L.

STIPKOVITS ERIKA

SZERETETTEL
SEBEZVE
SZÜLŐKRŐL FELNŐTT GYEREKEKNEK
Ráfonódsz a gyerekedre, mint a borostyán,
szinte fojtogatod túlzott féltéseddel? Vagy
szülői szerepbe helyezed, mert hiányzik va­
lami az életedből? Netán „idomár" vagy és
a gyerekedet képmutatásra, szorongásra
kényszeríted, hogy meg tudjon felelni ne­
ked? Esetleg arra vagy büszke, hogy te
vagy a legjobb barátja, az igazán jó fej?
Vigyázz, nézz magadba (és a gyerekedbe),
mert ezek a merev szerepek sokat ronta­
nak a lehetőségeken, az ő életében is. Erre
tanít ez a könyv és arra, hogy mit tehetsz,
ha a helyzetet felismered. Mert nemcsak
a látszólag jóban bújhat meg a rossz, a
rosszban is ott lappanghat a jó lehetőségek
sokasága. Jelenetekből, élethelyzetekből,
vallomásokból és a legfrissebb kutatások­
ból ismerhetjük meg ezeket, ismerhetünk
magunkra és szüléinkre.

V EK E R D Y TAMÁS
 L. Stipkovits Erika

SZERETETTEL SEBEZVE
Szülőkről felnőtt gyerekeknek

h v g Q könyvek
 L. Stipkovits Erika: Szeretettel sebezve - Szülőkről felnőtt gyerekeknek

© L. Stipkovits Erika, 2015

Szerkesztette: Kugler Judit

Illusztráció: Pásti-Kovács Nóra

Borítóterv: Tabák Miklós

HVG Könyvek
Kiadóvezető: Budaházy Árpád
Felelős szerkesztő: Tanács Eszter

ISBN 978-963-304-291-5

Minden jog fenntartva. Jelen könyvet vagy annak részleteit tilos

reprodukálni, adatrendszerben tárolni, bármely formában
vagy eszközzel - elektronikus, fényképészeti úton vagy más módon -
a kiadó engedélye nélkül közölni.

Kiadja a HVG Kiadó Zrt., Budapest, 2015

Felelős kiadó: Szauer Péter

www.hvgkonyvek.hu

Nyomdai előkészítés: Kedves László

Nyomás: Gyomai Kner Nyomda Zrt.

Felelős vezető: Fazekas Péter
Ajánlom unokáim szüleinek, a gyermekeimnek
T *
 T a r t a lo m

Előszó 9

Bevezetés - A legelső köteléktől a szülői szerepvállalásig 21

1. A túlféltő-túlkötődő szülő, avagy a BOROSTYÁN 43

2. A szereptolvaj szülő, avagy a SZÜLŐSÍTŐ 75

3. A túlkövetelő szülő, avagy az IDOMÁR 99

4. A barát szülő, avagy a JÓ FEJ 131

5. A mindentudó, Mr. és Mrs. Tökéletes,

avagy a SZUPERSZÜLŐ 157

6. Az érzelmileg zsaroló szülő, avagy a MÁRTÍR 187

7. A távolságtartó szülő, avagy az ÜVEGHEGY 215

8. A bántalmazó szülő, avagy az AGRESSZOR 245

9. Az elég jó szülő, avagy a BÁTORÍTÓ 279

Szeretetcseppek - Gyakorlatok a szülő-gyerek

kapcsolat erősítéséhez 315

Utószó - Gondolatok a megbocsátásról, az elfogadásról 351

Jegyzetek 365
Felhasznált irodalom 383
Név- és tárgymutató 387
 Előszó

Amikor kamasz fiam focicsapatával az Egyesült Arab Emírségekbe

repült, én napokig, de inkább hetekig szorongtam. Az eszemmel
tudtam, jó dolog történik vele: hatalmas élmény, óriási fejlődési
lehetőség ez számára. Mégis halálra aggódtam magam, lelki sze­
meim előtt katasztrófafilmekbe illő képek peregtek. Az indulás
előtti napokban ezernyi óvó jótanáccsal traktáltam, és sűrűbben
ölelgettem. O pedig - megérezve túlféltésemet - bölcsen helyre­
tett: „Jaj, anya, ne aggódj, bízz már bennem egy kicsit!" Megdöb­
bentem: néhány évtizede ugyanezekkel a szavakkal vágtam visz-
sza édesanyámnak, amikor a barátnőimmel tervezett balatoni
nyaralás örömét csorbította túlaggódásával. Akkor megfogadtam,
hogy ha gyerekem lesz, én nem fogom az őrületbe kergetni az
aggódásommal.
Elhatároztam, hogy én majd jobban csinálom, mint a szüleim -
aztán mégis egészen hasonló módon neveltem a gyerekeimet.
Jobb szülő akartam lenni, tudattalanul mégis a tőlük kapott min­
tákat másoltam: miközben nagyon szerettem a gyerekeimet, én is
hol túlzottan féltettem őket, hol túl sokat követeltem tőlük.

9
 „A modern gondolkodású fiatalok szívesen beszélnek a szüléik­
ről. [...] A modern szellemiséghez hozzátartozik a szülők bírálá­
sa" - írta csaknem 80 éve Agatha Christie.1Talán modern lennék,
ha most magam is azzal kérkednék: nem szerettek a szüleim. Ez
azonban így nem igaz, hiszen szerettek ők, csak nem mindig úgy,
ahogy én szerettem volna. Ahogy én sem tudtam mindig azt adni
a gyermekeimnek, amire vágytak. Sőt, sokszor még a saját elvárá­
saimnak sem tudtam megfelelni. Persze tudom, hogy nem létezik
tökéletes ember, így tökéletes szülő sem. Mindenkinek vannak
nehéz napjai, amikor szigorúbb, idegesebb, kiabál, akaratlanul
ugyan, de bántja gyermekét. Egy egészséges gyermek ráadásul
mindezt elfogadja. Mégis, engem is sokszor gyötört anyai bűn­
tudat, hogy elég jó szülő vagyok-e. Önismeretem folyamatos mé­
lyülésével nemcsak szorongásaim gyökerei tudatosultak bennem,
de az is, hogy családom előző generációi is bűntudattal terhelten
éltek, és - bár egyáltalán nem akarták - ezekből bőven örökítettek
át nekem is. Az egyik nagyapámat fiatalon kegyetlenül kivégez­
ték, a másikat kitelepítették. Apám legnagyobb bűne az volt, hogy
szülei még nem készültek fel a jöttére, anyám pedig sosem tudott
megfelelni a családi elvárásoknak.
A legtöbb szülő ugyanígy ismételgeti az előző generációktól
kapott súlyosabb traumákat is, az állandó, fojtogató túlféltést, a
rátelepedést, a túlzott elvárásokat vagy éppen a korlátlan szabad­
ságot, az agresszív megnyilvánulásokat. Többnyire tudattalanul
ejtjük ezeket a sebeket, és bármilyen érettek és olvasottak vagyunk
is, a szülői viselkedést mégis leginkább akaratunkon kívül tanul­
juk, azoktól, akik talán maguk sem a legkiválóbb tanítómeste­
rek: a szüléinktől. Tudatosan mindig gyermekünk javát akarjuk,
és ezzel szüléink sem voltak másként. Senki nem akar ártani a
gyermekének, ám lelki sérülései és életkörülményei miatt mégis
gyakran megsebzi.
A tudattalan családi m inták mellett a társadalmi elvárások,
a nehéz életkörülmények, a szegénység, a munkanélküliség, az
anyagi és egészségi problémák mind-mind nehezítik, hogy olyan

10
szülővé válhassunk, amilyenek lenni szeretnénk. Ám minél na­
gyobb az önbecsülésünk, annál könnyebben látjuk be hibáinkat, tévedésein­
ket, és annál inkább képesek vagyunk változni, változtatni. Mert lelki
sebeink nemcsak fájdalmasak, de egyben a fejlődés lehetőségét
is hordozzák: segítenek, hogy sértettségünket félretéve kilépjünk
komfortzónánkból, mélyen önmagunkba tekintsünk, és bátran
szembenézzünk mindazzal, amit ott látunk. Éppen ott fejleszthet­
jük leginkább a képességeinket, ahol megsérültünk. Noha nem
kaptunk elég ölelést, mégis megtanulhatunk ölelni, bár nem be­
szélgettek velünk, mégis megtanulhatunk mélyen megnyílni, és
ha nem figyeltek ránk, mi akkor is érdeklődéssel fordulhatunk
szeretteink felé.
Többen gondolhatják: minek a gyerekkorunkkal foglalkozni,
folyton a múlton rágódni? Épp elég bajunk van a jelenben! Ezt sen­
ki nem vitatja, ám tudnunk kell, hogy a jelen konfliktusait mindig
a gyermekkor szűrőjén keresztül éljük át: az itt és most felmerülő
legnagyobb gondjaink a gyermekkorban sérült önértékelésünk­
ből fakadnak. Problémáink csak tünetek, és leginkább az okokat
szükséges orvosolni. Mindenki magában hordozza családja törté­
netét, annak örömeivel és fájdalmaival együtt. Akit gyermekként
túlzottan féltettek, bántottak vagy túl nagy felelősséggel ruháztak
fel, akivel szemben teljesíthetetlen követelményeket támasztottak,
annak önbizalma sérült, életét, kapcsolatait pedig hibás reakciók
uralják.
Egy kisgyerek nem akarja látni a gyötrő valóságot, hogy „apa,
anya nem szeret, nem számíthatok rájuk" - ezért inkább önmagát
hibáztatja. Aztán egy életen át cipeli a „kevés vagyok", „nem va­
gyok elég jó", „nem vagyok szerethető" fájó érzéseit, felnőttként is
mindig önmagát ostorozza. A kisebbrendűségi érzés ezzel éppen
ellentétes módon is megnyilvánulhat: ha a korai gyermekkorban
az alkoholfüggő vagy gyermekágyi depressziós szülőjéhez má­
szó gyermek csak agresszióval tudta érvényesíteni akaratát, ha
rángatnia, ütnie kellett anyját, hogy az megetesse, ellássa őt, elő­
fordul, hogy felnőtt életében hasonló eszközökkel akar figyelmet,

11
szeretetet, törődést kivívni. Megküzdési módszere kiskorában
akár életmentő is lehetett, felnőttként azonban már nem szeren­
csés megoldás kiabálni, megütni gyerekünket, társunkat, vagy
sértődötten visszahúzódni, napokig duzzogni, ha éppen nem
figyelnek ránk. Felnőttkori élményeink egy korán kialakított szű­
rőn mennek át, ami pedig, az állandó ismétléssel, vészhelyzetben
hasonló viselkedést generál. Ha meg akarunk változni, először is
ezt a korai megküzdést, a szüléink iránti elfojtott érzelmeinket
kell megváltoztatnunk.
Gyermekkori tapasztalataink, konfliktusaink nyomán tehát ki­
alakítjuk önmagunk és szüléink belső képét. A szülő képe irreális
vágyakkal, indulatokkal terhelt, erősen torzított sűrítmény, amelynek
kevés köze van a valósághoz. Ha ezt az érzelmi sűrítményt megérinti
valami, könnyen félreértjük a helyzetet, indulatossá válunk és
rosszul reagálunk. Ha gyermekként sokat dorgáltak, ha soha nem
tudtunk megfelelni szüléink maximalista elvárásainak, akkor
előfordul, hogy szörnyű kritikaként kezeljük kollégáink egyszerű,
segítő szándékú megjegyzéseit is. Ha csalódással, dühvei reagá­
lunk, amikor társunk focimeccset néz, mi pedig beszélgetni sze­
retnénk, kiderülhet: gyermekként nem éreztük, hogy szülőnknek
fontosak vagyunk, és mindmáig az a hibás kép él bennünk, hogy
sose figyelt ránk, mert elfoglaltságát - szeretete hiányától szen­
vedve - torzítva rögzítettük magunkban. Ha problémás a kapcso­
latunk a hatalommal, a tekintéllyel, ha úgy érezzük, főnökünk el
akar nyomni, akkor gyakran az apahiány, a férfias bátorítás hiá­
nya vagy éppen az agresszív, elutasító apától való félelem zokog
gyermeki lelkűnkben. Ha felnőttként sem tudjuk a saját életünket
élni, ehelyett szüléink konfliktusait akarjuk megoldani, akkor a
túl erős kötődés irányít bennünket. Általában igaz, hogy ha egy
helyzet az indokoltnál nagyobb indulatot vált ki belőlünk, akkor tudat­
talanul a szüléinkről alkotott, torz belső képre reagálunk. Ilyenkor nem
érezzük, hogy a másik embernek (anno a szüléinknek, a jelenben
társunknak, főnökünknek) igenis fontosak vagyunk, legfeljebb
ezt nem tudják jól kifejezni, esetleg képtelenek kimutatni.

12
 Munkám során sok-sok gyermekkori sérüléssel foglalkozom,
amelyek nemcsak mindennapi működésünkre, de a szüléinkhez
fűződő viszonyunkra, sőt szülői viselkedésünkre is hatással van­
nak. Ahhoz, hogy felnőjünk, és leváljunk a szüléinkről, át kell
értékelnünk az ideális anyáról és apáról dédelgetett képünket
is, mert - hozzánk hasonlóan - szüléink is hús-vér emberek, így
ritkán felelnek meg ezeknek az irreális elvárásoknak.
Kevés olyan emberrel találkozom, aki reálisan látja szüleit.
„Az apám olyan nagyszerű ember, klónozni kellene!" - hallom
gyakran, ahogy az ellenkezőjét is: „Látni sem akarom, az az állat
tönkretette az életemet!" Ezek a kijelentések a realitás hiányát
mutatják, azt, hogy szüleinket vagy túlidealizáljuk, vagy éppen leérté­
keljük. Fejlődésünk szempontjából mindkettő káros. Aki idealizál, az
szülei pozitív tulajdonságait irreálisan felnagyítja, személyüket
tökéletesnek látja, s eszerint kezeli őket, sokszor egy életen át.
A szülő szívesen fürdőzik gyermeke csodálatában, mert az növeli
önbizalmát, egy idő után viszont nagy teher mindig bölcsnek,
jóságosnak, hatékonynak lenni. Az idealizált szülő kénytelen el­
fojtani gyengeségeit, mert nem elfogadható, ha fáradt, rosszkedvű
vagy nem tudja megoldani a problémáit.
Az idealizáló gyermek pedig önértékelési bizonytalanságát
kompenzálja, tudattalanul elfojtja szülei iránti negatív érzéseit,
dühét, haragját. Mivel nehéz lenne kimondania ezeket a negatív
érzéseket, inkább átfordítja őket, és kizárólag pozitívan - rajon­
gással, csodálattal - viszonyul a szülőkhöz. A nagyszerű szü­
lők mellett önmagát is biztonságban érezheti, így szorongásai
csökkennek.
Ha az effajta idealizálás tartós marad, akkor a felnőtt gyer­
mek nem tud leválni, feladja törekvéseit, önálló döntéseit, a fele­
lősségvállalást önmagáért. Ha anyánkat vagy apánkat túlzottan
idealizáljuk, akkor önállósodásunk idején bűntudat gyötör -
holott szüléink biztosan nem ezt szeretnék. Bűntudatunk van,
ha akaratuk ellenére elköltözünk, ha valami nekik nem tetsző
dolgot akarunk tenni. Gyakran másokat is idealizálni kezdünk

13
 (társunkat, főnökünket), és nehezen érvényesítjük érdekeinket,
tovább gyengítjük önértékelésünket, önbecsülésünket.
Az idealizálás gyakori ellentéte a szülők leértékelése: amikor
negatív tulajdonságaikat erősítjük fel. Ezzel az elutasítás következ­
tében fellépő fájdalmunkat, frusztrációnkat, kínzó veszteségérzé­
sünket akarjuk tudattalanul csökkenteni. „Nem érdekel az apám,
szar alak, sosem szeretett engem!" - mondják sokan, miközben
hangjukból árad az apai szeretet iránti sóvárgás. Ha túl negatívan
látjuk a szüleinket, felnőttként is sokkal jobban félünk szavaiktól,
reakcióiktól, mint amennyire kellene. Nem tudunk őszintén be­
szélgetni velük, kérni tőlük. A félelem érzéseit azután tudattalanul
társunkra, kapcsolatainkra (főnökünkre, hivatalok képviselőire)
is kivetítjük. Tőlük is félni kezdünk, társaságukban nem merünk
spontán módon viselkedni. Ha lenézzük szüleinket, vagy túlzó
elvárásaink miatt indulatot érzünk irántuk, akkor valójában a
felsőbbrendűségünket tápláljuk. A fensőbbségérzettel tudattala­
nul magunkkal szemben is túlzott elvárásokat támasztunk, ami­
nek persze sosem tudunk megfelelni, így végül önmagunkat is
leértékeljük. A fensőbbség gőgjében a velünk egyenrangú felnőtt
szülőnket nem tudjuk vádaskodás, harag vagy félelem nélkül el­
fogadni, szeretni. Nem valóságos emberként látjuk őt, a maga sok­
féle erényével, gondjával-bajával, egyedül azt a hibáját vagyunk
képesek észrevenni, amivel a sérelmeinket okozta.
A fejlődés lehetősége a kezünkben van, hiszen felnőttként már
leginkább mi tehetjük önmagunkért a legtöbbet azzal, ha végre a
pozitív és a negatív tulajdonságaikkal együtt, reálisan próbálunk
tekinteni a szüléinkre. Ha megszabadulunk a gyerekként róluk
alkotott, torz elképzeléseinktől, érzéseinktől, amelyek akaratunk­
tól függetlenül befolyásolják mindennapi viselkedésünket. Tisztel­
jük, hogy a legfontosabbat, az életet adták, és akárhogyan is, de megbirkóz­
tak életük nehézségeivel.
Ismerjük el a szeretetet és a gondoskodást, amit kaptunk tőlük,
mert minden szülőben megvan a szándék, hogy jól nevelje gyere­
keit. Lássuk meg, hogy szüléink maguk is bizonytalanok, szoron­

14
ganak és tévednek: nem mindenható, tökéletes lények. Csak úgy
és azt tudták adni, ahogyan és amit maguk is kaptak.
Háy János novellájában a fia ritkuló látogatásain gondolkodó
idős asszony így fogalmazza meg ezt: „...nem azért, mert nem
szerettük. Mert szerettük, én nagyon szerettem, úgy szerettem,
ahogy szeretni tudtam. Mert senki sem tud másképpen szeretni,
csak úgy, ahogy tud."2 Forduljunk kíváncsisággal afelé, hogyan
éltek, milyen volt a gyermekkoruk, milyen lelki sérüléseket sze­
reztek, hogyan gyógyították be (vagy hordozták egy életen át),
hogyan kezelték a nehézségeket. Ha sérülékeny, esendő ember­
ként látjuk a szüleinket, akkor szeretni is tudjuk őket, hiszen
negatív érzéseink éppen saját hiányainkból, túlzó elvárásaink­
ból fakadnak. Szerencsés a jelenben rendezni szüléinkhez fűződő
érzelmi viszonyunkat, mert „.. .csak élőnek adható, visszafizethe­
tő, megköszönhető bármi, mert a temetők hallgatása egyértelmű
és feloldhatatlan: a halottak nem felelnek."3

Mihez ad segítséget a könyv?

Előző könyveimben,4 a párkapcsolati tévhitek ismertetésekor

is, valós eseteken keresztül mutattam be a gyermekkor, a szülő­
gyerek kapcsolat és az önismeret fontosságát, amelynek hatására
egyre jobban felismerjük viselkedésünk okait, következményeit,
életünk nagyobb összefüggéseit, és szinte észrevétlenül pótoljuk
régóta fájó érzelmi hiányainkat.
Ez a könyv szülőkről és gyerekekről szól: szüléinkről, vala­
mint arról, hogy milyenek vagyunk mi magunk, gyermekként és
szülőként. Célom, hogy bemutassam az egyes szülőtípusokat, elő­
nyös és hátrányos tulajdonságaikkal együtt, bár e tipizálás csak
teoretikus lehet, hiszen a szülők érzelmi megnyilvánulásai sok­
félék. Léteznek azonban olyan felismerhető mintázatok, amelyek
feltárása segíthet a hatékonyabb szülői viselkedés kialakításá-

15
ban. Több évtizedes terápiás munkám során számos különböző
szülőtípussal találkoztam személyesen, illetve tapasztaltam meg
nevelésük hatásait közvetett módon, pácienseim esetein keresz­
tül. E típusok sosem tiszta, jól elkülöníthető kategóriák, ráadásul
minden szülőben több típus jegyei is megtalálhatók. Elnevezéseik
tapasztalataim, benyomásaim alapján formálódtak és kristályo­
sodtak ki bennem az évek során. Ebben a könyvben ezeket az
elnevezéseket használom.5 Hogy kire mi jellemző leginkább, azt
a gyermekkorában tudattalanul átvett minták határozzák meg.
Persze valamennyien megfogadjuk, hogy mások leszünk, mint
szüléink voltak, végül mégis ugyanazokat a játszmákat ismé­
telgetjük és adjuk tovább magunk is, generációról generációra.
Az egyes típusok bemutatásakor kitérek arra, miként okozhat­
nak akaratukon kívül sérülést gyerekeiknek a túlféltő, a szerep­
tolvaj, a túlkövetelő, a barát, a mindentudó, az érzelmileg zsaroló,
a távolságtartó, valamint a bántalmazó szülők. Majd számba ve­
szem, hogyan változtassunk felnőttként, hogyan gyógyítsuk lelki
sebeinket, ha az egyik vagy másik típus jellemzőit mutató szülők
neveltek bennünket. Kitérek arra is, hogyan ne ismételjük tudat­
talanul szüléink hibás viselkedésformáit, hogy tudatosan bátorító,
támogató szülővé fejleszthessük magunkat, hátrahagyva a több
generáción át hordozott kéretlen örökségeinket.
Igyekszem útmutatással szolgálni, hogy rátaláljunk saját utunk-
ra, s értékeljük a lehetőségeinket azzal is, hogy feldolgozzuk éle­
tünk történetét. A változás nem egyszerű feladat. Sokszor magunk
és környezetünk sem akarja, hogy felboruljon a megszokott rend­
szer. Félünk fájó, elfojtott érzéseinktől, a család pedig ragaszkodik
az ismert, régen kiosztott szerepekhez (ki az okos, ki a támoga­
tásra szoruló szerencsétlenke). Ebből a darabból nehéz kiszállni.
Reményeim szerint segít a könyv abban is, hogy jobban tisz­
teljük a szüleinket. Ne vádoljuk felmenőinket, ne rajtuk kérjük
számon, ha életünk nem úgy alakult, ahogyan szerettük volna.
Ismerjük fel a korlátaikat: ha megértjük élettörténetüket, talán
már nem fogunk ítélkezni felettük. Attól egészen biztosan nem

16
leszünk boldogok, ha elfojtott haragunkat szabadjára engedve
bántjuk, szidjuk őket. Ha csupán szüleinket hibáztatjuk, akkor
nem vállalunk felelősséget életünkért, energiáinkat a tettek he­
lyett az indulataink kötik le. Éppen sérüléseink segíthetnek a fejlő­
déshez, mert általuk nyerünk betekintést lelkünk legmélyébe.
Csak akkor találunk rá belső erőforrásainkra, ha van elég bátor­
ságunk szembenézni a sok jó mellett a kapott sebekkel is. Ahhoz
szeretnék segítséget nyújtani ezzel a könyvvel, hogy a sérüléseink
meggyógyításával közelebb kerüljünk önmagunkhoz, szüléink­
hez, gyermekeinkhez, és jobb vagy legalább olyan jó szülővé vál­
junk, mint elődeink.
A Bevezetésben azokat az izgalmas biológiai és pszichológiai
eredményeket veszem számba, melyek a korai kötődés fontossá­
gáról, meghatározó szerepéről szólnak. Áttekintem azokat a kuta­
tásokat is, amelyek bizonyítják, hogy önismeretünk mélyítésével,
szülői viselkedésünk módosításával bármikor pozitív hatással
lehetünk magunk és gyermekeink fejlődésére és egész életére.
Az egyes szülőtípusok életszerű bemutatásához zömében
a saját praxisomból származó pszichoterápiás (integratív hipno-
terápiás) eseteket használok. Pácienseim iránti mély tisztelettel
teszem mindezt, hiszen én is sokat tanultam tőlük, fejlődtem
általuk. Az esetek a valóságon alapszanak, de a szakmai etikának
megfelelően a neveket megváltoztattam, és úgy mutatom be őket,
hogy a körülményekből se lehessen felismerni a szereplőket.
A hozzám fordulók történetei hitet és példát szolgáltatnak arra,
hogy megszabadulhatunk örökségünktől: ha szembenézünk a tör­
téntekkel, megváltoztatjuk elfojtott érzéseinket, elfogadóbb, bol­
dogabb emberré, társsá, szülővé válhatunk. Minden bemutatott
eset mögött egy hosszabb folyamat áll, amely az elfojtott, fájó érzé­
sek átdolgozását szolgálta: az átélteket érzelmileg elfogadhatóvá
tettük, pótoltuk a szülők által elhanyagolt érzelmi szükségleteket.
A Szeretetcseppek című fejezet jól használható gyakorlatok
gyűjteménye. Azért kaptunk két agyféltekét, az érző jobbot s a
racionális balt, hogy életünk eseményeit át is éljük és meg is ért-

17
sük. Reményeim szerint a gyakorlatok segítenek megszabadul­
nunk a szüléink iránti vegyes érzéseinktől. A szüleinket nem
tudjuk megváltoztatni, de saját magunkat igen. Ha egyik vagy
másik szülőnk nem olyan volt, amilyenre vágytunk, ha úgy érez­
zük, nem kaptunk elég szeretetet, gyengédséget, akkor a gya­
korlatok segítségével először ettől a fájdalomtól szabadulhatunk
meg. Erős érzéseket kelthet majd, ha találkozunk gyermekként
elfojtott dühünkkel, ha bepillantunk lelkünk mélyen eltemetett
bugyraiba. De cserébe jóleső érzéssel vehetjük át a felelősséget
saját életünkért (csak a magunkéért!), önazonosabban élhetjük
mindennapjainkat.
Elfogadjuk, hogy felnőttként már csak mi magunk tudjuk meg­
adni hajdani önmagunknak azt, amit nem kaptunk meg: a vágyott,
feltétel nélküli anyai, apai szeretetet. Ennek elengedhetetlen fel­
tétele - a düh megélése után - a megbocsátás: amikor visszahárít­
juk szüléinkre tetteik felelősségét, de megértjük viselkedésük
okait, s hálásak vagyunk azért, hogy a hiányok és szenvedések
által fejlődés indulhat el a személyiségünkben. Érzelmeink mély
megélésével, lelki sérüléseink feldolgozásával egyre értékesebb,
felnőttebb személyiségekké válunk. Nem az az erős, egészséges
ember, aki nem sérül, hanem az, aki tévedéseit, kudarcait, sérülé­
seit hasznosítani tudja, és bizonytalanságait legyőzve bölcsebb,
teljesebb, gazdagabb emberré válik.
A Jegyzetek bővebb magyarázatokkal, a bemutatott kutatások
részleteivel, bőséges szakirodalommal szolgálnak mindazoknak,
akik tovább mélyítenék ismereteiket a témában.
Könyvem fontos célja szülői önismeretünk fejlesztése. Szeren­
csésnek mondhatjuk magunkat, ha szülőként bízni tudunk abban,
hogy a sok szeretet és gondoskodás egyszer csak eredményt hoz.
Ha segítjük gyermekeinket útjukon, támogatásunkkal mögöttük
állunk, de nem akadályozzuk önállóságukat, fejlődésüket, az pozi­
tív eredményre vezet. Ez akkor is igaz, ha tudjuk: a gyermek szemé­
lyisége, érzékenysége, a születési sorban elfoglalt helye is befolyásolja,

18
hogyan érinti őt a szülői viselkedés - ezért fejlődnek gyakran máshogy
ugyanazon szülői hatás mellett a testvérek.
Gondoljunk csak bele, ha akaratunk ellenére - túlféltésből vagy
maximalizmusunktól hajtva, vagy mert elődeinktől ezt tanul­
tuk - gyermekünknek sokszor mondogatjuk: „Ezt te úgysem tu­
dod megcsinálni!" Előfordulhat, hogy ez egyikükből bizonyítási
vágyat vált ki („csak azért is megmutatom!"), míg a másik elhiszi
a szülői szavakat, lemond a küzdésről, és később is könnyen fel­
adja próbálkozásait. Szóval, szülőtársaim, ne feledjük: ha nem
is minden, de igen sok múlik rajtunk, egy (kettő, három ...) élet
hosszú ideig a kezünkben van, próbáljuk hát „elég jól" csinálni!
Mert - mint Diana Loomans - hiába vágyunk rá, nem kezdhetjük
elölről, csak bízhatunk benne, hogy gyermekeink majd ügyesen
korrigálnak.

Ha elölről kezdhetném a gyermeknevelést,

Fenyegetés helyett festegetésre használnám a kezemet,
Példálózás helyett példát mutatnék,
Nem siettetném a gyereket, hanem hozzá sietnék,
Nem a nagyokost játszanám , hanem okosan játszanék,
Komolykodás helyett komolyan venném a vidámságot,
Kirándulnék, sárkányt eregetnék,
Réten kószálnék, bámulnám a csillagokat,
A civakodás helyett a babusgatásra összpontosítanék,
Nem erőszakoskodnék a gyermekkel, hanem a lelkét erősíteném,
Előbb az önbizalmát építeném, azután a házamat,
Kevesebbet beszélnék a hatalom szeretetéről,
És többet a szeretet hatalm áról.6

19
 Bevezetés - A legelső köteléktől
a szülői szerepvállalásig

Visszatérünk az előttünk járók életéhez, zavarba ejtő Möbius-

szalag, míg haza nem érünk, végül, önmagunkhoz.1
C olum M c C ann

Az európai népek mítoszaiban, meséiben rendre állatok által fel­

nevelt gyermekek csodálatos történeteire bukkanunk. A legismer­
tebb talán Romulus és Remus legendája, akiket egy nőstény farkas
nevelt fel, s akik később Róma alapító királyai lettek. Néha még
napjainkban is hallunk egy-egy hasonló esetről: a szüleik által
elhanyagolt gyermekekről, akik állatok segítségével maradtak
életben.2 Szándékosan nem a „felnevel" szót használtam, hiszen
lehet bármilyen bájos, felemelő vagy hősies egy ilyen történet, jól
tudjuk, hogy Kipling Maugli-meséje fikció. Egy gyermeket ugyan­
is csak az emberi közösség, a többi ember tud emberré nevelni.
Az emberi csecsemő talán a legkiszolgáltatottabb minden kicsi
közül, és már születésétől (sőt, egyesek szerint már születését
megelőzően is3) szoros kapcsolatban áll elsődleges gondozójával,
optimális esetben az édesanyjával. Ez a kapcsolat nem csupán

21
testi, hanem lelki is: a csecsemő élettani szükségleteit kielégítő
anya (apa) nemcsak utódja testi fejlődéséhez járul hozzá, hanem
pszichés fejlődését is megalapozza mindazzal, ahogyan részt vesz
a kötődés kialakulásában. A kötődés a csecsemő és szülője közti
tartós érzelmi kötelék, amely a kicsinek a biztos háttér, a támo­
gatás érzetét nyújtja, egy életre. Mai ismereteink szerint a kötődés
alapja ösztönös, de valójában egy rendkívül összetett, „finomhangolt "
rendszerről van szó, melynek alakításában gyermek és szülője egyaránt
részt vesz.4Már a csecsemő is ösztönösen kapcsolatot kezdeményez
szülőjével, hiszen szüksége van az érintésekre, a gondozásra és a
visszajelzésekre: a szemkontaktusra, a mosolyra, a figyelemre és
a beszédre.
Tévedés viszont azt hinni, hogy az anya reakciói is ösztönösek,
és a válaszkészség, az odafordulás és a gondoskodás képessége
minden anyában varázsütésre megjelenik a gyermek születésekor.
„Egy (jó) anya mindent megérez", „Egy (jó) anya szíve mindent
elvisel", „Nincs erősebb az anyai szeretetnél" - oldalakon át so­
rolhatnánk azokat a közhelyeket, amelyek kinyilatkoztatják, mi
mindent érez, tud, tesz és visel el állítólag egy anya. Ám a közhe­
lyek csupán a jóval összetettebb valóság túlegyszerűsítő leképe­
zésére, mély érzéseink elfedésére szolgálnak. De akkor mégis
honnan tudhatjuk, milyen a jó szülő, ki mondja meg, hogyan vál­
hatunk azzá?
Ma úgy gondoljuk, hogy az anyaság és bennünk élő képe bio­
lógiailag és kulturálisan is determinált.5 Biológiai adottságaink,
tapasztalataink és neveltetésünk jellegzetességei határozzák meg,
milyen szülőkké válunk; a szűkebb-tágabb (családi és társadalmi)
környezet elvárásai alapján döntjük el, ki a jó szülő; és igyekszünk
(a saját fogalmaink szerint) jó szülőkké válni. Ez azért is fontos,
mert minden gyermek az anya-gyerek összehangolódásban szerzi
első tapasztalatait arról, milyen is ő, és milyen a körülötte lévő
világ: biztonságos-e vagy veszélyes. így a csecsemő kezdetben
olyannak látja magát, amilyennek az anyja látja őt. Ha az anyá­
nak bármilyen érzelmi bizonytalansága van önmagával szemben,

22
akkor a gyermek is torzítottan látja anyja „tükrében" önmagát. Ha
a szülő ideges vagy - akár érzelmileg - elhanyagolja őt, a gyer­
mek azt érzi: ő nem szerethető. Olyan dolgokat tapasztal meg és
rögzít önmagáról, amelyek valójában nem is róla szólnak. Olyan
vágyakat, elvárásokat tesz magáévá, amelyek inkább az anyáéi.
A szülővé válás legfontosabb feladata, hogy megtanuljuk szétválasz­
tani belső érzéseinket, képeinket a gyermekünk valós képétől, gyerme­
künknek pedig felhőtlenül tudjunk örülni, és teljes elfogadással legyünk
iránta.

A korai kötődés hatásai felnőtt életünkre

- kötődési mintázatok

A minap egy sokak számára ismerős jelenetnek voltam szem­

tanúja. Egy fiatal anyuka egyéves kisfiával sétált: a kicsi hol a
babakocsiba, hol édesanyja kezébe kapaszkodva élvezettel gyako­
rolta a járást, és láthatóan örült saját teljesítményének. Összefutot­
tak az anyuka egy idősebb ismerősével, aki maga is nagymama,
ráadásul távoli rokon. A hölgy kedvesen csicsergett a kicsinek,
majd fel akarta kapni. A kisfiú erre rémülten kapaszkodott anyjá­
ba, a hölgy pedig nem állta meg szó nélkül: „Nocsak, milyen kis
nebáncsvirág vagy! Ne kényeskedj, nem eszlek meg!" - mondta
továbbra is gügyögve, ám érezhető rosszallással. A kicsihez inté­
zett szavai valójában az édesanyának szóltak: értse meg, ha akar­
ja, hogy bizony rossz irányba tart a nevelése... Nehezen álltam
meg, hogy ne nyugtassam meg a fiatal édesanyát: semmi oka a
szégyenkezésre, a zavarra. Gyermeke nem elkényeztetett vagy bi­
zalmatlan, ellenkezőleg, éppen úgy viselkedik, ahogyan a bizton­
ságosan kötődő egyévesek szoktak: anyjukat részesítik előnyben
az idegennel szemben, és nem bújnak rögtön egy idegenhez, de
nem is félnek tőle, hacsak nem kezdeményez akaratuk ellenére
korlátozó közelséget.

23
 Mary Ainsworth kanadai fejlődéspszichológus már az 1960-as
évektől azt kutatta, melyek a gyermek fejlődése szempontjából
legelőnyösebb anyai viselkedések és anya-gyermek interakciók.
Úgy találta, hogy e viszonyulásoknak a harmadik életévre már kiala­
kult módjaik, mintázataik vannak, amelyek később is megmaradnak. Míg
egyes anya-gyermek párosokat jó együttműködés és harmónia
jellemez a közös tevékenységek során, addig más esetekben nyílt
vagy lappangó feszültség, a kapcsolat nehézségei figyelhetők meg.
Idegen Helyzet Teszt elnevezésű, később híressé vált kísérlet­
sorozatában az anya-gyermek kapcsolat biztonságosságát model­
lezte: megfigyelte, hogyan reagálnak a kicsik, amikor az anya
rövid időre magukra hagyja őket egy frissen megismert idegen
társaságában, majd visszatér hozzájuk.6 Ainsworth úgy találta,
hogy a kulcsmozzanat az anya visszatérésére adott reakció, ami
alapján biztonságos kötődést, valamint a bizonytalan kötődés két for­
máját, a szorongó/elkerülő és a szorongó/ellenálló (ambivalens) kötődést
különböztette meg. A biztonságosan kötődő gyermekek pozitívan
reagálnak idegenekre is, feltéve, ha anyjuk jelen van, de mindig az
anyát részesítik előnyben. Az anya távozásakor nagyon nyugtala­
nok lesznek, az idegen közeledését nem fogadják el. A visszatérő
anyának azonban örülnek, karjába bújnak és gyorsan megnyug­
szanak. A szorongó/elkerülő kötődés jele, hogy a gyermek többé-
kevésbé közömbös az iránt, jelen van-e az anya. Távozásakor az
ilyen kicsi vagy sír, vagy nem, de az idegenek is képesek megvigasz­
talni. A visszatérő anyához nem megy oda, inkább elfordul tőle.
A szorongó/ellenálló gyerek már akkor is nyugtalan és szorong,
amikor anyja jelen van - pusztán az új környezet is elbizonytala­
nítja. Szorosan anyja közelében játszik, állandóan szemmel tartja.
Az anya távozása megviseli, visszatérésére pedig úgy reagál, hogy
kezdetben keresi vele a kapcsolatot: karját nyújtva vigaszt kér, ám
közeledésére mégis elutasítóan viselkedik: eltolja a kezét, vagy
azonnal lekéredzkedik az öléből.
Tapasztalatok szerint a kezdetben mindig, majd később megfele­
lően rendelkezésre álló anya gyermeke biztonságosan kötődő lesz.

24
Kicsiként édesanyja mellett biztonságban érzi magát, el is távo­
lodik tőle, de ha fáj valamije, visszatér hozzá, s hamar megvigasz-
talódik. Ha anyja kimegy a látótérből, akkor keresi, nyugtalan
lesz, de megnyugszik, ha újra látja. A bizonytalanul kötődők kö­
zül az elkerülő babák látszólag magabiztosak, nem keresik anyjuk­
kal a kapcsolatot, idegenekkel is barátkoznak. Baj esetén sem ke­
resnek anyjuknál vigaszt, szinte tudomást sem vesznek róla. Az
ambivalens kötődésű babák nem mernek eltávolodni anyjuktól,
szemmel tartják, bizonytalanul, kissé szorongóan viselkednek.
Pánikba esnek, ha nem látják, de visszatérése sem nyugtatja meg
őket: ambivalensen viselkednek, hol ölelik, hol ütik őt.
Ainsworth eredeti kísérletei után mintegy tíz évvel munkatár­
sai egy harmadik - súlyosabb tünetekkel, kiszámíthatatlan visel­
kedéssel járó - bizonytalan kötődési mintázatot is azonosítottak.
A dezorganizált kötődés komoly érzelmi elhanyagolás következ­
ménye: akkor alakul ki, ha a csecsemőt bántalmazták, vagy anyja
hosszú ideig súlyos mentális zavarral (például depresszióval) küz­
dött, és a környezet nem volt a segítségére.
Egyes kutatások a kötődés élethosszig tartó hatására hívják fel
a figyelmet. Úgy találták, hogy a kialakult és rögzült mintázatok a
felnőttkori kapcsolatainkban, a szerelemhez és a munkához való
viszonyunkban is tetten érhetők.7
Felnőttként a biztonságosan kötődők kellő önbizalommal ren­
delkeznek, képességeiket jól hasznosítják, szívesen és könnyen
teremtenek kapcsolatokat, de nem függenek kapcsolataiktól vagy
mások véleményétől. Az ilyen embereket kiegyensúlyozottnak,
érzelmi és viselkedésbeli szélsőségektől mentesnek ismerjük.
Alapvetően bíznak az emberekben, de nem idealizálják az emberi
kapcsolatokat. Személyközi viszonyaikban hűség, állhatatosság,
intimitásra való képesség, ugyanakkor kellő függetlenség jellemzi
őket. Szülőként figyelmesek és gondoskodóak, de nem teleped­
nek rá gyermekükre.
A bizonytalanul kötődők felnőttként szintén szeretnének
közelséget létrehozni, csakhogy nem tudják, hogyan kell. Nehéz

25
számukra a közelség beállítása fizikailag, időben és érzelmileg
is. A bizonytalanul kötődő hirtelen esik szerelembe, hajlik sze­
relme idealizálására, és a másik viselkedése alapján ítéli meg ön­
magát. Kapcsolataiban általában jellemző a rossz időzítés: egy
beszélgetés után már úgy érezheti, örök barátra lelt valakiben, és
a másik döbbent értetlenkedésében saját csökkentértékűségének
bizonyítékát látja. O az, aki a beszélgetés során egyre közelebb
jön, bele a „személyes zónánkba", noha mi finoman hátrálunk;
vagy a bemutatkozás után öt perccel már vállveregetéssel osztja
meg velünk vidám történeteit. Teljes gőzzel veti bele magát a kap­
csolatokba, ám ugyanez a vehemencia jellemző rá akkor is, ha a
kapcsolat nem az elvárásai szerint alakul. Ekkor nem érzi magát
szerethetőnek, szorong, könnyen lehangolt lesz, depresszióba
esik. Mivel nagyon fontos számára, hogy elfogadják és szeretetre
méltónak érezze magát, kapcsolataiban hajlamos alárendelődni.
Szülőként kevésbé fogékony gyermeke igényeire, szükségleteire,
túlgondoskodó, túlzottan is kötelességtudó lehet. Ő az, aki szere-
tetével szinte „megfojtja" a gyermekét.
A felnőtt szorongó/elkerülő általában nem bízik az emberek­
ben, sőt előfordul, hogy megveti, lenézi őket. Alapvetően úgy
érzi, nincs szüksége társakra, a „jól elvagyok én egyedül is"
típus. Környezete hidegnek tartja, mert nem fogékony mások érzel­
meire és érzéseire. Gyakorta önző, karrierista ismerőseinkben
ismerhetünk erre a típusra. Az intimitást kerüli, de nem azért,
mert fél a sérüléstől, hanem mert úgy érzi, nincs is szüksége rá.
Alkalmazkodni csak akkor és addig képes, amikor és ameddig
érdekei úgy kívánják. Kívülről magabiztos, határozott, domináns,
aki könnyen párra talál - de csak egy alárendelődő társ személyé­
ben. Szülőként merev, a mégoly értelmetlen szabályokhoz is kicsi­
nyesen ragaszkodó, követelő apa vagy anya, aki engedelmességet
és fegyelmet vár el, ennek hiányát pedig (akár agresszióval is)
megtorolja.
A szorongó/ellenálló nem csupán másokban, de önmagában
sem bízik. Az előző típussal ellentétben nem lenézi a többieket,

26
hanem fél tőlük, intim kapcsolatot (noha vágyik rá) a közelségtől
és az ezzel esetleg együtt járó sérüléstől való félelmében nehezen
létesít. Ő a „nebáncsvirág", aki a mégoly őszinte közeledéstől is
visszariad, könnyen félreértelmezi a legártatlanabb mondatokat
és gesztusokat is, és megsértődik. Énképe nagyon negatív, így
az érdeklődést, a dicséretet, a pozitív véleményt őszintétlennek,
alakoskodásnak érezheti.
A gyermekek tehát már életük első évében kialakítanak magukban
egy képet a bizalomról: egy munkamódot arról, mennyire bízhatnak az
anyában, majd később ennek alapján másokban és az egész világban,8
Ha a szülő nem korlátozza túl, nem félti túlságosan a gyerme­
két, de mellette van, amikor szükség van rá, segít a fájdalmában,
örül az örömének, akkor a baba biztonságban érzi magát, bízik az
anyában. Később, már felnőttként, pedig bízik önmagában és kör­
nyezetében is, így tisztában van saját érzelmeivel, és képes meg­
felelően kezelni őket. A szorongó, túlféltő vagy éppen érzelmileg
elérhetetlen, távolságtartó szülő a bizonytalanságot erősíti. Ezt a
munkamodellt szintén megőrzi a csecsemő, akinek így felnőttként
kevesebb önbizalma lesz majd, és nehezebben tud kapcsolódni
másokhoz. Az ilyen ember csak hosszabb önismereti fejlődés után
tud kiteljesedni.
Azt is kutatták, mit tesznek az anyák a biztonságos kötődésért.9
Fontosnak találták, hogy az anya legyen érzékeny a gyermek jelzéseire,
s azoknak megfelelően reagáljon: ölelje át, ha a kicsi azt igényli,
de engedje el, ha távolodni akar. A gyermek megnyugtatása mel­
lett lényeges, hogy anya és gyermeke mennyire érzik jól magukat
együtt, mennyire képesek összehangolódni. Minden babának és
minden anyának más közeledésre van szüksége, nincs egyetlen jó
módszer. Természetesen van, ami minden anyában közös: mind­
annyian az emberre jellemző biológiai adottságokkal - szervezet­
tel, génállománnyal, hormonrendszerrel - rendelkezünk. Ám a bio­
lógiát illetően épp ennyire igaz, hogy bár az alapok mindenkinél
adottak és közösek, megnyilvánulásaik olyannyira változatosak,
hogy valóban elmondhatjuk: „Ahány ember (anya, apa), annyiféle."

27
A kötődés hormonális alapjai

Már a terhesség során olyan hormonok termelődnek a szervezet­

ben, amelyek segítenek a korai kötődés kialakításában és erősí­
tésében, s ezek hatását a gyermek jelenléte aztán még tovább fo­
kozza. Az egyik ilyen hormon a prolaktin (az agyalapi mirigyben
termelődő terhességhormon), amelynek nem csupán a tejterme­
lésben van szerepe, hanem például a szülés előtt álló kismamák
„fészekrakó" viselkedésében is. Ha azonban megkérdeznénk a
szülés előtt álló kismamát, aki óriási pocakkal is nagytakarítás­
ba kezd, átrendezi a szobát, talán maga sem tudná, miért teszi.
Viselkedéséért valójában a prolaktin felel, amely a szülés közeled­
tével megnövekedett mennyiségben kerül a vérébe. Egy érdekes
kísérlet során hím patkányokba prolaktint injekcióztak, s az álla­
tok ennek hatására a vemhes nőstényekhez hasonlóan fészkeket
kezdtek építeni.10
Ismertebb hormon az oxitocin, amely fontos szerepet játszik
a szülés megindulásában és lefolyásában. Ma már tudjuk azonban,
hogy e hormonnak számos egyéb funkciója van. Már a terhesség
végén erősíti az anya és a magzat közti kötődést. Később a gyen­
géd érintések és a szoptatás is növeli az oxitocin szintjét, tovább
erősítve az anya-gyerek kötődést. A vizsgálatok szerint fokozódik
az oxitocintermelődés a gyermekükkel éppen játszó anyák agyá­
ban is - amennyiben az anya érzelmi kontaktusban van a gyer­
mekkel. Ettől az anya megnyugszik, kedvesebb, türelmesebb lesz:
ezért nyújthat olyan meghitt, szeretettel teli látványt az együtt
játszó gyermek és anya. Azoknál az anyáknál viszont, akik nem
voltak ilyen meghitt viszonyban a gyermekkel, akik csupán köte-
lességtudóan, gépiesen gondozták, nem mutatták ki az oxitocin-
szint növekedését.11
A pszichológiai gyakorlatból ismert tényt, hogy a kötődés nagyon
korán kialakul, és minősége egész életünkben hatással van a kap­
csolatainkra, az agykutatás is igazolta. Kimutatták, hogy az árva­
házban felnőtt gyerekek vérében jóval alacsonyabb az oxitocin

28
szintje, mint a szüleikkel (vagy szülői gondoskodást nyújtó sze­
mélyekkel) felnőtt gyermekek vérében, sőt, még örökbefogadá­
suk után három évvel is az átlagos szint alatt marad.12A kötődés­
hormonnak is nevezett oxitocin nem csupán a korai anya-(apa-)
gyerek kötődésre van hatással, de későbbi szociális kapcsola­
tainkra is. Ennek oka az, hogy noha az agy hypothalamus nevű
területén képződik, az agy számos egyéb területére eljut, ame­
lyek olyan viselkedésmódokat befolyásolnak, mint a bizalom,
a nyugalom, a nagyvonalúság és a vonzalom. A félelem és az
agresszió agyi központjára, az amygdalára hatva pedig csökkenti
a félelmet.
A vazopresszin hormon az anyai agresszióban játszik fontos sze­
repet. Mesterségesen bevitt vazopresszin hatására a nők barátsá­
gosnak ítélték meg a kísérletek során nekik mutatott arcokat.13
Mindebből arra következtethetünk, hogy az idegenekkel - és
adott esetben új jövevényként az újszülött is idegennek számít -
szembeni barátságosság, vonzódás agyi szinten (hormonálisán)
is támogatott.
Összefoglalva: az anya-gyermek kapcsolatok szempontjából a prolak­
tin a gondoskodás, az oxitocin a kötődés, míg a vazopresszin az elfogadás
hormonja.
Természetesen a férfiakat is segítik hormonjaik az apává válás­
ban, a gyermekükhöz való kötődés kialakításában. A prolaktin a
férfiak szervezetében természetes körülmények közt is jelen van,
persze kisebb mennyiségben, mint a nőknél. Tudományos vizs­
gálatok igazolták, hogy e hormon szintje az apákban is növeke­
désnek indul az anya terhességének idején,14 következésképpen
náluk is fokozódik a gondoskodási ösztön. Ennek okát a kutatók
az anya szaganyagaiban (feromonok) látják, amelyek a terhesség
során megváltoznak. A férfiakban a prolaktinszint növekedése
a tesztoszteronszint csökkenésével is együtt jár, ennek hatására
csökken a születendő gyermekkel szembeni agresszió, akárcsak a
szaporodási vágy. Azt is mondhatjuk, hogy a természet a férfiakat
is felkészíti az apaságra, olyan hormonális változásokat idézve

29
elő bennük, amelyekről nem is tudnak, ám az apai viselkedés ki­
alakulásához elengedhetetlenek.
A gyermek megszületése után az apák vérében is növekszik az
oxitocinszint, de csak azoknál az apáknál találtak ilyen növekedést,
akik ösztönző, meghitt viszonyba tudtak kerülni gyermekükkel
játék közben. Érdekes kutatások mutatták ki, hogy a vazopresszin
üzeneteit fogadó receptorok nem megfelelő működése kétszere­
sére növeli a férfiaknál a párkapcsolati problémák, a hűtlenség
és a válás esélyét.15 Tanulságos, hogy (mivel receptorhibáról van
szó) a vazopresszin mesterséges adagolása nem megoldás, hiszen
ennek hatása férfiaknál éppen ellentétes: ők ez esetben a közöm­
bös arcokat is agresszívnak, barátságtalannak látják. Apává válva
viszont e férfiak agyának prefrontális kérgében (ahogy minden
férfiéban) növekszik az aktivitás, új szinaptikus kapcsolatok jön­
nek létre, és így a vazopresszin iránti érzékenység is fokozódik.
Az elfogadásért felelős hormon tehát elvégezheti feladatát, képes
ösztönözni a szociális viselkedést, ez esetben az apai gondoskodó
magatartást.16
A különféle kötődési stílusok esetében eltérő agyi működések
és az oxitocin különböző szintjei mutathatók ki,17ezenfelül pedig
génjeink is fontos szerepet játszanak a kötődés kialakulásában.
Magyar kutatók megállapították, hogy a korai kötődési zavarok
bizonyos eseteit a dopamin D4 receptor génspecifikus alléljei be­
folyásolják, mégpedig úgy, hogy a figyelem és a motiváció idegrend­
szeri szabályozására hatnak, így a csecsemő temperamentumának
és szenzitivitásának mértékét is meghatározzák.18 Bár a genetikai
alapjai adottak, a kötődés mintái nemcsak genetikailag öröklődnek,
hanem szociális és ökológiai faktorok is befolyásolják, melyik kötődési
stílus alakul ki.
Az evolúciós pszichológia szerint egyik kötődési mód sem te­
kinthető eredendően patológiásnak, a körülményektől függ, hogy
annak minősül-e. A bizonytalan-elkerülő kötődés is jó alkalmaz­
kodást szolgálhat: egyes afrikai területeken például csak az ilyen
gyerekek élik túl az éhezéses időszakokat. Egy modern, ipari társa­

30
 dalomban élő átlagos családban azonban, ahol elvileg minden
adva van a biztonságos kötődéshez, a bizonytalan kötődés nem
szerencsés, és ismert következményei (így a kognitív és a szociális
képességek gyengesége) sem kívánatosak a gyerek életének sike­
ressége szempontjából.19
A korai kötődés tehát az evolúciós pszichológia szerint is többtényezős
jelenség. E tényezők neurobiológiai (agyi és hormonális), genetikai (mint
a veleszületett képességek: sírás, szemkontaktus felvétele, szopóreflex),
szociális, ökológiai és kulturális természetűek. E tényezők egyformán
fontosak, és dinamikus viszonyban állnak, vagyis bármelyik
megváltozása hatással van az egész rendszerre. Úgy tűnik tehát,
hogy támogató szülői viselkedésünkkel sokat tehetünk a korai
kötődés és gyermekünk egészséges lelki fejlődése, felnőttkori ki-
teljesedése érdekében.
Az európai kultúrában központi szerepet tölt be az anyaság ké­
pe, elég csak az anyaistennők szobrocskáira vagy a Madonna­
képekre gondolnunk. Kultúránkra hagyományosan az is jellem­
ző, hogy az apák sokkal kevesebbet foglalkoznak a csecsemőkkel,
mint az anyák. Ennek ellenére az apák fontos referenciaszemé­
lyek a gyerekek számára, és a kötődés bizonyos formái csak velük
jöhetnek létre. Az apák szerepe például minden kultúrában, hogy
olyan tevékenységekbe vonják be a gyereket, amely kihívást jelent
számára, stimulálja és növeli aktivitását. A jól bevésődött sztereo­
típiák szerint az anyák inkább a táplálás és a lelki jóllét, míg az apák a
fizikai aktivitás felelősei. Az apák gyerekeikkel töltött aktivitása
a gyerek életkorával nő, és nagyjából kétéves kortól eltolódik a
fiúk javára. A kutatók azt találták, hogy az Idegen Helyzet Teszt­
ben a gyerekek 15 hónapos koruk után ugyanúgy reagálnak az
apjuk hiányára vagy jelenlétére, mint az anyjukéra - ekkorra épül
tehát ki az apához való kötődés mintázata.20 Más szóval, bár az
apák általában inkább a csecsemőkorúnál idősebb gyerekekkel
készek többet játszani, meghatározó a kezdeti kapcsolat minő­
sége, az, hogy pici korban is foglalkozzanak a gyerekkel! Az apa­
gyermek kapcsolatnak is vannak genetikailag meghatározott

31
elemei, más mozzanatai az anyával kialakult pozitív kapcsolatban
rögzülnek. Ezért apa és gyermeke kötődésének jelentős tényezője
az apa-anya kapcsolat minősége is.21

Öröklött vagy tanult? - Génjeink

és a szülői viselkedés

Az öröklődés-környezet vita az emberiség egyik legrégebbi filozó­

fiai kérdése. Az ókortól kezdve foglalkoztatta a gondolkodókat,
hogy tulajdonságaink és viselkedésünk vajon szüléinktől ka­
pott örökségünk megnyilvánulásai-e, vagy környezetünknek és
neveltetésünknek köszönhetők. Az évezredes vetélkedés során
hol az egyik, hol a másik elképzelés hívei kerekedtek fölül. A leg­
utóbbi évtizedek orvosbiológiai (azon belül kifejezetten genetikai)
és pszichológiai kutatásainak eredményei azonban arra utalnak,
hogy az igazság valahol a két álláspont között van.
A genetika tudományának legfrissebb ága, az epigenetika22vilá­
gított rá a tényre: bár genetikai örökségünk valóban meghatározó,
hogy génjeinkből melyik és milyen mértékben fejeződik ki (akár
a külsőnket, akár belső tulajdonságainkat tekintve), az függ attól,
milyen környezeti hatások érnek, de még attól is, hogy milyenek
érték szüleinket-nagyszüleinket. Azaz, a szerzett tulajdonságok is
öröklődhetnek.
A környezeti hatások kifejezést pszichológiai szempontból tisz­
táznunk kell. Állatkísérletekből régóta ismert, hogy a vemhes
nőstények táplálkozása hatással van utódaik megjelenésére, fizi­
kai felépítésére és egyes betegségekre való fogékonyságára vagy
azokkal szembeni ellenálló képességére is. Mi több: az utódok
aztán ezeket a tulajdonságokat saját utódaikra is átörökítik.23
Az ember esetében sincs ez másképpen.24 Adja magát a kérdés:
vajon az olyan, születéstől fogva minket érő környezeti hatások,
mint a szülői gondoskodás minősége, a környezet ingergazdag­

32
sága, a stressz vagy az elszenvedett traumák is hasonlóan hat-
nak-e, vagyis hagynak-e utódainkra is átörökíthető nyomot gén­
jeinkben?
Az elsőként egerekkel és patkányokkal végzett kísérletek azt
a lenyűgöző eredményt hozták, hogy az anyai gondoskodás minő­
sége hatással van az agy stresszért felelős területeinek fejlődésére,
így az utód sérülékenységére, viselkedésére is. Moshe Szyf és
Michael Meaney kutatásaik során kimutatták, hogy a kölykeiket
sokat nyalogató, jól gondozó patkányanyák utódai nyugodtabbak
és szociábilisabbak voltak kevésbé szerencsés társaiknál. Az iga­
zán nagy feltűnést keltő felismerés azonban az volt, hogy az anyai
gondoskodás kémiai változásokat idézett elő a kölykök agyának
azon részén, amely a stresszhormonok szabályozásában játszik
szerepet, és ez az elváltozás felnőttkorukban is kimutatható volt.
Az anyával töltött minőségi idő tehát a kispatkányok agyát, hormon-
termelését, így felnőttkori viselkedését is pozitívan befolyásolta.25
Más kutatásokból tudjuk, hogy maga az anyai gondoskodás min­
tája is öröklődik, és nem pusztán mintakövetéses tanulás során,
hanem epigenetikai módosulások segítségével is.26 A nem meg­
felelő anyai gondoskodás csökkenti az agy ösztrogénreceptorai-
nak számát; emiatt is lesznek gyakran a nem jól gondoskodó
anyák utódai akaratuk ellenére is nem jól gondoskodók. Az érin­
tések hiánya hasonlóan káros hatással van a szerotonin- és oxi-
tocinreceptorokra, ami megnehezíti a boldogság és nyugalom
érzésének kialakulását, valamint az anyai és a szerelmi kötődést,
azaz a mélyebb érzelmek, az intimitás megélését. A korai nega­
tív élettapasztalatok, a krónikus stressz a homloklebeny működé­
sét is rontja, így az utódneveléshez szükséges olyan készségek
fejlődésére is káros hatással van, mint az agresszió szabályozá­
sa vagy a szükségletkielégítés késleltetése. Ha tehát a gyermek
stresszes környezetben nő fel - például mert szülőjét rendszeres
dühkitörések jellemzik vagy éppen szerfüggő -, az aztán a pszi­
chés fejlődésében is hosszú távú, nehezen helyrehozható károkat
okoz.27

33
 Adódik a kérdés, hogy ezek a változások későbbi pozitív hatá­
sokkal visszafordíthatók-e, vagyis pótolható-e később az elmaradt
érzelmi gondoskodás?
Szyf és Meaney kutatásuk következő lépésében elhanyagoló
patkányanyák kölykeit (melyeknek az agyában már kimutathatók
voltak a változások) gondoskodó anyáknak adták. A megfelelő
gondoskodás hatására a kispatkányok agyában a stresszhormo-
nok termelődése csökkent. Egy másik vizsgálatban mesterségesen
szimulálták a nem megfelelő anyai gondoskodást, az anyától való
korai elszakadást. A kölyköknél ez esetben is fokozott stressz­
érzékenység, valamint későbbi negatív viselkedési tendenciák
voltak megfigyelhetők. S bár ezek az epigenetikai változások fenn­
maradtak, ha később megfelelő gondoskodást és ingergazdag kör­
nyezetet biztosítottak számukra, akkor nem nyilvánultak meg,
azaz az így kompenzált kispatkányok semmiben sem különböztek
zavartalan fejlődésmenetű társaiktól.28 Vagyis úgy tűnik, hogy a
nem megfelelő anyai gondoskodás permanens hatással van az utódokra,
ám ez a hatás enyhíthető, sőt, visszafordítható.29 Az epigenetikai ku­
tatások a veszélyeken, negatív hatásokon és azok örökíthetőségén
túl arra is felhívják a figyelmet, hogy mindezek kivédhetők vagy
ellentételezhetők is. A génekben kódolt káros hatások, viselkedési
tendenciák nem fognak megnyilvánulni, ha a korai szeparációt
követően ismét megfelelő gondoskodást kap az egyed.30 Ez tovább
növeli szülői felelősségünket - és tágítja lehetőségeink körét -,
hiszen arra figyelmeztet, hogy a kedvezőtlen hatások időbeni korrek­
ciójának lehetősége mindig a kezünkben van.
Igen elterjedt az az elképzelés, hogy az anyai érzések és az
anyai gondoskodás képessége - ha nem is velünk született, de - a
gyermek születésekor azonnal és természetes módon kialakul az
anyában, mintegy az anyaállatok ösztönös magatartásához hason­
lóan. Ez az elgondolás ahhoz persze túl egyszerű, hogy igaz is
legyen, ahhoz azonban eléggé népszerű, hogy lelkiismeret-furda-
lást okozzon azoknak az édesanyáknak, akik nem érzik a szülést
követően azonnal, vagy legalábbis egy-két napon belül, a mindent

34
elsöprő boldogságot és az újszülöttjük iránti rajongást. Vannak
anyukák, akiknél ilyenkor elmarad az eufória, és inkább aggoda­
lommal, szorongással tekintenek a jövőbe. Fontos tudnunk, hogy
semmi gond velük. A kisbaba érkezésekor nem csupán gyermek,
hanem család is születik. Az édesanya viselkedésére, az anyai gon­
doskodás jellegére az is erőteljes hatással van, mennyire tud az
édesapa apaként, a nagyszülők kellően támogató nagyszülőkként
viselkedni, sőt az is, hogy az anya milyen gondoskodást kapott
kiskorában.
Kevesen hinnék, hogy majdani szülői viselkedésünk már azt
megelőzően körvonalazódik, hogy szülőkké válnánk. Az Ohiói
Állami Egyetem kutatói érdekes kísérletet végeztek olyan párok
részvételével, ahol a kismama terhessége harmadik trimeszteré-
ben járt. A pároknak egy játék babát adtak, és videóra vették, ho­
gyan gondozzák, altatják vagy éppen vitatkoznak a feje felett.
A kísérletsorozat utolsó lépésében a már kilenc hónapos kicsivel
együtt játszó, őt gondozó szülőket vették videóra, és a hasonlóság
megdöbbentő volt. A gyermekükkel foglalkozó szülők viselkedé­
se hasonló volt ahhoz, ahogyan születése előtt a játék babával (és
persze egymással) viselkedtek.31
El kell tehát fogadnunk, hogy szüleink-nagyszüleink tapasztala­
tai ránk is hatással vannak, hiszen a velük történtek mintegy a gén­
jeinkbe íródtak, még ha a családból nem is emlékszik már senki a
konkrét eseményekre. Egyik szülőnk vagy nagyszülőnk stresszre
vagy függőségekre való fogékonyságát is örökölhetjük, ha ennek
oka az, hogy ő maga nem kapott megfelelő szülői gondoskodást,
odaadást, szeretetet. Jó hír viszont, hogy - amint láttuk - ezek a
korai hiányok nem okoznak visszafordíthatatlan károsodásokat,
hiszen a szülői gondoskodás és a pozitív környezeti hatások képe­
sek jóvátenni mindezt, egyszerűen szólva: a negatív hatású géne­
ket ki-, a jótékony hatásúakat pedig „bekapcsolni".
A javítás lehetősége nem csupán kora gyermekkorban áll ren­
delkezésünkre. A legújabb idegtudományi, neuropszichológiai
eredmények azt mutatják, hogy a pszichoterápia önmagában,

35
tehát gyógyszerek alkalmazása nélkül is képes a káros epigeneti­
kai változások eltüntetésére.32
Az epigenetikai kutatások eredményei egyrészt arra figyel­
meztetnek, hogy viselkedésünkkel, káros szokásainkkal, függő­
ségeinkkel nemcsak gyermekünk, de unokáink életére is hatás­
sal vagyunk: nem csupán magunknak okozunk betegségeket, de
őket is hajlamosítjuk hasonló vagy más betegségekre. A kutatások
másik fontos olvasata az, amit a pszichológusok és pszichotera-
peuták is hangsúlyoznak: a sorsunk nem eleve elrendeltetett,
magunk is alakítói vagyunk. Felnőttként nem hivatkozhatunk
folyton szüléink nevelési hibáira vagy nehéz gyerekkorunkra:
önismeretünk és személyiségünk fejlesztésével új utakat jelöl­
hetünk ki magunknak. A „génjeinkbe íródott", felnőtt viselke­
désünkön, párkapcsolatunkon, szülői magatartásunkon nyomot
hagyó sérülések kijavításáért mi magunk is tehetünk, s ehhez az
önismeret, a tudatos személyiségfejlesztés, a különböző pszicho­
terápiák lehetnek az eszközeink.

Kéretlen örökségeink - az ősök által

átélt traumák hatásai

Ma már nemcsak a szakemberek körében ismert tény, hogy a szél­

sőséges, extrém tapasztalatok, nagy megrázkódtatások hatással
vannak az azokat átélők, elszenvedők emlékezetére, érzelemszabá­
lyozására, az őket érő biológiai stresszel való megküzdési képes­
ségeikre és a személyes kapcsolataikra is. A trauma okai, körül­
ményei és megnyilvánulási formái igen változatosak, akárcsak
a traumát követő tünetegyüttes (a poszttraumás stressz szindróma),
valamint a szorongás, a pánik, a depresszió és a többi kapcsolódó
lelki jelenség.
A traumával és a traumát követően megjelenő tünetekkel foglal­
kozó szakirodalom különféle eseteket dolgoz fel, amelyek között

36
szomorú példákat találunk gyermekbántalmazásra, házastársi
erőszakra, természeti katasztrófákra, háborús eseményekre, sőt
- még századunkban is - népirtásokra is.
A trauma egy addig csak sejtett, ám nem vizsgált jellemzőjére
a 20. század legnagyobb - és példa nélküli - történelmi kataszt­
rófája, a holokauszt túlélői és a leszármazottaik által produkált
tünetek és szindrómák hívták fel a figyelmet. Judith Kestenberg
munkájának eredményei rávilágítottak arra, hogy a traumát át­
élők pszichés állapota, viselkedésük és emberi kapcsolataik jel­
lemzői a második generáció tagjainál, leszármazottaiknál is meg­
figyelhetők.33 A szorongások, a pánik, a látszólag indokolatlan
pszichés és életvezetési problémák mellett a magyar Virág Teréz
olyan magatartásbeli megnyilvánulásokat is leírt, mint amikor a
leszármazottak (a 20. század végének nyugat-európai árubősé­
gének és jólétének ellenére) lázasan készleteket halmoztak fel, és
gondolkodásukban az élelmiszer elérhetősége központi problé­
mává vált.34A jelenséget transzgenerációs traumaátadásnak nevezik,
így fejezve ki azt, hogy a trauma okozta pszichés megrázkódta­
tás hatással van a traumát átélt emberek leszármazottaira is, még
akkor is, ha ők maguk mit sem tudnak őseik megpróbáltatásairól,
tragédiáiról.
Hiba lenne azonban csak a történelmi, nemzeti vagy természeti
katasztrófák, népirtások vagy tömegszerencsétlenségek túlélői­
nek leszármazottaihoz kapcsolni a fogalmat. Nem csupán az ilyen
mérvű csapások jelentenek traumát, hanem a „legbelsőbb kör",
a család saját tragédiái is. Sokszor valóban a nagy történelmi ese­
mények hagynak nyomot egy családon oly módon, hogy egy
csendőr vagy besúgó nagypapa, egy disszidáló vagy kivégzett
felmenő titkolt története tükröződik a leszármazottak lelki problé­
máiban. De ugyanilyen hatása lehet egy csecsemőkorban meghalt
testvér, egy öngyilkos nagybácsi vagy az anya művi abortuszai
miatt meg nem született testvérek - történelmi vonatkozások nél­
küli - történetének is. Nem csupán maga a traumatikus esemény,
hanem annak eltitkolása, elhallgatása is hat a családra, a benne

37
felnövő gyermekre. Az őszinteség és a megnyílás képességének
hiánya, a titkolózás, a feszültség, a szégyen egyaránt hozzájárul
ahhoz, hogy a trauma nemzedékeken keresztül kifejti hatását.
A félbehagyott mondatok, a kínosan került témák (vagy az azok
felmerülésekor megfagyó levegő), a „Ne a gyerek előtt!" kimon­
dott vagy egy figyelmeztető szemvillanással érzékeltetett tilalma
mind-mind arra hívják fel a gyerek figyelmét, hogy a családban
valami titok lappang, valami kimondhatatlan dolog van jelen.
Ez a kimondhatatlan dolog a tabu, amelynek félelmetes, szo­
rongáskeltő és lélekpróbáló hatása a kulturális antropológiai
szakirodalomból jól ismert. Tabu az, amiről tudomásunk van,
de megneveznünk nem szabad - és sokszor szavunk sincs rá.
Mégis jelen van, többnyire egy tilalom formájában, és a tilalom
megszegői nem csupán saját, de közösségük jólétét, életét is ve­
szélybe sodorják. A közösséghez tartozás érdekében mindenki
elfogadja a tabut anélkül, hogy rákérdezne a tilalom okára. így
akár évszázadokig élhet egy szokás, egy cselekvéssor, egy gondol­
kodásmód egy társadalomban - egy idő után funkcióját veszt­
ve is - anélkül, hogy bárki tudná, honnan származik, vagy az
észszerűség jegyében megpróbálna szakítani vele. A természeti
népek életét és gondolkodásmódját idealizáló romantikus lelkek­
kel ellentétben a kulturális antropológia kutatói jól tudják, hogy
a természeti népek körében és a hagyományos társadalmakban
mennyire meghatározó volt a tabu, és az általa kiváltott félelem,
lappangó szorongás.

Az apának is van szerepe? - Az újra

felfedezett szülő

Bár a pszichológia nagy elméletalkotói, köztük Sigmund Freud

és Carl Gustav Jung sokat foglalkoztak az apa szerepével35 és a
gyermek pszichés fejlődésére gyakorolt hatásával, a téma egészen

38
a 20. század második feléig a pszichológiai kutatások „mostoha-
gyereke" maradt. A szociológusok és a történettudósok viszont
tanulmányozták e témát, és úgy látták, hogy az apa és a gyermek
közötti fizikai és érzelmi kötődés a vadászó-gyűjtögető társa­
dalmakban a legerősebb, ahol nagy az egymásrautaltság. A leg­
gyengébb apa-gyermek kapcsolatokat pedig a földművelő-állat­
tenyésztő társadalmakban figyelték meg. Az ilyen jellegű munka
nagy erőkifejtést kíván a családfenntartótól, ezért, ahol így biz­
tosítható a család megélhetése, ott az apának sem ideje, sem ereje
nincs a gyermekkel foglalkozni: játszani, szabadidőt eltölteni vele,
kötöttségektől és feladatoktól szabadon együtt tevékenykedni,
csupán az együttlét kedvéért.
Napjainkra talán már nem jellemző az általános „kenyérkény­
szer", vagyis hogy a nappali világosság minden óráját a munka
kösse le. Ennek ellenére tanúi lehetünk annak a jelenkori para­
doxonnak, hogy modern társadalmainkban kisebb ugyan az egy­
másrautaltság, és kevesebb munkával töltött idő is fedezné a meg­
élhetést, mégis, az apahiányos társadalmak a jellemzőek.36
Sajnos sokszor elhangoznak a következő, fiatal nőknek adott
„jó tanácsok" is: „A gyerekneveléshez ma már nem kell férfi",
„Csak szülj időben, aztán fel tudod nevelni egyedül is!" Eía ilyet
hallunk, feltételezhetjük, hogy a kéretlen tanácsadóból saját nega­
tív tapasztalata, keserűsége beszél, hiszen a gyermeknek mindkét
szülőjére szüksége van.
A kiegyensúlyozott élethez elengedhetetlen, hogy kellő bátor­
sággal és magabiztossággal tudjunk mozogni a világban. Azonban
csak az tud így működni, akinek van hová visszatérnie, ha szeret­
ne megpihenni vagy nyugalomra vágyik. Akkor tudunk sikereket
elérni, ha van biztos kiindulópontunk, ahonnan lépéseket tehe­
tünk a külvilág felé; ha vágyjuk és szeretjük a biztonságot, de
nem félünk a külvilágtól, és időről időre elhagyjuk a hátországun­
kat. Ez a hátország persze nem csupán a fizikai otthon, hanem a
biztonságról és a gondoskodásról kialakított elképzelésünk, az
ezekkel kapcsolatos élményeink, tapasztalataink.

39
 Bálint Mihály világhírű, magyar származású pszichoanalitikus
szerint ez a gondoskodás az anya és az apa esetében eltérő. Az
anya szóhoz (a női minőséghez is) az elfogadás, a befogadás, a
megtartás, az ölelés, a vigasztalás, a (hátország, háttér fogalma
kapcsolódik, míg az apa (a férfi) sokunk számára a dinamizmus,
az erő, a lendület, a kaland, a vadság fogalmait idézi fel.37A gyer­
meknek, felnövekedése során, mindkét gondoskodási formára
szüksége van, ám nem mindegy, melyikből milyen arányban ré­
szesül. Napjainkban már úgy gondoljuk, hogy nem különül el
élesen az anyai és az apai gondoskodás minősége, sokkal inkább
az a fontos, hogy mindkét gondoskodási mód jelen legyen mind­
két szülőben, ám a megfelelő arányban. A könyvben példákkal,
terápiás esetekkel is bemutatott túlféltő anya ölelése talán biz­
tonságot ad a külvilággal szemben, ám a kaland és önmaga ki­
próbálásának lehetősége nélkül ez a külvilág félelmetes lesz a
gyerek számára, aki sem önmagában, sem a világban nem tanul
meg bízni. A „jó fej" szülő, bár kalandozik a gyerekkel, eközben
nem nyújtja azt a biztonságot, ami pedig szintén szükséges lenne.
Az igazsághoz hozzátartozik, hogy nem csupán a munka,
a pénzkereset miatt többnyire távol lévő, leterhelt, a család mellett,
de nem a családdal élő apákkal találkozunk. Manapság már meg­
szokott dolog az apás szülés, és egyre több édesapa marad otthon
gyesen. S bár hazánkban a párkapcsolatokban még mindig inkább
a hagyományos munkamegosztás dominál, a fiatal párok eseté­
ben már megfigyelhető, hogy nem különülnek el élesen a „férfi-
és női munkák" (vagyis már nem „ciki", ha egy férfi főz, és egy nő
is ki tudja cserélni a villanykörtét). A határok beállítása mindig a
pár dolga, ám e határok igencsak sérülékenyek, és könnyű átesni
a ló túloldalára. Korábbi könyveimben is hangsúlyoztam, hogy a
tévhittel ellentétben a nemek, férfi és nő nem tudnak minden
téren egyformák lenni (és erre nincs is szükség).38
Véleményem szerint igaz ez a szülői szerepekkel kapcsolat­
ban is. Apai mintát csak az apa, míg anyai mintát csak az anya
adhat a gyermeknek, ahogyan párkapcsolati mintát is kettőjük

40
együttműködéséből, egymás iránti szeretetükből (vagy sajnálatos
esetekben annak hiányából) tanul. Ehhez híven e kötet írásakor
szándékom volt, hogy az egyes szülőtípusok bemutatásánál kellő
figyelmet szenteljek az apáknak is, és felhívjam a figyelmet fon­
tos, más családtag által nem (vagy csak igen hiányosan) pótolható
szerepükre.

Mit kezdhetünk az örökségünkkel? -

Felelős utódok

Amint láttuk, a korai kötődés valóban nagyon meghatározó, ám

nem determinál mindent. Hosszú hónapokon keresztül formáló­
dik, és jelenlegi vélekedésünk szerint az első év végére alakul ki
a gyermekben a világ működéséről alkotott modellje, valamint
képe a szülőről és önmagáról, mindez pedig befolyásolja későbbi
viselkedését, döntéseit, választásait, teljesítményét, kapcsolatait.
A korai kötődés minősége jó és rossz irányba is el tudja indítani
a személyiség fejlődését, ne feledjük azonban, hogy személyisé­
günk a halálunkig fejleszthető. Felnőttkorban is van mód arra,
hogy a gyermekkorban elszenvedett traumákat felülírjuk, hiá­
nyainkat pótoljuk, képesek legyünk biztonságot érezni kapcso­
latainkban és a világban, és megfelelő teremtő erővel rendelkez­
zünk. Ennek az ellenkezője is igaz: egy jó korai szülő-gyerek
kapcsolat ugyan biztos bázist nyújt, de ha a későbbi életszaka­
szainkban túl sok stressz ér, túl nagy kihívásokat állítunk ma­
gunk elé, vagy negatív befolyások érnek, akkor a jó korai kapcso­
lat sem véd meg teljesen a változás kedvezőtlen irányától. A jó
korai kapcsolatok hiánya tehát senkit nem kárhoztat élethosszig
tartó együttélésre súlyos felnőttkori személyiségzavarokkal, ám
a biztonságos korai kötődés megléte sem véd meg egy életre a
nehézségektől, szenvedésektől, önmagában nem lehet a további
töretlen és pozitív személyiségfejlődés záloga.

41
 Nem foghatunk tehát mindent a szüléinkre, s nem csupán
azért, mert, ahogy láthattuk, a korai kötődés alakulásában a kicsi
maga is aktívan részt vesz, és a gyermekek személyisége is na­
gyon változatos, sokszínű.39 A tény, hogy az ember rugalmas és
alkalmazkodóképes, természetesen jó hír, ám felelősséget is ró
ránk. Annak felelősségét, hogy megismerjük-e (meg akarjuk, meg
merjük-e ismerni) örökségünket, s ezután hogyan gazdálkodunk
vele. Vajon elherdáljuk, megtagadjuk, vagy megköszönjük, és
észrevesszük benne a jót, úgy használjuk, hogy saját, majd gyer­
mekeink, utódaink épülésére szolgáljon?
Bizony tőlünk is függ, hogy amikor átadjuk ismeretlen örök­
ségünket - szüléinktől, őseinktől kapott mintáink, értékeink,
hiányaink, történeteink, titkaink, örömeink és vágyaink sokasá­
gát - a gyermekeinknek, az Pandora szelencéje vagy kincsesládika
lesz-e számukra.
Magam ez utóbbiban szeretnék segíteni ezzel a könyvemmel is.
 A tú Iféltő-tú Ikötődő szülő,
avagy a BOROSTYÁN

Emily eltűnődött, hogy öntudatlanul nem épp azért lett-e beteg,

mert egy darabig még szeretett volna a lánya társaságában időz­
ni. A vágy miatt, hogy el ne veszítse. Hogy a közelében tartsa.
Hogy az alatt a másik bőr alatt éljen}
C o lu m M c C ann

Egy csípős, tiszta tavaszi reggelen Tamás és édesanyja megérkez­

tek az iskola elé. Mint minden reggel, most is az édesanya hozta
iskolába a 12 éves fiút, hiszen éppen útba esik a munkahelye felé.
Tamás kipattant a kocsiból, és barátságosan hátraintve szaladt az
iskola előtt várakozó fiúcsoport felé. Édesanyja azonban utána­
sietett. „Szalámis szendvicset csomagoltam, a kedvenc sajtoddal -
mondta szeretettel. - Délután jövök érted, korábban elviszlek a
zongoraórára. Megbeszéltem Zsófi nénivel, hogy kicsit többet
foglalkozik veled, hogy jól felkészülj a vizsgaelőadásra. A mobi-
lomat bekapcsolva hagyom, ha korábban végeztek, csörögj rám,
és érted megyek, ne kelljen a hidegben várnod!" „Rendben, ér­
tem" - mormogta Tamás kissé kényszeredetten. Amikor elindult

45
 a bejárat felé, az anya még utánaszólt: „Na mi az, már puszit sem
kapok?" Tamás benyitott a kapun, és közben szinte a hátában érez­
te osztálytársai gúnyos pillantásait, már hallotta is lekicsinylő,
sértő megjegyzéseiket: „Na, megjött anyuci pici fiacskája."
Tamás megkapta édesanyjától mindazt a szeretetet és gondos­
kodást, amit sok gyerek szeretne - de talán túl sok is jutott neki.
Egy kis óvodás esetében még érthető lett volna az ilyen mérvű
anyai törődés és aggodalom, ám Tamás 12 éves volt. Édesanyja
mindent megadott neki, csupán az önállóságot és a szabadságot
nem: a lehetőséget, hogy a fiú kipróbálhassa magát, megismerje
képességeit és erősségeit, és észrevegye gyengeségeit. Gondos­
kodásával, szeretete és aggodalma folytonos és túlzó kinyilvánítá­
sával magához kötötte gyermekét. Óvta és védte, minden esetben
elrendezte a legkisebb, a gyerekre veszélyesnek tűnő - egyébként
ártalmatlan - helyzetet. Amikor a fiú iskolába került, „hótoló"
üzemmódba kapcsolt. Eltolt előle minden nehézséget, elintézett
és megszervezett helyette mindent, tanult vele és felkészítette a
szereplésekre. Hozta és vitte a különórákra, és felkereste a tanárt,
hogy a gyerek „elég komoly" szerepet, „elég hosszú" verset kapjon
az anyák napi műsorban. Tamás iskolai kudarcaiért legtöbbször a
pedagógust vagy a körülményeket okolta. Sőt, a gyereket még
az apjával vagy a tágabb családdal szemben is megvédte. Ha az
apa tanult a gyerekkel, az anya akkor is közbeavatkozott: „Miért
kiabálsz? Úgy magyarázod, hogy én sem érteném meg!"
Tamásnak kezdetben persze jó volt ez a gondoskodás, ám
a kisgyermekkorba lépve, az önálló kezdeményezések és a világ
önálló felfedezésének időszakában a túlzott védelem már hátrál­
tatta egészséges fejlődését. Mivel mindig mindenben segítséget
kapott, és mindent megoldottak helyette, nem tapasztalta meg
az önállóságot, nem ismerte meg fizikai és szellemi korlátait,
következésképpen képességei fejlődését sem. Tamás a családon
kívül, a szülőktől távol félénk és önbizalomhiányos lett, a kihívá­
soktól gyakran megrettent, elbizonytalanodott. Ha kudarc érte,

46
akkor vagy másokat hibáztatott, vagy önmagát okolta, kisebb­
rendűségének bizonyítékát látta a sikertelenségben.
Tamás életében is a kamaszkor volt az első időszak, amikor úgy
érezte, szülője túlzottan belefolyik az életébe. Túlkötődő édes­
anyja ötpercenként kopogott be a szobájába, amikor a barátaival
töltötte az idejét. Persze csak jót akart: megkérdezte, nem kérnek-e
valamit, aztán a nemleges válasz után is hozott néhány szendvi­
cset, és ahogy azt Tamás, már felnőttként, megfogalmazta: „szálan­
ként vitte be a ropit".
Tamás szülei nem ismerték fel, hogy a kisfiúk időközben felnőtt,
és már nem olyan gondoskodásra van szüksége, mint óvodásként.
Kamaszkorában talán egy kicsit több távolságért, szabadságért lett
volna hálás. Fiatal felnőttként, önismereti fejlődése során Tamás
így beszélt erről: „Anyám nagyon jó, és tudom, hogy szeret, de
néha úgy érzem, megfojt a szeretetével. Olyan, mint a borostyán:
messziről szép és mutatós, de körbefon, és minden kis résben meg­
kapaszkodik. Megszabadulni tőle pedig szinte lehetetlen..."
Nem csoda, hogy Tamás aztán felnőttként is gyakran igénybe
vette szülei segítségét - engedte, hogy kiszolgálják őt. Bár külön
lakott, nem igazán vállalta a felelősséget saját életéért. Továbbra
is anyja főzött, mosott, vasalt rá. Keményen dolgozott, de az anyja
sose bízott benne: „Jaj, kisfiam, nehéz ez neked!" - mondogatta.
Tamás egy leépítésnél munkanélküli lett, és inni kezdett - ho­
mokba dugta a fejét, jó darabig nem nézett szembe problémáival.
Az anya néha önmagát hibáztatta fia állapotáért, ezért még kevés­
bé merte magára hagyni. Azt gondolta, ha többet tesz érte, talán
jobban lesz, így egyre jobban magához kötötte fiát.
A borostyán szülők szenvedtek a fiuktól, a fiú pedig a szülőktől,
mégsem tettek semmit. Túlzottan kötődtek, miközben nem voltak
képesek érzelmileg közel kerülni hozzá. Egy idő után Tamást már na­
gyon zavarta, hogy borostyán édesanyja az el nem vágott érzelmi
köldökzsinórral vezetgeti őt, de nem tudott az önállóság útjára lép­
ni: nem volt hozzá elég bátorsága. Ekkor kért terápiás segítséget.

47
Mi jellemzi a borostyán szülőt?

A borostyán szülő nagyon készséges, segítőkész, védelmezi, szere­

tettel óvja, kényezteti gyermekét. Sok mindent megtesz helyette,
túlsegíti őt. Különösen az önállóság korszakától (ami már egyéves
kortól, a járással megkezdődik) nehezítheti gyermeke fejlődését.
Szeretettel korlátozza ugyan, de nem tud, nem mer elég önállósá­
got adni neki. Szinte összeolvad vele: többes szám első személy­
ben beszél gyermekéről, még akkor is, ha gyereke tőle független
tevékenységére, állapotára utal: „felöltöztünk", „betegek voltunk",
„bepakoltunk az iskolatáskába", „megtanultuk a leckét", „meg­
ettük az ebédet".
A borostyán szülő azzal a hiedelemmel él, hogy a világ tele van
veszélyekkel, amelyektől a gyermekét meg kell védenie. Minden apró,
frusztráló helyzetben azonnal közbelép - pedig az egészséges
fejlődéshez szükség van ilyen típusú kihívásokra. Nyeresége, hogy
ezáltal fontossá, nélkülözhetetlenné válik. Viszont saját nyeresége nagy
veszteséggel jár a másik oldalon: csökkenti gyermeke önállóságát,
környezete iránti bizalmát és - a felelősség alóli állandó felmentés
miatt - a felelősségérzetét is. Gyanakvóvá, bizonytalanná teszi,
és benne is elülteti azt a hiedelmet, hogy a világ veszélyes. Főleg
a férfias szerepviselkedés válik deficitessé: a küzdőképesség, a
dominancia és a praktikus, gyakorlatias problémamegoldás nem
tud kellően kifejlődni.
A borostyán szülő nem örül, ha gyermeke felnő, és le akar vál­
ni, mert ekkor szembe kell néznie magányosságával, személyes problé­
máival. Naponta többször felhívja, mindenről tudni akar, min­
denen aggódik, félelmeket gerjeszt benne. Gyakran eléri, hogy
gyereke ne merjen, ne tudjon elköltözni a közeléből. Fiatal szülő
fiában vagy lányában kettős érzések kavarognak vele kapcsolat­
ban: egyrészről jól jön neki, hogy közel van a nagyszülő, és gond­
talanul élhet, mert a borostyán anya, apa ellátja az unokákat, sőt, a
háztartást is vezeti szülővé lett gyermekei helyett. Amikor viszont
már olyan intim területekre hatol be, ahová nem hívták, például

48
kimossa a ruhákat, átpakolja a szekrényeket, kérés nélkül kitaka­
rít, akkor tevékenysége nagyon sok negatív érzést kelthet. Tudatta­
lanul ugyanis azt üzeni, hogy gyermeke (menye meg aztán pláne!)
nem képes ellátni a feladatait.
A borostyán szülő viselkedésének hátterében többnyire saját
magányossága áll. Kevés személyes kapcsolatot, önálló programot
tudhat magáénak, párkapcsolata pedig, ha van is, érzelemhiá­
nyos. Nem érzi fontosnak magát, így fia, lánya ellátásával, kényez­
tetésével, az érte való aggódással tölti ki életét, még akkor is, ha
a gyermeke már felnőtt. Ezzel a borostyán szülő, akaratán kívül
ugyan, de sok konfliktusba sodorja környezetét és önmagát, mert
miközben jót akar, nem tudja beállítani a közelség-távolság opti­
mumát, és tudattalanul átlépi az egészséges határokat.

Milyen hatással van a borostyán szülő

gyermeke gyermekkorára?

A borostyán szülők viselkedése meleg és szeretetteljes, de saját

elképzeléseiket, félelmeiket rákényszerítik gyermekükre, és se­
mennyi autonómiát nem hagynak neki. „Megvédik" ugyan a gye­
reket attól, hogy kezdeményezéseivel esetleg kudarcot valljon, de
ezzel megfosztják valós képességeinek megtapasztalásától is. Az
örökké a gyermek körül forgolódó borostyán szülők gátlásossá és
szorongóvá teszik szeretett gyermeküket.
A gyermekkori szorongás és az anyai viselkedés összefüggéseit
vizsgáló ausztrál kutatásban2 bebizonyosodott, hogy a gyerme­
kük életébe túlzottan beavatkozó, őket mindenben kiszolgáló,
túlságosan féltő anyák három-négy éves gyerekei az átlagnál
hajlamosabbak szorongásos megbetegedésekre. Egy utánkövető
vizsgálatban azt is megállapították, hogy kilencéves korukban
e gyerekek szorongási szintje megegyezett a négyévesen tapasz­
talt szorongás mértékével, tehát a közhiedelemmel ellentétben

49
a gyerekek nem is növik ki a szorongásos zavarokat.3A borostyán
anyák gyerekei kisiskoláskorukban is klinikailag jelentősebb szo­
rongásos tüneteket mutathatnak, mint a nem túlzottan beavat­
kozó anyák gyerekei, s ezeket a zavarokat feltétlenül szükséges
kezelni (az anyával együtt - teszem hozzá).
Sokan azt gondolják, hogy a félénkség, a viselkedésbeli gátolt-
ság velünk született. Tévednek. Igaz ugyan, hogy a félénkség
temperamentumeredetű, a temperamentum pedig az érzelmi
reakciókban és e reakciók szabályozásának képességében meg­
mutatkozó egyéni különbségek biológiai alapja, de míg az érzelmi
reakciók eleve adottak, addig az érzelemszabályozás képessége
- hogy a gyerek megtanulja elterelni figyelmét a negatív dolgok­
ról, és inkább a pozitív ingereket keresi - hosszabb idő alatt fejlő­
dik ki. Neurológus kutatók kimutatták, hogy a szülő, a gondozó jelentő­
sen befolyásolni tudja, fejlődik-e, és hogyan a gyermek veleszületett
képessége, hogy környezetében a pozitív dolgokat keresse, és így küzdjön
meg a stresszel.4
Azt is bizonyították, hogy ha a temperamentumeredetű visel­
kedésbeli gátoltság még túlvédő szülői magatartással is társul,
akkor a kisgyermekkori félénkség már az óvodáskor végére jól
felismerhető szociális visszahúzódást eredményez. Egy másik, a
gyermekkori félénkséget és az anyai magatartást vizsgáló kutatás
megállapította, hogy a túlvédő anyák kevéssé veszélyes helyzetek­
ben is túlzott féltéssel reagálnak, ez pedig előrevetíti gyermekeik
későbbi visszahúzódó, gátlásos viselkedését.5 Mivel a borostyán
anyák az alacsony kockázatú eseményeket is nagyon veszélyes­
nek ítélik meg, nem hagynak gyerekeiknek az életkoruknak meg­
felelő önállóságot: tiltják, hogy egyedül játsszanak, hogy fára vagy
magas mászókára másszanak. Nem szívesen bízzák más felnőttre
a gondozási feladatokat, és el sem tudják képzelni, hogy szemük
fénye ne otthon éjszakázzon.
A minap egy anyuka hosszasan sorolta érveit, hogy miért nem
aludhat csemetéje a nagyszülőknél. Értetlenségemet látva nyo­
matékosan, mély meggyőződéssel azt mondta: „Csak nem adom

50
oda a gyerekemet egy idegennek?!" „Idegennek? Mitől lett idegen
a saját édesanyja?" - kérdeztem csendesen, amire zokogva mesél­
ni kezdte, hogy édesanyja is „mindig túlaggódott mindent. Nem
bízott senkiben, egyetlen felnőttben sem, de ami a legrosszabb,
bennünk, a saját gyerekeiben meg főleg nem ... Ezért vagyok én
is ilyen, pedig, higgye el, nem akarom. Nem ezt akarom a gyere­
kemnek, de nem tudom másképp. Szorongok, rettegek én is, hogy
mi lesz a gyerekkel..."
Az imént említett kutatás arra is rávilágított, hogy az olyan
anya, aki képes pontosan megítélni a helyzetek veszélyességét,
és ennek megfelelően reagálni (azaz nem túlóvó, és csak való­
ban veszélyes helyzetekben lép közbe), nem növeli visszahúzódó
alaptermészetű gyereke esélyét a későbbi félénkségre. A félénk
gyerekeiket csak a nagy kockázatú események ellen védők a védve
bátorító anyák, azaz az elég jó anyák. Az ő gyerekeiket a bizalom, a
képességeikbe vetett pozitív hit miatt veleszületett gátoltabb tem­
peramentumuk ellenére sem veszélyezteti a későbbi szorongás.
Összességében tehát elmondható, hogy a túlféltő borostyán
anyák, akaratukon kívül ugyan, de nem biztosítják a gyermek
egészséges fejlődéséhez szükséges önállóságot. Aggodalmukkal
megállítják önindította tevékenységeit, és a természetes kíváncsi­
ságot, amelyet az hajt, hogy „a világ izgalmas, érdekes", olyan
üzenettel írják felül, amely szerint „a világ veszélyes", így indoko­
latlan félelmeket, szorongásokat alakítanak ki gyerekeikben.
A borostyán anya mellett persze mindig fontos az apa szerepe
is. Mennyire tudta, tudja folyamatosan feladatok és nehézségek
elé állítani gyermekét, mennyire tudott és tud kellő önállóságot
adni neki. (Ha a gyerek szerencsés, akkor az apa nem borostyán,
és nem is „papucs", aki csak felerősíti a borostyán anya önállóság­
irtó ténykedéseit.) Minél jobban sikerül az apának követelmé­
nyeket támasztania és már kiskortól önállóságot biztosítania,
annál könnyebb lesz a borostyán anyáról való későbbi leválás,
ami felnőttként lehetővé teszi a párkapcsolati közös felelősség- és
áldozatvállalást, a párkapcsolati boldogsághoz elengedhetetlen

51
„mi"-tudat - a mi életünk, a mi döntésünk, a mi otthonunk stb. -
kialakítását. Ha viszont az apa borostyántermészet, akkor nem­
csak az érzelmek, de az értékek szintjén is függés jön létre, azaz
a gyerek az apa által elvárt értékrend szerint él, és az apai véle­
mény- és elvárásrendszer felnőttként is túlzottan befolyásolja
majd: meghatározza döntéseit, pálya- és párválasztását.

Milyen hatással van a borostyán szülő

gyermeke felnőttkorára?

A borostyán szülő a már felnőtt gyermekét is túlfélti, segítésével

akkor is irányítani akarja, amikor az már képes lenne az önálló
életre. Mindez leginkább folyamatos aggódásban, mesteri ma­
nipulációkban, birtoklásban, a feladatok helyette való végzésében
nyilvánul meg. Megkérdőjelezi a felnőtt gyermek önálló dönté­
seit: „Ne vezess ilyen jeges úton!", „Keress másik munkát, mert
itt sokat kell utaznod!", „Elkísérjelek?", „Nem nagy neked az a
lakás?", „Rakj félre pénzt, legyen, ha nem lesz munkád!", „Vegyél
sapkát, hideg van!" Szavaival társaságba, szórakozni küldi, hogy
aztán aggodalmaskodásával elbizonytalanítsa, ártatlan érdeklődő
telefonjaival akadályozza társas beilleszkedését.
Még harmincas éveiben járó gyermekére is mos, főz: szíve sze­
rint még évtizedekig otthon tartaná, és ferde szemmel nézi a poten­
ciális partnereket, a választott társat. Az a legrosszabb számára,
amikor távol érzi magától féltett gyermekét. Különköltözés után
is része akar lenni az életének, naponta többször hívja telefonon,
rendszeresen látogatja őt. Nincs határ kettőjük életében. Valójá­
ban a borostyán szülő a saját magányosságától fél, ezért retteg tu­
dattalanul gyermeke elvesztésétől. Nem ismeri saját szükségleteit,
a gyermekéitől pedig egyáltalán nem képes különválasztani őket.
Az önállóságuktól megfosztott felnőtt gyerekek sok esetben
tehetetlenek mindezzel szemben, hiszen szülőjük évtizedek óta

52
fennálló aggodalma őket is bizonytalanná tette; maguk sem tud­
ják igazán, hogy mit akarnak az életben. Mivel a szülők sosem bíz­
tak abban, hogy gyermekük képes bármit is egyedül megoldani,
egy idő után a gyerekek maguk is kételkednek képességeikben,
így csökkent önbizalommal élik felnőtt életüket is. Felnőttkoruk­
ban ez túlzott megfelelni akarásban, vagy, az önállótlanság miatt,
folyamatos irányítás iránti igényben, szociális visszahúzódásban
mutatkozik meg.

Mi jellem zi a borostyán szülő

gyerm ekét a m unkában?

A borostyán szülők gyermekeinek felnőttként, a munkahelyükön

is állandósult elvárásuk lehet, hogy a környezetük mindig fogadja
el, segítse, erősítse meg őket. A feléjük áradó pozitív érzéseket
természetesnek tartják, sokszor anélkül, hogy bármit is adnának
cserébe. Munkakapcsolataikban többet várnak, mint amennyit
adnak: nehezükre esik küzdeni, áldozatot hozni, mivel ahhoz
szoktak, hogy más hoz áldozatot értük.
Gondjuk van a frusztrációtúréssel: rosszul viselik, ha a dolgok
nem úgy történnek, ahogyan ők szeretnék. Frusztráló helyzetek­
ben könnyen megsértődnek, hajlamosak az indokoltnál nagyobb
elkeseredésre, depresszióra.
Mivel cseppet sem agresszívek, az agresszió pozitív oldala,
az önvédelem és az önérvényesítés is nehezen megy nekik, sőt
szinte elfogadhatatlannak tartják az ilyen viselkedést. Jellemzően
nem elég határozottak és rámenősek, így nehezen vívják ki kör­
nyezetük elismerését, megbecsülését. A tekintélyszemélyek
(vezetők, idealizált emberek) véleményét kritika és feltételek
nélkül elfogadják, nem vitatkoznak velük, inkább alkalmazkod­
nak hozzájuk, alárendelődnek. Teszik mindezt azért is, mert
szükségük van feletteseik és domináns társaik szeretetére és el­
ismerésére.

53
 Átlagosan jól teljesítenek, és mivel nem konfrontálódnak gyak­
ran, a többiek kissé önállótlan, de jó embernek tartják őket. Ennek
ellenére, mivel nem tanulhatták meg, hogy önmagukat értékeljék,
irányítsák, ők maguk is nehezen bíznak saját döntéseikben, érté­
keikben.

M i je lle m z i a borostyán szülő gyerm ekének

párkap csolatát?

Mivel a borostyán szülők felnőtt gyerekei általában nem érzik ma­

gukat biztonságban, kiszolgálásra, rendszeres segítségre szorul­
nak, érdekeiket pedig nem tudják képviselni, mert nem ismerik
őket. Házasságkötésük, tartós párkapcsolatuk a szülők számára
kész tragédia, hiszen azt érzik, hogy ők már fölöslegesek. Ilyen­
kor beerősítenek: minden eszközzel el akarják érni, hogy tovább
segíthessenek, gondoskodhassanak.
Számos párkapcsolati probléma forrása, hogy maga a borostyán
szülővel felnőtt gyerek is képtelen leválni, elhagyni az otthont és
új kapcsolatba lépni. Ha társat talál, akkor gyakran nem a szeretett
férfival, nővel köti össze életét, hanem „apával vagy anyával háza­
sodik össze". A még mindig saját anyjához kötődő férfihoz a fele­
sége nem tud közel kerülni, ahogy az állandóan saját apját istenítő
nő sem tudja férjét mélyen szeretni. Ez a folyamat persze tudattala­
nul zajlik, mégis akadályozza a másik tulajdonságainak az elfoga­
dását, mivel az apával, anyával való összehasonlításban a társ
csak alulmaradhat: „Apa jobban tudja...!" „Anya jobban főzi...!"
„Anyunál, otthon délben mindig gőzölgött az ebéd az asztalon!"
Számos anyós-após/meny-vő konfliktus oka, hogy nézetkülönb­
ségek esetén a borostyán szülők mindig a gyermeküket védik,
kizárólag az ő igazát bizonygatják, és nem veszik észre, hogy soha
nem a problémamegoldást segítik. Ha belecsöppennek a pár bár­
milyen apró konfliktusába, akkor mérhetetlen késztetést éreznek
szülői viselkedésük ismétlésére, gyermekük oltalmazására. Ilyen­

54
kor újfent nem a valóságra figyelnek, nem képesek az elfogulatlan
értékelésre: csak a gyereküknek lehet igaza. Egy cseppet sem tö­
rekszenek rá, hogy a konfliktusból kimaradjanak, bízva benne,
hogy azt gyermekük és választottja kitűnően megoldja majd. Sőt,
arra sem képesek, hogy az idősebb tapasztalatával, bölcsességével
hatékonyabb együttműködéshez segítsék a fiatalokat. Ez a méltá­
nyosságot nélkülöző lojalitás legtöbbször csak olaj a tűzre - még
akkor is, ha megmentőként mindig abból indulnak ki, hogy „én
csak jót akarok" - , mert a sok indulat mindkét kapcsolatban rom­
bolja a bizalmat, akadályozza az intimitás kialakulását.

Harc a magányosság rémképével * A borostyán szülők sokszor

jó előre bebiztosítják, hogy gyerekük közel maradjon hozzájuk,
s így egy életen át szolgálhassák, mivel rettegnek a magánytól.

Egy k o n y h a r u h a , m in t v ö r ö s p o s z t ó

Kati pánikbetegség tü netei m iatt keresett meg. K ezdetben nem

értette, mitől pánikbeteg, hiszen „jó házasságban, két okos, szép,
egészséges kislány boldog édesanyjaként, rendezett anyagiakkal"
élt. M unkahelyén is sikerélm ényei voltak. Férje szülei már 15 év­
vel ezelőtt m egvették a fiuknak a velük szomszédos lakást, ebbe
költöztek Katiék tíz éve. M egszülettek a gyerekek, és m indegyik
nagyszülő sokat segített. Kati az első években hálás volt ezért. így
férjével nyugodtan elm ehettek bármilyen korán futni vagy dolgoz­
ni, mert a nagym am a átm ent a gyerekekhez: ébresztette, ellátta,
óvodába-iskolába vitte őket. Közben mindent m egcsinált a fia és
a menye számára is, ha kellett, főzött, m osott, vasalt.
A terápia során aztán felszínre kerültek, és számára is világossá
váltak rejtett problémái, amelyeket férje és anyósa idealizálásával
önmaga elől is sokáig rejtegetni tudott. A szülők idealizálása - ami
mögött sok mélyre ásott harag lapul - a terápia során alábbhagyott,
Kati elfojtott indulatai pedig m indinkább felszín re kerültek, és
m egm utatták valódi arcukat (zárójelben a saját m egjegyzéseim ):

55
„M ostanában egyre jobban haragszom Alex szüleire. M ikor össze­
házasodtunk, előfordult, hogy hazaérkezésemkor anyósom ott ült
a kanapénkon, Alex pedig az ölébe hajtotta a fejét. A »csendélet«
láttán dühöngtem, de azt éreztették, én vagyok a hülye. Az anyó­
som és az apósom napközben is b e-b ejártak a lakásunkba. Az
anyósom átpakolta a szekrényeket, és epésen közölte: »Hogyan
lehet ilyen kurvás bugyikban járni? Már te sem vagy olyan fiatal!«
A konyhában kicserélte a konyharuhákat, felmosott és kitakarított,
am ikor nem is kértem tőle. (Kati láthatóan egyre dühösebb lett.) Már
százszor szóltam, hogy ne tegye, de a minap, amikor hazaértem és
megláttam , hogy kitakarította az egész lakást, holott én előző nap
ezt már m egtettem , nagyon ideges lettem. Dühömben, amit régen
benyeltem, most azt kiabáltam Alexnak: »Anyámasszony katonája
vagy, hagyod, hogy az anyád ezt tegye velem!«" Kérdésemre, hogy
mit tesz az anyósa, Kati sírva jö tt rá, hogy ugyanazt, am it saját
alkoholista apja tett annak idején. Sose volt elégedett vele: ha ivott,
gyakran szidta, hogy koszos, rendetlen, vagy éppen lekurvázta.
Ezek az elfojtott indulatok zakatoltak benne tudattalanul anyósa
mondatai hallatán, tettei láttán. Amikor aztán Alex azzal csitította,
hogy m ilyen sokat tesz értük a mama és a papa, az csak olaj volt
a tűzre, s egy újabb gyerekkori érzést m obilizált, m égpedig azt,
hogy egyetlen férfiban sem lehet m egbízni, a saját férjében sem.
„.. .Mindegyik nagymama olyan, mint egy kullancs, és mi sosem
leh ettü n k egy család, akik öröm m el vannak otthon, m ert egyik
vagy másik már kopogtatott is a bejárati ajtón a sütikéjével. Alex
anyja m egőrjített azzal, hogy mosta a gyerekek ruháit, noha száz­
szor kértem , hagyja abba, és köszönöm , elég volt, én szeretném
mosni, vasalni a kicsik dolgait. Erre az apósom is felemelte a hang­
ját, mondván, ne vegyem el a mama örömét. Sokszor úgy érzem,
nekem csak meg kellett szülnöm a gyerekeket, m ert ők szívesen
felnevelnék őket. A legnehezebb talán az volt, hogy Alex sosem állt
m ellém, nem tudta lerendezni a ránk folyó, fojtogató édesanyját,
pedig az ő íróasztalán, táskájában lévő leveleket is elolvasta, időn­
ként még m egjegyzéseket is fűzött hozzájuk.

56
 Egy időben A lexnak nem volt m unkája, és elég rossz állapot­
ba került. Többször ivott is, ami miatt agyonszekálta. Emlékszem,
egyszer h ajnali három kor egy bálból m entünk haza, és még jó ­
kedvűen kiültünk az erkélyre, egy üveg borral. Egyszer csak meg­
jelent Alex édesanyja, és már mondta is, hogy »Fiam, te már megint
iszol!« Na, akkor Alex is pipa lett, veszekedtek, sok m indent ki­
m ondott, de az anyósé volt az utolsó - aggódó - szó: »Es külön­
ben is, m iért nincs rajtad trikó, m egint meg fogsz fázni.« Cseppet
sem zavarta, hogy a fia 40 éves, és én is ott vagyok, akivel tíz éve
él eg y ü tt... M ost ju to tt eszem be: talán a legnagyobb fájdalm am
m indig is az volt, hogy egyik mama sem abban segített, hogy jó
feleség és jó anya legyek, hanem m indkettő magát tolta előre, ön­
magát fényezte anyai és nagym am ái szerepében. Igen, ez fáj, de
nagyon!" (sír, zokog)

Sem Kati, sem Alex nem tudta határozottan felvállalni közös aka­
ratukat, éveken át képtelenek voltak konfrontálódni szüleikkel, a
„mi"-tudatot megteremtve egymás mellé állni, szövetséget alkot­
ni. Alex akarata ellenére nem tudott önbecsüléssel, férfias erővel
rendelkező felnőttként viselkedni: konfliktuskerülő volt, nehe­
zen küzdött, és élete minden területén tartott az erős, domináns,
autoriter férfiaktól. Kati felnőttkori önérvényesítését pedig bán­
talmazó, alkoholista apja és mártír édesanyja nehezítette. Gyer­
mekkorában azt tanulta meg, hogy húzza meg magát, ne ellen­
kezzen, ne idegesítse szükségleteivel szüleit. így ő is sokáig került
minden konfrontációt borostyán anyósával, apósával és mártír
édesanyjával, mert nem akart fájdalmat okozni sem nekik, sem
önmagának.
Ma már mindketten dolgoznak gyermekkori sérüléseik, el­
fojtott indulataik feldolgozásán, együtt tanulják az önérvényesítés
egészséges módjait, és jobban vállalják a felelősséget saját életü­
kért. „Ha pozitívan tekintek a dolgokra, akkor látom, hogy min­
degyik értünk dolgozott, csak a javunkat akarták, de nem vették

57
észre, hogy közben mi felnőttünk, és sok mindent magunk sze­
retnénk megoldani - gyakran másképp, mint ahogyan ők gondol­
ják. Mi voltunk az egész életük, mi pedig nem voltunk képesek
átvenni saját életünk irányítását. Ez nagyon nem volt rendjén,
mert a pokolhoz vezető út is jó szándékkal van kikövezve - meg
a pánikhoz vezetőé is!" - mondta mosolyogva Kati. Terápiája vé­
gén megvallottam neki, hogy néha irigykedve hallgattam, arra
gondolva, hogy egy-egy napra szívesen kölcsönvenném háztartá­
somba örökké tevékeny anyósát.
A Katival végzett közös munkánk során magam is sokat gondol­
kodtam saját anyósszerepemen. Eszembe jutottak a csípős anyós­
viccek, amelyek hálátlan szerepben tüntetik fel őket. A szülő­
gyerek viszony az egyik legszorosabb emberi kapcsolat, amely
sok évre meghatározó lesz. A kötődés kialakulásakor nemcsak a
gyermek, hanem az anya (az apa) személyiségfejlődése is jelentős.
Amikor gyermekünk társat választ, akkor nőként (férfiként) má­
sodlagos szerepbe kerülünk az életében. Ha a kötődés túl fontos
számunkra, ha nem tudjuk elengedni gyermekünket, akkor a fo­
kozatos eltávolodás hiányában fájdalmas lehet a hirtelen változás.
Ha gyermekünk növekedése során nem tudtunk új szerepeket,
feladatokat keresni önmagunknak, akkor a gyerekünk hiánya
- amikor párjához költözik, vele él, vele beszél meg és dönt el
dolgokat - saját hiányainkra hívja fel a figyelmet. Új szerepet kell
tanulnunk, új kötődéseket kell kialakítanunk, a régiek átformáló­
dását pedig el kell fogadnunk. Ez próbára tesz bennünket, és ki-ki
személyiségének fejlettsége szerint próbálja meg leküzdeni eze­
ket a nehézségeket. Míg e változások zajlanak, minden érintett
kibillenhet az egyensúlyából, az anyóssá-apóssá, mennyé-vővé
válás folyamata egyensúlyzavarokat okoz a személyiségben és
a kapcsolatokban. Ezért ilyenkor mindenki érzékenyebb, ami
könnyen sértődöttséghez, ingerültséghez vezet, még a nem boros­
tyán szülők esetében is. Hát még náluk!

58
A partnerpótlék gyerekek * Sok nő is fennakad borostyán szü­
lője indáin, és nehezen alakítja ki párjával a „mi" érzését, mert
ezt továbbra is édesanyjával teremti meg. Akárhány éves legyen
is, társa helyett borostyán szülőjével beszél meg minden lényeges
kérdést, vele hoz döntéseket, vele rendezi be párjával közös ott­
honukat. Sőt még gyermekeit is vele neveli, tőle kér és fogad el
segítséget. Társa csupán egy szükséges kellék, nem pedig az első,
a legfontosabb személy az életében. Ha évek múlva párja lázadoz­
ni kezd a helyzet ellen, még ő lesz a rossz mindkét nő szemében.

A n y a -l á n y a h á z a s s á g a

Ildikó 40 évesen férjével, a 44 éves Balázzsal és két gyerm ekükkel

élt. Özvegy édesanyja külön lakott, de háztartásukat húsz éve, a
házasságkötésük óta ő vezette, mosott, főzött, takarított a négy­
tagú családra. Balázs irodáját házuk alagsorában alakították ki, így
sokszor volt otthon napközben, miközben anyósa egész nap ki-be
járt a házban. Kattant a zár, és már mondta is „pont, vessző nélkül",
m iközben nem volt egy órája, hogy legutóbb ott járt. Beszélt és
beszélt, örült, hogy végre van társasága. Választ nem is várt, de
beleszólt Balázs telefonjaiba, kom m entálta őket, közben a férfit
kritizálta, oktatta, és tuszkolta belé az ételt („egyél, még csak egyet
ettél!"). M ire a szokásos forgatókönyv szerint Balázs dühös lett,
amit az utóbbi időben már nem is titkolt. Ezen anyósa megsértődött,
és hamarosan lányával kötött szövetséget a férj ellen.
Ildikó m indent édesanyjával beszélt m eg, az előző évi lakás-
felújítás idején is vele rendezte be a házat, vele választott csem ­
pét, járólapot, bútorokat. A m unkából hazafelé még útba ejtette
édesanyját, majd késő este további egy-két órán át telefonált vele,
mondván: „szegény anyu, egyedül érzi m agát". „Én szinte nem
is látom, a telefonálás után már alszik is, m ert retten etesen fá­
radt. Borzasztó, m intha az anyjával élne házasságban!" - morgott
Balázs, Ildikó meg csak széttárta a kezét: „De hát anyu egyedül
van!"

59
 Serdülő gyerekeik is lázadozni kezdtek a borostyán mama túl-
gondoskodása, örök aggodalmaskodásai miatt: lojalitást vállaltak
apjukkal, és nyíltan konfrontálódtak a nagymamával. Bezárták szo­
bájuk ajtaját, durván visszautasították a mama főztjét, a kéretlen
tanácsait, bujkáltak előle. Az önállóságért vívott harcuk sokszor
indulatos veszekedésbe torkollott. így a család kettészakadt. Ami­
kor felkerestek, a gyerekek így fogalm aztak: „Van a mama és anya,
meg apa és mi."

Ildikó a mai napig nem vált le borostyán édesanyjáról. Anyjuk

helyett az unokák küzdöttek a mamával az oly fontos önállósá­
gért, aki féltette lányát, tudattalanul nem tartotta képesnek az
önálló életre, mint ahogy Ildikó sem önmagát. Önismerete fejlő­
désével egyre tisztábban látta helyzetét.
Gyermekkorában nehezen szokott be bármilyen közösségbe,
már az oviban is sokat sírt, gyakran hányt, s akkor napokig any­
jával maradhatott. „Sokat szorongtam, nem mentem kirándulni,
táborba sem, mire kezdődött volna, mindig beteg lettem. Nem
szerettem az utcán lenni, lehajtottam a fejem, nehogy a hülye fiúk
beszóljanak. Kamaszkoromban nem mentem társaságba, féltem,
hogy valami rossz történik velem, vagy otthon az anyámmal...
Édesanyám mindig azt mondta: döntsem el, mit akarok, de én
nem tudtam, amitől ő dühös lett, és döntött helyettem."
Eközben a nagymamának erős bűntudata volt, érezte, ő is oka
annak, hogy lánya nem elég önálló, s közben félt saját magányos­
ságától is. Balázs szenvedett, nem tudott önbecsüléssel, férfias
erővel rendelkező felnőtt családfő, felesége életében az első, a leg­
fontosabb lenni, ezért néha anyósán vezette le indulatait, amivel
tudattalanul saját (szintén borostyán), már halott édesanyja ellen
is lázadt.
A terápia során egyre világosabbá vált, hogyan és mitől sza­
kadt szét a család: a játszma Balázs és Ildikó számára is isme­
rős volt, hiszen gyerekkorukban az anyáik, helytelenül, társuk

60
helyett velük éltek mély intimitásban. Szinte egyek voltak, nem
lehetett tudni, hol végződik az egyik, és hol kezdődik a másik.
Körvonalazódott számukra, hogyan borultak fel generációkon át
a családi szintek, hogyan szenvedett mindenki a rend súlyos „meg­
sértéséből" adódó feszültségektől, indulatoktól. Azt is el tudták
fogadni, hogy nem a nagymamát, hanem saját hozott és szerzett
feldolgozatlan indulataikat, saját viselkedésüket kell megváltoz­
tatniuk: mindenekelőtt felelősségvállalással biztosítaniuk az ön­
állóságért folytatott küzdelem sikerét.
Borostyán szülők esetében az is gyakorta előfordul, hogy vala­
melyik szülő a fiát használja partnerpótlékként. Ilyenkor a fiúk
felnőttként nem tudják megélni saját férfiasságukat, és kerülik
a felelősségteljes életet. Egy életen át kihasználják szülőjüket,
aki persze nem képes kidobni őket a fészekből, pedig csak úgy
nőhetnének fel. Szerencsés esetnek mondható (még ha ezt soha
nem így éljük is meg), ha a tudattalan fájdalmas tünetekkel jelez,
mert akkor van esély az időbeni szabadulásra.

V á g y és u n d o r f o g s á g á b a n

K ornél egyetem ista volt, am ikor felk erese tt. N eh ezen tudott
kon cen tráln i, tan u lm án yi teljesítm én yén ek növeléséhez akart
m ód szereket elsa já títa n i. A feladat eg y szerű n ek tű n t, de az
első pillanattól éreztem , hogy valam ilyen mélyebb sérülést rejt
a koncentrációs zavar álruhája. M égsem provokáltam , tisztelet­
ben tartottam a fiú kérését, nem akartam úgy viselk ed n i, m int
az édesanyja, azaz túlóvva jobban tudni, m i jó neki. Elfogadást
kapott, így ham arosan m egvallotta, hogy egy ideje súlyos kény­
szergondolatoktól szenved. N ehezen beszélt problém ájáról, lát­
hatóan szégyellte. K ép zeletében gyak ran b án to tta, m egverte
vagy késsel böködte édesanyját. Az anyja közelsége a valóságban
is nagyon idegesítette Kornélt, em iatt nem egyszer indulatos volt
vele, m iközben m ásokkal m indig udvariasan, tisztelettu d ó an
viselkedett.

61
 Sok gyerm ekkori élm énye jö tt elő, és a hozzájuk kapcsolódó
indulatok, elfojtott negatív érzések folyam atosan átdolgozhatóvá
váltak. „Anyám kicsi koromtól m inden pillanatban ott volt m el­
lettem , m ind ent m egcsinált. F éltett, óvott, örökké aggódott,
m indentől szorongott, figyelt rám, mit ne csináljak, m intha hülye
len n ék ... Nem igazán mentem nélküle sehova, az érettségi előtt
kezdtem eljárn i otthonról. Ha elm entem a haverokkal bu lizni,
éjjel telefonált, hogy m enjek haza, mert nem tud aludni. Én pedig
hazam entem , m ert féltem egyedül hagyni, nehogy kárt tegyen
magában kétségbeesésében... Az első két évben minden hétvégén
hazam entem az egyetem ről. Az egyetem i történéseket is követi
anyu a Facebookon, m indent m egnéz, m intha közénk tartozna.
Születésem től vele aludtam, apám a másik szobában... Apámmal
nincs jó kapcsolatom, van köztünk valam i feszkó, m int m ikor két
hím egym ásnak feszül. Ha anyám nincs otthon, akkor beszoru­
lu n k egym ás életébe, s m áris b elek ö tü n k egym ásba, m inden
szarság m iatt... 11-12 éves korom tól azt vártam , hogy az anyám
elaludjon, én pedig ott önkielégítettem mellette, éveken át, s köz­
ben féltem , rettegtem , hogy felébred. Azt nem bírtam volna ki.
Elég morbid, nem? A legdurvább, hogy most is vannak vele kap­
csolatos kényszergondolataim, hú, ez nehéz..., szóval az a gondola­
tom, hogy orálisan szexelek vele, de a gondolattól aztán hánynom
kell. Szenvedek ilyenkor, a feszültségem et úgy tompítom , hogy
elképzelem elégtételként, hogy lebököm egy nagy késsel, vagy
ütöm-verem gondolatban... Ettől a szorongásom csökken egy ki­
csit, de nem nagyon. Undorodom tőle, ahogy eszik, iszik, cuppog,
m intha szexuális hangokat adna, ilyenkor m egint hányni tudnék,
dühösen ráüvöltök, fejezze be, úgy egy kicsit jobb. Ma m ár nem
lehet a közelemben: nincs puszi, ne adjon (pedig sokszor akar!),
hát, még a gondolatától is kiráz a hideg... Félek, azt hiszem , attól
félek ... m élyen... hogy begerjedek rá, s attól meg főleg, hogy talán
bele is m enne... Fúj, undorodom! A ztán elhárítom a félelm em et
azzal, hogy elképzelem, hogy bántom, bántom és újra bántom. Azt
hiszem , nem vagyok norm ális!"

62
Megnyugtattam Kornélt, hogy normális, de súlyos kényszergon­
dolatai jelzik: sok-sok érzést, indulatot, természetes ösztönkész­
tetést fojtott el magában kiskora óta. Arra később maga jött rá,
hogy elfojtott vágyait, agresszióját vetítette édesanyjára. Láthatóan
kétségbeesett volt, ahogy a feszültségeiről beszélt, félt, hogy soha
nem tud megszabadulni ezektől. Valóban nehéz volt, meg kellett
élnie elfojtott érzéseit - hiszen a gyógyuláshoz soha nem elég csak
megérteni a történteket.
Kornél szülei egyetlen gyermeke volt, nehezen született, na­
gyon hosszú vajúdás után jött világra, mintha édesanyja már
akkor sem tudta volna elengedni. Sokáig szoptatta (három és fél
évig!), elkényeztette, túlzottan kötötte fiát, aki nem tudott önálló
identitású emberré válni. Partnereként kezelte és magához láncol­
ta őt. Kezdetektől együtt aludt Kornéllal, még 14 éves korában is ő
volt a hálótársa: nem gondolta, hogy ezzel mérhetetlenül felerősíti
gyerekében a szexualitást.
Közben tudattalanul gondoskodott róla, hogy önmaga és fia
is elnyomja szexuális fantáziáit: nem lehetett beszélni róla, az ön­
kielégítés pedig a legnagyobb bűnnek számított. Az anya saját
szexuális félelmeit vetítette a fiára, miközben féltékeny volt arra
is, ha csak tetszett neki egy lány. Nem is sejtette, hogy kortár­
saihoz hasonlóan a fia már tizenévesen érdeklődött a tiltott dol­
gok iránt: leskelődött, majd pornóoldalakat nézegetett, ám any­
jának egy angyali kisfiú képét mutatta. Kornél ösztönkésztetései
felerősödtek, ezektől kezdetben megijedt, majd maszturbált, de
az önkielégítéshez rengeteg félelmet, erős bűntudatot, a pornó
miatt ráadásul sok agressziót is társított, amit kifelé kedves, oda­
adó modorával ellensúlyozott.
A kamaszok maszturbációja kezdetben a megoldatlan feszült­
ségeket vezeti le, a kísérő fantáziák pedig a majdani férfiszerep­
re készülést, annak begyakorlását segítik. Kornél maszturbációi
anyja állandó közelsége, rátelepedése miatt nem biztosíthatták
számára mindezt, sőt az örömszerzés és a gyötrő bűntudat közötti
ellentmondás hatalmas feszültséget generált lelkében. így édes­

63
anyja, tudattalanul ugyan, de akadályozta őt a férfivá válásában,
amit Kornélnak az anyjával kapcsolatos agresszív szexuális fantá­
ziái is jeleztek. Emiatt szintén erős szégyenérzet és bűntudat gyö­
törte. Az elfogadhatatlan késztetések átfordításával (vágyja, ezért
bántja anyját), a veszekedések folyamatos provokálásával ezektől
a kínzó érzésektől akart megszabadulni, és saját bizonytalanságát
kompenzálni.
Az apja sem feleségéhez, sem fiához nem tudott érzelmileg kö­
zel kerülni (ha hárman voltak otthon, Kornél akkor is anyjához
intézte apjának szóló kérdéseit), így távolságtartásával ő is asz-
szisztált a borostyán anya nélkülözhetetlenné válásához, Kornél
életének megnehezítéséhez.
A hosszabb terápia hatására Kornél képessé vált egészséges me­
derbe terelni ösztönkésztetéseit, örömmel megélni szexualitását,
beállítani az édesanyjától való optimális távolságot és leszerelni
az anya túlzó közeledéseit. A nők közeledésére már nem fújt visz-
szavonulót, nem fogta el páni félelem, s nem illant el a vágya sem,
mint régen. Közvetlensége, türelme, humora is visszatért, így a
régen kissé modoros fiatalember rendkívül szerethetővé vált.
Tünetei egy idő után elmúltak, így a kezdeti nehézségek ellenére
Kornél pozitív energiákkal tudott kijönni az évekig tartó gyötrel-
mes helyzetből.

Az önállóság illúziója: lázadás » A szülőkkel szembeni ellen­

szegülés sokszor csak látszólag jelent önállóságot. Ha mindig
éppen az általuk elvárttal ellentétesen cselekszünk, akkor ugyan­
úgy ők tartják a kezükben az életünket, mint ha folyton engedel­
meskednénk.

A n y a t a l p ig g y á s z b a n , a v a g y a l á z a d á s lélekta n a

A 39 éves Zsolt erekciós problémái m iatt kért segítséget. Negatív

leletei láttán orvosa pszichoterápiát javasolt. Zsoltnak még soha
nem volt tartósabb párkapcsolata, pedig szülei állandó témája az

64
ő nősülése volt. Ő is sokszor fantáziáit közös életről egy szép és
jóságos nővel, de am int ez elérhető közelségbe került, már ki is
farolt a helyzetből, vagy eleve olyan partnerrel próbálkozott, akivel
lehetetlen volt a teljes elköteleződés, mivel a másik tartós párkap­
csolatban, házasságban élt. Az utóbbi időben azonban már az alkal­
mi kapcsolatokat is kerülte, új keletű erekciós problém ái miatt.
Zsoltot borostyán édesanyja már kicsi gyerekként is elkényez­
tette, tú lzottan féltette. A szülők kapcsolata korán m egrom lott,
em iatt az anya sok időt töltött a fiával. Zsolt a végtelenségig k i­
használta anyját, kiszolgáltatta magát. Sokáig otthon lakott, nem
volt képes m u nkát v á lla ln i, feln ő ttk ö zösségb e b eilleszk ed n i.
Évekig borostyán szülein élősködött, füvezett, ivott, anyagilag is
kihasználta őket. Néha hol egyikük, hol m ásikuk türelm etlenül
szidta, volt, hogy el is zavarták otthonról, de aztán a következő pil­
lanatban már elnézést is kértek tőle. Főleg az anya kötődött erősen
a fiához, de egyik szülőnek sem volt bátorsága elűzni őt a családi
fészekből, így pedig tovább akadályozták, hogy végre felnőjön.
Zsolt pedig, hiába lázadozott, maga is képtelen volt leválni.
Az eg y ik terápiás ü lésen , én erősítés céljából, h ip nózisban
elképzelte, am ikor képes volt m egtartan i erekcióját. „Szeretke­
zünk, boldogok vagyu nk, szorosan öleljük, k ív án ju k egym ást.
Erős erekcióm van, boldog vagyok. A legjobb az egészben, hogy
képes vagyok b eh a to ln i... H irtelen valaki m egütögeti a válla-
mat hátulról, újra és újra. Hátrafordulok, ki lehet az? Te jó ég, az
anyu áll m ögöttem, tetőtől talpig feketében, rém szom orú... »Mit
gyászolsz?« - kérdezem , de nem válaszol, csak jobb mutatóujjával
fenyeget: »Nem! Nem! Nem!« Szorongok: m intha nem engedné,
hogy azt tegyem, ami nekem jó, mert az veszélyes... »Mit keresel
itt? Mit akarsz tőlem?« - kérdezem újra, felé fordulva. Most sem
válaszol... M eztelenül állok, ráadásul talpig erekcióban. O csak
néz csodálkozva, én meg tessékelem ki a szobából. Csak áll: húsz
éve nem látott pucéran, erekcióval pedig soha. D ühös vagyok,
újra kitessékelem a szobából, közben kiabálok: »Ne lógj a nyaka­
mon! Hagyj már békén! Ne szólj bele m indenbe! Ne akarj tudni

65
 m indig m indenről!« Végre m egszabadulok tőle, állok leh ajtott
fe jje l, leeresztett vállal, m intha szégyen kezn ék valam i m iatt.
A merevedésem lankad, már nem akarok szeretkezni... már nem is
tudok, már nem m egy... Magával vitte a potenciám at..."
Éber állapotban Zsoltnak az jutott eszébe a képről, hogy édes­
an yja m egőrjíti az állandó aggódásával. „Szíve szerint a falatot
is m egrágná helyettem. Leturm ixolná az életet, hogy rágnom se
kelljen. Néha azt érzem, m intha az ő tulajdona lennék. Nem hagy
békén. Folyton azzal nyúz, nősüljek már meg, de senki nem tetszik
n ek i... Érdekes, hogy minden hipnotikus képemben anyu jö n elő.
Nem gondolja? M indig az az érzésem , fél egyedül maradni. Nem
tudom elfogadni, hogy segíteni akar, mert azzal segítene, ha végre
békén hagyna!"

Zsolt hamarosan azt is belátta, hogy a kezdeti idealizálás után

most lázadozik ugyan szülei ellen, de így továbbra is ők irányítják.
Még ha nem is hódol be látványosan túlsegítő szándékaiknak,
tudattalanul mégis mindig velük foglalkozik, rájuk reagál. Édes­
anyja egész életében kettősségben tartotta: egyszer imádta mint
férfit, máskor kisfiúként kezelte, amivel egy szexualitás nélküli
férfiképet erőltetett rá. Zsolt pedig egy idő után azzal lázadt,
hogy mindent anyja akaratával ellentétesen csinált. Ha anyja
azt kérte, költözzön el, ő nem tette, pedig volt lakása. Ha meg azt
mondta, ne költözzön, már cuccolt is el otthonról. Ha azt hajtogat­
ta, nősüljön már meg, ő menekült a nők elől: elapadt a vágya,
mielőtt komolyra fordulhatott volna a kapcsolat. Párkapcsolati
próbálkozásai mindig gyorsan kudarcba fulladtak, csalódásai
után pedig az anya így vigasztalta: „Nem kell neked senki, én
mindig melletted leszek!"
Zsolt egész fiatal felnőtt korában meg volt győződve önállósá­
gáról. Pedig állandóan anyja akaratára reagált, még akkor is, ha
lázadásból annak az ellentétét valósította meg. Mint a kismalac és
a farkasok meséjében, ahol látszólag a kismalac irányított és nyert,

66
mégis a farkasra való reagálással töltötte egész napját, korántsem
azzal, amivel ő szerette volna. A szülők elleni lázadásban is a szü­
lők irányítanak, gyermekeik az ellenszegülés idején is velük fog­
lalkoznak, tetteikkel csakis rájuk reagálnak.
A borostyán szülő tehát belefolyik gyermeke párkapcsolatába.
E viselkedésének hátterében nagyon sokszor saját magányossága
áll. Az tölti ki az életét, hogy felnőtt gyerekét hívja, látogatja,
kényezteti, helyette intézkedik. Lebecsüli gyermekét, gyakran
annak társát is, miközben akadályozza kettőjük intim viszonyát,
párkapcsolati zűrzavarokat teremtve.
Ennek megoldása csak az lehet, ha a borostyán szülő gyermeke
felelősséget vállal saját életéért, és elhiszi, hogy képes erre. Miután
a felnőtt gyermek meghozta a szükséges döntést, és az összes el­
fojtott indulatát feldolgozta, fontos, hogy képes legyen borostyán
szülőjével szeretettel megértetni: innentől önállóan, felnőtt em­
berként akar élni, és ennek érdekében akár a szülői szolgáltatások
kényelmes oldaláról is lemond.

Mi jellem zi a borostyán szülő gyerm ekét szülőként?

A borostyán szülő gyermeke is számos esetben ismétli a szülői

mintát, csak az árnyalatok változnak. Sok emberrel találkoztam,
aki kamaszként megfogadta, hogy ő másképp csinálja majd, pél­
dául bátrabban elengedi a gyerekét a barátaival, s ezt az egyet
- önmagán erőszakot téve - talán meg is teszi. Aztán egyszerre ott
sorakozik szülői repertoárjában az összes többi ismerős borostyán­
technika, és máris túlfélti, túlgondozza gyermekét, vele alszik, ő
az első, gyakran az egyetlen számára. Majd aggódva figyelmezteti
a serdülőt, öltözzön fel melegen, teljesen kiszolgálja, mondván:
ő csak tanuljon. Állandó aggódásával elbizonytalanítja kamasz
gyermekét. Kezdődő párkapcsolatait sorra kifogásolja, 25 évesen
is félti a nagyobb fesztiváloktól, egyáltalán nem bízik emberisme­
retében: „Naiv vagy, majd jól átvernek" - mondogatja. Azután

67
felnőttként is szolgálja gyermekét, és észrevétlen bekúszik pár-
kapcsolataiba is.
A napokban egy fiatal nő keresett fel a szorongásai miatt. Ma­
gával hozta hat hónapos csecsemőjét is, akit még szoptatott, s
akire a nagymama vigyázott a váróban a terápiás óra alatt. A fiatal
anya mindenféle játékot keresett ölében ülő gyermekének. A gye­
reknek egyik sem kellett, fészkelődött, nyugtalanul sírt, de sem
az anya, sem a nagyanya nem értették üzenetét: „Nem az kell, de
nem tudok mit tenni." Az anya szorongott az idegen helyzetben,
örült, hogy gyereke az ölében ült, érezhetően nem akarta, hogy
lemenjen onnan. Visszahúzta csöpp kezét, testét, a kicsi próbálko­
zott, de az anya azonnal leállította önálló törekvéseit: mindent
veszélyesnek ítélt a gyermeket éppen körülvevő világból. Észre
sem vette, mit okoz ezzel gyermeke lelkében. Minden ijesztő, félel­
metes volt számára, ami a gyereknek érdekes, izgalmas. így a gyerek
nem tudta érvényesíteni akaratát szorongó anyjával szemben, és egy
idő után le is mondott törekvéseiről. Feszültsége viszont folyamatosan
nőtt, emiatt pedig egyre erősebben sírt. Mint a számára tudattalanul
szorongást okozó helyzetekben általában, az anya most sem tu­
dott ráhangolódni a gyermekére. Ilyen esetekben csak önmagára
tudott figyelni, csak magával foglalkozott: hogyan tudja így itt
hagyni gyermekét.
Tiszteltem a fiatal anyát, hogy szorongása ellenére itt ül, és
bízik abban, hogy önismereti fejlődésével megszakíthatja majd
a generációról generációra szálló túlféltést és bizonytalanságot.
Remélhetőleg gyermeke jó szándékú „fojtogatása" helyett hamaro­
san bízni kezd környezetében, és együtt fedezik fel a világot.

68
Hogyan fejleszthetjük szülői viselkedésünket
borostyán szülőként?
A borostyán szülőre tudunk a legkevésbé rosszallással tekinteni.
Nem kell magyaráznia, hisz tudjuk: csak jót akar a gyerekének.
Ez a megállapítás természetesen minden szülőre igaz, ám a boros­
tyán kapja a legkevesebb kritikát, hiszen általánosan elfogadott
(és helyes) nézet, hogy a gyermeket védeni, támogatni, segíteni
kell. Mindannyian erre törekszünk. De honnan tudjuk, hogy
nem vagyunk-e mi magunk is borostyán szülők? Úgy vélem, a
lényeg a mértékben, az időzítésben és a változás képességében
van. Hogy szeretetünk tápláló-e, vagy fojtogató, mint a borostyán,
az nagyrészt attól függ, milyen mértékben és a gyermek életének
mely területein van jelen: milyen helyzetekben sietünk a segítsé­
gére, az „adagolással" és időzítéssel alkalmazkodunk-e a gyermek
fejlődésével együtt járó változó igényeihez.
Tekintsük át a borostyán szülő tulajdonságlistáját, hogy segít­
ségünkre legyen a gyerekünket fejlesztő viselkedésünk erősítésé­
ben, és változtathassunk az őt hátráltató megnyilvánulásainkon.
A jellemzők számbavétele lehetőséget teremt egy rövid önvizs­
gálatra is. A listán szereplő tulajdonságok közül egyet-egyet va­
lamennyien felfedezhetünk magunkban (szüléinkben), hiszen
nincsenek „tiszta" szülőtípusok. Ha csak néhány is jellemző ránk,
változtassunk!

A borostyán szülő jellem zői

i Kiskorától kezdve túlzottan védi és óvja gyermekét - e mö­

gött a világtól való tudattalan félelme, magányossága áll.
Gyakran többes számban beszél a gyermek teljesítményei­
ről, tevékenységeiről („megtanultuk", „megettük" stb.). Saját
magáról is csak gyermekével egységben tud gondolkodni,

69
 hiszen csekély önbecsülése miatt egyébként értéktelennek
érezné magát.
« Gyermeke minden tevékenységében igyekszik részt venni,
nemritkán az éjszakát is mellette tölti. Ezzel tulajdonképpen
saját (fel/be nem ismert) magányossága (vagy párkapcsolati
problémái) elől menekül, és így ad tartalmat a napjainak.
» A gyermek természetes önállósodási, leválási törekvéseire
haraggal, sértődéssel vagy néma szemrehányással válaszol.
Ezzel lelkiismeret-furdalást ébreszt a gyerekben, aki több­
nyire felhagy a kísérletezéssel.
» A legapróbb dolgokat is igyekszik megoldani vagy elvégezni
gyermeke helyett - tudattalanul nem bízik gyermeke képes­
ségeiben.
* Azon van, hogy megóvja minden olyan kihívástól, helyzet­
től, amely (természetes módon) a kudarc lehetőségét is magá­
ban hordozza. Ezzel viszont megfosztja a gyereket attól,
hogy megismerje saját képességeit, erősségeit és fejlesztendő
oldalait.
* Ha ez mégsem sikerül, akkor arra törekszik, hogy „kikövezze
az útját", hóekeszerepbe helyezkedik: beszél a tanító nénivel,
megírja az olvasónaplót, majd évek múltán állásügyben is
intézkedik.
* Elrendezi a gyerek konfliktusait és vitáit, megoldja, elsimítja
valamennyi zűrjét. Ezzel meggátolja, hogy gyermeke meg­
tanuljon felelősséget vállalni tetteiért, megismerje és gyako­
rolja a konfliktusmegoldás módjait.
« Anyaoroszlánként kel gyermeke védelmére minden helyzet­
ben („Az én gyerekem azt nem tehette!"), kiáll mellette
akkor is, ha a gyerek a vétkes. Ezzel azonban könnyen a
gyermeknek a világgal szembeni ellenségességét és túlzott
narcizmusát táplálja.
* A kamasz párkapcsolati próbálkozásait tudattalan féltékeny­
séggel szemléli, később alapvetően bizalmatlan gyermeke
partnerei iránt.

70
 » Felnőtt gyermeke határkijelölési törekvéseit, a visszautasított
segítséget saját maga visszautasításaként éli meg („Már nem
kellek!"), miközben saját élete, saját programjai, mélyebb
kapcsolatai nincsenek.

Mit tegyünk, ha észleljük önm agunkon

a borostyán szülő jegyeit?

• Fejlesszük önismeretünket, ismerjük fel szükségleteinket.

Kezdjünk saját tevékenységekbe, szervezzünk saját progra­
mokat. Legyen „én"-időnk: olyan tevékenységeink, amelyek
nem függnek össze az anyaszereppel, örömöt okoznak, és
lehetőleg otthonunkon kívül végezhetők (például nyelvtanu­
lás, sport, tánc, önkéntes munka).
• Tekintsünk magunkra önálló, értékes személyként, aki szá­
mos szerepet képes betölteni, és sokak számára fontos.
» Vegyük rá magunkat, hogy alkalmanként másra (család­
tagra, barátnőnkre) bízzuk gyermekünket, kezdetben rövid,
majd egyre hosszabb időszakokra.
« Szervezzünk párunkkal heti randevút, amelyet kettes­
ben (gyerek nélkül) töltünk, izgalmas tevékenységekkel,
és amelyre kicsinosítjuk testünket, lelkünket. Töltsünk
kettesben havonta egy napot, negyedévente egy hosszú hét­
végét.
• Legyünk nyitottak, ismerjünk meg új embereket (lehetőleg
a való világban, ne csak virtuálisan).
• Törekedjünk rá, hogy gyermekünkre már a kezdetektől ön­
álló, tőlünk független személyként tekintsünk, aki olyan ké­
pességekkel, személyiségvonásokkal is rendelkezhet, ame­
lyeket önmagunkból hiányolunk.
• Tanuljunk meg bízni a gyermek képességeiben, és ne feltéte­
lezzük, hogy a kudarcok majd állandóan elkeserítik, elbátor­
talanítják.

71
 Engedjük el a barátaihoz, hadd játsszon ott a mi jelenlétünk,
felügyeletünk nélkül. Általában hagyjuk egyedül is játszani,
ne szórakoztassuk örökké.
Hagyjunk neki önállóságot önmaga ellátásában: hadd öltöz­
zön, mosdjon, aludjon egyedül. Adjunk neki kezdetben apró,
majd életkora előrehaladtával egyre nagyobb, összetettebb,
több felelősséggel járó feladatokat. (Másfél évesen például
tarthatja a lapátot a sepregetésnél, később locsolhat virágot,
törölgethet, teregethet, elmehet a boltba stb.) Az önálló fel­
adatvégzés fejleszti leginkább az önbizalmát.
Fogadjuk el, hogy kamasz gyermekünk élete nem „nyitott
könyv": van saját tere, amit mindenki tiszteletben tart, saját
ideje, amit azzal tölt, amivel szeretné, és saját pénze, amit
arra költ, amire csak akar. Ne akarjunk mindent meghatároz­
ni számára, tartsuk tiszteletben, ha eltávolodik. Az új határo­
kat együtt, megbeszélés útján jelöljük ki.

Hogyan élhetünk felnőttként boldogabb

életet, ha szüléink borostyán szülők?

Először is tartsunk alapos önvizsgálatot, és lássuk be, számos

oldalát bizony élvezzük gondoskodásuknak és segítségük­
nek. Értékeljük a borostyán szülőnk nyújtotta pozitívumo­
kat. Mondjuk el neki.
Válasszuk el saját és szülőnk igényeit. Tekintsük át (ha van
párunk, vele közösen), mely területeken fogadjuk szívesen,
és mely területeken érezzük túlzónak a szülők jelenlétét,
részvételét.
Döntsük el, mi az a segítség, amit szívesen fogadnánk a jövő­
ben is, és azt milyen határok közt, milyen mértékben. Beszél­
jük meg párunkkal is, hogy közös álláspontot képviselhes-

72
sünk. Saját identitásunkat megteremtve, a szülőktől különálló
személyként éljük meg önmagunkat.
Beszéljük meg a szülőnkkel is, mit szeretnénk. Fontos az
időzítés! Soha ne indulatteli helyzetben, a pillanatnyi düh
hatása alatt hozzuk szóba, miből van „elegünk"! Szakítsunk
időt a beszélgetésre, ne mellékesen hozzuk fel a témát!
Legyünk tisztában azzal, hogy ez a beszélgetés veszéllyel
is járhat. A szülő megsértődhet vagy megbántódhat, mert
szavainkat félreértelmezi („Hát én már erre sem vagyok jó
szerintetek?"; „De hát én csak jót akarok!"; „Ja, amikor a gye­
rekre kell vigyázni, akkor bezzeg jó vagyok!"), és esetleg
minden további segítséget megvon. Ennek tudatában hozzunk
döntéseket.
Tanuljunk kommunikálni! Igyekezzünk ne sértettségünket,
megbántottságunkat hangoztatni, merjük elmondani mély
érzéseinket, azt, mit jelent számunkra egy-egy nehéz hely­
zet.
Tanuljunk kérni! „Szokjunk rá", hogy megkérjük a szülőt
arra is, amit eddig magától értetődően csinált (segített, taná­
csot adott stb.). Ezzel hangsúlyozhatjuk fontosságát, ugyan­
akkor finoman jelezhetjük, hogy a mi kérésünkre segít, és
abban, amiben mi kérjük.
Fejezzük ki szeretetünket a szülő felé, hangsúlyozzuk, hogy
kérésünk nem róla (ellene) szól, hanem kezünkbe akarjuk
venni életünk irányítását, hogy valóban felnőttnek érezhes-
sük magunkat: „Ez az én dolgom, ezt én akarom megoldani,
egyedül!"
Fogalmazzuk meg saját szükségleteinket. Vizsgáljuk meg
(írásban), mi az, amit valóban szívesen csinálunk együtt bo­
rostyán szülőnkkel, és mi az, amit csupán azért teszünk, ne­
hogy megbántsuk. Az utóbbiakat hagyjuk el.
Érezzük, hogy a világ egy csodás hely, és sok mindenre ké­
pesek vagyunk. Kezdjünk saját tevékenységekbe, szervez-

73
zünk saját programokat, legyen „én"-időnk, válasszunk olyan
tevékenységeket, amelyeket élvezettel végzünk. Legyünk
nyitottak, ismerjünk meg új embereket.
Legyünk résen: ne váljunk borostyán szülővé, szülőként is
éljünk teljes életet, és bízzunk gyermekünkben.
Jó, ha tudjuk, hogy a változás - és annak feltételeként az ön­
ismeret és az elfogadás tanulása - hosszú folyamat, és nem
kevés erőfeszítéssel, fájdalommal jár. Ha mi fejlődünk, ugyan­
ezt nem várhatjuk el magától értetődően a szüléinktől is.
Noha a személyiségfejlődés egy életen át tart - a szülők már
nehezebben változnak (főként, ha erre nincs is szándékuk).
Számítsunk nehézségekre, konfliktusokra, és készüljünk
fel, hogy fájdalmas (vagy kényelmetlen következményekkel
járó) döntéseket is meg kell hoznunk. Mint egy műtét: fájdal­
mas, de néha elkerülhetetlen a gyógyulás érdekében.
1
 A szereptolvaj szülő,
avagy a SZÜLŐSÍTŐ

Bemászom az ágyba Malachy és az ikrek mellé. Anyura nézek,

a konyhaasztalnál ül, cigarettázik, előtte a teája, és sír. Szeret­
nék felkelni, és megmondani neki, hogy nem sokára felnőtt
leszek, ott fogok dolgozni, ahol az a nagy kapu van, és minden
péntek este hazahozom a tojásra, pirításra és lekvárra való
pénzt, és akkor megint énekelheti: Belátja bárki, a csókod mért
szomjazom.1
F ran k M cC ourt

A szülők válása után Zolit és testvérét az édesanyjuk nevelte.

A válás körüli zűrzavaros, veszekedésekkel teli, ellenséges hangu­
latban Zoli gyakran átélte, ahogy édesanyja sírva húzza magához
őket. „Csak ti szerettek engem!" - zokogta ilyenkor az asszony, és
a kisfiú nem tudott mit tenni, csak fájó szívvel simogatta a haját.
Zoli ekkor már iskolás, harmadikos volt, és természetesnek érezte,
sőt büszke volt rá, hogy ő hozza el kisebb testvérét az óvodából,
segít édesanyjának a bevásárlásnál, a takarításban, elviszi a csek­
keket a postára. Hamarosan az ő feladata lett az is, hogy megreg-

77
geliztesse és óvodába vigye öccsét, sőt, ötödikes korában már
orvoshoz is ő ment vele, és figyelt arra is, hogy beadja a gyógysze­
rét. „Megértette", hogy nem mehet el az iskolai kirándulásra,
hiszen nem lenne senki, aki aznap „rendezné a kicsit". Nyolcadik­
ban az motiválta a pályaválasztását, hogy minél előbb keresethez
jusson, amivel támogatni tudja a családot.
Életükben szinte naponta megismétlődött valamilyen apró
feladat kapcsán, sőt az érzelmi problémák, elbizonytalanodások
idején is, hogy Zoli apjuk helyett „társaként" támogatta édes­
anyját és kisebb testvérét. így lassacskán meg is tanulta, hogy
csak akkor szerethető, ha saját szükségleteit háttérbe szorítva
segíti a többieket. Felnőttként ma is minden délután beugrik az
édesanyjához, meghallgatja gondjait, és nem érti, miért „puffog",
méltatlankodik emiatt a felesége. A legutóbbi nagy veszekedés
akkor tört ki, amikor Zoli a közös megtakarításaikból a ma már
huszonéves öccsét támogatta, hogy jogosítványt szerezhessen.
Amikor párja szóvá tette ezt, Zoli megdöbbent: miért nem érti
a nő, hogy milyen fontos számára a családja, és hogy rajta kívül
senkire sem számíthatnak?

Mi jellemzi a szülősítő szülőt?

Minden gyerek személyiségfejlődésének fontos eleme, hogy részt

vesz a családi munkamegosztásban, megtanulja a családtagokról
való gondoskodást. Ez a gondoskodó szerep akkor válik károssá,
amikor a gyerek túlterhelődik a feladatokkal, és miattuk már nem
élheti saját gyermeki életét. Ezzel átfordul a megszokott rend,
hiszen a szülő feladata és felelőssége lenne, hogy gyermekére
időt, figyelmet fordítson, és az életkorának megfelelő érzelmi,
gondozási szükségleteiről gondoskodjon. Az erre még éretlen
gyermek - mint Zoli - számára rendkívül megterhelő, ha rá hárul
mindez. A szülősítő szülő tudattalanul felcseréli a szerepeket,

78
 azt várja, hogy gyermeke szülőként viselkedjen, és erre legtöbb
esetben az érzelmileg és/vagy fizikailag legérettebb gyereket
választja ki.2 Ilyenkor a gyermek átveszi saját szülője kötelessé­
geit, és gyakran életkorát jóval meghaladó feladatokat kénytelen
ellátni.
Előfordul - és sajnos nem csak válás esetén -, hogy ő gondos­
kodik szüleiről és testvéreiről, szükségleteiket is ő elégíti ki: főz,
takarít, bevásárol, óvodába, iskolába viszi kisebb testvérét, gon­
dozza beteg családtagját stb. Egészen másról van szó, mint a gye­
rekeknek való és tőlük elvárható segítségről, mert ilyenkor a szülő
áthárítja gyermekére a feladatok felelősségét is. Mivel az elvárt
segítségnyújtás meghaladja a gyermek érettségét, erőteljes szoron­
gást okoz, és nem hagy időt a fontos kompetenciák megszerzésé­
nek lehetőségeire, a gyermeki játékra, a barátokra, a tanulásra, sok
esetben a kellő mennyiségű és minőségű alvásra sem. A helyzetet
tovább nehezíti, hogy gyakran a testvérek is érzékelik a kialakult
szerepcserét, és szüleik helyett ők is szülősített testvérükben
bíznak, őt terhelik a saját problémáikkal, tőle várnak segítséget,
megoldásokat. A szülősített gyermek sokszor nemcsak a család­
tagok fizikai szükségleteinek kielégítésében vállal oroszlánrészt,
hanem ő válik a szülő és a testvérek lelki támaszává is.
Gyakori jelenség, hogy a szülők párkapcsolata érzelmileg már
nem működik: intimitáshiánnyal küzdenek, vagy a kapcsolat ép­
pen felbomlóban van. Ilyenkor aztán hamar előtérbe kerül - mint
párkapcsolati megmentő - a gyermek. Ha például az apa nem
becsüli eléggé az anyát, akkor előfordul, hogy a lányával elégíti ki
érzelmi igényeit, hozzá kezd érzelmileg erősen kötődni, már-már
a lánya válik az anyjává, azaz a saját nagyanyjává. Mindez tovább
rontja a szülők párkapcsolatát, és megterheli a gyermek érzelmi
fejlődését, nehezíti későbbi leválását. Nemritkán az anya a párja
helyett fiára néz föl férfiként, sőt apaként, imádja, isteníti őt, vele
él meg mélyebb élményeket.
Egy gyereknek még felnőttkorban is nehéz a párkapcsolat bírá-
jává, „megértő társsá" vagy „terapeutává" válni, amikor az ellen­

79
kező nemű szülője ráborítja párkapcsolati, lelki, szexuális problé­
máit - olyan ez, mintha érzelmi erőszakot követnének el rajta - ,
gyermekként meg különösen! Sokféle kereszteződés létezik szülő
és gyermek között, és ebben a gyermek neme nem is igazán meg­
határozó. Előfordulhat, hogy egy lány válik anyja érzelmi „férjé­
vé" vagy anyjává, egy fiú apja lelki társává vagy apjává.
Bárhogyan történjék is: mindig egészségtelen, ha függőleges,
azaz generációkat átívelő kötődések jönnek létre, és a gyermek
válik szülője társává vagy éppen szülőjévé. Ilyenkor sem gyer­
mekként, sem felnőttként nem tud önálló, saját életet élni. Az
egyik szülőt elkezdi idealizálni, felértékelni, a másikat pedig ez­
zel együtt devalválni, leértékelni.
Igaza van Anna Gavaldának: „Nem lehet felnőni egy házban,
ahol a szülők már nem szeretik egymást. Nem lehet. Meg lehet
nőni, de felnőni nem."3S valóban, a szülősített gyermek felnőttként
sem képes leválni, saját párkapcsolatát háttérbe szorítva ilyenkor
is szülőjét támogatja, annak véleménye, közérzete határozza meg
döntéseit. Különösen nagy teher ez azoknak a gyerekeknek, akik
szinte csak azért vannak, hogy szüleik kapcsolatát életben tartsák,
magányosságukat enyhítsék, problémáikat megoldják helyettük.
Közben paradox módon ők akadályozzák leginkább azt, hogy szü­
leik szembenézhessenek párkapcsolati hiányaikkal, és elindulhas­
sanak közös fejlődésük útján.

Milyen hatással van a szülősítő szülő

gyermeke gyermekkorára?

Az érzelmileg kiegyensúlyozott családok biztosítják a gondosko­

dást és az érzelmi melegséget, még akkor is, ha egy-egy családtag
éppen nem képes erre folyamatosan. A gyerekek életkoruknak
megfelelő feladatokat kapnak, a folyamatos ösztönzés mellett

80
ezek teljesítését a szülők mindig elismerik, dicsérik. A szülők
közti kapcsolat kielégítő: kölcsönösen segítik egymást és a család
többi tagját. Ha nyomós ok miatt kénytelenek szülői szerepüket
átmenetileg valamelyik gyereküknek átadni, ezt nyíltan, mindig
az érintett testvérekkel megbeszélve teszik. így a helyzet egyikük
számára sem jelent frusztrációt, gyermekük utólagos elismeré­
sével pedig növelik önbecsülését.

Z o li és a k is e g é r , a v a g y a g o n d o s k o d á s t e r h e

A m ár bem utatott Zoli párkapcsolatai sorra zátonyra futottak,

mert nem tudta biztosítani a legalapvetőbbet: hogy társa legyen
az első, a legfontosabb számára. Nehezen vált le eredeti családjá­
ról, felnőttként is őket tám ogatta anyagilag és lelkileg egyaránt.
Korábban sem lehetett soha gyerek: édesanyja és testvére támasza
volt, miközben mindig az az érzés gyötörte, hogy ő maga nem elég
jó. Látszólag m intagyerek volt, túlteljesített, hogy szeressék, lelke
mélyén azonban erős önbizalom hiány gyötörte. Kamaszkora óta
több depressziós epizódot élt át, küzdött hatalm asra duzzasztott
megfelelési kényszerével.
Am ikor Zoli kicsi volt, a szülei m inden en ergiáját lekötötte
a saját érzelm i életük, a párkapcsolatuk m egm entésére tett erő­
feszítéseik. Édesapja alkoholfüggőként nem tudott figyelni fiára,
italozásai id ején agresszióját is ráterhelte: hatévesen már a kis
Zoli akarta védelm ezni anyját a részegen kiabáló, néha verekedő
apától. M indig feszülten figyelte a szülők viselkedését, gyakran
bevonódott házastársi konfliktusaikba, am ikor bizonytalan, am­
bivalens kötődésű szülei leginkább a visszautasítás fájdalmát akar­
ták elkerülni, és ehhez gyerm eküket is felhasználták. A tartósan
fennálló szülői k onfliktus azzal já rt, hogy Zoli koalícióra lépett
anyjával. Édesanyja teljesen magányos volt, szorongott, függött
a férjétől, fiát pedig gyakran lelki szem etesnek, igazságtevőnek,
védelm ezőnek haszn álta. így a fiú n ak m ár gyerm ekkén t sem

81
voltak kapcsolatai, egyrészt, m ert édesanyjának senki sem felelt
meg, másrészt pedig apját már egészen kicsiként is szégyellte m in­
denki előtt.
Amikor szülei elváltak, még több felnőtti feladat hárult rá. Gye­
rekként soha nem tudta teljesen betölteni a szülői szerepet, bizony­
talan volt, ha valamit nem tudott megoldani, annak ellenére, hogy
kívülről mindig határozottnak tűnt. Nem érezte, hogy bárm ire is
alkalm as lenne - noha m indenki más kiváló em bernek látta őt - ,
m ert belül kevésnek tartotta magát. Zoli mindig idősebbnek tűnt
a koránál, és édesanyja is úgy beszélt vele, m intha felnőtt lenne:
neki panaszkodott, tőle várt megoldásokat.
Az eg y ik ülésen így m esélt koravénségéről: „Ahogy nőttem ,
egyre jobban tudatában lettem annak, hogy apu iszik, és nagyon
szégyelltem magam em iatt a szomszédok előtt. Kicsi voltam, m in­
denütt jó voltam, hogy nyugi legyen, de néha veszekedtem apuval,
hogy ne igyon, ilyenkor kiabáltam vele. Hétévesen állandóan kutat­
tam a pia után, és kiöntöttem , ahogy anyutól láttam ... Közben az
iskolában nagyon jó tanuló voltam, de ha kellett valam i, tanszer
vagy bármi, sosem voltam biztos abban, hogy megkapom-e. Aztán,
mikor apu elment, látszólag béke lett, de a láthatáson csak azt hall­
gattam, milyen szemét az anyám, meg hogy a félnótás nagyszüleim
m eglopták őt. Fájt nagyon, mert szerettem őket, és nem akartam
ezt hallgatni, de mentem apuhoz, mert féltettem az öcsém et, nem
hagyhattam egyedül n ála..."
Eközben Zoli boldogtalanul élt, csak az hajtotta, hogy mindig
segítsen másokon, hogy így közel kerülhessen hozzájuk. A válás
után még többet segített: elvégezte a házim unkát, tízórait csom a­
golt, óvodába, majd iskolába hordta testvérét; ha kellett, még a
szülői értekezletre is elment a szülei helyett. Amikor egyedülálló­
ként anyja nem talált m agának m egfelelő p artn ert, fiát kezdte
p artn erp ó tlék k én t k ezelni. Tőle várt m egértést, m egerősítést,
gyengédséget, nőként és anyaként egyaránt. N eki panaszkodott,
vele töltötte a szabadidejét, így súlyos érzelm i felelősséggel ter­
helte meg. A kis felnőttként kezelt gyermek Zoli, hogy boldoggá

82
 tegye, édesanyja kívánságait teljesítette, az ő igényeit szolgálta
ki - többnyire a saját rovására. így nem csoda, hogy a határozott
külső ellenére gyakran volt depressziós, küzdött önmaga számára
is érthetetlen, m egm agyarázhatatlan szorongásaival.
Az egyik terápiás ülésén az édesanyjával való kapcsolatát hipnó­
zisban, szim bolikusan két állatn ak, elefá n tn a k és kisegérn ek
képzelte. „...A z elefánt nagy, folyam atosan attól fél, hogy rálép
a kisegérre. Nem tud haladni, mert csak a másikra figyel, érte ag­
gódik, rá ne lépjen, nehogy bajt csináljon. Pedig nem lát jól maga
alá, nem ez az erőssége... Nem tudja a saját ú tját járn i, toporog
egy helyben, nehogy bajt okozzon. Fél, hogy bajt csinál, össze­
nyomja a kisegeret. Nagyon bizonytalan, állandóan fél, lehet, hogy
nagy testű, de lélekben kicsi, totyorog. És a kisegér nem segíti
a tájékozódásban..."

Persze ő volt az elefánt, középkorú, jó karban lévő édesanyja pedig

a kisegér. Önismereti fejlődésének hatására Zoli belátta, hogy nem
ő a felelős édesanyja és testvére jóllétéért. Sikerült oldania óriá­
sira duzzadt bűntudatát, képessé vált az évtizedek óta kialakult
családi szerepek felülbírálására - meg tudta határozni, mit képes
és akar elvállalni, és mit nem. Kezdte felnőttnek, erősebbnek,
sok dologban kompetensnek látni édesanyját, de idő kellett még
ahhoz, hogy a „nagyobbnak" járó tisztelettel közelítsen hozzá, és
szívből érezze, hogy „te vagy a nagy és én a kicsi". Mert mindig a
gyermek a „kisebb" és a szülő a „nagyobb", egyszerűen a születési
elsőbbség okán.
Önismereti fejlődése ezen szakaszában már végre saját életét
élte, párja válhatott az elsővé, és súlyos krízisük után kiteljesed­
hetett a kapcsolatuk. Sokat dolgozott azon, hogy ne cipelje egy
életen át a korán ráosztott szerepet, amellyel nemcsak a saját, de
a többiek, az anyja és a testvére fejlődését is akadályozta. A kez­
deti konfliktusok, értetlenkedések („Hová lett az én édes, segítő­
kész kisfiam?") után az anya barátokat szerzett, és érdekes módon

83
hamarosan társra lelt. Kapcsolatának részleteit fiával már nem
osztotta meg, egyre kevésbé terhelte meg őt a saját életével.
Azoknak a gyerekeknek, akik szinte észrevétlenül, kimondatla­
nul kerülnek szülői szerepbe és tartósan benne maradnak, szám­
talan negatív következménnyel kell szembenézniük. A kis felnőtt­
ként kezelt gyermek túlterhelődik, mert a szeretett személy jóllétét
szem előtt tartva teljesít, őt szolgálja. Helyettes szülőként együtt
dolgozik a szülővel, gondoskodik róla és testvéreiről. Az ilyen
gyerekek koravén, felnőtt viselkedéséről mondta Carl Whitaker,
a családterápia egyik úttörője: „Tudod, ha így anyáskodsz édes­
anyád felett, egyszer csak a saját nagymamáddá válsz.. ."4
A szülősített gyerek jól ismeri mások szükségleteit, de a saját­
jait nem, és ami a legnagyobb baj: nehezen szab határt saját fele­
lősségének, nem tudja beállítani a segítségnyújtás optimumát.
Gyermeki énje Csipkerózsika-álmát alussza, ő pedig figyelmes,
talpraesett gyermekként sokkal többet tesz, mint amennyi a része
volna: átveszi a védő, segítő, sőt az ellenőrző szülői feladatokat is.
Koraéretté válik, mert a szülőnek erős társra, felettesre van szük­
sége, hiszen azt az érzést, hogy biztonságban lehet szülei mellett,
maga sem kapta meg.
A szülősített gyermek egész életében azt tapasztalja, hogy csak
akkor szeretik, ha másokat támogat, miközben önmagáért nehe­
zen tesz, saját igényeit szinte meg sem tudja fogalmazni. Neki
bárki kiöntheti a szívét, mindenkit meghallgat, szolgál, hiszen
nincs tapasztalata arról, hogy önmagáért is szerethető. Mivel a
szülői feladatok meghaladják a képességeit, sokszor él át kudar­
cot, érez bűntudatot. Önmagát hibáztatja, ami csökkenti önbizal­
mát, örök bizonytalanná teszi őt. Mivel, mint minden gyerek, ő is
igényli szülei elismerését, ennek kivívásáért önként vállal egyre
több feladatot, felelősséget. Mivel az ő érzelmi vagy fizikai igé­
nyeit elhanyagolják, gyakran neheztel szüleire. Kamaszkorában
depressziós, és emiatt még nehezebben alakít ki barátságokat,
szerelmi kapcsolatokat kortársaival. Kamaszként az a legnehe­
zebb számára, hogy szülője az egyik pillanatban felnőttként kezeli

84
(tehát saját nagyszülőjévé válik, amikor a szülőről gondoskodik),
aztán hirtelen újra gyerekként tekint rá.
A nagycsaládokban a legidősebb gyerek kerül gyakorta szülő­
sített szerepbe, különösen a legnagyobb lány. Ritkábban a fiata­
labb gyerekek is átvehetik a szülősített szerepet, leginkább akkor,
ha a nagyobbak már elköltöztek otthonról. Az is előfordul, hogy
a szülősített testvér az elköltözése után is továbbviszi szerepét,
sőt a többiek ezt el is várják tőle: erős nyomásgyakorlással, ismétlő­
dő segítségkéréssel, veszekedésekkel kényszerítik, hogy benne
maradjon.

Milyen hatással van a szülősítő szülő

gyermeke felnőttkorára?

A szülősítő szülők gyerekei általában úgy tekintenek magukra,

mint akik már felnőttek, így rendelkeznek azokkal a képességek­
kel, amelyek a felnőtt feladatainak ellátásához, az érett felelősség-
vállaláshoz szükségesek. Úgy érzik, nemcsak képesek másokat
gondozni, de ez a kötelességük is. Családjuk is úgy látja őket, mint
akiknél mindez természetes, és ennek megfelelően viszonyulnak
hozzájuk. A másokról való gondoskodás mélyen beépül a szemé­
lyiségükbe, identitásuk alapja lesz, és amennyiben a gyerek kis
szülőként határozza meg önmagát, ez akár egész életére a jellem­
zőjévé válhat. Egy páciensem egyszer így fogalmazott magáról:
„Én egy Teréz anya vagyok, aki mindig másoknak segít, másokról
gondoskodik. Nem tehetek róla, ez a sorsom." Ez önmagában még
nem lenne baj, csakhogy a szülősített gyerekeknél mindehhez
egész életükben óriási bűntudat, túlzott felelősségérzet társul.

85
Mi jellem zi a szülősítő szülő
gyerm ekét a munkában?

Az ilyen emberek a munkahelyükön is igen szorgalmasak, ezért

egyre több munkát bíznak rájuk. Szolgálatkészségük szembetűnő:
kérés nélkül szolgálnak mindenkit, sokszor választanak segítő
pályát, így legitimálhatják gondoskodó attitűdjüket. Munkatár­
saiknak erejükön felül segítenek, a munkahelyi feladatok átvál­
lalásától a legjobb orvos megtalálásán át a süteményreceptig min­
denben lehet rájuk számítani, így általában kedvelik őket. Mivel
gyermekként azt tapasztalták, hogy akkor szerették őket, ha má­
sokat támogattak, ez a természetes számukra. Nekik mindenki
kiöntheti a szívét, mindenkit meghallgatnak, kiszolgálnak, hiszen
nincs tapasztalatuk arról, hogy önmagukért is szerethetők.
Eközben önmagukért nehezen tesznek, saját igényeiket szinte
meg sem tudják fogalmazni. Mivel rendre háttérbe szorítják ön­
magukat, egyszer csak túlterhelődnek, elérkeznek az összeomlás
határára. Ez különböző lelki tünetekben, kimerültségben jelent­
kezik. Talán dühösek is ilyenkor a környezetükre, hogy megter­
heli őket, de nem teszik szóvá, és nem állnak ki önmagukért. Nem
tudnak segítséget kérni, sőt elfogadni sem.

C in k o s t á r s é s k e d v e s n ö v é r , a v a g y a z ö r ö k s e g ít ő

M ónika munkahelye üdvöskéje volt. M indenkinek jó szívvel segí­

tett, erőn felül gondoskodott m unkatársai jóllétéről, m axim álisan
elvégzett kötelező feladatai m ellett sütit sütött, kávét főzött, lel­
kesen szervezte a munkaidőn kívüli közös programokat, a szülési
szabadságon lévő kollégák és babáik látogatásától a n yu gdíjas­
búcsúztatóig bármit. Az utóbbi időben gyakran érezte magát fáradt­
nak, de nem mutatta. Majd egy nap rosszul lett a m unkahelyén:
a kim erülés tünetei jelentkeztek nála, amit persze környezetéből
mindaddig senki nem észlelt.

86
 M ónika a legidősebb gyermek volt egy három gyerekes család­
ban. Szülei sokat dolgoztak, így ő gondoskodott kisebb testvérei­
ről: akkor játszhatott, ha közben felügyelt testvéreire is. A nyári
szüneteket már tízévesen végigfőzte, m iközben szintén a kicsikre
vigyázott. Édesanyja „gyenge", érzékeny terem tés volt, mégis ke­
vés érzelmet mutatott gyermekei felé. Az édesapja jobban kifejezte
érzelm eit, de közben túlságosan szigorú, és néha agresszív is volt.
A terápia során M ónika sok gyerm ekkori élm énye felszínre
került: ahogy állandóan vizslatta hazaérkező apját, attól rettegve,
hogy mikor lesz veszekedés. Ilyenkor ő védte meg anyját és kisebb
testvéreit apja dühétől, majd másnap ő békítgette szüleit. M ind­
kettő neki panaszkodott a másikra, vele osztotta meg titkait. Ami­
kor tízéves volt, apja szerelmes lett, és párhuzamos légyottjainak
szervezésében a kicsi M ónikát tette cinkostársává: magával vitte,
alibiként használta. Ham arosan elköltözött tőlük, a kislányt pedig
sokáig bűntudat gyötörte: önmagát hibáztatta emiatt. Anyja súlyos
depressziója idején M ónika gondoskodott két kistestvéréről, sőt
anyjáról is. És m iközben m indenkit ellátott, önmagát teljesen el­
hanyagolta. Nem is ism erte saját szükségleteit, csak kötelességeit,
amelyeket édesanyja elismerése nélkül is teljesített. Az évek múlva
visszatérő apát - elfojtott haragja ellenére - szeretettel fogadta.
Terápiája során erővel törtek elő belőle gyerm ekkori em lékei.
„... Sötét van, apám elment, nincs humor, nincs vidámság, csak szo­
morúság... Anyámat látom, olyan, m int a halott, nem tud beszélni,
nem tudom felkelteni. Rázom, kétségbeesetten rázom, de nem éb­
red fel, nem mozdul, sápadt. Félek, reszketek (a valóságban is resz­
ket), az én hibám ? Nem tudom, félek, nem tudok segíteni, csak
rázom és zokogok, könyörgök, nyissa ki a szemét. De nem nyitja...
(Nagyon sír.) Hozzá akarok bújni, akarom, hogy szeressen, de nem
mozdul, nem néz rám ..." (Felnőttként odament kicsi önmagához, hogy
megadja neki, amire vágyik: megöleli, megnyugtatja a felnőtt M ónika a
kicsit, hogy az anyukája meg fo g gyógyulni, de a kicsi még mindig nagyon
fél. Végül közösen mentőt hívnak...)

87
 A hipnózisból visszatérve valam elyest megnyugodott, de még
mindig nagyon sírt (most nem kétségbeesetten, inkább dühödten):
„Tízéves voltam, és egyedül ezzel a teherrel... Borzasztó! Hogyan
tehették ezt ezzel a kicsi gyerekkel?! Anyu egy időben többször
mondta, hogy megöli magát, és én mindig attól féltem, hogy meg is
teszi. És egyszer meg is tette, vagyis megkísérelte, de m egúszta...
A képben most tisztán láttam a kicsi testvéreimet is, ahogy dermed-
ten állnak, némán, megszeppenve. M indig rosszalkodtak, de most
ők is le voltak fagyva. Féltek. Rettenetes! Nem is gondoltam, hogy
ez még mindig ennyire fáj! Ő rülten fáj!"
Aztán M ónika elmondta, hogy csak m ostanában jö tt rá, hogy
éd esanyja pici korától feln ő ttk én t kezelte, abban a hiszem ben,
hogy neki nincs szüksége szeretetre, bátorításra, elism erésre. Egy
idő után már azt is tisztán látta, ő igényli leginkább, hogy másoknak
szükségük legyen rá. Terápiája során külön-külön édesanyjának
és édesapjának is elmondta, m ennyire bántja, hogy gyerm ekként
sok m indenből kimaradt. Együtt sírtak, őszintén m egölelték egy­
m ást - életükben talán először. H am arosan m egváltozott a kap­
csolata szüleivel és testvéreivel. Már nem csak róluk szólt az élete,
többet foglalkozott párjával és saját gyermekeivel.

Mónika sok mindent megmozgatott bennem terápiás kapcso­

latunk során: előzékeny és készséges volt, gondoskodni akart
rólam is: ha köhögtem, mézet és gyógyszert hozott, felhívta
figyelmemet a terápiás órák közti pihenés fontosságára. Mielőtt
belépett a váróból, megkérdezte: „Nem szeretne egy kicsit pihen­
ni?" Ezekről is mindig beszéltünk, amitől tovább fejlődött. Hálás
vagyok neki azért is, mert közös munkánk során sokat tanultam
önmagámról: magam is újra dolgoztam rég eltemetett érzéseim­
mel. Gyermekkoromban én is kicsit szülősített voltam, gyakran
vigyáztam kisebb testvéreimre, végeztem felnőtti feladatokat, és
a szüleim válása után egy ideig én is anyukám anyukája lettem.
 A segítő foglalkozásúak gyermekkorukban sok esetben töltenek
be bizonyos mértékben szülői szerepeket, és ez is hozzájárul ah­
hoz, hogy alkalmassá válnak a gondozásra, segítésre. Vigyázniuk
kell, mert hajlamosak a túlsegítésre: előfordulhat például, hogy
túlzott felelősséget vállalnak páciensük családjáért. Ha viszont
megtalálják a segítés határait, akkor korábbi, de már feldolgozott
(átdolgozott) szülősítettségüknek köszönhetően fokozott érzé­
kenységgel tudnak ráhangolódni a családi folyamatokra.

Mi jellem zi a szülősítő szülő gyerm ekének

párkapcsolatát?

A szülősített gyerek felnőttként sokszor olyan partnert választ, aki

kissé még gyerek, azaz komoly gondoskodásra, támogatásra vá­
gyik. Ez a párkapcsolat csupán addig működőképes, amíg a szünet
nélkül gondoskodó partner be nem nyújtja a számlát, és végre be
nem látja, hogy neki is szüksége van törődésre. Az eddig gondos­
kodáshoz szokott, gyakran társfüggő partner ettől hamar dühössé
válhat, és megpróbálhatja visszanyomni társát az eredeti szere­
pébe. A viszony akkor lehet sikeres, ha a gyermekként szülősített
fél bizonytalansága miatt úgy érzi: a másiknak szüksége van rá.
Az ilyen típusú kapcsolatok tartósan akkor maradhatnak fenn, ha
aztán a saját gyerekükre ruházzák a szülői szerepet.
Az sem ritka, hogy a szülősített gyerek felnőtt párkapcsolatában
alárendelődik, túlzottan alkalmazkodik, így szolgálja a párja igé­
nyeit. Vagy túl korán belemegy a tartós kapcsolatba, vagy éppen
kerüli azt, hogy önmaga lehessen. A gyerekkorból hozott állandó­
sult bűntudattal éli kapcsolatait, mert mindig azt érzi, ő sohasem
elég jó. Előfordul, hogy gyermek akar lenni kapcsolataiban, pár­
jától a gyermekkorból hozott érzelmi hiányainak pótlását várja.
Mindeközben képtelen leválni a szülőjéről, mert apja, anyja lesz az
ő „gyereke". Ezért nehezen viszi saját felnőtt szerepeit, előfordul,

89
hogy elhanyagolja jelenlegi párját, kapcsolatait, mert nem látott
példát azok ideális ápolására.
A felnőttkori stressz és a gyermekkori családi kapcsolatok
viszonyát vizsgáló kutatások szerint az erős apa-lánya szövetség
- amikor az apa a lányától vár érzelmi melegséget egy hideg házas­
ságban - gyakran vezet később depresszióhoz, alacsony önérté­
keléshez, míg az anya-lánya szövetség következménye felnőttkori
szorongás lehet.5 Az olyan problémás házasságokban, amelyek­
ben az anya és az apa a gyermektől várt támogatást és melegséget,
illetve azt, hogy foglaljon állást valamelyikük mellett, a gyerekek
hibás stratégiát alkalmaznak, hogy megváltoztathassák vagy
enyhíthessék a szüleik konfliktusai miatti érzéseiket. A szülői vi­
tákba cinkosként vagy közvetítőként bevont gyerekek egyrészt
„pozitív" szerepet kapnak, másrészt viszont rájuk irányul a másik
szülő dühe is, miközben mindkét szülő szorongásszintje csök­
ken. Az ilyen gyerekek azt tanulják meg, hogy a nézeteltéréseket
mások bevonásával, és nem közvetlenül kell megoldani, inti­
mitásigényüket pedig manipulációval érik el, vagy kikényszerí­
tik másokból. Felnőttkori kapcsolataikban nemigen boldogulnak
az intimitással, és párkapcsolataikban nehezen állítják be az auto­
nómia-intimitás egyensúlyt.

Mi jellem zi a szülősítő szülő gyerm ekét szülőként?

Szerepcsere-vizsgálatok6és sok-sok gyakorlati tapasztalat szerint

a szülősítő szülői viselkedés, a szülő és gyermeke közti szerep­
csere is több generáción keresztül él. A kutatók nemenként kü­
lönböző mintázatokat mutattak ki. Azt találták, hogy a gyermek­
korukban anyjukkal szerepcserében lévő nők anyaként aztán
saját lányaikkal voltak szerepcserében, míg a gyermekkoruk­
ban anyjukkal szerepcserében lévő férfiak esetében apaként
nem ők maguk teremtettek hasonló helyzetet, hanem feleségeik
a fiaikkal.

90
 A szülői kérdőíves adatgyűjtés már a gyermekek születése
előtt megkezdődött, majd a gyerekek 3,12 és 24 hónapos korában
vizsgálták a szülő-gyermek interakciókat. Utánkövetésre is sor
került a gyerekek 60 és 70 hónapos korában, amely egyértelműen
kimutatta, hogy a szerepcserés viselkedés stabilan fennmarad.
Kisgyerekkorban, amikor a gyerek esetleg még beszélni sem tud, az
anya nem szóban osztja meg vele a problémáit (mint a nagyobbak-
kal), hanem gesztusaival, viselkedésével tereli a gyereket a „szülő­
vé válás útjára". Ha az anya sírt, szomorú volt, és stressz-szintjét
a gyerek is érzékelte, a gyerek maga is stresszes lett. Az anya,
hogy vigasztalja önmagát, magához szorította a gyereket akkor
is, ha az, mondjuk, inkább játszani ment volna. Ezzel megterhel­
te, nem mellesleg pedig leválási törekvéseit is akadályozta. A kez­
deményezett kontaktus hatására az anya megnyugodott, stressz-
szintje csökkent. A gyerek stressz-szintje szintén csökkent amiatt,
hogy az anya nyugodttá vált, így a helyzetből azt tanulta meg,
hogy a stressz csökkentésének az a módja, ha úgy viselkedik, ahogy azt
anyja akarja. így válik kicsi felnőtté. Es ez a viselkedését irányító mély
érzés fennmaradhat egész életében.
A kutatók szerint a szülősítés generációkon keresztüli átadásá­
nak az az oka, hogy az utódok a hibás kötődési munkamodelleket
veszik át. A lányaikkal szerepcserében élő anyák sajátos kötődési
programot generálnak a lányokban. A lányok hajlamosak a gondos­
kodó viselkedésre, így túlgondoskodóak lesznek, belefolynak szü­
leik életébe, nem képesek tartani a kapcsolati határokat, és saját
lányaikkal is szerepcserés viselkedést valósítanak meg. A szerep­
cserés anyák fiai pedig tudattalanul anyjukhoz hasonló feleséget
választanak, így a feleségük is ezt a viselkedést valósítja majd
meg a saját fiaival. Miért éppen velük? Mert a fiúkra gyermekként
úgy hat a szülősítő anya, hogy elkerülővé válnak. Később fele­
ségükkel hidegek, távolságtartóak lesznek, nem biztosítják azt az
intimitást, érzelmi közelséget, amire a nő vágyik. Ezt az igényt
az anya a fiával elégíti ki, annál is inkább, mert saját anyjától már
mintát is látott a hibás kötődésre.

91
 A szülősítés nem csupán anya-gyermek vagy apa-gyermek
problematika, hanem családi ügy: az egész család hibás működé­
sét jelzi. így, szülősítés vagy szerepcsere esetében, a szülői pár-
kapcsolat minőségét szükséges javítani. A szülőpárt abban kell
támogatni, hogy hozott rossz kötődési modelljük ellenére har­
monikus kapcsolatuk legyen, akkor van esélyük megszakítani
a transzgenerációs átadások folyamatát.

Hogyan fejleszthetjük szülői viselkedésünket

szülősítő szülőként?

Mindannyiunk életében adódhat olyan élethelyzet, amikor át­

menetileg szükségünk van gyerekeink segítségére. Ez normális.
Egy gyermek csak akkor vesz fel tartósan szülői szerepeket, ha
erős érzelmi vagy gondozási hiányok jelentkeznek a családban,
és a rendszert ő szeretné megváltoztatni. Ilyen alaphelyzet lehet,
ha a szülő beteg, szerfüggő, vagy erős bizonytalansága miatt a
gyermekhez fordul gondozásért. Házassági konfliktusok esetén
vagy válás során a gyermek válhat partnerhelyettesítővé. Elő­
fordulhat, hogy erre szükség is van, mint a segítség nélkül élő
sokgyermekes vagy egyszülős családokban.
A több generáción át hozott minták szerint azok a szülők várják
el - tudattalanul - a gyerekeiktől, hogy gondoskodjanak róluk,
akikre gyerekként ugyanezt a terhet rótták. Azok a szülők, akiket
gyermekkorukban elhanyagoltak, úgy érzik, a szüleik az adósaik
maradtak, és most a gyerekeiktől várják a számla rendezését.7
Ugyanakkor sok szülő számára olyan fájdalmas volt a gyermek­
kori szülősítő helyzet, hogy megfogadták, ők az ellenkező mó­
don fognak viselkedni. Ezért rendkívül gondoskodók a gyerme­
keikkel, és gyakran borostyán szülővé válnak. Ezt a folyamatot
nevezzük korrektiv családi forgatókönyvnek. A családterápiás folya­
matban az ilyen szülők szembesülnek azzal, hogy a gyakorlatban

92
az ő gyerekeik is erőteljesen próbálnak gondoskodni róluk, és ezt
a folyamatot akaratlanul ők maguk indukálják, mivel tudattalanul
mégis azonosultak saját szüleik viselkedésével.
Tekintsük át a szülősítő szülő tulajdonságlistáját, hogy segítsé­
günkre legyen a gyerekünket fejlesztő viselkedésünk erősítésé­
ben, és változtathassunk az őt hátráltató megnyilvánulásainkon.
A jellemzők számbavétele lehetőséget teremt egy rövid önvizsgá­
latra is.

A szülősítő szülő jellem zői

Tudattalanul felcseréli a szerepeket: elvárja, hogy gyermeke

mintegy az ő szülőjeként viselkedjen, vagyis kielégítse az
ő (érzelmi és gondozási) szükségleteit.
Gyermekére annak életkorát, erejét, képességeit meghaladó
fizikai, lelki feladatokat, kötelezettségeket ró. Túl sok segít­
séget vár tőle a család életvitelének biztosításában, a testvé­
rek gondozásában, a családtagokkal való kapcsolattartásban.
Párkapcsolati problémák esetén a gyermeket „társpótlék­
ként" használja, vele beszéli meg érzéseit, gondjait, párja
helyett hozzá kötődik érzelmileg.
Párkapcsolati krízisek esetén a gyermeket a szövetséges vagy
a döntőbíró szerepébe kényszeríti. Megterheli információk­
kal, tőle vár véleményt, segítséget.
Nem adja meg a gyermek fejlődésének elengedhetetlen fel­
tételét: a megfelelő biztonságot, kiszámíthatóságot.
« Nem bátorítja gyermekét, nem segíti problémái megoldásá­
ban, sőt nem ad megbecsülést, elismerést, valamint kellő út­
mutatást sem. Nem tölti be szülői szerepét.
- Tudattalanul ellopja gyermeke gyermekkorát, koravénné
teszi őt. Nem hagyja játszani, gyermeki élményeket szerezni,
helyette saját problémáival, feladataival, felnőtti felelősséggel
terheli meg.

93
M it tegyünk, ha észleljük önm agunkon
a szülősítő szülő jegyeit?

> Biztosítsuk gyermekünk számára a gondoskodást és az érzel­

mi melegséget, még akkor is, ha változás áll be életünkben:
az egyik szülő beteg lesz, vagy válás miatt nincs jelen. Beszél­
jünk nyíltan a gyerekkel a megváltozott körülményekről, az
új helyzetről, az új munkamegosztásról: például, ha többször
kell besegítenie otthon. Eközben folyamatosan tudatosítsuk
benne, hogy a változás ellenére a felnőtté a felelősség, a nehe­
zebb feladatok a mi szülői kompetenciáink.
Biztosítsuk, hogy lehetőleg gyermekünk válassza meg fel­
adatait, dönthessen vállalásairól, mihez lenne leginkább
kedve. Feladatvégzés közben mindig dicsérjük, ismerjük el
teljesítményét, erőfeszítéseit, így folyamatosan növelhetjük
önbecsülését, önbizalmát.
Figyeljünk arra, hogy gyermekünk gyerek maradhasson:
tanuljon, játsszon, nevessen. Támogassuk, ösztönözzük, és
hagyjunk neki elég időt arra, hogy barátaival, kortársaival
is élje az életét.
« Ha szülői szerepünket szükséges átmenetileg átadni vala­
melyik gyermekünknek, azt nyíltan, a testvérek jelenlété­
ben tegyük. Például mondjuk el mindkét gyereknek, hogy
„holnap a bátyád hoz haza az iskolából, mindent úgy tegyél,
ahogy szoktuk!" így az átruházott gondozói működést mind­
két gyermeknek könnyebb elfogadnia. Utólag ismerjük el
az átmeneti szülői feladatokat ellátó gyereket, így nem válik
koravén, „kis felnőtté", hanem büszke lehet rá, hogy szülei
kérésére képes ellátni bizonyos felnőtti feladatokat. Ezzel nö­
veljük az önbecsülését.
* Akkor is mutassuk ki szeretetünket, ha gyermekünk nem
teljesít egy-egy rábízott feladatot.
* Soha ne keltsünk benne bűntudatot! Biztosítsuk arról, hogy
egyedül is jól boldogulunk.

94
 « Nyújtsunk biztonságot! Soha ne fenyegessük az elvesztés
lehetőségével (ne mondjuk, ne éreztessük: „elmegyek, itt
hagylak benneteket...", „nem bírom tovább, jobb lenne, ha
meghalnék én is.. „megölöm magam...").
i Ne a gyerekkel osszuk meg érzelmi problémáinkat, hanem a
felnőttek között keressünk erre megfelelő hallgatóságot. Ha
van társunk, keressük a módját egymás kölcsönös támoga­
tásának, a gyermek bevonása nélkül.
« Ne tegyük gyermekünket mediátori, békefenntartói vagy
rendőri szerepekbe intenzív párkapcsolati konfliktusaink
idején sem, mert az nagyon megterheli őt. A praktikus gon­
doskodási feladatok (bevásárlás, főzés, kistestvér öltöztetése)
könnyebbek a gyerekeknek, mint érzelmi gondoskodást
nyújtani, megnyugtatni a szülőt vagy helyreállítani a családi
békét.

Hogyan élhetünk felnőttként boldogabb

életet, ha szüléink szülősítő szülők?

» Ismerjük fel a problémát, küzdjünk tudatosan az örök szol­

gálat ellen. A felismerés döntő jelentőségű, mert csak az ellen
tudunk tenni, ami tudatosult.
- Dolgozzunk azon, hogy az eredeti családunkban hosszú
ideje fennálló szülősített kapcsolatokból kilépjünk. Fontos
ez önmagunk miatt, de azért is, hogy megelőzzük a minta
tudattalan átadását a következő generációknak. Érdemes
végigtekintenünk eredeti családunk traumatikus esemé­
nyeit, problémás helyzeteit, és megvizsgálnunk, hogy azok­
ban az időszakokban ki gondoskodott kiről. Hogyan alakult
a szülősítés felmenőink életében?
« Gondoljuk át, mire van igazán szükségünk kapcsolatainkban,
párkapcsolatunkban, és azt megkapjuk-e. Fontos, hogy ért-

95
sük meg a saját motivációinkat, gondolkozzunk el, hogy miért
is van szükségünk az örök gondoskodó szerepére. Vizsgáljuk
meg a következő kérdéseket: Lehet, hogy így nagyobb bizton­
ságban érzem magam? Vagy a saját maximalizmusom hajt?
így érzem magam erősnek? Esetleg a saját kisebbrendűségi
érzéseimet kompenzálom? Egy előző, kudarcos kapcsolato­
mat akarom jóvátenni? Vagy a gyerekkori mintát utánzóm?
Ismerjük meg gyermekkori szorongásainkat, nehézségeinket.
Beszélgessünk barátainkkal, párunkkal a szüléinkkel kap­
csolatos szorongásainkról, így elfogadóbbá, együttérzőbbé
válhatunk gyermeki önmagunkkal és szüléinkkel szemben
is. Fogadjuk el, hogy gyermekként - a szülők iránti lojalitás
vagy félelem miatt - ezt nem tudtuk megtenni.
Mások iránti felelősségvállalás helyett forduljunk nagyobb
felelősséggel és szeretettel önmagunk felé. Pótoljuk az abból
adódó érzelmi hiányainkat, hogy túl korán kellett felnőnünk.
Ismerjük meg saját szükségleteinket, vágyainkat, minél gyak­
rabban tegyük azt, amit szeretnénk: pihenjünk, élvezzük az
életet bűntudat nélkül. Töltsünk sok időt párunkkal, jelenle­
gi családunkkal! Végezzük el a Szeretetcseppek című fejezet
kapcsolódó gyakorlatát, válaszoljuk meg a három életkérdést!
(Milyen céljaim vannak az életben? Hogyan szeretném el­
tölteni a következő öt évet? Hogyan élnék, ha tudnám, hogy
mához hat hónapra belém csap egy villám?)
Figyeljük meg a kapcsolatainkban (beleértve a szüléinkhez
fűződő viszonyunkat is), hogy ki hogyan gondoskodik a má­
sikról, mennyire van jelen ebben valamiféle egyensúly. Ez­
után beszéljük meg a társunkkal, hogy neki mire van szük­
sége ebben a kapcsolatban. Próbáljuk meg összehangolni az
igényeinket.
Ha vannak gyerekeink, beszéljünk velük arról, hogy törek­
szünk minél kevesebb segítséget várni tőlük, ellentétben az­
zal, amit saját szülőnk annak idején elvárt tőlünk.

96
Változtassunk attitűdjeinken, szokásainkon. Ne csináljunk
meg semmit mások helyett. (Például ne szedjük össze párunk
széthajigált ruháit, ne fizessük be helyette a gyorshajtási bün­
tetéseit.) Gyakoroljuk a nemet mondást a Szeretetcseppek
című fejezetben szereplő „Mondjunk nemet!" gyakorlat segít­
ségével.
Tanuljunk meg kérni és elfogadni. Naponta kérjünk környe­
zetünktől egy-egy szívességet, és élvezzük, hogy most a mi
igényeink fontosak mások számára.
Segítsünk szüléinknek megtanulni, hogyan támogathatnák
egymást felnőtt gyermekük bevonása nélkül.
Ha a szüléink betegek, informálódjunk arról, milyen segítség
indokolt: mi az, amit képesek egyedül megcsinálni, s mi az,
ami nem várható el. Ne vállaljunk mindenért felelősséget,
osszuk meg a feladatokat testvéreinkkel, rokonainkkal.
Figyeljük meg, megy-e a változás önerőből. Ha nem, akkor
kérjünk segítséget. Már a változtatás szándékának megfogal­
mazása is pozitív változásokat indíthat be, annak ellenére,
hogy sokan úgy gondolják, egy olyan kapcsolaton, amelyben
évekig így éltek emberek, már nem nagyon lehet alakítani. Ez
nem így van. Minden kapcsolat megújítható, bár tény, hogy
minél inkább rögzültek a viselkedésmódok, annál nehezebb
a változtatás. Azonban sosem késő! Önerőből is lehet változ­
ni és változtatni, de ha már nagyon meggyökeresedett a hely­
zet, akkor érdemes szakember segítségét igénybe venni.

97
 A túlkövetelő szülő,
avagy az IDOMÁR

Az arcom egy hazug térkép volt, amit apa kedvéért rajzoltam,

hogy elégedett legyen velem, mert neki csak a tökéletes volt
elég jó. Egy hazugság, ami anyát is megnyugtatta, mert így
könnyebb volt elhinnie, hogy én boldog leszek, ha ő nem is.1

J u s t in a C h e n H e a d l e y

Az ötéves Ági nagy igyekezettel próbált egyedül felöltözni az

óvodában: kidugott nyelvvel, élvezettel „dolgozott". Komótosan
gombolgatta pulcsiját, míg édesanyja türelmetlenül rá nem szólt:
„Induljunk már! Jaj, de ügyetlen vagy!" Majd kislánya „ügyetlen­
kedéseit" megelégelve dühösen, kapkodva ráadta a ruháit. Köz­
ben félhangosan megjegyezte: „Ennyi idősen én már... Neked is
rég egyedül kellene öltöznöd, az óvodában is sokan tudnak, csak
te nem! Nézd ott Klárikát!" Miközben hazafelé indultak, az anya
még egy darabig dühös volt, aztán hamar elfelejtette az apró jele­
netet, és talán Ági is. Az ilyen epizódok azonban szinte naponta
ismétlődtek az életükben: a kislány az édesanyja szerint soha nem

101
volt elég ügyes vagy elég gyors, amitől az anyuka egyszerre inge­
rült lett. Ha viszont egy-egy feladatot mégis sikerült a maximalis­
ta elvárásoknak megfelelően megoldania, az anyuka ragyogott,
talán még dicséretet és szeretgetést is adott, a szokásos dorgálás
pedig végre elmaradt. így Ági lassacskán megtanulta, hogy csak
akkor szeretik, ha mindig, mindent tökéletesen teljesít, legyen
bármilyen magasan is a léc.
Ágiból aztán nagyon figyelmes felnőtt lett. Igyekezett kitalál­
ni a körülötte élők gondolatait: vélt vagy valós elvárásaikat, kéré­
seiket nagy erőbedobással teljesítette. Ha nem járt sikerrel, erős
bűntudat és szorongás gyötörte, önmagát szidalmazta. Előzékeny­
ségével sokan visszaéltek: munkatársai pluszmunkát sóztak rá,
tőle várták a nehezebb vagy „nemszeretem" feladatok megoldását,
ő pedig mindennek maradéktalanul eleget tett. Egyedül vezette a
háztartást, hogy a párját ne terhelje, és a szüleit is gyakran hívta,
hogy megkérdezze, miben segíthet. O tartotta a kapcsolatot az
egész családdal és a barátokkal.
Mostanra elege lett. Belefáradt, hogy mindenki őt „használja",
tőle várja a megoldást. De hiába szeretne változtatni, továbbra
is igent mond minden kérésre, még a ki nem mondottakra is. Bár
tudatosan nem képes megfogalmazni, mélyen azt érzi, mások kívánságát
a lehető leghamarabb és a legtökéletesebben teljesítenie kell, különben
magára marad.
Szülei viselkedése miatt, kislányként, azt a képet alakította ki
saját magáról, hogy: „Nem vagyok elég ügyes, nem vagyok elég
jó, így nem vagyok szerethető." Hiszen egy kisgyerek soha nem
kérdőjelezi meg a szülők állításait, a felé közvetített érzéseit: szá­
mára a szülő minden rezdülése szent és sérthetetlen. Ági gyakran
önmagát hibáztatta szülei problémáiért is, és úgy vélte, saját visel­
kedésének megváltoztatásával megoldhatja őket: „Ha jó leszek,
nem lesznek dühösek. Miattam veszekednek, én vagyok a hibás,
ha szomorúak..."
Ahogy nőtt, lassan kialakította magában azt a viselkedésformát,
amely helyzete érzelmi feldolgozását a legjobban segítette. Igye­

102
 kezett előzékenyen viselkedni és mindig a maximumot nyújtani,
mert így tudott a legkevesebb lelki sérüléssel alkalmazkodni
a szülői elvárásokhoz, és ezáltal biztosítani a tőlük vágyott sze­
retetet és elfogadást. A túlzott alkalmazkodás beépült a szemé­
lyiségébe, s felnőttkorában nemritkán tévútra vitte viselkedését
és döntéseit. A gyerekkorban kialakult mély meggyőződése vált
későbbi önértékelése alapjává: „Ügyesnek és előzékenynek kell
lennem, hogy elfogadjanak." Hiába teljesíti ma már nehezen ezt
a belső „parancsot", megmagyarázhatatlan módon mégsem tud
szabadulni tőle. Naponta megfogadja, hogy végre lazábban veszi
majd a feladatait, megtanul nemet mondani, többet pihen és törő­
dik magával - de aztán továbbra is száz százalékon teljesít, elfogad
minden feladatot, sőt gyakran maga ajánlja fel szolgálatait.
Környezetét rendszeresen félreérti: a könnyen elutasítható,
méltánytalan kérést azonnal teljesítendő elvárásnak, az ellenvéle­
ményt bántó kritikának éli meg. Maga sem érti, miért, és ettől
még jobban szenved: egyre jobban leértékeli önmagát. Lelkében
folyamatosan visszhangzik: „Mindig a maximumon kell teljesí­
tenem, mindenben meg kell felelnem, különben nem érek sem­
mit, nem vagyok szerethető!"

Mi jellemzi az idomár szülőt?

Az idomár szülő - a többi típushoz hasonlóan - jót akar gyerme­

kének, ám kevéssé képes arra, hogy a gyerek valós igényeihez
alkalmazkodva, az ő fejlődési tempóját követve adjon feladato­
kat, jelöljön ki célokat és nyújtson elismerést a teljesítményekért.
A gyermek természetesen teljesít, a legtöbb esetben remekül: jó
jegyeket hoz az iskolából, sikeresen szerepel a zeneiskolai vizs­
gán. Nem látszik meg rajta (és a világért sem mondaná ki), hogy
fárasztja a heti négy-öt edzés és nyelvóra, s úgy tűnik, belátja,
hogy mindez csak az ő érdekét szolgálja.

103
 A rokonok és ismerősök irigylik a szülőt, hogy ilyen okos, en­
gedelmes és szorgalmas gyereke van, aki, lám, megérti, mi min­
dent tesznek érte a szülei, és láthatóan hálás is ezért. Közelebbről
szemlélve őket azonban az a kényelmetlen érzés fogja el az em­
bert, mintha egy cirkuszi mutatványt látna, amelyben az idomár
sűrű hajlongások közepette, büszkén zsebeli be a tapsot állatkája
produkciója után. A közönség tapsol, hiszen nem látja a számot
megelőző ostorpattogtatást, csak azt, hogy a kis állat milyen öröm­
mel fogadja el a műsor végén a jutalomfalatot és a fejlapogatást
(ami a jó teljesítményért - de csakis azért - kijár). Örömét látva
már-már elhisszük, hogy ő maga is élvezte az előadást.
Ági édesanyja (és szerencsétlenségére édesapja is) valódi ido­
már típusú szülő, akinek egész életében erős igénye volt arra,
hogy teljesítsen. Szigorúan nevelték: ha szülei akarata ellen tett,
nem úgy teljesített, ahogy várták, akkor súlyosan büntették. Min­
dig is azt érezte, hogy ha kevesebbet dolgozik, akkor kevésbé ér­
tékes. Az embereket kizárólag teljesítményük alapján ítéli meg,
ahogy önmagát is csak akkor látja megbecsülésre érdemesnek, ha
valami hasznosat csinál - és a környezetét is e meggyőződésének
megfelelően szervezi, irányítja.
Rengeteget dolgozik, amire mindig talál racionális magyaráza­
tot: „több pénzre van szükség", „leépítések vannak, most hajta­
nom kell", „beteg a kollégám, most kettő helyett dolgozom", és ő
szervezi az egész család életét—természetesen önként. Katasztrófa­
ként éli meg, ha az események nem úgy alakulnak, ahogyan re­
mélte, vagy ha valamihez nem ért eléggé. Örökké hajt, nyaralás
közben sem tud kikapcsolni: ha nem visz magával munkát, akkor
állandó késztetést érez arra, hogy minden műemléket, apró, jelen­
téktelen zugot megnézzen, minden hegyet megmásszon. Nem
érti, sőt lustának tartja a többieket, ha ők csak napozni, fürdeni,
játszani szeretnének.
Életéből hiányzik a spontaneitás (gyakran a szeretkezést is „agy­
ból" műveli), nem különösebben kreatív. Önmaga elfogadásának krité­
riumai nagyon szigorúak, és másokkal szemben is maximalista. Nehe­

104
zen fogadja el, ha valaki tökéletlen, különösen, ha gyermekét érzi
annak. Úgy gondolja, hogy minden problémára van megoldás:
szégyent érez, ha valamit nem old meg tökéletesen. Saját gyen­
geségeivel nem tud mit kezdeni, és felfedni sem hajlandó őket,
mert az is szégyenletes lenne számára. Mindenben a legjobb akar
lenni, és ezt várja gyermekétől is. Elkeseredik, ha hibát követ el,
és gyermekét is dühösen dorgálja ilyen helyzetekben. Maximális
teljesítményeket elváró versenypályává alakítja saját és gyermeke életét,
de a sikereknek sem tud felhőtlenül örülni, mert mindig erősebb a félel­
me, hogy ha legközelebb kudarcot vall, akkor elveszítheti a legfontosabbat:
a szeretet, az elfogadás oly fontos érzéseit.

Milyen hatással van az Idomár szülő

gyermeke gyermekkorára?

Az idomár szülő meggyőződése, hogy mindent kézben kell tarta­

nia, még gyermeke gondolatait is állandóan kontrollálnia kell,
így csemetéje hamar alárendelődővé válik. Miközben szervezi, irá­
nyítja gyereke életét, feltétel nélküli elfogadást nem nagyon nyújt
számára, így a gyermek is állandóan elégedetlen önmagával.
Már csecsemőjével is szigorú napirendet tart: lelkiismerete­
sen gondoskodik a biztonságot adó ritmusról és állandóságról,
amitől gyermeke testileg egészségesen tud fejlődni. A kicsi tipegőt
visszafogja: amint veszélyes helyzetet észlel, védi, óvja, egyben
a határok, szabályok elsajátítására ösztönzi, ami kedvező a gyer­
mek fejlődése szempontjából. Az irányítás azonban nem ér véget
itt, később is alaposan megszervezi és ellenőrzi a gyermek életét:
a kemény napirendben már óvodáskortól különórák sora kap he­
lyet. Elveihez görcsösen ragaszkodik: „Előbb a tanulás, azután
a játék!", azt az üzenetet közvetítve, hogy a teljesítmény helyett
nem lehet „értelmetlen" játékra fecsérelni a drága időt. Mindezzel
visszaveti gyermeke spontaneitását, kreativitását. A gyerekével

105
kapcsolatos valamennyi feladatot teljesítményként éli meg, és
tőle is folyamatosan a maximumot követeli. Nagyon fontos szó a
szótárában a „kell", vagyis mindent úgy kell csinálni, ahogy azt
ő elvárja.
Gyerekei általában jól teljesítenek, de a legjobb eredménnyel
sem elégedett, mert nem elég a legjobb: csak a tökéletes a kielégítő.
Szomorú lesz, ha a gyerek négyest kap, ilyenkor gyermeke érzé­
sei helyett azt firtatja: „Kié lett az osztályban ötös?" - ahogy an­
nak idején az ő szülei is. Mindezzel tudattalanul elégedetlenséget
fejez ki, gyermeke pedig elutasításként éli meg viselkedését. Azért
szenved tőle, ha iskolás gyereke nem az elvárt eredményeket hoz­
za, mert úgy érzi, hogy szülőként nem a saját követelményeinek
megfelelően teljesít.
Gyakran él megfélemlítéssel: „Ha ezt nem teszed, akkor...", és
érzelmi zsarolással: „Ha szeretsz, akkor megteszed." Az idomár
szülő nem válogat az eszközökben: csak az számít, hogy gyerme­
ke lemondjon vágyairól, akaratáról, szükségleteiről, ha azok nem
egyeznek az ő szülői elveivel. Rejtett üzenete: mindig a kötelesség,
az éppen soron következő feladat az első, és csak ezért jár elfogadás és
szeretet.
A családban uralkodó konkrét szabályokat illetően nehezen
tűr ellentmondást: gyermeke életkora vagy képességei sem jelen­
tenek felmentést alóluk. A szabályok általában biztonságot adnak,
a gyerek önbizalmára pedig jó hatással lehet, ha be tudja tartani
őket, vagy nagyobb korában részt vehet a kialakításukban. Mind­
ez azonban csak akkor igaz, ha a szabályok a gyerek életkorának
megfelelőek, a szülők rugalmasan alkalmazzák őket, és kisebbek
esetén a két szülő, nagyobbaknál a szülő és a gyerek egymással
egyetértésben alkotja meg az előírásokat. Az idomár szülő ezzel
szemben szinte teljesíthetetlen elvárásokat támaszt, a „tökéletesen
kell" követelményét közvetíti, így folyamatosan elégedetlen gyer­
mekével, s így egy idő után gyermeke is önmagával.
Nem ritka, hogy az így nevelt gyerekeknél a túlzott teljesítmény­
elvárások miatt elhatalmasodó szorongások kamaszkorban pánik,

106
 evészavar, alvászavar, súlyos menstruációs zavarok formájában
fejeződnek ki. Az idomár szülők ilyenkor sok esetben azzal vigasz­
talják magukat, hogy a gyerek saját magát hajtja: ők már nem
követelik tőle a kiválóságot, biztosan így született.
Több kutatás vizsgálta, veleszületett-e a teljesítménykényszer és
a perfekcionizmus, vagy a szülő-gyerek kapcsolatban, a nevelés­
sel alakul ki?2 Eredményeik szerint a tökéletességre törekvés létre­
jöttében a környezeti hatásoknak rendkívül jelentős szerepük van
még akkor is, ha annak hajlama feltehetően biológiai meghatá­
rozottságú. Vagyis nem mindenki egyformán fogékony rá, így
az idomár szülők gyerekei sem egyforma mértékben mutatják ezt
a tulajdonságot.
A kutatók szerint a perfekcionizmus legfőbb jellemzői: a hibák
miatti túlzott aggodalmaskodás, a magas személyes elvárások, a
szinte teljesíthetetlen szülői követelmények és a folytonos szülői
kritika. Mindezek megtörik a felnövekvő gyermek önbizalmát,
súlyos önértékelési problémákat okozhatnak, amelyek pedig a ki­
számíthatóság iránti igényt erősítik fel. Az ilyen gyerek nehezen
viseli a bizonytalanságot, a spontán történéseket, de még a lazítást
is, és túlkontrolláltsággal („rend a lelke mindennek"), tökéletes
teljesítményekkel kompenzál.
A modern korra jellemző teljesítményorientáltság kifejezet­
ten kedvez a túlteljesítésnek, és remek hivatkozási alap az ido­
már szülőnek. Ma már óvodáskorban összehasonlítgatják a gye­
rekeket. A látható teljesítmény szerint ítélik meg őket: ki hány
verset és éneket tud, milyen szépen rajzol, hogyan bánik az olló­
val, milyen jól teljesít a képességfejlesztő feladatlapokon. Mind­
ezeket iskoláskorban az érdemjegyekkel mérhető eredmény
váltja fel.
Észszerű teljesítményelvárásokra természetesen szükség van.
A gyerekek - a felnőttekhez hasonlóan - a teljesítményük nyo­
mán tapasztalják meg a megelégedettség, a büszkeség és az ön­
igazolás érzéseit. Bizonyos mértékig érthető is az idomár szülő
viselkedése, hiszen a legjobbat akarja gyermekének: be kell jutnia

107
a legkitűnőbb iskolába, hogy majd jó szakmát tanulhasson, meg­
felelő munkahelye legyen és egzisztenciát tudjon teremteni. De
azzal, hogy már kora gyermekkorban a kiváló - lehetőleg a többie­
kénél jobb, sőt felnőttmércével tökéletes - teljesítményre irányuló
nyomást gyakorol, megnehezíti a gyerek számára saját képessé­
geinek felfedezését és fejlesztését.
Az idomár szülő gyermeke tehát nem teljesíthet saját fejlődési
ütemének megfelelően, csak a szülő elvárásai szerint. Nem enged­
heti, és egy idő után nem is engedi meg magának a szabadidőt,
sosem eresztheti ki a gőzt, nem élvezheti a soha vissza nem térő
gyermekkort.
A felnőttek visszajelzésének megfelelően a túlzott követelmé­
nyek miatt szorongóvá vált gyermek hiába teljesít kiválóan, a má­
sokkal való összehasonlításban mindig rosszabbnak tartja majd
magát, így erős félelem épül ki benne a túlzott követelménytől és
a kudarctól.

Milyen hatással van az Idomár szülő

gyermeke felnőttkorára?

A szorongató érzés aztán felnőttkorába is elkíséri, és teljesítmény­

szorongás, pályakezdési nehézségek, munkahelyi és párkapcso­
lati problémák formájában jelentkezik. Ismert tény, hogy az
emberek könnyebben nyúlnak különböző pótszerekhez - alko­
holhoz, illegális drogokhoz, gyógyszerekhez -, ha szoronganak,
túlterheltek vagy kudarc éri őket, mert így - ha rövid időre is,
de - csillapítani tudják a fenyegető megterhelés okozta félelmeket,
szorongásokat.
Az idomár szülők gyermekei előtt felnőttként jellemzően két út
áll: vagy követik a túlteljesítő mintát, vagy tudatosan/tudattalanul
elutasítják azt, mert gyermekkori negatív élményeik, rögzült szo­
rongásaik miatt félnek a teljesítményektől.

108
 Az első csoportba tartozók az ismert mintát követik, és kímélet­
lenül hajszolják magukat. Ők is azt mondják, „kell a pénz" - épít­
kezésre, autóra, nyaralásra - , de mögöttes motivációjuk valójában
az, hogy elnyerjék szüleik elégedettségét. Olyan, mintha felnőttként
is állandóan figyelné őket valaki, hogy minősítse munkájukat, és
folyamatosan azt suttogná a fülükbe: „Még nem elég jó!" Sosem
elégedettek, mert állandósult az az érzésük, hogy jobban is el tud­
ták volna végezni feladataikat. A legkisebb hiba is erős szorongást
kelt bennük. Gyakorta maguk is parancsolgatóvá, ellentmondást
nem tűrővé válnak. Társként, szülőként nem nagyon tudnak lazí­
tani: semmittevésnek élnek meg minden olyan tevékenységet,
amely nem hoz kézzelfogható hasznot. Bűntudatuk van, ha nem
tesznek épp valami „nagyon értékeset".
A másik csoportba tartozókban olyan erős félelem alakult ki
a teljesítményekkel kapcsolatban, hogy egy életen át csak halogat­
nak. A halogatás is a perfekcionizmus és a kudarctól való félelem
elegyének következménye: állandóan úgy érzik: „Ha úgysem tu­
dom tökéletesen, akkor inkább nem is teszem." A halogatás azon­
ban csak fokozza a szorongást, amire további időhúzással, majd
- amikor az elvégzetlen teendők miatt összecsapnak a hullámok
a fejük felett - totális bénultsággal reagálnak. Kerülik a konflik­
tust, kitérnek minden véleményütköztetés elől: inkább passzívan
őrlődnek, önmagukat marcangolják.

Mi jellem zi az idom ár szülő gyerm ekét a m unkában?

Minden ember nagy teljesítményekre, kimagasló eredményekre

törekszik. Mindaddig ez a természetes, amíg ki nem terjed az élet
egészére. A perfekcionizmus pozitív oldala az ambíció, a kiváló­
ság egészséges vágya. A kiválóság és a tökéletesség között azon­
ban nagy a különbség. A „kiváló" élvezi, amit csinál, eközben nő az
önbizalma, büszke magára és arra, amiben fejlődött a feladatvégzés által.
A „tökéletességre törekvő" viszont munka közben rosszul érzi magát, mert

109
szorong („nem végzek időre", „már megint elfelejtettem valamit",
„úgysem lesz jó a főnökömnek"), leértékeli önmagát („nem értek
hozzá eléggé", „a kollégák biztos jobban tudják"), és mindig talál
hibát abban, amit csinál. Mindez aztán olyan testileg-lelkileg meg­
terhelő ördögi kört indít be, amelyben tovább erősödnek a negatív
elemek: a hibák miatti aggodalmaskodás, az elvárásoknak való
meg nem felelés élménye, a várható kritikák előrevetítése („bele
fognak kötni", „nem lesz jó neki így") és a szorongás miattuk, vala­
mint az egyre súlyosabb önértékelési problémák.

Tökéletlen tökéletesség

Sándor 36 évesen szinte álland óan dolgozott, m indig a teljesít­

ményt helyezte saját szükségletei elé, mindent alárendelt a szakmai
sikernek. Pánikrohamai lettek, alvászavarral küzdött, a m agánéle­
te szinte m egszűnt, de a m u nkahelyi kapcsolatai is felületesek
voltak: az elmagányosodás réme fenyegette.
Tisztában volt vele, hogy az életm ódja okozza a tüneteit: egyre
nagyobb elvárásokkal kellett szem benéznie, erőn felül teljesített,
állandó készenlétben élt: telefonon, online, éjjel-nappal, de még
hétvégén is elérhető volt a rendszeres napi 12-14 óra munka mellett.
Jól látta saját helyzetét: „A legnagyobb bajom, hogy mindig, m in­
denben a maximumra törekszem, környezetemtől is ezt várom, de
kevés megbízható ember van körülöttem . így sok m indent nekem
kell m egcsinálnom , ha azt akarom , hogy jól sikerüljön. Nehezen
tudom megosztani a feladatokat mással."
Azt viszont kezdetben nem látta be, honnan ered ez a maxima-
lizmus, és a mások munkája iránti bizalmatlanság. Azt sem észlelte,
hogy sikerélm ényeit saját eléged etlensége ölte m eg, m iközben
a kudarcokat nehezen viselte, a stresszhelyzeteket rosszul kezelte,
és egyre kevésbé tudott ö rülni bárm inek. H atározottan érezte,
hogy mind feszültebb, idegesebb, gyakran fáradt, kialvatlan, mégis
minden feladatot tökéletesen akart teljesíteni. A belső parancsa így

110
 szólt: „Eleget kell tennem mások vélt vagy valós elvárásainak, ha
azt akarom, hogy szeressenek."
Nagyon félt a jövőtől, attól, hogy ham arosan őt is eléri a töké­
letesség paradoxonja: minél jobban törekszik a tökéletesre, annál
gyatrább lesz a teljesítménye, mert nem tudja tartani a határidőket,
nehezen enged el bárm it, még ötször átnézi, átgondolja, átírja, mi­
vel nem érzi elég jón ak. De talán még jobban félt attól, m i m in ­
denre derülhet fény terápiája során: talán elillan a tökéletesség
illúziója. El sem tudta képzelni akkor, hogy bátorsága, fejlődése
elnyeri méltó jutalm át, amit így fogalm azott meg közös m unkánk
végén: „Talán m ár képes vagyok a tökéletlenségben m egtalálni
a tökéletességet."

Hosszú út vezetett idáig, mivel Sándor viselkedésének jelentős

része tudattalan volt. Önismereti fejlődése során sok gyermek­
kori negatív élménye vált átdolgozhatóvá, ami segítségére volt
viselkedésének megértésében, majd megváltoztatásában. Édes­
apja, aki maga is maximalista volt, sokat szidta, mert a fiú más
iránt érdeklődött, mint amit ő elképzelt számára. Focistát akart
nevelni belőle: edzésekre, meccsekre cipelte, és annak ellenére is
ezt az utat erőltette, hogy Sándor nem bizonyult tehetségesnek.
Kudarc esetén megszégyenítette mások előtt, indulatosan kiabált
vele: „Mit csinálsz, te idióta?!" A zenében elért sikerei viszont nem
érdekelték: „Ilyen hülyeségre kár időt pocsékolni, majd te is buzi
leszel!" A kis Sanyi a szavakat nem értette, de apja hangjából
kiérezte az elégedetlenséget, és azt is, hogy zenei eredményeivel
nem szerez neki örömet.
A tanulásban szülei csak a hibáit - a fekete pontokat - nyugtáz­
ták, a sok-sok piros pontot természetesnek vették. Pedig a fiú erőn
felül tanult, hogy boldoggá tegye őket, büszkék legyenek rá. Ma
már elfogadja, hogy szülei a legjobbat akarták neki, csak közben
nem vették észre, milyen sebeket ejtettek a lelkén.

111
 A tökéletességre törekvés észrevétlenül épült be a személyisé­
gébe, és ez komolyan megnehezítette felnőtt életét. Egyetemis­
taként örök kétségek gyötörték, egy sikertelen vizsga után félbe
is hagyta a tanulmányait: nem ment el utóvizsgázni, mert úgy
érezte, még mindig nem tud eleget. Jóval kevesebbet bulizott,
mint a többiek: képtelen volt lazítani. Újra és újra a gyerekkorban
tanult mintát ismételte, kíméletlenül hajszolta magát.
Amikor dolgozni kezdett, mindent megtett, hogy elnyerje kör­
nyezete elismerését. Magas elvárásokat állított maga elé, ezért
állandóan azt érezte, jobban is végezhetné a feladatait - ritkán
élte meg az elégedettség örömét. Nehezen váltott egyik feladatról
a másikra, rosszul viselte, ha felborult a bevált rutin: már az is
kiborította, ha új asztalt vagy számítógépet kapott. Ragaszkodott
a megszokott rendhez, mert így érezte magát biztonságban.
Mint annak idején a szülei, ő is csak az apró hibákat vette ész­
re a legjobb munkájában is. Az elért eredmények helyett ezekre
fókuszált, és a legkisebb baki is erős szorongást váltott ki belőle.
Saját balfogásait mindig nagyobbnak észlelte, mint a többiekét, és
szégyenkezett miattuk. Kollégáitól, főnökétől sosem kért segítsé­
get, mert abban saját elégtelenségének bizonyítékát látta volna.
Feladatait kimerítő precizitással végezte, de mindig arra koncent­
rált, nehogy mellényúljon: tetteit a kudarc elkerülése vezérelte.
így képtelen volt élvezni a munkát: flow-élmény helyett a szo­
rongás uralta napjait. Általában negatívan gondolkodott önma­
gáról, és miközben erősen vágyott a külső megerősítésre, a di­
cséreteket képtelen volt a helyükön kezelni. Kollégái elismerő
szavaira csak legyintett: „Oh! Nem nagy dolog!" Nagy projek­
tek, nehezebb feladatok idején képtelen volt elengedni magát, és
csak sodródni az árral: ha nagy ritkán sörözni ment a kollégáival,
akkor is azon gondolkodott, mit kell elvégeznie másnap. Észszerűt-
len, önsanyargató viselkedését a gyerekkori séma irányította:
„A maximumot kell nyújtanom, hogy szeressenek. Hasznosnak és
kiválónak kell lennem, hogy értékeljenek. Ha sikertelen vagyok
a munkámban, akkor sikertelen ember vagyok, és nincs értelme

112
 az életemnek." És miközben hihetetlen erőbedobással dolgozott,
igazi felelősséget sosem vállalt: nem mert saját értékrendje sze­
rint megnyilvánulni, inkább környezete valós vagy vélt elvárásai­
nak rendelte alá magát. Nem vette észre, hogy nem saját, hanem
mások céljait valósította meg.
A terápia előrehaladtával hatékonyabbá vált: munkájában arra
törekedett, hogy el tudja fogadni a szerinte „elég jó" teljesítménye­
ket, megtanulta priorizálni a feladatait. Rendszeresen felülvizs­
gálta kudarcnak ítélt helyzeteit: valóban reális-e a kudarcélménye,
vagy csak ő éli meg annak. A sikereit kezdte jobban értékelni,
lehetőség szerint kollégáival meg is ünnepelte őket. Nehezebb
időszakokban korábbi sikereinek felidézésével növelte büszke­
ségét, és alkalmazta az elsajátított stresszkezelési technikákat: a
relaxációt, a kreatív vizualizációt, a negatív gondolatok átírását.
Rendszeresen sportolt, és figyelt arra, hogy mindig nyugodtan,
egyenletesen lélegezzen.

M i je lle m z i az idom ár szülő gyerm ekének

párkap csolatát?

Az idomár szülők gyermeke párkapcsolatában - mélyebb ön­

ismeret híján - továbbviheti a teljesítménykényszeres viselke-
désmodellt. Gyakorta párkapcsolatára is teljesítmények sorozata­
ként tekint. Képtelen lazítani: sokat dolgozik és keveset él, és
alapvetően kissé merevnek tűnik.

A különbségek csatározásai » Az idomár szülő jól idomított gyer­

meke tudattalan, rejtett vágyaitól vezérelve nemritkán éppen saját
ellentétébe, egy lazább, kevésbé teljesítményorientált emberbe
lesz halálosan szerelmes. Majd évek múltán „semmirevalónak"
tartja hajdan istenként imádott társát. Párkapcsolatában rendsze­
res konfliktusforrás, hogy a rendet mindennél - a kapcsolatnál
is - fontosabbnak tekinti. Állandóan dolgozik, még a szabadnap­

ig
jain is, vagy folyamatosan programokat szervez, miközben lazább
társa szíve szerint „csak" pihenne, olvasgatna, beszélgetne. Párja
kíméletlen hajcsárnak látja, aki soha nem hagyja nyugton. Min­
den ilyen konfliktushelyzet a gyerekkorban elfojtott indulatokat
korbácsolja fel, mivel ilyenkor mindketten a különbségekre fóku­
szálnak: az zavarja őket a másikban, amit maguk soha nem tud­
nak (nem mernek) megtenni. Mintha egy görbe tükörben néze­
getnék magukat.
Békésebb a helyzet, kevesebb az összetűzés, ha mindketten ha­
sonló elvek szerint nevelkedtek, mindketten kellően perfekcionis-
ták. Csakhogy a béke ára az, hogy esélyük sincs a fejlődésre: nagy
egyetértésben szinte lazítás nélkül dolgozzák végig az életüket.
Mindent azért csinálnak, mert „kell", semmiképpen sem azért,
mert az „jó". Sokkal inkább ésszel, mint szívvel élnek, és gyerme­
keiket következetesen ilyen életre szocializálják.
Különböző karakterek között is létrejöhet azonban viszonylagos
béke. Ha a felek képesek észrevenni egymás értékeit, és eltanulni
ezeket egymástól, akkor mindketten fejlődnek. Máskülönben a
konfliktus súlyos házastársi válságokhoz vezethet, amikor a tel­
jesítő fél állandó fáradtságával, a másik bűntudatára bazírozva
akarja őt önmagához hasonlóvá tenni. Holott valamikor pon­
tosan abba lett szerelmes, amiben választott társa különbözött
tőle: a lazaságba, a vidámságba, abba, hogy tud élni. Az ilyen
párok nehezen veszik észre, hogy a problémájuk eredője, hogy
különböző személyiségű szülő nevelte őket, más mintákat, meg­
küzdési módokat hoztak magukkal a kapcsolatba. Eközben mind­
kettőjükben ott él a mérhetetlen vágy, hogy „a másik fogadjon
el, szeressen úgy, ahogy vagyok", mert talán éppen ez hiányzott
mindkettőjük szülő-gyerek kapcsolatából.

114
 „R end a lelke m in d e n n e k "

Péter és párja, Zsuzsa sokat veszekedtek, pedig, m int mondták,

nagyon szeretik egymást. A családi veszekedések fő forrása az volt,
hogy Péter munka után szeretett volna ellazulni, nyugodtan olvas­
gatni egy órát. Zsuzsa pedig hazaérkezés után azonnal nekilátott a
házim unkának, és Péternek is osztotta a feladatokat. Ezeket Péter
hol végrehajtotta - kedvetlenül, néha félhangos m éltatlankodás
kíséretében - , hol ellenállt: duzzogott, morgott, veszekedést pro­
vokált. M egőrjítette, hogy a rend m indennél fontosabb Zsuzsa
számára, hogy folyton takarít, és em iatt nem jut idő közös élm é­
nyekre, m eghitt pillanatokra. „A lakásunkra ki lehetne akasztani
a táblát: REND A LELKE M INDENNEK" - mondta feldúltan.
Zsuzsa szülei messze laktak tőlük, ezért mindig több napra jö t­
tek látogatóba. Ha pedig ott voltak, az még több veszekedéssel járt,
mert már nemcsak Zsuzsa kötött bele Péter m inden mozdulatába
- m iért oda ült le, ahova, m iért abban a ruhában, am iben, m iért
oda tette a tán yért... - , hanem már az anyósa is. Anya és a lánya
együttesen fordultak ellene, am inek általában az lett a vége, hogy
a férfi sértődötten elviharzott.

Péter és Zsuzsa gyorsan megértette: a veszekedések forrása az,

hogy egyikük sem nőtt fel igazán. A felnőtt önérvényesítés he­
lyett gyermeki viselkedéssel reagáltak egymásra, és a másik
hibáztatása állt problémáik megoldásának útjában. Péter anyósa
idomár típus (és a lányából is az lett), ezenfelül pedig anyai bűn­
tudatát kompenzálta azzal, hogy a ritka találkozások alkalmá­
val a lánya szükségleteit igyekezett kielégíteni: segített a házi­
munkában, mondván, úgyis olyan sokat dolgozik. Egyben saját
fontosságát is hangsúlyozta azáltal, hogy mindent megszervezett
és kézben tartott. Péter pedig utat engedett gyermeki szorongá­
sainak, a „nem vagyok elég jó" megfellebbezhetetlen ítéletének,
és saját agressziója elől passzívan elmenekült, ahogy gyerekkorá­
ban tette, és teszi mindig a Zsuzsával való kapcsolatban is. Noha

115
zavarta, hogy felesége és anyósa gyerekként kezelik, gyerekes
viselkedésével éppen az igazukat bizonyította.
Hosszabb önismereti út után, gyermekkori sérelmeik feldolgo­
zásával, képessé váltak arra, hogy legyőzzék negatív érzései­
ket, gyermekkorukból jól ismert szorongásaikat, és felnőttként
egyetlen mondattal átvegyék otthon a vezetést. Jelen esetben ezt
Péter intézte az anyósához: „Örülök, hogy szereted a lányodat,
segítesz neki és széppé akarod tenni az otthonunkat, de kérlek,
tartsd tiszteletben az én igényeimet is!" Zsuzsa pedig - kissé
függetlenedve az anyai mintától - ma már jó szívvel emlékezik
arra, hogy legjobban Péter könnyedsége, életszeretete vonzotta,
amikor megismerkedtek. Ma újra értékként tud tekinteni ezekre
a tulajdonságaira.

Az irányítás zsákutcái * Az idomár szülő akkor válik különösen

frusztrálttá, ha képtelen szülői feladatának precíz teljesítésére,
mert gyermeke nehezen kezelhető, nyugtalan (például nem köny-
nyű elaltatni). Pedig az ilyen szülőt éppen a kevésbé „tökéletes"
gyermek segíthetné a fejlődésben, hiszen általa lehetőséget kap,
hogy megtanulja szeretettel elfogadni a tökéletlent. Jellemző rá
továbbá, hogy anyagi gondjai, rossz munkahelyi kilátásai vagy
egyéb, a mindennapjait akadályozó tényezők miatti feszültségét
a szerettein, köztük a gyereken vezeti le: dühös, kiabál, bántja. Fel­
éledő bűntudatát aztán „szeretgetéssel" kompenzálja. Ambivalens
viselkedésével sokat árt a gyermeknek, mert azt erősíti benne,
hogy tegyen bármit, úgysem tud megfelelni.
Ha gyermeke később, felnőttként, ezzel az érzéssel megy bele
egy párkapcsolatba, társa átmeneti kedvetlenségét, gondterheltsé­
gét könnyen úgy értelmezheti, hogy vele elégedetlen: azaz ismét
nem tud megfelelni. Gyakran értelmezi félre környezete reakcióit,
a szeretett személyek érzelmeit: állandóan önmagára vonatkoz­
tatja őket. Emiatt a párkapcsolatában ritkán él át elégedettséget,
akár önmagával, akár párjával kapcsolatosan.

116
A SÁ R K Á N YA N YA FO G SÁ G ÁBA N

Alma 36 éves, sikeres üzletasszony, három gyerm ek édesanyja.

Párkapcsolati problém ákkal k eresett m eg, am elyeket egyedül
akart m egoldani: m int életében m indent, ezt is végrehajtandó fel­
adatként fogta fel. Férje, egy ügyes kisiparos, az utóbbi időben ita­
lozni kezdett, napközben is. Ez rendkívül zavarta Almát, a válást
fontolgatta, m iközben még erősen vágyott házassága m egm enté­
sére is.
Házasságukat egy saját kis lakásban kezdték, Alma évekig ott­
hon volt a gyerekekkel: elmondásuk szerint boldogok voltak. Károly
egyedül soha nem ivott, csak néha, mértékkel egy-egy társas össze­
jövetelen. M ajd, ahogy gyarapodott a család, hazaköltöztek Alma
nyugdíjas szüleinek családi házába, amire felhúztak még egy eme­
letet, Károlynak pedig építettek egy m űhelyt az udvarban.
Almával végül párterápia mellett döntöttünk, mivel először ket­
tőjük egyéni és párkapcsolati fejlődési elakadásait, valam int az
őket körülvevő családi hatások felism erését és kezelését akartuk
m egsegíteni. (Később egyénileg is dolgoztak önm agukon, Alma
velem , párja egy kollégám m al.) P árteráp iáju k során kiderült,
hogy Alma egész nap dolgozott, egyre magasabbra lépett a szak­
mai ranglétrán. Édesanyja ezalatt egész nap K árolyt instruálta,
ellenőrizte, hogy dolgozik-e, elmondta, mi a teendője a gyerekek­
kel, amikor pedig Alma hazaérkezett, rázúdította, m ennyire elé­
gedetlen K árollyal. A férfi szerint anyósa olyan volt, m int egy
sárkány.
Alma és Károly gyorsan belátták, hogy Alma édesanyja lánya
családját is idom árként irányította - helytelenül. Alma szintén
idomárként bánt Károllyal, amikor anyja szavai hatására esténként
elégedetlenkedett vele, és beosztotta az idejét, rengeteg feladatot
bízott rá, arra hivatkozva, hogy ő egész nap dolgozik.
Károly ettől egyre feszültebb lett, mind jobban szorongott. Ezek
az események gyerekkori élményeit idézték: ahogy édesapja irá­
nyította, akinek, minden igyekezete ellenére, szintén soha nem tu­
dott megfelelni. Felnőttként is a begyakorolt gyermeki reakciókkal

117
reagált: dacos volt, dühöngött, lázadt, majd a konfliktusm egoldás
passzív módját választva italozni kezdett.
Károly édesapja alkoholista volt: ritkán ivott, de akkor egy
hétig, és olyankor megalázta a fiát, kötekedett vele. Em ellett igen
sokat várt el Károlytól. A sokszor teljesíthetetlen elvárások, vala­
m int az apától italosán, kontrollálatlanul kapott durva, lekicsinylő
szavak, a hozzájuk tapadó félelem m el együtt, mélyen bevésődtek
a leikébe, és tudattalanul akadályozták viselkedését. Noha tudato­
san már nem em lékezett a történésekre, m agatartásán, önbecsülé­
sén mély nyomot hagytak, anyósa elégedetlensége pedig csak olaj
volt a tűzre. így beszélt erről:
„Jó ember akarok lenni, jó társ és jó apa. Feszült vagyok, szoron­
gok, hogy valami rossz történik velünk. Nem tudok játszani a gye­
rekekkel, nyugodtan elm erülni a dolgaikban. Nem tudom megélni
a pillanatot, nem tudok lazítani, és sürgetem őket is: csak a rend­
re, a feladatokra figyelek, kiabálok v elü k ... Le akarok lassulni,
belső békét teremteni. Azt szeretném, ha a gyerekeim büszkék len­
nének rám, nem úgy, mint én apám ra... Amikor távol vagyok tőlük,
nagyon szeretem őket, de hazam egyek, és jö n n ek a feladatok, a
feszültségek, nem tudom kim utatni a szeretetem et, és szenvedek
ettől, m int a kutya... Pedig nagyon-nagyon szeretem őket."
Károly akkor került közelebb a megoldáshoz, amikor már nem
m enekült el rossz érzései elől, hanem átélte szorongásait, és a
velük járó testi érzéseket. R ájött, hogy szorongásait elsősorban
nem a társa, nem is az anyósa, hanem gyerm ekkorában rögzült
félelm ei okozták.
Almától édesanyja mindig elvárta, hogy tökéletes legyen. Maga
is sikeres em ber volt, azonban a m unkahelyi stresszt otthon ve­
zette le. Abban a hiedelem ben élt, hogy akkor lesz tökéletes szülő,
ha tökéletes gyereket nevel. Ez a kis Almának túl nagy teher volt:
nem kapott rá esélyt, hogy téved hessen és újra próbálkozzon,
holott az em ber önbizalm a részben attól fejlőd ik, ha hibái árán
m egtalálhatja a jó megoldásokat. Felnőttként is állandóan hajtott,
m égsem volt elégedett, és szinte képtelen volt elengedni magát.

118
 Az ebből adódó feszültségeit sokszor társára vetítette, azaz úgy
élte meg, hogy ezeket ő okozza: m iatta kell feszítetten élnie. Nem
volt tudatában, hogy leginkább a gyerekkorában rögzült szülői
elvárások motiválták viselkedését, ezért saját magát zsákmányolta
ki: em iatt merült ki, nem pedig párja vélt lustasága miatt.
A legjobban az zavarta, hogy ötéves lányával sem tudott felhőt­
lenül játszani, pedig vágyott erre.
„M indig valam ilyen feladatnak van elsőbbsége, belülről jön
a kényszer, és nem tudom nem m egtenni, m ert bűntudatom van,
ha lazítok. Sőt, rájöttem , hogy nem is tudok játszani. Ez is inkább
kötelességet jelent, hiába akarom, nem tudom élvezni. Ettől állan­
dó készenlét, feszülés van a karjaim ban, a mellkasomban, mint aki
mindig akcióra k ész..."
Testi tünetein (kar- és m ellkasfeszülés) elindulva hipnózisban
a gyerekkori udvarukat látta.
„Kicsi vagyok, ötéves (mint a kislánya), nem tudom, mi van ...
Anya szigorú, szigorúan néz, jó legyek! M egfeszülök, hogy meg­
feleljek, de nem megy (sír). Nem megy jobban. Anya mérges rám,
lehajol, de nem jö n közelebb, csak szigorúan néz, ujjával intőén
fenyeget... Távol van. Nem ölel meg (még jobban sír). Csak mondja
a magáét, mondja, mondja, hogy mit kell csinálni, hogyan kell vi­
selkedni. Egyedül vagyok, egyre rém ültebben..." (A felnőtt Alma
először szeretné megölelni kicsi önmagát, de nem tudja, mert ő is szigorú
vele.) „Valamiért rossz volt ez a kislány! Nem érdem li meg, hogy
szeressék!" - m ondja, láthatóan m érgesen. A ztán nagy nehezen
mégis közelebb m egy hozzá (magától ju t erre - a terapeuta soha nem
erőltetheti saját megoldási javaslatait a hipnózisban, mert azok hatásta­
lanok), felveszi, megöleli kislány önmagát. Láthatóan megnyugtatja
ez az elfogadó szeretet: az, hogy képes szeretetet adni és kapni.

Alma rálátott arra is, hogy az évek alatt, tudattalanul, az édesany­

jához hasonló, teljesítményorientált, túlkövetelő, idomár szülővé
vált. O is szigorú követelményrendszert alakított ki, elérhetetlen

119
célokat tűzött ki gyerekei elé. Azt várta tőlük, hogy mindent meg­
értsenek, a negatív érzéseiket fojtsák el, ne legyenek dühösek, ne
hisztizzenek, „csak" teljesítsenek, azaz jól idomított kicsi felnőtt­
ként viselkedjenek. Elvárta, hogy jók legyenek, miközben nem töreke­
dett rá, hogy érzelmileg jól legyenek.
Alma és Károly a terápia hatására egyre jobban értették szerepü­
ket a konfliktusaikban, és kezdték pozitívabban látni önmagu­
kat és egymást is. Megtanulták felnőttként kezelni és tisztelni
szüleiket: elismerték, hogy az otthonról hozott maximalizmus
segítségükre volt családi, szakmai és anyagi sikereik elérésében.
A változás jót tett a kapcsolatuknak, de a legtöbbet a gyerekek
profitáltak abból, hogy anyjuk oldottabbá vált, apjuk pedig a
passzív feszültségoldás helyett felnőttebb megküzdési stratégiák­
kal kezdett élni.

Csökkent szexuális vágyak Az idomár szülők gyerekei jellem­

zően kevéssé tudják elengedni magukat az ágyban. A túlzott
szigor, a magas elvárások korlátok közé szorítják a velük szüle­
tett spontaneitást, ami nemcsak a személyiségüket teszi rugal­
matlanná, de szexuális életüket is mechanikussá, teljesítménnyé
változtatja.
A szenvedélyszerelem elmúltával a kötelességek kerülnek elő­
térbe. Csökken a vágy, az intimitás átélését pedig a merevség,
az érzelmi megnyílás képességének hiánya akadályozza. Mivel
a szülői elismerés gyerekkorukban nem volt magától értetődő,
ugyanakkor mindig jól kellett viselkedni, megtanulták, hogy nem
lehetnek természetesek, az ösztöneiket el kell fojtani, a másik vélt
akaratának kell alárendelniük magukat. A teljesítményorientált
neveltetés és az állandó leértékelés szárnyukat szegte, és meg­
fosztotta őket az ösztönös késztetések, a kreativitás, a játékosság
nyújtotta örömök, így a szex élvezetének képességétől is - hiszen
nem igazán lelik örömüket olyasmiben, ami nem hoz kézzelfog­
ható hasznot.

120
 Az összetorlódó feladatok, a mindennapi nehézségek kifejezet­
ten háttérbe szorítják a szexuális vágyakat, a szeretkezés során
való ellazulás képességét, valamint az önfeledt, kezdeményező
aktivitást. Ha van is néha szexuális együttlét, az inkább tudatos
döntés következménye („már régen volt"), nem pedig a másik
iránti vonzódás, a felszabadult kikapcsolódás igénye motiválja.
Ha ez a helyzet, érdemes játékosságot vinni a párkapcsolat min­
den területére, különösen a szexuális együttlétekbe. Játszani kell,
mert a játékban ott van a spontaneitás, a kreativitás fejlődésének
lehetősége, az önmagáért való tevékenység öröme - ez adja
a szexualitás savát-borsát is.

Variációk egy témára « Mindezek mellett az is igaz, hogy az

idomár szülők gyerekei igen eltérő utakat követhetnek párkap­
csolataikban.
Viszonylag gyakori, hogy a maximalista fél tudattalanul köz­
vetíti társának a tökéletességre vonatkozó elvárásait oly módon,
hogy folyamatosan szabályozza, és erényei helyett jobbára a hibáira
koncentrál. Párja valamennyi tévedését, hiányosságát saját kudar­
cának tekinti, miközben neveli őt, mint egy gyereket, így észrevétle­
nül szinte a szülőjévé válik. így párkapcsolat helyett egyszer csak
szülő-gyerek kapcsolatban találják magukat, amit állandó elége­
detlenség és - számukra érthetetlenül - szexmentesség jellemez.
Az sem ritka, hogy perfekcionista társa mellett tökéletességre törek­
vővé válik az eredetileg más természetű fél is. Ilyenkor előfordul,
hogy a psziché lelki tünetekkel védekezik a változással, a ma­
gas elvárásokkal szemben, így a tökéletességre törekvő fél társa
alkoholba, bármilyen szerhasználatba, depresszióba, szorongásos
zavarokba menekül. Úgy érzi, párjának úgysem tud megfelelni,
ezért egy idő után a passzivitás stratégiáját választja. Közben a
párkapcsolat egyre több kudarcélménnyel jár, míg végül az élet­
öröm teljesen eltűnik a viszonyból, hasonlóan Alma és Károly
kapcsolatának itt bemutatott szakaszához.

121
 Előfordul továbbá, hogy az idomár szülő gyermeke a tökéletes­
ség igényét csak önmagára vonatkoztatja, szeretteivel szemben nin­
csenek túlzó követelményei, mert a saját magával szembeni magas
elvárásai miatt nem marad ideje és energiája másokkal foglal­
kozni. Egész nap dolgozik, küzd, építi a karrierjét. Mivel komoly
erőfeszítéseket tesz, hogy szerettei kritika és feltételek nélkül el­
fogadják, kifejezetten elfogadó és szeretetteljes velük - csak ön­
magával szemben képtelen erre.

Mi jellem zi az idomár szülő gyerm ekét szülőként?

Sokan követik a kapott mintát, mások pedig kemény önismereti

munkával meghaladják. Ha az idomár szülő gyermeke felnőttként
az előbbi úton jár, akkor kíméletlenül hajtja magát és gyermekét.
Állandóan teljesít, kötelességei szükségleteinél, érzelmeinél is fon­
tosabbak. Szülői teljesítményével viszont ritkán elégedett, és gya­
korta gyötri bűntudat amiatt, hogy nem tud mindent megtenni
gyermekéért. Könnyen lehet, hogy maga is túlszabályozza gyere­
két, és nem tűr ellentmondást, különösen, amikor erősen fruszt­
rált, vagy éppen nem figyel tudatosan a reakcióira. Szülőként is
nehezen tud lazítani, haszontalannak érzi magát, ha „csak" játszik
a gyerekével. Ugyanakkor talán ez a legnagyobb fájdalma is:
gyermeke lóg rajta, egy kis közös játékra vágyik, miközben neki
este, fáradtan is a feladatain jár az esze, esetleg éppen e-maileket
válaszol meg, és amiatt szorong, hogy soha nem ér a végére.

A BETO N BA ZÁRT KR EA TIVITÁ S

Gábor sikeres felső vezető, férj, két kicsi (egy- és hároméves) gyer­
mek édesapja. Az utóbbi időben egyre kedvetlenebb lett, fáradtsá­
ga állandósult, erősen szorongott. Gyermekeivel - akiket nagyon
szeret - türelm etlenül, néha indokolatlanul agresszívan viselke­
dett, ilyenkor súlyos bűntudat gyötörte.

122
 Az egyébként kiválóan kommunikáló Gábor látható szenvedése
ellenére nehezen öntötte szavakba szorongásait, képileg így látta
problémáját:
„Egy sötét helyen vagyok, nyakig bebetonozva, abból érzem,
hogy élek, hogy lélegzem , de nehezen: nem tudok rendesen, mert
nyom a beton. Kint fény van és meleg, de engem szorít a beton...
Nem is felnőtt vagyok, még csak nem is cselekvőkész bébi (csodál­
kozik), még meg sem születtem? De igen, és érzem , akaratom van.
H aladni akarok, haladni abból, amiben vagyok. Akarom, de nem
hiszem, hogy ki tudok szabadulni a betonból... (Mégis mozog, feszít,
erőlködik, majd kidugja a kezét, tovább feszeget, arcán és testén valóságo­
san is látszik az erőfeszítés.) A kitartó mozgás hatására kettéválik a
beton, és nagy robajjal lehull a földre, m intha csak középen lett
volna összeillesztve. Én ott maradok csupaszon. Vékony karokat,
lábakat látok, m int aki sokáig be volt gipszelve. Törékeny állapot
ez, félek, hogy elvesztem az egyensúlyt, és visszarogyok a földre...
Gyenge vagyok, nincs erőm, de kivánszorgok a napra. Elfáradtam.
Lefekszem egy padra, jó itt lenni. (Élvezi a napot, amit a terapeuta
érzelmi töltésre használ fel, mert az idomár szülők gyerekei kevés érzelmi
elfogadást kaptak.) Egy kis nyuszi jön , kedves, leül mellém, nem tu­
dok vele mit kezd eni... sim ogatom ... egyre több az erőm, játszani
kezdünk..."
Éberen aztán Gábor a következőket asszociálta a képhez:
„Egész életem ben azt éreztem , a kötelességeim , a kényszeres
m egfelelni akarásom összenyom, mint a beton. Nem is tudom, ki
vagyok valójában: az élni tudó részem még igazán meg sem szüle­
tett, m ostanában néha érzem nagyon-nagyon gyengén... A felesé­
gem is mindig azt mondja, merev vagyok, m int a beton, de a mási­
kat, a könnyedet nem ism erem , csak néha jö n elő, ha iszom egy
kicsit. Persze kifelé m indig m agabiztosnak látszom, ott, ahol ész
kell, ahol szabályok vannak, ahol minden kiszám ítható, ott penge
vagyok... A kis nyusziról a gyerekeim jutn ak eszembe. Irigykedve
nézem őket, tele vannak term észetes önbizalom m al. M agabizto­
sak, vidámak, a közös játékban önfeledt boldogság ragyog az arcu-

123
 kon. Én pedig merev vagyok, nem tudok igazán bekapcsolódni
a játéku kba, nem tudom , mi az: játszan i, teljes szívvel benne
lenni. Agyban máshol vagyok m indig... Közben rettegek, hogy
nem tudok jó apjuk lenni, elszúrom a gyermekeim életét... (sír) Ez
iszonyat nagy felelősség (még jobban sír), és én suta vagyok. Most
tanulok járn i, most tanulok élni."

Önismereti fejlődése hatására Gábor egyre reálisabban látta eddig

túlidealizált gyermekkorát, a szüleit és leértékelt önmagát. Sze­
rető, de sokszor türelmetlen és maximalista szülei nagy elvárásaik­
kal egész gyermekkorát túlkontrollálták, kudarcai idején szidták,
érzelmileg gyakran hagyták cserben. Ritkán voltak vele elége­
dettek, saját akaratát keményen letörték, így lelki fejlődését a
szorongások irányába terelték. Mély sebeket ejtettek önbizalmán,
miközben ők is, mint sokan mások, elégedetlenségükkel csak ösz­
tönözni szerették volna.
A „Tökéletesen kell!" és a „Nem vagyok elég jó !" programja
aztán tovább működött benne: gyermekkorában esti szorongások
(„Mi lesz holnap?"), majd férfiként, apaként és munkaerőként in­
dokolatlan bizonytalanságok formájában, míg meg nem tanulta
az „elég jó" teljesítmény, és a természetes kudarcok elfogadását,
a prioritások felállítását, teret engedve veleszületett spontanei­
tásának és kreativitásának. Ekkor Gábor már nemcsak lélegzett,
hanem élni tanította gyermekeit, és közben önmagát. így talán
hatékonyabb, de mindenképp szerethetőbb és szeretőbb szülővé
válhatott, megakasztva a több generáción át hagyományozott,
kéretlen örökségét.
A kép akkor teljes, ha tudjuk: tökéletességre törekvő felnőttek
más szülőtípusok gyerekeiből is lehetnek, mert a bizonytalan csa­
ládi légkör felerősíti a kiszámíthatóság, a túlkontrollálás, a töké­
letesség iránti igényt, a nehézségek miatti túlzott aggodalmas­
kodást. A kiszámíthatatlan szülői reakciók, a megalázó kritikák

124
pedig súlyos önértékelési problémákat okoznak, melyeket a gyer­
mek sokszor merev túlteljesítéssel kompenzál.

Hogyan fejleszthetjük szülői viselkedésünket

idomár szülőként?

Mielőtt a kérdést tételesen megválaszolnánk, tekintsük át az ido­

már szülő tulajdonságlistáját, hogy segítségünkre legyen a gyere­
künket fejlesztő viselkedésünk erősítésében, és változtathassunk
az őt hátráltató megnyilvánulásainkon. A jellemzők számbavétele
lehetőséget teremt egy rövid önvizsgálatra is.

Az idomár szülő jellem zői

» Odafigyel gyermeke fejlődésére, teljesítményeire. Akármi­

lyen elfoglalt, körültekintően részt vesz gyermeke életében.
Magas elvárásaival teljesítményszorongásokat okoz gyerme­
kének, ugyanakkor küzdésre, kitartásra neveli, teljesítmény­
re ösztönzi.
Gondoskodó, szabálytartásra, teljesítményre ösztönző ma­
gatartásával, határozott fellépésével rendszerességet biz­
tosít, amit a gyermek, közösségbe kerülve, jól tud kama­
toztatni.
> Következetes, ezáltal biztonságot nyújt gyermekének. Figyeli
őt, szükség esetén útmutatást, irányítást, segítséget ad, bár
gyakran ellentmondást nem túróén utasítja.
> Kialakítja és fenntartja a kereteket, amelyeket a jól szervezett
napirenddel együtt tűzön-vízen keresztül is érvényre juttat.
Gyermeke így előre tudja, mikor mi következik, nem érik őt
kiszámíthatatlan, kellemetlen élmények.

125
 > A szabályokat állandónak tekinti, így nincs sok értelme
a játszmának, hisztinek, dacnak. Rend, fegyelem és kiszámít­
hatóság uralkodik családjában, így kevesebb a fölösleges
stresszhelyzet.
Szeretetét akkor mutatja ki leginkább, ha gyermeke az elvárá­
sainak megfelelően teljesít. Ha ez nem sikerül, akkor elége­
detlen és elutasító.
* Az erőfeszítéseket csak kiemelkedő teljesítmény esetén is­
meri el, a „mindennapi" sikereket (jó jegy, jó magaviselet)
nem dicséri, hisz az a „minimum".
* A bajban nehezen vigasztalja gyermekét, leginkább dorgálja,
hibáztatja őt. Sokszor beszél vele indulatosan, idegesen szid­
ja, leértékeli.
j Gyermeke önálló próbálkozásaival szemben türelmetlen, kü­
lönösen akkor, ha azokat az ő akarata ellenére teszi.
o Probléma esetén kész megoldásokat szolgáltat: így kell, úgy
kell, és nem tűr ellentmondást. Ilyenkor gyermekét számos
esetben összehasonlítja másokkal, akikkel szemben alul­
marad.
* Példát mutat gyermekének teljesítményből, viszont nem ta­
nítja meg lazítani, nem tud vele önfeledten tevékenykedni,
játszani, képtelen élvezni az életet.

Mit tegyünk, ha észleljük önm agunkon

az idom ár szülő jegyeit?

» Időnként vizsgáljuk meg gyermekünkkel szembeni elvárá­

sainkat! Ha ezek magasak, és a szülői létünkből hiányzik
az elfogadás is, akkor gyermekünk a valósnál rosszabbnak
láthatja önmagát és teljesítményeit. Igaz ez akkor is, ha az
elvárások kimondatlanok, csak mimikában, indulatteli hang­
színben, fájó kérdésekben nyilvánulnak meg. Például, ha
egy négyesre csalódottan, szomorúan reagálunk, a gyere-

126
 kék leginkább ezt érzékelik, nem azt, amit verbálisán kom­
munikálunk.
* Figyeljük meg egy napon át a gyermekhez intézett tilalma­
kat, helyreigazításokat, és gondoljuk át, valóban szüksége­
sek-e! Nem azért zavar-e például a gyerekek hangoskodá­
sa, mert feszültek vagyunk? Nem azért kap-e gyermekünk
túl kevés szabad teret, mert a mi rendképünk túl merev?
Tekintsük át, hogy a határok, a szabályok a felnőttek igényei­
hez vagy a gyermek szükségleteihez igazodnak-e. Vizsgál­
juk felül a szabályok mennyiségét is: a kevés, de következe­
tesen betartott szabály ösztönző, mert tartható a gyermekek
számára.
* Próbáljunk elfogadóbban viselkedni, azaz gyermekünk
hibáit, kudarcait bátorítással fogadni („Gyakorolunk, és leg­
közelebb menni fog"). Ne követeljünk tőle az életkorának
megfelelőnél többet, mert a túlzott elvárások okozta kudar­
cok erős szorongást alakítanak ki.
» Ha gyermekünket összehasonlítjuk más gyerekkel, ne ad­
junk negatív visszajelzést, mert az növeli bűntudatát, rontja
énképét, és csak fokozza szorongását. Ilyenkor is vegyük ész­
re és emeljük ki gyermekünk előnyös tulajdonságait, képes­
ségeit. Töröljük szótárunkból a „Nézd, ő már azt is tudja!"
mondatot, és főképp: ne csak látható és mérhető teljesítmé­
nye szerint ítéljük meg (osztályzatok, versenyek, díjak), ha­
nem lássuk egész személyiségét, valamennyi értékét.
« Aktívan vegyünk részt gyermekünk életében, biztassuk min­
den tevékenységét. Szóban is fejezzük ki, hogy bízunk ben­
ne, ismerjük el, dicsérjük erőfeszítéseit. Csodálkozzunk rá
minden számára fontos apróságra: bogárra, virágra.
» Ne kritizáljuk a gyermeki alkotásokat még akkor sem, ha
nem felelnek meg a szépségfogalmunknak.
» Őrizzük meg és fejlesszük gyermekünk kreativitását azzal,
hogy hagyjuk őt elmélyülten játszani. Ha ösztönözzük játé­
kát, vagy együtt játszunk vele, figyeljünk arra, hogy tisztelet-

127
 ben tartsuk gazdag fantáziáját, várjuk meg az ő kezdemé­
nyezéseit, és tanuljunk tőle. Otthonunkban legyen egy olyan
hely, ahol „gyermekszerű rend" lehet.
Érzelmeinket egyszerű természetességgel mutassuk meg:
a felnőttek is félhetnek, lehetnek szomorúak és dühösek. Ez­
zel azt láttatjuk, hogy mi sem vagyunk tökéletes lények, mi
sem tudunk mindig mindent kézben tartani. így megtanul­
ja, hogy a gyerekek nem rosszak, ha indokoltan dühösek,
és nem gyávák, ha félnek - azaz, hogy szégyenérzet nélkül
megmutathatja az érzelmeit.
Igyekezzünk minél több helyzetben rugalmasan, spontán mó­
don viselkedni, mutassuk meg gyermekünknek: sem nekünk,
sem neki nem kell mindig, minden elvárásnak megfelelni.
Néha szükséges lazítanunk, és nem tragédia, ha olykor elfára­
dunk és pihenünk egy kicsit. Gyermekünk fejlődését szol­
gálja, ha szülőjét nem robotnak, hanem érzékeny embernek
látja, aki időnként félreteszi a munkát, és élvezi az életet.

Hogyan élhetünk felnőttként boldogabb

életet, ha szüléink idomár szülők?

> Lássuk idomár szülőnk előnyös tulajdonságait, mert van

neki bőven: következetességével biztonságot nyújtott, így
kiszámítható életet teremtett. Magas elvárásaival küzdésre,
kitartásra nevelt, teljesítményre ösztönzött. A szabályok állan­
dósításával megelőzte a végeláthatatlan játszmákat, hisztiket,
így energiáinkat alkotásra fordíthattuk. Szeretetet és elége­
dettséget is mutatott, még ha ezeket feltételhez kötötte is.
Gondoljunk minderre szeretettel.
» Felnőttként tanuljuk meg elkülöníteni saját vágyainkat, szük­
ségleteinket, érzéseinket szüléinkéitől, hogy felnőtt módon
tudjuk képviselni ezeket velük szemben is. Ezzel megteremt-

128
 jük a lehetőségét annak, hogy felelősségteljesen átvegyük
életünk irányítását, ami önbecsülésünk javításának legjobb
eszköze.
Törekedjünk tudatosan is az „elég jó" teljesítmények elfoga­
dására, feladatainkban mindig állítsunk fel fontossági sor­
rendet. A kevésbé fontosakat adjuk át másoknak, és bízzunk
benne, hogy ők is jól meg tudják csinálni. Engedjük meg
nekik a tévedés lehetőségét is.
* Az ismétlődő szorongást kiváltó maximalizmusnak próbál­
junk ellenállni gyakorlással. (Toljuk ki egy-egy fontos feladat
határidejét. Ne takarítsunk az elégségesnél hosszabb ideig.
Minősítsük befejezettnek egy-egy munkánkat akkor, amikor
még félkésznek érezzük stb.)
« Kudarc esetén vizsgáljuk meg (ha kell barátaink, társunk, em­
berséges kollégáink segítségével), hogy kudarcélményünk
mennyire reális.
* Erősítsük önbizalmunkat azzal, hogy megbecsüljük és érté­
keljük a legapróbb sikereinket is. Mindig ünnepeljük meg,
később pedig rendszeresen idézzük fel őket fotók segítségé­
vel, vagy ellazult állapotban.
» írjuk össze a túlzott teljesítményt, szorongást kiváltó, vala­
mint önmagunkat leértékelő gondolatainkat. Vizsgáljuk meg
ezek realitását, és ha szükséges, fogalmazzuk át őket reálissá.
* Tanuljunk stresszoldó, relaxációs technikákat, és gyakoroljuk
őket (vagy sportoljunk) naponta. Szánjunk időt kikapcsoló­
dásra, pihenésre, akkor is, ha sok a dolgunk.
ï Végezzünk hetente legalább egyszer valamilyen kreatív tevé­
kenységet: játsszunk, zenéljünk, táncoljunk, engedjük szaba­
don fantáziánkat, improvizáljunk sokat. Olvassunk (esetleg
írjunk) vicceket, humoros történeteket.
Figyeljünk rá, hogy érzelmeink se csak a munkáról, a teljesít­
ményekről szóljanak. Kapcsolatainkban biztosítsuk, hogy
minden fél igénye teljesülhessen, becsüljük meg, ismerjük
el egymást, így növelve önmagunk és a másik önbizalmát.

129
Mutassuk ki gyermekünknek a szeretetünket akkor is, ha
nem az elvárásainknak megfelelően teljesít. Biztassuk jobb
teljesítményre, de tanuljuk meg „csupán" azért szeretni,
mert van.
Önismeretünk fejlesztésével tárjuk fel és dolgozzuk át a túl­
zott teljesítmények mögött lappangó tudattalan konfliktu­
sokat, elhárításokat. Ez persze nem döntés kérdése, és nem
megy egyik napról a másikra. Hosszú fejlődési folyamatot
igényel, amelyben feldolgozhatjuk az eredeti traumatikus
élményeket, felismerhetjük jelenlegi életünkre gyakorolt ha­
tásaikat és saját szerepünket a megoldásokban. A szüléinktől
kapott gyermekkori ítéletek nagyon mélyre vésődnek a lel­
kűnkben, de tudattalanul gyakran fölbukkannak, és félel­
met váltanak ki bennünk. („Szégyelld magad!", „Úgyse
viszed semmire!", „Olyan rossz természeted van, hogy senki
nem fog szeretni!", „Elment az eszed, ezzel a vagánysággal
a sírodat ásod!") Ne keseregjünk, hanem fogadjuk el eze­
ket a szülői mondatokat. Az elfogadás azt jelenti, hogy közel
engedjük magunkhoz, és megválaszoljuk őket. „Igen, néha
ilyen vagyok, de ez is én vagyok, és a vagányság, amit a szü­
leim nem tudtak elfogadni, ösztönzött arra, hogy sok merész
dolgot kipróbáljak." Az a lényeg, tudunk-e látni benne valami
jót is, és át tudjuk-e élni, hogy fontosabb az önismeret, mint
összehasonlítgatni önmagunkat másokkal, vagy azt figyelni,
mit gondolnak rólunk a többiek. Az önismeret segíthet meg­
szabadulnunk a félelemtől, mert általa megtapasztalhatjuk belső
értékeinket. Tartsuk szem előtt, hogy nem érhető el olyan állapot,
amelyben mindenki elégedett velünk, és mindenki szeret.
Az érzelmi hiányokról, elfojtott élményekről folytatott beszél­
getés, de leírásuk is sokat segíthet, hogy bízzunk önmagunk­
ban, meg tudjunk bocsátani és el tudjuk fogadni a velünk
történteket. E könyv gyakorlatai, szükség esetén pedig szak­
ember lehet segítségünkre az úton, hogy a kiváló teljesítmé­
nyek mellett megtanulhassuk a legfontosabbat: élni!

130
 A barát szülő, avagy a JÓ FEJ

Szép hó-fürtjeit Baucis megtagadná

s ahelyett, hogy ifjúsága mézét
az öregkor borára cserélné,
holtig torzan éli ifjúságát.
A zért szánom én a mai embert,
mert a szíve nem bír öregedni
W eö res Sán d o r

Dani édesapja a válás után a kapcsolattartásokon rendszeresen

elutazott a kisfiával. Ilyenkor a kisfiú vagy az apa programjaiban
vett részt - kipróbálhatta a sziklamászást, a gokartozást, a szau­
nát - , vagy a szálloda animátorával játszott, miközben édesapja
a barátaival vagy az új párjával pihent. Ezeken a hétvégéken so­
káig tévézhetett, és bármit megnézhetett, amit csak akart. Gyors-
étteremben ebédeltek, vacsorára pedig ehetett csipszet, ha ahhoz
volt kedve. Az együtt töltött idő alatt sok élménnyel gazdagodott
Dani, de legbelül már akkor is irigyelte minden barátját, akinek

133
az édesapja eljött az iskolai előadásra vagy az első bizonyítvány­
osztásra, aki iskolába vitte-hozta őket.
Ahogy Dani nőtt, az apa egyre többet traktálta magánéleti gond­
jaival („Anyádnak sok gyerektartást kell fizetnem") és párkapcso­
lati problémáival. A fiú kamaszkorára megritkultak a látogatá­
sok, amiért az apuka úgy próbálta kárpótolni, hogy a legmenőbb
cuccokat vette meg neki, a legfelkapottabb helyekre vitte. Éle­
te első sörét is apja biztatására, az „anyádnak nem kell tudnia
róla" figyelmeztetés és egy cinkos kacsintás kíséretében itta meg
14 évesen. Dani lassan kezdte „komolytalannak" tartani az apját,
kínosnak érezte a férfi állandó lazaságát, haverkodását. Szégyen-
teljes zavarral élte át, amikor apja viccelődve megkérdezte tőle:
„Na, hány lányt döntöttél már meg?" Az apa ugyanakkor nem
segített a fiú pályaválasztásában, nem beszélt neki a munkájáról,
és nem igazán érdeklődött Dani tanulmányi előmenetele, sikerei,
kudarcai, hobbijai, barátai és tervei iránt sem. Jó fej apja idővel
egy koravén kamaszra emlékeztette, akinél sokszor már ő is jóval
érettebbnek tartotta magát.
Bár az apa fizikailag jelen volt Dani életében, vezető-irányító
szerepet sosem töltött be. Nem biztatta, nem bátorította, nem
kérte számon, nem segítette bölcs útmutatásaival döntéseit, és biz­
tonságérzetet sem adott neki. Érzelmileg elérhetetlen volt a fiú
számára, sőt, úgy viselkedett, mintha Dani nem is a fia, hanem a
barátja lett volna. A védelmező apafigura teljesen hiányzott a fiú
belső világából. Már fiatal felnőtt volt, amikor apja a lakásavató
buliján barátként, nem pedig a fiaként mutatta be a társaságnak,
és jó heccnek találta így megvezetni a haverokat. A fiúnak nagyon
fájt, hogy apja ismerősei nem tudták, hogy a férfinak van egy fia,
és a kettejük közti érzelmi kapcsolatból sem jöttek rá erre. Úgy
érezte, apja nem vállalja fel sem őt, sem saját apaszerepét.
Daniból bizonytalan felnőtt lett: határozottságot igénylő szituá­
ciókban zavarba jött, nem tudott kiállni önmagáért, vitába szállni
másokkal - mindig szorongott. Egy idő után kerülte is ezeket a
helyzeteket, emiatt kért segítséget. Terápiájában elmondta, meny­

134
nyire vágyott gyermekként arra, hogy valaki megmondja, mit kel­
lene tennie, hol vannak a határok. „Hetedikben volt egy tanárom,
szerettem őt, de ki tudtam hozni a sodrából. Egyszer adott egy po­
font, és, talán hülyeség, de megnyugtató érzés volt, nagyon meg­
nyugtató. Cseppet sem haragudtam rá, sőt, tök jólesett, olyasmi
szél csapta meg az arcomat, hogy a suliban van egy apukám, aki
figyel rám, aki segít nekem, aki megmondja, hol a határ, aki a fej­
lődésemet akarja."

Mi jellemzi a jó fej szülőt?

A jó fej anya, apa nem vállalja a szülői szerepet: azzal akar im­
ponálni a gyermekének, hogy nem veszi fel a szabályalkotó, időn­
ként korlátozó, határozott irányt mutató szülői funkciót, nem
vállal felelősséget, hanem barátként viselkedik vele.
A magára maradt szülő gyakran azért kezeli partnerként gyer­
mekét, hogy kompenzálja magányát. Társa vagy egy másik felnőtt
helyett vele próbálja biztosítani ki nem elégített intimitásigényét,
vagy még gyermekkorából magával hozott - gondoskodás, vi­
gasztalás vagy játék iránti - kielégítetlen vágyait. Ennek egyik
megjelenési formája a szülősítés, amikor a gyereknek kell gon­
doskodnia a szülő érzelmi jóllétéről, segítenie a testvérei gondo­
zásában és így tovább (lásd 2. fejezet). Ugyanakkor a szülő jó fej
attitűdöt is felvehet. Ilyen helyzetben a szülő-gyerek kapcsolat
átrendeződik, a határok elmosódnak, egyfajta egészségtelen „ösz-
szegabalyodás" a jellemző. Megszűnik a felnőtt tapasztaltsága,
bölcsessége jogán létrejövő alá-fölé rendelt viszony, szülő és gye­
rek egyenlővé válik - mintha barátok lennének.
Az egyenlőség jogán a barát szülő sokszor együtt bulizik a gyer­
mekével, mert nagyon jó fejnek akar látszani, és mert retteg a
gyermek szeretetének elvesztésétől, az egyedüllét fájó ürességétől.
Lelki sérülései miatt nehezen vállalja a felnőtti felelősséget, így

135
rendkívül engedékennyé válik, soha semmire nem mond nemet.
Tudattalanul életkora és szülői szerepe ellen tiltakozik.
A jó fej szülő vagy hasonló szülője mintáját követi, vagy éppen
ellenkező neveltetést kapott, és szülőként nem akarja ismételni a
túl szigorú nevelési módszerek miatt elszenvedett sérüléseit. Ezzel
azonban még nagyobb sebeket ejthet gyerekén, mint amilyeneket
ő hordoz. A kölcsönös nyíltság ürügyén saját problémáival trak-
tálja gyermekét: sokszor olyan dolgokat is megbeszél vele, ame­
lyek nem rá tartoznak. Például a párkapcsolati gondjait taglalja
kiskamasz gyermekének, vagy elmondja neki, hogy házasságán
kívül szerelembe esett. Teherbe esése idején vele latolgatja az abor­
tusz gondolatát, vagy válás után az új partner erényeit („Milyen
jó ez a Pisti az ágyban"), aki, nem mellesleg, egyszer akár nevelési
feladatokat is ellát majd a gyermek életében.
A jó fej szülő tehát nem tudja felvállalni a felelősségteljes szülői
szerepet. A gyerekek pedig sokszor épp azért viselkednek anti­
szociálisán, hogy próbára tegyék szüleik szeretetét, bemérjék,
figyelnek-e rájuk, amit abból érezhetnek, ha a felnőtt azt mondja:
„Elég!" Innen tudják ugyanis, hogy szeretik őket és fontosak a szü­
leiknek. Egy gyereknek vele egykorú barátokra van szüksége -
a szülei személyében anya- és apafigurát igényel, azaz „elég jó"
szülőket, akik szeretettel, biztonságot adva terelgetik, észszerű
határokat szabnak, és a felnőttiét bölcsességével viszonyulnak
a megoldandó helyzetekhez.
A jó fej anyák jellemzője, hogy nem akkor szeretgetik gyere­
küket, amikor annak szüksége lenne rá, hanem amikor saját
hangulatuk erre indítja őket. Ilyenkor a gyermeket aktuális han­
gulatától idegen viselkedésre késztetik. A generációs határok el­
mosódásával foglalkozó, követő vizsgálatok2 az elmúlt évtizedek
során azonosították az ilyen típusú anyai viselkedést, amely a
csábító anyai magatartás nevet kapta. A csábítás itt többféle viselke­
désformát jelent, amelyek közös eleme, hogy a gyermektől mind
idegen, azaz nem az ő szükségleteit, fejlődését szolgálja. A csábító
anya folyamatosan testi kontaktusra, simogatásra, csikizésre,

136
 puszilkodásra „kényszeríti" a gyerekét, amikor az nem kezdemé­
nyez ilyesmit. A gyereknek jutalmat ígér, ha engedelmeskedik és
teljesíti kéréseit, vagy „megköveteli" tőle, hogy viselkedésével, testi
közelséggel bizonyítsa, szereti az anyját. Röviden: szerepidegen
viselkedésre kényszeríti.
A kutatók szerint a csábító anyai viselkedés inkább a fiúkra irá­
nyul. A vizsgálatokban a csábító anyák jól megkülönböztethetőek
voltak a gondoskodó anyáktól. Az előbbiek viselkedése alig tartalma­
zott érzelmi támogatást, bátorítást, motiválást, valódi empátiát, érzelmi
választ, érzékenységet a gyerek állapotára, míg az utóbbiak akkor sze-
retgették a gyereket, amikor annak igénye volt rá: az ő kérésére,
közeledésére válaszoltak így, nem pedig hangulatuktól függően
„telepedtek rá". A csábító anyák kevésbé támogatták gyermekeiket,
nem akarták és nem is tudták hatékonyan irányítani őket, nem se­
gítették a problémamegoldásaikat. A kutatók 42 hónapig követték
az anya-gyermek interakciókat, és azt találták, hogy a csábító visel­
kedésminta ez idő alatt stabil maradt. Megállapították azt is, hogy
az anyák viselkedésének oka - ez esetben is - saját élettörténetük­
ben, saját szülő-gyerek kapcsolatuk érzelmi hiányaiban keresendő.
A liberális, mindent megengedő szülők is gyakran hangoztat­
ják, hogy ők inkább gyermekeik legjobb barátai szeretnének len­
ni, ezért nem korlátozzák őket. Ha rosszalkodnak, a szülők egy
vállrándítással elintézik: „Ez a gyerek ilyen!" Pedig gyerekeik
rendszerint több tiszteletre, segítőkészségre, önuralomra lenné­
nek képesek, mint amit az ilyen szülők elvárnak tőlük.
Bárki hordozhatja a jó fej szülő jegyeit, aki túl engedékeny, és
a felelősségvállalás terén egyenlőnek tekinti önmagát gyerme­
kével. A lányukkal együtt vásárolgató, majdnem egyformán öltö­
ző, „trendi" dolgokat kipróbáló, bulizó anyukák szeretik hallani:
„Anya a legjobb barátnőm." A jelenség egyre elfogadottabb, nem
véletlen, hogy a média is felfedezte. Tévésorozatok kedvelt témája
lett: ilyen például a hazánkban is népszerű „Szívek szállodája"
(Gilmore Girls), amelyben a fiatalos anyuka és kamasz lánya
minden titkukat megosztják egymással, megtárgyalják aktuális

137
pasiügyeiket, és egymás vállán sírják ki magukat, ha balul sül el
egy randi.
Válás után különösen jellemző, hogy valamelyik szülő úgy pró­
bálja meg biztosítani a helyzetét, hogy a szülői szerepéből a barát/
barátnő szerepébe helyezkedik, de ez nem csak az elvált szülők­
nél fordul elő.

Milyen hatással van a jó fej szülő

gyermeke gyermekkorára?

Minden szülő legfőbb feladata: nevelni gyermekét. Megtanítani

az életre, óvni, irányítani, hogy testileg, lelkileg, szellemileg mi­
nél egészségesebb felnőtté váljon. A magukra utalt gyerekek, ka­
maszok nem képesek eligazodni a világ dolgaiban, vágynak arra,
hogy szüleik terelgessék őket. Ok is tudják, és bántja őket, hogy
a jó fej szülő - bár jót akar - a lehető legrosszabbat teszi, amikor
lemond a felelősségvállalásról, az oltalmazó szülői szerepről. Le­
mond a szeretetről is, amikor fegyelmezést igénylő helyzetben
- annak elkerülésével - tudattalanul azt üzeni: „Nem tartozom
felelősséggel érted." Ezzel egyúttal azt sejteti, hogy a gyermek
sem felelős a tetteiért, következésképpen gyermeke nem tart majd
cselekedetei következményeitől, nem fejlődik ki a felelősségtuda­
ta. Ez főleg akkor veszélyes, ha önmagára vagy másokra nézve
ártalmas dolgokat művel: dohányzik, drogozik, alkoholizál, veszé­
lyesen vezet.
Előfordul, hogy nincs tekintettel másokra, mert azt tehet, amit
akar: nem kell várnia, lehet agresszív vagy lekezelő, mert rá nem
vonatkoznak a szabályok, nincsenek határok, sem következmé­
nyek vagy büntetés - és nincs olyan biztos bázis sem, ahonnan el­
indulhatna felfedezni a világot. Látszólagos önállósága ellenére a
gyerek nehezen képes függetlenedni jó fej szülőjétől, nem ismeri
fel saját érzelmi szükségleteit. Egyáltalán nem élvezi, hogy - bár

138
 a felszín mást mutat - tulajdonképpen keveset kap, és ő az, akinek
figyelmet és gondoskodást kell nyújtania szülője számára.
Nézzük meg egy óvodás fiú és lány példáján keresztül, hogyan
válik észrevétlenül jó fej szülővé az apa és az anya a szülő-gye­
rek interakcióban. Az apa olvas, a gyereket arra kéri, játsszon egy
kicsit. A fiú ordítva rohangál körbe-körbe a szobában, néha rán­
gatja apját. Az apa félreteszi az újságot, de nem utasítja rendre a
gyereket, hanem jó fej módra reagál, és csatlakozik hozzá. Ő is
vadul rohangálni kezd, még a gyereken is túltesz. Az óvodás kis­
lány felvesz egy könyvet, a székhez terelgeti, szinte lökdösi az
anyukáját, a kezébe nyomja a könyvet, hogy olvasson neki. Az
anya csendben, passzívan alárendelődik a lány irányításának.
Ha csak néha fordulnak elő ilyen jelenetek, az nem probléma, de
ha hosszú időn keresztül ismétlődnek, akkor a jó fej szülők nem
tanítják meg gyermeküket várni, késleltetni és kérni. így a gyere­
kek nehezen viselik, ha mások nem úgy működnek, ahogyan ők
szeretnék, vagy ha bármely helyzetben, bármire várniuk kell.
A gyermekkori magatartászavarokkal foglalkozó pszichológu­
sok megvizsgálták, milyen hatással van a gyerekre, ha a szülő
barátként, játszótársként viselkedik vele.3A barát apa és anya gye­
rekeinek viselkedésében már óvodáskorban negatív változásokat
mutattak ki, amelyek hosszú távon maradandónak bizonyultak:
figyelemzavart, magatartászavarokat, önbizalomhiányt, valamint a kor-
társkapcsolatok deficitjét. A figyelem zavara azért tartós, mert a gyer­
mek nincs rákényszerítve viselkedése kontrollálására, a szabályok
betartására, ami fejlesztené a koncentrációt. A magatartászavaro­
kat főleg a határok, szabályok hiánya, az önállóság megzavart
folyamatai, az önbizalom hiányosságait pedig a túlzó, nem a gye­
reknek való szülői programok, információk és elvárások miatti
szorongások okozzák. A nem megfelelő kortárskapcsolatok azért
jellemzők, mert a gyermek a szülő barátja vagy társa, és ezt a kap­
csolati minőséget kortársaival nem tudja megvalósítani.
Előfordul az is, hogy saját korcsoportjukban a jó fej szülők gye­
rekei erőszakosan viselkednek, káromkodnak, dühkitöréseik van­

139
nak. Mivel általában nincsenek rákényszerítve, hogy szabályokat
tartsanak be - igazodjanak másokhoz, türelmesen várjanak bár­
mire, betartsák a kereteket - erősen frusztrálódnak azokban a
helyzetekben, ahol bárki korlátozni szeretné őket, így az óvodá­
ban, az iskolában is. Ez eredményezheti agresszív megnyilvánulá­
saikat: sértettséget, intrikák szítását, mások provokálását, a szabá­
lyok és a „hatalom" (pedagógus, szülő) semmibevételét.
A jó fej szülő mellett a gyerek „kontrolláló" vagy „játszótárs"
szerepben kénytelen viselkedni. Különösen problémás a helyzet,
ha a válási csatározások során az anya vagy az apa támogatóként
vagy barátként kezeli. Válás során az apák inkább haverkodnak
gyerekeikkel, míg az anyák hajlamosabbak panaszkodni nekik.
Ezért aztán a gyerek egyikükkel sem lehet gyerek. A jó fej anya
érzelmi gondoskodó, felelősségvállaló szerepének hiánya miatt a gye­
rek később sem tud kiállni önmagáért, könnyen beáldozza érdekeit. Az
apa hatalom-, szabály- és korlátfelállító funkciójának nélkülözése pedig
hosszú távon bármilyen felsőbbség elfogadását megnehezíti a gyermek
számára. De nem érzi jól magát saját korosztályával sem, mert a szülője
a barátja.

Milyen hatással van a jó fej szülő

gyermeke felnőttkorára?

Mi jellem zi a jó fej szülő gyerm ekét a m unkában?

A jó fej szülők felnőtt gyerekei nehezen állnak ki önmagukért.

Mivel a szülők - a deficites felelősségérzet miatt - nem nyújtot­
tak valódi gondoskodást és nem rögzítettek teljesítményelvárá­
sokat, előfordul, hogy gyerekük később sem törekszik kiemelkedő
teljesítményekre, és nehezen képviseli érdekeit. Önként háttérbe
húzódik, nem küzd eléggé, hiszen nem tanulta meg, hogyan kell.

140
Hiányzik belőle az ambíció, a kiválóság vágya, az elszánt akarat,
a szükséges áldozatok meghozatala: nem is tűz ki célokat, inkább
sodródik az árral.
Alacsony vagy közepes elvárásokat állít maga elé, és nem nagyon
ismeri az elégedettség érzését. Hibáit nehezen veszi észre, mivel
gyermekként kevés értékelő visszajelzést kapott. Bizonytalansága
miatt környezete megerősítésére vágyik, de a dicséreteket nem tud­
ja megfelelően fogadni. Ritkán él meg munkájában örömélményt,
teljességérzést, önmagát gyakorta alulértékeli. Ha nehezebb fel­
adatot kap, fél a kudarctól, mivel korai megerősítések híján nem
tudja, hogyan bízzon önmagában. Sokszor halogat, cselekedetei
következményeit, teljesítményei végeredményét pedig nemigen
tudja reálisan megítélni.
Hiányos felelősségtudata időnként hazardírozásra készteti.
Mivel sosem követelték meg tőle a szabálykövetést, felnőttként is
gondja lehet az előírásokkal: kihágásokat követ el, semmibe veszi
a határidőket, elkésik a munkahelyéről, elfelejt fontos dolgokat.
Nehezére esik a hatalom - a főnök vagy bármilyen elöljáró - el­
fogadása, az alárendelt helyzetet méltatlannak tartja, és még ak­
kor is vitatkozik, amikor azt mások józan megfontolásból nem
tennék.

Mi jellem zi a jó fej szülő gyerm ekének

párkapcsolatát?

A jó fej szülő gyermeke tudattalanul tovább folytathatja a kedve­

zőtlen viselkedést: nem ritka, hogy felnőttként képtelen partnere
igazi társaként működni. Nem tudja elkülöníteni, mi az, amit ön­
maga szeretne, és mi az, amit a társa, mert igazán a szülő-gyerek
kapcsolatban sem tudta szétválasztani a felek szükségleteit: mi
a saját problémája, célja, teljesítménye, korlátja, és mi a szülőé.
Sem másokhoz, sem a szabályokhoz nem kellett igazodnia, ezért

141
önállósága, problémamegoldó képessége sem tudott kellően fej­
lődni, így nehezen válik le barát szülőjéről, és felnőttként is az
ő értékrendszeréhez méri magát és társát.

Anya, apa vagy társ? » Bizonyára mindenki ismer olyan párokat,

amelyekben az egyik fél saját hatáskörébe vonja a családi döntése­
ket, és olyan dolgokat tesz meg társa helyett, amelyeket egy anya
vagy apa tesz meg kisgyermekének.
Az anyáskodó nő megveszi, majd reggelente kikészíti partnere
ruháit - persze a saját ízlése szerint - , beosztja a szabadidejét,
megmondja, mikor nyírjon füvet vagy vigye szervizbe a kocsit.
Mindent jobban tud, gyakran szemrehányó, és könnyen lehet,
hogy a háztartási feladatokba menekül az intimitás és a szexuális
együttlétek elől. A tankönyvi apáskodó férfi pedig hozza-viszi
munkahelyéről a nőt, megegyezés nélkül, önállóan kezeli a csa­
ládi költségvetést, felülbírálja párja kiadásait, miközben egyedül
fizeti számláit és intézi ügyes-bajos dolgait. És a tetejébe „kicsi
lánynak" szólítja őt.
Az a fél, aki tűri mindezt, könnyen lehet, hogy jó fej szülő gyereke.
Szülője nem anya-, apafigura volt, hanem a „barátja", így társként tudat­
talanul egy szülőt keres magának, akire rá is találhat egy korán szülő­
sített partner személyében. Nem egyenrangú társat választ, hanem
egy mindent ellátó anyát vagy apát, aki döntéseket hoz helyette, és
így nem kell szembenéznie saját önállótlanságával. (Hasonló utat
egyébként borostyán és idomár szülők gyerekei is követhetnek.)
Választásával a gyermekkorából magával hozott törődéshiányt
akarja kompenzálni, igényei tehát éppen kiegészítik egymást egy
szülősített nő vagy férfi szükségleteivel - aki szintén kiskorában
elszenvedett sérüléseit próbálja ellentételezni gondoskodó szerep­
körében. Előfordul persze, hogy választottja nem szülősített sze­
mélyiség, csupán ráér ez arra, hogy ilyen viselkedéssel tudja párja
szeretetét kivívni (és például nőiességét/férfiasságát illetően csök­
kent önértékelését akarja ellensúlyozni az anyáskodó/apáskodó
gondoskodással).

142
 Bárhogy van is, az egyik partner a gyermek, míg a másik a szülő
szerepét tölti be, és így is tekint önmagára. Majd évek múlva a férfi
nőiesebb nőt keres, mert felnőttebb kapcsolatra vágyik (hacsak
nem testi-lelki tünetekben fejeződik ki elégedetlensége). Vagy a
nőnek lesz előbb-utóbb szüksége egyenrangú kapcsolatra: olyan
férfira, aki nem apjaként és nem is a gyerekeként viselkedik.
A kapcsolat fenntartása érdekében mindkettőjüknek szükséges
változnia: fel kell dolgozniuk gyermekkorban szerzett sérülései­
ket, és meg kell haladniuk addigi viselkedésüket.

A baráti információk érzelmi terhei * Ajó fej szülő gyakran oszt­

ja meg életének intim részleteit és a hozzájuk tapadó indulatait gye­
rekével - mindegy, hogy éppen haragszik vagy szerelmes. Nem
is sejti, hogy ezzel évtizedekre meghatározza a gyermek szerelmi
kapcsolatait, párválasztását.
A legnagyobb terhet az jelenti, amikor az egyik szülő durván
becsmérli a másikat a gyermek előtt. Ez hatalmas bizonytalan­
ságot kelt benne, hiszen minden gyermek szereti szüleit, és az
ilyen jelenetek nyomán kételyei támadnak, melyik érzés valós:
saját szeretete, vagy szidalmazó-panaszkodó szülője indulatai.
A súlyos szavak, mint beégetett jelek, sokszor beláthatatlan kö­
vetkezményekkel járnak, és egy életen át irányításuk alatt tartják
a gyermek választásait és érzelmeit.

„H iá n y z ik a p u b iz t o n s á g o t a d ó k e z e !"

Anna nehezen alakított ki komoly partnerkapcsolatot, miközben

fiatalabb korában sokat b u lizott, m indent kipróbált, amit csak
lehetett, egy ideig ivott, drogozott. 30 évesen még nem volt fel­
vállalható tartós kapcsolata, mindössze több, hosszabb-rövidebb
„kalandja" nős em berekkel, amelyek rendre hatalm as csalódással
végződtek. A férfiakról nagyon negatívan nyilatkozott a terápia
elején: hűtleneknek, önzőknek, érzéketleneknek, otrom báknak
tartotta őket, akik csak szexet akarnak. Az apjával való kapcso-

143
latát kiábrándítónak mondta, anyját illetően barátnői viszonyról
mesélt.
A nna szülei rossz házasságban éltek. A nyja szinte barátnői
kapcsolatot alakított ki vele: így próbálta kárpótolni magát az apa
szeretetlenségéért. Szinte mindent megengedett a lányának, állan­
dóan a kedvében járt, m iközben érzelm i életének legapróbb, néha
pikáns részleteibe is beavatta. N eki panaszkodott a lány apjára:
milyen erőszakos vele, minden este követeli a szexet, közben pedig
„lankadt férfiasságával erőlködik", pihenni sem hagyja.
Sem anyja, sem apja nem gyakorolta szülői szerepét. Ha Anna
rosszul teljesített az iskolában, sem elyikük nem próbálta javításra
ösztönözni. Egyikük sem beszélgetett vele a terveiről és a jövőről,
soha nem fogalmaztak meg elvárásokat vele szemben. Anna ma na­
gyon bánja, hogy nem tanult annak idején. Szinte irányítás nélkül
nőtt fel, de mindent m egvehetett magának.
„M indent megengedtek nekem, és az osztálytársaim irigyeltek
is, m enőnek tartották az anyámat, én mégsem voltam boldog. Sok­
szor ültem a szobámban a sötétben egy átbulizott éjszaka után, és
arra vágytam , hogy aznap ne mehessek el, hogy m arasztaljanak,
kérjenek, hogy m aradjak velük, hogy szeressenek. Arra gondol­
tam, milyen jó volt négyévesen közéjük furakodni és együtt tévéz­
ni. M ost is érzem a takaró illatát és érintését, és apámat, ahogy
átölelt a biztonságot adó nagy kezeivel (sír). Akkor még biztonságot
adott apu ... Arra vágytam , hogy várjan ak haza, m ondják, hogy
ne tegyem : ne dohányozzak, ne igyák, ne d rogozzak... De nem
mondták, és én tettem ... Meg is halhattam volna. Egyszer kórházba
kerültem , és mikor hazajöttem , anyu főzött egy teát, megkérdezte,
hogy vagyok, meg se várta a választ, és már m esélt is az új sze­
relm éről, felolvasta nekem az sm s-eit. Apám meg aludt a másik
szobában... Pedig én szarul voltam, féltem a haláltól, és szeretet-
re vágytam ... Hát szerettek engem?! Engem soha nem szeretett
senki!"

144
 Pedig a szülei szerették Annát, de úgy, ahogy tudták: jó fejként,
biztatás, inspirálás, valódi felelősségvállalás nélkül. Az anyja
nem vette észre, hogy barátnői mivoltában egy negatív, elutasí­
tandó férfiképet, a szexről pedig torz képzeteket (élvezhetetlen,
kellemetlen, undorító házastársi kötelesség) alakított ki Anná­
ban. Ezzel az anya-lánya kapcsolat fájó hiányát további érzelmi
teherrel tetézte, és egy aszexuális női mintát örökített Annára.
Saját problémáit a lányára vetítette, így Anna sem tudta pozitívan
megélni a nőiességét, amivel pedig akadályozta önbizalmának
kiteljesedését, és a férfiakkal való kapcsolatteremtést.
Hosszabb terápia után lett képes élvezni saját nőies csábításait,
az intimitást. Rájött, hogy párkapcsolataiban korábban hamar
elkezdett haragudni a másikra, így védve önmagát, mert „köny-
nyebb volt az elrontott életemért mindig a páromat hibáztatni,
mint belátni: gyermekkorom óta nem tudom különválasztani, mi
az én szükségletem, és mi az anyámé, mit akarok én, és mit ő ...
Amikor simogatásra, meghallgatásra, szeretetre vagy éppen út­
mutatásra és védelemre vágytam, akkor sem megértést kaptam,
hanem szüleim gondjait hallgattam, azok megoldásában igyekez­
tem segíteni. Közben apám nem volt sehol: vagy dolgozott, vagy
aludt depressziósán a szobájában. Később is folytattam a már
ismerős programot, nehezen tudtam érvényesíteni (egyáltalán
felismerni) az igényeimet, céljaimat, vágyaimat nős partnereim
mellett, fogalmam sem volt, mit várhatok el és mit nem, de persze
mindezért a másikra nehezteltem, őt hibáztattam."

Nemcsak gyermekét, a barátját is elveszíti • Egyetlen gyermeké­

nek házassága, tartós párkapcsolata nagy fenyegetést jelent a jó
fej szülő számára (ebben a borostyán szülőre emlékeztet), követ­
kezésképpen komoly veszély- és viszályforrást a fiataloknak.
A kezdetekkor ugyan még nem verseng riválisával: sok esetben
hárman vannak párban, jó barátságban. Ha viszont gyermeke a
párjával messze költözik tőle, akkor tehetetlenségében folyton
bántja, kritizálja, vagy látványosan semmibe veszi a „rivális barát­

145
nőt/barátot", mivel ilyenkor nemcsak a gyermekét, de a barátját
is elveszíti. A harcot gyakran a benne látszólag részt nem vevő
„gyerek" (a jó fej anya felnőtt gyereke) generálja azzal, hogy nem
foglal egyértelműen állást párja mellett - és e harcban mindenki
sérül. A fiatal nem képes felvállalni és szülője felé is demonstrálni:
számára már a társa az első, a legfontosabb.

Ki a barátom ? - A vagy a l o ja l it á s k o n f l ik t u s k e r e s z t t ü z é b e n

Roland egy szem gyerek volt, édesanyja szinte egyedül nevelte,

m ert a szülők korán elváltak. Nyolc évvel ezelőtt költözött össze
Ritával. Kezdetben m indhárm an jóban voltak: együtt jártak mozi­
ba, színházba, a nyaralásokat is hárm asban szervezték. M inden
rendben ment, míg a fiatalok el nem költöztek a fővárosból, mert
R ita unszolására Roland A usztriában keresett jó l fizető állást.
Egy határ m enti kis faluban építkeztek, egy gyerm ekük született.
A férfit édesanyja naponta hívta telefonon. M indent m egbeszél­
tek, de az anya soha nem állta meg, hogy ne mutassa ki haragját,
ne k ritizálja menyét: „Azért kell annyit dolgoznod, m ert olyan
nőt vettél el, aki nem dolgozik." „Csak a gyerekkel foglalkozik,
neked is többet segíthetne." A mély lojalitáskonfliktustól Roland
egyre feszültebb lett. Növekvő bizonytalansága elől a m unkába
menekült, párkapcsolata m egrom lott, orvosilag indokolatlan szív­
táji szorításoktól szenvedett.
Roland és Rita kezdetben elég nehezen értették meg saját részü­
ket a történetben, így összetűzéseik egyre durvábbakká váltak.
A férfi sokszor anyjával m érte össze a feleségét, és a nő az összeha­
sonlításban rendre alulmaradt. így az anya látogatásai alkalm ával
is büntetlenül bánthatta fia párját, unokája édesanyját: „Nem eszik
eleget ez a gyerek, olyan sovány. Roland is agyonhajszolt!"
A két nő a gyereket is felhasználta játszm áihoz. Rita nem en ­
gedte nyaralni a nagym am ához, mert „dohányzik, veszélyezteti a
gyerek egészségét". Roland édesanyja pedig rendszeresen sem mi­
be vette Ritát: ha évente egyszer m eglátogatták, csak húst sütött,

146
pedig tudta, hogy Rita vegetáriánus. Ha ő jö tt látogatóba, sosem
szólt előre, és m indig csokit hozott a gyereknek, pedig Rita szigorú
nézeteket vallott az édességfogyasztásról. Végül m indketten Ro-
landnak panaszkodtak egymásra, aki még véletlenül sem volt jelen,
ha édesanyja és felesége egy térben tartózkodott. A férfi úgy gondol­
ta, ez az ő dolguk, Rita pedig anyósára haragudott, őt hibáztatta.
Roland a kezdetektől nehezen m űködött együtt Ritával. Jó fej
szülei soha nem szabtak szeretetteljes határokat, nem állítottak elé
legyőzhető akadályokat, így gyakran volt bizonytalan a kapcsola­
taiban. Rita, aki maga is egyedüli gyerekként nevelkedett idomár
édesanyja m ellett, a vele szem ben érzett elfojtott dühét is anyó­
sára vetítette, am ikor képtelen volt higgadtan m egbeszélni vele
problémáit, szükségleteit. M indketten a konfliktuskerülést válasz­
tották: Rita kerülte anyósát, de már a neve em lítésétől indulatba
jött, Roland pedig a m egoldatlan lojalitáskonfliktus m iatt először
a munkába menekült, majd a szomatizálás veszélyes útjára tévedt
(vagyis testi tüneteket produkált).
Testi tünetein elindulva, hipnózisban egy kalitkába zárt mada­
rat látott (zárójelben a saját m egjegyzéseim , illetve Roland asszo­
ciációi, amelyeket éberen fűzött a képhez).
Csodálkozott, hogy a kalitka ajtaja nyitva volt (bármit megtehet­
ne), de a madár mégsem repült. Akkor vette észre, hogy meg van
bilincselve (saját bizonytalansága tartja vissza). Egy idő múlva valaki
kinyitotta a bilincset, a madár repült. Bizonytalan volt és m agá­
nyos. „Az égen nincs út, a madár nem látja a légi utakat, minden
egyben van. Magányos, egy sziklára ül, egyedül van a hegyen...
Ez olyan fájó érzés, m int mikor váltak a szüleim ... Most is látom,
kicsi vagyok, fekszem a mamánál a sötét szobában, nézem a falon a
keresztet, csak a fém Jézus világít a sötétben, az ad védelmet. Senki
más nem ad biztonságot! Kilátástalan minden, m int a madár útja.
Melegségre vágyom, szeretetre vágyom, de nem kapom m eg... Nem
akarok kötődni senkihez, semmihez, fájdalmas a veszteség... Jópo-
fiznak velem, de nem érzik, mire vágyom ... M indent megadnak,
m indent megvesznek, csak a legfontosabbat nem: a biztonságot!"

147
Roland a terápiás ülések során sok emléket hívott elő olyan hely­
zetekről, amelyekben bizonytalannak érezte magát, ahogy most
is, anyja és párja háborújában. Szinte fizikailag érezte a fájdalmat,
a gyermekkori hiányt, és a jelen állapotához hasonló tehetetlen­
séget. Szülei a válás után is szerették, de állandó sértettségük (és
hozott sérüléseik) miatt nem nyújtottak érzelmi biztonságot. Nem
tudtak odafigyelni rá, nem adtak kellő útmutatást, megértő gon­
doskodást, és képtelenek voltak életkorának megfelelő elvárások­
kal egészséges küzdésre nevelni őt. Ehelyett idő előtt szabadon
engedték, így saját bizonytalanságával kötötte gúzsba önmagát.
Roland közepesen teljesítő, nehezen kezelhető gyerek volt. Em­
lékei szerint sokat számítógépezett, aminek anyja nem akart és
nem is tudott határt szabni. Az apai kapcsolattartásokon is ő hatá­
rozott meg mindent: mit csinál, mikor fekszik le, mit eszik. Már
kiskamaszkorától bármilyen buliba elmehetett, soha nem tisztáz­
ta vele senki, mi a dolga, milyen feltételeknek kell megfelelnie,
vagy milyen veszélyek leselkednek rá. O döntött a pénzről is:
megvetette a legújabb számítógépes játékokat, mobiltelefonokat,
a legmenőbb holmikat. Nem volt módja elsajátítani, hogyan kell
partneri viszonyban, együttműködőén együtt élni, konfliktuso­
kat megoldani, és képtelen volt elengedni legjobb „barátnőjét",
az anyját.
Rolandnak - és Ritának is - meg kellett tanulnia tisztelni a szü­
leit és párja szüleit, meglátni értékeiket, és együtt közvetíteni felé­
jük saját igényeiket, főképp azt, hogy „a társam az első, minden­
ben ő a legfontosabb". Ma már nagyobb felelősséget vállalnak
életükért, viselkedésükért és gyermekük testi-lelki fejlődéséért.
Maguk hozzák a döntéseket és alkotják a szabályokat, amelyeket
környezetükkel is elfogadtatnak. Ugyanakkor persze felnőttként
is nagyra becsülik, hogy az előző generáció segíti őket, miköz­
ben állandó „jelenlétével" nem akadályozza életüket - még csak
beszédtémaként sem.

148
A jó fej apa tudattalan hatásai fiúgyermekére « A pszichoanaliti-
kusok szerint a gyermekkor előrehaladtával az anyáról egyre
inkább az apára hárul az a szerep, hogy megvédje a gyereket a
külvilág veszélyeitől. Az apa, bár a kisfiú életében a fenyegetést
testesíti meg, azaz határozott követelményeivel frusztrálja őt, egy­
ben a védelem legfőbb figurája is. Az elméletalkotók szerint az,
hogy milyen mértékben tölti be ezt a szerepét, nyomot hagy a
gyerek pszichoszexuális fejlődésén, és befolyásolja szexuális vá­
gyait.4 A valódi apa nem a biológiai apa szinonimája, és nem is
elég, ha fizikailag jelen van: azt a férfi figurát jelöli, aki követel,
határt szab, ugyanakkor megvéd és mintát is nyújt. A barát, jó fej
apa nem ilyen: jelen van ugyan, de nem fektet le szabályokat, nem állít
gyereke elé leküzdendő akadályokat, egyúttal nem biztosít apai védelmet,
nem kínál biztonságot sem.
Paulo R. Ceccarelli brazil pszichoanalitikus szerint a valódi apa
hiányának egyik lehetséges kimenetele, hogy a felnőtt gyermek
hajlamossá válhat mind az érzelemmentes szexre, mind a túlhaj­
tott szexualitásra, mert az érzelmeket és a szexualitást el tudja egy­
mástól választani. Az is előfordulhat, hogy az így felnőtt férfi még
olyan nőkkel is lefekszik, akiket undorítónak talál, sőt, ha egy nő
nem izgatja fel, ő „éleszti fel magában a férfit", hogy bizonyítsa
saját fontosságát, azt, hogy kell egy másik embernek. Bizonyos ese­
tekben a szex- vagy drogfüggőséget, illetve egyéb függőségeket
is arra vezetik vissza, hogy a fizikailag jelen lévő apa nem törődik
kellően fiával, nem fordul felé érzelmekkel.
Ceccarelli eredményei5 és saját tapasztalataim szerint az ilyen
fiúk apái maguk is ugyanilyen apákkal nőttek fel. A külsősége­
ket illetően kaptak férfias mintát, de nem modellezték nekik, ho­
gyan kell együtt tevékenykedni, kimutatni és átélni az érzelmeket
- főként a szeretetet - egy másik férfi (így a saját fiúgyerek) iránt.
Tehát, sok más lelki sérüléshez hasonlóan, generációról gene­
rációra adják át ezt a terhet is.
Több páciensem szenved a fiához fűződő kapcsolatában, mi­
közben lányaikkal jobb apák tudnak lenni. Egy önismereti mun­

149
kában lévő 40 éves férfi, aki egyéves korától fogva külön él ritkán
látott, érzelmeket nem mutató, közös élményeket nem biztosító
apjától, így fogalmazott nemrégiben:

„Apám egyéves koromban elm ent, majd óvodásként láttam újra.

M egkérdeztem anyám tól, ki ez a bácsi. O mondta, hogy az apu­
k ád ... A lányom nak jó apja voltam , de a fiam m al nem tudtam
mit kezdeni, olyan frekvencián sírt, amit nem bírtam elviselni.
Később, ha valam it nem akart, eldobott m indent, földhöz vágta
magát, én pedig tehetetlen voltam , és otthagytam . A napokban
fürdőben voltunk, benyelt egy kis vizet, és üvöltött velem tízéve­
sen, hogy milyen apa vagyok, itt hal meg m ellettem , én meg észre
sem veszem. Nem adok neki biztonságot... M ondjuk, apait én sem
kaptam ... Nehéz így, nagyon nehéz: néha béna vagyok, néha meg
türelm etlen, pedig szeretem őt! (Sír)"

Ceccarelli véleménye szerint az ilyen apa-fiú viszony egyik lehet­

séges „megoldása" a homoszexualitás.6 Úgy véli, hogy a nemi
irányultság tulajdonképpen nem választás, hanem megoldás arra,
hogy a gyerek hogyan látja saját helyét a család nemi struktúrájá­
ban. Ha az apa fizikailag jelen van ugyan gyermeke életében, sőt
nagyon is férfias mind megjelenésében, mind tevékenységeiben,
csakhogy ezekből rendre kihagyja fiát, úgy viselkedik, mintha a
fia nem is létezne, azaz érzelmileg elérhetetlen a gyerek számá­
ra, esetleg csábítóként is fellép, akkor a fiú nem tanulhatja meg,
mennyi és milyen szeretet mutatható ki férfiak közt, és hogyan.
Mégis vágyik rá, így - az általa ismertetett esetek szerint - előfor­
dulhat, hogy olyan homoszexuális partnereket keres, akik időseb­
bek nála és biztonságérzetet adhatnak neki. Még inkább igaz ez,
ha a fiú már felnőtt, de az apja még mindig nem bánik vele fia­
ként. Ez a fajta megoldás természetesen annak is függvénye, hogy

150
a szülők milyen szóbeli és testi, érintéses megnyilvánulásokat
tesznek a gyerek nemi identitására vonatkozóan. (És a homo­
szexualitás genetikai és hormonális tényezőiről sem szabad meg­
feledkeznünk, bár a téma élő kutatási terület, nincs konszenzusos
biológiai elmélete.)

Mi jellem zi a jó fej szülő gyerm ekét szülőként?

Ha maga is a jó fej mintát követi, és barát szülővé válik, akkor

nehezen szab határokat és nemigen alkot szabályokat. Gyermeké­
nek nem kell alkalmazkodnia a felnőttek napirendjéhez, étkezések­
nél, közös programoknál mindenki őhozzá igazodik.
Hadilábon áll a következetességgel: mindent megígér a gyerek­
nek, és kívánságait azonnal teljesíti. Akkor jutalmaz, amikor jó fej
akar lenni, mert arra van szüksége, hogy lássa gyermeke örömét.
Mindkét gyerekének ajándékot vesz az egyik testvér születés­
napján, ami miatt a gyerek nem tanul meg várni, késleltetni a
vágyait, elfogadni, hogy néha a másik is lehet fontosabb. Teljesít­
ményt viszont ritkán ismer el vagy ösztönöz jutalommal, általában
nem inspirálja gyermekét sem simogatással, sem jó szóval. De a
büntetés sem az ő asztala: semmit nem von meg a gyerekétől. Ne­
hézségek elé sem állítja, nem vonja be a feladatok végzésébe, így
annak felelősségtudata és önbizalma sem fejlődik kellően. Ami­
kor időt szentel a gyermekére, akkor is leginkább saját szükségle­
tei, szeretethiánya miatt teszi, vagy saját problémáiról mesél neki.
Nem ad igazi példát felnőttségből. A jó fej szülő gyereke általában
szülőként is rendkívül engedékeny, mert szinte saját maga irá­
nyítja az életét már akkor, amikor erre még alkalmatlan.
Előfordul, hogy bizonytalanságai miatt szülőként idomár jel­
lemzőket vesz fel, és éppen mindezek ellentéte jellemzi. Szinte kí­
méletlenül hajtja gyermekét, hogy többre vigye, mint ő annak
idején. Állandóan elvárja, hogy teljesítsen, kötelességeit követ­

151
kezetesen kijelöli, számonkéri, néha túlszabályozza őt, és ellent­
mondást nem tűrővé válhat. Majd bűntudat gyötri amiatt, hogy
mégsem tud mindent megtenni gyermekéért.

Hogyan fejleszthetjük szülői viselkedésünket

jó fej szülőként?

Mielőtt a kérdést tételesen megválaszolnánk, tekintsük át a jó fej

szülő tulajdonságlistáját, hogy segítségünkre legyen a gyerekün­
ket fejlesztő viselkedésünk erősítésében, és változtathassunk az
őt hátráltató megnyilvánulásainkon. A jellemzők számbavétele
lehetőséget teremt egy rövid önvizsgálatra is.

A jó fej szülő jellem zői

* Tudattalanul imponálni akar gyermekének, így nem vállalja

a szabályalkotó, időnként korlátozó, határozott irányt mutató
szülői szerepet.
* Nem vállal felelősséget, a gyermek életében fontos dön­
tésekbe az indokoltnál nagyobb mértékben vonja be őt, sőt,
gyakran rá hagyja a döntést.
» Rendkívül engedékeny a gyerek kívánságainak teljesítésé­
ben, legyen az akár egy program engedélyezése, akár egy
nagy értékű ajándék megvásárlása.
Mindezek hozzájárulnak ahhoz, hogy nem szülőként, hanem
barátként/haverként viselkedik a gyerekkel. Viselkedésének
mozgatója lehet tudattalan félelme attól, hogy szülői szerepé­
ben esetleg megismétli a saját gyermekkorában, a túl szigorú
nevelési módszerek miatt elszenvedett sérüléseit.
> Ha egyedül marad (akár házasságban, akár válás után), vagy
kortárskapcsolatai hiányosak (nincsenek barátai, barátnői),

152
 akkor magányossága kompenzálásaként sok esetben partne­
reként kezeli gyermekét.
Kielégítetlen intimitásigényét vagy gyermekkorából magá­
val hozott, kielégítetlen gondoskodás, vigasztalás vagy játék
iránti igényét gyermekével, és nem társával vagy egy másik
felnőttel akarja biztosítani.
Nem akkor szeretgeti, öleli gyermekét vagy kezdeményez
testi kontaktust vele, amikor annak szüksége lenne rá, hanem
amikor eluralja a túláradó szeretet hangulata. A gyermek
kezdeményezéseit nem veszi észre, vagy nem válaszol rájuk.
Hagyja elmosódni a határokat maga és gyermeke(i) közt,
ennek eredménye egyfajta egészségtelen „összegabalyodás",
belefolyás egymás életébe. Nem veszi észre, illetve nem tartja
problémának a szülő-gyerek viszony átrendeződését, vagyis
azt, hogy megszűnik a felnőtt tapasztaltsága, bölcsessége
jogán létrejövő alá-fölé rendeltség.
Olyan dolgokat is megbeszél a gyerekkel, amelyek nem tar­
toznak rá (például sok vagy kevés a gyerektartás, milyen az
új partner az ágyban).
Előfordul, hogy együtt bulizik, vásárolgat, „pasizik" vagy
„csajozik" gyermekével, megbeszéli vele aktuális partneré­
nek tulajdonságait.
Gyakran külsőségekben is a már kamaszodó gyerekre akar
hasonlítani: a fiatalok divatját (öltözködését, hajviseletét,
márkafüggését) követi. Közben a gyerek finom jelzéseit, há­
rításait, kelletlenségét nem veszi észre.
Bár viselkedése szeretetből és jó szándékból fakad, mégis
figyelemzavart, magatartászavarokat, önbizalomhiányt,
valamint a kortárskapcsolatok deficitjét okozhatja gyer­
mekének.

153
Mit tegyünk, ha észleljük önm agunkon
a jó fej szülő jegyeit?

* Ha gyermekünk kér valamit, döntés előtt gondoljuk át, vajon

mennyire indokolt a kívánság, és valóban megengedhetjük-e
magunknak (akár anyagilag, akár nyugodt lelkiismerettel,
vagyis úgy, hogy semmilyen aggodalom, kétség nem marad
bennünk).
» Időnként vizsgáljuk meg gyermekünkkel szembeni viselke­
désünket. Milyen gyakran fordul elő, hogy kétségeink és
(akár anyagi) lehetőségeink ellenére is engedékenynek bizo­
nyulunk?
* Tartsunk önvizsgálatot. Döntéseinket mennyiben befolyá­
solja, hogy félünk a gyermek szeretetének elvesztésétől,
vagy attól, hogy frusztráljuk, korlátozzuk, esetleg megbánt­
juk őt?
* Gondoljuk át, miért ennyire fontos számunkra gyermekünk
elégedettsége. Vajon saját gyermekkori hiányainkat akarjuk
pótolni azzal, hogy mindent megadunk neki, vagy szereteté­
nek elvesztésétől félünk?
» Értékeljük kortárskapcsolatainkat. Hány barátunk/barátnőnk
van, és milyen minőségűek ezek a barátságok? Mennyire tu­
dunk megnyílni nekik, mennyire érezzük jól magunkat a
társaságukban? Mennyi és milyen támogatást kapunk tőlük?
Hozzájárulnak-e kortárskapcsolataink ahhoz, hogy fontos­
nak, szerethetőnek és különlegesnek érezzük magunkat?
* Szülőként viselkedjünk határozottabban, azaz tanuljunk
meg nemet mondani gyermekünknek, korához mérten korlá­
tokat szabni neki (időben és viselkedésben is), kihívásokat,
feladatokat kitűzni elé.
* Fejlesszük empátiás készségeinket. Figyeljük gyermekün­
ket érzékenyen, válaszoljunk testi kontaktus iránti és érzelmi
kezdeményezéseire. Figyeljük saját érzéseinket és viselkedé­
sünket is. Mikor öleljük meg, szeretgetjük, húzzuk magunk­

154
 hoz gyermekünket? Amikor a gyermeknek szüksége van
erre, és ő kezdeményez, vagy amikor mi érezzük úgy, hogy
jólesne? Ha ez utóbbi az igaz, akkor igyekezzünk leküzdeni
feltörő érzéseinket, kezdjünk valamilyen tevékenységbe,
tereljük el gondolatainkat.
* Figyeljük meg, mikor és milyen témákról beszélgetünk
a gyermekkel/kamasszal. Ki kezdeményezi ezeket a beszélge­
téseket? Ki veti fel a témákat, „kiről szólnak" ezek a beszél­
getések?
» Ha párkapcsolatban élünk, igyekezzünk ön- és társismeretet
tanulni, tudatosan javítani párkapcsolatunkon, hiszen így
kivédhetjük, hogy érzelmi hiányainkat a gyermekkel elégít­
sük ki.
« Fejlesszük önbizalmunkat! Ne szégyelljük, ha úgy érezzük,
több szeretetre és elfogadásra van szükségünk, hiszen ez
velünk született vágy. Önismeretünk fejlődésével egy idő
után átérezhetjük, érdemesek vagyunk arra, hogy felnőt­
tektől szeretetet, megbecsülést és kellő támogatást kapjunk.

Hogyan élhetünk felnőttként boldogabb

életet, ha szüléink jó fej szülők?

«■ Szabaduljunk meg indulatainktól, és bocsássunk meg jó fej

szülőnknek. Jót akart: akkori engedékeny viselkedésének
következményeit nem láthatta előre. Lássuk benne a bizony­
talan, szeretetéhes kisgyereket, és értékeljük, hogy viselkedé­
sét az mozgatta, hogy meg akart kímélni a túlzott szigortól,
amiben gyermekként része volt. Majd vegyük számba az
előnyeit, mert van neki bőven! Biztosan volt olyan alkalom,
amikor gyermekként (sőt, fiatal felnőttként is) élveztük a kö­
zös játékot, a kötetlenséget, a sok ajándékot, az engedékeny­
séget. Gondoljunk most ezekre az élményekre szeretettel!

155
 Mielőtt megszólalunk vagy cselekszünk, gondoljuk át, mi­
lyen következményekre számíthatunk. Vegyük figyelembe
mások szempontjait, gondoljuk át, számukra mit jelenthet
egy-egy esemény, konfliktus.
Fogadjuk el, hogy jó fej szülőnk mindig erős késztetést érez
arra, hogy versenyre keljen szeretetünkért, és előfordulhat,
hogy eleve vetélytársként kezeli párunkat. Ez a viselkedés
nem társunknak szól, és nem is minket értékel le. Beszéljük
meg vele higgadtan az ezzel kapcsolatos érzéseinket.
Fejlesszük önismeretünket és önbizalmunkat! Ha mások
nemet mondanak nekünk, vagy nem teljesítik elvárásainkat,
az nem azt jelenti, hogy korlátozni, bántani akarnak, nem
szeretnek, esetleg csalódást akarnak okozni nekünk. Ők is
felnőtt emberek, saját elvárásokkal és igényekkel.
Ne vegyünk részt a szeretetünkért folytatott rivalizálásban.
Kellő önismerettel és önfegyelemmel elkerülhetjük, hogy
játszmákban vagy manipulációval kihasználjuk társunk és
jó fej szülőnk vetélkedését, vagy megerősítsük őket viselke­
désükben.
Önismeretünk fejlesztésével tárjuk fel, mennyire hordozzuk
a jó fej szülő tulajdonságait. Az önvizsgálat során kérdez­
zük meg erről társunkat, őszinte barátainkat, nagyobb gyere­
keinket is. Ha szükséges, változtassunk! E könyv gyakorlatai
és szükség esetén szakember lehet segítségünkre az úton,
hiszen (a látszat ellenére) gyermekeink boldogulásáért és
kiegyensúlyozottságáért határozottsággal és a határok be­
tartatásával tehetünk a legtöbbet.
A mindentudó, Mr. és Mrs. Tökéletes,
avagy a SZUPERSZÜLŐ

...apa csak az lehet, aki egyszer megválik a fegyvereitől, és

hagyja a fiá t a napra jutni.1
H áy J á n o s

A négyéves Timi óvoda után mindig a közeli parkba ment anyu­

kájával, aki a barátnőjével beszélgetett, míg a kislány hintázott
vagy játszott. Egyik délután Timi lelkesen mesélte édesanyjának,
milyen ügyes volt az óvó néni: szép képeket készített az ablakokra,
és hagyta, hogy Timi ragassza fel az egyiket. „Igazán? Nahát!" -
csattant fel az anyuka, majd a barátnőjéhez fordult: „Hát, azért
elég felelőtlen az a nő! És ha kitört volna az üveg, és megvágja
valamelyik gyereket?"
A kis Timi nem igazán értette, mi ezzel a baj, de a rosszallást
kiérezte anyja szavaiból. Mesélt tovább: „És képzeld, anya, a Kati
néni kibontotta a haját, és hagyta, hogy megfésüljem! Olyan szép
haja van a Kati néninek! És olyan szép! És egy csomó mesét tud, és
olyan okos is!" Erre az anyuka hatalmas nevetésben tört ki. „Szép?
Neked ízlésficamod van!" Visszafordult a barátnőjéhez: „Még,

159
hogy szép?! Az a trampli? Hát, egy jó ruha és kis smink csodákat
tehet, de rajta az sem segítene! És hogy okos?! Hát könyörgöm, ki
megy manapság pedagógusnak? Hát nem az okosabbja, az tuti!"
A másik nőhöz beszélt, és tudomást sem vett róla, hogy kislánya
is hallotta minden szavát. És persze nem ez volt az egyetlen alka­
lom, amikor negatívan nyilatkozott olyanokról, akiket a lánya
szeretett.
Timi tulajdonképpen mindig azt tapasztalta, hogy senki és
semmi nem lehet elég jó az anyukájának. Mindent jobban tudott
mindenkinél, az ő főztje akkor is jobb volt, ha ehetetlenre sikerült.
Ha ezt mégis belátta, akkor viszont valaki más volt a hibás: az alap­
anyag, a postás, aki közben csengetett, vagy Timi.
Senki és semmi, így Timi sem tudott megfelelni neki. Nem di­
csérte meg a sok-sok jó osztályzatért, a kitűnő bizonyítványáért.
A szavalóversenyeken elért első helyezéseire annyit mondott:
„ügyes vagy", de hozzáfűzte, hogy azért a szavalás nem nagy
szám, mert beszélni mindenki tud. Bezzeg ő iskolásként remek
tornász volt, és ha nem lett volna az a fránya lábtörés... De nem
érte be ennyivel: beleolvasott a naplójába, majd a leglehetetle­
nebb pillanatokban csipkelődve kijátszotta a lány legmélyebb
titkait.
Timi számára mindig is fájó volt édesanyja viselkedése, egész
gyerekkorában szenvedett tőle, de igazi zavart kamaszkorában
érzett miatta először. Egy náluk töltött hétvége után ugyanis
barátnője megkérdezte tőle: „Mondd, Timi! A te anyukád mindig
mindent jobban tud, és mindenkit lefikáz?"
Timi kapcsolataival is állandóan elégedetlen volt: bírálta a barát­
nőit, az udvarlóit meg pláne. A lány szerint még nem született
olyan férfi, aki megfelelt volna az anyjának. Amikor Timi már
férjnél volt, anyja a vejére is folyton megsértődött, ha az bármiben
is ellenkezett vele. Ha nem fogadták el a pénzét, ingerült lett, ha
meg igen, akkor minden alkalommal felemlegette, hogy mennyit
segít a gyerekeknek.

160
 Mikor unokája született, akkor is ő akart a középpontban lenni,
úgy gondolta, az ő tisztje, hogy mindent meghatározzon a gyer­
mek körül.
Timit ekkor már nagyon zavarta édesanyja viselkedése, a kri­
tikai megjegyzések, az „Én megmondtam..." kezdetű rosszallá­
sok, a félhangos, elégedetlen sóhajtozások. Szenvedett édesanyja
látványos megsértődéseitől, szeretetmegvonásának mesteri esz­
közeitől, ezért igyekezett megelőzni, hogy bármivel is kiváltsa
anyja rosszallását. Nem volt könynyű dolga, amikor ifjú anyaként
éppen a legnagyobb elfogadásra lett volna szüksége.
Timi édesanyja a szuperszülő jó példája. Az ilyen szülő a szuper­
képességekkel felruházott hősökhöz hasonlóan mindenkinél
mindent jobban tud, minden kérdésre van válasza, nem lehet újat
mondani neki. A romantikus filmek idealizált („Mr. és Mrs. Töké­
letes") szereplőire emlékeztet, hiszen szebb, férfiasabb, nőiesebb,
okosabb, szellemesebb a körülötte élőknél. Egész élettörténete tele
van fantasztikus teljesítményekkel.
Nem csoda, hogy Timiből bizonytalan, önmagával örökké elé­
gedetlen felnőtt lett. Kívülről magabiztosnak látszott ugyan, még­
is mindig a körülötte élők gondolatait fürkészte. Ha negatív vissza­
jelzéssel találkozott, azonnal önmagára vonatkoztatta, és hamar
elkeseredett. Mélyen azt érezte, mindenkinek meg kell felelnie.
Szülei viselkedése hatására gyermekként azt a képet alakította ki
önmagáról, hogy nem elég jó, ezért nem szerethető.
Szülei elismerésére, szeretetére vágyva Timi alárendelődő sze­
mélyiséggé vált: állandó megfelelési kényszerével mások rosszal­
lását, haragját próbálta elkerülni, s elérni, hogy elutasítás helyett
elfogadják. Nagyon megviselte, amikor önmagán is észlelte a nár­
cisztikus szuperszülő jegyeit, hogy feszült helyzetekben ugyan­
úgy leszólja gyermekét, annak barátait, teljesítményeit, és indu­
latosan őt hibáztatja tehetetlenségében: „Elment az eszed? Épp
olyan idétlen vagy, mint a majom barátnőd! Te aztán tudod, hogy
bosszants fel!"

161
Mi jellemzi a szuperszülőt?

A kiegyensúlyozott lelki élet alapja az egészséges önértékelés:

amikor ismerjük és vállaljuk erényeinket, de reálisan látjuk magun­
kat, erősségeinket gyengeségeinkkel együtt. Hiszünk abban, amit
csinálunk, és mélyen együtt érzünk másokkal. Bírjuk a kritikát,
az eltérő véleményeket, de reális önképünknek köszönhetően
meg is tudjuk védeni magunkat.
A szuperszülő, a súlyosan nárcisztikus ember ezzel ellentétben
tévedhetetlen; csodálni kell, és a legkisebb kritika is vérig sérti.
Szülőként is úgy érzi, hogy saját teljesítménye a legkiemelkedőbb,
még nem született hozzá hasonlóan tökéletes szülő. Élete esemé­
nyeit eltúlozza, önmagát dicsőíti, és környezetétől is állandó áhíta­
tot vár el. Ha ezt nem kapja meg, megbántódik, és nehezen engesz-
telődik ki.
Nehezen érzi át gyermeke és mások érzéseit, leginkább a saját­
jait érvényesíti. Gyakran gyermekét is kihasználja, hogy elérje
céljait: cinkosává teszi számára fontos ügyekben, miközben nem
törődik az érzéseivel. Például arra kéri, mondja azt a nagyinak,
hogy hétvégén a barátnőjénél alszik, ezért ne jöjjön át - csak mert
ő szeretné megúszni a találkozást.
A saját problémái a legnagyobbak, és mindig mások tehetnek
róluk. Ha valami akarata ellenére történik, akkor morog, szitko­
zódik, kritizál. Szeretteivel szemben bántó vicceket is megenged
magának, de nem tűri el, ha neki szólnak be.
Mindig a figyelem középpontjában kell lennie, folyamatos el­
ismerésre, hatalomra törekszik. Állandóan verseng, mindenben
győzni akar. Nemcsak a riválisok, de még saját gyermeke felett is
diadalt akar aratni: megnyerni a kisgyerekkel szemben a társas­
játékot, a felnőtt gyereknél többet keresni, sikeresebbnek, von­
zóbbnak lenni.
Jellemző rá, hogy hajtja a pénzt, mert az biztosítja számára
az értékesség érzését, és eszközéül szolgál nagyobb gyermeke irá­
nyításában.

162
 A nárcisztikus szuperszülő sokkárt okoz a gyerekének, de meg
sem fordul a fejében, hogy bármiről is tehetne. Képtelen a szülői
felelősségvállalásra: azt gondolja, hogy a gyerek a rossz, a kezel­
hetetlen, a pedagógus a hibás. Gyakorlatilag nem vesz tudomást
a problémákról. Ha bármiben sikertelen, azért a párját, a családját
vagy éppen a gyermekét hibáztatja: „Azért nem mehettem egye­
temre, és nem tanulhattam, mert terhes lettem veled." „Azért nem
tudok normálisan élni, mert velünk lakik az anyósom." Holott an­
nak idején nem tartottak fegyvert a fejéhez: hajdani döntéseivel
inkább saját nagyszerűségét akarta bizonyítani környezetének.
A szuperszülők valójában állandó kettősségben élnek: maga­
biztosnak tűnnek, de kisebbrendűségi érzések gyötrik őket. Jól
teljesítenek, értékeiket illetően mégis bizonytalanok. Ha bizony­
talanságuk felerősödik, arrogánssá, bántóvá válnak gyermekük­
kel szemben is. Mivel gyermekként nem kaptak feltétel nélküli elfoga­
dást, vagy éppen érdemtelenül csodálták őket, felnőttként folyamatosan
kisebbrendűségi érzéssel élnek, amit leginkább jó modorral (néha pedig
kontrollálatlan indulattal) igyekeznek palástolni.

Milyen hatással van a szuperszülő

gyermeke gyermekkorára?

A szuperszülő, akarata ellenére, súlyosan elbizonytalanítja gyer­

mekét. Semmit nem tudó, tehetetlen lényként bánik vele. Han­
gulata szerint kioktatja, felülbírálja, szidja - emiatt fiába, lányába
hamar bevésődik, hogy nem ér semmit.
A szuperszülő gyermekének nincs gyermekkora, mivel örökké
résen kell lennie. Nagyon kell vigyáznia, hogy szülője meg ne sér­
tődjön, mert akkor változatos büntetések következnek: indulatos
leértékelés, napokig tartó sértett hallgatás, semmibevétel, érzelmi
zsarolás, szeretetmegvonás. A gyermeket pedig minden hasonló
helyzetben örök kétely és hatalmas bűntudat gyötri.

163
 A szuperszülő meggyőződése, hogy mindent jobban tud gyer­
mekénél, így azt is, mikor mire van szüksége, mi tesz jót fejlődésé­
nek. Ezért gyermekének kevés beleszólása van saját életébe, önálló
döntéseit - ha az ellentétes a szülő elképzeléseivel - rosszallják.
A szuperszülő másoknál (védőnő, orvos, óvónő, tanár) is jobban
tudja, mi kell a gyermekének, így többször kellemetlen helyzetbe
hozza, amikor nyilvános vitát folytat a gyermeke által kedvelt sze­
mélyekkel, vagy előtte nyilatkozik róluk rosszallóan.
Gondozási, nevelési feladatait ellátja, mivel környezetének ez­
zel is bizonyítani akarja, milyen tökéletes szülő. Minden, gyere­
kével kapcsolatos teendőt úgy él meg, mint egy lehetőséget saját
nagyszerűségének megcsillantására. Miközben gyermekét ritkán
dicséri szemtől szembe, kifelé büszkén dicsekszik eredményeivel.
Rosszul éli meg, ha kamasz gyermeke konfrontálódik vele,
olyankor - kellő önreflexió és önismeret híján - megsértődik, tehe­
tetlen dühét rá borítja, leértékeli őt, így gyermekének esélye sincs
hatékony kommunikációt, érdekérvényesítést tanulni.

Milyen hatással van a szuperszülő

gyermeke felnőttkorára?

A szuperszülő öntömjénezése később is elhomályosítja felnőtt

fia, lánya sikereit, tehetségét. Hiába állja ki a „kis királyfi" a pró­
bákat, nem kapja meg a fele királyságot. A szuperapa nem tekinti
felnőttnek, nem adja át a helyét a családi vállalkozásban, mert
nem tud lemondani a vezetésről, a hatalomról. A nárcisztikus
szuperanya pedig főleg külsőségekben, szépségben, öltözködés­
ben akarja legyőzni a lányát, büszke arra, hogy szebb, fiatalosabb
gyermekénél. Mint Hófehérke gonosz mostohája, nagy erőfeszí­
téseket tesz a győzelemért, illetve tudattalan féltékenységének
mederben tartásáért.

164
 Mindkét nem nárcisztikus képviselői jogot formálnak arra,
hogy felnőtt gyermekük életébe is folyamatosan beleszóljanak
(mert mindent ők tudnak jobban!), nehezítve ezzel leválásukat,
önálló életüket. Erős bennük az irigység, miközben meggyőző­
désük, hogy mások irigyek rájuk.
Egy 30 éves nőből így tört elő a nárcisztikus édesanyja iránti
elfojtott haragja:

„M indenért felhív, szinte követeli, hogy vele foglalkozzak: íras­

sak fel neki gyógyszert, hozzak valam it a boltból, listák at ír,
m it intézzek el, mivel én dolgozom a városban. Ha nem teszem,
megsértődik, és akkor képes egy hétig is hallgatni, így büntet ben­
nünket. Ezzel el is éri, hogy m indenki vele foglalkozzon, őt engesz­
telje, így ő irányíthasson. Közben kérés nélkül süt nekem , ha ven­
dégeim jönnek, m indenki csodálja, micsoda szakács, milyen kiváló
anya, én pedig hetekig hallgatom utána, hogy sem m ire nem m en­
nék nélküle. Néha még magam is elhiszem. Egyébként ezerszer hív
minden szarért, ha dolgozom, akkor is. A minap besokalltam, nem
vettem fel a telefont. 24-szer hívott egym ás után, majd közölte:
»Tőled meg is halhatnék!« Ma is rettenetesen szégyellem magam,
gyötör a lelkiismeret-furdalás, de akkor azt gondoltam, jaj, n e ... de
igen, kimondom: azt éreztem dühömben, hogy igaza van, szeret­
nék végre rossz érzések nélkül élni. Rettenetesen haragudtam rá,
aztán magamra: hogyan lehetek ennyire szívtelen?! Örökké riva­
lizál velem. Az esküvőm előtt lefogytam tíz kilót, persze nem vette
észre, mondtam neki, hogy 55 kiló vagyok, erre közölte, az semmi,
ő 50 volt az esküvőjén. Aztán az esküvő előtti napon ágynak esett,
kivolt idegileg, vele kellett foglalkozni. Ezen a napon sem lehettem
én a legfontosabb, a legboldogabb, nem lehettem én a királynő, egy
napra sem, az én nagy napomon sem ..."

165
A nárcisztikus szuperszülő gyermeke felnőttként kétféle módon
viselkedhet. Egyrészt önmaga is könnyen válhat narcisztikussá,
hiszen a szülője sokszori leértékelésének hatására jelentős belső
bizonytalansággal küzd. Ezt a súlyos kisebbrendűségi érzést
látszat-magabiztossággal, jó modorral kompenzálja, bizonytalan­
sága idején viszont maga is arrogánssá, bántóvá válhat.
Egy kedves páciensem (szuperszülők 25 éves lánya), egyre job­
ban rálátva saját viselkedésére, nemrégiben így fogalmazta meg
ezt:

„Egyre többször veszem észre, hogy én is m ilyen n árcisztikus

vagyok. Nemrég a párommal lottót töltöttünk ki: két számmezőt
akartunk leadni a hatból. Én kitöltöttem az elsőt, ő meg az utolsót.
Hát én pipa lettem, szidtam, milyen ostoba, hogy nem a m ásodik
hasábot töltötte ki, mert az úgy logikus. A párom felhorkant: »Nem
mindegy?!« - és otthagyott. D ühös voltam, hogy nem azt csinálja,
amit én akarok. Már tovább is túráztattam magam, hogyan fogok
rábízni majd egy gyereket, ha egy szelvényt sem tud jól kitölteni a
szerencsétlen... Aztán egyszer csak valam i kattant bennem : tény­
leg, nem m indegy? Egyre jobban láttam : tisztára olyan vagyok,
m int az anyám, akinek szintén csak úgy jó minden, ahogy ő csinál­
ja ... Talán abban már jobb vagyok nála, hogy látom ezt, és elnézést
is tudtam kérni a páromtól. Anyu pedig nem látja magán, csak a
nagymamán, rá haragszik, hogy még 50 évesen is mindent úgy kell
csinálnia, ahogy a mama akarja. Különben m egsértődik, sír, hogy
hálátlanok a gyerekei... De ő, óh, ő nem olyan, mint a mama! Pedig
igen, csak a varázstükre még hazudik, ha belenéz."

A nárcisztikus szuperszülők felnőtt gyermekei másrészt nehe­

zen titkolják a gyermekkorban kialakult kisebbrendűséget, s mi­
közben jól teljesítenek, állandóan bizonytalanok. Nem konfron­
tálódnak másokkal, ehelyett önként alárendelődnek, gyakran

166
„áldozattá" válnak. Minden megszólalásuk vagy bármilyen cse­
lekedetük előtt erős szorongást éreznek, mert állandóan azon
morfondíroznak, mit szólnak majd a többiek, azaz cselekedeteik
helyességét a külső megítélésüktől teszik függővé.
Hiába tudják ezt magukról, mégis így viselkednek, mert a szü­
lőktől kapott leértékelő, hibáztató szavak olyan mélyen bevésőd­
tek lelkűkbe, hogy nem tudják a hozzájuk tapadó félelmet belá­
tással vagy tudatos döntéssel („Meg akarok változni") egyszerre
kiirtani.

Mi jellem zi a szuperszülő gyerm ekét

a munkában?

A szuperszülők gyerekei felnőttként is állandó kettősségben él­

nek: magabiztosnak tűnnek, de kisebbrendűségi érzések gyöt­
rik őket. Általában jó teljesítményt nyújtanak, mégis bizonyta­
lanok értékeikben, abban, hogy eleget tesznek-e le az asztalra.
A szuperszülők felnőtt gyereküknél is mindent jobban tudnak, és
mivel jól is teljesítenek, gyermekként nehéz megközelíteni őket.
A szuperszülők gyerekei kisebbrendűségi érzéseiket kompen­
zálhatják úgy, hogy maguk is narcisztikussá válnak, ők a munká­
ban a már felsorolt jegyeket mutatják: állandóan versengenek,
mindent jobban tudnak másoknál, a vitában csak nekik lehet
igazuk, lenéznek másokat, sértődékenyek, miközben dicséretre,
elismerésre vágynak.
Előfordul, hogy pontosan ezek ellentéte lesz jellemző rájuk:
inkább alárendelődnek, túlzottan igénylik mások tanácsát, biz­
tatását és segítségét a mindennapi döntéshozatalban. Nehezen
fejezik ki véleményüket, mert félnek, hogy elveszíthetik a többiek
támogatását. Önállóan semmit nem kezdeményeznek, mert hiá­
nyos a saját ítéletükbe, képességeikbe vetett bizalmuk. Hogy el­
nyerjék a közösség támogatását, önként ajánlkoznak kellemetlen
feladatok elvégzésére is.

167
 A hazánkban oly gyakori családi kis- és középvállalkozási for­
ma kiváló táptalaja a szuperszülő kiteljesedésének, a patológiás
kapcsolatok konzerválásának.

M ic h e l in R obi

A 34 éves Robi a rendszerváltozás idején apja által alapított családi

kisü zem et vezette. Párkapcsolati problém ái m iatt keresett meg:
m unkahelyéről hazaérkezve apróságokon dühroham ot kapott,
ilyenkor üvöltött a feleségével, idegesítették a gyerekei, potencia­
zavarai az utóbbi időben állandósultak. Folyamatosan feszült volt,
nem tudott aludni, házassága „romokban hevert".
Állandó feszültségét, tehetetlenségérzését im aginációs k ép é­
ben egy M ichelin-babához hason lította: „Az érzés olyan, m int
egy felfú jt M ichelin-baba, de ez valam i súlyosabb anyagból van,
talán kőből. Nehezen mozdul, súlyos, merev, jó kövér, nagyra fel
van pumpálva. Nehéz a M ichelin-kéz, -láb, állandóan vigyáznom
kell, nehogy valami rosszat tegyek. M inden idegszálammal figyel­
nem kell, nehogy az úton valam i hibát vétsek... Vigyázok, mert az
végzetes lehet. Félelm etes állandóan résen lenni, m iközben nem
érzem a lényeget, fájdalm as, nem én irányítom a testet, nehéz,
nagyon nehéz, feszít..."
Ezzel a képpel Robi egy sor gyermekkori emléket előhívott, ame­
lyekre előtte nem is em lékezett: „M indig feszült voltam gyerm ek­
ként, feszült, hogy mikor teszek rosszat, mit szól az apám. Szeret­
tem őt, de bárm it csináltam , elégedetlen volt, azt éreztette, hogy
kevés vagyok. Csak ő tudta jól, kijavított, mindig osztott. Fia dü­
hös volt, akkor kiabált, szidott. Gyermekként sokat barkácsoltunk
együtt, de soha semmi nem felelt meg neki úgy, ahogy én akartam.
Ö rökké azt mondta, ne csináld ezt, ne csináld azt, nem így kell,
nem úgy kell, te nem tudod, végül úgy éreztem magam, m int egy
hülye gyerek. Többször el is mondott minden hülyének, idiótának.
A barátaimmal, osztálytársaimmal példálódzott, őket mindig jobb­
nak, ügyesebbnek látta. M áskor meg őket is leszólta..."

168
 Feszültségeinek okai között fény derült arra is, hogy a munkahe­
lyén problémái voltak édesapjával. Az egyetem után, 11 évvel
ezelőtt kezdett - apja akaratának megfelelően - a családi vállal­
kozásban dolgozni. Az apa 25 éven át mindig arról beszélt, hogy
Robi viszi majd tovább a vállalkozást. A dolgozók viszont még
évek múlva is az apát hívták főnöknek, őt pedig a „kis Robi"-nak...
Évekig küzdöttek egymással, apja többször lehurrogta a fiút
a dolgozók előtt: „Te nem vagy normális! Mit képzelsz magadról?!
Nem értesz semmihez, belőlem akarsz élni! Ha nem tetszik, el
lehet menni!" Majd négyszemközt könyörgött fiának, hogy ma­
radjon, hiszen neki építette ezt az üzemet, benne van az egész éle­
te ... Ha bármilyen üzleti partner, vendég jött az üzembe, mindig
az apa vitte a szót, önmagát tömjénezte, Robi szóhoz sem jutott
mellette.
Állandóan felülbírálta Robi főnöki intézkedéseit, és ellentétes
utasításokat adott ki. Két éve hivatalosan nyugdíjba ment, de azóta
is naponta bejárt az üzembe, és továbbra is a fia feje fölött hozott
döntéseket, kritizálta a munkáját, leszólta az új üzletfeleket, nem
adott teret az ötleteinek. Az üzem továbbra is 100%-os tulajdoná­
ban volt, így jogot formált az irányításra, és fia alkalmasságának
megkérdőjelezésére.
Robi felesége hónapok óta könyörgött neki, hogy keressen új
munkahelyet, mert az állandósult feszültség miatti veszekedések
tönkreteszik kapcsolatukat és gyermekeiket is. De ő még mindig
reménykedett, hogy apja egyszer elismeri majd, hiszen az utóbbi
években jelentősen nőtt a nyereségük. Persze ezt az apa szintén
csak önmagának tulajdonította. Robi maga is megfogalmazta,
hogy néha úgy érzi magát apja mellett, mint egy óvodás, aki hát­
rányból indult a futóversenyen. A nehéz helyzetekben felerősödő
indulatait mindig elfojtotta, ahogy gyermekkorában is, majd ott­
hon veszekedett a párjával, amikor kéréseit szintén irányításnak
élte meg.
Hamarosan belátta, egyre kezelhetetlenebb kitörései nem a fele­
ségének, hanem szuperszülő édesapjának, sőt leginkább saját

169
tehetetlenségének szólnak. Már tudta, hogy problémái nem a pár-
kapcsolatából, hanem felnőtté válásának hiányából erednek. Egy­
re tisztábban látta azt is, hogy nem az apját kell megváltoztatnia,
hanem önmagát és a hozzá fűződő viszonyát. Ez persze ebben
az esetben sem bizonyult egyszerű feladatnak, de Robi lelkesen
dolgozott rajta. Megélte és átdolgozta elfojtott indulatait, apja he­
lyett egyre jobban fókuszált saját sikereire. Megértette és elfogad­
ta, hogy szuperapja nem őt akarta bántani, csupán tudattalan
félelem munkált benne, hogy fia meghaladja őt. Robit korábban
máris bűntudat gyötörte, amint egy kicsit is jobbnak látszott, ezt
pedig úgy oldotta, hogy nem engedte meg magának a magasabb
teljesítményt, és gyakran képességei alatt teljesített.
Miután apja iránti haragjától megszabadult, egyre mélyeb­
ben értette őt: gyermekként az apa sem kapott szüleitől olyan
szeretetet, amelyből tudhatta volna, hogy fontos, szeretetre méltó,
elfogadható. A többi, súlyosan nárcisztikus szuperszülőhöz ha­
sonlóan az ő kiskorából is hiányzott az empátia, a ügyelem, a meg­
becsülés és a kölcsönös szülő-gyerek kommunikáció. így később
nehezen tudta kiépíteni stabil önértékelését, a mások iránti em­
pátiát, és túlzott önszeretettel próbálta kompenzálni ezeket a hiá­
nyokat. A Robival folytatott versengésében, az alulmaradástól ret­
tegve nem tudta megélni saját értékességét és fontosságát, inkább
a koraihoz hasonló szeretetlenséget, elutasítottságot érzett. Ilyen­
kor hirtelen, látszólag „ok nélkül" billent ki: túlzó reakciókat, ke-
zelhetetlennek tűnő szorongásokat, indulatokat produkált.
Robi olykor azon kapja magát, hogy apjához hasonlóan irigy,
verseng mindenkivel, és hajlamos leértékelni a többieket, köztük
az apját is. Sokszor így tesz feleségével is: „Pillanatok alatt neki-
ugrottam bármiért, csak őt hibáztattam saját nyomoromért, és saj­
nos a gyerekekkel kapcsolatban is látom szuperszülő vonásaimat.
A »Ne bosszantsatok már!« kezdetű reakcióim a saját érzéseimről,
nem pedig a gyerekek viselkedéséről szólnak."

170
M i je lle m z i a szup erszü lő gyerm ekének
párkap csolatát?

A szuperszülők gyerekeinek viselkedését - szocializált bizonyta­

lanságuk miatt - párkapcsolataikban is kisebbrendűségi érzé­
seik irányítják: vagy maguk is narcisztikusan túlkompenzálják
őket, vagy éppen háttérbe szorítják magukat, és alárendelődnek
párjuknak.

Amikor a szuperség győz • A szuperszülők gyermekeinek egy

része párkapcsolatában is nárcisztikus jegyeket mutat, melyeket
izgalmas esetekkel mutattam be előző könyvemben.2 A nárciszti­
kus nők és férfiak nehéz társak, pedig kezdetben romantikusan,
rajongással fordulnak társuk felé, aki ettől különlegesnek, izgal­
masnak érzi magát. Szenvedélyes csábítók, pedig leginkább ön­
magukba szerelmesek, és arra vágynak, hogy kedvesük csodálja,
korábbi partnereinél különbnek tartsa őket - megadja nekik mind­
azt, amit gyermekként szüleiktől nem kaptak meg.
Mivel mindig a középpontban akarnak lenni, társukat az „imá­
dó visszhang" alárendelt szerepébe kényszerítik: egyenrangú
kapcsolatra aligha képesek. Kommunikációjuk hangulati állapo­
tuktól függ: társukat hol „gyönyörűségesnek" találják, hol pedig
„gusztustalannak". Ha partnerük nem ad nekik igazat, akkor
veszekedést provokálnak, vagy féltékenységi rohamokban törnek
ki, hogy feszültségüket, rossz érzéseiket társukra vetíthessék, és
felmentsék magukat a felelősség alól. Mindig a tökéletes szeretőt
keresik, de ilyen persze nem létezik, hiszen a szerelemben soha­
sem két félisten találkozik, és a vágyott harmónia csakis hosszú,
közös fejlődés gyümölcse lehet.
A szuperszülők erősen nárcisztikus felnőtt gyerekei számára az az
ideális társ, aki minden igényüket kielégíti. Miközben vágynak a mély,
bensőséges kapcsolatokra, tudattalanul menekülnek előlük, így
boldogtalanságuk tartóssá válik. Gyakran csalódnak, mert bizony­
talanok és bizalmatlanok, s egy idő után valaha imádott társu-

171
kát erősen, indulatosan leértékelik. Partnereik nemritkán áldozat
típusú emberek, akik tudattalanul ugyan, de tovább erősítik pár­
juk narcizmusát. így párkapcsolatuk csupán saját szükségleteikről
szól, és leginkább a folyamatos csodálat bezsebelését szolgálja, míg pár­
juk szükségleteit állandóan háttérbe szorítják. Előfordul, hogy saját
- akár bizarr - szexuális vágyaikat erőltetik akkor is, ha azt a
másik nem szeretné, ilyenkor még az erőszaktól sem riadnak visz-
sza, és nem veszik észre, mekkora fájdalmat okoznak társuknak.

Érzelmi kötéltánc « A szuperszülők gyerekei másképp is meg­

élhetik bizonytalanságukat párkapcsolatukban. Mivel gyermek­
korukban azt tanulták meg, hogy engedelmeskedniük kell, és
mindent meg kell tenniük a másik jóllétéért, ha szeretetet akarnak
kapni, felnőttként olyan emberek mellett horgonyoznak le, akik
kihasználják határtalan engedékenységüket - azaz nárcisztikus
társat választanak. Ilyenkor éppen ők a túlalkalmazkodók, így
hamar előáll a gyerekkorukból ismerős érzelmi alárendeltség.
Párkapcsolataikban is elfojtják az indulataikat, sok esetben
csupán testi tünetekkel jelzik rossz érzéseiket. A békesség, a gye­
rekek kedvéért némán tűrik társuk gyakorta méltatlan viselke­
dését, elismerésének, megbecsülésének teljes hiányát. Nehezen
fejezik ki akaratukat és ellenvéleményüket, mert félnek párjuk
támogatásának elvesztésétől: mintha állandó érzelmi kötéltáncot
járnának, folyamatosan rettegve, hogy egyetlen rossz lépés is vég­
zetes lehet.
Kevés dolgot tesznek egyedül, mert nem bíznak képességeik­
ben. Ha mégsem Mr. és Mrs. Tökéletessel, a nárcisztikus működé­
sű társsal jönnek össze, azt hamarosan szürkének, unalmasnak
találják. Mintha a jól ismert alárendelődés-megalázottság érzé­
sei nélkül nem tudnának élni. Mindemellett ők sem mentesek a
gyermekkorban eltanult fensőbbségérzéstől, így ártatlannak tűnő
kijelentéseik mögött sokszor az önző szükségletkielégítés vágya
húzódik meg: „Mindent megtennék, ha érezhetném, hogy vala­

172
kinek én vagyok a legfontosabb." „Nem akarok sokat, csak valaki
szeressen már végre."

A pénz mint az irányítás eszköze « Sok felnőtt gyereket lehet

pénzzel alárendelt helyzetben tartani. Jellemző, hogy a szülők
anyagilag segítik az otthonteremtést, cserébe viszont úgy érzik,
minden részletbe beleszólhatnak. Ez pár év múlva aztán a pár tag­
jai közt feszültséget szít: „Azt sem tudtad elérni, hogy ne a min­
dentudó apád mondja meg, milyen hálószobában szeretkezzek
veled!" „Az ízlésficamos anyád döntött még arról is, milyen zu­
hannyal mossam a seggem!"
Ilyenkor a felnőtt gyerekek mindketten érzik, indulatukban
pedig fel is nagyítják a szuperszülő negatív tulajdonságait - és
megfeledkeznek a segítő szándékról, a valós támogatás hordere-
jéről. Szem elől tévesztik továbbá azt a tényt is, hogy annak idején
mindketten elfogadták a szülői befolyást, mert egyikük sem tudta
vagy merte megfogalmazni valós szükségleteit: „Nagyon örülünk
az anyagi segítségnek, a tanácsoknak, köszönünk mindent. Olyan
házban szeretnénk lakni, am i..."
A pénzzel való irányítás másik alapesete, amikor a szuperszülők
tartják el vagy támogatják anyagilag felnőtt gyerekeiket, de köz­
ben kezükben tartják az életüket is. így érik el, hogy még sokáig
okosabbak lehessenek gyermeküknél: eldönthessék helyette, mit
tanuljon, hol és kivel éljen, milyen állásra pályázzon. Mondataikat
sokszor így kezdik: „Nem akarok beleszólni, de..." „Nem azért
mondom, de..."
Látszólag mindkét helyzetben megvan a szülő és a felnőtt gyer­
mek nyeresége is: a szülőé az, hogy továbbra is a legfontosabb
marad. Támogatása újabb bizonyítéka saját nagyszerűségének
és fölényének, amiért egyfelől vállveregetést érdemel, másfelől
lehetőséget teremt számára gyermeke leértékelésére, mondván:
„Mi lesz veled, ha én nem leszek?" Mindezzel hiányzó önbizalmát
erősíti vagy bűntudatát kompenzálja.

173
 Különösen nyomasztó helyzet ez a párkapcsolatban élő gyerek
számára, mert így nemcsak ő, de partnere is gyerekszerepbe ke­
rül. A gondokat tovább fokozza, ha bizonytalan a támogatás ösz-
szege és időpontja, azaz a szuperszülő hangulatának függvénye.
Ha a szülő ilyen kétségek között tartja gyermekét, azzal tudattala­
nul még inkább a hatalmát akarja fitogtatni.
A szuperszülő megváltoztatása reménytelen vállalkozásnak
tűnik: alakítani a helyzethez való viszonyunkon, a bizonytalansá­
gon tudunk. Ha másképp nem, hát úgy, hogy elfogadjuk a szülő
motivációját, és magunk jelöljük ki a számunkra elfogadható
határokat.

Mi jellem zi a szuperszülő gyerm ekét szülőként?

A szuperszülők gyerekei szenvedtek ugyan szülőjük viselkedésé­

től, akaratuk ellenére mégis magukon viselhetik a szuperszülők
jegyeit. Ha így van, ők is irányításuk alá vonják a teljes családi
életet, ha másként nem, hangulatváltozásaikkal, rosszkedvűkkel,
hatalmi játszmáikkal. Olyanok, mint egy dackorszakban meg­
rekedt kisgyerek: veszekszenek, harcolnak az igazukért. Előfor­
dul, hogy gyermeküket érzelmileg zsarolják vagy megszégyenítik
mások előtt, miközben erős bűntudatot keltenek benne. Mindent
tiltanak gyermeküknek, ami saját érdekeik ellen hat. Hangulatuk­
tól függően kommunikálnak vele: hol tökéletesnek, hol ostobának
látják, hol imádják, hol pedig szidalmazzák.

S zuperanyu és a n a g y p ó k h á l ó i r t á s

K riszti 40 éves, sikeres esküvőszervező, feleség, édesanya. Taná­

csot kért, mert ötéves kislánya, Julcsi sokat szorong m ostanában,
felébred éjjelente, rágja a körmét. Úgy érezte, ő maga csinált vala­
m it helytelenül, a gyerek csak erre reagált tüneteivel. Édesanyját

174
 tartja szülői példaképének, annak ellenére, hogy az utóbbi évek­
ben, édesapja halála óta sok a konfliktus közöttük.
Édesanyja csinos nő, ügyes üzletasszony volt, ma már nyugdí­
jas. M inden sikerült neki, amibe belekezdett, és jó érzékkel szállt
k i a leszálló ágba kerülő vállalkozásaiból is. Sokáig együtt dolgoz­
tak: vonzó, sikeres anyja m ellett a lány állandóan vesztesnek, csú­
nyának érezte magát, nem tudott kiteljesedni. Az anya elégedetlen,
lekicsinylő, bántó m egjegyzései m iatt sokat veszekedtek: „Soha
sem m i nem volt elég, sem mi nem volt jó neki, am it csináltam ."
Kriszti hosszú vajúdás után végül a fővárosból vidékre költözött,
és más pálya m ellett kötelezte el magát: rendezvényszervezésbe
fogott. Akkoriban úgy érezte, hogy anyja bárm ihez nyúl, az arany-
nyá változik, míg az ő kezében minden hamuvá porlik. Érzéseire
anyja rá is segített: állandóan éreztette fölényét, dicsekedett ered­
ményeivel, a lányt pedig kioktatta, és értésére adta, hogy elége­
detlen vele.
Azóta is leszólja próbálkozásait, ötleteit, elképzeléseit: „Ebből
a tinglitangliból meg lehet élni? Van neked rendes szakmád, nem?"
Kriszti nem tudta, hol keresse saját identitását, mivel anyja ered­
ményei láttán m indig erős kisebbrendűségi érzések gyötörték. Ez
elől költözött el, ezért próbált teljesen más úton elindulni. Ám az
anyának ez sem tetszett. Férfiakkal ismerkedve is az jutott eszébe
először, anyja mit fog szólni hozzájuk, vagy az, hogy ő nem elég
jó nő. Ettől aztán eluralták a kisebbrendűségi érzései, és sokáig
le is beszélte magát a kapcsolatokról, míg meg nem ism erkedett
a férjével, akivel gyerm ekük is született.
Egyre jobban felism erte dacosságát, azt, hogy nem egyszer ő is
hasonlóan viselkedett édesanyjával:
„Vasárnap ebéd után a férjem m el pihentünk, anyu meg megállt
a szobaajtónkban egy seprűvel, azzal, hogy szedjük le az ablakunk­
ról a pókhálókat. D ühös lettem , m iért nem várhat, de nem enge­
dett. Indulatosan kiabáltam , kikaptam a kezéből a söprűt, és sűrű
ajtócsapkodás m ellett engedelmeskedtem. Anyám irányította a tisz­

175
togatást is, m egint erőszakos volt és okosabb nálam , még jobban
összevesztünk, aztán jö tt a szokásos m egsértődés. Napokig nem
beszéltünk, csak hangosan sóhajtozott, miközben egyikünk sem
érezte jól magát."
K riszti mára rájött, hogy ezekben a játszm ákban ő is m indig
benne volt: „Már tudom, hogy m indketten szeretetre, a másik meg­
becsülésére vágyunk, mégis érzéketlen hidegséggel kölcsönösen
leértékeljük egymást."
A terápia során sok gyerm ekkori em léke előjött: rettenetesen
izgult, mit szólnak majd szülei (főleg szuperédesanyja), és persze
sokszor elégedetlennek is bizonyultak. A kislányával történt konf­
lik tu sán ak érzéseiből kiindulva a következő képet im aginálta:
„...So kszo r nehéz a fejem , m ikor bántom Julcsit. U tána szinte
bólogatnom kell, ülök ném án, nem szólok, csak hülyének érzem
magam, bánt nagyon... Apunak és anyunak is bólogattam mindig,
azt tettem , amit akartak. H agytam , hogy lenyom janak (érződik a
düh a hangjában, de aztán elfojtja). A régi lakásunkat látom, anyu azt
mondja, hülye vagyok, buta vagyok, szégyenkeznie kell miattam.
Hat-hét éves vagyok. Hülye vagyok, ismételgeti, a kollégái gyerekei
mennyivel jobbak, nálam m indenki jobb! Kiabál még egy darabig,
hogy minek szült meg, csak m egkeserítem az életét, aztán elmegy,
lefekszik, és napokig, sőt hetekig nem szól hozzám, csak amit mu­
száj, szenvedve jár-kel, és én is szenvedek. A legszörnyűbb, hogy
nem szól, nem szeret... Fáj nagyon, rossz vagyok, hülye vagyok,
szerencsétlen vagyok, m egbántottam , egyedül vagyok, nagyon
egyedül (sír). Kicsi vagyok, vágyom a szeretetére, az ölelésére, de
nem érdem iem ... (nagyon sír)."
(Felnőttként odamegy a kicsi önmagához, nem tudja megölelni.) „Kép­
telen vagyok m egölelni, és bárkit is elképzelni, aki m egölelné,
olyan szerencsétlen, ellenszenves ez a gyerek... Azért ilyen, mert
nem szeretik. De azért nem szeretik, m ert ilyen ... A ztán mégis
m egölelem , simogatom, énekelek neki, vigasztalom . Ez jó érzés,
de valam i leállítja, egy hang, ez is én vagyok: nem érezhetem jól
magam, m ert valam i tö rtén n i fog. Ism erős ez az érzés, nagyon

176
 ismerős. Igen, ez is én vagyok, a sértett, megbántott, dacos kislány
énem."
Ez a sértett énrész okozza Kriszti néha m egjelenő, önmagában
elutasított szuperszülőségét is, amit a terápia során integrálni kel­
lett, elfogadva, hogy valam ikor a sértettség, dacosság hasznos
volt, és Krisztit sok fölösleges frusztrációtól védte meg, ám ma már
inkább akadályozza.
Végül aztán önfeledten vigasztalja, sim ogatja kicsi önmagát,
megéli a „szeretni és szeretve lenni" felemelő érzését. Éberen sok
olyan élm ényéről m esélt még, sírva, am ikor nem tudott őszinte
lenni, nem m erte otthon eláru lni gyengébb jegyeit, baklövéseit,
kudarcait, inkább magába zárkózott: „Nehogy bántson anyu, na­
pokig ném án, sértődötten közlekedjen, keresztülnézzen rajtam,
engem meg csak m ardosson a bűntudat, az a rohadt bűntudat..."

Önismereti fejlődése hatására Kriszti számára világossá vált időn­

kénti indulatos reakcióinak háttere, egyre jobban megélte és át­
dolgozta haragját nárcisztikus szuperszülei iránt, és hibáik mellett
immár észlelni tudja vitathatatlan erényeiket is. Ma már reáli­
sabban látja őket, és azon dolgozik, hogy végre ne bűntudatos és
indulatos kislányként, hanem felnőttként viszonyuljon hozzájuk,
helyükön kezelje a kritikai megjegyzéseket, és főképp, ne ismé­
telje meg a kapott szülői mintát. így őszintébben szereti őket, és
egyre értékesebbnek érzi önmagát is.
Nemrégiben döbbenten ismerte fel a szuperszülőt kislányához
intézett szavaiban. Amikor a kislány egy reggel azon hisztizett,
hogy másik harisnyát akar felvenni, Kriszti ráförmedt: „Mindig
csinálod a cirkuszt, bezzeg a barátnőd okos! Te pedig minden reg­
gel tönkreteszei engem!" Egy pillanat alatt kapcsolt: „Majdnem
elájultam, ugyanúgy beszéltem Julcsival, mint velem az anyu év­
tizedeken át... De aztán megöleltem, és elnézést kértem tőle a ki-
akadásomért: ezt én gyermekként soha nem kaptam meg. És nincs
részem benne ma sem."

177
 Kriszti, meghaladva indulatait, képessé vált mélyen átérezni kis­
lánya érzéseit, és megadni neki, amire ő maga vágyott. Változására
nagyon büszke volt, és én is, miközben közösen reménykedtünk,
hogy a jövőben egyre korábban kapcsol (az édesanyjával való
konfliktusok idején is), és nem adja tovább Julcsinak a narcizmus
kéretlen örökségét, amelyet a család immár több generáció óta
cipel a hátán.

Hogyan fejleszthetjük szülői viselkedésünket

szuperszülőként?

Mielőtt a kérdést tételesen megválaszolnánk, tekintsük át a szuper­

szülő tulajdonságlistáját, hogy segítségünkre legyen a gyerekün­
ket fejlesztő viselkedésünk erősítésében, és változtathassunk az
őt hátráltató megnyilvánulásainkon. A jellemzők számbavétele
lehetőséget teremt egy rövid önvizsgálatra is.

A szuperszülő jellem zői

» Odafigyel gyermeke fejlődésére, teljesítményeire, különösen

azokra, amelyek dicsekvésre adnak lehetőséget (kitűnő bi­
zonyítvány, kiváló sportteljesítmény). Nagyzásos fantáziák,
felvágás jellemzi, gyerm ekét illetően is túlzó mértékű
csodálatot vár el másoktól. Gyakran - tudattalanul - saját be
nem teljesített vágyai megvalósítására ösztönzi gyermekét
(például balettra járatja, mert ő maga balerina szeretett volna
lenni).
* Saját tehetségét, fontosságát, teljesítményét eltúlozza, ön­
magát tartja a létező legjobb szülőnek. Rendszeresen fantáziái
határtalan sikerről, szépségről, hatalomról, teljesítményről.
Valós eredmények nélkül is elvárja, hogy kiválónak ismerjék

178
 el őt, akárcsak gyermekét. Mindeközben másokat leértékel,
és ennek sajnos legtöbb esetben gyermeke is áldozatul esik.
A vele történteket eltúlozza, dicsőíti önmagát, és környezetétől
is elvárja ezt. Ellenkező esetben megsértődik, és nehezen
engesztelődik. Felhúzza az orrát, ha nem a gyereke (és rajta
keresztül ő) a legsikeresebb, ha nem kap másoktól kellő el­
ismerést, jutalmat.
Mindent jobban tud gyermekénél, és a pedagógusoknál is,
ami gyermeke számára sok belső konfliktust, szégyenérzetet,
bűntudatot okoz.
Hiányos az empátiája: szeretetét akkor mutatja ki leginkább,
ha gyermeke az elvárásainak megfelelően teljesít, erőfeszíté­
seit csak siker esetén ismeri el. Képtelen felismerni és átérez­
ni mások érzéseit és szükségleteit, nem akkor van gyermeke
mellett, amikor annak szüksége lenne rá, hanem akkor, ami­
kor neki van szüksége gyermekére.
Figyeli gyermekét, vészhelyzetben útmutatást, irányítást, se­
gítséget ad, de sokszor ellentmondást nem tűrően utasítja.
Nem érzékeli viszont, amikor gyermekével mások előtt go­
rombán bánik, megszégyeníti, kellemetlen helyzetbe hozza.
Azt hiszi magáról, hogy kiváltságos teremtmény, akit csak
a hozzá hasonló, a társadalmi ranglétrán magasan álló embe­
rek érthetnek meg, és indokolatlanul különleges bánásmódot
és/vagy automatikus együttműködést vár el.
Kapcsolataiban gyakorta önző, céljai eléréséhez kihasznál
másokat. Cinkosává teszi gyermekét a számára fontos ügyek­
ben (például váláskor, majd zűrös szerelmi ügyeiben), lojali­
tást vár tőle, miközben mit sem törődik érzéseivel. Általában
az ő problémái a legnagyobbak.
Gyermeke önálló próbálkozásaival szemben türelmetlen,
különösen akkor, ha az ő akarata ellenére teszi. Ha feszült,
indulatosan, durván beszél vele, szidja, akár mások előtt is.
Általában másokat, nemritkán gyermekét okolja a bajaiért,
ha valami nem az akarata szerint történik, akkor morog, szit-

179
 kozódik, kritizál. A számára viccesnek tűnő beszólásai gya­
korta bántóak, de a bajban nehezen vigasztalja gyermekét,
akkor is inkább dorgálja.
« Sokszor érez átható irigységet, miközben azt hiszi, mások
irigykednek rá. Rivalizál a gyerekével, még annak felnőtt­
korában is: a kisgyerekkel szemben meg akarja nyerni a
társasjátékot, a felnőttnél többet akar keresni, sikeresebb,
vonzóbb akar lenni. Meg van győződve arról, hogy mindent
jobban tud gyermekénél, ezért csak parttalan vitát lehet vele
folytatni.
* Sokszor a pénzt hajtja, mert az biztosítja számára az értékes­
ség érzését. Állandóan verseng, mindig győzni akar.
» Gyakran gőgös, fennhéjázó. A kritikát egyáltalán nem tűri,
hamar megsértődik, indulatossá válik. Felnőtt gyermekétől
sem visel el semmilyen kritikai megjegyzést.

Mit tegyünk, ha észleljük önm agunkon

a szuperszülő jegyeit?

Az igazi szuperszülő, a súlyosan nárcisztikus ember önmagát

mindig tökéletesnek látja. Önismereti fejlődésbe ritkán kezd,
mivel nincs betegségbelátása, problémái a mindennapjait nem
nehezítik, nehezen lát rájuk, és inkább környezete szenved tőlük.
Ráadásul nem tűri az ellenvéleményt, ehelyett állandó külső po­
zitív megerősítésre vágyik, és nemigen teszi önvizsgálat tárgyá­
vá saját negatívumait, egészséges működését akadályozó belső
tényezőit.
Megszerzett ismeretei alapján rögtön analizálni kezdi a többie­
ket, önmagát viszont nagyon ritkán. A pszichoterápiás rendelőbe
leginkább gyermeke „rosszasága", pimaszsága, romló tanulmányi
eredményei miatt jön. Ilyenkor elsorolja, mennyi nehézséget okoz
neki a gyerek, és finoman érezteti: nem hiszi, hogy a terapeuta

180
ismerne olyan módszert vagy eljárást, amit ő ne alkalmazott volna
m ár... Panaszáradata közben sokszor felteszi a kérdést: „Most
mondja meg, mi a baj ezzel a gyerekkel?" Bár a szakember tudja,
hogy tudattalanul, korai szeretethiánya miatt teszi mindezt, nem
kevés empátia kell hozzá, hogy terapeutaként azonnal rá ne vágja:
„A gyerekkel semmi, ellenben önnel..."
A nárcisztikus szuperszülő tehát nem kis kárt okoz a gyereké­
nek, de ritkán fordul meg a fejében, hogy ezért ő bármilyen mó­
don felelős lenne. Inkább azt gondolja, a gyerek a rossz, a kezel­
hetetlen, vagy a pedagógus a hibás. Gyakorlatilag nem vesz
tudomást a problémákról, így nem kell velük szembenéznie. Ha
bármi nem sikerül az életében, azért is a párját, családját vagy
éppen gyermekét hibáztatja.
Ha mindezek ellenére mégis felismerjük magunkon a szuper­
szülő tulajdonságainak egy részét, akkor talán már nem is annyi­
ra vagyunk azok, de mégis megtehetjük a következőket:

* Vizsgáljuk meg időnként gyermekünkkel szembeni viselke­

désünket. Ha előfordul, hogy szavaink bántóak, gorombák,
és a szülői létünkből hiányzik az elfogadás, akkor a gyerek
a valósnál rosszabbnak láthatja önmagát és teljesítményeit.
Akkor is, ha elégedetlenségünk kimondatlan, csak homlok-
ráncolásban, indulatteli hangszínben, ideges sóhajtozásban,
sértődött némaságban nyilvánul meg. Kérjünk elnézést a go­
rombaságért, és szóban inkább azt fejezzük ki, hogy bízunk
benne, ismerjük el erőfeszítéseit (ne a semmit!), dicsérjük,
pozitívan erősítsük meg őt.
> Figyeljük meg csupán néhány napig szavainkat, és gondol­
juk át, tartalmaznak-e ezek mások leértékelésére szolgáló
ítéleteket, mondatokat, és valóban szükségesek-e. Nem mi
vagyunk-e túl kritikusak és irigyek másokra, nem ezért za-
var-e mások reakciója? Talán mi viseljük nehezen, hogy má­
sok jobbak, sikeresebbek, elismertebbek? Tekintsük át, hogy

187
megjegyzéseink igazak, jószándékúak-e, és tanítsuk pozitív
példamutatással gyermekünket mások megbecsülésére, érté­
keik, teljesítményeik, erőfeszítéseik elismerésére.
Legyünk elfogadóbb szülők, azaz fogadjuk bátorítással gyer­
mekünk hibáit és türelemmel a kudarcait. („Gyakorolunk, leg­
közelebb menni fog.") Ne követeljünk tőle az életkorának
megfelelőnél többet, mert a túlzott elvárások okozta kudar­
cok erős szorongást alakítanak ki.
Ha gyermekünket összehasonlítgatjuk, ne a negatívumot
hangsúlyozzuk, mert az növeli bűntudatát, rontja énképét,
fokozza szorongását. Ilyenkor is vegyük észre és emeljük ki
gyermekünk előnyös tulajdonságait, képességeit. Töröljük
szótárunkból az „Én ennyi idősen már.. kezdetű monda­
tokat, lássuk gyermekünk egész személyiségét, értékeivel
együtt.
Fejlesszük empátiás készségeinket. Szeretetünket mutas­
suk ki azzal, hogy mellette állunk nehézségei idején, és erő­
feszítéseit ilyenkor is elismerjük. Hallgassuk meg gondjait,
érezzük át érzéseit és szükségleteit, legyünk mellette, amikor
arra van szüksége. Vészhelyzetben adjunk útmutatást, segít­
séget, ne utasítsuk el soha.
Gyermekünket soha ne neveljük mások előtt, és főleg ne szé-
gyenítsük meg, ne hozzuk kellemetlen helyzetbe. Semmi­
lyen körülmények között ne terheljük azzal, hogy céljaink
elérésében cinkosunkká tesszük.
Fogadjuk el, hogy gyermekünk szempontja is fontos. Higy-
gyük el, hogy a bölcsek kövét szülőként sem hordjuk min­
dig a zsebünkben, figyeljünk gyermekünk véleményére,
elgondolásait, kritikai megjegyzéseit fogadjuk szeretettel,
gondolkozzunk el valóságtartalmukon. Nézeteltéréseinket
beszéljük meg vele, ha már lehiggadtunk, mondjuk ki, mit
éreztünk, és keressünk közösen megoldásokat problémáinkra.
Igyekezzünk minél több helyzetben kissé háttérbe húzód­
ni, megfigyelő szerepet felvenni. Ne keltsük a tökéletesség

182
 látszatát: nekünk is vannak hibáink, problémáink, ahogy
gyermekünknek is. Tévedéseinket is valljuk be magunknak,
és életkorának megfelelően a gyermeknek is, figyelve arra,
hogy ezzel ne terheljük meg. Irigykedés helyett legyünk
büszkék gyermekünkre, tiszteljük őt, örüljünk létének, és
annak, hogy általa szülővé válhattunk.

Hogyan élhetünk felnőttként boldogabb

életet, ha szüléink szuperszülők?

* Szabaduljunk meg indulatainktól, és bocsássunk meg szuper­

szülőnknek, hiszen sosem szándékosan bántó. (Ebben segíte­
nek a Szeretetcseppek című fejezet gyakorlatai.) Lássuk benne
a szeretetéhes kicsi gyermeket, aki nem kapott elég figyelmet,
szeretetet, és ma is az elismerésért, a megbecsülésért sóvá­
rog. Majd vegyük számba szuperszülőnk előnyös tulajdonsá­
gait, mert van neki bőven! Gondoljunk ezekre szeretettel!
“ Tanuljuk meg elkülöníteni érzéseinket szüléinkéitől, hogy
felnőtt módon tudjuk képviselni őket. Ne engedjük, hogy szu­
perszülőnk a hangulataival befolyásoljon, megsértődéseit
fogadjuk el, tekintsük természetes jelenségnek, ne hagyjuk,
hogy így zsaroljon minket. Ne feledjük: az az igazán egész­
séges ember, aki teljes mértékben felelősséget vállal saját ma­
gáért, érzéseiért, de nem vállalja más helyett a felelősséget.
» Megszólalásunk vagy bármilyen cselekedetünk előtt ne gon­
dolkozzunk azon, mit szólnak hozzá a többiek, milyenek
lesznek a külső reakciók. De csupán belátással nem lehet
a szuperszülőktől kapott leértékelő, hibáztató, lelkűnkbe
vésődött szavakat kiirtani - mélyebb szinten kell kapcsolat­
ba kerülnünk önmagunkkal. Érezzük az érzelmeinket, a
félelmet a testi érzéssel együtt, ne meneküljünk előle: így
közelebb kerülhetünk a gyökérproblémákhoz. Ez megszaba-

183
díthat a „vajon mit gondolnak mások?" bénító gondolatától,
ami nagyban gátolja az önmegvalósítást.
Fogadjuk el, hogy szuperszülőnk mindig erős késztetést
érez arra, hogy beleszóljon az életünkbe, kéretlen tanácso­
kat adjon, véleményt alkosson. Viselkedése nem rólunk szól,
csupán mindent jobban akar tudni másoknál, és ezt segítő
szándékkal meg is osztja mindenkivel. Beszéljük meg vele
higgadtan ezzel kapcsolatos érzéseinket.
Fejlesszük önbizalmunkat, ne mások elismeréséért gazsulál-
junk. Ünnepeljük meg sikereinket, rendszeresen értékeljük
teljesítményeinket, legyünk önmagunk reális bírái. Enged­
jük meg magunknak a tévedés lehetőségét is.
Sok empatikus beszélgetéssel érjük el, hogy szuperszülőnk
akkor támogasson, amikor az nekünk fontos, és ne akkor,
amikor neki jó. Kérjünk tőle segítséget bátran, őszintén.
Konfliktusaink idején higgadjunk le, majd jelezzük vissza
szuperszülőnknek, ha gorombán beszélt velünk, morgott,
szitkozódott, minket okolt saját bajaiért. Figyeljünk, hogy mi
ne viselkedjünk hasonlóan.
Ne sétáljunk bele a rivalizálás csapdájába, a „ki tudja jobban",
„ki csinálja jobban" versenyébe. Kerüljük az értelmetlen,
parttalan vitákat, legyünk elfogadóak, ne akarjunk minden­
áron győzni. Ne keressük bőszen, kinek van igaza, jobban
járunk, ha kapcsolatainkban az igazság helyett a szeretet-
re fókuszálunk. Párkapcsolatunk javítása érdekében saját
igényeink, elvárásaink szajkózása vagy totális elnyomása
helyett törődjünk azzal, társunk mit szeretne, mire lenne
szüksége. Ez segíti leginkább hiányos empátiánk fejlesztését,
különösen, ha nemcsak belátjuk mindezt, de törekszünk is rá,
önzetlenül, mély szeretettel. Ha őszintén szeretjük párunkat
és egészségesen önmagunkat, akkor társunk igényeire fóku­
szálunk. így aztán a másik ember is képessé válik erre, és
egyre mélyebben tudjuk szeretni egymást. Csak ekkor válik

184
lehetővé, hogy ideálképek helyett két szerető ember éljen
együtt.
Önismeretünk fejlesztésével tárjuk fel, hordozzuk-e a szuper­
szülő tulajdonságait. Az önvizsgálat során kérdezzük meg
erről társunkat, őszinte barátainkat, nagyobb gyerekeinket
is. Ha a válasz igen, akkor dolgozzunk a változáson! E könyv
gyakorlatai és szükség esetén szakember lehet segítségünk­
re az úton, hiszen másokat leértékelve, állandó irigységgel,
sértődöttséggel senkinek sem jó élni.

185
 Az érzelmileg zsaroló szülő,
avagy a MÁRTÍR

Nem hozhatok a lakásba, ezzel az érzékeny gyerekkel egy fedél

alá, egy vadidegen, problémás férfit. Hála Istennek, Réka meg
fog gyógyulni, legalábbis tünetmentesen, de a karrierje... an­
nak vége. Lehet, hogy nekem kell eltartanom. Minden fillérre
szükségem van. Kicsi a fürdőszoba. Két fogas két köpenynek.
Hét polc, abból hat Rékáé. [...] Az embernek első a gyereke.1
J ó ka i A nna

A nyolcadikos Hédi hetek óta izgatottan készült barátnője születés­

napjára. Eltervezte, milyen ruhát vesz fel, megvette az ajándékot,
és alig várta, hogy szombat délután elindulhasson a zsúrra. Szom­
bat reggelre édesanyjának fájni kezdett a feje, panaszkodott, de
bizonygatta, nincs nagy baj. Hédi az ebédnél aggódva figyelte
édesanyját, aki homlokára szorított kézzel ült, és egy falatot sem
tudott lenyelni a migrénje miatt. Ebéd után Hédi elmosogatott
és felmosta a konyhát, majd indulni készült. Édesanyja már az
elsötétített szobában feküdt, onnan szólt ki elhaló hangon: „Menj
csak, kislányom, érezd jól magad! Én majd elleszek valahogy. De

189
légy szíves, hozd ide a mobilomat, hogy kéznél legyen, ha ki kell
hívnom az ügyeletet.. Hédi elindult, ám a kertkapuban megállt.
Megfordult a fejében, mi lenne, ha felhívná a barátnőjét, hogy
mégsem tud elmenni a szülinapjára. Talán megértené, hogy nem
hagyhatja csak úgy magára az édesanyját...
Hédi életében persze nem ez volt az első alkalom, hogy édes­
anyja elérte, azt csinálja, amit ő akar. Elsőben lelkesen mesélt neki
a rajzszakkörről, és arról, hogy milyen tehetséges a tanító néni
szerint. „Hát jó, akkor beíratlak - mondta az anyuka. - Bár éppen
pénteken van a szakkör, amikor korábban hazaérek a munkából.
Már olyan sok mindent terveztem, de ha ennyire szeretnéd, hát le­
gyen!" Nem csoda, hogy a kislány bűntudata és szorongása miatt
végül lemondott a szakkörről.
A későbbiekben sorra ismétlődtek a hasonló jelenetek, csak az
indokok változtak. Kiskamaszkorában a „Rendben, majd én meg­
csinálom egyedül ezt a sok házimunkát" vagy a „Pedig én igazán
csak a legjobbat akarom neked" volt a válasz, ha olyasmit szere­
tett volna, ami ellenkezett édesanyja elképzeléseivel. így alakult,
hogy a közeli kisváros helyett a helyi gimnáziumba felvételizett.
Az egyetemi jelentkezést pedig édesanyja sűrűsödő rosszullétei
és rejtélyes betegségei miatt elhalasztotta, majd állandóan azon
rágódott, hogy inkább levelező tagozaton kellene tanulnia.
Hédit felnőttként is állandó bűntudat gyötörte, és feltűnően
figyelmes volt másokkal. Figyelt a környezetében élők hangula­
tára, a békesség kedvéért teljesítette ki nem mondott elvárásaikat,
rejtett vágyaikat, ha pedig nem járt sikerrel, erős lelkiismeret-
furdalást érzett, szorongott, önmagát hibáztatta. Minden este fel­
hívta szüleit, édesanyja ismerős panaszkodását, sopánkodásait
- kissé ingerülten ugyan, de - végighallgatta, majd megfogad­
ta, többé nem hagyja elrontani a hangulatát. Mégis újra és újra
telefonált, bűntudattal, hátha a mamának (papának) valami baja
lesz, ha nem jelentkezik. Bár nem tudta megfogalmazni, valahol
mélyen azt érezte, végig kell hallgatnia, türelmesnek kell lennie
vele.

190
 Az anya viselkedése nyomán az egykori kislányban az a kép ala­
kult ki önmagáról, hogy soha nem elég hálás. Ha bárki szomorú
volt körülötte, azt kutatta, vajon mit rontott el, mivel bántotta
meg. Egész életében igyekezett tekintettel lenni mindenkire, elő­
zékenyen és segítőkészen viselkedni, nehogy bajt csináljon, ennek
ellenére gyakran érzett bűntudata a sok-sok ismétlődéssel, tudat­
talanul beépült a személyiségébe.

Mi jellemzi a mártír szülőt?

A zsaroló szülő szlogenje ez lehetne: „Hát ezt érdemiem én?",

vagy a „Pedig mi mindent megtettem érted!", netán a „Ne is törődj
velem!". A szülői léthez hozzátartozik, hogy a gyermek érdekében
sok mindenről le kell mondani. Nem könnyű eltalálni, mit adjunk
fel életünkből gyermekünk boldogulása érdekében, és mikortól
van szó rosszul értelmezett „önfeláldozásról", önmagunk túlzott
előtérbe állításáról. Ne feledjük: mindig magunk döntjük el, mit
vállalunk és mit nem.
A mártír szülő szinte mindent felad, ami számára fontos lehet­
ne. A körülötte élők szemében inkább „mártírkodik", ahogyan azt
sokszor meg is jegyzik (persze csak egymás közt). Gyermekében
állandó bűntudatot kelt: azt érezteti vele, hogy aki nem szülei
akarata szerint cselekszik, az nem szereti őket. Majd, ahogy gyer­
meke cseperedik, folyton felemlegeti az érte hozott áldozatokat, a
vele kapcsolatos nehézségeket (milyen nehezen született, milyen
sírós volt...), illetve, hogy mi minden vár rá, ha a gyereke nem
„fogad szót". Persze nem felejti el hozzátenni, hogy ő csak jót akar.
így már a gyerek kötelességtudatára épít, és folyamatosan fenn­
tartja bűntudatát.
A mártír szülő életének talán egyetlen értelme a gyermeke.
Az így kialakított érzelmi függőséggel viszont - jó szándéka elle­
nére - szinte elviselhetetlen terhet rak rá. Látszólag mindent meg­

191
tesz, hogy gyermeke boldog legyen: megteremt számára mindent,
ha kell, agyondolgozza magát, és bele is betegszik. Folyamatosan
gürcöl, gondoskodik, az életet gyakran csendesen viselendő szen­
vedésnek éli meg. Minden cselekedete gyermeke szükségleteiről
szól, akaratán kívül mégis hatalmas pusztítást végez gyermeke
lelkében, mert áldozatkész tetteivel, mondataival, mimikájával
vagy a puszta hallgatással mérhetetlen bűntudatot kelt benne, és
azt üzeni: „Nélkülem nem érezheted jól magad!"
Egyes jellemzőiben a borostyán szülőre emlékeztet: számos
esetben ő is nagyon sokáig szoptat, évekig együtt alszik a gyereké­
vel, maximális gondoskodást nyújt - de a motivációja más. A gyere­
kétől kapott szeretet révén próbálja megszerezni mindazt, amit a szülei­
től nem kapott meg: a közelséget, a biztonságot, a megbecsülést, a feltétel
nélküli szeretetet és elfogadást. Tudattalanul azért szereti annyira a gyer­
mekét, hogy az viszontszeresse, így mindig érzelmi szükségletei szerint
meríthessen belőle.
Ezzel nemcsak súlyos terhet rak a gyermek vállára, de áttétele­
sen minden kapcsolatát is megmérgezi. Tudatosan boldoggá teszi
a szülői szerep, de manipulativ viselkedésével, állandó panasz­
kodásával, érzelmi zsarolásaival, tudattalanul produkált testi
tüneteivel olyan erős lelkiismeret-furdalást és félelmet kelt gyer­
mekében, amely ellehetetleníti a nyugodt életet, az egészséges
fejlődést. Működésmódja hátterében alacsony önértékelés áll: pró­
bálja fontossá, sőt nélkülözhetetlenné tenni magát, hogy saját hiá­
nyait kompenzálja. Önfeláldozásával előbb-utóbb aztán mindent
a hatalma alá von: sértődöttségén keresztül irányítja közvetlen
és tágabb családját, érzelmileg zsarolja őket. Egy fiatal férfi nem­
régiben - évtizedekig cipelt rejtett haragja feldolgozása után -
így fogalmazta meg ezt:

„Olyasmiért keltett bennem bűntudatot, amit nem is követtem el.

V asárnaponként hajnaltól főzött, tízszer annyit, m int am ennyit
meg b írtu nk enni. Unszolt, egyek még, felpakolt, hogy vigyem el,

192
 de én nem kértem , és nem is akartam még három napig ugyanazt
enni. Sokféleképpen próbáltam megértetni magam: megbeszéltem
vele, bizonygattam az igazam at, kértem , kiabáltam . M indhiába.
A végén még én lettem a rossz, mondván, félreértem ő t... Nem
lehetett vele soha őszintének lenni, fojtogató volt. Ha m egpróbál­
tam, jö tt a régi lemez: ő csak cselédnek jó, nem is szeretjük, nem
becsüljük. R em éli, m ár nem sokáig kell e lv ise ln ü n k ... Aztán
elérte, hogy rettenetesen bántson: milyen szem ét gyerek vagyok,
nem szeretem az anyukám at. Tizenévesként, ha gúnyos voltam,
m egsértődött, duzzogott, sírt, elvonult. Meg akartam vigasztalni,
hogy könnyítsék m agam on, de nem hagyta. M indig én kértem
bocsánatot. Ellökött magától, majd m intha mi sem történt volna,
egy-két nap múlva váratlanul megbékélt.
Ma már - hogy elengedtem a bűntudatom at - valam ennyire
képes vagyok higgadtan, hum orral szóvá ten n i, ha gyerekként
kezel: »Kisfiam, vegyél trikót!« - mondja, én meg viccelődök: »Már
vettem , sőt alsógatyát is!« A csomagolt kajáját m egköszönöm, és
elviszem a házban lakó kisnyugdíjas n én ikn ek. Szeretik. M ár
előfordul időnként, hogy anyu magától észreveszi a problémámat,
nem sértődik meg, sőt néha már nevetünk is együtt, és ez így na­
gyon jó. Az én változásommal talán benne is változott valami, örü­
lök n eki... Ma már tudom, sőt mélyről érzem, hogy a nagyszüleim
és közte hasonló volt a viszony, meg hát ilyen példát kapott: a nagy­
mamám ma is csak sír, m egsértődik, ha valami nem tetszik n ek i...
Szegény anyu a pótcselekvéseivel, túlzó önfeláldozásával akar
szeretetet kapni, am ivel sajnos sokáig haragot, őszintétlenséget,
teh etetlen séget terem tett bennem , meg persze bűntudatot, így
nehezen tudtam őszintén m egbecsülni és szeretni őt."

Ahogy hallgattam, és együtt végigéltük kínzó bűntudatának las­

sú apadását, személyiségének változását, zsigerből éreztem, meny­
nyire igaza volt Carl Gustav Jungnak, amikor a szülői önfeláldozás
hatásáról írt: „Semmi sincs lelkileg erőteljesebb hatással a gyerme­

193
kekre, mint a szülők meg nem élt élete."2Valóban: sokszor egy élet
is kevés ahhoz, hogy megtaláljuk az emberséges segítségnyújtás
és az önfeláldozás egészséges határait.
Van olyan szülő, aki alapvetően nem zsaroló típus, hanem
válása után helyezi magát mártírpozícióba. Új, a sajnálat kivál­
tására bazírozó szerepében manipulálni kezdi a gyermekét, és
részben sikerrel jár, a szánalom és a kímélet mellett ugyanakkor
rejtett haragot, agressziót, viszolygást is kivált. A gyerekben erős
félelmet kelt, ha a másik szülő ellenségesen, netán durván bánik
a mártírszerepbe menekült szülővel, így a szükségesnél korábban
átélheti a kiszolgáltatottság és a gyengeség fájó érzéseit.
Válás után a gyerekek kezdetben kényeztetik, kímélik mártír
szülőjüket, igyekeznek tekintettel lenni rá, a kedvét keresik, szinte
szolgálják. Majd hamarosan jó érzékkel kapiskálni kezdik, hogy
szülőjük az áldozat szerepében saját érdekeinek megfelelően akar­
ja irányítani az életüket. A gyerekek azzal szembesülnek, hogy a
felszín alatt rendkívül önző és agresszív, így előbb-utóbb elfordul­
nak tőle vagy szembehelyezkednek vele. De ettől a mártírság csak
még jobban fellángol, sőt a szülő önigazolást is lát helyzetére:
„Lám, már a gyerekeim sem szeretnek..." A másik szülőjüket ad­
digra sajnos már sokszor tartós ellenségüknek tekintik, és képte­
lenek szeretetteljes kapcsolatot ápolni vele, így könnyen magukra
maradhatnak súlyos bűntudatukkal.
A mártír szülőben (akár elvált, akár nem) az a téves hiedelem
munkál, hogy a gyerekének hálásnak kell lennie, hiszen ő min­
dent megtett érte. Szerinte a hála azt jelenti, hogy gyermekének
felnőttként is úgy kell élnie az életét, hogy abban elsődleges
szerepet kapjon a vele való kapcsolattartás: a napi telefonálások,
a róla való érzelmi gondoskodás. A hála azonban a generációk
között mindig lefelé áramlik, a következő generáció felé. Felnőtt
gyermekként csak úgy lehetünk hálásak szüléinknek, ha kellő tisztelet
mellett jól neveljük gyermekeinket, próbálunk a lehető legjobb szülőkké
válni. A szüléinktől kapott szeretetet, az átadott értékeket, a ránk áldozott
időt, energiát saját gyermekeink felnevelésével adjuk nekik vissza. Ne

194
feledjük: a szülő-gyerek kapcsolatban a szülők nemcsak adnak,
hanem legalább annyit kapnak is gyerekeiktől: örömöt, szeretetet,
élményeket, a szülővé válás, a további fejlődés lehetőségeit. Tehát
a szülői lét nem egyoldalú önfeláldozás, hanem az érzelmi kitelje­
sedés kölcsönös lehetősége.

Milyen hatással van a mártír szülő

gyermeke gyermekkorára?

A mártír szülővel szemben a gyerekeknek mindig erős bűntudatuk

van. Gyakran azt érzik, hogy ők is hozzájárulnak túlterheltségé­
hez, mert újabb és újabb nehézséget okoznak. Előfordul, hogy
túlzottan féltik szülőjüket, szoronganak miatta, de tartják magu­
kat: nem mutatják érzéseiket, nehogy tovább terheljék őt - így
sokszor művivé válik a viselkedésük. A mártír szülő demonstratív
szenvedésével, kétértelmű megjegyzéseivel állandó bizonytalan­
ságban tartja gyermekeit, ahogy azt Hédi példájában láthattuk.
Az óriásira duzzadt bűntudat miatt bizonytalan gyermek folyama­
tosan kételkedik abban, mit engedhet meg magának, élvezheti-e
büntetlenül elfoglaltságait. Nem tud felhőtlenül örülni a lehető­
ségeinek, egy jó baráti összejövetelnek, bulinak, nyári tábornak.

„Nem em lékszem , hogy valaha nevetett volna az anyám, átszen­

vedte az egész életét. Kislánykoromban hajnalban kelt, ment taka­
rítani, aztán hazaért, és elindított bennünket az iskolába. Főzött,
m osott, takarított, majd este újra dolgozott. Nem volt egyetlen
barátnője sem, nem m ent sehová, lem ondott m indig m indenről.
Nem ehettünk meg nyugodtan egy ebédet, még be sem fejeztük,
már állt is fel, és kezdett m osogatni. Segíteni nem lehetett neki,
soha nem volt jó, ahogyan én csináltam . Nem tudtam őszintén
beszélni vele, féltem, hogy m egsértődik. Kam aszkorom ban meg­

195
 kérdezte: Nem jó neked itthon, a barátnőiddel jobb? Én pedig nem
mertem igennel felelni, nehogy az legyen, hogy nem szeretem, ami
miatt meg majd gyötörjön a bűntudat. Ma is segíteni akar nekem,
de én nem akarom kihasználni - a nővéremre viszont haragszom:
hozzá jár főzni, vasalni, gyerekre vigyázni. Nem tud úgy élni,
hogy ne szolgálna, de közben valami mély fájdalom, valami üvöltő
szeretethiány sugárzik a szeméből. Pedig nagyon szeretem , még
ha néha idegesít is, de közben bűntudatom van, hogy én jól kere­
sek, utazom : nem tudom jó érzéssel élvezni ezeket. Nem tudok
bűntudat nélkül m egvenni egy új ruhát, szinte szégyellem, hogy
nekem telik fodrászra, kozmetikusra, műkörömre. Hát, nagy hülye
vagyok, nem ?"

Hát nem! Csak éppen a mártír szülő gyerekeire jellemző szoron­

gásokkal élt ez a 30 éves nő, aki súlyos pániktünetekkel küzdött.
Gyermekkorában ő is állandóan a mártír anya reakcióit figyel­
te, azokra reagált (nemegyszer a másik szülője helyett is), az ő
szükségleteit elégítette ki, míg sajátjait háttérbe szorította. Rosz-
szul érezte magát, ha szülője szomorú volt, ha egészségi vagy
érzelmi gondjai láthatókká váltak. Egész életére rögzítette kárté­
kony tapasztalatát: „mindig a másikra kell figyelnem, és úgy kell
viselkednem, ahogy elvárják tőlem, egyébként súlyos lelki sérü­
lést okozok másoknak".
A mártír szülő tudattalan kettős kommunikációja (feláldozom
magam, de terhemre vagy) súlyos szorongást, önértékelési prob­
lémákat alakít ki gyermekében, aki állandó érzelmi készenlétével
ráadásul tovább terheli, koravénné teszi önmagát. A szülő erős
lelki függőséget alakít ki, és ambivalens érzéseket hív elő, ahogy
András példájában is láthatjuk.

196
 A G YŐ ZTES PORSZÍVÓ

András, a 38 éves, pánikbeteg férfi, erős önism ereti igénnyel jelent­

k ezett nálam . Kezdetben idealizálta szeretteit: feleségével, szü­
leivel való kapcsolatát tökéletesnek látta, am elyet mégis hatalm as
bűntudat terhelt. Integratív hipnoterápiája során sok olyan gyerek­
kori élményt idézett föl, amelyben egyszerre élte meg a pánikhoz
hasonló kettős érzéseket: a szorongást és a félelm et tehetetlen
dühvei és agresszióval párosulva. A változást az ő életébe is mély
érzelm ei felvállalása, majd átdolgozása hozta el.
„...A régi lakásu n kat látom, kellem esen besüt a nap, hétéves
vagyok. Anyukám láthatóan kedvetlen, egyedül érzi magát, szo­
morú a szeme. Én betegen fekszem az ágyban, lázas vagyok, rossz
a testem ben len n i... Anyu megtesz mindent, hogy jó l legyek, de
egyre rosszabb. Áll és néz, alig van rajta érzelem , csak a szomorú­
ság. M iattam szomorú, nem mehet dolgozni... m iattam van sze­
gény otthon, a főnöke pedig haragszik rá, mert mások dolgoznak
helyette. »Nem érdekes, te vagy a legfontosabb, de rem élem, azért
nem utálnak ki, és nem rúgnak k i... De csak pihenj, örülj, hogy
legalább te feküdhetsz!« - mondja. Fekszem , de már azon jár az
eszem, mi lesz anyuval. Nem tudok nyugodtan pihenni. Rohangál
a lakásban, tesz-vesz, intézkedik, aztán tolja ezerrel a porszívót, a
kurva életbe, de utálom, hogy mindig minden fontosabb, én pedig
magányos vagyok... M agamat vádolom: m iattam kell ezt csinál­
n ia ... Szar alak vagyok, szégyellem , hogy nem tudok segíteni,
szarul vagyok, egyre szarabbul. Én itt fekszem , ő pedig halálra
dolgozza magát. De m iért nem tud várni, m iért nem bírja kivár­
ni, hogy jobban legyek? M iért nem ül inkább m ellém, m iért nem
beszélget velem?"

András hamar belátta, hogy mártír édesanyja egész gyermekkorá­

ban tudattalanul manipulálta, ahogy teszi mindmáig, észrevétlen.
Az egészséges érzelmi távolság hiánya miatt felerősödött tudat­
talanjában az agresszió, ami kamaszkorától gyakran szülei eluta­

197
sításában, elkerülésében, ritkábban indulatos konfrontációkban
nyilvánult meg. Terápiája során szembe tudott nézni ellentmondá­
sos érzéseivel (sajnálat, félelem és harag), és megdolgozta őket.
Hosszabb idő elteltével ki tudta alakítani az optimális távol­
ságot az anyjával, és a kóros korai kötődés megszüntetésével már
valóban szeretni tudta. Úgy segítette idősödő szüleit, hogy közben
nem hanyagolta el saját kapcsolatait, programjait - és időnként
velük is olyan együttléteket szervezett, amelyeken mindenki jól
érezhette magát. Nem gyötörte már annyira magát kisgyerek-
kora óta meglévő, állandósultnak tűnő lelkiismeret-furdalásával.
Egyszerre vált képessé reálisan látni szülei értékeit, és szelektálni,
szükség esetén pedig visszautasítani elvárásaikat.

Milyen hatással van a mártír szülő

gyermeke felnőttkorára?

Mi jellem zi a m ártír szülő gyerm ekét a m unkában?

A mártír szülő gyermeke felnőttként is állandóan bűntudattal

küzd, és feltűnően szolgálatkész mindenkivel, így a munkatár­
saival, főnökeivel is. Figyel a környezetében élők hangulatára, ne­
hogy bajt csináljon; a békesség kedvéért teljesíti ki nem mondott
elvárásaikat, kéréseiket is. Ha ez nem sikerül, erős lelkiismeret-
furdalás gyötri, szorong, kételkedik önmagában, magát hibáztat­
ja. A környezet negatív jelzéseit legtöbbször önmagára vonatkoz­
tatja. Ha bárki szomorú, szótlan vagy éppen indulatos körülötte,
rögtön azon kezd gondolkodni, vajon mit csinált rosszul, mivel
bántotta meg kollégáját. Úgy érzi, az ő tiszte, hogy meghallgassa
mások panaszkodását, elégedetlenkedését, habár legtöbbször ide­
gesíti mindez.
Élete minden színterén, valamennyi kapcsolatában jól manipu­
lálható, érzelmileg zsarolható, mert otthon erre kondicionálták.

198
Ha kiválóan teljesít, akkor is kétségek közt vergődik: eleget tud-e,
jó végzi-e a dolgát; külső megerősítés hiányában pedig könnyen
elbizonytalanodik. Önmagáról általában negatívan gondolkodik,
erősen vágyik környezete elismerésére, de a dicséreteket mégsem
tudja méltósággal fogadni: „Ugyan, hagyd már, ezt bárki megtette
volna..." „Nem nagy ügy, ez a dolgom..."
Magdit is örökké bűntudat gyötörte, noha 36 éves, egyedül élő,
sikeres középvezetőként látszólag nem volt erre oka:

„Most is, ha a főnököm kicsit furán néz, vagy komor, szótlan, azon­
nal az jut eszembe, mit nem csináltam meg, m it ronthattam el, mit
felejtettem el. Aztán jö n a reflux, köhögök, fuldoklók, m int aki
már élni sem akar, inkább m egfu llad n a... Az előző főnököm be
szerelm es voltam , a szexben is olyan voltam , m int a kiszolgáló
szem élyzet, azt hittem , az a norm ális, hogy a férfit kell figyelni,
neki legyen jó, aztán én meg, mindegy! Majd máskor, mert ő siet.
Sokszor eljátszottam , hogy jó nekem, nehogy megbántsam, és mu­
tassam, hogy jó vagyok. Őrület! Most tanulom, hogy egyáltalán el­
viseljem , ha egy férfi kényeztet (hogy élvezzem is, az még messze
van). Nem tudom elfogadni, hogy figyel rám, hogy fontos vagyok,
nem tudom engedni, hogy szeressen... Borzasztó!
Egész gyerekkoromban azt éreztem, hogy valamit rosszul csiná­
lok. Anyám sokszor nem szólt, csak erőltetett m osollyal közleke­
dett. Ez a mosoly olyan volt, m intha sajnáltatni akarná magát, lás­
sák, hogy szenved, de nem mondja, mi baja. Kérdezgettem : »Mi
a baj?« Az elhaló válasz: »Semmi!« M ár jö tt is a szorongás, hogy
mit csinálhattam már m egint rosszul. Biztosan én bántottam , én
rontottam el valamit. De hiába kérdeztem, nem válaszolt, és én egy­
re bizonytalanabb lettem , egyre jobban tekerte egész testem et az
a kurva szorongás...! A m unkahelyem en is így működöm. Igen,
most is ezt érzem állandóan, soha nem tudok elégedett lenni én
sem. De, ugye, nem leszek olyan, mint ő? Jézusom , n e ...!"

199
Mi jellem zi a m ártír szülő gyerm ekének
párkapcsolatát?

A mártír szülők gyerekei a párkapcsolatban is elsősorban amiatt

aggódnak, hogy párjuk nem szereti őket eléggé, és hajlamosak
önmagukat hibáztatni, ha a másik nem az általuk elvárt módon
reagál.
A mártír szülő beszivárog gyermeke párkapcsolatába. Lételeme,
hogy nélkülözhetetlenné tegye magát, továbbra is áldozatokat
hozzon, megszakadjon gyerekéért. Nehezen viseli, ha gyermeke
és a párja el tudják látni önmagukat, de valamilyen eszközzel ek­
kor is eléri, hogy fontossá váljon és kiemelt figyelem irányuljon
rá. Ha kell, szemrehányást tesz, amiért magára hagyják, vagy bizo­
nyítja, hogy a fiatalabb generáció egy sor dolgot rosszul csinál.
Várva várt utazások, nyaralások, ünnepek alkalmával kapcsol
csak rá igazán: amint mindenki jól érezné magát, ő produkál vala­
mit, amivel bűntudatot kelt a gyerekében. Ha a gyereke a szerel­
mével nyaralni készül, rosszul lesz. Ha még együtt laknak, akkor
egy esti bulitól, mozitól, színháztól is felmegy a vérnyomása. És
legtöbbször gyermeke bűntudatát így „beizzítva" el is éri, hogy
vele maradjanak. Valójában törődésre, odafigyelésre, szeretetre
vágyik, de nem ezt mondja, mert saját gyermekkori sérülései aka­
dályozzák nyílt, őszinte kommunikációját.

„M a jd m eg leszek v a l a h o g y !"

István és Rozi házassága rom okban hevert, am ikor felkerestek.

Rozi nagyon haragudott az anyósára és Istvánra, m ert a mama
egyfolytában irányította az életüket azzal, hogy állapotaival fiát
zsarolta. Emiatt a nő a válást fontolgatta, ahogy mondta: nem csak
önmaga miatt, de nem szeretné, ha a kisfia ezt a boldogtalan, „sem­
milyen" párkapcsolati mintát vinné tovább.
István a kapcsolatuk kezdete óta m inden este hazam ent a szü­
leihez, mondván, idősek, szükségük van rá - így az estéket házon

200
 kívül töltötte. Rozi egyedül végezte a gyerekekkel kapcsolatos
teendőket (ezzel ő is kissé m ártírszerepbe került). Amikor István
hazaért a munkából, m egvacsorázott, átöltözött, és ment is a szü­
leihez. Erős bűntudatot érzett, ha egy-egy veszekedés hatására
mégis otthon maradt.
Amikor édesapja m eghalt, az esti látogatások m ég hosszabb­
ra nyúltak. István nem m erte egyedül h agy n i éd esanyját, aki
érzelm ileg zsarolta őt: küldte, de bű ntudatkeltéssel m arasztalta
is egyszerre: „Menj csak nyugodtan, majd megleszek valahogy!",
„Jobb lenne neked is, ha apád m ellett len n ék m ár", „Jó lenne,
ha maradnál még, de tudom, menned kell, mert Rozi haragszik..."
Még nyaralni is csak oda mehettek, ahonnan István esténként haza
tudott ugrani az anyjához.
Közben Istvánnak és Rozinak semmiféle közös élm ényre nem
jutott ideje, hiszen mire a férj hazament, a feleség már lefektette a
gyerekeket és maga is lefeküdt, s a szexuális közeledés hárításával
„büntette párját", am itől csak még távolabb kerültek egymástól.
Lassan olyanokká váltak, m int két idegen.

István nehezen látta be, hogy édesanyja, bár nincs tudatában, de

mint minden mártír anya, mestere a bűntudatkeltésnek. Legfőbb
célja a közvetlen konfrontáció elkerülése, ezért nem kommunikál
nyíltan. Nem azt mondja: „félek az egyedülléttől", hanem azt:
„ne is törődj velem", majd ha a gyereke szót fogad, rosszul lesz.
István azt is kezdte megérteni, megérezni, hogy mindenki csak
a saját viselkedéséért vállalhat felelősséget, és édesanyja döntése
az, hogy szomorú, nem örül, esetleg rosszul lesz, a sajátja pedig az,
hogy mindettől bűnösnek érzi-e magát. Elfogadta azt is, hogy
édesanyja nem akarja bántani, csupán gyermekkori lelki sérülé­
sei miatt így tudja fontossá tenni önmagát, így tudja a szeretet
morzsáit felcsipegetni. A férfi megélte elfojtott dühét, haragját is,
így jutott el az elfogadásig. Rozi is mélyebben látta saját mártírsága
gyökereit, saját szüleivel való kapcsolatát. Bár lázadozott, mégis

201
jól jött neki István viselkedése, mert ő sem tudta elengedni gyer­
mekeit: kezdetben el sem tudta képzelni, hogy esetleg más altassa
el őket esténként.
Sokat dolgoztak párkapcsolatuk intimitásának javításán, a férfi-
és női szerepek erősítésén is. Külső segítségeket is igénybe vettek
(bébiszittert a kicsinek, nyugdíjas rokont, régi barátot a mamának),
hogy többet lehessenek - bűntudat nélkül - kettesben.

„S ír b a a k a r s z t e n n i? !"

Bea és Laci láthatóan szerették egym ást. Éppen össze ak artak

költözni a m unkahelyükhöz közel eső, m ásik városban, am ikor
L aci édesapja h irtelen m eghalt, és éd esanyja egyedül maradt.
Ekkor a fiatalok - az anya k ifejez e tt kérésére - úgy döntöttek,
hogy a gyászban nem hagyják egyedül őt, így átm enetileg a szülői
házba költöztek. Fél év múlva - Bea kezdem ényezésére - ism ét
előkerült az elköltözés igénye és lehetősége. Ennek bejelentésekor
Laci édesanyja sírógörcsöt kapott, és tehetetlen dühében így kia­
bált fiával: „Engem is sírba akarsz tenni?! Fontosabb neked ez a nő,
m int az anyád? Azt hittem , vagyok olyan fontos, am ennyit meg­
tettem érted! Ha apád ezt látja, forog a sírjáb an !" M ajd ezután
napokig rosszul volt, felszökött a vérnyomása, táppénzre ment. így
a következő napokban egym ásnak adták a kilincset a rokonok: az
anya és a m eghalt apa testvérei is mind megkeresték Beát és Lacit,
kérve, hogy ne m enjenek el. U gyanazzal zsarolták Lacit, m int az
édesanyja: „Tönkreteszed anyádat! M egbetegíted őt is!"

Laci először dühös volt, később nagyon elbizonytalanodott, bűn­

tudat gyötörte, Bea azonban rendíthetetlen maradt. így az anya
és az egész család haragját magára vonta - mindenesetre egy da­
rabig még ott maradtak. Innentől kezdve sokat veszekedtek, és
párkapcsolati problémával kerestek meg, mert azt gondolták, a
zavar kettejük kapcsolatában van. Lacinak végül már mindentől

202
 lelkiismeret-furdalása volt: ha a költözésre gondolt, akkor az any­
ja, ha a maradásra, akkor Bea miatt. Az is megfordult már a fejé­
ben, hogy inkább lemond Beáról, de ez csak fokozta szorongását.
Terápiájuk idején az anya magánnyomozóval figyeltette Beát,
hátha - aki keres, az talál alapon - szét tudja választani a fiatalokat.
Laci tajtékzott a dühtől, de amint lehiggadt, belátta, hogy éppen
ideje leválnia mártír-borostyán édesanyjáról, mert maradásukkal
az egészségtelen kapcsolatot (amelyben ő lépett az apa helyébe)
konzerválják. Függésével a még csak 45 éves édesanya továbblépé­
sét is akadályozta: így lehetetlennek tűnt, hogy egyedül is élni
tudja az életét, és új társra leljen. A fiú kezdte elfogadni, hogy a
leválás fáradságos és hosszú folyamat, és nem megy fájdalom nél­
kül: olyan, mint egy műtét, amely átmenetileg nagyon fáj ugyan,
de hosszú távon gyógyulást hoz.
A leválás célja, hogy Laci megtanuljon felnőtt módon, a saját
érzéseivel reagálni az egyes helyzetekre, a gyermeki válaszok
helyett. Ez csak akkor lehetséges, ha bűntudat nélkül azt tudja
mondani: ezt én így csinálom, így szeretném, így gondolom. Elenged­
hetetlen, hogy megbocsásson édesanyjának, és felnőtt szemmel
lássa, ne csupán egy lelkileg sérült kisgyermekével. Mártír anya
gyerekeként ne az ő igényeit szolgálja ki bűntudata csökkentése
érdekében, hanem mindkettőjük számára előnyös megoldásokat
találjanak - együtt. Ha ezt elmulasztják, egy soha el nem múló, a
síron túl is ható bűntudatspirált tartanak fenn, amely akadályoz­
za, hogy a saját életüket éljék a saját intim viszonyaikban, mivel
egymással maradnak elkötelezettségben.
Felnőttként abban is döntést kell hoznunk, hogy mennyit
adunk magunkból másoknak. Meg kell tanulnunk tisztelni saját
igényeinket és érzelmeinket. István és Laci sem tudták, hogy
mikor mit éreznek, csupán bűntudatuk uralta viselkedésüket. És
Rozi félelme is reális: a bűntudatos viselkedést az ember átörökíti
saját gyerekeire, szintén tudattalanul.

203
Bűntudatkeltés - távolból is i A mártír szülő a távolból is rá tud
telepedni felnőtt gyereke életére, mert bűntudatot kelteni tele­
fonon is képes.

Telefonügyeletben - é le t h o s s z ig ?

Viktor szinte naponta felhívta az édesanyját, aki a beszélgetést

a „Jaj, de régen hívtál, pedig milyen rosszul vagyok!" m ondattal
kezdte. Rosszulléteinek oka hol az időjárás, hol a sok m unka, hol a
rossz alvás volt. Viktor a beszélgetés végére pontosan tudta, mi tör­
tént vele, az utcabeliekkel, a fél várossal, mi bántja, milyen nehéz
elviselnie a férjét... De az kevésbé érdekelte az anyát, hogy van a
fia, a menye, az unokái. Ha Viktor mégis mesélni kezdett, akkor az
anya leszólta az ifjú szülőket: nem jól nevelik a gyerekeket, bezzeg
ők annak idején ennél különb nehézségeket is k iá llta k ... Viktor
ekkor már dühös és elkeseredett volt. Ugyanez történt akkor is, ha
apja vette fel a telefont, mert ő is csak panaszkodott, majd tíz perc
múlva közölte: „Adom anyádat."
V iktornak már nem volt kedve a telefonáláshoz, de aggódott
a szüleiért, ezért újra és újra hívta őket, ám hiába rem énykedett, a
forgatókönyv változatlan maradt. Szülei sosem jelentkeztek, mert
„ez a gyerek kötelessége". Ha nem hívta őket, bűntudata volt,
pedig az eszével tudta, ha baj lenne, őt értesítenék először. Mindig
csalódással töltötte el, hogy ő és a családja nem fontosak a szülei­
nek. Fia születése óta többször eszébe jutottak fájdalmas gyerek­
kori élm ényei, mikor anyja azzal fenyegetőzött, hogy öngyilkos
lesz, ha nem úgy viselkedik, ahogy ő szerette volna. így nem tehe­
tett mást, alkalm azkodott.
„Apám Németországban dolgozott, én pedig állandóan retteg­
tem, hogy anyám öngyilkos lesz, tényleg megteszi, és én egyedül
m aradok... Szörnyű, hogy soha nem lehettem gondtalan kisgyerek,
felszabadult kamasz, nem voltam szerelm es, nem mentem sehová,
m ert iszonyúan féltem, mindig érte aggódtam ... Ma is érzem ezt
a szorongást a gyomromban. Anyám gyakran elvonult, összezárt

204
 szájjal, csendesen sírdogált. Nem tudtam hozzáférni, nem tudtam
kapcsolódni hozzá, csak szorongtam, hogy mi van vele. Azt érez­
tem, nem kellek n eki, m iközben az eszem m el tudtam , m indent
megtesz értem. Apával akartam lenni, arról fantáziáltam , hogy ő
nem zárna ki akkor sem, ha rosszul érezné magát. De ez nem volt
igaz! Aztán a legszörnyűbb, hogy rájöttem , én is így működöm,
eltitkolom, ha valam i bánt, ha valam i nem jó nekem . Hallgatok,
nehéz velem a feleségem nek... Csak reménykedem, hogy én soha
nem fogom zsarolni a szeretteim et."

M i je lle m z i a m ártír szülő gyerm ekét szü lőkén t?

Manapság sok szülőt kínoz bűntudat (nemcsak azokat, akiket

mártír szülők neveltek), mert szeretne több időt tölteni a gyerme­
kével, több szeretettel, türelemmel fordulni felé. Sokan szemre­
hányást tesznek önmaguknak, hogy túl sokat dolgoznak. Aztán
bűntudatuk kompenzálásaként gyermeküket mindennel elhal­
mozzák, amivel csak tudják. De az örök ingadozás - hogy hol
hiányzik, hol pedig túláradóan van jelen a szülői figyelem és
szeretet - a legfájóbb egy gyermek számára. A valódi szeretetnek
nem része a bűntudat: ez a tartalmas szülő-gyerek kapcsolat alap-
feltétele. A bűntudat levetkőzése teszi lehetővé, hogy egyik fél se
váljék túlterheltté, mindketten a saját dolgaikkal foglalkozhas­
sanak, mégis azt adják egymásnak, amire a másiknak valóban
szüksége van, miközben nem zsigerelik ki önmagukat.
Kate Long így ír: „Mindenki története valaki másénak a folyta­
tása, és amiről azt hisszük, saját tapasztalat, csak ránk hagyták
mások, s erről nem lehet nem tudomást venni."3Valóban gyakori,
hogy szülővé válva mártír szülőnk mintáját visszük tovább. Az
önfeláldozó, a gyermekét előtérbe helyező szülő képe és viselke­
dése - ellentétben például a bántalmazó szülőével - társadalmi­
lag, kulturálisan, morálisan is elfogadott, így különösen nehéz a
gyermekkorból hozott, tudattalan impulzusoknak ellenállni. Még

205
ha sejtjük is, hogy ott húzódnak valahol nevelési gyakorlatunk,
módszereink hátterében, igen nehéz kigyomlálni őket, hiszen
úgy gondoljuk, személyes igényeink, sokszor teljes magánéletünk
beáldozásával gyermekeink boldogságát, boldogulását szolgáljuk.
A modern nevelés jegyében sokan félreteszik saját szükségle­
teiket, lelki egészségüket gyermekük érdekében. Mintha sokakat
megcsapott volna a szülői bűntudat szele, mintha azért születtek
volna, hogy gyermeküket erőn felül szolgálják. Sok anya, apa
ugrik egyszerre éjjel-nappal, ha gyermeke éhes, szomjas, unatko­
zik vagy éppen nem tud aludni. Pedig az az egészséges gyermek,
aki képes késleltetni a vágy teljesítést. Meg tudja várni, míg anya
kipakol a mosogatógépből, kiteregeti a ruhákat vagy elolvas egy
újságot. Játszik egyedül, amíg apa letusol. Ismeri, és többé-kevés-
bé tartja a szabályokat: hogy mit lehet és mit nem. Határok híján
hiába akarjuk a legjobbat, a legrosszabbat tesszük, mert csak oltal­
mazzuk, de nem készítjük fel a való életre, ahol nem számíthat
majd más gondoskodására: küzdenie kell, többet kell adnia, és
kevesebbet fog kapni.
A mártír szülő - legjobb szándékai ellenére - folytonos bűn­
tudatot és az elégtelenség érzését hagyja örökül gyermekére. Az
ilyen gyermek felnőttként gyakorta érezheti, hogy bár sok min­
dent megtesz a gyermekéért és a körülötte élőkért, mégsem tesz
eleget. Túlvállalja magát, hogy mindent biztosítani tudjon a gyer­
mek számára, legyen szó tárgyakról, oktatásról, különórákról,
szabadidős programokról. Ha a sok munka miatt kevés ideje jut a
gyermekére, az fokozza bűntudatát: lám, nem tud olyan jó szülő
lenni, amilyet a gyermek megérdemelne. És amilyet ő maga is
megérdemelt volna gyermekként - tenné hozzá, ha nem lenne
bűntudata saját idős szülőjével szemben is.
Persze mindez még nem lenne probléma, ha nem éreztetné
folyamatosan a gyermekével, mit meg nem tesz érte, és - persze
tudattalanul - nem várna el cserébe olyan gesztusokat, amelyek
a gyermek életkorát és képességeit tekintve nem természetesek.
Vagy nyíltan a szemére hányja a „nem jól" viselkedő gyermeknek,

206
hogy milyen áldozatokat hozott érte, vagy sértettségét, megbán-
tottságát már-már színpadiasán kimutatva félrevonul, és érzéket­
len a gyermek közeledésére, bocsánatkérésére, békítési kísérletei­
re. Viselkedése manipulativ: azt éri el vele, hogy a gyermek egy
idő után felelősnek érzi majd magát mások hangulatáért.
Előfordul, hogy a válás vagy megözvegyülés után társ nélkül
maradó mártír szülőt - bár a gyermek érdekére hivatkozik - való­
jában tudattalan félelmei tartják vissza attól, hogy párra találjon.
Ilyenkor szinte törvényszerű, hogy felnőtt gyermeke párkapcsola­
tát kissé féltékenyen figyeli, gyermeke társával rivalizálni kezd,
és olyan játszmákba bocsátkozik, amelyekben érzelmi zsarolás­
sal, manipulációval el tudja érni, hogy fia vagy lánya „kimutassa
háláját", vagyis saját párjánál, családjánál is többet foglalkozzon
vele. Gyermekének mindig időt kell szakítania rá, hogy szülője jól
kipanaszkodhassa magát, de a gyermek gondjait, problémáit le-
kicsinyli, übereli: „Én egész éjszakákat nem aludtam miattad!" „Én
sose költöttem fodrászra, csak hogy neked mindent meg tudjak
venni!" „A te apád is lelépett, de én egyedül is felneveltelek téged!"
A mártír szülő gyermeke a bűntudat mellett haragot is érez (ami
egy szülővel szemben sokkal nehezebben vállalható érzelem), de
ezt akár hosszú évekig is sikerrel el tudja fojtani, míg komolyabb
szomatikus tüneteket, szorongást, pánikot okozva utat nem tör
magának.

Hogyan fejleszthetjük szülői viselkedésünket

mártír szülőként?

Mielőtt a kérdést tételesen megválaszolnánk, tekintsük át a mártír

szülő tulajdonságlistáját, hogy segítségünkre legyen a gyerekün­
ket fejlesztő viselkedésünk erősítésében, és változtathassunk az
őt hátráltató megnyilvánulásainkon. A jellemzők számbavétele
lehetőséget teremt egy rövid önvizsgálatra is.

207
A m ártír szülő jellem zői

A gyermeke érdekére hivatkozva sokszor lemond igényeiről,

vágyairól.
Minden cselekedete a mások, főleg gyermeke szükségleteiről
szól.
Mivel kiveszi a családtagok kezéből a munkát, és segíteni
sem lehet neki, tehetetlenné teszi szeretteit.
A gyerekkel érzelmi függőséget alakít ki, mert tudattalanul
tőle várja mindazt a közelséget, biztonságot, megbecsülést,
feltétel nélküli szeretetet és elfogadást, amit gyermekként
nem kapott meg a szüleitől.
« Gyermekében állandó bűntudatot kelt. Kezdetben azzal,
hogy azt érezteti, a gyermek nem szereti őt, ha nem az ő aka­
rata szerint cselekszik, később pedig sokszor felemlegeti az
érte hozott „áldozatokat".
* Környezetében is igyekszik bűntudatot kelteni, amikor csen­
desen alárendelődik, vagy nem áll ki saját érdekeiért. Ilyen­
kor szemrehányóan hallgat, sértetten elvonul, vagy látványo­
san sír, ám folyamatosan érzékelteti, hogy ő ezzel is másokért
(főleg a gyerekért, a családi békéért stb.) áldozza fel magát.
Ha lemond valamiről (tanulás, szórakozás, fodrász, kozme­
tika stb.), azt hajlamos úgy beállítani, hogy nem az ő döntése
volt, hanem a körülmények miatt és a gyermek érdekében
kellett így tennie.
Ilyen „veszteségeit", „áldozathozatalát" gyakran felemlegeti,
hogy elismerést, de legalábbis kimondatlan köszönetét zsebel­
jen be.
Alacsony az önértékelése: a túlsegítés ennek kompenzálása,
hogy önmagát fontossá, nélkülözhetetlenné téve több figyel­
met, elismerést és szeretetet csikarjon ki környezetéből.
? A gyermek leválási, elszakadási kísérleteit hálátlanságnak éli
meg, önálló kezdeményezéseit nem támogatja (hacsak nem
vágnak egybe az ő elképzeléseivel).

208
 Viselkedésével, panaszaival, érzelmi zsarolásaival, tudattala­
nul produkált testi tüneteivel folyamatosan manipulálja
gyermekét (és a körülötte élőket).
Felnőtt gyermeke párkapcsolatának alakulását féltékenység­
gel szemléli, tudattalanul úgy érzi, a „második helyre szorul".
Gyermeke elköltözését sokszor hűtlenségként, elhagyásként
éli meg.
Párkapcsolatban (már saját családjával) élő gyermekétől is azt
várja el, hogy folyamatosan foglalkozzon vele: akár naponta
hívja fel, látogassa meg, bármikor álljon a rendelkezésére.
Ha ez nem így történik, akkor megsértődik, vagy betegsé­
get produkálva éri el, hogy megkapja a kívánt figyelmet és
gondoskodást.
Nem igazán képes meghallgatni gyermeke gondjait, prob­
lémáit, hajlamos „panaszládaként" használni a körülötte
élőket.
Részben emiatt fordulhat elő, ha valóban elmagányosodik,
amit szintén környezete (és persze gyermeke) hálátlansága
bizonyítékának tekint.

Mit tegyünk, ha észleljük önm agunkon

a m ártír szülő jegyeit?

• Önismeretünk fejlesztésével válaszoljuk meg a következő

kérdéseket: Mi az, amit gyermekkoromban nem kaptam
meg a szüleimtől? Szüksége van-e gyermekemnek ilyen mér­
tékű gondoskodásra? Vajon nem magamnak adom-e mind­
ezt, saját hiányaim pótlására? Élvezem-e, hogy állandóan
segítek, minden feladatot elvégzek, vagy mindezzel csak sa­
ját fontosságomat, értékességemet akarom igazolni mások
előtt?
» Életünkben előfordulhat olyan helyzet, amikor valóban le
kell mondanunk bizonyos dolgokról vagy változtatnunk kell

209
a terveinken azért, hogy felnevelhessük gyermekünket. Biz­
tosítsuk róla, hogy a körülmények alakulása nem az ő hibája,
és felnőttként magunk vállaljuk e nehéz döntéseket, nem
„miatta hozunk áldozatot".
Indulatteli helyzetben, problémák esetén várjunk kicsit, és
figyeljük magunkat. Megjelennek-e jól berögzült reakcióink
(sóhaj, szenvedő arckifejezés, döbbent, vádló tekintet)? Ha
igen, igyekezzünk kivédeni ezeket (keressünk valamilyen
elterelő tevékenységet, vagy számoljunk lassan tízig).
Figyeljünk arra, hogy gyermekünk gyerek maradhasson:
tanuljon, játsszon, nevessen. Támogassuk, ösztönözzük, és
hagyjunk neki elég időt arra, hogy barátaival, kortársaival is
élje az életét. Ne éreztessük vele, hogy ilyenkor „hűtlen" hoz­
zánk, hogy velünk kellene a legjobban éreznie magát.
Támogassuk gyermekünk kezdeményezéseit, ötleteit, még
akkor is, ha azok nem a velünk töltött időről szólnak, és eset­
leg nem kedvünkre valók.
Tanuljunk meg nemet mondani. Lehet, hogy a környezetünk­
ben élőket már „rászoktattuk" arra, hogy „mindent meg­
teszünk" értük. Mielőtt teljesítünk egy újabb kérést vagy
önként bevállalunk egy újabb feladatot, döntsük el: valóban
megtehetjük-e (belefér-e az időnkbe, van-e erőnk hozzá stb.),
vagy csak attól félünk, hogy csalódást okozunk, netán értékte­
lennek tekintenek majd, ha nem engedelmeskedünk?
Keressünk olyan hobbit vagy időtöltést, amit az otthonunkon
kívül, a saját kedvtelésünkre végezhetünk. Ez jó alkalom
lehet új emberek megismerésére is. így az elmagányosodás,
hétköznapjaink elsivárosodása ellen is teszünk.
Tanuljunk empátiát! Ha gyermekünk problémával fordul
hozzánk, vegyük komolyan. Ne übereljük felnőtt fiunk/
lányunk gondjait, ne hangoztassuk, hogy mi milyen nehéz­
ségeket álltunk ki miatta. Igyekezzünk a „Bezzeg...", „Pedig
én ...", „Ezt érdemiem?" kezdetű mondatokat, a „hála", „köte­
lesség", „áldozat" szavakat törölni szótárunkból.

210
 Figyeljük meg, miről szólnak beszélgetéseink. Csak a ma­
gunk baját fújjuk, és elvárjuk másoktól, hogy végighallgas­
sák „szenvedéstörténetünket", vagy visszakérdezünk és
érdeklődünk beszélgetőtársunk dolgai iránt is?
Társunktól, nagyobb gyermekeinktől, jó barátainktól meg
is kérdezhetjük, hogyan éreznek a viselkedésünkkel kap­
csolatban. Nem látnak-e minket mártírkodónak? Ha igen,
pontosan mely mondatainkból, gesztusainkból, viselkedé­
sünkből érzik így? Jó játék lehet a „Most én vagyok apa/anya/
testvér". Ha otrombaság, durvaság nélkül karikírozzák egy­
mást a családtagok, a látottakhoz még magyarázatot sem
szükséges fűzniük, hogy elgondolkodtató képet kapjunk
magunkról.
Fogadjuk el, hogy nem gyermekeink kérték tőlünk az életet:
mi magunk akartunk szülők lenni, és a szülőség által mi
is sokat kaptunk tőlük. Ismerjük fel, hogy „hálájukat azzal
róják le", ha szeretettel, a tőlük telhető legjobb módon neve­
lik unokáinkat.
Ha felnőtt gyermekeink vannak, ismerjük be, hogy nevelésük
során mi döntöttünk úgy, hogy bizonyos dolgokról lemon­
dunk, míg másokat elvállalunk. Nem várhatjuk el tőlük,
hogy ők is ugyanígy tegyenek (akár értünk, akár saját gyer­
mekeikért). Ismerjük el szülői teljesítményüket anélkül, hogy
saját életünkkel példálóznánk.

Hogyan élhetünk felnőttként boldogabb

életet, ha szüléink mártír szülők?

* Lássuk mártír szülőnk pozitív tulajdonságait, mert van neki

bőven: sokszor lemondott vágyairól, terveiről, hogy nekünk
a lehető legtöbbet nyújtsa (még akkor is, ha ezt éreztette
is...), így sok mindenre lehetőségünk volt, amire neki talán

211
soha. Szeretetet és elégedettséget is mutatott, még ha ezeket
feltételhez kötötte is. Gondoljunk minderre szeretettel.
Ismerjük fel a problémát, fogadjuk el érzéseinket. Ez a bűn­
tudat esetében könnyebb lehet, de próbáljuk (legalább ön­
magunk előtt) beismerni azt is, ha olykor haragot is érzünk
mártír szülőnkkel szemben. Sem tetteink, sem érzéseink
miatt nem kell bűntudatot éreznünk.
Felnőttként tanuljuk meg elkülöníteni, mit teszünk önként
és szívesen a szüléinkkel való kapcsolatunkban, és mit azért,
mert kötelességünknek érezzük. Vizsgáljuk meg a következő
kérdéseket: Mekkora terhet ró ez a kötelesség ránk, csalá­
dunkra, párunkra? Milyen problémákat, feszültségeket okoz
köztünk?
Mélyebb önismeretre is szükségünk lehet. Gondoljuk át,
hogy mire van igazán szükségünk kapcsolatainkban, pár-
kapcsolatunkban, és megkapjuk-e azt. Fontos, hogy értsük
meg a motivációinkat, gondolkozzunk el, miért is érzünk
folyton bűntudatot, miért nem érezzük elég jónak magun­
kat, miért vállaljuk újra és újra a „szülők támasza" szerepet.
Tanuljunk meg úgy tekinteni mártír szülőnkre, mint egy
felnőtt emberre, aki annak idején maga hozta meg a dönté­
seit. Győzzük meg magunkat, hogy akkori nehézségeiért
nem tisztünk sajnálni őt, és semmivel nem vagyunk adósai.
Ha sikerül, elkülöníthetjük az ő igényeit a miénktől, így köny-
nyebben ki tudunk állni az érdekeinkért.
Váljunk le szülőnkről. Alakítsuk ki társunkkal a „mi" érzését
(ez természetesen nem megy egyik napról a másikra, de ko­
rábbi köteteim segítséget nyújthatnak hozzá), és éreztessük
mártír szülőnkkel is, hogy kéréseinek teljesítése, igényei­
nek kielégítése attól függ, milyen hatással van az a kettőnk
életére.
Ne menjünk bele a játszmákba, ne hagyjuk, hogy mártír szü­
lőnk jól bevált módszereivel, gesztusaival, sóhajaival, beteg­
ségeivel manipuláljon.

212
 Emlékeztessük magunkat arra, hogy mártír szülőnk visel­
kedése tulajdonképpen a szeretetigényét jelzi, a magánytól
való félelmét nyilvánítja ki. Nem a merev visszautasítás, a
kioktatás, az „elegem van" kezdetű kirobbanás a megoldás.
Igyekezzünk minden érintett fél számára kedvező megol­
dásokat találni. Olyanokat, amelyekben szülőnk elég szere­
tetet kap, ám annak kizárólagos forrásai nem mi vagyunk.
Például gondoskodjunk számára társaságról egy hasonló
korú rokon vagy ismerős személyében, kérjük meg szíves­
ségekre, amelyekkel el tudja foglalni magát.
* A párunkkal egyetértésben rendszeresítsük heti/havi szülő­
látogatásainkat, telefonbeszélgetéseinket, és bizonyos idő­
közönként meg is hívhatjuk őt magunkhoz. Testvéreinket
kérjük meg, hogy néha ők is tegyenek így!
Legyünk tisztában azzal, hogy változásunkkal nem fog auto­
matikusan megváltozni mártír szülőnk. Előfordulhat, hogy
megsértődik, megbántódik, vagy testvéreinknek, más család­
tagoknak panaszolja el, milyen „méltatlanul bánunk vele".
Beszéljük meg változtatási szándékunkat testvéreinkkel is!
Ok is vállaljanak szerepet, részt a változásban.
Dolgozzunk azon, hogy a családunkban nemzedékről nem­
zedékre átadott mártír kapcsolatokból kilépjünk. Fontos ez
önmagunk miatt, de azért is, hogy mi már ne adjuk tovább
tudattalanul a mintát utódainknak. Érdemes végigtekin­
tenünk családunk történetének traumatikus eseményeit,
problémás helyzeteit, és megvizsgálni, hogy akkoriban ki
mekkora áldozatot hozott, és miért? Milyen hatással volt ez
a következő generációkra? Hogyan alakult a mártír szerep
őseink életében?
Ismerjük meg gyermekkori szorongásainkat, nehézségein­
ket, és beszélgessünk róluk barátainkkal, párunkkal. így
elfogadóbbá, együtt érzőbbé válhatunk gyermeki önma­
gunkkal és szüléinkkel szemben is. Fogadjuk el, hogy gyer­
mekként nem tehettünk így a szülők iránti bűntudat miatt.

213
 A szüléink iránti vélt kötelezettségek teljesítése helyett for­
duljunk önmagunk felé nagyobb felelősséggel és szeretettel,
pótoljuk érzelmi hiányainkat (amelyekkel azért küzdünk,
mert kevéssé éreztük a saját önfeláldozását hangsúlyozó,
mártír szülőnk szeretetét).
Ismerjük meg szükségleteinket, vágyainkat. Ne mondjunk
le bizonyos dolgokról szüléink kedvéért, kimondott vagy ki­
mondatlan elvárásaik miatt.
Indulatteli helyzetekben ne adjuk át magunkat a zsigeri reak­
cióknak, ne engedjünk utat haragunknak. A humor - mint
a fejezet elején említett fiatalember esetében is - jó megol­
dás lehet, mert nemcsak a helyzet feszültségét oldja, hanem
szerencsés esetben még mártír szülőnknek is segíthet, hogy
egy kicsit rálásson önmagára.

Meg kell említenem azt is, hogy bár a bűntudat, ahogy láttuk, ké­
retlen örökségünk része lehet, amelyet mártír szülőként magunk
is átadhatunk gyermekünknek, ám sok más, feldolgozatlan ténye­
ző is okozhatja. Naponta találkozom emberekkel, akiket bűntudat
kínoz, mert nem lehettek ott egy közeli hozzátartozójuk halála­
kor, és nem tudtak elbúcsúzni. Közülük többen gyermekük túl-
kényeztetésével vezekelnek, mégsem szabadulnak a fájdalom­
tól. Feláldozzák magukat, de így gyermeküknek is csak állandó
bűntudatot okoznak. Nem lehet mindent odaadni, csak annyit,
amennyi mellett még egészségesek, boldogok tudunk maradni,
hogy átadhassuk gyerekeinknek a legfontosabbat: az élet szerete­
tét! Akkor tanulják a legtöbbet, ha látják, a szülőnek is van élete,
amit bűntudat nélkül fel tud vállalni.
í ; -*
 A távolságtartó szülő, avagy
az ÜVEGHEGY

Hagyja a dagadt ruhát másra.

Engem vigyen föl a padlásra.

Csak ment, és teregetett némán,

nem szidott, nem is nézett énrám (...)l
J ó z s e f A t t il a

A kis Hanna szülei felelős beosztásban dolgoztak, építették a kar­

rierjüket. A közelben lakó nagymamák segítségükre voltak, lelke­
sen kivették részüket a kislány körüli teendőkből. Hanna nagyon
élvezte, hogy óvodába menet mindig volt idő megállni egy-egy
bogárnál a nagyival, vagy süteményt sütni délután a másikkal.
Mégis a hétvégéket várta legjobban, mert tudta, akkor a szülei
is otthon maradnak. Olyankor a konyhában ténykedő édesanyja
vagy füvet nyíró édesapja körül sertepertélt, és lelkesen mesélte,
mi történt az oviban vagy a nagyival. Beszámolóit rendre telefon­
csörgés szakította félbe: anyja, apja rögtön felvette a telefont, a kis­
lány csivitelésére már nem is figyelt, az érzéseire pedig végképp

217
nem: türelmetlen „csend legyen" mozdulatra emelte kezét, vagy
arcán szigorú kifejezéssel hessegette el.
Hogy behozzák lemaradásaikat, a szülők sokszor hétvégén is
a számítógép előtt töltötték a délutánokat. Hanna ilyenkor csend­
ben rajzolt a padlón, tudta, hogy fontos dolguk van, nem zavar­
hatja őket. Egyszer mégis felugrott, és vidáman mutatta rajzát
anyjának: „Nézd, anya, milyen szép lett a tündérke! Olyan szép,
mint te! Neked adom!" - lelkendezett. „Aha, látom, kicsim, na­
gyon szép. Ügyes vagy" - mondta az anyuka, miközben továbbra
sem vette le tekintetét a képernyőről.
Ehhez hasonló jelenetet mindnyájan láttunk már, sőt, talán át is
éltünk ilyesmit. Előfordul, hogy egy hosszú nap végén, miután az
óvodát is útba ejtettük, és be is vásároltunk, bizony fáraszt minket
kisfiúnk vagy kislányunk csicsergése, és úgy érezzük, legszíveseb­
ben „kikapcsolnánk" egy kicsit. Megesik, hogy a rántás készítése
közben egy hasonló „aha, szép"-pel nyugtázzuk legújabb művét,
vagy egy üres „ügyes vagy"-gyal beszámolóját egy sikeréről - ad­
dig nincs okunk bűntudatra, amíg ez nem válik rendszeressé,
netán állandóvá.
A kis Hanna szülei azonban tartósan megközelíthetetlenek
voltak, testileg és lelkileg egyaránt. A kislány pedig nem azt ér­
tette meg a helyzetből, hogy apa vagy anya sokat dolgozik, vagy
hogy „szeretnek, csak a maguk módján", hanem azt, hogy „apa és
anya nem tartanak érdemesnek arra, hogy foglalkozzanak velem".
Tehát viselkedésüket önmagára vonatkoztatva rögzítette: „jelen­
téktelen vagyok, nem vagyok elég jó, nem vagyok szerethető".
Hanna mindkét szülője olyan volt, mint a mesebeli üveghegy,
amely távoli, és a lábáig is csak nagy nehézségek árán lehet eljut­
ni - odaérve pedig kiderül, hogy mégsem lehet megérinteni, mert
újra a távolba tűnik, vagy olyan hideg és zord, hogy lehetetlen a
közelébe férkőzni. Pedig az igazi boldogság a mesében is az üveg­
hegyen túl van. Hanna elérhetetlen szüleinek folyton volt vala­
mi dolguk, ami miatt egyszerűen „nem tudtak" elég időt szánni
gyermekükre, kellőképpen odafigyelni rá. Ha mégis akadt egy

218
kis idejük, azt a gyerek mellett, nem pedig a gyerekkel töltötték. Az
érintéseket, a kedveskedést, a puszit, a simogatást, az odabújást
is inkább irritálónak, mint szívmelengetőnek érezték, így Hanna
egy idő után már nem is kezdeményezett ilyesmit. Iskolai alko­
tásai rendre a fiókban, egy idő után pedig a kukában landoltak,
mint „porfogók" és „lomok".
Hasonló társaihoz képest Hanna még szerencsés helyzetben
volt, mert a két nagymama sok mindent megadott neki. Ők ápol­
ták, amikor megbetegedett: még a mandulaműtétje alatt is az
egyik nagyi volt vele a kórházban. Kiskamaszkorában az egyik
születésnapján egy boríték és a következő üzenet várta a konyha­
pulton: „Boldog szülinapot! Vegyél magadnak valamit!" Az eszé­
vel tudta, hogy szüleinek nincs idejük ajándékvásárlásra (ahogy ő
mondta: az ezzel járó hercehurcára), de nagyon fájt neki, hogy az
ő nagy napja (vagyis ő maga) nem elég fontos egyiküknek sem.
Hiányérzetei mélyen bevésődtek, és felnőttkorában tudatta­
lanul ezeket próbálta ellentételezni. Gyermekként nem érezte,
hogy figyelnek rá, hogy a vele töltött idő örömet okozhat szülei­
nek is, így felnőttként kétségbeesetten vágyott a törődésre, és a
szeretet legapróbb morzsáit is túlzóan viszonozta. Örökösen az
elhagyatástól félt, ezért a kívülálló számára érthetetlen módon
ragaszkodott párjához: minden tettét megbocsátotta, még azt is,
amikor kezet emelt rá.

Mi jellemzi az üveghegy szülőt?

Bizonyára minden szülő érzi néha, hogy jobban tudja szeretni

gyermekét, amikor este elaludt már, vagy éppen távol van tőle. Ha
viszont csak a távollétében tudunk gyermekünkre szeretettel gon­
dolni, nem tesz boldoggá a közelsége, nem tudunk örülni neki,
akkor itt az ideje, hogy magunkba tekintsünk: vajon tudunk-e
mélyen szeretni?

219
 A szülő többféle módon lehet távolságtartó. Előfordul, hogy
fizikailag nincs jelen, mert rengeteget dolgozik, vagy ott van
ugyan, de nem foglalkozik a családdal, esetleg a szerepét átadta
valamelyik nagyszülőnek. Bárhogy is van, „nem tud" elég időt
szánni a gyerekére, kellően odafigyelni rá, meleg érzelmekkel
fordulni felé. Ismerős jelenet, amikor az anyák napi ünnepségen
az egyik csillogó szemű, virágot szorongató óvodás egyszer csak
vigasztalhatatlanul sírni kezd. Pedig reggel, odahaza még „értet­
te", hogy anya dolgozik, nem tud majd részt venni az ünnepsé­
gen. Akkor sem sokkal szerencsésebb a helyzet, ha szülei telefo­
non nevelik gyermeküket, vagy akad ugyan egy kis idejük, de azt
pusztán mellette, nem pedig vele töltik.
A ráfordított idő és az értékesség érzése valahogy egybeforrt
a lelkűnkben. Ha valamit szeretünk csinálni, arra sok időt áldo­
zunk, élvezzük és értékeljük - mint a vadász, aki vadra várva
órákig ül izgatottan a lesen. Ha valakit szeretünk, akkor időt, sőt
minőségi időt szentelünk neki, figyelünk rá, észrevesszük minden rezdü­
lését, meghallgatjuk, megöleljük, megsimogatjuk. Gyerekeink is a velük
töltött minőségi időből érzik, hogy értékesek számunkra. Akik a gépie­
sen ismételgetett „szeretlek" helyett valódi szeretetben nőnek fel,
azok tudattalanul is érzik, hogy szüleik értékesnek tartják őket,
és ők is így viszonyulnak magukhoz. Ilyenkor, belső biztonság-
érzetükből adódóan, bizakodóbban tudnak várni, kérni, elfogad­
ni és szeretni. Sajnos az üveghegy szülők gyermekei - szüleik
akarata ellenére - nem tudják reálisan értékelni önmagukat, kap­
csolataikban nehezen állítják be az optimális távolságot.
Hasonlóan érez az a gyermek is, akinek távolságtartó szülője
testben ugyan szinte mindig jelen van, és kötelességszerűen
gondoskodik róla, de érzelmileg elérhetetlen. Képtelen meleg­
séget, szeretetet, szívbéli ölelést, értő figyelmet adni, mivel ere­
deti családja is hideg, távolságtartó volt, így maga sem kapott
feltétel nélküli szeretetet, elfogadást. Viselkedésével azt az érzést
közvetíti gyermekének, hogy „Ne gyere hozzám túl közel!" így
a szülő-gyerek kapcsolatnak aligha lehet része mély érzelem,

220
közös, spontán játék, érintés, ölelés, öröm, jókedv, intim beszél­
getés. A gyermek problémáit elbagatellizálja: „Ne törődj vele!",
„Ez nem probléma!", és csupán racionális magyarázatokat ad
a megoldásokhoz, támogatást, bátorítást nem.
Az üveghegy szülő szeretni akarja gyermekét, de tart az inti­
mitástól, a gyengédségtől, a közelségtől, mert képtelen megélni,
kimutatni érzéseit. Lionel Shriver elgondolkodtató regényének
hőse, Eva így fogalmazza meg ezt: „A Kennedy felé repülve majd'
szétfeszített az eltökéltség, az optimizmus és a jóakarat. Vissza­
tekintve azonban kénytelen vagyok megállapítani, hogy a fiacs­
kánkkal kapcsolatosan akkor voltam a leglelkesebb, amikor nem
volt a közelemben."2Mivel egy kisgyerek logikája sokszor kifordí­
tott, így tudattalanul azt rögzíti mindebből, hogy „Anyukám nem
ér rá, tehát nem szeret. Nem vagyok fontos, tehát nem vagyok sze­
rethető!" Majd ezt a jól beépült programot cipeli magával (magá­
ban), gyakran egy életen át.
Egy intelligens középkorú férfi, Barnabás, önismereti útján
elkeseredetten vallott saját távolságtartásáról, és változási küz­
delmeiről, hogy meghaladja az üveghegy szülői mintát:

„...Nem volt tapasztalatom, m iként lehet szeretetet adni és fogad­

ni. Miközben több diplomát szereztem, sok fontos és sok fölösleges
dolgot m egtanultam , senki nem tanította meg a legfontosabbat:
hogyan kell m egélni, kifejezni az érzelm eim et. Olyan, m intha azt
várná valaki, hogy egy kínai láttán szólaljak meg kínaiul, m iköz­
ben soha nem hallottam , nem tanultam a nyelvet... A minap meg­
öleltek a testvérem kisgyerekei, és én nem tudtam visszaölelni
őket. Szörnyű! Ha a barátnőm sír, azzal sem tudok mit kezdeni,
nem tudom átk aro ln i, csak állok tétován. H át m ilyen em ber
vagyok, hogy nem vagyok képes megölelni egy síró embert?! Nem
akarok ilyen lenni! Nem! (Sír - amire csak kis ideje képes.)
Mindig azt hittem, sírni gyengeség, sírni szégyen. De itt mindig
megkönnyebbülök. Kezdetben nagy erő kellett, hogy m egnyíljak,

221
 hogy egyáltalán beszéljek magamról. Ma is nehéz, de már jobban
megy. Nehezen tudom megélni és m egfogalm azni az érzéseim et.
A kapcsolataim ban sem tudtam soha beszélgetni az érzelm eim ről,
csak racionális dolgokról. Egy idő után tudtam, hogy m egint jön
majd a faggatózás, mit érzek, de sokszor fogalmam sem volt. Az­
tán belejöttem , és magamnak is sokszor feltettem a kérdést. Tudja,
tőlem régen soha senki nem kérdezte meg, mit érzek. Nem volt
fontos, én nem voltam fontos."

Kialakulhat távolságtartó szülői magatartás akkor is, ha a gyer­

mek a születésekor „rosszkor van rossz helyen". A szülőknek vál­
ságban van a kapcsolatuk, lefoglalják őket a gondjaik. Stressz alatt
vannak; saját korai hiányaik „követelőznek" a lelkűkben, látszólag
ok nélküli szorongást, depressziót okozva. Vagy a gyermeknek
egy halott szülőt vagy testvért kell pótolnia, és a gyászoló szülő
retteg az előrevetített újabb veszteség fájdalmának lehetőségétől,
így nem mer közel kerülni a gyermekéhez.
Az ilyen helyzetekben az a közös, hogy a szülők főképp arra
fordítják energiájukat, hogy fizikailag, szellemileg és lelkileg tal­
pon maradjanak, így akaratukon kívül azt üzenik a gyereknek:
„Nem te vagy a fontos, és jónak kell lenned, hogy én jól legyek!"
A gyermek megtanulja önmagát nem saját, hanem a szülője érzé­
sei alapján definiálni. Tudattalanul úgy érzi, nem szeretik eléggé,
így gyakran maga is távolságot tart: megtagadja az evést, elutasít­
ja anyja minimális kezdeményezéseit is. Ezzel „áll bosszút", mert
nem azt kapja, amire szüksége lenne: szeretetet. Legbelül az az
érzés kínozza, hogy nem önmagáért szeretik, hanem léte csupán
szülei aktuális vágyait elégíti ki. így aztán ő maga is távolságtartó­
vá válhat, aki nehezen enged közel magához másokat, miközben
állandóan vágyik a feltétel nélküli szeretetre.
Vannak szülők, akik válás után távolodnak el érzelmileg a gye­
reküktől, leépítik a kapcsolatot, amivel nagyon erős traumát okoz­
nak. Ilyenkor az elvált szülő (jellemzően a családból kiköltöző fél)

222
érzelmi elköteleződése, gondoskodása a gyerek iránt fokozatosan
csökken, vagy akár meg is szűnik a szakítást követően, ahogy az
Béla életében is történt:

„Hétéves korom ban váltak el a szüleim , apám elköltözött. Azt

mondta, anyám at hagyja el, nem engem. Sőt, nagyon szeret, én
vagyok neki a legfontosabb, így mindig jö n n i fog értem , hét köz­
ben és vasárnap is. Sírtam, hiányzott, így bíztam , elhittem minden
szavát, hogy szeret és jö n n i fog. De ezek csak üres szavak voltak.
Néhány hétig jö tt is, sokat bicikliztünk, meccsre m entünk, elvitt
magához. Jó volt nagyon. Aztán eltűnt, nem jö tt soha többé... Nem
kellettem n ek i... Anyám szerint lecserélt egy nőre, állítólag kül­
földre ment. N em régiben megkerestem Facebookon, ígért fűt-fát,
hogy mennyire örül, és kivisz magához Németországba, aztán az
indulásom előtt eltű n t... K icsiként azt gondoltam , én vagyok a
hibás, azért ment el, m ert rosszul tanultam, nem ment az olvasás,
ami m iatt sokat veszekedtek. De a rohadt életbe, akkor már nem is
lehet engem szeretni?!"

Béla kamaszkorában különösen haragos lett, rengeteg zűrt oko­

zott az iskolában, minden csínyben benne volt. Mintha azt üzente
volna környezetének: szerető, fegyelmező apára van szükségem.
De a fiú vészkiáltásai süket fülekre találtak, apja távolságtartása
pedig még inkább megtépázta a fiú alakuló önbecsülését. Az apa
- mint sokan mások - elfeledkezett arról, hogy válás után is mind­
két szülő felelős a gyermekért, a házassággal ellentétben a szülői
kötelék örök kötelék. így Béla, felnőve, bizonytalan önbecsülés­
sel tudattalanul ismételte apja - általa sokat kritizált, megvetett -
viselkedését.

223
Milyen hatással van az üveghegy szülő
gyermeke gyermekkorára?
Bármi legyen is az üveghegy szülő tudattalan motivációja, egy biz­
tos: gyermeke egész életében szeretetre éhezik és értéktelennek
érzi magát, főleg, ha nincs olyan a környezetében, aki a szülők
helyett melegséget nyújtana. így nem tanulja meg, hogyan kell
érzelmeket kifejezni, mennyi és milyen szeretet mutatható ki fér­
fiak és nők felé, milyen érzés szeretni és szeretve lenni. Maga is
távolságtartóvá válik, bár ezt jobbára csak akkor ismeri fel, ami­
kor párkapcsolatba kerül, és akaratán kívül így viszonyul part­
neréhez, gyermekéhez.
Az üveghegy szülő cáfol rá leginkább arra a közkeletű véleke­
désre, hogy pszichés problémák csak valamilyen nagy trauma
következtében alakulhatnak ki, és egy életre védettek vagyunk,
ha nagyjából nyugodt, rendezett gyerekkorunk volt. Ez távolról
sincs így. Szüléink szeretetkapcsolata és az, hogy születésünktől
fogva mennyi szeretetet és elfogadást tudtak nyújtani nekünk,
mind formálnak bennünket, és ezek a kisgyermekkori élmé­
nyeink jelentősen meghatározzák későbbi érzelmi fejlődésünket
is. A legjobb családban is előfordul, hogy tagjai időnként nem
tudnak elég melegséget, szeretetet, figyelmet adni egymásnak,
de ha alapvetően ilyen a család, akkor a gyerek egész életében
szeretethiányos lesz, gyakran értéktelennek érzi magát, és mind­
ezt a környezetén veri le, ha ő is hideg személyiséggé válik.
Az üveghegy szülőről nem azt érzi gyermeke, hogy „szegény
anyám, apám nem tudja kimutatni az érzelmeit", hanem azt, hogy
„én nem vagyok szerethető". Ezt az érzést vetíti aztán tudattalanul
minden más kapcsolatára (barátaira, osztálytársaira, szerelmeire),
és már a legkisebb konfliktus is azt a mélyről jövő szorongást
hívja elő belőle, hogy „neki sem vagyok fontos". Életérzés szintjén
az üveghegy szülők melegség, meghittség, odafordulás helyett
magányosságot, hiányérzetet és bizonytalanságot alakítanak ki
gyermekeikben.

224
 Amerikai kutatók 18 hónapos gyerekeken vizsgálták az anya és
gyermeke közti érzelmi megnyilvánulások hatásait, és megállapí­
tották, hogy a kölcsönös pozitív érzelemkifejezés hosszú távon
növeli a kicsik önállóságát, motiváltságát, kitartását és kompe­
tenciaérzetét, míg az érzelmi elutasítás éppen ellenkezőleg hat.3
Megerősítették tehát azt az ismert tényt, hogy a gyerekek kezde­
ményezőkészsége, kitartása és motivációja a korai években ala­
pozódik meg, és a szülő érzelmi reakciói erőteljesen befolyásolják
e jellemzők későbbi minőségét. Vagyis a gyerekek későbbi ön­
becsülését, hatékonyságát, sikerességét jelentősen meghatározza,
hogy a szüleik örömmel voltak-e velük, támogatták-e kezdeménye­
zéseiket, és ki tudták-e mutatni érzéseiket mosollyal, simogatás-
sal, öleléssel, elismerő, biztató szavakkal.
Donald Winnicott, a jelentős, 20. századi brit gyermekpszi­
chiáter és pszichoanalitikus már jóval korábban kiemelte, mekko­
ra szerepük van az anya érzelmeinek - tükröző funkciójának -
a személyiségfejlődésben: „Egy csecsemőt lehet etetni szeretet
nélkül is, de szeretet nélküli vagy személytelen gondozással nem
sikerülhet új, autonóm embergyereket létrehozni..."4 „Az egyé­
ni érzelmi fejlődésben az anya arca a tükör előfutára..."5 „Mit lát a
csecsemő, amikor anyja arcába néz? [...] általában önmagát pil­
lantja meg.. "6„Ha az anya arca nem válaszol, akkor a tükör olyan
dolog, amelyre rá lehet nézni, de bele nem."7
Tehát a gyermek önmagát nem saját érzelmei, hanem annak
alapján határozza meg, hogy szülője milyen érzéseket tükröz
feléje mimikájával, testtartásával, hangszínével, szavaival, közel­
ségével, vagy éppen hidegségével, távolságtartásával. Az üveg­
hegy szülő a szeretetlenséget közvetíti gyermeke felé, így tudat­
talanul megkérdőjelezi szerethetőségét.
Egy ausztrál kutatásban megvizsgálták azt is, hogyan hat az
apák túlzott munkavállalásból fakadó, hosszabb idejű távolléte a
nagyobb, öt-, nyolc- és tízéves gyerekekre.8 Eredményeik szerint
több magatartászavart mutattak azok a fiúk, akiknek az apja heti
55 órát vagy annál többet dolgozott, mint azok, akiknek keveseb­

225
bet (a lányoknál nem mutatkozott ilyen együtt járás). A magatar­
tászavarok és a szociális helyzet, a családi diszfunkció és a túl­
reagáló szülői bánásmód között nem találtak ilyen összefüggést.
Az eredményt a hiányzó apaszerep hibás anyai átvétele sem be­
folyásolta, tehát az sem vezetett magatartásproblémához, hogy
amikor az apa otthon van, akkor túl szigorú, amikor nincs otthon,
akkor az anya próbál vaskézzel nevelni. Úgy tűnik tehát, hogy
a fiúgyerekek magatartászavaraira az apa folyamatos, hosszas
távolléte adja a legjobb magyarázatot, legalábbis a vizsgált válto­
zók közül. Az anyák munkaideje nem mutatott ilyen összefüggést
ebben az életszakaszban a gyerekek magatartászavaraival.
Ahogy Béla példájából is láttuk, egyes apák a válás után távolod­
nak el gyermeküktől, és válnak elérhetetlen üvegheggyé. Az apai
látogatások ritkulásának, a telefonhívások elmaradásának sokféle
rejtett oka lehet, a korai kötődési nehézségektől a bűntudaton át
a felelősség elhárításáig. De a gyermek ebben nem apja gyengeségét,
hanem saját értéktelenségének bizonyítékát látja. Elhagyatottságot és
visszautasítottságot él át, mert gyermekként még nem azzal foglal­
kozik, hogy a szülők jó okkal váltak-e el, hanem úgy érzi, ő nem
elég jó, őt hagyták el.
Az elutasítottság érzése megmérgezi a válás előtt jól működő
apa-gyermek kapcsolatokat is. Lányoknál inkább kiskamasz­
korban, fiúknál jellemzőbben kamasz- és fiatal felnőttkorban új
erőre kap az apa figyelmére való vágyódás, és még több csaló­
dottságot, dühöt szül. Mind az apa, mind a gyerek feldolgozatlan
lelki sérüléseket hordoz, és ez rányomja a bélyegét az önértékelés
fejlődésére: igazi tragédia, hogy sok apának fogalma sincs, hogy
a gyereke elutasítottnak érzi magát. Sérül a fiúk önbizalma, fér­
fiasságukba vetett hite; a lányok férfiak iránti bizalma és a saját
nőiességükbe vetett hite. Akármilyen jó is az anya-gyermek kapcsolat,
nem képes kompenzálni az apa-gyermek kapcsolat hiányát.
A helyzet még fájdalmasabb, még megterhelőbb lehet a gyerek­
nek, ha az apa évente egyszer-kétszer váratlanul felbukkan. Erre
a helyzetre is igaz, hogy a bizonytalannál a biztos rossz is jobb.

226
A gyermek életében bizonytalanul jelen lévő apa rendkívül bizony­
talanná teszi őt is. „Egyik lába az ajtón belül, a másik kívül: az apa
mindig felkelti a reményt, és nyitogatja a fantázia ajtaját."9
A fiúkra jellemzőbb, hogy nem tudják kifejezni dühüket az
apa iránt, ezért elfojtják, majd különböző tünetek formájában ön­
maguk ellen fordítják. Mindez jelentősen rontja érzelmi helyze­
tüket, akadályozza férfivá válásukat. Minta hiányában nehezen
tudnak majd érezni, érzelmeket, főként szeretetet kimutatni. Éppen ezt
kell megtanulniuk, hogy az ő gyermekük már ne érezze igaznak
Litauszky István sorait a „mintha ott sem lenne" apáról: „Anyám
nélkül csak élnénk szótlanul, összetévedt, konok idegenek. Jó
volna vele beszélgetni egyszer, amíg lehet."10

Milyen hatással van az üveghegy szülő

gyermeke felnőttkorára?

A távolságtartó, üveghegy szülő gyermeke felnőttként gyakran

kompenzál: meg akarja adni másoknak mindazt, amit ő nem
kapott meg, hogy végre szeressék. Az állandó, erőn felüli adás
szélsőségessé válhat: pozitív minta híján képtelen úgy figyelni
a másikra, hogy ne fojtsa meg túlzott ragaszkodással, fokozott
féltékenységgel. Mindent megtesz mások szeretetéért, mert úgy
érzi, máskülönben nem érdemes rá, de közben fáradt szeretkezni,
szórakozni, beszélgetni, egyáltalán élni, és képtelen közvetíteni
saját érzelmeit.

22 7
Mi jellem zi az üveghegy szülő
gyerm ekét a munkában?

A távolságtartó szülők gyerekei egész életükben szeretetre éhez­

nek, és - nemritkán ok nélkül - értéktelennek érzik magukat a
munkában is. Önbecsülésük sérült, mert gyerekkorukban - szülői
megerősítés híján - nem érezték, hogy fontosak. így felnőttként
is túlságosan érzékenyek saját és mások érzelmi reakcióira, azo­
kat gyakran tévesen azonosítják. Intuíciót igénylő helyzetekben
bizonytalanok, miközben gyakorlatias, racionális döntések meg­
hozatalában kiválóak lehetnek.

A KÖDBE V ESZ ETT SZERETET

M artin 33 éves, látszatra m agabiztos, sikeres felső vezető. Az el­

múlt években szépen m enetelt előre a szakm ai ranglétrán. Kör­
nyezete nagyra értékelte, ő mégsem volt soha elégedett saját telje­
sítm ényével: a sok külső elism erés ellenére belül szinte m indig
értéktelennek érezte magát. Nem tudott örülni a sikereinek, erős
belső bizonytalanság m ardosta a lelkét, egy ideje orvosilag in ­
dokolatlan magas vérnyom ással küzdött. Közvetlen kollégájával
sorozatosan konfliktusai voltak: „Sem m ibe vesz, rám se néz, le­
néz, nem vesz emberszámba. Folyamatosan tépázza az önértékelé­
sem et."
M unkahelyi érzései mentén, hipnózisban egy bizonytalan, sze­
retetre vágyó kisfiút látott. (Zárójelben a saját gondolataim, m ind­
ezekre utólag M artin maga is rájött.)
„Egy kisfiút látok, olyan tétova, tanácstalan, azt hiszem , én va­
gyok. Köd van előtte, vagy valam i erős gőz. Nem tudja, bem en-
jen -e, de szeretne, mert az anyja ott bent van. Az ajtóban állunk,
anyám nem lát bennünket, m intha a testvérem m el lennék. Tompa
ném aság vesz körül, anya csak teszi a dolgát..., mi az ajtóban ál­
lunk, a gőz hatalmas, de halványan látjuk, hogy nem is néz ránk,
állunk, nézünk, várunk, vágyakozunk... vagyunk, csak vagyunk.

228
(Az anya elérhetetlen, távolságtartó: akarata ellenére nem tudott feltétel
nélküli szeretetet, melegséget, érzelmi biztonságot adni gyerekeinek - ez
a forrása Martin későbbi, munkahelyi értéktelenségérzésének is.) A türel­
münk fogy, de mi is elveszünk, ha belépünk, nem tudunk közelebb
m enni, meg kell várni, amíg anya kijön. De nem jön ki, csak tesz-
vesz rezzenéstelenül, nem is lát minket. (Nincsenek tiszta érzelmek,
nincsenek tiszta szabályok.) Keserves ez az egész, anyu feláldozza az
időt. El van havazva, teszi a dolgát, m int egy robot, pedig nekünk
nem ez k ell... Az arca m osolytalan... Most öltözik, megy misére.
Mi meg állunk, várunk, nem érjük el, fájdalmas, teszi a kötelessé­
gét, és ránk se néz, pedig kicsi vagyok, nagyon k icsi... (Nem tudja
megélni a szeretetteljes érzelmeket, az elfogadást, és ettől felerősödnek
kisebbrendűségi érzései.) Most látom, apám is ott van, csak néz m ere­
ven maga elé, m intha nem is élne... Később eloszlik a gőz, felszáll
a köd, k itisztu l a kép, és anya felém fordu l... De nem m együnk
közelebb, ő se, én se... Pedig jó lenne, ha m egölelne..."
A hipnózis után a férfi fájdalm asan beszélt arról, hogy éd es­
anyja hol lelki, hol testi panaszokkal küzdött, szinte egész életében
súlyosan depressziós volt. Eltávolították az epehólyagját, majd
petefészek-, később m ellrákkal kezelték, és a szem ét is többször
műtötték.
„Ha jól volt, csak tette a dolgát, meg akart felelni apunak. Nem
finom kodott, úgy keltett bennünket reggelente, hogy felnyomta
a villanykapcsolót és elviharzott. M ostanában film ekben láttam
olyat, hogy becézgetve, cirógatva ébreszti gyerekeit az anyjuk,
és összeszorult a szívem ... Anyu m indig olyan volt, m intha bu­
rok lenne körülötte, soha nem ölelt, és én sem tudtam megölelni.
Én végre már talán tudok, a napokban átöleltem, de borzalmas volt,
szívfacsaró érzés: csak lógtak a kezei, nem ölelt vissza (megjelent
egy könnycsepp a szeme sarkában). Akkor éjjel azt álm odtam : kicsi
gyereket tolok a babakocsiban. Nem tudom, mi kell neki, még nem
tudja megmondani. Meg vagyok ijedve, és csak magamra figyelek.
A gyerek pedig arra vágyik, hogy rá figyeljek. Anyu is így lehetett
ezzel, soha nem érzett rá, mit akarok. Én is ilyen lehetek, m ert ez

229
 az én álmom volt, ahol m inden szereplő én is lehetek. Vagy nem?
(»Megnyugtattam«, hogy igaza van.)
Apu meg soha nem védett meg, m indig m ásnak adott igazat.
Életében egyszer láttam rajta érzelm eket, amikor m eghalt az első
házasságában született fia. Akkor olyan volt, m int egy kétségbe­
esett kisfiú, könnyezett is. Öt perc után viszont már racionálisan
m agyarázta, m iért tehet a fiú arról, hogy meghalt. Szörnyű volt
látni, hogy még a fájdalmat sem meri megélni. Ugyanezt csinálta
velem is, mindig magyarázott, pedig én csak azt akartam , hallgas­
son meg. (Sír - M artin nekem is először mutatott érzelmet.) M indig
szűrtem, mit mondok, azt hittem, apám gyengének tart, ha kimuta­
tom az érzéseimet. Aztán már azt sem akartam , hogy m eghallgas­
sanak, kiépítettem egy saját világot magamnak a számítógéppel,
tíz évig úgy éltem otthon, hogy csak fizikailag voltam ott. ... Azt
hiszem , a nőkhöz sem tudok érzelm ileg közel m enni. H ogy ezt
megússzam, szétválasztottam , voltak szexpartnereim , meg plátói
szerelm eim , de a kettő egy nőben sosem."

Közös munkánk hosszabb ideig tartott, mert a korai deficitek pót­

lásához, a mélyebb változáshoz hosszabb folyamat és bizalommal
telt terápiás légkör szükséges. A szeretetéhes, érzelmi közelség­
re, intimitásra vágyó, ugyanakkor mindettől rettegő kisfiú képe
a tőlem kapott elfogadás és a segítő módszerek, de leginkább
Martin lelkierejének köszönhetően lassan változni kezdett, és
vele formálódtak a tudattalan érzések is.
Martin tudatosította és átdolgozta a gyermekkorából hozott
szeretethiányt, amely örök elégedetlenségét, értéktelenségérzé­
sét és magas vérnyomását előidézte. Hamar megértette, hogy a
jól működő felszín a mélyben egy szorongó, kisebbrendűségi
érzésekkel teli kisgyereket leplez, aki követeli: valaki adja meg
a hajdan el nem ért érzelmi biztonságot, legyen az a főnöke, a
munkatársa, a partnere. A csalódás persze esetében is előre boríté­
kolható volt. Arra is ráébredt, hogy munkahelyén tudattalanja

230
fricskázta meg: idegesítő kollégája egyszerre tükrözte az elutasí­
tó apától és a kissé hideg, távolságtartó anyától szerzett érzelmi
hiányait, sőt értéktelenségérzését is.
Felismerte, hogy kapcsolataiban saját megoldatlan problémái
jelentek meg, de önismereti munkájának köszönhetően megélte
a tünetei mögött megbújó mélyebb érzéseit. A változás nem volt
egyszerű feladat: hol úgy érezte, maga sem akarja, hol környezete
akadályozta. Egy idő után azonban élete puzzle-darabkái egyre
átláthatóbb, szerethetőbb egésszé álltak össze, és önértékelése
fejlődésével tisztábban látta viselkedése okait, következményeit,
élete nagyobb összefüggéseit, és szinte észrevétlenül pótolni tudta
régóta cipelt érzelmi hiányait.

Mi jellem zi az üveghegy szülő

gyerm ekének párkapcsolatát?

A korai szeretethiány nyomot hagy a gyereken, és felnőttként

tudattalanul ezt próbálja pótolni. Az egyenlőtlen párkapcsolatban,
alárendelt helyzetben élők gyakran üveghegy (vagy bántalmazó)
szülők mellett nőttek fel: nem érezték, hogy szüleik örülnének
a létezésüknek.
Nem kaptak elég figyelmet és törődést, ezért felnőttként a sze­
retet legapróbb morzsáit is túlzottan viszonozzák, mert kétségbe­
esetten vágynak a figyelemre, az odaadásra. Eközben rettegnek
az elhagyatástól, ezért a kívülálló számára érthetetlen módon
ragaszkodnak párjukhoz, mindent megbocsátanak neki, még
a bántalmazást is.
Az üveghegy szülő gyereke gyengédségre vágyik, miközben
képtelen fogadni: így az is előfordul, hogy mindent „kitalál", csak
ne lehessen része benne, mert amint közelednének hozzá, zaka­
tolni kezd a tanult parancs: „Ne gyere hozzám túl közel!" Ilyen­
kor gyorsan kiszeret a rövid ideig túlidealizált társakból, vagy
őket érzi hidegnek.

231
 Jellemző lehet az ilyen személyiségre, hogy „lefelé választ".
Olyan partner mellett köt ki, akiről maga is úgy érzi, valamilyen
szempontból „kevesebb" nála: alacsonyabb végzettségű, keveseb­
bet keres, nincs támogató családja, és talán még a külseje vagy
a viselkedése sem tetszik igazán. A környezet persze nem érti a
választás okát, és talán önmaga sem. Annak oka ugyanis tudat­
talan: értéktelenségérzése („Örülj, hogy egyáltalán észrevesz vala­
ki"), vagy a biztonságkeresés („Hát nem egy klasszis, de ő talán
nem hagy el") motiválja leginkább.
Az üveghegy szülők gyerekei többnyire kerülik a mély érzelmi
kötődést, és partnereikkel szemben bizalmatlanok, mert gyermek­
korukban ez volt a legcélravezetőbb alkalmazkodási módszer a
távolságtartó szülő érzelmileg elutasító magatartásához. A szen­
vedélyszerelem rövid időszakától eltekintve - amikor a hormo­
nok kicsikarják az érzelmi aktivitást - kényelmetlenséget jelent
számukra érzelmileg közel kerülni egy másik emberhez: mélyen
megnyílni, beszélgetni, érinteni, simogatni, csókolni, ölelni. Elhárí­
tásként gyakran hangsúlyozzák önállóságukat, függetlenségüket,
és hogy az egyedüllét biztosította szabadság nagyon megfelel
nekik. Valójában nem tudnak érzelmet adni és fogadni. Istení­
tenek egy-egy potenciális partnert, majd ha közelíteni kellene
hozzá, hirtelen kiábrándulnak.
Partnerükkel jókat beszélgetnek telefonon, Facebookon, de
a személyes kommunikációban, számukra is érthetetlen módon,
leblokkolnak. Gyakorta aggódnak amiatt, hogy párjuk nem sze­
reti őket eléggé, és hajlamosak másokat hibáztatni, ha társuk nem
az általuk elvárt módon reagál rájuk. A gyengédség és a gyenge­
ség érzéseit egyaránt elnyomják magukban: a sors fintora, hogy
éppen ez vezet kötődési igényük, szeretetvágyuk felerősödésé­
hez. Többnyire úgy gondolják, a gyengédség a gyengeség jele,
és kiszolgáltatottá tenné őket. Az érzelmi bevonódás elkerülésé­
vel akarják fenntartani lelki egyensúlyukat: a kora gyermekkori
elutasítás felelevenítése önbecsülésük további megtépázásával
járna.

232
 Pedig tartós és jól működő partnerkapcsolatokat csak akkor
lehet kialakítani és fenntartani, ha az egyén tisztában van érzel­
meivel, és pontosan észleli partnere vágyait és szándékait. Az
üveghegy szülők felnőtt gyereke saját dolgát nehezíti meg, amikor
védekezésképpen elhárítja az érzelmeit - vagy éppen túlságosan
érzékeny mind a saját érzelmi reakcióira, mind partnere jelzéseire,
és ezekbe a kelleténél többet lát bele. Az érzelmek azonosításában
mutatkozó hiányosságai ellen tudattalanul úgy védekezik, hogy
alábecsüli jelentőségüket, meg sem éli őket, helyette gyakorlatias
gondolkodással racionalizál érzelmet megkívánó helyzetekben
is. így felnőttként maga sem tud mély szeretetet adni, valódi inti­
mitást megélni, mégis egy életen át sóvárog, hogy feltétel nélkül
szeressék. A gyermekkori sérülések újraélésével mindig azt érzi,
társa (vagy munkatársa, mint Martinnál láttuk) nem szereti őt
eléggé, nem foglalkozik vele eleget.

Z okogva a z u h a n y alatt

Évi 25 éves, feltűnően csinos lány. Sok „párkapcsolata" volt már,

de egyik sem jelentett számára igazán örömöt, valam ennyi inkább
csupán szexuális aktus (aktusok sorozata) volt, pedig mindig arra
vágyott, hogy szeressék. Ám ezt nem kapta m eg, ezért szidta
a férfiakat, és folyam atosan keresett, 13 éves kora óta.
„Nem csókolt, nem ölelt, nem simogatott egyik sem, csak sze­
xet akart, nem engem szeretn i... A szüleim nagyon sokat dol­
goztak, nem értek rá velem foglalkozni, kicsi koromtól gyakran
voltam egyedül otthon. Több nyelvet perfekt m egtanultam a tévé­
ből, azt néztem késő estig. Este hazajöttek, m indig fáradtak vol­
tak, csak arra futotta a maradék erejükből, hogy a jegyeim felől
érdeklődjenek, de a válaszomat már meg sem hallották. Kam asz­
koromban a magány elől egy fiúhoz menekültem, aki szintén ma­
gamra hagyott, am ikor terhes lettem. 15 éves voltam, és nagyon
szenvedtem. Nem m ertem elm ondani a szüleim nek, mivel soha
nem beszélgettünk. M eg akartam h a ln i... N agy nehezen kibök­

233
 tem anyám nak, mert kellett az abortuszhoz a szülői beleegyezés,
ő meg csak ennyit mondott: „Gondoltam, hogy ez lesz a vége!" És
ettől kezdve nem beszélt velem, nem szidott, nem is nézett rám,
csak éreztette a m egvetését. Az abortuszt fizikailag és érzelm i­
leg is egyedül szenvedtem végig. Álltam a kórházban a zuhany
alatt, zokogtam , egyedül voltam, im ádkoztam , m enjen el a baba,
vagy haljak meg, ne kelljen végigcsinálnom . Rém álm aim ban ma
is előjönnek az akkori esem ények, a rettegés, a bűntudat okozta
pánik (gyilkos vagyok!), a magány, az orvos és anyám, apám meg­
vetése, a szégyen."

Évi mindig szeretetre vágyott, tudattalanul viszont mindig olyan

társat választott, akivel megismételhette gyermekkori traumáját,
az elutasítottság érzését. A terápia során kezdte megérteni, hogy
ma már önmagát kell megtanulnia szeretni, becsülni, elfogadni:
akkor találhat olyan társat, akitől szintén megkaphatja ezt.
Néhány hónappal Évi születése után apja elhagyta őket, majd
hétéves korában visszaköltözött. Édesanyja szinte egész életében
depressziós volt, hozzá sem tudott közel kerülni, nem beszél­
gettek, soha nem ölelték meg egymást - mintha egy áthatolhatat­
lan fal lett volna közöttük. Az anya csak „tette a dolgát", ahogy
kell, de Évit nehéz helyzetben sem tudta megnyugtatni, nem volt
képes érzelmi biztonságban tartani őt.
A korai szeretethiány (anya- és apahiány) a fájó üresség érzé­
sével tört fel Éviből, amit kamaszként korán megkezdett szexuális
élettel próbált ellensúlyozni. Kötődni és szeretni akart, de nem
tudta, hogyan kell. így később, felnőttkorában sem tapasztalhatta
meg a biztonságos kötődés élményét. Nem tudott bízni társaiban,
betegesen féltékeny volt, képtelen volt megnyílni és őszintén fel­
oldódni az ölelésben. Legalábbis addig, amíg át nem dolgozta
korai érzelmi sérüléseit. Felnőttként a kötődés elkerülésével, az
örök kereséssel próbálta visszaszorítani a korábbi negatív élmé­
nyeket, a szeretethiány szorongató hatását, persze sikertelenül.

234
A szeretkezésben sem tudott elmerülni, ahogyan gyermekként
anyja ölelésében, elfogadásában sem. A korai biztos kötődés, a
későbbi feltétel nélküli szülői elfogadás, segítségnyújtás és bátorí­
tás hiánya felnőttként is nehezítette a mély intimitás, az érzelmi
melegség átélését. így saját szexualitása az ösztönök kielégítésére,
a feszültség levezetésére redukálódott.

A MÉH FELFÚ JT FU LLÁ N K JA

Lujzi rendkívül csinos, 32 éves nő volt. Állandó féltékenység gyö­

törte, rettegett attól, hogy párja elhagyja. Egyik kolléganőjével
gyanúsítgatta, és a férfi hiába bizonygatta, hogy a m ásik nő sem­
m it sem jelen t szám ára. Lujziban egyre erősödött a fájdalom és
a düh, egyre gyakrabban rendezett jelenetet.
Hipnoterápiájában a korai érzelm i hiányok feltöltésén dolgoz­
tunk szimbólumokkal, melyek alkalm asak a tudattalan elérésére,
akár a korai (beszéd előtti) élm ényvilág m egjelenítésére, az ér­
zelm i hiányok feltöltésére, a szem élyiség utólagos érésének ösz­
tönzésére. A „rét" az anyai világ szimbóluma, és alkalm as a korai
érzelm i sérülések, kapcsolati m inták és konfliktusok m egváltoz­
tatására. Lujzi lazult állapotban elképzelt rétjén nyár volt, a magas
fű kissé kiszáradt (hiányoznak az érzelmek), és hem zsegtek rajta a
kullancsok, szinte meg sem lehetett közelíteni. Lujzi a rét szélén
állt, nem ment közelebb, mert félt a vérszívóktól (távolságtartó anya,
akihez nem lehet érzelmileg közel kerülni). H irtelen kislány önmagát
látta, előbb a rét szélén, majd akkori kertjükben, egy megtörtént
élményben.
„...Kislány vagyok, négyéves, nagyon félek, egy méh dong kö­
rülöttem . Apu durván rám kiabál: »Nem fog m egcsípni, maradj
nyugton!«, aztán elviharzik, ahogy szokott. N yugton m aradok,
nem m ozdulok, pedig nagyon félek, tekintetem m el követem az
állatot. Ez nem is méh, hanem darázs, lódarázs. És megcsíp, pedig
nem mozdultam. Nagyon fáj a kezem, sírok. Anyu is rám szól, nem
fáj az, ne bőgjek már. De nagyon fáj, most érzem, hogy leginkább

235
az fájdalm as, hogy kétségbe vonják az érzéseim et, nem érzik át,
amit érzek. Nem ölelnek át, nem vigasztalnak, anyu rám teszi az
ecetes ruhát, és otthagy... M ár nem is a kezem fáj, hanem a szívem
(sír, egyre erősebben). Nem éreznek engem ... Mindig ez volt. Amikor
Jan i bácsi (a szomszéd) a bugyim ba akart nyúlni, tapogatott, azt
sem hitték el... Azt mondták, ne fantáziáljak, és ne m enjek oda...
Ölelés kellene, de nem tudják adni. Soha nem öleltek meg, ha vala­
mi bántott (sír)."
A felnőtt Lujzi is csak nehezen tudta megölelni kicsi önmagát, de
aztán érezte az ölelés, az elfogadás melengető érzését. Párkapcso­
lataiban ő is gyakran újraélt olyan tudattalan, korábban elfojtott
érzelm i sérüléseket, amelyekhez partnereinek nem sok közük volt.
M égis őket hibáztatta, rájuk vetítette gyerm ekkori élm ényeit, ér­
zelm i hiányait, amitől a férfiak ugyanúgy viselkedtek, m int annak
idején a szülei: nem értették meg érzéseit, ami tovább fokozta Lujzi
indulatait, szorongásait. Éberen így fogalm azta meg ezt:
„Én vagyok a hülye, sem a volt férjem , sem a m ostani párom
nem hiszi el, hogy fáj, amit tesznek, hiába mondom, mit érzek. Azt
mondják, mindent csak felfújok, pedig szerintem nem. A darázsról
egyszer azt olvastam, hogy a csúf rágalom és a harag szimbóluma.
Talán a haragomtól én sem értem őket?"
Olyan eszközzel kívánta kivívni a férfiak szeretetét, amely gyer­
m ekkorában „jól bevált", vagyis visszahúzódott, magában zoko­
gott, m iközben egyre jobban eluralta az érzés: „cseppet sem va­
gyok fontos". Később kiderült, hogy ilyenkor jelenlegi párjában is
bem ozdultak a gyerm ekkori görcsök, amikor anyja sírással akart
hatni apjára és rá, s amivel szemben ő már akkor is tehetetlen volt.
Az indulatok hevében pedig egyiküknek sem jutottak eszébe a fel­
nőtt megoldások: magukat értékesnek tekintve m egérteni a másik
szem pontjait is.

236
Mi jellem zi az üveghegy szülő gyerm ekét szülőként?

A távolságtartó szülő gyereke szülőként vagy maga is a szülői

mintát ismétli, vagy annak ellentételezéseképpen túlféltővé válik.
Ha üveghegy szülő lesz, akkor tudattalanul a sajátjaihoz hason­
ló érzelmi hiányok elszenvedésére ítéli gyermekét. Kivonja magát
a szülői feladatokból, nem hallgatja meg gyermeke gondjait, nem
az igényei szerint segíti. Nem igazán érti, érzi: hideg racionalitás­
sal kezeli problémáit. Akkor is magára hagyja gyermekét, amikor
annak szüksége lenne rá, nehéz helyzetekben nem áll mellette.
Nemigen képes közelségre, mély, intim beszélgetésekre, ölelésre,
simogatásra akkor, amikor a gyermeke igényelné. Nem tükröz
felé valódi örömöt. Az ő gyerekének is egyedül kell megküzdenie
mindennel, mert szülőként mintha kívül lenne az életén, elérhe­
tetlen számára.
Aki viszont szülőként lelki sérülései kompenzálására törek­
szik, az hiányai miatt érzelmi értelemben mindent meg akar
majd adni, amit ő nem kapott meg. így könnyen előfordul, hogy
túlfélti, túlszereti gyermekét, és a borostyán szülő jegyeit veszi
magára, esetleg mártírrá válik, vagy ezek kombinációját tükrözi
szülői magatartása.

Hogyan fejleszthetjük szülői viselkedésünket

üveghegy szülőként?

Mielőtt a kérdést tételesen megválaszolnánk, tekintsük át az üveg­

hegy szülő tulajdonságlistáját, hogy segítségünkre legyen a gyere­
künket fejlesztő viselkedésünk erősítésében, és változtathassunk
az őt hátráltató megnyilvánulásainkon. A jellemzők számbavétele
lehetőséget teremt egy rövid önvizsgálatra is.

237
Az üveghegy szülő jellem zői

» Kötelességtudó, „teszi a dolgát", igyekszik a lehető legjobban

gondoskodni gyermekéről - de a gondoskodásra csupán fizi­
kai síkon képes.
* Elérhetetlen és megközelíthetetlen. Ennek egyik megnyilvá­
nulási módja, ha fizikailag elérhetetlen (gyakran van távol,
kevés időt tölt a gyerek közelében, olykor még akkor sincs
mellette, ha beteg, kórházba kerül stb.). A felügyeletet felelős­
ségteljesen megszervezi, és megmagyarázza, ő miért nem
lehet jelen („sok a munka", „kell a pénz", „már nagyfiú/nagy­
lány vagy" stb.).
* Lehet megközelíthetetlen érzelmi értelemben is. A gyermek­
kel töltött időt inkább a gyermek mellett tölti, vagyis „engedé­
lyezi" a gyereknek, hogy mellette legyen, játsszon, feltéve, ha
„betartja a szabályokat": hagyja anyát/apát dolgozni, csend­
ben marad. Saját hiányai vagy aktuális élethelyzete miatt
nem tud jól reagálni gyermeke érzelmi igényeire.
* Irritáló lehet számára a testi érintés, a kedveskedés, a puszi,
a simogatás, és elhárítja ezeket. Ha mégis elfogadja az érin­
tést a gyermekétől, viszonozni akkor sem tudja, vagy rö­
vid úton véget vet neki („Na jó, megfojtasz, menj szépen
játszani!").
» Képtelen melegséget, szeretetet, ölelést, értő figyelmet adni,
mivel eredeti családját is hideg, távolságtartó kapcsolatok
jellemezték, maga sem kapott feltétel nélküli szeretetet, el­
fogadást.
« Miközben szeretni akarja gyermekét, mélyen fél az intimitás­
tól, a gyengédségtől, a közelségtől, mert képtelen megélni,
kimutatni érzéseit.
i A gyermekére tudattalanul kis felnőttként tekint, akinek
„meg kell értenie", „el kell fogadnia" olyan érzelmi helyzete­
ket is, amelyekre, koránál fogva, még nem képes. (Mint az
anyuka, aki megmagyarázza kislányának, miért nem tud ott

238
 lenni az anyák napi ünnepségen, majd zavarba jön/felhá­
borodik, amikor elmesélik neki, hogy gyermeke sírt.)
* Kimondatlanul is elvárja a gyermektől, hogy egyre önállóbb
legyen, azaz ne „zargassa" őt a problémáival, lehetőleg min­
dent oldjon meg valahogy. A gyermek problémáit elbagatelli­
zálja, csupán racionális magyarázatokat ad megoldásukhoz,
támogatást, bátorítást nem.
» Gyakran elutasítja a gyermek kezdeményezéseit, és érezteti
is vele, hogy neki „ezekre nincs ideje". (Amit a gyermek úgy
fordít le magának, hogy rá nem kíváncsi a szülő.)
» Szavaival is azt érzékelteti, hogy az érzelmek fölösleges
vagy szégyellni való dolgok, a gyengédség pedig gyengeség.
(„Jaj, ne nyalakodj már megint!" - reagál egy puszira, vagy
„A szeretlekkel/sajnálommal nem jutunk előrébb!" - a bocsá­
natkérés vagy szeretetnyilvánítás szavaira.)

M it tegyünk, ha észleljük önm agunkon

az üveghegy szülő jegyeit?

* Ne legyen lelkiismeret-furdalásunk. Jó, ha tudjuk, hogy szü­

lői magatartásunk alapvetően nem a tudatos döntéseinken
múlik, ám tanulható, személyiségünk halálunkig változ­
tatható.
» Igyekezzünk kizárni a racionalitást és tudásunkat a világról,
amikor gyermekünk érzelmeiről, viselkedéséről, problémái­
ról van szó. Vagyis ne feltételezzük, hogy gyermekünk tudja,
hogy szeretjük, ne higgyük, hogy (mivel számunkra nem
fontosak) neki nem hiányoznak az ölelések, a testi érintés
vagy a szeretet szóbeli megnyilvánulásai.
» Vegyük tudomásul, hogy a gyermekek érzelemvezéreltebb
lények, mint a felnőttek. Számukra kezdetben érzelmeik, ér­
zéseik az elsődleges útmutatók, és a világ bizonyos jelensé­
gei (tárgyi tudás híján) mást jelentenek nekik. Éppen ezért

239
legyünk empatikusabbak, igyekezzünk érzéseiket tükrözni:
örüljünk vagy érezzünk együtt velük. Talán nem hinnénk,
de sokat segít, ha elolvassuk Szabó Lőrinc „Lóci óriás lesz"
című versét.
Ne építsünk gyermekünk „józan eszére": ne követeljük tőle,
hogy alkalmazkodjon hozzánk, inkább igyekezzünk mi al­
kalmazkodni spontán érzelmi megnyilvánulásaihoz. Ne vár­
juk el például, hogy visszafogja magát mindaddig, amíg rá
nem érünk, viszonozzuk az ölelését vagy engedjük az ölünk­
be bújni. Ha nem „valós időben" válaszolunk érzelmi kezde­
ményezéseire, hanem amikor nekünk jó, abból gyermekünk
azt érzi, nem fontos, hisz rá sosincs időnk.
Fedezzük fel a gyermekünket. Előfordulhat, hogy egy üveg­
hegy szülőnek - még ha el is szánta magát a változásra - nem
megy könnyen, hogy fesztelenül, őszintén jól érezze magát
gyermeke társaságában, oldottan tudjon vele játszani, igazán
oda tudjon figyelni a csacsogására, válaszolni tudjon a kérdé­
seire. Ha ez a helyzet, kezdetben figyeljük meg gyermekün­
ket, amikor játszik vagy elmerül valamilyen tevékenységben.
Csak rá koncentráljunk, arra, ahogy átadja magát a játéknak,
rajzolásnak, bárminek. Hagyjuk, hogy magával vigyen ez az
érzés!
Ism erjük meg gyerm ekünk világát. Ha mutat valamit
(legyen az egy bogár, egy érdekes felhő), akkor mi is pró­
báljunk újdonságként tekinteni arra. Ha mesél, várjuk ki
türelemmel, ne siettessük, ne szakítsuk félbe („Na jó, és mi lett
a vége?").
Igyekezzünk a gyermekkel töltött időt valóban vele, és nem
csupán mellette tölteni. Legyenek közös tevékenységeink,
csináljunk közös programokat. Első lépésben elég, ha pél­
dául elmegyünk vele a közeli kisboltba, ahol megveszünk
egy-két dolgot, mondjuk, a másnapi főzéshez. Gyalog men­
jünk, és útközben hagyjuk, hogy az ő érdeklődése irányítsa
a séta tempóját és a beszélgetést. Később megemlíthetjük

240
 egy nagyszülőnek, barátnőnek és főleg hazatérő párunknak,
hol voltunk és mit csináltunk együtt, de ne lepődjünk meg,
ha gyermekünk megelőz, és lelkesen mesélni kezd. Ilyenkor
mi is fejezzük ki örömünket, hogy velünk volt, hogy együtt
voltunk.
Gyakoroljunk: öleljük, érintsük meg szeretteinket minél
gyakrabban. Kezdjük a kisebb gyerekekkel, velük talán köny-
nyebb! Éljük át az érzést!

Hogyan élhetünk felnőttként boldogabb

életet, ha szüléink üveghegy szülők?

' Lássuk üveghegy szülőnk pozitív tulajdonságait, mert van

neki bőven: igyekezett a legjobb tudása szerint felnevelni
minket, a legtöbbet megadni nekünk. Ha ezt csak fizikai
síkon tudta megtenni, az neveltetésének következménye,
semmiképpen sem ő döntött úgy, hogy nem akar és nem fog
megölelni, kellő időt velünk tölteni. Törődött velünk, és fon­
tosak voltunk számára, akkor is, ha ezt nem tudta éreztetni.
Szeretetet és elégedettséget is mutatott, még ha ezeket nem is
úgy nyilvánította ki, ahogyan gyermekként szerettük volna.
Gondoljunk a pozitívumokra szeretettel.
Ismerjük fel a problémát, fogadjuk el érzéseinket. A szeretet
utáni vágy, az igény arra, hogy mások kimutassák, kimond­
ják, hogy szeretnek minket és fontosak vagyunk nekik, egy­
általán nem szégyellni való dolog, és nem a gyengeség jele.
A gyengédség nem gyengeség, ne féljünk hát gyengédnek
lenni! Ne tartsunk attól, hogy ezt mások sérülékenységünk
jelének értelmezik, és visszaélnek vele, előbb-utóbb pedig
bántani fognak.
* Mélyebb önismeretre is szükségünk lehet. Gondoljuk át,
hogy mire van igazán szükségünk kapcsolatainkban, pár-

241
kapcsolatunkban, és megkapjuk-e azt. Fontos, hogy értsük
meg a saját motivációinkat, gondolkozzunk el, hogy miért
is csalódunk folyton, miért nem érezzük elégnek a nekünk
„adott" szeretetet, és elég jónak magunkat. Vagy másfelől te­
kintve: mi tart vissza attól, hogy megmutassuk érzéseinket,
szeretetünket vagy szeretetvágyunkat másoknak?
Legyünk empatikusak! Emlékeztessük magunkat arra, hogy
üveghegy szülőnk viselkedésével nem azt sugallja, hogy nem
vagyunk fontosak neki. Ha gyermekkorunkban nem tudta
ösztönösen, mélyen, nekünk megfelelő módon kimutatni a
szeretetét, akkor valószínű, hogy most még nehezebb ez szá­
mára. Hiszen már nem vagyunk védelemre, gondozásra szo­
ruló kisgyermekek: furcsának találhatja, hogy felnőttként is
fontosak nekünk szeretetének megnyilvánulásai.
Ismerjük meg gyermekkori szorongásainkat, nehézségeinket.
Beszélgessünk barátainkkal, párunkkal a szüléinkkel kap­
csolatos szorongásainkról, gyermekkori szeretethiányaink-
ról, így elfogadóbbá, együtt érzőbbé válhatunk gyermeki
önmagunkkal és szüléinkkel szemben is. Fogadjuk el, hogy
gyermekként ezt nem tudtuk megtenni.
Legyünk tisztában azzal, hogy változásunkkal nem változik
automatikusan üveghegy szülőnk is. Fogadjuk el, ha számá­
ra továbbra is idegenek maradnak a testi érintések, és nem
szívesen beszél az érzéseiről.
Dolgozzunk azon, hogy az eredeti családunkban hosszú
ideje fennálló üveghegy szülői minta átadását megszakít­
suk. Fontos ez önmagunk miatt, de azért is, hogy mi már ne
adjuk tovább tudattalanul a mintát utódainknak. Érdemes
végigtekintenünk családunk traumatikus eseményeit, prob­
lémás helyzeteit, és megvizsgálni, hogy akkoriban ki hogyan
reagált. Érzelmekkel vagy racionálisan próbálta leküzdeni
a nehézségeket? Ha nem tudta kimutatni a szeretetét, elég
időt szánni a gyermekeire, mi akadályozta meg ebben (nehéz
életkörülmények, „rosszkor", kapcsolati krízis során született

242
gyermek, történelmi események stb.)? Milyen hatással volt ez
a következő generációkra? Hogyan adódott át az érzelmek
elutasításának „hagyománya" őseink életében?
Ön- és társismeretet tanulva kivédhetjük, hogy gyermekkori
szeretethiányainkért társunkat okoljuk, az ő viselkedését
is a szeretetlenség jeleként értelmezzük, és elsajátíthatjuk,
hogyan adjuk meg önmagunknak a gyermekként annyira
hiányolt szeretetet. Ebben is segítenek bennünket a Szeretet-
cseppek című fejezet gyakorlatai.

243
 A bántalmazó szülő, avagy
azAGRESSZOR

Mamó nézett rám, ahogyan később is, mindig, valami gyaláza­

tot fújt körém a dühe, valami rossznak a jelét pökte rám, hogy
a mai napig ne tudjam, jó lehetek-e valakinek még.1

M áté A n g i

A hatéves Győző egy szokványos reggelen nekilátott elkészíteni

a kakaóját. Ám a bögre megbillent a kezében, és a tej a mikroba
ömlött. „Te kis hülye! Most nézd meg, mit csináltál! Még egy bög­
re tejet sem tudsz megmelegíteni? Korán reggel is csak a baj van
veled!" - csattant fel az anyja, és dühösen odadobta a kisfiúnak
a konyharuhát, aki remegő kézzel, de még mindig igyekezve
próbálta eltüntetni a fiaskó nyomait. Csak magában gondolta:
„Bocsánat, nem akartam", de kimondani nem merte, hiszen ta­
pasztalatból tudta, úgyis fölösleges. Szemrehányó csend, vagy
újabb „Sokra megyek a bocsánatkéréseddel, Béna Géza!" kezdetű
szitokáradat lett volna az eredménye.
Ebből a jelenetből talán nem látszik, mekkora a baj. A kisfiút
nem verték meg, meg se „legyintették", és valószínűleg tudja,

247
hogy az anyuka csak dühében, „nem komolyan" nevezi hülyé­
nek - gondoljuk mi, felnőttként. A gyermeknek azonban a szit-
kozódás, a szidalmazás, még a „legenyhébb" hülyézés is fájó és
megalázó: még ha rendszeres is, soha nem tudja megszokni. Leg­
feljebb hallgat és nyel, a csend azonban korántsem jelenti azt,
hogy nem tulajdonít jelentőséget az elhangzottaknak.
Győzőt később is sokat szidták: hol a gyengébb jegyekért, hol
azért, mert elfelejtette befizetni az ebédpénzt, vagy mert tócsába
lépett, és elázott a cipője. Nem volt ritka, hogy a bátyjával való
huzakodását, vad játékát megelégelve az anya úgy „tett rendet",
hogy elráncigálta őket egymás közeléből, majd mindkettőnek
kiosztott egy-két pofont, és a síró gyerekeket egy szarkaszti­
kus megjegyzéssel („Csak hogy érezzétek a törődést!") hagyta
magukra.
Soha nem érezte, hogy anyja szereti, és nem csupán a szidal­
mak miatt. Óvodáskorában a játszótéren gyakran volt fültanúja,
ahogy anyja a többi anyukának panaszolja, mennyi baj van „ezzel
a gyerekkel". Bár nemigen értette édesanyja gúnyos megjegyzé­
seit - „Hát, te se leszel egy Picasso!", „Na, már megint egy zseniá­
lis dolgozat!" - , azt pontosan érezte, mennyire hideg vagy éppen
lenéző anyja hangja és arckifejezése.
Különösen fájdalmas volt Győző számára, ha mások is szem­
tanúi voltak leértékelésének. Ha elesett az utcán, ahelyett hogy
megvigasztalta volna, anyja így reagált: „Nézz a lábad elé!" „Ne
bőgj már, túléled!" „Te idióta, nézd meg, milyen lett a nadrágod!"
Állandóan hülyének, idiótának nevezte, később a béna, tehetetlen,
teszetosza jelzőkkel egészült ki a repertoár. Győző kamaszkorá­
ban sokszor daccal és nyílt lázadással fejezte ki elégedetlenségét,
aminek következtében a bunkó, az átok kölyök vagy az istenveré­
se kifejezésekkel bővült az anyai szótár.
Az apja soha nem védte meg anyja haragjától, némán hallgatott,
vagy korán elment dolgozni, ne is legyen tanúja fia szenvedésé­
nek. Ha otthon volt, megvigasztalta, megölelte, amikor már na­
gyon zokogott, de feleségét akkor sem állította le. így Győzőben

248
 az a hamis kép alakult ki az apjáról, hogy kedves és jó volt hozzá,
holott valójában anyja cinkostársaként funkcionált. Vétkezett az­
zal is, hogy Győző megértésére alapozott, tévesen abban a hitben
tartva a fiút, hogy viselkedésével irányítani képes anyja érzelmeit:
„Tudod, milyen ideges anyád, járj a kedvében, hogy ne bántson!"
így sem az apa, sem a fiú nem kérdőjelezte meg nyíltan a nő indo­
kolatlanul agresszív magatartását, igaztalan, bántó szavait.
Győző aztán felnőttként is úgy érezte, történjék bármi, ő a hi­
bás - így volt ez a munkájában és a kapcsolataiban is. Túlzottan
leértékelte magát, és csökkent önbecsülésével nehezen hitte el,
hogy bárki szeretetére érdemes lehet. Mivel gyerekkorában anyja
jobb pillanataiban sikerült kicsikarnia a szeretetét, felnőttként is
mindig a szeretet morzsáit kereste, de felcsipegetni nem mindig
merte őket. Súlyos szorongásai miatt el sem tudta képzelni, hogy
egyáltalán megérdemli a boldog, sikeres életet.

Mi jellemzi az agresszor szülőt?

Minden szülő ismeri az érzést, amikor egy feszült helyzetben „visz­

ket a tenyere", és a legjobb megoldásnak egy pofon vagy fenékre
legyintés látszik. Ennek oka nem gyerekünk viselkedése, hanem
szülői bizonytalanságunk: rosszul reagálunk a viselkedésére, rajta
vezetjük le más forrású feszültségeinket. Sok szülő a munkahelyi
gondjait, házassági problémáit, egzisztenciális nehézségeit, illetve
az ezekből táplálkozó dühét és frusztrációját önti rá a gyermekére.
Ilyenkor sajnos sokan nem tudják kontrollálni felgyűlt indulatai­
kat, és azonnal ütnek, bántalmaznak. Az agresszió kiélése a szü­
lőnek csak pillanatnyi megkönnyebbülést hoz - az indulatok min­
den újabb frusztráció esetén előtörnek - , a gyereknek azonban
nehezen feldolgozható sérüléseket okoz.

249
M i te s z v a la k it a g r e s s z o r r á ?

Könnyen arra a következtetésre juthatunk, hogy az agresszoro-

kat agresszorok nevelték, de a képlet nem ilyen egyszerű. Sok­
féle hatásra lehet valakiből bántalmazó szülő. A bántalmazás
ellensúlyozhatja az önbizalomhiányt: a kisebbrendűségi érzéssel
küzdő szülő tudattalanul így akar a legerősebbé válni. Törekvése
bizonytalanságérzetből, biztonsághiányból fakad, és arra irányul,
hogy megmutassa fölényét, úgy tegyen, mintha mindenkit felül­
múlna.
Különösen a bántalmazás szélsőséges eseteiben jellemző, hogy
az agresszor szülőt eleve ellenséges indulatok fűtik: mintha örö­
mét lelné gyűlöletének kiélésében, miközben önmagával szemben
is gyűlöletet érez. A 20. század jelentős humanista gondolkodója,
Erich Fromm pszichoanalitikus, filozófus szerint mindkét kész­
tetés ugyanabból a forrásból származik: a rombolásösztön, az
agresszivitás felerősödik, ha az önmegvalósítás kedvező feltéte­
lei hiányoznak, a szakmai, emberi kiteljesedés lehetetlennek
bizonyul. Ha az ember életében túl sok a frusztráció, és kapcsola­
taiban a szeretet hiánya uralkodik, az a pszichés egyensúly fel­
borulásához vezet.2
Természetesen a bántalmazó szülők egy része önmaga is el­
szenvedte a felnőttek általi erőszakot, és nagy érzelmi hiányokkal
lépett a felnőttkorba. Nem kapott elég szeretetet, ami kordában
tartaná mély indulatait, így a harag kimutatása, az agresszió ki­
élése elkerülhetetlenné válik számára, sőt adott pillanatban meg­
könnyebbülést is okozhat.
M ily e n u ta k a t ta lá l m a g á n a k a s z ü lő i a g re s s z ió ?

Testi agresszió, fizikai bántalmazás * A gyereküket fizikailag

bántalmazó, rendszeresen verő szülőknek gyenge az indulati kont­
rolijuk: a problémamegoldásnak ezt az egy módját ismerik, ezért
feszültségüket gyerekükön vezetik le. Súlyos érzelmi hiányaik
kielégítését tudattalanul gyermeküktől várják, és ha tőle sem kap­
ják meg, rajta állnak bosszút. Tehetetlenségüket, bizonytalansá­
gukat kompenzálják így, mert rendkívüli módon zavarja őket
gyengeségük, amit annak idején agresszor szülőjükkel szemben
megéltek.
A gyermekként megélt félelem vagy afelé hajtja őket, hogy azo­
nosuljanak bántalmazó szülőjükkel, és átvegyék ismert viselke­
dését: ők is verjék társukat, gyermeküket; vagy éppen annak
ellenkezőjét teszik majd: alárendelődnek és visszahúzódnak.
Ugyan a testi agressziót elszenvedett gyerek mindig megfogadja,
hogy ő soha nem lesz olyan, mint az apja (anyja), de frusztráló,
félelmet keltő helyzetben mégis elsősorban a tanult minta (vagy
annak ellentéte) kúszik elő. Sokféle testi agresszor szülő létezik,
vannak, akik enyhén, mások durván bántalmazzák a kiszolgál­
tatott gyereket.

N a d r á g s z íjja l v ér es r e v er v e

Edit egy jól működő cég 46 éves vezetője volt. M ásodik házasságá­
ban élt, és nehezen terem tett kapcsolatot egyetlen, egyetem ista
lánya barátjával.
Terápiája elején, csinos, okos nő lévén, igyekezett pozitív k é­
pet kialakítani és fenntartani önmagáról, titkolózáshoz szokottan
elfedni problém ája gyökerét. Aztán ham arosan feltört fájdalm a,
zokogva beszélt mélyre ásott titkairól. Szinte végig rázta a fájdal­
mas sírás:
„Ez a fiú sok m indent előhív bennem apám ról. Talán nem is
vele van bajom, hanem a szüleimmel. Idősek már, sajnálom őket,

251
 de rettenetesen haragszom rájuk. Apu indulatos em ber volt, kis­
lányként féltem tőle. D ühében bárm ikor lekapta a nadrágszíját és
véresre vert. Egyszer elbújtam előle egy sötét szekrénybe, bepisil­
tem félelm em ben, de előjönni még jobban féltem. M ikor bántott,
szenvedtem a kiszolgáltatottságtól, a fájdalom tól, de a legször­
nyűbb az volt, amikor az öcsémet verte a szíjával. Rettegtem , hogy
agyonveri, kértem, könyörögtem. Láttam öcsémén a félelm et és az
indulatot is, de m indent elnyom ott magában, hogy kibírja, meg­
hunyászkodott, nem csoda, hogy szinte egész életében depressziós
volt...
K ezdetben elhittem , azért ver, m ert rossz vagyok. De aztán
rájö ttü n k , hogy apu bárm itől indulatos lett. Nem a m i v iselk e­
désünk váltotta ki, hanem a m unkahelyi gondjai, sokszor már úgy
jö tt haza. Vagy anyu húzta fel, aztán rajtu n k töltötte ki. Aztán
b ocsánatot kellett kérni, és ez volt a legnagyobb m egaláztatás,
m ert gyűlöltem, leszadiztam volna. M ilyen beteg dolog szeretetet
kicsikarn i attól, aki a legszívesebben megölné, vagy bűnbánatot
attól, akit sérelem ért! Anyu pedig nem szólt közbe: kim ent a kony­
hába főzni, vagy az udvarra teregetn i. Maga is olyan volt, m int
egy m egrettent kisgyerek, meg sem próbált megvédeni ben n ü n ­
ket. Kezdetben kiabáltam, hogy segítsen, de úgy csinált, m int aki
nem hallja, bár apu üvöltését nem lehetett nem hallani. Nem ment
szembe apámmal, cserben hagyott. Egy szülő sosem nézheti ölbe
tett kézzel, hogy gyerm ekét bárki is bántja, különösen, ha a másik
szülője teszi. Én megöltem volna a férjem et, ha bántotta volna a
gyerekünket... Apu kam aszként is vert, megalázott, m egpofozott
bárm iért. Gyűlöltem, de titkoltuk a gaztetteit, mert közismert em ­
ber volt... Úgy érzem, m iatta nem tudom magamat elfogadni, és
először olyan férfit választottam , aki ugyanúgy alázott, m int az
apám."

Edit még ma is állandóan attól fél, nehogy valami rosszat tegyen.

Senkit nem enged közel magához: ha hajdan szeretett apja is

252
bántotta, akkor mit várhatna másoktól. Mivel kamaszként ki volt
szolgáltatva apja erőszakos indulatainak, nőiségét is nehezen ta­
lálta fiatalkorában, és nemcsak apját gyűlölte, hanem a teljes férfi­
nemet, ami ellehetetlenítette párkapcsolatait. Olyan férfi közel­
ségére vágyott, aki feltétel nélkül szereti őt, ugyanakkor jó ideig
olyanokat választott tudattalanul, akik ugyanúgy bántak vele,
mint annak idején az apja.
Edit a terápiája kezdetén néhányszor megkérdezte, mi értelme
arra emlékeznie, mit élt át gyerekkorában, amikor bántalmaz­
ták. Hiszen már felnőtt, minek feltépni a régi sebeket, attól nem
lesz jobb. Türelmesen igazat adtam neki, mert pusztán a sebek
feltépésétől valóban nem lesz jobb: a gyógyuláshoz a fájó érzések
átdolgozására, az érzelmi hiányok pótlására van szükség. Eb­
ben később egyetértett velem, ahogy Tolsztoj bölcs szavaival is:
„Hogy miért kell emlékezni? Ha valami súlyos betegségen estem
át, s kigyógyultam belőle, megtisztultam tőle, mindig örömmel
fogok visszagondolni rá. Csak akkor akarom mindenáron elfelej­
teni, ha még mindig benne vagyok, ha rosszabbodott az állapo­
tom, s áltatni szeretném magamat. Ha emlékezetünkben tartjuk a
múltat, és szembenézünk vele, ezzel azt az új kórt is leleplezzük,
mely éppen hatalmába akar keríteni bennünket."3

Szavakkal verve, azaz a verbális agresszió Minden szülővel

előfordul, hogy időnként indulatosan szól gyermekéhez - ez
önmagában még nem minősül szóbeli hántásnak. Akkor az, ha
közvetlenül a gyereket becsmérli, nem törődik annak érzéseivel,
illetve a ténnyel, hogy ez hosszú távon torzítja önértékelését.
A sértő szavak olyanok, mint a korbács: igen mély nyomot hagy­
nak. A szülőktől származó negatív megjegyzések, a „Neked úgy­
sem sikerül semmi!", „Szerencsétlen flótás vagy", „Meg sem kel­
lett volna születned", „Életem nagy tévedése vagy" súlyos ítéletei
egy életen át befolyásolják önbecsülésünket, boldogulásunkat.
A szavakkal bántalmazok egy típusa vélt szeretetből okoz kárt
gunyoros, viccesnek szánt megjegyzéseivel. A gyerekek azon-

253
ban nem mindig tudnak különbséget tenni a bántó fenyegetés és
a jópofaság között, és a kicsik az iróniát nem is értik még. így
az ilyen szülő szándékai ellenére mégis bántó, mert szavaival fáj­
dalmat okoz a gyereknek. A kreatív humor jó eszköze a gyerek-
nevelésnek, de a gyermek rovására történő viccelődés rendkívül
káros, mert a gyerek gyakran szó szerint veszi. Nem kérdőjelezi
meg hatalmas szülője szavait, a szülői vélemény mindenek felett
álló számára.

N e m l e h e t s z a z én g y e r e k e m !

A párkapcsolati bizonytalanságokkal küzdő Emese szerethetetlen­

nek érezte magát, állandóan attól rettegett, hogy párja elhagyja.
A terápia során fény derült a gyermekkorát végigkísérő rettenetes
félelm ére. Egy napon, egy kórházban született az unokatestvé­
rével, és az apja örökké azzal viccelődött, hogy biztosan elcserél­
ték őket a kórházban. A náluk vendégeskedő unokatestvért Emese
m ind ig szorongással m éregette, vizsgálgatta, vajon m elyikük
hasonlít jobban a szüleire. Állandó kétségek és félelm ek között
vívódott, elfojtott indulatait csak unokatestvérére tudta kivetíteni,
utálta őt, főleg, ha apja kedves volt hozzá. Esztelen rivalizálásba
kezdett vele: ki a jobb tanuló, ki a csinosabb. Bizonyítani akart,
rettegett, hogy egyszer visszacserélik őket, és a harcban is sokat
sérült: „Gyermekként mégsem tudtam elég jó lenni, m indig k ri­
tizáltak. Bárm it csináltam , azt m ásképp, jobban k ellett volna."
így még jobban félt az apa „viccelődésétől", és egész életében az
elhagyatástól.

A terápiának köszönhetően arra is rálátott, hogy gyakran párjával

is rivalizált tudattalanul (ki keres többet, kinek fontosabb a mun­
kája), és állandóan bizonytalan volt abban, hogy társa szereti-e.
Néha veszekedést provokált, hogy bemérje, mert nem tudott

254
bízni benne, mint annak idején apja szeretetében sem, miközben
vágyott mindkettőjükére.
A szavaival bántalmazó szülő figyelmetlen, nem veszi tekin­
tetbe gyermeke érzéseit, pedig ezek a gyermek számára olyanok,
mint a kikapart himlő helye: örökké megmaradnak, mély rom­
bolást végezve. Hatásuk érződik a felnőtti párkapcsolatokban is.
Különösen az apák ronthatják lányuk kibontakozó szexualitását,
ha ellenségesen vagy indulattal reagálnak a nőiesedés jeleire: „Ak­
korák, hogy ha borogatnád, talán el is múlnának", vagy „Olyan
lettél az utóbbi hónapokban, mint egy tejcsarnok". Ezek az üzene­
tek különösen akkor fájdalmasak, ha a kamasz amúgy is nehezen
fogadja el a testét, önmagát, így még tovább növelik bizonytalan­
ságát. Valójában az apa fél a nőktől, és úgy hárít, hogy megjegy­
zéseket tesz kamaszodó lányára, lenézi őt.

Az ígéret földjén - függésben az alkoholtól « Az alkoholizmus

(és sok más szerfüggés) olyan, mint az elefánt a porcelánboltban.
Egy kívülálló nem tudja nem észrevenni, de a vele élők - tehe­
tetlenségük miatt - úgy tesznek, mintha nem is létezne. Csak
így bírják ki. Az alkoholista legtöbbször tagadja a problémáját,
és kifelé az egész család igyekszik a normalitás látszatát kelteni.
Hazugságok, kifogások, titkok mérgezik a kapcsolatokat, óriási
érzelmi káoszt okozva az ilyen családban felnövő gyerekekben.
A család igyekszik mentségeket keresni a függő családtag nyil­
vánvalóan romboló viselkedésére is: „Azért iszik, mert feszült."
„Azért bocsátották el, mert a főnöke pikkel rá." „Azért törte ösz-
sze magát, mert rossz a pincelépcső, és megcsúszott rajta." Folya­
matosan színlelnek a külvilág felé, ezért a gyerekek is arra kény­
szerülnek, hogy letagadják érzéseiket, észleléseiket, ami komoly
sérülésekkel jár. Önbizalmuk nem tud fejlődni, mivel bizonytala­
nok abban, hogy a környezet hisz-e nekik. Ráadásul a problémák
miatt gyakran önmagukat hibáztatják, ahogy a 38 éves János is
tette, még felnőttként is hurcolva ennek következményeit:

255
 „Apám alkoholista volt. Néha szeretett, érdeklődött, mindent meg­
ígért, amit csak akartam, és én azt hittem , komolyan gondolja. Az­
tán, ha részeg volt, már el is felejtette, vagy félholtan feküdt, vagy
anyám nak esett, én meg közéjük álltam , könyörögtem, m indkét
esetben féltem, rettegtem , mi fog történni. Anyám m indig gond­
terhelt volt, indulatos, fáradt, én pedig úgy éreztem, mindkettőnek
terhére vagyok. Ha én nem lenn ék, vagy ha jobb lennék, talán
bajuk sem lenne, nem lenne veszekedés, m intha ez az egész az én
hibám lenne."

Az alkoholizmushoz sok esetben társul bántalmazás is. A durva

szülő láttán a gyermek azt tanulja meg, hogy húzza meg magát,
ne ellenkezzen, ne idegesítse szükségleteivel a szüleit. Mindez az
önérvényesítés felnőttkori nehézségeihez vezethet, ha arra indít­
ja, hogy később is kerülje a konfrontációt.

A szexuális erőszaktevők Gyermekek ellen elkövetett nemi

erőszak sokkal többször fordul elő, mint gondolnánk, és a köz-
vélekedéssel ellentétben az elkövetők legtöbbször nem idegenek,
hanem családtagok. Az érintett családok kifelé sokszor a „töké­
letes család" mintapéldái, és senki sem hinné, mi folyik a szín­
falak mögött. A családban hiányzik az őszinte kommunikáció, a
bizalom, a gyengédség helyét a rideg tekintélyelvűség veszi át. Az
áldozatok igyekeznek „elfelejteni", elfojtani az emlékeket, amelyek
azonban bizonyos életesemények hatására mégis tudatosulhatnak
- sokszor egészen váratlanul, a legmeglepőbb helyzetekben - ,
vagy felszínre törhetnek a hozzájuk tapadó érzések: az undor,
a szégyen, a kiszolgáltatottság.

256
Ne érj a k is l á n y o m h o z !

Sára kisfiái öt- és három évesek, kislánya még n in cs egyéves.

Lánya születése óta depressziós, tü netei a nyáron érth etetlen ül
felerősödtek. Apjáékhoz jártak fürödni, ahol ő a kislányát magára
kötve ült a fa alatt, míg apja a fiúkkal fürdőzött. Ha hívták őt is,
rossz érzése lett, majd napokig távol maradt szüleitől.
Hipnoterápiás munka során világosodott meg egyre jobban Sára
számára tünetének háttere. Tízéves korától apja évekig „csiklandós
játékot" játszott vele. Lefogta, csiklandozta, m ellét, nemi szervét
tapogatta, benyúlva a bugyijába. A sokszor átélt szörnyű élmény
(amelyről apja azt mondta, csak játék!) mélyre száműzött érzései
jö ttek elő kislánya születésekor, ez okozta súlyos depresszióját.
A terápia során felszínre került kiszolgáltatottságérzése, és tu­
datosult benne, hogy saját élménye miatt tulajdonképpen félti a
kislányát az apjától. Az eszével mindaddig jó nagyapának tartotta,
mégis minden helyzetet úgy alakított, hogy apja ne érhessen a kis­
lányához. Szenvedéssel teli terápiás képeiben átdolgozta gyermek­
kori kiszolgáltatottságát, tehetetlenségét:
„Apám csiklandoz és fogdos, a m ellem et, s közben vigyorog,
nem tudok m enekülni, egyre erősebben csinálja. Fúj, a nemi szer­
vemet fogja, kiabálok, engedjen el, de nem enged. Öcsém ott ül,
ő sem segít, még kicsi. A nyunak kiabálok, a konyhában van, de
nem segít (sír, rázza magát, mint aki ki akar szabadulni, ahogy vélhetően
akkoriban is. Aztán felnőtt önmaga megsegíti gyerm ek énjét, amitől Sára
megnyugszik, és már éberen folytatja:)
...A zt hittem , apu szeret, aztán bántani kezdett. Undorodtam
tőle, de nem tudtam védekezni, és anyám sem segített. A legrosz-
szabb az volt, hogy önmagamat is gyűlöltem, m iközben fájdalm a­
san egyedül éreztem magam, és senkitől sem kaptam segítséget...
Nem! Nem engedem , hogy hozzáérjen a lányom hoz, nem bízom
benne!"

257
Az erősödő Sára immár szembe tudott nézni a történtekkel, és át
tudta dolgozni azok szörnyű érzelmi töltését is. Mert sosem az a
fontos, hogy felidézzük a pontos, konkrét történéseket, hogy újra
lássuk, végigéljük a traumatikus eseményt. Ez csak az első lépés.
A lényeg az átélt érzelmek - a kiszolgáltatottság, megalázottság,
undor, önutálat és a gyötrő bűntudat - átdolgozása, a felelősség
átadása szülőnknek, a múlt elfogadása és a megbocsátás, ami
persze sosem egy ülés alatt történik, hanem egy hosszú érzelmi
folyamat eredménye.
Még elviselhetetlenebb traumát élnek át azok a gyerekek, aki­
ket egy felnőtt aktusra is kényszerít, szexuálisan reagál a gyer­
mek ártatlan szeretetére, ölelésére. A gyermek óriási félelme és
fájdalma miatt teljesíti a felnőtt akaratát, és hogy elviselje szen­
vedését, magában átírja az eseményeket: nem a szülőjére, hanem
saját magára haragszik. A felnőtt pedig vagy a gyereket hibáztatja,
vagy úgy csinál, mintha semmi sem történt volna. Az elviselhe­
tetlen érzések ellopják a gyermektől a gyerekkorát, a bizalmat,
az örömérzést, a szexualitás későbbi élvezetét. Az áldozat legtöbb­
ször felnőttként is bünteti magát (hárítja a nemiséget, vagy ép­
pen túlszexualizálttá válik), és sokszor ehhez a hibás működéshez
választ társat.
Ezek a kritikus helyzetek a gyermek lelki struktúrájának össze­
omlását okozzák, aminek következtében a lelki fejlődése elakad,
az emberekhez való viszonya súlyosan torzul. A félelem, a tehetet­
len düh és a megaláztatás elviselhetetlenül fájdalmas élménye
kireked a tudatból, így a trauma feldolgozása lehetetlenné válik.
Emiatt az érintettek gyakran nem is emlékeznek az eseményre,
csupán a kínzó érzést, a viszolygást, a szorongást hurcolják ma­
gukkal, akár egy életen át. Ezért is nehezebb az erőszaktevők áldo­
zatai számára a megbocsátást, a múlt elfogadásának folyamatát
egyedül (segítség nélkül) végigvinni. Míg más szülőtípusoknál
az elfojtott érzelmek feldolgozására, az érzelmi hiányok pótlásá­
ra van szükség a történtek elfogadásához, az agresszor szülők
gyerekeinek mindezen felül az elakadt érzelmi fejlődést is korri­

258
gálniuk kell. (Az Utószóban bővebben szólok az elfogadás, a meg­
bocsátás folyamatáról, a Szeretetcseppek című fejezet vonatkozó
gyakorlatai pedig további segítséget adhatnak gyermekkorunk
feldolgozásához.)

Milyen hatással van az agresszor szülő

gyermeke gyermekkorára?

A bántalmazásokat elszenvedett gyerekek nehezen látják értékes­

nek, szeretetre méltónak magukat, a kapott őszinte érzelmeket
vagy dicséreteket hihetetlennek tartják, mert a szülőjük által köz­
vetített negatív önképet tették belsővé. Csökkent értékűnek érzik,
gyűlölik magukat, nem hiszik, hogy bárki is szeretni tudja őket,
miközben nagyon vágynak rá, ahogy a 41 éves Ottó is.

„Kezdetben jól tanultam , aztán nem, nem maradt sok jó emlékem.

Emlékszem, egy időben az osztály bohóca szerepet is bevállaltam,
hogy törődjenek velem. Később hazudoztam, nem jártam iskolába,
m intha arra vártam volna, hogy szám onkérjenek, és akkor végre
valakinek elmondhatom az érzéseimet, fájdalm am at. De nem kér­
deztek, csak megbüntettek. De legalább figyeltek rám ... Egyre jo b ­
ban utáltam magam, már el sem tudtam képzelni, hogy valamit jól
is csinálhatok, valaki elégedett is lehet v elem ..."

A dühös hangra érzékeny babaagy

Vannak szülők, akik merő jó szándékból, nevelő célzattal bün­

tetik szigorúan gyerekeiket. Ha rosszul viselkednek, akkor meg­
ragadják, rájuk csapnak, megütik őket. Felemelik a hangjukat
és kiabálnak. Csúnya szavakkal, nevekkel illetik őket. Amerikai

259
kutatók azt találták, hogy a gyerekek nyelvi képességei össze­
függnek azzal, hogy anyjuk mennyire tekinti szándékosnak a
„rossz" viselkedésüket, és mennyire szigorúan bünteti.4A „rossz"
viselkedést szándékosnak tekintő és szigorúan büntető anyák
gyerekei nagycsoportos korban rosszabb nyelvi képességekkel
rendelkeznek, és gyengébben teljesítenek beszédészlelési és be-
szédértési tesztekben is.
A gyerekekre nemcsak a negatív szavak hatnak erősen, hanem
a hangerő, a hangszín és a beszédtempó is. Különösen az egy év
alatti gyerekek agya reagál érzékenyen a dühös hangra. Egy má­
sik, szintén amerikai vizsgálatban 6-12 hónapos alvó babáknak
játszottak le értelmetlen, de nyelvi fonémákat tartalmazó szavak
sorozatát tartalmazó „beszédet" háromféleképpen. Először nyu­
godt, majd dühös, végül nagyon dühös férfihang mondta eze­
ket a „szövegeket".5 Közben MRI-készülékkel vizsgálták a babák
agytevékenységét. A nagyon dühös hang az agy olyan területein
- egyebek mellett az elülső cinguláris kéregben és a hipotalamusz-
ban - váltott ki heves aktivitást, amelyeknek az érzelmi és a stressz­
reakciók szabályozásában van döntő szerepük.
A babák agya másképpen van „huzalozva", mint a felnőtteké,
ezért másképpen is dolgozza fel az érzelmeket. Roppant érzé­
kenyen reagálnak az agresszív, dühös hangokra, és könnyen
felfigyelnek a kedves arc és a dühös hang kontrasztjára. Tehát,
ha valaki mosolyogva, ám dühösen, feszülten vagy fenyegetően
beszél a környezetükben, akkor zaklatottan, félelemmel reagál­
nak.6 Mindez arra utal, hogy tévúton járunk, ha szülőként úgy
gondoljuk, a féléves gyerekek még nem érzékelik indulatainkat,
veszekedéseinket.
Az imént említett kísérletben a részt vevő babák szüleit is vizs­
gálták: felmérték a szülőtárssal kialakult szóbeli konfliktusaikat,
a vitákat, kiabálást, kiborulós jeleneteket stb. Azt találták, hogy
azoknak a babáknak az agya sokkal érzékenyebben reagált a
dühös hangra, akiknek az anyukája több, jelentősebb ilyen konf­

260
liktusról számolt be. Ez pedig azt jelenti, hogy - vélekedéseink­
kel ellentétben - a babák nem képesek megszokni a dühös hangot,
ellenkezőleg: fokozottan érzékennyé válnak rá. E kialakult érzé­
kenység pedig rögzül, és felnőttkorra is megmaradhat.

Bobo baba és társai

Az erőszaknak kitett gyerekek a felnőtti agresszivitás megsemmi­

sítő hatásától rettegnek, otthonukat egy életen át a félelem izzó
levegője lengi be. Lelkűkben állandó a nyugtalanság, erős haragot
éreznek mind a bántalmazó, mind az őket megvédeni nem képes
szülőjük iránt. Kínzó érzéseiktől gyakran testi tünetek formájá­
ban szabadulnak meg: feszítő haragjuk fejfájásban, hasfájásban,
gyomorgörcsben, dadogásban, ticben és sok egyéb tünetben talál­
hat utat magának.
Előfordul, hogy indulataikat ugyanolyan viselkedéssel vezetik
le, mint amit nap mint nap látnak, vagyis maguk is agresszívvá
válnak. Az utánzásnak jelentős szerepe van a gyermeki agresszió
kialakulásában. Albert Bandura, a Stanford Egyetem professzora
ismert Bobo baba kísérletében a felnőttek egy felfújt babát ütöttek,
a gyerekek pedig, amint megkapták a babát, ugyanazt csinálták
vele. Kiderült az is, hogy amennyiben a gyerekek kedvelik a minta­
adó felnőttet, sokkal inkább hajlamosak utánozni magatartását.
Bizonyította tehát, hogy az agresszivitás többnyire nem egyéb,
mint a szülő magatartásának másolása, ismétlése, és a család lég­
körével függ össze.7 Az agressziónak állandóan kitett gyermek
a családon belül vagy más környezetben vezeti le indulatait, így
agresszor szülőjének kétszeresen is áldozatává válik.
A látszat sokszor az, hogy a bántalmazott gyerekek „erősebbek",
„túlélők", a verés szinte lepereg róluk, de minden tapasztalat azt
mutatja, hogy az ilyen gyerekek bizalmatlanok, állandó szoron­
gással, félelemmel tekintenek a világra, hiszen azokra sem számít­

261
hatnak, akiknek szeretniük kellene őket. Gyakran antiszociálisán
viselkednek, csak azért, hogy foglalkozzanak velük: így kom­
penzálják fájdalmaikat, csökkentik kisebbrendűségi érzéseiket.

Titok és elszigetelődés

A bántalmazó szülők gyerekei sok esetben magányosak, meghúz­

zák magukat, kerülnek minden konfrontációt, mert nem akarnak
több fájdalmat átélni. Rejtegetik a családi titkot, a bántalmazást,
azon igyekeznek, hogy el ne árulják a családjukat. Emiatt nem
mernek magukhoz barátokat hívni, könnyen elszigetelődnek,
így még nehezebben cipelik a bántalmazás terhét. Túl erős, kri-
tikátlan lojalitás alakul ki bennük a család iránt, egyúttal pedig
túlzott felelősséget viselnek. Emellett vagy gyenge érdekérvénye­
sítés jellemzi őket, vagy éppen ennek az ellentéte, akaratuk teljes
érvényre juttatása biztosítja számukra a biztonságot, a kiszámít­
hatóságot kamaszként, majd felnőtt életükben is.
A 32 éves Patrik így vallott erről:

„Csendes voltam , visszahúzódó, egyedül éreztem m agam , szé­

gyelltem a szüléimét, irigyeltem másokét. Barátaim nem voltak, nem
is tudtam elképzelni, hogy engem lehet szeretni, mert m indig csak
negatívat mondtak rám. Azt gondoltam, ha jó lennék, dicsérnének,
és nem innának. Nem tudtam volna elviselni, ha valaki mélyebben
megismer, mert ha megtudja, kik a szüleim, talán már nem kellenék
neki barátnak. Senkit nem hívhattam m agam hoz, ezért inkább
nem is barátkoztam , nehogy lelepleződ jenek a családi dolgok.
A legjobban az fájt, hogy suli után sem játszhattam senkivel, rohan­
tam haza, aggódtam, mi van otthon, és segítenem is kellett. Szívem
szerint nem tettem volna, máshol lettem volna, mégis m indig mi­
nél előbb otthon akartam lenni, megelőzni a bajt."

262
Elveszett példaképek

Az alkoholfüggők gyermekei gyakran kényszerülnek idő előtt

felnőttszerepbe, például amikor apjukat kell összeszedniük a
kocsmában, az utcán. Ezzel a „felnőttséggel" elveszítik példaképei­
ket, azonosulási lehetőségeiket. A szülő pedig részegen egy kont­
roll, akarat és felelősség nélküli, elvarázsolt gyermekké válik,
az ilyen szerepcsere, a szülősítés (amelyről a 2. fejezetben esett
szó bővebben) pedig szintén veszélyezteti a gyermek érzelmi fej­
lődését. A fejlődési minta hasonlóan alakul, mint a bántalmazott
gyerekeknél: a túlzott felelősségvállalás vagy gyenge érdekérvé­
nyesítővé teszi, vagy éppen ennek az ellentétévé: önző, akarnok
viselkedéssel próbál biztonságot, kiszámíthatóságot teremteni
önmaga számára, akár egész életében.
A fiatal ápolónő, Csilla fájdalmasan beszélt arról, hogyan vált
saját anyja anyjává:

„Anyám masszívan ivott, állandóan részeg volt. Apám estig dol­

gozott, m int aki nem akar hazajönni. Késő este ném án elvégezte
a házim unkát. M egsajnáltam , 12 évesen főzni, m osni kezdtem ,
elláttam a testvéreim et. Sőt, anyám at is elláttam , ágyba vittem ,
hogy a kicsik ne lássák csetlő-botló, kiábrándító állapotában. Néha
nem ivott, akkor próbált igen jó anya lenni. Ilyenkor sajnáltam , és
bűntudatom volt, mert előző nap még haragudtam rá, utáltam őt."

Én vagyok a hibás

A szexuálisan bántalmazott gyerekek úgy érzik, mintha mások

lennének, mint a körülöttük lévő világ. Önmagukat hibáztat­
ják: „Gusztustalan, bűnös, undorító vagyok!", és folyamatosan
leértékelik testüket, személyiségüket. Állandó szégyenérzettel
küzdenek, mocskosnak érzik magukat, és szenvednek attól, hogy

263
a bántalmazás titkát meg kell tartaniuk. Gyakran elszigetelődnek,
hiszen nem tudnak baráti kapcsolatokat kialakítani a titok kiadá­
sának veszélye nélkül. Mivel a legtöbb gyermek szereti a szülőjét,
de az elszenvedett sérelmekért valakit hibáztatnia kell, ez a valaki
csak önmaga lehet. így alakul ki a rendkívül erős önvád.
Kamaszkorban mély, intim szeretetről, gyengéd ölelésről ábrán­
doznak, miközben olyan párokat választanak, akik ugyanúgy
nem képesek szeretetet adni, csupán testileg használják ki őket.
Mintha a szülői visszaélést akarnák tudattalanul megismétel­
ni. A negatív testi érzések miatt a kortársakkal létesített szexuá­
lis kapcsolatot sem képesek élvezni, és erősen alábecsülik ön­
magukat, hiszen az a hit alakul ki bennük, hogy ők csak szexre
valók. Ennek ellenére egész életükben a szeretetet keresik (ezért
szexuálisan aktívak), de közeledésüket partnereik sokszor félre­
értelmezik.

Milyen hatással van az agresszor szülő

gyermeke felnőttkorára?

Mi jellem zi az agresszor szülő felnőtt

gyerm ekét a munkában?

A bántalmazott gyerekek nem láttak mintát az együttműködésre,

arra, hogyan kell másokkal együtt dolgozni. Emiatt vagy mindent
ők csinálnak, vagy semmit nem tesznek. Képességeiket sem isme­
rik igazán, hiszen a szüleiktől kapott visszajelzések inkább azok
aktuális hangulatait tükrözték, mint az ő teljesítményüket. Teher­
bíró képességükkel sincsenek tisztában, hiszen az a valóságban
ritkán volt próbára téve. Mivel általában nemet sem tudnak monda­
ni, nehogy alkalmatlannak tartsák őket, ezért túlvállalnak, erőn
felül teljesítenek.

264
 Energiáikat felnőttkorukban is jórészt arra fordítják, hogy
mások meg ne tudják, milyenek ők valójában, miközben többet
adnak annál, amit elvárnak tőlük. Stresszhelyzetben indulatossá
válhatnak, gyakran rivalizálnak, és féltékenyek lehetnek mások
telj esítményér e.
Valójában többféleképpen viselkednek a munkában: vannak,
akik túl sokat teljesítenek, és mivel bizonytalan légkörben éltek,
felnőttként ők akarnak irányítani, kézben tartani mindent, mert
ez ad számukra biztonságot. Mások pedig teljesen alárendelőd­
nek, és akadnak olyanok is, akik bizonytalanságuk miatt örökké
halogatnak.

A M EGM EN TŐ

Attila tíz éve egy sikeres vállalkozást alapított. Időközben édes­

anyja m unkahelye néhány évvel a nyugdíjazása előtt megszűnt,
így őt is odavette dolgozni. Ham arosan a bátyjának is felmondtak,
ezért őt is náluk jelen tették be. Attila párja szerint a férfi bátyja
„masszív alkoholista", de Attila ezt nem ism erte el, ahogy bátyja
sem, mondván, „csak néha iszik egy kicsit". A férfi az utóbbi idő­
ben szinte állandóan veszekedett a párjával, aki nagyon dühös volt
amiatt, hogy ők tartják el az egész családot.
Attila apja ügyes, közkedvelt kőművesmester volt. Alkoholfüg­
gése és agresszivitása m iatt fia haragudott rá, tíz évvel ezelőtti
halálakor sem beszéltek egymással. A fiú úgy nőtt fel, hogy sosem
lehetett gyerek, mindig másokról gondoskodott. Édesanyja mindig
neki sírt, hogy nem tudnak megélni, mert apja elissza az amúgy
is kevés fizetését. Gyermekkorában tehetetlenül, sajgó szívvel vi­
gasztalta anyját, és m egfogadta, hogy m indig ad neki pénzt, ha
felnő. Talált egy szintén megm entésre váró, fiatalkora óta függő
nőt, hogy így is teljesítse gyermekkori fogadalmát, de ez nem sike­
rült neki. Olyan életet választott, ahol visszatértek a gyermekkori
reakciók, a hazugság, a titok, az erőn felüli teljesítés.

265
 Attila ma túlzott felelősségérzettel segít szerettein, legfőbb szük­
séglete, hogy megmentse az anyját és a bátyját is. Rengeteget dol­
gozik. M indent ő irányít, szervez, folyamatosan túlvállalja magát.
Bizonytalansága és elfojtott haragja az alkoholista szülők felnőtt
gyerekeinek jellem ző tünete.
Alkoholfüggő bátyja nem fejezi be a dolgát, állandóan elakad,
halogat, nem tudja tervezni a feladatait. így volt ez már egyetem is­
ta korában is, noha egyébként jól tanult. Egész élete csupa beteljesü­
letlen ígéret: mindig kilátásban vannak a legjobb üzletek, állások,
aztán egyikből sem lesz soha sem m i. Ebben a környezetben él,
testvére felelősségérzetére támaszkodva.
Édesanyja, akinek szintén agresszor apja volt, nagyon határozat­
lan, hajlamos alárendelődni, és - a támogatás megvonásától való
félelmében - soha nem konfrontálódik. Nehezen tud bármiféle dön­
tést hozni, érvényesíteni. Önbizalomhiánya, kezdeményezésre való
képtelensége miatt túlzottan igényli, hogy gondját viseljék: mások
k onk rét tanácsai, biztatása nélkül nem nagyon boldogul. Hogy
elnyerje mások támogatását, önként ajánlkozik kellem etlen felada­
tok elvégzésére is. Kényelmetlenül érzi magát egyedül, mert retteg,
hogy nem képes m egvédeni magát, ugyanakkor a pozitív köze­
ledést is bizalm atlanul fogadja: „M indig dicsérnek, az eszemmel
tudom , hogy jó l dolgozom, m égis egész életem ben bizonytalan
voltam, mindig attól féltem, hogy ki fognak rúgni. Amikor dicsér­
nek, azt mondják, fontos a m unkám , sírva fakadok, m ert csak szi­
dott, de soha nem dicsért senki."

Attilának nem elég csak a családtagjaival szembeni szülősített

túlteljesítést leküzdenie, meg kell tanulnia tisztelni is az apját
- bármily furcsán hangzik is ez egy alkoholista apával kapcsolat­
ban - , mert különben nem lesz képes kötődni a párjához. Egyelőre
maga is úgy gondolja, hogy jobb partnere az anyjának, mint az
apja, de így nem tud saját párja megbízható társaként fellépni. Ak­
kor tud felnőtt férfivá válni és saját kapcsolatára koncentrálni, ha

266
elismeri néhai apja értékeit, és elfogadja, hogy apja az ő „elődje", a
„nagyobb", a bölcsebb, egyszerűen, mert nagyobb élettapasztalat­
tal rendelkezett.

Mi jellem zi az agresszor szülő felnőtt

gyerm ekének párkapcsolatát?

Az agresszor szülők gyerekeinek legelső, egyben örök élménye,

hogy nem az igényeiknek megfelelően szeretik őket, így nehe­
zen képesek tartósan együtt élni valakivel, ugyanakkor rettegnek
az egyedülléttől. A szülő-gyerek kapcsolatban azt tanulták meg,
hogy akiket szeretnek, azok szélsőségesen kiszámíthatatlanok,
és bántalmazzák, megszégyenítik, cserbenhagyják őket. Emiatt
sok esetben egy életen keresztül elkíséri őket az intimitástól való
tudattalan félelmük. Nehezen alakítanak ki bizalmi viszonyt,
formálnak önálló véleményt, lépnek fel határozottan.
Gyakran olyan személyekhez vonzódnak, akik saját problémáik
miatt elérhetetlenek, vagy látszatkapcsolat fenntartásával biztosít­
ják, hogy ne kelljen mély intimitásba bocsátkozniuk. Hajlamosak
féltékenységre, birtoklási vágyuk erős, így nem kerülnek igazán
közel partnerükhöz, de teljesen el sem engedik. Ha egy szoros
kapcsolatuk megszakad, sürgősen új partnert kell keresniük,
hogy a védelem és a támogatás forrása ki ne apadjon: irreális
mértékben félnek az egyedülléttől. Mivel bizonytalan légkörben
éltek, felnőttként ők akarnak irányítani, uralni - ez ad számukra
biztonságot.
Felnőttkorban is súlyos önváddal élnek, mindenért önmagukat
hibáztatják, amit gyakran kompenzálnak a párkapcsolatukban is.
Anyáskodnak, apáskodnak, szeretnék megadni a másiknak mind­
azt, amit ők nem kaptak meg, hogy végre szeressék őket. Ez az
állandó, túláradó adni akarás szélsőségessé fajulhat, hiszen pozi­
tív minta híján nem tudják, hogyan figyeljenek úgy a másikra,
hogy ne fojtsák meg kapcsolatukat túlzott odaadásukkal vagy

267
fokozott féltékenységükkel. Erősen ragaszkodnak, társfüggővé
válhatnak, bizonytalanságuk miatt sok mindent kényszeresen túl­
kontrollálhatnak. A túl veszélyesnek ítélt helyzetek elől kitérnek,
a legcsekélyebb érzelmi változás is megviseli őket. Hozott érzelmi
sérülésüket társukra vetítik: egészen ártalmatlan megjegyzéseket
is sértésnek, elutasításnak vesznek, és magukra vonatkoztatnak.
Már egy rosszalló pillantástól, apró összetűzéstől is fenyegetve
érzik magukat. Soha nem elég nekik az a szeretet és elfogadás,
amit kapnak.
A bántalmazott gyerekek felnőve párjuktól várják a szeretettel­
jes szavakat, az intimitást. Csakhogy az ismétlési kényszer miatt
sok esetben éppen olyan partnert választanak, aki bántalmazó
szülőjükre hasonlít, nem tudja mélyen szeretni őket, és elismerés
helyett lekicsinyléssel, becsmérléssel reagál. Kapcsolatukat gyak­
ran az intimitást nélkülöző, élvezhetetlen szex uralja, amitől az
agresszor szülő felnőtt gyerekei még erősebben leértékelik ön­
magukat, miközben mély, intim szeretetről, gyengéd ölelésről
ábrándoznak. Az elutasítottság félelmében élnek, semmilyen
gyengédség nem elég nekik. Ha valaki kedves, figyelmes velük,
arra rátapadnak, amitől a másik hamar megretten és szabadulni
akar. Mindent eltűrnek, mindent odaadnak, csak szeressék őket.

B ék á b ó l k ir á l y fi

Réka súlyos pánikrohamai miatt keresett meg. Férjével olyan függő

kötődésbe került, hogy annak problém ái háttérbe szorították az
övéit: szenvedett párja italozásától, mégis fáradhatatlanul segíteni
akart neki. Azzal áltatta magát, hogy társa ham arosan m eggyó­
gyul, a békából királyfi lesz. Durva veszekedéseik alkalmával rend­
szeresen m egalázták, vádolták egym ást, Réka ellenőrizte, párja
mikor, mennyit iszik. Hívogatta, m unkatársainál érdeklődött utá­
na, ha részeg volt, hazudott érte, kim entette őt, miközben éjt nap­
pallá téve dolgozott.

268
 Réka végigszenvedte a gyermekkorát alkoholista apja mellett,
aztán tudattalanul alkoholista férjet választott. Kislányként végig­
nézte anyja elnyom ott, kiszolgáltatott helyzetét, állandó rettegé­
sét, miközben nem tudott segíteni sem anyján, sem apján, de test­
vérein és önm agán sem. Ábrándozott: talán jobban kellene aput
szeretni, talán ellenőrizni kellene, talán nem kellene észrevenni,
hogy ivott... De hiába! Az anyával való együttérzése és tehetetlen­
sége alakította ki a tudattalan programot, mely végül az alkoho­
lista férj kiválasztásához vezetett. Biztos volt abban, hogy neki
sikerül, ő majd m ásképp csinálja, hiszen m ár felnőtt. Be akarta
bizonyítani, hogy meg lehet menteni a szeretett férfit: nem tudatos
késztetése szinte rem énytelen vállalkozásra indította.
M indeközben nem vette észre saját társfüggését, sem azt, hogy
viselkedésével éppen a betegsége fenntartásában segítette a pár­
ját. Arra sem látott rá, hogy valójában hiányzó önbizalm a m oz­
gatta: így ő leh etett az egészséges, különb, m int beteg társa. Ha
a férfi nagy erőfeszítések árán elért egy-egy átm enetileg abszti-
nens időszakot, kapcsolatuk akkor sem vált boldogabbá. Persze
hogy nem: kettejü k biztonságot adó játszm ái - am elyekben Réka
társfüggése eltörpült a férfi alkoholproblém ái m ellett - ilyenkor
okafogyottakká váltak, és felszínre került valódi bajuk: a belső
biztonság, az önbizalom hiánya. Kapcsolatuk elején a társfüggés
nem volt nyilvánvaló: a kezdeti eufória egy darabig elfedte a prob­
lémát. Réka jó ideje már sem a társa nélkül, sem vele nem érezte jól
magát, mégis csak lassan ismerte fel a problémáját, inkább önmaga
fontosságát, pótolhatatlanságát bizonygatta.
G yerm ekként sem ő, sem a férje nem kapott elég szeretetet,
m indketten szenvedtek szüleik agressziójától, megfélemlítéseitől.
A m eghittség helyett kiszolgáltatottság, hiányérzet ju tott nekik,
ami súlyos szorongáshoz, bizalm atlansághoz vezetett. H iányzó
önbizalm ukat függőséggel kom penzálták: adni akartak, hogy
szeressék őket, de soha nem volt elég az a szeretet, am it kaptak.
K apcsolatukban feleleven ed ett a régi szü lő-g y erm ek viszony,

269
 annak minden hiányával és fájdalmával együtt. Réka ezt így sum­
m ázta: „Félek a visszautasítástól, m indig m indent azért teszek,
hogy a párom elég ed ett legyen velem . Ez m egakadályoz ab ­
ban , hogy laza és könnyed legyek, a m ásikat pedig fojtogatom ,
mert m indig bizonygatnia kell, hogy szeret, velem marad. Bizony­
talan vagyok és bizalmatlan, és örökké aggódom. Csak mostanában
jöttem rá, milyen kiszolgáltatott vagyok így, mert a m ásiktól függ,
hogyan érzem magam: ha jó hozzám , akkor k itű n ő en vagyok,
ha nem, akkor szenvedek."

Az őszinte szembenézés Réka esetében is csak az első lépés volt.

A gyógyuláshoz, mint bármely függés esetében, döntésre is szük­
sége volt: „Elég, ki akarok szállni." Hiszen mindenki csak ön­
magáért lehet felelős, csak önmagát mentheti meg. Ha a mélyebb
változás nem történik meg, akkor sokszor véget ér a társfüggő
kapcsolata, és valószínű, hogy a következő választása is hason­
ló lesz, legfeljebb mire észreveszi, már ismét nyakig merült egy
ugyanolyan helyzetbe.
Vannak agresszorok, akik a bántalmazás után lelkiismeret-
furdalást éreznek, amit úgy csökkentének, hogy megszeretgetik
a megbántott gyereket, mintegy (persze kimondatlan) bocsánat­
kérésképpen. A gyerek csak ilyen formában, vagyis egy-két pofon
vagy bántó szidalmak után kap szeretetet. Ha a program rögzül,
akkor ezek a gyerekek felnőttként képtelenek lesznek folyamatos,
stabil, „csendes" szeretetet adni, inkább ridegek. Majd tudattala­
nul kiprovokálnak valami balhét, és egy-egy nagy bántás (vagy ha
mindketten ilyenek, akkor heves csetepaté) után kedveskednek a
társuknak, ajándékot vesznek, békülős szexet kezdeményeznek.
Persze bocsánatot nem kérnek, csak teszik a szépet, szeretetért ga-
zsulálnak. Szeretetet adni csak akkor tudnak, ha bántották előtte
a másikat, és persze saját magukat.

270
Mi jellem zi az agresszor szülő gyerm ekét szülőként?

„E lvesztettem a f e je m , és e l s z a l a d t a k e z e m ..."

Imre 40 éves, nagydarab, izmos férfi, aki harm adik házasságában

élt, felesége el akarta hagyni, amikor felkeresett. Nem igazán ér­
tette, mi baj lehet vele. A társfüggés számos tünetét mutatta, állan­
dóan féltékeny volt a párjára, a nő rendkívül szolid öltözködését
is kihívónak ítélte: túl kivágottnak a blúzát, túl rövidnek a szok­
nyáját. Á llandóan ellenőrizte, telefonjaival szinte folyam atosan
zaklatta. Erős féltékenységének csúnya jelenetek során adott han­
got, nem volt ritka az sem, hogy m egütötte a párját. Emiatt a nő
már többször el akarta hagyni, de ez idáig nem tette.
Egyik alkalom m al különösen bűnbánóan érkezett. Most nem
a feleségével, hanem a gyermekével volt gondja: a hétvégi kapcsolat-
tartáson m egverte előző házasságában született 12 éves fiát.
„Képtelen voltam uralkodni magamon. Elvesztettem a fejem, és
elszaladt a kezem. Nem is em lékszem pontosan, hogyan történt.
A gyerek nem akart ebédelni jön ni, nyomta azt a rohadt tabletet,
háromszor szóltam neki, nem jött, fel sem nézett. Először megfog­
tam a tabletet, és a falhoz vágtam , ő pedig azt mondta: »Dögölj
meg!«, és szikráztak a szemei. Erre aztán elfogott a harci hév, és
felpofoztam. Azóta nem beszél velem, az anyja pedig feljelentéssel
fenyeget... Nagyon sajnálom, nagyon szégyellem magam, már el­
nézést is kértem tőle. Sokszor megfogadtam, hogy én sosem bán­
tom. Nem akarok olyan lenni, mint az apám, aki durván vert, ok­
kal, ok nélkül, sokszor b o ttal... M indenért engem hibáztatott, az
anyám meg ném án tűrte, legfeljebb kim ent, hogy ne lássa... M in­
den alkalom m al m egesküdtem , én soha nem teszek ilyet, soha,
soha, bárm i történjék is! Egy mocsok állat vagyok! Nehéz a fiam ­
mal, nincs m intám erre, nem láttam szeretetet soha. A saját érzé­
seim is m indig kettősek a fiam m al és a feleségem m el is, hol azt
érzem, szeretnek, hol azt, hogy nem kellek. Közben (mint gyerek­
koromban is) rettegek az elhagyatástól, a keményebb hangú kri-

271
 tikétól. Ha valaki dühös rám , erős szorongást, indulatot érzek,
m intha én tettem volna valam it rosszul."

A gyermek Imre azt élte meg, hogy nem bízhat semelyik szülő­
jében, és ami a legrosszabb: apjának nem kellett különösebb ok
ahhoz, hogy bántsa őt, tehát soha nem remélhette, hogy viselke­
désével befolyásolhatja környezetét. Elfojtott haragját és bizal­
matlanságát magával vitte felnőttkorába, és indulatait - mindazt,
amit az őt verő apja és cinkos anyja iránt érzett - veszekedést
provokálva vezette le aktuális partnerein. Most pedig kamaszodó
fiával szemben tett így. A féltékenységi jelenetekhez, pofonok­
hoz még indok sem kellett. Ahogy annak idején a verések oka
- az ő „rosszasága" - csupán apja megítélésétől függött, úgy ké­
sőbb az ő dühe is független volt partnerei, illetve gyermeke valós
viselkedésétől. Imre hiába fogadta meg gyerekként, hogy más­
képp viselkedik majd, mint az apja. Feszült helyzetben belőle is
kontrollálatlanul ömlött ki az elfojtott harag, mert nem tanulta
meg másképp levezetni.
Nem minden bántalmazott gyermek válik azonban agresszor
szülővé. Sőt: gyökeresen eltérő magatartást is tanúsíthat, bár ez
esetben könnyen elképzelhető, hogy határozatlanná, alárende-
lődővé válik, mert túlságosan fél még az egészséges konfron-
tálódástól is. Az ilyen személyiség nehezen tud bármiféle korláto­
kat állítani, illetve szabályokat érvényesíteni akár a munkahelyén,
akár a családjában, és könnyen barát szülővé válhat. Ezzel - per­
sze akaratlanul - ő is tönkreteszi párkapcsolatát (például mert
partnere nem tud felnézni rá), és a sajátjához hasonlóan kóros
személyiségfejlődést indíthat el a gyerekében, csak éppen ellen­
tétes alapállásból, hiszen a túlzott engedékenység szintén nem
ad biztonságot.

272
Hogyan fejleszthetjük szülői viselkedésünket
agresszor szülőként?
Mielőtt a kérdést tételesen megválaszolnánk, tekintsük át az ag­
resszor szülő tulajdonságlistáját, hogy segítségünkre legyen a
gyerekünket fejlesztő viselkedésünk erősítésében, és változtathas­
sunk az őt hátráltató megnyilvánulásainkon. A jellemzők számba­
vétele lehetőséget teremt egy rövid önvizsgálatra is.

Az agresszor szülő jellem zői

Gyermeke (szerinte) nem megfelelő viselkedésére rendszere­

sen verbális vagy fizikai agresszióval reagál, vagyis szidja,
becsmérli vagy tettleg bántalmazza a gyermeket.
» Verbális agressziója nemcsak szitokszavakban, hanem cini­
kus, leértékelő, ironikus megjegyzésekben is megnyilvá­
nulhat.
í Gyermekét mások előtt is leszidja, bírálja, megüti vagy mások­
nak panaszkodik rá, ezzel mintegy magyarázva, igazolva
agresszív viselkedését.
« Ha a gyermeket baj éri, problémája vagy fájdalma van, az
agresszor szülő inkább őt hibáztatja, támogatás helyett ki­
oktatja, vagy egyszerűen lekicsinyli és elhárítja a problémát.
* Agresszív viselkedésének oka szülői bizonytalansága, más
forrású feszültségeit, dühét és frusztrációját is a gyereken
vezeti le.
» Indulati kontrollja hiányos, nehezen kezeli a felgyülemlett
agressziót.
•- Mivel az agresszió kiélése csak pillanatnyilag hoz számára
megkönnyebbülést, frusztrációja fennmarad, és újabb bán­
talmazásokhoz vezet.
» A bántalmazással gyakran önbizalomhiányát ellensúlyozza,
kisebbrendűségi érzései miatt így akar tudattalanul a leg­

273
 erősebbé válni. Bizonytalanságérzete és biztonsághiánya
miatt agresszióval akarja kimutatni fölényét.

Mit tegyünk, ha észleljük önm agunkon

az agresszor szülő jegyeit?

Tanuljuk meg kontrollálni agressziónkat, sajátítsuk el az in­

dulati kontroll lépéseit!
1. lépés: Stop! Higgadjunk le, mielőtt lépnénk! - Szakadjunk ki
a helyzetből, fussunk, biciklizzünk, míg le nem higgadunk.
2. lépés: Mondjuk ki, mi a gond, mit érzünk! - Már lehiggadva
beszéljük meg szeretteinkkel, mi zavart bennünket.
3. lépés: Keressünk közösen megoldásokat az adott problémára! -
Ez azt a célt szolgálja, hogy legközelebb megelőzhessük a ha­
sonló helyzetek indulatait.
« Sajátítsuk el a stresszkezelés módszereit, tanuljunk meg lazí­
tani, relaxálni.
*» Minden feszült helyzetben a másikra és a problémamegoldás­
ra fókuszáljunk, ezzel megakadályozhatjuk, hogy bepörges­
sük magunkat. Ne bűnbakot keressünk, hanem megoldá­
sokat.
» Emlékeztessük magunkat, hogy a kisgyermekek nem értik
az iróniát, ám fokozottan érzékenyek a dühös, feszült hangra,
és jól érzékelik az arckifejezésünk és a hangunk közti ellent­
mondást is.
* Töröljük szótárunkból a lekicsinylő, minősítő, durva kifeje­
zéseket. Ne csak a gyermek jelenlétében, hanem általában
is, így nehezebben „folyamodunk" hozzájuk feszült helyze­
tekben.
* Végezzük rendszeresen a Szeretetcseppek című fejezet gya­
korlatait!

274
Hogyan élhetünk felnőttként boldogabb
életet, ha szüléink agresszor szülők?
■ Ismerjük fel a problémát. Ne mentegessük szüleinket, és fo­
gadjuk el, hogy gyermekként nem voltunk felelősek akkori
viselkedésükért. Nem tévedünk, ha úgy érezzük, semmi sem
indokolhatja a másik emberrel (főleg nem a gyermekünkkel)
szembeni erőszakot.
» Fogadjuk el érzéseinket. Jogunk van haragot, dühöt érezni
szüléink iránt, hiszen valóban bántottak minket. Ez egyaránt
igaz a rendszeres fizikai bántalmazásra és a lelki terrorra is.
*• Tanuljunk szülőnek lenni. Egy szülői hatékonyságot fejlesztő
tréningen elsajátíthatjuk azokat a technikákat és képessé­
geket, amelyek révén jobb szülővé válhatunk, megérthetjük
gyerekeinket.
Próbáljuk naponta tudatosítani magunkban, mit csinálunk
jól. Ne ítéljük el magunkat a hibáinkért, ezek is részei a sze­
mélyiségünknek.
Töltsünk időt olyan felnőttekkel vagy gyerekekkel, akik jól
érzik magukat. Próbáljunk ki „gyerekes" dolgokat, amelye­
ket gyerekként nem tehettünk meg. (Gondoljuk át és kezd­
jünk neki: Milyen játékot akartam játszani, amelyre sohasem
volt lehetőségem?)
í Tanuljunk semmit sem csinálni. A gyermekkor állandó ké­
szenlét volt, így lehet, hogy nehezen fog menni, de érdemes
gyakorolni.
« Védekezzünk a gyermekkorban sokszor megélt érzéssel,
a semmibevétellel szemben. Párunkkal, szeretteinkkel be­
széljük meg minden héten a számunkra fontos dolgokat, hoz­
zunk közösen döntéseket, éljünk titkok nélkül. A lakógyűlé­
sek mintájára rendszeresen szervezzünk családi gyűléseket,
ahol megbeszéljük dolgainkat, és mindenki véleményét egy­
formán fontosnak tekintjük.

275
Legyen legalább egy olyan barátunk, akivel természetesen
tudunk viselkedni, akivel mindent meg tudunk beszélni, aki
előtt nem kell titkolózni, tökéletesnek látszani.
Ha félünk az elhagyatástól, érzéseinkről valljunk őszintén
a párunknak: „Erős félelem fog el, ha konfliktus van közöt­
tünk, pedig az eszemmel tudom, hogy mindketten másképp
reagálunk. Mégis, találjunk valahogy megoldást arra, hogy
olyankor is érezhessem, hogy szeretsz!"
Önbizalmunkat ápoljuk naponta: értékeljük mindennap,
amit tettünk, örüljünk sikereinknek. Tűzzünk ki apró, napi
célokat, legyünk büszkék a megvalósításukra.
Tanuljunk nemet mondani. Ha valaki kér tőlünk valamit,
mindig tegyük fel magunknak a kérdést: ezt meg akarom
tenni? A nemleges válasz mindig választási lehetőséget
jelent, éljünk vele bátran.
A változáshoz meg kell tanulnunk adni magunknak, és el­
fogadni, hogy mások is adhassanak nekünk: segítséget, baráti
szót, ajándékot, elismerést, bármit.
Mélyebb önismeretre is szükségünk lehet. Gondoljuk át,
hogy mire van igazán szükségünk kapcsolatainkban, pár-
kapcsolatunkban, és azt megkapjuk-e. Fontos, hogy megért­
sük saját motivációinkat; elgondolkozzunk, miért csalódunk
folyton, miért nem érezzük elégnek a nekünk „adott" szere­
tetet és elég jónak magunkat. Vessünk számot tetteinkkel
is: előfordul-e, hogy - „a legjobb védekezés a támadás" ala­
pon - agresszióval reagálunk egy nehéz helyzetre, vagy ha
úgy érezzük, méltánytalanság ért? Kin és hogyan vezetjük le
a feszültséget?
Kérjünk segítséget! Segítő szakember vagy támogató cso­
port nélkül, magunkra utáltán nehéz elfogadni gyermekko­
runk történéseit, mélyen és őszintén megbocsátani a bántal­
mazó szülőnknek, pedig enélkül nehezen tudunk fejlődni,
békében élni önmagunkkal és gyökereinkkel. (Az Utószóból
tájékozódhatunk az elfogadás, a megbocsátás folyamatáról,

276
 és a Szeretetcseppek című fejezet vonatkozó gyakorlatai to­
vábbi segítséget adhatnak gyermekkorunk feldolgozásához.)
» Önismereti fejlődésünk során ismerjük fel és fogadjuk el,
hogy felnőttkori cselekedeteinkért, viselkedésünkért már
nem a szüléink a felelősek. Hibáztatásuk, a „hátramutoga-
tás" helyett vállaljunk felelősséget tetteinkért, életünk ala­
kításáért.

277
 Az elég jó szülő,
avagy a BÁTORÍTÓ

Az anya nem az a személy, akire támaszkodunk, hanem aki

szükségtelenné teszi a támaszkodást.1

D o r o t h y C a n f ie l d F is h e r

Elsőre talán meghökkentőnek tűnhet e fejezet bevezető idézete,

hiszen az anyasághoz legtöbben olyan fogalmakat társítunk, mint
az áldozatkészség, a támogatás, a támasz. Az előző fejezetekben
igyekeztem rámutatni arra, hogy egy szülőnek mindezeket nem
folyamatosan, ugyanolyan mértékben és formában szükséges
nyújtania, hanem mindig a gyermek igényeihez mérten. Jó, ha
megbarátkozunk a gondolattal: gyermekünk előbb-utóbb maga
kívánja beállítani a köztünk lévő közelséget-távolságot, eldönti,
mibe avat be, kéri-e a segítségünket, akar-e „támaszkodni" ránk.
Úgy vélem, hogy az elég jó, bátorító szülő éppen azt biztosítja,
hogy a támaszkodás szükségtelenné váljék, hiszen egyik szülőnek
sem az a célja, hogy gyermeke folyton a segítségére szoruljon,
örökké vele maradjon vagy függjön tőle. Az elég jó, bátorító szülő
biztonságot nyújt, ugyanakkor teret is ad - a gyermek megismer-

281
heti és gyakorolhatja képességeit, bűntudat nélkül kiléphet a kül­
világba. Ez az attitűd segíti leginkább a gyermeket, hogy önállóan
megállja a helyét az életben.
Szándékosan írtam elég jó szülőt. Amikor gyermekünk szüle­
tik, mind arra vágyunk, hogy jó szülők legyünk. De milyen a
jó szülő? Kinek vagy minek kell megfelelnünk? Legtöbbször szű-
kebb-tágabb környezetünk gyakran tudattalan elvárásaihoz, a
média és a reklámok sugallta képhez vagy az ideáljainkhoz pró­
bálunk igazodni. A feladat azonban nem egyszerű, mert a szülők­
kel szemben magasak az elvárások: „Légy jó szakember!", „Építs
karriert!", „Keress sok pénzt!", „Légy szerető társ!", „Válj elég jó
szülővé!" Szerencse, hogy nem kell tökéletes szülőnek lennünk
gyermekünk egészséges fejlődéséhez, megteszi, ha arra törek­
szünk, hogy elég jó szülővé váljunk.
Az elég jó anya fogalmát a már idézett Donald Winnicott vezette
be az 1960-as években.2 A veleszületett lehetőségek minél telje­
sebb kibontakoztatását szerinte az „elég jó" anyai gondoskodás
biztosítja: az anya igazodik csecsemője szükségleteihez, majd gyermeke
életkorának előrehaladtával képes fokozatosan a háttérbe húzódni.
25 évvel később Bruno Bettelheim osztrák származású ameri­
kai pszichológus megírta Az elég jó szülő (A Good Enough Parent)
című könyvét, amely már „megengedte" a szülőknek, hogy megél­
jék nehézségeiket, kudarcaikat, néha negatív érzelmeket mutas­
sanak: sírjanak vagy dühösek legyenek. Felhívta a figyelmet arra
is, hogy a gyerekek különbözősége miatt a legszerencsésebb, ha
saját tapasztalatainkra és magára a gyermekre figyelünk. Szerin­
te a következetes szülői magatartás segíti leginkább a normák
bensővé válását: a tiszteletet következetes példa- és iránymuta­
tással lehet kivívni.3
Úgy válhatunk hatékonyabb szülővé, ha gyermekünk születésétől fogva
törekszünk a lehető legjobban figyelni rá, szinte belehelyezkedni a leikébe.
Akkor értjük meg igazán gyermekünket, ha a nehéz helyzeteket
az ő szemszögéből is látjuk, az ő érzelmeivel is észleljük, átéljük, és
arra koncentrálunk, hogyan segítsük őt. Ez persze nehéz feladat,

282
különösen olyankor, amikor gyermekünk éppen fél, szorong,
dacos ellenállásával teszi próbára türelmünket, vagy számunkra
is ijesztőek a megnyilvánulásai.
Ha kisgyermekünk fél a sötétben, ne firtassuk ennek okát,
hiszen ő sem tudja, és azzal sem segítünk, ha bizonygatjuk, nincs
oka a félelemre. Amikor a kamasz falcol, vagdalja magát, vegyük
észre a problémát (ne akarjuk meggyőzni magunkat, hogy nincs
semmi baj !), ne saját érzéseinkkel foglalkozzunk elsősorban (ami
lehet ijedt tanácstalanság, vagy akár düh is: „Te nem vagy normá­
lis! Ezzel is le akarsz járatni?"), hanem próbáljunk ráérezni a ben­
ne dúló érzelmi zűrzavarra, a bizonytalanságára. A hogyanokra
keressük a választ! Érezzük, amit ő érez, és koncentráljunk arra,
mi hogyan segíthetünk.
Ez talán a legnehezebb, mert a beleélés képessége és a szeretet
nem támad fel mindenkiben automatikusan a szülés után (sőt,
akad, akiben később sem). Kate Long regényében Charlotte, a fiatal
anyuka így vall erről: „A mellemre teszem, lenézek a törékeny kis
koponyára, és azt gondolom: még nem szeretlek. A világért nem
akarnám, hogy baj érjen, puszta kézzel mennék neki a tigrisnek
is, ha fenyegetne. Mégis valami űr tátong bennem ott, ahol tudom,
hogy több érzésnek kellene lennie."4 Mert nem a mások és önma­
gunk által támasztott elvárások, még csak nem is szándékaink
határozzák meg, milyen szülőkké válunk. Biológiai adottságaink
talaján, leginkább saját szülő-gyerek kapcsolatunkban szerzett
tapasztalataink, élményeink alakítják tudattalanul - miközben
a családi és a társadalmi környezet elvárásai alapján ítéljük meg,
ki a jó szülő.
Nagy a felelősségünk, mert minden gyermek a szülőjével való
összehangolódásban szerzi első tapasztalatait önmagáról és a
környező világról: szerethető vagy áldozat, biztonságos vagy ve­
szélyes - csecsemőnk olyannak érzékeli magát, amilyennek mi őt.
Ha érzelmi bizonytalanságokkal küzdünk, akkor gyermekünk
szülői „tükrünkben" nem valódi önmagát, hanem szorongásain­
kat, félelmeinket, ideáljainkat látja viszont. Olyan dolgokat tapasz-

283
tal meg és raktároz el önmagáról, amelyek inkább rólunk, és nem
róla szólnak. A szülővé válás legfontosabb feladata tehát, hogy meg­
tanuljuk szétválasztani saját érzéseinket, képeinket gyermekünk valós
érzéseitől és képétől, és teljes elfogadással legyünk mind önmagunk, mind
gyermekünk iránt.
Amikor kamasz gyermekünk indulattal bevágja az ajtót, ki­
oktatás („Nálunk ez nem szokás!") vagy fenyegetőzés („Majd
én megmutatom, hol vagdosd az ajtót!") helyett álljunk meg egy
pillanatra, vizsgáljuk meg érzéseinket, és próbáljuk beleképzel­
ni magunkat gyermekünk lelkiállapotába is! Csak ezután csele­
kedjünk. Fókuszáljunk arra, hogyan segíthetnénk őt. Ha ennek
szándéka megvan bennünk, akkor már az elég jó szülővé válás
útján járunk, mert elég jó szülőnek senki nem születik. Sőt az is ritka,
hogy valakit két elég jó szülő nevelt fel, és tálcán kapta a kiváló
mintákat.
Nem hiszek abban, hogy létezik elég jó szülői személyiség. Szá­
momra ugyanis az elég jó szülő nem egy ember, aki példaként
állhat elénk, hanem szándék, törekvés, amely hol sikerre visz, hol
nem: egy tartalmas cél, egyfajta iránytű folyamatos fejlődésünk­
höz. Bár tudattalanul hozott, kéretlen örökségünk - akaratunk
ellenére is - megszínezi kissé a folyamatot, szándékaim szerint a
következő oldalak segítenek mind motiváltabban, tudatosabban
fejleszteni önmagunkat.

Értékes érzelmek

Változatos érzelmeink, érzéseink a legmélyebb valónkhoz tartoz­

nak, és mindenhová elkísérnek. Napjaink felületes elvárásai sze­
rint ugyanakkor uralkodnunk kell érzéseinken, muszáj lazán
vennünk az életet, és lényegében állandóan boldognak kellene len­
nünk. Lehetetlen kihívásról van szó, hiszen az ember létezésétől
fogva fél, ha fenyegető helyzetbe kerül; dühös, ha frusztráció éri;

284
 szomorú, ha elveszít egy számára fontos személyt; és elborzad
a szörnyűségek láttán. így természetes, és akkor is ez az egészsé­
ges, amikor éppen nem trendi.
Valamennyien tapasztaltuk, hogy az érzelmek megélésével,
kimondásával megszabadulhatunk terheinktől és mélyíthetjük
kapcsolatainkat. Csak azzal vagyunk bensőséges kapcsolatban,
akiben megbízunk annyira, hogy megnyílhatunk előtte, meg­
mutathatjuk örömünket, bánatunkat, akivel együtt sírhatunk
és nevethetünk. Akivel csak az időjárásról, a divatról, a pénzről
beszélhetünk, azzal felületes kapcsolatot tartunk fenn, legyen az
bármilyen rendszeres. Valódi, mély köteléket az érzelmek terem­
tenek két vagy több ember között.
A bátorító szülő arra biztatja gyermekét, hogy egészséges ter­
mészetességgel fejezze ki érzelmeit, élje meg a szeretetet, az örö­
möt, a dühöt, a szomorúságot és a félelmet is. Azt mutatja neki,
hogy a harag nem a rosszaság, a gyengédség nem a gyengeség,
az odaadás nem a sebezhetőség jele. A gyermek így tudja aztán
felnőttkori kapcsolataiban is mélyen megélni az érzelmeit, kimu­
tatni szeretetét, erősíteni a bizalmat, megteremteni az intimitást,
anélkül, hogy attól tartana, „kiadja magát".

Életkép, más keretben - az érzelm ek átkeretezése

Az egyes szülőtípusok bemutatásakor már kitértem arra, milyen

romboló hatású, ha a gyermek érzelmeit racionálisan próbáljuk
magyarázni, ha elbagatellizáljuk, kifejezésüket büntetjük vagy
kigúnyoljuk. Gyermekünk örömében többnyire képesek vagyunk
osztozni, ám nem nagyon tudjuk, mit kezdjünk a negatív érzel­
mekkel, mint a düh, a félelem vagy a szomorúság. Pedig minden
érzelem értékes, és a gyermekkel történt kellemetlen események
felidézése, átbeszélése, a hozzájuk tapadó érzelmek értelmezése,
megfogalmazása építi a gyermek énképét, segíti alkalmazkodását,
hasznos megküzdési stratégiákat tanít neki.

285
 Hogyan kezeljük az érzelmeket, hogy gyermekünk segítségére
legyünk? Vérző térde láttán, két sírás közti levegővételekor, a reak­
ciónk lehet: lekicsinylés („Ugyan, katonadolog!"), rendreutasítás
(„Ne bömbölj már!"), hibáztatás („Naná, hogy elestél, ha ugrálsz!")
vagy kioktatás („Megmondtam, hogy el fogsz esni!"). Ezek mind­
mind rólunk szólnak, vagyis arról, hogy megijeszt, dühít, fruszt­
rál bennünket gyermekünk érzelemnyilvánítása. Célravezetőbb,
ha tiszteletben tartjuk a gyermek érzéseit, miközben aktivitását is
fenntartjuk, ami mindkettőnknek segít megnyugodni is. Közösen
megfogalmazhatjuk érzéseit, vágyait, és kompenzációként elismer­
hetjük nagyszerűségét („Ez most fáj, de talán néhány perc múlva
enyhíteni is tudod"). Majd kiszolgáltatottságát aktivitással eny­
híthetjük („Miközben lemossuk, nézzük meg, micsoda érdekes
»tetkót« tudtál varázsolni a térdedre"). így a gyermek megkapja
a megértést, nagyszerűségének elismerését, és aktívan tesz azért,
hogy jobban érezze magát.
A negatív érzelmek megbeszélése, közös felidézése során szülő­
ként általában kétféle stratégiát alkalmazunk. Vagy magát az
érzelmet hangsúlyozzuk és tulajdonítjuk a gyereknek („Most fáj!",
rosszabb esetben: „Nem fáj ez ennyire!"), vagy az okról/következ­
ményről beszélünk („Fáj, mert lenyúztad a lábad"). A kellően
érzékeny, empatikus felnőtt azonban nem csupán elfogadja és
megnevezi, megmagyarázza a gyermek érzelmeit, és nem is csak
az okokat veszi sorra, mintha ő jobban tudná. Inkább abban segít,
hogy a gyermek maga fogalmazhassa meg érzését, és képességeinek el­
ismerésével, aktivitása biztosításával „új keretbe tudja helyezni" a vele
történteket. Az így megtámogatott pozitív énkép egész életében
segíteni fogja a nehéz helyzetekkel való eredményes megküzdés­
ben.5 Az átkeretezés szülői stratégiájához elsősorban idő, figye­
lem, türelem és kellő kreativitás szükségeltetik.

286
„A nagyfiúk nem sírnak! A nagylányok
nem irig y k ed n ek !" - Nemi különbségek,
kulturális elvárások

„A hároméves kislányomat egyáltalán nem érdekli a kistestvére,

pedig azt hiszem, várta, hogy megszülessen - mondja a fiatal
anyuka. - Nem értem. Azt hittem, gondoskodóbb lesz vele, hiszen
végül is kislány." Ez az anyai reakció jól rámutat arra, milyen, ne­
menként eltérő kulturális elvárások érvényesülnek gyermekeink
viselkedésével kapcsolatban.
Természetes, hogy közösségben élve viselkedésünket elvárá­
sok és normák határozzák meg. A gyermeknek meg kell ismernie
ezeket, és életkorának megfelelően képesnek kell lennie alkalmaz­
kodni hozzájuk. Problémásabb a helyzet, ha az érzelmekkel kapcso­
latos elvárásokkal találkozunk.
Engedtessék meg, hogy egy kissé morbid példával szemléltes­
sem, mire gondolok. Képzeljük el, hogy férjünk egy este egy csi­
nos, fiatal nővel az oldalán tér haza, majd közli velünk, hogy ő az
„új társunk" párkapcsolatunkban. Tiltakozásunkat hallva, fájdal­
munkat, dühünket vagy felháborodásunkat látva egy sor logikus
érvet sorakoztat fel meggyőzésünkre („legalább lesz segítséged
a háztartásban"), majd beveti az adu ászt: „Ugyan már, drágám,
hiszen te okos nő és jó feleség vagy! Egy jó feleség pedig igazán
megérti ezt!" Ha ekkora érzelmi sokk ért bennünket, akkor va­
jon meggyőzően hatnak-e az észérvek, és az, hogy elmondják
nekünk, hogyan kell éreznünk?
Most pedig képzeljük el, mit érez egy gyermek, amikor hasonló
módon, „nagyfiúságával/nagylányságával" indokoljuk elvárá­
sunkat: ne adjon utat érzelmeinek, vagy legalábbis ne mutassa ki
őket. Márpedig ma is sokan megkapják, hogy a „fiúk nem sírnak!",
a „lányok" pedig mindig kedvesek, mosolygósak és jószívűek.
A kulturális elvárások mindmáig meghatározzák, mi megen­
gedett az érzelemkifejezésben, és mi nem. A fiúkkal alapvetően
mindkét szülő szigorúbb, ám az apák kevésbé tartják elfogadható­

287
nak, ha egy fiú fájdalmas érzéseiről beszél, vigaszt vár.6 A hatás
azonban nemcsak kulturális, hiszen viselkedésünk jó része tudat­
talan impulzusokon alapul.
A kutatók azt tapasztalták, hogy sokszor az anyák is nehezmé­
nyezik, amikor az apák a lányoknak érzelmi támogatást adnak, és
„apuci pici lányaként" címkézik gyermeküket. Vajon milyen érzel­
mi hiányok játszanak szerepet abban, hogy az anyák „irigylik" ezt
az apai érzelmi támogatást lányaiktól? Hiszen a lányoknak hagyo­
mányosan „engedélyezett", hogy érzékenyebbek legyenek, ezen a
ponton tehát aligha valószínű, hogy kulturális minták játszanak
szerepet. Ha a mélylélektan felől közelítjük meg a kérdést, akkor
a sértett anya vagy azokért az apai érzésekért irigyli a lányát, ame­
lyeket ő a saját apjától nem kapott meg, vagy a párjával való kap­
csolata hiányosságainak tart tükröt a lány és az apa szeretetteljes
érzelemkifejezése.

Érzelm i tám ogatás - a fogalom , és ami mögötte van

Még a félénkebb gyerekek is képesek bátrabbakká válni és hatéko­

nyabban viselkedni, ha ehhez szülői biztatást, érzelmi támogatást
kapnak.7 Az érzelmi fejlődésben meghatározó az anya és az apa
bátorító szerepe, viszonyulása másokhoz, és az, hogy ösztönzik-e
a gyereket a másokkal való kapcsolatfelvételre. A tapasztalatok
azt mutatják, hogy ez a bátorító szülői magatartás sokkal nagyobb ha­
tással van a gyerekek kapcsolatteremtő készségére, mint az óvodai társas-
kompetencia-növelő programok.
Mit is jelent, hogy a szülő érzelmileg támogató, bátorító? A kér­
dést egy érdekes kísérlet segítségével válaszolhatjuk meg. Gyere­
kek és anyáik azt a feladatot kapták, hogy egy macit vezessenek
át egy labirintuson úgy, hogy elérjen a kincshez. A többirányú
elágazásoknál dönteniük kellett, merre lépjenek. A kutatás tanul­
ságai szerint a bátorító anyák nem adnak direkt utasításokat, ki­
várják, míg a gyermekük végrehajtja a feladatot, hagyják a gye­

288
reket gondolkodni, verbálisán és nonverbálisan sem mutatnak
negatív érzelmi reakciókat, nem türelmetlenek, nem kritizálnak,
nem grimaszolnak, nem húzzák a szájukat, nem válnak láthatóan
ingerültté.8 Ehelyett gyermekükre figyelnek, kimutatják, hogy élvezik
a játékot, a feladatot a gyerekkel, biztatják és dicsérik őt, előre látják,
hol lesz a gyereknek problémája, és megpróbálnak ezen segíteni, vala­
mint kreatívak abban is, hogy a gyerek figyelmét fenntartsák a feladat
iránt.

Ha vizet prédikálunk - a szülői hitelesség szerepe

A szülői példamutatás fontosságára a közmondások is felhívják

a figyelmet. Lényeges azonban, hogy ez a példamutatás ne csak a
szavak szintjén, hanem hitelesen, a szülő viselkedésében nyilvánul­
jon meg. Gyermekünk ugyanis folyamatosan figyel. Nem csupán
akkor, amikor kioktatjuk, mit és hogyan illik, sőt, olyankor talán
csak néz ránk, ám gondolatban messze jár (főként, ha sokadik pré­
dikációnkat hallja). Ma már kutatások is bizonyítják, amit „józan
paraszti ésszel" régóta tudunk: az empatikus anyák gyermekei
maguk is érzékenyebbek mások állapotára, könnyebben bele tud­
nak helyezkedni a többiek perspektívájába, és jobbak a szociális
képességeik is.9
Gyerekünk nemcsak a felé irányuló szeretetteljes, érzékeny
viselkedésünket veszi mintaként, hanem azt is, hogy mások felé
hogyan fordulunk. A gyermek iránti melegség és gondoskodás csak
egy (noha nagyon fontos) tényezője a proszociális viselkedésnek,
de empátiás készségét akkor fogja a közösség érdekében használ­
ni, ha azt látja, hogy szülei is empatikusak másokkal. Ha a szülő
csak a gyerekkel együtt érző, másokkal nem, akkor félő, hogy a
gyerek is hasonlóvá válik, és empátiás, azaz mások érzelmi és
tudatállapotának bemérésére való képességét „machiavelliánus"
célokra, mások folyamatos manipulálására fogja használni.

289
A lelkes képnézegetők - a biztonságos
kötődés m egnyilvánulásai

Tudjuk, hogy a korai érzelmi kötődés mintázata munkamodellé

válik: a szülő-gyerek kapcsolat tapasztalatai határozzák meg a
másokhoz való kötődés képességét a későbbi években, sőt felnőtt­
korban is. A biztonságosan kötődő, bizalommal teli, magabiztos,
kiegyensúlyozott, jó kapcsolatteremtő hatéves gyerekek pozitívan
reagálnak családtagjaikra, akkor is, ha csak fotón látják őket.10
Hatéves unokám egy ideje szintén nagyon szeret családi képe­
ket nézegetni. Örül nekik, jóízűen kacag rajtuk, puszilgatja őket,
némelyikre látható büszkeséggel tekint. Rendszeresen magával
is visz belőlük jó néhányat. A napokban ismét szorongatott egy
tucatot, amit hazavinne. Büszke voltam: egészséges a gyermek
kötődése - majd lanyhult a lelkesedésem, amikor láttam, vala­
mennyi fotón a férjem szerepel. A kicsi lány - nem először - görbe
tükröt tartott: amióta újra könyvet írok, szeretett papája többet
foglalkozik vele, én jóval kevesebbet.

Értelem és érzelem - a türelem sikert terem

Dániel Goleman nagy hatású könyvében nem kevesebbet állít,

mint hogy az életben sokkal jobban boldogulnak azok a gyere­
kek, akiknek magas az érzelmi intelligenciájuk, mint a náluk ma­
gasabb IQ-jú társaik. Az érzelmi intelligenciát a sikeres élet alap-
feltételének tekinti, összetevői közt pedig fontosnak tartja az
önuralom (önszabályozás, késleltetés) és az önmotiválás (mint a
kitartás és produktivitás alapja) képességét.11 Walter Mischel,
a Columbia Egyetem pszichológiaprofesszora izgalmas kísérlet­
sorozatban bizonyította, hogy a nagyobb önuralmat mutató gyere­
kek, akik már négyévesen késleltetni tudták vágyaik kielégítését,
serdülőkorukban jobb társas és kognitív készségekkel rendel­
keznek.12

290
 Az önuralom temperamentum eredetű is, ám a kötődés min­
tája és az anyai gondoskodás minősége alapvető jelentőségű a
fejlődésében. Annie Bernier, a Montreali Egyetem munkatársa
vizsgálatai során arra jutott, hogy jobbak a kognitív és figyelem ­
szabályzó képességeik azoknak a 16-26 hónapos kicsiknek, akiket
édesanyjuk megfelelően támogat a közös játék és feladatmegoldás során,
azaz teret enged akaratuknak, és döntéseiket is támogatja.13
Kézenfekvőnek tűnik, de kutatások sora is igazolja, hogy jobban
fejlődnek azok a gyerekek, akik tanulási helyzetben az önállóság
biztosítása melletti konkrét segítséghez érzelmi támogatást, báto­
rítást is kapnak szüleiktől.14Az anyai érzelmi támogatás a közös fel­
adatmegoldás (problémamegoldás) során pozitív hatással van a gyerekek
tanulási képességeire, tanulmányi eredményeire. Az anyai érzékenység
és válaszkészség erőteljesen befolyásolja továbbá a nyelvfejlődést is.15
Mindez azt jelzi, hogy nemcsak a kognitív támogatás, azaz a fel­
adat lépésekre bontásának, áttekintésének megtanítása számít,
hanem a feladathelyzetben kapott érzelmi támogatás is. A szülői
biztatás, dicséret, a frusztráció kezelésének tanítása, a gyerek dön­
téseinek támogatása elsősorban az önálló, általános problémameg­
oldó készséget fejleszti, amelyre később, iskolai környezetben, a
feladatok megoldása során nagy szükség lesz. A kutatók szerint
sokkal erősebb hatással van az érzelmi támogatás a gyerekek tanulmányi
sikereire, mint az, hogy otthon hány könyv van, milyen a szülők
olvasottsága, milyenek az otthoni körülmények.16

Kudarc vagy visszajelzés, frusztráció,

agresszió - a szükséges rossz

Az elég jó szülő megtanítja gyermekének a kudarcok elviselését is,

mert tudja, hogy az életben sok minden nem úgy sikerül, ahogy
szeretnénk. A felnőttek sem tudnak mindent, ők is hibáznak, visel­
kedésük következményeiről pedig rendszeres visszajelzést kap­
nak. Ugyanígy már a kisgyereknek is fel kell ismernie, hogy sok

291
minden nem sikerül egyszerre. Például ha kockákból túl magas
tornyot épít, frusztrációként élheti meg, ha ledől, mégis egyfajta
visszajelzést kap, amelyből megtanulja, hogy adott alapterület
mellett milyen magas lehet egy építmény. Visszajelzés az is, ha a
nagyobb gyermek nem készül fel a dolgozatírásra, és ezért rossz
jegyet szerez: így kap leckét, hogy legközelebb igenis készülnie,
tanulnia kell, ha jó eredményt szeretne. A visszajelzések, azaz a
kudarcok időnként kemények, de mindig lehet tanulni belőlük:
mint az útjelzők, világossá teszik, hogy nem jó úton járunk.
A bátorító szülő gyermeke felnőttkori kapcsolataiban, amikor
valamilyen nehézségbe ütközik, jó hasznát veszi majd a korán ki­
alakított kudarctűrő képességnek. A természetesnek tekinthető
párkapcsolati válságoktól nem esik kétségbe, mert nem veszélyt,
hanem a pozitív változás esélyét látja bennük. A munkahelyi
frusztrációkkal pedig nem terheli meg a kapcsolatát, társát, mert
képes viselni azok következményeit, hasznosítani a belőlük nyert
tapasztalatokat.
A kudarc frusztráló, az agresszió kiváltásának egyik korai
elmélete szerint pedig éppen a kielégületlenség feszültsége, az
akadályoztatás okozta szenvedés az, ami agressziót szül.17A szo­
ciálpszichológia egyik úttörője, Kurt Lewin és munkatársai igazol­
ták, hogy a frusztráló helyzetek valóban agressziót váltanak ki
egészséges gyerekekből is.18Híres kísérletükben izgalmas, új játé­
kokat adtak óvodásoknak, amelyeket később elvettek és ráccsal el­
zártak tőlük, tehát láthatták, ám el nem érhették őket. A gyerekek
átmeneti értelmi visszacsúszással (regresszióval), valamint dühvei
és agresszióval reagáltak: szétdobálták, összetörték a megszokott,
egyszerűbb játékaikat.
Minél közelebb van tehát a cél, minél kevésbé elképzelhetetlen,
hogy vágyainkat kiéljük, annál nagyobb a frusztráció, ha ez vala­
miért mégis akadályba ütközik. És minél nagyobb a frusztráció,
annál nagyobb lehet az agresszió.
Az a gyerek viszont, aki frusztráció nélkül nő fel, nem rendel­
kezik a szükséges energiákkal ahhoz, hogy kiharcolja magának

292
mindazt, amire az életben szüksége van (ez a túlféltett gyerme­
kek problematikájára is figyelmeztet). Meg kell tanulnia azt is, ho­
gyan terelje megfelelő mederbe a frusztráció okozta dühöt, mert a
frusztráció kezelésére nagyobb szükségünk van, mint gondolnánk.
A fogyasztói társadalom folyamatosan vágyakat generál ben­
nünk, amelyek kielégítéséhez egyre nagyobb teljesítmények szük­
ségesek, legyen szó akár pénzzel megszerezhető javakról, akár
fizikai korlátaink feszegetéséről. Ha nem érjük el a vágyott célt,
nem szerezzük meg az óhajtott tárgyat, akkor a feszültség nőt-
tön-nő bennünk, aminek (dühkitöréseink miatt) a körülöttünk
élők vagy (ha szomatizálni kezdünk) mi magunk fizetjük meg
az árát.
A frusztráció tehát szükséges rossz, és szülőként azzal segítünk
a legtöbbet gyermekünknek, ha hagyjuk, hogy néha csalódjon,
hiszen fel kell ismernie és el kell fogadnia képességeinek határait.
Az önbizalom, amelyről úgy hisszük, csak az erősségeinket foglalja magá­
ban, tulajdonképpen határaink ismeretét és elfogadását is jelenti.

A legjobb tám aszunk: önm agunk - néhány gondolat

az önbizalom ról

Az egészséges önbizalmú gyerekek és felnőttek erőfeszítéseket

tesznek, ha valamit el szeretnének érni. Bíznak magukban, olyan
feladatokba kezdenek, amelyekről tudják, hogy kisebb-nagyobb
erőbefektetéssel végre tudják hajtani. Örülnek elért eredményeik­
nek, elégedettek önmagukkal, ami megalapozza pozitív önértéke­
lésüket.
Kiskorban még a mindenhatóság érzése (omnipotencia) jellem­
ző, amikor a gyermek azt gondolja magáról, mindenre képes: en­
nek köszönhető a két-három éves kor körül menetrend szerint
érkező, fájó dackorszak. Szeretne egyedül öltözni, gombolkozni,
cipőt fűzni, de nem tud - ezek a korai tapasztalatai a saját kor-
látairól. Ha a szülők nem képesek kudarcot valló, síró gyerekükkel

293
együtt érezni, lecsillapítani őt, akkor a gyermek később önmagát
sem tudja frusztrált helyzetekben megnyugtatni. Önbizalma
sérülékeny lehet: a mindenhatóság hamis illúzióját őrzi, és ha
a valósággal szembesül, rettenetesen dühössé válik. A folyamat
tudattalanul zajlik, és kétféle viselkedésben nyilvánulhat meg:
vagy gátolt és visszahúzódó lesz, vagy erőszakos és hangos, olyan
ember, aki mások igényeit figyelmen kívül hagyja.
A gyerek akkor tud a frusztrációkkal megküzdeni, ha a szülei
elfogadják, ha figyelmesen, tapintatosan viselkednek vele akkor
is, amikor csapkod, sír, dühöng. A fejlődés során kedvező esetben
gyengül a mindenhatóság érzése, fokozatosan előtérbe kerül a
reális önismeret és elvárásrendszer, a képességekre való rálátás,
mások valósághű megítélése.
Az önbizalom és a kitartás képessége összetartozik. Az óvodás
már felismeri, hogy ő kicsi, de majd ügyesebb lesz, ha nagyobb
lesz. Kisiskoláskorban egyre reálisabb, kamaszként pedig egyre
kritikusabb és újra kissé omnipotens lesz - és bár nem mutatja,
a szülői elismerés még ekkor is fontos számára.
Carol Dweck, a Stanford Egyetem pszichológiaprofesszora ki­
mutatta, hogy sokkal eredményesebb, motiválóbb, ha egy gyermeket
nem az értelmi képességéért, hanem az erőfeszítéseiért dicsérünk meg.19
így tanul meg keményen dolgozni, ahelyett, hogy képességeiben
bízva kényelmesen hátradőlne. A kutató szerint a tehetségükért,
képességeikért dicsért gyerekek alulértékelik az erőfeszítés fontos­
ságát: azt tanulják meg, hogy okosnak kell látszaniuk, ezért nem
kockáztathatják meg, hogy hibázzanak, így hamar kudarcot is
vallhatnak. Akikben viszont az igyekezet fontosságát erősítik, úgy
érzik majd, hogy befolyással vannak a dolgok alakulására, folya­
matosan tanulnak, erőfeszítéseket tesznek, és akkor is kitartóan
iparkodnak, ha valamilyen nehezebb problémát kell leküzdeniük,
ettől pedig még jobban fejlődnek.
Az egészséges önbizalommal rendelkező személy elégedett
önmagával és környezetével. A kudarcokat természetesnek, ön­

294
ismereti tapasztalatnak tekinti, szenved ugyan tőlük, de megoldá­
sokat keres, nem másokat hibáztat, és képes beismerni, ha fel­
sült - azt tanulta ugyanis, hogy nemcsak az eredmény, hanem az
erőfeszítés, a hozzá vezető út is értékes.
Természetes, hogy szülőként azt szeretnénk, ha gyermekünk
felnőttkorában sikereket érne el, megállná a helyét a munkában,
el tudná tartani a családját és így tovább. Napjainkban ehhez
- ha tetszik, ha nem - sikeres iskolai előmenetel is szükséges. Jó,
ha tudjuk azonban, hogy gyermekeink tanulmányi sikereiért - és
így végső soron boldogulásuk egy jelentős tényezőjéért - nem a
mechanikus, lélekölő délutáni gyakorlásokkal, az „észbeli", tár­
gyi tudás számonkérésével, a „fejlesztő feladatok" megoldásá­
val, hanem sokkal inkább érzelmi támogatással és a gyermek
erőfeszítéseinek elismerésével, önbizalmának és frusztrációtűrő
képességének erősítésével tehetünk a legtöbbet.

Értékes idő

Az idő csapdájában

A közkeletű bölcsesség szerint az idő, amit az anya a gyermekkel

tölt, szent és pótolhatatlan, ez pedig hatalmas lelkiismeret-furda-
lást okoz nem egy anyának, aki a munka-háztartás-gyereknevelés
ördögi körében próbál magából mindent kihozni, valamennyi
fronton maximálisan teljesíteni.
Melissa Milkie, a Torontói Egyetem szociológiaprofesszora és
munkatársai kimutatták, hogy önmagában a gyerekekkel töltött
időnek gyakorlatilag semmilyen pozitívuma nincs. Egyetlen kap­
csolódó összefüggést találtak: kamaszkorban a családdal töltött
idő és a viselkedési problémák között. Vagyis minél több időt tölt
a kamasz a családdal, annál kevésbé problémás a viselkedése.

295
A családdal kifejezés fontos, mert nincs különbség a csak az anyá­
val vagy mindkét szülővel töltött idő hatása közt kamaszok eseté­
ben. Ennyit az anyai idő szentségéről.20
A kamaszokra persze nem jellemző, hogy kifejezetten keresnék
a család társaságát. A kutatás szerint nem is kell sok időre gondol­
nunk. A heti hat órát családjuk társaságában töltő kamaszok ese­
tében már csökken a problémás viselkedés rizikója. Az eredmé­
nyek persze nem azt jelentik, hogy a kisgyerekeknek mindegy,
mennyi és milyen minőségű időt töltünk velük. Milkie egy in­
terjúban úgy fogalmazott, hogy nem az idő mennyisége számít,
hanem az apró pillanatok, vagyis azok a kis minőségi idők, ame­
lyeket valóban a gyerekre szánunk.21
Jól tudjuk, hogy a kamaszkori viselkedés gyökerei a gyermek­
korban keresendők, főként ami a szülőkbe vetett bizalmat illeti.
A kamasz nevelését nem lehet akkor és ott elkezdeni (főként nem
a probléma jelentkezésekor). Hiába állunk a kamasz rendelkezésé­
re, ha kisgyermekként azt „tanulta", hogy nem törődik vele senki.
A gyerekkel töltött minőségi idő azért is fontos, mert megalapozza,
hogy a kamasznak később is legyen kedve velünk (vagy legalábbis
a közelünkben) lenni, akkor, amikor annak nagy jelentősége van.

„Csináljuk a sem m it!" - A stru k tu rálatlan idő

és a kreativitás

A strukturálatlan idő, vagyis amikor a gyereknek nincs szervezett

programja, és nem is a szülő foglalkoztatja, szórakoztatja, nagyon
fontos a testi-lelki fejlődése szempontjából. Ezek az időszakok ad­
nak lehetőséget fantáziája, kreativitása próbálgatására, a kötött­
ségektől mentes, valódi, szabad játékra.
A kreativitás azt jelenti, hogy vannak saját ötleteink, rendelke­
zünk alkotóerővel, és fantáziát viszünk a játékunkba, tevékenysé­
geinkbe. A gyerekek természetüknél fogva nagyon kreatívak, ez a
tulajdonság ugyanis bizonyos mértékben velünk született. Elénk

296
képzeletüknek köszönhetően apró és egészen egyszerű dolgok is
remekül lekötik őket. így válhat például egy üres műanyag palack
pillanatok alatt repülőgéppé, autóvá, babává, fegyverré. Ma min­
dent készen kapunk, a játékokat is, az ilyen játékszerek azonban
már nem ösztönzik a fantáziát. Bármennyire szépek és tökélete­
sek a modern játékok, nincsenek hatással az alkotókedvre és a
képzeletre, ezért nem igazán szolgálják a gyermekek fejlődését.
Kreativitásra azért van szükségünk, hogy életünket ötletesen
és vidáman, az alkotás elégedettségével alakítsuk, időnket ne
hiábavalóan töltsük el, és minden nehéz élethelyzetben hatékony,
izgalmas, élhető megoldásra találjunk.
Evekig szupervizora voltam hazánkban egy Németországban
és Ausztriában kedvelt függőségprevenciós projektnek, a „Játék­
szermentes óvoda" programnak. A programban a játékszerek
évente három hónapra „szabadságra mentek": ilyenkor a gyere­
keknek maguknak kellett kitalálniuk, hogyan kötik le magukat,
készen kapott tárgyak nélkül. Alkotói, Elke Schubert és Rainer
Strick bizonyították, hogy a játékszerek túlkínálata korán és egy
életre függővé teheti a személyiséget.22 A játékszerek fontosak, de
mivel kész világot tárnak a gyerekek elé, meggátolják a fantázia
mozgósítását, és hatásukra erősebbé válik a tárgyak birtoklásának
vágya, mint az együttes játéktevékenységből nyert öröm.
A játékszerek gyakran pótszerré, a kapcsolatok, érzelmek, való­
di törődés és szeretet helyettesítőivé válnak. Mi, felnőttek sokszor
magunk helyett biztosítjuk őket, hogy elkerüljük a konfliktus­
helyzeteket, elnyomjuk a frusztrációt. A túlkínálat, a „Kell, vegyük
meg!" parancsa mellett a gyerekek valóban függővé válnak, elveszítik a
velük született spontaneitást, a képességet, hogy unalom esetén társaik­
kal kezdeményezzenek, jó dolgokat találjanak ki együtt, megfogalmazzák
szükségleteiket, vágyaikat, figyelembe véve mások akaratát, és velük
együttműködve alkossanak. Deficites gyermekkor esetén, a készen ka­
pott dolgok világában, kamasz- és felnőttkorukra könnyen szer- vagy
társfüggővé válnak. Csak önbizalmunk, kompetenciaérzésünk, tanult
sikerességünk tart távol a függőségektől.

297
 Ha be tudunk kapcsolódni a gyermek szabad játékába, és köz­
ben nem vesszük át a vezetést, akkor máris minőségi időt töltünk
vele. Legtöbben észre sem vesszük (a szemlélőnek azonban fel­
tűnik), hogy amikor így teszünk, sokkal többet beszélgetünka gye­
rekkel, hagyjuk, hogy ő vezesse a beszélgetést, jobban odafigye­
lünk az őt érdeklő apróságokra. Nem csoda, hiszen végre nem
azon kattog az agyunk, hogy odaérünk-e a következő foglalko­
zásra, és vajon elég jól teljesít-e majd ott a gyermekünk. A gyere­
keknek nagyon sokat jelentenek az ilyen együttlétek: saját fontos­
ságuk, értékességük tudatát erősítik.
Ennek illusztrálására álljon itt egy kedves kis történet, amelyet
egy anyuka mesélt:

„Esténként sokszor alig vártam , hogy leülhessek. Ilyenkor elő ­

került egy jó könyv, és hálás voltam a kisfiam nak, hogy egyedül
is eljátszik. A ztán egyre többször h ozott oda valam i játéko t,
m ellettem ügyködött, és folyam atosan szóval tartott. Kezdetben,
bevallom , nem kis bosszúsággal tettem félre a könyvet, de aztán
egyszer csak azon kaptam m agam , hogy én is a földön ülök, a
játékát figyelem, »csak« válaszolgatok a kérdéseire, beszélgetünk.
A párom rendszerint ekkor ért haza, és kérdésére »Hát ti mit csinál­
tok?«, autom atikusan azt válaszoltam : »Semm it.« Ez jó párszor
lejátszódott, aztán a kisfiam m ár így hívott a szőnyegre: »Anya,
gyele, csinájjuk a szemmit!«"

A bátorító szülő gyermeke párkapcsolataiban is a kreativitás ké­

pességével felvértezve tud örömöt találni. Jó ötletekkel segíti a
közös élmények alakítását, ami a kapcsolat fontos kovásza. A ne­
héz élethelyzeteket kihívásnak tekinti, és válságok idején is képes
a kétségbeesés helyett kreatív megoldásokkal előállni.
Bátran merjük tehát átadni magunkat a „semmittevésnek"!

298
Határok vagy korlátok?

„Kell a gyereknek a korlát!" - állítja népszerű könyve címében

Jan-Uwe Rogge pszichológus.23 És valóban. A gyerekek mindig
világos határokra vágynak, és az elég jó szülő ezt meg is adja
nekik. Még ha veszekedésekhez vezet is, a gyerekek tisztelni fog­
ják szüleiket, ha határokat szabnak nekik: a 21. század bizony­
talanságában, amikor úgy tűnik, mindenki mindent megtehet,
ez az egyértelműség ad biztonságot a gyerekeknek. A határok
elfogadása a szabályok felismerését jelenti. Minden emberi kapcso­
latban, a családban, a különböző közösségek életében szükség
van szabályokra. Már gyerekkorban fontos belátni és elfogadni,
hogy nem veszünk el valamit a másiktól csak úgy, nem bántjuk
társainkat, az éjszaka alvásra való, nem kiabálunk állandóan,
nem megyünk át körbenézés nélkül az úttesten stb. Ezek a kis­
kortól felállított célszerű határok teszik lehetővé az együttélést, és
nyújtanak védelmet, biztonságot.

M indenki a m aga helyén - a hierarchia

nem zsarnokság

Az elég jó szülő a gyermek szemében szülő, magyarán nem barát,

partner, uralkodó, főnök, beosztott, szolga vagy elérhetetlen áb­
ránd. A gyermekünk felnőttkorára, élettel való elégedettségére is
hatással lehet az, ha nem tudjuk éreztetni vele, hogy szüleiként
voltaképpen „fölötte állunk". A gyermeknek hasznára válik, ha
megérti, hogy el kell fogadnia az általunk hozott szabályokat,
hogy bízhat abban, mi tudjuk, mi a jó neki, és a szabályok az ő biz­
tonságát is szolgálják - cserébe pedig számíthat ránk.
Ez a hierarchia bizonyos értelemben örökre megmarad, hi­
szen gyermekeinknek akkor is a szülei maradunk, amikor már
felnőttek, önállóak, és talán maguk is szülők. Nem mindegy azon-

299
ban, hogy le tudunk-e mondani szülői szerepünk azon elemei­
ről, amelyek gyermekünk növekedésével már nem biztonságot
nyújtanak, hanem korlátozzák. Nem várhatjuk el, hogy a kamasz
lemondjon egy sportágról, mert szerintünk az agresszív, vagy az
egyetemista ne éljen a külföldi ösztöndíj lehetőségével, mert sze­
rintünk túl messze van vagy veszélyes az adott ország. Ha meg­
követeljük, hogy huszonéves lányunk adott időpontra hazaérkez­
zen, majd beszámoljon a randijárói, az már nem a hierarchiáról
vagy a tiszteletről, sokkal inkább saját hiányainkról és bizonyta­
lanságainkról szól.
Felnőtt életünkben is fontos, hogy jó kapcsolatban legyünk
szüléinkkel, ám kettőn áll a vásár: a közelség, vagyis a kellő
bizalom és a támogatás szintjének beállítása folyamatos, közös
munkát igényel a szülőtől és gyerekétől. Török kutatók kimutat­
ták, hogy a fiatal felnőtt nők elégedettsége, önértékelése és érzelmi
jólléte kielégítőbb, ha anyjukkal bizalmas és támogató kapcsolat­
ban vannak úgy, hogy a hierarchia alapvető elemei is megmarad­
nak. Az ilyen anya-lánya kapcsolatokban egészséges a kölcsönös
függés, vagyis része a tanács- és segítségkérés érzelmi és gyakor­
lati dolgokban is, miközben mind az anya, mind a lánya mer ön­
állóan döntést hozni anélkül, hogy tartana a másik negatív reak­
ciójától, a félreértéstől vagy a sértődéstől. A hierarchiába vetett
bizalom is fennmarad, mert a lány elismeri, tiszteli az anyát ta­
pasztalatáért és bölcsességéért, és egészséges kapcsolatban marad
vele.24

Rendszeresség és ritm us - a napirend

és a feladatok fontossága

A rendszeresség és a ritmus, az ismétlődő napi tevékenységek,

azok biztos ideje és sorrendje nem csupán a gyermek orientációs
képességeinek (köztük az időérzékelésnek) a fejlődését alapozza
meg. A gyermeknek mindezek a kiszámítható világ képét közvetí­

300
tik, a biztonság érzését adják. Ha rendszertelenül élünk is, meg
kell tanulnunk rendszert vinni mindennapjainkba, amikor gyer­
mekünk születik. Kezdetben ez talán könnyen megy, hisz a kicsi
etetésének ritmusa adja magát, és bárhová magunkkal is vihet­
jük, mondván, majd eszik ott, és amúgy is csak alszik szinte egész
nap. Ám később, már totyogókorában az ebédet nem helyettesíti a
játszótéren, két kör futás között bekanalazott joghurt, és a gyerek­
ülésben töltött utazás közbeni szendergés nem azonos az otthoni
nyugodt, pihentető déli alvással. És itt nemcsak maga az ebéd és
az alvás, hanem az azokat megelőző, körülvevő rítus - a tálalás, az
ülve evés, a „jó étvágyat" és a „köszönöm", a mese, az ébredés - és
mindezek helyszíne, azaz az otthon az igazán fontos.
A rendszeresség krízishelyzetben szinte életmentő lehet. Judith
Wallerstein amerikai pszichológus több mint két évtizeden át vizs­
gálta és követte elvált szülők és gyermekeik sorsát, és ezen időszak
alatt interjúk százait készítette el. Tapasztalatai alapján felhívja a
figyelmet arra, hogy a napirend és az ismétlődő feladatok még a
kamaszoknak is fontos kapaszkodót jelentenek egy olyan nehéz
időszakban, mint amit szüleik válása jelent. Az ismeretlen jövő­
vel, a változásokkal szemben valamiféle állandóságot adnak, meg­
nyugtatóan hatnak, erősítik a tehetetlenségérzettel küzdő gyerek
kompetenciaérzetét.25

Nagym am a tésztaorral - fegyelm ezés, kreatívan

Ha a gyerekek észszerű korlátok nélkül nőnek fel, nem tanulják

meg a szabályokat. Határtalan követeléseket támasztanak, felleng­
zős kívánságokkal állnak elő, életstílusuk pedig önző, egoista lesz.
Mivel túlzó követeléseik aligha teljesíthetők, gyakran csalódnak.
Ugyanakkor a fölösleges és szükségtelen megkötések, a rugalmat­
lan szabályok megbénítják, szorongóvá teszik a gyerekeket, és ka­
maszkorban gyakran azok megszegéséhez vezetnek, lázadásként
az állandó korlátozás ellen.

301
 A kevesebb több: vagyis hasznos, ha az igazán fontos szabályok­
hoz ragaszkodunk, és nem mindent tiltunk. Tanulságos, hogy egy
átlagos gyerek 11-17 hónapos kora közt minden kilencedik perc­
ben hall egy tiltást.26 így nem csoda, hogy egy idő után „szelektál",
vagyis próbálgatni kezdi, mi az, ami ebből a tilalomhalmazból
különösebben súlyos következmények nélkül mégis megszeghe­
tő. Esetleg idővel teljesen „süket lesz" arra, mit nem szabad, hi­
szen vég nélkül ezt hallgatja. Már nem kelti fel a figyelmét a tiltás,
hiszen abból van a több, azt már megszokta.
A fegyelmezés és a tiltás tehát fontos, és mint láttuk, nem mind­
egy, mikor alkalmazzuk. De persze az is számít, hogy miként.
A parancsolgatás („Azt mondtam, maradj csendben!", „Azonnal
hagyd abba!") és a fenyegetőzés („Ha nem teszed le azt a tollat,
hát én ... !") azt sugallja a gyereknek, hogy a közös megegyezés és
a másik érzelmeinek figyelembevétele nem fontos, mindig annak
az akarata érvényesül, aki nagyobb, erősebb stb., indokként pedig
elég annyi, hogy ő azt mondta/akarja, vagy „csak".
Ha gyermekkorunkban sok és indokolatlan korláttal szembesül­
tünk, akkor előfordulhat, hogy úgy érezzük: a tiltás a gyerek aka­
ratának megtörése, és szülőként óvakodunk majd bármiben is kor­
látozni gyermekünket. Pedig jó, ha tudjuk, hogy a következetes és
higgadt tilalmak, valamint a betartásukért járó dicséret növeli a
gyermek önértékelését és szociális érzékenységét is.27 Azt tanulja
ugyanis belőlük, hogy képes a szabályok betartására, meg tud
felelni jogos elvárásoknak, és ezzel másoknak örömet, elégedett­
séget okoz.
Persze sokszor úgy érezzük, hogy kimerült az eszköztárunk.
Nehéz a gyermek türelmének, figyelmének fenntartása, különö­
sen akkor, ha közben saját feladatunkat is el kell végeznünk. Hasz­
nos, ha ilyenkor kicsit lenyugszunk, és kreativitásunkat hívjuk
segítségül, mint ahogyan a nagymamám is tette annak idején.
Amikor tésztát gyúrt az ebédhez, nekünk (unokáinak) is adott
egy-egy darab sodornivalót. Egy darabig élveztük a gyúrást,
majd persze meguntuk, és nem fértünk a bőrünkbe. O nem ripa-

302
kodott ránk, hanem egy darab tésztát nyomott az orrára, mintha
bohóc lenne. Kacagva követtük mi is a példáját, és már nem is
akartunk mindenáron kimenni a konyhából, hiszen új, izgalmas
közös játékra leltünk. Jó, ha tudjuk, hogy ez az ösztönös, a gyer­
mekneveléshez szükséges kreativitás mindnyájunkban ott van,
nemünktől és életkorunktól függetlenül.

Kinek a határai? - Avagy mi az, ami inkább

nekünk fontos?

A szabályok betartása terén a rugalmasság fontos tényező. Ha

a szomszéd gyereke délben alszik, attól a miénk még alhat dél­
után egykor is. Itt lép be a képbe az, hogy mi magunk mennyire
vagyunk merevek: mi az, ami nekünk fontos, és mit várunk el a
gyerekünktől, félve a külvilág véleményétől. A pénztár előtt csa­
csogó kislányát csendre utasító anyuka talán azért ideges, mert
zavarja a rá irányuló figyelem, főként, ha a várakozók rosszalló
pillantásokat is vetnek rá. Ha a kisfiú kiborítja a játékoskosarat, és
boldogan ül kincsei között, akkor nem érti, miféle rendetlenség za­
varja apát, és főként nem, hogy miért mérges éppen őrá. A minap
elámultam egyik páciensem bölcsességén, aki így mesélt:

„A kisfiam tavaly ősszel minden délután teli zsebbel érkezett haza.

Az iskolából hazajövet sok magot gyűjtött össze virágokról és bok­
rokról, aztán m egkért, ültessük el őket. Én persze halogattam , de
ő lehozott a padlásról egy csomó ütött-kopott, régi virágcserepet,
elültette a magokat, majd az előszoba ablakába biggyesztette őket.
Amikor m egláttam , nagyon dühös lettem . Ez egy előszoba, nem
kertészet! És egyáltalán, hogy néz ki ez a sok ócska, sáros cserép?
Még jó, hogy a függöny nem lett koszos... De ő büszkén mutatta,
mit végzett, és lelkendezett, hogy milyen szépek lesznek, ha k i­
hajtanak. N agyon elszégyelltem magam, és örültem , hogy nem

303
 adtam hangot a dühömnek. Az előszoba és a függöny fontosabb
nekem , m int az ő öröme és várakozása...? Eltelt a tél, m egbarát­
koztam a csúf kis cserepekkel, aztán eljött a tavasz is, és a legtöbb
mag kihajtott. Azóta három lilaakác-csem ete és egy beazonosítat-
lan fácska büszke tulajdonosai vagyunk, a kerítésen pedig szépen
fut a hajnalka."

Mielőtt megfeddjük gyermekünket viselkedéséért, rendreutasít-

juk vagy nem fogadjuk el kezdeményezéseit, hasznos átgondol­
nunk, vajon elvárható-e tőle, hogy a miénkkel azonos fogalmai
legyenek a rendről, vagy arról, mit „illik". Vajon kinek az elvárá­
sainak akarunk megfelelni azzal, hogy őt „idomítjuk"? Nem ar­
ról van-e szó, hogy kicsit irigyeljük a felszabadultságát, mert mi
nem lehettünk őszintén, szabadon gyerekek? Tartsunk őszinte
önvizsgálatot, és gondoljuk át Eötvös József bölcs szavait: „Csak
addig vagyunk szigorúak mások iránt, míg magunkat meg nem
ismerjük."28
A határok betartatásával, a szabályok kijelölésével és a dicsé­
retekkel a felnőtti szerepre készítjük fel gyermekünket. így tud
majd felnőttkori párkapcsolatában is megbízható, elkötelezett
partner lenni, aki rugalmasan kezeli ugyan az alapvető szabályo­
kat, de betartja őket, reakciói kiszámíthatóak, és mindezzel bizton­
ságot ad partnerének és családjának.

Elég jó szülők, elég jó társak

Párkapcsolatban élve nem lehetünk elég jó szülei gyermekünk­

nek, ha kizárólag rá koncentrálunk. Nemcsak azért, mert a gyer­
mek elemi érdeke, hogy szülei jó és tartós párkapcsolatban éljenek,
így harmóniában nőjön fel - bár ez mind igaz - , hanem azért is,
mert a gyermek mindkét szülőtől rengeteget tanul, és ha az egyik

304
 szülő kizárja a másikat a nevelésből (és saját életéből is), akkor sok
mindentől megfosztja gyermekét.
A már említett Walter Mischel pillecukortesztje a siker zálogá­
nak az önuralmat tekinti, amelynek fejlődésében más-más - de
ugyanolyan fontos - szerepet játszik az apa és az anya. Kutatók
megvizsgálták, hogy a szülő-gyerek közti fizikai (testi) játék (bir­
kózás, hancúrozás, rohangálás stb.) milyen szerepet tölt be a szo­
cializációban. A vizsgálatban 18 hónapos kicsik és szüleik vettek
részt. Azt találták, hogy mind a fiúk, mind a lányok inkább apjuk­
kal szerettek ilyen jellegű játékokat játszani, és ezek a „vadulós"
játékok jelentős szerepet töltenek be a gyermek agressziószabály­
zó képességeinek kialakulásában. A vad játékok során a vezető
szerepüket megtartani és határokat szabni képes apák gyermekei
öt évvel később jó agressziókezelő képességeket mutattak, míg a
kevésbé domináns vagy passzív apák gyermekei nehezen tudták
figyelmüket és agressziójukat az irányításuk alatt tartani.29
Figyelemre méltó, hogy számos olyan tanulmány, amelynek
elsődleges célja a gyermekek kognitív, figyelmi vagy nyelvi képes­
ségeinek vizsgálata volt, azzal a további kérdéssel zárult, hogy va­
jon e képességek fejlődésében milyen szerepe van a szülők közti
kapcsolatnak, a kapcsolattal való elégedettségnek, az érzelmi
intimitás meglétének vagy hiányának.30 Ma már számos kutatás
irányul a szülők és a gyermek diádikus (két résztvevős) és triádi-
kus (három résztvevős) kapcsolatának vizsgálatára is, vagyis hogy
milyenek a gyerek-szülő interakciók, és milyen rejtett dinamika
fedhető fel a kapcsolatokban, ha a gyermek egyik vagy másik
szülőjével, illetve ha mindkettővel együtt van. E vizsgálatok
tanulsága, hogy a gyermek, érzékeny szenzoraival, szinte ráérez
a szülők közti feszültségre, és az apa-gyermek kapcsolatra sor-
vasztóan hathat az apával ellenséges vagy bizalmatlan, a gyereket
szinte birtokló anya.

305
Kapuőr vagy börtönőr? - Az anya hatása
az apa-gyerm ek kapcsolatra

Kezdetben az anya kapcsolata a legszorosabb a csecsemővel, így

gyakorlatilag tőle függ, kit (az apát, a nagyszülőket stb.), mikor,
milyen mértékben és tempóban enged be a diádikus kapcsolatba:
ezt nevezzük az anya kapuőr szerepének.31 Az apai gondoskodást
illetően az anya lehet facilitáló (ösztönző) vagy gátló. Facilitáló,
ha nyíltan vagy rejtve, de bátorítja és támogatja az apát a gyerek­
hez fűződő kapcsolatának alakításában. Gátló viszont, ha ugyan­
csak nyíltan vagy rejtve, de kritizálja őt, és kinyilvánítja, hogy
az elsődleges gyerekgondozói szerep a sajátja. Kultúránkban ez
utóbbi a támogatott és talán kissé túl is hangsúlyozott. Ki ne hal­
lott volna már „Jaj, ne vedd fel, megnyomod a nagy kezeddel!"
és hasonló mondatokat. Az anya lehet olyan kapuőr, aki biztonságot
nyújt a külvilággal szemben, de olyan is, aki annyira őrzi a kaput, hogy a
végén a gyerek sem jut ki rajta, és arra sincs esélye, hogy közel kerüljön
a kapun kívül ácsorgó apához...
Szerencsétlen módon az apa legnagyobb igyekezete ellenére is
kiszorulhat a gyermek neveléséből, és nem lesz képes kielégítő,
tápláló kapcsolatot létrehozni gyermekével, ha az anyával való
párkapcsolata nincs rendben: életük feszültségekkel teli, bizal­
matlanság vagy egymás leértékelése jellemző rájuk.
Az is igaz azonban, hogy egyes apák - családi mintáik, sérülé­
seik miatt - nem is kezdeményezik kellően a gyerekkel való kap­
csolatot. Ok leginkább csak akkor foglalkoznak a gyerekkel, ha
párjuk kifejezetten megkéri őket erre, és sajnos gyakori, hogy
ezt kötelezettségként vagy az anya iránti szívességként fogják
fel. Az ilyen együttlétek során aztán inkább csak fizikailag van­
nak a gyerekkel, odafigyelés, bevonódás hiányában pedig nem
tudnak elégségesen jelen lévő apák lenni. Az elégségesen jelen lévő
apa ugyanis részt vesz gyermeke életében, következetes, elfogadható
mennyiségű szabályt alkot, amelyeket rugalmasan bár, de érvényre juttat,
és az életkornak megfelelő elvárásokkal egészséges küzdésre nevel. Pozitív

306
érzelmi légkört biztosít, bizalmat ad, általában indulatok nélkül beszél.
Szeretetét kimutatja: elismer, érint, ölel. Szabadságot ad, de szükség ese­
tén útmutatással, segítséggel irányítja gyermekét és együttműködik vele.
Vannak olyan családok, amelyekben zökkenőmentes az együtt­
működés, és megvan az összhang, amikor mindkét szülő a gyer­
mekkel van, gyakoribb azonban, hogy az anya (ritkább esetben
az apa) jelenléte láthatóan megváltoztatja a résztvevők közti
kapcsolati dinamikát. Ezt egyes családok jól kezelik, mások ese­
tében viszont feszültségek jelentkezhetnek. A szülők „versengeni
kezdenek" a gyerek figyelméért, a negatív reakciók pedig a gyere­
ken csapódnak le. Egyes kutatási eredmények azt sugallják, hogy
nem a másik szülő puszta jelenléte az, ami a gyerek viselkedésé­
ben megnyilvánuló változást okozza, hanem a szülők párkapcso­
lati nehézségei.32

Szülői létünk mint a fejlődés lehetősége

A bátorító szülő tehát bizalmat, szeretetet ad a gyerekének, emel­

lett minimális mértékben frusztrálja is őt. Olyan nehézségek elé
állítja, amelyek révén megtanul harcolni, küzdeni. Az életkorának
megfelelő szabályokat állít fel. Segíti őt, amikor kéri. Türelmesen
terelgeti, segít kitűzni életcéljait, mellette van, amikor szükség van
rá. Életkorának megfelelően követel is tőle, és gyakorlatilag egy
bölcsebb szerepkörből támogatja elképzeléseit. Az elég jó szülő
fejleszti gyermeke azon képességeit, amelyekre a boldoguláshoz
szüksége van: a kreativitást, az önbizalmat, a szükséges határok
elfogadását, az örömszerzés képességét, az érzelmek szabad ki­
fejezését és a megfelelő frusztrációtűrést. Sokat beszélget vele,
kommunikációja nem utasító, mint az idomáré, nem is határta­
lanul védelmező, kényeztető, mint a borostyáné, hanem olyan
hatékony, megoldásorientált kommunikáció, amely által a gye­
rek megtanul együttműködni, kompromisszumokat kötni. Ez

307
az együttműködés alapozza meg a későbbi párkapcsolat minden
fontos feltételét: a megbeszélés, elfogadás képességét, a másik
elismerését.
Persze annak is lehet hátránya, hogy az elég jó szülő mellett
a gyerekben az a kép alakul ki, hogy a világ egy biztonságos
hely, ahol csupa jó dolog történik, és a jókkal nem történhet semmi
rossz. Ebből adódóan előfordulhat, hogy nehezebben vészeli át a
bajokat, mert igazságtalannak tartja őket. Miközben rendelkezik
a problémamegoldáshoz szükséges képességekkel, egyes helyze­
teket nem értelmez reálisan, mindez pedig érzelmi blokkokat,
indokolatlan, a helyzet kezelését nehezítő szorongásokat válthat
ki belőle.

Nem gond, ha gond van!

Ne higgyük, hogy a bátorító szülő gyermekének életében soha

nincsenek gondok, és bátorító szülőkként semmilyen gyermek-
nevelési problémával nem kell megküzdenünk. A gyermek ugyan­
is nemcsak a szülőkkel és a családdal érintkezik: a tágabb környe­
zet, az iskola, a barátok, a szomszédok, az ismerősök, a média
mind hatással vannak rá. Természetesen megszűrhetjük ezeket a
hatásokat, de kizárni nem tudjuk. Bátorító szülői viselkedéssel azt
érhetjük el, hogy bizonyos életkorba érve a gyerek már meg tudja
védeni magát a pszichés-szellemi ártalmaktól: maga is szelektálni
tud, a családtól kapott útmutatás mentén.
Ha tehát problémákkal találjuk szemben magunkat, az semmi­
képpen nem azt jelzi, hogy rossz szülők lennénk. A szülői lét
nemcsak boldog pillanatok, hanem nehézségek sorozata, ugyan­
akkor egész életen át tartó fejlődési lehetőség is. Amikor valami­
lyen csapás ér, azt kérdezzük magunktól: Miért éppen én? Miért
pont most? Mi rosszat tettem, hogy éppen ezt kapom? Velem
miért csak rossz történik? Ezek a megválaszolatlan kérdések fokoz­
zák türelmetlenségünket, fölösleges rágódásra indítanak, növelik

308
a kétségbeesést. Önmarcangolás helyett, érett szülőként, inkább
azt a kérdést kellene feltennünk: Hogyan tudjuk megoldani a
helyzetet? Igazán ezzel segítjük magunkat és gyermekeinket.
Gyakran mégis nehéz őszintén szembenéznünk a problémával,
mert az fájdalommal járhat, ezért inkább úgy teszünk, mintha
nem is létezne.
A pszichés zavarok nagy része éppen abból adódik, hogy el
akarjuk kerülni a problémákkal való szembenézést. Pedig, ha
gyermekünk mindennap azt látja, hogy a szülei higgadtan és mél­
tósággal állnak a nehézségekkel szemben és nyugodtan kezelik a
problémáikat, akkor megtanulja, hogy azok nem jelentenek egyet
a tragédiával, és nem adnak okot arra sem, hogy másokban keres­
sük a hibát. Nagyobb bizalommal áll az élethez és önmagához
is, hiszen az a hite alakul ki, hogy az élet eseményei nem ellene
irányulnak, ő pedig képes lesz szembenézni velük és elfogadni
őket - nem fog félni a jövőtől. Ez a fajta önhatékonyság-érzés
- vagyis az, hogy minden helyzetben tudunk valamit kezdeni
magunkkal, a helyzettel, az érzelmeinkkel - az alapja a boldogu­
lásnak az életben. Ha a fájdalmas érzéseken túlesünk, akkor nyí­
lik tér az öröm érzéseinek.

Az önism eret fejlődése szülőként - m ire

tan ít a gyerm ekünk?

Egész életünk során változunk, a legtöbbet talán akkor, amikor

szülővé válunk (érünk), hogy gyermekünk fejlődését hatékonyan
segíthessük. Csak akkor lehetünk elég jó szülők, ha a fejlődést
- ami a mi javunkat is szolgálja - magunk is vállaljuk, különösen
azokon a pontjainkon, amelyek elé gyermekeink görbe tükröt
tartanak.
Az örök szófogadó kislányként felnőtt anya, aki még mindig
szülei és környezete elvárásait teljesíti - és erős bűntudat gyötri,
ha nem felel meg nekik -, rendkívül indulatossá válik négyéves

309
kislánya dacos ellenállása miatt. Nehezen uralja tehetetlen dühét,
ha gyermeke hosszas nógatás után sem teljesíti kérését, hiszen
ilyenkor azzal szembesül, hogy ő ezt soha nem merte volna meg­
tenni, sőt, ma sem engedi meg magának. Indulatai valójában nem
is a gyermekének, hanem önmagának, saját megfelelni akaró énjé­
nek szólnak. A fejlődés feltétele, hogy önismerete javításával maga
is rálásson erre.
Amikor a bátorító szülő igazán és mélyen figyel a gyerekére,
akkor benne is változás indul meg. Ahogy a gyerek személyisége
alakul, úgy kénytelen együtt formálódni a szülő is vele. Aki erre
nem képes vagy nem hajlandó, eltávolodik a gyerekeitől, és így
az élettől is. Megkeseredik, tettrekészségét pedig méltatlankodás­
ra, dühöngésre cseréli. Ezt figyelhetjük meg például a gyerme­
kével kamaszkoráig példásan bánó, majd hirtelen megoldatlan
konfliktusok hadával szembetalálkozó szülőnél, aki a gyerek
megváltozott személyiségével - saját korlátai miatt - nem tud mit
kezdeni.
Szülőként legalább annyit tanulhatunk gyerekeinktől, mint ők
tőlünk. A fejlődésünkért is legalább olyan hálásak lehetünk, mint
gyermekünk az ő fejlődésének ösztönzéséért. A szülői szerep
mindig lehetőséget teremt a mély önismereti munkára.

Hogyan erősíthetjük bátorító szülői

jellemvonásainkat?

» Érzelmeinket egyszerű természetességgel mutassuk meg.

Időnként mindenki fél, mérges vagy csalódott: ha az érzé­
seinknek teret engedünk, akkor azt mutatjuk meg gyerme­
künknek, hogy nem érzéketlen bábuk vagyunk, de nem
is félistenek, akik sosem jönnek ki a sodrukból, és mindig,
mindent kézben tudnak tartani. Gyermekünk megkönnyeb­
bül, ha azt látja, hogy az érzelmek nem szégyellnivalók: egy

310
kisfiúnak is szabad sírnia, a kislányok is kiabálhatnak, böm­
bölhetnek dühükben, és nem gyáva, aki félelmet mutat.
Mindenképpen beszélgessünk gyermekünkkel az érzéseiről.
Segítsük őt érzelmi feszültségei feloldásában: használjunk az
érzelem intenzitásának csökkentésére, finomítására szolgáló
kifejezéseket, próbáljuk pozitívan átkeretezni a negatív ese­
ményeket. Ennek elsajátításában segítenek a Szeretetcseppek
című fejezet gyakorlatai.
Bátorítsuk gyerekünket idegen kortársakkal való kapcsolat-
felvételre, játékra, ettől félénksége enyhül, sőt le is vetkőzheti.
Várjuk ki, míg a saját tempójában végrehajt egy feladatot: ne
adjunk direkt utasításokat, hagyjuk gondolkodni, ne mutas­
sunk negatív érzelmi reakciókat, ne legyünk türelmetlenek,
ne kritizáljuk, ne grimaszoljunk. Inkább figyeljünk oda rá,
mutassuk ki, hogy élvezzük a közös játékot és feladatokat,
biztassuk és dicsérjük őt. Próbáljuk előre felmérni, hol lehet
problémája, és ilyenkor megértőén segítsünk neki. E támo­
gató magatartás nyomán, a látott pozitív mintáknak köszön­
hetően, nemcsak szociális kompetenciái, empátiája, de tanu­
lási képességei is fejlődnek.
Ne úgy óvjuk gyermekeinket minden nehézségtől, hogy
minden akadályt elhárítunk az útjukból. A kudarcok és hibák
az élet velejárói: nem kell szégyellni őket, sőt segítenek, mert
visszajelzik a gyermeknek, hogy téves úton jár. Hagyjuk,
hadd rohanjon néha fejjel a falnak, mert tanul belőle. Ezt
szülőként nehéz megtenni, de a gyermek miatt megéri.
Ne követeljünk gyerekünktől többet annál, mint ami élet­
korának megfelel, mert a túlzott elvárások okozta kudarcok
nagyon erős szorongást alakítanak ki. Ha gyermekünket
összehasonlítjuk más gyerekkel, ne kapjon negatív visszajel­
zést, mert az növeli bűntudatát, rombolja az énképét, és szo­
rongással tölti el. Mindig vegyük észre, és hangsúlyozzuk
előnyös tulajdonságait, képességeit, jó oldalát. Töröljük szó­
tárunkból a „nézd, ő már azt is tudja" vagy az „én ezt a te

311
 korodban már rég..." kezdetű mondatokat. Gyermekünket
ne csak látható és mérhető teljesítmény szerint ítéljük meg,
hanem mindig egész emberként, teljes személyiségként
tekintsünk rá, valamennyi értékét szem előtt tartva.
Aktívan vegyünk részt gyermekünk életében, töltsünk vele
minőségi időt. Elismeréssel biztassuk tevékenységeit, külö­
nösen erőfeszítéseit értékeljük nagyra. Bízzuk meg életkorá­
nak megfelelő feladatokkal már kiskorától kezdve, hogy
felelősséget vállalhasson. Szóban is fejezzük ki, hogy bízunk
benne, ismerjük, dicsérjük, pozitívan erősítsük meg igyeke­
zetét (ne a semmit!). Csodálkozzunk rá vele együtt minden,
számára fontos apróságra. Nyújtsunk útmutatást, segítséget,
ha a gyerek igényli, de soha ne végezzük el helyette a fel­
adatokat.
Gondoljuk meg, hol húzzuk meg a határt. Figyeljünk egy na­
pig a gyerekhez intézett tilalmainkra, intelmeinkre, helyre-
igazításainkra, és gondoljuk át, valóban szükséges-e vala­
mennyi. Talán mi vagyunk idegesek, ezért nem szeretjük
a gyerekek hangoskodását. Talán a mi rendképünk túlsá­
gosan merev, ezért kap gyermekünk csak minimális szabad
teret. Ezekben a példákban a határok a felnőttek igényei­
hez igazodnak, a gyermek szükségleteit teljesen figyelmen
kívül hagyják. Ügyelnünk kell azonban arra is, hogy a fontos
szabályokat betartassuk. A kevés intelemből álló, de követ­
kezetesen betartott szabályrendszer áttekinthető a gyermek
számára. Hagyjunk elég szabad teret, de ne azt segítsük elő,
hogy ezt a szabad teret a határok, a korlátok megszegésével
szerezze meg magának.
Hagyjuk, hogy megőrizze kreativitását. Engedjük elmélyül-
ten játszani, és miközben ösztönözzük a játékát vagy együtt
játszunk vele, figyeljünk arra, hogy tiszteletben tartsuk gaz­
dag fantáziáját. Örüljünk, ha gyermekünk „értéktelen anya­
gokkal" is tud játszani. Ki tudja, mi minden készülhet régi
rongyokból, dugókból, papírtekercsekből, ágakból vagy cipős-

312
dobozokból. Biztosítsunk a házban olyan helyet gyerme­
künknek, ahol „gyermekszerű rend" uralkodhat. A kreativi­
tás kialakulásához, szabad szárnyalásához, az összegyűjtött
anyagok és eszközök tárolásához mind-mind hely kell. Ne
kritizáljuk a gyerekek által alkotott munkákat még akkor
sem, ha azok nem felelnek meg a szépségideálunknak.
Ha gyermekünk unatkozik, örüljünk neki! Ne szórakoztas­
suk azonnal! Az unalomból előbb-utóbb ötletek születnek,
ettől pedig élénkül az alkotókedv. Ha engedjük, hogy gyer­
mekünk unatkozzon, akkor lesz igazán aktív és kreatív.
Szülőként ne adjunk gyors és jó tanácsokat, milyen játékot
játsszon, vagy milyen filmet nézzen meg. A másoktól kapott
azonnali tippek valósággal megölik a kreativitást.
Energiáinkat ne az érzelemhiányos társadalom által nyújtott
minta követésébe, a teljesítmények és az anyagiak versenyébe fektes­
sük, hanem valódi kapcsolataink: a szülő-gyerek és a párkapcsolat
mélyítésébe.

313
 Szeretetcseppek - Gyakorlatok
a szülő-gyerek kapcsolat erősítéséhez

Jó tanácsok a szeretetcseppek
használatához

A szeretetcseppek segítséget adnak önismeretünk fejlesztéséhez,

ahhoz, hogy megbocsássunk szüléinknek, és elmélyítsük kapcso­
latainkat szeretteinkkel. A nagyobb harmóniában élő emberek
leginkább abban különböznek másoktól, hogy jobban ismerik
önmagukat és szeretteiket, köztük szüleiket is, pozitív érzések­
kel támogatják saját és mások igényeit, könnyebben megnyílnak,
folyamatosan fejlesztik önmagukat és mélyítik kapcsolataik inti­
mitását.
A gyakorlatok személyiségünk, kapcsolataink fejlesztése mel­
lett tartalmas és izgalmas családi összejövetelek apropójaként szol­
gálhatnak, hiszen az önismereti kalandozásokba a nagyszülők,
a szülők, a nagyobb gyerekek is beszállhatnak.
Az első részben olyan kérdéssorok, szeretteinkkel közösen vég­
zendő gyakorlatok szerepelnek, amelyek egyrészt az önismeretün­
ket mélyítik, másrészt segítenek megértenünk szüléink múltját,
így új megvilágításba helyezhetik gyermekkori sérelmeinket,

317
ezenfelül pedig saját szülői szerepünkben is támogathatnak. Eze­
ket a gyakorlatokat lehetőleg a párunkkal, nagyobb gyerekeink­
kel és a szüléinkkel együtt végezzük, de az átmenetileg egyedül
élőknek is segítségükre lehetnek.
A második rész gyakorlatai a megbocsátásról, a gyermekkor el­
fogadásáról szólnak: abban segítenek, hogy megszabadulhassunk
rejtett szorongásainktól, kéretlen örökségeinktől. Az itt található
rituálékat végezzük egyedül, mert ha szüléink rosszul reagálnak,
mi kiborulhatunk, és fejükre olvashatjuk vádjainkat. A gyakor­
latoknak nem céljuk, hogy a megbocsátás során felmentsük szü­
leinket, sőt az sem, hogy elfelejtsük sérelmeinket. Csupán annyi,
hogy utasítsuk el a gyűlölködést, az ítélkezést, a szemrehányáso­
kat, és ne engedjünk szabad teret a haragunknak, mert mindez­
zel csak saját magunkat kötjük gúzsba, önmagunkat mérgezzük.
Az Utószóban bővebben is szót ejtek a megbocsátásról és az el­
fogadásról.
A harmadik rész cseppjei tovább erősítik szeretetünket. Elmélyí­
tik a szülő-gyerek kapcsolatokat, motiválnak, hogy beszélgessünk
érzéseinkről, meghallgassuk és megértsük egymás nézőpontját,
és nagyobb empátiával közeledjünk egymás felé, amitől aztán vala­
mennyi kapcsolatunk és a személyiségünk is egyre harmoniku­
sabb lehet.
A gyakorlatok egy részét ellazult állapotban végezzük! Az el­
lazulás lépései: egyenes háttal, kényelmesen üljünk. Karunkat és
kezünket lazán engedjük le. Hunyjuk be a szemünket. Lélegez­
zünk mélyeket lassan, ötször egymás után orrunkon be, szánkon
ki. Először lábfejünket, lábujjainkat próbáljuk meg érzékelni.
Tudatosítsuk, hogy van-e bennük feszültség. Ezután hagyjuk
elmúlni. Hogyan? Egyszerűen csak hagyjuk, hogy magától elmúl­
jon. Érezzük, ahogy lazul a lábunk, izmaink kisimulnak, egyre
nyugodtabbak vagyunk. Folytassuk a gyakorlatot, végighaladva a
bokán, a lábikrán, a térden, a felső lábszáron, az ülepen, a hason,
a derékon, a hát felső részén, a vállon, a karon, a nyakon és a fejen.
Ezután kezdjük az adott gyakorlatot.

318
 I. Önismeret és szülőismeret

1. Határozzuk meg szüléink szülőtípusát!

Vizsgáljuk meg (ha van társunk, akkor vele együtt), milyen típusú
szülők neveltek bennünket. Ne feledjük, hogy kevert típusok is
vannak. Használjuk az egyes fejezetek összefoglaló tulajdonság-
listáit.
Először önállóan válaszoljuk meg a kérdéseket, majd beszél­
jük meg válaszainkat. Kezeljük kiemelt figyelemmel a szükséges
viselkedésváltoztatásokat.

> Milyen típusú anya nevelt fel bennünket?

» Milyen típusú apa nevelt fel bennünket?
*< Milyen következményei vannak életünkre, viselkedésünkre,
párkapcsolatunkra, szülői magatartásunkra nézve szüléink
típusának?
< Milyen típusú anya nevelte fel társunkat?
* Milyen típusú apa nevelte fel társunkat?
♦ Milyen hatással van társunk életére, viselkedésére, párkapcso­
latára, szülői magatartására szüleinek jellemző viselkedése?

319
 Mit tehetünk a pozitív változásért, hogyan segíthetjük ebben
egymást?

2. Szülőként határozzuk meg

önmagunk szülőtípusát!

Vizsgáljuk meg (ha van társunk, akkor vele együtt), hogy mi ma­
gunk milyen szülőkké váltunk. Ne feledjük, hogy kevert típusok
is vannak. Használjuk az egyes fejezetek összefoglaló tulajdonság-
listáit.
Először önállóan válaszoljuk meg a kérdéseket, majd beszél­
jük meg válaszainkat. Kezeljük kiemelt figyelemmel a szükséges
viselkedésváltoztatásokat. A gyakorlatba bevonhatjuk kamasz
vagy felnőtt gyerekeinket is.

* Mi magunk milyen típusú szülők vagyunk?

Milyen típusú szülő a társunk?
Milyen pozitívumokkal jár, milyen előnyöket nyújt szá­
munkra és gyerekeink számára mindez?
» Milyen negatívumok, hátrányok, konkrét konfliktusok szár­
maznak mindebből?
Mit tehetünk a pozitív változásért, hogyan segíthetjük ebben
egymást?

3. Ismerjük meg mélyebben

családtörténetünket!

Az, hogy szüléink mit tudtak adni nekünk (és mi mit adunk gyer­
mekeinknek), saját élettörténetükből adódik, annak ismeretével
érthető meg, fogadható el. Ezzel a gyakorlattal tudatosíthatjuk,

320
mi minden hatott szüléinkre, mitől lettek azok, akik, és mi mitől
lettünk azok, akik vagyunk. így gyerekkori élményeink is egészen
más értelmet nyerhetnek.

* Készítsünk családfát! Minden élő és halott családtag sze­

repeljen rajta. Foglalkozzunk azokkal is, akiknek a legnehe­
zebb sors jutott, akik kikerültek a családból. Felmenőink
jelentik a gyökereinket. Beszéljünk szüléinkkel az ősök
életéről, sorsáról, a velük kapcsolatos érzéseikről és érzé­
seinkről.

* Gondolkozzunk, beszélgessünk szüléinkkel, rokonainkkal

az alábbi kérdésekről:

- Milyen volt a család, amelybe édesapánk/édesanyánk szüle­

tett? Örültek-e a szüleik az érkezésüknek?
- Hogyan telt a gyermekkoruk? Lehettek-e igazán gyere­
kek? Elszenvedtek-e gyermekként valamilyen traumát?
Hogyan élték meg? Milyen hatással volt felnőttkorukra?
- Milyen történelmi, társadalmi események hatottak gyer­
mekkorukban a családra? Milyen nevelési módszerek vol­
tak elfogadottak akkoriban? Mi volt ezek hatása?
- Van-e olyan esemény, amelyet szüléink gyermekkoruk­
kal kapcsolatban gyakorta emlegetnek? Mit? Hogyan? Mit
jelent ez? Mi ennek a hatása?
- Vannak-e (voltak-e) testvéreik? Ők hányadikak a testvér­
sorban? Gyermekként mit jelentett ez számukra? Milyen
emlékeik vannak a testvéreikről? Mi ennek a hatása?
- Gyermekkorukban volt-e olyan meghatározó felnőtt a kör­
nyezetükben, aki különösen szerette őket, akire felnéztek?
Mennyi szeretetet kaptak?
- Voltak-e barátaik gyermekkorukban? Melyek voltak a ked­
venc időtöltéseik? Milyen álmaik voltak gyermekkoruk­
ban? Ezekből mi valósulhatott meg?

321
 - Milyen viszonyban voltak saját szüleikkel? Milyen konf­
liktusaik voltak velük? Ezek hogyan hatottak felnőtt
életükre?
- Szüléink mely vonásai zavarnak leginkább? Váltsunk néző­
pontot: a feltárt ismeretek tükrében elemezzük, mi lehet az
általunk sérelmezett viselkedés, tulajdonság oka, eredete!

A kérdéseket megbeszélhetjük önmagunkra és társunkra

vonatkoztatva is. Vonjuk be a beszélgetésbe nagyobb gyere­
keinket is. Az ő életüket is befolyásolják a mi gyermekkorunk
élményei: jobb, ha megismerik ezeket.

4. Gondoljuk végig, elég jó szülők

vagyunk-e!

A szerető szülők gyakran felteszik maguknak a kérdést: elég jó

szülők-e? Felnőttként már módunkban áll a tudatos önfejlesztés:
bármikor változtathatunk, hogy jobb viszonyba kerüljünk ön­
magunkkal, és jobb társsá, szülővé váljunk.

» Jelöljük meg az elég jó szülő tulajdonságlistáján azokat,

amelyek jellemzőek voltak külön-külön a szüléinkre. Gon­
doljunk olyan konkrét helyzetekre, amikor ezt éreztük is.
(Például, amikor apánk kézen fogva vitt az óvodába, vagy
anyánk segített a matekleckében.) Éljük át mélyen a pozitív
élményt, és a jövőben többször idézzük fel.
« Ezután jelöljük meg azokat a jellemzőket, amelyek hiányoz­
tak nevelési gyakorlatukból. Egyenként vegyük szemügyre
őket, és kezdjük pótolni hiányainkat. Például, ha gyermek­
ként nem kaptunk elég megértést, akkor ezt adjuk meg
magunknak. Elemezzük társunkkal, szülőtársunkkal azt

322
 is, hogy mi eleget adunk-e gyermekeinknek, mert a kapott
minta gyakran tudattalanul ismétlődik.
« Szülőként vizsgáljuk meg, jelenleg mely tulajdonságok jelle­
meznek bennünket a listából. Nagyobb gyerekeinket is be­
vonhatjuk a gyakorlatba. Hasznosítsuk véleményüket!

Beszélgessünk a változás, a változtatás szükségességéről és konk­

rét lehetőségeiről.

Az elég jó szülő tulajdonságlistája

* Odafigyel a gyermekére, időt áldoz rá, aktívan vesz részt az

életében.
* Szeretettel gondoskodik róla, miközben az életkorának
megfelelő önállóságot is biztosítja.
« Megértő, elfogadja gyermeke egyéniségét, elismeri erőfeszí­
téseit, pozitív megerősítéseivel, szavaival építi gyermeke ön­
bizalmát.
» Az életkornak megfelelő elvárásokat támaszt, így küzdésre
neveli gyermekét, fejleszti kudarctűrését, problémamegoldá­
sát. Konfliktus esetén minden fél számára előnyös megoldá­
sokra törekszik.
» Támogatja gyermeke próbálkozásait, serkenti fejlődését, szük­
ség esetén irányítja, útmutatást, segítséget ad neki.
* Együttműködő, pozitív érzelmi légkört, bizalmat ad, értékel,
de nem ítélkezik.
« Biztosítja és rugalmasan, de következetesen fenntartja a kere­
teket, szabályokat, határokat.
* Példát mutat harmóniából, kimutatja szeretetét, meghallgatja,
szívesen érinti, öleli, simogatja gyerekét, az ő igényeinek és
életkorának megfelelően.
* A bajban gyermeke szövetségesévé válik.

323
5. Gondoljuk végig, ismerjük-e szüléink
legmélyebb érzéseit!
Ha pozitívabb érzésekkel szeretnénk szüléink felé fordulni, vála­
szoljuk meg a következő kérdéseket, s kérjük meg erre szüleinket
és kamasz vagy nagyobb gyerekeinket is. Majd üljünk le együtt, és
beszéljük meg válaszainkat, amelyekből kiderül, mennyire ismer­
jük a szüleinket, mennyire tartjuk fontosnak legtitkosabb érzései­
ket. Válaszoljuk meg az alábbi kérdéseket kamasz vagy felnőtt
gyermekként szüléinkre, kamasz vagy felnőtt gyermek szülője-
ként pedig önmagunkra vonatkoztatva.

* Melyek voltak élete legboldogabb eseményei? (Kamasz vagy

felnőtt gyermekként: Melyek voltak apánk/anyánk gyermek­
korának legboldogabb eseményei? Mi volt apánk/anyánk
számára a mi gyermekkorunk legboldogabb eseménye? Mi
volt apánk/anyánk számára a legboldogabb esemény a közel­
múltban? Szülőként: Melyek voltak életünk - gyermekko­
runk, gyermekünk gyermekkora és a közelmúlt - legboldo­
gabb eseményei?)
» Mi volt élete legfájóbb eseménye?
* Melyek voltak legtitkosabb vágyai, céljai?
» Melyek voltak legmélyebb félelmei?
* Mi volt a legnagyobb sikere?
* Mit értékelünk benne leginkább?
* Melyikaz a tulajdonsága, amelyben szívesen látnánk változást?
» Miben várunk most segítséget tőle?

324
6. Mérjük fel, mennyire ismerjük szüleinket!1

A következő teszt megmutatja, mennyire ismerjük szüleinket.

Válaszoljuk meg az alábbi kérdéseket!

A. M e n n y i r e is m e rjü k f e l n ő t t e m b e rk é n t é d e s a n y á n k a t ?

1. Adna-e pénzt egy utcazenésznek?

2. M űtötték-e valaha? Mikor? Mivel?
3. Ha felolvasnánk neki a következő verssort, tudná-e folytatni:
„Este van, este van: kiki nyúgalomba!"
4. Mi anyai nagyanyja leánykori neve?
5. Kivel táncolt utoljára?
6. M ilyen gyakran já r fodrászhoz, kozmetikushoz?
7. Hány pár cipője van?
8. Ki(k)nek a fényképét tartja magánál?
9. Mi a legtitkosabb álma?
10. M ilyen ruhát viselt legutóbbi találkozásunk alkalm ával?
11. M elyik m ozifilm et látta utoljára? Kivel?
12. Szívesen ír-e levelet?
13. Hová látogatna el egy idegen városban?
a) templom; b) mozi; c) ruhaüzlet; d) múzeum, helyi
nevezetességek; e) fürdő, strand
14. Hová já rt óvodába, iskolába?
15. Kit kedvel legjobban a rokonai közül?
16. Kit kedvel a legkevésbé a mi ism erőseink közül?
17. M elyik a kedvenc tévéműsora?
18. Mit tart a legnagyobb erényünknek?
19. Mit tart a legnagyobb hibánknak?
20. Kit tart a legkedvesebb szem élynek az életünkben?
21. Mivel tölti legszívesebben az idejét?
22. Hány igaz barátja van? Kik ők?
23. Hová utazna a legszívesebben?
a) tengerpartra; b) hegyekbe; c) sehova; d) egyéb:

325
24. Ö rülne-e, ha kapna tőlünk egy kiskutyát ajándékba?
25. M iből veszi észre, ha valam i bajunk van?

Ellenőrizzük válaszainkat édesanyánkkal együtt úgy, hogy előtte

ő is válaszoljon m inden kérdésre! M inden helyes, m egegyező
válaszért adjunk m agunknak 2 pontot!

É rtékelés

Adjuk össze pontjainkat!

4 8 -5 0 pont: Kiválóan ism erjü k édesanyánkat. így vélhetően
leváltunk már saját, gyerm ekkorunkban m egalkotott belső anya­
képünkről, és felnőttként tudjuk kezelni egymást.
3 8 -4 7 pont: Elég jó l ism erjük édesanyánkat, jó k az esélyeink,
hogy m ellette is felnőttek lehessünk.
38 pont alatt: Igyekezzünk m egism erni édesanyánkat! Gondol­
kozzu nk el, m iért nem figyelü nk rá legalább annyira, m int m á­
sokra! Talán még nem te ttü k tú l m agunkat vele kapcsolatos
sérelm einken? Felnőtté válásunkban sokat segíthet, ha a m inden­
napokban nem csak szülőként, de feln ő tt em berként is látju k ,
becsüljük és szeretjük őt.

B. M e n n y ir e is m e r jü k f e l n ő t t e m b e r k é n t é d e s a p á n k a t ?

1. Hány nyelven tud köszönni?

2. Kivel (kikkel) szórakozott együtt utoljára?
3. Mivel tölti legszívesebben az idejét?
4. M ilyen sorrendben veszi fel a sálat és a kabátot?
a) először a sálat, majd a kabátot; b) először a kabátot,
majd a sálat; c) nem hord sálat
5. Hányas cipőt visel?
6. Hol tartja a pénzét?
7. Van-e (volt-e) kedven*' együttese? M elyik az?
8. M elyik újságot olvassa rendszeresen?

326
 9. Tudja-e, ki a magyar köztársasági elnök?
10. Mi a legtitkosabb álma?
11. M elyik m unkahelyi teljesítm ényére a legbüszkébb?
12. M elyik újságot olvasgatná utazás közben?
a) HVG; b) N em zeti Sport; c) Magyar Nemzet;
d) rejtvényújság; e) egyéb:
13. M ilyen márkájú autót vezetne legszívesebben?
14. M iről vitatkoztunk utoljára?
15. Mit tenne, ha részegen rosszul lennénk?
a) orvost hívna; b) átfutna a szomszédba segítségért;
c) berakna a zuhany alá; d) semmit
16. Mit tart a legnagyobb erényünknek?
17. Mit tart a legnagyobb hibánknak?
18. Van-e kedvenc focicsapata? M elyik az?
19. Kit tart a legkedvesebb személynek az életünkben?
20. Kit kedvel a legkevésbé a rokonai közül?
21. Mi a kedvenc köszönési formája?
a) helló; b) szevasz; c) szia; d) csók; e) egyéb:
22. Mi apai nagyanyja leánykori neve?
23. Hány igaz barátja van? Kik ők?
24. M ilyen járm űvel utazna Németországba a legszívesebben?
a) repülőgép; b) helikopter; c) vonat; d) hajó; e) autó;/) egyéb:
25. M ilyen ajándéknak örülne a születésnapjára?

Ellenőrizzük válaszainkat édesapánkkal közösen úgy, hogy előtte

édesapánk is válaszoljon minden kérdésre. M inden helyes, meg­
egyező válaszért adjunk m agunknak 2 pontot!

É rtékelés

Adjuk össze pontjainkat!

4 8 -5 0 pont: Kiválóan ism erjük édesapánkat. így vélhetően le­
váltunk már saját, g yerm ekkoru nkban m egalkotott belső apa­
képünkről, és felnőttként tudjuk kezelni egymást.

32 7
 3 8 -4 7 pont: Elég jó l ism erjük édesapánkat, jó k az esélyeink,
hogy m ellette is felnőttek lehessünk.
38 pont alatt: Igyekezzünk megismerni édesapánkat! Gondolkoz­
zunk el, miért nem figyelünk rá legalább annyira, m int másokra!
Talán még nem tettük túl m agunkat vele kapcsolatos sérelm ein­
ken? Felnőtté válásunkban sokat segíthet, ha a m indennapokban
nem csak szülőként, de felnő tt em berként is látjuk, ism erjü k és
szeretjük őt.

7. Figyeljük meg, felnőttként kezelnek-e

bennünket a szüléink!

Figyeljük meg, felnőtt-felnőtt pozícióból beszélünk-e saját, illet­

ve párunk szüleivel! Párunk is segítheti a megfigyelést, hiszen
kívülről minden reálisabban látszik. Mit érzünk, amikor vala­
melyik szülőnk beszél hozzánk? Elhangzanak-e olyan mondatok,
amelyektől úgy érezzük, gyermekként kezelnek? Hányszor kor­
látoznak, fegyelmeznek, igazítanak el, adnak tanácsot kérés nél­
kül, gondoskodnak túlzottan, ítélnek meg, kritizálnak, állítanak
fel szabályokat és előírásokat? Jellemző-e, hogy félbeszakítanak,
vagy figyelmen kívül hagyják, amit kérünk, mondunk?
Saját reakcióinkat is lássuk reálisan: vizsgáljuk meg, mi hogyan
viszonyulunk édesanyánkhoz/édesapánkhoz. Gyermekként?
Azaz alárendelődünk, megsértődünk, dacolunk, ellenkezünk, ag­
resszívek vagyunk velük, hisztériásán reagálunk, vagy éppen fele­
lősségünket hárítva őket hibáztatjuk? Vagy szülőként reagálunk,
és vádaskodunk, kritizáljuk őket, ítélkezünk felettük?
Tapasztalatainkat beszéljük meg párunkkal, majd, ha lehet, szü­
léinkkel is. Gondolkozzunk azon, hogyan tudnánk szüléinkkel
felnőtt-felnőtt kapcsolatot fenntartani.
Beszélgessünk párunkkal arról is, hogy egymással mennyire vi­
selkedünk felnőttként. Ha szüléink gyermekként kezelnek, akkor

328
párkapcsolatunkban is sok lehet a gyermeki megnyilvánulásunk.
Beszéljünk meg, hogyan tudnánk egymással is felnőtt-felnőtt kap­
csolatban élni.

8. Beszélgessünk szüléinkkel!

A következő befejezetlen mondatok alkalmat teremtenek a mé­

lyebb beszélgetésre, segítenek áttekinteni szülő-gyerek kapcsola­
tunkat. Először mindenki (mi magunk mindkét szülőnkre vonat­
koztatva, és apánk, anyánk is ránk vonatkoztatva) fejezze be a
mondatokat írásban! Ne gondolkodjunk sokat, a rögtönzött, azon­
nali válaszok a legjobbak. Majd felváltva olvassuk fel és beszélges­
sünk válaszainkról, a hozzájuk kapcsolódó élményeinkről!

* Abban mindenképpen ugyanolyanok vagyunk, hogy...

*Abban viszont különbözünk, hogy...
* Közös életünk egyik legjobb pillanata az volt, amikor...
» Most úgy érzem, hogy...
' Az egyik legnagyobb erősséged, hogy...
* A te segítségeddel tudtam meg, hogy...
« Ha át tudnálak formálni, akkor sem változtatnám meg ben­
ned azt, hogy...
Félek, hogy...
- Szeretem, amikor te...
* Megbántam, hogy...

Egy másik alkalommal a következőkkel folytassuk:

<= Akkor érzem magam legjobban a társaságodban, amikor...

» Azt hiszem, nem értesz meg engem, amikor...
« Alárendeltnek érzem magam, amikor...
* Leginkább akkor van szükségem rád, amikor...

329
 » Amikor megbántalak, én ...
* A legjobban akkor haragudtam rád, amikor...
» A legjobban akkor aggódtam érted, amikor...
* Szeretném, ha a jövőben...
* Én most a legszívesebben...
* Azt kívánom neked, hogy...

9. Nézegessünk felnőttszemmel
családi képeket!

A családi fényképek segítenek reálisabban látni szüleinket, őszin­

tén feltárni érzéseinket. Nyugodt körülmények között nézzük
át felnőttszemmel a családi fotókat. Próbáljunk kívülállóként
tekinteni a képekre: milyenek voltak fiatalon a szüléink, milyen
kapcsolataik voltak, milyen érzelmek látszanak rajtuk az egyes
életkorokban. A képek alapján képzeljük magunkat a helyükbe:
minek örülhettek, mi fájhatott nekik, mi hiányzott az életükből,
mire vágyhattak... Közben ne feledjük: ők más társadalmi szoká­
sok, elvárások között voltak fiatalok!

330
 II. A gyermekkor elfogadása -
megbocsátás a szüléinknek

Akkor tudunk szüléinkről leválni, önálló életet élni, ha reálisan

látjuk őket. Ha már nem gyermeki sérüléseinken, hiányainkon
keresztül tekintünk rájuk, nem idealizáljuk és nem is értékeljük
le őket. Minden szülőtípus - de különösen a bántalmazó szülő -
gyerekének nehéz felnőtté válni: ehhez meg kell élnie, fel kell dol­
goznia indulatait, meg kell bocsátania, felismerni szülei értékeit,
és elfogadni a tényt, hogy apja, anyja az ő „elődje", a „nagyobb",
s gyermekként szülei is sokat szenvedtek.
Ne feledjük: a gyakorlatok akkor segítenek a legtöbbet, ha mé­
lyen megéljük őket. így azonban mindenféle érzést előcsalogat­
hatunk a mélyből. Az is előfordulhat, hogy sírni, zokogni fogunk.
Örüljünk neki, hiszen ez mutatja, hogy érző emberek vagyunk.
Ha abból indulunk ki, hogy sírni csak a győztesnek szabad, állít­
hatom, hogy a gyakorlatok elvégzésével biztosan győzni fogunk,
mert a megértő szeretet tölti majd el szívünket.
Az Utószóban bővebben is szót ejtek a megbocsátásról és az
elfogadásról.

331
1. Gondoljuk át szüléink életét a családi
anekdotákon keresztül!
Léteznek olyan családi történetek, amelyeket sokszor hallunk, és
olyanok is, amelyeket homály fed. Néhányat csak egy nagybácsi
vagy nagynéni véletlen elszólásából ismerünk, mások nekünk is
gyanúsak, mert túlzottan idealizáltnak tűnnek.
Tekintsük át a történeteket (testvérünkkel, szüléinkkel vagy
párunkkal), lássuk bennük őseink erényeit, hibáit, szüléink életé­
nek pozitív és negatív eseményeit. Tárjuk fel a titkokat és a tabu­
kat, amelyek nemcsak a szüléinkre, de ránk, a mi gyerekeinkre,
a következő generációkra is hatnak. Ismerjük meg őket, így fel­
nőttkori tapasztalataink és a családunkról megtudottak fényében
az egyes fájdalmas gyermekkori élményeink más jelentést kap­
hatnak.

2. Szabaduljunk meg a szüléinkkel

kapcsolatos sérelmeinktől!

Ha gyermekkori sérelmeink miatt nehéz meglátnunk szüléink

értékeit, először meg kell szabadulnunk fájdalmunktól, dühünktől,
haragunktól. írjunk leveleket a szüléinknek, és kicsi önmagunk­
nak, amelyeket nem küldünk el.
Először írjunk levelet annak a szülőnknek, aki bántott bennün­
ket. Fogalmazzuk meg benne az összes fájdalmunkat, mindazt a
rosszat, amit elszenvedtünk. írjuk le, mit tehetett volna szülőnk
a történtek helyett. Engedjük szabadon áramolni gondolatainkat
és érzelmeinket, ne kontrolláljuk őket. Mindent írjunk le, ami
csak eszünkbe jut, beleértve azt is, milyen hatással volt mindez
az életünkre. Ha minden dühünket kiadtuk, rituálisan égessük
el a levelet. A szálló füst és pernye jelentheti megszabadulásunkat
negatív érzéseinktől.

332
 Ezután írjunk hasonló levelet a másik szülőnknek. Vele kap­
csolatban is lehet bennünk harag (még ha elfojtva is), mert nem
védett meg bennünket. Ezt is égessük el.
Majd írjunk válaszlevelet mindkét szülőnk nevében. Képzeljük
magunkat szülőnk akkori helyzetébe, éljük meg az érzéseit. Pró­
báljuk megérteni viselkedése okait. Ezt a levelet se küldjük el.
Nagyon nehéz, de nemes feladaton vagyunk túl: ezek a fiktív
levelek a belső munkát - megmerevedett szemléletünk és vele
fájdalmaink feloldását - segítik.
írjunk levelet a bennünk lévő kicsi önmagunknak, gyermeki
énünknek. A megélt szégyen nagyon gyakran önmegvetéssé ala­
kul át: gyermeki önmagunkat sújtjuk megvetéssel a szülőnk he­
lyett vagy mellett. Szeretgessük meg a bennünk lévő gyermeket,
írjuk meg neki, milyen nagyszerű (az összes pozitív tulajdonsá­
gát), és azt, hogy mennyire szerethető.
Ezeket a gyakorlatokat ismételjük mindaddig, amíg erősek ben­
nünk a negatív érzelmek. Ha mentesülünk rejtett érzelmeinktől,
az rendkívül felszabadító, és mélyen megváltoztatja szülő-gyerek
kapcsolatunkat.

3. Mondjuk ki sérelmeinket, fájdalmainkat!

Tegyünk ki egy üres széket magunkkal szemben. Képzeljük oda

szülőnket (édesanyánkat, majd édesapánkat), és mondjuk el
„neki" minden fájdalmunkat! Utána „cseréljünk helyet", vagyis
üljünk az üres székbe, és szülőnk nevében válaszoljunk előző fel­
vetéseinkre! Nem egyszerű, de nagyon felszabadító ez a gyakor­
lat is. Gyermeki énünkkel is folytathatunk hasonló párbeszédet,
szóban is megszeretgethetjük őt.

333
4. írjuk át fájdalmas gyermekkori emlékeinket!

Ellazult állapotban képzeljük el a fájdalmas gyerekkori helyzetet,

amely miatt még mindig haragot érzünk, amit nehezen tudunk
megbocsátani (például, félve apánk indulatától, szekrénybe elbúj­
va rettegtünk a következményektől). Éljük meg akkori érzelmein­
ket, majd menjünk oda felnőttként, segítsünk kicsi önmagunkon,
adjuk meg neki mindazt, amire akkor szükségünk lett volna.
Ez a gyakorlat segít elfogadni gyermeki önmagunkat és szülein­
ket, hiszen sem a múlt történéseit, sem azok gyakran torzított
emlékeit, sem őket nem tudjuk már megváltoztatni, de saját mély
érzéseinket igen. Felnőttként már mi tudjuk megadni magunknak
mindazt a szeretetet, megbecsülést, biztonságot, amit szüléink
nem biztosítottak. Nem azért, mert nem akarták, hanem mert ők
maguk sem tudták.

5. Szeretgessük az anyánkban/apánkban síró,

sebzett kisgyermeket!

Kissé lazult állapotban képzeljük el egyik majd másik szülőnket

kisgyermekként, akit valamikor a már általunk is megismert
lelki sérülések értek. Figyeljük meg a ruháját, mozgását, minden­
napjait, fájó érzéseit! Képzeljük el, hogy felnőtti szeretetünkkel
meggyógyítjuk a lelki sebeit! Adjunk meg neki mindent, amire
szüksége lett volna! Öleljük, szeressük, jókedvűen játsszunk vele.
Éljük át mélyen az „együttlét" minden érzését! Most azt képzeljük
el, hogy a gyermek felé sugárzott szeretet energiája visszasugár­
zik ránk, és meggyógyítja a mi sebeinket is.

334
6. Hajtsunk fejet anyánk és apánk előtt!

Ha erős bennünk a harag, mert a múlt történéseit gyermeki lel­

künk csak így tudta elviselni, akkor a haraggal épített, egyre vasta­
gabb képzeletbeli falon nem tudnak áthatolni a negatív érzelmek,
de a pozitívak sem. Ettől mi válunk szeretetlenné, és rosszul érez­
zük magunkat a bőrünkben.
Képzeljük egy székre magunk elé a szülőnket. A rituálét azzal
a szülővel kezdjük, akivel szemben kisebb harag él a szívünkben.
Mondjuk ki hangosan, átéléssel: Elfogadom, hogy te vagy az anyám/
apám. Megszabadítom magamat a vádaktól, a szemrehányásoktól. El­
ismerem, hogy szerettél, de tudom, hogy csak azt tudtad adni, amit te is
kaptál, és mindent megadtál, amire képes voltál. Meghajlok előtted, ezzel
megadom neked a tiszteletet.
Érezzük át szavaink tartalmát. Ezzel együtt hajtsunk fejet a kép­
zeletbeli szülő előtt, és becsüljük önmagunkat a rituáléért, mert
nagy lépést tettünk a fejlődés útján.

7. Fogadjuk el szüléink nagyságát!

Amikor ítélkezünk a szüléink fölött, akkor egy kicsit föléjük he­

lyezzük magunkat. Azonban a szülő-gyerek viszonyban mindig
a szülő a nagy és a gyerek a kicsi, ha már felnőtt is, hiszen később
született. Egy gyerek akkor tud felnőttmódon együttműködni
a szüleivel, ha elismeri nagyságukat.
Ismerjük el szüléink nagyságát! Képzeljük magunk elé őket, és
mondjuk ki átéléssel: Én vagyok a kicsi, te vagy a nagy... Tudom, min­
den tőled telhetőt megadtál nekem, ám sorsod megakadályozott abban,
hogy szeretetedet megfelelően kimutasd... Köszönöm az életet! Felnőtt­
ként már magamnak kell biztosítanom a szükségleteimet, a szeretetet,
a megbecsülést, az elfogadást önmagam számára.

335
 Az átélt rituálé hihetetlen változást eredményez bennünk és
szüléinkhez fűződő kapcsolatunkban. A szüléink és köztünk lévő
viszonyt persze nem teszi tökéletessé, de segít, hogy szakítani
tudjunk a kisgyermekként még természetes önzéssel, daccal, én­
központúsággal, a mérhetetlen fontosságérzettel, amely felnőtt­
korban már megnehezíti az életünket.

8. Használjuk a képzeletünket-támaszkodjunk
mögöttünk álló szüléink erejére!

Lazult állapotban először képzeljük el magunkat kisgyermekként

úgy, hogy a szüléink szemben állnak velünk. Képzeljük el, hogy
ölbe vesznek minket. Ha ezt élvezni tudjuk, akkor maradjunk
tovább az érzésben. Ha feltöltődtünk az érzéssel, akkor képzeljük
el magunkat felnőttként úgy, hogy a szüléink mögöttünk, egymás
mellett állnak. Akkor is, ha esetleg már elváltak, mert mint szülők
örökre összetartoznak. Képzeljük el, hogy teljes súlyunkkal rájuk
támaszkodunk. Ha a szüleinket a hátunk mögött érezzük, akkor
a figyelmünket a saját életünkre, a jövőnkre irányíthatjuk - előre­
tekinthetünk. Ez a kép is belső átalakulást idéz elő, amely szintén
kihat a szüléinkkel való kapcsolatra. Immár saját magunkkal fog­
lalkozunk a tőlük hiába várt támogatás helyett. Átéljük, hogy mi
már csak a saját gyermekeinkért vállalhatunk felelősséget, akik
ebben a képzeletbeli sorban előttünk állnak.

336
9. Teremtsünk kapcsolatot szüléink
pozitív oldalával!
Kissé lazult állapotban képzeljük el, hogy egyik, majd másik szü­
lőnk pozitív oldalával kapcsolatot teremtünk. Ismételjük lazult
állapotban néhányszor: Kapcsolatot teremtek apám/anyám pozitív
oldalával... Várjuk nyitottan, mi jön elő. Lehet egy kép, hang vagy
érintés. Például, ahogy édesapánk vagy édesanyánk eljött értünk
az óvodába, szurkolt a focimeccsünkön, táncolt az esküvőnkön
vagy segített a házunk építésénél. Mindegy, hogy mi, csak pozi­
tív legyen! Hiszen mindenkinek, így a szüléinknek is vannak po­
zitívumaik a negatívumaik mellett, és azok is a mi gyökereink.
Köszönetét is mondhatunk magunkban ezekért a pozitív útravaló-
kért. Ezáltal megélhetjük a mély szeretet és a szabadság érzését.

10. Menjünk végig az elfogadás lépcsőfokain!

Keressünk a közelmúltból egy, a szüléinkkel átélt feszült helyzetet

vagy megoldhatatlannak látszó problémát, és gyakoroljuk az el­
fogadást! Szabaduljunk meg a haragunktól, jussunk el a megbocsá­
táson át a mély érzelmi megnyílásig!
Nézzük ennek lépéseit:

1. Ne akarjuk megváltoztatni a szüleinket! Az elfogadás egyik leg­

fontosabb eleme a szüléink megváltoztatásáról szőtt remény­
telen elképzeléseink feladása.
2. Szabaduljunk meg a haragunktól, egyedül vagy segítséggel! Gyer­
mekkori sérelmeink miatt nehéz meglátnunk a szüléink érté­
keit, így meg kell szabadulnunk a fájdalmunktól, dühünktől,
haragunktól a fenti gyakorlatok segítségével.
3. Vállaljuk saját fájdalmunkat! Az elfogadás együttműködést
is jelent, amit leginkább mély, őszinte érzelmi megnyílással

337
 tudunk segíteni, ha a helyzettel kapcsolatos érzéseinket meg­
fogalmazzuk szüléinknek is, anélkül, hogy szidalmaznánk,
bántanánk őket.
4. Ismerjük el szüléink értékes vonásait! Ha bizonyos szituációkban
helytelennek tartjuk is szüléink viselkedését, attól még őket
magukat elfogadhatjuk, megláthatjuk értékes vonásaikat,
pozitív szándékaikat, szerencsétlen sorsukat.
5. Közösen keressük a nehéz helyzetek megoldását! Az elfogadáshoz
az is hozzátartozik, hogy a felmerülő problémákra felnőtt­
ként már közösen keressünk megoldásokat - egymás hibáz-
tatása, negatív minősítése, címkézése helyett.

11. Kérjük szakember segítségét,

ha sokat sérültünk!

Különösen agresszor szülők gyermekeként nehéz a szerzett sérülé­

seket egyedül feldolgozni: szükségünk lehet egy szakember vagy
elfogadó önismereti csoport segítségére. Velük együtt kedvező
változásokat indíthatunk be, amelyek nyomán nőhet kapcsola­
tainkban az intimitás, a meghittség, fejlődhetnek képességeink az
empátia, az elfogadás és önelfogadás, a frusztrációtűrés terén. Sze­
mélyiségünk fejlesztése, önismeretünk mélyítése, a gyermekkori
sérüléseink feldolgozása által jobban érezzük majd magunkat, és
hatékonyabbá válunk kapcsolatainkban. A segítség kérése pedig
mindig a belső erő jele.

338
 III. A szülő-gyerek szeretetkapcsolat
és a szülői hatékonyság erősítése

1. Idézzük fel gyermekkorunk

legszebb élményeit!

Idézzük fel családi összejöveteleken gyermekkorunk legjobb pilla­

natait, az egészen aprókat is (apánk elvitt óvodába, anyánk mesélt
esténként), amelyekben éreztük szüléink szeretetét, gondosko­
dását és megbecsülését! Éljük át mélyen a felidézett élményekhez
tartozó szeretetérzéseket! A gyakorlat végén - ha úgy érezzük -
egy-egy gesztussal is fejezzük ki szeretetünket feléjük (érintés,
ölelés, mosoly, köszönet).

2. Mondjunk köszönetét!

Időnként mondjunk köszönetét szüléinknek, amiért csak lehet!

Megköszönhetjük a szeretetet, a gondoskodást, a kapott szíves­
ségeket, a lojalitást - bármit, ami jólesett, és a legfontosabbat: hogy
az életet adták nekünk. Ezzel nemcsak örömöt szerzünk nekik,

339
de meg is erősítjük őket és magunkat is. Gyermekeinknek is min­
tát adunk, ahogy minden más viselkedésünkkel is.

3. Készítsük el szülő-gyerek kapcsolatunk

érzelmi térképét!

Először beszélgessünk a szüléinkkel (gyerekeinkkel) pozitív és

negatív élményeinkről: milyen értékeket és terheket örököltünk,
kaptunk tőlük. A szép emlékek által éljük át az elégedettség és
a szeretet érzéseit eredeti családunk, szüléink iránt!
Rajzoljunk valamennyien egy-egy grafikont: térképezzük fel az
emlékeink kezdetétől az események, történések érzelmi klímáját.
Az apró dolgokra is figyeljünk. Az egyik tengelyen tüntessük fel az
éveket, a másikon az érzelmeket -10-től +10-ig értékelve. Amikor
mindenki végzett, nézzük meg együtt, mely időszakokban volt
több negatív, melyekben több pozitív érzésünk! Beszélgessünk
arról, melyek voltak ezek az élmények, mi a számértékek oka!
Hogyan biztosítjuk, hogy a jövőben minél több pozitív érzésünk,
örömünk legyen életünkben, kapcsolatainkban?

4. Értékeljük egymást pozitívan!

Ez a gyakorlat abban segít, hogy tudatosítsuk magunkban szü­

léink pozitív tulajdonságait, és bezsebeljük az elismerésüket. Meg­
erősíthetjük őket és magunkat abban, hogy vannak dolgok, ami­
ket értékelünk és nagyra becsülünk egymásban. Ezzel kifejezzük
tiszteletünket, és fejlesztjük egymás önbizalmát.

* Külön-külön (anyánk, apánk és mi) írjuk össze, mit kedve­

lünk, becsülünk legjobban a másik személyiségében, visel-

340
 kedésében. Mindent írjunk le, amit szeretünk egymásban,
amire büszkék vagyunk. (Látni fogjuk, mennyi kiváló voná­
sa, tulajdonsága van mindnyájunknak, amit talán már ter­
mészetesnek veszünk, mert megszoktuk.)
* Ezután mondjuk ki az első tulajdonságot, és meséljünk el
egy hozzá kapcsolódó történetet. Beszéljünk az érzésekről.
Majd cseréljünk szerepet, szülőnk (gyerekünk) mondjon egy
tulajdonságot, hozzá egy helyzetet, eseményt, majd folytas­
suk így, tovább.
^ Ha elég bátrak vagyunk, akkor a negatív tulajdonságokról
is beszélgethetünk. A „Nem szeretem benned..." kezdetű
mondatot fejezzük be, és beszéljük át ugyanúgy, ahogy az
imént tettük.

5. Nézegessünk szüléinkkel (gyerekeinkkel)

együtt családi fotókat!

A családi fényképek nézegetése abban segít, hogy a múlt szép em­

lékeinek együttes felidézése során ismét átéljük az akkori pozitív
érzéseket, örömöket, újraéljük az akkori összetartozást. A gyakor­
lat lehetőséget ad arra is, hogy a képek kiválasztása és az emlékek
átbeszélése során őszintén feltárjuk érzéseinket.
Nyugodt körülmények között nézzük át családunk tagjaival
(szülők, nagyszülők, felnőtt vagy kamasz gyerekek) a családi
fotókat, majd mindenki válassza ki kedvenc képeit. Meséljük el,
melyikünk miért választotta ki az adott képet! Bármiről beszél­
gethetünk, például: Hogyan éreztük magunkat a kép készülte­
kor? Milyen érzés volt együtt lenni azon a napon? Hogyan alakult
a kapcsolatunk a képen lévő emberekkel? Milyennek látjuk ma az
akkori önmagunkat? Milyennek látjuk ma akkori szüleinket? Mi
volt a legjobb érzésünk akkoriban velük kapcsolatban?

341
6. Ismerjük meg egymás véleményét!

A játékos gyakorlatban, ha burkoltan is, de véleményt mondunk

egymásról. A család egyik tagját kiküldjük a szobából, majd ki­
választunk valakit. A kint lévő feladata az, hogy miután behívtuk,
kérdésekkel rájöjjön, ki a kiválasztott. Ilyen kérdései lehetnek:
Mi lenne, ha szín lenne? Mi lenne, ha ország lenne? Mi lenne, ha
növény, állat, zenemű, ruhadarab, bútor, ital, étel, természeti jelen­
ség, táj, foglalkozás, hangszer, szimbólum stb. lenne? A kérdéseket
többen is megválaszolhatjuk, asszociációval, azaz elképzeljük az
illető családtagot színként, országként stb. Ha a kérdező kitalálta,
kiről van szó, akkor más megy ki. Érdekes megbeszélni utána,
miért pont azt a választ adtuk, és a többiek is így látják-e.
Variáció: Ketten is játszhatjuk (párunkkal, szülőnkkel) úgy,
hogy egyik-másik szülőnkre, majd magunkra vonatkoztatva
megválaszoljuk mindketten írásban a kérdéseket, azután össze­
vetjük, megbeszéljük válaszainkat.

7. Nevessünk együtt családi paródiáinkon!

Játsszunk nagyobb gyerekeinkkel, vonjuk be a nagyszülőket is,

parodizáljuk egymást! Kis cédulákra írjuk le a legfontosabb csa­
ládtagok (anya, apa, nagymama, nagypapa, gyerekek) neveit.
Mindenki húzzon egy nevet, és a kihúzott családtag szerepébe
bújva utánozza jellemző viselkedését. Jó móka látni, hogy a gyere­
kek milyen tulajdonságokkal ruháznak fel bennünket, milyen
viselkedésformákkal kötik össze egyikünket-másikunkat.

342
8. Készítsünk női-férfi családi portrét!

Készítsünk egy-egy összefoglaló „portrét" két csoportban csalá­

dunk női, illetve férfi tagjairól (külön a nőkről és a férfiakról).
Először írjuk össze családunk női, illetve férfi tagjainak jellemzőit
(kapcsolatok, tulajdonságok, foglalkozás, beosztás, szokások, sza­
badidős tevékenységek, öltözködési stílus, vélemények, ötletek,
értékek, családi háttér, életstílus, lakáskörülmények, költekezési
szokások, érdeklődési körök stb.).
Ezután rajzoljuk le ezt a két személyt (családunk férfiképe és
női képe), ábrázoljuk a leírt jellemvonásokat. Majd mutassuk be
két rajzunkat a másik csoportnak, és beszéljük meg egymással.

9. Ismerjük meg szüléink nézőpontját!

Mindig ismerjük meg szüléink nézőpontját az őket is érintő vitás

kérdésekben!
A legutóbbi vitás kérdésről mindketten (szülőnk és mi magunk)
írjuk le az összes érvünket, érzésünket, vágyunkat. Majd olvassuk
fel érveinket, és beszéljük meg őket. írjuk össze külön-külön a leg­
gyakoribb vitatémáinkat! Nézzük meg együtt, mi az, ami megvál­
toztathatatlan (rendszeresen látogatjuk özvegy édesanyánkat),
és mi az, ami megváltoztatható (minden estét nála töltünk, amit
partnerünk nehezményez). Csak a megváltoztatható dolgokkal
foglalkozzunk. Fogalmazzuk meg világosan, mi a gond, és talál­
junk közösen olyan megoldásokat, amelyek mindkettőnknek meg­
felelnek, majd alkossunk közösen szabályokat (ha édesanyánk
egyedül van, hetente egy-két alkalommal látogassuk, és beszél­
jük meg a rokonokkal, hogy ki mikor enyhítheti a magányát láto­
gatásával).

343
10. Saját érzéseinkről beszéljünk, szülőnk
(gyermekünk) minősítése helyett!
Ha indulatosak vagyunk, gyakran sértő, a másikat szidalmazó,
te-üzenettel reagálunk: „Neked elment az eszed!", „Idióta vagy!"
Ezzel szemben az én-üzenettel szándékainkat, érzelmeinket fogal­
mazhatjuk meg, és nem támadjuk a másikat: „Nagyon sajnálom,
hogy nem tudunk közös nevezőre jutni."
Gondoljunk végig egy olyan helyzetet, amikor valami miatt
csúnyán összevitatkoztunk szüléinkkel! Játsszuk el párunkkal
(ő alakítsa szülőnket, gyerekünket) úgy, hogy előbb haragos, szi­
dalmazó, destruktív te-üzeneteket, ezután pedig az érzéseinket
megmutató én-üzeneteket fogalmazzunk meg! A társunk mind­
két helyzetben reagáljon spontán.
Ezután beszélgessünk arról, miként hatott a kétféle üzenet,
majd felváltva fogalmazzunk meg különböző te- és én-üzeneteket.
Beszéljük meg, miért olyan szokatlanok az én-üzenetek (ha
azok). Miként hat az én-üzenet a beszélőre és a másik félre? Mi­
lyen hatása lehet egy szülő-gyerek kapcsolati viszályban? Hogyan
tarthatjuk magunkat az én-üzenetekhez, amikor inkább ahhoz
lenne kedvünk, hogy fájdalmat okozzunk a másiknak?

11. Keretezzük át a negatív eseményeket!

A balszerencse csak nézőpont kérdése. A mesékben a rút kiskacsá­

ból szépséges hattyú, a békából királyfi lesz, ezek kiváló példái a
keretváltásnak. Bármilyen esemény jelentősége attól a kerettől
függ, amelybe belehelyezzük, amilyen jelentést tulajdonítunk ne­
ki. Ha megváltoztatjuk a helyzet jelentését, átalakul a reakciónk,
a viselkedésünk is. Másképp reagálunk, ha azt gondoljuk, hogy
anyánk bántani akar, mint ha azt, hogy segíteni. Ha gyermekünk
elesett, és eltörött a lába, azt felfoghatjuk súlyos korlátozásként,

344
de lehetőségként is, hogy együtt legyünk a gyógyulása alatt.
Az új keretbe helyezés nem jelent rózsaszínű szemüveget, ame­
lyen át minden nagyszerűnek tűnik. A problémák nem maguktól
múlnak el, meg kell küzdenünk velük, de a megoldáshoz többféle
módon eljuthatunk.
Váltsunk keretet, és tanítsuk erre a gyerekeinket is. Keressünk
szülő-gyerek kapcsolati konfliktusokat, nehéz helyzeteket a közel­
múltból, és tegyük fel magunknak a kérdéseket: Mi mást jelenthet­
ne ez a helyzet? Mi az adott magatartás vagy helyzet pozitívuma?
Mivel lettem értékesebb tőle? (Például: Anyám kiabált velem, de
legalább megmutatta az érzéseit, ami a bizalom jele.)

12. Tanuljuk meg kontrollálni indulatainkat!

Különösen bántalmazó szülőként, vagy ha gyakran válunk indu­

latossá a szülő-gyerek kapcsolatunkban, gyakoroljuk nehéz hely­
zetben az indulati kontroll lámpáját.
1. lépés - a piros lámpa: Stop! Higgadjunk le, mielőtt lépnénk!
Keressük meg, hogyan tudunk a leggyorsabban lehiggadni úgy,
hogy nem fojtjuk el az érzéseinket! Ha magunkban százig számo­
lunk? Ha levisszük a szemetet, elmegyünk futni, belebokszolunk
valamibe, lépcsőzünk néhány percet, megpucolunk egy ablakot?
Bárhogy, csak adjuk ki a dühünket úgy, hogy közben ne bántsunk mást.
Addig ne beszéljünk, amíg le nem higgadtunk.
2. lépés - a sárga lámpa: Mondjuk ki, mi a gond, mit érzünk!
Higgadtan, indulatok nélkül fogalmazzuk meg, mi a probléma,
mi esett rosszul, mi fájt (én-üzenetekkel), anélkül, hogy szidalmaz­
nánk, támadnánk egymást!
3. lépés - a zöld lámpa: Keressünk közösen megoldásokat az adott
problémára! Vizsgáljuk meg a következményeket is! Ez segít meg­
előzni a legközelebbi indulatos állapotot.

345
13. Gondoljuk végig, mi okozza hirtelen
indulatainkat!
Ha szülő-gyerek kapcsolatunkban bármilyen problémás szituáció
többször ismétlődik, és erős indulatokat vált ki belőlünk, akkor
nemcsak a jelenlegi helyzetre, hanem korábbi sérelmeinkre rea­
gálunk. Érdemes önvizsgálatot végeznünk, hogy rájöjjünk, mi
érintett olyan fájdalmasan, vagy miért reagáltunk a helyzetre a
szokottnál érzékenyebben. Ha túl vagyunk a piros lámpán, és
indulatunk elszállt, kissé lazult állapotban tegyük fel magunknak
az alábbi kérdéseket: Mi a bajom? Mi esett ilyen rosszul ebben a
helyzetben? Miért reagáltam ilyen szokatlanul erősen? Mi zavar
leginkább az egész helyzetben? Honnan ismerős ez a helyzet és a
kiváltott érzés a korábbi életemből? Mikor viselkedtem hasonlóan?
Akkor mi fájt, mi hiányzott? Mire lenne szükségem valójában?
Ne csak a közvetlen problémás helyzetet firtassuk, hanem mé­
lyebb érzéseinket is. Ne álljunk meg ott, hogy „rosszulesett, hogy
apánk mindent jobban akar tudni nálunk". Hatoljunk mélyebb­
re: talán nem kaptunk elég megbecsülést, elismerést tőle. Vagy
tükörbe nézünk, és zavar, amit látunk: hogy mi magunk is gyakran
ilyenek vagyunk. Ezzel a módszerrel jobban megismerjük önma­
gunkat, tisztábban látjuk gyenge pontjainkat, amit mások sokszor
„eltalálnak".

14. Adjunk magunknak szeretetet, gyógyítsuk

indulataink mélyebb gyökerét!

Amikor egy viharos szituáció után lecsendesedünk, érdemes

mélyebben magunkba tekintenünk és visszamennünk a gyökér­
problémákig. Ne ijedjünk meg a gyakorlat során felbukkanó
érzéseinktől, sírjunk nyugodtan, ha úgy érezzük, de folytassuk
a lépéseket.

346
A gyakorlat lépései:

1. Nyugodt, lazult állapot létrehozása: Helyezkedjünk el egy nyu­

godt, csendes helyen! Vegyünk három, lassú, mély lélegzetet,
majd hunyjuk be a szemünket! ... Lazítsuk el az izmainkat a
fejünk búbjától a lábujjakig úgy, hogy először feszítsük meg,
majd lazítsuk el egyenként mindegyiket, sorban!
2. A problémás állapot testi érzésének azonosítása: Gondoljunk
arra a szituációra, amely kellemetlenséget, szomorúságot,
más rossz érzést okozott nemrégiben a szülőnkkel (gyerme­
künkkel) kapcsolatban! ... Mit érzünk most? ... Hol érezzük
a rossz érzést a testünkben?
3. A korábbi hasonló érzés megkeresése: Menjünk vissza az időben
addig, amíg egy olyan történést nem találunk, amely e nem
kívánt mostani állapothoz nagyon hasonló volt! ... Most hol
vagyunk? ... Hány évesen? ... Menjünk tovább ennek az ér­
zésnek a mentén a múltba!... Menjünk vissza egészen addig,
ahol ez az érzés elkezdődött!
4. Egy saját, belső erőforrás megtalálása: Most, felnőttként, már
sokféle olyan képességet birtoklunk, amelyre kisebb korunk­
ban igazán szükségünk lett volna. Menjünk oda jelenlegi
felnőtti bölcsességünkkel kicsi önmagunkhoz, és adjunk
meg neki mindent, amire akkor szüksége lett volna!... Éljük
át ezt a jó érzést! ... Maradjunk az érzésben, amíg jólesik!
5. Pozitív élmények összekapcsolása: Vegyük sorra minden emlé­
künket, amelyet az előbb megtaláltunk magunkban! Fűz­
zük mindegyikhez ezt a pozitív élményt! ... Ahhoz is, ami
szülőnkkel (gyerekünkkel) történt, ahonnan az elején el­
indultunk. .. Nézzük meg, mi történik most! ... Éljük meg
a változást! ... Őrizzük meg a jó érzést! ... Majd szép lassan
engedjük el a képeket, és nyissuk ki a szemünket!

A gyakorlatot hanghordozóra is mondhatjuk, akkor így fogal­

mazzunk: „Elhelyezkedem egy csendes, nyugodt helyen. Veszek

347
három lassú, mély lélegzetet.. !' Hosszú szünetekkel rögzítsük,
amelyeket a pontok jeleznek, megvárva válaszainkat. Meg is kér­
hetünk valakit, hogy olvassa fel a szöveget, ekkor ő is várja ki
türelemmel a belső válaszokat.

15. Mondjunk nemet szüléinknek

(gyerekeinknek) jó érzéssel!

Úgy mondjunk nemet, hogy miközben érvényesítjük saját érde­

künket, megőrizzük a jó viszonyt, és nem tesszük kockára kapcso­
latunkat. A felvetett kérésre az alábbi, együttműködést sugalló
keretet használjuk:

fogalmazzuk meg az indokot (indoklás),

» udvariasan utasítsuk el a kérést (elutasítás),
ajánljuk fel máshogyan vagy más időpontban az együttműkö­
dést (alternatíva).

Például: 1. Anyánk azt kéri, menjünk át hozzá most, mert jön

a festő, segítsünk pakolni. „Befejezem a főzést (indoklás), most nem
tudok (elutasítás), este hatkor tudok segíteni (alternatíva)." 2. Gyer­
mekünk elkéri a kocsit. „Nincs pénzem (indoklás), nem tudtam
tankolni (elutasítás), ha a zsebpénzedből megoldod, viheted (alter­
natíva)."
Gondoljunk olyan helyzetekre, amelyekben nem akartuk meg­
tenni, amit kértek, de nem tudtuk visszautasítani. írjuk le, most
hogyan mondanánk nemet! Ezután gyakoroljunk élesben, min­
dennapi szituációkban is!

348
16. Vizsgáljuk meg, mit akarunk az élettől!

Mindnyájunk élete véges, és ezzel a véges idővel kell gazdálkod­

nunk, szülőként, felnőtt gyerekként egyaránt. Sokat segíthet, ha
válaszolunk három kérdésre.

1 Vegyünk elő papírt, tollat, csak akkor olvassunk tovább, ha

már leírtuk a választ (azaz ne olvassunk előre)!
1. életkérdés: Milyen céljaim vannak az életben?
Soroljuk fel őket, ne törődjünk azzal, hogy teljesíthető-e,
amire vágyunk, írjunk le mindent.
2. életkérdés: Hogyan szeretném eltölteni a következő öt
évet?
Erre a kérdésre konkrétabban feleljünk. Ismét soroljunk
fel mindent!
3. életkérdés: Hogyan élnék, ha tudnám, hogy mához hat
hónapra belém csap egy villám?
A kérdés célja annak felderítése, vannak-e számunkra
olyan fontos dolgok, amelyekkel nem foglalkozunk, pedig
sokkal több figyelmet érdemelnének.

* Vizsgáljuk meg életünk céljaival kapcsolatos válaszainkat,

és beszéljük meg őket valakivel. A második kérdésre adott
válaszaink az elsőre adott válaszok kiterjesztését adják? (Ez
célszerű lenne.) A harmadik kérdésre adott válaszaink az
első két kérdésre adott válaszok folytatását jelentik: meg­
mutatják a jelenlegi életünkkel való elégedettségünket vagy
elégedetlenségünket. Ha a harmadik listán egészen más téte­
lek szerepelnek, mint az első kettőn, akkor itt az ideje, hogy
gyökeresen változtassunk az életünkön.

349
 Utószó - Gondolatok
a megbocsátásról, az elfogadásról

Gyermekként egészen korán megismerjük a szülői szerep jellem­

zőit, megtapasztaljuk hatásait. így már kicsiként is tudjuk, nincse­
nek tiszta szülőtípusok, a jellemzők keverednek, és csupán egy
dologban azonos minden szülő: egyikük sem tökéletes. Szülői
tökéletlenségünk pedig modellként hat gyermekünkre: amikor
túl szigorúak, idegesek vagyunk, amikor rátelepedünk, vagy
éppen agresszív megnyilvánulásainkkal bántjuk, akaratlanul is
sérüléseket ejtünk formálódó lelkén. Mindezt vagy egyáltalán
nem, vagy csak későn ismerjük fel, és tudattalanul, több generá­
ción keresztül ismételgetjük az egykoron elutasított reakciókat.
Tudatosan mindig a legjobbat akarjuk, a magunk módján mind
szeretjük a gyermekünket: nem akarunk ártani, hozott sérülé­
seink miatt mégis könnyen fájdalmat okozunk. Ez akkor is igaz,
ha gyermekünk személyisége, született temperamentuma, érzé­
kenysége, a testvérsorban elfoglalt helye is meghatározza, hogyan
érinti őt a viselkedésünk.

Szülőtársaim! Szülőként bármikor tudunk fejlődni, ha mélyen

figyelünk gyerekünkre, és a személyisége alakulásával párhuza-

351
mosan magunk is változni próbálunk. Ha jó szülők vagyunk,
akkor vállaljuk a változást, a fájdalmak, nehézségek ellenére is,
amelyekben óhatatlanul részünk lesz: gondoljunk csak a kamasz
húsba vágó őszinteségére vagy leválási törekvésének baklövé­
seire. Szülőként mindig sokat kapunk: örömöt, szeretetet, élmé­
nyeket, az anyává, apává válás, a személyiségfejlődés lehetősé­
geit - amiért legalább olyan hálásak lehetünk gyermekeinknek,
mint ők nekünk a fejlődésük ösztönzéséért. A gyermeknevelés
önfejlesztő hatásától gazdagabbá válunk, így a szülő-gyerek kap­
csolat soha nem egyoldalú önfeláldozás, hanem az érzelmi kitelje­
sedés kölcsönös lehetősége.
Gyermekünk nem azzal tudja kifejezni háláját, ha olyanná
válik, amilyennek látni szeretnénk, vagy teljesíti minden kíván­
ságunkat és felnőttként is ránk figyel. Akkor tud kiteljesedni, ha
az ősöktől kapott lelki örökség pozitívumait beépíti, negatívumait
meghaladja, és igyekszik elég jó szülővé válni, szeretettel segíteni,
bátorítani gyermekét. A hála tehát mindig a következő generáció
felé áramlik: gyerekeinknek adjuk tovább mindazt, amit szüléink­
től kaptunk, de ebbe sajnos nem csak az tartozik bele, amit tuda­
tosan szeretnénk továbbvinni.
Neki is, nekünk is fájdalmas, amikor felnőtt gyermekünk szem­
besít hibáinkkal, főleg, ha beszélgetésünk indulatos szócsatává
válik. Ha felnőtt fiunk, lányunk megosztja velünk fájdalmait, azt
kezeljük mindig bátorsága jeleként, mert nem minket akar bán­
tani, csak végre kiáll önmagáért, miközben legyőzi legmélyebb
félelmeit. Egyensúlyt szeretne beállítani a szülő-gyerek kapcsolat­
ban, és nem akarja továbbadni a gyermekének elfojtott agresszió­
ját, túlzott szorongásait, félelmeit, sőt: múltja elfogadásának rögös
útjára lépett. Örüljünk fájdalmas szavainak, mert megnyílásával
lehetőséget teremt önismeretünk javítására, érzelmeink, kapcsola­
tunk tisztázására.
Egészséges lelkülettel sem könnyű a szembenézés, hiszen soha
nem akartunk ártani a gyerekünknek, így ha belátjuk tévedésein­
ket, akkor komoly bűntudattal is számolnunk kell. A bűntudattól

352
 csak akkor szabadulhatunk meg, ha reálisan látjuk, sőt szeretni
is tudjuk önmagunkat. Ha elfogadjuk: nem vagyunk hibátlanok,
sőt vállaljuk a felelősséget, de megbocsátunk önmagunknak. El­
ismerjük és sajnáljuk korábbi bántó tetteinket, amelyeket akkori
tudásunk, képességeink birtokában, más társadalmi környezet­
ben, elvárások mellett követtünk el.
Ha pedig alacsony az önbecsülésünk, még nehezebb szembe­
néznünk önmagunkkal, mert bizonytalanságunkban ragaszko­
dunk az idealizált, tökéletes szülői önképünkhöz, és gyermekünk
érzéseire hibásan reagálunk. Ilyenkor tagadjuk az általa nehezmé­
nyezett történéseket (ami helytelen): úgy teszünk, mintha mi sem
történt volna. Azt állítjuk, felnőtt gyerekünk hazudik vagy leg­
alábbis túloz, esetleg a testvéreitől kérünk támogatást, hogy bi­
zonygathassuk igazunkat. Jó, ha tudjuk: mindegyik gyerekünk
másképp élte meg a gyerekkorát (és persze az is lehet, hogy valame­
lyikük jobban függ tőlünk, ezért áll mellénk, testvére ellenében).
Önbecsülésünk hiányát jelzi az is, ha mártírrá válunk, és azt
mondogatjuk felnőtt gyermekünknek: „Te ezt soha nem érthe­
ted!", „Nem tehettem mást.. Közben pedig továbbra is arra kény­
szerítjük, hogy saját szükségletei elé helyezze a miénket, saját fáj­
dalma elé a mi érzéseinket. Talán a legrosszabb védekezés, ha el
akarjuk kerülni, hogy gyermekünk megvallja fájó érzéseit. Tehet­
jük ezt számonkérő kérdésekkel („Miért teszed ezt velem?") vagy
elterelő hadműveletekkel: amikor is felidézzük a sok áldozatot, és
azt éreztetjük, gyermekünknek soha semmi nem elég, vagy ép­
pen őt okoljuk tetteinkért („Azért vertünk meg, mert elviselhetet­
lenül fegyelmezetlen voltál"). Még ennél is rosszabbul járunk el,
ha ahelyett, hogy meghallgatnánk, jelen életének fájdalmas nega­
tívumaira hívjuk fel a figyelmét („Most is osztod az észt, miköz­
ben egy társ se maradt meg melletted. Mit tudsz te az életről?!").
A hibás megküzdések helyett, bármilyen nehéz is, ismerjük el
felnőtt gyermekünk bátorságát, valamint fogadjuk el saját tettein­
ket, és vállaljuk értük a felelősséget. Kérjünk bocsánatot: így gyer­
mekeink könnyebben feldolgozzák a haragot, melyet régóta cipel-

353
nek lelkűkben. A „bocsáss meg!" nem azt szolgálja, hogy felnőtt
gyermekünk mindent elfelejtsen, hanem hogy kimondjuk: nem
ő a felelős, ha nem törődtünk vele eleget, ha nem tudtuk jól sze­
retni, ha túlzott követelményeket támasztottunk, ha nem adtunk
neki elég önállóságot, vagy ha gyakran megvertük. Mondjuk ki:
„Én vagyok a felelős, te semmiképp nem!" Hiszen gyermekünk
a mi tetteinkért nem felelős, a boldogtalanságunkért meg főleg
nem - csupán a saját életéért. Azért tehet, hogy felnőttként le tud­
jon válni, hogy reálisan lássa a gyermekkorát, a velünk való kap­
csolatát, hogy észrevegye felnőttkori érzéseinek és viselkedésének
gyökereit. Felelős a saját felnőtti viselkedéséért, szülői magatartá­
sáért, önmaga változásáért, fejlődéséért. Támogassuk, hogy akár
segítséggel, de gyógyítsa meg a benne élő kicsi gyermeket, erősítse
ezzel is felnőttkori önbizalmát.
Ne csak bocsánatot kérjünk, hanem tegyük is jóvá tetteinket.
A jóvátétellel megmutathatjuk, gyermekünk és valamennyi érzése
fontos nekünk, csak fiatalon nem voltunk elég bölcsek, hogy ne
bántsuk meg őt. Jóvátétel lehet, ha végighallgatjuk, partnerként
beszélgetünk vele, bölcsességre törekedve magunk is megnyílunk,
és beavatjuk érzéseinkbe, ha szülőként magunk is változunk, és
ha vállaljuk gyermekünk önismereti fejlődése, bátran felvállalt
pszichoterápiája költségeit.
A szívből jövő, átélt bocsánatkérésért gyerekeink jobban tisz­
telnek majd, mert az részünkről is a bátorság jele. Ha nehezen
tesszük meg, akkor gondoljunk arra, mi mit vártunk volna szü­
léinktől, nekünk mi esett volna jól annak idején. A bocsánatkérés­
sel azt üzenjük felnőtt gyerekünknek: bárki követhet el hibát, mi
magunk is és ti is, de felelősséget vállalunk érte, és elismerjük a
valamikori érzéseink jogosságát. Mély szeretetből, elfogadásból
mutatunk példát a fiatalabb generációnak.

Felnőtt gyerektársaim! Minden családban vannak gyerekkorban

szerzett sérülések, ám fontos, hogy ne tegyünk szemrehányást

354
 szüléinknek a sebeinkért, ne szidjuk őket, inkább fájó érzéseinkről
beszéljünk nekik. Ennek alapfeltétele, hogy szüleinket reálisan,
felnőttként, emberként lássuk, ne pedig egy agyonbabusgatott
vagy lelkileg sérült kisgyermek szemével. Akár a negatív, akár a
pozitív élményeink voltak túlsúlyban, a feladatunk az, hogy vál­
laljuk a felelősséget fejlődésünkért: kibéküljünk sérüléseinkkel,
és éppen azokon a területeken fejlesszük a képességeinket, ame­
lyeken a sérülések estek.
Tegyük ezt azért is, mert a gyermekkor sérülései kihatnak jelen­
legi és jövőbeli kapcsolatainkra szüléinkkel, társunkkal, gyere­
keinkkel. Ha borostyán vagy mártír szülőnk szimbiózist alakított
ki velünk, akkor felnőttként is alárendelődünk, azt csináljuk, amit
a szülőnk (majd bárki) elvár tőlünk, míg le nem válunk róla, ön­
állósodni nem kezdünk. Szülősített gyermekként később is test­
véreink és mások igényeit teljesítjük, míg meg nem tanulunk saját
szükségleteinkre figyelni. Idomár szüléink felnőttként is magasra
teszik a mércét, mi pedig a folytonos túlteljesítés ellen lazítási
képességeink fejlesztésével küzdhetünk. Nárcisztikus szülőnk
egy életen át irányít bennünket, ha hagyjuk, hogy minden szava
indulatot váltson ki belőlünk. Miközben azt hisszük, önállóak
vagyunk, mert megmondjuk a véleményünket, viselkedésünket
mégsem magunk irányítjuk, hanem az általa kiváltott indula­
taink vagy saját narcizmusunk. Nem vagyunk jobban akkor sem,
ha agresszor szülő gyermekeként nincsenek érzéseink. Lehet,
hogy korai sérüléseink miatt váltunk látszólag érzéketlenné, mi­
vel gyermekkori érzéseink túlságosan gyötrőek voltak, és erős el­
hárítás kellett ahhoz, hogy ne fájjanak. Fájdalmas érzéseink olyan
helyen bújnak meg, ahonnan csak szakember segítségével lehet
őket előhozni, majd feldolgozni.
Gyakran csak a testünk mondja el, amit érzelmeinkkel nem
tudunk: fejfájás, gyomorfájás, kimerültség, szív- és érrendszeri
vagy sok egyéb betegség formájában. (Ezért is fordul elő, hogy
pszichoterápiában először sokan rosszabbul lesznek, mert ahhoz,

355
hogy szeretni tudjunk, először az elfojtott negatív érzéseket kell
felszínre hoznunk.) Mindenkinek megvan a maga fejlődnivalója,
amit szüléink szidalmazása, hibáztatása csak akadályoz.
Fogadjuk el azt is, hogy szüleinket nem tudjuk megváltoztatni,
csak saját magunkat. Ha nem olyan szülőnk volt, amilyenre vágya­
koztunk, azaz úgy érezzük, hogy nem kaptunk elég szeretetet és
gyengédséget, akkor csak úgy szabadulhatunk a fájdalmunktól,
ha felelősséget vállalunk saját életünkért. Felnőttként már csak mi
adhatjuk meg kicsi önmagunknak a hiányzó anyai, apai szeretetet.
A felelősségvállalás elengedhetetlen feltétele a megbocsátás,
amikor mélyen megéljük és feldolgozzuk a haragunkat, ezáltal
elfogadjuk a velünk történteket, miközben megértjük szüléink
sorsát, motívumait, tehetetlenségét, és - talán profánul hangzik,
de - idővel már hálát is érzünk azért, hogy a hiányok és a szenvedé­
sek által valamiféle fejlődés indulhatott el a személyiségünkben.
A megbocsátással nem mentjük fel szüleinket, sőt nem is felejt­
jük el a sérelmeinket, csupán feldolgozzuk haragunkat. Többé
nem idealizáljuk és nem is értékeljük le a személyüket, és le tu­
dunk mondani a megváltoztatásukról szőtt reménytelen elképzelé­
seinkről. Egyrészt mindenki csak önmagát tudja fejleszteni, más­
részt a szülőnk megváltoztatására irányuló törekvéseink gyakran
éppen az ellenkező hatást érik el: dacot, ellenállást és még több
bántást váltanak ki, amelyek következtében csak egyre messzebb
kerülünk egymástól és gyermekkorunk elfogadásától.
A megbocsátás, a gyermekkor elfogadása nemcsak belső békén­
ket, hanem a szülő-gyerek kapcsolat egyensúlyát is helyreállítja,
mert megszabadít a haragtól, a belső negatív energiáktól, a gyermek­
kor óta viselt sebeinktől, és lehetővé teszi, hogy a felelősséget
átadjuk szüléinknek, hiszen tetteikért csakis ők maguk felelnek.
Mindehhez elengedhetetlen tehát, hogy elfogadjuk a haragun­
kat. A harag a megbántásra, a bántalmazásra adott normális reak­
ció. Ugyanúgy érzelem, mint az öröm vagy a szeretet, de azt jelzi,
hogy valamin változtatnunk kell. Nem árt tudnunk, hogy legtöbb­
ször szüléink idealizálása mögött is elfojtott harag lapul, és ha szü­

356
 lőnket csodálatosnak, nagyszerűnek, tökéletesnek látjuk, azzal
éppen ezt az érzést fedjük el. Nehéz megélnünk a haragot, mert
először bűntudatot okozhat, majd attól félhetünk, hogy elveszít­
jük önuralmunkat és összeroppanunk. Sokan kérdezik tőlem is,
amikor feltörnek elfojtott, mély indulataik: „Nem fogok megbolon­
dulni?" Mások azt gondolják, hogy illetlen dolog haragudni a szü­
léinkre, de a pszichében is érvényes az energiamegmaradás törvé­
nye, azaz az energia nem vész el, csak tünetté alakul: a hosszú
ideig elfojtott harag megbetegít, depressziót, testi betegségeket
okoz, és kiszámíthatatlan reakciókat vált ki belőlünk. Engedjük
meg magunknak az érzést, hogy átmeneti haragunkkal együtt
is jók vagyunk, de menjünk végig a megbocsátás nehéz és hosszú
folyamatán, hogy megszabadulhassunk tőle.
Persze a meg nem bocsátásnak is van haszna. Ha egy életen
át haragszunk a szüléinkre, akkor saját magunkat - a tudattalan
összehasonlításnak köszönhetően - jobbnak láthatjuk náluk, és
jólesik, hogy úgy érezzük, felettük állunk. A megbocsátás legfőbb
feltétele, hogy le tudjunk mondani sértettségünkről és felsőbb-
rendűségi érzésünkről, és el tudjuk fogadni szüléink szempont­
jait, sorsát, nehézségeit is. Ha nem tudunk megbocsátani, akkor
mindig a sérelmeink határozzák meg a hangulatunkat, és ez a
viselkedésünket is megbéníthatja. A kelleténél többet foglalko­
zunk velük, s ha csak rájuk gondolunk, egyből feszültek leszünk,
emelkedik a vérnyomásunk, szaporább lesz a pulzusunk. Ha azon­
ban megbocsátunk, megszabadulhatunk a haragunktól, és le tud­
juk zárni a múltat, helyreállhat a lelki békénk, és megélhetjük
saját jóságunkat, nagyszerűségünket, emberségünket - mérics-
kélés nélkül.
Sokan kérdezik tőlem, meg lehet-e bocsátani, ha a szülőnk nem
kér bocsánatot, és nem látja be, hogy gyermekként megbántott
minket. A válaszom: igen, mert a megbánást nem lehet kikény­
szeríteni. Ha szülőnk nem érzi tettének súlyát, következményeit,
mindezeket nem véletlenül hárítja: tudattalanul nem képes
szembenézni önmagával. Ne ítéljük el ezért!

357
 Fogadjuk el azt is, ha fájdalmunk felfedése idején testvéreink
hátat fordítanak nekünk, mondván: „Ebből én inkább kimarad­
nék!" Előfordul, hogy ők jobban függenek a szüléinktől, vagy fél­
tik a családi „békét", ezért nem állnak mellénk. Az is lehet, hogy
másképp élték meg ugyanazt az élményt, mert mindenki saját
személyiségén szűri át a történéseket. Ha így van, akkor még hi­
báztathatnak is bennünket, hogy feldúltuk a család életét, ostro­
molhatnak, hogy vegyük le a napirendről a „szülők hántását", és te­
hetetlenségükben szidalmazhatnak, abnormálisnak titulálhatnak
minket. A család távolabbi tagjai (nagynénik, nagybácsik, nagy­
szülők) sem biztos, hogy értik, miért volna szükségünk arra, hogy a
múlttal foglalkozzunk. Szüléink pártjára állnak, bennünket pedig
próbálnak rávenni, hogy ne szembesítsük őket a valósággal. Ilyen
helyzetekben hinnünk kell abban, hogy ez nem tartozik rájuk.
Megbocsáthatunk akkor is, ha szülőnk nem látja be tettének
súlyát, ha nincs lehetőségünk személyes megbeszélésre a saját
szorongásunk vagy szülőnk elutasítása miatt, de ilyenkor csak
valamely, a lelkünk mélyéig hatoló rítus tudja oldani a fájdalmun­
kat - ezt végezhetjük egyedül, egy baráttal, a társunkkal, a test­
vérünkkel vagy terapeuta segítségével.
írjunk el nem küldött levelet szüléinknek, vagy mondjuk ki
gondolatainkat egy üres széknek, ahová odaképzeljük egyik,
majd másik szülőnket. írjuk le, mondjuk ki az összes érzésünket,
amelyet gyerekként megéltünk szüléink tettei kapcsán, és azt is,
hogyan hatnak jelen életünkre. Arról is szóljunk, hogy a jövőben
mit várunk a szüléinktől. A személyes beszélgetést, ennek hiányá­
ban a rítust, mindig azzal a szülővel kezdjük, akivel könnyebben
kommunikálunk - még így is izgulhatunk, szoronghatunk miatta.
(E rítusok elvégzéséhez segítséget találunk a Szeretetcseppek című
fejezetben.) Súlyos szenvedéseket, bántalmazásokat képzett pszi-
choterapeutával dolgozzunk fel, mert ilyenkor egyedül nehéz meg­
szabadulnunk a dühünktől, egészséges aktivitássá alakítani azt,
mindemellett pótolni korai szeretethiányainkat, és megbékélni
gyermekkorunkkal.

358
 A megbocsátás tehát aktív munka, hosszabb folyamat, amely­
nek során a negatív energiáktól szabadítjuk meg magunkat, így
nekünk, a megbocsátónak adja a legtöbbet, mert lehetővé teszi,
hogy ismét önmagunk legyünk, azaz megszabaduljunk gyöt-
relmes érzéseinktől, szülőnk hatalmától, és újra a jelenben élhes­
sünk. A rítus során a fájdalmat, az elfojtott dühöt mindig át kell
élnünk, ez az, amit az egészséges működésünk érdekében nem
lehet megúszni. Mélyen és őszintén nyíljunk meg önmagunk
előtt, ne ijedjünk meg az érzéseinktől, sírhatunk, zokoghatunk
is: jót tesz.
A düh megélése és átalakítása azért is fontos, mert a későbbiek­
ben ennek hatására születik a pozitív erő, az igazi tettrekészség.
Adjuk ki dühünket, de úgy, hogy ne bántsunk mást: fussunk,
bokszoljunk, kiabáljunk az erdőben, írjunk levelet. Végezzük el
a Szeretetcseppek című fejezet vonatkozó gyakorlatait. Mindezek
után lehetséges igazán a megbocsátás, az, hogy megszabaduljunk
a megbántottságtól, ami tehát egyáltalán nem azt jelenti, hogy
mindent elfelejtünk, hanem azt, hogy visszahárítjuk a felelősséget
azokra, akiknek viselniük kell: a szüléinkre.

Fogadjuk el szüleinket és gyermekkorunk történéseit! Ehhez ismerjük el

és mélyen éljük át a megbocsátás, az elfogadás hét törvényét:

1. Tiszteljük, hogy szüléink a legfontosabbat, az életet adták nekünk.

2. Fogadjuk el, hogy szüléink is tökéletlen emberek.

Szüléink is emberek, akik tele vannak bizonytalanságokkal,
szorongásokkal, tehát nem mindenható, tökéletes lények,
nem istenek. Értékeljük át elvárásainkat az ideális anyáról
és apáról, hiszen nem valószínű, hogy szüléink valaha is meg
tudnak felelni ezeknek. Tiszteljük bennük, hogy akárhogyan
is, de megbirkóztak az életükkel. Forduljunk feléjük kíváncsi­
sággal: hogyan éltek, milyen volt a gyermekkoruk, mennyi
törődést, szeretetet kaptak, milyen sérüléseket szereztek

359
 akkortájt, hogyan gyógyították be ezeket, hogyan kezelték
a nehézségeiket, hogyan váltak olyanokká, amilyenek lettek.
Ha mélyen megismerjük, sérülékeny, érző, esendő ember­
ként (sőt gyermekként is!) látjuk szüleinket, akkor szeretni is
tudjuk őket, hiszen ellenérzéseink éppen túlzó elvárásaink­
ból fakadnak.

3. Ismerjük meg családunk történetét: szüléink azt tudták adni, amit

ők is kaptak.
Minden szülőben megvan az akarat, hogy jól nevelje a gye­
rekét, és legtöbbjükben ott él a bűntudat is, ha gyermeke
másképp fejlődik, mint ő szerette volna. A lehető legjobban
próbáltak nevelni minket, és többnyire jót akartak nekünk,
adni azonban csak úgy és azt tudták, ahogyan és amit maguk is
kaptak. így gyermekként sokszor mi sem abban részesültünk,
amit vártunk, sőt még felnőttként is ki vagyunk téve érzel­
mi zsarolásnak, rátelepedésnek, szidalmazásnak, magas elvá­
rásokból adódó elégedetlenségnek, meg nem értettségnek,
távolságtartásnak. Mindenképpen ismerjük el a kapott sze­
retetet és gondoskodást. Szidalmazás helyett öleljük magunk­
hoz szeretetért epekedő, sérült gyermeki önmagunkat.
A katarzis biztosítja, hogy felnőttként szerethetőnek érezzük
önmagunkat.

4. Ismerjük el, hogy szüléinknek értékes vonásaik is vannak.

A viselkedés soha nem azonos az emberrel, így ha helytele­
nítjük is szüléink magatartását, még megláthatjuk értékeiket
is. Az elfogadás biztosítja, hogy a negatív helyzetet, szülőnk
elfogadhatatlan viselkedését utasítsuk el, ne pedig a teljes
személyét. Az elfogadás segít, hogy rálássunk érzéseinkre,
félelmeinkre - ezzel magunk és szülőnk fejlődését nagy­
ban előmozdíthatjuk. Erős önbecsülés, pozitív hozzáállás
és a dühtől, haragtól való megszabadulás szükséges ahhoz,
hogy negatív helyzetekben is meglássuk szülőnkben a jót,

360
 a szerethetőt, a helyzetek többségében a pozitív szándékot,
így akadályozható meg, hogy a vita hevében indulatra in­
dulattal, vádakra vádakkal reagáljunk, esetleg felnőttként is
féljünk szüléinktől, vagy gyűlöljük, lenézzük őket.
Ha megvetést vagy be nem teljesült, túlzó elvárásaink
miatti erős indulatot érzünk irántuk, akkor tulajdonképpen
felsőbbrendűnek éljük meg magunkat, így saját fejlődésünk
útjába állunk. A fensőbbségérzéssel tudattalanul saját ma­
gunkkal szemben is túlzott elvárásokat támasztunk, ame­
lyeknek persze sosem tudunk megfelelni, így tovább rombol­
juk önbecsülésünket. A gőg meggátol abban, hogy képesek
legyünk igazi szeretetet érezni, hiszen csak a velünk egyen­
rangú, felnőttnek tekintett szülőnket tudjuk vád, harag vagy
félelem nélkül elfogadni, majd szeretni.

5. Vállaljuk a felelősséget: nem mutogathatunk egy életen át a szü­

léinkre.
Éppen szüléink hibái (azok felismerése, megértése, elfogadá­
sa) teszik lehetővé, hogy megküzdjünk a saját nehézségeink­
kel. Megküzdenünk azonban nekünk magunknak kell, ami­
hez nem kevés önismeretre van szükségünk. Ha például
indokolatlan hisztit rendezünk, amikor párunk izgalmas
meccset néz, vagy a laptopján dolgozik és nem figyel ránk,
gyakran távolságtartó szüléink szeretetéért zokog a ben­
nünk élő kisgyermek énünk. Ha erre rálátunk, és a hiányzó
szeretetet megadjuk magunknak, akkor véget vethetünk az
ok nélküli szenvedésnek, amellyel megterheljük párunkat is.
Hiszen ő nem az anyánk, apánk, hanem a társunk, és bárhogy
szeret bennünket, nem pótolhatja gyermekkorunk hiányait.
Sérüléseink feldolgozásában persze segíthetjük egymást.
Engedjük előtörni az elfojtott, fájó gyermekkori érzéseinket:
gyengéd oldalunk előbukkanása soha nem jelent gyengesé­
get, sőt ez maga a bátorság. Ha megszabadulunk a dühtől,
a fájdalomtól, ha reálisan, felnőttként látjuk érzelmi hiá­

361
 nyainkat - miközben szeretettel átgondoljuk szüléink életét
is - , akkor el tudjuk fogadni gyermekkorunkat és azt, amit
adtak. Többé nem őket hibáztatjuk felnőtt életünkért, mai
nehézségeinkért.

6. Beszélgessünk: mély megnyílásunk, önismeretünk fejlődése a leg­

nagyobb segítőnk.
Minden felnőtt maga dönt saját életéről, de nem igazán jó
megoldás, ha megszakítjuk a kapcsolatot szüléinkkel, csak
mert kellemetlen szembenéznünk az érzéseinkkel. Az elfoga­
dás hiányában a feldolgozatlan harag, a feltétel nélküli szere­
tet gyermeki hiánya örökké ott munkál majd a lelkűnkben,
és akadályoz az önállóság felé vezető úton. Sok olyan ember­
rel találkoztam, aki szinte állandóan indokolatlan szorongá­
soktól szenvedett, míg meg nem békéit a szüleivel és a gyer­
mekkorával. Például alkoholfüggő szülők gyermekeként
elviselhetetlenül feszültté vált, jelenetet rendezett, ha párja
kánikulában egy pohár sör elfogyasztásával oltotta szomját.
Vagy idomár szülők gyermekeként kiábrándítóan lustának
élte meg párját, ha az a nyaralás alatt pihenni akart a parton,
ahelyett, hogy megnézett volna minden műemlék jellegű
jelentéktelen zugot. S a sort folytathatnánk a végtelenségig.
Ha szüléinknek meg tudunk nyílni, ha partnerként beszé­
lünk nekik kínos dolgokról, azzal nekik is megkönnyítjük,
hogy megélhessék érzéseiket. így pedig mi magunk is jobban
megismerjük, elfogadjuk saját érzéseinket és őket. A kulcs
mindig a mi kezünkben van. Gyermekkorunk történéseit persze
nem tudjuk megváltoztatni, de érzelmi töltését alakíthatjuk, ha
mélyítjük önismeretünket. Bármikor, amikor készen állunk rá, és
vagyunk olyan bátrak, hogy neki is kezdjünk - akár szüléinkkel,
akár egyedül.

362
7. Szakítsuk meg: ne örökítsük tudattalanul szüléink (őseink) viselke­
dését (sorsát) a következő generációkra.
A szülői viselkedés, a tudattalan érzések generációkon át
fennmaradhatnak: kéretlen örökségként szállnak apáról
fiúra. A negatív működések megtörésével sok fölösleges szo­
rongástól menthetjük meg gyerekeinket és a következő nem­
zedékeket. Kamaszként általában mind eldöntjük, hogy jobb
szülők leszünk, mint szüléink voltak, aztán jönnek a tudatta­
lan reakciók, amelyek gyakran éppen a gyermekként tapasz­
taltak ellentétei. Például alkohol helyett, absztinensként, a
munkától válunk függővé, de ugyanúgy nem élünk teljes
életet, és társunkat, alkoholista szülőnkhöz hasonlóan, magá­
ra hagyjuk. Akkor van választási lehetőségünk, ha belátjuk
ezt a tudattalan ismétlődést. Amíg tagadjuk, addig aligha
tudunk megváltozni. Kéretlen örökségünket akkor hagy­
hatjuk magunk mögött, ha érzelmileg összhangba kerülünk
önmagunkkal, elfojtott érzéseinket megdolgozzuk, és fájdal­
munkat, félelmünket nem vetítjük a társunkra, a gyerekünk­
re vagy bárki másra.
Fejlődésünk során a múlton és a jelenen is dolgoznunk
kell. Például az agresszor szülő felnőtt gyerekének meg kell
tanulnia, hogyan kerüljön érzelmi közelségbe saját gyere­
keivel, hogyan kezelje aktuális indulatait anélkül, hogy bán­
taná őket. Az ő feladata, hogy időben észlelje, majd vezesse
le testi feszültségét, mielőtt kiabálna vagy ütne. Segítségére
lehet, ha arra gondol, hogy gyerekként milyen szülői reak­
ciókat szeretett volna kapni, indulatai kiélése helyett pedig
elmegy futni, gyermekét beküldi a szobába vagy leviszi a
szemetet. Mindemellett át kell alakítania gyerekkorában
elfojtott haragját, hogy élete ne erőltetett menet, az elfojtott
dühével vívott örök harc legyen. Szeretetével ne megsebez­
ze gyermekét, hanem növelje érzelmi munícióját: tegye lehe­
tővé számára, hogy végre biztonsággal és melegséggel néz­
hessen fel arra, akit nagyon szeret: a szülőjére.

363
 Jegyzetek

Előszó

1 Christie, Agatha: „Halott ember tükre" In: Gyilkosság a csendes házban.

(Murder in theMews) Ford.: Kada Júlia. Budapest, Európa, 2014,175.
2 Háy János: „Az anya" In: Uő. Napra jutni. Budapest, Európa, 2014, 257.
3 Szabó Magda: Pilátus. Budapest, Európa, 2001, a kötet fülszövege.
4 L. Stipkovits Erika: Közelebb egymáshoz - 11 tévhit párkapcsolatainkról.
Budapest, HVG Könyvek, 2013.; L. Stipkovits Erika: Harmóniában egymás­
sal - Újabb 11 tévhit párkapcsolatainkról. Budapest, HVG Könyvek, 2014.
5 Bár a médiában a szülőtípusok sokféle elnevezésével találkozhatunk,
a szakirodalom inkább a nevelői, szülői attitűdök kifejezést használja,
és így elemzi ezek hatását a személyiségfejlődésre. Diana Baumrind
tekintélyelvű (autoritariánus), engedékeny és mérvadó (autoritativ)
nevelői stílusokat különített el. Kozéki Béla a szülői érzelmek, a nevelés
ereje, a közvetített értékek átható mivolta és a korlátozás-védelem ru­
galmassága szerint harmonikus, liberális, ambiciózus, túlvédő, hideg­
demokratikus, elhanyagoló, drilles és diszharmonikus nevelési stílu­
sokat említ. Ranschburg Jenő tipizálásának alapja a családi légkör és
emocionális klíma, a nevelés rugalmassága és a tettek következményeire
vonatkozó határozottság, következetesség. Ő meleg-engedékeny, hideg­
engedékeny, meleg-korlátozó és hideg-korlátozó szülői magatartásokról
ír. Lásd Forward, Susan: Mérgező szülők (Toxic Parents: Overcoming Their
Hurtful Legacy and Reclaiming Your Life) Ford.: Kövi György. Budapest,

365
 Háttér, 2000.; Bagdy Emőke: A személyiség titkai - Család, nevelés, önér­
tékelés. Budapest, Helikon, 2014.
6 Loom ans, Diana: „Ha elölről kezdhetném ..." In: Canfield, Jack -
Hansen, Mark Victor: Erőleves a léleknek - Második porció. (A 2nd Helping of
Chicken Soup for the Soul) Ford.: Komáromyné Várady Agnes. Budapest,
Bagolyvár, 2010.

B evezetés - A legelső k ötelék től a szülői szerepvállalásig

1 M cCann, Colum: TransAtlantic - Atlanti átkelés (TransAtlantic) Ford.:

Mesterházi Mónika. Budapest, Magvető, 2015, 264.
2 Blumenthal, P. J.: Kaspar Hauser testvérei - A vadember nyomában (Kaspar
Hausers Geschwister: Auf der Suche nach dem wilden Menschen) Ford.: Szántó
Judit. Budapest, Európa, 2006.
3 Ferenczi Sándor hangsúlyozta, hogy pszichológiai szempontból sem
közömbös, hogy az anya és gyermeke a terhesség során testileg, fizikai­
lag is összetartoznak. Az anya-magzat kapcsolatokról lásd Raff ai Jenő:
Megfogantam, tehát vagyok - Párbeszéd a babával az anyaméhben. Buda­
pest, Útmutató, 1997.; Hidas György - Raffai Jenő - Vollner Judit: Lelki
köldökzsinór - Beszélgetések a kisbabámmal. Budapest, Helikon, 2013.
4 A kötődésről: A kötődés a csecsemő és gondozója közötti tartós érzelmi
kötelék, ami a kicsinek a biztos háttér és a visszatérési lehetőség, a tá­
mogatás fontos érzetét nyújtja, mintázata, minősége pedig egész éle­
tére kihat. A gyermek e korai tapasztalatokat ugyanis egyfajta „belső
munkamodellé" alakítja, s később a tágabb világgal, m ásokkal való
kapcsolataiban is alapvetőnek érzi, mintegy tudattalanul használja.
A kötődésről részletesebben lásd Carver, Charles S. - Scheier, Michael
F.: Személyiségpszichológia (Perspectives on Personality) Ford.: Albert Agnes
et al. Budapest, Osiris, 2006, 290-97. Cole, Michael - Cole, Sheila R.:
Fejlődéslélektan (The Development of Children) Ford.: Kéri Rita et al. Buda­
pest, Osiris, 2006,248-52.
5 Bálint Alice szerint a gyermek születése után az ösztönös anyaság
jellem ző, ami később kulturális anyasággá alakul, vagyis a társada­
lom, az adott kultúra elvárásai is formálják az anya gyermekéhez való
viszonyát, a gondoskodás minőségét. Bálint Alice az anyára kezdetben
jellemző szeretetet archaikus szeretetnek nevezi, amely formálisan kevés­
bé szabályozható, mint az apai szeretet. Ezt a gyermek növekedésével
a szociális szeretet, vagyis a másik fél önálló lényként kezelésének képes­
sége váltja fel. Gondolatmenetével párhuzamba állítható Margaret
Mahler megállapítása, mely szerint a biológiai születés nem esik egybe
a pszichés születéssel, azaz a személyiség fejlődésének kezdetével. Ez

366
 utóbbihoz a kezdeti duálunió, azaz kölcsönös függés és egységérzet
(„anya és én egyek vagyunk") fokozatos megszűnése, a gyermek egész­
séges mértékű eltávolodása, függetlenedése szükséges. Donald Win-
nicott kevésbé tartotta fontosnak az ösztönöket, ezzel szemben az anya
tudatos viselkedését hangsúlyozta. Álláspontja szerint a részben belső
motívumok, részben a hagyományok és feladatok által szabályozott
anyai viselkedés megfelelő hátteret jelent ahhoz, hogy a gyerek egészsé­
gesen nevelkedjen. Kiemeli az anyák tükröző szerepét, ahogyan az anya
megérti és értelmezi a gyerek állapotát, és segíti énképe kialakulását.
A korai gondozás jelentősége abban áll, hogy ez jelenti a gyerek számára,
hogy az anya valóban szereti őt. Lásd Carver, Charles S. - Scheier,
Michael F.: i. m.
6 Az eljárás háromperces szakaszokból áll. Először a gyermek és édes­
anyja az idegen jelenlétében játszik. Az idegen aztán magukra hagyja
őket, majd visszatér és letelepszik. A következő lépésben az édesanya
kimegy, és magára hagyja a gyermeket az idegennel. Az idegen meg­
próbál kapcsolatot létesíteni a gyermekkel, vagy megvigasztalni őt, ha
sír. Végül az anya visszatér, az idegen pedig távozik. A kutatók a gyer­
meknek az idegen jelenlétére, az anya hiányára és az anya visszatérésére
adott reakcióit figyelték meg, például sír és vigasztalhatatlan, vagy nem
viseli meg különösebben az anya távozása; elfogadja vagy visszautasítja
az idegen vigasztalását; elfogadja vagy visszautasítja anyját, amikor
visszajön. Az eljárásról részletesebben lásd Cole, Michael - Cole, Sheila
R.: i. m. 252-59.
7 Hazan és Shaver a kötődés minősége és a szerelmi kapcsolatok jellemzői
közt találtak összefüggést. Kérdőívekre adott válaszaik alapján a bizton­
ságosan kötődők úgy vélik, hogy a szenvedélyszerelem lehet hosszan
tartó, ám tudják, hogy a filmek és romantikus regények szerelemeszmé­
nye nem létezik. Az elkerülő kötődők hisznek a filmekben látott lángoló
szerelemben, ám kijelentik, hogy az nem tart örökké. Magukról úgy
nyilatkoznak, hogy nagyon nehezen találnak olyat, akibe bele tudnak
szeretni. Az ellenálló kötődők ezzel szemben úgy gondolják, hogy
a szerelem bármikor „beüthet", és bevallják, hogy nagyon könnyen
esnek szerelembe. Lásd Hazan, Cindy - Shaver, Philip: „Romantic Love
Conceptualized as an Attachment Process". Journal o f Personality and
Social Psychology. 1987,52 (3): 511-24.
* A pszichológia ezt a jelenséget az ősbizalom szóval jelöli. Az ősbizalom
elsődleges jelentése a gyermek mélyen gyökerező bizalma abban, hogy
anyja (gondozója) szereti és elfogadja, mindenképpen gondoskodik
róla, és kielégíti igényeit. Ez a bizalom önszeretete képességének alap­
jává válik: ha az anya elfogadja és szereti a gyermeket, a gyermek is

367
 képessé válik elfogadni és szeretni önmagát, hiszen azt „tanulja", hogy
ő jó és szerethető. Erik Erikson pszichoszociális fejlődéselméletében
nagyjából az első két életévet nevezi az ősbizalom vagy ősbizalmatlan­
ság időszakának. A korai kapcsolat fontosságát Bálint Mihály a primer
szeretet fogalmának bevezetésével hangsúlyozta, Szondi Lipót pedig
egyfajta „lelki karónak" nevezte. Lásd Cole, Michael - Cole, Sheila R.:
i. m. 249.; Gordosné Szabó Anna: Szondi Lipót. In: Báthory Zoltán -
Falus Iván (főszerk.): Pedagógiai lexikon, 3. kötet. Budapest, Keraban, 1997,
411-12.
9 Orta, írem Metin - Corapci, Feyza - Yagmurlu, Bilge - Aksan, Nazan:
„The Mediational Role of Effortful Control and Emotional Dysregu-
lation in the Link Between Maternal Responsiveness and Turkish Pre­
schoolers' Social Competency and Externalizing Symptoms" Infant and
Child Development, 2013, 22: 459-79; Wang, Jun - Morgan, George A. -
Biringen, Zeynep: „Mother-Toddler Affect Exchanges and Children's
Mastery Behaviours during Preschool Years" Infant and Child Develop­
ment, 2014, 23:139-52.
10 Swaab, Dick: Az agyunk mi vagyunk - Az anyaméhtől az Alzheimerig (Wij zijn
ons brein: Van baarmoeder tot Alzheimer) Ford.: Wekerle Szabolcs. Budapest,
Libri, 2013, 38.
11 Uo. 39-40.
12 Uo. 40.
13 Uo. 42-43.
14 Uo. 47.
15 Insel, T. R. - Young L. J.: „The Neurobiology of Attachm ent" Nature
Reviews Neuroscience, 2001,2:129-36.
16 Egy kísérlet során hím pockok agyába vazopresszint juttattak, ettől
- a pockokra egyébként nem jellem ző módon - hűségesek lettek a
nőstényhez, gondoskodó magatartást mutattak. Insel, T. R. - Young
L. J.: i. m. 129-36.
17 Marazziti, D. - Dell'Osso, B. - Baroni, S. - Mungai, F. - Catena, M. -
Rucci, P.: „A Relationship Between Oxitocin and Anxiety of Romantic
Attachment". Clinical Practice & Epidemiology in Mental Health, 2006,2 (28),
http://dx.doi.org/10.1186%2F1745-0179-2-28
18 Lakatos K. - Toth I. - Nemoda Z. - Ney K. - Sasvári-Szélely M. - Gervai
J.: „Dopamine D4 Receptor (Drd4) Gene Polymorphism is Associated
with Attachment Disorganisation in Infants". Molecular Psychiatry, 2000,
6: 633-37.
19 B ereczkei Tamás: Evolúciós pszichológia. Budapest, O siris, 2003,
235-38.
20 Uo. 239.

368
 21 Genetikai példa, hogy a férfiak a fájdalmas csecsemősírást jól beazo­
nosítják (védelmi mechanizmust indít be), az éheset viszont egyáltalán
nem (míg az anyák igen). A párkapcsolati minőség megnyilvánul pél­
dául abban, hogy nőtlen fiatal férfiak nem mutatnak preferenciát abban,
hogy melyik oldalukra tegyék a csecsemőt-kisgyereket, ha felveszik.
A nős férfiak többsége viszont igen: ők következetesen bal oldalra teszik
a gyereket. Ennek oka, hogy figyeltek gyerekük anyjának viselkedésére,
és elsajátították azt. Az anyák ugyanis „kódolva vannak" arra, hogy bal
oldalra, a szív felé tegyék a gyereket, még a balkezesek is. A baba is oda
kívánkozik: ha felveszik, úgy helyezi el a fejét, hogy hordozójának ké­
nyelmetlen lenne jobbra tenni őt. További példákért és érdekes kutatási
eredményekért lásd Bereczkei Tamás: i. m. 240.
22 Az epigenetikáról: az epigenetika vizsgálatának tárgya a gének olyan
öröklődése, amely nem jár együtt a DNS bázisszekvenciájának vál­
tozásával, vagyis a hatás a génexpresszióban, a génkifejeződésben jele­
nik meg. Az epigenetikai gondolkodás lényeges elemei a dinamikus
környezet és a stabil genetikai meghatározottság interakciója, a gének
aktiválódásának, reaktiválódásának és inaktiválódásának folyamatai
(az egyes gének „ki- és bekapcsolódása", hatásuk kifejeződése), valamint
az epigenetikai módosulások reverzibilitása. Az epigenetikai kutatá­
sok a gyakorlatban például arra keresik a választ, hogy a szülőket ért
környezeti hatások hogyan befolyásolják az utódok génexpresszióját,
vagyis hogyan hatnak mintegy transzgenerációsan az utódokra is,
illetve milyen környezeti hatások kapcsolják be és ki az egyes géneket.
A témáról bővebben lásd Bereczkei Tamás - Hoffmann Gyula (szerk.):
Gének, gondolkodás, személyiség - Bevezetés a humán viselkedésgenetikába.
Budapest, Akadémiai, 2012.
23 Waterland és munkatársai bizonyították például, hogy metilgazdag
étrenden tartott egerek utódainál csökken a görbe farok mint fejlődési
rendellenesség előfordulási gyakorisága. Randy Jirtle kísérleteinek
eredményeként a metilgazdag táplálékot, folsavat, B12-vitamint, kolint
fogyasztó nőstény sárga aguti egerek utódai barna színűek lettek, sőt
nem voltak hajlamosak az elhízásra és a cukorbetegségre, mely any­
jukra jellemző volt. A kutatásokról és eredményeikről lásd Waterland,
R. A. - Dolinoy, D. C. - Lin, J. R. - Smith, C. A. - Shi, X. - Tahiliani, K. G.:
„Maternal Methyl Supplements Increase Offspring Dna Méthylation at
Axin Fused". Genesis, 2006,44: 401-6.; Jirtle R. L. - Skinner M. K.: „Envi­
ronmental Epigenomics and Disease Susceptibility". Nature Reviews
Genetics, 2007,8: 253-62.
24 Az édesanya terhesség alatti táplálkozása hat a magzat fejlődésére. Köz­
ismert például, hogy folsavtartalmú készítmények szedésével bizonyos

369
 magzati fejlődési rendellenességek előfordulása csökkenthető. Kevésbé
közismert, ám elgondolkodtató az a tény, hogy egy most kislányt váró
anyukát érő környezeti hatások tulajdonképpen magzata petesejtjeire
is hatnak, így 20-30 évvel később, az unokákban is megnyilvánulnak.
Mivel a spermiumok érése a petesejt érésénél gyorsabb folyamat, és csak
a serdülőkor előtt indul el, a spermiumokat ért károsodás megnyilvánu­
lásához nem kell több generációt várni. A prepubertás során dohányzó
férfiak utódainál (már gyermekeiknél!) jóval nagyobb az elhízás rizi­
kója, az apai nagyapák serdülőkori túltápláltsága pedig a fiúunokák
esetében növeli a diabétesz és a szív- és érrendszeri betegségek rizikóját.
Lásd ALSPAC, www.bristol.ac.uk/alspac.
25 Weaver, I. C. G. - Cervoni, N. - Champagne, F. A. - D'Alessio, A. C. -
Sharma, S. - Seckl, J. R. - Dymov, S. - Szyf, M. - Meaney, M. J.: „Epi­
genetic Programming by Maternal Behavior". Nature Neuroscience, 2004,
7: 847-54.; Champagne F. A. - Weaver I. C. - Diorio J. - Dymov S. - Szyf
M. - Meaney M. J.: „Maternal Care Associated with Méthylation of The
Estrogen Receptor-Alphalb Promoter and Estrogen Receptor-Alpha
Expression in the Medial Preoptic Area of Female Offspring". Endocrino­
logy, 2006,147 (6): 2909-15.
26 Monk, C. - Spicer, J. - Champagne, F. A.: „Linking Prenatal Maternal
Adversity to Developmental Outcomes in Infants: The Role of Epigenetic
Pathways". Development & Psychopathology, 2012,24(4): 1361-76.; Cham­
pagne, F. A.: „Epigenetic Mechanisms and the Transgenerational Effects
of Maternal Care". Frontiers in Neuroendocrinology, 2008, 29(3): 386-97.
27 Lásd Eric Nestler agykutató függéssel és stresszel kapcsolatos kutatásait.
Nestler, E. J.: „Review. Transcriptional Mechanisms of Addiction: Role
of Deltafosb". Philosophical Transactions of the Royal Society of London. Series
B, Biological Sciences, 2008,363 (1507): 3245-55.
28 A kutatás alapvetései szerint a korai anyai depriváció (szeparáció) erő­
teljes negatív hatást gyakorol a stresszérzékenységre, mivel növeli a
hypothalamus adrenális aktivitását, és elősegíti a hypothalamus CRF
génjének expresszióját. A korai anyai szeparációt elszenvedő kispat-
kányok esetében megfigyelhetők voltak a CRF génjének módosulá­
sai, viselkedésükben pedig fokozott stresszérzékenység jelentkezett.
A kutatók arra keresték a választ, vajon ezek a negatív hatások a ké­
sőbbiek során, megfelelő gondozás és ingergazdag környezet révén
enyhíthetők, esetleg teljesen vissza is fordíthatók-e. Eredményeiket úgy
összegzik, hogy a későbbi megfelelő gondoskodás és környezeti gazdag­
ság „funkcionálisan visszafordítja" a káros hatások következményét. Funk­
cionális visszafordítás alatt azt értik, hogy a korai káros hatások ered­
ményei genetikai szinten nem tüntethetők el (vagyis ott maradnak beíródva

370
 a CRF génen a DNS-ben), de a jó gondozás és környezet eredménye­
ként a korai (szeparált) időszak magas adrenális aktivitása megszűnik,
és a későbbiekben negatív viselkedési tendenciák, stresszérzékenység
sem tapasztalható. Tehát ha genetikai szinten már nem is, de a gén-
expresszió szintjén befolyással lehetünk a korai folyamatok eredmé­
nyeire. Lásd Francis, D. D. - Diorio, J. - Plotsky, P. M. - Meaney, M. J.:
„Environmental Enrichment Reverses the Effects of Maternal Sepa­
ration on Stress Reactivity". The Journal o f Neuroscience, 2002, 22 (18):
7840-43.
29 Weaver, Ian C. G. - Cervoni, Nadia - Champagne, Frances A. - D'Alessio,
Ana C. - Sharma, Shakti - Seckl, Jonathan R. - Dymov, Sergiy - Szyf,
Moshe - Meaney, M ichael J.: „Epigenetic Program m ing by M ater­
nal Behavior". Nature Neuroscience, 2004, 7: 847-54. Lásd még https://
publications, mcgill.ca/headway/magazine/the-nurture-of-things/
30 Francis, D. D. - Diorio, J. - Plotsky, P. M. - Meaney, M. J.: i. m.
31 A New Parents Project keretében megvalósuló longitudinális kutatás
első lépésében a terhesség harmadik trimeszterében a párok kérdőíveket
töltenek ki (például az életszerepeik iránti elköteleződés mértékéről),
rangsorolják és átbeszélik párkapcsolati problémáikat. Ekkor kerül sor
az említett „babázásra" is, amelyről (akárcsak a párok beszélgetéseiről)
videófelvétel készül. A kicsi megszületése után három hónappal rögzí­
tik, hogyan játszanak a szülők (külön-külön és közösen) gyermekük­
kel, hogyan gondozzák, osztják meg a feladatokat, például hogyan
viselkednek a kicsi átöltöztetésekor. A megfigyelésekre a babák hat és
kilenc hónapos korában is sor kerül. A kutatásról és a projektről lásd
http://digitalunion.osu.edu/r2/summer09/eskin/NPP%200bservation
al%20Methods.html
32 Eric Nestler véleménye szerint a pszichoterápia (tehát kifejezetten
a nem gyógyszeres terápia) is segíthet a korai stressz, illetve az öröklött
stresszérzékenység okozta pszichés problémák orvoslásában. A neuro-
biológiában már régen ismert, hogy a tanulás olyan géneket „kapcsol
be", amelyek megkönnyítik a későbbi tanulást. Ha kisegerek korán
tanulási lehetőséghez jutnak (például a labirintuskísérletek során), ak­
kor később sokkal tanulékonyabbak lesznek, mert a tanulási lehetőség
epigenetikai módosulásokat idéz elő. Ez pedig nem egyszerűen a
megerősítésnek köszönhető tanulás (csupán a jutalom miatt futnak át
a labirintuson), mert agyi struktúráik is változnak, és genetikai módo­
sulások is megfigyelhetők náluk. A tanulás, a változás tehát egyrészt az
agy struktúráiban, másrészt a génekben is kódolódik. Nestler felhívja
a figyelmet arra, hogy a pszichés tünetek, a mentális problémák olyan
látható viselkedéses megnyilvánulások, melyeket részben epigenetikai

371
 módosulások idéznek elő. Ha a pszichoterápiát tanulási, tapasztalat­
szerzési folyamatnak tekintjük (mint ahogyan az is), akkor az állatok­
kal szerzett tapasztalatok alapján joggal feltételezhető, hogy gyógyszer
nélküli terápiával is elérhetők pozitív epigenetikai változások. Ennek
igazolására - mivel élő, terápiában részt vevő páciensek agyának vizsgá­
latára van szükség - jelenleg olyan kutatásokat készítenek elő, amelyek
képalkotó eljárásokkal vizsgálnák a páciensek agyát a terápia előtt,
alatt és után. Lásd https://icahn.mssm.edu/departments-and-institutes/
psychiatry/newsletter/science-and-psychiatry-interview-series
33 Kestenberg, J.: „A Metapsychological Assessment Based on an Analysis
of a Survivor's Child". In: Bergman, M. S. - Jucovy, M. E. (szerk.): Gene­
rations of the Holocaust. New York, Basic Books, 1982.
34 Virág Teréz: „A Holocaust-szindróma megjelenése a pszichoterápiás
gyakorlatban" Thalassa, 1994,5 (1-2): 129-38.
35 Jung, C. G.: Gondolatok az apáról, az anyáról és a gyermekről (Von Vater,
Mutter und Kind) Ford.: S. Nyírő József. Budapest, Kossuth, 1996.; Freud,
Sigmund: Totem és tabu (Totem und Tabu) Ford.: dr. Pártos Zoltán. Buda­
pest, Hermit, 2011.
36 Érdekes párhuzam, hogy egyes törzsi társadalmakban a gazdagabb fér­
fiak a „presztízsbe" fektetik energiáikat, így apahiányos társadalom jön
létre a jólét ellenére is. Az alacsonyabb szocioökonómiai státusú férfiak
inkább hajlamosak „átkapcsolni" a szülői stratégiákra, a gondoskodás­
ra a versengés helyett. Ok anyagi helyett kapcsolati nyereséget keres­
nek. Az apai viselkedés evolúciós pszichológiai vonatkozásairól lásd
Bereczkei Tamás: i. m. 269-75.
37 Bálint Mihály az anyai és az apai megtartó erőt az oknofil és filobatikus
konténerek kifejezéssel írta le. Az oknofil értelmezéséhez hozzátartozik,
hogy az otthon érzéséhez horgonyozzuk le magunkat, m egjelenik az
otthonérzés megléte, mint a lelki egészség alapja. A filobatizmushoz
az úton levés, az elpusztíthatatlanság, az ezekhez való horgonyzás érze­
te kapcsolódik. Oknofil (anyai) konténerek: a „mindig itt vagyok neked,
mindig vigyázok rád" sugallata. Filobatikus (apai) jellemzők: „az élet
egy nagy kaland, illúzió, harc és küzdelem" sugallata. Az anyai és az
apai üzenet egyaránt bennünk él, ezek segítenek megküzdeni a nehéz
helyzetekkel, félelmeinket kordában tartani. Lásd Bálint Mihály: A bor­
zongások és regressziók világa (Thrills and Regressions) Ford.: Huiler Ervin.
Budapest, Animula, 1997.; Lisznyai Sándor: „Megtartó apák". Minden­
napi Pszichológia, 2012/3; Csabai Márta: „Bálint és a pszichoszomatika.
Tárgykapcsolati elvek a testi tünetek kezelésében". Thalassa, 2010,21 (2):
33-48.
38 Lásd L. Stipkovits Erika: i. m. 2013.; L. Stipkovits Erika: i. m. 2014.

372
 39 Ennek számos bizonyítékát szolgáltatták a csecsemőtemperamentum-
kutatások. A temperamentum a különféle helyzetekre adott következe­
tes, egyéni válaszmódok időben tartós mintázata. Csecsemők vonat­
kozásában Stella Chess és Alexander Thomas kilenc összetevőjét
különböztette meg (aktivitásszint, ritmikusság, megközelítés-vissza­
húzódás, alkalm azkodás, válaszküszöb, reakcióerősség, hangulat,
elterelhetőség, figyelmi terjedelem/tartósság), Mary Rothbart három
dimenziót (válaszkészség, érzelmi töltés, önszabályozás) talált megha­
tározónak. Chess és Thomas könnyű, nehéz és nehezen felmelegedő
csecsemőket különböztetett meg. A fogalmak részletes magyarázatáról
és a kutatásokról lásd Cole, Michael - Cole, Sheila R.: i. m. 161-64.

1. A tú lféltő -tú lk ötőd ő szülő, avagy a BOROSTYÁN

1 McCann, Colum: i. m. 214.

2 Hudson, J . L. - Dodd, H. F. - Lyneham, H. J. - Bovopoulous, N.: „Tem­
perament and Family Environment in the Development of Anxiety Dis­
order: Two-Year Follow-up". Journal o f the American Academy o f Child and
Adolescent Psychiatry, 2011,50(12): 1255-64.
3 Hudson, J . L. - Dodd, H. F.: „Informing Early Intervention: Preschool
Predictors of Anxiety Disorders in Middle Childhood"., http://www.
plosone.org/article/citationList.action?articleURI=info%3Adoi%2F10.
1371/journal.pone.0042359
4 Az agyban a figyelem és az érzelemszabályozás egyik fontos területe az
elülső cinguláris kéreg. Vizsgálatok bizonyították, hogy az ijesztő lát­
vány modulálja az itt mérhető hullámok amplitúdóját, s a kortikális fel­
dolgozást és a szubkortikális veszélyészlelés-félelem kört is befolyásolja.
A veszélyes, ijesztő dolgokra való fokozott válaszkészség, így a félelem­
érzet fokozott képessége negatív emocionalitással függ össze. A negatív
emocionalitású babák fokozottan jól reagáltak, amikor vidám arcokat
mutattak nekik. Lásd Martinos, M. - Matheson, A. - de Haan, M.: „Links
Between Infant Temperament and Neurophysiological Measures of
Attention to Happy and Fearful Faces". The Journal o f Child Psychology
and Psychiatry, 2012,53 (11): 1118-27. Véleményem szerint elgondolkod­
tató jelenség, hogy a babák gyorsabban észreveszik, de rövidebb ideig
nézik a rémült arcot, mint a vidámat. Mintha a természet önvédelmi
mechanizmussal akarna ellátni minket, hogy vegyük észre a veszélyt,
azonban igyekezzünk kerülni a fölösleges stresszt.
5 Kiel, E. J . - Buss, K. A.: „Associations Among Context-Specific Mater­
nal Protective Behavior, Toddler's Fearful Temperament, and Maternal
Accuracy and Goals". Social Development, 2012,21 (4): 742-60.

373
2. A szereptolvaj szülő, avagy a SZÜLŐSÍTŐ

1 McCourt, Frank: Angyal a lépcsőn (Angela's Ashes) Ford.: Barabás András.

Magvető, Budapest, 1999, 27.
2 Böszörményi-Nagy Iván és Geraldine Spark írták le és nevezték el pa-
rentifikációnak azt a helyzetet, amikor a gyerektől elvárják, hogy szülői
szerepet töltsön be. Minuchin szerint a parentifikált gyerek testvérel­
látó szülői szerepe néha funkcionális, például a nagycsaládokban vagy
egyedül maradó szülő esetében. Boszormenyi-Nagy I. - Spark, G.:
Invisible Loyalties: Reciprocities in Intergenerational Family Therapy. New
York, Harper & Row, 1973. Minuchin, S. - Montalvo, B. - Guerney, B. -
Rosman, B. - Schumer, F.: Families of the Slum. New York, Basic Books,
1967. A parentifikáció témájában lásd még Jurkovic, G. J.: „Destructive
Parentification in Families" In: L'Abate, L. (szerk.): Family Psychopatho­
logy: The Relational Roots of Dysfunctional Behavior. New York, Guilford,
1998, 237-55.; Jurkovic, G. J.: Lost Childhoods: The Plight of the Parentified
Child. New York, Taylor & Francis, 1997.
3 Gavalda, Anna: Kis kiruccanás (L'Echappée belle) Ford.: Tótfalusi Ágnes.
Budapest, Magvető, 2010,64.
4 Whitaker mondását Napier idézi. Lásd Napier, Augustus Y.: A törékeny
kapcsolat - Az egyenrangú, bensőséges és kitartó házasság (The Fragile Bond:
In Search of an Equal, Intimate and Enduring Marriage) Ford.: Roszik Linda.
Budapest, Animula, 2000.
5 Jacobvitz, B. D. - Bush, N. F.: „Reconstructions of Family Relationships:
Parent-child Alliences, Personal Distress, and Self-esteem". Develop­
mental Psychology, 1996,32 (4): 732-43.
6 Macfie, J. - McElwain, N. L. - Houts, R. M. - Cox, M. J.: „Intergenera­
tional Transmission of Role Reversal Between Parent and Child: Dyadic
and Family Systems Internal Working Models". Attachment and Human
Development, 2005, 7 (1): 51-65.
7 Böszörményi-Nagy Iván negatív jogosultságnak nevezi ezt a jelenséget. Lásd
például Boszormenyi-Nagy, I. - Spark, G. M.: i. m.; Böszörményi-Nagy
Iván - Krasner, Barbara R.: Kapcsolatok kiegyensúlyozásának dialógusa.
Ford.: Dobos Mária - Nagy Réka. Budapest, Coincidencia, 2001.; Székely
Ilona: „Kapcsolatainkban létezünk: Böszörményi-Nagy Iván kontextuá-
lis terápiájának ismertetése". Pszichoterápia, 2000, 9 (6): 437-44.

3. A tú lk öv etelő szülő, avagy az IDOM ÁR

1 Headley, Justina Chen: North of Beautiful - Iránytű önmagamhoz (North of

Beautiful) Ford.: Goitein Veronika. Szeged, Könyvmolyképző, 2012,344.

374
 2 Lásd például Gordon L. Flett és Paul L. Hevitt kutatásait: http://hewittlab.
psych.ubc.ca/

4. A barát szülő, avagy a JÓ FEJ

1 Weöres Sándor: „Parainesis" In: Uő: Egybegyűjtött költemények I. Buda­

pest, Helikon, 2008,263.
2 Sroufe, L. A. - Jacobvitz, D. - Mangelsdorf, S. - DeAngelo, E. - Ward,
M. J.: „Generational Boundary Dissolution Between Mothers and Their
Preschool Children: a Relationship System Approach". Child Develop­
ment, 1985. április 1.: 317-25.; Sroufe, L. A. - Ward, M. J.: „Seductive
Behaviour of Mothers' of Toddlers: Occurrence, Correlates and Family
Origins". Child Development, 1980, (51) december 1.: 1222-29.
3 Macfie, J. - Houts, R. M. - McElwain, N. L. - Cox, M. J.: „The Effect of
Father-Toddler and Mother-Toddler Role Reversal on the Development
of Behavior Problems in Kindergarten". Social Development, 2005,14 (3):
514-31.
4 Ceccarelli, Paulo R.: „May I Call You Father?" International Forum of Psy­
choanalysis. 2003,12:197-205.
5 Uo.
6 Uo.

5. A m indentudó, Mr. és M rs. Tökéletes,

avagy a SZUPERSZÜLŐ

1 Háy János: „Apák". In: Uő.: Napra jutni. Európa, Budapest, 2014,12.
2 A túlzott narcizmusról, a párkapcsolatra gyakorolt negatív hatásairól
részletes, izgalmas esetekért lásd L. Stipkovits Erika: i. m. 2014.

6. Az érzelm ileg zsaroló szülő, avagy a M ÁRTÍR

1 Jókai Anna: Éhes élet. Budapest, Széphalom Könyvműhely, 2012,

197-98.
2 Jung, C. G.: i. m.
3 Long, Kate: Rossz anyák kézikönyve (The Bad Mother's Handbook) Ford.:
Lázár Júlia. Budapest, Cartaphilus, 2009, 301.

7. A távo lságtartó szülő, avagy az ÜVEG H EGY

1 József Attila: „Mama" In: József Attila költeményei. Budapest, Helikon,

1990,397.

375
 2 Shriver, Lionel: Beszélnünk kell Kevinről (We Need to Talk About Kevin) Ford.:
Komló Zoltán. Budapest, GABO, 2010,138.
3 Wang, J. - Morgan, G. A. - Biringen, Z.: „Mother-Toddler Affect Ex­
changes and Children's Mastery Behaviours during Preschool Years"
Infant and Child Development, 2014, 23:139-52.
4 Winnicott, Donald W.: Játszás és valóság (Playing and Reality) Ford.: Bíró
Sándor - dr. Széchey Orsolya. Budapest, Animula, 1999,108.
5 Uo. 111.
6 Uo. 112.
7 Uo. 113.
8 Johnson, S. - Li, J. - Kendall, G. - Strazdins, L. - Jacoby, P.: „Mothers'
and Fathers' Work Hours, Child Gender, and Behavior in Middle Child­
hood". Journal of Marriage and the Family, 2013, 75 (1): 56-74.
9 Wallerstein, Judith S. - Blakeslee, Sandra: Second Chances: Men, Women
and Children a Decade after Divorce. New York, Houghton M ifflin, 1996,
150.
10 Litauszky István: „Sorokapámról". In: Uő.: Magánbeszéd. Budapest, Beza,
1999.

8. A b án talm azó szülő, avagy az AGRESSZOR

1 Máté Angi: Mamó. Kolozsvár, Koinónia, 2010,9.

2 Fromm, Erich: A rombolás anatómiája (The Anatomy of Human Destructive­
ness) Ford.: Csaba Ferenc - Dankó Zoltán. Budapest, Háttér, 2001.
3 Birjukov, Pavel: Beszélgetések Tolsztojjal. Idézi: Szolzsenyicin, A.: A Gulag
szigetcsoport. Ford.: Szente Imre. Budapest, 1989,169.
4 Del Vecchio, T. - Pochtar, R. - Rhoades, K.: „The Impact of Children's
Language Ability on Parent Cognitions and Harsh Discipline Practices".
Infant & Child Development, 2014,23 (4): 388-401.
5 Graham, A. M. - Fisher, P. A. - Pfeifer, J. H.: „What Sleeping Babies Hear:
A Functional MRI Study of Interparental Conflict and Infants' Emotion
Processing" Psychological Science, 2013,24 (5): 782-89.
6 Grossman, T. - Striano, T. - Friederici, A. D.: „Crossmodal Integration
of Emotional Information from Face and Voice in the Infant Brain" Deve­
lopmental Science, 2006,9 (3): 309-15.
7 Az agresszióelméletekről és a Bobo baba kísérletről részletesen lásd:
Cole, Michael - Cole, Sheila R.: i. m. 399.; Atkinson, Richard C. - Hil-
gard, Ernest: Pszichológia (Introduction to Psychology) Ford.: Boross Ottilia
et al. Budapest, Osiris, 2005,327-28.

376
9. Az elég jó szülő, avagy a BÁTORÍTÓ

1 Canfield, Jack - Read Hawthorne, Jennifer - Shimoff, Marci - Hansen,

Mark Victor: Megható emberi történetek (Chicken Soup for the Woman's Soul)
Ford.: Villányi György. Budapest, Novella, 2000.
2 Winnicott, Donald W.: Kisgyermek, család, külvilág (The Child, the Family
and the Outside World) Ford.: Széchey Orsolya. Budapest, Animula,
2000.
3 Bettelheim, Bruno: Az elég jó szülő - Könyv a gyereknevelésről (A Good-
Enough Parent: A Book on Child-Rearing) Ford.: Rakovszky Zsuzsa. Buda­
pest, Cartaphilus, 2003.
4 Long, Kate: Rossz anyák kézikönyve (The Bad Mother's Handbook) Ford.:
Lázár Júlia. Budapest, Cartaphilus, 2009,246.
5 Egy kutatásban az átélt negatív érzelmek értelmezését, megbeszélé­
sét vizsgálták négy-öt éves gyerekek és anyjuk esetében. Negatív ese­
mény bármi olyasmi lehetett, amely során a gyermek szomorúságot,
dühöt, ijedtséget mutatott. A legjobb feldolgozó stratégiának az érzelmi
feszültség/e/oMása bizonyult, amikor a szülő a gyerekkel együtt az ese­
mény súlyosságának vagy az érzelem intenzitásának csökkentésére,
finomítására szolgáló kifejezéseket használt, a segítség rendelkezésre
állását hangsúlyozta, illetve pozitívan átkeretezte az eseményt. Ez
utóbbi formálta leginkább a gyerekek pozitív megküzdési módjait és
énképük erősítését, hiszen félelmeiken gyorsan túllépve újra bátornak
érezhették magukat, amint a negatív érzés feloldásának aktívabb részt­
vevőjévé váltak. Az eredmények szerint azok a gyerekek, akikkel az
anya csak felidézte (emlegette), de nem beszélte át a negatív eseményt,
félénkekké váltak, és alacsonyabb önbecsülés mellett a nehéz élethelyze­
tekben elkerülő megküzdési stratégiákat alkalmaztak inkább. A kuta­
tás részleteiről lásd Goodvin, Rebecca - Romdal, Lisa: „Associations of
Mother-Child Reminiscing About Negative Past Events, Coping, and
Self-Concept in Early Childhood". Infant and Child Development, 2013,
22: 383-400.
6 A kutatás azt vizsgálta, hogyan vélekednek az apák és az anyák arról, mi­
lyen érzelmet és hogyan nyilváníthatnak ki gyermekeik. Eredményeik
arra hívják fel a figyelmet, hogy az apák lányaiknak inkább „engedé­
lyezik" a szomorúság kifejezését, ám a fiúkkal kapcsolatban elzárkóznak
ettől, sőt, még azt is sokallják, amennyit az anyák megengedhetőnek
tartanak. Úgy vélik, a szomorúság kifejezésének támogatása az anyák
részéről túlzás, mert elgyengíti, nyámnyilává teszi a fiúkat. Félreértel­
mezik, tutujgatásnak minősítik az anyák reakcióit akkor is, amikor az
anyák direkt visszafogják magukat a fiúkkal szemben. Lásd Cassano,

377
 M. C. - Zeman, J. L. - Sanders, W. M.: „Responses to Children's Sadness:
Mothers' and Fathers' Unique Contributions and Perceptions" Merrill-
Palmer Quarterly, 2014, 60 (1): 1-23.
7 A félénk egy-két éves kisgyerekek később, óvodáskorukban szociálisan
gyakran visszahúzódók, elszigeteltek lehetnek. Ha viszont korán anyai
bátorítást kapnak arra, hogy idegen kortársakkal is játsszanak, akkor ez
a félénkség enyhül, sőt jelentősen átalakul. Grady, J. S. - Karraker, K.:
„Do Maternal Warm and Encouraging Statements Reduce Shy Toddlers'
Social Reticence?" Infant and Child Development, 2014, 23 (3): 295-303.
8 A feladat során a kutatók az anyától kapott érzelmi támogatás, bátorítás
minőségét figyelték: az anya a feladat megoldása során mennyire volt
érzékeny, mennyire mutatta, hogy élvezi, hogy a gyerekkel játszhat (fel­
adatot oldhat meg), milyen gyakran és hogyan biztatta és dicsérte a gye­
reket, mennyire látta előre, hol lesz a gyereknek problémája és mennyire
próbált ezen segíteni, mennyire volt kreatív és rugalmas abban, hogy a
gyerek figyelmét fenntartsa a feladat iránt. Az igazi támogató, bátorító
szülők magas pontszámot értek el a felsorolt faktorokban, és ezzel egy
időben alacsony pontszámot az ezzel ellentétes viselkedést mérő ská­
lákon. Lásd Leerkes, E. M. - Blankson, A. N. - O'Brien, M. - Calkins, S.
D. - Marcovitch, S.: „The Relation of Maternal Emotional and Cognitive
Support During Problem Solving to Pre-academic Skills in Preschoolers".
Infant and Child Development, 2011,20: 353-70.
9 Farrant, B. M. - Devine, T. A. J. - Maybery, M. T. - Fletcher, J.: „Em­
pathy, Perspective Taking and Prosocial Behaviour: The Importance of
Parenting Practices" Infant and Child Development, 2012,21:175-88.
10 Egy japán kutatás kimutatta, hogy az anyához való kötődés minősége
már óvodáskorban meglátszik abból is, hogyan reagálnak a gyerekek a
családi képeik látványára. A biztonságosan kötődők megérintik, sokáig
nézik a képeket, lelkesek lesznek tőlük, nem tesznek negatív megjegy­
zést és haza akarják vinni őket. A bizonytalanul kötődők ellenben nem
törődnek velük, eldugják, összegyűrik vagy negatív megjegyzést tesz­
nek a képekre. Lásd Behrens, K. Y. - Umemura, T.: „Japanese Children's
Reactions to Family Photographs: Associations with Mothers' Attach­
ment Status" Infant and Child Development, 2013,22: 289-96.
11 Golem an, Daniel.: Érzelmi intelligencia (Emotional Intelligence) Ford:
N. Kiss Zsuzsa. Budapest, Háttér, 1998.
12 Számtalan tanulmány foglalkozott az önszabályozással és az önmotivá­
lással, azt vizsgálva, vajon van-e összefüggés e két képesség és a felnőtt­
kori teljesítmények, sikeresség között. A programadó kutatást Walter
Mischel pszichológus végezte, az 1960-as években, a Stanford Egyetem
óvodájában. A kísérlet során a gyerekek választhattak: egy kis jutalmat

378
 (egy pillecukrot) kérnek azonnal, vagy 20 percet várnak, ám türelmüket
jutalmazzák (két pillecukorral). A feladat számunkra igen egyszerű, ám
egy négyéves számára örökkévalóságnak tűnhet ennyi időt eltölteni
a csábító finomság közelében. Mischel rábukkant a teszten mutatott
nagyobb önuralom és a későbbi pozitív kimenetek összefüggésére, és
munkatársaival azóta is nyomon követi az egykori résztvevők képes­
ségeinek és életminőségének alakulását. Kiderült, hogy a vágyteljesítés
késleltetésére képes gyerekek serdülőkorukban jobb szociális és kog­
nitív funkciókat mutattak, felnőttként magasabb önbecsüléssel, haté­
konyabb megküzdési stratégiákkal és alacsonyabb testtömegindexszel
rendelkeztek. Lásd M ischel, Walter: Pillecukorteszt (The Marshmallow
Test) Ford.: Hegedűs Péter. Budapest, HVG Könyvek, 2015.
13 Bernier A. - Carlson, S. M. - Whipple, N.: „From External Regulation to
Self-Regulation: Early Parenting Precursors of Young Children's Execu­
tive Functioning" Child Development, 2010, 81 (1): 326-39.
14 Leerkes, E. M. - Blankson, A. N. - O'Brien, M. - Calkins, S. D. - Marco­
vitch, S.: i. m. Különösen érdekes, hogy az együttes apai és anyai tá­
mogatás, a gyerek autonómiájának, kezdeményezéseinek támogatása
harmadik osztályos korra jobb matematika- és olvasáseredményekkel
jár együtt, és ez kifejezetten igaz a fiúk esetében. Szintén a fiúkra volt
jellemző, hogy az anyai támogatás elsős korukban nagyobb önbizal­
mat eredményezett. Ha e mellé még apai támogatás is társult, akkor
elsős és harmadikos kor között ez az önbizalom jelentős mértékben
nőtt, jóval nagyobb növekedést mutatott, mint azoknál, akiknél a ku­
tatók csak anyai támogatást tapasztaltak. Lányoknál nem volt ilyen
nagy a különbség. Úgy tűnik, a fiúk fejlődésében különösen nélkülöz­
hetetlen az apák érzelmi támogató, bátorító szerepe. Lásd a National
Institute of Child Health & Human Development kutatását: „Mothers'
and Fathers' Support for Child Autonomy and Early School Achieve­
ment" Developmental Psychology. 2008,44 (4): 895-907.
15 A tanulmány példaként említi, hogy az anyuka kér valamit a gyerektől,
a gyerek megcsinálja, ezért az anyuka megdicséri. A gyerek legközelebb
is jobban fog figyelni, ha az anya mond valamit. így a nyelvi képességei
is fejlődnek, mert azt tanulja, hogy a beszédre figyelni és válaszolni
(akár cselekedettel, ha még nem beszél) érdemes. Fiúk esetében azon­
ban jellemző, hogy kevésbé „engedelmesek" két-három éves korban,
különösen azok, akiknek a beszédértése nem olyan jól fejlett. Ha az
anya ilyenkor elég jó, válaszképes (érzékeny stb.), akkor nem bünteti a
kisfiút, ha az nem teszi, amit kért tőle (például hozd ide a dobozt), nem
haragszik meg rá, nem feltételezi, hogy a gyerek „direkt rossz". A gyerek
így nem kap negatív visszajelzéseket arról, hogy ő nem ért valamit, nem

379
 tud valamit, amit kellene, vagy hogy rossz, és fennmarad az érdeklődése
a nyelv, a beszéd iránt. Barnett, M. A. - Gustafsson, H. - Deng, M. -
Mills-Koonce, W. R. - Cox, M.: „Bidirectional Associations Among Sensi­
tive Parenting, Language Development, and Social Competence" Infant
and Child Development, 2012,21: 374-93.
16 Merlo, L. J. - Bowman, M. - Barnett, D.: „Parental nurturance promotes
reading achievement in low SES children." Early Education and Develop­
ment, 2007,18: 51-69.
17 Az agresszió elméleteiről és a frusztráció-agresszió hipotézisről lásd:
Atkinson - Hilgard: i. m. 440-47.; Smith, E. R. - Mackie, D. M.: Szociál­
pszichológia (Social Psychology) Ford.: Bátki Anna et. al. Budapest, Osiris,
2004, 702-29.
18 Barker, R. - Dembo, T. - Lewin, K.: Frustration and Regression: An Experi­
ment with Young Children. Iowa City, University of Iowa Press, 1941.
19 Dweck szerint egy személy magatartása erőteljesen függ attól, hogyan
ítéli meg saját készségeit és képességeit. A kutató a rögzült, illetve a
fejlődési szemléletmód különbségére összpontosította figyelmét. A rög­
zült szemléletűek azok, akik úgy vélik, meghatározott készségekkel és
képességekkel születünk, és ezeken csak kismértékben lehet változ­
tatni. Velük ellentétben a fejlődési szemléletűek abban hisznek, hogy
született készségeink és képességeink jelentősen fejleszthetők. Dweck
egyik kísérletében vizsgálati személyeinek egyszerű kérdéseket tett
fel, és válaszaik alatt megmérte agyhullámaik erősségét. A kísérleti
alanyoknak másfél másodpercet kellett várniuk arra, hogy megtudják,
válaszuk helyes volt-e, és amennyiben hibáztak, további másfél másod­
perc múlva tudták meg a helyes választ. A várakozási idő alatt a rög­
zült szemléletű személyeket elsősorban az foglalkoztatta, helyes vagy
helytelen választ adtak-e, és kevésbé érdekelte őket a jó válasz maga.
A fejlődési szemléletmóddal rendelkezők viszont épp ellenkezőleg:
inkább a helyes válaszra voltak kíváncsiak, és kevésbé foglalkoztak
értelmi képességeik értékelésével. Ráadásul, amikor lehetőségük nyílt
ugyanannak a tesztnek a megismétlésére, az utóbbi csoport tanult a hibá­
jából, és másodszorra jobban teljesített, míg a rögzült szemléletűek telje­
sítménye nem változott. Dweck általános következtetése szerint a rögzült
szemléletmóddal rendelkezők nem képességeik tényleges fejlesztésére,
sokkal inkább tudásuk és tehetségük megmutatására törekszenek.
Egy másik vizsgálat azt is felszínre hozta, hogy a rögzült szemléletű
gyerekek adott esetben még hazudni is hajlandóak, csak ki ne derül­
jön egy teszten elért tényleges eredményük. Mi ennek az oka? Meg
akarták mutatni másoknak, mennyire okosak, akár hazugság árán is.
Lásd Dweck, Carol S.: Szemléletváltás - A siker új pszichológiája (Mindset:

380
 The New Psychology o f Success) Ford.: Császár László. Budapest, HVG
Könyvek, 2015.
20 Az intenzív anyaság (intensive mothering/parenting) az a jelenség,
amikor rengeteg időt töltünk a gyerekkel, és életünk anyaként arról
szól, hogy tanulunk vele, programról programra visszük stb. A minőségi
anyaság (quality mothering/parenting) ezzel szemben arra utal, hogy a
gyermekkel töltött időt valóban a gyermekre szánjuk, vagyis aktívan
és rá figyelve részt veszünk az általa választott tevékenységekben is.
Milkie, M. A. - Nomaguchi, K. M. - Denny, K. E.: „Does the Amount of
Time Mothers Spend with Children or Adolescents M atter?" Journal
of Marriage and Family, 2015, 77 (2): 355-72.
21 Schulte, Brigid: „Making time for kids? Study says quality trumps quan­
tity." Washington Post, 2015. március 28. http://www.washingtonpost.
com/local/making-time-for-kids-study-says-quality-trumps-quantity/
2015/03/28/10813192-d378-lle4-8fce-3941fc548flc_story.html
22 Schubert, Elke - Strick, Rainer: Spielzeugfreier Kindergarten: Ein Projekt
zur Suchtprävention fü r Kinder und mit Kindern. Aktion Jugendschutz,
Landesarbeitsstelle Bayern, 1993.
23 Rogge, Jan-Uwe: Kell a gyereknek a korlát - Nincs nevelés szabályok nélkül
(Kinder brauchen Grenzen) Ford.: Lendvay Katalin. Budapest, Park, 2011.
24 Onayli, S. - Erdur-Baker, Ö.: „Mother-Daughter Relationship's Links
to Daughter's Self-Esteem and Life Satisfaction" Turkish Psychological
Counseling and Guidance Journal, 2013,5 (40): 167-75.
25 Wallerstein, Judith S. - Lewis, Julia M. - Blakeslee, Sandra: The Un­
expected Legacy o f Divorce: The 25 Year Landmark Study. New York,
Hyperion, 2000.
26 Schore, Allan: Affect Regulation and the Origin o f the Self: The Neurobiology
of Emotional Development. Hillside, Lawrence Erlbaum Associates, 1994.
27 Egy vizsgálat szerint a jó válaszkészségű, érzékeny, kevés utasítást,
parancsot adó anyák gyermekei jobb szociális képességekkel ren­
delkeznek, és önértékelésük is magasabb. Lecuyer, E. - Houck, G.:
„Maternal Limit-Setting in Toddlerhood: Socialization Strategies for the
Development of Self-Regulation." Infant Mental Health Journal, 27 (4):
344-70. 2006.; A nehéz helyzetben önkontrollt mutató gyermeknek
az anyai dicséret hatására nagyobb az önértékelése. Lásd Glasser, H. -
Easley, J.: Transforming the Difficult Child: The Nurtured Heart Approach.
Nashville, Vaughan Printing, 1998.
28 Eötvös József: Levelek, http://mek.oszk.hu/05400/05480/05480.htm
29 Flanders, J. - Simard, M. - Paquette, D. - Parent, S. - Vitaro, F. - Pihl, R. -
Segiun, J.: „Rough-and-Tumble Play and the Development of Physical
Agression and Emotion Regulation: A Five-Year Follow-Up Study." Jour-

381
 nal o f Family Violence, 2010, 25 (4): 357.; Flanders, J. - Leo, V. - Paquette,
D. - Pihl, R. - Segiun, J.: „Rough-and-Tumble Play and the Regulation of
Agression: An Observational Study of Father-Child Play Dyads". Agres­
sive Behavior, 2009, 35: 285-95.
30 Lásd például Cassano, M. C. - Zeman, J. L. - Sanders, W. M.: „Responses
to Children's Sadness: Mothers' and Fathers' Unique Contributions and
Perceptions" Merrill-Palmer Quarterly, 2014,60 (1): 1-23.
31 Sarah J. - Brown, G. L. - Cannon, E. A. - Mangelsdorf, S. C. - Sokolowski,
M. Sz.: „Maternal Gatekeeping, Coparenting Quality, and Fathering
Behavior in Families With Infants." Journal of Family Psychology. 2008,
22 (3): 389-98.
32 Kwon, K.-A. - Jeon, H.-J. - Lewsader, J. T. -Elicker, J.: „Mothers' and
Fathers' Parenting Quality and Toddlers' Interactive Behaviours in
Dyadic and Triadic Family Contexts". Infant and Child Development, 2012,
21: 356-73.

Szeretetcsep p ek - G yakorlatok a szü lő-gyerek

k ap csolat erősítéséhez

1 L. Stipkovits Erika: i. m. 2013, 301-04.

382
 Felhasznált irodalom

Atkinson, Richard C. - Hilgard, Ernest: Pszichológia (Introduction to Psycho­

logy) Ford.: Boross Ottilia et al. Budapest, Osiris, 2005.
Bagdy Emőke: A személyiség titkai - Család, nevelés, önértékelés. Budapest,
Helikon, 2014.
Bálint Mihály: A borzongások és regressziók világa (Thrills and Regressions)
Ford.: Huiler Ervin. Budapest, Animula, 1997.
Bereczkei Tamás: Evolúciós pszichológia. Budapest, Osiris, 2003.
Bereczkei Tamás - Hoffmann Gyula (szerk.): Gének, gondolkodás, személyi­
ség - Bevezetés a humán viselkedésgenetikába. Budapest, Akadémiai, 2012.
Berne, Eric: Emberi játszm ák (Games People Play: The Psychology o f Human
Relationships) Ford.: Hankiss Ágnes. Budapest, Háttér, 2013.
Berne, Eric: Sorskönyv (What Do You Say After You Say Hello?: The Psychology
of Human Destiny) Ford.: Ehmann Bea. Budapest, Háttér, 2008.
Bettelheim, Bruno: Az elég jó szülő- Könyv a gyereknevelésről (A Good-Enough
Parent: A Book on Child-Rearing) Ford.: Rakovszky Zsuzsa. Budapest, Carta­
philus, 2003.
Boszormenyi-Nagy, Ivan - Spark, Geraldine: Invisible Loyalties: Reciprocities
in Intergenerational Family Therapy. New York, Harper & Row, 1973.
Bowlby, John: A biztos bázis - A kötődés-elmélet klinikai alkalmazásai (A Secure
Base) Ford.: Balázs-Piri Tamás. Budapest, Animula, 2009.
Bradshaw, John: A mérgező szégyen gyógyítása (Healing the Shame That Binds
You) Ford.: Bratinané Lazányi Krisztina. Budapest, Casparus, 2015.

383
Bradshaw, John: A szeretet - Személyiségfejlődésünk következő lépcsőfoka (Crea­
ting Love: The Next Great Stage o f Growth) Ford.: Szakács Katalin - Récsey
Anna. Budapest, Duna International, 2009.
Bradshaw, John: Vissza önmagunkhoz - A bennünk élő gyerm ek felfedezése
(Homecoming) Ford.: Szász Ilma. Budapest, Duna International, 2009.
Carver, Charles S. - Scheier, Michael F.: Személyiségpszichológia (Perspectives
on Personality) Ford.: Albert Agnes et al. Budapest, Osiris, 2006.
Cole, Michael - Cole, Sheila R.: Fejlődéslélektan (The Development o f Children)
Ford.: Kéri Rita et al. Budapest, Osiris, 2006.
Dweck, Carol S.: Szemléletváltás - A siker új pszichológiája (Mindset: The New
Psychology o f Success) Ford.: Császár László. Budapest, HVG Könyvek,
2015.
Forward, Susan: Mérgező szülők (Toxic Parents) Ford: Kövi György. Budapest,
Háttér, 2000.
Freud, Sigmund: Totem és tabu (Totem und Tabu) Ford.: dr. Pártos Zoltán.
Budapest, Hermit, 2011.
Fromm, Erich: A rombolás anatómiája (The Anatomy of Human Destructiveness)
Ford.: Csaba Ferenc - Dankó Zoltán. Budapest, Háttér, 2001.
Fromm, Erich: A szeretet művészete (The Art of Loving) Ford.: Várady Szabolcs.
Budapest, Háttér, 2012.
Goleman, Daniel: Érzelmi intelligencia (Emotional Intelligence) Ford.: N. Kiss
Zsuzsa. Budapest, Háttér, 1997.
Hegyiné Ferch Gabriella: Családpszichológia. Budapest, Corvinus, 2003.
Hidas György - Raffai Jenő - Vollner Judit: Lelki köldökzsinór - Beszélgetések
a kisbabámmal. Budapest, Helikon, 2013.
Jonas, Susan - Nissenson, Marilyn: Anyák és lányaik (Friends for Life: Enrich­
ing the Bond Between Mothers and Their Adult Daughters) Ford.: dr. Berg-
hammer Rita. Budapest, Háttér, 2001.
Jung, Carl Gustav: Gondolatok az apáról, az anyáról és a gyermekről (Von Vater,
Mutter und Kind) Ford.: S. Nyírő József. Budapest, Kossuth, 1996.
Kast, Verena: A személyiség születése - Szülőkomplexus, leválás, önálló én (Vater-
Töchter, Mutter-Söhne: Wege zur eigenen Identität aus Vater- und Mutter­
komplexen) Ford.: Murányi Beatrix. Budapest, Park, 2012.
Kast, Verena: Engedd el őket, és találj magadra - Leválás gyermekeinkről (Loslas­
sen und sich selber finden: Die Ablösung von den Kindern) Ford.: Murányi
Beatrix. Budapest, Európa, 2007.
Kulcsár Zsuzsanna: Korai személyiségfejlődés és énfunkciók - Pszichoanalitikus
elméletek biopszichológiai elemzésben. Budapest, Argumentum, 2006.
Mérei Ferenc - V. Binét Ágnes: Gyermeklélektan. Budapest, Medicina, 2006.
Mischel, Walter: Pillecukorteszt (The Marshmallow Test) Ford.: Hegedűs Péter.
Budapest, HVG Könyvek, 2015.

384
Nyitrai Erika: Az érintés hatalma. Budapest, Kulcslyuk, 2011.
Raffai Jenő: Megfogantam, tehát vagyok - Párbeszéd a babával az anyaméhben.
Budapest, Útmutató, 1997.
Ranschburg Jenő: A serdülés gyötrelmei - Már nem gyerek, még nem felnőtt
Budapest, Saxum, 2010.
Rogge, Jan-Uwe: Kell a gyereknek a korlát - Nincs nevelés szabályok nélkül (Kinder
brauchen Grenzen) Ford.: Lendvay Katalin. Budapest, Park, 2011.
Satir, Virginia: A család együttélésének művészete - Új családműhely (The New
Peoplemaking) Ford.: Miklósfalvi Mária. Budapest, Coincidencia, 1999.
Scherrmann-Gerstetter, Beate - Schermann, Manfred: Békében élni szüléink­
kel -A h o g y a konfliktusaink feloldhatók (Endlich in Frieden mit den Eltern:
und frei fü r das eigene Leben) Ford.: dr. Fekete Lilla Sára. Budapest-Pécs,
Dialóg Campus, 2014.
Schubert, Elke - Strick, Rainer: Spielzeugfreier Kindergarten: Ein Projekt zur
Suchtprävention fü r Kinder und mit Kindern. 1994.
Smith, Eliot R. - Mackie, Diane M.: Szociálpszichológia (Social Psychology)
Ford.: Bátki Anna et al. Budapest, Osiris, 2004.
Stipkovits Erika, L.: Harmóniában egymással - Újabb 11 tévhit párkapcsolataink­
ról. Budapest, HVG Könyvek, 2014.
Stipkovits Erika, L.: Közelebb egymáshoz - 1 1 tévhit párkapcsolatainkról. Buda­
pest, HVG Könyvek, 2013.
Swaab, Dick: Az agyunk mi vagyunk - Az anyaméhtől az Alzheimerig (Wij zijn
ons brein: Van baarmoeder tot Alzheimer) Ford.: Wekerle Szabolcs. Budapest,
Libri, 2013.
Várkonyi Zsuzsa, F.: Tanulom magam. Budapest, Háttér, 2013.
Vekerdy Tamás: Érzelmi biztonság - Mit kell(ene) tudnunk a gyerekekről és ma­
gunkról? Budapest, Kulcslyuk, 2011.
Winnicott, Donald W.: Az egyén fejlődése és a család (The Family and Individual
Development) Ford.: Biró Sándor. Budapest, Animula, 2006.
W innicott, Donald W.: Játszás és valóság (Playing and Reality) Ford.: Biró
Sándor - Széchey Orsolya. Budapest, Animula, 1999.
Winnicott, Donald W.: Kisgyermek, család, külvilág (The Child, the Family and
the Outside World) Ford.: Széchey Orsolya. Budapest, Animula, 2000.

385
 Név- és tárgymutató

agresszió bántalmazás 25, 37, 57,205,231,

~ pozitív oldala 53 247-77, 331, 345, 356, 358
~ szabályozása 33 Bernier, Annie 291
elfojtott ~ 352 Bettelheim, Bruno 282
gyermeki ~ 261 Bobo baba kísérlet 261
szülői ~ 251 bűntudat 60, 63-64,83-85,87,89,
testi ~ 251 95-96,102,109,114-16,119,122,
verbális ~ 253,273 127,152,163,170,173-74,177,179,
Ainsworth, Mary 24-25 182,190-208,212-14,218,226,
áldozathozatal 53,208,213 234,258,263,282, 309,311,352,
alkoholista/alkoholizmus 56-57, 357,360
118,138,255-56,265-66,269,
363
ambíció 109,140 Ceccarelli, Paulo R. 149-50
anyai szeretet 22 Columbia Egyetem 290
apák szerepe 31,38,51,134
Az elég jó szülő (A Good Enough
Parent) 282 csábító anyai magatartás 136-37

Bálint Mihály 40 dopamin 30

Bandura, Albert 261 drogfüggőség 149

387
düh 33, 56, 59-60, 62, 65, 73, 86-90,
101-02,105,116,118,120,128,
139,147,164-66,168,175-76,197,
201-04, 226-27,235, 247-49, 252,
258-61, 265, 272-75, 282-87,
292-94, 303-04, 310-11, 332, 337,
345,358-61,363
Dweck, Carol 294
—i hiány 89, 96,130,137,155,214,
231,235-37, 250-51,253,258,
288, 362
—i intelligencia 290
—i közelség 91, 230, 363
—i támogatás 137, 288, 291, 295
—i távolság 197
i zsarolás 106,163,192,207, 209,
360

egyenrangú kapcsolat 143,171

elég jó anya 51, 282 Facebook 62, 223, 232
elégedettség 56,101,106-07,109, fejlődés
112,116,118,122,124,128,130, —i tempó 103
141,154,199,212,228,241,259, önismereti — 27, 47, 68, 83,111,
270,293-94, 297, 299-300, 302, 124,177,180,277, 354
305,340,350 pszichoszexuális — 149
elfogadás 23,29-30, 40, 54, 61, felelősség
74,103-06,123-24,126,129-30, -é rz e t 48, 85,140,266
140-41,155,161,163,181,192, -v állalás 61,85,96,137-38,140,
201,208,220,224,229-30, 145,163,263,356
235-36,238,258-59,268,276, féltékenység 70,164,171,209,227,
284,293,299, 307-08, 318, 331, 235,267-68,271-72
335, 337-38,351-52, 354,356, feltétel nélküli szeretet 192, 208,
359-62 220, 222,238, 362
ellazulás 115,121,129,318,334 figyelemzavar 139,153
elutasítottság érzése 170, 226, 234, fizikai agresszió 273
268 Freud, Sigmund 38
empátia 137,154,170,179,181-82, frusztrációtűrés 53,307,338
184,210,289,311,318,338
én-üzenet 344-45
epigenetika 32-34,36 gátlásos viselkedés 50
érzelem Goleman, Dániel 290
— átkeretezése 285
—mentes szex 149
—szabályozás 36, 50 gyengeség 31,46,105,162,194,
—i fejlődés 79,224-25,258,263, 221, 226,232,239, 242, 251, 285,
288 361
—i felelősség 82 gyermekkor
—i gondoskodás 34, 95,140, — elfogadása 318,331,356
194 —i félénkség 50

388
 —i magatartászavarok 139 kognitív képességek 290
i sérelmek 116, 317, 332, 337 kommunikáció 164,170-71,196,
—i szeretethiány 242-43 200, 232, 256, 307
—i szorongás 49, 96, 213, 242 koncentrációs zavar 61
konfliktus
—kerülés 57,147
hagyományos munkamegosztás 40 lojalitás— 146-47
halogatás 109,141, 265-66, 303 korai szeretethiány 11, 231, 234,
házassági konfliktusok 92 358
házastársi válságok 114 korrektiv családi forgatókönyv 92
hiányos kötődés/kötődő
— empátia 184 — csecsemő és szülője közt 22
— felelősségtudat 141 — élethosszig tartó hatása 25
hierarchia 299-300 — hormonális alapjai 28-32
hipnózis 65, 83, 88,119,147, 228-29 —i stílus 30
hipotalamusz 260 apához való — 31
homoszexualitás 150-51 bizonytalanul — gyermekek
„hótoló" üzemmód 46 25-26
biztonságosan — gyermekek
23-25,290
idealizálás 2 5 -2 6 ,3 8 ,5 3 ,5 5 ,6 6 ,8 0 , dezorganizált — 25
124,161,197,231, 331-32, 353, 356 generációkat átívelő — 80
Idegen Helyzet Teszt 24,31 korai - 23,28, 30-31, 41-42,198,
intimitás 226
— megélése 33,233 szorongó/elkerülő — 24,26, 30
—hiány 79 szorongó/ellenálló (ambivalens)
iskolai előmenetel 295 - 24, 26
közös élmények 115,150,201,298
kreatív vizualizáció 113
„Játékszermentes óvoda" 297 kreativitás 105,120-22,127,286,
jó fej szülő 4 0 ,133-56 296-98,302-03,307,312-13
Jung, Carl Gustav 38,193 kudarctűrés 323
kulturális elvárások 287

kényszergondolat 61-63
kéretlen örökség 36,124,178, 214, lelki egyensúly 232
284,318,363 leválás 51, 70, 79, 91,165, 203,208,
Kestenberg, Judith 37 352
kiszolgáltatottság érzése 194, 252, Lewin, Kurt 292
256-58,269,286 Litauszky István 227
kiválóság vágya 109,140 Long, Kate 205,283

389
magányosság 48-49, 52, 55, 60, 67, önelfogadás 338
69-70, 80-81,110,147,153,197, önértékelési problémák 107,110,
209-10, 224,262 125,196
maximalizmus 19, 96,102,104, önérvényesítés 53, 57,115,256
110-11,120-21,124,129 önfeláldozás 191-95, 205,214, 352
Meaney, Michael 33-34 önismeret 156,164,177,180,185,
megbocsátás 258-59,276,318,331, 197,209,212,221,231,241,276-77,
337, 351,356-57,359 294, 309-10, 317, 319, 338, 352, 354,
megfelelni akarás 53,123, 310 361-62
megfélemlítés 106, 269 öntömjénezés 164
megküzdési stratégiák 120, 285 önuralom 137, 290-91
„mi"-tudat 52, 57 önvád 264,267
Milkie, Melissa 295-96 önvédelem 53
mindenhatóság érzése öröklődés-környezet vita 32
(omnipotencia) 293-94 ösztönkésztetés 63-64
mintakövetéses tanulás 33
Mischel, Walter 290,305
Montreali Egyetem 291 partnerpótlék gyerekek 59,61,82
Mr. és Mrs. Tökéletes 159-85 passzivitás 109,115,118,120-21,
munkahelyi stressz 118 139,305
munkamegosztás 40, 78, 94 pénz, mint az irányítás eszköze
173
perfekcionizmus 107,109
napirend 105,125,151, 300-01, 358 poszttraumás stressz szindróma
narcizmus 70,172,178, 355 36
negatív érzelmek megbeszélése prolaktin 28-29
286
negatív gondolatok 113
„Nem vagyok elég jó!" 102,115, ráfordított idő és értékesség érzése
124,218 220
relaxáció 113,129
rendszeresség 125, 300-01
Ohioi Állami Egyetem 35 ritmus 105, 300-01
oxitocin 28-30,33 Rogge, Jan-Uwe 299
Romulus és Remus 21
rögzült szorongás 108
önállóság 46-48 ,5 0 -5 2 ,6 0 -6 1 , 64,
66,72,138-39,141,225,232,291, Schubert, Elke 297
323,354,362 Shriver, Lionel 221
önbizalom 25,46, 53,81,123,139, spontaneitás 104-05,120-21,124,
153,250,266,269,273,293-94,382 297
Stanford Egyetem 261,294 felelősségteljes —i szerep 136
stressz idomár — 101-30
—érzékenység 34 jó fej — 133-56
—hormonok 33-34 magára maradt — 135
—kezelés 113,274 mártír — 187-214
Strick, Rainer 297 mindent megengedő — 137
strukturálatlan idő 296 mindentudó — 159-85
nárcisztikus — 161,163-67,
170-72,177,180-81, 355
szabálytartás 125 szuper— 159-85
szenvedélyszerelem 120,232 szülősítő — 77-97
szerepcsere 79,90-93, 263 szereptolvaj — 77-97
szeretetcseppek 96-97,183,243, távolságtartó/elérhetetlen -
259,274,277,311,317-50 217-43
szex/szexuális túlkövetelő —101-30
— erőszaktevők 256 üveghegy — 217-43
— fantázia 63-64 zsaroló — 187-214
—an bántalmazott gyerekek 263 Szyf, Moshe 33-34
„Szívek szállodája" (Gilmore Girls)
137
szomatizálás 147 tabu 38,332
szülő (k) társfüggőség 89, 268-71,297
—i biztatás 288,291 tartós párkapcsolat 54, 64-65,145,
—i hatékonyság 275,339 304
—i hitelesség 289 tehetetlenség 52,145,148,150,161,
—i szerepek 21,40,81-82,84,89, 163-64,168,170,193,197,202,208,
92-94,135-36,138,144,152,192, 236,248,251,255,257-58,265,269,
300,310,318,351 301,310,356,358
—i viták 90 tekintélyelvűség 256
—k idealizálása 55 teljesíthetetlen elvárások 106,
—tői származó negatív megje­ 118
gyzések 253 te-üzenet 344
—sített gyermek 79-80,84-85, 89, teljesítményelvárások 106-07,140
355 teljesítményorientáció/
agresszor —246-77 teljesítményorientáltság 107,113,
barát — 133-56 119-20
bántalmazó — 246-77 temperamentum 30, 50-51, 291,
bátorító —281-313 351
borostyán —45-74 terápia
elég jó —281-313 család— 84,92
érzelmileg zsaroló — 187-214 p á r - 117

391
test
~i érintés 150, 238-39, 242
~i tünetek 119,147,172,192,209,
261
testvér 37, 77-79, 81-85, 87-88,
93-95,97,135,151,202, 211, 213,
221-22, 228, 254, 263,266, 269,
287, 321, 332, 351, 353, 355,
358
Torontói Egyetem 295
„Tökéletesen kell!" 106,124
törődéshiány 142
transzgenerációs trauma-átadás 37,
92
túlkontrolláltság 107,124
túlteljesítés 81,107-08,15, 266,
355
valódi apa hiánya 149
valódi gondoskodás 140
vazopresszin 29-30
védelmező apafigura 134
verbális agresszió 253, 273
vezető-irányító szerep 134
Virág Teréz 37
Wallerstein, Judith 301
Whitaker, Carl 84
Winnicott, Donald 225,282
L. Stipkovits Erika klinikai szakpszicho­
lógus, pszichoterapeuta, hipnoterapeuta.
Több évtizedes tapasztalattal rendelkezik
pszichés és személyiségzavarok, családi,
párkapcsolati és életvezetési problémák
feltárásában és kezelésében. Számos helyen
tanít, rendszeresen publikál és ország­
szerte tart előadásokat. Az Integratív Pszi­
choterápiás Egyesület, a Magyar Hipnózis
Egyesület, a Magyar Orvosi Kamara és a
Magyar Pszichológiai Társaság tagja.

A szerző eddig megjelent kötetei:

A szerző honlapja:
www.kozelebbegymashoz.hu

3900 Ft I www.hvgkonyvek.hu
9789633042915

9 789633 042915
 MIÉRT KÖVETEM EL UGYANAZOKAT A HIBÁKAT,
AMELYEKET A SZÜLEIM IS ELKÖVETTEK? I
MIÉRT SIKERTELENEK A KAPCSOLATAIM?
MIT ÜZENNEK INDOKOLATLAN TESTI TÜNETEIM?

Szüléink viselkedése jelentős hatással van arra, hogy mi magunk

milyen társak, szülők leszünk. Van-e esélyünk megváltoztatni a tu­
dattalanul beépült szülői mintákat, vagy az eredmény minden erő­
feszítésünk dacára ugyanaz lesz, csak „pepitában”?
A szerző terápiás esetei alapján bemutatja az egyes szülőtípu­
sokat: a borostyán, a szülősítő, az idomár, a jó fej, a szuperszülő,
a mártír, az üveghegy, az agresszor és a bátorító szülői viselkedést.
Ismerteti a gyakran keveredő típusok hatásait, és segít abban,
hogy felismerjük szüléink nevelési stílusát - és szülőként, a sajá­
tunkat is. Tesztjei és gyakorlatai fejlesztik önismeretünket, így éle­
tünk teljesebbé, szülői viselkedésünk, családi- és párkapcsolatunk
harmonikusabbá válhat.