A békés harcos útja című sikerkönyv szerzőjétől

SZÓKRATÉSZ UTAZÁSAI
DAN MILLMAN
Casparus Kiadó

1
Borító fülszöveg:
„Az értelem nagyszerű létra, ha az égre törsz, de a mennyekig sajnos nem ér fel. Csak a szív
bölcsessége képes megvilágítani az oda vezető utat. ”
„Az igazi harcos, Szókratész, még harc közben is megőrzi az emberségét. Hiába aratsz
kegyetlen győzelmet, a lelkedet ugyanúgy elvesztheted. Amikor szembe- szállsz a sárkánnyal,
magad is sárkánnyá válhatsz. ”
„Egy élet egy pillanat alatt kifordulhat a sarkaiból, egy szív megnyílhat egyetlen kegyes
pillanatban. A pillanatra felkészülni azonban egy élet is kevés lehet...”
„Egy gyermek rácsodálkozik minden pillanatra, tervek vagy elvárások nélkül. Ez helyes
mondja a harcnak... helyes módja az életnek.”
„Eszébe jutott egy történet, amit Szerafim mesélt neki egy emberről, aki mindig fáradtnak
érezte magát, és mindennap több erőért imádkozott. Imáira soha nem érkezett válasz, mígnem
egy nap, kétségbeesésében így kiáltott fel:
- Kérlek, Uram! Töltsd meg testem edényét életerővel!
Mire Isten így felelt:
- Mindennap megtöltöm, de valahol ereszt!"

A Szókratész utazásai olvasóitól:

Dan korábbi „harcos-könyveit” is olvastam, de ez messze a legjobb. Lebilincselő,

megvilágosító. Dan íróként egyre csak jobb és jobb lesz.
Judith Onanian

Nevettem és sírtam, és a történet teljesen beszippantott. Megérintett, és nagy hatással

volt rám... A regény stílusa pedig gyönyörű. Tegnap naplementekor felnéztem a türkizkék
égre, és némán köszönetét mondtam Szergej Ivanovnak.
Bridget Carter

Én csak most ismerkedem a műveiddel, de ez... a leginkább magával ragadó regény,

amit valaha olvastam. A történet örökre belém vésődön.
Deborah Suliivan

Szívet melengető és elgondolkodtató könyv - de a legcsodálatosabb, hogy arra késztet,

hogy elgondolkodjak azon, hol vagyok, és hová szeretnék eljutni ebben az életben.
Chris Colé

A karakterek annyira meghatóak... Minden fejezet könnyeket csalt a szemembe, és

mindegyik másért: egyszerre van benne szomorúság, bátorság, céltudatosság, erő, öröm és
rejtély.
Laney Wax

Az első oldaltól kezdve megrészegített... Megmutatta, mi az, ami fontos, és milyen út

vezetne ma a békéhez a világban. Azoknak is nagyszerű olvasmány, akiknek még nem volt
szerencséjük a többi „békés harcos-könyvhöz”.
Jason Murray

Egy ültő helyemben kiolvastam, és még valószínűleg sokszor fogom újraolvasni.

Bármelyik korábbi könyvednél jobb. Megdöbbentett a tehetséged és a bölcsességed.

2
Mindenkinek ajánlani fogom ezt a könyvet: barátoknak, munkatársaknak, ügyfeleknek. Ha
meg akarjuk változtatni az emberek nézőpontját, ez a könyv óriási segítséget nyújthat.
Tom Zinkle

Két napja kezdtem bele, és nem tudtam letenni, még akkor sem, amikor sírtam rajta.
Csodálatos történet! Megváltoztatta az életemet.
Chris Williams

Ez eddig a legjobb műved. Egy másik tudatállapotba kerültem, miközben olvastam. A

látvány, a hangok, az érzelmek, az illatok, a táj és a szereplők szíve olyan élethűen jelentek
meg előttem, amilyet még soha nem tapasztaltam. Nagyon sokat tanultam belőle!
Trisha B.

A feleségem még a megjelenés előtt kapott egy példányt az új könyvedből. Két nap
alatt elolvastam, és nem tudtam letenni. Harcművészed oktatóként biztosan ajánlani fogom a
tanítványaimnak és a barátaimnak, és idén ezt fogom ajándékba adni születésnapokra és
karácsonyra is.
Scott Anderson

Kisegítő könyvárus vagyok Vermontban, és ez az első műved, amit olvastam. Két nap
alatt felfaltam. Bámulatos mű, és mindenkinek csak ajánlani tudom. Mint minden jó könyv, ez
is megnevettetett, megríkatott és elgondolkodtatott.
Brian Stone

Amikor először olvastam, hol sírtam rajta, hol áhítattal szívtam magamba. Második
olvasásra még közelebb éreztem magamhoz Szergejt/Szókratészt. Amikor a vadonban
bolyong, erős párhuzamot érzek a saját bolyongásaimmal a vadonban”.
Aiden Quinn

Az új könyved megmutatja, hogyan kell az oly fontosnak tűnő, de lényegtelen dolgokra

tekinteni, és másképp láttatja az emberrel a tragédiákat is. Remélem, a fiam is elolvassa
majd; sokat tanulhat belőle. Már most hiányoznak a szereplők és a föld, ahol élnek.
Renato

Az új könyved nagyon megfogott, egyszerűen nem tudtam letenni. A féljem pedig

egészen elképesztett! Nem szokott olvasgatni, de most minden szabad percében olvas - még az
ágyban is, amire még soha nem volt példa! Ennél jobb visszajelzés szerintem nem létezik.
Judith Santchi

Rendőrtiszt vagyok, és aktívan gyakorlom a küzdősportokat, ezért az-tán minden

szempontból értékelni tudom ezt a könyvet. A világnak szüksége van erre az egyszerű, mégis
rendkívüli bölcsességre. Nagy szolgálatot teszel az embereknek. Ez a könyv megváltoztatta az
életemet.
John Darby

Azt hiszem, ez eddig a legerősebb munkád. Ez már igazi szépirodalom, és nagyon

lebilincselő olvasmány.
Louis Weltzer

3
 A Szókratész utazásai az egyik legnagyszerűbb regény, amit volt szerencsém olvasni.
David Edwards

Köszönöm, hogy még több fényt adtál a saját utamhoz! Sokat sírtam a könyvön, de
minden lapját imádtam, és képtelen voltam letenni. A végén csodálatos béke és derű töltött el.
A könyveidből nagyon sokat tanultam: gazdagabbá tették az életem.
David Colella

Köszönöm, hogy megosztottad velem ezt a történetet - pont most, pontosan erre volt
szükségem, hogy megértsek néhány fájdalmas dolgot az életemből.
Christine Sornak Smith

Miközben olvastam a könyvet, én is Oroszországban éltem, lovon nyargaltam a

sztyeppén, szomorú voltam és vidám, reménykedtem és kétségbe estem, gyűlöltem és részvéttel
teltem meg, és éreztem Isten fényét. Almokat és rémálmokat láttam, a vadonban éltem, voltam
gyilkos és megmentő, sírtam és nevettem, nagy tanítómesterektől tanultam, a harc mesterévé
lettem, üresen kongott a szívem, aztán megtaláltam a fényt önmagamban, és békés harcossá
váltam.
Oscar Ezpeleta

Ez a könyv egyszerűen a legszebb, legszomorúbb és egyben legörömtelibb regény,

amit valaha olvastam. Nagyon fontos pillanatban került a kezembe, és segített, hogy új
fényben lássam a dolgokat. Megint el fogom olvasni — lassan, hogy minden bölcsességet
magamba szívjak a lapjairól.
Stephanie Watkeys

Képtelen voltam letenni. A székhez szegezett, megríkatott és megnevettetett, és nagyon

sokat tanultam belőle. Bámulatos, hogy mindig a kellő időben kapjuk meg azt, amire
szükségünk van.
Debbi Fuhrman

DAN MILLMAN
SZÓKRATÉSZ UTAZÁSAI
A fordítás az alábbi kiadás alapján készült:
The Journeys of Socrates Copyright © 2005 by Dan Millman. All rights reserved.
Published by HarpcrCollins Publishers, Inc., 10 East 53rd Street, New York, NY 10022.
www.harpercollins.com
Published by arrangement with HarperOne,
an imprint of HarperCollins Publishers, Inc. All rights reserved.
Hungarian translation and edition © Casparus Kiadó Kft., 2012. All rights reserved.
A fordítás és a kiadás a kiadó engedélyével történt.
Fordítás és magyar változat © Casparus Kiadó Kft., 2012. Minden jog fenntartva.
A könyv - a kiadó írásos engedélye nélkül — sem egészében, sem részleteiben nem
sokszorosítható vagy közölhető, semmilyen formában és értelemben, elektronikus vagy
mechanikus módon, beleértve a nyilvános előadást vagy tanfolyamot, a hangoskönyvet,
bármilyen internetes közlést, a fénymásolást, a rögzítést vagy az információrögzítés
bármilyen formáját.

4
 Felelős kiadó: a Casparus Kft. ügyvezetője
© 2012 Casparus Kft.
1022 Budapest, Bogár u. 18/A
www.casparus.hu
Második kiadás
Felelős szerkesztő: Korcsmáros Gábor
Fordítás: Rézműves László
Borítófestmény és -tipográfia: Nagy Gábor
Nyomdai előkészítés: Korcsmáros Kft., Vizler Tibor
ISBN: 978-963-89405-1-3
Nyomta: AduPrint Kiadó és Nyomda Kft.

Ezt a könyvet annak a férfinak ajánlom,

akit Szókratésznak neveztem el,
és Neked, kedves Olvasó,
aki unszoltál, hogy meséljem el a történetét.
Ha tudtam volna,
milyen megpróbáltatásokon ment keresztül
öreg mesterem, és milyen kínokat állt ki,
jobban odafigyeltem volna,
s még inkább megbecsültem volna az időt, amelyet együtt töltöttünk.
Remélem, jóváteszek valamit a bűneimből,
és igazságot szolgáltatok neki azzal,
hogy elmesélem egy melegszívű bölcs életútját,
és feltárom a békés harcos lelkének mélységeit.
DAN MILLMAN

Minden utazásnak van egy titkos célja, amelyről az utazó mit sem sejt.
MARTIN BUBER

ELŐHANG
MEGÖLTEM Dimitrij Zakoljevet.
Egyre csak ez a gondolat, a rideg valóság zakatolt Szergej fejében, ahogy a térdei közé
szorított, mohával borított fa-rönkön hasalva lapátolt a kezével, olyan gyorsan és halkan,
ahogy csak tudott, a Krugloje-tó sötét, fagyos vizén, Moszkvától huszonöt mérföldre északra.
A Nyevszkij Katonai Iskolát és a múltját maga mögött hagyhatta, de Zakoljev halálának
kérlelhetetlen ténye elől nem menekülhetett.
Szergej nagyjából párhuzamosan haladt a parttal, a sekély vizet és a távolban a ködből
előbukkanó, majd újra elenyésző erdős dombokat kémlelve a sötétben. A tó fekete felszíne
minden karcsapásra megcsillant a felhőket halvány sugarakkal átszelő hold fényében. A víz
csobbanása és a metsző hideg néhány pillanatra elterelte ugyan Szergej figyelmét, de aztán
ismét Zakoljev testét látta maga előtt, ahogy élettelenül fekszik a sárban.

5
 Szergej keze-lába átfagyott; már nem is érezte őket. Partra kellett vergődnie, mielőtt az
átázott rönk elsüllyed vele. Csak még egy kicsit messzebb - ösztökélte magát még egy
verszta, aztán irány a part. Vízben menekülni nem a leggyorsabb, és nem is a
legbiztonságosabb, de feltétlenül van egy előnye: a víz elmossa a nyomokat.
Végül a part felé vette az irányt, odaérve lecsússzam a farönkről a derékig érő vízbe, a
süppedős iszapon és a pengeéles tóparti nádon átgázolva kimászott a homokos fövenyre, és
betántorgott a sötét erdőbe.
Szökevény bűnöző lett - tizenöt évesen.
Szergej megborzongott; nem csak a hidegtől, hanem mert mintha életének minden
eseménye ezt a sorsot jelölte volna ki a számára, és vezette volna ahhoz a végzetes
pillanathoz. Ahogy a fenyő- és nyírfák sűrűjében botorkált, eszébe jutott, mit mondott neki a
nagyapja, és hogyan kezdődött az egész...
EZERNYOLCSZÁZHETVENKETTŐ ŐSZÉN metsző nyugati szél söpört végig a
moha borította szibériai tundrán, át az Urál hegyláncán, majd fel északra, át a tajgán, a
végeláthatatlan nyír- és fenyőerdőkön, zuzmókon és cserjéken, amelyek körbevették
Szentpétervárt, Oroszország Anyácska ékkövét.
A Téli Palota előtt II. Sándor kucsmás testőrsége menetelt a Néva partján. A várost
nyolcszáz híd és kilencven csatorna szabdalta; a víz apró lakóházak és a pravoszláv egyház
hármaskeresztjével ékesített templomtornyok alatt kanyargott. A folyó mentén terpeszkedő
parkokban Nagy Péter, Katalin és Puskin - a nagy cár, cárnő és költő - szobra állt őrt,
miközben a lemenő nap bágyadt fényénél lassan meggyújtották az utcai lámpásokat.
A harapós szél letépte az utolsó elsárgult leveleket a sorvadó ágakról, felkapta az
iskolás lányok gyapjúszoknyáját, és összekócolta két fiatal fiú haját, akik az udvaron
birkóztak egy kétszintes ház előtt, a Nyevszkij sugárút közelében. A második emeleti
hálószoba ablakában egy széllökés lengette meg a függönyt, ahol Natalja Ivanova, Szergej
Ivanov felesége állt. Az asszony összehúzta vállán a kendőt, és elmosolyodott, ahogy lenézett
a kis udvarra, ahol a kisfia, Szása, a barátjával, Anatolijjal játszott.
Anatolij megrohamozta Szását, és megpróbálta kibillenteni az egyensúlyából, Szása
azonban az utolsó pillanatban oldalra lépett, és egy csípődobással földre terítette Anatolijt,
éppen úgy, ahogy az apja tanította neki. Szása büszkén és peckesen kukorékolt, mint egy
kiskakas. „Milyen erős fiú! - gondolta az anyja - Az apjára ütött...” Natalja irigyelte az
energiáját, különösen most, hogy ő annyira híján volt neki - fárasztotta egyre gömbölyödő
pocakja, amelyben a második gyermeküket várta. Nem volt csoda, hogy ennyire elhagyta az
ereje - Jana Vaszlakova, Natalja szomszédja, barátja és bábája korábban figyelmeztette őt:
„Egy ilyen törékeny nőnek nem lenne szabad még egy gyereket vállalnia!” Így hát Natalja
imádkozott, hogy legyen ereje rendben kihordani a gyermekét, dacára az egyre gyakoribb
szédüléseknek és a csontig hatoló fáradtságnak.
Natalja megborzongott. Hogy tudnak a fiúk odakinn játszani egy ilyen hideg estén?
Lekiáltott az ablakból:
- Szása! Anatolij! Mindjárt esni fog! Gyertek be!
Erőtlen hangját elnyelte a szél, és a hatévesek füle amúgy is csak azt hallja meg, amit
akar.
Natalja felsóhajtott, visszaballagott a kis kanapéhoz, ahol előtte Janával beszélgetett,
halkan nyögve leült, és fésülni kezdte hosszú, fekete haját. Szergej hamarosan hazaér, és ő a
lehető legszebbnek akart mutatkozni előtte.

6
 - Te csak pihenj, Natalja - nyugtatta Vaszlakova. - Én majd kimegyek, és beterelem a
fiúkat.
Miközben a barátnője lebaktatott a lépcsőn, Natalja hallotta, ahogy az eső kopogni
kezd az ablakpárkányon, majd más hangokra lett figyelmes, közvetlenül a feje fölött:
gyereklábuk dobogását hallotta, és pajkos viháncolást. „Már megint felmásztak a repkényen”
- gondolta. Mint minden anyának, akinek a kisfia sebezhetetlennek hiszi magát, düh és
aggodalom keveredett a hangjában, ahogy felcsattant:
- Fiúk, lemászni a tetőről, de rögtön! És vigyázni!
A nevetgélés és dulakodás folytatódott, ahogy a fiúk birkóztak a tetőn.
- Lefelé, Szása, vagy elmondom apádnak!
- Jól van, mamuska - kiáltott vissza Szása behízelgő hangon csak ne szólj apának!
(Kuncogás.)
Ahogy Natalja megfordult, hogy letegye a hajkefét, a gyermeki nevetést émelyítő
hirtelenséggel gyorsan távolodó sikolyok váltották fel, aztán csend lett.
Natalja az ablakhoz rohant, és elborzadva látta, hogy két kis test fekszik a földön.
Egy pillanat múlva kint találta magát az udvaron, a sárban térdelve. Karjába vette az
élettelen fiút, és eső- és könnyáztatta arccal ringott előre-hátra, a gyermekét vesztett anya
fájdalmának idődén ritmusára.
A méhébe hasító görcsös fajdalom rántotta vissza a feneketlen mélységből. Natalja
homályosan felismerte Vaszlakovát és mellette egy férfi alakját. Miközben a bába talpra
segítette, a férfi megpróbálta átvenni a terhét. Natalja ellökte magától, de kővé dermedt,
ahogy egy gyermeki sikoly hasított a levegőbe. Rémülten pillantott le az ő Szásájára - de nem
ő sikoltott, hanem a másik fiú, Anatolij, aki a lábát törte.
Vaszlakova bekísérte a házba; ekkor jött a következő fájás. Natalja hétrét görnyedt, és
összerogyott a kapualjban. „Hol lehet Szása? - tépelődött magában lázasan. - Ideje lenne,
hogy bejöjjön. Hideg van, olyan hideg!”
Amikor magához tért, az ágyában feküdt, és a bába szaporán tett-vett körülötte.
Azonnal tudta, mi a helyzet: „Jön a baba... túl korán... két hónappal idő előtt... Vagy eltelt
volna a két hónap, csak én nem vettem észre? - cikáztak agyában a gondolatok. - Hol vagyok?
Hol van Szergej? Ő majd megmondja, hogy csak álmodom-e. Szergej elmosolyodik,
megcirógatja a hajam, és megnyugtat, hogy Szása jól van... hogy minden rendben van. jaj!
Miért fáj?! Valami baj van? Hol van az én Szásám? Hol van Szergej?”
AMIKOR SZERGEJ IVANOV HAZAÉRT, szomszédok álltak az udvarán az esőben.
Az arcukra pillantva rögtön megértette, hogy baj van, és berohant a házba. Vaszlakova
közölte vele a hírt: Szása lezuhant a tetőről, és szörnyethalt. Natalja vajúdni kezdett... a
vérzést nem tudták csillapítani... nincs mit tenni. Mindkettő odalett. De a baba él. Egy ilyen
koraszülött fiúcska azonban nemigen fog megmaradni. Vaszlakova sokakat látott megszületni
és meghalni. Meghalni könnyű, vélte: azoknak nehéz, akik itt maradnak. Nemsokára jön a
pap, hogy feladja az utolsó kenetet Nataljának és a kis Szásának - és jó eséllyel az
újszülöttnek.
Vaszlakova Szergej karjába helyezte az aprócska csecsemőt, és közölte a zavarodott
apával, hogy a fiúcska túl gyenge ahhoz, hogy szopjon, de ha túléli az éjszakát,
megpróbálhatnak egy kevés kecsketejet gyolcsból a szájába facsarni, attól erőre kaphat.

7
 Szergej lepillantott a szorosan takaróba bugyolált újszülött apró, bölcs arcára. A
takarót még Natalja kötötte. Alig hallotta Vaszlakova asszony szavait:
- Mielőtt meghalt, Natalja azt mondta... hogy teljes szívéből szerette magát... a
lelkemre kötötte, hogy kérjem meg, a fiát bízza Natalja szüleinek a gondjára... - ezek voltak
az utolsó szavai...
Natalja még haldoklás közben is arra gondolt, hogy mi lesz a legjobb a gyermekének...
és a férjének. Tudta, hogy Szergejnek a cár elit testőrségében végzett szolgálat mellett nem
lesz ideje a csecsemőről gondoskodni. Lehet, hogy azt is előre látta, hogy valahányszor a
gyermekre néz, Szergejben mindannyiszor felötlik majd ennek a végzetes napnak az emléke.
Megérkezett a pap, és nyomban megkeresztelte az újszülöttet - a lelki üdve érdekében,
ha meghalna. Amikor a gyermek nevét kérdezte, az apa zavarában a saját nevét értette, és így
szólt: „Szergej”. Ezzel eldöntetett: a gyermek az apja nevét kapta a keresztségben.
Vaszlakova bábaasszony felajánlotta, hogy vigyáz a kicsire az első éjszakán.
Szergej lassan bólintott:
- Ha megéri a reggelt... kérem, vigye el a nagyszüleihez.
Megadta neki a címet és a nevet: Hésel és Eszter Rabinowitz. Zsidók. Nem örült
ennek, de ők majd szeretettel és biztonságban felnevelik a gyermeket. Úgy tett hát, ahogy
Natalja kérte. Szergej soha nem tudott tőle megtagadni semmit - ahogy életében, úgy holtában
sem. Ezen az őszi napon vette kezdetét Szergej Ivanov haldoklása, miközben aprócska fia az
életéért küzdött.
NYOLC ÉVVEL KÉSŐBB, egy sötét októberi éjszakán, Hésel Rabinowitz egyedül
ült a Moszkvába tartó vonat harmadik kocsijában. Elgondolkodva bámult ki az ablakon, félig
szunyókálva, ahogy az öregek szoktak, miközben észrevétlenül húztak el a szeme előtt az
erdők és a falusi kunyhók a pirkadat első fényében. Hésel szunyókált, álmodott és bámult
egyszerre. Az emlékek úgy követték egymást a fejében, ahogy a táj változó képei villantak fel
a vonat szennyes ablakán: Natalja piros ruhában, ragyogó arccal... egy fénykép Szásáról, az
unokájáról, akit személyesen soha nem látott... és szeretett Eszterének gyönyörű, érett arca.
Egyikük sincs már vele.
Hésel szorosan becsukta a szemét, mintha ki akarná zárni a múltat. Aztán a szeme
ellazult, és a szája mosolyra húzódott, ahogy egy újabb kép jelent meg előtte - egy három év
körüli kisfiú, sovány testéhez képest óriási szemekkel, amint a nagyapja felé nyújtózik...
A kalauz a közelgő állomást kiáltotta, és a hangja felriasztotta Héselt az
álmodozásából. Ásított egyet, nyögve feltápászkodott, és kinyújtóztatta a tagjait. Viseltes
kabátját szorosra húzta, megvakarta hófehér szakállát, majd tekintélyes orrán megigazította
drótkeretes szemüvegét. Felszálló idegenek lökdösték az öreg zsidót, de ő ügyet sem vetett
rájuk. Mellkasához szorítva vitte tarisznyáját, mintha egy pólyás gyereket tartana, leszállt a
peronra, és átcsoszogott a reggeli hidegben gomolygó gőzfelhőn. Felpillantott az égre.
Hamarosan leesik az első hó.
Hésel megigazította sapkáját, és csapongó gondolatait északra terelte. Az lesz a
legjobb, ha felkéredzkedik egy paraszt szekerére vagy kordéjára; azzal fél nap alatt feljuthat a
hegyekbe.
Nem lesz könnyű út. Hésel hátát a munkapadnál töltött hosszú órák ívesre görbítették,
mint a hegedűk testét, amiket pácolt juharból, vörösfenyőből és ébenfából faragott. Hésel
míves órákat is készített. Gyerekkorában tanulta ki mindkét mesterséget - az egyiket az
apjától, a másikat a nagyapjától. Képtelen volt eldönteni, melyiknél maradjon végül, ezért

8
először egy hegedűt készített, aztán egy órát, és így tovább, felváltva, a változatosság
kedvéért. Még most, hajlott kora és fájó ujjpercei dacára is szorgalmasan dolgozott: úgy
faragott meg minden hegedűt, mintha az lenne az első, és úgy rakott össze minden órát,
mintha az lenne az utolsó darab életében.
Nem sokkal az után, hogy Hésel kitanulta a két mesterséget, apja ráhagyta a műhelyt,
és keletre utazott, hogy drágakövekkel kereskedjen. Később apja vagyona és nagylelkűsége
segítene abban, hogy zsidó létére Szentpéterváron maradhasson, közös lakásban feleségével,
Eszterrel.
Héselnek ezek az emlékek jártak a fejében, miközben batyuját magához szorítva lassú,
akadozó léptekkel elindult az állomásról, a városból kivezető főút felé.
Néhány órával később hátát egy zsák krumplinak támasztva dülöngélt egy paraszt
kordéján, amely felfelé kaptatott a keréknyomoktól, lovak és ökrök patáitól szabdalt, keskeny,
dagványos úton, aztán gyalog folytatta az útját az iskola felé a Krugloje-tó partjáig, fent, a
Moszkvát északról körülölelő hegyekben.
Amint a völgybe ereszkedett lefelé, Héselnek eszébe jutott az a rengeteg levél, amit az
elmúlt öt évben írt, és az elutasítás, amit kivétel nélkül mindegyikre válaszként kapott. Pár
héttel korábban írta az utolsó levelet Vlagyimir Ivanov igazgató úrnak: „Nem láttam Szergejt,
amióta elvitték az iskolába. A feleségem meghalt. Senkim sem maradt. Talán ez az utolsó
lehetőség, hogy lássam az unokámat."
Amikor Ivanov engedélye megérkezett, Hésel azon nyomban útra kelt.
Megborzongva a nyakába csapó havas széltől, felhajtotta gyapjúkabátja gallérját. „Két
nap - gondolta. - Túl rövid idő, hogy az egész életemet egy nyolcéves fiúra zúdítsam!” Aztán
Hilél rabbi szavai ötlöttek fel benne: „A gyermek nem edény, amit meg kell tölteni, hanem
gyertya, amit meg kell gyújtani.”
- Nem sok tűz maradt bennem - mormolta hangosan Hésel, miközben nyír- és
fenyőerdők sűrűjén át kanyarogva ereszkedett alá a hideg, sziklás, zúzmarás lejtőn. Sajgó
ízületei emlékeztették a testi valóságra - és az utolsó küldetésére. A szél hangja egyre
tompábban zúgott a fölében, ahogy az elméje visszacsúszott az emlékek szurdokaiba,
felidézve az órát, napra öt esztendővel azelőtt, amikor egy fiatal katona zörgetett az ajtajukon,
kezében egy levéllel Szergej apjától, azzal az utasítással, hogy a fiát a Nyevszkij Katonai
Iskolába vigyék...
Egy óra múlva Hésel az iskola főbejárata előtt állt, és szemügyre vette a zárt
épületegyüttest, amelyet erődítmény módjára jó két ember magas fal vett körül. Épülettömbök
spártai sorát látta maga előtt. Egyetlen sövény vagy cikornya sem enyhítette a kőépületek
puritánságát, amelyekben, úgy vélte, a hatékonyság és célszerűség formálja a fiatal katonák
életét.
Egy kadét kíséretében vágott át a hatalmas udvaron, egyenest a főépületbe, végig egy
hosszú folyosón, az ajtóig, amelyen ez a felirat állt: V. I. Ivanov, igazgató.
Levette a sapkáját, hátrafésülte gyérülő haját, és belépett.

9
 Első rész
KESERŰ ÉS ÉDES

Két mesém van: egy szomorú és egy vidám. Végül belátod majd, hogy a kettő egy és ugyanaz,
mert ideje van a keserűnek, és ideje van az édesnek: váltakoznak, mint a nappal és az éj, még
most is, életem alkonyán...
SZÓKRATÉSZ NAPLÓJÁBÓL

.1.
SZERGEJ KOMOLYAN AGGÓDOTT azon az októberi napon, amikor a nagybátyja
irodájába hívatták. Ha valakit hívattak - ami ritkán esett meg a fiatal kadétokkal az általában
rossz hírt vagy büntetést jelentett. Egyáltalán nem sietett hát megjelenni az igazgató szigorú
arca és összevont szemöldöke előtt: határozottan nem katonás léptekkel bandukolt át az iskola
udvarán.
Vlagyimir Ivanovra nem mint a nagybátyjára, hanem mint igazgatóra kellett
tekintenie. Nem volt szabad továbbá személyes jellegű kérdéseket feltennie neki, jóllehet
számos ilyen felmerült benne - a szüleivel és a múltjával kapcsolatban. Az igazgató mindkét
témáról szűkszavúan nyilatkozott, egyetlen alkalmat kivéve négy évvel azelőtt: azt, amikor
tudatta Szergejjel apja halálhírét.
A belső udvaron minden kőhöz, ami mellett elhaladt, tartozott valamilyen emlék: itt
ült először lóra, vadul kapálózva, halálra váltan szorítva a gyeplőt... itt verekedett egyszer...
meg ott is... Hirtelen természete számtalan ökölharcba keverte - és vézna alkata miatt rendre
alulmaradt bennük.
Elhaladt a gyengélkedő és Galina, a korosodó iskolanővér apró lakrésze előtt, aki
először vigyázott rá, amikor ide került. Galina megtörölte az orrát, ha beteg volt, és elkísérte
az ebédlőbe, amíg magától is el nem tudott igazodni. Túl fiatal volt még a laktanyaélethez,
ezért ötéves koráig egy kiságyban aludt a gyengélkedő mellett. Magányos időszak volt: nem
volt saját helye, és nem tudott beilleszkedni sem. A kadétok úgy bánták vele, mint egy
kabalaállattal vagy egy ölebbel - egyik nap babusgatták, másik nap gyötörték.
A legtöbb fiút szülők várták otthon, Szergejnek azonban csak a nagybátyja volt, ezért
mindent megtett, hogy az igazgató kedvében járjon. Igyekezetével azonban csak az idősebb
növendékek haragját vonta magára, akik minden alkalmat megragadtak, hogy elgáncsolják,
lökdössék, vagy felpofozzák „Vlagyi bácsi öcsikéjét”. Ha egy pillanatra nem figyelt oda,
örülhetett, ha néhány zúzódással megúszta. Az idősebb kadétok rendre zaklatták a kicsiket, a
testi fenyítés mindennapos volt. Az oktatók nagyon jól tudták, mi folyik, de úgy tettek, mintha
nem látnák, hacsak valaki súlyos sérülést nem szenvedett. Szemet hunytak a bunyók felett,
mert ez arra ösztönözte a fiúkat, hogy edzzék magukat, és mindig éberek maradjanak - ahogy
ez egy katonanövendéktől el is várható.
Amikor Szergejt először szorította sarokba a főépület falánál egy idősebb kadét, vadul
kaszálni kezdett a karjaival, mert érezte, hogy ha megfutamodik, elszabadul a pokol. A
nagyfiú rendesen helybenhagyta, de azért Szergejnek is sikerük egy-két ütést bevinnie, és a
fiú soha nem bántotta többé. Egy másik alkalommal két kadétba botlott, akik éppen egy új fiút
ütlegeltek. Szergej nekik esett vad dühvel, de a verekedésben járatlanul. A két fiú meghátrált,

10
mókásnak gondolva a dolgot, de az új fiú számára, akit Andrejnek hívtak, mindez halálosan
komoly volt, és attól fogva Szergej egyetlen igazi barátja lett.
Nem sokkal ötödik születésnapja után Szergejt áthelyezték a hét-tízéves fiúk
barakkjába. Az idősebb fiúk egy emelettel feljebb laktak, a tizenhat évnél idősebbek pedig
egy másik épületben. Az idősebb fiúk voltak a laktanya urai. Minden kadét rettegett egy
emelettel feljebb költözni, ahol megint ő lett a legkisebb, és ezáltal a legkiszolgáltatottabb.
Mindeközben Szergej és Andrej kölcsönösen vigyáztak egymásra.
Szergejnek csak homályos emlékei voltak a laktanya előtti időkről - mintha burokban
élt volna, mielőtt felébredt ebben a másik világban. Máskor, emlékeiben kutatva, röpke
pillanatokra felrémlett előtte egy terebélyes asszony képe, karjai puhák, mint a kenyértészta,
és egy férfi, ragyogó hófehér hajkoronával. Szergej sokszor tűnődött rajta, kik lehetnek - sok
mindenre szeretett volna választ kapni.
Oroszország Anyácska és távoli országok térképét nézegette az osztályterem falán,
ujjával körbesiklott a tanári asztalra tett földgömbön, képzeletbeli vonalat húzva az égszínkék
tengereken át, narancs, sárga, lila és zöld szárazföldek szívében. Az azonban, hogy eljusson
ezekre a helyekre, éppoly valószínűtlennek tűnt, mint elrepülni a Holdra vagy a csillagok
közé.
Életét - egészen 1880 októberének eme sorsfordító napjáig - nagyrészt a kőfalak, a
szikár épületek, a hálókörlet, az osztálytermek, és a Nyevszkij Katonai Iskola gyakorlótere
töltötték ki. Szergej nem önszántából választotta ezt a helyet, de elfogadta, ahogy egy
gyereknek muszáj, és gyermekévei a tanulás és testedzés katonás rendje szerint teltek:
hadtörténetet, stratégiát és földrajzot tanult, lovagolt, futott, úszott és gimnasztikázott.
Amikor a kadétok nem az osztályteremben ültek vagy kisegítő munkát végeztek, harci
kiképzésen vertek részt. Nyaranta Szergej is a jéghideg Krugloje-tóban gyakorolta a víz alatti
úszást, egyetlen nádszálon át lélegezve; a kardvívás alapjait gyakorolta; vagy célba lőtt egy
akkora íjjal, amit alig tudott felajzani. Később pisztollyal és karabéllyal is megtanult lőni.
Nem volt ez se jó, se rossz élet - mindössze az egyetlen, amit Szergej ismert.

AHOGY A FŐÉPÜLET ELÉ ÉRT, Szergej betűrte sötétkék ingét a kék nadrágba, és
végigmustrálta a csizmáját, hogy elég tiszta-e. Egy pillanatra azon morfondírozott, vajon nem
lett volna-e jobb, ha az ünnepi zubbonyát veszi fel, és kesztyűt is húz, de aztán úgy döntött,
jól van így, ahogy van. A magasabb fiúk többnyire csinosan festettek egyenruhában,
Szergejen viszont minden lötyögött. Amikor végül kinőtt egy méretet, megint egy számmal
nagyobb, használt uniformist kapott.
Még mindig álmodozva csoszogott végig a hosszú kőfolyosón a nagybátyja irodája
felé, és a legutóbbi raportra gondolt, négy évvel azelőtt. Most is pontosan maga elé tudta
idézni nagybátyja szikár vonásait és komoly arckifejezését, ahogy az igazgató leültette
magával szemben. Szergej felkapaszkodott a székre - lábai nem érték a padlót, és alig látott az
íróasztal lapjától nagybátyja pedig tömören közölte vele azt a pár szót, ami azóta
kitörölhetetlenül belevésődött Szergej emlékezetébe.
- Az apád, Szergej Boriszovics Ivanov, meghalt. Valamikor Sándor cár elit testőre
volt, jó ember, igazi kozák. Tanulj, és edzd magad keményen, hogy olyan legyél, mint ő.
Szergejnek fogalma sem volt, hogy mit érezzen, vagy mit válaszoljon, ezért csak
bólintott.
- Van kérdésed? - kérdezte az igazgató.

11
 - Hogyan... hogyan halt meg apám?
Csend. Aztán egy sóhaj.
- Apád halálra itta magát. Kár érte.
A találkozó ezzel véget is én. Szergej szomorú volt apja halála miatt, de egyúttal
büszkeséget is érzett, hogy kozák vér folyik az ereiben. Akkor és ott, életében először, Szergej
hinni kezdte, hogy egy napon olyan erős lehet majd, mint az apja, akit soha nem látott.

AMIKOR SZERGEJ végül az igazgatói iroda ajtaja elé ért, már éppen kopogásra
lendült a keze, amikor bentről meghallotta a nagybátyja fojtott hangját:
- Engedélyezem ezt a találkozót, bár többen ellenzik... Nem kedvelik a zsidókat,
Krisztus gyilkosait.
- Én pedig nem törődöm a katonákkal, a zsidók gyilkosaival - válaszolta egy idősebb,
Szergej számára ismeretlen hang.
- Nem minden katona gyűlöli a zsidókat - válaszolta a nagybátyja.
- És ön? - kérdezte a másik hang.
- Én csak a gyengeséget gyűlölöm.
- Én pedig a tudatlanságot.
- Annyira nem vagyok tudatlan, hogy bedőljek a maga zsidó ravaszságának - mondta
az igazgató.
- Én pedig nem vagyok annyira gyenge, hogy berezeljek a kozák hencegésétől - szólt
az idősebb hang.
A szavait követő csendet kihasználva, Szergej összeszedte a bátorságát, és hármat
koppantott a nehéz tölgyfaajtón.
Az ajtó kitárult, és Szergej megpillantotta a nagybátyját, egy idős férfi társaságában.
- Ivanov kadét - szólt kurtán a nagybátyja - bemutatom a nagyapádat.
A fehér hajú öregember felállt a székről. Úgy tűnt, boldog, hogy találkozhat
Szergejjel. Aztán halkan, szinte suttogva megszólalt, és mintha egy nevet mondott volna:
- Szokrat... Szókratész.
.2.
Hésel ölelésre tárta a karját, de aztán rájött, hogy az unokája nem ismerte fel, így aztán
leengedte, és udvariasan kezet nyújtón a fiúnak:
- Szervusz, Szergej. Örülök, hogy látlak. Már régen meg akartalak látogatni, de...
mindegy, nem számít. A lényeg, hogy itt vagyok.
Ivanov igazgató közbevágott:
- Szedje össze a holmiját, Ivanov kadét. Két éjszakára kimenőt adok.
Aztán Héselhez fordult:
- Gondja legyen rá, hogy a fiú vasárnap délig visszatérjen. Kiképzésre készen. Van mit
tanulnia.

12
 - Van bizony - mondta Hésel, és megszorította Szergej kezét. - Mint
mindannyiunknak.
Miután az igazgató egyetlen kézmozdulattal elbocsátotta őket, Szergej visszament a
körletbe összeszedni a holmiját. Aztán útnak indult a nagyapjával, végig a laktanya sötét
folyosóin, ki a vaskapun, át a földeken egy dérlepte ösvényig, majd fel egyenest az erdő
borította hegyekbe.
Hésel, a nyolcvanon is túl már - nem számolta az éveket, mióta Eszter elment - tétova
léptekkel haladt előre. Szergej, a szabadság érzésétől megrészegülve, folyton előrerohant,
majd megállt, hogy egy faágról leverje a havat, vagy beleszimatoljon a levegőbe, amíg a
nagyapja fel nem zárkózik hozzá. A fiú nem talált szavakat, amikkel kifejezhette volna az
örömét vagy ezt az új, ismeretlen érzést. Mintha nem is közönséges katonanövendék lett volna
többé, hanem egy igazi kisfiú, akinek van nagyapja. Úgy érezte, családja van, ahová tartozik.
A fák között araszoltak, míg végül egy nagy vándorkőhöz értek egy sziklás meredély
szélén. Ekkor Hésel elővett egy térképet, és a fiúhoz fordult:
- Látod itt az iskolát, meg a tavat? Ez itt a szikla, ahol vagyunk, az pedig az úticélunk -
mondta, és ujjával a keresztre mutatott, amit sötét tintával rajzolt a térképre. Szergej csak
alapszinten tanult még térképolvasást, de annyit értett hozzá, hogy megértse és megjegyezze.
Miután összehajtotta és öreg gyapjúkabátja zsebébe csúsztatta a térképet, Hésel a
hófedte ösvényt kémlelte, majd a zsebórájára pillantott, és összevonta a szemöldökét:
- Oda kell érnünk, mielőtt ránk sötétedik - mondta, és elindultak a meredek kaptatón.
Szergej hozzászokott, hogy kérdezés nélkül teljesítse a parancsokat, de ahogy egyre
feljebb másztak, egyre jobban furdalta az oldalát a kíváncsiság.
- A házadba megyünk? - tudakolta az öregtől.
- Az én házam túl messze van innen - mosolygott Hésel. - A következő két napra és
éjszakára Benjámin és Sára Abramovics lát minket vendégül. Sok-sok éve már, hogy ismerem
Benjámint.
- Vannak gyerekeik?
Hésel már várta a kérdést.
- Igen, kettő is. Avrom tizenkettő, a kis Leia öt éves.
- Elég... furcsa nevük van.
- Zsidó nevek, és ma este Sábeszt ülünk.
- Mi az a Sábesz? - kérdezte a fiú.
- A Sábesz az Úr napja, amit pihenésre és emlékezésre rendelt nekünk.
- Akkor olyan, mint a vasárnap?
- Igen, a Sábesz péntek este kezdődik, amikor az első három csillag feltűnik az égen.
Úgyhogy szedjük a lábunkat, szaporán!
Amint felfelé kaptattak, az öreg minden egyes lépést nagy odafigyeléssel tett meg, míg
a fürge nyolcéves fiúcska szikláról sziklára szökkent, mint a kőszáli kecske. Szergej nagyapja
lihegő hangját hallotta maga mögött:
- Légy óvatos, Szókratész, csúszik a kő!
Megint az a név.

13
 - Miért hívsz Szókratésznek, nagyapa?
- Így szólítottunk, kicsi korod óta.
- Miért?
Hésel szemei a távolba, gondolatai a múltba révedtek.
- Amikor édesanyád, Natalja, még kislány volt, sokszor olvastam neki a Talmudból és
a Tórából, meg más bölcs könyvekből, többek között a filozófusok életéről. Egy görög bölcs,
Szókratész volt a kedvence. Nagyon régen élt... és ő volt az egyik legbölcsebb és legjobb
ember a föld kerekén.
Hésel elfordította a tekintetét - talán a hegyeket vagy az eget kémlelte -, majd így
szólt:
- Kis Szókratésznak hívtunk, mert... a név édesanyádra emlékeztetett - a lányunkra.
- Édesanyám azért szerette Szókratészt, mert bölcs volt?
- Igen, de még inkább az erényes, erős jelleméért.
- Mit csinált Szókratész?
- Szókratész az athéni ifjakat tanította magasabb rendű értékekre, erkölcsre, és
békességre. Azt állította, hogy ő a legbalgább ember, mégis olyan eszes kérdéseket tett fel,
amelyekkel egyaránt rá tudott világítani hazugságra és igazságra. Gondolkodó volt, de nem
riadt vissza a tettektől sem. Fiatalkorában birkózott, aztán bátor katonaként harcolt, míg végül
maga mögött hagyta a háborúskodást. Mondhatni, amolyan... békés harcos volt.
A válasszal elégedetten, Szergej hátrapillantott a havas tájra. A délutáni nap szikrázott
a hófehér domboldalon, megvilágítva a fákat és a mohát, a zuzmót a talpuk alatt. A harapós,
hideg levegőtől és a kaland érzésétől felfrissülve Szergej előreszaladt, aztán nagy nehezen
megállásra késztette magát, hogy bevárja nagyapját. Várakozás közben a zsidó szón
gondolkodott. Többször hallotta már az iskolában, most legutóbb a nagybátyja irodájában.
- Nagyapa - kiáltott le az ösvényen te zsidó vagy?
- Az - lihegte Hésel, lassan kaptatva felfelé. - És te is az vagy... édesanyád zsidó volt,
apád pedig... hát, ő nem ... de zsidó vér is folyik benned.
Szergej hidegtől kivörösödött kezeire pillantott. Akkor hát kozák és zsidó vér van
benne.
- Nagyapa...
- Hívhatsz Nagyapónak, ha akarsz - mondta Hésel, miközben nekitámaszkodott egy
havas sziklának, hogy kifújja magát.
- Nagyapó... mesélnél valamit édesanyámról... és édesapámról?
Hésel lassan leült, lesöpörte a havat egy másik szikláról, és intett Szergejnek, hogy
telepedjen mellé. Szótlanul ültek egy darabig, aztán Hésel nekifogott, hogy elmesélje
Szergejnek a születése történetét. Mindent elmondott neki úgy, ahogy azt Vaszlakovától, a
bábaasszonytól hallotta, aki Natalja mellett volt azon a végzetes napon. Amikor történetének
vége szakadt, hozzátette:
- Te voltál az egyeden halovány fénysugár azon a sötét napon, Szókratész. És voltak
szüleid, akik szerettek...
Szergej a nagyapjára pillantott, és látta, hogy a könnyeit törölgeti.

14
 - Nagyapó?
- Egy percet adj csak, kicsi Szókratész... mindjárt összeszedem magam. Édesanyádra
gondoltam - Nataljára...
- Milyen volt? - kérdezte Szergej.
Hésel kifejezéstelen arccal bámult maga elé, aztán vágyódó hangon azt mondta:
- Minden apa a saját lányát látja a legszebbnek, de kevesen értek anyád nyomába
bölcsességben és kecsességben. Igazi kincs lett volna bármelyik hozzá méltó zsidó férfinak -
már ha az illető nem riad vissza egy kis vitától néha-néha.
Egy röpke pillanatra elmosolyodott, de aztán ismét elkomorult.
- Nem is tudom, hogyan akadt össze apáddal - talán a piacon -, de egyszer csak
hazahozta bemutatni, és megtudtuk, hogy nem zsidó. Sőt, ami még ennél is rosszabb: kozák,
és Sándor cár testőre, márpedig a cár nem nagy barátja a népünknek.
- De szerette anyámat, és jól bánt vele. Azt mondtad...
- Igen, igen... de tudod... anyád nem mehetett hozzá apádhoz, csak úgy, hogy
megtagadta a zsidó hitét és... kikeresztelkedett.
Hésel elhallgatott; hagyta, hogy Szergej átérezze a súlyát ennek a rettenetes tettnek.
- Azután már nem is szólt hozzátok?
- Nem.
Hésel arca újra megrándult, és az öreg elhallgatott.
- Nagyapó... jól vagy?
Hésel feltartotta a kezét.
- Én nem álltam vele szóba azután. Úgy tekintettem, mintha a lányom halott lenne.
Újra sírva fakadt, de ezúttal elfojthatatlanul kitört belőle a zokogás, miközben
kiöntötte a szívét a Szergejnek:
- Úgysem értenéd, kicsi Szókratész, hogy voltam képes erre - én magam sem értem.
Durva szavak hagyták el a számat. Hátat fordítottam neki, mert úgy véltem, ő is hátat fordított
a saját népének. Nem láttam más megoldást. Eszter nagyanyádnak sem volt más választása,
pedig a szíve szakadt meg belé.
Hésel a könnyeivel küszködve folytatta:
- Eszter mindenáron beszélni akart vele - csak egyszer, utoljára, magához ölelni a
lányát. Azt hitte, én nem erre vágyom a világon a legjobban... - dohogott Hésel magában,
ahogy újra elmerült az emlékeiben.
Amikor ismét megszólalt, a hangja végtelenül kimerültnek tűnt:
- Amikor Natalja írt, hogy megszületett a bátyád, Szása - az első unokánk -, Eszterrel
rettenetesen összevesztünk. Könyörgött, hogy engedjem el a lányához, hogy láthassa az
unokáját. Nem engedtem... Még azt is megtiltottam a drága Eszternek, hogy válaszoljon
Natalja leveleire. Soha nem láthattuk a kis Szását. Csak Natalja szerető leveleiből tudtuk meg,
hogyan cseperedik. Én egyet sem bírtam elolvasni... de Eszter nagyanyád elmesélte, mi állt
bennük. Soha többé nem beszéltünk édesanyáddal, és nem is találkoztunk vele... amíg élt...
Hésel kifújta az orrát, és kabátja ujjával megtörölte hideg, nedves arcát.

15
 Amikor újra elindultak felfelé a kaptatón, a hó ismét szállingózni kezdett. Hésel
megszorította Szergej kezét, és halkan így szólt:
- Van még egy dolog, amit tudnod kell, Szókratész. A bába, aki elhozott hozzánk, azt
mesélte... édesanyád még a karjában tartott egy darabig, mielőtt meghalt.
Szergej elgondolkodott ezen, majd így szólt:
- Miért halt meg, Nagyapó?
- Miért halunk meg? Ez nem a mi dolgunk.
Hésel megállt egy pillanatra, lassan lehajolt, és egy vérvörös virágot szedett a hóból.
- Anyád törékeny asszony volt, mégis erős, mint ez a téli virág. Tiszta és ártatlan,
mégis letéptem a hó alól. Isten ugyanígy vette el Natalja életét. Betelt az ideje. Csak azt
kívánom...
Szergej nagyapja újra befelé fordult a külvilágtól, de az arca most békét és nyugalmat
sugárzott.
Igen, Eszter - szólt egy Szergej számára láthatatlan szellemhez. - Tudom... minden
rendben lesz.
Hésel a fiú vállára tette a kezét, és szótlanul mentek tovább egymás mellett, miközben
Szergej egyre csak arra gondolt, amit az imént a nagyapjától hallott - hogy miként tartotta
ölében az édesanyja, mielőtt meghalt. Egy rövid időre még a hidegről is megfeledkezett.
Most már tudta, hogyan született, és hogy kik haltak meg ugyanakkor. Azt is érezte -
amennyire csak egy nyolcéves gyerek érezheti, hogy a nagyapja mindig cipelni fogja bánatát,
mint egy megrakott hátizsákot, aminek a súlyát csak a halál veszi le a válláról. Az öreg
homloka azonban most végre kisimult, és Szergej nagyon örült ennek.
Hésel egyszer csak visszatért az emlékek világából, és ismét megszólalt:
- Hát így állnak a dolgok, kicsi Szókratész: én elvesztettem a lányomat és a
feleségemet, te elvesztened az anyádat és az apádat. Egyedül vagyunk mindketten, de
legalább itt vagyunk egymásnak. Ez az igazság, ami lehet, hogy fáj - de az igazság tesz
minket szabaddá...
.3.
A HIDEG NAP, ami addig is alig látszott a felhőtakarón át, lebukott a fiák mögé.
Miközben a távolban egy farkas üvöltése jelezte, hogy hamarosan leszáll az éj, nem messze
tőlük egy tisztás, majd egy faházikó bukkant elő a sötétlő erdőből. Ablakain keresztül
kényelmet és meleget ígérő lágy fény szűrődött ki, melyben az alkonyatkor szürkébe forduló
hópelyhek egy utolsó dicsőséges pillanatra fehéren felragyogtak, mielőtt földet értek volna.
A fazsindelyes, kőből rakott kéményén át vidám füstöt eregető kunyhót láthatóan
hozzáértő kezek építették. Hésel fellépett a tornácra, levette a kalapját, és lerázta a havat a
csizmájáról. Szergej követte a példáját, miközben Hésel határozottan bekopogott a masszív
tölgyfaajtón.
A szívélyes üdvözlés és a már régen várt mosakodás után Szergej és Hésel asztalhoz
ültek az első igazi családdal, amelyet Szergej valaha is ismert. Sára, az anya, egy törékeny
csontú asszony, akinek barna haját szinte teljesen eltakarta az álla alatt megkötött fehér kendő,
étellel kínálta őket. A látogatók ritkaságnak számítottak errefelé, a barátok még inkább.
Szergej lopva a gyerekeket figyelte. A tizenkét éves, nyúlánk fiú, Avrom, komolynak, de

16
barátságosnak tűnt, míg a bájos arcú, kócos, rézvörös hajú, ötéves Leia szégyenlősen
pillantgatott vissza rá.
Szergej nem tudott betelni a takaros otthon látványával. Dísztelen ruhájában
ágrólszakadtnak érezte magát a zakót és vasalt nadrágot viselő Avrom, és a sötét ruhába és az
anyjáéhoz hasonló fehér tejkendőbe öltöztetett Leia mellett.
- A Sábesz alatt félretesszük mindennapi gondjainkat, és az időnket a könyveknek, a
verseknek és a zenének szenteljük. Ez a nap emlékeztet minket arra, hogy nem rabszolgák
vagyunk. Sábesz idején megszabadulunk a világ terhétől - magyarázta Szergejnek az apa,
Benjámin Abramovics.
Sára meggyújtott két gyertyát és áldást mondott, majd Benjámin folytatta az imát
borral a kezében, végül Héselen volt a sor, hogy ő is imádkozzon két fonott kalácscipó felett,
amit hálának neveztek. Szergej az eléjük rakott temérdek ételt bámulta. Sára pedig egyenként
megmutatta neki, mi micsoda: volt ott sűrű árpaleves, szeletelt keménytojás, csípős
céklasaláta, sós keksz, apróra vágott zöldség a kertből, krumplis gombóc, almás rizs,
desszertnek pedig mézes torta és töltött alma.
- Ilyen időben elkelt volna a tyúkhúsleves is - szabadkozott Sára szégyenlős
vállrándítással, ahogy mindenki nekilátott az evésnek, de a tyúknak sajnos más tervei voltak...
„Tehát ilyen egy anya” - gondolta Szergej, és le sem tudta róla venni a szemét.
Irigyelte ezeket a gyerekeket, hogy nap mint nap az anyjuk közelében lehetnek, és azon
tűnődött, vajon a saját anyja hasonlított-e Sára Abramovicsra.
Evés közben sokat nevettek, és jókedvűen beszélgettek. Szergejnek még soha nem
esett ilyen jól a vacsora. A kandalló és a körös-körül égő gyertyák tüze különleges fénybe
vonta az estét, és Szergej családtagnak érezte magát. Ez az este örökre beleivódott az
emlékezetébe.
A KÖVETKEZŐ NAP gyorsan elszaladt. Avrom dámázni tanította Szergejt.
Miközben játszottak, Szergej felfigyelt egy forradásra Avrom homlokán, a jobb szeme felett.
Avrom észrevette, ahogy a sebhelyet bámulja:
- Fára másztam, és leestem. Azt hiszem, egy ág volt - magyarázta, a vörös hegre
mutatva. - Anyácska azt mondja, majdnem kiszúrta a szemem, úgyhogy nem is engedi többé,
hogy olyan magasra másszak.
Aznap délután, ahogy kitisztult az ég, a család sétát tett az erdőben, és Benjámin
megmutatta nekik a fákat, amelyekről ágakat vágott Héselnek, hogy hegedűket és órákat
készíthessen belőlük. Miután visszatértek, Hésel éppen beszélt, amikor mondat közben
egyszer csak elszunyókált. Később morogva ébredt, és nem igazán tudta, hol van. Sára hozott
neki egy csésze gőzölgő teát, aztán békén hagyta, hadd térjen magához.
Aznap este, amikor az első három csillag feltűnt az égen, és véget én a Sábesz, újra
bon töltöttek, és gyertyát gyújtottak, hogy áldást mondjanak. Miközben Benjámin begyújtott a
kandallóba, Hésel belekotort a zsákjába, ahonnan ajándékok kerültek elő - fűszerek és
gyertyák a felnőtteknek, édességek a gyerekeknek. Aztán Benjámin Hésel kezébe nyomon
egy hegedűt, amit Hésel maga készített, és az öregember játszani kezdett rajta.
Szergej tátott szájjal bámulta. A nagyapjában mintha egy másik, addig ismeretlen
ember kelt volna életre: nem egyszerű halandó volt többé, hanem a Zene Forrása. A hangszer
az egyik pillanatban mély, elfojtott fájdalommal dalolt a kezében, majd a másikban kirobbanó
jókedvvel, ami rájuk is átragadt. Leia táncra perdült, Avrom és Szergej pedig tapssal adták alá
a ritmust.

17
 Amikor a zene elhallgatott, a kunyhó mintha megtelt volna ténnyel. Szergej
lekucorodott a kandalló elé, és álomba szenderült - egy család óvó kebelén, csordultig telve
zenével.
VASÁRNAP, nem sokkal pirkadat után, búcsút vettek a háziaktól. Szergej igyekezett
minden élményt magába zárni, hogy minél jobban felidézhesse ezeket az emlékeket, miután
visszatért az iskolába: Sára arcát és hangját... Benjámin nevetését... Avromot, ahogy egy
könyvet búj... Leiát, ahogy a tűz mellett ücsörög...
Eltöprengett, hogy vajon egy nap ő is olyan lesz-e, mint Benjámin Abramovics. Lesz-e
olyan felesége, mint Sára, és lesznek-e neki is gyerekei?
Mielőtt elváltak, Sára Abramovics letérdelt, és karjaiba zárta Szergejt. Még a kis Leia
is megölelte, Avrom és Benjámin pedig kezet rázott vele.
- Bármikor szívesen látunk - mondta az apa.
- Remélem, még találkozunk - tette hozzá a fiú.
Hésel nagyapó felöltötte a télikabátját, és átvetette a zsákját a vállán. Szergej felnézett
rá, és ráébredt, hogy ez a kedves öregember, aki eddig magányosan élt egy ürességtől kongó
lakásban, és akinek már nem volt kivel megosztania az ételét, hozzá hasonlóan otthonra lelt
ebben a kunyhóban. Aztán búcsút intettek, és nekivágtak az ösvénynek az erdőn át.
A test meg tud feledkezni arról, amit érez. Több órányi vagy napnyi fagyoskodás után
elég néhány percet ülni a tűz mellett, és a hideg mintha sohasem létezett volna. Az érzelmek
azonban olyan nyomokat hagynak az emlékezetben, amelyek az emlékek felidézésével újra és
újra életre kelnek. Szergejben ettől kezdve az Abramovics családról őrzött emlékek tartották a
lelket a nehéz napokban és években: a kandallóban lobogó tűz, a kemencében frissen sült
kenyér illata, Avrom és Leia, akik nem kadétok voltak, hanem hétköznapi gyerekek, mint ő.
Bár jó néhány szentmisén vett már részt az iskola kápolnájában, ahol Georgij atya egy
mennyei királyságról beszélt, Szergej csak most értette meg, milyen lehet a mennyország -
olyan, mint ez a két nap, amit a családdal töltött az erdei házikóban.
Szergej és Hésel csendben ereszkedtek le a hegyről; csak egy-egy faág halk reccsenése
és a súlytól meghajtó ágakról lezúduló hópelyhek susogása hallatszott, és persze a hó ütemes
ropogása a lábuk alatt. Szavakra nem volt szükség; szívüket betöltötték a gondolatok és az
érzések, amelyeket mindketten féltve őriztek. Amúgy is minden lépésükre ügyelniük kellett,
mert az ösvény lefelé sokkal veszélyesebb volt. Szergej egyszer meg is csúszott, és ahogy
elkapta a nagyapja kinyújtott kezét, Hésel csak ennyit mondott neki:
- Jó fiú vagy, Szókratész.
- Te pedig jó nagyapa - válaszolta Szergej.
Az iskola túl hamar tűnt fel a szemük előtt, legalábbis ők úgy érezték. Szergej
felnézett a nagyapjára, akinek az arca most fáradtnak és kimerültnek tűnt. Hosszú út várt még
az öregemberre, vissza az üres lakásba, ahol nem lakott más, csak az emlékek. Szergejt
hirtelen elfogta a vágy, hogy Hésel nagyapóval tartson Szentpétervárra, de nem tudta
összeszedni a bátorságát, hogy kimondja, amit érez. Az apja azt akarta, hogy a katonai
iskolában nevelkedjen, és amúgy sem engednék el.
Az iskolához érve odabaktattak a főkapuhoz. Jó darabig szótlanul álltak ott, miközben
az őszi nap lassan elhaladt a fejük felett. Végül Hésel megtörte a csendet:

18
 - Én kis Szókratészem, nem számít, mit hoznak az előtted álló évek. Mindig, a
legnehezebb időkben is emlékezz rá, hogy nem vagy egyedül. A szüleid - és Eszter
nagyanyád és Hésel nagyapád - szelleme mindig ott lesz melletted...
Szergej képtelen volt felnézni rá; az elválás mázsás súllyal nehezedett a vállára. Tudta,
hogy talán soha nem látja viszont a nagyapját.
Hésel lehajolt, gondosan megigazította unokája ingét-kabátját, majd szorosan magához
ölelte a fiút. Szergej rettegni kezdett, hogy eljött a búcsú pillanata, Hésel azonban
elmosolyodott, és így szólt:
- Tartogatok neked valamit. Egy ajándékot édesanyádtól és édesapádtól.
Azzal a kabátja mélyére nyúlt, és előhúzott egy ezüstláncot, amelyen egy ovális medál
lógott. A fiúnak egy pillanatra hunyorognia kellett, ahogy a medál ezüstös burkolata
megcsillant a napfényben.
- A bábaasszony adta nekem aznap, amikor a gondjainkra bízott téged - magyarázta
Hésel. - Ez a medál az édesanyádé volt. Apádtól kapta ajándékba. A bába szerint anyádnak az
volt a kívánsága, hogy amikor felnősz, a tiéd legyen. Most már felnőttél.
Hésel a lánccal együtt Szergej tenyerébe helyezte a medált, ami az anyja bőrének
érintését őrizte... és most már az övé volt.
- Nyisd ki!
Szergej értetlenül bámult a nagyapjára.
- Nézd, megmutatom, hogyan kell... - Hésel kinyitotta a kapcsot, és a medál belsejében
Szergej egy apró fényképet talált: egy göndör, sötét hajú, tejfehér bőrű asszony és egy
markáns arcélű, átható pillantású, sötét szakállú férfi arcképét.
- Ők... a szüleim?
A nagyapja bólintott.
- Azt hiszem, ez volt édesanyád legdrágább kincse. Most már a tiéd. Tudom, hogy
vigyázni fogsz rá.
- Úgy lesz, nagyapó - mormolta Szergej. Még mindig megigézve bámulta a medált, és
képtelen volt levenni a szemét a szülei arcmásáról.
- Jól figyelj rám, Szókratész, nincs már sok időnk! Van még valami, de azt nem
hozhattam magammal. Egy másik ajándék, elrejtve egy mezőn, Szentpétervár közelében.
Azzal ismét benyúlt a kabátjába, előhúzott egy összehajtogatott papírt, és kihajtogatta
a mellkasán, hogy a fiú lássa. Egy térkép volt, amelyen megjelöltek egy helyet egy három
oldalról erdővel körülvett mezőn álló fa mellett, egy folyópart közelében. A térképen még
más jelek is voltak.
- Emlékszel arra, amit a faház felé vezető úton meséltem neked? A kedvenc helyemre
az erdőben, a tisztásra a Néva folyó partján, ahol úszni tanultam? Ez az, itt, Szentpétervártól
kicsit északra - mutatta az öreg, az ujjával követve az utat a térképen ez pedig itt a város... és a
csónakházak... meg a Téli Palota. Ha követed a folyót a palotától északra, a városon túlra, be
az erdőbe, tíz-tizenegy versztányira onnan egy tisztásra érsz...
Megfordította a papírt, és a másik oldalán egy részletesebb rajz tárult Szergej szeme
elé, amelyen jól látta a part vonalát és egy fát, mellette egy apró x-szel.

19
 - Itt van eltemetve a ládika, a fa tövében, a folyóra néző oldalon... Ez az egyeden nagy
cédrus áll magában a tisztás közepén. Még nagyapám ültette, amikor kicsi voltam. A ládikát
két gyökér közé ástam el, meg fogod találni.
Hésel nagyapó összehajtotta a térképet, és a fiú kezébe nyomta.
- Egy térképet el lehet veszíteni, de el is lophatják, Szókratész. Azt szeretném, ha
gondosan tanulmányoznád - titokban, hogy senki ne lássa. Véss az agyadba minden vonalat és
jelzést, aztán semmisítsd meg a térképet. Megteszed, Szókratész?
- Persze, nagyapó.
Beléptek a kapun.
- Ne feledkezz meg erről az ajándékról. Nagyon... értékes, és várni fog rád. Amikor
megtalálod, emlékezz rá, mennyire szeretünk - hogy mindnyájan mennyire szerettünk...
Szergej bólintott, de képtelen volt bármit is kinyögni. Hésel feltekintett az égre, és
lassan, mélyen beszippantotta a levegőt - elégedetten, úgy, mint régen, ha elkészült egy új,
különösen jól sikerült hegedű vagy óra.
- Ez jó - sóhajtotta - ez jó.
Aztán ismét lenézett a fiúra.
- Azt akarom, hogy tudd, Szókratész: azzal, hogy megoszthattam veled ezt a Sábeszt...
az egyik legnagyobb jutalmat kaptam az élettől.
Azzal Hésel Rabinowitz megfordult, és elindult a dombok felé, magában mormolva:
- Igen, Eszter... igen, most már minden rendben lesz...
Szergej szótlanul figyelte, ahogy az alakja egyre kisebb és kisebb lesz, majd végül
eltűnik a láthatáron. Kilépett Szergej életéből, de a fiú örökre az emlékeibe zárta.
.4.
MIUTÁN A TÉRKÉPET GONDOSAN ELREJTETTE, Szergej belépett a kapun.
Félt, hogy lekési a misét a kápolnában, ezért rohanvást vágott át az üres folyosókon a
barakkjához, a hátizsákját gyorsan behajította a ládájába, és már fordult is volna kifelé az
ajtón. Ekkor azonban megakadt a szeme egy útitáskán, amit a pár héttel korábban
megüresedett szomszédos priccsre dobtak. A táska arra utalt, hogy új fiú érkezett.
Gyorsan becsúsztatta a medált és a térképet - biztosabb rejtekhely híján — a matracán
tátongó egyik lyukba, aztán lesietett a lépcsőn, és átvágott az előcsarnokon a kápolna felé.
Sietős léptei sétává szelídültek, ahogy eszébe jutott a nagyapja, aki most bizonyára
görnyedten baktat felfelé, a főúthoz.
Szergej keresztet vetett, és kérte Istent, hogy vigyázzon a nagyapjára, és adjon neki
erőt az úthoz. Amennyire emlékezett, ez volt az első eset, hogy teljes szívből imádkozott, úgy,
ahogy Georgij atya tanította. Korábban soha nem volt rá oka, hogy így tegyen.
Remélte, hogy imája meghallgatásra talál, bár Hésel nagyapó zsidó volt.
Ahogy lenyomta a kápolna ajtajának kilincsét, egy gondolat suhant át az agyán: Mi
vagyok én? Zsidó? Keresztény? Kozák?
Szergej gyorsan végigsétált a padsorok között, és leült. A fiúk közül többen lopva
rápillantottak; volt, aki barátságos mosollyal üdvözölte, de olyanok is, akik kárörvendően
vigyorogtak, arra számítva, hogy büntetést kap, amiért elkésett. Szergej felnézett Georgij
atyára, aki fekete talárban állt a magasított oltár és a szentképek - Krisztus, Szűz Mária a

20
kisdeddel, Szent Miklós, Szent Gábriel, valamint Oroszország és egyben az iskola
védőszentje, Szent György ikonja - előtt. A nap szivárványszínű fénypászmákat vetett
mindenfelé, ahogy áttört a festett üvegablakon.
Felcsendült egy zsoltár. Szergej rátalált a szólamára és be-kapcsolódott, de az esze
máshol járt. Georgij atya és Hésel nagyapó is egy olyan Istenről beszéltek, akit ő nem látott.
Szergej számára Isten egy faházikó volt az erdőben, a mennyország pedig egy anya ölelése...
- Nagyapó - tette fél a kérdést a visszaúton az iskola felé a zsidók szerint mi az az út,
ami a mennyországhoz vezet?
Hésel elmosolyodott a kérdésre, és azt felelte:
- Nem beszélhetek minden zsidó nevében, és nem is vagyok elég bölcs ahhoz, hogy
tudjam a választ, Szókratész, de hiszem, hogy egy nap kitaposod a saját ösvényedet... és
rátalálsz a saját utadra.
AMIKOR AZ ISTENTISZTELET VÉGET ÉRT, Szergej felriadt az ábrándozásból, és
csatlakozott a kápolnából rendezett sorokban távozó katonanövendékek menetéhez. Ekkor
találkozott először az új kadéttal - egy magas, komor tekintetű, nála három-négy évvel
idősebb fiúval. Véletlenül éppen egymás mellé sodródtak, ahogy kifelé vonultak a miséről a
templomhajó szűk folyosóján. Az ajtón egyszerre csak egyvalaki fért ki, és Szergej már éppen
félre akart állni, hogy maga elé engedje az új fiút, amikor az olyan durván taszajtotta őt arrébb
a vállával, hogy Szergej kis híján a padok közé tántorodott.
Ez a felsőbbrendűség kifejezésére irányuló első cselekedet örökre meghatározta a
kapcsolatukat.
Kiderült, hogy a Szergej és Andrej ágya közötti priccsen heverő táska valóban a magas
új fiúé, Dimitrij Zakoljevé volt. Ettől a naptól fogva Szergej magában csak Zakoljevnek hívta;
azon a néven, amelytől félt, és amelyet megvetett.
Azt pletykálták, hogy a férfi, aki Zakoljevet a bejáratig kísérte, egy borítékot adott át a
kaput őrző kadétnak azzal, hogy „itt a fizetség”, aztán anélkül, hogy bármi mást mondott vagy
akár csak hátrapillantott volna, sarkon fordult, és távozott.
Tizenkét éves lévén, Zakoljevet egy emelettel feljebb, a tizenegy-tizennégy évesek
között kellett volna elszállásolni, de odafent átmeneti ágyhiány lépett fel - állítólag ki kellett
szellőztetni a matracokat, hogy megszabaduljanak a tervektől, így aztán az első héten az új
kadétnak - ahogy ő nevezte - a „kisfiúk kaszárnyájában” kellett aludnia, és az emiatt érzett
dühét ki is töltötte a körülötte levőkön - elsősorban Szergejen és Andrejen, mivel az ő ágyuk
volt hozzá a legközelebb.
A következő hetekben Zakoljev kétes rangot könyökölt ki magának a növendékek
hierarchiájában. A társai kelletlenül bár, de tisztelték - úgy, ahogy az ember kitér egy útjába
akadó kígyó vagy medve elől.
Zakoljev minden vonása eltúlzottnak tűnt. Lapátkezének kérges ujjait mintha farönkök
vagy kövek dögönyözéséből származó hegek borították volna, hatalmas füleit pedig szinte
teljesen eltakarta szalmasárga haja, amit olyan hosszúra növesztve hagyott, amilyenre csak
lehetett anélkül, hogy szóvá tették volna. Zakoljev gyűlölte a kötelező hajvágást - mindent
gyűlölt, ami kötelező volt. Egyébként nem lett volna csúnya, de a vonásai sehogy sem álltak
össze egységes egésszé, és az arcbőre olyan színű volt, mint a tészta, mintha soha nem jutott
volna bele elég vér.
A legfeltűnőbbek azonban Zakoljev szemei voltak: mélyen ültek a kiugró orr felett,
szürkén és hidegen, mint két kő - az embert kirázta tőlük a hideg. Akkor is mereven néztek,

21
amikor ez a furcsa fiú mosolygott, ijesztő, zord vigyorra húzva a száját, amikor mások
dühöngtek vagy sírtak volna, felfedve Zakoljev girbegurba fogsorát. Aki meg merte bámulni
ezeket a fogakat, a sajátjai elvesztését kockáztatta. Ugyanígy nem merte senki Zakoljev
anyajegyét bámulni - egy pirosas fehér folt volt a nyakán, közvetlenül a bal füle alatt, ami
újabb okot szolgáltatott neki arra, hogy gyűlölje a hajvágást.
Nem csoda, hogy egy ilyen iskolában, ahol az erő tiszteletet parancsol, Zakoljev
gyorsan az uralma alá hajtotta a fiatalabb kadétokat, akárcsak a kortársai többségét.
Magabiztossága csodálatot váltott ki egyes növendékekből, akik versengtek Zakoljev
elismeréséért, amit ő apró adagokban osztogatott, hogy ritka és értékes kincsnek tűnjön.
Szergej undorodott ettől a talpnyaló szolgalelkűségtől, ezért amennyire tőle telt, inkább
messzire kitért Zakoljev útjából, ami persze nem kerülte el az erőszakos fiú figyelmét.
Zakoljevtől nem csak durvasága, hanem kiszámíthatatlan természete miatt is féltek. Az
egyik percben hallgatag volt, a másikban kegyetlen, és a legkisebb dologra is robbant, akár
minden ok nélkül. Egyszer a szárnyai alá vett egy fiatalabb kadétot, és megvédte őt egy csapat
kötekedőtől, hogy aztán másnap úgy elverje a szerencsétlen fiút, hogy az rosszabbul járt,
mintha előző nap a többiek páholták volna el.
Úgy tűnt, Zakoljev az iskolában mindenkit - diákokat és oktatókat egyaránt - vagy
reménybeli követőnek, vagy akadálynak tekintett, és ennek megfelelően viselkedett vele. Jól
ismerte az emberi természetet, és éles szemű megfigyelőként tisztában volt vele, kik azok,
akikkel óvatosan kell bánnia, mén a rangsorban felette állnak, idősebbek, erősebbek vagy
befolyásosabbak. Őket becsapta vagy manipulálta, a többieket erőszakkal elnyomta.
Szergej nem tudta biztosan, mivel húzta ki a gyufát Zakoljevnél. Talán azzal, hogy
átlátott Zakoljev cselszövésein, és nem hagyta magát megfélemlíteni. Mindenesetre az
összeütközést igyekezett elkerülni, mert tisztában volt vele, micsoda haragra tud gerjedni
Zakoljev, ha feldühítik. Voltak más kötekedő alakok is az iskolában - a felsőéveseknek talán
az egyharmada -, de egyik sem volt olyan veszélyes, mint Zakoljev.
Andrej lett Zakoljev első számú céltáblája, mivel ő volt „a legkisebb kutya az
alomban”. Andrej úgy kémlelte a mozdulatait, mint a kutya a gazdájáét, hogy kitalálja, ételt
kap-e vagy verést, de Szergejnek is kijutott az ütlegekből és a megaláztatásból. Minden tőle
telhetőt megtett, hogy elhárítsa Zakoljev dühödt csapásait, de soha nem ütött vissza, nehogy a
vadállat őrjöngeni kezdjen.
Szergej megfigyelte, hogy Zakoljev saját szabályokat állít fel, de másokét nem
hajlandó követni, hacsak egy tanár nem figyeli őt árgus szemekkel. Akkor engedelmességet
színlel, de amint kikerül a tanár látóteréből, rögtön megy a saját feje után. Ennek a
leghátborzongatóbb esetét Zakoljev akkor mutatta be, amikor éppen egy földön heverő
kadétot rugdosott kíméletlenül, és hirtelen két tanár fordult be a sarkon. Zakoljev abban a
szempillantásban letérdelt a fiú mellé, mint egy őrangyal, és a tanárok csak azt látták, hogy
szelíden simogatja a fiú eltorzult, nyöszörgő arcát.
- Azt hiszem, valamilyen rohama lehet - magyarázta nekik aggódó hangon, és a
sebesült fiú nem merte meghazudtolni. Sem akkor, sem később. Miután az esetnek híre ment,
Zakoljev többé-kevésbé átvette a hatalmat.
Még az idősebb kadétok némelyikét is képes volt manipulálni. Szergej megfigyelte,
hogyan: először csak kisebb szívességeket kért tőlük, amíg hozzá nem szoktak, hogy igent
mondanak, majd fokozatosan vált egyre követelőzőbbé. Ha valakinek elege lett a
követeléseiből, és nem volt hajlandó eltűrni, hogy megfélemlítsék, a harc elkerülhetetlenné
vált. Mindig Zakoljev nyert, mégpedig két okból kifolyólag: először is, fittyet hányt a
tisztességes küzdelem szabályaira; másodszor, nem izgatta, hogy ő maga megsérül-e. Mindez

22
félelmetes ellenféllé tette: úgy küzdött, mint egy sarokba szorított farkas, akinek nincs
vesztenivalója.
A folyosókon és a gyakorlótereken Zakoljev a kadétokat - különösen a fiatalabbakat -
folyamatos rettegésben tartotta. Zakoljev megkövetelte, hogy minden „kérését” azonnal
teljesítsék, míg a képzelt vagy valós sérelmekért egyaránt kegyetlen és elkerülhetetlen
büntetés járt. Soha nem felejtett, és nem bocsátott meg - előbb-utóbb minden vétkes
meglakolt. Behódolni könnyebb volt, mint szembeszállni vele.
AZ UTOLSÓ ÉJJEL, mielőtt Zakoljevet egy emelettel feljebb költöztették volna,
Andrej a sarkon befordulva véletlenül nekiütközött idősebb társának, és Zakoljev
megtántorodott. Egyensúlyát visszanyerve éktelen haragra gerjedt, és minden erejét beleadva
a csapásba, gyomorszájon vágta Andrejt. Amikor Andrej nyögve és levegő után kapkodva a
padlóra zuhant, Zakoljev átlépett rajta, és mint aki jól végezte dolgát, ledobta magát az
ágyára, és a kezét a tarkója mögé tette.
Szergej Andrejhez rohant, és miközben felsegítette a barátját az ágyra, a dühtől ökölbe
szorult a keze. Zakoljevre emelte a szemét, ó pedig visszabámult rá azzal a fagyos mosollyal.
Szergej állta a tekintetét - a nyílt dac apró jele.
Aznap éjjel, az ágyában forgolódva, Szergej sóvárogva idézte fel magában az erdei
házikót, Sára Abramovicsot, Benjámint, Avromot és Leiát, és azt kívánta, bárcsak velük
lehetne. Amikor végül elaludt, azt álmodta, hogy a kandallójuk mellett ébred Sábesz reggelén
Avrommal és Leiával; ő is családtag, és az iskola álom volt csupán.
Reggel keserves csalódásban volt része.
A ZAKOLJEV KIKÖLTÖZÉSÉT követő napokban és hetekben, 1881 telének vége
felé, az iskolai élet visszatért a tanórák, a harci kiképzés, az étkezések, a misék és a takarodó
megszokott ritmusához. Egyik nap azonban egy idősebb kadét kora hajnalban felkeltette
Szergejt és a szobatársait, és átvezette a tizenkét álmos fiút - alsónadrágban, a ruháikat és egy
törölközőt szorongatva a mellkasuk előtt - az iskola alatti hosszú folyosón.
Hideg, nyirkos félhomály vette körül őket, és vízcsöpögés visszhangzott a falakról,
ahogy a tizenkét pár csupasz láb végigslattyogott a nedves kőpadlón. A hidegtől reszkető ifjú
kadétok egyszer csak egy jókora vasajtóval találták magukat szemben. Vezetőjük benyomta
az ajtót, és az csikorogva kitárult előttük Szergej előrelépett, és a tó partján találta magát, ami
most a felkelő nap első sugaraiban sütkérezett. A sekély víz felszínén még mindig vékony
jégtáblák és latyakkupacok úsztak, emlékeztetve arra, hogy a tél éppen csak véget ért. Keleten
a dombok sötét sziluettje állt őrt, és mindenütt csend honolt - de már nem sokáig.
- Le az alsóval! - dörrent rájuk a vezetőjük, miközben maga is megszabadult a
ruháitól, és belegázolt a fagyos vízbe. Valiig, majd állig megmártózott benne, aztán pár
másodpercre teljesen alámerült. Amikor felbukkant a víz alól, vörösen izzott az arca, és ahogy
kimászott a partra, az egész teste rózsaszín és libabőrös lett. Felkapta a törölközőjét, és
gyorsan végigdörgölte vele magát, aztán kiadta a parancsot:
- Mindenki a vízbe! - a hangja komoly volt, de Szergej tudta, hogy az idősebb kadét
visszafojtott mosollyal várja az ifjak gyötrelmeit.
A többiekhez hasonlóan Szergej is belegázolt a vízbe, zihálva és sziszegve, majd elő-
előtörő vacogó nevetést hallott a partról. A hideg szinte a húsába vágott, ahogy lebukott a víz
alá. Gyorsan kimászott a partra, és szárazra dörzsölte magát. A fiúk egymás fehér foltokkal
tarkított vörös arcára, karjára és mellkasára mutogattak, Szergej pedig érezte, ahogy melegség
és bódult jókedv önti cl — az élményt azonban nem kívánta egyhamar újra átélni.

23
 Miközben bebújtak a ruháikba, az idősebb kadét ezt a bejelentést tette:
- Mától fogva minden reggel megmártóztok a vízben. Szeretni soha nem fogjátok,
hozzászokni soha nem fogtok - de a testetek és a lelketek megerősödik tőle. Ilyen gyakorlatok
által válhattok olyan katonákká, akik képesek megvédeni a cárt és Oroszország Anyácskánkat
az idegen betolakodóktól. A legjobbak közületek pedig bekerülnek majd az elit testőrség
tagjai közé.
- Az elit testőrség... Vajon én is apám nyomát fogom követni? - tűnődött Szergej.
.5.
NÉHÁNY HÉTTEL KÉSŐBB Szergej éppen lovaglógyakorlathoz készülődött az
alakulatával, amikor Danyilov hadnagy odakiáltott neki:
- Szergej Ivanov, jöjjön velem!
Ahogy Szergej sejtette, az igazgató irodájába kísérték. Évekkel korábban, amikor
először hívatták oda, az apja halálhírét közölték vele, a második alkalommal viszont a
nagyapja jött érte, így hát nem tudta, most izgalom vagy szörnyűség várja-e.
Nem kellett soká várnia, hogy kiderüljön.
- Most kaptam a hírt: a nagyapád elhunyt.
Az igazgató várt néhány másodpercet, amíg Szergej megemészti a hallottakat, majd
hozzátette:
- Bizonyára intézkedett, hogy értesülj róla, amikor bekövetkezik. Ha imádkozni
szeretnél a lelkéért, most felkeresheted a kápolnát. Ez minden.
Szergej nem a kápolnába ment. Visszatért az üres hálóterembe, és miután
meggyőződött róla, hogy egyedül van, elővette az édesanyja medálját, és hosszasan bámulta a
fényképet. Most már Hésel nagyapó is csatlakozott a szüleihez és Eszter nagymamához. Ez a
medál őrzi mindannyiuk emlékét.
A nyakába akasztotta az ezüstláncot, és megfogadta, hogy mindig viselni fogja,
amikor csak biztonsággal megteheti.
Aztán Szergej előkotorta a térképet, és minden egyes vonalát újból belevéste az
emlékezetébe. Addig nézte, amíg csukott szemmel is képes lett volna követni az útvonalat az
ujjával a levegőben. Amikor megbizonyosodott róla, hogy kívülről tud minden jelet, apró
cafatokra tépte a térképet, és kidobta a szemétbe, több különböző tartályba szórva szét a
papírfecniket.
EZERNYOLCSZÁZNYOLCVANEGY MÁRCIUSÁNAK egy hétfő délutánján olyan
hír rázta meg az iskolát, amely mellett a Szergej szívét nyomasztó terhek messze eltörpültek,
és emlékeztették a fiút, mennyire kis pont ő egy nagyobb, viszályokkal teli, zűrzavaros
világban. Szeles nap volt; Szergej tizenötödmagával, fakardokkal gyakorolta a vívást az
udvaron, amikor egy szakállas kozák vágtatott be a főkapun. Mindnyájan megtorpantak, hogy
megbámulják a büszke lovast, ahogy elhaladt közöttük.
A kadétokat a kápolnába szólították, és amikor mindenki összegyűlt, bemutatták nekik
a kozákot. A neve Alekszej Orlov volt, és egykor Szergej Ivanov bácsikájával szolgált egy
kozák lovasezredben. Aztán az igazgató bejelentette, hogy a Cáratyuskát, II. Sándort orvul
meggyilkolták.
Aznap este rendkívüli misét tartottak a kápolnában, hogy az oktatók és a növendékek
imádkozhassanak a cár lelki üdvéért. A többiekhez hasonlóan Szergej is ünnepi uniformist

24
öltött: sötétkék egyenruhát fényes gombokkal, amelyen az akadémia címere, egy karmai közt
rózsát és kardot tartó kétfejű sas díszelgett.
Alekszej Orlov kihúzta magát, és föléjük magasodott, jóvágású arca komor volt a
gyásztól.
- A kozákok szabad emberek - mondta -, akik hűségesek a Cárhoz és az
Anyaszentegyházhoz.
Itt tiszteletteljesen Georgij atya felé biccentett, majd folytatta:
- A cár személyes testőrségében szolgáltam. Mindent elkövettünk, hogy megvédjük a
Cáratyuskát, de egy merénylő bombája végzett vele. A Felszabadítót - bár jobbágyok millióit
tette szabaddá, megújította a jogrendszert, és alatta nagyobb szabadságot élvezhettünk, mint
valaha - gyűlölték a sorsukkal elégedetlen forradalmárok. A Cáratyuska tisztában volt vele,
hogy az életére törnek, ezért a tanácsunkra hallgatva gyakran változtatott a konvoj útvonalán.
Én nem voltam szolgálatban, amikor a szörnyűség bekövetkezett, de első kézből hallottam,
hogyan történt.
- Ahogy a cár hintója a város egyik csatornájának végéhez közeledett - folytatta Orlov
-, hirtelen előbukkant egy fiatalember, és egy hógolyónak látszó tárgyat hajított a lovak közé.
Egy bomba volt, ami felrobbant, de a cár megúszta pár karcolással, őfelsége ragaszkodott
hozzá, hogy kiszálljon segíteni a kozáknak és a kifutófiúnak, akik súlyosan megsérültek.
Ahogy Sándor cár visszafordult a hintóhoz, hirtelen feltűnt egy másik férfi, és újabb robbanás
rázta meg a levegőt. A merénylő és a Cáratyuska egy órán belül belehaltak a sérüléseikbe. Az,
aki az első bombát dobta a kocsira, feladta a társait, így tudjuk, hogy az összeesküvők
anarchisták voltak, és közülük egy biztosan zsidó - egy Gelfman nevű fiatal nő.
A kápolnából távozván Szergej azon kapta magát, hogy a bácsikája mellett lépdel. Az
igazgató lepillantott rá, és a bajusza alatt azt morogta:
- Ha az apád élne, ez nem történhetett volna meg... soha, amíg ő van őrségben.
Szergejt hamarosan elérte a hír, hogy megkoronázták III. Sándor cárt — és a
beszélgetések foszlányaiból azt is megtudta, hogy erőszakhullám söpör végig Oroszországon
és Ukrajnán, mert elterjedt, hogy egy „zsidó anarchista” gyilkolta meg a Cáratyuskát. A
szóbeszéd végül hamisnak bizonyult: az összeesküvők között az egyetlen zsidó a tizenhat
éves, gyermeket váró Gelfman lány volt, aki később meghalt a börtönben - nem volt több,
mint egy másik forradalmár naiv, idealista szeretője. A zsidóüldözés ennek ellenére
folytatódott.
Nem volt ez másképp az iskolában sem: a forradalmárok és a zsidók kapcsolatát firtató
szóbeszéd erősen tartotta magát, különösen Zakoljev köreiben. Amellett, hogy Szergej
ráébredt, benne is csörgedezik zsidó vér, ahogy teltek-múltak a hetek, egyre jobban aggódott
az Abramovics családért. Ilyen vészterhes időkben elszigetelt otthonuk az erdős dombok közt
biztos menedéket nyújt - de éppoly veszélyes is lehet. Mi történik, ha egy csapat bandita -
vagy akár kozák - kószál arra, és egy zsidó családra bukkan a sűrűben?
Szergej nem tudott szabadulni a gondolattól, hogy figyelmeztetnie kell őket.
AZNAP ÉJJEL kisurrant az Őrt álló kadétok mellett, és végiglopakodott az iskola
alatti hosszú alagúton a tóhoz vezető hátsó kapuig. A lába annyiszor tapodta már ezt a
folyosót, hogy bekötött szemmel is végig tudott volna menni rajta. Az érzés nem állt messze a
valóságtól: éjnek idején, egy alagútban, lámpás nélkül, szinte semmit sem látott.
Az alagút végén Szergej nekifeszült a nehéz vasajtónak, és összerezzent, ahogy az
csikorogva kitárult. Egy apró faággal, amit az ajtó és az ajtófélfa közé dugott, kiékelte a

25
kijáratot, majd sietősen megkerülte az iskolát. Körbeérve megkereste a kiszögellő sziklát, ami
az ösvény kezdetét jelezte, de onnan már csak az emlékeire és az ösztöneire hagyatkozhatott.
Az éjjeli égbolt szerencsére tiszta volt, és a növekvő Hold elegendő fényt adott ahhoz, hogy
nekivághasson az útnak.
A sötétség ellenére most sokkal gyorsabban kellett szednie a lábát, mint legutóbb.
Észrevétlenül ki tudott ugyan surranni, de most más veszélyekkel is számolnia kellett: éhes
farkasokkal, vagy azzal, hogy eltéved. Ha eltévedne, napkelte után visszatalálna az iskolához,
de addigra felfedeznék az eltűnését. Az engedély nélküli eltávozás súlyos kihágásnak
minősült, ami szigorú büntetést vont maga után.
Szergej tudta, mit kockáztat: két évvel korábban elkaptak néhány idősebb növendéket,
akik kilopóztak az éj leple alatt. Végig kellett futniuk a két sorban felállított kadétok között,
akik súlyos nádpálcákkal csapkodták őket, majd a sor végén következtek a nevelők és a
korbácsolás. A meggyötört, vérző kadétokat aztán magánzárkába zárták, ahol három napig
nem kaptak sem vizet, sem élelmet.
Az eset után senki nem vetemedett ilyen kihágásra - egészen eddig.
Miközben erőltetett menetben hegynek felfelé baktatott a holdvilágos ösvényen,
Szergej mindent jól kitervelt. Ha megtalálja a kunyhót, elmond mindent Benjáminnak a
merényletről, a pogromokról és a nagyapja haláláról. Csak egyeden csésze teát fogad el,
amihez Sára bizonyára ragaszkodni fog, és egy ölelést - aztán búcsút int, és még hajnal előtt
visszalopózik az iskolába.
Szergej, zihálva bár, de tartotta a tempót, ahogy felfelé kapaszkodott a meredek
emelkedőn. Az állóképessége sokat fejlődött az utóbbi időben, és könnyű csontozata is jó
szolgálatot tett neki. Ahogy elöntötte az ifjúság merész optimizmusa, hirtelen vakmerő ötlete
támadt: miért ne hagyhatná maga mögött végleg az iskolát? Végtére is, mi tartja ott? Andrej
persze hiányozna neki, talán még Vlagyimir bácsikája is, és néha nosztalgiával gondolna
vissza az iskolára, de a katonaélet mindennapi rutinját szívesen lerázná magáról örökre -
akárcsak Dimitrij Zakoljev emlékét.
Szergej nyakában ott lógott a medál, más értéke pedig nem volt, amit érdemes lett
volna megtartani. Bárcsak össze tudni szedni a bátorságát, hogy előálljon a kívánságával!
Hívhatni Avromot és Leiát a bátyjának és a kishúgának, Sárát és Benjámint pedig a
szüleinek? Lehetne ez a valóság? Eltökélte, hogy igen. Segítene nekik mindenben, és nem
lenne a terhűkre. Mindent megtenne, hogy büszkék legyenek rá. A kilátástól felvillanyozva
Szergej felgyorsította a lépteit. A Hold már majdnem a feje fölé ért. Nem lehet már messze...
A következő pillanatban sűrű felhők takarták el a Holdat, sötétségbe burkolva az erdőt.
Szergej az orráig sem látott, de ahogy felpillantott, az égboltot balról-jobbról csillagok
pettyezték: csak a Hold sötétült el. Előre nyújtott kézzel botorkált tovább, és ahogy
kitapogatta az utat, érezte, hogy hamarosan célhoz ér.
Villámcsapásként hasított belé a dermesztő felismerés: nem felhők homályosítják el a
Holdat, hanem füst. De nem a kandallóból a kéményen át pöfékelő füst — valami más.
Szergej azon kapta magát, hogy fejvesztve rohan a kunyhó felé, a vándorköveket
kerülgetve. Ahogy levegőén kapkodva ki tántorgott az apró tisztásra, kővé meredt, és száj
tárva bámulta a még mindig égő gerendák villódzó fényében elé táruló lidércnyomást. Ahol
egykor a faház állt, most csak üszkös romokat látott.
A romok között botladozva, mintha részeg lenne, életjelek után kezdett kutatni:
Imádkozott, hogy az Abramovics család egyszer csak előbukkanjon az erdőből, hogy
üdvözölje őt. Együtt talán újjáépíthetik...

26
 Nem, vallotta be magának a keserű igazságot: az életük, Szergej álmaival és
reményeivel együtt porrá égett. Köhögve és a füsttől elfeketedett arcát törölgetve feltúrta a
parázsló törmelékhalmot, és rábukkant a kérlelhetetlen bizonyítékra, amitől a legjobban
rettegett: egy alkar és egy kéz megfeketedett csontjaira, amelyek felé nyúltak az üszkös
fadarabok közül.
Szergej alig látott a hőségtől és az orrfacsaró bűztől, de arrébb lökdöste a füstölgő
rönköket, amelyek alatt egy férfi csontváza feküdt; a fénylő hús még itt-ott a csontjaihoz
tapadt. A látványtól és a bűztől Szergej öklendezni kezdett, és a hamuval borított földre hányt.
A holttest szinte bizonyosan Benjámin Abramovicsé volt. Szergej kényszerítette magát, hogy
mélyebbre ásson, és rátalált egy kislány cipőjének és egy fából faragott babának a
maradványaira. Szembe kellett néznie azzal, amit nem akart elhinni: az egész család ott feküdt
valahol a rémálomból kilépett üszkös romok alatt, ami valaha az otthonuk volt.
A csípős füsttől égő szemmel Szergej kibotorkált a tisztásról, és rohanni kezdett lefelé
az erdős dombokon át. Amikor egy jeges patakhoz ért, ruhástól belevetette magát, hogy
kimossa a halál bűzét a hajából és a ruháiból. Az agyát kínzó gondolatoktól azonban nem
tudott megszabadulni: Miért nem jöttem hamarabb? Megmenthettem volna őket! Csak egy
nappal korábban...
A feje lüktetett, és kapkodnia kellett a levegőért.
Egy órával napfelkelte előtt végül Szergej visszaért az iskolához - nem volt más hely,
ahová mehetett volna -, és belépett a még mindig tárva-nyitva álló vasajtón. Ügyet sem vetve
rá, hogy meglátja-e valaki, visszabotorkált a hálótermébe, és a végsőkig kimerülve zaklatott
álomba zuhant. Sivár vidéken járt, amelyet a halál bűze lengett be.
Amikor a sápadt napfény felébresztette, Szergej egy pillanatra azt hitte, rossz álom
volt csupán, de aztán meglátta, hogy a kezei még mindig mocskosak a koromtól.
Senkinek, még Andrejnek sem mondhatta el, mit látott.

Második rész
A VADON TÖRVÉNYE
A fényért érdemes tövig égni.
Viktor Frankl

.6.
SZERGEJ TIZEDIK, tizenegyedik és tizenkettedik születésnapja katonás rendben,
kimért, egyhangú léptekkel masírozott tova egymás után — az egyik éppen olyan volt, mint a
másik Az iskolában kábult gépiességgel teljesítette a rárótt feladatokat, és erőben, termetben,
tudásban egyaránt gyarapodott. Zokszó nélkül végrehajtotta a parancsokat, de értelmet vagy
célt nem keresett bennük. Időnként még mindig eszébe jutott a nagyapja és az Abramovics
család, de amint felbukkantak előtte, emlékképüket szétszaggatta az üszkös romok kísértő
szelleme.
A kadétok élete a régi kerékvágásban zajlott. A hatalmi és erőviszonyok vajmi keveset
változtak. Zakoljev, aki immár betöltötte a tizenhatodik évét és a (elsőévesek barakkjában
lakott, majdnem halálra vert egy idősebb növendéket. Szergej elcsípte, ahogy két nagyobb fiú
arról suttog, hogy Zakoljev úgy viselkedett, mint egy „dühöngő őrült”, és egy székkel ütötte a
barátjukat. A kadét sérüléseiről persze azt mondták az oktatóknak, hogy baleset volt.

27
 Néhány nappal az eset után a megvert kadét hat társa körülfogta Zakoljevet, és jól
elagyabugyálták. Zakoljev fontos leckét kapott: megtanulta, hogy egy emberrel elbírhat, de ha
sokan vannak, ő húzza a rövidebbet. Attól fogva Zakoljev csendesebb és kevésbé
zsarnokoskodó lett, de a rákövetkező hónapokban a hat fiú mindegyike fájdalmas „balesetet”
szenvedett. Az egyikük megbotlott egy kilazult kőlapban; a másiknak a fejére esett valami; a
harmadik befordult a sarkon, és nekiment egy közelebbről meg nem határozott tárgynak; a
negyedik legurult a lépcsőn. Egyikük sem beszélt a balesetéről, mert féltette az életét.
EZERNYOLCSZÁZNYOLCVANÖT EGY FORRÓ nyári napján, néhány hónappal
Szergej tizenharmadik születésnapja előtt, Alekszej Orlov, a kozák, visszatért. Ivanov
igazgató alig titkolt elégedettséggel a hangjában bejelentette, hogy hosszas tárgyalás után
sikerült meggyőznie a magasabb hatóságokat, hogy Orlovot oktatóként az iskolába irányítsák.
- Hamarosan megtapasztaljátok - folytatta Szergej bácsikája -, hogy nincs élő ember,
aki felvehetné a versenyt Alekszej Igorovics Orlovval, ha nyomkövetésről, a vadonban
túlélésről, lovaglásról vagy harcról van szó. A saját szememmel láttam, ahogy egy vágtató ló
hátán áll, átugrik egy faágra, majd könnyedén vissza a ló nyergébe. Alekszej Orlov még
Borogyinov kiképzőt is alaposan próbára tenné, ha közelharcra kerülne sor köztük.
Szergej Borogyinov oktatóra pillantott, aki megvakarta kopasz fejét, és bólintott.
Mint kiderült, Orlovot a bácsikája nem alaptalanul magasztalta az egekig. Az
elkövetkező hetekben Alekszejnek, a kozáknak - a kadétok csak így hívták maguk között -
alkalma nyílt megmutatni kivételes képességeit. Szergej azon kapta magát, hogy úgy néz fel
új mesterükre, mint valaha a bácsikájára. Csodálta önbizalmat sugárzó, mégis könnyed járását
és barátságos modorát - semmi felesleges fennhéjázás, pózolás és fenyegetés; elég volt, hogy
a kozák tudja magáról, halálos erő lakik benne.
Szergej úgy érezte, mintha hosszú, mély álomból ébredt volna. Azon kapta magát,
hogy nemcsak tanulni akar Alekszej Orlovtól; olyanná akar válni, mint ő. Katonának lenni
egyszeriben férfiasnak és romantikusnak tűnt - olyannak, mint az apja.
Szergej már korábban is hallotta az idősebb kadétokat a nőkről beszélni: azon
viccelődtek, hogyan csinál kisbabát egy férfi és egy nő. Ez a téma, amelyre régebben ügyet
sem vetett, most megigézte. Abban mindenki egyetértett, hogy ahhoz, hogy egy férfi elnyerje
egy nő szívét, képesnek kell lennie arra, hogy megvédje őt más, alsóbbrendű emberektől: el
kell tudnia kergetni a brigantikat, és védelmet kell nyújtania a gyengébbeknek. Egyszóval,
olyannak kell lennie, mint Alekszej, a deltás, barna, hullámos hajú, gondosan nyírt szakállú
kozák, akinek felderült az arca, amikor mosolygott.
Orlov egyetlen testi hibája - egy kardvágás által hagyott forradás a nyakán - csak még
megnyerőbbé tette a személyiségét. A fiúknak azt mondta, a sebhely mindig emlékezteti rá,
milyen fontos a gyakorlás, és a balszerencsés eset óta még állhatatosabban, még nagyobb
erőbedobással edzi magát. Soha többé nem érte vágás.
Alekszej, a kozák, a többi oktatótól eltérően, kedvesen és tisztelettel bánt Szergejjel és
a társaival. Azt mondta, egy nap a leggyengébb növendékek is túltesznek majd rajta, és ezzel
elültette a hitet az ifjakban, hogy semmi sem lehetetlen.
- Amikor odakinn vagyunk az erdőben - mondta nekik -, a keresztnevemen hívhattok,
mintha bajtársak és barátok lennénk. De keményen meg kell dolgoznotok azért, hogy méltók
legyetek erre a barátságra.
Szergej bármire hajlandó lett volna érte.

28
 Később megtudta, hogy Alekszej egy kis faluban nőtt fel, a doni kozákok között.
Amikor az apját megölték egy csatában, Alekszej megfogadta, hogy kétszer annyit fog edzeni.
Megértette a halál valóságát, és ennek tudatától, valamint a vágytól vezérelve, hogy méltó
legyen apja nevéhez, elérte, hogy bekerüljön a cárt testőrcég elitalakulatába.
- Oroszhon legkiválóbb katonái lesztek - mondta az ifjaknak, akik itták minden szavát
-, és nyomot hagytok a világban.
Senki sem kételkedett a szavában.
- Egy igazi harcos - tette hozzá a kozák - csak akkor mér halálos csapást, ha az
elkerülhetetlen, és ha csak teheti, óvja az életet, a sajátját is beleértve. Mi haszna csatában
legyőzni az ellent, ha aztán az emberrel végez az éhség vagy a hideg? Napóleont és a katonáit
nem pusztán az orosz sereg, hanem az orosz tél győzte le. Ezen én nem csak azt mutatom meg
nektek, hogyan öljetek, hanem azt is, hogyan maradjatok életben, amikor senki másra nem
számíthattok, csak magatokra és a természet szűkös javaira. Viszont tudni valamit és
képesnek lenni arra, hogy megtegyétek, amit kell, nem ugyanaz - erre hamarosan ti is rá
fogtok jönni.
AZ ÉVEKKEL KORÁBBAN a nagyapjával tett erdei kirándulás óta most először
újjáéledt Szergejben a vadon szeretete. Folyton a hegyeket bámulta a távolban, és sóvárgott,
hogy útra kelhessen. Minden erejét beleadta a gyakorlásba az osztálytermi órákon, a birkózó-
és lovaglóedzéseken, az úszó- és vívóleckéken és a lógyakorlatokon - de a túlélőtábor vált a
szenvedélyévé.
A kadétok álcázott menedéket építettek maguknak fenyő-ágakból, és megtanulták,
hogyan fogjanak maguknak halat, és hogyan cserkésszenek be vagy ejtsenek csapdába
vadakat. Alekszej megmutatta nekik, miről ismerhetik fel az ehető növényeket - ő „a
természet patikájának" hívta őket és miről a mérgezőket, miként kerülhetik el a vadon más
veszélyes teremtményeit, medvéket, kígyókat és rovarokat, és megtanította őket
alkalmazkodni mindenféle terephez és időjáráshoz.
- Mi, akik a szabad ég alatt élünk, nem keressük a nélkülözést és a megpróbáltatásokat
- magyarázta nekik. - Abban sem leljük örömünket, ha a hideg földön kell aludnunk, vagy
szükségtelenül nélkülöznünk kell a kényelmet. Ésszel és ügyességgel azonban lágyabbá
tehetjük a természet szúrós ölét.
Egyik reggel, mielőtt folytatták volna a kiképzést a vadonban, Alekszej fel-alá járkált
az áhítattal figyelő kadétok előtt, és széles mozdulatokkal magyarázott nekik:
- Mi, kozákok, jámbor és békés emberek vagyunk, de ha felingerelnek minket,
félelmetessé válunk. Amikor felolvasnak a szentírásból, félig kivonjuk a kardunkat, hogy
megmutassuk: készen állunk megvédeni a hitünket és a hazát. Számtalan legenda él arról,
hogy a kozákok szinte természetfeletti lovasok és harcosok. Képesek vagyunk utánozni a
különféle állatok járását és hangját; a farkas üvöltését, a bagoly huhogását, a vércse vijjogását,
hogy jelezzünk a honfitársainknak De ez nem varázslat, hanem a kitartó gyakorlás
eredménye.
A fiatalabb fiúk kérlelték, hogy tartson bemutatót, ő pedig ráállt. Olyan élethűen
utánozta az állatokat, hogy a fiatal kadétok is mind elkezdtek vonyítani, és ki tudja még,
milyen állathangokat kiadni. Alekszej, hogy folytatni tudja a mondandóját, mímelt
megrökönyödéssel felkiáltott:
- Állj, állj! Nem halljátok magatokat? Olyanok vagytok, mint egy birkanyáj párzási
időszakban!

29
 Ahogy várható volt, a fiúk erre hisztérikus kacagásban tőnek ki, amit egyeden másik
oktató sem tűn volna el - de Alekszejt éppen ezért szerették. Ám hamar elcsendesedtek - még
a fiatalabbak is —, mert vágytak rá, hogy még többet tanuljanak tőle.
- A kozákok senkinek nem hajolnak meg, csak a cárnak. Szembesültünk az
ellenségeivel, de azon túl a magunk törvénye szerint élünk. Nem engedjük meg a katonáknak,
hogy letartóztassák azokat a szökött jobbágyokat, akiket befogadtunk magunk közé,
miközben kíméletlenül leszámolunk a fosztogatókkal, és a Kínai Nagy Falhoz hasonló élő
falat alkotunk, amely; ha kell, gyorsabban mozog bármely ellenségnél, és megvédi
Oroszország Anyácskánk végtelen határait.
- A katonák nem parancsolhatják mega kozákoknak, hogy kiadják a jobbágyokat? -
kérdezte az egyik fiatalabb legény.
- Egy kozáknak semmilyen katona nem „parancsol” - felelte Alekszej. - Bárki másnál
hatékonyabb harcosok vagyunk, bármilyen időben és terepen: befagyott folyón, hóborította
erdőben, forró sztyeppén; mindenféle támadóval, harcmodorral és fegyverrel szemben. A
legjobbak közületek megtanulhatnak majd tőlem néhány fogást.
Szergej elmosolyodott, ahogy észrevette, hogy a kisebbek közül néhányan kihúzzák
magukat ültükben, hogy magasabbnak és fegyelmezettebbnek látszódjanak a társaiknál. Aztán
Alekszej ismét beterelte őket az erdőbe. Az ifjabbak közül néhányan játéknak fogták fel az
egészet, és bogyókkal dobálták egymást ahelyett, hogy figyeltek volna. Ügy tűnt, Alekszej
ügyet sem vet a bohóckodásukra, amíg hirtelen meg nem állt, és d nem hallgatott. Akkor
halkan ennyit mondott:
- Azok, akik figyelnek, életben maradnak. A kadétok megdermedtek, ő pedig
hozzátette:
- Ha túlélőkiképzés közben bármelyikőtök eltéved vagy megsérül — vagy meghal,
ami bizony szintén megeshet -, az az ő hibája lesz. De az én kudarcom is... úgyhogy
vigyázzatok magatokra!
Többé senki nem bohóckodott.
Alekszej, a kozák miatt Szergej immár büszkén tekintett az apja örökségére és
származására. A kozák erényei még Dimitrij Zakoljev kelletlen elismerését is kivívták.
Zakoljevről sok rosszat lehetett mondani, de a legtöbb kadétnál kétségtelenül keményebben
hajtott, még ha önző célok vezérelték is. Ha a kozák egyszer-egyszer elismerően biccentett
Zakoljev felé, Szergejt elöntötte a féltékenység, és még jobban igyekezett, hogy kivívja
Alekszej tiszteletét.
Ahogy teltek-múltak a hetek és hónapok, Szergej egyre többször nyert birkózásban,
még idősebb fiúk ellen is. Ezen felül megtanult puskával és pisztollyal lőni lovaglás közben -
miközben az iskola melletti mezőn gyakorolt, legyőzhetetlen kozáknak képzelte magát. Olyan
gyorsan nőtt, hogy alig kapott nagyobb méretű ruhát, máris szűknek érezte. Az egyenruha
többé nem lötyögött rajta; karja-lába, mellkasa új erőtől duzzadt.
MIUTÁN BETÖLTÖTTE A TIZENHÁRMAT, egy hideg reggelen Szergej véletlenül
meghallotta, ahogy Danyilov hadnagy az egyik idősebb kadéttal beszél. A zsidó szóra
felkapta a fejét, és fülelni kezdett, így elcsípett még néhány szót: „Konsztantyin
Pobjegyonoszcev, a cár prokurátora, kihirdette... a zsidók egyharmadát kényszerítették, hogy
áttérjen, egyharmadukat száműzték... a többit legyilkolták... pogrom... kozákok” Egyre
sötétebb idők jártak a zsidókra - a nagyapja megjósolta, hogy így lesz.

30
 Péntek délután, amikor a túlélőgyakorlat véget ért, és Szergejnek sikerült egy ritka
magányos pillanatában elcsípnie Orlov oktatót, megkérdezte tőle, nem bánná-e, ha vele
tartana a főkapuhoz vezető visszaúton. Alekszej elmosolyodott, és bólintott, ami erőt adott
Szergejnek, hogy összeszedje a bátorságát, és feltegye a kérdést, ami a szívét nyomta:
- A kozákok megölik a zsidókat?
Alekszej szótlanul baktatott tovább, és Szergej attól félt, mestere azt fogja firtatni,
hogy miért érdeklődik ennyire a zsidók iránt. Ehelyett azt mondta:
- A bácsikád mesélt nekem rólad ezt-azt. Szergej. Megértem az aggodalmadat. De
hogy válaszoljak a kérdésedre... Ha úgy teszed fel, hogy előfordult-e, hogy kozákok zsidókat
öltek... azt kell mondjam, hogy igen. A kozákok szorosan kötődnek a cárhoz és az
anyaszentegyházhoz. A zsidók szokásait furcsának találjuk, de szabad és toleráns nép
vagyunk. Azok, akik úgy gyötrik, zaklatják, fosztogatják és űzik a zsidókat, mint az állatokat,
nem kozákok, hanem nacionalisták, akik gyűlölnek minden kívülállót. Egy igazi kozákban
van tisztesség, Szergej. Oroszhon ellenségei ellen harcolunk - jámbor embereket nem
mészárolunk le akkor sem, ha mások, mint mi.
Egy pillanatig habozott, de aztán folytatta:
- Ugyanakkor... még a kozákok között is vannak hitvány emberek, akik
megerőszakolják a nőket egy csata után, és aljas módon viselkednek. Kétségtelen, hogy a
zsidókkal szemben egyre többen erőszakoskodnak: dühös parasztok, a titkosszolgálat - az
Ohrana emberei, sőt még katonák is, a cár parancsára. Néhány kozák is akadhat, aki zsidók
házaira tör rá. Szégyenletes dolog.
NEM SOKKAL az Alekszejjel folytatott beszélgetés után, két óra között, Szergej
éppen arcot mosott a latrináknál, amikor elviharzott mellette Zakoljev, és odavetette neki:
- Nocsak. Csak nem Szergej, a Jóságos?
Szergej meglepődött. Hát így hívja őt Zakoljev? Ezt gondolja róla? Mit feleljen? Ha
úgy tesz, mintha meg sem hallotta volna a megjegyzést, megbánja. Ezért aztán vállat vont, és
azt morogta:
- Nem mindig olyan jóságos.
Azzal kifordult a mosdóból, amilyen gyorsan csak tudott.
Szergej nem kívánt harcba bonyolódni Zakoljevvel - végtére is, négy évvel idősebb
volt nála, és ugyanolyan elszántan edzett, mint ő -, de arra gondolt: „Alekszej, a kozák, nem
hagyná, hogy egy kötekedő alak uralkodjon felette, ezért én sem fogom.”
Attól fogva figyelni kezdte Zakoljevet a kézitusa-gyakorlatok során, és igyekezett
felfedezni az idősebb fiú gyenge pontjait. Meg sem fordult a fejében, hogy Zakoljev is figyeli
őt.
Néhány nappal később Orlov oktató összehívta a kadétokat, és azt mondta nekik:
- Holnap reggel napkeltekor elindultok egy hétnapos túlélőpróbára. Párokban vágtok
neki: egy felső- és egy alsóéves kadét.
Azzal utasította az idősebb kadétokat, hogy válasszanak maguknak párt az ifjabbak
közül.
Zakoljev Szergejt választotta. A „túlélőpróba” kifejezés ezzel új értelmet nyert a
számára.
.7.

31
 Másnap hajnalban Orlov oktató elmagyarázta, mi lesz a feladatuk:
- Most, hogy már ismeritek a túlélés módszereit, a társatokkal együtt nekivágtok az
erdőnek, és megkeresitek a térképen jelzett eldugott helyet, ahol letáboroztok, távol a
többiektől. Minden párnak együtt kell működnie, hogy életben maradjon. Most pedig le a
ruhával!
A kadétok nem voltak biztosak benne, hogy jól hallották. 1887 késő áprilisa volt, és
bár a hó már olvadásnak indult, itt-ott még hófoltok tarkították a tájat, és a csípős fagy
megmaradt, különösen hajnalban.
- Az alsótok maradhat - mondta Alekszej -, de mezítláb kell járnotok, hogy
megtanuljátok, milyen fontos a lábbeli. Ebből mindenki kap egyet-egyet - folytatta, és minden
kadétnak kiosztott egy tokba helyezett vadászkést, valamint páronként egy apró katonai ásót.
- Elvárom, hogy mához egy hétre mindegyikőtök visszatérjen ide délig; mégpedig
kipihenten, jóllakottan, jó egészségben, a maga által készített lábbeliben és ruhában. Van
kérdés?
Miközben levetkőzött, Szergej lopva Andrejre pillantott, aki aggódva nézett vissza rá.
Szergej tudta, mire gondol: hét nap Zakoljevvel?
Igyekeznie kellett, hogy lépést tartson az idősebb kadéttal, aki már fogta is az ásót és a
térképet, és nekivágott az erdős domboknak.
Négy órával később, egy apró csermelyt követve az erdővel sűrűn benőtt dombok
között, elérték a számukra kijelölt helyet - legalábbis Szergej így gondolta, mivel Zakoljev
nem vesződött azzal, hogy megmutassa neki a térképet. Jó helynek tűnt. Apró tisztás, úgy
húsz-huszonöt szazseny távolságra a pataktól, márpedig a patak halat, és ami éppoly fontos, a
vízhez vezető vadcsapásokat jelentett. Egy kiugró sziklafal szűkös barlangot formált felettük,
ami szerény menedéket nyújthatott nekik — a többit majd megépítik maguk.
Szergej szemügyre vette a hidegtől elkékült, elgémberedett, máris felhólyagzott
lábfejét, és már éppen készülődött volna, hogy nyersanyagot keressen, amiből mindenféle
csapdát készíthetnek, amikor Zakoljev kiadta az első parancsát:
- Rakj tüzet!
Így aztán Szergej száraz mohát és apró gallyakat gyűjtött gyújtósnak, majd a kését
különféle kövekhez ütögetve meg-próbált szikrát pattintani, kevés sikerrel. Ezért aztán fából
tűzsodrót készített, dörzsölni kezdte, és gyengéden fújta a súrlódástól felizzó faforgácsokat,
amíg tüzet nem sikerült csiholnia. Tovább tartott, mint gondolta, de a fa végül felforrósodott,
füstölni kezdett, majd izzó parázzsá alakult. Most már nem csak a lábát, hanem a kezét is
hólyagok borították, de Szergejt valami ősi izgalom járta át, amikor a gallyak lángra kaptak. A
gyakorlatokon már gyújtott tüzet így, de ez most valódi volt. Az életük múlott rajta.
Közben, ahogy Szergej észrevette, Zakoljev ágakat és köveket gyűjtött, valamint
csomós rostokat, amikből hurkokat sodorhattak a csapdák számára. Miután rádobott néhány
vastagabb ágat a tűzre, majd az ásóval nagyobb rönköket hasított le egy kidőlt fáról, azokat is
a tábortűzre helyezte, Szergej odaballagott Zakoljevhez, hogy segítsen neki megépíteni a
csapdákat.
- Szerezz magadnak anyagot! - mordult rá Zakoljev. - Ez az én csapdáimhoz lesz!
Szóval így állunk. Szergejnek több esze volt annál, mintsem hogy a pattogó tűzre
mutatva azzal vágjon vissza, hogy „jó, akkor az meg az én tüzem!”

32
 Inkább gyorsan bevetette magát az erdő sűrűjébe, hogy nyersanyagot keressen, amiből
saját csapdákat készíthet. Igyekeznie kellett, mén a nap egyre hosszabb árnyékokat vetett, de
végül üggyel-bajjal sikerült összeraknia és felállítania hét csapdát néhány alkalmasnak látszó
helyen, feljebb a patak és a vadcsapások mentén, szélirány ellenében a táborhelyüktől. Két
csapóhálót helyezett ki a halaknak, hurkokat és dorongcsapdákat készített, és ahol hajlékony
facsemeték nőnek a patakparton, két rugós csapdát is felállított, mindegyiket gondosan
álcázva.
Mire visszaért a táborhelyre, az alkony fagyos széllökéseket hozott északról.
Fogvacogva csapkodni kezdte magát, és ugrándozott, hogy felmelegedjen. Zakoljev közben
elkészült a nyírfaágakból és leveles vesszőkből épített, a tűz mellen a domboldalnak
támaszkodó primitív menedékkel. Csak egy ember számára volt benne hely.
A tűz már alig pislákolt, ezért Szergej hozott még néhány fahasábot, és rátett egyet a
rakásra, amit Zakoljev kisajátított, majd további gallyakat és rönköket gyűjtőn, és tüzet rakott
magának is. A tűz fényénél sikerült összesodort fenyőágakból hevenyészen hajlékot
készítenie a közelben egy másik gránit-kiszögellés alá. Éppen csak elkészült vele, amikor
szitálni kezdett az eső. A felhők takaróként borultak a tájra, így az éjszaka fagymentes maradt.
Reszketve, elázva és az alsónadrágjától eltekintve mezítelenül, Szergej befúrta magát a
fenyőágakból rakott rétegek közé, és addig forgolódott, amíg melegebb testhelyzetet nem
sikerült felvennie. Zakoljev összekucorodott alakja, amelyet halványan megvilágított a saját
tüze parazsának fénye, elárulta, hogy ő is ugyanígy tett.
Szergej álmatlanul feküdt egy darabig; túlságosan fázott ahhoz, hogy elaludjon, jobb
híján az eső kopogását hallgatta. A hideg és a gyomrát mardosó éhség ellenére az elégedettség
hulláma járta át: csapdákat állított fel, tüzet csiholt, menedéket épített. Nem esett baja, és -
legalábbis egyelőre - életben volt. Reggel majd megvizsgálja a csapdákat, és kiderül, mit hoz
a holnap. A gondolatok végül átadták a helyüket a halálos kimerültségnek, és Szergej álomba
zuhant.
AMIKOR SZERGEJ kinyitotta a szemét, a lehelete látszott a fagyos reggeli
levegőben. Kimászott a fenyőágakból eszkábált ágyából, abban reménykedve, hogy odakint
napfény várja, de még túl korán volt hozzá. Nem akarta felébreszteni Zakoljevet, így mintha
tojásokon lépkedne, sebektől sajgó lábbal a patakhoz tipegett, kortyolt belőle, majd jeges vizet
loccsantott az arcára, a mellkasára és a vállaira. Kezével lelökdöste magáról a vizet,
körbecsapkodta a testét, és helybenfutásba kezdett, amit addig folytatott, amíg a teste át nem
melegedett. Ekkor visszatért a táborba, fogta a kését, és elindult felfelé a patak mentén.
Bár szemmagasságban megjelölte a fákat a csapdái mellen, nem találta az első hurkot.
Eszébe jutott, mit mondott nekik Alekszej: „A vadon kemény leckéket ad, és nemigen tűri, ha
hibáztok."
„Miért is nem figyeltem jobban?" - korholta magát Szergej. Visszafordult az
ösvényen, és a másodikként kihelyezett csapdára már sikerült rábukkannia. Üres volt, de a
közelben, az ösvény mentén elrejtett rugós csapdában egy kimerült menyétre lelt, amely ott
fityegett a levegőben, és egyre erőtlenebből küzdött, óvatosan közelített hozzá, de ahogy
kinyúlt, hogy megragadja az állatot, a menyét mély hangon morogni kezdett, egy hirtelen
mozdulattal megkarmolta a fiú kezét, és megpróbálta megharapni.
Szergejben állati ösztönök szabadultak el: tarkón ragadta a menyétet, és olyan erővel
nyisszantotta el a torkát, hogy kis híján levágta a fejét - a vágás alig kerülte el a fiú csuklóját.
Az állat rúgott még néhányat, ahogy a vér szétspriccelt a nyakából, aztán élettelenül
elernyedt.

33
 Bár hevesen vert a szíve, és egész testében remegett, Szergejnek volt annyi
lélekjelenléte, hogy kibogozza, és ne elvágja a hurkot - később még szüksége lehet rá.
Remélte, hogy az ölés idővel könnyebb lesz. „De miért kellene - ébredt rá - hogy az ölés
könnyű legyen? Van jogom elvenni egy élőlény életét?” „Nem - döntötte el -, csak hatalmam,
hogy megtegyem.” Azt tette, amit ilyen körülmények között tennie kellett. Nem haragudott az
állatra, ami csak védeni próbálta magát, ő is csak azért ölt, hogy életben maradjon. Hálát adott
a menyétnek az életéért, amellyel megmentette Szergejét. A fiú megfogadta, hogy nem fogja
elpocsékolni.
Amikor megölte a menyétet, maga mögött hagyta gyermekkora egy részét. Ráébredt,
hogy az ő élete is véget érhet egy szempillantás alatt. Ennek semmi köze nem volt ahhoz,
hogy mi igazságos - csak a szerencséhez. Persze, ha körültekintő, és használja a tudását és
ügyességét, talán javíthatja az esélyeit. Ez volt az első igazi leckéje a vadonban. Miközben
nesztelen léptekkel a kővetkező csapda felé tartott, Szergej azon tűnődött, vajon milyen
csapdák várnak majd őrá élete során.
A harmadik csapda üresen és érintetlenül állt, akárcsak a negyedik és ötödik. A
hatodik azonban elkapott egy mókust, amellyel Szergej olyan gyorsan és könyörületesen -
egyetlen kőcsapással - végzett, ahogy csak tudott. A többi csapda üres volt, az utolsó
kivételével, amelyben a fiú egy megtermett nyúlra bukkant. Ez már több napra elegendő
élelmet jelentett - és egy pár új cipőt.
A menyét karma által ejtett vágás lüktetni kezdett a kezén, ezért erőteljesen megrázta a
karját, hogy ismét eleredjen a vér, és kitisztuljon a seb, majd a patakból vett iszappal
átdörzsölte és kiöblítette a nem túl mély vágást. Végül pedig rávizelt - Alekszej, a kozák, úgy
tartotta, hogy a friss vizelet védelmet nyújt a fertőzésekkel szemben.
Miután Szergej néhány indával összekötözte a zsákmányolt állatokat, visszaállította az
utolsó csapdát is, és visszafordult a táborhely felé. Nem számított rá, hogy másnap reggelig
további zsákmány akadna horogra, de úgy döntött, hogy késő délután még egyszer megnézi a
csapdákat. Sosem lehet tudni.
A vadászat felébresztette az ösztöneit, és kiélesítette minden érzékét. Hallotta, ahogy
esővíz csöpög a feje felett rügyező ágakról, és madár dalol a messzeségben. Miközben a tábor
felé tartott, a szemei magukba itták az erdő minden árnyalatát és mintázatát. Amikor visszaért,
egy mogorva Zakoljevet talált, aki éppen a zsákmányát nyúzta - egyetlen szál mókust, amiből
épphogy kitelt egy kurta étkezés és egy fél pár lábbeli.
Szergej tudta, hogy nem sok jóra számíthat, ha Zakoljev meglátja őt a három állattal,
de nemigen tudta volna elrejteni őket. Ezért inkább hanyagul odasétált Zakoljevhez, ledobta
mellé a saját mókusát, majd a menyétet és a nyulat, és diplomatikusan azt mondta:
- Ezeket a többi csapdánk fogta.
Zakoljev a fogást bámulta, de csak ennyit fűzött hozzá:
- Szergej, a Jóságos megint megcsinálta - azzal folytatta a mókus bőrének lenyúzását.
Szergej legjobb tudása szerint felaprította a tetemeket. Mocskos munka volt, és
tapasztalatlansága sem tette könnyebbé; a gyakorlatok során csupán egyetlen nyulat és egy
őzet segített feltrancsírozni.
Kora délutánra kiakasztották a csíkokra vagdalt hússzeleteket a közeli fák között
kihúzott indákra, és nekiláttak hajlékony vesszőkből ácsolt vázra feszíteni a lenyúzott
gereznákat. A menyét irhája nem volt elég nagy ahhoz, hogy befedje Szergej vállát, de
kezdetnek megtette. A saját mókusáról lenyúzott bőrt Szergej átnyújtotta Zakoljevnek, és így
szólt:

34
 - Tessék, a másik cipőhöz.
Az idősebb fiú minden teketória nélkül elvette a bőrt, de szóra sem méltatta a gesztust.
Amikor végeztek, szeleteket sütöttek a nyúlhúsból - majd' két napja most ettek először.
Miután jóllakott, Szergej további vesszőket és fenyőágakat hozott magának, hogy megerősítse
az előző este sebtében összetákolt menedékét.
Amikor leszállt az éj, Szergej és Zakoljev lekucorodtak a saját tüzük mellé. Egész nap
egyikük sem szólt többet pár szónál. Szergej a kigyúló csillagokat nézte, ahogy elszórt
jégkristályokként csillognak a bársonyos égen. Fehér füst szállt fel, ahogy felizzott a parázs,
majd eloszlott az éj sötétjében. Szergej Zakoljevre pillantott, aki a gondolataiba mélyedve
bámulta az előtte lobogó lángokat, majd bebújt a takaróként szolgáló védelmező fenyőágak
közé. Mielőtt álomba merült volna, azon tűnődött: Vajon Zakoljev miért ót választotta?
MÁSNAP REGGEL Szergej egy szétzúzott mókust talált az egyik dorongcsapdájában,
a patak melletti hurokban — ugyanabban, amelyik a menyétet is elkapta - pedig egy cobolyt.
Most nem próbálkozott azzal, hogy megragadja a sziszegő, morgó állatot, inkább bunkósbottá
alakított egy súlyos faágat, és elkábította vele a nyusztot, mielőtt kioltotta volna az életét.
Mielőtt visszatért volna a táborba, a csapóhálókat is ellenőrizte, és két halat talált
bennük.
Zakoljev csapdáiba csak egy újabb mókus és egy ágrólszakadt külsejű borz akadt -
irhabundának se túl jó, enni még kevésbé. Amikor Zakoljev meglátta Szergej zsákmányát,
elkerekedett a szeme, de nem szólt semmit.
Szergej félszegen letette a két halat, a mókust és a cobolyt egy lapos kőre.
- Szerencsém volt - mondta. - Jóllakhatunk.
Miután az éhségüket elverték, Szergej felfedezőútra indult, csak hogy minél messzebb
legyen barátságtalan útitársától. Körülbelül két órát töltött azzal, hogy alaposan körbejárja a
tábort, halat keressen a vízfolyásokban, és megismerkedjen a környékkel. Már éppen készült
visszatérni, amikor a távolból meghallotta egy őz patájának dobogó hangját. Megdermedt,
várt, és tovább fülelt. Csend... újabb patadobbanások... majd ismét csend. A szél Szergej felé
fújt, ezért kevésbé volt valószínű, hogy az állat megérzi a szagát. A fiú lekuporodott, és
lassan, nesztelenül elindult a hang irányába.
Néhány perccel később meglátta az őzet. Hatalmas bak volt: néhány lábnyira tőle, a
fák takarásában majszolta a zsenge fűszálakat, és sűrűn fel-felpillantott, miközben pár
másodpercenként előre-hátra forgatta a nagy füleit. Szergej mozdulatlanná dermedt, az őz
pedig még néhány lépést tett felé. A fiú ekkor jött rá, hogy pont az őzcsapáson áll, ami a
patakhoz vezet.
Őrült gondolata támadt: el akarta ejteni az őzet. Nem volt rá idő, hogy visszamenjen,
és segítségül hívja Zakoljevet. Cselekednie kellett, különben elszalasztja az esélyt. Ez az állat
egymaga kielégítheti minden étel- és ruhaszükségletüket Ősi ösztöntől hajtva, Szergej lassan
felkapaszkodott egy fára közvetlenül az őzcsapás mellett, és amikor elért egy pontosan a
csapás fölé kinyúló vastag ágat, elhelyezkedett, és várt. Már nem látta az őzet, de kész volt
addig várakozni, amíg csak kell, remélve, hogy az állat előbb-utóbb elhalad alatta.
Úgy tizenöt perccel később fel is tűnt az őz, és éppen Szergej rejtekhelye alatt állt meg
egy újabb fűcsomó kedvéért. „Most vagy soha” — gondolta a fiú, és visszafojtott lélegzettel,
a kését szorosan markolva levetette magát az ágról.
Tompa puffanással landolt, egyenesen az őz hátán, az egyik karját szorosan az állat
nyaka köré fonva. Ahogy az őz vadul rúgkapálni kezdett, Szergej lenyúlt, és két gyors

35
vágással elmetszette a torkát. Amint a pánikba esett őzből dőlni kezdett a vér, az állat végső
kétségbeesésében újult erővel kezdte dobálni magát. Szergej ráébredt, hogy ha leesik róla, az
állat nagy eséllyel felnyársalja őt az agancsával, mielőtt kivérezne. Nem várta meg, hogy ez
bekövetkezzen: a vadász könyörületességével közvetlenül az állat mellső lába fölé célzott, és
mélyen az őzbak oldalába döfte a kését, a bordáin keresztül egyenesen a szívébe.
Az őz összeesett, és nem mozdult többé.
Miközben ott állt, erősen zihálva, még mindig kalapáló szívvel, Szergej egyszerre
érzett mámoros büszkeséget, és gyászolta e nagyszerű vad halálát. A táborhoz vezető
visszaúton eszébe jutott valami, amit Alekszej, a kozák mondott: „A vadonban magadnak is
vaddá kell válnod.”
Vértől csatakosan, levegő után kapkodva kilépett a tisztásra, és elmondta Zakoljevnek,
mit tett. Zakoljev hitetlenkedve hallgatta a történetet, de követte Szergejt a csapáson. míg el
nem értek oda, ahol a büszke állat élettelen teste feküdt.
Szergej látta, hogy Zakoljev arcán a döbbenet dühvé változik. Az idősebb fiú előhúzta
kését, és nekilátott kibelezni az őzet.
- Mire vársz? - ripakodott Szergejre. - Ne csak állj ott. Tedd magad hasznossá!
A belsőségeket nagyrészt meghagyták a dögevőknek, majd hordágyat készítettek, és a
táborhelyre vonszoltak a tetemet. Lement a nap, mire feldarabolták az állatot. kifeszítették a
bőrét, és csíkokra vágták a húsát. Az őzbak olyan nagy volt. hogy elegendő élelmet biztosított
nekik erdei tartózkodásuk egész hátralevő részére, ráadásul a többi - főként Szergej fogta —
állattal együtt immár mindenük megvolt ahhoz, hogy nyúl szőrme bélésű lábbelit és
szarvasbőr inget-nadrágot varrjanak maguknak. Szergejnek még egy cobolyprém sapka is
jutott.
Sötétedés előtt Szergej lemosta a vért a lábáról és csupasz mellkasáról, majd
begyalogolt az erdőbe, és leszerelte a csapdáit. Nem volt értelme több állatot megölni.
UTOLSÓ KÉT NAPJUK jórészt azzal telt, hogy merev őzbőr nadrágot és inget
készítettek maguknak. Az irhát néhány órára ázni hagyták a patakban, mielőtt lekaparták
volna róla a szőrt és a húst, majd átmosták néhányszor, hogy eltávolítsanak róla minden
zsiradékot. Nem tudták rendesen kicserzeni, mivel só vagy mész nem állt rendelkezésre;
ehelyett az őz agyvelejével, majd hamuval dörzsölték át a bőrt, ahogy Alekszej tanította
nekik.
Végül szíjakat - keskeny csíkokat - hasítottak a bőrből, hogy összefűzzék velük a
nadrágok és ingek darabjait, és amikor elkészültek, úgy festettek, mint az igazi prémvadászok.
Az utolsó nap gyorsan elrepült. Zakoljev csak akkor szólt Szergejhez, ha feltétlenül szükségét
érezte; akkor is kurtán vagy gorombán. Végül az idősebb kadét fújtatva becsörtetett az erdőbe,
és magára hagyta Szergejt.
Egy órával alkonyat előtt Szergejnek úgy tűnt, egy állat üvöltését hallja a távolból.
Fülelt egy pillanatig, majd vissza-fordult, hogy tüzet rakjon. Aztán ismét meghallotta a
hangot. Zakoljev volt az, és az ő nevét ordította. Futásnak eredt a hang irányába, és immár
tisztán kivehetően hallotta, ahogy Zakoljev azt üvölti: „Ivanov!”
Egy csúszós, meredek töltés alján talált rá Zakoljevre a patak partján. A meredély
annyira csúszott a mohától, hogy kis híján Szergej is elveszítette az egyensúlyát. Az egyre
tompább fényben éppen csak ki tudta venni, ahogy Zakoljev küszködik, hogy kiszabadítsa a
bokáját, ami beszorult két szikla közé.

36
 - Ne csak állj ott, te ostoba! Hozz egy ágat! Gyorsan! - vicsorgott rá őrjöngve
Zakoljev, mintha Szergej miatt került volna ilyen helyzetbe.
A kése ugyan kéznél volt, de Szergejnek nem jutott eszébe, hogy magával hozza a
katonai ásót, amit fejszeként is lehetett használni.
- Mindjárt visszajövök! - kiáltotta oda, és amilyen gyorsan csak tudón, visszarohant a
táborhelyre az egyre mélyülő homályban. A táborból visszatérve kiszúrt egy masszív, egyenes
ágat, ami alkalmasnak tűnt emelőnek, és csapásokat mért rá az ásóval, míg végül sikerült
leválasztania a törzsről.
Mire Szergej visszaért, Zakoljev olyannyira rekedtre üvöltözte magát a dühtől, hogy
már alig jön ki hang a torkán. Ennél nagyobb szégyen nem létezhetett a számára, és Szergej
tudta ezt. Nem elég, hogy csapdázásban túltett Zakoljeven, hogy elkapta és megölte a
hatalmas őzet, Szergej, a Jóságos most még a segítségére is siet - és talán az életét menti meg.
Szergej tisztában volt vele, hogy megjósolhatatlan, mi fog történni, ha sikerül
kiszabadítania Zakoljevet, de abban biztos volt. hogy nem számíthat szerény köszönetre vagy
kézfogásra. Csábítást érzett, hogy otthagyja a fiút, de erőt vett magán.
Miután Szergejnek sikerült a súlyos ágat az egyik kő alá dugnia, nem tartott sokáig,
hogy annyira megmozdítsa a követ, hogy Zakoljev ki tudja húzni a lábát. A bokája csúnyán
megsérült, de nem tört el. Szergej óvakodott attól, hogy további segítséget ajánljon fel neki;
ehelyett szótlanul átnyújtotta a vastag ágat, hogy rátámaszkodhasson, és magára hagyta.
Ahogy a táborhely felé ballagott, ijesztő gondolat fészkelte be magát az agyába:
érezte, hogy azzal, hogy megmentette Dimitrij Zakoljevet, életre szóló ellenséget szerzett
magának.
AMIKOR ZAKOLJEV visszaért a táborhelyre, Szergej serényen nekilátott, hogy
újabb ágakkal erősítse meg a menedékét. Attól félt, hogy elég egyeden szó vagy pillantás, és
Zakoljev dühöngő őrültté változik. Amúgy sem ártott még néhány ág a menedék tetejére, mert
a sűrű felhők esővel fenyegettek, és Szergej nyugodtan szeretett volna aludni az erdőben
töltött utolsó éjszakájukon.
Akkor még nem sejtette, hogy alvásban nemigen lesz része.
Valamikor az éjszaka közepén, miután álomba szenderült, Szergej villámok távoli
fényére, majd mennydörgés eget-földet rázó robajára riadt. A szeme hirtelen tágra nyílt, és
baljós előérzet kerítene a hatalmába. Veszélyt szimatolt. Amikor aztán újra lecsapott a villám,
egy ember felsőtestét és lábait vélte kivenni a menedék bejárata élőn. Alig észrevehetően arra
fordította a fejét, szinte dermedten a félelemtől. A következő villámlás fényénél egy pillanatra
meglátta Zakoljevet, ahogy mellette guggol, és lefelé bámul. Kés volt a kezében. Szergej úgy
érezte, eljött éne a halál.
A fény egy szempillantás alatt kihunyt. Szergejnek elakadt a lélegzete, és egy hang
sem jött ki a torkán, csak bámult bele a sötétségbe. Aztán újra fény villant, de az alak eltűnt.
Lehet, hogy csak álmodra? Képzelődött volna? Nem tudhatta biztosan. Visszadőlt a
fenyőágyra, apró kortyokban nyelve a levegőt, miközben a felhőszakadás folytatódon, majd
az égzengés lassan elhalkult a távolban, órákig feküdt éberen, ugrásra készen bármilyen
hangra, ami megtöri az eső kopogását...
Amikor legközelebb felriadt, már hajnalodon. Túlélte az éjszakát. Gyorsan felült, hogy
Zakoljev után kémleljen, de az békésen aludt a saját menedéke alatt.
Miközben Szergej lebontotta a menedéket, és szétszórta a tűz maradékát, Zakoljev is
felkelt, majd fogta a kését és az ásót, és szó nélkül kisétált a táborból.

37
 Később, amikor magányosan baktaton visszafelé a sziklás, erdőborította tájon, Szergej
elgondolkodott, mit is tanult az elmúlt hét nap során. Most már tudta, hogy Alekszejhez és
másokhoz hasonlóan ő is képes életben maradni a vadonban.
Délre visszaért a találkozóhelyre, ahogy Alekszej Orlov parancsolta. Nem telt bele sok
idő, és a próbának eredetileg nekivágó harminckét kadét többsége megérkezett. Valamivel
távolabb Szergej felfedezte Zakoljevet, aki egy csapat félig meztelen fiatalabb kadét között
állt, és amikor észrevette őt, felé mutatott, és mondott valamit a fiúknak. Mindnyájan
felnevettek.
Ügyet sem vetve rájuk, Szergej Andrejt kereste a szemével. Kíváncsi volt rá, hogy
boldogult, de a barátja még nem tért vissza. Amikor visszafordult Zakoljevhez és a
csodáiéihoz, néhányan kacarászni kezdtek. Az egyik merészebb kadét valószínűleg azért,
hogy bálványa kedvére tegyen - gúnyosan odakiáltott neki:
- Nahát! Csak nem visszataláltál?
Szergej visszabámult rá, de csak találgatni tudott, miket mondhatott nekik Zakoljev.
Ahogy a fiúk odébbálltak, az egyikük még visszaszólt:
- Még szerencse, hogy Dimitrij neked adott néhány bőrdarabot, különben te is olyan
pucér lennél, mint a többi szerencséden!
Azzal gyorsított a léptein, hogy utolérje a vezérét.
Végül Szergej észrevette a kimerült, de boldognak tűnő Andrejt, ahogy idősebb
társával felé tart. Kezdetleges, hosszú inget varrtak maguknak, de nadrágot már nem sikerült,
és a lábukat is csak vastag indákkal a sarkukhoz szíjazott bőrdarabokba bugyolálták. Szergej
végignézett a félig csupasz kadétokon, akik kivétel nélkül szedett-vetett ruhákat aggattak
magukra nyúl, coboly, cickány, borz, róka és mókus bőréből, és újonnan nyert büszkeséggel
elmosolyodott.
Szergej ifjú életének ez volt az egyik legkimerítőbb élménye, és csak remélni tudta,
hogy soha többé nem kell egyedül maradnia Dimitrij Zakoljev társaságában.
.8.
A TÚLÉLŐPRÓBA HETÉT követen az iskolai munka visszatért a megszokott
kerékvágásba, de Szergej tisztában volt vele, hogy nem csak a lelke, de teste is mélyreható
változásokon megy át. A tükörben immár egy izmos fiatalembert látott, akinek szőr serkent a
hóna alatt és a teste más részein. Egyre többször gondolt a nőkre - a testükre és titokzatos
lényükre, zavart vágyakozással.
Most már észrevette a felnőttek hibáit és képmutatását is. Borogyinov arról prédikált,
milyen fontos a kemény edzés és a test megacélozása, míg ő hónapról hónapra egyre hájasabb
lett. Kalisnyikov pedig az osztályteremben az asztala fölé hajolva adta elő dörgedelmes
szónoklatait az igazmondás szentségéről, miközben hazugságokat terjesztett a zsidókról.
Szergej élete kuszábbnak és bonyolultabbnak tűnt, mint valaha. Ismét felötlött benne,
milyen lenne itthagyni ezt a helyet, és otthonra lelni valahol, hozzá hasonló emberek között.
Arra vágyott, hogy szabad legyen, egy olyan világban, ahol kevés szabadság létezett - a
vadont kivéve. De a tetteknek még a természetben megvoltak a maga szigorú szabályai és
következményei. Kérdések özöne tombolt a fejében. Korábban nemigen gondolt a jövőre, de
most alig volt más, ami foglalkoztatta volna.
Mivel az igazgató megengedte, Szergej egyre gyakrabban kereste fel a bácsikája
könyvtárát. Vlagyimir Ivanovnak figyelemre méltó gyűjteménye volt, és Szergej mindenféle

38
könyvet elolvasott a vallásfilozófiai és hadtudományi könyvektől olyan ókori görög
filozófusok műveiig, mint Platón, aki Szókratész és más bölcsek és államférfiak éteréről és
tanításairól mesélt.
Szergej rövidesen meghökkentő felfedezést tett: bizonyos szavak olyan gondolatok és
kérdések hatalmas tárházát nyitották meg benne, amelyek korábban meg nem fordultak a
fejében. Mi az élet célja? Mikor élünk Istennek tetsző életet? Az emberek eredendően
erényesek vagy önzők? Néha be kellett csuknia a könyvet, amit a kezében tartott, hogy
behunyja a szemét, és a kezébe temesse az arcát, úgy zakatolt a szíve az izgatottságról - nem
pusztán az olvasott szavak, hanem a kapu miatt, amelyet kitártak. Olyan volt, mintha
elméjében ismeretlen földeken járna.
Aztán 1887 nyarának végén elérkezett Szergej tizenötödik születésnapja. Az
édesanyjára gondolt aznap, mint minden születésnapján és számtalan más alkalommal Az
inge alatt megigazította a nyakán a láncot, amelyen a medál lógott, szinte minden nap viselte,
vállalva a kockázatot azért a szerény boldogságért, amit adott neki ezen a helyen, ahol oly
kevés ölömben volt része. Sötétedés után - vagy a napi edzés és a hideg vízben való
megmártózás előtt - aztán újra a matracába rejtette a medált.
AZ ÉV DECEMBERÉBEN Ivanov igazgató egyszer csak megjelent az iskolaudvaron,
reggeli torna közben. Ritka alkalom volt: az elmúlt hónapokban Szergej alig látta a bácsi
kijár, ezt a tartózkodó, zárkózott önben, aki jobban szeretett a színfalak mögött maradni. Az
igazgató jelenléte így önmagában jelentőséggel ruházta fél a pillanatot, amikor minden
bevezetés vagy magyarázat nélkül annyit mondott:
- Aki hallja a nevét, lépjen előre!
Azzal olvasni kezdte a neveket a kezében tartott listáról: néhány idősebb növendékét,
majd Szergejét és pár vele egykorú fiúét - köztük Andrejét - az igyekvőbbek közül. Szergej a
többiekkel együtt előrelépett, és azon töprengett, vajon miért választották ki őket. Végül a
bácsikája felolvasta az utolsó nevet a listáról:
- Dimitrij Zakoljev kadét!
Az igazgató ezután bejelentene:
- Tizenkettőtöket különleges kiképzésre és szolgálatra választottunk ki: elitkatonákká
nevelünk titeket, akik egy nap felvételt nyerhetnek a cár személyes testőrségébe. Gratulálok!
Ennél bátorítóbb szavakat még egyikük sem hallott az igazgatótól.
Szergej a szeme sarkából látta, hogy egyesek szája büszke mosolyra görbül, és örült
neki, hogy Andrejt is mosolyogni látja. Neki azonban nem volt oka örömre. Az, hogy
kiválasztották, csak annyit jelentett, hogy az élete ismét meg fog változni, mások akarata
szerint. És ami még rosszabb: gyakrabban fogja látni Zakoljevet.
Miután Ivanov igazgató a kiválasztott tizenkét fiút kivéve mindenkit elbocsátott,
lassan fel-alá kezdett járkálni előttük. A szavait gondosan megválogatva beszélt, mintha olyan
titkokat árulna el, amiket csak az ő fülük hallhat.
- Eddig azt tanultátok meg - mondta -, amit minden katonanövendéknek el kell
sajátítania: a birkózás, az ökölvívás, a lovaglás, az úszás, a fegyverhasználat, a haditaktika és
a vadonban való túlélés alapjait. A többiek folytatják az alapkiképzést, hogy finomítsák ezen
készségeiket, az elit testőrség azonban elitkiképzést igényel.
Egy pillanatra megállt, és elhallgatott, majd folytatta:

39
 - Hosszú idővel megváltónk, Krisztus születése előtt, görög kalmárok kereskedtek a
Fekete-tenger partján élő törzsekkel.
Ahogy tel teltek-múltak az évszázadok, a szarmatákat lerohanták a germán gótok, akik
aztán behódoltak az Ázsiából érkező hunoknak, őket pedig legyőzték a török avarok.
Ezerkétszáz évvel ezelőtt a vikingek örököseit leigázták a keleti szláv népek, és letelepedtek a
földön, amit ma Ukrajnának, a Kijevi Rusz otthonának hívnak. Ezek a népek, akik
száznegyven különböző nyelvet és nyelvjárást beszéltek, és szent eskü és áldozat, vér, veríték
és küszködés által emelkedtek fel, teremtették meg a világ legnagyobb országát, amelyet lakói
Rogyinának, Oroszország Anyácskának hívnak...
A beszéd élénken megragadt Szergej emlékezetében. Nem csak azért, mert a bácsikája
ritkán szólalt meg, hanem azért is, mert észrevette, hogy az igazgató egy pillanatra szünetet
tart, hogy letörölje a könnyeket, amelyek a szemébe gyűltek, amikor Rogyinát említette - a
földet, amit annyira szeretett. Majd gyorsan összeszedte magát, és folytatta:
- Történelme során Oroszország népeinek - nem csak a kozákoknak és a katonáknak,
hanem a földműveseknek, a kalmároknak és mindenkinek, akit hadba hívtak, folyton
betolakodókkal kellett hadakoznia, északról, délről, keletről, nyugatról. Harcoltunk kopár
sztyeppén, befagyott folyókon, süppedős mocsárban és sűrű erdőben. Mindenféle ellenséggel
meg kellett küzdenünk, így rákényszerültünk, hogy változatos harcmodort alakítsunk ki.
Elitkatonákként természetesebb és halálosabb módját fogjátok megtanulni a harcnak, mint
bármi, amivel eddig találkoztatok.
Az igazgató ezután Alekszej Orlovot szólította, a kozák pedig előlépett. Ekkor Ivanov
igazgató ismét a tizenkét fiúhoz fordult, és azt mondta:
- Kérek egy önként jelentkezőt!
Anatolij Kamarov, az egyik idősebb kadét, mellesleg az iskola birkózóbajnoka,
előrelépett.
- Kérlek, támadd meg Orlov oktatót! - intett neki Ivanov igazgató jóindulatú
mozdulattal.
Kamarov kadét a hátát begörbítve körözni kezdett Alekszej körül, aki csak
mosolygott, és nyugodtan állt egy helyben, még arra sem véve a faradságot, hogy egyenesen a
kadétra nézzen. Amikor a fiú úgy vélte, kedvező alkalmat lát, egy egyenes rúgással
előrelendült.
Alekszej alig észrevehető mozdulatot tett, és a fiú, egyensúlyából hirtelen kibillentve,
esetlenül a földre huppant. A kadétok mintha nem is harcost, hanem varázslót figyeltek volna.
A mutatványt megismételték még párszor, majd a bácsikája megköszönte Kamarovnak a
bátorságát, illetve Alekszejnek a bemutatót.
- A cárnak sok hű katonája van - fordult ismét a kadétokhoz - de azoknak, akik a
személyét védelmezik, és különleges feladatokat teljesítenek, képesnek kell lenniük arra, hogy
felülkerekedjenek akár a legjobb katonákon is. Kiképzésetek során ezért testeteket-lelketeket
pattanásig feszítjük, sőt néha azon is túl. Bárki, aki nem vállalja a megmérettetést,
méltósággal távozhat. Aki az alapkiképzést szeretné folytatni, lépjen előre, és
hozzájárulásunkkal büszkén állhat be a hivatásos közkatonák bátor sorába.
Az igazgató várt, de senki sem mozdult.
- Közkatonának lenni nem szégyen - ismételte meg. - Bölcs az, aki ismeri a korlátait,
és bátor, aki nyíltan bevallja.
Szergej mereven állt, akárcsak a többiek.

40
 - Nos, legyen - mondta a bácsikája. - A parancs azonnali hatályú: a közkadétok
Borogyinov oktatóval folytatják a kiképzést; az elitcsapat pedig Alekszej Orlov felügyelete
alatt.
MÁSNAP KEZDETÉT VETTE az elitkiképzés. Amint a kadétok két egyenes sorban
felálltak, Alekszej ismertette velük a kozákok törvényét:
- A barátod élete fontosabb a tiédnél. Az életed kockáztatása árán is köteles vagy a
bajtársad segítségére sietni, és megvédeni a Cárt és az Anyaszentegyházat.
Szünetet tartott, hogy mindenki megemészthesse a hajlottakat, és Szergej úgy érezte,
messze eddigi világa felett, a felhők között lebeg. A hangulat azonban hirtelen megváltozott,
amikor Orlov oktató így folytatta:
- Most mindnyájatoknak át kell esnie a beavatáson. Kegyetlennek tűnhet, de számos
hasznos célt szolgál. Sérülést és fájdalmat fogtok elszenvedni. Mindegyikőtök választhat,
hogy késsel ejtsünk rajta mély vágást, vagy a karjára mérjünk kalapácsütést olyan erővel,
hogy eltörhet a csontja.
- Te leszel az első, Ivanov kadét - közölte Orlov aztán a többiek következnek.
Szergej előrelépett, de habozott, mielőtt megszólalt volna. Vajon az előtte álló két
fájdalmas lehetőség közül melyik a jobb, és melyik a rosszabb?
- Nos - kérdezte a kozák nyugodt és türelmes, de ellentmondást nem tűrő hangon -,
melyik legyen?
Szergej még egy pillanatig töprengett, aztán kibökte:
- A pengét választom.
Alekszej egy szempillantás alatt - de minden élvezet vagy rosszakarat nélkül -
felhasította a karját. A fiú nem érezte azonnal a fájdalmat, csak döbbenten nézte, ahogy a
karján szétnyílik a bőr, és felfedi az alatta levő vékony, fehér zsírréteget. Aztán a sebet
elöntötte a vér, és mélyen lüktető fájdalom áradt szét a testében, ahogy a vér végigfolyt a
karján, és lecsöpögött a földre.
- Ti ketten - intett Alekszej két idősebb kadétnak - egyikőtök összevarrja Ivanov kadét
sebét, a másik pedig bekötözi, ahogy a harcmezőn tenné. Jó munkát végezzetek - hamarosan
rátok is sor kerül.
Azzal a közelben álló asztalra mutatott, amelyen különféle kötszerek, sínek és egyéb
orvosi eszközök hevertek. Az elsősegélyt Galina, az öreg nővér felügyelte, aki a fájdalmat
tompítandó két kupica vodkát itatott meg Szergejjel. Szergej felhajtotta őket, és rögtön kívánt
volna egy harmadikkal, de nem volt bátorsága kérni.
A nővér hintőport szón a tátongó sebbe, és fogta a karját, amíg vigyázó szemei előtt az
egyik idősebb fiú ügyetlenül összeöltötte a bőrt egy görbe tűvel. Szergej elfordította a fejét, és
a fogait összeszorítva próbált nem felnyögni vagy üvölteni, ahogy a tű újra meg újra
átlyukasztotta a bőrét.
A lüktető fajdalom egyre erősebb lett, és a fiú minden tűszúrásra összerezzent, de
tartotta magár, miközben Jegyevnyij kadét szorosra húzta a vékony fonalat, hogy összezárja a
seb széleit. Néhány véget nem érőnek tűnő perc után Szergej sebére kötés került, és az éles
fajdalom tompa sajgássá szelídült.
- Bátor fiú vagy - dicsérte meg Galina nővér, de ő alig hallotta, mert a figyelmét a pár
lépésre tőlük folytatódó próba kötötte le. Szergej azonban már legalább túl volt a
legrosszabbon.

41
 Minden kadét borzongva, mégis megigézve bámult, amikor a következő fiú — miután
látta Szergejt vérezni — a kalapácsot választotta. Felordított, ahogy Alekszej lesújtott rá a
pöröllyel, majd nyöszörögni kezdett, de nem ájult el. Mindnyájan hallottak egy reccsenést, de
nem tudták megállapítani, hogy a csont eltört-e. A kadét levegő után kapkodva, nagy
fájdalmak közepette az asztalhoz sétált, két társa pedig sínbe rakta a karját, miközben a
többiek figyeltek.
Így folytatódott a próba: voltak, akik a kés, és voltak, akik a kalapács mellett
döntöttek. Andrej nem bírta a vér látványát, ezért az utóbbi mellett döntött. Felüvöltött, de az
ütés után összeszedte magát. Zakoljev a kést választotta, és arcizma sem rándult a vágásra.
Sőt, egész idő alatt mosolygott.
Az egyik kadét nem vállalta a próbát, ezért Alekszej szertartásos udvariassággal
megkérte, hogy térjen vissza Borogyinov csoportjához. Végül csak tizenegy fájdalomtól
meggyötört növendék maradt az orvosi asztal mellett. Többségük felhajtotta a vodkát, és
Szergejhez hasonlóan szívesen kért volna még egyet.
Miután mindenki sorra került, Alekszej összehívta őket, és olyan tisztelettel és
ünnepélyességgel szólt hozzájuk, mintha egy tátongó szakadékon ugrottak volna át, ami
elválasztja őket a többi kadéttól.
- Van, amit a puszta szavak nem képesek megtanítani. Mindnyájan sebet kaptatok,
ahogy ez harc közben gyakran megesik. A sebek begyógyulnak majd, de addig is tanuljatok a
testetektől. Ösztökéljétek magatokat gyors gyógyulásra, és végezzétek a feladatotokat, nem
törődve a sérüléseitekkel, ahogy egy csatában is tennetek kellene.
- Ez nem volt derűs feladat - folytatta és én nem szeretek fajdalmai okozni, de szükség
volt rá. Most megtapasztaltatok valamit abból a fajdalomból, amit katonákként az ellenségre
fogtok mérni, ha szükséges. Ez a harc rút valósága. Jegyezzétek meg jól: jobb tíz harcost
megsebesíteni, mint egyet megölni. Ezt nem csak azért mondom, mert a sebesülteket ápolni
kell, és lelassítják az ellenséget - vannak magasztosabb okai is. A sebesült katona
meggyógyul, és visszatérhet a családjához, a halál azonban visszavonhatatlan, így az ellenség
élete nagyrészt a ti lelkiismereteteken múlik. Ezért csak akkor öljetek, ha nincs mis út. Most
pedig menjetek vissza a szobáitokba, és a következő óráig gondolkodjatok azon, amit most
mondtam.
Minden kadét kapott egy nadrágot, amelynek a szárán vörös csík futott végig, mint a
tisztekén. Ahogy a tizenegy fiú visszasétált a hálókörletébe - mindenki a maga-maga
barakkjába -, Szergej egyfajta bajtársiasságot kezdett érezni, amit a közösen átélt fájdalmas
lecke köteléke formált köztük. Csak Zakoljev ment egyedül, a többiek előtt.
Az egyik idősebb kadét vakmerően elcsent egy üveg vodkát az egyik oktatótól, majd
hőstettével eldicsekedve, a bizalom jeleként megosztotta azt a többiekkel. Körbeadták az
üveget, és Szergej berúgott, rosszul lett, és hányt. Később aztán ismét megkívánta az italt, de
a vodka addigra elfogyott. Hirtelen eszébe jutott az apja, aki halálra itta magát, és azon
tűnődött, vajon neki is a vérében van-e az ivás.
A sebe pár hét alatt begyógyult, de forradás maradt utána, örök emlékeztetőül a napra,
amikor bekerült a legkiválóbbak közé.
Nem sokkal később különleges egységüknek hét napot kellett étel nélkül kibírnia, úgy,
hogy az utolsó két napban vizet sem kaptak. Orlov oktató szerint a gyakorlat egyszerre több
célt szolgált:

42
 - Először is - magyarázta -, legyőzitek az ösztönös félelmet az éhezéstől, így ha egy
csatában elvágnak titeket a seregtől, nem fog számítani nektek, hogy van-e mit ennetek.
Másodszor, az alkalmankénti böjtölés megtisztítja a testet, és erősíri a szervezetet.
- Harmadszor - suttogta az egyik kadét -, ha nem kapunk ételt, az iskola pénzt takarít
meg.
Néhányan visszafojtott hangon kuncogtak, de az első nap végére már senki nem
nevetett. Mindnyájuk gyomrát mardosta az éhség, és a második napon sem érezték magukat
jobban, amikor egy újabb kadét dőlt ki, és így tízen maradtak. A próbatétel során még többet
és még keményebben kellett edzeniük, mint máskor, és az étel hiánya nem volt mentség a
lazsálásra.
A hét nap alatt Szergej és a többiek hol halálosan kimerültnek, hol könnyednek és
erőtől duzzadónak érezték magukat. Az utolsó két nap, amikor vizet sem kaptak, volt a
legnehezebb. A böjtöt tisztító szertartással fejezték be, ami olyan volt, mintha másodszor is
megkeresztelték volna őket.
- Ahhoz, hogy mindenkinél jobbak legyetek - emlékeztette őket Alekszej -,
mindenkinél jobban kell igyekeznetek. Egy nap talán katonából igazi harcos válik belőletek,
mint a háromszáz spártai Skiritai, akik három napon át védték a Thermopülai-szorost
háromszázezer perzsa betolakodó ellen.
- Mi lett a sorsuk? - kérdezte az egyik fiú.
- Mind meghaltak - felelte a kozák.
.9.
SZERGEJ ÚGY ÉREZTE, az egész világ felgyorsult - a gondolatai, a vágyai, teste-
lelke. Átköltözött a férfiak hálókörletébe, ahol az immár tizenkilenc éves Zakoljev volt az
egyik rangidős. Közben Szergej kiképzése folytatódott Alekszej irányítása alatt megtanult
tűzfegyverekkel bánni, és elsajátította az álcázás, a hadigyógyászat, a téli túlélés és a
közelharc fortélyait.
Néhány héttel később az elitkiképző bejelentette:
- Ma a fojtófogásokat és a belőlük való szabadulást fogjuk gyakorolni. Amikor a
társatok megpróbál megfojtani titeket, tegyetek meg minden tőletek telhetőt, hogy
kiszabaduljatok, de anélkül, hogy komoly sérülést okoznátok a társatoknak. Próbálkozzatok
különféle módszerekkel. Derítsétek ki, mi az, ami működik, és mi az, ami nem. Amikor a
gyakorlótársatokat szorongatjátok, ő nem lesz képes beszélni, ezért a kezével a lábát
csapkodva fog jelezni, ha azt kéri, hogy rögtön oldjátok fél a fojtófogást. Máskülönben
elájulhat - sőt, ha túl sokáig szorítjátok, akár meg is ölhetitek. Ezért ha a társatok jelez, semmi
szín alatt ne szorítsátok tovább a nyakát!
A nap végéhez közeledve Zakoljev egyszercsak Szergejt választotta
gyakorlópartnernek. Abban a pillanatban, ahogy Zakoljev karja a nyaka köré kulcsolódott,
Szergejből kiszorult a szusz: se lélegezni, se beszélni nem tudott. Ahogy a fiú fokozta a
fojtást, Szergej úgy érezte, szétdurran a feje, és csillagokat látott. Páni félelem lett úrrá rajta,
ahogy kezdte beszippantani a sötétség örvénye, ezért rácsapott a combjára - egyszer, majd
még egyszer.
Zakoljev végre elengedte a nyakát, és Szergej ülő helyzetben, Félig öntudatlanul a
földre rogyott. Felnézve látta, hogy Zakoljev a nyakát bámulja.
- Mi az ott? - tudakolta követelőzőén az idősebb fiú.

43
 - Se-semmi - dadogta Szergej, átkozva magát, amiért megfeledkezett róla, hogy a
kiképzés előtt levegye a medált. Ezért az óvatlan pillanatért most komoly árat fizethet.
- Mutasd! - vetette oda hanyagul a másik.
Zakoljev úgy tudott dolgokat kérni, hogy oktalannak, sőt egyenesen esztelennek tűnt
nemet mondani neki. Szergej már gépiesen nyúlt is a medálért, amikor felocsúdott:
- Nem - mondta. - Ez személyes dolog.
Zakoljev megvonta a vállát, és elsétált, hogy folytassa a gyakorlást egy másik kadéttal.
Rövid zárszó után Alekszej véget vetett az órának, és távozott. A kadétok kivonultak
az edzőteremből; csak néhányan maradtak ott gyakorolni. Égve a vágytól, hogy néhány percet
egyedül lehessen, Szergej is készült, hogy kövesse távozó társait, amikor közvetlenül a háta
mögül meghallotta Zakoljev rideg hangját:
- Most már megmutathatod a kis kincsedet.
Szergej rögtön tudta, hogy Zakoljev nem csak látni szeretné a medált: birtokolni
akarta.
- Ahogy mondtam, ez személyes dolog. És azt akarom, hogy így is maradjon.
Ahogy Szergej megfordult, hogy távozzon, Zakoljev jobb karja ismét a nyaka köré
fonódott, míg a másikkal megtámasztotta a fejét. A fiú küzdött, hogy legyűrje a pánikot, hogy
lélegzethez jusson, de nem kapott levegőt. Semmit sem érzett, csak a fejét szétrepesztő
nyomást. A növekvő homályon át még látta, hogy a közelben birkózó kadétok kíváncsian
feléjük pillantanak, de azt hitték, ők is csak gyakorolnak, így aztán mintha mi sem történt
volna, folytatták a birkózást. Az ő küzdelmük azonban valódi volt - Zakoljev akár meg is
ölhette.
Mielőtt teljesen ráborult volna a sötétség, Szergej előtt felvillant egy kép: a saját
élettelen testét látta kiterítve a padlón. Aztán minden fekete lett.
MIRE MAGÁHOZ TÉRT, Zakoljev eltűnt - akárcsak a medál. Attól a perctől kezdve
Szergejnek csak egy gondolat járt az agyában: vissza kell szereznie a medált. Nem hagyhatja,
hogy Zakoljev ellopja az egyetlen kézzelfogható tárgyat, ami a szüleihez köti.
Néhány napig nem volt közös órája Zakoljevvel, ezért maga próbálta felkutatni: a
felsőévesek barakkjában, az udvaron és az osztálytermek mögött, ahol Zakoljev inni és
dohányozni szokott - de sehol nem találta. Megszállottságát a figyelme sínylette meg. Semmi
másra nem tudott gondolni, csak arra, hogy visszaszerezze, ami az övé.
Három nappal később végre szemtől szembe került Zakoljevvel és nekirontott:
- Add vissza! - rivallt rá dühtől fortyogva.
Néhányan szinten korán érkeztek, és látván a kibontakozó drámát, most körülállták
őket.
- Mit adjak vissza? - kérdezett vissza Zakoljev teljes nyugalommal. Szemmel láthatóan
szórakoztatta a dolog.
- Tudod te azt jól.
Zakoljev arcára kiült az a gyűlöletes mosoly,
- Ó! Arra a kislányoknak való bizsura gondolsz, amit a nyakadban hordasz?
- Add ide.. de rögtön! Vicsorgott rá Szergej.

44
 - Mondtam már, hogy nincs nálam!
- Hazudsz!
Zakoljev úgy fürkészte, mintha egy érdekes bogár lenne. Ámulatba ejtette, hogy
Szergej, a Jóságos, aki négy évvel fiatalabb nála, elég őrült ahhoz, hogy bármit követeljen
rajta. Ettől függetlenül, persze, a fiúnak bűnhődnie kell.
Szergej rúgása váratlanul érte. A térde megroggyant, de hagyta, hogy engedjen az
erőnek, és a testet kicsavarva elkapta Szergej lábát, hogy a földre kényszerítse. A
tagbaszakadt fiú ráült Szergej mellkasára, és módszeresen püfölni kezdte az arcát.
Szergej védekezően maga elé tartotta a kezet, hogy kivédje a záporozó ütéseket, és
egyszer vissza is ütött. Aztán az ujjait dárdaként használva belenyomta Zakoljev szemébe,
amivel alaposan felbőszítette az idősebb fiút.
Ekkor feltűnt a színen Borogyinov, és amilyen gyorsan csak tudta, szétválasztotta
őket, de addigra Zakoljev eltörte az orrát, kilazította néhány fogát, és megrepesztette az
arccsontját, ezért Szergejt a gyengélkedőre vittek.
Másnapra Szergej szeme úgy feldagadt, hogy csak résnyire tudta kinyitni. Ahogy
kikukucskált rajta. Andrejt látta térdelni az ágya mellett. Barátja izgatottan suttogva számolt
be neki a fejleményektől.
- Zakoljevnek monoklija van, és sántikál. Bátor dolog volt, amit tettél, de ostobaság,
Szergej. Hallottam, hogy Zakoljev azt mondja néhány öreg kadétnak, hogy ha még egyszer
zaklatni merészeled, csúnya baleset érhet. De ez meg nem minden. Azt beszélik, az egyik
kadét látta, hogy Zakoljev fojtogat óra után, és elveszi tőled a medált. Az oktatók fülébe is
eljutott a dolog - tette hozzá Andrej mosolyogva. - Borogyinov megparancsolta Zakoljevnek,
hogy adja vissza a medált, de ő kitartott amellett, hogy nincs nála. Tudják, hogy valószínűleg
hazudik, de semmit sem tudnak rábizonyítani, és egyetlen kadét sem meri nyíltan megvádolni.
Mindenesetre, amíg a gyengélkedőn vagy, Zakoljevnek minden szabadidejét büntetésben kell
töltenie. Ugyanolyan büntetést kap, mint bárki más, és már mindenki tud róla. Egyesek szerint
ki fogják csapni.
Andrej jókedve elillant, az arca elkomorult.
- Azt hiszem, csúnya ellenséget szereztél magadnak. Szergej. De majd vigyázok rád.
- Én is rád - nyögte ki Szergej. Nem érzett örömöt Zakoljev büntetése miatt, vagy
elégtételt, hogy a fiú megszégyenült. Mindez csak rontott a helyzeten: most már soha nem
fogja önszántából visszaadni a medált.
SZERGEJ A NAP HÁTRALEVŐ RÉSZÉT alvással és ábrándozással töltötte. Éjjel
azonban mély álomból ébredve Alekszejt, a kozákot találta az ágya mellett, aki az árnyékban
állt, de nem az iskolai uniformisa volt rajta, hanem a kozák öltözet, amelyben Szergej először
pillantotta meg, amikor évekkel azelőtt belovagolt az udvarra, hogy hírt adjon II. Sándor cár
haláláról. Szergej egy pillanatra azt hitte, jelenést lát, de Alekszej megszólalt, és a fiú rájött,
hogy ébren van:
- Gyakorold a lélegzeted visszatartását, hogy ne akarj levegő után kapkodni. Nem a
levegő hiánya okozza az ájulást, hanem a nyomáscsökkenés, ahogy kiszalad a vér a fejedből,
tehát ha megint fojtogat valaki - suttogta lazulj el teljesen. Így nyersz húsz-harminc
másodpercet.
Alekszej tekintete elkalandozott egy percre, mintha a megfelelő szavakat keresné.

45
 - Az élet néha kemény, Szergej, ezért neked még keményebbnek kell lenned. De ne
feledd: nem mindig a kemény az erősebb. Csak idő kérdése, és a folyó lágy sodrása a
legkeményebb követ is szétmállasztja. Nincs másra szükséged, csak még egy kis időre...
- Bátor voltál, hogy szembeszálltál Dimitrij Zakoljevvel - tette hozzá. - Az apád is
bátor ember volt... jó ember, ahogy te is az leszel. Mégsem gondolom, hogy az a sorsod, hogy
katona légy.
Utolsó szavai szíven ütötték a fiút. Keserves csalódást érzett, de aztán Alekszej
rámosolygott - úgy, ahogy az ember egy barátra mosolyog. Mielőtt Szergej bármit felelhetett
volna, vagy legalább megköszönhette volna a kozáknak a hasznos tanácsokat, Alekszej Orlov
visszahúzódott az árnyékba, és eltűnt.
MÁSNAP REGGEL Andrej friss hírekkel tért vissza Szergej betegágya mellé:
- Alekszej, a kozák elment! Parancsot kapott, hogy azonnal térjen vissza a palotába, és
még hajnal előtt távozott, kiképzésünket Borogyinov oktató veszi át. Ivanov igazgató
tolmácsolta nekünk Orlov oktató jókívánságait, aztán azt mondta - remélem, jól idézem -,
szóval azt mondta: „Ilyen a katonaélet. Emberek jönnek, és ahogy jöttek, ugyanúgy el is
tűnnek. Láthatjuk bajtársainkat elesni a csatában, de mennünk kell tovább, rendületlenül.”
Aztán elbocsátott minket délutánig; így tudtam eljönni hozzád.
Andrej eltűnődött egy pillanatra.
- Tudod, szerintem az igazgatónak hiányozni fog Orlov oktató.
„Nem annyira, mint nekem” - gondolta Szergej.
.10.
EZERNYOLCSZÁZNYOLCVANNYOLC JANUÁRJÁNAK egy jéghideg reggelén
Szergejt kiengedték a gyengélkedőről. Továbbra is eltökélt szándéka volt, hogy visszaszerzi a
medált, ezért végiggondolta a lehetőségeket. Tudta, hogy egy újabb verekedés hiábavaló
lenne: ha rátámad Zakoljevre, több mint valószínű, hogy megint csak összevereti magát - de
ha szerencséje van, és Zakoljev húzza a rövidebbet, azzal sem jár jobban: Zakoljev így se, úgy
se fogja elárulni neki, hová rejtette a medált.
A legbölcsebb, amit tehetett, hogy figyel, és vár. Ahogy Alekszej mondta, bizonyos
dolgokhoz idő és türelem kell. De megfeledkezni soha nem fog róla. Szergej tisztában volt
vele, hogy félelmetes ellenséget szerzett - de Zakoljev is.
Valami azonban megváltozott az éjszaka óta, amikor Alekszej meglátogatta: a
kozákkal együtt lelkesedése egy része is tovatűnt. Egyre szenvtelenebb lett, mintha csak
szemlélője, és nem résztvevője lenne a körülötte zajló életnek.
A következő hónapokban több időt töltött egyedül, a bácsikája könyvtárának
csendjében, és olvasott, vagy az íróasztalon álló földgömböt forgatta, ujjaival kalandozva
északra, délre, keletre és nyugatra.
Nem sokkal azután, hogy megindult a tavaszi olvadás, Szergej ugyanígy a
könyvtárban üldögélt, és Szókratész dialógusait olvasgatta, amikor különös élményben volt
része. Egy kristálytiszta, eleven kép bukkant fel a semmiből az agyában - egy durva vonású,
szakállal és torzonborz göndör hajjal keretezett arc, amelyből ferde, töröttnek látszó orr
emelkedett elő. És mégis, az arc erőt és tartást sugárzott, a szemei pedig mintha villámlottak
volna.
Az arc ekkor mennydörgő hangon megszólalt:
- Nem athéni vagyok, nem görög, én a világ polgára vagyok...

46
 Szergej egy szempillantás alatt rájött, hogy a látomás nem más, mint maga Szókratész.
A jelenés csak négy szót mondott, mielőtt elenyészett volna:
- Egy új világ... nyugatra...
Aztán minden elcsendesedett, és Szergej ismét ott ült a bácsikája könyvtárában, a
Nyevszkij Katonai Iskolában. Fogalma sem volt, mi történt vele, és miért. Nem hitte, hogy
tényleg a görög filozófus szelleme látogatta meg, és szólt hozzá. Végtére is, a szavak nem
görögül hangzottak el, hanem Szergej saját nyelvén. Ugyanakkor mégiscsak jöttek
valahonnan... Milyen új világ? Merre nyugatra? Szergejnek hirtelen eszébe jutott valami, amit
Andrej mondott neki évekkel korábban, amikor megismerkedtek: „Én nem Oroszországban
születtem, hanem a tengeren túl, egy nyugatra fekvő földön, amit Amerikának hívnak.”
„Talán csak az agyam formálta meg Szókratész arcát, és idézte fel ezeket a szavakat...
De miért?”- tűnődött Szergej. Még egyszer a könyvre pillantott, újabb jelenésben
reménykedve, de hiába. Végül visszatette a polcra a könyvet, és már indulni készült, amikor
valamin megakadt a szeme - egy levél hevert félredobva a bácsikája íróasztalán. Kíváncsian
oldalra hajtotta a fejét, és belepillantott:
ÉRTESÍTÉS
Vlagyimir Boriszovics Ivanov igazgatónak, a Nyevszkij Katonai Iskolába:
Mához egy hétre helyőrségi alakulat halad el az ön iskolája mellett. Dél felé, a
Lakhatási Zónába tartanak zsidóügyben. Minden felsőéves és elit katonanövendék köteles
csatlakozni hozzájuk, hogy az elkövetkező három hónapban terepen szerezzenek gyakorlatot,
ami felkészíti őket a jövőbeli feladataikra. Emlékeztesse őket, hogy a Cár, az Anyaszentegyház
és Oroszország Anyánk nevében cselekszenek.
Vaszilij Alekszandrovics Artyemov marsall
Zsidóügyben. Szergej megborzongott ettől a szótól. Az elitcsapat tagjaként tőle is
elvárják majd, hogy ártatlan embereket zaklasson - olyanokat, mint nagyapó, mint az
Abramovics család. Ismét felrémlettek benne a kunyhó üszkös romjai és a halál bűzétől
súlyos levegő...
Nem fogja megtenni. Sem a bácsikájáért, de még magáért a cár kedvéért sem.
Szergej keresztúthoz érkezett, és tisztán látta maga előtt a helyes utat. Eljött az idő,
hogy köddé váljon az éjszakában. Szentpétervárra tart majd, és megkeresi az ajándékot, amit a
nagyapja hagyott rá. Az eltemetett kincsből talán vehet egy jegyet egy óriás gőzösre, és
elhajózhat Amerikába, ahol nem küldenek katonákat embereket ölni, csak azért, mert zsidók.
Ahogy megszületett benne a döntés, végiggondolta, mi fog történni: keresni fogják
majd, ezért gyorsan és a lehető legmesszebbre kell jutnia. És soha nem térhet vissza. Bűntudat
kezdte gyötörni, amikor eszébe jutott, hogy az apja kívánta úgy, hogy itt nevelkedjen, a
bácsikája pedig befogadta, gondoskodott róla, és fedelet tett a feje fölé - ő pedig hátat fordít
nekik. De ezt az életet már nem tudta tovább elviselni. Nem csak az apja fia volt, de az anyjáé
is, és most az ő vére hívta őt.
Szergej úgy érezte, mintha megint arra készülne, hogy levesse magát a fáról az őzbak
hátára. Nem tudta, mit hoz a jövő, de ezt a jövőt legalább ő választotta magának.
Elhatározásra jutott, és tudta, hamarosan indulnia kell - még aznap éjjel. Nem akart
azonban úgy távozni, hogy még egy levelet sem hagy a bácsikájának. Ennyivel tartozott neki.
Ezért aztán kivett egy üres papírlapot az asztalfiókból, fogott egy töltőtollat, és írni kezdett:
Kedves Ivanov igazgató!

47
 Bocsássa meg távozásom módját. Elmegyek, hogy új életet kezdjek. Magamhoz vettem
egy térképet, egy iránytűt és némi ellátmányt útravalóul.
Az ön gondoskodása alatt erősebb lettem, és sokat tanultam. Remélem, egy nap büszke
lesz majd rám. Hiszem, hogy ön derék, jószívű ember, és sajnálom, hogy nem ismerhettem
meg jobban.
Soha nem felejtem el a jóságát, és az imáimban mindig megemlékezem majd önről.
Szergej aláírta a levelet, összehajtogatta, és betette a zsebébe. Mielőtt távozott volna,
sietősen átkutatta az irodát, és meg is találta, amit keresett: egy térképet, aminek még hasznát
veheti, és egy iratszekrényben a növendékek mappáit. A mappából, amelyen az ő neve állt,
gyorsan kivette azt a néhány dokumentumot, amit benne talált, és elhagyta az irodát.
AZNAP ÉJJEL SZERGEJ RUHÁSTUL MÁSZOTT BE AZ ÁGYBA. A hátizsákjába
beletömködött minden lényegeset, amit csak össze tudott gyűjteni, köztük az iratait, vízhatlan
vászonba csomagolva. A konyhából elcsent némi szárított húst, és bedobott mellé egy
túlélőkést, valamint horgászzsineget, a több célra is használható katonai ásót, a térképet és
egy iránytűt.
Vacsora után az ebédlőcsarnokban, Szergej halkan elbúcsúzott Andrejtől és néhány
másik kadéttársától. Lefekvés előtt még odasétált a hálókörlet ablakához, és kibámult a
központi udvarra, ahol önmagát látta kisfiúként, ahogy kétségbeesetten kapaszkodik a ló
sörényébe az első lovaglóleckén.
Takarodó után alvást színlelt, amíg meg nem hallotta a többiek ismerős szuszogását.
Akkor a párnája alá csúsztatta a bácsikájának szánt levelet. Valaki hamarosan rátalál majd, és
akkor a bácsikája utána küldi a legjobb nyomkövető kadétokat, talán egy oktatót is. De nem
fognak Szergej nyomára akadni - ahhoz túl jó kiképzést kapott.
Még egyszer átismételte a szökési tervet. Először el kell surrannia az őrszemek
mellett, ami nem okozhat gondot – Szergej jól ismerte már a menetrendjüket. Az utolsó
hidegvizes megmártózás alkalmával pedig látott egy rönköt lebegni a sekélyesben...
SZERGEJ RÉMÜLTEN RIADT FEL. „Mennyi lehet az idő? Elaludtam volna?
Lecsusszant az ágyról, és felpillantott a keskeny ablakon az égre: a hold még felfelé járt a
pályáján; most ért a zenit közelébe. Felemelte a zsákját, és hangtalanul kilopózott a szobából.
Mezítláb lépkedett, árnyékként lopakodva a fal mentén, csizmáját a kezében fogva, nehogy a
lépcső nyikorogni kezdjen a lába alatt. A lépcső alján érve végigment egy hosszú folyosón,
ahol fényt látott kiszűrődni a bácsikája irodájának ajtaja alól. A folyosó végén kinyitotta a
nehéz tölgyfaajtót, és lesétált a kőlépcsőkön. Miután felvette a csizmáját, végigsietett a
mintegy ötven szazseny hosszú alagúton, ami a főépület és az udvarok alatt vezetett ferdén
lefelé, az enyhén ereszkedő talaj görbületét követve.
Az izgalomtól szaporán verő szívvel Szergej végül kilépett a tó holdfényben fürdő
partjára, és óvatosan becsukta maga mögött a nagy vasajtót. A tökéletes csend - amit csak egy
búvár madár távoli füttyögése tört meg - természetellenesen felerősítette a partot nyaldosó
hullámok hangját. Ahogy a fiú ott állt, magányosan az éjszakában, a mélabús madárdaltól
elszorult a szíve.
Szergej mély levegőt vett, és elindult arra, ahol korábban felfigyelt a vízen lebegő
farönkre. A rönk azonban nem volt sehol. A csizmája tocsogó hangokat adott ki, ahogy a
fadarabot keresve begázolt a partot borító derékmagas fű és nád közé.
A sűrűsödő ködben a sekélyesben térdelve kutatott a rönk után, míg végre meglátta -
de úgy tűnt, már túlságosan átázott ahhoz, hogy fennmaradjon a víz színén.

48
 Ekkor Szergej lépteket hallott a közelben. Még mindig kuporogva mozdulatlanná
dermedt, és kikukucskált a magas fűből. A látványra elöntötte az epe. Zakoljev volt az: a
kötekedő, a zsarnok, a tolvaj. Követte Szergejt? Vagy csak bizarr véletlenről van szó?
ZAKOLJEV, AKI SZINTÉN HÁTIZSÁKOT CIPELT, egyenesen előre bámult, úgy
fürkészve a ködöt, mintha keresne valamit - vagy valakit... Szergejnek egy pillanat alatt
döntenie kellett: meglapul, és hagyja, hogy Zakoljev elmenjen mellette, vagy feláll, és
szembenéz vele? Az első választás sokkal bölcsebbnek tűnt: így elkerülheti a harcot, és
észrevétlen maradhat, ebben az esetben azonban soha nem tudni meg, mi volt Zakoljev célja.
Amíg ő mérlegre tette kíváncsiságát a veszéllyel szemben, Zakoljev közelebb ért, és Szergej
meglátta, amint a holdfény sápadt fénye megcsillan egy láncon, ami ott lógott a fiú nyakában.
Ez mindent eldöntött: felállt, és Dimitrij Zakoljev nevét sziszegte, éppen csak annyira
hangosan, hogy az idősebb fiú meghallja.
Zakoljev odakapta a fejét, de nem tűnt meglepettnek.
- Nohát-nohát - mondta -, egy kis éjszakai séta?
Szergej mereven bámulta a kísérteties arcot, miközben fenyegetően közeledett hozzá.
- Add vissza a medált, aztán menj, ahová akarsz - felőlem akár a pokolba is!
Hangosabban beszélt, mint ahogy szerette volna, de a ködben nem volt valószínű,
hogy messzire hallatszik a hangja.
Zakoljev megrázta a fejét, mintha csalódott volna:
- A jó Szergej... hát egy verés nem volt elég?
Mindketten tudták, hogy egy verekedés felkeltené az őrök figyelmét, így hát
patthelyzetbe kerültek. Szergej agyában gondolatok cikáztak: „Mit gondolnak majd a többiek,
ha két kadét egyszerre tűnik el, ugyanazon az éjszakán? Lehet, hogy a bácsikája azt hiszi
majd, együtt szöktek el? Nem valószínű. De bármi megfordulhat a fejükben...”
Ekkor eszébe jutott a levél, amit a bácsikájának írt. „Igen, legalább az igazgató tudni
fogja...”
Mintha olvasna Szergej gondolataiban, Zakoljev előhúzott az ingzsebéből egy
összehajtott papírlapot:
- Szép levelet írtál Ivanov bácsikádnak - mondta önelégülten, és az arcára kiült a jól
ismén ocsmány vigyor. Szergej halántékán lüktetni kezdtek az erek, ahogy Zakoljev lassú
mozdulatokkal cafatokra tépte a levelet, és beleszórta a csizmájukat nyaldosó vízbe.
Szergej arckifejezését látva, Zakoljev diadalittasan folytatta:
- Tudhatnád, hogy mindenhol vannak kémeim, Ivanov! Hogy lehetsz ilyen ostoba?
„A medál - emlékeztette magát Szergej csak arra összpontosíts. A többi nem számít.”
- Add vissza a medált, és nem riasztom az őröket - mondta.
- Csak rajta! - mulatott Zakoljev. - Felőlem visíthatsz, mint a nyársra húzón malac!
- Miből gondolod, hogy nem fogok?
- Mondtam már: csak rajta!
Szergej agya kétségbeesetten kutatta a megoldást.
- Akkor tartsd meg a medált. Nekem csak a szüleim fényképe kell, Dimitrij. Add
vissza a képet, és békében válunk el.

49
 Zakoljev hallgatott, és Szergej tudta, hogy ez a válasza. Egy rúgással célba vette az
idősebb fiú törzsét, és egyenesen gyomorszájon találta Zakoljevet: hallotta, ahogy a levegő ki-
préselődik belőle, ahogy a fiú kétrét görnyedt. Ez után megpróbálta térddel fejberúgni, de
Zakoljevnek sikerült eltérítenie a rúgást, és kibillentenie Szergejt az egyensúlyából. Ekkor
Zakoljev a nyaka köré kulcsolta a karjait, és a fiú minden ösztöne azt súgta, hogy ezúttal meg
akarja ölni.
Pillanatnyi pánik futott végig rajta, de aztán kitisztult a feje, és hidegvérrel felmérte a
helyzetet. Az első ötlete az volt, hogy az állával leszorítja Zakoljev karját, és derékból
gyorsan előredőlve átdobja a fiút - de abból, ahová Zakoljev a súlypontját helyezte, világos
volt, hogy az ellenfele felkészült erre. Ezért a váratlan mellett döntött, és a fejét Zakoljev
könyökhajlata felé fordította. Ez hiba volt, Zakoljev tisztában volt vele, és teljes mértékben
kihasználta. Azt viszont nem tudta, hogy Szergejt már nem zavarja a levegő hiánya: akár két
percig is vissza tudta tartani lélegzetét. Ha most ellazul, időt nyerhet magának.
Érezte az ismerős nyomást, ahogy fokozódik a mellkasán, és fekete pöttyök kezdtek
táncolni a szeme előtt. Néhány másodpercig kétségbeesett rúgkapálást színlelt, addig nyújtva,
amíg csak tudta, majd teljesen elernyedt, mintha elvesztette volna az eszméletét. Zakoljevnek
döntenie kellett: vagy elengedi, vagy továbbra is a föld felett tartja a holttestet. Azzal, hogy
halottnak tettette magát, Szergej értékes másodperceket nyert, de csillagokat látott, és ha
Zakoljev nem engedi el hamarosan...
Zakoljev szorítása engedett, és Szergej érezte, ahogy a háta a sáros földre huppan.
Mozdulatlanul hevert, csukott szemmel, és érezte, hogy ellenfele ott áll felette, csizmás lábát
szétterpesztve a feje két oldalán. Moccanás nélkül számolta a másodperceket: egy... kettő...
három. Ekkor Szergej kirobbanó gyorsasággal, hátulról megragadta ellenfele mindkét bokáját,
ugyanakkor felhúzta a térdeit a melléig, és az egyik lábával kirúgott, egyenesen Zakoljev
ágyéka felé. Telibe talált. Zakoljevből mély hang tört elő, valahol a morgás és a nyögés
közön, és térdre rogyott, képtelenül, hogy megmozduljon.
Miközben Zakoljev a sáros földre hányt, Szergej talpra ugrott, és megragadott egy
rövid, bunkószerű, víztől elnehezült ágat. Teljes erőből meglengene, és oldalról lesújtott vele
Zakoljev koponyájára. A fiú élettelenül eldőlt, mint egy zsák, Szergej pedig ismét a feje fölé
emelte az ágat, készen rá, hogy összezúzza a rohadék fejét. Valami azonban visszatartotta.
Ösztöneivel hadakozva kényszerítene magát, hogy a földre ejtse az ágat, majd
tehetetlen dühében fogta Zakoljev zsákját, és behajította a tóba, amilyen messzire csak tudta.
A tompa csobbanás nem volt hangosabb, mintha egy kacsa szállt volna le a békés vízre.
„Zakoljev hamarosan felébred" - gondolta Szergej, így hát letérdelt, gyorsan levette a
láncot a fiú nyakából, a saját nyakába akasztotta, és fogta a hátizsákját, hogy mihamarabb
odébbálljon. Egy utolsó pillantást vetett Zakoljevre, aki az oldalára dőlve, mozdulatlanul
feküdt a földön. Szergej nem látta, hogy a mellkasa emelkedne vagy süllyedne. Ekkor hasított
belé a felismerés: lehet, hogy megölte a fiút?
Kétségkívül nagy ütést mért rá – talán túl nagyot. Még a sápadt, ködbe burkolózó
holdfényben is ki tudta venni a sötét, iszapos tócsát Zakoljev fejbőrén, és az üvegesen a
sötétbe meredő, félig nyitott szemeket. Szergej lehajolt, és az ujját az idősebb fiú torkára
helyezte. Nem érzett pulzust.
Iszonyodva hátrált a testtől. El innen, el innen, el innen, zakatolta az agya.
Visszagázolt a nádasba, és a kétségbeeséstől új erőre kapva sikerült bevonszolnia a súlyos
farönköt a vízbe. Még mindig úszott a színén. A zsákját szorosan a hátához kötözte, hassal a
rönkre feküdt lovaglóhelyzetben, és ellökte magát. A karját-lábát dermesztő hideg egy időre
minden gondolatot kisöpört az elméjéből, óvatosan egyensúlyozva lapátolni kezdett, és nem

50
hallott mást, csak a víz lágy csobbanását, ahogy távolodott a parttól, összpontosítania kellett;
elég egy pillanatnyi kihagyás, és zsákostul-mindenestül belefordul a vízbe.
Ahogy a kezével evezett, egyre vastagabb ködtakaró vette körül. Most már nem volt
őrszem, aki kiszúrhatta volna, de ő sem láthatta a partot. Ha túl messzire merészkedik a tó
belseje felé, örökre eltévedhet a jeges víz végtelenjében. Már ez a kis idő a vízben is elég volt
ahhoz, hogy ne tudja visszatartani a reszketést a hidegtől - és a szörnyűségtől, amit tett.
„Megöltem Zakoljevet. Többé nem katonaszökevény vagyok, hanem az
igazságszolgáltatás elől menekülő gonosztevő” — gondolta Szergej. Bár nem szándékosan
tette, amit tett, nem hinnének neki. Mindenki tudta, hogy elszámolnivalója van Zakoljevvel a
medál miatt.
Megfordult a fejében, hogy visszamegy és megmagyarázza… De mit is? Hogy
dezertálni készült, akárcsak Zakoljev? A levél megsemmisült. Nem volt bizonyíték, nem volt
mentség, amit a bácsikája elfogadott volna. Ami történi, megtörtént. Zakoljev halott volt, és
Szergejnek hátralevő életében együtt kellett élnie ezzel.
.11.
SZERGEJ KIS HÍJÁN BELECSÚSZOTT A JEGES VÍZBE, és ettől magához tért.
„Hagyd magad mögött a múltat!” - mondta magának. - „Csak a jelenre figyelj!” Egyre
távolodott a Nyevszkij Katonai Iskolától, és minden erejét összeszedve evezett, hogy leküzdje
a csontig hatoló hideget, ami mostanra teljesen átjárta. Mellkasa zihált az erőfeszítéstől, ahogy
kétségbeesett helyzete teljes valójában tudatosult benne.
„Még néhány perc, aztán irány a part...”
Szergej célja egy patak torkolata volt, amely az iskolától mintegy fél mérföldre keletre
ömlött a Krugloje-tóba. Úgy becsülte, már nagyjából megtette ezt a távolságot, ezért a
sekélyes felé vette az irányt, majd a parthoz érve lecsúszott a farönkről a derékig érő vízbe, és
a süppedős iszapon és tóparti nádon átgázolva kimászott a fövenyre. Bár minden ízében
reszketett, és vacogott a foga, örült, hogy ismét szilárd talajt érez a lába alatt, és megfontolt,
egyenletes léptekkel keletnek indult a kövecses part mentén, a tó fölé hajló, sűrű fák között.
Mire lépteit szaporázva néhány kőhajításnyira távolodott, a teste lassan felmelegedett,
de attól tartott, hogy a ködben elhagyta a torkolatot, ezért megállt, és fülelni kezdett.
Vízcsobogást hallott maga előtt, így aztán négy kézlábra ereszkedett, és kúszva-mászva
küzdötte magát előre a sűrű aljnövényzetben, amíg rá nem bukkant a patakra.
Belegázolt a vízbe és a sekély mederben elindult felfelé, majd délnek fordulva megtelt
vagy újabb száz lépést. Amikor elért egy sziklás részt, ahol nem látszódtak a nyomai, a
biztonság kedvéért a saját lépteiben visszagyalogolt a patakhoz, hamis ösvényt hagyva maga
mögött. Ez után folytatta az utat folyásiránnyal szemben, majd végül keletnek fordult.
Üldözőinek halvány sejtelme sem lehetett, hová tart.
Ha csak dezertőr lenne, hamarosan felhagynának a keresésével, de Zakoljev halála
mindent megváltoztatott: azt jelentette, hogy már nem mehet északra, Szentpétervárra, hiszen
az ottani hatóságokat bizonyára értesíteni fogják az esetről. Egyenlőre le kellett tennie arról,
hogy felkutatja a nagyapja kincsét, akárcsak arról, hogy felszáll egy Amerikába tartó hajóra.
Egy évig vagy kettőig, talán még tovább...
Most nem tehetett mást, mint hogy a messze délre nyúló hegyekben keressen
menedéket, hogy lerázza üldözőit, és maga mögött hagyja Dimitrij Zakoljev szellemét.
Szergej tett egy kört visszafelé, alig egy versztányira az iskolától, mielőtt megint
keletnek fordult, majd délnek az erdőn és a ligetekkel tarkított dombokon keresztül. Ahogy

51
lassan leszállt az éj, farkasüvöltést hallott a távolból, és sietős léptei futásra váltottak, amikor
a holdfény és a terep megengedte.
Valamikor hallotta, hogy Mongóliában vagy Tibetben élnek olyan emberek, akik több
száz versztányit képesek futni egyhuzamban, egyenetlen terepen, az éj sötétjében, úgy, hogy
közben a csillagos eget bámulják. Szergej szemei azonban nem felfelé tekintettek, hanem
mindig csak előre, ahogy átvágott a ködön és a sötétségen.
Remélte, hogy amikor felkel a nap, új fényben látja majd az ösvényt az erdőn át, és
vele az életét. „Hogyan történhetett mindez?" - kérdezte magától. Hét órával korábban minden
a megszokott kerékvágásban folyt, ő pedig élte az életét: elit kadétként, akit a társai és az
oktatói tisztelnek. Most pedig… „Helyest döntést hoztam, vagy életem legnagyobb hibáját
követtem el?" „Egyiket sem” - döntötte el. - Csak azt tettem, amit lennem kellett.
A másik lehetőség - a „zsidóügyi” szolgálat - elképzelhetetlen volt a számira. Csak
éppen nem úgy tervezte, hogy egy holttestet hagy maga után.
A hajtóvadászat pár órán belül megindul. Szergej még gyorsabb haladásra ösztökélte
magát, és úgy döntőn, Grúzia távoli hegyei felé veszi az irányt, több hónapnyi járóföldre
délre.
Ott biztonságra és menedékre talál majd.
ÍGY KEZDŐDÖTT Szergej utazása 1888 tavaszán. Útja kezdetben délkeletnek
vezetett a Kljazma folyó mentén. Menekülése első napjaiban a fiú gyakran hátrapillantgatott;
folyton kísértette az érzés, hogy a nyomában vannak. Minden éjszaka árnyakkal harcolt
álmában, reggelente pedig megmártózott a folyóban, hogy lemossa magáról az éjjel
verítékének utolsó nyomait is. Késő délután tábort vert: menedéket kérésén vagy épített
magának, majd vadászni, horgászni vagy gyűjtögetni indult, ahogy a szükség hozta.
Néhány héttel később, amikor Szergej elérte a nagy folyót, a Volgát, egy elhagyatott
nyírfacsónakot talált a part menti fik között. Sima alján több apró léket fedezett fel, amelyeket
mézgával töltőn ki, és hamarosan lefelé evezett a folyón.
Ahogy telt-múlt az idő, Szergej a kötöző evezőlapátok ritmusával kezdte mérni a
napokat. Az élete egybeolvadt a folyóval és a szüntelen körforgás érzésével. Melegebb
napokon fejest ugrón a hús, mély habokba, hogy megfürödjön; ilyenkor zsineget kötött a
bokájára, a másik végét pedig a csónakhoz erősítette. Miután a folyó lemosta az izzadságot a
testéről, és csillapította az égést felhólyagosodott tenyerén, Szergej visszamászott a csónakba,
és csak feküdt a napon, amíg a ladik lefelé csörgött az örökké változó tájon egyre szélesebben
kanyargó folyamon.
A napok egyre hosszabbak lettek, és a fiú válla rézvörösre bámult. Olykor alig vagy
semmit sem evett; máskor dőzsölt. A folyó mentén növő nádból kezdetleges dárdát farigcsált,
majd - hogy a hajítódárdának túl messzi nyulakat is levadászhassa - egy tiszafa hajlékony
ágából íjat, vastag nádpálcából pedig nyilakat készített, az egyik végükön fürjtollal, a másikon
olyan élesre csiszolt kővel, amely képes volt áthatolni egy állat bőrén.
Így utazott Szergej ezer mérföldet a Volgán lefelé, amíg a nyár őszbe nem fordult, és
el nem érte a Kaszpi-tengert. Onnan a hatalmas tó partját követte délnek, majd száz
mérfölddel Mahacskala alá érve fájó szívvel búcsút intett csónakocskájának, és gyalog
folytatta az utat nyugatra, a Kaukázus hegyei felé.
Miközben délnyugatnak tartott a hegyek irányába, időnként megpillantott egy-egy
sztanyicát, vagyis erődöt, ahol kozákok állomásoztak. Szergej erősen kételkedett benne, hogy
Zakoljev halálának híre ilyen messzire eljutott volna, de nem feledkezhetett meg róla, hogy ő

52
szökevény bűnöző, ezért eltökélte, hogy elkerül minden katonát. Rejtőzködni fog a
hegyekben, amíg az évszakok körforgása egyszer-kétszer - talán többször is - körbe nem ér, és
biztonságosan vissza nem térhet Szentpétervárra, ahol megkeresi majd az értékes kincset, amit
a nagyapja elásott.
Szergej csak egyszer szegte meg az önmagának tett fogadalmat; amikor
beköszöntöttek az őszi fagyok. A hulló levelek magánnyal töltötték meg a szívét, ezért
bemerészkedett egy faluba, amit szabad kozák parasztok laktak. Vágyakozva nézte a
kéményekből felszálló füstöt, amikor meglátott egy fiatal nőt, amint éppen visszatér a
kunyhójába. A nő felépillantott, bólintott, majd elmosolyodott, sóvárgást ébresztve Szergej
szívében, hogy egy közösséghez tartozzon, és otthonra leljen. Még soha nem volt nővel, de
most vágyott rá, és azon tűnődött, vajon neki is lesz-e egyszer saját családja.
HETEKIG TARTOTT, mire felkapaszkodott a hegyekbe. Tudta, hogy a fennsíkon
zord lesz a tél, de a hegyek éppen azt a magányt ígérték, amire szüksége volt.
Olyan helyet keresett, ahol huzamosabban tábort verhet, és menedékre talál az
elemekkel szemben. Késő őszre járt, mire megtalálta az ideális helyet: egy barlangot egy
lazaccal és pisztránggal teli zúgó és egy hódgát közelében. Fedelet eszkábált a barlang szája
fölé, és nyílást hagyott rajta a tűzrakóhely felett, majd a menedéket vastagon befedte
agyaggal, hogy kinn tartsa a télen tomboló szeleket és havat. Mielőtt a patakok befagytak, és a
vadak megfogyatkoztak volna, annyi zsákmányt ejtett, amennyit csak tudott, és kiszárította a
húst, hogy elraktározza. A jégbe léket vágva horgászhat is majd, így az élelemnek ki kellett
tartania a tavaszi olvadásig.
A derűsebb napokon Szergej felfedezte a környéket, és vadászott vagy csapdázott, de
többnyire összehúzta magát a barlangjában, mint egy medve, és téli álmot aludt. Amikor kint
tombolt a szélvihar, az üregben gubbasztva szőrmebundát varrt magának, valamint egy
kesztyűt, amit szőrpamacsokkal bélelt ki, hogy megóvja a kezét a fagytól. Ugyanígy tett
elnyűtt csizmájával is.
Reggelente általában havat dörzsölt meztelen testére, és tornázott, hogy megőrizze az
erejét. Aztán belebújt a prémekbe, és ismét bevackolta magát a barlangba. Hosszú, magányos
tél volt.
1889 tavasza azonban megérte a várakozást. Az alant elterülő mezőn egy medve
játszott a bocsaival, egyik este pedig, szürkület előtt, egy árnyékként lopakodó leopárdot
látott, ahogy óvatosan oldalaz a hóborította hegygerincen. Szergej ritkán beszélt hangosan,
akkor is csak azért, hogy meggyőződjön róla, hogy még megvan a hangja, de néha gyakorolta
a madarak hívó füttyögését, és éjszaka együtt üvöltött a farkasokkal.
Így teltek-múltak az évszakok, és elérkezett hegyi remetesége második éve. Ismét
beköszöntött az ősz, és egy reggel Szergej hirtelen rádöbbent, mennyire megváltozott minden
körülötte: nem járt iskolába, nem volt egy közösség tagja, nem volt népe, vallása, de még csak
kultúrája sem. Erdőlakóvá vált. Amikor megállt inni egy hegyi tavacskánál, és a fodrozódó
vízben megpillantotta saját szakállas, napégette arcát, alig ismerte fel magát. Még a szeme is
megváltozott; valahogy mélyebb lett. Tizennyolc éves volt, de az arca egy felnőtt férfié - egy
hegyi vándoré.
Valaha csak látogató volt a vadonban; most maga is a részévé vált.
EZERNYOLCSZÁZKILENCVENEGY TAVASZÁN, közel három évvel az után,
hogy útnak eredt, Szergej éppen egy keskeny szurdokon furakodott át, amelynek függőleges
falai közt alig kétölnyi széles, szűk ösvény vezetett. A felkelő nap egyenesen a szemébe
sütött, ezért hunyorogva, óvatosan lépkedett a még esővíztől csúszós köveken. A szükség

53
élesebbé tette az érzékeit, de nyilvánvalóan mégsem elég élessé: ahogy átpréselte magát egy
útjában álló hatalmas sziklán, a túloldalon a legnagyobb medvébe botlott, amit valaha látott.
A medve hátul állt neki, de a fiú jelenlétét megérezve lassan megfordult. Ahogy
szemközt találta magát vele. Szergej, amilyen gyorsan csak tudott - hátrálni kezdett, miközben
az állat beleszimatolt a levegőbe, hogy eldöntse, mit tegyen. Most kászálódott ki a téli
vackából, kipihenten és szörnyen korgó gyomorral, ezért nem az embert látta a fiúban, hanem
az ennivalót.
Szergej azt nem tudta, hogy hím vagy nőstény medve fog-e végezni vele, de ahogy az
állat két lábra állt, és fölé tornyosult, ez a kérdés jelentéktelennek tűnt. Minden egy
szempillantás alatt történt: a medve négykézlábra huppant, és Szergej felé rontott, aki lekapta
a hátizsákját, a földre hajította, és felküzdötte magát a legközelebbi sziklafal tetejére. Nem is
tudta, hogy ilyen gyorsan tud mászni - hogy egyáltalán lehetséges ilyen gyorsan mászni.
A hátizsák elhajításával értékes másodperceket nyert, és fürgesége megmentette az
életét - legalábbis egyelőre. A medve mancsaitól éppen csak biztonságos távolságban függött,
a puszta sziklafalba kapaszkodva.
A medve felnyúlt, és felé csapott pengeéles karmaival, hajszál híján elérve a fiú
reszkető csizmáit. Szergej lába annyira remegett, hogy alig bírta tartani magát.
A csalódott medve morogva járkált fel-alá, majd széttépte a hátizsákot. Beleszimatolva
ételt keresett, de nem talált, így hát fújtatva elcammogott, és eltűnt a keskeny szurdok egyik
végében. Szergej lejjebb mászott egy kicsit, hallgatózott egy darabig, aztán leugrott.
Keményen landolt, de gyorsan talpra bukfencezett, ideges pillantást vetve hátrafelé
megragadta széttépett hátizsákját, benne a késével, ásójával és más létfontosságú értékeivel,
és eliszkolt.
Tudta, hogy ha a medve visszatér, könnyedén utoléri. Ez a gondolat olyan lendületet
adott neki, hogy rohanvást nekiiramodott a hegyről levezető küzdelmes ösvénynek, és meg
sem állt késő délutánig. Akkor leült egy sziklakiszögellés alá, és szemügyre vette szakadt
hátizsákja és szőrmetakarója maradványait. Két tábortüzet rakott, és leült közéjük, hogy
felmelegedjen. Csak később, amikor újra felidézte a kis híján végzetes találkozást, értette meg
igazán, milyen közel járt az erőszakos halálhoz. Az esemény megerősítette benne - ahogy
semmilyen bölcs szó nem lett volna képes -, milyen értékes az élete, és milyen esélyt kínál.
Azon az éjjelen nyugtalanul aludt. Zaklatottan forgolódott. miközben az agya
visszajátszotta szerencsés megmenekülését a medvétől - és két medvétől, majd háromtól, akik
álmában emberi ragadozókká változtak, akik a sztyeppét járva falvakat égettek fel, majd
megjelent előtte az Abramovics család kunyhója, és hallotta az ártatlan emberek sikolyát,
ahogy a lovasok ostorral és karddal rájuk rontottak...
Ahogy a hajnal derengő fénye megvilágította az Elbrusz hófödte csúcsát, Szergej
lement a patakhoz, hogy kitisztítsa a fejét.
Nem sokkal később nekivágott a hosszú útnak északra, le a hegyekből, át Ukrajnán.
Eljött az idő, hogy visszatérjen Szentpétervárra, és megkeresse a kincset, ami elvezetheti egy
új világba, ott, a tengeren túl.
Harmadik rész
MENNY ÉS POKOL
Kezdettől fogva a szeretet volt a végzetem… és a megváltóm
SZÓKRATÉSZ NAPLÓJÁBÓL

54
 .12.
MIKÖZBEN SZERGEJ IVANOV nekivágott a hosszú útnak északra, egy egészen
másfajta ember, lopott lova nyergében ülve, oldalán kozák szablyával, másik utat választott.
Gregor Sztakoszt a bölcsek és a megszállottak bizonyossága vezette: eltökélte, hogy vezér
lesz belőle. „Egy vezér maga szabja meg a törvényeket” — mondta fennhangon, miközben
képzeletbeli beszédeket gyakorolt, ahogy átlovagolt a délorosz sztyeppén, a doni kozákok
hazáján.
A terve egyszerű volt: csatlakozik egy kozák csapathoz, majd a vezetőjük lesz.
Kisfiúként gyakran hallott a zaporozsjei kozákokról - akárcsak a kubáni, tereki és doni
kozákokról, furfangos harcmodorukról és kivételes képességeikről, és azt is tudta, hogy
szívesen befogadják az idegent, aki bátornak bizonyul a harcban. Megállná a helyét e
harcosok között, és végül föléjük emelkedne.
Atamánnak - vezérnek - hívják majd, ahogy a kozákok szólítják a főparancsnokukat.
Ezen az ambíción kívül csak egyetlen cél lebegett a szeme előtt: megtisztítani az országot a
zsidóktól. Gyűlölte és megvetette őket, bár maga sem igazán tudja, miért.
Gregor Sztakosz szívében nem volt kétely. Nem félt semmitől, csak a sikolyoktól,
amelyek szinte minden éjjel gyötörték. Gyűlölt elaludni. Ébren senki nem győzhette le, a
másvilággal szemben azonban védtelen volt. Ott nem tudott félrenézni, és nem tudta kizárni a
halálsikolyokat, az álmában kísértő, csapongó, véres képeket. Testi ereje mit sem ért; hiába
harcolt, hogy elűzze annak a szörnyű estének az emlékét, amikor kilencévesen egyszerre
vesztette el a szüleit - egy gyilkos szörnyeteg kezétől.
Gregor apja korábban tisztként szolgált a cár hadsere-gében, egy baleset azonban
nyomorékká tette, és attól kezdve folyton vodkától bűzlött. Az „ezredes" - ahogy Gregor hívta
- feleségével és a kis Gregorral egy apró üzlet mögött lakott, a kisinyovi helyőrség közelében.
Egy hideg decemberi estén - mint oly sok másikon - Sztakosz ezredes az italtól
mogorván dúlt-fúlt a sarokban, és ürügyet keresett, hogy kitölthesse a mérgét, de nem talált
semmit, míg csak Gregor be nem szaladt a havas förgeteg elől, és le nem ült egyenesen a tűz
mellé, hogy csendben újabb lyukat faragjon a furulyájába. Estéit ez töltötte ki — csendben
farigcsált a sarokban, hogy ne legyen útban az apjának.
Az ezredes, megriadva az ajtó csapódásától, célpontot talált parázsló dühének. Gregor
csak két dolgot tehetett: kimenekül a hidegbe, és ott vár, amíg az ezredes kidől, vagy marad,
és tűri, hogy megint megverjék.
Az ütlegek nem voltak ritkák, és nem is tartottak rövid ideig. Minden alkalommal,
amikor az ezredes súlyos öve hurkásra verte Gregor hátát, a fiú anyja rémülten félrenézett, és
mereven maga elé bámulva elmerült a házimunkában, de soha nem fogta le az apja kezét,
vagy emelte fel a szavát a fia védelmében.
Az idősebb Sztakosz felállt, és Gregor felé tántorgott, elzárva a menekülés útját.
- Jöjj, a kis f-fattyú! - dadogta akadozó nyelvvel. - Jer csak, ellátom a bajod, te kutya
kölke...
- De hát a maga fia vagyok, apám!
- Aztat csak hiszed! - vicsorított rá részegen az ezredes. Épp ideje, hogy megtudd:
akkor vettünk magunkhó', mikó’ apád eladott... kis zsidó kölök... anyád lelépett, vagy
meghótt, tudj' isten, melyik...
Az ezredes addig matatott az övcsatjával, amíg sikerült kiszabadítania a nehéz
bőrszíjat.

55
 - Most pedig gyüssz, oszt megkapod, ami jár! Kellett a fenének egy átkozott kölök...
az asszony aszonta, majd segítesz a házmunkában... koszos zsidó... tudhattam vóna...
haszontalan... semmirekellő... tartozó' nekünk, te...
Az ezredes nem tudta befejezni a mondatot. Gregor, amint meghallotta ezeket a
szavakat, hogy ő valójában zsidó, megperdült, meglepő könnyedséggel elkapta az övét, és
kirántotta az apja kezéből.
- Hagyjon engem békén! - ordította Gregor, és teljes erejével odacsapott. Aztán
meglátta a vörösen fénylő faragókést a kezében, és az apját, ahogy tágra nyílt szemmel
hátratántorodik. Az ezredes elesett, és ahogy vaktában megpróbált megkapaszkodni az
asztalban, felrúgta a széket, majd feje émelyítő, tompa (roppanással nekiverődött az öntöttvas
kályhának. A teste elernyedt, és amint ott feküdt mozdulatlanul, a szeme az ürességbe bámult.
Gregor az anyja felé fordult, aki tátott szájjal és elkerekedett szemmel bámult rá:
- Ó, Istenem, Istenem! - jajveszékelte.
„Végre rám figyel” - gondolta Gregor, leengedve vöröslő kezét, de az asszony ismét
felvisított:
- Szörnyeteg! Szörnyeteg! Megölted!
És a szörnyeteg ott volt megint, és Gregor egy pengét látott az asszony hasába
mélyedni, és a nő felsikoltott, és a hangja pengeként hasított belé, aztán megint villant a kés,
és a szörnyeteg addig szurkálta a nőt, amíg csak bírta, és a sikolyok nyöszörgéssé nem
halkultak, és az asszony nem mozdult többé.
Gregor egy tűzről álmodott: magasba szökő lángokról és füstről, amint elkeveredik a
szállingózó hóval. Szomszédok jöttek, és a romok között rátaláltak a hóban ücsörgő fiúra, aki
az egészet álmodta, és magukhoz vették.
.13.
A NYÁR KÖZEPÉRE Szergej kelet felől megkerülte a Lakhatási Zónát,
Oroszországnak azt a Baltikumtól a Fekete-tengerig húzódó területét, amelyet lakhelyül
jelöltek ki a zsidók többsége számára. Néhány héten belül Moszkvától nyugatra ért, elhaladva
a város mellett, észak felé tartó útján. Már majdnem betöltötte a tizenkilencet, és hosszú
hajával, szakállával nem emlékeztetett többé az ápolt fiatalemberre, aki elmenekült a
Nyevszkij Katonai Iskolából. Mivel már nem ismerhették fel, kimerészkedett az útra, sőt
egyszeregyszer még egy paraszt vagy egy kalmár szekerére is felkéredzkedett.
A nyári hőségben bandukolva Szergej megpróbált mindent felidézni, amit a nagyapja
mondott neki. Remélte, hogy a Hésel nagyapa térképéről őrzött emlékei útbaigazítják, hiszen
már tíz év telt el azóta, hogy a térképet az agyába véste. Tudta, hogy valami értékes van
elásva Szentpétervártól északra... egy tisztáson... a Néva folyó partján... úgy tíz versztára
északra a Téli Palotától.
1891 késő szeptemberének egy fülledt, nyárias délutánján Szentpétervár végre feltűnt
Szergej szeme előtt. A városba érve a macskaköves utcákat rótta szarvasbőr gúnyában, elnyűtt
csizmájában - a járókelők közül néhányan nagy ívben kikerülték: előkelő, városi népekhez
voltak szokva, nem vándor erdőlakókhoz. Bámuló tekintetük hosszú idő óta először zavarba
hozta Szergejt. Úgy döntött, rendbehozza magát, hogy jobban belesimuljon új környezetébe.
A lovaskocsin utazó embereket és az üzletek előtt szorgoskodó lámpagyújtogatókat
látva a fiú ráébredt, milyen sokáig élt anélkül, hogy fizetnie kellett volna ételért, ruháért vagy
szállásért. Egy árva kopejka nem sok, annyi sem volt a zsebében. De ha megtalálja a kincset,
talán telik majd egy szobára, forró fürdőre és borbélyra - talán többre is.

56
 Nem messze a Teli Palotától lesétált a Névához, és egyre növekvő izgalommal
északnak fordult a folyó mentén. Most már tisztán látta maga előtt a térképet: a folyót, a
három oldalról erdővel körülvett tisztást a part közelében, és az x-szel megjelölt helyet a nagy
cédrusfa alatt. A fát - jól emlékezett rá - az ükapja ültette, mikor még Hésel nagyapa kisfiú
volt. Ahogy baktatott, Szergej körül lassan besötétedett, ezért megállt, és a város északi
határán, egy erdős ligetben álomra hajtotta a fejét a nyirkos avaron.
Másnap kora reggel Szergej rátalált a mezőre, tíz versztára északra a palotától, és
körbenézett. Hiába kutatott a szemével a kincs helyét jelző magányos cédrus után, nem találta
- a tisztáson non állt egyetlen fii sem.
Ekkor egy hirtelen fuvallat a nyakán - vagy talán a vadonban szerzett ösztön - arra
késztette, hogy megforduljon. Négy lovast látott a távolban, egy pisztolylövésnyire tőle, akik
gyorsan közeledtek felé. Lehet, hogy nincs mitől tartani, de amikor lovasok vágtatnak egy
magányos ember félé, az ritkán jó jel. Szergejnek nem volt hova menekülnie a nyílt mezőn,
ezért mély lélegzetet vett, és igyekezett ellazulni. Az agyában azonban keringtek a
gondolatok: Vajon utána kutatnak? És mi törtem az ösztöneivel? Túlságosan elbizakodottá
vált?
A lovasok a távolból úgy néztek ki, mint a kozákok: fekete szőrmekucsmát viseltek, a
köpenyük verdesett a szélben.
Ahogy közelebb értek, a fiú látta vörös ingüket, buggyos fekete nadrágjukat és fekete
csizmájukat. Aztán észrevette az oldalukon lógó szablyát és a vállukon átvetett puskát.
Egy percig azt hitte, rárontanak, de az utolsó pillanatban visszafogták a lovaikat,
szétváltak, és körbevették Szergejt, mintha vadásznának, és ő lenne a préda. A hátán felállt a
szőr, de erőt vett magán, és lassan, egyenletesen lélegzett, nyugalmat erőltetve magára, bár a
szíve majd kiugrott a helyéből. Jól képzett harcos volt, de négy állig felfegyverzett ember
ellen...
- Adjisten! - mondta, és megpróbált magabiztosnak látszani.
- A neved? - szegezte neki a kérdést a lovasok vezetője.
- Szergej… Voronyin - felelte vonakodva a fiú, nem akarván felfedni a vezetéknevét.
Ketten a lovasok közül gyanakodva egymásra néztek, de nem firtatták a dolgot.
- A közelben laksz? - kérdezte a vezér.
- Nem, uram. Amint láthatod, vándor vagyok, csak azért jöttem, hogy megnézzem
Szentpétervárt - válaszolta Szergej, majd felbátorodva visszakérdezett: - Minden utazót
kikérdeztek, aki a városba téved?
- Engedély nélküli zsidókat keresünk, akik erre kószálhatnak - vetette oda foghegyről
a vezér, és szúrósan a fiúra nézett, a félelem jelét kutatva. - Nem láttál erre egyet sem, ugye?
- Egy árva lelket sem, uram - húzta ki magát Szergej, ahogy csak tudta, és közben azt
latolgatta, vajon tudnak-e Zakoljev haláláról...
Némán várta, mi fog történni, amikor a közeli útról kocsizaj ütötte meg a fülüket.
Mindnyájan arra fordultak, majd a parancsnok némi hezitálás után úgy döntött, Szergej nem
éri meg a vesződséget.
- Gyerünk! - adta ki a parancsot, és a lovasok ehviharzottak.
„Kozákok vagy sem, jól lovagolnak és bizonyára a harcban sem ügyetlenek” -
állapította meg magában Szergej. A fegyvereiket elnézve, ha nyakon akarták volna csípni,
nem sok esélye lett volna.

57
 AZ INCIDENS nyugtalanítóim Szergejt. Ahogy az a két lovas egymásra nézett...
Végül is azonban sikerült kivágnia magát, és most amúgy is sürgősebb dolga volt.
Mivel a mezőn nem talált cédrusfát, feljebb bandukolt a Néva partján, majd vissza, hátha
véletlenül elment a hely mellett. De nem talált másik tisztást, amire jobban illett volna a
nagyapja leírása. Biztos volt benne, hogy jól emlékezett a térképre. Ez kellett hogy legyen az
a rét, de a fa nélkül hogyan találja meg a kincset?
A szeptemberi délután forró volt, ezért Szergej - remélvén, hogy sikerül kitisztítania az
agyát - letette a zsákját, levette a ruháit, és elmerült a hűs, tiszta habokban. Néhány percnyi
fürdőzés után kimászott a partra, és leült a sekélyesben, hagyva, hogy a lábait csapkodó enyhe
hullámverés kimossa a hideg, durva homokszemcséket a lábujjai közül. Ahogy ott ült,
elképzelte a nagyapját kisfiúként, ahogy ugyanitt pancsol a folyóban, és úszni tanul...
Kisvártatva felállt, kimosta a ruháit, kiterítette őket száradni, és kifeküdt a napra
pihenni. Közben végiggondolta a lehetőségeket. A hely pontosan olyan volt, mint ahogy a
nagyapja leírta - a hiányzó fától eltekintve. Még mindig hallotta a nagyapja hangját: „...egy
apró x a magányos cédrus mellett... ott van eltemetve a ládika, két nagy gyökér között a fa
tövében, a folyóra néző oldalon..
Miután magára öltötte még nyirkos ruháit, Szergej keresztül-kasul bejárta a tisztást, a
fa nyomait keresve.
Elsétált mező széléig, ott a rét közepe felé fordult, és letérdelt. Csak ekkor látta meg,
hogy a tisztás közepén a talaj enyhén kidudorodik. Visszatért a földhányáshoz, és megtalálta
egy gyökér maradványait - jókora gyökér volt; halottan, elrothadva feküdt közvetlenül az
egyenetlen felszín alatt. Szergej szíve gyorsabban kezdett verni.
Elővette az ásóját a hátizsákjából, és ásni kezdett, további gyökérmaradványok után
kutatva. Hamarosan megtisztított egy mintegy négy arsin széles kört, és rátalált a szétmálló
gyökerek mintázatára, amelyek mintha sugárban kifelé tartottak volna egy pontból, kijelölve a
helyet, ahol valaha a fa állt.
A térkép az x-et két gyökér között mutatta, szemben a folyóval. Arra fordult, és
megállt a fa egykori helyét jelző földkupac folyóra néző oldalán. Ott kijelölt egy
négyszögletes területet, és ásni kezdett - először sekély, majd egyre mélyebb gödröt vájva,
mígnem az ásó egyszer csak valami keménynek ütközött. Ekkor térdre borult, és a kezével
arrébhányta a földet.
Meglátta a ládát, és izgatottan kiszabadította a talaj szoros öleléséből.
- Nagyapó, megtaláltam! - kiáltotta, mintha Hésel a közelből figyelné. A láda nagyobb
volt, mint amekkorának elképzelte, és súlyosabb is. A termékeny földön térdelve felfeszítette
a láda száját, és egy nagy vászonzsákot talált benne. Vajon a kincs elég lesz ahhoz, hogy
kifizethesse az utat a tengeren túlra? Vagy talán földet, netán házat is vehet belőle?
Széthúzta a zsinórt, és a zsák mélyére nyúlva megpróbálta kitalálni, mi lehet benne.
Olyan volt a tapintása, mint a fának. Talán egy másik ládika? Kihúzta a tárgyat — és látta,
hogy egy órát tart a kezében.
Szergej zsibbadtan meredt az órára, az érzelmek kavarogtak benne. Tulajdonképpen
volt benne logika - Hésel nagyapa hegedűkészítő és órásmester volt. A fiú látta rajta, hogy
kétségkívül szép munka, de igazság szerint valami értékesebbre számított.
Ekkor észrevett még valamit: egy apró erszényt, amit az óra hátához kötöztek.
Megérintette, és csilingelő hangot hallott - mintha fémdarabok lennének, vagy...

58
 Kinyitotta az erszényt, és öt aranytallért, valamint egy összehajtott papírlapot talált
benne. Izgatottan nyitotta szét, és olvasni kezdte a levelet: „Drága unokámnak, Szókratésznek.
Ne feledd, hogy az igazi kincs mindig belül rejtőzik." Aláírás is volt alatta: „Szerető
nagyapád, Hésel”.
Szergej szeme égni kezdett, és könny csordult ki belőle, ahogy újra elolvasta a
nagyapja szavait. Talán a hosszú, kimerítő úttól - talán mert annyira vágyott rá, hogy ismét
lássa a nagyapját. Elképzelte, ahogy Hésel elmosolyodik, amikor az erszénybe rejti az öt
csillogó érmét - egy kisebb vagyont egy fiatalembernek, akinek még soha nem volt egy
kopejka sem a zsebében.
Szergejnek fogalma sem volt, mi mennyibe kerül, beleértve az utat Amerikába, de úgy
gondolta, ezek az érmék akár száz rubelt vagy még többet is érhetnek. Mielőtt azonban
nekivágna az utazásnak, még több pénzt kell gyűjtenie. Szergej Ivanov nem fog koldusként
Amerikába érkezni. Nem: elég pénze lesz, hogy új életet kezdjen. És magával viszi a nagyapja
óráját.
A kabátjába csúsztatta Hésel levelét és az érméket, az órát pedig óvatosan lefektette
maga mellé. Visszatemette a ládát, elegyengette a földet, és ösztönös berögződéssel eltüntette
jelenléte minden nyomát. Ez után ismét megcsodálta az órát: a számlapot fedő finom
üveglapot, a gondosan faragott, simára csiszolt fát. Megfordította, hogy szemügyre vegye a
kurta ingát és a súlyokat is - és ekkor megakadt a szeme valamin, amit az óra hátlapjába
véstek. Lefújta a fáról a finom porréteget, és betűket és számokat silabizált ki alatta: egy
utcanevet és egy házszámot, minden valószínűség szerint a nagyapja régi műhelyét... vagy
talán a lakásáét!
Szergej hirtelen vágyat érzett, hogy felkeresse gyerekkori otthonát, de aztán eszébe
jutott, hogy a megjelenése riadalmat kelthet a háziakban, bárki is lakjon most ott. „Fürdőt kell
vennem... hajat vágatni... és új ruhát venni az útra...”
A nap nyugaton már kezdett lebukni; a kutatás felemésztette a nap nagyobbik részét.
Szergej visszatette az órát a zsákjába, és úgy döntött, még egyszer, utoljára, az erdőben
éjszakázik.
.14.
A SZEPTEMBERI NAP már erősen tűzött, amikor Szergej reggel rubelekre váltotta
az egyik aranytallért, és cipőt, sötét pantallót, inget és felöltőt vásárolt magának. Új ruháit
magával cipelte a borbélyhoz, majd a fürdőházba, és amikor végzett, megállt a tükör előtt,
hogy megnézze magát: egy ápolt, jól öltözött, meglepően fiatal férfi simára borotvált arca
nézett vissza rá.
Úgy tervezte, valamivel később a délelőtt folyamán megérdeklődi, mennyibe kerül egy
hajóút Amerikába, aztán kivesz egy szobát valahol. Először azonban meg akarta keresni a
nagyapja lakását.
Vállára vette a zsákját, benne pár holmijával, köztük a nagyapja órájával, és még
egyszer megnézte a papírt, amire felírta a címet. Amikor felpillantott, egy jelenést látott, ami
egy szempillantás alatt elfeledtette vele, hová is tart: egy fiatal nő állt tőle alig tíz lépésre az
utca túloldalán, egy utcai árussal alkudozva. A mozdulatai olyan élénkek, az arca olyan
kipirult és bájos volt. hogy úgy tűnt, ó az egyetlen színes alak a hirtelen szürkévé fakult
világban.
Szergej nem igazán foga fél a szavait, csak a hangját hallotta, amit friss kenyér- és
virágillatként sodort félé a levegő a macskaköves utcán. Az árus hol a homlokát ráncolta, hol
mosolygott - úgy tűnt, a lány kerekedik felül az alkuban. Aztán a lány hát rávetette a fejét, és

59
elnevette magát, és Szergej arra gondolt, még soha nem hallott csodálatosabb zenét ennél a
hangnál.
Ahogy meglibbent a kendője alól kikandikáló, ő az a levelek színét idéző
gesztenyebarna haja, Szergej egy karcsú, talán vele egykorú fiatal nő nagy szemeit, telt ajkát
és piros arcát pillantotta meg.
De nem pusztán a külseje vonzotta magához mágnesként a fiú tekintetét. Utazásai
során látott már szép nőket, de ez más volt: valami zsigeri, szívbe markoló érzés... és valami
más is... a felismerés érzése, mintha már látta volna valahol, mintha ismerte volna korábban,
ebben vagy egy másik életében - vagy egy álomban...
Igen! Ez az! Hatalmas erővel tön rá az érzés, hogy már látta ezt a nőt és ezt a helyet -
álmában. Szergej úgy érezte, a sors vezette ide: találkoznia kellett a lánnyal.
Nem tudta levenni róla a szemét. Amikor a lány befejezte az alkudozást, és tovalibbent
a piacon keresztül, Szergej követte. Távolodó alakjától megbabonázva, kis híján elütötte egy
arra járó kocsi.
- Ostoba legény! - kiáltott rá az ingerült kocsis, ahogy Szergej félreugrott az útból, a
szemét le sem véve a lányról.
A fiú látta, ahogy a lány megáll, megérinti egy rongyos öregember vállát, és egy érmét
ejt a kezébe. Mondott neki pár szót, aztán továbbment, és átvágott az utca túloldalára. Ahogy
szétnézett mindkét irányban, elkapta Szergej tekintetét - a fiú ekkor jött rá, hogy tátott szájjal
bámulja.
Vajon szemérmes mosolyt látott az arcán, mielőtt elkapta volna a tekintetét? Igen! És
megint visszanézett! Talán össze tudja szedni a bátorságát, hogy...
Egy gyermek visítását hallotta a háta mögül, és odakapta a fejét: egy anya vigasztalta a
kisfiát, aki elesett, és megütötte magát. Az anyja a fejét simogatta, miközben duruzsolt neki,
és a fiú fájdalma máris csillapodni kezdett...
Szergej gyorsan visszafordult, a lány után kutatva - de ő már nem volt sehol.
Rohanni kezdett, és közben jobbra-balra tekintgetett a portékájukat hangosan kínáló
árusok kusza forgatagát pásztázva. Ő, aki egy nyulat vagy egy szarvast könnyedén
becserkészett a bozótban, most elveszítette a legcsodálatosabb zsákmányt.
Nyomorúságosan érezte magát, és csak az a remény nyújtott neki vigaszt, hogy a lány
másnap talán visszatér. Tétován álldogált még ott fél órát, hátha a lány újra felbukkan, végül
kelletlenül feladta, amikor eszébe jutott, milyen cél is vezette Szentpétervár városába.
Fél órával később felbaktatott egy halványan ismerős ház lépcsőjén, és bekopogtatott.
Éppen csak annyi ideje maradt, hogy megigazítsa a felöltőjét, és hátrasimítsa gondosan nyírt
haját, amikor az ajtó kitárult, és egy halottat látott feltámadni poraiból.
Kővé dermedve állt, leesett állal. Több mint tíz év telt el, de az asszony mit sem
változott. A nő zavart arckifejezéssel meredt vissza rá, és a felismerés halvány árnyéka suhant
át rajta... Sára Abramovics állt előtte.
- Én vagyok az - nyögte ki végül a fiú -, Szergej Ivanov. Hésel unok...
- Szergej? - kerekedett el az asszony szeme - Tényleg te lennél az?
Összecsapta a kezét, és azonnal berángatta a fiút a lakásba. Szergej félig önkívületben,
engedelmesen követte, hiszen az elméje még mindig azt mondta neki, hogy az asszony, azon a
tíz évvel azelőtti éjszakán, elhamvadt a férjével és a gyerekeikkel együtt.

60
 - Abramovics asszony... hogyan tudott...?
- Még most sem hiszem el! - ismételte az asszony. - Amint megérkeztünk ide, üzentem
az iskolának, de azt írták vissza, hogy már nem jársz oda...
- A gyerekek... jól vannak?
Az asszony elmosolyodott.
- Kutya bajuk... De ahogy a saját szemeddel is látni fogod, nem gyerekek már. Ülj
csak le, Szergej, csinálok egy teát, és mindent elmesélek! - azzal bevezette a reggeli nap
fényében fürdő nappaliba, leültette egy székre az ablak mellé, ami a macskaköves utcára
nézett, majd kiment a konyhába.
Szergej megérintette a széket. Valahogy ismerős volt, akárcsak a csiszolt parketta,
amelyen - bár nem emlékezett rá - kiskorában játszott. Az asszony kikiáltott neki a konyhából
vékonyka, lágy hangján:
- Ó, Szergej, a nagyapád olyan boldog lenne, ha itt látna!
- És hol van Avrom és Leia? - Szergej igyekezett túlkiabálni a petróleumégőn zubogó
víz zaját.
- Már nem használják a régi nevüket... és én sem - válaszolta az asszony, ahogy teával
és aprósüteménnyel a kezében visszatért a konyhából. - Vegyél belőlük! Magam sütöttem
őket tegnap este. El kell mesélned, hogyan találtál...
- Abramovics asszony... Sára… kérem - szakította félbe a fiú. - Hogyan... hogyan
lehetséges, hogy ön itt van?
- Milyen csinos fiú lettél! - áradozott az asszony, mintha meg sem hallotta volna a
kérdést, aztán a falon függő régi, felhúzós óra felé fordult. - Nézd csak! Már megint megállt!
Már sose tudom, mennyi is az idő... Mindenesetre a gyerekek hamarosan hazaérnek. Ó, nem
is mondtam még! Avromot most Andreasznak hívják, Leiát Ányának, én pedig... én Valerija
Panova vagyok. Az új nevünket még a nagyapád intézte el, arra az esetre, ha netalán valami...
A hangja elhalkult, és a szeme a távolba révedt.
- Sára... Valerija... Mi történt? - kérdezte újra Szergej. - Ön és a gyerekek hogyan
menekültek meg?
Valerija Szergej felé fordult, és a szemébe nézett.
- Megmenekülni? - kérdezte. - Honnan tudod, hogy...?
Megragadta a fiú kezét, hogy bátorságot öntsön magába.
- És miért kérdezel a gyerekekről, de Benjáminról nem?
Hallva a remegést az asszony hangjában, Szergej óvatosan nekikezdett:
- 1881 márciusában, majdnem egy évvel az után, hogy nagyapával meglátogattuk
magukat - és a cárt meggyilkolták, mindenféle szóbeszéd járta az iskolában a zsidókról.
Aggódtam a családjuk miatt, ezért egy éjjel kisurrantam az iskolából, és nekivágtam a hegyi
ösvénynek.
- Éjnek idején? Hiszen... olyan kicsi voltál!
- Figyelmeztetnem kellett magukat... Ezért megkerestem a kunyhót, de... nem sokkal
az után érkezhettem, hogy... bárcsak gyorsabb lenem volna... annyiszor kívántam... semmi
sem maradt... csak egy füstölgő romhalmaz. De én... én találtam egy testet, amiről úgy
gondolom - biztos vagyok benne -, hogy a férjéé volt.

61
 Valerija arcából lassan kifutott a vér, és zokogni kezdett.
EGY IDŐ UTÁN Valerija összeszedte magát, és elmesélte a saját történetét. Lassan
beszélt, mintha nem tudná, hol kezdje:
- Tudod, hogy Benjámin imádta a fákat. Csodálta a hódok ügyességét, ahogy várat
építenek, titkos alagutakkal. Ezért amikor megépítette a kunyhót, ő is alagutat fúrt alá, a
pincétől egy rejtett csapóajtóig, vagy húsz szazsenyre az erdőben. Emlékszem, hogy
korholtam emiatt az őrült terv miatt... Tovább tartott neki kiásni azt az alagutat, mint
felépíteni a házunkat. De az előrelátása megmentette az életünket.
Valerija felsóhajtott, és kibámult az ablakon, mielőtt folytatta:
- A saját életét is megmenthette volna, de ő visszaszaladt. Sokszor eszembe jut.
Nagyon-nagyon sokszor. Tudhattam volna, hogy visszamegy, és az ajtóban várja őket, nehogy
megtalálják az alagutat. Ó, Szergej... olyan gyorsan odaértek - és aztán felgyújtották a
kunyhót... Nyilván arra számítottak, hogy mindnyájan kirohanunk a házból...
Elfúlt a hangja; az utolsó szavai már alig hallatszottak, aztán egyszerre kibukott belőle:
- Amikor sürgetve beterelt minket a pincébe, és bezárta az ajtót, Benjámin a kezünkbe,
vagyis Avrom - Andreasz - kezébe nyomott egy zsákot, benne élelemmel és a papírokkal,
amiket a nagyapád szerzett nekünk arra az esetre, ha új néven kellene... Az alagútban le kellett
hajolnunk, és vaksötét volt, de gyorsan haladtunk. Benjámin ott jött közvetlenül mögöttem -
aztán egyszercsak nem volt sehol. Távolról hallottam a hangját, amit eltompított a föld, ahogy
azt kiabálja: „Fussatok! Menjetek Szentpétervárra, amint biztonságos!” Ezek voltak az utolsó
szavak, amiket a férjem...
Valerija szemei megteltek könnyel, mélyet sóhajtott, majd folytatta:
- Egy órát vagy tán többet is vártunk az alagútban. Egyszer lovak patáit éreztem
dobogni felettünk, és az amúgy is fullasztó levegő megtelt szállingózó porral és földdel. Aztán
csend lett. Úgy ültünk ott, mint a vakondok. Éreztük a füstöt, és tudtam, hogy Benjámin nem
tér vissza hozzánk.
Fájdalom suhant át az arcán, és már szinte hadart:
- Vissza akartam futni, könyörögni neki, hogy jöjjön velünk. .. Csak a gyerekek
tartottak vissza. Csak a gyerekek...
Megint elhallgatott, végül hozzátette:
- Még napfelkelte előtt kisurrantunk, és nekivágtunk az erdőnek. Nappal
meglapultunk, és aludtunk, éjjel útra keltünk, és meg sem álltunk Szentpétervárig.
Miközben Szergej szemei előtt megjelent Sára, Avrom és Leia, ahogy sok-sok
mérföldön át gyalog róják a vadont – el sem tudra képzelni, hogy túlélőkiképzés és tapasztalat
híján hogyan sikerülhetett nekik -, Valerija folytatta:
- A férjem leleményessége és bátorsága megmentette az életünket, a nagyapád pedig új
életet adott nekünk. Amikor megérkeztünk, össze voltunk törve. Fogalmunk sem volt, hová
mehetnénk ezen a lakáson kívül...
- De addigra a nagyapám meghalt...
- Így igaz, de előtte gondoskodott rólunk. Már olyanok voltunk, mint a családja, mire
Hésel elhozta hozzánk látogatóba a kisunokáját - a kezével végigsimította Szergej haját, és
Szergej egy pillanatra megint kisfiúnak érezte magát.

62
 - A legtöbb zsidót arra kötelezik - folytatta Valerija -, hogy a Lakhatási Zónában éljen,
messze délen, ahol mostohák a körülmények, és mindennaposak a pogromok. A férjem nem
tűrte, hogy mások mondják meg neki, hol éljen, ezért úgy döntött, az erdőben épít nekünk
házat. Hésel szerencsésebb volt. A jövedelme lehetővé tette, hogy Szentpéterváron lakjon - a
saját lakásában, amit ránk hagyott.
- De miért kellett nevet változtatniuk?
Valerija ráébredt, hogy Szergej nem sokat tud a zsidó hagyományokról, ezért
magyarázni kezdett:
- A Talmud azt írja, négy dolog változtathatja meg az ember sorsát: a jótétemény, a
szerény imádság, a név megváltoztatása és a tettek megváltoztatása. Miután megtámadtak
minket a hegyekben, magunk mögött hagytuk a régi nevünket és a régi életünket. Most
elvegyülünk a többi ember közt. SaemmitéM járunk, ét az Orosz Pravoszláv Egyházat
tiszteljük. Hésel még keresztleveleket is szerzett nekünk, hogy az álca tökéletes legyen.
Andreasz és Ánya is tartja a zsidó hitet, de csak ha magunkban vagyunk. Tisztában vannak
vele, micsoda kockázatni vállalt Hésel, és mi pénzbe került... És az apjuk is azt akarta, hogy
biztonságban legyenek. A szívünkben maradtunk azok, akik voltunk: Sára, Benjámin
felesége... és Avrom és Leia. De neked az új nevünkön kell hívnod minket, Szergej,
mindnyájunk érdekében.
- Szergej bólintott, és megfogadta, hogy így fog tenni, bár eleinte nem lesz könnyű.
Valerija gondolatai visszatértek a gyerekekhez:
- Hésel tanítványa, Mihail, kitanította Andreaszt - most már ő is hegedűkészítő.
Komolyabb, mint az apja volt, de sok mindenben nagyon hasonlít rá. Ánya is jóravaló lány
lett, és...
Ekkor kinyílt az ajtó. Szergej felállt, megfordult, és a bejáratban egy kipirult arcú fiatal
nőt pillantott meg, kezében csomagokkal. Szergej lába földbe gyökerezett, és szájtátva
bámulta. Nem hitt a szemének: a lány volt a piacról. Ő volt Ánya, aki sugárzó arccal,
szégyenlősen mosolygott rá.
A SZEME zölden ragyogott, mint a smaragd, amit belső tűz táplált, és göndör haja
aranylott a napfényben, megkoronázva kedves, nyílt arcát. Abban a pillanatban, ahogy Ánya
ajka újabb mosolyra húzódott, miközben letette a csomagokat egy asztalkára az előszobában,
és kezével félresimított egy kósza hajtincset, Szergej aznap másodszor is szerelembe esett.
Olyan volt, mintha a világból, amelyben élt, hirtelen egy másik, tisztább és boldogabb
világba repítették volna.
Az este hátralevő része egy álomban telt. Amikor Valerija emlékeztette Ányát, hogy
Szergej már járt náluk, amikor ő meg kislány volt, felismerés futott át az arcán, és valami más
is megcsillant a szemében: valami titokzatos és megfoghatatlan, ami reménnyel töltötte el
Szergej szívét.
Amikor Valerija és a lánya kimentek a konyhába, mintha eltompultak volna a fények,
most, hogy a lány nem volt ott. Szergej elszontyolodott, amikor Valerija egyedül tért vissza,
és csalódottsága még akkor sem múlt el, amikor az asszony azt mondta neki:
- Remélem, nálunk maradsz egy pár napig, Szergej. A nagyapád így akarta volna, és
én is ezt szeretném. A vendégszobát biztosan kényelmesnek fogod találni...
- Ánya sem bánja, ha itt maradok?
Valerija csípőre tette a kezét.

63
 - Legjobb tudomásom szerint nem Ánya parancsol ebben a házban, de biztos vagyok
benne, hogy nem lesz ellene kifogása. A legkevésbé sem.
Amikor Ánya visszatért, mélykék ruhát viselt, ami kiemelte az alakját, így még
bájosabbnak látszott. Szergej tudta, hogy nem illik bámulni, de nem tudta megállni -
szerencsére volt annyi lélekjelenléte, hogy legalább becsukja a száját. Aztán találkozott a
szemük, és néhány percre a világ megszűnt létezni.
Valerija hangja törte meg a varázst:
- Szergej, tennél még egy kis fát a tűzre, amíg Ányával elkészítjük a vacsorát?
Andreasz bármelyik percben itt lehet, és újra találkozhattok.
A nők visszavonultak a konyhába, Szergej pedig vigyázta a tüzet, mígnem nyílt az
ajtó, és belépett Andreasz. Még mindig ugyanaz a sovány, nyurga fiú volt, mint
gyerekkorában. Valerija kisietett a konyhából, hogy bemutassa őket egymásnak. Andreasz
komoly arccal, de barátságosan köszöntötte, éppen úgy, ahogy évekkel azelőtt.
Vacsoránál apró-cseprő dolgokról beszélgettek, de Szergej nemigen tudott figyelni. A
tekintete vissza-visszakalandozott Ányára, mohón vágyakozva, hogy újra a szemébe
nézhessen.
Amikor elmesélte nekik, hogy azt tervezi, kivándorol Amerikába, Szergej mintha
csalódást fedezett volna fel a lány arcán. Érzett valamit iránta? Vagy csak udvarias volt?
Aztán Szergejnek eszébe jutott az óra. Elnézést kért, kiment a hátizsákjáért, és az
ebédlőbe visszatérve elővette az időmérőt. Röviden elmesélte a térkép történetét, amit a
nagyapja adott neki sok-sok évvel azelőtt, és hogy miként lelt rá nemrég a tisztáson elásott
órára Szentpétervár mellett.
- Ez volt nagyapám utolsó ajándéka - magyarázta Szergej, átnyújtva az órát
Valerijának. - Erre véste fel a címet... ide, a hátára. Úgy hiszem, itt a helye, a
kandallópárkányon...
Valerija elmosolyodott. Továbbadta az órát Andreasznak, aki beállította a mutatóit, a
súlyokat és az ingát. Az órainga ütemesen lengeni kezdett. Még az után is, hogy annyi évig
hevert a földbe temetve, kifogástalanul működött, és úgy ketyegett, mint Szergej szíve, ahogy
a tekintete ismét Ányára tévedt...
- Gyönyörű óra - mondta Valerija. - Egyelőre jó helye lesz a kandallópárkányon. De a
tiéd, Szergej. Majd ha magaddal viszed Amerikába, emlékeztetni fog az időre, amit együtt
töltöttünk.
A vendégágyban aznap éjjel alig jött álom Szergej szemére, tudta, hogy Ánya csak pár
lépésre alszik tőle, a folyosó másik végén. Azt kívánta, bárcsak ő is rá gondolna...
Így is volt.
OTT-TARTÓZKODÁSA ELSŐ NAPJAIBAN Szergej a lakásban szorgoskodott, és
igyekezett hasznossá tenni magát. Ugyanakkor kínosan érezte magát, ahogy látta Andreaszt
mindennap munkába menni, amíg ő a ház körül tett-vett. Felajánlotta, hogy fizet az ételért, de
ezt Valerija nagylelkűen visszautasította.
A fiú tudta, hogy minél hamarabb talál munkát, annál hamarabb tud elég pénzt
félretenni a négy megmaradt aranytallér mellé ahhoz, hogy végre elutazhasson nyugatra, és
átszelhesse az óceánt. Titkon arról álmodoaott, hogy két jegyet vehet majd - méghozzá nem a
fedélközre, hanem a drágább másodosztályra.

64
 Így aztán onnantól fogva mindennap járta a várost. Tíz nappal később egy öntödében
talált munkát, a város határán, az Ipari Övezetben. Kovácsoknak segédkezett patkót verni és
javítani, kocsikerekeket készíteni, vagy díszes vaskapukat és kerítéseket a gazdagok házaihoz.
Megerőltető munka volt, de Szergej nem bánta: a vadonban is maga készített mindent, és
most jólesett neki ismét a kétkezi munka fáradsága.
Esténként, amikor izzadtan és piszkosan hazatért, Valerija vizet melegített neki, és
ragaszkodott hozzá, hogy forró fürdőt vegyen vacsora előtt. Szergej így is tett, de ahogy régen
megszokta, a végén mindig magára locsolt egy vödör hideg vizet. Most minden korábbinál
jobban szüksége volt e hideg zuhanyra, mert égette a vágy Ánya után. Mindennap
számtalanszor gondolt rá, és eltökélte, hogy nem utazik el nélküle.
Egy este, vacsora közben, elérkezett élete egyik legfontosabb és legnehezebb pillanata:
bejelentette, hogy szíve leghőbb vágya, hogy megkérje Ánya kezét, és ő elfogadja férjéül, úgy
tervezte, hogy a tisztelet jeleként Valerijához intézi majd a szavait, és Ánya csak nézője lesz a
bejelentésnek, de amikor eljött a perc, Szergej egyenesen Anyához szólt, miközben az anyja
és a bátyja árgus szemekkel figyelt.
- Semmiben sem vagyok olyan biztos ezen a világon, mint hogy az életemet annak
akarom szentelni, hogy boldoggá tegyelek, ha hajtandó vagy hozzám jönni.
Szergejnek fogalma sem volt, honnan jön belőle ez az ékesszólás - és ekkora bátorság.
Hiszen vissza is utasíthatják, és akkor bolondot csinált magából. Kétségbeesetten fürkészte
Ánya arcát, hogy kitalálja, mire számíthat.
A csendet Valerija törte meg:
- Ánya, azt hiszem, dolgod van a konyhában - nem is, inkább a szobádban.
Szergejnek, Andreasznak és nekem fontos dolgokat kell megbeszélnünk.
- Édesanyám, biztos vagyok benne, hogy sem a konyhában, sem a szobámban nincs
semmi sürgetőbb, mint ami itt történik. Maradok - felelte Ánya halkan, de szilárd
eltökéltléggel. Azzal Szergej felé fordult, és a fiú látta az arcán a választ, anélkül, hogy a lány
bármit mondott volna. Andreasz ugyanakkor nem volt elragadtatva:
- Szergej - kezdte -, azt mondod, meg akarod osztani az életed Ányával. De milyen
életet tudnál biztosítani neki? Milyen kilátásokkal rendelkezel, hogy gondoskodni tudj róla?
Ez volt a legjobb és egyben legrosszabb kérdés, amit csak Andreasz feltehetett.
Életében először Szergej azt kívánta, bárcsak gazdag ember lenne. Nem tudott azonnal felelni
a kérdésre. Azon töprengett, vajon van-e bármi, amit felajánlhat, a szerelmén kívül.
Alaposan megfontolta a válaszát:
- Megértem az aggodalmaidat, Andreasz. Jelenleg szerény a fizetésem, de kitartó
vagyok. Életben tudok maradni egyedül a vadonban. Jó a kézügyességem, gyorsan tanulok, és
nem félek a kemény munkától.
Andreasz úgy válaszolt, mint a ház ura és Ánya bátyja:
- Ez mind szép és jó, de még csak néhány hete ismered a húgomat. Több időt kell
együtt töltenetek, hogy jobban megismerjétek egymást.
Szergej Andreaszhoz beszélt ugyan, de megint csak Ányát nézte:
- A világon semmi sincs, amire jobban vágynék.
Majd Valerijához fordult, és azt mondta:

65
 - Teljes szivemből szeretem a lányát, és mindent megtennék érte. Az életem árán is
megóvom, ka kell. Erre megesküszöm. Iskolába járok majd, dolgozom reggeltől estig, és
minden lehetséges módon igyekszem fejlődni, hogy Ányának jó életet biztosítsak - fejezte be
végül.
- Akkor is, Szergej...
- Andreasz, elég! - vágott közbe Valerija. - Hagyd már enni szegény fiút!
- Anyácska. Szergej már nem kisfiú - szólalt meg Ánya.
Szergej ekkor érezte, hogy minden rendben lesz.
Azt azonban nem tudhatta, hogy néhány nappal később talán minden álma
szeneföszlik.
.15.
JÓKEDVŰ BESZÉLGETÉSNEK indult vacsora közben, amikor Valerija a jövöre
vonatkozó terveiről kérdezte Szergejt.
- Nos - kezdte a fiú mindent megteszek a boldogulásért. Rengeteg lehetőség van
Amerikában...
Az ászul körül mindenki mozdulatlanná dermedt.
Andreasz szólalt meg először:
- Azt mondtad, Amerikában? De én azt hittem...
- Mindnyájan azt hittük - mondta Valerija fagyosan.
Szergej Andreaszra bámult, majd Valerijára, és egy szemvillanás alatt megértette. Volt
munkája, kezdett megállapod-ni. Mind azt feltételezték, hogy a terve megváltozón - hogy
Anyával továbbra is velük fog lakni, amíg alkalmas helyet nem találnak maguknak a
közelben.
Szergej a maga részéről úgy vélte, éppen elégszer beszélt nekik a szándékáról, hogy
kivándorol, és azt hitte, megértették: Ányával a tengerentúlon kezd majd új életet.
Valerija törte meg a csendet:
- Nem viheted a lányomat a tengeren túlra. Soha nem látnám viszont!
- Anyácska - védekezett Szergej -, kérem! Tudom, mennyire szereti Ányát. Tudom,
hogy jobb körülmények között szeretné tudni...
- Milyen „jobb körülményekre” gondolsz, odaát, Amerikában? - dohogott az asszony.
Szergejnek kellett egy perc, hogy összeszedje magát.
- Tudja, hogy itt a zsidóknak sohasem volt könnyű. A kozákok, a pogromok….
- Minket am kell kioktatnod a kozákokról vagy a pogromokról! – csattant fel
Andreasz. - Épp elég bizonyságunk van a zsidógyűlöletre: apánk üres széke minden nap
emlékeztet rá! Mi másért játszanánk ezt a színjátékot? Miért látsz „Valeriját", „Ányát”, és
„Andreaszt” magad előtt? Ne hivatkozz arra, hogy nehéz idők járnak!
- Bocsáss meg a meggondolatlan szavakért, Andreasz. De be kell látnod, hogy ezek a
nehézségek csak még inkább okot szolgáltatnak arra, hogy te és Valerija is velünk jöjjetek
Amerikába. Vegyétek vissza a neveteket és az örökségeteket! Kezdjetek új életet!
Amerikában nyíltan megtarthatjátok a Sábeszt, ott minden család úgy imádkozhat, ahogy
akar.

66
 Szergej Valerijához fordult:
- Anyácska, én nem akarom Ányát elszakítani magától! Csak jobb életet szeretnék
neki adni! Jöjjenek velünk!
Valerija felállt.
- Azt hiszem... most a szobámba megyek gondolkodni. Ánya. kérlek, elmosogatnál...?
- azzal sarkon fordult, és kisietett a szobából, de nem tudta elrejteni megkínzott arcát a
többiek elől.
Ánya ösztönösen követte volna, de megtorpant, tudván, hogy az anyja majd szólítja,
ha szüksége lesz rá. Így hát ott maradt Szergejjel és a bátyjával; némán ültek az asztal körül.
Szergej meg akart szólalni - hogy áthidalja a köztük nyílt szakadékot, hogy begyógyítsa ezt a
frissen ütött sebet de már mindent elmondott, amit elmondhatott.
„Önző vagyok, hogy Ányát kiszakítom az egyetlen családból és otthonból, amit ismer,
és elviszem ilyen messzire?” - tépdődőtt. Ányához fordult, aki lehajtott fejjel a kezeit
bámulta, és felemelte a lány állát. Amikor a szemük találkozott, Ánya azt suttogta:
- Szergej... bármi is tönénjen, és bárhová is ménnék veled tartok.
Szergej ekkor már tudta, hogy össze fognak házasodni, hogy ő lesz Ánya férje, és
elmehetnek Amerikába. De hogyan távozhatnának anyai áldás nélkül?
Szergej felsóhajtott, és arra gondolt, hogy a szerelem és a család több kihívással jár,
mint a tél a hegyekben. A vadonban a szabályok egyszerűek voltak, az emberi szívhez
azonban nem volt térképe.
- Ánya nem fog innen elmenni - figyelmeztette a lányt Andreasz —, ezt te is tudod,
Ánya. Halálosan retteg a tengertől. Soha nem fog átkelni az óceánon.
Azután csend szállt le közéjük.
Végül Valerija visszatért, és lezárta a további vitát:
- Nem megyek Amerikába - jelentette ki - Orosz földön születtem, és ott is halok meg.
Ezen a helyen nyugszik a férjem is, aki...
Elfúlt a hangja, de aztán Ányára nézett, megszorította a kezét, és azt mondta:
- Bár nem adom áldásomat erre a frigyre, mert nem adhatom áldásomat arra, hogy
Ánya átkeljen az óceánon... megengedem, hogy így tegyen. Ott a heye, ahol a férje van. Egy
dolgot azonban kérek mindkettőtöktől, ha a szívetekben szeretet van irántam: ne induljatok
neki azonnal. Adjatok nekem egy kis időt, hogy az immár férjes asszony lányommal lehessek,
és jobban megismerjem a vőmet.
Szergej, megkönnyebbülten, nem utasíthatta vissza Valerija egyetlen kívánságát.
Beleegyezett, hogy még maradnak néhány hónapig. Csak ekkor derengett fel egy mosoly
Valerija arcán. Diadalmas mosoly volt, amit az Ánya lánya boldogságáért érzett vágya csalt
az arcára.
- Hát legyen - mondta Andreasz, és testvérként ölelte meg Szergejt.
Néhány nappal később, ahogy Valerija elmerült az előkészületekben, az asszony azt
mondta a fiúnak:
- Téged és Anyát Alekszej atyának kell összeadnia a templomban, különben a
házasság nem lesz érvényes. Szükség lesz a születési bizonyítványodra, Szergej. Feltételezem,

67
megkereszteltek benneteket abban a katonai iskolában, és még megvannak az iratok. Minél
hamarabb meg kell őket keresned...
Az iskola... Szergej agyán sötét emlékek suhantak át, amelyeket annyira szeretett
volna maga mögött hagyni. Mivel az iratait, köztük az anyakönyvi kivonatát is, magához
vette, amikor elszökött, a bemutatásuk nem ütközött nehézségbe. Valerija kérése azonban
fájdalmasan emlékeztette a fiút, hogy soha nem léphet kapcsolatba az iskolával. Megölte egy
társát, és elmenekült - még mindig szökevény bűnözőnek számított.
Valerijának sejtése sem volt erről - és ő nem fogja elmondani neki vagy Andreasznak,
de még Ányának sem. Különösen nem Ányának.
EZERNYOLCSZÁZKILENCVENEGY NOVEMBER 6-án, péntek reggel házasodtak
össze, egy kis kápolnában, hat héttel azután, hogy Szergej Szentpétervárra érkezett. Havazott
azon az őszi napon, és minden fehér, gyönyörű és csodálatos volt körülöttük. Szergej
gyermekkori álma, hogy egy család részévé válik, valóra vált.
A délután folyamán az otthonukban, bensőséges keretek között, Valerija, Andreasz és
néhány közeli zsidó barátjuk jelenlétében, ismét kinyilvánították szerelmüket, és fogadalmat
tettek a zsidó hagyományok szerint. Nem tarthattak hivatalos ceremóniát, és nem hívhattak
rabbit, mert Valerija nem kockáztathatta meg, hogy összehívja a minyan-t - legalább tíz tanút
-, amit a Talmund előírt.
Nászajándékként Andreasz és Valerija egy kenyereskocsit adtak nekik, amit Andreasz
szépen kifestett, mintha új lenne. A kocsit egy megbízható, kipróbált ló húzta - pazar ajándék
kirándulásokhoz.
Amikor a vendégek távoztak, Valerija kiparancsolta az ifjú párt. „Tegyétek meg az
első sétátokat férjként és feleségként!” - mondta nekik.
- Ez is valami hagyomány, amiről még nem hallottam? - kérdezte Szergej.
- Úgy bizony! Egy új szokás, amit most vezetünk be! Most pedig kifelé friss levegőt
szívni! - parancsolt rájuk az asszony, olyan könnyedén bújva az anyós szerepébe, ahogy a hó
hull a felhőkből.
Így hát Szergej és Ánya felkászálódtak, és sétát tettek a zúzmarás hidegben.
Szállingózó hópelyhek csillogtak a közeli gázlámpák aranyló fényében, és az éjjeli levegő - az
izzó lámpások, a sok-sok kéményből szállongó füst hóval keveredő illata - új világot tárt
Szergej szeme elé. Mintha először látnák Szentpétervárt; ő Anya, Ánya pedig Szergej szemén
keresztül.
- Tudod, anyácskának igaza volt - mondta Ánya. - Kizavart minket, hogy friss levegőt
szívjunk, és tényleg: észrevetted, mennyire friss ma minden?
Mindketten nevettek. Aztán a lány levette az egyik kesztyűjét, és arra kérte a fiút, hogy
ő is tegyen így:
- A kezed akarom érezni, Szergej, nem a kesztyűt. Nem akarom, hogy bármi is közénk
álljon...
Szergej ránézett, és azt mondta:
- Menjünk haza. Ideje ágyba bújni.
Ánya elmosolyodott és elpirult, de ez a pír nem csak a hidegtől volt.
Felfedezték, hogy amíg kinn sétáltak, Valerija és Andreasz átköltöztették a holmijukat
Valerija nagyobb hálójába, Valéria dolgait pedig Ánya régi szobájába.

68
 - Ez így helyes - jelentette ki Valerija ellentmondást nem tűrően, majd jó éjszakát
kívánt nekik.
Korábban, a nap folyamán, Andreasz félrevonta Szergejt, és emlékeztette rá, hogy a
zsidó törvények szerint a férj péntek esténként köteles örömet szerezni a feleségének.
Szergejnek feltett szándékában állt betartani ezt a törvényt az utolsó betűig - talán még
tovább is.
A NÁSZÉJSZAKÁJUKON Szergej megmutatta Anyának a medált, és elmesélte neki
a történetét. Aztán levágott öt tincset a lány gesztenyebarna fürtjeiből, apró fonatba tekerte
őket, és a hajfonatot a szülei fényképe mögé rejtette. „Ez a medál valaha az egyetlen kincsem
volt - mondta Ányának de most már te vagy a kincsem, ezért továbbadom neked." Ez után a
karjaiba vette Anyát a hitvesi ágyuk meleg takarója alatt és azt mondta:
- Már akkor férj és feleség lettünk, amikor a szemünk elő- szőr találkozott
- Amikor te nyolc éves voltál, én meg öt? - évődött vele Ánya.
- Talán már akkor - vagy még ez előtt az élet előtt.
Miután a lány kezded feszültsége feloldódott, teljesen odaadta magát neki. Vágyaiktól
elárasztva Szergej és Ánya felfedeztek a szerelem útjait, ahogy együtt háltak minden egyes
rákövetkező éjjel, egymás karjaiban kelve-fekve.
Egyik este az ágyban Ánya, a fiú érintésétől kacarászva, gyengéden megérintette a
fehér heget Szergej karján, és azt dorombolta:
- Évek óta nem láttam ilyen boldognak anyácskát.
- Örül, mert hálószobát cseréltünk?
- Nem, butuska! Ti, férfiak, olyan együgyűek tudtok lenni! Azért boldog, mert arra
gondol, hogy hamarosan unokája lesz.
- Á, értem már... hát akkor mindent meg kell tennünk, hogy még boldogabb legyen... -
mosolygott Szergej, és belecsókolt a lány nyakának hajlatába.
Ánya szorosan hozzábújt, és a fülébe lehelte:
- Igen... azt hiszem, most rögtön hozzáláthatnánk...
Minden csókkal és öleléssel újra megerősítették a fogadalmukat.
Az első péntek éjszakát követően Ánya minden egyes nappal egyre jobban vágyott az
ölelésére, és ahogy a szerelmesek szokták, maguk között titkos tréfát eszeltek ki, amit csak ők
értenek: ha Szergej lámpát javított, a nappaliban olvasgatott, vagy borotválkozott, Ánya mögé
lopózott, és a fülébe susogta:
- Milyen nap van ma, férjecském?
A fiú mindennap ugyanazt mondta:
- Szerintem csakis péntek lehet!
A lány pedig felelt neki:
- A kedvenc napom... a kedvenc éjszakám!
A következő napokban és éjjeleken, akár a hálószobában voltak, akár a konyhában,
akár Szentpétervár utcáin sétáltak a csatornák közön, Szergej a gyerekkoráról mesélt
Ányának, és ő is megosztotta vele addigi életének minden örömét és bánatát. Mindent
megosztonak egymással - majdnem mindent.

69
 A KÖVETKEZŐ HETEKBEN Szergejt baljós előérzet szállta meg - halvány, akár a
köd, de éppen elég ahhoz, hogy árnyékot vessen Szergej boldogságára. Olyan érzés volt, mint
a csend a vihar előtt. Nyugtalansága leginkább abból eredt, hogy megígérte, hogy egy ideig
Szentpéterváron marad. Ha csak rajta múlt volna, Szergej már lefoglalta volna a helyet a
következő vonatra Hamburgba, és onnan az első hajóra Amerikába. Tiszteletben tartotta
Valerija kívánságát, de nem halogathatta sokáig az indulást.
Január közepén leült Valerijával, hogy négyszemközt emlékeztesse a szándékára,
miszerint indulni akar Amerikába, amint alkalmas az idő.
- Hamarosan elég megtakarított pénzem lesz, anyácska. Egy hónap, legfeljebb kettő.
Készüljön fel rá, hogy hamarosan indulunk.
- Persze, megértem - felelte az asszony -, de minden olyan jól alakul! Mindnyájan
olyan boldogok vagyunk, Szergej! Nem kell elhamarkodnod az indulást, a tenger megvár...
A témáról folytatott minden beszélgetésük így ért véget. Valerija mindig talált valamit,
amit sürgősen meg kellett javítani, majd megkérte Szergejt, hogy járuljon hozzá
valamicskével a költségeikhez, így aztán a megtakarításai egyre lassabban gyűltek. A fiú
ugyanakkor nem utasíthatta vissza ezeket a kéréseket - végtére is, az asszony fedele alatt
lakott, és úgy volt helyes, ha kiveszi a részét a költségekből.
Valerija nehezen tudott megbirkózni a gondolattal, hogy el fognak utazni, és ahogy
teltek-múltak a hetek, ez feszültséget keltett a viszonyukban.
Szergej nyugtalansága csak fokozódott, amikor hírek jutottak a fülébe arról, hogy
délen kiújultak a zsidók elleni pogromok, és szóbeszéd járta más elszigetelt incidensekről is.
A lelkét emésztő sürgető érzés ellenére azonban az élet azonban Szentpéterváron
boldog és békés volt. Szergej meggyőzte magát, hogy a félelmei eltúlzottak.
.16.
GREGOR SZTAKOSZ minden napnak világos céllal vágott neki; az alantasabb
emberek jelentéktelen ügyei és kicsinyes erkölcsi aggályai hidegen hagyták. Szikár volt és
inas, de az értelmeden munkához nem fűlt a foga: ha ételre, pénzre vagy jobb lóra volt
szüksége, ellopta, sebesülteket vagy halottakat hagyva maga után. Abban a hitben, hogy élet-
halál ura, akinek hatalma és jogai vannak a közönséges halandók felett, máris úgy gondolt
magára, mint atamánra, kozákok vezérére. Hamarosan, gondolta, mások is így tekintenek
majd rá.
Vezettek már népet olyan emberek, mint Gregor Sztakosz ahhoz, hogy az emberből
vezető lehessen, erős és hűséges követőkre van szükség, akik szemei, fülei és karjai lehetnek a
vezérnek. Hamarosan maga köré gyűjt majd ilyen embereket. Mindent eltervezett. Azonban
addig is, Sztakosz figyelt, kérdezett és tanult, de barátokat és jóakarókat nem szerzett
magának.
Egy nap Sztakosz egy kozák településhez érkezett a Don folyó közelében: ez a
helyőrség őrizte a déli határt a martalócokól. Néhány ott töltött nap után összeszólalkozott egy
fiúval, aki azt állította, hogy Sztakosz ellopott egy kést. Ezt a rágalmat Sztakosz nem
hagyhatta szó nélkül, ezért csúnyán összeverte a fiút, és kis híján kiszúrta az egyik szemét. A
kés soha nem került elő.
Pár napra rá egy fiatal lány vádolta meg azzal, hogy megerőszakolta. Mivel a falu
atamánjának lányáról volt szó, Sztakosznak fürgén iszkolnia kellett, hogy alkalmasabb helyet
találjon magának a letelepedésre.

70
 „A jövőben nagyobb önuralmat kell tanúsítanom" – gondolta, ahogy újonnan szerzett
kését tisztogatta.
Amikor Sztakosz elnyargalt, egy nagyjából vele egykorú, hórihorgas férfi követte, akit
a falubeliek Koroljovnak szólítottak, és akinek hiányzott az egyik karja. Sztakosz már
felfigyelt rá korábban, és kérdezősködött is róla. Mindenki ismerte, de szinte senki sem tudott
róla semmit. Koroljov egy fejjel Sztakosz fölé magasodott; tagbaszakadt, de jóvágású fickó
volt - leszámítva a hiányzó bal karját és egy nagy forradást az arca egyik felén, finom
arcvonásokkal és apró, közel ülő, mélykék szemekkel; hosszú fekete haját hátul összefogva
hordta.
„Magának való ember - mondta róla a faluban egy vén kozák. - Már fél éve, hogy itt
van, de nem tudott beilleszkedni." Ez az óriás volt most Sztakosz nyomában. Sztakosz
visszafogta a lovát, és elévágtatott:
- Mit akarsz?
- Láttam, hogy megvan a magadhoz való eszed. Méltó útitársak lehetnénk.
- Én senkinek nem vagyok a társa. De nagylelkű vezére vagyok azoknak, akik velem
tartanak.
- Akkor győzz le párviadalban, ha tudsz! - mondta Koroljov kihívóan, és leszállt a
lováról; a hangja különös volt, mint a kígyó sziszegése.
Gregor Sztakosz biccentett, ügyelve rá, hogy növekvő izgalmát hideg mosollyal
palástolja:
- Lássuk hát, melyikünk a jobb!
Bár ellenfele félelmetesnek tűnt, Sztakosz titkos ereje abban rejlett, hogy inkább
elfogadta a fajdalmat vagy a halált, mini a vereséget. Ez a harcias kiállás imponált
Koroljovnak: ahhoz szokott hozzá, hogy ellenfelei harc nélkül nyüszítő kutyává változnak,
amint föléjük tornyosul ijesztő alakja.
Körözni kezdtek egymás körül, majd egymásnak estek; mindkettő igyekezett próbára
tenni a másik erejét és kitartását. Koroljov jól harcolt - bámulatosan egy félkarú emberhez
képest. Sőt mi több, győzött is volna - ahogy mindig -, ha nem követ el egy hatalmas hibát.
Alábecsülte Sztakoszt, aki kíméletlenül kihasználta a megingást, földre döntötte Koroljovot,
és azon nyomban kést rántott. Az óriás gigászi mellkasán térdelve Sztakosz Koroljov arcának
szegezte a kését, és azt mondta:
- Látom, valaki már kidekorálta a csinos arcodat. Szeretnél egy hozzá illő mintát a
másik oldalra is? Vagy talán vágjam le a másik karodat is, hogy jobb legyen az egyensúlyod?
- Amit csak akarsz - válaszolta a félkarú óriás -, de én veled fogok tartani, és követlek,
amíg a kedvem tartja.
- Helyes. Akkor úgy hagylak, ahogy vagy.
Sztakosz kinyújtotta a kezét, hogy felsegítse a másikat, de Koroljov magától talpra
ugrott, és felpattant a lova nyergébe. Miközben lovagoltak, beszédbe elegyedtek. Nem
bizalmas barátokként - eszük ágában sem volt azzá válni -, hanem szövetségesekként.
Ha Sztakosz nyíltan nekiszegezett egy kérdést, Koroljov köntörfalazás nélkül
válaszolt: az arcát maga vágta meg még kisfiúként, hogy ne legyen olyan „csinos”, a karját
pedig három éve veszítene el, amikor egyetlen késsel ment neki egy fejszét lóbáló embernek.
Mielőtt Koroljov végzett vele, a nyavalyás olyan mély vágást ejtett a karján, hogy többé
semmi hasznát nem vette volna, nem is beszélve az elfertőződés veszélyéről. Így aztán,

71
miután elmetszette ellenfele torkát, fogta a férfi fejszéjét, és befejezte a munkát, aztán a
csonkra ráhúzott egy üstöt, hogy lezárja a sebet. Egy ideig lázasan feküdt, de túlélte.
Sztakosz azt is megtudta, hogy Koroljov - hozzá hasonlóan - gyerekfejjel szökött el
otthonról. Ennél azonban nem volt hajlandó többet mondani, csak annyit, hogy „gond volt
otthon, és utána féltek tőlem".
- Kidobtak? - kíváncsiskodott Sztakosz.
Koroljov megrázta a fejét.
- Egy reggel felébredtem, és nem voltak sehol...
Megállította a lovát, és mélyen Sztakosz szemébe nézett azokkal a kék szemekkel:
- Amit most mondtam neked, azt nem tudhatja meg senki. Hogy világosan értsd: ha
továbbadod, megöllek, hacsak nem végzel velem - de valószínűbb, hogy én járok sikerrel.
Sztakosz biccentett, majd miután hasonló feltételeket szabott Koroljovnak, ő is elárult
neki valamit:
- Jól bánok azokkal, akik hűségesek hozzám, de nem vagyok gyengéd azokhoz, akik
elárulnak.
Egymás szemébe néztek, és amióta csak az eszét tudta, Koroljov most először valami
olyasmit érzett, ami hasonlított a félelemhez. Lerázta magáról az érzést, és még egy kikötést
tett:
- Ha nőkről van szó, nagyétkű vagyok. Úgyhogy ha foglyokat ejtünk...
- Nem ejtünk foglyokat.
- Jó, akkor mielőtt meghalnak, előbb megkapom a nőket. Áll az alku?
Sztakosz készségesen beleegyezett. Koroljové lehetnek a nők. Gregoré lesz a hatalom.
Egyfajta szövetséget kötöttek hát: idővel ők ketten új kozák világot teremtenek,
amelynek Sztakosz lesz az Atamánja. Az egyívású férfiak pedig úgy gyűlnek majd az Atamán
és jobbkeze köré, mint legyek a friss trágyára.
.17.
FEBRUÁR KÖZEPÉN, egy esős reggelen, mielőtt kikászálódtak volna az ágyból,
Ánya Szergej fülébe súgta:
- Különös hírem van, kedvesem.
- Minden, amit mondasz, különleges nekem.
Ánya oldalba bökte a könyökével:
-- De ez még különlegesebb! Figyelsz rám? Tényleg figyelsz?
Szergej a lány felé fordult, és közben átsuhant az agyán, hogy a munka után még kell
javítania a konyhai mosogatót:
- Mikor nem szoktam?
Ánya a fiú ajkához érintette a mutatóujját:
- Új élet növekszik bennem. Érzem, hogy babát várok.
Szergej nem volt benne biztos, hogy jól hallotta. Mintha Ánya épp mos jelentette
volna be, hogy képes szárnyakat növesztem és repülni.

72
 - Babát? - hitetlenkedett. - A mi kisbabánkat?
Ánya felnevetett:
- Nem rémlik, hogy mással is csináltam volna kisbabát. Várj csak, hadd
gondolkozzam...
- Mióta tudod?
- Már januárban gyanítottam valamit, de biztos akartam lenni. Bizonyára nem sokkal
az esküvőnk után fogantam meg. Talán már az első éjszakán...
Még mindig ámulatban, Szergej kinyúlt, hogy megérintse a lány hasát.
- Már érezni, hogy mozog?
- Szergej Szergejevics, te olyan okos vagy, és annyira butácska! - nézett az égre Ánya.
- Valószínűleg nem nagyobb, mint az öklöd. Még hónapok, mire a fiúcska úgy fog rúgni, mint
az apja!
- A fiúcska...?
Ánya tétovázott:
- Igen, azt hiszem, fiú lesz, de...
- Akkor pedig az lesz! - jelentette ki Szergej, felvillanyozva a gondolattól, hogy saját
családot alapíthat - Egy szekérderéknyi gyerekünk lesz, és...
Hirtelen eszébe jutott Valerija. Gyanakodva tette fel a kérdést:
- Anyácska tudja már?
- Hogyisne! Gondolod, hogy bárkinek az orrára kötöm, mielőtt neked szóltam volna?
- El kell mondanunk neki! Neki és Andreasznak! A fiúnk Amerikában fog
megszületni!
Anya hozzábújt:
- Igen, Amerikában...
- Minden megtanítok neki, amit csak tudok. Hogy hogyan maradhat életben a
vadonban...
- Nem korai ez még kicsit? - nevetett fel Ánya. - Még ne tervezzük meg a jövőjét...
Hiszen az is lehet, hogy lány lesz!
Szergej szeme tágra nyílt a lehetőségtől:
- Lány? Olyan kecses, mint az anyja? Akkor balett-táncosnő lesz belőle!
Ánya sóhajtott, és sugárzott a boldogságtól:
- Hát nem csodálatos az élet, Szergej? Négy hónappal ezelőtt azt sem tudtad, hogy
élek-e, most pedig azt tervezgetjük, hogy a lányunk a Marjinszkij Színház prímabalerinája
lesz...
- Ánya - vágott közbe Szergej -, nem a Marjinszkij Színházé. A gyerekünk
Amerikában fog felnőni...
- Hogyne, Szergej. Csak nyelvbotlás volt. De van egyáltalán balett Amerikában?
- Gondolom... meg folyó hideg-melegvíz a konyhában, és vécé a házon belül...

73
 - Nem kelt többé a sarokra járni a kolonkához vízért? Se leszaladni a lépcsőn, ha ránk
jön a szükség? Se a tűzön melegíteni a fürdővizet? - kerekedett el Ánya szeme. - Ez
önmagában elég, hogy átkeljek a tengeren! Ó, Szergej, ha ez egy álom, soha nem akarok
felébredni!
A fiú olyan óvatosan vette a karjaiba, hogy Ánya felnevetett:
- Jaj, te! Nem fogok eltörni! - azzal hirtelen átölelte, és jól megszorongatta, mielőtt
kicsússzant volna az ágyból.
Midőn Szergej munkába indult, megegyeztek, hogy nem mondják el Valerijának, csak
a vacsoránál, amikor együtt van a család.
Aznap este, amikor Ánya és Valerija behozta az ételt, Szergej csak vigyorgott, mint a
fakutya, mígnem Andreasz nem bírta tovább, és megkérdezte:
- Mi az? Mire a nagy jókedv?
Anya arckifejezését látva Valerija már sejtette, miről lehet szó, de visszafojtott
lélegzettel várta a megerősítést. Amikor aztán meghallotta a hírt, felpattant a helyéből, és
kiszaladt a konyhába.
Szergej zavarba jön, Ánya pedig gyorsan az anyja után szaladt. Néhány perccel később
mosolyogva tért vissza, miközben egy könnycseppet morzsolt szét a szeme sarkában:
- Nincs semmi baj, csak Anyácska nem akarta, hogy megint sírni lássuk. Mézes
süteményt süt, hogy megünnepeljük a hírt.
Amikor beköszöntött a tavasz, Ánya és Szergej esténként sétáltak a friss levegőn,
amikor csak Ánya állapota megengedte.
Az első hónapokban gyakoriak voltak a rosszullétek, de az ötödik hónapba érve Ánya
kivirult, és makkegészségesnek érezte magát. Vasárnaponként hosszabb sétákat tettek, és
közös jövőjüket tervezgették.
Május utolsó vasárnapján, a terhesség hatodik havában, Szergej elvitte Ányát az első
kocsikázásukra: a mezőt keresték fel, ahol megtalálta a nagyapja óráját. Ahogy körbesétálták
a tisztást a fák árnyékában, Szergej gyakran a lányra pillantott, hogy ellenőrizze, jól van-e.
Szükségtelen volt aggódnia. Ánya a szabadban kelt életre igazán: a madarakra mutogatva
elsorolta a nevüket, és el volt ragadtatva, amikor megpillantott egy őzsutát a borjával.
A bokáig éró fű hullámzott a lágy nyári szellőben, és elszórva mindenütt vörös, sárga
és lila virágok nyíltak.
- Ez csodaszép! - áradozott Ánya. - Terítsük le itt a pokrócunkat!
A fűben falatoztak, és ritka alkalomként édeskettesben töltötték az egész napot. Ha
Szergej hirtelen meghalt volna, és a mennyben találja magát, ott sem igazán érezte volna
jobban magát, mint Ányával aznap, ott, a tisztáson.
A délutánt csak egy porfelhő zavara meg keletről, ami eszébe juttatta Szergejnek a
lovasokat, akik kérdőre vonták majd egy évvel azelőtt. Ezúttal csak a távolban lovagolt el egy
csapat; amikor pár perccel később arra pillantott, már nem voltak sehol. A nyugtalanító érzés
azonban megmaradt, és Szergej örült, hogy hamarosan maga mögött hagyhatja ezt a földet.
Aznap este, vacsora közben, Szergej bejelentene, hogy elég pénzt gyűjtött össze a
jegyekre és a kezdeti költségek fedezésére, ezért néhány héten belül útnak indulnak. A sürgető
érzésről, ami hajtotta, nem szólt semmit - nem látta értelmét, hogy az aggodalmait másokra
terhelje.

74
 Amikor Ánya kivitte a tányérokat a konyhába, Valerija leült a fiú mellé, megfogta a
kezét, és halkan így szólt hozzá:
- Szergej, tudod, hogy szeretlek, és mindig jó voltam hozzád.
- Persze, Anyácska, hogyne tudnám!
Most, hogy tudta, a fiú sem gondolja másképp, Valerija folytatta:
- Azt is tudod, hogy amilyen a világ, lehet, hogy soha nem látom viszont a lányomat.
Megengednéd legalább, hogy lássam az unokámat?
Szergej számított erre a kérésre. „Legközelebb - gondolta - azt fogja kérni, hogy
maradjunk a gyerek konfirmálásáig vagy Bar-micvójáig.” Ilyen könnyen nem fogja beadni a
derekát.
- Andreasz is megházasodik majd - felelte -, és akkor sok-sok…
- Ki tudhatja azt? - vágott közbe az asszony, túljárva Szergej eszén - Andreasz még
nem is gondol házasságra, pláné nem gyerekekre. Szergej... nem azt kérem, hogy örökre
maradjatok - bár megtenném, ha egy cseppnyi esélyt látnék rá, csupán azt, hogy essen meg
rajtam a szíved, és engedd meg még nekem ezt az egyet. Hadd segítsek az egyetlen
lányomnak világra hozni az első gyermekét!
Szergej elfordította a fejet, hogy ne lássa Valerija meggyötört, esdeklő arcát, és Ányát
pillantotta meg az ajtóban, aki csendben figyelt, és várta, hogy mit válaszol a fiú.
Kétségei ellenére Szergej nem mondhatott mást:
- Jól van, Anyácska. Látni fogja az első unokáját megszületni - De amint Ánya és a
gyerek állapota engedi, késlekedés nélkül útra kelünk.
Valerija sugárzott a boldogságtól, és megölelte:
- Jó ember vagy, Szergej...
- És nagyszerű férj... - tette hozzá Ánya.
.18.
AMIKOR GREGOR SZTAKOSZ és Koroljov, a félkarú óriás, egy kozák faluba értek
a Kaukázus lábánál, mindketten megfontoltan beszéltek és cselekedtek. Lovas harcosokként
szívesen látták őket egy időre, ha kiveszik a részüket a mindennapi tennivalókból. Így hát
megdolgoztak az ételért és a szállásért, és múlatták az időt az alkalomra várva, hogy
megmutathassák képességeiket.
Nem kellett sokáig várniuk. Néhány héttel az érkezésüket követően kozák harcosok
tértek vissza őrjáratukról a faluba, és arról számoltak be, hogy abrekek - csecsen útonállók-
keltek át a folyón, hogy az orosz oldalon fosztogassanak, és meg is öltek két oroszt. További
rajtaütésekre számítva a kozákok óvintézkedésként megkettőzték az őrséget: minden őrre
vigyázott egy másik, hogy ha az egyikkel végeznek, a másik riaszthassa a többieket.
Sztakosz meglátta az esélyt, hogy hősként ünnepeljék. A győzelmeiről szóló
történetekkel már kivívta néhány falubeli fiatal rajongását - ezek egy része igaz volt, a többit a
képzeletéből merítette. A tény, hogy egy félkarú harcos lovagolt az oldalán, csak növelte a
hírnevét.
Sztakosz azt mondta ifjú híveinek: Nem hiszem, hogy meg kéne várnunk, amíg ezek
az abrekek átkelnek a Terek folyón. Koroljov és én még ma éjjel rajtaütünk a táborukon.
Megkeressük a csecsen nyavalyásokat, és mind egy szálig lekaszaboljuk őket. Szerzünk tőlük

75
lovat, fegyvert és csizmákat - no meg némi szuvenírt, talán egy-két fület” - tette hozzá,
megrázva előttük a bőrerszényét. Két legény, kalandra és dicsőségre éhesen, azonnal
ajánlkozott, hogy velük megy. Három másik, nem akarván gyávának tűnni, követte a
példájukat.
Így történt hát, hogy Gregor Sztakosz és kis csapata csendben megközelítette az
ellenség táborát az éjszaka leple alatt. Gregor figyelmeztette az embereit, hogy egylövetű
pisztolyaikból ne pazarolják el a golyót, csak ha feltétlenül szükséges, inkább részesítsék
előnyben a kést és a kardot, amivel hatékonyabban lehet némán ölni.
Az abrekek harcedzett férfiak voltak, de álmukban sem gondoltak ilyen vakmerő
megelőző csapásra. A hét ifjú harcos álmukban lemészárolta volna őket, ha az egyikük fel
nem kel pár perccel korábban, hogy könnyítsen magán, és meg nem látja a mozgást a
bozótban. Épp csak annyi ideje volt, hogy elkurjantsa magát, mielőtt figyelmeztető kiáltását
félbemetszették.
Az abrekek felriadtak, talpra ugrottak, és már nyúltak is a késeik, pisztolyaik és
puskáik után. Látván, hogy a meglepetésszerű rajtaütés csődöt mondott, Sztakosz nyílt
támadást vezényelt, és kis híján lefejezte az egyik ellenséget a kardjával, miközben a másik
kezével pisztolyt rántott, és lövöldözni kezdett. A fiataloknak imponált ez a virtus és Koroljov
látszólagos legyőzhetetlensége, és démoni megszállottsággal vetették bele magukat a harcba.
A táborban nyolc férfit találtak, valamint két nőt. Sztakosz megölte az egyiket, amikor
az karabélyt fogott az egyik emberére, a másikat azonban Koroljov élve kapta el, és amikor
végzett vele, a nő már könyörgött a halálért. Az „Atamán" és szárnysegédje, Koroljov, így
avatták be a fiatalokat - akiket Gregor ezután „az embereimnek” hívott - az elsőbe a számos új
szokás közül, amit meghonosítottak, „az emberei" pedig vakon követték Gregort.
A hét főből álló horda visszatért a faluba a zsákmányolt lovakkal, vértől - többnyire az
ellenségétől - lucskos zubbonyban. Csak két fiú szenvedett könnyebb sérüléseket; sebeiket
büszkén viselték, mintha kitüntetések lennének.
Gregor Sztakosz ezzel bizonyította bátorságát a harcban, és rátermettségét stratégaként
és vezetőként. Valóban hősként ünnepelték őket - amíg az egyik legény el nem hencegett
azzal, hogy mit műveltek a nőkkel. Amikor az öregebbek meghallották ezt, és meglátták,
milyen „szuveníreket” hoztak, a földre köptek - ez keserű szájízt hagyott a bátorság és
aljasság eme napja után. Sztakosz elérte hát, hogy az ifjak bálványozzák, az öregek pedig
megvessék, így aztán odébbállt öt fiatal kozákkal - majdani bandája csírájával.
A következő hónapokban a kis csapat az Atamán vezetésével zsidó stételek, kunyhók,
tanyák után kezdett kutatni. Egy-két havonta találomra rárontottak valamelyikre, lángokat,
hamut és halált hagyva maguk után. Máskor szokványos őrjáratot folytattak, mint a többi
kozák csapat, Oroszország más ellenségeit űzve.
Így folytatódott az őrjáratok, a táborverés és -bontás, illetve a zsidók véletlenszerű
legyilkolásának körforgása. Amikor a kiküldött felderítők visszatértek a táborba, az Atamán
kiadta a parancsot: „Tábort bonts! Irány észak!”, azzal felkerekedtek, mint a förgeteg, törve-
zúzva, amerre jártak, majd, ahogy minden alkalommal, nyomtalanul felszívódtak.
.19.
A JÚNIUS lassan júliusba fordult, és a nyári hőség teljes erejével lecsapott
Szentpétervárra. Szergej meggyőzte magát, hogy nyugtalansága természetes egy férjtől és
leendő apától. Korábban soha nem ismert még ilyen boldogságot, és nem akarta, hogy bármi
megváltozzon. „Hinnem kell benne, hogy minden rendben lesz” - győzködte magát, és eszébe
idézte, amit a nagyapja mondott: „Az élet könyvét nem mi írjuk, hanem az Isten”.

76
 Ezen merengett, miközben a Bibliograficseszkije zapiszki-t olvasta, amely tényeket és
pletykákat közölt a déli zsidó településeket ért atrocitásokról. A hírektől ismét összeszorult a
gyomra, de emlékeztette magát, hogy már csak néhány hónap, és úton lesz Amerikába a
családjával. Egy nap talán Valerija és Andreasz is utánuk jön.
Ahogy egyre közeledett a távozásuk napja, a családi összejövetelek szentek és
sérthetetlenek lettek. Valerija teljesen kisajátította Ányát; mindig egyedül, kettesben akart
lenni vele. Szergej igyekezett a kedvére tenni: Ányával előttük állt még az egész élet, Valenja
ideje a lányával azonban lassan a végéhez közeledett.
Amikor Valerija bejött, és leült mellé, letette az újságot.
- Remélem, ízlett a vacsora, Szergej.
- Nagyon finom volt, köszönöm.
- Ánya a szobátokban olvasgat. Gondoltam, beszélgethetnénk.
- Örömmel.
Az asszony nehezen találta a szavakat, de végül kimondta, mi nyomja a lelkét:
- Az anyaság csodálatos, Szergej, de néha keserű is tud lenni... mert minél jobban
szeretünk valakit, annál jobban hiányzik, ha nincs velünk. Amikor Ányával beszélgetek, csak
keresgélem a szavakat, amelyek kifejezhetnék, amit mondani szeretnék neki. Azt szeretném,
ha tudná, mennyire szeretem... hogy mennyit jelent nekem... de nem tudhatja, nem értheti meg
- amíg az ő gyereke is fel nem nő. Akkor majd megérti... és akkor hiányozni fogok neki.
Szörnyen hiányozni, Szergej.
Valerija elsírta magát. Szergej nem tudta, mit tegyen, ezért csak ült mellette némán.
Milyen szavak is vigasztalhatnának meg egy anyát, ha eljön a búcsú órája? Az asszony
Szergej kezét szorongatva zokogott, majd amikor a könnyei elapadtak, elengedte a fiú kezét,
megköszönte neki, hogy meghallgatta, és elindult a szobája felé.
Az utolsó szavakat nem Szergejnek szánta; kimondott gondolat volt csupán:
- Egy nagymamának az unokája mellett lenne a helye... - suttogta, majd egy sóhajjal
eltűnt az ajtóban.
Zaklatottsága érthető volt: velük akart tartani, de képtelen volt rá. A gyökerei
Oroszországhoz kötötték, de tudta, a szíve hamarosan értük kiált a tengeren át.
Bár az unokája érkezését hetekkel későbbre várták, Valerija napról napra idegesebb
lett - nem annyira a szülés miatt, hanem mert a gyermek születése azt jelezte, hamarosan
búcsút kell vennie a lányától. Emiatt aztán Szergej és Valerija között némileg enyhült a
feszültség: az asszony szerette őt, de ő volt az a férfi, aki messze földre viszi tőle a lányát és
az unokáját.
Az utolsó hetek várakozása azzal telt, hogy Szergej felmondott a munkahelyén,
útiterveket készített, bőröndöket vásárolt, Ányának pakolni. Közben Valerija igyekezett
lefoglalni magát: takarított, és felkészült első unokájasére és távozására.
Hesel nagyapja órája mindedeközben ott ült a kandallópárkányon, és egykedvűen
jelezte az idő múlását.
Július harmadik vasárnapján Ánya megkérte Szergejt, hogy vigye el kirándulni „a
kedvenc helyükre”, a tisztásra, ahol olyan boldogok voltak, hogy fáradt lábát megáztathassa a
Néva hűsítő habjaiban.

77
 Szergej úgy gondolta, inkább vigyáznia kellene magára, nem ilyen hosszú útra indulni
otthonról.
- Nem vagy túl fáradt a zötykölődéshez? - kérdezte.
- Nő még nem volt olyan fáradt, amilyen én vagyok - válaszolta Ánya, de azért
szívesen kocsikáznék egyet a friss levegőn, és eltöltenek egy napot kettesben a férjemmel.
Egy órával később Szergej felsegítette Anyát a kocsira. Valerija aggódó arccal adta át
Szergejnek a piknikkosarat.
- Még bőven sötétedés előtt visszaérünk - nyugtatta meg Szergej, aztán rántott egyet a
gyeplőn, és útnak eredtek.
Ahogy a kocsi végighaladt a Nyevszkij sugárút alatt futó csatorna mentén, és északra
fordult, Szergej Anyához fordult:
- Anyecska, kedvesem, hiszel a végzetben?
- Én benned hiszek.
- Azt tudom - mondta Szergej, és odahajolt a lányhoz, hagy csókot nyomjon a hajára -,
de hiszel-e a sorsban?
- Hogyne hinnék, amikor olyan hihetetlen és csodálatos események vezettek hozzám
téged? - nevetett Anya.
Egyszer csak megdörgölte a hasát:
- Itt a legújabb csoda.
Elvette Szergej egyik kezét a gyeplőről, és a tenyerét a kerek pocakjára helyezte:
- Érzed?
Szergej először semmit nem érzett, de aztán egy tompa rúgás következett, majd még
egy.
- Máris edz a kis lurkó - mondta, és határtalanul boldog volt.
Ahogy elhagyták a város határát, és rátértek az országúrra, elhaladtak egy tanya
mellett. Ánya mosolygott, és integetett a gazdának, ő pedig megemelte a kalapját, hogy
üdvözölje őket.
Nem sokkal később megérkeztek a mezőhöz. Szergej úgy tervezte, hogy a tisztás
közepén teríti le a pokrócukat, arra a dombocskára, amelyik alatt rálelt a nagyapja kincsére, de
a tikkasztó hőség közelebb űzte őket a fákhoz. Ott kipakolták az elemózsiát, majd az
árnyékban lustálkodva gyönyörködtek a tájban.
.20.
III. SÁNDOR CÁR uralma és az ellenreform időszaka alatt fokozódott a zsidók és a
cigányok elleni erőszak. Egyik oldalról a Csernoszotenci, a szélsőséges nacionalisták
sanyargatták őket; a másikról - többek között - Gregor Sztakosz és a bandája.
A nacionalistákkal ellentétben Sztakoszt nem holmi eszmék vezérelték. Az ő zsidókkal
szembeni gyűlölete személyes forrásból táplálkozott, tetteinek mozgatórugói pedig rejtve
maradtak. A kozákok többségétől eltérően - akik a cár ellenségeivel végeztek ugyan, de nem
viselkedtek közönséges tolvajként - Sztakosz szenvedélyesen rá akarta tenni a kezét minden
érdekes vagy értékes dologra, mielőtt rémtettei minden bizonyítékát porig égette volna.

78
 Nem hagytak tanúkat, akik elárulhatták volna a hollétüket, és megszállottan ügyeltek a
biztonságra. Sztakosz és emberei soha nem vágtattak vissza egyenesen a táborukba: kört
tettek a sziklás terepen, és patakmedrekben gázoltak, így aztán úgy váltak köddé, mintha
szellemek lennének. Rajtaütéseikről mindenfelé ijesztő és zavarbaejtő pletykák keringtek.
Néhány év alatt, ahogy a falvakat és városkákat járták, az Atamán nyughatatlan ifjak
és harcedzett veteránok seregét vonzotta maga köré. Ilyen-olyan okból számos nő is
csatlakozott; néhányan a férjüket, mások a szeretőjüket követték. Voltak olyanok is, akik
készségesen kedvére tettek a többi férfinak is, ezért szabályokat kellett felállítani, és betartatni
a rendet.
Sztakosz mindeközben felvett egy új szokást: egy-két évente egyszer megkímélte egy
zsidó gyermek életét, és a gyermeket átadta az asszonyoknak, hogy jó keresztényt neveljenek
belőle. Ezzel aztán, bár gyilkolt és falvakat égetett fel, kivívta magának a „gyermekek
megmentője” címet. Végül a horda lassan egy kozák falura kezdett emlékeztetni.
Minden egyes rémtettük újabb, még nagyobb rémtettet szült, míg végül nem volt olyan
cselekedet, ami elfogadhatatlan lett volna a számukra - elveik szerint a kegyetlenség
szükséges, sőt erényes volt. A kardok és tűzfegyverek mellett fanatikus hittel felfegyverkezve,
minden aljas ösztönüknek engedtek.
Átmeneti táboraikban, kunyhóikkal, kemencéikkel, a nőkkel és gyerekekkel
közönséges falulakóknak tűntek, de a bensejükben barbár, embertelen szív lakozott. A
legyőzhetetlenség érzésétől egyre inkább megrészegülve, minden törvény és tisztesség fölé
helyezték magukat, és ahogy végigviharzottak Oroszországon, a pokol tüzét szabadították az
ártatlanokra.
Így történt, hogy egy júliusi vasárnap délutánján Gregor Sztakosz az embereivel egy
békés tisztásra tévedt.
.21.
Szergej Ánya éppen végzett a falatozással, én a lány a fiú vállára hajtotta a fejét a
bágyadt hőségben. A madárcsicsergést hallgatták a nyári szellőben, ami átfújt a fák között,
majd át a Néva felett.
Szergej lepihenni készült Ánya karjaiban, amikor gomolygó porfelhőt vett észre a
távolban. Felült, és látta, hogy lovasok tartanak feléjük - valószínűleg járőröző katonák.
Talán ha azonnal cselekszik, amint megpillantja őket, talán ha engedelmeskedik a
gyomrot görcsbe rándító baljós érzésnek, elmenekülhettek volna. Csapot-papot otthagyva,
feltuszkolhatta volna Anyát a kocsira, és vágtára ostorozhatta volna az öreg lovat. Egy ilyen
cselekedet azonban feleslegesen megrémítette volna Ányát - hiszen csak néhány lovasról volt
szó, akik feléjük ügettek.
A lovasok gyorsan közeledtek, és már túl késő volt menekülni. Ahogy a közelükbe
értek, Szergej felismerni vélte az egyik férfit, majd egy másikat is - ők voltak azok, akik meg-
állították őt egy évvel korábban. Félelme nőttön-nőtt, amikor a tizennégy lovas között
meglátott egy felkarú óriást, aki úgy festett, mint egy mongol harcos.
A vezetőjük pár lépésre tőlük megállította a lovát. Idősebb volt már, és forradás
csúfította a homlokát, de Szergej rögtön felismerte. Harci ménje nyergében föléje
tornyosulva, nem más bámult le Szergejre az emlékezetéből kitörölhetetlen fagyos mosollyal,
mint Dimitrij Zakoljev.

79
 A fiú dermedve állt, szédülten a felismeréstől és az egymással hadakozó érzelmektől:
megkönnyebbülést érzett, majd sajnálatot, hogy nem ölte meg Zakóijevet, aztán megszállta a
fenyegető veszély érzése.
Gyorsan Ányához fordult, aki nem ijedt meg, csak zavartan ült, és kérdőn nézett fel
Szergejre.
- Ismerem - mondta Szergej. - Régi iskolatársak vagyunk.
A szája hirtelen kiszáradt, a hangja üresen kongott. Idegesen nézett vissza Zakoljevre.
- Jó, hogy rád találtam, Szergej. Azt hiszem, már találkoztál néhány emberemmel -
mondta Zakoljev a négy lovas felé intve, akikbe belebotlott egy évvel korábban. - Amikor a
felderítőm jelentést tett egy emberről - valami Szergej ... Voronyinról, ha jól emlékszem,
akire ráillett a személyleírásod, meglehetősen bosszús voltam, hogy nem invitált meg a
táborunkba, hogy megünnepeljük a viszontlátás örömét, jól meg akartam büntetni, de
biztosított, hogy előkerít téged. Nem okozott csalódást. Éppen ideje volt már, hogy újra
összefussunk, hiszen annyi mesélnivalónk lenne egymásnak, nem igaz, Szergej?
Nem várt választ Szergejtől, hanem folytatta:
Sokáig kérdezősködtem utánad, de senki sem hallott Szergejtől, a Jóságosról. Pedig
miután olyan szerencsétlen körülmények között váltunk el, nagyon szerettem volna kettőnk
között rendbehozni a dolgokat. De most végre itt vagyunk együtt, te ráadásul a csinos
feleségeddel, aki, úgy látom, gyermeket vár...
Zakoljev hangja olyan barátságos, a modora olyan udvarias volt, hogy egy röpke
pillanatra Szergej elhitte, hogy egykori kadéttárs talán megváltozott. De aztán az egyik
embere vigyorogni kezdett, majd felröhögött. Szergej karján megfeszültek az izmok, ahogy
visszazuhant a rideg valóságba.
- Nohát. Szergej - korholta Zakoljev -, hová lett a jó modorod? Hát nem mutatsz be
minket egymásnak?
Szergej agyában cikáztak a gondolatok, ahogy megpróbálta felmérni a helyzetet. Ha
Zakoljev veszélyes volt, az emberei még inkább - hű ebekként égtek a vágytól, hogy vezérük
kedvére tegyenek, és feljebb kapaszkodjanak a ranglétrán. A fiúnak nem volt kétsége afelől,
hogy jól képzett harcosok. Néhánnyal talán elbánhatna, hősies küzdelemben...
De ha harcol, Zakoljev mindkettőjüket megöli. Talán ha megalázkodik, és bocsánatot
kér, csak leköpik, és jól helybenhagyják… De mi lesz Anyával?
Erre gondolni sem mert.
Szergej kétségbeesetten kereste a megfelelő szavakat vagy tetteket, amelyek legalább a
felesége és a gyermeke életét megmenthetik. Amíg ezen járt az esze, Ánya feltápászkodott.
Szergej gyorsan lenyúlt, hogy segítsen neki, a lány pedig mellé állt, és megfogta a kezét. A
keze hideg volt. és remegett. Ősi indulat szálta meg Szergejt. Fékezd a dühödet! - intette
magát Szergej - Használd ki, de ne most... még ne...”
- Azt kérdeztem, hogy bemutatsz-e végre az asszonyodnak - ismételte meg Zakoljev
türelmetlenül.
- Dimitrij - kezdte Szergej, a szerencsében bízva -, em lékszel. amikor a te
útmutatásoddal túlélőtúrán vettünk részt? Hogy miként segítettük egymást...?
- Mindenre emlékszem - szakította fölbe Zakoljev.

80
 Most, hogy élve előkerült, Szergej tudta, hogy Zakoljev csak erre a napra várt.
Bizonyára felkészült mindenre, amit Szergej mondhat vagy tehet, minden kétségbeesett
menekülési kísérletre. A kellemes meglepetést azonban, amit Ánya okozott, nem láthatta
előre.
- Úgy fordulok hozzád, mint kozákhoz és tisztességes emberhez - szedte össze Szergej
a bátorságát. - Engedd elmenni a feleségemet. Szavamat adom, hogy...
Zakoljev unottan felemelte a kezét, hogy csendre intse Szergejt - Aztán, mintha puszta
kíváncsiságból - a régi szép időkön merengve tenné, udvariasan megkérdezte:
- Az a régi medálod... megvan még?
- Én... én odaadtam valakinek - felelte Szergej. - Ajándékba.
Ánya öntudatlanul a nyakához nyúlt.
- Hát persze - dőlt hátra elégedetten Zakoljev, aztán a fejével Ánya felé intve
odavakkantott a fekete varkocsú félkarú óriásnak: - Koroljov!
Az irdatlan ember leszállt a nyeregből, és lassan Ánya felé indult. A bűze megcsapta
Szergej orrát: nem csupán izzadság, hanem egy felajzott férfi ocsmány szaga volt.
- Vissza! - rikoltotta Szergej a felesége és a gigászi alak közé lépve. - Hívd vissza a
harci kutyád, Zakoljev!
Koroljov megtorpant. A vezér fejével intett az embereinek; hatan rögtön lepattantak a
nyeregből, és körülvették Szergejt, aki védelmezőn állt Ánya előtt.
- Mit akartok? - kérdezte Szergej.
- Az egyikük meg kell, hogy motozzon - mondta Zakoljev.
- És a többiek?
- Arra az esetre, ha ostobaságra ragadtatnád magad.
Szergej úgy döntőtt, nem tanúsít ellenállást. Eddig senki sem sérült meg, sőt,
fenyegetőzésre sem került sor. „Talán még van esély" - gondolta Szergej, de tudta, elég egy
szikra, hogy meggyulladjon a kanóc.
Amikor a bomba felrobbant, és mind a hatan rávetették magukat, hogy lefogják, az
óriás megragadta Ánya csuklóját, és elrántotta Szergej mellől.
Szergej hirtelen lendülettel másodpercek alatt harcképtelenné tett két támadót: az
egyiket a légcsövére mért ütéssel, a másikat egy térdrúgással. Mindketten hátrazuhantak; az
első fulladozott, a másik képleten volt lábra állni. A többiek négyen azonban elkapták a karját,
a lábait és a nyakát, teljes tsúlyukkal ránehezedve leteperték, és az arcát a földbe nyomva
megbénították.
Szergej rögtön elernyedt, mintha feladta volna. Ha kivárja, amíg ellankad a figyelmük,
meglepheti őket... De túl sokan voltak. Sikerült felemelnie a fejét, és kiköpni a vért és a
földet, hogy tehetetlenül őrjöngve nézze, mi következik.
Zakoljev ismét biccentett, Koroljov pedig elengedte Ánya csukló jár, az áldozatára
lecsapó kígyó gyorsaságával letépte a medált a lány nyakából, majd ugyanazzal a mozdulattal
hátranyújtotta Zakoljevnek. Ányának elakadt a lélegzete, és a nyakához kapott, ahol vörös
csík jelent meg ugyanott, ahová csupán percekkel korábban Szergej csókot nyomott. Most
már rettegett - a férje életéért, a sajátjáért, de mindenekfelett a gyermekéért.

81
 Nem tudta levenni a szemét Szergejről. Ha azt képzeli, hogy nincs ott senki más rajtuk
kívül, talán eltűnnek mindahányan. Kétségbeesetten kutatott a férje szemében egy halvány
reménysugár után, de nem talált egyet sem.
- Köszönöm, Szergej, hogy ennyi évig megőrizted nekem a medálomat - szólalt meg
Zakoljev. - Méghozzá egy ilyen finom nyakon.
Megszimatolta a medált.
- Óó, érzem az illatát... Milyen csodálatos...
Néhányan felnevettek. Szergej agyát pedig elöntötte a vörös köd. Megszerezted a
medált - hörögte hason fekve -, most már a tied… És azt teszel velem, amit akarsz.
- Így van - felelte Zakoljev halotti mosolyával.
- Akkor engedd el a feleségemet - neki semmi köze az ügyünkhöz. Küzdjünk meg
egymással, ha azt akarod... de az Isten szerelmére, Dimitrij, valaha bajtársak voltunk...
- Fárasztasz - ásított Zakoljev, mintha unatkozna -, mindig is fárasztottál, jó Szergej.
Anyához fordult:
A mi Szergejünk az ágyban is olyan jó? - kérdezte. - Mondja előtte, hogy „kérem", a
végén pedig, hogy „köszönöm"?
Zakoljev emberei csaholtak, mint a kutyák, amikor a gazdájuk ételmaradékot tett
eléjük. A vezér úgy játszott Szergejjel, mint macska az egérrel.
Koroljov keményen megmarkolta Ánya csuklóját. A lány remegni kezdett, de Szergej
moccanni sem tudott, hogy a segítségére siessen. Érezte, mitől retteg Ánya, hiszen szívét-
lelkét jól ismerte. Gyermekként alig menekült meg a kozákoktól, és Szergejnek megszakadt a
szíve, ahogy a lány bátor arcán pillantva egyeden könyörgést látott a szemében: „Óvd meg ezt
az életet, amit a szivem alatt hordok!”
Szergej azonban tehetetlenül feküdt, jelentéktelen bábuként Zakoljev játékában.
Miközben az egyik bándin átkutatta a zsebeit, a többiek figyelme ellankadt. Csak egy
pillanatra, de ez elég volt Szergejnek. Könyökét felrántva eltörte a kutakodó állkapcsát, majd
sikerült a hátára feldúlnia, és ágyékon rúgnia egy másik gazfickót, midőn a többiek megint
rávetették magukat, olyan megsemmisítő erővel, hogy kipréselték belőle a szuszt. Ismét
legyűrték, és arccal lefelé a földhöz szögezték.
- Látod, Szergej, nekem a kisujjamat sem kell mozdítanom - dőlt előre a nyergében
Zakoljev. - Vezér lettem.
- Látom, mi lett belőled! - köpte ki a vért és port Szergej.
- Te viszont az maradtál, aki mindig is voltál. Puhány kisfiú, aki a szülei kegyét keresi
- a szüleiét, akiket sosem látott.
Zakoljev felpattintotta a medált.
- Hát itt van a szent emlékű anyuci és apuci. Mindig is tetszett ez a családi fénykép.
Olyan megható - merengett hangosan, miközben az apró arcmásokat nézte.
A tekintete visszatért Szergejre:
- És te elloptad tőlem.

82
 Szergejnek felkavarodott a gyomra. Abban a pillanatban tudta, hogy a szerencse
cserbenhagyta őket, az imáikra nem érkezik válasz, és bármit is vár rá itt a Földön, már csak
kétségbeesett tettekre futja az erejéből.
Zakoljev Ánya félé fordult, és méregetni kezdte. Szergej ismét szabadulni próbált a
szorításból.
- Ez a csecsebecse már semmit nem jelent nekem - babrált a medállal Zakoljev. - Egy
csókért talán vissza is adom a csinos kis nejednek.
Anya szeme, mint egy őzgidáé, rémülten tágra nyílt, és ismét Szergejre pillantott. Még
most is hitt benne, hogy a fiú kieszel valamit, és lesz annyi ereje, hogy megmentse őket.
Hiába fogta le Szergejt egy csapat ember, még mindig élt benne egy halvány reménysugár. De
aztán Zakoljev megszólalt:
- Most, hogy jobban belegondolok, ha már ennyit fáradoztam a medálomért, azt
hiszem, többet is megér egy csóknál.
Hatalmában kéjelegve, és tudván, hogy Ánya Szergej gyenge pontja, Zakoljev a
lányhoz intézte a szavait, de közben egyenesen Szergej szemébe nézett:
- Drágaságom, olyan meleg van, miért nem dobod le a ruhácskádat, hogy e derék
férfiak gyönyörködhessenek benned....
Azzal ismét Koroljov felé bólintott. Az óriás satuként szorító marka elengedte Ánya
csuklóját, és hirtelen mozdulattal leltépte a blúzát. A lány a rémülettől kővé dermedten állt,
igyekezvén eltakarni magát, és védelmezni a méhében növekvő gyermeket.
Szergej emberfeletti erővel kiszabadította magát az öt ember szorításából.
- Fuss, Anya! Fuss! - üvöltötte, miközben eltörte még egy gazfickó bordáit. Aztán
Zakoljev megmaradt csatlósai, vezérük és az óriás kivételével, lavinaként rárontottak, és
súlyukkal ismét maguk alá temették, eltörve az orrát és az arccsontját, ahogy a fejét
belenyomták a kavicsos földbe.
Szergej nem érzett fájdalmat, csak az elsöprő vágyat, hogy megvédje az ő
Ányecskáját, és a szégyent teljes tehetetlensége felett. Minden tudását, ravaszságát és erejét
összeszedte, de hiába.
- Tartsátok! - parancsolta Zakoljev kurtán.
Egy kéz ragadta meg Szergej haját, és felemelte a fejét a földről, hogy lássa, amint
Koroljov durván megmarkolja Ánya melleit. Ánya az arcába köpött, és most már anyaként
őrjöngve küzdött: rúgott, harapott - majd a körmeit Koroljov szemébe mélyesztette.
Az arcát elöntő vértől felbőszülve Koroljov Ánya nyaka köré fonta a karját,
megragadta az állát, és megrántotta. Émelyítő hang hallatszott, ahogy a lány nyaka elroppant.
Ánya ott halt meg, pár lépésre Szergejtől.
Szergej nem érezte többé a testét. Felette lebegett, és mintha lassított felvételt nézne,
úgy bámulta, ahogy Koroljov félrelöki Ányát, mint egy rongybabát, és a lány mozdulatlanul
fekszik a földön, üveges szemekkel meredve a sápadt kék égre. Kábult agya képtelen volt
elhinni, amit a szeme látott. Ez nem lehet igaz: csak alszik, és ez egy rossz álom.
A rémálom azonban még nem ért véget. Zakoljev összeráncolt szemöldökkel leszállt a
lováról, és Koroljovhoz sétált. Kivont karddal közeledett az ember leié, aki az imént ölte meg
Szergej feleségét.

83
 - Koroljov! - mondta neki éles hangon - Most már tényleg meg kéne tanulnod fékezni
magad! Elrontottál egy becses pillanatot, amit szerettem volna sokáig nyújtani!
Az óriás bölcsen hallgatón, elkotródott az útjából, és újra nyeregbe szállva várta az
Atamán parancsát.
- Nos, még nincs minden veszve.
Szergej elborzadva nézte, hogy Zakoljev letérdel Ánya teste melle, és a kardjával
szinte gyengéden felnyitja a lány hasát. Ez után benyúlt a méhébe, kihúzta a csecsemőt, és
fejjel lefelé lógatva feltartotta. A köldökzsinór, ami még mindig az anyjához kötötte, ott
lengedezett alatta.
Zakoljev mogorván megrázta a fejét, amikor meglátta - Szergejjel és a többiekkel
együtt -, hogy a szablya túl mélyet vágott: a gyermek halott volt.
A tönkretett diadal miatt utálkozva, Zakoljev Szergejre nézett, és azt mondta:
- Fiú volt.
Azzal a halott gyermeket Ánya teste mellé ejtette.
Szergej felüvöltött, hogy elfojtsa a fajdalmat, amit képtelen volt elviselni. Feldagadt
szeme sarkából megpillantott egy pisztolyt, amint a feje felé lendül, aztán minden elsötétült.
MIUTÁN MAGÁHOZ VETT EGY EMLÉKTÁRGYAT, ahogy szokta, Zakoljev
ismét nyeregbe pattant. Koroljov ekkor ismét leszállt a lováról, előhúzta a kését az oldalán
fityegő hüvelyéből, és odament az eszméletlen Szergej Ivanovhoz.
- Hagyd - parancsolta Zakoljev. - Azt akarom, hogy éljen. Hogy emlékezzen.
- Életre szóló ellenséget szereztél - aki most már az én ellenségem is - vetette ellene
Koroljov. - Egy ember, akinek nem maradt vesztenivalója, veszélyes lehet. Bölcsebb lenne
végezni vele, mielőtt visszaadja a kölcsönt.
- Puhány fickó, és ostoba. Nem jelent veszélyt senkire - felelte Zakoljev élesen,
tudatában annak, hogy az emberei figyelemmel kísérik ezt a beszélgetést. - Elég kárt okoztál
mára. Hagyd békén!
Ez nem kérés volt, és az Atamán nem szerette ismételni magát. Soha.
Koroljov habozott, de nem túl sokáig. Megvonta a vállát, visszakapaszkodott a lova
nyergébe, aztán azt kérdezte:
- Atamán! A fickó miért szólított Dimitríj Zakoljevnek?
- Ezt a nevet vettem fel fiatalkoromban - válaszolt a vezér, majd hogy minden embere
hallja, azok is, akik sántikáltak, vagy akiket a lovukra kellett segíteni, hangosan azt kiáltotta:
- Ettől a naptól fogva Gregor Sztakosz halott! Soha többé nem akarom hallani ezt a
nevet! Ennek a napnak az emlékére a nevem immár Dimitrij Zakoljev - de nektek továbbra is
csak Atamán! Hűségetek jeléül emeljétek fel a kardotokat!
Mindenki kivonta a kardját, és az égre emelte. Pillanatnyi habozás után Koroljov is így
tett.
Zakoljev és az emberei megfordították a ménjeiket, és elvágtattak a tisztásról.
Koroljov még egy pillantást veten Szergej Ivanovra, aki mozdulatlanul feküdt arccal a földön,
majd ő is megfordult, és a többiek után eredt.
SZERGEJ IVANOV egy hirtelen levegővétellel magához tért: mintha egy másik
életben találta volna magát, egy pokoli valóságban, amelyet dögevő madarak vijjogása töltött

84
meg. Talpra ugrott, és mint aki eszét vesztette, ordítva és hadonászva töltötte ki dühét a
szárnyas hárpiákon, akik a felesége és a gyermeke maradványait szaggatták. Véres feje
lüktetett, de kényszerítette magát, hogy lenézzen. Az agya azonban képtelen volt felfogni,
amit látott: a csontokról lecsüngő bőrfoszlányokat az apró kézen, amely egy viaszszerű alak
keble felé nyúlt, aki felnyitott hasfallal feküdt a napon.
Miután családja maradványait a pokrócba csavarta, Szergej sírt próbált ásni nekik. A
kezével kaparta a földet, amíg a körmei le nem törtek, és vérezni nem kezdtek, de a nyári
naptól kiszikkadt talaj nem adta meg magát. Nem tudta megmenteni őket, és most eltemetni
sem tudja, öklével tehetetlenül egy kőre sújtott, és révületben nézte, ahogy az ujjai
felrepednek.
Örömmel a családja mellé feküdt volna a békés földbe, de még kötelességei voltak
ezen a világon: fel kell kutatnia Zakoljevet és azt a Koroljov nevű állatot, végeznie kell velük,
majd - ha még mindig életben van - el kell mondania Ánya bátyjának és édesanyjának, hogy
mi történt.
A bensejében nem volt más, csak kongó üresség. Nem félt többé: nem ölhetik meg azt,
aki a másvilágról jött. Csak egy sötét alagutat látott maga előtt; így botladozott el a folyóhoz,
ahol hányt. Amikor a fodrozódó víztükör fsmét kisimult, egy idegen arcát látta benne, aki
semmit nem jelentett neki: egy puhány, gyáva, ostoba alakét.
Élete szerelme, Ánya, felolvasztotta múltja jegét, és szerétére melegével szívét áradó
folyóvá változtatta. Most azonban ismét csontig fagyott, és reszketve, céltalanul támolygott
egy árnyékvilágban.
Újra éles fájdalom hasított a koponyájába, és sápadt fények kezdtek viliódzni a szeme
előtt. Szergej térdre bukott, és imádkozott, hogy felejthessen, hogy vége legyen a
szenvedésnek, de könyörgése süket fülekre talált. Tudta, hogy a felesége és a gyermeke halott,
és mindaz a jóság és tisztaság, ami volt a világban, meghalt velük együtt. Számára többé nem
létezett Isten, nem volt igazság, és nem volt fény.
A fejébe ismét belehasított a fájdalom: a horizont megbillent, és Szergej összerogyott.
SÖTÉTSÉGBEN ÉBREDT, és a lüktető fájdalom visszatért. Puha ágyban találta
magát: ledobta magáról a takarót, hogy felkeljen, de a lába nem engedelmeskedett neki, és
felborított egy asztalt, ahogy elesett. Egy idősebb asszony sietett elő, és visszasegítette az
ágyba.
- Pihenned kell - mondta. - Később majd beszélgetünk, ha akarod.
- A feleségem... a kisfiam... egy pokrócba csavarva...
- Csitt, kedves, ne beszélj! A férjem tisztességgel eltemette őket, ahol rájuk talált.
Most pedig aludj!
Amikor Szergej ismét felébredt, még mindig sötét volt. Horkolást hallott nem messze
tőle, miközben remegő lábakkal megpróbált talpra állni, majd fájdalmasan visszaereszkedett
az ágy szélére. Egy démon suttogott a fülébe:
- Ha te nem lennél, Ánya még mindig élne.
Nem tagadhatta meg ezt az igazságot, és nem tudta sem elviselni a fájdalmat, sem
véget vetni neki. Túl könnyű lett volna. Az volt a büntetése, hogy élete hátralevő részében
ezzel a tudatul éljen. Sokszor meghal még, mire csatlakozhat a szeretteihez odafenn. Még le
kell vadásznia a gonosztevőket, és a szemébe kell néznie egy anyának.

85
 Szergej újra felállt, még mindig remegve, és észrevette, hogy a ruhái tisztán,
összehajtva hevernek egy széken az ágya mellett. Az arcizmai összerándultak, és megrázta a
fejét. Kötést érzett az ujjain; a kezét megmosták, és borogatást tettek rá. Csendesen
felöltözött, reszkető kezébe fogta a cipőjét, és az ajtóhoz botorkált. A hajnal előtti sötétségben
csak körvonalakat látott, de a bejáratnál kitapogatott egy asztalt, rajta papírral és tollal. A
papírra firkantott néhány szót: „Köszönök mindent. Soha nem felejtem el a kedvességüket.”
Mire felkelt a nap, Szergej visszatért a tisztásra; a sírhant előtt térdelt, amely alatt a
családja nyugodott. Szeretetről és fájdalomról beszélt nekik - de amikor a bocsánatukért akart
esedezni, a szavak a torkában rekedtek. Megvetette magát, amiért életben maradt, és a
családja sírjánál megesküdött, hogy megbosszulja a halálukat.
Kezdetben nem volt nehéz követni a nyomokat. Olyan gyorsan ment, ahogy csak
tudón, de az első napon - és részben még az első éjjel is - sántikált. Betört orra, kilazult fogai
és feldagadt arca folyamatosan fájtak, de nem bánta, mert ez ébren tartotta. Az erejét azonban
vissza kellett nyernie, ezért keresett egy botot magának, és kihegyezte egy kövön, hogy
felnyársalhasson egy halat valamelyik patakból. Fogott is egyet, és menet közben, nyersen
befalta. Miközben tovább botorkált, a szemével folyamatosan a talajt fürkészte, pata-nyomok
után kutatva. Másnap madártojásokra bukkant, és gyümölcsöket szedett. Tűzet nem rakott,
pihenni keveset pihent, étvágyat nem érzett. Kényszerítette magát, hogy egyen, csak azért,
hogy tovább tudjon menni.
Nappal és éjszaka összefolyt előtte, mintha csak álombéli árnyjátékot látna. Ahogy
egyre csak űzte magát előre, a nyo-mokat és a letaposott fold térképét követve, Szergej az
apjára gondolt, és végre megértette, mi késztethet valakit arra, hogy halálra igya magát.
Akárcsak az apja, ö is egyetlen napon veszítette el a feleségét és a fiát. Szergej
családját azonban nem Isten ragadu el, hanem torz lelkű gonosztevők. Azzal, hogy elvették az
életüket, Zakoljev és emberei megszakították Szergej vérvonalát. Mert nem lesz másik
asszonya - ebben olyan biztos volt, mint abban, hogy a gyilkosok az ő kezétől fognak
meghalni Nem érte be azzal, hogy megbüntessék őket, és nem volt, amivel vezekelhettek
volna. Nem bűnbánatot követelt, hanem a fejüket. Attól a naptól fogva csak azért élt, hogy ők
halállal lakoljanak.
A HARMADIK NAP reggelén zuhogni kezdett. Csupán egy hirtelen felhőszakadás
volt, de az eső elmosta a nyomokat. Talált még néhány letört ágat, de aztán semmit.
Nyomukat vesztette. Amikor erre rájött, földre roskadt - nem maradt benne elég erő sem
ahhoz, hogy továbbmenjen, sem ahhoz, hogy visszaforduljon.
Aztán eszébe jutott Valerija, és arra gondolt, az asszony talán már bele is őrült az
aggódásba. Teljesítenie kellett rettegett kötelességét.
Amikor visszatért Szentpétervárra, semmi másra nem tudott gondolni, csak az előtte
álló szörnyű feladatra. Gondolataiba mélyedve észre sem verte a tájat; csak azért nézett fel né-
ha-néha, hogy tájékozódjon. Amikor megállt, hogy igyon egy tavacskából, a víz tükréből egy
feldagadt, maszatos arc nézeti vissza rá. De valami mást is látott: a haja teljesen megőszült.
Néhány órával később feltűntek a város tornyai, és Szergej visszatért az élők világába.
SZERGEJ NÉMÁN BÁMULT FEL a lakásuk ablakára, és felidézte a percet, amikor
megkérte Ánya kezét. Fájdalmas sóhaj hagyta el az ajkát, aztán ólomléptekkel megindult a
lépcsőn felfelé, és az ajtóhoz érve bekopogott. Szapora lépteket hallott, majd Valerija
egyszerre dühös és megkönnyebbült hangját:
- Jaj, Istenem, hát hol a csudában...

86
 Ahogy az asszony meglátta Szergejt egyedül az ajtóban, elakadt a szava. Valerija arca
hamuszürke volt, őszülő haja zilált, és sótét karikák látszottak kivörösödött szemei alatt, de
Szergejt még nála is kevésbé lehetett felismerni. Törött arccsontjával, feldagadt orrával és
szájával, kifejezéstelen szemeivel és hófehér hajával olyan volt, mintha saját öregkori arcának
groteszk maszkja lenne.
Valerija azonban felismerte, ki van a maszk mögött, és rémülten pillantott át Szergej
válla felett, a lépcsőt fürkészve:
- Ánya hol van?
Szergej némán állt. Képtelen volt megszólalni.
- Szergej, hol van Ánya? - ismételte meg az asszony, és a hangja rekedt suttogásba
fúlt. Aztán Szergej szemébe nézett, és a szíve megértette, mielőtt eljutott volna az agyáig:
Ánya nem jön haza. Már soha nem jön haza.
Szergej elkapta, ahogy ájultan összecsuklott, és gyengéden lefektette a kanapéra.
Amikor kinyitotta a szemét, Valerija egy szempillantás alatt felült:
- Mondd el, mi történd - parancsolta vontatott hangon.
Szergej csak ennyit tudott kinyögni:
- A tisztáson ránk támadt egy csapat gonosztevő. Engem legyűrtek, és eszméletlenre
vertek. Anyát megölték. Követtem őket, hogy megbosszuljam a halálát, de elvesztettem a
nyomukat...
Valerija nem akart hinni neki - inkább hitte volna, hogy a fiú megháborodott, vagy
kegyetlenségből mond neki ilyen szörnyű hazugságokat. Így aztán Szergej némán ült mellette,
amíg az igazság az asszony szívéig nem hatolt: olyan volt, mintha látná megöregedni, majd
meghalni.
Valerija végül megszólalt; a hangja olyan fáradt volt, hogy alig hallatszott:
- Hat nap... és hat éjszaka... teljes bizonytalanságban. Először attól féltem, hogy
elszöktetek... később imádkoztam, hogy így legyen... Győzködtem magam, hogy csakis erről
lehet szó, de tudtam, hogy Ánya soha...
Nem kellett kimondania. Szergej tudta, hogy arra gondol: ő könyörgött nekik, hogy
maradjanak Szentpéterváron, hogy láthassa az unokáját, önző szeretete miatt egész életében
önmagát fogja vádolni.
Szergej lelki szemei élőtt megjelent Ánya bátyja, aki most is keményen dolgozott, a
munkájába merülve próbálván elterelni a gondolatait, miközben mindvégig azén imádkozott,
hogy a húga épen és egészségesen térjen haza.
Valerija mély levegőt vett, és összeszedte minden erejét, hogy feltehesse a kérdést:
- Legalább eltemened a lányomat?
Szergej lassan bólintott:
- Ánya... a tisztáson...
Kinyúlt, hogy megfogja Valerija kezét, de az asszony elhúzódott, majd kimondta
azokat a szavakat, amelyektől Szergej a legjobban rettegett - a kérdést, amit ő is vagy százszor
feltett magának:
- Hogy lehet. hogy élsz, amikor Ánya halott?

87
 Szergej nem tudott erre telelni, ezért Valerija nekiszegezett egy újabb kérdést:
- Itt, ebben a szobában esküdtél meg, hogy az életed árán is megvéded. Nem így volt?
Mindketten tudták a választ.
- Anyácska, én... - kezdte Szergej, kétségbeesetten kutatva a megbocsátás jelét az
asszony szemében.
De Valerija mereven állt, és csak annyit mondott:
- Hagytad, hogy megöljék. Gyáva vagy, és nem vagy a fiam többé. Most pedig hagyd
el a házam.
Szergej lassan felállt, majd a hálószobájukba ment, hogy elhozza a holmiját. Még
egyszer, utoljára, Ánya párnájára pillantott, és megérintette a hálóingét, amely takarosan
összehajtva várta, hogy Ánya hazatérjen. Az arcához emelte, és belélegezte az illatát. Képek
jelentek meg előtte - közös boldogságuk pillanatai. A fájdalom olyan mérhetetlen volt, hogy a
lábai összecsuklottak, és Szergej a földre roskadt.
Összeszedte magát, feltápászkodott, fogta a hátizsákját, a kését, az ásóját, pár
ruhadarabot, és úgy ment el, ahogy jött: magányos vándorként, akinek nincsen családja.
Miután Szergej becsukta maga mögött az ajtót, Valerija az ajtónak támaszkodott, és
kiszáradt szemekkel bámult a semmibe. Szinte nem is lélegzett, amíg rá nem ébredt, hogy
Andreasz hamarosan hazaér, és el kell neki mondania, mi történt. Ekkor görcsös
levegővétellel fájdalmas jajszó tört fel belőle, és megállíthatatlanul zokogni kezdett.
Később, mint egy alvajáró, felállt, és járkálni kezdett a nappaliban. Karját maga köré
fonta, és egész testében resz-ketett, a lakás pedig ugyanolyan sivárnak és fagyosnak tűnt, mint
a teste. A kandalló felé fordult, és újra fájdalmas zokogás szakadt fel belőle, ahogy végre
elfogadta a kérlelhetetlen valóságot, hogy soha többé nem látja a lányát.
Valerija öklével a kandallópárkányt verte tehetetlenségében, és az óra, amely addig ott
pihent békésen, az ütések erejétől a földre zuhant. Az asszony látta, ahogy eldől, és ke-
resztülbucskázik a párkány szélén - az óra, amelyet Hésel Rabinowitz készített, abból a fából,
amit Benjámin keze munkált meg...
Az óra sarka a padlónak csapódott, majd, mintha valaki egy akkordot ütne le egy
elhangolt zongorán, az óra egy dördüléssel széttört. Szilánkjai drágakövekként gurultak szét,
de Valerija csak hamut és port látott, mielőtt ájultan a nappali padlójára rogyott volna.
Most, hogy már nem volt több feladata, Szergej visszatért a tisztásra, ahol a felesége és
a gyermeke feküdt eltemetve, és felkészült a halálra. Végiggondolta, hogy lesz: nem hagyja,
hogy a vére beszennyezze a földet, amelyben Ánya nyugszik - csak lefekszik a sírja mellé, az
éhség és a szomjúság pedig majd bevégzik a dolgot.
Eltelt egy nap, majd kettő, majd három... aztán abbahagyta a számolást. Az éhség
régen elmúlt. Kiszáradt szája szerény penitencia, halála nyomorúságos ár volt egy olyan
adósságért, amelyet soha nem tud megfizetni.
Nem akart többé felkelni.
Gondolatok, hangok és érzelmek kavarogtak az agyában, ahogy ott feküdt, álomszerű
önkívületben. Rég tovatűnt na-pok véletlenszerű képei keveredtek azzal, ami lehetett volna:
az apja, ahogy magában lerészegedik egy elsötétített szobá-ban... a nagyapja, ahogy eltűnik a
távolban... Anya, ahogy szoptatja a fiúkat… a gyerekeik, ahogy egy parkban játszanak
Amerikában...

88
 Aztán titokzatos képek bukkantak elő az agya sötét, ismeretlen tartományaiból.
Kharónt látta, a holtak révészét, mogorva öregembert, aki a bánat folyója, az Akherón partján
várt rá, hogy átvigye a Sztüxhöz, amelyen hajózva tovább merülhet, le az alvilág mélyére.
Szergejnél azonban nem volt pénz, amit a révésznek adhatott volna, így arra kárhoztatott,
hogy a ködben bolyongjon a holtak folyót között.
Szergej látta maga előtt a folyót, ahonnan nincs visszaút. Ahogy ott állt mezítelenül a
partján, a fekete habokba bámulva, és csak a hold és a csillagok tükröződtek vissza a
fodrozódó felszínen. Aztán arra gondolt, hogy ez nem is álom, hogy a teste valahogy
feltámadt holtából, és most egy kiszögellő sziklán áll a Néva partján. Előrehajolt,
elrugaszkodott, és zuhanni kezdett a hold és a csillagok felé...
A vizet érés sokkja felriasztotta a szivét, amely most hevesen verni kezdett. Levegő
után kapott, majd mélyen a vízbe kortyolt, és a víznek különös, gyógyító ereje volt. Mintha
megbocsátást nyert volna, az önmarcangolás démona kiűzetett belőle, és visszafordult a
holtak ösvényéről.
Szergej úgy mászott ki a partra, mint az első teremtmény, amely évmilliókkal azelőtt
elhagyta a tengert. Ázottan, újjászületve a langymeleg nyári éjben, Alekszej, a kozák hangját
hallotta a fejében: „Egy férfi kétszer mérettetik meg - először életében, másodszor halálában."
Szergej élete semmivé foszlott, a halála azonban még számíthat valamit. Akkor úgy döntött,
hogy nem hajítja el az életét - Ánya bátran küzdött, ezért ő sem tehet másként.
„Hogy lehet, hogy te élsz?” - kérdezte tőle Valerija, és ő akkor nem tudott felelni, de
most már tudta, hogy okkal maradt életben. Ahogy ott állt meztelenül a csillagos ég alatt, már
tisztán látta a célt, ami visszavezette ót az alvilágból az élők birodalmába.
Megjelent dötte a nagyapja arca, majd a szüleié, és szeretetük emléke egy pillanatra
békével töltötte el. A pillanat azonban elmúlt - az emlékek önmagukban nem fogják tudni
életben tartani. Csak egyetlen embernek állt ez hatalmában: Dimitríj Zakoljevnek.
Szergej visszagondolt önhitt próbálkozására, amikor azzal áltatta magát, hogy
levadássza a gyilkosokat. Hogyan képzelhette, hogy sikerrel jár? Az isteni gondviselésben
bízott, vagy abban, hogy hirtelen emberfeletti erő szállja meg? Kiképzése arra felkészítette,
hogyan küzdjön meg egy vagy legfeljebb két-három gyakorlatlan támadóval - de nem egy
egész csapatnyi tapasztalt harcossal. Meghalni könnyű volt; de most élni kellett, hogy elérje
végső célját. Úgy megedzi testét-lelkét, mint még senki emberfia, elvisel bármilyen
megpróbáltatást, és olyan erőre és ügyességre tesz szert, hogy amikor legközelebb
szembeszáll velük, készen fog állni rá.
Egy embert még egy sötét cél is képes életben tartani.
Azon az éjszakán, amikor megszállta a harcos szelleme, vált Szergej Szergejevics
Ivanov az apja fiává. Kitisztult fejjel, türelmes eltökéltséggel hitte, hogy idővel elég erős lesz
ahhoz, hogy véghezvigye a célját. Elhatározta, hogy felkutatja azokat, akik segíthetnek neki
felkészülni. Aztán, ha már készen áll, megkeresi Zakoljevet és Koroljovot - és pokolra küldi
őket.

Negyedik rész
A HARCOS ÚTJA
Nem mindig hittem,
hogy erő fakadhat egy összetört szívból,
vagy hogy az isteni ösvény meglátható a tragédiában.

89
 De most már hiszem.
MAX CLELAND

.23.
EZERNYOLCSZÁZKILENCVENKETTŐ NYARÁN, huszadik születésnapjához
közeledve, Szergej Ivanov útnak indult, hogy legyőzhetetlen harcossá váljon.
Ahogy dél felé gyalogolt, Alekszej, a kozák alakját látta maga előtt, ahogy fel-alá
járkál a minden szaván mohón csüngő kadétok előtt, és tisztán hallotta hangját, amint arra
emlékezteti őket: „Egy bölcs katona soha nem próbál tompa fejszével kivágni egy fát, és nem
rohan felkészületlenül a csatába. Ha le akarod győzni az ellenfeled, ismerned kell őt. Ahhoz
pedig, hogy kiismerd az ellenfeledet, először magadat kell megismerned. Szembe kell nézned
a démonaiddal, mielőtt megütközhetnél másokkal a harcmezőn.”
Az utóbbi időben Szergej szoros ismeretségbe került a démonaival. Még mindig
nehezére esett, hogy pár percnél tovább összpontosítson egy feladatra; a közelmúltban átélt
szörnyűségek újra és újra kísérteni kezdték. Megkínzott elméjének és meggyötört testének
meg kellett gyógyulnia, mielőtt komolyan nekikezdhet a felkészülésnek.
Így hát visszatért a vadonba, ahol rálelt egy csendesen csordogáló patakra, és tábort
ütött mellette. Aztán csapdákat állított, horgászott és vadászott. A zubogó csermelyek tiszta
vizét itta, és ismét felvette a szokást, hogy minden reggel hideg zuhanyt vesz. Esténként
csendesen merengett, és a tábortűz lángjaiba bámult.
Eleinte kiálltak a bordái, de ahogy teltek-múltak a hetek, a nyárutó érett
gyümölcsökkel egészítette ki egyszerű, tápláló étrendjét. Nyújtani kezdett, visszafogottan, de
szigorú rendszerességgel, és erősítő gyakorlatokat végzett, hogy megedzze has- és hátizmait,
a lábát és a karját. Kezdetben arra támaszkodott, amit az iskolában tanult, de idővel egyre
inkább az ösztöneire bízta magát, és új módokat eszelt ki, hogy próbára tegye az izmait. Az
élet megteremti, amire szüksége van - emlékeztette nugát, eszébe idézve a kozák szavait.
Az erdő és a dombok számtalan lehetőséget kínáltak ereje növelésére. Gyalogolt, majd
futott, hegynek felfelé, és árral szemben úszott a derékig érő vízben. A lassú, egyenletes
futással megtett távot fokozatosan növelte, tíz mérföldre, majd még tovább, egyre nehezebb,
dombokkal, sziklákkal, csúszós kövekkel tarkitott terepen, és hagyta, hogy lendülete időről
időre hirtelen kirobbanó vágtára ösztökélje.
Minden nap azt képzelte, hogy a gigászi Koroljovval küzd, aztán Zakoljevvel, majd
két csatlósukkal... hárommal... majd néggyel. Kísértetekkel harcolt, árnyékokat csépelt,
lebukott, arrébb hemperedve kitért az ütéseik elől a végletekig csiszolva a tanult
mozdulatokat. Addig küzdött, amíg el nem borította a verejték - tíz percet, húszat, harmincat
vagy többet miközben képzeletében ellenségei fák és kövek mögül ugrottak elő, mindenféle
harci alakzatba fejlődtek, és minden elképzelhető fegyverrel támadtak. Minden alkalommal
felmérte, hogyan vághat vissza - és felülkerekedett mindahányukon.
Képzeletben persze könnyű volt megtenni. De ha majd eljön az idő, nem percek,
hanem egy szemvillanás alatt kell véget vetnie minden párharcnak. Ahhoz, hogy legyőzze
ezeket a hitszegő kozákokat, fel kell kutatnia a legjobb kozák harcosokat, és tanulnia kell
tőlük.
Október középén Szergej készen állt, hogy útnak induljon délre.

90
 GYALOG TETTE MEG az utat - konokul menetelt, futott, árnyakkal küzdött. Minden
alkalmat megragadott, hogy növelje az állóképességét és tovább erősítse magát, ahogy délnek
tartott a Don partját követve.
Amikor feltámadtak a decemberi szelek, és egyre sűrűbben kezdett esni a hó, Szergej
ráébredt, hogy szüksége lenne egy lóra. Ha valóban kozákoktól szeretne tanulni, nyeregben
kell megérkeznie. Ezen kívül, egy hátassal messzebbre jutna rövidebb idő alatt, márpedig nem
vesztegethette az idejét.
Hátizsákjában, a többi holmija közt, még ott volt az erszény a három megmaradt
aranytallérral és a munkával keresett majdnem kétszáz rubellel. Ebből nyugodtan vehetett
magának egy erős, kitartó lovat, és még maradt is volna pénze a későbbi szükségleteire. Ha az
ember megtanulta, hogyan boldoguljon pénz nélkül - emlékeztette magát -, néhány rubel
sokáig kitan. Ami nem is ártott, mert még hosszú út állt előtte. Szergejnek hirtelen eszébe
jutott, hogy hagynia kellett volna némi pénzt Valerijának - de akkor és ott képtelen volt tiszta
fejjel gondolkodni, és az asszony amúgy sem fogadta volna el.
Szergej minden tanyánál, ami mellett elhaladt, érdeklődött, hogy van-e eladó lovuk,
így néhány nappal később alkut is kötött egy gazdával, aki a három aranytallérért és még
ötven rubelért cserébe hajlandó volt megválni egy szívósnak tűnő méntől, pokróccal,
nyereggel, gyeplővel-zablával együtt.
Jut eszembe, kissé szeszélyes; ekét-kocsit nem bírja - jegyezte még meg a gazda,
amikor egymás tenyerébe csaptak.
Mint kiderült, a lónak nem volt ínyére az sem, hogy lovast cipeljen a hátán, de Szergej
fiatal korában eleget megtanult a lovakról ahhoz, hogy megértesse magát az állattal. Némi
ficánkolás és makrancoskodás után a mén lecsendesedett. Szergej Dikarnak, „forrófejűnek"
nevezte el.
Ahogy teltek-múltak a hetek, szoros kötelék alakult ki és lovasa közt. A ló
megérezhette, hogy Szergej tudja, értelmes lénnyel van dolga, nem puszta vagyontárggyal,
mint a zsákja, a kardja vagy a ruhái, amelyeket egy közeli városkában vett. Egyezségre
jutottak: a ló eltűri a hátán Szergejt, ő pedig gondoskodik a ló szükségleteiről.
A TÉL elviselhetőbb volt a lova nyergében ülve, ahol kozák zubbonyba és burkába -
hosszú gyapjúbundába - tekerve igyekezett védeni magát a süvítő széltől, ami néha szinte
kitépte a nyeregből. Dikar egykedvűen állta a viharos szelet, és ha a ló képes volt rá, akkor a
lovasa sem tehetett másként.
Az út dél felé több hónapig tartott. Nem sokkal a tavaszi hóolvadás előtt Szergej egy
aprócska településhez ért a Don partján, amely ránézésre egyszerű falunak tűnt ugyan, de csak
a legrudatlanabb banditák merészkedtek volna az ott lakó férfiak és nők, a világ
legfélelmetesebb harcosai közé.
Kéményfüst keveredett a szállingózó hóval az égen, ahogy Szergej beporoszkált a
faluba, és elhaladt a ritkás nyír- és fenyőliget fái között elszórt nyírfakunyhók sora előtt. A
tisztás, amelyen a település állt, úgy háromszáz lépésre terült el a folyótól, elég magasan
ahhoz, hogy átvészeljen egy áradást, ha a Don kiöntene. A közeli liget zord időben
szélfogóként szolgált, de fedezéket nem nyújtott annak, aki ártó szándékkal közelített. A
házak között fiúcskák kergetőztek, az egyik kunyhó előtt pedig egy subába burkolódzó
aggastyán üldögéli a székében, és pipázott.
A háta mögött felhangzó patadübörgés hangjára Szergej megfordult, és egy lovast
pillantott meg, aki felzárkózott mellé, amíg a lovaik fej-fej mellett nem lépdeltek. Szergej egy
pillantással felmérte a férfit, aki hagyományos kozák öltözetet viselt: szattyánbőr csizmát,

91
csevjakit, övvel összefogott, hosszú ujjú fekete kabátot, cserkeszkát, és a mellén keresztbe
átvetett tölténytárat. Burkája, amely takaróként, sátorként és fejfedőként egyaránt védte a téli
szelektől és az égető nyári naptól, gondosan összehajtva takarta a nyergét. Az oldalán kard
lógott, a vállán átvetve karabély.
Újabb lovasok zárkóztak fel szorosan mögéjük, a kunyhók ajtajában pedig tenyeres-
talpas asszonyok tűntek fel, hogy köszöntsék őket. Néhány fiatalasszony, kozák szokás
szerint, a hátán cipelte a csecsemőjét, hogy a keze szabad legyen, ha harcra kerülne sor.
A Szergej mellett ügető kozák - a fiúnál talán tíz évvel idősebb, erős testfelépítésű,
szőke, gubancos sörényű férfi - üdvözlésképpen felé biccentett. Ahogy Szergej végigmérte,
érezte, hogy jó barát és veszélyes ellenség is válhat belőle.
- Átutazóba’, vagy menedéket kereső’ idegen? - kérdezte a kozák, helyi tájszólás
szerint elharapva a szavak végét.
- Tanulni jönem.
- Tanulni? Mit? - hökkent meg a férfi.
- Harcolni - felelte Szergej.
A kozák felnevetett, aztán széles mosollyal a mögöttük lovagló társai felé fordult, akik
elég közel voltak ahhoz, hogy hallják a társalgást.
- No, akkor jó helyre jötté’! - mondta vidáman.
- És a legjobb emberhő’! - toldotta hozzá az egyik társa.
A kozák bemutatkozott: úgy hívták, Leonyid Anatoljevics Csikalenko. Mivel a
harcosok ki voltak éhezve némi könnyed szórakozásra, még aznap rendeztek egy tusát a
pajtában. Az összecsapás viszonylag szűk körben zajlott; a nézők baráti fogadásokat kötöttek
egymással. Az első mérkőzést Szergej elvesztette, a másodikat viszont megnyerte, amivel
sikerült meglepnie Leonyidot és a nézőket, és kivívnia a tiszteletüket. Harmadszorra nem
bírtak egymással: Leonyid fürge volt, gyakorlott és agyafúrt, de Szergej elszánt és kitartó
testedzésének meglett a jutalma. Ez az összecsapás - ami az első igazi ellenfél ellen vívott
küzdelem volt azóta, hogy Zakoljev emberei csúnyán legyűrték - lökést adott az
önbizalmának. Rosszabbra számított.
Szergej gratulált ellenfelének, és őszintén bevallotta, hogy a kozák volt az egyik
legnehezebb ellenfél, akivel valaha dolga akadt, és nagyon sokat tanult a küzdelemből.
Amikor elváltak útjaik, és szívélyes búcsút intettek egymásnak, Szergejt szinte szíven
ütötte a gondolat, hogy vannak még jó emberek a világon. Egy röpke pillanatra másra sem
vágyott, mint hogy itt maradjon még egy ideig ebben a békés faluban, és ezek között az
emberek között éljen. De a pillanat gyorsan elszállt - az ő útja másfelé vezetett, és bármilyen
jó lett volna maradni, nem halogathatta az indulást.
Szergejnek hasonló élményben volt része a következő és az azt követő kozák faluban
is. Minden győzelme fényes bizonyítéka volt annak, hogy micsoda erőre, gyorsaságra és
ügyességre tett szert azokban a hónapokban, amikor az árnyaival harcolt, de végül rá kellett
jönnie: ahhoz, hogy legyőzze Zakoljevet és a kozákjait, ennél többre lesz szükség. Egy
barátságos mérkőzést egyetlen ellenfél ellen nem mérhetett ahhoz a halálig tartó
küzdelemhez, amelyben többen rontanak majd rá. Szergejnek egy olyan kiképzőre volt
szüksége, mint Alekszej, aki nem csak a közönséges emberek, hanem a többi kozák közül is
messze kimagaslott.

92
 Eszébe jutott a beszélgetés, amit Leonyid Csikalenkóval és néhány társával folytatott
vacsora után, a kályhában pattogó fa mellett. Leonyid azt mondta:
- Hallottam egy kardforgatóró', aki remeteként él egy erdőbe’, a Dontó’ délkeletre, egy
apró falu közelébe’ - pár kunyhó, semmi több -, ami a Kotyelnyikovo környéki dombok
között bújik meg. Azt beszélik, hogy ez az ember ifjúkorába’ keresztül-kasul bejárta a
világot... japán szamurájoktó’ tanult... és bemutatót is tartott az ottani nagy atamánnak, a
sógunnak, ahol lefegyverezte a sógun egyik szamuráját, még mielőtt az kardot ránthatott
volna.
- Hogy hívják ezt az embert? - tudakolta Szergej.
- Azt senki se tudja. De én úgy hallottam, ő Razinnak nevezi magát.
.24.
EZERNYOLCSZÁZKILENCVENHÁROM MÁRCIUSÁNAK egy szeles napján
Koroljov éppen vadászatból tért vissza egy elejtett szarvassal a vállán, amikor az ideiglenes
táborhelyre betoppanva látta, hogy az egyik új emberük, a nagyivó Sztacsev, a kunyhója felé
dülöngél, majd arccal előrebukik.
Különös módon, az, ahogy Sztacsev orra bukott, arra a napra emlékeztette Koroljovot,
amikor az Atamán ráakadt az emberre, akiért tűvé tette az országot — Ivanovra és az
asszonyára - letepedett a földre a martalócaival, aztán életben hagyta. Ostobaság volt, de most
már nem számít - azóta ismét délen portyáznak, a Harkov és a Dnyeper folyó közön elterülő
melegebb sztyeppén. Egyébként is, Koroljov szemében Ivanov soha nem volt több egy
hangyánál, akire emlékezni sem érdemes.
A félkarú rabló azonban mégis jól emlékezett, mert Sztakosz attól a naptól fogva
megváltozott. Az Atamán nem csak hogy új nevet vett fel, és immár Dimitrij Zakoljevnek
hívták, hanem a számla kiegyenlítése után a kedélye is jobb lett - egy pár nappal azután esett
incidenstől eltekintve, ami elevenen megmaradt Koroljov emlékezetében...
Zakoljev elővigyázatosságból minden rajtütés után visszaküldte Tomorovot, a
felderítőt, hogy a maguk mögött hagyott nyomok mentén haladva kémlelje ki, nincs-e jele
annak, hogy valaki követi őket. Az Ivanov-eset után Tomorov visszatérve ezt jelentette:
- Csak egy kordén utazó családot láttam... meg egy magányos fickót, aki botladozva
bolyongott az úton.
Amikor Tomorov meglátta Zakoljev arckifejezését, gyorsan hozzátette:
- Nem lehetett ugyanaz a fickó, Atamán. A haja ősz volt, és öregnek, betegesnek tűnt...
Zakoljev ráripakodott a felderítőre, hogy menjen vissza és keresse meg az embert,
végezzen vele, aztán hozza el neki a hulláját.
Amikor azonban Tomorov üres kézzel állított be. Zakoljev kiadta a parancsot a
csapatnak, hogy haladéktalanul bontsanak tábort.
Egy hónappal később messze délnyugaton, a Kárpátok lábánál leltek alkalmas
táborhelyre. Innen kiindulva úgy őrjáratoztak a határvidéken, mint a többi kozák, és folytatták
a pár havonta végrehajtott módszeres fosztogatást. Minden újra a megszokott kerékvágásban
haladt - és ezzel Zakoljev rémálmai is visszatértek.
Koroljov tudott róla, hogy az Atamán zaklatottan alszik - ügyelt rá, hogy mindenről
tudjon. Az a néhány ember, aki Koroljov kegyét kereste, és a nők, akik rettegtek tőle, rögtön
jelentenék neki, ha megtudtak valami érdekeset. Zakoljev elméjébe azonban nem pillanthattak
bele, és Koroljov akár a varkocsát is levágta volna azért, hogy megtudja, mi az, ami így

93
nyomasztja a vezérét. Igen, ez az információ értékes lehet. Úgy tanulmányozta az Atamánt,
mint a zoológus egy állatot a természetes környezetében, de Zakoljev álmainak titka továbbra
is rejtély maradt, és Koroljov nem szerette a rejtélyeket: vagy megoldotta őket, vagy ízzé-
porrá zúzta.
Kezdetben úgy tűnt, Zakoljevnek nincs gyenge pontja. Spártai módon élt, a nők nem
izgatták, és az italnak sem volt tabja. Akár az erényesség mintaképének is tarthatták volna, ha
nem gyilkolta volna előszeretettel a zsidókat. Koroljov gyanúja szerint ez a vérében volt: a
skorpió csíp, Zakoljev zsidókat öl.
Koroljov csak egyetlen rést talált Zakoljev védőpáncélján: az Atamán furcsa
vonzódását a gyerekekhez. Zakoljev tényleg kedvelte a kis szörnyetegeket, különösen a kis
csecsszopó kölyköket, akiknek fogalmuk sem volt arról, ki ő, és magának az ördögnek is
ugyanúgy mosolyogtak és gügyögtek volna. Csak amikor felcseperedtek, és az Atamán
meglátta a félelmet a szemükben, akkor veszítette el az érdeklődését irántuk, és már csak
szolgának vagy friss vérnek tekintette őket, akik továbbviszik majd a nemzetséget.
A hordában született vagy oda befogadott gyerekek közül kettőhöz - egy Konsztantyin
nevű fiúhoz és egy Pavlina nevű lánykához - az Atamán különösen ragaszkodott. A kislány
érkezésekor, amikor a sírása felverte az éjszaka csendjét, Zakoljev kijelentette, hogy a
gyermek az övé. Kihirdette, hogy bár az anyja a Jelena nevű nő, Sura fog gondoskodni a
lányáról, mert ő, idősebb lévén, alkalmasabb az anyai teendőkre.
Egy alkalommal, amikor a kislány megragadta az Atamán ujját, ő apai büszkeséggel
megjegyezte:
- Erős kis lurkó, nem igaz?
Sura helyeselt, ahogy mindig. Az Atamán szava szent volt.
A negyvenes éveiben járó Sura volt a közösség legidősebb tagja, és az első nő, aki
hozzájuk csatlakozott. Arcát, nyakát és az egyik mellét gyerekkorában elszenvedett égések
hegei csúfították, és a Nagy jergovics, a horda másik öregje támogatta, aki nem nézte ugyan
jó szemmel, hogy a fiatalabbak a szerencsétlen nőn élik ki vágyaikat, de bele kellett törődnie.
Sura, szerencséjére, azon kevesek közé tartozott, akik hidegen hagyták Koroljovot.
Sura mocskos szájú nő volt, és hangos tirádát zúdított bárkire, aki meghallgatta, de
leginkább magában beszélt. Arra ügyelt, hogy ne az Atamán jelenlétében panaszkodjon, de
állandóan zsémbelt olyan apróságok miatt, mint az időjárás, vagy a csimbókok a kislányok
hajában, amiket ki kellett fésülnie. A lányok máris szaladtak az ellenkező irányba, amint
meglátták Surát a fésűjével.
Az asszony évekkel korábban megözvegyült, amikor a férjét megölték egy részeg
csetepatéban, végül követte fiát, Tomorovot, amikor az felcsapott Zakoljev emberének. Az
Atamán nem tűrt anyai engedékenységet. „Ha nem bírsz a rád bízott gyermekekkel - mondta -
Surának hagyd őket ott!” Sura megértette, mit jelent ez. Azt is tudta, hogy amint a lányok elég
idősek lesznek ahhoz, hogy felkeltsék a férfiak érdeklődését, tetszés szerint használhatják és
eldobhatják őket.
Mindnyájukat, kivéve Pavlinát.
Az Atamán másik kis kedvence, Konsztantyin, tudta, hol a helye: ő játszotta a gazdáját
tágra nyűt szemekkel csodáló kiskutyát. Kíváncsi fiú volt, nagy, sötét szemekkel és kócos
hajjal, így aztán természetes módon bújt ebbe a szerepbe. Zakoljev néha elmosolyodott,
amikor a fiúra nézett, máskor azonban búskomorság szállta meg a láttán - hogy miért,
Koroljov nem tudta kitalálni.

94
 A maga részéről Koroljov nehezen tűrte az Atamán érzelemnyilvánításait - ahogy
megpaskolta kis kedvencei fejét, és ahogy ragaszkodott ahhoz, hogy „Dimitrij papának”
szólítsák... Koroljov ezt émelyítőnek találta. Ettől függetlenül örült, hogy felfedezte ezt a
gyenge pontot: aki tudja, mi az, ami számít egy férfinak, tudni fogja, hová döfje a tőrt.
Koroljovnak az sem tetszett, hogy Zakoljev örömét leli abban, hogy ellopja a halott
zsidók holmiját. A gyilkolás ellen nem volt kifogása, de közönséges tolvajként viselkedni már
nem volt ínyére. Annak pedig végképp nem látta semmi értelmét, ahogy a táborba visszatérve
az Atamán mohón elmerült ezekben az emléktárgyakban. Pénzt, aranyat és ékszert rabolni –
ezt még megértette volna. De azoknak a koszos tárgyai, naplói és fényképei után sóvárogni,
akiket legyilkolt? Csecsebecsék és családi emlékek után? Koroljov nem volt babonás, de
minden épeszű ember tudta, hogy ilyesmit nem lenne szabad a táborba hurcolni.
Bár az Atamán idővel egyre bogarasabb lett, a tekintélyét megőrizte, és a rajtaütések
menetrendje is változatlan maradt.
A felderítők kilovagoltak legalább kétnapi járásra - északra, délre, keletre vagy
nyugatra, kétszer egymás után soha nem ugyanabban az irányban megjegyezték a magányos
házikók, kalyibák és tanyák helyét, és addig figyelték őket a távolból, amíg meg nem tudták
állapítani, kik laknak ott, és hogy vajon zsidók-e. Néha az egyikük társait és lovát hátrahagyva
bekopogtatott az ajtón, hogy útbaigazítást kérjen. Ha nőket is láttak, annál jobban örültek.
Később két másik nő - Okszána és Tatjána - is csatlakozott a hordához; unatkozó
lányok, akiket nem mondhatni, hogy akaratuk ellenére raboltak el a szülőfalujukból. A
hordában élő kilenc gyermekből négyet Jelena, Okszána vagy Tatjána szült, de senki sem
tartotta számon, melyik melyiket.
Hétköznapi külsejük ellenére a Zakoljev táborában élő férfiak és asszonyok
hontalanok és törvényen kívüliek voltak.
A saját fajtájukkal barátságosak voltak, de a civilizáció máza nyomban lefoszlott
róluk, amint prédára lestek. Gyilkoltak az Atamán parancsára - kik vonakodva, kik kéjjel -, és
a lelküket Dimitrij Zakoljevnek adták. Mind az ő kiterjesztett elméje, kinyújtott karjai, akarata
szolgai voltak.
.25.
SZERGEJ DÉL FELÉ LOVAGOLT a folyó mentén, majd északnak fordult, ahol
számos újabb kozák tábor akadt az útjába. Szívesen részt vett volna még több barátságos
küzdelemben, de meggondolta magát: kozákokat csak úgy győzhet le, ha túllép rajtuk. Meg
kellett találnia Razint, a vívómestert, akiről Leonyid Csikalenko beszélt. Úgy érezte, nem
lehet puszta véletlen, hogy szóba került a neve. Eltökélte, hogy megkeresi, és nem tágított
ettől a céltól.
Néhány apró kunyhót megtalálni egy erdő rejtekében azonban nem egyszerű feladat.
Szergej sorra kérdezgette a helyieket, de csak homályos és ellentmondó útbaigazításokat
kapott. Három hónap után már kezdett kételkedni a férfi létezésében. Végtére is, hallott ő már
legendákat számtalan nagy harcosról, de ezek többsége nem volt más, mint tündérmese. A
kutatást azonban makacsul folytatta.
Néhány héttel később Szergejnek kalapálni kezdett a szíve, amikor az erdőben egy
olyan kunyhófürtre lelt, ami megfelelt a leírásnak. Az egyik kunyhó tessék-lássék összetákolt
ajtaján egy öregasszony kukucskált ki, akitől megkérdezte, hogy nem hallott-e egy híres
kardforgatóról, aki a közelben él. Az asszony meresztette rá a szemét egy darabig, mintha a
szándékait próbálná kifürkészni, aztán egy zsúpfedeles tetőre mutatott a távolban, alig
kivehetően a fák között. Aztán becsukta az ajtót, mielőtt Szergej köszönetet mondhatott volna.

95
 Szergej a zsúpfedeles kunyhóhoz ügetett, leszállt a lóváről, és halkan bekopogott az
ajtaján. Semmi válasz. Megint megkopogtatta az ajtót. Hirtelen egy kard hegyének szúrását
érezte a lapockái között.
Szergejnek megfordult a fejében, hogy megperdül, és kirántja a kardot az ismeretlen
kezéből, de meggondolta magát. Ha az ember a karddal meg akarta volna ölni, már megtette
volna.
- Mi dolgod itt? - csattant fel egy reszelős hang a háta mögött.
- Tanulni jöttem Razinhoz, a vívó mesterhez - felelte Szergej.
A kard hegye mélyebbre fúródon a bőrébe.
- Ki küldött?
- Egy... kozák... aki hallott a képességeiről...
- Nem vállalok tanítványokat. Tünés innen! — a férfi leeresztette a kardját, félrelökte
Szergejt az útból, és bevágta az ajtót maga mögött.
Szergej megint bekopogott.
- Azt mondtam, tűnés! - ismételte meg a férfi torokhangon, olyan ijesztően morogva,
hogy Szergej háta libabőrös lett tőle. De nem tágított.
- Hadd magyarázzam meg... Úgy hiszem, arra rendeltettem, hogy magától tanuljak...
Az ajtó nyikorogva kivágódott.
- Ne zaklass többé! - rivallt rá a férfi nyersen, és Szergej egy pillanatra megint
meglátta éles pofacsontját, ádáz szemeit, napbarnította bőrét és borotvált fejét, mielőtt a férfi
ismét bevágta az ajtót az orra előtt.
Szergej megtalálta a vívómesterét - azt, akin a vállalkozása sikere múlhatott. Túl sok
időt fecsérelt a kutatásra ahhoz, hogy most csak úgy sarkon forduljon. Eszébe jutott valami,
amit Alekszej - vagy talán Vlagyimir bácsikája? - mondott: „Egy harcosnak elszántnak kell
lennie minden tettében.”
A sorsszerűség érzésétől eltelve Szergej úgy döntött, hogy addig ül Razin ajtaja előtt,
amíg az el nem fogadja tanítványának, vagy ő meg nem hal.
Dikar nem jelentkezett önként ilyen megpróbál tatásokra, ezért Szergej kantárszáron
odébb vezette vagy harminc lépésnyire, és a fák között csörgedező patak mellett kikötötte egy
fenyőhöz. Hideg volt, de már nem fagyott, és a késó téli hóviharok is elmúltak. Úgy vélte,
Dikart téli szőrzete elég melegen fogja tartani. Előző nap jól belakott szénával egy tanyán, és
ha mégis megéhezne, legelhet a patakparton.
Szergej visszasétált, és törökülésben, a hátát egy fának támasztva leült a remete
kunyhója elé. Eltelt egy óra, majd kettő, majd négy. A teste kihűlt és elgémberedten, a tagjai
lassan kezdtek teljesen elmerevedni. Rohamokban reszketés tört rá, aztán elálmosodott. Az
éjszaka folyamán egyszer csak eldőlt, és felriadva ülő helyzetbe küszködte magát. A mozgás
némileg beindította a vérkeringését, de ettől csak még fájdalmasabban égtek a tagjai.
Megéhezett, aztán az éhség is elmúlt. Új nap virradt rá, felhőtlen és hideg, és emlékek
rohanták meg - boldogok és fájdalmasak egyaránt: ahogy Ányával sétált és nevetgélt Szent-
pétervár napsütötte utcáin... majd a borzalom, Zakoljev halotti mosolya, és Koroljov, ahogy
letépi a lány ruháját...
Szergej kihúzta magát ültében, és elszántsága vasakarattá szilárdult.

96
 Ahogy a nap lassan a feje fölé kúszott, némileg átmelegítve a tagjait, Szergej ráébredt,
hogy Razin talán nem is tudja, hogy ott van. A remete el is mehetett valahová. Miközben ezen
rágódott, meghallotta, hogy nyílik az ajtó, majd alig kivehető lépések zaját hallotta távolodni
az erdő sűrűjében, aztán később vissza térni. Nem. Razin bizonyára észrevette Szergej
virrasztását, de szemmel láthatóan nem törődött vele.
A második nap estéjére Szergej már nem volt biztos benne, hogy ha akarna, meg tudna
mozdulni. Nyelve mint egy kígyóé, úgy nyalogatta kicserepesedett ajkait, víz vagy legalább
egy kósza hópihe után kutatva. Hajnalra az idő megszűnt létezni a számára. Csak fény és
sötétség volt. Egy újabb éjjel, majd egy harmadik nap. Tiszta pillanataiban, a felvillanó
álomképek között, Szergej azon tűnődött, hogy vajon elveszítette-e az eszét. Hol ér véget az
eltökéltség, és hol kezdődik a megszállottság?
Ez a nap is elmúlt, és ismét ráborult a sötétség. Tudata ki-be járt a testében. Aztán
meglátott egy halovány fényt, és nem emlékezett többre.
EGY EMBERI HANG szólította vissza e világba:
- Na végre - a hang mintha nagyon távolról jött volna, majd hirtelen kitisztult. - Nem
akarom, hogy a hullád itt bűzölögjön a házam előtt. Felkelni!
Szergej megpróbált megmozdulni, de nem tudott. Érezte, hogy erős kezek felsegítik,
de képtelen volt megállni a lábán. Így aztán Razin visszaültette, és hozott neki egy vödör
vizet. A nagyját Szergej fejére öntötte - mintha felhőszakadás lett volna és ettől a fiú tagjai
életre keltek, bár azt nem tudta volna megmondani, hogy a víz hideg vagy meleg-e. Aztán
Razin megitatott vele egy korty vizet:
- Ne sokat! - dörrent rá.
Lassacskán visszatért Szergejbe az élet, és már meg tudta mozdítani a tagjait.
Erőteljesen dörzsölni kezdte a lábfejét, aztán erőlködve felállt, bár szédült és gyengének
érezte magát. Razin bekísérte a kunyhóba, és egy darab szárított sárgabarackot adott neki.
- Lassan rágd! - intette, és miközben Szergej rágni kezdett, a fiú kezébe nyomott egy
csésze forró teát, meg egy kockacukrot, hogy orosz szokás szerint azon keresztül szürcsölje az
italt.
- Ülj le oda! - mutatott a tűz mellé, ami fölön egy hatalmas vaskondér lógott. A
kondérban magvakból, téli zöldségekből és egy kis húsból álló leves gőzölgött.
- Kavard meg jól, aztán szedj mindkettőnknek egy teli tányérral! - adta ki az utasítást
Razin, aztán egy időre magára hagyta Szergejt.
A fiú úgy tett, ahogy Razin kérte.
Amikor Razin visszajött, Szergejt a tányérjával a tűz mellé parancsolta, míg ő
letelepedett az asztalkájához, aztán adott még egy kis vizet a fiúnak, hogy igyon.
Miután bekanalazták az ételt, Razin utasította Szergejt, hogy mossa el a tányérokat,
majd hozzátette:
- Esetleg belemegyek, hogy tanítsalak. Majd meglátjuk... Razin a kondérra mutatott a
tűz felett:
- Ez a legfontosabb - leves vacsorára.
Aztán megmutatta Szergejnek, hol tartja az árpát, a zabot, a kását - hajdinadarát - és a
kis konyhakertet a téli zöldségekkel, amit gondozott. Végül kimutatott a pottyantós vécére a
kunyhó mellett:

97
 - Tartsd tisztán!
Tehát Szergej feladata lesz, hogy főzzön Razinra és kimossa a ruháit, kitakarítson a
házban, és kipucolja a budit.
Az öregasszony kunyhója és a közelben álló pajta felé intve Razin még odavetette:
- A lovad ott ellehet. Most menj, és gondoskodj róla, aztán gyere vissza, és láss
munkához!
Szergej felállt, és távozott. Zabot és árpát vitt Dikarnak, megetette, elporoszkált vele a
kis pajtához, és ott levette róla a nyerget és a takarót. Aztán visszatért Razin kunyhójába.
A KÖVETKEZŐ NÉHÁNY NAPBAN Szergej minden tőle telhetőt megtett, hogy
kedvére tegyen ennek az inas vén harcosnak, de mindhiába. Razin mindig ingerültnek tűnt, és
csak vakkantotta egyik parancsot a másik után. Szergej bármilyen megjegyzés vagy panasz
nélkül főzte a levest, egy nagy fakanállal kavargatva a zöldségeket és a magvakat, majd
lefedte a nehéz vasfedővel, hadd rotyogjon. Razin csak mordult egyet, amikor megkóstolta,
aztán amikor végzett a tányérjával, egy újabb mordulással jelezte, hogy Szergej is szedhet
magának.
A házimunkák között Szergej az erdőt járta: tojásokat gyűjtött és nyulat fogott. Dikart
is megjáratta, hogy felfedezze a környéket, és bemelegítő testgyakorlatokat végzett.
Aztán eltelt egy hét, kettő, majd három, és Szergej már nem csak a Razin által
megkövetelt feladatokat végezte el, hanem kisebb javításokat is: rendbe hozta az ajtót és egy
ablakot, ami csapkodott a szélben. De hiába söprögetett, takarított, mosott, teregetett és főzött
látástól vakulásig, Razin egy szóval sem említette, hogy mire jutott a tanításával kapcsolatban.
Újabb négy hét elmúlt, és már május derekán jártak. Szergej nem várhatott tovább.
Aznap este, amikor feltálalta az ételt, összeszedte a bátorságát, és így szólt:
- Razin mester, remélem...
- Nem „Razin mester" - vágott közbe az öreg. - Csak Razin.
A fiú bólintott, majd folytatta:
- Tisztességgel végzek mindent, amit rám rótt... Remélem, elégedett a munkámmal.
Razin megint csak egy mordulással válaszolt.
- Tudnom kell, hogy elnyertem-e a jogot arra, hogy a tanítványa lehessek.
Razin szúrós pillantással Szergejre nézett, úgy, hogy a fiú hátán felállt a szőr. Aztán
már fordult is volna el, de Szergej kérdése megválaszolatlan maradt, így a fiú hozzátette:
- Küldetésem van, és már nem késlekedhetek tovább sokáig. Élet-halál kérdése.
Razin visszafordult, és Szergej szemébe nézett:
- Nektek, fiataloknak, minden élet-halál kérdése.
Szergej úgy döntött, felfedi előtte a célját - nem látott más módot arra, hogy rávegye
Razint, hogy segítsen neki.
- Egy csapat bandita, akik kozáknak adják ki magukat, meggyilkolta a családomat.
Még sok ártatlan ember eshet áldozatul nekik. Meg kell állítanom őket. Azt ígérte, hogy
tanít...
- Nem ígértem én semmit - csattant fel Razin, és kiviharzott a szobából.

98
 Szergej nem értette. Talán sarlatán az öreg? Bolondnak nézi és csak kihasználja őt? A
semmién töltött el in annyi időt?
Még aznap este, ahogy Szergej a tűz mellett ülve kavargatta a ragut, hirtelen olyan
erejű ütést érzett a fején, hogy kis híján elájult. Riadtan ugrott arrébb; azt hitte, egy gerenda
szakadt le a mennyezetről - de Razin állt mögötte, kezében egy bottal.
Az öreg arca kifejezéstelen volt - Szergej haragnak, indulatnak nyomát sem látta rajta.
Razin békésen sarkon fordult, odaballagott a székéhez, a botot a falnak támasztotta, letelepe-
dett, elővett egy könyvet, és olvasgatni kezdett. Szergej hátul megérintene vérző fejbőrét, ott,
ahol érezte, hogy egy nagy púp kezd emelkedni.
Tehát Razin őrült. És alattomos. Szergej arra gondolt, nyomban otthagy csapot-papot,
de valami visszatartotta. Végül is, már leszállt az éj - reggel talán tisztább fejjel tud
gondolkodni.
Amint álomba szenderült, puff - újabb ütés csattant rajra. Halálfélelemben pattant tel,
karjával a levegőt csépelve, át csak Razin hátát látta, ahogy az öreg visszacsoszogott az
ágyához.
Feldagadt sípcsontját masszírozva, Szergej végül nyugtalan álomba zuhant, de még
éppen napkelte előtt ugyanilyen ébresztést és egy újabb lila foltot kapott. Egyszerre nyögve és
ásítozva sántikált el a patakhoz a szokásos reggeli hidegvizes zuhanyért; a jeges víz legalább
elzsibbasztotta sajgó restét.
Aznap, és a következő hét minden egyes napján, amikor csak Szergej szórakozott volt,
vagy belemerült valamibe, Razin lecsapott, némán és szélvészsebesen. Szergej védekezett
volna, ha tud, de Razinnak mindig sikerült meglepnie. A fájdalom olyannyira állandósult,
hogy Szergej már nem is emlékezett, milyen volt nélküle élni.
Sokszor felmerült benne, hogy nem tűri tovább ezt a durva bánásmódot, de ilyenkor
mindig emlékeztette magát, hogy nem rab - bármelyik pillanatban kisétálhat az ajtón,
felpattanhat Dikarra, és ellovagolhat. Ez a gondolat tartotta vissza. Még egy nap, még egy óra,
még egy perc. Lehet, hogy ez a reménybeli tanítványok beavatása: próba, hogy mennyire
gondolják komolyan. Ha átmegy a vizsgán, Szergej biztos volt benne, hogy Razin tanít majd
neki valami hasznosat.
Az ütések éjjel-nappal záporoztak rá - tíz, húsz, harminc, amíg már nem is számolta
őket, mégis ellátta a feladatait a ház körül. És félig nyitott szemmel aludt.
Két nappal később éjszaka megrándult a teste, és felriadt, bár nem tudta, miért. Nem
érezte Razint a közelben, ezért úgy döntött, visszafekszik aludni. Ekkor azonban az a hirtelen
ötlete támadt, hogy visszaadja a kölcsönt...
A vaksötétben tapogatózva közel húsz percbe telt, mire megtette azt a hét-nyolc lépést,
ami a matracát elválasztotta Razin ágyától. Maga elé képzelve, milyen meglepetésben lesz
része az öregnek, Szergej felemelte a szalmával tömött párnát, amit magával hozott, és
lesújtott vele...
Az ütés üres ágyat ért. Hol van Razin?
Szergej hátán megint felállt a szőr, ahogy ráébredt, hogy Razin most is ott
settenkedhet a sötétben - és talán ezúttal nem is bottal, hanem a kardjával. Sarkon perdült... de
senki sem volt ott.
Csalódottan visszabotorkált a matracához, amelyen ott találta Razint, aki az igazak
álmát aludta - Szergej ágyában.

99
 A fiú azon az éjjelen már le sem merte hunyni a szemét, de nappal sem érzett mást,
mint szűnni nem akaró szorongást és feszült éberséget: minden pillanatban várta az újabb
csapást, és mindig a falhoz lapulva somfordált, készen arra, hogy védekezőn maga elé emelje
a kezét.
A csapás azonban mindig akkor jött, amikor a legkevésbé számított rá. Egyik este,
ahogy éppen felemelte a kondér fedelét, hogy megkavarja a ragut, a karja hirtelen a feje fölé
rántotta a fedőt, pontosan akkor, amikor Razin botja lesújtott rá. A vasfedő hatalmasat kondult
az ütés erejétől. Szergej riadtan perdült meg, és azt látta, hogy a mester mereven bámul rá.
Aztán Razin szája széles mosolyra húzódott.
Szergej felbátorodott, és nekiszegezte a kérdést:
- Ez azt jelenti, hogy elkezd tanítani?
- Nem - felelte Razin. - Most fejeztem be.
Addig a pillanatig Szergej nem értette meg, micsoda ajándékot adott neki Razin. Azok
a rajtaütések... éjjel-nappal... a vívómester arra tanította meg, hogy ösztönösen cselekedjen.
Ez volt hát a rendszer a látszólagos őrültségben.
A beavatás megtörtént, Szergej Ivanov készen állt.
KÖVETKEZŐ REGGEL Szergej felnyergelte Dikart, és már éppen fel akart szállni rá,
amikor megérezte, hogy valaki áll mögötte. Villámgyorsan megperdült - Razin volt az.
Az öreg mester elismerően mordult egyet:
- Jó, Legalább nem vesztegetted az időmet.
- Úgy gondolja, készen állok arra, hogy megküzdjek az ellenfeleimmel?
- Nem! De arra talán igen, hogy tanulj...
Razin nem volt szószátyár ember, ezért Szergej azt hitte, ezzel be is fejezte. Ahogy
azonban felkapaszkodott Dikar nyergébe, Razin még hozzátette:
- Van egy mester... aki sokkal jobb, mint én.
- Vívásban?
- Mindenben. Akármiben. Semmiben. Láttam küzdeni száz ellenfél ellen... soha nem
győzték le. Földre tudott vinni egy embert anélkül, hogy hozzáért volna.
Razin egy pillanatra megint elhallgatott.
- Valamikor Valám szigetén élt... a Ladoga-tavon. Talán még most is ott van...
Razin elharapta a szót, úgy döntött, eleget beszélt. Biccentett Szergejnek, sarkon
fordult, és eltűnt a fák között.
.26.
MIKÖZBEN DIKAR nyugatra, a Don felé vitte, Szergej a két hosszú útra gondolt,
ami Dél-Oroszországba hozta - először, miután megszökött az iskolából, és most, amikor
megkezdte a Zakoljev és emberei utáni hajszát. Szergej úgy vélte, valószínűleg itt, délen
portyáznak, a zsidó Lakhatási Zónában, ami messze elnyúlt nyugat felé. Szergejnek ismét
eszébe jutott, amit Razin búcsúzóul mondott, de esze ágában sem volt ezer mérföldet
lovagolni vissza, északra, hogy megkeressen egy titokzatos harcost, aki sok-sok évvel azelőtt
a Ladoga-tó egyik szigetén élt - egy újabb mestert, aki valószínűleg amúgy sem fogadná el a
tanítványának.

100
 A Ladoga-tó nevének említése azonban gyötrő kínnal töltötte meg a szívét: a tó alig
száz versztányira volt a tisztástól, ahol a felesége és a gyermeke feküdt a hideg földben. Nem.
Nem halogathatja tovább a hajtóvadászatot. A lovát nyugatnak fordította.
1893 májusában Szergej átkelt a Don folyón, és délre fordult, Ukrajna, a Dnyeper
medencéje és a zsidó területek felé.
Két nappal később tudatosult benne, mekkora fába vágta fejszéjét. A térképen csak
egy arasznyi volt az egész terület: az ujja könnyedén siklott hegyek-völgyek felett, tavakon-
tengereken, sztyeppén, erdőn-mezőn át, de ahogy az előtte elterülő tájat bámulta - folyókat,
amelyeken át kellett gázolnia, sziklás kaptatókat és végtelen mezőket -, rájött, milyen kicsi az
esélye, hogy ráleljen az üldözött vadra. Semmi másra nem támaszkodhatott, csak a
pletykákra, ami olyan volt, mintha egy legyet próbálna elkapni, amit valaki három napja látott
keresztülzümmögni a szobán.
A KÖVETKEZŐ HÓNAPOKBAN Szergej keresztül-kasul bejárta a vidéket –
Harkovot, Poltavit, Kijevet és számtalan más települést -, hasztalan. Egy zsidó boltos úgy
hallotta, nyugaton dúlnak kozák útonállók, mások bizton állították, hogy legutóbb keletre
látták őket... vagy északra... vagy délre. Egy gazda azt hallotta egy ismerősétől, akinek szintén
egy ismerőse mondta, hogy szellemek vágtatnak az éjszakában, gyilkolva-gyújtogatva, hogy
aztán köddé váljanak, mire feljön a nap.
Eltelt egy újabb év: egy örökkévalóság, amelyben a remény minden órával egyre
haloványabb lett, és minden alkonyatkor meghalt, hogy aztán másnap ismét feltámadjon,
minden hajnalban egyre gyengébben pislákolva. 1894 augusztusára Szergejt kitikkasztotta a
forró nap, és ahogy a homlokát törölte a szemét csípő verejtéktől, vágyódva gondolt vissza a
havas telekre. Dikar szomjazott, és egyre csökönyösebb lett, rángatta a kantárt, és fejét
lehajtva szaglászta a földet a víz bármilyen jele után. A nyár ugyanúgy telt el, mint a tavasz.
Összel Szergejt a nyílt sztyeppén érte huszonkettedik születésnapja; miközben egyik
településről a másikra lovagolt. Több lerombolt tanyát is látott, de semmi többet. Jelek vagy
nyomok nem maradtak, mire ő odaért. Talán annak a gazdának volt igaza: szellemeket
üldözött.
Nyáron Szergej a csillagos ég alatt hált; most, hogy beköszöntött az ősz, és vele
megérkeztek a süvöltő szelek, ha tehette, Dikarral együtt egy-egy gazda csűrjében húzta meg
magát.
Decemberben, miután Szergej bejelölte a térképen a kiégett tanyákat, és pöttyöt tett
azokra a helyekre, ahol állítólag rajtaütésekre került sor, remélte, hogy valamilyen értelmes
mintázat bontakozik ki előtte, de a támadásokban semmilyen rendszert nem talált.
Elcsüggedve lovagolt tovább. Semmi mást nem tehetett.
Hóförgeteg lepte be Vinyicát a Déli-Búg folyó partján, Kijevtől délkeletre, ahol egy
gazda elújságolta Szergejnek, hogy III. Sándor cár meghalt, és már II. Miklós ül a trónon. A
hajtóvadászat folytatódott.
A HOSSZÚ TÉL VÉGÉRE Szergej kétségei egyre nőttek vállalkozása sikerét illetően,
és levertség uralkodott el rajta. Megedzette a testét. Harcban edződött kozákokkal küzdött
meg. Razin megélezte az ösztöneit. Mindezek ellenére Szergej egy jottányival sem került
közelebb Zakoljevhez annál, mint amikor három évvel korábban elveszítette a nyomát.
Elvesztegette ezeket az éveket? Hány évet fog még ugyanígy elvesztegetni: hármat, hatot
vagy tízet?
Még Dikar is búskomoran poroszkált, mint aki elveszítette a gazdáját. A sápadt
napfény erőtlen volt ahhoz, hogy felolvassza a folyók jegét, vagy felmelegítse átfagyott

101
csontjait. A tovatűnő remények, a szürke ég és a szakadó hó ellenére azonban Szergej csak
űzte magát tovább és tovább. Egy idő után úgy érezte, ő már halott, és az elveszetten
bolyongó lelkek purgatóriumát járja. Aznap éjjel Ányára gondolt, kezébe temette az arcát, és
zokogott.
De eljön a tavasz, aztán egy újabb nyár, és ha reményt nem is, meleget hoztak. Egy
októberi délutánon aztán, amikor hideg esővel fenyegetve beborult az ég, és vad lökésekkel
feltámadt a szél, Szergej tábort ven az erdőben egy falu mellen. Kikötötte Dikart legelni, aztán
úgy döntött, kinyújtóztatja a tagjait, és tesz egy sétát a faluban, hátha rálel valamilyen
nyomra, megtud ezt-azt, vagy legalább lát egy-két barátságos arcot.
A falu határában négy durva külsejű, részegen lődörgő férfiba botlott. Szergej ügyet
sem vetve rájuk, egyenesen előre nézett, de az egyik férfi elállta az útját, és pökhendi hangon
megszólította:
- Mit keresel a falunkban, idegen? Étel kell, vodka vagy nők?
- Meglátod, a vodka jobb itt, mint a nők! - tette hozzá a másik, könyökkel oldalba
bökve az elsőt, aki szemmel láthatóan a hangadó volt köztük. Mind a négyen felröhögtek.
Szergej elmosolyodott, de amikor megpróbálta megkerülni őket. a kedélyük gyorsan
megváltozott. Egyikük egyenesen Szergej útjába állt, a hangadó fickó pedig elmagyarázta
neki a helyzetet:
- Vámot kell fizetned, ha ezen az úton akarsz belépni a faluba.
Hogy elkerülje a bajt, Szergej vállat vont, és megfordult, hogy távozzon, de a többiek
azt az utat is elállták.
- Ez az út még drágább! - figyelmeztette fenyegetően egyikük, a legtermetesebb.
- Nem akarok zavarni - mondta Szergej. - Csak egy csapat...
Udvariasságát gyávaságnak vagy félelemnek gondolva, a vezérük félbeszakította:
- Talán nem hallottad, amit mondtunk? Fizetned kell, most!
Világossá vált, hogy ezeknek az útonállóknak félten szándéka kifosztani Szergejt, és
jutalmul még jól el is gyepálni őt. Nyugodtan figyelte őket, ahogy végigmérik - egy
magányos, ősz hajú embert.
- Nem keresem a bajt - ismételte meg Szergej. - Csak engedjetek az utamra, hadd
menjek isten hírével.
- Csak ha megfizetted a vámot! - csattant fel az önjelölt vezér, és az övéből előhúzta a
bicskáját.
A vezér közelebb lépett, a többiek pedig lassan követték. Ahogy a bandita a késsel
előrelendült, Szergej térdkalácson rúgta, ledöntötte a lábáról, majd megragadta a haját, és
kicsavarta a kést a kezéből. Miután lefegyverezte, a földre lökte. A többiek meghökkentek, és
szemlátomást tétováztak, így Szergejnek volt ideje arra, hogy elbánjon a hozzá közelebb álló
kettővel. Az egyiket elkábította egy hármas sorozattal - jobb-bal-jobb -, a másikat pedig egy
rúgással tartotta távol. A negyedik gazfickónak viszont hátulról sikerült bevinnie egy ütést,
ami Szergejt halántékon találta, és egy pillanatra minden elsötétült. A földre kerülve, Szergej
egy rúgást érzen az oldalában, majd még egyet.
Ahogy ott feküdt, a fejét védekezően eltakarva, emlékképek villantak fel előtte arról a
napról, amikor hasonló ütéseket szenvedett el Zakoljev túlerőben levő embereitől. Ettől
hirtelen féktelen düh öntötte el; talán ez mentette meg az életét. Gyorsan félregördült, talpra

102
ugrott, leütötte az elsőt, aki nekitámadt, majd ártalmatlanná tette a következőt is a combjára
bevitt taposórúgással. A harmadik fickó érőtlen rúgása félrecsúszott, így Szergej könnyedén
elkapta és megcsavarta a lábát. Egy roppanás hallatszott, majd a férfi fájdalmas üvöltése.
Szergej karja ösztönösen a levegőbe lendült, hárított egy ütést, amit nem is látott, és
hátrarúgott a sarkával, egyenesen a mögötte álló férfi lágyékába. Az utolsó fickónak, aki
talpon maradt, ekkor inába szállt a bátorsága. Megfutamodott, míg a többiek morgolódva,
sántikálva követték a példáját.
A kimerültségtől zihálva, Szergej mérleget vont: zúgott a feje, csengett a föle, tudta,
hogy másnap kutyául fogja érezni magát, de nem szenvedett komolyabb sérülést.
Mintha mi sem történt volna, bement a szokásos módon körbekérdezősködjön. Mivel
ne hallott többet annál, amit már amúgy is tudott, visszatért az erdőbe, hogy újabb csendes
éjszakát töltsön el Dikarral, ahogy már oly sokszor tette.
Azon az éjszakán a frissen összeeszkábált esőtető alól Szergej a pattogó tábortűz
lángjait bámulta, és a négy hepciáskodó részegre gondolt, akik kis híján megverték. „Soha ne
becsüld alá az ellenfeledet!” - mormolta magában, felidézve, mire figyelmeztette őket
Alekszej, a kozák, évekkel azelőtt. Aztán egy másik bölcsesség is az eszébe jutott: „Hallom és
elfelejtem. Látom és emlékszem. Teszem és megértem.”
Szergej most már megértette, hogy nem számít, mennyit ittak, azok a részeg fickók is
katonák lehettek fiatalkorukban, és megedződtek a csatákban. Alábecsülte őket, ami majdnem
végzetes hibának bizonyult, és életre szóló leckét adott neki.
Saját harci tapasztalata kimerült a gyerekkori birkózómérkőzésekben, pár
verekedésben, a Zakoljevvel vívott küzdelemben az iskola mellett, a tóparton - de régen is
volt! - és a megsemmisítő vereségben, amit Zakoljev haramiái mértek rá.
Ahogy Szergej szeme elnehezült, felvillantak előtte az elmúlt hónapok harci
kiképzésének pillanatai: az árnyékbokszolás, Leonyid és Razin. Ismét eszébe jutottak Razin
szavai a harc mesteréről, aki a Ladoga-tó egyik szigetén él...
Nyugtalan álomba merült, és álmában megint démonokkal harcolt... öt Zakoljevvel, tíz
Koroljovval, majd egyre többel és többel...
Aztán mindnyájan eltűntek, és ott találta magát a szalmaágyon Razin kunyhójában.
Képtelen volt megmozdulni, csak nézett felfelé a vívómesterre, aki föléje tornyosulva lecsapni
készült - de ezúttal nem bottal, hanem karddal. Szergej bámulta tágra nyílt szemmel, és Razin
pengéje lesújtott...
Egy csattanás riasztotta fel, ami úgy hangzott, mint egy puskalövés. Még mindig
mindig félálomban, Szergej félregurult, hogy elkerülje Razin csapását - pontosabban egy
hatalmas faágat, ami hangos reccsenéssel letört, és halálos csattanással átszakította a ménedék
tetejét, ahol másodpercekkel korábban feküdt. A föld beleremegett a becsapódásba. Szergej
talpra ugrott, még mindig zavarodottan, félig-meddig arra számítva, hogy Razint pillantja
meg, amíg álom és valóság végre kettévált az agyában.
Mély levegőt vett, és új elhatározásra jutott. Amikor azonban Dikar felé fordult, ismét
álom és valóság szörnyű elegye tárult a szeme elé. Dikar teste megtörten, összezúzva hevert a
roppant faág alatt. Szergej a lovához rohant, de az nem adott életjelet többé.
A kis ásóval fél napig tartott, mire Szergej sírt ásott neki. Mély szomorúságot érzett,
amikor belefordította bátor és hű társát a sekély gödörbe. Végül befedte a sírt, és elbúcsúzott a
méntől.
- Messzire vittél, derék barátom, és sosem panaszkodtál.

103
 A veszteség a szívébe mart. Túl sokat veszített már el életében - a szüleit, a nagyapját,
a feleségét és a gyermekét, és most ezt az ártatlan állatot is, a társát, aki mindig jó és hűséges
volt hozzá. A szívébe nyilalló éles fájdalom ismét csak eszébe juttatta, miért is indult el erre
az útra - nem mintha valaha is el tudta volna felejteni. Levette verejtékkel átitatott ruháit,
megmártózott a jeges patakban, gyorsan felöltözött, és elköltötte azt a kis ennivalót, ami még
megmaradt. Aztán a nyergével megjelölte a lova sírját, és gyalog nekivágott az útnak. A Dont
követte, ezúttal észak felé.
„Razinnak igaza volt - gondolta Szergej. - Még nem állok rá készen, hogy megküzdjek
Zakoljevvel vagy bármelyik emberével. Addig nem, amíg meg nem találtam a mestert Valám
szigetén. Feltéve, hogy létezik egyáltalán.”
Ahogy átvágott lankás dombokon és széles sztyeppéken, még valamit megértett:
ahhoz, hogy legyőzze Zakoljevet és a talpnyalóit, nem csupán tanulnia kell egy mestertől.
Magának is mesterré kell válnia.
ÚJABB HAT HÓNAPBA TELT, mire Szergej gyalog elért Szentpétervárra. Az ezer
mérföldes út minden pillanata úgy tette próbára akaraterejét és túlélőtudását, mint azelőtt még
soha semmi. A fagyos téli szeleknek nekifeszülve, a végsőkig elcsigázva érkézett a városba,
ugyanolyan ápolatlanul, mint első alkalommal, szakállasan, hosszú fehér hajjal.
Szóba sem jöhetett, hogy meglátogassa Valeríját és Andreászt. Nem akart régi sebeket
feltépni - akárhogy is békéltek meg a veszteséggel, jobb, ha hagyja őket. Szobát sem vehetett
ki éjszakára: a kevés megmaradt rubeljéből hajójegyet kellett vennie, hogy átkeljen a Ladoga-
tavon Valám szigetére.
Már alkonyult, mire a Néva partját követve elért a tisztáshoz - a családja sírjához. A
sírt mostanra benőtte a fű, de egy apró jelzés még látszott. Mielőtt lefeküdt volna aludni,
Szergej leült a viharvert dombocska tövébe, és beszélt Ányához. Lélekben megújította a
házassági fogadalmukat, és újra ígéretet tett, hogy Ánya hálála nem volt hiábavaló, mert
nemes célt fog szolgálni. Esküjét is megújította, hogy megszabadítja a világot Dimitrij
Zakoljevtől és a csatlósaitól, hogy ártatlan életeket mentsen meg. Aztán jó éjt kívánt
Ányának, ugyanúgy, ahogy akkor, amikor még élt:
-Te vagy a szívem - mondta neki, és megérintette a földet, ahol Ánya nyugodott.
Aznap éjjel az álma békés volt és szomorú, tele szeretettel és vágyódással. Úgy érezte.
Ánya ott van mellette, a keze simogatja a haját, és a csókjai enyhet adnak homlokának, mint
az éji szellő.
Így történt, hogy 1896 tavaszán Szergej Szentpétervár kikötőjében felszállt az első
hajóra Valám, a kolostorsziget felé.

Ötödik rész
A KOLOSTOR-SZIGET
A lágy legyőzi a keményet, a gyenge az erőset.
A hajlékony felette áll a hajlithatatlannak.
Ha uralni vágyod a dolgok rendjét, eggyé kell válnod vele.
Hagyd hogy az Út vezessen, s célod majd rád talál.
LAO-CE

.27.

104
 AZ ALATT A TIZENKÉT ÓRA ALATT, amíg a kétárbocos hajó szelte a szélfútta
habokat, Szergej zarándokokkal beszélgetett, akik a kolostorba tartottak. Megtudta, hogy
Valám a Ladoga-tó sok-sok szigete közül a legnagyobb, de még így is csak hét verszta egyik
végétől a másikig, és partjait sok kis sziget szegélyezi. Partvonalát sűrű erdő és meredek
sziklák őrizték, de ahogy a hajó megkerülte az egyik kiszögellést, egy aprócska öböl tárult a
szemük elé, és vele a központi kolostor legmagasabb épülete - egy hatalmas, ragyogó fehér
erőd, ami egyesek szerint megvolt vagy nyolcszáz éves, csúcsukon arannyal fedett, szikrázó
kék tornyokkal. Olyan volt, mintha az öböl egy álomból lépett volna ki.
Az egyik zarándoktól idilli belső tavakról hallott, amelyek ott rejtőznek az őserdő
mélyén, a sziklák és tisztások között. A közösségi élet középpontja a központi kolostor —
mesélte a zarándok - de a szigeten elszórva mindenfelé találni szkitának nevezett kisebb,
magányos remetelakokat, amelyekben a mélyebb elszigeteltségre vágyó aszkéta szerzetesek
laknak. De vannak ezeknél is elszigeteltebb helyek, apró kalyibák és barlangok, sőt, földbe
vájt üregek, ahol remeték dolgoznak és imádkoznak tökéletes magányban. A zarándok még
hozzátették: „Úgy tartják, senki sem él ott, csak a szerzetes és Isten, míg végül csak Isten
marad.”
Az egyik visszatérő barát elmondta Szergejnek, hogy a kolostort a múltban
számtalanszor leromboltak mert a békeszerető szerzetesek nem voltak hajlandóak harcolni.
Egyszer még a svédek is magukhoz csatolták a szigetet, mielőtt Nagy Péter végül
visszaszerezte.„Furcsa lesz majd nekik - gondolta Szergej - hogy egy harcost keresek azok
közön, akik elutasítják az erőszakot." Mindenesetre úgy vélte, egy ilyen ember bizonyára
kilóg itt a sorból, és ha a mester valóban a szigeten él, Szergej megtalálja.
Ha a mester úgy akarja.
AZON A TAVASZON Szergej átmeneti tábort állított fel a sziget erdejének egy
eldugott, zúzmókkal, páfrányokkal és virágzó gyümölcsfákkal boritott zugában. A következő
napokban keresztül-kasul bejárta a szigetet: felfedezte a szerzeteseket tejjel és zöldségekkel
ellátó kis tanyát, az erdőben magányosan álló szkétákat és remetelakokat, és alaposan
megfigyelte a fekete csuhát hordó szerzeteseket. Megpróbálta kifürkészni a remetéket is,
hátha köztük van az az ember, akit keres.
Mivel sok-sok éve volt már annak, hogy Razin találkozott a harcossal, a keresett férfi
minden bizonnyal legalább középkorú; a negyvenes-ötvenes éveiben járhat, sőt, talán még
idősebb. Akár szerzetes, akár remete, ha a mester még mindig itt él, pusztán a mozgása
elárulhatja őt Szergejnek.
Ahogy teltek-múltak a hetek, Szergej kezdte felismerni az arcokat a dolgukra siető
barátok és idősebb atyák között. Az egyikük különösen megragadt az emlékezetében. Szergej
a központi kolostorban járt, amikor felfigyelt erre a fekete csuhás papra: egy deres szakállú,
hosszú ősz hajú férfira, aki egy beteg szerzetesnek adta fel éppen az utolsó kenetet az
ispotályban. Pár perccel később, miközben Szergej visszafelé tanott a folyosón, ismét
megpillantotta az öreg szerzetest, amint csukott szemmel összpontosított, miközben egyik
kezét a mellére, a másikat egy beteg homlokára tette. Szergej nem tudta megmondani, hogy
csak másodpercek vagy percek teltek-e el, de amikor a szerzetes felpillantott, és egyenesen rá
nézett, ő továbbra is csak állt megkövülten.
A varázst egy fiatalabb szerzetes törte meg, aki a szobába belépve elsietett mellette.
Látva Szergej arckifejczését, elmosolyodott:
- Ez Szerafim atya, az egyik sztarec.

105
 Később Szergej megtudta, hogy sztarecnek a különösen bölcs és szilárd jellemű,
magasabb rangú atyákat hívják. Megjegyezte magának ezt a Szerafim atyát; majd beszélnie
kell vele, mert ő talán elég öreg ahhoz, hogy emlékezzen a harcosra, akit Szergej keres.
Közben folytatta a kérdezősködést a többi szerzetesnél is. Nem mondhatta ki nyíltan,
hogy egy szigorúan békeszeretó szigeten egy nagy harcost keres, ezért így fogalmazta meg a
kérdését: „Úgy tudom, élt in egyszer egy ember, aki képzett katona volt, mielőtt megtalálta a
lelki békéjét. Nem hallottatok róla?” Kérdezősködése során azonban csak tanácstalan
tekintetekkel találkozott. Úgy tűnt, senki sem tud semmit, és nyomát sem lelte a harcosnak.
Ahogy a nyár őszbe fordult, és fagyos fuvallatok söpörtek végig a tavon, ismét
kételkedni kezdett benne, hogy a mester egyáltalán létezik - legalábbis nem itt él, Valám
szigetén.
Ahogy Szergej figyelte a barátokat, úgy figyelték azok is őt, az ősz hajú ifjú
zarándokot, aki bebarangolta a szigetet a kérdéseivel. Nem sokkal később az egyikük, aki
Jevgenyij testvérként mutatkozott be, üzenetet hozott neki:
- Az elöljárók tudnak a jelenlétedről, de nem ismerik a lelki célodat. Mivel úgy tűnik,
valamilyen belső hangot követsz, maradhatsz egy ideig, ha hajlandó vagy szolgálni. Hajlandó
vagy rá?
- Igen, az vagyok - felelte Szergej.
A válasszal elégedetten, Jevgenyij testvér folytatta:
- Mivel odakinn nem élnéd túl a telet, a Szent Avram Rosztov szkétában fogsz lakni és
dolgozni. Ezt a remetelakot öt versztára délre találod. A szigettől egy keskeny csatorna vá-
lasztja el, ami...
- Ismerem a helyet - vágott közbe Szergej.
- Nagyszerű - mosolyodott el a barát, majd hozzátette:
- Csak hét napig maradhatsz ott. Amikor az elöljáróm visszatér, engedélyt kérhetsz
tőle, ha szeretnél még maradni és segíteni a remetéknek. Máskülönben rövid időn belül el kell
hagynod a szigetet. Néhány hét múlva már szörnyű szélviharok fognak tombolni, és a
jégtáblák tavaszig lehetetlenné teszik az átkelést a tavon.
Szergejnek csak egy kérdése volt:
- Az elöljáró, akitől engedélyt kell kérnem... Mi is a neve?
- Szerafim atya - válaszolta a barát, és egy biccentéssel távozott.
Szergej összeszedte a holmiját, eltakarította a táborhelye nyomait, és leereszkedett a
sziklás partra. Lesétált a kikötőhöz vezető kőlépcsőn, és egy egyárbocos hajó átvitte a
csatornán. Késő délutánra érkézen meg, amikor már minden szerzetes visszavonult a cellájába
a több órán át tartó esti ima idejére. Ezalatt Szergej csendben bejárta a szkétát - az apró
konyhát, a sötét folyosókat és az éppen üresen álló refektóriumot. „Alkalmas hely és idő a
gyakorlásra” - gondolta Szergej.
A Szent Avram Rosztov szkétában töltött ötödik reggelén Szergej söprögetés közben
megkérdezte az egyik barátot, hogy mikor beszélhetne Szerafim atyával.
- Pár napon bdül visszatér - felelte a barát, és már ment is a dolgára. Szergej is
folytatta a sajátját, amíg estefele a barátok vissza nem vonultak, és Szergej nekiláthatott
edzeni.

106
 Ahogy az egyre sápadtabb fényben Szergej a refektóriurn felé tartott, elhaladt
Szerafim atya üres cellája mellett. Kíváncsian megállt, és bekukucskált a nyitott ajtón az
elsötétített szobába. Egy asztalkától és egy széktől eltekintve bútor nem volt benne. A
sarokban, ahol más az ágyát tartja, egy nyitott koporsó állt.
Szergej megborzongott, majd fejét csóválva folytatta az útját a folyosón.
A fakó villámok álomszerű fénybe vonták a téli estét. A közelgő vihart jelző távoli
mennydörgést leszámítva olyan mély csend honolt a Rosztov szkétában, hogy Szergej
lélegzetvétele természetellenesen hangosnak tűnt.
Miközben a bemelegítést végezte - rúgásokat és ütéseket gyakorolt a levegőben
hirtelen egy magányos, gyertyát tartó alak tűnt fel a tompán megvilágított ajtóban. A váratlan
jelenés megriasztotta Szergejt, de aztán felismerte Szerafim atya arcát. A fiú szóra nyitotta a
száját, de nem jött ki hang a torkán.
Az öreg szerzetes némasága, és ahogy ott állt őt figyelve, egy hópárducra emlékeztette
Szergejt, ahogy mindjárt a zsákmányára ugrik. Aztán egy villámlás bántó, éles fénnyel töltötte
be a szobát, és halálfejjé változtatta a szerzetes arcát - bozontos fehér sörényű koponyává,
akinek üres szemgödrei a semmibe merednek.
A rátörő halálfélelemben Szergej kővé meredten bámult a sötét jelenésre. De aztán
Szerafim atya magasabbra emelte a gyertyát, és Szergej csak egy öreg szerzetest látott, akinek
békés arcát pislákoló láng világította meg.
A következő pillanatban már senki nem állt az ajtónyílásban. Az atya nem fordult meg
és sétált el, és nem is húzódott vissza a homályba - az egyik pillanatban ott volt, a másikban
már nem. Szergej nem hallott lépteket távolodni a folyosón.
„Bizonyára lehunytam a szemem, vagy egy pillanatra máshová néztem" - mondta
magának, csak éppen nem emlékezett rá, hogy így tett volna.
Két órával később, a gyertyafényes ebédlőben Szergej vacsorát tálalt a remetelakban
lakó hat barátnak. Arra számított, hogy Szerafim atya is csadakozik hozzájuk, de a helye üres
maradt az asztalnál.
Amikor befejezték a vacsorát, Szergej suttogva megszólította Jevgenyij tesvért:
- Ma délután láttam Szerafim atyát. Miért nem csatlakozott a...?
- Azt mondod, láttad? - hökkent meg a barát.
- Igen. Ott állt az ajtóban.
Jevgenyij testvér a fejét rázta:
- Bizonyára valaki mást láttál. Szerafim atya csak holnap érkezik.
AMIKOR AZ ELÖLJÁRÓ ATYA MÁSNAP MEGÉRKEZETT - ahogy a barátok
várták -, apró cellájába hívta Szergejt, és intett neki a fejével, hogy üljön le a magányos
székre. Az öreg szerzetest mintha fátyolszerű glória vette volna körül. Hosszú ősz haja és sűrű
szakálla valahogy nagyobbnak, tiszteletet parancsolóbbnak mutatta. Szergej áhítattól és
tisztelettől áthatva nézett rá; még soha nem találkozón ilyen erős szellemi jelenlétet mutató
emberrel.
- Szerafim atya vagyok - mutatkozott be az öreg szelíden, aztán elmosolyodott. - ó,
hiszen mi már találkoztunk... az ispotályban, ugye?
Szergej megköszörülte a torkát, és nagy nehezen megtalálta a hangját:

107
 - Igen... igen, úgy van. Örülök, hogy újból találkozom önnel, atyám. Az engedélyét
szeretném kérni, hogy a télre itt maradhassak a remetelakban.
Az atya lehunyta a szemét, lassan, mélyen beszívta a levegőt, és így maradt majdnem
egy percig. Végül kinyitotta a szemét, és így szólt:
- Szokatlan, hogy egy világi ember egy szkétában akarjon megszállni... de beléd
tekintettem, és maradhatsz a télre - talán tovább is...
Észrevette, hogy Szergej lopva a koporsóra pillant, és elmosolyodott:
- Az az én ágyam és egyben emlékeztetőm, hogy hasznosan töltsem az időt, amit Isten
nekem adott. És ha egy reggel nem ébrednék fel, egy gonddal kevesebb a többieknek.
A pillanat valahogy nem tűnt alkalmasnak arra, hogy Szergej megkérdezze Szerafim
atyát, nem találkozott-e egy nagy harcossal errefelé.
.28.
ÍGY VETTE KEZDETÉT Szergej ivanov hivatalos tartózkodása az Avram Rosztov
szkétában, nőtlenséget fogadott aszketikus remeteként élő szerzetesek között. Jobbára
növényekből készített ételeiket ette, az étkezések során némán falatozott, és kereste a férfit,
aki nem volt sehol. Úgy tűnt, nem kínálkozik újabb alkalom, hogy beszéljen Szerafim atyával,
aki többnyire a kolostorban gyógyított, a rászoruló barátokon segített a remetelakban, vagy
magányosan imádkozott. Amikor ettek, senki sem szólalhatott meg, Szergejnek pedig előtte
és utána is feladatai voltak, így aztán ritkán akadt össze az atyával alkalmas időben.
Időnként megbízták ezzel-azzal, ami miatt át kellett mennie a központi kolostorba, így
Szergej ott is folytatta a megfoghatatlan - vagy talán nem is létező - harcos utáni kutatást.
Hat héttel első, szűkre szabott beszélgetésük után egyszercsak belebotlott Szerafim
atyába, ahogy az ablakon át a hóborította tájat csodálta. Szergej csendesen közelített hozzá,
nehogy megzavarja, és egy percig vele együtt nézte a téli tájat, mintha az öreg szerzetes
szemével látná... a smaragdzöld fenyőket... a hóval behintett, apró piros bogyókat termő bok-
rokat...
Mire Szergej felocsúdott, a szerzetes már menni készült.
- Atyám! Szerafim atya! - kiáltott utána, és maga is meglepődön a hangja erején.
Az öreg szerzetes megfordult
- Igen, Szergej?
- Már régóta meg szerettem volna kérdezni valamit... de most fogalmain sincs,
hogyan. Ugye régóta él itt?
Az öreg bólintott.
-Azalatt, amíg itt élt, évekkel ezelőtt... nem ismeri véletlelenül, vagy nem találkozott...
valakivel - egy szerzetessel vagy baráttal - aki valaha képzett harcos volt? Valamiféle mester?
Szergej hirtelen tompának és ostobának érezte magát, ahogy az öreg sztárec
kifejezéstelen arccal ránézett.
- Azt mondod, egy harcos? Egy katona? - kérdezte az atya.
- Nekem... semmi dolgom az efféle emberekkel.
Azzal elnézést kért, és távozott.

108
 Szergejnek fogalma sem volt, ki mást kérdezhetne még meg, és mi egyebet tehetne
még. Mindazonáltal, egész télen kötelességtudóan dolgozott, segített, amiben csak tudott, és
csatlakozón a barátokhoz a szokásos napi két étkezés során. A menüt zabkása, kenyér,
krumplipüré és zöldségek - néha hallal - és zöldfűszerek alkották, mellé pedig kvaszt,
gabonából erjesztett italt ittak, és ünnepnapokon teát. Egyszerű, aszkétikus élet volt, ami
munkával, elmélkedéssel és - Szergej számára - edzéssel telt.
Egyik elmélkedése közben Szergejt hirtelen elfogta a bűntudat, amiért soha nem vette
a fáradságot, hogy írjon Vlagyimir bácsikájának. Még inkább elszégyellte magát mulasztása
miatt, amikor eszébe jutott, hogyan tépte szét a búcsúlevelét Zakoljev. Lehet, hogy a bácsikája
halottnak hiszi őt.
Így aztán összeszedte a gondolatait, és papírra vetette őket:
Kedves Ivanov igazgató úr!
Azért írom ezt a régóta esedékes levelet, hogy sajnálatomat fejezzem ki amiatt, hogy az
iskolából az ön engedélye nélkül távoztam, és az elnézését kérjem azért is, amiért nem írtam
önnek hamarabb. Azt tettem, amit tennem keltett, nem mentegetőzöm miatta. Köszönöm a
kedvességét és a gondoskodását, amit gyermekként irántam tanúsított. Nem felejtem el. Nem
felejtem el Önt.
A lévélhez mellékeltem egy térképet, amit még az Ön könyvtárából vettem el Most
visszaküldöm, bár a használat miatt némileg elnyűttebben. Jó szolgálatot tett nekem, és
köszönöm, hogy „kölcsönvehettem”. Ami a kést, az ásót, az iránytűt és más felszereléseket
illett, egy nap azokat is visszajuttatom, vagy kifizetem az árukat.
Huszonhárom éves lettem. Oroszországban tett hosszú utazásaim során a Nyevszkij
Katonai Iskolában megszerzett tudás tette lehetővé. hogy a vadon zord körülményei között is
életben maradjak. Távozásom módja ellenére azt szeretném, ha tudná, hogy gondoskodása és
tanításai egy nap talán valamilyen nemesebb célt fognak szolgálni.
Mindig tiszteltem Önt személyében és igazgatóként is, de elsősorban mindig is
nagybátyámként és családtagként gondoltam Önre. Az apám helyett apám volt. Soha nem
felejtem el Önt, és mindig megemlékezem Önről az imáimban.
Unokaöccse,
Szergej Szergejevics
Ahogy viasszal lepecsételte a levelet, a bácsikája szigorú arcát látta maga előtt.
Szergej ma már nem áhítattal vegyes csodálatot érzett, mint gyerekkorában, hanem mély
szeretetet és tiszteletet ez iránt a jó ember, Vlagyimir Boriszovics Ivanov iránt.
A levéllel lezárta múltja egy részét - de ennél egy jóval nagyobb része még
bevégzetlen maradt.
A RÖVID, ZORD NAPOK ALATT Szergej élete mindig ugyanabban a rendben
zajlott: munka, elmélkedés, edzés, evés, alvás. Olyan volt, mintha megint a Nyevszkij Katonai
Iskolában lenne - mintha nem haladt volna semerre, mintha nem tett volna semmit.
Tehetetlensége napról napra nőtt.
Több mint három hónap telt el azóta, hogy Szergej a remetelakba költözött.
Visszagondolt az iskolában, a katonák között töltött időre, amikor békére vágyott. Most pedig,
itt, ezen a békés helyen, egy harcost keresett.
Mindeközben folytatta magányos edzéseit, de a gyakorlatokat gépiesen végezte,
anélkül, hogy a legcsekélyebb haladást vagy változást tapasztalta volna. Tél volt odakinn, és

109
tél volt a bensejében. Szergej kezdett szembenézni a ténnyel, hogy hamarosan nem lesz
értelme tovább maradnia, és egy újabb évet fecsérelt el az életéből.
Ekkor, mint derült égből a villámcsapás, Szergej szerencséje megfordult.
Ki tudhatja, mi miért történik? Talán tényleg csak az időzítésen vagy a szerencsén
múlt - vagy azon, hogy egy mester meggondolta magát. 1897 márciusának utolsó napján,
ahogy Szergej a levezető mozdulatokat tette az edzés végén, és védekező készenléti állásban
megállt, észrevette, hogy Szerafim atya figyeli.
Az öreg szerzetes széles mellkasán karba tett kézzel nézte őt, és a fejét csóválta,
mintha azt mondaná, hogy Szergej tudása egy fabatkát sem ér.
- Mégis, mit csinálsz? - kérdezte az öreg megütközve.
- Edzem magam... hogy felkészült legyek - válaszolta Szergej zavartan.
- Egy valódi küzdelem során - vetette ellen Szerafim atya - nincs bemelegítés,
nincsenek begyakorolt mozdulatok, és nincsenek szabályok sem.
Aztán megint csak a fejét csóválta.
- Nem hiszem, hogy ezek a mozdulatok felkészítenek arra, hogy szembeszáll, azokkal,
akiket űzöl.
Szergejjel megfordult a világ. Agyában örvénylő kérdések cikáztak: Honnan tud az
atya az ellenségeiről? Lehetséges, hogy ez az ember…
- Igen - válaszolta meg Szerafim atya a kimondatlan kérdést. - Én vagyok az, akit
keresel, és tudom, miért vagy itt. Te viszont nem tudod.
- Tessék?
- Még mindig azt hiszed, hogy Razin küldött ide, pedig nem ő volt, hanem Isten. És
amikor elmész, nem ugyanaz leszel, mint aki idejött.
Olyan bizonyosságal beszélt, ami mintha az örökkévalóságból eredt volna. Szavai
pedig egy egészen másfajta kiképzés és élet kezdetét jelentenék Szergej számára, mint amivel
valaha is találkozott
SZERAFIM ATYA MINDEN TOVÁBBI MAGYARÁZAT NÉLKÜL öltötte magára
a tanító szerepét, mintha az egyszerre lenne temészetes és elkerülhetetlen. Minden délután
megjelent a refektóriumban, hogy tanítsa és edzze Szergejt. Egyik nap, edzés után Szergej
kérdezni akart tőle valamit:
- Szerafim atya...
Az öreg csendre intette a kesével.
- Ne hívj többé „atyának”, csak a többi szerzetes jelenlétében. Itt elég a „Szerafim”.
Mielőtt Szergej megkérdezhette volna, miért, Szerafim elmagyarázta:
- Annak, hogy kiképezlek arra, hogy legyőzd az ellenségedet, semmi köze a szerzetesi
elhivatottságomhoz. Én megfogadtam, hogy lemondok az erőszakról, és előbb halok meg,
mint hogy a kezemet egy másik emberi lényre emeljem, elég gyilkolást láttam, és elég halált
osztottam.
Nem is mondott többet erről, csak Szergejre emelte átható tekintetét, és Szergej
hirtelen mezítelennek, majd áttetszőnek érezte magát. Szerafim nézte egy ideig, majd azt
mondta:

110
 - Látom, neked is van másik neved, jól van. Akkor, amikor kettesben vagyunk, így
foglak hívni... Szókratész.
Szergejnek elakadt a lélegzete. Amikor végre sikerült újra megszólalnia, csak
dadogott:
- Ho-ho-honnan tudta, hogy...?
- Láttam - mondta Szerafim egyszerűen.
- Ha... ha ilyen dolgokat lát, és azt is tudta, miért vagyok itt... akkor miért várt eddig,
mielőtt felfedte magát?
Szerafim egy pillanatig hallgatott, aztán így felelt:
- Meg kellett, hogy figyeljelek, hogy felmérjem a szíved és a jellemed. Addig vártam,
amíg kellett.
Szergej most már egészen más fényben látta az öreg szerzetest. Olyan volt, mintha a
Ladoga-tó fodrozódó tükrébe bámulna: nem látott a felszín alá, de határtalan mélységet érzett.
NEM MINDENNAPI EGYÉNISÉGE és csodálatos ráérzőképessége ellenére Szergej
nehezen tudta Szerafimot legyőzhetetlen harcosként maga elé képzelni. Valaha talán az
leheletett - amikor fiatal volt és erős. Most azonban szavai ereje ellenére Szergej inkább látta
öreg nagyapónak, mint a harc mesterének.
Szerafim megérezte Szergej kétségeit. A legközelebbi edzés során azt mondta neki:
- Támadj meg, ahogy csak akarsz. De ne fogd vissza magad! Üss meg, ahogy csak
bírsz!
Szerafim hangja nem hagyott kétségei afelől, hogy nem nézne jó szemmel egy
lagymatag próbálkozást, ezért Szergej beleadott mindent.
Az öreg közelébe sem jutott, sőt, azt sem látta, hogy Szerafim mit csinál, csak azt
tudta, hogy képtelen hozzáérni vagy akár megtalálni az öreg szerzetest.
Amikor csak megpróbálta megrúgni, megütni, elkaszálni, a lábát átkulcsolni,
megragadni, vagy a vállán átdobni az öreget, Szergej a földön találta magát, újra és újra, és
fogalma sem volt, hogy került oda. Szerafim egy kézzel, sőt egyetlen ujjal tartotta lenn a
földön, és Szergej képtelen volt felkelni. Egyszer úgy zuhant el, hogy miközben eldőlt, rájött,
Szerafim hozzá sem ért.
Razinnak igaza volt. Szergej megtalálta a mestert - és ez volt az egyik leginkább
kétségbeejtő találkozás, amiben valaha része volt. Amikor az öreg szerzetes azt a feladatot
adta neki, hogy billentse ki az egyensúlyából, számtalanszor próbálkozott, de mindannyiszor
sikertelenül. Eszébe jutott, amikor Alekszejt, a kozákot próbálta ledönteni a lábáról: olyan
volt, mintha egy hegyet próbálna elgörgetni. Szerafim viszont azt az érzést keltene benne,
mintha egy tollpihét akarna arrébb pöckölni, mégis képtelen volna rá.
Az öreg kitért Szergej elől, gáncsot vetett neki, kicsavarta a testét, átfordította és a
földhöz vágta, a kezével, a lábával vagy látszólag pusztán az elméje erejével. Szerafim
egészen az edzés végéig egyszer sem ütötte meg, akkor azonban az öreg szerzetes könnyed
mozdulatot tett, és finoman meglökte a fiút. Szergej kábultan esett össze, és percekig meg sem
tudott mozdulni. Azon tűnődött, mit érzett volna akkor, ha Szerafim komoly sérülést akart
volna okozni neki.
Másnap Szerafim megkérte Szergejt, hogy tartson vele egy sétára a hóban, a tanya
melletti kis gyümölcsöskerthez. Séta közben az öreg így szólt hozzá:

111
 - Láttam a helyzetedet... a küldetésedet... - egy pillanatra elhallgatott, majd így
folytatta: - Ismered az írást: „Enyém a bosszúállás, én megfizetek - így szól az Úr".
Szergej óvatosan bólintott.
- Mi jogosít fel arra, hogy bosszúálló angyalt játssz?
- Nincs hozzá jogom - felelte Szergej. - És azt sem tudhatom, hogy a feleségem lelke
megnyugszik-e tőle. Csak azt tudom, hogy az enyém igen...
- Legalábbis azt hiszed...
- Legalábbis azt hiszem...
- Amit azok az emberek tettek, nem tudod meg nem történtté tenni...
- De megakadályozhatom, hogy mások életét is tönkretegyék.
Szergej azt nem mondta, hogy ha teljesíti az esküjét, és esetleg meg is hal érte, a lelke
talán megváltást nyer, és csatlakozhat a feleségéhez és a gyermekéhez, egy jobb helyen - ha
létezik olyan.
- Nincs rá mód, hogy lebeszéljelek arról, amit tenni kívánsz? — kérdezte Szerafim.
Szergej lassan megrázta a fejét.
Az öreg felsóhajtott:
- Nos, legyen. Elviszlek az árnyak közé, és megadom neked, amire vágysz... hogy egy
nap talán arra vágyj... amit én akarok adni neked.
- Mit akar ön adni nekem? - kérdezte Szergej meglepetten.
- Békét.
- Békét csak egyetlen módon nyerhetek.
- Halálon keresztül.
- Az övéken vagy az enyémen, vagy talán mindkettőn keresztül, igen - felelte Szergej.
- És már nem várhatok soká.
- Meg kell találnom őket minél hamarabb - három hónapon haton... legfeljebb egy
éven belül.
Szerafim tekintete megint Szergejre szegeződött.
- Nem mi döntjük el, mi mikor történjen.
- Gondolja, hogy több időre lesz szükségem?
Az öreg bólintott.
- Mennyivel többre?
Szerafim habozott egy pillanatig, aztán azt mondta:
- Egy élet egy pillanat alatt kifordulhat a sarkaiból, egy szív megnyílhat egyetlen
kegyes pillanatban. A pillanatra felkészülni azonban egy élet is kevés lehet... - Szerafim
járkálni kezdett fel-alá, és így folytatta: - Tanulni gyorsan lehet. Felejteni, amit megtanultál,
tovább tart. Ha tiszta fejjel akarod kezdeni... nos. tíz év talán elég...
- Nekem nincsenek éveim!
Szerafim szeme felizzott.

112
 - Ritka fontos ember lehetsz, ha ilyesmit követelsz Istentől, és végtelenül bölcs, ha
tudod, mi mennyi ideig tart...
Ahogy elhagyták a gyümölcsöst, és visszafordultak a szkéta felé, a leforrázott Szergej
témát próbált váltani:
- Rajtam kívül hány tanítványa volt még?
Szerafim felsóhajtott.
- Amit te keresel, arra még senkit sem tanítottam.
- Akkor engem miért? Nem kell előbb valamilyen próbát tennem?
- Már próbára tettek... Razin... és az életed.
- Mit tud valójában az én életemről?
- Láttam eleget.
Szergej hitetlenkedve rázta a fejét; az öreg szerzetes még mindig zavarba ejtette.
- Vagyis csak úgy tanít engem, és nem vár semmit cserébe?
- Balgaság lenne, ha személyes szívességnek tekintenéd, hogy tanítalak, Szókratész.
Nem érted teszem ezt; én csak Isten akaratát teljesítem. Atért segítek neked, mert… lehet,
hogy ezzel valami magasztosabb célt szoolgálok – valami olyat, amit még egyikünk sem lát
előre.
.29.
Zakoljev embereinek többsége, és az úton melléjük csapódott összes nő tartósabb
táborhelyre vágyott - olyasmire, mint a falvak, ahonnan jöttek. Vezérük válasza azonban
mindig ugyanaz volt: „Mozgó célpontot nehezebb eltalálni.” Mindenki számára meglepő volt
hát, amikor az Atamán összehívta az embereit a román határ közelében felállított ideiglenes
táborukban, és a tűz mellett bejelentést tett:
- Készüljetek! Holnap északra lovagolunk, hogy állandó tábort verjünk. Már régebben
találtam egy helyet a Kijevtől északra elterülő erdőben, de ezúttal nem kunyhókat eszkábá-
lunk - igazi faházakat! Jól figyeljetek a szavaimra! Megjósolom: hamarosan még több
asszony és gyerek lesz közöttünk, és velük új kozák nemzetséget alapítunk. Eljött az időnk!
Új titkos helyünkről kilovagolva lecsapunk a zsidókra, aztán köddé válunk... Nem hagyunk
életben senkit, csak minden évben egyetlen gyermeket, aki túl fiatal ahhoz, hogy emlé-
kezzen, és sajátunkként neveljük fel. Idővel mindenki rólunk beszél majd. Harcolni fogunk az
Egyházért és a Cárért!
Az utolsó mondatot, amelynek hallatán hangos üdvrivalgás tört ki és kardok
emelkedtek a magasba, azok kedvéért mondta, akik még hittek az ilyesmiben. Az embereinek
érezniük kellett, hogy valamilyen nemes célért küzdenek. Zakoljev előtt persze csak a saját
céljai lebegtek; nem szolgált ő senkit, csak saját magát.
Így történt hát, hogy egyre gyarapodó nemzetségét, a leendő új kozákokat északra
vezette, az erdő mélyén rejtőző új táborukba. Szerszámaikkal, amelyekhez különféle
módokon jutottak hozzá, emberei nekiálltak fákat kidönteni, és igazi faházakat emelni. A
munka jót tett a hangulatuknak: a nők örültek, a gyerekek játszottak, és egy időre abbamaradt
a gyilkolás és fosztogatás. Eljött az ideje a megállapodásnak. Még az örökké nyughatatlan
Koroljov is megelégedett az egyszerű munkával.

113
 Nem sokkal azután, hogy elkészültek a faházakkal, az Atamán bejelentette, hogy
Pavlina anyja, Jelena, át fog költözni az ő házába, és vele él majd, hogy gondoskodjon a gyer-
mekről. Ez parancs volt, és Jelena úgy tett, ahogy az Atamán elrendelte.
Zakoljev hirtelen jött döntése, hogy „családot” alapít, nehezen volt összeegyeztethető
a jellemével. Először életében azonban valami szeretetféleséget érzett - nem Jelena, hanem a
gyermek iránt. Jelena a legjobb esetben is csak gyakorlatias szerepet töltött be a
háztartásában: Zakoljev nem osztotta meg vele az ágyát; egy gyékényszőnyeget jelölt ki a
számára alvóhelyként Pavlina szobájában. A szoba mindig „Pavlina szobája” maradt, ahogy
Zakoljev ragaszkodásának elsődleges tárgya is a kislány, és másik kedvence, a kis
Konsztantyin volt.
Egy apa meséket szokott mondani a gyerekeinek, így aztán egyik este „Dimitrij papa”
is elmesélt valamit Pávlinának a múltjából:
- Egyszer volt, hol nem volt, nem is olyan régen, élt egyszer egy férfi és egy nő, férj és
feleség, és boldogan éltek együtt, így aztán született egy gyönyörű kicsi lányuk. Én voltam az
a férfi, és te voltál az a kicsi lány.
- Az anyukám pedig Jelena! - kiáltott Pavlina.
Zakoljev szomorúan megrázta a fejét. .
- Jelena nem az igazi anyukád, de ezt a titkot soha senkinek nem szabad elárulnod.
Pavlina tulajdonképpen nem nagyon lepődött meg ezen, mivel Jelenát soha nem érezte
igazán az anyjának.
- Akkor Sura az igazi anyukám?
- Jó, hogy van nekünk az öreg Sura, de nem, ő sem az igazi anyukád.
- Akkor kicsoda az én...
Dimitrij papa nyersen félbeszakította:
- Ne szólj közbe, ha apád beszél! - majd szelídebb hangon folytatta: - Csendben kell
maradnod, amíg be nem fejeztein a mesét, Pavlina. Az igazi anyukádat - az én imádott
feleségemet - megölte egy szörnyeteg...
Pavlina szeme tágra nyílt a rémülettől. Az Atamán a legszigorúbban megparancsolta,
hogy senki ne merjen erőszakról, halálról vagy akár a rajtaütések céljáról említést tenni a
gyerek előtt, így aztán a kislány csak annyit tudott, hogy az apja annak az embernek a
szolgálatában járőrözik a társaival, akit Cárnak neveznek.
- Hogy... hogy néz ki az a szörnyeteg? — kérdezte Pavlina ijedten, mégis lenyűgözve
ettől a sötét titoktól.
- Úgy fest, mint bárki más - nagyjából korombeli, de fehér a haja, mint egy
varázslónak. És ez a varázsló képes megbűvölni a hangjával: édes hazugságokat mond, hogy
összezavarjon, mielőn megölne. Csak úgy lehet elpusztítani, ha nagyon gyors vagy, és
megtámadod, mielőn szóra nyithatná a száját, és megbénítana a varázserejével.
Dimitrij papa nagyon meggyőzően adta elő a meséjét, remegő hangon, mintha maga is
elhinné. Minden gyerek álmodik rosszakat: attól a naptól fogva Pavlina rémálmai egy fehér
hajú szörnyeteg alakját öltötték magukra, aki úgy nézett ki, mint egy közönséges ember.
Embereit zavarba ejtette az Atamán újonnan felvett apa-szerepe, a nőket pedig
elhódította, hogy gyengédséget fedeztek fel egy olyan emberben, akitől rettegtek. Voltak
asszonyok, akik azt kérdezgették Jelenától, hogy az Atamán vajon férjjé is lett-e.

114
 Jelena nem volt hajlandó erről beszélni.
AZ UTÁN A NAP UTÁN, hogy Zakoljev atamán családot alapított, viszonylag békés
időszak köszöntött a táborra. A férfiak a zsidók hajkurászása helyett az építkezésre
összpontosítottak, de különös módon a kutyák tették teljessé a nyugalmat.
Mielőtt állandó tábort keresett volna, Zakoljev a morgó ebeket megölte a gazdáikkal
együtt, de most már megtűrte azokat a kutyákat, amelyeknek a hűségét meg lehetett venni
némi ételmaradékkal. Egyszer valaki még azt is látta, hogy Zakoljev megvakarja egy állat füle
tövét. A kutyák tökéletes szolgái voltak az Atamánnak: hűen követték, mindig készek voltak
megnyalni a kezét, és feltétlen engedelmességet mutattak iránta. Az okosabb gyermekek
szintén így tettek.
Zakoljev engedte, hogy a legkisebbek azt csináljanak, amit akarnak: rohangálhattak
össze-vissza, mint a kutyák, és játszhattak egymással. Amint azonban kicsit nagyobbak lettek,
alantas munkákat bíztak rájuk, például az árnyékszékek takarítását, a ruhák kimosását a
folyóban - bármit, amit a felnőttek undorítónak vagy fárasztónak találtak.
A gyerekekhez hasonlóan a kutyák is megdolgoztak a gondolkodásért: semmilyen
idegen nem közelíthetett a táborhoz énievétlenül, de a kutyák terelték karámba az elkódorgott
lovakat és a nemrégiben elhalálozott zsidóktól zsákmányolt birkákat is. Az állatok tehát
szerves részévé váltak a tábornak, együtt vadásztak a férfiakkal, és feszülten figyelték, ahogy
a nők az ételt készítik, reménykedve, hogy egy eltévedt kézmozdulat beejt egy húscafatot
kitátott állkapcsaik közé.
A kutyák tehát csaholtak, és kergették a botokat, amiket a gyerekek elhajítottak, a
férfiak tűzhelyet raktak a szilárdan megépített házikókban, a nők pedig megfőzték az ételt, és
vigyáztak a gyerekekre, mint bármely más kozák táborban. A tűzgyújtást azonban csak
éjszaka engedélyezték, amikor a füst eloszlott a sötétségben, vagy esőben, vagy havazáskor,
hogy a füst ne árulkodjon a jelenlétükről.
Sokaknak feltűnt, hogy az Atamán egyre jobban ügyel a biztonságra, de még senki
nem vette észre a növekvő megszállottság csírázó magvait. Zakoljev mindenütt Szergej Iva-
novot kezdte látni: ahogy leselkedik egy fa árnyékából, vagy a csűr mögül figyel, vagy
éjjelente őt nézi mereven az ágya lábánál állva.
Zakoljev rémálmai hamarosan nappal is folytatódtak: a szeme meg-megrándult, a fejét
hirtelen fel-felkapta, és motyogni kezdett magában. Időnként teljesen zavarodottnak tűnt -
abbahagyta, amit csinált, vagy mondat közepén elhallgatott, és csak bámult bele a világba,
amit csak ő látott. Karikák jelentek meg a szeme alatt, és egyre jobban eltávolodott az
embereitől. Ugyanakkor az Atamán egyre inkább mitikus alaknak kezdte látni magát, akit a
szenvedései keményítettek meg, és aki kiemelkedett a többi ember közül. Egyre kevesebb
emberrel érintkezett, és a parancsait már Koroljov tolmácsolta, aki gondoskodott arról, hogy a
végrehajtásuk brutális hatékonysággal történjen.
A táborban, eközben, az élet ment tovább. Amikor a férfiak hazatértek a vadászatból -
akár állatokat, akár zsidókat űztek - leültek a tábortűz mellé, ifjúkori hőstetteikről regéltek, és
pohárköszöntőket mondtak. A szavaikat azonban gondosan megválogatták, ha vezérük a
közelben tartózkodott - és akkor is, ha nem. Zakoljev halállal büntetett mindenkit, aki alá
merte ásni a tekintélyét, vagy felfedte mások előtt a tábor rejtekhelyét.
Ugyanakkor, annak a veszélye, hogy felfedezik őket, csekély volt. A faházaik
megbújtak a végtelen erdő mélyén, egy aprócska tisztáson, pár kőhajításnyira egy folyótól. Az
erdőben kicsit távolabb a folyó vízeséssé alakult, és a sziklákon átbukva mennydörgő robajjal
zuhant egyenesen alá, hogy aztán tíz embernyi mélységben törjön meg lenn a köveken. A

115
vízesés alatt a folyó fehéren habzó áradatként folytatta az útját, hirtelen esésekkel és
zúgókkal. Mivel hajózni nem lehetett rajta, egy csónak sem haladhatott el mellettük, és a tábor
távol esett minden kitaposott ösvénytől. Senki nem bolygathatta őket.
A TÁBORBAN ÉLŐ KILENC GYEREK - négy lány és öt fiú - boldog volt, hogy
állandó helyen laknak, egy valódi vízesés közelében, és szívesen játszottak a zuhatag felett a
sekélyesben, mígnem az egyik fiú egyszer túl közel merészkedett a peremhez, megcsúszott,
alábukón az árral, és lenn a köveken kilehelte a lelkét.
Az eset után az Atamán megtiltotta Pavlinának és Konsztantyinnak, hogy a vízesés
közelében játsszanak. Kijelentette, hogy a fiúnak, aki meghalt, se esze nem volt, se
szerencséje, és nem fog hiányozni sem, legfeljebb Surának.
A vele egykorú fiúkhoz hasonlóan Konsztantyin is szeretett az erdőben barangolni,
képzeletbeli kalandokat átélni, vagy lovagolni, ha megengedték neki. Az, hogy egy lánnyal
töltse az idejét, nem tartozott a kedvenc foglalatosságai közé, még úgy sem, hogy a kis
Pavlina felnézett rá; de attól a naptól kezdve, amikor évekkel korábban először pillantotta
meg a kislányt, gyengédséget érzett iránta, ami egyszerre okozott neki kínt és gyönyörűséget.
Még emlékezett rá, hogyan nyúlt félé Pavlina kezecskéje – villámgyorsan, mint egy
képzelt harcosé, hogy megragadja gyapjúinge ujját, amikor Sura először kérte meg, hogy
tartsa a csecsemőt, amíg ő egy másikkal foglalkozik. Olyan édesen gügyögött, és ahogy
felnézett rá, ő belenézett a nagy szemeibe, és a kislány szemével látta a világot: egy titokzatos
helynek, ahol minden ember jó és minden lehetséges.
Azt a csodálatos pillanatot durván félbeszakította az egyik idősebb fiú, aki elment
mellettük, és „szoptatósdajkának" nevezte Konstantyint. A fiú, amint tudta, átadta a kislányt,
és elszaladt, hogy segítsen a férfiaknak.
Később, amikor Pavlina megtanult járni, és már beszélt is egy keveset, apró lábacskáin
tipegve mindenhová követte Konstanyint, igyekezvén lépést tartani vele, és kiabált utána,
hogy „Kontyin! Kontyin!” - mivel még nem tudta rendesen kimondani a nevét. Attól a naptól
fogva a kislánynak ő Kontyin lett, és ahogy telt-múlt az idő, a fiú egyre inkább feltő gonddal
óvta a lányt.
Az Atamán szigorúan ráparancsolt Jelenára: Pavlina nem játszhat a többi kislánnyal -
csak a fiúkkal. Úgy döntött, a lányának fiúruhában kell majd járnia, és közelharcot kell
tanulnia a Nagy Jergovícstól és a legkiválóbb katonáitól. Addig pedig, ha bármi történne a
kislánnyal, minden felelősség Jelena és Konstantyin vállán nyugszik - ami azt jelentette, hogy
ha a kislánynak baja esik, jó eséllyel semmi nem fog a vállukon nyugodni.
Bár Dimitrij papának szemmel láthatóan Pavlina volt a kedvence, úgy tűnt,
Konsztantyin sorsát is a szívén viseli. Időnként azonban az Atamán olyan furcsán nézett rá,
hogy a fiú megijedt tőle, és nem tudta, mit gondoljon.
Konstantyin örült, hogy Pavlina egy faházban él, olyanok között, akik törődnek vele,
vagy legalábbis gondoskodnak róla. Néha eltűnődött, hogy vajon az ő szülei kik lehetnek, de
ilyen gondolatok nem vezettek sehová, ezért nem firtatta a dolgot. Ugyanakkor mindig
hegyezte a fülét, ha a férfiak beszélgettek, hátha pár elejtett szóból megtudhat valamit a
múltjáról.
Éjjelenként gyakran leült, és rajzolhatott, vagy farigcsált a csűr sarkában, ahol a férfiak
ittak és beszélgettek. Egy éles hallású fiú sok mindent meghall, és Konsztantyin ugyanolyan
láthatatlan volt, mint a kutyák, akik mellé gömbölyödtek.

116
 Amikor Konsztantyin kisebb volt, ő is szeretett volna járőrözni a felnőttekkel. Amikor
azonban meghallotta őket gyilkosságokról suttogni, már nem volt olyan biztos a dolgában.
Tudta, hogy egyszer eljön az idő, amikor választania kell, hogy olyanná válik, mint ők, vagy...
vagy...
Gyerekeszével nem talált másik lehetőséget. Csak ezt az életet ismerte - minden más
csak álom volt.
.30.
NÉHÁNY HÉTTEL KÉSŐBB, amikor Szergej éppen a következő lecke kezdetére
várt, Szerafim hirtelen az arca felé ütött. A mozdulat teljesen váratlanul érte Szergejt, de
kikerülte, ahogy a Rozinnal kapott leckék megtanították rá. Szerafim karja ekkor ismét
meglendült, de Szergej hárította az ütést.
- Mozogj természetesen! - korholta a szerzetes, majd megfogta Szergej vállait, és ide-
oda rázta a fiút. - Ne úgy, mint egy katona, inkább úgy, mint egy gyerek! Túlságosan feszült
vagy. Amikor mozogsz, akkor is lazíts... mindig lazíts.
- Lazítottam. Kipihent vagyok.
- Lazítás és ellazulás közön - emelte fel az ujját Szerafim - nagy különbség van.
- Még életre-halálra szóló küzdelemben is lazuljak el?
- Főleg akkor! - válaszolta a mester, és folytatta a támadásokat. - Többen halnak meg a
kimerültségtől, mint a tudás hiányától. Csak ha megtanulsz ellazulni nyomasztó helyzetben,
ellazulni mozgás közben, akkor leszel képes hosszabb ideig harcolni és hosszabb ideig élni.
Bármit is csinálsz, lazíts - a konyhában, a mosodában. Hagyd, hogy a mozdulatok maguktól
jöjjenek, ne kényszerttsd őket!
Szerafim rövid szünetet tanon, aztán elmosolyodott, és azt mondta:
- Légy türelmes, Szergej! Egy régi beidegződés nehezen múlik el, egy feszült harcos
viszont fiatalon.
A rákövetkező héten Szergej naponta százszor elismételte magában a lazítani szót,
mély levegőt vett, és igyekezett minden feszültségtől megszabadulni, különösen akkor, ha
fizikai munkát végzett, vagy edzett.
- Az edzés nem csak ütésekről és rúgásokról szól - emlékeztette Szerafim -, hanem
mindenről, amit csinálsz. Jegyezd meg: itt és most... lélegezz nyugodtan, és lazíts... harcban
és az életben.
Szergej elcsigázottan - feszültebbnek érezve magát, mint valaha - tiltakozott:
- Kérem, Szerafim, nem kell folyton-folyvást emlékeztetnie rá, hogy lazítsak és
lélegezzek! Értem, mit akar!
- Ha csinálod, akkor értetted meg - válaszolta Szerafim.
A sziget ösvényeit járva Szerafim arra utasította Szergejt, hogy a lépteihez igazítsa a
belégzését és kilégzését, amíg húsz lépésnyire nem tud nyújtani egy lélegzetvételt, és
ugyanígy húszra a levegő kifujását. Szerafim tíz lépéssel többet tudott megtenni így - olyan
volt a tüdeje, mint egy hatalmas fújtató.
Ahogy a fagyos tél az újévbe fordult, az edzés csak még kétségbeejtöbbé vált Szergej
számára. Szerafim minden alkalommal leszidta:

117
 - Még mindig a szokásaid rabja vagy, Szókratész, azoké a gépies mozdulatoké,
amelyeket sok ezerszer elismételtél. De nem készülhetsz fel minden helyzetre. A valóság
minden pillanatra tartogat meglepetéseket.
A kiképzésnek ebben a szakaszában Szerafim váratlan támadásokat indított Szergej
ellen, ahogy Razin is tette korábban. Az öreg szerzetes éjjel-nappal, a legfurcsább
időpontokban csapott le rá: amikor Szergej egyenetlen vagy csúszós talajon dolgozott, a tó
partján vagy az erdőben, néha még a remetelak folyosóin is. Egyetlen hely sem volt
biztonságos. Az öreg egyszer még akkor is meglepte, amikor könnyített magán.
Végül Szerafim elmagyarázta neki a lényeget:
- Minden helyzet egyedi, Szókratész. Az ellenfeled tetteit nem tudod előre megjósolni,
ezért a védelmednek kiszámíthatatlannak kell lennie. Lehet, hogy mocsarakban, süppedős,
csúszós talajon, egyesnsúlyozva, szokatlan módon vagy váratlanul kell harcolnod. Minden
megtörténhet, és meg is történik. Az ellenfelednek lehet elrejtett fegyvere, vagy társai, akik a
közdben leselkednek. Tűnhet részegnek, hogy aztán egy szempillantás alatt kijózanodjon.
Kiderülhet, hogy erősebb vagy gyorsabb nálad. Ne tételezz fel semmit, ne próbálj jósolni, ne
próbáld kitalálni, hogy mi lesz vagy mi nem lesz az ellenfeled következő lépese. Cak légy
nyitott, és reagálj természetesen, bármi is történjen.
- Azt mondja, cselekedjek gondolkodás nélkül?
- Harc közben nincs idő gondolkodni. Terved és stratégiád lehet előre, de minden terv
bizonytalan, és változtatnod kell rajta, ahogy a pillanat megköveteli. Bármi is történjen,
egyvalami biztos: semmi sem pontosan úgy fog történni, ahogy várod. Ezért ne várj előre
semmit, de készülj fel mindenre. Lazíts, és bízz a tested bölcsességében. A tested tudni fogja,
mit tegyen.
- Azt hiszem, et már megtapasztaltam... Razinnal.
- Megtapasztaltad, de most meg kell tanulnod uralni - akkor is, ha sebesült, vagy
meggyötört vagy, akkor is, ha soha nem volt szörnyűbb napod. Ez azt jelenti, hogy sutba kell
dobnod mindent, amit az ellenfeled személyiségéről vagy érzelmeiről hittél. Mindezek nem
számítanak. Legyen szó ökölről, kőről, kardról vagy rohamozó lóról, ugyanúgy egy erő sújt le
rád – mozogj, lélegezz nyugodtan, és a tested bármely pillanatban megtalálja a megoldást.
- Mondani könnyebb, mint megcsinálni - sóhajtotta Szergej.
Szeafim elmosolyodott.
- Azt hiszem, kezded érteni.
AZZAL KEZDTÉK, hogy Szerafim felvett egy öklömnyi követ, megállt négy lépésre
Szergejtől, és azt mondta neki:
- Tartsd fel a kezed, és kapd el ezt a követ!
Az öreg olyan erővel vágta a követ Szergejhez, hogy kis híján eltörte a kezét.
Jegyezd meg a fájdalmat! - mondta Szerafim. - Ezt hívják ellenállásnak. Az életben
akkor leszel feszült, ha ellenállsz. Ugyanez igaz a harcra is. Nem számít, mi tart feléd: ha
merev testhelyzetet veszel fel, fájdalomban lesz részed. Soha ne állj ellen erőnek erővel!
Inkább nyeld el, és használd fel. Most már megtanulhatod, hogyan képes a behódolás
felülkerekedni akár egy nagyobb erőn is.
Szerafim finoman, alulról adogatva, ökölnyi kavicsokat kezdett hajigálni Szergej
melle felé.

118
 - Lépj el előlük, és kapd el őket könnyedén! - mondta. - Kövesd a kezeddel a kő
mozgását, hogy hangtalanul simuljon a kezedbe...
Később a szerzetes egy nehéz tölgyfabotot hozott, és oldalról suhintott vele Szergejre.
Először arra utasította a fiút, hogy mereven álljon, mint egy téglafal, hogy megtapasztalja az
ütközés fájdalmas erejét. Ez után az öreg megkérte Szergejt, hogy lendítse felé a botot, és
megmutatta neki, hogy ha az utolsó pillanatban megmozdul, és félrehajol a bot elől -
ugyanúgy, ahogy Szergej a kavicsokat kapta el a kezével - elnyelheti és a felénél is kisebbre
csökkentheti az ütés erejét.
- Ezt megtehetem, ha valaki bottal támad rám - makacskodott Szergej - de mit kezdek
egy karddal? Egy penge vágását nem tudom csak úgy elnyelni!
- Szerafim megvakarta a szakállát, mintha töprengene a kérdésen.
- Ebben az esetben azt javaslom, térj ki az útjából.
A rákövetkező héten, Szerafim tovább dobálta Szergej felé a köveket, egyre
gyorsabban és gyorsabban. Szergejnek ki kellett térnie az útjából, és hangtalanul elkapnia a
követ, elnyelve az energiáját. A kövekről idővel áttérhetett a késekre - kezdetben lassan
repültek félé, aztán egyre gyorsabban záporoztak. Később megtanulta hullámzó mozgással
kikerülni és elnyelni a taszítást az ütéseket és a rúgásokat, valamint a bot csapásait.
- Ez mind szép és jó, de csak játék! - tört ki egyszer Szergej, amikor elveszítette a
türelmét. - Mikor fogok készen állni a haladó gyakorlatokra? Hogy fegyverekkel harcoljak, és
megtanuljak különféle állatok modorában küzdeni, mint a kínai szerzetesek?
- Először is - válaszolta Szerafim nincsenek „haladó gyakorlatok”, csak gyakorlott
mozgás. A tigris, a majom vagy a sárkány utánzása vonzó látvány ugyan, de én azt javaslom,
válj a legveszélyesebb állattá: emberré, aki nem csak az ösztöneit, de az eszét is használja. A
legfélelmetesebb fegyvered ott ül a nyakadon. Azokat, akik csak az erőre összpontosítanak,
legyőzi az ügyesség, a kiszámíthatatlanság, a rugalmasság és a megtévesztés.
KORA ŐSSZEL, ahogy ismét hideg szelek kezdték ostromolni a szigetet, Szerafim
egy meredek gránitszikla pereméhez vetette Szergejt, ami alatt tíz embernyi mélységben
csapkodtak a hullámok.
- Állj háttal a víznek, és a sarkad legyen éppen a peremen! - utasította az öreg. -
Előfordulhat, hogy egy szakadék szélén kell küzdened, egy hídon vagy egy ilyen színfalon,
mint ez. Amikor elfog a félelem, és megfeszülnek az izmaid, pontosan akkor kell ellazulnod,
lélegezned, elnyelned és kitérned. Ha merevvé válsz, lezuhansz.
Szergej hátrapillantott, és majdnem elveszítette az egyensúlyát.
- Ha lezuhanok..
-Valószínűleg nem halsz meg - nyugtatta meg Szerafim - de nagyon... kellemetlen
lesz.
Az öreg finoman meglökte, Szergej pedig elfordult, és utat engedeti az erőnek.
Szerafim folytatta: meglökte a jobb vállát, majd a balt, a csípőjét, a felsőtestét. Szergej kitért,
engedett, mindvégig megőrizve az egyensúlyát, ahogy az öreg egyre erősebben taszigálta.
Akkor is így tett, amikor Szerafim egy kés hegyével bökdöste. Végül Szerafim
utasította, hogy forduljon meg, így Szergej látta odalenn a sziklafal alján megtörő hullámokat.
A lökéseket azonban nem - meg kellett éreznie, mikor következnek, és azonnal engedni nekik.
Ha csak egy pillanatra is megfeszül, lezuhan a peremről...
Szerafim lassan, gyengéden kezdte, mindvégig szelíden magyarázva Szergejnek:

119
 - A félelem nagyszerű szolga… de szörnyű úr. A félelem feszültséget szül, ezért
lélegezz nyugodtan, és lazíts... Nem kell megszabadulnod a félelemtől... csak hozzá kell
szoktatnod magad, hogy másképp reagálj rá.
Ahogy lebámult a mélységbe, Szergejnek emlékeztetnie kellett magát, miért áldozta az
életét ennek a kiképzésnek. Közben Szerafim lökései egyre erősebbek lettek, majd a lö-
késeket lassú ütések váltották fel. Ezután követkézett a kés. Szergej érezte a pengét, ahogy
nyomkodta, bökdöste, szurkálta a bőrét, ö pedig hullámzott, mint a víz...
Szerafim hirtelen a lapockájára ütött - az ütés teljesen váratlanul érte Szergejt, és
lezuhant.
Egy borzalmas pillanatig forgott vele a világ... majd az ösztönei átvették az irányítást,
és kézzel-lábbal hadonászva sikerült függőleges helyzetbe tornásznia magát. A lábai abban a
pillanatban zárultak össze, amikor egy hangos csobbanással a vízbe csapódott.
A becsapódás ereje végiggyűrűzött a lábán, a csípőjén, a gerincén és a nyakán. Aztán
csend lett, és Szergejt fagyos víz vette körül. A gyomra görcsbe rándult; úgy érezte, mintha
valaki ágyékon rúgta volna.
Felküzdötte magát az ég és a fény felé, és a felszínre bukkanva levegő után kapkodott.
Hallotta a hullámtörés és a vijjogó sirályok hangját. Felnézett, és a sziklaszirt tetején meglátta
Szerafim apró alakját, aki Szergej jobbja felé mutatott. Szergej úszni kezdett a jelzett irányba,
és talált egy keskeny partszakaszt, ahol könnyen kievickélhetett a vízből. Éppen ideje volt,
mert már nem érezte kezét-lábát. Miközben visszakapaszkodott a sziklatetőre Szerafimhoz,
azon gondolkodott, vajon mennyi mindent kell még tanulnia.
EGY HÉTTEL KÉSŐBB Szergej még csak a bemelegítésnél tartott, amikor Szerafim
hirtelen késsel rontott rá. A támadás teljesen váratlan volt: az egyik pillanatban Szerafim még
mosolygott, és nyugodtan, üres kézzel álldogált, a másikban már egy penge tartott Szergej
torkának. Szergej ösztönösen felemelte a kezét, és elhajolt. Nem volt éppen kifinomult
védekezés, de legalább gondolkodás nélkül mozdult, ahogy Razin tanította.
- Mindenki másképp reagál egy támadásra - magyarázta Szerafim. - Vannak harcosok,
akik oldalra rántják a testüket, mások előre- vagy hátrahajolnak. Először a saját ösztönös
reakciódat kell megismerned. Fogd, megmutatom, mire gondolok.
Azzal átadta Szergejnek a kést, és azt mondta:
- Szúrj a pengével a torkom felé!
Szergej csak tessék-lássék szúrással próbálkozott. Szerafim olyan gyorsasággal
pofozta félre a pengét, hogy az a lendülettől öt lépéssel arrébb beleállt egy gerendába. Aztán
az öreg lekevert egy pofont Szergejnek is.
- Komoly támadást!
Amikor Szergej újra támadott - ezúttal komolyan Szerafim ferdén hátrahajolt, és a
kezeit a torka elé kapta.
- Ez volt az én ösztönös válaszom, amikor először tettek így próbára - mondta. - Most
figyeld meg, hogyan építek rá!
Szergej újra támadott, és Szerafim ugyanazt a mozdulatot tette, de most a mozdulat
végén finoman elfordította az egyik könyökét, és csapdába ejtette vele Szergej kést tartó
kezét. Ez után Szerafim könnyedén visszafordította a testét, Szergej keze elernyedt a
markolaton, és a kés hegye immár felé nézett, miközben a csuklója meg sem tudott moccanni
az öreg fájdalmas szorításában.

120
 - Látod? Mindig a természetes válaszból indulunk ki, aztán hagyjuk, hogy a test a
legkisebb ellenállás irányába haladjon a probléma megoldásához. Nincsenek rossz
mozdulatok. Az egyetlen hiba egyáltalán nem mozogni.
Hacsak nem hívták el, Szerafim minden délután csatlakozott Szergejhez, hogy
figyelje, ahogy edz, és tanácsokat adjon neki. Kijavította a mozdulatait; bemutatta, hogyan
csinálja; új feladatokat adott neki, és párban gyakorolt vele, ellenőrizve Szergej lassú, de
egyenletes fejlődését.
Szerafim ügyes és megtévesztő módszereket mutatott a fiúnak arra, hogyan
fegyverezhet és győzhet le más-más szögből, pisztollyal vagy karddal támadó ellenfeleket, és
kijavította Szergej hibáit - nem szavakkal, hanem lökésekkel, érintésekkel és finom ütésekkel.
Némán, közvetlenül, elvont fogalmak nélkül tanította Szergej testét.
Amikor Szerafim mégis megszólalt, nem mulasztotta el, hogy emlékeztesse Szergejt:
- Ha életre-halálra szóló küzdelemre kerül sor, nem számít, milyen ragyogó dolgokat
tudsz elméletben.
Idővel Szergej számtalan megpróbáltatáson ment keresztül. Akkor is edzett, amikor
böjtölt, és akkor is, ha betegnek vagy fáradtnak érezte magát. A kimerülten végzett edzések
megtanították, hogy még a legrosszabb napokon is képes összeszedni magát. Ha a testi erő és
a gyorsaság hiányzott, ellazulási képességét, egyensúlyát, mozdulatai időzítését és eme-
lőerejét fejlesztette.
Majdnem egy év telt el a tanulás kezdete óta. Ha Szergej a kimerültségtől vagy a
csalódottságtól már-már úgy érezte, feladja, Szerafim mindig valami ilyesmit mondott neki:
- Amikor hegynek felfelé futsz, nem baj, ha feladod... amíg a lábaid mozgásban
maradnak.
Néha az egyetlen dolog, ami mozgásban tartotta a lábait, Ánya emléke volt, és saját
esküje, hogy megbosszulja a halálát.
Szergej gyakran gondolt Zakoljevre és az embereire. Minden egyes hónap, amit
késlekedéssel tölt, újabb ártatlan életekbe kerülhet - de ha azelőtt támad, hogy készen állna a
megmérettetésre, a siker minden esélyét eljátszhatja.
Ahogy egyre telt az értékes idő, ez a dilemma egyre jobban kínozta.
.31.
AMIKOR PAVLINA NYOLC VAGY KILENC ÉVES LETT - senki sem tartotta
számon a születésnapokat Zakoljev táborában -, ugyanúgy szerette és csodálta Konsztantyint,
mint korábban, ha nem jobban. Amióta azonban az öreg Jergovics megkezdte a kiképzését,
sok minden megváltozott. Most, hogy neki is megvoltak a saját elfoglaltságai, Pavlina már
nem lehetett annyit együtt Konsztantyinnal, legfeljebb akkor, ha el tudott illanni egy pihenő
alatt. Minél kevesebb időt tölthettek egymással, annál inkább megbecsülték.
Konsztantyin élete is megváltozott: éles esze éhes volt a kihívásokra, és kíváncsisága
nőttön-nőtt. Felfogott olyan dolgokat, amelyeket a többi fiú nem, amit pedig nem értett, azt
kiokoskodta. Igyekezett megtanulni az idősebbektől, amit csak lehetett, és a kevesek egyike,
aki tudott olvasni, és akinek hízelgett a fiú érdeklődése, megmutatta neki a cirill ábécét. Attól
fogva Konsztantyin saját magától olvasni tanult - szerencsére a zsidóknak nevezett
emberektől zsákmányolt, félrehajított holmik között egy halom könyv is volt.
Az egyik könyv, amit egy Abram Csudominszkij nevű ember írt, egy utazásról szólt az
óceánon keresztül egy távoli földre, amit Amerikának hívtak. Szavanként kibetűzve,

121
Konsztantyin is végigutazott a könyvön, megint elolvasta, aztán megint. Arra gondolt, egy
nap ő is szeretne egy nagy hajóval átkelni a tengeren, hogy lássa azt a földet. Azt kívánta,
bárcsak találkozhatna a emberrel, aki ezt a csodálatos történetet írta.
Hogy zavartalanul olvashasson és álmodozhasson, Konsztantyin rejtekhelyét épített
magának - egy kis kuckót, amit a sűrű bozótosból vájt ki a folyó túloldalán, nem messze a
vízeséstől. Később felfedte ezt a titkos helyet Pavlinának, és ott találkoztak, amikor csak a
kötelességeik megengedték. A világ szeme elől elrejtve suttogtak és nevettek, és Konstan-
tyin felolvasott a lánynak a kedvenc könyvéből, megmutatta neki az ábécét, megtanította,
hogyan olvassa ki a szavakat, és írja le a betűket.
AZTÁN, AZ EZERKILENCSZÁZAS év előestéjén, nyugtalanság és rossz előérzet
szállta meg Zakoljev táborát. A férfiak közül néhányan, akiknek gyerekkori vallásos hite
gyerekes babonává silányult, félni kezdett az Ítélet Napjától, és aggódni a lelki üdvéért. Hittek
benne, hogy kegyetlen rajtaütéseik igazságosak, de a vér és a sikolyok mást mondtak nekik.
Csak Koroljov aludt nyugodtan.
Az Atamán uralma, ahogy addig is, maga volt a csendes udvariasság - és a
véletlenszerű terror. Aki a kedvére tett, azzal nagylelkű tudott lenni. Aki elárulta, az pórul járt.
Zakoljev azonban csak szeszélyes volt, lusta nem. Az emberei tiszteletét azáltal őrizte meg,
hogy keményebben edzette magát, mint a többségük. Igazi hatalmát azonban nem a
gyorsaságával vagy az erejével tartotta fenn, hanem a kiszámíthatatlanságával. Koroljov
könyörtelenebb volt, de senkinek a tettei nem voltak megjósolhatatlanabbak, mint Dimitrij
Zakoljev atamáné. Se férfi, se nő, se gyerek nem tudhatta soha, mit fog tenni legközelebb.
Néhány hónappal korábban történt, hogy Brukovszkij részegen panaszkodni kezdett a
furcsa viselkedésre, amit az Atamán az utóbbi néhány évben mutatott, és felvetette, hogy
maga is lenne olyan jó vezető - talán jobb is mint az Atamán, talán abban a reményben, hogy
megerősíti valaki ebben. De senki nem szólt egy szót sem. Konstantyin meghallotta a szavait,
akárcsak még néhányan, akik némán, a csizmájukat bámulva úgy tettek, mintha semmit sem
hallottak volna, nehogy a szavak őket is bemocskolják. Az Atamán előtt azonban nem voltak
titkok, így aztán valahogy ez az eset is a fülébe jutott. Egyesek szerint Zakoljev képes volt
olvasni mások gondolataiban, ami az emberei többségét folyamatos rettegésben tartotta.
Nem sokkal később Konsztantyinnak megengedték, hogy csicskaként csatlakozzon az
őrjáratra induló férfiakhoz - ezt a kiváltságot is Dimitrij papának köszönhette, így aztán a fiú
jelen volt, amikor az Atamán és tizenkét embere egy nagy asztal körül ülve ettek-ittak,
mígnem Zakoljev egyszercsak jókedélyűen megjegyezte:
- Úgy ülünk itt, mint Krisztus és a tanítványai az utolsó vacsorán; csak éppen engem
nem fognak egyhamar keresztre feszíteni! - azzal körbenézett, emberei szemét fürkészve.
Miközben felemelték a poharaikat, és hosszú életet kívántak az Atamánnak, Zakoljev
körbesétált az asztal körül, és barátságosan megtapogatta néhány embere vállát. Amikor
azonban Brukovszkijhoz ért, aki éppen nagyot húzott a vodkájából, Zakoljev elkapta, és
elnyisszantotta a torkát, olyan mély vágással, hogy a vérével együtt a vodka is kifreccsent.
Az Atamán szemügyre vette az elsápadt arcokat, miközben hanyagul a padlóra lökte a
holttestet, leült Brukovszkij helyére, és befejezte a vacsoráját.
Ne pazaroljuk az ételt! - intette az embereit, ahogy egy bölcs vezetőhöz illik.
Az Atamán viselkedését és elmeállapotát illető növekvő aggodalom ellenére a
táborban nem esett több szó lázadásról. Az eset után jó ideig minden társalgás kurta és óvatos
volt, és ritkán hangosabb a suttogásnál.

122
 Még Koroljov sem érezhette magát biztonságban az Atamán haragjától. Egy hideg
februári napon Zakoljev a pajtában találta Koroljovot, aki éppen vadászatból tért haza. Az
Atamán körülkémlelt, és még a padlástérbe is bekukkantott hogy meggyőződjön róla, egyedül
vannak, aztán megkérdezte első emberétől:
- Emlékszel arra a fickóra, Szergej Ivanovra, akit otthagytunk a földön összeverve
néhány évvel ezelőtt? Elroppantottad az asszonya nyakát, ha ez segít felfrissíteni az
emlékezetedet.
Annyi jelentéktelen ügy, annyi jelentéktelen arc volt, ami mit sem jelentett a félkarú
óriásnak, de Ivanovra emlékezett - és arra is, hogy az Atamán ostobán azt parancsolta neki:
hagyja életben…
Koraljovot Zakoljev éles hangja rántotta vissza az emlékeiből:
- Megkérdem ismét, Koroljov: gondolod, hogy a fickó még élt, amikor otthagytuk?
- Azt kérted, hagyjam ott - válaszolta Koroljov —, hát úgy tettem. Igen, azt hiszem,
életben volt, de a feje erősen vérzett, és...
- Nem kértem, hogy találgass! Azt kérdeztem, mire emlékszel!
Zakoljev egyre idegesebb lett. Az utóbbi időben álmában és ébren is egyre gyakrabban
hitte, hogy Szergej Ivanovot látja. Most már mélyen megbánta hirtelen döntését, amellyel
életben hagyta Ivanovot. A dolog felemésztette; a feje zúgott, a gyomra görcsbe rándult, ha
csak rágondolt. Koroljovnak igaza volt. Ivanov gyásza majd dühbe fordul, és élőbb-utóbb
eljön, hogy bosszút álljon. Álmaiban a szörnyeteg még most it Zakoljev nyomában járt.
.32.
AMIKOR BEKÖSZÖNTÖTT az új évszázad, békesség és ünnepi hangulat uralkodott
a Szent Avram llosztov szkétában, és a barátok emberségért imádkoztak ebben a kegyes
pillanatban. Aztfo félvirradt az új év első napja, és ugyanolyan volt, mint bármely másik nap:
hideg napfelkelte, ima és szolgálat - Szergejnek pedig további edzés.
A tavasszal együtt megérkeztek a vándormadarak, felen-gedtek és csörgedezni kezdtek
a patakok, virágba borultak a gyümölcsfák, és a sziget újjászületett. A földeken, a mosodában
és a konyhában végzett munka a közösséghez tartozás érzésével töltötte el Szergejt, ami
egészséges ellensúlyt adott életének a harci kiképzéssel szemben.
Négy év telt el így Valim időtlen szigetén, ahol a változást évszázadokban mérték. A
kolostort elérte a híre a kínai bokszerlázadásnak: a felkelő harcosok kitiltották a japánokat és
az európaiakat a földjükről, és Oroszország Anyácska katonákat küldött Mandzsúria
elfoglalására. A híreket rövid bólogatással fogadták az Avram Rosztov szkétában, aztán a
figyelem visszafordult a magasztosabb dolgok felé.
Közben Szergej tanítása folytatódott. Szerafim megmutatta neki, hogyan mozgassa
egymástól függedenül a karját, a lábat, a csípőjét és a vállát.
Engedd, hogy az elméd egyetlen pontra összpontosítson, mégis mindenhol ott legyen!
- okította szelíden. - Lazítsd el a tested, és engedd szabadjára az elméd! Ha hajlékony,
könnyed és nyitott maradsz, megütheted az előtted álló ellenfelet, miközben a lábad megrúgja
a mögötted állót, még akkor is, ha a tested mozog vagy fordul. Az ellenfeleid azt fogják hinni,
hogy egy polippal harcolnak.
Szerafim arra is felhívta Szergej figyelmét, hogy nem számít, hány ember fogja körbe,
egy adott pillanatban soha nem kell egynél többel megküzdenie.

123
 - Még ha tizen vagy húszán támadnak is rád, jobbára csak útban vannak egymásnak.
Arra a három-négyre kell figyelned, aki fenyeget, és a legközelebbi felé mozdulni - ne várd
meg, hogy elérjen téged!
Aznap Szerafim azt is megtanította, hogyan zsonglőrködjön két, majd három kővel.
- Több ellenfél ellen küzdeni egyszerre nagyon hasonlít a zsonglőr művészetéhez -
mondta. - A köveket egyenként dobálod fel a levegőbe, de gyors egymásutánban. Ha a
figyelmed elkalandozik, elejted az egyik követ - ha ez harc közben lintet elveszíted az életed.
Maradj hát ellazult, céltudatos, és mozogj folyamatosan, ahogy szembeszállsz az egyik
emberrel... aztán a következővel... aztán a rákövetkezővel... befogadó elmével és hullámzó
testtel... békés szívvel és harcos szellemmel.
BÁR SZERGEJ eredetileg azért jött Valámra, hogy megtanuljon harcolni, neki és
Szerafimnak más kötelezettségeket is teljesíteniük kellett, amelyek elengedhetetlenek voltak a
szkéta fennmaradásához. Szerafimnak mindig volt valami dolga: lelki útmutatót nyújtott a
szerzeteseknek, gyógyította a betegeket és a szenvedőket. A délutánokat azonban többnyire az
edzésnek szentelték.
Bármilyen frusztrálóak voltak is ezek az edzések, Szergej alig várta óket, mert
sohasem tudhatta, rni következik. Egy nap Szerafim megmutatta neki, hogyan hajítsa el a kést
jobb vagy bal kézzel - felülről, alulról, álló helyzetből vagy fekve, sőt futás vagy gördülés
közben. A következő hetekben ezt gyakorolták.
Aztán Szergej megtanulta, milyen végzetes nyomási pontokra kell megfelelő erőt
kifejtenie ahhoz, hogy megbénítsa az ellenfele karját vagy lábát; hogy miként üthet meg két
vagy akár három embert egyszerre, búgócsigaként pörögve; és azt is, hogyan téríthet el egy
rúgást vagy ütést, hogy az a támadó társát érje.
A kiképzésnek ebben a szakaszában történt, hogy Szerafim egy félelmetes fejszét
emelt a magasba, és észrevette, hogy Szergej le sem tudja venni róla a szemét.
- Ne mereszd a szemed! - feddte meg az öreg. - Ne egyetlen pontra bámulj; ahelyett,
hogy az ellenfeled karját, lábát vagy szemét figyelnéd, maradj tudatában mindennek, ami
körülvesz. A nyílt tekintet kitágítja az érzékelésed, és hathatós üzenetet küld az
ellenségednek: azt mondja az elméjének, hogy ő csak átmeneti probléma, amit te hamarosan
eltakarítasz az útból. Nézz rajta át, nézz rajta keresztül, mintha mit sem törődnél a támadással,
miközben tökéletesen tudatában maradsz mindennek.
- Ez lehetséges? - kérdezte Szergej kétkedve.
- Hamarosan megtudod - biztosította Szerafim.
Ahogy teltek-múltak a hónapok, Szergej lassan rájött, hogy a remetelakban rábízott
teendők - a munka és az elmélkedés egyaránt - nem csupán arra szolgálnak, hogy eltereljék
figyelmét, hanem szerves részei a kiképzésének. A mozgás-gyakorlatok és a hétköznapi élet
át- meg átszőtték egymást, és egységes létezéssé forrtak össze. Anélkül, hogy észrevette
volna, a harci kiképzés során tanultakat az életben is alkalmazni kezdte.
- Hogyan is lehetne másként? - tárta szét a karját Szerafim - Nem vesztegettem volna
az időmet, hogy pusztán arra tanítsalak meg, hogyan pusztítsd el az ellenségeidet. Az idő,
amit együtt töltünk, sokkal inkább az életről szól, mintsem a harcról. És még mindig
imádkozom, hogy megtaláld a békéd, és lemondj a vérbosszúról.
Szergej nem szólt semmit. Erre nem tudott mit felelni.
A VALÁMON TÖLTÖTT ÖTÖDIK ÉV KÖZEPÉRE Szergej oktatása szélesebb
körűvé és elmélyültebbé vált. Mivel Szerafim mindig arra kényszerítette, hogy elmenjen

124
képességei végső határáig, fokozatosan nem csak az kezdett átalakulni, ahogy harcolt, hanem
az is, ahogy söpörte a padlót, kinyitott egy ajtót, vagy mosogatta a tányérokat és az
evőeszközöket. Ele- gánsabban, könnyedebben mozgott, és a teste valahogy... olyan másnak
tűnt. Szergej harci tudása kétségkívül fejlődött, de a szkétának is olyannyira szerves részévé
vált, mint a szigetnek a facsemeték. A külvilág, elfoglalva saját sürgető ügyeivel, mit sem
tudott róla - és nem is törődött vele hogy egy Szergej Ivanov nevű ifjú végre megtanult úgy
mozogni, mint egy gyerek.
Néhány héttel korábban Szerafim emlékeztette:
- Egy gyermek rácsodálkozik minden pillanatra, tervek vagy elvárások nélkül. Ez
helyes módja a harcnak... helyes módja az életnek.
Szergej tehát újabb, másféle utazást tett - vissza az ártatlansághoz. Többé már nem
tudta felidézni, milyen volt a teste vagy a lelke, amikor megérkezett Valámra a titokzatos
mestert keresve. Szergej még nem ért fel mestere tudásához, de már tudta, mit csinál az öreg
Szerafim - és amit látott, még inkább lenyűgözte.
Eszébe jutott egy történet, amit Szerafim mesélt neki egy emberről, aki mindig
fáradtnak érezte magát, és mindennap több erőért imádkozott. Imáira soha nem érkezett
válasz, mígnem egy nap, kétségbeesésében így kiáltott fel:
- Kérlek, Uram! Töltsd meg testem edényét életerővel!
Mire Isten így felelt:
- Én mindennap megtöltöm, de valahol ereszt!
Szergej edénye már nem eresztett - legalábbis nem annyira, és úgy tűnt, életereje
minden eltelt nappal egyre nő, ahogy felkészül az előtte álló feladatra.
A KÖVETKEZŐ HETEKBEN Szerafim nyomkodta, bökdöste, szurkálta, csavargatta
és ütögette Szergej érzékeny nyomási pontjait, hogy egyre kellemetlenebb érzéseket váltson
ki.
- Figyeld meg - magyarázta -, hogy ha itt nyomom meg, félelmet érzel; ha itt, akkor
pedig bánatot. Nincs két ember, aki egyformán reagálna erre, de bármilyen érzelem is törne
elő, engedd, hogy egyszerűen áthaladjon rajtad, és közben csak a célodra összpontosíts.
Az öreg hamarosan pofonokat is kezdett osztogatni neki, amelyek egy-egy pillanatra
lebénították, amíg meg nem tanulta, hogy összpontosítson, és egyszerűen átlépjen a
fájdalmon. Az egyik szerzetes később, konyhai munka közben észre is vette, milyen
„egészségesen kipirult” az arca.
- A gyakorlataid igazán pezsdítőek lehetnek! - lelkendezett.
Szergej elmosolyodott, és arra gondolt: ha a barát tudná...
Egyik este, nem sokkal ezután, Szerafim atya behívott négy barátot, hogy segítsenek
az egyik gyakorlatban. Elkötelezett pacifistaként a sziget szerzetesei nem nézték jó szemmel
az ilyen harci gyakorlatokat, de megbíztak Szerafim atya bölcscsségében a szolgálatnak e
szokatlan formáját illetően, így aztán ráálltak, hogy szorosan lefogják Szergej lábait, karjait és
a fejét, miközben ó a hátán feküdt a padlón. Szerafim atya utasításira mindegyikük
kérlelhetetlenül más-más irányba húzta-csavarta a tagjait, hogy fájdalmat idézzen elő.
Szergejnek az volt a dolga, hogy ellazult maradjon. A gyakorlatot meglepően nehéznek találta
- talán azért, mert eszébe idézte azt, amit azon a rettenetes napon, évekkel azelőtt érzett,
amikor Zakoljev emberei a földhöz szegezték. Most azonban a lazításnak és a leleményes
mozdulatoknak köszönhetően minden alkalommal ki tudott szabadulni.

125
 - Amíg ellazult és mozgékony maradsz - jegyezte meg Szerafim -, soha többé nem
tudnak legyűrni, bármilyen sok kés is próbálja.
Szergejnek eszébe jutott a nap, amikor bevallotta Szerafimnak, milyen események
hajszolták ebbe a küldetésbe. Ahogy a szerzetes bólintott, Szergejnek az a hátborzongató
érzése támadt, hogy a szavai csak megerősítették, amit öreg mestere már amúgy is látott...
Az emlékeiből felocsúdva hallotta, hogy Szerafim folytatja:
- ... Ahelyett, hogy azonnal szabadulni próbálnál, tartsd fenn a testi érintkezést, mert
így tudni fogod, hol van az ellenfeled. Ha megragad téged, máris elkaptad, és úgy mozdít-
hatod el a tested, hogy a földre zuhanjon.
A gyakorlatok és magyarázatok vég nélkül folytatódtak. Azon a télen Szergej kínzóan
tudatára ébredt minden gyengeségének, bizonytalanságának és feszültségforrásának. Amikor
elpanaszolta Szerafimnak, hogy úgy érzi, mintha egyre rosszabb és ügyetlenebb lenne, az öreg
elmosolyodott:
- Nem vagy rosszabb. A szokásos hibáid követed el, de egyre kevesebbszer. Az élet a
finomításról szól, nem a tökéletességről. És még bőven van mit finomítani rajtad.
A kiképzésnek voltak mulatságos pillanatai is. Egyik délután, amikor Szerafim
ostorral edzette a fájdalomtűrő képességét, arra járt az egyik barát, és a fejét csóválva azt
mormolta:
- A középkorban sorba álltak volna ezért...
Amint a barát továbbállt, mindketten nevetésben törtek ki. Aztán Szerafim
elkomolyodott, és azt mondta Szergejnek:
- Egyetlen egészséges ember sem keresi a fájdalmat, Szókratész - és én sem élvezem,
hogy fájdalmat okozzak. De az ilyen edzés, ha megfontoltan végzed, felkészít, hogy a
fájdalom harc közben kevésbé rázzon meg, bátortalanítson el vagy lassítson le.
Ezt követően minden alkalommal, amikor Szergej a bőrén érezte az ostor éles csípését,
Zakoljevre gondolt.
EZERKILENCSZÁZHÁROM TAVASZÁN Szerafim egy kis időre minden edzésen
bekötötte Szergej szemét, hogy élesebbé tegye az érzékeit, és segítsen neki kitágítani a
tudatát. Az öreg szerzetes keresztülvezette Szergejt az erdőn, és azt monda neki:
- Ha átmenetileg elvakítanak, akkor is folytatnod kell a harcot, a megmaradt
érzékeidre támaszkodva.
Miután elszenvedett néhány zúzódást és horzsolást, Szergej kezdett eligazodni az
akadályok között, és a hallása egyre élesebbé vált. Sőt, néha érezte a körülötte levő dolgok
energiáját. Mindeközben Szerafim elölről, hátulról, oldalról lökdöste, és Szergejnek azonnal
el kellett lazulnia, majd támadnia vagy félregördülnie. Ha egy pillanatra nem tudta, hol van a
tanítómestere, Szerafim a fejére csapott egy bottal. Amikor visszatértek a szkétába, Szerafim
bevezette Szergejt egy szobába, és ki kellett találnia, hány szerzetes van ott.
Máskor Szerafim váratlanul arra utasította Szergejt, hogy hunyja le a szemét, és írja le
a környezetét, amilyen részletesen csak tudja. Ez arra ösztönözte Szergejt, hogy mindig
éberen figyelje, mi van körülötte, ahelyett, hogy elmerülne a gondoltaiban.
- Megtanulod - mondta neki Szerafim - hogyan gondolkodj a testeddel: hogyan hagyd
magad mögött a tudatos énedet, és támaszkodj helyette az érzékeidre.

126
 Szerafim vékony köteleket kötött Szergej bokájára és könyökére, és folyton kirángatta
az egyensúlyából, miközben képzeletbeli ellenfelekkel küzdött. Aztán Szergej egyik, majd
mindkét karját a hátához kötözte, és arra kényszerítette, hogy a vállával, az állával, a
csípőjével, a fejével, a lábával, a térdével, a felsőtestével küzdjön.
- Ha semmi mást nem tudsz használni - unszolta Szerafim - használd az eszed!
Meglepődsz majd, mire vagy képes, még hatalmas túlerő ellen is!
Szergej új módszereket tanult arra is, hogyan szabaduljon ki fogásból, csavarásból - fej
fogásból, karfogásból és különféle fojtófogásokból - különböző testrészekre mért, ügyesen
célzott ütésekkel. Aztán megtanulta, hogyan győzhet le egy vagy több ellenfelet állva, háton
vagy oldalt vagy hason fekve, vagy feltápászkodás közben, hogy sebesülten, nehéz terepen
vagy kényelmetlen testtartásban is küzdeni tudjon.
AHOGY SZERGEJ AGYA a küldetésén és leendő ellenfelein kezdett járni, eszébe
jutott valami:
- Szerafim, az ellenfeleim között vannak nálam magasabbak és erősebbek is. Az
egyikük igazi óriás.
- Nem számít - legyintett az öreg. - A magas emberek jól tudnak messziről harcolni, de
a lágyság, a hajlékonyság és a gyorsaság felülkerekedik a méreten és az erőn. Egy
alacsonyabb ember belülről, közelről támadhat. Mindenfajta tettnek megvan a maga előnye és
hátránya, elért azon kell munkálkodnod, hogy minél kevesebb gyenge pontod legyen, és arra
összpontosíts, ami az erősséged. Még a gyorsaságot ia legyőzheted, ha azonnal reagálsz, és
nem várod meg, amíg megtámadnak.
Azon a nyáron, amikor Szerafim végül úgy döntött, hogy Szergej „készen áll arra,
hogy megtanuljon valamit", az erdei tisztáson találkoztak, és Szerafim mutatott a fiúnak
néhány rendkívül ügyes mozdulatot, amivel kicselezhet és lefegyverezhet egy kardvívót. A
kezében tartott borotvaéles pengét finoman végighúzva a földön, majd a levegőbe suhintva,
Szerafim így szólt:
- Ha megtanulod használni a pengét, az segít, hogy védekezni tudj ellene.
Miután Szergej hetekig gyakorolta a különféle támadásokat és csapásokat a japán
szamurájok modorában, Szerafim arra kérte, rántsa ki a kardot a hüvelyéből, amilyen gyorsan
csak tudja, és sújtson le rá.
Az öreg pár lépésre állt tőle, ellazulva, de éberen. Szergej már éppen készült kirántani
a kardot, és egy gyors rohammal lecsapni, ahogy Szerafim kérte, de amint megmozdult, az
öreg már ott is állt mellette, szorítófogásban tartva Szergej karját, hogy képtelen legyen
kihúzni a kardot. Ez után megmutatta, milyen módszerekkel lehet lefegyverezni valakit.
- Soha ne a fegyvertől félj, csak attól, akinek a kezében van! Összpontosíts az
ellenfeledre, amíg ő a késére, a kardjára vagy a pisztolyára figyel. Az erejét ekkor a fegyverbe
helyezi, és megfeledkezik a teste többi részéről. Pontosan abban a pillanatban, amikor
meghátrálnál egy fegyver elől, akkor kell habozás nélkül lecsapnod! Zárd a távolságot közted
és a támadó kötött, és bénítsd meg az ellenfeled, mielőtt használhatná a fegyvert: állítsd meg a
támadást, mielőtt elkezdődne!
Még sok-sok heti türelmes gyakorlásba került, hogy Szergej a másodperc töredéke
alatt képes legyen megtenni a közte és egy ellenfél között levő távolságot.
Aztán egyszeriben úgy tűnt, Szergej kiképzése hirtelen új irányt vett. Visszafelé
sétáltak a szkétához a friss, késő szeptemberi levegőben, és Szerafim a türelemről és a harc er
kölcs szabályairól kezdett beszélni:

127
 - Szépen fejlődtél az évek során, Szókratész, de a testi képessegeid fejlesztése csak a
kezdet. A legnagyobb harcosok mozdulatai azért olyan lazák és könnyedek, mert egy náluk
nagyobb ügyért harcolnak. Csak az lel győzelemre a harcban, és békességre az életben, aki
megadja magát Isten akaratának.
Szerafim megint fel-alá kezdett járkálni, ahogy akkor szokta, amikor ki akar
hangsúlyozni valamit.
- Az igazi harcos, Szókratész, még harc közben is megőrzi az emberségét. Hiába aratsz
kegyetlen győzelmet, a lelkedet ugyanúgy elvesztheted. Amikor szembeszállsz a sárkánnyal,
magad is sárkánnyá válhatsz.
Ezek a szavak, és a bennük rejlő bölcsesség, nem csak Szergej elméjéig, hanem
egyenesen a szivéig hatoltak. Ránézett erre a békés, öreg harcos-szerzetesre, aki az elmúlt hét
évben a tanítómestere lett. Ironikusnak tűnt, hogy Szergej soha nem hívhatta „atyámnak”,
pedig Szerafim pontosan azzá lett a számára, betöltve azt a szerepet, ami Szergej életéből
gyerekkora óta hiányzott.
Aznap éjjel, miután Szergej elmondta a szeretet és az emlékezés imáját Ányáért és a
fiáért, hálát adott Szerafim nagylelkűségéért, lelki útmutatásáért és egyszerű emberségéért.
Szergej kezdettől fogva tudta, hogy Szerafim nem kívánja, hogy ő ezt az utat kövesse,
mégis, ez a szigeti remete minden áldott nap - hacsak egyházi kötelességei máshová nem
szólították - megosztotta vele az életét és a tudását, és semmit nem kapott cserébe, csak
Szergej háláját. Szerafimnak, úgy tűnt, elég jutalom, hogy szolgálhatja Isten rejtélyes akaratát.
Ettől pedig Szergej még inkább szeretetet érzett iránta.
.33.
A Jerdovics irányításával végzett reggeli edzés után Pavlina az erdőn át a folyóhoz
rohant, és vidáman kacagott, amikor éppen hogy csak sikerült elillannia Konsztantyintól. A
fiú talán el is kaphatta volna, de hagyta, hadd higgye, hogy túljárt az eszén. Ahogy a lány
kiképzése haladt, hamarosan akkor sem tudja majd elkapni, ha akarja.
Konstantyin, aki többe nem kisfiú volt már, hanem magas fiatalember, Pavlina barátja
és védelmezője maradt. Nem mintha a lánynak még mindig szüksége lett volna védelemre:
egy tizenegy éveshez képest meglepően jól tudott vigyázni magára. Az idősebb fiúk közül
amúgy sem akadt senki, aki olyan ostoba lett volna, hogy ujjat húzzon Zakoljev kedvencével.
Amikor azonban még kisebb volt, Konsziantyinnak még saját magától is meg kellett védenie
a lányt. Pavlina mindenféle veszélyes mutatványt kipróbált, vad nemtörődömséggel;
felmászott a legmagasabban levő faágakra, csúszós farönkön egyensúlyozott egy mély
csatorna felett. Mostanra pedig már olyan szívós és fürge volt, mint akármelyik fiú, harcban
pedig ügyesebb bármelyiküknél.
pavlina máris sok idősebb fiút le tudott hagyni vagy földre tudott vinni. Jergovics a
hagyományos kozák harcmodorra oktatta, ami inkább alapult a hullámzó mozgáson, az
egyensúlyon és a gyorsaságon, mintsem a nyers erőn. A táborban mindenki egyetértett abban,
hogy tehetséges, bár senki nem merte megkérdezni, hogy Zakoljev atamán miért ragaszkodik
hozzá, hogy minden férfi megtanítson neki mindent, amit csak tud. Csak Koroljov nem volt
hajlandó részt venni ebben a „kisded játékban".
Az Atamán jobban bolondult Pavlináért, mint valaha, de érzelgőssége atyai szigorrá
változott, amint a harci kiképzéséről volt szó. Minden áldott nap megkövetelte tőle, hogy a
lehető legjobbat nyújtsa - reggel, délben, este, minden harci gyakorlaton. Pavlina soha egy
árva szóval sem panaszkodott. A hajlandóság és az energia egyaránt megvolt benne, és büszke

128
volt újonnan szerzett tudására. Olyan céltudatosan gyakorolt, hogy mindenkit lenyűgözött, aki
figyelemmel kísérte a fejlődését.
Konstantyin leginkább egyedül szerette tölteni az idejét. Álmodozott, olvasgatott,
rajzolgatott a porba, vagy skicceket készített pergamenre a tűzrakásból vett faszénnel. Sokat
gondolt Pavlinira. Hiányzott neki a lány kedvessége és ártatlansága — azok a tulajdonságok,
amelyeket ő elvesztett valaha útközben. Amikor Pavlina vele volt, úgy érezte, mintha egy
mocskos kunyhóból a szabadba lépve egy illatos erdőben találta volna magát. Néha az
árnyékból figyelte, ahogy a lány harci edzést tart a Nagy Jergoviccsal.
Jergovics termetes ember volt: magasabb bárkinél a táborban, kivéve az óriás
Koroljovot. Jelentős körméretével leginkább egy medvére emlékeztette Konstantyint, nem
beszélve sűrű barna szakálláról, szőrös hátáról és mellkasáról. Az ereje is olyan volt, mint egy
medvének, és bár nem volt olyan fürge, mit néhányan a fiatalabbak közül, mindig előre tudta,
mikor fognak támadni.
Sok-sok évvel azelőtt kőművesként dolgozott. Aztán egy nap kocsmai verekedésbe
keveredett Tomorovval, és egy perccel később Tomorov és társai, akik a segítségére siettek,
mind ottfeküdtek a földön, pedig a büszkeségükön esett csorbán kívül nem volt komolyabb
sérülésük. Amikor feltűnt zakoljev, Jergovics azt mondta neki: „én majd megtanítom ezeket a
kölyköket tisztességesen harcolni!” Így aztán csatlakozott hozzájuk, és nem bánták meg.
Senki sem tudta legyőzni Jergovicsot, csak Koroljov, aki egyszer kis híján betörte a vén
medve fejét, bár maga is szerzett néhány zúzódást a csetepatéban, és kénytelen-kelletlen el
kellett ismernie a nagydarab fickó tiszteletreméltó tudását.
Attól kezdve az öreget Nagy Jergovicsnak hívták. Engedelmes volt és megbízható, és
nem tett fel kérdéseket, ami ideális tanítóvá tette Pavlina számára. Megbecsülte oktatói
pozícióját és örömmel figyelte a lány fejlődését. A Nagy Jergovicsnak nem volt saját családja,
csak a barátsága Surával, az egyetlen vele egykorú asszonnyal a táborban. Bizonyos
értelemben, Jergovics és Sura voltak azok, akik felnevették a kislányt.
Jergovics jól kijött mindenkivel, kivéve Koroljovot. Nem tetszett neki, ahogy az óriás
Pavlinára néz. Koroljovnak volt annyi annyi sütnivalója, hogy ne nyúljon a lányhoz, de
Jergovics nem bízott ebben a tigrisben, aki szelídnek mutatkozott, ha az volt az érdeke, de
közben izgő-mozgó farokkal, ugrásra készen várt.
A medve és a tigris között tehát ingatag fegyverszünet állt fenn.
Jergovics mindennap szigorú rendben okította harci játékokra és gyakorlatokra
Pavlinát: a lány futott, úszott, mászott, gyakorolt, amilyenekről a táborbeliek nagy része még
soha nem is hallott. Jergovics a lánynak tartogatta titkait. Eltökélte, hogy olyan jól megedzi
Pavlinát, hogy ha valaha is úgy adódna, hogy ő nincs ott, hogy megvédje, legalább esélye
legyen a félkarú ellen.
KONSTANTYIN közben folyton éhezett. Kinőtte az ingét és a cipőjét, és mezítláb
kellett járnia, amíg egy pár elnyűtt csizmát nem talált egy kupac kidobott ruha között.
Kétbalkezesnek érezte magát, és hébe-hóba megbicsaklott a hangja. Sokat gondolt az idősebb
nőkre, és arra, amit a férfiakkal csináltak - egy nap talán majd vele is. Ilyenkor aztán eszébe
jutott Pavlina, és elszégyellte magát - végtére is, Pavlina még mindig kislány volt.
A sok-sok változás közepette a lány maradt a biztos pont az életében - valaki, aki
törődik vele, történjék bármi. Konsztantyin immár féltékeny ellenszenvet érzett Dimitrij papa
iránt, akit Pavlina annyira imádott. A lány csak az egyik oldalát látta az Atamánnak: számára
ő gondoskodó, oltalmazó apa volt, aki törődött a lánya fejlődésével. Az Atamán soha nem

129
adott rá okot Pavlinának, hogy féljen tőle. A lány nem ismerte az igazi Dimitrij Zakoljevet, és
Konsztantyint nem vitte rá a lélek, hogy elmondja neki az igazságot.
Ugyanakkor Konsztantyin titkolta erősödő vonzalmát Pavlina iránt. Valaha testvér volt
a számára, de érzései azóta megváltoztak, mélyebbek lettek. Tudta, hálás lehet a sorsnak,
hogy az Atamán nem ellenzi a barátságukat, legalábbis amíg Konsztantyin nem vonja el a
lány figyelmét a tanulástól.
Konsztantyin helye a bandában - mindig csak szolga, sohasem harcos - évekkel azelőtt
eldőlt, amikor az Atamán először bízta rá a feladatot, hogy foglalkozzon Pavlinával. Így
aztán, cseppet sem meglepő módon, egyik férfi sem bátorította, hogy tanuljon meg harcolni.
A fiú valójában megkönnyebbülten vette tudomásul, hogy nem kell részt vennie a
fosztogatásban és a gyilkolásban - más érdekelte, és máshoz volt tehetsége. Attól kezdve,
hogy a meggyilkolt zsidóktól elorzott javak egyre növekvő halmából egyszer kitúrt egy
értékes festőkészletet, mindig, amikor Pavlina edzett, Konstantyin a saját művészetét
gyakorolta faszénnel és escsettel; a képzeletét papírra vagy bármi másra vetve, ami a kezébe
akadt. Észrevételnül repültek az órák, amikor rajzolt vagy festett - fákat, kunyhókat, lovakat,
madarakat, néha képeket is az álmaiból.
Csak akkor szállta meg szomorúság, amikor a jövőjére gondolt. Nem tudta elképzelni,
hogy még évekig így éljen, hogy várjon a táborban a nőkkel és Jergoviccsal. amíg a „valódi
férfiak" visszatérnek az őrjáratból. A vele egykorúak, akik közül néhányan már a férfiak
oldalán lovagoltak, különcnek tanodák Konsztantyint. Csak Pavlina éttette meg.
Ugyanakkor a fiú már semmiben sem volt biztos. Amikor végre kettesben voltak,
esetlennek érezte magát, és már nem jöttek a szavak olyan könnyedén a szájára, mint
korábban. Ezért aztán csak a kiképzésről kérdezte Pavlinát, és ő olyan lelkesedéssel mesélt
neki róla, hogy ebből tudta: barátok maradtak.
Konsztantyin imádta, ahogy a lány kurtára vágott haja, amelynek olyan volt a színe,
mint a bőven termő földé, futás közben úgy ugrándozik, mint a gumilabda. Bájos volt, még
fiúruhában is. Konsztantyin egyszer megpróbálta lerajzolni az arcát - mindketten kacagtak az
első próbálkozáson. Aztán újra meg újra lerajzolta, de soha nem sikerült igazán megragadnia
a szépségét. Ha nem lett volna Dimitirj papa védelme, néhányan már bizonyára szemet
vetettek volna a lányra.
Dimitrij papa. Ha csak rágondolt, elöntötte a harag az ámítás, a képmutatás, a titkok és
szemenszedett hazugságok miatt. Pavlina még mindig csak azt látta, amit látni akart, és amit
hagytak neki: az Atamán fegyelmezett életét és az őrjárataikat a távoli cár szolgálatában. A
szénné égett testekről, amiket maguk után hagytak, soha nem beszéltek neki.
Konsztantyin tudta, hogy el kellene mondania neki, de minden egyes nappal, amikor
néma maradt, egyre nehezebbé vált kimondani az igazságot. A lány úgysem hinné el, és ő
elveszítené a bizalmát. Pavlina talán még meg is gyűlölné őt. Ha pedig a lány kérdőre vonná
Dimitrij papát, az végzetes lenne mindkettejük számára.
Meg kellett várnia, amíg a lány saját magától ébred rá az igazságra.
MIVEL FÜRGE ÉSZJÁRÁSSAL ÉS JÓ SZÍVVEL áldotta meg a sors, Pavlina
ugyanezeket az erényeket feltételezte a körülötte élőkről is. Természetesen ő is tanúja volt
Dimitrij papa hangulatváltásainak és dühkitöréseinek, de egy gyerek könnyen elnézi az apja
gyarlóságait. Az Atamán parancsára a világtól elszigetelve, és buzgón elmerülve az életben,
amit az apja szánt neki, Pavlinának nemigen volt ideje, hogy az élet nagy kérdésein
töprengjen. Természetesnek vette, hogy az Atamán gyermekeként különleges oktatásban kell

130
részesülnie és kötelezettségei vannak, és nem irigyelte a többi nő félénk alázatosságát, ahogy
takarítottak, főztek, vizet hordtak és kiszolgálták a férfiakat.
Néha azonban, a csendesebb pillanatokban, elalvás előtt, eszébe jutott, milyen lenne
hétköznapi életet élni — olyat, mint bármely más nő.
- De legalább in van nekem a vén medve - sóhajtott. - És mindig ott lesz Kontyin."
.34.
ELÉRKEZETT EZERKILENCSZÁZÖT TAVASZA. Kilenc év telt el azóta, hogy
Szergej Valimra érkezett. Kilenc év, tele munkával. elmélkedéssel, tanulással harcról és az
életről. Szergej immár harminckét éves volt. Az ifjonti hév átadta helyét egy megfontoltabb
létnek, az érettség, az alázat és a távlatokban gondolkodás józanságának - ezek voltak a
Szerafim által megjósolt átalakulás első jelei.
Felesége halála óta Szergej több mint egy évtizedet töltött el azzal, hogy felkészüljön
egyetlen tettre: a bosszúra. Néha úgy érezte, ez őrültség, néha úgy, hogy jogos és tiszteletre-
méltó ügyet szolgál. Ha egy ember meggyilkolja a családodat, megmutatod neki, hol lakik az
Úristen — ez ilyen egyszerű.
Immár félelmetes harcos volt. Anélkül, hogy tudatában lett volna ennek, túltett
Alekszejen, a kozákon, sőt, még Razinon is. Testi-lelki ereje nőttön-nőtt, a bensejében fölényt
és legyőzhetetlenséget sugalló hatalmas energia buzgott, amit csak Szerafim rendszeres
ostorcsapásai zaboláztak meg.
Szergej átalakulásával nyughatatlansága és türelmetlensége is egyre nagyobb lett,
ahogy szembekerült a kérdéssel, amit már oly sokszor feltett magának: meddig tűri még, hogy
Dimitrij Zakoljev élje az életét? Az agya délen járt, a Lakhatási Zónában, ahol Zakoljev
emberei talán most is ártatlanok vérét ontják.
Szergej úgy döntött, eljött az ideje a távozásnak. Búcsút inteni azonban nem volt
könnyű. Csodálta és irigyelte Szerafimot a békéért, amire lelt, azért a kegyelmi állapotért,
amiben Szergejnek talán soha nem lesz része, de megcsillant előtte a remény, hogy egy nap
megérti, amit a szigeti remete tanítani akart neki.
A következő találkozásuk alkalmával bejelentette a döntését:
- Szerafim, ideje, hogy útnak induljak. Szerafim csak vakargatta a szakállát, és azt
mondta:
- Nos, lehet, hogy így van... de kíváncsi vagyok, Szókratész, hogyan képzeled, hogy
legyőzöl ennyi embert, amikor még egy fáradt, öreg szerzetesen sem tudsz felülkerekedni?
- Azt akarja mondani, hogy le kell győznöm, mielőtt elmehetnék?
- Bármikor elmehetsz. Ez remetelak, nem börtön.
- Úgy értem, mielőtt elmehetnék az áldásával.
- Áldásom rajtad, amióta először találkoztunk. Sőt, már régebb óta...
- Tudja, mit akarok mondani, Szerafim.
Az öreg szerzetes elmosolyodott.
- Mostanra már mindketten értjük egymást. Én pusztán felvetettetem, hogy ha le
tudnál győzni egy barátságos viadalban, az jó jele lenne annak, hogy készen állsz.
Természetesen már korábban is sokszor vívtak párharcot, de Szergej érezte, hogy ez
most más lesz. Többé nem gyerek küzd óriás ellen. Szergej most már nem csak gyors volt és

131
fiatal, hanem tökéletesen edzett is a folytonos gyakorlástól. Még fejben is állandóan gyakorolt
- ha evett, ha dolgozott, ha leült pihenni, sőt még akkor is, amikor aludt. Igen, készen állt.
Bólintott, Szerafim pedig maga is egy bólintással nyugtázta a döntését.
Körözni kezdtek egymás körül. Szergej mély levegőt vett, és egyenesen előretámadott,
de csak megtévesztésként. Szerafim nem dőlt be a trükknek; csak állt nyugodtan, amíg
Szergej körbetáncolta. Aztán az öreg szerzetes előrelépett, és meglendítette a karját. Ezzel a
csellel majdnem kibillentette Szergejt az egyensúlyából, de a tanítványa összpontosított, és
megőrizte a lélekjelenlétét. Elkapta Szerafim csuháját, és előre lépett, hogy átdobja a...
A mester eltűnt előle, mintha köddé vált volna.
Miközben Szergej rúgott, ütött, kaszált és könyökölt, Szerafim olyan finoman hárított
mindent, hogy Szergej sehol semmilyen ellenállást nem érzett. Mintha hozzá sem ért volna az
öreghez. Soha nem ott volt, ahol várta, így aztán Szergej letett róla, hogy bármit is várjon.
Abban a pillanatban látni és érezni kezdett mindent: Szerafimot, az eget, a földet.
Sikerült átdobnia a mestert, de Szerafim esés közben földre vitte őt is, hogy aztán tökéletesen
egyszerre ugorjanak talpra. A küzdelem folytatódott, de már nem volt köztük ellentét: nem
volt Szergej, és nem volt Szerafim, csak a köztük áramló energia.
Aztán, ahogy Szergej egyszer előrelépett, Szerafim szó szerint eltűnt a helyéről, és
mielőtt Szergej lába talajt ért volna, megjelent egy másikon, Szergej vádlija alá beakasztott
lábfejjel. A következő pillanatban Szergej azon kapta magát, hogy kezét-lábát széttárva
fekszik a hátán, és Szerafim felette térdel, készen a végső csapásra. A viadal eldőlt.
Ennél valódibb párharcot még sohasem vívtak. Szerafim nem csak játszott Szergejjel -
már nem engedhette meg magának Szergej pedig végre felfogta mestere képességeit, és látta
mi az, ami belőle még hiányzik. A viadal kimenetele ellenére jelentős áttörést ért el, és abban
a pár percben többet tanult, mint hónapok alatt. Mindketten tudták ezt. Ahogy azt is, hogy
egyhamar nem megy sehová. Folytatnia kellett a tanulást - ami rövidesen olyan irányt vett,
amire Szergej a legkevésbé sem számított.
KÖVETKEZŐ LECKE KEZDETÉN Szerafim nemes egyszerűséggel ennyit mondott
Szergejnek:
- Minden, amit eddig tanultál, csak arra készített fel, amit most fogok megmutatni. Ez
lesz a te újjászületésed: az a gyakorlat, aminek tulajdonképpen minden szerény képességemet
köszönhetem. Már az első napon elkezdhetted volna, de akkor az utad húsz évig tart. Az a
tudás, amit az elmúlt években átadtam neked, lerövidítette az utat, ahogy annyira vágytál rá.
A jelenlegi tudásoddal az, hogy ezt az utolsó gyakorlatot mesteri szintre fejleszd, nem vehet
igénybe többet egy évnél. De majd meglátjuk...
Szergej arra számított, hogy ez lesz a leginkább embert próbáló harci gyakorlat,
amiben valaha is része volt. Néhány egyszerű szóval kezdődött:
- Készülj - mondta neki Szerafim. - Meg foglak támadni.
Szergej ellazult, és kiterjesztette minden érzékét, ahogy tanulta. Készen állt, és várt.
Aztán várt még egy kicsit. És még tovább. Szerafim látszólag nyugodtan állt ott,
mozdulatlanul, mint egy szobor.
Szergej mélyen beszívta a levegőt, egyszer, majd még egyszer. Végül türelmetlenül
megkérdezte:
- Nos? Mikor fog támadni?
- Hiszen már támadok - felelte Szerafim.

132
 - Nem értem...
- Pssszt... Maradj csendben, kérlek. A szavak csak a tudatod alsóbb rétegeibe terelik a
figyelmedet, és nem fogod észrevenni, mi zajlik körülötted.
Szergej elnémult, és a beálló csendben végre meglátta: Szerafim karja és egész teste
tényleg mozgott felé, de olyan lassan, hogy úgy tűnt, az öreg szerzetes mozdulatlanul áll.
Újabb perc telt el.
- Tréfál? - hitetlenkedett Szergej. - Ennek mi értelme?
- Végy észre minden pillanatot! - mondta Szerafim lassan és szelíden. - Érezd az egész
tested, tetőtől talpig, a lábkörmödtől az ujjaid hegyéig, és a tested ugyanolyan ütemben
válaszoljon, mint ahogy én mozgok.
Szergej felsóhajtott, és igyekezett végrehajtani a feladatot, amennyire csak tőle telt,
lassabban és tudatosabban mozogva, mint korábban bármikor. Az egész értelmetlennek és
bosszantónak tűnt, mégis követte az öreg mester lassú mozdulatait, amíg Szerafim
horogütése, amit percekkel korábban indított, el nem én hozzá.
Most, hogy ilyen lassan mozgott, Szergej észrevette, hogy a teste itt-ott finoman
megfeszül, és kényszerítette magát, hogy ellazítsa a combjait, a gyomrát, a vállát...
Amikor az első mozdulat befejeződött, Szerafim újba kezdett, bár ezt nehéz volt
megállapítani. Ekkor Szergej nem bírta tovább, és megtörte a csendet:
- Szerafim, értékelem a lassú mozgás gyakorlását, de mi értelme szinte nem is
mozogni? Így könnyedén kivédek bármit. Kitakaríthatom a konyhát, és még vissza is érek,
mire az ütés ideér!
- Lazíts... lélegezz... szemlélődj... - ismételte szemét lehúnyva Szerafim. - Mozogj úgy,
ahogy én...
Így hát folytatták, olyan lassan és némán, mint ahogy a nap vándorol az égen az
alkonyat felé.
AZ IDŐ MOZDULATLANNÁ MEREVEDETT, miközben folytatták az edzéseket.
Sok-sok hét eltelt, majd Szerafim mozdulatainak sebessége észrevehetően megváltozott. Még
mindig úgy tűnt, mintha sűrű melaszon haladnának keresztül, de legalább a mozgás tisztán
kivehetővé vált. Szergej egyensúlya olyan hibáit kezdte kijavítani, amelyeket korábban észre
sem vett, és mozgás közben tökéletesen ellazult. Bármi jött szembe, a teste természetesen,
erőlködés nélkül válaszolt rá. Kezdte érezni a testrészei közötti kapcsolatokat, sőt még a belső
szerveit is, és a csontokat, az ízületeket, és a földről felfelé áramló energiákat a lábaiban és a
karjaiban, amelyek mintha ostorszerűen terjedtek volna ki a középpontból.
Egyszer-egyszer Szerafim suttogott valami olyasmit, hogy „Mozogj úgy, mint a
hínár... lebegj... emelkedj... süllyedj... fordulj… de többnyire némán gyakoroltak - nem volt
szükség szavakra. A mozgás elmélyült meditálássá, és időnként, amikor az energia
megtöltötte Szergej szívét, egyfajta imádkozássá vált.
A következő hónapokban Szerafim folytatta a lassú, áramló támadásokat: ütés...
rúgás... térd... könyök... bal kéz... jobb kéz... horog... egyenes... keresztez... rúg... szorít.
Minden lehetséges szögből. A nap mozgott. Az árnyékok megváltoztak. Az évszakok
váltották egymást.
Nyár közepére, ezernyi támadás után, már csak egy percig tartott minden egyes ütés,
és az áramlás és a ritmus új értelmet nyert. Szergej már réges-régen megszabadult a
gondolatoktól, és szabad folyást adott az energiának. Minden reakció magától született -

133
tudattalan mozgásból, erőlködés nélküli válasz. Szergej alvás közben is folytathatta volna a
mozdulatokat, de ez éppen az ellenkezője volt az alvásnak: tiszta tudatosság, én nélkül, másik
nélkül, ahogy Szerafim és Szókratész egy testként mozgott, mint az évszakokon végigsöprő
szél.
Őszre a mozdulatok ideje tizenöt másodpercre csökkent, aztán tízre, majd ötre, de
Szergej alig vette észre a különbséget. A sebesség testetlenné vált. Bármilyen erő is közelített,
elnyelte és elterelte azt; az elv a csontja velejéig hatolt. Mesteri tudást testesített meg,
miközben „ő” nem csinált semmit.
Eljött a tél, és a támadások most már gyors ütemben érkeztek. Szergej minden ütést
könnyedén, erőlködés nélkül semlegesített. Semmit sem csinált, csak megnyitotta a tudatát.
A megvilágosodás egy pillanatában Szergej felfogta, hogyan mozog Szerafim - olyan
hatékonysággal és eleganciával, mi lenyűgözte. Ennél is hihetetlenebb volt azonban, hogy
immár ő is képes volt rá.
Teste es elméje minden ellenállása megszűnt. Szergej üressé váll - az életerő szabad
csatornájává. Már régen megtanulta, hogy bízzon Szerafimban, aztán azt, hogy bízzon a
testében - de csak most jutott el oda, hogy bízzon Minden Létezőben.
Beköszöntött a tavasz; az évszakok újra körbeértek. Szerafim most már úgy támadott,
mint a villám, a szemnek követhetetlenül - de ez egyáltalán nem számított. A mozdulatok
egybemosódtak: olyan gyorsak voltak, hogy egy évvel korábban Szergej meg sem látta volna
őket, nemhogy ideje lett volna válaszolni rájuk. A sebesség és az idő azonban nem számított
többé.
És akkor Szerafim váratlanul abbahagyta a mozgást.
Szergej kis híján orra bukott. A teste remegett, és szikrázó energiafátyolt érzett
örvényleni maga körül.
- Csak úgy vibrál körülöttünk a levegő, nem? - mosolygott Szerafim.
Szergej maga is elmosolyodott, és bólintott. A tavaszi nap nyugaton lassan lebukott a
dombok mögé.
- Most mi következik? - kérdezte Szergej kíváncsian.
- Semmi - válaszolta Szerafim. — A közös gyakorlásunk véget ért.
Szergej néhány pillanatig csak a fák lombjai közt susogó szelet hallotta. Nem volt
benne biztos, hogy jól értette, ezért megerősítésre volt szüksége:
Azt akarja mondani, hogy már nem kell többet tanulnom?
A tanulás sohasem ér véget - felelte Szerafim. - Csak finomodik, átalakul - attól
függően, hogy mi a célod. Most már érted a mozgás, a kapcsolatok és az élet lényegét. És
tanultál valamit a harcról is. Elérted, amiért idejöttél. Holnap sétálunk egyet, és helyretesszük
ezt az ostoba beszédet a gyilkolásról. Talán megfontolsz egy magasztosabb célt.
- Szerafim... tudja, hogy...
- Holnap - szakította félbe az öreg szerzetes. - Holnap beszélünk róla.
MÁSNAP, AMINT TALÁLKOZTAK, Szergej belevágott a mondandójába:
- Tudja, hogy esküt tettem, a családom sírjánál...

134
 - Azt az esküt magadnak tetted, nem Istennek. Valójában, Szókratész, nincs
ellenséged, csak te magad. Békélj meg magaddal, és nem lesz senki, aki legyőzhet. És senki,
akit te kívánnál legyőzni.
Némán sétáltak tovább, mielőtt Szergej válaszolt:
- Egyszer volt egy tanítóm, aki azt mondta, hogy az elkötelezettség azt jelenti, hogy
teljesíted, amit vállaltál, de legalábbis megteszel minden tőled telhetőt, az életed árán is.
Szergej Szerafim felé fordult, és úgy szólt hozzá, mint paphoz:
- Elköteleztem magam. Szerafim atya. Szembe kell néznem velük.
Az öreg szerzetes arcán elcsigázottság tükröződött-
- Nem maradsz még itt velünk, köztünk, ha csak néhány évig is?
- Miközben azok az emberek odakinn garázdálkodnak?
- Emberek garázdálkodnak szerte a világon, Szókratész. A természet is garázdálkodik:
forgószelekkel, földrengésekkel, dögvésszel és sáskajárással. Ebben a pillanatban is tízezrével
halnak erőszakos halált ártatlanok, vagy pusztulnak el az éhezéstől, szerte e világon. Ki
ruházta rád a felelősséget? Ki adott bölcsességet, hogy tudd, kinek kell élnie, és kinek kell
meghalnia, és milyen úton-módon? Ki vagy te, hogy tudd, mi jár Isten fejében?
Szergej erre nem tudott mit felelni, ezért inkább visszakérdezett:
- Milyen Istenre hivatkozik, Szerafim atya? A könyörület és igazság Istenére, aki úgy
látta jónak végtelen bölcsességében, hogy elvegye tőlem a családomat? Ehhez az Istenhez
imádkozik ön?
Szerafim, bozontos ősz szemöldökét felvonva, furcsán fürkésző tekintettel nézett rá:
- Tehát, Szókratész, végre szembenézel azzal, ami oly sokáig nyomta a lelkedet.
Kívánom, bárcsak lenne válaszom a kérdésedre - enyhítő szavaim, hogy meggyógyítsam a
szíved. Isten azonban nekem is éppoly rejtélyes. Élt egyszer egy Hilél nevű bölcs, a nagy
zsidó öregek egyike, aki azt mondta: „Három rejtély van ezen a világon: a levegő a
madaraknak, a víz a halaknak, és az emberiség önmagának.” Én Istent találom a legnagyobb
rejtélynek, mégis olyan bizalmasnak, mint a szívverésünk, olyan közelinek, mint a
idegzetünk... körülvesz minket, mint a víz, mint a levegő... mindig jelen van. Az elme
azonban nem képes felfogni Istent, csak a szívet... Ott találod meg a hitet...
- Én már nem hiszek Istenben.
- Isten azokat is a keblére öleli, akik nem hisznek. Hogyan lehetne másként? -
Szerafim mélyen Szergej szemébe nézett. - Merülj el a rejtélyben, Szókratész! Bízz benne!
Felejtsd el, amit gondolsz, hogy minek kellene, és minek nem kellene lennie, és ismét
megtalálod a hited.
Szergej csak a fejét rázta.
- Atyám, az ön szavait mindig igaznak érzem... de valahogy nem igazán tudom
megragadni a lényegüket.
- Valamikor a csuhámat sem tudtad megragadni, és nézd, meddig jutottál egy kis
türelemmel...
- És rengeteg gyakorlással.
- Igen. És talán ideje, hogy... másképp gyakorolj - az öreg elhallgatott, a megfelelő
szavakat keresve. - Az edzés megismertette veled az elme határait. Az értelem nagyszerű

135
létra, ha az égre törsz, de a mennyekig sajnos nem ér fel. Csak a szív bölcsessége képes
megvilágítani az oda vezető utat. Az ókori névrokonod, Szókratész, arra emlékeztette az
athéni ifjakat, hogy „a bölcsesség töprengéssel kezdődik…”
- De Szerafim, ezek csak fennkölt szavak... Mit az, amit tennem kell?
- Mit kell bárkinek is tennie? Az egyik lábát a másik elé! Te nem vagy más, mint egy
színész egy hatalmas drámában, amit csak Isten képes megírni... olyan hatalmasban, hogy
néha abban sem vagyok biztos, hogy Isten érti! - mondta Szerafim nevetve. - Mi csak
eljátsszuk a szerepet, ami adatott nékünk. Érted már? Mindenkit, aki feltűnik az életünkben -
akár segítő, akár ártó szándékkal - Isten küld elénk. Ismerd meg mindnyájukat békés szívvel,
de egy harcos szellemével. Sokszor hibázol majd, de tanulsz a hibáidból, és amit megtanulsz,
abban rálelsz az utadra. Közben pedig fogadd el Isten akaratát, a neked adatott életet,
pillanatról pillanatra.
- Honnan tudhatnám Isten akaratát, Szerafim?
- A hit nem abból fakad, hogy bármit is biztosan tudsz - felelte az öreg. - Csak
bátorságot kíván, hogy elfogadd: minden, ami történik, hozzon örömet vagy fájdalmat, a
legnagyobb jó érdekében történik.
Ezekkel a szavakkal visszaértek a remetelakba.
.35.
AZ ÉVEK nem voltak kegyesek Dimitrij Zakoljevhez - sem az éjszakák. Valaha
szikár és délceg volt, most sovány és nyúzott; beesett arcával úgy festett, mint egy élőhalott.
A szemei vadul csillogtak, ha nem is az őrülettől, de a lelkét fogva tartó megszállottságtól.
Mintha a valaha nagyszabású látomása egyetlen ponttá zsugorodott volna, és ebben az egy
pontban Pavlina és az ő kitanítása állt.
1906 nyarára Pavlina vézna, de szívós lánnyá cseperedett, kirobbanó életerővel,
nyiladozó tudattal és egyre érettebb testtel és lélekkel Harci tudása is egyre gyorsabban
fejlődött, és folyamatosan ámulatba ejtette azokat, akik tanúi lettek megdöbbentő
képességeinek.
Jergovics jó tanítómestere volt, de Zakoljev már nem bízott a „nagy emberben” -
valójában már senkiben sem bízott, csak a lányában. Még Koroljov is gyanús lett neki: látta,
ahogy az óriás gúnyosan mosolyog és elfordul, amikor az Atamánja közeledik. Sőt nem csak
ő, de a többiek is. Az Atamán hallotta őket suttogni a háta mögött.
A lánya lett az egyetlen reménysége, ő majd visszaszerzi a becsületét, a tekintélyét, és
ismét tiszteletet vív ki a számára: békességet ad neki. Szinte minden nap nézte, ahogy a lány
gyakorol, de amint nem rá figyelt, az elméje magába fordult, és a világ fakó hangfoszlányokra
és képekre töredezett – szavakra, morgásokra, sikolyokra és vérre.
Olyankor, amikor eszébe jutott, hol van, és agya hirtelen visszazökkent a valóságba,
halálos fáradtságot érzett az izmaiban, és képtelen volt távol tartani az életre kelt rémálmot,
ahogy a szörnyeteg véres húscafatokra vagdossa az anyját, akinek sikolyaihoz zsidók
szellemei csatlakoznak, akik eljönnek érte, kérlelhetetlenül.
Még mindig ő rendelt el és vezetett minden fékevesztett hajtóvadászatot, egyik
mészárlást a másik után. Az esze azonban még ilyenkor is elkalandozott: Pavlinán járt, akibe
minden reményét vetette, akire egész sorsát bízta - hogy a lányból nő legyen, a nőből pedig
harcos. Pavlina volt az ő tőre, a megváltója, a kardja. Csak az ő diadala állírhatta meg a
sikolyokat.
.36.

136
 A következő néhány napban Szergej hosszú órákat töltött elmélkedéssel - sok mindent
végig kellett gondolnia. Sterafimmal sok-sok sétát tettek a szigeten. Néha osztoztak a
csendben, máskor beszélgettek. De soha többé nem beszeltek harcról.
Szergej egyre nagyobb kérdéseket tett fel, amelyekre nem Szerafimtól, csak
önmagától, belülről érkezhetett válasz. Tartsa magát az esküjéhez? Elkötelezettség vagy
merevség, amit mutat? A háborút vagy a békét válassza? Létezhet magasztosabb út? Végül
minden egyetlen kérdéshez vezetett: vajon Ányát boldoggá tenné azoknak az embereknek a
halála - vagy Szergejé, ha a bosszúnak ez lenne az ára?
Szergej már nem tudta biztosan, és bűntudatot érzett kételyei miatt. Talán Zakoljevnek
volt igaza, amikor gyengének és gyávának nevezte. Ha Szergej nem száll szembe az ellensé-
geivel, akkor mi értelme volt a sok évnyi edzésnek és tanulásnak? Úgy érezte magát, mintha
egy töltött pisztoly lenne, ami várja, hogy végre elsüssék.
Egy pisztolyból azonban ki lehet venni a tárat, egy kardot vissza lehet csúsztatni a
hüvelyébe. Legalábbis Szerafim ezt mondaná.
Eszébe jutott egy történet, amit Szerafim néhány hónappal korábban mesélt neki; talán
éppen erre a percre szánta. Egy büszke és forrófejű ifjú szamurájról szólt, aki gondolkodás
nélkül levágott minden parasztot, aki csak a legkisebb mértékben is megsértette. Abban az
időben a szamurájok a saját törvényeik szerint éltek, és az ilyen viselkedés elfogadott volt.
Egyik nap azonban, miután megint megölt valakit, letisztította a vért a pengéjéről, és
visszadugta a hüvelyébe, az ifjú szamuráj aggódni kezdett, hogy az istenek talán nem nézik jó
szemmel a cselekedeteit, és pokoli helyre száműzik majd őt. Tudásra szomjazva az
örökkévalóságról, meglátogatta egy Kanzaki nevű Zen-mester szerény hajlékát. A szamuráj
az elvárt udvariassággal kivonta borotvaéles katanáját, maga mellé tette, mélyen meghajolt,
és így szólt:
- Kérlek, beszélj nekem mennyről és pokolról!
Kanzaki mester felnézett az ifjú szamurájra, mosolyra húzta a száját, majd a mosolya
rekedtes kacagásba fordult. Úgy mutatott ujjával az ifjú harcosra, mintha az valami roppant
nevetségeset mondott volna. Az ujját az ifjú félé rázva és még mindig hangosan kacagva,
Kanzaki így szólt:
- Te tudatlan ripők! Engem, a bölcs mestert mersz kérdezni mennyről és pokolról? Ne
vesztegesd az időmet, ostoba! Túl buta vagy ahhoz, hogy felfoghatnád ezeket a dolgokat!
A szamuráj majd felrobbant a méregtől. Bárki mást megölt volna, ha csak így emeli rá
az ujját, de most a sértés ellenére küzdött, hogy legyűrje indulatát.
Kanzaki mester azonban még nem fejezte be. Hanyagul odavetette:
- Világos számomra, hogy nincs egyetlen ember sem a te faragatlan, ostoba fajtádból,
aki egy szót is értene abból, amit mondok...-
Most már tényleg gyilkos düh szállta meg az ifjú harcost. Megragadta katanáját, talpra
ugrott, és félemelte a pengét, hogy leszelje a Zen-mester fejét...
Ebben a pillanatban Kanzaki mester a szamurájra mutatott, és nyugodtan ennyit
mondott:
- Íme, a pokol kapuja.
A harcos kővé meredt. Az elméje abban a pillanatban megvilágosodott, és megértette a
pokol természetét: azt, hogy a birodalma nem az életen túl terül el, hanem benne magában,
akkor és ott. Térdre borult, maga mögé fektette pengéjét, és mélyen meghajolt a tanítója előtt:

137
 - Mester, határtalan hálával tartozom ezért a bátor leckéért, amit adtál nekem.
Köszönöm! Köszönöm!
Kanzaki Zen-mester elmosolyodott, ismét rámutatott a szamurájra, és azt mondta:
- Íme, a menny kapuja.
„Talán én vagyok az a szamuráj’’ - gondolta Szergej, ahogy ásójával megforgatta a
földet a Szent Avram Rosztov szkéta kertjében.
MÁSNAP SÉTA KÖZBEN Szergej elmesélte Szerafimnak élete történetét, a
legkorábbi emlékeitől Valimra érkezéséig. Amikor a végére ért, Szerafim azt mondta neki:
- A te történeted, Szókratész, csak most kezdődik. Ne feledd: a múltad nem kell, hogy
megszabja a jövődet, mégis cipelni fogod azt, mint egy zsák követ a válladon.
Szerafim megállt, és egy öreg zarándokra mutatott, aki az egyik közeli kertben
munkálkodott.
- Az öregek hátát sokszor nem csak a kor, hanem az emlékeik súlya görbítik meg.
- Azt tanácsolja, hogy felejtsem el a múltamat?
- Az emlékek fakó festmények: néhányukat szeretettel dédelgetjük, mások fájdalmat
idéznek fel bennünk. De nincs rá okunk, hogy eldobjuk őket. Csak tedd el biztos helyre
azokat, amelyeket meg kívánsz őrizni, hogy akkor nézegethesd őket, amikor csak akarod. A
múlt nem szabad, hogy rátelepedjen a jelenre. Engem kevésbé érdekel az, hogy hol jártál
eddig, mint az, hogy hová tartasz.
- És hová tartok? - kérdezte Szergej. - látja az utam?
Szerafim mélyen a szemébe nézett.
- Láttam valamit... de erről majd máskor beszélünk. Mindenesetre hadd
emlékeztesselek rá ismét, hogy nincs hová menni. Csak az itt is most létezik. Bárhová is
mész, mindig itt leszel.
- De a múltam most is itt van bennem.
- Azok csak képek - ismételte meg az öreg. - Eljött az ideje, hogy megbékélj a múlttal,
ugyanúgy, ahogy el kell fogadnod a jelent. Ami tönént, megtörtént. Mind tökéletes része
életed folyamának...
- Tökéletes? - hüledezett Szergej, és hirtelen elöntötte a harag. - A feleségem és a fiam
halála?
Szerafim védekezőn feltartotta a kezét.
- Higgadj le! Másik síkon hallod és értelmezed a szavaimat, mint ahol kimondattak.
Magasabb rendű jelentésre gondoltam: tökéletes volt, mert hozzám küldött, ahogy Isten
mindig azt küldi eléd, amit éppen meg kell tapasztalnod.
- Honnan tudhatja ezt?
- Tudni? - kérdezte Szerafim. - Azt sem tudom, hogy holnap felkel -e a nap, vagy hogy
reggel felébredek-e. Nem tudom, hogy Isten ad-e még nekem egy újabb lélegzetet. Ezen
inkább hittel, mintsem tudással élek, és elfogadom, bármi is jöjjön - örömteli vagy sem,
keserű vagy édes, testestül-lelkestül, mint Isten ajándékát.
- Ezek is csak szavak, Szerafim. Mit kezdjek velük?

138
 - Semmit nem kell kezdened velük. Lépj túl a szavakon, és keresd meg azt a helyet
önmagadban, ahol már tudod...
- Mit tudok?
- Hogy minden nap egy új élet, hogy minden pillanatban újjászületünk. Ez az isteni
kegyelem egyik jelentése, Szókratész. Néha csak annyit tehetsz, hogy figyelsz, és megteszed,
ami tőled telik.
- Ahogy ön beszél, az élet mindig olyan egyszerűnek tűnik.
- Mert tényleg egyszerű, bár azt nem mondtam, hogy könnyű is. Azt viszont
megígérhetem, hogy egy nap megérted a maga teljességében, és akkor olyan tisztának és
egyszerűnek fog tűnni, hogy nevetni fogsz rajta. Addig csak annyit tehetek, hogy elültetem a
magokat. A többi már Isten dolga.
SZERGEJ ELTŰNŐDÖTT Szerafim szavain, és minden erejével igyekezett megérteni
őket, de ehelyett egy újabb kérdés kezdte foglalkoztatni:
- Szerafim, kezdettől fogva olyan sokat tud rólam... Honnan tud ennyi mindent?
Az öreg szerzetes mintha elgondolkodott volna a kérdésen, mielőtt ezt felelte:
- Évekkel ezelőtt, Szókratész, midőn még felöltöttem volna a szerzetesi csuhát, katona
voltam. Borzalmas csatákban harcoltam, és olyan vérontásnak voltam tanúja, amit egyetlen
embernek sem lenne szabad látnia. Aztán történt velem még valami... szomorú... Keletre
utaztam, értelmet és békét keresve. Nemigen reménykedtem egyikben sem. Sok földet
bejártam, és számtalan Istenhez vezető utat megismertem. Megtanultam, hogy minden út jó,
ha magasabb rendű élethez vezet. Én a keresztény hitet választottam, de nem hajítottam el
azokat az ajándékokat sem, amelyeket akkor kaptam, amikor más utakat tanulmányoztam.
Sok ösvény létezik, de mind egyetlen hegyre vezet fel. Felfedeztem magamban bizonyos
adottságokat, amelyek mindig is ott voltak bennem, de különféle gyakorlatokkal magasabb
szintre fejlesztettem őket. Az egyik ilyen a gyógyítás képessége. Már kisfiúként energia
áramlott a kezeimből. Azt hiszem, ez az energia szellemi forrásból táplálkozik. A másik
adottságom a beleérző képesség... és a jövőbe látás. Olyan, mint egy virág, ami kinyílik, ha
fény éri. Meglátok dolgokat - álmomban és éber látomásokban egyaránt. Így tudok bizonyos
dolgokat, de soha nem teljes bizonyossággal.
- Gyakran eltűnődtem ezen a képességén...
- Ahhoz, hogy megértsd, meg kell tapasztalnod. Amikor megnyílsz Istennek,
megismerhetsz mindent, hiszen te vagy a minden. Felfedezed, hogy a múlt, a jelen és a jövő,
mind-mind most történik. Így láthatok és tudhatok meg néha dolgokat.
- Látta, hogy mit tartogat számomra a jövő?
- Csak azt látom, ami lehet, nem azt, ami lesz is. Az, amit majd teszel, így vagy úgy,
de formálni fogja a jövődet. Ez a választás hatalma.
- Nem tud mondani semmit arról, ami rám vár?
Szerafim megfontolta a szavait, mielőtt válaszolt volna.
- Minden isteni ajándék felelősséggel jár. A látomásaim azt a célt szolgálják, hogy
tanácsot tudjak adni, nem pedig azt, hogy jövendöljek. Ha elmondanám, amit láttam, azzal
segíthetnék és árthatnék is neked - és én nem vagyok elég bölcs, hogy tudjam, melyik
következik be. De bármelyik is, gátolhatja a szabad akaratodat. Nem azért vagy in a Földön,
hogy bennem bízz - azért vagy itt, hogy magadban bízz, és a magad útját kövesd. Mi van, ha
azt láttam, amikor megérkeztél ide, hogy legyőzöd az ellenségeidet? Vetted volna a

139
fáradságot, hogy ennyi évig tanulj? És a látomásom biztosíték lett volna arra, hogy minden
úgy tönénik majd, ahogy előre láttam? Mi van, ha holtan láttalak feküdni? Arra készletett
volna, hogy elvesd a terveidet?
Szerafim mély, átható tekintetét ismét Szergejre emelte.
- Nem mindig értem, amit látok, Szókratész. Nem állíthatom semmilyen
bizonyossággal, hogy megölöd azokat az embereket, vagy megbocsájtasz nekik.
- Megbocsájtok?! Majd ha pokolra küldtem őket!
- Már a pokolban vannak.
- Az nem mentség!
- Nem, természetesen nem – felelte az öreg. – Mentség nincs semmire. Én a
legtöbbször még magyarázatot sem találok. Egy nap azonban lehet, hogy úgy fogod látni
azokat az embereket, mit a te saját nagyobb éned részeit. És abban a pillanatban minden a
helyére kerül. Lehet, hogy valami harcra szólít, de tudni fogod, hogy csak önmagoddal
harcolsz.
Szerafim ismét fel alá kezdett járkálni.
- Amit most elmondok neked, azt még soha nem fedtem fel senki előtt – de talán
segíthet neked, hogy megérts. Valamikor házas voltam, fiatal és szerelmes, és született három
gyermekünk. Amikor odavoltam a háborúban megölte őket néhány bandita.
A beálló néma csendben csak egy madár dalolt. Szerafim lassan folytatta:
- Hozzád hasonlóan, Szókratész, én is megesküdtem, hogy felkutatom azokat, akik
elkövették ezt a szörnyű bűnt. És ahogy te, én is felkészültem.
- Megtalálta őket? - kérdezte Szergej feszülten, mintha egy jelre várna.
- Igen. És levágtam őket. Mind egy szálig.
Szergej mély levegőt vett, megdöbbenve a tragikus kötéléken, ami összekötötte őket.
- Szerafim, amikor megtudta, mi történt a családjával, az volt élete legsötétebb perce?
Szerafim megrázta a fejét.
- Akkor azt hitte, igen, de a legsötétebb perc a „győzelem” után érkezett el a számomra
– miután lemészároltam azokat az embereket. Mert így olyanná váltam, mint ők…
- De nem olyan volt! Ön nem..
- Ha a sárkánnyal harcolsz, magad is sárkánnyá válsz - idézte fel Szerafim. - Még
mindig nyomja a lelkemet. Nem tudom megváltoztatni, amit tettem. Soha. De most már ugye
érted, miért döntöttem úgy, hogy tanítalak? Azért, mert azt remélem, te nem követed el
ugyanazt a hibát.
Igazság szerint Szergej most már készen állt rá, hogy életének más irányt szabjon, de
az eskü, amelynek élete majd harmadát szentelte, olyan mélyen a szívébe vésődött, hogy nem
tudott csak úgy elszakadni tőle.
- Még ha én le is teszek a bosszúról - mondta végül - valakinek meg kell állítania őket,
Szerafim. Miért ne én legyek az? Szerafim ismét mélyen, fürkészően a szemébe nézett, és azt
felelte:
- Talán igazad van. Talán tényleg fel kell kutatnod őket, és megölni mindet. Hogy úgy
szenvedjenek, ahogy te szenvedtél. De gondolod, hogy itt véget érne a dolog? Jobb, ha

140
megölöd a gyermekeiket is, különben bosszút állnak rajtad. Öld meg őket is, és tapasztalj meg
egy poklot, ami mélyebb, mint amit valaha is megtapasztaltál. Vagy ne is törődj vele. Még
akár elégedettséggel is tölthet el a szenvedésük. És az ördög majd mosolyog azon a napon,
mert pontosan azzá a gonosszá váltál, amit el akartál pusztítani.
Szerafim hallgatott egy darabig, majd tovább érvelt:
- A szeretteid akkor lelnek békére, amikor te, Szókratész. Tedd fel hát magadnak a
kérdést: milyen út vezet a békéhez? Háborút kell indítanod, hogy megtaláld? Vagy
megteremtheted itt és most? Azok, akik háborúban állnak önmagukkal, minden alkalommal
legyőzettetnek. Köss hát békét magaddal...
Elcsendesedett, majd hozzátette:
- Megértem, milyen mélyen gyökerezik az, amiben hiszel, és amit érzel – a fájdalmas
emlékek és fogadalmak. De nem minden érzelemnek kell tetté válnia. Akár itt maradsz, akár
tovább állsz, azt kérem tőled, szenteld meg az életedet egy magasabb akaratnak. Urald az
érzelmeidet úgy, ahogy a vihart vészeled át: építs menedéket hitből és türelemből, amíg a
vihar elvonul. Szabadítsd meg az életedet az indulat, a vágy és a kényszer zsarnokságától.
Légy Isten harcosa, Isten szolgája.
- De... honnan tudhatom Isten akaratát? - kérdezte Szergej megtörten.
Szerafim elmosolyodott.
- Nálam bölcsebb férfiak és nők is sokszor feltették már ezt a kérdést, Szókratész. Én
csak azt tudom, hogy Isten a szívedből szól hozzád, és a szíved mutatja meg az utat... ahhoz,
hogy igaz emberré válj... egy békés harcossá.
Szerafim szavai nyílvesszőként hatoltak Szergej szívébe. Maradt még azonban egy
kérdés, amit Szergej nem tudott elhessegetni:
- Mi lesz azokkal a gyilkosokkal?
- Felejtsd már el őket! - korholta Szerafim. - Úgy tűnik, megszállotjuk lettél. Hát nem
engedted őket éppen elég ideig a lelkedben lakni? Megvan benned a bátorság, hogy irgalmat
és részvétet mutass irántuk, amit ők megtagadtak tőled és a családodtól? Krisztus tanításainak
ez a lényege, de kevesen fogadják meg. Te meghallod?
Szerafim megint fel-alá járkált, mintha a szavak könnyebben jönnének, ha mozgásban
van.
- Mindketten tudjuk, hogy félelmetes harcos vagy. De tudsz-e békét kötni? Tudod,
hogy kell meghalni, de megtanultad-e hogyan kell élni? Pusztítasz vagy építesz? Gyűlölettel
vagy szeretettel élsz? Ez az a választás, ami előtted áll.
- És mi lesz azzal, mit tanultam?
- Soha semmi nem vész kárba - mondta Szerafim. Megismerted a harcos útját - hát
harcolj! Háborúzz a gyűlölet ellen, csatázz a tudatlanság ellen, harcolj az igazságért! De ne
feledd: a sötétséget nem pusztíthatod el még nagyobb sötétséggel. Csak a fény oszlathatja el a
világra boruló árnyékokat.
Szergej hallotta Szerafim rnély lélegzését, ahogy az öreg szerzetes magába mélyedt.
Aztán az öreg így szólt:
- Azok az emberek amúgy is meghalnak... a segítséged nélkül.
- Ezt... egy látomás mondta? - reménykedett Szergej.

141
 - Nem látomás, nem. Csak annak a tudása, hogyan pusztítják el végül önmagukat az
ilyen emberek. Az biztos, hogy meghalnak, hiszen minden ember meghal... A kérdés viszont
marad: mit választasz? Fontold meg alaposan. Mit kívánna a te Ányád, milyen életet élj?
Miután elváltak, Szergej Valám ösvényein kóborolt, és hagyta, hogy Szerafim szavai
összekeveredjenek a saját gondolataival. A sok-sok évnyi tanulás alatt, miközben gonosz
emberek vérére vágyott, megismerte az önmagában lakó sötétséget. Szergej végre megértette,
miért háborúznak az emberek és a népek egymással - hogy minden bosszúból,
kétségbeesésből és tudatlanságból elkövetett tett újabb tragikus tetteket szül.
Miközben Szergej átvágott az erdőn, gyűlölete lángja, mint minden tűz, végül magától
kialudt. Amikor végre elengedte régóta halogatott küldetését, a helyén zaklatott békét talált.
Azzal, hogy elengedte a múltat, a jövője egy részét is elveszítette. Azelőtt tudta, merre tart, és
miért. A küldetése azonban, hogy végezzen ellenségeivel, és esküje, hogy bosszút áll, most
szertefoszlott. Nem maradt ok, és nem maradt cél.
Szergej menny és pokol között lebegett, egyikhez sem tartozva.
.37.
MIUTÁN ANNYI ÉVIG EDZETT minden délután, most hirtelen űr keletkezett
Szergej napjaiban, elméjében és életében. Iszonyú energia szabadult fel és lüktetett benne.
Gondolatai, megérzései és felfogóképessége felgyorsult, és most, hogy a figyelmét már nem
kötötte le régi rögeszméje, és lezárta életének ezt a fejezetét, új lehetőségek nyíltak meg
előtte.
Szergej fordulóponthoz, keresztúthoz ért: végre megbocsátott magának emberi
gyengeségeiért, és elfogadta, hogy mindent megtett, amit csak lehetett, azon a napon a
tisztáson - hogy minden igyekezete ellenére sem tudta megmenteni a családját. Ez az igazság
segített neki békét kötni a múlt árnyaival. A családja halála óta először, úgy érezte, lehet,
hogy vár még rá egy új élet.
Eljött az idő, hogy levelet újon Valerijának. Azon nyomban le is ült a társalgóban,
ahol megszámlálhatadanul sok órát töltött edzéssel és tanulással, és papírra vetette azokat a
szavakat, amelyek egyenesen a szívéből jöttek:
Drága Valerija,
Tudom, hogy már nincs jogom Anyámnak szólítani, de továbbra is így gondolok önre,
ahogy Ánya is mindig az én szeretett feleségem marad. Remélem, az eltelt időben begyógyult
annyira a szive, hogy ez a levél régi sebek feltépése helyett boldogabb emlékeket idéz fel,
szeretetről és a családról, amelyben összetartoztunk. Boldogságra leltem az Ön otthonában.
Összetört Ánya elvesztése, és fájt, hogy Önt és Andreaszt is elveszítettem.
Nem kérem, hogy bocsásson meg. Csak a szeretetemet és a hálámat szeretném
kifejezni a kedvességéért, amit irántam mutatott azokban a boldog napokban.
Nem múló szeretettel és imádkozva az ön egészségéért,
Szergej
Már régen meg kellett volna írnia ezt a levelet, de választ nem várt rá - elég volt
elküldenie. Csak remélni tudta, hogy egy nap Valerija rá tudja venni magát, hogy elolvassa.
.38.
LEGKÖZELEBBI TALÁLKOZÁSA Szerafimmal teljesen váratlanul érte Szergejt.
Ezúttal nem ütést vagy rúgást kapott, de akár az is lehetett volna. Szerafim első szavai ezek
voltak hozzá:

142
 - El kell hagynod a szigetet, Szergej - méghozzá gyorsan.
Szergej csak állt döbbenten, és próbálta összeszedni a gondolatait.
- Elmenni? - hökkent meg. - Hová?
- Gyere velem, közben elmondom. Ha végeztem, remélem, összeszeded a holmidat, és
búcsút veszel mindenkitől.
Szergej teljesen összezavarodott, de úgy döntött, befogja a száját, és ügyel.
- Emlékszel még - kezdte az atya -, amikor pár nappal ezelőtt megkérdezted tőlem,
hogy mit gondolok, merre visz az utad, én pedig azt feleltem, hogy majd máskor beszélünk
róla?
- Igen, emlékszem.
- Nos, most már tudom. Eljött az idő. Éppen az előbb kaptam meg a levelet,
összegyűlnek a világ tetején.
KORA DÉLUTÁNRA Szergej összepakolta kevéske holmiját, és elbúcsúzott a Szent
Avram Rosztov szkéta barátaitól, akik bólogattak, mosolyogtak, majd visszatértek a
tennivalóikhoz.
Midőn találkozott volna Szerafimmal a kis szigeti tanyánál, Szergej leült néhány
percre, hogy csendben gondolkodjon. Közelgő búcsújuk még inkább megszenteltté tette a
csendet, amelyben Szergej felidézte mindazt, amit Szerafim mondott neki:
- A mi együtt töltött időnk és közös tanulásunk befejeződött - kezdett neki az öreg
szerzetes. - De vannak mások, akik a hasznodra lehetnek... egy összejövetel, amelyen
mesterek - mind jó, bizalmas barátaim - vesznek részt. Mindegyikük más-más vallási
hagyományt követ... és ugyanúgy szereti a saját útját, mint én az enyémet. A hagyományos
tanításokon azonban túlléptek, és a beavatottak tudásához, rejtett igazságokhoz és belső lelki
gyakorlatokhoz fordultak. A vallásokat összekötő, egymásba fonódó gyökereket keresik, az
egyetlen folyót a sok-sok kút alatt. Nem tudom, ki lesz jelen, de valószínűleg találkozol majd
egy mesterrel, aki a szúfi hagyományokat követi... egy rósival, aki a Zen buddhizmust... egy
taoista bölcscsel... egy jógival a hinduk útjáról... egy zsidó hitű rabbival... egy kahuna
asszonnyal Hawaiiról... egy keresztény misztikus apácával Olaszországból... egy szikh
mesterrel...
Szerafim elmosolyodott, majd hozzátette:
- És valószínűleg megismersz majd egy embert, akit George-nak hívnak, és aki egyik
hagyományt sem követi, mégis az összeset, ő hívta össze a mestereket.
- Van egy mondás - folytatta -, amit igen kedvelnek ennek a társaságnak a tagjai: „egy
fény, sok lámpás; egy utazás, sok ösvény." Mindegyik mester egy-egy ilyen lámpás, aki
magával hozza a saját elveit, nézőpontját és gyakorlatait, hogy ajtókat nyisson a szellemi
létsíkra - a ráébredés belső útjára...
- Ráébredés? Mire?
- A tapasztaláson túli világra - válaszolta Szerafim. - Ennek a nagyszerű célnak a
szolgálatában találkoznak és vitatják meg barátsággal a gondolataikat; ütköztetik, teszik
próbára és osztják meg azokat egymással, szabadon és nyíltan. Úgy hiszem, a céljuk az, hogy
ráleljenek a leginkább központi, lényegi gyakorlatokra, mind a test, mind a szellem, mind a
lélek számára, hogy új, általános érvényű utat mutassanak, ami mentes a kulturális dogmáktól
és csapdáktól. Nem terhellek azzal, hogy elmondjam mindegyikük nevét - idővel úgyis

143
megtanulod őket. Csak azt kell tudnod, hogy hamarosan - három hónapon belül -
összegyűlnek, és ez az oka, amiért nem késlekedhetsz,
- Az utazás kimerítő lesz - tette hozzá Szerafim de kimerítő utakban már korábban is
volt részed.
- Azt még nem mondta, hová kell mennem - figyelmeztette Szergej.
- Á, persze. Nézd... - Szerafim benyúlt a csuhájába, és elővett egy térképet - bejelöltem
az útvonalat: eddig a pontig fogsz lovagolni, északra a Hindukustól, a Pamír-hegységben,
amit egyesek a világ tetejének neveznek. Ez az a magasan fekvő hely India, Tibet, Kína és
Perzsia határán, ahová magam helyett küldelek: a Ferganai-völgybe, Margilán városába.
Szerafim átadott Szergejnek egy levelet:
- Rövid ajánlás. Menj, szolgáld őket... figyelj, és tanulj. Tekintsd ezt a
búcsúajándékomnak.
- Az időzítést túl tökéletesnek találom ahhoz, hogy kételkedjek benne, hogy ez a
megfelelő alkalom - folytatta. - Pontosan akkor és csak akkor jött el, amikor úgy döntöttél,
méghozzá szabad akaratodból, hogy nem keresed többé a bosszút. Ez a döntésed, hogy a
magasztosabb utat követed, igazol mindent, amit tanítottam neked az évek során. Ezzel a
döntéssel, Szókratész - anélkül, hogy el akarnám ismételni a saját szomorú történetemet -,
olyan ajándékot adtál nekem, aminek az értékét kifejezni sem tudom.
SZERAFIMNAK VOLT MÉG EGY AJÁNDÉKA - egy életerős kanca; egyike a
Valám-szigeten tartott kevés lónak. A sziget atyáinak jóváhagyásával Szerafim útravalót és
száz rubelt is adott neki, ha úgy adódna a szükség.
- A lovat megtarthatod - mondta amíg hajlandó vinni téged.
Szergej a kancát Pojezdkának, vagyis „utazásnak” nevezte el. Szerafim atya ott állt, és
nézte, ahogy Szergej felteszi a lóra a nyerget, amit az egyik barát kotort elő. Az öreg szerzetes
szeme ragyogott, és a bőre derengett, mintha az öreg nem húsból-vérből, hanem fényből lett
volna.
Mielőtt Szergej felszállt volna a ló hátára, Szerafimhoz fordult, hogy elbúcsúzzon tőle,
de az atya felemelte a kezét, hogy elnémítsa:
- Közöttünk, Szókratész, nincs szükség búcsúra.
Utoljára még egymás szemébe néztek, aztán Szergej Ivanov a kikötőhöz baktatott,
felszállt a hajóra, és eltűnt az emberek világából.

Hatodik rész
KÖZELGŐ VIHAR
A tehetséget a magány csiszolja jobban,
a jellemet azonban az élet viharai.
JOHANN WOLFGANG VON GOETHE
.39.
KÉT ÉV TELT EL, ÉS EZERKILENCSZÁZNYOLC egy tökéletes tavaszi napján
Szergej lvanov ismét felbukkant a világban - lován nyugat felé, Szentpétervárra tartott. Bár a
neve ugyanaz maradt, maga az ember észrevétlen, mélyreható változáson ment keresztül. Ez a
békés harcos mélyebben lélegzett, egyenesebben ült, és könnyebben nevetett, szemei pedig

144
belső fénnyel ragyogtak. A külső jelektől eltekintve, a felületes szemlélő azt hihette, nem sok
minden történt vele Margilán városában - de nem is tévedhetett volna nagyobbat.
Most már tudta mindannyiuk nevét, és ismerte a szívüket: Kanzaki, Csen, Csia,
Yeshovitz, ben Muszavir, Pría Szingh, Narádzs, Maria... és George, aki összehívta őket.
A keletre vezető fáradságos út után Szergej segítőjük, majd később egyfajta
tanítványuk lett. Hallgatta és figyelte, ahogy megvitatják a képekről és belső hangokról való
meditálás különböző formáit: a kántálást... a lélegzési és összpontosítási technikákat,
amelyekkel felerősíthető a belső energia... az intuitív látás kapuinak megnyitását... a hipnózist
és az alsó és felső elme használatát... a három ént... Tanításokat, a kirtántól a kabbaláig, és a
mélyebb igazságig, a hétköznapi és a transzcendentális birodalmában egyaránt.
A társaság tagjai különféle harcművészetekből vett mozdulatokat is gyakoroltak,
például a taj-csi lassú mozgásait, de ezek a gyakorlatok az életerő és az egészség érdekében
végzett hatékony mozgást szolgálták - az újjáépítést, nem a rombolást.
Egyik nap Yeshovitz és Narádzs éppen vitatkoztak valamin, amikor Szergej azon
kapta magát, hogy ő is beszáll a vitába:
- Azt hiszem, Yeshovitz magyarázata a valószerűbb - csúszott ki a száján.
Azonnal megkérték, hogy aznapra hagyja őket magukra - Szergej úgy vélte, bizonyára
a pimaszságáért -, de amikor másnap visszatért, elmondták neki: úgy döntöttek, kísérleti
alanyként fogják használni. Szergej végrehajtott minden gyakorlatot, amiben a mesterek
megegyeztek, majd beszámolt nekik a tapasztalatairól. Így aztán egyszerre tapasztala és
értette meg a gyakorlatok eredményét.
Néhány hónap elteltével nem ismert önmagára. Az arca megváltozott - az aggodalom
ráncait kisimult, ifjonti ragyogás váltotta fel. A karján a régi sebhely szinte teljesen eltűnt. A
teste mintha egy gyermeké lett volna; csak megőszült haja emlékeztette a múltra. A múlt
azonban, és maga az idő, alig volt már több, mint egy hasznos egyezmény, egy csalóka idea -
figyelme immár a jelenre, a pillanatra irányult, miközben feje a felhők felett, a lába a földön
nyugodott.
Ott, Margilán városában, a világ tetején, Szergej beavatottá vált: kilenc próbát állt ki,
amelyekkel belépést nyert a társaságba, és immár közéjük tartozott.
Aztán eljött a búcsú ideje. A társaság minden tagja új megvilágosodással telt el, és új
reménnyel az emberiség iránt. Azzal a bizonyossággal távoztak, hogy az úgynevezett
misztikus állapotok, bárki számára, aki igazán vágyik a tudásra, szerves részévé válhatnak az
emberi tapasztalásnak.
Szergej derűsen vitte magával ezt a felismerést, ahogy Pojezdkával belépett
Szentpétervár kapuján, és végiggondolta, mik a legsürgetőbb teendői: meglátogatja Szerafim
atyát, hogy megossza vele mindazt a tudást és isteni áldást, amit kapott, és kifejezze neki a
háláját, aztán munkát keres, pénzt gyűjt, és nekivág a tengernek, ahogy régóta tervezte.
Először azonban felkeresi Ánya sírját.
Ahogy ott állt, az oly régen maga mögött hagyott tisztás csendjében, a virágokat nézte,
amelyek most elborították a sírhalmot. Az arcát lágy szellő simogatta, és ő némán áldozott
élete szerelmének.
Aztán új sugallata támadt: meglátogatja Valeriját és Andreaszt. Tizenhat év telt el
azóta, hogy utoljára látta őket. Ha ő meg tudott békélni a múlttal, talán nekik is sikerült.

145
 Kora este Szergej talált egy istállót Pojezdkának, ahol végre lecsutakolhatta,
megetethette, és otthagyhatta pihenni. Ahogy sok-sok évvel korábban, most is elment a
borbélyhoz, vett egy kiadós fürdőt, és békés nyitottsággal mindenre, ami történhet, ismét
bekopogtatott Valerija ajtaján.
Az történt, amire a legkevésbé sem számított: Valerija sírva fonta köré a karjait, és úgy
dőlt belőle a szó, hogy alig lehetett érteni.
- Szergej! Szergej! Az imáim meghallgattattak! Azt hittük, sosem látunk viszont!
Miután megkaptuk a leveledet - talán két vagy három éve elküldtem Andreaszt Valimra, hogy
megkeressen, de már nem voltál ott. Ó, Szergej, annyira gyászoltam Ányát, de aztán
gyötrődtem miattad is, és amiatt, ahogy elváltunk! Fogalmad sincs, mennyire megbántam a
szavakat, amiket neked mondtam! De visszatértél hozzánk! Meg tudsz bocsátani, Szergej?
Mennyire szenvedhettél!
Valerija megint zokogásban tört ki. Szergej átkarolta öregecske vállait, vigasztalta, és
a régi sebek begyógyultak.
Aztán Valerija szeme hirtelen tágra nyílt.
Ó! Andreasz nem is tudja, hogy itt vagy! Nagyon meg lesz lepve! És Kátya is... Nem
is mondtam neked: Andreasz megnősült és van egy unokám! A kis Avrom… És már jön egy
másik!
Valerija kifogyott a szuszból, de ez nem lassította le.
- Istenem, mindjárt hazaérnek! Vacsorát kell készítenem, valami különlegeset! Ó,
Szergej, bocsáss meg nekem - hiszen szóhoz sem hagytalak jutni! Mindent el kell mesélned!
Hamarosan, amikor mindnyájan együtt vagyunk... Nekem is annyi mindent kell mesélnem
neked! - kiáltotta vissza, ahogy kisietett a konyhába.
Amikor Andreasz megérkezett a családjával, és meglátta Szergejt, örömkiáltást
hallatott, és testvéri öleléssel fogadta. Az évek során ő is alaposan megváltozott. Szergej
gyanította, hogy az átalakulásban nagy szerepet játszott Kátya, ez a komoly tekintetű,
hollóhajú nő, akinek kikerekedett hasában már a második gyermekük növekedett.
Bemutatkoztak egymásnak, aztán Kátya visszavonult, hogy tisztába tegye a kis Avromot,
amíg a nagymama vacsorát főzött, és a férfiak beszélgettek, sok-sok mindenről.
Andreasz azzal kezdte, hogy mesélt Szergejnek a saját, Perzsiában tett utazásairól és
sikeres szőnyegkereskedői vállalkozásáról.
- Mindez nem lett volna lehetséges, ha te nem... de erről beszélhetünk később.
VACSORA KÖZBEN Andreasz tovább mesélt Szergejnek:
- Amióta elmentél, talán nem tudod, de a pogromok folytatódtak Miklós cár alatt is, az
utazásaim során pedig rettenetes szegénységet és nyomorúságot láttam. Aranykor ez, Szergej,
azoknak, akiknek van aranyuk, de a szegények egyre keserűbbek, és egyre többen beszélnek
forradalomról. Féltem azokat, akik kényelemben élnek in, Szentpéterváron.
- Annál inkább meg kellene gondolnotok, hogy velem jöjjetek Amerikába.
Valerija megfogta Szergej kezét, és azt mondta: - Ebben nem változtam: túlságosan
megrögzültem a szokásaimban ahhoz, hogy elhagyjam a földet, ahol születtem, ét amelyben a
férjem és a lányom van eltemetve.
Csend telepedett a szobára. Szergej úgy érezte, ez a megfelelő alkalom, hogy feltegye
a kérdést:

146
 - Elvihetem a lánya sírjához?
- Igen, szeretném - felelte sóhajtva Valerija. - Ennyi év után.
Amint leszedték az asztalt, Valerija leült, és így szólt:
- Most pedig, Szergej, mesélj nekünk az életedről! Mondj el mindent, ami a szomorú
elválásunk óta történt!
Hogyan mesélhet el valaki egy családi vacsora után, csupán néhány szóval éveket -
egy egész életet, és mindazt a feneketlen mélységet és szenvedést, amit átélt? Szergej próbálta
tőle telhetőén szavakba önteni, hogyan fogadott bosszút, és a sok évnyi kutatást és
felkészülést, ami végül Valám szigetén ért véget, amikor Valerija a homlokára csapva
félbeszakította:
– Ó, én balga! Szergej! Az izgalomtól, hogy újra láthatlak... Van itt neked egy levél
Valámról. Hat hónapja érkezén, és eltettem neked. Várj egy percet!
Valerija a szobájába sietett, majd kisvártatva visszatért, és átadott neki egy borítékot.
Szergej kinyitotta a levelet, és olvasni kezdte:
Szergej Szergejevics,
Imádkozom, hogy ez a levél megtalálja önt azon a címen, amelyet Szerafim atyának
megadott. Szerafim atya azt akarta volna, hogy ön tudjon róla: múlt decemberben eltávozott e
világból. Békében élt Istennel. Bátorkodom azt mondani: hittem, hogy Szerafim atya szerető
tisztelettel őrizte meg önt az emlékezetében.
Jevgenyij testvér, Szent Avram Rosztov szkéta
Szergej tehát nem fog Valámra utazni.
Egy mély lélegzetvétellel néma búcsút vett szellemi atyjától, barátjától és
tanítómesterétől. „Áldott légy, Szerafim - gondolta. - Sok lelket megmentettél, és én vagyok
az egyik.”
Később majd több időt szán rá, hogy felidézze az öreg mesterrel együtt töltött napokat,
aki most már odafenn van, a többi angyal között. Most azonban, ahogy felnézett a levélből,
csak ennyit mondott:
- Egy jó barát elment.
ÉS MIK A TERVEID? - kérdezte Andreasz.
- Maradj itt nálunk! - vetette közbe Valerija. — Helyet csinálhatunk neked...
Szergej elmosolyodott.
- Talán egy kis időre, Anyácska. Amíg útra nem kelek Amerikába. Munkát kell
keresnem, hogy megkeressem a pénzt a hajójegyre...
- Az nem szükséges - mondta Andreasz széles mosollyal.
- Bocsáss meg egy pillanatra...
Amikor visszatért, Andreasz három ékkövet helyezett Szergej elé az asztalra, és így
szólt:
- Ezek fedezik az utadat, sőt annál többet is - nem mintha alig várnánk, hogy elmenj...
Szergej hitetlenkedve pillantott le a tündöklő drágakövekre.
- Andreasz, ez rengeteget érhet... ezt nem fogadhatom el!

147
 Andreasz felnevetett. Úgy tűnt, Kátyát is mulattatja a dolog, Valerija pedig alig bírta
türtőztetni magát: Szergej felé hajolt, és azt mondta:
- Szergej, ezek nem Andreasz ékkövei - ez mind a tiéd!
- Tessék? - hökkent meg Szergej. - Nem értem.
- Az óra, Szergej! - Valerija csak ennyit mondott, mintha ez bármit is megmagyarázott
volna. Szergej zavart arckifejezését látva csak még szélesebben mosolygott, aztán a mosolya
megfakult, ahogy magyarázni kezdett:
- Évekkel ezelőtt, azon a szörnyű napon... miután elküldtelek... az óra leesett a
kandallópárkányról, és összetört. Annyira meg voltam zavarodva, hogy észre sem vettem.
Ekkor Andreasz vette át a történet fonalát:
- Amikor hazaértem, és megláttam a széttört órát, azt hittem, betörők jártak itt. Mint az
őrült, rohantam, hogy szétnézzek a lakásban. Anyácskát ott találtam a szobájában, és
elmondta, mi történt... Később, amikor kicsit magamhoz tértem, visszamentem a nappaliba
feltakarítani. Akkor találtam meg őket, összekeveredve az óra szilánkjaival: mindenféle
drágakő hevert szétszórva a padlón. Beleöntöttem őket egy pohárba, és betettem a szekrénybe.
Az eszem azt súgta, hogy bizonyára értékesek, de akkor egyikünknek sem ez járt az eszében.
Szergej most kezdte felfogni.
- Vagyis... nagyapám drágaköveket rejtett... az órába?
Andreasz bólintott.
- Huszonnégyet.
Egyikük sem szólalt meg, amíg Szergej megemésztette a hallottakat. A gondolatai
visszaszáguldottak az időben ahhoz a naphoz, amikor megtalálta az órát, és elolvasta a
nagyapja levelét. Ne feledd, hogy az igazi kincs mindig belül rejtőzik - ezt írta Hésel nagyapó,
és Szergej elmosolyodott, ahogy elképzelte, mennyire mulathatott az öreg, amikor leírta
ezeket a játékosan kétértelmű szavakat.
Aztán hallotta, ahogy Andreasz azt mondja neki:
- Ezek a drágakövek a te örökséged, Szergej. És nem tudod elképzelni, mennyire
boldogok vagyunk, hogy átadhatjuk neked.
Andreasz az anyjára nézett, majd Kátyára, aztán félszegen azt mondta:
- Meg kell mondanom, Szergej... öt évig őrizgettük őket, de amikor semmit sem
hallottunk felőled - azt sem tudtuk, hogy életben vagy-e -, a kisebbek közül eladtunk kettőt...
hogy beindíthassam a vállalkozásomat, és hogy fedezhessük a háztartással kapcsolatos
kiadásokat. De most már van elég pénzünk, és visszafizethetem...
Szergej felemelte a kezét, hogy leintse Andreaszt:
- Kérlek, erről egy szót se többet!
Andreasz már rázta volna a fejét, de Valerija közbevágott:
- Szergej, a fiam túl büszke, hogy kérjen. De ha megtisztelnél minket azzal, hogy még
kettőt nekünk ajándékozol - tudod, a gyarapodó családnak...
- Boldoggá tenne - felelte Szergej.

148
 Valerija elővett egy apró bársonyerszényt, amit ő készített, és a drágaköveket a köztük
álló asztalkára öntötte. A délutáni nap visszatükröződött a kövek csiszolt lapjairól - néhány kő
áttetsző zöld, mások mélyvörös, a színtelen kövek pedig szivárványszínben csillogtak.
Tudván, hogy Andreasz csak a két legkisebb drágakövet venné el, Szergej maga
választott ki két nagyobbat, és átcsúsztatta őket a táblán Andreasznak - aztán még kettőt.
- A családodnak.
Andreasz örömmel elfogadta.
Valérija visszatette a megmaradt tizennyolc drágakövet a bársonyerszénybe, és letette
az erszényt Szergej elé.
- Tudják, hogy mennyit érhetnek? - kérdezte Szergej.
- A két követ Jablanovicsnak, az ékszerésznek adtuk el, aki jó barátja volt
nagyapádnak - válaszolta Andreasz. - Ezerhatszáz rubelt adott az egyikért, és kétezret a
másikért - és azok voltak a legkisebbek. De felbecsülte az egész kollekciót. Most is tisztán
emlékszem rá. Amikor megkérdeztem tőle a kövek értékét, Jablanovics kivett egy nézőkét az
inge zsebéből, és egyenként megvizsgálta a köveket. Megforgatta és lemérte mindegyiket,
aztán azt mondta: „Azt nem tudom megmondani. mennyire értékesek - ezt mindenki maga
dönti el -, de azt igen, hogy mennyi pénzt érnek a piacon. Hadd fogalmazzak így: ma kitűnő
ebédet költhetsz el egy elegáns étteremben huszonöt kopejkáért; ebből a kőből pedig - és itt a
legkisebb rubinira mutatott - naponta háromszor teheted meg ezt, sok-sok évig. Ebből pedig
itt - mondta, miközben a kezébe vett egy smaragdot - még annál is sokkal többet vehetsz. Ami
az alexandritokat illeti, azok értékesebbek a gyémántnál: ha szerényen élsz; itt vagy
Amerikában, egész életedben nem fogsz szükséget szenvedni.”
- Gazdag ember vagy, Szergej - foglalta össze Andreasz.
AMIKOR VALERIJA ÉS KÁTYA kivitték a tányérokat a konyhába, Andreasz
félrevonta Szergejt, hogy komorabb dolgokra fordítsa a szót:
- Ez lehet, hogy nem a legalkalmasabb idő, Szergej, de... Elmondanád nekem,
pontosan mi történt azon a napon... ott, a tisztáson? Ezt mindvégig meg akartam kérdezni
tőled, de csak most tudom, hogy itt vagy... Kérlek, mondd el... ha nem túl fájdalmas...
- Mindig fajdalmas lesz - felelte Szergej -, de jogodban áll, hogy megtudd a teljes
igazságot.
Így aztán elmondta Andreasznak, hogyan halt meg a húga, és mit tett utána Zakoljev,
de ahogy látta Andreasz hamuszürkévé vált arcát, Szergej megbánta, hogy ilyen sokat
mondott.
- Köszönöm, hogy elmondtad - mondta Andreasz halkan, és mereven a padlót
bámulta. - Nem hagyott volna nyugodni...
Aztán felnézett, és hozzátette:
- Anyácska is tudni akarja majd, és most már elmondhatnám neki az igazságot, de...
megkímélem a részletektől.
Szergej bólintott.
Amikor Kátya visszatért, a pár visszavonult, és Szergej kettesben maradt Valerijával.
Éjszakába nyúlóan beszélgettek, bepótolva az éveket, amelyeket elmulasztottak.
.40.

149
 MÁSNAP DÉLUTÁN Szergej elvitte Valeriját és Andreaszt a sírhoz a tisztáson.
Némán leültek mellé, és elmerültek a gondolataikban és imáikban. A felhők lassan kúsztak a
tavaszi szélben, és az érzések, amelyek döntötték őket, úgy változtak, mint odafenn az égbolt.
Szergej olyan közel érezte magához Ányát, hogy tisztán látta maga előtt lehunyt
szemhéja alatt. Olyan volt, mint amilyennek akkor ismerte, és amilyen mindig is marad:
örökké fiatal. Hallotta a hangját és a nevetése csilingelését. Érezte az érintését, és tudta, amíg
él, Ánya mindig vele lesz, míg végül találkoznak valahol, túl ezen a világon.
Miközben visszafelé tartottak a városba, ritkán szólaltak meg, de Valerija kinyúlt, és
megfogta Szergej kezét, majd mormolt valamit, olyan halkan, hogy Szergej alig hallotta:
- Azok a szegény kisbabák...
- Tessék? - döbbent meg Szergej. - Mit mondott, Anyácska?
Valerija szomorú, vágyódó hangon válaszolt:
- Ó, csak a kisbabákra gondoltam, akik meghaltak az anyjukkal együtt, mielőtt
megszülethettek volna... ahogy most ott pihennek, a tisztáson...
- Kisbabák? - vágott közbe Szergej. - Miről beszel?
- Én... én azt hittem, tudod, Szergej, ó, Istenem... Bocsáss meg, hiszen te nem is...
- Mit kellene tudnom, Valerija?
- Ánya nekem elárulta, de... nem akarta, hogy csalódj, ha a bába tévedne. A
bábaasszony biztos volt benne, hogy Ánya ikreket hord a szive alatt. Tudom, hogy el akarta
neked mondani. .. Azt hittem, el is mondta.
Szergej kifejezéstelen arccal bámult maga elé. Ikrek. Ánya két életet hordott a
hasában. Szergej agya vadul száguldott vissza az időben, és kétségbeesetten próbálta
összekapcsolni az emlékeiben élő szavakat és képeket. Valerija, ahogy megjegyzi, mekkorára
duzzadt Ánya pocakja. Ánya, ahogy tréfálkozik: Ilyen rugdalózást! Ez egy egész tánccsoport
lesz!” Majd a borzalmas kép: a tátongó seb, a véresen összegabalyodott belek és...
Szergej látta egy gyermek halálát - aztán leütötték, és elveszítette az eszméletét. Csak
egy volt... Ha még egy gyermek lett volna, látta volna...
Ahogy Dimitrij Zakoljev is.
Szergej egy szemvillanás alatt megértette a csodálatos-rettenetes igazságot: egy másik
gyermek, a fia ikertestvére, még mindig életben lehet. Ennyi év után... Zakoljev szeme előtt,
karnyújtásnyi távolságban. Nem tudhatta biztosan, de volt rá esély - jó esély -, hogy volt egy
másik gyermekük is: egy fiú, aki életben maradt.
Csak néhány szívdobbanás volt, amíg megvilágosodott. Valerija úgy hitte, mindkét
gyermek meghalt az anyjukkal együtt - és ez így is marad, hacsak nem találja meg a fiút, és
haza nem viszi.
- Szergej?... Szergej - térítette magához Valerija hangja.
- Elnézést - mondta kábultan Szergej. - Én csak... Ányára gondolram... és a két
kisbabára... nem tudtam. Még most is nehéz megemészteni... tudni, hogy mi lehetett volna.
- Igen - sóhajton fel az asszony. - Ami lehetett volna...
NÉHA MI HOZUNK DÖNTÉSEKET, máskor mások hozzák meg helyettünk. Egy
életben egyszer vagy kétszer adódik egy pillanat, amikor megértjük, hogy mindaz, ami

150
történt, hogyan vezetett minket oda. Szergej előtt most új, sürgető cél kezdett lebegni: ha a
másik fia él, meg kell találnia. Ehhez pedig fel kell kutatnia Zakoljevet.
De mit mond majd Valériának?
Az igazság az volt, hogy Szergejt már nem vezette gyűlölet gyagy személyes küldetés,
hogy erőszakkal vessen véget a világban tomboló gonoszságnak. Ahogy Szerafim
emlékeztette rá, senki nem kérte, és nem is hatalmazta fel rá, hogy Isten orgyilkosát játssza.
Hirtelen távozását azonban hihető indoklással kell majd alátámasztania - méghozzá olyannal,
ami nem kelt Valerijában hiú reményeket, amelyek később semmivé lehetnek. Tehát Szergej
az igazságot fogja mondani neki: azt, hogy azért megy el, hogy megkeresse Zakoljevet és a
cinkosait. Ezt a „hivatalos” célt - megállítani a gonosz embereket, hogy másoknak is ártsanak
- Valerija támogatni fogja, még ha aggódik is Szergej életéért.
Amikor Szergej elmondta Valerijának, mit tervez, az asszony tiltakozni kezdett, de
végül csak szomorúan bólintott, és azt mondta:
- Kérlek, vigyázz magadra, Szergej... Fiam.
Valerija ráébredt, hogy Szergej hónapokig, vagy talán évekig nem tér vissza, és bár
egyikük sem beszélt róla, mindketten tudták: lehet, hogy soha többé nem látják egymást.
AHOGY POJEZDKA DÉLRE VITTE SZERGEJT a hullámzó dombokon és
sztyeppéken keresztül, Szergej összegezte magában a helyztet, felidézve korábbi kutatásai
eredményét. Valószínűtlen volt, hogy egyetlen lovas megtalálhat egy csapat martalócot, akik
villámgyorsan csapnak le, nem hagynak maguk után tanúkat, és aztán visszabújnak a
rejtekhelyükre valahol Ukrajna végtelen tájain. Csak a vadonban megéleződött érzékeikre, a
meditálással töltött évekre, és az ösztöneire hagyatkozhatott. Délre kellett lovagolnia, és
követnie a pletykákat, a füst és a könnyek által hagyott nyomokat.
Amikor rájuk talál, lopva kell megközelítenie őket, stratégiát kell kidolgoznia, és a
távolból ügyelni, hányan vannak, és mit szoktak csinálni. Ha ott van, megtalálja a fiát, és
kivárja az alkalmas pillanatot, amikor négyszemközt beszélhet vele. Nem könnyen
kivitelezhető terv, de még mindig sokkal jobb, mintha vakmerően bevágtatna a táborba, és
vérfürdőt rendezne, ami veszélybe sodorhatja a fia életét.
Azután... majd meglátja, mit hoz a sors. Csak egy bolond becsüli le az ellenségeit.
Ahogy Szerafim mondta volna: „Minden terv bizonytalan.”
.41.
AZON A TAVASZON, EZERKILENCSZÁZNYOLCBAN, a tizenöt éves Pavlina
először szegült ellen az apja akaratának: elmondta bizalmas barátjának, Konsztantyinnak a
régóta őrzött titkot. Remélte, hogy azzal, hogy megosztja ezt a terhet a fiúval, eloszlathatja a
sötétséget, ami az utóbbi időben rátelepedett.
Ahogy a reggeli edzésre tartván elment Konsztantyin mellett, a kezébe csúsztatott egy
levélkét, amin ez állt a fiútól tanult, gondosan megrajzolt, nyomtatott nagybetűkkel:
Találkozzunk a rejtekhelyen, a délutáni edzésem előtt.”
Konsztantyin felnézett a levélből, és felvillanyozta a gondolat, hogy pár percet
kettesben tölthet a lánnyal. Megpróbálta elképzelni a jövőt Pavlinával, de ez a jövő nem
igazán akart alakot ölteni a fejében. Hogyan is tudott volna? Semmije sem volt, amit
felkínálhatott volna a lánynak: nem rendelkezett más vagyonnal, csak a ruhával, ami rajta
volt, meg meggyilkolt emberektől elrabolt holmikkal, amiket a táborlakók szemétre vetettek.
A két edzés között, amint Dimitrij papa távozott, hogy tanácskozzon néhány
emberével, Pavlina tüstént kiszaladt az erdőbe, majd át a pallón a vízesésen lebukó folyó

151
másik partjára. Ott, a bozótból kivájt kis barlangban, ahol kisgyermekként sokszor elrejtőztek,
Konsztantyin már várt rá.
Csak pár percük volt, mielőtt felfedezik a hiányukat, ezért Pavlina megkérte
Konsztantyint, hogy hajoljon közelebb — a fiú szívverése felgyorsult, ahogy a lány vállára
tette a kezét -, és a fülébe suttogta:
- Évekkel ezelőtt apám elmondott nekem egy titkot, és azt mondta, soha ne áruljam el
senkinek: Jelena nem az anyukám...
Várt, hogy a fiú megeméssze a hallottakat, nem sejtvén, hogy mindez régóta nem titok
előtte, aztán folytatta:
- Az igazi anyukámat megölte egy fehér hajú szörnyeteg, és... azóta a nap óta
rémálmaim vannak egy fehér hajú varázslótól, aki képes megbénítani a hangjával, és eljön
értem, hogy végezzen velem. Harcolok, hogy megöljem, mielőtt megszólalhatna, de a szája
mindig szóra nyílik. Amikor felébredek, nem emlékszem a szóra, csak arra, hogy álmomban
meghalok.
A hangja remegett, miközben ezeket suttogta. Valószínűtlen volt, hogy bárki is
kihallgatja őket. Pavlina mégis közel hajolt, mert élvezte a fiú közelségét - szüksége volt rá.
- Ez biztos csak egy mese, amit az Atamán talált ki – nyugtatta a fiú.
Pavlina megrázta a tejét.
- Dimitrij papa váltig állította, hogy a szörny létezik. Valójában ember, és úgy hívják
Szergej Ivanov.
Hátradőlt, és fürkészően nézett Konsztantyinra, egy jelre várra, ami igazolja, hogy
érdemes volt ekkora kockázatot vállalnia, és megosztania vele ezt a titkot, legyen az a
meglepetés, a kíváncsiság, vagy akár a hitetlenség jele.
A fiú azonban csak ráncolta a homlokát.
- Mi a baj, Kontyin?
Az agyában formálódó emlékképtől zavarodottan, a fiú ennyit mondott:
- Semmi, csak... Felzaklatott, amit mondtál édesanyád haláláról.. és ahogy történt...
Konsztantyin titkol valamit, ebben Pavlina biztos volt.
Már nyitotta a száját, hogy kérdőre vonja, amikor, mintha villám csapott volna belé,
ijedten talpra ugrott:
- Ó, jaj! Elszaladt az idő! Mennem kell!
Pavlina gyorsan kikúszott a bokrok közül. Jergovics már várni fogja, és mérges lesz rá.
Nem fogja jelenteni a késését, de ha az apja már visszatért...
Pánikba esett a gondolatra, és rohanni kezdett a pallón, vissza a túlpartra, a táborba.
KONSZTANTYIN MÉG MINDIG A NÉVEN gondolkodott, amit Pavlina említett.
Szergej Ivanov. Korábban is hallotta már, réges-régen, egy kihallgatott beszélgetés során.
Nem véletlenül emlékezett rá. Megjegyezte, mert amit hallott, az arra útaln lehet, hogy ez az
ember az ó apja. Konsztantyin addig a napig azt hitte, ő is egy árva azok közül, akiknek a
szüleit meggyilkolták, amíg meg nem hallotta, hogy Sura motyog valamit az egyik férfinak
erről a Szergej Ivanovrol Konsztantyin hegyezni kezdte a fülét, és elcsípett néhány szót: „az
egyik gyerek meghalt... egy fiú... a másikat magához vette”. Konsztantyinnak az volt az
érzése, róla beszélnek, mivel csak egy perccel korábban hagyta ott Surát és Tomorovot, hogy

152
aztán visszasurranjon hallgatózni a fal léceinek résein át. - Az, amit most Pavlinától
megtudott, nem hagyott neki választást. Meg kell akadályoznia, hogy Pavlina bántsa Szergej
innovot. De hogyan mondja el a lánynak? Ha a lány utána Dimitrij papához szalad, az
veszélyes, sőt beláthatatlan következménvekkel járhat. Amúgy sem volt biztos benne, hogy
Ivanov az apja. Egész világa kártyavárként omolhatott volna össze néhány félreértett szó
miatt.
Ha nyíltan beszél a dologról, akár csak Pavlinanak, az életével játszik. De hogyan
tarthatná ezt magában?
AZNAP ÉJJEL, amikor Pavlina éppen álomba merült, Dimitrij papa benyitott a
szobájába, leült az ágya szélére, hosszasan nézte a lányt, majd felébresztette:
- Pavlina, jó és engedelmes lányom vagy... büszke vagyok rád. Nem úgy élsz, mint
egy közönséges lány, mert nem is vagy közönséges. Ritka adottságaid vannak, és különleges
sors vár rád. Akárcsak apádra.
Szünetet tartott, hogy a szavak, amelyeknél kedvesebbek még nem hagyták el a száját,
megtegyék a hatásukat, aztán leakasztott a nyakából valamit, amit Pavlina még sohasem látott
korábban. Egy láncon lógó ezüst medál volt a kezében. Átnyújtotta a lánynak, ő pedig tétován
elvette, nem tudván, mit kezdjen vele.
- Ez egy ajándék - mondta Dimitrij papa. - Hogy megünnepeljük a napot, amikor
megszületett az én kicsi lányom.
Egy könnycsepp gördült le Pavlina arcán. Elfordult, hogy letörölje, de Dimitrij papa
folytatta:
- Nyisd ki! - mondta a lánynak, és a kis kapocsra mutatott.
A medál belsejében Pavlina egy apró, megfakult fényképet talált - egy sötét szakállú
férfi és egy hófehér bőrű asszony arcképét. Miközben a képet bámulta, az apja ismét
megszólalt:
- Ők az én anyukám és apukám. A te nagyszüleid.
Majd hozzátette:
- Emlékszel, mit meséltem a varázslóról, aki megölte édesanyádat? Szergej Ivanovról?
A lány bólintott.
- Nos, ez az ember a nagyszüleidet is megölte - őket, akiknek az arcképét látod a
medálban. Méghozzá ugyanazon a napon.
Mély lélegzetet vett, és Pavlina látta rajta, hogy még most is gyászolja az
elvesztésüket. Kinyújtotta a kezét, hogy megérintse az apjáét:
- Ó, papa...
Dimitrij papa elhúzta a kezét, és gyorsan beszélni kezdett:
- Mind boldogan éltünk egy apró kozák faluban. Nekem el kellett mennem ügyes-
bajos dolgokat intézni, ezért édesanyáddal és a nagy szüleiddel hagytalak téged, a tábor
biztonságában. Még csecsemő voltál akkor. Korábban értem vissza a dolgomról, és Surával
találtalak, aki azt mondta, édesanyád és a nagyszüleid kirándulni mentek egy folyópart
tisztáshoz. Úgy döntöttem, utánuk megyek. Ahogy a lovammal a tisztásra értem, fegyveresek
vettek körül, akik megkötöztek..
A haragtól remegve folytatta:

153
 - Miközben küzdöttem, hogy kiszabadítsam magam, Szergej Ivanov meggyalázta és
megölte édesanyádat, aztán a nagyszüleidhez fordult, és őket is lekaszabolta. Mindezidáig
nem akartam elmondani neked a teljes igazságot, de meg kellen tudnod, mert... nagy dolgot
fogok kérni tőled. Akkor megesküdtem, hogy megtalálom és megölöm ezt a szörnyeteget, aki
elvette tőlem édesanyádat, aki elvette őket mind...
Pavlina még sohasem látta sírni Dimitrij papát, és a hatás elsöprő volt.
- Vannak embereim - folytatta Dimitrij papa, nagy nehezen összeszedve magát. —
Kemény harcosok, mint Koroljov. De nem az ő dolguk, hogy megbosszulják a feleségem és a
szüleim halálát. Ez az én kötelességem: erre szólít a vér és a becsület.
A lány szemébe nézett:
- Öregszem... és nem fogok örökké élni... ezért ezt a fáklyát, ezt a megtiszteltetést,
átadom neked.
Fürkészte egy ideig a lány arckifejezését, majd magyarázatképpen hozzátette:
- Szergej Ivanov az én arcomat ismeri...
Zakoljev szünetet tartott, hogy Pavlina felfoghassa szavai értelmét: azt, hogy fiatal
nőként, aki idegen ennek az embernek a szamára, jelentős előnnyel bír majd, ha harcra kerül
sor. A gyermekem, a jövőm - gondolta - majd legyőzi a szörnyet, aki ennyi évig kísértett...
Így folytatta:
- Ha lenne fiam, ez az ő küldetése lenne. Van viszont helyette egy tehetséges lányom.
Most már tudod, miért tanultál ennyi évig; hogy miért bízom ennyire benned; és miért adom
neked ezt a medált: hogy soha ne felejtsd el, ki ölte meg édesanyádat és a nagyszüleider.
- Nem felejtem - felelte Pavlina, és a tekintete hideg volt és kemény - mint az apjáé,
Dimitrij Zakoljevé.
MÁSNAP REGGEL Pavlina korán kelt, hogy gyakoroljon. Ahogy a Nagy
Jergovicshoz tartott a csűrbe, ahol az órákat tartották, meglátta Surát kilépni a háza ajtaján,
amint vízért indult. Végigfutott rajta a felismerés, hogy Sura bizonyára tudja az igazságot az
anyja és a nagyszülei haláláról, ezért az idős asszony után kiáltott.
Sura letette a vödröt, és odament hozzá - mindig örült, hogy látja Pavlinát. Mosolya
azonban hirtelen lefogyott az arcáról. Pavlina hátrapillantott, és azt látta, hogy Dimitrij papa a
faház előtt áll, és kettejüket figyeli. Sürgetőleg intett Pavlinának, hogy siessen az edzésre, és
mire a lány visszafordult Surához, az asszony már fel is kapta a vödröt, és szedte a lábát,
vissza se nézett.
Aznap Pavlinának különösen jól ment az edzés; egyszerre több támadót is le tudott
gyűrni. A férfiak korábban visszafogták magukat; úgy vigyáztak rá, mint a hímes tojásra.
Most azonban ugyanolyan durván párbajoztak vele, mint egymással. A lány szerzett néhány
ficamot és zúzódást, de nem törődött velük - hamar elmúlnak majd.
A férfiak karja messzebbre ért, és erőben felülmúlták őt, de még a Nagy Jergovics -
aki egy kisebb lovat is a vállára tudott venni és felemelni a földről - sem tudott hozzáérni.
Pavlina ruganyosabb és sokkal gyorsabb volt bármelyiküknél. Úgy tűnt, belelát a testükbe, és
megérzi a gyenge pontjukat, hogy aztán újra és újra kibillentse őket az egyensúlyukból. Ami
azonban a legjobban meglepte őket, az a lány ereje volt. Pavlina úgy tudott rúgni, mint egy ló.
Képtelenségnek tűnt, hogy ekkora erő törhessen fel egy ilyen kicsi lányból. Olyan volt,
mintha az erejét magából a Földből merítette volna.

154
 A keze, a lába, a könyöke rendre megtalálta azokat a nyomási pontokat, amelyekre
ütve a legerősebb embert is mozgásképtelenné tudta tenni. Ha valamelyik harcos megpróbálta
megragadni, vagy ütést bevinni neki, a lány ráütött egy idegre a karján; ha valaki a jobb
lábával felé rúgott, a lány kirúgta alóla a balt.
Pavlina nem vágyott rá, hogy bárkit is megöljön - még a fehér hajú szörnyeteget sem,
aki az álmaiban kísértett. Egy- általán nem volt biztos benne, hogy képes lenne megtenni,
hogy kitörje a nyakát, összezúzza a légcsövét, vagy kést döfjön a szívébe. Ez a küldetés
azonban oly fontos volt az apjának, ezért mindent megtett, hogy felkészítse magát rá.
Előzőleg megkérdezte Dimitrij papát, miért nem lövi le azt az embert egyszerűen egy
puskával vagy pisztollyal. Ezt a választ kapta:
- A puska csütörtököt mondhat vagy célt téveszthet, akárcsak a pisztoly. Közelharcban
a kéz és a kés a legbiztosabb fegyver... és a legkielégítőbb.
Kielégítő. „Különös szó - gondolta a lány - ...és néha különös ember”. Ez a felismerés
zavarba ejtette, de végtére is, az apja egy kozák nemzetség feje volt. és értett az ilyesmihez.
Ennek ellenére kételyek kezdték gyötörni. Az élete bonyolult kirakósjátékká vált... és kezdte
észrevenni a hiányzó darabokat.
Végül Zakoljev megtudta, hogy egyik férfi sem képes legyőzni a lányát - kivéve talán
Koroljovot, aki továbbra sem volt hajlandó „verekedni egy gyerekkel". Az Atamán nem is
bánta: Kotoljovot ha provokálták, ölni is képes lett volna, márpedig Zakoljevnek éppen elég
fejtörést jelentett, hogyan tartsa távol a lányától a kék szemű óriást, ha nem párviadalról van
szó. Így aztán a tekintélyén esett csorba ellenére Zakoljev atamán nem vett róla tudomást,
hogy Koroljov kibújik e kötelezettség alól. Pavlináért tette. Mindent Pavlináért tett.
DIMITRIJ ZAKOLJEV ATAMÁN újabb csatakos rémálomból ébredt. A sikolyok
csak akkor halkultak el, amikor a szeme rémülten tágra nyílt. Lidérces álomkép villant fel
előtte, aztán köddé vált. Hiábavalóan dörgölte meggyötört homlokát, hogy elűzze a kísérteties
képeket: a feléje nyújtózó holtakat... egy régi iskolatárs hangját... a lány arcát, akit
meggyalázott... ahogy mind összesúgnak a háta mögött és elfordulnak... ahogy egy gyermek
hátrál előle... a napot a tisztáson... a cikázó villámokat... és mindezt Szergej Ivanov miatt, aki
megölte a feleségét.
Hangosan felnyögött, majd riadtan körülnézett, hogy biztos legyen benne, senki sem
hallotta.
- Álmok, csak álmok... - motyogta magában, miközben felkelt, és idegesen rótta a
szobát, körbe-körbe.
Szergej Ivanov hamarosan meghal Pavlina keze által. Már nem tarthat soká.
PAVLINA MAGÁNYOSAN ÁLLT a sötétben, és a medált szorongatva apja szavain
járt az esze. Felsóhajtott, ahogy felnézett az éjszakai égboltra, és azt kívánta, bár soha ne
mesélt volna az apja az anyja haláláról, vagy hogy milyen küldetés vár rá. Ártatlansága
elenyészett, és vele együtt a hite egy olyan világban, ahol csak szeretet és kedvesség lakozik.
Konsztantyin egyre távolibbnak tűnt, és ez a küldetés... a küldetés, ami beárnyékolta a
jövőjét...
Attól a naptól fogva ritkán mosolygott, akkor is csak azért, hogy fátyol mögé rejtse
búskomorságát és szörnyű fogadalmát: elfogadja a neki átadott fáklyát, és beteljesíti apja
küldetését. Hallotta, ahogy az apja szenved, motyog és nyögdécsel éjjel az ágyában, és most
már Pavlinát is zaklatott állmok gyötörték: egy titokzatos táj, amelyen erdők-mezők
váltakoznak. .. egy asszony szomorú arca, akiben mintha a saját öregkori képét látná... Az

155
álombéli asszony szája mozgott, de Pavlina nem értette a szavait. Néha megjelent előtte a
fehér hajú ember is, de mindig háttal állt neki, így soha nem látta az arcát.
A világ ébren sem volt kevésbé zavarbaejtő. Most, hogy a teste gömbölydedebbé vált,
a férfiak másképp néztek rá - különösen Koroljov, akitől lúdbőrős lett a háta. Csak úgy viselte
el a jelenlétét, hogy bebeszélte magának: Koroljov csak egy szellem. Persze amíg az apja
megőrizte a hatalmát, nem volt mitől tartania - harci tudása pedig inkább a férfiaknak adott
volna okot a félelemre.
Néhány nappal később, Pavlina éppen készült belépni a házuk ajtaján, amikor
meghallotta, hogy odabenn Okszána Jelenával sugdolózik. A lány megállt, és fülelni kezdett.
Okszána hangját hallotta:
- Igen, az Atamán mostaniban „nyugtalan” és „aggályos”... a legutóbbi rajtaütésben
még egy emberünk, Leontyev is odalett... Hát ezek a tisztogatások soha nem érnek véget?
Okszána még gyorsan hozzátette:
- Ezt persze csakis a Zakoljev atamán iránti szeretet és aggódás mondatja velem.
- Hogyne, tudom én - nyugtatta meg Jelena.
Amikor Pavlina belépett, az asszonyok hirtelen témát váltottak, aztán Okszána
kisvártatva el is sietett. A tábor megváltozott az utóbbi időben, és Pavlina észrevette ezt - az
emberek lapítottak, sugdolóztak, és alakoskodtak. Jelena különösen óvatos volt. Pavlina azon
tűnődött: vajon ők változtak meg, vagy csak ő az, aki álomvilágból ébred?
Amikor Pavlina fiatalabb volt, egyszer megkérdezte, mit csinálnak a férfiak, amikor
őrjáratra mennek. Csak annyit mondtak neki: „őrjáratoznak a Cárért".
Szeretett volna többet is megtudni Sutától a dologról, de az asszony mindig talált
valami kibúvót. Tisztelettudóan biccentett, amikor elmentek egymás mellett, de ritkán szólt
hozzá többet egy-két szónál. így aztán Pavlina igencsak meglepődött, amikor egy napon,
miután a férfiak hazatértek, az asszony megállt előtte, és az arca azt sugallta, valamit mondani
akar neki.
- Mi az, Sura? - kérdezte Pavlina.
Sura csak állt ott a lány szemeit fürkészve, de nem merte kibökni.
- Sura?
Az idős asszony lassan jobbra, majd balra nézett, aztán közelebb hajolt hozzá, és azt
mondta:
- Ott voltam... nyomban azután, hogy megszülettél... Én szoptattalak.
Pavlina némileg zavarba jött, hogy ilyesmiről beszélnek, ezért szégyenlősen
közbevágott:
- Igen, tudom. Már elmondtad, hogy...
Sura óvatosan körbepillantott, a beszéde felgyorsult,
- Pavlina... ugye szeretsz engem?
- Persze, hogy szeretlek, Sura, de nem értem...
Sura ismét félbeszakította.
- Ugye nem szeretnéd, hogy bajba kerüljek? Ha elmondok neked valamit, megígéred,
hogy titokban tartod?

156
 - Még Dimitrij papa előtt is?
- Főleg ő előtte... - Sura idegesen topogott, aztán úgy tűnt, elhatározta magát. - Nem
minden az, aminek látszik. A jegy a nyakadon...
Pavlina ösztönösen megérintette a nyakát, hogy érezze a kiemelkedő kis anyajegyet.
- Az anyajegyem? Ami olyan, mint apámé...?
- Igen, vagyis nem! — suttogta Sura. — Nem olyan, mint az övé. Egy izzó piszkavas
volt... Még mindig hallom a sikolyokat... ..
- Miről beszélsz, Sura? - hüledezett Pavlina, és jobban felemelte a hangját, mint
szerette volna. Amikor azonban meglátta, hogy Sura rémülten elsápad, halkabban folytatta:
- Nem értem, Sura...
Sura csak zavartan gagyogott tovább:
- Olyan kicsi voltál... amikor hazahoztak. Drága gyermek... te nem olyan vagy, mint ő.
Annyi embert megölt...
Ekkor Sura meglátott egy férfit közeledni, és szaporán továbbsietett, otthagyva a
megrendült Pavlinát, aki kétségbeesetten próbálta megfejteni, amit az idős asszony mondott
neki.
.42.
Ezerkilencszázkilenc nyakán Szergej már több mint egy éve kutatott anélkül, hogy
bármilyen megbízható nyoma lett volna Zakoljev hollétét illetően. Több olyan magányos
házikó és tanya üszkös romjaira is rábukkant, amelyek akár Zakoljev keze nyomát is
viselhették, és mindegyiknek a helyét bejelölte egy térképen, de nem álltak össze megfejthető
mintázattá.
Egyik este Szergej azt álmodta, hogy ő és Pojezdka csak apró pöttyök - nem
nagyobbak egy-egy szúnyognál -, amelyek vég nélkül vándorolnak Ukrajna hatalmas
térképén, és egy másik pöttyöt keresnek, ami mindig csak távolodik tőlük. Amikor felébredt,
dühösnek és tehetetlennek érezte magát. Kezdte azt hinni, hogy Zakoljev Szibériába, de
legalábbis valahová északra költöztette a táborát.
Nem, győzködte magát, itt kell lenniük Ukrajnában, ahol továbbra is folyamatosan
zaklatják a zsidókat. Ukrajna azonban észak-déli és kelet-nyugati irányban egyaránt több mint
ezer mérföld hosszan nyúlt el, ami Szergej akaraterejét és kitartását egyaránt próbára tette.
Ezzel az erővel akár egy eltemetett pénzérmét is kereshetett volna egy erdőben.
Szergej cikcakkban haladt nyugatról keletre, de mindig dél és Ukrajna központja,
Kijev félé. Úgy követte a pletykákat, mint kutya a szagot, de csak füstfoszlányokat talált,
amelyek szétoszlottak a szélben.
A nagyobb váratokat elkerülve, elszigetelt kunyhókat, tanyákat és apró falvakat
kereseti, amelyekre Zakoljev nagyobb eséllyel csaphatott le. Az egyik ilyen falu határában
egy öreg zsidó akadt Szergej útjába, aki ló vagy öszvér híján maga húzta apró kordéját. Az
öreg kenyérrel kínálta szerény készletéből.
- Köszönöm, de az ennivalónál nagyobb szükségem lenne információra - hárította el
Szergej a szíves kínálást. - Nem hallott mostanában pogromokról a közelben?
- Ki ne hallott volna? — legyintett az öreg. — A Kijev, Minszk, Poltava és más
városok körüli falvakban gyakran bukkannak fel lovasok a semmiből. Embernek öltözött

157
farkasok. De nem is... rosszabbak, mint a farkasok, hiszen a saját fajtájukat ölik: férfi, nő,
gyerek, édesmindegy nekik. És mién? Ki tudja...
Szergej kérdésére, hogy merre láttak legutóbb ilyen haramiákat, csak lassan rázta a
fejét, a cipője orrát bámulva, de nem tudott vagy nem mert mondani semmit.
BEKÖSZÖNTÖTT A TÉL, és Szergej türelme kezdett elfogyni. Fagyott földeken
lovagolt keresztül hosszú burkájába burkolózva, és megint szembe fújt vele a metsző, hideg
szél. Meggyötörten és elkeseredetten hajszolta Pojezdkát előre, de kétely mardosta a lelkét.
Minden ügyessége és tisztánlátása ellenére Szergej sem tudott senkit pusztán a
levegőbe szimatolva megtalálni, vagy arcokat megidézni egy körbehajlított vesszőben.
Kézzelfogható jelekre és nyomokra, útmutatásra volt szüksége. Amíg nem talál ilyet, csak
szóbeszédre támaszkodva bolyonghat a falvak között, tanúk után kutatva. A kérdéseit azonban
mindenütt zavart tekintetek és más-más irányba mutató ujjak fogadták.
Böjtölt és imádkozott, hogy megvilágosodjon előtte az ösvény, ami a fiához vezeti, de
nem kapott semmilyen égi jelet. Aztán eszébe jutott, hogy talán rosszul teszi fel a kérdést.
Lelassította lélegzetét, mély révületbe süllyedt, és megszűnt érezni a testét. Amikor elérte ezt
az állapotot, feltette a kérdést: Hol van Dimitrij Zakoljev?
A válasz egéseen más alakban érkezett, mint várta. A semmiből felvillant előtte
Dimitrij Zakoljev arca: ugyanaz a fakó, pergamenszínű bőr, ugyanaz a szőke haj és érzéketlen
szemek. Nem képzelte az arcot - valóban látta. És teljes erővel érezte Zakoljev gyötrődését és
őrületét, úgy, mintha a sajátja lenne.
.43.
UGYANABBAN A PILLANATBAN, Dimitrij Zakoljev felriadt álmából, és Szergej
Ivanov arca derengett fel előtte. Ahogy Szergej, a Szörnyeteg ott állt felette, halálfélelem
fogta el: levegő után kapkodott, és a rémülettől tágra nyílt szemmel bámult bele a sötétbe.
Ellensége arcán azonban nem haragot látott, hanem inkább... szánalmat. Aztán az arc
elenyészett.
Zakoljev felpattant az ágyból, eszét vesztve járkálni kezdett a szobában fel-alá, és
közben öklével verte a fejét. Egy pillanatra megfordult az agyában, hogy elmondja a lányának
az igazságot. De mi az igazság? Bárcsak emlékezne rá...
KISGYERMEKKORUKBAN KONSZTANTYIN ÉS PAVLINA elválaszthatatlanok
voltak, most azonban a fiúnak meg kellett becsülnie minden alkalmat, amikor találkoztak -
például, amikor Pavlinát két harci lecke között a vízesésnél találta, ahogy a lábát áztatta a
hideg patakban, nem messze a rejtekhelyüktől. Konsztantyin leült mellé, levette a cipőjét, és
hagyta, hogy mezítelen lábukat egymáshoz sodorják a hűsítő habok. Abban a pillanatban kis
híján megkérte a lányt, hogy szökjön el vele, de a szavak cserbenhagyták - fogalma sem volt,
hol kezdje. Így aztán nem szólt semmit, gyávaságból, szerelemből.
Pavlina most már időnként úgy nézett az ő Konsztantyinjára, hogy maga is elpirult
belé. A lány látta az egyik férfit Okszánával a csűr mögött: akkor és ott, főleg a hangok miatt,
amiket kiadtak, durvának és közönségesnek találta a dolgot, de azóta elbizonytalanodott.
Mintha a teste és az esze nem érten volna egyet egymással; ez volt az ártatlanság vége.
Pavlina senkivel sem oszthatta meg a benne tomboló zűrzavart; még Konsztantyinnal sem.
Főleg nem Konsztantyinnal.
EGYIK REGGEL, miután Jelena elment otthonról, Pavlina kinyitotta a medált. A
nagyszülei képét nézegette, amikor Dimitrij papa benézett a szobájába, és figyelmeztette:
- Indulás gyakorolni, Jergovics már vár!

158
 Pavlina felsóhajtott. Jergovics mindig várt rá; képtelen volt előtte érkezni. .Egy nap -
gondolta - majd felkelek hamarabb, és ott leszek a csűrben, mire megjön.” De nem ma. Túl
fáradt volt - szédülékenynek, bizonytalannak érezte magát, és... volt valami más is, amit nem
tudott megnevezni.
Dimitrij papa már menni készült, amikor Pavlina a fényképre mutatón, és így szólt:
- Papa! Azon töprengtem, miért van az, hogy... egyáltalán nem hasonlítasz a
nagypapára - a te hajad szőke, az övé sötét, és...
- Ne zargass ilyen ostobaságokkal! - torkolta le dühösen Dimitrij papa. - Csak ne
feledd, ki ölte meg őket, és gyakorolj szorgalmasabban!
Azzal bevágta maga mögött a faház ajtaját.
Bosszúsan és megbántódva, hogy az apja ilyen igazságtalanul leteremtette, Pavlina
olyan dühödten edzett aznap reggel, hogy kificamította egy karizmát, miközben egy válldo-
bással földre vitte a Nagy Jergovicsot. A lány felszisszent a beléhasító fájdalomtól.
- Mi a baj, kicsikém? - kérdezte aggódva az öreg.
- A, semmi, Medve bátyó - csak egy kis húzódás. Rendbejövök. Ne mondja el a
papának... - Pavlina megpróbálta felemelni a karját, és az ajkába harapott a fájdalomtól.
- No, ez annál többnek tűnik - ingatta a fejét Jergovics. - Menj, dugd a karod a
patakba, amíg már nem is érzed, aztán pihenj egyet!
- Pihenni?! Még mit nem! - toppantott dühösen Pavlina.
- Keményebben kell edzenem!
- Először hűtsd le a karod, aztán majd meglátjuk...
- Te meg hűtsd le a fejed! - vágott vissza a lány, és már futott is, olyan gyorsan, hogy a
Medvének esélye sem lett volna elkapni.
De Pavlina nem a patakhoz rohant, hanem haza: bevágta maga mögött az ajtót, leült a
szobájában, és olyan nyomorúságosán érezte magát, mint talán még soha.
Miközben a karját masszírozta, belátta, hogy talán mégis le kéne hűtenie a hideg
patakban. Legalább valami elterelné a figyelmét az apja haragjáról. El sem tudta képzelni,
hogyan bosszanthatta fel ennyire egy ilyen egyszerű kérdéssel. Hiszen ő adta neki a medált, a
kérdés pedig teljesen természetes volt - bár nyilvánvalóan olyan, amilyet az apja hallani sem
akart...
Hirtelen megfordult; érezte, hogy valaki áll az ajtóban: Dimitrij papa volt az. Ziláltnak
és zavarodottnak tűnt, és Pavlina elszégyellte magát, amiért kijött a sodrából. Szeretett volna
bocsánatot kérni, de valami visszatartotta. Miért is kérjen bocsánatot? Mit tett ő?
Így aztán csak állt, és a padlót bámulta, amíg az apja bűnbánó hangon meg nem
szólalt:
- Pavlina, kincsem, sajnálom, hogy olyan gorombán szóltam hozzád. Csak nem
akartam a nagyszüleidről beszélni, mert túl sok szörnyű emléket idézett volna fel bennem.
Dimitrij papa Pavlina ágyához lepett, és leült a lány mellé. Amikor megszólalt, a
hangja rekedt volt a túláradó érzelmekről:
- Tudom, hogy nem sok hasonlóságot mulatok apámmal, de nem minden gyermek
hasonlít a szüleire. Te például szerencsés vagy, hogy nem rám ütöttél, hanem édesanyádra.
Mégis, mi ketten ugyanolyan anyajegyen osztozunk...

159
 Összefogta szalmaszínű haját, hogy felfedje a vörös foltot a nyakán, ami szakasztott
mása volt Pavlina anyajegyének.
- Egy vérből valók vagyunk, te meg én - simított végig Pavlina haján. - Ezért bíztam
rád, hogy... Ezért kell még keményebben edzened magad. Ne feledd, hogy Szergej Ivanov
nem csak képzett harcos: hangjának varázsereje megtéveszt és megbabonáz... azt hiszed majd,
hogy a föld az ég, és a fekete fehér. Amikor tehát majd szembekerülsz vele. nem adhatsz neki
esélyt, hogy a hazugságaival elhódítson, különben összezavar, aztán elveszi az életed.
Dimitrij papa annyiszor elismételte már ezt, hogy Pavlina betéve tudott minden egyes
szót.
Amikor az Atamán magára hagyta, Pavlina megérintene azanyajegyér a nyakán.
Gyűlölte Szergej Ivanovot, a szörnyeteget, amién az apja így szenved. Egy napon megtalálja.
Egy napon megfizet majd a bűneién.
NÉHÁNY NAPPAL KÉSŐBB, a délutáni edzés közben, Pavlina ijedten fedezte fel,
hogy véres a nadrágja és a lába. Jergovics szó nélkül elbocsátotta - nyilván ő is úgy gondolta,
hogy komoly a dolog. Pavlina visszaszaladt a csűrből a házukba, hogy megkeresse a sebet, de
nem találta. Nem érzett fájdalmat, csak egy kis görcsöt a hasában. Arra gondolt, talán valami
nyavalya lehet.
Pár perccel később meglátogatta Sura.
- Jergovics szólt... - magyarázta, és mosolygott, ami még jobban összezavarta Pavlinát.
- Ez normális: azt jelenti, nem vagy kislány többé - felnőtt nő lettél! Ideje is volt már; később
jött, mint a legtöbbeknél... Minden hónapban egyszer vérezni fogsz. Most menj, cserélj
nadrágot! Egy-két napig valószínűleg könnyebben kell edzened.
Sura adott neki néhány gyolcsdarabot, és így szólt:
- Amikor vérzel, tegyél egyet a lábad közé.
Azzal megfordult, és távozott, mielőtt Pavlina kérdésre nyithatta volna a száját.
„Milyen titkokat nem tudok még? - tépelődött kétségbeesetten. - Mit nem mondtak
még el nekem?” A keze ismét a nyakára tévedt, és eszébe jutott, amit Sura az izzó
piszkavasról mondott.
MÁSNAP PAVLINA kutyául érezte magát. Belázasodott, rázta a hideg, és nem
maradt meg benne az étel. A feje kóválygott, és lábra sem tudón állni. Soha életében nem volt
még ilyen beteg. Jelena kerülte, de az öreg Sura átjön, és hideg borogatást tett a homlokára,
megsimogatta az arcát, és borzalmas ízű forró italt készített neki.
Pavlina agyán homályos képek suhantak át, miközben a senkiföldjén lebegett álom és
ébrenlét közön. Valamit meg szeretett volna kérdezni Surától, de nem jutott eszébe, mit...
Aztán olyan kérdések merültek fel benne, amelyek korábban sohasem — önmagáról és a
világról, ami körbevene. Mit tartogat a jövő? Hány évig kell majd kutatnia az emben, aki talán
már nem is él?
Látnia kellett Kontyint - hogy beszéljen vele, hogy megfogja a kezét, hogy belenézzen
a sötét szemeibe... ő volt a lány szeme és füle, a köldökzsinór, ami összekötötte a világot a
világgal, ami túl volt a csűrön, a feladatán, a börtönén...
Merengését egy kíméletlen hang szakította félbe:
- Kifelé az ágyból!
Dimitrij papa állt az ajtóban, és merev, szigorú tekintettel nézett rá.

160
 - Edzened kell, még ha csak egy kicsit is!
Pavlina erejét összeszedve megpróbált feltápászkodni, de visszazuhant, és elájult.
Amikor kinyitotta a szemét, egy nedves kendőt érzett láztól lüktető homlokán. Oldalra
pillantva látta, hogy Konsztantyin ül az ágya mellett, és a haját simogatja.
- Kontyin! - suttogta a lány. - Mi lesz, ha apám itt talál?
- Pssszt... - csitította a fiú. - Elment... őrjáratozni.
Így aztán Konsztantyin ott ült Pavlina mellett, és a mosolya - bár szomorkásnak tűnt -
jobb kedvre derítette a lányt. Pavlina lehunyta a szemét, hogy megjegyezze az arcát,
miközben a fiú olyan gyengédséggel beszélt hozzá, amit még soha nem tapasztalt.
- Pavlina... - suttogta Konsztantyin, tovább cirógatva a haját, és olyan közel hajolt,
hogy a lány érezte a leheletét a fülében - egyszer elmeséltél nekem egy titkot. Most én
mondok el neked egyet, hogy tudd, bízom benned... és hogy fontos vagy nekem.
A fiú mély levegőt vett, és a messzeségbe bámult, miközben folytatta:
- Ha bárkinek elárulod, amit most mondok, én halál fia vagyok...
- Te soha nem halsz meg... mindig itt leszel velem... - mormolta Pavlina félig lázas
önkívületben.
- Nem, Pavlina! Kérlek, figyelj rám! El kell mondanom, és hinned kell nekem! Annyi
mindenről nem beszéltek neked... még én sem tudom a felét sem. De nem ölheted meg
Szervej Ivanovot...
Konsztantyin Pavlina felé fordult, de a lány már mélyen aludt.
MIKÖZBEN KONSZTANTYIN Pavlina hagymázos álmát vigyázta, Zakoljev és az
emberei éppen lecsaptak egy apró, magányos tanyára. Yitzhak gazdát az egyik közeli
városkában élő barátai már régen unszolták, hogy költözzön közelebb hozzájuk, hogy baj
esetén segíthessenek neki, de Yitzhak nem fogadta meg a tanácsukat.
- Ugyan, minek? - rántott egyet a vállán. - A Zóna nagy, és a banditák sose kószáltak
még errefelé. Meg aztán, nagyobb biztonságban lennék egy város mellett?
A barátai csak a fejüket rázták: Yitzhaknak igaza volt - ha jönnek a gyilkosok, sehol
sem lenne biztonságban.
Zakoljev bandája azonban lemészárolta Yitzhakot, a feleségével és a gyerekeivel
együtt, Koroljov pedig túl is teljesítette a feladatát, mielőtt az asszony meghalt. Zakoljev
emberei aztán felgyújtották a tanyát. Komoran és gépiesen végezték a dolgukat - már nem
ringatták magukat abban a hitben, hogy az Anyaszentegyházat vagy a Cárt szolgálják. Csak az
Atamán akaratát.
Amikor néhányan magukkal akanák vinni a gyerekeket, a többiek viszont nem,
nézeteltérés támadt. A vitának Zakoljev vetett véget:
- Öljétek meg őket! Most rögtön! És csináljátok gyorsan! Ez volt az ő elképzelése az
irgalomról, és a csatlósai engedelmeskedtek.
Mielőtt fáklyát dobtak volna a faházra, Zakoljev emberei felforgatták, és elvittek
belőle minden értékeset. Később az Atamán majd módszeresen átkutatja a tűzből kimentett
ládákat, és szemügyre veszi a fényképeket és más személyes holmikat. Ma azonban
különleges zsákmányra tett szert: az egyik legszebb lóra, amit valaha látott. Mély
gesztenyebarna, vad tűsben égő szemek - igazi harci mén volt.

161
 Zakoljev atamán teli szájjal nevetett, miközben mögöttük lángnyelvek nyaldosták a
tanyát, és bevilágították az éjszakai égboltot. Fékevesztett jókedvében azon nyomban
felszerszámozta a riadt lovat, és bejelentette:
- Vozsgy lesz a neve: „Vezér” a vezérnek!
Egy pillanatig minden csodálatosnak tűnt, de aztán az ostoba Gamlinovból kibukott:
- Tényleg nagyszerű ló, Zakoljev atamán, de bizonyára emlékszel, hogy az én lovamat
is Vozsgynak hívják, immár három éve. Világos, hogy nem lehet mindkettőnknek ugyanolyan
nevű lova...
Gamlinovnak torkán akadt a szó, amikor meglátta Zakoljev arckifejezését. Az Atamán
vészjóslóan nyugodtan, szinte békésen sétált oda Gamlinov lovához, közben tréfálkozva
bizalmas emberével:
- No, még jó, hogy téged Gamlinovnak hívnak, és nem Zakoljevnek, különben nem
tudnának minket megkülönböztetni!
Ez némileg oldotta a feszültséget, és az emberek - Gamlinovot is beleértve - idegesen
hahotázni kezdtek.
Rögtön elnémultak, ahogy Zakoljev kirántotta a kardját, és egyetlen csapással térdből
lemetszette Gamlinov lovának lábát. A megrendült állat fájdalmas nyihogással megpróbált
frfógwkndni, de felbukott; megcsonkított lábából folyamatosan spriccelt a vér. Miközben az
állat nyüszítő haláltusáját vívta, az elborzadt Gamlinov bukdácsolva hátrált, és a közben ide-
oda járt a tekintete a szenvedő ló és Zakoljev között.
A többiek tátott szájjal, némán bámultak. Az Atamán sok furcsa dolgot művelt már a
szemük láttára, de ez - kegyetlenség egy lóval szemben - szentségtörésnek számított, és
felforrt tőle bennük a kozák vér.
Így kezdett végleg összeomlani a Zakoljev agyát összetartó habarcs. Felkapta a
levágott lábat, mintha egy darab fa lenne, és zavartalan derűvel folytatta:
- Na, így legalább most már meg tudjuk különböztetni a lovainkat.
Azzal a válla felett elhajította a lólábat, visszasétált saját vadonatúj paripájához,
megragadta a kantárszárát, és nyeregbe pattant. Indulás élőn még nyájasan odaszólt
Gamlinovnak
- Jobb, ha új nevet keresel a lovadnak - de még jobb, ha új lovat, amit elnevezhetsz.
Aztán megfordította a lovát, és a többiek követték, otthagyva Gamlinovot, akinek meg
kellett szabadítania szegény párát a szenvedéseitől. Nem sokkal később a vérbe fagyott ló
döglötten feküdi Gamlinov lábánál, harminc lépéssel odébb pedig egy újabb meggyilkolt
zsidó család halotti máglyája égett. A karámból kiengedték a lovakat, amelyekre nem volt
szükségük, köztük egy öreg kancát. Gamlinov vállára vette a nyergét, és odasétált hozzá.
Tizenöt éve volt a horda hűséges tagja, így aztán Gamlinov nem mert volna kezet
emelni Dimitrij Zakoljevre: de hálás lett volna a gyilkosának. Úgy döntött, nem követi a
többieket, akik északabbra terveztek újabb rajtaütést — egy kivénhedt, beesett hátú lovon
biztos nem. Koncolják fel a következő falut nélküle.
- Elég volt a legyilkolt lovakból — mondta a gebének — Elég volt a legyilkolt
zsidókból.

162
 AMÍG AZ APJA TÁVOL VOLT, Pavlina eléggé összeszedte magát ahhoz, hogy
kimásszon az ágyból, és bemelegítse az izmait. A nyújtást mindig is szerette: macskának
érezte magát tőle.
Hiányzott neki Konsztantyin. Szerette volna megint érezni, ahogy simogatja a haját...
vagy csak képzelte az egészet? „Talán csak álom volt” - gondolta. Valamit azonban mondott
neki a fiú; Pavlina még most is érezte a leheletét a fülében. Talán valamit Pavlina apjáról?
Emlékezett rá, hogy dühös volt, de nem tudta, miért.
Másnap megkérdezte Jelenát:
- Láttad valaha Konsztantyint valamelyik lánnyal?
- Nem is tudom - felelte Jelena. - De nem hiszem.
Csak ennyit mondott, nem többet. Pavlina megkönnyebbült, de fenntartással kezelte a
választ, mert nemigen bízott abban, amit Jelena mondott. Az asszony nem volt több az apja
szolgájánál: mindig kimért és tartózkodó, az Atamán lányával pedig különösen körültekintő -
mintha a gondoskodás Pavlináról ugyanolyan házimunka lett volna, mint a főzés vagy a
takarítás. Jelena nem törődött a lánnyal; ezt Pavlina világosan látta. De akkor mién színlelte?
Miért színlelt mindenki?
Pavlina úgy érezte, a titkok házában él, csupa hazugság között.
.44.
EZERKILENCSZÁZTÍZ ÁPRILISÁBAN, miközben faluról falura folytatta a
kutatást, Szergej megkerült egy dombot, és a távolból észrevette egy kis tanya még mindig
parázsló romjait. A bűz még sok-sok év távlatából is felidézte benne Abramovicsék házát.
Egy percig rosszullét környékezte, ahogy a törmelék alatt eltemetetteket gyászolta.
Közelebb ügetett, és egy idős férfit vett észre, aki a romok mellett állt, imára hajtott
fejjel, a gyásztól meggörnyedve. Szergej leszállt a lóról, és gyalog tette meg az utolsó ötven
lépést, hogy ne ijessze meg a férfit, aki ebben a percben talán nem fogadna örömmel egy
lovast - különösen olyat nem, aki úgy fest, mint egy kozák. Miközben a férfi felé tartott,
Szergej nyomok után kutatott a földön.
Amikor odaért, megállt, és tiszteletteljesen várt, amíg a gyászoló férfi végül ráébredt
Szergej jelenlétére, és felnézett.
- Elnézést - szabadkozott Szergej. - Rokonok voltak?
- Hát nem vagyunk mindnyájan rokonok?
- De igen, azt hiszem - ismerte el Szergej. Az öreg valahogy Hésel nagyapóra
emlékeztette.
- Valaha a barátaim voltak. Most csak por és hamu.
- Látta, mi történt? Az embereket, akik ezt tették?
- Látogatóba jöttem Yitzhakhoz és a drága feleségéhez... és a három gyerekükhöz...
A férfi felsóhajtott, majd hosszú hallgatás után mesélni kezdett:
- Ahogy a közeibe értem a szekérrel, füstöt láttam a domb felett. Siettem, hogy
segítsek: azt hittem, talán a csűr ég. De aztán... mielőtt megláttam volna a tanyaházat...
ordítozó férfiakat hallottam, aztán... egy nő sikolyát... és a gyerekeket... ó, istenem, azok a
szegény gyerekek!
A kezébe temette az arcát.

163
 - Férfiakat hallott? Hányán lehettek? - kérdezte Szergej, visszazökkentve a férfit a
jelenbe.
- Hányán? Nem is tudom... talán tízen. Csak messziről láttam őket. Úgy lapítottam...
mint egy gyáva féreg...
- Bölcsen tette - vélte Szergej. - Látta őket ellovagolni?
A férfi megborzongott, majd szomorúan bólintott.
- Igen.
- Merre tartottak? Kérem, árulja el! Ez nagyon fontos!
A férfi habozott, majd délnyugatra mutatott.
Szergej megfogta Pojezdka kantárszárát, és gyalogolt vele vagy harminc lépést a
mutatott irányban. A szívverése felgyorsult, amikor legalább tíz ló patanyomát vette észre a
földön - a legfrissebb nyomokat, amióta megkezdte a kutatást. Ha Zakoljev bandája követte el
ezt az újabb rémtettet, talán csak egy, legfeljebb két órányi előnyük lehet.
Midőn nyeregbe szállt volna, még egyszer az öreghez fordult.
- Le tudná írni valamelyiküket?
- Oda sem igen mertem nézni, nehogy észrevegyenek... De volt köztük egy, aki
kimagaslott közülük. Egy igazi óriás. Ennyi, amit tudok.
- Köszönöm. Részvétem a barátai miatt. Segíthetek valamiben, mielőtt elmennék?
- Attól tanok, itt már nincs miben. Hazamegyek, és elmondom a többieknek. Ők majd
eljönnek eltakarítani a romokat. Egy kis faluban lakunk innen húsz versztira délre. Ha arra
járna, keresse Heitziket.
Az öreg Heitzik búcsúzóul biccentett, de ahogy indulni készült, a lábai meginogtak, a
melléhez kapott, és összeesett.
Szergej azonnal odarohant hozzá.
- Semmi... semmi baj - hebegte az öreg, és megpróbált feltápászkodni, de láthatóan
nagy kínok között. - Nem az első. Csak megviselt, amit itt láttam...
- Tehetek valamit önért? — kérdezte Szergej aggódva.
- Ha a kocsimhoz segítene, azt megköszönném.
Az öregnek fájdalmas nyögések közepette lassan sikerült feltápászkodnia, de a lábai
rogyadoztak, ezért Szergej inkább felnyalábolta, és úgy vitte a szekérhez.
- Köszönöm. Mindjárt rendbejövök. A lovam olyan vén, mint én, ő már tudja az utat...
Felhők gyülekeztek az égen. Hamarosan eleredhet az eső, ezért ha Szergej követni
akarja a nyomokat, indulnia kell, de szaporán. Talán még meg is előzheti őket, mielőtt
bevennék magukat egy erdőbe. Még soha nem érezte ilyen kézzelfogható közelségben a fiát.
Heitzik arca ismét eltorzult a fajdalomtól.
- Nem lesz semmi baj... - erősködött. - Maga csak menjen...
De az öreg alig bírta tartani a gyeplőt, és Szergej döntésre jutott.
- Adjon egy percet, és elkísérem a faluba - sóhajtott fel. Heitzik bólintott, és Szergej
látta rajta, hogy megkönnyebbült. Szergej Pojezdka nyergébe pattant, és gyorsan
körbelovagolta a romokat. Egy ló tetemére bukkant, ami elvágott torokkal és térdből lecsapott

164
lábbal hevert a fűben; a dög körül legyek zümmögtek. Szergej megpróbálta megfejteni a
látványt, de nem talált ésszerű magyarázatot rá.
A nyomok dél felé vezettek, és ő már alig várta, hogy követhesse őket, amíg ki nem
hűlnek, de aztán visszanézett az öreg Heitzikre, aki összegörnyedve ült a kocsi bakján.
Visszaügetett, Pojezdkát a szekér hátuljához kötötte, felkapaszkodott az öreg mellé, és átvette
tőle a gyeplőt.
- Hát akkor, te ló - mondta a vén hátasnak -, vigyél minket haza!
- Tzaddik a neve, „igaz lelkű” - motyogta az öreg, aztán hozzátette: - A nevét csak
barátok előtt szoktam felfedni.
Az öreg ezután csendesen pihent; mire elértek Heitzik falujába, majdnem beesteledett.
Szürke felhők vastag takarója borult föléjük, és lassan cseperegni kezdett az eső. Egy asszony
szaladt eléjük, és megmutatta az utat Heitzik házához. Mire az ajtajához ének, koromsötét lett,
és az eső úgy ömlött, mintha dézsából öntötték volna.
A víz elmossa a nyomokat; talán semmi nem marad belőlük.
Miközben Heitzik felesége, Debóra, ágyba segítette az urát, úgy beszélt Szergejjel,
mintha családtag lenne:
- Sötét van, zuhog az eső. Ne ellenkezz, kérlek... kösd meg a lovad a szemben levő
pajtában, és maradj itt éjszakára. Reggel aztán kapsz egy kiadós reggelit. Ha megtöltötted a
hasad, mehetsz a dolgodra - vagy maradhatsz nálunk, amíg a kedved tartja.
Szergej a kimondatlan szavakat is hallotta: Köszönjük neked. Isten áldása legyen
rajtad. Nem vagy idegen ebben a házban.
Szerafim egyszer azt mondta neki: „Az ember jelleme akkor mutatkozik meg a
legtisztábban, amikor szorult helyzetben kell döntést hoznia.” Szergej meghozta a döntését, és
remdte. hogy az helyes volt, de tudta, ezzel lehet, hogy elveszítette az ösvényt, ami a
gyermekéhez vezethette volna. Éjjel az esőben viszont úgysem lelt volna nyomokra, ezen
elfogadta a vendégszeretet ezeknek a zsidó embereknek: Hésel nagyapó népének, az
édesanyja népének - a saját népének.
.45.
EGY MÁSKÜLÖNBEN KELLEMES kora tavaszi napon vadul csaholni kezdtek a
kutyák: idegen járt a táborban. Szinte meztelen volt, a ruhája cafatokban lógott rajta,
hangosan káromkodott, és kardot lóbált a levegőben. Haja és szakálla hosszú, csimbókos,
mintha a vadonban élt volna - nem is embernek, hanem valami furcsa erdei teremtménynek
tűnt. Az egyik kutya dühödten acsarkodott az idegenre, még éppen kartávolságon kívül, egy
másik rátámadott, vesztére.
Zakoljev az embereivel éppen fosztogatott valahol, és az ifjak - Konsztantyint is
beleértve - szinte mind az erdőt járták, rőzsét gyűjtögetve, így csak a Nagy Jergovics maradt
otthon őrnek. Az egyik gyerek vette észre a vadembert, és ahogy sikítva elszaladt, fellármázta
a tábort. Pavlina éppen akkor lépett ki a házból, amikor a Nagy Jergovics loholva
megérkezett, hogy kiderítse a riadalom okát.
Jergovics és Pavlina egyszerre látta meg az idegent, de már egyikük sem tudta
megmenteni Surát, aki éppen befordult a sarkon, a patakról cipelt vízhordó edényekkel a
kezében. Az asszony hátrahőkölt, de az ismeretlen rögvest megperdült, és lesújtott Surára a
karddal, szinte teljesen leválasztva a fejét a nyakáról. A tajtékzó Jergovics rárontott a
betolakodóra, hogy végezzen vele, de elkövetett egy végzetes hibát: azt gondolván, hogy
elmeháborodottal van dolga, lebecsülte az ellenfelét.

165
 Ahogy vakmerőén támadásba lendült, hogy elijessze ezt a szerencsétlen féleszűt, az
idegen pörögve elhajította a kardját. A kard átdöfte Pavlina öreg Medvéjének a szívét, aki
hátratántorodott, és meglepett arccal eldőlt, majd a szemében kihunyt a fény.
Pavlina kővé meredten állt, és az első gondolata az volt, hogy ez a vad tekintetű idegen
nem lehet más, csak a szörnyeteg: Szergej Ivanov. Hamar ráébredt azonban, hogy az
összefüggéstelenül üvöltöző szakállas őrült nem szörny, hanem egyszerű ember, akit
démonok szálltak meg, és törni-zúzni vágyott. Mindjárt megtámadja a többi nőt és gyereket
is...
Arra nem emlékezett, hogy mi történt ezután, de Okszána, aki rémülten kukucskált ki
a kunyhója ajtaján, látott mindent.
NÉHÁNY PERCCEL KÉSŐBB a fiatalok visszatértek, tűzifával jócskán telepakolt
karokkal. Amikor meglátták Sura és az öreg Jergovics holttestét, meg az idegent, aki arccal
előrebukva feküdt a sárban, elejtették a fát, és nyomban odarohantak. Konsztantyin ért először
Pavlinához, aki egy ház tövébe roskadva, a hátát a fának támasztva zokogott. A fiú leült
mellé, átkarolta a vállát, és magához szorította.
Dimitrij Zakoljev, Koroljov és a többi férfi valamivel sötétedés előtt értek haza. Amint
az Atamán meglátta a halott Jergovicsot, Surát, és valamivel odébb az idegen hulláját a
földön, elbődült:
- Itt meg mi a fene történt?! Hol van Pavlina?!
- Én láttam mindent, Atamán - szólalt meg Okszána félénken. - Egy őrült tévedt a
táborba...
Zakoljev leugrott a lováról, megragadta a nő vállát, és megrázta.
- Hol van Pavlina?! - ismételte meg, és tajtékzott a dühtől.
Okszána hadarni kezdett, mintha féltené az életét:
- Miután a fickó megölte Surát, eldobta a kardját, és beleállította az öreg Jergovicsba,
de Pavlina megmentett minket! Odament a vademberhez feltartott kézzel, mintha azt
mondaná, „Állj!”, de az kihúzta a kardot szegény Jergovicsból, és szörnyű üvöltéssel
rátámadt, ó, istenem, Pavlina annyira gyors volt! Az egyik pillanatban még ott volt a fickó
előtt, aztán hipp-hopp mögötte termett, így a fickó nem találta el. Pavlina többször is lesújtott
rá, az meg összeesett, és vége volt.
Zakoljev zihált, ahogy türtőztetni próbálta magát. Amennyire csak tudta, szelíden tette
fel a kérdést:
- Okszána, már csak egyszer kérdezem meg: Hol van Pavlina?
A nő az Atamán házára mutatott.
- Én... én azt hiszem, Konsztantyin... bekísérte a házadba...
Zakoljev elengedte Okszánát, és berontott a házba.
Pavlina könyörgött Konsztantyinnak, hogy menjen el, amint meghallották a lovak
patáinak dübörgését, így aztán amikor Dimitrij papa rátalált, egyedül üldögélt a sötétben, még
mindig kábultan, a semmibe bámulva. Megbosszulta Sura halálát, aki anyja helyett anyja volt,
és azét a férfiét, aki jobb tanítómestere lett, mint képzelte volna. Pavlinát megdöbbentette,
milyen könnyű volt elvenni egy ember életét. Undorodott magától, mert meg akarta ölni a
férfit - és még valami miatt, amit a férfi mondott...

166
 Először olyan nyelven üvöltözött, amit Pavlina nem értett, de aztán néhány orosz szó
is keveredett a handabandázásba. A lány ekkor jött rá, hogy a férfi nem véletlenül tévedt a
táborba: kutatott utánuk, és rájuk lelt. Azt kiabálta: „Gyilkosok!... megöltétek a feleségemet...
a gyerekeimet... és miért? Mert zsidók vagyunk!". Könnyes volt a szeme. Pavlina a többit már
nem értette, de a férfi hangja egy olyan ember őszinteségével szólt, aki az igazságot mondja.
A vadember szavai arra kényszerítették a lányt, hogy szembenézzen azzal, amiről nem
akart tudomást venni. Most már tudta, honnan vannak a lovak, a birkák, az utazóládák, a
szerszámok, a könyvek, és még annyi minden. Megértette, milyen emberek között él...
Ebben a pillanatban rontott be az apja a szobába, halálra váltan.
- Jól vagy, Pavlina?
Pavlina lassan, vontatottan válaszolt:
- Nem sebesültem meg, ha erre gondolsz.
Felnézett, és olyasmit látott, amit gyermeki szemmel soha nem vett volna észre: az
apja megöregedett, aszott arca, megtört, zavaros tekintete olyan volt, mint a halott őrülté,
odakint a sárban. Nem sokkal hidegebb.
Zakoljev megkönnyebbülten felsóhajtott:
- Hála istennek! Okszána elmondta, milyen ügyes voltál - már nem tart soká, és készen
fogsz állni.
Kinyúlt, hogy megsimogassa a lány haját, de Pavlina elhúzódott. Az Atamán úgy tett,
mintha nem vette volna észre.
- Pihenj csak - mondta -, holnap keresek neked egy másik oktatót.
Pavlina mereven a padlóra szegezte a tekintetét, és válaszként odavetette:
- Szerinted szükségem van még másik oktatóra?
Amikor azonban felnézett, a szoba már üres volt.
Dimitrij Zakoljev megmosakodott a folyóban, hogy ledörzsöljön a testéről minden
mocskot, hogy kitisztítsa az agyát. Aztán majd megpróbál aludni. Nem örült neki, hogy
elveszítette a Nagy Jergovicsot és Surát - mindketten hasznára voltak -, és dühöngött az
emberei hanyagsága miatt, amiért védtelenül hagyták a tábort. A sorsnak ez a különös
fordulata azonban életre-halálra szóló küzdelemben tette próbára a lányát - és Pavlina jól
vizsgázott. Készen állt.
„MÁR NEM TART SOKÁ” — GONDOLTA. Az apja azt mondta, már nem tart soká.
Pavlina remélte, hogy tényleg így lesz: tenni akarta a dolgát, túl akart végre lenni rajta, hogy
megtudja, vajon vár-e rá még valamilyen élet, miután bevégezte a küldetését. Beleborzongott,
amikor felfogta a feladat valóságosságát és elkerülhetetlenségét. Azt eddig is tudta, hogy
képes harcolni; és most már azt is, hogy képes ölni. De tényleg készen állt arra, hogy megölje
Szergej Ivanovot? Pavlina megérintette a medált, és a tenyerét összezárva gyengéden a
szívéhez szorította, mintha a nagyszülei lelke lenne benne. Megpróbálta elképzelni, mire
gondolhatott az édesanyja, mielőn a fehér hajú démon megölte.
Igen, képes megölni, és meg is fogja tenni. Az egész élete ezen állt vagy bukott -
hiszen ha kudarcot vall, biztosan meghal, de még ha túl is élné, nem tudna együtt élni a
szégyennel. Azt kívánta, bárcsak ne akasztotta volna az apja a nyakába ezt a terhet. De
megtette, és ő nem hozhat szégyent rá. Tizenhét éves volt, és azon töprengett, vajon mennyi
idő, mennyi élet adatik meg még neki.

167
 „Mi történt velem? - kérdezte magától. - Valaha álmaim voltak, most viszont csak
egyetlen sötét cél éltet. Pavlina felsóhajtott. „Nem, van még egy. Ott van nekem Kontyin...”
MÁSNAP AZ ATAMÁN arról kezdett morogni, hogy ismét átköltözteti a tábort. Úgy
járkált fel-alá fújtatva, mim egy ketrecbe zárt tigris, és a szavait a levegőhöz intézte, mintha
magában dúlna-fúlna:
- Eltunyult, elkényelmesedett bagázs! Mintha egy koszos zsidó falu lenne! Emlékeztek
még, mit hajtogatok réges-régen? Mozgó célpontot nehezebb eltalálni - úgyhogy mozdulnunk
kell!
Újra meg újra elmerült sötét belső világában, amelybe senki sem láthatott bele, aztán
egyszercsak minden látható ok nélkül felébredt a révületből, és világos, érthető parancsokat
kezdett osztogatni. Voltak, akik abban reménykedtek, hogy elfelejti, hogy költözni akart -
mások arról sugdolóztak, hogy inkább ők maguk hagyják ott a tábort.
Zakoljev többé nem tudott különbséget tenni a valóság és az agyát marcangoló
rémálmok között, és a kettő úgy kergette egymást elméjében, mint füst pamacsok az éjszakai
égen. Egyedül az a tudat nyújtott vigaszt a számára, hogy hamarosan eljön az a nap, amikor
Szergej Ivanov meghal, és Pavlina arca lett az utolsó dolog, amit az életében láthat. Már ha
egyáltalán meglátja a lányt. És akkor igazság tétetik.
Koroljov egyre inkább megvetéssel figyelte, ahogy Zakoljav az őrületbe süllyed, és
mindig, amikor csak az étvágygerjesztő Pavlina elhaladt előtte, Koroljov hideg kék szemei
követték őt.
.46.
SZERGEJ csekély reménnyel, de feltöltött készletekkel és egy család jókívánságaival
hagyta maga mögött Heitzik faluját. A fogvacogtató eső elállt, és csak friss, hideg levegő
maradt utána: tökéletes a nyomkövetésre - már ha még maradtak nyomok.
Szergej visszalovagolt a tanya immár kihűlt romjaihoz, és megkereste a helyet, ahol a
nyomokat látta. Egyetlen patanyomot sem talált a sárdagonyában. Viszont tudta, milyen
irányba tartottak. Vagy mégsem? „Gondolkozz!” - korholta magát. Vajon Zakoljev emberei,
akiknek az élete múlott azon, hogy titokban tartsák a hollétüket, pontosan arrafelé hagynák el
egy mészárlás színhelyét, amerre a táboruk fekszik? Nem valószínű. Az előző nap látott
patanyomok délnyugati irányba mutattak, Podólia, majd Besszarábia felé - nem a
legalkalmasabb hely a rejtőzködésre.
De mi van, ha irányt változtattak, és tettek egy kört - merre is? Az ösztönei azt súgták,
északra: a Kijev környéki erdőség felé, ahol korábban egyszer már talált nyomokat, csak aztán
azok megszakadtak egy patakmederben. Mostanra már jól ismerte azt a tájat, és Zakoljev
helyében ott bujkált volna.
Térdével lépésre szorította Pojezdkát az előző napi nyomok mentén. Talán előrébb
talál valamilyen jelet. Ötven lépés... semmi... száz... semmi... kétszáz... Mintegy ötszáz
lépésnyire azonban egy csapatnyi lovas halvány nyomaira bukkant.
Követte őket, amíg el nem tűntek, aztán visszafordult, megkereste, hol érnek véget a
patanyomok, és nagy ívben jobbra kanyarodott, amíg el nem érte az északnyugati irányt. Nem
talált újabb nyomokat, ezért megint viasszament, és az ívet tágítva egyre nagyobb köröket tett,
egész délután. Kora tavasszal még kurták voltak a napok, így a nap hamar kezdett lebukni a
látóhatár mögé. Már éppen fél akarta adni a keresést aznapra, amikor valamin megakadt a
szeme. Egyetlen patanyom. Tett egy kört, és további patanyomokat talált, amelyek
északkeletre vezettek. Megtalálta a csapást.

168
 Időnként újra elvesztette a nyomokat, de látta a többi jelet, ami a lovasok elhaladására
utalt: a magas fűben, az aljnövényzetben. Letört gallyakat keresett abban a magasságban, ahol
a lovasok feje, válla vagy az azon átvetett puska lenni szokott; letépett fűcsomókat, amelyeket
a lovak menet közben rágcsáltak; és a patáik körkörös mozgásától elhajlott és lefeküdt
cserjéket. Magában hálát mondott Alekszejnek a nyomkereső leckékért.
Abban reménykedett, hogy egyenesen visszatértek a táborukba, de a csapás Nyizsin
városka határához vezetett, ahol a nyomok végleg belevesztek a lóháton vagy kocsin arra járó
sok-sok utazó pata- és keréknyomainak ingoványába. Nem volt többé csapás, amit követhetett
volna.
Nem volt valószínű, hogy a csapat sokáig maradt a városban, de a halvány esély, hogy
esetleg megtudhat valamit, arra ösztökélte Szergejt, hogy nézzen körül. Úgy döntött, kivesz
egy szobát éjszakára, és legalább elfogyaszt egy tisztességes vacsorát.
Talált egy pajtát Pojezdkának, magának pedig egy kis vendégházat, amelyet egy
terebélyes, középkorú asszony vezetett, aki kontyba fésült őszes haját hátul tűzte össze. Az
asszony félkísérte a szobájához, és közölte Szergejjel, hogy a vacsora húsz percen belül
készen lesz.
Szergej úgy döntött, addig átmegy a szemközti kocsmába, és megkérdez néhány
helybélit, nem láttak-e a minap átutazó lovasokat. Rendelt egy üveg vodkát, hogy
ármelegedjen, és hogy ne lógjon ki a többi vendég közül. Egy ideig csendesen üldögélt, és a
körülötte zajló társalgást hallgatta. Éppen a szájához emelte a poharat, amikor meghallotta,
hogy a mögötte levő asztalnál ülő férfi ezt motyogja magában:
- ...rosszul vagyok ettől ...öldökölni Zakoljev kedvéért ...és ezt kapod ...ez volt az
utolsó, soha többé... Szergej ébersége nyomban feléledt. Csendesen letette a poharat, némán
ült és figyelt, de nem hallott semmi többet, csak azt, ahogy a férfi lélegzik, tölt, aztán kortyol.
Felvette az üveget, és hanyagul áttelepedett egy másik asztalhoz, ahonnan megnézhette
magának a magányos, kozák viseletben üldögélő férfit. Sok-sok év telt el azóta, de még
mindig felismerte. Egy ilyen embert nem lehet elfelejteni.
A férfi kisvártatva bizonytalanul felállt, és még mindig dohogva magában, kitántorgott
az utcára. Szergej kicsit távolabbról észrevétlenül követte, amíg a részeg férfi be nem ment
egy másik vendégházba. Szergej ott várt és figyelt egész éjszaka, vacsoráról, ágyról teljesen
megfeledkezve.
Arra számított, hogy a férfi reggel talán visszatér a táborába.
.46.
Zakoljev embereinek már a Gamlinov lovával történt eset előtt is voltak kimondatlan
kétségeik, most azonban minden darabokra hullott: az Atamán úgy viselkedett, mint egy
megkergült sakál.
Egy újabb rajtaütésben még két embere meghalt. Az egyiket egy zsidó ölte meg, aki
vasvillával rontott rá, miközben az ajtóban a felesége karjaival takarta óvón a gyerekeiket. A
férfinak sikerült leszúrnia Csertoszkijt, mielőtt egy másik haramia levágta volna. A másik
katonáját egy bátor fiú szúrta hátba, aki a rejtekhelyéről ugrott elő. Ez volt az utolsó tette az
életben.
Miközben Zakoljev emberei a lovukon visszafelé tartottak a táborba, azok, akik kívül
estek az Atamán fülének hallótávolságán, arról kezdtek sutyorogni, hogy otthagynak csapot-
papot, mert hányingerük van attól, amivé lettek. Az egyikük halkan megjegyezte a mellette
poroszkáló társának:

169
 - Lehet, hogy beállok szerzetesnek.
- Azzal már elkéstél: a mi lelkünk már oda... - felelte a másik.
A DÉLUTÁNI EDZÉS ELŐTT, amit magányosan és inkább csak megszokásból
végzett - és még mielőtt az apja visszatért volna az őrjáratból, ahogy jelezte -, Pavlina tűvé
tette a tábort Konsztantyin után. Végül a vízeséssel szemben bukkant rá, ahogy egy
sziklakiszögellésen üldögélve az alant elterülő köveken dübörgő vizet nézte. Pavlina leült
mellé, és elmondta neki, hamarosan el kell mennie, hogy végrehajtsa a feladatot, amit az apja
rábízott.
- Kevés lányra bíznak ilyen küldetést - bizonygatta, mintha önmagát akarná
meggyőzni. - Ezért mentett fel az asszonyok teendői alól... és adott nekem különleges
előjogokat és védelmet...
Pavlina mindvégig Konsztantyin arcát fürkészte, sóvárogva a jóváhagyására, de a fiú
arckifejezése semmit sem árult el.
- Azt mondta, erre születtem - folytatta esdeklő szemekkel, és megszorította a fiú
karját. - Ó, Kontyin, remélem, készen állok! Apám annyira szomjazik erre a győzelemre...
hogy végre békére leljen.
Ezután benyúlt a blúzába - ettől a mozdulattól Konsztantyinnak elakadt a lélegzete és
előhúzta a medált. Megmutatta a fiúnak a megsárgult képet, ami egy olyan múlthoz kötötte,
amiről semmilyen emléke nem volt.
- Ezért is csinálom - mondta. - Apám ragaszkodik hozzá, hogy Tomorov kísérjen el, de
én azt szeretném, ha inkább te jönnél...
Konsztantyin már majdnem szóra nyitotta a száját, ott volt a nyelve hegyén, hogy
elmondjon a lánynak mindent, amit tudott - de mit tudott ő biztosan? És ha elmondaná, a lány
vajon hinne neki? Vagy végzetes lenne mindkettejük számára?
Pavlina azt remélte, Konsztantyin megérti, hogy ez a sorsa, hogy talán örül is neki, de
a fiú arcán tükröződő kiábrándultság - bár Konsztantyin igyekezett elrejteni - ehelyett
keserűséggel töltötte meg a pillanatot.
AZNAP DÉLUTÁN, miután Pavlina elment, hogy edzzen, Konsztantyin elhatározásra
jutott: elhagyja a tábort, mindent elmond Pavlinának, és meggyőzi, hogy tartson vele. Újra és
újra megrágta a dolgot, de mindig ugyanoda lyukadt ki: együtt kell elszökniük, csak így
lehetnek boldogok. Életük és jövőjük érdekében menekülniük kell - méghozzá még ma éjjel.
Konsztantyin nem volt ostoba. Tudta, hogy az ismerős hazugságok és a keserű igazság
között nem lesz könnyű választania a lánynak, és alig remélhette, hogy Pavlina szereti őt
annyira, hogy otthagyjon mindent, amit valaha is ismert.
Ha Pavlinának nem lesz bátorsága, hogy vele tartson, akkor egyedül kell mennie.
Magányosan menekül majd, és csak az a remény fogja éltetni, hogy egy nap talán megcsinálja
a szerencséjét, és visszajöhet a lányért. De legalább elbúcsúzhat az egyetlen embertől, aki
emlékeztette rá, hogy még mindig létezhet szeletet ebben a kietlen, sötét világban.
KONSZTANTYIN A CSŰRHÖZ ROHANT, ahol Pavlina edzeni szokott, körülnézett,
hogy nincs-e más is odabent rajtuk kívül, és hadarni kezdett:
- Pavlina, alkonyaikor találkozzunk a vízesésnél! Ne szólj róla senkinek!
Midőn a lány megszólalhatott volna, a fiú már el is rohant. és közben az járt a fejében,
hogy ha éjjel távoznak, reg- gdig senki nem veszi észre a szökésüket.

170
 Minden jól alakult volna, ha jelena nem akkor tér vissza a latrináról, és meg nem
hallja, mit mond Konsrtantyin a lánynak. Az asszony megtorpant, az árnyékból figyelte,
ahogy a fiú elszalad, aztán folytatta útját vissza a házba.
KÉSŐ DÉLUTÁN, miközben Konsztantyin a szederbokrok között várakozott a
vízesésnél, volt ideje, hogy végiggondoljon néhány dolgot. Azon tűnődött, vajon hogy lehet,
hogy Dimitrij papa soha nem fedezte fel ezt a rejtekhelyet - aztán aggódni kezdett, hogy talán
mégis.
Konsztantyin az imádkozáson is törte a fejét. Hallott már Istenről, a mennyországról és
a pokolról, de hitoktatása nagyjából ki is merült ebben. Korábban még soha nem imádkozott,
bár másokat már látott Istenhez fohászkodni, most azonban ő is imára kulcsolta a kezét, még
ha nem is tudta igazán, kihez szóljon. Ha tényleg létezik egy mindenható lény, aki
meghallgatja, azt kérte tőle, vigyázzon Pavlinára. A szerelméért nem fohászkodhatott - azt
csak a lány adhatta neki.
Sötét felhők gyülekeztek az égen, homályba burkolva az addig szikrázó napot. Pavlina
egy órán belül megérkezik - már ha jön egyáltalán. Konsztantyin elsuttogott egy újabb buzgó
imát: - Kérlek, engedd, hogy velem jöjjön!
Zuhogni kezdett az eső. Talán majd elmossa a nyomaikat. „Én leszek a nyúl, aki túljár
Zakoljev, a róka eszén - gondolta Konsztantyin, aztán emlékeztette magát: - Két nyúl. Kettő.”
.48.
UGYANEZEN A NAPON kora délután Szergej messze lemaradt, hogy a távolban
előtte haladó lovas fel ne figyeljen rá. Így már nem látta az üldözött vadat, de a nyoma friss
volt és könnyen követhető, a záporok ellenére is. A nyomok végül egy erdő széléhez vezettek.
Szergej ügetésre ösztökélte a lovát; most már közelebb férkőzhetett anélkül, hogy
észrevegyék.
Eltelt egy óra. A patanyomok néha más lovakéval keveredtek, amíg Szergej egy gyors
folyású folyócskához nem ért, ahol a csapás teljesen megszakadt. „A nyomok nem tűnnek el
csak úgy, és a lovak nem tudnak repülni" - gondolta Szergej: a lovas nyilván felfelé haladt a
folyóban. Így aztán Szergej is arra vette az irányt, és a két partot kémlelte, miközben a víz
Pojezdka térdei, majd erős combjai között zubogott. Előrébb tehát mélyül a víz és gyorsabb a
sodrása. Szergej rövidesen köveken megtörő fehér habok hangját hallotta. A folyó csónakkal
nem volt járható - alkalmas hely egy elrejtett tábornak.
Szergej árulkodó hangok után kezdett fülelni, de csak egy vízesés egyenletes
dübörgését hallotta maga előtt.

Hetedik rész
A MEGBÉKÉLÉS ÚTJA
Aminek kezdete van, véget is ér egyszer.
Békélj meg ezzel, s minden jóra fordul
BUDDHA

.49.
AMIKOR A FÉRFIAK ESTEFELÉ VISSZATÉRTEK, néhány asszony és gyerek
eléjük szaladt köszönteni őket, de csak zord tekinteteket láttak a piszkos, fáradt és mogorva

171
arcokon. Vértől és koromtól mocskosán, két újabb lovat hoztak haza a lovasaik nélkül. A
hullákat nem csavarták takaróba és kötözték a lovak hátára: egyszerűen a lángok közé vetették
őket.
- A zsidók megölték Csertoszkijt és Larentyevet - vetette oda az egyik férfi
Okszánának, mielőtt a háza felé vette az irányt.
Okszána korábban együtt élt Oleg Csertoszkijjal, és megsiratta az elvesztését, de nem
érzett gyűlöletet azok iránt, akik csak védeni próbálták magukat a fegyveres haramiák ellen.
Az Atamán rosszkedvű volt. Megölt egy asszonyt, mielőtt Koroljov eljátszhadozhatott
volna vele, és emiatt veszekedés tört ki közöttük. Amikor megérkeztek, Zakoljev hátat
fordított a félkarúnak, mintha levegőnek nézné. Aztán újonnan szerzett lovát a karámba
vezette, levette róla a nyerget, és magával vitte a csűrbe, ahol meg akarta nézni, hogyan
gyakorol Pavlina.
A lány éppen végzett a szokásos mozdulatsorral, amikor meglátta az apját az ajtóban,
de az üres tekintettel bámult rá, mintha nem is igazán látná a lányt. Zakoljev szórakozottan
biccentett felé, aztán távozott.
Amikor fáradtan és zavarodottan belépett a házába, alig vette észre a tűz mellett ülő
Jelenát, amíg az asszony fel nem pillantott rá, és arcára ki nem ült a szokásos kényszeredett
mosoly.
AZ ATAMÁN már nem volt ura sem az elméjének, sem az embereinek. Koroljov meg
volt győződve erről, miután majdnem ölre mentek a rajtaütés alatt. A félkarú eldöntötte, hogy
többé senkitől sem fogad el parancsokat. Ideje volt, hogy odébbálljon.
Mielőn azonban ellovagolt volna, meg kellett kapnia Pavlinát - méltó
búcsúajándékként a holdkóros vezérnek. Túl sokáig várt, hogy leszakítsa a lány virágát. De
most már csak néhány percet kellett várnia, csendben, észrevédenül, amíg Zakoljev távozik a
csűrből, és hazaindul.
Pavlina éppen végzett a nyújtó gyakorlatokkal; a teste még gyöngyözött az
izzadságtól. Arra készült, hogy hazaszalad, és rendbehozza magát, mielőtt találkozna
Kontyinnal. Égett a kíváncsiságtól, vajon mit akar mondani vagy tenni a fiú, amikor Koroljov
kivont tőrrel belépett a csűrbe.
- Térdre! - parancsolta, és bevágta maga mögött az ajtót.
Pavlina tudta, hogy eljött az idő: Koroljov erőszakkal rá akar mászni... és az apja
ezúttal nem lesz képes megvédeni.
Ahogy közelebb ért, Koroljov meglepetésszerű rúgást indított a lány hasa felé. A rúgás
célt tévesztett, de a félkarú tudta, hogy így lesz: visszakézből azonnal oda ütött, ahová várta,
hogy a lány mozdul. Az ütés megszédítette a lányt, de Pavlina arrébb gördült, és összeszedte
magát.
Mindketten tudták, hogy így vagy úgy, de a harc másodperceken belül véget ér.
Koroljovban rettenetes testi erő lakozott, és nem volt benne sem irgalom, sem lelkifurdalás.
Pavlina viszont gyors volt, elszánt, és tartogatott néhány meglepetést a tarsolyában.
Amikor Koroljov ismét felé lendült, a lány átugrott a feje felett, és ahogy földet ért, a
sarkával hátrafelé lágyékon rúgta a férfit. A levegő egyszerre kiszaladt Koroljov tüdejéből, és
a félkarú térdre zuhant. Amikor azonban Pavlina be akarta vinni a végső ütést, Koroljov a
térdét oldalról megrúgva elkaszálta a támaszkodó lábát.

172
 Pavlina rogyasztott, hogy utat engedjen az erőnek, és elnyelje a nagy részét, de a rúgás
túl erős volt - a lába összecsukjott, és a lány a földre zuhant. Koroljov azonnal rávetette
magát: lábaival lovaglóülésben leszorította a csípőjét, a térdével földhöz szegezte az egyik
karját, és izzadtan, a győzelem mámorától felgerjedve vigyorgott rá...
Pavlina a szeme sarkából látta a kés villanását: a másodperc töredéke alatt rájött, hogy
Koroljov előbb megöli, és aztán erőszakolja meg - a sorrend neki édesmindegy volt -, és ettől
féktelen düh szállta meg. Mivel Koroljov egyetlen keze éppen a kést tartotta, a férfi egy
pillanatra védtelen maradt. Ahogy a penge lesújtott, hogy átdöfje a lány mellkasát, Pavlina
előrelendítette a karját, ősi gyűlölettől hajtva eltérítette a pengét, és ugyanazzal a mozdulattal
mélyen belefúrta az ujjait Koroljov légcsövébe.
A lány egy émelyítő roppanást hallott, majd Koroljov kiejtette a kezéből a kést,
ösztönösen a torkához kapott, és levegő után kezdett kapkodni. Pavlina megint lágyékon
rúgta, olyan erővel, hogy a férfi felemelkedett a földről, és borzalmas nyögéssel lerepült róla.
Ahogy ott fetrengett a földön, horkantó, ziháló, gurgulázó hangok törtek ki belőle - aztán a
teste rándult még egy utolsót, és Koroljov bevégezte, éppoly erőszakosan, mint ahogy élt.
AMÍG PAVLINA fájdalmasan visszasántikált a házukhoz, eleredt az eső. Senkit nem
talált a házban, így aztán lerogyott a kihűlt tűzhely mellé, és rázkódó zokogásban tört ki.
Rettegett, mit fog szólni vagy tenni az apja, amikor megtudja, hogy Pavlina megölte az első
emberét. Aztán a lány hirtelen ráébredt, hogy ez cseppet sem érdekli. Ha volt ember, aki halált
érdemelt...
Ettől függetlenül nagy megrázkódtatás érte, és Pavlina úgy érezte, beszélnie kell
Konsztantyinnal...
Abban a szempillantásban bevillant az agyába: hiszen Konsztantyin várja őt! Pavlina,
abban a reményben, hogy még ott találja a fiút, talpra ugrott - de ahogy rohanni akart volna,
felsikoltott a fajdalomtól, és elesett, öklével tehetetlenül verte a tűzhely hideg kövét, dühösen
az apjára, a lábára, a világra. Minden erejét összeszedve feltápászkodott, és fogát
összeszorítva, bicegve futni kezdett a vízesés felé, az ő Kontyinjához.
.50.
AHOGY A DOBOLÓ ESŐ és a zümmögő-ciripelő rovarokkal teli erdő hangját
hallgatta, Konsztantyin legszívesebben csendért üvöltött volna. Egy újabb óra telt el, és ő csak
reménykedett, imádkozott, és fülelt, hátha meghallja a lány lépteit. Ha eljön, együtt lesznek,
és minden jóra fordul. Ha nem... Megpróbálta elképzelni, mit kezd majd akkor.
„Tudok írni-olvasni és rajzolni - tűnődött -, és megvan a magamhoz való eszem.
Találok majd munkát, egy távoli városban, talán még Amerikában is. Megtanulok egy új
nyelvet, és megcsinálom a szerencsémet. Aztán egy nap visszatérek, belovagolok a táborba
egy délceg paripán, karddal az oldalamon és puskával a vállamon, meg a zsoldosokkal, akiket
felfogadtam, és így szólok majd Dimitrij Zakoljevhez: Amerikai vagyok, és Pavlináért jöttem!
Angolul fogok beszélni, és ha az Atamán nem érti majd a szavaimat, hát úgy kell neki!”
Ekkor Konsztantyin hegyezni kezdte a fülét. Úgy vélte, a szakadó eső, a tücskök és az
odalenn a köveken megtörő víz zaján keresztül közeledő lépteket hall. Határtalan izgalom lett
úrrá rajta, hogy Pavlina eljött: kimászott a bokrok közül, hogy boldogan mosolyogva
köszöntse a lányt...
De Pavlina helyett, alig pár lépésre tőle, Dimitrij Zakoljev atamán állt vele szemben.

173
 EGY PILLANATRA a rémület jeges hullámai csaptak át rajta, aztán az ösztönei azt
súgták: menekülj! Érezte azonban, hogy hiábavaló próbálkozás lenne, így moccanás nélkül
várt, miközben esőcseppek áztatták az arcát.
Zakoljev nem jött közelebb, csak állt ott nyugodtan. Konsztantyin idegesen
körbepislantott, az Atamán pedig szelíden beszélni kezdett - és olyan szavak hagyták el a
száját, amelyeket Konsztantyin soha nem hitt volna:
- Már tudom egy ideje, hogy nagyon kedveled Pavlinát. Azt is észrevettem, hogy ő is
kedvel téged. Miért is ne? Eszes fiú vagy, és erős a jellemed. Talán furcsának tűnhet, hogy
most eljöttem ide hozzád, de mindenkin egyre nagyobb a nyomás, és alaposan megfontoltam
a dolgot. Tudod, hogy mindig kedveltelek, Konsztantyin...
Dimitrij papa leült egy nagy kőre, és intett Konsztantyinnak, hogy csatlakozzon hozzá.
- Úgy vélem, Pavlina mihamarabb férjhez szeretne menni. Én senki máshoz nem
vagyok hajlandó hozzáadni, és azt sem tűrném, hogy egyik kézről a másikra adják. Az lesz
hát a legjobb, ha te veszed el. De neked és nekem egyezséget kell kötnünk...
Konsztantyin nem hitt a fiilének. Természetesen gyanakodott, de amit az Atamán
mondott, ésszerűnek tűnt, és őszintének hangzott. Konsztantyin mindenesetre két dolgot
tudott biztosan: az Atamán vagy igazat mond, és akkor neki pillanatnyilag nincs mitől félnie,
sőt, az élete sokkal jobban is alakulhat, mint ahogy valaha képzelte volna - vagy az Atamán
hazudik, és akkor Konsztantyint halálos veszély fenyegeti. De akár őszinte volt az Atamán
ajánlata, akár nem, ha ő visszautasítja - ha sarkon fordul és menekül -, a következő órát már
nem éri meg.
Óvatosan közelített, ahogy Dimitrij papa a mellette levő nedves kőre paskolva
invitálta, hogy üljön le. Konsztantyin számára eljött az igazság pillanata. Ahogy leült, Dimitrij
papa mosolyogni kezdett, könnyeden Konsztantyin vállára tette a kezét, és őszintének tűnő,
szeretetteljes hangon így szólt:
- Felnőtt férfi lettél, Konsztantyin. Pedig most sem tűnsz idősebbnek Pavlinánál.
A zápor elállt, és a késő délutáni napfény áttört a felhőkön, jó előjelnek tekintve,
Konsztantyin maga is megkockáztatott egy félszeg mosolyt. Annyira hinni akart Dimitrij
papának, hogy a máskor körültekintő fiú megfeledkezett három kérdésről. Először is, ha
Dimitrij papa tényleg szívén viselte a lánya boldogságát, akkor miért képeztette ki
orgyilkossá, aki öl vagy meghal? Másodszor - és ez volt a sürgetőbb kérdés - honnan tudta az
Atamán, hogy ő itt van, és a lányra vár? És harmadszor: hol van Pavlina?
SZERGEJ ELVESZÍTETTE A LOVAS NYOMÁT, de folytatta az útját felfelé,
ösztönösen követve a szilaj folyót, amíg egy meredek vízesés aljában egy kövekkel körülvett
apró tavacskához nem ért. A vízesés mellett kanyargós ösvény vezetett fel - embervágta
ösvény. Szergej kikötötte Pojezdkát egy fához, hogy legelésszen, félresimította esőáztatta
haját a szeméből, és elkezdett felkapaszkodni a meredek, csúszós ösvényen...
Mire elérte a vízesés tetejét, az eső elállt, és Szergej az odalenn tajtékzó víz hangján
áttörve egy emberi hangra lett figyelmes.
PAVLINA OLYAN GYORSAN SÁNTIKÁLT, ahogy csak tudott, de a fájós lába
nem bírta, és megint összecsuklott. Konsztantyin sötét szemeit és szomorkás mosolyát látta
maga előtt, ahogy rá vár. Ha együtt lesz vele, minden rendbe jön. Továbbküzdötte magát a
sárban tapicskolva, és pislogott a sűrű esőben és a felhőkbe burkolózó sötétségben, ahogy
megpróbált tájékozódni. Már csak harminc lépésre volt a folyótól, amikor az amikor az eső

174
hirtelen elállt, a felhők utat engedtek a fénynek, és ő meglátott két alakot, akik együtt
üldögéltek a rohanó fólyó túlpartján, nem messze a vízeséstől.
A látványtól kővé meredt: Konsztantyin volt az... és az apja. Aztán felálltak és
megfordultak, meri egy harmadik ember lépett elő az erdőből.
AMIKOR SZERGEJ KILÉPETT a fák közül, egy pillanatra azt hitte, álomba került.
Zakoljev sem egészen hitt a szemének: úgy bámult rá, mintha szellemet látna. Aztán
hátrasimította vizes haját, és az arca visszaváláltozott az ismerős halotti maszkká.
Szergej először találkozott ezzel az emberrel Ánya halála óta, így nem csoda, hogy a
teste megfeszült - de aztán mélyen beszívta a levegőt, ellazult, érzékei pedig felerősödtek, és
végigpásztázták a vízesés környékét.
Egyedül voltak, csak ők hárman: Szergej, Zakoljev és egy fiatalember, talán olyan
korú, mint...
Szergej figyelme visszafordult Zakoljevre, és nem vesztegette a szavakat:
- A fiamért jöttem.
Zakoljev felsóhajtott, mintha beletörődött volna, hogy lesz némi kellemetlenség.
Tudta, hogy elérkezett a leszámolás perce.
- Szergej Ivanov - mondta kényszeredett, zord mosollyal -, hát ismét találkozunk... és
most azt mondod, azért jöttél, hogy elvidd a fiadat? Semmi üdvözlés? Nos, rendben, elnézem
neked ezt a bárdolatlan viselkedést. Történetesen szerencséd van. Nézd csak: itt áll előtted a
fiú. Konsztantyinnak hívják, és elviheted - tiéd.
Mámorosan a dolgok ilyen hihetetlenül szerencsés fordulatától, Konsztantyin szóra
nyitotta a száját, miközben Dimitrij Zakoljev átkarolta a vállát.
Szergej akkor látta meg a penge villanását, amikor Zakoljev megragadta a fiú fejet, és
vágásra készen a torkához emelte a kést. A következő pillanatban Szergej varázsütésre ott
termett, a kést tartó kezet lefelé csapva a fiú melléhez szegezte, aztán eltörte Zakoljev karját,
és lefegyverezte. A másik kezével Szergej megragadta Zakoljev haját, és hátrarántotta a fejét,
olyan erősen, hogy kis híján kitörte a nyakát. Ezután félrelökte Konsztantyint, hogy ne essen
baja, és egy könyökcsapással földre küldte Zakoljevet, aki kábultan esen össze.
Pavlina ekkor ért oda, és teljesen meg volt zavarodva. Az imént volt tanúja annak -
legalábbis úgy vélte látni -, hogy Dimitrij papa megpróbálja elvágni az ő Kontvinja torkát - az
ősz hajú idegen pedig megmentette őt.
Zakoljev lassan magához tért, és észrevette Pavlinát.
- Öld meg! - ordította, ellentmondást nem tűrő, mennydörgő hangon. - Öld meg a
szörnyeteget!
- Ne! - kiáltott Konsztantyin. - Pavlina, ne! Nem teheted! Ő az apám!
A szavainak semmi értelme nem volt. Semminek nem volt semmi énelme. Pavlina
teste azonban ösztönösen reagált a hosszú kiképzésre, és követte az akaratát annak az
embernek, aki felnevelte őt. A lábában lüktető fajdalomról megfeledkezve, Pavlina egy
ugrással a fehér hajú szörnyetegre vetette magát, aki meggyilkolta az anyját és kísértett az
álmaiban, és megsemmisítő rúgásra emelte a lábát...
Nagy csobbanással a folyóban találta magát. Azonnal felpattant és megfordult, de a
fehér hajú ember már nem volt ott. Pavlina mint az örült, pörgött-forgott, és meglátta maga

175
mögött a férfit. Megpróbálta a lábával elkaszálni, de valahogy célt tévesztett. Habozás nélkül
villámgyors ütések sorozatát zúdította rá, de Szergej Ivanov minden ütését hárította.
Valami itt nem volt rendben. A sok évnyi harci kiképzés során semmit sem tanult, ami
felkészítette volna Pavlinát erre. Az egésznek nem volt semmi értelme: a szörnyeteg egyetlen
egyszer sem próbált visszaütni. Tényleg varázsló lenne, aki csak játszik vele?
Pavlina megint támadott, és a férfi hárította, de most sem ütött vissza. A vízesés feletti
sekélyesben állva, Pavlina zihálva megállt egy percre, hogy összeszedje a gondolatait.
EBBEN A PILLANATBAN szétváltak a felhők, és előragyogtak mögülük a lemenő
nap utolsó sugarai. Ahogy egy fénysugár megvilágította a lány arcát, Szergej először vehette
szemügyre tisztán elszánt támadóján egy fiatal nő volt, de nem akármilyen nő - Ánya arca
nézett szembe vele. A felismerésnek ebben a pillanatában a napfény megcsillant a lány
nyakában lógó medálon, és Szergejben nem maradt semmilyen kétség.
Megtalálta, akit keresett.
- Öld meg! Ne szalaszd el az esélyt! - ordított fel megint Zakoljev, de a magabiztosság
eltűnt a hangjából.
Konsztantyin is kiabált:
- Ne, Pavlina, állj! Ő az apám!
- Nem - monda Szergej a fiúnak szelíden, anélkül, hogy levette volna a szemét a
lányról, akit Pavlinának szólítottak.
- Jó lenne, ha az apád lehetnék, de nekem nincs fiam. Egy lányom van, aki most in áll
előttem.
Pavlina kővé dermedt, és fogalma sem volt, mit tegyen.
Zakoljev törölt karral, mozdulatlanul feküdt a földön, és a szeme azt fürkészte, mi fog
történni. Aztán még egyszer parancsol adott:
- Öld meg, Pavlina! - rikácsolta kétségbeesetten. - Teljesítsd a küldetésed! Ő anyád
gyilkosa!
Pavlina meggörbítette a hátát, és lassan körözni kezdett a fehér hajú férfi körül. Ő
azonban csak állt nyugodtan. Az arca békés volt - és könnyek peregtek a szeméből.
Pavlina teljesen összezavarodott: már nem tudta, mit gondoljon, nem tudta, mit
érezzen. Zakoljevre mutatott, és azt mondta a fehér hajúnak:
- De nekem... ő az apám...
- Nem!
Pavlina megfordult, és azt látta, hogy Konsztantyin jön felé; az inge átázott és véres
volt a mellkasán levő vágástól,
- Nem, Pavlina. Annyira sajnálom, hogy soha nem mondtam el neked... Bár még kisfiú
voltam, jól emlékszem rá, amikor hazahoztak...
- Zakoljev ekkor felpattant, bal kezében egy másik késsel. Eszét vesztve, üvöltve
rohant feléjük, a lábait az őrület hajtotta a folyó sekély vizén keresztül. Aztán lendületet vett,
és ugrott...
Szergej Pavlina háta mögött megpillantotta Zakoljevet, ahogy feléjük repül, de nem
tudta megállapítani, kit akar megölni. Olyan gyorsan, hogy Pavlina nem is tudta követni a
mozgását, Szergej félrelökte a lányt az útból. A lány a földre hemperedett, és azonnal arrébb

176
gurult, azt gondolván, hogy megtámadták, de amikor felpillantott, Dimitrij Zakoljev papát
látta, ahogy a bal kezében kést tartva Szergej Ivanovra veti magát.
Szergej úgy figyelte, ahogy Zakoljev- száguld felé, mintha lassított felvételt nézne. A
világ elnémult: egyetlen tolakodó hang sem zavarta meg, ahogy várt ellazultan, egyenletesen
lélegezve, a kazait az oldala mellett pihentetve. Ezért a pillanatért tanult mindent.
Ahogy Zakoljev odaért és lesújtott a késsel, Szergej az utolsó pillanatban megmozdult,
és mielőtt a kés hegye átszúrhatta volna a kabátját és a húsát, mint egy szellem, eltűnt a
helyéről. A támadás vonalából ellépve finoman elfordította a testét, és karjai alig érzékelhető
mozdulatával fejjel előre a levegőbe hajította Zaholjevet, egyenesen bele a folyóba, a vizesés
pereménél.
Ahogy azonban a megzavarodott Zakoljev elrepült ellenfele mellett, ösztönös
mozdulattal kinyúlt, és elkapta Szergej kabátját. Zakoljev lendülete, az alattomosan csúszós
alapzat és az erős sodrás egyesült ereje lerántotta Saergejt a lábáról.
Pavlina és Koosztantyin halálra váltan nézték, ahogy Dimitrij Zakoljev és Szergej
Ivanov átbuknak a vízesés peremén, és a mélybe zuhanva eltűnnek a szemük elől.
.51.
SZÜRKÜLET. Tisztuló alkonyi égbolt. Pavlina elkínzottan, Konsztantyinra
támaszkodva, a parton a vízesés pereméhez bicegett, és a fiúval együtt lepillantott a kövekre a
mélyben, ahol meglátták Dimitrij Zakoljev kicsavarodott, összetört, élettelen testét.
Szergej Ivanov azonban köddé vált.
A lány még mindig nem tudta megemészteni az igazságot, vagy felfogni mindent, ami
az imént történt. Zavarodottsága és a világát fenekestül felforgató események feletti
szomorúsága ellenére azonban úgy érezte, mintha felszabadult volna egy átok alól. Az élet,
amit ismert, és a hazugságok, amelyekben hitt, darabokra törve hevertek a vízesés lábánál. El
sem tudta képzelni, mi várhat még rá, de most először felderengett előtte egy másik élet,
Konsztantyinnal az oldalán.
A fiúba kapaszkodott, ahogy lassan lemásztak a girbegurba ösvényen a vízesés
aljához. Dimitrij Zakoljev atamán, a férfi, akit eddig az apjának nevezett, meghalt. Szergej
Ivanov testét - az emberét, aki megmentette Kontyint - azonban elsodorta az ár. De ha még
életben van, talán segíthet a lánynak, hogy a világ újra értelmet nyerjen a számára.
MEGLEPŐDVE AZ ISTENI CSODÁN, hogy életben maradt, Szergej kikúszott a
folyó partjára úgy harminc lépéssel a vízesés alatt, és ott találta Pojezdkát, aki békésen legelt,
mit sem törődve az emberi világ drámáival.
Szergej tele volt kék-zöld foltokkal, és jócskán átfagyott a teste, de nem volt
komolyabb sérülése. Visszabaktatott a vízesés lábához, megtalálta Zakoljevet, és kiráncigálta
a testét a lezúduló víz alól az aljnövényzetbe. Egy percre emlékképek villantak fel előtte: a
gyermekkor, amit együtt töltöttek, mint bajtársak; a túlélőtúrák, és a küzdelmek, amelyeket
egymással vívtak. Aztán a képek elhalványultak, és Szergej elővette a kis ásót a
nyeregtáskából, végső nyughelyet ásott Dimitrij Zakoljevnek, és betemette a testét nedves
földdel.
- Nem akartalak megölni - mondta Szergej - de örülök, hogy elmentél...
Nem volt nála kő, amivel megjelölhette volna a sírt, és több szó sem jött az ajkára, de
ahogy lenézett a sírhantra, Szergej ráébredt, hogy legnagyobb ellensége világra segítette a
lányát, óvta és taníttatta, és a maga zavart módján apaként nevelte. Lehajtotta a fejét, és hálát
mondott azért, hogy a lánya él. Aztán Ányára gondolt, és hogy milyen boldog lenne...

177
 Pavlina és Konsztantyin ekkor látták meg Szergejt; csatlakoztak hozzá, és együtt
bámulták a sírt, némán búcsúzva, ki-ki a maga módján.
Amíg az emberek Zakoljev táborában ügyes-bajos dolgaikat intézték, mit sem tudva
arról, hogy a világ megváltozott, ők hárman újra felkapaszkodtak a kanyargós ösvényen.
Szergej Pojezdkát vezette, Pavlina és Konsztantyin pedig egymás kezét szorították.
Amíg kaptattak felfelé, Szergej elmesélte Pavlinának a medál történetét - azt, hogy
kitől kapta, és hogyan jutott végül a lány kezébe. Nem mondott el minden részletet, éppen
csak annyit, hogy a lány lassan érteni kezdje.
Mire felértek a vízesés tetejéhez, Szergej befejezte a történetét. Az ég még halvány
bíbor fényben fürdött, amikor a táborból riadt kiáltozás hangját sodorta feléjük a csendes esti
szél.
- Koroljovot megölték! - kiáltotta valaki.
- Nem találjuk az Atamánt! - ordította egy másik. - Megtámadtak minket!
Kisvártatva Tomorov és még öt másik ember jött kardokkal, késekkel és pisztolyokkal
felfegyverkezve, és megpillantották őket, ahogy ott álltak hárman az erdő szélén. Azonnal
rájuk rontottak, hogy végezzenek az ősz hajú betolakodóval.
Szergej nyugodtan állt, nem várva semmit, csak készen bármire, ami történhet.
Ahogy azonban a férfiak a közelükbe értek, Pavlina Szergej elé toppant, és
szembefordult velük.
- Állj! Mindenki, állj! - kiáltotta, vékonyka hangjában meglepő tekintéllyel.
Felemelte a karját, és a férfiak megtorpantak.
- Vége van! - mondta keményen Pavlina. - Dimitrij Zakoljev atamán halott, lezuhant a
vízesésen. És higgyétek el, amit most mondok: egyikőtök sem nyúlhat ehhez az emberhez -
aki megpróbálja, velem gyűlik meg a baja!
A vezér nélkül maradt férfiak dörmögni kezdtek, értetlen pillantásokat vetettek rájuk,
és tanácstalanul toporogtak. Egy nő parancsolgat nekik? Ezt még Pavlinától sem tűrhették. Az
a férfi azonban valahogy ismerősnek tűnt...
Tomorovnak, a felderítőnek, jó volt a memóriája. Felismerte az ősz hajú embert - azt,
akit követett, miután ők megverték, majd megölték az asszonyát és a gyermekét. Tomorov
éppen elégre emlékezett.
- Gyertek - mondta az embereknek. - Nekünk itt már semmi dolgunk.
Visszavonulót fújtak, és mint a világtalan emberek, végigbotorkáltak a táboron, hogy
összeszedjék a cókmókjukat, és felnyergeljék a lovaikat. A hely haláltól bűzlött, és egyszer s
mindenkorra elegük lett belőle.
Szergej megvizsgálta a sebet Konsztantyin mellén:
- Nem mély a vágás, szépen begyógyul majd - nyugtatta a fiút.
- Inkább ez a vágás, mint... köszönöm, hogy megmentette az életemet - felelte
Konsztantyin. - Kár, hogy nem ön az apám nekem is. Bárcsak az lenne...
Szergej a lányára nézett, és látva, milyen szorosan bújik Pavlina ehhez a
fiatalemberhez, elmosolyodott.
- Talán találunk rá módot, hogy teljesüljön a kívánságod.

178
 Pavlina agyán átfutottak a nap eseményei: Koroljov halála, hogy kis híján elvették tőle
Kontyint, és annak az embernek a végzete, akit az apjaként ismert. Megállt, a mellkasa
lüktetni kezdett, és szaporán vette a levegőt. Konsztantyin tartotta, amíg megkönnyebbült.
Kicsit később, amikor újra képes volt beszélni, Pavlina felnézett Szergej Ivanovra:
- Megtanultam gyűlölni magát... tiszta szívemből... Hogyan lehetne az apám? Honnan
tudjam, hogy mindez igaz?
Szergej nem tudott bizonyságot kínálni neki, ezért azt felelte:
- Nehéz napod volt, Pavlina. Mindnyájunknak nehéz volt. Szálljunk lóra, menjünk el
innen, és táborozzunk le az erdőben. Reggel mindannyian tisztábban látunk majd.
A szavai ésszerűnek tűntek. Kezdetnek jó lesz.
SZERGEJ, PAVLINA ÉS KONSZTANTYIN együtt lovagoltak el a táborból. Senki
sem próbáira megállítani őket, és nem is tűnt úgy, hogy bárki törődne velük. Valaki
felgyújtotta a csűrt. Pavlina visszanézett, aztán Konsztantyinhoz fordult, és elcsigázott hangon
azt mondta neki:
- Ma, mielőtt a vízeséshez jöttem volna, Koroljov megpróbált... megtámadni.
Verekedtünk, és... én megöltem.
Szergej felkapta a fejét.
- Azt mondtad, megölted a félkarú óriást, azt a Koroljovot?
A lány az ajkába harapva bólintott.
- Ismerted? - kérdezte.
Szergej habozott, aztán úgy döntött, a lánynak tudnia kell a teljes igazságot.
- Koroljov volt az, aki megölte édesanyádat.
Pavlina elfordította a fejét, hogy az apja ne lássa a könnyeit. Tehát végül csak
teljesítette a küldetését: végzett a szörnyeteggel, aki meggyilkolta az anyját. A sok évnyi
kiképzés nem veszett kárba.
Aznap éjjel Szergej egy ideig ébren tűnődött, mivel nyerhetné el a lánya bizalmát.
Másnap reggel már fent volt és éppen fát rákon a tűzre, amikor Konsztantyin felébredt,
aztán Pavlina is. Eleinte nem szólt egyikük sem, de Szergej tudta, mi jár a lány fejében - a
bizonyíték, amit keresett. Hajnalban, amikor Szergej felébredt, támadt egy ötlete.
Kockáztatnia kell...
Szergej adott kettejüknek a bogyókból, amiket a közelben talált, majd így szólt
Pavlinához:
- Észrevetted a hasonlóságot köztem és a nagyapád között... a képen a medálban?
Pavlinának nem kellett elővennie a medált; megjegyezte minden arcvonásukat.
- Igen - válaszolta de sok ember hasonlít egymásra.
- Van még valami... - folytatta Szergej - feltéve, hogy még ott van, ahol gondolom.
Tudod, amikor édesanyád és én összeházasodtunk, levágtam öt tincset a hajából - ugyanolyan
színű volt, mint a tiéd és apró fonatba tekertem. A hajfonatot betettem a szüleim - a
nagyszüleid - fényképe mögé.

179
 Pavlina szeme elkerekedett. Soha nem jutott eszébe, hogy a kép mögé kukkantson.
Remegő kézzel kinyitotta a medált, óvatosan kipiszkálta a kerekded fotográfiát, és miközben
Szergej visszafojtott lélegzettel figyelte, benézett mögé.
Nem volt hajtfonat. Nem volt ott semmi. Amikor Pavlina felnézett, a tekintete ismét
gyanakvóvá vált.
- Várj! - kiáltotta Konsztantyin. - Valami odaragadt a kép hátuljához...
Pavlina megfordította a képecskét, és ott, a megsárgult papír hátuljához tapadva, ott
volt az aprócska fonat - öt tincs az édesanyja hajából.
Szergej elmosolyodott.
- Ányának hívták, és pont olyan bájos volt, mint te.
Kis idő elteltével tábort bontottak, és ismét lóra szálltak, Pavlina csak a medált és pár
személyes holmiját hozta magával: Konsztantyin mindent hátrahagyott, kivéve néhány rajzát,
amiket összehajtogatott és betett egy könyv lapjai közé.
- A könyved... - kérdezte Szergej, miközben észak felé lovagoltak - miről szól?
- Egy utazásról Amerikába. Egy Abram Csudominszkij nevű ember írta.
Szergej bólintott, és megjegyezte magának a könyv címét és szerzőjét.
- Én éppen Amerikába készülök - mondta. - És remélem. Mindketten velem tartotok...
Pavlina csak ennyit szólt:
- Most hová megyünk?
- A nagyanyádhoz és a nagybátyádhoz, akik nagyon szeretnének megismerkedni
veled.
EZT KÖVETŐEN EGY HÉTIG NÉMÁN LOVAGOLTAK - nem azért, mert nem
volt mondanivalójuk, hanem éppen azért, mert túl sok mindent szerettek volna mondani
egymásnak, és fogalmuk sem volt, hol kezdjék. Szergej úgy gondolta, az lesz a legjobb, ha
vár, hogy Pavlina törje meg a jeget.
Dél körül a lány neki is kezdett, és egyik kérdést tette fel a másik után. Szergej
megválaszolta mindegyiket: mesélt Pavlinának az életéről és a lány származásáról, amíg úgy
tűnt, ki nem elégítette a kíváncsiságát.
Már második napja lovagoltak észak felé, amikor Pavlina maga is mesélni kezdett.
Először lassan, akadozva beszélt, aztán egyre gyorsabban - mintha bizonytalan lenne az
emlékeiben, és hangosan ki akarná mondani mindet, hogy Konsztantyin megerősítse.
Elmondott mindent Szergej Ivanovnak, amire csak az életéből emlékezett, Konsztantyin
pedig, ahol tudta, kiszínezte a történetet, és hozzáfűzte a maga megjegyzéseit.
Szergej magába szívta a szavakat, némán osztozott a lány különös, szomorú
gyermekkorának fájdalmában, és gyászolta az éveket, amelyeket elvesztettek.
Peregtek a napok, és lassan kifogytak a történetekből. Beszélgetéseiket egyre hosszabb
csendek szakították meg, míg végül Szergej és Pavlina alig szólt valamit. A köztük beállt
csend azonban most már békés és vigasztaló volt, és amikor Pavlina félénk pillantásokat
vetett Szergejre, egyfajta elismerés látszott a szemében. Vagy talán csak a hála, amiért az apja
ilyen hosszú utat tett meg érte.
.52.

180
 SZENTPÉTERVÁRRA VALÓ MEGÉRKEZÉSÜK és örömteli fogadtatásuk után,
amikor már mindnyájan bemutatkoztak és üdvözölték egymást, Pavlina és Konsztantyin
megünnepelte első közös Sábeszét és elfogyasztotta első vacsoráját Szergejjel, Valerijával,
Andreasszal, Kátyával, és a gyerekeikkel, Avrommal és Leiával. Valerija Panova nagymama
külön hálaimát mondott, és sírt a boldogságtól ezen a rendkívüli estén.
Szergej ismét egy álomban érezte magát, ahogy körülnézett az asztalnál, és magába
itta az arcokat, amelyekre egész életében emlékezni fog. Ráébredt, hogy ez a pillanat nem tart
örökké, ezért annál inkább a szívébe zárta. Lopva a lányára pillantott, és ismét ámulatba
ejtette Ányával való hasonlatossága: a szemei, a haja, az arca gödröcskéi, az ajkai formája -
mind-mind ugyanolyan, és mégis más.
Pavlina csak most kezdte megismerni a tágabb külvilágot. A következő néhány napban
Valerija és Andreasz sétákra vitték őt és Konsztantyint, hogy megmutassák nekik a várost.
Konsztantyin mindenre kíváncsi volt, és kérdések százait tette fel a szokásokkal, az
illemszabályokkal, a bankokkal, az üzletekkel és az utazással kapcsolatban. Pavlina
kevesebbet beszélt, de szeme és füle élénken figyelt.
Aztán a második Sábeszük estéjén, amikor a társalgás egy időre elcsendesült, Szergej
halkan bejelentette, hogy tartogat egy ajándékot Pavlina számára. Három drágakövet tett elé
az asztalra.
Ezeket az ékköveket - mondta - a dédapád, Hésel Rabinowitz hagyta rám, őrá pedig az
ő apja. Most átadom őket neked. Nagyon értékesek, és kellő anyagi alapot nyújtanak ahhoz,
hogy együtt új életet kezdhessetek.
Pavlina lenézett a kövekre, amelyek éppen úgy ragyogtak, mint az ő szemei a
gyertyafényben, majd Konsztantyinra pillantott, aztán vissza Szergejre.
- Én... köszönöm... Szergej - még mindig nehezére esett, hogy apjának szólítsa a férfit;
valahogy furcsán csengett neki a szó.
Az este hátralevő részében Pavlina nem szólalt meg, csak ült az asztalnál csendben, a
gondolataiba mélyedve. Az esze elfogadta, hogy az asztal körül ülők mind a rokonai: az apja,
a nagyanyja, a nagybátyja, a nagynénje és a kis unokatestvérei.
Mégis, valahogy idegenek voltak neki - még a bátor és nagylelkű Szergej Ivanov is,
akit csak néhány röpke hete ismert.
Vacsora után Szergej lelkesen beszélt Amerikáról, ahová Pavlinával és
Konsztantyinnal rövidesen indulni készült. Még tett egy utolsó kísérletet, hogy rábeszélje
Valeriját, Andreaszt és Kátyát, hogy csatlakozzanak hozzájuk, de nem járt sikerrel.
Bár Szergej a jövőről beszélt, Pavlina a múltjával kapcsolatban jutott elhatározásra:
úgy döntött, maga mögött hagyja, és soha többé nem beszél róla. Még ez az este is a múltja
része volt. A jövője még nem kezdődött el.
Előző este Pavlina és Konsztantyin egy másik nehéz döntést is meghozott...
A RÁKÖVETKEZŐ HÉTEN Szergej beszerzett Pavlinának és Konsztantyinnak
minden szükséges papin és bizonyítványt.
- Egy kis pénz a megfelelő markokba csodát tehet - magyarázta egy mosollyal.
Ezen kívül lefoglalta a másodosztályú kabinokat az S.S. König Friedrich gőzösre, ami
Németországból majd Amerikába viszi őket. öt nappal később — miután keserédes búcsút
intettek egymásnak, és megígérték, hogy okvetlenül írni fognak.

181
 - Szergej, Pavlina és Konsztantyin elindultak Finnország felé, hogy komppal
átkeljenek a Balti-tengeren Hamburgba.
Az utazás első napjaiban a beszélgetéseiket félszegnek és erőltetettnek érezték, és azok
néha szinte rögtön el is haltak, amint belekezdtek. Szergej ráébredt, hogy bár Pavlina esze
elfogadta őt apjának, és az Ánya nevű nőt anyjának, a szívében csak Konsztantyinnak volt
hely.
A hajóút alatt Pavlina és Konsztantyin többnyire csak maguk között beszélgettek, de
két héttel később, ahogy az óriás gőzös Amerika partjaihoz közeleden, Pavlina a vacsoránál
egyszercsak váratlan kísérletet tett arra, hogy Szergejt is bevonja a társalgásba. Egyszer úgy
tűnt, mondani akar valami fontosat neki, de elhallgatott, mintha nem tudná, hogyan folytassa.
Az asztal felett Konsztantyinra pillantott, aki bátorítóan visszanézett rá, bólintott, majd így
szólt:
- Nem lesz jobb alkalom, mint ez.
Pavlina Szergejhez fordult:
- Szergej... apa... felmehetnénk a fedélzetre?
A tatfedélzeten, ahol kevésbé fújt a szél, Pavlina félrevonta Szergejt, nagy levegőt
vett, és belekezdett a mondandójába:
- Én... először is szeretnék köszönetet mondani neked mindenért... azért, hogy
megmentetted Konsztantyin életét... és mindazért, amin keresztülmentél, hogy megtalálj
engem... minden kedvességedért és nagylelkűségedért...
Szergej válaszolni akart, hogy elmondja neki, megérti, de a lányból most már előtörtek
a szavak:
- Boldog vagyok, hogy egy ilyen jó ember, hogy te vagy az apám... talán bennem is
van valami jóság...
Egy pillanatig habozott, aztán Szergej szemébe nézett, és így folytatta:
Te elérted a célt, amit kitűztél magad elé... most Konsztantyinon és rajtam a sor, hogy
elinduljunk a saját utunkon. Csak mi kerten...
A hangjából most már eltökéltség sugárzott:
- Meg kell találnunk a saját életünket, és neked is a magadét. Kívánom, hogy boldog
légy, Szergej Ivanov, bármerre vigyen is az utad. Mindig szeretettel gondolok majd rád... de
sokat kell majd felejtenem is.
Konsztantyin odalépett hozzájuk, és átkarolta Pavlinát, a másik kezével pedig kinyúlt,
és megszorította Szergej kezét:
- Ha megtaláltuk a békénket, és vannak híreink, írni fogunk a címre, amit Pavlina
nagymamája megadott.
Azzal elnézést kért, és távozott. Pavlina utána indult, de aztán visszafordult
Szergejhez, hogy mondjon neki még valamit:
- Hiszem, hogy édesanyám... büszke lenne arra, amit tettél..."
Ekkor - először és utoljára - Pavlina közelebb lépett, lábujjhegyre állt, és arcon
csókolta Szergejt - olyan meleg, gyengéd, gyermeki csókkal, hogy Szergej szíve majd
megszakadt belé. Még tiltakozni sem volt ereje, amikor a lány levette a medált a nyakából,
Szergej tenyerébe helyezte, és rázárta az ujjait.

182
 Szergej magányosan állt, az óceánt bámulva, és arra gondolt, hogyan tanította meg
sok-sok évvel azelőtt Szerafim arra, hogy ne várjon semmit, de készüljön fel mindenre. Előre
látta ezt a búcsút - tudta, hogy egyszer bekövetkezik. De nem ilyen hamar...
Annyi érzelem árasztotta el, hogy képtelen volt szétválasztani őket. Az érzéseit és a
jövőjét Isten kezébe helyezte. Amikor partra szállnak Amerikában, Pavlina és Konsztantyin
eltűnik majd az életéből, mint ahogy felbukkantak.
De mindennel számot vetve, jól alakultak a dolgok. Szergej megtalálta a lányát, épen
és egészségesen, és segített neki új életet kezdeni - ő pedig ugyanezt tette most vele. Az
igazságot mondta és az Szergejt szabaddá tette.
AHOGY A TÁVOLBAN FELTŰNTEK AMERIKA PARTJAI, és a nagy hajó orra
szelte az óceán habjait, Szergej leendő új otthonát bámulta. A szeme magába ivott minden
részletet: a nap csillámlását, az ég és a tenger mintázatát, a nyüzsgő életet. „Ha egy nap -
gondolta - az ember repülő hajókon csillagok közé merészkedik, az sem lesz csodálatosabb
kaland, mint ez itt a földön.”
A következő pillanatban az óceáni szellő elenyészett, és a világ néma
mozdulatlanságba merevedett, ahogy három arc jelent meg Szergej előtt sorban egymás után,
olyan elevenen, mintha tényleg ott lebegnének az orra előtt. Először az apját látta: nem olyan
szigorú volt, mint a képen, hanem meleg szemekkel nézte őt, olyan mosollyal, ami
megnyitotta Szergej szívét; aztán Szerafim arca tűnt fel, és a hála könnyei öntötték el Szergej
arcát; majd egy pillanattal később a görög Szókratész durva vonásait és átható szemeit látta,
úgy, ahogy kisfiú korában, abban a réges-régi látomásban... És ahogy ez a három kép eggyé
vált Szergej elméjében és emlékezetében, ezeket a szavakat hallotta, mintha egy ősi dal lenne:
Ahogy egy életből egy másikba lépünk a halálon át... úgy halunk meg és születünk újjá
egyetlen élet alatt... a történet, az utazás pedig csak megy tovább és tovább...
Szergej percekig mozdulatlanul állt, amíg ismét érezni nem kezdte az ősz haját borzoló
szelet. A szél elől védettebb helyre húzódott, benyúlt az igzsebébe, és elővette a medált, amit
Pavlina visszaadott neki, hogy őrizze meg. Óvatosan kinyitotta a kapcsot, és nézegetni kezdte
az anyja és az apja fényképét. Aztán bekukkantott mögé, arra számítva, hogy ott találja a
tincseket Ánya hajából.
Abban a szent pillanatban Szergej megfeledkezett a világról maga körül, és sós
könnyei elkeveredtek a tenger illatával – a kép mögött ugyanis nem egy, hanem két hajfonatot
talált, amit kincsként fog őrizni egész életében.
Szergej néma imát mondott a lányáért, miközben feltámadt a hideg északi szél, és
mintha Ánya hangját hallotta volna, ahogy beszél hozzá élete legsötétebb óráiban: „Higgy,
kedvesem! A gyermekünk biztonságban van isten kezében.”
„Így igaz - gondolta Szergej. - Mint mi mindannyian.”
Amikor fiatal voltam, azt hittem, az élet történései katonás rendben bontakoznak ki majd
előttem, reményeim és várakozásaim szerint.
De most már értem, hogy az út kanyarog, mint egy folyó: folyton változik, hömpölyög tovább,
Isten vonzását követve a Lét Nagy Tengere felé.
Utazásaim felfedték előttem, hogy maga az Út hozza létre a harcost; hogy minden ösvény
békéhez vezet, és minden választás bölcsességhez.
És hogy az élet, most és mindörökké, örök rejtély marad
SZÓKRATÉSZ NAPLÓJÁBÓL

183
 FELFEDETT TITKOK
A NAGYSZÜLEIM MIND A NÉGYEN Ukrajnából származnak, de az anyai
nagyszüleimmel volt különösen szoros a kapcsolatom. Amikor kicsi voltam, Abe nagypapa
mesélt nekem, miközben diót törtünk, amit a hátsó kertjükben álló fáról szedtünk. Mint oly
sokan, akik az óhazából jöttek, ő sem beszélt sokat Ukrajnáról vagy Oroszországról, csak
olyan kisebb, személyesebb dolgokról, amelyek bárhol és bárkivel megeshettek volna - egy
lóról, amire annyira szeretett volna felülni; vagy a kedvenc folyójáról, ahol csónakból a hideg,
tiszta vízbe ugrálva megtanult úszni. Népmeséi megmozgatták a képzeletemet - például az,
amelyik egy gyurgyalagról szólt, amit senki sem tudott elkapni, csak egy olyan ügyes és
türelmes kisfiú, mint én...
Még csak négy éves voltam, amikor Abe nagypapa meghalt.
Nagymamám, akit Babunak hívtunk, nem mondott meséket, de ő készítette a
legfinomabb mogyoróvajas-lekváros kenyeret, amit valaha ettem, és igazi szakértőként
tisztogatta ötéves füleimet. Nagyon szerettem Babut, akire csak úgy fogok emlékezni, mint
egy idős, ősz hajú asszonyra, aki mindig virágmintás ruhát hordott.
Miután felnőttem és főiskolára mentem, nem sokszor találkoztam vele egészen az
1970-es évek elejéig, amikor egy időre visszaköltöztem Dél-Kaliforniába. Akkoriban úgy
nyolcvan éves lehetett, többnyire ágyhoz kötött; a látása megromlott, ezért én felolvastam
neki a könyvekből, amiket éppen írtam.
Egyik vasárnap úgy döntöttem, teljes egészében felolvasom neki az egyik első vázlatát
ennek a könyvnek, amit részben annak a naplónak az alapján állítottam össze, amit Szókratész
adott nekem, hogy kicsit részletesebben megismerjem az életét. Mivel a történet az óhazában,
Oroszországban játszódott, úgy gondoltam, Babunak biztosan tetszene. Az elején nem
éreztem úgy, hogy különösebben figyelne - amíg először ki nem ejtettem Szergej Ivanov
nevét. Amikor meghallotta ezt a nevet, Babu előrehajolt, és homályos szemei tágra nyíltak.
- Minden rendben, Babu? - kérdeztem tőle.
- Persze, persze, olvass csak tovább - felelte merengő tekintettel.
A Szergej Ivanov név az oroszoknál elég gyakori, ezért arra gondoltam, biztos ismert
valakit, akit így hívtak.
Amikor viszont a Konsztantyin nevű fiúhoz értem, Babu felemelte a kezét, és
félbeszakított.
- Most hagyd abba! - parancsolt rám.
Még soha nem hallottam őt ilyen nyomatékosan szólni, de nem csak a hangja ragadta
meg a figyelmemet - hanem a könnyek, amelyek elborították öreg szemeit. Miközben
gyengéden törölgette őket egy zsebkendővel, Babu mesélni kezdett nekem a fiatalkoráról, az
életéről...
Amit elmesélt, azt többet fedett fel előttem a családi titkokról és az örökségemről,
mint amit valaha is reméltem vagy el tudtam képzelni.
AZ AMERIKÁBA TARTÓ GŐZÖS FEDÉLZETÉN Konsztantyin találkozott egy jól
öltözött francia-kanadai emigránssal, Monsieur Goguet-val, aki egy divattervező cég
tulajdonosa volt. Miután tanulmányozott néhány vázlatot, amit Konsztantyin rajzolt, Goguet
ott helyben munkát kínált a fiúnak: felajánlotta, hogy készítsen illusztrációkat a cég

184
katalógusához, így aztán rögtön az után, hogy megérkeztek New Yorkba, Konsztantyin és
Pavlina Torontóba költöztek, ahol kibéreltek egy kis lakást.
Pavlina végül két kislánynak adott életet. 1916-ban a családdal átköltöztek Kanada
másik végébe, a brit-kolumbiai Vancouverbe, onnan pedig az Egyesült Államok nyugati
partjára.
Ami Szergejt illeti, gyalog, lovon és vonaton utazgatott évekig, és alkalmanként
leveleket írt Valerijának és Andreasznak, amelyeken különféle postabélyegek voltak szerte
Amerikából. Később felvette a kapcsolatot az egyik mesterrel, akivel a Pamír-hegységben
ismerkedett meg, és egy fontos feladat miatt sürgősen visszahívták az Óvilágba. Jó ideig nem
jött tőle levél.
1918-ban, miután Valerija eltávozott az élők sorából, Andreasznak sikerült
kimenekítenie a családját a kommunista Oroszországból, mielőtt a vasfüggöny lezárult volna.
Aztán – ahogy oly sok bevándorló családdal történt - mindenki elveszítette a kapcsolatot
mindenkivel.
Szergej végül visszatért Amerikába, ahol a kaliforniai Oaklandben telepedett le,
mindössze ötszáz mérföldre a lányától, bár egyikük sem tudott a másik hollétéről.
Szergej párszor azt hitte, Pavlinát látja egy zsúfolt piacon, és majdnem utána kiabált.
Gyakran tűnődön azon, vajon merre lehet a lánya, és hogyan boldogulnak Konsztantyinnal.
Boldog lett volna, ha tudja, hogy Pavlinának és a férjének jól megy a sora, és az életüket a
családjuknak és a jövőnek szentelik. A lányaik azonban csak nagyon nagy vonalakban
ismerhették meg a múltat: Pavlina nem volt hajlandó beszélni róla, Konsztantyin pedig
tiszteletben tartotta felesége óhaját.
A történet azonban itt még nem ér véget.
Évekkel korábban, amikor Pavlina és Konsztantyin Amerika földjére léptek,
Konsztantyinnak meg kellett adnia a nevét. Mivel vezetékneve sohasem volt, úgy döntött,
hogy új hazájához teljesen új nevet választ. Az egyetlen név, ami az eszébe jutott, első és
kedvenc könyve szerzőjének neve volt: Abram Csudominszkij. Amikor beléptek az országba,
a bevándorlási hivatalnál így írták le a nevet: Abraham Chudom. Ez lett hát az a vezetéknév,
amit Pavlina is felvett, míg a keresztnevét Pauline-ra változtatta.
Pauline és Abraham a két lányuknak a Vivian és az Edith nevet adták. Mindketten
Dél-Kaliforniában nőttek fel. Vivian egy Herman Millman nevű, rendes emberhez ment
feleségül, akitől két gyereke született: egy Diane nevű lány és egy Dániel nevű fiú...
Amíg a nagymamám, Babu, akit hivatalosan Pauline Chudomnak hívtak, el nem
mesélte nekem a történetét - onnan, hogy miként nőtt fel Dimitrij Zakoljev táborában, odáig,
hogy Amerikában letelepedve született két lánya - fogalmam sem volt, micsoda
viszontagságok, szívfájdalmak és végül, micsoda győzelmek formálták nagyanyám életét.
És akkor tudtam meg, hogy a dédapám, Szergej Ivanov, akit édesanyám soha nem
ismert, lett az én tanítóm 1967-ben, a kaliforniai Berkeley-ben. Most már értem, miért
mosolygott akkor éjjel, amikor ösztönösen úgy döntöttem, hogy Szókratésznek fogom hívni, a
görög bölcs után, akit a szépapám, Hésel Rabinowitz, és a gyönyörű lánya, Natalja, annyira
csodált.
DÉDAPÁM, Szergej Ivanov, akit én Szókratészként ismertem, leleményes ember volt
- sokkal inkább az, mint ahogy valaha is gondoltam volna. Azok, akik olvasták A békés har-
cos útját, talán emlékeznek rá, hogy 1968-ban Szókratész azt mondta nekem: „Már évek óta
figyellek." Néhány évvel később, amikor először ütöttem fel a naplóját, észrevettem, hogy az

185
első bejegyzés dátuma 1946. február 22. - a születésem pontos dátuma, huszonkét évvel
azelőttről, hogy először találkoztunk volna.
Az idő alatt, amit együtt töltöttünk, Szókratész soha nem fedte fel előttem a minket
összekötő családi köteléket - talán ugyanazért, amiért úgy döntött, hogy nem zavarja meg
Pauline (a nagyanyám) vagy a családja életét. Naplójának bejegyzései sem kötötték össze a
pontokat. Az igazságot magától Bábutól kellett megtudnom, aki elmondta nekem, hogy
egyszer, sok évvel korábban, írt Valerijának, hogy tudjon az új nevükről, a hollétükről és a
gyerekeikről.
Bábu az elválásuk után csak egyedetlegyszer találkozott Szergejjel. Futó találkozás
volt, és csak néhány szót váltottak - a nagyapám, Abraham (Konsztantyin) temetésén.
Később, amikor a legkorábbi emlékeimben kutattam, bevillant egy kép: csak négy éves
voltam akkor, az anyám mellett álltam, és sötét öltönyben izegtem-mozogtam. Amikor
leeresztették az Abe nagypapa testét őrző koporsót, az anyám sírni kezdett. Felnéztem, és az
összegyűlt emberek arcát vizsgálgattam, amikor egy ősz hajú embert pillantottam meg
közöttük, aki egyenesen rám nézett. Valahogy kilógott a többiek közül. Engem nézett, és
felém biccentett, mielőtt eltűnt volna a többi arc között.
Most már tudom, hogy Szókratész tudott a születésemről, és naplót kezdett írni azon a
napon, hogy egyszer talán megossza velem az emlékeit. Ez a napló, és az, amit Babu mesélt el
az életéről, tette lehetővé, hogy megosszam ezt a történetet, az ő történetüket, az Olvasóval.
Am hiszem, dédapám. Szergej Ivanov, egész életemben őrangyalként vigyázott rám, a
megfelelő pillanatra várva. Szókratésznek végtelen türelme volt: sok-sok évvel korábban
megtanult türelmesnek lenni, számtalan Odüsszeiája, a fényhez vezető hosszú útja során.
Késő éjjel, a hajnal előtti órákban, egy kortalan, fehér hajú férfi üldögél csendben egy régi
benzinkút előtt, székét háttal a falnak támasztva.
Ő a benzinkút tulajdonosa, és éppen éjszakai műszakban dolgozik.
A neve Szergej Ivanov.
Dan Millman, egy fiatalfőiskolás tornász, hazafelé sétált, amikor hirtelen ötlettől vezérelve
megáll, és a benzinkút felé veszi az irányt.
Nem igazán tudja, miért teszi - talán hogy vegyen egy üdítőt, vagy hogy bekapjon valamit...
Szókratész mosolyog magában, ahogy felig nyitott szemhéjai mögül figyeli.
Hát itt van. Elkezdődött. Az utolsó fejezet.

Ahol a fáklya új kézbe kerül: A békés harcos útja

186
 Köszönetnyilvánítás
EGYIKÜNK SEM OKOSABB, MINT MI MINDANNYIAN. Sokak segítsége kellett
ahhoz - élőké és már eltávozottaké -, hogy ez a könyv megszülethessen: írók, filozófusok és
tanítómesterek - mindegyikük munkája egy-egy állomás az Odüsszeiám során.
Candice Fuhrman, az ügynököm volt az első, aki azt mondta: „írd meg a könyvet
Szókratészról”, hogy aztán a kezdetektől végig irányítsa a munkát.
A könyv megalkotásának korai szakaszában Sierra Prasada Millman, Joy Millman és
Nancy Grimley Carleton mind felbecsülhetetlen értékű szerkesztői tanácsokkal láttak el, az
elsőtől az utolsó vázlatig. Hála lányomnak, aki az első vázlatot szedte ízekre szerkesztői
szemmel, ismét rácsodálkozhattam a történetre, hogy aztán tanácsai alapján átdolgozzam az
elbeszélés módját, és magasabb irodalmi szintre emeljem a könyvet.
Stephen Hanselman, a kiadóm, látatlanban csapott le a könyvre, hitére,
nagylelkűségére, merészségére és páratlan ízlésére támaszkodva. Gideon Weil, kiváló
szerkesztőm támogatása és szakértelme a könyv elkészítésének minden szakaszában elkísért.
A HarperSanFrancisco nagyszerű csapatával — Jeff Hobbs, Sam Barry, Linda Wollenberger,
Claudia Boutote, Margery Buchanan, Terri Leonard, Priscilla Stuckey, Mickey Maudlin,
Mark Tauber, Jim Warner, Anne Connolly és julieRae Mitchell - Gideon volt az, aki a
kéziratot végleges formába öntötte, és eljuttatta a nagyközönséghez.
Külön köszönettel tartozom Terry Lambnek az eredeti kiadás csodálatos borítójáért.
John Giduck, a Colorado állambeli Goidenben működő Russian Marttal Ara Training
Center (Orosz harcművészeti oktatóközpont) alapítója, volt olyan kedves, hogy
rendelkezésemre bocsátotta idejét és szakértelmét, és részletei háttérin formációkkal, valamint
énékes tanácsokkal szolgált mind az orosz kultúrát, mind az orosz harcművészetet illetően.
A The Russian System Guidebook, Vladimír Vasiliev, az orosz harcművészetek egyik
legelismertebb oktatója tollából, gazdag forrásraűként szolgált. Külön köszönet jár Valerie
Vasilievnek, aki - miközben családjáról gondoskodott, és még számtalan más teendőjét is
ellátta - sok-sok kérdésemet megválaszolta, hogy az orosz hagyományokkal kapcsolatos
leírásaim minél hitelesebbek legyenek.
Más területek szakértői is segítenek, hogy ne rugaszkodjak el túlságosan a tényéktől.
Ezért külön köszönetét érdemel, többek közön, dr. Elissa Bemporad és Rowan Beach; Dávid
E. Fishman, a zsidó történelem professzora a Jewish Theological Seminary of Amerkáról;
Lawrence H. Officer közgazdász-professzor a chicagói University of Illinois-rói; Harlan
Stelmach és Mary K. Lespier bölcsészprofesszorok a Dominician University of Califomiáról;
Four Arrows („Négy Nyíl”) vagyis Don Trent Jacobs, a Northern Arizona University él a
Fielding Graduate Institute professzora; Dr. William Harrisés Dr. Dávid Galland orvosok;
Vladimír atya a kanadai Torontóból, a Holy Trínity orosz, orthodox egyházból; és Joe
Cochrane a North Bay Cooperative Library System tői. Ha a könyvem itt-ott mégis tárgyi
tévedéseket tartalmazna, az az én hibám, nem az övék.
Köszönet jár még Douglas Childersnek, Linda és Hal Kramernek, valamint Sharon és
Charles Romnak a hasznot meglátásokért, őszinteségért és bátorításért - ők a korai vázlatokat
olvasták át tüzetesen.

187
 Lányaim - születési sorrendben: Holly, Sierra és China - ugyancsak kivétel nélkül
hozzájárultak alkotói törekvéseim sikeréhez, mind gyakorlati, mind megfoghatatlan módon,
és minduntalan emlékeztettek arra, hogy mi az, ami fontos.
Feleségem és őrangyalom, Joy, három évtizede újítja meg és gazdagítja életemet
minden áldott nap, szerető támogatásával és hatalmas életbölcsességével. Első és utolsó
olvasóm mindig ő, akinek bölcs tanácsai írásaimat és életemet egyaránt jobbá teszik.
Végül, hálás vagyok néhai szüleim, Herman és Vivian Millman szerető
önfeláldozásáért és nagylelkűségéért, ami nélkül semmit sem érhettem volna el;
nagyszüleimnek, Pauline és Abraham Chudomnak, illetve Rose és Harry Millmannak,
valamint minden ukrán bevándorlónak, akiknek a bátorságára és támogatására a nagyszüleim
családjai mindig számíthattak, és akik fáradságos munkájukkal megteremtették mostani
életünk alapját.
Végül, de nem utolsósorban, szeretném kifejezni legmélyebb elismerésemet és
tiszteletemet egy békés harcosnak, Michail Ryabkónak, a hagyományos harcművészet
rendszer mesterének, az orosz igazságügyminisztérium tanácsadójának, az orosz különleges
erők (Spetsnaz) nyugalmazott ezredesének, szerető tanítómesteremnek.
Dan Millman műveiről itt találhatók további információk: www.danmillman.com

Útmutató a Szókratész utazásai olvasásához

1. Miért adta a szerző a Szókratész utazásai címet a regénynek?Milyen utakra
vállalkozik Szókratész (Szergej}? Milyen tájakat jár be, és ezek hogyan tükrözik belső
utazását? Ha más cimet kellene választanod a regénynek, mi lenne az?
2. Van Szergejnek otthona? Milyen hely(ek) szolgál (nak) az otthonaként?
Milyen otthonokat (talál és) vészit el? Vajon az Abramovicsék házában tett gyerekkori
látogatása befolyásolja azt, hogy mit tekint otthonnak? Hogyan változik az otthonról és a
családról alkotott képe a regény folyamán? A regény végén otthonra talál? Ha nem, szerinted
mikor lelhet otthonra? Lehetséges, hogy már a vérében van, hogy ismét útra keljen?
3. Milyen szerepet játszik Isten a regényben? És a szervezett vallás? A
mennyország és a pokol? A regény elején Szergej arról kérdezi Hésel nagyapót, hogy mi az az
út, ami a mennyországhoz vezet”, és Hésel azt válaszolja neki, hogy .hiszem, hogy egy nap
kitaposod a saját ösvényedet... és rátalálsz a saját utadra". Megtapasztalja Szergej a poklot?
Megtalálja a mennyországot?
4. Mit tudtál meg az orosz zsidókról és a kozákokról a Szókratész utazásai
olvasása során? Milyen szerepet játszanak Szergej életében? A zsidók és a kozákok
születésüktől fogva ellenségek? Szergej zsidó, kozák, mindkettő vagy egyik sem? Hogyan
egyezteti össze magában Szergej a különböző identitásokat? Milyen hatással van rá az egyik
vagy a másik kultúra?
5. Milyen szerepet játszik a túlélő-kiképzés Szergej fejlődésében? Mit tanítanak meg a
vadonban töltött napok Szergejnek önmagáról? Mit tanul meg a természetről? Mit tud meg
Dimitrij Zakoljevről? Vajon miért választja Zakoljev Szergejt a társának? Milyen
módszereket kell Szergejnek bevetnie, hogy fenntartsa Zakoljewel a békét? Hatásosak ezek a
módszerek? Miután Szergej segített Zakoljevnek kiszabadulni a kő alól. A szerző azt írja:
„...érezte, hogy azzal, hogy megmentette Dimitrij Zakoljevet, életre szóló ellenséget szerzett

188
magának.” Miért válik Dimitrij az ellenségévé? Dönthetett volna másként Szergej? Miért?
Hogyan készíti fel a túlélőpróba Szergejt a későbbi megpróbáltatásaira?
6. Miért adják Szergej nagyszülei Szókratész becenevet neki? Hésel így írja le a görög
Szókratészt: „ő volt az egyik legbölcsebb és legjobb ember a föld kerekén". Mit tud meg az
olvasó a görög Szókratészról a Szókratész utazásai olvasása közben? Illik a név Szergejre?
Milyen hasonlóságok fedezhetők fel Szergej és a görög Szókratész között a regény folyamán?
Mit tudsz még az ókori bölcsről?
7. Szergej gyerekkorában elveszíti a szüleit és a nagyszüleit, de Sára Abramovicsban
anyára lel. Útja alatt több apafigurával is találkozik: Ivanov igazgatóval, Hésellel,
Benjáminnal, Alekszej Orlowal, Razinnal és Szerafimmal. Közülük sokan (ha nem
mindnyájan) tanítómesterei is Szergejnek az élete során. Mik a legfontosabb leckék, amiket
egyiktől vagy másiktól kap? Hogyan alakítják tanítómesterei azt, amiben Szergej hisz és amit
tesz? A regény végére kitől tanulja a legtöbbet?
8. Dimitrij Zakoljev a főhőst így szólítja: Szergej, a Jóságos. Szergejnek ellenére
vaneza név? Miért vagy miért nem? Milyen szerepet játszik a jó és a gonosz a regényben?
Szergej mindig „jó”? Zakoljev mindig „gonosz"? Hogyan változtatja meg Szergej fogalmait
jóról, gonoszról és igazságról, amikor megfogadja, hogy bosszút áll? Hogyan változnak a
nézetei a Szerafímmal töltött évek alatt?
9. Milyen hatással vannak a Szerafimtól tanultak Szergej esküjére és küldetésére?
Szerafim ezt mondja Szergejnek: „Ha a sárkánnyal harcolsz, magad is sárkánnyá válsz.”
Egyetértesz ezzel? Harcolhat bárki a gonoszság ellen anélkül, hogy gonosszá válna? Hogyan
választja szét Szerafim ember és Isten felelősségét? Mit mond Szerafim, hogyan találhatja
meg Szergej a békéjét?
10. Mennyiben hasonlít Dimitrij Zakoljev az olyan diktátorokra, mint Joszip
Sztálin vagy Mao Ce-Tung? Miért követik az emberei? Miért fáradnak bele végül mégis a
vezérségébe? Zakoljev jellemét mi formálja: személyes életútja, vagy annál valami több?
Mennyiben hasonlít egymásra Szergej és Zakoljev? Zakoljev is békét keres? Lelhetne
megváltásra? Szergej is választhatta volna Zakoljev útját, vagy eredendő különbség van
köztük?
11. Miben és hogyan mutatnak erőt és bátorságot a női szereplők (Natalja, Eszter,
Valerija, Anya, Sura és Pavlina)? Milyen hatással vannak az életükben feltűnő férfiakra? Mi
vonzza Anyát Szergejhez? Miben különbözik Valerija Panova Sára Abramovicstól? Hogyan
alakítják ezek a nők a történetet? (Ha nem lennének, mennyiben lenne más a történet?)
12. A történet vége felé a fiatal pár elhagyja Szergejt, hogy saját életet kezdjen.
Miért kell elválniuk tőle? Megérti Szergej a döntésüket? Hogyan teszik lehetővé utazásai és
küzdelmei, hogy megbékéljen az emlékeivel, megbirkózzon a jelen fájdalmával, és elfogadja
a jövő bizonytalanságát?
13. Mit jelent harcosnak lenni? Kik a harcosok a Szókratész utazásaiban? Milyen
tulajdonságaik teszik őket harcossá? A regényben mikor válik Szergej harcossá? (Amikor
átesik az elit testőrség beavatási szertartásán? Amikor elszökik a Nyevszkij Katonai
Iskolából? Amikor befejezi a tanulást Szerafimnál? Amikor legyőzi Dimitrij Zakoljevet?)
Pavlina harcos? Amikor úgy dönt, hogy nem harcol többé, megszűnik harcosnak lenni?
14. Mi tesz valakit „békés harcossá”? Miért hívja Hésel a görög Szókratészt békés
harcosnak? Miben különbözik egy békés harcos egy közönséges harcostól? Mikor válik
Szergej békés harcossá?

189
 15. Milyen változáson megy át Szergej Ivanov (Szókratész) a regény folyamán? Ki
lesz belőle a regény végére? Szerafim azt mondja, az igazi harcosok „egy náluk nagyobb
ügyért harcolnak". Felfedezi Szergej, mi ez a nagyobb ügy? A csatái más színtéren
folytatódnak, vagy békére lel? Szókratészra új utazás vár a regény végén. Vajon merre vihet
az útja?

Beszélgetés Dan Millmannal a Szókratész utazásai és A békés harcos útja című

könyvekről
Mi késztette a Szókratész utazásai megírására?
Minden könyvem más okból és célból születik. Annak, hogy végül nekifogtam a
Szókratész utazásai megírásának, számos mozgatórugója volt:
Először is. az évek során, azok közül, akik olvasták A békés harcos útját, sokan
szerettek volna többet is megtudni öreg tanítómesterem életéről.
Szergej életútját azért osztottam meg az olvasókkal, hogy új megvilágításba helyezzem
a saját életünket.
Amikor az időjárás, egy elromlott háztartási gép. anyagi veszteségek, változások vagy
csalódások miatt panaszkodunk, elfelejtjük, milyen valódi megpróbáltatásokon mentek
keresztül a szüléink, a nagyszüleink és az ő szüleik, hogy nekünk jobb életünk legyen egy új
világban. Ez a könyv őelőttiik - mindnyájuk előtt - tiszteleg.
Azzal pedig, hogy leírtam, hogyan vált egy ember harcossá, majd. ami még fontosabb,
hogyan talált ez a harcos békére - felülemelkedve még a legjogosabbnak tekinthető bosszú és
megtorlás vágyán is azt remélem, az élete sok.ikn.ik szolgálhat ösztönzéssel és tanulságokkal
a mai világban.
Miért várt huszonöt évet A békét harcot álfa megjelenése után?
Vannak könyvek, amelyek sokáig érlelődnek, mire készen állnak arra, hogy
megszülessenek. Az én Írói pályafutásom mindig is kacskaringós volt; inkább ösztönös,
mintsem eltervezett. Miután A békés harcos útja megjelent, tíz évig nem írtam újabb könyvet.
Aztán új hatások értek az életben, amelyeket szerettem volna megosztani másokkal is, így két,
intenzív írással teli évtized következett - egyik könyv jött a másik után. Minden alkalommal
egy belső hang ösztökélt, hogy a helyére tegyem a kirakósjáték egy- egy újabb darabját,
minden könyvem új tartalommal és céllal íródott, új oldalról mutatta be a békés harcos útját,
míg végül eljött az idő, hogy az olvasók elé tárjam Szókratész történetét.

az agyamat, miközben felkészülök az írásra és utat török a történet szive felé.

Általában öt vagy hat szakaszon megyek keresztül. Az első az „elő- késleltetés”, majd
a valódi késleltetés időszaka - ez feltétlenül szükséges ahhoz, hogy a múzsám eltöprengjen,
megrágja a dolgokat, és felkészüljön arra, hogy a fejembe csepegtesse a szavakat. Ez az
időszak kiválóan alkalmas arra, hogy kertészkedjek, rendet rakjak az irodában, összeszedjem
magam, és lezárjam a befejezetlen ügyeket.
Végül aztán leülök, és megkezdem a belegabalyodást, amikor már ténylegesen írok.
Ez aztán átalakul érdeklődő állapottá, amikor szívesebben is írok, mint, mondjuk, ceruzát

190
hegyezek. Majd jön az elmélyültebb, belemerülő szakasz, amikor valódi remetévé válók, vagy
legalábbis megpróbálok azzá válni.
Amikor aztán a célszalag már látótávolságban van, és közeledik a határidő, gyors
egymásutánban követi egymást a megszállottság és a kétségbeesés, míg végül a könyv
elkészül.
A Szókratész utazásai megírásakor azt a célt tűztem ki magam elé, hogy olyan
történetet vessek papírra, ami talán túlél engem - valódi irodalmi értéket képviselő művet, de
legalábbis jó iparosmunkát. Majdnem öt évet áldoztam rá az életemből. A könyv négy főbb
vázlaton és számtalan átdolgozáson ment keresztül, amíg a 900 oldalas kéziratot a mostani
terjedelmére csökkentettem, és a könyvet végső formájába öntöttem.
A Szókratész utazásai a képzelet szüleménye, vagy valóban megtörtént
eseményeket beszél el?
Huszonöt éven keresztül, amikor ugyanezt a kérdést tették fel nekem A békés harcos
útjával kapcsolatban, nagyon ügyeltem rá, hogy mindig egyértelmű választ adjak. Ezt
kötelességemnek éreztem, mert abban az időben nagyon sok tévhit élt a New Age-dzsel és a
spirituális irodalommal kapcsolatban. Ezért aztán részletekbe menően elmondtam, hogy az
első könyvem mely részei vagy eseményei tényszerűek, és melyek kitaláltak.
A Szókratész utazásai esetében viszont azt széretném, ha a történet önmagáért
beszélne.
Majdnem minden szépirodalmi mű merít valamilyen szinten a szerző életéből - és
szinte minden tényirodalmi alkotás tartalmaz olyan elbeszélő elemeket, amelyek újraalkotják
a valóságot.
Ahogy a mondás tartja: „A művészet olyan hazugság, ami segít meglátni az
igazságot." Remélem, az olvasóknak tetszik majd a Szókratész utazásai, mint egy olyan
történet, amely nagy igazságokra világít rá mindannyiunk életében. Ezen
lül. CMk arra Umn u olvasókat, hogy bátran merüljenek el a rejtelmeiben.
Melyiket tartja fontosabbnak: hogy történeteket meséljen el, vagy hogy tanítson?
Én nem tudom könnyen szétválasztani a kettőt. Eredetileg inkább a tanítás szándéka
vezérelt. Amikor fiatal tornász voltam, rájöttem, hogy nem számit, mennyit fejlődök, csak
egyetlen ember profitál belőle. De ha másokra is jótékony hatással tudnék lenni, akkor az
életem többet érne az én puszta létezésemnél. Ezért elkezdtem tanítani azt, amihez értettem:
tornát, atlétikát, a tanulás törvényeit. Az első könyvem az atlétika biro-dalmát célozta meg,
hogy aztán később ebből szülessen meg a Bady Mind Mastery.
Idővel kitűzött célom és az érdeklődésem is kitágult: már nem csak a sporthoz, hanem
az élethez való tehetség kifejlesztése kezdett foglalkoztatni. Rájöttem, hogy bizonyos
általános elvek nem csak a testedzésben, hanem a mindennapi élet tágabb terepén is
alkalmazhatók. Pár évig nem szép- irodalmat írtam, hanem útmutatókat, amelyekben az
életben hasznosítható elveket, gyakorlatokat és nézőpontokat mutattam be.
A Szókratész utazásaival visszatértem a történetmeséléshez, és még csak most kezdek
belejönni. Ez nem azt jelenti, hogy ezentúl hanyagolni fogom az útmutatókat, de egy ideig
lehet, hogy elbeszéléseket, történeteket fogok írni. Majd meglátjuk.
A jövő továbbra is rejtély, még nekem is.
A könyvek közül, amiket irt, van kedvence?

191
 Néha szülők is felteszik nekem ezt a kérdést. Ilyenkor vissza szoktam kérdezni, hogy
melyik gyerekük a kedvencük. Akkor megértik: a könyvek sok szempontból olyanok a
szerzőnek, mint a gyerekei - ugyanúgy egy magból hajtanak ki, és mi, írók, ugyanolyan
szülési fájdalmakon megyünk keresztül, hogy életet adjunk nekik. Minden könyv egyszeri és
megismételhetetlen, és aztán önálló életre kel. Hogyan választhatnám bármelyiket is a
többivel szemben?
A Szókratész utazásai jelentős betekintést nyújt a harcosok kiképzésébe. Ön tanult
valamilyen harcművészetet?
Már azóta mélyen érdeklődöm a harcművészetek iránt, hogy kilenc évesen láttam egy
dzsúdóbemutatót. Nem sokkal később be is iratkoztam egy dodzsóba. Fiatal koromban
többféle harcművészeü ágat is felfedeztem magamnak, például a különböző karate- stílusokat,
aztán a középiskolában, majd a főiskolán áttértem a tornára. 
Amikor az 1970-es évek elején edzőként gimnasztikát tanítottam a Stanford
egyetemen, tanulmányozni kezdtem az aikidót, ét végül el is jutottam a feketeöves szintig.
Aztán jött a taj-csi. majd a káli bizonyos elemei. Aztán, amikor a Szókratész utazásai
megírására készültem, megismerkedtem a szisztéma - „rendszer" - nevű hagyományos orosz
harcművészettel.
Annak érdekében, hogy belülről is át tudjam érezni a történetet, elutaztam Moszkvába
és Szentpétervárra, és felhajóztam a Néván a Ladoga-tóhoz, hogy felkeressem a Valám-szigeti
kolostort. Miközben őseim földjével ismerkedtem, találkoztam néhány lenyűgöző emberrel,
akik mesteri fokon űzték a harcművészetet, és magamba szívtam az orosz föld hangulatát. Mi
voltunk az első külföldiek, akiket beengedtek a különleges erők (a Spetsnaz) egyik bázisára,
ahol teljesítettük az „Égzengés" nevű, igencsak kimerítő akadálypályát, miközben AK-47-es
géppisztoly volt a váltunkon vagy a kezünkben, és együtt edzettünk a harcművészetek néhány
egészen rendkívüli képviselőjével. Ez a beavatás jelentette a személyes alapot ahhoz, hogy
Szókratész életéről olyan fokú hitelességgel tudjak írni, amilyenre másképp nem tehettem
volna szert. 
Hogyan határozná meg. mit ért „békét harcos" alatt?
Először talán hadd magyarázzam el azt, hogy a műveimben miért használom a harcos
kifejezést.
Már egészen kicsi korom óta különlegesnek találom a harcművészeteket.
Az atlétáktól eltérően az ókori harcosokat nem egy mérkőzés megnyerése
foglalkoztatta, hanem az élet vagy a halál. A kiképzésük ezért ezt is tükrözte: céltudatos és
intenzív volt. Ezenkívül a régi korok harcosai tudták, hogy a túlélésük nem pusztán a testi
képességeiken, hanem az összpontosításon és az érzelmi egyensúlyon is múlik. A harcosok
kiképzése ezért holisztikus volt: egyszerre irányult a testre, a szellemre és a lélekre - egyfajta
teljes életszemléletet tanultak.
A dzsúdó, az aikidó, a kendó, a kjúdó nevében egyaránt ott van a -dó végződés,
aminek a jelentése „út”, „szemlélet”.
A kiképzés nem öncélú edzés volt, hanem egy életmód, ami a szellemi-lelki
gyarapodás és fejlődés eszköze - a megvilágosodás egy útja, ami messze túlmutatott a puszta
harci fogásokon.
Amikor tehát az első könyvemet írtam, amelyben az élet nagy kérdései kerültek elő, és
amely többek között arra tanított, hogy a jelenben éljünk, vagy hogy miként meditáljunk,
milyen étrendet kövessünk, hogyan edzzük magunkat tudatosan.

192
 ét így tovább, én ezt az egészet egy harcot tanulási folyamatának tekintettem.
A legfontosabb küzdelmeket azonban magunkban vívjuk meg. így ízületeit meg a
békét harcot képe, aki békét szívvel, de harcos lélekkel él.
Akár űzünk valamilyen harcművészetet. akár nem. a mindennapi életben mindannyian
megvívjuk a magunk csatáit, amelyek megkövetelik tőlünk, hogy mindent beleadjunk. Én
olyan valódi békés harcosok képét őrzöm az elmémben és a szivemben, mint Mahatma
Gandhi, az ifjabb Martin Luther King, Harriet Tubman és még sokan mások.
Szókratész volt az egyetlen tanítómestere, vagy voltak mások is? Esetleg hasonlítottak
Szergej tanítóira? Életemben sokaktól kaptam útmutatást. Voltak köztük írók, akikkel soha
nem találkoztam, például Alán Watts vagy Ram Dass, voltak rajztanárok, és így tovább.
Aközött pedig, hogy találkoztam a Szókratész nevű emberrel, és megírtam A békés harcos
útját, tizenhárom évnyi élet telt el. Ezekben az években - illetve később - négy másik
mesterrel ismerkedtem meg, akiktől szintén tanultam. Mindannyian rendkívüli mértékben
különböztek egymástól, és mindegyikük más-más szakaszát jelentette a fejlődésemnek.
Tehát, amikor megírtam A békés harcos útját, illetve később a Szókratész utazásait,
mis tanítók - mindnyájan a teremtés középpontjában álló egyetlen Fény részei - szintén
hatással voltak az életszemléletemre, illetve arra, hogyan fejezem ki magam a könyveimben.
Lehet, hogy egy nap majd meg is írom a „történet mögötti történetet" - a saját lelki utamat.
Látta előre vagy számított rá, hogy az első könyve - és most a Szókratész utazásai
- ilyen népszerű lesz?
Az első könyvet részben a spirituális irodalommal - az idealista és ezoterikus
nézetekkel, az elvont fogalmakkal és ennek a kultúrának a zsargonjával - való
elégedetlenségem szülte. Egyszercsak felmerült bennem, hogy egy közérthetőbb könyvet
kellene írnom, ami úgy közvetít általános érvényű ideákat, hogy a hozzám hasonlók is
képesek legyenek egy ültő helyükben végigolvasni.
Nem terveztem el, hogy író leszek, de megtetszett a dolog: az írás és újraírás, amíg az
elbeszélés gördülékeny, valószerű és világos - és alkalmanként talán felemelő - nem lesz.
Kezdetben arról írtam, amit ismertem, például cikkeket egy országos tornászmagazinba, olyan
témákról, mint a „Gimnasztika, mint művészet" vagy „A tanulás természetes elvei”. Éppen
egy cikksorozaton dolgoztam, amikor egy nap ránéztem a vastag papírkupacra, amit teleirtam,
H ráébredtem, hogy úgy néz ki, mint egy könyv kézirata. Addig a percig meg sem fordult a
fejemben, hogy könyvet Írjak.
A papírhalom aztán a következő tíz évben folyamatosan formálódott: újra meg újra
átírtam, beleszőttem az élettapasztalataimat - amíg meg nem született belőle az első könyvem.
Azt hittem, lesz pár főiskolai hallgató, akinek talán tetszik majd. Arról azonban
álmodni sem mertem volna, hogy A békés harcos útja negyedszázaddal később is olvasók
újabb és újabb nemzedékét fogja megérinteni - és még film is készül a történetemből.
A Szókratész utazásaira már tapasztaltabb szemmel tekintek, de így sem tudhatom,
hogy időtállónak bizonyul-e. Ez csak az olvasóktól és a sorstól függ. Eddig nagyon jól
fogadták. Én mindenesetre megpróbáltam a legjobbat kihozni magamból. Talán egy nap ebből
is film készül - majd meglátjuk.

193
 casparus
A Casparus Kiadót zoio-ben hoztuk létre azzal a céllal, hogy egy teljesebb világképet
kínáljunk a magyar olvasóknak az élet minden területén. Tevékenységünknek három fő
irányvonala van:
Olyan spirituális tanítások publikálása, amelyek nem eltávolítják az embert a
mindennapok valóságától, hanem éppen abban segítik, hogy kiteljesedjen benne, és képes
legyen e kiteljesedés gyümölcseit a világban ható tettekre váltani. Ebbe a kategóriába
tartoznak azok a művészeti és irodalmi kiadványok is, amelyek a fent leírt józan úton vezetik
az embert a szellemiség felé.
Lélektannal, önismerettel foglalkozó könyvek kiadása, amelyek önmagunk
megismerésében, átalakításában és egészséges emberi kapcsolatok kialakításában nyújtanak
segítséget.
A fizikai világban való létezésünk velejáróinak - társadalom, pedagógia, gazdaság,
vállalatirányítás, mezőgazdaság, táplálkozás, gyógyítás, környezetvédelem,
természettudományok stb.

194
 - holisztikus szemléletét közvetítő, és az ennek megfelelő átalakulási
folyamatokat gyakorlatias tanácsokkal segítő kiadványok megjelentetése, terjesztése. 
A MAI TUDOMÁNY A/. iiMBKR GONDOLATAIT .1/ agyban |áf- s/ódó fizik.li
kölcsönhatásoknak, érzelmeit idcgicndutri él hor- monilii mechanizmusoknak látja. Pedig mii
ér a lelki fájdalmakkal küzdő, vagy létezését megérteni próbáló ember azzal, ha testi
folyamatait lemérik és táblázatokba foglalva az orra elé tolják? A pszichológia már segít a
lelki folyamatok feltárásában és a lélek gyógyításában, de amíg a lélek megnyilvánulásait
analitikus értelmezésekbe préseljük, megfosztjuk az embert minden csodától, szépségtől, a
fájdalom és a szenvedés minden éneimétől.
Volt idő, amikor még egyetlen ember sem vonta kétségbe a lélek létezését. E kor
alkonyán született a szerző, aki épp úgy nyitón volt a múlt bölcsességére, mint a modem
tudomány következetes racionalizmusára. Dr. Kari König orvoshoz illő tiszta gondolkodással,
de emberhez méltó meleg szívvel szemléli a lelket.
ami számára nem elvont fogalom, hanem valóságos létező. Arra hív minket, hogy
tapasztalatainkon és megéléseinken keresztül mi magunk is felfedezzük lényünknek ezt a
részét. Amikor erre törekedve énelmünkkel és szívünkkel behatolunk birodalmába, a lélek
érzelmekkel áthatott képekben tárulkozik fel elónünk. A megértés és megélés által képessé
válhatunk arra, hogy a maga összetettségében is egységként ismerjük fel a lelket, és fölé
emelkedve tiszta szemmel tekintsünk saját magunkra.
lélek létezik ” (Kari König)

A. társfüggőség a társadalom 98%-ác érind, jóval túlmutat a párkapcsolati

kérdéskörön, és nem csak az egészséges emberi kapcsolatok kialakítását teszi lehe-tetlenné.
Azt is megakadályozza, hogy belső békét, tartós lelki egyensúlyt alakítsunk ki, és
kiteljesedjünk az életben. Sőt, mivel a hi- ___ I bás minták meghatirozzák
f- az általánosan elfogadott
viselkedési normákat és társadalmunk egész működését, a probléma ördögi
körforgásban erősíti és termeli újra önmagát.
A szerzők több mint ötvenéves terápiás tapasztalatukkal felvértezve végre kiutat
mutatnak a könyv első megjelenéséig gyógyíthatatlannak hitt betegség csapdájából. Az első öt
fejezet lényegre törő leírást ad a társ függőség okairól, tüneteiről és fel-ismerésének módjáról,
a további tizenöt fejezet pedig a leghatékonyabban használható önsegítő könyvek mintájára a
társ függőség legyőzésére szolgáló, egyénileg és csoportosan alkalmazható technikákat,
módszereket sorakoztat fel.
A Weinhold házaspár könyve közérthető nyelvezete, szakmai tartalma és égető
aktualitása révén mind a gyógyítók és terapeuták, mind a szélesebb társadalom érdeklődésére
számot tan.
hmerünk valakit, aki nehezen kerül közel másokhoz,' Ragaszkodik hozzá, hogy mindig
igaza legyen f Gyakran önző módon viselkedik' Sosem kér segítséget' Mindig jól kell hogy
kinézzen? Rengeteget dol-gozik, de sosem végez a munkájával? Tökéletességet vár el
magától és másoktól is? Ritkán mutatkozik gyengének és sebezhetőnek? Nehezére esik
lazítani?
La IGEN, az illető feltehetően intimitáskerüléssel küzd. a társ függőség kevésbé ismert
ellentétpárjával. Janae és Barry Weinhold ebben a kötetükben az intimitáskerülést nevezik
meg az intim kapcsolatok kialakításának legnagyobb akadályaként Az intimitáskerülők

195
kívülről erősnek, magabiztosnak és sikeresnek mutatkoznak. míg legbelül valójában gyengék,
bizonytalanok, segítségre szorulók és tele vannak félelemmel. Az üzleti életben eredményesek
lehetnek, de közeli kapcsolataikban gyakran nehézségeik vannak. Másoknak különösen
fhisztráló tud lenni, ha egy ilyen személlyel lépnek párkapcsolatba.
Az Intimitáskerülés — Kiút az elköteleződési válságból segítsé-gével könnyebben
felismerhetjük és kezelhetjük az intimitáskerülő személyeket, ha pedig magunkra ismerünk a
fenti leírásban, megtalálhatjuk a helyzetből kivezető utat. A könyvből megtudhatjuk. hogyan
gyógyíthatjuk gyermekkori sérüléseinket egy elkötelezett kapcsolatban, illetve hogyan
tekinthetünk konfliktusainkra az intim, partneri kapcsolat kialakításának lehetőségeként

Átütő erejű könyv az intimftáskerülésről a társfüggőség kezelésének két úttörőjétől.

Megjelenik: 2012. nyarán! I 
M INDEN VALLÁSNAK van Cgy CZO- terikus, azaz rejtett, belső útja is, ahol nem
csak a hit, hanem a tudás és a magasabb világok megtapasztalása is fontos szerepet kap. Ilyen
vallás a kereszténység is, s e vallás ezoterikus útjai többek között a rózsakeresztesség, a
manicheizmus és az antropózófía. £ három út a lélek három részének - az akarat-, az érzelem-
és a gondolat- világ - megnemesítésén keresztül vezet a szeretet félé. Valamelyik áramlat
mindig bizonyos hangsúlyt kap, de a három irányzat egymásra van utalva. A történelem
folyamán mindig kezet nyújtottak egymásnak és kiegészítették egymást.
A holland antropozófus, Bemard Lievegoed arról ír Rudolf Stincr nyomán, milyen
fontos felismernünk, hogy az említett áramlatok közül melyikhez tartozunk, hogy másokkal
együttműködve beteljesíthessük nekünk rendelt feladatunkat. Keveseknek vak olyan világos,
mint Bemard Lievegoednak, hogy a mi kornak döntő jelentőségű. Bármelyik áramlatban is
állunk, a legje- lergósefeb az. hogy meg kell tanulnunk együtt dolgozni.
Könyveinket keresse a könyvesboltokban, vagy rendelje meg kedvezménnyel a
kiadótól:
www.casparns.hu 
Casparus Könyvesbolt
Nálunk NEM kapható minden könyv!
Az olvasás igazi értéke csak annak nyilvánul meg, aki tudja, hogy nem olvasni,
elcsendesedni, vagy másokkal kapcsolatba kerülni gyakran többet ér bármilyen könyvnél. Az
ilyen ember tisztában van azzal is, hogy milyen érték egy igazin jó könyv, és mennyire
becsapottnak érezheti magát az ember egy olyan könyv miatt, amit „jobb lett volna el sem
olvasni”.
Az online Casparus Könyvesbolt célja, hogy az ilyen csalódástól megkímélje az
olvasót. Törekvésünk nem arra irányult, hogy a Magyarországon kiadásra került lehető
legtöbb könyvet elérhetővé tegyük, hanem arra, hogy szűkített készletünk csak olyan
könyvekből álljon, amelyeket jó szívvel és tiszta lelkiismerettel ajánlunk. Embere és
élethelyzete válogatja, hogy kinek és mikor melyik a „jó” könyv. Kínálatunk
összeválogatásánál ezért inkább arra a kérdésre kerestük a választ, hogy mely könyvek
segítenek közelebb saját múlhatatlan emberi értékeinkhez. A választást egyedi
kategorizálással és ajánlókkal segítjük.
http://casparus.konyvesbolt.hu

196
 AZ UT ELKEZDŐDIK
D
ÁN MlLLMAN (A békés harcos útja, Erre születtél) nagy sikerű kalandregénye
olvasók ezreit ragadta magával, és három hónap után megérte a második magyar kiadást. A
Szókratész utazásai életünk legprovokatívabb kérdéseit feszegeti.

197
 Nyerhet-e újra értelmet egy összeomlott élet? Mi célja van a szenvedéseinknek? Lehet
esélye egy békés szívnek a gátlástalan gonoszsággal és a féktelen erőszakkal szemben? Hol ér
véget a sod-ródás, és kezdődik el az igazi Élet?
„Bekélj meg magaddal, és nem lesz senki, aki legyőzhet.
És senki, akit te kívánnál legyőzni. "
Szergej három éves volt, amikor a katonák közé került. Tizenöt évesen a vadonba
szökött, és semmi másba nem kapaszkodhatott, csak egy nagyapa emlékébe, aki
Szókratésznak nevezte őt. így kezdődik a viszontagságokkal teli, kalandos élet, amely olvasók
millióinak az életét változtatta meg világszerte. Bátorságnak és hit-nek, szerelemnek és
fájdalomnak a regénye ez, amely feltárja előt-tünk a harc művészetének legmagasabb
formáját, a béke ösvényét.
„Megerősített és az élet iránti csodálattal töltött el ez a könyv. *
(Egy olvasó leveléből)
„Millman élvezetes, gördülékeny stílusának köszönhetően ezt a könyvet képtelenség
letenni “
(Publishcrs Wcckly)
LM

198