzelhető, hogy
az ember papnő, Tesela is vele tart. Ha nem, nekem akkor is oda kell mennem.
Muszáj kiderítenem, hogy miért fordultak ellenem az egykori bajtársaim.
– Nem csak neked. A szavaid, és a másoktól hallott történetek alapján a
solamniai lovagok elfordultak E’litől, akit ti Paladine-ként ismertek. Ha ez a
helyzet, lehet, hogy megint meg fogjuk tapasztalni a Sárkánykirálynő
gonoszságát.
– Nem tud visszatérni. Huma megeskette valamire, amit főistennek hívnak, azt
hiszem.
Az elf szemöldöke felszaladt.
– Valóban? Kár, barátom, hogy nem emlékszel az esküre. Gyanítom, vannak rajta
akkora rések, hogy egy sárkány átrepüljön rajtuk, már persze, ha lennének még
sárkányok.
Kaznak bevillant néhány kép az álmaiból.
 – A királynőnek szüksége lenne egy másik gonosz segítségére, amilyen Galan
Dracos volt.
– Léteznek más megoldások is. Nem is sejtjük, hogy esetleg milyen
elővigyázatossági lépéseket tett. Mi a terved a földijeiddel, akik üldöznek?
– Kétségkívül, ahogy Delbin, ők is azt hiszik, hogy meghaltam.
– Attól még lehet, hogy megint összeakadsz velük.
A minotaurusz dühösen horkantott.
– Megbirkózom velük, ha kell. Vingaard aggaszt. Dárdás Huma emlékének a
tiszteletéből elrendezem az ügyem a lovagsággal, így vagy úgy. – Felállt. – Elég
a fecsegésből! Mutasd meg, hogy jutok le a földre, és már itt sem vagyok!
Sardal egyetlen könnyed mozdulattal talpon termett.
– Az az érzésem, hogy lehet, hogy jelentős segítséget nyújthatok neked,
minotaurusz, ha nincs ellenvetésed.
– Mire gondolsz? – Kaz hangja elárulta, hogy nem szívesen fogadna el több
segítséget.
– Semmi bonyolult.
Sardal elkezdett összeszedni néhány dolgot, amelyekről úgy gondolta, hogy még
jól jöhetnek a vendége számára. Átvillant az agyán, hogy mint fognak szólni a
társai, ha kiderül, hogy nemcsak meggyógyította a minotauruszt, hanem még
útravalóval is ellátta, sőt egyenrangú félként beszélt vele. Mosolyogva
elhessegette a gondolatot, és újra felvette a beszélgetés fonalát.
– Ha eljutsz Vingaardba, és biztos vagyok benne, hogy sikerülni fog, keress
egy Hollóárny Argaen nevű elfet! Ő olyan, mint én, és nemzedékek óta emberek
között dolgozik. A vezetőink kóbornak nevezik, de akárcsak nekem, neki is mindig
jó hasznát veszik, ha idegenekkel kell érintkezni. Minden ottani tudja meg, hogy
Kristályszarv Sardal azt kívánja, hogy vegyen a védőszárnyai alá. – Kaz
arckifejezését látva, hozzátette: – Ne légy ostoba, minotaurusz! A lovagság
nagyon tiszteli, és különben is... De ez nem fontos. Nekem is meg kellene tenned
egy szívességet. – Felemelt egy kis tekercset. – Add át ezt neki, kérlek.
Szüksége lesz rá. Egy hónap múlva meglátogattam volna, de most lehet, hogy más
dolgokkal kell foglalkoznom.
Kaz elvette a tekercset, aztán minden mást is, amit az elf összegyűjtött neki.
Egy nagyon fontos tárgy hiányzott.
– Hol van a fejszém?
– Gondolom, valahol a folyó fenekén. Egyet se félj. Kerítek helyette valami
mást. Gyere!
Sardal odalépett az otthona bejáratához, és amikor észrevette, hogy Kaz nem
követi, visszafordult.
– Azt hittem, távozni szeretnél.
A minotaurusz tett egy lépést, aztán a földbe gyökerezett a lába.
– De hogyan? Nincs létrád, se köteled...
Sardal elmosolyodott.
– Legalábbis olyan nem, amit látsz. Ez azonban csak az érzékelés módozatán
múlik.
Kaz a fejét rázta.
– Nem értem.
Egy sóhaj. Az elf kinyújtotta a bal kezét.
– Fogd a kezem! Majd én vezetlek. Látom, hogy volt már dolgod elfekkel, és azt
is, hogy még nem jártál Qualinestiben. Tudom, hogy a dölyfös silvanestik úgy
kezelnének, mint egy ogrefattyat. Az én népem se sokkal jobb, de azért jobb.
Kaz habozott. Épp elég rosszul hangzott, hogy vakon vezesse az elf; ha itt
marad, bizalmatlanul az iránt, aki megmentette az életét, az még rosszabb.
Kristályszarv Sardal tényleg egészen más, mint a közömbös, fennhéjázó silvanesti
elfek, akikkel sajnos volt alkalma találkozni egyszer a vándorlásai során.
Megfogta Sardal kezét, és szorosan behunyta a szemét.
– Csak gyere utánam! Ha megállok, te is állj meg!
Kaz olyasmit érzett, mintha egy csigalépcsőn menne lefelé. Óriási
erőfeszítéssel legyőzte a késztetést, hogy kinyissa a szemét, és megnézze, hogy
min is lépked valójában. Nem volt ő gyáva, de a mágiától mindig olyan
védtelennek érezte magát. Mi van, ha mégis kinyitja a szemét, és azt kell
látnia, hogy semmi sincs alatta, csak a nagy űr.
 – Azt mondtad, harci fejszét használtál, ugye? – Sardal hangja törte meg a
gondolatait. Úgy tűnt, mintha már mérföldeket tettek volna meg.
Azon vette észre magát, hogy izzad – és áll.
– Miért álltunk meg?
– Természetesen azért, mert leértünk.
A minotaurusz kinyitotta a szemét. Tényleg a fa aljában álltak. Megfordult,
hogy szemügyre vegye az óriási fát, és felnézett a magasába. Csak most látta
meg, hogy valójában milyen magas. Összerándult a gyomra.
– Hogyan... Nem! Nem akarom megtudni! Maradjon csak a te titkod az összes
trükköd!
Eszébe jutott, hogy mit kérdezett tőle Sardal.
– Igen, fejszét használok.
– Rögtön gondoltam, amikor először megláttalak.
Az elf egyszerre a kezében tartott egy hatalmas, villogó, kétélű fejszét. A
fegyver fejének az oldala elképesztő tükörszerűségben végződött, és a
tekintélyes mérete ellenére Sardalnak nem gyűlt meg a baja a súlyával.
Kaz csodálattal tanulmányozta a fegyvert. A fejsze a fejétől a nyeléig
tökéletes volt. Az élek még a követ is könnyedén átvágták volna. Észrevette,
hogy rúnák állnak a nyelén. – Ez mi?
– Törpe rúnák. Egy régi barátomtól kaptam, aki sajnos meghalt a háborúban. Ez
volt a legszebb munkája, és inkább rám bízta, mint a perlekedő tanoncaira. A
rúnák a fejsze nevét jelentik; minden jó fegyver nevet érdemel. Ez a közös
nyelvre fordítva annyit tesz: a Becsület Arca.
– Becsület Arca? Miféle név ez egy harci fejszének?
– Sose próbáld megérteni a törpék észjárását. – Sardal átnyújtotta a fejszét a
vendégének. – Úgy vélem, azonban, hogy neked a megfelelő erőd és lelkületed is
megvan hozzá, hogy ilyen nevet viselő fegyvert forgass.
– El van varázsolva? – Kaz meg akarta volna tartani a fejszét, de egy mágikus
fegyver...
– Azt hiszem, a varázslat inkább a mester ügyességében rejlik, aki készítette,
mintsem a harcosban, aki használja, de azért nem ígérhetem meg, hogy nincsen
mágikus képességekkel felruházva. Én semmi ilyesmit nem vettem észre rajta.
Mindenesetre nem fogsz csalódni benne, abban biztos vagyok.
Kaz kipróbálta a fegyvert, suhintott vele egyet-kettőt erre is, arra is, tett
néhány mozdulatot, amitől sok ellenfél elveszítette volna legalább a fél lábát,
és több ujját. A rövid gyakorlatozás végén egyetlen elegáns mozdulattal
beakasztotta a hámjába. Elégedetten csillogott a szeme, bár megpróbálta leplezni
a lelkesedését.
– Kiváló fegyver.
Sardal, akit akarata ellenére lenyűgözött a minotaurusz ügyessége, bólintott.
– Remélem a lehető legkevesebbszer lesz szükséged rá. Sajnálom, hogy lovat nem
tudok adni, de elvezetlek egy ösvényen, amelyen behozhatsz valamennyit az
elveszett idődből.
– Elvezetsz? Velem jössz?
– Csak az erdő széléig – Sardal észak felé mutatott. – Azon túl Észak-Solamnia
sivár vidékére jutsz. Mivel vagy olyan kedves, hogy elviszed ezt a tekercset
Argaennek, nem látom okát, hogy magam betegyem a lábam arra a tisztátalan
földre.
– Ennyire rossz a helyzet?
Az elf fürkész tekintetet vetett rá.
– Mióta nem jártál arra?
– A bajtársam, Huma gyászszertartása után elmentem délre, és azóta nem mentem
vissza. Bejártam a Solamniától keletre, nyugatra és délre eső vidékeket,
Istarnak azt a részét kivéve, amelyet a népem a hazájának nevez, de száz
mérföldnél közelebbre soha nem kerültem ahhoz a területhez.
– Nagyon tisztelted Humát.
– Ismered a solamniai mondást: „Est Sularus oth Mithas”?
– A becsületem az életem. Igen, hallottam már. Ez a lovagság esküjének és
szabályzatának a veleje.
A minotaurusz bikaszerű ábrázatán komor tekintet futott át. – Dárdás Huma
megtestesítette ezt a jelszót; ő maga volt ez a mondás. A halála óta próbálok az
emlékéhez méltóan élni. Nem tudom, mennyire sikerül, ha egyáltalán valamennyire
is.
– Egyedül emiatt nem akarózott visszatérned Vingaardba.
Sardal hangjában nyoma sem volt a gúnynak.
Kaz összeszedte a dolgait.
– Igen. Ha valaha találkoztál volna Humával, megértenéd. Úgy ismertem meg,
hogy megmentett egy goblinbanda karmaiból, amely orvul csapdába ejtett. Ha azt
mondanám, hogy elképesztette, hogy kit mentett meg, nem lenne messze az
igazságtól, de ez nem tántorította el. Akár minotaurusz, ember, vagy akár
goblin, Huma mindig a legjobbat kereste minden élőlényben. – Kaz elhallgatott. –
Azt hiszem, csaknem minden megölt ellenségét megsiratta. Elég sok időt töltöttem
vele, hogy így gondoljam. Az ezüstsárkánnyal való első találkozástól a
Takhisisszel történt utolsó összecsapásig, olyan ember volt, aki megtestesítette
a világon a jót. Nem riadt vissza az elképzelhetetlentől sem, akár egy
minotauruszt kellett megvédenie a lovagtársaitól, vagy a sárkánydárdákat kellett
megkeresnie, amiben az egyedüli reményünk rejlett.
Kristályszarv nem szólalt meg, amikor Kaz ismét elhallgatott egy pillanatra,
hogy összeszedje a gondolatait, de csillogott a szeme, miközben hallgatott.
– Néha elváltak az útjaink, de mindig egy olyan Humával találkoztam, aki annak
ellenére, hogy milyen megpróbáltatásokkal állította szembe a sors, nem tört meg
sosem. Ő használta először a sárkánydárdákat, és ő vezette a támadást, amikor
csak néhány tucatnyian maradtunk, hogy a saját sárkányaink hátán szembeszálljunk
a sötét istennő seregeivel. Azt mondom, hogy mi, elf, mert megengedte, hogy a
néhány kiválasztott között legyek, és ez olyan megtiszteltetés, amihez
foghatóban nem lesz részem soha többé. A lovasok és a sárkány bajtársak nagy
része meghalt, mielőtt véget ért volna a harc, és náluk bátrabb csapatot nem
láttam soha, de mind közül Huma volt a legnagyszerűbb. Egyedül az
ezüstsárkánnyal az oldalán, akit emberi alakjában elvakultan szeretett, nézett
szembe Takhisisszel, és legyőzte őt, bár az életébe került. – Kaz megborzongott.
– Akkor értem oda, amikor megkötötte az alkut a sárkánykirálynővel, hogy
elhagyja Krynnt. Addigra már alig élt. Megkérte, hogy húzzam ki a sárkánydárdát
az istennő vergődő testéből... akkor ötfejű sárkány alakját viselte... és a
rettenetes félelmem ellenére, amely a mai napig itt kísért, teljesítettem ezt az
iszonyatos feladatot, mert Huma kért meg rá. Nem hiszem, hogy bárki másnak
megtettem volna.
Sardal várt, de miután Kaz több pillanatig nem szólalt meg, megsürgette:
– És?
A minotaurusz vörös szemmel nézett rá.
– És meghalt, elf? Meghalt, mielőtt visszaértem volna hozzá, mielőtt
segítséget szerezhettem volna neki! Az életemre megesküdtem, hogy megvédem az
övét, és cserbenhagytam!
Kaz sietve pakolni kezdte a felszerelését. Kristályszarv habozott, majd végül
csendesen megjegyezte:
– Azt hiszem nehezebb neked a bajtársad lelkével szembenézni, mint a saját
népeddel.
A minotaurusz a holmijával a kezében már elindult arra, amerre az elf mutatta.
Halkan, alig hallhatóan válaszolt, de Sardal éles füle meghallotta az egyetlen
szót, ahogy utána indult.
– Igen.

* * * * *

Az erdő korhadt részébe értek. Az előttük lévő fák egy része halott volt, és a
minotauruszt a háborúra emlékeztette.
– Amikor Humával voltam – szólalt meg Kaz –, azt hittük egész Ansalon ilyen
lehet: halott vagy haldokló erdők, és a varjakon meg más dögevőkön kívül alig
néhány vadállat, ha egyáltalán. Hihetetlennek tűnt, hogy olyan sok terület közel
sem szenvedte meg annyira a háborút, mint gondoltuk.
Sardal komoran helyeselt.
– Leginkább a kontinens északi része sínylette meg, de Ansalon minden sarkában
találsz részeket, amelyek hosszú évekig nem lesznek olyanok, mint régen, még
Qualinestiben és Silvanestiben is. A magányunk, amire olyan nagyra vagyunk, nem
lett a hasznunkra egy cseppet sem. Az emberek megnyerték nekünk a háborút, bár
némelyek csak arra emlékeznek, hogy az emberek egy része a sötétség oldalán
harcolt.
Az erődben táboroztak le éjszakára. Kaz egy ideig arra számított, hogy Sardal
valamiféle mágikus ösvényen vezeti végig, de csak annyi varázslat volt a
dologban, hogy egyedül egy elf találhatott rá egy ilyen rejtett ösvényre.
Eseménytelenül telt az éjszaka – Kaz alig hitte –, és reggel mentek tovább.
Túljutottak a ponton, ahol a minotaurusz a vízbe zuhant, de Kaz azért megállt,
hogy a rohanó vízbe nézzen.
– Itt is elveszítettem egy jó bajtársat.
– Nem látom okát, hogy miért ne találkozhatnál valamikor újra a surranóval.
Kaz felnevetett.
– Nem Delbinre gondoltam, bár akármilyen rettenetes is bevallani, megszoktam a
társaságát. Nem, elf, egy erős, hűséges lóról beszélek, amelyen öt évig
lovagoltam, és amelyet soha el sem neveztem. – Megérintette a fejsze nyelét. –
Ha valaki a fegyvereknek nevet ad, egy jó csatamén kétségkívül megérdemli, hogy
neve legyen.
– Nevezd el most! – Sardal elmosolyodott. Sosem találkozott még ilyen
minotaurusszal!
A minotaurusz bólintott.
– Majd ha eszembe jut egy hozzá méltó név.
Továbbmentek, és másnap reggel végre elérték az utolsó fákat. Azokon túl
kezdődött a kísérteterdő.
– Astra Hárfája! – káromkodta el magát Sardal. Láthatóan megrázta a látvány.
Kaz azonban azon kapta magát, hogy a múltba merült. Egy szinte teljesen kihalt
vidék feküdt előtte, amely láthatólag érintetlen maradt a háború óta. Eszébe
jutottak a goblinok és a sárkányok, a hullahalmok, és az ogre és ember
parancsnokok szitkai, miközben terelték előre a minotauruszokat. A csata
emlékére egy pillanatra eltöltötte a büszkeség, amíg eszébe nem jutott, hogy az
idő nagy részében Huma bajtársai ellen harcolt. Részt vett más csatákban is, a
solamniai lovagok oldalán, és ezekre szívesebben emlékezett.
Öt év. Mostanra arra számított volna, hogy legalább néhány zsenge hajtást lát,
egy-két szál vad füvet – nem ezt a csupasz, halott tájat.
Mintha mennydörgést hallott volna, felnézett az égre, és akkor vette észre,
megkésve, hogy mi a hang forrása.
– Lovasok! – húzta vissza Sardalt.
Valamivel távolabb, mintha a sárkánykirálynő volna a nyomukban, úgy húsz
lovagból álló csapat vágtatott. A két utazó nézte, ahogy gondolkodás nélkül
átszáguldanak a halott erdőn. Kaz tudta, hogy csak egy úti cél felé tarthatnak:
a Vingaard-toronyba.
– Ezek a lovagok különböző helyőrségekből és erődökből jönnek – jegyezte meg
az elf.
Kazban felmerült, hogy honnan tudhatja, aztán eszébe jutottak a történetek,
hogy az elfeknek mennyire kifinomult a látásuk.
– Különböző helyekről jönnek?
Sardal bólintott.
– Sikerült megpillantanom néhány jelzést. Mindegyik lovagon volt egy jelvény,
amelyek az erődöt vagy helyőrséget jelentik, ahová tartoznak. Leginkább a déli
erődök képviseltették magukat abban a csapatban. Érdekes. Szinte kísértést
éreznék, hogy veled tartsak, ha nem lennének más, fontos feladataim... Az elf
elhallgatott, mintha túl sokat mondott volna. Kaz úgy tett, mintha még mindig az
eltűnő lovasok kötötték volna le teljesen a figyelmét.
– Napokkal előttem oda fognak érni. Lehet, hogy a solamniai lovagok újabb
háborúra készülnek.
– Ki ellen?
– Azt nem tudom – dörmögte Kaz. – De ez részben megmagyarázná, hogy miért
fordultak el a saját népüktől. Lehetséges, hogy Takhisis seregének a maradványai
kezdenek összegyűlni. Lehet, hogy alábecsültem őket.
– Gondolod?
 – Nem tudom meg addig, amíg oda nem érek. – Még Kaz fülének is üresnek tűntek
a szavak.
Sardal kihúzta magát.
– Akkor magadra hagylak. Kinyújtotta a kezét, tenyérrel a minotaurusz felé. –
E’li és Astra vezessen, és Kiri-Jolith, aki, azt hiszem, különösen figyelemmel
kíséri, hogy mi történik veled.
Kiri-Jolith a tisztességes csaták istene volt, és úgy nézett ki, mint egy
bölényfejű ember. A minotauruszokra jellemző ellentmondásosságnak megfelelően,
egyesek úgy tisztelték, mint Sargast, Takhisis hitvesét, annak ellenére, hogy ha
a két istenség találkozna, fejedelmi csatát vívna egymással. Kiri-Jolith E’li –
Paladine – fia volt.
A minotaurusz viszonozta Sardal gesztusát, aztán a kísérteterdőre pillantott,
amelybe behatolni készült.
– Azt hiszem, az lenne a legegyszerűbb, ha követném a lovagokat. Elég
egyértelmű ösvényt hagytak maguk mögött. Mi a véleményed Kristályszarv Sardal?
Amikor Sardal nem válaszolt, Kaz visszafordult oda, ahol az előbb még az elfet
látta. A jótevőjének híre-hamva se maradt, még egy lábnyomot se hagyott maga
után. Kaz letérdelt, és megvizsgálta a talajt. A saját lábnyomait olyan messzire
tudta követni, ameddig csak ellátott, de Sardalénak semmi jelét nem látta.
Mintha soha nem is járt volna ott.
Kaz morogva felállt.
– Elfek.
Visszafordult Észak-Solamnia sivár tájai felé, a vállára vette a zsákját úgy,
hogy ne legyen útban, ha netán szüksége lenne a Becsület Arcának a szolgálatára,
és nekiindult. Száz lépést sem tett még a pusztaságban, amikor észrevette, hogy
minden természetes erdei hang hiányzik, egyet kivéve –, amelyet a háborúból
ismert.
Valahol egy varjú hívta károgva a testvéreit. Kaz tudta, hogy csak akkor
kárognak így, ha lakoma áll a küszöbön. A madarak valahogy mindig megjelentek,
ha egy katona haldoklott; leültek körben az ágakra, és várták, hogy eljöjjön az
ő idejük.
Kaz remélte, hogy nem őrá várnak a varjak.

7. FEJEZET

Alig néhány felhő járt ugyan csak az égen, de a nap mégsem sütött olyan
fényesen ezen a sivár vidéken. Kaz semmilyen elfogadható okot nem látott a
jelenségre. Talán a táj egészére kihatással volt a szerencsétlenség, vagy évekbe
telik amíg a sárkánykirálynő átka elhalványul. Csak annyit tudott, hogy boldogan
elhagyná már ezt a vidéket.
Időnként látszottak az élet jelei. Amikor a minotaurusz először megpillantott
egy zöld növényt, olyan örömet érzett, amilyet elképzelni sem tudott volna.
Akkor hát Észak-Solamnia mégsem pusztult el teljesen. Folyt a harc a létezésért.
Gyorsan jött az este, és valamiféle megkönnyebbülést hozott magával. A
sötétben nagyjából minden táj ugyanolyannak festett. A halott fák lehettek volna
akár élők is, egyszerűen a tavaszra várva, hiába tudta Kaz, hogy nem így van.
Csak az erdő hangjai hiányoztak az éjszakából. Egyszer hallotta, hogy egy dögevő
felkiált a holdra. Ezeknek a teremtményeknek valahogy mindig sikerül életben
maradniuk a legzordabb körülmények között is.
Néhány rovar tudatta a létezését, de az éjszaka szokásos hangzavarhoz képest
üresnek tűnt az erdő.
Csaknem üresnek. Miközben lefekvéshez készülődött, valami óriási dolog repült
el felette hihetetlenül sebesen, és eltűnt, mielőtt még felnézhetett volna.
Kazban csak álomszerűen maradt meg egy hatalmas, hosszú, széles szárnyú
teremtmény képe. Először azt hitte, hogy sárkányt látott, de aztán bosszúsan
eszébe jutott, hogy a sárkányok – minden sárkány – eltűnt a háború végével. A
sötétség sárkányait Huma űzte el. A fény sárkányai állítólag önként távoztak,
hogy megmaradjon az egyensúly. Biztosan senki sem tudta. Bármi volt is az
éjszakai repülő, nem tért vissza. Kaz nyugtalanul evett néhány falatot, aztán
lefeküdt.
Zaklatottan aludt ezen az első éjszakán. Valami megfoghatatlan érzés gyötörte.
Egész éjjel forgolódott. Reggelig vagy hétszer felriadt, mindig teljesen éberen,
arra számítva, hogy egy goblin akarja elvágni a torkát, vagy valami
hátborzongató szörnyeteg bújik elő a földből, hogy elvigye. Egyszer azt álmodta,
hogy visszatért a rémfarkas, rámeredt az izzó, halott szempár, válaszokat
követelve a kérdésekre, amelyekre nem emlékezett, és amelyek a példaképeit
állították pellengérre.
Tovább követte a lovagok nyomait. A Vingaard-toronyba tartottak, ehhez nem
fért kétség. A lovaik által hagyott nyomok alapján olyan gyorsan haladtak, ami
csak kitelt tőlük. Napokkal Kaz előtt fognak Vingaardba érni, és ez tökéletesen
megfelelt a minotaurusz céljainak. Nem akart több kalamajkába ütközni, mielőtt
elér a toronyba.
A második nap után jött a harmadik, majd a negyedik és ötödik. Kaz kezdett
meglassulni. A lovagok nyoma elkerülte a falvakat, ami jelenthette azt, hogy a
lovagok azért kerülik el őket, hogy ne találkozzanak senkivel. A minotaurusz
egyelőre nem mert semmilyen következtetést levonni.
Nem sokkal dél után megint meglátta a madarakat. Fekete varjakat.
Ránézésre több tucatnyian lehettek. Először csak azokat látta, amelyek éppen
repültek, később azonban észrevette a fákon ülőket is. A fekete varjak
hulladékevők voltak, és sejteni lehetett, hogy a lovagok által meghagyott
maradékokat ették.
Kaznak mégis más érzése támadt. Felgyorsultak a léptei. Egy régóta jól ismert
szag csapta meg az orrát. Felhorkantott a rátörő undortól.
Hamarosan olyan rengeteg lett a madár, hogy Kaz már arra gondolt, vajon nem
egy élő teremtményt akarnak-e megtámadni, például őt. Amikor azonban meglátta a
pusztítás mértékét, tudta, hogy aligha érdekli őket a személye.
Ameddig csak ellátott, sehol egy túlélő. A testek egymástól kisebb-nagyobb
távolságra feküdtek, mintha az, ami megölte őket, minden irányba széthajigálta
volna a testüket. A lovasok egy részét darabokra szaggatták, másokat teljesen
összezúztak. Mindent beborított a vér, annyi vér, hogy még Kazt is rosszullét
fogta el, pedig ő aztán látott már néhány vad csatát. Most tényleg a
legrettenetesebb emlékeit, a legszörnyűbb rémálmai látomását látta. Ez a
vérfürdő semmihez sem volt fogható, aminek valaha szemtanúja volt, vagy amiről
történeteket hallott. A csapatnak esélye sem maradt az ellen, ami rájuk támadt.
A jelek arra utaltak, hogy a lovagokat meglepetésszerű támadás érte, miután
nyugovóra tértek. Az egyik áldozat a derékalján hevert szétmarcangolva.
Ezek ugyanazok a lovagok voltak, akiket néhány nappal korábban Sardallal
láttak ellovagolni. Jó húsz férfi, mind halott. Nem csatában mészárolták le
őket, hanem szétszaggatták, mintha valami óriási, dühöngő állat tette volna – de
ugyan mi lehetett? Milyen teremtmény létezhetett ezen a vidéken – vagy bármelyik
vidéken –, ami ilyen könnyedén el tudott pusztítani ennyi képzett harcost?
Kaz hátranyúlt, és leakasztotta a harci fejszéjét. Óvatosan megközelítette a
hozzá legközelebb eső halottat. Ezt egy rázuhanó ló teste zúzta halálra. Fiatal
koronalovag volt, akárcsak Huma, annak idején. A kardja éppen a kicsavart keze
ügyén kívül hevert. A minotaurusz futva a fegyverre pillantott, de aztán
visszatért rá a tekintete, amikor észrevette rajta a szokatlan nyomokat és
sérüléseket. Lehajolt, és a szabad kezével felemelte.
A kard elképesztően ki volt csorbulva, meg volt görbülve, és össze volt
karistolva. Kaz még nem találkozott olyan lovaggal, aki ne fordított volna kínos
figyelmet a felszerelése kifogástalan állapotára. A katonák általában hamar
megtanulták, hogy odafigyeljenek a személyes tárgyaikra, különösen, ami a
fegyvereiket illeti. Ez a kard azonban úgy nézett ki, mintha egy kőfalat csépelt
volna vele a lovag. És a kőfal győzött.
Visszaadta a kardot a jogos tulajdonosának, és továbbment. A következő lovag
sem járt jobban; a testének a fele valahol másutt feküdt. Kaz felhördült, és
gyorsan továbbállt. A mészárlás fő helyén tizenhat halott lovagot és tizennyolc
halott lovat számolt össze. Bizonyos jelek arra utaltak, hogy legalább néhány ló
elmenekült, de hogy lovagok is ültek-e a hátukon, azt egyelőre nem lehetett
kideríteni. Kaz talált még két holttestet a táboron kívül. Az egyiknek a feje és
a sisakja egyetlen masszává volt zúzva, a másik pedig egy fa köré tekeredett.
Mindegyik legalább egy napja, de talán régebb óta is halott volt.
Más körülmények között lehet, hogy megpróbál illő végtisztességet adni a
lovagoknak. Ez azonban túl sok időbe telt volna, ráadásul, amilyen a
szerencséje, még jött volna egy másik lovagcsapat, miközben ügyködik.
Megfogadta, hogy legrosszabb esetben is, legalább Lord Oswalnak elmondja, hogy
mire bukkant. Majd a lovagok megbosszulják az övéiket, nem igaz?
Talált még egy lovat és két újabb holttestet fél mérföldre a legutóbbiaktól,
valamint egészen friss lábnyomokat a száraz, poros földön. Ezeket nem ismerte
fel. Nem emberhez, és nem lóhoz tartoztak, és túlságosan elmosódtak, semhogy
bármi mást felismerjen bennük.
Több pár lábnyomot lehetett látni, és úgy tűnt, hogy ezek a betolakodók két
nehéz dolgot cipeltek. Kaz kezdte kapisgálni, hogy mit is találhatott, és
meggyorsította a lépteit, remélve, hogy még nem késett el.
Ezen a területen nem sok fedezék kínálkozott, magukon a fákon kívül. A
megtermett minotaurusznak meggyűlt a baja a rejtőzködéssel. Sejtette, hogy
valahol őrszemek figyelhetnek. Kénytelen volt fejszével a kezében átkúszni a
rothadó aljnövényzet között, miközben folytatta a keresést. A nyomokból ítélve
legalább hét vagy nyolc tagból állhatott a csoport, amelyet követett.
Égett hús szagát hozta a szél az orrlikaiba, és undorodva horkantott.
Felismerte a lóhús szagát, undorító bűzét a még undorítóbb húsnak. A minotaurusz
többször ráfanyalodott az ilyen húsra a háború alatt, de soha nem bírta
megszokni az ízét.
A sülő hús szagával együtt érkeztek az első beszédfoszlányok is. A csapat jól
szórakozott valamin, de ugyanakkor elővigyázatosak is voltak. Goblinok.
– Bökd meg megint, Krynge!
– Nincs mit mondanod, páncélfej?
– Dobd a lángokba, Krynge, hadd halljuk, ahogy visít!
– Neeeem. Nem, amíg nem tudjuk, nem jönnek-e még – kiáltott vissza ez a
bizonyos Krynge.
Kaz egy pillanatra megdermedt, eluralkodott rajta a rettenetes érzés, hogy nem
jó helyen van. Ez kezdett túlzottan úgy hangozni, mint a saját élete, csakhogy
akkor ő volt a goblinok foglya. Huma a saját életét kockáztatva mentette meg, és
Kaz tudta, hogy most ő sem cselekedhet másképp.
Elillant az emlékkép, amikor meghallotta egy őrszem lépteit. A gusztustalan,
zömök, zöld teremtmény hosszú, enyhén görbe lándzsát vonszolt maga után. Még
goblin mércéhez képest is kövér volt, és alighanem azért kapta az őrszem
posztot, mert a rangsor legalján állt. Úgy nézett ki, mint aki készen áll egy jó
kis szunyókálásra. Kaz lassan kezdett felállni, egész boldogan, hogy segíthet
álomba szenderíteni.
A goblin előzékenyen lecsüccsent egy sziklára, vetett egy sötét pillantást a
tábor felé, és elkezdett majszolni egy darab öreg húst, valószínűleg a leölt ló
maradványaiból. A lusta lény annyira nem foglalkozott a kötelességével, hogy Kaz
gond nélkül mögé lopózhatott, és a fejszéje lapjával egyetlen csapással
leterítette. A fejsze tompa puffanással csapódott be, a goblin feje előrebukott,
és mind a hat tokája belesüppedt kövér mellkasába. A minotaurusz előrehajolva
ellenőrizte a mozdulatlan alakot, majd enyhe meglepetéssel nyugtázta, egy morgás
kíséretében, hogy az ütéstől eltört a teremtmény nyaka, és azonnal kimúlt. Nem
támadt lelkiismeret-furdalása. Hasonló körülmények között a goblin gondolkodás
nélkül keresztüldöfte volna a lándzsájával.
A többiek még mindig jól szórakoztak a vezérük kérdezz-felelek előadásán. Kaz
eddig semmit nem hallott a fogoly szájából, és fennállt a valószínűsége, hogy a
goblinok főnöke már túlfeszítette a húrt az áldozatánál. A minotaurusz úgy
szorította a fejszéje nyelét, hogy elfehéredett az ökle.
Óvatosan megkerülte a tábort, remélve, hogy nem kúszik bele egyenesen egy
másik, túlbuzgó őrszem koszos karjába. Ahogy azonban a fajt ismerte, úgy
sejtette, legfeljebb egy vagy két őrszem lehetett.
Felesleges lett volna nyugtalankodnia, ugyanis a második őr sem bizonyult
kötelességtudóbbnak az elsőnél; ez már aludt. Mérlegelte, hogy a fejszét
használja-e, de aztán inkább állon vágta. A goblin meglepett de elfojtott
mordulással felborult, és a pofája a kiszáradt talajba nyomódott. Kazban furcsa
elégtétel mozdult, mintha a saját foglyul ejtői közül fizetett volna vissza
valamelyiknek.
Most jött a neheze. A gúnyolódó hangok alapján megkockáztatta a feltételezést,
hogy még öten vannak. Talán valahogy el tudná őket választani egymástól, de
vajon nem túlságosan kockázatos-e?
Nélküle született meg a döntés.
– Mondtam, hogy ezt ne csináld, Koponyatörő! Ha annyira nem férsz a bőrödbe,
menj, váltsd le Öszvért az őrségben!
– De Krynge...
– Mozgás!
Kaz csendben elátkozott több istenséget. Látta, ahogy egy állatias alak lassan
elindul arra, ahol a minotaurusz végzett az első őrrel. A goblin
teknősgyorsaságából ítélve Kaznak lehetett egy-két perce, de annál nem több.
Pillanatnyilag a goblinok ellazultak, és nem figyeltek...
Nem figyeltek?
Találhatott volna talán másik megoldást, és más körülmények között lehet, hogy
jobb tervet dolgozott volna ki. Ő azonban úgy vélte, hogy mindig a legegyszerűbb
terv a legjobb.
Folytatta az útját ugyanabba az irányba. Az ösvény megkerülte a tábort, és
csaknem szembekerült a hellyel, ahol az első őrt megölte. Egy dologban nem
tévedett: a goblinok nem igazán számítottak támadásra, és csak két őrt
állítottak. Ha lett volna egy harmadik is, valószínűleg nehezebb a dolga.
Sikerült nagyon közel kerülne a goblinokhoz, és végre a foglyot is
megpillantotta.
A fogoly, természetesen, egy solamniai lovag volt. Kikötözték egy póznához, és
a fegyverei egy részét elvették tőle, és arrébb hajították, de akkor sem fért
hozzá kétség, hogy lovag. Nem sok jóval kecsegtetett az állapota. Kaz
szorosabbra fogta a fejsze nyelét, és guggolásba helyezkedett.
– Krynge! – kiáltotta Koponyatörő a tábor másik oldaláról.
Az öt goblin – Kaz szitkozódott a tévedése miatt – egyként fordult arra. A
vezér, Krynge, egy vaskos alak, szakállas lándzsával a kezében, tett néhány
lépést arra, amerre a másik elment. A többiek megindultak a nyomából.
Kaz kitört a rejtekéből. Nem hallatott harci üvöltést, csupán annyit kiáltott
„Goblinok!”, épp, amikor odaért az elsőhöz.
Az ellenfelének csak arra maradt ideje, hogy dülledt szemmel rámeredjen, és a
minotaurusz fejszéje már le is suhintotta a kardforgató karját. A teremtmény
visítva térdre rogyott, miközben egy bizarr mozdulattal megpróbálta elkapni a
lerepült végtagját. Kaz otthagyta, és a következőhöz fordult. Ez valamivel
jobban felkészült, és egy súlyos bunkóssal várta. A goblin szerencsétlenségére a
buzgósága hatalmas hibának bizonyult, amikor Kaz mellbe vágta a fejszéjével, és
kettéhasította. Az ellenfele hátraesett, holtan, mielőtt még földet ért volna.
A minotaurusz most három goblinnal találta magát szemben, amelyek közül egy
lándzsát tartott a kezében.
Krynge Kaz felé bökött a lándzsával. A másik két goblin többféle fegyverrel
küzdött. A nagyobb kartávolság azonban Kaznak kedvezett.
A vezér mintha rájött volna erre, mert intett a másik kettőnek, jelezve, hogy
kerítsék be a támadót.
Megjelent a Koponyatörő nevű is a háttérben. Kaz tudta, hogy négy az egy ellen
nem élheti túl a harcot, különösen, mivel Koponyatörő egy csaknem akkora fejszét
lóbált, mint az övé. A minotaurusz körbepillantott. Az előtte álló hármasból a
bunkóst tartó goblin volt a gyenge láncszem. Ez bizonytalanabbnak tűnt.
Kaz úgy tett, mintha kitámadna Krynge felé, aki erre hátratántorodott néhány
lépést. A másik kettő közelített, azt gondolván, hogy előnyükre fordíthatják a
közelségét, Kaz azonban kifordult a kard elől, és egy lefelé irányuló csapással
az ellenfele bal oldalába hasított. A goblint teljesen váratlanul érte a
találat, csak némi bátortalan védekezésre futotta a bunkósával, majd ledöntötte
egy csapás, amely csaknem kettőbe szelte.
Kaz azonban alulbecsülte a vezért, Krynget. A goblin a hátrálás után azonnal
újra előretámadt. Mielőtt még a minotaurusz kitérhetett volna az útjából, a
szakállas lándzsa hegye beleállt a vállába. A felső kampók beleakadtak a húsába,
és Kaz egy pillanatra biztosan hitte, hogy le fogják tépni a karját. Csaknem
kicsúszott a kezéből a törpe harci fejsze, de tudta, hogy ez a halálát
jelentené. Az őrjítő fájdalommal mit sem törődve, balra vetődött.
A vezér kirántotta a lándzsáját, jó darabot kiszakítva a minotaurusz vállából.
Mostanra Koponyatörő már majdnem olyan közelségbe ért, hogy veszélyt
jelenthessen, és Kaz gyanította, hogy az esélyei nem sokat nőttek, sőt. A seb
fájdalma végigjárta az egész testét. Összeszorította azonban a fogát, és egy
rettenetes suhintással, amely csaknem kiütötte a fejszét Koponyatörő kezéből,
sikerült visszatántorítania a goblinokat.
A lándzsa bizonyult a legnagyobb akadálynak. A másik két támadóval szemben
előnye volt a kartávolsága miatt, Krynge lándzsája azonban legalább olyan hosszú
volt, mint a minotaurusz, és a goblin tudott bánni vele. Még ha a vezér nem is
találja el közvetlenül, a fegyver kampói akkor is beakadnak, és tépnek...
Lassan hátrálásra kényszerítették, és a vállában izzó fájdalom elvonta a
figyelmét. A kardot forgató goblin csaknem támadó közelségbe került, de egy
gyors suhintás a fejszével gyorsan megfutamította. Kaz sajnos egyre csak
hátrált. Tudta, hogy végül nekiszorítják egy fának, és szorosan körbeveszik, míg
aztán nem bírja tovább. Ő ezt tette volna a helyükben.
Most, hogy kezdett kifutni az időből, Kaz hirtelen a feje fölé emelte a
csillogó harci fejszét, és az ellenfeleit megdöbbentő csatakiáltással kitört.
A fejszét, illetve kardot tartó két goblin ösztönösen hátralépett, pontosan
tudván, hogy mind az erőt, mind a távolságot tekintve hátrányban vannak. Krynge
azonban fogadta Kaz támadását, abban a biztos tudatban, hogy a lándzsájával meg
tudja törni a tébolyult támadást. Nem is tévedett volna, ha, ahogy feltételezte,
Kaz őt próbálta volna eltalálni.
A fejsze hosszú ívben sújtott le. Az egyik éle beleakadt a lándzsa horgaiba.
Krynge rájött, hogy mi történik, de már későn. A minotaurusz összeszedte minden
erejét, amellyel egyetlen goblin sem remélhette, hogy szembe tud szállni, és a
fegyvere segítségével kirántotta a lándzsát a tehetetlen goblin mancsából. A
lándzsa csörömpölve a földre zuhant Kaz mögött.
Krynge, most már fegyvertelenül, az okos megoldást választva hátrálni kezdett,
kétségbeesetten keresve valami másik fegyvert. A kardos goblin, aki tökéletesen
tisztában volt vele, hogy milyen elkerülhetetlen kimenetele lehet egy
minotaurusszal folytatott párharcnak – kard a szakszerűen forgatott fejszével
szemben –, sarkon fordult, és elszaladt. Krynge dühösen utána kiáltott valamit,
majd úgy döntött, hogy követi. Koponyatörő, vagy puszta makacsságból, vagy mert
elment az esze, Kazra vetette magát. Rövidebb volt a karja, mint a
minotaurusznak, és járt, mint a cséphadaró. Miközben a goblin hevesen támadott,
Kaz a védtelen felsőtestére sújtott.
Koponyatörő egyszer megpördült a saját suhintása lendületétől, majd a földre
omlott. A mellkasán tátongó mély lyukból kifolytak az életnedvei.
Kaz tisztára törölte a fejsze pengéjét, majd abban bízva, hogy a túlélők
egyike sem tér vissza, hogy zavarja, a fogoly felé fordult. Huma meredt vissza
rá.
A minotaurusz pislogott, aztán rájött, hogy megviselt tekintettel néz rá egy
arc, amely most már egyáltalán nem hasonlított legendás bajtársára. Ez idősebb
volt, legalábbis az évek számát tekintve, ha tapasztalatban nem is, enyhén kerek
orral, és a lovagság körében általános tekintélyes bajusszal. Vékony szálú, és
amolyan szőkés haja volt, amely talán más képet mutat, ha kimossák belőle a
sarat és a vért.
A férfi ajkai berepedeztek, és Kaz tudta, hogy már jó ideje nem kaphatott egy
csepp innivalót sem. Kinyitotta a vizestömlőjét, és a lovag szájához tartotta.
Az ember, a vonásain átfutó bizalmatlan tekintet ellenére, hosszan ivott.
Kaz előhúzott egy kést az övéből, és elvágta a köteleket a lovag kezén és
lábán.
– Nem... mondok el... semmit, szörnyeteg!
Kaz horkantott.
– Nem kell tartanod tőlem, Solamnia lovagja. Nem vagyok goblinbarát, ahogy
arról meggyőződhettél. Paladine-t és Kiri-Jolithot követem, nem Sargast, sem a
Sötétség úrnőjét.
Az ember tekintete elárulta, hogy nincs teljesen meggyőzve, de azt megértette,
hogy Kaz kezei közt jobb bánásmód vár rá.
 A lovag pillanatnyilag nemigen tudott mozogni. Kaz letérdelt, és amit tudott,
megtett, hogy könnyítsen a helyzetén. Futólag átvizsgálta, és látta, hogy bőven
akadnak rajta zúzódások, a jobb lábán pedig behorpadt és megtekeredett a páncél,
ami törött végtagra utalt. Arra gondolt, bárcsak még mindig vele lenne Tesela, a
gyógyító.
Miközben minden tőle telhetőt megtett, hogy enyhítse a fájdalmait, és
bekötözze a sebeit, próbálta meggyőzni a lovagot, hogy biztonságban van.
– Kaz a nevem. Te koronalovag vagy, amint látom. – Az ember sisakjának és
mellvértjének megviselt maradványaira mutatott. A mellvérten különös nyomokat
látott, mintha hatalmas karmok hasították volna át. – Azt is látom, hogy egy
Dél-Ergothhoz közeli helyőrségből jöttél. Ismertem valakit futólag egy másik
helyőrségből, magából Ergothból. Buoron?
A lovag óvatosan megrázta a fejét. Kaz vállat vont. Buoron jó lovag volt,
bizonyos szempontból Humához hasonló, és elesett az első csatában, amikor a
sárkánydárdákat használták. A minotaurusz csak rövid ideig ismerte Buoront, de
megbízhatónak és bátornak találta.
Kaz visszatért a jelenbe, arra eszmélve, hogy az új társa beszél hozzá. A
férfi rekedt suttogással szólt.
– Darius. Dariusnak hívnak. Te azt mondtad... Kaz?
– Igen.
Darius reszkető ujjal a minotauruszra mutatott.
– Téged... kerestet a nagymester?
A minotaurusz keserűen felkacagott.
– És az a terved, hogy elfogsz neki?
A lovag gyöngén megrázta a fejét.
– Nem... azután... amit hallottunk. Minden parancs... gyanús.
– Gyanús?
– Azért jöttünk, hogy panaszt tegyünk. Az első hírnökünk... nem tért vissza. A
neve megjelent egy kiáltványon. Ahogy a tiéd is.
– Értem. Most pedig a társaidat annak rendje és módja szerint lemészárolták a
goblinok. – Kaz a fejét csóválta. – Már nem hiszek a véletlen egybeesésekben.
Dariusnak valahogy sikerült még jobban elsápadnia.
– Mind meghaltak?
A minotaurusz bólintott.
– Úgy hiszem. Sajnálom, Darius. Volt néhány remek lovag a barátaim között
annak idején...
– Mind meghaltak... – hebegte a sebesült lovag. Megpróbált felkelni.
Kaz visszanyomta.
– Meg fogod ölni magad, ha nem pihensz! Nem vagyok gyógyító, lovag, és a
sebesüléseidtől nem szabadulsz meg egyhamar, úgyhogy pihenj!
Darius még egészségesen sem lett volna kihívás Kaz számára. Visszahanyatlott,
és a minotaurusz gyorsan még egyszer megvizsgálta. Mindig nehéz megállapítani,
mennyire sérült valaki, lehetnek belső sérülések...
– Mindenkit megölt a bestia – suttogta a lovag aléltan, csaknem eszméletét
vesztve erőfeszítéstől.
– Micsoda? – dermedt meg Kaz. Dariusra nézett, de a lovag már szinte
elszenderedett. – Hogy érted, hogy „a bestia”? Nem a goblinok művelték ezt?
A lovag szeme felpattant, de a minotaurusz mögé révedt.
– Nem a... goblinok. Ők azután találtak rám... miután az elhajított.
Szerencsém volt; úgy... tűnt, sietve távozott. Paladine! Olyan kemény volt a
bőre, mint a kő! És a szárnya! Olyan...
– Szárnya? – Kaz megborzongott, ahogy eszébe jutott a teremtmény, amely az
egyik este elrepült a feje felett. Milyen közel járt hozzá!
– Miféle jószág lehetett?
Dariusnak sikerült a megmentőjére fókuszálnia a tekintetét.
– Nem jószág volt... nem igazán. A föld urai. A fény és a sötétség gyermekei.
Kaznak ismerősen csengtek a szavak, mintha már számtalanszor hallotta volna az
élete során. Így szokták a vén bárdok jellemezni a... Nem!
– Nem mondhatod komolyan – nyögte –, egy sárkány?
Darius arca eltorzult, ahogy beléhasított a fájdalom.
 – Egy sárkány, minotaurusz, vagy valami sárkányhoz hasonló dolog! Valami,
hatalmas karmokkal, eget elborító szárnyakkal, és akkora állkapoccsal, hogy
képes egyben lenyelni egy embert!
A lovag arca elsötétült.
– De... de itt hagyta a testüket... már amit nem szaggatott szét. Nem értem.
Sárkány volt, és mégsem.

8. FEJEZET

Kaz vállába éles fájdalom hasított, ahogy felemelte gyászos terhét. A lehető
legnagyobb gonddal Darius legutolsó halott társát is feltette a rögtönzött
halotti máglyára. A sebesült lovag valamivel távolabbról nézte, a hátát egy
göcsörtös fának vetve. Neki egy csepp ereje sem volt a feladathoz, amelynek a
végrehajtásához ragaszkodott. Elképzelni sem lehetett, hogy ennyi bátor férfi
holttestét otthagyják az olyan dögevőknek, mint a fekete varjak, vagy ami még
rosszabb, a goblinoknak. Kaznak egy egész napjába beletelt ez az ügylet, de
tudta, hogy Darius addig úgysem lenne hajlandó továbbmenni, még akkor sem, ha
módjában állna, amíg nem ad megfelelő temetést a társainak.
A goblinok már nem mutatkoztak, semmi jele nem volt újabb feltűnésüknek. Kaz
nem hitte, hogy visszatérnek, de azért éberen őrködött.
A lovag, aki valamelyest magához tért tegnap óta, még mindig azt állította
makacsul, hogy egy sárkány, vagy valami nagyon hasonló támadta meg a csapatát.
Kaz nem bírta kiverni a fejéből a gondolatot. Mindenki úgy tudta, hogy az összes
sárkány eltűnt.
– Át kell kötözni a sebedet, Kaz – szólt rá a lovag. – Ne akard, hogy por
menjen a sebbe.
Kaz morogva leguggolt a társa mellé, és hagyta, hogy Darius megtegye, amit tud
a kötözés érdekében. A lovag jelen állapotában ennél többet nem tudott tenni, és
a minotaurusz tudta, hogy rettenetesen szeretne hasznos lenni.
– Köszönöm.
Kaz felmordult.
– Azt hiszem, végül is amúgy sem hagytam volna itt a társaid testét. Sosem
bocsátottam volna meg magamnak, szerintem.
Elmúlt már ugyan dél, már amennyire az erősen felhős ég alatt meg lehetett
állapítani, de az évszakhoz képest szokatlanul csípős volt a levegő. A tűz
kétszeresen hasznosnak bizonyult. A lovagnak szüksége volt a melegre, Kaznak
pedig kellett valami, amivel meggyújtsa a máglyát.
A minotaurusz felállt, és felvette a száraz ágat, amelyet félrerakott erre a
célra.
– Szeretnél mondani néhány szót? – kérdezte, miközben meggyújtotta az ágat.
Darius a fejét rázta.
– Elmondtam, amit kellett, miközben a halottakat pakoltad.
Kaz komoran bólintott, és odalépett a máglyához.

* * * * *

Abban a pillanatban eredt el az eső, amikor egyértelművé vált, hogy a lángok

megszolgálták a céljukat. Kaz úgy számította, ki fog aludni a tűz, de csak
annyira esett, hogy azért életben tudta tartani, ha folyamatosan figyelt rá.
Mire az utolsó láng is kialudt, az eső abbamaradt.
– Paladine-nak legyen hála – mondta csendesen a meglehetősen átnedvesedett
Darius. Kinyújtotta kezét Kaz felé, jelezvén, hogy fel akar állni, a minotaurusz
pedig felsegítette. – Most pedig induljunk – mondta a lovag.
– Nem gondolod, hogy várnunk kellene holnapig? A pihenés csak a javadra
válhat.
Fájdalmas tekintet ült a lovag sápadt arcára.
 – Attól tartok, vannak olyan sebeim, amelyeket csak Paladine vagy Mishakal
gyógyítói tudnának teljesen meggyógyítani. Az utóbbiak közül egyet sem ismerek,
de az előbbiekből mindig akad a Vingaard-torony urai körében.
Kaznak nem tetszett a gondolat, hogy bárkire rá legyen utalva a Vingaard-
toronyban efféle segítség miatt, jobb terv azonban nem jutott az eszébe. Még az
is lehet, hogy találkoznak egy másik Mishakal-gyógyítóval útközben a lovagság
főhadiszállása felé. Kellett, hogy legyen igény papokra ezen az elhagytatott
vidéken. Valakinek kellett segítenie a falusiakon, ha már a toronybeliek nem
tették meg.
– Nem tudjuk, hogy mi folyik most a toronyban.
– De majd megtudjuk – közölte Darius azon a dölyfös hangon, amely Kaz
emlékezete szerint sok lovagra jellemző volt. Időnként még Huma is élt vele.
Olyasvalakinek a megnyilvánulása volt ez, aki hisz az ügye igazában, és ezért
diadalmaskodni fog.
A lovag, egyik kezében a rögtönzött fabottal, amelyet Kaz készített neki,
rátámaszkodott a minotauruszra. Kaz átkarolta a társát, és így indultak el
együtt. Nehézkesen mentek, de azért haladtak.
Az első falu, amit Kaz jó ideje látott, estefelé bukkant fel a láthatáron. Sem
a minotaurusz, sem a lovag nem ismerte ezt a területet, bár azt mindketten
tudták, hogy Vingaard legfeljebb két-három napi járóföldre lehet. Nem tudták
eldönteni, hogy továbbmenjenek-e a falu felé még ma este, vagy sem.
Darius teljesen el akarta kerülni a falut. Emlékeztette Kazt, hogy bőven
Vingaard őrjáratainak a hatókörén belül vannak, és arra, hogy a minotaurusz
fejére még mindig ki van tűzve a vérdíj.
– Egy kardcsapás, és nem maradsz életben, hogy elmondd az igazad.
– Nem hinném, Darius koronalovag, hogy nekem kell emlékeztesselek a sérüléseid
súlyosságára. Örülhetünk, hogy eddig még nem estél össze.
– Nem fog előfordulni ilyesmi.
Kaz csúfondárosan felhorkantott.
– Még a nemes solamniai lovagoknak is megvannak a fizikai határaik. A faluban
talán van gyógyító, és eddig még egyetlen solamniai őrjáratnak sem mutatkozott
jele.
Ez nyugtalansággal töltötte el. Amikor legutóbb a fennhatóság területén járt,
a lovagság rendszeresen őrjáratozott. Többmérföldes körzetben mozogtak, bőven
azon a helyen túl is, ahol Dariust és déli társait letarolta a feltételezett
sárkány. Most pedig nem csak ez a mészárlás maradt észrevétlen, de láthatóan még
a goblinok is szabadon portyáznak, és nem is kis bandákban.
Mi történik a toronyban? Mi történik Oswal nagymesterrel és nagyravágyó
unokaöccsével, Bennettel?
Darius beszélt.
– Te döntesz, minotaurusz. Én jelenleg nem tudok tiszta fejjel gondolkodni.
Kaz végigmérte a fiatal lovag beteges ábrázatát, és tudta, hogy Darius
tisztában van az állapotával. Ez, részéről, megoldotta a helyzetet.
– Néhány perc pihenő, és megyünk tovább. Ha van gyógyító abban a faluban,
Darius, vagy bárki, akinek legalább nagyobb jártassága van a sebek
kitisztításában és újrakötözésében, mint nekem, azonnal kezelésbe vesznek, vagy
megtanulják, milyen egy dühös minotaurusz! – A lovag aggodalmas tekintetére Kaz
szélesen elvigyorodott, kimutatva az összes fogát. – Ne izgasd fel magad,
Darius! Csak rájuk ijesztek.
Az ember nem volt ugyan teljesen meggyőzve, de azért hagyta, hogy
továbbvezesse. A falu végül közelebb feküdt, mint először gondolták. Nem sokkal
sötétedés után már oda is értek. Az épületek nagy részének égető szüksége lett
volna némi felújításra, és a szemét rothadva hevert az utcákon. Mosdatlan testek
bűze terjengett, de titokzatos módon, mintha senki nem lett volna a környéken.
Kaz bizonyára arra a következtetésre jut, hogy a falu elhagyatott, ha nem vesz
észre valami halvány fényt maguk előtt. Az útjuk, amely a település központján
ment át, egyenesen oda vezetett.
– Látok egy fogadót – suttogta Kaz. Darius kimerülten bólintott. Miközben
továbbhaladtak az úton, Kaz számára világossá vált, hogy kihaltnak tűnik ugyan a
falu, gyakorlatilag minden épületből láthatatlan szemek figyelik őket. A szabad
kezével gyengéden simogatni kezdte a harci fejszéje nyelét. Érezte, hogy
mellette a lovag megfeszül. Darius sebesült és összetört állapotában is érezte,
hogy figyelik őket.
Akármi volt is a kocsma neve valaha, már annyira lekopott, hogy a
fáklyafényben nem lehetett elolvasni az írást. Kaz csak addig habozott, amíg
megbizonyosodott, hogy biztosan fogja a társát, majd belökte az ajtót. Nem várta
meg, míg bárki is reagál odabent, hanem belépett, Dariust gyakorlatilag a
lendületével húzva maga után.
– Békés szándékkal jövök – jelentette be harsogva – majd rögtön ezután
pislogni kezdett, amikor meglátta, hogy csak hárman vannak a helyiségben, és
közülük is az egyik egy közeli asztalon fekszik, halálról árulkodó pozitúrában.
A másik két alakot ismerte, és ettől meghökkent kifejezés ült ki a képére.
– Kaz! Hát te élsz? – Egy fürge, aprócska alak szaladt oda hozzá, és átölelte.
– Nagyon is élek, Delbin, de te nem sokáig fogsz, ha nem engedsz el!
A surranó hátraugrott, az elmaradhatatlan vigyorral a képén, hogy látja azt,
akit halottnak és eltűntnek hitt.
– Örülök, hogy látlak, Kaz! Hogy élted túl? A minotauruszok minket a sorsunkra
hagytak, amikor látták, hogy téged elvitt a folyó, és szerintem meg akarták
keresni a testedet, de Tesela azt mondta, hogy soha nem fognak megtalálni, mert
egy kicsit délebbre a folyó nagyon méllyé és vaddá válik. Igazság szerint, ha
egyszer eljutunk még arra, szívesen...
– Vegyél levegőt, Delbin! – mondta derülten az apróság bajtársa. Tesela,
üdvözült mosollyal az arcán ellépett a kiterített alaktól, és üdvözölte a
minotauruszt. – Mi magunk is kerestünk néhány napig, aztán a surranó azt mondta,
hogy el kell mennie Vingaardba, hogy szóljon a nevedben, merthogy, ha meghaltál,
nem tudod már teljesíteni a küldetésed.
Kaz zavartan összevont szemöldökkel Delbinre pillantott. A surranó egyszerre
szégyenlősen és szokatlanul szűkszavúan mormogta:
– A barátom vagy, Kaz.
A minotaurusz önmagát megtagadva rövid, bátorító mosolyt villantott a kis
bajtársára. Delbin felragyogott.
– Amúgy is errefelé folytattam volna az utam, úgyhogy vele maradtam – Tesela
végigmérte a surranót. – Attól a néhány alkalomtól eltekintve, amikor mások
tulajdonai valahogy a zsákjában végezték, fennakadás nélkül telt az út,
Mishakalnak hála.
Most először nézett közvetlenül Dariusra, aki esetlenül megpróbált fejet
hajtani. Tesela arcára mély aggodalom ült.
– Hozzátok ide! – mondta, és egy másik asztalra mutatott.
– Bocsáss meg lovag, hogy annyira belefeledkeztem a gondolataimba, hogy nem
vettem észre, milyen súlyosak a sebeid.
– Nem tesz... semmit, papnő, de mi lesz... azzal a másikkal? – lihegte Darius,
miközben felsegítették az asztalra. – Milady, folytasd vele, kérlek. Én tudok
várni.
Tesela szomorúan a másik férfira tekintett, egy összeaszott vén koldusra. A
féri keze összekulcsolva pihent a mellén.
– Rajta már nem tudok segíteni, Solamnia lovagja. Már amikor eljött hozzám,
akkor is menthetetlen állapotban volt a szegény, rémült öreg.
– Rémült? – kérdezte Kaz a holttestet nézve.
– Rémült. – Tesela elkezdte lefejteni Dariusról a páncélja megrongálódott
maradványait. – Te tényleg ebben a roncsban mászkáltál eddig?
A lovag egyszerre tűnt zavartnak és sértődöttnek.
– Másom szinte nincs is a világon, mint ez a páncél, és ez az egyetlen emlékem
a családomtól. A birtokunk most olyan kopár, mint ez a vidék, és egyedül én
éltem túl a háborút. – Nagyot nyelt. – Amíg a bajtársaimmal együtt nem
szenvedtük el azt a támadást, egész jó szolgálatot tett.
A papnő megvizsgált néhány sebet. Megérintette a sebesültet a bal alsó
bordáinál, mire Darius felüvöltött.
– A hármakra, nőszemély! Azt akarod, hogy én is kövessem a vén koldust a
túlvilágra?
– Meg kell tudnom, hogy mi a bajod, mielőtt Mishakalhoz imádkozom! – csattant
fel a nő. – Mishakal bízik a papjaiban, hogy tudják, mit tesznek, úgyhogy jobb
lesz, ha hagyod, hogy folytassam. Ahogy a sebesüléseidet nézem, lehet, hogy egy
egész napon át imádkoznom kell érted, bár azt hiszem, nem vagy annyira rossz
állapotban. Ráadásul Mishakal semmit sem ad csak úgy, a semmiért cserébe. Nem
veheted magától értetődőnek a segítségét, lovag!
– Bocsáss meg, milady!
Kaz odahajolt, és Teselára nézett.
– Segíthetek valamiben?
A nő rápillantott.
– Keríthetnél magadnak valami innivalót, aztán pihenj. Biztos vagyok benne,
hogy te cipelted a teher nagy részét a nap folyamán.
A minotaurusz körbepillantott.
– Hol van a kocsmáros?
– Elment. Legalább egy hete. Nem hinném, hogy valaha is visszajön. Állítólag
így megy ez itt. Az emberek egyszerűen elsétálnak, és mindent maguk mögött
hagynak. Azt hiszem, még ezek a lelkek is megtörnek egyszer.
– Hogy érted?
A nő a kezébe vette a medálját.
– Majd később elmondom. Ha nem bánjátok, Delbinnel együtt menjetek át egy
másik szobába, és akkor nekem is könnyebb lesz a dolgom.
A minotaurusz morogva engedelmeskedett, és Delbinnel a nyomában odament a
pulthoz. A surranó már túl régóta hallgatott. Most csak úgy zubogtak belőle a
kérdések.
– Mi történt a lovaggal, Kaz? Találkoztatok másokkal is? Úgy tűnik, hogy
mindenki tart az idegenektől, különösen a lovagoktól. Azt mondják, hetek óta
senki nem merészkedett a torony közelébe. Szerinted miért lehet?
A surranó átmenetileg elhallgatott, amikor Kaz a kezébe nyomott egy korsó
valamit, amit a pult alatt álló hordóból csapolt. Mindketten nagyot kortyoltak,
aztán elhúzták a szájukat a savanyú íztől.
– De rossz! – dörmögte Kaz, és letette a korsót. Elővette a vizestömlőjét, és
meghúzta. A vizet egy patakból merítette, amely mellett aznap elhaladtak
Dariusszal. Sós íze ellenére még mindig jobban csúszott mint a hordóból
származó, meghatározhatatlan folyadék. – Az emberek, Delbin, érzem a
jelenlétüket. Néztek minket, ahogy jöttünk. Éreztem. Tényleg rettegnek
valamitől.
– Tesela is ezt mondja, és neki aztán tudnia kell, mert tőle biztosan félnek.
Ez az öreg csak a harmadik volt, aki felkereste, pedig már öt napja itt vagyunk.
Már a halál torkában volt, azt mondta Tesela. Az öreg attól tartott, hogy pénzt,
vagy munkabeli fizetséget fog tőle követelni, mielőtt egy ujjal is hozzányúlna.
Attól is félt, hogy netán elküldi, vagy megveri, ahogy – Delbin habozva
pillantott a másik helyiség felé, ahol Darius feküdt –, ahogy az egyik lovag
tette.
– Micsoda? – Kaz halkan elkáromkodta magát. – Gyere velem! – tette hozzá, és
egy ajtó felé mutatott, amely valószínűleg egy hátsó raktárhelyiségbe
nyílhatott.
Így is volt. Kaz talált egy rothadó tölgyszagot árasztó dobozt, és ráült. Az
megreccsent, de tartotta magát. Delbin talált egy kis sámlit, és nagy izgalommal
letelepedett.
– Folytasd – szólt mogorván Kaz.
Delbin története igazolta a szóbeszédet, amelyet a minotaurusz eddig is
hallott. Ezen a vidéken a lovagság kezdett olyan kegyetlenül fellépni, mint
amilyenek miatt a megalapítója, Vinas Solamnus szembefordult az uralkodójával,
Ergoth császárával. Solamniában most felfordulás és rettegés uralkodott. A
Vingaard-toronyhoz, a rendek szívéhez tartozó lovagok többé már meg sem
próbálták rendben tartani a vidéket, és most goblinok és más keselyűk
szivárogtak be a területre, hogy kifosszák a gyengéket és azokat, akik már
annyira közömbösek lettek, hogy nem is próbálták megvédeni magukat.
– Ez őrület; ez a gonosz jelenléte – suttogta dühösen Kaz.
Delbin félrebillentette a fejét.
– Még mindig el akarsz menni a Vingaard-toronyba? Veszélyes lehet, de ha te
mész, én is megyek, mert aggódtam érted, és amikor azt hittem, meghaltál, az
rettenetes volt. Egy ideig ne merj meghalni, megígéred? Tudod mit? Le kellene
írnom, hogy mi történt veled!
 A surranó benyúlt a zsákjába, és kihúzott belőle valamit, ami semmiképp sem
hasonlított az imádott könyvére, bár papírból készült. Egy irattekercs volt,
hogy pontosak legyünk.
– Hah! Ezt nézd! Vicces írás van rajta, Kaz... és téged említ!
– Hadd nézzem! – Kaz kirántotta a papírt a surranó kezéből, és végigfutott az
íráson. – Rajta van a nevem. „...bűnösnek találtatott a gyilkosság becstelen és
szégyenletes bűnében, és ezért a császár tanácsának rendeletére ezt az
esküszegőt bűnözőnek kiáltjuk ki minden vidéken. Aki ezt az írást viszi, a
minotaurusznép császárának a szolgája, és fel van hatalmazva bármiféle
eljárásra, hogy elfogja, vagy ha szükséges, kivégezze a gyilkost. Kérjük, hogy
mindenki működjön együtt e kiáltvány hordozóival.” Igen udvarias és hivatalos. –
A minotaurusz egy hirtelen, dühös mozdulattal összegyűrte a papírt, és a
társához vágta. – „Császár”! Egy ogre talpnyaló, aki még mindig kapaszkodik a
hatalomba. Honnan szerezted ezt, Delbin?
A surranó szeme elkerekedett.
– Épp ezt akartam elmesélni! Az alacsony minotaurusz, a vezér... emlékszel,
hogy elhajította a lándzsáját?
– Aligha felejthetném el, Delbin. – Kaz összevonta a szemöldökét. – Csakhogy,
emlékszem valami másra is. Mintha összetűzésbe keveredtek volna egymással...
A surranó izgatottan bólogatva közbevágott.
– Így van, Kaz! Az egyikük mögé lépett, és amikor látta, hogy mit tett a
köpcös, jó nagyot behúzott neki. Összeverekedtek, és egy másik a fajtádból, azt
hiszem egy nő, meg csak állt mellettük és nézte őket. Az alacsonyabbnál kés
volt, és megpróbálta vele elvágni a nagyobbnak a torkát, de annak végül sikerült
a karjába szorítania a kisebb nyakát, és kicsavarta a fejét. Azt hiszem, eltörte
a nyakát. A nő odament, és segített neki a folyóba dobni a holttestet, és aztán
együtt elrohantak az erdőbe. Valamivel később találtam egy csinos kis csomagot a
parton, azt gondoltam, a tiéd lehet, csakhogy némi élelmen és azon a tekercsen
kívül más nem volt benne. Azt hiszem, meg is feledkeztem róla, mostanáig.
Harc a hajthatatlan üldözői között? Összecsapás, amely Greel halálával
végződött? Különös. A fogadó elejéből nagy csattanás hallatszott, és Kaz talpra
ugrott. Berohant a nagyterembe, és látta, hogy Tesela az ajtó felé megy. Az
egyik ablakot, ami eddig be volt spalettázva, most betörte egy nagy, és igen
súlyos kő.
– Mi történt itt? – kérdezte felháborodva a minotaurusz.
– Azt hiszem, a falubeliek a társadat követelik – felelte csendesen a papnő,
és az eszméletlen Dariusra mutatott. – Nem kedvelik erre a lovagokat.
– Itt kell maradnunk az éjszakára, gyógyító.
– Tudom. – A nő kinézett az utcára, de senkit nem lehetett látni. Becsukta az
ajtót, odament az ablakhoz, és valahogy sikerült helyretennie a spalettákat. –
Több időt kell még eltöltenem mellette. Miért nem fekszetek le ti ketten?
Biztonságban vagyunk. Nem hiszem, hogy ezek a megfélemlített falusiak túl nagy
bajt okozhatnának, azon kívül, hogy behajítanak egy-egy követ, aztán
elszaladnak. – Kazra pillantott. – Ettől függetlenül, úgy gondolom, még
napfelkelte előtt odébb kellene állnunk.
– Egyetértek.
Kaz nézte, ahogy visszatér a meditációba. A kíváncsiskodó Delbint elkapta a
gallérjánál fogva, és visszavonult a szoba másik végébe. Lehelyezte a surranót
egy padra, majd, miután kivette a fejszéjét a hámjából, maga is elterült egy
közeli padon. Épp akkor hunyta le a szemét, amikor a surranó úgy döntött, hogy
tovább nem bír csendben maradni.
– Honnan szerezted azt a mutatós fejszét? – suttogta Delbin. – Törpék
készítették? Hogyhogy ilyen fényesen csillog? Lefogadom, hogy mágia van benne!
Kitől kaptad? Vagy harcban nyerted?
Így ment tovább a csacsogás, mígnem a surranó megnézte közelebbről a barátját,
és látta, hogy elnyomta az álom. Delbin majd megveszett, hogy megnézze, mit
csinál Tesela, vagy körülnézzen odakint, a faluban, de megígérte az embernek,
hogy visszafogja magát, és most már Kaz is itt van, és biztos, ő is elvárja,
hogy a lehető legjobban viselkedjen... pillanatokkal később már a surranó is
aludt, halk horkolás kíséretében.
 Kaz résnyire kinyitotta a szemét. Delbin időnként kiszámítható volt, és a
minotaurusz tudta, hogy a surranó biztosan nagyon kimerült. Kaz finoman
végighúzta az ujjait a harci fejsze nyelén. Lehet, hogy Tesela szerint nem kell
tartaniuk a helyiektől, Kaz azonban tapasztalatból tudta, hogy a legfásultabb
csoportosulás is egy pillanat alatt dühös csőcselékké tud válni, ha ürügyet
találnak, hogy szabadon eresszék a haragjukat.
Lassan behunyta a szemét, és hagyta magát félálomba merülni. Mindenünnen
érezte, hogy valami történik, de ugyanakkor nem tudta meghatározni, mi lehet az.
Így aztán tudott egy keveset pihenni, de igazi alvásban nem volt része. Lesz
majd ideje pihentető alvásra, ha Solamnia, Vingaard és a saját kétséges ügyei
rendeződnek.

* * * * *

Arra riadt hirtelen, hogy halk lépteket hall a kocsma padlóján csosszanni.
Megragadta a fejsze nyelét, és résnyire kinyitotta a szemét. A gyógyító a fogadó
ajtajánál állt. Úgy tűnt, mintha valakit, vagy valamit nézne odakint. Kaz lassan
felállt, és anélkül hogy Delbint felébresztette volna, odament a nőhöz. Egyik
hatalmas kezében szorította a fejszét.
– Hallottál valamit? – kérdezte halkan.
– Nem... tudom. Talán csak a szél volt, de... – Tesela elveszítette a
magabiztosság álarcát, és ismét egy átlagos, riadt embernek látszott. Lehet,
hogy csak azt hallotta, amint az egyik helyi odamerészkedett, kikémlelni őket.
Talán...
Egy súlyos tárgy pattant le a fogadó tetejéről, és az épület alapjaiban
megremegett. Delbin pislogva felült. Odakint vad szél kapta fel a tárgyakat.
Másféle hang is hallatszott, de a szél egyre hangosabb üvöltése elnyelte.
– Mi folyik odakint? – bődült el Kaz.
– Mi az, Kaz? Valamiféle tornádó? Gondolod, hogy összedönti a fogadót? És ha
igen, nem kellene kimennünk, mielőtt...
– Vegyél levegőt, Delbin! – dörmögte automatikusan Kaz. Odébb tolta Teselát,
és kikukucskált a homályba. Nem hajnalodott még, de a holdakat sem lehetett
látni.
Kaz fa reccsenését hallotta a közelből, és egy nagyon is emberi üvöltést. Még
jobban megszorította a fejsze nyelét, és kitört a kocsmából, az elhaló hang
nyomában. Hallotta, hogy körülötte a falu lakói szétszaladnak, hogy
elrejtőzzenek az otthonaikban.
– Bolondok! Gyávák! Közületek haldoklik valaki! – Semmi hatása nem lett a
szavainak. Ezeknek az embereknek nem sok bátorságuk maradt.
Kaz megbotlott. Egyszer csak előtte termett egy épület, amelyen titokzatos
rombolás ment végbe... és volt ott valami más is, valami hatalmas, nagyon erős,
és nagyon gonosz.
A teremtmény, amely épp azzal foglalatoskodott, hogy szilánkokra hasogassa
szét az épületet, most felegyenesedett. Kétszer olyan magasan tornyosult, mint a
minotaurusz. Kaz, miközben sietve hátrálni kezdett, csapkodó hangot hallott,
ugyanazt a csattogást, amely napokkal korábban elhaladt felette – ez volt az a
szörnyeteg, kétség nem fért hozzá, amelyik egy kivételével megölte az egész
lovagcsapatot.
A fülében dübörgött a szárnycsapkodás, és tudta, hogy a lény gyakorlatilag a
feje fölött van. Ha egy sárkány áldozataként kell is meghalnia, ha ez tényleg
egy sárkány volt, a minotaurusz akkor sem volt hajlandó úgy elpusztulni, hogy
legalább egy óriásit rá ne sújtson.
Miközben Kaz megpördült, és fejszéje veszedelmes ívet írt le, hatalmas karmok
suhantak el a feje felett, néhány hüvelykkel vétve el a célt. A mesterien
elkészített harci fejsze keményen belecsapódott a szörnyeteg oldalába, és hangos
kondulással lepattant róla. Kaz meginogva várta a következő támadást, de az csak
nem érkezett. A teremtmény elrepült, mintha Kaz csak egy átmeneti akadály lett
volna.
Kaz megérintette a fejsze élét. Kicsorbult.
 – Gyere vissza, sárkány... vagy bármilyen pokolfajzat vagy is! Nézz szembe
velem! – Nem érdekelte, hogy mit gondolhatnak a falu lakói. Csak azt tudta, hogy
el akarja kapni azt a valamit.
A lény nem tért vissza, de Kaz észrevette, hogy a szörny, sárkány vagy akármi
északról érkezett, és most ugyanarra tért vissza. Ha továbbra is ebbe az irányba
halad, egyenesen a Vingaard-torony felett fog elrepülni...
Kaz szitkozódva a hámjába penderítette a megrongálódott fejszét. A házakból és
kunyhókból hallatszó sustorgással és nyöszörgéssel mit sem törődve visszasietett
a fogadóhoz. Akár egyedül, akár nem, tudta, hogy minél hamarabb oda kell érnie
Vingaardba. A Vingaard-torony volt mindennek a kulcsa. Ott majd megleli a
válaszokat, amelyeket keres...
...és könnyen lehet, hogy egy sárkányt is talál.

9. FEJEZET

Kaz úgy rontott be a fogadó ajtaján, mintha legalábbis egy démon volna az
Abyssból. Delbin felsikkantott, Tesela keze pedig szorosan rákulcsolódott a
nyakában lógó medálra. Darius még aludt, de mintha egy pillanatra összerándult
volna, amikor a minotaurusz nagy lendülettel odament a papnőhöz.
– Neked van lovad, Tesela. Elbír engem?
– Hogy elbír-e téged? Miért?
Ha Kaz látta volna saját magát, lehet, hogy elbizonytalanodik, a papnő és a
surranó ugyanis egy tébolyult eszelős tekintetébe bámult, mely azt sugallta,
csak egyetlen választ fogad el.
– Elbír... engem? – ismételte meg összeszorított fogakkal.
Tesela sápadtan bólintott.
– A... azt hiszem, elég erős lehet, de...
– Hol van?
– Hátul! Kaz...
A minotaurusz egy szempillantás alatt végigviharzott a kocsmán, és kint
termett a hátsó ajtón. Tesela lova Delbin pónija mellett állt kipányvázva.
Mindkét állat idegesnek látszott, és beletellett egy kis időbe, mire rávette a
papnő lovát, hogy maradjon nyugton annyi ideig, míg ráül a hátára. Kaz
felmászott a nyeregbe – majd egyszer csak leesett, amikor a ló leült.
– Sargas vigyen el, te átkozott barom! Állj fel!
A ló nem volt hajlandó engedelmeskedni. Kaz megpróbálta talpra ráncigálni, de
az állat a mellső patáját belemélyesztette a földbe, és a minotaurusz csak
annyit ért el, hogy elveszítette a fogást, és fél térdre esett.
– Kaz! – érkezett futva Tesela. – Hagyd abba!
– Van benne öszvér vér is? – morogta Kaz. Biztos volt benne, hogy a ló a
bolondját járatja vele.
Tesela idegesen felnevetett.
– Megpróbáltam elmondani, de nem hallgattál meg. Csak nekem engedi meg, hogy
meglovagoljam.
Kaz dörmögött valamit, miközben felállt.
– Van itt egy istálló? Hol találok másik lovat?
– Itt nem találsz egyet sem. Az emberek itt nem tartanak lovat.
– Kiri-Jolith szarvaira, ember! El kell jutnom a Vingaard-toronyba!
Tesela összefonta a kezét, és tekintélyt parancsolón így szólt:
– Akkor megvárod, amíg elkészülünk az indulásra. Nem mehetsz egyedül, Kaz, és
mi nem is engedjük. Hagyd, hogy megnézzem, meggyógyult-e a lovag, és aztán
elkészülünk, hogy együtt keljünk útra. Attól tartok, ez jóval lassabb haladást
jelent, de legalább kihasználhatod az időt, hogy végiggondold, mit akarsz tenni,
ha egyszer odaérünk. Úgy értem, hogy tényleg végiggondold.
A minotaurusz nagyot fújtatott.
– Összezavarsz, papnő. Időnként olyan ellentmondásos vagy.
A nő lassan elmosolyodott, és odalépett, hogy elvegye tőle a gyeplőt.
– Ki kellene próbálnod, milyen egy minotaurusszal bánni.
 Kaz lassan bólintott, és magában azt gondolta, hogy a nőnek talán igaza van.

* * * * *

Darius magához tért, és sokkal de sokkal jobban étezte magát. A kezére meredt,
behajlította a karját, a lábát, aztán felállt. – Paladine-nak legyen hála!
– És Mishakalnak – emlékeztette Tesela.
– És Mishakalnak, természetesen. Köszönöm, papnő. – Zavartan meghajolt a nő
felé, az meg egy kissé elpirult.
– Ez azt jelenti, hogy mehetünk? – kérdezte türelmetlenül Kaz. Örült a lovag
miatt – de minden másodpercnyi késlekedés marcangolta belülről, különösen,
amióta tudta, hogy csak két hátasuk van négy főre, és csak lassan tudnak majd
haladni.
A lovag nagy nehezen levette a szemét Teseláról.
– Hová megyünk?
– A Vingaard-toronyba, természetesen. A sárkányod itt járt az előbb, és azt
hiszem, most a torony felé igyekszik.
– A sárkány? – kiáltott fel Darius. – Megtámadja Vingaardot! Mennünk kell!
– Ugyan mit tehetnél te, amit a Vingaardban lévő összes lovag nem tud
megtenni? – kérdezte Tesela.
– Nem ez a lényeg, milady! Lovag vagyok...
– Akinek több esze lehetne, mint hogy gondolkodás nélkül belerohan a csatába –
Kazra pillantott –, mint egy minotaurusz. Esetleg megpróbálhatnád magadra
ölteni, ami még maradt a páncélodból. A kardnak is hasznát veheted.
Hamar elkészült a csapat. Igazán csak Dariusnak támadt nehézsége, az pedig a
páncélján lévő horpadások és gyűrődések miatt. Kaz ki tudta segíteni. Megfogott
egy-egy darabot, és félelmetes erejével visszahajlította őket, amennyire tudta.
A lovag, aki eddig még nem harcolt minotaurusszal szemben, ösztönösen elmormolt
egy fohászt Paladine-hoz. Tesela ámulva csóválta a fejét. Delbin, aki már látta
Kazt hasonló dolgokat művelni, megpróbálta mindenkinek elmesélni mindegyik ilyen
esetet. A többiek kórusban közölték vele, hogy vegyen mély lélegzetet, és
készítse elő a lovakat.
Akkor hagyták el a falut – egyikük sem tudta meg soha, hogy mi volt a neve –,
amikor az első napsugarak megfestették a láthatárt. Kaz nem nagyon remélte, hogy
tényleg napfényes napjuk lesz. A reggel egy bizonyos szakasza után az égitest
mindig eltűnt a vastag felhőréteg mögött. Rendellenes volt ez az időjárás, a
minotaurusz tudta. Túlságosan is emlékeztette a háborúra, és azokra a vidékekre,
amelyeket meghódítottak Takhisis szolgái. Ahol a gonosz uralkodik, ott ritkán
süt a nap, szokták mondani, és Solamniában nem kerülhet hatalomra a gonosz. Ez
nem történhet meg Paladine e világi harcosainak a hazájában.
Vagy mégis?
Kaz mélyen eltemette a gondolatot, miközben utaztak. Még mielőtt lemegy a nap,
meg fogják látni a Vingaard-tornyot. Hamarosan megkapja a válaszait.
Darius bírta a legrosszabbul az utat, de nem a sérülései miatt. Azokat
teljesen meggyógyította Mishakal ereje. Nem, inkább mintha maga a táj lett volna
rá fájdalmas hatással. Mint sokan mások, ő is arra számított, hogy mostanra már
bőven a felépülés útján lesz Solamnia. Ez – ez egy pusztaság volt.
– Hogyan maradnak itt életben olyan sokan? – kérdezte elborzadva Kazt. –
Hogyan maradnak életben?
– A föld nem teljesen halott, ember, de egyetértek, hogy szinte lehetetlen.
Nem üldözték őket goblinok; sem sárkány, sem más szörnyeteg nem csapott le
rájuk, hogy lesöpörje őket, mint holmi játékokat. Igazság szerint, egész
kellemes lett volna a nap, ha maga a táj nem olyan kísérteties. Kaz észrevette,
hogy Tesela szünet nélkül a medálját fogdossa. Eszébe jutott Delbin, és
lepillantott az apró alakra, aki mellette csücsült, a póni hátán. Delbin kezdett
egyre búskomorabbá válni, ami igencsak különös volt a fajtája részéről. A
surranók rendszerint vidámak voltak. Kazban felmerült, hogy megkérdezi, miért
lógatja az orrát. Aztán elbizonytalanodott, amikor belegondolt, milyen lehet, ha
egy surranó megpróbál elmagyarázni egy ilyen bonyolult érzelmi állapotot, és
inkább nem erőltette a dolgot.
A kora estével érkezett a távoli, ködbe burkolt meglepetés.
 Darius vette észre először, hogy nem csak egy újabb kivehetetlen folt a
láthatáron. Ő tudta, hogy merre járnak, és ahhoz képest mekkora lehet a valódi
mérete a dolognak.
Alig hallhatóan suttogta a szót:
– Vingaard!
Kaz hunyorogva próbált kivenni valamit a távolban. – Biztos vagy benne?
– Mi más lehetne?
– Az igaz. – Jóval gyorsabban haladtak ugyan, mint amit Kaz lehetségesnek
gondolt volna, de a solamniai lovagok fellegvárát akkor is csak másnap érhették
el. Gyűlölte a gondolatot, hogy meg kell állniuk, mikor már olyan közel járnak,
de emlékeztette magát, hogy ezen a vidéken goblinok is járnak, és valami óriási,
megnevezhetetlen szörnyeteg is garázdálkodik. Hadd találjon rájuk az ellenség.
Még mindig jobb, mint belesétálni egy csapdába. Ráadásul, eddig nem láttak még
ugyan egyetlen solamniai őrjáratot sem, sosem lehetett tudni, nincs-e egy
valahol a közelükben akár most is.
Nyugtalanul vert tábort a csapat aznap este. Kaz és Darius is minduntalan az
eget fürkészte. Delbin, akinek nem lett fényesebb a hangulata, evés után szinte
azonnal álomba zuhant. Tesela, aki alig aludt valamit az előző éjjel, hamarosan
követte a példáját.
Darius felajánlotta, hogy őrködik elsőként. Kaz vitatkozott vele egy keveset,
de aztán beadta a derekát. Kiderült, hogy nem sok jelentősége van. Egyikük sem
tudott igazán aludni aznap éjjel, és mindketten azzal töltötték az időt, amíg a
másikon volt a sor, hogy türelmetlenül várták a hajnalt.
Annyira eseménytelenül telt az éjszaka, hogy Kaznak az jutott az eszébe, nem
kellene-e neki is magánál hordania egy olyan üres könyvet, mint Delbiné, hogy
feljegyezze az ilyen ritka éjszakákat. Mégis, a nyugalom ellenére a minotaurusz
olyan izgatottan ébredt, hogy a keze reszketett a várakozástól... de miért is?
Nem tudta biztosan megmondani. Ugyanaz az érzés kerítette hatalmába, ami már
napok óta bujkált benne. Rettenetesen kívánta is a Lord Oswallal való
találkozást, de ugyanakkor ódzkodott is tőle.
Elhaladtak még néhány szegény település mellett, ahol rongyos emberek
tengették nyomorúságos életüket. Egy-két elszánt lélek átkokat szórt rájuk, de
senki sem kísérelt meg ártani nekik. Kaz nem tudta volna megmondani, mi zavarja
őket jobban, az ő jelenléte vagy a lovagé, Dariusé. Nyilvánvalóan Darius is
tisztában volt vele, hogy az emberek egy része gyűlölködő pillantásokkal
méregeti. Fájdalmas tekintetet vetett Kazra. Olyasvalaki számára, aki
elhatározta, hogy Paladine dicsőségének szenteli az életét, ez rettenetes
arculcsapást jelentett. A solamniai lovagokra, mint jótevőkre kellett volna
tekintenie a népnek, nem pedig mint elátkozott ellenségre.
A Vingaard-torony egyre csak nőtt a láthatáron, és mintha egy kissé változott
volna az alakja, ahogy közeledtek. Volt valami rosszat sejtető a kinézetében,
arról nem is beszélve, hogy még mindig nem akadtak össze egyetlen őrjárattal
sem. Ilyesmiről eddig hallani sem lehetett. Kaz babrálni kezdett a fejszéjével,
aztán végül teljesen kihúzta a hámból. Észrevette, hogy Darius a kardján tartja
a kezét, és még Delbin is végigsimított az egyik tőrén. Tesela, aki nem viselt
fegyvert, imádságokat mormolt az orra alatt.
– Nincsenek ott a lobogók – állapította meg Darius.
Kaz megvonta a vállát.
– Talán csak lefittyedtek, mert nem fúj a szél.
Ebben igaza volt. Tényleg nem fújt a szél, és egyetlen hangot sem lehetett
hallani. Még a fekete varjak károgását is szívesebben hallgatták volna, mint ezt
a nyomasztó csendet, amely a tájra telepedett.
Újabb épületek mellett haladtak el, melyeknek egy részén látszott, hogy
felújításra szorulnak, de mindegyik üresen állt. Mintha az emberek egyszerűen
elhagyták volna őket.
– Úgy látszik, senki nem akar túl közel lakni a Vingaard-toronyhoz – dörmögte
Kaz.
Itt-ott látták jelét, hogy történtek kísérletek a földművelésre. Gyászosan
meredező, Delbinnél nem magasabb kukoricaszálak, és elvadult zabfoltok
tarkították a tájat. Mivel ez a terület ilyen közel esett a lovagokhoz, itt
haladt a leginkább előre a helyreállítás. Ha nem történt volna valami, ami
megállította az életre keltés folyamatát, mostanra már talán széles búzamezők
álltak volna itt.
– Lesz problémánk a bejutással a kapunál? – kérdezte Tesela Dariust.
Kaz, akinek ugyanezen járt az esze, a kapura meredt. Pislogott, arra gondolva,
hogy rosszul lát. Nem változott meg a kép. Zavartan felhorkantott.
– Azt hiszem, nem kell félnünk, hogy az utunkba állnak.
– Hogy érted?
Most már elég közel jártak, hogy alaposabban szemügyre vegyék Vingaardot. Kaz
a kapura mutatott.
– Ha nem tévedek, a kapu már most is félig nyitva áll.
Darius dermedten megtorpant, és hunyorogva kémlelt a távolba. Kaz nem
tévedett: még onnan is jól lehetett látni, hogy a minotaurusznak igaza van.
– Lehetetlen! – mormolta a lovag. – Ez szolgálatszegés!
Meglehet, hogy ennél többről van szó... – morogta Kaz. – Sokkal többről.
Eddig úgy siettek, ahogy csak tudtak, ahhoz képest, hogy kettejüknek
gyalogolnia kellett. Most azonban lassítottak, mert nyugtalanították őket a
furcsa jelek. Tesela hangot adott még egy észrevételnek, amit mindannyian
láttak, de nem mertek kimondani.
– Hol vannak az őrszemek, Darius? Hol van az összes lovag? Nem kellene itt
nyüzsögnie a népnek?
A lovag szorongva bólintott.
– De igen... lehet, hogy valahová kivonultak harcolni, vagy talán imádkoznak.
Ezen felvetések egyike sem nyugtatta meg őket, a legkevésbé sem. Vingaard
továbbra is fenyegetően magasodott előttük. Lehetetlenül magasnak és hosszúnak
tetszettek a falai. Látszottak lövésznyílások, de más nem törte meg a falakat. A
hatalmas, kétszárnyú kapun kívül, amely több mint kétszer olyan magas volt, mint
Kaz, más díszített részt nem láttak. Mindkét szárnyat a lovagság szimbólumának,
a fenséges jégmadárnak a színes festménye díszítette, amely kitárt szárnnyal
állt, egy kardot tartva a karmai között. A kard közepén egy rózsa helyezkedett
el, és a tekintélyes korona mintha lebegett volna a jégmadár feje felett.
– Látok valakit! – rikkantotta hirtelen Delbin, nyújtózkodva a nyeregben, az
erőd falaira mutogatva, amit fáradt pónija meglehetősen idegesítőnek talált.
A másik három mind odanézett, de senkit nem láttak. Kaz dühösen a surranóra
villantotta a szemét. Delbin tiltakozva rázta a fejét.
– Tényleg láttam valakit, Kaz. Szerintem egy lovag lehetett; legalábbis páncél
volt rajta, és hát, ki más lenne a Vingaard-toronyban, mint lovagok?
Kaz leintette.
– Ne magyarázkodj. Ha úgy véled, hogy láttál valakit, akkor láttál valakit.
– Akkor hát nincs elhagyatva a torony – jegyezte meg némileg megkönnyebbülve
Darius.
– Ami nem jelenti azt, hogy most is a lovagság kezében van – tette hozzá
sötéten Kaz.
– Igaz.
Ahogy egyre közelebb kerültek, a hatalmas, hallgatag erőd növekedett, mint
holmi türelmesen várakozó ragadozó. Bármennyire éberen figyeltek is, nem
sikerült több lakót megpillantaniuk. Delbin mindazonáltal állította, hogy igenis
volt ott valaki.
Darius a földet fürkészte, nézte a sok-sok állati lábnyomot, amelyek a
toronyba és onnan kifelé vezettek. Valami nem volt rendjén a porban látszódó
lenyomatokkal, és megkérdezte Kaz véleményét. A minotaurusz megnézte őket, és
észrevette, hogy mi zavarja a lovagot.
Megrugdosott egy-két nyomot. A por felkavarodott, és befedett jó pár nyomot.
Letette az egyik lábát, hogy a lábfeje hozzáérjen az egyik épen maradt patanyom
elejéhez.
– Ez a ló... az összes ló elfelé tart a Vingaard-toronyból. Ebben a porban
ezeknek a nyomoknak el kellett volna már tűnniük, ha visszajöttek volna. Kellene
látnunk az érkező lovak nyomait is. Csak néhányat látok.
– Viszont nagyon sok tart elfelé. – Darius csak ennyit mondott, de a
tekintetével végigpásztázta az előttük elterülő síkságot. Számtalan nyom
látszódott rajta, és szinte az összes a toronyból indult kifelé. Kaz látta, hogy
a lovag próbálja meggyőzni magát, hogy a társai valahonnan másfelől tértek
vissza, vagy hogy a nyomok nem jelentenek különösebben semmit. Erre mindig
fennállt a lehetőség.
Amikor végül ott álltak a kapu előtt, némiképp zavarba jöttek, hogy mitévők is
legyenek. Senki nem állította meg őket, és a kapu nyitva állt. Bőven volt akkora
a nyílás, hogy a lovak átférjenek.
– Bejelentjük magunkat – jelentette ki mereven Darius. Kilépett a többiek elé,
és felnézett. – Trebbeli Darius, a korona lovagja, a torony alsó-wystiai
kötelékéből, bebocsátást kér a Vingaard-toronyba, Paladine harcos seregének
legnemesebb otthonába, ahol a nagymester székel.
Kaz türelmetlenül horkantott, a vállára kapta a harci fejszéjét, és határozott
léptekkel megindult a nyitott kapu felé. Delbin pillanatnyi habozás után, a
pónija hátán követte a minotauruszt. Hallották, hogy mögöttük Darius hangja
elcsuklik, amikor észreveszi, hogy ők ketten, mit művelnek.
Kaz olyasféle érzéssel, mintha egy csendes, hűvös istennek áldozna, belépett a
kapun az erődbe.

* * * * *

A Vingaard-toronytól délre, nem messze onnan, ahol Kaz megmentette Dariust,

megállt egy lovascsapat, amíg az egyikük leszállt a hátasáról, hogy szemügyre
vegyen valamit a földön. Rövid idő múlva visszafordult a többiek felé.
– Két pár nyom... erre, milord.
A rózsalovagok páncélját viselő, zárt sisakos alak odalépett az erdőkerülőhöz.
Az erdőkerülő, aki jobban kedvelte a délnyugatra fekvő, erdős vidékeket,
megborzongott. Mint oly sokan, ő is elveszítette a bizalmát a solamniai rendek
követőiben, különösen itt, a háború sújtotta északon. Csak rontott a helyzeten,
hogy a lovag, aki letérdelt mellé, a Rózsa Rendjéhez tartozott, és közel kétszáz
lovag leste a parancsait – kétszáz lovag, és egy ideges erdőkerülő.
– A mészárlás túlélője, és a megmentője. – A lovag hangja kongott a sisak
alatt. – Legalábbis valószínűnek tűnik, tekintve, hogy valaki vette a
fáradságot, hogy elpusztítsa ezt a mocsadékot. – A goblin maradványaira
mutatott, akinek a karját Kaz tőből lemetszette. A goblin valamivel arrébb
mászott, majd végül kimúlt.
A lovag felállt, és az erdőkerülő követte. A kesztyűs kezek leemelték a
sisakot, felfedve a jóképű, kissé dölyfös, sólyomszerű vonásokkal rendelkező
arcot. A lovagság szokása szerint jókora bajszot viselt. Most, hogy a sisak
lekerült a fejéről, sötét haja szabadon omlott a vállára. Parancsoló és
tapasztalatot sejtető fellépése ellenére, fiatalnak tűnt a pozíciójához képest.
Fiatal, de pillanatról pillanatra öregszik, felelte volna erre Bennett, a Rózsa
Rendjének lovagja. Nyugtázta, hogy a nyomok északra vezetnek, ugyanarra, amerre
az ő csapata is tartott. Arra feküdt a Vingaard-torony, az egész lovagság
otthona. A hely, ahol gyakorlatilag felnőtt, az egyik nagymester fiaként, egy
másiknak pedig az unokaöccseként.
Kilelte a hideg a gondolatra, hogy vissza kell térnie arra a helyre, miután az
elméjét elhagyta az átok.
– Két nap – mormolta. Az erdőkerülő értetlenül nézett rá. Bennett
elmagyarázta. – Azt akarom, hogy két napon belül látótávolságba kerüljünk a
toronyhoz. Nem egészen odáig, csak hogy lássuk.
Mennyi a hatótávolsága annak az... akármicsodának? – töprengett. Vajon azonnal
végez velünk? Vagy lépésenként csap le ránk, egyesével, míg újra el nem
veszítjük a fejünket?
Eszébe jutott egy lovag, mégpedig jó lovag – aki egyik pillanatról a másikra
elveszítette az eszét, és leszúrta magát a saját kardjával –, és kis híján
meggondolta magát. Most már azonban nem fordulhattak vissza. Nem, amíg a
Vingaard-torony továbbra is torzul és tekeredik, a saját hagyományának a
megcsúfolásaként.
Nem, amíg a nagybátyja, a nagymester, a Vingaard felett lebegő tébolyátok
áldozataként továbbra is ott ül a termeiben, és háborúzik olyan ellenségek
ellen, akik valószínűleg csak saját elméjében léteznek.
Hatalmas Paladine, így teszed próbára a hitünket? Az én hitemet?
 Meglátott egy fehér villanást a távolban. Kitörölte a hosszú út porát a
szeméből, és megint odanézett. Ilyen hamar visszatért volna a téboly?
– Mi az, milord? Láttál valamit?
– Nem. – Bennett nem szívesen hazudott, de az igazság még rosszabbul
érintette. Egy albínó farkas? Emlékképeket látok?
Sietve visszavette a sisakját, hogy inkább leplezze a bizonytalanságát, és
odafordult azokhoz, akik a kezébe ajánlották az életüket. Nem mind tartoztak a
Rózsa Rendjéhez, de mindannyian a parancsnoksága alatt álltak, mert ő volt a
rangidős lovag ebben a válsághelyzetben. Hat évvel ezelőtt nyugodt lélekkel
elfogadta volna ezt a tényt. Alighanem a halálba is vezette volna ezeket a
férfiakat – már ha tényleg ilyen szerencse érte volna őket. Megváltoztak az
idők. Megváltoztak a kilátások.
Dárdás Huma, a te erőd legyen velem!
Bennett jelzésére lóra szálltak. Csaknem mindegyikük megszenvedte azt a
tébolyt, ami őt is sújtotta. Meg aztán az elf is. Vajon vele mi lett?
A ló hátáról odafordult az erdőkerülőhöz, aki nyugtalanul nézelődött körbe.
– Mi a baj?
– Nem a goblinok támadták meg a délről jövő csapatot, uram. Bármi tette is,
hatalmas volt.
– A sárkányok kora már rég lejárt, ember, és nem tudok róla, hogy bármilyen,
ilyen hatalmas és gonosz teremtmény élne az országnak ezen a vidékén. Afelől
nyugodt lehetsz, hogy a Vingaard-toronyból fenyeget minket veszély, nem az
égből, vagy a körülöttünk lévő sivárságból.
Bennett ezt őszintén hitte. A goblinok és haramiák eltörpültek ahhoz képest,
ami a Vingaard-toronyban – vagy alatta – rejtőzött.
Ahogy megindult a menet, arra a kettőre terelődtek a gondolatai, akik
szakítottak időt rá, hogy tisztességes máglyán elégessék a halott lovagokat.
Abban biztos volt, hogy legalább az egyikük a lovagsághoz tartozott. De a másik?
A lábnyomok nem emberről árulkodtak, inkább ogréra vagy goblinra emlékeztettek,
de ezek a fajok egyáltalán nem tisztelték az emberi halált. Elf sem lehetett.
Lehetséges, hogy... aligha. Csak egy bolond kockáztatta volna meg, hogy elmenjen
az ország szívébe, amely bűnözőnek kiáltotta ki. Még egy minotaurusz sem
lehetett ennyire ostoba.
Akárkik voltak is, Bennett remélte, hogy valamiképp volt annyi józan eszük,
hogy elkerüljék a Vingaard-tornyot.

10. FEJEZET

Amikor belépett a Vingaard-toronyba, Kaznak olyan érzése támadt, mintha a

saját rémálmai egyikébe lépne be. Az egész hely valószerűtlennek tűnt, és ezt
csak erősítették a lemenő nap hosszú árnyékai. A minotaurusz minden pillanatban
azt várta, hogy valami kísértetszerű alak kiugorjon egy rejtekhelyről.
– Hol van mindenki? – suttogta Tesela. Igazából nem kellett volna suttognia.
Darius kiáltozása alighanem a falakon belül mindenkit figyelmeztetett a társaság
érkeztéről. Mégis, valahogy helyénvalónak tűnt a suttogás.
– Paladine vigyázzon ránk! – mormolta a lovag. Döbbenten nézte az udvaron
szétszórt hulladékot. Számos méretes, Kaznál magasabb halom állt szerteszét az
erőd nyílt területein. Mintha valamiféle rendszer szerint helyezték volna el
őket, de azt sejteni sem lehetett, hogy milyen célból. Mintha minden lett volna
ott: székek, páncélok, szerszámok és még sok más.
Kaz összehúzott szemmel fürkészte az erőd belsejét. Az épületeken meglátszott
a karbantartás hiánya. Gondozatlanul burjánzott a moha és a borostyán. Mindent
vékony kosz és porréteg borított.
Darius megfogta Tesela lovának a kantárját, majd Delbinét is, és az istállóhoz
vezette az állatokat. Miután bekukucskált, inkább egy oszlophoz pányvázta ki a
lovakat, ahelyett, hogy bevitte volna őket magába az istállóba.
– Úgy látom, hónapok óta senki nem takarított ki odabent – mondta, miután
visszatért a többiekhez. Nincsenek odabent lovak, és soha nem bocsátanám meg
magamnak, hogy egy ilyen disznóólba tegyem a mieinket. Táptalaja lehet minden
fertőzésnek.
– Akkor nyilván használták még nem olyan régen – jegyezte meg Kaz.
– Egy vagy talán két hónappal ezelőtt. A takarítás azonban már jóval azelőtt
abbamaradt.
A minotaurusz könnyedén a harci fejszéjére támaszkodott.
– Delbin látott valakit, vagy valamit, miközben a kapuhoz közeledtünk. Talán
egy lovagot? Azt mondom, nézzünk körbe.
– Azt hiszem, szívesebben maradok veletek, ha nem bánjátok – jegyezte meg
csendesen Tesela. A jobb keze el nem engedte a medálját. Bármilyen adományok
szálltak is rá, Mishakal papjaként, nem volt gyakorlott harcos, ezt Kaz jól
tudta. A bátorság önmagában nem sokat számított az ellen, a valami ellen, ami
talán itt ólálkodik az erődben.
– Együtt maradunk.
– Így tovább fog tartani a keresés – jegyezte meg Darius.
– Ha pedig valamelyikünk bajba jut, egy örökkévalóság lesz, mire megtaláljuk.
Jobb, ha együtt maradunk. A Vingaard-tornyot többé nem tekinteném biztonságos
menedéknek. Könnyen lehet, hogy valahová goblinok is befészkelték magukat.
– Talán szeretnéd, hogy elmenjünk?
Kaz megrázta a fejét.
– Azért jöttem el idáig, hogy szembenézzek a nagymesterrel, és nem megyek el
addig, amíg nem tudom biztosan, hogy itt van-e, vagy sem. Ha itt van, dolgom van
vele.
Delbinre és Teselára nézett.
– Ti ketten lehet, hogy jobban teszitek, ha odakint vártok meg minket.
Már előre tudta, Delbin mit válaszol erre, és nem lepte meg, hogy a papnő is
ellentmondott neki.
– Te magad mondtad, hogy jobb lenne, ha együtt maradnánk.
A szükség különös bajtársakat tud összehozni, gondolta fanyarul Kaz.
Valószínűnek tűnt, hogy Lord Oswal, ha még mindig itt székelt, leginkább a
saját lakosztályában lesz megtalálható, ami az erőd közepén helyezkedett el.
Vingaard azonban igazi útvesztő tudott lenni azoknak, akik nem ismerték. Darius,
aki több mint két éve nem járt Vingaardban, furcsán homályosnak találta az
emlékeit, olyannyira, hogy Kaz, aki öt évvel azelőtt volt ott utoljára, bizonyos
dolgokra részletesebben emlékezett. Végül már Kaz vezette a kis csapatot, egyre
mélyebbre, az erőd belsejébe. Időnként azonban még ő is úgy érezte, hogy szinte
teljesen kihagy az agya. Annál inkább nyugtalanította a dolog, mert tudta, hogy
nem teljesen az ő hibája. Volt valami a hely levegőjében, amitől borsózott a
háta.
Az árnyékok megnyúltak és felduzzadtak, egész nagy részeket beborítva a
hatalmas erődből. Egyedül a surranón látszott úgy, hogy élvezi a felfedező utat.
Delbin korábbi búskomorságát felváltotta a kíváncsiság. Alig lehetett
megakadályozni, hogy elrohangásszon felkutatni mindenféle érdekes zugokat.
Kaznak a háta közepére hiányzott – és erre Delbint is figyelmeztette –, hogy a
surranót kelljen keresgélnie egy ekkora épületben, mint Vingaard. Delbin ettől
függetlenül egyre messzebbre és messzebbre csatangolt el.
Amikor a maradék kevés nap is eltűnt az egyik külső fal mögött, Kaz
megpillantotta egy fáklya reszkető fényét.
– Oda nézzetek!
A következő pillanatban már el is tűnt, nem úgy, mintha valaki el akarta volna
rejteni, hanem inkább úgy, mintha az, aki vitte, egyszerűen továbbsétált volna.
Kaznak hirtelen az a homályos érzése támadt, hogy a társaságuk egyáltalán nincs
magában, hanem az, aki még mindig Vingaardban lakozott, egyszerűen nem vett
tudomást róluk.
– Elvezet onnan, ahová menni szeretnél – figyelmeztette Darius.
– Nem számít. Ha valaki más is van itt, tudni akarom, hogy ki az.
Szótlanul kanyarogtak tovább a folyosókon és átjárókon, ahogy csak bírtak,
remélve, hogy megpillantják a titokzatos fáklyást, vagy valaki más itt lakót,
bár közben pontosan tudták, hogy könnyen csapdába sétálhatnak.
Eltelt egy negyedóra, és Kaz megállította őket. Tesela és Darius, akikből
hiányzott a minotauruszok hihetetlen állóképessége, szíves-örömest
engedelmeskedtek. A minotaurusz mély lélegzetet vett. A fáklyás eltűnt, csak
Paladine tudta, hogy hová.
Kaz csendben elkáromkodta magát, és épp mondani akarta a többieknek, hogy
vissza kellene fordulniuk, amikor felfedezett egy újabb problémát. Delbin
eltűnt. Igazság szerint, nem emlékezett, hogy mikor látta utoljára a surranót. A
két ember sem tudta.
– Hogy Sargas vinné el azt a vakarcsot! – káromkodott Kaz. Kezdett
belekeveredni egy rettenetes álomba, amelyben mindannyian elszakadnak egymástól,
és az örökkévalóság végezetéig kóborolnak az erőd folyosóinak az útvesztőjében.
– Én figyelmeztettem!
Óriási valami húzott el felettük. Mielőtt bármelyikük egyáltalán
felpillanthatott volna, már el is tűnt.
– Lehet, hogy a surranó nem a saját akaratából távozott – vetette fel komoran
Darius. Körbefordult, mintha minden irányból ellenségekre számítana.
– Szerintem észrevettük volna, ha egy sárkány, vagy akármi legyen is,
lecsapott volna, és elragadja Delbint. Induljunk el visszafelé.
– Szerinted ez okos ötlet? – kérdezte Tesela.
Kaz megvonta a vállát.
– Nem igazán tudom. Egyszerűen csak hirtelen nem tetszik a gondolat, hogy itt
álldogáljunk.
Meg sem mozdultak még, amikor megkondult egy harang. Kaz és Tesela Dariust
fürkészték a homályban, aki figyelmesen hallgatózott.
A harangzúgás abbamaradt.
– Különös. Ha nem tévedek teljesen, ez a harangszó az esti imára hív. Azt
hiszem, most van az ideje.
– Nem olyan régen haladtunk el a harangtorony mellett – emlékeztette őket Kaz.
– Szerintem lehet, hogy Delbin az...
– Delbin aligha tenne ilyen ostobaságot – jelentette ki határozottan Tesela. A
minotaurusz nem szállt vele vitába. A surranók kalandvágyók voltak, nem buták.
Most már nehezen haladtak. Az erőd szinte teljes sötétségbe borult. A három
útitárs botladozva ment előre, nagyjából a harangtorony felé.
Pillanatnyilag Darius ment az élen, és csaknem beleütközött egy magas
valamibe, ami egyszer csak elállta az útjukat. Csak pillanatok múltán jöttek rá,
hogy ez a bizonyos valami egy solamniai lovag, teljes páncélzatba öltözve,
méretes karddal a kezében. A lovag sisakja eltakarta az arcát. Annak ellenére,
hogy csaknem nekimentek, egy lépést sem hátrált.
– Nem hallottátok a harangot? – dübörögte a lovag a sisakjában. – A
sárkányfigyelőkön kívül mindenkinek imádságra kell mennie, a nagymester parancsa
szerint.
Darius a hüvelyébe tette a kardját.
– Most érkeztünk a Vingaard-toronyba, barátom... – kezdte.
A másik lovag előrehajolt, mintha most venné észre Darius társait.
– Démonfajzat!
Darius minden magyarázat nélkül, egyszerre azon kapta magát, meghátrál egy
kardcsapás elől, ami a fejét akarta lenyisszantani. Kaz, látva, hogy a társa nem
fogja tudni időben kiszabadítani a kardját, előrevetette magát, kezében a harci
fejszével. A kard pengéje egy éles csendüléssel lepattant a fejsze lapjáról, és
a támadó lovag elveszítette a fogást a fegyveren, mely a földre esett, miközben
Kaz folytatta a támadást, nekiütközve az ellenfelének, mielőtt még az
összeszedhette volna magát. Miközben ketten összeborultak, a minotaurusz szinte
rosszul lett a lovagból áradó furcsa bűztől. Mindketten a földre zuhantak, Kaz a
lovagra.
Kaz mindig úgy gondolta, hogy az ereje sokszorosan fölülmúlja a legtöbb
emberét. Még saját népe körében is hírnévre tett szert az arénában, amikor
versengett a társaival a rangsorért. Most azonban azt vette észre, hogy küzd a
felülmaradásért. A lovag nemcsak, hogy szembeszállt az erejével, de kezdett
rajta felülkerekedni.
– Darius – sikerült kinyögnie. A társa habozott: a rendjéhez legyen-e hű, vagy
a minotaurusz iránt érzett baráti érzelmekhez. Végül Kaz a segítségére sietett.
– Vedd le... a sisakját! – mondta.
 Az ismeretlen lovag hiába küszködött, miközben Darius lecibálta róla a
sisakot, és már majdnem eldobta, amikor meglátta a lovag arcát.
– Üsd meg!
Darius összeszorította a fogát, elrebegett egy bocsánatkérő fohászt Paladine-
hoz, és behúzott egy jókorát lovagtestvére állkapcsára, majd aztán még egyet,
amikor másik meg sem rezdült. Ezúttal elkábult a férfi. A csapdába esett lovag
ettől függetlenül küzdött tovább ösztönösen, és végül Kaznak kellett bevinne egy
utolsó ütést az állkapcsára.
– Az első lélek, akivel összefutunk Vingaardban, és kiderül, hogy eszelős –
morogta Kaz, a torkát dörzsölve. Érezte, hogy vérzik egy kicsit, és nem volt
kétsége felőle, hogy az elkövetkező napokban látszódni fognak a dulakodás
nyomai.
Erről eszébe jutott a papnő, és megpördült, félig-meddig arra számítva, hogy
Delbin után ő is eltűnt. Azt látta azonban, hogy némi megkönnyebbüléssel nézi
őket.
– Sajnálom, Kaz, Darius. Mindent megpróbáltam, de nem reagált.
– Reagált?
– Megpróbáltam elaltatni. Hihetetlen ellenállást tanúsított.
– Nem lep meg – felelte csendesen Darius. A lovagtársa mellett térdelt, és a
páncélját meg az arcát vizsgálta. – Rózsalovag. Nekik is van némi hitbeli
erejük.
Kaz felállt, és undorodva felhúzta az orrát.
– Az biztos, hogy a tisztaságról nem sok fogalma van.
A minotaurusz számtalan lovaggal találkozott annak idején, és a solamniai
lovagok, bizonyos más rendekkel ellentétben, hittek az igényesség erényében. Ez
a lovag, a jelek szerint nem. A páncélja ócska volt, horpadt, és vastag
koszréteg borította. A bajszát nem fésülte, egész kócosan lógott, szénakazal
haja pedig jó ideje nem látott sem fésűt, sem másféle ápolást. Ráadásul olyan
bűzt árasztott, mintha legalább egy hónapja nem mosakodott volna.
– Mit tegyünk vele? – kérdezte Tesela.
– Solamnia lovagja – emlékeztette őket feleslegesen Darius. Felpillantott a
többiekre. – Ennek értelmében tisztességgel kell bánni vele. Ha beteg, te talán
tudsz rajta segíteni, Tesela.
– Megteszem, ami tőlem telik.
Megint megszólalt a harang. Darius felállt, és mind a hárman a torony felé
néztek.
– Mishakal!
Kaz és Darius a papnőre pillantott, aki oda mutatott, ahol a másik lovag
feküdt – illetve már nem feküdt. Nyoma sem maradt, még a sisak sem, amelyet
Darius levett róla. Kaz beleszagolt a levegőbe. Erős bűz érződött, de általános
szagnak tűnt, és össze sem lehetett hasonlítani azzal, amit a lovag árasztott
magából.
– Nem tetszik ez nekem.
A harang mindössze egyet kondult, de most egy másik hang lépett a helyébe –
lassan csapkodó, hatalmas szárnyak verdesése.
– Legalább egy fáklyánk lenne – dörmögte Darius.
– Létrehozok – egy fénykört, ha gondoljátok, hogy segít – ajánlotta Tesela.
A minotaurusz a fejét rázta.
– Jelen esetben a fény csak könnyebb célponttá tenne bennünket, akármi is az,
ami jön.
Erősödött a zaj. Por és törmelék hullott rájuk a mennyezetről.
– Közvetlenül felettünk van! – suttogta Darius. Óvatosan kivonta a kardját.
– Az nem sokat fog használni. Az én fejszém kicsorbult rajta, még a faluban.
– Akkor mit javasolsz?
Teselától érkezett a válasz.
– Ott!
A másik kettő odafordult, de nem láttak semmit. Aztán Kaz megpillantott egy
ismerős, gyermeki arcot, amint kikukkantott egy sarok mögül. Nem tűnt fel neki,
hogy milyen tisztán látja Delbin a sötétben. A surranó az ajkára tette az egyik
ujját, és szélesen vigyorgott. Integetett nekik, hogy menjenek oda hozzá.
– Biztosan talált valamit – jegyezte meg Tesela.
 – Remélem valami biztonságos helyet.
Elindultak a fal mentén Delbin irányába. Darius ment elöl, és Kaz fedezte őket
a teremtménnyel szemben, amelyről már tudta, hogy nem fog rajta a fejszéje.
Hangok keltek körülöttük. Nem az ismeretlen lény neszeit hallották odafentről,
hanem olyan zajokat, amelyekre a Vingaard-toronyban számítani lehetett: egyre
közelebb vonuló lovagok lépteit, csatalovak nyerítését, ahogy a lovasaik
behúzták a gyeplőt, és egymásnak csattanó acélok csendülését.
Az egészet az tette rémisztővé, hogy az elhagyott erődben még mindig egy
lelket sem lehetett látni.
– Vingaard el van átkozva – mormogta zordan Darius. – Életre keltek a holtak
lelkei.
– Ha csak zajt csapnak, nincs mitől tartanunk. Ha testet öltenek, mint az az
előbbi, akkor fájhat a fejünk.
Kaz szerette volna, ha magabiztosabban cseng a hangja. – Hol van Delbin? –
kérdezte hirtelen Tesela.
– Sargas... ne! Ha megint egy kísértetet követtünk... – Elhallgatott, amikor
Delbin újra felbukkant.
– Azt mondja, siessetek! – suttogta a surranó olyan hangosan, amennyire még
biztonságosnak tartotta. Úgy tűnt, hogy már nem köti le a fellegvár felfedezése.
– Ki mondja? – kérdezte Kaz, amikor odaértek hozzá.
– Erre most nincs idő, mert lovagok vannak erre, egyéb dolgokról nem is
beszélve, amikről azt mondta, jobb lesz, ha nem botlunk beléjük, mert az egész
hely megtébolyodott, és ha nem jutunk el a könyvtárba...
Legalább néhány dolog nem változik, gondolta fanyarul a minotaurusz.
– Vegyél levegőt, Delbin!
Megint megkondult a harang. Csak egyszer.
Darius lehajolt a surranóhoz.
– Delbin, tényleg vannak lovagok a harangtoronyban? Tudod, merre van a
nagymester? És...
– Ránk vár! – Delbin sietve tett néhány lépést. – Azt mondja, nagyon rossz
lenne, ha elkapnának idekint. A lovagok nagy valószínűséggel megölnek mindent,
ami mozog. Azt mondja, nem tudnak parancsolni maguknak.
Kaz mordult egyet.
– Ha valaki tud válaszokat adni, minden vágyam, hogy találkozzak vele.
– Csapda is lehet – vetette ellen Darius.
– Akkor majd valahogy kiszabadulunk belőle.
A minotaurusz a markába fogta a méretes harci fejszét. Visszatekintve Kaz
megértette, hogy a Vingaard-torony feleannyira sem zegzugos, mint amilyennek
tűnt. Még csak nem is alkotta olyan sok különálló épület. Ezen az estén azonban
másképp festett a dolog, mintha nem az egész torony létezett volna ugyanabban a
zavarba ejtő világban. Egyszer biztosan érezte, hogy Delbin körbe-körbe vezeti
őket, mígnem világossá vált, hogy azért választotta ezt az útvonalat, hogy
elkerülje a Vingaardban ólálkodó „egyéb dolgokat”.
Időnként megláttak egy-egy kísérteties, páncélos alakot, amint átvonult az
erőd központi részén, ahol a nagymester lakosztálya feküdt. Mindegyik fáklyát
vitt, és lassú léptekkel haladt. Egyszer sem tűnt úgy, hogy az ismeretlen
többiek, akik solamniai lovagok lehettek, észrevették volna őket. A surranó
azért soha nem vezette őket túl közel ezekhez a sötét alakokhoz.
Delbin egyszer csak megtorpant.
– Itt van – suttogta. – Bent van a könyvtárban. Kövessetek!
A könyvtár azzal vált ki az erőd többi épülete közül, hogy egyedül ezt
világította meg fáklyafény. Tekintélyes lépcsősor vezetett fel a magas
faajtóhoz. A lépcső mindkét oldalán állt egy-egy oszlop, amelyeken valamiféle
óriási madár trónolt. Kaz végül felismerte, hogy jégmadarak azok,
értelemszerűen. Közelebbről megvizsgálva biztosan kiderült volna, hogy nem csak
koronát viselnek, hanem egy kardot és egy rózsát is tartanak a karmaik között.
Csellengtél egy darabig, minotaurusz. Gyere, és beszélj velem! Oly rég nem
találkoztunk.
Kaz hátán felállt a szőr. Elhűlt a vére, és elfehéredett az ökle, ahogy
megpróbálta még erősebben szorítani a harci fejszét. Mit hallott?
Mit tudsz, minotaurusz? Milyen titkokat tudsz?
 Tesela vette észre először, hogy furcsán viselkedik. Gyengéden megérintette a
karját.
– Látsz valamit? Van valami baj?
Mintha valami rettenetes kényszer nehezedett volna rá, amitől csak úgy tud
megszabadulni, hogy a végére jár. Lassan elfordította a fejét, és a tekintetével
a sötétet fürkészte – mi után?
Menjen még egy kicsit a hajsza?
Egy elmosódott, fehér foltból kibontakozott egy részben körülhatárolható alak,
négy lábbal, és hosszú, keskeny orral. Kaz tudta, hogy ha láthatná közelebbről,
gyilkos vörös szeme lenne, és egyetlen szőrpamacs se volna sápadt, hideg testén.
– Rémfarkas! – köpte a szót Kaz.
– Micsoda?
– Ott... – A minotaurusz pislogott, és azon kapta magát, hogy a semmire mutat.
Az elmosódott alak eltűnt. Már ha egyáltalán ott volt valaha is...
Megint megkondult a harang. Csak egyszer.
– Paladine óvjon minket, mi lenne, ha abbahagynák?
A harang gyászosan kongott, és mivel nem tudtak róla, hogy bármilyen célja
lenne, egyre jobban idegesítette őket.
Delbin végül mintha elveszítette volna a türelmét, ami egészen szokatlannak
számított egy surranó részéről, bár igaz, hogy Delbin egyre több szempontból
szokatlannak bizonyult a fajtájához képest. Megragadta Tesela kezét, és húzni
kezdte kifelé, a szabadba. Darius a papnő után kapott, de az megrázta a fejét,
és futásnak eredt a surranóval. A lovag, nem akarván, hogy Tesela védelem nélkül
maradjon, utánuk vetette magát.
Csak Kaz habozott, nem azért mert félt, hanem mert még mindig hallotta a
rémfarkas hangját.
Ott vagyok, bárhová mész, minotaurusz!
– Halott vagy! – morogta Kaz nem túl meggyőzően. – Halott vagy!
Egyedül állt. Bármi volt is a dolog – szellem, káprázat, a saját elméje
szüleménye –, eltűnt. A könyvtár felé fordult. A többiek az ajtó előtt álltak és
nyugtalanul vártak rá. A minotaurusz összeszorította a fogát, támadásra készen
felemelte a harci fejszéjét, és átrohant a nyílt területen.
Nem záporozott rá nyíleső, és nem vetette rá magát egy horda tébolyult lovag.
A fáklyák fénye ellenére, és ahhoz képest, hogy a viszonylagos csendben minden
lépte mennydörgésnek hangzott, semmi nem akadályozta az útját. Csaknem
megcsúszott siettében, hogy felérjen a lépcsőn. Darius fedezte a hátát, amikor
az utolsó néhány lépést tette meg futva.
Kaz zihálva, szipogva kérdezte:
– Na? Hol van az a mindentudó jótevő, akihez állítólag elvezettél... vagy
idekint kell várnunk egész éjjel?
– Az ajtóban állok, minotaurusz, és azt ajánlom, hogy a társaiddal együtt
gyertek be azonnal! Fiatal még az este, és még csak az őrület első jeleit
láttátok.
Nagyon hűvösen, szinte közönyösen szólt a hang. Hogy hogy termett oda, és
nyitotta ki az ajtót, azt egyikük sem tudta. A fáklyafényben a jótevőjükből a
sötét, kavargó ruhákon és hosszú hajon kívül mást alig lehetett látni. Volt
valami más is a hangjában, amiről Kaz úgy érezte, fel kellene ismernie, de nem
tudta megmondani, hogy mi az.
Delbin gyakorlatilag azonnal megfogadta a jó tanácsot. Darius sem akart
lemaradni egy surranó mögött, úgyhogy követte, egyik karjával védelmezőn terelve
Teselát. Kaz vonakodva követte őket, és csak akkor torpant meg, amikor úgy
vélte, nevetést hall odaszűrődni a könyvtáron kívül sűrűsödő sötétből. Amikor
nem ismétlődött meg, megpróbálta meggyőzni magát, hogy csak a szél süvített.
Az ajtóra retesz került mögöttük, és most nézhették meg először alaposabban
Delbin barátját, és az ő megmentőjüket. Magas volt, csaknem Kazzal egy magas, és
ezüstszürke ruhát viselt. Furcsa módon, a haja, ami jóval a válla alá ért,
szintén ezüst volt, egyetlen szürke folttal a közepén, mintha a ruhát úgy
költötték volna, hogy hozzá illő legyen. Emberfelettien szép volt az arca,
egészen finom vonásokkal. Fiatalnak tűnt az arc, amíg az ember bele nem nézett a
szemébe, a zöld szempár, amelyben szinte hihetetlen kor tüze izzott. Ekkor
mindenki rájött, hogy ez nem ember, hanem elf.
 Az elf összefonta a karját, egészen papos mozdulattal. Az arcán csak egész
apró jele látszott bármiféle érzelemnek, nevezetesen egész kicsit felfelé
kunkorodott a szája széle, amiről Kaz úgy gondolta, hogy biztosan mosolyt
jelent.
– Üdv nektek, barátaim ebben a menedékben, az őrület közepén! A nevem...
– Hollóárny Argaen – fejezte be a mondatot váratlanul a minotaurusz.
Az elf egy kissé mintha elámult volna, és bólintott.
– Azt hiszem, emlékeznék rá, ha találkoztam volna egy minotaurusszal. Mi még
nem találkoztunk.
– Nem, de volt szerencsém egy fajtádbelihez, aki jól ismer téged.
Kristályszarv Sardalnak hívják.
Érzelmek egész sora suhant végig egy szempillantás alatt az elf arcán.
– Sardal. Milyen fura hallani a nevét... bárkinek a nevét, az itt eltöltött
utóbbi három év után.
– Mi folyik itt? – kérdezte csaknem üvöltve Kaz. – Mi történt a Vingaard-
toronnyal és a solamniai lovagokkal?
Argaen arca megint kifürkészhetetlen álarc lett, de a hangja sötét dolgokról
árulkodott.
– Minotaurusz, elképzelni sem tudod, mibe sétáltál bele a társaiddal, és igen
kevés esély nyílik rá, hogy valaha távozzatok, legalábbis ép elmével.

11. FEJEZET

Úgy nézett ki, mintha ez a szoba valaha arra szolgált volna, hogy a lovagok
itt tanulmányozhassák a múltjukról szóló feljegyzéseket. Az egyik falon még
mindig polcokon álltak a kiemelten megőrzött iratok. A szoba többi részét
azonban az elf és az ő munkái foglalták el.
– Ott van. Látod?
Kaz követte Hollóárny Argaen tekintetét. A könyvtár felső szintjén álltak egy
ablaknál, amely Vingaard központjára nézett.
– Látom. Ott lakik és onnan irányít a nagymester, ugye? – Lehet, hogy eltelt
több mint öt év, de Kaz nem hitte, hogy olyan homályos lenne az emlékezete.
– Most ott ül az eltorzult látomások világában, irányítja az egyre fogyatkozó
seregét, akik mind ugyanolyan eszelősök, mint ő, és tudtán kívül védi azt, ami
gyanúm szerint felelős ezért a tébolyért és a varázslatért, amit már te is
megtapasztaltál.
Az elf hirtelen ellépett az ablaktól. Kaz még maradt egy pillanatig, kibámult
a fáklyakörre, amely most körbevette a nagymester szentélyét. Darius, aki
Teselával együtt eddig egy másik ablakból figyelt, követte az elfet.
– Mi az? Minek van akkora ereje, hogy elfordítsa magát a nagymestert Paladine
útjáról?
Argaen odament a szobában álló egyetlen asztalhoz, amelyen több szokatlan és
baljós kinézetű tárgy sorakozott. Felvette a legközönségesebbet, egy a végén
befelé görbülő botot, és mintha elmélyült volna a tanulmányozásában. Mintha
elfelejtkezett volna a lovag kérdéséről.
– Minotaurusz, említette Sardal, hogy miért vagyok itt?
– Annyi minden történt azóta, hogy már nem igazán tudom. Azt hiszem, nem. –
Kaz az asztalon lévő tárgyakra nézett. – Nem vagyok benne biztos, hogy akarom-e
tudni.
– Lehet, hogy nem akarod, mégis tudnod kell. – Az elf felemelte a pálcát, amit
még mindig nézegetett. – Ártalmatlannak látszik?
– Igen, de mivel megkérdezted, kétlem, hogy valóban az.
– Igazad van. Nem megyek bele a részletekbe, de azt elmondhatom, hogy valaki
ezzel az apró tárggyal befolyásolta az időjárást a háború alatt.
– Azzal? – Kaznak eszébe jutott a kiszámíthatatlan idő a háború első
időszakában, és a rettenetes viharcsapdák, amelyeket a fekete mágusok hoztak
létre az utolsó hónapokban. Emlékezett arra a bizonyos, óriási viharra, amely
megelőzte a sötétséget, amikor Takhisis sárkányai és Galan Dracos
szörnyszülöttei elhaladtak egy hatalmas solamniai tábor megtépázott maradványai
mellett. Maguk a lovagok teljes visszavonulásban voltak, amikor végbement a
pusztítás, amelyet sokak a rend történetének legnagyobb katasztrófájának
tartanak.
– Galan Dracos vagy maga hozta létre, vagy ellopta a varázslatot, amellyel ezt
megalkotta. Sokkal erősebb, mint amilyenről valaha is hallottam. Szerencsére,
vagy talán sajnálatos módon, az egyetlen létező darab, ez itt, a három barlang
egyikében volt bezárva.
Az elf szórakozott velük, ezt Kaz tudta. Sokszor így viselkedtek az ősi fajból
valók.
– Mesélj nekünk ezekről a barlangokról, Hollóárny Argaen, és mondd el, hogy mi
közük Galan Dracoshoz.
Megint megszólalt a harang, de az elf nem törődött vele.
– Galan Dracos, a renegát varázslómester, aki kitervelte, hogy még a sötét
utakat követő mágusokat is a saját becsvágya rabszolgáivá teszi, eredetileg egy
hegycsúcs oldalába építette a fellegvárát, a Hylo és Solamnia közt fekvő
hegységben.
– Tényleg? – Delbin aki eddig szokatlanul hallgatag maradt, most felkapta a
fejét. – Egy mágus kastélyának a romjai vannak Hylóban? Nem mehetnénk el arra
valamikor? Ki tudja, talán valaki már járt is arra a családomból. Ezt le kell
írnom! – A surranó benyúlt a zsákjába a könyvéért, de helyette egy apró
szobrocskát húzott elő. – Hát ez meg honnan kerülhetett ide? Nem cuki?
– Azt add ide! – Argaen olyan indulattal lépett oda a surranóhoz, és tépte ki
a szobrocskát a kezéből, hogy Delbin elhallgatott a döbbenettől, a többiek pedig
elkerekedett szemmel meredtek rá. Miközben mindenki elképedve bámult, az elf a
köpenye egyik zsebébe süllyesztette az apró tárgyat, és villogó szemmel nézett
Delbinre. – Nehogy még valamihez hozzányúlj ebben a szobában. Fogalmad sincs,
hogy miket ereszthetsz véletlenül szabadjára. Biztosíthatlak róla, hogy még egy
surranó is megbánná!
Delbin mintha összezsugorodott volna Argaen lángoló tekintete alatt. Az elf
mély lélegzetet vett, és mintha csak most vette volna észre, hogyan hatott a
kitörése a társaságra. A homlokára tette a kezét, és összevonta a szemöldökét.
– Elnézéseteket kérem! Több mint három éve dolgozom itt, és három év nem sok
idő ugyan egy elf életében, más szemszögből örökkévalóság tud lenni. Több mint
három év harc, hogy megőrizzem az ép eszem, miközben a körülöttem lévők, mind
tébolyodottak, és egyre mélyebbre süllyednek. Több mint három év, és közben
tudom, milyen közel rejlik a lehetséges megoldás, és mégsem tudok tenni érte
semmit. Mindennap várom, hogy az őrület magával ragadjon, miközben hiába kutatom
a lehetőséget, hogy eljussak a barlangokba, és megoldjam a zárak rejtélyét.
Minden egyes nap... – Hollóárny lehunyta a szemét. – Galan Dracos
fellegváráról beszéltem – mondta hirtelen. Kinyitotta a szemét, és többé nem
látszott az arcát megnyújtó fájdalom. Az álarc visszakerült a helyére.
Tesela odalépett az elfhez, és a vállára tette a kezét.
– Nem kell most elmondanod. Talán majd később, és talán megengedett, hogy
megnézzem, mit tehetek.
– Nem tehetsz semmit. Ez varázslat, nem sebesülés. Higgy nekem! Én tudom.
– Biztos vagy benne?
Elhessegette.
– Biztos. Most pedig, folytatnám, ha megengeded... – Az elf szándékosan
ellépett a nőtől Kaz felé. – Ahogy mondtam...
– Ismerem a fellegvárat – felelte csendesen Kaz. Még mindig üldözték a képek.
– Jártam ott. Egy sárkány hátán ültem, aki harcos lélek volt, akárcsak én.
Villámnak hívták. Néhány másikkal együtt, egy sárkánydárdával követtük Humát a
falakhoz. Először mindannyian attól tartottunk, hogy soha nem találjuk meg a
helyet, valamiféle láthatatlanná tévő igézet ült rajta, csakhogy Dracost
elárulták a fekete köpenyes mágusok, mert rájöttek, hogyha győzedelmeskedik, ők
is rabszolgasorba jutnak.
Hollóárny szeme felizzott, de nem mondott semmit, csak egy mozdulattal
jelezte, hogy folytassa a minotaurusz.
Kaz arca megrándult, ahogy az emlékek nem kívánt érzelmeket kavartak fel.
 – Egyedül Humának sikerült behatolnia Dracos barlangjába, és ő maga küzdött
meg a mágussal. Valahogy sikerült legyőznie, ezzel meghiúsította a renegát
mesterkedését. – Fanyarul elmosolyodott. – Úgy tűnik, hogy Dracos még az
úrnőjét, Takhisist is el akarta árulni. Amikor azonban rájött, hogy veszített,
inkább elpusztította önmagát, semmint, hogy az istennő szemébe kelljen néznie.
– És a fellegvár? – kérdezte Argaen.
– Amikor megszűnt Dracos ereje, ami összetartotta – közölte Kaz az egyszerre
érdeklődővé vált elffel –, a fellegvár nem bírta megtartani magát a
hegyoldalban. Lezuhant, és vége lett.
– Itt pedig nekem kell folytatnom, noha a történeted választ ad néhány hiányzó
részletre, és mindent összevetve egészen érdekes. – Argaen felvett egy másik
tárgyat, ami egy lecsiszolt fekete kőnek látszott. Dobálni kezdte egyik kezéből
a másikba. – Tudod, mindezzel nem lett vége. Bármilyen magasról zuhant is le az
épület, nagyrésze épségben maradt, Dracos hatalmának újabb dicsőségeként.
– Dracos nem érdemel dicsőséget... csak átkokat.
Argaen Kazra villantotta a szemét.
– Ahogy mondod, minotaurusz. Nem csak a fellegvár maradt részben érintetlen,
hanem számtalan olyan dolog is, amelyeket vagy a befolyása alatt lévőktől
szerzett, vagy ő maga kreált. Ezekről először nem vettek tudomást, amikor a
solamniai lovagok nekiláttak, hogy módszeresen elpusztítsák a sárkánykirálynő
vezér nélkül maradt seregeit. Csak amikor elkezdtek szállingózni Vingaardba a
hírek, hogy titokzatos dolgok történnek a romok környékén, akkor értette meg a
nagymester a fenyegető veszélyt.
– Az összehívás – vágott közbe Darius. – Öt évvel ezelőtt a nagymester
támogatást kért a déli erődöktől. Azt akarta, hogy segítsenek békét tartani,
amíg a vingaardiak, és még néhány másik, északi erőd emberei valamiféle fontos
ügyön dolgoznak! Dracos fellegvára volt az!
– A fellegvár – hagyta helyben Hollóárny. Továbbra is ide-oda dobálta a sima
követ. – Lord Oswal emberei átkutatták a területet. Közel száz Paladine-pap
segített a keresésben, az istenük erejének segítségével fürkészve a romok között
az apró, de mérhetetlenül halálos tárgyak után. Összeszedték a megsemmisült,
nagyobb erejű tárgyak darabjait. Nincs kétségem felőle, hogy bármilyen alaposan
jártak is el, néhány darab elkerülte a figyelmüket.
Kaz Delbinre pillantott, aki csillogó szemmel figyelt. Kirázta a hideg a
gondolattól, hogy a surranó visszatér a népéhez, és elmondja nekik, hogy
valószínűleg kincsek vannak a romok között. Sötét mágia egy surranó kezében?
– Amikor a papok elégedetten megállapították, hogy megtettek minden tőlük
telhetőt, a varázstárgyak összegyűjtött maradványait fegyveres őrizet alatt
elvitték a Vingaard-toronyba, olyan nagyszámú kísérettel, hogy azt lehetett
volna hinni, hogy a lovagok a saját erődjük ellen vonulnak fel. Éjjel érkezett
meg a menet, hogy minél jobban elkerüljék az estleges éberen figyelő kémeket. A
varázstárgyakat leszállították a pincébe, bezárták, és a nagymester valamint a
Lovagi Tanács szándékosan megfeledkezett róluk.
Az elf elmondta, hogy azt nem vették figyelembe, hogy a Varázslók
Konklávéjának is megvoltak a megfelelő értesülési forrásaik. A mágusokat
megrettentette a gondolat, hogy ennyi veszélyt hordozó tárgy egy olyan szervezet
kezében legyen, akik mit sem tudnak a mágiában uralkodó egyensúlyokról. Ebben a
varázslók mindhárom rendje egyetértett. Ugyanakkor nem volt meglepő, hogy a
lovagok egy kissé ódzkodtak tőle; hogy bármilyen mágiahasználó kezére juttassák
a renegát átkozott játékszereit. Egymást követték az érvek, mígnem a konklávé
elf tagjai előálltak a javaslattal, hogy közülük az egyik, egy semleges, aki
pusztán csak a kutatásnak él, tanulmányozza a maradványokat.
Hollóárny Argaen lelkesen élt a lehetőséggel.
– Én ostoba – mormolta az elf. – Inkább bízom magamban, mint a nyakas
testvéreim legtöbbjében. Rajtuk már régen eluralkodott volna a téboly.
Argaen elmesélte, hogy a nagymester fogadta érkeztekor. Lord Oswal tekintélyt
parancsoló férfinek bizonyult, akire még egy elf is könnyen fel tudott nézni. Az
első hetek látszólag gond nélkül teltek el. A lovagok nem engedték ugyan, hogy
Argaen közvetlenül hozzáférjen a tárgyakhoz, de egyenként hajlandóak voltak őket
odavinni neki tanulmányozásra. Ahogy azonban múlt az idő, az elf kezdett
észrevenni bizonyos dolgokat. A darabok, amiket odaadtak neki, általában
jelentéktelenebb erővel rendelkeztek, és hamarosan világossá vált, hogy valaki
szándékosan, körültekintően kiválogatja, hogy mit bocsát a rendelkezésére.
Emellett, a lovagság egyre bizalmatlanabbul állt hozzá. Nem csupán Argaen iránt
voltak bizalmatlanok, hanem mindenkivel szemben. Az észak-solamniai vidékek
újjáélesztésére irányuló kezdeményezések abbamaradtak, mert a Lovagi Tanács
mindenütt köpönyegforgatókat és haramiákat vélt látni. A környéken lakókat
elképzelt bűntettekkel vádolták, majd büntetéseket róttak ki. Annak a kevésnek a
nagyját, amit a föld megtermett, Vingaard ragadta el, mert a lovagság elkezdett
felkészülni a háború visszatértére, valamilyen elképzelt ellenséggel szemben.
Az elf közben csak folytatta a munkálkodást, de érezte, hogy valami nincs
rendjén.
– Nem engedtek be az alsó részlegekbe, ahol a pincék vannak, és amikor
egyetlenegyszer megpróbáltam elsurranni az őrök mellett, nem jártam sikerrel.
Akkor megtanultam, hogy a solamniai lovagok milyen remekül őrzik az értékeiket.
Végre abbahagyta a fekete kő dobálását, és most szorongatni kezdte a bal
kezében. Kaz tekintete egy pillanatra Hollóárny kezére tévedt, és egyre növekvő
ámulattal nézte, ahogy a kő morzsolódni kezd az elf meglepő ereje alatt.
– Egy dolgot viszont megtudtam a próbálkozás során, mégpedig azt, hogy valami
élőlény rejtőzik a pincében. Nem ugyanabban az értelemben él, mint ti meg én,
hanem abban az értelemben, hogy tevékeny... mint egy működésben lévő varázsige.
Darius visszatért az ablakhoz, miközben Hollóárny beszélt, az erőd közepére
szegezte a tekintetét, ott is arra az épületre, amelyben a nagymester
tartózkodott, de erre a legutóbbi kijelentésre megfordult.
– Miért nem figyelmeztetted őket, elf? A nagymester biztosan hallgatott volna
a figyelmeztetésre, hogy a saját lába alól fenyegeti veszély!
– A nagymesteretek addigra már elveszítette a józan ítélőképességét, lovag.
Nagyon közel járt hozzá, hogy megvádoljon, miszerint az ellenségei kémje vagyok.
– Az elf jeges tekintettel meredt a lovagra, és végül Darius hátrált meg. Argaen
arca megenyhült. – Tudom, hogy nehéz megértened, ember, de így történt.
Kaz ezt a pillanatot választotta ki az ásításra.
– Nincsenek kérdéseim, elf; meg aztán, nekem, legalábbis, muszáj ennem és
pihennem.
– Milyen figyelmetlen vagyok! – kapott a fejéhez az elf. A többiekre nézett. –
Mindannyiótoknak kell ennie valamit! Azonnal visszajövök.
Mindenkit meglepő hirtelenséggel az egyik zsebébe süllyesztette a fekete kő
maradványait, és elhagyta a szobát.
A társaság több másodpercig csak állt, és bámult az ajtóra, ahol Argaen
kisiettet. Aztán Kaz szólalt meg csendesen.
– Tesela, mi a véleményed a jótevőnkről? Nem ugyanolyan őrült, mint ahogy a
többiekről állítja?
A nő végiggondolta, majd így felelt:
– Szerintem, még mindig kapaszkodik a józan észbe, de minél tovább marad itt,
annál jobban fog romlani az állapota.
– Úgy tűnik, nem akarja elfogadni a segítségedet.
– Én Mishakal papja vagyok, és gyógyítottam már meg emberek elméjét. Néha
azért tagadják meg a segítséget, mert nem akarják beismerni a saját
gyengeségüket. Néha a tudtuk nélkül kell cselekednem.
Lenézett a medálra.
– Mi is veszélyben vagyunk, Kaz – figyelmeztette Darius. – Ha azt vesszük,
hogy Hollóárny Argaen igazat mond, akkor minden egyes nappal, amit itt töltünk,
egyre nagyobb kockázatnak van kitéve az elménk.
– Tudom – horkantotta ingerülten a minotaurusz.
– Kaz? – Darius megint kibámult az ablakon.
– Mi az?
– Minden tőlem telhetőt meg kell tennem, hogy megmentsem a testvéreimet.
A minotaurusz elhúzta a száját. Jól ismerte ezt a hangnemet, mert Huma is
sokszor használta. Veszélyt jelentett. Azt jelentette, hogy megpróbálják
elfoglalni a lovagság központját, és jó eséllyel egy solamniai kard élére hányva
végzik.
– Csak Argaen szavaiból tudod, hogy mi folyik.
Darius a fejét rázta.
 – Nekem is van szemem, és egyéb érzékeim is működnek olyan élesen, mint egy
elfnek. Elég, ha csak megint kinézel az ablakon. Érezni lehet a fenyegetést.
Kaz csak azért sem akart megrendülni.
– Nem érzek semmit, csak azt, hogy éhes vagyok és kimerült.
– Kaz, a nagymester nevére, ki a te bajtársad... – fordult oda hozzá a lovag,
olyan tűzzel a szemében, amilyen olykor a minotauruszéban lángolt.
Kaz egy bizonyos másik lovagot nem utasított volna vissza, és ettől a
felismeréstől elfogta a bűntudat.
– Lássuk meg, mit hoz a nappal.
Megkondult a harang... egyszer.

* * * * *

A minotauruszok a tábortűz lassan elhamvadó parazsa körül ültek. Hazafelé

tartottak a sokéves hajsza után, amelyben olyasvalakit üldöztek, akiről
némelyikük már kezdte azt hinni, hogy igazából nem is létezik. Átkutatták a
folyópartot, de sem Greel, sem a szökevény holttestét nem találták meg. Hecar és
Helati részletesen elmesélte a küzdelmüket, amely az ő változatuk szerint,
mindkettejük halálával végződött, ahogy dulakodtak az őrjöngő árban.
Scurn nem örült, és Molok, az ogre sem. Így vagy úgy, de mindkettejük élete
teljes mértékben a körül forgott, hogy végül a kezükre kerüljön, és
elpusztuljon. Az indítékaik nagyban különböztek, de gyakorlatilag ugyanolyan
megszállottság hajtotta őket – és most mindketten személyes árulásnak érzeték,
hogy régi ellenségük így eltűnt.
Molok a homlokán lévő sebhelyet dörzsölte, parázsló indulattal. Kaznak az ő
kezére kellett volna jutnia, függetlenül a papírtól, amelyet a minotaurusz
vezérek adtak a társaságnak. Ha rajta múlott volna, Kaz sosem tette volna meg a
keletre visszavezető utat.
Ami Scurnt illeti, ő a legkevésbé sem törődött vele, hogy Kaz él-e vagy hal-e,
csak azzal, hogy ő győzze le a gyáva árulót. Bármennyire rásütötték is a
gyávaság bélyegét, akkor is még mindig híres volt az erejéről, és az arénában
tanúsított rátermettségéről, és a megcsonkított minotauruszt ingerelte a
gondolat, hogy még mindig úgy dicsőítenek egy ilyet, mint ez a szökevény. Scurn
az elismerésre vágyott, a megbecsülésre, hogy legyőzte az egyik valamikori
bajnokot, a harcost, aki magasra emelkedhetett volna a rangsorban, ha nem
vallotta volna, hogy az uralmat a kezükben tartók csupán Takhisis hadvezéreinek
a bábjai.
Az egyesek által solamniai pusztaságnak nevezett vidék szélén vertek tábort.
Épp az előbb egy hatalmas katonai sereg haladt el a közelben. A becsléseik
szerint kétszáz lovas nyomai ösvényt hasítottak a pusztaságba. Helati szerint
solamniai lovagok lehettek, akik vagy visszatérőben voltak a Vingaard-toronyba,
vagy ellene indultak. Alakult ott valami, ami egyszer majd lehet, hogy őket is
érdekelni fogja, most azonban nem akartak mást, csak hazajutni.
Egy sikoly hasított a levegőbe, és éberen kapták fel a fejüket, nem támadás
készül-e. Fejszék, jókora kardok és más fegyverek kerültek elő, miközben a
minotauruszok felálltak. A sikoly nem fajtabelijük torkából szakadt fel; a
minotauruszok nem visítanak úgy, mint egy malac. Volt azonban egy őrszemük
arrafelé.
Épp elindult néhány minotaurusz, amikor az őrszem belépett a tábortűz derengő
fényébe. Az egyik kezében friss vértől csöpögő fejszét tartott, a másikban pedig
egy reszkető, berezelt goblint.
– Két ilyen megpróbált rám ugrani.
A minotauruszok felháborodva hördültek, mordultak, horkantottak. A goblin
igyekezett a lehető legkisebbnek látszani. Senkit nem szívlelte a goblinokat.
Még Molok is undorodva nézett a szánalmas teremtményre.
– Öld meg! – csak ennyit mondott.
– Csak harcban – köpte az őr. – Becstelen dolog lenne kivégezni egy ilyet.
A többi minotaurusz bólintott. Fegyvertelen ellenfelek meggyilkolása nem volt
dicsőséges tett. Molok, kisebbségben maradva, tudta, hogy jobban teszi, ha nem
kérdőjelezi meg a minotauruszok becsületkódexét.
 – Ráadásul – folytatta az őr –, ez a reszkető hájfej mondott valamit, ami
igencsak érdekesnek tűnik.
– Mit? – kérdezte türelmetlen Scurn. Ő ott, helyben végzett volna a goblinnal.
A goblinok nem érdemelték meg a tisztességes küzdelmet. Ugyanolyan férgek
voltak, mint a patkányok.
– Mondd, el goblin! Ismételd meg, amit nekem mondtál!
– Krynge... a nevem, nagybecsű, csodálatos urak...
Scurn oldalba rúgta a goblint.
– Elég a talpnyalásból, és nyögd ki végre! Lehet, hogy életben hagyunk.
Úgy tűnt, hogy a goblin megszívlelte Scurn szavait, és zagyválni kezdett.
– A csapatunk... akkor még sokkal többen voltunk... összeakadt... lovagokkal.
Egy kivételével csupa halott. Jól elszórakoztunk, aztán... aztán egy minotaurusz
ránk támadt, és megölt mindenkit, csak hármat nem! – Krynge rávigyorgott a
társaságra, kimutatva töredezett, sárga agyarait. – Három goblin egy minotaurusz
ellen nem sok esély, ráadásul az egyik goblin kiütve. Elmenekültünk.
Az őrszem minotaurusz hozzátette:
– Úgy ólálkodtak hárman, mint a kutyák. Két ostoba rám támadt ijedtében,
azokat megöltem. Egy suhintással végeztem velük. – Büszke mosollyal megemelte a
fejszéjét, a többiek pedig elismerően bólintottak. – Ez meg meredt szemmel
gagyogott valamit egy másik minotauruszról, úgyhogy idehoztam, hogy mindenki
hallja.
– Egy másik minotaurusz? Ilyen közel? – Molok a goblin elé lépett, és hatalmas
mancsába fogta a teremtmény ocsmány fejét. – Merről jött?
– Délről! Délről jött!
– Kaz! – fordult az ogre Hecarhoz és Helatihoz. – Csak Kaz lehet!
Scurn odalépett Helatihoz. A nő ilyen közelről még undorítóbbnak látta ezt az
eltorzult fejet.
– Azt mondtad, Kaz meghalt! Ahogy a bátyád is! Csak ti ketten láttátok a
harcot, és ezt különösnek találom. Magyarázd meg!
Hecar odalépett a húga és a másik közé.
– Megkérdőjelezed a becsületemet? Hazugnak nevezel?
A többi minotaurusz kezdett felkészülni a becsületbeli párbajra. Többen együtt
érzőn néztek Hecarra, tudván, hogy mi vár rá. Nem egyben fölmerült közülük, hogy
tisztességes úton járnak-e. Hecar jóval többért állt ki, mint a húga és jómaga
becsülete.
Ezt Molok is észrevette, ahogy végignézett a csapaton, és felmérte mindenkinek
a reakcióját. Ahogy Scurn, most már ő sem hitte el Hecar meséjét, a torz képűvel
ellentétben, azonban, ő tudta, hogy mindegyik minotauruszra szükség lesz, ha Kaz
valóban él. Az ogrénak nem ment el az esze; nem állt szándékában egyedül elfogni
Kazt.
– Hecar, nem gondol ő ilyet. – Molok Scurn vállára tette a kezét. A
minotaurusz rávillantotta a szemét, de nem szólt közbe. – Kaz testét nem
találtátok meg. Miért? Mert életben maradt, és gyáván elbújt!
Újabb moraj támadt a többi minotaurusz között. Pontosan úgy reagáltak, ahogy
az ogre akarta. Elég megemlíteni a tisztességet meg a gyávaságot, és mindent
elhisznek, amit mond.
A két minotaurusz még mindig egymást nézte. Scurn még mindig el akarta kapni
Hecart, a másik pedig még mindig meg akarta védeni a húgát. Helati azon
tépelődött, hogy szégyent hozzon-e a bátyjára azzal, hogy elmondja az igazat,
vagy még jobban aláássa a saját becsületét azzal, hogy hallgat. Az utóbbit
választotta.
– És Greel? – kérdezte Scurn. Kezdett derengeni neki, hogy semmi haszna nem
származik belőle, ha most harcba keveredik Hecarral, és megöli. A többi
minotaurusz még mindig inkább Hecar oldalán állt, és Scurn, akárcsak az ogre,
tudta, hogy egyedül nem képes elfogni Kazt. Mégsem bírta rávenni magát, hogy
teljesen felhagyjon a vitával. Kisebb lesz a többiek szemében, ha most
meghátrál.
– Greel nem tudott úszni – jegyezte meg az egyik minotaurusz. – A hegyekből
való a klánja, ahol csak patakok vannak. Sosem tanult meg úszni.
 Ha nem támadt volna pusmogás ennek az új ténynek az említése nyomán, a körben
álló minotauruszok talán hallották volna a négy, egyszerre felröppenő,
megkönnyebbült sóhajt. Molok sietve a kezébe vette az irányítást.
– Értitek? Greel megfulladt. Nem volt úszó. Igazán bátor volt Greel. Nagy
becsület.
Hecar és Helati lopva egymásra pillantott. Greel csak azért végezte a folyóba,
mert ők belehajították a holttestét, miután Hecar megölte. Ami a becsületet
illeti, Greelben egy fikarcnyi sem volt belőle. Már a legelején az volt a
szándéka, hogy egyenesen hátba döfje Kazt a lándzsájával. Kazt csak Helati
kiáltása mentette meg. Greel megriadt, és csak Kaz lovát sikerült halálosan
megsebesítenie. Hecar és Helati abban a meggyőződésben élt, hogy mindkét
minotaurusz meghalt akkor. Kaznak nem találták nyomát, az igaz. Az arcuk nem
árulta el ugyan, de a hír, hogy életben maradt egyszerre töltötte el örömmel és
ejtette zavarba őket.
– Kaz él. Ha északnak tart, akkor a Vingaard-toronyba megy – jelentette ki
Scurn.
– A lovagok foglyul ejtenék – vetette ellen Hecar. – Biztos nem megy oda.
– De igen. – Scurn körbenézett a többieken, a tekintete elidőzött Molokon. –
Vingaardba megyünk. Ha Kaz ott van, követelni fogjuk, hogy adják ki.
Néhány minotauruszt mintha egy kissé rosszul érintett volna a gondolat, hogy
odamenjenek a lovagok erődjébe, és egy foglyot követeljenek. Scurn dühösen
mordult rájuk:
– Vannak köztünk gyávák? Akar valaki úgy hazatérni, hogy nem teljesítette a
fogadalmát?
Nem érkezett válasz. Most nem fordulhattak vissza, mert akkor óriási csorba
esik a becsületükön, és megkérdőjelezhetetlen gyávaság lett volna. Annál már
jobb a halál.
– Akkor megbeszéltük.
– Ezzel mi legyen? – kérdezte az őrszem, és a tarkójánál fogva talpra rángatta
Krynget.
Scurn kivicsorította a fogát.
– Adjatok neki egy kardot. Megkapja azt a tisztességet, hogy bátran megküzdjön
az életéért. Ritkán esik meg ilyen egy goblinnal.

12. FEJEZET

Az aréna közepén állt, fegyvertelenül. A minotaurusztömeg tisztelettel és

elismeréssel zúgott. Kaz azzal fogadta az üdvrivalgást, hogy a magasba emelte a
két öklét, és lassan körbefordult.
Annyira nagy hősnek tartották, hogy senki nem nézte őrültnek, amiért puszta
kézzel állt ki fegyveres ellenféllel szemben. Nem, inkább úgy látták, hogy egy
bajnok így egyenlíti ki az esélyeket. Ha a kihívója mégis legyőzi, nem esik
csorba a győztes becsületén. Az, hogy kihívta a bajnokot, ahelyett, hogy először
felküzdötte volna magát a rangsorban, arra utalt, hogy a kihívó vagy nagyon
bátor, vagy elment az esze. Ez hamarosan kiderül.
A hűbérurak – a „kívülállók”, ahogy nevezték őket –, enyhe derűvel figyeltek
az északi falon álló különleges lelátójukról. Ogre és ember parancsnokok voltak,
az utóbbiak közül az egyik annak a Crynus hadvezérnek a segédje, aki Takhisis
seregeit vezette. Az aréna számukra csak szórakozást jelentett; azért voltak
jelen, hogy szemügyre vegyék az új „önkéntes” jelentkezőket – akik valójában
rabszolga katonák voltak. Az ogrék és emberek nem annyira tisztek, mint inkább
őrök szerepét játszották. A minotauruszokat a következményekre való tekintet
nélkül, eskü kötötte azokhoz, akik csatába vezették őket. Ha egy minotaurusz
esküt tett, akkor az életét adta az ogre parancsnokáért, vagy legalábbis ezt
kellett tennie, ha jellemző képviselője volt a fajtájának.
Kaz és a tömeg egyre izgatottabb lett, ahogy teltek a percek. A bajnok alig
várta, hogy ismét győzelmet arasson, amellyel még jobban megerősítheti a
helyzetét. Mennyi idő lesz még vajon, amíg a kívülállók befolyása hatására a
vezető minotauruszok közé kerül? Már biztosan nem sok!
Kazzal szemben lassan, nyikorogva kinyílt a kapu. A minotaurusz felkészült a
harcra. Eszébe ötlött, hogy vajon ismeri-e a kihívóját. Talán a fiatalabbak
közül való, akik most fejezték be a kiképzést, amelyet Kaz vezetett. Nem, azok
közül egyik sem lenne ilyen bolond. Mindegyiket próbára tette már, és talált
bennük kivetnivalót. Tapasztalatra volt még szükségük, mielőtt egyáltalán
reményük lehet rá, hogy legyőzhetik a tanítójukat.
Lassan belépett egy alak az arénába. Elcsöndesedett a tömeg. A hűbérurak
érdeklődve előrehajoltak.
Egy solamniai lovag állt a tömeg előtt. Ember a minotaurusz ellen. Az igaz,
hogy a lovag hosszúkardot tartott a kezében, páncélt azonban nem viselt, úgyhogy
nem sok minden védte Kaz találataival szemben. A fajtájára jellemző hosszú
bajusz, és a tapasztalatot sugalló testtartás olyan képzettségről árulkodott,
amely a maga módján, a minotauruszokéhoz hasonló. Teljesen egyértelműen
solamniai lovag.
A férfi elindult Kaz felé. Lassan látható lett az arca. Mintha milliméterekre
lebegett volna a minotauruszé előtt. Kaz érezte, hogy elfogja a vakrémület. Csak
ezt az embert, csak ezt a lovagot ne!
Humát ne!
– Így kell lennie, Kaz – közölte hűvösen Huma. Felemelte a kardját, de
ahelyett, hogy lesújtott volna vele, odalökte a minotaurusz elé. – Nálad nincs
fegyver; akkor nálam se lesz.
A lovag szürke sávokkal tarkított haja – meglepő látvány egy ilyen fiatal
emberhez képest –, lobogott a szélben.
Hirtelen megváltozott az arc Kaz előtt; Huma helyett az jelent meg, akit Galan
Dracosként ismert. A hosszú, szinte hüllőszerű arc csúfondárosan nézett rá.
– Mondd el a titkaidat, minotaurusz. Mit tudsz az erőmről? Mit tudsz a
varázstudományomról?
– Ne! – A minotaurusz gondolkodás nélkül ütött a bal kezével, eltalálta a
mágus arcát, akinek a nyaka váratlanul, lehetetlen szögben kitört. Kaz ellenfele
a földre zuhant.
– Sargas vigyen el! – Kiáltotta a fiatalsága sötét istenének a nevét. – Nem
tudok semmit! Hagyj engem, és kísérts másokat!
Kaz elborzadva nézte, ahogy a hulla feje lassan felé fordul, és felmered rá.
Galan Dracos arcára gonosz mosoly ült.
– Igaz. Tényleg nem tudsz semmit.
Az arc lassan visszaalakult Humáévá. Keserű tekintet ült a lovag arcán, mintha
a minotaurusz elárulta volna.
Ez valahogy olyan rettegéssel töltötte el Kazt, amilyennel semmi más nem tudta
volna. Kavarogni kezdett körülötte a világ, mígnem rájött, hogy ez egy álom. Egy
rémálom. Ahogy az álom véget ért, kezdett bekúsznia helyére a sötétség. Kaz
megpróbált menekülni a közeledő sötétség elől, de nem tudott. Belékapaszkodott,
beburkolta, ahogy a pók gubója fonja körbe a hernyót. Elkeseredetten imádkozott,
hogy jöjjön el a reggel, mert valamiért attól félt, hogy különben soha nem ébred
fel....

* * * * *

A nappal nem hozott megkönnyebbülést a rémálom után. Sőt, a teljesen kihalt

erőd még nyomasztóbbnak bizonyult, mint a rémálom. A sötétben legalább annyi
vigaszt lehetett találni, hogy talán el lehet rejtőzni benne. Az újabb borongós
nap szürkesége elárulta, hogy bármi várt is rájuk, nem félt a napfénytől, és
világosban sem lehetett jobban látni, mint éjszaka. Egy testetlen, mindenütt
jelenlévő valami.
Ezen a napon eddig kétszer szólalt meg a harang. Nem lehetett időhöz kötni; a
harangozó a jelek szerint akkor lépett működésbe, amikor úgy tartotta a kedve,
vagy talán a nagymester kedve szerint, ha Hollóárny Argaen igazat mondott.
Kaz sehol nem látta az elfet, amikor nagy nehezen felkelt. Lassan mozdult,
sajogtak az izmai. A szoba padlója rettenetesen kényelmetlen fekvőhelynek
bizonyult, Argaen azonban azt mondta, hogy még ez a legjobb a rossz lehetőségek
közül. A könyvtár nem magánszobának volt kialakítva. Kaz azon tűnődött, hol
lehet az elf, és miben sántikálhat éppen.
Talpra szökkent. Darius, aki már felkelt, és éppen valami szertartásos
gyakorlatsort hajtott végre, megállt, amikor a minotaurusz odafordult hozzá.
– Hol van Delbin?
– Azt hittem... – A lovag a surranó üres derékaljára pillantott. – Amikor
legutóbb odanéztem, még ott volt.
– Nagyon nyugodt fajta – mordult dühösen Kaz. – Nem is tudom, hanyadszorra
teszi ezt velem. Mostanra már megszokhattam volna, de azt hittem, kicsit megjön
a józan esze, azok után, amit Hollóárny mondott tegnap.
Tesela is felébredt a beszédre.
– Lehet, hogy Argaennel van.
– Lehet, de nagyon kétlem.
Darius kipillantott az ablakon, mintha arra számítana, hogy meglátja valahol
odakint gubbasztani a surranót. Elbámult az erőd közepe felé.
– Gondoljátok, hogy lenne mersze odamenni a nagymester lakosztályába? Nem
volna meglepő egy surranó részéről.
– Sokkal inkább az odalent lévő pince! – Bődült el olyan haragosan Kaz, hogy
mindkét ember megrettenve nézett rá. Legyűrte a haragját. – Csak hogy biztosak
legyünk a dologban, gyorsan átkutatjuk a könyvtárat.
– Mi okból? – Argaen hűvös hangja szűrődött be az előszobából. Az elf belépett
egy kenyérrel, gyümölccsel és itallal teli kosárral. Letette a kosarat az
asztalra, és Kazra nézett. – Milyen nehézségetek támadt, barátom?
– Delbin. A surranó. Nem láttad? A könyvtárban van?
– Én nem tudok róla. A surranókat nehéz szemmel tartani... – Argaen hangja
elcsuklott. – Astra vigyen el, én ostoba! Nem lett volna szabad egy surranó
előtt beszélnem, de azt hittem, ti kordában tartjátok.
– Senki nem tarthat teljesen kordában egy surranót – felelte fanyarul Kaz. –
És senki nem is akar. Most az a kérdés, hogy mit tegyünk. Lehet, hogy azért
lépett le, hogy körülnézzen a nagymester pincéjében!
– Vingaardban vannak más helyek is, amik leköthetik egy surranó figyelmét –
jegyezte meg Darius.
– Én... bocsáss meg, Paladine! Hónapok óta utazom ezzel a surranóval. A
pincébe ment!
– Ez igencsak nyugtalanító – mormolta Hollóárny, és mintha valamit
számítgatott volna. – Gondoljátok, hogy esetleg sikerült is bejutnia a pincébe?
– Nem az a lényeg, hogy sikerült-e neki, vagy sem, elf! Az a lényeg, hogy
pillanatok alatt kardélre kerülhet, ha igaz, amit mondasz. Akár észnél vannak,
akár elment az eszük, nem hiszem, hogy a solamniai lovagok elfelejtettek volna
mindent, amire kiképzést kaptak.
– Igaz. Ha valami, hát még elvakultabbak lettek. Mindezt az elképzelt
ellenséggel szembeni felkészülés miatt, természetesen.
– Hollóárny mester – szólt közbe Tesela –, hogy lehet, hogy te itt maradhatsz?
Téged miért nem bántanak a lovagok?
Argaen minta bosszús lett volna, és élesen válaszolt:
– Én valamikor díszvendég voltam. Úgy tűnik, ez a gondolat beléjük vésődött,
és én is mindent megtettem, hogy a háttérben maradjak. Ez aligha fontos jelen
pillanatban. Szedjétek össze a holmitokat, és kövessetek! Meg kell mentenünk a
társatokat!
Az elf olyan türelmetlenül indult el, hogy a többieknek alig bírták követni.
Darius kénytelen volt otthagyni a páncélját, csak a pajzsát és a kardját vitte
magával. Kaz leakasztotta a harci fejszéjét a hámjából. Egyként indultak meg a
sietve távozó Argaen után. Meglepetésükre, az elf nem hagyta el azonnal a
könyvtárat, hanem megállt az előszobában, és elővett egy kék kristályt a
köpenyéből. A többiek vártak, amíg mélyen belenézett.
Valami homályos formálódott az apró gömb közepén, de senki sem tudta kivenni,
hogy mi az. Hollóárny Kaz elé tartotta a kristályt.
– Te mindenkinél jobban ismered a surranót. Gondolj rá, koncentrálj arra, hogy
hol lehet!
– Nem kedvelem a mágiát, elf – horkantotta megvetően Kaz – Általában
kiszámíthatatlan, csapdákkal teli utat jelent.
 – Most nemigen van szó ilyesmiről. Meg akarod találni a barátodat, vagy inkább
azt szeretnéd, ha vakon végigkutatnánk az egész erődöt?
Kaz egy sötét pillantással megfogta a kristályt, és amennyire csak bírta, az
elveszett bajtársára összpontosította a gondolatait. Felidézte a surranó arcán
csaknem állandóan elterülő vigyort, aztán eszébe jutott, hogy az utóbbi időben
milyen furcsa búbánat jellemezte. Eszébe jutott Delbin könyve, és Kaz
elképzelte, amint beleírja a legutóbbi kalandját, azt a kalandot, aminek épp
most volt a kellős közepében...
– Ott van! Látod? – rikkantotta Argaen. A homályos képet tényleg Delbin éles
képe váltotta fel. A surranó egy sötét szobában volt, amelyet csak egy kis
gyertya világított meg. Nem úgy tűnt, mintha a pince lett volna, sem a
nagymester magánlakosztályának valamelyik része. Szűk és poros volt a helyiség,
mintha évek óta nem használták volna.
– Hol van? – Kaz találgatni sem mert a látottak alapján.
Elfekre nem jellemző nevetés tört fel Hollóárny Argaenből. Bujkált ebben a
nevetésben döbbenet, megkönnyebbülés és még valami, amit Kaz nem tudott
meghatározni.
– Tudod, hogy hol van? – kérdezte végül idegesen Darius.
– Hát... végül is a könyvtárban van! – Hollóárny arca több életet mutatott,
mint amennyit eddig bármelyikük is látott tőle. Őszintén felzaklatta ez a
felfedezés. – Kövessetek!
Az elfre immáron jellemzőnek tűnő hirtelenséggel sarkon fordult, és
eliramodott, esélyt sem adva a többieknek, hogy felocsúdjanak.
– Minden elf ilyen fürge? – kérdezte csípősen Tesela. Úgy látszik, még az ő
kedves, papi lelke is ismert határokat.
Kaz inkább nem válaszolt, hanem meglódult a jótevőjük rohamosan távolodó
alakja felé.

* * * * *

A könyvtár egyik dolgozószobájában találtak rá az elfre, amint ráhajolt egy

hosszú, sárga irattekercsre, amit Kaz legalább egy évszázadosnak vélt. Argaen
kuncogva bólogatott, olyan féktelen vihogással, hogy a minotaurusznak rossz
érzése támadt. Megint felmerült benne a kétely, hogy mennyire ép Hollóárny
elméje.
– Gyertek, nézzétek! – kiáltott oda nekik Argaen, amikor beléptek. Nem nézett
fel, úgy mutatott a lap közepére. – Ez a könyvtár eredeti alaprajzának a
másolata. A megalapítótok – az elf vetett egy röpke pillantást Dariusra –, még
több mint feleekkora részt alakított ki... a titkos részt.
– Micsoda? – A lovag egyáltalán nem értette, hogy mit akar mondani Argaen.
– Nem tudom, hogy a kisebb, déli erődök hogyan épülnek fel, de Vinas Solamnus
itt azt akarta, hogy minden épületnek legyen egy másik funkciója a nyilvánvaló
használaton kívül. Tudta, hogy maga Vingaard is ostrom alá kerülhet, és
alkalmasint be is vehetik egy napon. Ezért járatokat építtetett a falakba, olyan
széleseket, hogy két férfi elférjen egymás mellett, ha összeér a válluk. A
surranó barátotok felfedezett egy ilyen járatot az épületben.
– Sosem hallottam még ilyen járatokról, amiről beszélsz – ellenkezett Darius.
– Úgy tűnik, a legtöbbjükről elfeledkeztek. Ezeket a papírokat a háború alatt
találták meg, valószínűleg azután, hogy valamelyikőtökről kiderült, hogy áruló.
Darius elfehéredett erre a feltételezésre, és kardot rántott volna, ha Kaz nem
kapja el a karját.
– Igaza van, Darius. Majd később elmesélem.
A lovag leengedte a karját. Kaz látta, hogy megint kezd rajta erőt venni a
kétségbeesés. Nem tudta érte hibáztatni. Eszébe jutott Huma arca, amikor
elmondta neki Rennardot. Rennard, a sápadtfehér arca és humortalansága ellenére,
mindig jól bánt Humával, és valójában egyike volt a tanítóinak. A lovag
életútjáról azonban kiderült, hogy szemfényvesztés az egész, jóval azelőtt
ugyanis, hogy belépett volna a rendbe, tagja lett a Morgiont, a betegség és
pusztulás istenét imádó szektának. Kiderült, hogy a barátságtalan lovag lelkén
száradt Trake nagymester halála és Oswal súlyos megbetegedése. Mindennek a
tetejébe, Huma rájött, hogy ez az álnok gonosztevő a saját nagybátyja.
 – Itt, itt és itt – mondta nyugodtan Argaen a térképre mutatva, mintha észre
sem vette volna Darius megnyilvánulását. – A legnagyobb valószínűség szerint,
ezeknek a bejáratoknak a közelében lehet a surranó barátotok. Ha mindannyian
elvágjuk az útját, és egymás felé tartunk, valamelyikünk biztosan belebotlik.
– Jobb lesz, ha imádkozik, hogy ne én legyek az! – dörmögte a minotaurusz. –
Az inge nyakánál fogva lógatom le az épület felső szintjéről!

* * * * *

Delbin élete legszebb pillanatait élte át; a surranók a titkos járatokért és

zárakért születtek. Arra gondolt, milyen irigyek lennének otthon a barátai. Meg
is érdemlik, állapította meg.
Delbin bizonyos értelemben egy kissé különcnek számított a fajtája között. A
legtöbb surranó nemigen törődött mással, csak a szórakozással, bár akadt néhány
komolyabb egyén is, a „csodabogarak”, ahogy a fiatalok nevezték őket. Delbin
szerette a kalandot, ugyanakkor, bár ezt soha, senkinek nem mondta el, különösen
Kaznak nem, vágyott rá, hogy legyen valami célja az életének, hogy véghezvigyen
valami nagy dolgot. A hősök történeteit hallgatva, akár surranókról akár
egyebekről esett is szó, egyre nőtt a becsvágya. Delbin sajnos fiatal kora miatt
nem vehetett részt a nagy háborúban, és mire elég idős lett ahhoz, hogy a saját
útját járja, elért Hylóba is a híre, hogy Ő, a Sokarcú, így nevezték a surranók
Takhisist, ki lett ebrudalva a világból.
Delbin visszatért a pillanatnyi elfoglaltságához. Egy hatalmas háló állta az
útját felfelé. Ez a világraszóló kaland eddig mindössze néhány régi érmét, egy
rozsdás kést, egy izgalmas titkos ajtót hozott neki. Delbin egészen érdekesnek
találta a hálót, és egy pillanatra elképzelt egy óriási pókot, akkorát, mint
jómaga, amint szövögeti. Annyira valószerű képet agyalt ki, hogy szinte látta a
nyolc vörös szemet...
A nyolc vörös szem egyszer csak felizzott, és Delbin azon kapta magát, hogy az
elképzelt pókkal néz farkasszemet. Rettenetesen undorító volt a lény, már amit
látott belőle, és alig fért el a járatban. Mindazonáltal közeledett felé.
Elképzelni egy óriáspókot, az egy dolog, de hogy tényleg megtámadjon, az...
az... csalás, döntötte el Delbin. A kis gyertyájának a fénye nem volt elég erős,
hogy megriassza a szörnyeteget, a kése pedig, amellyel nagyszerűen lehetett
zárakat és titkos ajtókat feltörni, túl tompa volt a harchoz. Igazság szerint,
még egy hosszúkard is, már ha fel bírt volna emelni egy olyat, ugyanolyan
haszontalannak bizonyult volna. Borzalmasan nagy volt a pók.
Nyolc hosszú lába, mind olyan vastag, mint a surranó karja, nekisúrlódott a
járat falának, amint lassan végigfurakodott a hálón. Delbin azon kapta magát,
hogy mozdulni sem bír, nem a félelem miatt, amit csak nagyon ritkán tapasztalt,
hanem mert szinte megbabonázva, lenyűgözve figyelte, hogy mi történik. A pók sok
szeme mintha csalogatta volna valami meleg, biztonságos helyre, ahol kényelmesen
aludhat a takaró alá bújva.
Elejtette a gyertyát.
A pók visszaszaladt, Delbinnek pedig kitisztult a feje. Csak néhány lépés
választotta el a rettenettől. Megpróbált megfordulni, de elképedve vette észre,
hogy a lába össze van kötözve. Hálóval, nyilván, gondolta, miközben lezuhant a
lépcsőn. A pók felocsúdott a rémületből, és ismét elindult sietve a tehetetlen
áldozata felé.
Egy üvöltés – egy csatakiáltás – töltötte be a dohos járatot, és egyszerre
hatalmas, fényben úszó alak jelent meg az óriáspók mögött. Az egyik kezében,
szinte a mennyezetet súrolva, rettenetes harci fejszét tartott, amelyet egyetlen
ember sem tudott volna ilyen könnyedén forgatni.
A pók elbizonytalanodott, harcolt benne a mohó vágyakozás és a zavar. Delbin
leesett állal nézte, ahogy a fejsze lecsap, és belehasít a szörnyetegbe.
Fröcskölt a nyálka, beterítette a surranót és a falakat, miután a tekintélyes
fegyver szépen kettészelte a pókot. Nem volt hajlandó azonnal meghalni, apró
agya csak lassan fogta fel a valóságot. Lassan kialudt a szemében a fény,
miközben Delbin felé kúszott. A fejsze lecsapott még egyszer.
A szörny végül a surranó összekötözött lába előtt esett össze.
 – Delbin! – Kaz átlépett a teremtmény maradványain, a pók nedveitől csöpögő
fejszével, és letérdelt a barátja mellé. Mögötte Tesela sietett egy fáklyával.
Más hangokat is lehetett hallani a járatból, lábdobogást, ami csak Dariustól és
Argaentől származhatott. – Delbin, te kis idióta! – dörmögte Kaz. Lenézett a
surranó lábára. – Ez mi?
– Háló – állapította meg Tesela. – Mi mást használna egy pók?
Kaz kezébe nyomta a fáklyát, és a hálóhoz érintette a medálját. A ragadós,
kötélszerű anyag szétmállott. – Egész hasznos az a dolog.
– Ugye?
Odahajolt a surranóhoz.
– Nem szédülsz, nem sérültél meg? Nagyot eshettél.
– Hogyan csináltad? – Delbin a háló maradványait fogdosta. – Én is meg tudnám
csinálni? Csak a pókokkal működik? Ja, azt hiszem, nem sérültem meg. Látnod
kellett volna, Kaz, bár azt hiszem, láttad is, de mintha a semmiből jelent volna
meg, mert én egyszerűen csak arra gondoltam, hogy a háló olyan, mintha egy
óriási póké lenne, és akkor...
Kaz a surranó szájára tette a kezét, és Teselára nézett.
– Szerintem semmi baja.
– Paladine kardjára! Mi történt itt? – Darius rohanvást érkezett a lépcsőn,
Delbin mögött, egyik kezében karddal, a másikban gyertyával. – Ez egy... egy...
– Igen, egy pók. – Argaen is csatlakozott hozzájuk a lépcső tetején. Nyilván
mindketten rohantak ugyan, de csak Dariuson látszott, hogy kifulladt
valamelyest. – Nem mondhatnám, hogy találkoztam már ekkora példánnyal.
Legalábbis nem ilyen helyen, mint a Vingaard-torony.
Kaz beletörölte a fejsze fejét a pókba. A szörnyeteg testnedveinek a bűze
kezdett érezhetővé válni.
– Jártál már a járatokban? – kérdezte az elfet.
– Amikor először rábukkantam azokra a tekercsekre, és hidd el, csak a puszta
szerencsén múlott, mert rendkívül alaposan el voltak rejtve, úgy döntöttem, hogy
bejárom a könyvtár egész rendszerét. Sok pókkal találkoztam persze, de semmi
ehhez foghatóval.
– Delbin azt mondja, mintha a semmiből termett volna elő, amikor épp arra
gondolt, hogy olyan ez a háló, mintha egy óriási pók szőtte volna.
Az elf összevonta a szemöldökét.
– Nem tetszik ez nekem. Egyre rosszabbul állunk. Attól tartok, hogy valahogy
maga a surranó hozta létre a szörnyet... mágiával.
A surranó hallgatott, de volt valami csillogás a szemében, ami nem tetszett
Kaznak.
– Hogy érted – kérdezte Argaent –, hogy Delbin hozta létre?
– Lehet, hogy rosszul fogalmaztam. Amit mondtam, mindannyiunkra igaz,
beleértve azt is, ami történt veletek, amikor beléptetek a Vingaard-toronyba.
Emlékeztek a lovagra, akiről beszéltetek, vagy az emberek és állatok hangjára,
miközben nem volt ott senki?
– A lovag valóságos volt – jelentette ki kereken Darius.
– Talán. A lovagod eltűnt, akár létezett, akár nem. A surranó képzeletének a
pókja azonban nem.
Argaen alaposan szemügyre vette Delbint a fáklya fényében. Kaz észrevette,
hogy a társa megborzong.
– Tanulj ebből, Delbin! – korholta kedvesen a surranót. – Ne keveredj
mindenféle kalandba nélkülem!
– Pontosan hogyan lelted meg a bejáratot, surranó? – kérdezte érdeklődve az
elf. – Segítség nélkül még én sem találnám meg őket egykönnyen, és az, hogy
hogyan nyithatók...
Delbin elvigyorodott.
– Könnyű. Csak tudni kell, hova nézz, és a zárakat egyáltalán nem rejtették el
annyira. Egész trükkösek voltak, de Kebble nagybátyámtól rengeteg fortélyt
tanultam. A többi surranó közül sokan úgy tartják, hogy ő a legjobb, ami igaz
is, de...
– Delbin surranó, és ez mindent megmagyaráz – vágott közbe sietve Kaz. Ő még
órákig tudna erről mesélni, én azonban, a magam részéről, szeretnék mielőbb
eltűnni innen. Ez a túlméretes bogárfaló rettenetesen büdös, és ennyi port még a
sivatagban sem láttam.
Az elf kissé szórakozottan bólintott.
– Persze. Az a legközelebbi kijárat, ahol bejöttetek.
Kaz átlépett a pók maradványain. Tesela segített Delbinnek talpra állni. A
surranó egy kissé ingatagnak tűnt. A papnő tett egy mozdulatot, hogy segítsen,
de Argaen hirtelen ott termett. Megfogta Delbin egyik karját.
– Engedelmeddel, hölgyem – mosolygott udvariasan a nőre. Tesela önkéntelenül
arrébb lépett. Az elf átsegítette a surranót a pók fölött. Tesela pislogott, és
gyorsan utánuk sietett, mert nem akart egyedül maradni az iszonyatos hullával. A
pókoktól már kiskorában is nagyon félt.

* * * * *

Ez a nap is, akár az összes többi, amire csak emlékezett, szép lassan eltelt.
Semmi sem változott... soha. Nem lehetett látni a végét.
Lord Oswal a központi teremben ült, ahol ő és az elődei hosszú sora, köztük a
nemrég elhunyt bátyja, tanácsüléseket tartottak. A trónterem a hatalom helyszíne
volt; a kialakítása nyomatékosította a nagymester, Paladin hangja, legfelsőbb
parancsnoki státuszát. A nagymester széke egy szinttel magasabban állt, mint a
hozzá legközelebb állók. Bárki, aki kihallgatásra jött, kénytelen volt felnézni
rá. A magas hátú trónszék mögött hatalmas solamniai címer díszelgett, hogy még
inkább figyelmeztessen mindenkit, hogy ki uralkodik itt. A jégmadár nagyobb
volt, mint egy ember.
Valamikor őrök álltak a trón két oldalán, még több sorakozott a teremben, és
még annál is több strázsált a nagy ajtónál. Most, amikor Oswal lassan felemelte
a fejét, csak egy maroknyi lovagot látott, talán tucatnyian lehetnek, gondolta,
és az is kétséges volt, hogy mennyire bízhat bennük. Koszosak voltak,
mosdatlanok, nem is emlékeztetve a lovagságra, amelyet valaha olyan nagyon
szeretett. Megtébolyodtak, persze, mégpedig ő kényszerítette rájuk az őrületet.
Tiszta szerencse, hogy ő maga nem esett áldozatául annak a rettenetes erőnek,
bár napról napra mindig egy kicsit nehezebbnek találta az ellenállást. Óráról
órára egyre könnyebbnek érezte, hogy egyszerűen csak hagyja az elméjét
elsodródni...
Megszólalt a harang, és felocsúdott a révedezésből. Elkerekedett a szeme, s
mosoly játszott berepedezett ajkain. Lehet, hogy az emberei az őrültsége
részének tekintették, amikor elrendelte, hogy legalább egyikük mindig legyen a
harangnál. Biztos, hogy az emberei, akik valaha tisztelték, most sajnálkozó
pillantásokat vetettek rá, amiért elrendelte, hogy a harangot rendszertelen
időközönként meg kell húzni. Lord Oswal azonban tudta, hogy mit csinál. A harang
hangos kondulása mindig felrázta az agyát, ahányszor csak túl mélyen belesüppedt
a tébolyba. A harangszó – és a saját hatalma, amelyet Paladine papjaként
birtokolt, és amelyről még a legtöbb lovagtársa sem tudott.
Mi folyhat odakint? – tűnődött. Hol lehet Bennett? Hol lehet Sólyomszem Arak,
a korona rendjének a feje? Hol volt Huma? És Rennard? Hol...
Elátkozta a sötétben járót, amikor hirtelen eszébe ötlött, hogy az emberek egy
része, akikre vár, már régen halott. Azért voltak mások is....
– A halandóságodon tűnődsz, nagymester? – sziszegte egyszer csak egy hang.
Oswal már rég nem riadt meg, amikor ő megjelent.
– Gyere elő mögülem, te gyáva!
Kavargó feketeség jelent meg a nagymester trónja előtt, de egyik őr sem vette
észre.
Vakok vagytok? – szeretett volna rájuk kiáltani. Itt áll az ellenség, az
orrotok előtt!
A többi lovag továbbra is rezzenéstelen arccal meredt maga elé. Nem tudtak
szabadulni a fanatizmus bizarr világából, amelyben csak azért léteztek, hogy a
kötelességüket ellássák. A lehető legjobb, legéberebb őrszemek voltak, mégsem
látták az árnyékba burkolózó alakot.
Oswal nem volt hajlandó mérlegelni a lehetőséget, hogy esetleg ő az őrült, és
hogy az előtte álló illető valójában nem létezik sehol, csak az ő fejében.
 – Elmondjam, mit fog hozni a mai nap? – csipkelődött az árnyék. – Akarod
tudni, hogy milyen új gonosztettek vannak készülőben Paladine és a Solamniai
Lovagrend nevében?
Mindennap eljátszotta ezt a játékot, valamelyik órában. Lord Oswalt majd
szétvetette a növekvő harag és bizonytalanság. Solamnia romokban hevert. A
lovagok azt a népet fosztogatták, amelyet meg kellett volna védeniük. Az egykori
szövetségesekre most ellenségként vadásztak, s mindezt a nagymester parancsára.
– Semmi újat nem tudsz mondani, mágus, és én sem mondok neked semmi újat.
Ez utóbbit némi elégtétellel a hangjában mondta. Már nem tudta annyira
összeszedni az erejét, hogy teljes mértékben hasznosítani tudja Paladine
adományait, amelyet papként és lovagként megkapott. Hogyan történhetett mindez?
– Meg tudom menteni az embereidet az őrületedtől. – Ez Oswal elevenére
tapintott. – Csak néhány egyszerű dolgot kell elárulnod. Minél tovább húzod az
időt, annál rosszabb helyzetbe hozod saját magad. Tudod, hogy az erődöd nyitva
áll, védelem nélkül, és hogy azon a néhány embereden kívül, akik itt vannak, már
csak két vagy három tucat maradt egész Vingaardban? – Az árnyék vihogott. – A
solamniai lovagok hamarosan megszűnnek létezni, és mindezt a semmiért!
– Az Abyssba veled! – üvöltötte a nagymester, és felállt a trónjáról. A
teremben őrködők vetettek rá egy futó pillantást, de amikor látták, hogy minden
rendben, visszatértek a „kötelességükhöz”. – Ha el tudnád venni, amit akarsz,
már réges-rég elvetted volna! Láttam egy látomásban! Paladine vezetett engem a
kezdetektől fogva! Csak arról van szó, hogy tovább kell bírjam, mint te,
kísértet! Korlátozott az időd! Én fogok győzni!
– Nem fogsz tenni semmit. Tehetetlen vagy, nagymester. Eláruljak egy titkot?
Hamarosssan, nagyon hamarosssan, az enyém lesz, amit akarok.
– Takhisis vigye el a sötét bőrödet! – Oswal visszasüppedt a trónszékbe.
– Már elvitte, ahogy te isss láthatod...
Az árnyék elkezdett semmivé foszlani, de a nagymester azért még meg tudta
pillantani az arcát. Emberi ábrázat volt, de alig felismerhetően, mert a haja
rátapadt a koponyájára, az arca pedig túlságosan megnyúlt, mint valami hüllőnek.
A bőre is fokozta ezt a hatást, mert egy réteg pikkely vagy kosz borította.
Nehéz volt megállapítani, hogy melyik.
Jóval azután, hogy az árny eltűnt, ha egyáltalán ott volt valaha is, a
nagymesternek végre sikerült suttogva kiejtenie a nevet, amely ehhez a
hátborzongató, alig emberi látomáshoz társult:
– Dracos!

13. FEJEZET

Sebesen halványult a nappal fénye. Kaz és a többiek látták, hogy a nagymester

főhadiszállása körül a maradék néhány lovag nekikezd a láthatóan berögződött
szertartásoknak. Egy három vagy négy főből álló csoport lassú megfontoltsággal
végigment a többiek között, fáklyákat gyújtva, és mindenkinek szétosztva. Sosem
vétették el a lépést, bár soha nem is változtattak rajta. Kaznak a sírokból
előbújó holtakról szóló rémmesék jutottak az eszébe. Mellette Darius figyelt, a
keze elfehéredett ököllel szorította az ablakpárkányt. A lovagok, miután
mindegyiknek jutott egy-egy égő fáklya, védőpajzsot formáltak az épület bejárata
előtt, szembenézve a sötétséggel.
Sem a minotaurusznak, sem a lovagnak nem tűnt fel semmiféle látható veszély.
Szinte már úgy tetszett, mintha a lovagok a közeledő sötétséget akarták volna
visszatartani. A harang aznap már vagy harmicadszor szólalt meg egyetlen
kondulással, bár Kaz már nem számolta.
– Meddig mehet ez tovább? – mormolta.
Olyan most a Vingaard-torony, tűnődött Kaz, mint egy afféle pokol tornáca, egy
valószerűtlen hely, ahol mintha minden lelassult volna, és soha nem akarna
igazán megváltozni. Itt nem alakult ki végkifejlet, csak az állandó üresség
uralkodott. A lovagok naponta többször őrséget váltottak, mást azonban nem
csináltak Néhányan tettek rövidebb sétákat a falakon, feltehetőleg őrjárat
ürügyén, Kaz azonban tudta, hogy észrevétlenül besétálhatott volna bármilyen
ellenséges sereg.
– Mire várunk? – dohogott. Darius bólintott, jelezve, hogy egyetért. Buzgott
benne a tetterő, hogy kidolgozzanak valami nagyszabású tervet. A minotaurusz
enyhén elhúzta a száját. Darius nagyszerű, bátor lélek volt emberi mivoltában,
csakhogy a legtöbb lovagtársához hasonlóan, mintha úgy gondolta volna, hogy a
küldetés arról szól, hogy dicsőséges támadást kell indítani, egyenesen a veszély
tátongó torkába. Kaz tisztában volt vele, hogy időnként neki is hibája a
forrófejűség, a tapasztalat azonban valamelyest higgadtabbá tette.
Tesela hallgatott. A földön ült keresztbe tett lábbal, lehunyt szemmel. Kaz
nem tudta eldönteni, hogy valamiféle rituálét gyakorol-e, vagy egyszerűen
unatkozik, ahogy ő maga is. Gyanította, hogy saját maga sem tudja igazán, mit
tegyen.
Amikor Tesela megérezte magán a tekintetét, kinyitotta a szemét, és egyenesen
Kazéba nézett. A minotaurusz ösztönösen megérezte, hogy valami nyugtalanítja a
nőt.
– Mi a baj?
A papnő a fejét rázta.
– Nem igazán tudom megmondani. Megpróbáltam kitisztítani az elmémet, és egész
nap könyörögtem Mishakalhoz útmutatásért, de még mindig nem tudom meghatározni,
hogy mi nyugtalanít... csak azt, hogy Argaennel kapcsolatos.
– Az elf? – mordult Darius.
– Hiába kérem Mishakal segítségét, amikor az elfről van szó, nem érzek semmit.
Olyan, mintha, mintha valami az utamba állna.
– És az istennőd nem elég erős, hogy elhárítsa az akadályokat?
A nő tekintete szinte lyukat égetett a lovag szemébe, s a férfi elpirult.
– Nem úgy van, hogy csak csettintek egyet, és minden kívánságom azonnal
teljesül, Solamniai lovagja! Mishakal, akár az összes többi isten, olyan
dolgokkal foglalkozik, amelyeket a halandók fel sem foghatnak. Nem én vagyok az
egyetlen gondja, bár érzem a szeretetét. Százféle oka lehet, hogy miért nem
látom, amit látni akarok. Ha már itt tartunk, hol van a te Paladine-ed? Miért
nem segít a saját népén?
Kaz, a társaságban talán az egyetlen, aki már ténylegesen találkozott
istenséggel – sajnálatos módon, Takhisisszel –, halványan elmosolyodott. Ő úgy
vélte, hogy az isteneknek sokkal több korlátjuk van, mint a halandók gondolnák.
Felállt a székből, ahol eddig a fejszéjét fényesítette, azon törve a fejét,
hogyan hozza rendbe a kicsorbult élét, és lassan odalépett az ablakhoz. A
széltől, és a néha megszólaló harangtól eltekintve túlságosan nagy volt a csend.
Az érkezésük éjszakáján sötét, túlvilági dolgok öltöttek testet. Most, az
ürességtől és az állandó felhőtakarótól eltekintve, szinte... szokványosnak tűnt
minden.
Ez nem tetszett Kaznak. A tapasztalata szerint, ha elcsendesedtek és
szokványossá váltak a dolgok, akkor valami nagyon szokatlan volt készülőben.
– Már-már olyan, mintha valami jelre várnánk – suttogta maga elé a
minotaurusz.
– Történik valami? – kiáltott oda Tesela.
– Semmi. Egy nagy adag semmi, úgy tűnik.
– Á! Itt vagytok! – Argaen úgy esett be, mintha már az egész könyvtárat
átkutatta volna utánuk. Az elf mintha mindig meg lett volna döbbenve egy kissé,
hogy még mindig ott vannak, és ez nyugtalanította Kazt. Mintha csak átmeneti
eltérést okoznának a szokásos menetrendjében, és egy napon egyszerűen
megszűnnének létezni. Az biztos, hogy Hollóárny Argaen akkor talán el is
felejtené, hogy egyáltalán ott jártak. – Hoztam ennivalót! – Az elf kenyeret, és
egy edényben sűrű zöldséglevest hozott egy tálcán.
– Rendkívül kedves tőled, Hollóárny mester – köszönte meg udvariasan Darius.
– Honnan szerzed az ennivalót? – kérdezte Tesela, és beleszagolt a levesbe.
Delbin elszántan próbálta kirángatni az edényt a kezéből. Argaen odahajolt, és
egy fejcsóválással, elhessegette a surranót. Delbin mosolyogva az oldalához
szorította a kezét, de a szeme visszatévedt az ételre.
– Vannak kutak az erdőben, és az egyik közeli a lovagság raktáraként szolgál.
Mivel részben a föld alatt van, egész sokáig nem romlik meg benne az étel.
Tartok tőle, hogy a húsra ez már régen nem igaz, a növények azonban hónapokig
elállnak. Ami az étel elkészítését illeti, az a kevés varázstudományomnak
köszönhető. Megkedveltem az emberek ételeit. Az elf fogásokat mostanság túl
könnyűnek találom.
Ismét szélesen elmosolyodott.
– A Vingaardban lévő készletek segíthetnének néhány déli falun – jegyezte meg
kissé nyersen Tesela.
– Nyugodtan próbáld meg, papnő. Én csak egy személy vagyok, és a hirtelen
szükség, ha megbocsátotok, hogy így fogalmazok, itt van.
Tesela arckifejezése elárulta, hogy nem osztja az elf véleményét. Az elmúlt
néhány évben az elf hasztalanul dolgozott itt, míg más emberek egyszerűen
próbáltak életben maradni. De hát, mit várhatna egy elftől?
– Hogy haladnak a kutatásaid, Argaen? – kérdezte a minotaurusz. – Rájöttél
valamire?
Az elf huncutul rámosolygott.
– Lehet, hogy megtudtam valamit, ami megváltoztathatja az egész helyzetet.
Hamarosan megtudjátok, azt megígérhetem. Egyetek, kérlek.
A leves illatától összegyűlt a nyál a szájukban. Kaz, aki hozzászokott, hogy
szűkös fejadagokat egyen és a vadonból éljen, minden aggodalmát elfelejtette, és
kivette az edényt Tesela kezéből, aki kezdett olyan arcot vágni, mint akinek már
nem is jut az ételből. Darius elővett egy kést, és egyforma darabokra vágta a
kenyeret. Delbin izgatottan szökdelt fel-alá.
Argaen lenézett a surranóra.
– Delbin, mielőtt nekilátnál, kérhetek tőled egy szívességet?
Delbin az ételre nézett, aztán az elfre, aztán megint az ételre.
– Egy érdekes zárról van szó.
A surranó szeme felragyogott.
– Hol van?
– Erre.
Az elf és a surranó kisietett a szobából. Kaz ámulva horkantott. Az biztos,
hogy Argaen megtalálta azt az egyetlen dolgot, ami fontosabb egy surranónak,
mint az étel.
Mindannyian ettek a levesből és a kenyérből. A kenyér még meleg volt, azzal a
mennyei ízzel, amilyen csak egy frissen sült cipónak lehet. Kaz akkor és ott
arra a megállapításra jutott, hogy végeredményben, a varázslásnak vannak hasznos
oldalai is. Lehet, hogy Argaen meg tudná tanítani neki a legalapvetőbb igéket,
amelyekkel összedobhat egy pörköltöt.
– Ez tényleg kiváló – jegyezte meg Darius két falás között.
Tesela viszont nem volt olyan lelkes.
– Az illata tényleg jó, de az ízében van valami fura.
– Nekem ízlik. – Kaz éppen végzett az adagjával, és próbálta kiszámítani, hogy
pontosan mennyit is kellene hagyniuk Delbinnek.
– Nem mondtam, hogy nem finom, csak valami nincs rendben az ízével.
– Elcserélnéd a levesed kenyérre? Én megeszem, ha te nem kéred.
Remélte, hogy Tesela él az ajánlatával.
A nő rámosolygott, de visszautasította.
– Finom a kenyér, de a leves egészségesebb. Lehet, hogy bennem van a hiba.
Kaz csalódottan nézte, ahogy tovább kanalaz. Amikor újabb, kanállal emelt a
szájához, a minotaurusz észrevett valamit. – Ember... Tesela... miért izzott fel
a medálod?
– Micsoda? – A papnő egy csörrenéssel letette a tálját, és a nyakában lógó
ékszerre meredt. – Ilyet még nem láttam tőle eddig!
– Így kell villognia, Tesela kisasszony? – kérdezte Darius. Izzadt. –
Megszédül tőle a fejem.
– Nem tudom, mit kellene tennie, mert nem tudom, miért csinálja!
– Biztosan... biztosan... – Kaz elfelejtette, hogy mit akart mondani. Akárcsak
Dariusról, most már róla is ömlött a víz. – Én...
Darius nyögésére a minotaurusz odafordította a fejét, bár úgy érezte, hogy egy
örökkévalóság a mozdulat. Tehetetlenül nézte, ahogy a lovag a földre zuhan.
Tesela a segítségére sietett, de ő maga is bizonytalanul állt a lábán. Kaz úgy
érezte, hogy a tudata elválik a testétől. Még maradt annyi ereje, hogy a karmait
belemélyessze a saját lábába. Átjárta a fájdalom, és ez valamelyest magához
térítette.
Látta, hogy Tesela már nem próbál meg odajutni Dariushoz, hanem térden áll, és
a feje fölé tartja a medálját. Az arca eltorzult az erőfeszítéstől.
Kaz bódultan felállt, és az előszoba felé botladozott. Delbin, ismételte az
agya. Delbin biztosan veszélyben van! Félútig jutott el, amikor a lába felmondta
a szolgálatot, és elterül a földön. Delbin veszélyben... és Argaen?
Már nem bírt mozdulni. Még a légzés is nehéz feladatnak tűnt, szinte már
időpocsékolásnak. Argaen. A minotaurusz agyában lassan összeállt a kép. Biztosan
így van. Egyszerűen csak erről lehet szó.

* * * * *

– Mishakal! Könyörgöm neked! Ez a kettő segítségre szorul. Tudom, hogy nem én

vagyok a legjobb papod, és csekély a tudományom, de adj erőt, hogy visszahozzam
őket!
Az éles hang belehasított az édes, meleg sötétségbe, amely úgy vette körül
Kazt, mint egy prémtakaró. Meg akarta mondani a hangnak, hogy hagyja őt békében
aludni a csendes magányában. Milyen jogon zavarta a hang? Kimerült, és pihenésre
volt szüksége, hosszú pihenésre.
– Kaz! Figyelj rám!
Meg akarta mondani az embernek, hogy hagyja békén. A Tesela nevű nőnek. A
Tesela nevű nőnek, aki papnő volt. A Tesela nevű papnőnek, aki megpróbálta
kirángatni az álmából.
Nem alszol! – suttogta belül egy hang.
Az elméje, amely mintha darabokra hullott volna szét, kezdett összeállni.
Tesela Mishakal papnője volt. Biztosan nem zavarná ok nélkül. Az ember segíteni
próbál rajta. Ahogy elképzelte, amint a törékeny embernő segít egy
minotauruszférfin, mulatságosnak találta a gondolatot, és elnevette magát.
Hörgésként hangzott.
Tesela meghallhatta, mert izgatott lett a hangja.
– Köszönöm, Mishakal! Köszönöm!
– Ne... – Kaz mozgásra kényszerítette a száját és a nyelvét. – Ne... kiabálj a
fülembe!
– Kaz! – Érezte egy másik test melegét magán. Más dolgokat is kezdett érezni,
különösen az erős kavargást a gyomrában. – El innen! – üvöltötte olyan hangosan,
hogy a saját füle is belecsendült. Tesela leszállt róla, ő meg épp időben
fordult oldalra, hogy ne okádja le saját magát. Egy ideig úgy tűnt, hogy minden,
amit valaha is evett, most sürgősen elhagyja a testét. Aztán szép fokozatosan,
abbamaradt. Undorodva arrébb gördült.
Beletelt egy időbe, mire összeszedte magát, és a többiekre bírt nézni. Tesela
adott neki vizet, és egy ruhát. Kaz megtörölte a száját, és a két emberre
pillantott. Mindketten sápadtak voltak, különösen Darius, aki legalább olyan
rosszul nézett ki, mint ahogy Kaz érezte magát.
– Mi... mi történt?
– Mindannyian rosszul lettünk – mondta komoran Tesela. – Megmérgeztek, azt
hiszem.
– Bevillant ez a gondolat, mielőtt... – Kaz szeme elkerekedett. Tesela, milyen
közel jártam a halálhoz?
– Olyan közel, mint Darius. Te nagyobb vagy, de te megetted az egész tállal. Ő
csak a felénél tartott.
A papnő ragyogott.
– Mishakal vezette a kezem. A medálon keresztül engem meg tudott védeni, de
titeket nem. Nekem kellett a közvetítő csatornájának lennem. Ezt jelentette a
medál villogása. Figyelmeztetett minket a veszélyre.
Kaz feltápászkodott. Még mindig az asztalon állt a leveses edény. Egy
mozdulattal lesöpörte, a tartalmával együtt.
– Sargas vigye el azt az elfet! Hol van? – Az ablakra nézett. – Besötétedett.
Mennyi idő telt el?
– Közeledik az éjfél – mondta Darius. – Sokkal tartozunk ennek a hölgynek, és
az istennőjének.
 Tesela ámulva rázta a fejét.
– Nem gondoltam volna, hogy ilyen gyorsan lehetséges meggyógyítani valakit.
Legalábbis olyat, aki annyira közel jár a halálhoz, mint ti jártatok. Azt
hiszem, ha gyakorlom – Mishakal őrizzen meg tőle! –, és elég erősen akarom, a
legtöbb esetben meg tudnám csinálni ilyen gyorsan! Bárcsak tudtam volna! Mennyi
életet megmenthettem volna!
Kaz érezte, hogy egyre több erő száll a lábába. Bárhogy próbálta is azonban,
egyelőre a harci fejszéjét még nem tudta felemelni.
– Hol van Hollóárny Argaen? És ami azt illeti – jutott hirtelen az eszébe –,
hol van Delbin?
– Mishakal bocsásson meg! – ugrott talpra Tesela. – Lehet, hogy ebben a
pillanatban haldoklik a méregtől!
Átkutatták a könyvtár központi termét, amilyen gyorsan csak tudták. Kiderült,
hogy sem Delbin, sem Argaen nincs a közvetlen közelben. Kaz elszoruló szívvel
döbbent rá, hol kell keresniük őket.
– A pince! – dörmögte.
A minotaurusz fejében kétség nem fért hozzá, hogy Delbin át tud jutni a
solamniai lovagok oly nagyra tartott őrizetén. Hogy Hollóárny miért akarta
megmérgezni őket, az más kérdés volt.
– Mit tehetünk? – kérdezte a továbbra is sápatag Darius.
Kaz megrázta a fejét, hogy kitisztuljon. Felemelte a fejszéjét, és érezte,
hogy még mindig nem elég erős, hogy megfelelően használja a fegyvert. Amúgy sem
akart zavarodott agyú lovagokkal csatározni. Azonkívül nem kételkedett Hollóárny
Argaen képességeiben. Valahogy rávette Delbint, hogy próbáljon meg bejutni a
pincébe, talán a két ember és az ő életét használva ösztönző erőnek.
– Nincs választásunk – állapította meg kelletlenül Kaz. – Nem hagyhatom magára
Delbint, de harcolni nem tudok. Kihallgatást kell kérnünk a nagymesternél. Akár
eszénél van, akár nem, szerintem, ha bármiképp is, de figyelmeztetem, fel fogja
kelteni az érdeklődését. Ti ketten inkább maradjatok itt, arra az esetre, ha
tévednék.
– Gyávának tartanál, minotaurusz? – kérdezte felháborodva Darius. – Magadat
pedig bolondnak? Több esélyed van, ha a lovagság egyik tagja kísér testőrként.
– Könnyen lehet, hogy mindkettőtöket gondolkodás nélkül ledöfnek –
emlékeztette őket Tesela. – Argaen azt mondta...
Kaz dühösen horkantott.
– Argaen sok mindent mondott, amit most már gyanúsnak találok.

* * * * *

Lelassított a menetoszlop. Bennett nem szándékozott most megállítani a

menetet, de eszébe jutott a nagybátyja tanácsa.
„Azért, mert jól haladsz nappal, még nem kell vakon menned az éjszakában,
fiam, mondta volna az idősebb lovag. Sokszor megesett, hogy egy őrjárat
egyenesen belesétált a csapdába. Menj lassan... folyamatosan, de lassan.”
– Folyamatosan, de lassan – mormogta.
– Hogyan, uram? – kérdezte mellette az erdőkerülő. – Menj előre felderíteni!
Légy óvatos! Lassabban fogunk menni.
A férfi rosszallóan nézett rá.
– Menni akarsz éjszaka is?
– Muszáj. Nem érzed?
– Mit?
– A... – Hogyan fogalmazzak? – morfondírozott Bennett. – A... jelenlét...
megszűnt! Mostanra már éreznünk kellene, ahogy belemar az agyunkba, és
veszélyezteti a józan eszünket....
A lovag hangja elhalt, amikor eszébe jutott, mi mindent tett annak az erőnek,
annak a varázslatnak a nyomása alatt. Hangtalanul elkáromkodta magát.
Az erdőkerülő örült, hogy a sötétség elrejtette az arcát. Mindig még nagyobb
nyugtalanság fogta el, ha Bennett így beszélt. Mindig fennállt a veszély, hogy
az őrület hagyott maga után állandósult nyomokat az útitársain. Sóhajtott.
Bennett kötötte az ebet a karóhoz.
– Igenis, továbbmegyünk! Parancsot kaptál, ember!
 – Igen, uram. – Az erdőkerülő megsarkantyúzta a lovát, és eliramodott.
Bennett belemeredt az éjszakába, és próbálta kifürkészni a Vingaard-tornyot.
Tudta, hogy egy verőfényes napon már látni lehetett volna a körvonalait a
láthatáron. Az elmúlt hónapok során azonban ritkán jutott ki nekik a verőfényes
napokból. Már-már úgy festett, mintha újra háború készülődne.
Kezdett rajta eluralkodni egy rossz előérzet, egy érzés, hogy hamarosan
történni fog valami, és hogy mire odaér, már késő lesz, hogy bármit is tegyen.
Nyugtalanító érzés.
Odaintette magához az egyik segédjét. A lovag tisztelgett a vezére előtt.
– Uram?
– Hogy tartják magukat az emberek, Grissom?
– Solamniai lovagok vagyunk, uram!
Valamikor Bennett ennél több választ nem is igényelt volna, hogy észvesztő
vágtában meginduljon az éjszakában a Vingaard-torony felé. Most azonban nem így
állt a helyzet. Egy másik, öt éve halott lovag másra tanította.
– És valójában hogy tartják magukat, Grissom?
A széles képű lovag megvonta a vállát.
– Jól jönne nekik a pihenés, de egyikük sincs kimerülve. Még három napot
lovagolhatnánk, mire az elsők elkezdenének kidőlni. Azt hiszem, inkább a
lovakkal lenne gond előbb.
Bennett ajkán mosoly villant át.
– Ha egész éjjel megyünk, hajnal előtt Vingaardba érhetünk. Éreztél bármit is,
Grissom?
– Semmit, uram. – Reménykedőn csengett a segédtiszt hangja. – Jelentheti ez
azt, hogy megszűnt a veszedelem? Hogy az ott maradt társaink megtörték a
varázst?
– Nem valószínű, ha visszaemlékszel, milyen elmével lovagoltunk ki... minek
is? Hogy lecsapjunk a nem létező ellenségeinkre délen, vagy valami ilyesmi.
– Nem... emlékszem.
Bennett bólintott.
– Nekem is erőltetnem kell az agyamat, hogy visszaemlékezzek. Sok mindenért
kell felelnünk, varázslat ide vagy oda.
– Akkor mire gondolsz, mi történik Vingaardban, uram?
A kesztyűs kezek megszorították a gyeplőt.
– Nem tudom biztosan megmondani Sir Grissom, csak annyit sejtek, hogy a végső
kihívás igazán próbára fogja tenni az erőnket, lélekben és testben egyaránt. –
Elmormolt egy rövid fohászt Paladine-hoz, aztán folytatta. – Ideje
továbbmennünk. Üzenj hátra a menetnek! Lassan, de biztosan előre, Sir Grissom!
– Uram. – A másik a lovag megfordította a lovát, és távozott.
Bennett tovább bámult arra, amerre tudta, hogy a Vingaard-toronynak lennie
kell, és megpróbált nem sokat gondolni, rá, hogy mit fog tenni, ha egyszer
odaérnek. Azon tűnődött, vajon tényleg túl későn fognak-e érkezni, ahogy attól
fél.

14. FEJEZET

– Gondoltál arra – suttogta Darius –, hogy esetleg ez a te terved is

ugyanannak a megigézett őrületnek a terméke, ami Vingaardot és a környező
vidéket sújtja?
Kaz alig láthatóan bólintott.
– Nagyon is. Viszont mindenki, akivel csak kapcsolatba kerültünk, ugyanabban a
rendellenességben szenved, ami azt jelenti, hogy gyakorlatilag normálisan
cselekszünk, nem igaz?
Az üres erőd hallgatása a maga módján legalább olyan hátborzongatónak tűnt,
mint az első este, amikor ott ólálkodott körülöttük az a szárnyas dolog, és
megtámadta őket a tébolyult lovag. Szinte mintha visszatartotta volna a
lélegzetét az idő, mintha várakozott volna. A minotaurusz hátán kezdett felállni
a szőr.
 – Oda nézzetek! – suttogta Tesela.
Kaz pislogva meredt Dariusszal és Teselával együtt az előttük kibontakozó
jelentre.
A tömegesen gyülekező alakok nem hasonlítottak a fantomlovagokra, bár a
távolság és a fáklyák ingatag fénye miatt nem lehetett igazán megállapítani. Kaz
úgy négytucatnyira becsülte a számukat. Felmerült benne a gondolat, hogy esetleg
ezek is fantomok, de szinte azonnal el is vetette a gondolatot. Ezek hús-vér
solamniai lovagok voltak, és úgy néztek ki, mint akik bármi áron készek
megvédeni a nagymester erődjét.
– Még nem vettek minket észre – suttogta sietve Darius. – Ti ketten itt
maradhatnátok az árnyékban. Én közülük való vagyok.
Kaz válasz helyett kihúzta magát, és kilépett az árnyékból. Egyetlen lovag sem
fordította oda még a fejét sem. Ott maradtak, ahol voltak, elszántan őrködve...
de mi ellen?
Darius Teselával együtt gyorsan odalépett a minotaurusz mögé. Az egyik lovag
lassan feléjük fordította sisakos fejét. Aztán még egy. Aztán még egy. Mint
valami bizarr bábjátékban, tíz vagy tizenkét alak odafordította a fejét, és a
hármasra meredt. Bámulták őket – mást nem tettek.
– Nem tetszik ez nekem – mormolta Darius.
– Tényleg?
Kaz elsuttogott javaslatára mind a hárman elindultak az egyik lovag felé,
akinek a páncélja elárulta, hogy valamiféle tisztségben van a Korona Rendjében.
Darius úgy tett, mintha a minotaurusz foglyul ejtője volna, és megálljt
parancsolt Kaznak. Rettenetes szorongással megacélozta magát, és odalépett a
lovagtársához, hogy beszéljen vele.
– Darius lovag, legutóbbi szolgálatban Westia tartomány erődjében.
A másik lovagnak teljesen eltakarta az arcát a sisakja, úgyhogy nem lehetett
megállapítani, hogy egyáltalán észrevette-e Dariust.
– Velem van a Kaz nevű minotaurusz, akit magának a nagymesternek a parancsára
hoztam el.
Gyászos vonítás rengette meg a toronyban a levegőt. Újabb vonítások
válaszoltak rá, a fellegvár minden oldaláról.
– Jönnek! – kiáltotta hirtelen a lovag, akihez eddig Darius beszélt. Olyan
határozottsággal mozdultak körülöttük az alakok, hogy a három bajtársnak tátva
maradt a szája. Előreszegeződtek a dárdák. Néhány lovag letette a fáklyáját, és
íj után nyúlt. A befeszített nyílvesszőkre nedves ruhadarabok voltak rákötve.
Kaz rájött, hogy tüzes nyilakat készítenek elő.
Körülöttük a sötétből mindenünnen lábdobogás hallatszott, rengeteg nagy
teremtmény hangos lihegése, és időnként újra felhangzott a gyászos vonítás.
Kaz a lovagokra pillantott.
– Észre sem vesznek minket...
A vonítást morgás váltotta fel.
– Érdekes időzítés – jegyezte meg csípősen Kaz.
– Hogy érted?
– Azok után, hogy milyen csendesen telt a nap, meg hogy Argaen elárult minket,
azt kell gondoljam, hogy túlságosan is jól lett időzítve ez a támadás.
– Figyelem-elterelés! – fakadt ki Darius.
– Itt vannak! – kiáltotta valaki.
Fehér alakok rohantak elő a sötétből, hosszúkás, inas testek, amelyeket Kaz
nagyon is jól ismert. Vészjósló, világtalan, vörösen izzó szemek, éles
kontrasztban a szőrtelen állatok halott húsával.
– Rémfarkasok!
A többiek ránéztek. Hallottak már tőle a rémfarkasokról, de a valóságban még
nem találkoztak a fajtájukkal. A visszataszító rémfarkasok rávetették magukat a
vitéz lovagok vékony sorára. Darius ezt nem tűrhette tétlenül.
– Kaz, nem hagyhatjuk magukra a testvéreimet! Őrültek vagy sem, az életükért
küzdenek!
– A mi küldetésünk ugyanolyan fontos! Akármiben sántikál is Argaen, meg akarom
akadályozni, hogy a végén romokba döntse körülöttünk a Vingaard-tornyot!
Egy tüzes nyíl eltalálta ugrás közben az egyik rémfarkast. A teremtmény
oldalra zuhant, de aztán újra felállt. Amikor észrevette, hogy ég,
meghemperedett a földön. A nyílvessző elpattant, és a feje még mélyebbre
fúródott a húsába, de a rémfarkas mit sem törődött vele. Nem élt, hanem
egyszerűen az élet kicsúfolása volt.
Kaz ingerülten elkapta Darius gallérját.
– Ide figyelj, ember! – horkantotta bőszen. – Annak idején a rémfarkasokat
Dracos, a mágus irányította! Dracos ma minden bizonnyal halott, valaki, vagy
valami azonban mégis az irányítása alatt tartja ezeket a szörnyeket! Szerintem a
megoldás kulcsa a pincében rejlik! Valakinek le kell mennie, és körül kell
néznie!
Egy újabb rémfarkas nyársalódott fel egy hosszú dárda hegyére. A védőknek
valahogy sikerült holtponton tartania a harcot.
Miközben Kaz elengedte Dariust, világossá vált előtte, hogy is áll a helyzet.
– Nincs mitől tartanod, Darius – mondta sietve. – Olyanok, mint a lovag,
akivel harcoltunk, csak káprázatok!
Látták, hogy egy újabb rémfarkas szegeződik a földhöz, majd eltűnik. A lovag,
amelyik ledöfte, nem zökkent ki a nyugalmából, higgadtan várta a következőt.
– Gyerünk! – kiáltotta Kaz. – Nem hiszem, hogy túl sok időnk lenne!
Félig-meddig számítottak ugyan rá, de azért így is döbbenten tapasztalták,
hogy az épület üres. A lépteik hangosan visszhangzottak a folyosókon. Kaz ment
elöl, mert hármuk közül eddig egyedül ő járt a nagymester fellegvárában.
A minotaurusz csak remélte, hogy Oswalnak nem áll szándékában felszúrni őt egy
dárda hegyére. Kétségkívül megmérgezné a viszontlátás örömét, ráadásul esélyük
sem maradna, hogy még időben elkapják Argaent. Kaz azon tűnődött, mit
tervelhetett ki az elf. Vajon mit akart kezdeni a titokzatos varázstárggyal vagy
hatalommal, ami a pincében rejtőzött?
Befordultak egy folyosóra, és egy gazdagon díszített, kétszárnyú ajtó állta az
útjukat. Kaz megpróbálta kinyitni az ajtót, és amikor zárva találta őket,
összekulcsolta a két kezét, a magasba emelte, és nagyot ütött vele a két
ajtószárny találkozására.
Az ajtó hangos csattanással kitárult. Szanaszét repkedtek a forgácsok.
A bejáraton túl, az emelvényen álló trónszékben ült a solamniai lovagok
nagymesterének még mindig fenséges alakja, vagy egy tucat szigorú lovag
őrizetében. Kaz még ilyen távolról is látta, hogy milyen szenvedésnek van Lord
Oswal kitéve. Ennek ellenére továbbra is fenséges erőt sugárzott.
A sólyomszerű vonásait, amelyek annyira hasonlítottak az unokaöccsére,
megkoptatta ugyan a kor, de azonnal szembetűntek, amikor felemelte a fejét, hogy
megnézze, ki merészelt betörni a legbelsőbb szentélyébe. A szempár szinte
felnyársalta a három érkezőt.
– Úgy! – tört ki hirtelen Oswal. Felállt, és elítélően rájuk szegezte az
ujját. – Azt hiszitek, megcsavarhatjátok az elmémet ezekkel az újabb álarcokkal,
ti káprázatok?! Érzem a gyengeségeteket! A lovagság győzedelmeskedni fog!
Az emelvény lépcsőin álló lovagok furcsa, álomszerű mozdulatokkal megindultak
a betolakodók felé. A nagymesternek a könnye is kicsordult örömében.
– Látnak titeket! Akkor hát, túléltem a tébolyító varázsigéteket!
– Hogy lehet, hogy még mindig tudnak egyre rosszabbra fordulni a dolgok? –
morogta dühösen Kaz. Kilépett Darius és Tesela elé, és mindkét kezét magasra
emelte, az őrök felé fordított tenyérrel, hogy lássák, nincs nála fegyver.
– Lord Oswal!
A trón előtt álló alak megdermedt.
– Ügyes csel, de nem eléggé!
– Hogy érti? – suttogta Darius.
– Csend! – sziszegte Kaz. – Lord Oswal – kiáltotta oda a nagymesternek –,
ismersz engem! Kaz vagyok, a minotaurusz, Huma és a lovagság barátja!
– Kaz? – Az idős lovag arcára különös kifejezés ült ki. – Kaz meghalt! Én
rendeltem el az elfogatását és kivégzését nem létező vádak alapján, mielőtt még
rájöttem volna, hogy tébolyító varázslat borítja a tornyot, és hogy az embereim
nagy részével együtt, engem is megfertőzött. Mindannyiukat kivégeztettem:
Sólyomszem Arakot, Lord Guy Avondale-t, Taggint... Sokan a szemem előtt haltak
meg.
Az őrök már csaknem odaértek hozzájuk. Darius odalépett Kaz mellé, és
felemelte a kardját, hogy megvédje a minotauruszt.
 – Uram, én Darius vagyok, a Korona Rendjéből, az egyik déli erődből. Lord
Sólyomszem illetve az úgynevezett Avondale hollétéről nem tudok semmit, azt
viszont tudom, hogy Tagginról, Ergoth egyik legdélebbi erődjének a vezéréről
mostanában kaptunk hírt. Él és jól van.
– Taggin? El? – Amikor a nagymester egy pillanatra megingott, az őrök is
elbizonytalanodtak. Olybá tűnt, mintha az akaratának a kiterjesztései lettek
volna.
Kaz jobban megnézte őket. Az akaratának a kiterjesztése?
– Lord Oswal – kezdte Kaz, még mindig a többi lovagon tartva a szemét –,
amikor... amikor eltemettük Humát, azt mondtad, a világnak hősökre van szüksége,
és ezért is építettél neki olyan díszes sírt.
A nagymester mintha egy kissé összezuhant volna.
– Emlékszem.
– Én úgy gondoltam, hogy illőbb volna úgy kinyilvánítani a tiszteletünket,
ahogy ő szerette volna, egyszerű temetéssel, és olyan fejfával amelyen csak a
neve áll.
– A lovagoknak példaképre volt szükségük, nekik is szükségük volt egy hősre. –
A lovagok mintha megdermedtek volna lépés közben, amikor a nagymester azokról az
időkről beszélt.
– A végén már Paladine papja lett, tudod. Megérdemelte ezt a jutalmat. Jobban
kijárt neki, mint nekem valaha.
– Ő tényleg az eskünek és a szabályzatnak élt, nagymester.
– Kaz. – A nagymester tett feléjük egy lépést.
A hűséges testőrök egyszerre szertefoszlottak. Ahogy Kaz gyanította, csak
fantomok voltak. Átfutott a fején, hogy a rémfarkasokkal csatázó lovagok vajon
nem szintén azok lehettek-e. Fantomok ellen harcoló fantomok.
Kaz lehajtotta a fejét a nagymester közeledtére. Két társa már korábban
megtette ezt.
– Lord Oswal, uram.
A lovagok vezére lejött a lépcsőkön, és odasétált a minotauruszhoz.
Megveregette Kaz vállát.
– Tényleg te vagy az. Biztos vagyok benne! Újabb hazugságok! Minden hazugság
volt, amit csak mondott!
Kaz felhúzta a fél szemöldökét.
– Hollóárny Argaen?
Az idősebb lovag arcán zavart tekintet futott át.
– Az elf? Még mindig itt van? Kitiltottam a könyvtárból, nem sokkal az után,
hogy idejött. Nem, Kaz barátom, attól tartok, hogy akiről én beszélek, nem más,
mint magának, Takhisisnek a halandó hitvese, az a pikkelyes arcú renegát mágus,
Galan Dracos!
– Dracos! – Kaz a fejét csóválta az odakint látott rémfarkasokra gondolva.
– Igen Dracos! Kik a társaid, Kaz, a minotaurusz?
– Tesela vagyok – mondta a gyógyító.
– Bátor barát – tette hozzá Kaz.
– Uram. – Darius fél térdre ereszkedett. – Darius vagyok egy westiai erődből.
– Abból a tartományból, amelyet Kharolis magának követel, de a védelmét a
lovagságra hagyja? Hittestvérek vagyunk? Úgy tudtam, hogy a legtöbb déli erődből
küldöttekre kell számítanom.
– Ők... uram, sajnálom, de meghaltak. Egy sárkány tette, úgy hiszem.
– Egy sárkány? – Oswal végignézett a három vendégen. – Biztosan a renegát egy
újabb hazugsága! Annyi ereje, hogy a szolgálatába állítson egy sárkányt nem
lehet, arról nem is beszélve, hogy előrángasson egyet, Paladine tudja, honnan!
Az összes sárkány eltávozott!
– Egyikünk sem látta a sárkányt rendes fénynél, nagymester – felelte sietve
Kaz. – Lehet, hogy valami másról van szó, talán a ritka griffek egyike. Akárhogy
legyen is, attól tartok, más ügyben is rászedtek.
Elhallgatott, amikor meglátta a Lord Oswal arcán átsuhanó ingerült tekintetet.
Igyekezett jobban megválogatni a szavait.
– Hollóárny Argaen nem hagyta el a Vingaard-tornyot. Sőt, gyakorlatilag
majdhogynem ő az egyetlen rajtad és a néhány leghűségesebb embereden kívül, aki
még Vingaardban maradt.
 – Egész eddig azt hittem, sikerül megőriznem az elmém tisztaságát – mormolta
Oswal. – Erre kiderül, hogy tévhitben éltem. Van még valami?
– Miért akartad elküldeni Hollóárnyat?
– Túl élénken érdeklődött Galan Dracos munkái iránt. Úgy láttam, hogy keskeny
pallón jár a vörös és a fekete köpeny között.
A nagymester szemében kezdett megcsillanni a megértés.
– Ha viszont Hollóárny egész idő alatt itt volt... Paladine! Nem csoda, hogy
mindenképpen a pince titkaira volt kíváncsi! Az elf nem elég képzett mágus, hogy
kikutassa őket, Dracosnak azonban nem fájna miatta a feje!
Kaz megkönnyebbülten felsóhajtott.
– Most már átlátod a helyzetet. Nagyon jó, mert attól félünk, hogy ez a
támadás is illúzió, akár a többi, és Hollóárny forralta ki, hogy elterelje a
figyelmet. Lehet, hogy most már lent is van a pincében, és végül csak átjut az
őrökön.
– Lehetetlen! Argaen a mágikus védelmet még talán kijátszhatja, bár nem
hiszem, de a csapdák és álzárak rendszerén soha nem jut át. – Az idősebb lovag
megpaskolta a halántékát. – Azokat a titkokat csak én tudom, és itt nem
szenvedtem csorbát!
A minotaurusz elhúzta a száját.
– Lord Oswal. Sajnos jött velem egy surranó is. Ő is a bajtársam, ha el tudod
hinni.
– Egy surranó? – kérdezett vissza Oswal, fürkész tekintettel. – Egy surranó? –
A nagymester a fejét csóválta. – Egy surranó!
– Delbinnek hívják, és az alapján, hogy Argaen miként tudja befolyásolni mások
tudatát, azt hiszem, rávette, hogy segítsen neki betörni a pincébe.
– A triumvirátusra!
– Hogyan jutunk le a pincébe, uram? – kérdezte gyorsan Darius, mert Oswal csak
bámult a semmibe elképedve, nyilván elképzelte, ahogy az elf ölszámra viszi a
mágikus kincseket, mégpedig gonosz kincseket.
– Tessék...? Igen, hogyne. Erre!
Felvezette őket az emelvényen a trónhoz. Megérintett valamit az egyik karfán,
mire a szék az alatta lévő padlózattal együtt oldalra csúszott. Egy lépcső
vezetett le a föld alá.
– Hozz egy fáklyát, Darius!
– Azonnal, nagymester!
– Ezzel tudnék világítani – emelte fel a medálját Tesela.
Oswal a fejét rázta.
– Azt egyelőre nem kockáztatnám meg. Argaen megérezheti a jelenlétünket, ha
olyan adományokat használunk, amelyeket az istenek bíztak ránk. Meg akarom lepni
az elfet, mielőtt még észrevenné, hogy jövünk.
Amikor Darius visszatért a fáklyával, Kaz körülnézett valami fegyver után.
Most már bánta, hogy nem hozta el a fejszéjét. Ha most itt lenne a kezében...
– Azt hittem, ezt otthagytad – szólt kissé meglepve Tesela.
Kaz lebámult a kezére. Az arca visszatükröződött a Becsület Arca tükörfényes
felületéről. Majdnem eldobta, azt gondolván, hogy ez is csak káprázat, de nagyon
is valóságosnak érezte a fogását. Valahogy ott termett a kezében, épp amikor
szüksége volt rá. Vajon Paladine tette ezt a kisebb csodát, vagy Kristályszarv
Sardal valóban mágikus fegyvert adott neki?
– Jössz, minotaurusz? – kiáltott vissza Lord Oswal a lépcsőről.
Kaz egyszer kipróbálta a fejsze fogását, és mikor érezte a fegyver szilárd
súlyát, megvonta a vállát. Úgy döntött, hogy pillanatnyilag az a lényeg, hogy
nála van a fejsze.
– Jövök.
Leereszkedtek a föld alatti hűvösbe.
– Lord Oswal – suttogta Darius. – Több bejárata is létezik a pincéknek?
– Igen. Van egy abban a teremben is, ahol a Rózsa Rendjének a feje, jelenleg
az unokaöcsém, Bennett tölti be a pozíciót, intézi a beszédeit.
– Hol van most Bennett? – kérdezte keserűen Kaz. Még mindig nem igazán tudta,
hogy mit gondoljon Huma valamikori riválisáról.
A nagymester megállt, próbálta összeszedni a gondolatait.
 – Úgy rémlik... úgy rémlik, harcba küldtem... Paladine ellen! De vajon mi
mindent tettem még ebben az elmúlt néhány évben, amire nem emlékszem? Mit tettem
az édes Solamniával?
A minotaurusz az idős lovag vállára tette a kezét.
– Az elf felelős érte. Az elf, és valami, amit Dracos itt hagyott maga után.
Sok sebet be kell gyógyítanod, nagymester, de egyik sem igazán a te hibád.
– Ezt mondod, azok után, hogy majdnem megölettelek?
– Kinek a műve volt?
Lord Oswal kábán rázta a fejét.
– Mintha rémlene, hogy megkérdeztem, vagy engem kérdeztek, tudtok-e valamit
Galan Dracosról. Hollóárny megkért, hogy írjam össze, kik voltak ott!
Kaz horkantott.
– Lehet, hogy az elf el akart tüntetni mindenkit, aki tudott valamit a renegát
varázslásairól. Majd megkérdezhetjük, ha alkalmunk nyílik rá.
Most csendben mentek tovább, nem igazán attól való félelmükben, hogy valaki
meghallja őket, hanem mert mindenkinek azon járt a feje, hogy vajon mi vár
rájuk. A hosszú, kacskaringós lépcsőkön lefelé haladva mindegyikük a saját
képzeletével küzdött.
Valami zaj ütötte meg a fülüket odalentről. Lord Oswal jelzett, hogy álljanak
meg. Egy hang szűrődött föl, amely talán az elfé lehetett. Azt nem értették,
hogy mit mond, csak azt, hogy feszült és izgatott.
A nagymester Dariushoz fordult, jelezte, hogy adják oda a fáklyát Teselának,
aki maradjon a menet végén. A papnő akart valamit mondani, mint akit kissé
bosszant, hogy „biztonságos” helyre küldték, de aztán mégsem tette. Végtére is
Oswal felségterületén jártak.
Kínos lassúsággal haladtak tovább lefelé. Másodszorra is megálltak, amikor
újabb, vékony hangot hallottak meg. Kaz nem tudta visszatartani a mosolyát,
hiszen surranó barátjától jött a hang. Delbin nemcsak, hogy élt, hanem a
szokásos formáját is hozta, nyilván az őrületbe kergetve Argaent.
– Hogyan jutottál be először? Mennyi ideig tartott, mire megtanultad? A
lovagok biztos nagyon nem akarják, hogy bárki bejöjjön ide, mert ilyen bonyolult
zárakat még soha nem láttam! A nagybátyám imádta volna ezt a helyet! Tudod, ő a
legjobb, bár sok mindenre megtanított, és lefogadom, hogy mostanra már bejutott
volna, bár ezzel a nyavalyás, csavaros zárral meggyűlt volna a baja neki is...
– Hallgass, surranó! – sziszegte Hollóárny Argaen. – Koncentrálnom kell,
különben még elrontok valamit. Akkor pedig lehet, hogy mindketten itt hagyjuk a
fogunkat! Mihez kezd majd nélküled a minotaurusz barátod?
– Bárcsak itt volna Kaz! Ő mindig olyan mókás. Tudod, kezdek megéhezni. Nincs
még abból a kenyérből? Szeretem a kenyeret, különösen, ha jó sok méz van
rajta...
– Hogyan tudsz odafigyelni a zárra, miközben folyamatosan hablattyolsz? – Az
elf nyilvánvalóan kezdte elveszíteni a türelmét, miközben nagy szüksége volt a
surranóra. Kaz más körülmények között egészen szórakoztatónak találta volna a
beszélgetést.
– Azt hiszem, sikerült!
– Végre! Kezd elviselhetetlen lenni a nyomás!
Lord Oswal megmerevedett. Benyúlt a mellvértje mögé, és előhúzott egy láncot,
amelynek a végén ismerős medál függött.
Az idős lovag hátrafordult Teselához, és a medáljára mutatott. A nő bólintott,
és a szabad kezével erősen megmarkolta a függőt.
Lelopakodtak a maradék lépcsőfokokon, Oswal és Kaz az élen. Odalentről
csillámló fény szűrődött ki. A lépcsők itt egy nyílásba torkolltak, amely csak a
föld alatti barlangok termébe nyílhatott. Kaz lehajolt és bekukucskált, a
fejszét készenlétben tartva.
A barlangok terme első ránézésre meglepően nagynak tűnt. A mennyezet majdnem
háromszor olyan magas volt, mint a minotaurusz, és a padlón egy csapat lovag
elfért volna lóháton. Egy másik lépcső állt azzal szemben, amelyen ők érkeztek.
A falakon lévő jelek és a földön heverő, valamint a falakból kiálló különböző
varázstárgyak alapján Kaznak az a határozott benyomása támadt, hogy a solamniai
lovagok ennél elvetemültebb védelmi intézkedéseket eddig nem nagyon
használhattak. Ezek csak a fizikai csapdák voltak. Hollóárny Argaen a jelek
szerint ügyesen elbánt az összes mágikus csapdával – legalábbis egyelőre.
A helyiség közepén a csillámló kristály alatt, amely a fényt adta, maga az elf
állt, Hollóárny Argaen. A lehető legfeketébb köpenyt viselte, többé nem hagyva
kétséget a hűbérura kiléte felől. Az elf tartott valamit a kezében, amelyet úgy
emelt fel, mintha meg akarná ragadni a világító kristályt, és egyenesen
előrebámult, mintha magának a sárkánykirálynőnek kellett volna előtörnie a
barlangból. Ami nincs kizárva, gondolta borúlátón Kaz. Argaen haját kifelé fújta
a szél.
Maguk a barlangajtók csaknem a mennyezetig értek. Három volt belőlük,
mindegyiken egy-egy méretes dombormű, a lovagság három szimbólumának
valamelyikével. Argaen figyelmét az kötötte le, amelyik egyetlen hatalmas rózsát
ábrázolt. Delbin a kilincs mellett babrált valamivel. Lábujjhegyen is alig érte
el.
A nagymester megérintette Kazt. Egymásra néztek. Lord Oswal sötéten
elmosolyodott.
– Szorít az idő – suttogta. – Támadj, amikor én is!
Az idős lovag megszorította a Paladine-ba vetett hitének a szimbólumát, és
suttogott valamit.
Hollóárny Argaen azonnal megérezte. Felvillant a szeme, és odafordult a négy
rejtőzködő felé.
– Nem! Nem! – sikoltotta.
Kaz már meg is tette a köztük lévő távolság felét, Darius pedig követte. A
minotaurusz üvöltött, mint egy fenevad, és magasan feje fölé emelte a hatalmas
fejszét. Egy csapással a földre terítheti az ellenfelét...
Mintha egy kőfalra sújtott volna le, csakhogy nem ért hozzá semmihez.
Ugyanakkor hátrarepült, közben átesett a tehetetlen Dariuson, és jókora
puffanással nekicsapódott a falnak, a lépcső mellett. Úgy ért földet, mint egy
zsák krumpli. Nem veszítette el az eszméletét, de képtelen volt bármit is tenni.
Delbint különös módon egyáltalán nem zavarta a körülötte kibontakozott
felfordulás.
– Megvan! – kiáltott fel. – Ezt fel kellene jegyeznem, tudod, mert ez a
legjobb kaland, amiben valaha is...
– Hallgass, te idióta!
– Hollóárny Argaen! – lépett be a terembe a nagymester, a mellén fényesen
ragyogó Paladine-szimbólummal. – Nem jártak sikerrel a fondorlataid! Most nézz
szembe velem, és lássuk, hogy az erőd megvéd-e az ítélettől!
Mögötte Tesela kuporgott, a saját medálját szorongatva.
Az elf arcára még elszántabb kifejezés ült. Bedugta az egyik zsebébe a
tárgyat, amit eddig a kezében tartott, miközben a másik kezével kivett valamit
egy másik zsebből. Elképesztő gyorsasággal odaszórt egy maroknyi apró gömböt az
idős lovagra.
Ahogy Hollóárny elbánt Kazzal, a nagymester ugyanúgy védte ki a gömböket. Az
apró lövedékek lepattantak a láthatatlan pajzsról, és szétgurultak a teremben.
– Ennyit tudsz tenni? Nem vagy te mágus, elf! Sejtettem, már amikor először
megjelentél, hogy nem vagy más, mint egy mágiatolvaj, vajmi kevés saját
hatalommal...
Az apró gömbök elkezdtek szétrobbanni, hanghullámokkal és vakító villanásokkal
töltve meg a helyiséget. Lord Oswalt váratlanul érte az elf cselfogása.
Hátratántorodott, elvakították a robbanások, és a hosszú kínszenvedésben
meggyengült érzékei teljesen összekavarodtak.
Kaz könnybe lábadt szemmel látta, hogy Argaen odarohan a barlang ajtajához,
ahol Delbin állt. Az elf félrelökte az elbizonytalanodott surranót. Kaz
kínkeservesen felállt, és botladozva elindult.
Hollóárny Argaen megrántotta a hatalmas ajtót. Karcsú alkata ellenére,
láthatóan tekintélyes erőnek örvendett. Az ajtó elkezdett kitárulni, és a terem
megvilágítása hirtelen túlvilági, zöld derengéssé változott, amitől a
minotaurusznak a hideg kezdett el futkosni a hátán. Nem adott melegséget a fény,
hanem inkább valamilyen gonosz jelenlétet sugallt, ami valahogy ismerősnek tűnt.
– Áááá! – Argaentől jött a sikoly, és nem győzedelmes hangon.
 A smaragdzöld ragyogás fizikai erővel sugárzott, és a társaság tagjait mintha
ökölcsapás érte volna. A nagymester hátrazuhant. A teste túl gyengének, az
elméje túl kimerültnek bizonyult. Senki sem tehetett volna többet.
Kaz fél térdre rogyott. Két kéz felsegítette, és Tesela, Mishakal erejétől
ragyogó arccal, bátorítón rámosolygott. Neki is nagy megerőltetést kellett
elviselnie.
– Én nem vagyok harcos, Kaz! Mishakal vigyázzon rád, és adjon neked erőt! Csak
ennyi segítséget nyújthatok!
Más hang nem hallatszott ugyan, mégis nehéz volt kivenni a szavait, olyan
volt, mintha távolról szólna.
A minotaurusz bólintott. Felmerült benne, hogy megfordul, és visszaszerzi a
fejszéjét, de ekkor észrevette, ahogy az előbb is, hogy már ott van a kezében.
Zord mosoly futott át állatias vonásain. Ezt a fajta mágiát meg tudta volna
kedvelni.
– Segíts Dariusnak és a többieknek! – kiáltotta, azzal dacosan megindult a
barlang bejárata felé.
Mielőtt még elérte volna az ajtót, már sejtette, hogy mivel áll szemben.
Ugyanaz a rettenetes erő, amelyet már a távolból érzett, amikor az életben
maradt sárkánylovasok lecsaptak az őrült mágus fellegvárára...
Odalépett a barlang nyitott ajtajába, és beigazolódtak a félelmei. Huma, a
gyermekkori barátja, a legyilkolt varázsló, Magius varázspálcájával megtámadta
Galan Dracost. Dracos hatalma szétzúzódott, Huma legalábbis így mondta, és ennek
az odabent ragyogó dolognak most sok ezer üvegszilánknak kellene lennie. Ez a
gonosz akármi nyilván mégis újra felépítette magát, jóllehet, a repedésekből és
lyukakból ítélve, nem tökéletesen, és most ott ült szilárdan a mágus
fellegvárának romjai alól összegyűjtött, törött varázstárgyak halmának a
tetején.
Galan Dracos óriási smaragdgömbje, ugyanaz a gömb, amely kis híján győzelemre
juttatta a renegát mágust, gonoszul villogott a minotauruszra, akár egy kincsei
tetején trónoló sárkány.

15. FEJEZET

Szilánkok. Ennyi maradt a smaragdgömbből, Huma szerint. A gömb szolgáltatta a

csatornát az erő felé, amely után Galan Dracos sóvárgott, az erő felé, amelyet
még az Abysson túlról is előkapart volna, az erő felé, amely teljessé tette
volna az úrnője sötét dicsőségét Krynn halandó világában. A gömb nélkül a
királynő hatalmára hanyatlás várt volna, ahogy minden istenre, aki a létezésnek
erre a síkjára lép. Dracos azonban talált egy megoldást, hogy a korlátokat nem
ismerő kísérleti módszereivel kijátssza ezt az alaptörvényt. Azt is tervezte,
hogy majd Takhisist is átveri, és az erejével a sajátját növeli. A végső
elkeseredés pillanatában azonban Huma, mint egy jól célzott lándzsát, a
smaragdgömbbe hajította Magius pálcáját. Még a legélesebb acélpenge sem tudta
volna ugyan megkarcolni sem a varázstárgy felszínét, a mágikus pálca azonban
gyakorlatilag akadálytalanul hatolt át rajta, és a smaragdgömbbel együtt a
megalkotója álmait is szilánkokra zúzta.
A gömb az idők során valamiként újra összeállt. Tökéletlen lett azonban, és
Kaz még távolról, a gonosz ragyogástól félvakon is látta rajta a sok repedést és
csorbát. A gömbnek nem minden darabja állt össze eggyé; a szilánkok egy része
nyilván mélyre került, vagy messzire szóródott a fellegvár romjaitól. A lovagok
így is elképesztő mennyiséget szedtek össze a környéken.
Hollóárny Argaen félig a csillámló gömbre borult, jobb oldalából szivárgott a
vér. Egyre inkább úgy tetszett, hogy az igazi Hollóárny Argaen egy őrült
mágiatolvaj volt. A sötételf elmosolyodott, amikor felpillantva meglátta a
minotauruszt, mintha csak most venné észre.
– Nem is képzeltem, hogy ilyen... csodálatos – suttogta. A ragyogás
határozottan kísérteties külsőt kölcsönzött neki.
 – Ilyen az, ha nem kötnek gúzsba a konklávé vaskalapos szabályai! Ez az igazi
mágia!
– Ez a halál, elf. Alighanem a tiéd.
Kaz fogást keresett a fejsze nyelén.
Argaen felegyenesedett, minden mozdulata kínokról árulkodott. A bal válla
alatti jókora sebből még mindig csöpögött a vér. Ha egy kicsit jobbra lett volna
a sérülés, az elf már holtan hevert volna.
– A lovagság igen... alapos. Nem számítottam rá... hogy magán a barlangon
belül is újabb biztonsági intézkedéseket tettek. Majdnem... majdnem sikerült
teljesítenie a feladatát.
– Még sikerülhet. Úgy nézem, véged, elf.
Az elf mosolya még szélesebb lett.
– Már csak egy apróság. Több erőhöz lett hozzáférésem, mint bármelyik másik
élő mágusnak. Nemcsak, hogy meg tudom gyógyítani magam, de idővel, majdhogynem
istenné válhatok!
Kaz csúfondárosan felnevetett.
– Galan Dracos ugyanezt gondolta.
– Ő a háború kellős közepében volt.
– Neked pedig csak én vagyok. Azt hiszem, azért én is elég leszek.
Tett egy lépést az elf és a zsákmánya felé.
– Úgy gondolod?
Most nem olyan érzés volt, mintha egy kőfalnak ütközött volna. Inkább, mintha
puha sajtban járt volna. Azért csak küzdötte magát előre, érezve, hogy minden
lépés egyre nagyobb erőfeszítés.
Lassan csökkent köztük a távolság, amikor Kaz észrevette, hogy az elf benyúl a
köpenyébe, és előhúz egy kis figurát. Felismerte, hogy ugyanaz a szobrocska,
amelyet Delbin egyszer már „véletlenül” magához vett. Amikor erre rájött,
hirtelen megszűnt a varázslat, amely eddig megkötötte. Nem sokáig élvezhette
azonban ezt az előnyt, mert már futás közben látta, hogy Hollóárny kinyújtott
kezében megnő a szobrocska, és elrepül. A figura a lába előtt ért földet,
ügyesen elállva az útját, és közben egyre növekedett.
Az éjjeli repülő! Darius nem sokat tévedett, amikor azt hitte, hogy egy
sárkány támadta meg, mert a lény, ami elől most Kaz sietve hátrált,
sárkányszárnyakkal, -testtel és -állkapoccsal rendelkezett ugyan, de mégsem a
legendás lények egy példánya volt. Nem is élt, legalábbis a szokványos
értelemben nem.
Kősárkány volt, minden részletében tökéletes – egy szobor, egy figura, amelyet
valamilyen varázslat hozott mozgásba. Még mindig növekedett. A feje már csaknem
hozzáért a barlang mennyezetéhez. Kaz rémült ámulattal nézte, ahogy a ránézésre
mozgásképtelen szárnyak finoman verdesni kezdenek. Azon gondolkodott, hogy ez az
igazi sárkányoknál jóval nehezebb dolog hogyan tud repülni.
A kőmonstrum némán, ám félreérthetetlenül kihívóan tátotta el óriási pofáját.
A kreatúrának ugyan hatalmas, élesre csiszolt fogak és agyarak, valamint a
minotaurusz karjánál hosszabb nyelv adatott, de teremtője torkot már képtelen
volt alkotni neki: szájpadlása tömör kőben végződött. Hangot nem tudott kiadni.
A teremtmény még mindig nőtt, és Kaz már azon tűnődött, hogy vajon addig
növekszik-e, amíg be nem tölti az óriási pince egész terét.
A sárkány ekkor megveszekedett dühvel lesújtotta legközelebbi falra:
farokcsapása nyomán repedések futottak végig a kövezeten.
– Hagyd abba! – nézett fel dühösen az elf a lényre. – Ránk fogod omlasztani az
egészet!
Az élettelen teremtmény válaszképp lenézett a gazdájára, és hangtalanul
felszisszent. Elkezdett megfordulni, mintha kijáratot keresne a barlang
fogságából. Egyik szárnyával megcsapta a már meggyengített falat, mire tovább
terjedt a repedések hálózata, és törmelékdarabok hulltak le a mennyezetről. A
sárkány megindult előre.
– Állj! – Argaen botladozva eltávolodott egy kicsit a gömbtől, amely erősebben
ragyogott, mint valaha. – Parancsolom!
– Úgy nézem, a játékszered nem hallgat rád! – kiáltotta Kaz, de a következő
pillanatban már meg is bánta, mert a sárkány hirtelen odafordította a fejét, és
alaposan szemügyre vette fénytelen szemeivel. Kezdett irányt változtatni. A
farka megcsapta a fal alját. Vészjósló robaj hallatszott odafentről.
Hollóárny Argaen fél térdre rogyott, miközben minden mozdulata egyre nagyobb
és nagyobb erőfeszítést igényelt. – Minotaurusz!
Kaz először nem hederített rá, a saját bőrét próbálta menteni. A bal kezében
meglengette a törpe harci fejszét, és halálos ívben lecsapott, miközben biztosra
vette, hogy mindez meg sem fog kottyanni ennek a teremtménynek, amelyről már
korábban kiderült, hogy nem hatják meg az efféle fegyverek. Meglepetésére
azonban a kőszörnyeteg hátrált egy-két lépést. Előrehajolt, kitátotta a pofáját,
és baljósan ebben a testtartásban maradt néhány pillanatig. Különösnek tűnt a
mozdulat, amíg Kaz rá nem jött, hogy az igazi sárkányok ilyen helyzetben szoktak
halálos tűzcsóvát lehelni. Az életre keltett sárkány minden jel szerint az
utolsó porcikájáig olyan élőnek hitte magát, mint az a hatalmas szörnyeteg,
amelynek a mintájára formázták.
– Minotaurusz! Ide hallgass!
– Mit akarsz? – Kaz rémülten nézte, ahogy a szörnyeteg megpróbál felemelkedni
a levegőbe. Alighogy elrugaszkodott azonban a földről, a fejét már bele is verte
a plafonba, mint egy faltörő kos. Az elf és a minotaurusz nyakába méretes
törmelékdarabok záporoztak.
– Az esküre és a szabályzatra! – Bármit akart is mondani Argaen, megint
beléfojtották a szót, ezúttal a nagymester és Darius. Harcra készülve siettek
be, de erre nem számítottak. A kőszörnyeteg feléjük fordult, és végigmérte őket.
– Az Abyss vigyen el, te mocskos ördögfajzat! Sok életért kell meglakolnod! –
kiáltotta Darius. Megindult a szörny felé, Kaz szerint jellemzően solamniai
stílusban, azaz fejjel a falnak, mindössze egy karddal a kezében a nálánál
hússzor nagyobb teremtmény ellen. Kaz sosem tudta eldönteni, hogy ezt
hősiességnek vagy ostobaságnak tekintse-e.
Darius már rá is vetette magát a sárkányra, mielőtt még bárki
megakadályozhatta volna. Hangos csatakiáltással lecsapott a hozzá legközelebb
eső lábra, amivel annyit ért el, hogy a kardja visszapattant, és kirepült a
kezéből. A sárkány magasra emelte a mellső mancsát.
– Nem! – Lord Oswal ösztönösen megmozdult, odarohant, és elrántotta a még
mindig dühtől kába Dariust a veszély elől, amelyet az ifjú lovagon kívül
mindenki világosan látott.
A hatalmas mancs lecsapódott, méretes lyukat ütve a padlóba, hogy beleremegett
az egész barlang. Újabb mennyezetdarabok hullottak le, és ezúttal a zápor nem
maradt abba néhány pillanat múltán. Az épületet nem úgy alakították ki, hogy
ellen tudjon állni, ha egy ilyen óriási lény ki akar törni belőle.
A nagymesternek sikerült megmentenie Dariust, de ezzel veszélybe sodorta saját
magát. Több nagy kődarab eltalálta, és elesett. Kaz megpróbálta elkapni, de
Argaen irányíthatatlan kősárkánya most már teljesen elállta az útját. Eltökélte
magát, hogy elpusztítja a két lovagot. A minotaurusz két kézre fogta a
fejszéjét, és felkészült egy öngyilkos támadásra.
– Van... megoldás... minotaurusz! Figyelj... rám!
Hollóárny Argaen a felsőtestén éktelenkedő lyukra szorította a kezét. A seb
már nem vérzett, de az elf olyan fehér lett, mint egy rémfarkas. A másik
karjával valahogy megpróbálta ülő helyzetben tartani magát. Kaz látta, hogy nem
sokból állna egy kicsit meglökni a kart, hogy a sötét alak arccal a földre
essen, és akkor már nem lenne ereje, hogy újra felkeljen. Erős volt a kísértés,
de Kaz azért megfontolta a dolgot. Átnézett a válla fölött, és látta, hogy
Darius próbálja biztonságba vonszolni a hűbérurát. Nem haladt túl gyorsan, mert
láthatólag nehezen lépett a jobb lábára, mintha megrándult volna a bokája. Újabb
alak esett be a barlangba, Tesela, zord elszántsággal az arcán. Rá sem nézett az
előtte tornyosuló hatalmas veszedelemre, hanem odarohant Dariushoz, és segített
elvonszolni Lord Oswalt a barlang bejárata felé. A kősárkány szorosan a
nyomukban igyekezett. Delbinnek még mindig nyoma sem volt, és Kaz remélte, hogy
van annyi esze, hogy ezúttal kimaradjon a bajból.
Argaen újabb kérlelésére visszafordult az elf felé.
– Segíts, hogy... a gömböt az akaratomhoz... kössem....
– Há! Még őrültebb vagy, mint gondoltam! Hogy én segítsek neked?
Az elf vért köpött.
 – Már nem sokáig tudom irányítani a lényt! Láthatod... hogy haldoklom,
minotaurusz! Ha meghalok, ez a lény addig fog őrjöngeni, amíg... egész
Vingaardot romba nem dönti... és aztán... elindul, neki Solamniának!
– Egy másik mágus meg fogja állítani!
– Az igaz – Argaen megpróbált mosolyogni –, de addigra mi már rég holtak
leszünk... és ki tudja... hányan mások is!
Kaz hátranézett, és látta, hogy Darius és Tesela már majdnem elérték a
kijáratot. Miközben a sárkány küzdött Argaen akarata ellen, megint nekiverődött
a falaknak. A repedések hálózata most már elért a barlang egyik végétől a
másikig, és Kazban felmerült, hogy vajon nem fenyegeti-e a külső termet is az
összedőlés veszélye.
– Nagyon kevés időd maradt, minotaurusz! Nekem is nagyon kevés már az időm!
– Mit akarsz tőlem?
– Egy zsákban... egy zsákban, az övemen...
– Az istenekre, Argaen, nehogy megint valami kis csecsebecsével gyere elő!
– Ez... nagyon öreg, minotaurusz. Ez a zsák... Az elf biccentett a bal oldala
felé.
Kaz a smaragdgömbre nézett. Valahogy nem bírta elhessegetni az érzést, hogy az
is nézi őt, mégpedig derűsen. Érezte, hogy az időnként kiáramló energiahullámai
felkavarják, mintha valamiféle játékot űzne. Arra gondolt, hogy vajon Hollóárny
átlátja-e igazán, mihez akarja hozzáfűzni az elméjét. Az elf halála nem nagyon
hatotta volna meg Kazt, de még akkor is ott marad a smaragdgömb, hogy megküzdjön
vele.
Vonakodva odalépett Hollóárnyhoz, és kotorászni kezdett a zsákjában.
– Mit kell keresnem? Ezt a lapos, bőrszerű dolgot?
– Nem... és engedd el azonnal! – Megint vért köhögött fel. – Egy kis kockát...
egy dobozt.
Kaz talált valamit, amit a kockának vélt. Óvatosan kihúzta, és megmutatta az
elfnek.
– Ezt akartad?
– Igen. Most... segíts néhány lépésre eltávolodni a gömbtől.
Mögöttük irgalmatlan zaj támadt, és a mennyezet egyes részei egyszer csak
elkezdtek beomlani. Kaz csaknem elengedte Argaent, amikor megfordult, és látta,
hogy mi történik.
– Ne foglalkozz vele! – kiáltott rá eszeveszetten az elf.– A barlang... és
valószínűleg az egész pince... beomlik! Segíts!
A minotaurusz elátkozta az összes istent, aki csak az eszébe jutott, miközben
arrébb vonszolta a sötételfet. Amikor már jó tizenkét lépésre kerültek a
gömbtől, Argaen megkérte Kazt, hogy segítsen neki felülni.
– Most... – Hollóárny már nagyon zihált. – Tedd a kockát a gömb tetejére.
– Holló...
– Ne vitatkozz! – Az elf majdnem feldőlt. A többi fal is gyengülni látszott.
Kaz hallotta, hogy a kősárkány valamit püföl, és rájött, hogy a barlangból
próbál kijutni, annak ellenére, hogy jelenlegi méretében nem férhetett át a
kijáraton.
Kaz a fejszével az egyik, a kockával a másik kezében vett egy mély lélegzetet,
és visszament a gonosz gömbhöz. Furcsa módon, most nem érzett erőhullámokat, sem
vakító ragyogást. Inkább afféle türelmetlen légkör vette körül.
Ez csak egy tárgy, mondta magában. Egy Abyssban született, átkozott tárgy, de
csak egy tárgy.
Nem tudta ugyan teljesen meggyőzni magát, de azért elérte a célját.
Megacélozta magát, az apró, fekete kockát óvatosan Dracos büszkeségének és
örömének a tetejére tette, aztán elfutott.
Hollóárny Argaen nevetett, vagy legalábbis próbálkozott vele, amikor Kaz
odaért hozzá.
– Számítottál... valamire?
A minotaurusz a kockára nézett.
– Növekszik! Elf, ha egy újabb háziállatot hívtál életre...
– Csak nézd!
 A fekete kocka egyre növekedett, de közben át is alakult. Minél nagyobb lett,
annál kevésbé tűnt szilárdnak. Amikor majdnem feleakkora lett, mint a gömb,
mintha besüllyedt volna a varázstárgyba, mintha megolvadt volna az alja.
A barlang szétvert bejáratánál a kősárkány abbahagyta a pusztítást, láthatólag
összezavarodva, hogy mitévő legyen. Kaz sehol nem látta a társait, és remélte,
hogy sietve elhagyták a külső termet.
– Befalja a smaragdgömböt, minotaurusz. Ha egyszer belekerül, a gömb ereje
eltompul, és irányítható, hordozható lesz.
Argaen felállt, nagyon bizonytalanul, de jól láthatóan sokkal kevesebb
fájdalommal, mint néhány pillanattal korábban.
– Tudtam, hogy működni fog!
– Tudtad, hogy működni fog? – A minotaurusz szeme összeszűkült.
– Tanúja lettél a szívem büszkeségének, minotaurusz. Kizárólag erre a célra
hoztam létre az árnyékdobozt, ahogy én hívom... és működött! A smaragdgömb, az
erőhöz vezető út, végre az enyém!
Kaz hatalmas, karmos keze lerántotta az elfet a lábáról, és a minotaurusz
szeme vonalába emelte.
– Úgy hallom, sokkal jobban vagy, mágiatolvaj!
– Ne feledkezz el a barátaidról! – Hollóárny Argaen rémült tekintettel kitépte
magát Kaz szorításából, és a földre esett. Felnézett a minotauruszra, és
szélesen elmosolyodott. – Különösen a beszédes kis zárfeltörődről!
Terjedelmes részen beszakadt a mennyezet, több tonna földet szórva az
árnyékdobozra, amely azonban, különös módon, érintetlen, és hozzáférhető maradt.
Kazban küzdött egymással az elf iránti gyűlölete és a vágy, hogy elmeneküljön,
mielőtt beszakad a mennyezet maradéka is, a rajta lévő földdel együtt.
– Hagynom kellett volna, hogy a sárkányom mindannyiótokkal végezzen, bár attól
tartok, a kis színjátékom nem járt messze a valóságtól, minotaurusz! Az elfek
egy kicsit erősebbek, mint ahogy gondolod, de azért megvannak a határaik.
Argaen elbámult Kaz mellett a kősárkány felé, amely még mindig a barlang
bejáratánál toporgott. A teremtmény hirtelen kitárta a szárnyait, amennyire csak
a szűk helyen tudta, és hangtalan visítással odafordult kettejük felé. A
hatalmas állkapocs nagyra nyílt, és a kőszörnyeteg lassan megindult feléjük.
Kecsesen mozgott, és Kaz csaknem elképzelte, ahogy hullámzanak a kőizmai.
Csapott egyet a farkával az egyik, falra, nagy darabokat szakítva ki belőle, és
porfelhőt keltve.
Kaz sietve hátrált egy lépést, miközben a szörnyeteg, a záporozó pusztítással
mit sem törődve megállt közvetlenül az ura előtt. A sötételf Kazra nevetett.
– Nem ajánlom, hogy idelent maradj, minotaurusz! Ha most elmész, még lehet,
hogy épp kiérsz, mielőtt minden leomlik!
– Nem mondhatod komolyan!
Argaen élettelen játékszere Kazra szegezte a tekintetét, és leereszkedett a
földre, hogy az elf fel tudjon mászni a hátára. – Nagyon is komolyan mondom!
Egy solamniai lovag talán maradt volna, és harcol. A legtöbb minotaurusz is
maradt volna és harcol. Kaznak ennél több esze volt. Futásnak eredt.
Egy apró alak ezt a pillanatot választotta, hogy bemásszon a barlang beomlott
bejáratán. Delbin. Kaz a surranó mögött látta Lord Oswalt. Elkáromkodta magát,
tudván, hogy Darius és Tesela sem lehetnek messze. Ennyit a hiú reményéről, hogy
az értelmes megoldást választva menekül, amíg még lehet. Az elkínzott nagymester
látta meg először a minotauruszt, és valamit mondani kezdett.
– Fussatok! – integetett nekik Kaz.
Az idős lovag körülnézett, felmérte a helyzetet, és vonakodva
engedelmeskedett, Delbin azonban, akin úrrá lett a surranókra jellemző
kíváncsiság, nem mozdult, hanem próbálta kifürkészni, hogy mi történik a
minotaurusz mögött. Kaz bősz morgással a hóna alá csapta a harci fejszéjét, a
másikkal pedig felkapta a kis alakot. Mögöttük Argaen kiáltott valami
érthetetlenséget.
Lord Oswal és Tesela már Dariust segítették felfelé a lépcsőn. Senki sem állt
meg, sőt vissza sem néztek. A falak és a lépcsők remegtek, miközben a társaság
felfelé igyekezett. Kaz, aki a sort zárta, érezte, hogy a lába alatt kezdenek
leomlani a lépcsőfokok. Nem mondott semmit, hiszen tudta, hogy a többiek mennek,
amilyen gyorsan csak bírnak. Teselának nem volt ideje, hogy bármit is tegyen
Darius kificamított bokájával.
Amikor végre felértek a lépcsőkön, nem sokáig örülhettek, hogy elérték a
felszínt. Alig lehetett átjutni a kijáraton, olyan nagy pusztítás történt
odafent.
– Muszáj kijutnunk! – döntött mindenki nevében a nagymester. – Lehet, hogy
egész Vingaardot el kell hagynunk, amíg el nem múlik a veszély.
Lord Oswal végigvezette őket az omladozó folyosókon. Dariust jól láthatóan
erős fájdalom gyötörte, de nem panaszkodott. Kaz a nagy izgalomban elfelejtette
letenni Delbint, ami utólag nem bizonyult butaságnak. Nem lehetett tudni, hogy a
surranó velük maradt volna, vagy elbóklászik, és újabb veszélyekbe bonyolódik.
Megint az éjszaka sötétje köszöntötte őket. Kaz meglepve vette észre, hogy
egészen rövid idő telt ez azóta, hogy a két emberrel Delbin és az elf keresésére
indultak. Egy örökkévalóságnak tűnt a Hollóárny Argaennel történt találkozás.
Néhány rémült alak rontott elő a sötétből, azok a lovagok, akik őrt álltak a
nagymester főhadiszállása körül. A társaság némi meglepetéssel tapasztalta, hogy
ezek az emberek tényleg valóságosak, és nem káprázatok. Mostanra Kaz már azon
sem lepődött volna meg, ha kiderül, hogy Lord Oswal egész idő alatt egymaga
volt.
A nagymester azonnal átvette a parancsnokságot a soványka csapat felett. Kaz,
bármennyire csodálta is az embert, tudta, hogy fogytán az ereje. Minden
másodperccel egyre közeledett a pillanat, amikor összeesik ezúttal
menthetetlenül. Egyelőre azonban még mindig neki kellett engedelmeskedni, és
azoknak, akik szolgálták, és akik most szabadultak meg az őrülettől, amelyben az
elmúlt néhány évben éltek, a bizakodás jelzőtüzét jelentette.
– Mindenki hagyja el az erődöt! Kifelé!
A nagymester fellegvára kezdett összedőlni. Az oszlopok megrepedtek, és
rázuhantak a lépcsőkre. Az épület külső falai beszakadtak. A támaszték nélkül
maradt tető ráomlott mindennek a tetejébe. Pillanatok műve alatt rommá dőlt az
egész főhadiszállás. Az épület egyes részei azonban továbbra is mozogtak, és
azok, akik a pincebarlangból jöttek elő, tudták, hogy egy hatalmas dolog
megpróbálja kiásni magát.
Lord Oswal az embereire pillantott, és észrevette döbbent rémületüket.
– Pillanatnyilag semmit sem tehetünk! Most nincs miért harcolnunk! Ha nagyobb
erőre teszünk szert, levadásszuk, de addig nem! Nincs idő a kérdésekre! A
kapuhoz! Indulás! A nagymester leomlott fellegvárának összetört teteje
megmozdult, és határozottan belecsúszott egy másik épület oldalába, beszakítva a
falát.
– Kaz – csipogta egy elfojtott hang. – Megígérem, hogy melletted maradok, csak
tegyél le, bár nagyon mókás így, de kicsit nehezen kapok levegőt, és gondolom,
te is fáradt lehetsz.
– Jól van, Delbin, de ha elszaladsz, azt fogod kívánni, bárcsak a barlangban
maradtál volna!
– Igazság szerint, még mindig egész érdekes lehet odalent, ha még nem omlott
be telje...
– Gyerünk!
Az összedőlt épület romjai alól előbújt egy óriási teremtmény. Néhány lovag
hátrapillantott, majd megtorpant, és rémülten elkerekedett a szemük. Egyesek,
akik már a tűrőképességük határán jártak, beletörődve térdre rogytak. A
nagymester megállt a menekülésben, és visszafordult.
– Mit műveltek? – kiáltotta a leginkább tekintélyt parancsoló hangján.
Kínkeservesen bírta csak folytatni, de nem adta fel. Meglengette feléjük az
öklét. – Azonnal felkelni! Bármilyen pusztítást végez is az a szörny, nem teheti
tönkre a lovagságot, amíg van közöttünk egy is, aki hisz! Értitek?
Lesújtva újra nekiindultak. Az egyetlen látható hold fényét hirtelen
felerősítette valami gonosz ragyogás. Most Kaz torpant meg, és bámult vissza az
erőd közepére, ahol az óriási szörnyeteget beragyogta a rettenetes fény. A
hatalmas, szárnyas alak körvonalát nem lehetett eltéveszteni. A sárkány a mellső
mancsai közt szorongatta az árnyékdobozt, benne a smaragdgömb gonosz erejével.
A kőteremtmény hátán Hollóárny Argaen lovagolt, és kacagott tébolyodottan. Az
elf élettelen szolgája kitárta szárnyait. Kaz megint elindult, de a tekintete
elgondolkodva a roppant szörnyetegre szegeződött, miközben az szárnyra kapott.
Csodálta, hogy egy ilyen teremtmény, még ha mágikus is, a levegőbe tudja emelni
ezt a rettenetes kőtestet.
A sárkány megingott szárnycsapkodás közben, ettől veszített a magasságából, és
beleszállt egy újabb épület tetejébe. Túl nagy volt a súly. A tető beszakadt,
majd az alatta lévő emelet is. A szörnyeteg nem küszködött, hanem inkább
zavartnak látszott. Kazban felmerült, hogy Hollóárny Argaen netán elveszítette
az uralmát a lény felett.
– A könyvtár – mormolta Lord Oswal. Kaz csaknem orra bukott, mert nem vette
észre, hogy a nagymester odaért mögé. – A könyvtárépületet is ledöntötte. Sok
mindent kell majd újjáépítenünk. Gyere, Kaz! Bármilyen furán hangzik is, el kell
hagynunk az erődöt, és Solamnia pusztaságában kell menedéket keresnünk.
A nagymester egyelőre még nem szembesült vele, hogy valójában mi van a falakon
túl, és Kaz remélte, hogy az elméje fel tudja majd dolgozni a megrázkódtatást.
Az idős lovag sokat megélt katona volt, aki szembenézett már jó pár iszonyatos
fenyegetéssel, amelyeket a sárkánykirálynő hadvezére küldött rá, most már
azonban megöregedett, és az elmúlt néhány év rendkívül megviselte a szervezetét.
Hallották a hátuk mögött a sárkány szárnycsapkodását, ahogy ismét a levegőbe
küzdötte magát.
Egy szélfuvallat és az elsuhanó smaragd fény jelezte, hogy Hollóárny és a
teremtménye elrepült felettük. A tárva-nyitva álló kapu épp előttük magasodott.
Kaz és a nagymester kisebb felfordulásban találta az embereket, köztük a
minotaurusz bajtársait a kapu mellett. A kősárkányból már alig látszott több egy
kis fekete foltnál, amelyet körbefolyt a Solinari fénye. A folt alatt, mint egy
halovány jelzőtűz, tovább ragyogott a gömb. Kaz áttört a kavargó csoporton, ki
az erődből, a távolodó alakon tartva a szemét, amíg az ki nem került a hold
ragyogásából, és el nem nyelte az éjszaka sötétje.
A harci fejszéjét valahogy még mindig a kezében szorongatta. Egy rövid,
hiábavaló mozdulattal a magasba emelte a mágiatolvaj felé.
– Nincs vége ezzel, Hollóárny Argaen! – dörmögte sötéten Kaz arrafelé, amerre
az elf elszállt. – Egyáltalán nincs. Valahogy megkereslek. Van még
elintéznivalónk, neked, és nekem.
Bátor szavak, gondolta keserűen, miközben a fejszéjét visszadugta a hámjába.
De mégis, hol tervezed kezdeni, Kaz? Egész Ansalont át kell kutatnod!
– Nem számít – morogta hangosan. – Egész Ansalon sem rejtheti el azt az elfet.
Zordan belemosolygott az éjszakába.
– Ez most már személyes ügy.

16. FEJEZET

Kaz sötét gondolatok között ült a földön a főkapu közelében, és lehunyt

szemmel elmélkedett rajta, hogy mit fog tenni, amikor újra találkozik Hollóárny
Argaennel.
Egy fáklya villogó fénye figyelmeztette a közeledő lovagra.
– Te vagy a Kaz nevű minotaurusz? – kérdezte a lovag. Középkorú ember volt, és
leginkább az volt szembetűnő rajta, hogy mennyire felkopaszodott a homloka.
– Hány minotaurusz van még a Vingaard-toronyban, ember?
A férfi eleresztette a füle mellett a csipkelődést.
– Találtunk két lovat, amelyek a jelek szerint a ti társaságotokhoz tartoznak.
– Valóban?
– Az erőd keleti részében fogjuk őket tartani, amíg az istállókat ki nem
takarítják.
Kaz felnézett az emberre.
– Nem csak azért küldött ide a nagymester, hogy hírt hozz az állatokról, nem
igaz?
A rájuk telepedő csend többet mondott minden szónál. Ahogy a legtöbb ember, ez
a lovag is nehezen találta meg a hangot a minotauruszokkal. Számára szörnyeteg
volt, ellenség, függetlenül attól, amik ezen az estén történtek, vagy hogy
milyen szerepet játszott Kaz a háború utolsó napjaiban – már ha egyáltalán
emlékszik még arra valaki.
– A nagymester beszélni kíván veled. – Rosszindulatú felhang érződött a lovag
beszédében. – Nagyon kevés választja el a végkimerüléstől. Ne tegyél semmit,
amivel növelnéd a kínjait!
A minotaurusz felállt, hogy lenézhessen a lovagra, amikor válaszol:
– Lord Oswal bajtársam és barátom, ember. Minden tőlem telhetőt meg fogok
tenni, hogy enyhítsek a gondjain. Te talán azzal segíthetnél, hogy nagyobb
tisztelettel viseltetsz azok iránt, akiket a lovagság, különösen pedig a
nagymestered a múltban a szövetségesének nevezett.
Ezzel elvonult arra, amerre tudta, hogy a nagymestert találja. A lovag, most
már egy kicsit tisztelettudóbban, sietett utána a fáklyával. Alig tettek pár
lépést, amikor a kapunál állomásozó őrszem kiáltása megtörte a torony csendjét.
– Lovasok közelednek!
– Paladine! Most meg ki az? – Kaz sebesen odafordult a mellette álló lovaghoz.
– Mondd meg az uradnak, hogy hamarosan odamegyek hozzá... remélem.
– Veled megyek, minotaurusz. Ha veszély fenyegeti Vingaardot, valószínűleg
azzal teszem a legjobb szolgálatot az uralkodómnak, ha...
– Rendben.
Kaz otthagyta az embert a mondat közepén, és hosszú, erős lábaival megindult
rohanvást a főkapu felé, olyan sebesen, hogy az egyik őr megrémült tőle, és
felugrott, kardot rántott, sőt még suhintott is egyet a minotaurusz felé,
mielőtt Kaz meg tudta győzni, hogy barát. Átmenetileg megfeledkezett róla, hogy
olyan emberekkel van dolga, akiknek elég hosszú ideig gyötörték az agyát.
– Ki kiáltott? – kérdezte Kaz az őrtől.
– Ferril. Ferril kiáltott.
Kaz odaszólt a megnevezett őrszemnek.
– Te! Hány lovas?
Lehet, hogy a Ferril nevű a sötétben nem látta, hogy egy minotauruszhoz
beszél. Az biztos, hogy tisztelettudóan szólt. – Nehéz innen megállapítani,
uram. Egy kisebb sereg. Több mint száz fő.
Több mint száz! Lehet, hogy teljes támadásra készülnek!
– Be tudod azonosítani őket?
– Még nem.
Megérkezett a lovag, aki követte Kazt.
– Mik a hírek?
– Több mint száz lovas. Legjobb lesz, ha megmondod a nagymesterednek.
– Nincs olyan állapotban. Biztos, hogy nem lesz képes kezébe venni az
irányítást.
A minotaurusz szeme összeszűkült, és még a fáklya fényében is vérvörösen
izzott.
– Úgy érted, hogy nem akarod értesíteni az uradat egy lehetséges támadásról?
Az ember kinyitotta a száját, aztán becsukta. Kényszeredetten válaszolt.
– Azonnal értesítem!
– Jól teszed – mormolta Kaz az orra alatt, miközben az ember után nézett, aki
máris eltűnt a szeme elől. Valahol a tájban felhangzott egy kürt. Kaz felnézett
Ferrilre. – Ez mi volt?
– Jelzőkürt. – A férfi izgatottnak tűnt. – Azt hiszem, a triumvirátus legyen
áldott, azt hiszem, testvéreink!
– Solamniai lovagok?
– Igen! – A lovag a falon, meg a másik, Kaz mellett, ujjongani kezdett. A
minotaurusz letorkollta őket.
– Csendet! Lehet, hogy nem azok, amiknek látszanak! Lehet, hogy a Sötét Hölgy
szolgái, vagy ha a ti társaitok, lehet, hogy nincsenek józan eszüknél!
A Kaz mellett álló lovag nyugtalanul nézett fel rá.
– Gondolod, hogy be kellene csuknunk a kaput?
– Legalábbis addig, amíg meg nem bizonyosodunk. Ezt diktálja a józan ész, nem
gondolod? – Felpillantott. – Ha idejönne a nagymester, fent leszek a falon, és
figyelek.
A lovag, meglepő módon, tisztelgett neki.
 Amikor Kaz felért a fal tetejére, Ferril már várta. Az arckifejezéséből
ítélve, csak most jött rá, hogy egy minotaurusszal társalgott.
Kaz közömbös pillantást vetett rá.
– Valami baj van?
– Nem... uram.
Ferril, a korona lovagja, nem igazán tudta, hogyan szólítson egy olyat, mint
Kaz.
– Jól van.
Kaz kihajolt a falon, és kikémlelt a solamniai tájra. Nem könnyen vette ki a
közeledő csapatot. Úgy néztek ki, mint egy fekete hullám, szürke alapon. Olyan
sebességgel haladtak azonban, hogy egy órán belül Vingaard kapujához érhettek.
Úgy sejtette, jóval száz fölött van a lovasok száma, sőt inkább a kétszáz felé
jár. Egybeolvadt ugyan a sereg, de a méretéből valamelyest lehetett
következtetni a létszámra.
– Vissza tudjuk tartani őket, ha kiderül, hogy nem közületek valók? – kérdezte
Kaz a lovagot.
– Egy darabig... amíg nem találják meg a módját, hogy átjussanak a falon.
– Mi történik, Kaz? – csipogta egy ismerős hang.
A minotaurusz és az ember is ugrott egyet. Kaz megfordult, és bosszúsan az
apróságra horkantott, akinek sikerült valahogy mögéjük lopóznia.
– Te meg mit keresel itt, Delbin?
A surranó elmosolyodott.
– Hallottam, hogy mindenki rohangászik, és valaki azt mondta, hogy sok-sok
lovas érkezik, úgyhogy, amikor meghallottam a kürtöt, tudtam, hogy a közelben
lehetnek, és...
– Vegyél levegőt, Delbin! – Ebben a pillanatban megint megszólalt a kürt. –
Miért fújnak?
– Azt akarják, hogy válaszoljunk – felelte izgatottan Ferril. – Biztos, hogy
barátok!
– Akkor talán válaszolj.
A férfi a fejét rázta.
– Nem tehetem. A kürt, amely a kapunál szokott lenni, eltűnt. Senki sem
találja.
Delbin eközben elszántan próbálkozott, hogy átkukucskáljon a fal felett, de a
magasságát tekintve, nem járt sok sikerrel.
– Szerinted támadni fognak? – kérdezte kíváncsian. – Még sosem láttam igazi
ostromot, bár lehet, hogy ez sem lesz túl hosszú, mert hát, olyan kevesen
vannak...
– Ti, ott fent! Kaz, te vagy?
– A nagymester! – suttogta áhítattal Ferril.
– Igen, Lord Oswal. – Kaz leintette a surranót, aki éppen megint meg akart
szólalni.
– Látod a lovasokat?
– Nemsokára ideérnek.
– Hányan vannak?
Kaz Ferrilre nézett.
– Valahol száz és kétszáz között. Jobban nem tudjuk megállapítani.
Hallgatás következett, miközben a nagymester nyilván a hallottakat emésztette.
Eltökélte magát, hogy a kezében tartja a parancsnokságot.
– Attól tartok, nektek négyeteknek kell védenetek a kaput – jelentette ki.
– Én igazán nagy segítség leszek, nagymester – kezdte Delbin.
A minotaurusz arra számított, hogy a nagymester döbbenettel fogadja ezt az
ajánlatot, de csak kuncogott. Aztán megszólalt.
– Bocsánat. Nem lenne szabad nevetnem. Három lovag, egy minotaurusz és egy
surranó védi a Vingaard-torony főkapuját! Egy surranó védi a Vingaard-tornyot a
lehetséges támadástól! Ne vedd sértésnek, Delbin, de nem gondoltam volna, hogy
valaha megélem ezt a napot!
– Jó harcos leszek, igazán!
– Afelől nincs kétségem. – Aztán, az összes védőhöz intézve a szavait,
hozzátette: – Szóljatok, amint kiderül, hogy barátok-e vagy ellenségek! Paladine
és a fiai vigyázzanak rátok!
 Lord Oswal ezzel sarkon fordult, és távozott, nyilván, hogy összegyűjtse a
többi vitézt.
– Hogyan bírja tartani magát? – dörmögte Kaz.
– Ő a nagymester – felelte egyszerűen Ferril mintha ez mindent megmagyarázna.

* * * * *

A lovasok hamarosan olyan közel kerültek, hogy ki lehetett venni az alakokat.

Kétségkívül alaposan fel voltak vértezve, de a halvány holdfényben még mindig
lehetetlen volt bármi pontosabbat megállapítani a kinézetükről. Kaz
felpillantott a Solinarira. A holdnak jó harmada eltűnt, mintha felfalták volna.
Kaz lassan rájött, hogy egy másik test takarja el a Solinarit. Ez a hold – a
Nuitari, a fekete hold – képviselte a sötétséget az emberek és más fajok között
–, és az, hogy jelenlétével beárnyékolta ragyogó vetélytársát, semmi jót nem
jelenthetett.
– Biztos, hogy sokan vannak, Kaz.
– Tudom, Delbin.
– Van náluk lobogó, meg lándzsák, meg minden.
– Akkor jobb lesz, ha imádkozunk, hogy barátok legyenek.
A lovasok Vingaardtól néhány száz méterre lelassítottak. Egy kisebb, talán öt-
hat főből álló csapat kivált közülük.
– Solamniai lovagok, Kaz.
– Hagyjuk, hogy ők szóljanak először.
– Ki őrzi a kaput odafent? Látok valakit! – kiáltotta, aki a vezérük lehetett.
Kaz megmerevedett. Megkönnyebbülés öntötte el, hogy ezek tényleg solamniai
lovagok, és nem holmi banditák, de egy kissé elhomályosították az örömét a
személyes érzései a beszélő lovag kiléte miatt.
Ferril válaszolt a kiáltásra.
– Én vigyázok a kapura!
– Miért nem válaszoltatok a kürtszavunkra?
– A sajátunk nem fellelhető, uram, és az itt kibontakozott helyzet nem adott
lehetőséget az alapos kutatásra.
A csapat vezérének megenyhült a hangja.
– A nagymester... hogy van?
– Mindent összevetve, jól, uram – folytatta Ferril. – Bocsáss meg, de meg kell
kérjelek, hogy fedjétek fel a kiléteteket, mielőtt kinyitnánk a kaput.
– Érthető. Tudd meg, hogy Bennett vagyok, a Rózsa Rendjének lordja, Oswalnak,
a lovagság nagymesterének az unokaöccse. Jó kétszáz lovagtársammal jöttem.
Hogy... hogy van a Vingaard-torony, ember? Van még bent ellenség?
Kaz úgy döntött, hogy kiszól, mielőtt az őr válaszolna.
– A Vingaard-torony küszködik, hogy helyreálljon benne a rend, ami nem jelenti
azt, hogy képzelt ellenségekkel kellett szembenéznie.
Bennett felállt a nyeregben, és úgy kémlelt felfelé. Kaz túl messze állt a
legközelebbi fáklyától, semhogy tisztán látni lehessen. – Ki az? Ismerős a
hangod! Melyik rendbe tartozol?
– A túlélés rendjébe, ember. Nem közületek való vagyok, de azért ismersz.
Arrébb lépett, hogy láthatóvá váljon.
– Egy minotaurusz! – kiáltotta egy katona Bennett oldalán. Többen kardot
rántottak.
– Vingaard az ellenség kezére jutott!
– Nyugalom! – parancsolt rájuk élesen Bennett. Kaznak annyit mondott: – Nem
hiszem, hogy az ellenség erőit képviselnéd. Azt gondolom, hogy egy egyértelműen
öngyilkos hajlamú minotaurusz vagy, különben miért jöttél volna ide, ahol
elvileg bűntettekért követelik a fejedet, Kaz?
A minotaurusz zordan felnevetett.
– Mondjuk, hogy bizakodó vagyok.
Ezúttal Bennett kuncogott.
– Nincs félnivalód, Kaz, sem tőlem, sem más jelenlévőtől.
– Uram! – Ferril tisztelgett, és hátrahajolt, hogy lekiáltson a kapunál álló
lovagnak. – Nyisd ki a kaput a rózsa lovagjának!
 Miközben a kaput kireteszelték, és kinyitották, Oswal unokaöccse intett az
embereinek. A csapat lassan megindult előre. A visszatérő seregben itt-ott
fáradt üdvrivalgás hangzott fel.
Kaz Delbinre pillantott, aki ragyogva nézte a páncélos alakok vonulását.
Miközben a surranó ezzel kötötte le magát, a minotaurusz lement a falról, hogy
fogadja Bennettet.
Az emberek egy része körbeforgott a lovával, és enyhe döbbenettel nézték, hogy
milyen elhanyagolt a torony belseje.
– Hadd váltsunk egy szót, ember! – kiáltott oda Kaz.
Bosszús tekintet suhant át Bennett arcán, mielőtt sikerült uralkodnia magán.
– Később, Kaz. Most a nagybátyámmal szeretnék beszélni. Sok megbeszélnivalónk
van.
– Akkor veled jövök. Egy-két dologról tudlak tájékoztatni.
– Ahogy tetszik.
Bennett leszállt a lováról, és odaadta a gyeplőt egy másik lovagnak. Kaz
szinte azonnal mondani kezdte, amit tudott. Beszélt az őrületről és az
illúziókról, a Hollóárny Argaennel való találkozásról, majd az utána következett
árulásáról, Lord Oswal küzdelméről, és a pince, valamint az erőd nagy részének
összeomlásáról, miközben a sötételf elmenekült. Mire a végére ért, Bennett a
fejét csóválta.
– Paladine őrizzen minket! Nem tudom elhinni mindazt, amit mondasz,
minotaurusz, és tudom, hogy a nagybátyám még sokkal több mindent fog elmondani.
– Reméltem, hogy láttátok Argaent és a teremtményét idefelé jövet, mert
nagyjából dél felé távozott.
– Hagyd ezt a lovagságra, minotaurusz! Sokkal tartozunk Hollóárny Argaennek,
amiért megtévesztett és a kezében tartott minket az elmúlt években.
– Én is tartozom neki. Bolonddá tett, és kis híján megmérgezett. Engem
használt fel, hogy a zsákmányához jusson! El akarom kapni azt az elfet!
Bennett szembefordult vele.
– A lovagság majd leszámol vele! Életekért kell meglakolnia! Meg kell
lakolnia, mert megbecstelenített minket...
– Nem látom okát, hogy miért ne indulhatnátok a nyomába együtt – kiáltott oda
valaki. – Azt hiszem, az lenne a legjobb, minden érintettnek.
– Bátyám... uram! – Bennett azonnal letérdelt az idős lovag előtt. – Örömmel
látom, hogy jól vagy!
– Ez csak a látszat, öcsém. Igazság szerint, szinte összeesem, csak senki nem
hagy rá időt. Hála Paladine-nak, hogy pappá is tett, nem csak lovaggá, mert
kétlem, hogy az ereje nélkül még talpon volnék.
– Te vagy a rendek alapköve, bátyám.
– Te pedig még mindig a buzgó, fiatal fegyvernök vagy, Bennett. – Lord Oswal
jelezte az unokaöccsének, hogy álljon fel. – Nektek, kettőtöknek nem lenne
szabad vitáznotok. Kaz, neked szükséged lesz Solamnia hatalmának a támogatására.
Biztos vagyok benne, hogy a sötételfet valamilyen kietlen vidéken fogjátok
megtalálni. Ami téged illett, öcsém, tiszteld ennek a minotaurusznak a tudását
és becsületét! Huma a barátjának nevezte. Most én is azt teszem. Tanulj a
tapasztalatából! Kaz sok szempontból többet tud nálam.
– Ezt nem tudom elhinni, uram, de azért úgy teszek, ahogy mondod.
– Helyes. Hát te, Kaz?
– A szavamat adtam. El akarom kapni Hollóárny Argaent. Megfogadtam, hogy
levadászom, még ha a déli jegeken túlra kell is utaznom miatta.
A nagymester fanyarul elmosolyodott.
– Reméljük, hogy erre nem lesz szükség.
– Egy kicsit értelmetlen ez az egész – jegyezte meg ingerülten Bennett. A
nagybátyjáról a minotauruszra nézett. – Azt mondtad, hogy a mágiatolvaj délre
repült. De hová délre? Az biztos, hogy nem Silvanestibe vagy Qualinestibe!
Ergothba? Kharolisba? Hová?
Kaz a fogát csikorgatta. Vett egy mély lélegzetet, és már újra kifakadt volna,
amikor a nagymester megszólalt.
– A civakodással nem oldunk meg semmit – mondta fáradtan. – Azt javaslom,
próbáljunk meg pihenni egy kicsit. Bennett kísérj el egy kis sétára, kérlek!
Szeretném meghallgatni, hogy mit láttál, mióta elmentél. Szeretném megtudni,
hogy mi mindent kell még jóvátennie a lovagságnak.
Bennett arca megrándult.
– Ahogy óhajtod, uram.
– Aludj egy kicsit, Kaz.
– Jó ötlet, nagymester.
Kaz a távozók után nézett, és érezte, ahogy hirtelen úrrá lesz rajta a
kimerültség. A nagymester unokaöccsével folytatott vita, bármilyen rövid volt
is, felemésztette a még megmaradt energiáit. Körülnézett. Ma éjjel a szabad ég
alatt fog aludni, ahogy már oly sok éjjelen tette élete során. Keresett hát egy
félreeső zugot.
A helynek, amelyet végül kiválasztott, egyetlen hátulütője mutatkozott,
mégpedig az, hogy váratlanul megjelent egy bizonyos surranó, még mielőtt Kaz
lefekhetett volna.
– Hol voltál, Kaz? Azóta kereslek mindenütt, hogy eltűntél a kapunál, miközben
néztem, ahogy érkeznek a lovagok. Hogyhogy itt alszol, mikor annyi másik hely is
van? Bár, azt hiszem, a könyvtárba már nem alhatunk, mert az épület nincs túl jó
állapotban, ugye?
– Delbin, hacsak nincs valami fontos mondanivalód, miért nem mész te is
aludni?
Kaz leakasztotta a harci fejszéjét, levetette a hámját, és lefeküdt. A feje
alá tette a kezét, és felbámult az égre. Eddig az éjszakáig igazán csak a
holdakat lehetett látni, most azonban előbújtak a csillagok is. Elkezdte
megkeresni a csillagképeket, amelyeket ismert.
– Itt maradunk egy darabig, Kaz?
– Vingaardban? Nem, ha rajtam múlik! – morogta a minotaurusz. – Ennyire lehet
számítani a lovagság részéről. Holnap elindulok, hogy megkeressem Hollóárny
Argaent. Minél jobban kihűl a nyom, annál nehezebb lesz megtalálni.
– Legalább nem kell messzire mennünk!
– Ezzel meg mit akarsz mondani?
Delbin ártatlanul megvonta a vállát.
– Hát, úgy értem, talán a Qualinestitől keletre eső hegyek felé ment, vagy a
déli vidékre, Thorbardin közelébe. Nem ott élnek a törpék? Nem akartál arra
menni, mikor a múltkor kérdeztem. Volt velük valami...
A minotaurusz felült.
– Delbin, tudod, hogy hol van az elf?
– Tudom. Le akartam jegyezni mindent, ami történt, hogy milyen nagynak és
hatalmasnak látszottak a lovagok, amikor megérkeztek, de amikor a könyvemet
kerestem, ezt a kis kristályt találtam, ami Argaené lehetett, és amikor igazán
erősen gondoltam rá, egyszer csak megláttam, ahogy leszáll a Qualinestitől
északra eső hegyekben. Szerintem részben Ergothhoz, részben Solamniához tartozik
a terület, de lehet, hogy tévedek.
– Hadd nézzem, mit találtál!
Delbin elővett valamit a zsákjából.
– Gondoltam, hogy talán érdekel, csak olyan elfoglaltnak tűntél. Lefogadom,
hogy talán maga Argaen tette a zsebembe, amikor rávett, hogy képzeljem el, hogy
neked segítek, amikor kinyitom a pincét.
Kaz bikaszerű képén csodálkozó tekintet suhant át, amikor megnézte Delbin
szerzeményét. Ugyanezt az apróságot használta Hollóárny, amikor a surranót
keresték az első eltűnésekor és átkutatták a könyvtárat. Kikapta a varázseszközt
a társa apró kezéből.
– Láttad, hogy hová megy az elf, amikor gondoltál rá? – Hollóárny képe már a
saját elméjébe is belevésődött.
A kezében pihenő varázsgömb enyhén felizzott, és megjelent benne egy homályos
folt.
– Így csinálta a múltkor is – közölte segítőkészen Delbin.
– Csend! – Kaz folytatta. Egy sárkány, még ha kőből volt is, elképesztő
távolságokat bírt megtenni egészen rövid idő alatt. A hegyek azonban, amelyekről
Delbin beszélt, egész közel feküdtek, legfeljebb néhány napnyi lovaglásra. Kaz
elcsodálkozott, hogy a sötételf a népe földjéhez ilyen közel táborozott le.
 A homályos kép reszketni kezdett. Hollóárny Argaen. Az otthona. Galan Dracos
smaragdgömbje.
Egy szempillantás múlva ott repült a hegyvonulat fölött. Ha annak idején nem
repült volna sárkányháton, felkavarodott volna a gyomra. Így azonban szemügyre
tudta venni a hegyeket.
Ismerte ezt a hegységet, sokszor látta már őket messziről. Qualinesti
legészakabbi csücske csak egynapi útra feküdt délre. Hogyan remélhette Argaen,
hogy nem veszi észre a népe?
A kép lassan ráfókuszált a szóban forgó hegyre. Egyre nagyobbra nőtt a csúcs –
pontosabban Kaz ereszkedett le a kristály által. Pillanatokon belül a hegycsúcs
alá került, és még mindig ereszkedett.
A romok a semmiből bújtak elő.
Az egyik pillanatban még több hegytetőt látott, a következőben pedig sebesen
repült egy rég elhagyatott épület teteje felé. Kaz megengedett magának egy
mosolyt. Nem csak azt tudta, hogy melyik hegységben jár, hanem azt is, hogy azon
belül hol.
Ki?
A hang visszhangzott az elméjében, és Kaz csaknem hátraesett. Épp hogy nem
dobta el a kristályt.
– Kaz?
Ki? – követelte a hang. Egész földöntúlian hangzott.
A kristály elkezdett forrósodni. Kaz már egyáltalán nem akarta a kezében
tartani, de most már mintha az nem akarta volna elengedni őt. A közepén
elhalványult a kép, a hang azonban ott maradt a minotaurusz fejében, és egyre
erőteljesebbé, egyre követelőzőbbé vált.
Hol? Ki?
Kaz összeszorította a fogát, úgy préselte ki magából a szavakat. – Delbin!
Üsd... üsd ki a kezemből! Gyorsan!
A surranó benyúlt a szákjába, és minden kacatja közül előhúzta a soha nem
talált könyvét. Jól megmarkolta, és teljes erejével rácsapott a minotaurusz
kezére. Füst szállt fel a könyvből, mert az apró varázstárgy megégette a szélét,
mielőtt elrepült.
Kaz megperzselődött kezét szorongatta, úgy nézett a kristály után, amely
földet érve számtalan szilánkra hullott szét. Ugyanabban a pillanatban kialudt
az izzása. Ezzel egy időben megszűnt a hang is, amely a minotaurusz kilétét
firtatta.
Kaz és Delbin egy darabig csak meredtek a szilánkokra, aztán a surranó
óvatosan megkérdezte:
– Kaz, mi történt?
– Valaki megpróbált megtalálni engem, miközben én az elfet kerestem.
– Valaki?
Kaz bólintott, és sérült kezét nézegette. Remélte, hogy Teselának maradt még
annyi ereje, hogy meggyógyítsa. Valahogy úgy érezte, hogy a legjobb formájára
lesz szüksége. A hang nem Hollóárny Argaenhez tartozott, ebben biztos volt.
De akkor kihez?

17. FEJEZET

Hollóárny Argaen felkutatására nem lehetett túl nagy csapatot kijelölni. A

nagyjából kétszáz lovagnak, akik most a nagymester parancsnoksága alatt álltak,
jó egynegyede legalább néhány napig nem sok mindenre lehetett képes. Még többre
volt szükség az erődben, hogy őrizzék Vingaard falait, és elkezdjék eltakarítani
a kősárkány távozása után maradt romokat. Mindent összevetve, a nagymester
szinte teljesen kimerítette a forrásait, amikor ötven lovagot rendelt az
unokaöccse mellé.
Darius, Tesela és Delbin, természetesen, ragaszkodtak hozzá, hogy ők is
mehessenek. A lovag ezt kötelesség és becsület kérdésének tekintette. A papnő
arra hivatkozott, hogy valószínűleg szükség lesz a gyógyító erejére, bárhová
mennek is. Kaz gyanította, hogy valójában Darius miatt akar menni. A
hányattatások során szépen egymásra találtak.
Ami Delbint illeti, neki nem volt szüksége indítékra, és Lord Oswal felettébb
előzékenyen viselkedett a surranót illetően. Ha ott maradt volna, Kaz
felügyelete nélkül, a lovagok joggal tarthattak attól, hogy mindent összelopkod,
ami csak a szeme elé kerül, ráadásul biztosan még néhány olyan dolgot is, ami
nem.
A csapat tagjait személyesen a nagymester választotta ki, és az egész
küldöttség megkapott mindenféle élelmet és felszerelést, amit csak össze tudtak
gyűjteni a számukra.
Dél előtt pár perccel kivonultak a főkapun. Nem éljeneztek, hiszen a távozók
könnyen lehet, hogy a halálukba indultak, és szinte az összes maradó lovag
ugyanolyan bizonytalan sorssal nézett szembe a falakon. Amikor Kaz visszanézett,
még időben, mielőtt a Vingaard-torony eltűnt a láthatáron, látta, hogy az
emberek még mindig ott vannak a falakon, és csendben figyelnek.
A nap eseménytelenül telt el. Lehetett látni a goblinok tevékenykedéseinek a
nyomait, de egyetlen teremtménnyel sem találkoztak. A menet elkerülte a falvakat
és egyéb településeket. Amíg az emberekkel meg nem tudják értetni, hogy mi
történt, jobb volt messziről lekerülni a lakott részeket.
A legbiztatóbb dolog a fényesen ragyogó nap jelenléte volt. Reményt öntött
beléjük. Kétségkívül lelkesedést adott.
Nem sokkal naplemente előtt egy felderítő jelentette, hogy egy viszonylag
nagyobb csapat járt előttük, egy részük lóháton, mások gyalogosan. Ők is délre
haladtak. Semmi nem utalt rá, hogy ugyanazt a célt követnék, mint ők, de Kazt
mégsem hagyta nyugodni a gondolat. Kik lehettek?
Amikor végül leszállt az éj, kisebb vita bontakozott ki, hogy továbbmenjenek-
e, vagy sem. A józan ész győzedelmeskedett. Mindenkinek kellett egy kis pihenés.
Kijelölték a táborhelyet és az őröket. Kaz úgy érezte, mintha több évvel
visszamentek volna az időben, és megint a nagy háborúban lennének. Azon
tűnődött, hogy mit tennének, ha Argaen élettelen szolgája visszatérne a sötétség
leple alatt.
Megérintette a fegyvere dupla élét, és megint megcsodálta a fejsze fémfejének
mesteri kidolgozottságát. Látta benne a tükörképét, az éjszakai ég halovány
fényei ellenére, kristálytisztán.
Egy pillanatig eltűnődve nézte a képet, és akkor valami az eszébe ötlött. A
minotaurusz a fejsze fejére meredt, a nyelére, aztán a metsző élekre...
Ez az! Az a rész, ahol a fejsze kicsorbult, mikor eltalálta vele Argaen
szörnyének sziklaoldalát, most megint ép volt és hibátlan! Újra olyan éles, mint
valaha! Eszébe jutott az a pillanat is a pincében, amikor a szörnyeteg
visszarettent a minotaurusz látszólag hiábavaló támadása elől. Lehet, hogy a
kősárkány esetleg tartott a fejszétől? Az biztos, hogy a fegyverben volt
valamiféle varázslat, de miért félne egy ekkora, szintén varázslat útján
létrejött teremtmény Sardal ajándékától?
Milyen ereje lehetett a fejszének? Tudott vajon mást is, azon kívül, hogy
kijavította magát? Kaz horkantott, amikor eszébe jutott, hogy egyszer csak a
kezében termett a fegyver, miután otthagyta valahol. Vajon egyszer történt ilyen
szerencse, vagy mindig visszajön hozzá, ha szüksége van rá?
– Kaz?
Kaz felpillantott Bennettre, akit mintha felkavart volna valami.
– Mi az, ember?
– Lehet, hogy baj van... olyasmi, ami neked talán nem új. Velem jönnél?
Kaz felállt, és követte Bennettet.
A tábor keleti végébe mentek. Egy-két lovag őrködött mindössze, a többiek, a
minotaurusz barátaival együtt, aludtak. Rajtuk kívül csak azok a lovagok voltak
ébren, akik őrjáratoztak a tábor szélei mentén.
A tájat kis, vad fűvel és ronda, kitekeredett fákkal borított dombok alkották.
Kaz önszántából nem utazott volna erre, de úgy tűnt, hogy a szükséghelyzetek
élvezetüket lelték benne, hogy újra és újra ide kényszerítsék.
– Mit kellene látnom?
– Lehet, hogy semmit, de az előttünk lévő lovag olyasmit jelentett, amiről úgy
éreztem, értékelnéd, ha értesítenénk.
 Az őrt álló lovag tisztelgett Bennettnek, és zavartan nézett a minotauruszra.
Bennett megköszörülte a torkát.
– Mondd el, mit véltél látni!
– Uram. – Koronalovag volt, akárcsak Huma, annak idején, csak jóval idősebb,
veterán, aki talán úgy döntött, hogy ebben a rendben marad, és nem lép feljebb a
kard rendjébe. – Meg sem említettem volna, uram, de azt a parancsot kaptam, hogy
jelentsek minden furcsa dolgot, akár úgy tűnik, hogy a szemem káprázik, akár
nem.
– Mit láttál? – sürgette Kaz.
– Csupán egy pillanatra láttam, mondom, de mintha egy állat lett volna. Csak
egy pillanatra, de valóságosnak tűnt. Az volt a furcsa, hogy teljesen fehérnek
látszott, csakhogy nem úgy, mint a lovaink közül némelyik. Inkább, mint egy
hulla.
– Fehér volt, mint egy halott? – húzta el Kaz a száját. – Milyen állatnak
látszott, lovag?
– Nem tudnám biztosan megmondani, mert csak egy szempillantásra láttam. Egy
nagymacska, vagy talán... talán...
– Egy farkas? – fejezte be helyette a minotaurusz.
A lovag bólintott.
– Egy farkas. Igen, lehetett farkas.
Bennett Kazra pillantott.
– Az lehetetlen. Ezt te is tudod, Kaz.
– Megkerestél, ami azt jelenti, hogy van benned kétség, hogy lehetséges-e.
Előfordulhat, hogy Argaen több trükköt tud, mint gondoltuk. Mindig meglep a
találékonyságával, hogy Sargas vinné el!
– Rémfarkasok! – Bennett a fejét rázta. – Soha nem gondoltam volna, hogy újra
hallok róluk. Azt hittem, minden, ami Galan Dracosszal kapcsolatos, örökre
eltűnt a szemek és elmék elől.
– Ahhoz képest, hogy halott, úgy tűnik, hogy egész sokszor felbukkan itt-ott,
nem? – vélekedett Kaz. – Engedelmeddel, Bennett, szerintem beszélnünk kellene a
többiekkel, akik őrségben vannak.
– Rendben.
Az első, akivel beszéltek, nem látott semmit. A második sem tudott többet
mondani, úgyhogy még annyi időt sem töltöttek vele.
Bennett mintha ez egész dolgot feleslegesnek találta volna.
– Talán jár odakünn egy albínó farkas. Láttam már más fajokból is albínókat,
és azok általában éjszaka vadásztak.
– Lehetséges – mondta Kaz, de azért csak ment tovább.
Egy-két percbe beletelt, mire megtalálták a következő őrszemet, mert a lovag
egy kisebb halom másik oldalán állt. Jól lehetett onnan figyelni, mert nem érte
a holdfény, és bárki, aki közeledett, már bele is futott a karjaiba, mielőtt még
észrevette volna.
– Hét, te! – szólt oda halkan Bennett. Miközben az őrhöz beszélt, Kaz a vállán
nyugtatta a fejszéjét, és körülkémlelt. Valamitől nyugtalanság fogta el.
– Uram? – A lovag odafordult, de az őrhelyét nem hagyta el, az előírás
szerint.
– Láttál valamit ma éjjel, amit még nem jelentettél... bármit?
A lovag hunyorogva nézte őket, próbálva kivenni, hogy ki áll a parancsnoka
mellett. Ahol álltak, mindkettejüknek csak a körvonala látszott.
– Semmit, uram, néhány varjútól eltekintve. Úgy tűnt, hogy különösebb cél
nélkül repülnek.
– Reméljük, mennek is tovább – dörmögte Kaz, csaknem hátat fordítva az
embernek. A Solinari fénye megcsillant a fejsze tükörfényes pengéjén, és
megvillant a minotaurusz szemében.
Mellette Bennett sóhajtva megfordult.
– Szerintem, abbahagyhatjuk. Semmi értelme. Ha bármi történne, az őrségben
lévők figyelmeztetnek.
– Gondolom. – Felemelte a fejszét a válláról. Közben a saját és Bennett
tükörképe is a szemébe villant egy pillanatra.
– Nincs más, uram?
 Kaz megdermedt, és óvatosan visszapillantott, hogy hol áll a lovag. Az őr
közvetlenül mögéjük került.
– Ennyi. Menj vissza a posztodra! – felelte Bennett.
Kaz, miközben elfordult, felemelte a fejszéjét, hogy a fejének az oldalán
tükröződjön minden, ami mögötte van. Látta saját maga ugyanolyan, furcsa, távoli
képét, és Bennett vállát. A másik lovagból még csak halvány körvonal sem
látszott.
Mégis, amikor megint visszafordult, látta, hogy a sötét alak még mindig ott
áll.
A posztoló lovag nem tükröződött a fejsze fejének tükörsima felszínén!
Kaz habozott. Az őr a környéket figyelte elmélyülten, és rá sem hederített.
Mit jelenthet ez?
Bennettnek feltűnt a minotaurusz furcsa viselkedése, és ő is megállt.
– Van valami...
– Csend! Várj egy pillanatot! – suttogta Kaz. A minotaurusz, egyik kezében a
harcra kész fejszével, odament a lovaghoz. – Te!
A férfi lassan odafordult.
– Mit szeretnél, minotaurusz?
– A neved.
– Alec, a kard lovagja.
– Alec – Kaz erősebben markolta a harci fejsze nyelét –, tudod, mit jelent az
a mondat, hogy Est Sularis oth Mithas?
Rövid hallgatás következett.
– Most nem jut az eszembe.
A minotaurusz testének minden izma megfeszült.
– Gondoltam.
A harci fejsze veszélyes ívben felemelkedett, úgy, hogy a lapos oldalával
telibe kellett volna találnia a gyanútlan Alecet. Csak egy bökkenő volt. Alec
nem volt gyanútlan, sem lovag. Kaz suhintása egy lábbal a hamis lovag feje
felett haladt el, és miközben a férfi lebukott, már elő is villant a kardja.
– Kaz! Mit művelsz? – kérdezte döbbenten Bennett. A minotaurusz hárított egy
erőteljes döfést, úgy mordult oda.
– Bármelyik pillanatban ránk támadhatnak, parancsnok! – Második suhintása a
fejszével, ugyanolyan sikertelennek bizonyult, mint az első. – Ha... ha nem
vetted volna észre, ez nem lovag!
– Paladine! – Bennett kardot rántott, és megindult feléjük, de Kaz odakiáltott
neki:
– Velem ne törődj! Figyelmeztesd a tábort! Menj!
Bennett egy pillanatra megtorpant, aztán biccentett, és elrohant. Nem
kiáltott, mert tartott tőle, hogy elárulná a fölfedezésüket azoknak, akik a
táboron kívül várakoznak. Most a csendes óvatosság volt a legfontosabb.
Amint Bennett eltűnt, Kaz kezdte bánni, hogy elküldte. Egész ügyes
kardforgatónak bizonyult az ellenfele. Magas volt, és a karja is egész messzire
nyúlt.
Perceken át folyt a küzdelem, de valami mintha felemésztette volna az
ellenfele elszántságát. Az állovag egyre bizonytalanabbul mozgott.
– Úgy tűnik, a barátaid megfeledkeztek rólad, ember!
Kaz az elevenjére talált.
– Veled ellentétben, minotaurusz, mi hűek vagyunk az úrnőnkhöz. Nem... nem
fognak cserbenhagyni!
Kaz kiáltozást hallott a táborból. Ellenfele megújult lendülettel folytatta a
harcot. Úgy tűnt, nem tévedett, a tábort megtámadták.
– Le fogjuk gyűrni a solamniai barátaidat, te vadállat, de ne félj, nem éled
meg, hogy látnod kelljen!
– Lefogadom, hogy fekete páncélt viseltél öt vagy hat évvel ezelőtt –
vicsorogta Kaz. Két dologban azonban halálosan tévedsz, gárdista! Először is, a
tábort védő lovagok fognak győzedelmeskedni, másodszor pedig, nagyon is azt
tervezem, hogy életben maradok!
Zordan rávigyorgott az emberre, kimutatva az összes fogát.
– Igen, úgy nézel ki, mint aki a fekete gárdából való. Egyébként, láttam
elpusztulni a hadvezéredet, Crynust. Addigra már egészen megtébolyodott.
 A gárdista kardja megingott.
A harci fejsze eltalálta a mellét, és keresztbe szelte a nyakát. Megtorpanás
nélkül szaladt át a mellvérten. A férfi lassan összeesett, a feje épp hogy csak
nem esett le a nyakáról.
Kaz szitkozódva állt a helyén, és várta, hogy megjelenik-e egy újabb ellenség.
Semmi.
Néhány pillanat múlva több lovag érkezett futólépésben, köztük Bennett
segédtisztje, Grissom. Kaz megkönnyebbülve fordult felé, de azt kellett látnia,
hogy fél tucat kard szegeződik felé.
– Mi ez? – mordult rájuk.
– Mit tettél azzal, aki itt állt őrt, minotaurusz?
Egyértelműen kiderült, hogy sem Grissom, sem a többiek nem tudták pontosan,
hogy mi zajlott le. Kaz tisztában volt vele, hogy a lovagok egy része nem bízik
benne, de nem gondolta hogy ilyen szinten.
– Beszélj a parancsnokoddal, ember! Én jöttem rá, hogy veszély fenyeget!
Grissom elbizonytalanodott.
– Miért árulnád el őket? Valamikor te is azon az oldalon harcoltál.
Kaz sóhajtott. Hányszor kell még ezt elmagyaráznia?
– Le a fegyverekkel, Sir Grissom! A minotaurusz a szövetségesünk, mégpedig
értékes!
Bennett hangját meghallva, a többi lovag arrébb lépett. Grissom tisztelgett a
felettesének.
– Elnézést, uram! Csak azt tudtuk, hogy bejöttél a táborba, és szóltál, hogy
veszély van!
– Ne tőlem kérj elnézést, Grissom. Kaztól kérj; az ő becsületét vontad
kétségbe.
– Uram?
Bennett rosszallón nézett a segédtisztjére.
– Olyan nehéz megérteni? Kérjek én elnézést a nevedben? Megteszem, az biztos,
mert megérdemli. Végül is lehet, hogy mindannyiunk életét megmentette.
Grissom fújt egy nagyot, és visszafordult Kazhoz.
– Elnézést, hogy elhamarkodottan ítélkeztem, minotaurusz. Azt hittem, hogy
csak egyvalaki lehet felelős az esetért. – Megölték azt, aki itt őrködött –
magyarázta Kaz –, és az egyikük vette át a helyét, hogy senki se fogjon gyanút.
Szerencse, hogy rájöttünk, mielőtt teljesen felsorakoztatták volna az erőiket. –
Néhány másodperccel azután, hogy sikerült figyelmeztetni a tábort, már támadtak
is – szúrta közbe Bennett. – Biztos nem számítottak rá, hogy az egész tábor
ébren van, és figyel. Egy hullám jött be. Hatot vagy hetet megöltünk, és még
néhányat megsebesítettünk. És csak egy embert veszítettünk. Szinte azonnal
elmenekültek. A gyávák!
– Nem hiszem, hogy most találkoztunk velük utoljára. Ez az ember a hadvezér
egyik fekete gárdistája volt.
– Láttuk, hogy elég sokan kószálnak Közép- és Dél-Solamniában. Kharolisban is.
Észrevehetően megnőtt a rablótámadások száma. – Bennett Grissomhoz fordult. –
Keresd meg a testvérünk holttestét, aki az életét adta itt! Mielőtt holnap
reggel elmegyünk, szertartással eltemetjük őt is, és a másikat is. Az éjszaka
hátralévő részére kettőzd meg az őrséget!
– Parancsod szerint, uram. Ezzel mi legyen? – Grissom megérintette a
holttestet a pengéje hegyével.
– Szedesd össze az ellenség halottait! Nekik külön máglyát álutunk, és minden
rosszat kívánunk nekik az úrnőjükhöz vezető úton. Ha így itt hagyjuk őket, még
valami pestist kezdenek el itt terjeszteni, arra pedig igazán nincs szükségünk.
Két lovagot otthagytak őrködni, Grissomon kívül a többi pedig elment, hogy
megkeressék halott bajtársukat. A segédtiszt tisztelgett, majd elment, hogy
teljesítse a többi parancsot, amelyet Bennett rábízott. A nagymester unokaöccse
Kazzal maradt.
– Honnan tudtad, hogy nem közülünk való? Én a parancsnokságom alatt állóknak a
felét nem ismerem. Túl sokan vannak a Rózsa Rendjén kívülről.
– Est Sularis oth Mithas.
– A becsületem az életem. Ez a törvény, amely szerint élünk. Mi van vele?
 – Nem tudta megmondani, mit jelent, még ha az életébe kerül is, és épp erről
volt szó.
Kaz kitalált egy elméletet a törpe fejsze nevét, a Becsület Arcát illetően.
Milyen lehetett a törpe, aki ilyen különleges fegyvert készített? Segített vajon
neki egy mágus, vagy netán maga Reorx isten látogatta meg? Kaz most már hitte,
hogy a fejsze tükörszerű lapja minden jel szerint csak azoknak az arcát és
alakját tükrözi, akik becsületesek, akikben lehet bízni. Az ellenségek, a
becsület nélküli illetők nem tükröződtek benne. Ügyes szerszám volt, és a
minotaurusz bánta, hogy korábban nem tudott róla. Azon tűnődött, hogy vajon
Kristályszarv Sardal tudott-e róla.
Kristályszarv Sardal. Már szinte el is felejtette a másik elfet. Sardal vajon
Argaen szövetségese lehetett? Kaz arra a következtetésre jutott, hogy aligha,
különben az elf soha nem adta volna oda neki a törpe harci fejszét. Az hogy
ilyen fegyvert adott neki, ráadásul az életét is megmentette, nem sötételfre
jellemző tett volt.
– Minotaurusz?
Kaz pislogott.
– Igen, Bennett?
– Talán nem ártana pihenned egy kicsit. Úgy nézel ki, mint aki mindjárt állva
elalszik.
Ez igaz volt. Kaz, a gondolataiba merülve egyre jobban sodródott kifelé az
ébrenlétből. Az elfek és a mágikus harci fejszék várhattak reggelig. Az alvás
olyan luxusnak számított, amelyben az utóbbi időben nemigen volt része. Most be
kellett hoznia a lemaradását, mielőtt rábukkannak Hollóárny Argaenre.

* * * * *

Aznap éjjel többet már nem háborgatták őket, de azért teljes éberségben
figyeltek az őrök. Amikor eljött a hajnal, Kaz és a többiek nem érezték túl
frissnek magukat. Igazán ideje lett volna már egy teljes nap pihenésnek, de
senki sem akart ennyi időt föláldozni. Volt valami sürgető érzésük ezzel a
küldetéssel kapcsolatban.
Ahogy közeledtek a céljukhoz, Kaz elkezdett, Darius miatt aggódni. A fiatal
lovag Tesela közelében lovagolt, és sokat beszélt hozzá, Kaz azonban, amikor
időnként hátranézett, azt is látta, hogy az ifjú egyre többször néz fel az égre,
komor tekintettel az arcán. Tudta, hogy mit keres: a kősárkányt, amely egyszer
majdnem végzett vele.
Kaz látta már ezt a tekintet, a háború alatt. Darius azt várta, hogy a
szörnyeteg visszatérjen, és megpróbálja bevégezni a feladatát. Szinte már úgy
nézett ki, mint aki igazságtalannak érzi, hogy ő életben maradt, miközben a
többiek odavesztek. Az efféle gondolatok esztelen, sőt öngyilkos tettekhez
vezettek. Kaz úgy vélte, hogy a solamniai lovagok túlságosan vágynak a halálra.
A minotaurusz jobban aggódott amiatt, hogy tudta, a saját fajtája is hajlamos az
efféle kényszerképzetekre.
Még ő is kezdett túlságosan borúlátóvá válni. Hogy megpróbálja másra terelni a
gondolatait, benyúlt a zsákjába, hogy elővegyen egyet a kétszersültből, amelyet
a lovagságtól kaptak. Íze nem sok volt, de szilárd volt és laktató. Már rég
hozzászokott az efféle élelemhez, és rájött, hogy egyre jobban kezdi megszeretni
– ezt pedig újabb jelnek tekintette, hogy meghibbant.
A zsákban azonban nem egy kétszersült került a kezébe, hanem egy darab
pergamen. Megragadta az egyik végét, és előhúzta. Összetekert lap volt, amit
valaki borostyánkővel zárt le. Ugyan honnan, tűnődött Kaz... Hát persze! Annyi
minden történt vele, hogy erről a kis apróságról teljesen megfeledkezett.
Kristályszarv Sardal kérte meg, hogy adja át ezt a levelet Hollóárny Argaennek.
Egész idő alatt... Azon tűnődött, hogy vajon milyen üzenetet küldhettek a
sötételfnek. A minotauruszban megint felmerült a gondolat: lehetséges, hogy
Sardal a mágiatolvaj szövetségese?
Kaz úgy döntött, feltépi a pecsétet, és elolvassa, mit írt Sardal.
A borostyánnal jobban meggyűlt a baja, mint gondolta volna. A hüvelykujjával
le kellett volna tudnia pattintani, de a körme állandóan lecsúszott.
Elkeseredésében elővette a tőrét, és azzal is próbálkozott, de a tőr is folyton
lecsúszott.
A borostyánkő körülvágása nagy kihívásnak bizonyult, miközben a ficánkoló lova
kantárszárát is próbálta az uralma alatt tartani. Azért sikerült kimetszenie egy
kört, és a pecsét a földre esett. Kaz eltette a tőrét, és elkezdte kitekerni a
papirost.
Aranyszín űr nyílt előtte.
– Kaz! – kiáltotta valaki, talán Delbin.
– Pala... – A minotaurusznak nem volt lehetősége befejezni a szitkot, mert a
lova békésen besétált az űrbe. Eltűnt minden.
Gyönyörű, felemelő volt az űr, de Kaznak nem volt ideje nézelődni. Képtelen
volt mást csinálni, csak kapaszkodott a lovába, és zuhant, zuhant, zuhant...
mígnem már úgy tűnt, hogy az utolsó napig zuhanásra vannak ítélve. A lova
egyszer sem mutatta jelét, hogy megrémült volna. Még mindig megpróbált futni,
látszólag mit sem törődve a kellemetlen helyzettel, amibe jutott.
Végül lassult a zuhanásuk. A minotaurusz érezte, hogy a saját mozdulatai is
lelassulnak. Pillanatokon belül szinte lehetetlenné vált bármit is tennie a
lélegzésen kívül, és még azzal is egyre jobban meggyúlt a baja.
Mint a mézbe ragadt légy, gondolta tehetetlenül. Kezdett benne forrni a düh,
mégpedig olyan düh, amely küzdelemben fenevaddá tette. Most azonban csak még
jobban bosszantotta. Minden ereje ellenére képtelen volt megmozdulni, megvédeni
magát.
Miközben a lovával teljesen megálltak, a légzése is végleg megbénult. Biztos
volt benne, hogy most meghal. Várta, hogy eluralkodjon rajta a fulladás. Nem
jött. Már szinte kívánta, mert most attól kezdett félni, hogy örökre ennek az
űrnek a foglya marad, és a végtelenségig bámulhat bele a gyönyörű arany semmibe.
– Ááááá, minotaurusz! – zengett körülötte mindenütt a hang. – Most meg mibe
keveredtél?
Ismerte a hangot. Kristályszarv Sardalé volt, ő ejtette csapdába.

* * * * *

– Kaz! – kiáltotta Delbin.

Sok lovagnak erővel kellett visszafognia a lovát. Bennett kiállt a nyeregben,
és úgy nézelődött körbe, mindhiába. Darius szitkozódott, Tesela pedig az
istennőjéhez imádkozott, hogy adjon valami jelet, mi történhetett a
minotaurusszal.
Bennett leült.
– Az Abyss vigye el azt a sötételfet! Ez csak az ő műve lehet! Egész végig
figyelt minket, és várta a megfelelő pillanatot!
– Gondolod... gondolod, hogy Kaz meghalt? – mondta ki végül Darius.
– Nem, de szerintem a tolvaj biztos, hogy valahogy elfogta. Bennett a
többiekhez fordult.
– Tovább kell mennünk. Kaz egyetlen esélye, mindannyiunk egyetlen esélye, az,
hogy megtaláljuk az elfet, mielőtt még nagyobb erőre tesz szert! Ha van egy kis
szerencsénk, megmenthetjük a minotauruszt. Bárhol van is, ha él, Hollóárny
Argaen tudni fogja.
Tesela elengedte a medálját.
– Nem érzek semmit Kazzal kapcsoltban, de nem biztos, hogy ez jelent valamit.
Semmi nyoma ezen a környéken. Ezt az egyet bizton állíthatom.
Bennett bólintott, mintha erre a megerősítésre várt volna. Ő mindenképpen úgy
vélte, hogy nincs idő a késlekedésre.
– Akkor eldőlt. Továbbmegyünk.
Miközben a lovag megfordult, hogy jelezzen a többieknek, Tesela és Darius
bizonytalan tekintetet váltottak. Ha Kaz fogságba került, ha eltüntette az
ellenség, milyen esélye lehetett ennek a kis csapatnak egy ilyen veszedelmes
hatalommal szemben?
Ennek ellenére, senki sem javasolta, hogy forduljanak vissza.
 18. FEJEZET

Két nap telt el azóta, hogy a csapat elindult Hollóárny Argaen felkutatására.
A nagymester próbált kideríteni mindent, amit a nevében tettek azok alatt az
évek alatt, amikor nem volt ura az elméjének. Elszégyellte magát mindazon, amit
megtudott. Egész idő alatt azt képzelte, hogy távol tartotta magától a gonoszt,
az őrületet. Minél tovább meredt a kiáltványokra, amelyek a nevét viselték, a
kiáltványokra, amelyekre úgy emlékezett halványan, hogy másképp indultak, annál
inkább megértette, hogy miért fordult az általános közhangulat a solamniai
lovagok ellen. Mikor végre lett bátorságuk, hogy reménykedni merjenek a szebb
jövőben, a látszat szerint elárulták őket azok, akik megesküdtek, hogy vigyáznak
rájuk. Mintha a nagy háború jött volna el megint, amikor a lovagság csak harcolt
tovább és tovább, és közben a nép fizette meg a több évtizedes patthelyzet árát.
Lord Oswalt az egyik őre zavarta meg a munkájában.
– Uram? – suttogta ismét türelmetlenül a lovag.
– Mi az?
– Egy utazó társaság van a kapunál, s igazságot követelnek.
– Igazságot? – Máris felkelésre készülődnének az emberek?
– Lehet... lehet, hogy jobb volna, ha te magad néznéd meg.
Oswal hátratolta a székét, és felállt, abban a pillanatban azt kívánva,
bárcsak a bátyja, Trake ne esett volna áldozatul az áruló Rennard mérgének, mert
akkor még mindig ő lenne a lovagság feje.
– Adj pár percet! Mondd meg nekik, hogy jövök!
– Uram.
A nagymester körülnézett a csizmája után. Miután a csizmát meglelte – fel nem
foghatta, hogyan került az ágy alá –, összeszedte magát, és elindult a kapu
felé. Testőrei tisztelegtek előtte, aztán felsorakoztak a nyomában. Az elmúlt
idők eseményei miatt a toronyban maradt lovagok gyakorlatilag megszállottan
féltették az urukat. Akár akarta, akár nem, a testőrei elszántan vele tartottak,
ha bármi olyan ügy várta, amely bajjal járhatott.
Az őrség parancsnoka tisztelgett neki, amikor odaért a kapuhoz.
– Hol vannak hát?
– Odakint, uram.
– Odakint? Hová lett a jó modorotok? Csak azért, mert valaki panasszal akar
élni, még nem kell kirekeszteni Vingaardból.
Az őrség parancsnoka elsápadt.
– A legmélyebb tisztelettel, nagymester, úgy vélem, meg kellene nézned őket!
Lord Oswal úgy érezte, hogy mostanában nagyon fogytán a türelme.
– Badarság! Többet egy szót se! Szavukat adták, hogy békével jönnek?
– Igen, de...
– Hányan vannak?
– Úgy egy tucat, mi...
– Egy tucat? Engedd be ezt a félelmetes sereget, parancsnok. Azonnal!
– Ahogy a nagymester kívánja. – Jól látszott, hogy a lovagnak még vannak
fenntartásai, de azért engedelmeskedett az urának. Kiadták a parancsot a
kapunyitásra, és villámgyorsan végre is hajtották. A nagymester, a tettre kész
testőreivel az oldalán, elképedve meredt az érkezőkre. Nem csoda, hogy az
emberei bizonytalankodtak! Ezek minotauruszok!
Kazon kívül Lord Oswal alig néhány minotauruszt látott ilyen közelről. Azok is
vagy foglyok voltak, vagy elpusztultak a kardja által. A legnagyobb
őszinteséggel, valószínűleg egy csapat minotauruszra számított a legkevésbé.
– Ki itt a vezér? – kérdezte vicsorogva egy rosszarcú, torz fejű óriás.
A nagymester összefonta a karját, és olyan hangon válaszolt, amely már
nemegyszer a vetélytársaiba fojtotta a szót.
– Én vagyok itt a vezér, minotaurusz. Oswal vagyok, a solamniai lovagok
nagymestere. Mi okból hagytátok el keleti hazátokat?
– A becsület és az igazság nevében keltünk útra. Az efféle dolgokat, úgy
hallottam, nagyra tartják a solamniai lovagok. A nevem Scurn. – Hanyagul
meghajtotta a fejét. Lord Oswal ellenszenvesnek találta.
 A többieken végignézve, most vette csak észre az ogrét, aki a csoport végén
állt.
– Hát az meg mit keres veletek? A foglyotok?
– Molok közülünk való. Tőle hallottuk először, hogy milyen szégyent hozott
ránk valaki a fajtánkból.
– Valaki a fajtátokból?
– A neve, nemes úr, Kaziganthi De-Orilg, ahogy a hivatalos vádban áll. Az
Orilg klán fia, amellyel mindannyian távoli rokonságban állunk. Orilg az egyik
legnagyobb bajnokunk volt annak idején, és Kaz olyan szégyent hozott a klánra,
hogy elküldtek minket, hogy visszavigyük igazságszolgáltatásra.
Az idős lovag bármilyen más alkalommal szívesen betekintett volna a
minotauruszok családi kapcsolataiba. Azt tudni lehetett, hogy a család
mindenekfelett való, de hogy egy klántagot levadásszanak, amiért foltot ejtett a
klán becsületén... lehet, hogy végeredményben nem is különböztek olyan nagyon a
minotauruszok az emberektől. Lord Oswalt érdekelték volna még a részletek,
csakhogy a vádak kérdése sürgetőbb volt.
– Még mindig nem árultad el, hogy mit követett el a fajtársad.
Scurn tekintetéből ítélve, a nagymester nem gondolta, hogy ennek túl sok
ürügyre volna szüksége, hogy levadássza Kazt. Észrevette, hogy az ogre szemében
is ugyanez a gyűlölet tükröződött.
Különös páros, gondolta a nagymester.
Scurn türelmetlenül magyarázni kezdte:
– A háborúban Kaz felesküdött az egyik sereg szolgálatára, amelyet Hylóba
küldtek.
– Rabszolga katona volt. – Oswal érdeklődve vette észre, hogy a minotauruszok
némelyike, most tűnt fel neki, hogy nő is volt köztük, egy kicsit összerezzent a
szó hallatán.
– Akkor is – morogta a torz fejű vezér –, felesküdött annak a seregnek a
szolgálatára, azon belül is pedig az ogre parancsnokra. Kaz rátermetten szolgált
– Scurn mintha ezt vonakodva ismerte volna el –, addig, amíg el nem foglaltunk
egy emberi települést. Szembeszállt a parancsnoka döntéseivel.
Nem lep meg, gondolta az idős lovag. Az ogrék híresek voltak a szadista
hajlamaikról.
Kezdett felrémleni egy emlék. Huma és Kaz beszéltek neki erről az időszakról.
A nagymester úgy emlékezett, hogy az ogre parancsnok azzal szórakozott unalmas
óráiban, hogy időseket és gyerekeket mészárolt le, ami rettenetesen becstelen
viselkedés a minotauruszok értékrendje szerint. Vajon ez a csapat tudott erről?
Valószínűnek tartotta, hogy nem hinnének neki.
Lord Oswal azon kapta magát, hogy a hátul álló ogréra siklik a tekintete.
Milyen szerepet játszhatott ebben az egészben? Vajon vérrokona annak, amelyik
meghalt? Bajtársa? A lovag eddigi tapasztalatai az ogrékkal kapcsolatban mindig
azt a benyomást keltették benne, hogy a saját életükön kívül más nem igazán
érdekli őket. Szokatlannak számított, hogy ez az ogre felkereste a
minotauruszokat, amiért bűntettet követtek el egy fajtájabelivel szemben, még ha
gyilkosságról van is szó. Ha a minotauruszok nem vesznek el annyira a becsületbe
vetett hitükben – ahogy az sajnos sok lovaggal is történt –, látták volna a
helyzet képtelenségét. Nem, ennek az ogrénak más indítéka is kellett, hogy
legyen az igazságon kívül. A legtöbb ogre beérte volna a bosszúval, már ha
egyáltalán emlékeztek volna még az esetre néhány hónap eltelte után.
– Kaz bűnösségét bizonyítja még ez is – magyarázta Scurn, és elővett egy
gömbszerű tárgyat.
A nagymester azonnal felismerte benne az igazmondó kristályt, egy egyszerűbb
varázstárgyat, amely újra és újra lejátszott valamely múltbeli eseményt. Lord
Oswal nézte az elővarázsolt képet, ahogy Kaz hátulról leüti az ogrét, és
meggyilkolja újra és újra. A nagymester nem hatódott meg. Az igazmondó
kristályokkal az volt a baj, hogy nem feleltek meg az elnevezésüknek. Bármelyik
valamirevaló mágus el tudta ferdíteni a valóságot. A minotauruszok számára
azonban, akik féltek a mágiától, mégis túlságosan is hajlamosak voltak hinni
benne, az egész nagyon is igaznak tetszett.
Végül előkerült még egy írásos kiáltvány a minotauruszok vezetői részéről,
amelyben az állt, hogy a faj törvényei értelmében ez a különítmény becsületbeli
küldetésben jár el, amikor felkutatja ezt a szégyenteljes, gyáva gyilkost. A
kiáltvány hangsúlyozta, hogy Kaz elmenekült a tett színhelyéről, amely még az
ogre megölésénél is becstelenebb tett. A minotauruszok törvényei szerint ez már
elegendő ok lett volna, hogy kivégezzék, vagy legalábbis, lehetetlen feltételek
mellett párbajba küldjék.
Lord Oswal átolvasta a kiáltványt. Nagyon bízott Kazban, de végső soron,
jómaga az igazság és a törvény elszánt védelmezője volt. A minotauruszfaj
uralkodói, amíg a saját népük el nem távolította őket, jogos vezetők voltak, és
a szavuk törvénynek számított.
– És miért jöttetek ide? Miért mutatjátok nekem ezt?
– Úgy véltük, hogy a minotaurusz ide jöhetett. Így van? – Scurn tekintete
majdnem rávette a nagymestert, hogy hazudjon. Mégsem tette.
– Kaz itt járt két napja. Délre ment, a saját embereim egy kisebb csapatával.
Furcsamód a minotauruszok között sustorgás támadt, és megkönnyebbült
tekinteteket lehetett látni. Egy férfi és egy nő, akik, legalábbis amennyire egy
ember meg tudta állapítani, hasonlítottak egymásra, szinte már elégedettnek
tűnt. A vezetőjük azonban nem.
– Délre! Két nappal késtünk el? Minek ment délre az a gyáva?
– A „gyáva” a Qualinestitől északra húzódó hegyekbe megy. Az unokaöcsémmel
együtt útra keltek, hogy felkutassanak egy mágiatolvajt, aki nem csak Solamniát,
hanem egész Ansalont fenyegeti a tetteivel!
– Kaz veszélybe tart? – kérdezte a minotaurusznő.
Scurn megvetően horkantott.
– Egy csapat lovaggal a háta mögött megengedheti magának a hősködést! – Lord
Oswaltól annyit kérdezett: – Azt mondod, hogy ez így igaz?
Az idős lovag kihúzta magát.
– A becsületem az életem, minotaurusz! A szavamat adom!
A torz fejű minotaurusz gonoszul elvigyorodott, majd elrakta a kiáltványt és a
varázsgömböt, és előhúzott egy elnagyolt térképet.
– Ebben az esetben, uram, megkérnélek, hogy mutasd meg, hová is tartanak
pontosan... csakis a becsület és az igazság érdekében, amely a mi számunkra is
olyannyira fontos.

* * * * *

Meddig? Eljött és elmúlt volna az utolsó nap, miközben itt vagyok

megmerevedve, tehetetlenül?
Kaz nem hallott többet Kristályszarv Sardalról. Lehet, hogy az elf, miután
elégedetten nyugtázta, hogy a csapdája jól működik, többé nem volt kíváncsi rá.
Kaznak pedig maradnia kellett ott, ahol volt, és bámulni örökre az arany űrbe.
Alighogy a bánatos gondolat megfogalmazódott a fejében, rájött, hogy épp az
ellenkezője igaz, kezdett ugyanis visszatérni belé az élet. Tudott lélegezni,
elfordította a fejét, behajlította a karját, pislogott! Döbbenetes volt
belegondolni, hogy milyen csodálatos volt pislognia! Alatta a ló is elkezdett
mozogni, nyihogva rázta a fejét, amikor észrevette, hogy megint tud futni – vagy
zuhanni.
A mozgás visszatértével ugyanis újrakezdődött a zuhanás is!
Kaz kétségbeesetten kapaszkodott, ahogy csak bírt, önző módon azt remélve,
hogy a ló majd valahogy enyhíti a saját becsapódását.
Aztán, ugyanolyan hirtelen, mint ahogy először megjelent, az arany űrt zöld fű
és fák váltották fel – azaz egy erdő. Abban a pillanatban, hogy a ló patája
hozzáért a szilárd talajhoz, Kazt elfogta a kísértés, hogy vágtasson, mintha
démonok üldöznék. Egy fontos dolog azonban megakadályozta ebben. Sardal állt
ugyanis előtte, varázspálcáját a magasba tartva.
Az elf mosolygott, és ragyogó fehér köpenyt viselt. Kaz egy pillanatig nem
bízott benne.
– Először azt hittem, sosem bírlak kiszabadítani abból a csapdából! Azt
hittem, a minotauruszokra rá lehet bízni olyan egyszerű feladatokat, hogy
átadjanak leveleket bizonyos gyanútlan, ármánykodó sötételfeknek!
Kaz körülnézett. A fák nem mondtak neki semmit. Bármelyik erdőben lehetett,
bár gyanította, hogy ismeri a helyet.
 – Hol vagyok? Mennyi idő... mennyi ideig voltam a foglya annak az akárminek?
– Egészen közel kerültél a célodhoz. Egy kicsit délebbre vagy, Qualinestiben,
ha annyira tudni akarod. Most három napja hagytad el a Vingaard-tornyot.
– Csak nagyjából egy napig voltam a csapdában? – Nem egy örökkévalóságig?
– El tudom képzelni, hogy jóval hosszabbnak tűnhetett, tekintetbe véve, hogy
nem kellett enned, innod vagy aludnod. Büntetésnek szántam.
– Büntetésnek? – Kaz szeme vörösen felizzott. Megfogta a harci fejszét,
ugyanazt a fegyvert, amelyet nem más, mint Kristályszarv Sardal adott neki.
– Nem neked, hanem Argaennek.
– Argaennek?
– Tudtam, hogy túllépett minden határon. Tehetségbeli hiányosságai miatt
mindig a fiatalabb fajokhoz fordult ihletért. Éveken át tanulmányozta minden faj
jellemzőit, különösen az emberekét. Még élt is köztük. Az embereknek pedig hiába
van számos értékes jellemvonásuk, Argaent a legrosszabbak vonzották. Argaen,
miután csak a legalapvetőbb varázstudománnyal rendelkezett, mindig úgy érezte,
mintha valamiféle születési előjogot vontak volna meg tőle. Így aztán titokban,
elkezdett mágiát lopni. Ezt úgy értem, hogy varázstárgyakat lopott a körülötte
lévőktől.
– Miért nem állítottad meg?
– Az igazságra sajnos csak nemrég derült fény, amikor küldött nekem egy
szerinte ártatlan üzenetet, amelyben az őrült mágusról, Galan Dracosról
kérdezett! Teljesen egyértelművé vált, hogy Dracos kincseit akarja megszerezni,
amelyeket a lovagok összegyűjtöttek. Eddig kivétel nélkül meghiúsultak a
kísérletei, hogy bejusson a titkos pincébe. Mi történt, Kaz? Hogyan sikerült
átsurrannia a pince védelmi rendszerén? Argaen sosem volt ügyes tolvaj, ha
fizikai csapdákra került a sor.
Kaz mindenről beszámolt az elfnek, ami történt, kezdve onnan, hogy a társaság
először megpillantotta a Vingaard-tornyot, egészen addig a pillanatig, hogy
felnyitotta a levelet. Sardal álmélkodva csóválta a fejét.
– Kárba veszett az egész munkám! Tisztában vagy vele, minotaurusz, hogy
rengeteg energiát fektettem annak a börtönnek a létrehozásába, amelyből
kénytelen voltalak kiszabadítani?
Ilyesmit nem tudok egyhamar újból létrehozni, tudod. Mit lopott el Argaen
Vingaardból?
Kaz leírta a smaragdgömböt, és hogy milyen őrjítő ereje van, részben a Humától
hallottak emléke alapján, részben a frissebb értesülésekre támaszkodva.
– A lovagok, Sardal – kérdezte, miután befejezte –, és a barátaim... mi
történt velük?
– Továbbmentek. Bennett úgy döntött, vagy meghaltál, vagy Argaen foglya vagy.
Így vagy úgy, arra a következtetésre jutott, hogy a legjobb, ha továbbmennek,
akár nélküled is. Milyen hűséges bajtárs.
– Bennett solamniai lovag. Én sem tettem volna másképp.
– Attól tartok azonban, hogy nehézségekbe fognak ütközni. Tudod, a
sárkánykirálynő seregének a maradványai lassan idegyűlnek a környékre. Ők azt
hiszik, hogy titokban. Az elfek szeme elől azonban nem tudnak elrejtőzni. A
barátaid nagy veszély felé tartanak, minotaurusz.
– Akkor csak vesztegetem itt az időm! – mordult bosszúsan Kaz. Elkezdte
megfordítani a lovát. – Merre?
– Sosem vesztegeted az időt, ha jól tervezel – közölte filozofikusan az elf.
Kaz behúzta a gyeplőt, és hátranézett Sardalra.
– Ezzel mit akarsz mondani?
– Ezzel azt akarom mondani, hogy gyorsabban is oda tudom juttatni magunkat a
célunkhoz... és nagyjából most kell ideérnie.
A minotaurusz lova egyszer csak megriadt, amikor megérzett valamit az erdő
felől. Kaz a kezébe vette a törpe fejszéjét. Bármit érzett is meg a ló, lassan
jött, a saját tempójában.
Egy hatalmas állat lépett ki Kristályszarv Sardal mögül, az erdőből. Legalább
akkor volt, mint Kaz lova. Óriási mancsai könnyedén és hangtalanul érintették a
földet. Vörös nyelve kilógott hosszú pofájából, amely akkora volt, hogy Kaz
karját is be tudta volna nyelni. Fényes, ezüstszínű bunda borította.
 Kaz még életében nem látott ekkora farkast. A korábbi kellemetlen élményei
miatt, amelyekben ennek a csodálatra méltó teremtménynek a csúfos utánzataival,
a rémfarkasokkal volt része, egyféle bizalmatlanságot táplált minden ránt, ami
hozzájuk hasonlított.
– Látom a bizalmatlanságodat, harcos, és fáj, hogy annyi kölyök vált az olyan
beteges lények, mint Galan Dracos és Hollóárny Argaen játékszerévé. Bennem
azonban bízhatsz, hiszen a te ügyed Paladine mellett Habbakuké is, és az uram,
Habbakuk ügye mindig az enyém is.
– Mi ez, Sardal?
Sardal nem méltatta válaszra, Kaz kérdésének a tárgya ugyanis nagyszerűen
tudott beszélni a saját nevében.
– Greymir vagyok, aki Habbakukkal, az állatok urával jár, és szolgálja őt a
halandó világban. A hűbéruram ennek az elfnek a kérésére megbízott vele, hogy
biztonságban vigyelek el mindkettőtöket arra a sötét helyre, ahol a Hollóárny
nevű bitang ezekben a percekben is egyre közelebb kerül hozzá, hogy véghezvigye
a legostobább tettét, és feltámassza Krynn legnagyobb veszedelmét.
Kaz úgy elsápadt, ahogy csak egy minotaurusztól telik, és leesett állal bámult
a káprázatos állatra. Azt hitte, hogy Takhisis elűzése után talán már mindörökre
evilágibb ügyekkel kell majd foglalkoznia. Tőle telhetően mindent megtett, hogy
kitérjen a varázslók vagy mágikus küldetések elől, de a jelek szerint nem sok
sikerrel. Mintha visszafordult volna az idő. Kaz megint belecsöppent a játékba,
amelyben istenek is részt vettek. Greymir jelenléte bőven elég volt, hogy
meggyőzze Kazt, miszerint ez az ügy túlhaladta már egy elf kisszerű ambícióit –
na de mennyire?
– Mit... – kezdte.
– Ahogy mondtad – vágott közbe Sardal –, vesztegetjük az időt. Szállj le a
lóról, és csak azt hozd, amire igazán szükséged van. – Ezen... ezen fogunk
lovagolni?
– Neked, aki sárkányok hátán utaztál, igazán nincs miért félned tőlem –
jegyezte meg nyájasan Greymir.
A minotaurusz lova a kezdeti ijedtség után most lelkesen dörgölte az orrát a
hatalmas farkaséhoz. Kaz eddig bízott az állatok ösztöneiben. Felemelte a
Becsület Arcát, hogy ha valami, hát Greymir tükörképe tisztán látszik-e.
– Nemes fegyver – jegyezte meg Habbakuk küldötte. – És nagyjából jól látod,
mit jelent a tükröződés, vagy a hiánya.
Greymir képét tökéletesen lehetett látni a harci fejszén. Na tehát. A törpe
fegyver eddig nem hagyta cserben Kazt. Bízni fog benne.
– Remélem, elégedett vagy – mondta kissé nyűgösen Sardal.
– Igen.
Kaz leszállt a lováról. A harci fejsze visszakerült a vállára vetett hámba,
miközben vonakodva odament a hatalmas farkashoz. Greymir lefeküdt, hogy a
minotaurusz felmászhasson a hátára. A roppant állaton még bőven maradt hely az
elf számára is, aki azonnal fel is telepedett Kaz mögé. Greymiren nem látszott,
hogy két megtermett alak súlya megkottyanna neki, mert egészen könnyedén állt
fel. A farkas rámeredt Kaz lovára, mire a csődör elügetett, mint aki parancsot
kapott. Greymir megkaparta a földet egyik mellső lábával.
– Kapaszkodjatok erősen!
Greymir olyan sebességgel indult neki, hogy azzal csak egy sárkány
versenyezhetett. A fák szélsebesen suhantak el mellettük. A madarak egy helyben
maradtak. Kaz tudta, hogy Greymir lába hozzá sem ér a földhöz. Legendák keltek
most életre, csoda zajlott. Olyasmi volt ez, amit egy elképedt minotaurusz
inkább soha nem tapasztalt volna meg.
Az éjjel lassan felülkerekedett a nappalon. Kaz tudta, hogy a társai mostanra
már biztosan elérték a hegyeket. Ötvenen hány ellen?
– Lesz segítségük – szólalt meg egy hang, és rájött, hogy a farkas az. A
csodálatos teremtmény hallotta a gondolatait... – Te vagy a legaggodalmaskodóbb
minotaurusz, akit valaha láttam – ez utóbbit kuncogás követte.
Kaz arra fordította a figyelmét, hogy meg tudja tartani magát. Elnyelték őket
a hegyek. Amikor beléptek a hegyek közé, mintha egy új, félelmetes világba
léptek volna be. Túlságosan is hasonlított ahhoz a gonosz erőhöz, amely a
Vingaard-torony felett lebegett, oly sokáig. Azt jelentette, hogy Galan Dracos
smaragdgömbje ismét előkerült.
– Nem sokára odaérünk – hallatszott Greymir hangja.
Egyszer csak gúnyos vonítás zengett fel a hegyek között. Kaz elvicsorodott,
mert felismerte a hangot. Élő állatok nem vonítottak így.
– Rémfarkasok – jegyezte meg szomorúan Greymir. – Az eltorzított kicsinyeim –
folytatta a farkas, egyre növekvő haraggal. – És semmit nem tehetek értük. Csak
porhüvelyek, halvány, meggyötört emlékekkel.
Mindenhonnan hallatszott a vonítás. Argaen tudta, hogy jönnek, és az
illúzióvarázslataival megpróbálta lelassítani a haladásukat. Ezúttal, azonban,
senkit nem tudott rászedni.
– Az elf nem tud rólunk, ezek pedig nem káprázatok – morogta Greymir, majd
hirtelen megállt, és az előttük kibontakozó iszonyú látványra meredt.
– Habbakuk és Branchala! – suttogta Sardal.
Egyszerre rémfarkasok teremtek mindenütt, körbevették őket. Kaz úgy ötven
körül abbahagyta a számolást. Rettenetes volt a látvány, mintha az összes farkas
temetőjét hirtelen felforgatta volna a gonosz Chemosh, a holtak istene.
Számtalan vörös pont bámult rájuk üresen. Rothadt nyelvek lógtak ki az elsárgult
fogakkal teli pofákból. Kilátszódtak a csontjaik.
– Kapaszkodjatok erősen! Készüljetek fel, hogy meg kell védeni magatokat!
Egy magas kiszögellésen felkacagott egy rémfarkas. Nagyon emberinek, nagyon
tébolyultnak hangzott a kacaj. Kaznak azonban nem volt ideje eltűnődni rajta,
mert Greymir már meg is indult.
A rémfarkasok egyként támadtak.
Kaz a mozgásában gátolva csak félig-meddig tudott védekezni, miközben több
tucat vérszomjas iszonyat kavargott a sebesen száguldó farkas körül. Még a
korlátozott csapásaival is sikerült azonban lenyakaznia jó pár rémfarkast, igaz,
hogy a szörnyetegek abban a pillanatban újra talpra álltak, miután a testrészeik
összeforrtak. Nehéz volt megölni egy eleve halott dolgot, aminek a testrészei
újra össze tudtak állni egységes egésszé. Akkor is, időt nyertek vele.
Greymir pillanatra nem lassított a száguldásban, de közben valahogy mindig
sikerült a szájába kapnia, vagy eltaposnia egy-egy rémfarkast. Egymás után lökte
félre a szörnyeket. Kaz és Sardal lábán és oldalán azonban egymást érték a
vágások. Greymirt is több tucat kisebb seb borította. Ha elég idejük lett volna,
a rémfarkasok talán felülkerekedtek volna rajtuk.
A hatalmas farkas néhány elképesztő szökkenéssel kitört az élettelen
ellenfelei közül, egy utolsó szörnyeteget még lecsapva a hátsó lábával, miközben
eliramodott. A rémfarkasok a nyomukban loholtak, s hamarosan lemaradtak.
– Az isteneknek hála, ezen túl vagyunk! – mormolta Sardal. Kaz, aki éppen az
eget nézte, meglátott valamit, amiről remélte, hogy soha többé nem látja már.
– Azért messze nem vagyunk még biztonságban, Sardal. Nézz csak fel!
A hegység fölött, valamivel északabbra, a kősárkány körözött vészjóslóan.
Greymir lassítani kezdett.
– Elhoztalak titeket, amilyen messzire csak bírtalak. Az út hátralévő részét
gyalog kell megtennetek, de már közel jártok. Talán túlságosan közel is.
– Hová mész?
– Kértem egy kegyet, amikor uram, Habbakuk ide küldött, és megkaptam. –
Greymir megállt. – Szálljatok le, kérlek!
Leszálltak. A hatalmas farkas visszafordult arra, amerről jöttek, arra, ahol a
rémfarkasok még mindig kavarogtak.
– Mélységesen köszönjük a segítségedet, Habbakuk követe.
– A hívásotok nekem is adott egy lehetőséget. Ok nélkül nem jöhettem volna el
erre a világra. Ha valakinek köszönetet kell mondani, hát neked és a
minotaurusznak, amiért lehetővé tettétek a számomra, hogy beteljesítsem a már
nagyon régóta esedékes feladatom, a fajtámon ülő átok kapcsán.
A távolban hallani lehetett egy-két rémfarkas vonítását. Greymir izzó szeme
összeszűkült a hangra.
– Eddig semmit nem tehettem, amíg ti ketten a hátamon ültetek. Most elbánok
velük, ahogy kell. Járjatok sikerrel a saját ügyetekben!
A hatalmas farkas ezzel elszáguldott.
 – Már évek óta fáj neki az ilyen rémfarkasfélék létezése – jegyezte meg
Sardal. – Most elpusztítja azokat a torzszülötteket, hogy a falkatagok lelkei,
amelyek valaha felnevelték őket, békében nyugodhassanak.
– Azt hittem, mindannyian elpusztultak az eredeti urukkal, Galan Dracosszal.
Honnan sajátította el Hollóárny Argaen ezt a gonosz mágiát? Nem gondoltam volna,
hogy képes rá.
Sardal zord tekintetet vetett rá.
– Argaen nem képes rá, bár lehet, hogy már maga is elhiszi, hogy az övé a
felelősség. Tudod, Argaen csak egy eszköz. Nem, minotaurusz, a rémfarkasok még
mindig az első és egyetlen uruknak engedelmeskednek.
– A smaragdgömb! Éreztem!
– Igen, barátom. Galan Dracos életben van!

19. FEJEZET

– Azok a hegyek, ott a vonulat közepén, azt hiszem – közölte higgadtan Bennett
Sir Grissommal. A másik lovag engedelmesen bólintott. Mögöttük ott figyelt
Darius, Tesela és Delbin, arcukon a türelmetlenség, izgatottság és düh különböző
elegyével. Kaz eltűnt, elnyelte valami ördögi csapda. Nem amiatt aggódtak, hogy
túl lassan halad a csapat, hanem amiatt, hogy Bennett mintha túl könnyedén
elfogadta volna Kaz eltűnését.
– Ez háború – felelte Tesela dühös kérdéseire. – Ugyanolyan háború, mint
amilyet több mint öt éve vívtunk. Ezt Kaz is tudja, ha még tényleg életben van.
Látszódtak jelei, hogy nemrég jártak erre, lóháton és gyalogosan. A nyomok a
hegyek felé vezettek, tőlük távolodva, párhuzamosan a saját útjukkal –
lényegében mindenütt. Az emberek időnként mintha látni vélték volna a
kősárkányt.
– Fegyvereket előkészíteni! – parancsolta Bennett.
Az elöl haladók lándzsát hordoztak, ha az ellenség netán elzárná a hegyi
ösvényeket. A menetben a lovagok egy része íjat tartott a kezében lövésre
készen, arra az esetre, ha ellenség lapulna a sziklák között, vagy a
hegyoldalban, a többiek pedig kivont karddal mentek, hogyha velük egy szinten
támadnának. Dariusra jutott a ki nem mondott feladat, hogy figyeljen a papnőre
és a surranóra. Szíves örömest próbára tette volna a fegyverét a védelmük
érdekében. Tesela közben próbálta összeszedni magát. Készült rá, hogy a
lehetőségeihez mérten, bevesse az erejét a csapat védelme érdekében.
Még Delbin is felkészült. Valahonnan szerzett egy csúzlit és lövedékeket. A
csúzlit szerencsésen találta; a könyvét kereste, hogy feljegyezze az előttük
álló harcot. Úgy tűnt, hogy a csúzli még jól jöhet, úgyhogy kéznél tartotta.
A társaság bement a hegyek közé.
A kősárkány, amelyet éppen senki sem vett észre, egy csúcs tetejéről figyelte
őket. Nem kapott parancsot a támadásra. Még nem.
Ez nem is volt baj, mert hamarosan kiderült, hogy a lovagoknak más gondjaik
támadtak – páncélt és a legkülönfélébb, gonosz fegyvereket viselő gondjaik.
Ezek először is ott tévedtek, hogy számítottak rá, hogy a lovagnak egyáltalán
megfordul a fejében a visszavonulás lehetősége. Másodszor ott, hogy azt hitték,
hogy ötven ember csupán ötven ember, miközben, valójában Ansalon legjobban
képzett harcosaival néztek szembe. A támadás első hulláma, amely az úton és a
hegyoldalakról érkezett, szinte az utolsó emberig odaveszett, miközben minden
lovag tette a dolgát. Mindössze egy lovag esett el, akinek nyílvessző fúrta át a
nyakát, és két másik megsérült. Az ellenség részéről jó húsz vagy harminc
elpusztult. Az ádáz küzdelem hosszú percekig tartott.
Miközben a rendezetlen támadó csapat visszaiszkolt a hegyek oltalmába, Bennett
ráparancsolt azokra, akik szívesebben üldözőbe vették volna őket, hogy
maradjanak a helyükön. A csapat vagy egységesen megy tovább, vagy sehogy.
A következő összecsapásra mindössze öt perc múlva került sor.

* * * * *
 – Mennyi ideig engedhetjük még meg magunknak, hogy itt maradjunk, minotaurusz?
Kaz lenézett, ahol egy újabb őrjárat fésülte át a környéket. Teljesen
egyértelműen tudni lehetett, hogy mit – pontosabban kit – keresnek.
– Addig, ameddig a barátaink odalent ki nem fáradnak.
Lassan araszoltak az erőd felé, amelyet Hollóárny Argaen a birtokába vett.
Egészen könnyen rátaláltak; kitartóan és lopva haladtak a csúcs felé, ahol a
kősárkány trónolt. Ahogy sejtették, az erőd az alatt a hegy alatt állt.
Odáig eljutni... nos, ezzel meggyűlt a bajuk.
A környék úgy buzgott, mint egy surranó város. Mindenütt őrjáratok jöttek-
mentek.
Kaz őszintén elcsodálkozott, hogy milyen sokan voltak az edzett katonák; itt
volt a krémje azoknak, akik a sárkánykirálynő valaha rettegett seregéből
maradtak. A sötételf tényleg sereget toborzott maga köré! Vajon mióta
tervezhette ezt az egészet? Mikor léphetett először kapcsolatba a különböző
bandavezérekkel? Mit ajánlhatott nekik?
Hollóárny erődje már rég megépült, talán új életről álmodott, aki megépítette.
Öreg volt, de masszív. Magas, hatékony fal vette körül mindenütt, kivéve a hátsó
részt, ahol a hegy biztosított védelmet a külvilág ellen. Az erőd vége felé több
magas épület állt, köztük egy zömök torony, amely talán az uraság lakóépülete
lehetett. Kaz úgy sejtette, hogy abban az épületben találja Hollóárny Argaent.
Annak ellenére, hogy a természeti erők mennyire megrongálták a torony egészét, a
sötételf a jelek szerint nem látta értelmét, hogy rendbe hozza. Azt, hogy az
eredeti lakókkal mi történt, sem Sardal, sem Kaz nem tudta kitalálni, de a
minotaurusz egyszer arra a megállapításra jutott, hogy közel négyszáz léleknek
adhatott otthont. Az erőd mérete kétségkívül erre utalt. A méret arról is
árulkodott, hogy milyen tekintélyes seregre tett szert Argaen; az erődben csak
úgy nyüzsögtek az emberek és a lovak. Ogrék és más fajok csoportjait is lehetett
látni, akik szövetséget kötöttek Takhisisszel.
Rohamosan telt az idő. Ez a nagy sürgés-forgás csak egy dolgot jelentett Kaz
számára: a társait megtámadták. Minden pillanat, amíg késlekedik, közelebb viszi
őket a halálhoz – feltéve, hogy nem késett el máris.
Túl lassan haladtak. Ki kellet kerülniük az őrjáratokat és lovasokat. Egyszer
kénytelenek voltak megállni, és csendben végezni három felderítővel, akik túl
közel kerültek hozzájuk. Az erőd még mindig messze volt.
– Továbbmennek – suttogta Sardal.
Az őrjárat úgy döntött, hogy továbbhaladnak az előttük elnyúló ösvényen. Senki
sem tudott rálelni arra a három emberre, akiktől Kaz kénytelen volt
megszabadulni, de ha elég messzire lemennek, még megtalálhatták egy nagyon nagy
farkas nyomait.
Greymirre gondolva Kaz eltűnődött, hogy mi lehet Habbakuk követével. A
rémfarkasok őrjítően kitartóak tudtak lenni, és szinte nem lehetett megölni
őket. Nem tudta kiverni a fejéből a gondolatot, hogy Greymirt leteperték, és a
többi most talán kezdi bekeríteni őt és az elfet.
– Értékes időt vesztegetünk – figyelmeztette Sardal.
Kaz válaszából egész egyértelműen kiderült, hogy mi a véleménye az elf
félelméről. Sardal elnyomott egy mosolyt, a minotaurusz pedig gyorsan
végigpásztázta a környéket, majd miután úgy döntött, hogy tiszta a levegő,
kilépett a nyílt terepre.
– Szerencsénk van – jegyezte meg az elf –, hogy Argaen nem mer megbízni egy
másik mágusban.
– Miért nem teheti meg?
– Egész egyszerűen azért, mert vajon melyik fekete köpenyest ne kísértené meg
a smaragdgömbből sugárzó erő? Argaen nem elég erős, hogy szembeszállhasson egy
valódi mágiaűzővel.
– Ezért aztán tökéletes Galan Dracos számára.
– Így van – Sardal mintha elszomorodott volna. – Szegény Argaen! Azon
gondolkodom, vajon tudja-e már, hogy milyen szerepet játszik.
Kaz felmordult.
Figyelmeztető kiáltás hallatszott a hátuk mögül. Mindketten hátrafordultak a
zajra. Valamilyen okból az utolsó őrjárat két embere visszajött, és épp
meglátták, ahogy a minotaurusz kilép a sűrűből. Egyetlen értelmes lehetőségük
maradt, amelyet a minotaurusz egy szóval útjára is bocsátott.
– Futás!
Kürtök harsantak. Kaz újabb kiáltozást hallott, amely jelezte, hogy az őrjárat
maradéka is a közelben van. A riadó hamarosan figyelmezteti a többieket is.
– Nem... nem futhatunk a vakvilágba! – lihegte Sardal futás közben.
– Ne pazarold a levegőd!
Kaz lába alatt megingott a talaj. Azonnal látta, hogy nem csak ő került
szorult helyzetbe. Sardal előrezuhant, és ijedt kiáltások árulták el nekik, hogy
az üldözőik is nehézségekbe ütköztek.
Földrengés? – fordult meg Kaz fejében.
– Mi... minotaurusz! – üvöltötte Sardal. Az elf tehetetlenül gurult lefelé a
hegyoldalban. Kaz, bármennyire szeretett volna is segíteni neki, elfoglalta a
maga baja, hogy nehogy utána zuhanjon. A rengések következtében mindenütt
elszabadultak a tárgyak.
Kaz alig bírt talpon maradni, úgy nézte elkerekedett szemmel, ahogy az egyik
csúcs oldala mintha leolvadt volna. Pislogott, de a döbbenetes látvány nem
változott. Csak a smaragdgömb okozhatta ezt. Hollóárny Argaen biztosan
megpróbálta kihasználni a képességeit. És nem járt sikerrel.
Káosz. Huma szerint, Galan Dracos azt mondta, hogy a gömb segítségével tud
hozzájutni a káosz erejéhez.
Valami beleütközött hátulról. Kaz hátracsapott, de azt kellett látnia, hogy a
karját erősen szorítja egy hozzá hasonló magasságú és szélességű ember. Biztosan
ogrevér is folyt benne. Muszáj volt megpróbálnia lerázni az ellenfelét, mielőtt
teljesen elveszíti a lába alól a talajt.
Az ember megpróbálta kicsavarni a kezéből a harci fejszét. Harc közben
lecsúszott a bal lába. A minotaurusz és az ember is próbálta menteni a
helyzetet, de Kaz érezte, hogy határozottan hátrányban van. Az ellenfele följebb
volt nála, Kaz fogása lazult, ráadásul a katona most tőrt rántott. Kaz képtelen
volt szilárdan megvetni a lábát.
Ülő helyzetbe esett. Az ellenfele arccal előre követte, és nekicsapódott a
földnek. A szorítása teljesen megszűnt, és szétváltak. A katona tehetetlenül
gurulni kezdett. Mire Kaz egyenesebb talajra ért, az ellenfele már teljesen
mozdulatlanul feküdt.
A földrengés végül abbamaradt, de a játszma még nem ért véget. Az azelőtt
szilárd talaj, noha már nem emelkedett és süllyedt, most olyanná vált, mint az
iszap. Kaz felállt, de azonnal térdig elsüllyedt. Mögötte Sardal óvatosan
igyekezett felé. Bokáig járt az iszapszerű földben, de minden lépéssel egy
kicsit lejjebb süllyedt.
Kaz iszonyatos cuppogó hangra lett figyelmes, és odafordulva látta, hogy az
ellenfele lába, az ember utolsó, még kilátszódó testrésze besüpped a földbe.
Lepillantott a saját lábát körülölelő sárra, és megdermedt a rémülettől.
Még gyorsabban kezdett süllyedni.
– Ne állj mozdulatlanul! – kiáltott rá Sardal. – Tárd szét a karod! Akkor
lelassul a süllyedés!
Megkérdőjelezhető volt ez a logika, de az eredménye azonnal megmutatkozott.
Kaznak még sikerült is egy kicsit feljebb emelkednie. Egy gond azért még maradt.
– Hogyan jutunk ki innen?
Egy árnyék vetült rájuk. Kaznak nem kellett felnéznie, hogy tudja, mi az.
Hollóárny kősárkánya.
A teremtmény fölöttük körözött, láthatóan azt fontolgatta, mit tegyen. Kaz
előkészítette a harci fejszéjét, bár tudta, hogy még ha az élettelen teremtmény
fél is tőle, nem sokat segíthet rajta, ha a sárkány egyszerűen rázuhan. Azért
legalább egy csapást megpróbál majd bevinni.
Több tonna kő záporozott az égből, kitakarva a napot. Kaz lehunyta a szemét,
várta az utolsó pillanatot, amely azonban nem érkezett el. Nagy puffanás
hallatszott, mintha egy hatalmas dolog, például a kősárkány, kemény felületre
esett és lepattant volna.
– Branchalának legyen hála! – suttogta mellette Sardal.
Kaz végre ki merte nyitni a szemét. Úgy tűnt, hogy a kősárkány, a legnagyobb
bosszúságára, lepattant valamiről, mert most őrülten csapkodott oldalra dőlve,
és próbálta visszaszerezni az uralmát a szárnyai felett. Sardal fáradtan
mosolygott. A minotaurusz az elfről a sárkányra, aztán megint az elfre nézett.
– Mit tettél?
– Létrehoztam egy varázslatot, remélve, hogy talán lesz elég erős, hogy
visszalökje Argaen jószágát. Örömmel mondhatom, hogy működött.
Az elf fölöttébb megkönnyebbültnek látszott.
– Talán? Nem tudtad biztosan?
A sárkány még nem adta fel. Még egyszer megpróbálta összeszedni magát, de nem
járt több sikerrel. Azért mégis eredményesen megakadályozta, hogy elmozduljanak.
Ráadásul, az üldöző őrjárat túlélői lassan utat törtek feléjük. Kaz talán hét
embert tudott összeszámolni, ebből ötnél volt kard, egynél fejsze, az utolsónál
pedig lándzsa.
Ellenségek mögötte, a feje felett egy óriás szörny, miközben gyakorlatilag nem
tudott mozogni. Álltak már ennél jobban is a dolgok, még a háború alatt is.
Paladine tudja, hogy megpróbáltam az emlékedhez méltón élni, Huma, gondolta
borúsan Kaz, de az istenek rossz szemmel nézték ezt a minotauruszt, és azt
hiszem, végül elfogyott a szerencsém.
Vágtató lovak, és páncélos emberek zaja rázta fel a komor gondolatokból.
Először ösztönösen a legrosszabbra számított: hogy az őrjárat erősítést kapott.
Kaz és Sardal hátranézett.
A lovagok egy csapata tört át a sovány ellenálláson. Kaz úgy képzelte, hogy
látott két vagy három mágust, csupa elfet, a csapat mögött lovagolni.
Sardal halkan felnevetett.
– Már teljesen feladtam a reményt, hogy időben ideérnek!
Kaz elkerekedett szemmel meredt a társára.
– Te tudtad, hogy jönnek?
– Miközben a csapdámban vesztegeltél, beszéltem röviden a népemmel, és a
legközelebbi solamniai csapatnak is küldtem üzenetet. A déli erődök a háború
vége óta üldözik a sárkánykirálynő seregeinek a maradványait.
A minotaurusz bólintott.
– Ami a saját népemet illeti... – Sardal hangja elcsuklott. Kaz felnézett, és
nem látott mást csak egy hatalmas kőmancsot, és miközben egy nagy cuppanással
kirepült a mocsaras talajból, rájött, hogy Sardal varázslata megszűnt. A
kősárkány magasra emelkedett, erősen szorítva a zsákmányát. Kaz óriási
meglepetéssel vette észre, hogy még lélegzik. Tényleg nem halt meg, és a
kősárkánynak, a jelek szerint, nem állt szándékában megölni őt. Az életre
keltett iszonyat még magasabbra körözött, és elrepült az elf mágusok
veszélyéből, egyenesen az ura erődje felé.
A kőkarmok keményen a testéhez szorították a karját, és az erős nyomás miatt
lazult a fogása a Becsület Arcán. Mielőtt még bármit tehetett volna, a harci
fejsze kicsúszott a kezéből, és bezuhant odalent a sárba, eltűnt a folyékony
felszín alatt. Megpróbálta elképzelni a törpe fegyvert, s igyekezett visszahívni
magához, de semmi nem történt. Sejtelme sem volt, korábban hogyan csinálta. Most
fegyver nélkül maradt, és egyedül.
Még erősebben szorították a karmok. Már nem tudott lélegezni. Lehet, gondolta,
miközben minden elsötétült, hogy a kősárkány végül halálra szorítja.
A következő pillanatban már nem érdekelte. Míg azon szitkozódott, hogy nem
lehet odalent a harcban, levegő híján elvesztette az eszméletét.

* * * * *

Valahol tudta, hogy ez is csak álomnak és emlékeknek a keveréke, de ez a tudat

mélyen eltemetődött az elméje hátsó zugaiban. Csak az érdekelte, hogy ez volt az
eskütétel napja, a büszkeség és szégyen, a becsület és érdemtelenség napja.
Kaz a többiekkel együtt elfoglalta a helyét azok előtt az ogre és ember urak
előtt, akik a minotauruszfajon uralkodtak. Köztük volt az is, aki a császári
címet viselte, akit még soha nem győztek le az arénában, bár egyesek szerint ez
csalás miatt lehetett így. Ott voltak a vezérek, akik elvileg a legerősebbek és
legeszesebbek voltak a minotauruszok között. Egy részük igazi minotaurusz bajnok
volt, mint Kaz is. A legtöbbjükkel kapcsolatban ugyanolyan csalásokat
gyanítottak, mint a császár esetében. Ez mit sem számított, hiszen ugyanolyan
rabszolgái voltak a legfelsőbb uraknak, akár az alattvalóik.
Réges-rég, amikor először hódították meg őket, a minotauruszok, hogy
megmentsék a fajukat, teljes engedelmességi fogadalmat tettek. Mivel kötötte
őket saját szigorú becsületkódexük, örökös rabszolgaságra kárhoztatták magukat.
A néhány elégedetlenkedővel gyorsan és csendben elbántak az urak. Esküszegők
azonban igen ritkán mutatkoztak.
Most, a Paladine és Takhisis között dúló végeláthatatlan háborúban, a
minotauruszok fontos szerepet játszottak Crynus hadvezér erőfeszítéseiben. Egy
minotaurusz felért kettővel bármelyik másik fajból, de általában annál többel
is. Olyan harcokat vívtak és nyertek meg, amelyeket mások vesztettnek ítéltek és
feladtak volna.
Elszórva helyezték el őket, nehogy valahol túl sokan legyenek, és nagy legyen
a kísértés a lázadásra – a hadvezér nem szívesen kockáztatott –, és így minden
seregben tetemes erősítést jelentettek. Csak annyi kellett, hogy az esküvel
biztosítsák a hűségüket.
Crynus maga is jelen volt, és mintha kifejezetten Kazt nézte volna. A
minotaurusz büszkeséget érzett, de ugyanakkor zavarba is jött. Valaki jelzett,
hogy kezdődhet az eskü. Megszólalt egy kürt, csakhogy ez most solamniai harci
kürt volt, és a hadvezér helyébe Oswal nagymester lépett. Az összegyűlt tömeg
előtt ülő többi alakból lovagok lettek. Bennett a nagybátyja jobbján ült,
Rennard pedig, vidáman mosolyogva – Kaz ilyesmit nem látott tőle az alatt a
rövid idő alatt, amíg ismerték egymást –, a vezér balján foglalt helyet.
Ez csak egy álom! – kiáltotta a minotaurusz elméjének egy része. Ez nem igaz.
– Egy eskü csak annyit ér, amennyit az ember – mormolta valaki a jobbján. – A
minotaurusz pedig nem ember.
Kaz megpördült, és egy csapat fiatal lovag között találta magát, akik arra
vártak, hogy letegyék a saját, solamniai esküjüket. Az imént Huma szólalt meg,
aki megvetőn nézett Kazra.
– Meddig fog tartani ez az eskü? – kérdezte Huma lenéző vigyorral. – Az,
amelyiket a vezéreidnek tettél, csak addig tartott, amíg meg nem untad. Mikor
fogsz ellenem fordulni? Csalódtam benned, Kaz. Nincs becsületed. Egyáltalán.
Csak azért próbáltál meg olyan lenni, mint én, hogy meggyőzd saját magad, hogy
nem vagy becstelen gyáva és gyilkos!
A minotaurusz szeme vérvörös lett, és rettenetesen szerette volna újra a
kezében érezni a törpe fejszét, hogy a fegyver fejének az oldalán megmutassa az
embernek az igazságot. Épp hogy megfogalmazódott benne a gondolat, a fejsze már
ott is termett a kezében. Humáéhoz hasonló vigyorral felemelte a fegyvert, és
azon kapta magát, hogy a fejsze oldalába bámulva látja a saját tükörképét, amely
lassan halványodni kezdett.
– Hogyan...? – kezdte Huma, de már nem Huma hangján. Hollóárny Argaen volta
az, vagy talán Galan Dracos. Nem lehetett eldönteni.
Ennek a hangnak, vagy hangoknak a megjelenésével Kaznak sikerült valamennyire
uralmat nyernie az álma felett. Marokra fogta a fejszét, de tudta, hogy az alak,
akihez odalép, nem lehet Huma. Elképzelte, hogy Hollóárny az. Hollóárnyat
szíves-örömest elküldte az Abyssba.
– Ébreszd fel, a fene vigyen el! Elég a játékból! – parancsolta egy hang,
amely mintha mindenhonnan jött volna.

* * * * *

Kaz visszazuhant a valóságba. Csak így lehetett fogalmazni. Az álomból a

valóságba, minden átmenet nélkül. Ettől szédülni kezdett. Elkezdett összeesni,
de azt kellett tapasztalnia, hogy valami megtartja a csuklójánál fogva.
– Nyisd ki a szemed, öreg barátom!
A minotaurusz így tett.
Hollóárny Argaen a gonosz smaragdgömb előtt ült, az erőd egyik helyiségében,
amely rögtönzött varázslólaboratóriumnak látszott. Úgy tűnt, hogy az elf jó
egészségnek örvend, eltűntek a sebei, bár furcsán az egyik oldalára dőlt. És
mintha bosszantotta volna Kazon kívül valaki másnak a jelenléte. A kősárkány
mellett még egy fontos személy volt jelen Argaen úgynevezett otthonában. Ő volt,
aki üdvözölte a minotauruszt. Ő lebegett most a smaragdgömb felett, mintha a
része volna, vagy az az övé. Természetesen Galan Dracos volt az.

20. FEJEZET

A banditák újra támadtak. A második alkalommal az ellenség nem követte el azt

az ostobaságot, hogy nekimenjen a lovagoknak. Ehelyett a hegytetőkön és
hegyoldalakon maradtak, és onnan szórták a halált a csapatra. Két lovag az első
sorozatban elesett, hiába emelték fel a pajzsukat. Egyszerűen túl sok íjász
vette körbe őket. Egy-két lovag visszalőtt, bár veszélyeztették az életüket
minden egyes próbálkozással, nem riadtak vissza a feladattól. Valaki ráesett
Tesela lovára, és a papnő, önmagát meghazudtolva, elszörnyedve felsikoltott.
Darius segített neki eltávolítani a szerencsétlenül járt lovagot. Nem volt idő
megállni. Igazság szerint, az a biztos halált jelentette volna.
A menetoszlop bal oldalán sziklák zúdultak lefelé, miután valaki megpróbált
elindítani egy kőgörgeteget. Valamelyik solamniai íjász kilőtt egy embert, de a
többiek rejtve maradtak. Az egyik lovag paripája felbukott, amikor több hatalmas
kő csapódott neki a hátsó lábainak. A lovag bámulatra méltó gyorsasággal elvágta
az állat nyakát, örökre megszabadítva a rettenetes fájdalomtól, ezután társai
védelme alatt elfoglalta egy elesett lovagtársa hátasát.
Miközben a lovagoknak eszükbe sem jutott visszavonulni, Darius egyre jobban
aggódott két társáért, különösen Teseláért. Visszanézett az oszlop vége felé,
remélve, hogy a többiek talán utat tudnak vágni kettejüknek, de a támadók már
elárasztották a sziklákat. Ha most hátraküldi Teselát és Delbint, azzal
gyakorlatilag halálra ítélte volna őket, bár akkor sem biztos, hogy
szerencsésebben járnak, ha ott maradnak, ahol voltak.
Darius most vette észre, hogy a surranó eltűnt.
Gyorsan megfordult, és a meggondolatlansága miatt majdnem eltalálta egy íj.
Delbint sehol nem lehetett látni, de a lovag biztos volt benne, hogy észrevette
volna, ha a surranót megölik. Szinte biztosan sejtette, hogy a bajtársa valahogy
a csata közepén eliszkolt.
– A mindenedet, Delbin! – morogta, és haladt tovább a menettel.
Ha tudta volna, hogy hol tartózkodik a surranó, kétségkívül visszavonta volna
szitkát. Delbin nem a biztonság felé igyekezett, ahogy Darius feltételezte.
Valójában a hegység milliónyi ösvényein iszkolt előre, egyre mélyebbre a hegyek
közé. Az ellenséget annyira lefoglalták a lovagok, hogy nem vették észre az
apróságot, aki titokban átszivárgott a nyomuló csapatok között. Igazság szerint,
a surranó gyorsabban haladt, mint a csapat. Delbin érzett valamiféle, surranókra
egyáltalán nem jellemző bűntudatot, amiért elhagyta a többieket, de ezen
felülkerekedett az elhatározása, hogy elérjen a mágiatolvaj, Hollóárny Argaen
erődjébe. A surranóknak volt egy jellemvonása, amely talán elkerülte más fajok
figyelmét, nevezetesen az, hogy végtelenül hűek voltak a barátaikhoz. Delbin
legjobb barátja, valaki, aki olyan közel állt hozzá, mint a saját családja, most
lehet, hogy a sötételf fogságába került. Semmi sem fordíthatta vissza a
surranót.
Delbinben egyszer sem merült fel, hogy Kaz meghalhatott.
Egy alak mozdult az előtte álló sziklákon. Delbin, előkészített parittyával a
keze ügyében közelebb lopakodott, ahogy csak a fajtájabeliek tudnak. Az alakról
kiderült, hogy egy íjász, hátulról. Jó sok nyílvesszeje volt, és úgy tűnt,
készen áll, hogy az összeset elhasználja. Delbin körülpillantott, és látta, hogy
egy egész csapat támadó szóródik szét a környéken, de neki csak ez az egy állt
az útjában. Kiválasztotta a megfelelő lövedéket a parittyájába, megtöltötte a
fegyvert, és habozás nélkül megpörgette a feje felett. Egy kicsit
igazságtalannak tűnt a tudta nélkül meglőni az embert, de Delbin figyelembe
vette azt a tényt, hogy az illetőt nem gyötörte lelkiismeret-furdalás az odalent
haladó lovagokat illetően.
A következő lendítésnél elengedte a lövedéket. Sebesen szelte át a levegőt, és
hangos puffanással találta el az íjász tarkóját. Egy pillanat alatt vörös lett a
férfi háta, majd előrezuhant, le a kiszögellésről, amelyen térdelt. Delbin
őszintén remélte, hogy nem talál el senkit, amikor becsapódik.
Amikor elosont az íjász pozíciója mellett, meglátta az erődöt. Nem is tűnt
olyan messzinek.
Egyszerre érezte, hogy vadul megrázkódik alatta a föld. A támadók egy része
sikoltva a halálba zuhant, és fölülről és alulról is szitkok hallatszottak.
Delbin élvezte, hogy mozog a föld – nem is nagyon tapasztalt még ennél
mulatságosabb dolgot –, de a lába körül kialakult folyékony talaj hamarosan
bosszantóvá vált. A surranók szerettek mozogni, az iszap pedig kizárólag a
mocsári törpéket illette. Nehezen talált szilárd részeket, mert annak ellenére,
hogy új tulajdonságot nyert a föld, az, ahol haladt, nem tűnt másnak, mint a
közelben lévő, érintetlen foltok. Csak úgy lehetett megállapítani a különbséget,
ha tényleg odalépett; remélte, hogy nem süllyed el.
Ez a problémakör hamar elhalványult, amikor Delbin megpillantotta a néhány
kisebb csúcs mögül felszálló kősárkányt. Az éles surranószemek felismerték a
karmok közé szorult alakot. Delbin látta már közelről a teremtményt, és tudta
milyen nagyok a karmai. Csak egyvalakit tudott elképzelni, aki messziről olyan
nagy lehetett, mint a tehetetlenül csüngő alak, mégpedig Kazt. Kazt, a barátját,
meg kellett menteni, és csak egyvalaki menthette meg, mégpedig ő maga.
Zord elhatározással az arcán, már amennyire képes volt ilyen képet vágni, nem
tudván, hogy hogyan kell kinéznie a zord elhatározásnak, nekiindult. Nem
hagyhatta cserben Kazt.

* * * * *

Kaz az első döbbenet után visszazuhant az eszméletlenség sötét birodalmába, és

egy darabig még nem tért magához. Amikor aztán felébredt, egy szobában találta
magát, leláncolva. Nem igazán így kívánt megérkezni az erődbe. Szemügyre vette a
környezetét. Igazság szerint, nem sok látnivaló akadt. Egyetlen bejáratot
fedezett fel, ahol csábítóan nyitva állt az ajtó, vagy nemtörődömségből, vagy
túlzott önbizalom okán. A szoba falait megrepesztette az idő, de azért elég
masszívnak tűntek. A mennyezetet pókhálók díszítették. A láncai tekintélyesnek
tűntek, és bárki erősítette is őket a falba, értette a dolgát.
Azon tűnődött, hogy állhat a helyzet odakint. Gyanította, hogy igazi háború
bontakozhatott ki, amire igazán nem számított. Delbin és a többiek odakint
voltak, könnyen lehet, hogy meg is sérültek, vagy még rosszabb. Semmi sem haladt
jó úton. Soha semmi nem alakult jól. Kaz önsajnálkozón horkantott. Nem volt az
isteneknek jobb dolguk, mint hogy szórakozzanak egy magányos minotaurusszal, aki
nem vágyik semmi másra, mint hogy nyugalomban élje le az élete hátralévő részét,
egy-egy első vérig menő párharccal, hogy nehogy túlságosan elunja magát?
Még mindig ott üldögélt, sajnálva magát a sok baj miatt, amit a világ a
nyakába zúdított, amikor egyszer csak ott termett egy őr. Nem egyedül jött
azonban, hanem egy nagyon ismerős alak kíséretében.
Hollóárny Argaen lépett be, és Kaz azonnal látta, hogy nem csak képzelte az
előző rövid találkozását a sötételffel. Hollóárny tényleg az egyik oldalára dőlt
járás közben, és látszott nem érzi olyan jól magát, hogy fel tudjon egyenesedni.
Ez láthatólag nem nagyon zavarta az elfet, de a minotauruszt akkor is nagy
elégedettséggel töltötte el.
A smaragdgömb képességei csorbát szenvedtek.
A sötételf megállt Kaz előtt, és nézte egy ideig. Már majdnem megszólalt, de
aztán mintha meggondolta volna magát, az őrhöz fordult.
– Most elmehetsz. Majd hívatlak, ha kellesz.
Az őr furcsamód habozott. Kazt meglepte a nyílt ellenállás, de Argaen mintha
számított volna rá. Hosszan meredt az emberre, mire az végül feladta az
engedetlenséget, és vonakodva kiment, becsukva maga mögött az ajtót. Az elf
megvárta, amíg biztos lehet benne, hogy maguk vannak, és csak akkor szólalt meg.
– Láttad őt, ugye, minotaurusz?
Kaz önkéntelenül megborzongott, de azért megőrizte a higgadtság látszatát.
– Láttam. Számítottam ugyan ilyesmire, de azért meglepett.
Hollóárny elmosolyodott, de valami szokatlan mosollyal, szinte mintha
gúnyolódna saját magán.
 – Hatalmas zsákmány, nem igaz? Nemcsak, hogy az uralmam alá került Galan
Dracos legnagyobb erejű varázstárgya, de magával a varázslómesterrel is
kapcsolatba léptem!
– Hogyan maradt életben, Argaen? Sardal azt hitte, valahogy...
– Sardal? Vele jöttél? Hamarabb észre kellett volna vennem a jelenlétét.
Biztos vagyok benne, hogy meg is történt volna, csak sok a tennivaló, és oly
kevés az idő, ahogy mondani szokás. Mégis, úgy érzem, rád érdemes időt szánnom,
hogy beszéljek veled, ha másért nem, a szerep miatt, amire a sorsod
rendeltetett.
Kaz megmerevedett.
Hollóárny elhessegetett minden megjegyzést.
– Azt kérdezed, hogyan maradt életben Dracos? Nem maradt életben. A bajtársad,
Dárdás Huma... ő látta, mi történt valójában. Dracos tudta, hogy megszegte az
isten parancsát, és azt is tudta, hogy a sárkánykirálynő lehető legcifrább
kínzásaira számíthat a dőreségéért. Inkább azt választotta, amivel én is
egyetértek, hogy elpusztítja a testét és a lelkét is, hogy megszűnjön létezni.
– Erről mind tudok.
– Akkor azt is tudod, hogy a dolog nem úgy sült el, ahogy Dracos tervezte? A
jelek szerint, még ő is hibázhat. A halál helyett valamiféle életen túli
állapotban találta magát, szellemként lebegett tehetetlenül a saját meghiúsult
alkotása káoszában.
Argaen arcán egy hajszálnyit változott a mosoly. Jólesett neki a gondolat,
hogy Galan Dracos örökkön tartó semmire lett ítélve.
Kaznak átfutott az agyán, hogy mit szólt volna az elf, ha megtudja, hogy
Sardal hasonló sorsot tervezett neki. Ez is az én hibám, gondolta keserűen.
Hibázott-e Huma valaha is ilyen sokat és ilyen nagyot? Aligha.
– Csak annyit tudott tenni, hogy lassacskán újra összeállította a
smaragdgömböt. Azt hitte, hogy annak a segítségével kiszabadulhat, de tévedett,
úgyhogy várt türelmesen, és keresett valakit, aki megfelelően ügyes és ravasz.
– Nagyon jól tudom, hogy néhány dolog, amiről azt hittem, hogy én tettem, az ő
műve. Valamilyen okból nem tudott elegendő erőt szerezni magából a kristályból,
de sikerült szert tennie rá azokból a tárgyakból, amelyeket a lovagság ostoba
módon összegyűjtött a gömb darabjaival együtt. Merem állítani, hogy a tárgyak
nagy részét most már értéktelennek és erőtlennek találnák, ha megvizsgálnák.
Dracos azonban kölcsönvett időben él. Szerencsésen járt; ha én nem avatkozom
közbe, és te nem jelensz meg a kellő időben a surranó barátoddal, nem járt volna
sikerrel. A Vingaard-torony visszatért volna a rendes kerékvágásba. Köszönöm
neked a sikerünket, minotaurusz.
Kaz azonban nem figyelt az elf gúnyos megjegyzésére. Delbin említésére ugyanis
a bajtársa és a többi barátja felé röppentek a gondolatai, vajon élnek még?
– Viszonylag nyugodtnak tűnsz, ahhoz képest, hogy tekintélyes solamniai erők
ostromolják az erődödet. Vagy még nem tudsz róluk? Szólt neked valaki erről,
vagy csak az igazi urukat, Galan Dracost figyelmeztették?
Argaen alig láthatóan megrezzent, biztos jeleként, hogy Kaz megjegyzése az
elevenébe talált.
– A támadás zajlik, ha ezt szeretted volna megtudni, minotaurusz – felelte
Hollóárny. Próbálta megint felölteni a közömbösség álarcát, amelyet Kaz korábban
a jellegzetes elf arcnak vélt, és amelyet az idegenekkel szemben szoktak
használni. Az álarc most sem akart a helyén maradni. Hollóárnynak nagyon is volt
oka aggódnia a harc miatt. – Itt azonban nem fognak zavarni minket – tette hozzá
az elf.
– Nem tűnsz nagyon magabiztosnak – mosolygott vissza Kaz, a hatás kedvéért.
Argaen villámgyorsan, hogy azt ember vagy minotaurusz el sem képzelhette
volna, állon vágta Kazt. Egy minotaurusz álla valamivel keményebb, mint egy
emberé vagy elfé, és Kaznak jutott egy cseppnyi öröm – csak egy cseppnyi, mert a
szája lüktetett a fájdalomtól –, amikor látta, hogy Hollóárny arca megrándul.
– Ha nem lenne rád szükségem, minotaurusz...
Kaz elkerekedett szemmel bámult rá.
– Ugyan mire? Minek van rám szükséged?
Argaen mintha egy kissé megrökönyödött volna. Végül válaszolt.
– Hogy lecsillapítsd.
 Ezt olyan bizonytalanul mondta, hogy Kaznak hosszú másodpercekbe telt, mire
felfogta, hogy mit mondott az elf. Amikor megértette, felbőszült.
– Azt... azt akarja, hogy dolgozzak a kiszabadításán ebből a szellemszerű
állapotból, amelyet most kénytelen elviselni. Csak a lovagság elleni
bosszúszomja vetekszik a vágyával, hogy újra ép és egész legyen. Ő parancsolta,
hogy küldjem el érted a kősárkányt. Én persze jobban örültem volna, ha meghalsz.
– Nyilván.
– Ne gúnyolódj rajtam, vadállat! Nagyon kellemetlen helyzetben vagy. Ha
sikerül megtanítania nekem, hogyan adhatok neki valódi alakot, ha egyszer végre
újra Krynn földjét fogja taposni, Galan Dracos kitölti a bosszúját a lovagságon.
Először rajtad. A többiek utánad következnek.
Kaz nem tudott rögtön válaszolni. Megpróbálta elképzelni, hogy milyen sors
várna rá Galan Dracos kezei közt. Dracos kijátszotta a halált, kijátszotta még
Takhisist is! Ha megint veszélyessé válik, mi történhet Krynnel? Huma már nem
létezett, és Kaz nagyon is tisztában volt a saját korlátaival.
Az elfre pillantott, aki érdeklődve szemlélte a minotaurusz ábrázatát.
– Most hogy bemutattam neked a kilátásaid, vagy a kilátástalanságod,
szeretném, ha átgondolnád a következőt. Ha Galan Dracos egyszer újra élő,
lélegző lény lesz, halványan ugyan, de fenn fog állni a lehetőség, hogy
meghaljon. Nagyon gyorsan, ha szükséges.
Argaen sokatmondó pillantást vetett a foglyára.
Erről volt tehát szó! Hollóárny azt akarta, hogy egy bérgyilkos végezze el a
feladatot, amelyet ő nem merne megpróbálni. Az elf lehetőséget ajánlott Kaznak,
hogy végezzen a varázslómesterrel, mielőtt még teljesen visszaszerezné az
uralmat az erői és a smaragdgömb felett. Tényleg ilyen ostobának hitte az elf?
Nem. Ilyen elkeseredettnek.
– Ne értsd félre a helyzetet, minotaurusz. Vagy én irányítom a smaragdgömböt,
vagy Dracos. Te választhatsz. Hagylak, hogy átgondold. Előfordulhat, hogyha túl
sokáig késlekedsz, arra jutok, hogy nincs is rád szükségem, úgyhogy ajánlom,
igyekezz!
Argaen hamisan rámosolygott, és elindult kifelé. Kaz megvárta, amíg majdnem
odaért az ajtóhoz, és akkor utána szólt.
– Argaen, hol tanultad meg létrehozni és irányítani a rémfarkasokat? Azt
hittem erre csak Galan Dracos képes.
Az elf egy pillanatig dermedten állt, háttal a minotaurusznak. Majd olyan
sebesen, amiből Kaz megkapta a választ, amire számított, kivágta az ajtót, és
kirontott a szobából. A sietős távozását robogó léptek zaja kísérte. Hamarosan
az őr pillantott be a szobába, vetett egy meglehetősen közömbös pillantást a
minotauruszra, majd becsukta az ajtót, és magára hagyta a gondolataival.
Tehát valóban Galan Dracos irányította a rémfarkasokat. Még ebben a bezárt,
nem valóságos alakban is képes volt kinyúlni, és véghezvinni az ocsmány
varázslatait.
Eltelt jó pár újabb értékes perc. Kaz semmilyen hangot nem hallott odakintről.
Megint kipróbálta a láncokat. Nagyon vastagnak és nagyon erősnek bizonyultak.
Még az ő fizikumával is gyakorlatilag lehetetlennek tűnt a puszta erővel való
menekülés, de ugyanakkor nem kívánta udvariasan megvárni, amíg kivégzik.
Ismét nekifeszült a láncainak, mindhiába. A társaira gondolt – Delbinre,
Teselára, Dariusra, Sardalra – és más ismerőseire, például Bennettre, Oswal
nagymesterre és Lord Guy Avondale-re, akik talán meghalnak. Aztán Humára
gondolt, és arra, hogy mielőtt ez az egész elkezdődött, hogyan próbált annak az
eszménynek megfelelően élni, amelyet solamniai bajtársa képviselt a számára. Ő
azonban minotaurusz volt, nem lovag – minotaurusz, ráadásul lázadó a saját
fajtája között.
A láncok megfeszültek, de kitartottak.
Hátradőlt a falnak, és vett egy mély levegőt. Nem adta fel. Hiába tiltakozott
a teste az előző próbálkozás miatt, gondolkodás nélkül, újra nekiveselkedett.
Hiszen milyen más választása lett volna? Nekiesett a falnak, és felkészült a
harmadik nekifutásra. Mindkét csuklója és bokája kisebesedett már. Csak abban
reménykedett, hogy bárki helyezte is fel ezeket a láncokat, emberi léptékben
gondolkodott. Kaz még a minotauruszok között is erősnek számított.
 A következő próbálkozásnál érezte, hogy a láncai egy része meglazul. Mintha a
jobb csuklóját tartó lánc egy picit engedett volna. Felbátorodva, minden
erejével nekifeszült annak az oldalnak, és érezte, hogy még egy kicsit lazult. A
fogát csikorgatva, erősen zihálva, megint beleadta minden erejét.
A lánc hangos csörrenéssel kiszakadt.
A kőből kitépődő fém csattanásába beleremegett az egész helyiség. Kétlábnyi
nehéz lánc lógott a csuklójáról.
Épp hogy visszacsapta a helyére a karját, már ki is vágódott az ajtó. Az őr
villogó szemmel meredt rá.
– Mi ez a zaj? Mibe’ mesterkedsz, ökör?
Az ember az ajtóból nem látta, hogy Kaznak az egyik karja immár szabaddá lett.
Amikor a minotaurusz nem méltatta válaszra, és még el is fordult, az őr közelebb
lépett. Kivonta a kardját, és a hegyét Kaz torka elé tartotta. Megismételte a
kérdést.
– Zajt hallottam, ökör! Te csiná’tad?
Kaz válaszképpen megpörgette a jobb karját, és a kétlábnyi láncot kihasználva
elkapta az őr lábát. A férfinak egy pillanat alatt tudatára kellett ébrednie,
hogy egy minotaurusz karja sokkal messzebb elér, mint egy emberé, különösen, ha
a minotaurusz egy jókora láncot is használ. Az őr hátraesett, elejtette a
kardját, és éles csattanással a kőpadlónak csapódott. Kaz villámgyorsan
odarántotta magához a zsákmányát, miközben idegesen figyelte a nyitott ajtót,
ahol újabb őrök megjelenése dugába dönthette volna menekülési kísérletét.
A remény bosszúsággá morzsolódott, amikor felfedezte, hogy az őrnél nincsen
kulcs. Talán Hollóárny tartotta magánál, aki saját magán kívül senki másban nem
bízott. Kaz kiköpött jó pár színes, minotaurusz díszítő jelzőt. Nemcsak, hogy
kulcs nem volt nála, de a kardja is elérhető távolságon kívül feküdt, azaz nem
védhette meg magát, ha valaki bejönne, mielőtt sikerül kiszabadítania a másik
karját és a lábát is.
Bárcsak nála lenne a kétélű bárdja. A kétélű törpe fejsze már korábban is
odajött hozzá mágikus úton – most miért nem? Mi alapján dönti el, hogy jön-e
vagy sem? Milyen reménytelen helyzetbe kell hozzá kerülnie? Vagy örökre
elveszett a mocsárban, amelyből a kősárkány kirántotta?
Épp hogy megfogalmazódott benne a kérdés, a Becsület Arca már ott is termett a
bal kezében.
Most már volt fegyvere, mégpedig hathatós fegyvere. Kaz azt nem tudta, hogy
Galan Dracosszal, a varázslómesterrel, vagy a ravasz mágiatolvajjal, Argaennel
kell-e szembenéznie, de azt biztosan érezte, hogy a törpe, aki készítette, elég
erősre kovácsolta, hogy elbánjon néhány egyszerű lánccal.
A Becsület Arca úgy vágta el a fémláncokat, mintha a levegőt hasította volna
át. A csukló- és bokabilincseket azonban kulcs nélkül nem lehetett eltávolítani.
Ám legyen; legalább a mozdulatait nem akadályozzák.
Még mindig nem jött senki, és ez legalább annyira zavarba hozta Kazt, mint az,
hogy teljes csend uralkodott a celláján kívül. Lassan elment az ajtóig, és
látta, hogy a külső folyosónak nincsen ablaka. Néhány fáklya világította meg a
homályos helyiséget. Kezdte sejteni, hogy a nagy csend egyik oka az, hogy a föld
alatt van, alighanem a torony alatt. Ez mindenképpen megmagyarázta az ablakok
hiányát.
Észrevette, hogy valakinek az árnyéka óvatosan lefelé halad egy oldalfolyosón,
és nekilapult a falnak. Sehová nem bújhatott, legfeljebb a cellájába, de oda nem
állt szándékában visszamenni.
Más választása nem maradván, a magasba emelte a harci fejszét. Akár egy, akár
több ellenség érkezik is, úgy látta a legjobbnak, ha abban a pillanatban lecsap,
amint az árnyék tulajdonosa láthatóvá válik. A meglepetés azonban őt érte.
Még mindig csak egy árnyékot lehetett látni. Egy magányos őr, aki felfigyelt a
zajra? Akkor miért nem hívott segítséget? Egy kéz és egy csizma csusszant be a
folyosóra. Kaz dermedten várt. Kikukucskált egy fej.
– Sardal!
Kaz csaknem leejtette a fejszét, miközben nagyot fújt megkönnyebbülésében. Az
elf meglepetten nézett fel a minotauruszra, meglátta a hatalmas fegyvert, és
elsápadt.
Kaz tért magához először.
 – Hogyan találtál rám? Honnan jössz?
– Halkabban, vagy inkább ne is beszélj, barátom! Branchalának legyen hála,
hogy egymásra találtunk! Imádkozom, hogy együtt valamiképpen vissza tudjuk
fordítani azt a rettenetes gonoszságot, mielőtt még nem késő!
– Késő? – Kaz felindultan fürkészte az elf arcát. – Mi történt, Sardal? Egy
pillanattal ezelőttig láncra voltam verve. Mi történt?
– Hát nem tudod? – kérdezte megrökönyödve Sardal. Beletelt egy kis időbe,
mire az elf összeszedte magát. – Persze, nem tudhatod, hiszen itt raboskodtál a
torony aljában.
– Történt valami a többiekkel? Delbinnel? Az emberekkel?
Sardal olyan zordan nézett, ahogy csak egy elf tud, ami igencsak zordat
jelentett.
– Csak annyi, hogy egy védőzóna veszi körbe az erődöt, mégpedig hihetetlen
erejű. Aligha lehet Argaen munkája. Épp hogy a határain belülre kerültem, amikor
létrehozták. Még egy-két másodperc, és csapdába ejtett volna.
– És a többiek?
– A solamniai lovagok és az őket segítő testvéreim az erősebb sereg, de a
sárkánykirálynő volt szolgái előnyösebb pozícióban vannak. Még ha nem is lenne
védőfal, a társaid és a lovagok sötétedés előtt nem tudnák elérni az erőd külső
falait, éjjel pedig még nagyobb hátrányba kerülünk.
– Miért?
– Most a Nuitari uralkodik a holdak között, barátom. Ma éjjel a fekete hold
egy kis sáv kivételével felfalja a Solinarit. Attól tartok, hogy az égi segítség
nélkül a mágusok nem tudják megtörni a pajzs varázslatát, ami azt jelenti, hogy
te és én kell, hogy cselekedjünk, minotaurusz. Mivel pedig engem ugyanaz a
nehézség gátol, mint a testvéreimet, félek, hogy csak korlátozottan tudok
segíteni.
– Ami azt jelenti, hogy a feladat oroszlánrésze rám hárul – dörmögte Kaz.
Voltak pillanatok, amikor azt kívánta, bárcsak egyszerű mocsári törpének
született volna. Tőlük legalább senki sem várta el, hogy megmentsék a világot –
vagy az életüket adják a próbálkozásban.

21. FEJEZET

Hollóárny Argaen haragosan szidalmazta vágyai tárgyát, a Galan Dracos által

kreált ragyogó smaragdgömböt.
– Elég a mesterkedésből! Ismerem az erődet! Tudom, hogy mire vagy képes! A
minotaurusz nem hazudott, ugye? Különben miért akadtam volna el mindig, amikor
megpróbáltam magamhoz kötni a gömböt? Azért mert még mindig egy másik úr
parancsait követi?
A kristály felett egy homályos alak lebegett, szinte dölyfösen. Pillanatnyilag
nemigen hasonlított semmiféle emberi alakra. Csak egy elmosódott körvonal volt,
egy áttetsző fátyol. Voltak idők, amikor határozottabb alakot öltött, amikor
Hollóárny azon kapta magát, hogy Galan Dracos, a renegát mágus nyugtalanító
szemébe bámul. Argaen úgy találta, hogy egyértelműen jobban szeret ebben a
kevésbé felkavaró alakban tárgyalni a szellemmel.
Nem jött válasz. Néha jött; néha nem. A mágiatolvaj sosem tudta biztosan, hogy
fog-e választ kapni, vagy sem, és néha az is felmerült benne, hogy nem képzelte-
e csak a többit is, amikor ugyanis Dracos beszélt, inkább csak, mintha lehelt
volna.
Amikor nyilvánvalóvá vált, hogy ezúttal csak az energiáját fecsérli, végül
elfordult a hallgatag gömbtől, és más ügyekkel kezdett foglalkozni. Eddig úgy
tűnt, mintha minden az ő malmára hajtotta volna a vizet. A délen portyázó, főleg
emberekből álló bandák meglepően gyorsan válaszoltak a hívására, mintha
számítottak volna rá. Északon az ogre törzsek újra gyülekezni kezdtek, miután az
elmúlt öt év nagy részében csendben kushadtak. Az elf nagy erejű eszközt ígért
nekik látszólag kilátástalan küzdelmükhöz, mivel a sötétség sárkányai nélkül
Takhisis szolgái nem voltak túlságosan ütőképesek. Most megkapták Hollóárny
Argaent.
Döbbenetes szerencse folytán hozzájutott a varázstárgyhoz, amellyel első és
legfontosabb lehetett a Sötét Királynő szolgái között, és most rá kellett
döbbennie, hogy a smaragdgömb sokkal többet rejt magában, mint azt képzelte.
Odalépett az egyik ablakhoz, és kibámult az előtte elterülő baljós látványra,
a csillámló pajzsra, amely azt jelentette, hogy sem az ellenségei, sem a
szövetségesei nem férhetnek hozzá.
Többször is feltett magának egy bizonyos kérdést az elmúlt nap során, már
azelőtt, hogy a minotaurusz nyugtalanító megjegyzései elhangzottak volna. A
rémfarkasok újabb bizonyítékot jelentettek, hogy Dracosnak igenis szüksége volt
rá – de ugyan miért? A szellemnek több ereje lehetett, mint amennyit bevallott,
de azért szüksége volt rá. Miért? És vajon hogyan fordíthatta ő ezt a saját
hasznára?
Keserű mosoly játszott az ajkán egy pillanatig, miközben nézte az apró
alakokat a távolban, akik úgy imbolyogtak, mint a füstpamacsok. Hollóárny
pillanatnyilag csak a tárgy legjelentéktelenebb képességeit tudta az uralma alá
vonni, de már ettől is megízlelte a hihetetlen hatalmat. Ha egyszer oda tudná
kötni magát a magjához, és valóban parancsolhatna a mágikus erő folyamának,
amelynek a gömb csak közvetítőjeként szolgált, olyan lenne, mint egy isten...
Vagy meghalna. A csodálatos eszköz alkotójának a játékszereként.
Muszáj volt többet megtudnia. Tudnia kellett, hogy milyen szerepet játszik a
jogosan őt illető tárgy felett lebegő alak ármánykodásában. Akkor – akkor aztán
le tudna számolni az ostobával. A halottak meghaltak, és Galan Dracos
eljátszotta a lehetőségét. A jövő Hollóárny Argaennek állt.
Elfordult az ablaktól, és az egyik munkaasztalán álló homokórára nézett. Az
évek alatt eltulajdonított könyvekről és kéziratokról most megfeledkezett, és
félretolta őket egy halomba, mert az időmérőé lett a főszerep. Nagyjából még
háromórányi homok maradt benne, körülbelül a fele annak, ami már átfolyt. Három
óra biztonság. Ennyi ideig tartott ki a pajzs. Akkor megszűnik létezni. Úgy
látta, hogy túlságosan készségesen folyik át az óra homokja. Mire leszáll az éj,
nem lesz védelme. Még az előtt magáévá kell tennie a gömböt. Több árnyékdoboz
nem állt a rendelkezésére; amelyikkel a gömböt idehozta, csaknem kiégett, mire
megérkeztek.
Meggondolatlanul megpróbált felegyenesedni. Szitkozódva jutott eszébe a
fájdalma. Csupa félmegoldásra tett csak szert. A smaragdgömbnek jog szerint
kellett volna nyújtania annyi erőt és befolyást a számára, hogy meg tudja
gyógyítani magát. Mégis, még csak fel sem tudott egyenesedni, csak rettenetes
fájdalmak mellett...
Zsebre tette a kezét, és még egyszer a smaragdgömb felé fordult, meg a másik
felé, aki haloványan ott lebegett felette. Az ujjhegyével egy pillanatra
megérintette, amit keresett. Nem mosolyodott el, bár alig bírta megállni.
Ehelyett megszólította a helyzet adta „társát”.
– Kezdjük újra....
A sötételf elindult a ragyogó varázstárgy felé, le nem véve róla a szemét.
Annyira elmerült a legújabb fondorlatában, hogy nem vette észre az ablakban
figyelő apró alakot.
Delbin, Sardalhoz hasonlóan, csaknem az utolsó pillanatban csusszant be a
védővarázslaton belülre. Csak akkor jött rá, hogy mi történik, amikor
megfordult, és látta, hogy egy tehetetlen ember, az ellenség sorai közül,
beragadt magába a pajzsba, és megmerevedett, mint egy szobor. Miközben egy
efféle varázslat csiklandozta a képzelőerejét, tudta, hogy csak bajt jelenthet
Kaz és a többiek számára. A surranó azonnal megszaporázta a lépteit.
Egészen egyszerűnek bizonyult a bejutás. Delbin csak úgy dagadt a
büszkeségtől. Legjobb tudomása szerint, miközben végigkutatta a főépület
legfelső szintjeit, valamilyen okból nem tett semmi olyasmit, amiről tudta, hogy
felpaprikázná minotaurusz barátját. Most már csak azt kellett kitalálnia, hogy
ezután hol keressen. Kaz itt volt, valahol ezen a helyen, és Delbinnek az az
érzése támadt, hogy valami hamarosan történni fog, és lehet, hogy rajta kívül
senki sem akadályozhatja meg.
 Ahogy lenézett a sötételfre és az elmosódott fantomra, akit Argaen
következetesen Galan Dracosnak nevezett, és akinek a nevét Delbin Kaztól
hallotta, furcsa, ismeretlen érzés kavarodott fel benne. Bármely másik faj
tagjai azonnal ráismertek volna, egy surranó azonban nem. Ritkán fordult ez elő
a saját fajtáján belül, de Delbin eleget élt más népek között, hogy végül nevén
tudja nevezni.
Félelem.

* * * * *

Sardal mondott volna még többet is, és Kaz kétségkívül kíváncsi lett volna
többre, de nem kerülhetett rá sor, mert valami ezt a pillanatot választotta,
hogy feléjük ólálkodjon a folyosókon.
Ez nem rémfarkas volt. Nem sejtették pontosan, hogy mi lehet, csak azt tudták,
hogy egy őr, amolyan kutyaféle. Egy két lábon járó őrző kutya, ahogy először
észrevették. Kaz hallotta a lépteket.
Bármi volt is, erősen zihált, ezért állandóan hallották. Sardal fejrázással
jelezte, hogy még nem vette észre őket. Ezt reményteljes jelnek tekintették. Egy
rémfarkas már a nyomukban loholt volna. Mindenesetre feléjük haladt.
Mivel az ismeretlen veszedelem közeledett, nem maradt más választásuk, mint
hogy visszafelé induljanak el a folyosón. Minél gyorsabban kellett haladniuk, de
ugyanakkor csendben is.
Sardalnak nem okozott problémát, hogy halkan mozogjon Kaz alkatával, amelyben
az erő dominált, nem a kifinomultság, ez szinte lehetetlen volt. A lába mintha a
padló minden egyenetlenségét megtalálta volna, úgyhogy többször megbotlott.
Emiatt természetesen a harci fejsze is nemegyszer nekiütődött a falnak. Minden
alakommal azt várta, hogy teremtmények sokasága özönöljön elő a falakból.
A láthatatlan üldözőjük egyre közelebb ért hozzájuk, de nem úgy tűnt, mintha
igazán észrevette volna őket. Kaznak megfordult a fejében, hogy esetleg süket az
illető. Mostanra már ő is rájött volna, hogy illetéktelen behatolók mozognak a
közelben.
Sardal egy ponton megtorpant, és visszapillantott arra, amerről jöttek. Az
üldöző léptei végül teljesen megszűntek. Kaz meglehetősen sápadtnak látta az
elfet.
– Mi baj? – kérdezte.
– Alig hiszem el, de úgy tűnik, körbe-körbe vezettem magunkat.
Visítás lepte meg mindkettejüket. Valami hatalmas, szőrös, kétlábú dolog
Sardalra vetette magát, aki elfojtott kiáltással elesett. Kaz felemelte a
fejszéjét, hogy lesújtson a tomboló támadóra, de túl nagy volt a kockázat, hogy
az elfet találja el helyette. Letette a harci fejszéjét, hátulról megragadta a
teremtményt, és megpróbálta lehúzni Sardalról.
Percekig kiegyenlített küzdelem folyt. Aztán a teremtmény feje lassan
hátrahajlott, ahogy Kaz húzta. Az egyik karjával átfogta a nyakát, hogy még
szilárdabban foghassa. A teremtmény hátrafordította a fejét, hogy ránézzen, és
Kaz megpillantotta életében az egyetlen olyan pofát, amelyhez képest egy ogre
vagy egy goblin jóképűnek tetszett – vagy úgy is mondhatnánk, hogy egy akkora
féreg arcát látta, amekkoránál nagyobbat el sem tudott volna képzelni.
A patkánylény elengedte Sardalt, és megfordult, hogy éles fogait és karmait
megpróbálja a minotaurusz csupasz bőrébe mélyeszteni. Kaz azonban ebből
egyáltalán nem kért. Bármilyen erős volt is a szörnyeteg, előnytelen szögben
helyezkedett el, és Kaz szép lassan, egyre erősebben szorította a gégéjét.
Néhány hüvelykkel az orra előtt csattogtak az állkapcsok, és karmok téptek a
mellkasába és karjába. Akkor sem mozdult egy lépést sem.
A teremtmény egyszer csak nagy hörgéssel összerándult Kaz szorításában, aztán
elernyedt. Kaz látta, hogy vér folyik le a hátán. Sardal ledöfte hátulról.
– Azt mondom, igyekezzünk, minotaurusz. Erősen kétlem, hogy ez a szerencsétlen
korcs egyedül volna.
Kaz azon kapta magát, hogy tüzetesen bebámul minden sötét sarokba, mintha most
aztán mindenhonnan patkánylények ugorhatnának elő.
– Egyetértek. Csak magamhoz veszem a...
 Miután Kaz pillanatokig várt a mondata befejezésével, Sardal végül
megkérdezte:
– Micsodát?
A minotaurusz először nem válaszolt, hanem körbenézett a folyosón. Idegesen
belerúgott a halott szörnyszülöttbe. Sardal türelmetlenül nézte.
– Valami hiányzik?
– A Becsület Arca! Nem találom a harci fejszét, amit tőled kaptam!
– Talán elrepült a dulakodás közben...
– Én raktam le, ide – mutatott Kaz egy helyre, több lépésre a harc
színhelyétől. – Féltem, hogy netán a te fejedet nyisszantom le az övé helyett.
– Akkor elveszett, minotaurusz, és jobb lesz, ha továbbállunk, mielőtt
visszatérnek, akik elvitték. Előfordulhat, hogy az ő testvérei.
Az elf a holttestre mutatott, és enyhén megborzongott. Volt valami undorító az
ilyen teremtményekben. Nem hitte, hogy a jószág így született. Valószínűbbnek
tűnt, hogy Argaen egy fekete köpenyestől lopta el. Sardal remélte, hogy nem
ember volt valaha.
– Hadd próbáljak meg valamit előbb!
Kaz most mosolyogva lehunyta a szemét. Bárki lopta is el a harci fejszéjét,
hamarosan meglepetésben lesz része. Honnan tudhatná, hogy vissza tudja hívni
magához? Maga elé képzelte a fegyvert, a tükörszerűen csillogó fejet, és hívta
magához, ahogy korábban is.
– Mit csinálsz? – kérdezte Sardal enyhén bosszúsan. Kaz kinyitotta a szemét,
és a kezére bámult – az üres kezére. – Nincs itt!
Az elf aggodalmas tekintetet vetett rá.
– A fejsze! Nálam terem, ha hívom, ha elszakadtunk egymástól!
– Valóban?
Kaz odahajolt az elfhez, és a szemébe nézett.
– Te nem tudtad?
– Nem... de lehet, hogy ez megmagyaráz néhány dolgot. Mindig sejtettem, hogy
lappang valami titok a körül a fejsze körül. A törpe soha nem árulta el. Azt
mondta, csak tartsam készenlétben. Távol akarta tudni azoktól, akik rossz célra
használták volna, de előre látta, hogy valaki egyszer jó hasznát veszi. Azt
hiszem majdnem annyira össze volt zavarodva, mint én most. Könnyen meglehet,
hogy Reorx munkálkodott a keze által. Ez már sokszor eszembe jutott. Úgy tűnik,
mintha a harci fejsze az ő furfangos agyának a teremtménye volna. Bárki, aki
olyan fegyvert készít, mint a Gargathi Szürkekő...
Kaz egyáltalán nem figyelt az elfre. Zordan meredt az üres kezére. A harci
fejszével lett volna némi esélye, bármi parányi is, Argaennel és Dracosszal
szemben. Még az is megfordult a fejében, hogy ezzel a fegyverrel lehet
elpusztítani a smaragdgömböt, hiszen legutóbb is Magius varázspálcája zúzta
szét, nem igaz?
– Mennünk kell – mondta végül Sardal –, akár megvan a fejsze, akár nincs.
A minotaurusz bólintott.
– Oda kell figyelnünk a csapdákra.
– Milyen jól időzített szavak, minotaurusz! Remek sírfelirat lesz!
Hollóárny Argaen egyszerre ott termett előttük, bal kezét hátralendítette,
hogy nekihajítson valamit a két elképedt alaknak.

* * * * *

Delbin csupán néhány pillanattal korábban elkerekedett szemmel nézte, ahogy a

sötételf, megszállottan ragyogó arccal, úgy tűnt, hogy eléri azt, ami eddig nem
sikerült neki. Hollóárny a magasba emelte az egyik karját, a másikkal pedig a
smaragdgömbre mutatott. A kinyújtott karja hajszálnyira megérintette a
varázstárgy felszínét. Az elf egész testében remegett.
Galan Dracos alakja mintha jobban kirajzolódott volna a gömb felett. Delbinnek
az a furcsa benyomása támadt, hogy a szellem vár valamire, valamire, ami még nem
testesült meg. Úgy látta, hogy az alak egyre növekvő türelmetlenséggel izeg-
mozog.
A fantom egyszer csak kiegyenesedett, és annyira szilárddá vált, hogy valóban
kivehetővé váltak a vonásai. Az egészen hüllőszerű arcra vad őrület ült ki. A
halott szempár belemeredt a semmibe, és hangtalan kiáltás hagyta el a szellem
ajkát. Hollóárny Argaen ugyanabban a pillanatban fájdalmas és döbbent üvöltéssel
hátrazuhant a kristálygömbtől.
– Kiszabadult! A minotaurusz kiszabadult! És Sardal is itt van! – hörögte a
sötételf a levegőbe. A hallgatózó surranó csak félig-meddig értette a szavait.
Hollóárny tekintete belefúródott a lebegő Dracoséba.
– Mutasd meg, hol vannak!
A szellem elhalványult, szinte megsemmisült. Hangtalan eszmecsere zajlott le a
mágus és az elf között. Hollóárny bólintott, majd hirtelen eltűnt. Az egyik
pillanatban még ott állt, belenyúlt a zsebébe, a következőben pedig
felszívódott. Nem követte füstfelhő, mint az illuzionista varázslókat. Hollóárny
jelenléte egyszerűen megszűnt.
A surranó ezen elálmélkodott egy darabig, mielőtt rájött, hogy itt az alkalom,
hogy tegyen valamit – de mit? Galan Dracos már nem lebegett félig láthatóan a
smaragdgömb felett; vagy úgy döntött, hogy követi az elfet, vagy visszatért
valamilyen túlvilági birodalomba. Így vagy úgy, Delbin magára maradt. Csak arra
foghatta, hogy nem próbálkozott semmivel, hogy teljesen össze volt zavarodva.
Talán ha lemászna, és jobban körülnézne, esetleg eszébe jutna valami.
Várt néhány percig, mire úgy ítélte, hogy már biztonságban kimászhat a
rejtekhelyéről. Ember nem fért volna be a helyre, ahonnan figyelt. Ügyesen
kinyújtózkodott, fogást keresett maga alatt a falon, és leszaladt, mint egy pók,
az utolsó három lábat pedig ugrotta. Egy ember zajt csapott volna, de ő olyan
csendben ért földet, mint a fáról lehulló őszi falevél. Körbefordult. Mindenféle
gusztusos dolgot látott, amelyeket más körülmények között nagy érdeklődéssel
vett volna szemügyre, Kaz azonban mindenekfelett állt.
A gömb töredezett felszínére szegezte a tekintetét. Szemek néztek volna vissza
rá? Várt, de Galan Dracos semmilyen kreálmánya nem vetette rá magát. Csak a
saját képzelete játszott vele. Az együtt töltött hónapok során Kaz nemegyszer
megfeddte a surranót, amiért túlságosan szabadjára engedte élénk képzeletét.
Delbin sosem bírta megértetni vele, hogy a surranóknak természetes velejárója az
élénk képzelőerő.
A tekintete visszatévedt a smaragdgömbre. Ez az oka mindennek, döntötte el
hirtelen. Argaen arra használta, hogy elvegye a lovagok eszét – vagy inkább a
smaragdgömb használta fel az elfet? Delbin a fejét csóválta. Nem ez számított.
Csak azt tudta, hogy Argaen újra használni készült, és hogy Kaz úgy vélte, még
több áldozattal fog járni, ha ez megtörténik.
Ezzel kellett neki leszámolnia. Ha el tudná pusztítani – a gömb túl nagy volt,
hogy a zsebébe férjen, úgyhogy nem tudott csak úgy elsétálni vele –, akkor
minden újra csodálatos lenne. Mindenki újra boldog volna, ahogy annak lennie
kellett.
Mindazonáltal maradt a kérdés, hogy hogyan zúzza szét? Körülnézett a
helyiségben. Számos polc és asztal állt benne, a legkülönfélébb érdekes
dolgokkal megpakolva. A varázskönyvekre nézett, amelyeket Hollóárny félretolt az
asztalon, a vaskos, talán több évszázados kötetekre. Elég nehéznek látszottak.
Talán az egyikük megfelelne a célnak. Meg ott volt a homokóra is.
Miközben azon morfondírozott, mivel járna a legnagyobb sikerrel, lassan köd
szállt fel a smaragdgömbből.
– Miért... nem... próbálod meg... a harci fejszét? – suttogta a fülébe egy
gúnyos, leheletszerű hang.
A harci fejsze – Kaz harci fejszéje, ismerte fel a surranó –, egyszer csak ott
termett az asztal mellett. Delbin csak egy pillantást vetett a fegyverre, mert
már fordult is a hang forrása felé.
Galan Dracos szelleme olyan szemekkel nézett le rá, hogy a surranót kirázta a
hideg, és elfordult.
– Nincs... hová... menned... és nekem... szükségem... van rád!
Láthatatlan kéz ragadta meg Delbint, és kezdte visszarángatni a smaragdgömb
felé. Hasztalan próbált ellenállni.
– Nem – folytatta Dracos. – Azt... hiszem, több együttműködésre van szükségem.
Delbin egész testét görcs járta át, és összeesett, miközben egy rajta kívül
álló erő egyre közelebb húzta a gömbhöz és a megalkotójához.
 – Hamarosan... újra... életre... kelek – mondta a szellem az elernyedt alaknak
–, és a királynőm... a megbocsátó királynőm végre... uralkodni fog Krynn felett!

22. FEJEZET

Apró fekete tárgyak tömege repült Kaz és Sardal felé.

Miközben Kaz konstatálta, hogy a mágiatolvaj támadása lényegében őt célozza, a
lövedékek az arcától alig karnyújtásnyira ártalmatlanul elenyésztek.
– Olyanná lettél, Argaen, amilyennek mindig is tartottad a fajunkat!
Túlságosan kiszámítható. Csak ezt az egyetlen varázslatot tudod következetesen
produkálni? Ezeket a kis vackokat még egy csecsemő is létre tudja hozni!
Miközben Sardal beszélt, Kaz észrevette, hogy Hollóárny arcára mosoly
lopakodik. Egyszer csak beomlott felettük a mennyezet.
Sardal felemelte a kezét, de túl lassan, hogysem mindkettejüket maradéktalanul
megvédje. Kaz elszörnyedve látta, hogy az elf sietve létrehozott varázslata
megállította ugyan felette a mennyezetet, de önmaga felett nem. Nagy kődarabok
záporoztak az elfre. A minotaurusz látta, hogy a kövek egy része ártalmatlanul
lepattan, de azért így is épp elég találta el a társát, aki most már legalább
kétszer megmentette az életét.
Mindeközben Hollóárny Argaen eszelősen röhögött. Sardal alulbecsülte a
sötételfet. Mindig is mágiatolvaj volt, vajmi kevés saját hatalommal. Ez most
megváltozott, és nagyon úgy tűnt, hogy öreg barátja lett Argaen első áldozata.
Kaz dühös vicsorgással Argaenhez fordult, és nekitámadott. Nem járt sikerrel.
Argaen kacagva állt, és lenézett a földre, a minotaurusz lába elé. Szakadék
kezdett megnyílni a padlóban. Kaz átugrotta az álnok hasadékot, elszántan, hogy
az ellenfelére érkezzen.
A két falból előtörő kőkarmok elkapták a lábait és az egyik kezét. A hirtelen
rándítástól majdnem kiszakadt az egyik lába. Keserű, fájdalmas üvöltést nyelt
vissza.
Hollóárny Argaen csapdába ejtette.
A sötételf úgy kísérletezgetett az újonnan szerzett hatalmával, mint egy
gyerek az új játékával. Egyik kezét megpörgette annyival a minotaurusz előtt,
hogy éppen ne érhesse el. Apró, szárnyas kígyók zizegtek elő a levegőbe rajzolt
körből, és Kaz arca körül cikáztak, aki a szabad kezével megpróbálta
elhessegetni őket. Eközben többször megmarták, és csupán egyet sikerült
összezúznia. Elképesztően gyorsan mozogtak, akár a kolibrik.
Egy-két perc múlva Hollóárny beleunt a játékba, és meglengette a kezét. A
szárnyas kígyók eltűntek.
– Valaha csak álmodni mertem, hogy ilyen különleges dolgokra legyek képes. A
tanítóim azt mondták, nem megfelelőek a képességeim. Arra következtettek, hogy a
vérvonalamban lehet hiba, hogy talán valamelyik ősöm ember volt.
Kaz, aki tudta, hogy milyenek bírnak lenni az elfek, el tudta képzelni, milyen
élete lehetett Argaennek. A tiszta vérvonalat még a solamniai lovagoknál is
fontosabbnak tartották.
– Az emberi hagyaték nem feltétlenül gyengíti a vérvonalat. Számos nagy
hatalmú ember mágussal találkoztam már.
Ez mosolyt csalt az ajkára – fagyosat, de azért mosolyt.
– Én is így gondoltam. A sejtés soha nem nyert bizonyítást, de én azért úgy
döntöttem, hogy tanulmányozni fogom az embereket, és olyan életerőt fedeztem fel
bennük, ami az elffajból hiányzik.
– Te az emberek rossz tulajdonságait találtad vonzónak, Argaen – szólalt meg
egy ismerős hang Kaz mögött.
– Te még mindig élsz, Sardal? – kérdezte nyájasan a mágiatolvaj. Tett egy
lépést Kaz felé, de közben a mögötte álló elfet nézte. Kaz az őt és a sötételfet
elválasztó távolságot méregette. Még két lépés, és el tudja kapni Hollóárnyat. –
Még mindig élsz, Sardal – ismételte meg Argaen ugyanazon a nyájas hangon –, de
már nem sokáig.
– Igazabb, mint... gondolnád, barátom.
 Argaen megindult, hogy tegyen még egy lépést, de megtorpant, és egyenesen a
minotaurusz szemébe meredt. Kaz azon kapta magát, hogy egyszerre nekicsapódik az
egyik falnak, miután az egyik lába időszakosan elszabadult. A csontjai is
összerázódtak a becsapódástól. Miközben próbálta összeszedni magát, Hollóárny
elsétált mellette, a másik elf felé.
– Hiszen, haldokolsz, nem? – mondta végül furcsa hangsúllyal. Kaz mintha egy
leheletnyi bűntudatot is vélt volna kihallani a hangjából.
Hollóárny megállt Sardal felett, aki a mennyezet több nagy darabja alatt
feküdt. Az odafent tátongó lyuk jelezte, hogy mennyi kő is zuhant rá valójában –
bőven elég, hogy péppé zúzza. Ezt csak az akadályozta meg, hogy Sardal gyorsan
kapcsolt, egy különösen nagy darab azonban a bordái közé csapódott be. Már az
csodával volt határos, hogy beszélni tudott, a lélegzésről nem is beszélve.
– Argaen... még mindig... nem késő! Senki... sincs... biztonságban... az erők
közelében... amelyeket Dracos el akar szabadítani! Még a sárkánykirálynő is...
habozott!
– Gondolod, hogy én nem tudok elbánni ekkora erővel? – Minden bűntudat eltűnt
a renegát hangjából. Leköpte a lába előtt haldoklót. – Még veled is! Vén
bolondok! Többet tudok a varázslás tudományáról, mint mindegyikőtök együttvéve,
téged is beleértve! Miközben ők abban élték ki magukat, hogy a hatalmukkal
szórakoztak, én tanultam és okosodtam – most pedig több hatalom áll a
rendelkezésemre, mint azt bármelyikőtök el tudná képzelni!
– Mindez az erő... jártasságot kíván. – Most már egyértelműen hallani
lehetett, hogy Sardal küzd, hogy életben maradjon. – Te... te... – Nem bírta
befejezni a mondatot.
– Badarság! Mindent alaposan tanulmányoztam, amire csak rá tudtam tenni a
kezem. Tudom, mit kell tennem. Ez csak arányok kérdése.
– Argaen... – Sardal kimeredt szemmel zihált.
Eltelt egy kis idő, míg akár a sötételf, akár Kaz rájött, hogy Kristályszarv
Sardal meghalt. Az összetört elf szeme még mindig meredten nézett. Hollóárny
suttogott valamit az orra alatt, és lehajolt a holttesthez, eltakarva Kaz szeme
elől. Amikor felállt, és arrébb lépett, a minotaurusz látta, hogy Sardal már
nincs ott!
A minotaurusz küzdött a mágikus kezek ellen, amelyek fogva tartották.
– Mit tettél a testével? Félretetted egy újabb varázslathoz?
A sötételf odafordult, és fagyos tekintetet vetett rá.
– Kristályszarv Sardal méltó temetésben fog részesülni. Lehet, hogy végül
ellenségek lettünk, de azért megadom neki a tiszteletet.
Kaz majdnem mondott valamit a foglyul ejtője kicsavarodott erkölcsi
értékrendjéről, de aztán lenyelte, amikor közelebbről megnézte Hollóárny arcát.
Sardal meggyilkolása jobban megviselte Argaent, mint amennyire hajlandó volt
elismerni.
– Volt idő, amikor meg akartam osztani vele, amit találtam – mondta csendesen
Argaen. Úgy tűnt, hogy szinte megfeledkezett a minotaurusz jelenlétéről. –
Sardal volt az egyetlen, aki igazán megpróbált segíteni rajtam. Először azt
hittem, meg fogja érteni.
Hollóárny felnézett a foglyára, és hirtelen megint közömbös lett az arca.
– Ez azonban most már mit sem számít. Rendkívül drága most az idő, és nem érek
rá rendesen elbánni veled. Alulbecsültem az elképesztő erődet, igen kevés
tapasztalatom van a fajoddal kapcsolatban. Úgy áll a dolog, hogy azt hiszem, meg
kell kérjelek, gyere velem. Egy régi barát már alig várja, hogy lásson.
A kajánnak szánt szellemesség elég laposan hangzott, még egy sötételf szájából
is. Megfordult, vetett egy pillantást a törmelékhalomra, amely végzett
Sardallal, aztán a mennyezeten tátongó lyukra meredt.
Egy szó nélkül, és szinte nem is gondolkodva, Kaz felé mutatott.
A minotaurusz egyszer csak félelmetes sebességgel emelkedni kezdett a
kőmennyezet felé. Épp, mielőtt még a szarva hegye beleütközött volna a plafonba,
a plafon szétnyílt. A nyílás nem csapóajtónak nézett ki, hanem inkább egy
szájnak. Ahogy átsuhant a következő emeleten, az a képzete támadt, hogy
megeszik. Az érzést csak tovább erősítette a teljes sötétség, amelybe berepült.
Valami elkapta a derekánál és lábánál fogva, és az a rémálomszerű benyomása
támadt, hogy fogak ragadták meg. Becsukódott a száj, de egy másik nyílt fölötte.
Ekkor Kaz meglátta, hogy újabb kőkezek tartják.
Úgy repült felfelé az erőd emeletein át, mint holmi nemkívánatos csecsebecse.
Még négy szinten haladt át, és minden egyes alkalommal ugyanolyan rettenetes
sebességgel közeledett a plafonhoz.
Aztán megállt. Nem sokáig tartott a megkönnyebbülés, hogy nem jön több
mennyezet, mert észrevette, hogy hová jutott. Most a smaragdgömb szobájának lett
a foglya.
– Itt van, szellem! – kiáltotta Hollóárny Argaen, akit Kaz nem látott
megtestesülni a helyiségben. Egyszerűen csak ott termett a minotaurusz mellett,
és odaszólt a varázstárgy alkotójának – Engedélyezzek neki gyors halált? Tudom,
hogy attól kitérnél a hitedből!
A smaragdgömb vadul felizzott. Hollóárny gúnyosan kacagott.
– Nem árthatsz nekem, bár tudom, hogy megpróbálnád! Van belőled egy darabom,
hogy úgy mondjam!
Miközben Kaz zavartan nézte, a sötételf belenyúlt a zsebébe, és elővett egy
íves tárgyat. A szoba különös fényében ragyogó zölden csillogott...
smaragdzölden. Kaz azonnal tudta, hogy mi az.
Argaennél volt egy darab a smaragdgömbből.
Nem hitte, hogy az elf közvetlenül Galan Dracostól szerezhette a szilánkot, és
ez csak azt jelenthette, hogy a mágiatolvaj valamikor átkutatta a renegát mágus
erődjét a hegyekben, Hylo és Solamnia között. Kaz tudta, hogy a lovagok nem
találták meg a szétzúzott gömb minden darabját, még a mágusok és papok
segítségével sem. Egyszerűen lehetetlen feladat lett volna. Argaennek nagy
szerencséje lehetett, hogy ráakadt erre az egy darabra.
– Eszembe jut – Hollóárny a foglyához fordult, és kurtán elmosolyodott –, hogy
eredetileg úgy hordtam ezt magamnál, mint valamiféle szerencsehozó talizmánt. És
milyen igazam lett! Amíg ez nálam van, minotaurusz, védve vagyok tőle!
Visszasüllyesztette a zsebébe a szilánkot, és odalépett a smaragdgömbhöz.
Amikor a közelébe ért, köd szállt fel a varázstárgyból, és lassan összeállt
Galan Dracos halvány képévé. A szellem Argaenről Kazra nézett, egy szót sem
ejtve.
Végül Hollóárny szólalt meg.
– A tiéd lehet! Az ellenséged bajtársa, barátja! Rajta állhatsz leginkább
bosszút a solamniai lovaggal szemben! Azt teszel vele, amit akarsz, de az alkunk
áll! Először megmutatod, hogyan kössem a gömböt az akaratomhoz!
– Gyere... hát! – A minotaurusz szőre égnek állt a hangtól. Ez a hang
kísértette az álmaiban. Ez már nem csak emberi teremtmény volt. Amikor Galan
Dracos beszélt, olyan volt a hangja, mint a szél, mintha minden irányból
áramlott volna a hallgatók felé.
Az elf tett még egy lépést a zsákmánya felé.
– Nem! Nem engedem, hogy megtedd! – Az egyik sötét sarokból kiugrott egy alak,
és Argaenre vetette magát. Kaz küzdeni kezdett, mert érezte, hogy a kőkezek
meglazulnak, a váratlan támadás miatt Argaen koncentrációja megtört. Először a
karjai, majd a lábai szabadultak ki. Elindult a két dulakodó felé. A hirtelen
közbelépő Delbin volt, és Kaz tudta, hogy a surranónak nem sok esélye van
Argaennel szemben.
Alighogy lezajlott benne ez a gondolatsor, a sötételfnek sikerült letépnie
magáról Delbint, és elhajította, mint egy rongybabát. Delbin valahogy talpra
érkezett, de ebben ki is merült a szerencséjük, mert Hollóárny már meg is
pördült, és mindkettejükkel szembenézett.
A minotaurusz masszív testéből elszállt az erő, és összeesett, mielőtt még egy
lépést tehetett volna. Kétségbeesetten próbált felkelni, de túl nagy
megerőltetésnek bizonyult. Furcsa módon, ugyanolyan ébernek érezte magát, mint
az előbb, csak a testéből fogyott el az erő. Delbin ugyanilyen szorult helyzetbe
jutott.
Argaen hidegen nézett végig rajtuk, aztán visszafordult a smaragdgömb felé.
– Hogyan jutott be ide ez a surranó?
– Nem... számítottam... egy surranóra. A jelek... szerint... te sem. – Úgy
hangzott, mintha Dracos Hollóárnyra és magára is dühös lett volna.
A sötételf hátrapillantott az asztalon álló homokórára, és dühösen felmordult.
 – Kifutunk az időből! Mondd el, mit kell tennem, és ezúttal nem csúszhat közbe
hiba!
– Nem... fogsz... csalódni.
Kaz pislogott, ennél több testmozgás nem tellett ki tőle. Dracos nyugtalannak
látszott, nagyon nyugtalannak.
Hollóárny felemelte mindkét kezét, és a smaragdgömbre meredt. Az villogni
kezdett, először lassan, aztán pillanatról pillanatra egyre gyorsabban. Az elf
elragadtatva mélyedt bele a munkájába. Galan Dracos lassan elkezdett
felszívódni.
Kaz kudarcot vallott. Nem lehetett tagadni. Nem tehetett mást, mint hogy
tehetetlenül nézte, ahogy a smaragdgömb egyre fényesebben és fényesebben
ragyogott, mígnem olyan fényes lett, hogy be kellett hunynia a szemét. Emiatt
aztán nem látta, hogy ezután pontosan mi történt.
Hollóárny Argaen az utolsó pillanatban mégis elrontott valamit. A varázstárgy
izzó ragyogása nem zavarta a szemét, de valamilyen okból mégis hevesen pislogni
kezdett.
Odakint a Nuitari, a fekete hold épp kitakarta a Solinarit. Kísérteties
kacagás csendült fel a szobában. Galan Dracos ködös alakja már nem lebegett a
gömb felett.
A sötételf fájdalmas hörgéssel rázuhant a kristályra. A ragyogás kihunyt, és
Kaz érezte, hogy a végtagjaiba visszatér az élet, csak rettenetesen lassan.
Valahol Delbin nyöszörgött.
Hollóárny elhúzódott a varázstárgytól, felnézett az égre, miközben az arcán
számtalan érzelem viaskodott egymással. Nevetett, de ebben a nevetésben az öröm
mellett ott volt a fájdalom is. Tébolyról árulkodott ez a nevetés.
Vérvörös lett a szeme.
– Megmondtam, elf, hogy csak rajtad keresztül élhetek újra! Hollóárny Argaen
hangja szólt, de Kaz tudta, hogy a szem és az agy Galan Dracosé.
Erre várt eddig a szellem. Ezért volt szüksége a sötételfre. A renegát mágus
magától csak testetlen alakot tudott létrehozni, amely örökké a smaragdgömbhöz
kötődött.
Argaen azonban azzal szájhősködött, hogy a nála lévő darabnak köszönhetően
védve van a szellem hatalmától. Kaz hitt neki, mert nem gondolta, hogy Dracos
eltűri a mágiatolvajt ennyi ideig, ha hatalmában állt volna megszerezni a
testét. Mi történt, ami megváltoztatta a dolgokat? Hollóárny a köpenye zsebébe
tette a szilánkot; valahogy kicsúszhatott, miközben Delbinnel dulakodott?
Csak ez lehetett! Galan Dracos eddig a percig manipulálni tudta Argaent, aztán
hagyta, hogy a surranó teljesítse a feladatát.
Kaz most már fel tudott ülni. Dracos teljesen extázisba jött, amiért sikerült
a terve, és csak nevetett, nevetett. Erősen átkarolta az újonnan szerzett
testét.
– Úrnőm, úrnőm! Köszönöm a kegyességedet, és ezt a második lehetőséget! –
harsogta.
A minotaurusz megborzongott. Nem fért hozzá kétség, hogy ki lehetett a mágus
úrnője. Kaz már csaknem felállt, amikor a varázslónak eszébe jutott, hogy ő is
ott van, és megfordult.
– Kaz! Remélem, nem hitted, hogy megfeledkezek rólad!
– Átfutott az agyamon. Egész nyugodtan megteheted, ember!
Dracos megint kacagott. Kezdett Kaz idegeire menni a kacagása.
– Remélem, tisztában vagy vele, hogy milyen sokat érők az életed utolsó
percei; tapasztalatból mondhatom, hogy a halál nem hoz mindig megváltást!
A minotaurusz kiegyenesedett. Ha az újjászületett mágus meg akarta ölni, ő
becsülettel és méltósággal szándékozott meghalni.
– Azt magam is észrevettem. Akkor hát, nem sikerült megmenekülnöd a
sárkánykirálynő elől.
– Nem igazán. A saját alkotásom foglya lettem, de az úrnő, karmai nagyon
messzire nyúlnak. Nem tudott ugyan kiszabadítani a rabságból, amelybe saját
magam miatt estem, de beszélt hozzám. Még mindig segíthetek neki Krynn
meghódításában, hiába szenvedett vereséget, és kellett átmenetileg száműzetésbe
vonulnia a megboldogult bajtársad miatt.
– Átmeneti?
 – Átmeneti. – Galan Dracos kimosolygott Hollóárny ábrázatából. Az elf teste
egyre soványabb lett, és a bőre, bár lehet, hogy csak a minotaurusz képzelődött,
de egy kissé pikkelyesnek tűnt. – Ma éjjel, Kaz, végignézed, ahogy a világ
üdvözli a Krynnre visszatérő Takhisist. Ma éjjel! – Megint felnevetett,
ugyanazzal a gúnyos kacajjal.
A torkára forrt a kacagás, amikor két dolog történt egyszerre. Először is a
homokóra, minden figyelmeztetés nélkül felrobbant, és a szobában üvegszilánkok
és homok szóródott szerteszét. Ezután Dracos, mintha valami elsöprő betegség
támadta volna meg, hirtelen összegörnyedt, és üvöltve fél térdre esett.
– Hagyd abba... a küszködést! Ez már... az én testem!
Kaz sietve körülnézett a szobában, hogy mit használhatna Dracosszal, vagy
Hollóárnnyal szemben, akárki is uralkodott a testen.
– Kaz! – rohant oda mellé Delbin.
– Tűnj el innen, Delbin! Menj, és keresd meg a többieket! Meg kell állítanom,
ha tudom!
– Nála van a harci fejszéd, Kaz! Annál a Dracos nevűnél van, csakhogy most
láthatatlan, ezért nem látod te sem...
– Hol? Csak mutass oda!
– Nem tudom. Elrejtette!
Kaz visszafojtott lélegzettel nézte az elf vonagló testét, és a fejszére
koncentrált. Talán, de csak talán, most, hogy Dracos és Hollóárny is a test
feletti uralomért küzd, valamennyire meggyengülhet a harci fejszét rejtő igézet.
Akkor pedig...
Delbin füttyentett.
– Ezt hogy csináltad? Menne még egyszer? Tetszett ez a trükk!
Miközben Kaz lenézett a harci fejszére, új hangok ütötték meg a fülét. Újra
felhangzott a csatazaj. A pajzs, amelyet Hollóárny létrehozott Dracos
irányításával, megszűnt létezni.

* * * * *

Darius átdöfte a kardját egy túlbuzgó ellenfélen, aztán felnézett, és látta,

hogy furcsa, homályos köd borítja be az erődöt. Először azt hitte, hogy ez is
csak kiegészítése a varázslatnak, amelyet nyilván Hollóárny Argaen hozott létre,
de aztán meglátott több alakot a távolban. Legalább hárman felemelték a
karjukat, és a toronyra szegezték a tekintetüket.
Egy újabb ember esett neki baltával, ő meg a kardjával próbálta hárítani a
támadást, ahogy tudta. Valami belevillant az ellenfele szemébe, és a férfi
megingott.
– Csinálj valamit! – kiáltotta Tesela a háta mögött.
Darius rájött, hogy a nő megmentette az életét. Miközben az ellenfele hátrálni
próbált, hogy kiérjen a hatókörből, és kitisztuljon a látása, a lovag
megsarkantyúzta a lovát, a férfi eszeveszetten kapálózó karja alá nyúlt, és
elmetszette a torkát.
– Darius! Nézd az erődöt!
Odanézett – és eltakarta a szemét, amikor a másik varázsló igézete
összecsapott a pajzsvarázslattal, és az egész környéket vakító fényár borította
be.
Amikor ismét ki merte nyitni a szemét, a pajzs már nem volt ott. Az erődöt
szabadon lehetett támadni.
– Maradj a közelemben! – kiáltotta Tesela. – Most megmenthetjük Kazt!
A lovagok megújult lendülettel előretörtek.

* * * * *

– Megint... megszerezted... az istentől született... harci fejszédet! Annyi

baj legyen! Ez már... nem segíthet rajtad!
Dracos némiképp összeszedte magát, és most az ellenfelére szegezte az egyik
ujját. Kaz hátraesett, de a fegyvert sikerült a kezében tartania. Egy asztalra
zuhant, több könyvet szétszakított, és magát az asztalt is kettétörte. A
minotaurusz épphogy csak egy kicsit kábult el; ennél csúnyább ütéseket is kapott
a kocsmai verekedésekben, részeg, gyűlölettel teli emberektől.
Dracos keserűen elkáromkodta magát, és a smaragdgömb felé pördült.
Kaz a harci fejszéjére nézett, azon tépelődve, hogy odahajítsa-e vagy se.
Lehet, hogy sikerülne eltalálnia a gömböt, de egyáltalán nem biztos, hogy össze
is zúzná.
Dracosnak sikerült eljutnia a gömbig, de ott érthetetlenül elbizonytalanodott,
és megtorpant. Mintha két gondolat viaskodott volna benne, és Kaz fanyarul
emlékeztette magát, hogy valóban két elme viaskodik benne. Hollóárny Argaennek
amennyire hiányos volt a varázsló képessége, azt mind pótolta akaraterővel, és
nem szándékozott feladni a létezését Galan Dracosért. Hollóárny elf volt, és
évszázados tanulás állt mögötte, amit az ember mágus nyilvánvalóan nem vett
számításba.
Kaz vetett egy pillantást a gömbre, majd a küszködő mágusra. Marokra fogta a
harci fejszéjét. Lehet, hogy két legyet üthet egy csapásra.
Az ajtókban egyszer csak megjelent egy sereg katona futólépésben.
Kaz káromkodva fordult szembe velük. Gondolhatta volna, hogy csak idő kérdése,
hogy riasszák az őröket.
Az első ember, aki nekiment, a lándzsájával majdnem átdöfte a vállát. Csakhogy
ő is alábecsülte a minotauruszok kartávolságát, Kaz pedig megpörgette a fejszét,
tekintélyes lyukat szakítva az ember mellkasába. A katona előrebukott, de két
másik jött a helyébe. Ezek hosszúkarddal harcoltak. Mögöttük egy harmadik, a
fekete gárdisták sötét páncéljában, meglátta a tébolyult mágust, és Dracos nevét
kiáltotta.
Egy újabb őr esett el a minotaurusz csapásai alatt, ám kettő jelent meg
helyette. Kaznak néggyel szemben erősen meggyűlt a baja. Ezek nem goblinok
voltak, hanem veterán harcosok.
A minotaurusz nem látta, hogy mi történik, de az őr, aki a mágus nevét
kiáltotta, most üvöltve az ura felé rohant, kivont karddal. A minotaurusz így
egy ellenféltől megszabadult, de a másik három sakkban tartotta.
– Add csak ide azt, te kis féreg! – kiáltotta egy hang a szoba másik végében.
Kaznak nem volt ideje hátrapillantani, de csak egyvalakire tudott gondolni, hogy
kire kiálthatott rá az őr. A veszély közepette el is feledkezett róla, hogy
Delbin is a helyiségben van. A surranó fürge volt, késsel és parittyával
felfegyverkezve, de Kaz azért kilátástalanabbnak vélte a helyzetét a sajátjánál.
– Állítsátok meg! – kiáltotta Hollóárny, azaz Dracos.
A minotaurusznak nem nyílt lehetősége találgatni, hogy miben mesterkedhet a
bajtársa, a következő pillanatban ugyanis egy hatalmas alak szakította be a
tetőt, méretes kődarabokat zúdítva mindenkire. A folyosón felsikoltott az egyik
őr, akit eltalált egy kő. Kaz és az ellenfelei elugrottak egymástól, mert egy
különösen nagy darab közéjük esett, átszakította a padlót, és lezuhant még egy
emeletet.
Odafent a kősárkány hangtalan üvöltésre nyitotta a száját.
Az egyik őr igyekezett kihasználni a pillanatot, és átugrott a hasadékon. Kaz
odafordult, és elkapta földet érés közben. Mielőtt még az ember megvethette
volna a lábát, Kaz a fejszéje végével hátralökte. Az őr káromkodva bezuhant a
lyukba.
Kaz átmenetileg szabaddá válva, megkereste Delbint a tekintetével. A surranót
sarokba szorította az ébenfekete páncélos őr. Delbin kezében alig lehetett látni
a zsákmányát, Hollóárny szilánkját. A másik oldalon, még mindig a smaragdgömb
mellett, a sötételf testében, tovább küzdött egymással a két lélek. Időnként
kitört belőlük egy-egy szó.
A kősárkány végül beküzdötte magát a helyiségbe, tátongó lyukat hagyva maga
mögött, és kezdett megvadulni. A minotaurusz egyetlen megmaradt ellenfele
felordított, amikor egy óriási láb beletaposta a padlóba. A teremtmény vadul
csapkodott a farkával. Az egymással hadakozó mágusok akármelyike hívta is a
szörnyet, most nemigen tartotta a kezében az irányítást; lehetségesnek tűnt,
hogy már egyáltalán senki nem uralkodott a sárkány felett.
Ezzel a harc Kazra és Delbinre maradt.
A surranó felkiáltott. Kaz látta, hogy az őr lesújt az apró alakra, csakhogy a
sárkány ugyanabban a pillanatban megsuhintotta hatalmas kőmancsával. A
minotaurusz megtántorodott, és fél térdre esett. A harci fejsze majdnem
kicsúszott a kezéből.
Elöntötte a harag. Látta, hogy a fekete alak a mozdulatlan surranó fölé hajol,
elveszi a szilánkot, és gyorsan odaadja Dracos-Hollóárnynak. Látta, hogy az elf
teste kiegyenesedik, és tudta, a szilánk segítségével valamelyikük végül
győzedelmeskedett.
A kősárkány megint megsuhintotta Kazt, de a minotaurusz ezúttal, még mindig
fél térden, megvédte magát a törpe fejszével.
A Becsület Arca le sem lassított, úgy hasította le a mancs felét.
Kaz leesett álla bámult, egy pillanatra összezavarodva. Az óriás
felágaskodott, és hangtalan fájdalomüvöltésre tátotta a pofáját. Nem tudott
elpusztulni, legalábbis olyan értelemben nem, mint egy élőlény, de még benne is
megvolt az életösztön.
Így nem csoda, hogy a szörnyeteg félt a fejszétől. Kaz, ha megfelelően
használta, le tudta vele győzni a kősárkányt. Ezt már hamarabb észre kellett
volna vennie, különösen az első próbálkozás után, amikor a láncait akarta
levágni. Eszébe jutott, hogy a fejsze milyen könnyen belehasított a falba.
A hatalmas teremtmény hátratántorodott, eközben még több pusztítást végezve. A
tető maradványa még jobban meggyengült. A sárkány őrülten csapkodott a
szárnyával, próbált kirepülni a szobából. Egy szerencsés csapás eltalálta az
őrt, aki Delbint leütötte. A tehetetlen harcos nekiesett az egyik falnak,
csaknem átszakította, és Kaz tudta, hogy meghalt.
– Öld meg! Parancsolom! – Dracos-Hollóárny a smaragdgömb fölött gubbasztott,
mint egy védelmező anya, és onnan üvöltözött a kőóriásnak. Kaz látta, hogy a
mágikus eszköz segítségével lassan erő költözik belé.
A hamis sárkány vonakodott, de nem tudott ellenszegülni a parancsnak.
Odakapott az előtte álló harcos felé. Kaz kitartott, és ismét megvédte magát,
ezúttal lefelé sújtva a fejszével. A szörnyeteg megpróbálta megállítani a
hatalmas, lezúduló fegyvert, de a lendület ellene dolgozott. Kaz egyenesen az
orra közepére csapott vele, és a fejsze megállás nélkül áthasította a felső és
az alsó állkapcsát is. A vágásnál keletkezett hasadék most végigfutott a
teremtménynek majdnem az egész fején. A kősárkány megtántorodott. Merevek lettek
a mozdulatai, és Kaz rájött, hogy gyengül a varázslat.
A minotaurusz felbátorodva megindult a köpenyes alak, az igazi ellenfele felé,
mit sem törődve vele, hogy most az ember vagy a mágiatolvaj lakozott-e a halandó
porhüvelyben.
Ahogy Kaz megmozdult, a padló egy teljes szakasza leszakadt. Az alattuk lévő
emeletre zuhant az egyik halott őr, több tonna kő, egy asztal a ráhalmozott
varázstárgyakkal – és a Becsület Arca. Maga Kaz is épphogy meg bírt kapaszkodni
a padló maradványában. Iszonyatos erőfeszítéssel megpróbálta felhúzni magát.
– Bárcsak lenne rá időm, hogy lassan öljelek meg! – szólalt meg valaki
Hollóárny tébolyult hangján. – Sajnos azonban most minden perc drága.
Megint leomlott egy kevés a padlóból, és Kaz kétségbeesetten igyekezett fogást
váltani. A kősárkány fölé tornyosult.
Egy kézen himbálózva lenézett a szilánkos törmelékre, és tudta, hogy a
zuhanásba biztosan belehalna. A tekintete a fölötte álló lényre villant, és a
smaragdgömböt megkerülő köpenyes alakra. Zölden izzott a szeme.
– Most már van erőm, hogy létrehozzak még egy pajzsot. Mire azt betörik, elég
erős leszek, hogy végleg leszámoljak velük! Kudarcod tudatában halhatsz meg.
Csak azt sajnálom, hogy nem lesz alkalmam végignézni a halálodat!
Dracos-Hollóárny odakiáltott a kősárkánynak:
– Utoljára mondom: öld meg végre!
A kősárkány eltátotta kettéhasadt, de még így is halálos állkapcsát, és
támadott. Ahogy lenyúlt a fejével, Kaz minden akaraterejét összeszedve, magához
hívta a Becsület Arcát.
A fejsze azonnal a kezében termett. A minotaurusz felnézett a közeledő
halálra, és így suttogott:
– Paladine, vezesd a kezem, vagy mindketten benne leszünk nyakig!
Lehet, hogy tényleg Paladine irányította a kezét. Lehet, hogy csak a saját,
elkeseredett ereje tette, tudván, elérkezett a vég. Lehet, hogy a vakszerencse
hozta így.
 Tökéletesen időzítette a csapást; egy az egyben a kőóriás fejét találta el, a
repedés közelében. A harci fejsze mélyen beleszaladt a kemény kőbe, és Kaz kis
híján keresztülrepült a szobán, ahogy a hatalmas szörnyeteg elképesztően
megrázkódott. A minotaurusz nagy robajjal csapódott a törmelékkel teleszórt
padlóra, üvöltve, mert a balkarja és lába kitekeredve maga alá szorult.
A fejsze beékelődött a kősárkány fejébe, amely most már majdnem teljesen
kettévált. Az óriás tett egy gyenge kísérletet, hogy kiüsse a fegyvert a
helyéről, de egyre szaggatottabbak lettek a mozdulatai. Kezdett széthullani a
varázslat. Kaz kábán nézte, ahogy a kősárkány teljesen megmerevedik, egy
pillanatra meginog, majd előrebukik.
Kaz arra gondolt, hogy ha létezett volna költői igazságszolgáltatás, Dracos-
Hollóárny épp abban a pillanatban fordult volna oda, hogy lássa a végzete
előjelét. Elkerekedett volna a szeme, és csak annyi ideje marad, hogy
felsikoltson.
Ehelyett az történt, hogy a sárkány ráborult a mágusra és a gömbre. A köpenyes
alak nem is látta a közeledő halált.
Kaz végül soha nem tudta meg, kivel küzdött: Dracosszal, Hollóárnnyal, vagy a
kettő valamilyen rettenetes keverékével. Csak az számított, hogy a szörnyű
veszedelem elpusztult. Kaz pislogva kitisztította a tekintetét, és megint
odanézett. Csupán egy kicsavart kart lehetett látni az ellenségéből.
Elmosolyodott.
Elárasztotta a megkönnyebbülés óceánja, a nyomában pedig jött az
eszméletlenség áldott üressége.

23. FEJEZET

Az élete időnként nem tűnt többnek eszméletvesztések és ébredések sorozatánál,

és most minden eddiginél jobban így volt. Kazt látomásaiban elegáns, komor
külsejű elfek vették körül. Arról álmodott, hogy viszi egy hatalmas, bundás lény
a hegyeken át, aki talán Greymir lehetett. Bennett és Darius mellette állt,
közben Tesela imádkozott, hogy magához térjen. Ő azonban ragaszkodott hozzá,
hogy keressék meg Delbint, aki Kaz szerint valószínűleg meghalt. Mindegyik
látomást meghatározhatatlan hosszúságú sötétség szakította meg, ami alatt a
minotaurusz hangokat hallott. Némelyik valós volt némelyik nem. Egy rövid
álomban a sárkánykirálynő nyomasztó jelenlétéről is álmodott.
A sárkánykirálynő képe hirtelen elhomályosult, mert elnyomta egy másik hang.
Kaz összezavart elméje tudta, hogy a hang csak Paladine-é lehet, de sokkal
inkább hangzott Humáénak. Az után az álom után úgy találta, hogy jobban tud
aludni.
Az utolsó, igazi hangok visszahozták őt a valóságba. Kinyitotta szemét, és egy
szőnyegen fekve találta magát, egy nagy sátorban, körülvéve számos vitatkozó
alakkal.
– Nincs joguk őhozzá, uram! – kiáltotta Darius.
– Folt esne a becsületünkön, ha nem hagynánk, hogy rendezzék az ügyüket.
Válaszolt Bennett. – Mindamellett, Kaznak kell döntenie!
Tesela is ott volt, de hallgatott. Egy elf a többieket méregette csendes
derűvel. Kaznak meresztgetnie kellett a szemét, mert felettébb emlékeztette
Kristályszarv Sardalra. Az újonnan érkezett észrevette, hogy a minotaurusz ébren
van, és kissé meghajtotta fejét köszöntésképpen. Ő volt az egyik elf Kaz
emlékeiből.
A papnő hirtelen megfordult, és kikerekedtek a szemei, látva, hogy az ápoltja
magához tért. Odarohant, és átölelte.
– Kaz! Mishakalnak hála, rendbe fogsz jönni!
– Uh! Újra szükségem lesz az istennőd szolgálataira, ha nem engedsz el!
A két lovag félbeszakította a vitát, és áradozva köszöntötték. Úgy
viselkedtek, mintha halálán lett volna. Rá is akart kérdezni, amikor egy ötödik
alak lépett a sátorba.
Delbin arca felderült, és odaugrott barátjához.
 – Kaz! Hát élsz? Azt mondták, lehet, hogy meghalsz, annyi vért vesztettél. De
én tudtam, hogy erős leszel. És azt láttad, mit tettek a nagy zöld izével a
szobában? Hogy lehet, hogy nem tört össze? Úgy értem, Argaen eléggé összetört,
mikor a sárkány ráesett, de a gömb megmaradt.
– Az az átkozott izé még mindig egyben van?
Az elf szólalt meg. A fal mellett állt összefont karral, és mintha
nekitámaszkodott volna valaminek, pedig nem volt semmi a háta mögött. Fehér
köpenyt viselt.
– A hitehagyott Galan Dracos utálatos kreálmányát eltávolítottuk Hollóárny
Argaen erődjéből. Nem hagyhattuk, hogy visszakerüljön Vingaardba. Főleg nem
azután, ami első alkalommal történt.
–A nagybátyám, a nagymester érdekében szólva... – tette hozzá Bennett –
beleegyeztem, hogy átadjuk az elfeknek. Azt tervezik, hogy elássák egy titkos
helyen, messze-messze Krynn felszíne alatt. Olyan mélyre, hogy még a törpék sem
mernék soha kiásni.
– Miért elásni? El kellene pusztítani!
– Megpróbáltuk. – Most először, az elf úgy tűnt, zavarba jött. – Nem sikerült,
habár nem tudnám megmondani, mi tartja össze még mindig, most hogy Galan Dracos
tényleg halott. Ha valahogy el lehet pusztítani, meg fogjuk találni a módját. A
smaragdgömb önmagában nem veszélyes, csupán eszköz ahhoz, hogy más forrásokból
erőt lehessen nyerni. Főleg a káoszból.
– Senki nem fogja újra használni. – Fejezte be Bennett.
Kaz bólintott, de nem volt teljesen megelégedve. Őszintén remélte, hogy a
smaragdgömb ott fog maradni, ahova az elfek elássák, legalább addig, amíg Kaz el
nem távozik, hogy csatlakozzon az őseihez.
– Az ellenség lelkesedése meghalt, mikor látták, hogy senki nem védi a
vártornyot belülről – mesélte Darius. – Sokuk meghalt, vagy elfogtuk őket, a
többi pedig szétszóródott a hegyekben. Sosem lesznek újra összetartó erő. Így
északon az ogrék szövetséges nélkül maradtak.
– Majd ha Solamnia erősebb lesz, számolunk velük – fűzte hozzá Bennett.
Kaz megkönnyebbülten fordult Delbinhez.
– Mi a helyzet veled? Azt hittem meghaltál. Láttam, ahogy az őr lesújt rád.
Tesela, aki most Darius mellé lépett, elmondta, hogy történt.
– Csak egy nagy dudor lett a fején. Valószínűleg a kard lapjával találták el.
Ha meg kellene magyarázni mi történt, azt mondanám, a támadónak nem volt elég
ideje azzal fárasztani magát, hogy megöljön egy surranót.
– Micsoda szerencse – Kaz megveregette társa hátát. – Meg szeretném köszönni,
hogy utánam jöttél. Nem kellett volna. Nagyon bátor és hősies tett volt.
– A surranó elmesélte, olyan részletesen, ahogy tudta, hogy mi történt Galan
Dracosszal és Hollóárny Argaennel – szólt közbe az ismeretlen elf. – Meghökkentő
és rettenetes vég. Branchala legyen áldott, hogy sikerült a halálba küldenetek
őt, őket még mielőtt még túl késő lett volna. Sok mindent meg kell beszélnem a
népemmel, mikor visszatérek. – Az elf egyébként kifejezéstelen vonásai egy
pillanatra összerándultak.
– Mondd, minotaurusz, Kristályszarv Sardalnak... szép halála volt?
– Igen, az volt.
– Megtaláltuk a holttestét. Most már mennem kell. Tudom, hogy rengeteg sürgető
dolgotok van. – Az elf biccentett mindegyikük felé, és szó nélkül távozott.
Kaz feltápászkodott.
– Mit jelentsen ez?
Az emberek tétováztak, Delbin azonban, hirtelen izgatottá vált hangon
válaszolt.
– Idekint vannak, Kaz! Mindannyian! Van köztük egy különösen ijesztő, gondolom
ő a vezetőjük. És egy ogre is! Jobb, ha eltűnsz mielőtt...
Egy mély hang ordított be kintről.
– Gyere ki, gyáva! Gyere ki és nézz szembe az embereiddel! Nézz szembe az
igazsággal! Nézz szembe a becsülettel! Kaz tekintete megkeményedett.
– Mikor értek ide?
Bennett elkomorodott.
 – Körülbelül egy órája. Már jártak Vingaardban, Kaz, a nagybátyám
helyénvalónak vélte a küldetésüket, olyannyira, hogy elárulta nekik merre
tartunk.
– Nem kellett volna... – kezdte Tesela, de Kaz beléfojtotta a szót egy
intéssel.
– A nagymester azt tette, amit én is tennék, ember. Túl régóta menekülök
előlük. Nem folytathatom örökké. Szeretnék végre egy kis nyugalmat, abban a
tudatban, hogy senki nem vadászik rám.
– Ha szükséged van segítségre, Kaz... – Darius megmarkolta a kardját. – Neked
köszönhetem az életem, és a barátom vagy.
– Nem, ezt egyedül kell elintéznem. Ez egy becsületbeli ügy. – Kaz a törpe
fejszéjét kereste a tekintetével. Aztán gyászosan nézett a bal kezére, amelyben
már ott volt. A többiek meglepetten nézték, egyikük sem vette észre korábban.
Bennett a szakértő figyelmével szemlélte.
– Hol szerezted?
– Egy baráttól.
Kaz felemelte a fejszét és vett egy mély levegőt.
– Még mielőtt kimész oda – tette hozzá Bennett –, azt hiszem, tudnod kell,
rengeteget vitatkoztak veled kapcsolatban. Úgy tűnik, különbözik a véleményük.
– Ezt fejben tartom. – A minotaurusz elhagyta a sátrat. Csönd borult rájuk,
amint Kaz kilépett a sátorból. Több lovag félbehagyta szolgálatát, hogy láthassa
a találkozást.
Körülbelül egytucatnyi minotaurusz állt előtte, félkört alkotva. Kettőt
közülük biztosan felismert – fivér és nővér, Hecar és Helati. Kaz egy pillanatig
Helatit csodálta, aki kétségkívül a legvonzóbb volt a csapat maroknyi nőtagja
közül, majd egy fenyegető külsejű, sebhelyeshez fordult, aki láthatólag a
vezetőjük volt.
– Scurn vagyok. A vezér – mondta a sebhelyes.
Hecar mozdulata egyet nem értésről árulkodott, de Scurn úgy tett mintha nem
venné észre. Kaz az előtte álló torz minotauruszra koncentrált, tudván, hogy
azért lehet ő a vezér, mert ő a legerősebb harcos.
Scurn úgy tűnt, válaszra vár.
– Tudod, hogy ki vagyok.
Scurn szeme tüzelt. Ezzel nem lehet ésszel szót érteni, állapította meg
keserűen Kaz. A sebhelyes alig bírta fékezni magát. Valaki a minotauruszok háta
mögé lépett. Az ogre volt az. Kaz megpróbálta kivenni a csúf arcot, de az ogre
félig eltakarta a képét.
Scurn végigmérte Kazt.
– Gyilkossággal vádolunk – mondta. – Az ogre kapitány meggyilkolásával, aki
alatt szolgáltál. Hátulról csaptál le rá a csata forgatagában, így esélye sem
volt, hogy megvédje magát. Nem titok, hogy nem kedveljük a fajtáját, de ez a
gyalázatos tett bűntettnek számít bármely civilizált részén e világnak, és
szégyent hoz a klánodra és a népedre. – A sebhelyes minotaurusz komiszan
rámosolygott. – A gyilkossággal továbbá megszegted a hűségesküdet, amit a
vezérek és a császár előtt tettél. E hallatlanul szörnyű tetthez gyávaságod
párosult, mikor inkább megfutamodtál, ahelyett hogy szembenézz a megfelelő
büntetéssel. Mikor a bűntettről a vezérek és császár is tudomást szerzett,
kiadtak egy kiáltványt az elfogásodra és elítélésedre. Minket pedig azért
küldtek, hogy elvigyünk a bíróság elé. Elismered a bűnösségedet? Megmented a
maradék becsületedet?
– Megérdemelte a halált – mondta Kaz, elég nyersen. Csak most jutott eszébe
milyen bőbeszédűek tudtak lenni az emberei, amikor becsület dolgáról volt szó.
– Megszegted az esküdet, és szégyent hoztál a klánodra, klánunkra. A szégyen
még nagyobb amiatt, hogy az vagy, aki. Az aréna bajnoka, valaki, aki
visszaszerezhette volna a császári koronát a klánnak. Elfutottál, meggyalázva
ezzel az őseidet, akik életüket adták a harcban. Mi több, nem tisztességes
küzdelemben győzted le ellenfeledet, hanem hátulról csaptál le rá.
– Nem igaz – válaszolt Kaz hidegen.
– Nincsen becsületed! – tört ki Scurn.
 – Becsület nélkül nincs értelme élni! – kántálta egy szólamban a többi
minotaurusz. Bár Kaznak úgy tűnt, néhányuk csekély meggyőződéssel skandálta a
szavakat.
– Bizonyítottad gyávaságodat!
– A gyávák gyengítik a fajt! – Ezúttal többen is voltak, akik vonakodva
mondták utána.
Hecar ledobta fejszéjét.
– Ez egy komédia! Én ebben nem veszek rész! A saját becsületünkön ejtünk
foltot!
Scurn Kazról a másik minotauruszra fordította gyilkos tekintetét.
– Tudd hol a helyed, Hecar!
– Tudom, hogy könnyedén legyőznél, Scurn, de gyávának tartanám saját magam, ha
nem mondanám az igazat! Tudod, hogy ezúttal mit vitt véghez Kaz.
– Az nem változtat semmin.
Helati kilépett a többi közül, és csatlakozott bátyjához.
– Mindent megváltoztat! Képtelenségnek tartom, hogy halálra ítéljenek valakit,
aki olyan bátorságról és kitartásról tett tanúbizonyságot, mint Kaz! A
nagymester saját unokaöccse mondta róla, hogy a legtiszteletreméltóbb bajtárs,
akivel valaha is harcolt. Sokkal inkább megkérdőjelezem a számtalan kuszaságot a
becsületkódexünkben, ami arra kényszerít bennünket, hogy rabszolgái legyünk az ő
fajtájának.
Az ogre megmerevedett. Tudta, hogy Helati róla beszél, de ennek ellenére a
háttérben maradt. Meglepő, hogy a vádlója is itt van, gondolta Kaz.
– A jelen tettei nem teszik jóvá a múlt bűneit, Helati! Te is jobban tennéd,
ha a visszaemlékeznél, hogy hol a helyed! – Scurn intett nagy, karmos kezével,
mintegy elhessegetve a párbeszédet.
– Eleget vesztegettük az időnket! Vagy fogadd el sorsodat, és gyere vissza
velünk, vagy intézzük el most a dolgot!
– Akkor intézzük el most! – Kaz ledobta a földre fejszéjét.
– Nincs időm, hogy szokás szerint, saját kezűleg készítsek fegyvert magamnak,
úgyhogy a puszta kezem marad a fegyverem.
Kaz lépteket, hallott, tudta, hogy a többiek jönnek ki utána a sátorból. Az
emberek nem értették, mi folyik itt. Kaz úgy döntött, szembenéz a sorsával, ami
azt jelentette, hogy próbára teszik egy olyan harcban, ahol egyenlőtlenek az
esélyek. Más körülmények között, hagyták volna pár napig készülni, és fegyvert
készíteni a környező természet adta alapanyagból, ugyanis csak saját készítésű
fegyver volt megengedett. Kazt tulajdonképpen nem ítélték halálra, de ilyen
esélytelenül kevesen élték valaha is túl a próbát. Ez szándékos volt. Meghalni a
küzdelemben ilyen hihetetlen túlerővel szemben, ez volt az egyik elfogadott
módja annak, hogy egy minotaurusz visszaszerezze becsületét a népe szemében.
Öt év eltelte után, Kaz csak most kezdte felfogni fajtája őrültségnek és
képmutatásának mértékét. Ez nem sokat segített neki.
– Mindegyikükkel meg fog küzdeni? – kérdezett Tesela valakit hitetlenkedve. –
Le fogják mészárolni!
– Ez a minotauruszok törvénye, papnő – válaszolt Bennett, bár a hangján
érződött, hogy épp annyira nem tetszik neki a helyzet, mint Teselának. – Nem
akadályozhatom meg. A becsülete a tét.
– Az élete a tét! – morogta a nő, de azután elhallgatott.
Kaz megkönnyebbült. Attól tartott, valaki megpróbál majd közbelépni. A
minotauruszok mérhetetlen túlerőben voltak, szétszabdaltak volna bárkit a társai
közül, ha védekezésre kényszerítik őket. Nem akarta, hogy más megsérüljön, hát
még, hogy meghaljon. Ez az ő egyszemélyes háborúja volt.
A szabályok szerint, a minotauruszoknak körbe kellett volna venniük Kazt.
Ezután egyenként vagy csoportosan meg kellett volna támadják sorozatosan, addig,
amíg meg nem hal, vagy diadalmaskodik.
Scurn leplezetlen csalódottsággal nézett a többiekre. – Álljatok a helyetekre!
Hecar, aki még mindig nem vette elő fegyverét arrébb ment.
– Visszalépek. A bizonyítékok ellenére, a gyilkosságot, amely miatt Kaz
vádlottként áll előttünk kérdésesnek tartom. Azért jöttem, mert a
tisztességünkről volt szó, de nem látok itt semmit, ami miatt azt kellene
hinnem, hogy Kaz szégyent hozott a klánunkra vagy a fajunkra. Ő nem gyáva, és a
küzdelmek, amiken keresztülment, melyek kimenetele kétségtelenül befolyásolja a
jövőnket, tisztára mossák őt, ha egyáltalán szüksége lenne rá.
Helati csatlakozott bátyjához.
– Én sem veszek részt ebben a színjátékban. Kaz valóban megszegte a szent
hűségesküt, igen. De kérdezem én, azok, akik előtt ő fogadalmat tett, méltók
voltak-e valaha ahhoz az eskühöz. A becsületnek rengeteg arca van, de sosem
láttam még egyet sem, ami ogréhoz hasonlított volna.
Scurn növekvő dühvel tekintett jobbra-balra, ahogy egyre többen hagyták
cserben a társaságból. Az egész bandából, végül két minotaurusz maradt a csúf
vezérrel. Scurn rájuk üvöltött:
– Hátra, a többiekhez! Megküzdök vele egyedül! Hallottátok!
Ők vonakodva hátraléptek. Scurn gonoszan mosolyogva karnyújtásnyira
megközelítette Kazt. A sebhelyes minotaurusz egykét ujjnyival volt magasabb, és
fejsze is volt nála. Vaskos fegyver volt, jóval nagyobb, mint egy rendes
minotaurusz fejsze. Továbbra is Kazra meredve Scurn oldalra hajította fejszéjét.
– Nincs szükségem fegyverre, hogy legyőzzelek!
Kaz fanyar derűvel horkantott
– Ezt akarod, igaz?
– Imádkozz őseidhez, amíg még van időd!
– Köszönetet fogok mondani nekik, hogy ha folyik is ereinkben közös vér, az
olyan távoli múltba nyúlik vissza, hogy nem kell még csak rokonomnak se
nevezzelek.
Scurn kivillantotta fogait.
– Amint készen állsz...
Nem adtak jelt a kezdésre. A két harcos csupán feszülten figyelt, és
egyszerre, szó nélkül egymásnak ugrottak. Scurn elkapta Kaz bal karját jobb
kezével, és kemény ütést próbált mérni bordái alá. Kaz épp időben kapta el a
kezét, és eltolta az egyik oldalra. Szabad kezével meglökte ellenfele hátát. A
két minotaurusz eltávolodott egymástól. Aztán újra egymásnak estek. Kaz
megpróbálta Scurn lába köré csavarni egyik lábát, de a másik nem hagyta.
Ahelyett, hogy elgáncsolta volna, és hátára döntötte volna ellenfelét, Kaz
hirtelen fél lábon egyensúlyozva találta magát, mert Scurn elkapta a másikat a
kezével, és húzta fölfelé. Csak egy gyors fordulat menthette meg az eleséstől,
de a sebhelyes most előnybe került, és kihasználta, egy vakmerő csapást mérve
Kaz oldalára.
Kaz felhördült a fájdalomtól, ahogy Scurn szarvának csúcsa eltalálta a
törzsén. Kemény kézzel megragadta a fejét, és távol tartotta magától, miközben
vér szivárgott végig lábain.
Scurn megpróbálta felnyársalni, mialatt Kaz a másik kezével akkorákat mért rá,
amekkorákat csak lehetett. Az első csapással a fejét találta el, ami
meglehetősen kemény pont egy minotauruszon. A második viszont a nyakának
legérzékenyebb részét érte.
Scurn átkozódott, majd meglepő erővel tolta el magát. Kaz nem engedte el,
hanem egyik kezét maga elé tartva, támadott. Megfogta Scurn egyik szarvát,
mialatt a másik minotaurusz még mindig hátrált, aztán megfordult. Ez a mozdulat
a földre terítette ellenfelét, arccal előre.
Kaz ráugrott, de Scurn addigra elgurult, úgyhogy csak annyit ért el, hogy
tiszta mocsok lett az arca, és megreccsentek a csontjai. Mindkét minotaurusz
arrébb húzódott, majd gyorsan talpra álltak. Scurn liheget, de nem a
kimerültségtől. Az izgalom heve ragadta magával. Ő olyan volt, aki azért élt,
hogy verekedjen. Kaz, az idősebb veterán, undorral, és kicsit szégyenkezve
nézett rá. Ő is ilyen volt egyszer, mint a sebhelyes arcú.
Újra és újra egymásnak estek, de egyikük sem került előnybe. Tízpercnyi
kitartó közelharc után mindkettő meggyötörten és vérezve, de készen állt a
következő fordulóra. A többi minotaurusz és a lovagok egy része éljenezve
biztatták őket.
Az egyetlen, aki nem osztozott a körülötte állók lelkesedésében, az ogre volt,
Molok. Eleinte mohón figyelt, abban reménykedve, hogy Kazra gyors megaláztatás
és halál vár. Ez azonban már nem tűnt lehetségesnek. Scurn akár még veszíthet
is, és akkor Kaz meglátná és felismerné Molokot.
 Az ogre a fejét vakarta, és arra gondolt, ahogy annyi évvel azelőtt Kaz
leütötte a bátyját. A legtöbb faj úgy gondolta, hogy az ogrék egymás iránt
éppoly kevés szeretettel bírnak, mint kívülállók felé, de ez nem volt igaz. Úgy,
ahogy a minotauruszok, az ogrék is hittek a törzsi összetartozásban, és Molok
számára a bátyja jelentett minden vér szerinti rokonságot. A sárkányok távozása
és Takhisis Krynnből való száműzetése után az egyetlen dolog, amit az ogrék
tehettek, az volt, hogy védekeztek ellenségeik és régi rabszolgáik támadása
ellen. Nem volt idő egy-egy ogre külön bosszújára. A bosszúvágy azonban vérükben
buzgott. Így Molok, aki ravaszabb és elszántabb volt, még a magafajtánál is,
végül kieszelt egy tervet, ami nemcsak Kaz halálához vezet, hanem társai
szemében bizonyítja a minotaurusz becstelenségét is. A becsület nem sokat
jelentett Moloknak, de tudta, hogy Kaz népe ezért él és az életét is adja érte.
Megölni és megszégyeníteni bátyja gyilkosát, ez volt a legédesebb bosszú, amit
elképzelhetett. A varázsló, akinek a hamis igazmondó kristály elkészítéséért
fizetett, jó munkát végzett. A minotauruszok, akik lenézték a mágiát, de közben
semmit sem tudtak róla, bekapták a csalit.
Mindez persze mit sem ér, ha Kaz életben marad.
A minotauruszok természetesen elkobozták a fegyvereket az ogrétől. Ám most
máshogy alakultak a dolgok. Néhányan, Scurn elleni lázadásuk közben, félredobták
fegyvereiket. Moloknak egyszerűen csak választani kellett közülük...
Akármilyen erős és jó harcos volt is Scurn, közel sem találkozott még annyi
kihívással életében, mint Kaz. A tapasztalat végül megmutatkozott, ahogy Kaz
egyre csak ütött, és talált. Az ijedt minotaurusz hátrált, fejét rázta, de Kaz
nem engedett. Elkapta Scurn védekezésre emelt karját, és kicsavarta úgy, hogy
ellenfele vagy utána fordul, vagy hagyja eltörni. Ahogy elfordult, Kaz térdével
került egy szintbe.
Kaz behajlította lábát, és meglendítette térdét. Nem az arcát rúgta, ahogy más
tette volna, hanem a védtelen nyakat. Térdkalácsa pontosan Scurn torkát találta.
A fiatalabb minotaurusz lélegzete elakadt. Mialatt ellenfele térdre bukott, és
levegő után kapkodott, Kaz összekulcsolta két kezét, és telibe találta az alsó
állkapcsát. Az előző ütés és az addigi sérülések teljesen elkábították Scurnt.
Lehuppant, próbált Kazra fókuszálni, és közben erősen zihált.
Mindenki a végső csapásra várt. Kaznak így kellett igazolnia magát a többiek
előtt. Magasra emelte ökölbe szorított kezét... majd visszaengedte, és kiengedte
ujjait.
A másikat bámulta
– Nincs tovább! Nem lenne tisztességes tovább folytatni. Nem üthetek agyon egy
védtelen ellenfelet.
– Ne! – krákogta Scurn. Bár nem lett volna képes többre, mint hogy öklét
rázza. A torkát ért rúgás döntő erejű volt, alig bírt lélegezni. – Ölj meg!
Szégyenben maradok.
Kaz utálkozva felhorkantott.
– Az a te bajod! – Figyelme a többiek felé fordult. – Van még valaki, aki ki
akar állni velem? Tisztáztam magam? Ha igen...
Zűrzavarra lett figyelmes a jobb oldalán. Odafordult, Helatit látta bősz, de
elégedett kifejezéssel arcán. A kezében kést fogott. A markolaton kívül nem sok
látszott, a penge egész hosszában – a minotauruszok különösen hosszú pengét
használtak – az ogre mellkasában tűnt el, aki Kazra meresztette gyűlöletes, de
már haldokló szemeit. Egy tőr zuhant a földre, amit az ogre a karja és törzse
közé szorítva rejtegetett.
Az ogre tehetetlenül zihált, majd összecsuklott.
A minotauruszok és az emberek döbbenten és zavartan elfordultak. Kaz nagy
meglepetésére Bennett úgy szitkozódott, ahogy még sosem hallotta korábban. A
harc izgalmában senki nem figyelt az ogréra. Senki nem gondolta volna, hogy az
megkísérel bármit is, így körülvéve számtalan felfegyverzett emberrel és jó
néhány minotaurusszal.
Helati megtörölte pengéjét az ogre hullájában.
– Azt hittem, azért jön erre, hogy jobban lásson. Nem gondoltam, még egy
ogréról sem, hogy ennyire vérszomjas. Igazán holtan akart látni.
– Tudhattam volna, hogy egy ogre becsületében nem lehet bízni – szólt Bennett.
– Sosem voltak képesek másra, mint gyilkolni.
 – Alig hat évvel ezelőtt, ugyanezt mondtad volna rólam is,
Bennett. – Kaz az ogre arcát tanulmányozta, amit halála ellenére gyűlölet
torzított el. Szomorú szemei meglepve kerekedtek el. – Az ő esetében,
mindenesetre igazad lehet. Ezek a rút arcok meglehetősen hasonlóak, de mégis azt
hiszem, ő és az ogre, akit állítólag meggyilkoltam, vérrokonságban voltak.
Vannak rajta bizonyos törzsi jegyek, amelyek ismerősnek tűnnek, még ennyi idő
után is. – Morogta komoran. – Fogalmam sem volt, hogy az ogrék ilyen hűségesek
egymáshoz.
– Az igazmondó kristály... – motyogta az egyik minotaurusz. Kaz a fejét rázta,
hogy egy faj, aki saját állítólagos felsőbbrendűségével büszkélkedik, hogyan
lehet ennyire naiv.
– Ha annyi boszorkányságot láttatok volna, mint én, akkor már régen rájöttetek
volna, hogy bármelyik jó mágus tud alkotni egy olyat, ami hamis képet mutat.
Senki nem válaszolt, csak Hecar bólogatott. Kaz örült, hogy legalább egy
gondolkodó elmét látott köztük. Lenézett Scurnra, aki még mindig a porban
térdelt. Most, hogy küzdött Kazzal és alulmaradt, úgy látszott, nincsenek többé
céljai.
– Úgy gondolom, szabadon távozhatok – mondta végül Kaz. Senki nem mondott
ellent. Kaz utoljára Scurnra nézett. – Valaki gondoskodjon róla. Jól küzdött,
kár lett volna érte.
Nem szólt többet, megfordult és visszament a sátorba. Csak azért állt meg,
hogy visszaszerezze fejszéjét.
Barátai, látván eltökélt arckifejezését, nem szóltak semmit. Még Delbin is
csöndben maradt.
Csak amikor már újra a sátorban volt, egyedül, akkor engedte el magát. Nagyot
sóhajtva a matracra dobta fejszéjét, és fáradt mosollyal suttogta maga elé:
– Végre.

24. FEJEZET

Bennett délen maradt, hogy koordinálja az egész terület ellátásával

kapcsolatos ügyeket. Összeszedni a még megmaradt ellenállást, és feltölteni
Vingaardot újra emberekkel és megfelelő felszereléssel. Összekötő emberként
Dariust választotta. Tesela szintén a lovagokkal maradt. Kaznak azt mondta, van
néhány sérült, akit ápolni kell. Ő azonban tudta, hogy Dariusszal kölcsönösen
érdeklődnek egymás iránt.
Bennett szeretett volna kíséretet adni Kaz mellé a Vingaard-toronyba, ahol –
megesküdött volna – nagybátyja a lehető legnagyobb tisztelettel és pompával
fogja fogadni, amilyet kívülálló csak kaphat.
Kaz köszönettel visszautasította az ajánlatot, és a többit is, kivéve azt,
hogy Bennett erős lovakat ad mindegyik minotaurusz alá.
Ami a fajtársait illeti, már másnap reggel elbúcsúzott tőlük. Scurn nem volt
olyan állapotban, hogy vezesse a csoportot. Ő eddig úgy élt, hogy hitt a
legyőzhetetlenségében. Most, hogy ez az illúzió szertefoszlott, nem maradt
semmije. A többiek meglepődtek, mikor Kaz visszautasította, hogy visszatérjen
velük. Hozzászoktak a gondolathoz, hogy csak azért vándorolt Ansalonon
keresztül, hogy meneküljön a szégyen elől. Csupán ketten értették meg közülük a
vágyát, hogy együtt éljen és utazzon „alacsonyabb rendű” népekkel.
Hecar és húga, Helati úgyszintén maradtak. Kaz örült nekik. Különösen
Helatinak, aki vonzotta a tekintetét. A mosoly, amit viszonzásul kapott, reményt
adott neki a jövőre nézve.
Kaz és Bennett éppen arra tartott, ahol a másik két minotaurusz a lovakat
készítette elő. Kaz és Bennett sokat beszélgetett a reggel során. A minotaurusz
és a lovag között mélyebb lett a tisztelet és a barátság, mint valaha is volt.
– Hova mész most? – kérdezte Bennett.
– Nem igazán tudom. Azt hiszem, rájuk bízom a döntést – válaszolt, utalva a
másik kettőre. – Csak az szeretném, hogy békés legyen.
Bennett halványan elmosolyodott.
 – Bele fogsz unni a mindennapokba. Te a kihívásokért élsz.
Kaz felmordult.
– Lehet, de nem annyira, mint régen. Átéltem eleget, hogy most kitartson egy
darabig.
Helati felnézett, és látva őt, elmosolyodott. Kaz nem tudott nem
visszamosolyogni.
– Ő... csinos? – kérdezte a lovag halkan, majdhogynem szégyenkezve, hogy szóba
hozott egy ilyen személyes dolgot.
– Az egyik legszebb lány, akit valaha láttam.
– A szépség valójában a figyelő szemekben rejlik.
– Készen állunk – szólt nekik Helati.
– Üljetek fel! Egy pillanat és jövök. – Egy széles mosoly kíséretében kezet
rázott Bennettel. – Paladine vigyázza a hátadat!
– A tiédet is, Kaz!
– Kaz! Várjatok! Azt hiszem, minden megvan, csak a többiek mondogatják, hogy
adjak vissza mindent, ami nem az enyém. Pedig nem tudom, hogyan kerültek a
zsebembe, és hogy hol...
– Vegyél levegőt, Delbin! – A surranó kantárjánál fogva vezetve póniját,
odasietett a többiekhez.
– Elviszitek magatokkal? – Bennett arcán megkönnyebbülés mutatkozott, esélyt
látván arra, hogy a surranó elhagyja a táborukat. Azt viszont nem látta át, hogy
miért akarna bárki is együtt utazni akár eggyel is Delbin fajtájából.
– Valakinek vigyázni kell rá! – Kaz őszinte gyengédséggel nézett a surranóra.
– Gondolod, hogy három minotaurusz elég lesz? – kérdezte Bennett.
Kaz kétségbeesést színlelve rázta a fejét.
– Hát, kétlem.
Ahogy a minotaurusz felült a lovára, Bennett vetett egy pillantást a törpe
fejszére, amit Kaz hátul a lószerszámba akasztott. Csak úgy csillogott.
Megbizonyosodva arról, hogy a többiek, főleg Delbin, elkészültek, Kaz még
egyszer az emberre nézett. Elkomolyodott a tekintete.
– Tartsd éberen a lovagságot, Bennett! Takhisis, odakint van, messze Krynnen
túl, de az otthonunkon tartja a szemét. Talán eljön a nap, mikor visszatér
közénk, de nem démonként, mint Galan Dracos, vagy bolondként, mint Hollóárny
Argaen. Ő volt, aki ellen valójában küzdöttünk, ő nem egy tébolyult varázsló,
vagy egy mágiatolvaj.
– Megtanultuk a leckét, Kaz. Óvatosabbak leszünk.
– Remélem. – Hirtelen hangulatváltással, mosolyogva fordult Helatihoz. – Nos,
hova szeretnél menni először?
Helati a bátyára pillantott, majd visszanézett Kazra.
– Említettél valamit, a jég borította vidékről, odalent délen...
– Tehát délnek! – Kaz tisztelgett majd kacsintott Bennettnek. – Meglehetősen
csöndes lehet arrafelé, az évnek ebben a szakában.
Az ember nevetve nézte, ahogy a minotaurusszal az élen távozott a társaság.
Kaz még egyszer visszanézett, és intett. Bennett halkan szerencsét kívánt. A
surranóval az oldalán, és tudván, hogy Kaz mindig is vonzotta a bajt, biztos
volt benne, hogy szüksége lesz rá.
Bennett szinte azt kívánta, bárcsak velük mehetne!