Viktor E.

Frankl
... mégis mondj Igent az Életre!
Egy pszichológus megéli a Koncentrációs tábort

Pszichoteam Mentálhigiénés Módszertani Központ

Budapest, 1988
A fordítás az alábbi kiadások alapján készült:

Viktor E. Frankl:
...trotzdem Ja zum Leben sagen!
Ein Psychologe erlebt das Konzentrationslager

Argumente für einen tragischen Optimismus

Logotherapy in a Nutshell

©Viktor E. Frankl, 1988

Fordította:
Bruck Vera
Gorzó Andrea

Lektorálta:
Dr. Launenszky Gusztáv

ISBN: 963 01 9060 5

Statisztikai Kiadó Vállalat

Felelős vezető: Kecskés József igazgató
Nyomdaüzem – 66-191-0791-8
Terjedelem:13,64 (A/5) ív
Budapest, 1988
Tartalomjegyzék

Előszó

Egy pszichológus megéli a KZ-t

(ford. Bruck Vera)

Érvek a tragikus optimizmus mellett

(ford. Gorzó Andrea)

A logoterápia dióhéjban
(ford. Gorzó Andrea)

Bibliográfia
ELŐSZÓ

Ennek a könyvnek nem most kellene megjelennie, bár jó, hogy legatább most végre magyar
fordításban is megjelenik. Több évtizeddel az első – bécsi – megjelenés után. Ami akkor az első
hiteles információ és elemzés erejével hathatott, az ma, négy évtizeddel később, messze túlnő az
európai zsidóság kiirtását, az „Endlösung der Judenfrage”-t („Zsidókérdés végleges megoldása”)
célzó hitleri agyrémről szóló könyv keretein. Általános érvénnyel ad számot arról: miképpen
viselkedik, hogyan gondolkodik, hogyan érez a büntetlenül bűnössé minősített, bűnösként kezelt, a
„normális” társadalomból kitaszított, végső soron halálnak szánt ember, embercsoport.
Az üldözöttek – a mindennemű üldözöttek – lélektana: tulajdonképpen ilyesféle címet is
viselhetne Viktor Frankl könyve.

Néhány évtized távlatából visszatekintve a mi XX. századunkra, bizonyára mérföldes

különbségként hat majd – szemben a korábbi időkkel, – hogy a XIX. és a XX. század fordulójától
kezdve történelmünk képpel dokumentáltá változott. Napjainkban (évtizedeinkben) nincs olyan
emlitésre méltó esemény, nincs olyan hírneves személyiség, nincs olyan természeti és társadalmi
mozgásjelenség, amelynek valamilyen képi dokumentuma ne maradna az utókorra. Előbb fénykép,
aztán mozgókép (film), még utóbb hangosfilm, majd végül (?) videofelvétel. Mindenről van
valamilyen képanyag. Éppen ezért: ha olyasmibe botlik az ember, amiről nincs, vagy csak elvétve
akad egy-egy szerény képi emlék, akkor szükségszerűen felágaskodik bennünk a gyanakvás. Akkor
nyomban az adott ügyben illetékes államhatalom eleve rossz lelkiismeretére következtetünk!
Jómagam mindenképpen, mivelhogy mesterségem, mindennapos munkám igénye szerint
viszonylag jól ismerem századunk mindenféle képi dokumentumait.
A II. világháború deportáló táboraiban, a nácizmus haláltáboraiban nem fényképeztek. Tilos volt
a fényképezés. Két kéz valamennyi ujja sem szükséges az e tárgyban létező hiteles fotográfiák,
filmfelvételek számbavételéhez. Auschwitzban például egyetlenegyszer forgattak filmriportot:
amikor Heinrich Himmler, az SS „birodalmi vezére” látogatásával tüntette ki a tábort. A kamera
azonban ez alkalommal is inkább a jeles vendéget és a mögötte karéjban gyülekező tiszteket figyeli,
– szinte csak véletlenül tűnik fel oldalt néhány szürke barakk, szögesdrót kerítés és a drótokon túl
tucatnyi tétován álldogáló, rongyos, görnyedt emherféle, akiknek kora, neme teljességgel
meghatározhatatlan. Koruk, nemük egyébként – a riport „üzenete” szerint – nem is érdekes:
igazából nem is tekintendők valódi embereknek. Theresienstadtban is (a csehszlovákiai Teresín-
ben) készült egy filmriport, de eleve a hamisítás céljával: a Nemzetközi Vöröskereszt, a
világközvélemény megnyugtatását szolgálta. „Elkülönítve és dolgozva, – már amennyire ez az
alsóbbrendű faj dolgozni képes, – de élnek a német, az osztrák, a cseh zsidók, lám: a hajuk szála se
görbült. . .” Jómagam csak néhány kockáját láttam ennek a riportnak. A goebbelsi szándék
ugyanúgy kirajzolódik belőlük, mint azokból a terjedelmesebb filmriportokból, amelyek a lublini
zsidók gettóba költöztetését ábrázolják, vagy a varsói gettó „hétköznapjait”. Egyébként e két utóbbi
filmalkotás bemutatását Dr. Goebbels sosem engedélyezte: minden filmszalanai mesterfogás dacára
– nem gyűlöletet, hanem szánalmat ébresztettek. Talán – egyesekben – lelkifurdalást is. Vagy
félelmet az előbb-utóbb elkerülhetetlen számotadástól.
Auschwitz teljes valóságát az a filmriport tárja fel, amelyet a felszabadulás óráiban forgattak.
Amikor tehát már nem működött a fotózás tilalma. Amikor a túlélők még félve-gyanakodva ugyan,
de kezdik elhinni, hogy többé nem kiszolgáltatott rabok. De még alig vánszorgó csontvázak. Még a
fegyencruhának csúfolt rongyokat viselik. A gázkamrákat már jóideje felrobbantották – Himmler
utasítása szerint. De áll még néhány krematórium és tűzterükben: koponyák, félig elhamvadt emberi
csontok. A raktárakban gondosan külön-külön halmokba hordva: milliónyi szemüveg, fogprotézis,
bakancs, félcipő, gyermekcipő, hajfonat, milliónyi fésű és milliónyi hajkefe. Aztán millió és millió
kisebb-nagyobb bőrönd, hátizsák, kéziszatyor, levéltárca, retikül. Közvetve: a tömeggyilkolás
érzékletes létszámnyilvántartása.
 A buchenwaldi, a bergen-belseni koncentrációs táborokról is a felszabadulás állapotát
megörökítő filmfelvételek maradtak. Más táborokból is: az őrség menekülése után, netán az utolsó
foglyok lemészárlása után felvett képek.
Ami a fényképeket illeti: Auschwitz különösen „szerencsés”. Egy ismeretlen SS legény,
alighanem az őrszemélyzet tagja, „emlékfotókat” csattogtatott, aztán albumba ragasztotta őket,
megfelelő kísérőszöveggel. Kedélyes album. Mindenekelőtt vigyorgó, a fényképész kedvére pózoló
SS-„haverok”, Szepi és Hansi és a többi. De érdekli a fotóst a környezet is, a „munkahely”.
Feltehetően a vasúti rámpa környékének őrségéhez tartozhatott, mert a képeken éppen odaérkezett
deportáltak láthatók. A fényképezés tilalmára utal, hogy a fotós tisztes távolból működött, arcok,
„portrék” nincsenek a képeken. Csak tömeg. Tömeg: katonás sorokba rendezve. A deportáltak még
azt hiszik, hogy itt valamilyen gyárban dolgoznak majd. A jókedv és a bizalom látszatát igyekeznek
kelfeni az őket mustráló, mindössze oldalfegyverrel felszerelt SS tiszt előtt. A deportáltak még nem
tudják, hogy ami most zajlik, az – a szelektálás. Annak rövid úton való eldöntése – a fellebbezés
vagy a kegyelem lehetősége nélkül –, hogy ki jut azonnali gázhalálra, s ki kerül az elviselhetetlen
életkörülmények között, szakadatlan éhezés mellett végzendő, de mindenképpen viszonylag gyors
elpusztuláshoz vezető rabszolgamunkára. A képek nem utalnak „Endlösung”-ra: arra, hogy itt nem
a munka a cél, hanem az elpusztítás.
A gázkamrákról nem maradt autentikus fénykép. (Csak rekonstrukció.) A csont-bőr hullák
hegyeiről: felszabadulás utáni képek. Amikor a személytelenné, arcvonásnálkülivé aszalódott
egykori embereket óriási bulldózer tolta-söpörte a meszesgödörbe. Másik kép: a hosszú s mély
árok, benne hullatömeg, – már nem jutott idő máglyát rakni föléjük. Kivételesen az egyik hullának
nemcsak feje van, hanem arca: öregasszonyarc. De lehet, hogy harminc éves se volt, amikor elvitte
az éhhalál. Elvétve akad egy két ismeretlen forrásból, de még a német diadalok idejéből származó
fénykép, talán SS-tisztek művei: meztelenül sorukra váró asszonyok, egyikük karján (meztelen)
kisgyerek. – Erdő: meztelen lányok roharsnak szembe a kamerával, nem tudni, hogy honnan s miért
rohannak, – azt sem, hogy hova. – Fotó: csikosruhás férfi áll egy kétkerekű kordén, két rab húzza a
kordét. A kísérőszöveg szerint: akasztani visznek egy „szabotőrt”. – Fotó: barakkok között csíkos
ruhás rezesbanda vonul. Leghátul a nagydob. Elöl: a csíkos ruhás „tamburmajor”. – Fotók egyik-
másik koncentrációs tábor kapujáról. Felirat a kapu felett: „Arbeit macht frei” = a munka szabaddá
tesz. A háttérben a krematórium kéménye. – Mindössze egy két tucatnyi kép. Ugyanezek
bukkannak fel minden, a haláltáborokról szóló könyvben, dokumentumfilmben. Hiába: gyér a képi
dokumentáció ebben a témában.
De mégis: még ebben a témában is van képi dokumentáció! A tilalmak ellenére!
És éppen ez a dolog fényege. Az tudniillik, hogy nem tud olyan szörnyűség megesni ebben a mi
XX. századunkban, amely nyom nélkül merülhetne el a feledés (és a számon-nem-kéretés)
kútjában. Az a hatalom pedig, amely a bűnüldözés eszköztárát, sőt a normális bűnüldözést messze
túlhaladó gyilkos erőszakot is bűntelen és ilyeténmód elítélhetetlen emberek, csoportok, nemzetek,
fajták ellen alkalmazza: mindinkább kénytelen számot vetni azzal, hogy lelepleződik. A tárgyi
(képi) bizonyítékok erejével is!
Nem mintha a fényképek, filmfelvételek „mindenhatóságát” kívánnám bizonygatni. Hatásuk
vitathatatlan, de megdönthetetlen bizonyítékká másfajta dokumentumokkal egybeötvözve válnak.
Ami a „zsidókérdés végleges megoldása” ügyében a háborús években történt, kellően bizonyított a
legkülönfélébb írásokkal, iratokkal is. Mindenekelőtt a különböző német hatóságok jelentései,
utasításai, feljegyzései, kimutatásai adnak teljességet megközelitő körképet. Iratok, amelyek
mindegyikére feltűnően rábélyegezték a „Geheime Reichssache” (Titkos birodalini ügy) jelzést. A
III. Birodalomban ez volt a titkosság legfelső foka. Titkos birodalmi ügyről német tisztségviselő a
családja körében egyetlen szót el nem ejthetett (az előírás szerint). Még a hivatali felettesével is
csak abban az esetuen beszélhetett ilyen ügyről, ha tudtára adatott, hogy a felettes is „beavatott”.
Ezekben az iratokban véletlenül sem olvasható a kivégzésre, likvidálásra, meggyilkolásra akár csak
közvetve is utaló szó. Elgázosításról, egyáltalán gázról természetesen szintúgy nem tudnak ezek az
iratok. Mindent a megfelelő, csak a beavatottak által értelmezhető terminus technicus jelöl. A
fizikai megsemmisítést jelző műszó: „Sonderbehandlung” (különleges kezelés, vagy különleges
elbánás). De a finom szakkifejezések kulcsának ismeretében – a III. Birodalom .megmaradt
hivatalos iratai kellő tájékoztatást adnak arról a végzetes útról, amelyet ez a hatalmi struktúra a
gyilkolás kisipari módszereitől a tömegmészárlás nagyüzemeinek kialakitásáig végigjárt. Előbb
még csak „Szökés közben agyonlőve”, késoúb már egy-egy falura, városra, egy gettóra való ember
legéppuskázása egy vizmosta völgykatlanban, vagy a halálraszántak által ásott gödörben. Még
később: zárt gépkocsitérbe bevezetett kipufogógázzal egyszerre többtucat ember megfojtása,
párszáz méteres "kocsikázás" alatt. Végűl: a halálgyárak. Többezer személyes gázkamrákkal,
Zyklon-gáz kristályokkal, amelyek az összezsúfolt tömeg hőfokától légneművé válnak s
belélegezve halált okoznak "alig" nyolc-tíz percen belül. . . (Mellesleg: a „megsemmisítő tábor”
(„Vernichtungslager”) kifejezéssel sem találkozunk a hatósági iratokban.)
De: fényképezési tilalom, a tényeket „elfedni” szándékozó szakkifejezések dacára a
koncentrációs táborok létezésének és működésének valóságát ismerjük. Ha csak maroknyi is a
hiteles fénykép: annál megrázóbbak, annál több a mondanivalójuk. A diplomáciai jelentések, az
utasitások és a végrehajtásukról szóló jelentések, a létszám- és költségelszámolások, feljegyzések és
jegyzőkönyvek is egyértelműen bizonyítanak. Nem is beszélve a bűnöket utóbb számonkérő
törvényszéki tárgyalásokról! Nemcsak a nürnbergi, vagy az auschwitzi legénység felett ítélkező
varsói perre gondolok. Tucatnyi per zajlott a Hitler által birtokba vett Európa minden országában.
Aztán Adolf Eichmann jeruzsálemi pere! A „zsidókérdés végleges megoldásának” lebonyolitásával
megbízott Soriderkommando (különleges csoport) parancsnoka önmagát mentegetve hatmillió
ember megsemmisítésének egész módszertanát vázolta fel. A rendszert, amelyet ő működtetett.
Mindehhez csatlakozik a memoárok, élménybeszámolók, a táborokat megjárt emberek
visszaemlékezéseinek majdhogynem egész könyvtárat megtöltő sora. Lirai vagy szikáran tényközlő
beszámolók – egyikük-másikuk jelentős irodalmi teljesítmény, akár a regényirodalom, akár a
tényirodalom területén. Bőséges anyag áll tehát rendelkezésünkre. Mindent megtudhatunk ebből a
bő forrásanyagból, ami a II. világháború koncentrációs táborait illeti. Még Auschwitzról is jóformán
mindent megtudhatunk. Csak egyet nem tudhatunk meg a hiteles források tömegéből. Azt, hogy
miképpen lehetett megélni és túlélni a deportálást, Auschwitzot, a táborokat?! Ugyanis még a
személyes hangvételű beszámolók zöme is eseményekről szól. A gettóba-terelés, a vagonba-
zsúfolás, a kínkeserves utazás, a megérkezés és a földi javaktól való megfosztatás, a családtól való
különválasztás tényeiről. A lágerélet kínjairól. A szelektálásokról. A verésről, kínzásról, a
fagyoskodásról és a szakadatlan éhezésről. A munkaszervezetről, a létszámellenőrzésekről, a
megkövetelt, bár teljesíthetetlen teljesítményekről. Dr. Nyiszli Miklós híres könyve ("Mengele
doktor boncolóorvosa voltam") az élő embereken végzett „orvosi” kísérletekről, a gázkamrák és
krematóriumok, a tömeges tarkónlövésre berendezett „műhelyek” szervezetéről ad áttekinthető
képet és ebből a képből kiviláglik, hogy évek praktikus tevékenysége során kialakított, racionálisan
végiggondolt, kikísérletezett eljárás növelte szakadatlanul a haláltáborok nagyüzemi hatékonyságát.
Dr. Nyiszli élményei alapján pontosan láthatjuk azokat a pszichológiai eszközöket is, amelyeket az
SS főnökség fegyverek, korbácsok és husángok mellett rendszeresen alkalmazott, méghozzá
majdnem mindig maradéktalan sikerrel, mert a rabok tömege általában minden alkalommal
ugyanúgy reagált ezekre a lélektani „fogásokra”. Arra például, hogy a gázkamrába való beterelés
előtt kis szappandarabkát osztogattak, megerősítve a reményt, hogy a zuhanyozórózsákkal ellátott
nagy teremben tisztálkodni fognak. . . Vagy a táborkapuban felállított fogoly-zenekar, amelynek
vidám induló a késztette „katonás” masírozásra az alig támolygó rabokat. És így tovább.
Dehát néhány hónapi raboskodás után, egy koncentrációs táborban megélt (túlélt) tél után –
egyáltalán volt-e még lelkük ezeknek a páriáknak? Mit éreztek? Mit gondoltak? Gondolkodtak?
Beszéltek, beszélgettek egymással? Vitatkoztak? Vajon miről? Álmodoztak? Vajon miről, kiről?
Vigasztalták, biztatták egymást? Volt bennük gyűlölet? Vágy, hogy egyszer visszaüssenek? És
vajon kit, kiket gyűlöltek? A rabtartókat, az SS őröket, az elegáns kesztyűskezű SS tiszteket? Vagy
a saját soraikból kiválasztott kápókat, tisztségviselőket? Mit éreztek Jó-nak, mit katasztrófának?
Tisztában voltak a saját helyzetükkel? Bíztak még valamiben, valakiben? Emberben? Istenben?
Jelentett (még) számukra valamit a barátság, a család, a társadalom? A jövő?!
Mindezek a kérdések messze túlnőnek az eseményekről, a tényekről szóló iratokon,
élménybeszámolókon. Leginkább még a fényképek adhatnak halvány és bizonytalan választ: azok a
képek, amelyekből kiemelkedik egy-egy szempár, egy-egy tekintet.
Visszakanyarodom az első mondatomhoz. Igen: ennek a könyvnek – Viktor Frankl könyvének –
nem most kellene megjelennie, bár jó, hogy legalább most végre magyar fordításban is mejelenik.
Több évtizeddel az első megjelenése után. Akkor ugyanis – az első megjelenés idején – még tele
volt a világ, legalábbis a gyűlölet szántotta Európa – iszonyattal, értetlenséggel, másrészt gyanakvó
hitetlenséggel is s ez utóbbi érzés nemcsak a bűnösök, bűnrészesek és bűnpártolók védekező
reakciója volt, hanem tisztességeseké is, akik kába tamáskodással fogadták a haláltáborokról szóló
első híradásokat, azzal az érzéssel, hogy ezek a híradások – ha igazak – józan ésszel
felfoghatatlanok, hogy a gonoszságnak, embertelenségnek ez a foka (méghozzá a kultúra oly magas
szintjén álló németek részéről!) egyszerűen lehetetlen! A táborok túlélői egyébként tágabb körben
alig beszéltek élményeikről, mintha szégyellnivaló lenne az, ami velük történt, mintha szemérmesen
rejteni kellene fájdalmukat, gyászukat. Mert a rájuk súlyosodó iszonyat – voltaképpen elválasztotta
őket a „normál” társadalomtól. Mert a hazatérteknek – ahhoz, hogy beilleszkedhessenek a régi, a
valóságos társadalini környezetükbe előbb le kellett küzdeniök a mindenkiben bűntársat sejtő,
kereső gyanakvást. Az itthonmaradottak pedig egyfajta tartózkodással néztek a hazatértekre: „Vajon
ő most gyűlöl engem? Vajon bűnbánatot vár el éntőlem is?”
Ártatlan emberek üldözése (és ez távolról sem csak a náci koncentrációs táborokra érvényes!)
mindig deformálja az össztársadalmat Mindig a nagy hangon meghirdetett, vagy a mélyen elfojtott
előítéleteket, gyanakvásokat, egyesek és embercsoportok közötti gyűlölséget, a szorongásokat
gerjeszti. Ezzel a fertőzéssel, lelki métellyel szemben az egyetlen lehetséges és hatékony gyógyír:
nyilt kimondása a szinte kimondhatatlannak, – nyilt s őszinte szembenézés a keserves tényekkel.
Ilyesvalamit tett Viktor Frankl e könyv első megjelenésekor. Élménybeszámolók, riportok akkor
már megjelentek. Józan elemzés még egy sem. (És máig sem túl sok.)
Frankl a saját, Auschwitzban és más táborokban szerzett tapasztalatainak, megfigyeléseinek, a
helyszínen folytatott beszélgetéseinek (pszichiátriai „kezeléseinek”) alapján – általánosít. Sorra
számba veszi, hogy a táborélet (és a táborbeli halál) gondosan kidolgozott menetrendjének egyes
fázisaiban – amelyeket minden deportált törvényszerűen megél, feltéve, hogy hamarább el nem
pusztították – hogyan reagálnak; milyen magatartásformáknak, milyen magatartásbeli és érzelmi
sztereotípiáknak kellett kialakulniok.
Frankl professzor életművének felsorolását e kötet végén találja az olvasó. A neurológia és a
pszichiátria bécsi tanára (mellesleg az amerikai Harward.egyetemnek, a dallasi és a pittsburgi
egyetemeknek is professzora) és a világ 16 egyetemének díszdoktora – már orvos volt, tudományos
kutató, amikor Ausztriát elnyelte a hitleri hatalom. Frankl doktor egyéni sorsáról ez a könyv nem túl
sokat árul el. De hiszen nincs is szükség túl sok információra, elég az, hogy: osztrák zsidó. Hogy –
bizonyára már iszonyú tapasztalatokkal „gazdagodva” – végül is Auschwitzba vitték. és hogy
véletlenül túlélte Auschwitzot, a deportálást. Szüleit, testvéreit, feleségét elvesztette. Ő maga 1945-
ben ismét Bécsben kezdte (folytatta) az életet, az orvosi munkát. Számos könyve közül – tudomá-
som szerint – ez az egyetlen, amely nem minősül egyértelműen szakirodalomnak, bár nyilvánvaló,
hogy csakis pszichológus szakember írhatta meg igy. A szabadulás esztendejében írta, a friss,
nyitott sebek hatása alatt. Jószerint minden nagy ország nyelvén, eddig 152 kiadásban jelent meg;
feltehetően a jelen kiadás a 153-ik. Fontos könyv. Nem azért, mintha ez lenne az adott témáról írott
legjobb könyv. Hanem mert nélküle aligha érthető meg teljesen az a sok-sok másik, a konkrétu-
mokat felmutató, vagy a társadalmi-történelmi összefüggéseket elemző, magyarázó mű.
És – még valamiért.
Mert Frankl professzor képes volt a gyűlöletmentes figyelésre, ábrázolásra. Amire csak az
tehette képessé, hogy ott, a kínszenvedés, a tömeghalál pokol-bugyraiban is felül tudott emelkedni
rettegésen, bosszúvágyon. Mivel „semmi emberi nem állt távol tőle” – ember tudott maradni.

1988. április Bokor Péter

EGY PSZICHOLÓGUS MEGÉLI A KZ T

Az ismeretlen KZ-fogoly

„Egy pszichológus megéli a koncentrációs tábort.” Eszerint tehát élmények ábrázolásáról van
szó inkább, mintsem ténybeszámolóról. Élményleírása mindannak, amit milliók ezerszeresen
átéltek: a koncentrációs tábor „belülnézet”-ből, az azt közvetlenül átélők szemszögéből. Az
ábrázolás nem a nagy iszonyatókkal foglalkozik, azokkal a borzalmakkal, amelyeket már oly
sokszor ábrázottak (gyaníthatóan anélkül, hogy mindenütt el is hitték volna) –, hanem a sok apróbb
kínról vagy – más szóval – azzal a kérdéssel: hogyan tükröződtek a táborbeli mindennapok az
átlagos fogoly lelkében?
Elöljáróban megjegyzendő, hogy az élinények, melyekrő1 a továbbiakban szó lesz, kevésbé
foglalkoznak a híres, nagy táborokban történtekkel, mint inkább a hírhedt fióktáborokkal, a nagyok
melléküzemeivel. ismeretes azonban, hogy éppen ezek a kisebb táborok voltak a kifejezetten
megsemmisítő táborok. Itt tehát nem a nagy hősök és mártírok szenvedéséről és haláláról lesz szó,
hanem inkább a nagy tömeg „kis” áldozatairól és „kis” haláláról. Nem azzal kell majd
foglalkoznunk, hogy mit tud elmesélni az, aki évekig kápó volt, vagy mit kellett elszenvednie
egyik-másik „kiemelt” fogolynak, hanem az „ismeretlen” táborlakó szenvedéseiről. Őt, az egyszerű
foglyot, akinek nem volt karszalagja, a kápók például lenézték. Míg az előbbi addig koplalt, míg
éhen nem halt, addig a kápóknak – legalábbis táplálkozás szempontjából – nem volt rossz soruk, sőt
némelyiknek sokkal jobb dolga volt, mint bármikor egész addigi életében. Pszichológiailag,
jellembelileg tehát ezek a kápótípusok inkább úgy ítélendők meg, mint az SS-, illetve a táborőrség;
ezekhez asszimilálódtak a szóban forgó embertípusok, úgy pszichológiailag, mint szociológiailag,
velük kollaboráltak: Elég gyakran a kápók szigorúbbak voltak, mint a táborőrség, jobban
megkínozták a foglyokat, némelyik többször ütötte őket, mint maguk az SS-legények. Hiszen
általában már eleve azokat a foglyokat jelölték ki kápóként, akik ilyen bánásmód gyakorlására
alkalmasak voltak, illetve azonnal leváltották őket, amint ebben az értelemben nem „működtek
együtt”.

Aktív és passzív szelekció

A kívülálló, aki maga soha nem volt koncentrációs táborban, a be nem avatott, általában
egyébként is hamis képet alkot magának a lágerbeli állapotokról, ha az ottani létet úgyszólván
érzelgősnek képzeli, valahogyan szépítgetve, jámbornak mivel fogalma sincs arról, milyen ádáz
küzdelem folyt a létért éppen a kisebb táborokban, még egymás közt, az egyes foglyok között is. Ez
a mindennapi kenyérért, a létfenntartásért és az élet megmentéséért vívott harc igencsak keményen
dúl; kíméletlenül harcol mindenki a saját érdekéért, akár a saját, akár a legszorosabb baráti kör
érdekéért. Tegyük fel, kilátásban van egy szállítmány összeállítása, mely meghatározott számú
táborlakót egy másik táborba vinne, – állítólag. Feltételezhető – és nem is ok nélkül –, hogy az út „a
gázba” vezet, hogy mondjuk: beteg vagy gyenge emberekből összeállítandó a kérdéses szállitmány;
úgynevezett szelekciót jelent, azaz kiválogatják a munkaképtelen foglyokat, akiket megsemmisítés
céljából egy gázkamrákkal és krematóriummal felszerelt nagy, központi táborba szánnak. Ebben a
pillanatban kirobban a harc, mindenki mindenki ellen, azaz egyes csoportok és klikkek között
egymás ellen. Mindenki igyekszik sajátmagát vagy a hozzá valahogyan közelállókat védeni,
megmenteni az elszállíttatástól, ill. a névsorból még utolsó pillanatban töröltetni. Természetesen
tisztában van mindenki azzal, hogy minden egyes olyan fogoly helyére, akit most megmenekítettek
a megsemmisítés elóz, egy másiknak kell lépnie. Hiszen általában csak egy létszámról van szó,
azoknak a foglyoknak a számáról, akik ki kell hogy tegyék a szállitmányt. Minden fogoly a szó
szoros értelmében csak egy számot jelent és a listán is tulajdonképpen csak a foglyok azonosítási
számai szerepelnek. Gondoljunk csak arra, hogy például Auschwitzban, ahol rögtön a felvételnél
mindenétől megfosztják a foglyot, és így okmányai sincsenek, mindenkinek adott a lehetőség, hogy
tetszőleges nevet, foglalkozást stb. válasszon magának, és különböző okoknál fogva bőségesen
éltek is ezzel a lehetőséggel. Az egyetlen biztos pont és az egyetlen is, amely a tábori hatóságokat
érdekli, az a fogoly azonosítási száma, többnyire tetoválás formájában.
Egyetlen őrszemnek vagy felügyelőnek sem jutna eszébe, hogy megkérdezze a fogoly nevét,
amikor „kihallgatásra” akarja rendelni – többnyire lustaságból -; egyszerűen rátekint arra a számra,
amelyet minden fogoly köteles nadrágja, zubbonya és kabátja meghatározott helyén előírásszerűen
felvarrva viselni, azt feljegyzi – és ez következményei miatt igen rettegett esemény.
Térjünk most vissza egy küszöbön álló szállítmány esetéhez! Elvont, erkölcsi meggondolásokra
a foglyoknak ebben a helyzetben sem idejük, sem kedvük nincs. Mindegyik csakis arra gondol,
hogy életben maradjon az otthon rá váró övéi számára, és valamennyire biztonságban tudhassa a
táborlakók közül azokat, akikhez érzelmi kapcsolatok fűzik. Gondolkodás nélkül fog tehát a
szállitmányba egy másik foglyot, másik számot besoroltatni.
A fentiekből már kitűnik, hogy a kápók a negatív szelekció valamilyen fajtáját képviselik: csak a
legbrutálisabb egyedek voltak alkalmasak erre a feladatra. Tudatosan nem említjük meg itt a
kivételeket, melyek természetesen ezek között is akadtak szerencsére. De emellett az SS által
végrehajtott, úgynevezett aktív szelekció mellett létezett egy passzív is: azok közül a táborlakók
közül, akik hosszú, hosszú éveken át táborokban tartózkodtak, egyikből a másikba kerültek és így
végül tucatnyi tábort ismertek meg, átlagban csak azok tudtak életben maradni, akik ebben a
létfenntartásért dúló harcban könyörtelenek voltak és nem riadtak vissza az erőszaktól sem, sőt még
attól sem, hogy meglopják bajtársaikat. Mi mindannyian, akik ezer és ezer szerencsés véletlen vagy
isteni csoda folytán – nevezhetjük akárminek is – életben maradhattunk, mi tudjuk és nyugodtan
mondhatjuk is: a legjobbak nem tértek vissza.

A 119 104. számú fogoly beszámolója Egy pszichológiai kísérlet

Ha a 119 104. sz. fogoly itt kísérletet tesz arra, hogy leírja, amit "pszichológusként" a
koncentrációs táborban átélt, akkor elöljáróban hangsúlyozni kell, hogy a táborban természetesen
nem pszichológusként tevékenykedett, sőt – az utolsó hetek kivételével – még csak nem is
orvosként.
Ez annál is fontosabb, mivel nem az ő személyes életmódjának ábrázolásáról van szó, hanem
arról a módról, ahogyan a közönséges fogoly érzékelte a lágeréletet. És nem minden büszkeség
nélkül vallom, hogy én sem voltam több, mint egy ilyen „közönséges” fogoly, nem más, mint
pusztán a 119 104es szám. Többnyire földmunkásként és vasútépítésnél pályamunkásként
tevékenykedtem. Míg néhány kollégának olyan szerencséje volt, hogy félig-meddig fűtött,
ideiglenes ambulanciákon papírhulladékokból kötszert készíthetett, addig nekem pl. egyszer
egészen egyedül kellett egy utca alatt alagutat ásnom a vízvezetékcső számára. Ez sem volt
számomra jelentőség nélkül – ezen „teljesítményem” elismeréséül ugyanis röviddel 1944
karácsonya előtt két, úgynevezett prémiumszelvényt kaptam. Ezeket az utalványokat az az
építővállalat bocsátja ki, melynek bennünket a táborvezetőség szó szerinti munka-rabszolgaként
eladott és mely ezért a táborvezetőségnek naponként és foglyonként meghatározott összeget fizetett.
Egy ilyen prémiumszelvény a cégnek 50 pfenningjébe került és a táborban – többnyire persze csak
hetek múltán hat darab cigarettára lehetett beváltani. És most tizenkét cigaretta értékének birtokába
jutottam! Tizenkét cigaretta viszont tizenkét adag levest jelentett és tizenkét adag leves – sajnos
túlságosan is sokszor – az éhhalál előli menekvést, mintegy két hétnyi időtartamra. Hogy el is szívja
a cigarettákat, azt csak egy kápó engedhette meg magának, akinek a heti egynéhány
prémiumszelvény biztosítva volt. Megtehette azt esetleg olyan fogoly is, aki egy műhelyt vagy
raktárt vezetett és bizonyos ellenszolgáltatásokért cigarettával jutalmazták. Mindenki más, a
közönséges foglyok, azokat a cigarettákat, melyek a szokásoson felüli, életveszélyes többletmunka-
teljesítményekért kerültek a birtokába, élelemre cserélte. Kivételt képeztek azok a foglyok, akik
lemondtak életükről, helyzetüket kilátástalannak tekintették és úgy határoztak, hogy „kiélvezik” a
még rendelkezésükre álló utolsó napjaikat: ha egy bajtárs egyszer nekilátott, hogy saját maga szívja
el cigarettáit, akkor tudtuk, már nem hisz abban, hogy továbbra is kibírja és akkor valóban már nem
is bírta.
 Hát ennyi annak igazolására és magyarázatára, amit e könyv címe mond. Tegyük azonban fel
magunknak a kérdést, mi az értelme tulajdonképpen egy olyan vállalkozásnak, mint amilyent ez a
beszámoló képvisel. A koncentrációs táborokról szóló tényjelentések már elegendő számban láttak
napvilágot. Itt azonban tények csak annyiban kerülnek megemlítésre, amennyiben az egyes ember
élménye mindenkoron tényleges történés élménye; magának az élménynek szólnak tehát a
következőkben ábrázolt pszichológiai erőfeszítések. Értelmük kettős, attól függően, hogy az olvasó
saját tapasztalatából ismeri a koncentrációs tábort és annak életét vagy sem. Az olvasók előbbi
csoportjának megkíséreljük a jelenleg rendelkezésre álló tudományos módszerekkel
megmagyarázni azt, amit a válóságban átéltek. A második csoportnak azonban mindazt, ami az
elsőnek megmagyarázható, érthetővé kell tenni. Az tehát a cél, hogy a kívülállónak érthetővé váljék
a többiek élménye, a fogoly átélési módja is, és így végül megértésre találjon a sajnos igencsak
kevés számú túlélő volt fogoly különleges és pszichológiai szempontból nézve szinte teljesen
újszerű magatartása az élettel szemben. Ez ugyanis nem válik minden további nélkül érthetővé,
hiszen az érintettektől újra meg újra azt halljuk: „Nem szívesen beszélünk az élményeinkről; aki
maga is volt lágerben, annak nincs mit magyaráznunk; aki pedig nem volt, annak soha nem fogjuk
felfoghatóvá tenni, hogy ezek bennünk milyennek tűntek és tűnnek még ma is."
Módszerbeli vonatkozásban egy ilyen jellegű pszichológiai kísérlet egyébként is bizonyos
nehézségekbe ütközik. A pszichológia bizonyos tudományos távlatot igényel. Megvan.e azonban a
szükséges távlata annak, aki maga is részese volt a táboréletnek, vonatkozó megfigyeléseit éppen
akkor kellett tennie, amikor maga is átélte az eseményeket? A kívülállónak megvolt a szükséges
távlata, sőt, túl sok is belőle, de túlságosan kívül állt az események sodrásán ahhoz, hogy bármilyen
érvényes kijelentést tehessen.
Azt azonban, hogy a sodrás kellős közepén vergődött – talán nem rendelkezik ugyan kellő
distanciával, hogy valóban objektív ítéletet mondjon, – de egyedül ő van a szóban forgó élmény
birtokában. Természetesen nemcsak lehetséges, hanem felettébb valószínű is, hol a dolgokra
alkalmazott mércéje maga is torzít, ez nem iktatható ki. Csakis azon fog múlni, sikerül-e kiiktatni a
beszámolóból a pusztán személyre szólót, ugyanakkor azonban összeszedni annyi bátorságot,
amennyit szükség esetén az élmény személyes ábrázolása igényel. Egy ilyesféle pszichológiai
kísérlet valódi veszélye ugyanis nem abban rejlik, hogy személyes színezete lesz, hanem csakis
abban, ha tendenciózus jelleget ölt. Nyugodtan rábízhatom tehát másokra azt, hogy az itt
ábrázoltakat szinte a személytelenségig ismételten átszűrjék és a szubjektív élmények megjelenített
kivonatából objektív elméleteket kristályosítsanak ki.
A szóba jöhető pszichológiai teóriák kiegészítő adalékok lennének a fogság pszichológiájához,
ill. pszichopatológiájához, amely már évtizedek óta ismeretes, hiszen köztudott, hogy ehhez
adalékokat már az első világháború is szolgáltatott, amikor megismertetett bennünket először a
„szögesdrót-betegség” (barbed wire disease) kórképével, azaz a beteges lelki reakcióval, mely a
hadifogolytáborokban volt megfigyelhető. A második világháború pnvilégiumává váll aztán az,
hogy tovább gazdagítsa a „tömegek pszichopatológiáját”, ha szabad Le Bon ismert kifejezését és
könyvének címét ily módon variálnunk: először azzal, hogy neki köszönhetjük az úgynevezett
„idegháborút”, másodszor pedig azzal, hogy éppen a koncentrációs táborok élményanyagát
nyújtotta nekünk.
Ehelyütt szeretném megjegyezni, hogy ezt a könyvet eredetileg nem a saját nevem alatt akartam
megjelentetni, hanem csak a fogolyszámom feltüntetésével. Ebben a személyes élmények
nyilvánosságra hozatalával szembeni ellenszenvem vezérelt. A kézirat már tényleg kész volt,
amikor hagytam magam meggyőzni arról, hogy egy névtelen megjelentetés értéke anynyival
csökken, mint amennyivel a bevalláshoz szükséges bátorság emeli egy felismerés értékét. Ennek
folytán az ügy érdekében az utólagos törlésekről is lemondtam, ezzel a beismerésnél mutatott
bátorságot kijátszottam a magamutogatással szemben érzett féltékenység ellen – ily módon saját
magamat tréfáltam meg.

Az első fázis: Felvétel a táborba

 Kíséreljük meg saját megfigyeléseinket és a másokét, a koncentrációs táborokban gyűjtött
tapasztalatok és élményanyag tömegét, valamilyen alaprendbe rakni és nagyjából felosztani.
lly módon a fogoly lelki reakcióiban három fázis különböztethető meg: az első a felvétel a
táborba, a második a táborbeli élet és végül a harmadik, amikor bekövetkezik a táborból való
elbocsátás, ill. felszabadulás.
Vasútállomás Auschwitz
Az első fázist az jellemzi, amit felvételi sokknak lehetne nevezni; szem előtt kell azonban
tartanunk, hogy a pszichológiai sokkhatás adott körülmények között meg is előzheti a felvételt.
Hogyan is zajlott ez le például nálunk, annál a szállítmánynál, mellyel én magam is Auschwitzba
érkeztem? Tessék csak elképzelni: az 1500 emberből álló szállítmány már több éjjelen és nappalon
át úton van, olyan vonatban, melynek minden egyes vagonjában 80 ezer ember hever a poggyászán
(javainak utolsó maradványain), éspedig úgy, hogy a kocsiablaknak már csak a legfelsőbb része
látszik a sok felhalmozott hátizsák, táska stb. felett, azon lehet kitekinteni a kora hajnal
szürkeségébe. Mindenki abban a hiszemben volt, hogy az utazás célja valamely hadiüzem, melynek
kényszermunkásként bocsáttatunk rendelkezésére. A vonat megáll, látszólag nyílt pályán; nem is
igazán tudni, még Sziléziában vagyunk-e vagy már Lengyelországban. Félelmetesen hangzik a
mozdony éles füttye, visítva, mint a mozdony által megszemélyesített és nagy szerencsétlenségbe
vezetett embertömeg rosszatt sejtő segélykiáltása, miközben a vonat – nyilvánvalóan egy nagyobb
állomás előtt – tolatni kezd. Egy hirtelen sikoly a kocsikban rémülten várakozó emberek tömegéből:
„Itt egy tábla – Auschwitz!”. Ebben a pillanatban bizonyára mindegyikünk úgy érzi, megállt a
szívverése. Auschwitz fogalom volt, megtestesítője homályos, de annál ijesztőbb elképzeléseknek
gázkamrákról égetőkemencékről, tömegirtásról. A vonat lassan gurul tovább, szinte vonakodva,
mintha az általa szállított szerencsétlen embertömeget csak fokozatosan és úgyszolván kíméletesen
akarná a tény elé állítani: „Auschwitz következik”.
Most már kicsit jobban lehet látni is. A lassan kibontakozó hajnali világosságban a pályatesttől
jobbra és balra már kivehetők – kilométerhosszan – egy irdatlan méretű tábor körvonalai. Végtelen
fényszórók, – és hosszan kígyózó sorokban lerongyolódott, cafatokba burkolt emberi alakok,
szürkén a hajnali szürkületben, amint vonszolják magukat, lassan és fáradtan hömpölyögve kopár és
nyílegyenes tábori utakon – ki tudja hová? Szórványosan felhangzik egy-egy sípjel – senki sem
tudja, minek. Egyikünk-másikunk máris rémképeket lát. Én például úgy véltem, akasztófákat látok
és rajta himbálódzó alakokat. Megrémültem és ez jól volt így: mindegyikünknek percről percre,
lépésről lépésre be kellett hatolnia a nagy iszonyatba. – Végre begurultunk az állomásra. Még
semmi nem moccan. De most – vezényszavak abban a furcsamód harsogó, durva ordításban, melyet
ezentúl annyiszor fogunk hallani minden egyes táborban, és amely úgy hangzik, mint egy
meggyilkolt ember utolsó sikolya – és mégis másként: tompán, rekedten, mint olyasvalakinek a
torkából, akinek ismét és ismét így kell kiabálnia, akit újból és újból ölnek. . .
És akkor felszakítják a vagonajtókat és betódul egy kis csapat fogoly, a szokásos csíkos
rabruhában, kopaszra borotváltan, de láthatóan jóltápláltan; minden elképzelhető európai nyelven
beszélnek, de mindannyian egyöntetűen olyan jovialitással, mely az adott helyzetben valahogyan
groteszkül hangzik. Mint a fuldokló a szalmaszálba, úgy kapaszkodik alapvető optimizmusom –
mely azóta is mindig éppen a legnehezebb helyzetekben merül fel bennem – abba a ténybe, hogy
ezek az emberek nem néznek ki rosszul, láthatóan jókedvűek, még nevetnek is; hol van az megírva,
hogy én magam nem kerülheteks az ilyen foglyok viszonylag előnyös és szerencsés helyzetébe? A
pszichiátria ismeri az úgynevezett kegyelem-kényszerképzet kórképét: a halálraítélt éppen a ki-
végzése előtti utolsó pillanatban bízni kezd abban, hogy éppen ebben az utolsó pillanatban fog
kegyelmet kapni. Így kapaszkodtunk mi is reményekbe és hittük mi is az utolsó pillanatig, hogy
egyszerűen nem lesz, nem is lehet olyan szörnyű.
Nézd csak, hogy milyen pufók és pirospozsgás az arcuk ezeknek a foglyoknak! Még semmit sem
tudtunk arról, hogy ezek „kiválasztottak”, a foglyok azon csoportja, melyet arra szemeltek ki, hogy
évek óta a naponta ezrével az auschwitzi pályaudvarra érkező szállítmányokat fogadják, azaz
átvegyék a poggyászt, a benne levő vagy elrejtett értékekkel: a ritkán beszerezhető használati
tárgyakkal és a dugdosott ékszerekkel. Ezidőtájt Auschwitz a háború késői szakaszának
Európájában kétségtelenül különleges jellegű központ volt: ami ott felhalmozódott – és nem csak az
óriási raktárakban, hanem az SS-legények markában, de még a bennünket fogadó fogolycsoportok
birtokában is – arany és ezüst, platina és brilliánsok alakjában, az bizonyára egyedülállónak
tekinthető. Míg közvetlenül a kisebb táborokba való továbbszallítás előtt 1100 fogoly egyetlen – azt
hiszem legfeljebb 200 személy befogadóképességű – barakkban a puszta földön összekucorogva,
fázva és éhezve ült és állt – nem is jutott volna mindenkinek ülőhely, fekvőhelyről nem is beszélve
–, míg négy nap leforgása alatt csak egyetlenegyszer vételeztünk egy darabka kenyeret – egy főre
mintegy 150 gr jutott –, addig fültanúja voltam egyszer annak, hogyan alkuszik blokkfelelősünk az
élcsoporthoz tartozó egyik fogollyal egy platinából készült, brilliánsokkal kirakott nyakkendőtűre és
meg is kötötték az ügyletet. A legtöbb természetesen végül pálinkává változott át. Persze ma már
nem tudom, hány ezer márkába kerülhetett akkor és ott egy vidám estre elegendő mennyiségű
pálinka, de azt tudom, hogy szükségük volt a pálinkára azoknak a foglyoknak, akik már hosszú
évek óta voltak a táborokban. Ki vehetné rossz néven az ilyen embertő1, ha ilyen belső és külső
helyzetben kábulatra vágyott? Kivételt képezett az a fogolycsoport, mely gyakorlatilag korlátlanul
jutott alkoholhoz, még akár az SS révén is: azok a foglyok, akiket a gázkamráknál és égető-
kemencéknél foglalkoztattak és akik nagyon is tudatában voltak annak, hogy – amint egy másik
fogolycsoport leváltotta őket – maguk is azon áldozataik útját fogják követni, akikkel szemben
hóhérsegéd-szerepre kényszerültek.

Az első szelekció

A mi szállítmányunkban többé-kevésbé mindegyikünkben olyan kegyelem-kényszerképzet élt

tehát, miszerint minden még egészen jóra fordulhat. Fel sem tudtuk még fogni, mi játszódik most le,
annak értelmét csak estefelé kezdtük tisztábban látni. Arra utasítottak, hogy minden poggyászunkat
hagyjuk a vagonban, szálljunk ki és alkossunk egy-egy oszlopot, külön a férfiak és külön a nők, és
így vonuljunk el egy magasabb rangú SS-tiszt előtt. Furcsamód volt annyi merszem, hogy – jól-
rosszul a kabátom alá rejtve – magammal vigyem a kenyércsókomat. Látom, ahogyan az oszlopom
egyenként közelíti meg az SS-tisztet. Számítgatni kezdek: ha észreveszi a nehéz kenyérzsákot,
ahogyan oldalra húz engem, egy pofon biztosan kijár, amelytől a sárba repülök – ez a
következmény már máshonnan ismerős volt. Inkább ösztönösen igyekszem egyre jobban
felegyenesedni, hogy minél közelebb kerüljek a tiszthez, nehogy észrevegye: terhet rejtegetek. Most
itt áll előttem: magas, karcsú, fess, kifogástalan és ragyogóan tiszta egyenruhában – egy elegáns,
ápolt ember, éles ellentétben azokkal a nyomorult alakokkal, amilyenek mi voltunk: kialvatlanul és
elhanyagolt külsővel. Ő pedig nemtörődöm tartással áll előttünk, jobb könyökét megtámasztja bal
kezével, jobb kezét felemelve tartja és mutatóujjával apró integető mozgást végez – hol balra, hol
jobbra – jóval többször jobbra... Egyikünknek sem volt a leghalványabb fogalma sem arról,
micsoda jelentőséggel bírt ennek az emberi mutatóujjnak parányi mozdulata – hol balra, hol jobbra
– jóval többször jobbra. Most én vagyok soron. Röviddel ezelőtt valaki odasúgta nekem, hogy a
jobbra (a néző felől) menők munkára, a balra menők pedig egy munkaképtelenek vagy betegek
részére való táborba kerülnek. Hagyom a dolgokat a maguk útján haladni, most először – majd ezt
követően még oly nagyon sokszor. Kenyérzsákom bal felé húz, nyújtózkodom és felegyenesedem.
Az SS-tiszt vizsgálódva nézeget engem, úgy látszik meghökken vagy kétségei támadnak, mindkét
kezét vállamra teszi – igyekszem peckesnek hatni, feszesen és egyenesen állok –, aztán lassan fordít
egyet a vállamon, úgy hogy jobbra fordulok, és én elvonulok jobbra.
Estére már megvilágosodott előttünk ennek a mutatóujjal való játéknak a jelentősége: ez volt az
első szelekció! Az első döntés lét vagy nemlét felől; szállítmányunk döntő többsége, mintegy 90%-a
számára ez jelentette a halálos ítéletet, melyet a következő néhány órán belül már végre is hajtottak.
Akit – tőlünk nézve – balra irányítottak, az a pályaudvari rakodóról egyenesen az egyik
krematóriumi épületbe menetelt, ahol – mint azt az ott foglalkoztatottak elinondták nekem – több
európai nyelven elolvashatta, hogy az épület „fürdő”. Ezután a balra irányítottak mindegyikének
kezébe nyomtak egy darab RIF-szappant. Ami ezt követően játszódott le, arról legyen szabad
hallgatnom, mivel sokkal hitelesebb beszámolók ezt már hírül adták. Mielőttünk – az akkor
szállítmány kisebbsége előtt – ugyanaznap estéjén vált ismeretessé. Megkérdeztem már régebben a
táborban levő bajtársakat, vajon hová kerülhetett P. kollégám és barátom? „Balra küldték?” „Igen.”
mondtam. „Akkor ott láthatod”, felelték. Hol? Egy kéz rámutat egy néhányszáz méternyire
magasodó kéményre, melyből sok méter magas jellegzetes szúróláng kísértetiesen kígyózik a szürke
lengyel ég felé, hogy azután sötét füstfelhőként foszoljon szét. Mi van ott? „Ott lebeg a barátod az
ég felé” kapom a durván hangzó választ. Még mindig nem értem, de lassacskán aztán mégiscsak
kezdem érteni – amint „beavatnak”.
Fentieket csak előzetesként mondtam: el. Pszichológiailag nézve, a pályaudvar előtt állva, a
hajnali szürkületben eltöltött időtől a táborban való első elalvásig még hosszú, hosszú út állt
előttünk. Menetoszlopunk útja a pályaudvartól, futólépésben és az SS-őrszemélyzet lövésre kész
puskáitól kísérve, magasfeszültségű árammal töltött szögedróttal szegélyezett folyosón vezetett a
táboron keresztül a fertőtlenítő fürdőbe, mely – legalábbi számunkra, az első szelekcióban kiválasz-
tottak számára – valóságos fürdő volt. Ismét tápot kapott kegyelem-kényszerképzetünk: az SS
kimondottan rendesnek tűnt. Rövidesen azonban rá kellett jönnünk: csak addig kedvesek hozzánk,
míg karórát láttak a csuklónkon és igen jóindulatú hangon felszólitottak azok átadására, mivel
amúgy is le kell adnunk mindent, ami rajtunk van. Mindegyikünknek az járt a fejében, elveszett –
hát elveszett, miért is ne kapná meg az órát inkább ez a viszonylag rendes ember? Ezért talán
egyszer valami előnyhöz tud juttatni.
Elképesztő sietséggel rángatják le magukról az emberek mindazt, ami rajtuk van; minél jobban
közeledik a határidő vége, annál idegesebben és tehetetlenebbül ráncigálják ruha- és fehérnemű-
darabjaikat, a pántokat és szíjakat stb. Máris hallani az első csattanásokat: bikacsök-ütlegek
zuhognak a meztelen testünkön... Ezután beterelnek a tussolóba. Felállunk. Alig ismerjük meg
egymást. De örömmel és boldogan állapítják meg egyesek, hogy a zuhanyzótölcsérekből valóban –
víz csepeg . .

Amink maradt: a puszta lét

Amíg várunk a zuhanyunkra, úgy igazából átéljük meztelenségünket: a tényt, hogy most már
valóban másunk sincs, mint ez a meztelen test – az megfosztva szőrzetétől –, hogy most már
semmink sincs a puszta létünkön kívül. Mi maradt még meg korábbi életünkhöz kapcsolódó külső
láncszemként? Nekem pl. a szemüveg és az öv, bár az utóbbit aztán szintén el kellett cserelnem egy
darab kenyérért. Akinek volt sérvkötője, annak részére akadt este még egy kis külön izgalom is:
barakkunk blokkfelelőse üdvözlőbeszédet tartott, melyben becsszóra kijelentette, hogy azokat,
akiknek sérvkötőjébe „dollár vagy nemesfém” van bevarrva, sajátkezűleg akasztja fel „arra a
gerendára”, amelyre rá is mutatott; büszkén hangsúlyozta, hogy erre blokkfelelősként, a tábori
szabályzat szerint, joga van.
A cipők körül, melyeket elvben megtarthattunk, még külön események zajlottak. Attól, akinek
még valamelyest is jó lábbelije volt, végül is szintén elvették, helyette kiszolgáltattak neki
valamilyen nem is összeillő párat. Aki azonban követte az előtérben bőségesen kikérdezett öreg
foglyok látszólag jóindulatú tanácsait – megnyirbálta szép, magas, kanadai, fűzős csizmáját úgy,
hogy levágta a felsőrészét és ezen „szabotázs-cselekmény” álcázásaként szappannal még be is kente
a vágási felületet –, annak aztán este elmúlhatott a nevethetnékje, hiszen látszólag csak erre vártak
az SS~egények. Most ugyanis felsorakoztattak bennünket lábbelijeink ellenőrzésére.

Fertőtlenítés

Most tehát várunk egy barakkban, amely a „fertőtlenítő” előterét képezi. Az SS takarókkal
jelenik meg, azokba kell beledobálni az összes konzervet, órát, ékszert. Még akadnak közöttünk – a
kisegítő „öreg” foglyok legnagyobb mulatságára olyan naivak is, akik megkérdezni merészelik,
nem lehetnes megtartani legalább a jegygyűrűt vagy egy medált, egy talizmánt, egy emléket.
Igazából még senkinek nem akaródzik elhinni, hogy a szó szoros értelmében mindent elvesznek
tőlünk.
 Megkísérlem, hogy bizalmamba vonjam a régi foglyok egyikét. Odasomfordálok hozzá,
rámutatok a kabátom belső zsebében levő papírtekercsre és megszólitom: „Figyelj csak ide! Itt van
nálam egy tudományos mű kézirata, – tudom, mit akarsz mondani, tudom, megúszni élve, a puszta
életet megmenteni, ez minden, ez már a legtöbb, amit a sorstól kérhetünk. De nem tehetek róla,
ilyen nagyzási hóbortom van, többet akarok kicsikarni. Meg akarom tartani ezt a kéziratot,
valamilyen módon megmenteni, hiszen életművemet tartalmazza; értesz engem?” Akkor érteni
kezd, igenis ért, elkezd vigyorogni, egész arca széltében, először sajnálkozóan, aztán egyre inkább
mulatva, gúnyosan. csúfolódva, míg végül eltorzult vonásokkal rámordít – kérdésemet egyetlen
szóval nyugtázva, azzal a szóval, mely a tábori fogoly szókincsében „a” szóként ismét és ismét
hallható volt azóta is. Azt bömböli: „szar!”. Most már tudom, hogyan állnak a dolgok. Azt teszem,
ami ezen első szakasz pszichológiai reakcióinak csúcspontját képezi: záróvonalat húzok egész
eddigi életem alá.
Hirtelen megmozdul a tanácstalanul vitatkozó, ijesztően sápadt arccal álldogáló bajtársak
tömege. Ismét a rekedt hangon ordított vezényszavak; mindannyiunkat rohamléptekkel, ütlegek
közepette, beterelnek az igazi, közvetlen fürdőelőtérbe. Itt állunk egy csarnokban, melynek közepén
egy SS-legény arra vár, hogy csoportunk létszáma teljes legyen. Aztán elkezdi: „Adok nektek két
percnyi időt. Nézem az órámat. Ebben a két percben le kell vetkőznötök; mindent le kell raknotok
ide, semmit sem vihettek magatokkal, kivéve a cipőt, övet vagy nadrágtartót, egy szemüveget és
adott esetben a sérvkötőt. Számolom a két percet – rajta!”
Akire a lábbelijének felmutatásakor a csizmaszár levágásának gyanúja esett, annak egy kis
mellékhelyiségben kellett felsorakoznia. És rövidesen ismét hallatszott a bikacsök csattanó zaja és a
megkínzott emberek jajgatása, jó hosszú időn át.

Az első reakciók

Így foszlott szét egyik illúzió a másik után. Ha esetleg egyikünk-másikunk még táplált volna
ilyeneket magában. Most azonban valami legtöbbünk számára teljesen váratlan hangulat, az
akasztófahumor kap el bennünket. Tudjuk, ezen az oly nevetségesen csupasz életen kívül már
semmi vesztenivalónk nincs. Zuhanyozás közben odakiáltunk egymásnak vicces, vagy legalábbis
viccesnek szánt megjegyzéseket és görcsösen igyekszünk elsősorban saját magunkat, majd egymást
is felvidítani. Mert, hangsúlyozom, a zuhanyrózsákból valóban víz folyik!. . .
Az akasztófahumoron kívül még egy másik érzés kezd eluralkodni rajtunk: a kíváncsiság. Én
magam egy egészen más területről ismerem ezt a beállitottságot, mint alapmagatartást egy
különleges élethelyzet reakciójaként. Minden alkalommal, amikor életveszélybe kerültem, tehát már
korábban is, pl. hegymászás közben történt viszonylag szerencsés kimenetelű zuhanásokkor a
történés másodperceiben (valószínűleg csak másodperc-töredékek voltak) mindenkor csak egy
hirtelen lezajló külső esemény kiváltotta magatartásformát ismertem, kíváncsiságot – kíváncsiságot
aziránt, megúszom-e élve vagy sem, koponyaalapi törést szenvedek-e vagy más csontom törik stb.
Auschwitzban is ez a hangulat uralkodott, ez az a világot szinte tárgyiasító és az embert távol tartó,
szinte hűvös kíváncsiság, a szemlélődés és várakozás hangulata, melybe ilyen pillanatokban a lélek
visszahúzódik, igyekszik magát átmenekíteni. Kíváncsiak lettünk, hogy mi minden fog most
történni és mik lesznek a következmények. Következményei pl. annak, hogy bennünket most
anyaszült meztelenül és még vizesen a zuhanyozás után, a késő őszi hidegben a szabadban
álldogálni hagynak. És ezt a kíváncsiságot a következő napokban a meglepetés váltja fel,
meglepetés afelett, hogy egyikünk sem lett még csak náthás sem.
Az újonnan érkezett foglyok közül még nagyon soknak lesz hasonló meglepetésekben része. Aki
közülük medikus, az mindenekelőtt egyet tanul meg: a tankönyvek hazudnak. Valahol az szerepel,
hogy az ember annyi és annyi órán túl nem bírja ki alvás nélkül. Teljesen téves! Az ember mindig
azt képzelte be magának, hogy ezt vagy azt nem tudja megtenni, vagy hogy ezt vagy azt nem bírja
nélkülözni; nem tud elaludni, ha . ., nem tud élni . . . nélkül. Auschwitzban az első éjszakán
emeletes háromszintes ágyon aludtam, mindegyiken (kb. 2X2,5 m területen) puszta deszkákon 9
ember feküdt; és a takarózáshoz minden emeletnek, tehát közösen 9 személynek két takarója volt.
Természetesen csak az oldalunkon feküdhettünk, egymáshoz szorítva és egymásba préselve, ami
viszont a külső hőmérséklet és a barakk fűtetlensége miatt nem is volt annyira előnytelen. Cipőt
nem volt szabad ezekbe az úgynevezett „boxokba” felvinni, bár némelyek, teljesen szabálytalanul
és mit sem törődve a rátapadt sárral, fejpárna gyanánt használták. Egyébként más választásunk nem
is igen maradt, mint hogy fejünket a szinte kificamítva felfelé tartott karunkon nyugtassuk.
Mindennek ellenére az alvás megszünteti a tudatot és ezzel kiiktatja a helyzet fájdalmas voltát.
Megemlíthető a meglepetések közül még egynéhány arról, hogy mi mindent tud az ember: a
lágerélet egész idejét kibírni fogmosás nélkül és a táplálék bizonyára tetemes vitaminhiánya
ellenére egészségesebb foghússal bírni, mint bármikor ezt megelőzően, beleértve a
legegészségesebb táplálkozás időszakait is. Vagy: féléven át ugyanazt az egy inget viselni, egészen
addig, míg a legjobb akarat mellett sem látszik már meg rajta, hogy valaha ing volt; vízvezeték-
befagyás miatt napokon át, nem mosakodni, még részletekben sem, és nem kapni gennyező sebeket
a felmart és a földmunkálatoktól szennyes kezeken. (Utóbbi persze csak addig volt igaz, amíg be
nem következett a fagyások hatása.) Vagy: olyan emberként, akit azelőtt a szomszédos szobából
átszűrődő legkisebb zaj is felébresztett, úgy, hogy nem tudott ismét elaludni, most ott feküdni egy
bajtárshoz szorítva, akinek orrából – a saját füledtől néhány centiméternyire – heves horkolás
hallatszik. És mégis, mély álomba merül mindegyikünk, amint ledől.
Itt kellett, hogy valóban a tudatunkig hatoljon, mennyire helytálló Dosztojevszkij azon mondata,
miszerint egyszer egyenesen olyan lényként jellemzi az embert, mely mindenT meg tud szokni.
Megkérdezhetnének bennünket és meg is tudnánk mondani, meddig helytálló az, hogy az ember
mindent meg tud szokni; igen – fogjuk válaszolni, de ne is kérdezzék, hogyan...

"Nekimenni a drótnak?"

De még pszichológiai vizsgálatunknál tartunk, és azidőtájt – a körülöttünk és bennünk zajló

történések sodrában – még nem tartottunk ott, még csak a lelki reakció első fázisában voltank. A
helyzet kiuttalansága, a ránk naponta, minden órában és minden percben leselkedő halálos veszély,
mások – a többség – halálának közelsége, mindez szinte magától értetődővé tette, hogy szinte
mindegyikünkben, még ha csak rövid időre is felmerült az öngyilkosság gondolata. Világszemléleti
alapállásból kiindulva – mely a későbbiek során még élesebben ki fog világlani – az Auschwitzban
töltött első estémen, közvetlenül elalvás előtt, ünnepélyes fogadalmat tettem magamnak arra, hogy
nem szaladok neki a drótnak. Ezzel a lágerszerte szokásos kifejezéssel jelezték az öngyilkosság
lágerszerte szokásos módját: a magasfeszültségű árammal töltött szögesdrót érintését. Nem
nekimenni a drótnak, ez a negatív elhatározás tulajdonképpen senkinek nem esett nehezére
Auschwitzban, az öngyilkossági kísérlet ott tulajdonképpen meglehetősen tárgytalan volt. Az
átlagos táborlakó – pusztán valószínűségszámítások vagy számszerű életelvárások alapján alig
bízhatott abban, hogy azon kevesek egyike lesz, akik túlélhetik az összes többi, még előtte álló
szelekciókat és szelekciófajtákat. Auschwitzban a még sokkos állapotban levő fogoly egyáltalán
nem fél a haláltól. Már ottléte első napjaitól fogva nem rémíti a gázkamra, szemében olyasmit
jelenít meg, ami megkíméli őt az öngyilkosságtól.
Én, saját személyemben és elfogulatlan bajtársak ismételt kijelentései értelmében, aligha
tartoztam azok közé, akiket a felvételi sokk nagyon letört volna, ezt bátran állíthatom. Ennek
ellenére csak mosolyogni tudtam, és ezt egészen őszintén, azon a jeleneten, amely az első
auschwitzi éjszakánkat követő delelőttön játszódott le: a „blokkzárlat” ellenére – meghatározott
megbízás nélkül senki el nem hagyhatja a barakkját – egy ismerős kolléga, aki már hetekkel
előttünk érkezett Auschwitzba, becsempészte magát a barakkunkba. Meg akart bennünket
nyugtatni, felvilágosítani és vigasztalni. Már annyira lesoványodva hogy először alig ismertünk reá,
de többé-kevésbé tettetett vidámsággal és nemtörődömséggel, az idő rövidsége miatt ajánlatosnak
tartott sietséggel, néhány tippel szolgált: „Ne féljetek! Ne féljetek a szelekcióktól! M. (a tábor SS-
orvosa) kedveli az orvosokat.” (Ez nem volt igaz, de ehelyütt nem kívánok kitérni arra, milyen
hamis és ördögi volt az a látszat, amelyben ez az „orvos” feltüntette magát. Én csak egyet tudok:
egy blokkorvos, maga is fogoly, hatvan év körüli ember, elmondta nekem, hogy könyörgött Dr. M.-
nek, hogy adja ki neki a fiát, akit a gázkamrába szántak – Dr. M. ezt ridegen és határozottan
elutasította.) „Csak egyet kérek tőletek és azt tanácsolom is nektek, borotválkozzatok, lehetőleg
naponta, akármivel is, felőlem akár üvegcseréppel, vagy adjátok oda utolsó darab kenyereteket
azért, hogy valaki megborotváljon. Ettő1 fiatalabbnak fogtok tűnni, arcotok rózsásabbá válik attól,
hogy megkapargatjátok. Csak nem megbetegedni, csak nem betegnek látszani! Ha életben akartok
maradni, erre csak egyetlen eszközötök van: munkaképesség látszatát kelteni. Elegendő, ha valaki
egy apró, jelentéktelen sérülés miatt, vagy ha nyomja a cipő, sántít. Ha az SS észreveszi az ilyent,
odainti és másnap már garantáltan a gázba megy. Tudjátok-e, hogy mit neveznek minálunk
muzulmánnak? Egy nyomorult leromlott alakot, aki betegnek látszik, le van soványodva, fizikailag
már nem bírja a nehéz munkát. Előbb-utóbb, de inkább előbb minden muzulmán a gázba vándorol.
Tehát még egyszer: borotválkozzatok, álljatok és járjatok mindig egyenesen! Akkor nem kell
félnetek a gáztól. Ahogyan itt álltok előttem – bár még csak 24 órája sem vagytok a táborban –
egyikőtöknek sem kell tartania a gáztól, talán egyvalakit kivéve – téged.” És rám mutatott. Nem
haragszol rám, ugye? De nyiltan megmondom mindannyitoknak: legfeljebb ez itt” – ismét felém
intett a fejével – „közületek legfeljebb ő jöhet számításba a legközelebbi szelekciónál. Nyugodjatok
hát meg!” Esküszöm: én akkor mosolyogtam, és meg vagyok győződve arról, hogy helyemben és
azon a napon senki nem tett volna másként.
Gotthold Ephraim Lessing volt az, aki egyszer azt mondta: „Aki egyes esetekben nem veszti el
az eszét, az sohasem veszti el”. Egy abnormális helyzetben éppen az abnormális reakció a normális
magatartás. Pszichiáterként is szinte elvárjuk, hogy minél normálisabb egy ember annál
abnormálisabban reagáljon arra a tényre, hogy abnormális körülmények közé került, mintha egy
elmegyógyintézetbe vették volna fel. A fogoly reakciója is – arra, hogy egy koncentrációs táborba
került ilyen abnormális lellciállapotot tükröz, önmagában véve azonban normális és – mint látható
lesz – tipikus érzelmi reakció, amennyiben azt az adott helyzettel összefüggésben szemléljük.

A második fázis – a táborbeli élet

Apátia

A reakció előzőekben ábrázolt módja néhány nap múltán kezd megváltozni. A sokk első
szakasza után a fogoly átcsúszik a második szakaszba, a relatív apátia szakaszába. Fokozatosan
bekövetkezik a belső elhalás. Eltekintve a már taglalt különböző indulati reakcióktól, az újonnan
beszállított fogoly a tábori élet kezdő időszakában másféle érzelmi hullámzások kínját is átéli, és
ezeket mind igyekszik mielőbb kiölni magából. Itt van először is a végtelen vágyakozás az otthon
maradottak után. Ezt a vágyakozást olyannyira égető fájdalomként lehet megélni, hogy már
egyetlen érzelem uralkodik: az elmúlásé. Aztán meg itt van az undor: undor attól a sok csúfságtól,
mely – már pusztán kívülről is – körülveszi a foglyot. Mint a legtöbb bajtársát, őt is rongyokba
„öltöztették”, melyhez képest egy madárijesztő elegánsnak mondható. A táborban, a barakkok
között nincs más, csak sár, és minél többet foglalatoskodnak annak eltakarításával, a planírozással,
annál inkább kerül a fogoly érintkezésbe vele.
Éppen az újonnan beszállítottakat osztják be szívesen olyan munkacsapatokba, melyeknek
latrinák tisztítása, trágya elhordása stb. a feladata. Ha aztán a göröngyös földúton a trágyalé –
szokásosan – az arcába fröccsen, akkor a fogoly arcának rándulását vagy a letörlés kísérletét a kápó
minden bizonnyal csak botütéssel nyugtázza, mert felháborodik a fogoly úgymond
„kényeskedésén”. A normális érzelmi megnyilvánulások kiirtása azután egyre tovább halad. Eleinte
a fogoly elfordítja a fejét, ha sorakozóra rendelik azért, hogy végignézze valamely csoport büntető
gyakorlatoztatását. Még ott tart hogy nem bírja elviselni a szadista módon megkínzott bajtársainak
látványát, akiknek órákon át kell a sárban fekvőtámaszokat végezni, fel-le, le-fel, amihez az ütemet
a lezúduló ütlegek diktálják. Napok vagy hetek múltán azonban már másként reagál: kora
hajnalban, még sötétben, ott áll munkacsapatában, menetkészen a tábor egyik útján, a kapu előtt;
kiabálást hall, odatekint és végignézi, hogy egyik bajtársát újra és újra a földre öklözik, felrángatják,
ismét leütik, és miért? Mert lázas, de csak éjjel óta, és így nem ellenőriztethette idejekorán az
ambulancián lázmagasságát, aminek alapján beteget jelenthetett volna. Most azért büntetik, mert
kísérletet – eleve kilátástalan kísérletet tett arra, hogy reggel vegyék betegállományba, ne kelljen
munkára kivonulnia. A szemtanú azonban, aki pszichikai reakcióinak második fázisánál tart, már
nem fordítja el tekintetét. Közömbösen, eltompulva, nyugodtan végig tudja nézni. Vagy: amikor ő
maga este ott áll a zsúfolt ambulancián, abban reménykedve, hogy éhségödémája vagy sérülései
vagy lázas állapota folytán két napra „kímélőbe” helyezik, mely idő alatt nem kell kivonulnia
munkára, – akkor nyugodtan végignézi azt is, ahogyan egyszer csak behoznak egy tizenkét éves
fiút, akinek a táborban már nem akadt cipője és ezáltal kénytelen volt az órák hosszat tartó
sorakozón mezítláb állni a hóban, és ezenkívül napközben külső munkát végezni; lábujjai lefagytak
és az ambulancia orvosa most az elhalt, megfeketedett ujjperceket csipesszel távolítja el az ízü-
letekről. Undort, iszonyatot, részvétet, felháborodást – mindezt szemlélőnk az adott pillanatban már
képtelen volt érzékelni. Szenvedők, betegek, haldoklók, halottak – néhány hetes táborélet után
mindez már annyira megszokott látvánnyá válik, hogy meghatódást már nem vált ki.
Ez ideig egy flekktífusz-barakkban feküdtem, körülöttem csupa nagyon lázas és deliráló beteg,
sokan voltak közöttük haldoklók. Éppen az imént ismét meghalt egy beteg. Mi történik, most már
sokadszor, oly sokadszor, hogy már semmiféle érzelmi reakciót nem tud kiváltani? Szemtanúja
vagyok annak, ahogyan egyik bajtárs a másik után odasomfordál a még ki nem hűlt hullához: az
egyik megszerzi az ebédből megmaradt néhány szem mocskos krumplit, a másik megállapítja, hogy
a hullán levő facipő még mindig jobb állapotban van mint a sajátja, és kicseréli azzal, – a harmadik
ugyanezt teszi a halott kabátjával, végül valaki már annak is örül, hogy szerzett egy darabka
spárgát, gondolják csak el, valódi spárgát! Részvétlenül nézem a halottat. Végül összeszedem
magam és utasítom az „ápolót”, hogy vigye ki a hullát a barakkból (egy földkunyhóból). Amint erre
rászánja magát, megragadja a hulla lábát, hagyja lepuffanni arra a keskeny átjáróra, mely elválasztja
a balra és jobbra levő két deszkasort – mindegyiken 50 lázas beteg fekszik – és végigvonszolja a
göröngyös földpadlón a barakk ajtajáig. Ott két lépcsőfok vezet felfelé, a szabadba – ezek mindig
problémát okoznak számunkra, akik az örökös éhezéstől már annyira legyengültünk, hogy kezünk
segítsége nélkül, melyekkel felhúzódzkodhatunk az ajtófélfán, nem is tudjuk saját súlyunkat erre a
2X20 cm-es magasságra pusztán lábunk erejével felhúzni. Most odaért az ember a hullával.
Erőlködve vonszolja először saját magát, majá aztán a hullát is fel és ki, először a hulla lábát, aztán
a törzsét, míg aztán félelmetes koppanással a koponya is túljut a két lépcsőfokon. Rögtön ezután a
barakkhoz ér a kondér a levessel, kiosztják és befalják. Az én helyem közvetlenül az ajtóval szem-
ben van, a barakk másik végén, a közvetlenül a padozat felett levő egyetlen kis ablaknál. Hideg
kezemmel átfogom a fonó levesescsajkát és míg mohón szürcsölöm annak tartalmát, véletlenül
kisandítok az ablakon: kintről az ablakon át bebámul az éppen kihurcolt hulla merev szeme. Két
órája sincs, hogy még beszélgettem ezzel a bajtárssal. Tovább szürcsölöm a levest. Ha nem
csodálkoztam volna – szinte szakmai érdeklődésből – saját érzéketlenségemen, ez az egész jelenet
meg sem maradt volna emlékezetemben, annyira hiányzott belőle mindennemű érzelem.

Ami fáj

Az apátia, az érzelmek eltompultsága, a belső nemtörődömség, a közönyössé válás – a

lágerfogoly lelki reakcióinak jellemzői a vázolt második fázisban – lassan már érzéketlenné teszik
azzal szemben is, hogy naponta, óránként verik. Ez az érzéketlenség egy felettébb szükséges
páncélréteg, amivel a fogoly idejekorán beburkolja lelkét: ütlegelést kap a fogoly a táborban a
legcsekélyebb okokért – de akár teljesen ok nélkül is. Egy példa: azon az építkezésen, ahol
dolgozom, elosztják a „kenyéridőt”. Felsorakozunk, egyikünk a másikunk mögött. A mögöttem álló
feltehetően egy gondolatnyit oldalt állt, ami – talán optikai szimmetria-érzékéből kifolyólag – nem
tetszett az SS-őrszemnek; bár fegyelem szempontjóból ez teljesen közömbös és felesleges volt –
hiszen egy teljesen egyenetlen, még planírozatlan terület kellős közepén álltunk –, nem tetszett neki.
Nekem mindenesetre sejtelmem sem lehetett arról, mi történik a hátam mögött, és arról sem, mi
játszódhatott le az őrszem lelkében. De egyszerre csak két erős ütést éreztem a fejem tetején. Csak
ezt követően vettem észre, hogy az őrszem ott áll mellettem és a bunkóját használta.
Az ütések okozta fájdalom nálunk, felnőtt foglyoknál éppen úgy. mint egyébként fenyített
gyerekeknél, nem annyira lényeges, mint a leki fájdalom, azaz az igazságtalanság miatti
felháborodás, illetve az indokolatlanság az, ami az adott pillanatban fáj. Így érhető, miért fájhat még
jobban is adott körülmények között olyan ütés, mely esetleg még célba sem talált. Egyszer pl. ott
állok a nyílt pályán, hóviharban. Ennek ellenére nem hagyhatjuk abba a munkát. Szorgalmasan
tömöm a sínközöket kaviccsal, már csak azért is, hogy ne fázzak annyira. Egy pillanatra
megszakítom tevékenységemet, hogy kifújjam magam és a kapámra támaszkodom.
Szerencsétlenségemre éppen akkor fordul felém az őrszem és természetesen úgy véli, hogy
lazsálok.
Ami most – mindennek és a már kifejlődőben levő eltompulás ellenére.fáj, az nem az, hogy
valamilyen dorgáló prédikációra vagy verésre számíthatok, hanem az, hogy ez az őrszem még csak
szidalmazásra sem méltatja ezt az – emberre már csak hozzávetőlegesen hasonlitó – alakot,
amilyennek feltehetően látszom az ő szemében. Amit viszont tesz, az az, hogy szinte játékosan
felszed egy kavicsot a földről és felém hajítja. Úgy éreztem, egy háziállatot szoktak így
figyelmeztetni „munkakötelességére”, egy állatot, amelyhez annyira nem fűz érzelmi kapcsolat,
hogy „még büntetés sem jár” neki.

A gúny szolgáltatja a zenét

Ezek után érthető tehát, hogy az ütlegelést kísérő gúny a legfájdalmasabb. – Egyik alkalommal
nehéz, hosszú talpfákat cipelünk a lefagyott vágányokon át. Ha valaki megbotlik, nemcsak saját
maga kerül veszélybe, hanem azok a bajtársak is, akik ugyanezen súly alatt görnyednek. Egyik kol-
légóm és régi barátom születésétől fogva csípőficamban szenved. Boldognak mondhatja magát,
hogy ennek ellenére dolgozhat, hiszen a hozzá hasonló testi fogyatékosok számára mindennemű
„szelekció” gyakorlatilag a gázkamrába vezető biztos halált jelenti. Most biceg éppen át a síneken,
egy különösen nehéz talpfa terhe alatt sántikálva. Látom, hogy meginog – néhány lépésnyire a
lerakodóhelytől: úgy látom, összerogy és magával rántja a többieket is. Az én vállamra még nem
rakták fel a következő gerendát, ösztönösen odaugrom tehát, hogy megtámogassam és segítsek neki
a cipelésben. De máris lecsap egy bunkó a hátamra s vad ordibálással elrángatnak és
visszarendelnek a helyemre. Pedig ugyanaz a felügyelő néhány perccel ezt megelőzően gúnyosan
azt vetette a szemünkre, hogy nékünk disznóknak, fogalmunk sincs a bajtársi szellemről.
Egy másik alkalommal mínusz húszfokos hidegben, egy erdőben, hozzáfogunk felcsákányozni a
teljesen átfagyott felső földréteget; vízvezetéket kell fektetni. Ezidőtájt már nagyon leromlott fizikai
állapotban voltam. Jön a munkafelügyelő, pufók, pirospozsgás arccal, mely leginkább disznófejre
emlékeztet. Feltűnik, hogy irigylésre méltóan meleg kesztyűt hord, meg szőrmebéléses bőrkabátot,
míg mi ebben a zord hidegben kesztyű nélkül vagyunk.
Egy ideig némán figyel. Rosszat sejtek, mert előttem pontosan ellenőrizhető mennyiségben
fekszik a már kicsákányozott föld. És akkor rázendít: „Te disznófajzat, már jó ideje figyellek! Majd
megtanítlak én dolgozni! Még ha fogaddal is kell feltépned a földet! Itt fogsz megdögleni, errő1
kezeskedem! Két nap alatt beledöglesz! Látszik rajtad, hogy soha életedben nem dolgoztál. Mi is
voltál te, disznó? Üzletember? Mi?” Nekem már minden mindegy, hiszen komolyan kell vennem
azt a fenyegetését, hogy rövidesen tönkretesz. Felegyenesedem és erősen a szemébe nézve
mondom: „Orvos voltam, szakorvos.” „Micsoda? Orvos voltál? Kicsaltad a pénzt az emberek
zsebéből, azt elhiszem!” „Munkavezető úr, véletlenül ellenszolgáltatás nélkül végeztem munkám
zömét, a szegények részére létesített ambulanciákon”. De ez már a soknál is több volt számára.
Rámveti magát, a földre lök és ordít, mint egy megszállott, már azt sem tudom, mit is. De
szerencsém volt. Munkacsapatom kápója nagyon le volt nekem kötelezve. Szívébe zárt, amióta a
munkahelyhez vezető többórás meneteléseink közben meghallgattam szerelmi történeteit és
házasságának válságait. Hatást gyakorolt rá, hogy érezhetően szakmai megértéssel hallgattam meg
és nemcsak diagnosztizáltam, hanem egynéhány terápiás tanacsot is adtam. Azóta hálát érzett
irántam, mely már jónéhány napja igen nagy értékű volt számomra. Ez az érték abból állt, hogy a
többnyire 280 emberből álló menetoszlopunk első ötös sorában biztosított nekem helyet,
közvetlenül maga mellett. Ennek nagy jelentősége volt számomra. Ehhez a következőket kell
elképzelni: kora hajnalban, még sötétben, felsorakozunk. Mindenki retteg attól, hogy elkésik és
emiatt csak a hátsó sorok egyikében kap helyet. Amennyiben ugyanis egy másik, hátrányos és
népszerűtlen „munkakommandóhoz” emberekre van szükség, akkor megjelenik a táborfelelős –
rettegett pillanat –, és éppen a hátsó sorokból halássza ki a szükséges számú embert. Ezeknek kell
aztán kivonulniok valamely – akármilyen okból különösen rettegett – idegen és szokatlan
munkakommandóhoz. De előfordul az is, hogy a táborfelelős – hogy áthúzza a „spekulánsok”
számításait – éppen az első ötös sorokat kaparintja meg. Mindennemű könyörgést és tiltakozást
néhány jólirányzott rúgás elhallgattat és a kiválasztott áldozatokat ökölcsapásokkal és ordítással
hajtják a sorakozótéren keresztül. Addig, amíg az én kápóm ömlengései tartottak, ilyesmi velem
nem fordulhatott elő. Garantáltan megvolt mellette a fenntartott, tiszteletbeli helyem. És még
valami: mint majd minden táborlakó, abban az időben én is már erősen szenvedtem az éh-
ségödémától. Lábszáraim annyira megdagadtak, és ezáltal a bőr annyira feszült rajtuk, hogy alig
tudtam térdeimet behajlitani; a cipőket viszont nyitva kellett hagynom, hogy dagadt lábaimmal
beleférjek. Kapca vagy zokni, még ha lett is volna ilyesmink, már bele sem fért volna. Így
félmeztelen lábam mindig vizes volt, cipőm mindig tele hóval. Ez persze hamarosan fagyásokat,
kisebesedett fagysérüléseket okozott. Szó szerint minden egyes lépés pokoli kínokkal járt. Ehhez
még hozzájárult az is, hogy a fagyos szántókon való menetelés közben a hiányos lábbelire
jéggöröngyök tapadtak. Újra meg újra előfordul, hogy egy-egy bajtárs elesik és az utánuk haladók
rájuk zuhannak. Ilyenkor a menetnek ez a része fennakad, a menetoszlop széthúzódik – de ez nem
tart soká. Mert azonnal odaugrik a kísérő őrök egyike, puskatussal üti az elesett bajtársakat, hogy
mielőbb feltápászkodjanak. Minél előrébb menetel valaki, annál kevésbé hatnak ki a sorára az
ismétlődő zavarok, így annál ritkábban kell ismételten megállnia, hogy aztán fájó lábaival
futólépésben felzárkózzon. Milyen boldognak kellett tehát lennem azért, hogy a kápó úr hivatott
testi és lelki orvosaként ott menetelhettem mellette, egészen egyenletes ütemben. És akkor még meg
sem említettem egy másik járulékos jutalmat: amíg még adtak a munkahelyeken délben levest,
számíthattam rá, hogy kiosztásakor, amikor én kerültem sorra, kicsit mélyebben nyúlt a
merőkanállal a kondérba, és akkor néhány szem borsó is juthatott a csajkámba.
Ennek a kápónak, volt katonatisztnek, még itt is volt annyi civil bátorsága, hogy fülébe súgja a
miattam oly dühös előmunkásnak, hogy egyébként jó munkaerőnek ismert meg engem. Ez általában
nem sokat használt, de ezúttal mégis így sikerült megmentenem az életemet: a kápó egyszerűen
becsempészett engem egy másik munkacsoportba.
Hogy mire akartam rámutatni ennél a – kívülről bizonyára és viszonylagosan nézve –
ártalmatlannak tűnő jelenetnél, az csak annyi, hogy még a meglehetősen eltompult embert ís
elkaphatja a felháborodás hulláma, ha nem is éppen külső durvaság vagy a vele járó testi fájdalom
láttán, hanem a gúny miatt, amely mindezt kíséri. Ennél az esetnél csak úgy felszökött a vér a
fejembe, amikor hallanom kellett, hogyan értékeli ez az ember az én életemet, melyről fogalma
nincs, egy olyan ember (és be kell vallanom, hogy ettől a megállapítástól az engem körülvevő
bajtársakkal szemben valahogyan gyerekes módon megkönnyebbültem), „aki olyan közönségesnek
és durvának hatott, hogy kórházi rendelőmben a nővér még a váróterembe sem engedte volna be”.
Akadtak azonban olyan előmunkások is, akik részvétet éreztek irántunk és minden tőlük telhetőt
megtettek ezért, hogy helyzetünket legalább az építkezésen enyhítsék. Bár ők is minduntalan
szemünkre hányták, hogy egy átlagos munkás rövidebb idő alatt napi normánk többszörösét tel-
jesítené. Megértőnek mutatkoztak azonban akkor, amikor ellenvetésként felhoztuk, hogy egy
átlagos munkás nem napi 300 gr (gyakorlatilag még kevesebb) kenyéren és egy liternyi vízlevesen
él; egy átlagos munkás nem áll olyan lelki nyomás alatt, mint mi, akik semmit sem tudunk szintén
lágerekbe hurcolt vagy akár már el is gázosított hozzátartozóinkról; egy átlagos munkásnak nem
kell állandóan, naponta és minden órában szembenéznie a halál fenyegetésével stb. Egy jóindulatú
előmunkással szemben egyszer még azt is megengedhettem magamnak, hogy megjegyezzem: „Ha
ön, előmunkás úr, néhány hét alatt úgy megtanulna tőlem agypunkciót végezni, mint én öntől
földmunkát, akkor minden tiszteletem az öné!”. És ő mosolygott.
Az apátia, mint a második fázis fő tünete, a psziché szükséges önvédelmi mechanizmusa.
Leárnyékolja a valóságot. Minden igyekezet és ezzel a teljes érzelmi élet is egyetlen feladatra
összpontosul: a puszta életfenntartásra, sajátunkéra és egymáséra! Ezért volt. hogy esténként újból
és újból hallani lehetett – amint a bajtársakat a munkahelyekről visszahajtották a lágerbe – azt a
megkönnyebbült sóhajt: „Nos, ismét túléltünk egy napot!”.

A foglyok álmai

Igazán könnyen felfogható, hogy abban a lelki kényszerhelyzetben és annak a

szükségszerűségnek a nyomása alatt, miszerint a közvetlen létfenntartásra kell koncentrálni, úgy tű-
nik, az egész lelkiélet meglehetősen primitív szintre süllyedt. Bajtársaink közül a pszichoanalitikus
kollégák ezért beszéltek. gyakran a táborban élő ember „regressziójáról”, arról, hogy visszahúzódott
a lelkiélet egy alacsonyabbrendű formájába. Érzékelhetővé válik a kívánságok és célok primitívsége
azon, hogy milyenek a foglyok tipikus álmai.
Leggyakrabban miről is álmodik a táborlakó? Álmodik kenyérről, tortákról, cigarettáról és egy
jó, meleg kádfürdőről. Az ilyen, legprimitívebb szükségletek kielégítésének hiánya okozza azt,
hogy ezek kielégítését vágyálmaiban éli meg. Megint más kérdés az, hogy mit vált ki az álmodóból
a valóságra ébredés, amikor érzékelnie kell az álom illúziója és a lágerélet valósága közötti szörnyű
ellentétet. A magam részéről legalábbis soha nem fogom elfelejteni, hogyan ébredtem fel egyik
éjszaka arra, hogy a mellettem alvó bajtárs – nyilván valamilyen szörnyű lidércálom hatása alatt –
hangos nyögések közepette forgolódik. Hozzá kell fűznöm, hogy már eleve mindig erős részvétet
éreztem olyan emberek iránt, akiket valahogy szorongó kényszerképzetek, álomképek kínoznak.
Már majdnem azon voltam, hogy felébresztem ezt a szegény, lidércektől sújtott bajtársamat, amikor
megijedtem ezen elhatározásomtól és már vissza is húztam kezemet, mellyel fel akartam volna rázni
az álmodót. Mert ebben a pillanatban élesen belémhasított a felismerés, hogy semmiféle álom. a
legborzasztóbb sem lehet olyan rémes, mint maga az a valóság, amely körülvett bennünket ott a
lágerben, én pedig már majdnem arra vetemedtem, hogy ennek ébren-tudatos megélésére ébresszem
fel a bajtársamat. . .

Éhség

Az egyáltalán elképzelhető legnagyobb fokú rosszeltápláltság mellett, melyben a foglyok

szenvedtek, magától értetődőnek tűnik, hogy azon a primitív ösztönösségen belül, amire a lágerbeli
lelkiélet „regrediálja”, középpontban a táplálkozási ösztön áll.
Figyeljük csak meg egyszer a foglyok zömét, ahogyan csoportban állnak a munkahelyeken,
amikor egyszer nincsenek éber felügyelet alatt. Azonnal evésről kezdenek beszélni! Máris azzal
kezdi valaki, hogy az árokban mellette dolgozó bajtárs kedvenc étele iránt érdeklődik. Ezt követően
ételrecepteket cserélnek egymás között és étlapokat állítanak össze arra a napra, amikor majd
meghívják a bajtársakat egy kis viszontlátási ünnepségre, majd amikor már felszabadultak és
hazatértek. Abba sem tudják már hagyni a díszvacsora kiszínezését, míg aztán hirtelen fel nem
hangzik a jeladás – többnyire álcázott formában, pl. meghatározott számok emlegetése –
továbbadva az árokban; jön az őrszem! Én a magam részéről mindig aggasztónak tartottam ezeket a
folyamatosan, kényszeredetten mindig az evés körül forgó beszélgetéseket, melyeket a táborban
„gyomoronániának” neveztek. Ugyanis az a véleményem, hogy nem szabad ínyencfalatok igen
intenzív és érzékletes elképzelésével úgyszólván provokálni azt a szervezetet, melynek most már
valamelyest sikerült a lehető legalacsonyabb adagokra, ill. kalóriamennyiségekre beállnia. Ami itt
pszichikailag esetleg pillanatnyi megkönnyebbülést szerezhet, olyan illúzió, mely fiziológiailag
bizonyára nem veszélytelen következményekkel járhat.
Az utóbbi időben napi táplálékunk egy naponta egyszer kiosztott, meglehetősen hig levesből és
az említett kis kenyéradagból állt. Ehhez jött az úgynevezett pótlék, ami – naponta váltakozóan – 20
gr margarinból vagy egy karika olcsó kolbászból vagy darabka sajtból vagy műmézből vagy
kanálnyi folyékony lekvárból állt. Kalóriákban mérve teljesen elégtelen táplálék, különös tekintettel
a nehéz fizikai munkára, arra, hogy védtelenül ki voltunk téve a hidegnek, méghozzá igencsak
hiányos öltözékben.
 Még rosszabb helyzetben voltak a betegek, akik „kímélőben” voltak, tehát fekve maradhattak a
barakkban, nem kellett elhagyniok a tábort külső munkára. Amint egyszer felhasználódtak a bőr
alatti sejtszövetek utolsó zsírtartalékai és már úgy néztünk ki, mint bőrrel és ronggyal fedett
csontvázak, tanúi lehettünk annak, hogyan falja fel önmagát a testünk: a szervezet elfogyasztotta
saját fehérjéjét, az izomzat elsorvadt.
A testnek már semmi ellenállóképessége nem maradt. A barakk közösségéből egyik ember a
másik után halt meg. Mindegyikünk elég pontosan ki tudta számítani, hogy ki lesz a következő és ő
maga mikor kerül sorra. Hisz volt elég alkalom a tünetek megfigyelésére, melyek lehetővé tették a
halál várható időpontjának eléggé pontos előrejelzését. „Ez már nem húzza sokáig”, vagy: „Ez lesz
a következő”, suttogtuk oda egymásnak. És amikor este, lefekvés előtt tetvetlenítettük magunkat,
saját meztelen testünk láttán mindegyikünk hozzávetőlegesen ugyanazt gondolta: ez a test itt az én
testem, tulajdonképpen már egy hulla. Mik is voltunk még? Egy nagy tömegnyi emberhús kicsiny
része: olyan tömegé, mely tüskésdrótok mögötti néhány földkunyhóba szorult; egy olyan tömegé,
melynek meghatározott százaléka naponta elkezdett rohadni, mert élettelenné vált.
Előbb beszéltünk az evés vagy egyes kedvenc ételek gondolatának kényszerképzeti jellegéről,
mely hatalmába kerítette a foglyot, amint csak kis ideje vagy tudatában hely jutott rá. Így érthető,
hogy közülünk éppen a legjobbak vágyták legjobban annak az időnek az eljövetelét, amikor ismét
legalább valamennyire megfelelően táplálkozhatnak, de nem a jó étel kedvéért, hanem azért, hogy
szűnjék meg végre az az emberhez méltatlan állapot, amikor gondolni sem lehet semmi másra, mint
az evésre.
Aki az éhezést nem ismeri saját tapasztalatból, nehezen tudja elképzelni, milyen lelkileg felőrlő
belső konfliktusok és akarati harcok zajlanak le az éhezőben. Nehezen felfogható, mit is jelent az:
állni egy árokban, csákányozni és közben folyton fülelni, nem jelez-e még a sziréna fél tizet vagy
tizet; szüntelenül várni a félórás ebédszünet közeledtét és ezzel a „kenyéridő” kiadását (amíg ezt
még kiadták); újra megtudakolni az időt elhaladó civilektől vagy az előmunkástól, ha az nem kelle-
metlen ember; a kabátzsebben rejtőzködő kenyérdarabkát a fagytól merev, kesztyűtlen kézzel
gyengéden megtapogatni, pici darabot letörni belőle és a szájhoz emelni, hogy aztán az akarat
utolsó megfeszítésével ismét visszavándoroljon a zsebbe: ugyanis aznap reggel megfogadtuk
magunknak, hogy kitartunk délig.
Végnélküli vitákat tudtunk folytatni arról, értelmesek-e vagy értelmetlenek bizonyos elvek arra
vonatkozólag, hogyan kell beosztani az utóbbi időben már csak egyszer naponta kiosztott kis
kenyéradagot. Két nagy párt volt. Egyesek amellett voltak, hogy azonnal be kell falni az egészet;
ennek kétszeres előnye volt: az egyik az, hogy legalább egyszer naponta rövid időre lecsillapította a
legnagyobb éhséget, a másik előnye az, hogy megkímélte az embert attól, hogy kenyéradagját
ellopják vagy az valamilyen más módon elvesszen. Az ellenpártnak más érvek álltak
rendelkezésére. Ami engem illet, én végül átpártoltam az utóbbiakhoz. Erre személyes okom volt: a
táborélet 24 órája közül a legszörnyűbb pillanat az ébredésé volt. Amikor felhangzott az ébresztő
három éles sípszó, mely a még felig éjszakai órában kíméletlenül kirángatott a kimerültség és
vágyálmok bódulatából, amikor arról volt szó, hogy fel kell venni a harcot a nedves cipőkkel,
melyekbe alig lehetett beleszorítani a kisebesedett és az éhségödémától megdagadt lábakat, amikor
az ébrenlét első perceiben elkezdődött a jajveszékelés és szitkozódás a tárgyak rosszindulata miatt,
olyan tárgyaké, mint a cipőfűzőt helyettesíteni hivatott, de minduntalan töredező drótoké; amikor
egyébként bátor bajtársak gyermekként sírtak, mivel kezükben tartva a nedvességtől össze-
zsugorodott cipőjüket, végül is mezítláb voltak kénytelenek a havas sorakozótérre kiszaladni,
-ezekben a rémséges pillanatokban számomra létezett egy gyenge vigasz: elővehettem a zsebemból
az előző estén megtakarított kenyérdarabkát, hogy teljes odaadással és élvezettel elfogyasszam.

Szexualitás

Amennyiben a rosszultápláltság ahhoz vezet, hogy a lágerélethez való belső alkalmazkodás

második fázisában a foglyot megragadó primitív ösztön a táplálkozás igényét helyezi az előtérbe,
akkor valószínűleg többnyire ugyanaz a rosszultápláltság indokolja azt a tényt, hogy a nemi ösztön
általában szunnyad. Eltekintve a kezdeti sokkhatástól, feltehetően csak ezzel magyarázható az, ami
a pszichológusnak férfiak ezen tömegszállásán feltűnik: ellentétben más tömegszállások (ka-
szárnyák stb.) közösségi életével, itt senki nem „disznólkodik”. Szinte soha nem merül fel szexuális
tartalom a foglyok áhnaiban sem, míg a pszichoanalízis értelinezése szerinti „célgátolt törekvések”,
tehát a fogoly egész szerelemvágya és hasonló indulatai az álmokban gyakran előfordulnak.

Érzelemhiány

Az átlagos lágerfoglyok döntő többségénél a primitív ösztönösség, az, hogy kénytelen az

állandóan megkérdőjelezett puszta létfenntartásra összpontosítani, abban nyilvánul meg, hogy
radikálisan leértékelődik mindaz, ami nem kizárólag ezt az érdeket szolgálja. Ezzel magyarázható
az a teljes érzelemhiány, ahogy a fogoly a dolgokat általában megítéli. Drasztikusan akkor vált ez a
beállítottság tudatossá bennem, a viszonylag még tapasztalatlanban, amikor átszállítottak
Auschwitzból Bajorországba, Dachau egyik fióktáborába. A vonat bennünket, mintegy 2000
foglyot, odaszállított. Bécsen ment keresztül. Éjfél után ért egy bécsi pályaudvarra. További
útvonalunk az ismerős utca mellett vezetett, melynek egyik házában születtem és éltem évtizedeken
át, egészen deportálásom napjáig. Vagy ötvenen voltunk egy kis rabkocsiban, melynek két kis
rácsos ablaknyilása volt. Mivel amúgy is mindig csak egy kis csoportunk tudott a padlón guggolni,
míg a többiek kénytelenek voltak órák hosszat állni, utóbbiak többnyire ezeknél a nyílásoknál
szorongtak. Én is köztük voltam. Rendkívül kísérteties látvány volt mindaz, amit – az előttem levő
fejek és a rácsok között lábujjhegyen állva, – szülővárosomból láthattam. Mindannyian inkább
halottnak, mintsem élőnek éreztük magunkat. Feltételeztük, hogy a szállítmány célja Mauthausen,
úgy számítottunk tehát, hogy életünkből nincs hátra több, mint átlagban egy-két hét. Úgy
tekintettem gyerekkorom és otthonom utcáira, tereire, házaira – és ez igen határozott érzés volt –
mintha már meghaltam volna és mint egy halott a túlvilágról, magam is kísértetként néznék le erre a
kísértetiesnek ható városra. Órákon át tartó várakozás után a vonat végre kifut az állomástól. Most
jön az utca, az én utcám! Akkor elkezdek könyörögni: a fiatalemberek, akik már sokévi lágeréletet
tudnak a hátuk mögött és akik számára az ilyen utazás mindenféle benyomásszerzés és
élinényanyag lehetőségét jelenti, figyelmesen bámulnak ki az ablakon. Arra kérem most őket, hogy
csak egy pillanatra engedjenek engem közelebb. Megkísérlem megértetni velük, mit jelentene szá-
momra, ha éppen most vethetnék oda csak egy pillantást is. Félig gorombán és felháborodottan,
félig gúnyosan és megvetően elutasítják kérésemet és odavetik a megjegyzést: „Annyi éven át laktál
itt? Hát akkor már eleget láttad!”

Politika és vallás

A hosszú évek óta raboskodó lágerfogoly érzelemhiánya éppen mindarra kiterjedő

elértéktelenedés, az érzelmi kifejezés formája, ami nem szolgálhat a létfenntartás legprimitívebb
érdekének. Minden egyéb a fogoly számára szükségszerűen luxusnak tűnik. Ennek következménye
minden szellemi probléma visszahúzódása, minden magasabb szintű érdeklődés háttérbe szorulása.
A táborban úgyszólván általános „kulturális téli álom” uralkodik. Csak kétféle érdeklődés képez
kivételt ez alól a többé-kevésbé törvényszerű jelenség alól: egyfelől – érthetően – a politikai
érdeklődés és másfelől – figyelemre méltóan – a vallási érdeklődés. Politizálás folyik a táborban
mindenhol és szinte szakadatlanul, még ha netán csak annyiból áll, hogy mohón befogadják és
továbbítják az átszivárgott híreszteléseket mondjuk a pillanatnyi katonai helyzetre vonatkozókat
vagy hasonlókat. Mivel azonban ezek a hírek és álhírek többnyire egymásnak ellentmondanak és
igen gyors egymásutánban váltják egymást, végeredményben csak a foglyok lelkében dúló felőrlő
idegháborúhoz járulnak hozzá. Mert ismételten és egyre inkább csalókának bizonyult a háború
hamarosan bekövetkező végét és ezzel a felszabadulás reményét tápláló legtöbb optimista hír,
olyannyira, hogy egyesek kedélye már a végleges reménytelenségbe merült. És éppen az
alapvetően, elvből optimisták voltak végül közülünk azok, akik leginkább felőrölték idegeinket.
A foglyok vallási érdeklődése – amint és amennyiben kibontakozik – az elképzelhető
legbensőségesebb. Az újonnan érkező táborlakó nemegyszer és nem megrázkódtatás nélkül
meglepődik ennek a vallásos érzületnek az elevenségén és mélységén.
A legmélyebb benyomást ebben a vonatkozásban talán azok a rögtönzött imák vagy
istentiszteletek keltik, melyeknek tanúi lehettünk a tábori barakk valamely sarkában vagy egy lezárt,
sötét marhavagonban, melyben egy távoli építkezésről hoztak vissza bennünket a lágerbe, fáradtan,
éhesen, átázott rongyainkban a hidegtől vacogva.
A flekktífusznak – melyben 1945 telén és tavaszán tudvalevóleg szinte minden táborlakó
megbetegedett –, eltekintve a magas elhalálozási számtól, melynek oka az volt, hogy az
elerőtlenedett foglyoknak az utolsó pillanatig nehéz munkát kellett végezniök, majd legkevésbé sem
megfelelő elhelyezésben részesültek, gyógyszer vagy ápolás szempontjából egyáltalán nem voltak
ellátva, – volt egynéhány nagyon kellemetlen kísérőjelensége: szinte leküzdhetetlen undor minden
falat ételtől (ez tovább növelte az élet veszélyeztetettségét) és a szörnyű deliriumok! Ezek
elkerülésére ugyanazt tettem, mint sokan mások: igyekeztem ébren maradni az éjszaka legnagyobb
részében. Gondolatban órákon át beszédeket tartottam. Aztán elkezdtem apró cédulácskákra
gyorsírással emlékezetes szavakat firkálni, mintegy rekonstruálni azt a kéziratot, melyet az
auschwitzi fertőtlenítőbarakkban el kellett dobnom. A legnehezebbet azonban, amit a delíriumokkal
kapcsolatban elmondtak nekem, az a bajtárs élhette át, aki tífuszos lázálmában megérezte halála
közelségét, imádkozni akart, de nem tudott szavakat találni...

Spiritiszta szeánsz

Itt-ott a táborban is előfordult tudományos vita kialakulása. Sőt, még olyasmit is átéltem a
lágerben, amiben korábbi, normális életemben sem volt részem, bár foglalkozásom révén
valahogyan távol sem esett volna tőlem, – részt vettem egy spiritiszta szeánszon. A tábor főorvosa,
aki pszichológiai szakembert gyanított bennem, meghívott egy felettébb titkos rendezvényre abba a
szűk kuckóba, mely otthonát képezte a betegrendelőben. Ott összegyűlt egy kis kör, többek között
ott volt – igencsak illegális módon – táborunk egészségügyi altisztje. Egy külföldi kolléga azzal
kezdte, hogy valami imafélével megidézte a szellemeket. A rendelő írnoka egy üres papírlap előtt
ült. rajta kellett tartania a ceruzáját anélkül a tudatos szándék nélkül, hogy bármit is leírjon. 10 perc
múlva – amikor az összejövetel már feloszlott, mert állítólag csődöt mondtak a szellemek vagy a
médium – az.írnok ceruzája lassan néhány vonalat húzott a papíron, melyekből tisztán kivehetők
voltak a betűk „vae v”; esküdöztek, hogy az írnok soha nem tanult latinul és még soha nem hallotta,
hogy „vae victis” – jaj a legyőzötteknek. Ha megkérdeznek engem, azt mondom: tudat alatt valahol,
valamikor, egyszer az életében már hallhatta e szavakat, fordításukat is és a „szellemnek”,
tudatalattija szellemének nem eshetett nehezére, hogy akkori helyzetünkben, néhány hónappal
felszabadulásunk, ill. a háború vége előtt, éppen ezekre a szavakra gondoljon...

Befelé menekülés

Minden primitívség mellett amelybe a tábori élet az embert nemcsak külsőleg, hanem belső
életében is visszavezeti, mégis észrevehetők – ha elszórtan is – a befelé fordulás nyomai. Érzékeny
emberek akik hazulról megszokták, hogy szellemileg eleven légkörben éljenek, adott körülmények
között viszonylag lágy kedélyhajlamuk ellenére is a lágerélet oly súlyos helyzetét fájdalmasan
ugyan, de szellemi létüket illetően mégis valahogyan kevésbé destruktívan fogják átélni. Mert
éppen az ő számukra adott a lehetőség, hogy kivonják magukat a rémséges környezetből és a
szellemi szabadság és belső gazdagság birodalmába vonuljanak vissza. Így és csakis így érthető az a
paradoxon, hogy néha a gyengébb alkatúak jobban vészelték át a lágeréletet, mint a robosztusabb
természetűek.
Ahhoz hogy félig-meddig is érthetővé tehessem az ilyen élményeket, ismét kénytelen vagyok
visszanyúlni személyes tapasztalataimhoz. Hogyan is volt ez akkor, amikor a kora hajnali órákban a
munkahelyünkre, a táborból az építkezésre meneteltünk? Parancs hangzik: „Szőlészeti
munkacsapat, lépést tarts, indulj! Bal-2-3-4-bal-2-3-és-bal-2-3-4-Első sor! Jobbra igazodj! Bal és
bal-és-bal-sapkát le!” így hangzik most ismét a fülemben. A „sapkát le” vezényszónál haladtunk át
a tábor kapuján. Fényszórók irányulnak ránk. Aki itt nem feszesen és az ötös sorokban szépen
igazodva menetel, az számolhat egy csizmasarok jól irányzott rúgásával Még rosszabbul járhatott
az, aki a vonatkozó engedély elhangzása előtt veszi magának a bátorságot, hogy a hideg ellen ismét
fülére húzza sapkáját. A sötétben tovább botorkálunk a nagy köveken meg-megcsúszva, át a láger
bekötőútjának méter hosszúságú tócsáin. A kísérő őrök egyfolytában ordítanak és puskatussal
hajtanak előre. Akinek nagyon sebesek a lábai, belekarol a mellette menetelőbe, akinek talán
kevésbé fáj a lába. Alig esik szó közöttünk: a napkelte előtti jeges szélben nem tanácsos beszélni.
Száját a felhajtott kabátgallérba rejtve, a mellettem haladó bajtárs egyszer csak ezt mormolja: „Te,
ha feleségeink most így látnának meg bennünket. . .! Remélem nekik jobb soruk van a lágereikben;
remélem, nem is sejtik, hogy nekünk milyen a sorunk.” És hirtelenül előttem áll feleségem képe!

Ha már semmink sem maradt

Amíg kilométereken át bukdácsolunk, hóban gázolunk, jeges szakaszokon csúszkálunk, egymást

támogatva; egymást fel-felrántva és továbbvonszolva, egyetlen szó sem esik ugyan, de tudjuk ebben
az órában: mindegyikünk most csak a feleségére gondol. Időről időre felnézek az égre, ahol már
halványalnak a csillagok, vagy arra túl, ahol egy sötét felhőfal mögött már pirkad a hajnal. De most
minden gondolatomat az a személy tölti be, akibe korábbi, normális életemben soha nem ismert,
ijesztően élénk képzeletem kapaszkodik. A feleségemmel beszélgetek! Hallom a válaszait, látom
mosolyogni, látom követelő és biztató tekintetét és – elevenen vagy sem – tekintete jobban világít,
mint az éppen most felkelő nap. És akkor belémhasít egy gondolat: életemben először érzékelem
annak igazságát, amelyet oly sok gondolkodó élete végső következtetésének bölcsességeként szűrt
le, és oly sok költő megénekelt: azt az igazságot, hogy a szerelem valahogyan a legutolsó és
legmagasabb, amihez az emberi lét fel tud szárnyalni. Felfogom annak a legutolsónak és
legszélsőségesebbnek az értelmét, amit emberi költészet és gondolkodás és hit kifejezhet: a szeretet
által és a szeretetben való megváltásét! Felfogom, hogy az ember, ha nem is maradt már semmije
sem ezen a világon, boldog lehet – és ha csak pillanatokra is – legbensejében odaadva magát az
olyan nagyon szeretett ember képének. Az elképzelhető legszomorúbb külső körülmények között,
olyan helyzetbe hozva, melyben nem tudja önmagát teljesítményekkel megvalósítani, olyan
helyzetben, melyben egyetlen teljesítménye a valóságos szenvedés lehet, az egyenes derékkal viselt
szenvedés, – képes az ember arra, hogy a szeretett személy magában hordott képének szerető
nézésében, szemlélésében oldódjék fel. Életemben először vagyok képes felfogni, mi értendő az
alatt, hogy: az angyalok megdicsőülnek egy végtelen gyönyörűség vég nélküli szeretetében való
szemlélődésében. . .
Az előttem haladó bajtárs elesik, amitől a mögötte haladók szintén elesnek. Máris ott terem az
őr, elkezdi őket ütlegelni. Néhány másodpercre megszakad a befelé fordulásom. De máris újból a
magasba röppen a lelkem, elmenekül a fogolylét földi valóságából a túlvilágra és folytatja a
párbeszédet a szeretett lénnyel: én kérdezek – ő válaszol; ő kérdez – én válaszolok. „Állj!”
Megérkeztünk az építkezésre. „Mindenki megy a szerszámáért – mindenki fog egy csákányt és egy
lapátot!” Mindannyian bezúdulunk a töksötét kunyhóba, kapkodunk, hogy megszerezzünk legalább
egy kézhez álló lapátot, megmarkolható krampácsot. „Nem mozognátok kicsit gyorsabban, ti
mocskos disznók?” Rövidesen ott állunk már az árokban, mindegyikünk a tegnapi helyén. A fagyos
föld szilánkokra törik a csákány hegye nyomán, szikrákat vet. Az agyak még nem oldódtak fel, még
hallgatnak a bajtársak. Gondolatom még mindig a szeretett lény képéhez tapad. Még beszélgetek, én
vele, ő velem. És akkor eszembe jut valami: hiszen nem is tudom, él-e még egyáltalán! Egyet tudok,
most tanultam meg: a szeretet olyannyira nem jelenti egy ember testi létét, hanem legbelül a
szeretett ember szellemi lényét; az „ilyen” jét (ahogyan a filozófusok nevezik), – az „ittléte”, az „itt-
velem-léte”, de még a testi léte egyáltalán, az „életben léte” valahogyan már nem is képezi vita
tárgyát. Hogy a szeretett ember éli még vagy sem, nem tudom, nem is tudhatom (hiszen az egész
lágerfogság idején nem lehetett levelet sem írni, sem kapni), de ez ebben a pillanatban valahogyan
tárgytalanná is vált. Hogy él-e a szeretett ember vagy sem, valahogyan most nem is szükséges
tudnom: szeretetemet, szeretetteljes rágondolásomat, gondolataimban élő alakjának szeretettel teli
szemlélését mindez már nem érinti, mit sem változtatja. Ha akkoriban tudtam volna, hogy
feleségem halott, azt hiszem, ezen tudástól nem zavartatva magamat, éppen olyan odaadással
merültem volna ebbe a szerelmetes szemlélődésbe és ugyanolyan bensőségesek lettek volna
párbeszédeink is. Ebben a pillanatban értem meg az igazságát: „Tegyél engem pecsétként a szíved-
re. . Mert a szeretet oly erős, mint a halál.” (A dicsérő ének, VIII. 6.)

Árokbeli meditációk

A lehetséges befelé fordulás, ahova az arra képes ember a lágerélet folytán eljut, arra is alkalmas,
hogy az ürességből és sivárságból, a jelenlegi lét szellemi szegénységéből a múltba meneküljön.
Magára hagyatva, fantáziája újból és újból foglalkozik elmúlt eseményekkel, de nem a
jelentősekkel, hanem a mindennapiakkat. Gyakran a legjelentéktelenebb dolgok vagy események a
korábbi életéből azok, melyek körül gondolatai keringenek. A fájdalmas emlékezés közepette ezek
szinte dicsfényben tűnnek fel. Elfordulva a környezettől és a jelentől, visszafordulva a múltba, a
belső élet egészen sajátos jelleget ölt. A világ és az élet a távolba merülnek. Vágyakozva utánuk
nyúl a szellem: villamosan utazunk, hazaérünk, nyitjuk a lakásajtót, cseng a telefon, felvesszük a
kagylót, villanyt gyújtunk – ilyen látszólag nevetséges részletek azok, melyeket a fogoly
visszaemlékezéseiben szinte simogat. Ezekre való bánatos emlékezése könnyekig meg is tudja
hatni! A befelé fordulásra való hajlam, amely némely fogolyban kialakul, alkalmanként elvezet a
művészet vagy a természet legintenzívebb átéléséhez. És az ilyen átélés tökéletesen feledtetni tudja
a környező világot, ezt az egész szörnyűséges helyzetet. Ha valaki látta volna gyönyörűségtől
átszellemült arcunkat, amint egy rabkocsi rácsos ablakán keresztül néztük a naplementétől éppen
felragyogó salzburgi hegycsúcsokat, mikor Auschwitzból egy bajorországi táborba szállítottak
bennünket, az sosem hitte volna el, hogy olyan emberek arcát látja, akik gy akorlatilag leszámoltak
életükkel és ennek ellenére – vagy talán éppen ezért – el voltak ragadtatva a természet oly régen
nélkülözött szépségétő1. És még a táborban is, munka közben is alkalomadtán előfordul, hogy
egyik-másik bajtárs felhívja a mellette robotoló figyelmét egy felkínálkozó szép látványra, esetleg a
bajor erdő kellős közepén (ahol álcázott földalatti hadiipari óriásgyárakat kellett építenünk), ahol a
magas fatörzsek között talán úgy világított át az éppen lemenő nap, mint Dürer ismert akvarelljén.
Egyszer az is előfordult, hogy egyik este, amikor munka után halálfáradtan, leveses csajkánkkal a
kezünkben, már elnyújtózkodtunk barakkunk földpadlóján, – hirtelen berontott egyik bajtársunk
azzal, hogy minden fáradtságunk és a hideg ellenére siessünk ki a sorakozótérre, hogy el ne mu-
lasszuk egy gyönyörű naplemente látványát.
És amikor azután kint megláttuk nyugat felől a sötéten lángoló felhőket, a szinte megelevenedett
egész látóhatárt a sokalakú, folytonosan változó formájú felhőkkel, az acélkéktől a tüzesvörösig
terjedő fantasztikus, földöntúli színeikkel alatta pedig éles ellentétként a tábor szürke földkunyhóit
és a sáros sorakozóteret, melynek tócsáiban még visszaverődött az égi izzás –, akkor meghatódott
hallgatás hosszú percei után valamelyikünk megjegyezte: „Milyen szép is lehetne a világ!” ...

Monológ a hajnali szürkületben

Vagy: állsz az árokban, dolgozol. Szürke körülötted a hajnali derengés, szürke az ég feletted,
szürke a hó a tompa félhomályban, szürkék a rongyok, melyekbe bajtársaid beburkolóznak, szürke
az arcuk is. Folytatod párbeszédedet a szeretett lénnyel, ezredszer küldöd az ég felé panaszaidat és
kérdéseidet. És ezredszer vívódsz egy válaszért arra, mi értelme a szenvedéseknek, az áldozatodnak,
mi értelme lassú haldoklásodnak? Amikor utolszor lázadsz fel az előtted álló halál vigasztalansága
ellen, úgy érzed, szellemed áthatol a téged körülvevő szürkeségen és ebben az utolsó
felágaskodásban megérzed, hogy lép át a szellemed ezen az egész vigasztalan és értelmetlen világon
és a végső értelmet tudakoló utolsó kérdésedre végül valahonnan egy győztes „igen” felel. És ebben
a pillanatban fény villan fel egy távoli tanyaház ablakában, mely ház szinte díszletként áll a
láthatáron, a felvirradó bajor reggel vigasztalan szürkesége közepette – „et lux in tenebris lucet” –,
és fény világít a sötétségben.
Most már ismét órákon át csákányoztad a fagyott földet, éppen ismét elhaladt melletted az
őrszem, hogy gúnyolódjék rajtad, és te ismét hozzáfogsz a szeretett lénnyel való párbeszédhez.
Egyre inkább úgy érzed, hogy ez valóság, érzed: ő itt van. Azt hiszed, megfoghatod, csak a kezedet
kell kinyújtanod. hogy megfoghasd a kezét. Teljesen hatalmába kerít az érzés: ő – itt – van! Most,
ebben a pillanatban, mi ez? Hangtalanul ideröppent egy madár, leereszkedik közvetlenül előtted,
egy földrögre, melyet te lapátoltál ki az árokból, rád szegezi a szemét, állhatatosan és
mozdulatlanul...

Művészet a koncentrációs táborban

Az előbb művészetről beszéltünk. Művészet a koncentrációs táborban? Hát létezik-e ilyesmi

egyáltalán? Persze, attól függ, mit nevezünk művészetnek. Akárhogyan is, időnként sor került még
rögtönzött kabaréelőadásokra is. Átmenetileg kiürítenek egy barakkot, összeszednek vagy
eszkábálnak néhány fapadot és összeállítanak egy műsort. És estére eljönnek azok, akiknek sikerült
a lágerben jól helyezkedni, pl. a kápók vagy a raktármunkások, akiknek nem kell kivonulniok külső
munkára; eljönnek, hogy kicsit nevessenek vagy sírjanak, mindenképpen: kicsit felejtsenek. A
néhány elénekelt dal, elszavalt vers, néhány móka – még szatirikus éllel is, a lágeréletre célozva,
mindnek célja, hogy segítsen felejteni. És valóban segít, olyannyira segít, hogy egy-egy
közönséges, nem kedvezményezett fogoly is eljött, akármilyen fáradtan is, hogy megnézze a
kabarét és még azt is tudomásul vette, hogy emiatt elmulasztja a levesosztást.
Meglehetősen irigylésre méltó volt az, akinek tényleg jó énekhangja volt. A félórás déli
szünetben, amikor ottlétünk első idejében a munkahelyen még osztottak levest (ami az építővállalat
költségére ment, ezért tehát nem verte magát nagy kiadásokba), összegyűlhettünk egy félig kész
műhelycsarnokban. Belépésünkkor mindegyikünk kapott egy merőkanálnyi vízlevest és míg mi azt
éhesen kiszürcsöltük, egyik bajtársunk fellépett egy hordóra és olasz áriákat adott elő nekünk. Míg a
miénk volt a zenei élvezet, neki garantáltan dupla adag leves jutott, méghozzá "alulról", azaz még
borsó is akadt benne.
Jutalom azonban a táborban nem csak a művészetért járt, hanem – tetszésnyilvánításért is.
Nekem pl. protekcióm lett volna – szerencsére nem került rá sor, hogy szükségem lett volna rá – az
egyik kápónál, aki talán a legrettegettebb volt az egész táborban és akit bizonyára nem csak
egyetlen ok miatt általánosan „gyilkos kápó” néven emlegettek. Mi is történt? Egyik este az a
hihetetlen megtiszteltetés ért engem, hogy meghívást kaptam ugyanarra a szállásra, melyben az
előzőekben már emlitett spiritiszta szeánszot rendezték. Ismét beszélgetés folyt a főorvos (maga is
fogoly) intim társaságában és ismét felettébb illegális módon jelen volt az egészségügyi altiszt.
Amikor aztán véletlenül belépett a helyiségbe a gyilkos kápó, arra kérték, adná elő költeményei
egyikét, melyek híre már bejárta az egész tábort. Nem kérette magát kétszer, hanem elővett egy
olyan naplófélét. Ebből kezdte felolvasni költői próbálkozásait. Hogy el ne nevessem magam
szerelmes versei hallatán, sebesre harapdáltam ugyan ajkamat, de ezzel bizonyára megmentettem az
életemet. De hogy még ezen felül a tetszésnyilvánítással sem fukarkodtam, akkor is megmentette
volna az életemet, ha történetesen az ő munkacsapatába osztottak volna be. Ezt megelőzően ez csak
egyszer történt meg, egyetlen napra, de ebből az egy alkalomból is már bőven elegem volt. Mivel
azonban mindenképpen csak hasznos lehet, ha az ember előnyös színben marad meg a gyilkos kápó
emlékezetében, így hát szorgalmasan tapsoltam, bár a gyilkos kápó szerelmes verseiben talán még a
legkevésbé nevetséges az volt, hogy állandóan visszatérő rímei a „szerelem” – „küzdelem”, „szív” –
„kín”, „érzelem” – „gyötrelem” voltak.
Természetesen nagyjából minden táborbeli művészi igyekezet tele van groteszk elemekkel; sőt,
azt is mondhatnám, a valódi élménye mindannak, aminek valami köze is volt a művészethez, éppen
az előadást a vigasztalan lágerélet hátterével szembesítő kísérteties kontraszthatásból következik.
Felejthetetlen marad számomra, hogyan ébredtem második auschwitzi éjszakámon a kimerültség
mély álmából – zeneszóra. A blokkfelelős a közvetlenül a barakk bejárata melletti kamrájában
valamilyen ünnepséget rendezett, részeg hangok slágermelódiákat gajdoltak. Aztán hirtelen csend
állt be, egy hegedű elsírt egy végtelenül szomorú, ritkán játszott és ezért még nem elcsépelt tangót.
Sírt a hegedű és bennem valami vele sírt. Mert ezen a napon volt valakinek a 24. születésnapja, ez a
valaki az auschwitzi tábor valamelyik barakkjában feküdt, tehát csak néhány száz vagy néhány ezer
méternyire tőlem és mégis elérhetetlenül távol; ez a valaki a feleségem volt.

Lágerhumor

A kívülálló számára már az is eléggé meglepő lehet, hogy a koncentrációs táborban egyáltalán
létezik olyasmi, mint természet- vagy műélvezet. De még ennél is jobban csodálkozhat azon,
hogyha azt mondom, hogy ott humor is létezik. Persze csak nyomokban és az is csak percekre vagy
másodpercekre. A humor is a lélek egyfajta fegyvere az önfenntartásért való harcban, hiszen
ismeretes, hogy a humor – mint aligha valami más az emberi létben – alkalmas arra, hogy távol-
ságot teremtsen, felülkerekedjék az adott helyzeten, ha – mint mondottam – csak néhány
másodpercre is.
Egyik barátomat és kollégámat, aki mellett heteken át egyazon építkezésen dolgoztam, szinte
idomítottam a humorra: azt javasoltam egyszer, kölcsönösen kötelezzük egymást arra, hogy naponta
legalább egy vidám történetet találjunk ki, mégpedig olyasmit, ami majdan, felszabadulásunk és
hazatértünk után, megtörténhetne. Az illető sebész volt, asszisztens egy kórház sebészeti osztályán.
Egyszer pl. megkíséreltem őt mosolyra bírni azzal, ahogyan ecseteltem milyen lenne az, ha már ott-
hon, visszatérve korábbi tevékenységéhez, nem tud megszabadulni a lágerben felvett szokásaitól.
Ehhez persze elöljáróban meg kell jegyezni, hogy a foglyok munkahelyein a felügyelő – különösen
ha közeledett az ellenőrző építésvezető – igyekezett a tempót felgyorsítani és a szokásos „Mozgás,
mozgás!” felkiáltással buzdítani a dolgozókat. És akkor bajtársamnak a következőt meséltem:
Egyszer majd ismét ott állsz a műtőben, éppen egy hosszadalmas gyomorműtétet végzel, amikor
beront a műtősszolga és azt kiabálja: „Mozgás, mozgás!”, ezzel jelentve be, hogy jön a főorvos, a
„főnök”. Sokszor maguk a bajtársak is kitaláltak hasonlóan mulatságos álmokat a jövőről, pl. azt
jósolták, hogy társaságban, egy vacsorameghívás alkalmával, magukról megfeledkezve arra kérik a
ház asszonyát – mint delenként a kápót a munkahelyen –, hogy a tál aljáról merje nekik a levest,
hogy a tányérban ússzon néhány szem borsó vagy akár fél krumpli is.
Amennyiben a humor akarása, az a kísérlet, hogy a dolgokat valahogyan humoros látószögből
nézhessük, úgyszólván trükkhöz folyamodik, akkor valóban az életművészet értelmében vett
trükkről van szó. Az életművészet értelmében vett magatartás lehetőségét az adja meg, hogy a
lágerélet tele van ellentmondásokkal, melyek hatásának előfeltétele viszont minden szenvedés
bizonyos relativitása. Ha párhuzamot akarnánk vonni, azt mondhatnók, hogy az emberi szenvedés
olyan, mint a gázneműek halmazállapota: ahogyan egy bizonyos gázmennyiség egyenletesen és
tökéletesen kitölti azt az üreges teret. amelybe beleszivattyúzták, akármilyen méretű is az,
ugyanúgy tölti ki minden esetben a bánat az emberi lelket. az emberi tudatot akár nagy ez a bánat,
akár kicsi. Ebből következik hogy az emberi bánat „nagysága” teljesen relatív valami, és az is, hogy
valami, ami önmagában csekélység, mégis a legnagyobb örömet okozhatja. Hogyan is volt például
az, amikor Auschwitzból Bajorországba, Dachau egyik altáborába utaztunk? Az általános
feltételezés az volt – és ettől nagyon tartottunk –, hogy a szállitmányt Mauthausenba irányítják.
Egyre nőtt bennünk a feszültség, ahogyan közeledtünk ahhoz a Duna-hídhoz, amelyen át – velünk
utazó és sokévi lágerélet tapasztalataival rendelkező bajtársak közlései szerint – a vonatnak
Mauthausen felé kellett haladnia, amint elágazik a főútvonaltól. Elképzelhetetlen annak számára,
aki ilyent vagy ehhez hasonlót nem élt át, az a szó szerinti örömtánc, amit a foglyok a vagonban
rendeztek, amikor észrevették, hogy a szállítmány „csak” Dachauba megy.
Milyen volt megérkezésünk a dachaui altáborba? Két napon és három éjszakán át tartott az
utazásunk. A kis rabkocsiban – mint már említettem – nem volt elegendő hely ahhoz, hogy
mindenki a padlón guggolhasson, így legtöbben állva tették meg az utat és turnusokban váltva
egymást, mindig csak néhányan kuporodhattak le az emberi vizelettől nedves, ritkás szalmára.
Megérkezésünkkor tehát érthetően halálfáradtak voltunk. Régebben ott lévő táborlakóktól kaptuk az
első fontos információt, mely szerint ebben a viszonylag kicsi táborban (befogadóképessége max.
2500 fő) nincsen kemence, ami azt jelenti, nincsen krematórium, tehát nincs gázkamra sem. Ez
egyben azt is jelentette, hogy a „ronccsá” vált foglyot nem küldhették egyenesen az elgázosítóba,
hanem csak akkor, amikor összeállítottak egy Auschwitzba irányuló betegszállítmányt. Kisebb lett
tehát az e tekintetben fenyegető közvetlen életveszély. Jókedvre hangolt bennünket az az örömteli
meglepetés, hogy kegyesen megadatott nekünk az, amit blokkfelelősünk Auschwitzban kívánt
nekünk, nevezetesen az, hogy igyekezzünk minél előbb eljutni egy olyan táborba, melynek nincs
„kemencéje” (mint Auschwitznak). Ez a jókedvünk nevetésre ingerelt bennünket, sőt még
mókáztunk is, mindannak dacára, amit a következő órákban még át kellett élnünk. Amikor
ismételten megszámolták a szállítmányunkkal újonnan érkezett foglyokat, egy fogoly hiányzott.
Addig kellett tehát a sorakozótéren esőben és hideg szélben állnunk, míg meg nem találták a
hiányzó embert. Végül is rábukkantak egy barakkban ahol kimerülten mely álomba zuhant.
Következésképpen a hosszan tartó számbavételi sorakozó büntető sorakozóvá vált, azaz egész éjjel,
a következő nap delelőttjéig ott kellett állnunk átázva és átfagyva a sorakozótéren, tekintet nélkül
arra, hogy milyen keserves és hosszú út állt mögöttünk. És mindennek ellenére mindannyian csakis
örömteljes izgalmat éreztünk, hiszen a táborban nincs „kemence” és Auschwitz messze van. . .

Irigyelt fegyencek

Hogyan is volt az, amikor egy csoport fegyencet láttunk munkahelyünk előtt elhaladni?
Mennyire nyilvánult meg ilyenkor minden fájdalmas szituáció relativitása! Mennyire is irigyeltük
mi ezeket a fegyenceket viszonylag szabályozott, viszonylag biztonságos, viszonylag higiénikus
életükért! Ezeknek bizonyára rendszeresen van lehetőségük fürödni – gondoltuk szomorkásan.
Ezeknek bizonyára van fogkeféjük, ruhakeféjük, priccsük – egy-egy minden személynek –, és
havonta kaphatnak postát, van tudomásuk arról, hol vannak hozzátartozóik; sőt még azt is, hogy
életben vannak. Nekünk azonban akkor mindez már régen nem volt!
Valahogy irigyeltük még azokat a közülünk való bajtársakat is, akiknek megadatott az a nagy
lehetőség, hogy gyárban dolgozhattak fedett helyiségekben! Hogy reménykedett mindegyikünk egy
ilyen életmentő lehetőségben!
De a viszonylagos boldogságnak még további fokozatai is vannak. Még miközöttünk is, akiket
külső munkákra vezényeltek, irigyelhette a rosszabb beosztásba került egyik bajtárs azt a másikat,
mert az éppen nem fogta ki olyan rosszul, hogy mely agyagban gázolva, egy meredek lejtőn állva
kelljen napi tizenkét órán át egy tábori vasút csilléit kiürítenie. Ebben az utóbbi munkacsoportban
fordult elő a legtöbb baleset, szinte naponta, és gyakran halálos kimenetelű. Más, rossznak minősí-
tett munkacsoportok esetében, ahol az élesszemű felügyelők helyi hagyományként ütötték-verték a
foglyokat, már azok is szerencsésnek tarthatták magukat, ha legalábbis nem állandó jelleggel voltak
oda beosztva. Egy szerencsétlen véletlen folytán egyszer én is egy ilyen munkacsoportba kerültem.
Azt hiszem, ha az engem „kipécézett” munkafelügyelő nem lett volna kénytelen tevékenységét
légiriadó miatt két óra múlva leállítani és utána átcsoportosítani a munkaerőket, – engem akkor
bizonyára azon a szánkón vittek volna vissza a táborba, amelyen a halálosan kimerült vagy már
halott bajtársakat szállitották el.. Mindenképpen: mekkora megkönnyebbülést jelent ilyen
helyzetben a légiriadót jelző szirénát meghallani, azt még az az ökölvívó sem tudja igazán
elképzelni, akivel megtörtént, hogy a menet végét jelző gongütés utolsó pillanatban hárította el a
kiütés veszélyét.

Szerencse mindaz, ami nem ér bennünket

Már azért is hálásak voltunk a sorsnak, ha megkímélt bennünket egy ijedtségtől, akár a
legkisebbtől is. Örültünk már annak is, ha este, lefekvés előtt, módunkban állt tetvetleníteni
magunkat. Ez önmagában véve ugyancsak nem volt szórakozás, hiszen meztelenre kellett
vetkőznünk abban a barakkban, melynek tetejéről belülről jégcsapok csüngtek, – de külön örömet
jelentett, ha közben nem volt légiriadó, ha váratlanul elrendelt elsötétítés nem lepett és akadályozott
meg bennünket a művelet befejezésében, mert a csak félig elvégzett tisztogatás fél éjszakai
nyugalmunkba került.
Természetesen a lágerélet ezen szegényes örömei Schopenhauer megfogalmazása szerint negatív
értékű boldogságot jelentenek, nevezetesen azt, hogy panaszmentes volt, de még ez is a fentiek
szerint csak negatív értelemben. Pozitív örömökben, a legcsekélyebbekben is csak nagyritkán volt
részünk. Pontosan visszaemlékszem arra, hogy egyszer felállítottam valami „örömmérleg”-félét,
melynek eredményeként kiderült, hogy sok-sok hét leforgása alatt mindössze kétszer volt részem
valóban örömteli pillanatokban. Az egyik ilyen eset az volt, amikor a munkahelyről a táborba
visszaérve, a konyhai barakk előtti hosszas sorban állás után végül beengedtek és abban az oszlopba
soroltak be, mely F. fogolyszakácshoz vezetett. F. az egyik nagy kondérnal állt és abból merítette a
levest az elette gyorsan elvonuló bajtársak elébe tartott csajkájába. A szakácsok közül F. volt az
egyetlen, aki tevékenysége közben nem fordult afelé az ember felé, aki éppen odatartotta neki az
edényét; ő volt az egyetlen olyan szakács, aki „személyre való tekintet” nélkül, egyenletesen
osztotta a levest, az egyetlen, aki nem részesítette előnyben személyes barátait vagy honfitársait
azzal, hogy nekik előhalászta volna a kondér melyéből a krumplikat, míg aztán a többieknek a
kondér tetejéről a híg lötty jutott volna csupán. De távol álljon tőlem, hogy pálcát törjek azon
foglyok felett, akik ilyen helyzetben elsősorban baráti körüknek kedveztek. Ki merné az első követ
dobni arra, aki előnyben részesíti barátait egy olyan helyzetben, melyben ezen múlhat élet és halál?
Senkinek sem lenne szabad felemelni azt a bizonyos követ, mielőtt saját magának fel nem tette
teljes becsületességgel a kérdést: biztosan másként cselekedett voln~e, ha azonos helyzetbe kerül?
Jóval azután, hogy ismét rendezett életet élhettem, tehát hosszú idővel a lágerből való szabadulás
után, valaki egy képesújságban megjelent fotót mutatott nekem, mely foglyokat ábrázolt, akik a
koncentrációs táborban összezsúfolva hevertek emeletes ágyaikon és eltompultan bámulnak a
fényképezőgép lencséjébe. „Hát nem rémes, nem szörnyűek-e ezek az arcok, mind?” „Hogy hogy?”
kérdem, és valóban nem értettem. Mert énbennem ebben a pillanatban felmerült egy kép. Hajnali öt
óra. Kint még sötét éjszaka van. Kemény deszkán fekszem egy földkunyhóban, melyben mintegy
70 bajtárs „kímélőben” van, azaz betegállományban vagyunk, nem kell elhagynunk a tábort, hogy
kivonuljunk munkára. Még a sorakozón sem kell részt vennünk. Egész nap heverhetünk a
barakkban, keskeny fekhelyünkön, szunyókálhatunk és várhatjuk a „kíméltek” számára
természetesen csökkentett kenyéradagunkat és a napi egyszeri leves kiosztását, mely a foglyok ezen
kategóriája számára külön felhígított és csökkentett adag. És mégis: milyen elégedettek vagyunk,
sőt boldogok, mindennek ellenére. Míg egymáshoz préseljük testünket, hogy semmi meleg ne
menjen veszendőbe, miközben túl apatikusak és lusták vagyunk még ahhoz is, hogy akárcsak egyik
végtagunkat megmozdítsuk, amennyiben ez nem feltétlenül szükséges, hirtelen kintről, a
sorakozótér felől éles sípszó és vezényszavak hallatszanak, kintről, ahol éppen felvonult a lágerbe
visszatért éjjeli műszak. Kivágódik az ajtó, hóvihar zúdul a barakk belsejébe és vele egy behavazott
alak, egy kimerült bajtárs támolyog be, hogy kimerülten néhány percre lepihenhessen a deszkákon.
A blokkfelelős persze azonnal kidobja, mert számbavételi sorakozó idején szigorúan tilos a
gyengélkedőbe oda nem tartozót beengedni. Mennyire sajnálom ezt a bajtársamat!
Milyen boldogság, hogy nem én vagyok az ő bőrében, hanem „kímélőben” vagyok és továbbra is
naphosszat szunyókálhatok a gyengélkedőben. Szinte életmentést jelentett az, ha valaki a
betegrendelő ambulancián engedelyt kapott két nap kímélőre, hát még ha azt utána esetleg még meg
is toldották két további nappal!

A flekktífuszlágerbe?

Azidőtájt még ennél is nagyobb szerencse ért. Amint a negyedik nap után be kellett volna, hogy
osszanak az éjjeli műszakba – ami biztos halálomat jelentette volna –, váratlanul berobbant a
barakkba a főorvos és felszólitott, jelentkezzek önként orvosi szolgálatra egy másik lágerbe, egy
flekktífuszlágerbe. Barátaim határozott tanácsai ellenére és majdnem minden nem foglalkoztatott
kolléga számító magatartásától eltérően, azonnal a jelentkezés mellett döntöttem. Tudtam, hogy
munkacsoportban a legrövidebb időn belül a biztos pusztulás vár. Ha már meg kell halnom,
legalább legyen értelme. Kétségtelenül értelmesebbnek tűnt számomra orvosként valamennyire
bajtársaim segítségére lenni, mint így vegetálni és végül megdögleni, improduktív kubikosként, ami
akkoriban voltam. Ez részemről egyszerű mérlegkészítés volt, távokól sem hősies áldozatvállalás.
Az egészségügyi altiszt azonban titokban úgy rendelkezett, hogy mindkét jelentkező orvos a
flekktífuszlágerbe történő átszállításáig a kímélőben maradhat. Annyira dögrováson levőnek
néztünk ki, hogy ellenkező esetben nem néhány orvossal több állt volna rendelkezésre, hanem
néhány hullával több a lágerben. – Mindezt lelki szemem elé varázsolta az emlékezet, amikor
elibém tették azt a képet a koncentrációs táborból. És el kellett mindezt mesélnem, míg meg nem
értettek engem, miért voltam a kép láttán azon a véleményen, hogy nem is olyan rettenetes, sőt, még
azt is egészen jól el tudtam képzelni, hogy ezek az emberek nem is érezték magukat akkor olyan
nagyon szerencsétleneknek.
Az előbb már beszéltem arról a nagy elértéktelenedésről, melynek – az említett néhány kivételtől
eltekintve – minden áldozatul esik, ami nincs közvetlen összefüggésben a saját, vagy a hozzá
legközelebb állók életével. Ez az elértéktelenedés azonban nem torpan meg maga az ember, a saját
személye előtt sem. Az is belekerül egy szellemi örvénybe, amellyel úgy látszik minden érték
belezuhan a kérdésesség szakadékába. Egy olyan környező világ szuggesztiója alatt, mely már
régen mit sem tud az emberi élet értékéről és az emberi méltóságról, és ehelyett az embert egy
kiirtási politika kizárólagos és akarat nélküli tárgyává tette, mely a végcél elé már csak a fizikai
munkaképesség utolsó maradványainak kihasználhatóságát helyezte, – ezen általános szuggesztió
hatására végül a saját én elértéktelenedését is tapasztalnia kell. A koncentrációs táborban az ember
– ha nem sikerül önbecsülése utolsó fellángolásával védekeznie ellene – elveszti azt az érzését,
hogy egyáltalán még alany, hát még hogy belső szabadsággal és személyes értékkel rendelkező
szellemi lény. Saját magát már csak egy nagy tömeg legkisebb részecskéjeként éli meg, léte le-
süllyed a csordalét szintjére anélkül, hogy gondolkodna, sőt gondolkodni akarna, ide-oda hajtják az
embereket, össze vagy szétterelik, mint egy birkanyájat. Tőled balra és jobbra, előtted és mögötted
egy kicsiny, de felfegyverzett, rafinált és szadista horda leselkedik, mely ordítással, csizmarúgások-
kal vagy puskatus-ütlegeléssel előre- vagy visszahajt. Ugy éreztük magunkat, mintha egy nyáj
birkái lennénk, akik csak egyet ismernek, gondolnak, akarnak: kitérni a kutyák támadásai elől, és –
ha egyszer kicsit nyugton hagyják őket – egy kicsit zabálhassanak. És ahogyan minden birka
igyekszik félelmében a boly közepébe furakodni, pontosan úgy igyekezett mindegyikünk, hogy az
ötös sor közepén és lehetőleg méghozzá az egész menetoszlop közepén jusson neki hely, hogy
elkerülhesse az oszlop oldalán, elején és végén menetelő őrök ütlegeit. Ennek a közepén való
elhelyezkedésnek még az a le nem becsülendő előnye is volt, hogy valamennyire védelmet nyújtott
a szél ellen.
Így tehát nem csak szuggesztió, hanem több vonatkozásban önmentési kísérlet is, hogy a
koncentrációs táborban minden ember azon van, hogy „feloldódjon” a tömegben. Feloldódni,
ötösével, ötös sorokban, ezt rövid időn belül már minden fogoly mechanikusan megteszi; tudatosan
viszont arra törekszik, hogy elvegyüljön a „tömegben”, ezzel eleget téve az önvédelem egyik
legfőbb lágerbeli törvényének: csak fel nem tűnni csak lehetőleg még a legjelentéktelenebb
aprósággal sem felhívni magára az SS figyelmét.

Vágyakozás a magány után

Természetesen akadnak olyan időszakok, ahol szükséges és lehetséges is, hogy az ember
kiváljon a tömegből. Ismeretes, hogy a sorstársak tömegével való szakadatlan együttlét, minden
percben és minden banális napi teendő során, gyakran szül ellenállhatatlan vágyat aziránt, hogy az
ember legalább rövid időre kiszökjön ebből a kényszerű együttlétből. Mély vágy ez a saját magával
való egyedüllét után, vágy egy kis darabka magány után, mely az embert itt elfogja.
Amikor már átszállítottak egy másik bajor táborba, egy úgynevezett kímélőtáborba, ahol egy
nagy flekktífuszjárvány idején végül orvosként működhettem, az a szerencse ért időnként hogy
legalább percekre visszavonulhattam az olyannyira áhított magányba. A flekktífuszbarakk egy
földkunyhó volt, melyben mintegy ötven bajtárs feküdt összezsúfolva, magas lázzal és delirálva.
Mögötte volt egy kis csendes zug, a tábor kettős szögesdrótkerítésének sarkában. Ott néhány
karóból és faágból valamiféle sátrat rögtönöztek, oda dobták azt a féltucatnyi hullát, mely kis
táborunkban naponta „elhullott”. Egy akna is volt ott, földalatti vízvezetékkel, egy falappal lefedve.
Azon telepedtem le, amint csak kis időre is orvosként a barakkban nélkülözhető voltam. Ott
ücsörögtem és a tüskésdrót megszokott keretén keresztül kitekintettem a bajor vidék zöldellő
virágos és tág rétjeire, a távolban kéklő dombjaira. Ültem és átadtam magam vágyálmaimnak,
messzire elküldtem gondolataimat északra és északkeletre, ahol szeretteimet sejtettem, de most csak
félelmetesen bizarr alakú felhőket észleltem. Nem zavarhattak ebben a mellettem heverő, eltetvese-
dett holttestek sem. Álmaimból csak a szögesdrót mentén időnként járőröző őrszem léptei
riasztottak fel, vagy egy hívás a barakkból, mely visszarendelt a betegkörletbe, hogy a táborba most
érkezett gyógyszereket vételezzek a karanténállásom számára, öt, néha tíz tabletta Aspirin- vagy
Cardiazol-pótlást – többnapi adag – ötven beteg számára. Akkor elmentem értük és utána „vizitet”
tartottam: bajtárstól bajtársig haladtam, megtapogattam a pulzusukat, a súlyosabb eseteknek fél
tabletta gyógyszert adtam, a legsúlyosabbak semmit sem kaptak, mivel nekik már nem használt
volna és elvontam volna olyanoktól, akik esetleg még megmenthetők. A könnyebb eseteknek mást
nem adhattam, mint néhány jó szót talán. Így vonszoltam magam egyik bajtárstól a másikig, magam
is a végsőkig legyengülve és fizikailag leromlottan, magam is éppen kilábalva egy súlyos
tífuszlázból. És aztán ismét rövid időre visszavonultam magányomba, letelepedtem a földalatti
vízcsap fafedelére – mely egyébként egyszer három bajtárs életét mentette meg: röviddel a
felszabadulás előtt még tömegszállítmányokat indítottak el – állítólag Dachauba – és három ember
nagybölcsen igyekezett magát ezekből kivonni. Lemásztak tehát ebbe a vízaknába, hogy
elrejtőzzenek az egész területet átkutató lágerőrség elől. Én magam ezekben az izgalmas percekben
látszólagos nyugalommal ültem az aknatetőn és buzgón semmibe vettem a bizalmatlanul
körülkémlelő őrszemeket, akik ugyan eleinte úgy látszik gyanút fogtak és fel akarták emelni az
aknatetőt, de aztán meggondolták magukat és elmentek mellettem – én pedig ott ültem, ártatlan
képpel és közömbös tekintettel, sikeresen megjátszott közömbösségge1 dobálóztam kis kavicsokkal
a szögesdrót felé. Csak egy másodpercre rökönyödött meg láttamra az egyik őr, aztán elfordult ettől
a gyanakvását lefegyverző látványtól és továbbsietett. Én meg hamarosan jelenthettem a mélyben
várakozó három bajtársamnak, hogy a fő veszély most már elmúlt.

Labdázik a sors

Arról a gyökeres értéktelenségről, amelyre a lágerélet az egyes emberéletet lezülleszti, csak az

tud magának egyáltalán fogalmat alkotni, aki maga is átélte az ottani állapotokat. Az ugyanakkor
ezáltal már el is tompult fogolyban az emberi egyed létének ez a semmibevétele leginkább még
akkor vált tudatossá, amikor a táborban egy betegszállítmányt állítottak össze.
Kétkerekű kordélyokra – melyeket a foglyoknak hóviharban kellett a sok kilométernyi távolságra
levő másik táborba húzniok – csak úgy egyszerűen feldobálták a szállítmányba szántak kiaszott
testét. Ha akadt köztük hulla, az is belekerűlt – a létszámnak egyeznie kellett! A legfontosabb a lét-
számlista – az ember maga annyiban számít, hogy fogolyszáma volt, a szó szoros értelmében már
csak számadat. Holtan vagy élve – ez itt már egyre megy, élő-e a szám vagy sem, teljesen
közömbös. Még kevésbé számít az, ami emögött a szám mögött, emögött az élet mögött van: egy
ember sorsa – története – neve. Abban a betegszállítmányban pl. mellyel én orvosként kerültem át
egyik bajor táborból a másikba, volt egy fiatal bajtárs akinek ott kellett volna hagynia a testvérét,
mivel az nem került fel a listára. Addig kunyerált a táborfelelősnél, míg az végül úgy döntött, hogy
a ragaszkodó testvért kicseréli egy olyasvalakiért, aki szerepelt a listán, de szívesen kimaradt volna
A listának azonban egyeznie kellett! Semmi sem könnyebb: a ragaszkodó testvér egyszerűen átvette
a helyette visszamaradó bajtárs fogolyszámát, család- és utónevét és viszont. Hiszen – mint már
említettem – okmányai a táborban már régen egyikünknek sem voltak, és mindegyikünket boldoggá
tette már az is ha mást nem mondhatott magáénak mint ezt a mindennek ellenére még lélegző
szervezetét. Ami a szó szoros értelmében ezen felül és kívül még körülvette e fakó arcbőrű, félig
csontváz embereket rongyokként, ez már csak a hátramaradók érdeklődésének tárgya volt:
leplezetlen kíváncsisággal és szakszerűen mustrálták az elvonuló „muzulmánokat”, nincs-e
valamelyiken még olyan cipő vagy kabát, mely jobb, mint a sajátjuk. Amazok sorsa már úgyis
megpecsételődött, de azoknak, akik a táborban maradhattak mint féligmeddig még munkaképesek,
minden kapóra jött, ami alkalmasnak tűnt arra, hogy növelje a túlélés esélyeit. Hát érzelgősek nem
voltak...
Annak az érzésnek az elvesztését, hogy még egyáltalán emberi alanyok, az is alátámasztotta,
hogy az ember a koncentrációs táborban nemcsak az őrség kényének-kedvének kiszolgáltatott
tárgya, hanem úgy igazából a sorsé is, annak játékszereként.
Mindig az volt a véleményem és azt hangoztattam is, hogy az ember általában csak úgy 5-10 év
múlva tudja meg, mi mire jó az életében. A koncentrációs tábor másra oktatott: hányszor, de
hányszor tapasztaltuk már 5-10 perc múlva, mi mire volt jó. Még Auschwitzban helyesbítettem egy
elvet, melynek „helyessége” rövidesen bizonyítást nyert és később aztán bajtársaim legtöbbje is
ehhez tartotta magát. Amiről megkérdeztek, azt többnyire az igazságnak megfelelően válaszoltam
meg; amire viszont nem kérdeztek rá, arról hallgattam. Ha megérdeklődték a koromat,
megmondtam; ha foglalkozásomat kérdezték, megmondtam, hogy „orvos”, de elhallgattam, hogy
szakorvos, hacsak kifejezetten nem a szakmám után érdeklődtek. Auschwitzban, az első délelőttön,
a sorakozón egy SS tiszt jelent meg. A negyven év alatti bajtársaknak az egyik oldalra kellett
állniok, a negyven felettieknek a másik oldalra. Fémmunkásokat, autószerelőket ismét máshová
állították. Ezt követően le kellett eresztenünk a nadrágot és sérv-vizsgálatot végeztek, ismét
kiszelektáltak néhány embert. Egy csoportot ezután egy másik barakkhoz hajtottak, ahol ismét fel
kellett sorakozni Odakerültem én is. Ismét válogatás következett és miután röviden és velősen
megválaszoltam a koromra és foglalkozásomra irányuló kérdéseket, egy kis csoportban
félreállítottak. Ismét áthajtották csoportomat egy további barakkhoz és rövidesen újból
átcsoportosítottak. Így folytatódott ez még jó egynéhányszor, amíg végül egészen szerencsétlennek
nem éreztem magam, mivel egyszer csak teljesen idegen, egytől-egyik külföldi és előttem
ismeretlen nyelveken beszelő emberek között találtam magam. Még egy utolsó válogatás, és
ezekkel az utoljára kiszelektáltakkal egy utolsó barakkba kergettek. Hirtelen észrevettem: régi
bajtársaim, honfitársaim és kollégáim között voltam, abban a barakkban, ahonnan elindultam. És
közben szinte észrevehetetlenül csak egyszerűen körbe-körbe kergettek. De azért sejtettem, hogy
néhány perc leforgása alatt hány lehetséges sorsot súroltam. . . Amikor összeállították a
„kímélőtáborba” indítandó már említett betegszállítmányt, nevem, illetve számom felkerült a listára:
szükség volt néhány orvosra. Senki nem volt azonban meggyőződve arról, hogy az úticél valóban
egy kímélőtábor lesz. már megtréfáltak bennünket, hiszen ugyanezt a szállítmányt néhány héttel
korábban már egyszer elrendelték. És már akkor általános volt a feltételezés, a szállítmány nem egy
kímélőtáborba jut. hanem a gázkamrába. Akkor felröppent a hír: aki akarja, töröltetheti magát a
gyengélkedők listájáról, ha önként vállalja az oly rettegett éjjeli műszakot. 82 bajtárs azonnal
vállalta ezt. Negyedóra múltán kihirdették: az elszállítás lefújva! Az a 82 ember azonban már
ottragadt az éjjeli műszak listáján! Legtöbbjük számára ez a következő két héten belüli halált
jelentette.

Végakarat, betéve megtanulva

Most tehát másodszor is összeállították a kímélőtáborba irányuló szállítmányt Már valóban senki
nem tudta, cselfogás-e ez vagy ürügy arra hogy a betegekből kicsikarják a munkaerő utolsó
szikráját, még ha csak tizennégy napra is; a gázkamra-e a cél vagy tényleg a kímélőtábor? A
főorvos szívelt engem. Este, háromnegyed tízkor bizalmasan odasúgta: „Az írnokirodában azt
mondtam, hogy még kijelentkezhetsz, tíz óráig megteheted!” Értésére adom, hogy ez nem fekszik
nekem, megtanultam az egyenes utat járni vagy – másként kifejezve – rábízom magam a sorsomra.
„Én már inkább beteg bajtársaim mellett maradok” mondom neki. Rám veti együttérző, sajnálkozó
tekintetét, mintha sejtené... Némán kezet nyújt, mintha búcsúzna, nem az élettől, hanem az én
életemtől... Megyek. Lassú léptekkel, vissza a barakkomba. A helyemen szomorúan ül egy barátom.
„Tényleg elmész velük?” kérdi. „Igen – megyek...” Könnyek szöknek a szemébe. Megkísérlem
vigasztalni. Azután azonban mást kell tennem: szóbelileg végrendelkezni... „Figyelj ide, Otto: ha
nem kerülnék vissza, haza, a feleségemhez; és ha te viszontlátnád őt. . . akkor mondd meg neki –
figyelj: először is naponta és minden órában őróla beszélgettünk – emlékszel? Másodszor: soha
senkit nem szerettem nála jobban. Harmadszor, az a boldogság, hogy vele élhettem, még ha csak
rövid ideig is, mindent megért, még azt is, amit itt kellett elszenvednünk.” Otto, hol vagy most?
Élsz-e még? Mi lett belőled utolsó közös óránk óta? Viszontláttad a feleségedet? És emlékszel-e
még arra, hogyan kényszerítettelek gyerekes sírásod ellenére, hogy szó szerint kívülről tanuld meg
szóbeli végrendeletemet?
Másnap elmentem a szállítmánnyal. Ezúttal nem volt sem beugratás, sem trükk. A szállítmány
nem ment a gázkamrába sem, hanem valóban egy kímélőtáborba. És azok, akik akkor annyira
sajnálkoztak rajtam, ottmaradtak a régi táborban, melyben azután az éhség még jobban tombolt,
mint a mi új táborunkban. Azt hitték, a menekülést választották, pedig a romlásba taszították
magukat: hónapokkal később, már a felszabadulás után, összetalálkoztam azzal a bajtárssal a régi
táborból aki „tábori rendőrként” maga kobozta el azt az egy kondérból kihalászott húsdarabot, mely
azokban a napokban, abban a táborban éppen hiányzott egy hullarakományból... Mert abban a
táborban, melynek későbbi poklából még idejekorán kiszabadultam, kitört a kannibalizmus.
Kinek nem jutna ilyenkor eszébe a „Halál Teheránban” című történet? Egy gazdag és hatalmas
perzsa út szolgája kíséretében sétálgatott háza kertjében. A szolga elkezd jajveszékelni, mondván,
hogy éppen most meglátta a halált és az megfenyegette; rimánkodik a szolga az urának, adná neki
oda leggyorsabb paripáját, hogy sürgősen útnak indulhasson és Teheránba menekülhessen, ahova
még aznap este akarna megérkezni. Az úr odaadja a lovat, a szolga elnyargal. A házba
visszatérőben azonban maga az úr találkozik a halállal Megszólitja: „Miért ijesztgetted a szolgámat,
miért fenyegetted meg?” „Csak csodálkozásomnak adtam kifejezést, mert meglepődtem azon, hogy
még itt látom, amikor ma este Teheránban kellene találkoznunk!”

Szökési terv

Az az uralkodó érzés, hogy csak játékszerek vagyunk, valamint az az alapelv, hogy mi magunk
lehetőleg ne akarjunk sorsot játszani, hanem hagyjuk menni a dolgokat a maguk útján. – mindez és
még hozzá az a mélyreható apátia, mely elhatalmasodik a táborban élő emberen, érthetővé teszik,
ha kerülni igyekszik mindennemű kezdeményezést, és fél a döntésektől. A lágeréletben
előfordulnak olyan helyzetek, amikor azonnal pillanatokon belül kell dönteni és a döntéstől lét vagy
nemlét függ. A fogolynak ilyenkor az a legjobb, ha a sors leveszi róla a döntési kényszert. A döntés
elől való menekülés leginkább akkor figyelhető meg, ha a fogolynak arról kell döntenie: szökjön
vagy sem. Azokban a percekben – hiszen mindig csak néhány perc áll esetenként rendelkezésre –,
amelyekben ezirányú döntést kell hoznia, a fogoly pokoli belső kínokat áll ki: kísérelje meg a
szökést vagy ne kísérelje meg? Vállalja a rizikót vagy ne vállalja? Én magam is átéltem ezt a belső
feszültséggel teli tisztítótüzet, amikor közvetlenül a front közeledése előtt alkalom adódott a
szökésre. Egy bajtárs, aki a táboron kívül levő barakkokban teljesített orvosi szolgálatot, a szökés
mellett volt. Feltétlenül velem együtt akart szökni. Annak az ürügyén hogy konzíliumot kíván
tartani egy nemfogolynál, amihez sürgős szüksége volna az én szakvéleményemre, kicsempészett
engem a lágerből. Az volt a terv, hogy kint egy külföldi ellenállási szervezet titkos tagja ellát
bennünket egyenruhákkal és hamis okmányokkal. Az utolsó pillanatban azonban technikai
nehézségek merültek fel és vissza kellett térnünk a táborba Ezt az alkalmat azonban felhasználtuk
arra, hogy ellássuk magunkat néhány rothadt krumplival úti elemózsiaként és mindenekelőtt
szerezzünk egy-egy hátizsákot. E célból behatoltunk a női láger egyik üresen álló barakkjába,
melyet korábbi lakói elhagytak: a női lágert nemrég ki ürítették és a nőket elszállították egy másik
táborba. Elképesztő rendetlenség honolt abban a barakkban. Minden összevissza, szétszórtan
feküdt, tisztán látszott, hogy sokan megszöktek; voltak ott rongyok és szalma, megromlott
ételmaradékok és törött edények. De nem akartuk elvinni még a látszólag hasznátható csajkákat
sem, pedig azok a lágerben nagy értéket képviseltek. Nagyon is jól tudtuk ugyanis, hogy a legutóbbi
időben, amikor a lágerben már kétségbeejtő állapotok kezdtek uralkodni, ezeket az edényeket nem
csak levesvételezésre, hanem mosdótálként, sőt, éjjeli edényként is használták. (Érvényben volt egy
igen szigorúan alkalinazott tilalom, hogy a barakkban bármilyen természetes szükséglet kielégítését
szolgáló edényt tároljanak. Ezt a tilalmat kényszerűségből meg kellett szegniök mindazoknak, akik
pl. a flekktífuszjárvány idején magas lázzal feküdtek és még bajtársi segítséggel sem tudtak volna
éjjel a latrináig eljutni, ehhez fizikailag már túl gyengék voltak.) Míg tehát én falazok, kollégám
besettenkedik az elhagyott női barakkba. Rövidesen örömtót sugárzó arccal jelenik meg és büszkén
rámutat a kabátja alá rejtett hátizsákra. Azonban még egy másik hátizsákot is látott bent, azt most én
hozzam ki. Most ő falaz és én osonok a barakkba. Míg átkutatom a halomnyi összevissza dobált
holmit és még mielőtt megtalálnám a második hátizsákot, legnagyobb örömömre és meg-
lepetésemre rábukkanok egy öreg fogkefére. És akkor felfedezek a láthatóan nagy sietségben és
kapkodásban visszahagyott holmik kellős közepén – egy női hullát...
Visszaszaladok a barakkomban, hogy magamhoz vegyem minden vagyonomat: leveses
csajkámat, egy pár rongyos egyinas kesztyűt, amit a flekktífuszbarakk egyik betegétől „örököltem”
és néhány tucat apró cédulát. melyekre – mint már emlitettem – elkezdtem gyorsírással
rekonstruálni az Auschwitzban elvesztett tudományos könyvem kéziratát. Sietve még egyszer
sorban végigjárom betegeimet, akik a földkunyhónk közepén húzódó folyosó két oldalán, rothadó
deszkákon összezsúfolva feküdtek. Utoljára végigjárom. először a bal oldalt, majd a jobb oldalt is,
közben odaérek egyetlen honfitársamhoz, aki már majdnem haldokló állapotban van, pedig egész
idő alatt az volt a becsvágyam, hogy mégis megmentsem. Mindenesetre természtesen szigorúan
titokban kell tartanom szökési tervemet Ennek ellenére úgy látszik, valamit sejt a bajtársam. (Talán
kissé ideges voltam.) Gyenge hangon felteszi nekem a kérdést: „Te is lelécelsz?” Tagadom,
mégsem tudok megválni tekintetétől. Vizit után visszatérek hozzá. És ismét rám vetődik az a
reménytelen tekintet – valahogyan szemrehányásként érzékelem. Egyre jobban elmélyül bennem az
a rossz érzés, amely azonnal elfogott, amint beleegyeztem a kollégámmal együtt történő közös
szökésbe, ezzel szakítva régi elvemmel, miszerint nem avatkozom bele saját sorsomba. És akkor
hirtelen kirohanok a barakkból, át a kollégámhoz a betegkörletbe és bejelentem neki: nem tudok
vele menni. Alighogy határozottam kijelentettem, hogy le kell mondania társaságomról, alighogy
elhatároztam, hogy változatlanul betegeim mellett maradok, egycsapósra eltűnt belőlem az a bizo-
nyos rossz érzés! Fogalmam sincs, mit hoznak az elkövetkezendő napok; de eddig sosem tapasztalt
belső nyugalommal, szilárd léptekkel, visszamegyek flekktífuszbarakkomba, leülök a deszkára
bajtársam lábához, megpróbálom vigasztalni, majd beszélgetek a többi lázas beteggel,
nyugtatgatom őket.
Elérkezett táborunk utolsó napja. A közelgő front miatt majd minden lakóját tömeges
szállítmányokban más táborokba tették át. A láger fejesei, a kápók és a szakácsok elmenekültek.
Aznap az a hír terjedt el, hogy estig a lágert teljesen ki kell üríteni, el kell tűnnie az utolsó még ott
maradt foglyoknak is – általában a betegeknek és néhány orvosnak, ill. „ápolónak”. Éjjel – így szólt
a további híradás – felgyújtják a tábort. A betegek elszállítására rendelt teherautók azonban még
délután sem jelentek meg. Ehelyett a tábort hirtelen a legszigorútiban lezárták és oly szigorúan
őrizték a tüskésdrótkerítéseket is, hogy már senki sem kísérelhette meg, hogy egy félig-meddig már
előkészített helyen „átjusson a dróton”. A helyzet most már hátborzongatóvá vált. Sejteni lehetett
azt a szándékot, hogy a tábor az ottrekedt foglyokkal együtt váljék a lángok martalékává. Akkor
határoztuk el – kollégám és én – másodszor a szökést.
Utasítást kaptunk, hogy az aznap meghalt három ember holttestét a szögesdróton kívül temessük
el. Kettőnkön kívül ugyanis már senki nincs a táborban, akinek ehhez elegendő ereje volna, a többi
majd mind magas lázzal, delíriumban fekszik a néhány még kiürítetlen barakkban. Megfogant az
elhatározásunk: az első hullával kicsempésszük az ő hátizsákját, abban az öreg mosóteknőben, mely
a koporsót és a ravatalt is helyettesíti, a második hullával kikerül az én hátizsákom és a harmadikkal
meglógunk mi magunk.
A harmadik hulláig tettre is válthatjuk a tervünket. Ennél az utolsónál azonban kicsit várnom
kellett, kollégám mondta, hogy még megpróbál egy kis kenyeret szerezni, hogy másnapra az
erdőben legyen mit ennünk. Én várok – hosszú percek múlnak el, egyre türelmetlenebb leszek –,
még mindig nem jön vissza. Olyan szépen kiszíneztem már magamban, hogyan ízlik majd a
szabadság, most, három év után először, amikor a frontnak elébe futunk. És csak jóval később
tudtuk meg, milyen ez az „elébefutás”, veszélyes is lett volna. Erre azonban már nem került sor.
Mert abban a pillanatban, amikor kollégám végül berobogott, ugyanabban a pillanatban tágra nyilik
a lágerkapu és egy gyönyörű alumíniumszínű kocsi, nagy vörös keresztekkel, lassan begurul a
sorakozótérre. Megjelent a genfi Nemzetközi Vöröskereszt megbízottja és védelme alá helyezte a
tábort és annak utolsó lakóit. Ki gondolna akkor már szökésre? A kocsiból gyógyszeres ládákat
raknak ki, cigarettát osztanak, lefényképeznek bennünket, mindenhol ujjongás, örömrivalgás. Most
már nem kell vállalnunk a kockázatot, hogy a harcoló felek közé keveredjünk.
A megbízott beszállásolta magát egy parasztházba, közel a táborhoz, hogy szükség esetén éjjel is
készenlétben legyen. Első örömmámorunkban meg is feledkeztünk a harmadik hulláról. Most
elindulunk és kivisszük, hogy őt is begurítsuk abba a kis aknasírba, melyet ketten ástunk ki. A
bennünket kísérő és felügyelő őrszem hirtelen teljesen megszelidült. Kezdi sejteni, hogy most
fordul a kocka, igyekszik kapcsolatot teremteni velünk. Mindenesetre részt vesz a rövid halotti
imában, amelyet elmondunk, aztán hozzáfogunk, hogy a három tetemre dobjuk az első
göröngyöket. Belső feszültségünk és a halállal való versenyfutásunk utolsó napjainak és óráinak
izgalmai után olyan áhítattal imádkoztunk a békéért, amilyenre emberi száj valaha is képes
lehetett...
Igy múlik el ez a nap, táborunk utolsó napja, előre megsejtett és bensőnkben megelőlegezett
szabadságban. De nem számoltunk a gazdával. Mert annak ellenére, hogy a Vöröskereszt
megbízottja arról biztosított bennünket, hogy egy megállapodás értelmében abba kell hagyni a tábor
kiürítését, sőt, annak ellenére; hogy ő maga is a közeli városkában tartózkodott, éjjel befutnak az
SS-kkel megrakott teherautók azzal a paranccsal, hogy a tábort azonnal ki kell üriteni: az utolsó
ottrekedt foglyokat elszállítják egy központi táborba, ahonnan 48 órán belül Svájcba viszik és
hadifoglyokkal cserélik ki őket. Rá sem lehet ismerni a teherautók legénységére; annyira
barátságosak ezek az emberek miközben rábeszélnek, hogy aggályoskodás nélkül nyugodtan
szálljunk csak be a teherautókba és örüljünk a nekünk most kijutó nagy lehetőségnek. Máris a
teherautókhoz tolakszanak azok, akiknek még egyáltalán van elég erejük a tolakodáshoz;
kínkeservesen emelik fel a súlyos betegeket és a teljesen elgyengülteket a teherautó raklapjára.
Kollégám és én – már el sem rejtve hátizsákjainkat – készenlétben állunk hogy bevárjuk, amíg
leszámolják a tizenhárom személyt az utolsó előtti kocsihoz. A főorvos számolgat tizenöten állunk
ott, ő pedig egyszerűen kihagy bennünket. A tizenhárom embert felrakják a kocsira, mi ketten
visszamaradunk, meglepődve, csalódottan és dühösen. Míg az utolsóelőtti autó elhajt,
szemrehányásokkal illetjük a főorvost. Ő elnézést kér, kimerültségére és szórakozottságára
hivatkozva: tévesen azt hitte, még mindig szökésre gondolunk. Türelmetlenül ismét leülünk, le sem
vesszük hátizsákjainkat és az utolsó néhány fogollyal együtt várunk az utolsó kocsira. De nagyon
soká kell várnunk. Ledőlünk tehát a betegbarakk kiürült priccseire teljesen kimerülten az utóbbi
órák és napok „idegháborújától”, az egymást követő és felváltó reményektől és csalódásoktól (az
egetverő örömujjongástól a halálosan lesújtott bánatig). „Útrakészen”, ruhástól-cipőstől alszunk el.
Puskaropogásra és ágyúdörgésre ébredünk, jelzőrakéták villapnak, a barakkfalat is átütő
puskagolyók fütyülnek; beviharzik a főorvos azzal a paranccsal, hogy a padlón keressünk fedezéket,
a felettem levő ágyemeletről egy bajtárs a hasamra ugrik, most már végképpen felébredtem.
Rövidesen áttekintjük a helyzetet: itt a frontvonal! A lövöldözés alábbhagy, megszűnik, hasad a
hajnal és kint a táborkapu melletti póznán fehér zászló leng.
De csak hetekkel később tudtuk meg mi, a tábor maréknyi utolsó csoportja, hogy még ezekben a
legutolsó órákban is újból a sors játékszerei voltunk, érzékelhettük, hogy mennyire kérdéses
mindennemű emberi döntés éppen ott, ahol élet vagy halál forog kockán. Ismét a „Halál
Teheránban” című mesére kellett gondolnunk, tekintettel azokra a bajtársakra, akik azon az
éjszakán abban a hiszemben indultak el, hogy a teherautók a szabadság felé haladnak. Hetekkel
később fényképek fekszenek előttem, melyek egy kis táborban készültek, közel a miénkhez, ahová
betegeimet elszállították, majd bezárták őket a barakkokba, melyeket aztán felgyújtottak. A fotókon
jól kivehetők a félig elszenesedett holttestek.

Ingerültség
 Ennyit az apátiáról, a lélek eltompulásáról, mely a foglyon a táborban való tartózkodása
folyamán eluralkodik, lelkféle. tét általában alacsony szintre süllyeszti, a sors vagy a tábori őrség
önkényének akarattalan tárgyává teszi. Ez végül oda vezet, hogy az ember óvakodik sorsát saját
kezébe venni, tehát döntéseket hozni. Az apátiának azonban még más okai is vannak, ezért nem
értékelhető kizárólag a lélek önvédelmi mechanizmusaként. Fizikai indokai is vannak, éppen úgy,
mint az ingerültségnek, amely – az apátia mellett – a fogolylélek egyik legkirívóbb ismertetőjele. A
fizikailag ható tényezők közül első helyen áll az éhség és az alváshiány. Ismeretes, hogy már a
normális életben is mindkettő apatikussá és ingerültté teszi az embert. A táborban az alváshiány
részben arra vezethető vissza, hogy mindenkit agyonkínoznak a férgek, ami a barakkok
elképzelhetetlen zsúfoltságának és a higiénia szinte teljes hiányának a következménye.
Az így keletkező apátia és ingerültség mellé még egy okozati tényező járul: azoknak a
civilizációs mérgeknek a hiánya, melyeknek normálisan éppen az apátia és az ingerültség enyhítése
a feladata: nélkülözni kell a nikotint és a koffeint. Ezek hiánya még csak tovább növeli az apátiát és
az ingerültséget. A fizikai oldalról jelentkező okokhoz aztán még hozzájönnek ennek a sajátos – a
lágerfogolyra jellemző – kedélyállapotaak a lelki alapjai, éspedig különböző „komplexusok”
formájában.
A foglyok többsége érthető módon valamilyen kisebbrendűségi érzés alatt szenved.
Mindegyikünk valaha „valaki” volt, vagy legalábbis azt hitte, hogy valaki. Itt és most azonban szó
szerint úgy kezelik, mintha egy „senki” lenne. (Hogy egy a lényegesebb területeken, a szellemi
téren elkötelezett öntudatot nem rendíthet meg a lágerbeli helyzet, az nyilvánvaló; de hány
embernek és hány fogolynak van ilyen szilárd öntudata?) Anélkül, hogy sokat gondolkozna rajta,
anélkül, hogy egyáltalán a tudatáig hatolna, az átlagos fogoly természetesen tökéletesen
deklasszáltnak érzi magát. Ennek átélését tulajdonképpen csak az a kontraszthatás hozza felszínre,
mely a lágerélet sajátságos szociológiai struktúrájából adódik. Itt ugyanis a foglyoknak arra a
kisebbségére gondolok, akik úgyszólván „fejeseknek” számítottak, mint pl. a kápók, szakácsok,
raktárgondnokok és a „tábori rendőrök”, – ők mind primitív kisebbrendűségi érzéseiket
kompenzálták; ők általában semmiképpen sem érezték magukat deklaszszáltnak, mint a közönséges
foglyok többsége, hanem ellenkezőleg, szinte beérkezettnek. Sőt, esetenként egyenesen kicsinyes
cezaromániát fejlesztettek ki magukban. A mérgelődő és irigykedő többség lelki reakciója a
kisebbség magatartására a legkülönbözőbb módokon tört a felszínre – alkalomadtán rosszindulatú
tréfákban fejeződött ki. Mesélik pl. a következő viccet: Két fogoly beszélget egymással és az egyik
egy harmadikra vonatkozóan – aki éppen a „beérkezettekhez” tartozik – megjegyzi: „Ezt az alakot
akkorról ismerem, amikor még csak a legnagyobb bankház elnöke volt; most pedig itt megjátssza a
kápót!”
Akárhol is kerül a deklasszáltak többsége összeütközésbe a beérkezettek kisebbségével – és erre
a lágeréletben bőségesen adódik alkalom, kezdve az ételosztástól –, az ingerültség kitör és eléri a
csúcspontját. Azt az ingerültséget, melynek különböző testi okairól beszéltem az előbb, még
hatványozza a lelki okok felmerülése, minden fogoly összetett indulati telítettsége. Így már nem
meglepő, hogy az ilyen túlfeszítettség a foglyok egymás közötti verekedésével végződik. Az a
reflex, mely a dührohamot odacsapással vezeti le, már attól is magától értetődővé válik, hogy a
táborlakó ismét tanúja a rendszeres ütlegelésnek. Magam is gyakran tapasztaltam, ahogy ökölbe
szorul az ember keze, azzal fenyeget, hogy "elszalad", amikor a düh elfogja az éhező és kialvatlan
embert. Kialvatlan pedig akkortájt attól voltam, mert a tífuszbarakként szolgáló földkunyhóban
rövid ideig fűthettünk, ha gondoskodtunk arról, hogy a tűz a kályhában éjjel se aludjon ki Aki
közülünk még félig-meddig olyan erőnlétben volt, hogy éjjeli szolgálatot teljesíthetett, annak őriz-
nie kellett a tüzet. Életem legidillikusabb órái közé számítom mindennek ellenére azokat, melyeket
az éjszaka kellős közepén, míg bajtársaim aludtak vagy lázálmokban gyötrődtek, a barakk kis
kályhája mepett fekve, a földön kinyújtózva tölthettem és míg az „éjjeli műszakom” órái alatt a
tüzet őriztem, a lopott brikettek parazsában néhány lopott krumplit sütöttem... Másnap reggel
viszont annál kialvatlanabb, kimerültebb, apatikusabb és ingerültebb voltam. Akkortájt, röviddel
felszabadulásunk előtt, flekktífusz-orvosként tevékenykedtem és ezenkívül helyettesítenem kellett a
blokkfelelőst, aki maga is megbetegedett. Így tehát a táborvezetőséggel szemben felelős voltam a
barakk tisztaságáért, – amennyiben az adott körülmények között tisztaságról egyáltalán szó lehetett.
Az a nagy szemfényvesztés, melynek ürügyén a barakkot újból és újból ellenőrizték, sokkal inkább
a kínzás kedvéért történt, mintsem higiéniai intézkedések céljából. Több ennivaló vagy némi
gyógyszer sokkal hatásosabb lett volna, de csak azzal törődtek, hogy a középső folyón egyetlen
szalmaszál se legyen, és hogy a betegek rongyos, elpiszkolódott és tetves takarói a fekhelyek
lábánál szép sorjában legyenek elrendezve. Amikor szemlét jeleztek, gondoskodnom kellett arról,
hogy a lágerparancsnok vagy a lágerfelelős – amikor a fejét le kell hajtania, hogy földkunyhónk
alacsony ajtaján keresztül futó pillantást vethessen annak belsejébe – ne lásson egyetlen
szalmaszálat sem, egy porszemnyi hamut sem a kályha előtt, semmi ilyesmit. Ami azonban az
abban az oduban meghúzódó emberek sorsát illeti, megelégedett a szemle azzal, hogy lekaptam
kopasz fejemről a fogolysapkát és bokacsattogtatás közepette feszes vigyázzállásban harsányan
jelentettem: „VI/9. körletbarakk, létszám 52 tífuszbeteg, 2 ápoló, 1 orvos.” És már ott sem voltak.
Addig azonban, amíg meg nem jöttek – és általában az az előre jelzettnél órákkal később volt, vagy
egyáltalán nem –, kénytelen voltam szüntelenül igazgatni a takarókat; felszedegetni a fekhelyekről
lepotyogó szalmaszálakat és még ordítozni is ezekkel a szegény ördögökkel. akik utolsó pillanatig
veszélyeztették számomra ezt a látszattisztaságot és látszatrendet. A lázasoknál még fokozottabban
érvényesül az a nemtörődömség és eltompultság, melynek folytán csak akkor reagálnak egyáltalán,
ha rájuk kiáltanak. De sokszor még ez is csődöt mond, és erősen vissza kell fognom magamat, hogy
oda ne üssek. Mert a mások apátiája láttán ingerültségem mérhetetlenül fokozódik és ezt még tetézi,
hogy félek a veszélytől, melybe a szemle során sodorhatnak.

A belső szabadság

Megkíséreltem pszichológiailag ábrázolni és pszichopatológiai alapon megmagyarázni azokat a

tipikus jellemvonásokat, amelyek az emberben hosszabb tábori tartózkodás alatt kialakulnak. Ezek
után azt hihetnők, hogy az emberi lelket kényszerűségből és egyértelműen végső fokon a környezet
határozza meg, hiszen a koncentrációs tábor pszichológiáján belül pl. éppen ez a lágerélet az, amely
– sajátságos társadalmi környezetként – az ember magatartását látszólag törvényszerűen alakítja.
Joggal lehet tehát ellenérveket felhozni és feltenni a kérdést: hol marad akkor az emberi szabadság?
Hát nem létezik a magatartás. az adott környezeti feltételekhez való alkalmazkodás szellemi
szabadsága? Az ember valóban nem egyéb, mint többszörös, akár biológiai, akár pszichológini, akár
szociológiai értelemben vett meghatározottság és feltételezettség puszta terméke? Valóban nem
több az ember, mint testi felépítésének, jellembeli adottságainak és társadalmi helyzetének véletlen
eredménye? És különösen: tényleg megmutatkozik az embernek a lágerélet különleges,
társadalmilag meghatározott környezete által kiváltott lelki reakcióin, hogy ki sem tudná magát
vonni a rákényszerített forma behatásai alól? Hogy alá kell vetnie magát ezeknek a behatásoknak?
Hogy „mást nem is tehet” a „körülmények ( a lágerben uralkodó életkörülmények) kényszere”
alatt? Nos, ezt a kérdést úgy tapasztalat alapján, mint elvileg is meg tudjuk válaszolni. Tapasztalat
szerint annyiból, hogy maga a lágerélet bizonyította, hogy igenis, az ember „mást is tehet”. Akadna
példa szép számban, gyakorta hősiesek, melyek megmutatták, hogy az apátiát is le lehet éppen
győzni és az ingerültséget is el lehet fojtani; hogy nyomaiban változatlanul fennáll a szellemi
szabadság, az Én szabad magatartása a környezettel szemben, még ebben a belsőleg és külsőleg
egyaránt abszolútnak látszó kényszerhelyzetben is. A koncentrációs tábort túlélők mindegyike
tudna mesélni azokról az emberekről, akik megjelentek itt-ott a sorakozótéren vagy a barakkokban,
itt egy-egy jó szót, ott eg-yegy utolsó darabka kenyeret osztogatva. És ha kevesen is voltak, mégis
ők szolgálnak bizonyítékul arra, hogy a koncentárciós tábor mindent elvehet az embertől, csak
egyet nem: azt a végső emberi szabadságjogot, mely szerint eldöntheti. hogyan álljon hozzá az adott
körülivényekhez. És dönthetett „így” vagy „úgy”. A táborban minden nap minden órájában ezernyi
alkalom is adódott ilyen belső döntésre mely megmutatja, hogy az ember ellenállhat vagy
behódolhat a környezet erőinek, melyek elrabolják az ember sajátját belső szabadságát –, és arra
csábítják, hogy lemondva szabadságáról és méltóságáról a külső körülmények puszta tárgyává és
játékszerévé váljék, így hagyva magát átformálni „tipikus” lágerfogollyá.
Ha a lehetséges szempontok közül ez utóbbi alapján a koncentrációstábor lakók lelki
reakciójának módja is végül többnek tűnik, mint pusztán bizonyos testi, lelki és társadalmi
feltételek kifejezése; akármennyire is alkalmasak mindezek – úgy a táplálék kalóriaszegénysége,
mint az alváshiány és a legkülönfélébb lelki „komplexusok” – arra, hogy megértessék, az ember
áldozatul esik egy tipikus lágerpsziché törvényszerűségének. Végső soron mindaz, ami az ember
belsejében lejátszódik, amivé az embert a láger látszólag formálja, egy belső elhatározás
eredményének tűnik. Elvileg tehát minden ember ilyen körülmények között is valahogy maga
döntheti el, hogy – szellemi szempontból nézve – mivé válik a lágerben: tipikus KZ-ssé vagy olyan
emberré, aki még itt is ember marad és megőrzi emberi méltóságát.
Dosztojevszkij egyszer azt mondta: „Csak egytől félek: hogy kínomra méltatlan vagyok.” Ezek a
szavak elég gyakran jártak a fejemben, amikor megismertem azokat a mártírembereket, akiknek
lágerbeli magatartása, szenvedése és halála bizonyságul szolgált arra, hogy létezik az embernek ez a
szóban forgó utolsó és elveszíthetetlen belső szabadsága. Ők bizony mondhatták volna, hogy
„kínjaikra méltók” voltak. Ők bebizonyították, hogy a valódi szenvedésben teljesítmény rejlik,
belső teljesítmény testesül meg. Az ember szellemi szabadsága – melyet utolsó leheletéig senki nem
vehet el tőle – lehetővé teszi, hogy még utolsó leheletéig is alkalmat találjon arra, hogy életét
értelinessé tegye. Mert nemcsak annak a tevékeny életnek van értelme, mely az embernek
lehetőséget nyújt, hogy teremtő módon valósítson meg értékeket; és nemcsak egy élvező életnek
van értelme, melyben a szépség élményében, a művészet vagy a természet átélésében adódik
alkalma az önmegvalósításra; hanem még az az élet is megtartja értelmét, mely – mint mondjuk a
koncentrációs táborban – alig ad már esélyt arra, hogy – teremtve vagy átélve – értékeket valósítson
meg, helyette már csak egy utolsó lehetőséget enged, hogy az életet értelmessé tegye, éspedig éppen
abban a módban, ahogyan az ember létének e kívülről rákényszerített korlátozásához viszonyul.
Úgy a teremtő, mint az élvező élet régen bezárul előtte. De nemcsak a teremtő és az élvező életnek
van értelme, hanem: ha egyáltalán van értelme az életnek, a szenvedésnek is kell, hogy értelme
legyen. Hiszen a szenvedés valahogyan ugyanúgy hozzátartozik az élethez, mint a sors és a halál.
Bajtól és haláltól válik az emberi lét teljes egésszé.
Míg a legtöbb foglyot az a kérdés gyötörte, túl fogjuk-e élni a lágert? – mert ha nem, akkor
ennek az egész szenvedésnek semmi értelme –, addig az engem nyomasztó kérdés másként
hangzott: van-e ennek az egész szenvedésnek, a bennünket körülvevő halálnak értelme? Mert ha
nincs, akkor végső soron a láger túlélésének sem lenne értelme. Mert az olyan élet; melynek
egyetlen értelme azon áll vagy bukik, sikerüls megúszni vagy sem, olyan életet tehát, melynek
értelme egy ilyen véletlen kegyelmétől függ, az olyan életet tulajdonképpen élni sem lenne
érdemes.

Ajándék a sorsunk

Abban a módban, ahogyan az ember magára vállalja elháríthatatian sorsát a velejáró

szenvedésekkel együtt, abban még a legnehezebb helyzetekben és az élet utolsó percéig is
számtalan lehetőség rejlik, hogy az életet értelmessé tegye. Attól függően, hogy valaki bátor és
vitéz marad-e, méltó és önzetlen, vagy pedig a létfenntartásért folytatott és a végsőkig kiélezett küz-
delemben elfelejtette emberi mivoltát és végérvényesen azzá a csordaállattá válik, amilyenre a
fogoly pszichológiája emlékeztetett bennünket, – ettől függően az ember megvalósította vagy
eljátszotta azokat az értéklehetőségeket, melyeket szenvedéssel teli helyzete és nehéz sorsa kínáltak,
ettől függően volt tehát a kín „méltó” vagy „méltatlan”.
Csak azt ne gondolja senki, hogy az ilyesféle megfontolások az élettől távolállóak, vagy
világidegenek lennének. Bizonyos azonban, hogy ilyen magasságok elérésére csak kevés és kivéte-
les ember képes és érett, csak kevesen voltak, akik a lágerben hitet tettek belső szabadságuk mellett
és fel tudtak szárnyalni azon értékek megvalósításáig, amelyek elviselhetővé teszik a szenvedést.
De ha csak egyetlenegy is lett volna, egymagában elegendőnek bizonyult volna tanúként arra, hogy
az ember bensőleg erősebb lehet, mint külső sorsa, és nemcsak a koncentrációs táborban. Az ember
mindenfelé szembekerül a sorsával az elé a döntés elé állítva, hogy puszta szenvedő állapotából
belső teljesítményt alakítson ki. Gondoljunk csak a beteg emberek sorsára, különösen a
gyógyíthatatlanokéra.
Én magam olvastam egyszer egy viszonylag fiatal beteg levelét, melyben közli barátjával, hogy
éppen most jutott tudomására, hogy már nincsen sok hátra az életéből és még műtéttel sem lehet
már rajta segíteni. Levelét azzal folytatja, hogy éppen most emlékszik vissza egy filmre, melynek
főhőse bátran és méltósággal nézett szembe a halállal; a film láttán annak idején az járt betegünk
fejében, hogy „az ég ajándéka” lehet az, ha valaki ilyen emelt fővel tud a halál felé közeledni és
most, írja a továbbiakban, sorsa neki is megadta ezt a kegyet.
Nos, melyikünk – aki annak idején évekkel ezelőtt látta a Tolsztoj „Feltámadás”című művéből
készült filmet – nem jutott ugyanarra a gondolatra: ezek nagy sorsok, nagy emberek.
Magunkfajtának bizonyára nem jut ilyen nagy sors, tehát esély sem arra, hogy ilyen emberi
magasságokhoz felnőjön...És mozi után betértünk a közeli automatabüfébe, ahol szendvics és kávé
mellett hamar el is felejtettük ezeket a különös metafizikus gondolatokat, melyek egy pillanatra
átfutottak tudatunkon. De ha az ember maga került szembe a nagy sorsával, ha maga állt döntés
előtt, hogy saját belső nagyságával álljon a sorsa elé, – akkor már régen nem gondolt korábbi
játékos elhatározásaira és – csődöt mondott...
Egyik-másik ember számára azonban egyszer talán eljöhetett az a nap, amikor ismét egy
moziban ült és szeme előtt lepergett ugyanaz, vagy egy hasonló film, miközben bensejében lelki
szemei előtt – egyidejűleg lepergett az emlékezet filmje is, emlékezve azokra az emberekre, akik
életükben tényleg megvalósították mindezt és még sokkal többet, mint amenynyit egy
szentimentális filmprodukció meg tudna mutatni. Akkor eszébe juthat az embernek ennek vagy
annak a történetnek egyik-másik részlete az ember belső nagyságáról – mint pl. annak a fiatal
asszonynak a haláláról a koncentrációs táborban, melynek tanúja voltam. A történet egyszerű, nincs
is róla sok mondanivaló, mégis oly költői, hogy szinte kitaláltnak tűnik: Ez a fiatal asszony tudta,
hogy néhány napon belül meg kell halnia. Ennek ellenére vidáman beszélgetett velem.
„Hálás vagyok sorsomnak, hogy ily keményen bánt velem,” mondta nekem szó szerint; „mert
korábbi, polgári életemben túlságosan el voltam kényeztetve és szellemi törekvéseimet sem vettem
igazán komolyan”. Utolsó napjaiban teljesen befelé fordult. „Ez a fa az egyetlen barátom
magányomban”, vélekedett és kimutatott a barakk ablakán. Kint éppen virágjában állt egy
gesztenyefa és – lehajolva a beteg fekhelyéhez – a betegbarakk piciny ablakán keresztül még éppen
látni lehetett egy zöldellő ágat két virággyertyával. „Ezzel a fával szoktam beszélgetni”, mondja.
Meghökkenek és nem tudom szavait mire vélni. Delíriumban lenne és időnként hallucinálna?
Kíváncsian megkérdezem tehát, hogy vajon felel-e neki a fa, igent mond-e vagy mi mást? Erre azt
válaszolja: „Azt mondta nekem: itt vagyok – én – itt – vagyok – én vagyok az élet, az örök élet...”

Az ideiglenes lét analizise

Ha az előzőekben arról volt szó, hogy a koncentrációs táborban élő ember belső életvalóságának
torzulására nem a felsorolt pszichofizikai okok adják meg az alapot, hanem végül is egy szabad
elhatározás, akkor ezt az állítást a következőkben bővebben is ki kell fejteni. A pszichológiai
megfigyelések azt mutatták, hogy csak az a táborfogoly esik jellemfejlődésében a lágervilág
befolyásának áldozatául, aki saját magát szellemileg és emberileg már korábban feladta; ez pedig
csak azzal történt meg, akinek már nem volt belső tartása. Miből állhatott vagy kellett volna állnia
egy ilyen belső tartásnak? Ez most a kérdésünk.
Volt táborlakók élményeiről szóló beszámolókból és önvallomásokból egyöntetűen kihallatszik,
hogy a legnyomasztóbb tulajdonképpen az a tény volt, hogy a fogoly általában soha nem tudja,
meddig kell a táborban maradnia. Semmiféle elbocsátási időpontot nem ismer. Az elbocsátás
időpontja amennyiben ilyen egyáltalán szóba kerülhetett (a mi táborunkban pl. még az sem) –
olyannyira bizonytalan volt. hogy ez gyakorlatilag és az átélés szempontjából nemcsak
behatárolhatatlan., hanem határozatlan időtartamot jelentett. És ha egy ismert pszichológiai kutató
alkalomadtán egyszer arra utalt, hogy a koncentrációs táborbeli lét „ideiglenes létként” jelle-
mezhető, akkor ezt a jellemzést azzal kell kiegészítenünk, hogy a foglyok léte a koncentrációs
táborokban „határidő nélküli ideiglenességként” határozható meg.
A táborba frissen beszállítottak megérkezésükkor általában semmi biztosat nem tudtak az ott
uralkodó állapotokról. A visszatérőknek hallgatniok kellett és bizonyos táborokból még soha senki
nem tért vissza... A táborba lépve azonban, megváltozott a belső színpadkép: a bizonytalanság végét
már a vég bizonytalansága is követte. Nem volt előre áttekinthető, vége szakad-e egyáltalán ennek a
létformának, és ha igen, mikor?
A „finis” latin szónak tudvalevőleg kétféle értelmezése van: vég és cél. Az az ember, aki
képtelen (ideiglenes) létformájának végéig ellátni, arra sem lehet képes, hogy egy célnak éljen. Már
nem tud – mint a normális létben – a jövő érdekében létezni. Ezzel viszont megváltozik belső
életének teljes szerkezete. Ez a belső széthullás jelenségeihez vezet, mint amilyenek már
ismeretesek az élet más területeiről. Hasonló pszichológiai helyzetben van ugyanis pl. a
munkanélküli; az ő léte is ideiglenessé vált. bizonyos értelemben ő sem tud a jövőért, egy jövőbeni
célért élni. Munkanélküli bányászokon végzett pszichológiai vizsgálatsorozat folyamán alkalmam
volt pontos vizsgálatokat végezni arra vonatkozóan, hogy az ilymódon eltorzult létforma milyen
hatást gyakorol az időélményre, a „belső időre” vagy „élményidőre”, ahogyan azt pszichológiailag
nevezik.
A táborban ez így volt: egy rövid időszakasz, mondjuk egy nap, melyet az óránkénti
piszkálódások töltenek ki, szinte végtelenül hosszúnak tűnt. Egy hosszabb időszakasz, mondjuk egy
hét, – a mindennapok egyformaságával viszont – látszólag félelmetesen gyorsan elmúlt. És bajtár-
saim mindig egyetértettek velem, ha azt mondtam: a táborban egy nap tovább tart, mint egy hét!
Ennyire ellentmondásos volt ez a kísérteties időátélés.
Ebben az összefüggésben emlékeztetni kellene egyébként azokra a pszichológiai
megjegyzésekre, melyek pl. Thomas Mann „A varázshegy” című regényében találhatók, ahol az író
olyan emberek lelki fejlődését ábrázolja, akik azonos pszichológiai helyzetben vannak:
tüdőszanatóriumi betegek, akik előtt szintén ismeretlen elbocsátásuk időpontja és ezért éppen olyan
„jövőtlenek”, nem a jövő célt tekintő létben élnek mint az itt tárgyalt embertípus, a koncentrációs
táborok lakói.
Az egyik lágerfogoly, aki annak idején újonnan érkező táborlakók hosszú sorában menetelt a
pályaudvartól a koncentrációs táborig, később egyszer beszámolt nekem arról, hogy olyan érzése
volt akkor, mintha a saját holtteste mögött lépdelne. Ennyire intenzíven élte meg akkor saját
jövőtlenségét, mely arra kényszerítette, hogy egész életét kizárólag a múlt szemszögéből tekintse,
mint valami már elmúltat – mint egy halottét. De ezt az élményt „élő hullának lenni”, még más
tényezők is elmélyítik. Míg az időben a fogság időtartamának határtalansága addig a térben a
behatároltság, a bezártság érződik: mindaz, ami a szögesdróton kívül esik, rövidesen
megközelíthetetlennek, elérhetetlennek és valahogyan valótlannak tűnik. A kinti események
ugyanúgy, mint a táboron kívüli emberek, az egész kinti normális élet a táboron belül élő számára
valahogyan kísértetiesnek hat. Ha módjában áll kifelé tekinteni akkor a kinti életet úgy nézi, mintha
már halottként a túlvilágról nézne le a Földre. A normális világgal szemben tehát a fogolynak idővel
az az érzése támad, mintha ő „a világ számára elveszett” volna.
A .koncentrációs táborban az ember belső életformája retrospektív létezéssé válik azok számára,
akik emberileg elhagyták magukat, mert nem kapaszkodhattak meg egy jövőbeni célpontba. Más
összefüggésben már beszéltünk erről a múltba való visszafordulás tendenciájáról, mely a
rémségekkel telitett jelen értékvesztését szolgálja. A jelen, a környező valóság értékvesztése
azonban bizonyos veszélyt rejt magában. Hiszen ettől könnyen elsikkadhatnak a valóságformálás
kezdeti lehetőségei, amilyenek még a lágeréletben is léteznek – mint ahogy jóegynéhány hősies
példa is bizonyítja. A valóság tökéletes értékvesztése – ahogyan az megfelel a lágerfogoly ideig-
lenes létezési formájának – végképp arra csábítja az embert, hogy elhagyja, elejtse magát – mivel
úgyis „minden mindegy”. Az ilyen emberek elfelejtik, hogy néha éppen egy rendkívül súlyos külső
helyzet nyújt alkalmat arra, hogy az ember bensőleg túlnőjön saját magán. Ahelyett, hogy
egyenesen a lágerélet külső nehézségeit használnák ki belső tartásuk bizonyitására, nem veszik
komolyan jelenlegi létüket, lefokozzák valami lényegtelenné, közber csak inkább előző életükkel
foglalkoznak. Az ilyen emberek élete azután elsekélyesedik, ahelyett, hogy a magasba emelkedne,
amihez éppen a fogságban az elképzelhető legnagyobb nehézségek közepette alapvetően adottak
lennének a lehetőségek. Erre természetesen csak igen kevés ember képes, de éppen nekik sikerült a
külső csődben és még halálukban is olyan emberi nagyságra eljutni, ami korábban közönséges
létükben talán soha nem jutott volna osztályrészükül; a többiekre viszont, ránk középszerűekre és
langyosakra Bismarck figyelmeztetése érvényes, aki egyszer azt mondta: Az életben gyakran járunk
úgy, mint a fogorvosna'l, mindig azt hisszük, most jön a lényeg, közben pedig már régen
túljutottunk a lényegen. Ezt kicsit módosítva, mondhatnánk: a koncentrációs táborban a legtöbb
ember azt hitte a megvalósulás igazi lehetőségei már régen elmúltak, a valóságban pedig éppen
abból alltak, hogy ki mit tudott kialakítani ebből a lágeréletből: vegetálást-e, mint a foglyok ezrei,
vagy pedig amit ritkábban és kevesebben, belső győzelmet.

Spinoza – mint nevelő

Így nyilvánvalóvá válik, hogy minden olyan kísérlet, amelynek célja a lágerélet folytán a
foglyokban kialakult pszichopatológiai jelenségeket pszichoterápiai vagy akár pszichohigiénés
értelemben ellensúlyozni, oda irányul, hogy a koncentrációs táborban élő embert e helyzete ellenére
belsőleg újra talpra állítsa, igyekezve őt ismét a jövő felé, egy jövőbeni cél felé fordítani.
Ösztönösen is tett egyik-másik fogoly ilyen irányú kísérletet. A legtöbben megőriztek valamit, ami
életben tartotta őket, többnyire egy darabka jövőt. Hiszen az ember sajátja, hogy csakis a jövő
szemszögéból, valahogy sub specie aeternitas tud egyáltalán létezni. Léte legnehezebb pillanataiban
tehát ehhez a jövőbeni kilátáshoz menekül. Ennek a menekülésnek néha igencsak trükkös formái
vannak. Ami engemet illet, a következő élményre emlékszem: majdnemsírva a nyitott cipőkbe
bújtatott sebes lábaim okozta fájdalomtól, kemény fagyban és jeges ellenszélben sántikáltam, egy
hosszú menetoszlopban, kilométereken át a tábortól a munkahelyünkig. Agyam szüntelenül a tábori
életünk ezernyi apró problémájával foglalkozott: mit kapunk ma vacsorára? Ne cseréljem-e el a
kiegészítőként várható karika kolbászt inkább egy szelet kenyérre? Váltsam-e át egy tányér levesre
azt az egy szál cigarettát, mely még megmaradt a két héttel ezelőtti „prémium”-ból? Hogyan
juthatnék egy darabka dróthoz, hogy pótolhassam a cipőfűzőt helyettesítő eltört drótdarabot?
Sikerül-e az építkezési területen időben a megszokott munkacsapathoz csatlakoznom, vagy
átdobnak egy másikba, ahol valamelyik vad előmunkás fog ütlegelni. És mit tehetnék annak
érdekében, hogy „jó legyek” egy bizonyos kápónál, aki annak a valószerűtlen boldogságnak a
megvalósulásához segíthetne, hogy átminősítsenek táboron belül dolgozó lágermunkássá, és már ne
kelljen részt vennem ebben a szörnyűséges napi menetelésben? Már szinte undorodom ettől az
irtózatos kényszertől, melynek nyomása alatt minden gondolatom naphosszat és órákon át,
kínlódva, csak e kérdések körül forog. És akkor cselhez folyamodok: hirtelen beleképzelem
magamat egy jól kivilágított, szép és meleg előadóterembe, ahol a szónoki emelvényen állok,
előttem érdeklődve figyelő hallgatóság kényelmes karosszékekben – és én beszélek, beszélek és
előadást tartok a koncentrációs táborok pszichológiájáról. És mindaz: ami annyira kínoz és
nyomaszt, tárgyiasul és a tudományosság magaslatáról kerül meglátásra és ábrázolásra... És ezzel az
önámító csellel valahogyan sikerül felülkerekednem a helyzeten, a jelenen és annak szenvedésein,
azaz olybá venni az egészet, mintha már múlttá vált volna és én magam minden fájdalommal együtt
csak tárgya lennék egy érdekes pszichológiai tudományos vizsgálatnak, melyet én magam folytatok
le. Hogyan is fejezi ki magát Spinoza Etikájában? „Affectus, qui passio est, desinit esse passio
simulatque eius claram et distinctam formamus ideam.” (Egy bánatteli kedélyállapot megszűnik
szenvedés lenni, amint tiszta és egyértelmű képet alkotunk róla. – Ethika, 5. rész „A szellem ha-
talmáról vagy az emberi szabadságról”, III. tétel).
Elveszett ember viszont a lágerben az, aki többé nem képes hinni a jövőben. saját jövőjében sem.
A jövő elvesztésével elveszíti szellemi tartását, belsőleg omlik össze és úgy fizikailag, mint lelkileg
leépül. Ez többnyire meglehetősen hirtelen következik be, valamiféle krízisként, melynek tünetei
minden valamennyire is tapasztalt táborlakó számára ismerősek. Mindegyikünk rettegett attól a
pillanattól, amikor – nem saját személyét –, hiszen ez akkorra már tárgytalanná is vált volna, hanem
barátait nézve – ez a krízis elsőízben megnyilvánul. Ez rendszerint úgy következett be, hogy egy
szép napon a fogoly a barakkban fekve maradt, nem lehetett rábírni arra, hogy megmosakodjon,
felöltözzék és kijöjjön a sorakozótérre. Már semmi nem hat rá semmivel nem lehet ráijeszteni, nem
használ sem szép szó, sem fenyegetés, sem verés – minden hiába: egyszerűen fekve marad, alig
mozdul és ha betegség váltotta volna ki a krízist, akkor ellenáll annak is, hogy a rendelőbe menjen
vagy bármi mást is megtegyen saját érdekében. Egyszerűen feladta! Fekszik saját vizeletében és
ürülékében és nem törődik többé semmivel sem.
Hogy mennyire lényeges összefüggés van egyrészt e között a veszélyes önfeladás, önelejtés és
másrészt a jövőélmény elvesztése között, erre legszemléletesebb bizonyíték a következő történet:
blokkfelelősöm, egy eléggé ismert külföldi zeneszerző és szövegkönyvíró, egyik nap bizalmába
avatott és azt mondta: „Te doktor, szeretnék neked valamit elmesélni. Nemrég furcsa álmom volt.
Egy hang azt mondta nekem, hogy kívánhatok valamit, mondjam csak meg neki, mit szeretnék
tudni és választ fog adni bármilyen kérdésemre. És tudod-e, mit kérdeztem? Azt, hogy számomra
mikor lesz vége a háborúnak? Érted-e, doktor hogyan gondolom: az én számomra! Ez azt jelenti,
hogy tudni akartam, mikor szabadul fel a mi táborunk, mikor szakad vége a mi szenvedéseinknek?”
És mikor álmodtad mindezt? kérdeztem. „1945 februárjában” mondta. (Akkor március elejét írtuk.)
És tovább érdeklődtem, hogy mit választolt az álomhang; halkan, titkolódzva, fülembe súgta:
„Március 30-án....” Amikor ez a bajtársam, F. elmesélte nekem ezt az álmát, tele volt reményekkel
és meggyőződve arról, hogy az álomhang ígérete valóra válik.
Ám a megjósolt időpont egyre közeledett és a hadihelyzetre vonatkozóan a táborba beszivárgott
hírek egyre kevésbé tették valószínűvé, hogy a front valóban még márciusban meghozhatja
számunkra a felszabadulást. És akkor a következő történt: március 29-én F. hirtelen nagyon
belázasodott, 30-án (tehát azon a napon, amikor a jóslat szerint vége a háborúnak és ezzel az ő
szenvedéseinek is) deliriumba esett, végül eszméletét vesztette és március 31-én flekktífuszban
elhunyt.
Aki tudja, hogy milyen szoros összefüggés van egyik oldalról az ember kedélyállapota – olyan
indulatok, mint bátorság és remény, ill. bátortalanság és reménytelenség –, a másik oldalról pedig
szervezete ellenállóképessége között, annak az is érthetőnek tűnik, hogy milyen halálos kihatása
lehet annak, ha valaki hirtelen. reménytelenségbe és csüggetegségbe süllyed. F. bajtársam végül is
abba halt bele, hogy a határozott időpontra várt felszabadulás be nem következése feletti csalódósa
miatt szervezetének ellenállása a már benne szunnyadó tífuszfertőzéssel szemben hirtelen
lecsökkent. Jövőbe vetett hite és ezzel akarata is legyengült, lebénult és ezért tudta a betegség
legyűrni a szevezetét – végeredményben így lett igaza az álomhangnak.
Ezen egyedi eset megfigyeléséből levont következtetésekkel az is megegyezik, amire
alkalomadtán koncentrációs táborunk főorvosa felhívta egyszer a figyelmet: nevezetesen arra, hogy
az 1944 karácsonya és 1945 újév napja közti héten soha nem tapasztalt arányú elhalálozás
kezdődött a lágerben. Ő is azon a véleményen volt, hogy ez nem magyarázható sem a megnehezült
munkafeltételekkel, sem a rosszabbá vált élelmezési helyzettel vagy megváltozott időjárással vagy
újonnan keletkezett járványokkal, – ezen tömeges elhalálozás okai sokkal inkább abban a tényben
keresendők, hogy a foglyok többsége szokás szerint és naivan abban a reményben bízott, hogy
karácsonyra már ismét otthon lesz. Mivel azonban az újsághírek legkevésbé sem voltak biztatóak, a
határidő közeledtével a táborlakókon eluralkodott az az általános csüggedtség és csalódottság,
melynek a foglyok ellenállóképességére oly veszélyes hatása akkortájt abban a tömeges
elhalálozásban mutatkozott meg.
Az előbb azt mondtuk, hogy minden kísérletnek, mely arra irányul, hogy belső támaszt adjon a
koncentrációs táborban élő embernek, az az előfeltétele, sikerüls őt egy jövőbeni cél felé irányítani.
A tény tehát, amellyel minden pszichoterápiás és pszichohigiénés erőfeszítésnek a foglyot
szembesítenie kellett, a legtalálóbban talán Nietzsche szavaiban fejeződik ki: „Akinek van miért
élnie, szinte minden hogyant ki tud bírni.” A feladat az volt, hogy ragadjunk meg minden lehetséges
alkalmat arra, hogy tudatosítsuk a táborlakókban életük „miért”-jét, életcéljukat, így elérjük azt,
hogy jelenlegi létezésük szörnyű „hogyan” ját, a lágerélet rémségeit magukban elviseljék és helyt
tudjanak állni. Ezzel szemben, jaj annak, aki már nem látott életcélt maga előtt, életét
tartalmatlannak ítélte, akinél tovatűnt élete értelme, és ezzel a kitartás minden értelme is. Azok az
emberek, akik ilymódon teljesen elveszítették tartásukat, rövidesen fel is adták a küzdelmet. A
tipikus válasz, melyet minden felvidító érvelésnek szembeszegeztek mindig így hangzott: „Mi az
élet értelme? Már nincs mit várnom az élettől!” Mit lehet erre még felelni?

Rákérdezés az élet értelmére

Amire itt szükség van: teljes fordulat az élet értelme iránti kérdés felvetesében. Meg kell
tanulnunk és a kétségbeesett embereket meg kell tanítani arra, hogy valójában soha nem azon
múlik, mi mit várhatunk még az élettől, hanem inkább csak azon, hogy az élet mit vár mitőlünk!
Filozófiai nyelven azt lehetne mondani, hogy itt valamiféle kopernikuszi fordulatról van szó,
éspedig olymódon, hogy ne csak egyszerűen az élet értelmét kérdezzük, hanem, hogy
megkérdezettként éljük meg saját magunkat, mint olyan embert, akinek az élet naponta, óránként
kérdéseket tesz fel, olyan kérdéseket, melyekre válaszolnunk kell és a helyes választ nem
töprengéssel vagy szónoklattal, hanem cselekvéssel és megfelelő magatartással kell megadnunk.
Élni végső soron nem jelent mást, mint felelősséget viselni az élet által felvetett kérdések helyes
megválaszolásáért, az élet által minden egyes ember elé kitűzött feladatok teljesítéséért, az adott
pillanat követelményének megfelelő helytállásért. A követelmény és ezzel együtt a létezés értelme
emberről emberre, pillanatról pillanatra változik. Soha nem határozható meg az élet értelme
általánosságban, soha nem válaszolható meg az emberi élet értelmére feltett kérdés általánosságban
– az élet ebben a vonatkozásban nem elvont, hanem egészen konkrét valami, tehát konkrét mindaz,
amit az élet esetenként megkövetel tőlünk. Ez a konkrét mivolta alakítja az ember sorsát, mely
minden ember számára egyszeri és egyéni. Egyetlen ember és egyetlen sors sem hasonlitható má-
síkhoz, egyetlen helyzet sem ismétlődik meg. És minden helyzet más és más magatartást követel az
embertől. A konkrét helyzet egyszer azt követeli, hogy cselekedjék, igyekezzék sorsát tevékenyen
alakítani, – máskor meg azt, hogy használja ki az értéklehetőségek megteremtésére adott alkalmat –
átéléssel vagy élvezettel –, majd azt, hogy szerényen viselje sorsát. Minden esetben azonban
minden helyzetet az az egyszerisége és egyéni volta jellemzi, mely a konkrét helyzetből adódó
kérdésre mindenkor csak egyetlenegy, a helyes „választ” teszi lehetővé.
Amennyiben tehát a konkrét sors szenvedéssel sújtja az embert, akkor ebben a szenvedésben is
feladatot kell látnia, méghozzá egy szintén csakis egyszeri feladatot. Az embernek a szenvedéssel
szemben is át kell, hogy küzdje magát annak tudatáig, hogy ezzel a szenvedésteli sorssal is egyszeri
és egyedülálló úgyszólván az egész világmindenségben. Senki ezt a sorsot le nem veheti a válláról,
nem szenvedheti el helyette. Abban azonban, ahogyan ezt a szenvedést elviseli, benne rejlik egy
kimagasló teljesítmény egyszeri lehetősége is.
Számunkra, a koncentrációs táborban, mindez legkevésbé sem volt csak életidegen töprengés.
Számunkra az ilyen gondolatok felmerülése volt az egyetlen, ami még segíthetett rajtunk. Mert ezek
a gondolatok voltak azok, amelyek nem engedtek kétségbeesni akkor sem, amikor már
kilátástalannak láttuk azt is, hogy megússzuk puszta életünket. Mert mibennünk már régen nem úgy
vetődött fel az élet értelme iránti kérdés, ahogyan naivan fel szokták vetni, nem értve alatta mást,
mint valaminek a megteremtésével valamilyen célt elérni. Számunkra az élet értelme azt a
teljességet jelentette, mely magába foglalja a halált is, és így nemcsak az élet értelmét jelenti, ha-
nem a szenvedését és az elmúlásét is: ezért az értelemért küzdöttünk.

A szenvedés mint teljesítmény

Ha már egyszer előttünk a szenvedés értelme nyilvánvalóvá vált, akkor azt is elutasítottuk, hogy
a lágerélet töméntelen szenvedését bagatellizáljuk vagy lekicsinyeljük azzal, hogy „félretoljuk” és
szemet hunyjunk felette – esetleg olcsó vagy görcsös optimizmusból Számunkra már a szenvedés is
feladattá vált, melynek értelme előtt már nem kívántunk elzárkózni. Feltárult előttünk a szenvedés
teljesítményjellege, az a teljesítményjelleg, mely egy Rilkét arra indított, hogy azt kiáltsa: „Mennyi
mindent kell megszenvedni!” Ahogyan „feldolgozásról” beszélünk, úgy beszél Rilke itt
„megszenvedésről”.
Úgy látszik nekünk „sok megszenvednivaló” jutott. Ezért vált azonban szükségessé az is, hogy
szinte szembenézzünk a dolgokkal, a mérhetetlen fájdalommal, még azt a veszélyt is vállalva, hogy
valamelyikünk „ellágyul”, titokban egyszer-egyszer könnyeinek is szabad folyást engedve. Nem is
kellett volna szégyellnie senkinek ezeket a könnyeket, hiszen arról kezeskedtek, hogy a legnagyobb
bátorsággal rendelkezett: a szenvedés bátorságával! Erről azonban csak alig egynéhányan tudtak és
időnként szégyenlősen bevallották, hogy ismét egyszer alaposan kisírták magukat, mint az a bajtárs,
aki egyszer arra a kérdésemre, hogyan sikerült elmulasztania éhségödémáját, bevallotta: „Kisírtam
magamból...”

Valami vár

A koncentrációs táborban a pszichoterápia, ill. pszichohigiéné csírái – amennyiben egyáltalán

lehetővé váltak – vagy egyéniek vagy kollektívek voltak. Ami az egyéni pszichoterápiás
kísérleteket illeti, azok többnyire sürgős, sőt életmentő „kezelést” jelentettek, hiszen az ilyen irányú
fáradozások elsősorban az öngyilkosságok megakadályozását célozták. Nagyon szigorúan betartott
rendelkezés tiltotta ugyanis annak az embernek a megmentését, aki egyszer már tett öngyilkossági
kísérletet. Így például hivatalosan tilos volt „levágni” felakasztva talált bajtársakat. Ezért vált
mindennél fontosabbá, hogy kísérleteket tegyünk a megelőzésre. Két eset is eszembe jut, melyek
nemcsak azt példázzák, hogyan voltak a fenti gondolatmenetek a gyakorlatban hasznosíthatók,
hanem figyelemre méltó párhuzamosságot is mutatnak.
Két olyan férfiról van szó, akik beszélgetéseikben öngyilkossági szándékot említettek.
Mindketten jellemző és tipikus módon úgy nyilatkoztak, hogy „nincs már mit várniok az élettől”.
Mindkettővel szemben tehát lényeges volt rámutatni arra, hogy az élet valamit vár őtőlük, hogy az
életben, a jövőben valami vár őrájuk. És valóban kiderült, hogy az egyikre egy ember vár: a
gyereke, akin istenítő szeretettel csüngött és aki külföldön „várt” az apjára. A másikra viszont nem
egy személy „várt”, hanem az ügy: a műve! Az az ember ugyanis tudós volt és egy könyvsorozatot
jelentetett meg egy bizonyos témáról. A sorozat még nem volt lezárva, még befejezésre várt. Ehhez
a műhöz ez az ember pótolhatatlan és helyettesíthetetlen volt, de se nem inkább, se nem kevésbé,
mint az az apa, aki gyermeke iránta való szeretetében hasonlóképpen pótolhatatlan és
helyettesíthetetlen volt. Ez az egyszeriség és egyedülállóság, mely minden ember sajátja és minden
egyes létnek megadja az értelmét, ugyanúgy érvényes egy mű vagy egy alkotás vonatkozásában,
mint egy másik ember szeretetében. Minden egyes embernek éppen ez a helyettesíthetetlensége és
pótolhatatlansága az, ami – tudatossá válva – teljes fényében felragyogtatja azt a felelősséget.
melyet minden ember visel életéért és annak fenntartásáért. Egy ember, aki tudatában van annak a
felelősségnek, mellyel a rá váró műnek vagy a rá váró szeretett embernek tartozik, soha nem lesz
képes életét eldobni. Tudja léte „miért”-jét és ezért képes szinte minden „hogyan”-ját is elviselni.

Egy szó a megfelelő pillanatban

A lágerben a kollektív pszichoterápia lehetőségei természetszerűleg igencsak korlátoltak voltak.

E tekintetben egy dolog volt minden beszédnél hatásosabb: a példamutatás! Ha volt a
blokkfelelősök között olyan, aki nem hatalmaskodott, akkor ezernyi lehetősége adódott arra, hogy
állhatatos és bátorító lényével messzemenő és mély hatást gyakoroljon a befolyása alatt álló
emberekre. A magatartás a példamutatás mindig is közvetlenebbül hat, mint a beszéd. Itt-ott
azonban a jó szó is hatásos volt, nevezetesen akkor, ha valamilyen külső oknál fogva felfokozott
belső visszhangra talált.
Így emlékszem a következőkben ábrázolt alkalomra, amikor valamilyen kollektív kitárulkozással
egy egész barakk lakóinak bizonyos külső helyzet folytán felfokozott belső készenlétét sikerült
pszichoterápiásan kiaknázni.
Rémes egy nap volt: röviddel ezelőtt a sorakozónál kihirdették mi minden fog ezentúl
szabotázsnak minősülni, amiért azonnali akasztás jár. Ilyen bűncselekménynek számított, ha valaki
a takarójából keskeny csíkokat vág le (amit sokszor megtettünk, hogy ebből rögtönzött lábszárvédőt
készítsünk magunknak), továbbá a legcsekélyebb „lopás” is. Az történt ugyanis, hogy egy éhhalál
küszöbén álló fogoly behatolt a krumplisbunkerbe, hogy néhány kiló krumplit lopjon. A betörést
felfedezték és a „betörőt” más foglyok felismerték. Miután a táborvezetőség erről tudomást szerzett,
a tettes kiszolgáltatását követelte, ellenkező esetben az egész táborra egynapos teljes böjtöt rónak
ki. Természetesen, 2500 bajtárs inkább koplalt, mintsem egyikünket akasztófára adjon. Ennek a
böjtnapnak az estéjén földkunyhónkban különösen rossz hangulatban hevertünk együtt. Kevés szó
esett, az is ingerülten. És ekkor történt valami: kialudt a villany. A hangulat mélypontra süllyedt.
Blokkfelelősünk azonban, okos ember lévén, kis beszélgetést rögtönzött, beszélgetést mindarról,
ami mindannyiunk gondolatait annyira foglalkoztatta, arról a sok bajtársról beszélt, akik az utóbbi
időben, betegség vagy öngyilkosság folytán meghaltak. De arról is beszélt, hogy mi lehetett úgy az
egyik, mint a másik halálnem igazi oka: az önfeladás. Erró1 és arról a kérdésről, hogyan lehetne a
halálos belső „ön-elejtés” várható további áldozatait mégis megmenteni, szeretett volna némi
magyarázatot hallani és erre engem szólított fel. Isten a megmondhatója, mennyire nem voltam
abban a hangulatban hogy pszichológiai előadást taxtsak vagy barakktársaimnak lelki vigaszt,
úgyszólván orvosi lélekgondozást nyújtsak. Fáztam és éhes, kimerült és ingerült voltam. De össze
kellett szednem magamat és kihasználnom ezt az egyedülálló lehetőséget, hiszen soha nem volt még
ennél nagyobb szükség biztatásra.

Orvosi lélekgondozás

Hozzáfogtam tehát és azzal kezdtem, mennyire vigasztalannak tűnhet a jövő minden

elfogulatlannak. Elismertem, hogy már mindenki nyilván felmérte, hogy milyen kicsiny a túlélés
valószínűsége. A lágerben akkor ugyan még nem tört ki a flekktífusz járvány, mégsem becsültem
túlélési kilátásaimat 5%-nál magasabbra. És ezt meg is mondtam az embereknek! De egyben
hozzáfűztem azt is, hogy a magam részéről eszem ágában sincs feladni a reményt, bedobni a
törülközőt, mert egyetlen ember sem ismerheti a jövőjét, egyetlen ember sem tudhatja, mit tartogat
számára esetleg akár már a következő óra is. És ha nem is számíthatunk a következő napra
szenzációs hadieseményekre, ki tudhatná inkább, mint mi, tábori tapasztalataink alapján, hogy
mindenkor adódhat valami váratlan lehetőség. legalábbis az egyén számára: váratlan besorolás egy
kivételezett csoportba, különösen kedvező munkafeltételekkel vagy valami hasonló – olyasmi,
amire a fogoly vágyik, ami számára a „szerencse csúcsát” jelenti. De én nemcsak a jövőről
beszéltem és arról, hogy szerencsére nem ismerjük előre, nemcsak a fájdalmas jelent idéztem,
hanem a múltat is, annak örömeit és fényeit, melyek még napjaink sötétségében is világosságot
nyújtanak. Idéztem a költőt, aki azt mondja: „Amit átélsz, azt a világ semmiféle hatalma nem tudja
többé elrabolni tőled.” Amit egész korábbi életünkben annak élménygazdagságában
megvalósítottunk, gondoltunk és elszenvedtünk, azt a belső kincset senki és semmi többé el nem
veheti tőlünk... mindezt átmentettük a valóságba, egyszer és mindenkorra. És ha el is múlt – éppen a
múltban marad meg az örökkévalóság számára. Mert még az elmúlás is a lét egyik formája, sőt
talán még a legbiztonságosabb.
Beszéltem végül arról is, hogy milyen sokrétű lehetőség adódik arra, hogy életünket értelemmel
töltsük meg. Meséltem bajtársaimnak (akik teljes csendben feküdtek, szinte meg sem moccantak,
legfeljebb ittott hallatszott egy meghatott sóhaj) arról, hogy az emberi életnek mindig és minden
körülmények között van értelme, és hogy a létnek ez a végtelen értelme még a szenvedést és halált.
kínt és elmúlást is magában foglalja. És arra kértem ezeket a szegény ördögöket, akik ebben a
vaksötét barakkban figyelmesen hallgattak engem, nézzenek szembe a tényekkel és helyzetük
komolyságával, de ennek ellenére ne veszítsék el bátorságukat, hanem őrizzék meg armak tuda-
tában, hogy még harcunk kilátástalansága sem kezdheti ki annak értelmét és méltóságát.
Mindegyikünkre – mondtam nekik – ebben a nehéz órában, mely talán sokunk számára a közeledő
utolsó órát jelenti – valaki számonkérő tekintettel néz le, egy barát vagy egy asszony, egy élő vagy
halott – vagy talán egy Isten. Elvárja tőlünk, hogy ne kelljen csalódnia bennünk és hogy tudjunk
nem nyomorúságosan, hanem büszkén szenvedni és meghalni is!
 És végül beszéltem áldozatunkról: hogy értelme van, mindenképpen. Hogy éppen az az áldozat
lényege, – feltételezve, hogy meghozzák – hogy látszólag semmi sem érhető el vele ebben a
világban, a sikerek világában. Így igaz ez, akár egy politikai eszméért való önfeláldozásról van szó,
akár arról, hogy egyik ember a másikért áldozza fel magát. Könnyen érthető ez közülünk annak, aki
vallásos értelemben hívő – és ezt meg is mondtam nekik. Meséltem nekik arról a bajtársról, aki
lágerbeli tartózkodása elején szerződést ajánlott az égieknek: kímélje meg az ő szenvedése és halála
az általa legjobban szeretett lényt egy gyötrelmes haláltól. Ennek az embernek a számára szenvedés
és halál nem tűnt értelmetlennek, hanem – áldozatként – értelemmel telítődött. Értelmetlenül nem
akart szenvedni és meghalni, de értelmetlenül ezt egyikünk sem akarja! Szavaim célja éppen az
volt, hogy életünknek végső értelmet adjak még ebben a barakkban is, most is, ebben a
gyakorlatilag teljesen kilátástalan helyzetben is.
Hogy erőfeszítéseim célt értek, az rövidesen kiderült, amikor ismét felvillant a barakkunk egyik
gerendájára szerelt villanykörte és megláttam bajtársaim nyomorúságos alakját, akik könnyes
szemmel odavánszorogtak hozzám, hogy megköszönjék szavaimat. Ehelyütt be kell azonban azt is
vallanom, hogy túl ritkán volt annyi belső erőm, hogy szenvedő sorstársaimmal olyan szoros és
bensőséges kapcsolatba kerüljek, mint azon az estén és hogy bizonyára nem használtam ki
kellőképpen minden arra adódó külső alkalmat.

A táborőrség pszichológiája

Miután már szó volt a felvételi sokkról és a tulajdonképpeni lágerélet pszichológiájáról és

mielőtt még foglalkoznánk a fogoly lelki reakciójának harmadik fázisával, azaz a táborból
elbocsátott, illetve onnan kiszabadult fogoly pszichológiájával, mellesleg még egy külön kérdést
kell tisztáznunk. Azt a kérdést, amelyet ismételten feltesznek a pszichológusnak általában, de
különösen annak, aki maga is átélte a dolgokat, és ez a táborőrség pszichológiája. Hogyan
lehetséges, hogy hús-vér emberek elkövetik embertársaikkal szemben mindazt, ami az utóbbiak
elbeszélése szerint megtörtént velük? Ha valaki meghallgatta az ilyen beszámolókat, azokat valóban
el is hitte és tudomásul vette, hogy ilyesmi egyáltalán létezik, feltétlenül felteszi a kérdést: hogyan
volt ez pszichológiailag lehetséges? Ennek megválaszolására, de behatóbb részletezés nélkül, a kö-
vetkezőkre kell rámutatni: először is, egy tábor őrszemei között akadnak kifejezett, a szó
legszigorúbb klinikai értelmében vett szadisták. Másodszor: éppen ezeket válogatták ki
mindannyiszor, amikor szigorú őrszemélyzetet kellett összeállitani. A hóhérsegédek és bérencek
kiválogatásához – mint amilyent a foglyok tömegéből eszközöltek, pl. a kápó kijelölése alkalmával
és amelyről már beszéltünk és megállapítottuk, hogy ez teszi érthetővé, miért éppen a legbrutálisabb
elemek és a legönzőbb egyedek tudtak túlélni, – ehhez a negatív kiválogatáshoz most tehát a
táboron belül a szadisták pozitív kiválogatása is csatlakozott.
Amikor a munkahelyen, kemény fagyban, mely ellen silány ruházatunk egyáltalán nem nyújtott
védelinet, az árokban álltunk és volt rá engedélyünk, hogy csoportonként – általában kétóránkénti
váltással – néhány percre odaállhassunk a szabadban felállított kosárkályhához, melynek fűtésére
ágakat és fahulladékot használhattunk fel, ez természetesen mindannyiunk számára nagy örömet
jelentett. Ilyenkor azonban mindig akadt egy előmunkás vagy munkavezető, aki élvezettel fosztott
meg bennünket ettől az örömtől, és arcvonásaiból könnyen leolvasható volt a szadista kéj, amellyel
mindezt önhatalmúlag megtiltotta és a kályhát, gyönyörű parazsával együtt, a hóba borította.
És ha az SS-nek nem tetszett valakinek a képe, mindenkor akadt egy olyan embere, akinek
kiszolgáltathatta az illetőt, tudván, hogy az éppen olyan gátlástalan, mint amilyen szakszerű a
szadista kínzásokban.
Harmadszorra megemlithető, hogy a táborőrség zöme általiában már elfásult a hosszú évek alatt,
melyek során egyre növekvő mértékben voltak a láger egész szadista üzemének tanúi. Főleg ezek az
eltompult és érzelmi életükben megkeményedett emberek voltak aztán azok, akik saját maguk
ugyan tartózkodtak a szadizmustól, de ez volt minden, mert a többiek szadizmusa ellen
természetesen semmit sem tettek.
Negyedikként még a következőket kell megjegyezni: még a táborőrségben is akadtak
szabotőrök. Itt csak annak a tábornak a vezetőjét emliteném, melyben utoljára tartózkodtam és ahol
felszabadultam. SS-ista volt. Csak a tábor felszabadulása után derült ki – amiről addig csak a
lágerorvos tudott, aki maga is fogoly volt –, hogy a táborvezető titokban nem csekély összegeket
áldozott saját zsebéből arra, hogy a közeli helység patikájából gyógyszereket szereztessen be a tábor
betegei részére. A történetnek utójátéka is volt: a felszabadulás után zsidó foglyok rejtegették az
SS-t az amerikai csapatok elől. Parancsnokuk előtt kijelentették, hogy az SS-t kizárólag azzal a
feltétellel hajlandók kiszolgáltatni, hogy haja szála sem görbülhet meg. Az amerikai
csapatparancsnok tiszti becsületszavát adta, erre a zsidó foglyok elővezették a volt táborvezetőt akit
a csapatparancsnok aztán ismét táborparancsnokká nevezett ki. Mint ilyen szervezte aztán meg,
hogy a közeli falvak lakossága gyűjtsön össze számunkra élelmiszert és ruhaneműket.
Ezzel ellentétben ugyanannak a tábornak a tábofelelőse, tehát maga is fogoly, kegyetlenebb volt,
mint a tábor egész SS-őrsége együttvéve. Ott és annyiszor ütötte-verte a foglyokat, ahogyan csak
tudta, míg pl. a táborvezető – legjobb tudomásom szerint – egyetlenegyszer sem emelt kezet
egyetlen foglyára sem.
Ebből egyet láthatunk: egy ember címkéje, hogy a táborőrség tagja volt-e vagy fogoly, semmit
sem mond. Emberi jóság bárkiben fellelhető lehet, tehát még annál a csoportnál is, melynek
általánosított elitélése bizonyára nagyon is kézenfekvő lenne. E területen sok az átfedés és nem
olyan egyszerű a dolgunk, hogy kijelenthetnénk: ezek angyalok, azok pedig ördögök. Ellenkezőleg:
a lágereletben kialakult szemlélettel ellentétben valahogyan személyes és erkölcsi teljesítmény volt
és marad az, ha egy őrszem vagy felügyelő a foglyokkal szemben emberi magatartást tanúsított.
Másfelől viszont a legsúlyosabban elitélendő annak a fogolynak az aljassága, aki saját sorstársaival
szemben gonosz. Hogy egy ilyen ember jellemtelensége különösen fáj a foglyoknak, az éppen olyan
érthető, mint másfelől az a mély megrendülés, mellyel a fogoly fogadja az emberiesség
legcsekélyebb jelét is, amit például az őrszem részéről tapasztal. Ha emlékezetemben felmerül az a
nap, amikor egy előmunkás (tehát nem fogoly) titokban odacsúsztatott nekem egy darabka kenyeret,
melyről tudhattam, hogy csak a reggeli adagjából takaríthatta meg, – akkor arra is emlékszem, hogy
távolról sem a darabka kenyér, mint anyagi tárgy volt az, ami a szó szoros értelmében könnyekig
meghatott, hanem az irányomban megnyilvánult emberiesség, az adományt kísérő emberi szó és
emberi tekintet...
Egyet megtanulhattunk mindebből: a földön kétféle emberi faj létezik és csakis ez a kettő: a
tisztességes emberek „faja” és a tisztességteleneké. És mindkét „faj” általánosan elterjedt, minden
csoportba behatolnak és beszivárognak. Egyetlen csoport sem áll kizárólag tisztességes vagy
kizárólag tisztességtelen emberekből, ebből a szempontból tehát egyetlen csoport sem „fajtiszta”, –
nos hát, így akadt egy-egy rendes fickó még az őrszemélyzetben is.
A koncentrációs táborbeli élet kétségtelenül feltárta az ember legmélyebb rétegeiben rejlő
szakadékokat. Csodálkozhatunk-e hát, hogy ezekben a mélységekben ismét csak az „emberi” vált
láthatóvá? Az emberi. mint olyan, amilyen: jó és rossz ötvözete.
Az a vízválasztó, mely végighúzódik minden emberi lény belsejében és elkülöníti egymástól a
jót és a rosszat, lenyúlik a legalsóbb mélységekbe is, és megmutatkozik még annak a mélységnek a
fenekén is. amelyet a koncentrációs tábor jelent.
Megismerjük magát az embert úgy, ahogyan eddig még egyetlen nemzedék sem. Mii tehát az
ember? Az a lény, mely mindig eldönti, hogy mi. Az a lény, mely feltalálta a gázkamrát, de egyben
az a lény is, mely a gázkamrákba ment, emelt fejjel és imával az ajkán.

A harmadik fázis:
A lágerból való szabadulás után

A koncentrációs tábor pszichológiáján belül forduljunk most az utolsó szakasz felé, azaz
foglalkozzunk a táborból kiszabadult fogoly pszichológiájával.
Amikor a felszabadulás élményéről beszélünk – mely természetesen soha nem lehet
személytelen ábrázolás –, kapcsolódni szeretnénk beszámolónk azon részéhez, melyben már szó
volt arról. hogyan lengett – feszültséggel telitett napok után – egyik reggel fehér zászló a
táborkapun. Ezen belső magasfeszültséget teljes belső ellazulás követte, de csalódik az, aki úgy
gondolja, hogy most örömmámorban úsztunk. Hogyan is volt ez akkor valóban?
Fáradt léptekkel vonszolják magukat a bajtársak a táborkapuhoz, alig állnak a lábukon. Félénken
körültekintenek, kérdőn néznek egymásra Megteszik az első bizonytalan lépéseket kifelé, a kapun
át. És ezúttal nem hallatszik a parancsszó, ezúttal senki nem görnyed össze ökölcsapástól vagy
rúgástól. Nem bizony: ezúttal cigarettát kínál a táborőrség. Nem is lehet azonnal felismerni az
őrszemeket, hiszen közben sietve civilruhába öltöztek. Lassan tovább vánszorgunk a bekötőút hosz-
szában. Lábaink már fájnak, félő, hogy felmondják a szolgálatot. De azért megyünk, először látni
akarjuk a tábor környékét, elsőízben szabad emberként. Így lépünk ki a természetbe; a szabadságba.
A „szabadságba”, mondjuk és gondolatban egyre ismételjük ezt a fogalmat, egyszerűen nem tudjuk
felfogni.
A szabadság szó, hosszú évek vágyálmaiban már túlságosan megkopott, a fogalom
elhalványodott, – a valósággal szembesítve szertefoszlik. A valóság még nem hatol igazából a
tudatba: még egyszerűen felfoghatatlan számunkra.
Elérünk egy réthez, melyen nyiló virágokat látunk. Tudomásul vesszük, de nem „érzékeljük”. Az
öröm első szikrája akkor pattan ki amikor egy kakast pillantunk meg, gyönyörűek a sokszínű
farktollai. De még nem sokasodnak az örömszikrák, még nem érezzük magunkat a világ
részeseinek. És akkor leülünk egy gesztenyefa alá, egy kis padra; tudja az ég, milyen az
arckifejezésünk – mindenesetre: benyomást még nem tesz ránk a világ.
Este, amikor a bajtársak ismét összesereglenek a régi földkunyhójukban, odamegy egyik a
másikhoz és titokban megkérdezi: „Mondd csak, te tudtál ma örülni?” És egyik azt mondja a
másiknak – talán még szégyenli is, hiszen nem tudhatja, hogy mindegyikünk hasonlóan érez, –
„Őszintén szólva: nem!”. A szó szoros értelmében elfelejtettük, hogyan is kell örülni, ezt úgy
látszik ismét meg kell tanulni.
Az, amit ilymódon éltek meg a felszabadult foglyok, azt pszichológiai nyelven kifejezett
deperszonalizációnak (elszemélytelenedésnek) neveznek. Minden valószerűtlennek,
valószínűtlennek látszik, puszta álomnak. Még nem lehet elhinni. Túlontúl sokszor becsapott az
álom bennünket az utóbbi években. Hányszor és hányszor is álmodoztunk arról, hogy eljön ez a nap
és ismét szabadon lehet mozogni! Hányszor álmodtuk. hogy egy nap hazaérkezünk, üdvözöljük
barátainkat, megöleljük feleségünket, asztalhoz ülünk és elkezdünk mesélni mindarról, amit
ezekben az években átéltünk, meg arról is, hogy álmainkban előbbre vettük a viszontlátás napját –,
ezúttal azonban valóban elérkezett ez a nap! És akkor fülünkbe hasít a hármas sípszó, mely
felkelésre szólít és kiszakít abból az álomból, amilyennek a szabadság már oly sokadszor bizonyalt
És most egyszer csak valóban el kellene hinnünk! Most ez a szabadság most már tényleg valóságos
szabadság lenne?
Pedig tényleg eljött ez a nap. A test kevésbé gátlásos, mint a lélek. Az első órában, amint ez
lehetővé válik, kihasználja a valóságot és megragadja, szó szerint: elkezdünk zabálni. Órákon,
napokon, fél éjszakákon át eszünk. Szinte felfoghatatlan. mennyi mindent tudunk befalni. És ha
aztán egyik-másik foglyot meghívja valamelyik környékbeli kedves parasztcsalád, akkor ott eszik
és kávét iszik, nyelve megoldódik és akkor elkezd mesélni órákon át. Felszabadul az éveken át rá-
nehezedett nyomás alól és ez a mesélés sokszor azt a benyomást kelti, mintha valamiféle lelki
kényszer alatt állna, annyira kényszerű ez a mesélés, ez a „muszáj beszélni”. (Ilyen megfigyelést
tettem olyan embereknél is, akik – ha csak rövid időre is – nehéz nyomás alatt álltak, mint amilyen
pl. egy Gestapokihallgatás.)
Múlnak a napok, sok-sok nap múlik el, amíg nemcsak a nyelv oldódik, hanem valami ott
legbelül is, amikor az érzelem egyszercsak rést üt azon a különös gáton, mely eddig útját állta. És
akkor egy szép napon, röviddel a felszabadulás után, átvágsz egy tág mezőn, kilométereken át a
virágzó réteken, a tábor környékén, egy városka felé. Pacsirták szállnak fel a magasba, hallod
öröméneküket és ujjongásukat ott fenn a szabadban. Közelben-távolban egyetlen ember sincs,
semmi nincs körülötted, csak a tágas föld és az ég és a pacsirták dala és a szabad tér. És akkor
megszakítod vándorlásodat a szabad térben, megállsz, körülnézel, feltekintesz – és térdre borulsz. E
pillanatban sokat nem tudsz sem magadról, sem a világról, bensődben csak egy mondatot hallasz, és
ismételten mindig csak egyazon mondatot: „A szűkösségből szólitottam az Urat és a szabad térből
válaszol nekem”. – Hogy meddig térdepeltél ott, hányszor ismételted ezt a mondatot, az emlékezet
vissza nem tudja már idézni... De azon a napon, abban az órában kezdődött meg új életed – azt
tudod. És lépésről lépésre – csakis így – lépsz be ebbe az új életbe, válsz ismét emberré...

Tehermentesítés (Fesztelenítés)

Semmiképpen nem akadályok nélküli az az út, mely a lágerélet utolsó napjainak lelki
magasfeszültségétől, az idegháborútól visszavezet a lelki békéhez. Téved, aki azt hiszi, hogy a
koncentrációs táborból elbocsátott, illetve onnan kiszabadult fogolynak már nincs szüksége lelki
gondozásra.
Első lépésként figyelembe kellene vennünk, hogy lelki vonatkozásban bizonyos veszélyek
fenyegetik az olyan embert, aki hosszabb iden keresztül olyan óriási lelki nyomás alatt állt, mint
amilyent a koncentrációs tábor jelent. Ezek a veszélyek természetszerűleg merülnek fel a
felszabadulás után, éppen a hirtelen nyomáscsökkenés miatt. Pszichikai-higiéniai értelemben ezek a
veszélyek úgyszólván a keszonbetegség tükörképe. Mint ahogy a keszonmunkás testi egészségét
veszélyeztetné, ha hirtelen hagyná el a keszont (melyben normálisan magas nyomás alatt állt).
ugyanúgy károsodhat annak a lelki egészsége, aki hirtelen szabadul fel a lelki nyomás alól.
Ebben a pszichológiai fázisban főleg a primitívebb természetű embereknél volt gyakran
megfigyelhető, hogy lelki beállitottságukban változatlanul megmaradnak a hatalom és az erőszak
kategóriájában. Így most, felszabadulva, úgy vélik, ők maguk azok, akik hatalmukat, szabadságukat
önkényesen, gátlástalanul és megfontolatlanul kihasználhatják. Az ilyen primitív emberek számára
tulajdonképpen semmi más nem változott, csak a régi kategória előjele: negatívból pozitívvá vált: a
hatalom, erőszak, önkény és igazságtalanság tárgyaiból az ennek megfelelő alanyai lettek, túl
erősen kötődnek még az átéltekhez. Ez néha teljesen jelentéktelennek tűnő apróságokban nyilvánul
meg. Egy példa: egyik bajtársammal egy réten át térünk vissza abba a táborba, ahol
felszabadultunk. Elértünk egy frissen bevetett szántóföldhöz. Én akaratlanul is kitérek, ő viszont
megfogja a karomat és átvonszol rajta. Dadogok valamit arról, hogy a friss vetést nem szabad
letaposni. Akkor dühbe gurul, szemében gonosz fény villan és rám ordít: „Mit nem mondasz! És
tőlünk túl keveset vettek el? Nekem feleségemet és gyermekemet gázosították el – másról nem is
szólva – és te meg akarod nekem tiltani, hogy összetapossak néhány szál zabot?”... Ezek után az
emberek csak nagyon fokozatosan vezethetők vissza ahhoz a máskor oly magától értetődő
igazsághoz, hogy. senkinek nincs joga rosszat tenni, még annak sem, akinek sok rosszat kellett
elszenvednie.
Azon kell tehát lennünk, hogy ezek az emberek megtalálják a visszautat ehhez az igazsághoz,
mert ha az visszájára fordul, az sokkal súlyosabb következményekkel járhatna, mint hogy egy
ismeretlen parasztnak néhány ezer zabszeme kárbavész. Még látom magam előtt azt a lágerbeli
bajtársamat, aki feltűrve ingujját, meztelen karját az orrom elé tartva azt kiabálta felém: „Vágják is
le ezt a karomat, ha vérbe nem mártom hazatérésem napján!” Pedig hangsúlyoznom kell, hogy az az
ember, aki ezt a kijelentést tette, nem volt amúgy rossz fickó és úgy a táborban, mint azután is a
lehető legjobb bajtárs volt.
Amellett a torzulás mellett, mely a lelki nyomástól hirtelen megszabadult embert fenyegeti, még
két alapvető élmény az, mely jellemét veszélyeztetheti, károsíthatja és eltorzíthatja: annak az
embernek az elkeseredettsége és csalódottsága, aki szabad emberként tér vissza hajdani életébe. Az
elkeseredés okozója a nyilvános élet jó egynéhány jelensége azon a kereten belül, amely a lágerből
kiszabadult ember korábbi környezetét jelentette. Amikor egy ilyen ember hazatér, és tapasztalja
hogy vállvonogatásnál vagy olcsó, elcsépelt frázisoknál jobbal nem találkozik, akkor nem ritkán
olyan nagyfokú elkeseredés keríti hatalmába, mely felveti benne a kérdést, minek is kellett annyi
minden elszenvednie? Amikor szinte mindenütt csak a szokásos szólamokkal fogadják: „...mi nem
tudtunk semmiről” és „...mi is szenvedtünk...”, akkor azt kell megkérdeznie saját magától, hogy
vajon tényleg ez minden, amit neki mondani tudnak?
Másként áll a dolog a csalódottság alapélményével. Itt nem az embertársak azok, akiknek
felületessége, érzelmi közönye egyszerűen annyira ijesztő, hogy az ember legszívesebben elmúlna
valahol, csak ne kelljen már semmit sem látni, hallani a környező világból... itt, a csalódás
élményénél a sors az, amellyel szemben az ember kiszolgáltatottnak érzi magát, nevezetesen az az
ember aki éveken keresztül abban a hiszemben élt, hogy már elérte szenvedéseinek mélypontját,
most pedig azt kell megállapítania, hogy a szenvedés valahogyan feneketlen hordó, látszólag
abszolút mélypont nincs is, mindig van egy még mélyebb pont, egy még lejjebb vezető út.
Az előzőekben már beszéltünk azokról a kísérletekről, melyek célja a koncentrációs táborban
fogva tartott embert lelkileg felemelni, olymódon, hogy figyelmét egy jövőbeni célpontra irányítjuk,
újra és újra emlékeztetjük arra, hogy vár rá az élet, egy ember! És akkor az történik, hogy egyiknek
másiknak hazatértekor azt kell megállapítania, hogy már senki nem várt rá.
Jaj annak, akinek a számára az egyetlen, ami a lágerben tartotta benne a lelket, az élni akarást – a
szeretett ember nincs többé. Jaj annak, aki a vágyálmaiban ezerszer átélt pillanatot most a
valóságban átéli, csak éppen másként, egészen másként, mint amilyennek álmaiban kiszínezte.
Felszáll a villamosra, kiutazik ahhoz a házhoz, melyet éveken át csak lelki szemeivel látott,
megnyomja a csengő gombját úgy, ahogyan erre vágyott ezer álmában... és akkor nem az nyit ajtót,
akinek nyitnia kellene – és nem is fogja neki soha többé kinyitni az ajtót...
A lágerben mindenki tudta és meg is mondták egymásnak: nincs az a földi boldogság, mely
valaha is jóvátehetné mindazt, amit elszenvedünk. Tulajdonképpen nem is nagyon törődtünk a
boldogsággal soha, nem a majdan várható boldogság volt az, amely tartotta bennünk a lelket,
értelmet adhatott volna szenvedéseinknek, áldozatainknak, halálunknak. Ennek ellenére:
boldogtalanságra, balsorsra – nemigen voltunk felkészülve. A csalódás, mely az új szabadságban a
felszabadultak közül nem egynek jutott osztályrészül, olyan élmény, amelyen ezek az emberek igen
csak nehezen tudják majd túltenni magukat és a lélek orvosainak sem lesz könnyű feladat ezen
átsegíteni őket. Ez a megállapítás azonban nem bátortalaníthatja el azt, akinek a hivatása a lelkek
gyógyítása, ellenkezőleg: buzdítóul kell szolgálnia, hiszen feladat jellege van.
Így vagy úgy – egyszer a felszabadultak mindegyikére felvirrad az a nap, amikor visszatekint a
koncentrációs tábor egész élményére és különös érzés keríti hatalmába: már saját maga sem érti,
hogyan volt képes kibírni mindazt, amit a lágerélet megkövetelt tőle.
És ha volt életében egy nap – a felszabadulás napja – amikor szép álomnak tűnt minden, akkor
eljön egyszer az a nap is, amikor mindaz, amit a lágerben átélt, csak gonosz álomnak tűnik. A
hazataláló ember mindezen élményeire az a felséges érzés teszi fel a koronát, hogy mindazok után,
amiket el kellett szenvednie. többé a világon semmitől sem kell már félnie – az Istenét kivéve.

ÉRVEK A TRAGIKUS OPTIMIZMUS MELLETT

A Regensburgi Egyetemen tartott 3. Logoterápiai Világkongresszuson elhangzott ünnepi előadás

(1983. VI. 16-19.).
Az előadás „The Case for a Tragic Optimism” (Egy tragikus optimista eset) címen megtartott
angol nyelvű változata az „Analecta Frankliana. The Proceedings of the Third World Congress of
Logotherapy (1983)” 3. kötetében jelent meg Sandra A. Wawrytko professzor (Berkeley, Institute
of Logotherapy Press, 1984) kiadásában.

Államtitkár Asszony, Hölgyeim és Uraim!

Logoterápia alatt értelem-orientált pszichoterápiát értünk. És ténylegesen abban áll

motivációelméleti jelentősége, hogy az embert alapjában véve olyan lénynek tartja, mely
folytonosan az értelem keresésének állapotában van. S éppen az értelemnek ez a keresése tűnik a
mai társadalmi körülmények között reménytelennek. Ez a frusztráció nem utolsó sorban annak a
tragikus triásznak a számlájára írandó, mely 1. szenvedésból, 2. bűnből és 3. a halálból áll. Ugyanis
közülünk senki sem mentesül az alól, hogy ne szembesülne az elkerülhetetlen szenvedéssel, az
elmaradhatatlan bűnnel, végül pedig a saját elkerülhetetlen halálával. A kérdés melyet magunknak
fel kell tennünk, így hangzik: hogyan lehetséges az emberi lét eme tragikus aspektusai ellenére,
mégis Igent mondani az életre? A kérdés, mely mindjárt egy másikat vet föl, a következő: Lehet az
életnek minden negatív aspektusa ellenére értelme – megtartható-e az élet értelme minden feltétel
és körülmény közepette? Most természetesen arról lesz szó, hogy az életnek, bármilyen legyen is, a
szemébe nézünk, mégpedig egy olyan szemszögből, mely Rilkének Sizzo grófnőhöz írt egyik
levelében a következőképpen hangzik: „Aki az élet szörnyűségét nem fogadja el, nem üdvözli,
bármikor valami végleges határozottsággal, az soha nem birtokolja létünk kimondhatatlan
megbízásait, az csak a periférián mozog, és amikor egyszer mégis döntenie kell, nem lesz sem élő,
sem halott.”
Ebből kiindulva azonban többre is jutunk: arra, hogy még a „negatív aspektusokból” is, sőt
éppen azokból, valami értelmeset kell „kihozni”, és azt valami pozitívummá átformálni: a
szenvedést teljesítménnyé – a vétket átalakulássá – a halált felelősséget fejlesztő tényezővé kell
tenni. Így vagy úgy, még létünk fenyegető aspektusainak árnyékában is meg kell lenni valahogy
annak a lehetőségnek, „to make the best of it”, ahogy az angol oly szépen mondja, vagyis, hogy a
lehető legtöbbet hozzuk ki belőle; a „legtöbb” latinul azonban „optimum”, és most már értik, miért
használom a „tragikus optimizmus” kifejezést.
Mit is jelentenek az ezt alátámasztó „érvek”? Végső soron az úgynevezett „argumenta ad
hominem”-ról van szó, természetesen abban az értelemben, hogy mi nem olyan optimizmust
akarunk tanítani, amit nem azoktól az emberektől tanultank volna meg előzetesen, akik a tragikus
optimizmust számunkra előre megélték, megszenvedték. Mégpedig a leghatékonyabb, vagyis a
„modellen való tanulás” értelmében, amikor az egyik homo patiens szenvedése a mi pácienseink
közül való másikra gyógyító hatással lehet, azaz egy egzisztenciális „újrafeldolgozás” indulhat be.
Azonban nem lehetséges „parancsszóra” optimistának lenni Senkinek nem írhatunk elő
optimizmust, a reményvesztettől sem várhatjuk el, hogy reméljen. Erre ő maga sem lenne képes,
mert senki sem tudja „akarni” a reményt, éppoly kevéssé, mint ahogy a reményen kívül a közismert
háromság két másik tagját, vagyis a hitet és a szeretetet sem lehet kikényszeríteni. Hinni csak akkor
tudunk, ha valami vagy valaki hihető, méltó hitemre, mint ahogy csak olyant tudok szeretni, aki
szeretetre méltó. Egyszóval, a reménynek, a hitnek és a szeretetnek mindenkor megalapozottnak
kell lennie, ebben a tekintetben hasonlatosak a szerencséhez, melynek megalapozottnak kell lennie,
mielőtt ránk köszönt; ha viszont van okunk szerencsésnek lenni, akkor a szerencse magától ránk
talál, s minél kevésbé erőltetjük, annál biztosabban ránk mosolyog.
Amikor egy európai Amerikába érkezik, meglepődik, hogy unos-untalan arra szólitják fel, hogy
„happy” – vagyis boldog legyen – parancsszóra. Amennyiben van rá alapja, úgy a parancs nem is
szükséges; de ha nincs rá oka, akkor úgyis hiába az egész. Így van ez a nevetéssel is: ha meg akarok
valakit nevettetni, akkor valamiféle okot kell rá adnom, például elmesélek neki egy viccet.
„Megrendezni” azonban nem tudom a dolgot. Az a helyzet állna elő, mint amikor fényképezésnél
azt kérem, hogy mondják azt, hogy „cheese”. Ilyenkor kínos mosollyal szoktak reagálni a
„barátságos mosolyt kérek” felszólitásra.
Amikor egyszer ezeket az összefüggéseket amerikai hallgatóim előtt kifejtettem, a következő
előadásra egy karikatúraképsor került a katedrára: egyik gyerek sem hajlandó addig mosolyogni,
amíg arra alapjuk nincsen, ez pedig csak akkor következik be, amint a nagynéni feladja – és ekkor
nevetségessé válik számukra.
Határozottan állítjuk: a szerencséhez alap kell, melynek következtében viszont mindig magától
bekövetkezik, röviden, be kell következnie, de kiharcolni nem lehet, mert nem csinálható, éppen
ellenkezőleg, minél inkább céllá válik, minél inkább vágyik rá valaki. annál inkább elkerüli az
illetőt. Ezt már ismerjük a szexuálpatológiából. Így működik az örömelv, amikor a gyakorlatba
átkerülve az öröm elrontójává válik.
 Ami azonban a realitás elvét – tehát az örömelv látszólagos ellenfelét – illeti, valójában nem
ellenlábasa az örömelvnek, hanem éppen annak szolgálatában áll, ahogy ezt maga Freud is többször
és nyomatékosan kiemelte. Csakhogy nem szabad átsiklani afölött, illetve elfelejteni azt, hogy maga
az örömelv viszont egy még ősibb dolog, mégpedig a homeosztázis elvének szolgálatában áll.
amely a maximális belső egyensúlyt és a feszültségektől való mentességet célozza meg, mintha az
embernek más dolga nem is lenne! Mintha az embernek valóban csak annyi lenne a feladata, hogy
megszabaduljon a feszültségektól úgy, hogy kielégíti az ösztöneit, és kompromiszszumokat köt az
ego (én), az id és a szuperego (felettes én) között. A körülötte lévő világ többé nem jelent számára
semmit, amiért érdemes lenne magán túl kinyúlnia, egy olyan dolgot keresve, amely méltó lenne
arra, hogy szolgálatába álljon, vagy pedig egy olyan társat keresve. akit szerethetne, mivel ő maga
is szeretetre méltó. Nem; a világban kint élő emberek számára a dolgok sokszor pusztán célra
vezető eszközökké zsugorodnak ahhoz, hogy többé-kevésbé alkalmasan, és a legjobb esetben is
csupán éppen megfelelően a saját ösztöneik kielégítése, vagy akár a tulajdon önmegvalósításuk
szolgálatába állítsák őket.
Micsoda félreismerése a specifikusan emberinek a motivációelmélet keretein belül! Ahol pedig
minden emberit valójában a saját ön-transzcendenciája jellemez, ami ismét csak azt jelenti, hogy
olyasvalamire irányul, ami nem csupán önmaga, pontosabban szólva valamire vagy valakire, de
nem önmagára, legalábbis nem elsődlegesen önmagára. Amikor egy dolog szolgálatába állok, akkor
elsősorban nem magamat, hanem a dolgot látom magam előtt, és egy társ felé irányuló szeretetben
megfeledkezem önmagamról. Egész embernek lenni és magamat a világban létező valamire vagy
valakire transzcendálom.
Nekem tehát ezt a Valamit, illetve Valakit kell szem előtt tartanom, nem pedig a saját
önmegvalósításomat. Megfordítva: magamat figyelmen kívül kell hagynom, magamat hátra kell
hagynom, el kell feledkeznem magamról, úgy kell magamon túltekintenem, mint ahogy a szem a
világból csak olyan mértékben képes valamit meglátni, amilyen mértékben nem önmagából indul
ki. Ha ez történik, mondjuk, amikor a fénytörő anyagban (a lencsében és az üvegtestben) homály
vagy törés következik be, akkor az átlátszósága károsodik és ez látászavarhoz vezet.
Kérdezzük csak meg magunkat, hogy van ez, hogy ha az ember annyira körültekintő, annyire
odafigyel önmaga megvalósítására, akkor a bumeráng jut az eszünkbe, amelyről általában azt
tartják, hogy visszajön a vadászhoz, ami azonban nem egészen így van, mert csak akkor teszi ezt, ha
célt tévesztett – ahogy az emberi is csak akkor fordul önmaga felé, csak akkor gondol túl sokat
önmagára, ha nem találja azt az értelmet. mely az életét „megélésre méltóvá” tehetné. Mivel az em-
ber alapjában véve az értelmet kereső lény, és amennyiben megtalálja, akkor boldog is – ugyanis,
mint kiderül, az értelem adja meg az „alapot” ahhoz, hogy boldog legyen! De nézzük csak: a szeme
előtt lebegő értelem nemcsak boldoggá, hanem szenvedővé is teszi az embert, amint erről
meggyőződhetnek Auschwitztól Sztálingrádig valamennyi koncentrációs- és hadifogolytábor
egykori lakói révén: ceteris paribus voltak a túlélés esélyei attól függően, hogy az illető fogoly
tudatában volt-e annak, hogy a jövőben, kint a szabadságban valami vagy valaki vár rá. És fordítva:
ha semmi, illetve senki nem várta, ha nem volt miért életben maradnia, nem látott maga előtt olyan
jövőt amiért érdemes lett volna kitartania, akkor „egy napon fekve maradt a barakkban s nem
lehetett rávenni, hogy felöltözzön, megmosakodjon és megjelenjen a sorakozónál. Akkor már
semmi nem használt, már semmi nem ijesztette meg – sem kérés, sem fenyegetés, sem az ütlegelés
– minden haszontalan volt: egyszerűen fekve maradt, álig mozgott, és amennyiben betegség váltotta
ki ezt a krízist, már az orvoshoz sem volt hajlandó menni, vagy hogy bármit is tegyenek az ér-
dekében. Feladta a küzdelinet! A saját ürülékében és vizeletében hevert, és már semmi sem
érdekelte.” (V. ö.: Viktor E. Frankl: És mégis mondj... Trotzdem Ja zum Leben sagen, Ein
Psychologe erlebt das Konzentrationslager, Deutscher Taschenbuch Verlag, München 1982.) És
tudják, mi történt ezután? Kikotorta zsebéből az utolsó félretett cigarettáját, és elkezdte szívni.
Ebből tudtuk, hogy néhány napon belül meg fog halni.
Kinek nem jut erről eszébe, hogy a mai fiatal generáció magát „no future generation”-nek tartja
és nevezi magát? És ki csodálkozik még azon, hogy nemcsak a cigarettához, hanem a kábítószerhez
is menekül? A látszólagos célnélküliség a manapság annyira terjedő mélységes céltalanság érzete
miatt látszólag csak a tiszta szubjektivitás halvány boldogságérzetébe való visszavonulás marad,
amit a kábítószerek közvetítenek számukra.
A céltalanság-érzet pedig terjed. Egyre több olyan ember. van, akinek a cél után való kutatása
értelmetlenné válik. Egész irodalma van már, melynek keretében – a rendelkezésünkre álló 10
logoterápiás teszt segítségével – a céltalanságérzésnek szó szerint világméretű terjedése
empirikusan bizonyítható. Csupán két munkát kiragadva, melyekkel az utóbbi napokban
foglalkoztam: „of forty consecutive patients applying for therapy at a psychiatric outpatient clinic,
30 percent had some major problem involving meaning as adjudged from selfratings, therapists or
indepedent judges.” (Egy pszichiátriai klinika járóbeteg rendelésén egymás után jelentkező negyven
páciensből 30 százaléknak volt valamilyen súlyosabb, az élet értelmével kapcsolatos problémája,
amint az önértékelésekből, a terapeuták vagy független elbírálók adataiból ez kiderül.) (Irvin D.
Yalom, Existential Psychotherapy, Basic Books, New York 1980.) Majd néhány nap múlva egy
olyan statisztika került a kezembe, melynek értelmében több ezer kilométerre keletre a lakosságnak
csak 1%-kas kevesebb tagja panaszkodik a céltalanságra (Profil, 14. évf. 15. szám). Az érintett
országokban az embereknek általában mindenük megvan, ami az elethez szükséges de alig tudják,
hogy mi az, amiért érdemes lenne élni. És ahol a gazdasági világválsággal kapcsolatban az elsőként
emlitett előfeltétel – az anyagi jólét – elveszti érvényességét, ott a másodikként említett előfeltétel –
egzisztenciális lecsúszás – olyan formában nyer aktualitást, hogy a gazdasági világválság
munkanelküliséghez vezet – és a munkanélküliség még tovább mélyíti a céltalanság érzését.
Köztudott, hogy fél évszázaddal ezelőtt a világgazdasági válság jelentős munkanelküliséget
okozott. Akkoriban azt a feladatot kaptam, hogy a Bécsi Munkáskamara által indított „Veszélyben
az ifjúság” elnevezésű akció keretében a fiatal munkanélkülieket pszichiátriailag kezeljem. Az
általam gyűjtött tapasztalatokat azután 1933-ban, tehát éppen 50 éve, megjelentettem a
„Sozialärztliche Rundschau”-ban. Ugyancsak leírtam az általam munkanélküliség.neurózisnak
nevezett állapotot, melynek előterében súlyos depresszió állt. Hipotézisemben addig mentem el,
hogy ez a depresszió egy kétszeres hiányidentifikációra vezethető vissza: a munkanélküli hajlamos
azt mondogatni magának: „munkanélküli vagyok, tehát haszontalan, így hát életemnek sincs célja”.
Ez az értelmezés úgymond „ex iuvantibus” beigazolódott: amint sikerült az érintett fiatalokat
fizetség nélküli, de számukra értelmes munkába állítani akár egy ifjúsági szervezetnél, akár a felnőtt
továbbképzésben, vagy egy nyilvános könyvtárban – depressziójuk egy csapásra megszűnt, még
akkor is, ha a gyomruk ugyanúgy korgott, mint annak előtte, hiszen a harmincas években a
munkanélküliség valóban egyet jelentett a gyomor korgásával. Megállapíthatö: az derült ki, hogy
nem annyira a munkanélküliség önmagában véve vezet neurózishoz, hanem sokkal inkább a
céltalanság érzése, s hogy ennek elejét vegyünk, ahhoz nem elég a jóléti állam szociális biztonsági
hálója: ahhoz túl ritka szövésű ez a háló. Az ember nemcsak munkanélküli segélyből él ...
A munkanélküliség leküzdésére többek között a munkaidő csökkentését javasolták; de a
gazdaságossági számításnak ezt sem szabad megtennie a pszichonoetikai gazda nélkül. Egy volt
amerikai hallgatóm, Terry Mandel joggal tette fel ezt a kérdést: „Ha egyszer valóban el fogunk oda
jutni, hogy – hála a technika vívmányainak – az amerikai munkások 15%-a az egész nemzet
igényeit ki tudja elégíteni, akkor két probléma merül majd föl: ki tartozzon ahhoz a 15% hoz, aki
dolgozik, s mit kezdjenek a többiek a szabadidejükkel – valamint életük értelmének elvesztésével?”
Ami pedig a korai nyugdíjazást illeti, az pszichiáter szemmel nézve nem kevésbé problematikus;
épp elég gondot okoz már nekünk a 65 évesek nyugdíjazási krízise, nem utolsósorban a
teljesítményre orientált társadalmunkra való tekintettel, melynek termékeként egy ifjúságimádat
érvényesül. Ami megint úgy hat, hogy a magukat haszontalannak vélők céltalanság érzését csak
növelni fogja az eldobott ócskavasság kisebbségi érzete.
Ezzel tehát megbeszéltük volna azt a fajta depressziót, melynek gyökere a „páciens” társadalmi-
gazdasági helyzetében keresendő. Emellett azonban létezik a pszichodinamikus eredetű, és az
úgynevezett endogén depresszió, az utóbbi a biokémiai dimenzióban gyökerezik. Más a
célnélküliségérzet: ez az értelmetlen élet miatti szenvedés önmagában véve nem lelki betegség,
hanem a szellemi fáradtság kifejeződése. Különösen a fiatalok nemzedéke az, amelyik nem csupán
a célt keresi, hanem meri azt megkérdőjelezni is, és egyáltalán nem hajlandó lenyelni a beletáplált
hagyományokat. És így fordulhat elő, hogy az egzisztenciális frusztráció szintje, vagyis annak
frusztrációja, amit a logoterápiában „az értelemkeresés szándékának” nevezünk, különösen
magasan áll a fiatalok között (a Caritas-kötet szerint „a fiatalok 42%-a céltalannak találja az
életét”). Ilyen körülmények között nem csodálkozhatunk azon, hogy a céltalanság érzése olyan
neurotikus tömegtünet formájában jelentkezik, amely éppen a fiatalok között figyelhető meg. Egy
amerikai taxisofőr egyszer a következőképpen határozta meg ezt: „Elpusztítják magukat,
meggyilkolják egymást és kábítószeren élnek.” A hét szó helyett három is elegendő lett volna:
„depresszió-agresszió-kábítószerfüggés”.
„Killing oneself”, vagyis öngyilkosságot elkövetni általában depresszióra visszavezethetően
szoktak, aminek alapja elsősorban éppen a céltalanság-érzés. Ezzel nem azt akarom mondani hogy
minden öngyilkosság indítéka a céltalanságérzet; de határozottan az a véleményem, hogy nem
követnék el, amennyiben az érintettnek legalább egy, célnak nevezhető valami lenne az életében.
Nem csupán speciálisan terápiás jelentősége van annak, hogy életünk értelmének tudatában
legyünk, hanem átfogóan profilaktikus fontossága is. Ha már az öngyilkosság profilaxisánál és az
ezzel kapcsolatos megelőző intézkedéseknél tartunk, szeretném megemlíteni azt, hogy „a Bécsi
Iskolatanács iskolai pszichológusa így számol be az egyik Svájcban végzett kísérletről: Az egyik
kantonban a hírközlő szervek abban állapodtak meg, hogy egy éven keresztül semmiféle
öngyilkossággal kapcsolatos dolgot nem közölnek – aminek hatására ebben a kantonban tizedére
csökkent az öngyilkosságok száma.” (Die Presse, 1981. II. 14-15. 5. oldal), vagyis tíz százalékra.
Megkérdezem magamtól, hogy a tömegtájékoztatás felelősei közül ki hajlandó vállalni a
felelősséget az elkövetett öngyilkosságok kilencven százalékáért, melyek nem következtek volna
be, ha a tömegtájékoztatás nem „veri nagydobra'” őket...
De hagyjuk most a megelőzés problematikáját és foglalkozzunk az intervenció
kérdéscsoportjával: mit lehet egy adott konkrét esetben tenni? Ha nekem kell ezt a kérdést
megválaszolnom akkor két saját tapasztalatomra támaszkodhatom: a Wilhelm Börner által alapított
és 1938-ig, vagyis egy évtizeden át vezetett, a – maga nemében gyakorlatilag első! – Bécsi
Életuntak Irodáján folytatott tevékenységemre, továbbá arra a négy évre, amelyet kezdő orvosként a
nagy Bécsi Városi Pszichiátriai Kórházban töltöttem el és ahol azon a női osztályon
tevékenykedtem, ahová öngyilkossági kísérlet után helyezték el a pácienseket. A négy év alatt
mintegy 12 000 „eset” volt, sorsok, melyek az én kezemen mentek keresztül, és ott bizony sokféle
tapasztalatot lehetett szerezni. . . Erre szoktam visszagondolni, amikor suicid (öngyilkos) pácienssel
ülök szemben. Ugyanis újra és újra bebizonyosodott, hogy még a teljes kilátástalan helyzetekben is
végül akadt egy megoldás, válasz, lehetett egy célt találni, bár néha csak jóval később. Ki tudja
nekem garantálni, kérdezem én, hogy az én esetemben nem ez fog előfordulni, és egy szép napon
nekem is megjön az a megoldás, amiben korábban már nem is mertem hinni? Egy szép napon, de
ezt a napot még meg kell érnem, addig meg kell őriznem magam és az érte érzett felelősséget,
melyet már ma is vállalom, és amely többé nem hagy békén.
A tömegneurotikus triász második tagjával, az „agreszszíóval” kapcsolatban, statisztikai kutatási
eredmények helyett egy anekdotát szeretnék elmesélni az értelmetlenség-érzet korrelációjára,
amelyet Carolyne Wood Sherif amerikai szociológusnőnek köszönhetek. Az egyik kísérlet
keretében fiatal pszichológusokat csempészett be egy cserkésztáborba, hogy csoport-agressziókat
keltsenek sportversenyek során. Ugyanis a sport egyáltalán nem az a modern katarzis, aminek
általánosan vélik, ami katalizálná és szublimálná a „potenciális agressziókat”. Én a sportot inkább
olyan nem vallásos aszkézisnak tartom, amelyet korunk fizikailag nem leterhelt embere magával
szembeni teljesítmény kikényszerítésére használ, még ha ez „nélkülözhető teljesítmény” is. Tehát a
sport a „megmentők” közé tartozik, melyek – Hölderlin szerint „ott teremnek, ahol a veszély”
fenyeget. (Feltételezve, hogy a „savas eső” nem teszi tönkre ezt a termést.) A mozgáshiányos
emberek a „jogging”-nak hódolnak, és amint a megizmosodott lábszárak már senkinek nem
imponálnak, akkor átállnak az erogénebb „aerobic”-ra.
De térjünk vissza Carolyne Wood Sherif kísérletére. Az agressziók egyetlen alkalommal szűntek
meg, mintha elfújták volna őket, mégpedig akkor, amikor az ellenségessé vált csoportoknak
együttes erőfeszítéseket kellett tenniük egy zivatar után, hogy a tábor ellátását szolgáló
élelmiszerszállító kocsit a löszös kátyúból kiszabadítsák és útnak indítsák. A feladatnak szóló
odaadás egyesítette őket – és szó szerint elfeledtette velük agresszióikat. Szeretném nyitva hagyni a
kérdést, vajon nem túl vakmerő dolog ezt extrapolálni és azt kérdezni magunktól. hogy az
emberiség túlélésének egyetlen esélye nem abban áll-e, hogy a nemzetek találnak-e egy közös
feladatot?
Most pedig a tömegneurotikus triász harmadik tagja következik, a „kábítószerfüggés”. Most is
szeretném megkímélni Önöket az unalmas statisztikáktól, de nélkülük nem tudom Önöket két teszt
eredményével konfrontálni: Annemarie von Forstmeyer az általa megvizsgált alkoholisták 90%-
ánál mély céltalanság-érzetet állapított meg, és Stanley Krippner szerint az általa pszichiátriailag
megvizsgált kábítószer-élvezők 100%o-a arról panaszkodott hogy céltalan az élete.
Talán azt fűzném még hozzá, hogy a bűnöző és kábítószeres páciensek rehabilitálását célzó
fáradozások is bemutatásra érdemessé válnak, amint az alapvető cél-problematikát szem előtt
tartják, majd pedig hasznosítják. Csak néhány példát kiragadva: Louis S. Barber és Alvin R. Fraiser
amerikai logoterapeuták fiatalkorú bűnözőknél 87%-os, ill. kábítószer élvezőknél 40%-os
eredményt tudott kimutatni (Logotherapy in Action, szerkeszti: Joseph B. Fabry, Reven P. Bulka és
William S. Sahakian, New York 1979).
Ennyit a cél kereséséről. De, hogy állnak a dolgok magánál a célnál? És egyáltalán hogyan
találjuk ezt meg? Először is hadd jegyezzem meg, hogy amikor a logoterápiában a célról beszélünk,
akkor a konkrét helyzetben rejlő konkrét célról van szó, mellyel az adott konkrét személy
szembesül. Ez a cél potenciális, ami azt jelenti, hogy mindig attól az embertől várja a megvalósítást,
akinek „köze van” hozzá, akit „igénybe vesz”, aki a belőle származó „kihívást” meghallja. A
konkrét cél mellett természetesen van még egy általános is. De ez a szabály érvényesül: minél
általánosabb a cél, annál kevésbé fogható meg. Nem véletlenül beszélünk egy „végső” célról. A
konkrét helyzet konkrét célja úgy viszonyul a végső célhoz, iriint egyetlen képkocka az egész
filmhez: ennek célja is csak akkor kezd megvilágosodni, amikor a többé-kevésbé „happy end” felé
közeledünk; de ez is csak akkor következik be, ha minden egyes jelenet értelmét „felfogjuk”.
Vagyis egyrészt figyelmesnek, másrészt pedig türelmesnek kell lennünk, a moziban az előadás
végéig – az életben pedig „halálunk órájáig”.
De ami a logoterápia által szem előtt tartott célt, tehát a minden egyes helyzetet jellemző
egyszeri és egyedülálló célt illeti – ehhez érkezünk el annak a célkeresési folyamatnak a során, mely
a Karl Bühler-féle Aha-éhvény és a Max Wertheimer-féle Gestalt-észlelés között pontosan középen
helyezkedik el: Hirtelen felvillan a cél, hirtelen szemünkbe tűnik; de ez nem egyszerűen egy
„háttér” előtt észlelt „alak”, hanem az alak-észleléssel szemben a cél-észlelésnél a valóság
hátterében hirtelen felfedezünk egy lehetőséget, mégpedig azt a lehetőséget, amely – amint
szükséges és amennyire lehetséges – megváltoztatja a valóságot.
Ami a célkeresési folyamat megvilágítását illeti, köztudott, hogy Charlotte Bühler az életrajzi
anyagok összehasonlitó tanulmányozási módszerét választotta. Emellett, úgy mondanám, létezik
még a biológiai „approach” (megközelítés) is. Ha abból indulunk ki, hogy a lelkiismeret egy olyan
súgóra emlékeztető célszerv, amely „beadja” nekünk, milyen irányba kell elmozdulnunk, milyen
irányt kell követnünk, hogy az adott helyzet által megkövetelt cél megvalósítási lehetőségére
rájöjjünk. Ehhez a helyzethez minden esetben egy meghatározott – mégpedig értékmérő – mércével
kell közelitenünk. Csakhogy ez olyan értékekre van hitelesítve, melyek énünk annyira mély
rétegében gyökereznek, hogy – hacsak nem válunk önmagunkhoz hűtlenné, hacsak nem akarjuk
önmagunkat elárulni – semmi mást nem tehetünk, minthogy ezen értékek alapján cselekedjünk:
ezeket az értékeket egyáltalán nem elhatározás útján választjuk ki magunknak, mégpedig egyszerű-
en azért nem, mert mi magunk „vagyunk” azok. És el kell ismernünk, hogy ezzel a hipotézisünkkel
a Konrad Lorenz féle biológiai a priori koncepció közelébe érkeztünk. Mindenesetre nem zárható
ki, hogy az általunk pre-reflektív axiológiai- (értéktani)-nak nevezett ön-értelmezés biológiailag
megalapozott, sőt preformált (régebben kialakult).
Ebből az önértelmezésből kiindulva – amennyiben persze megtartja – ismeri fel az ember azt az
utat, amelyen rátalál élete értelmére. Tehát egyáltalán nem kell receptet adnunk neki, a célt
egyáltalán nem kell előírnunk számára, ilyet nem is tehetünk; ellenben nagyon is jól elmondhatjuk,
hogyan kell nekilátni az élet értelmének megtalálásának. Tudniillik úgymond három fő útvonalat
követve találhatjuk meg az életünk értelmét: először is, ha valamit csinálunk, valamilyen feladatot
tűzünk ki, vagy valamilyen művet alkotunk; másodszor, ha valamit megtapasztalunk, legyen az
természet vagy művészet – valamit, mondom, vagy valakit, és valakit az egyszeri és egyedülálló
lénye legmélyéig megtapasztalni azt jelenti, hogy szeretjük. Más szóval, az élet célját éppúgy
megtalálhatjuk a cselekvés királyi útját (via regig activa) követve, mint az elmélkedés királyi útját
(via regig contemplativa) követve. De végül is az derül ki, hogy – elnagyoltan megfogalmazva –
nemcsak a munkában és a szeretetben találhatjuk meg életünk értelmét, hanem ott is, ahol olyan
reménytelen helyzet tehetetlen áldozatává válunk, amelyen változtatni nem tudunk, amelyben
csupán a saját hozzáállásunkat tudjuk megváltoztatni, a hozzáállásunkat és ezzel együtt önmagunkat
azért. hogy emberileg nézve érettekké váljunk, felnőjünk, önmagunk fölé emelkedjünk és így
tegyünk bizonyságot minden emberi képesség közül a legemberibbről, magyarul az ember azon
képességéről, hogy az egyéni tragédiát győzelemmé tudja valtoztatni.
Hála ennek a harmadik lehetőségnek – mely lehetővé teszi, hogy még a szenvedésnek is
megleljük az értelmét –, az élet potenciális értelme feltétlen: e lehetőség alapján az életnek még a
legszerényebb feltételek és körülmények között is van értelme. A 10 logoterápiai teszt (Viktor E.
Frankl, Ärztliche Seelsorge, Bécs 1982. 254. oldal) alapján és segítségével végzett empirikus
kutatás statisztikai eredményei azt bizonyították , hogy az ember valóban képes arra, hogy értelmet
adjon életének – függetlenül nemi hovatartozásától, korától, intelligencia hányadosától,
képzettségétől, jelleme struktúrájától, környezetétől, vallásos vagy nem vallásos voltától, illetve
attól függetlenül, hogy milyen felekezethez tartozik (Viktor E. Frankl, Die Sinnfrage in der
Psychotherapie, München 1981, 63. oldal).
Készült egy olyan empirikus tanulmány is, mely kifejezetten azzal a lehetőséggel foglalkozott,
hogy még a szenvedésből is „kicsiszolható” egy szikrányi értelem: a Yale Egyetemen megkérdezett
egykori (vietnami fogságba esett) katonák közül nem kevesebb, mint 61% elismerte, hogy kínzás,
betegség, alultápláltság és magánzárka ellenére emberileg annyiban „profitáltak” a
hadifogságukból, hogy alatta belsőleg „felnőttek” – „bölcsebbé és érettebbé” váltak (W. H. Sledge,
J. A. Boydstun és A. J. Rabe, Arch. Gen. Psychiatriae, 37. 1980, 430-443.).
Szabad legyen beváltani az ígéretemet és „argumenta ad hominem” (emberhez – személyhez –
szóló érveket) közölni Önökkel. Negyed évszázadon keresztül vezettem egy közkórház neurológiai
osztályát, ahol ismételten azt figyelhettem meg, hogyan viselték el és uralták kimondhatatlanul
nehéz sorsukat az akut és krónikus betegek – fiúk, akiknek nem sokkal beszállításuk előtt még
Yamahájukkal „száguldoztak” az utcán, és leányok, akik az előző szombat éjszakát még a
diszkóban táncolták át; de hadd beszéljek Önöknek inkább valami közelebbiről helyesebben egy
közelebb ülőről – előttem ül, Önök között található Jerry Long. Tegnap ő maga szólalt fel, a saját
előadását tartotta meg ezen a kongresszuson. Egy búvárbaleset következtében mind a négy végtagja
megbénult. A szájában tartott pálcikával tud gépelni. Néhány éwel ezelőtt texasi otthonából írta
nekem azt a levelet, melyből egyetlen mondatot szeretnék Önöknek felolvasni: „I broke my neck, it
didn't break me. Eltörtem a nyakam, de ez nem tört meg engem. Ellenkezőleg: életem tele van
értelemmel. Olvasok, írok, televíziót nézek és mindenekelőtt pszichológiát tanulok – egy speciális
TV-készülék segítségével vagyok kapcsolatban az egyetemmel, így meghallgathatom az
előadásokat, részt vehetek a szemináriumokon, sőt a vizsgákat is le tudom tenni. És megvagyok
győződve arról, hogy hátrányos helyzetem sokkal megértőbb pszichológiai tanácsadóvá tesz. I
know that without the suffering, the growth that I have achieved would have been impossible. (Tu-
dom, hogy a szenvedés nélkül lehetetlen lett volna ekkorát fejlődnöm.)” Ez azt jelentené, hogy az
élet céljának megtalálásához szükség van a szenvedésre? Ez durva tévedés lenne. Semmiképpen
nem gondolom azt, hogy a szenvedés szükséges, sokkal inkább azt akarom mondani, hogy
szenvedés ellenére is meg lehet találni az élet értelmét, ha úgy tetszik, a szenvedés által feltételezve,
hogy a szenvedés szükségszerű, vagyis, hogy a szenvedés okát nem lehet megszüntetni,
kiküszöbölni, legyen az biológiai, pszichológiai vagy szociológiai eredetű; ha egy rákos daganat
operálható, akkor természetesen megoperálják a pácienst; ha a páciens neurózissal jön be a
rendelőbe, akkor természetesen mindent megteszünk azért, hogy megszabadítsuk tőle – és
amennyiben a társadalom beteg, akkor amint és ameddig lehetséges. politikai akciót indítunk.
Kijelentjük: először is a szenvedés okát kell megállapítani és megszüntetni; egyszóval, a
cselekvésé az elsőség. Kizárólag abban az esetben, amikor valóban semmit nem lehet „tenni”,
legalábbis átmenetileg nem – kizárólag ilyen esetben merül fel az a lehetőség hogy a szenvedésnek
értelme van. Ez azonban a legvalószínűbb lehetőség. Nem illeti ugyan az elsőbbség, de
kétségtelenül magasabb rendű. És ez a szintkülönbség mint értékrend empirikusan is kimutatható:
az IMAS intézet azt vizsgálta. kiket tartanak az osztrákok a legnagyobb tiszteletben, és ezek nem a
nagy kutatók, nem is a jelentős politikusok, sem a híres művészek, sem az ismert sportolók voltak;
hanem azok az emberek kerültek az élre „akik úrrá lettek nehéz sorsukon”, valamint olyanok, „akik
súlyos személyes áldozatvállalás közepette is kiálltak másokért, segítettek másokon” (a megkérde-
zettek 47 százaléka szerint). Jerry Longra mindkettő vonatkozik: a texasi televízió róla készített
dokumentumfilmjének hatósára egy asszony, aki öngyilkosságot készült elkövetni, közvetlenül az
eltervezett tett végrehajtása előtt elállt szándékától és letette a pisztolyt. Vannak persze
pszichológiai láncreakciók. És nem csupán az igaz, hogy aki magán segít, azt az Isten is megsegíti,
hanem az is érvényes: aki magán segít, az – anélkül, hogy tudomása lenne róla – másokat is
megsegít.
Ennyit a tragikus triász első tagjáról – a szenvedésről. Most pedig térjünk rá a második tagjára –
a bűnre. Mindig is elbűvölt egy teológiai koncepció: a „mysterium iniquitatis” (a bűn misztériuma =
„a Káin-bélyeg”). Számolva a teológiai dilettantizmus veszélyével, szeretném Önöknek a saját
értelmezésemet átnyújtani: véleményem szerint a vétek, a bűnös cselekedet, amennyiben
mindenképpen titokzatos, amennyiben mindig marad fenn olyan része, mely ellentmond oksági igé-
nyünknek, melyet már nem tudunk az okok és okozatok ama hálójába befogni, melyben a bűn
elenyészhetne, hogy aztán a továbbiakban már nem egy emberi, mondjuk bűnös elkövetővel lenne
dolgunk, hanem pusztán egy javításra szoruló gépezettel. Ezzel persze az elkövetőt még az emberi
méltóságától is megfosztanánk, mivel ember-létének jellemző vonásait, mégpedig a szabadságot és
a felelősséget elvitatjuk tőle. És ezt megérzi, ezt pontosan érzékeli. Ezért van az, hogy amikor a
pszichológusok azon fáradoznak, hogy egy bűncselekményt erre vagy arra visszavezessenek, illetve
ebből vagy abból levezessenek, a bűnöző szarkasztikus reakciója csak ennyi: „The criminal never
has a chance to explain himself” (A bűnözőnek soha nincs esélye kimagyarázkodni), írja nekem a
87084 „számú” egy illinoisi fogházból. „He is offered a variety of excuses to choose from. Society
is blamed and in many instances the blame is put on the victim.” (Számos felkínált mentség közül
választhat. A társadalom a vádlott és a vád sok esetben az áldozatra száll.) Ez azt jelenti, hogy a
bűnöző nem számíthat valódi megértésre. Csak azzal számolhat, hogy magyarázkodások választékát
ajánlják majd föl neki.
A legveszélyesebb bűnözők, akikhez a hírhedt még mindig gázkamrával rendelkező – (San
Francisco melletti) San Quentin-i fegyház igazgatója hívott meg beszélgetésre, másképpen
reagáltak, amikor így szóltam hozzájuk: „Éppen olyan emberek vagytok, mint én, és mint ilyenek,
szabadok és felelősek vagytok. Vettétek magatoknak azt a szabadságot, hogy esztelenséget, bűnt
kövessetek el, bűnössé váljatok. Nem akarjátok-e a felelősségeteket is elismerni, nem akartok-e
túlnőni a bűnökön? Ismeritek a Statue of Liberty-t (Szabadság-szobrot). Hazátok keleti partján áll.
Mi lenne, ha itt a nyugati parton egy Statue of Responsibility-t (Felelősség-szobrot) emelnétek?”
Ezt a szobrot a mai napig sem állították fel; de az elítéltek „felfogták”, méghozzá bizonyíthatóan
azt, amit ki akartam fejezni (Joseph B. Fabry, Das Ringen im Sinn, Freiburg im Breisgau 1980, 36.
oldal).
Hogy milyen messzemenően képes az ember a tulajdon bűnén, és ezzel önmagán túlnőni, azt
egyszer egy egészen konkrét esettel illusztráltam, az akkoriban „steinhofi tömeggyilkos”-nak
nevezett férfi esetével (Franz Kreuzer im Gesprách mit Viktor E. Frankl, Wien 1982, 81. oldal).
Esete sokakról szól, és arra kellene emlékeztetnie minket, hogy az ember nem
„egyszersmindenkorra ilyen, és semmilyen más nem lehet”, hanem „mindig másmilyenné is
válhat”2, és ha elvitatnánk tőle ezt a másmilyenné válás képességet – még akkor is, ha bűnt követett
el, az odavezetne, hogy akkor a magunk részéről mi is bűnt követnénk el. Embernek lenni először is
azt jelenti, hogy el kell döntenem, milyenné váljak, azután pedig vállalnom kell a felelősséget azért,
amit önmagamtól csináltam. Mindebből az következik, hogy ha valakit annak alapján ítélünk meg,
netán elitélünk, amit biológiailag (öröklés, de a nemzeti hovatartozás is), pszichológiailag (nevelés,
képzés) és szociológiailag (társadalmi és gazdasági adottságok) magával hozott, nem pedig annak
alapján, amit ezekből kihozott, akkor teljesen igazságtalanok vagyunk vele szemben.
A nemzetiség kapcsán: ha már bűnről beszélünk, szót kellene ejtenünk az úgynevezett kollektív
bűnről is. Nem akarom megismételni azokat az érveket, amelyeket már 1947-ben a kollektív bűn
fogalmával kapcsolatos kiritkám keretében már felhoztam (Viktor E. Frankl, Der Wille zum Sinn,
Bern 1982, 96. oldal), csupán annak megvilágítására szeretnék szorítkozni, hogy milyen didaktikai
fogásokra van szükség az e területen oly szívesen alkalmazott, olcsó demagógia leszerelésére. Egy
alkalommal Little Rock alabamai városkában a koktélparti háziasszonya azzal a csípős
megjegyzéssel fordult hozzám, miképpen tudom magammal összeegyeztetni azt a tényt, hogy a
legtöbb könyvemet németül adtam ki – „Adolf Hitler nyelvén”. Mire én megkérdeztem, hogy egy
pillanatra kijönnee velem a konyhába, ahol is az evőeszközök után érdeklődtem. „Micsoda”,
kiáltottam fel, megjátszva a felháborodottat, „Ön még mindig kést használ? Gondolt már Ön arra,
hogy milyen sok gyilkos öli meg késsel az áldozatát?” További védekezésre már nem volt
szükségem.
Már csak a tragikus triász harmadik tagjáról kellene szót ejteni – a szenvedés és a bűn utániról –,
ez pedig a halált jelenti, legalábbis annyiban, hogy létezésünk minden pillanata elmúlik és elhal; de
nem éppen ez a radikális elmúlás szólit fel bennünket arra, hogy minden pillanatot használjunk ki,
vagyis a valamilyen értelem betöltésének a pillanatban rejlő lehetőségét valósítsuk is meg? Nem
éppen a múlandóság szólit fel bennünket a felelősségvállalásra – amit a logoterápia „kategorikus
impertivusza” így fogalmaz meg: „Élj úgy, mintha már másodszor élnél, és elsőre mindent a lehető
legrosszabbul csináltál volna...” – de ami az életünk értelmét beteljesítő lehetőségeket illeti, egyedül
ezek múlandóak. Mert amint megvalósítjuk őket, egyszer s mindenkorra szólnak; mivel a valóra
váltott lehetőséget úgymond a múltba menekítjük, ahol semmi nem tűnik el visszahozhatatlanul,
hanem minden elveszíthetetlenül ekejtőzik, ahol megmarad, ahol elmúlhatatlanul megmarad.
Semmi és senki nem tudja visszafordítani és meg nem történtté tenni.
Mindig csak a mulandóság üres tarlóit nézegetjük – és nem vesszük észre azokat a tele csűröket,
melyekbe életünk termését elraktároztuk – a megtett cselekedeteket, a megalkotott műveket, a
megélt szerelineket, és a bátran, méltósággal kiállt szenvedéseket. Ez adja meg egy ember értékét, a
jelen minden hasznosságán túli értékét: ez az érték a múltból vezethető le, ezért eltörölhetetlen. A
teljesítményt hajszoló társadalom és a vele járó ifjúságimádat közel van ahhoz, hogy az idős
embereket csekély társadalmi értékűkre való tekintettel lenézze; pedig sem a megvetésre, sem a
szánalomra nem szolgáltak rá. A fiatalok még csak várakoznak a jövő lehetőségeire – az idős
emberek mögött viszont már a megvalósult múlt áll, és ez az, ami számít.
Ebből is láthatjuk, hogy a lehetőségek alapján nemcsak az életnek van feltétlenül értéke, hanem
feltétlen értéke van az embernek is. Ez az érték adja meg a mindenféle használati értéktől
függetlenül az emberi méltóságot. Aki ezt nem fogadja el, az saját személyes következetlenségének
köszönheti, ha nem száll szembe azzal, hogy „az életre méltatlan életeket megsemmisítsék”, amint
ezt akkoriban nevezték, tehát hogy a szeniliseket, a gyengeelméjűeket, az elmebetegeket és lehe-
tőleg még a meddőket is euthanázia címszó alatt kiirtsák; véleményem szerint ugyanis Hitler
euthanázia-programját nem egy nemzeti szocialista minisztériumban találták ki, hanem nihilista
írók íróasztalain és nihilista egyetemi oktatók előadótermeiben már régen elkészítették, s ilyen
emberek ma is éppúgy vannak, mint annak előtte. Ahelyett, hogy olvasóinkat a nihilista korszellem
ellen immunizálnák, ráadásul még a saját céltalanság-érzetükkel is megfertőzik őket.
Ez az indoktrináció nemcsak egyetemi talajon folyik, hanem az analitikus díványán is, még ha
szerencsére egyre ritkábban is. Néha még az értelmező-analízis is értelmetlenség-analízisba megy át
ilyen módon. George A. Sargent ezzel kapcsolatban tanult céltalanságról ("learned
meaninglessness") beszél a következőképp: I remember a therapist I saw only briefly a long time
ago. „George,” he said, You must realize that the world is a joke. There is no justice, everything is
rundom. Only when you realize this will you understand how silly it is to take yourself seriously.
There is no grand purpose in the universe. It just is. There's no particular meaning in what decision
you make today about how to act. (Transference und Countertransference in Logotherapy, The
International Forum for Logotherapy, Volume S, Number 2, Fall/Winter 1982, 115-118.)
(Emlékszem egy terapeutára, akivel egyszer régen rövid időre találkoztam. „George” ,mondta,
„bizonyára tisztában vagy azzal, hogy a világ tiszta vicc. Nincs igazságosság, minden ötletszerűen
történik. Csak ha erre rájössz, akkor érted meg, milyen ostobaság komolyan venni magadat. A
világegyetemnek egyáltalán nincs semmiféle értelme. Csak úgy van. Semmi különösebb értelme
nincs annak, hogy milyen cselekvésre szánod el magad.) Indulat-áttétel és viszontindulatáttétel a
logoterápiában. (The International Forum for Logotherapy Nemzetközi Logoterápiai Fórum, 5.
kötet, 2. szám, 1982 ősz/tél, 115-118. oldal.)
Óvakodunk azonban attól, hogy ilyesmi alapján általánosítsunk. Alkalmazkodnunk kell azokhoz
a képzési- és vizsgaszabályokhoz is, amit más pszichoterápiás iskolák írnak elő. Röviden, bizonyos
mértékben együtt kell üvöltenünk a farkasokkal; de ha úgy tetszik, inkább azt mondanám, hogy
farkasbőrbe bújtatott báránynak kell lennünk, vagyis szükségtelen -- a többi irányzatoktól annyira
eltérő – emberképünket megtagadni, és a logoterápia elveihez hűtlenné válni. De hiszen egyáltalán
nem esne nehezünkre hűnek maradni hozzájuk. Elisabeth Lukas is úgy véli, hogy a pszichoterápia
története nem ismer annyira dogmamentes rendszert, mint a logoterápia. Ami személyesen engem
illet, ünnepi előadásomat az I. Logoterápiai Világkongresszuson (San Diego, Kalifornia, 1980.
november 6-8.) „The Degurufication of Logotherapy” (A logoterápia gurutlanítása) címmel
tartottam meg, ezzel azt akartam programszerűen kifejezni, hogy nemigen adunk az
utánszajkózásra. Nem kell, hogy a logoterapeuták ígéreteket tegyenek, nem szükséges az ortodox
vonal melletti kitartásukért felmagasztalni őket, olyan gyanú árnyéka sem esik rájuk, hogy
szüzességi fogadalmat tettek; mivel más módszerek alkalmazásával anyagilag talán jobban
járnának: azokkal ellentét en egy átlagos logoterápiás kezelés rövidebb ideig tart úgyhogy Claude
Farris kaliforniai pszichológusnak ezt kellett megállapítania, logotherapy proved so effective in
many cases in my experience that at times it almost works me out of business” (a logoterápia sok
esetben az én tapasztalatom szerint olyan eredményesnek bizonyult, hogy időnként csaknem
kiszorít a szakmámból), (ha ez így megy tovább, ilyen gyors eredményeket ér el a kezelés során,
akkor rövidesen bezárhat).3
A logoterápia nem olyan doktrína, melyet ráerőszakolunk az emberekre; nem is kényszer, hanem
egy ajánlat. A logoterápia nem hasonlatos a keleti bazárhoz, ahol az embert rábeszélik valamire;
sokkal inkább hasonlit egy olyan szupermarkethez, amelyben azért barangol az ember, hogy megke-
resse, mire lenne szüksége.

Hölgyeim és Uraim!

A magára adó pszichiáter, különösen, ha bécsi, Freud-idézettel szokta előadását kezdeni – én

befejezésül idézem őt: „Ki kellene próbálni, hogy a legkülönbözőbb embereket egyöntetűen
éhezésnek tegyék ki. A következő táplálékszükséglet növekedésével el fog tűnni valamennyi egyéni
különbség, helyükre a kielégítetlen ösztön egységes megnyilvánulásai lépnek” (Összes Művek, V.
kötet, 209. oldal). Ezt mondta Sigmund Freud. Hála Istennek, megmenekült attól, hogy belülről
megismerjen egy koncentrációs tábort, vagy egy hadifogolytábort. Az általa kezelt emberek a
korabeli divatos plüss huzatú, Makart-stilusú díványon feküdtek, nem pedig Auschwitz és
Sztálingrád szennyében. Ott ugyanis „nem tűntek el a különbségek”, hanem felerősödtek: az
emberek ott mássá váltak, levetették álarcukat, ott kiderült, hogy ki gazember és ki szent.
Előadóként mindig óvakodtam szentekről beszélni: de Maximilian Kolbe atya szentté avatása óta
habozás nélkül tehetném; én azonban mégsem a szentekről szeretek beszélni, hanem egészen
általánosan a tisztességes emberekről – mindjárt azt is hozzáfűzve, hogy ők kisebbségben vannak.
„Sed omnia praeclara tam difficilia, quam rara sunt” (De minden, ami kiváló, éppoly nehéz, mint
amilyen ritka. Benedictus de Spinoza, Gondolat, Budapest 1979, 401. oldal), mondja Spinoza,
főművének, az „Etiká”-nak utolsó mondatával. Vajon nem éppen ez a „ritkaság” az egyetlen nagy
felhívás, hogy a tisztességes emberek kisebbségéhez csatlakozzunk? A világ gonosz; de minden
még sokkal fontosabb lesz, hacsak valamennyien nem tesszük meg érte a tőlünk telhető legtöbbet.
 Auschwitz óta tudjuk, hogy mire képes az ember. Hirosima óta pedig azt is tudjuk, hogy
mekkora tét forog kockán.

Jegyzetek: 1. A céltalanság érzete unalom és közöny formájában jelenik meg, amikor is az

unalom az érdeklődés hiányával definiálható, vagyis a világ dolgai iránti érdektelenséggel, míg a
közönyt a kezdeményezés hiányával lehet definiálni, tehát a világon valamit változtatni akaró
kezdeményezés hiányával.

2. Hogy a kölcsönös segítség, amelynek a különböző önsegítő csoportok a sikerüket köszönhetik,

megsokszorozza az önváltoztatás, az ön javítás esélyeit, az magától értetődik, Előttem fekszik az a
levél, melyet Frank E. írt nekem amikor még az egyik floridai fegyházban ült, a 020670.es számú
elitéltként. Idézek írásából: „I have started a logotherapy group here for ex-felons. We are 27 strong
and the newer ones are staying out of prison through the peer strength of those of us from the
original group. Only one returned – and he is now free.”
(A volt bűnözőknek szervezett logoterápiás csoportba járok itt. 27 törzstagunk van, és az újabb
tagok sem kerülnek vissza a börtönbe az eredeti csoporttagoktól kapott erős támogatás
következtében. Csak egy került vissza – de most már ő is szabadult.) Követendő példa!

3. Farris megjegyzése tulajdonképpen nem is általában a logoterápiára vonatkozik, hanem

különösen a „paradox intenció” logoterápiai módszerére. Ami az utóbbit illeti – nem a „tragikus
optimizmus” kétszeres ellentéte? Hiszen a paradox intenciót alkalmazó páciensnek a vele történhető
legrosszabbat kell elképzelnie, pontosan azt a katasztrófát, ami elől annyira menekül! Helyesebben
szólva azon lesz, hogy ne csak paradoxat kívánjon, hanem paradox intencióit mindig lehetőleg
humorosan fogalmazza meg. Nemcsak szembe kell néznie a „veszéllyel”, hanem a szemébe is kell
nevetnie. Egy – pontosabban két – szóval: a "komikus pesszimizmust" gyakorolja.

Viktor E. Frankl:

A LOGOTERÁPIA DIÓHÉJBAN

Rövid életrajzi történetem olvasói általában terápiás doktrínám bővebb-, közvetlenebb kifejtését
kérik tőlem. Ennek eleget téve, a From Death-Camp to Existentialism (A haláltábortól az
egzisztencializmusig) című könyvem eredeti kiadását kibővítettem a logoterápiáról szóló rövid
melléklettel. De ez kevésnek bizonyult, és továbbra is részletesebb tájékoztatást igénylő kérésekkel
ostromoltak. Ezért a mostani kiadásban teljesen átírtam és jelentősen kibővítettem ismertetőmet.
Nem volt könnyű a dolgom. Csaknem reménytelen feladat az, hogy az olvasó számára röviden
összefoglaljam a német nyelven húsz kötetet kitevő anyagot. Erről az az amerikai orvos jut eszembe
aki egyszer a következő kérdéssel állított be a bécsi rendelőmbe: „Doktor úr, ön tehát
pszichoanalitikus?” Amire én így feleltem: „Nem kifejezetten pszichoanalitikus: mondjuk úgy,
hogy pszichoterapeuta.” Erre így folytatta a kérdezősködést:* „És melyik iskola követője?” Ezt
válaszoltam: „Saját elméletem van, amit logoterápiának neveznek.” „El tudja nekem mondani egy
mondatban, hogy mit ért logoterápia alatt?” – kérdezte. „Vagy legalábbis azt, hogy mi a különbség
a pszichoanalizis és a logoterápia között?” „Igen” – feleltem; „de először is meg tudja nekem
mondani egy mondatban, hogy mit tart a pszichoanalízis lényegének?”
Válasza így hangzott: „A pszichoanalízis során a páciensnek le kell feküdnie egy díványra, és
olyan dolgokról kell beszélnie, amiket néha nagyon kellemetlen kimondani.” Erre én tüstént a
következő rögtönzéssel vágtam vissza: „Nos, a logoterápiában a páciens ülve maradhat, de olyan
dolgokról kell hallania, melyeket néha nagyon kellemetlen meghallgatni.”

*Ez a javított és kibővített rész a Man`s Search for Meaning (Az élet értelmét kutató ember) című kötet 1962es
kiadásában, a Basic Concepts of Logotherapy (A logoterápia alapfogalmai) címen jelent meg először.

Természetesen, ezt csak tréfának szántam, nem pedig a logoterápia dióhéjban összesűrített
változatának. Mégis van benne némi igazság, amennyiben a logoterápia, a pszichoanalizissel
összehasonlítva, kevésbé retrospektív és kevésbé introspektív módszer. A logoterápia inkább a
jövőre összpontosít, vagyis arra, hogy a páciens milyen célokat valósítson meg a jövőben. (A
logoterápia tulajdonképpen az élet értelmére koncentráló pszichoterápia.) Ugyanakkor a logoterápia
szétoszlatja mindazokat a circulus vitiosus jellegű formációkat és visszacsatolási mechanizmusokat,
melyek oly nagy szerepet játszanak a neurózisok kifejlődésében. Ennél fogva, a neurotikus ember
felhagy a jellegzetes önmaga felé fordulással, mivel módszerünkkel nem tápláljuk, nem erősítjük
meg benne.
Persze ez túlságosan is leegyszerűsített kijelentés – azonban a logoterápiában a páciens valóban
szembesül élete értelmével és újra felfedezi azt. És ha ráébred élete értelmére, ez sokban
hozzájárulhat neurózisa legyőzéséhez.
Szeretném megmagyarázni, miért használom a „logoterápia” elnevezést elméletemmel
kapcsolatban. A logos görög szó, azt jelenti „értelem”. A logoterápia, vagy ahogyan egyes szerzők
nevezik „a harmadik bécsi pszichoterápiás iskola” tárgya az emberi lét értelme, valamint az, hogyan
kutatja az ember élete célját. A logoterápia szerint, ez az életcél megtalálására irányuló törekvés
alapvető motivációs erő az emberben. Ezért beszélek én értelem-vágy-ról az örömelvvel ellentétben
(amit örömvágy-nak is nevezhetnénk), ez utóbbi Freud pszichoanalízisének központi témája,
továbbá a hatalomvággyal ellentétben, ami viszont a „felsőbbségre való törekvés” megnevezést
alkalmazó adleri pszichológia alapelve.

Az értelemvágy

Az emberben elsődleges motiváció az élet értelmének, céljának kutatása, nem pedig az ösztönös
hajtóerők „másodlagos racionalizálása”. Ez a cél egyedi és specifikus, melyben egyedül az ember
köteles és képes életet betölteni, csak akkor kap olyan jelentőséget, mely kielégíti az értelemvágyát.
Egyes szerzők szerint a célok és értékek „pusztán védekezési mechanizmusok, reagálási formák és
szublimációk”. De ami engem illet, én nem szeretnék csupán a „védekezési mechanizmusaim”
kedvéért élni, és meghalni sem lennék hajlandó csupán a „reagálási formáim” kedvéért. Az ember
azonban képes élni, sőt meg is halni ideáljaiért és értékeiért!
Néhány éve közvélemény-kutatást tartottak Franciaországban. Az eredmények azt mutatták,
hogy a megkérdezettek 89 százaléka szerint az embernek szüksége van olyan „valamire”, amiért
élni érdemes. 61 százalékuk pedig elismerte, hogy nekik maguknak is van valami, vagy valaki az
életükben, aminek vagy akinek a kedvéért még meghalni is hajlandók lennének. Ezt a
közvéleménykutatást én is elvégeztem a bécsi kórházi osztályomon – mind a páciensek, mind a
személyzet körében, és a végeredmény gyakorlatilag azonos volt a Franciaországban vizsgált több
ezer embertó1 kapott eredménnyel; a különbség csak 2 százalékos volt.
A Johns Hopkins Egyetem társadalomtudósai egy másik statisztikát készítettek negyvennyolc
főiskola és egyetem 7948 diákja körében. Előzetes jelentésük a Nemzeti Mentálhigiéniés Intézet
által támogatott két éves tanulmány egy részét képezi. Arra a kérdésre, hogy jelenleg mit tekintenek
a maguk számára „nagyon fontosnak”, a diákok 16 százaléka húzta alá a „sok pénzt keresni”
választ; 78 százalék első célkitűzésként azt jelölte meg, hogy „életem értelmét és célját megtalálni”.
Természetesen lehetnek olyan esetek, melyekben az egyén valójában azért foglalkozik az
értékekkel, hogy rejtett belső konfliktusait leplezze; de ha ez fordul is elő, akkor is inkább a szabály
alóli kivételt képviselik, mint magát a szabályt. Ezekben az esetekben valójában álértékekről van
szó, és azokat, mint ilyeneket, le kell leplezni. De azonnal föl kell hagynunk a leleplezéssel, amint
az emberben meglévő, autentikus és valódi dologgal kerülünk szembe, pl. a lehető legértelmesebb
élet iránti vággyal. Ha ilyenkor nem állunk le, akkor a „leleplező pszichológus” valójában csak
egyetlen dolgot leplez le, mégpedig a saját „rejtett indítékát” – vagyis azt a tudattalan szükségletét
hogy lecsepülje, lebecsülje azt, ami az emberben valódi, valóban emberi.

Az egzisztenciális frusztráció

Az ember értelemvágya is frusztrálódhat, ilyen esetben a logoterápia „egzisztenciális

frusztrációról” beszél. Az „egzisztenciális” kifejezést háromféleképp lehet használni: utalva 1.
magára a létezésre, vagyis a specifikusan emberi létezési módra; 2. a lét értelmére; 3. az egyéni lét
konkrét értelmét megtalálni vágyó törekvésre, azaz az értelemvágyra.
Az egzisztenciális frusztráció is eredményezhet neurózisokat Az ilyenfajta neurózisokra alkotta
meg a logoterápia a „noogenikus neurózisok” szakkifejezést, ellentétben a szó hagyományos
értelmében venn neurózisókkal, vagyis a pszichogenikus neurózisokkal szemben. A noogenikus
neurózisok nem az emberi lét pszichológiai hanem inkább „noologikus” (az elmét jelentő görög
NOOS-ból) dimenziójáböl erednek. Ez egy másik olyan logoterápiás szakkifejezés, ami mindarra
vonatkozik, aminek köze van a specifikusan emberi dimenzióhoz.

Noogenikus neurózisok

A noogenikus neurózisok nem a hajtóerők és az ösztönzők közötti konfliktusokból származnak,

hanem inkább egzisztenciális problémákból. E problémák között nagy szerepet játszik az
értelemvágy frusztrációja.
Az világos, hogy noogenikus esetekben a megfelelő és adekvát terápia nem a pszichoterápia
általában, hanem inkább a logoterápia; tehát az a fajta terápia, mely bele mer lépni a specifikusan
emberi dimenzióba.
Hadd idézzem föl a következő esetet: Egy magas rangú amerikai diplomata keresett egyszer föl a
bécsi rendelőmben, hogy folytassa az öt évvel azelőtt egy New York-i analitikusnál elkezdett
pszichoanalitikus kezelést. Beszélgetésünk elején megkérdeztem tőle, miért gondolta, hogy
analízisbe kell mennie, egyáltalán miért is kezdett bele az analízisbe. Az derült ki, hogy a páciens
elégedetlen volt a karrierjével. És nagyon nehezére esett alkalmazkodni az amerikai külpolitikához.
Analitikusa azonban egyre csak azt hajtogatta neki, hogy meg kellene békülnie az apjával; mivel az
USA kormányzata, akárcsak feljebbvalói „nem mások”, mint apaképek, és ennek megfelelően, a
munkájával kapcsolatos elégedetlenségét az apja iránt tudattalanul érzett gyűlölet okozza. Az öt
éven keresztül tartó analízis folyamán, a pácienst arra késztették, hogy egyre jobban elfogadja az
analitikusa értelmezéseit, míg végül már képtelen volt meglátni a realitás erdejét a szimbólumok és
képek fáitól. Néhány beszélgetés után világossá vált, hogy hivatása frusztrálja az értelemvágyát, és
hogy ténylegesen valami másféle munkát szeretne végezni. Mivel semmi oka nem volt arra, hogy
ne adja fel a hivatását, és valami mással ne próbálkozzon, így is tett, a legnagyobb megelégedésére.
Nemrégiben tudatta velem, hogy már több mint öt éve űzi elégedetten ezt az új foglalkozást.
Kétlem, hogy ebben az esetben bármiféle neurotikus helyzettel lett volna dolgom, és ezért
gondoltam azt, hogy semmiféle pszichoterápiára, sőt még logoterápiára sincs szüksége, azon
egyszerű oknál fogva, hogy tulajdonképpen nem is volt páciens. Nem minden konfliktus
szükségszerűen neurotikus; bizonyos konfliktusmennyiség normális és egészséges. Hasonlóképpen
a szenvedés sem mindig patológikus jelenség: a neurózis egyik tünete helyett lehet a szenvedés egy
nagyon is emberi teljesítmény, különösen, ha a szenvedés az egzisztenciális frusztrációból ered.
Határozottan tagadom, hogy ha valaki keresi élete értelmét, sőt még ha kételkedik is benne, az
minden esetben valamilyen betegségből származna, vagy azt eredményezne. Az egzisztenciális
frusztráció önmagában véve sem nem beteges, sem nem betegségkeltő. Ha valakit az foglalkoztat,
vagy azon kesereg, hogy érdemes-e élni – ez egzisztenciális kétségbeesés, de semmi esetre sem
elmebetegség. Lehetséges, hogy az előbbinek az utóbbi kereteiben történő értelmezése arra indítja
az orvost, hogy páciense egzisztenciális kétségbeesettségét nyugtatószerek halmaza alá temesse.
Pedig az lenne a dolga, hogy a pácienst átvezesse a növekedéssel és fejlődéssel járó egzisztenciális
krízisén.
A logoterápía abban látja feladatát, hogy segítsen a páciensnek megtalálni élete értelmét. A
logoterápia tudatosítja benne léte rejtett logos-át (értelmét), ennyiben analitikus eljárás. E
tekintetben, a logoterápia emlékeztet a pszichoanalízisre. De azzal, hogy a logoterápia megkísérel
valamit ismét tudatossá tenni, nem korlátozza tevékenységét az egyén tudattalanján belüli ösztönös
tényezőkre, hanem törődik az egzisztenciális realitásokkal is mint például léte lehetséges
beteljesítendő értelmével, valamint az értelemvágyával. De mindenféle analízis, még akkor is, ha
tartózkodik attól, hogy belevegye a noologikus dimenziót a terápiás eljárásba, megpróbálja a
pácienst tudatára ébreszteni annak, amire lénye legmélyén valójában vágyakozik. A logoterápia
annyiban tér el a pszichoanalízistől, hogy olyan lénynek tekinti az embert, akit főleg az foglalkoztat,
hogy célját betöltse, ahelyett, hogy csupán hajtóerőit és ösztöneit élje ki és elégítse ki, vagy csupán
az id, az ego és a szuperego egymással ütköző igényeit békítse össze, vagy csupán a társadalomhoz
és a környezethez igazodjon és alkalmazkodjon.

Noo-dinamika

Persze lehetséges, hogy az emberi élet értelmének keresése inkább a belső feszültséget növeli,
mint a belső egyensúlyt. Azonban pontosan ilyen feszültségre van feltétlenül szükség a mentális
egészséghez. Merem állítani, hogy a világon semmi olyan hatékonyan nem segíti az embert még a
legrosszabb körülmények túlélésében is, mint annak tudata, hogy az ember életének értelme van.
Sok bölcsesség van Nietzsche szavaiban: ,;Akinek van MIÉRT élnie, az szinte bármilyen
HOGYANT kibír." E szavakat olyan mottónak tartom, mely érvényes bármelyik pszichoterápiára.
A náci koncentrációs táborokban annak lehettünk szemtanúi, hogy a legnagyobb valószínűséggel
azok voltak képesek túlélni, akik tudták, hogy valamilyen elvégzendő feladat várja őket. Ugyanerre
a következtetésre jutottak a koncentrációs táborokról írt egyéb könyvek szerzői is, továbbá a japán,
észak-koreai és észak-vietnami hadifogolytáborokban végzett pszichiátriai vizsgálatok során is.
Ami engem illet, az auschwitzi koncentrációs táborba szállitásomkor elkobozták az egyik
nyomdakész kéziratomat. Bizonyos, hogy e kézirat újbóli megírására irányuló mélységes vágyam
segített nekem abban, hogy túléljem azoknak a táboroknak a szigorát. amelyekbe elkerültem.
Például, amikor egy bajorországi táborban tífuszban megbetegedtem, kis papírcédulákon számos
jegyzetet készítettem azzal a szándékkal, hogy ismét meg tudjam írni a kéziratot, amennyiben
megérem a felszabadulás napját. Biztos vagyok abban, hogy elveszett kéziratom ilyetén való
rekonstruálása egy bajorországi koncentrációs tábor sötét barakkjaiban segített nekem leküzdeni a
vérkeringési kollapszus veszélyét.
Látható tehát, hogy a mentális egészség bizonyos fokú feszültségen alapszik, mégpedig az ember
által már elért és a még elvégzendő dolgok közötti feszültségen, vagyis azon a távolságon, ami
elválasztja azt, hogy mi az ember és mivé kellene válnia. Ez a feszültség eredendően benne van az
emberben, és mint ilyen, nélkülözhetetlen a mentális jóléthez. Ezért habozás nelküli kihívást
intézhetünk egy emberhez az általa betöltendő lehetséges életcéllal kapcsolatban. Csak így tudjuk
lappangási állapotából felkelteni az értelemvágyát. A mentálhigiéné veszélyes félreértésének
tekintam azt a feltételezést, hogy az embernek elsősorban egyensúlyra, vagy ahogy a biológiában
hívják „homeosztázis”-ra, vagyis feszültségmentes állapotra van szüksége. Az embernek
tulajdonképpen nem feszültségmentes állapotra van szüksége, hanem inkább a méltó célért, a
szabadon választott feladatért való törekvésre és küzdelemre. Nem arra van szüksége, hogy
feszültsége bármilyen áron csökkenjen, hanem az általa betöltendő lehetséges életcél hívására. Az
embernek nem homeosztázisra van szüksége, hanem arra, amit én „noo-dinamikának” hívok, vagyis
egzisztenciális dinamikára egy poláris feszültségmezőben, ahol az egyik pólust a betöltendő életcél,
a másik pólust pedig az ezt az életcélt betöltő ember képviseli. És ne gondoljuk, hogy ez csak nor-
mális körülmények között érvényes; a neurotikus egyénekre még inkább érvényes. Ha az építész
meg akar erősíteni egy megrepedt ívet, megnöveli a ráhelyezett súlyt, mert ezáltal a részek
szilárdabban kapcsolódnak egymáshoz. Ha tehát a terapeuta elő akarja segíteni páciensei mentális
egészségét, nem szabad félnie egészséges mennyiségű feszültség kialakításától, amikor átirányítja
az emberek figyelmét életük értelme felé.
Miután rámutattam, milyen jótékony hatású az, ha a figyelmet az életcélra irányítjuk, áttérek arra
a romboló hatású érzésre, amelyre manapság oly sok páciens panaszkodik, azaz életük teljes és
végleges értelmetlenségének érzetére. Nincsenek tudatában, miért is lenne érdemes élniük. Belső
ürességük átérzése üldözi őket, a bennük levő űr; abban a helyzetben vannak megrekedve. amit én
„egzisztenciális vákuumnak” hívok.

Az egzisztenciális vákuum

Az egzisztenciális vákuum a huszadik század elterjedt jelensége. Ez érthető is: talán annak a
kétszeres veszteségnek tulajdonítható, melyet az ember tényleges emberré válása óta megélt. Az
emberi történelem kezdetén az ember elveszítette azoknak az alapvető állati ösztönöknek egy
részét, melyekbe az állatok viselkedése beágyazódik, és amelyek biztonságot nyújtanak. Ez a fajta
biztonság, akárcsak a Paradicsom, örökre bezárult az ember előtt: az embernek választásokat kell
tennie. Ráadásul a közelmúltbani fejlődése során az ember még egy másik veszteséget is
elszenvedett, amennyiben a viselkedését alátámasztó hagyományok manapság rohamosan
megszűnnek. Semmiféle ösztön nem súgja meg neki, mit kell tennie, és semmilyen hagyomány nem
mondja meg, mit kellene tennie; az ember hamarosan még azzal sem lesz tisztában, hogy ő maga
mit akar tenni. Ehelyett vagy azt akarja tenni, amit a többi ember tesz (konformizmus), vagy azt
teszi, amit más emberek akarnak, hogy tegyen (totalitariánizmus).
Egy nemrég végzett statisztikai fehnérésból az derült ki, hogy európai tanítványaim közül 25%-
hál mutatható ki többékevésbé jelentős fokú egzisztenciális vákuum. Amerikai tanítványaim
körében nem 25, hanem 60 százalék volt ez az arány.
Az egzisztenciális vákuum főleg egyfajta unalmi állapotban fejeződik ki. Most már megértjük,
miért mondta Schopenhauer, hogy az emberiség szemmel láthatólag arra van ítélve, hogy örökösen
a kétségbeesés és az unalom két véglete között ingadozzon. Tény az, hogy mostanság az unalom
több megoldani való problémát okoz, legalábbis több problémát hoz a pszichiáterek elé, mint a
kétségbeesés. És ezek a problémák egyre égetőbbekké valnak, mivel a fokozódó automatizálás
valószínűleg roppant mértékben megnöveli majd az átlagmunkás rendelkezésére álló szabad időt.
Ebben csak az a baj, hogy közülük sokan nem fogják tudni, mit is kezdjenek ezzel a frissen szerzett
szabad idejükkel.
Vegyük például a „vasárnapi neurózist”, azt a fajta depreszsziót, amely azokat az embereket
sújtja, akik akkor döbbennek rá életük tartalmatlanságára, amikor túl vannak a mozgalmas hét
rohanásán, és a bennük lévő üresség tudatára ébrednek. Nem kevés öngyilkosság vezethető vissza
erre az egzisztenciális vákuumra. Az olyan széleskörűen elterjedt jelenségek, mint a depresszió, az
agresszió és a kábítószerélvezet csak akkor válik érhetővé, ha felismerjük a mélyükön rejlő
egzisztenciális vákuumot. Ez érvényes a nyugdíjasok és az idős emberek válságaira is.
Ráadásul az egzisztenciális vákuum különféle álarcokban, mezekben jelentkezik. Néha a
frusztrált értelemvágyat pótcselekvésként kompenzálják a hatalomvággyal, beleértve a hatalomvágy
legprimitívebb formáját – a pénzvágyat. Más esetekben a frusztrált értelemvágy helyét az örömvágy
foglalia el. Ezért van az, hogy az egzisztenciális frusztráció gyakran torkollik szexuális
kompenzációba. Ilyen esetekben azt látjuk, hogy a szexuális libidó féktelenné válik az
egzisztenciális vákuumban.
Hasonló dolog történik a neurotikusok esetében is. Vannak bizonyos visszajelző mechanizmus
típusok és circulus vitiosus alakzatok, melyeket a későbbiekben fogok érinteni. De újra és újra azt
figyelhetjük meg, hogy ez a tünetegyüttes egy egzisztenciális űrt árasztott el, ahol aztán tovább
virágzik. Az ilyen pácienseknél nem noogenikus neurózissal van dolgunk. De soha nem sikerül a
pácienst túljuttatnunk állapotán, ha a pszichoterápiás kezelést nem egészítjük ki logoterápiával.
Ugyanis az egzisztenciális vákuum betöltésével megelőzzük azt, hogy a páciens további
visszaeséseket szenvedjen el. Ezért a logoterápia nemcsak a noogenikus esetekben indokolt, ahogy
az előbbiekben rámutattam, hanem a pszichogenikus esetekben is, sőt néha még a szomatogenikus
(pszeudo-) neurózisokban is. Ennek fényében jogos ez a Magda B. Arnold által egyszer tett
kijelentés: „Minden terápiának valamiképpen, bármilyen kis mértékben is, logoterápiának is kell
lennie.”2
Most nézzük meg, mit tehetünk, ha a páciens megkérdezi, mi az ő életének az értelme.

Az élet értelme

Kétlem, hogy az orvos általános megfogalmazásban meg tudja válaszolni ezt a kérdést. Ugyanis
az élet értelme emberenként változik, napról napra, és óráról órára. Ezért nem az élet
általánosságban vett értelme, hanem inkább az egyén életének egy adott pillanatban jelentkező
specifikus értelme számít. Ezt a kérdést általánosságban megfogalmazni ahhoz hasonlítana, mintha
egy sakkbajnoknak a következő kérdést tennénk fel: „Mondja meg, kedves Mester, mi a legjobb
lépés a világon?” Egyszerűen nincs önmagában vett legjobb (vagy akár csak jó) lépés, kiszakítva a
játék adott helyzetéből, és elvonatkoztatva az ellenfél adott személyiségétől. Ugyanez érvényes az
emberi létre is. Ne keressük az élet elvont értelmét. Mindenkinek megvan a saját meghatározott
hivatása vagy küldetése az életben, hogy egy konkrét; betöltést igénylő feladatot végezzen el. Ezen
a téren az illető nem helyettesíthető, az élete sem ismételhető meg. Ezért mindenki feladata éppoly
egyedülálló, mint az annak végrehajtását szolgáló specifikus lehetősége.
Mivel az életben minden helyzet kihívást jelent az ember számára és egy-egy megoldandó
feladatot állít elébe, az élet értelmének kérdését tulajdonképpen meg is lehet fordítani. Végső soron
az embernek nem azt kellene megkérdezni hogy mi az élete értelme, hanem inkább azt kell
felismernie, hogy ő az, akit kérdeznek. Egyszóval, minden egyes embert megkérdez az élet; és csak
a saját életéért felelve válaszolhat az életnek; az életnek csak felelősségteljesen válaszolhat. A
logoterápia tehát a felelősségvállalásban látja az emberi lét alapvető lényegét.

A lét lényege

Ezt a felelősségre helyezett hangsúlyt tükrözi a logoterápia kategórikus imperatívusza, ami így
hangzik: „Élj úgy, mintha már másodszor élnél, és mintha először ugyanolyan helytelenül
cselekedtél volna, mint ahogy most akarsz cselekedni!” Nekem úgy tűnik, hogy az ember
felelősségérzetét semmi nem stimulálja jobban, mint ez a maxima (életelv), ami arra szólitja fel,
hogy először is a jelent múltként képzelje el, másodszor pedig, hogy a múlton még lehet változtatni,
és lehet javítani. Ez az elv szembesíti az élet végességével, csakúgy mint annak véglegességével,
amit mind az életéből, mind önmagából kihoz .
A logoterápia igyekszik a pácienst a saját felelőssége teljes tudatára ébreszteni; ennélfogva meg
kell hagynia neki azt a választási lehetőséget, hogy miért, minek vagy kinek tartja önmagát
felelősnek. Ezért van az, hogy valamennyi pszichoterapeuta közül legkevésbé a logoterapeuta
hajlamos arra, hogy értékítéleteket erőltessen páciensére, mivel soha nem engedi meg a páciensnek,
hogy az orvosra hárítsa át a megítélés felelősségét.
Ezért a páciensnek kell eldöntenie, vajon úgy értelmezi életfeladatát, mint amiért a
társadalomnak, vagy pedig a saját lelkiismeretének felelős. De vannak olyan emberek is, akik éle-
tüket nemcsak a rájuk kiosztott feladat feltételei szerint értelmezik, hanem annak a feltételei szerint
is, aki a feladatot rájuk kirótta.
A logoterápia nem tanítás, és nem is prédikálás. Éppoly távol áll a logikus érveléstől, mint az
erkölcsi buzdítástól. Képletesen szólva, a logoterapeuta szerepe inkább egy szemspecialistáéra
hasonlít mint egy festőére. A festő olyan képet próbál közvetíteni a világról, ahogy ő látja azt; a
szemész megpróbálja úgy láttatni velünk a világot, ahogy az valójában van. A logoterapeuta szerepe
abból áll, hogy úgy szélesítse és tágítsa a páciens látómezejét, hogy tudatossá és láthatóvá váljon
számára élete lehetséges értelmének teljes spektruma.
 Annak kijelentésével, hogy az ember felelős önmagáért és köteles beteljesíteni élete lehetséges
értelmét, azt kívánom hangsúlyozni, hogy az élet igazi értelmét inkább a világban kell felfedezni,
mint az emberben, vagy annak lelkében, mintha ez egy zárt rendszer lenne. Ezt a lényeges
jellegzetességet „Az emberi lét önmagán túhnutatásá”-nak neveztem el. Ez azt tényt jelenti, hogy
embernek lenni mindig egy magunktól eltérő valami vagy valaki felé mutat és irányul – legyen az
egy beteljesítendő életcél vagy egy megismerendő másik ember. Minél jobban elfeledkezünk
önmagunkról – azzal, hogy átadjuk magunkat egy szolgálni való ügynek vagy egy szeretnivaló
másik embernek – annál emberibbek vagyunk, és annál inkább megvalósítjuk magunkat. Amit
önmegvalósításnak hívnak, az egyáltalán nem elérhető cél, azon egyszerű oknál fogva, hogy minél
inkább törekszünk rá, annál inkább elszalasztjuk. Más szóval, az önmegvalósítás csak az
önmagunkon túlmutatás melléktermékeként lehetséges.
Eddig tehát azt mutattuk be, hogy az élet értelme állandóan változik, de soha nem szűnik meg. A
logoterápia szerint, az élet értelmét három különböző módon fedezhetjük fel: 1. valamilyen művet
alkotva, vagy valamilyen cselekedetet megtéve; 2. valamit tapasztalva, vagy valakivel emberileg
találkozva; és 3. az elkerülhetetlen szenvedéshez való hozzáállásunk révén. Az első, a megvalósítás
vagy véghezvitel útja meglehetősen nyilvánvaló. A második és a harmadik további kifejtést igényel.
Az élet értelme megtalálásának második módja az, hogy valamit tapasztalunk – mint például a
jóságot, az igazságot és a szépséget – tapasztaljuk a természetet és a kultúrát, vagy végül, de nem
utoljára, megismerünk egy másik embert a maga egyediségében – azáltal, hogy szeretjük.

A szeretet értelme

A szeretet az egyetlen módja annak, hogy egy másik ember személyiségének legbensőbb magját
megértsük. Senki sem ismerheti meg teljesen egy másik ember lényegét, csak akkor, ha szereti. A
szeretete teszi képessé arra, hogy meglássa a szeretett személy alapvető vonásait és tulajdonságait;
sőt mi több, meglássa azokat a benne rejlő lehetőségeket is, amelyek még: nem valósultak meg, de
amelyeknek mégis meg kell valósulniuk. Azonkívül szeretete révén a szerető személy képessé teszi
a szeretett embert, hogy megvalósítsa ezeket a lehetőségeket. Azzal, hogy tudatára ébreszti, mi lehet
belőle és mivé kellene válnia, valóra váltja ezeket a lehetőségeket.
A logoterápiában nem értelmezzük a szerelmet (az úgynevezett szublimáció értelmében véve) a
szexuális hajtó erők és ösztönök puszta epifenoménjaként.3 A szerelem éppen olyan elsődleges
jelenség, mint a szex. Általában a szex a szerelem kifejezésének egyik módja. A szex igazolt, sőt
szentesített amint, de csak addig, amíg a szerelem hordozója. Így hát a szerelmet nem csupán a szex
egyik melléktermékének tekintjük; a szex inkább annak a végső összetartozásnak tapasztalását
fejezi ki, amit szerelemnek nevezünk.
Az élet értelmét harmadik módon a szenvedés által találjuk meg.

A szenvedés értelme

Soha nem szabad elfelejtenünk, hogy még akkor is megtalálhatjuk az élet értelmét, amikor
reménytelen helyzetbe kerülünk, amikor olyan sorssal nézünk szembe, amelyen nem lehet
változtatni. Mert ilyenkor az számít, hogy tanúságot tegyünk a legjobb értelemben vett,
egyedülállóan emberi lehetőségről, ami arra való, hogy a személyes tragédiát győzelemmé alakítsuk
át, hogy a nehéz helyzetet kiemelkedő emberi teljesítménnyé változtassa. Amikor többé már nem
tudunk egy helyzeten változtatni – gondoljunk csak az olyan gyógyíthatatlan betegségre, mint az
operálhatatlan rák – az a kihívás ér bennünket, hogy magunkat változtassuk meg.
Hadd idézzek egy világos példát: egyszer egy idős körzeti orvos keresett fel súlyos depressziója
miatt. Nem tudta kiheverni felesége elvesztését, aki két évvel azelőtt halt meg, és akit
mindenekfölött szeretett. Hogyan tudnék segíteni neki? Mit mondjak neki? Nos, tartózkodtam attól,
hogy bár mit is mondjak, ehelyett a következő kérdést szögeztem neki: „Mi történt volna, doktor úr,
ha ön halt volna meg előbb, és a feleségének kellett volna túlélnie önt?” „Ó,” mondta, „ez szörnyű
lett volna számára; mennyire szenvedett volna!” Mire én azt feleltem: „Látja, doktor úr, ezt a
szenvedést megtakarította neki, és ön volt az, aki megtakarította neki ezt a szenvedést –
természetesen azon az áron, hogy most önnek kell túlélnie és meggyászolnia őt.” Egy szót sem
szólt., csak kezet fogott velem és nyugodt léptekkel elhagyta a rendelőmet. Valamilyen módon a
szenvedés megszűnik szenvedésnek lenni abban a pillanatban, amint értelmét látjuk, mint például az
áldozat értelmét.
Természetesen, ez nem volt a szó szoros értelmében vett terápia, hiszen először is kétségbeesése
nem volt betegség; másrészt én nem tudtam megmásítani a sorsát; nem tudtam feltámasztani a
feleségét. De abban a pillanatban sikerült megváltoztatnom a megmásíthatatlan sorsához való
attitűdjét, amennyiben attól kezdve legalább valamiféle értelmét látta szenvedésének. A logoterápia
egyik alaptétele szerint az ember nem annyira az örömszerzéssel, vagy a fájdalom elkerülésével
törődik, hanem inkább azzal, hogy megtalálja élete értelmét. Ez az, amiért az ember még szenvedni
is kész, azzal a feltétellel persze, hogy szenvedésének van értelme.
De hadd tisztázzam, hogy a szenvedés semmiképpen nem szükséges ahhoz hogy az élet értelmét
megtaláljuk. Csak azt hangsúlyozom, hogy még a szenvedés ellenére is meg lehet találni az értelmet
– persze csak akkor, ha a szenvedés elkerülhetetlen. Ha elkerülhető volna, akkor persze az lenne
értelmes dolog, hogy megszüntessük az okát, legyen az pszichológiai, biológiai vagy politikai.
Szükségtelenül szenvedni inkább mazochisztikus, mint hősies dolog.
Edit Weisskopf Joelson, aki halála előtt a Georgiai Egyetem pszichológia professzora volt, a
logoterápiáról szóló cikkében megerősíti, hogy „Jelenlegi mentálhigiénés filozófiánk azt az
elgondolást hangsúlyozza, hogy az embereknek boldognak kellene lenniük, hogy a boldogtalanság a
rosszul alkalmazkodás tünete. Az ilyen értékrendszer lehet felelős azért a tényért, hogy az
elkerülhetetlen boldogtalanság súlyát tovább növeli a boldogtalanság felett érzett boldogtalanság.”4
És egy másik cikkében azt a reményét fejezte ki, hogy a logoterápia segíthet ellensúlyozni egyes
egészségtelen tendenciákat az USA jelenlegi kultúrájában, ahol a gyógyíthatatlan szenvedőknek
nagyon kis lehetősége van arra. hogy büszke legyen a szenvedésére, és hogy inkább nemesítőnek
tekintse, semmint degradálónak, így hát „nemcsak boldogtalan, hanem szégyenli is, hogy bol-
dogtalan.”5
Vannak olyan helyzetek, amelyekben az ember el van vágva annak lehetőségétől, hogy a dolgát
végezze, vagy az életét élvezze; de amit soha nem hagyhatunk figyelmen kívül, az a szenvedés
elkerülhetetlensége.. Ha elfogadjuk azt a kihívást, hogy hősiesen szenvedjünk, akkor az életnek az
utolsó pillanatig van értelme, és ezt az értelmet megtartja szó szerint a végéig. Más szóval, az élet
értelme feltétlen, mivel még az elkerülhetetlen szenvedés lehetséges értelmét is magába foglalja.
Hadd idézzem fel azt, ami talán a legmélyebb élményem volt a koncentrációs táborban. A tábor
túlélésének esélye soha nem volt több, mint egy a huszonnyolchoz, ami pontos statisztikai
adatokkal könnyen igazolható. Nemhogy valószínűnek, még csak lehetségesnek sem tűnt, hogy első
könyvem kézirata, melyet kabátomba rejtettem, amikor Auschwitzba érkeztem, valaha is
megmenthető lenne. Ezért át kellett élnem és túl kellett élnem szellemi gyermekem elvesztését. És
ekkor úgy tűnt, mintha semmi és senki nem élne túl, engem; sem egy saját fizikai, sem egy szellemi
gyermekem! Így azzal a kérdéssel kerültem szembe, hogy ilyen körülmények között végső soron
van-e az életemnek értelme.
Akkor még nem vettem észre, hogy az erre a kérdésre adott válasz, mellyel oly szenvedélyesen
birkóztam, már készen áll számomra, és hogy ezután hamarosan megkapom ezt a választ. Ez akkor
következett be, amikor be kellett adnom a ruháimat és cserébe örököltem egy olyan fogoly elhordott
ruháit, akit az auschwitzi pályaudvarra való megérkezése után rögtön a gázkamrába küldtek.
Kéziratom sok-sok oldala helyett az újonnan szerzett kabát zsebében egy héber imakönyvből
kitépett egyetlen oldalt találtam, mely a legfontosabb zsidó imádságot, a Sema Jiszráélt tartalmazta.
Hogyan értelmezhettem volna másként egy ilyen „véletlen egybeesést”, mint olyan kihívást, hogy
éljem a gondolataimat ahelyett, hogy pusztán papírra vetném őket?
Emlékszem, hogy kicsit később úgy tűnt nekem, hogy a közeljövőben meghalok. Ebben a
kritikus helyzetben mégis másért aggódtam, mint a legtöbb bajtársam. Az ő kérdésük ez volt: „Túl
fogjuk-e élni a tábort? Mert ha nem, akkor ennek a tengernyi szenvedésnek nincs értelme.” Az
engem foglalkoztató kérdés ez volt: „Van-e ennek a rengeteg szenvedésnek, a körülöttünk dúló
haldoklásnak/halódásnak valamilyen értelme? Mert ha nincs, akkor végső soron nincs értelme a
túlélésnek sem; mert az olyan életet, melynek értelme attól a véletlentől függ – hogy vajon az ember
megmenekül-e vagy sem – végső soron egyáltalán nem lenne érdemes végigélni.”

Klinikán túli problémák

A pszichiátert manapság egyre több olyan páciens keresi fel, aki inkább emberi problémákkal
jön, mint neurotikus tünetekkel. A mostanság pszichiátert felkereső emberek egy része régebben
egy lelkészt, papot vagy rabbit keresett volna fel. Most gyakran visszautasítják, hogy lelkészhez
küldjék őket, ehelyett az orvost ostromolják olyan kérdésekkel, mint pl. „Mi az életem értelme?”

Egy logodráma

A következő esetet szeretném felidézni: Egyszer egy tizenegy éves korában meghalt fiú anyját
vették fel a kórházi osztályomra, miután öngyilkosságot kísérelt meg. Dr. Kurt Kocourek megkérte,
hogy jöjjön el egy terápiás csoportba, és én véletlenül benéztem abba a terembe, ahol a doktor a
pszichodráma csoportot vezette. Az asszony éppen a történetét mesélte el. Fia halála után egyedül
maradt a másik, idősebb fiával, aki nyomorék volt és a gyermekbénulás kihatásaitól szenvedett.
Szegény fiút tolószékben kellett mozgatni. Anyja pedig lázadozott a sorsa ellen. De amikor a
gyerekkel együtt öngyilkosságot próbált meg elkövetni, a nyomorék fiú volt az, aki megakadályozta
ennek végrehajtásában; ő ugyanis szeretett élni! Számára az életnek továbbra is maradt értelme.
Miért nem érzett ugyanígy az anyja? Mitől lehetett az anya életének továbbra is értelme? És mivel
segíthettünk neki, hogy ennek tudatára ébredjen?
Rögtönözve részt vettem a beszélgetésben, és a csoportból egy másik nőt kérdezgettem. Azt
kérdeztem meg tőle, hogy hány éves, mire azt felelte, hogy „Harminc”. Igy válaszoltam, „Nem, ön
nem harminc éves, hanem nyolcvan és a halálos ágyán fekszik. És most visszatekint az életére, egy
olyan életre, melyben nem volt gyermek, de tele volt pénzügyi sikerrel és társadalmi elismeréssel.”
És azt kértem, hogy képzelje el, mit érezne ebben a helyzetben. „Mit gondol róla? Mit mondana
önmagának?” Az ülés magnófelvétele alapján hadd idézzem, hogy pontosan mit mondott: „Nos hát,
egy milliomoshoz mentem feleségül, könnyű életem volt, jómódban éltem, és ezt teljesen
kiélveztem! Flörtöltem a férfiakkal; orruknál fogva vezettem őket! De most nyolcvan éves vagyok;
nincs gyermekem. Öregasszonyként visszatekintve, az egésznek semmi értelmét nem látom;
valójában azt kell mondanom, hogy kudarcot vallottam az életemmel!”
Ekkor arra kértem a nyomorék gyermek anyját, hogy hasonlóképpen képzelje el magát, amint
visszatekint a saját életére. A magnófelvétel alapján hallgassuk mondanivalóját: „Szerettem volna
gyermekeket, és ez megadatott nekem; az egyik fiú meghalt; a másik azonban, a nyomorék,
intézetbe került volna, ha nem vettem volna át a gondozását. Bár nyomorék és tehetetlen, végtére is
a fiam. És így teljesebb életet tettem lehetővé számára; jobb embert csináltam a fiamból.” Ekkor
könnyekben tört ki, és sírva folytatta: „Ami engem illet, nyugodtan nézhetek vissza az életemre;
mivel elmondhatom, hogy az életem értelemteljes volt, és mindent megpróbáltam, hogy
beteljesítsem azt; megtettem a tőlem telhető legtöbbet – a lehető legtöbbet tettem meg a fiamért. Az
én életem nem volt kudarc!” Mintha halálos ágyáról tekintené át az életét hirtelen képes lett
meglátni a benne rejlő értelmet, azt az értelmet, ami az összes szenvedését is magába foglalta.
Ugyanakkor az is világossá vált számára, hogy még egy olyan rövid élet is, mint például a halott
fiúé, annyira örömteli és szeretetteljes lehet, hogy több értelem található benne, mint egy nyolcvan
évig tartó életben.
Egy idő után másik kérdésre tértem át, ezúttal az egész csoporthoz szólva. A kérdés az volt, hogy
vajon egy gyermekbénulás elleni oltószer kifejlesztésére használt majom, melyet ezért
számtalanszor megszúrkálnak, képes lenne-e valaha is felfogni szenvedése értelmét. A csoport
egyhangúan azt felelte, hogy természetesen nem tudná; korlátozott értelmével nem léphetne be az
ember világába, vagyis abba az egyetlen világba, amelyben meg lehetne érteni szenvedése értelmét.
Ekkor a következő kérdéssel álltam elő: „És mi van az emberrel? Bizonyosak abban, hogy az
emberi világ a végső pont a kozmosz fejlődésében? Nem elképzelhető, hogy van még további
dimenzió, az emberi világon túli világ; egy olyan világ, amelyben választ kapna az emberi
szenvedés értelmére vonatkozó kérdés?'”

A szuperértelem

Ez a végső értelem szükségszerűen meghaladja és túlnövi az ember véges értelmi képességeit; a

logoterápiában ebben a kontextusban szuper-értelemről beszélünk. Egyes egzisztencialista
filozófusok tanításával ellentétben, nem azt követeljük meg az embertől, hogy megadással tűrje az
élet értelmetlenségét, hanem hogy elviselje azt, hogy képtelen megragadni az élet feltétlen
értelemteliségét racionális feltételek között. A logos mélyebb, mint a logika.
Azt a pszichiátert, aki a szuperértelem koncepción túlmegy, előbb-utóbb zavarba hozzák a
páciensei. Éppúgy, mint ahogy engem zavarba hozott a mintegy hatéves lányom, amikor nekem
szögezte a kérdést: „Miért beszélünk Jóistenről?” Mire én azt feleltem: „Néhány hete kanyaród volt,
és a Jóisten teljesen kigyógyított belőle.” De a kislány mégsem volt elégedett; így vágott vissza:
„De kérlek papa, ne feledd el, először is ő küldte rám a kanyarót.”
Amikor a páciens a vallásos hit szilárd talaján áll, nem ellenezhető, hogy vallásos
meggyőződését terápiásan felhasználjuk és így spirituális erőforrásaira támaszkodjunk. Ehhez jó, ha
a pszichiáter a páciens helyébe képzeli magát. Egyszer például pontosan ezt tettem, amikor egy
keleteurópai rabbi hozzámfordult, hogy elmondja történetét. Első feleségét és hat gyermeküket
az.auschwitzi koncentrációs táborban vesztette el, ahol elgázosították őket, most pedig az derült ki,
hogy a második felesége meddő. Megjegyeztem, hogy a szaporodás nem az élet egyetlen értelme,
mivel akkor az élet önmagában véve értelmetlenné válna, és az önmagában értelmetlen dolog nem
tehető értelmessé pusztán a fenntartásával. Azonban a rabbi, orthodox zsidó lévén, kétségbeejtőnek
tartotta helyzetét, hogy nincs saját fia, aki elmondaná érte a Kaddist6 a halála után.
Én azonban nem akartam föladni. Utolsó segítő kísérletként azt kérdeztem tőle, nem remélie,
hogy gyermekeit viszontlátja a mennyekben. Kérdésemre könnyezni kezdett, és ekkor derült ki
kétségbeesésének igazi oka: elmagyarázta, hogy gyermekei, mivel ártatlan mártírokként haltak
meg7, a legmagasabb helyre voltak méltók a mennyekben, de ő – bűnös öregemberként – nem
várhatta el, hogy ugyanarra a helyre kerüljön. Nem adtam föl. hanem visszavágtam: „Nem
elképzelhető, Rabbi, hogy pontosan ez az értelme annak, hogy ön túlélte a gyermekeit: hogy
megtisztulhasson e szenvedésteli évek alatt, hogy végül ön is, bár nem olyan ártatlanként, mint a
gyermekei, méltóvá válhasson arra, hogy velük együvé kerülhessen a mennyekben? Vajon nem az
van írva a Zsoltárokban, hogy Isten megőrzi valamennyi könnyeteket?8 Ezért talán egyetlen
szenvedése sem veszett kárba.” Annyi év után először talált megkönnyebbülést szenvedései
közepette annak az új szempontnak révén, amelyet én tudtam számára nyújtani.

Az élet mulandósága

Nemcsak a szenvedés, hanem a halál is azon dolgok közé tartozik, .melyek látszólag
értelmetlenné teszik az emberi életet. Fáradhatatlanul azt hirdetem, hogy az élet igazán mulandó
aspektusai a lehetőségek; de amint megvalósulnak, nyomban valósággá válnak; a múltba mentjük és
utaljuk őket, ahol nem fog rajtuk a mulandóság. Mert a múltban semmi sem vész el
jóvátehetetlenül, hanem minden visszavonhatatlanul elraktározódik.
Igy tehát a mulandósága semmiképpen nem teszi értelinetlenné létünket. De bennünket nagyon is
felelőssé tesz; mivel minden attól függ, hogyan valósítjuk meg az alapvetően mulandó
lehetőségeket. Az ember szüntelenül választ a meglévő lehetőségek tömkelege közül; de vajon
melyiket ítéli nemlétre, és melyiket valósítja meg? Melyik választásból lesz egyszer s mindenkorra
realitás, egy halhatatlan „lábnyom az idő homokjában”? Az embernek minden pillanatban jól-
rosszul el kell döntenie, mivel állitson emlékművet létének.
Persze, az ember általában csak a mulandóság tarlóit veszi azre, és figyelembe sem veszi a múlt
teli csűrjeit, ahová egyszer s mindenkorra behordta cselekedeteit, örömeit és szenvedéseit. Semmit
nem lehet meg nem történtté tenni, semmit nem lehet kitörölni. Azt mondanám, hogy a létezés
legbiztosabb módja a voltam.
A logoterápia, bár figyelembe veszi az emberi lét alapvető mulandóságát, nem pesszimista,
hanem inkább aktivizáló. Képletesen ezt így fejezhetnénk ki: A pesszimista olyan emberre
emlékeztet, aki félelemmel és szomorúsággal figyeli, hogy a falinaptára, melyből naponta letép
egysgy lapot, minden egyes nap elmúltával egyre vékonyabbá válik. Másrészt viszont az az ember,
aki aktívan fog hozzá az élet problémáihoz, olyan emberhez hasonló, aki letépi naptárából az
egymást követő napokat, és szép rendezetten, gondosan lefűzi az azt megelőző napokhoz, miután
előbb néhány naplójegyzetet vetett a lap hátoldalára. Büszkeséggel és örömmel gondolhat a
jegyzetekben rejlő kincsekre, az egész addigi életére, melyet már a lehető legteljesebben megélt.
Mit számít neki, ha azt veszi észre, hogy szép lassan megöregszik? Van-e oka irigyelni azokat a
fiatalokat, akikkel találkozik, vagy nosztalgiával keseregni a saját elmúlt fiatalságán? Milyen okból
kifolyólag irigyeljen egy fiatalembert? Azokért a lehetőségekért, amik egy fiatalnak vannak, a
jövőért, ami előtt áll? „Nem, köszönöm szépen”, gondolja majd. „Lehetőségek helyett nekem
realitások vannak a múltamban, nemcsak az elvégzett munka és a megélt szerelem valósága, hanem
a bátran elszenvedett szenvedéseké is. Éppen ezekre a szenvedésekre vagyok a legbüszkébb, bár
ezek olyan dolgok, melyek senkit nem ösztönözhetnek irigykedésre.”

A logoterápia mint módszer

A reális félelmeket, mint például a halálfélelmet, nem lehet lecsillapítani pszichodinamikai

értelmezéssel; a neurotikus félelmeket, mint például az agorafóbiát (tömegiszonyt), nem lehet
meggyógyítani filozófiai megértéssel. A logoterápia az ilyen különleges esetekre is kifejlesztett egy
speciális kezelési módszert. Ahhoz, hogy megértsük, mi megy végbe e módszer alkalmazásakor, a
neurotikus egyéneknél gyakran megfigyelhető állapotból indulunk ki, mégpedig a megelőlegező
szorongásból. E félelem jellegzetessége, hgy pontosan azt idézi elő, amitől a páciens tart. Olyan
egyén, aki például fél, hogy elpirul, amikor egy nagy helyiségbe lépve sok emberrel találja
szemközt magát, e körülmények fennforgása esetén valóban hajlamosak az elpirulásra. Ennek
kapcsán „A kívánság a gondolat atyja” mondást így módosíthatjuk: „A félelem az esemény
szülőanyja”.
Meglehetősen ironikus dolog: ahogy a félelem behozza azt, amitől az ember fél, úgy az
erőszakos szándék is lehetetlenné teszi azt, amit az ember erőltetni akar. Ez a túlzott szándék, vagy
ahogy én hívom, a „hiperszándék”, különösen a szexuális neurózisok eseteiben figyelhető meg.
Minél inkább be akarja mutatni egy férfi a szexuális potenciáját, vagy egy nő az orgazmusra való
képességét, annál kevésbé sikerül neki. Az öröm mellékhatás vagy melléktermék és annak is kell
maradnia, és olyan mértékben megy tönkre, romlik el, amennyire öncélként tűzzük ki.
A fentebb leírt túlzott akaráson kívül a túlzott figyelem, vagy ahogy a logoterápiában hívjuk, a
„hiper-önfigyelés” is lehet patogén (vagyis betegséget okozó). A következő klinikai beszámolóval
illusztrálom, hogy mire gondolok: Egy fiatal nő jött be egyszer hozzám azzal a panasszal, hogy
frigid. Az esettörténetből az derült ki, hogy gyermekkorában megerőszakolta az apja. Azonban nem
önmagában véve ez a traumatikus élmény okozta a szexuális neurózisát, ahogy kézenfekvő lenne
gondolni. Tudniillik az derült ki, hogy a pszichoanalitikai ismeretterjesztő irodalom olvasása miatt a
páciens állandóan abban a félelemteli várakozásban élt, hogy milyen ára lesz egyszer majd a
traumatikos éhvénynek. Ez a megelőlegező szorongás azt eredményezte, hogy egyrészt túlzott
figyelmet fordított nőiessége kihangsúlyozására, másrészt túlzott figyelmet fordított önmagára (a
partnere helyett). Ez elég volt ahhoz, hogy a páciens képtelenné váljon a szexuális élvezet
csúcsélményét élvezni, mivel az orgazmust szándéka és figyelme tárgyává tette, ahelyett, hogy a
partnernek való gondolkozás nélküli önátadás és megadás akaratlan eredményeként következett
volna be. Rövid logoterápiás kezelés után a páciensnek az orgazmus átélésiképességére fordított
túlzott figyelme és szándéka „elterelődött önmagáról”, hogy egy újabb logoterápiás szakkifejezéssel
éljek. Amikor figyelmét a megfelelő tárgyra, vagyis a partnerre irányította, az orgazmus magától
végbement.9
A logoterápia a „paradox intenció” elnevezésű módszerét arra a kettős tényre alapozza, hogy a
félelem odavonzza azt, amitól az ember fél, és hogy a hiper-szándék lehetetlenné teszi azt, amit az
ember kíván. A paradox intenciót már 1939-ben leírtam németül.10 E megközelités keretében a
fóbiás pácienst arra kérem, hogy ha csak egy pillanatra is, pontosan azt akarja amitől annyira fél.
Hadd idézzem föl azt az esetet, amikor egy fiatal orvos konzultált velem az izzadással
kapcsolatos félelméről. Amikor azt gondolta, hogy valamiért kiveri a verejték, ez a megelőlegező
szorongás elég volt ahhoz, hogy nagymértékű izzadást idézzen elő nála. A körforgás megszakítása
érdekében azt tanácsoltam a páciensnek, hogy amennyiben verejtékezni kezd, szándékosan
határozza el, hogy megmutatja az embereknek, milyen bőségesen tud izzadni. Egy héttel később
visszatérve arról számolt be, hogy valahányszor olyannal találkozott, aki megelőlegező szorongást
váltott ki belőle, azt mondta magában: „Eddig csak egy liternyit izzadtam ki, de most legalább tíz
litert fogok!” Az eredmény az volt, hogy miután már négy éve szenvedett a fóbiájától, egyetlen ülés
után, egy héten belül képes volt tartósan megszabadulni tőle.
Az olvasó is rájön, hogy ez az eljárás a páciens viselkedésének megfordításából áll, melynek
során a félelmet egy paradox kívánsággal helyettesítjük. Ezzel a kezeléssel kifogjuk a szelet a
szorongás vitorláiból.
Azonban az ilyen eljárásnak fel kell használnia a humorérzékben gyökerező, az önmagunktól
való eltávolodással kapcsolatos specifikus emberi képességet. Ez az alapvető képességünk, hogy
önmagunktól eltávolodjunk, olyankor nyilvánul meg, amikor a paradox intenciónak nevezett logo-
terápiás módszert alkalmazzuk. Egyidejűleg lehetővé teszszük a páciensnek, hogy bizonyos
távolságra kerüljön neurózisától. Ezzel egyező megállapítást találunk Gordon W. Allport: The
Individual and His Religion (Az egyén és vallása) című könyvében. „Az a neurotikus, aki megtanul
önmagán nevetni, lehet, hogy az önirányítás, sőt talán a gyógyulás útjára lépett.” A paradox intenció
Allport megállapításának gyakorlati érvényesítése és klinikai alkalmazása.
Néhány további esetleírás még jobban megvilágítja ezt a módszert. A következő páciens
könyvelő volt, akit különböző klinikákon sok orvos kezelt a legcsekélyebb terápiás siker nélkül.
Amikor felvették a kórházi osztályomra, rendkívül kétségbeesett volt, s bevallotta, hogy közel áll az
öngyilkossághoz. Néhány éve írásgörcsben szenvedett, ami az utóbbi időben olyan komolyra
fordult, hogy állásának elvesztése fenyegette. Ezért csak azonnali, rövid időtartamú terápia
könnyíthetett a helyzetén. A kezelés megkezdésekor dr. Eva Kozdera azt ajánlotta a páciensnek,
hogy pontosan az ellenkezőjét tegye annak, amit addig csinált; vagyis ahelyett, hogy megpróbálna
olyan szépen és olvashatóan írni, ahogy csak tud, írjon a lehető legrondábban macska-kaparással.
Azt a tanácsot kapta, hogy hajtogassa magának: „Most aztán majd megmutatom az embereknek,
milyen rondán tudok firkálni!” És abban a pillanatban, amikor szándékosan próbált meg csúnyán
írni, képtelen volt rá. „Megpróbáltam macska-kaparással írni, de egyszerűen nem tudtam
megtenni”, mondta másnap. Negyvennyolc órán belül így szabadult meg a páciens írásgörcsétől,
ami nem is tért vissza a kezelést követő megfigyelési időszakban sem. Ismét boldog ember, és teljes
mértékben munkaképes.
Egy hasonló esetet, ahol azonban írás helyett beszéd szerepelt, mondott el a Bécsi Poliklinika
Fül-Orr-Gégészetén dolgozó egyik kollégám. Sok évi praxisa során ez volt a legsúlyosabb dadogási
esete. Amennyire a dadogó vissza tudott emlékezni életében soha, egyetlen percre sem volt mentes
a beszédhibájától – egyetlenegy eset kivételével. Ez akkor történt meg vele, amikor tizenkét évesen
egy villamos ütközőjén „lógott”. Amikor elkapta a kalauz, arra gondolt, hogy csak úgy menekülhet
meg, ha szánalmat ébreszt benne, ezért megpróbálta előadni hogy ő csak egy szegény dadogó
fiúcska. Amikor azonban dadogni próbált, képtelen volt rá. Akarvaakaratlanul a paradox intenciót
gyakorolta, bár nem terápiás célból. De nehogy azt a benyomást keltse az esetismertetés, hogy a
paradox intenció csak monoszimptomatikus esetekben hatásos. E logoterápiás módszer
segítségével, a Bécsi Poliklinikán velem dolgozó stábnak sikerült enyhülést elérni még a
legsúlyosabb fokú hosszú időtartamú kényszeres neurózisoknál is. Példának szoktam felhozni azt a
hatvanöt éves asszonyt, aki hatvan éve szenvedett mosási kényszerétől. Dr. Eva Kozdera paradox
intencióval kezdte el a logoterápiás kezelést, és két hónappal később a páciens képes volt a normális
életvitelre. A Bécsi Poliklinika Neurológiai Osztályára történt felvétele előtt, mint bevallotta: „Az
élet pokol számomra.” Mivel a baktériumoktól való kényszeres irtózása beteggé tette, végül már
egész nap fel sem kelt az ágyból, és képtelen volt bármiféle házimunkát elvégezni. Nem lennék
pontos, ha azt mondanám, hogy most teljesen tünetmentes, mivel időnként eszébe jut egy-egy
kényszerképzet. De ahogy ő maga mondja, képes „tréfálkozni rajt”"; röviden, képes alkalmazni a
paradox intenciót.
A paradox intenciót alkalmazhatjuk alvási zavarok esetén is. Az álmatlanságtól való félelem12
eredménye az, hogy túlságosan is szeretnénk elaludni, ami viszont lehetetlenné teszi a páciens
számára, hogy elaludjon. E különleges félelem legyözésére azt szoktam tanácsolni a páciensnek,
hogy ne elaludni próbáljon, hanem inkább pont az ellenkezőjével próbálkozzon, vagyis maradjon
ébren, ameddig csak bír. Más szóval, a túlzott elalvási szándékot, ami abból a megelőlegező
félelemből fakad, hogy nem tudja majd megtenni, azzal a paradox intencióval kell helyettesíteni;
hogy ne aludjon el, amit hamarosan elalvás fog követni.
A paradox intenció nem mindenre jó, általános csodaszer. Mégis hasznos eszköz a kényszeres és
fóbiás esetek kezeléséhez, különösen olyan esetekben, melyek mögött megelőlegező szorongás
húzódik meg. Ráadásul rövid időtartamú terápiás eszköz. De ebből ne azt a következtetést vonjuk
le, hogy az ilyen rövid időtartamú terápia szükségszerűen csak átmeneti terápiás hatással jár. Hogy
az elhunyt Emil A. Gutheilt idézzük: „A freudi orthodoxia egyik legmindennaposabb illúziója az,
hogy az eredmény tartóssága arányos a terápia hosszával.”13 Eseteim között szerepel például egy
olyan páciens, akinél több mint húsz éve alkalmaztunk paradox intenciót; a terápiás hatás mégis
tartósnak bizonyult.
Az egyik legfigyelemreméltóbb tény az, hogy a paradox intenció hatásos tekintet nélkül a
kérdéses eset etiológiai alapjára. Ez megerősíti Edith Weisskopf-Joelson egyik kijelentését: „Bár a
hagyományos pszichoterápia azt hangoztatja, hogy a terápiás gyakorlatnak az etiológiai kutatások
eredményeire kell támaszkodnia, de lehetséges, hogy bizonyos tényezők neurózisokat okozhatnak a
kisgyermekkorban, és teljesen más tényezők szüntethetik meg a neurózisokat a felnőttkorban.14
Ami a neurózisok tényleges okozóit illeti, eltekintve az akár szomatikus, akár pszichikai
természetű alkati elemektől, a megelőlegező félelemhez hasonló visszajelző mechanizmusok fontos
patogén tényezőnek tűnnek. Egy adott tünetre fóbiával reagálnak, a fóbia kiváltja a tünetet, a tünet
viszont újra megerősíti a fóbiát. Hasonló eseménysor figyelhető meg azokban a kényszeres
esetekben, melyekben a páciens küzd az őt üldöző képzetekkel.15 Ezzel azonban fokozza zavaró
hatásukat, mivel a nyomás elősegíti az ellennyomást. A tünet ismét csak megerősítést nyer!
Másrészt, amint a páciens abbahagyja a kényszereivel folytatott harcot, ehelyett azzal próbálja
nevetségessé tenni őket, hogy ironikusan kezeli őket – a paradox intenciót alkalmazza – a circulus
vitiosus megszakad, a tünet csökken és végül elenyészik. Azokban a szerencsés esetekben, ahol
nincs olyan egzisztenciális vákuum, ami kiváltja és kikényszeríti a tünetet, a páciensnek nemcsak
sikerül kinevetnie neurotikus félelmét, hanem végül sikerül teljesen figyelmen kívül hagynia.
Ahogy látjuk, a megelőző szorongást paradox intencióval kell ellensúlyozni; a túlzott szándékot,
valamint a túlzott önfigyelést a figyelem elterelésével kell ellensúlyozni; azonban a figyelem
elterelése végső soron csak akkor lehetséges, ha a páciens életének specifikus hivatása és küldetése
felé irányul.16
Nem a neurotikus önmagával foglalkozása – legyen az szánalom, vagy megvetés – töri meg a
kör kialakulását; a gyógyulás kulcsa az önmagunk meghaladása (self-transcence)!

A kollektív neurózis

Minden kornak megvan a saját kollektív neurózisa, és minden kornak a saját pszichoterápiájára
van szüksége ahhoz, hogy megbirkózzon vele. Azt az egzisztenciális vákuumot, amely a jelenkor
tömegneurózisát okozza, nevezhetjük a nihilizmus magán és személyes formájának, mivel a
nihilizmus azzal az állítással definiálható, hogy a létezésnek nincs értelme. Ami azonban a
pszichoterápiát illeti, soha nem lesz képes tömegméretekben megbirkózni a dolgok ilyetén állá-
sával, ha nem marad mentes a nihilista filozófia kortárs irányzatainak hatásától és befolyásától;
egyébként inkább a tömegneurózis egyik tünetét képviseli, mint a lehetséges gyógyítását. A
pszichoterápia nemcsak a nihilista filozófiát tükrözné, hanem akarva-akaratlanul is tulajdonképpen
inkább egy karikatúrát közvetítene a páciens számára, mint az ember igazi képmását.
Először is, van egy velejáró veszélye annak a tanításnak, hogy az ember „csupán csak” annak az
elméletnek, hogy az ember semmi más, csupáncsak biológiai, pszichológiai és szociológiai
feltételek eredménye, vagy az öröklés és a környezet terméke. Az ilyen emberkép hatására a
neurotikus azt hiszi, amit úgyis hajlamos hinni, vagyis hogy külső hatások vagy belső körülmények
eszköze és áldozata. Ezt a neurotikus fatalizmust támasztja alá és erősíti meg az olyan
pszichoterápia, amely tagadja, hogy az ember szabad.
Természetesen, az ember véges lény, és a szabadsága korlátozott. Ez nem feltételektől mentes
szabadság, de mindenképpen szabadságában áll, hogyan viszonyul a feltételekhez. Ahogy egyszer
kifejeztem: „Mint a neurológia és a pszichiátria két területének professzora, teljesen tudatában
vagyok annak, hogy az ember milyen mértékben függ biológiai, pszichológiai és szociológiai
feltételektől. De azonkívül, hogy két területnek vagyok professzora, négy tábor – mégpedig
koncentrációs táborok – túlélője is vagyok, és mint ilyen, tanúsítom, hogy az ember milyen
rendkívüli mértékben képes dacolni és szembeszállni még az elképzelhető legrosszabb
körülményekkel is.”17

A pán-determinizmus bírálata

A pszichoanalizist gyakran elmarasztalják úgynevezett pánszexualizmusáért. Én a magam

részéről kétlem, hogy ez a szemrehányás valaha is jogos volt. Azonban van valami, ami még
hibásabb és veszélyesebb feltevésnek tűnik számomra, mégpedig az, amit én „pán-
determinizmusnak” hívok. Ez alatt azt az emberszemléletet értem, amelyik nem veszi figyelembe az
ember azon képességét. hogy bármilyen körülirénnyel szembe tud szállni Az ember nem teljesen
függő és eleve elrendelten meghatározott, hanem ő maga dönti el, hogy megadja-e magát a
körülményeknek, vagy szembeszáll velük. Más szóval, az ember végső soron önrendelkező lény.
Az ember nemcsak egyszerűen létezik, hanem mindig eldönti, hogy milyen legyen a léte, mivé
váljon a következő pillanatban.
Ugyanígy minden embernek szabadságában áll, hogy bármely pillanatban megváltozzon. Ezért
csak egy egész csoportra vonatkozó statisztikai felmérés széles keretei között tudjuk megjósolni a
jövőjét; egy-egy személy sorsa azonban alapvetően megjósolhatatlan marad. Bármiféle jóslat
alapját a biológiai, pszichológiai vagy szociológiai feltételek képeznék. Mégis az emberi lét egyik
alaptulajdonsága az a képességünk, hogy felülemelkedjünk ezeken a körülményeken, túlnőjünk
rajtuk. Az ember képes jobbá tenni a világot, ha lehetséges, és képes magát is jobbá tenni, ha
szükséges.
Hadd idézzem dr. J. esetét. Az egész életem során megismert emberek közül ő volt az egyetlen,
akit mefisztói lénynek, sátáni figurának mernék nevezni. Abban az időben általánosan „a steinhofi
tömeggyilkosnak” nevezték (Steinhof nagy elmegyógyintézet Bécsben). Amikor a nácik
megkezdték euthanázia programjukat, ő tartotta kezében az összes szálat és olyan fanatikus volt a
rábízott feladat végrehajtásában, hogy mindent megtett azért, hogy egyetlen pszichotikus egyén se
meneküljön meg a gázkamrától. A háború után, amikor visszatértem Bécsbe, érdeklődtem, hogy mi
történt dr. J.-vel. „Az oroszok Steinhof egyik elkülönítő zárkájába csukták be”, mondták nekem.
„Másnap azonban tárva-nyitva volt a cella ajtaja és soha senki nem látta többé dr. J.-t.” Később arra
a meggyőződésre jutottam, hogy másokhoz hasonlóan, bajtársai segítségével ő is eljutott Dél-
Amerikába. Nemrégen azonban felkeresett egy hajdani osztrák diplomata, aki hosszú éveket töltött
a vasfüggöny mögötti börtönökben, először Szibériában, majd pedig a hírhedt moszkvai Lubjanka
börtönben. Mialatt neurológiailag megvizsgáltam, hirtelen azt kérdezte, hogy véletlenül nem
ismertem-e dr. J.-t. Igenlő válaszom után folytatta: „A Lubjankában ismerkedtem meg vele. Ott halt
meg, körülbelül negyven éves korában, húgyhólyagrákban. Ennek ellenére, halála előtt az
elképzelhető legjobb bajtársnak mutatkozott! Mindenkit megvigasztalt. Az elképzelhető
legmagasabb erkölcsi norma szerint élt. Ő volt a legjobb barát, akivel valaha is találkoztam a
hosszú, fogságban eltöltött éveim alatt!”
Ez dr. J., „a steinhofi tömeggyilkos” története. Hogyan merhetünk jóslatokba bocsátkozni az
emberek viselkedését illetően? Mejósolhatjuk egy gép, vagy egy automata mozgását; sőt ennél is
tovább menve, megpróbálhatjuk megjósolni az emberi psziché mechanizmusait, vagy „dinamikáit”.
De az ember több, mint psziché.
A szabadság azonban nem az utolsó szó. A szabadság csak egy része a történetnek, és csak fele
az igazságnak. A szabadság csak negatív aspektusa annak az egész jelenségnek, amelynek pozitív
aspektusa a felelősség. Tulajdonképpen a szabadság abban a veszélyben forog, hogy puszta
önkényességbe degenerálódik, hacsak nem a felelősség keretein belül élüűk vele. Ezért javasolom,
hogy az Amerika keleti partján lévő Szabadság-szobrot a nyugati partvidéken felállítandó
Felelősség-szobor egészítse ki.

A pszichiátriai hitvallás

Nem képzelhető el olyan helyzet, amelyben az ember teljesen meg lenne fosztva szabadságától.
Ezért tehát, a szabadság egy – bármennyire is korlátozott – töredéke megmarad az embernek
neurotikus, sőt pszichotikus esetekben is. Valójában a páciens személyiségének legbensőbb magját
soha még csak nem is érinti a pszichózis.
Egy gyógyíthatatlan pszichotikus egyén elveszítheti a hasznosságát, de emberi méltóságát mégis
megtarthatja. Ez az én pszichiátriai hitvallásom. Enélkül nem hinném, hogy érdemes lenne
pszichiáternek lenni. Kinek a kedvéért? Csupán egy olyan sérült agygépezet kedvéért, melyet nem
lehet megjavítani? Ha a páciens nem lenne vitán felül több ennél, az euthanáziának
létjogosultsága.lenne.

Az ismét humanizált pszichiátria

Túl hosszú időn – tulajdonképpen egy fél évszázadon keresztül a pszichiátria pusztán
mechanizmusként próbálta értelmezni az emberi agyat, ennek megfelelően pedig csupán technikai
kérdésnek tekintette az elmebetegségek terápiáját. Úgy hiszem, az álom véget ért. A horizonton
nem a pszichologizált orvoslás, hanem inkább a humanizált pszichiátria körvonalai kezdenek
kibontakozni.
De az olyan orvos, aki még mindig elsősorban technikusként értelmezi a saját szerepét, azt
vallja, hogy a páciensében mindössze egy gépezetet lát, ahelyett, hogy betegség mögött meglátná az
embert!
Az ember nem egy a többi dolog között; a dolgok meghatározzák egymást, de az ember végső
soron önrendelkező lény. Amivé válik – adottságai és környezete korlátain belül – azt önmagából
alakítja ki. A koncentrációs táborokban például ebben az élő laboratóriumban és próbahelyzetben,
azt láttuk és annak voltunk szemtanúi, hogy egyes fogolytársaink disznóként viselkedtek, míg
mások szentekhez hasonlóan viselkedtek. Az emberben mindkettőre megvan a lehetőség önmagán
belül; hogy melyiket valósítja meg, az a döntéseitől függ, de nem a körühnényektől.
A mi generációnk realista, mivel mi olyannak ismertük meg az embert, amilyen valójában.
Végül is ember volt az is, aki feltalálta Auschwitz gázkamráit; de ugyancsak ember volt az is, aki
egyenes gerinccel lépett be azokba a gázkamrákba, a Miatyánkkal vagy a Sema Jiszraél-lel az
ajkán.
 Jegyzetek:
1. Ez volt az első könyvem első változata, melynek angol fordítása. Alfred A. Knopf kiadásában
jelent meg New Yorkban 1955-ben, The Doctor and the Soul. An Introduction to Logotherapy (Az
orvos és a lélek: bevezetés a logoterápiába) címen.
2. Magda B. Arnold és John. A. Gasson, The Human Person (Az emberi személy), Ronald Press,
New York, 1954, 618. oldal.
3. Olyan jelenség, amely egy elsődleges fenomenon (jelenség) eredményeként fordul elő.
(Másodlagos fontosságú kísérő jelenség.)
4. „Some Comments on a Viennese School of Psychiatry”, The Journal of Abnormal and Social
Psychology, 51 / 1955/, 701-3. oldal.
5. „Logotherapy and Existential Analysis”, Acta Psychotherapeutica, 6/1958, 193-204. oldal.
6. A halottakért mondott ima.
7. L'kiddush bashem, vagyis Isten nevének megszentelésért.
8. „Az én bujdosásimnak számát jól tudod; az én könnyhullatásimat a te tömlődbe raktad! Avagy
nem tudnáds azoknak számokat?” (Zsoltárok, 56, 9.)
9. A szexuális impotencia eseteinek gyógyítására egy speciális logoterápiás módszert
fejlesztettem ki, mely a vázolt hiper-figyelem és szándék és hiper-önfigyelés elméletén alapszik.
(Viktor E. Frankl, „The Pleasure Principle and Sexual Neurosis” (Az örömelv és a szexuális
neurózis), The International Journal of Sexology, 5. kötet, 3. szám (1952), 128-30. oldal)
Természetesen ezzel nem foglalkozhatunk a logoterápia alapelveinek rövid bemutatása során.
10. Viktor E. Frankl, „Zur medikamentösen Unterstützung der Psychotherapie bei Neurosen”,
Schweizer Archív für Neurologie und Psychiatrie, 43. kötet, 26-31. oldal.
11. New York, The Macmillan Co., 1956, 92. oldal.
12. Az álmatlanságtól való félelem az esetek nagyobb részében abból ered, hogy a páciens nem
ismeri azt a tényt, hogy a szervezet önmaga látja el magát a ténylegesen szükséges minimális
alvásmennyiséggel.
13. American Journal of Psychotherapy, 10/1956, 134. old.
14. „Some Comments on a Viennese School of Psychiatry”, The Journal ofAbnormal and
SocialPsychology, 51/1955, 701-3. oldal.
15. Ezt gyakran a páciensnek az a félelme motiválja, hogy kényszerei egy küszöbön álló, sőt
meglévő pszichózist jelentenek; a páciens nem tud arról a tapasztalati tényről, hogy a
kényszerneurózis inkább immunizál a tényleges pszichózis ellen, minthogy ennek irányába terelne.
16. Ezt a meggyőződést támasztja alá Allport, aki egyszer azt mondta: „Ahogy a törekvés
fókusza átirányul a konfliktusról az önzetlen célokra, az egész élet egészségesebbé válik, még akkor
is, ha a neurózis esetleg teljesen soha nem tűnik el.” (id. mű, 95. oldal)
17. „Values Dimensions in Teaching” (Az értékek szerepe a tanításban), a Hollywood
Animators, Inc. által a California Junior College Association részére készített színes televíziós film.

BIBLIOGRAPHIE

(Válogatás)

Könyvek

Crumbaugh, James C., William M. Wood und W. Chadwick Wood: Logotherapy. New Help for
Problem Drinkers. Nelson-Hall, Chicago 1970.
Dienelt, Karl: Von Freud zu Frankl. Bundesverlag, Wien 1967.
Fabry, Joseph B.: Das Ringen um Sinn. Eine Einfiihrung in die Logotherapie. Herder, Freiburg,
1980.
 Frankl, Viktor E.: Älrztliche Seelsorge. Grundlagen der Logotherapie und Existenzanalyse.
Fischer (Taschenbuch 42157), Frankfurt 1987.
Frankl, Viktor E.: Die Psychotherapie in der Praxis. Piper, München 1986.
Frankl, Viktor E.: Der unbewuüte Gott. Psychotherapie und Religion. Kösel, München 199.
Frankl, Viktor E.: Theorie und Therapie der Neurosen. Einführung in Logotherapie und
Existenzanalyse. Reinhardt, München 1983. Frankl, Victor E.: Psychotherapie für den Laien.
Rundfunkvortrkge über Seelenheilkunde. Herder, Freiburg 1986.
Frankl, Viktor E.: Der Wille zum Sinn. Huber, Bern 1982.
Frankl, Viktor E.: Der leidende Mensch. Anthropologische Grundlagen der Psychotherapie.
Huber, Bern 1984.
Frankl, Viktor E.: Das Leiden am sinnlosen Leben. Herder, Freiburg 1987.
Frankl, Viktor E.: Der Mensch vor der Frage nach dem Sinn. Piper, München 1988.
Frankl, Viktor E.: Die Sinnfrage in der Psychotherapie. Piper, München 1988.
Frankl, Viktor E.: Logotherapie und Existenzanalyse. Piper, München 1987.
Frankl, Viktor E.: The Doctor and the Soul. From Psychotherapy to Logotherapy. Knopf, New
York 1986.
Frankl, Viktor E.: Psychotherapy and Existentialism. Simon & Schustes, New York 1985.
Frankl, Viktor E.: The Will to Meaning. New American Library, New York 1987.
Frankl, Viktor E.: The Unconscious God. Psychotherapy and Theology. Simon & Schuster, New
York 1985.
Frankl, Viktor E.: The unheard Cry for meaning. Psychotherapy and Hun.anism. Simon &
Schuster, New York 1985.
Frankl, Viktor E., und Franz Kreuzer: Im Anfang war der Sinn. Von der Psychoanalyse zur
Logotherapie. Piper, München 1986.
Lukas, Elisabeth: Von der Tiefen- zur Höhenpsychologie. Logotherapie in der Beratungspraxis.
Herder, Fraiburg 1983.
Lukas, Elisabeth: Psychologische Seelsorge. Logotherapie – díe Wende zu einer
menschenwürdigen Psychologie. Herder, Freiburg 1985. Sinn-voll heilen. Viktor E Frankls
Logotherapie – Seelenheilkunde auf neuen Wegen. Herder, Freiburg 1984.
Wawtytko, Sandra A.: Analecta Frankliana. The Proceedings of the First World Congress of
Logotherapy. Berkeley, Institute of Logotherapy Ptess, 1982.

Könyvfejezetek

Ascher, L. Michael: Paradoxical Intention. An Experimental Investigations. Herausgegeben von

A. Goldstein und E. B. Foa. Wiley, New York 1980.
Frankl, Viktor E.: Die Begegnung der Individualpsychologie mit der Logotherapie, in: Die
Begegnung der lndividualpsychologie mit anderen Therapieformen. Herausgegeben von Toni
Reinelt. Reinhardt, München 1984.
Frankl, Viktor E.: Logos, Paradox, and the Search for Meaning, in: Cognition and
Psychotherapy. Herausgegeben von Michael J. Mahoney. Plenum Press, New York 1985.
Hippenreiter, Y. B., and A. A. Puzyzey: Psichologia lichnosti. Moscow State University,
Moscow 1982 (Kapitel „Frankl. Logoterapy”).

Folyóiratszemelvények

Ansbacher, Rowena R.: The Third Viennese School of Psychothesapy. Journal of Individual
Psychology 15, 236, 1959.
Ascher, L. Michael, and Ralph M. Turner: Paradoxital Intention and Insomnia: An Experimental
Investigation. Behavior Research and Therapy 17, 408, 1979.
 Frankl, Viktor E.: Zur mimischen Bejahung und Verneinung. Internationale Zeitschrift für
Psychoanalyse 10, 437, 1924.
Frankl, Viktor E.: Psychotherapie und Weltanschauung. Intemationale Zeitschrift ftir
Individualpsychologie 3, 250, 1925.
Frankl, Viktor E.: On Logotherapy and Existential Analysis. American Journal of
Psychoanalysis 18, 28,1958.
Frankl, Viktor E.: The Feeling of Meaninglessness. The American Journal of Psychoanalysis 32
(1), 85, 1972.
Frankl, Viktor E.: Encounter. The Journal of the American Academy of Psychoanalysis 1 (1), 73,
1973.
Frankl, Viktor E.: Paradoxital Intention and Deretlection. Psychotherapy 12, 226, 1975.
Lukas, Elisabeth: Menschenb>Zd und Methoden der Frankl'schen Logotherapie. Fortschritte der
Neurologie und Psychiatrie 49, 113, 1981.
Mahoney, Michael J.: Paradoxical Intention. The Counseling Psychologist, 4 (2), 283,1986.
Popielski, Kazimierz: Karol Wojtyla and Logotherapy. The International Forum for Logotherapy
3, 36, 1980.
Soucek, W.: Die Existenzanalyse Frankls, die dritte Richtung der Wiener Psychotherapeutischen
Schule. Deutsche Medizinische Wochenschrift 73, 594, 1948.

Video-és hangkazetták

Frankl, Viktor E.: The Defiant Power of the Human Spinit. Audiocassette. Available at the
Institute of Logotherapy, P. O. Box 2852, Saratoga, CA 95070, USA.
Frankl, Viktor E.: Man in Search of Ultimate Meaning (Oskar Pf'uter Award Lecture at the
American Psychiatric Association's annual meeting,) Dallas, Texas. Audiocassette L 19-186-85.
Available by Audio Transcripts, 610 Madison Street, Alexandria. Virginia 22314, USA.
Frankl, Viktor E.: Resources of Survival. A videocassette available at the Department of SMU,
103 Fondren Library West, Dallas, Texas 75275, USA.

* A részletes bibliográfia megrendelhető: Dr. Alfried Langle, lnstitute für Logotherapie, A-1150
Wien, Eduard Suess-Gasse 10.