KOZMOSZ FANTASZTIKUS KÖNYVEK

SZERKESZTI KUCZKA PÉTER

 NEMERE ISTVÁN

Holtak harca

TU D O M Á N Y O S - F A N T A S Z T I K U S R E G É N Y
 Testem-létem utánad nyúl
a tér sem szabhat határt
időfolyamok végtelen sodrában
élek hát miattad tovább
majd beérlek, lecsapok rád
és megvívjuk a holtak harcát

1.

Vincent érezte, hogy valami történik körülötte. De kezdetben

nagyon halvány volt ez az érzés. Igen mélyről merült fel, az előző
mélységet is önmagában érezte, mikor a tudatfelszín közelébe ért. Lebegni
kezdett.
Ronggyá szakadt álomképek kavarogtak fejében, néha pedig úgy
tetszett, ő is része ezeknek. Sötét folyosókon látta magát halványan, aztán
négykézláb araszolt fel egy dombon, esőcseppé változott, felhőből zuhanó,
szertefoszló esőcseppé - majd ágak csapdosták mit sem érző bőrét, aztán
vakító fény koronázta fejét…
Lassan mintha fizikailag is érzékelni kezdte volna testét. Úgy rémlett,
a hátán fekszik. Mindenesetre nyomást érzett a lapockáin. De nem volt
benne biztos, az ő súlya-e, az ő háta-e. És hol van?
A tudatfelszín alatt úszkált, elvakított hal, fényre törekvő egysejtű. A
hangok még mindig nem hatoltak el hozzá, mégis szinte testében érezte a
rezgéseket. Talán zene volt. Miért szólna a zene? - gondolta, nehezen rakta
össze a szavakat, agya is mintha apró csatornákba folyt volna szét, nehezére
esett minden, de percről percre jobban érezte magát. Az állapot, melyben
volt, nem hasonlított semmihez, amit addig valaha is átélt. Álmos volt,
tagjait mézbilincsbe verő, édeskés semmi, igen, álom…
Később - nem tudta, mennyi idő telhetett el közben - kezdte
összeszedni a gondolatait. Nagyon nehezen ment, fájdalom lüktetett benne
valahol - nem tudta, hol. Az édes, álomszerű kábulat átadta helyét
valamilyen riadóállapotnak. Vincent még mindig nem tudta, kicsoda ő, és
hol van. De egy kép tolakodott agyába, sokáig homályos volt, érthetetlen.
Aztán zölddé vált minden. Erdő? Erdő. Pázsit. Perspektíva ugrott be, az
erdő hátraszökkent, folyó kanyarodott elő, a pázsit és a távoli dombok közé.
Még vibrált a kép, a fájdalom kissé csökkent, de nem tűnt el, meglapult
valahol az átkozott. Vincent önmagát szedegette össze, múltat kutatott,
emlékeket. A pázsit szélén egy ház is áll, ott kell állnia, az álomszerű képen
mégsem látszik. De ott van, biztosan ott van. Vincent görcsösen
ragaszkodik a gondolathoz, közben túlemelkedve a lapuló fájdalmon, örül,
hogy van gondolata. Hogy emlékszik valamire. Mert tudja, TUDJA, hogy az
a ház az életéhez tartozik, támpont ez, és alap is, hátha ráépül most
valami…
Rohamosan javul a dolog. Tisztán érzi a nyomást a lapockáin, a
derekán. Mintha beszélnének körülötte. A szavakat nem érti. Azt sem,
milyen nyelven szólnak. A hangok egyelőre nem többek pókhálónál,
azonnal elfoszlanak, elnyomják őket a képek.
A képek…

Nyári meleget érez az arcán. Ott áll a pázsiton, igen, ott áll, egyszerre
érzi ezt, és látja magát mintegy kívülről, kicsit felülről, akár egy
szélesvásznú filmen. A folyót nézi. Fehér csónak közeleg, valaki ügyetlenül
evez. Szőkésbarna hajkorona. Egy kéz kapja el a parti cölöpöt - gyűrű
aranylik a nedves, mohás fa mellett -, aztán mosolygó arc bukkan elő.
Edina!
Lábak surrognak a fűben, bár Vincent most nem hallja a neszt.
Semmit sem hall. Beissza a képzeletlátványt, fényárban áll. A csónakból egy
kisfiú is előugrik, ők ketten egymással versenyezve futnak Vincent felé,
mosolyuk, nevetésük úgy ragyog, akár a nap…
Most hirtelen fázni kezd. A hideg felülről ömlik lefelé, először a
fejében érzi, a nyakában hátul. A mellében. Levetkőztettek, gondolja. Kik
lehetnek ezek? Orvosok? És én… velem mi van? Halványan sejti, hogy
történt valami, öntudatlan főszereplője olyan eseménynek, amiről most
ugyan semmit sem sejt, de hamarosan tudni fogja…
Aztán a hideg is elmúlik. Visszatér a zenéhez hasonló nesz, kellemes,
távoli zsongás, gyógyító. Vincent szeretne mozdulni, érzi magában a vágyat
- ugyanakkor érzi tehetetlenségét is. Valahol fájdalom szúr bele, de nem
tudja, teste melyik pontján történt, és „amazok” tették-e?

Majd sokáig semmit sem érez. Lehet, hogy alszik, bár a két állapot
között nem tapasztal különbséget. Később tudata felélénkül. Egyre több
régi kép tolakszik agyába…
 Edina mosolya. És Robert vékony lábain a fehér harisnya, amint apró
teniszütőjével fel-alá futkos az udvaron. Aztán nyári reggel. A földig érő,
hártyavékony, hófehér függönyök vitorlaként dagadnak be a szobába.
Edina egyenletesen lélegzik mellette. A másik szobában Robert alussza
álmát, rózsaszínű az arca, fejét a színes párnán nyugtatja. Ez melyik napon
volt, mikor volt? - küzd Vincent kétségbeesetten, fárasztja, kínozza már ez
a harc, ki kéne bukni a felszínre, és megérteni végre mindent…

Ismét hangokat hall maga körül. Aztán – mozgás! Világosan érzékeli,

hogy teste elmozdul. Gurul; apró kerekek a padló alig észrevehető
repedéseit kocogtatják hátába, igen, ez mozgás. Valahonnan valahová…
Szólni akar, beszélni. A világ mégis olyan, mintha Vincent víz alá merült
volna – csak fülében a zúgást hallja, talán a szíve lökte vér dobolását a
halántékán, az erekben…
Aztán rohamos változás áll be. A férfi szinte érzi a testében
bekövetkező folyamatokat. Tudata tisztul. Emlékei lassan visszatérnek. Ki
vagyok? - ordítja a kérdést a világűrnyi feketeségbe, ahol múltja lapul. De a
válasz már úton van, nem sokkal később meg is érkezik hozzá. Saját hangját
hallja:

VINCENT MAAREN RENDŐRFELÜGYELŐVAGYOK

A Város, lüktető zaját itt alig lehetett hallani. A ház a folyóparton

állt, fák és fagyalsövények között. A fehér falak szinte beleolvadtak a
sötétzöld, dús növényzetbe.
Vincent a pázsiton állt, szemben a felkelő nappal. Az arcán érezte a
percről percre növekvő meleget. Vasárnap volt, és ez egyben – mostanában
furcsamód – szabadnap is Vincent számára. Élvezte hát az ígérkező
nyugalmat. A víz tükréről milliótenyérnyi lapocska verte rá a fényt. „Olyan
lehetek, mint egy félmeztelen felkiáltójel a parton, talán hajókat
figyelmeztető jel” - gondolta; akadtak néha ilyen furcsa, különleges
hasonlatai. De sohasem mondta el őket senkinek, legfeljebb Edinának…
A kávébarna zsalugáterek felé pillantott. Alszanak még, az asszony is,
a gyerek is. Ők nem szoktak ilyen korán kelni. Neki, Vincentnek viszont
vérében van a virrasztás, a korai talpra ugrás, az örökös készenlét. Mióta
pedig ő lett a különleges, terroristaellenes osztag parancsnoka - hát erre a
készenlétre gyakran volt szüksége.
 Később a reggelinél éppen erről beszélgettek Edinával. Robert
gyorsan bekapta a zabpelyhet, kiitta a tejeskávét - Vincenték minden reggel
valódi tejet ittak -, egy hatalmas almával elszáguldott a kert egy távoli
zugába, ahol már tegnap délután kezdetleges „várost” épített magának egy
gödörben. Műanyag emberkék komfortos… barlangokban éltek.
Trogloditák 2002-ből! – mosolygott apja, mikor este, hazaérkezése után
megtekintette a művet. Vesztére - később egészen lefekvésig magyarázhatta
a gyereknek, kik is voltak azok a trogloditák, és hogyan éltek.
- Robert úgy élvezi az udvart, a házat… - mondta Edina
elgondolkozva, és rámosolygott férjére. - Jó ötlet volt, hogy megvettük.
- Na, hallod! Abban a betonkockában, a tizennegyedik emeleten, az
nem is volt élet.
- De közelebb voltál a kapitánysághoz.
- Valahogy nem hiányzik a közelsége…
Csendben falatoztak tovább. Madarak, alighanem sirályok húztak el a
fejük felett. Itt a folyóparton sok volt belőlük.
Vincent tulajdonképpen boldog volt. Negyvenfelé közeledve
ismerkedett meg Edinával. Az elvált asszony kedvéért az addig megrögzött
agglegénynek ismert rendőrfelügyelő hamarosan feladta elveit, és feleségül
vette a szakmai körökben ismert divattervezőnőt. Most, nyolc év után hálás
volt a sorsnak, de mindenekfelett Edinának, mert élete az esküvő napján a
lehető legjobb fordulatot vette. Boldogan éltek, hamarosan megszületett
Robert, a gyerek egészséges volt, mint a makk. Edina kivirult, nagyon szép
asszony lett belőle, érett, telt, kívánatos. Egy ideje a Város két legnagyobb
tévéstúdiója versengett érte; a bemondónők ruháit terveztették Edinával.
Vincent közben lehiggadt, megfontolt és éleselméjűbb lett; a szakmai
sikerek sem várattak magukra. Hamarosan úgy emlegették, mint a Város
egyik legjobb rendőrfelügyelőjét. A „fenti” elismerés sem maradt el; amikor
Vincent negyvennyolc óra alatt kiderítette és elfogta a polgármester fiának
elrablóit, még azon a héten megkapta kinevezését a terroristaellenes
különítmény parancsnoki tisztére. Ezt a rendőrségen sem ellenezték.
Vincent rátermettségét senki sem vonta kétségbe. Az új felügyelő igazolta a
belé vetett bizalmat. Az azóta eltelt időben a Városban megritkultak a
terrorista bűncselekmények. Több banda került lakat alá, a különítmény
nyomára bukkant néhány, hamis útleveleket és más dokumentumokat
előállító nyomdának, sőt egyszer sikerült lefoglalniuk egy illegális
fegyverraktárat is. Vincent a legjobb úton volt ahhoz, hogy tíz éven belül a
Város rendőrkapitánya legyen, és később - kis szerencsével és ügyességgel -
felkapaszkodhat a polgármesteri székbe is… „Húsz év múlva – mondogatta
Trevano, a helyettese - te leszel az ország elnöke, én meg az alelnök.”
Trevano vidám, kerek fejű, mokány férfi volt; harmadosztályú felügyelőből
küzdötte fel magát első osztályúvá, és a terroristák elleni harcot a
szívügyének tekintette.
– Itt nekem is sokkal jobban megy a munka. - Edina mosolyogva
nézett a kertre. – Kiülök ide a rajzaimmal, és várom az ihletet… a múltkor
szemérmetlenül lemásoltam a vadszegfű apró kelyhének a belsejét. Tudod,
azok a lilák, amik május végén nyíltak ott a sarokban… Egészen érdekes
mintákat „kölcsönöztem” így a természettől. A divatszalon vezetője nagyot
nézett, amikor meglátta. „Honnan jutott eszébe ilyesmi, asszonyom? A nők
megörülnek majd ezekért a modellekért!” Persze nem említettem neki a
vadszegfűt. Ez a mi titkunk.
Robert előrohant a bokrok közül, kezében egy fadarabbal. A földön
keresett valamit, megtalálta, és diadalkiáltással tűnt el ismét. A nap feljebb
kapaszkodott, az árnyékok lerövidültek. Vincent érezte, hogyan
ömlik szét benne a nyugalom, az elégedettség. Akár a feketeribizli-dzsem a
szájában, a langyos szellő a homlokán, nyakán. Igen, ez az élet, az igazi élet.
„Negyvenöt éves leszek az ősszel” - gondolta még Vincent, miközben
Edina könnyed léptekkel lopakodott a bokrok felé, hogy titokban kilesse,
mit játszik Robert. A nap sütött, újra sirályok húztak el Vincent feje fölött,
és a kert zöldje engedelmesen simult a lába alá.
A táj maga volt a békesség…

És ekkor odabenn a házban megszólalt a telefon. A csengő

követelőzve, erőszakosan berregett, kitartóan, könyörtelenül. Vincent előre
is haragudott a hívóra. A legnyugodtabb, legszebb vasárnapi hangulatot
ronthatja el.
Edina már szaladt is, át a pázsiton, könnyedén szökellve. Tíz évvel
volt fiatalabb Vincentnél.
Tálán téves kapcsolás lesz, reménykedett még Vincent, amint
felesége eltűnt a barnára festett ajtó mögött. Maguk festették az ajtókat és
az ablakokat, éppen az ilyen vasárnapokon, mint ez a mostani volt…
A csengés elhalt, aztán Edina feje bukkant fel a nyitott ablakban:
- Vincent!
És Vincent felállt, kelletlenül, ódzkodva. Amikor átballagott a
pázsiton, nem sejtette még, hogy abban a percben veszi kezdetét valami,
ami megváltoztatja egész életét, és annak már egyetlen perce sem lesz olyan
soha, mint azelőtt volt…

Az öntudat még csak foszlányokban létezik benne, el-elszakadó

vékony fátyol, erőtlen, halvány. A semmi tengere nyaldossa a biztosan
érzett dolgok apró szigeteit. Vincent azt már tudja, hogy él - kezdi sejteni a
testét. Furcsa érzés. Aztán mintha mélységesen mély, fekete kútban lenne;
de van remény, mert látja a fenti kerek fényfoltot, homályos alakok
mozognak az óriás kút kávája mentén, be-behajolnak, talán őt keresik.
Vincent kiáltana, de hang nem jön ki a torkán. Mégis várja, hogy
mentőkötelet dobnak le érte…

Trevano telefonált.
- Vincent? Azt hiszem, be kellene jönnöd.
- Vasárnap van - mondta Vincent látszólag minden összefüggés
nélkül. De Trevano értette így is, értenie kellett. Hiszen Vincent naponta
tíz-tizenkét órát töltött odabenn, mert száz és száz terrorista élt a Városban
és környékén, közülük több tucatot állandóan megfigyelés alatt tartottak.
Az ügynökök, besúgók és detektívek jelentései a nap huszonnégy órájában
szüntelenül érkeztek, állandóan csengtek a telefonok, az adattároló
komputerek nesztelenül halmozták magukba az újabb adatokat. Óránként
tízszer kellett fontos ügyben dönteni, és a döntések többségét mindig
Vincenttől várták. Egyetlen szabad napja a vasárnap volt. Edina és Robert, a
folyóparti ház, a naptól hevült szél és a sirályok napja.
- Két perce kaptam a hírt, hogy Dann Sedym a Városba érkezett.
Vincent érezte, hogy kiszáradt a szája. Állt a telefonkagylóval a fülén,
súlyos és hosszú volt a csend. Az ablakon át látta, hogy Edina Robertot
kergeti. A kisfiú szaporán szedte vékony lábait, nevetett, és nevetett
Edina is, gyöngykacaj szárnyalt a fák fölé…
- Vincent? - Trevanót nyugtalanította a csend.
- Igen. Azonnal megyek. - Vincent letette a kagylót.
Nem nézett körül a lakásban. A valódi fabútorok barnán
terpeszkedtek, a festmények pasztellszíneket árasztottak diszkréten.
Vincent kiment az udvarra. Más volt már a napfény, a szél. A pázsit, a kert.
- El kell mennem - mondta halkan Vincent. Edina ott állt előtte.
- Vasárnap van - felelte az asszony, és ebben ismét benne volt
minden. A következő órák reménye, jó együttlét, nevetések, Robert
figyelése, a délutáni séta. A fürdés, a várakozva ringó csónak palánkján
megtörő tenyérnyi hullám csapkodása.
- Dann Sedym a Városban van - mondta Vincent.
A kocsi szinte belefúródott az éles napfénybe; odafenn a sztrádán alig
volt jármű. Vincent biztos kézzel vezette a gépet, gyakran váltott sávot,
egyenletes gyorsasággal száguldott el a külvárosi negyedek felett. A
magasúton ma nem volt nagy forgalom. Tudta, hogy legkésőbb húsz perc
múlva a TEA főhadiszállására érkezik. A Terroristaellenes Alakulat furcsa
rövidítése miatt a „fiúk” nemegyszer csak annyit mondtak családjuknak:
„megyek TEÁ-zni”, vagy „TEA-délután” lesz, az „ötórai TEÁ-ról” nem is
beszélve.
Útközben végiggondolta mindazt, amit a rendőrség tudott Sedymről.

Dann Sedym huszonegy évesen állt be terroristának; ennek

körülményei – több későbbi bírósági tárgyalás ellenére is – homályban
maradtak. Az éles eszű, de kisgyerekkorától rosszindulatú és kegyetlen
fiatalember a nyolcvanas évek végén kezdett ismert lenni a „szakmában”.
Először bankrablásokban vett feszt; az „Első Arcvonal” nevű szervezet így
teremtette elő a pénzt későbbi költséges akcióihoz. Sedym volt az, akinek
vezetésével az “Arcvonal" emberei elrabolták a Városban ülésező űrkutatási
konferencia résztvevőit, sőt egyiküket meg is ölték. A rendőrségnek csak
négy évvel később sikerült elfognia Sedymet. A bíróság életfogytiglani
fegyházra ítélte; az érvényes törvények szerint ez volt a legnagyobb
kimérhető büntetés. A fegyházi őrizet ellen a legszigorúbb parlamenti
ellenőrző bizottság sem emelt kifogást, és mindenki meg volt róla
győződve, hogy akit oda bezártak, az csak ítélete lejártával látja meg ismét a
szabad eget. Két évvel később Sedym mégis megszökött. Állítólag úgy, hogy
szabadlábon levő társai megzsarolták a börtön aligazgatóját, aki aztán
„kihallgatásra magához rendelte” a rabot. Mindketten nyomtalanul
eltűntek. Sedym akkor harmincnégy éves volt.
Vincent már a terroristaellenes különítményben dolgozott, mikor
Dann Sedym ismét hallatott magáról. Emberei merényletet követtek el az
elnök ellen. Ezt ugyan az utolsó pillanatban sikerült megakadályozni, de az
„Első Arcvonal” bosszúból pokolgépes robbantássorozatot indított a
közintézmények ellen. A mérték akkor telt be, mikor egy nagy erejű
bomba a rendőrségi irattár pincéjében robbant, és veszélyes tűzvészt
okozott. Az elnök rendeletére a belügyminiszter óriási jutalmat tűzött ki
Sedym fejére. Akkor már - az elfogott terroristák és az „Első Arcvonal”-ba
nagy nehézségek árán beépített rendőrségi besúgók révén - ismeretessé
vált, hogy az „Arcvonal” vezetését teljes egészében Sedym vette át. A maffia
mintájára építette ki a szervezetet, amely egyre kevésbé volt politikai
jellegű, mindinkább egy, a bűnözésért és a bűnözésből élő alvilági üzleti
csoportosuláshoz kezdett hasonlítani. És bár számtalan csapdát állítottak
neki - a ravasz terrorista soha nem ment lépre. A szervezet a kapcsolatok és
pénzforrások kiterjedt hálózata révén időben tudomást szerzett a
rendőrségi ellenakciókról; hamis útlevelekkel és iratokkal látta el embereit,
illegális lakásokat szerzett nekik. És így - bár a TEA nemegyszer érzékeny
csapást mért a terroristákra - az „agytröszt” vezéregyénisége, számtalan
ördögien ravasz akció kiötlője, Dann Sedym elérhetetlen maradt számukra.
A hírhedt szuperterrorista legutolsó tette az emlékezetes Góliát-akció
volt. Góliátnak a Város közepén álló igen magas üzletházat nevezték. Az
„Első Arcvonal” mindenre elszánt tagjai egy napon megszállták az épület
legfelső emeletét, ahol a Város előkelő emberei gyűltek egybe egy díszes
fogadáson. A terroristák százhuszonnégy vezető üzletembert, politikust és
diplomatát kerítettek hatalmukba, és a túszok életét kezükben tartva, arra
kényszerítették a kormányt, hogy engedje ki a börtönből tizennyolc
korábban elítélt társukat. Vincent és a TEA más vezetői ugyan köve telték,
hogy vessék be őket; de Sedym - ő volt az akció parancsnoka - egy bankárt
és egy olajmágnás feleségét kilökette a harminckettedik emeleti ablakon, és
közölte a kormánnyal, hogy nem habozik a többi tússzal is ezt tenni, ha
bármilyen rendőrségi akciót kezdenek ellenük. Végül a túszok egy részével,
társaival és a börtönből kénytelen-kelletlen szabadon engedett barátaival
együtt elrepültek a Várossal szomszédos Lambiába, ahol menedékjogot
nyertek. Ettől kezdve sokan gyanították, hogy Sedym mögött a Várossal
mindig szemben álló Lambia áll.
Ezt követően lett Vincent a TEA parancsnoka. Sedymről több mint
egy éve nem hallottak a Városban, és mindenki meg volt róla győződve,
hogy az „Első Arcvonal” vezére még mindig valahol külföldön rejtőzködik.
De most Dann Sedym állítólag feltűnt a Városban, és ez igen baljós
dolog volt. Annyira baljós, hogy az első jelentés kézhezvétele után a TEA
ügyeletes tisztje riadót rendelt el a különleges csoport összes tagja számára,
beleértve természetesen a parancsnokot is.
A kútból szürke, ragadós álomvízbe merült fel, talán aludt. Ez jó ideig
eltarthatott – és már halványan érzékelte az idő múlását is. Ennek örült. A
testében valahol vér száguldott, szervek mozdultak, szíve verését is hallotta.
Még mindig feküdt, puha ágyon? Szerette volna kinyitni a szemét. Ehelyett
fura fényes foltokat látott, ütemesen tágultak, eltűntek, ismét megjelentek a
semmiből, és növekedni kezdtek. Élénk-piros és fekete, barna és sárga
galaxisok kavarogtak…

Vincent nem került haza vasárnap; az események egymásra

torlódtak, és az órák úgy repültek, hogy észre sem vette. Először is
riasztották nemcsak a TEA, de a városi rendőrség többi osztályának
besúgóit is. Ügynökök százai rajzottak ki az utcákra. Az álmos vasárnap
délutáni napsütötte utcákon, a parkokban, fülledt mozikban, a
metróállomásokon, olcsó és elegáns éttermekben, de még templomokban is
másokat szemlélő férfiak és nők kószáltak. A polgári ruhás detektívek a
leggyanúsabb lakásokat, villákat, külvárosi lebujokat figyelték. A repülőtér,
a vasútállomások, az éjjel-nappal nyitva tartó áruházak zárt láncú, belső
televíziós hálózatainak monitorai mellé is odatelepedett egy-egy detektív.
Izzadt tenyerek markolták Dann Sedym két évvel korábban készült
fényképét – bár senki sem tudta, ugyanolyan-e most is, vagy közben
valahol külföldön, plasztikai műtéten esett át.
Az első kézzelfogható adatra csak estefelé bukkantak. Egy magát
megnevezni nem akaró férfi - később a komputeres hangelemző
azonosította a hangját: ugyanaz volt, aki reggel felhívta Trevanót, és
közölte vele, hogy Sedym a Városba érkezett - telefonon jelentette a
terroristaellenes csoportnak, hogy Dann Sedym egy újabb véres akció
kidolgozott tervével tért vissza a Városba, és jelenleg régi embereit szedi
össze. Ezt követően az ismeretlen telefonáló megszakította a vonalat; de
Vincent emberei már megtudták, hogy az illető az északkeleti negyedből
telefonált. Sejtették: olyan valaki lehet, akinek betekintése van terrorista-
körökbe, és valami régebbi ügy miatt hadilábon állhat a Sedym-csoporttal.
Vincent nélkülözhető ügynökeit elküldte az északkeleti negyedbe, és
hamarosan befutott egy jelentés, amely kétségtelenné tette, hogy az
ismeretlen telefonáló igazat mondott. Egy újságárus a neki felmutatott
fénykép alapján felismerte Sedymet; másfél órával korábban látta a közeli
sarkon taxiba szállni. Legalább harminc detektív vetette magát a taxisokra.
Vincent azonnal kapcsolatba lépett a taxi-vállalatokkal; kora hajnalra
ígérték az összes, vasárnap délután, este és éjjel dolgozó sofőrjük pontos
névsorát.
Vincent éjfél után ment haza; a ház hallgatott, a fák ágai között halk
szellő matatott, és a felhős égről egyetlen sugár sem szökött a folyóra. A
férfi csöndesen ment be a lakásba. Robert persze régen aludt, de Edina
felriadt:
- Te vagy?
Beszélgettek néhány percig. Aztán Vincent magához ölelte az
asszonyt; majd mozdulatlanul feküdtek, érezve egymás melegét. Vincent
hallgatta Edina egyenletes lélegzését, a fáradtság elömlött a testében. Még
szemében csillogtak a Város éjjeli fényei; fejében zúgtak a nap zajai. Izmai
lassan ernyedtek el. Nem vette észre, mikor csúszott át az álom határán.
Hétfőn a TEA-csoport főhadiszállása leginkább olyan őrültekházára
hasonlított, ahol tűz ütött ki, az orvosokat járvány ragadta el, az ápolók
nagy része pedig pánikba esett. E szavakkal maga Vincent jellemezte a
helyzetet, már délfelé, mikor az izgalom a tetőfokára hágott.
Időközben egyre több jelzés igazolta, hogy Sedym a Városban van, és
csakugyan szervezkedik. Több helyen is felbukkant, de mire a riasztott
detektívek a helyszínre érkeztek, a terroristavezér nyomtalanul eltűnt.
Soha nem volt egyedül; több férfi és nő kísérte. Mivel nyilvánvaló volt,
hogy ha arra kerülne sor, a terroristák fegyverrel állnának ellent - a TEA
összes polgári ruhás tagja kivette szolgálati fegyverét a csoport raktárából.
Az alagsorban - különlegesen felszerelt kocsikból álló karavánjuk mellett -
állandó harci készenlétben várakozott a negyvenfős kommandó osztag,
amelyet a legélesebb helyzetekben szoktak bevetni. A rendőrkapitányság
udvarán a TEA helikopterében állandóan benne ült a pilóta is; harminc
másodperc alatt elindulhatott a Város fölé, ha úgy hozta a
szükség.
Délután ötkor néhány emberüknek sikerült elfogniuk Sedym egyik
cinkosát, aki mellesleg régóta körözés alatt állt. A fiatalemberből csak
annyit tudtak kiszedni, hogy Sedym bosszúakcióra készül; még társaival
sem közölte tervét. Csak annyit mondott: „Az» Első Arcvonal «most
megtanítja rettegni a Város urait.”
Vincent este a belügyminiszternél járt. A miniszter arra kérte, hogy
az ügyet egyelőre kezelje szigorú államtitokként - nem lenne helyes, ha az
ellenzék és a bulvársajtó megneszelné, mi készül. Ugyanakkor intézkedett,
hogy a Város kapjon erősítést. Még aznap este harminc ügynököt tettek át a
kábítószerosztályról és az erkölcsrendészetről a TEA-hoz, és a hadsereg
egyik húszfős különleges osztagát is rendelkezésére bocsátották.
Ez volt hétfőn. De Sedym nyomára még mindig nem akadtak, és nem
tudták, mit tervez. Közben múlott az idő, és a végzet óriási léptekkel
közeledett.
 Vincent felnyögött. Hallotta saját hangját. Fájdalmai voltak. Lehet,
figyelték - mert hamarosan érezte, hogy megjelentek körülötte.
Beavatkoztak. A fájdalom elmúlott. Kik lehetnek ezek?

Kedden reggel Vincent kipihenten és friss energiával látott

munkához. Nem sejtette, milyen nehéz nap előtt áll.
Délelőtt tízkor, ellenőrizhetetlen bejelentés érkezett, hogy Sedym
feltűnt a kereskedelmi negyedben. A hír valószínűleg hamis volt. Ellenben
déltájban a hírhedt terrorista egyik legközelebbi munkatársát, Max Obront
figyelték meg, de az hamarosan lerázta az őt követő detektíveket, és eltűnt.
Tizenkettő harminckor aztán megszólalt az összes riadójelző: egy perccel
korábban iszonyú robbanás rázta meg a Város központi tévéadótornyát.
Mint később megállapították, a detonáció a torony közepe táján elhelyezett
forgó étteremben következett be. Vincent az osztagot nem riadóztatta, csak
Trevanót küldte a helyszínre néhány emberrel. A rendőrség és a mentők
perceken belül a toronyhoz értek; hamarosan követték őket a tűzoltók is,
mert a robbanás következtében tűz ütött ki az étterem romjai között és a
legfelső szinten elhelyezett adóberendezések körül.
„Ez lenne az a nagy bosszú?” - gondolta Vincent. Csalódott és egyben
dühös is volt; mint szakember tudta, hogy az efféle robbantás elkövetése
semmiféle szervezést és ügyességet nem kíván, elég, ha valamelyik
terrorista elfogyaszt egy ebédet, majd széke alatt „felejti” táskáját, aztán
távozása után ő vagy cinkosai rádiójellel távolról felrobbantják a töltetet.
Csak ennyire tellett a „nagy” Sedymtől? - gondolta Vincent. Ugyanakkor
tudta: a Város lakosságát mérhetetlenül felháborítja majd az eset, és a sajtó -
még a kormánypárti is - támadni fogja a rendőrséget, a TEA-t, a
belügyminisztert. Húsz perccel később már köztudott lett, hogy a
robbanásnak tizennyolc halálos áldozata volt; a sebesültek száma negyvenre
tehető.
Csengtek a telefonok. Trevano a helyszínről jelentette, hogy nyomok
persze nincsenek, az esetleges túlélő szemtanúk vallomására legalább
holnapig kell várni.
Vincent nem nyilatkozott a sajtónak. A rendőrfőnökkel közölte,
nincs semmi bizonyíték arra, hogy a robbantást Sedym szervezte, idézte
elő. De ha mégis, akkor várható - közölte -, hogy egy nagyobb szabású
akciósorozat kezdetéről van szó. A toronyétterem megsemmisítése csak első
láncszeme lehet egy olyan sorozatnak, melynek célja: a lakosságot
megfélemlíteni és hatóságai ellen hangolni.
Alig fejezte be a beszélgetést, ismét megszólaltak a riadójelzők: most a
gyorsvasút egyik pillére robbant fel. A délkeleti külvárost a belső negyeddel
és a repülőtérrel összekötő, betonoszlopokon haladó elektromos vasútvonal
egyik oszlopát - nyilván távirányítással - éppen akkor robbantották fel a
tettesek, mikor egy utasokkal zsúfolt szerelvény a belváros felől a
repülőtérhez közeledett. A szerelvény hat kocsija harminckét méteres
mélységbe zuhant, részben egy autósztrádára, ahol a forgalom teljesen
összetorlódott, baleset balesetet ért.
Mindeközben Vincent szakított egy percet arra is, hogy felhívja
Edinát. Az asszony már tudta a rádióból, mi történt; aránylag nyugodt volt.
Megértette, hogy a férjének most szüntelenül, akár napokig is benn kell
majd tartózkodnia hivatalában.
A Város felbolydult. Vincent javaslatára a rendőrség már az első
robbanást követően megszállta a pályaudvarokat, az autósztrádák
kiindulópontjait. Most a repülőteret is lezárták. Behívtak minden
eltávozáson vagy szabadságon levő rendőrt. A katonaság négy ezredének
segítségével kordont húztak a Város köré. De még sokáig kellett várniuk,
míg megtudták: Dann Sedym a kordonon belül rekedt.
Az első ilyen jelzést egy, az „Arcvonal”-ba épített emberüktől kapták.
Részletes jelentése után Vincent és Trevano tudták már, mire megy ki a
tragikus játék. Az „Első Arcvonal” és a mögötte álló. szervezetét pénzelő
szélsőséges csoport minden valószínűség szerint államcsínyt készül
végrehajtani, amely a hadsereg egyes vezetőinek is elnyerte a tetszését.
Ezért a lakosság felháborodását kiváltó, tömegszerencsétlenségeket okozó
robbantások után - mondta emberük - Sedym valószínűleg taktikát
változtat: az állam és a biztonsági szervek vezetői ellen egyéni
terrorakciókat tervez. Állítólag azt mondogatta - hangzott tovább a
bizalmas jelentés -, hogy: “Most majd néhányan megkeserülik, hogy
egyáltalán megszülettek!"
Az este aránylag nyugodtan telt el. Amint az várható volt, az esti
lapok és a rádió erősen támadták a kormányt és a rendőrséget. Éjfélkor a
rádióban egy kommentátor a hírek után teljes hat percen át gúnyolta a
tehetetlen rendőrséget, főleg pedig a TEA-t, mely szerinte „alszik, és
álmából sem a két robbanás, sem a sebesültek jajgatása nem volt képes
felébreszteni”… Közben a TEA saját és kölcsönkapott detektívjei a Várost
járták kocsin és gyalog, motorral és metróval; némelyikük már harminc
órája talpon volt. Vincent éjjel kettő és fél öt között aludt valamicskét,
addig Trevano vezette az ügyeletet. A barna bőrű, délies külsejű férfi
negyven évéből vagy húszat töltött már a rendőrségen. Vincent régóta,
ismerte, és tudta: Trevanóban száz százalékig megbízhat.
Fél ötkor a belügyminiszter telefonált. Tudatta Vincenttel: az elnök
utasítására - hogy betömjék a hírközlő eszközök száját - egy riportot fognak
sugározni egyenesen a TEA központjából. Az egyik nagy tévétársaság
emberei a megfelelő felszereléssel már útban vannak a rendőrkapitányság
felé, Vincent álljon rendelkezésükre, és a riportban próbálja megnyugtatni
a nézőket… Szédült, és úgy érezte, zuhan. De a zuhanás végtelen volt,
állapottá állandósult, kellemesen ringatta, bár most már a gyomrát is
érzékelte, ott lázadozott valami. Színes foltok kavarogtak csukott szeme
előtt…
Kiáltott volna, de ismeretlen erő bénította ajkát…

A tévések csak hárman voltak, és nem csináltak akkora felfordulást,

ahogy azt Vincent várta. Néhány lámpát szereltek fel, két fotelt állítottak
egy sarokba, az adatgyűjtő komputer közelébe. Vincent kicsit
kényszeredetten lépett a kamerák elé. Az adás nem élőben ment; hajnali
negyed hat volt. A telerecordingra vett beszélgetést a nap folyamán
többször sugározták.
A riporter, egy festett arcú, kicsit ellenszenves fiatalember igen
agresszíven kérdezgette Vincentet. Ő mégis megőrizte nyugalmát.
Elmondta, hogy a TEA rengeteg embere üldözi e pillanatban is az „Első
Arcvonal” vezérkarát. Bedobta azt a trükköt is, ami már nemegyszer
eredményre vezetett: képernyőre vetíttette Dann Sedym fényképét, és a
minisztérium nevében jókora jutalmat tűzött ki a nyomravezetőnek. A
végén hozzátette: „Tudjuk, hogy Dann Sedym megfenyegette az állam
vezető tisztségviselőit… De mi nem félünk tőle. Meggyőződésem, hogy ez a
bűnöző tulajdonképpen, minden látszat ellenére, nagyon gyáva ember, egy
patkány, aki csak a sötétségbe, a tömegbe rejtőzve mer bármit is tenni.
Hamarosan horogra kerül, és akkor nem lesz számára kegyelem!”
Később érezte, ezt nem kellett volna mondania, a dolog túl keményre
sikerült. Főleg azért, mert szerdán már a déli lapok is ezzel a fejléccel
jelentek meg: „A rendőrség hatalmas apparátussal keresi Patkány-
Sedymet!”
Talán ez a szó - „patkány” - volt az oka mindannak, ami később
történt.
 Szerette volna kinyitni a szemét. Látni. Végre egy pillantást vetni
erre a világra, amely körülvette. De nem sikerült. És megtapintani? Ujjai
mozdultak. Kezdetben azt hitte, keze megfoghat valamit. De nem - a
mozgás aprócska lehetett, talán alig látható rezzenés, akarat inkább, vágy.
Mozdulatlanságra kárhoztatva, csukott szemmel feküdt a hátán; igyekezett
hát hallgatózni. De mintha csak az Űrt hallgatná - zsongító zúgáson,
susogáson kívül semmi sem hatolt el tudatáig…
Szerda este Vincent már alig állt a lábán; a rendőrfőnök aludni
küldte. A központi vezérkar ügyeleti helyisége mellett levő kis szobában
vetettek neki ágyat. Egyfolytában tíz órát aludt; de mikor felébredt, már
rossz hírrel várták. Trevano ügyelete alatt történt, csütörtökön reggel,
pontosan hét óra harminchét perckor. Gépfegyverropogás verte fel a
belváros egyik mellékutcájának csendjét. A Legfelsőbb Bíróság elnökét
lakása előtt lőtték le, abban a pillanatban, mikor hivatali gépkocsijába szállt.
A testőrei ugyan idejében reagáltak, ők is lőttek, egyikük így is elesett.
A terroristák támadása azért mégsem folyt le tervszerűen. A bíró
testőrei egy támadót lelőttek, egy másikat megsebesítettek. A rendőrség a
sebesültet egy különlegesen őrzött kórházba vitte, ott kivették testéből a
golyókat. Ezután - ez már akkor történt, mikor Vincent felébredt - az elnök
külön engedélyével az eszméletre térített terroristának Confessin-injekciót
adtak be. Az ilyesmi mellesleg tiltott dolog volt. Az injekció hatására a
páciens teljesen elveszíti akaratát, ugyanakkor aránylag tisztán megőrzi
tudatát, - és ami a legfontosabb: beszélőképessége is sértetlen marad.
Vincent személyesen vezette ezt a hipnotikus szeánszra emlékeztető
kihallgatást. A terrorista az „Első Arcvonal” 1-es harci osztagának tagja volt,
és félig önkívületi állapotában elmondta, hol találhatják meg Dann
Sedymet. Vincent a kommandósokkal körülvette a szóban forgó házat. De
már késő volt; a terroristák illegális búvóhelyén csak néhány sebtében
elhajított fegyvert, hálózsákokat, robbanóanyag-maradványokat találtak. És
természetesen rengeteg ujjlenyomatot - a daktiloszkópusok nagy örömére.
De ezzel pillanatnyilag nem jutottak előbbre.
Trevano folytatta az elkábított terrorista kihallgatását, Vincent pedig
újult erővel vezette a nyomozást. Néhány bőrét féltő gyártulajdonos és
üzletember megemelte a Sedym fejére tűzött vérdíjat. Délelőtt újabb jelzést
kaptak egy besúgótól: eszerint Sedym csoportját nagyon nyugtalanítja a
Várost lezáró kordon. Ebből Vincent arra következtetett, hogy a lakosságot
és a hatóságokat megfélemlítő akciósorozat végéhez közeledik, és a
terroristák szeretnének menekülni.
Délután „csend” volt; persze a sajtó továbbra is támadta a
rendőrséget, de a vélemények már megoszlottak. Az egyik tévétársaság és a
kormánypárti lapok rámutattak: a terroristák egyik célja éppen az, hogy a
hírközlő eszközök segítségével a lakosságot az állam intézményei ellen
hangolják. „Ne hagyjuk hát magunkat, az aljas terror nem félemlítheti meg
a Város polgárait!” - adták ki a jelszót a lapok. Nagy fehér plakátok tűntek
fel, amelyekre csak az első szót: NE írták hatalmas betűkkel, a szöveg többi
részét viszont csak úgy lehetett elolvasni, ha egészen közelről néztek a
plakátra. Több lap - még az ellenzékiek közül is - a Vincent által adott
tévériportot imponálóan nyugodtnak találta. Egy rádiókommentátor meg is
dicsérte érte a TEA vezetőjét…
A kordon állt. Már vagy két tucat kisebb bűnöző akadt fenn a sűrű
hálón, akik ilyen vagy olyan okokból igen sürgősen szerették volna
elhagyni a Várost… Ezek-most a vizsgálati fogház celláiban átkozták
Sedymet és az „Első Arcvonal”-at, akiknek a rendőrség fokozott figyelmét
köszönhették. Ugyanakkor az idegenforgalmi lobby - élükön a szálloda- és
étteremtulajdonosokkal - már elküldte vezetőit az elnökhöz, hogy
tiltakozzék a kordon ellen, mely erősen csökkentette a Város
turistaforgalmát. Az elnök azonban hajthatatlannak bizonyult, és a kordon
a helyén maradt.
Csütörtökön este Vincent hazatelefonált. Elmondta volna Edinának,
hogy ismét nem tud hazamenni, talán holnap… De a videotelefon kép- és
hangfogadó gombját senki sem nyomta le. Ezen csodálkozott. Nyolc óra
múlott tizenkét perccel. Lehet, hogy Edina még nem ment haza? És hol van
Robert?
Nem sok ideje maradt a töprengésre. Jelentették, hogy egy fegyveres
csoport megtámadta a kordont. A Várossal soha nem rokonszenvező
Lambia határán történt a támadás; a Várost élelmező üvegháztelep mellett,
egy kis erdőben. Az biztos, hogy a támadók jól választották a helyet. Mint
később kiderült, ez volt a kordon leggyengébb pontja. És itt lehetett a leg-
könnyebben áttörni az élő sorfalat. A támadók legalább tizenöten voltak, és
mindent egyetlen lapra tettek fel. „Va banque”-ra játszottak, mint azt utána
a belügyminiszter a sajtóértekezleten mondta.
A csoport az egyik kertészet dolgozóinak álcázva két teherautón;
hamis papírokkal jutott be az üvegháztelepre. Aztán a déligyümölcsös ládák
alól fegyvert rántottak, és meglepetésszerű rohamot intéztek a kordon
ellen. A tűzharcban hat terrorista elesett, kettő könnyebb sebekkel maradt
a határ Város felőli oldalán, ezeket letartóztatták és kórházba vitték.
Confessin-kezeléses kihallgatásuk után nyilvánvaló lett a kellemetlen
igazság: a határon épségben átjutó hét terrorista között volt Dann Sedym is.
Az elnök ugyan azonnal hívatta a lambiai nagykövetet, és ismételten
kérte a szomszéd ország hatóságait, tartóztassák le és adják ki Sedymet és
társait. De hiába hivatkozott a nemzetközi terrorizmust elítélő, közösen
aláírt egyezményekre - a lambiai követ diszkrét mosolyából előre
következtethettek a döntésre, ami diplomáciai úton hamarosan meg is
érkezett; pontosan olyan volt, mint Sedym-ügyben már évek óta: „A
lambiai kormánynak nincs tudomása arról, hogy a nevezett személy
Lambiában tartózkodna.” Igen - Lambia mindig ellensége volt a Városnak,
mondhatni, hagyományos ellensége. Ez az ellentét még azokból az időkből
származott, amikor Lambia és a Város egy állam volt. De a fejlődés útján
hamarosan elváltak egymástól. A Város a kereskedelem, üzleti élet és
idegenforgalom központja lett, fontos tengeri és légi kikötő; Lambia pedig
kissé nagyra méretezett mezőgazdasági állam, kevés iparral. Bár persze az
utóbbi évtizedben ott is sokat költöttek tudományos kutatásokra, fejlődtek
ők is. Mégis, a Város „Lambia torkán akadt csont” volt. ahogy egy népszerű
költő írta.
Pénteken hajnalban - a kordonáttörés színhelyén végzett szemléről
visszatérve a kapitányságra - Vincent csontjaiban érezte a fáradtságot, de
még nem ment aludni. Elintézte a papírmunkát: hangszalagra diktálta
jelentését. Trevano - a férfi éppoly gyűrött volt már, akárcsak főnöke -
közben telefonüzenetet vett. Egyik besúgójuk erősítette meg a hírt: Dann
Sedym Lambiába szökött, de előtte állítólag elkövetett még valamit, amit
bizalmas körben úgynevezett: „örök figyelmeztetés a Város rendőrtisztjei
számára”. A TEA parancsnokhelyettese nem tudott mit kezdeni az utolsó
jelentéssel, rögzítette az adattárolóban, mert ez kötelessége volt, aztán
megfeledkezett róla. Hajnali öt óra volt. A reggeli újságokat akkor hordták
ki; már bennük volt a kordonáttörés híre. De Sedymről a sajtó semmi
bizonyosat nem tudott.
Hét óra után Vincent ismét felhívta otthonát. Most sem jelentkezett
senki.
- Hazamegyek - mondta Trevanónak. - Legalább egy-két órára.
Kilencfelé visszajövök, addig tartsál ki.
 - Oké! - felelte társa nem túl nagy lelkesedéssel. - De utána
lefekszem, és huszonnégy órát alszom egyfolytában, bármi lesz is… Úgy
érzem, ólom van a lábaimban.
- Most majd pihenhetünk néhány hónapig - jósolta Vincent, de
minden vidámság nélkül. A földalatti garázsban várta kocsija; komorsága
csak akkor engedett fel, mikor felszáguldott a függősztrádára. A felkelő nap
vörös ködgömb volt a tenger fölött, véres hidat vetett a vízre, a látvány
felülmúlt minden video- és holovíziós vetített képet, és megvigasztalta
Vincentet. Milyen szép az élet, mégis! Mégis.
A ház elé érve nyugtalanság fogta el, bár a környék csendes volt,
békés. Mint máskor. Mint mindig. A hallgatag aszfaltcsík, a sárga fényben
fürdő háztetők. A folyó, a kertek, a barna ablaktáblák. „Edina még alszik” -
gondolta, egy pillantást vetett a kert sarkába, ahol napközben Robert
játszott. Aztán bement a lakásba.
Az előszobában megérzett valamit. A csend - szokatlan volt. Nem
ilyen a csönd ott, ahol emberek vannak. Még ha alszanak is. A csönd most
hideg volt, taszító, ellenséges. Léptei neszét visszaverték a tágas falak. Miért
nem vették fel a telefont? A konyha üres volt. Az emeletre vezető falépcsőn
egy kis fiúing hevert. Ez hogyan lehetséges? Hiszen Edina nagyon szereti a
rendet. Bármikor jöttek is haza a gyerekkel, ezt neki észre kellett vennie.
Vincent érezte, torkában dobog a szíve. Soha nem félt
golyózáporban, gyilkosok között, pokolgépekkel aláaknázott házakban -, de
most addig ismeretlen félelem szorította el a torkát…
A hálószobában szétszórt ruhák, a nappali padlóján könyvek,
fényképek, levert vázák. Virágok. Az átjáróban egy törölköző. A
gyerekszobában papírkocka lapult el hersenve a lába alatt, mikor berohant.
Mesemikrofilmek szalagjait emelgette a padlón a huzat…
Nem tudta, hány perc telhetett el, míg végre úgy-ahogy összeszedte
magát. A videotelefonhoz vánszorgott. Edina… Robert! A csapás megtörte,
hegyet vitt a vállán, földig nyomta a súly. Az ablakon át benevetett a kert
zöldje, a nap éles árnyékokat rajzolt…
Az automata hívóban az 1-es nyomógombnál volt bekódolva a TEA
száma. Hiszen Edina is gyakran hívta őt. A képernyő azonnal
kivilágosodott. Az ügyeletes megismerte Vincentet.
– Adja Trevanót…
Egy villanás – Trevano megviselt arca. A férfi éppen kávét ivott.
Azonnal látta barátja arcán, hogy történt valami.
– Mi van, Vincent?
 A szavak nehezen szakadtak ki belőle:
– Kettős emberrablás történt… a feleségemet és a fiamat…
Nem kellett többet mondania; Trevano visszaemlékezett a besúgó
hajnali jelentésére is.

Lassan eszébe jut néhány dolog. De csak a régebbi múltból. Átéli

őket, és sír. Csodálkozva tapasztalja, hogy a sírás milyen megkönnyebbülést
ad. Szinte gyereknek érzi magát. A külvilágot – A JELENLEGI
KÜLVILÁGOT – nem érzékeli. Álombirodalomba süllyedt, agya
képernyőjére soha ki nem kutatott vágyak vetítenek vad látványokat. Lila
hegyoldalon csúszik lefelé, fájdalmat nem érez, de egy fehér kráternyílás
közeledik könyörtelenül; aztán világoskék folyadékban merül alá,
végeláthatatlanul; földön futó foltok támadják, fogatlan-szájatlan lények,
érintésük édes-kelleme ő mégis menekülne, elhúzódna; aztán repül,
kiszáradt tengerfenék felett, ahol minden olyan, mintha a víztömeg csak
néhány perce vonult volna el onnan. Az óriási kataklizma színhelyén még
nedvesen csillog a homok, a kagylók. A víz alatti sziklák, a korallok. Egy
helyütt még ezüst hal csap egyet farkával, igen, ott fekszik a fenéken.
Nem tudja, hogy az Időt látja. Az Időt, amely sokkal bonyolultabb,
mintsem sejthetnénk…

Az a péntek volt élete leghosszabb napja. Jó ideig görcsösen

reménykedett, hogy Edina és Robert élnek, hogy a kettős emberrablás nem
a Sedym-féle terroristák műve. De amikor elhívatták azt a besúgót, és az
megismételte Sedym mondását, nem lehetett kétségük. Dann Sedym így állt
bosszút az őt keményen üldöző terroristaellenes alakulat parancsnokán.
Amiért Vincent a televízióban patkánynak és gyávának nevezte öt, és
vérdíjat tűzött a fejére. A rendőrség egész apparátusa most erre az újabb
nyomra állt rá. Alaposan átkutatták Vincent házát, aztán fáradt, rezignált
arcú detektívek járták végig a környező utcák minden lakását. Beszéltek
utcaseprőkkel, postásokkal, víz– és villanyszerelőkkel, közlekedési
rendőrökkel, taxisofőrökkel, autószerelőkkel. Parkolók és parkolóházak
őreivel, naphosszat ablakban unatkozó öregasszonyokkal, utcán játszó
gyerekekkel. Sedym és néhány társának fényképeit mutatták, lopott
kocsikról, gyanúsan viselkedő férfiakról és nőkről faggatták az embereket.
De az eredmény nyomorúságos volt.
A belügyminiszter egyelőre szabadságolta Vincentet; a férfi úgysem
tudta volna ellátni szolgálatot. A villába két, állig felfegyverzett
kommandós költözött be, akik éjjel-nappal őrizték Vincentet, esetleges-
újabb támadástól tartva. De ilyesmire nem került sor. A terroristák
láthatóan elégségesnek tartották bosszújukat, és remélték: minden magas
rangú állami tisztviselő és rendőr meggondolja ezután, hogyan bánjon a
terroristákkal…
A sajtó már másnap megírta az emberrablások ügyét. Nem volt titok.
Edina és Robert fényképe az első oldalakon szerepelt; a nyomra vezetőknek
nagy jutalmat ígértek. A Város sok ezer rendőre és több száz amatőr
nyomozó rótta az utcákat. Tüzetesen átnézték az elhagyott, romos házakat,
a lebontásra ítélt negyedeket, a szemétégetők, autóroncs-beolvasztók,
kikötői raktárak környékét. Szombaton semmit sem találtak.
A rendőrségi nyomozás is holtpontra jutott. Még azt sem sikerült
teljes bizonyossággal megállapítani, hogy pontosan mikor történt az
emberrablás. Ha Dann Sedym emberei követték el - márpedig efelől
senkinek sem volt kétsége -, akkor legkésőbb csütörtök délután érhette
támadás a villát. A daktiloszkópusok nem leltek nyomokra, más szakértők
pedig arra a következtetésre jutottak, hogy az emberrablók talán csak
negyedóráig tartózkodtak a lakásban.
Vincent alvás helyett furcsa, kábulatszerű állapotba zuhant; csak
híreket várt, de azok nem jöttek. Eltelt a szombat is… Vasárnap reggel
Vincent kiment az udvarra. Az egyik testőr a garázs előtt üldögélt egy
kerti széken, géppisztollyal keze ügyében.
Vincentnek eszébe jutott: a pázsiton állt, szemben a felkelő nappal.
Egy héttel ezelőtt. Ezer évvel ezelőtt. Most is látta a víz tükréről
visszaverődő ezernyi fénysugarat, lába alá simult a pázsit. A sirályok
felszárnyaltak, aztán halott kődarabként zuhantak, a vízbe - hogy
csőrükben fickándozó hallal szárnyaljanak fel ismét, nehézkesen, cseppek
gyöngysorát hullatva a folyóra.
Az arcát fürdette a nap, de ezt a meleget is - mint AZÓTA mindent -
csak halványan, távolról, szinte ködfátyolon át érezte. A világ és közte
üvegbura kegyetlen-közönyös fala feszült; csak akkor tört volna szét, ha
fékek csikorognak, nyílik a kapu, és beszalad Edina és Robert, a fiú kis
kezét nyújtaná feléje…
„Miért olyan a világ most is, mint AZELŐTT?” - lázadozott, behunyta
szemét. A fák között hajókürt bugása hallatszott, madarak csiviteltek, és
Vincent lassan lehorgasztotta a fejét.
Akkor fékezett egy autó a ház előtt.
 A zajra a testőr az alacsony kőfal mögé vetette magát; a másik már a
kapuoszlop mögött állt, pisztollyal. A riadóállapot csak néhány másodpercig
tartott, a jövevény Trevano volt.
A férfi egyedül érkezett. Vincent a ház falánál állt, hátában érezte a
rohamosan melegedő falból áradó hőt. Kis szél kerekedett, megmozdultak a
bokrok.
Vincent összehúzta a szemét. A pillanat és a látvány beleégett; évek
óta ismerte barátját, és látta, hogyan jön. Ismeretlen súlyt hordoz,
görnyedten. Lassan. És a szörnyű érzés most leteperte Vincentet is, bár
látszólag egyenesen állt a ház falánál.
Trevano odaért, először nem szólt. A csend akkora lett, hogy
hallották: lábaik alatt a fűszálak surrogva tekerednek össze, földre lapulnak
a férfiak súlya alatt. Aztán Trevano felemelte a fejét. Talán új ráncok is
voltak az arcán - de Vincent csak a szemét látta. És már tudta, miért jött a
barátja, milyen hírt hozott. A szavak szinte feleslegesen hullottak bele a
csöndbe:
- Vincent… Megtaláltuk őket.
Trevano csak az autóban folytatta, habozva:
- Én is elvégezhetem az azonosításukat… ha te nem akarod őket
látni…
- Akarom - bólintott Vincent nyomatékkal. Nem látta az utat, nem
tudta, a Város melyik negyedében járnak. Meredten nézte a rádiótelefon
világoszöld dobozát.
- De Vincent… még nem mondtam el mindent.
A csönd - parancs volt. „Beszélj hát!”
- Iszonyúan kegyetlenek voltak a terroristák, Vincent…
Mindkettőjüket megkínozták… Edinát megerőszakolták… a kicsi… a
fiad… - Trevano fékezett, a hangjában annyi volt a szenvedés, hogy
elcsuklott.
Pedig tudta, ezt neki kellett elmondania Vincentnek, neki, nem másnak.
Vincent az ülés peremét markolta combjai mellett, ujjai
belefehéredtek. Sötét foltok ugráltak csukott szeme előtt.
- Szörnyű látvány lesz, Vincent…
Nem válaszolt, nem tudott szólni, belül hirtelen üres lett minden,
csontsivatag, nyálka-jégmező, öröksötét barlang. Elömlött benne a hűvös
semmi, belül kihalt, megszűnt létezni is talán.
A hamvasztás után két hétig ki sem mozdult a villából. A testőrök
egymást váltották. Kétszer vagy háromszor eljött Trevano; próbált beszélni
a folyamatban levő ügyekről, olykor közömbös dolgokat is mondott. De
látta: Vincentet nem csaphatja be, barátja - még ebben az állapotban is -
pontosan tudta: a Sedym-ügyben nincs változás, Trevano azért beszél
mindig másról. És a helyettes látogatásai suta félszavakkal végződtek.
Aztán egy napon Vincent elküldte a testőröket; nem volt már
szüksége rájuk. Kezdett magához térni. Bár nem járt fel az emeletre, sem
régi hálószobájukba, sem Roberthoz, ahol a nagy fali polcokon tömérdek
játékszer hevert. Vincent tudta, az a szoba most már olyan, mint az
időgyantába fagyott légy: ott már soha semmi nem lesz elmozdítva a
helyéről.
A tizenhatodik napon fogta útlevelét, utazócsekkjeit, magához vette
fegyverét is. Néhány perccel később már az északra vezető autósztrádán
száguldott. Döntése óta még egyetlen óra sem telt el, mikor lefékezett a 2-
es határátkelő pont csíkosra festett sorompója előtt. A túlsó oldalon
felkéklettek a lambiai hegyek. A határőrtiszt alaposan megforgatta Vincent
útlevelét, aztán intett:
– Jöjjön utánam, uram.
Mikor Vincent belépett a keskeny üvegajtón, sejtette, mi történt.
Negyedórán belül bizonyságot is nyert. Közben kocsiját és őt magát is
átkutatták - megtalálták a fegyvert. Nagy dübörgéssel helikopter
ereszkedett le a határállomás épülete mellé. Persze, Trevano.
– Gyere, Vincent! A belügyminiszter akar veled beszélni.
És Vincent ment, szinte szótlanul. Az elmúlt hetekben mintha
leszokott volna a beszédről.
- Ostoba ötlet volt! - A rotorszárnyak agyat hasogató zaja miatt
Trevano kénytelen volt barátja fülébe kiabálni. - Hiszen sejtettük, hogy ezt
fogod csinálni… Már a temetés napján leadtuk az összes határállomásnak a
fényképedet meg az útleveled számát azzal a paranccsal: nehogy
átengedjenek Lambiába! Még valami őrültséget csinálnál.
- Bosszút akartam állni!
- Persze! Tudtuk, hogy ezt teszed majd! De ennek nem ez az útja…
Nem Szicíliában vagyunk, száz évvel ezelőtt. A törvény embere nem
követhet el törvénytelenséget, Vincent.
- Szép szavak, barátom. De az élet más…
- Nálam jobban senki sem tudja, mekkora csapás ért téged. Mégis
azt mondom, hagyj fel a bosszú gondolatával. Dann Sedym egyszer úgyis
horogra kerül. Te is tanú leszel a tárgyalásán, többszörös minőségben
is… a bírák nem fogják felmenteni, ettől ne tarts.
 Vincent keserűen válaszolta:
– Persze… Életfogytiglanit kap, mivel törvényeink szerint ez a
kimérhető legnagyobb büntetés. Aztán húsz év múlva amnesztiával
szabadul…
Trevano hallgatott. Csak amikor a belügyminisztérium tetején
kiszálltak a gépből, és igazoltatás után a liftbe léptek, mondta halkan:
- Nehogy azt hidd, megfeledkeztem Edináról és Robertról…
Olyasmit tettem, ami az állásomba kerülhet.
Vincent felnézett. Tulajdonképpen hetek óta először néztek egymás
szemébe. Trevano folytatta:
- Két legjobb emberünket hamis papírokkal titokban átküldtem
Lambiába. Tíz nappal ezelőtt. A rendőrségen mindenki úgy tudja, hogy
egyhónapos kábítószer-csempészet elleni továbbképzésre utaztak Párizsba.
- Gondolod, hogy…
- Remélem. Azt az utasítást kapták, hogy hozzák vissza a Városba
Sedymet… Élve vagy halva…

A belügyminiszter csak rövid ideig foglalkozott velük. Úgy tett,

mintha nem látná Vincent megviselt arcát. Nem vidáman, de nem is
gyászos komolysággal üdvözölte a TEA parancsnokát, és kérte, ismét lásson
munkához, hisz a „terroristák nem alszanak”. Vincent érezte, hogy ereje
visszatér, és mikor arra gondolt, hogy az a két titkosügynök Lambiában már
tíz napja Sedym nyomában van, fellélegzett, és kezet nyújtott a
miniszternek.
- Holnap reggel újra szolgálatba lépek, miniszter úr…

Múltak a napok, és Lambiából nem érkezett jelentés. Az ügynökök

hallgattak. Lehet, okuk volt rá - hiszen amellett, hogy Sedym hollétét
igyekeztek felkutatni, még a lambiai hatóságoktól is tartaniuk kellett. Ha
Sedym Lambiában követte volna el tetteit, az ottani rendőrség kíméletlenül
lecsapott volna rá, de mivel csak a Városban tevékenykedett, Lambiában
pedig csendben meghúzta magát, hát a külügyminisztérium nyomására
nem bántották. Dann Sedym és az „Első Arcvonal” diplomáciai ütőkártyát
jelentett a lambiai kormány kezében, és ezt sajnos Sedym is, jól tudta.
Három hét elteltével Vincent már egyre türelmetlenebb volt. Persze
ezt csak Trevano látta. Néhány kisebb terrorakció történt időközben a
Városban, ezekhez az „Első Arcvonal”-nak semmi köze sem volt.
Javarészt fiatal kezdők ügyködtek, de hamar rajtavesztettek. Vincent
kíméletlenül lecsapott. Bevezette azt a módszert, hogy ha a terroristák
valahol megszálltak egy bankot, középületet vagy magánlakást, és
túszokat ejtettek, a TEA kommandóalakulata mindenféle tárgyalás,
alkudozás is időhúzás nélkül azonnal és meglepetésszerűen megrohanta
őket. Az osztag - a Vincenttől kapott titkos parancs értelmében - nem
kímélt senkit. Az összes esetben a helyszínen lőttek le minden terroristát.
így persze néhány túsz is életét vesztette, ha a terroristáknak maradt idejük
őket bosszúból megölni. De a Város terrorakciókra hajlamos lakói agyában
óhatatlanul összekapcsolódott két fogalom: akció = gyors halál. A sajtó
kezdte újra bírálni Vincentet, de mivel az ilyen elintézési módokhoz az
államügyész és a belügyminiszter is hallgatólagos beleegyezését adta, hát
senki sem rótta meg Vincentet. A hatóságoknak még tetszett is a dolog; az
erőskezű TEA-parancsnok erélyes fellépései nyomán néhány hét alatt
erősen csökkent a Városban az erőszakos akciók száma.
A negyedik hét végén egyik este - Vincent mostanában több időt
töltött a hivatalában, mint otthon - Trevano szólt át a házitelefonon:
- Gyere be a szobámba, kérlek!
Vincent a hangjából sejtette, mi történt. Nem is tévedett.
Barátja szobájában ott ült a két ügynök. Élénk tekintetű, nagydarab
férfiak. Látszott, ezek aztán nem ijednek meg az árnyékuktól, de Dann
Sedymtől sem. Az egyiknek fel volt kötve a karja.
Elmondták, hogy sikerült fellelniük Sedymet és társait. A lambiai
főváros közelében, egy üdülőtelepen éltek. A két ügynök úgy döntött,
elrabolja Sedymet. Az erős őrség ellenére a terv sikerült volna, de a tűzharc
során egyikük golyót kapott a karjába, Sedym pedig - bár már-már a
markukban volt – kiszabadult, mielőtt fejbe verhették volna. Elmenekült.
Az ügynökök azonban ezután sem adták fel a harcot. Újabb tíz
napig keresték a bandát, de…
- De? - kérdezte Vincent rekedten, és kiszáradt a szája.
- Alighanem belátta, hogy már soha nem lesz nyugta, a Város
rendőrsége és a TEA állandóan üldözni fogja. Tudta: végül is nem
menekülhet, elölünk… Lehet, a szervezeten belül is voltak okok, amelyek
közrejátszottak abban, hogy végül ilyen mesteri húzásra szánta el magát.
- Mondják már! - türelmetlenkedett Vincent. Úgy érezte, ég a
belseje, az agya lángol.
- Lambiában teljesen legálisan működik két magánintézmény,
amelyek - a mi ugyanilyen intézményeinkhez hasonlóan - a
gyógyíthatatlan betegeket jó pénzért hibernálják… Utánajártunk a
dolognak, beférkőztünk még a titkos irattáraikba is. Itt vannak bizonyos
iratok fotókópiái… a kartonok szerint Dann Sedym július 24-én Daniel
Nahar néven súlyos közúti balesetet szenvedett, politraumált, vagyis
többszörösen súlyos sérültként került az intézetbe…
- Nahar?
- Minden okmánya erre a névre szólt, ráadásul valódiak voltak… a
hibernálásért legutóbb harminc ezret fizetett a szokásos tízezer helyett, és
mivel ez egy magáncég, szemet hunytak a felett, hogy ennek a páciensnek
Tulajdonképpen… semmi baja sem volt.
- A közúti baleset?
- Hazugság. Ellenőriztük, nem volt ilyesmi. Egy ápolónő jó
pénzért elmondta nekünk, hogy a férfi, akit 24-én este a speciális
hibernálókamrába vitték, teljesen egészségesnek látszott. Egy ízben le is
szállt a műtőasztalról, ide-oda sétált. Ezt pedig politraumált alig élő
egyének szerfelett ritkán teszik, ugyebár? Három sötét képű alak kísérte,
ott is maradtak végig… Még azt is végignézték, mikor Sedym testét az
intézet tudósai betették a hibernálótartályba. A tartály jelenleg az intézet
atom biztos, földalatti pincéjében található. Ötszáznyolcvanhat másik
tartállyal együtt…
- Meddig lesz ott? - kérdezte Vincent. Még mindig nem akarta
elhinni, hogy…
- Legalább száz évig. Vagy lesz az kétszáz is… Vincent ajkába
harapott. Szótlanul nézte végig az ügynökök által készített fotókat. Nem
volt kétség - Daniel Nahar és Dann Sedym ugyanaz a személy volt.
Mellesleg a férfiak rövid idő alatt is mestermunkát végeztek, ezt el kellett
ismernie. Hihetetlenül nehéz körülmények között többször is behatollak
abba a nyilván jól őrzött intézménybe, és elhozta: az összes szükséges
dokumentum fotókópiáját. Ott volt annak a hatalmas, pinceszerű
helyiségnek a tervrajza is, ahol a már hibernált több száz ember testét
őrizték különleges tartályokban…
- Köszönöm, uraim - mondta végül Vincent halkan. - Trevano
felügyelő majd gondoskodik arról, hogy méltó jutalmat kapjanak.
A detektívek kimentek. Trevano barátja arcába nézet.
- Azt hiszed, nem tudom, mire gondolsz? De hidd el, lehetetlen.
- Harminc jól felfegyverzett ember gázbombákkal meg egy
helikopter… Az a város csak hetven kilométerre van a határtól.
 - Ilyen akcióra soha nem kapnál engedélyt. Diplomáciai bonyodalom
keletkezne Lambiával. Azok ott a határ túlsó oldalán úgyis csak arra
várnak, hogy éppen ilyesféle ballépést kövessünk el…
- Márpedig ki lehetne hozni a fickót. A tartályban, persze.
- Ha ez nálunk történik, a Városban, már holnap reggel a villád
kertjébe tenném azt a hibernátort, vagy, hogy is hívják… De külföldön van,
érted?
- És a nemzetközi terrorizmus elleni harc?
- Lambia eddig sem járt a kedvünkben, ha az „Első Arcvonal”-ról
volt szó. - Trevano keze már a kilincsen volt, az ajtóból szólt vissza
elgondolkozva: - Azért ebben is van valami jó, Vincent. Sedym nélkül a
terroristák olyanok lesznek, mint a kígyó, amelyiknek levágták a fejét.

A zsongás máskor álomba ringatná. Most inkább éberebb lesz tőle,

úgy sejti, valami történni fog. Távolról harangszót hall, nem szapora,
magas, vékony a hang, hanem ritkán konduló, mély, komor. Kétségbe-
esetten kutat, látni szeretne. LÁTNI - de mintha fekete felhőkbe gázolna,
csak a sötétség gomolyog körülötte. Es a harang. Mintha az agyába
döngene…
Megint érzi, hogy nincs egyedül. Ősi ösztön ágaskodik benne
figyelmeztetően. De nem tehet semmit, védtelen. Védtelen.

Vincent másnap este mégis átment a határon. Szombat volt, nagy

turistaforgalom. Az esti fényben úszó határállomáson egy fiatal tiszt unott
pillantást vetett útlevelébe, és intett sürgetően: tovább! Vincent lenyomta a
gázpedált…
Hajnalban ért a lambiai fővárosba. Vett egy újságot, figyelmesen
átnézte. Aztán elővette a város térképét, megkereste azt a villát. Tudta: akit
keres, ma otthon lesz. A lapok szerint tegnap késő este tárgyalást folytatott
a miniszterelnökkel, tehát nem utazott el a hét végén.
Reggel nyolckor ért a villanegyedbe. Maga is meglepődött, amikor a
még otthon feljegyzett cím alatt valóságos kis palotát talált. Kőkerítés,
vasrácsos kapu elektromos távvezérléssel. Vastag törzsű fák között pázsit,
mögötte repkénnyel befuttatott emeletes, régimódi épület.
Amint a bejárat előtt lefékezett, nem csodálkozott, hogy azonnal két
megtermett őrszem bukkant fel mellette. Civil ruhát viseltek ugyan, de
messziről lesírt róluk, mifélék.
 - Tapogasson végig, kollégám - mondta Vincent álkedélyesen,
hiszen AZÓTA soha nem mosolygott ügy igazán. - Nincs nálam fegyver.
Jelentsen be a bíró úrnak.
- Ilyen korán?
- Ilyen korán. Ha meghallja a nevemet, úgyis kiröpül az álom a
szeméből.
- Vagyis?
- Vincent Maaren rendőrfelügyelő, a Város Terroristaellenes
Alakulatának parancsnoka.
Amazoknak torkukon akadt a szó. Aztán elmentek telefonálni.
Negyedóra múlva Vincent Lambia Legfelső Bíróságának elnöke előtt
állt. Az őszülő, megviselt arcú férfi házikabátban fogadta.
- Először is fogadja részvétem, Maaren úr. Olvastam a sajtóban a
tragikus esemény hírét…
- Köszönöm. Elnézést, hogy ilyenkor zavarom, de nem akartam a
hivatalában keresni. Egész éjjel autóztam, hogy önnel beszélhessek.
- Parancsoljon.
- Dann Sedymről van szó.
A bíró hátradőlt székében.
- Sejtettem… Nézze, felügyelő, játsszunk nyílt kártyákkal. Ön elég
magas pozíciót tölt be a Városban ahhoz, hogy tudja: mi áll a Sedym-ügy
hátterében.
- Tudom. De az óta történt egy és más, amiről - úgy vélem - még
Lambia illetékesei sem tudnak. - És Vincent elmondta a furcsa és minden
szempontból törvényellenes dehibernálás történetét. Előtárta fotó-
dokumentumai egy-egy példányát is. A főbíró hosszan szemlélte a képeket,
aztán Vincent arcát.
- Sajnálom önt, felügyelő. Gondolom, nem kis fáradságába került
ezen információk birtokába jutni. Mégis… hogyan képzeli a dolgot? Mit
akar tulajdonképpen?
- Magánemberként keresetet nyújtok be az önök egyik bírósága
előtt. Azzal vádolom a hibernálási intézet 587-es tartályában fekvő Daniel
Nahart. hogy júniusban a Városban elrabolta és meggyilkolta a feleségemet
és a fiamat. Néhány jó ügyvédet fogadok…
- A bíróság a hibernálásról hozott 2001. évi törvény hatodik
cikkelyére fog hivatkozni.
 - Ismerem ezt a törvényt. A hatodik cikkely kimondja, hogy nem
dehibernálható az az egyén, akinek esetében a dehibernálás egyenlő a
halállal…
- No, látja. A rendelkezésre álló nyilvántartás szerint ez a Daniel
Nahar súlyos balesetet és olyan sérüléseket szenvedett, amelyek ma még
nem gyógyíthatók. Ezért „tetette el magát” a jövő orvostudománya
számára…
- Tanúkat állítok, hogy nem volt semmi baja.
- Nem állít tanúkat. Maaren, hiszen a pernek azonnal nagy híre
támad. Precedensügy lenne, ilyen még nem volt! A maga tanúit Sedym
cinkosai eltennék láb alól, de még az ügyvédei sem lennének biztonság-
ban.
- De az sem lehet, hogy egy tömeggyilkos terrorista ilyen egyszerű
trükkel örökre kibújjon a felelősségre vonás-alól!
A bíró hosszan nézte Vincent arcát, aztán így folytatta:
- Tudom, mire számított, Maaren úr. Miért jött éppen hozzám? Ha
a per egyik fórumról a másikra vándorol - márpedig nyilvánvaló, hogy így
lenne -, a végén hozzánk érkezik, a Legfelsőbb Bíróságra… De nem lesz
per, felügyelő úr. Ismét közbeszól a diplomácia… Államunknak nem
érdeke, hogy a Sedym-ügyről ennyit beszéljenek, esetleg még a külföldi
sajtó is erről írjon. Hogy nálunk is felélénküljön a terroristatevékenység…
Most szerencsére csendben lapulnak, de ha Sedymet bíróság fenyegeti,
összes cinkosa pánikba esik, és nálunk is megszaporodnak á
terrorcselekmények…
Vincent hallgatott. Megértette: nem számíthat segítségre.
A bíró kis idő múlva hozzátette:
- Két rossz közül kell választanunk, felügyelő. Ami engem illet - és
nem kétlem, hogy ez lesz Lambia felelős vezetőinek álláspontja is - úgy
vélem: maradjon csak Dann Sedym - Daniel Nahar a hibernálótartályban.
Legalább tudjuk, hol van, biztosak lehetünk benne, hogy nem tervez, és
nem hajt végre újabb véres akciókat. A mi életünk már nyugodt lesz.
- Eltesszük Sedymet a jövő polgárainak. Időzített bombát küldünk
előre az időben… - mormolta Vincent. De a bíró úgy tett, mintha nem
hallotta volna, felállt.

Vincent megértette: vége az audienciának.

A mániákus ötlet még aznap megszületett benne. Bizonysággá,
döntéssé akkor érett meg, mikor néhány nap múlva híre jött, hogy a
lambiai kormány megvásárolta azt a hibernációs intézetet, és állami
intézménnyé alakította. Ezzel megszűnt minden esély arra, hogy az 587-es
tartályt egy jól sikerült kommandó akcióval ki lehetne ragadni Lambiából.
Állami intézmény elleni támadásra még a titkosszolgálat sem kap
engedélyt, annál is inkább, mert minden fórumon Maaren felügyelő
magánbosszújának tekintenék az akciót.
Vincent megrendelt minden könyvet és sajtókivágást a hibernálásról.
Videolemezekről tanulmányozta a kérdéssel kapcsolatos jogi problémakört.
A folyóparti villa kertjét felverte a gaz, a pázsit elvadult. A medencéből
elpárolgott a poshadt víz, a csónakkikötő fagerendái korhadni kezdtek. A
madarak tömegesen költöztek a bokrok közé, égő szemű, elvadult macskák
bolyongtak a ház körül. Vincent, ha nem volt a kapitányságon -
mostanában jelentősen csökkent a terrorakciók száma -, állandóan otthon
üldögélt. A földszinten. Soha nem ment fel az emeletre, ahol az a két
szoba…
Hamarosan egy tanfolyamra kezdett járni, ahol a nemzetközi nyelvet
tanították. A reklám szerint három hónapos intenzív tanulás után már
beszélni lehet a nyelvet.
Trevano időnként aggódva figyelte barátját. Keveset beszélgettek
akkoriban, jóval kevesebbet, mint régebben. Vincentet más dolgok
foglalkoztatták, látta ezt Trevano, és tudta azt is: a legnehezebb az első év.
Nem akarta hát zavarni, várt. Elmúlt az augusztus, a szeptember. Októberre
már alig történt valami a terroristafronton; a megerősített besúgóhálózat
idejében jelezte a készülődő akciókat, Vincent pedig azonnal lecsapott.
Nemzetközi körökben is elterjedt a híre, hogy a Városban egyre-másra
rajtavesztenek a terroristák. Az Interpol konferenciáján dicsérően
említették Vincent Maaren nevét, a külföldi terroristák pedig kezdték nagy
ívben elkerülni a Várost.
November elején Vincent kihallgatást kért a belügyminisztertől.
Jelezte egyben, hogy szeretné, ha helyettese, Trevano felügyelő is jelen
lenne azon a beszélgetésen. November 8-ra tűzték ki a találkozó időpontját.
Amikor a két rendőrfelügyelő belépett az épületbe, Vincent csak annyit
mondott barátjának:
- Hamarosan a helyembe lépsz…
- Miért, lemondasz? Nyugdíjba mégy? - döbbent meg Trevano.
- Nem. Hibernáltatom magamat…
 Gyereknek érzi magát, rég látott képek kavarognak agyában. Anyja
tapossa a kerékpár pedálját, mögötte végtelenbe nyúló kukoricatáblák. Egy
nagy, szürke, L alakú ház, mögötte jókora udvar. Falusi szagokat hoz a szél,
jókora dúcban galambok kurrognak. Nyári forróság, a nyitott pinceajtóból
jóleső hűvösség árad…
Aztán minden elmerül, felszáll a felhőkkel terhes égbe, Vincent érzi,
hogy megint a hátán fekszik, fájnak a lapockái, kemény a fekhely. Ez nem
ágy… Megint járkálnak körülötte, halkan, mint a lopakodó tolvajok. Lehet,
ártani akarnak?

A belügyminiszter elhűlten hallgatta. Vincent felsorakoztatta érveit:

- Minden más eszközt kipróbáltam. Dann Sedym él, de a Város
igazságszolgáltatása nem vonhatja felelősségre. Egy rendkívül ügyes trükk
révén kibújt minden evilági felelősség alól… Régen ezt öngyilkossággal
oldották meg, számítva egy síron túli másik világra vagy a reinkarnációra.
Arra, hogy más alakban, újjászületve tovább élhetnek majd… a modern
technika most egy jobb, valósabb lehetőséget kínál az emberiségnek, és
lám, a gyógyíthatatlan betegek mellett elsőként a bűnözők használják ezt
fel a maguk aljas céljaira. Mivel minden más módszer hatástalannak
bizonyult, én pedig nem vagyok hajlandó lemondani Sedym
megbüntetéséről, kénytelen vagyok utána menni az időben, legyőzni az
összes korlátokat, és majdan, a jövőben „felébredve” a hibernációs
álomból… végrehajtani az ítéletet. A magam ítéletét.
Trevano kerekre tágult szemmel figyelte barátját. A miniszter közben
lassan magához tért. Azt mindketten érezték, hogy Vincent már ezerszer
átgondolta tervét, nem most jutott eszébe ez a dolog. És látták: elszánta
magát. Ismerve makacsságát, tudták: nehéz lenne lebeszélni róla. Ha ugyan
nem lehetetlen… Elsőként a miniszter válaszolt:
- Nézze, Vincent. A kormány igen magasra értékeli az ön
szolgálatait. De amit most kíván, az… hogy is mondjam… meglepő,
szokatlan. Nagyon szokatlan dolog. A történelem vagy a bűnüldözés
története nem ismer hasonló esetet.
Vincent halkan, komolyan mondta:
- Nem bírom elviselni a gondolatot, hogy az az ember, aki poklot
csinált az életemből, aki kezébe kaparintotta Edinát, aki nem sajnálta
Robertot, és annyi ártatlan embert gyilkolt meg a Városban, most
büntetlenül megússza, sőt… Egy másik, valószínűleg jobb világban éljen
még ötven vagy több évet. Olyan világban, ahol senki sem fogja tudni,
kicsoda ő valójában, ahol esetleg újrakezdheti bűnös tevékenységét…
Mindez kicsit újságnyelven hangzóit. Irodalmi kifejezések voltak. De a
másik két férfi tudta, erről a dologról csak így lehet beszélni. Hiszen
Vincent a saját életét akarta feladni. Életét és mindent, ami azzal járt. A
miniszter ebbe kapaszkodott bele:
- Gondoljon a karrierjére, felügyelő, óriási személyes csapás érte
önt, de… az élet, az ön élete is megy tovább. Nem titok, hogy mivel
kétségtelen a szakmai tudása, rátermettsége, személyes bátorsága, hát a
jövőben is nagy szüksége lesz önre a Városnak. Egyre magasabb hivatalok
nyílnak majd meg ön előtt. Kár lenne megfosztani a Várost önmagától és
önmagát - a Várostól. Szükségünk van önre, Vincent.
Trevano a régi barátság miatt még elfogultabb volt az ügyben.
Sajnálta, hogy kívülálló is tanúja annak, amit mond, de kénytelen volt a
miniszter előtt beszélni:
- Keressünk kompromisszumot, Vincent… Engem is felháborít,
hogy Sedym kicsúszhat az igazságszolgáltatás kezéből. De még jobban
sajnálom, ha emiatt, téged is elveszítünk… Van, egy javaslatom Várj még
huszonöt-harminc évet. A Városban - ahogy a miniszter úr is mondta - még
sok szép feladat vár rád. Végezd el őket, és utána is ráérsz bevonulni egy
hibernációs tartályba.
A miniszter kapva kapott az ötleten. De Vincent hajthatatlan maradt,
és ezt meg is indokolta:
- Attól félek, hogy magam is egyre rosszabb emberré válok, és a
végén leérkezem a terroristák szintjére… hiszen az elmúlt hónapokban már
szertedicsérnek azért, mert „erőskezű” és „könyörtelen” lettem. Pedig az az
igazság: minden apró kis terroristában Dann Sedymen állok bosszút,
tehetetlen dühömben… így pedig nem szabadna viselkednem, így nem
láthatom el a rendőrfelügyelő tisztét. Nem akarok teljesen belefásulni,
lealjasodni, olyanná válni, mint Sedym világgyűlölő terroristái… Jobb, ha
csak közülük egyen állok bosszút. Azon, aki erre igazán rászolgált. Higgye
el, miniszter úr, a Városnak már nem sok haszna lenne belőlem.
- Téged csak a bosszú hajt - suttogta Trevano. Vincent tiszta
tekintetet vetett rá:
- Így van, Trevano. Engem csak ez a bosszú éltet. Hiszen körülöttem
minden más értelmét vesztette. A Város, a személyes és hivatali karrier a
mérleg egyik serpenyőjében - a másikban a nyugalmas élet, amit már soha
nem lelhetek meg, hiszen ha lemondanék Sedym üldözéséről, állandóan
bűnösnek erezném magamat. Olyannak, aki semmit sem tett, hogy
megbosszulja felesége és fia halálát. Azét a két emberét, akik számomra
nagyon sokat… mindent jelentettek.
- Kérdés: ilyen körülmények között van-e értelme a bosszúnak? -
kérdezte a miniszter. Hiszen a felesége és a fia meggyilkolása óta - Sedym
számára - száz vagy több év telik el. Egy új világ új polgárát kell majd
felelősségre vonnia…
- Végigolvastam a hibernáció egész szakirodalmát - felelte Vincent.
- A hibernáció időszaka a páciensek agyában nem hagy, nem hagyhat
emlékeket. Tehát sem biológiailag, sem agyi emlékeket tekintve, ezen
időszak alatt nem öregednek…
- És ha egykor „utoléred” Sedymet egy következő korszakban…
mit fogsz tenni? - kérdezte Trevano. - Megölöd? Te, a Város
rendőrfelügyelője, gyilkossá leszel?
Vincent előzőleg erre is gondolt már:
- A körülményektől függ. Ne feledd, a Város akkor már egészen
más lesz. A világ valószínűleg nem fog különálló országokra tagozódni, és
egyszerűen… szóval, egészen más viszonyok közé kerülünk mindketten,
Sedym én is. Először nyilván megpróbálom majd legálisan bíróság elé
állítani. De ha másképpen nem megy… megölöm. Ne feledd: én akkor már
nem a Város rendőrfelügyelője leszek. Nem kell majd attól tartanom,
hogyan is vélekednek rólam hivatali feletteseim vagy az egyszerű emberek.
Ti akkor már mindnyájan régen halottak lesztek.
A szavak kellemetlen hatást váltottak ki a másik két férfiból. Hogy
ezt a hangulatot elűzze, a miniszter egy „tisztán technikai jellegű”
problémát vetett fel:
- Tegyük fel, hogy… hibernáltatja magát. De hogyan éri el, hogy a
jövőben önt is ugyanakkor dehibernálják, amikor Sedymet?
- Egyszerűen - felelte Vincent. - És tulajdonképpen csak ebben az
egyetlen dologban lehet valami szerepe a véletlennek. De ezt is igyekszem
a minimálisra csökkenteni. A tartályokra és a kísérő egészségügyi papírokra
ráírják a hibernált beteg adatait és kórisméjét. Nos, az enyémre majd azt
íratom: „Vincent Maaren, 45 éves - politraumált sérült.” Tehát ugyanaz lesz
a - hamis - diagnózisom, ami Sedymé. A jövőbeli orvosok tudása nyilván
elérkezik arra a szintre, amikor az ilyen sérülteket kockázatmentesen
gyógyíthatják; akkor sorban „felébresztik” a politraumáltakat. Tehát az is
előfordulhat, hogy esetleg én kerülök előbb sorra. Vagy Sedym… így vagy
úgy, de egymásra találunk majd. És nekem még az az előnyöm is meglesz,
hogy Sedym nem tud rólam, de én tudni fogok róla. Megtalálom, és… –
Vincent keze ökölbe szorult.
- A bosszúszomj nem jó tanácsadó - mondta a miniszter, de
tehetetlenül széttárta karját.

Eltartott jó ideig, és sok utánjárásába kerül. Vincentnek, míg

beleegyeztek. A dolgot végül az döntötte el, hogy felkereste magát az
elnököt. Az idős férfi - aki akkoriban már maga is egyre többet foglalkozott
a gondolattal, hogy karrierje végeztével súlyosbodó, komplikált cukorbaja
miatt hibernáltatja magát - nagyobb megértést tanúsított Vincent terve
iránt. A bosszúállás, mint cél ugyan az ő tetszését sem nyerte el, viszont
imponált neki a férfi kitartása, eltökéltsége.
- Nagyon szerette a feleségét, Maaren felügyelő.
- És a fiamat is, elnök úr - felelte Vincent. Lényegében ekkor dőlt
el a dolog. Vincentnek nem kellett előhozakodnia azzal az érveléssel, hogy:
ha tervét itt nem valósíthatja meg, eladja házát, kivándorol külföldre, és a
rendelkezésére álló összeg révén valamelyik del-amerikai vagy ázsiai
államban hibernáltatja magát, ahol nem veszik olyan szigorúan az
előírásokat, és jó baksisért a gazdagok - akár betegek, akár egészségesek -
még kedvenc kutyáikat, macskáikat is hibemáltathatják. Azt a tréfás érvet
sem kellett felvetnie, hogy így a Városnak nem kell nyugdíjat vagy nagy
végkielégítést fizetnie Vincent Maarennek… Az elnököt hamar meggyőzte,
és ezután már nem lelt akadályra.
Megegyeztek, hogy a sajtó minderről nem közölhet egyetlen szót
sem. A hivatalos verzió az lesz, hogy Maaren felügyelő családi okok miatt
feladja állását, és kivándorol a Városból. Ugyanis fennáll a veszély -
mutatott rá Trevano, aki lassan beletörődött a dologba -, hogy a jövőbe
érkező Sedym esetleg elolvassa a régi újságokat, hogy megtudja, mi történt
a városban „tetszhalála” után. Mit tenne, ha megtudná, hogy a felügyelő
egy hibernációs tartályban éppen „úton van” feléje? Mint vérbeli terrorista,
csak egyet tehetne: megsemmisítene a Maarent magában foglaló
hibernációs tartályt, esetleg levegőbe röpítene egy egész hibernációs
intézetet sok ártatlan áldozattal együtt, csak hogy megakadályozza Maaren
megérkezését az új világba, az új időbe.
Vincentnek volt egy vágyálma: jó lenne, ha őt előbb dehibernálnák,
mint Sedymet. Akkor - cowboyfilmekben látott jelenethez hasonlóan - ott
várná a terroristát az intézet előtt azon a napon, mikor dehibernálják
Sedymet, és az újjászületve jönne ki… Az új élete nem sokáig tartana.
 És mi van akkor, töprengett tovább Vincent, ha jövő… egyáltalán
nem is lesz? Ha nukleáris háború, kozmikus katasztrófa, kivédhetetlen
járvány pusztítja el az emberiséget? Felébred-e ő egyáltalán a hibernált
állapotból, abból a furcsa, önként vállalt nemlétből, meglátja-e még ezt a
világot? Úgy érezte, minden kétkedése ellenére is vállalnia kell ennyi
kockázatot.
Február végére mindent elintézett. Az elnök különleges engedélye
minden ajtót megnyitott előtte, és a beavatottakat örök hallgatásra
kötelezte. A Hibernációs Intézetben közölték vele, hogy március 12-én lesz
a „műtét”, reggel kilenc órára várjak, előtte 12 órával ne fogyasszon ételt.
Március 11-én taxival kivitette magát a tengerpartra. A kocsiját már
előzőleg eladta; a folyóparti házat is. Vagyona egy részét a Hibernációs
Intézet, másik részét egy, a terroristák áldozatait támogató egyesület
folyószámlájára utaltatta, az adományozó megnevezése nélkül.
Elnézte a naplementét. A hatalmas víztükör kis hullámokat vetett, az
alkonyi vörös fény valószerűtlenné tette a látványt. Vincent fenn állt a
meredek part tetején; odalenn fehér kavicsos partra szaladtak ki a
hullámok, a mészkősziklákon lecsurgott a fény. Edinára gondolt. Aztán
Robertra. A tenger valahol a távolban összemosódott a szürkülő égbolttal,
párába olvadt, duzzadó erő feszült a partok között. Aztán eszébe jutott
Vincentnek, milyen furcsa lesz holnap reggel bevonulni az Intézetbe.
„Poggyászt ne hozzon magával” - figyelmeztette jóindulatúan az igazgató,
mikor legutóbb beszélgettek. Az idős férfi szája szegletében mosoly bujkált,
anekdotát mesélt egy milliomosról, aki hibernálása napján, kisebb
teherautón hozta magával kedvenc tárgyait, amelyekre - állította - a
jövőben is szüksége lesz.
Vincent szemében ott lobogott a lemenő nap. Egyedül állt a parton,
egyedül.
Magányos felkiáltójel a fehér sziklákon.

2.

Amikor Vincent kinyitotta a szemét, először semmit sem látott. A

fénytől azonnal könnyezni kezdett. De tudta: vége annak a különös
állapotnak, amire halványan emlékezett. Eddig tehetetlenül feküdt,
„amazok” pedig ott járkáltak körülötte, és azt csináltak vele,
amit akartak. Ennek vége…
A könnycseppek lefolytak halántékán. Próbálta kezét mozdítani –
sikerült! Rettenetesen örült, mikor ujjaival megérinthette arcát.
Végigsimított homlokán, ajkán, nyakán, és olyan boldog volt, mintha új
világot fedezett volna fel… Megtapogatta testét. Takaró alatt feküdt, puha
ágyon. Aztán eloszlott a könnyköd, látni kezdett. Először fehér fénysugarak
törtek szemébe. Elfordította a fejét.
Kőpadlós teraszon feküdt, a szabad ég alatt. Kék égbolton fehér
felhők úsztak, szél volt, most már érezte az arcán is. A kőkorlát egyenes
oszlopai között fák zöldjét látta, és messzire nyúló pázsitot. Magas épület
tetőterasza lehetett.
Az ágyat is megszemlélte, felemelkedve. Olyan volt, mint más ágyak.
A túlsó oldalon fehér házfal, benne barna ajtó. A tető sárgás színű volt,
Vincent nem tudta, milyen anyagból készült. Felült.
A takaró alatt meztelen volt, de ezzel most nem törődött. Nem fázott.
Letette lábát a padlóra, felállt. Kicsit zúgott a feje, remegtek a térdei, meg
kellett kapaszkodnia. Mennyi idő telhetett el? - zakatolt benne a kérdés.
Lassan a korláthoz ment. A kő hűvösen simult a keze alá. Lenézett.
Gyönyörű zöld pázsit, gondozott sétautak, fák. Távolabb virágok
vöröslöttek. A park mintha a láthatárig terjedt volna, nem látta végét Alatta
az épület – kastély, kórház? - két- vagy háromemeletes lehetett. Vincent
sehol sem látott mozgást, embereket, járműveket. Mégsem félt, hogy
magára hagyták… Remekül érezte magát. Vére pezsdült, beszívta a friss,
illatos levegőt, combjaiban és karjaiban feszültek az izmok. Egészséges volt,
minden porcikájában érezte.
- Maaren úr, feküdjön vissza az ágyba - mondta egy lágy női hang.
Falba rejtett hangszórók lehettek a közelben. És nyilván kamerák is.
Vincent örömmel állapította meg, hogy érti, amit a nő mondott. Igen,
ez a nemzetközi nyelv… a róla szóló hibernációs dokumentációban
feljegyezték ezt is, és a nyelv közben nyilván teljesen elterjedt. Jó ötlet
volt megtanulni.
- Elég erős vagyok már - felette Vincent, bár nem tudta, hallja-e az
ő hangját a hölgy. Úgy látszik, a kapcsolat kétoldalú volt, mert a válasz
azonnal megérkezett:
- Azért legalább üljön vissza az ágy szélére… Ruhát talál az ágy
mellett, kérem, öltözzön fel. Hamarosan találkozunk.
 A szél Vincent haját lobogtatta. Szeretett volna egy tükörbe nézni.
Milyen vagyok? A környezet időtlen, a fák, a pázsit, a felhők nem vallanak
korra…
A ruha habkönnyű műanyag nadrág és ing volt. A cipő szokatlanul
puhán simult lábára. Igen, ez a jövő. Mikor megfordult, az ajtóban fiatal nőt
látott. Kissé kiugró arccsontok, sárgás bőr, Keskeny mandulaszemek. Nem
volt szép. „Ázsiai lehet” - villant Vincentbe a gondolat, és a másik:
„Egyáltalán, hol vagyok, a világ melyik pontján?”
Rengeteg kérdése lett volna. A nő ezt láthatta az arcán, mert
mosolyogva emelte fel a kezét.
- Ne kérdezzen semmit Maaren úr. Elégedjen meg azzal az
információval, hogy hibernálása és dehibernálása is sikerrel járt, mint ezt
tapasztalhatja. A jövőben van… Többet nem mondhatok. A következő
napokban lélektani okokból még nem beszélhet senkivel, sétáljon sokat a
parkban. Néhány nap múlva kezdődik az adaptációja…
Eközben keskeny lépcsőn mentek lefelé. A nő egy zöld ajtóra intett.
- Ott a szobája… a kék ajtó mögött van az ételkiadó automata,
mindent feliratok magyaráznak.
A hallban Vincent azonnal egy üvegezett falhoz tapadt; odakünn a
napfényben úszó park közepén tavat látott, halványzöld víztükröt, partján
lógó lombú fákat. Fehér tollú vízimadarak lubickoltak.
Mire megfordult, a nő már eltűnt. Vincent vállat vont, és kiment a
közeledtére automatikusan táruló ajtón.

Két napig nem látta a nőt és senki mást sem. Egész nap szabadon járt-
kelt a parkban. Reggeli után néhányszor körülfutotta a tavat, aztán lihegve
heveredett a smaragd pázsitra, szeme az égbe nyílt. Gondtalannak érezte
magát, és az is volt. A régi terhek a múltba süllyedtek, emiatt majdnem
jelentéktelenek lettek.
Az automatában ötvenféle ételből válogathatott, jóllakottan ment fel
ebéd után a teraszra. Hosszan nézte a parkot, ahol nem találkozott
emberrel, és bármennyit, sétáit is, nem látott kerítést, határt.
Elalvás előtt még egyszer bejárta a környéket, figyelte a naplementét,
a madarak esti készülődését, felhők alkonyati ritkulását. Jól aludt, hosszan,
nyugodtan. Csak nagy ritkán jutott eszébe a Város. Edina. Robert. Trevano.
Sedym.
 A harmadik napon délelőtt - Vincent éppen a tóparton üldögélt egy
sziklán, és a vadkacsákat figyelte - a fák közé rejtett hangszórók
megszólaltak. Férfihang kereste öt:
- Maaren urat kéretem az épületbe.
Vincent azonnal odasietett. A hall bejárata előtt egy harminc év
körüli, fekete bőrű férfi állt. Ugyanolyan magas volt, mint Vincent; széles
vállú, elegáns. Ez az elegancia vele született lehetett, mert bár az idegen
ugyanolyan ruhát viselt, mint ő, Vincent toprongyos koldusnak érezte
magát mellette. Persze ennek most nem volt a legkisebb jelentősége sem.
- Prado Nippor vagyok - mondta amaz, és kezet nyújtott. Egymásra
mosolyogtak. - Jöjjön, megkezdjük az adaptációt. Van erre egy saját
módszerem, a beszélgetés. Nem kedvelem az előadásokat…
- Én sem - felelte Vincent. Az egyik földszinti szobába mentek be,
ahol az egyik falat hatalmas matt üveglap fedte. Két kényelmes fotelba
telepedtek, és Nippor keresztbe vetve lábait, könnyedén, csevegve kezdte:
- Jelenleg a kétezer-százhetvenkilencedik évben vagyunk. Azért
kezdem ezzel, mert tapasztalatból tudom: minden dehibernált különleges
jelentőséget tulajdonít „felébredése” dátumának, és rögtön azt számítgatja,
mennyi idő telt el „azóta”…
- Százhetvenhat év - vágta rá gyorsan Vincent. Nippor nevetett.
- No, ugye megmondtam… a dehibernáltak úgy vélik, hogy ha
száz-valahány évvel előbbre jutottak az időben, akkor közben az emberiség
minden problémája automatikusan megoldódott. Ami persze igaz is
meg nem is. A régi problémák javarész eltűntek ugyan, de vannak
helyettük újak… a technika haladása óriási, erről majd személyesen is
meggyőződhet. De ennél sokkal fontosabb változások álltak be társadalmi
téren…
És Nippor beszéli a Világállamról, a hadseregek felszámolásáról, a
regionális érdekek teljes alárendeltségéről a globális érdekekkel szemben.
Vincent nem csodálkozott; a jövőt éppen így képzelte el még „annak
idején”.
-… először is: az általános jólét eddig soha nem látott méreteket
öltött. Globális jóléti szociális állam lett a Föld, mondhatnánk így is. De
nem csupán a Föld, hanem a részben gyarmatosított környező bolygók és az
űrállomások is. Az emberek fizikai munkával már nem foglalkoznak, ezeket
a legkülönfélébb, néha igen ötletesen szerkesztett robotgépek végzik el.
Környezet– és tájvédelmi okokból egészen más energiákra tértünk át,
ebben főleg a napenergia dominál.
 - Az emberekről beszéljen - kérte Vincent. - Azt tartom a
legfontosabbnak.
- És igaza van - helyeselt a fekete férfi. - Mellesleg, ezen a téren
érhetik meglepetések… a társadalmi viszonyok és szokások terén az utóbbi
kétszáz évben igen jelentős változások álltak be. Rájöttünk, hogy nem is
olyan egyszerű dolog újfajta embereket faragni… Az egykor örökkévalónak
hitt emberi tulajdonságok - ha nem is örökösek, de nagyon nehezen
változtathatók meg. A beidegződések, a régi reakciók láncolata bizony
nemegyszer kiirthatatlannak tűnt. De mivel az egyének régebben állandó
jellegű fenyegetettsége megszűnt, az egymással addig szemben álló politikai
rendszerek is a békés és tartós együttélésre törekedtek – hát lassan
„formálhatóbbá” váltak az emberek is. A legnagyobb eredménynek azt
tartjuk, hogy sikerült komoly tudatformálást végrehajtanunk. A ma
embere már nem tartja az erőszakot a problémák egyik lehetséges
megoldási módjának; sem az egyéni, sem a csoportérdekek védelmében
nem alkalmazza azt. Ami pedig a többi dolgot illeti…
Nippor könnyedén csevegve mesélt a genetikai kísérletek egykori
betiltásáról. Arról, hogy most viszont minden újjászületett igen részletes
genetikai vizsgálatnak vetnek alá, és a bűnöző, ferde hajlamú, beteg
egyéneket kiszűrik a társadalomból. Vagyis: idejében meggyógyítják. A
genetikai beavatkozásnak ez az egyetlen törvényesen engedélyezett
formája? Nagymértékben sikerült elérni, hogy minden ember igyekezzen
magát hasznossá tenni. A mindennapi életben és a társadalom számára is.
Például a szakterületén. Majdnem mindenki olyasmit csinál, amit szeret is
csinálni.
- Elismeri, ugye, Maaren úr, hogy ez az önök idejében bizony
korántsem volt ennyire általános…
A magánvagyon elméletileg megszűnt, gyakorlatilag bizonyos
értelemben tovább létezik: a Föld minden családjának joga van egy 100 x
100 méteres kerthez, ahol összkomfortos villája-háza áll. Ilyen óriási
villatelepek a földkerekség minden éghajlati övezetében és gyönyörű
részén találhatók. A polgárok minden kötöttség nélkül cserélhetik egymás
között e villákat. Akinek elege van az eddigi lakóhelyéről nyíló látványból,
vagy más éghajlatra vágyik, ausztráliai villáját elcserélheti a Skandináv-
félszigetire, a dél-amerikait ázsiaira és így tovább. Ezen felül közös
nyaralótelepek létesültek a legszebb pontokon, rezervátumok, védett
területek közelében.
 - Rettentő sok helyet foglalhatnak el, ezek a villák - csodálkozott
Vincent. - Annyi milliárd embernek!
- Mit gondol, hányan élünk most a Földön - kérdezte válaszképpen
Nippor, és, mosolygott.
- Hát… gondolom, vagy harminc-negyvenmilliárd fő…
- Tévedés - csóválta fejét a férfi. - Önök régen úgy képzelték, hogy
az emberiség egyre jobban szaporodni fog… nos, a jólét és a bölcsesség
növekedésével elértük, hogy ezt az esztelen folyamatot sikerült megállítani,
sőt később nemileg vissza is fejleszteni. Most mennyiségileg egy nagyon
optimális szintet tartunk.
- Vagyis?
- Kétmilliárdan vagyunk.
- Olyan kevesen? - döbbent meg Vincent. De gyorsan végiggondolta
a mellette szóló érveket, és kénytelen volt elismerni, hogy ez nagyon okos
dolog lehet.
- Csupán kétmilliárd ember részére kell energiát és élelmet,
használati eszközöket termelnünk. Mindenki számára nagyfokú jólétet
biztosíthatunk, az „élettérről” nem is beszélve.
- Az emberek mivel foglalkoznak?
- A munka, minden robotgép és a jólét ellenére is vagy éppen ezért
- mindenki számára kötelező. Legalábbis az úgynevezett „második
korszakban” vagy „szakaszban”. Az első szakasz a 0-25 év; huszonöt éves
koráig mindenki kijárja összes iskoláját, és szakmát tanul. Persze az iskola,
mint helyhez kötött intézmény megszűnt már, más formákban él tovább. A
„második szakasz” a 25-75 év közötti legtermékenyebb fél század; a mai kor
embere ez alatt természetesen nem csupán dolgozik, de tovább is tanul
egyben. A gépek mellett az emberek feladatai főleg a termelés irányítására,
hírközlésre, űrutazásokra, kommunális és közigazgatási feladatokra
terjednek ki. no meg mindenekelőtt tudományos kutatásokra… a
munkaképes felnőtt korosztálynak csaknem egyharmada tudós.
- És a harmadik szakaszban a megérdemelt pihenés következik? -
érdeklődött Vincent.
- Még nem. A harmadik, ismét 25 éves szakaszban még szinte
mindenki aktív, hiszen az orvostudomány eredményeinek széles körű
alkalmazása folytán ma egy nyolcvan- vagy kilencvenéves ember egészségi
állapota a régi ötven-hatvan évesek állapotának felel meg… Ezt az
úgynevezett „művészeti szakasz” követi tehát, a hetvenötödik és a századik
életév között. A tényleges, aktív munkával már nem foglalkozó férfiak és
nők különféle művészetre térnek át. A legtöbben festenek, szobrászkodnak,
zenét szereznek, írnak, színpadon játszanak, muzsikálnak, vagy kis
társulatokban egyesülve, saját holovíziós - térhatású - játékfilmeket
forgatnak… és csak ezt a szakaszt követi a nyugdíj, az igazi pihenés
szakasza, ami a halálig tart. Természetesen az egyes szakaszok határai
gyakran összemosódnak, van, aki már 75 éves kora előtt felhagy az érdemi
munkával, van, aki még nyolcvan-nyolcvanöt évesen is folytatja azt. Van,
aki intenzív testedzésre szánja ideje java részét, mások bejárják a
földrészeket, végighajóznak minden folyón, megint mások régi módszerek
szerint házat építenek maguknak… Különféle kedvtelések léteznek, a skála
igen széles, amint azt majd ön is tapasztalhatja.
- Mi a helyzet a művészetekkel?
- Virágzanak. A szokásos felívelések és lehanyatlások, látványos
sikerek és látványos bukások sorozata tapasztalható; vagyis ezen a téren
tulajdonképpen nem sok változott. Talán az alapanyagok terén… a
szobrászoknál a követ és a márványt műanyagok vagy más bolygókról
hozott ásványok váltották fel; a festők a vegyipar révén jutottak új
festékekhez… a mozgásművészetek, a zene, a film, a tévé természetesen sok
újat alkotott. Kialakultak különleges „sport-művészetek” is. Egészben véve
- most csak annyit mondhatok: a művészetek nem csupán elterjedtebbek
lettek, hanem a lakosság nagyobb felénél az életmód szerves részévé váltak.
- Mennyi az átlagos életkor?
- Jelenleg százharmincöt év… De állandóan kitolódik.
- Nekem milyen esélyeim vannak?
Nippor elértette a kérdést.
- Láttam az ön adatait. A felélesztés során pontosan számba vették
egészségi állapotát, és erősítő kezelést is kapott… a százhúszat biztosan
megéri. Természetesen, ha valahol távol a civilizált környezettől élettel
összeegyeztethetetlen baleset éri, mondjuk, hegymászás közben szakadékba
zuhan, vagy a Marsra tartó űrhajóját meteortalálat éri… nos, akkor
természetesen azonnal meghal ön is, éppen úgy, mint közülünk bárki.
- Értem… és a dehibernáltak, tehát egy-egy régebbi kor emberei,
hogyan illeszkednek bele a jelenlegi társadalomba?
- Erről majd holnap beszélünk - állt fel Nippor. - A tapasztalatok
azt mutatják, hogy az elméleti adaptálást, a sok újadat közlését több napra
kell elosztani, mert a dehibernáltakat az első időben nagyon sokkolja ez a
másik világ… Ó, majdnem elfelejtettem. Én is akartam kérdezni valamit.
- Parancsoljon, Nippor úr.
 - Önt 2003-ban hibernáltak a Városban - itt a Város neve hangzott
el kicsit furcsán, eltorzult kiejtéssel. - A korabeli adatlapjára azt írták, hogy
politraumált, tehát igen súlyos sérülést szenvedett. Ezzel szemben
orvosaink megállapították, hogy erről szó sincs, ön tulajdonképpen
egészségesen került a hibernálótartályba…
Vincent számított erre a kérdésre. És volt ideje is, hogy felkészüljön
rá. Nyugodtan, rezzenéstelen hangon válaszolta:
- A Városban érvényes törvények szerint csak súlyos betegeket és
sérülteket lehetett hibernálni. De ha valaki nagyon elvágyott onnan,
mindenáron szeretett volna a jövőbe kerülni, és az ehhez szükséges
anyagiak is a rendelkezésére álltak…
- Értem, ne folytassa - mosolygott Nippor. - Az egy olyan
társadalom volt… Tudja, én történelmet tanultam, ezért lettem
úgynevezett „elméleti adaptátor”. Holnap ilyenkor ismét találkozunk. -
Kezet nyújtott és elment.
Vincent lassan ballagott vissza a parkba; a hallottakon rágódott.

Az „adaptálás” másnap folytatódott. Nippor pontosan érkezett, és

azonnal mesélni kezdett. Ezúttal térhatású képeket is vetített a nagy
faliernyőre. Vincent újra megdöbbent, amikor arról értesült, hogy az
egykori nagyvárosok szinte teljesen kihaltak. A szokások megváltozása, az
egyéni légi közlekedési eszközök - a népszerű légitaxik - elterjedése miatt
az emberek távolabb költöztek egymástól és a zajos, kellemetlen
nagyvárosoktól. Ráadásul a hírközlési elektronikus technika - amely már
Vincent „régebbi” életében erre az útra lépett - olyan eszközöket hozott
létre, amelyek teljesen fölöslegessé tették az emberek személyes jelenlétét
munkahelyükön. A házi számítógép - a régi telefon, a televízió és a rádió
egyesítésével - lehetővé tette, hogy bárki otthon dolgozzon, és munkája
eredményeit az elmés géppel továbbítsa munkahelyére. Így termelési
folyamatokat is lehetett irányítani és ellenőrizni, részt venni
értekezleteken, tudományos konferenciákon és másutt is, akár bolygóközi
viszonylatban.
Aznap Vincent csakugyan érezte, hogy agyát sokkolják a tudnivalók,
az új adatok. Nippor előadása után a feje is zúgott. A férfi láthatta ezt az
arcán, mert hamarabb abbahagyta.
- Sétáljunk egyet a parkban - javasolta.
A tó partján elnézlek a vadkacsákat. Vincent kérdezősködni kezdett:
- A dehibernáltak mindnyájan itt, ebben a kastélyban ébrednek fel?
 - Nem, több ilyen intézmény is van itt Európában. Ide azok
kerülnek, akik teljesen egészségesek, és további ápolásra nem szorulnak, és
akik már ismerik a nemzetközi nyelvet; így őket nem kell előbb
hipnopédiás gyors nyelvtanfolyamra küldeni, mielőtt megkezdhetnék az
adaptálásukat.
- Hol vagyunk tulajdonképpen?
- EUR-Sud-09-es körzet. - Vincent értetlen tekintetét látva, a férfi
gyorsan hozzátette: - Elnézést, megfeledkeztem róla, hogy ez a vidéknek
csak a jelenlegi neve… Régebben Franciaország és Olaszország határa volt,
ha jól tudom. Ahogy akkoriban mondták: France, Italia…
- Közel van a tenger?
- Ott, a dombok mögött.
- Mondja, rajtam kívül más dehibernáltakkal is előfordult, hogy
súlyos kór szerepelt a papírjaikban, mégis felébresztéskor egészségesnek
bizonyultak?
- Előfordult - és Nippor tovább sétált a parton. Vincent követte, de
érezte, tovább kell kérdezősködnie. Persze egyelőre kerülő úton. Még nem
szabad felkeltenie a „jövőbeliek” gyanúját, hisz akkor azok
megakadályozhatnák küldetését. El kell kezdenie a NYOMOZÁST.
- A dehibernáltak végül is hogyan illeszkednek bele a jelenlegi
társadalomba?
- Ezen a téren is vannak problémák - ismerte el Nippor. - A más
világból érkezett emberek nehezen szokják meg, hogy egész
gondolkodásmódjukat, viselkedésüket, értékskálájukat át kell állítaniuk az
új követelmények szerint.
- Sokan voltak eddig? És sokan lesznek?
- Pontos adatokat nem tudok, de valahol utána lehet nézni. A 2148.
évben oldottuk meg a hibernáltak felélesztésének technikai és orvosi
problémáit. Az eltelt harminc évben először csak a könnyebb sérültek,
különféle szervi bajok miatt hibernáltakat élesztették fél, és adaptálták az új
környezethez.
- Az is előfordult, hogy közülük valaki belehalt a dehibernálásba?
- Nem. - Nippor határozottan rázta a fejét. Már majdnem
megkerülték a tavat. - Ilyen tekintetben százszázalékos a biztonság. Még a
súlyos sérültek esetében is, akiket körülbelül öt éve kezdtünk
dehibernálni… Összesen legalább ötezer férfit és nőt adaptáltunk eddig, és
körülbelül ugyanennyi vár még dehibernálásra a tartályokban.
 - Mindnyájan ilyen szép környezetben ébrednek fel? - intett
Vincent a parkra, a tóra.
- Igen. Ez fontos, pszichológiai szempontból nagyon fontos. Főleg
az első órákban nem szabad látniuk semmi ultramodern szerkezetet,
épületet, járművet, berendezési tárgyat… és kezdetben egyedül vannak, ez
is lényeges. Fokozatosan kell megismerkedniük az új világgal, nehogy sokk
érje őket…
Nippor távozása után Vincent lefeküdt a fűbe. Később - gyomra
szavának engedelmeskedve - elindult a kastély felé, hogy vacsorázzon.
Éjszaka jó ideig nem tudott elaludni.
Harmadnap Nippor kicsit később jött Most nem vetített képeket, csak
beszélt. Az új emberekről, új szokásaikról, az időközben létrejött filozófiai,
művészeti, sőt tudományos irányzatokról. A napenergia és a tengervíz
energiájának hasznosításáról, az űrexpedíciókról, a közeli bolygók
gyarmatosításáról. A hatalmas űrben valahol távol élő más civilizációkról,
létezésüknek egyre gyakoribb jeleiről. Az űrtechnika, a rádiózás
fejlődéséről. Aztán egyszer csak felállt - még csak dél volt - és kijelentette:
- Nos, Maaren úr, az én küldetésem befejeződött. Három nap múlva
jövök ismét ide a kastélyba, de akkor már nem önnel fogok beszélni, hanem
a következő dehibernálttal…
- És velem mi lesz?
- Az én elméleti, és beismerem, törvényszerűen felületes
magyarázataimat hosszú, alapos és gyakorlati adaptáció fogja követni.
Holnap délelőtt az illetékesek ideküldenek egy hivatásos, gyakorlati
adaptátort, aki elviszi önt saját házába. Fokozatosan, több héten keresztül
bevezeti önt az új világ mindennapi életébe.
- Egy kérdésem van még, Nippor úr.
- Parancsoljon.
- Mivel harminc év óta csinálják, nyilván vannak adataik erre nézve
is… Az adaptált „régi emberek” többsége milyen foglalkozást választ
magának, miképpen igyekszik magát hasznossá tenni?
Nippor egy pillanatig töprengve nézett Vincentre, aztán kicsit
kelletlenül felelte:
- Nézze… Az az igazság, hogy közülük sokan egyszerűen semmivel
sem óhajtanak foglalkozni. Említettem már önnek, hogy én történelmet
tanultam, tudós vagyok. Tehát tudom, milyen körülmények között éltek
önök százötven-kétszáz évvel ezelőtt. Sokkal rövidebb volt az életük,
nagyobb feszültségben és gyakran ma már elképzelhetetlen körülmények
között kellett dolgozniuk. Megértem hát őket, ha most a számukra ilyen
remek, szinte paradicsomi feltételek mellett nem akaródzik új dolgokat
tanulniuk, csak szeretnék élvezni az életet. Úgy érzik, megérdemelték…
Ismétlem, megértem és nem kárhoztatom őket. Azon kívül a mi
világunkban az „újonnan jötteket” nem kényszerítjük munkára, rájuk a mi
„életszakaszainkról” szóló törvények nem vonatkoznak. Mi senkit sem
kényszerítünk semmire. A kérdésére válaszolva tehát azt mondhatom: a
dehibernáltak idősebb generációja, vagyis a többségük, semmit sem csinál.
A többiek a kezdeti világutazások, sőt űrutazások után inkább művészi
pályákon próbálnak érvényesülni…
Kíváncsi vagyok, mi lesz önből. Mert bár meglett ember már, Maaren
úr, mégis, bizonyos értelemben, akárha csecsemő lenne. Majdnem mindent
újra kell kezdenie. Az efféle újrakezdésnek sok előnye, de sok hátránya is
van… Én már nem tehetek önért többet. Az „elméleti adaptációra”
mindössze három napot irányoznak elő az illetékesek, én tehát be is
fejeztem.
- Köszönöm az oktatást - nyújtotta kezét Vincent.
- Kevés tudnivalót kapott tőlem. Az igazi oktatásra holnaptól
kerül sor - mosolygott Nippor, aztán még elővett egy apró fehér műanyag
lapot. – Felírtam önnek a VT-számomat.
- Vé-Té?
- Videotelefon… Majd ön is kap készüléket. Ha bármilyen
problémája támad, ha valami érthetetlen dologgal találkozik, és a gyakorlati
adaptálója sem lesz a közelben, hívjon fel. Segítek.
- Köszönöm.
A fekete bőrű férfi távozása után Vincent felment a teraszra. Elnézett
a távolba, le délre, ahol állítólag a tenger volt. De csak párás felhőket látott
a zöld fák fölött. Majd leült egy fotelba, és feladatain gondolkozott.
Holnap, ha kijut a kastélyból, először fel kell derítenie a
körülményeket és a lehetőségeket. Aztán nyomára jutni Sedymnek.
Dehibernálták-e már? Ha nem, hol található a tartálya? Ha dehibernálták,
hol tartózkodik most, mivel foglalkozik?
Sokáig ült a délutáni napfényben, és megint vadásznak érezte magát.
Újra Maaren felügyelő volt, a TEA parancsnoka, aki egyik életét feltette a
legveszélyesebb fenevad elejtésére. Nem sikerült, akkor nem sikerült. Hát
most felteszi rá a másik életét is.
Másnap reggel Vincent elhatározta, megfürdik a tóban. A nap már
magasan állt, mikor beúszott a kerek víztükör közepére. A vadkacsák
különösebb félelem nélkül vonultak odébb, Vincent látta a szemüktől
hátrafelé húzódó fekete csíkot, tollaik viaszos fényét. A víz kellemesen
ölelte vállát; kétszer is átszelte a tavat. Aztán hátára fordult, úgy ringott az
inkább csak képzelt hullámokon, szeme a kék égre nyílott…
- Maaren úr! – kiáltotta egy női hang. Vincent először azt hitte, az
“ébredése" után látott mandulaszemű hölgy keresi. Megfordult, a part felé
úszott. Messziről is látta, hogy ezúttal valaki más áll a parton. Mikor
kimászott a pázsitra, és körültekerte magát törölközőjével, az idegen nő
közelebb jött.
Magas volt, karcsú, hosszú lábú. Napbarnított, szabályos arc, nagyon
világos, majdnem fehér, vállig érő hajkorona. Körülbelül harminc-
harminckét évesnek látszott. Kávészínű ruhakreációt hordott, ugyanolyan
színű szandállal. Vincentet nem emlékeztette senkire a „régi nők” közül;
teljesen új arc volt. Európai vonások, természetes, lágy mozdulatok. Maga
sem tudta, miért, de a nő az első perctől fogva rokonszenvesnek tetszett.
- Én vagyok Vincent Maaren. Üdvözlöm.
- Engem pedig Iva Ruisnak hívnak - nyújtotta kezét a nő. Meleg és
puha keze volt. - Mivel rengeteg időt fogunk együtt tölteni, egyszerűbb, ha
tegeződünk, Vincent…
- Rendben - bólintott a férfi, bár kissé csodálkozott ezen a gyors
tempón. - Csak nem ön… csak nem te vagy a gyakorlati adaptátorom?
- De igen, én vagyok. Menjünk, a gépem a kastély túlsó oldalán áll.
Ez furcsa, töprengett Vincent. Aztán arra gondolt, hogy nehezen
fogja levetkőzni régi beidegződéseit. A Városban száznyolcvan évvel ezelőtt
nem rendeltek volna egy férfi mellé… női adaptálót. Igaz, akkor az
adaptálás, mint olyan, sem létezett - korholta magát.
- Felöltözök és megyek is. Nincs poggyászom - nevetett. Iva Ruis
is elmosolyodott.
- Ahonnan ti érkeztetek, onnan általában csomag nélkül jönnek az
emberek.
– De itt belül – Vincent a fejére mutatott - mindenki rengeteg dolgot
hoz magával…
Iva „gépe” egy kicsi, az egykori autókra emlékeztető, minden oldalról
átlátszó műanyaggal fedett gömb volt. A nő kinyitott egy ajtót, beült.
Vincent követte, és az idegen technikával történő első érintkezése máris
kudarccal végződött: nem tudta becsukni maga mögött az ajtót. Iva
mosolyogva segített, és megjegyezte:
 - Ne idegeskedj… Tudom, ilyenkor mindig gyereknek érzitek
magatokat, és ettől dühbe gurultok. Pedig természetes dolog, hogy ebben a
világban még hónapok elteltével is idegenek lesztek.
„Akkor hogyan találom meg Sedymet?” - gondolta Vincent, de nem
volt ideje ezen töprengeni. Iva megérintett néhány szenzoros kapcsolót,
Vincent érezte. hogy gyomra lesüllyed - a gép hirtelen a magasba
emelkedett. A park fái, a kastély gyorsan törpült alattuk.
Meglátta végre a tengert is. Eszébe jutott az utolsó nap, amikor a
Városból kihajtott a partra. A naplementét nézte. Nem is volt olyan régen,
talán néhány hete? No persze, más értelemben viszont százhetvenhat éve.
De az a százhetvenhat év – nem az ő ideje volt. Élete közepébe ékelődött
idegen idő.
A furcsa jármű légcsavarok nélkül, szinte zajtalanul száguldott a táj
felett. Odalenn házak, utak, nagy zöld mezők váltakoztak, aztán
eltávolodtak a tengertől. Villanydrótokat, távvezetékeket sehol sem látott
Vincent az energiát nyilván földalatti kábelrendszerben továbbítják.
Napfényben fürdött a táj. A távoli hegyek gyorsan közeledtek, zölddé
váltak.
- Itt lakom nem messze - intett előre Iva. Vincent most közelről
nézhetett az arcába. A nő tekintete nyílt volt, vidám. Arcán a gödröcskék
életkedvről tanúskodtak. Nyakán apró szőke pihék lebegtek, bal karján
órához hasonló kis szerkezetet viselt.
- Nálad fogok lakni?
- Igen, az első hetekben. Ezt mindig így csináljuk az újonnan
érkezettekkel… szóval a dehibernáltakkal. Amíg beleszoknak az új életbe.
- Sok dehibernáltat adaptáltál már?
- Te vagy a harminchetedik - mosolygott Iva. Megérintett néhány
gombot a kormányszerkezeten! A gép félkört írt le, és lassan ereszkedni
kezdett. – Nézd, ott a házam!
Amint Vincent megpillantotta a folyót, valami elszorította a szívét.
Nem, ez lehetetlen! És persze ez nem AZ A HÁZ volt, csak felülről nézve
hasonlított némiképpen, talán azért, mert ez is egy kis folyó partján állt. De
ettől eltekintve egészen másféle volt. Félig a zöld pázsitos fűbe süllyedt, a
kiálló része pedig lencse alakú volt, fényáteresztő műanyag kupola. A
bejárat régi stílusú kőfalak közé szorult széles üvegajtó – és mindenütt
rengeteg virág, virág. A kerítést valamilyen, Vincent számára ismeretlen
anyagból építették, alacsony volt, inkább csak jelképes. Pár fa és az
elmaradhatatlan fürdőmedence egészítette ki a látványt.
 Iva a ház mellett landolt. A gép remegése megszűnt, a nő kitárta az
ajtót:
- Parancsolj, itthon vagyunk.
A ház belülről egykori fantasztikus filmekben látott helyiségekre
emlékeztette Vincentet. A modern vonalú bútorokon kívül különféle
ismeretlen rendeltetésű kisebb-nagyobb gépek álltak ott. és az egyik
sarokban egy igen nagy képernyős televízió, amelyhez egész táblányi
kapcsoló és érintőgomb csatlakozott. A falakat meleg színű tapéta borította,
Vincent lába puha szőnyegbe süllyedt. A központi szobából több ajtó
nyílott.
- Érezd magad otthon! - Iva megperdült, kinyújtott karral mutatta.
- Ott a fürdőszoba, amott a konyha.
- Télen mivel fűtesz?
- Napenergiával, mint mindenki. Vagyis árammal. Olyankor lefedik
a kerti fürdőmedencét és annak a vizét is melegíti a fűtés.
- Ötletes - bólogatott Vincent.
Délután kiültek a ház mellé. Eloszlottak a felhők, egyenletes, halvány
napfény árasztotta el a tájat. A környező villák felől semmi neszt nem
hallott Vincent, és ezen kicsit csodálkozott. De úgy döntött, egyelőre csak
olyasmi felől kérdezi adaptálóját, ami csakugyan lényeges.
- Ez a szakmád? A foglalkozásod?
- Most ez. Különben pszichológus vagyok, de már régóta érdekel
az adaptálás problémája. Mert nehogy azt hidd, egyszerű dolog ez… Ti
mindnyájan egészen mások vagytok. Egy régi korban éltetek negyven,
ötven, hatvan évig, és most hirtelen belecsöppentek a 2179-es évbe…
Soknak nem is sikerül az adaptáció. Olyan is volt már, aki öngyilkos lett.
Egyszerűen nem találta a helyét… Ráadásul elég köztudott dolog, hogy
a ti időtökben senki sem hibernáltatta magát ok nélkül. Akiket a mi
orvosaink most „kiolvasztanak” azokból a tartályokból, mind-mind
„problémadús” emberek… Nehezen kezelhetők, titkokat és régi
fájdalmakat hordoznak magukban. Nem is féllábbal, de mindkét lábbal ott
állnak még abban a másik világban, itt értetlenül néznek körül, tele vannak
gátlásokkal, és… félnek. Igen, félnek, hiszen a dehibernáció utáni tudati
állapot olyasmi, amit az ember nevű élőlény több százezer vagy millió éves
történelme során még soha nem élt át senki, erről előttük nem gyűjthettek
és közölhettek, tapasztalatokat mások. Azok sem, akiket előbb
dehibernáltak… így minden frissen dehibernált emberre egy ismeretlen
világ vár, és ő ennek sajnos nagyon is tudatában van. Nem lehet
másképpen.
- De te megteszel értük mindent, ami tőled telik?
- Természetesen. Nemegyszer viszont magam is érzem, hogy nagyon
kevés.
- Ne vedd el a kedvemet.
- Nem… Remélem, optimista vagy? Azokat szeretem, mert magam
is az vagyok.
- Igyekszem.
- Mi voltál azelőtt?
- Felügyelő.
- Az valami munkafolyamat vezetője volt, igaz? Történelemből soha
nem voltam erős. Mellesleg, mint minden más tudományág, a történelem is
számtalan kisebb ágazatra specializálódott. Vannak munkatörténészek,
oktatástörténészek, az informatikatörténettel is sokan foglalkoznak
mostanában…
- Nippor úr azt mondta, a dehibernáltak nehezen illeszkednek be
az új társadalomba.
- Nem csoda. Neked sem lesz könnyű. Azért kérdeztem, optimista
vagy-e…
- Iva, mondok neked valamit. Én be akarok illeszkedni ebbe a
világba, és ezt minden körülmények között megteszem. Hiszen nincs más
utam, csak ez. Nem tartozom azok közé, akik kudarc esetén öngyilkosok
lesznek…
- Makacs vagy. Ez jó. Szeretem a céltudatos embereket. Egyre
ritkább fajta.
„Hát, még ha tudnád, mi a célom!” - gondolta Vincent, de kicsit
keserű lett a szája íze. Most először jutott eszébe, hogy ő tulajdonképpen be
fogja csapni ezeket az embereket. Mind a kétmilliárdot. Játszani fog,
alakítani és alakoskodni, mint egy színész, „adaptálódni”, a cél érdekében.
Csak egyvalakit nem csap be. Dann Sedymet. Ő lesz az egyetlen, aki
megismeri majd a teljes igazságot. De azt a pillanatot nem éli túl! -
fogadkozott Vincent, és ökölbe szorult a keze.

Az egyik kisebb szobában aludt, bár sokáig nem jött álom a szemére.
Iva valahol a falak mögött járkált, aztán a fura kupolában csend lett.
Vincent nem tudta, mikor aludt el. Régóta ismeretlen érzés hatalmasodott
el rajta: otthon érezte magát. Ez Edina és Robert halála óta nem fordult elő
vele. Az éjszaka álomtalan volt, nyugodt.
Reggel kicsit szegyeiké magát, mert mire felébredt, Iva megterített a
központi tágas helyiségben. Az asztalon igen ízléses evőeszközök és
tányérok álltak.
- Formatervezettek? - kérdezte Vincent, miután megmosakodott,
és felöltözve kijött a fürdőszobából. Iva az asztalra nézett.
- Ja, ezek? Persze. Ma már minden tárgy formatervezett, különösen
a lakberendezési dolgok. Tojást kérsz?
- Kérek, Iva…
A nap már magasan állt; a kékes kupola fura fényt szórt a helyiségbe.
A nő hozta a tojásokat, aztán leült a férfival szemben. Vincent úgy érezte,
bizonyos dolgok felől illene tájékozódnia.
- Mondd, Iva… egyedül élsz ebben a házban? Iva elmosolyodott.
- Most hallom harminchetedszer ezt a kérdést… Néha ijesztő,
milyen egyformák vagytok, milyen egyformán viselkedtek, ti, régiek. Miért
nem kérdezed meg egyszerűen: van-e valakim? Életpartnerem? Így hívják
ezt most. A válasz: jelenleg nincs senkim. Még gyereket sem szültem, ha ez
is érdekelne. A villát mégis kiutalták nekem, mert az adaptálandó
„régieket” kell itt vendégül látnom időnként.
- A család, mint olyan… létezik még?
- Persze, csak egészen más alapokra helyezték. Nincs esküvő meg
ilyesmi. Semmiféle szertartás. Akik együtt akarnak élni, összeköltöznek. Ha
ezt be is jelentik hivatalosan, igényelhetnek és kapnak is családi házat, ahol
akarnak. De most kapaszkodj meg: bárki bárkivel köthet efféle
„házasságot”: férfi férfival, nő nővel is.
Vincent persze csodálkozott, de igyekezett leplezni. Nagy kedvvel
látott hozzá a reggelihez. A kerek, kenyérszerű sütemény ízlett a legjobban.
Az asztalon volt még tej, vaj, különféle gyümölcsök. Minden ízletes volt.
Azért a kíváncsiság fúrta az oldalát, és hamar elfeledkezett az ételekről,
visszakanyarodott az előbbi témához:
- És a gyerekek? A jogi helyzetük?
- Jogi értelemben csak egyféle helyzet létezik minden ember
számára. Tudom, mire célzói. Nálatok még megkülönböztették a
házasságon belül és kívül született gyerekeket, és ennek különféle
következményei voltak.
- Például az öröklésnél.
 - Például az öröklésnél, olvastam erről. Ma senki semmit sem
örökölhet, bár egész élete folyamán mindene lehet. Kivéve a hatalom,
persze.
- Valakik csak vezetik ezt a társadalmat is, nem?
- Nem. Akik régen vezetők voltak, ma szolgák. Tehát a legfőbb
tisztségviselők állandóan a legszélesebb társadalmi ellenőrzés alatt állnak, és
az első kisebb ballépés vagy tévedés esetén azonnal leváltják őket. Mellesleg
a kollektív irányítás minden téren annyira kifejlődött és elterjedt, hogy a
döntéseket soha nem hozhatja egyetlen ember. Mindig a többség dönt.
Vincentnek megint Sedym jutott eszébe. Ügyesen az Iva által eddig
adaptált férfiakra terelte a szót, aztán…
- Mondd, Iva, mind itt laktak?
- Igen. Főleg öregek voltak…
- Nálam fiatalabb akadt köztük? - és feszülten várta a választ.
Ha eszébe jutott, hogy Sedym esetleg itt ült, ezen a széken, aludt
abban az ágyban, ahol ő…
- Nem - rázta fejét a nő, és nyílt tekintettel nevetett a férfira. - Te
vagy eddig a legfiatalabb.
- Gondolom, tudod, mi történt velük később?
- Nem mindegyikről tudok. Van, aki eltűnt a szemem elől. A
legtovább arra az öregre fogok emlékezni, aki folyton a feleségére várt.
- Hogyan, várta?
- Hát úgy, hogy a ti időtökben gazdag volt. És nagyon szerette a
feleségét. Együtt hibernáltatták magukat, persze nem egyazon tartályban,
mert az tilos volt. Az öreget előbb ébresztették fel; ide került hozzám, de
folyton csak az izgatta, mikor ébresztik fel az asszonyt is…
„Szóval nemcsak nekem jutott eszembe, hogy ugyanabból a korból,
városból, sőt családból többen is átjöhetnek a jövőbe - villant Vincent
agyába. - Remélem, ez azért nem vált később annyira elterjedtté és
közismertté, hogy Sedym is tudomást szerezzen róla. És ha mégis? Ha
számított rám, ha várakozik valahol?”
- És mi lett velük?
- Valamivel később az asszonyt is dehibernálták. Nagyon boldogok
voltak… egy évig talán. Aztán szétköltöztek, és az óta talán nem is látták
egymást.
- Miért?
- Az új körülmények között megváltoztak maguk is. Az együttlét
már nem tűnt számukra olyan csodálatosnak, mint régebben. Nyilván
megijesztette őket a perspektíva, hogy még egy másik életet is együtt legye-
nek kénytelenek leélni…
- Tényleg, a házasság… szóval ezek a partneri viszonyok meddig
tartanak itt?
- Nincsenek egész életre szóló kapcsolatok. Ez érthető is, hisz míg
háromszáz évvel ezelőtt az átlag életkor ötven év körül volt, az emberek
pedig későn házasodtak, maximum húsz-huszonöt évig éltek együtt, azután
meghaltak. Most, ha ugyanígy tennének, legalább száztíz évig kellene
együtt maradniuk. Ezt pedig a legnagyobb szerelem sem viseli el, tehát
senkitől sem lehet megkövetelni.
„Vajon én is megváltozom-e? - töprengett Vincent. - Erre nem
gondoltam AKKOR…”
Elbeszélgettek még egy darabig, aztán Iva tekintete a sarokban álló
készülékre tévedt.
- No, dolgozzunk is egy kicsit! Megmutatom, hogyan működik az
információs szolgálatunk…
Ez nagyon tetszett Vincentnek. Igazi érdeklődéssel ült a szürke
képernyő elé. Iva elmagyarázta a gép elvi és gyakorlati működését. Vincent
megtudta: a világ sok százmillió ilyen készüléke mind-mind egyetlen
hatalmas aggyal, egy komputeres emlékező központtal áll összeköttetésben,
amelybe egykor beletápláltak sok trillió adatot az emberi élet és a
tudományok összes területéről, és ezt az adathalmazt naponta kiegészítik,
aktualizálják.
- Kérdezhetsz bármit a géptől. Azt, hogy mikor halt meg
Arisztotelész, vagy milyen elektronikus sémája van a taskenti videotelefon-
hálózatnak. Hány ember él a Merkúr bányatámaszponton, vagy például a
2111-es évben hány diplomás agronómus utazott külszolgálatra, a Marsra?
- A dehibernáltak adatai is lehívhatók?
- Persze. Minden, ha mondom. Nézd, megnyomod a zöld gombot,
és beleszólsz a mikrofonba. Lassan, tagoltan beszélj, az automata aztán
számkódolja a kérdést. Mindig érthetően közöld azt is. hogy az adott
területről pontosan mire vagy kíváncsi…
Az a nap is elröpült. Egyáltalán, Vincentnek olyan benyomása volt,
mintha itt, a „jövőben” a nap nem is huszonnégy órából állna. Az idő szinte
rohant. Nyilván a megváltozott körülmények hatottak rá így. Ezen kívül
érzékei kicsit eltompultak, kellemes, zsongító bágyadtság vett rajta erőt. Ez
alighanem a hosszú hibernált állapot utóhatása lehetett.
 Másnap a közeli „központba” repültek. Mivel a villaterületek több
száz kilométeren át húzódtak, a régi városok pedig javarészt megszűntek
létezni, hát közigazgatási központokat létesítettek egy-egy villaterület
részére. Itt voltak a főbb bevásárlóközpontok, innen jártak ki légi
járműveikkel a háztartási készülékeket javító szerelők. Itt lehetett
együttélést vagy villacserét bejelenteni, itt voltak a különböző
gyógymódokra specializálódott kórházak, bár ezek javarészt üresen
tátongtak, hiszen - ahogy Vincent Ivától megtudta - születésekor mindenki
pontos genetikai vizsgálaton esett át, amelyiket mellesleg később több
ízben megismételtek. Mindenki nyitott könyv volt az orvosok előtt, tudták,
milyen betegségben szenved, vagy mire lesz hajlamos. A megelőző
gyógyítás így annak előtte soha nem látott fontosságra tett szert, és jelenleg
ez a legszélesebb körben alkalmazott gyógyítási ágazat.
Megszűnt a posta is; a leveleket távíróval küldték egymásnak az
emberek, így a feladó titkos, a komputerszolgálat által leolvashatatlan
csatornákon küldhette írásának képét, így közölhette a címzettel, mit
óhajt.
Vincent azon az úton meg tanulta kezelni a kis repülőszerkezetet. A
dolog nem volt nehéz; minden automatizálva volt. Még ütközésgátlót is
építettek bele; sem a levegőben, sem a landolásnál nem ütközhettek bele
más, hasonló járművekbe vagy kiálló terepakadályokba, például fákba vagy
házakba.
A „központot” EUR-Sud-15-ösnek hívták; innen bármilyen irányban
több száz kilométerre utak, mezők, erdők, folyók - és villák, villák, villák
álltak. Az itt élő, körülbelül fél millió ember lakcíme a fenti két
rövidítéssel és a 15-ös számmal kezdődött.
Iva és Vincent jártak nyolcemeletes áruházban, ahol eladók
egyáltalán nem voltak. És… az árucikkekért fizetni sem kellett. Nem is lett
volna mivel, hiszen pénz sem volt már. Amikor Vincent rákérdezett a
dologra, Iva először értetlenül nézett a férfira:
- Azokra a kis színes papírdarabkákra gondolsz, amivel régen az
áruk és szolgáltatások ellenértékét kiegyenlítették? Feleslegessé váltak.
- Feleslegessé? - döbbent meg Vincent. Régi világában a pénznek
nagy jelentősége volt; minden emberi teljesítményt ezzel mértek, ezzel
jutalmaztak. Ez adta a hatalmat, és ezt adta a hatalom.
- Hogyan mérik a munkát, a teljesítményt?
 - Az emberek nem a pénzért dolgoznak. A munkáért járó
elismerésnek ezer más módja van, és élnek is vele. Majd megismered
őket…
Aznap Vincent emberekkel is megismerkedett. A főtéren találkoztak
Iva ismerőseivel, egy idősebb házaspárral. Vincent nem tudta
megállapítani, hány évesek lehetnek. Kedvesen mosolyogtak, pár szót
váltottak. Iva mondta később, hogy mindketten elmúltak már százhúsz
évesek…
A nő olykor kijavította Vincent nyelvtani hibáit, általa ismeretlen új
szavakra oktatta. A legkülönfélébb eszközök használatát is megtanította.
Elmagyarázta, hogy a végeláthatatlan polcokon sorakozó élelmiszerek
közül melyik mire való, melyik illatos, ízletes, melyik nem; mire használják
a videotechnika új eszközeit, milyen új sportok alakultak ki… Mindezt
olyan tapintatosan és finoman csinálta, hogy a férfi soha nem érezte magát
gyereknek, aki egy felnőtt segítségévei csak most ismerkedik az élettel.
Vincent hálás volt ezért és este, mikor hazaértek, meg is dicsérte a nőt. Iva
szinte belepirult; látszott, értékeli a dicséretet.
- Van egy kis gyakorlatom - jegyezte meg válaszul. - Nem vagy
fáradt?
- De igen. Pedig tulajdonképpen semmit sem csináltam egész nap.
Mégis zúg a fejem.
- A sok élménytől meg információtól… Fürödj meg, és feküdj le.
Holnap is elviszlek valahová.

Vincent mosolyogva indult a fürdőszoba felé.

A következő napokban hosszabb kirándulást tettek. A „központból”
rakéta-repülőgépen utaztak el a kontinens „főközpontjába”, Europolisba. Ez
jobban hasonlított az egykori városokra; bizonyos negyedei csakugyan
városiasak voltak. De az épületek formáitól szinte szédült Vincent; soha
nem látott még ennyi kupolát, obeliszket, lapos csillagot, gömböt. Ezek
mind középületek voltak. Mikor aztán kijöttek a rakéta-pályaudvarról, a
férfi meggyőződhetett róla, hogy a város, jelentős része tulajdonképpen a
föld alatt terül el. Egész utcák, terek voltak ott, mindenfelé ízlésesen
megvilágítva. Itt sok ember járt-kelt.
Voltak a történeti múzeumokban is; Vincent videodiaporámák és
háromdimenziós holofilmek segítségével láthatta is, mi minden történt
2003, tehát „hibernációs tetszhalála” éve óta. A közlekedési múzeumban
egy egész napot töltöttek; itt főleg az űrtechnika kötötte le érdeklődését.
Egy szállodában aludtak; de Vincentnek nem tetszett az épület, a
méhsejtszerű kis szobák, a műanyag bútorok szaga, levegőtlennek érezte az
egész sokemeletes hálóhelyet.
Jártak a közeli állatparkban, és csónakáztak Europolis hőforrásoktól
táplált barlangi folyóin. Két este színházban is voltak; az élő szó, az élő
játék mit sem vesztett varázsából, a színház tele volt. Vincentnek tetszett
mindkét darab, bár azokat mostanában írták, és mindenki azt mondta rájuk:
“túl modernek". Kicsit furcsa volt megszoknia az Ivával folytatott
beszélgetések során, hogy a lány „klasszikusoknak” nevezi azokat a
drámaírókat, akik darabjait „annak idején” nem szenvedhette Vincent, mert
förtelmesen ultramodernnek találta őket.
Az Europolisban töltött napok után Vincent úgy mozgott az új
környezetben, mintha ott született volna. Igaz, voltak még melléfogásai, de
egyre ritkábban. Visszatértek EUR-Sud-15-be. A ház kékes kupoláját már
Vincent is úgy üdvözölte, mintha hazaérkezett volna.
Ismét eltelt néhány nap; aztán egy reggelen Iva bejelentette:
hivatalos ügyben - és némi bevásárlásért - elrepül a központba. Vincent
gyorsan bejelentette, pihenni szeretne. Iva elment.
Vincent szinte rögtön a komputer-televízió képernyője elé ült. A
szíve a torkában dobogott. Tudta: eljött az alkalom, hogy…
Óvatosan bekapcsolta a készüléket; ahogy Ivától tanulta, lenyomta a
zöld gombot. Szájához emelte a mikrofont:
- Dehibernált régi emberekről kérek információkat.
- PONTOSÍTSA A KÉRDÉST - jelent meg a felirat a képernyőn;
Vincent a zöldesen foszforeszkáló belükre bámult, gondolkozott, és
folytatta:
- Eddig hány olyan embert élesztettek fel ismét, akiket 2003-ban
hibernáltak?
Kis ideig semmi sem történt, aztán csillant a képernyő.
- TIZENHÉT SZEMÉLYT.
- Hány férfi volt közöttük?
- TIZENEGY.
- Ezek közül hány volt 40 és 45 év között - Vincent kerülő úton
közeledett a célhoz. Remek találmány volt a kis házi tudakozó komputer;
túl remek. Vincent tudat alatt attól tartott, hogy valami közbejön, mielőtt
megtudná…
- HÁROM.
Vincent alig gondolkozott már. Megnyalta szája szélét.
 - Kérem a nevüket.
Feszülten várt. Ha más nevek jelennek meg, fellélegezhet. A döntés, a
cselekvés kényszere nem fog azonnal rázuhanni, lehet, Sedym még mindig
egy tartályban várja a feltámadást…
- RONN TALL.
- MILAS BADOW.
- DANIEL NAHAR.
A harmadik név feltűnte után, Vincent meredten bámulta a
képernyőt. Hát mégis! Nahar-Sedym itt van hát. Ő már „megérkezett”,
kilépett ebbe a világba. Abba a teljesen más világba, amit Nippor olyan
szépen, Iva pedig kicsit ijesztően festett le. Patkány-Sedym itt van már, ezt
a levegőt szívja, itt utazgat, lakik valahol, dolgozik. Másokkal találkozik,
kezet nyújt, és neki is kezet nyújtanak. Senki sem sejti, kicsoda ő valójában.
Kicsoda volt. Ki lehet belőle ismét, hiszen ezredévek óta makacsul
ismételgeti a népi bölcsesség, hogy „vér nem válik vízzé”.
Fel kellett állnia. Idegesen tett néhány lépést, aztán kiment a
konyhába, talált valami gyümölcsszörpöt. Hidegen, közömbösen koccantak
a jégkockák. Ivott. Lassan ment vissza a kékes kupola alá. Odakünn minden
forrósárga napfényben fürdött. Itt benn jóleső volt az árnyék, kicsit
borzongatóan hűvös. A képernyőn még mindig ott ragyogott a három név.
- Mit tudunk Daniel Naharról? - kérdezte később. A gép
képernyőjén szürke szünet állt be, valamilyen jelzőlámpa hunyorgott
csupán a kis kezelőasztalon. Vincentnek olyan benyomása támadt, hogy a
gép gondolkodik - pedig erről szó sem volt, hiszen vak vezetékek
közvetítettek impulzusokat, valahol emlékezet-kristályok fordultak a
megfelelő szögbe, elektronikus jelrendszerek kapcsolódtak össze -, aztán
megérkezett a válasz:
- DÁNIEL NAHAR 42 ÉVES HIBERN. 2002. DEHIBERN. 2177.
- Semmi több? - kérdezte Vincent csalódottan. A felirat
mozdulatlanul világított tovább. Agyaglábakon álló információs rendszer,
gondolta Vincent, egyetlen gombnyomással eltüntette a feliratot, és fel-alá
járkált. Szóval Sedymet már két évvel ezelőtt kivették a tartályból. Hol
lehet most, mivel foglalkozik? Vagy az ilyen adatokat nem tárolja az a híres
szuper-komputer?
Gondolt egyet, újra leült a készülék elé.
- Mit tudunk Vincent Maarenről? - kérdezte. A hamarosan
megjelenő feliratból értesült, hogy ilyen névvel jelenleg négyen is élnek a
Földön; a másik háromból kettő száz év körüli férfi, a harmadik egy
kilencéves kisfiú. A negyedik persze ő maga volt, neve mellett ez állt:
- 42 ÉVES HIBERN. 2003. DEHIBERN. 2179.
- Hol van most ez a Vincent Maaren? - kérdezte, erősen szorítva a
mikrofont. A képernyő elsötétült, aztán két szó zöldült halványan:
- NINCS ADAT.
„Tehát még nem tápláltak be rólam semmit. Persze, mit is tudhatnak?
De Nahar-Sedym másfél éve vagy tán két teljes éve él itt köztük. Az is
lehet, hogy dolgozik. Mindenesetre – lakik valahol."
- Daniel Nahar lakcímét kérem.
- NINCS ADAT.
- Lehet lakcímek felől tudakozódni?
- LEHET.
- Akkor kérem, közöljék velem Daniel Nahar lakcímét.
- NINCS ADAT.
Vincent lekapcsolta a készüléket, megint gondolkozott. A dologban
még lehet egy - vagy több? - ismeretlen tényező, amiről neki nincs
tudomása. Aztán kiment, fejest ugrott a medencébe, erőteljes csapásokkal
úszkált, míg teljesen kimerült. Akkor kimászott a medence szélére, lihegve
hevert a forróságban.
Néhány perces pihenő után felállt, hogy a hűtőből valami frissítőt
hozzon. Éppen arra gondolt, hogy jégkockákat is tesz majd a pohárba,
mikor…
Karja mellett hirtelen vörös fény villant, felsistergett a medence
szélén a betonpadló…
Kékes füstgomoly szállt…
Vincent gondolkodás nélkül vetette magát a fagyalsövény mögé.
Mozdulata ősi volt, nem e világból való. Anélkül hogy tudatában lett volna,
úgy reagált, ahogy azt régen, a Város terroristaellenes csoportjánál
megtanulta. Ahogy azt a kiképzők beléje sulykolták. Összegömbölyödve,
minél kisebb felületet mutatva testéből, puhán esett a fűbe, és máris
odébbgurult. Közben jól hallotta, hogy a bokrok levelei közé is becsapott a
rejtélyes sugár. A föld is sistergett, ágak törtek, levelek hullottak…
A legszörnyűbb az volt a dologban, hogy a fegyver semmilyen hangot
nem bocsátott ki magából. A vörös sugár, forró lehetett - félszemmel látta
Vincent menekülése közben is, hogy égett, fekete foltok maradnak, ahová
becsapott.
 A bokrok védelmében futott a szomszédos villa kerítéséig. Semmire
sem gondolt, csak arra, hogy gyorsan eltávolodjon a medencétől. „Támadás,
támadás” - vibrált agyában a vészhelyzet. A „lövések” - akkor már tudta - az
utca felől érték a villát. Vincent átbújt a másik fagyalsoron; ez jelképezte a
két „birtok” közti kerítést, a határt. Itt is pázsiton szaladt, görnyedten,
óvatosan - az utca felé. Nem is gondolt semmire, nem is félt. Lelke mélyén
azért gyülekezett a düh, nem tudta, mit tenne, ha most elkapná a támadót -
hiszen fegyvere sem volt. Mégis űzte valamilyen ősi erő. Megtámadottból
szeretett volna támadóvá lenni…
Elkésett. Mikor a szomszédos villa területén elérte az utca vonalát, és
óvatosan kilesett a sövény résein, egy sárgás légitaxi emelkedett éppen a
magasba. Nem messze Iva villájától, az utcán parkolhatott előzőleg.
Vincentnek az óvatosság azt parancsolta, lapuljon még. Hiszen ez a számára
ismeretlen, újfajta fegyver - valószínűleg lézerpuska lehetett - most is
veszélyt jelenthet. Várt hát - tehetetlenül nézte a távolodó, majd a láthatár
szélén eltűnő hangtalan járművet. Aztán már nem volt miért sietnie; jó
ideig mégis mozdulatlanul lapulva szemlélte a környéket. Hátha vannak
még itt más támadók is? Legalább harminc percig várt, de senki sem
mozdult. A villatelep a napsugarak vakító fényében fürdött; ha voltak is
arrafelé emberek, a hőség elöl házaikba menekültek. Madarak - csiviteltek
csupán, és néha ugatott valahol egy kutya. Végre Vincent lassan felállt.
Megalázva és kicsit összetörve érezte magát.
„Ki lehetett az?” - töprengett átvágva Iva kertjén. Nem valószínű,
hogy az „újak” között máris lennének ellenségei. Ha pedig a hivatalos
szerveknek lenne ellene kifogása, nyilván nem ilyen módon próbálták
volna eltenni láb alól. Mert abban egyetlen percig sem kételkedett, hogy a
lézersugár - ha az volt - könnyedén szétroncsolta volna sejtjeit, teste
rostjait. Hiszen a bokrok ágait is szinte leborotválta…
Bár ott belül, a lelkében valami ellenkezett – mégis kénytelen volt
meghátrálni a mindent betöltő gyanú előtt. Igen. Nem lehetett kétsége.
Sedym!
Csak ez az egyetlen logikus magyarázat létezett. Nahar-Sedym
megtudta, hogy Vincent átjött az idő korlátain. A volt rendőrfelügyelő célja
felől pedig nem lehettek kétségei…
Tehát elsőként támadott.

Aztán valami váratlanul eltakarta a napot. Vincent már ugrott volna a

bokrok alá, de…
 Iva gépe lebegett lefelé, a lány integetett az átlátszó burkolaton át.
Vincent visszaintett, fürdőköpenyt öltött, és bement a házba.
- Hogy telt az idő? - repesett Iva. Most szép volt és vonzó, fürge és
vidám. Vincent elnézte egy ideig, de hirtelen Edina jutott eszébe.
- Eltelt valahogy… - felelte töprengve.
- Látom, használtad a gépet - intett Iva a képernyő elé húzott
székre.
- Igen, próbálkoztam. - Vincent habozott, beszéljen-e erről, de úgy
gondolta, majd később. Máskor is lesz alkalom. Az a fő, nehogy Iva gyanút
fogjon.
Senkinek sem szabad megtudnia, hogy miért jött ide…
- Gyere, együnk.
- Ez jó ötlet… Olyan éhes vagyok, mint a farkas. Erről jut eszembe,
vannak még farkasok?
- Az informátort kérdezd - mosolygott incselkedve a lány.
Vincent halálosan fáradtnak érezte magát. Szeretett volna
kikapcsolódni, megfeledkezni arról az eseményről egy órával ezelőtt…
Tettetett vidámsággal próbált enyelegni a lánnyal.
Vincent gondolt egyet, lenyomta a gombot, és beleszólt a
mikrofonba:
- Iva Ruis EUR-Sud-15-i lakos adatait kérem.
A lány nevetett, próbálta lenyomni a piros gombot, amivel a kérdést
töröltetni lehet. Vincent elkapta a kezét, enyelegve huzakodtak kis ideig.
Közben a zöld betűk megjelentek a képernyőn.
- IVA RUIS 35 ÉVES PSZICHOLÓGUS…
Itt végre Ivának sikerült megnyomnia a piros gombot, a felirat eltűnt.
- Ne szégyelld, hogy harmincöt éves vagy…
- Nem szégyellem, de… - olyan örök női mozdulattal tiltakozott,
hogy ezt Vincent is megértette. Egy szempillantásnyi ideig zavartan álltak
egymással szemben, aztán a lány gyorsan kifordult a konyhába. Onnan
kiáltott vissza:
- Mindjárt kész lesz az ebéd. Addig teríts meg…
Vincent igyekezett nem gondolni az ellene intézett támadásra - de ez
persze nem sikerült neki. Éjjel-nappal a sikertelen merénylet járt az
eszében. Végre egyik reggel - valamilyen, azelőtt nem is létezett egzotikus
gyümölcsöket majszolgatva fejezték be a reggelit - a férfi ezzel a kérdéssel
fordult Ivához:
 - Mondd csak, Iva… Kik tudhatnak arról, hogy én, Vincent Maaren
egykor hibernáltattam magamat, és most, itt, ti dehibernáltatok engem?
Iva az első pillanatban értetlenül nézett Vincentre. A férfi folytatta:
- Már úgy értem, rajtad, Nipporon és a dehibernáló orvosokon
kívül?
- Hogyhogy ki tudhat róla? Mindenki - felelte Iva természetesen,
és újabb szeleteket vágott magának a sárga gyümölcsből.
- Mindenki? - Vincent éppen erre az egy megoldásra nem számított.
- Persze. Az a szokás, hogy az újonnan dehibernáltak fényképét,
nevét, korát közlik a világtévé műsorában. Sőt, általában elmondják azt is -
ha tudják -, hogy az illető mivel foglalkozott régen, hol élt és így tovább…
- De hiszen ez merénylet! - tört ki Vincentből a fékezhetetlen
harag. De rögtön lecsillapodott, zavartan folytatta: - Úgy értem, merénylet
a személyes szabadságjogok ellen…
Iva értetlenül nézett a férfira. - Miről beszélsz? Semmiféle jogot nem
sértenek ezzel.
- No de ha széltében-hosszában elterjesztik, hogy valakit éppen
most dehibernáltak… Lehet, hogy az illető nem szeretné, hogy ezt
kikürtöljék…
- Milyen ellenvetése lehetne? - vont vállat a lány. - Hiszen éppen
arról van szó, az a cél, hogy mielőbb beilleszkedhessen az új társadalomba.
Előfordul, nem is ritkán, hogy leszármazottai élnek itt köztünk. Rokonai,
mondhatnánk így is… Ez roppant mértékben megkönnyíti az adaptálódási,
a nyelvtanulást… hiszen éppen ezért létezik egy ilyen műsor a
világtévében. Kéthetente szokott jelentkezni a kettes csatornán, ha jól
emlékszem.
- Tehát… rólam is beszélt már a tévé?
- Persze. Miért éppen te lettél volna kivétel? Mindenkit bemutatnak,
ha csak néhány szóval is. A képernyőre kerül a fényképe, a neve… Erre
általában a dehibernálást követő hét folyamán kerítenek sort…
Elméletileg mind a kétmilliárd földi lakos láthatja, láthatta az arcodat,
hallhatták, olvashatták az adataidat…
Vincent ajkába harapott. „Mind a kétmilliárd…” Ez most cseppet sem
izgatta. Tudta, úgysem jelentkeznek rokonai. Nem lehetnek leszármazottai,
hiszen Robertot… Behunyta a szemét. És miközben Iva tovább csevegett, ő
már mindent értett. A kétmilliárd emberből látta az ő arcát feltűnni a
képernyőkön az is, akinek ez az információ igen fontos volt. Talán a
legfontosabb.
 „Sedym tehát így szerzett tudomást ittlétemről” - ismételgette
magában. És már tudta azt is, hogy ezután nagyon kell majd vigyáznia
magára. Hiszen ha Sedym egyszer próbálkozott, akkor fog többször is.
A terrorista éppen olyan makacs ember volt, mint Vincent Maaren
rendőrfelügyelő…
Észre sem vette Vincent, hogy már három hete lakott Ivánál. A
napok egyformák voltak, és gyorsan követték egymást. Egyik délután aztán
előrukkolt következő kérdésével:
- Van nálatok rendőrség?
- Micsoda? - ült fel a lány. A fürdőmedence szélén napoztak
rendkívül puha, de rugalmas műanyag szőnyegen. A nap tűzött. Madarak
énekeltek a fákon. - Ja, igen. Tudom már. Nem. Rendőrség nincs. Van egy
„Szolgálat” nevű szervezet, az egyesíti magában a régi rendőrség, tűzoltók,
mentők, vízi, bánya-, barlangi, légi mentők, a közlekedésrendészet, közúti
segélynyújtás és még sok más egykori szervezet feladatkörét.
- Az igazságszolgáltatás miképpen fest a gyakorlatban?
- Előfordul, hogy valaki vét az előírások ellen… Legtöbbször ő maga
jelentkezik, önként. Vagy a Szolgálat keresi meg. Aztán bíróság elé kerül. A
bírák egy-egy villatelep, város vagy támaszpont idősebb emberei, persze
férfiak és nők vegyesen.
- Milyen ítéletek születnek?
- Az okozott kárt kell valamilyen formában megtérítenie,
kiegyenlítenie. Például munkával. Legtöbbször a pihenőnapján vagy a
szabadsága terhére kell közmunkát végeznie, olyant, amit robotokra nem
bízhatnak. A nagyon súlyos esetekben a Kontinentális Bíróság ítélkezik.
- Mi a súlyos bűntény? A gyilkosság?
- Igen, előfordul még. Nagyon ritkán, hisz nincs értelme. Senki sem
függ másoktól, nem áll más emberek anyagi vagy egyéb kényszere alatt
sem.
- Tehát ilyesmire csak… elmebetegek képesek?
- Mondhatjuk úgy is. Igazságszolgáltatásunk abból indul ki, hogy
épeszű ember nem gyilkolhat.
- Említetted korábban, hogy genetikai vizsgálatok egész sorával
szűrik ki azokat, akik valamiképpen krimoidok, terheltek vagy betegek…
- Igen, de bizonyos százalékuk átcsúszik a szűréseken; azon kívül
felnőttkorban már ritkábbak a genetikai szűrővizsgálatok. Manapság évente
négy-öt gyilkosság fordul elő a Földön. Az ok: legtöbbször féltékenység,
hirtelen felindulás.
 - A büntetés?
- Majdnem mindig gyógykezelés. Több éves kényszerű tartózkodás
valamilyen távoli, zárt intézetben, orvosok felügyelete alatt. Csak nagyon
szélsőséges esetekben döntenek másképpen.
- Tehát van más büntetésmód is?
- A teljes elkülönítés. A Csendes-óceán egyik szigetén élnek azok,
akik többszörös gyilkosságot vagy úgynevezett „emberiség elleni bűntettet”
követtek el.
- Szabadon élnek ott?
- A szigeten, szabadon mozognak, de azt soha többé nem hagyhatják
el. Elektronikus ellenőrző lánc vigyázza a partokat… Ott nincs alapvető
orvosi ellátás, élelmet is csak minimális mennyiségben kapnak. Maguknak
kell megtermelniük mindent, házat építeniük, teljesen magukra vannak
utalva, akár az egykori hajótöröttek. Néha le is gyilkolják egymást…
- Szóval igazi fegyenctelep - bólintott elégedetten Vincent. Egy
kicsit örült, hogy végre talált valamit, ami nagyon emlékeztette a régi
időkre, bár furcsa volt öröme forrása…
- Tudnod kell még - folytatta Iva - hogy a dehibernáltak egy része,
főleg a fiatalabbak, a Szolgálathoz mennek dolgozni. Valami oda vonzza
őket.
- Nyilvánvaló. A ti világotok steril, és gondosan meg van fosztva
mindentől, ami kalandos, romantikus vagy veszélyes lehet… Két út marad
hát számukra: az űrhajózás és a Szolgálat. Az űrhajózásról le kell
mondaniuk, hisz nincs hozzá képzettségük…
- A Szolgálatnál sem olyan sok az izgalom - ingatta fejét Iva. - Bár,
igazad van, ott mégis történik valami olykor-olykor, és sok ember szereti az
ilyesmit.
Beszélgetésük hamarosan másra terelődött. Ebéd után ismét fürödtek,
úsztak az izzó nap alatt. Bőrükre ömlött az égi hő, kellemes délután volt.
De Vincent számára már egyik nap sem volt igazán kellemes. Nem
nézhette gondtalanul a környéket. A zöld pázsit, a ragyogóan tiszta víz nem
gyönyörködtette szemét. Az égből sem csupán napsugarakra számíthatott.
A férfi egyszerűen - félt. Nem az életét féltette. Hiszen a hibernálás
sem látszott veszélytelen dolognak, mégis vállalta. De most, az idegen
környezetben felcserélődtek a szerepek: az örökké üldözött Sedymből lett
üldöző, és ő, Vincent, aki azelőtt a törvény védelmében és annak nagy, jó
erejére támaszkodva kereste, kutatta a másikat, ő, aki csapdákat állíthatott a
bűnözőnek - most félig-meddig csapdába szorultan vergődött itt, és
miközben Ivával szemben kénytelen volt megjátszani a gondtalan embert,
nemegyszer elszorult a torka. Attól tartott: ha Sedym gyorsabbnak bizonyul
nála, akkor nem hajthatja végre a Feladatot. Bosszúja semmivé foszlik.
Hiába jött volna át az Időn? Mit ért az egész önfeláldozás, ha néhány héttel
dehibernálása után leteríti őt Sedym fegyvere?
Este a széles kereveten ültek, és a Világtévé 4-es műsorát nézték.
Ezen kizárólag természetfilmeket, hangversenyeket, képzőművészeti
kiállításokról szóló adásokat sugároztak. Most éppen egy hosszú filmet
mutattak a pandamackók életéről. A gyönyörű állatok jókedvűen, de lassan
cammogtak a kamera előtt, az egyiknek bambuszrügy állt ki a szájából.
Vincent furcsa hangulatban volt. A nő közelsége megérintette - de
csak érintette. Mint amikor egy hozzáértő ujj könnyedén pendíti egy hárfa
húrját, és a hang előbb zengve, aztán egyre halkabban haldoklik, bár - úgy
tűnik - sokáig halljuk még… Iva is megérezhette a hangulatváltozást, mert
lekapcsolta a tévét, és hozzábújt.
- Mi van, Vincent?
- Szomorú vagyok - vallotta meg a férfi. Hirtelen rátört az
egyedüllét. Most érezte igazán, mit jelent, hogy egy másik világból
érkezett. És aki világot cserél, egyedül marad. Végleg?
- Mondd el, miért - suttogta a lány. Vincent érezte Iva teste
melegét, a vágy nagyon gyengén ébredt benne. Beszélni kezdett.
Edináról. Robertról. A folyóparti házról. Önmagáról keveset, szinte
semmit. A terroristákról. Sedym nevét elhallgatta. A halálról. Edina és
Robert haláláról.
Iva kicsit rémülten, borzongva, de feszülten hallgatta. A történet
számára vad volt, és majdnem hihetetlen; ha nem Vincenttől és itt, így
hallja - el sem hitte volna. Rátört az idegenség tudata, kétkedett, vajon
képes lesz-e valaha is megérteni a férfit.
Mikor Vincent befejezte, hosszú csend telepedett közéjük. A gyér
hangulatvilágításban alig látták egymás arcát. Iva megfogta a férfi kezét
- Szegény Vincent - suttogta.
A férfi hallgatott. Mit mondhatott volna? A sötétség odakünn sűrűbb
lett, a kupola alatti kis fészek menedéknek tűnt.
- Ezért menekültél el abból a világból? - kérdezte Iva. Vagy inkább
állította. Vincent nem válaszolt.
Hamarosan lejárt az adaptálásra rendelt időszak; Vincentnek el
kellett hagynia Iva házát, ahová nemsokára egy másik dehibernált érkezik
majd, adaptálásra. Az illetékes hatóságok - Iva közbenjárására - úgy
intézkedtek, hogy az „új polgár”, Vincent Maaren ugyanabban a dél-
európai „központban” kap lakást. Persze Vincent, mint egyedülálló férfi
nem kaphatott külön villát; a központ egyik magasházában jelöltek ki
számára egy kisebb lakást. „Természetesen teljes berendezéssel - mondta
Iva -, hiszen a lakás csak így lakás…” Vincentnek eszébe jutottak azok a
négy fal között ásító üres lakások, ahol fiatal egyetemista korában és egy
ideig még utána is élt a Városban. Hány éve is volt? Huszonhárom,
huszonnégy? Dehogyis! - legyintett bosszúsan. Kétszáz éve!
A búcsúesten ki akart tenni magáért. Meghívta Ivat a központba,
vacsorára. Itt kevés hibát követett el; de persze voltak melléfogásai. Az
étteremben automata kiszolgálás volt; a pincérszakma régen nem létezett
már. A hangulatos félhomályos fülkékben falba zárt gépsorok zümmögtek
halkan, igazi fából készült az asztal, a székek. A rendelést az étlapon
feltüntetett kódszámoknak egy csöppnyi készülékbe táplálásával kellett
végezni. Az ételek a falban futó szalagon érkeztek, a vendégek maguk
vették ki a nyíláson. Halk zene szólt valahonnan, és gyertyákat is lehetett
rendelni…
- Köszönöm a fáradozásaidat mondta a végén Vincent, és
koccintottak. - Azt hiszem, az alapokat megtanultam tőled, Iva. Tudok már
viselkedni emberek és gépek között, tudom, milyen problémával hová
fordulhatok, mik a jogaim, a kötelességeim…
- Nem voltál rossz tanítvány - felelte Iva mosolyogva. - Minden
érdekelt, amit mondtam, és javadra szolgál, hogy cseppet sem félsz az új, a
más környezettől. Ez fontos.
- Igen, ez fontos - bólintott a férfi, és Sedymre gondolt. Mit szólna
Iva, ha megtudná? „Végeredményben a lány csak eszköz volt a kezemben,
az utamon gondolta Vincent kicsit keserűen. - Mások által a kezembe adott
eszköz, bár jobb sorsot érdemelne…”
Ismét utálta magát, mert be fogja csapni új társait. Már ezzel kezdi
ittlétét… De ez az érzés hamar elmúlott. Mint eddig mindig, elég volt
Edina szemére gondolnia, éjszakáikra, csendes beszélgetéseikre. Robert
apró kezecskéjére… a Bosszú csillaga felfénylett, erősebben, mint valaha.
Hosszú-hosszú alagút végén apró fénypont…
Ha pedig most Sedymre gondolt, a merényletére - azonnal és előre
igazolva és felmentve érezte magát, bármit tesz is majd Nahar ellen. Ha
eszébe jutott az őt üldöző vörös sugár, eltűntek erkölcsi aggályai. Nahar–
Sedym maga kereste a bajt, mikor rátámadt… Ugyanakkor tudta azt is: ha
már külön, egyedül fog élni, ilyen támadásokra ismét számítania kell…
Hisz Sedym nem ismer könyörületet, és ő is az életéért harcol.
- Megbíztak, adjam át mágneses igazolványodat - mondta Iva, és
kis csomagot húzott elő. - És még valamit… De menjünk sorjában. Ez a
tenyérnyi kemény kis lap műanyag borítással - az egyetlen személyi okirat,
amelyet nálunk az emberek használnak. Tartalmazza azonossági számodat
is. Nézd, az egyik oldalán üresnek látszik, de ez csak a látszat. A mágneses
adatfelvivő rávitte összes adatodat, ami fontos. Azon felül ezt az oldalt
használhatod lakásod zárszerkezetének kinyitásához is, hisz nincs a világon
két egyforma igazolólap, így ez egyben kulcs is. Ha valahová közös
járművel utazol, például Europolisba vagy más kontinensre, esetleg más
bolygóra, a helyfoglaláskor ezt illeszted bele az automata regisztrátorok
nyílásába, amit L betű. „legitimilo” jelöl. Ezzel nemcsak a helyedet rendeled
meg, de az emlékezőegységek azt is tudni fogják, ki van a gépen, ha esetleg
katasztrófa történne… Az adatok tartalmazzák a teljes vércsoport- és
genetikai kódleírásodat is, minden fizikai tulajdonságodat. Most fordítsd
meg; itt a háromdimenziós arcképed mellett mindez le van írva betűkkel is,
ami a hátoldalon. Csak itt vizuálisan is látható, olvasható… El ne veszítsd!
- Nem veszítem el - ígérte Vincent. Maga sem tudta, miért, de
egykori főnöke jutott eszébe; a Városban első ízben adta kezébe rendőrségi
igazolványát, és apró kis beszédet tartott… Igen, kétszáz éve annak is.
- És most… ez lesz Vincent Maaren úr VT-je, vagyis videotelefonja.
- Iva az egykori kvarcórához hasonló, csak annál valamivel nagyobb, fémes
csillogású szerkezetet tett az asztalra. – Íme… a karodra csatold, mint régen
az órát; így hordja mindenki. Mellesleg elektronikus óra is van beleépítve.
Ez egy miniatűr méretű, rádióhullámokkal működő videotelefon. Bárhol a
Földön használható, és a bolygók emberlakta települései közelében is. A
hívószáma azonos a tulajdonos azonossági számával. Itt vannak az apró
nyomógombok. Ha lenyomod az elsőt, szólj bele itt a képernyő melletti kis
lyukba, az egy tűmikrofon. Ne úgy, Vincent! Nem kell egészen a szádhoz
vinni, a mikrofon igen érzékeny. Belemondod a hívandó számot, és a
szerkezet azonnal kapcsolja. A képernyőn megjelenik a hívott fél arca… a
többi gombbal megtudhatod a pontos időt - a szerkezet kívánságra emberi
hangon közli vagy kivetíti a számjegyeket a csöpp képernyőre. A piros
gombbal életveszélyt jelezhetsz, a Szolgálat legközelebbi egysége azonnal a
segítségedre siet. Itt az instrukció, számtalan dolgot lehet még elintézni a
VT segítségével… Majd belejössz. Az a fontos, hogy soha ne vedd le; akár a
fürdőmedencében is a karodon lehet, vagy az űrbe is kimehetsz vele, ez
mindent kibír. Úgy van konstruálva… Bárki bármikor hívhat rajta
keresztül, és te is hívhatsz bárkit.
- Akárhol is van a Földön az illető?
- Igen. A speciális hullámhosszokon működő reléállomások
behálózzák már az összes földrészt, sőt a tengereken is vannak, egymástól
egyenlő távolságra lehorgonyzott bójákon… De nem untatlak a műszaki
részletekkel.
A vacsora után Iva lenyomta a rendelőgombon a „Vége, köszönjük”
kódjelet. A zene egy pillanatra elhallgatott, selymes hang mondta:
„Köszönjük, hogy nálunk vacsorázott. Máskor is szívesen látjuk.
Viszontlátásra!” A „látás” szót Vincent tiszta gúnynak tartotta, mosolygott
is, de nem tette szóvá. Ezek az „újak” talán nem is veszik észre az ilyesmit.
A gépek életük mindennapi részévé váltak, és bár senkit sem „látnak”,
mégis ilyen szavakat adnak a „szájukba”… Ostoba, sztereotip szöveg,
lélektelen hangszalagról.
- Ugorjunk el hozzám. Megnézzük a lakást, jó? - javasolta Vincent,
amint kiléptek a mozgójárdára.
- Menjünk - egyezett bele Iva azonnal.

Gyorslifttel mentek fel a harmincnegyedik emeletre. Az ajtón

belépve Vincent nem kapcsolta fel a világítást; az egyik falat elfoglaló
hatalmas üvegablak mögött ezer és ezer fénypont csillogott. A „központ” és
a villatelep lámpasorai a láthatárig nyúltak. „Hogyan nézhet ki most a Föld
éjszaka, az űrből letekintő számára? - gondolta Vincent. - Egyetlen
megszakítatlan fényözön árasztja el a bolygó éjbe fordult oldalát?”
- Szép - suttogta Iva is. Ott álltak az üvegfal mellett. Lassan
fordultak egymás felé. A lány kinyújtotta karjait. Nem gondolkoztak;
megölelték egymást, hosszan.
- Még hozzá kell szoknom a gondolathoz, Iva - suttogta a férfi.
- Ilyenkor nem szabad habozni - felelte a lány halkan.
- De még… még bennem él az a másik fájdalom. Edina…
- Meghalt - súgta Iva. - Száznyolcvan éve történt.
- Nem – rázta fejét Vincent. - Alig néhány hónapja.
És csak álltak tovább az üvegfal előtt, egymást ölelve. Az éjszaka őket
is elborította, védelmezőn, puhán.

Sedym - vagy megbízottja, cinkosa? - ott ólálkodhatott körülötte, és

ezt mindjárt másnap tapasztalhatta is. Késő délután jött haza; egész nap a
városban - a villanegyed központját nevezte így, régi beidegződéssel -
csatangolt, és alaposan elfáradt. Azon a napon különben úgy érezte magát,
mintha láthatatlan lenne. Ugyanis egész nap senkihez sem szólt egyetlen
szót sem; úgy hatolt át a tömegen, mint egy előkelő, de közömbös idegen.
Olyan ember, aki időutasként érkezett ebbe a korba, ebbe a társadalomba,
és nem több egyszerű, érdektelen megfigyelőnél. Járkált az utcákon, a
földalatti passzázsokban, az áruházakban. Nézte a nőket és a férfiakat. Az
öregeket és a gyerekeket. Feltűnt neki, hogy milyen sok a ténfergő ember.
A munkaidő nyilván alaposan lecsökkent, amíg ő a hibernátorban feküdt;
az elérhető szórakozások száma pedig számottevően nem növekedett. Sok
ember unott arccal álldogált, járkált. Vincent többször is elérkezett arra a
pontra, hogy legyőzve félénkségét és idegenkedését, már-már megszólított
valakit… Aztán mégis lemondott a dologról, passzív figyelésre
rendezkedett be - így telt el a nap.
Már sötétedett, amikor a lifttel felment, és a folyosón mágneses kis
igazolólapját bedugta a zár melletti keskeny nyílásba. Az ajtó kinyílott.
Vincent ismét kommandósnak érezte magát, és majdnem az is volt.
Hallgatózott, egész testével figyelt-fülelt, mielőtt belépett volna. Majd
lassan, óvatosan csukta be az ajtót. Macskaléptekkel járta végig a
helyiségeket, ösztönei éberen figyeltek. Csak utána gyújtotta fel a fényeket.
Bekapcsolta a televíziót, a videolemezek közül kikeresett egy zenés
színkoncertet, feltette az adapterre. A képernyőn valóságos színorgia jelent
meg. A lakás falaiba épített hangszórókból kvadrofonikus zene tört elő…
Nem tudta, mennyi idő telt el. Jól érezte magát. Odakünn közben
besötétedett, a „város” fényei a fekete bársony éjszakában világítottak.
Éppen felállt, mert a színzene véget ért, fordítania kellett a lemezen. Az
adapter mellé érve egy feliratból megtudta, hogy ezt előzőleg egyetlen
gombnyomással beprogramozhatta volna. „Kényelmesek ezek az új fickók”
- gondolta, és akkor…
Vakító fény öntötte el a szobát. Vincent régi reflexei azonnal
működésbe léptek. Mikor fülébe hatolt az üvegfal reccsenése, már a
műmárvány kandallóféleség mögött volt.
Forró léghullámot érzett a bőrén, fájt. Majdnem kiáltott - a fehéres
sárgás áradat vörösre változott. Vincent szorosan a falhoz lapult. A
videolemeztár a szeme láttára égett porrá, kékes, apró lánggal lobogott. A
füst fojtogatta Vincentet, tudta, nem maradhat a kandalló mögött sokáig. El
kéne hagyni a lakást. És ha a támadó cinkosa a folyosón vár rá?
 Tudta: a támadás a szabadon álló üvegfal felől következett be.
„Kívülről.” Nem ért rá azon töprengeni, hogyan jutott oda a merénylő vagy
merénylők. Menekülnie kellett. A faltól falig műanyag szőnyeg is
lángra kapott… Vincent döntött. Villámgyorsan ugrott.
Megint felcsapott a vörös fény. Két váza pattant szét apró darabokra,
egy kép a padlóra zuhant és azonnal összepöndörödött, barnásra égett a
széle. A vörös fénysugár üldözte Vincentet, recsegtek a bútorok, lángok
lobbantak mindenfelé a nyomában. A férfi itt-ott már tűzbe tenyereit, égett
a szőnyeg, a tapéta… Eszébe jutott a VT-készüléke. Átgördült a küszöbön a
másik szobába, közben félszemmel látta, hogy az ablak előtt, a faltól
tízegynéhány méterre lebeg egy légi taxi.
Feje felett újabb forró léghullám süvített el. Vincent lenyomta a
készülék piros gombját, és belekiáltotta:
- Tűzvész! - és a címet ismételte el, kétszer egymás után. Aztán ezt
is abba kellett hagynia, mert újabb lökéshullám görgette odébb testét. A
ruhája is majdnem lángra lobbant - a fürdőszobába rohant hát, és
megeresztette a zuhanyt. Nem mert felállni - itt is volt egy kifelé néző
ablak. A hideg vízsugár alá guggolt, ruhástul. Aztán mégis úgy döntött,
elhagyja a lakást. Már alig tudott lélegezni, mindent elborított a
kékesszürke füst.
A folyosó üres volt. Vincent azonnal a liftaknához futott; látta, egyik
lift sem jön felfelé. Egy gyorslift viszont két emelettel feljebb állt; ezt
habozás nélkül lehívta. Beugrott, és megnyomta a „TETŐ” feliratú gombot.
El volt szánva arra, hogy még fegyvertelenül is üldözőbe veszi a
támadó gépét. Addig követi, amíg csak lehet, amíg nem jut Sedym
nyomára.
De a tetőparkoló akkor éppen üresen állt. Egyetlen légitaxi sem volt
ott, így Vincent kénytelen-kelletlen rohant ki a tető szélére. A korláton
óvatosan hajolt át - a támadó gép már nem lebegett az épület homlokzata
előtt. A férfi dühösen toporzékolt csuromvizes ruhájában, de bármerre is
nézett, sehol sem látott közelgő légitaxit. Ezek éjszaka kötelezően
kivilágítva közlekedtek, így messziről észrevehette volna, ha jön hazafelé
egy lakó… De senki sem jött. Az éjszaka feketén borult a villanegyed
központjára: az utcák, a földszintes házak fénysorai minden irányban a
láthatárig terjedtek.
Vincent dühösen indult vissza a házba. Még izmaiban feszült az erő, a
düh. Ha most a kezébe kaparinthatta volna Sedymet…
 És ekkor bal karján megcsendült a VT-készülék. Azt hitte, a Szolgálat
keresi az előbb leadott vészjelzés miatt, de mikor szeme elé emelte a
kivilágosodó, bélyeg nagyságú képernyőt, arca eltorzult a dühtől.
Sedym volt a hívó.
- Szóval túlélted, felügyelő? - kérdezte a terrorista. Vincent jól látta
arcát, hallotta hangját. Semmit sem változott Sedym, semmit, semmit…
Ugyanaz a szemtelen, kihívó szikra a tekintetében, szája sarkában a
tárgyalásról és a fényképekről ismert gúnyos félmosoly.
- Igazi patkány vagy - felelte Vincent, harag szorongatta a torkát. -
Nem mersz kiállni szemtől szembe. Lesből lőttél mindig, bárki volt az
ellenfél. Hol vagy most?
- Már távol tőled, Maaren. De még találkozunk!
- Remélem. És azt nem éled túl! - Vincent még mondott volna
valami keményet, de a kicsiny képernyő hirtelen elsötétült. Sedym
befejezte a beszélgetést. Vincent tudta: az ő video-hívószámát minden
nehézség nélkül, másodpercek alatt megszerezhette. Azért hívta fel, hogy
megbizonyosodjon: sikerrel járt-e a támadás… Vincent összeszorította
fogát, és már nem nézett le az éjszakai tájra. Visszament a lifthez.
Lakása előtt nyolc-tíz idegen férfit talált; kékesszürke egyenruhát és
műanyag sisakot viseltek. Hamar tisztázta velük, hogy ő a lakás tulajdonosa
- alig huszonnégy órája.
- Hogyan és mitől keletkezett a tűz, Maaren úr? - kérdezte a
vezetőjük. Vincent nem beszélt Sedymről; nem adta el bosszúját másoknak.
Kissé összefüggéstelen dadogása nem keltett feltűnést; a központi
nyilvántartóból lehívott adatokból már tudták, hogy Vincent Maaren
frissen dehibernált „új jövevény”. Úgy vélték, a háztartási eszközök kellő
ismeretének hiánya okozhatta a tüzet. Az nem tűnt fel nekik, hogy az
üvegfalat láthatóan kívülről nyomta be egy ismeretlen erő. Nyilván úgy
vélték: a lakásban égő bútorok hője repesztette darabokra a hatalmas
átlátszó táblát.
- Természetesen azonnal intézkedem, hogy egy másik lakást
utaljanak ki önnek - mondta a Szolgálat tűzoltócsoportjának vezetője.
Vincent az „azonnal” szóra - régi, huszadik századi beidegződése alapján -
csak legyintett volna; el volt készülve rá, hogy ez legjobb esetben is napokig
eltart majd. De négy perc múlva - miután egy távoli komputerközponttal
tárgyaltak VT-készülék segítségével - közölték vele, hogy a tizenegyedik
emeleten egy ugyanilyen lakást elfoglalhat, most rögtön. Nyilván a
magasházban sok üres lakás volt, ki tudja, talán leendő dehibernáltaknak
tartották fenn őket.
Vincent még egy pillantást vetett a kiégett szobákra, aztán szótlanul
elindult a lift felé. Amint beköltözött az új lakásba, és megszűnt Iva
„felügyelete”, haladéktalanul munkához látott. Alaposan áttanulmányozta a
komputeres információs szolgáltatások vaskos kézikönyvét. Még
jegyzeteket is készített, csoportokra bontotta leendő kérdéseit. A harmadik
napon aztán leült a lakása közepén csillogó szürke képernyő elé, és elkezdte
a nyomozást. „Trevano először kinevetne, ha látná, mit művelek…” -
gondolta; régi helyettese már csak ritkán jutott eszébe. Pedig egykor a
barátja volt. Száznyolcvan éve? Kísértést érzett, hogy a komputer
segítségével a képernyőre vetíttesse az esetleg fennmaradt régi újságok
mikrofilmen rögzült lapjait; a Város sajtója így talán elérhető lenne.
Megtudhatná, mi történt később. Az ő „halála” után. Kit neveztek ki a
helyére, meddig élt Trevano, nem lőtték-e agyon valami csetepatéban? De
Vincent hamar lemondott erről; igazán szólva sajnálta most az időt. A
múltat bármikor megismerheti, de Sedym nyomát most kell felkutatnia.
Ösztönösen érezte: minél előbb kapja el az egykori terroristát, annál jobb.
Amíg bosszúszomja lánggal lobogó tűz, nem pedig csak izzó parázs lesz.
Kiderítette, hogy a Föld negyvenhét nagy közigazgatási körzetre
oszlik. Mindegyikben legkevesebb tizenötmillió ember élt; az átlag 20-21
millió volt. Vincent tudta, hogy Sedym-Nahar hollétéhez sokféle úton
juthat, ha a férfi bejelentkezett, vagy automatikusan regisztrálták valahol
letelepedése tényét. De sok a zsákutca is, az elvek informálódása során
időveszteséget jelentenek majd. Mégis nekilátott. Abból indult ki,
hogy ha a Vincent Maaren nevű dehibernált „új polgárnak” kiutaltak egy
lakást az adaptálási korszak végén, akkor ugyanezt kellett, hogy tegyék
Naharral is. Először ellenőrizte hát a dolgot: megkérdezte az Agytól, hol
lakik Vincent Maaren. A válasz kielégítette; a képernyőre közömbösen
íródott ki új lakcíme. Tehát így, ilyen könnyen tudta meg Nahar-Sedym is,
hol lakik váratlanul felbukkant ellenfele… Vincent most valahogy nem
tudott örülni mindannak a kényelemnek, amit az egész Földre kiterjedő
egységes információs rendszer nyújtott. Mivel a legfontosabb információk
is általánosan hozzáférhetőkké váltak, az élet megannyi intim részlete is
köztulajdonná vált vagy azzá válhatott bármelyik percben. És az
államszervezet? Annak mindig vannak titkai, amelyek nem kerülhetnek
napvilágra. Ha ezek az „új fickók” azokat sem helyezték megfelelő védelem
alá, akkor a Sedym-féle emberek nagyon könnyen idézhetnek elő óriási
zavarokat az államgépezetben… tehát az út járható… Mégis, estig csak
harminchat közigazgatási központot tudott végigkérdezni Nahar felől. Az
eredmény mindenütt negatív volt. Az utóbbi két évben, egyikben sem élt
Nahar nevű polgár.
Vincent lefeküdt, de hajnalban felébredt, és virrasztva töprengett a
cél megközelítési módjain. „Fura egy detektív vagyok - gondolta. – De…
még detektívnek számíthatom-e magamat? Amit teszek, az éppen
fordítottja a rendőrségi munkának. Hiszen én nem azért keresem Sedymet,
hogy bíróság elé vigyem… ámbár…”
A gondolat nem hagyta nyugton, de igyekezett elhessegetni,
„munkájára” koncentrált. Az ételközvetítő automata révén ennivalót
hozatott, és újult erővel vetette magát a képernyő elé.
Déltájban - a negyvenötödik végigkérdezett közigazgatási területen -
végre nyomra lelt. Daniel Nahar - az „ő Naharja” - majdnem egy teljes évig
ott lakott abban a dél-afrikai körzetben, aztán az idén januárban
elköltözött. Hová?
- NINCS ADAT - felelte a gép. Vincent a biztonság kedvéért
végigkérdezte még a hátralevő két másik körzetet is; de Naharnak nyoma
sem volt.
- Szóval Dél-Afrikából elköltözött, de hová? - tette fel a kérdést
hangosan. Válasz nem volt. De Vincent tudta: egy ember létezésének
számtalan más féle nyomának is kell lennie. Emlékezett a „régi időkre”,
amikor keresett személyek nyomaira adóívek, fogorvosok, postások
segítségével bukkantak. Ezek az utak-módok az óta nyilván elavultak vagy
egyszerűen megszűntek; de tökéletes nyilvántartási rendszer nem létezik.
Mint ahogy tökéletes titoktartás sincs. Kell tehát résnek lennie ebben a
rendszerben is. Logikus gondolkodással el lehet kapni ezeket a kiálló
„kapaszkodókat”.
Iva említette, hogy a személyi lap révén lehet távolsági utazásokra
helyet foglaltatni. Itt kell keresnie tehát. Hátha Nahar is utazgatott? Hiszen
a dehibernáltak mind ezt csinálják. Felszabadultan, örömmel járják be a
világot, ami hirtelen és teljesen megnyílt előttük…
Fáradozásait siker koronázta. Nahar nyomára aznap délután többször
is rábukkant. A férfi - már a dél-afrikai lakást elhagyva - kétszer utazott a
Panama-Caracas útvonalon rakéta-repülőgéppel. De több ízben felbukkant
Európában is, sőt egyszer Ázsiába is elutazott. Vincent még másnap is
utazási irodák számait hívta, harmadnap aztán térképre rajzolta Nahar
utazásait. A vonalak legtöbbször az európai kontinensen keresztezték
egymást, de ettől Vincent nem lett okosabb. Tovább kutatott hát. Közben
néhány kérdése még mindig kínozta. Ezekről nem beszélhetett Ivával.
Valaki más kellett ehhez - olyan személy, aki nem tud semmit Edináról,
Robertról. A sorsukról. A fekete bőrű elméleti adaptátor jutott eszébe.
Megkereste a papírlapot a VT-számmal, amit tőle kapott búcsúzáskor.
Időközben néhányszor felhívta már Ivát, így hát a karjára csatolt kis
készülék kezelése nem okozott nehézséget.
Prado Nippor kellemesen meglepődött; az apró képernyőn feltűnő
bélyegnyi arcon ezt Vincent világosan látta.
- Maaren úr?
- Igen, én vagyok. Üdvözlöm. Elnézést a zavarásért. Beszélni
szeretnék önnel.
- VT-n vagy személyesen?
- Személyesen, ha lehet.
Nippor nem kérdezett többet. Nyilván hozzá volt szokva, hogy az
adaptáltak nemegyszer jelentkeznek ismét, hisz nem olyan könnyű
beleilleszkedni ebbe a világba. Vincent felírta az étterem nevét, és azonnal
felszólt a tetőre, van-e szabad légitaxi… Tizenöt perccel később már a
központ felett repült. Elég nehezen találta meg az AT-61-es jelű leszállási
pontot, melyet lustán hunyorgó zöld fények jeleztek ilyenkor éjszaka.
Az étterem ott volt a közelben.
Hangulatos rózsabokrok, zöld pázsit. Kőfülkékbe
rejtett asztalok, kényelmes bőrszékek. A hangszórókból áradó zene a
földközi-tengeri szigetvilágot idézte. Gitárok pengtek forrón, torokhangú
énekesek daloltak mélyen átérezve az ősi ritmusokat. Mintha a levegő is
felforrósodott volna itt.
Prado Nippor nyugalmas mozdulatlansággal ült az egyik fülkében.
Csak a ritmust verő ujjai árulták el, hogy átérzi a pezsdítő muzsikát.
Mosolyogva üdvözölte Vincentet, és könnyű vacsorát rendelt. Csak utána
tekintett várakozva Vincentre.
- Mi történt, Maaren úr? Nem tud beilleszkedni?
- A beilleszkedés nem okoz nehézségeket. Egészen másról van szó.
Egy száznyolcvan éves ügyről…
Nippor felhúzta szemöldökét. Az automata falba süllyesztett kis
kamrája fölött zöld lámpa gyulladt, megérkeztek az ételek. Nippor
kiszolgálta vendégét, majd így szólt:
- A dehibernáltak nehezen szakadnak el múltjuktól. Ez bizonyos
határig érthető is, de azon a határon túl nagyon irracionálisnak tűnik.
Hiszen minden, ami előző életükben történt, befejezett és lezárt tények
összessége. Az Idő akkora falat emelt közéjük és múltjuk közé, amit sem
áthágni, sem lerombolni nem lehet. Csak egyet tehetnek: bele kell
nyugodniuk a fal létezésébe.
- Vannak esetek, amelyek az ön logikusnak tűnő okfejtése nem
vonatkozik.
Nippor abbahagyta a kagylóleves kanalazgatását. Feszülten várta a
folytatást.
-… tegyük fel, hogy valaki a régi életében förtelmes bűnöket követett
el. Mondjuk, többszörös gyilkos, sőt rablógyilkos volt. Vagy terrorista, akit
sok rendőrség keresett… Ön történész, tehát tudja, miről beszélek.
- Tudom - bólintott Nippor. - És sejtem már, miről lesz szó.
- Annál jobb, tehát félszavakból is megértjük egymást. Az a bűnöző
hibernáltatta magát, és átjött ide ebbe a világba. Mit mond erre az önök
törvénykönyve?
- Nem vonhatunk felelősségre senkit olyasmiért, amit régi életében
csinált. A dehibernáltak - a mi értelmezésünk és jogrendszerünk szerint -
dehibernálásuk napján kezdenek élni, és adaptálásuk befejezésével válnak
világunk teljes jogú polgáraivá. Ami ezt megelőzte, minket nem érint, nem
érdekel, és nem is érdekelhet.
- Világos beszéd - bólintott Vincent. - Más világ, más törvények.
Tulajdonképpen nem is vártam mást… De mondja, a hibernálással
kapcsolatban azért nyilván vannak bizonyos törvényeik?
- Természetesen. Hogy önt érdeklő példát mondjak: tegyük fel,
hogy egy hosszújáratú intergalaktikus űrhajó pilótája a Földön töltve
szabadságát, súlyos bűntényt követ el. Zárójelben mondva: ilyesmi még
sohasem fordult elő, hisz az űrhajósokat különösen erős erkölcsi érzékű
emberek közül válogatják ki, mert bármikor bekövetkezhet, hogy végre
idegen civilizációk képviselőivel lépnek kapcsolatba, tehát megfelelően kell
képviselniük az emberiséget… De a példa kedvéért folytassuk. Az a pilóta
megöl egy embert, aztán - mielőtt tettére fény derül - visszamegy
támaszpontjára, és hosszú intergalaktikus útra indul. Az efféle
utazások nagy részét a pilóták a hibernátorokban töltik. Mire az
expedícióból visszatér, a Földön eltelt mondjuk negyven év; a pilóta
számára azonban mindössze másfél év. Elévült-e tehát tette, felelősségre
vonható-e még?
Vincent feszülten várta a választ. Az ételről már mindketten
megfeledkeztek.
 - Nos, azt kell mondanom: a pilótát felelősségre fogják vonni.
Ugyanis törvényhozóink - éppen az ilyen esetekre gondolva - eltörölték az
elévülést. Az úgynevezett „ember vagy emberiség elleni bűntettek” soha
nem évülnek el; tettesük - ha kiléte ismertté válik - mindig felelősségre
vonható marad, és büntetését is elnyeri. De - ismétlem - ez csak a mi
világunkban, a mi időnkben elkövetett bűntettekre vonatkozik. A jog
szerint a határt a 2150. év jelenti. Vagyis amíg csak hibernálni tudtak,
dehibernálni nem. Amióta a dehibernálás is teljesen veszélytelen orvosi
műtét lett, azóta él ez a törvény és egyben ez egy jogi időhatár is.
- Értem. Tehát ha valaki régi életében akár tucatjával gyilkolta az
embertársait, az most dehibernálva hosszú, gondtalan és gyönyörű életet
kap jutalmul - mondta Vincent keserűen. Nippor kutató pillantást vetett rá,
majd tányérja fölé hajolt. Vincent folytatta:
- Az illető bejárhatja az országhatárok, államok nélküli Földet, ott
telepedhet le, ahol kedve tartja, nem kell megélhetéséért nehezen
dolgoznia! Napfény, fürdőmedencék, csodaszép tájak, teljes kényelem és
biztonság várja. És az a tudat, hogy büntethetetlen… Ez várja hát az
egykori bűnöst?
Nippor végre végzett a kagylólevessel. Az automata éppen
leszállította a második fogást.
- Az elévülést ebben az esetben sem támasztják alá biológiai
indokok - makacskodott tovább Vincent. - Az én példámban említett régi
bűnöző számára mindez nem kétszáz éve, csupán néhány hónapja történt.
Mivel büntetés helyett csupa jót kap, tudata elferdülhet és esetleg éppen
ezért fog itt is, az új világban is bűnöket elkövetni. Az önök világában is,
hangsúlyozom.
- A mi világunkban, Maaren úr - jegyezte meg Nippor nyomatékosan
és halvány mosollyal. - Most már az öné is ez a világ.
- Éppen azért fáj, ha ilyesmit tapasztalok.
- A régi világban minden tökéletes volt?
- Nem, de akkor erre nem is számított senki. Tudtuk, hogy mit
várhatunk, és tudtuk, mennyire hibás világban élünk. De önök… ma, itt…
ilyen szervezett és fejlett világban…
- A mi világunk csak a dehibernáltak számára tűnik mesésnek.
Maaren úr. Mi, akik benne élünk, jó oldalai mellett látjuk és bőrünkön
érezzük hibáit is.
Vincentet, a válasz cseppet sem elégítette ki. Nippor maga
kanyarodott vissza az eredeti témához:
 - Ha elfogadnánk, hogy a kétszáz éve hibernáltak és a ma, itt
általunk dehibernált személyek között valamiféle jogfolytonosság áll fenn,
akkor ebből számtalan bonyodalom származna. Például vagyonjogi,
örökösödési, családi ügyek szövevénye… Képzelje el, egy, az ön idejében
hibernált dúsgazdag milliomos most „feltámad”, és követeli, „adjuk vissza”
gyárait, hajóflottáit, kastélyait, bányáit… Arról a néhány hibernált koronás
főről nem is beszélve, akiket az óta dehibernáltak… Az egykori király most
követelhetné egykori országát… Vagy a dolognak más aspektusai is vannak.
Minden kor a saját korabeli bűnözőket bünteti azért, amit ugyanabban a
korszakban elkövettek. Már a régi világban sem vontak felelősségre senkit,
ha tette elkövetésétől negyven vagy ötven év telt el… Most pedig ön azt
követelné, hogy kétszáz év után büntessünk valakit, valamiért? Vulgárisán
szólva: nekünk mi közünk ahhoz, ha valaki egykor bűntényeket követett
el? Nem a mi társadalmunk ellen tette, amit tett. Tehát az ezért járó
büntetés kiszabása sem a mi feladatunk. És a bizonyítási eljárás? Erre
nem gondolt? Kik és hogyan bizonyíthatnák bűnösségét, hogy azt a tettet
csakugyan elkövette-e? Honnan állítana tanúkat a vád? És a védelem,
vagyis maga a vádlott honnan szerezhetne tanúkat, akik esetleg
ártatlanságát bizonyíthatnák? Mert lehet, hogy ártatlan… Nincs bíróság,
amely ilyen esetben egyáltalán tárgyalna egy ügyet, Maaren úr… Ha most
dehibernálnánk Brutust, bíróság elé állíthatnánk-e összeesküvésben való
részvétel és Július Caesar meggyilkolása vádjával?
- Tegyük fel, hogy vannak megdönthetetlen bizonyítékok -
próbálkozott tovább Vincent. - Gondolom, elérhető a kétszáz évvel ezelőtti
sajtó. Benne a bűntények leírása, a tettes fényképei…
- Nem elég. De nem is erről van szó - emelte fel mutatóujját Nippor
tanítós mozdulattal. - Elmondtam az előbb az érveimet. Illetve erkölcsi
szemléletünk es jogászaink érveit. Aztán van itt még valami, Maaren úr. Az
az illető… meg is változhatott. Az új, idegen, de feltétlenül jobb világba
érkezése sokkot válthat ki belőle. Ilyesmi nemegyszer előfordult már.
Bármelyik pszichológus megmondhatja önnek, hogy sok ember maga is
szinte újjászületik ilyenkor.
- Tehát ha valaki most perre próbálná vinni a dolgot, az önök
büntetőszervei nem vennék figyelembe az általam felsorolt érveket?
- Nem, Maaren úr. Válaszul ugyanazt hallaná meg tőlük, amit én
mondtam az imént. Csak ők kicsit szárazabb, „jogászibb” nyelven
fogalmaznának - mosolygott a férfi, és hátradőlt a széken. A gitárzene
magasba ívelt, aztán lehanyatlott, a hallgatók agyában édes feszültséget
keltve.
- Merthogy ez a világ sem tökéletes, ahogy említette.
- Persze hogy nem az. Vannak még igazságtalanságok itt is. De ezek
nem széles körűek, soha nem érintenek tömegeket, mint a maguk idejében
volt, régen. Nincsenek kizsákmányolásban, tudatlanságban, szenvedésben
tartott jogfosztott tömegek. Ma legfeljebb kis embercsoportok
panaszkodnak ezért vagy azért, okkal vagy oktalanul. - Nippor hirtelen
felélénkült, az asztalra könyökölt, úgy folytatta: - Anekdotának tűnik, de
valós történet: vagy tíz-tizenöt éve felütötte a fejét egy szekta, amelynek
tagjai mind istennek képzelik magukat. Ahányan vannak, mind istenek, és
úgy is viselkednek…
- Agyukra ment a jólét… - morogta Vincent. Nippor vagy nem
hallotta, vagy úgy tett, mintha nem hallaná. Folytatta:
- Tavaly egy másik csoport kivonult a Szaharába, ahol persze már
nagyon kevés a sivatagos hely. Java részét ismét művelik, méghozzá igen
intenzíven. De azért akadnak még pusztaságok, üres területek,
állatrezervátumok például… nos, ezek a mi mai szemünkkel kétségkívül
furcsán viselkedő egyének. Azt mondták, megcsömörlöttek a civilizációtól,
elegük van a kényelemből, a semmittevésből. Fura szertartásokat eszeltek
ki, ezzel töltötték idejüket. A végén elfogyott az élelmük, és a Szolgálat
mentőexpedíciót küldött értük… Vagy itt vannak a „rombolók”. Ezek
veszélyesek, mert ideológiájuk is van…
- És mit állítanak? - kérdezte Vincent különösebb érdeklődés
nélkül.
- Azt, hogy az emberiség elpuhult, igazi akciókra már alkalmatlan
egyének tömegéből áll. Csak ők, a „rombolók” azok, akik képesek még
cselekedni, és megállítani az emberiséget a romlás útján, a lejtőn.
Romboló tettekkel vonják magukra a figyelmet. Ezzel próbálnak tömeges
érdeklődést kelteni az ideológiájuk iránt.
- Anarchisták?
- Úgy is mondhatnánk. Az „emberiség megállítását a lejtőn”
erőszakos cselekményekkel próbálják megvalósítani. Nevükhöz híven, a szó
szoros értelmében épületeket, berendezéseket rombolnak; no meg az
emberek tudatát.
- Halálos áldozataik is vannak?
- Eddig még nem voltak, de ha így megy tovább a dolog… Tavaly
például felrobbantottak egy vízi erőművet, az idén egy - szerencsére üres -
folyami kirándulóhajót. És meg kell mondanom: sokszor olyan
dehibernáltak is közéjük keveredtek, akik az új körülmények között nem
találták meg a helyüket.
Vincent felkapta a fejét. Igen? A gondolat beléhasított. De vigyázott,
hogy arca ne áruljon el semmit. Nipport ki kell hagyni a játékból.
Ugyanakkor Vincentet érdekelni kezdték a „rombolók”.
- Nem értem egészen pontosan, mi a végső céljuk - kérdezte.
A fekete férfi poharába nézett, a gyöngyszínű ital áttetsző volt.
Valahonnan eltévedt fények világították meg arcát.
- Pontosan senki előtt sem világos a dolog, de úgy rémlik, szeretnék
az emberiség technikai fejlődését megállítani. Szerintük túlságosan is
„előresiettünk”… Mivel persze a Föld társadalma erre nem hajlandó, hát
erőszakot alkalmazva próbálnak rákényszeríteni bennünket elveik
követésére. Éppen ez az, ami az emberiséget szembefordítja eszméikkel,
hiszen amit erőszakkal terjesztenek, az nem lehet sem igaz, sem jó, sem
szép.
- Hányan lehetnek?
- Megértheti. Maaren úr, hogy erre a kérdésre még talán a Szolgálat
sem tud felelni. De nem hiszem, hogy számuk meghaladná a százat… no és
a trogloditákról hallott már? - Nippor mosolyogva kezdett mesélni egy
másik csoportosulásról, ennek tagjai - minden tudományos bizonyíték
ellenére - makacsul hiszik és állítják, hogy a kozmoszból káros sugárzás éri
a Föld felszínét, és ez különösen az emberszabású lények szervezetében
okoz elváltozásokat. Ezért a Föld felszíne alá költöztek, és valahol Dél-
Amerikában valóságos kis földalatti várost építettek maguknak…
Vincent csak félfüllel figyelte; saját gondolatai foglalkoztatták.
Próbálta a beszélgetést újra a Sedym ügyre terelni:
- Visszatérve előbbi témánkra… Nincs esély arra, hogy egy ilyen
ember elnyerje a méltó büntetését?
- Nincs esély - rázta fejét az elméleti adaptátor. A mi
igazságszolgáltatásunk legfőbb elve nem a büntetés - vagyis a bosszúállás
hanem: tudatosítani a tettesben mit is követett el.
- És ez a… pedagógia mindig sikerrel jár?
- Nincsenek erre vonatkozó adataim, de ez nálunk egyike azon
elveknek, amelyekhez ragaszkodunk. Akkor is, ha világosan látjuk, hogy
néhány esetben nem válik be. Humanisták vagyunk…
 - Az efféle humanizmus a múltban néha rosszul végződött: -
mormolta Vincent. Aztán csend zuhant közéjük; a gitárok is elhallgattak.
Nippor csak nézett. Vincent nagyon magányosnak érezte magát.
- Fel a fejjel, Maaren! Ez itt más világ, és mindenkinek elnézzük a
múltját. Nem tudunk róla, és nem is érdekéi bennünket.
Vincent csak akkor fogta fel, miről is van szó. Nippor egész idő alatt
meg volt győződve, hogy Vincent a bűnözőt emlegetve - önmagáról beszél!
Hogy ő az a terrorista, aki múltja miatt most a bőrét félti, és ilyen kerülő
úton próbálta megtudni, számíthat-e törvényes megtorlásra az előző
életében elkövetett bűnök miatt… Kísértést érzett, hogy magát mentve
felvilágosítsa Nipport, de gyorsan lemondott erről. Jobb, ha tényleg így
hiszi, hiszik. „Legalább nem akadályozzák a Sedym után folytatott
nyomozásomat” - gondolta, és sóhajtva felállt.
- Hát köszönöm a tanácsadást, Nippor úr.
Nippor is felállt, kezét nyújtotta.
- Ez tulajdonképpen a kötelességem volt. Bármikor a rendelkezésére
állok, Maaren úr.
- Marad még?
- Igen - a férfi szeme fehérje megcsillant a félhomályban -, szeretem
ezt a zenét. Elhallgatom még egy ideig. Tudja, ez valami ösztönös dolog
lehet. Az őseim biztosan a Földközi-tenger vidékéről származtak. Ez
a zene rájuk emlékeztet. Csak éppen nem mindnyájan voltak feketék - és
mosolygott.
Vincent a kapuból még visszanézett, de a homályban már nem tudta
megkülönböztetni egymástól a kőfülkéket.
Egy napon Iva kirándulni hívta. Légitaxin elrepültek a tenger fölé.
Félóráig szálltak az ólomszürke víz fölött - felhős volt az ég -, aztán egy
mesterséges sziget tűnt fel. Élénk színű, meredek partok, drapp és
halványzöld épületek, fehér rádióantennák. A leszállóhely kicsi volt és
szűk, már majdnem telve gépekkel. Iva nem árulta el, miért jöttek; Vincent
pedig a lány, mosolygó szemébe pillantva nem is kérdezte, tudta:
meglepetés. Azon a délelőttön a férfi érezte: a lelkét szorító páncélburkolat
darabjai lassan lepattognak, kicsit felszabadultabbnak is látszott. Lassan -
nagyon lassan - múlott el a belső nyomás. Ráadásul a szigeten látott egy
kisfiút, aki nagyon hasonlított Robertra. Éppolyan vékonyak voltak fehér
harisnyás lábai, úgy szaladt egy korlát mellett.
Az óvatosság már vérébe ivódott Vincentnek. Bárhová ment most,
állandóan résen volt. Arra nem számított, hogy Sedym a nyilvánosság előtt
merne rátámadni - a „Patkány” mindig is óvatos volt, bujkáló. Számító és
kitartó. Igazi patkány…
Mégis jót tett Vincentnek ez a kirándulás. A sós tengeri levegő
nemcsak tüdejét tisztította ki. Iva láthatóan érti a szakmáját, és
tulajdonképpen gyógyító is ez a lány - gondolta a férfi elismeréssel. Kezdeti
idegenkedése csak most kezdett felengedni.
A sziget közepén liftek várták a látogatókat. „Mindjárt kezdődik” -
mondta valaki izgatottan. Széles folyosón áthaladva, kör alakú terembe
értek, ahol minden irányban forgatható székek álltak. Vincent csak később
vette észre, hogy a falak és a kupola teljesen átlátszóak, körös-körül pedig a
tenger vize zöldellik. „Fordított akvárium” - gondolta Vincent, de kialudtak
a fények, és sötétben maradtak. Iva Vincenthez simult:
- Meglepetés lesz - suttogta. - Ilyesmit még soha nem láttál.
Igaza lett. Zene csapott fel, és minden hangot hihetetlen színorgia
kísért. A fényeket kintről, a tengerből vetítették az átlátszó falra. Vincent
nem hallotta még ezt a zenét. A láthatatlan zenekar gyönyörűen játszott. A
színek fel-fellángoltak, lefeküdtek, vergődtek, repdestek, csapongtak és
villóztak, haldokoltak és újjászülettek. Vincent tudta, hogy az egészet egy
elmés találmánynak köszönhetik, amely a különböző magasságú hangoknak
egyenként legalább ötszázféle árnyalatát volt képes kivetíteni egyidejűleg
vagy késleltetve. A kör alakú „vetítővásznat” nem is lehetett egyszerre
figyelni. - Vincent inkább a kupolát nézte.
- A zeneszerző neve Ivan Molter… a szimfóniát Vilmer Battinos
versére írta - súgta Iva.
A vers szövegét Vincent később megtalálta a programfüzet hátlapján,
amit a bejárati asztalkáról vett el:

Lopakodó árnyam elkísér oda

hol égürben porlanak a galaxisok
mások születnek más időkre
sejtekben szunnyadnak megváltók és bölcsek
a régholtak újra élednek
nyomodban járok haragom tüzelve -
Testem-létem utánad nyúl
a tér sem szabhat határt
időfolyamok végtelen sodrában
élek hát miattad - tovább
majd beérlek, lecsapok rád
 és megvívjuk a holtak harcát -

„Igen - gondolta Vincent -, hisz holtak vagyunk mi is. Sedym és én.

Egy világ eltemetett bennünket, de mintha a régi hit szerint a
paradicsomba, a boldog vadászmezőkre jutottunk volna… Itt számolunk le
egymással, ügyet sem vetve erre a furcsa, másik világra…”
Visszarepültek a szárazföldre. Délután volt, szemerkélt az eső.
- Azt hittem, a jövőben gombnyomással fogják szabályozni az
időjárást - panaszkodott a férfi, miközben a légitaxiból futva igyekeztek a
föld alá süllyesztett bevásárlóközpont felé.
- Megtehetnénk, de úgy döntöttünk, hogy az időjárás maradjon
természetes. A mezőgazdasági termelés úgyis öntözéses, azt az eső hiánya
úgysem befolyásolja. A sivatagok nagy részét is termékennyé tettük már…
Nézd, robot táncosok!
A fedett térség közepén rizsporos parókában fodros ruhás férfiak és
nők táncolták a francia négyest. Könnyű cipellők fehér térdharisnyák
csillantak, egy hölgy, legyező mögé rejtette piruló arcát… a tizennyolcadik
század viseletével éles ellentétben állt egy tölcséres fonográfnak álcázott
zenegép, amelybe alighanem az automaták irányítószerkezetét is rejtették.
Mert a táncosok - robotok voltak. „Arcukra” fagyott mosolyukban volt
valami szörnyű. Vincent megkövülten nézte őket, de Iva gyermekként
tapsikolt…
Este, mielőtt elváltak egy mozgójárda előtt, a lány hosszan hallgatott,
végül csak ennyit mondott:
- Jó veled, Vincent. Szép nap volt a mai… Remélem, egyszer te is
szerzel nekem valamilyen szép meglepetést.
- Szerzek, persze. De nem tudom, szép lesz-e… - felelte Vincent
félig tréfásan, félig komolyan. Aztán megsimította a lány haját, és gyorsan
fellépett a járdára.

3.

Vincent négy napig tanulmányozta a nyomokat, míg végül úgy

érezte, érdemes elindulnia. Nahar utazásai az utóbbi hónapokban egy kis
antillai sziget, Belverda és Európa között sűrűsödtek. Azon felül
Vincentnek sikerült kiderítenie azt is, hogy nemrégen egy Caracas melletti
helységben ismeretlen tettesek betörtek a Szolgálat egyik raktárába; az őrt
gázzal elkábították. Az esetről készített utólagos híradófilmet néhány héttel
Vincent dehibernálása előtt mutatta be a holovíziós világtévé; most
Vincent a komputeragy segítségével otthoni képernyőjére vetítette ezt a
filmet. Caracas is Nahar-Sedym szokásos útvonalán szerepelt… a betörés
tettesei többek között egy sugárfegyvert is elloptak. Vincent az
utasnévsorok tanulmányozása során észrevette: Nahar Európából visszafelé
menet mindig az EUR-Sud-04-es körzetből indult; ennek interkontinentális
rakétajárataira Lisszabonban szállt fel.
Éjjel Vincent nem sokat aludt; az addigi értesülésein töprengett, és
néhány hipotézist épített fel. Ennek főbb pontjai a következők voltak: 1.
Nahar nem ok nélkül vonult valamiféle illegalitásba. Nyilván elrejtőzött
valaki más lakásában, vagy valamilyen úton-módon kivonta magát a
mindentudó közigazgatás számítógépes ellenőrzése alól. Mivel mindezt már
régebben megtette, nyilván nincs összefüggésben Vincent Maaren
„ideérkezésével”. Nem őelőle akart elbújni Sedym, akkor még nem. Más
oka lehetett rá - de mi? 2. Könnyen meglehet, hogy a Nippor által
emlegetett szervezetek egyikének tagja. 3. Ha így áll a dolog, lehet, köze
van az utóbbi hónapokban elkövetett merényletekhez. 4. Állandóan
ismétlődő utazásai nyilván összefüggenek illegális tevékenységével.
Vincent egyetlen pillanatra sem gondolta, hogy Sedym
megváltozhatott. Nem hagyott fel egykori foglalatosságával, erre mutatnak
a jelek. Ezt bizonyították az ellene elkövetett merényletek is, amelyek
közül egynek biztosan, a másiknak feltehetően Sedym volt a tettese. És
ilyenkor Vincent előre igazoltnak látta mindazt, amit tenni fog. „Dann
Sedymet - bármi most a neve, bárhol bujkál is - ki kell vágni a világ
testéből, akár egy rosszindulatú daganatot…”
Lisszabonba délben érkezett. A város első pillantásra semmiben sem
különbözött Europolistól. A magas, formátlan házak elcsúfítottak eget és
földet. Csak később, ebéd után fedezte fel Vincent az óvárosba vezető
mozgójárdát. A régi, több száz éves utcákon sétálva végre magára talált.
Látszott, gondos kezek ápolják ezeket a keskeny, kanyargós utcákat. A
házak olyanok voltak, akár a mesékben. Élénk színű ablakkeretek, ajtók
fölött kőbe vésett címerek, igazi fakapuk. Furcsa formájú tetőcserepek, réz
esőcsatornák és lefolyócsövek. Az utcák kövezete ismerősen, barátságosan
simult lába alá. Egy órára még azt is elfelejtette, hogy új korban él. De egész
idő alatt nyomást érzett a gyomrában. Hamarosan újra teendői jártak az
eszében:
 „Nahar-Sedym átlag tíznaponként jár erre. Afféle összekötő lehet,
vagy szervező. Talán valamilyen akciót készít elő? Akkoriban is mindent
maga ellenőrzött, nem bízott senkiben. Bárcsak erről lenne szó ismét… Ma
van a kilencedik nap azóta, hogy utoljára járt erre. Holnap lesz a tizedik…”
Estefelé elment a rakéta-repülőgépek pályaudvarára. Az üvegfalú
étteremből figyelte a le- és felszálló gépeket. Itt tulajdonképpen úgy érezte
magát, mint kétszáz évvel korábban egy akkori repülőtéren. Ha nem vetett
ügyet a gépek furcsa formájára, minden olyan volt, mint a Város
repülőterén 2002-ben. A megafonban behízelgő női hangok suttogták, hogy
gép érkezett Dakarból, Rióból, Ottavából, Manausból. Gép indul Caracasba,
Kairóba, Luandóba és Oslóba. Emberek nyüzsögtek, többen virággal
várakoztak. Talán nem is változott meg a világ annyira? - reménykedett
Vincent.
A közeli automata szállóban aludt. Elmés szerkezet emberi hangon
kérte az igazolólapját, és mágneses kódjele attól kezdve az egyik ötödik
emeleti szoba mágneses zárját nyitotta.
Hajnalban jókora dörrenésre ébredt.
Úgy ugrott ki az ágyból, mint régen, ha az ügyeletesek riadóztatták.
Az ablakon át látta, hogy a rakéta-pályaudvar fölött fekete füst gomolyog…
Két perc múlva felöltözve rohant a mozgójárdák között. A nap már
felkelt, hosszúra nyúltak a házak árnyékai.
A hatalmas, átlátszó kupola leomlott. Töredezett műanyag lapok
égtek kellemetlen, csípős füstöt árasztva. A betonoszlopok legtöbbje úgy
tört össze, akár a gyufaszál. A legkülönösebb az volt, hogy alig volt valaki a
környéken. A pályaudvar ilyen tájban a legnéptelenebb. Mi történhetett,
gázrobbanás vagy egyéb katasztrófa? – gondolta Vincent, miközben arrafelé
szaladt. Közelebb érve hirtelen megérezte azt a jellegzetes szagot…
A távolban felsírtak a szirénák.
Két tépett ruhájú férfi egy nőt vezetett; az idős asszonynak véres volt
az arca. Aztán egy kisfiú szaladt oda, és azt kiabálta elcsukló hangon, hogy
az apjára rázuhant egy oszlop… Vincent és néhány más ember - nem tudni,
honnan kerültek elő hirtelen - a gyerek után rohantak. A férfinak csak az
egyik lába állt ki a leomlott tetőszerkezeti fémoszlop alól. Vincent azonnal
tudta: menthetetlen. Otthagyta a csoportot, továbbment. A kékes
kupolában hatalmas lyukak tátongtak, az épület két oldalfala beomlott. A
váróteremben a padok, asztalok eltűntek a törmelék alatt. A Szolgálat
emberei - szürke egyenruhás, műanyag sisakos férfiak - azonnal a romokra
vetették magukat. Pirosra festett, négyszögletes robotgépeket gurítottak
oda kerekeken, ezek vastag csöveken magukba szívták a törmeléket.
Vincent nem figyelt a futkosó emberekre. Ő most Vincent Maaren
volt, a TEA parancsnoka, aki terrorakció színhelyére érkezett. Szakavatott
tekintettel figyelte az oszlopok tövét. Már ahol maradt valami a
betonoszlopokból… a falak mentén elhelyezett üdítőital-automaták
darabokra szakadtak, sárga és vörös lé folyt a töredezett kövezetre.
Vincent nem látta, hogy közben a Szolgálat több száz embere
érkezett a helyszínre, körülvették a pályaudvart. A hangárok felett tűzoltó
légi járművek lebegtek egy helyben, de nem volt rájuk szükség. Tűzvész
sehol sem tört ki. Mentőhelikopterek érkeztek szirénázva; a téren szálltak
le, a pályaudvar előtt. A mozgójárdákat leállították, a bámészkodók gyorsan
szaporodó tömegét hátrább vezényelték.
A törmelék mellett barna bőrű, kissé kiálló arccsontú férfi közeledett.
Negyvenéves lehetett, barna hajában mégis fehér szálak csillantak. A
férfi magas, vállas termetén civil ruha feszült, de a Szolgálat emberei
engedelmeskedtek intéseinek. Az első két mentőhelikopter már felszökött a
levegőbe. A romeltakarító automaták hörögve-zúgva nyelték a törmeléket.
Vincent leguggolt, benézett egy átjárófolyosó félkörívben leomlott
barlangjába. Huzat csapott arcába. Fél szemmel látta csak, hogy egy pár
cipő áll meg mellette.
- Ön kicsoda, és mit csinál itt? - kérdezte szigorúan a jövevény.
Vincent előbb nem válaszolt. Még egyszer benézett a romok közti
résbe - nem látott sérültet vagy halottat. Akkor ujját lassan végighúzta az
egyik oszlopmaradványon, és így szólt:
- Szándékos robbantás volt. Merénylet. Hallott már a
plasztikbombákról?
Az ismeretlen hitetlen pillantást vetett rá. Vincent felállt, és
kinyújtott karral mutatta:
- Ott középen, az a négy oszlop tartotta a legnagyobb terhet. A
tettes ezt pontosan tudta. A robbanóanyagot a bal oldali második oszlop
tövébe helyezte.
- Honnan… tudja? - dadogta a férfi.
- Látom. Nézze a többi oszlop maradványait; ettől a ponttól balra
és jobbra dőltek. Ott volt a robbanás epicentruma…
A barna bőrű is megnézte az oszlopokat, majd ismét Vincenthez
fordult.
- Honnan tudja, hogy plasztikbomba volt?
 - Három perccel a robbanás után értem ide. Ismerem a bomba
szagát… - Aztán hogy megnyugtassa a férfit, hirtelen felemelte és
megmutatta neki a karjára csatolt kis készüléket. - Itt a VT-hívószámom…
Ellenőrizze a személyazonosságomat. Addig megnézem a túlsó oldalt is. -
Nem várva válaszra, elment két kupolafedő műanyag elem repedezett
darabjai között.
A férfi pár perc múlva utána jött.
- Ön tehát Vincent Maaren, öt hete dehibernálták…
- Azelőtt egy ötmilliós város rendőrfelügyelője, a különleges
terroristaellenes alakulat parancsnoka voltam - tette hozzá Vincent. Az
idegen meglepetten hallgatott, aztán így szólt:
- No de… az ön gyakorlata kétszáz évvel ezelőttről való…
- A plasztikbomba szaga most is ugyanolyan - szakította félbe
Vincent.
Hallgattak, aztán Vincent széles karmozdulatokkal mutogatva
elmondta, szerinte hogyan zajlott le a merénylet:
- A tettes tegnap este vagy az éjszaka folyamán hozta be a
robbanóanyagot. Tizennyolc-húsz kiló lehetett… a hozzávalókat, úgy
vélem, könnyen be lehet szerezni az önök áruházaiban vagy
vegyianyagboltjaikban. A gyutacsot a hozzáértő maga is elkészítheti, az
óraszerkezettel együtt. Nyilván bőröndben volt a bomba, vagy
szemétkosárba helyezte… Az órát hajnalra állította be. Még egészen rendes
dolog volt a részéről, hiszen az áldozatok száma ilyenkor a legkevesebb…
- De mi lehetett a célja? - töprengett hangosan amaz. Vincent
vállat vont.
- Ezt már önöknek kell tudniuk… Én túl rövid ideje tartózkodom
itt ahhoz, hogy belelássak a problémáikba. Egy biztos: a tettesnek már csak
bottal üthetik a nyomát. Nyilván régen elhagyta a várost.
A barna bőrű az ajkát rágta. A romok közül újabb sebesülteket húztak
elő, egy nő rettenetesen jajgatott. Egy rendőr szaladt hozzájuk, és
összekapva magát jelentette:
- Hadnagy úr, eddig hat sérült és két halott, de ezeket is próbálják
megmenteni…
- Keressenek tovább - intett türelmetlenül a hadnagy, aztán Vincent
felé fordult. A két férfi egyenest a szemébe nézett. - Ismer valakit, aki…
jótáll önért? - kérdezte a hadnagy.
- Gyanúsnak tart? - Az ötlet annyira mulatságosnak tetszett, hogy
Vincent elnevette magát. - Mi annak idején sokkal rámenősebbek voltunk.
Akit a helyszínen találtunk, azonnal letartóztattuk. Utána aztán kiderül,
bűnös-e vagy sem… Jótállás szóba sem jöhetett, hiszen ilyenkor mindenki
gyanús… - de azért megadta a hadnagynak Iva Ruis és Prado Nippor VT-
számait. A férfi elment, a Szolgálat embereinek hangos parancsokat adott.
Vincent tovább vizsgálta a terepet, de már újabb nyomokra nem bukkant.
Negyedóra múlva ismét eléje állt a hadnagy.
- Jótálltak önért… Azon kívül akadt két tanú is, akik látták önt a
robbanás után a tér másik oldaláról errefelé szaladni…
Vincent vállat vont.
- Lehet. Többen szaladtak errefelé. Adhatok egy tanácsot? - Nem
várt válaszra, folytatta: - Nézzék át huszonnégy órára visszamenően a
távolsági járatok helyfoglaló számítógépeit. Nagyon valószínű, hogy a tettes
nem itt a környéken él, hanem messzebbről jött. A nevének szerepelnie
kell az utaslistákon…
Közben, a kijárathoz értek. Egy magas állványról a Világtévé
munkatársa filmezte a romokat. Az utolsó mentőhelikopter is elszállt. A
Szolgálat sisakos emberei egyenként vitték el a romeltakarító automatákat.
Porfelhő szállt az ég felé.
- Nem gyanítják, ki tehette? - kérdezte Vincent.
- Nem - rázta fejét határozottan a hadnagy. - Valószínű, hogy a
rombolók vagy valamelyik hasonló szekta. De a céljaik, azok továbbra is
homályban maradnak.
- Nem szokták tudtul adni röpcédulákon? Vagy a
tévészerkesztőségeknek küldött üzenetekben?
- Eddig ilyesmi nem fordult elő. - A hadnagy felemelte bal kezét,
videotelefon-készülékébe mondott néhány szót. Vincent csak intett,
elment vissza a szállodába.
A komputeragyat megkérdezte, ki jelenleg a lisszaboni Szolgálat,
nyomozó hadnagya. Válaszul egy tájékoztató számot adtak.
Hamar lehívta az adatokat. Megtudta, hogy a férfit Andres Thielnek
hívják, negyvenegy éves, a Szolgálatba jogi egyetem elvégzése után került.
Tizenöt éve rendőr.
Ezt követően Vincent megreggelizett, majd a szálloda halijában álló
külön komputer-végkészülékhez telepedett ismét. Rajta kívül nem volt ott
senki; a lisszaboni rakéta-pályaudvart lezárták a forgalom elöl, ezért újabb
vendégek nem érkeztek a szállodába sem. Harminc perc múlva Vincent
sokat tudott már. A karibi vonalon előző nap délután érkezett egy Yan
Marco nevű harmincéves, fehér bőrű utas, aki alig két órát töltött
Lisszabonban; szinte azonnal vissza is indult Caracas felé. Állandó lakhelye:
Belverda szigete… „Nyomon vagyok” - suttogta magának, és azonnal
valamilyen módot keresett, hogy elhagyhassa a várost.
Egy órával később légibusszal a 04-es körzet tartalék rakéta-
pályaudvarára érkezett. Itt percről percre sűrűsödött a forgalom; a
megrongált célpályaudvar helyett az összes Lisszabon felé igyekvő járatot
ide irányították. Vincentnek az utolsó percben sikerült - egy helyet
szereznie a Floridába induló gépre. Remélte, hogy onnan gyors csatlakozást
talál Belverda szigetére.

Nem sikerült mégsem. Csak késő este indult egy ötszemélyes gép a
szigetre; a másik négy helyet egy óceániai házaspár és két gyermekük
foglalta el. A gyerekek neveletlenek és hangosak voltak, Vincent örült,
amikor másfél órával később kiszállhatott céljánál a forró betonmezőre.
Meleg szél vette körül testét, a repülőtér szélén igazi őserdő lüktetett
dübörgő-tutuló madárhangokkal, ismeretlen, izgató füttyökkel. Éjfél jóval
elmúlott már. Most keressen szállodát? Hamarosan megvirrad. Sedymre
gondolt. Mit érezhet most? Hisz kétfrontos harcra kényszerült. Az új világ
hatóságai és Vincent Maaren elől kell bujkálnia egyszerre. Az előbbiek
talán nem is annyira veszélyesek számára, hisz fantáziátlanok, gyengék,
puhányok. Felkészületlenek. De Vincentben igazi ellenfélre lelt Sedym-
Nahar…
VT-készüléke segítségével megtudta, hogy az a bizonyos Yan Marco
nevű polgár a sziget déli részében elterülő kisvárosban él. A pontos cím egy
villalakásra utalt. Vincent lefoglalt egy légitaxit, és belerepült az éjszakába.
Amennyire a sötétben látta, a villatelep semmiben sem különbözött a
többi hasonló településtől. A tengerpart és égy meredek falú, fehér szikla
között feküdt; a környéken, buján zöldellt, illatozott a növényzet.
Vincent egy leszállóhelyen hagyta a gépet, és lassan, kényelmesen
sétált végig egy utcán. A villák a kertek mélyére rejtőzve hallgattak,
homályba burkolózva. Csak az ő léptei keltettek apró, múló neszt.
„Azt kell kihasználnom, hogy engem még nem kötnek ennek a
kornak az erkölcsi béklyói. A maiak közül senkinek még csak eszébe sem
jutna átmászni egy kerítésen, behatolni egy idegen házba… Ez az
előnyöm… amit ki is fogok használni…”
Már pirkadt, amikor elérte a 186-os villát. A keskeny, bokros, díszfás
telek túlsó végén sötéten magasodott egy repkénnyel befuttatott ház. A
manzárdablakok üres, kerek szemgödrökként meredtek a kertre.
 Vincent halkan lopakodva körbejárta a házat. Életnek semmi jelét
sem tapasztalta. Aztán mély lélegzetet vett, bezörgetett a főbejáratnál. A
házban senki sem mozdult, a csend töretlen maradt. Az ajtók, ablakok zárva
voltak, de a nyitott manzárdablakok igencsak csábították Vincentet. Az
eresz széle alig egy méterre volt a feje felett… Kisportolt termete és
karizmai nem hagyták cserben. Néhány perc múlva a manzárdszobában
volt.
Talált egy kézilámpát, annak fényénél bejárta az egész házat. A
lakószobákban nem volt semmi érdekes, de a bútorok, evőeszközök és a
szétdobált ruhadarabok arra mutattak, hogy a közelmúltban legalább
három férfi tartózkodott huzamosabb ideig a lakásban. Az előszoba végén
szűk tapétaajtót vett észre gyakorlott tekintete. Mögötte keskeny lépcső
vezetett a pincébe; ablaktalan, szuterénszerű helyiség volt ez. Oda is
bevilágított.
Nem kellett sokáig keresgélnie. Az illetők itt teljesen biztonságban
érezhették magukat… Vincent a padlón drótokat talált, egy félig elkészített
óraszerkezetet, a falipolcokon már kész gyutacsokat. Kis kutatás után a
sarokban álló szekrény aljában gyári csomagolású plasztikra akadt. De
voltak ott egyéb vegyszerek is fémdobozokban, üvegedényekben…
„Tiszta sor. Ez a Marco nevű fickó és egy vagy két cinkosa itt
gyártotta a bombákat. De mi köze lehet Marcónak - Naharhoz? Egyáltalán,
van-e köztük valami kapcsolat? Nem lehet véletlen, hogy Sedym-Nahar
annyiszor megfordult ezen a szigeten, sőt lehet, hogy most is itt van a
közelben… De hol?”
Zajt hallott fentről. Azonnal leoltotta a lámpát, és halkan felosont az
előszobába. Valaki mágneslapot tolt a főajtó zárjába, aztán bejött. A
félhomályban Vincent előbbre osont… Az ismeretlen egyedül volt. Jól
ismerhette a lakást, mert nem gyújtott fényt, kikerülte a bútorokat.
Gondtalanul jött befelé, éppen a küszöbre ért…
Vincent egyetlen csapással leterítette. Kicsit elszokott már a
jobbegyenesektől, de ebbe az ütésbe belevitte minden régi dühét, erejét… a
férfi a padlóra zuhant, kábultan hevert egy percig, aztán lassan magához
tért. De akkor már keze-lába össze volt kötözve. Vincent a falhoz húzta,
felültette a magatehetetlen testet. A padlóra tette a lámpát, és az ismeretlen
arcába világított. Harminc év körüli, barna bőrű, kékszemű fiatalember
volt. A bal csuklóján a VT-számáról Vincent minden nehézség nélkül
megállapíthatta, hogy a keresett Yan Marco fekszik a padlón. Gyorsan
le is vette a fickó készülékét, és zsebre vágta.
 Marco közben magához tért. Mikor észrevette, hogy megkötözték, és
a szemébe világító lámpán kívül semmit sem láthat, nagyon megrémült.
- Félsz? - kérdezte vészjósló hangon Vincent.
- Mi történt? Ki maga? - dadogta a fickó.
- Tegezz csak nyugodtan, Yan fiam. Bár én ugyan nem mutatkozom
be neked. Ugyanis roppant kevés az időm.
- Mit akarsz?
- Manapság az információ az egyetlen igazán értékes árucikk, Yan.
Ne vesztegessük hát az időt. Tudom, hogy te robbantottad fel a lisszaboni
rakéta-pályaudvart.
- Nem! - kiáltotta Marco rémülten.
- Ugyan, fiú! Itt a pincében gyártottátok a plasztik-bombát, biztosan
valami régi recept alapján… Ne félj, nekem nem te kellesz. Hanem az az
ember, aki a receptet és az ötletet adta…
- Nem tudom, miről beszélsz.
- Vigyázz, fiú! Mint már láttad, könnyen eljár a kezem. Nem vagyok
a Szolgálat, embere, semmiféle előírás nem kötelez. Nincsenek gátlásaim.
De nem te kellesz nekem, és ez a te esélyed. Mondd csak el szépen, ki az az
úriember, aki az elmúlt évben sokszor felkeresett téged ebben a házban, és
megtanított, hogyan kell bombát készíteni…
Marco egész testében remegett. Vincent látta ezt, és lassan folytatta -
vigyázva, hogy ő maga mindig a lámpa fénykörén kívül maradjon. Látta,
segítenie kell.
- Negyven-egynéhány éves, kígyóarcú, kegyetlen. A kiejtésén
érezni, hogy nemrégen hibernáltak. A keresztneve Daniel…
Látta Marco arcán, hogy telibe talált. A férfit pupillája nyugtalan
rezdülése árulta el.
- Nos, Yan? Két perced van a gondolkodásra, aztán rád gyújtom a
házat. A pincében van plasztik és egyéb vegyszer, ne feledd el. A környék
lakói szép tűzijátékban gyönyörködhetnek majd…
Marco az ajkát rágta. Vincent benyúlt a fénykörbe, megmarkolta a
férfi nyakát.
- Nem érted? Nekem ő kell, te szerencsétlen! Ha beszélsz, életben
maradsz. Hol lakik Nahar, kinél bujkál? Már csak egy perced van. Megyek
gyufáért. - Vincent kivonult a konyhába. Gyufát persze nem talált, régen
elfeledték azt is, hogyan nézhetett ki. Minden villannyal működött, de a
hangulatfényt adó valódi, régimódi gyertyatartó mellett talált elektromos
gyújtót. Arcát eltakarva próbálgatta a lángot… Akkor végre megtört Marco.
 - Ne bánts… Ő adta a receptet, igen, Daniel. Az ő ötlete volt a
robbantás… Most Caracas mellett van, a Betella-farmon, Vallával… a nagy
akciót készítik elő…
- Mi az az akció?
- Nekem még nem mondta el. Nem avatott be… Azt akarta, én csak
foglalkozzam a lisszaboni üggyel…
- Rendben. Nem gyújtom rád a házat. Elmegyek, de ha kiderül,
hogy átvertél, nagyon keserű sorsod lesz, fiú. A föld alatt is rád találok, ezt
ne feladd.
Gyorsan távozott. Már egészen világos volt. Tudta, kell valamit
tennie Marcóval, nehogy az riaszthassa barátait. De ugyanakkor észrevette,
hogy éjszakai sétája alatt átkerült a sziget másik oldalára, a partra. Apró
kikötő fehér kőgátja simította a ráncosodó vizet. Mögötte - a zöldeskék,
határtalan tükörlap. Hirtelen vágyódás fogta el Vincentet - olyan régen
nem érezte maga alatt a tenger ringását!
Néhány fehér jacht állt a kőparthoz kötve. Egy kis bódé előtt
szakállas öregember tett-vett. Vincent szóba elegyedett vele. A felkelő nap
sárga foltokat rajzolt a falakra, fák csúcsára. Öt perc múlva megtudta, hogy
a jachtok kibérelhetők. A “bérlet" fogalma persze kicsit ködös volt, hisz
nem kellett értük fizetni. Vihette, aki akarta. Csak azt követelték meg, hogy
a “bérlő" elegendő élelmet vigyen magával, indulás előtt jelentse az őrnek,
milyen útvonalon halad majd, és mi az úti célja. Erre azért volt szükség,
hogy hirtelen vihar esetén az illetékes hatóságok a jacht keresésére
indulhassanak.
Félórával később Vincent a parti automata élelmiszer-raktárnál
„tankolt”. Aztán közölte az öreggel, hogy Miamiba hajózik. Természetesen
igazi útvonala éppen az ellenkező irányba vezetett, de nem akarta nyomra
vezetni a Szolgálatot… Sedym-Nahart neki kell megtalálnia. Mégpedig
előbb, mint ahogy a rendőrség a nyomába ér… és mielőtt Sedym találja
meg őt, Vincentet. Mert nem csupán a „Patkánynak” kell egyszerre két
fronton helytállnia. Ő is ugyanebbe a helyzetbe került. Az új
világrendőrség - amit most szerényen Szolgálatnak is neveznek - hivatalból
akadályozna meg minden olyan akciót is, amely Sedym-Nahar likvidálására
irányulna. Igen, ez ennek a világnak az erkölcsi jelszava. Az értékrendje?
Nem tűrik az erőszakot, az önbíráskodást. Így persze nincs olyan fegyver a
kezükben, amellyel elriaszthatnák a bűnözésre nemcsak hajlamos, de
elszánt egyéneket gonosz terveik végrehajtásától.
 Így filozofálgatott Vincent egy ideig, azután bekapcsolta a napenergia
hajtotta motort, elegáns ívben kerülte el a hullámtörőt. Kitárult előtte a
tenger…
VT-készülékén Lisszabont hívta, a Szolgálat ügyeletesét. Mikor a
hívott jelentkezett, Vincent szájához emelte a parányi mikrofont:
- Üzenet Andres Thiel hadnagy részére. Az a férfi, akit keres,
Belverda szigetén található, neve Yan Marco. Jelenleg lakásában
tartózkodik, ott találhatók a bűnjelek is - és gyorsan kikapcsolta a
készüléket. A hajó közben egy zöld fok mögé ért, eltűnt a kikötő,
ahonnan indult. Gyorsan délnek fordította a kormányt, és mélyen beszívta
a sós levegőt…

A kétnapos tengeri úton volt ideje megszemlélni Yan Marco

videotelefon-készülékét. Aránylag hamar rájött, hogy a fickó néhány
közhasználatú telefonszámon kívül bekódolt a készülékbe egy másikat is,
így azt egyetlen gomb lenyomásával, gyorsan hívhatta. Vincent egyelőre
nem tudott mit kezdeni ezzel a számmal; mindenesetre feljegyezte
magának.
A kontinens partvidékén egy nagyobb városban kötött ki, és - hogy
ne kelljen a nevére szóló mágneses kártyát felmutatva nyomokat hagyni -
egyszerű légitaxikat fogott, azokkal haladt városról városra. így csak a
harmadik nap estéjén érkezett meg Caracasba. A város nem vonzotta; a
Bolivár-centrum egykori két hatalmas épületét rég lebontották, a közeli
hegycsúcsról is egészen másféle kilátás nyílott Caracasra, mint valaha,
amikor Vincent itt járt. „Az még a huszadik században volt” - gondolta
rosszkedvűen. Egy rakéta-pályaudvaron őgyelgett hajnalig, akkor bement
egy nagy áruházba. A próbafülkében kicserélte piszkos öltönyét, a forróság
miatt csak fehér inget öltött.
Az információs szolgálatnál megtudta, pontosan hol található a
Betella-farm. Kiderült, hogy messzebb van, mini gondolta. A légitaxi
végeláthatatlan citromültetvények fölött repült halk, monoton
duruzsolással.
A farmot el sem kerülhette volna; messze láthatáron ez volt az,
egyetlen házcsoport. Citromfa-tengeren apró sziget.
A gépet kétszáz méterrel odébb állította le, aztán gyalog lopakodott
közelebb. Nem volt ez igazi farm; legalábbis nem úgy volt farm, ahogy az
ilyen gazdaságokat Vincent idejében hasznosították. Most már inkább csak
afféle villanegyedektől távol eső, nagyobb lakóház szerepét játszotta.
„Ideális hely összeesküvőknek” - gondolta Vincent rosszkedvűen, és
legalább húsz percig állt mozdulatlanul egy citromfa mögött. A ház körül
senki sem mozdult. Elindult. Kerítés helyett alacsony fagyalsövény
terpeszkedett; régen nyírhatták utoljára.
- Van itt valaki? - kiáltotta. De csak legyek döngtek az egyik ablak
szúnyoghálója előtt. Vincent várt, majd belökte az ajtót.
A bűz azonnal megcsapta. Az émelyítő szag szinte gomolygott a
széles, kövezett halban. Legyek rebbentek fel…
A halott nő a kandalló előtt feküdt. Vincent semmilyen külsérelmi
nyomot nem látott rajta; igaz, tüzetesebben nem volt kedve szemügyre
venni. Ez már igazán nem az ő dolga… Huszonkét év körüli, keleties
arcvonású, sárga bőrű nő volt. A forró éghajlat alatt a rothadás folyamata
gyors léptekkel haladt előre.
Vincent kihátrált az oszlopos, fehér tornácra. Akkor hallotta meg a
zúgást. A Szolgálat kék-piros jelzését viselő légi járművek egymás után
landoltak a ház körül. Az elsőből ismerős alak ugrott ki - Thiel had-
nagy.
Vincent fél testtel felült a fehér korlátra, és mosolyt erőltetett arcára.
- Nocsak, egy ismerős! Üdvözlöm, hadnagy!
Thiel megtorpant a lépcső alján, hitetlenkedve nézte Vincentet, aztán
így válaszolt:
- Kineveztek századosnak.
- Csak nem? Netán megtalálta a lisszaboni robbantás tettesét, és
előléptették?
- Ne tréfáljon, ember! A Szolgálatnál hangszalagra veszik az összes
bejelentést. Felismertem az ön hangját…
- Tehát Yan Marco börtönbe került. Elég sokáig tartott, míg beszélt
maguknak erről a farmról… nos, hadnagy - bocsánat, százados! -, ha ennek
a gyilkosságnak is felderíti a tettesét, biztosan tábornokot csinálnak
magából - és hüvelykujjával a háta mögé intett. Thiel besietett a házba.
A Szolgálat mozdulatlan arcú emberei - lehettek vagy tizenketten,
két középkorú nő is volt köztük - közben körbejárták az udvart, majd Thiel
után mentek. A házban lázas mozgolódás kezdődött; az egyik nő sápadtan
szaladt ki az udvarra, tenyerét szája elé szorítva. Aztán felbukkant Thiel.
- Maaren úr? Kicsit furcsállom, hogy másodszor is egy bűntény
színhelyén találom önt.
 - Azzal gyanúsít netán, hogy én öltem meg azt a nőt? Ne
nevettessen. Legalább két napja fekszik ott szegény. Én meg tegnap délután
szálltam partra egy jachtról, ellenőrizheti.
Thiel hallgatott. Vincent folytatta:
- Szóval Yan Marco elmondta magának, hogy a társai ezen a farmon
szervezkedtek… Elfogták már őket is?
- Nem - ingatta fejét a százados rosszkedvűen. - Marco nem árulta
el kilétüket.
Vincent gondosan eltitkolta örömét. „Még mindig előnyöm van” -
gondolta villámgyorsan. Thiel is a korláthoz állt. elnézett a távolba, halkan
folytatta:
- Engem bíztak meg az egész ügy felgöngyölítésével. A Marco-
ügyben sokat segített nekem, Maaren. De tulajdonképpen… le kéne
tartóztatnom.
- Engem? Miért?
- Ön megvert egy embert, azt a Marcót. Súlyosan megfenyegette,
aztán elvette személyi videotelefon készülékét…
- Itt van. - Vincent előhúzta a szerkezetet, és átadta a századosnak.
Azt a bizonyos számot már régen törölte az emlékezőegységből. - Semmi
fontosat nem találtam rajta… Ami pedig a letartóztatást illeti, javaslom,
várjon vele. Még hasznára lehetek magának, Thiel.
- Miért ártotta bele magát a dologba? Kinek dolgozik ön, nekünk
vagy nekik? Vagy egy konkurens rombolócsoportnak?
- Tréfál, százados. Nem ért az a megtiszteltetés, hogy a Szolgálat
tagja lehetnék, „rombolókat” pedig nem ismerek; és különösebben nem is
óhajtok velük megismerkedni. Én a saját számlámra ügyködöm, százados.
Régebben ezt úgy mondták: „a saját szakállamra”.
- Az efféle ügyek túl komoly természetűek és veszélyesek ahhoz,
hogy magánszemélyek kedvtelésből vegyenek bennük részt…
- Kedvtelésből? Ez kicsit erős volt, százados. Ha ismerné az okot…
- Égek a kíváncsiságtól.
Vincent felsóhajtott.
- No, majd egyszer elmesélem. Mondja, van valamilyen elmélete
ezzel a gyilkossággal kapcsolatban?
- A lányt Valla Tandilnak hívták, már évek óta egy rombolócsoport
tagja volt. A neve szerepel is egy listánkon. A banda most nyilván tudomást
szerzett Marco letartóztatásáról, és féltek, hogy a férfi köpni fog. El kellet;
tüntetniük a nyomokat, felszámolni ezt a támaszpontot. Menekültek…
Valla Tandil talán nem volt hajlandó menekülni, esetleg éppen szakítani
akart a rombolókkal…
- Nincs rajta külsérelmi nyom… Mivel ölték meg?
- Valószínűleg sugárfegyverrel.
- Ilyesmihez hol lehet hozzájutni?
- Kívülállók számára majdnem lehetetlen.
- Mint látja, lehetséges.
- Igen… Csak a Szolgálat és a Naprendszer határvidékén közlekedő
űrhajósok felszereléséhez tartozik ilyesmi.
- No, mindegy… Eltekint a letartóztatásomtól?
Thiel Vincent szemébe nézett.
- Azt ajánlom, ne keveredjen bele többé az ügybe. Hálás vagyok a
nyomra vezetésért a lisszaboni robbantást illetően, de… - elhallgatott.
- De? Fejezze be, százados.
-…. De ha ismét egy bűntény színhelyén találom, nehéz lesz
megmagyaráznom a beosztottjaimnak - és a feletteseimnek is! -, miért
hagyom futni magát.
- Köszönöm, százados. Hát sok sikert kívánok. - Menjen, Maaren,
mielőtt meggondolom magamat.
- Nagy hiba lenne.
- És hagyja a nyomozást a szakemberekre.
Vincent leugrott a korlátról. Az udvarról szólt vissza.
- Én sem vagyok kezdő, Thiel. Sok szerencsét!

Tulajdonképpen bosszús volt. Ha azt a Valla Tandilt életben találja,

bizony megtudott volna tőle egyet és mást. Így viszont csökkentek esélyei.
Lehet, Marco hamarosan köpni fog. A Szolgálat akkor tudomást szerez
arról, hogy egy bizonyos Daniel Nahar is romboló, sőt minden jel arra
mutat, hogy egyike a legaktívabb szervezőknek. Egyszemélyes agytröszt.
Persze mindig is ilyen volt. Beteg lett volna, ha nem ő játszhatja valahol a
főszerepet. Mániákus. De mindezek mellett - veszélyes. Halálveszélyes
fickó, aki csak fegyverrel a kézben tud élni.
Fegyver… Igen, a rombolók sugárfegyverrel rendelkeznek. Lehet,
Naharnál is van. Jó lesz vigyázni. Meg kell tudni, hogyan hat ez a szerkezet.
Most nem kellett a Szolgálat elől bujkálnia, hát visszarepült Caracasba, és
szállodába ment. Apró szobájában töprengett. Azután - dél is elmúlt már -
ebédelt is. Közben persze nem feledkezett meg az óvatossági
rendszabályokról sem. Már vérévé vált a környezet szüntelen figyelése.
Örökké résen volt. Olykor - furcsa asszociáció - bűnözőnek képzelte magát,
noha sohasem volt azelőtt, nem is lehetett. Mindenre elszánt tettesnek,
akinek szinte homlokára van írva a szándéka, ezért valakik bármikor
lecsaphatnak rá. Kik? A „rombolók”? Most már tényleg volt rá okuk. Ha
Sedym valóban közéjük tartozik, és Vincent Maaren ellen hangolja őket,
már komoly érvek vannak a kezében. Hiszen Vincent - anélkül hogy az új
kor, hivatásos bűnüldözői közé tartozna - nyílt háborút visel ellenük…
A hallban álló végkészülék csábította. A már ismert módon próbálta
megtudni, Caracast és környékét elhagyta-e egy Nahar nevű illető az elmúlt
két nap folyamán… Mivel számtalan útirány létezett, és csak abban lehetett
biztos, hogy Nahar nem utazott Belverda szigetére - órákig játszott kérdés-
feleletet a központi komputerrel, de nem lett okosabb. Nahar nem vett
igénybe semmiféle közös közlekedési eszközt. De hiszen elmehetett
másképpen is. Ahogy például ő. Vincent légitaxikkal „ugrálva” városról
városra, helyesebben villatelepközponttól villatelepközpontra. Aztán
lemehetett hajón egy folyón vagy csatornán a tengerre is…
Később elővette a cédulát, amelyre feljegyezte azt a bizonyos VT-
számot. Yan Marco nem ok nélkül kódolta be készülékébe úgy, hogy
gyakran hívhassa. Nyilván hívta is nemegyszer. Tehát a szám gazdájának
valami köze lehet Marcóhoz, sőt talán a rombolókhoz is. Vincent felhívta a
VT-számközpontot.
- Egy szám tulajdonosa felöl, érdeklődöm… - és beolvasta. A
képernyőn nem látott emberi arcot; az efféle ellenőrző jellegű kutatásokat
robotokkal végeztették. Húsz másodperc múlva a képernyő zöldesen
felizzott, megjelent a szöveg:

A SZÁM TULAJDONOSA ARNO

PILLOW LAKHELYE AFR0-OKCID-08-011-2349

Vincent feljegyezte ezt is, majd rövid töprengés után betáplálta a

nevet a keresett Nahar neve helyére, és lefuttatta ismét az előbbi kereső
programot. Most végre adatra akadt; Arno Pillow 38 éves fehér bőrű férfi
két nappal ezelőtt az esti órákban repült el egy rakéta-repülőgéppel
Caracasból Rabatba. Az a nyugat-afrikai villatelep is valahol arrafelé lehet,
gondolta; egy perc habozás után helyet foglaltatott magának ugyanarra az
útvonalra. A gép indulásáig volt még másfél órája. Nem sietett hát. Felhívta
Ivat; a lány otthonról jelentkezett. A kamera egy férfit is mutatott; a
hetvenfelé járó ember, kopaszodó, vörös arcú, rozoga volt. Vincent sejtette,
hogy Ivára ismét egy frissen hibernált kortársa gyakorlati adaptálása vár;
tapintatosan lerövidítette amúgy sem hosszú beszélgetésüket, majd
kikapcsolta a készüléket.
A gépen aludt valamit, de nem sokat. Kicsit kóválygott a feje a
fáradtságtól, amikor kiszállt a meleg hajnali, bíbor, izzásban. A rakéta-
repülőtér messze volt a városközponttól, de ez nem izgatta Vincentet.
Távolról is látta az egykori üzleti negyed felmagasodó, fehér épületeit. Nem
vágyott oda. A repülőtéri információs szolgálat révén újabb adatokhoz
jutott, aztán légitaxit szerzett. „Azt el kell ismerni, hogy a közlekedés
minden válfaját remekül megoldották ezek az új fickók!” - gondolta
elismerően. De az apró, makacs ellenérzés - ez ébredése óta benne élt az új
világgal szemben - meg mindig nem múlott el.
Nem volt megelégedve ezzel a világgal. Pedig talán nem is ez a világ
volt a hibás. Vincent akkor - tehát - előző életének utolsó heteiben -
másképpen képzelte el mindezt. Igaz, Sedym léte bonyolította a dolgokat,
ez és a benne feszülő bosszúvágy minden részletet más megvilágításba
helyezett. Vincent rosszkedvűen jött rá, hogy nem képes kivonni magát az
önmaga teremtette pszichózis alól. Ha ő csak a bosszút látta maga előtt -
márpedig csak azt látta -, akkor szükségszerűen rideg világban találta
magát. A hihetetlen méretű, abszolút célra orientáltság kendőként fedte
szemét. Nem láthatta meg az új világ emberi és tárgyi szépségeit. Kicsit
ellenségesen nézett körül minden városban; az emberek hűvösek voltak,
olyan benyomást keltettek, hogy kevesebb most bennük az élet, mint
egykor a régiekben volt. Alig betegek nem szegények, nem emésztheti őket
hatalomvágy, nincsenek gondjaik. De nincsenek kalandjaik, elméletileg
nincsenek elérhetetlen célok sem. Csoda-e hát, hogy Sedym alig egyetlen
év leforgása alatt megcsömörlött ettől a steril, „hivatalból boldog” világtól,
és kalandokat keresve, ilyesmit másoknak ígérve keresett-toborzott össze
tettestársakat a közös, ködös egykori hatalom újrateremtésére,
megszerzésére?
A 08-as nyugat-afrikai villatelep központjába repült. Volt egy furcsa
hangulata, kezdetben nem tudta, mi okozza Aztán rájött: a Szahara felett
repült! Ez a vidék még az ő hibeniálásakor, 2003-ban is csak sivatag volt,
ahol semmi sem termett. Az olajkutak kimerültek, az állítólag alatta rejtőző
vizet nem tudták felszínre hozni. A homok élettelen maradt hát…
Most viszont zöldellő mezőket látott maga alatt, olajfaligeteket és
kávéültetvényeket, végtelen kukoricaföldet. Széles legelőn antilopok és
gnúk hordái vonultak, egy szemmel láthatóan mesterséges tó partját
fehér és rózsaszínű madárfelhő lepte el. Aztán megint gyümölcsöskertek és
villanegyedek következtek.
A 08-as telep központjában leszállt. Árnyas parkokban fekete, sárga,
barna, fehér nők és férfiak sétáltak, sok gyerek szaladgált. Vincent
megfigyelte, hogy a gyerekek többsége sötétbarna bőrű. Úgy látszik, az
emberi fajok keveredése révén hamarosan egy barna bőrű típus terjed el a
legjobban, mely külső antropológiai jegyeiben még évezredekig magán
fogja viselni a többi faj jellemzőit. Lesznek tehát - sőt már vannak is, látta
Vincent - barna bőrű, de szőke, mandulaszemű nők, alacsony, gyapjas hajú,
kékszemű férfiak, sárgás bőrű, kétméteres óriások vörös hajjal, feketék
barna hajjal és szemmel, kiálló mongoloid arccsontokkal. És fehérek,
keskeny vágású, fekete szemmel, rövid hajjal.
A 011-es épület egy harmincöt emeletes lakóház volt a központban.
Vincent liften a huszonharmadik emeletre vitette magát. A
negyvenkilences lakás ajtaja előtt megtorpant egy pillanatra. Nem tudta,
milyen helyzetre és beszélgetésre készüljön fel. De eszébe jutottak régebbi
„inasévei”, amikor a Városban kezdő, fiatal detektívként szolgált… „Kétszáz
évvel ezelőtt” - jutott eszébe ismét a keserű refrén. Ettől kicsit elromlott a
kedve, de most nem volt idő ilyesmire. Jelezte jöttét.
Az ajtó kinyílott. Kistermetű, barna nő mosolygott Vincentre. A férfi
könnyedén meghajolt:
- Jó napot, asszonyom! Elnézést a zavarásért, de…
- Jól van, jól van, ne mentegetőzzön. Magát is a képek érdeklik,
ugye? Jöjjön csak, jöjjön…
Vincent nem sejtette, miféle képekről lehet szó, de szívesen engedett
az invitálásnak. Ez megkönnyítette a dolgát. A nő közben megállás nélkül
tovább csevegett:
- Ezen a héten ön már a tizedik… Amióta sugározta a Világtévé a
velem készített tízperces riportfilmet, népszerűbb lettem, mint valaha.
Pedig azelőtt is volt egy tucatnyi kiállításom…
Vincent nem értette, mit keres ez a jó harmincas nő Arno Pillow
lakásában; de egyelőre nem kérdezhetett semmit, mert amaz szinte
belefojtotta a szót. Átmentek egy nagyobb helyiségbe; a falakat körös-körül
kisebb-nagyobb festmények borították. A fehér, drapp és barna műanyag
keretek köpött zöldes, algákhoz hasonló indák kunkorodtak, másutt barnás
foltok úsztak élénksárga háttér előtt. Vincent figyelmét leginkább a bejárati
ajtóval szemben lógó négyzetméternyi festmény kötötte le; egy lila félkör
egyre törpébb, kis sugarú karikákat bocsátott ki magából, ezek szinte a
semmiben úsztak. A képet alulról fekete, felülről világoskék sáv keretezte.
- A Születést nézi? Ugye, nem rossz? A félkör az anyát jelképezi, az
emberanyát, aki öntestét felszakítva szüli fiait. A fiúk aztán előbb felfelé
szállnak - a kék szín, ugye, az égbolt, vagyis a légkör. Minden emberi
cselekvés színtere… Alul a fekete sáv: a kozmosz, vagyis a megsemmisülés a
halál. Mindnyájan oda jutunk egyszer… Tetszik?
Vincentnek nem jött ki hang a torkán; bólogatott hát szorgalmasan.
Úgy tett, mintha a többi képet is sorban szemügyre venné. A nő közben
egyfolytában beszélt. Kiderüli, hogy Kira a neve, és kicsi gyermek kora óta
festeget… Vincentnek végre sikerült közbeszúrnia néhány szót.
Megjegyezte: Arno Pillow egyik ismerősétől hallott már ezekről a
csodálatos festményekről, de ő úgy tudta, hogy itt Pillow úr lakik… Az erre
bekövetkező szóáradatból kiderült, hogy Kira és Arno Pillow két éve élnek
együtt a műteremlakásban, de Pillow tegnap elutazott valahova. Kira, nem
is érti néha ezt az Arnót, tegnap is olyan idegesen jön meg, „képzelje, egy
hete nem láttam, aztán beállít félórára, remeg a keze meg a térde, egy
idegroncs, pedig amikor elment, még egészséges volt, aztán se szó, se
beszéd. megint csak fogja magát, és eltűnik, hát ember az ilyen?” A
szófolyam nem ért. véget, Vincentnek csak nagy néha sikerült beletűznie
egy-egy igent vagy természetesent. Harmadszor vonult el a festményeknek
nevezett szörnyű mázolmányok előtt. Tudta már. hogy a Kira nevű
festékpazarló nőszemélynek semmi köze a rombolókhoz, a szálat Arno
Pillow személyén keresztül kell tovább gombolyítania.
- És Arno nem is jelentkezett tegnap óta? - kérdezte gyorsan,
mikor a nő egyszer lélegzetet vett.
- Ugyan! Nem szokása. Mondom, hazajött tegnap, ledobta a
holmiját, és…
Vincent nem figyelt tovább. A nő közben ecsetet ragadott, és az,
egyik képet akarta befejezni - mint mondotta. Vincent ugyan nem értette,
miért nevezi azt az okker alapon kék görögdinnyéket ábrázoló művet
befejezetlennek, de hát Kira volt a művész, nem ő. Kihasználta az alkalmat,
míg a nő háttal állt neki; a nyitott ajtón belépett a szomszédos szobába. A
padlón fekete bőr férfitáska hevert; Vincent habozás nélkül kinyitotta.
Néhány viseltes ruhadarabon kívül csak egy kis dobozkát és egy apró,
fénylő fémhengert talált. Mindkettőt zsebébe süllyesztette, majd
visszasétált a művésznőhöz.
 Negyedórájába telt a vontatott, meg-megszakított búcsúzás. Vincent
végül is csak úgy tudott elmenekülni, hogy megígérte: minden barátját
értesíti a műteremben látható „csodaszép, egyedülálló, eredeti” képekről.
Ez a látogatás jobban megviselte, mint találkozása Yan Marcóval annak
belverdai házában. Meg a liftben is izzadt homlokát törölgette.
A rakéta-pályaudvaron újra birtokba vett egy komputert. A mindent
tudó Agy révén tíz perc alatt kiderítette, hogy Arno Pillow Napvárosba
utazott. Napváros, az mi az ördög lehet? Kis kérdezősködés után az Agy
felvilágosította, hogy ötvenhat évvel korábban - mikor a Földön teljesen
áttértek a napenergia használatára - az egykori Szahara közepén egy
ultramodern várost építettek, amely fölött az űrben lebeg egy
elképzelhetetlenül nagyméretű napkollektor. Az űrben az összegyűjtött
energiát mikrohullámokkal továbbítják a Földre - éppen a Napváros mellett
elhelyezkedő hatalmas erőműbe.
Ezt követően Vincent elővette a két zsákmányolt tárgyat. A kis
fémhenger felirata szerint ez egy tizenkét voltos elektromos elem volt. A
betű- és számjelkód nem mondott Vincentnek semmit; de az Agy
mostanában elkényeztette, ezért ismét hozzá fordult. Másodperceken belül
megtudta, hogy az ilyen jelű elemeket kizárólag sugárpisztolyokban
alkalmazzák. A dolog különösebben nem lepte meg Vincentet; próbálta
összerakni a mozaik darabjait. „Tegyük fel, hogy mikor én a Szolgálat
kezébe játszottam Yan Marcót, a Caracas melletti farmon együtt volt a
rombolók agytrösztje: Valla, Pillow és… Nahar. Amint megtudták, hogy
Yan Marcót letartóztatták - és ezt nyilván a hírközlő eszközök segítségével
tudták meg, mert ezeknek az agyalágyult jövőbelieknek a leghalványabb
fogalmuk sincs arról, hogy bizonyos letartóztatásokat titokban kell tartani,
ha egy banda többi tagja még e hír hallatán elmenekülhet -, kicsit
megijedtek és féltek: Marco köpni fog. Úgy döntöttek, eltüntetik a
nyomokat. A két férfi közül az egyik - alighanem Pillow - megölte Vallát,
aki ellenük szegült, vagy esetleg nem akart részt venni a további
akciókban… Aztán azok ketten kétfelé menekültek: Pillow haza Rabatba,
vagyis a Szaharába, Nahar pedig… Ki tudja? És mi lehet az a» nagy akció «,
amelyikbe Marcót sem avatták be? Nincs-e valami köze ennek
Napvároshoz? Hiszen Pillow nyakra-főre oda igyekezett, még ebben a zilált
állapotában is… és ha Nahar is odament, ha találkoznak?"
Gyorsan információkat kért. De - legalábbis eddig a Napvárosba
érkező távolsági rakétajáratokon nem volt Nahar nevű utas Vincent
elővette a másik tárgyat. Kis műanyag dobozban apró, átlátszó kristály
lapult. Tanácstalanul forgatta kezében, végül kénytelen volt a szálló egy
másik vendégéhez fordulni. Az apró, mosolygó ázsiai pár szóval elmondta,
hogy ez egy információkristály, és mit kell tennie vele. Megmutatta, hová
kell beleilleszteni a videókészülékbe, és elindította a gépet.
Vincent rájött, ez olyasmi, mint régen a mikrofilm volt. A képernyőn
szöveg jelent meg; először egy cím, aztán bonyolult műszaki rajzok… Már-
már csalódottan el akarta zárni a gépet, de hirtelen megértette, miről van
szó.
A kristályban valaki összegyűjtött minden információt a Szahara
felett keringő napkollektorról. Az egész anyag nyilván legális volt; csupán
arról volt szó, hogy a kristálygazdája egyetlen, nagyon kényelmes kis
forrásba gyűjtötte össze azt a sok száz cikket, rajzot, képet, publikációt,
előadást, számítást, tervet, ami a kollektorral foglalkozott.
„Mire kellett ez Pillow-nak? És most már nem volt rá szüksége?
Fejből megtanulta vagy megtanulták mindazt, ami nekik fontos ebből?”
Helyet foglaltatott a Napvárosba induló gépre. Két órája volt még.
Szép kényelmesen betette a dobozba a kristályt és az elemet, papírba
csomagolta az egészet, és ráírta: „Andres Thiel százados.” Betette az
automata csomagmegőrzőbe, és rámondta a hangszalagra, hogy annak
adható ki, aki ezen a néven fog érte jelentkezni. Aztán az Agy révén helyet
foglaltatott magának egy napvárosi hotelban.
Akárhol volt most, nem feledkezett meg az óvatosságról. Igyekezett
nagyobb embercsoporthoz csatlakozni, eltűnni a járókelők tömegében,
meglapulni a mozgójárdákon utazók között. Ez néha nem is volt olyan
egyszerű dolog; a „jövőbeliek” soha nem siettek, látszott: mindenre van elég
idejük, és életük legapróbb dolgait is alaposan megszervezik. Vincent
viszont sokszor sietett volna, energikus mozgással tűnt ki a kényelmesen
ballagó „bennszülöttek” közül.
Mindezek után jól megebédelt, és felhívta a Szolgálat helyi
központját. Képet most sem adott magáról, VT-készülékének csak
hangsugárzóját kapcsolta be.
„Üzenet Andres Thiel századosnak, a különleges osztag
parancsnokának. Caracasi ügyben bizonyítékok várnak önre a rabati Hajnal
Szálló értékmegőrzőjében. További fejleményekre Napvárosban kerül sor,
találkozzunk; a La Suno Hotelban.”

Miközben gépe tizenkét kilométer magasan repült - az égbolt

fölöttük sötétkékbe hajló, tiszta bura volt -, számára meglepő élményt
jelentett, hogy karján a videotelefon csörgő hangot hallatott. Valaki őt
kereste az éterben. A Föld egy pontján valaki az ő számát táplálta be VT-
jébe, és bárhol legyen is most a hívott fél. vagyis ő Vincent - az éterben
száguldó láthatatlan elektromágneses hullámok ráleltek. Itt és bárhol
megtalálták volna… Először azt hitte, Thiel századosnak van
mondanivalója. Aztán hirtelen ez jutott eszébe: csak nem Sedym keresi?
Már a gondolatra is viszolygott. Nem érezte magát most elég erősnek egy
ilyen beszélgetésre. Elég ravasznak sem, hogy szóviadaluk során valami
fontosat húzzon ki a terroristából. Mélyei lélegzett, és lenyomta a
megfelelő kis gombot. Szóval - Sedym?
De nem - az apró képernyőn feltűnt Iva mosolygó arca, fehéren
világító hajkoronája.
- Üdv, világjáró! Merre vagy? Napok óta nem láttalak.
- Most éppen Afrika felett repülök Iva. De nehogy azt hidd, hogy
csupán turisztikai céllal járom a világot.
- Azt mindjárt sejtettem. Te nem vagy az a fajta, aki bármit is ok
nélkül tenne, feleslegesen.
- Ezt bóknak veszem, és köszönöm. Hogy van hajlott korú védenced?
- A kertben szunyókál. Ártalmatlan öregúr, és rettenetesen unalmas.
Folyton valami részvényeket emleget, másról sem hajlandó beszélni. Te
Vincent, mi az, hogy részvény?
- Sokáig, tartana, míg elmagyaráznám… Mindenesetre közöld vele,
hogy a részvényeit nyugodtan elfelejtheti… Amúgy mi újság?
- Hiányzol, Vincent.
A szó szíven ütötte a férfit. Hallgatott, aztán nehezen szakadtak ki
belőle a szavak:
- Iva… Lehet, hogy most másképpen van… De annak idején, előző
életemben, az efféle szavaknak nagy jelentőségük volt…
- Most is így van, Vincent.
Nézték egymást. Mindketten tenyérnyi színes képnek látták a
másikat.
- Iva… Sok mondanivalónk lenne egymásnak.
- Azt hiszem én is. Gyere haza, Vincent.
„Haza!” A szó elszorította Vincent torkát. Haza?
- Még nem mehetek, drágám. El kell intéznem valamit.
- Akkor én megyek hozzád. Hol talállak meg?
- Napváros, La Suno Hotel.
- Rendben, Vincent. Remélem, ott leszel még, mikor megérkezem.
 - Én is remélem. De közbejöhet valami…
- Akkor hagyj üzenetet a szállóban.
- Igen, Iva.
- Sietek, Vincent.

Első pillantásra Napváros semmiben sem különbözött más városoktól:

legfeljebb abban, hogy a szélén jóval több volt az ipari jellegű építmény.
Hatalmas, négyzet alakú antennák meredtek az ég felé. némelyik több ezer
négyzetméteres volt. Vincent annak előtte sehol sem látott hasonlókat. Az
előzőleg nyert információkból persze tudta, hogy ezek mind a szinte az
egész Földet energiával ellátó bonyolult rendszer részei.
A La Suno szálloda a város közepén magasodott, jókora park szélén. A
forróságot a sok zöld terület és a mesterség tavak felől fúvó szellők
enyhítették. Vincent a második emeleten vett ki szobát, és azonnal
rávetette magát a legközelebbi komputer-végkészülékre. A következő
kérdéseket tette fel az Agynak: 1. Érkezett-e Nap városba az elmúlt
huszonnégy órában egy Daniel Nahar nevű személy? 2. Érkezett-e a
városba egy Arno Pillow nevű személy? 3. A helyi hotelekben
megszállottak-e a fent nevezettek vagy közülük valamelyik?
A válaszra pár percig kellett várnia. Daniel Nahar nem bukkant fel az
utas listákon - de Vincent tudta, hogy ez még nem jelent semmit. Nahar-
Sedym itt lehet. Talán éppen a közelben… Arno Pillow megérkezett -
állította a gép szenvtelenül, zöld betűivel - a Meteor szállóban lakik.
Két perc múlva Vincent már szabad légitaxit keresett a hotel tetején.
Tizenhárom perccel később egy valamivel alacsonyabb épület tetején
landolt. A felső bejárat ügyletes automatapultjához lépett.
- Az Arno Pillow nevű vendéget keresem - mondta bele a
mikrofonba. A falba épített gépezeten lámpa csillant, aztán egy hangszóró
emberi hangon, de nagyon közömbösen válaszolta:
- Arno Pillow, 124-es szoba. Jelenleg távol van.
- Hová ment? - dörrent a gépre Vincent. Egy pillanatra elfelejtette,
hogy nem emberi alkalmazottal van dolga. Az automata ugyanolyan
hangon válaszolta:
- Erre nincs adat.
Egy alacsony, kopaszodó öregúr állt meg mellette. Szemét vidám
szarkalábak keretezték. Mosolyogva figyelte Vincent harcát a géppel, majd
odaszólt neki:
 - Bocsánat, uram. Látom, maga sem rajong ezekért az újmódi
masinákért…
- Valóban. Nem szenvedhetem őket…
- Azt hiszem, az emberekkel több szerencséje lesz. Legalábbis
ezúttal biztosan… ugyanis segíthetek önnek.
- Igen? - Vincentben felébredt a remény.
- Egy órával ezelőtt a földszinti kiszolgáló-automatánál álltam.
Egy férfi jött oda, és Pillow néven mutatkozott be a gépnek. Üzenetet
diktált hangszalagra, amit majd egy telefonon jelentkező embernek kell
továbbítani.
- Nem emlékszik, mi a neve annak az illetőnek?
- Nem… Bagar vagy Zachar…
- Nahar…
- Lehetséges.
- Köszönöm, uram! Nem is tudja, milyen sokat segített nekem - és
elrohant. A folyosó kanyarulatában talált néhány videotelefon-fülkét.
Hangtovábbításra kapcsolta, és felhívta… azt az automata szállóportást,
ahol az előbb érdeklődött Pillow felől. „Ócska kis gépek - füstölgött közben
-, most majd megmutatom, milyen könnyen becsapható ez a szisztéma…”
- La Suno Hotel, szolgáltató információs automata beszél.
- Daniel Nahar vagyok. Úgy tudom, Arno Pillow úr hagyott
számomra üzenetet.
- Igen, uram. Máris bejátszom a szalagot.
Vincent számára ismeretlen férfihang gyorsan hadarta: „Daniel, itt
vagyok a városban. Most tizenhat huszonöt van, indulok az erőműbe.
Minden úgy lesz, ahogy megbeszéltük. Amint lejön a jelzésed, én is akcióba
lépek.”
Vincent elgondolkozva állt egy ideig. De érezte, nem vesztegetheti az
időt. Felment a tetőre, légitaxit hívott. Ahogy a gép felemelkedett,
tekintete az erőművet kereste. Kézi irányításra kapcsolt, és hamarosan egy
külváros felett szállt. A nap lassan lebukott a láthatár mögött. A trópusi
éjszaka hirtelen, szinte egyik percről a másikra szakadt rá a városra. Mikor
járműve lágyan landolt egy kivilágított épületsor előtti parkolóban, már
teljesen sötét lett.
Vincent hatalmas légibuszokat is látott. Az egyikből - a felirat
tanúsága szerint - két óceániai sziget lakói, egy algatermesztő telep dolgozói
érkeztek látogatóba. Vincent csak néhány percet vesztett, míg rájött, miről
van itt szó. A bejárat melletti felirat is megerősítette: a naperőmű földi
egységét folyamatosan látogathatták az érdeklődő turisták. De csak este
tizennyolc óráig. Ez pedig már elmúlott. A turisták már csak
kifelé özönlöttek a kapun. Az egyenruhás rendőrök senkit sem engedtek
be. Udvariasan, de rendkívül határozottan tessékelték el a kapu elől a későn
érkezőket. Köztük Vincentet is. A férfi azért mégis örült egy kicsit, hogy
végre embereket lát ilyen poszton. Tudta, hiába is próbálkozna. Nem juthat
be az erőműbe, hisz nem tagja a Szolgálatnak. Az ő „civil” igazolványa
sajnos semmilyen hatóság mágneses zárját nem nyitja.
Amint így morfondírozott, bal csuklóján diszkréten berregni kezdett
a VT. Azt hitte, ismét Iva keresi - valahogy most nem volt hangulata a
lánnyal beszélni - de a képernyőn Thiel arca tűnt fel.
- Megkaptam az üzenetét, Maaren. Itt vagyok, a La Suno Hotelban.
- Átvette a csomagot?
- Igen. Ami az elemet illeti, talán azonosítható talán nem. Lehet,
hogy abban a pisztolyban volt, amelyikkel Tandilt megölték, de lehet, hogy
nem. A kristályt is ugyanott találta?
- Igen, a fickó lakásán. - És mindent elmesélt Arno Pillow-ról. Majd
így folytatta: - Szerintem itt van most az erőműben. Ha a szimatom nem
csal, már pedig ez szerfölött ritkán fordul elő, egy másik, igen veszélyes
rombolóval együtt újabb akciót készítenek elő. Jöjjön az erőműbe, lehetőleg
ne egyedül. Hozzanak egy VT-adászavaró készüléket is! - Vincent nem
hagyta, hogy Thiel tovább kérdezősködjön, gyorsan kikapcsolta a
készüléket. Majd ide-oda sétált a kapu előtt. A vállas őrök gyanakodva
figyelték.
Negyedóra múlva kivilágosodott az égbolt a parkoló felett. A
Szolgálat S betűhöz hasonló jelet viselő gépei egymás után ereszkedtek a
betonra.
Thiel százados ruganyos léptekkel közeledett. Vincent megfigyelte,
hogy a férfi külseje mindig tettrekészséget, aktivitást sugároz. Az ősz
szálakat a hajában most nem lehetett látni. Megállt két lépesre Vincenttől.
- Ha maga itt van. Maaren, akkor biztos történik valami az
erőműben…
- Ne pazarolja rám a bókjait, százados. Így is hízelgőnek tartom,
hogy elfogadta a meghívásomat.
- Csak az ügy miatt. Nekem a rombolók elleni harc a feladatom, és
ebben mindenki szövetségesem lehet.
- Még az efféle régi ördög is, mint én, igaz…
 Thiel nem mosolygott. Közben emberei köréje gyűltek, parancsra
várva.
- Mi az elmélete, Maaren úr? - kérdezte a százados. Nyíltan, a
többiek előtt, ezért Vincent érezte a pillanat, fontosságát. Találkozásaik
során ez volt az első eset, hogy Thiel mások jelenlétében is elismerte az ő
szakmai hozzáértését.
- Két tettes jelenléte már biztosnak látszik. Persze lehet, hogy
többen vannak. A Nahar nevű nem találkozik itt Pillow-val, ez kiderül a
telefonüzenetből. Pillow már az erőmű területén várakozik valamilyen
jelzésre. A kristályból arra következtetek, hogy a fickók alaposan
tanulmányozták a naperőmű berendezését. Valami csúnya dolgot
terveznek… a VT-hullámokat zavaró készülékre azért van szükség, hogy
meghiúsítsuk köztük a rádió-összeköttetést…
- Tehát az első feladat: átkutatni az erőmű területét - fordult Thiel
társaihoz. Egyikük - egy szikár, csontos arcú, magas fekete bőrű férfi -
figyelmeztetően mondta:
- Tizenegy négyzetkilométernyi területről van szó, főnök!
- Tudom, Leon.
- Nekem már van egy ötletem. - Vincent elindult a kapu felé. - De
közben menjünk, minden perc drága lehet!

Hamarosan a néptelen erőműtelep összes szabadtéri hangszórója

megszólalt. A sötét alkatrészraktárak, a hatalmas antennák, a betonmezőbe
süllyesztett transzformátortelepek között megült a sötétség. Légpárnás
járművek suhantak el a több emelet magas porcelánszigetelők mellett. A
földalatti óriáskábelek kiindulópontjai és a mikrohullámú adó-vevő
berendezések között. Aztán kigyúltak a reflektorok, bevilágították a
hatalmas terület legkisebb zugát is.
A hangszórók makacsul ismételgették:
- A Szolgálat különleges alakulata megszállta az erőművet.
Felszólítjuk az itt rejtőzködő Arno Pillow polgárt, haladéktalanul jöjjön elő,
és adja meg magát. Tudunk tervükről és előkészületeikről, a végrehajtást
meg fogjuk akadályozni. Arno Pillow, saját érdekében azonnal jelentkezzen
a főkapunál…

Az ügyeletes főmérnök hetven év körüli, kisportolt, élénk tekintetű

férfi volt. Clarosnak hívták. Amint tudomást szerzett a rendkívüli
eseményről, azonnal jelentkezett Thielnél. Közben - a százados
intézkedésére - újabb és újabb alakulatok érkeztek erősítésként. Egy részük
kívül helyezkedett el, az erőmű magas drótkerítése mellett. A többiek
belülről kezdték átfésülni az épületeket.
- El kell kapnunk… - morogta a százados. - Tőle talán megtudunk
valamit. Hiszen csak vaktában tapogatózunk, még nem is sejtjük, mit
akarnak, ők pedig minden perccel közelebb kerülnek a merénylethez…
- A Föld elektromos energiájának hatvanöt százaléka ezeken a
transzformátorokon megy át - intett Claros mérnök a közelben magasodó
épületek felé. - Ha itt valami baj történik, az egész déli félgömb és Európa
sötétbe borul. Leállnak a szolgáltató üzemek, az ipar, a robotok, a
közlekedés… Még a liftek is elakadnak az épületekben.
Thiel és Vincent összenéztek. Mindketten ugyanarra gondoltak: az
erőmű egy ideális terrorcélpont! Vincent szívesen meg is mondta volna, mit
gondol az ilyen naiv szervezésről. Hogyan lehettek ilyen együgyűek a
tervezők? Látszik, hogy ez a világ már elfelejtette az erőszakot. Ez ugyan
szép vonása, de most emiatt nagyon könnyen sebezhetővé vált.
Odakünn a hangszórók tovább harsogták:
- Arno Pillow polgár! Saját érdekében…
– Most is első akar lenni, Vincent? – kérdezte Thiel negyedórával
később.
- Ezt mire érti?
- Szeretné előbb ezt a Pillow-t is a kezébe kaparintani, és csak
utána engedné át a Szolgálatnak?
- Nem. Ezt rögtön viheti. Nekem a másik kell.
- Daniel Nahar?
- Igen.
Csend lett; nézték egymást. Aztán Thiel hirtelen egy összehajtogatott
papírlapot húzott elő a zsebéből.
- Töltse ki alkalomadtán, Vincent. Persze csak akkor, ha…
szükségesnek találja.
Vincent széthajtogatta a papírt. Fél szemmel látta az üvegajtón
keresztül, hogy az udvarról futva közeledik Thiel fekete bőrű beosztottja,
León hadnagy.
Egy tagfelvételi kérelmet tartott a kezében Vincent;
formanyomtatvány volt. A tetején a Szolgálat jele virított. A személyi
adatok rovatai után elég sok helyet hagytak ki arra, hogy a jelentkező
megindokolhassa, miért kíván belépni a Szolgálat tagjainak sorába. Az
egyik rubrikába valaki - nyilván Thiel - már beleírta kézzel: „Felveendő a
Különleges Alakulathoz. Nagy tapasztalat és eddigi szolgálatai miatt
azonnal tiszti fokozatra javasolni.”
- Hát ez igazán kedves magától, Andres… - kezdte Vincent, de
felpattant az ajtó. Leon hadnagy rontott be. Vincent zsebre vágta a papírt.
- Mi van, Leon?
- Megtaláltuk Pillow-t, uram.
- Önként jelentkezett?
- Nem mondhatnám. A transzformátorházak főkapcsolóinak terme
előtt ólálkodott. De mikor körülvettük, azonnal megadta magát.
- Fegyvere?
- Egy sugárpisztoly.
- Azt vigyék a laboratóriumba. A fickót hozzák ide, itt fogjuk
kihallgatni. - Thiel széket telt a főmérnök szolgálati szobája közepére, majd
felgyújtott még néhány lámpát. Claros ki akart menni, de a százados
visszatartotta:
- Szükségünk lesz önre, mérnök úr.
Vincent az ablak alá állt, mintegy jelezve, hogy ő nem hivatalos
személy. Négy rendőr kísérte be az elfogott terroristát. Arno Pillow
alacsony, ijedt képű emberke volt, koránál öregebbnek látszott. Vincent
némileg csalódott. Nem ilyennek képzelte el Nahar-Sedym jobb kezét.
- Kérem, miről van szó? Nem értem, mit akarnak tőlem… - dadogta
a férfi. A rendőrök kimentek.
Úgy látszik, Thiel a kihallgatások során a formaságokat kedvelte.
Vagy szigorú szabályzat késztette az ilyen viselkedésre? Vincent nem
ismerte az okot. De számára - aki a huszadik században nőtt fel - a
kihallgatás kezdete egy párizsi udvariassági világverseny két első
helyezettjének briliáns bemutatójához volt csak fogható. Thiel a
kihallgatást úgy kezdte, hogy… bemutatkozott. Elmondta, miért jött ide,
mivel gyanúsítják „Pillow urat”, és ilyen stílusban is folytatta… Pillow
persze mindent tagadott, fel volt háborodva, ő turistaként járt az erőműben,
csak elszakadt csoportjától, bennmaradt az egyik épületben, melynek ajtaját
valószínűleg félreértésből rázárták, ő nem tudott kijönni, természetesen
semmiféle terrorakcióról nem tud, és nagyon csodálkozik, hogy így
„rátámadtak”…
Vincent félrehívta Thielt egy sarokba.
- A pasas falhoz állítja magát, Andres - súgta.
- Falhoz?
 - Ez afféle nyelvi fordulat volt az én időmben. A lényeg az, hogy
Pillow megjátssza az ártatlant, közben múlik a drága idő. A maguk mostani
ájtatos módszereivel holnapra sem kényszerítheti a fickót, hogy elmondja,
mit terveznek a disznók ma éjjel…
- Ájtatos módszerek? - csodálkozott a százados, de persze elértette,
mire célzott Vincent. - Tud jobbat.
- Persze hogy tudok. De ahhoz egyedül kell vele maradnom.
- Remélem, tisztában van vele, hogy ez teljesen szabálytalan? Ön
nem tagja a Szolgálatnak, nem tiszt, és…
- És időnk sincs. Thiel százados. Lehet, hogy hamarosan a Szolgálat
tagja leszek. Ne essen kétségbe, Andres. Gondoljon arra, hogy most a
percek annyit érnek, mint máskor az évek. A maguk békésen tespedt és
gyanútlan világát könnyen fejre állíthatja néhány mindenre elszánt,
vakmerő terrorista, akik tudják, mit akarnak. Gondoljon egy energia
kimaradásra is, vagy esetleg az erőmű megsemmisülésére… a főnökei
akkorát ütnek a fejére, Andres, hogy beszáll a Föld közepébe, meg sem áll a
nikkel-vas rétegig… Én viszont remélem, hogy tíz perc alatt megtöröm a
fickót.
- De semmi erőszak. Figyelmeztetem…
- Egy ujjal sem nyúlok hozzá, esküszöm. Különben is, az üvegajtón
át figyelhet.
- Rendben. - Thiel odébb tett egy széket, aztán intett a
főmérnöknek, és kimentek. Amint az ajtó becsukódott mögöttük, Vincent
közelebb ment Pillow-hoz. Odapenderített egy széket, de nem ült le a
férfival szemben, hanem egyik lábát feltette a székre. Pillow némi
nyugtalansággal figyelte - ösztönösen érezte a veszélyt…
- Na, ide figyelj, te törpe rosszlélek! Én nem vagyok rendőr, és nem
fogok udvariaskodni veled. Ha nem nyitod ki azonnal azt a rücskös szádat,
úgy elintézlek, hogy a drága, Kirád sem fog rád ismerni. Rólad mintázhatja
majd a következő lila gömbjeit, olyan pacnit csinálok belőled, te világ
szégyene!
Pillow-nak leesett az álla. Még soha senki nem beszélt vele így.
Ebben a steril világban száz éve nem szólt így ember emberhez… Vincent
állandóan Pillow szemébe nézve folytatta halkan, nyugodtan:
- A pofátlanságod nem ismer határt… Elnyomlak, mint egy hernyót,
meglátod. Azt hitted, Yan Marco hallgatni fog? Beköpte a Betella-farmot,
beköpött mindenkit. Te meg voltál olyan szerencsétlen hülye, és Nahar
parancsára megölted szegény lányt…
 - Nem igaz! - tekergett a széken Pillow, mint akit korbácsolnak;
pedig csak Vincent szavai csapdosták testét-agyát.
- De igaz, te bűzlő féreg! Megölted Valla Tandilt, és ezért egy
lakatlan szigetre tesznek ki…
- Nem! Nem én voltam!
- Hát ki? Daniel?
- Dan… - Pillow nem fejezte be a szót, hirtelen elhallgatott.
Megijedhetett, hogy ha elárulja társát, esetleg baja esik. Vincent gyorsan
módszert változtatott:
- Figyelj jól, Pillow - folytatta csendesen. - Nekem nem te kellesz.
Őszintén szólva cseppet sem érdekel, te ölted-e meg azt a lányt, vagy sem…
Én Nahart akarom elkapni. Tudod, miért? Nem árt, ha megtudod, kivel volt
dolgod, miféle embert tartottál a barátodnak… - és elmondta a rémült
férfinak, mit művelt Sedym százhetven-egynéhány évvel ezelőtt. Beszélt
önmagáról, Edináról, Robertról. Pillow elszürkült arccal hallgatta. A
történet megrázta. Hitelességében nem kételkedhetett - elég volt Vincent
eltorzult arcába pillantania. Vincentnek az emlékezés új ráncokat vésett
homlokára. - Így volt, Pillow. Ez Nahar, akiben úgy bíztál, és aki máris
börtönbe juttatott téged. Szerencséd, hogy idejében közbeléptünk; mielőtt
egy még nagyobb, emberiségellenes akcióba is belehajszolt volna… Segíts
magadon, Pillow. Mondd el, mire készültetek, hol van most Nahar. Mi a
terve? Ha elmondod, nyílván figyelembe veszik a büntetés kiszabásánál,
hogy segítettél a Szolgálatnak.
Pillow rettenetesen gyötrődött. A belső vívódás az arcára vetült.
Először maga elé nézett, majd lassan felemelte tekintetét. A két ember
hosszan nézte egymást. Pillow megértette. Vincent nála is jobban szenved.
Olyan veszteség érte, amit soha nem lehet jóvátenni, pótolni. Soha többé.
És tudta már: ez az ember átjött a századokon, széttörte az idő korlátait,
csak hogy utolérje Nahart. Aki ekkora áldozatra volt képes, már nem fog
meghátrálni, és aki útjába áll, azt eltiporja, könyörtelenül.
- É… én… - dadogta - csak segítettem neki kidolgozni a tervet…
Vincentnek eszébe jutott Pillow hangszalagról hallott üzenetének
szövege. Egy szó. „Amint lejön a jelzésed…” Lejön?
- Nahar odafönn van? - kérdezte. Felfelé mutató ujja megmerevedett.
Pillow elkínzottan bólintott.
Vincent az üvegfalon át intett Thielnek. A százados és a főmérnök
bejöttek.
 - Magának mi lett volna a teendője? - kérdezte Vincent most már
más hangon.
Pillow nehezen, szaggatottan mondta:
- A tervrajzok tanulmányozásakor Daniel azt mondta, olyan
módszert kell találnunk, amellyel az egész energiaszolgáltató rendszert
megbéníthatjuk… Azt mondta, ezt kettős csapással érhetjük el. Egyszerre
kell megsemmisíteni a lenti és fenti rendszer kulcsfontosságú pontjait…
A főmérnök - Thiel és Vincent kérdő tekintetére – gyorsan
közbeszólt:
- A napkollektor a földfelszíntől 35 810 kilométerre lebeg. Mivel a
Föld tengely körüli forgási sebessége és a kollektor Föld körüli forgásának
sebessége megegyezik, a kollektor mindig a felszínnek ugyanazon pontja
felett lebeg. Ezt nevezik stacionárius pályának… vagyis a szerkezet itt „áll”
Napváros felett. A napenergiát a kollektor összegyűjti, és rádióhullámokká
alakítva sugározza le ide a gyűjtőantennákra. A transzformátorokból a
tárolókba kerül az áram, vagy azonnal a távvezetékekre kapcsoljuk és
továbbítjuk…
- Az én feladatom az lett volna, hogy a nagy transzformátorállomást
robbantsam fel plasztikbombával… Ugyanakkor Daniel a kollektorban
akart valamit csinálni.
- Odafenn van? - döbbent meg a mérnök. Pillow némán bólintott.
- Egyedül ment fel?
- Igen. Az akciót csak mi ketten végezzük - felelte Pillow.
- Intézkedjen azonnal, mérnök úr! - mondta gyorsan Thiel. - A
Szolgálatnak bocsássanak rendelkezésére egy űrsiklót.
- Azonnal. - Claros a videotelefonhoz lépett. A Napváros melletti
űrkikötőt hívta, amelyet lényegében kizárólag az erőmű számára építettek.
- Mi Nahar terve? - dörrent Vincent kérdése.
- Nem tudom pontosan… Azt mondja, a kollektor ugyan hatalmas
méretű, de van néhány olyan pontja, ahol nagyon is könnyen sebezhető, és
akkor az egész használhatatlanná válik… és valamilyen követelései
is vannak, úgy tudom…
- Hogyan jutott fel oda?
- Naponta kétszer mennek fel űrsiklók, felszerelési, személyzetet
visznek a kollektorba… Danielnek van ismerőse a siklópilóták között,
megbékélte az egyikkel, hogy az felviszi őt, megmutatja neki a kollektort…
- Melyik járattal ment fel?
 - Azzal, amelyik este hét előtt indult… - suttogta Pillow
kimerültén. - Úgy beszéltük meg, hogy üzenetet hagyok neki a szállodában,
ebből tudni fogja, hogy én már a helyemen vagyok. Akkor ő egyenesen az
űrkikötőbe megy…
- Van nála robbanóanyag? Fegyver?
- Nem tudom. Ennél többet nem tudok! - Pillow ezt már elkínzottan
kiáltotta.
Thiel kutatóan figyelte a férfi arcát, aztán felállt.
- De az időpontról csak tud valamit mondani? Mikorra tervezi
Nahar az akcióját?
- Reggel… illetve hajnalban. Azt mondta, előtte szól majd, hívni
fog a VT-számomon…
Nyílt az ajtó, belépett a csontos arcú fekete.
- Főnök, találtunk egy csomagot. Kilenc-tíz kiló plasztik van benne
a hozzá való gyutaccsal.
Pillow lehajtotta fejét. Thiel hangja újra megkeményedett:
- Köszönöm, Leon. Szóljon Stannek és Igornak, szedjenek össze
még négy válogatott legényt a mindenre elszántak közül.
- Igen, főnök.
Claros mérnök lekapcsolta a videokészüléket.
- Húsz perc múlva indulásra kész lesz egy űrsikló, százados.
- Remek. Ön is jöjjön velünk, kérem. Szükségünk lesz a
szakértelmére.
- Kérem, máris indulok.
Thiel intézkedett, hogy Pillow-t erős őrizet mellett szállítsák át.
Aztán - miközben légitaxin az űrkikötő felé repültek - a százados
feletteseinek rádión jelentette az eddig történteket, és említést tett Vincent
Maaren értékes közreműködéséről is.
Az űrkikötőben nappali világosság öntött el mindent - az épületeket,
a betonmezőt, a kifutópályákat reflektorok fénye változtatta tejfehérré.
Az űrsikló hatalmas repülőgépre emlékeztette Maarent. Ilyenek
voltak már akkor is, mikor ö fiatal volt. Úgy rémlett neki, a nyolcvanas
évek elejétől repültek, akkoriban még űrkompoknak is nevezték őket Ezen
a téren a technika talán csak a hajtóanyag terén változott; különben az
űrsiklók most előbb repülőgép módjára hosszú betonpályának lendültek
neki, régebben viszont függőlegesen, rakétamotorokkal fúrták magukat az
égbe… Az űrbe.
 Vincent semmi különöset sem érzett a start pillanatában. És később
sem. Éppen ellenkezőleg; a rakétamotorok jól hallható dübörgése nem ezt a
jövő-jelent juttatta eszébe, hanem… a múltat. A feje felett egykor elhúzó
ezüstszínű harci repülőket. A katonai helikopterek dübörgését…
- Kíváncsi vagyok, mire számíthat ez a Nahar… - mormolta Thiel,
és várakozva tekintett Vincentre. - Hiszen bármit is tesz, elfogják, akkor is,
ha végrehajtja a robbantást.
- Maguk a normális emberek kategóriáiban gondolkoznak - felelte
Vincent; látta, hogy León hadnagy és Claros mérnök is tőle várják a választ.
- Ilyen kategóriák között születtek és nőttek fel. Az önök számára csak a
normális világ funkcionálhat hibátlanul, tehát ösztönösen is mindig a hibák
nélküli, tökéletesen működő életviszonyokra törekednek. Nahar ezzel
szemben egy rosszabb, primitívebb világból érkezett, és nem tudja, de nem
is akarja levetni régi elveit. Nahar ezért lett itt önöknél romboló, mert
mindig is az volt. Nem most lett azzá. Anarchista ő, „negatív ember”, aki
nem az építésben, valaminek a fenntartásában, a folytonosságában leli
örömét, hanem ellenkezőleg. A rombolás, a bomlasztás az, ami neki
élvezetet nyújt.
- Nem normális?
- Manapság csak ezt lehet rá mondani - hagyta helyben Vincent,
bár kicsit kelletlenül. - Egyenes volt Nahar útja a huszadik század végén élő
terroristától a huszonkettedik századi „rombolóig”. Ez a ferde lelkületű
egyén, akinek egész előző élete terroristák között telt el, és létfeltétele,
életeleme lett az állandó bujkálás, a hatóság és a hatalom eszközeinek -
például a rendőrségnek - a kijátszása, az ellenük való szervezkedés…
Dehibernálása után ezért rögtön hasonló gondolkodású embereket keresett
és talált is. Hiszen minden társadalom termel ki magából ilyeneket. Ez a
mostani is - a genetikai ellenőrzések dacára…
Thiel hallgatott. Vincent célzását bírálatként is érthette. De most
nem volt idő ilyen természetű vitára. A sikló már elhagyta a Föld légkörét,
és az atmoszférán túli fekete világba emelkedett. A külső látványt
mutató kamerák képernyőin feltűntek a mozdulatlan csillagok.
- Kérem, mérnök úr, vázolja gyorsan a kollektor külsejét és
működését - kérte a százados.
Claros valamit állított az egyik komputer-végkészüléken; kerek tárgy
rajzolódott a képernyőre.
- Íme, a kollektor keresztmetszete. Ez a felső kerek lemez
napelemekből áll, amelyek fotocellaelven működnek. Begyűjtik a
sugarakat, és azt elektromos árammá alakítják. A kör alakú réteg majdnem
két kilométer átmérőjű. Komputeres vezérlésű rakéta-segédmotorok
tartják az egész rendszert úgy, hogy az mindig a Nap felé forduljon. A túlsó,
„alsó” felén van a gyűrű alakú, tizenkét méter átmérőjű csőszerű építmény,
ez természetesen hermetikusan zárt. Ebben helyezkednek el az
áramátalakító berendezések, az állandó személyzet, lakó- és szociális
helyiségei, a vezérlőberendezés… a gyűrű átmérője több mint száz méter.
Közepén van a nagy rádióhullám-sugárzó automata - innen sugározzák az
energiát le, Napvárosba. És ott van az űrsiklók leszállóhelye, a
zsiliprendszer. Hamarosan mi is oda érkezünk.
- Hol vannak a szerkezet gyenge pontjai - kérdezte Vincent. - Úgy
értem, olyan részek, amelyek megsemmisítésével az egész kollektor
üzemképtelenné válhat.
- Több ilyen pont is van - felelte elgondolkozva a mérnök. - Ha
például megsemmisül a mikrohullámú antenna, megszűnik az energia
továbbítása a Földre… Ez önmagában is katasztrófát jelent. Ezen felül… a
napelemekben képződő energiát kábelek szállítják az átalakítóba. A
szerelési és esetleges javítási munkák megkönnyítése céljából az összes
kábel egyetlen alagútban fut össze, itt, ni - mutatta a rajzon. A képernyőn a
vonalak szinte észrevehetetlenül vibráltak. Claros pillanatnyi töprengés
után még hozzátette: - Az is katasztrófát okozhat, ha egy esetleges robbanás
megsérti a lakórészleg hermetikus burkát. A személyzet élete kerül
veszélybe… De az energia továbbítása automatikus folyamat, ez tehát
akkor nem szakadna meg.
Még folytatta volna, de a sikló pilótája szólt bele a hangszórókba:
- Figyelem! A kollektor űrhajózási irányítója e pillanatban közölte,
hogy odafenn riadóállapot állt be.
- Riadó? - Thiel felkapta a fejét. Claros mérnök a pilótafülkébe
sietett.
- Remélem, nem kapták el Nahart… - suttogta Vincent. Attól
tartott, hogy az átkozott gyilkos újra kicsúszik a kezéből. Ha a jelenlegi
igazságszolgáltatásra bízzák, holtbiztos, hogy semmi baja sem lesz.
Legfeljebb kiteszik egy lakatlan szigetre, ahonnan nem szökhet el. De nem
is fog szenvedni. Edináért, Robertért. Márpedig csak szenvedéssel, halállal
válthatja meg tettét…
Claros sápadtan jött vissza.
- A kollektoron riadóztatták az egész személyzetet. Kiderült, hogy
egy ismeretlen egyén hatolt be a rendszerbe, és rádión azzal fenyegette meg
őket, hogy az űrbe robbantja a kollektort, ha nem teljesítik a kívánságait…
Nem beszél a levegőbe, nem! Rögtön demonstrálta is, mire képes.
Távirányítással felrobbantotta az űrsiklót, amelyikkel érkezett. Szerencsére
a pilóták már nem tartózkodtak benne. A zsilip nem sérült meg.
- Mikor érünk oda? - kérdezte Vincent fojtott hangon.
- Nyolc perc múlva.
- Mit követel a fickó?
- Egyelőre semmit, csak bejelentette: hamarosan közölni fogja
követeléseit.
- Addigra odaérünk… - mormolta Thiel, aztán számítgatni kezdett:
- Az űrsikló, amelyik Napvárosból este hétkor indult, már majdnem három
órája megérkezett a kollektorhoz. Naharnak tehát elég ideje volt, hogy
robbanótölteteket helyezzen el az űrállomás különböző pontjain.
- Ő nem változott semmit - mondta erre Vincent látszólag
összefüggéstelenül. Mindig plasztikkal dolgozott, és túszokat szedett… Az
űrsiklóból kiszállva, egyszerűen valamelyik sarokban hagyott egy kis
csomag plasztikot, benne a rádiójelre működésre lépő robbantószerkezettel.
- Idegenek szabadon járkálhatnak a kollektorban? - kérdezte a
százados. Claros mérnök kelletlen fintort vágott.
- Az úgy van, hogy ha a személyzet közül valaki felviszi az
ismerősét, rokonát, akkor kettesben bejárhatják az építmény minden zegét-
zugát.
- Te jó ég! Hogy maguk milyen óvatlanok! - dühöngött Vincent. -
Ráadásul a kollektor pontos tervrajzát minden gyerek lehívhatja a központi
komputerből az otthoni végkészülékek képernyőire…
- Még soha nem volt okunk arra, hogy bármit is eltitkoljunk, a
polgárok elöl - ingatta fejét a mérnök.
- Amíg ide nem érkezett Daniel Nahar - suttogta Vincent, és
megnyalta kiszáradt ajkát. Közben érezte, hogy az űrsikló fékez -
közeledtek céljukhoz.”Hamarosan eljön az utolsó órád, Dann Sedym.
Minden másodperc közelebb visz hozzád. Közelebb a halálodhoz. Edináért,
Robertért. Mindenkiért.”
Thiel közben apró tárgyat tartott a füléhez, hallgatta a belőle áradó
hangot. A fékezőrakéták narancsvörös lángot vetve csaptak ki előre, a
fekete űrben hangtalanul izzott a fény.
A képernyőkön feltűnt a kollektor. Már olyan közel voltak, hogy
Vincent csak a gyűrű alakú építményt látta; az egész szerkezet lassan
forgott képzeletbeli tengelye körül. „Így nyerik a mesterséges gravitációt,
különben a súlytalanság állapotában lebegnének szegény fickók!” - jutottak
eszébe régi olvasmányai. Aztán minden villámgyorsan játszódott le. A
motorok elhallgattak, az űrsikló a zsiliprendszer pneumatikus, vaskarmai
közé csúszott. A pilóta kivárt, amíg a zsilipajtók pontosan egymással
szembe kerüllek, és az automatikák légmentesen lezárták az összes nyílást.
Thiel zsebre tette a kis készüléket, és nagyon furcsa pillantást vetett
Vincentre. Látszott: történt valami, ami a századosban bizonyos változást
okozott. Ugyanakkor nem volt ideje arra, hogy ennek kifejezést adjon.
Kemény hangon osztogatta utasításait:
- A kivételes helyzetre való tekintettel átveszem a kollektor és az
akciók irányítását. Claros mérnök, ön hívja össze az egész személyzetet a
központi irányítóhelyiségbe. Mindenki legyen ott, kivétel nélkül! Egyik
emberem és a sikló pilótái itt maradnak, őrzik a gépet, hiszen ez most az
egyetlen menekülési lehetőségünk, ha katasztrófa történne… a többiek
velem jönnek!
Vincent nem kérdezett semmit. Természetesnek tartotta, hogy ő is
megy. Hiszen Sedymről volt szó! Hat perccel később - tekervényes,
műanyag falú folyosón és lépcsőkön – az irányítóhelyiségbe jutottak. A
személyzet már gyülekezett; javarészt fiatal, huszonöt-harminc év közötti
férfiak és nők voltak. Claros ellenőrizte a névsort: tizenegy fő dolgozott
jelenleg a kollektorban, az előzőleg érkezett űrsikló kél pilótáját kellett még
hozzájuk számítani. Az egyiket - Nahar ismerősét - Thiel azonnal
letartóztatta. Leon hadnagy röviden kihallgatta, de semmi lényegeset nem
tudtak meg tőle azon felül, hogy ismerősét körbevezette a kollektorban,
majd magára hagyta a kávézóban… Naharnak volt egy aránylag nagy
csomagja is, de hogy fegyverrel rendelkezett-e, azt a pilóta nem tudta meg-
mondani.
- Honnan közölte a férfi az ultimátumot? - kérdezte a mérnök.
- Pontosan nem tudjuk. Alighanem a második szintről – felelte az
egyik technikus. A mikrohullámú adó vezetője is egyetértett vele.
- Az alsó szinten dolgoztunk mi, a másodikon akkor éppen senki
sem volt. Nyilván ott rejtőzött el…
- Nyolcvan-kilencven különböző helyiség van a gyűrű belső oldalán
levő második szinten - magyarázta Claros Thielnek. - Nehéz lesz megtalálni
Nahart.
- De nem lehetetlen - vágta rá gyorsan a százados, és most Vincent
is egyetértett vele. Az idő sürgetett. Thiel úgy döntött, hogy a személyzetet
az űrsiklóba küldi. A kollektor két lakószintje közti három átjáróhoz egy-
egy fegyveres emberét indította. Leon hadnagy pedig a többiekkel elindult,
hogy módszeresen, helyiségről helyiségre átkutassa a gyűrűt. Főleg bombát,
robbanószerkezeteket keressenek - kapták a parancsot. A „vezérkar” az
irányítóhelyiségben maradt.
Claros mérnök leült egy székre. Fejét gondterhelten hajlotta
tenyerébe. Ekkor a fali hangszóró reccsent, aztán megszólalt egy hang:
- A kollektor vezetője jelentkezzen!
- Ez Sedym! - ugrott fel Vincent. A mérnök értetlen tekintetét látva,
gyorsan kijavította: - Nahar hangja…
- A belső hírközlő hálózaton beszél - mondta gyorsan Claros -,
majdnem minden helyiségben van mikrofon és hangszóró…
Thiel a mérnökhöz fordult.
- Ön jelentkezzen!
A százados a mellén függő miniatűr kis rádión értesítette embereit az
újabb fejleményről, közben Claros egy mikrofonhoz lépett.
- Itt Claros főmérnök beszél, a kollektor vezetője.
- Remélem, lélekben felkészültek már, hogy teljesítsék
követeléseimet?
- Csak azt teljesíthetjük, ami tőlünk függ - felelte Claros. A mérnök
időközben szerencsére lehiggadt. Az űrépítményt fenyegető veszély éberré
tette.
Vincent egész testében reszketett. Sedym itt van! Most már nem volt,
nem lehetett kétsége. Már majdnem célhoz ért! „Innen már nem
menekülhet. Nem eresztem el, nem szabad kisiklania a kezemből… Nem
engedhetem vissza a Földre, hogy elbújjon a tömegben, és tovább
gyilkoljon…” - fogadkozott Vincent.
A beszélgetést természetesen hangszalagra vették.
NAHAR: Követelem, hogy az elmúlt években elítélt nyolc rombolót
azonnal bocsássák szabadon. Ezek névsorát később közlöm. Okvetlenül
legyen közöttük Yan Marco is… Követelem továbbá, hogy a Világkormány
bocsásson egy területet szövetségünk rendelkezésére, ahol az önök által
rombolóknak nevezett emberek a világban uralkodó viszonyoktól teljesen
függetlenül élhetnének…
CLAROS: Mást nem kíván
NAHAR: És természetesen szabad elvonulást magamnak és az ebben
az akcióban részt vevő társamnak.
CLAROS: Ha kívánságait nem teljesítjük?
 NAHAR: Látták, mi történt az űrsiklóval, nem? Ugyanígy levegőbe,
illetve űrbe robbanthatom az egész kollektort. Megvannak erre az
eszközeim. El tudja képzelni, mi lesz a Földön, ha megszakad az
áramszolgáltatás?
CLAROS: El tudom képzelni, ez tényleg szörnyű lenne. De önnek is
tudnia kell, hogy a követeléseit mi, itt nem valósíthatjuk meg. Amit kíván,
afelől csak a Világkormány szintjén dönthetnek.
NAHAR: Hát értesítsék őket. Mennyi időt kér?
CLAROS: Két… Két órát legalább.
NAHAR: Túl sok. Egy órát adok, egy perccel sem többet.
CLAROS: Tehát egy óra múlva jelentkezem. Hol keressem?
NAHAR: Csak nem képzeli, hogy elárulom a rejtekhelyemet? Hívjon
a teljes hálózaton. Elég annyi, hogy itt vagyok a kollektorban. Ne feledje:
ha nem kapok kedvező választ, egy óra múlva robbantok!

Thiel százados keze ökölbe szorult.

- Ilyenkor sajnálom, hogy az efféle bűnözőket nem lehet másképpen
elintézni…
- El lehet őket intézni - mondta erre hidegen Vincent. A két férfi
megint egymás szemébe nézett. Andres Thiel tekintete most
megkeményedett.
- Csillapodjon le, Maaren! Egyelőre kapcsolatba lépünk a
kormánnyal… Mérnök úr, ez az ön feladata. Mi közben elmegyünk keresni
a robbanószerkezeteket…
A külső alsó szinten kezdték. A folyosóról kétfelé nyíltak a
helyiségek. Leon hadnagy rádión jelentette, hogy még semmit sem találtak.
- Menjünk az antennához - javasolta Vincent. - A belső
csatlakozásnál érdemes neki robbanást előidéznie.
- De ha a lakógyűrű burka megsérül, ő is rosszul jár - vélte Thiel. -
Talán ha kívülről helyezte el a töltetet… De ahhoz ki kellett volna lépnie
valamelyik személyzsilipen.
A százados gyorsan hívta készülékén Clarost. Egy perccel később már
tudták, hogy az elmúlt órákban a javításokhoz szolgáló zsilipek közül
egyiket sem nyitották ki. Az ilyen adatokat - létbiztonsági okokból - egy
automata ellenőrzi, regisztrálja és jelzi.
- Nahar tehát a gyűrűben van - morogta Thiel; közben a menet a
kör alakú mikrohullámú adóantenna csatlakozópontjához érkezett. A
Szolgálat emberei átkutatták a helyiséget.
 „Régebben Sedym nem vállalt ekkora kockázatot - gondolta Vincent.
- Az új körülmények között azonban rákényszerült, hogy maga vigye
vásárra a bőrét. Az» újak «között alig akad, aki részt venne ilyen
esztelen akcióban…”
- Semmi - jelentette katonás rövidséggel az egyik rendőr.
- Menjünk a kábelalagúthoz - adta ki a parancsot a százados.
Útközben hangosan töprengett: - Naharnál nem volt nagy csomag, nem túl
nagy, legalábbis…
-… vagyis kevés robbanóanyagot vihetett be a gyűrűbe - folytatta a
százados gondolatmenetét Vincent - amit nem oszthatott el sokfelé, ha
megfelelő erejű robbantást akar!
Thiel valósággal lázba jött:
- Azt a néhány kiló plasztikot, ami megmaradt neki az űrsikló
felrobbantása után, már csak két robbantásra tudja felhasználni! Legfeljebb
kettőre…
- Tehát két pontot kell keresnünk. De hol?
Claros mérnök előzőleg pontosan ismertette velük a kollektor
szerkezeti beosztását; így gyorsan haladtak előre. Leon hadnagy közben egy
külön hullámhosszon ismét jelentette, hogy még mindig nem találtak
semmit, átmennek hát kutatni a felső szintre.
Kellemes halványzöld műanyaggal fedett, tágas terembe értek.
Néhány kezelőasztal felett fények égtek, halkan zümmögött egy készülék.
Kijelzőlámpák villogtak. A terem egy jól működő, zavartalan rendszer
benyomását keltette, amelyiknek nem eshet baja… De Vincent emlékezett
még a Városra. A Góliát-akcióra, a repülőtéri gyorsvasútra és Sedym más
merényleteire. Akkor is azt hitte a kormány, a rendőrség, a társadalom,
hogy az intézmények, a létfontosságú posztok remekül működnek, és
megbízható védelem alatt állnak. A tévedések sok ember életébe
kerültek…
- Jelenleg automaták irányítják a folyamatos sugárzást - mondta
Thiel a készülékekre pillantva. - Percenként hihetetlen mennyiségű
energia áramlik le Napvárosba.
- Ha bekövetkezik egy robbanás, a Föld fele marad energia nélkül…
– tette hozzá az egyik rendőr. A többiek máris kutattak. Vincent közben
megkereste a kábelalagutat. A sötét, alacsony helyiség feketén ásított. Thiel
is ott termett.
- Ötven méter hosszú lehet, csak négykézláb járható - idézte a
százados emlékezetből Claros magyarázatát.
 - A kábelkötegek mögé bárhová besuvaszthatta a plasztikot -
mondta Vincent idegesen. Most nem válogatta meg szavait. A
„besuvasztást” a százados nem értette, de sejtette, hogyan érti ezt egykori -
és mai? - kollégája. - Megyek - tette még hozzá Vincent, és nem várt
válaszra, elindult. Thiel apró, erős fényű lámpát nyújtott utána.
- Vigye ezt is, hisz odabenn sötét van…
- Kösz, százados. Egészen jól együttműködünk, nemde? - bújt bele
a kisördög egy másodpercre, aztán elkomorodott. Soha nem félt a haláltól.
Abban a másik, már oly távolivá zsugorodott, emlékké szelídült életében.
De a veszély most sokkal közelibbnek, megfoghatóbbnak tűnt. Ha egy
robbanás felsérti a gyűrű burkát, egy percen belül mindnyájan
megfulladnak…
A lámpával bevilágított mindén sarokba, a kábelköteg alá és fölé.
Műanyag hurkák feküdtek tartópántokban, csend volt itt, és klinikai
tisztaság… Már majdnem az alagút végére ért. Ösztönösen érezte, hogy
közeledik a veszély. Mégsem talált semmit. Vastag fémfal zárta le az
alagutat; mögötte már az űr volt. A kábelköteg eltűnt a jól szigetelt,
beforrasztott nyílásban. „Bebeszéltem magamnak… még hogy megérzés!
Telepátia!” - korholta magát, de a biztonság kedvéért visszafelé mászva még
a kezét is végighúzta alulról a köteg és a fal között, ahová nem láthatott be
a szűk helyen.
Mikor ujjai ellenállásra akadtak, homlokát kiverte a veríték. „Ha ez
az, és nem ütöttem be a gyutacsot, akkor…” A padlóra feküdt, másképpen
nem fért közelebb. A lámpa éles fényözöne a kábelek és a fal közé szaladt…
- Megvan - mondta Vincent rekedten. A mellén lógó kis
rádiókészülék az összes rendőrhöz továbbította hangját. Nem várt válaszra,
jól megszemlélte a kis csomagot. A barna plasztikból egy fura szerkezet állt
ki, nem volt nagyobb egy régi ceruzánál. - A fenébe is! Jöjjön ide valaki, én
nem értek ezekhez az újfajta gyutacsokhoz… Még a végén öngólt lőnék!
Az utolsó kifejezést rajta kívül senki sem értette; de nem is volt rá
szükség. A kis alagútban négykézláb sietett befelé az egyik rendőr. Ő volt
Thiel csoportjának robbantási szakértője. Lihegve ült Vincent mellé, kérte,
tartsa a fényt a szerkezeten. Aztán ügyes mozdulattal kifordította a
gyutacsot a plasztikból, és megszemlélte:
- Rádióhullámra van állítva. Megfelelő rövid, fél másodperces
kódsorozatra robbantotta volna a töltetet…
Vincent levette a plasztikcsomagot, kezében méregette.
- Öt kiló lehet…
 Kimásztak az alagútból. Andres Thiel arca felderült.
- Nem kell keresni tovább a másik bombát! Nincs is arra időnk…
Szerencse, hogy mikor a napvárosi erőműbe indultunk, ön - most Vincent
felé fordult - kérte, hozzunk magunkkal hullámsávzavarót. A Nahar-Pillow
VT-összeköttetés meghiúsítása volt a cél. Erre már nincs szükség, de ezzel a
géppel most ráállhatunk arra a hullámsávra, amellyel Nahar a bombáit
akarja felrobbantani.
- Tökéletes zavarást csinálok, főnök! - lelkesült fel a másik rendőr,
aki az említett szerkezetet kezelte. Miközben a Szolgálat emberei gyorsan
visszamentek a központi irányítóhelyiségbe, ahol a zavarógép várta őket,
Thielnek újabb ötlete támadt. Rádión hívta Clarost:
- Mérnök úr! A gyűrű helyiségeibe beépített hangszóró- és
mikrofonhálózat részlegesen kikapcsolható-e?
- Természetesen… Igen, igaza van, értem már, mire gondol!
Százados, ez remek ötlet, kár, hogy előbb nem jutott eszünkbe… a belső
rész nyolc szelvényre oszlik, ezek külön-külön is kapcsolhatók.
- Akkor hívja Nahart, közölje vele, hogy a tárgyalások folynak, a
Világkormány némi hajlandóságot mutat a megegyezésre… Mondjon, amit
akar. De amikor Nahar válaszol, zongorázzon végig azon a nyolcszenzoros
kikapcsolón, egy-egy másodpercre kapcsolja ki őket. Ahol kimarad Nahar
hangja, abból a körzetből beszél…
- Értem, százados, ne folytassa. Azonnal kezdem.
Idegesítő csend támadt. Vincent tisztán érezte azt a csendet - a
fülében, agyában zúgott. Mintha a végtelen űr némán forgó galaxisai
hallgatnának a távolban baljóslatúan…
És akkor diszkréten megcsendült csuklóján a video-telefon. Vincent
kétségbeesett pillantást vetett Thielre.
- Látja? A maguk csodálatos találmánya… Az embernek sehol sincs
tőle nyugta.
- Jelentkezzen, hátha valami fontos információt akar közölni valaki
- felelte Thiel, és elballagott a terem másik végébe, ahol két rendőr várt
rájuk. Vincent értékelte a százados tapintatosságát. Igen, az új korszak
embereibe belenevelték a magánélet tiszteletét.
Iva kereste.
- Vincent! Úgy aggódom… Megérkeztem a La Suno Hotelba, de az
automata azt mondta, hogy…
- Kinn vagyok az űrben, drágám. - A szó most már könnyebben
csúszott át a torkán. - Remélem, hamarosan találkozunk.
 - Az űrben vagy? Vincent, féltelek. Te annyira más vagy, mint a
többi dehibernált. Belekeveredtél valamibe?
- Igen, Iva, belekeveredtem, de már régen. Száznyolcvan évvel
ezelőtt…
- Nem értelek.
- Nincs időm megmagyarázni. Ha visszatérek, elmondom. Ha pedig
nem térek vissza… - Habozott, majd így fejezte be: - Légy boldog, Iva!
A lány arcán látszott a döbbenet. Nem értette Vincentet, de sejtette,
hogy komoly, életbevágó dologról van szó. Ez a férfi arcára volt írva.
- Gyere vissza mielőbb - suttogta a nő. - Itt várok rád, a hotelban.
Várlak - ismételte. A hangja kicsit elcsuklott. Vincent kikapcsolta a
készüléket. Thiel már közeledett hozzá. A mérnök hangja a megafonból
dörrent, félúton állította meg Thielt:
- Százados, hall engem?
- Hallom, mondja!
- Sikerült végigjátszani ezt a dolgot. A fickó a hatos körzetben
bujkál, vagyis a belső gyűrű négyes szelvényében, ahol az étkezőautomata
és az élelmiszerraktár, valamint a külső szerelők készenléti helyisége
található. Önöknek most a kék folyosón kell menniök, pár percen belül
odaérnek!
- Köszönjük. Az egész osztagot hívom! Mindenki gyülekezzék a
belső gyűrű négyes szelvénye előtt!
A kék folyosón Vincent szinte rohant, megelőzve a többieket. Thiel
mégis utolérte.
- Így csak egyetlen érzés hajthat valakit - suttogta közben, és
kutatóan nézett Vincent arcába.
- Kíváncsi vagyok, eltalálja-e - morogta Vincent nem túl udvariasan.
- A bosszú - felelte Thiel. A két férfi megtorpant. Vincent szorító
nyomást érzett gyomrában, tagjai hirtelen ólomnehezek lettek. A szája
kiszáradt.
- Mit tud rólam? - kérdezte halkan. Gyanakodva. Senki sem hallotta
beszélgetésüket. A rendőrök előresiettek a folyosón.
- Mindent, Vincent. Most már mindent… Maga nekem kezdettől
gyanús volt. Kétszer is egy-egy bűntény színhelyén találtam… Mivel csak
most dehibernálták, hát máshol kellett keresnem az okot, ami miatt ilyen
szenvedélyesen vetette magát a rombolók nyomába… Lefordíttattam
magamnak a régi újságokat 2002-ből; megtudtam, mi történt önnel a
Városban… De akkor még nem sejtettem, hogy ennek mi köze lehet a
jelenhez. Most már tudom. - Előhúzta zsebéből azt az apró kis szerkezetet,
amit nemrégen füléhez tartva hallgatott. - Ez egy lehallgató készülék,
Maaren. Mikor ön kérte, hagyjuk magára Pillow társaságában, ezt az egyik
szék karfájára tapasztottam. Az egész beszélgetésük itt van hangszalagon.
- Nem bízott bennem?
- Nem, Vincent. Hiszen lehetett volna maga a rombolók cinkosa is,
aki ügyesen a Szolgálat bizalmába férkőzött… Meg kellett tudnom, miről
beszélnek Pillow-val.
- Akkor hát tudja, hogy Nahart üldözöm. Vagyis Dann Sedymet…
- Tudom. És azt is sejtem, mi lesz, ha utoléri… De kötelességem
figyelmeztetni önt, Vincent Maaren polgár! Én a Szolgálat tisztje vagyok,
ezért kötelességem megakadályozni minden bűntényt. Különösképpen a
gyilkosságokat - az utolsó szót kihangsúlyozta. Közben a négyes szelvény
bejáratához értek. A rendőrök megállapították, hogy az ajtó zárva van.
Ugyanakkor rádión át jelentette egyik társuk, hogy a zavaróállomást a
jelzett hullámhosszon működésbe hozták.
- Kérdezzék meg Claros mérnöktől, hogyan nyissuk ki - utasította
társait Thiel, és visszatért a falnak vetett háttal álló Vincenthez.
- Azokban a régi újságokban… látta Edina és Robert fényképeit? -
kérdezte a férfi rekedten.
- Láttam - bólintott komoran Thiel. - És tudom, miért kérdezi ezt
most.
- Van családja? Gyereke?
- Van két fiam, de értse meg…
- Nekem pedig nincs családom. Volt, de nincs. És a gyilkosuk ott
van! - Vincent kinyújtott karral mutatott a falra. Thiel a fejét rázta.
- Nem ilyen egyszerű ez, Vincent. Legyen igazi, nemes lelkű ember.
A bosszúja nem tarthat századokig. Mondjon le róla.
- Nem, Andres. Az ember minden csapás és kudarc alkalmával
meghal egy kicsit. Az engem akkor ért csapás után nincs miért élnem, és
ezen az sem változtat, hogy egy másik, talán jobb korba érkeztem. Bosszút
kell állnom.
- Ezt bízza a törvényre.
- Nem bízhatom. Maga is tudja, hogy Nahart csak azért vonják
felelősségre, amit most és itt tett. Az én számlám a régebbi, azt kell
Naharnak kiegyenlíteni. Végül is minden jogi szabályozás, minden törvény
az emberi tevékenység, a szabad kezdeményezés korlátozására irányul
kezdettől fogva. Nahar-Sedym tevékenységét önök is szívesen korlátoznák.
De a maguk világa ezen a téren gyenge, és nincs elégséges fantáziájuk, hogy
előre lássák a lehetséges eseteket. Amíg Sedym és a hozzá hasonlók itt
élnek, addig a rombolás, a terrorveszélye is fennáll majd. Az efféle férgeket,
mint Nahar, egyszer s mindenkorra el kell taposni, könyörtelenül!
- Nem értek egyet - ingatta fejét a százados, és mivel látta, hogy
emberei az ajtót még mindig nem tudták feltörni, a humánumra hivatkozva
folytatta volna széles körű érvelését, de Vincent nyersen félbeszakította:
- A maga családja egy szép villában él, lefogadom. Napoznak a
fürdőmedence szélén, járják a világot, és boldogok… Ha egy nap
megkínozva, holtan találná őket, ugyanígy érvelne a törvényességgel? Értse
meg, Nahart csak én büntethetem meg azért, amit régen tett. Nemcsak
Edináért és Robertért. Sok száz másik emberért is…
- Kinyílt, uram! - kiáltotta az egyik rendőr. Futva csatlakozott
hozzájuk León hadnagy is a többi rendőrrel. Thiel a csapat élére állt, sietve
hatoltak be a négyes szektorba.
Vincent habozva megtorpant. Nem követte őket. Andres Thiel előtt
most csak egy cél lebegett. Letartóztatni Nahart, gyorsan, mielőtt a férfi
újabb cselhez folyamodik. És mielőtt a romboló Vincent Maaren kezébe
kerülne… Aztán levinni Napvárosba, ahol az azonnal összeülő afrikai
Kontinentális Bíróság nyilván gyógykezelésre ítéli. Lehet, hogy genetikai
műtétre is ítélik, bár Nahar korában ez már nem sok eredménnyel
kecsegtet. Biztosan az lesz a vége, hogy elviszik a Csendes-óceánra, a
gyógyíthatatlan bűnösök szigetére.
A százados most sajnálta, hogy a kollektor építésekor a tervezők nem
gondoltak bizonyos védelmi berendezések felszerelésére. Ha most egyetlen
gombnyomással elgázosíthatnák a gyűrű egyes szelvényeit, Nahar néhány
percen belül kábultan eshetne a kezükbe. Így viszont körülményesebb és
mindenekfelett veszélyesebb lesz a dolog.
Az étteremben voltak. Hosszú asztal körül tízegynéhány szék. Az
ételkiadó automata gombnyomásra működő programozóján tompán csillant
a süllyesztett mennyezeti lámpák fénye.
- Óvatosan kutassák át - intett Thiel, és maga ment az első ajtóhoz.
Ekkor hallották meg a mérnök hangját:
- Óvatosan, százados! Most jelezték az automaták, hogy a négyes
szektorban valaki - valószínűleg Nahar - kinyitotta a biztonsági szekrényt.
Nagyon különös.
- Mit vitt el?
 - Az ilyen szekrényekben mindössze egy űrruha, egy lézerpisztoly,
több tartalék oxigénpalack és kötelek találhatók. Arra az esetre, ha
meteortalálat érné a gyűrűt, és…
- Elég, értem.
Mikor a rendőrök feltörték a következő ajtót, az élelmiszer-raktárban
találták magukat. Mielőtt jól körülnézhettek volna, huzatot éreztek az
arcukon, aztán bíborvörös fénysugár villant fel…
- Vigyázz!
Valaki felüvöltött a fájdalomtól.
- A hadnagy megsebesült!
Thiel azonnal látta: Leont lézersugár találta el. A fekete férfi vállából
vér csurrant, arca eltorzult a kíntól. Sziszegve próbálta mozdítani a karját.
- Valaki vezesse el a központi irányítóba! A személyzetből hívják
oda az egészségügyi felelőst… - Thiel a raktárból nyíló következő ajtóra
mutatott. - Ott van Nahar!
A százados körülnézett, Vincentet is kereste. De a férfi nem volt
velük.

Vincent a folyosókon visszarohant Claros mérnökhöz. Úgy esett be

az irányítóhelyiség ajtaján, mintha üldöznék.
- Minden szelvényben van ilyen szekrény? - lihegte. Hisz ő is
hallotta az iménti rádióbeszélgetést.
- Természetesen - felelte a mérnök. - Közvetlenül a kis biztonsági
személyzsilipek mellett, a falba építve…
- Ezeken a zsilipeken keresztül ki lehet jutni a kollektor tetejére?
- Ha ön a napelemeket nevezi „tetőnek”, igen…
A hangszóróból Nahar kiáltását hallották:
- Hé, kollektor! Önök nem tartották be a feltételeket! A tárgyalás
ideje alatt felkutatták rejtekhelyemet, és rám támadtak… Ezért büntetésből
és figyelmeztetésül újabb robbantást végzek! Ajánlom, térjenek észre!
A beálló csendben Claros a másik mikrofonba kiáltotta:
- Százados! Azonnal hagyják el a négyes szelvényt!
- Visszavonulunk - hallotta Vincent és Claros a százados izgatott
hangját. - Fegyver nélkül semmit sem tehetünk.
Vincent nem várt tovább. Rohant kifelé - de az ajtónál két rendőrbe
ütközött. Egy bajtársa a vérző Leon hadnagyot támogatta be. Vincent a
férfi, szenvedő arcába nézett, aztán kiugrott a folyosóra.
 Még nem érte el a kettes szelvény bejáratát, amikor iszonyú dörrenés
rázta meg az űrobjektumot.
Az automata vészjelzők azonnal működésbe léptek. Szirénahang
hasított a csaknem néptelen folyosók és szobák csendjébe. A biztonságra
ügyelő komputerek ellenakciókba kezdtek. Hangszalagok forogtak:
- A NÉGYES SZELVÉNYBEN MEGSÉRÜLT A KÜLSŐ
BURKOLATA BELSŐ GYŰRŰBEN ELSŐ FOKÚ RIADÓÁLLAPOT ÁLL
FENN - A VESZÉLYBEN FORGÓ SZELVÉNY LÉGMENTESEN
LEZÁRVA…

Thiel és társai szerencsére éppen kiértek a négyes szelvényből,

amikor bekövetkezett a robbanás. A központi irányítóhelyiség képernyőire
a külső kamerák már közvetítették is a rombolás vizuális képét. A szelvény
falát a robbanás feltépte; a levegő azonnal kiszökött az űrbe. Szétroncsolt
fém traverzek és műanyag faldarabok keringtek súlytalanul a fekete
ürességben.
- Szerencséjük van - fogadta őket Claros. - Ha egy perccel tovább
maradnak, már nem élnének. A vész-automaták a külső burkolat sérülése
esetén lezárják az adott szelvény kijáratait, akkor is, ha valaki odabenn
rekedt… Csak így lehet megakadályozni, hogy a katasztrófa kiterjedjen az
egész gyűrűre.
- Mi történhetett?
- A másik robbanótöltetet Nahar nem rádiójelre állította be, ahogy
gondoltuk, hanem magánál tartotta. Miután lézerfegyverhez és űrruhához
jutott, és rájött, hogy keressük rejtekhelyét, egyszerűen magára öltötte a
szkafandert, a robbanótöltetet elhelyezte néhány helyiséggel odébb,
mondjuk, félperces óraműves gyújtással… Mikor a robbanás után a levegő
kiszökött a keletkezett réseken, ő is ott sétált ki űrruhájában, sértetlenül…
- Akkor most odafent van? - kapta el Thiel a mérnök karját.
- Ön is úgy beszél a kollektor napelemes részéről, akár Maaren úr.
Mintha az egy sajátságos „tető” lenne…
- Maaren? Tényleg, hová tűnt? Csak nem maradt a négyes
szelvényben? - A százados őszintén aggódott.
- Nem. A robbanás pillanatában itt volt. Az űrruhák felől
kérdezősködött…
Thiel öklével a levegőbe vágott.
- Tudhattam volna, hogy nem adja fel… Ő sohasem adja fel.
 És a százados utasította embereit, figyeljék a regisztráló-automaták
kijelzőit. Ha valaki kinyit egy zsilipet vagy bármilyen más ajtót - a
készülékek azonnal jelzik. Ebből tudni fogják, merre járhat most Maaren…
Vincent habozás nélkül belépett a kettes szelvény ajtaján. Valamilyen
laboratóriumféle lehetett az első terem; utána raktárak következtek apró
dobozokkal; egy komótosan mozgó takarítóautomatával is találkozott, a gép
zümmögve haladt, és nedves csíkokat hagyott maga mögött a padlón,
közömbösen.
Vincent hamar rátalált a falba süllyesztett szekrényre. Mellette vörös
gomb virított a falon, azt benyomta. A keskeny ajtó felpattant.
Az űrruhával nem volt könnyű dolga; még soha nem viselt ilyesmit.
A fehér műanyag és fém eleinte ide-oda csúszott kezében, de szerencsére
minden a végletekig le volt egyszerűsítve. Amint magára zárta a ruhát, már
csak sisakja arci részén maradt nyitva a keskeny rés, egyelőre. Még az is
eszébe jutott, hogy a VT-készülékét az erre a célra rendszeresített kis
kábeldarab segítségével a szája előtt függő mikrofonhoz kapcsolja.
Ellenőrizte az oxigénkészletet is. Csak aztán nyúlt ismét a szekrénybe. A
lézerpisztoly fehér, kézbe simuló jószág volt, kicsit nehezebb, mint
gondolta. A sugár erősségét három fokozatra lehetett állítani.
A szelvény személyzsilipje közvetlenül a raktárak mögött, egy szűk
folyosó végén nyílott. Vincent éppen a falra festett kezelési jeleket
tanulmányozta, mikor lépteket hallott. Valaki sietve közeledett, majd
előbukkant a folyosó kanyarulatában.
Thiel megtorpant. Vincent fehér űrruhában, csillogó sisakkal állt a
folyosó végén, a falnál. A lézerpisztoly nyílása feketén ásított a századosra.
- Maradjon távol, Andres.
- Maaren, megőrült?
- Nem. De nem állíthat meg senki. Ön sem. Kimegyek az űrbe.
- Sejtettem. Tudja, tapasztalatok nélkül milyen veszélyes?
- Ne akarjon visszatartani, Andres! Köszönöm, hogy idáig elhozott
magával… Hamarosan tábornok lesz magából, vagy ki tudja, valamiféle
elnök is. Sok sikert a céljaihoz. Én pedig a magam útján megyek tovább.
- Vincent… Az az őrült Nahar kiment a kollektor tetejére!
- Tudom. Azért igyekszem én is oda… Mellesleg, az űrben nincs
„fent” és „lent”, tisztelt jövőbeli kollégám. Az űrben minden bizonytalan, a
dolgok bármelyik percben helyet cserélhetnek. Mint az életben.
 - Ne kövessen el őrültséget! Naharnak nincs több ütőkártyája! Csak
a lézerpisztolya… Hamarosan erősítést kapunk a Földről. Leszedjük onnan
azt az embert…
- Én előbb szedem le. Ezzel - emelte fel fegyverét Vincent. Hideg
nyugalom ömlött el rajta, a cél oly közel volt, mint még soha. - Álljon
távolabb, Andres. Indulok a zsilipen át.
Lenyomta a zöld gombot, a kerek, vastag fémajtó nesztelenül
kinyílott.
De Thiel még nem adta fel:
- Vincent, bármi is lesz a vége, ön csak rosszul járhat. Maga nem
hivatalos személy, nem léphet fel bűnözőkkel szemben… - A hangja
elbizonytalanodott. Vincent ezt rögtön kiérezte, lecsapott:
- Ön is tudja, hogy nekem van rá a legtöbb jogom. Akkor is, ha
semmiféle mágneses rendőrigazolvány sincs a zsebemben… Ha önt
felelősségre vonják az ügy miatt, mondja majd, hogy fegyverrel
kényszerítettem magát. Én is ugyanazt fogom állítani.
Belebújt a fémfalú kis kamrába. Magára húzta az ajtót, de a résen még
kiszólt:
- De ha Nahar megöl engem, álljon bosszút érten is. Andres.

Vakító fény csapott szemébe. Határozatlanul megtorpant. A

mesterséges gravitáció itt jóval gyengébbnek tűnt, bár lehet, csak ő érezte
így.
Kinyitotta szemét. A kollektor „teteje” egymáshoz illeszkedő, több
négyzetméteres napelemekből állt. De amikor Vincent kijött a zsilipből,
nem erre a néhány négyzetkilométeres sík, tükörre lépett ki. Alumínium-
traverzek tartották össze az elemeket a „másik” oldalon, „alul”. Ez az oldal
állandóan a Föld felé fordult, örökké árnyékban volt. Itt fél méter széles,
vályúszerű csúszdák futottak körbe. Ezeket nyilván az űrben történő
szerelés megkönnyítése céljából építették. Aki ezeken haladt, azt az
űrobjektum állandó lassú körforgása miatt fennálló centrifugális erő mindig
a traverzek szélén, afféle járdán tartotta. De bemehetett a rudak sűrű
erdejébe is; itt-ott létrákat is látott Vincent. A napelemek közé vágott kis
nyílásokon át ki lehetett jutni a fényben fürdő „tetőre”.
A Nap azért itt is be-bevilágított a traverzek közé. Körös-körül pedig
az űr feketéllett - Vincent ezt addig csak filmeken látta, meg néhányszor a
televízióban. Tizenkét éves korában tágra nyílt szemmel, lelkesen figyelte
az első Holdra szállást; de most a látvány elszorította a szívét. Ez az űr
nagyon fenyegető volt, vészterhes, ellenséges.
De nem az űr volt az ellenség…
Vincent elkapta az egyik fémrudat - a hirtelen mozdulattól teste is a
rúdhoz simult. Igen, itt kisebb a tömegvonzás. Felegyenesedett. A fülében
hallható zúgás, recsegés eszébe juttatta, hogy állandó rádiókapcsolatban áll
a kollektorral.
- Thiel századost hívom.
A válasz azonnal megérkezett:
- Jelentkezem, Maaren.
- Két kérdésem van. Az egyik: milyen színű szkafandert visel most
Nahar?
Kis szünet után a százados válaszolt:
- Narancssárgát.
- Kösz. A másik kérdés: lehet-e beszélni Naharral? Hiszen minden
űrruhában van egy rádió, ezeket nyilván össze lehet kapcsolni, azonos
hullámhosszra, nem?
- Beszélgetni akar vele? Furcsa. No, mindegy, megkérdezem a
mérnöktől, mi a teendő.
A válasz kis idő múlva megérkezett:
- Claros mérnök azt mondta, van erre lehetőség. Máris mondom a
hullámhosszt. Diktálja bele a VT- be, a szerkezet önműködően ráállítja a
sisakrádiót, és akkor társaloghat Naharral…
A fekete háttérben közömbös csillagok. Az egész olyan
valószerűtlennek tetszett. Csak az a valódi, amit a kezével is megérinthet.
Mint például a traverzek, lába alatt a fémpadló. A kollektor…
Vincent közben élénken figyelt minden irányba. Nahar-Sedym most
bárhol lehet. Itt nincsenek stabil irányok és támpontok; az űrobjektum, ha
lassan is, de állandóan forog. Meg kell szoknia. De lesz-e rá ideje? Sehol
sem látott narancsvörös vagy sárgás foltot. Csak szürke traverzeket.
A VT-hívás kiment. Halk bugás jelezte, hogy Nahar készüléke már a
férfi tudtára adta a hívást. Aztán a zúgás megszakadt, és egy lihegő hang
robbant bele a hangszóróba:
- Nem! Nem ez lesz a vége, átkozottak! Távirányítással
felrobbantom a másik bombát is, ha továbbra sem teljesítitek a
követeléseimet!
 - Nem lesz több robbantás - felelte lassan és nyugodtan Vincent.
Egy pillanatra lehunyta szemét. Hát eljött ez a pillanat! - A kábelalagútból
kivettük a plasztikot.
- Rohadtak!
- Ne káromkodj, Dann Sedym.
A név bomba volt - iszonyú csend lett, amint elhangzott. Csak a férfi
lihegését lehetett hallani - a kollektor összes helyiségében, a
hangszórókban is ott lihegett Nahar, hallotta Thiel, Leon, Claros, az összes
rendőr, pilóta, technikus. És a közömbösen forgó kis szerkezetek, amelyek
minden szót hangszalagra vettek.
- Te… vagy? - kérdezte elcsukló hangon Nahar Sedym.
Vincent a kozmoszt nézte - az űr hangtalanul mélyült el önnön
végtelenségében…
- Egy régi ismerős a Városból. Nem ismered meg a hangomat?
Valahol nagyon messze mintha sárga folt mozdult volna. Vagy csak a
szeme káprázott? Hirtelen eszébe jutott, hogy hallotta: az űrsisakon van
nagyító-ellenző lemez. Jobb kézzel a lézerpisztolyt markolta, ballal tétován
kotorászott sisakján. Sikerült is szeme elé húznia egy átlátszó lemezt - de
ettől csak elsötétült előtte a látvány. Alighanem fényszűrő lemez lehetett,
vagy infravörös sugarakat átengedő réteg. Gyorsan visszahúzta, és másik
kapcsolót keresett.
- A Városból? - kérdezte Sedym rekedten.
- Igen, Vincent Maaren, a TEA felügyelője.
A csend megint súlyos lett. Közben a nagyítólemez végre Vincent
szeme elé zuhant. A sisak elején keresztül most tíz-tizenkétszeres
nagyításban látta a traverzeket, az egész hihetetlenül hatalmas
fémkonstrukciót. Hol lehet Sedym?
- Ez csak vicc, ugye?
- Nem vicc, én vagyok az. És te tudod, miért kereslek, Sedym-
Patkány.
- Hogy kerültél ide?
- Ahogy te. Pontosan ugyanúgy.
- Hol vagy most?
- Itt, ahol te.
- Utánam jöttél… ide? A kollektorra?
- Igen, te is tudod, hogy Vincent Maaren, a TEA felügyelője mindig
makacs ember volt.
- Szóval, megint rendőr vagy, Vincent.
 - Csak miattad. Hát te itt a Szolgálatnál dolgoznál, talán a rombolók
között lennék. De csak azért, hogy téged elkaphassalak.
- Hány emberrel jöttél, felügyelő?
- Egyedül vagyok, Patkány. Egyelőre egyedül. Vagy mégsem…
Edina és Robert is itt vannak. Velem vannak, Sedym.
Vincent akkor pillantotta meg ismét a narancssárga foltot. A távcsőt
remekül helyettesítő lemezen keresztül meg tudta különböztetni Sedym
altestét, a két lábát combtól lefelé. A test többi részét eltakarták a
traverzek. A terrorista az egyik kis létra tetején ült, lábait átvetve,
közvetlenül a napelemek rétege alatt. Százötven-száznyolcvan méterre
lehetett Vincenttől.
- Itt állok a kollektoron, te patkány. Hetek óta járok a nyomodban…
Vagy százhetvenhat éve?
- Nem igaz! Téged a Szolgálat bérelt fel, hogy megijessz…
Sedym hangjában nemcsak félelem, de kétségbeesett reménykedés is
rezdült. Vincent azonban könyörtelenül folytatta:
- Ne veszítsd el a fejedet, Patkány. Akkoriban bátrabb voltál…
Emlékszel a Góliát-akcióra?
- Mit akarsz tőlem?
- Egy üzenetet kell átadnom, Patkány. Itt van a pisztolyomban.
Hamarosan megkapod. - Felemelte a fegyvert, célzott, aztán lenyomta a
kioldógombot. Bíborvörös fénysáv csapott ki a pisztolyból.
A megafonok továbbították Sedym üvöltését. A narancssárga folt
eltűnt. Vincent tanácstalanul eresztette le a fegyvert. Hiába figyelt
feszülten az előbbi irányba, sehol sem látta a terroristát.
- Eltalálta? - kérdezte Thiel, és gyorsan hozzátette: - Kapcsolja ki a
VT hangtovábbítóját.
Vincent engedelmeskedett. Így Sedym nem hallhatta beszélgetésüket.
- Gondolom, nem örömében kiáltott… - felelte Vincent a százados
kérdésére.
- Az lehetett az ijedtségtől is, hisz az űrruha megvédte a
lézersugártól.
- Akkor mi a fenét csinálhatok én itt ezzel a pisztollyal?
- Figyeljen, Maaren! Ezeket az űrruhákat úgy tervezték, hogy három
másodpercig kibírják a koncentrált lézersugarat is. Három másodpercig,
érti. Maaren? De nem tovább! Ha sikerül a szkafander ugyanazon pontjára
sugároznia négy másodpercig, az űrruha átég, a levegő kiszökik, és a benne
levő ember megfullad, ha a segítség nem érkezik meg egy-két percen
belül.
„Tehát Sedymet csak az állandó mozgás mentheti meg? Vagy
engem?” - morogta Vincent elégedetlenül. Igaza lehet Thielnek: Sedym az
imént csak azért üvöltött, mert rátört a rettegés. A sugár meggyőzte,
hogy Vincent nem valahonnan a távolból beszél, hanem itt van a kollektor
„tetején”, és sugárfegyverét használni is meri.
- Köszönöm, Andres - és Vincent utasította VT-jét, hogy ismét
adjon hangot. A fülhallgatókban hallotta Sedym lihegését, de bármerre
kereste tekintetével, a narancssárga folt sehol sem bukkant fel.
- Félsz, Patkány? - kérdezte hidegen, és a legközelebbi kis létra felé
igyekezett. A testsúlya kisebb volt a szokottnál, ez igen furcsa érzés volt.
- Nem félek - lihegte a terrorista.
- Pedig rettegned kell. Most nem a Városban vagy, Patkány. Nincs
hová elbújnod. Nincs Lambia, nincsenek cinkosok, nincs hibernátortartály.
Senki sem véd meg.
- Nem félek, sohasem féltem! - vetette ki magából a szavakat. -
Gyere csak, gyere! Nálam is van fegyver!
- Persze hogy nem félsz. Mikor Edinát és Robertet gyilkoltad meg,
akkor is nagyon bátor voltál. - Vincent a létra tetejére ért. A napelemek
között levő kerek nyíláson alig fért át a válla. Óvatosan dugta ki a fejét.
Vörös fénysugár vágott a szemébe…
Elengedte a peremet, lebukott. A félsúlytalan állapot szerencsére
enyhítette az esést, bár a hátát így is az egyik traverzhez ütötte, fájt.
Sedym sziszegve nevetett:
- Nos, Maaren felügyelő? Eltaláltalak, nem?
Vincent összeszorította ajkát, lélegzett néhányat, csak utána szólt:
- Ne örülj túl korán, Patkány. Leszámolok veled, hiszen azért
jöttem. Nem menekülhetsz.
A fémvályúban futott, különösebb elővigyázatosság nélkül. Tudta
már, hogy Sedym a szerelőknek hagyott nyílások egyikén ment „fel” a
kollektor lemez napelemek felőli oldalára, ott vár most lesben. Nyilván azt
a pontot figyeli, ahol Vincent az előbb kibukkant. A lézersugár nem tett
kárt Vincent sisakjában. Futás közben igyekezett egyenletesen lélegezni,
tudta: Sedym is hallja az ő lihegését, ebből helyváltoztatásra következtet.
Szinte elveszett a traverzek erdejében, a szürke fémrudak már
minden oldalról körülvették. Megtorpant, a legközelebbi létrához tapadt. A
kollektor lassan forgott; a Nap egy félkör alakú foltot világított meg a
napelemek alatt is. Vincentnek ez adta az ötletet. Megvárta, míg az
űrobjektum továbbfordul, aztán lassan kidugta fejét a szerelőlyukon.
Számítása szerint most a Nap és Sedym között kellett lennie - ha a terrorista
tekintetével őt keresi, nem láthatja meg, szemébe tűz a Nap. Legalábbis
nem veszi észre azonnal.
Vincent óvatosan kidugta sisakját. Kis keresés után a nagyítólemezen
át megpillantotta Sedymet. A terrorista most elővigyázatosan, csak fél
testtel emelkedett ki; körülötte a napelemek csillogó tükörként verték
vissza a fényt. Vincentnek be kellett hunynia a szemét; de eszébe jutott az
elsötétítő lemez, gyorsan szeme elé húzta azt is. Látta, hogy Sedym
szüntelenül forgolódik, őt keresi. Vincent tudta, mivel állíthatja meg.
- Yan Marcót is én fogtam el, Patkány. Pillow barátodat is a
Szolgálat kezére adtam… Amint Vincent beszélni kezdett, Sedym mozgása
lelassult. Örök emberi reakció volt ez, azt hitte, a beszélő már közelít
hozzá. Meglapult, mintegy hallgatózva.
Vincent ekkor nyomta meg a fegyver gombját. A harmadik,
legerősebb fokozatra állított sugárral, mellé talált. Kékes láng lobbant fel az
egyik napelem felületén, talán arasznyira Sedym fejétől. Rögtön
változtatott az irányzókon, és egy másodperccel később már beletalált vele
Sedymbe - de az addigra felismerte a veszélyt, és villámgyorsan lebukott. A
traverzek között biztonságban volt.
Vincentnek jobb ötlete támadt; felugrott a „tetőre”. A hőszigetelt
űrruhában nem érezte a hátát verő napmeleget. Eleinte attól tartott, hogy
elcsúszik - a napelemeket üvegszerű, átlátszó, vékony műanyagréteg
borította -, de űrruhája talpa jól megtapadt, kihasználta kisebb súlyát;
jókora ugrásokkal száguldott előre. Körös-körül a fekete űr…
- Végzek veled, te őrült! - mondta hirtelen Sedym.
- Ha megtalálsz a traverzek között - felelte Vincent. - Mindjárt
odaérek hozzád, és akkor megfizetsz. Megfizetsz Edináért, Robertért.
Nem véletlenül mondta így: „a traverzek között”. Így próbálta
megtéveszteni ellenfelét. Már majdnem ott volt, ahol az előbb Sedymet
látta. Tudta: léptei zaját a másik nem hallhatja meg - közvetítő elem,
levegő híján itt nem terjed a hang. Az óriási kollektor pedig meg sem rezdül
az ő súlya alatt.
- Maaren, jelentkezzen! - hallotta hirtelen Thiel hangját.
- Ne zavarjon! - felelte Vincent barátságtalanul.
- Vegye le a VT-hangját.
 Vincent engedelmeskedett. Sejtette, a századosnak olyan fontos
közlendője van, amit Sedym nem hallhat meg.
- Mondhatja.
- Utoljára szólítom fel, hagyja abba azt a vadászatot…
- Ezt akarta mondani?
- És még valamit. Az embereimmel egy zsilipen állok. Két percen
belül mi is odafenn leszünk. Nem szeretném, ha véletlenül ránk lőne Nahar
helyett.
- Remélem, nem narancssárga a szkafanderük?
- Kék és zöld, Maaren.
- Akkor túlélik az akciót, kollégám. Mint tudja, én fehér színű
űrruhát viselek. Remélem, nem ellenem veti be az embereit… - Elhúzta a
száját, feltolta a sötétítőlemezt a szeme elől. „Thiel nem hagyja, hogy
elvégezzem küldetésemet” - gondolta, közben tekintete élénken járt körbe-
körbe. A közeli szerelőnyílásokba is benézett. „Márpedig el kell intéznem
Sedymet, mielőtt amazok is feljönnek…”
Akkor megpillantotta ellenfelét.
A férfi éppen kiemelkedett az egyik nyílásból, talán húsz méterre
lehetett Vincenttől, és nem láthatta öt, mert háttal állt fel. Előretartott
kezében a pisztoly…
Vincent combizmai megfeszültek. Azonnal ugrott. Három hatalmas,
a mindenségben úszó lépéssel termett Sedym mellett, és magasra emelt
lábbal annak pisztolyt tartó űrruhás karjába rúgott.
De elszámította magát. Rúgása a Földön nyilván eltörte volna
ellenfele karját. Itt azonban a mesterséges gravitáció, a jóval kisebb
tömegvonzás miatt más volt a helyzet. Sedym felkiáltott, de pisztolyát nem
ejtette el. Vincent rúgása nem volt ehhez eléggé erős.
Ott álltak, alig karnyújtásnyira egymástól. Sedym még derékig a
napelemek között, Vincent föléje magasodva…
- Meghalsz… - suttogta Vincent.
Sedym ráirányította lézerpisztolyát. Csak artikulálatlan rikoltás
hagyta el ajkát…
Egyszerre lőttek mindketten, közvetlen közelből. És egyikük sem
habozott. Vincent elvesztette egyensúlyát, Sedym felé zuhant. Két
bíborvörös fénysugár keresztezte egymást.
Vincent szabad kezével elkapta Sedym karját, a férfi melléhez
szorította pisztolyát, és nyomta, nyomta a gombot… Közben égető
fájdalmat érzett combján, de ajkába harapott, és félig öntudatlanul is
számolta a másodperceket: egy, kettő… három… négy… öt…
És minden elsötétült előtte.

Claros mérnök éppen a mikrohullámú sugárzóadóba küldte vissza a

technikusokat, amikor a hangszórókban Thiel százados hangja dörrent:
- Claros, jelentkezzen!
- Itt vagyok, százados!
- Azonnal riassza az egészségügyi megbízottat. A házi reanimációs
robotot kapcsolják be.
- Máris… megtörtént. Mi van Naharral és Maarennel?
- Mindketten elérték, amit akartak. Kettős találat.
- Tehát két klinikai halál, igaz?
- Igen.
- A reanimátorba egyszerre csak egy embert tehetünk, Thiel.
- Tudom. Mint az akció parancsnoka, magamra vállalom a döntés
felelősségét. Az embereim már a zsilipben vannak az egyik áldozattal. Csak
őt menthetjük meg, a másik meghal.
A mérnök a belső tévélánc egyik képernyőjén már látta is, amint az
űrruhás rendőrök egy élettelennek tűnő testet hoznak sietve a folyosón.
- A fehér szkafander… - suttogta Claros, és megkönnyebbülten
felsóhajtott.