Mesterségem a halál 

 
A következő riportot Oscar Willivel, egy az országunkba látogató, menedéket kereső 
pszichológussal készítettem, aki Balzersből érkezett. Balzers Liechtenstein délnyugati 
csücskében fekszik, mely település kevesebb mint ötezer lakossal, 2003-ban autonómiát 
kiáltott ki magának, és mint önálló városállam tartják magukat számon. Lichtenstein belül. 
Értik ezt? Ne aggódjanak, mindjárt megértik. 
Bevallom én sem hallottam még a Balzersi köztársaságról, ez főként abból adódik, hogy a 
balzereknek (ahogy Willi nevezi őket) nem fontos a diplomáciai csinnadratta, nem érdekli 
őket, hogy más népek elismerik-e őket, vagy egyáltalán tudnak-e róluk, csak egyszerűen 
szeretnének a saját nézeteik szerint éldegélni, eldugva valahol az Alpok völgyeiben. 
Lichtensteinnel hallgatólagos viszonyban vannak, így-úgy fizetik az adóikat, a miniállam 
pedig igyekszik amennyire lehet, nem tudomást venni róluk, mivel állításuk szerint a 
légynek sem ártanak.  
Willi szerint amikor 2003 környékén kérdőre vonták őket a parlamentben, a balzerek olyan 
világos érveléssel nyűgözték le a képviselőház többi tagját, hogy azok köpni nyelni nem 
tudtak. Egy magát nem megnevezni kívánó képviselő erről úgy nyilatkozott, hogy inkább 
csak nem akartak energiát pazarolni a bolondokra. Mindenesetre a balzerek ekkor 
nyilvánították ki autonóm igényeiket először hivatalosan, és innen is számolják hivatalos 
városállamuk létrejöttét, bár állításuk szerint az önállósodó törekvéseiknek a gyökerei jóval 
korábbra nyúlnak vissza. A pontos dátumra senki sem emlékszik, a legenda szerint az 
ominőzus ülés után a képviselők hazamentek, legurítottak néhány körsó sört, és másnap 
úgy tettek, mintha mi sem történt volna. A balzerek pedig azóta önállóan, jobbára 
szájhagyomány alapján törvénykeznek, vagy ahogy ők mondják "a józan ész, és az egyén 
véleményének tisztelete alapján", a környező városokkal és államokkal pedig megpróbálnak 
semleges viszonyt fenntartani és kooperálni annyira, amennyire azok megkívánják. A 
többiek pedig úgy tűnik, amennyire lehet megpróbálnak tudomást sem venni róluk. 
Az itt közölt beszélgetés egy átlagosnak tűnő, néhány dologban mégis nagyon különc 
minivilág bennszülőttjével készült, a riportban az átlagos vélekedés megzavarására alkalmas 
gondolatok lehetnek, melyekért a szerkesztőség felelősséget vállalni nem tud. 
 
PH: 
Kezdjük talán azzal, hogy meséljen nekünk erről a nem mindennapi helyről. 
 
OW: 
Nem mondanám nem mindennapinak. Ha valaki ellátogat hozzánk, ugyan olyan alpesi 
falucskával fog találkozni, mint Liechtenstein többi részén, vagy Svájcban. A település 
határában tábla köszönti a látogatót, az ábécében van croissant és kávé, a jobb oldalon 
közlekedünk, és ugyan úgy öltözködünk, mint a többi európai. Mint mondtam, nem 
hivalkodunk a különbségeinkkel, nem fontos számunkra kitűnni a környezetünkből, csak 
szeretnénk a saját nézeteink szerint élni. 
 
PH: 
Valami különbség azért csak van. Mik ezek a nézetek pontosan. 
 
OW: 
Befogadó, a másikat tiszteletben tartó népség vagyunk. Az alacsony lélekszám miatt 
végrehajtó hatalom gyakorlatilag nem létezik, mint ahogy bűnözés sem, hiszen nem 
akarunk ártani egymásnak. Természetesen a liechtensteini törvények szerint az ottani 
rendőrség felelősségköre ránk is kiterjed, de a gyakorlatban szinte mondhatom, hogy csak 
karácsonykor ugranak át egy kis teára. Amit lehet, megoldunk egymás között, segítünk a 
társainknak, kis túlzással az egész falu egy nagy kommunában él, a feladatokat felosztjuk 
egymás között, mindenki hozzátesz a közöshöz, bár ez a közös is elég gyér, mert leginkább 
mindenki elvan saját magában. A hivatalos statisztikák szerint az országban nálunk a 
legnagyobb a munkanélküliség, vagy az iskolázatlanság, mert viszonylag keveseknek van 
hivatalos állása, a legtöbben nem egy cégnél dolgoznak, hanem a saját életük keretein belül 
munkálkodnak nap mint nap, vagy az ismerősüknek segítenek, ha az megkérte őket. Van 
saját boltunk, általános iskolánk, é a többi, ha valaki igénybe szeretné venni az ilyesmit, de 
sokan azt választják, hogy maguknak készítik el a dolgaikat, termelik meg az ételt, építik fel 
a házaikat, és a többi. Már persze amit egyszerűen meg lehet tenni, mint a kenyérsütés, 
vagy a szobafestés. 
 
PH: 
Elég elszigeteltnek hangzik… 
 
OW: 
Egy közepes méretű falu, vagy kisváros vagyunk az Alpok völgyeiben egy pici ország déli 
határán, nem mondhatni, hogy benne vagyunk a központi vérkeringésben. De a 
környezetünk fejlett, Liechtenstein állam kezeli és tartja rendben az infrastruktúránkat, van 
vezetékes víz, áram, internet, foghatóak még a német tévé és rádióadások is, de nem 
mindenki használja ezeket a szolgáltatásokat. 
 
PH:  
Gyertyafénynél olvassák fel Andersent a gyerekeknek elalvás előtt?  
 
OW:  
Nem gondolnám, hogy elmaradottabban vagyunk mint bármelyik környező település. Csak 
annyit mondtam, hogy sokan nem támaszkodnak az állami rendszerekre. Vannak saját és 
közösségi vízműveink, az áram egy részét megtermeljük magunknak, a hozzánk tartozó 
területeken termeljük ki a tüzelőanyag egy részét, és így tovább. Andersent, és kortársakat 
is olvasunk a gyerekeinknek, de 87 százalékos a wifi lefedettség, és természetesen 
sokmindent vásárolunk a boltban a nagyobb városokban, mint mindenki.  
 
PH: 
Nem hangzik olyan rosszul, persze azok számára, akiket nem vonz a nagyvilági élet. Őn ilyen? 
 
OW: 
Mármint akit nem vonz a nagyvilág? (nevet) Nem is tudom. Szeretek ott élni, az biztos. 
 
PH:  
Miért kellett akkor mégis otthagynia az országát? 
 
OW: 
Ehhez mesélnem kell az intézetünkről. Intézetnek hívjuk, de valójában pár szoba és terem a 
közösségi ház épületében. Ráadásul az én otthonomban indult az egész, mostanra annyira 
nőtte ki magát, hogy egyszerre több vendégünk is van (ami így alkalmas a csoportterápiára), 
illetve 2-3 szakember, egyéb segítők is dolgoznak velünk.  
 
PH: 
Intézet? Pszichiátriai intézet? 
 
OW: 
Nem, és igen. Vannak a vendégeink között komolyabb és enyhébb mentális problémákkal 
küzdők, mint ahogy mindannyian találkoztunk már mentális kihívásokkal. De az intézet 
elsődleges célja nem a mentális betegségek szakszerű gyógyítása, és a vendégeinket nem is 
kezeljük betegekként. Természetesen megfordult már nálunk olyan is, akinek azt 
tanácsoltuk, hogy keressen fel egy felkészültebb intézményt, ahol foglalkoznak vele, ezért 
dolgoznak velünk olyan szakemberek, akiknek van tapasztalatuk az ilyesmiben, de 
elsősorban nem azzal foglalkozunk, hogy az ilyen eseteket kiszűrjük, azzal pedig végképp 
nem, hogy gyógyítsuk őket. Mi másfajta segítséget szeretnénk nyújtani.  
 
PH:  
Úgy látom hezitál. 
 
OW: 
Megmondom őszintén, nem otthoni környezetben kissé félve beszélek arról, ami nálunk 
történik, mert a legtöbb állam kódexe szerint ez szürke terület, valahol a büntethetőség 
valamelyik oldalán. 
 
PH: 
Azok a thrillerek jutnak most eszembe, ahol mindenféle kísérleteket végeznek eldugott, 
kísérteties, ódon épületek falai közt, a törvény figyelő tekintete elől elrejtve a múlt század 
elején-közepén. Csak nem mondja, hogy 2020-ban reneszánszát éli valamelyik alpesi völgyben 
az, amit a 40-es években a nácik hadászati céllal végeztek mindenkin, aki nem volt elég szőke? 
Vagy ez valamilyen olcsósított klinika azoknak, akik a svájci számlákat nem tudják megfizetni, 
de hasonló környezetre vágynak? 
 
OW: 
Nem, nem végzünk kísérleteket, nem is folyik a szó szoros értelmében vett tudományos 
munka nálunk. Inkább valamilyen wellness szolgáltatáshoz hasonlónak mondanám azt, amit 
csinálunk, egy kívánsággal jönnek hozzánk a vendégek, amit próbálunk a tapasztalataink 
szerint legjobban kielégíteni.  
 
PH: 
Még mindig csak a forró kását kevergetjük, sajnos nincs nálam a harapófogó, csak ez a 
diktafon. Elárulja nekünk, hogy mi folyik ott tulajdonképpen, vagy elő kell vegyem a 
rébusz-szótáramat? 
 
OW:  
Igaza van, és elnézést kell kérnem, ez az a hatás, ami valójában elválasztja a mi 
közösségünket másokétól, tulajdonképpen büszke kellene legyek rá, de mivel nyitott 
szemmel járok a világban, és sokmindenkivel beszéltem már erről, nálam is megjelenik ez a 
szégyenérzet, ami általános, amikor az asszisztált öngyilkosságról, vagy egyáltalán a halál 
iránti vágyról van szó. 
 
PH: 
Jó, akkor kimondom én, ezek szerint ez egy ilyen exkluzív eutanázia központ. 
 
OW: 
Nem egészen. 
 
PH: 
De mi a különbség? 
 
OW:  
Hadd meséljem el hogy indult el ez az egész, honnan jött az ötlet. Volt a közösségünkben 
egy nő, 55 éves, egyedül élt a saját kis portáján, alkalomszerűen vigyázott egyik-másik 
kisgyermekre, ha a szüleiknek épp dolga volt. Néhány évvel azelőttig a legtöbb szabadidejét 
a hegyekben töltötte, mászott, túrázott, síelt, és a többi, igazán jó erőben volt, igazi 
zergeként mozgott a hegyen. Volt valami balesete, melynek során megsérült a térde. 
Elbiceg még, de már nem tud olyan elánnal sportolni, ahogy korábban. Eltelt így néhány év, 
a tevékenysége beszorult a falu utcái közé, a "hegyiet", ahogy hívta, már csak a völgyből 
nézegette. Közben sokszor beszélgettünk, nem mondanám rá, hogy depressziós volt, de 
úgy érezte, már nincs a helyén, bár még mindig segített pár embernek a faluban, a baleset 
óta eltelt életét alacsonyabb rendűnek érezte, amelyben már nem teheti meg azt, amit 
korábban szeretett. Kialakult benne az a tudat, hogy az életének az érdemi része véget ért, 
és bár nem volt olyan idős, mégis elkezdett a halálra készülni. Úgy érezte, hogy számára az 
élet ennyit adott, ezzel megelégedett, és elfogadta. Új dolgokra nem vágyott. És elkezdett 
azon munkálkodni, hogy megszervezze a saját halálát.  
 
PH: 
Borzasztó lehetett neki, ha már ilyesmiket tervezgetett. 
 
OW: 
Egyáltalán nem mondanám, hogy borzasztó volt. Persze a legtöbb ember így éli meg, de 
nem mindenki. Sokunkban működik egy ösztön, mely az életet addig hajtja, tolja, amíg csak 
lehet, sokszor ennél sokkal észszerűtlenebb, akár szenvedéssel teli életszakaszokba is, de 
ha az ösztön-én nem is, a szellemünk képes átlátni, hogy amit várunk, és amire 
lehetőségünk van az életben az milyen viszonyban áll egymással, és vannak olyanok, akik 
úgy érzik, hogy szeretnék, mint egy teljes egészet befejezni a szellemi életüket, még akkor 
is, ha biológiailag még sokáig "kitolható" lenne a létezésük, ha akarnák. 
 
PH: 
Csak nem azt akarja mondani, hogy meg se próbálták lebeszélni az öngyilkosságról?! 
 
OW: 
Se le, se rábeszélni nem akarunk semmit senkire. Hosszú évekig beszélgettünk vele, főként, 
hogy akkor ez még felderítetlen terület volt, beszélgettünk róla, hogy milyen szerepet tölt 
be a közösségünkben, kikkel van kapcsolatban, kik azok, akik számítanak rá, kinek fog 
hiányozni esetleg, de például annak az érzésének is hangot adott, hogy szeretné átadni a 
helyét más embereknek, akik még tevékenyek, illetve tenni akarnak. Természetesen nem 
bíztattam a halálra, de megpróbáltam, amennyire lehet megérteni és elfogadni az 
álláspontját, és támogatni a döntéseiben. 
 
PH: 
Tehát támogatta az öngyilkosságban? Dehát ez bűntény! 
 
OW: 
Tevőlegesen is támogatni a világon mindenhol bűntény, igen. Vagyis: majdnem mindenhol. 
Hogy lelkiekben támogatjuk, az egyelőre nem számít annak, de morálisan az emberek 
legnagyobb része szintén elítéli. Érdekes, milyen ellentmondás lép fel, amikor az ember 
szabadságát hangsúlyozzuk, látszólag egyetértünk vele, hogy mindenki úgy alakíthatja az 
életét, ahogy akarja, a legtöbb állam alkotmányában benne is van az úgynevezett élethez 
való jog, de a halál ez alól valahogy kivétel, pedig az élet legszervesebb része. Az egyetlen 
dolog, ami minden ember életében előbb utóbb megtörténik, mégis tabunak számít a 
szabályozása, lenézendő, és ha nem is bűntetendő, mert az öngyilkosságot csak kevés 
helyen bűntetik, de semmiképpen nem támogatandó. 
 
PH: 
Ne beszéljen szamárságot, azt nem lehet támogatni, aki meg akarja ölni magát. Egy csomó 
gyógyult ember létezik, akinek öngyilkos hajlamai voltak, de később boldog életet él. 
 
OW: 
Természetesen az önölés fogalma szinte mindenkiben megjelenik, és attól, hogy valaki 
gondolkodik rajta, még nem biztos, hogy valóban meg akar halni. Sokan keresnek fel 
minket, akik aztán nem választják a halált, vagy nem rögtön. Egyértelműen ez a többség, 
még azok között is, akik hozzánk már eleve elhatározással jönnek. Dolgoznak nálunk 
szakemberek, akik feldolgozzák az eseteket, a vendégeinkkel rengeteget beszélgetünk, 
teszteket töltünk ki, egyéb részletekről beszélgetünk, és a folyamat során sokan rájönnek, 
hogy nem, vagy még nem akarnak meghalni. Azoknak viszont, akiknek kitart az elhatározása 
a szűrési procedúra végéig, szeretnénk segíteni, hogy méltósággal, biztonságban és a lehető 
legkevesebb komplikációval tudjanak meghalni, biológiai, és más értelemben is.  
 
PH: 
De honnan tudhatják biztosan, hogy valaki valóban meg akar halni, és egy hét múlvára nem 
gondolná meg magát.  
 
OW:  
Teljesen biztosan nem tudhatjuk, de mi úgy gondoljuk, hogy nem is nekünk kell tudni. Ez a 
döntés minden egyénnek a sajátja, és ha hibásan dönt, az is az ő hibája, döntése. A hiba szót 
nem szeretem használni.  
Mindezek mellett próbálunk minden esetet alaposan felderíteni, kielemezni, és segíteni 
minden vengédünknek, hogy megtalálja a saját válaszát.  
 
PH: 
Tehát elhárítják a felelősséget. 
 
OW: 
A felelősséget azzal a döntéssel kapcsolatban, hogy az egyén szeretné-e befejezni az életét 
vagy sem? Nem kell elhárítanunk a felelősséget, mert úgy véljük, az eredendően nem a 
miénk. Ugyan úgy, ahogy nem kényszeríthetünk senkit a halálra (ezt hívják ugyebár 
gyilkosságnak), ugyan ezen elv alapján nem kötelezhetünk senkit az életre sem, számomra 
ez ugyan olyan barbárság volna.  
 
PH: 
No jó, ha valaki meg akar halni, úgyis megtalálja a módját. De miért kell ehhez segíteni? Nem 
érzi úgy, hogy hentesmunkát művelnek? 
 
OW: 
Minekutána évek óta ezzel foglalkozom, természetesen az ilyen helyzetekhez jobban hozzá 
vagyok szokva, mint az emberek általában, maga a halál nem rendít meg úgy, mint az 
átlagembereket. Ettől még nem tartom magam hentesnek, ahogy olyan érzékletesen 
fogalmazott. Talán épp ellenkezőleg, próbáljuk az egyén választott halálát a legcivilizáltabb, 
sőt, a legemberibb formába önteni az elhatározástól az elhantolásig.  
 
PH: 
Mi lehet emberi azon, hogy halálba küldenek másokat? Már elnézést, nem akarom letámadni, 
de azt hiszem az olvasók is egyetértenek velem abban, hogy itt valami nem stimmel. Mi a 
motivációjuk egyáltalán. 
 
OW: 
Jellemzően úgy gondolunk magunkra, mint egy olyan szervezetre, ami segít azoknak, 
akiknek arra van szüksége, ami nálunk elérhető. Természetesen megszoktam az ellenséges 
fogadtatást, sokszor nem is tudok áttörni ezen a falon, de néhány ember egy idő után 
megérti, hogy mit és miért csinálunk. Valószínűleg ez azon múlik, hogy az egyénnek 
mennyire erős az ösztönéne, esetleg befolyásolja-e valamilyen trauma a döntéshozatalát. 
Ha valaki nem tud elvonatkoztatni, nehéz átlátni a fájdalmon, vagy épp az élethez való 
ösztönös ragaszkodáson, de amikor elmesélem, mit csinálunk pontosan, sokan eljutnak a 
megértésig, vagy az elfogadásig, elvi szinten legalábbis. Azok persze már kevesbben vannak, 
akik a közvetlen környezetükkel, vagy magukkal kapcsolatban is el tudnák ezt fogadni, de 
azért vannak ilyenek. Ezekből lesznek a vendégeink.  
 
PH: 
Tehát akkor mi történik pontosan, revolvert adnak a "vendégeiknek"? Netán komplett 
szolgáltatást nyújtanak, temetéssel, sírhellyel, és a többi? 
 
OW: 
Maga a biológiai halál előidézése tulajdonképp kis részét teszi ki a tevékenységünknek, 
ritkaságszámba megy, hogy valaki valóban meghal nálunk. Mint említettem, egyszerű 
beszélgetéssel kezdünk, ha tetszik felvételi beszélgetéssel. Mivel nem reklámozzuk 
magunkat, innen-onnan, jellemzően ajánlás alapján keresnek fel minket a vendégjelöltek. 
Először van egy szűrőbeszélgetés, amelyre akár telefonon, vagy skypeon is sor kerülhet, 
megkérdezzük az illetőt, miért keresett fel minket, és mire számít, illetve felvázoljuk, hogy 
hogyan is zajlik le egy folyamat nálunk, mik a feltételek, stb. Ez után a vendég odautazik 
hozzánk egy 1-2 hetes ottlétre, ami alatt további beszélgetések folynak, a jelöltek 
megismerkednek egymás történetével, megosztják a gondolataikat, és egyáltalán kicsit 
maguk is elgondolkodnak, magukba szállnak, olyan ez mint egy elvonulás. Vannak 
kötetlenebb, és irányítottabb foglalkozásaink is, csoporterápia-szerű foglalkozások, és így 
tovább. Ez még tulajdonképpen nem kötelez semmire, ez egy nyitott beszélgetőkör, ha úgy 
tetszik workshop. Ebben a lárva stádiumban valójában akármennyi időt el lehet tölteni, 
természetesen térítés ellenében, mindenkinek annyit, amennyire szüksége van. Vannak, 
akik csak benéznek, vannak akik maradnak két hetet, aztán elmennek, van olyan vendégünk 
is, aki többször visszatért már, ismerkedik a többiekkel, a történeteikkel, itt töltekezik. 
Előfordulnak olyanok, akik megpróbálják lebeszélni a társaikat, ezzel nyilván magukat is, 
általában ők nem igazi szándékkal jönnek, csak valamilyen mentális zavaruk van, sokan 
közülük pszichoterápiával folytatják, hogy aztán visszailleszkedhessenek az életbe. Olyan is 
volt már, hogy két ilyen kétségbeesett lélek egymásra talált, és a másikban találták meg azt, 
ami addig hiányzott az életükből, párkapcsolatba kezdtek. Ez után az ismerkedési időszak 
után, ha a vendég úgy érzi, hogy valóban szeretne meghalni, elkezdjük megtervezni az 
elmenetelét. Sokan, akik menekülni szeretnének, és ezért gondolkoznak az öngyilkosságon, 
nem szívesen foglalkoznak a praktikus részletekkel, csak szeretnének minél előbb túl lenni 
rajta, de mi fontosnak tartjuk, hogy amennyire lehet mindenki rendezetten hagyja itt az 
életét. Igyekszünk a vendéggel együtt átgondolni, vannak-e jogi kötelességei, mint adósság, 
vagyon, végrendelkezés, amit lehet, elrendezünk közösen a halála előtt, és átbeszéljük, hogy 
mi fog történni a tetével például az után, hogy meghalt. Arra is ösztönözzük a vendégeinket, 
hogy a személyes viszonyaikat is rendezzék, igyekszünk családtagjaikkal, barátaikkal is 
beszélgetni, nekik is segíteni megérteni, hogy mi történik. Ez sokszor nagyon nagyon nehéz 
és szövevényes, de azt hiszem, talán ez az egyik legfontosabb feladata a szervezetünknek, 
és ez is a legkomolyabb problémája az önölésnek. A legnagyobb visszatartó erő és a 
legproblémásabb hatás is a szeretteinknek okozott fájdalom. Miután megismertük egy 
vendég történetét, próbálunk segíteni neki abban, hogy a hozzátartozóit is felkészíthesse a 
halálára, ha lehetséges.  
 
PH:  
Ez elég szürreálisan hangzik. Valaki anyja, apja arról beszélget, hogy a sokszor egészséges fiuk, 
lányuk meg fog halni? 
 
OW: Ebben sokat tudunk segíteni. Ha a hozzátartozók csak az öngyilkos jelölttől hallanak 
ezekről a gondolatokról, vagy nem veszik komolyan, mert valódinak kezelni túl fájdalmas 
volna a számukra, vagy mindenképpen, foggal körömmel meg akarják változtatni az 
akaratát, még akkor is, ha meg tudják érteni a szándékot, vagy a kiváltó okokat. Az, hogy 
ezzel a kérdéssel intézményes keretek között foglalkozunk, hogy mások, adott esetben 
hozzáértők is beszélnek velük, segítenek abban, hogy elfogadják a fiuk, lányuk, szerelmük 
döntését. Fontos megértetni velük, hogy ez a döntés, amennyire rajtunk múlik, hosszas 
mérlegelés eredménye, más emberek, sőt szakértők bevonásával jutottunk el idáig, és hogy 
a cél az, hogy amennyire lehet, mindenki elfogadja a kialakult helyzetet, és a lehető 
legkevesebbet sérüljön. Természetesen sajnos ez nem mindig sikerül, voltak olyanok, 
akikkel sehogyan sem tudtuk elfogadtatni, hogy a hozzájuk tartozó a saját döntése alapján 
fog meghalni, néha ezek a jelöltek a családjuk hatására visszalépnek, és megpróbálnak 
megfelelni nekik, folytatják az életüket, ahogy korábban, ami sokszor sok értelmetlen 
szenvedéssel jár. Megint mások akkor is a halál mellett döntenek, ha tudják, hogy a 
szeretteik ellenzik. Volt persze egy-két problémás esetünk is, ahol a rokonok minket 
okoltak, vagy nyerészkedéssel vádolták a szervezetet, mi az ilyen esetekben is próbáljuk 
megérteni az ő fájdalmukat is, és felajánljuk a segítségünket a trauma feldolgozásához. 
Természetesen a halál okozta fájdalom sokszor akkor is megjelenik, ha a szándékot 
megértették, és elfogadták, olyanok is vissza-vissza járnak közénk a "workshop" részre, akik 
egy nálunk, vagy máshol elvesztett szerettük elvesztését próbálják feldolgozni. 
 
PH: 
Mikor következik a halál? 
 
OW: 
Miután megbeszéltünk a megbeszélnivalókat, áttekintettük, lezártuk a hivatalos 
kötöttségeket, megpróbáltuk megnyugtatni a hozzátartozókat, megtervezzük a kilépés 
körülményeit, illetve az utána következőket. Sokszor ez a procedúra hosszúra nyúlik, át kell 
íratni az ingatlant, vagy addig nem akarja elhatározni magát a vendég, amíg úgy érzi, hogy 
valamelyik közel álló személy még nem tudja elengedni. Azt is ilyenkor beszéljük meg, hogy 
a holttestüket hogyan kezeljük. Ha elhatározzák magukat a kilépésre, kijelölünk egy 
időpontot. A legtöbbször az injekciós elaltatást ajánljuk, de van olyan is, aki más módszert 
akar választani. Néha ezeknek szimbólum-értéke van, de a legtöbben a nyugalmas 
mérgezést választják, mert fájdalommentes, biztonságos és nem megalázó, valamint nem 
árt másoknak. A szervezett körülményeken kívüli öngyilkosságoknak az egyik legnagyobb 
problémája, hogy a jelöltnek rejtegetnie kell a szándékát, ha sikeres akar lenni, az 
egészségre ártalmas anyagok nehezen beszerezhetőek, főleg azok, amik nem okoznak 
szenvedést, így jutunk el a vonatgázolásokig, vagy az önakasztásig, ami rengeteg problémát, 
sőt traumát okoz azoknak, akik megtalálják az öngyilkost, esetleg gyanuba keverednek, 
satöbbi, satöbbi. Valamint nagyon megnehezítik a jelölt dolgát is, emberietlenné, alantassá 
teszik a cselekedetet. Elfogadó környezetben, orvosi biztonsággal, fájdalommentesen 
meghalni összehasonlíthatatlan ezekkel a középkorinak hangzó módszerekkel, akik valóban 
az életükkel akarnak rendelkezni, és nem fájdalmat kifejezni, vagy másokat befolyásolni a 
halálukkal, azok ezt a módszert választják. Természetesen az olyan módszereket, amik 
másoknak ártalmasok lehetnek, mi is elítéljük.  
Ha elérkezünk a kiválasztott időponhoz, és a szándék még mindig megvan, következhet az 
élet kioltása. Biztosítjuk az eszközöket, ha igény van rá, a társaságot is, mert bár a halál 
magányos dolog, az oda vezető úton sokszor támogatásra van szükség. Bár a vendég tudja, 
hogy mire kell számítson, tudja mi fog történni vele, és ez általában megnyugtatja őket.  
 
PH: 
Önök adják be az injekciót? 
 
OW: 
Ha mi adnánk be az injekciót, az idegenkezűség volna. Előfordul persze, hogy a vendég lelki, 
vagy akár fizikai okokból gátolva van, ilyenkor megpróbálunk segíteni, ahogy tudunk.  
 
PH: 
Tehát előfordul, hogy önök adják be. 
 
OW:  
Senkit sem ölünk meg akarata ellenére, a vendég dönt arról, hogy mi történjen, Nem ritka 
természetesen, hogy valaki ezen a ponton adja fel, akár többször is nekiindul, de ilyenkor 
megijed. Mi mindig abban próbálunk segíteni, hogy az történjen, amit a vendég szeretne. 
Ennél konkrétabban nem szeretnék fogalmazni. Nálunk szervezett, nyugodt körülmények 
közötti öngyilkosság zajlik. Vagyis leginkább azt mondanám, szervezett körülmények között 
zajlik nálunk az, amit az egyén szeretne, hogy megtörténjen.  
 
PH: 
Ez akkor gyakorlatilag eutanázia. 
 
OW: 
Különböző szabályozások vannak a világon az eutanáziára, illetve az asszisztált 
öngyilkosságra nézve. Eltekintve néhány elszigetelt országtól, az egyén saját életének 
kioltására való törekvés nem bűntetendő, mint ahogy nem bűntetik azt sem, aki nem 
akadályoz meg ilyen tettet. Magyarul, ha valaki megpróbál meghalni, és mondjuk ezt közli 
valakivel, vagy valaki jelen van, akkor kimeneteltől függetlenül nem bűntetik egyik 
résztvevőt sem. Bűntetik azonban az öngyilkost a tettéhez való hozzásegítését, közvetve, és 
közvetlenül is. Tehát ha kérésére mi öljük meg, vagy mondjuk biztosítunk hozzá valamilyen 
eszközt. Ettől eltérni csak nagyon szigorú szabályok közt lehet azokban az országokban, 
ahol nem tiltják az eutanáziát, de ott is csak úgy, ha az alanynak gyógyíthatatlan, 
szenvedésekkel teli betegsége van. Ha jól tudom, Hollandiát és Kanadát kivéve csak 
végstádiumban, az említett két országban ennél korábban is, de csak diagnosztizált halálos 
betegség esetén. Jellemzően ezek, tehát az eutanázia és az asszisztált öngyilkosság a 
fájdalmak elkerülésére jöttek létre, amikor biztos, hogy az alany mindenképpen meghal.  
Mi úgy gondoljuk, hogy ha valaki meg akar halni, nem kell rendelkeznie halálos betegséggel 
ahhoz, hogy ezt normálisan, biztonságosan, elfogadott formában megtehesse. Mindenkinek 
meglehet a saját személyes oka rá, hogy miért akar élni, vagy éppen meghalni, én hiszek 
benne, hogy mindenki más, és elítélem azt, hogy a saját értékrendemet másra erőltessem 
egy ennyire személyes kérdésben.  
 
PH: 
Ez alapján egyáltalán nem kellenek törvények sem, mindenki azt csinálhat, amit akar. 
 
OW: 
Az volna jó, hogyha mindenki azt csinálná, amit akar, és ez senkinek sem volna rossz, de ez 
természetesen utópia, és a törvényeknek megvan a maga helye a világunkban, hogy a 
közösség, vagy az egyén érdekei ne sérülhessenek mások akarata miatt. Mások, vagy a köz 
vagyonát kisajátítani, mások életére törni természetesen elítélendő, bár van bennünk egy 
romantikus naivitás, ami alapján úgy gondoljuk, hogy ezt mindnekinek alapvetően kellene 
érteni és követni magától, és ez Balzersben nagyjából működik is. De a világ túl nagy és 
változatos ahhoz, hogy ez mindenhol tökéletesen így lehessen. Mégis úgy véljük, a halálhoz 
való jog egyenértékű az élethez való joggal, és olyan személyes dolog, amiről mindenkinek 
magának kell döntenie és ítélkeznie csakis a saját maga számára. Alapvetően kevesen 
akarják mesterségesen befejezni az életüket, mielőtt biológiailag erre kényszerülnének, de 
miután az emberek képesek a saját létüket felismerni, és rendelkezni fölötte, nem szabad 
elítélnünk azokat, akik élni szeretnének ezzel a lehetőséggel. Ugyan a törvény nem bünteti 
az öngyilkosságot, de az ilyen szándék mindenképp meg van bélyegezve, rosszabb esetben 
lenézik, kevésbé rossz esetben csak sajnálják, de mindenképp változtatni akarnak rajta, meg 
akarják akadályozni. Ezért kerül néhány ember olyan szenvedésekkel teli helyzetbe, hogy 
rejtegetnie, szégyellnie kell a belső kívánságát, hogy megértés helyett falakba ütközik, hogy 
folyton azzal találkozik, hogy meg akarják győzni arról, hogy amit ő gondol saját magáról, az 
hibás. Vannak persze kérdések, amikről fontos, hogy közös vélemény is kialakuljon a 
társadalomban, lehet ilyen akár az élethez való hozzáállás is általában, de mi azt valljuk, 
hogy Kovács Béla hozzáállását Kovács Béla életéhez egyedül Kovács Bélának van joga 
meghatározni, joga van hinni a döntésében, teljes, gondolkodó embernek éreznie magát, 
joga van a méltósággal teli, komplikációktól mentes halálhoz, és ahhoz, hogy legalább esélyt 
kapjon, hogy a döntését elfogadtassa azokkal, akik fontosak a számára.  
 
PH: 
Azt mondja, meg sem kell próbálnunk lebeszélni egy depressziós embert az öngyilkosságról? 
Küldjünk halálba mindenkit, akinek kicsit rosszkedve van, ahelyett, hogy megmentenénk őket? 
 
OW: 
Mi sem küldünk halálba senkit, senkinek nem javasoljuk ezt a megoldást, nem beszéljük rá 
őket. Még azt se mondanánk, hogy nem próbáljuk lebeszélni őket, elvétve csinálunk például 
még placebó mérgezést is bizonytalan eseteknél, amikor a szer, amit adunk a vendégnek 
valójában nem ől. Így a jelölt kap még egy utolsó utáni esélyt arra, hogy meggondolja magát. 
Ha a placebó után, amikor a várttal ellentétben nem hal meg, de szembesülve a tettével 
nem változik a véleménye, akkor természetesen biztosítjuk számára a mérget is. Nem 
célunk persze szórakozni a vendégeinkkel, de igyekszünk, amennyire lehet 
megbizonyosodni arról, hogy aki eljut nálunk eddig a pontig, annak valóban ez legyen az 
akarata. Akinél pedig így van, azokat nem próbáljuk meg minden áron eltéríteni, ez igaz. Az, 
hogy ez máshol így zajlik, több problémát is felvet. Egyrészt aki végül eljut az önölésig, 
abban a tudatban fog meghalni, hogy a világon szinte senki sem értette meg őt. Ez persze 
csak addig keseríti meg az életét, amíg eljut a tettig, bár ez lehet igen hosszú idő is. Nem 
beszélve a hozzátartozókról, akik magukat hibáztatják majd, amiért nem tettek meg 
mindent, hogy elkerüljék, amit e szerint a felfogás szerint el lehetett volna kerülni.  
Gyakoribb azonban, hogy emiatt a bűnös tudat, a társadalmi elítélés miatt az öngyilkos 
hezitál, bizonytalan, és végül valóban nem, vagy csak hosszú idő után cselekszik. Ez persze 
nem jelenti azt, hogy akkor már nem akar meghalni, élvezi az életét, vagy képes tevékenyen 
résztvenni a társadalomban. Nagyon sokszor vezet ez hosszúra nyúlt szenvedésekhez, 
elidegenedéshez, lecsúszáshoz, és a többi.  
 
PH: 
Nem túl könnyű ez a megoldás, nem fog így mindenki, akinek egy kis problémája, adóssága, 
félelme van, a halálba menekülni? 
 
OW: 
Megbocsásson, ez a vélemény nagyon jellemző azokra, akik komolyan nem foglalkoznak az 
önölés gondolatával. Sokszor gondolják például rossz egzisztenciális helyzetben lévő, 
kirekesztett emberekről, hogy azért akarnak meghalni, mert ilyen helyzetbe kerültek, és így 
akarnak kimenekülni belőle. Sokszor kiderül azonban, hogy a halálvágy már jóval korábban 
megjelenik, akár már fiatal korban is, mert eleve nehezen illeszkednek be az őket körülvevő 
világba, és az ezen való folyamatos fáradozás alatt "csúsznak le", rekesztődnek ki egyre 
jobban. Nem azért akarnak meghalni, mert utcára kerültek, azért kerültek utcára, mert meg 
akartak halni, és már nem törődtek magukkal, vagy az életükkel. Csak nem tudtak korábban 
meghalni, nem kaptak hozzá elég, elsősorban szellemi támogatást.  
Mert az sem igaz, hogy ez egy könnyű dolog volna. Természetesen az életben megállni a 
helyünket is nehéz, de a halál mellett tevőlegesen elhatározni magunkat bizony nagyon 
nagy elhatározást igényel. Belátásunk alapján meg kell birkóznunk az életösztönünkkel, 
amit teljesen felülírni szinte sohasem lehet, és e mellett meg kell küzdeni minden 
előítélettel, dogmával, amit a társadalom belénk diktál. Hogy nem álltuk meg a helyünket, 
hogy itthagyjuk a társainkat, hogy önzők vagyunk, és még sorolhatnánk. Csupa vád, azok 
szájából, akik a saját félelmük, ösztöneik, vagy épp előítéleteik miatt nem tudják elfogadni, 
hogy valaki másfajta döntést hoz. Mindezzel nagyon nehéz megbirkózni, hiába érzi a jelölt, 
hogy a halálvágy a saját igazsága, nagyon nehéz elhinnie annyira, cselekedjen is. Beszélni 
könnyű róla, minden egészséges emberben felmerülnek gondolatok a saját élete fölött való 
rendelkezésről, de eljutni addig, hogy visszavonhatatlanul tegyen is érte, rengeteg 
bátorságot kíván. Szerintem mindenki megérdemli, hogy az akaratát, bármi is legyen az, ne 
gátoljuk, hanem segítsük. 
Természetesen a halálvágy sohasem vidám dolog, sokan szenvednek azok között, akik 
hozzánk kerülnek, és ahogy a rosszkedvből kijönni, úgy a félelemmel leszámolni, a halálban 
megnyugodni sem könnyű, mi azon vagyunk, hogy mindenki megtalálja a saját útját. 
 
PH: 
Maga is ezt az utat választja? Vagy csak másokat küld az ön szerint vágyott másvilágra? 
 
OW: 
Igen, volt már, aki azzal vádolt, hogy ha annyira hiszek az öngyilkosságban, miért nem ölöm 
meg magamat. Mi nem azt hangsúlyozzuk, hogy mindenkinek minél előbb meg kellene őlnie 
magát, mi azt szeretnénk, ha mindenkinek lehetősége volna rá, ha úgy akarja. Valószínűleg 
én is ezt a megoldást választom majd, ha úgy érzem, hogy eljött az ideje. Ez mindenkinél 
máskor következik be. Jelenleg engem még érdekel, mozgat, hogy ennek az ideológiának a 
kereteit megteremtsük, de biztosan lesz úgy, hogy azt érzem, hogy átadnám a helyem 
másnak, és el tudom képzelni, hogy olyan szakaszába érek az életemnek, amikor már nem 
érzem érdekesnek, vagy hasznosnak a világomat. Természetesen sokat gondolkozom az 
önölésről, de még nem érett meg bennem az elhatározás.  
 
PH: 
Van valamilyen korhatár? 
 
OW: 
Tulajdonképp nincsen, talán nincs is rá szükség. Felső korhatárt szabni értelmetlen volna, 
az alsó persze már nehezebb kategória. Jellemzően olyan emberek akarnak meghalni, 
akiknek az élete már kiüresedett, nem motiváltak a folytatásra, telítődtek, befejezettnek 
érzik, ez általában eleve nem érinti a fiatalabbakat. Sokszor elhangzik köztünk a "csúcson 
kell abbahagyni" mondás, tulajdonképp ez benne a művészet, ha lehet ilyen bután 
fogalmani, megtalálni azt a pontot, amikorra az életünk lehetséges eredményeinek nagy 
részét elértük, és azt a részt hagyjuk ki, ami kevésbé hasznos, akár nekünk, akár a 
környezetünknek. Ez sokaknál idős korban merül fel, amikor az embert a biológiája 
korlátozza, de vannak olyanok is, akiknél már fiatalon megjelenik. Ezek a típusú emberek 
jellemzően rosszkedvben élnek, már nem igazán tevékenyek, nincsenek hasznára a 
társadalomnak, de még fontosabb, hogy maguk számára sem értékes az életük. Esetenként 
harminc éves korukra ugyan ott tartanak, mint húsz évesen, mert motiváció hiányában nem 
haladnak semmilyen cél felé. Megint szeretném hangsúlyozni, hogy ezt nem mi döntjük el 
helyettük, nem arról van szó, hogy én, vagy mások azt mondják egy nyugdíjasról, vagy egy 
munkakerülő fiatalról, hogy haszontalan, ezért meg kell halnia. Ez inkább belső irányérzék, 
saját elhatározás azzal kapcsolatban, hogy az illető kíváncsi-e még az élete hátralévő 
részére. Sokan nehezen érzik ezt át, folyton arra gondolnak, hogy az "élet mindig tartogat 
meglepetéseket", vagy "sosem tudhatjuk mit hoz a jövő", de el kell fogadnunk, hogy azért, 
mert a legtöbben így érezzük, még nem feltétlenül igaz, főleg nem minden egyes egyénre 
külön is levetítve.  
Persze van olyan, hogy fiatalkori depresszió, ami párosulhat a halál gondolatával, és ez 
később sokszor enyhül, elmúlik, de ezek a fiatalok legtöbbször rá is jönnek a 
beszélgetéseink során, hogy valójában egy krízishelyzetben vannak, amiból később kilépnek 
majd, és nem meghalni akarnak, csak változni.  
 
PH: 
Említette, hogy ellenszolgáltatás fejében vehető igénybe ez a "szolgáltatás". Hogy néz ez ki 
pontosan? Tulajdonképpen ez egy biznisz? 
 
OW: 
Bár ez nincs hivatalosan kimondva, körülbelül úgy épülünk fel, mint egy non-profit 
szervezet. Természetesen van munkabérünk, hisz részleges-, vagy teljes munkaidőben 
dolgozunk, sokszor azon felül is egyébként, tekintve, hogy ez nem egy keretek közé 
szorított irodai munka. Vannak költségeink, üzemeltetjük a panziót, ahol néha egyszerre 
40-50 ember is megszáll, és így tovább. De valós profitot a szervezet nem igazán termel. 
Persze törekszünk valamennyi tartalék felhalmozására, talán terjeszkednénk is a jövőben, 
bár félő, hogy minél nagyobb a volumen, annál nehezebb lesz elfogadtatni magunkat a 
világgal. Eddig tulajdonképp elvoltunk szépen csendben, senki nem háborgatott minket, de 
a hosszú távú célok között az is szerepel, nyilván, hogy a módszert megértessük és 
elfogadtassuk nagyobb körben is.  
 
PH: 
Mire kell készüljön anyagiakban az, akit érdekel ez a fajta "wellness"? 
 
OW: 
A workshop rész körülbelül nyaralás árban van, szállás, étel és a foglalkozások, bár 
hozzáteszem, hogy a főzést például sokszor önkéntes alapon oldjuk meg, önellátóak 
vagyunk. Ez persze sokszor jelenti azt, hogy nincs aki főzzön, csak én, vagy valamelyik 
kollegám, de külön szakács alkalmazottunk például pont nincs. Mondjuk egy mosogatólány 
nagyon jól jönne. (​nevet)​ Ez tulajdonképp elég nyitott, érdeklődők, hozzátartozók, 
visszajárók is vannak köztünk. Ezek közül választódnak ki a jelöltek, akikkel elkezdjük a 
felkészülést. Itt már van komolyabb pszichológiai figyelem, jogi segítség, stb., úgyhogy aki 
ebben a részben akar részt venni, annak egy egyszeri díjat is be kell fizetnie, ami 1-2 
hónapnyi munkabérnek megfelelő összeget jelent körülbelül. Egyébként túl azon, hogy 
ebből fedezzük a költségeinket, ez arra is jó például, hogy megszűrje azokat, akiknek 
valójában nem komoly az elhatározásuk. 
Mégegy érdekesség, ha már a pénzről beszélünk, a végzős vendégeink közül sokan lesznek 
szervdonorok, nálunk tudnak rendelkezni erről is, illetve az esetlegesen ebből származó 
bevétel örökítéséről, sokan várnak ugyanis szervekre, és előfordul, hogy az ilyesmi pénzért 
cserél gazdát, megállapodás kérdése. Ez elsőre morbidnak tűnhet, de ha jól meggondoljuk, 
igazán fejlett hozáállás, hogy az, aki már nem kíván élni, de a szervei egészségesek, 
odaadhassa ezt valakinek, akinek szüksége van rá, a helyett, hogy egy értelmetlen élet során 
a végsőkig használja, vagy mondjuk egy szervezetlen öngyilkosság keretében tönkretegye a 
szerveit. Mondjuk nem sok ilyen esetünk van, komoly szervezést igényel, hogy a halál 
előidézésekor a szerveket szállítani lehessen a megfelelő helyre, és a többi. Nem beszélve 
arról, hogy igazolni tudjuk az eredetét ebben a nagyon változatosan szabályozott jogi 
környezetben. De volt már rá példa, hogy leszállt nálunk a mentőhelikopter, hogy így 
segíthessünk egy tüdőtranszplantációra szoruló kislányon.  
 
PH: 
Mi történt, miért kellett eljönnie onnan, és hogyan tovább? 
 
OW: 
Mivel a népesség kis százaléka az, akivel dolgunk van, és mivel politikailag így el vagyunk 
kicsit szigetelve itt Balzersben, eddig viszonylag zavartalanul dolgozhattunk, 
alakítgathattuk a mi kis szervezetünket. Először csak néhány tíz-, majd száz kilóméteres 
körzetből szállíngóztak hozzánk jelöltek, lassan indult be a munka, de mostanra szájról 
szájra, szakmai körökön, fórumokon keresztül egyre több helyre viszik el a hírünk, a 
workshopokon egyre több érdeklődő van, és terminust is egyre többen kérnek, illetve 
vállalnak. Most kezdjük átlépni azt a határt, amit még el lehet susmusolni egy eldugott kis 
alpesi városkában, és lassan eljutunk addig a pontig, hogy valóban szabályozva, elismerve, 
elfogadva legyen a tevékenységünk, ha ezt nem tudjuk elérni, félő, hogy szankciókra kell 
számítanunk. Egyre több országból látogatnak hozzánk, kvázi zarándokolnak, mert amit 
csinálunk azt ebben a formában a világon sehol sem végzik. Legalábbis nem tudok róla, ha 
van még hasonló, szóljanak azonnal! (​nevet)​ Persze ha részeire bontjuk, akkor tulajdonképp 
illegális tevékenység nem folyik nálunk, kivéve talán a méreg beszerzése és tárolása, ha más 
államok nem fogadnák el a saját szabályozásunkat. De önmagában az, hogy az önölésről 
beszélgetünk, vagy a holtestről gondoskodunk, nem bűntetőjogi kategória. Bár például 
hiába nem tekintjük bűnténynek, a sajtó is üldözi az öngyilkos gondolatokkal egyetértő 
információkat, egy-egy cikk, tanulmány, vagy bármilyen értekezés, ami elfogadóan 
fogalmaz ezzel kapcsolatban szinte kivétel nélkül a cenzúra áldozata lesz. Ha jól tudom, a 
facebook is tiltja az ilyen tartalmakat. Akinek elfogadásra volna szüksége az öngyilkos 
gondolataival kapcsolatban, nagyon nehezen talál információkat, társakat, megértést. Sőt, 
ha néha mégis felkerül valahogy egy-egy ilyen írás, az sok embertársból erős ellenszenvet, 
akár agressziót is kivált. 
Mindezek ellenére nyilvánvaló, hogy ahogy egyre több esetünk lesz, egyre szembetűnőbb 
lesz a tevékenységünk, és sokan fogják rossz szemmel nézni ezt. Hivatalosan még nem 
lépett ellenünk senki, de félhivatalos csatornákon keresztül már voltak megkeresések, amik 
aggodalomra adhatnak okot. Arra kértek minket, hogy rendszerezzük jobban a 
tevékenységünket, találjunk rá precedenst, vagy példát más országban, vagy tegyük 
beilleszthetővé az európai jogrendbe, mert a hatóságok nem tudnak örökké szemet húnyni. 
Ezért éreztem úgy, hogy ki kell mozdulnom ebből a kis buborékunkból, tájékozódni a 
lehetőségeinkről, és egyébként az igényekről is. Azok akiknek valóban szüksége van ránk a 
népesség elég kis részét teszik ki, de ha azt vesszük alapul, hogy a világon csak mi csinálunk 
ilyesmit, a teljes népesség egy ezreléke is rengeteg ember volna. Szeretnénk mindenkinek 
segíteni, akinek szüksége van rá, ezért tájékozódom más területeken is, milyen volna a 
fogadtatás a jelöltek, és a befogadó környezet szempontjából is. Ha jól tudom, az önök 
országában elég sok az öngyilkos. 
 
PH: 
Ezt én is így tudom, pontos adatot nem tudok (​Magyarország 2019-ben 18. a népességre 
vetített öngyilkosságok számában a világon, 6. az EU-ban -szerk.​) de valós probléma, az 
biztos. 
 
OW: 
Jó volna, ha nem volna probléma önöknél sem, nem forrázna le a hír családtagokat, nem 
kellene küzdeni az életéért a kórházban egy a negyedikről kiugrott embernek, vagy nem 
élne senki egy rosszul sikerült kisérlet miatt mozgásképtelenül, vagy fél vesével. Tudom, 
hosszú folyamat, amíg az emberiséggel új dolgokat lehet elfogadtatni, ebben a témakörben 
pedig szinte lehetetlen, de én a saját szememmel látom a különbséget, és tudom, hogy van 
értelme.  
 
PH: 
Mikor tér vissza az intézetbe? 
 
OW: 
Hogy őszinte legyek nem tudom. Szeretnék visszamenni folytatni a munkát, volna mivel 
foglalkozni, de egy ismerősöm arra figyelmeztetett, hogy a hatóságok nem fogják engedni. 
Nem lehet tudni pontosan mit terveznek, ezek tényleg csak fülekbe súgdosott pletykák, de 
állítólag a németek próbálnak hatást gyakorolni a liechtensteini kormányra, hogy gátolják 
meg a tevékenységünket, és minket, akik részt vettünk a munkában, ítéljenek el. 
Természetesen nem szeretnék börtönbe menni, ezt a munkát szeretném folytatni, ha és 
ahol lehet. Most még várok, amíg nem tudok biztosabbat, addig mepróbálok külföldön is 
tájékozódni. De remélem hamarosan folytatjuk.