Az utolsó karácsonyest a klastromban! - gondolta Ida, mikor már nyolcadikos volt.

Azon az estén a bent maradt néhány árva növendék is ott vacsorázott az apácák
asztalánál. Huszonkilenc teríték összesen. A növendékek leverten ültek az apácák
között. Az asztal közepén kétméteres karácsonyfa, s a karácsonyfán szép
aranyozott, égszínkék, lapos dobozkák, de mind más és más. A főasszony ajándéka.
Kugler-cukorkák vannak a dobozban, s imádságos könyvbe való, remek kis
szentkép. A főasszony a világ legszebb efféle újdonságait hozatja meg az örömnek
erre az estéjére. A dobozkákon szám van: vacsora után sorsolás útján jut
mindenkinek egy doboz.

Idát Ottilia máter, a francia apáca, ültette maga mellé, mert a legutóbbi órán Ida
németesen ejtette a relief szót, s az apáca a haragja hirtelen lobbanatában a nap (az
aznap) szégyenének nevezte Idát.

- Egy kitűnő tanuló, akinek relif a röljef!... Hát akkor mit várjak a többitől?!

Hirtelen haragú stájer nő volt az az apáca, bár az iskola termén kívül olyan, mint
valami alvajáró. Ida sírt. Az apáca ugyan szólt neki, hogy ne vegye annyira szívére,
de hiába: Ida szívében vérző tövis maradt. Hát az apáca azon az estén maga mellé
vonta, és kedves Idámnak szólítgatta. Jobbja felől meg egy nyugalmazott, vízkóros
agg apáca ült. Az semmit nem beszélt, csak sóhajtott egyet-egyet.

Már vacsora közben is élénk volt a csevegés. Az asztalon két borospalack is

ragyogott. Aranyozott szegélyű vignetta rajtuk: Legfinomabb karlócai ürmös Ó
Péter pincéiből. Azon az egy estén minden apáca részesült egy pohárkával a rubin
színű, édes italból. Bizony csak egy porcelán-pohárkával, vagyis tojástartóval, mert
likőrös vagy konyakos pohárkák nincsenek a női klastromok pohárszékében. A
leányoknak is töltöttek persze az ürmösből. Kedvvel nyalintgatták, csemcsegtették,
dicsérték.

- Mennyei!...

Ida boldogan hallgatta.

És persze minden növendéknek a szeme a főasszony kezén járt: hogyan vesz a

tálból? Hogyan kanalaz? Hogyan aprít? Hogyan villáz? Megcsodálták a keze
fehérségét is, noha a keze nagyobb volt, mint sok vele egytermetű, közönséges
apácáé. Vélték azonban, hogy finomabb szabású.

És titkon csodálkozva szemlélgették az arcát is, mint ahogy az iskolateremben is

mindig szemlélték, hogy milyen az arisztokratikus arc. Leánynak persze hiába
magyarázná akár minden tudósa az Akadémiának, hogy arisztokratikus arc nincs a
világon. Mihelyt valakiről tudják, hogy gróf, vagy grófi nő, az arisztokratikus
vonásokat rögtön megtalálják rajta, és titkos áhítattal bámulják.
De különösen csodálkoztak azon, hogy gyakorta elmosolyodott. Soha nem látta az
ő mosolygását senki máskor. Nemcsak hogy komoly, szinte márványos volt az
arca, de még valami szenvedő vonás is borongott az ajkával szomszédos, két mély
ráncban. Csak az apácák tudták, hogy közönséges polgári fogfájás az az
arisztokratikus, bús vonás. A fogorvos bejárt a klastromba, de a főnökasszony
irtózott a szerszámaitól.

Akkor este hát látták a növendékek: milyen az előkelő mosolygás. (A tükrök

holnap csupa mosolygást próbálnak.)

Vacsora után kisorsolták a karácsonyi dobozkákat. Mindenki vont egy számot a

karácsonyfa lábánál, asztalkendő alól. A növendékek is. Aztán Margit, a
legfiatalabb apáca, rendre aggatta le a dobozkákat, s kezdte:

- 1! Kinél van az 1?

A boldog nyerők sorra jelentkeztek, s mindjárt nézték is a képet: melyiké, milyen?

Az apáca a kis dobozokat váltogatva szedte a nagyokkal. Idának a száma 29 volt.

Mikor már a huszonharmadik dobozt akasztotta le az apáca, úgy rémlett neki,
mintha csak öt dobozt látna még a fán: három nagyot és két kicsit.

- 24! - kiáltotta Margit apáca.

A vízkóros agg sóhajtva nyújtotta a számát.

Ida már bizonyosnak látta, hogy csak négy a doboz, tehát egyvalakinek nem jut. A
szíve elszorult.

- 25! Kinél van?

A főasszonynál volt.

Ida fölkelt, és körülkerült az asztalon, hogy még jobban lássa: csakugyan hiányzik-
e egy? Lehetett már, mert hogy egymás szentképét szemlélgették a nyertesek, egy
kis bomlás keletkezett. A nyereményben a leányok a szerencséjüket érezgették. S
nemcsak az aznapi szerencséjüket, hanem mintha mutatvány volna az életük végéig
kiterjedő szerencséjükből. Karácsonykor az Ég érintkezik a Földdel.

Ida színefakultan ült vissza a helyérc.

- 28! Az utolsó.

Abban a percben megszólalt az ebédlő harmóniumja. Hortenzia máter, a

zeneprofesszor apáca kezdte rá nagyvígan:
 Serkenjetek fel pásztorok!
Boldog örömhírt hallotok.

Ragyogó szemmel énekelték valamennyien.

Csak Ida nem. Még el se végezték az első strófát, fölkelt, és kitámolygott az ajtón.

Nemigen ügyeltek rá. Akik rátekintettek is: látták, hogy sápadt. Nők könnyen
sápadnak, könnyen betegszenek, könnyen gyógyulnak.

Idának reggel vörös volt a szeme, s a párnája is nedves.

- Mi bajod? Mért sírtál annyira? - faggatták a leánytársai.

- Magának valami baja van, Idám - tudakolódott Margit apáca is testvériesen -,

elhívassuk az orvost?

- Ó, dehogy - rettent meg Ida -, semmi bajom, csak rosszul aludtam.

Végre egy leánytársának - aki szintén sírdogált akkor, mert egy számmal bővebb új
cipőt küldtek neki karácsonyra a szülei - elpanaszolta az ügyét.

- Képzeld csak hát, én meg hogy jártam...

A cipő szerencsétlenje azonnal megvigasztalódott, s mindjárt továbbadta Ida

keservét. Az apácák is még azon órában megtudták. Nagy vizsgálat indult, hogy
hogyan veszhetett el egy doboz? Mindjárt elő is bizonyult, hogy egy asszonycseléd,
a konyhának egy világi cselédje cipelte fel a karácsonyfát: az vetett a kötényébe
titkon egy skatulyát a sokból, persze a nagyobbféléből. Tagadta esküvel, átokkal,
de hát más nem fordult meg az ebédlőben. Végre is sírva könyörgött, hogy
bocsássanak meg neki: leánykája van otthon...

Idának a kárát persze pótolták, háromszorosan is pótolták. Ottilia máter is nekiadta

az övét, a vízkóros máter is. És simogatták, sajnálgatták. De hát...

Ida azon éjjel tíz évet komolyodott.