Bácskai Vera –VÁROSTÖRTÉNET

A várostörténet tárgya

A várostörténetnek csak egy részterülete, a városi társadalom vizsgálata tartozik szorosan a

társadalomtörténet keretébe. A város ugyanis olyan komplex jelenség, amely számos
tudományág – a földrajztudomány, szociológia, demográfia, statisztika,
közgazdaságtudomány, építészettörténet, várostervezés és urbanisztika – vizsgálatának tárgya.
A várostörténetben az interdiszciplinaritás talán erősebben érvényesült, mint a történetírás
egyéb ágaiban, és ezért az e területen munkálkodó történészek nyitottabbak voltak a rokon
tudományok szemléleti és módszertani megfontolásainak átvételére. A társadalomtörténetnek,
mint a hagyományos várostörténetnek képezi szerves részét, sajátossága legfeljebb az, hogy
egy meghatározott közigazgatási területen élő népességet, vagy annak különböző csoportjait
vizsgálja.

A hagyományos várostörténet

A korábbi történettudomány nem sokat foglalkozott a városok történetével, művelését

átengedte a helytörténészeknek. Királyi látogatások, előkelők átvonulása és hasonló
események, amelyeknek a város pusztán színhelye volt, csaknem olyan színes és részletes
leírást nyertek, mint – s ezek is preferált témák voltak – a várost sújtó természeti katasztrófák,
árvizek, tűzvészek, háborús események. A város gazdasági életének bemutatását a céhek, és
főleg statútumaik és ceremóniáik részletes leírása pótolta, a lakosságról ezen túl csak kevés
szó esett, leszámítva a város vezetőit, akiknek életét, jótéteményeit vagy éppen visszaéléseit
hosszasan és élvezetesen ecsetelték. Minden korlátozottságuk ellenére a városok történetének
e krónikásai sok hasznos – számos esetben azóta már elpusztult forrásokból merített – adatot
tártak fel, amelyek megkönnyítették a modern várostörténet kibontakozását.

Az új várostörténet-írás

A városok iránti általánosabb érdeklődést a 19. század végén az urbanizáció hatása keltette
fel, először a saját korukkal foglalkozó rokon tudományok: a statisztika, közgazdaság-
tudomány, és a 20. századtól mindinkább a szociológia, majd a kultúrtörténet művelőinek
körében. A várostörténetet tehát az emelte ki a helytörténet szűk kereteiből. A várostörténet
abban különbözik a helytörténettől, hogy átfogóbb társadalmi folyamatokkal foglalkozik. A
várostörténet fellendülésében szerepet játszott az a nézet is, amely a városokban látta a
modernizáció motorját.

A várostörténet-írás intézményesülése, önálló diszciplínává válása

A várostörténetnek a helytörténeti jelentőségből való kiemelkedésében tehát a döntő

fordulatot a történelem fogalmának társadalomtudományos átértelmezése hozta meg. Az
iparosodás, modernizáció, urbanizáció paradigmája adott új értelmet a város vizsgálatának és
emelte a várostörténetet az 1960-as évektől Európa-szerte a történetírás önálló, autonóm
ágává. Az 1970-es években indul meg intézményesülése: először az egyetemeken önálló
tantárgyként való oktatása, majd néhány helyen speciális tanszékek vagy kutatóintézetek
felállítása, közös kutatási terv köré szerveződő kutatói körök megalakulása – mint például az
Egyesült Államokban a New Urban History köre –, várostörténeti konferenciák rendszeres
szervezése, könyvsorozatok, szakfolyóiratok indítása. A várostörténet felértékelődését jelzi,
hogy az Európai Unióban mintegy 1500 történész vallja magát a várostörténet
specialistájának, és csak az 1990-es évek első felében több mint 6500 várostörténeti munka
jelent meg. Sajnálatos módon Magyarországon még nem került sor a várostörténet
intézményesülésére, legfeljebb néhány egyetem tantárgyi kínálatában, illetve a Hajnal István
Kör konferenciáin szerepel a diszciplína.

A város kritériumainak meghatározása

Az urbanizáció vizsgálata, a városi lakosságnak a falusiak rovására végbemenő robbanásszerű

növekedésének mérése nem korlátozódhatott egyes, véletlenszerűen kiválasztott városok
vizsgálatára, annál is kevésbé, mert a városi titulust olyan települések is sokáig megőrizték,
amelyek városi szerepüket régen elvesztették, s új, nagy népességű városok töltöttek be egyre
jelentősebb szerepet, amelyek e jogi-közigazgatási címmel nem rendelkeztek. Ez időben
merül fel a város definíciójának problémája, az a kérdés, hogy mely település és milyen
kritériumok alapján tekinthető városnak és terjedt ki az érdeklődés az egyes városról a
városok összességére, a városhálózat egészére. A városdefiníció kérdése főleg az 1960-as, 70-
es években váltott ki parázs vitákat a várostörténészek körében. A történelmi korokban a
városokat kiemelt jogállásuk, privilégiumaik emelték a többi település fölé, a városok
meghatározásában ezért sokáig a jogi fogalom volt a meghatározó. Bár e városoknak is volt
igazgatási szerepköre, ez azonban az állami közigazgatás szempontjából elhanyagolható volt.
Mivel a városi élet egyik fontos és talán legszembe ötlőbb sajátossága a népesség nagy
koncentrációja volt, kézenfekvőnek tűnt, hogy a nagyobb népességszám alapján kell kijelölni
a városok körét. Így alakult ki a statisztikai városfogalom.

Európában Poroszország alkalmazta először ezt a kritériumot: az 1808. évi városi rendtartás
3500-ban határozta meg a városnak tekinthető települések lakosságszámának alsó határát.
Franciaország 1864-től a küszöböt még alacsonyabbra, 2000 főre tette és ezt az osztályozást
vette alapul az 1887. évi nemzetközi statisztikai kongresszus is, bár egyes országok ettől
eltérő küszöbértéket is alkalmaztak. A közgazdasági szempontú vizsgálatok – nem tagadva a
népességkoncentráció fontosságát – a városgazdaság azon sajátosságából indultak ki, hogy
ennek jellegzetes vonása az őstermelés hiánya, vagy jelentéktelen szerepe: domináns az ipari-
kereskedelmi, árués hitelforgalmi ágazat.
Végezetül a szociológusok szerint a nagy népességkoncentráció a lakosságnak bonyolult
foglalkozási, vagyoni, társadalmi, etnikai, vallási differenciáltságát eredményezte, amely a kis
népességű települések sajátos, a szomszédságra jellemző kölcsönös ismeretségen alapulónál
bonyolultabb, összetettebb társadalmi kapcsolatrendszert hozott létre. Ez vált a szociológiai
városfogalom alapjává.
A fent felsorolt rokon tudományok elsősorban saját koruk városainak meghatározására
törekedtek. Azonban hamarosan világossá vált, hogy a definíció nem korlátozódhat egyetlen
ismérvre, hanem komplex kritériumrendszer kidolgozására van szükség.
A funkcionális városszemlélet Hans Bobek és Walter Christaller által kifejtett központi hely
elméletéből alakult ki, elsősorban a modern város gazdasági, közigazgatási, kulturális,
egészségügyi stb. központi funkcióit véve alapul. Mendöl Tiboré, aki a központi funkciókat,
mint a területet intenzívebben kihasználó vagy mint nem annyira mindennapi szükségleteket
ellátó tevékenységként definiálta. A funkcionális személet meghonosodása a várostörténészek
között az eddigieknél átfogóbb és általánosabb szempontot adott a város minden korra és
minden típusára érvényes meghatározásához.
A funkcionális szemlélet azonban csak kiindulópontja és egyik, de nem egyedüli eszköze,
megközelítési módja a városok tipológiájának.
A rokon tudományok eredményeinek ösztönző hatása az 1960-as években fellendülő és
megújuló európai várostörténet-írásra először inkább az új kérdésfeltevésekben, a történelmi
város definíciója körüli vitákban mutatkozott meg. A várostörténészek egy része ma is
kiemelkedő fontosságot tulajdonít a népességszámnak, mások az ipar és kereskedelem
jelentősége alapján ítélik meg az egyes településeket. A különböző országok, régiók
városhálózatának összehasonlító vizsgálatát szolgálta a ranksize (sorrend-méret) eloszlás
analógiáinak, illetve eltéréseinek elemzése. Ennek az eljárásnak az a lényege, hogy a
városokat népességszámuk csökkenő sorrendjébe rendezi, majd a rangsort koordináta-
rendszerre vetítve a görbék elemzése során tipizálható eloszlások figyelhetők meg.
Az urbanizáció folyamatának, a városhálózat kialakulásának, átalakulásának kutatása, a város
definiálásnak problematikája a nyugat-európai vizsgálatokkal csaknem egy időben, az 1960-
as évek második felétől jelent meg Magyarországon is. A csak a jogi városokat figyelembe
vevő vizsgálatok nagy mértékben alábecsülték a városi népesség számát és arányát a
népességben, s ezért torz képet festettek a városfejlődés, az urbanizáció magyarországi
folyamatától. Az újkori magyar városhálózat 20. század eleji hierarchiáját Beluszky Pál a
városi alapfunkciók, és elsősorban az igazgatási funkciók alapján határozta meg, míg a két
háború közötti időszakra vonatkozóan Timár Lajos e kritériumokat a foglalkozási szerkezet és
a mobilitási minták településspecifikus típusjegyeivel egészítette ki. A városhálózat
vizsgálatában a struktralista, kvantifikáló módszerek domináltak, s ez jellemezte a városi
társadalom vizsgálatának kezdeti stádiumát is.

A társadalomtörténeti/társadalomtudományos várostörténet kialakulása

A városi társadalom vagyoni-foglalkozási összetételét a populáció nagysága miatt a

hagyományos módszerekkel nem, vagy csak megközelítő pontossággal lehetett vizsgálni, ezt
csak a számítógép és a számítástechnikai eljárások alkalmazása tette lehetővé. A hatalmas
adattömeg rendszerezése és áttekinthetővé, értelmezhetővé tétele felvetette a
foglalkozáscsoportok, vagyoni csoportok kialakításának, az osztályozás elveinek kialakítását.
A szocioprofesszionális osztályozás problémái körül elsősorban Franciaországban alakult ki
az 1960-as 70-es években élénk vita, hiszen kritériumainak meghatározása nélkülözhetetlen
eszköze volt mind az egyes városok különböző időmetszeteinek, illetve a különböző városok
társadalmi struktúrájának összehasonlításának. Az anyakönyvek bevonása a kutatásba
megalapozta a demográfiai vizsgálatok fellendülését.

A kvantifikáló várostörténet-írás fő terrénuma a kora újkori város volt, hiszen a középkori

városokra jóval kevesebb kvantifikálásra alkalmas megbízható forrás maradt fenn, a modern
városok kutatói viszont már átfogó statisztikai adatokra és elemzésekre támaszkodhattak. Az
új forrásokon alapuló kvantifikációs vizsgálatok ritkán öltöttek monografikus formát:
főképpen tanulmányok, vagy városmonográfiák egyes fejezeteiben tették közre őket, ezek
közül a legfontosabb művek megtalálhatók a már fentebb idézett összefoglaló munkák gazdag
bibiliográfiáiban.

Magyarországon a történeti statisztikai kutatások során számos, a városi társadalom

összetételét elemző adatközlés és tanulmány született, és a városi társadalom leírása az 1960-
as évektől a városmonográfiáknak immár önálló fejezetét alkotta. Iskolateremtőnek tekinthető
például Vörös Károly könyve, amely a virilista jegyzékek feldolgozásával vizsgálta Budapest
vagyoni elitjének összetételét és annak változásait a 19-20. század fordulóján, és amely
számos hasonló vizsgálat ösztönzőjéül és kiindulási pontjául szolgált.

Megtorpanás és új utak keresése

A strukturalista irányzat, bár kétségtelenül erős hatást gyakorolt a várostörténet-írásra, soha

sem vált annak domináns ágává. Az új megközelítések sokasága a várostörténet
fragmentálódását eredményezte, amely részben a különböző korszakok kutatóinak egyre
erőteljesebb elkülönüléséhez, másrészt az egyes kérdéskörökkel foglalkozó kutatók mind
erőteljesebb specializálódásához vezetett, akik – nem utolsósorban a publikációk
robbanásszerű megsokszorozódásának következtében, mely szinte követhetetlenné tette a
várostörténet egész irodalmát – egymástól elszigetelt, a város totalitását szem elől vesztő
csoportokat alkottak.

A legfontosabb, s elsősorban a várostörténet-írásra vonatkozó vádpont azonban az volt, hogy

a korábbi, a makrofolyamatok fogalmi keretében gondolkodó összehasonlító várostörténet-
írásban valahol elveszett a város specifikuma. A város specifikuma iránt a korábbi időszakok,
a középkori és kora újkori város kutatói sokkal nagyobb érzékenységet mutattak, mint a
modern városokkal foglalkozó történészek. A város függetlensége leginkább a város
társadalmi és térszerkezetének összefüggéseiben mutatkozik meg. A tér és az épületek
nagymértékben befolyásolják az emberek életét, viselkedését, észlelését és nem utolsósorban
a várospolitikát. Az a kérdés, hogy a városi tér, az épületek, az életforma milyen hatást
gyakorolt lakóira, hogyan észlelték, érzékelték ezt, elvezet a társadalomtudományos
várostörténet-írás másik nagy hiányosságához. Az ilyen típusú kutatások más, a kvantifikáló
történetírás által használtaktól különböző kutatási problémák megjelenését, valamint eltérő
források feltárását és felhasználását igénylik. Mindez azt jelenti, hogy az utolsó évtizedek
várostörténet-írásában újra felértékelődött az egyes város vizsgálata az összehasonlító
módszerek rovására, a figyelem az egyének és kis csoportok viselkedésére, értelmezésére,
észlelésére összpontosul. Mindez azonban természetesen nem jelenti a visszatérést a
városmonográfiák régi formáihoz.
A szemléletváltás a várostörténet-írásban fokozatosan ment végbe. Először a nagy struktúrák
elemzését a városi lakosság egyes csoportjainak vizsgálata váltotta fel. A figyelem az egyes
foglalkozáscsoportok, illetve különböző vagyoni helyzetű rétegek mellett immár szélesebb
körre terjed ki: a városban élő nők, gyermekek, etnikai és vallási kisebbségek helyzete mind
fontosabb vizsgálati témává vált. E kutatások sokáig a hagyományos történeti módszerekkel
folytak, az új irányzatok: a mikrotörténelem, az antropológiai megközelítés zászlóvivői nem a
szűkebb várostörténészek köréből kerültek ki, még ha vizsgálatuk terepe a városi közösség
volt. A városi társadalom egyes csoportjainak helyzetét immár nem csak vagyonuk, a
munkamegosztásban elfoglalt helyük alapján vizsgálják, hanem mind nagyobb szerepet nyer a
kortársi megítélésüknek, presztízsük szimbolikus megjelenési formáinak kutatása is. A fenti
helyzetkép bizonyos mértékig érvényes a hazai várostörténet-írásra is, bár születtek
antropólógiai, mikrotörténeti ihletésű nagyobb művek is.