Tisza Istvan Es Emlekezete1 PDF

Tisza István
és emlékezete

Tanulmányok
Tisza István születésének
150. évfordulójára

Szerkesztette:

Maruzsa Zoltán, Pallai László

Debrecen, 2011
4
DEBRECENI EGYETEM TÖRTÉNELMI INTÉZETE KIADÁSA

Lektorálta:
OROSZ ISTVÁN
akadémikus

A kiadvány megjelenését támogatta:
Debreceni Egyetem Tudományegyetemi Karok,
Debreceni Egyetem Történelmi Intézete,
Debreceni Egyetem Történelmi Doktori Program,
Debreceni Egyetem Hallgatói Önkormányzata,
Tisza István Baráti Társaság
A publikáció elkészítését
a TÁMOP‐4.2.2/B‐10/1‐2010‐0024 számú projekt támogatta.
A projekt az Európai Unió támogatásával, az Európai Szociális Alap
társfinanszírozásával valósult meg

Nyomdai előkészítés:
Hermán Zsuzsa

ISBN 978‐963‐473‐465‐9

Nyomta a Kapitális Kft., Debrecen
Felelős vezető: Kapusi József
5
Tisza István
(1861–1918)

BARTA RÓBERT

TISZA ISTVÁN
ÉS A PREVENTÍV HÁBORÚ KONCEPCIÓJA

Bevezetés

A tanulmány Tisza István 1912 és 1914 közötti külpolitikai tevékenységét el‐
sősorban abból a szempontból vizsgálja, hogy a házelnökké (1912. május
22.), majd másodszor miniszterelnökké (1913. június 10.) választott politi‐
kus milyen álláspontot alakított ki a balkáni diplomáciai és katonai konflik‐
tusok nyomán előtérbe került preventív katonai csapás elképzelésével kapcso‐
latban. Tisza ekkori tevékenységét biográfusai részletesen elemezték,1 beszé‐
dei, írásai, levelezése hozzáférhetőek,2 a balkáni háborúk (1912–13) hadtörté‐
neti és diplomáciai vonatkozásairól is rendelkezünk magyar, valamint idegen
nyelvű szakirodalommal.3 A tanulmány célja az, hogy áttekintse Tisza külpoli‐
tikai nézeteinek alakulását, azok jellemzőit, változásait a Balkánon tervezett
preventív háborús4elképzelések tükrében. Ebben a tekintetben megkerülhe‐
tetlen a korabeli osztrák–magyar, valamint magyar–német viszony külpoliti‐
kai vonatkozásainak figyelembevétele, valamint alkalmanként Tisza belpoli‐
tikai motivációinak elemzése. A nagy háború kitörését megelőző három év
sorsdöntő volt Tisza István életében, a külpolitika terén kezdetben bizonyta‐
lanul mozgó politikusból a Monarchia és benne a magyar érdekeket a végső‐
kig védelmező államférfivá vált, aki minden fenntartása ellenére végül mégis
elfogadta a háborút, mert 1914 nyarán már ő sem látott más alternatívát.
1 A magyar nyelvű szakirodalomból: Pölöskei Ferenc: Tisza István. Budapest, 1985. 186–201.
Tőkéczki László: Tisza István eszmei, politikai arca. Budapest, 2000. 214–228. Vermes Gábor:
Tisza István. Századvég biográfiák. Budapest, 1994. 221–259.
2 Gróf Tisza István összes munkái. 4. sorozat II. kötet. Levelek 1914 júniusától december végé‐
ig. Budapest, 1924. A Tisza István Baráti Társaság weblapján digitalizált formában is közzé‐
tette Tisza István fontosabb írásait és beszédeit. Ezek: Gróf Tisza István összes munkái. Ta‐
nulmányok és értekezések. Naplószerű feljegyzések. Budapest, 1923. Gróf Tisza István képvi‐
selőházi beszédei I–IV. Bevezetésekkel ellátta Barabási Kun József. Budapest, 1930–1937.
Gróf Tisza István képviselőházi beszédei V–VI. Szerkesztette, bevezetésekkel és magyarázó
jegyzetekkel ellátta Barabási Kun József, Illés Gábor, Maruzsa Zoltán. Budapest, 2011.
3 A balkáni háborúk hadtörténeti és diplomáciatörténeti vonatkozásairól: A balkáni háborúk és
a nagyhatalmak. Rigómezőtől Koszovóig. Politikatörténeti Füzetek XIII. szerk. Krausz Tamás.
Budapest, 1999. Demeter Gábor: Kisállami törekvések és nagyhatalmi érdekek a Balkán hábo‐
rúk idején (1912–1913). Budapest, 2007. Demeter Gábor: A két balkán háború hadtörténete
(1912–13). Debrecen, 2008. R. C. Hall: The Balkan Wars, 1912–13. Prelude to the first World
War. London–New York, 2002.
4 A preventív háború általánosan elfogadott definíciója: A katonai erő megelőző, megengedhe‐
tő és/vagy szükséges alkalmazása. In: Deák János: A katonai stratégia változásai napjaink ka‐
tonai műveleteiben. Budapest, 2008. http:/www.zmne.hu/dokisk/hadtud/strategia.pdf.
208 BARTA RÓBERT
A külpolitika útvesztőiben

A történeti köztudatban és ennek megfelelően a közvéleményben is Tiszáról
az 1930‐as évek közepén megjelent, Hóman Bálint–Szekfű Gyula–Kéri Károly
által szerkesztett Egyetemes Történet ide vonatkozó sorai rögzültek:

„… A háború kitörésének a megakadályozására az utolsó erőfeszítéseket
Tisza István gróf tette, aki határozottan szembeszállt a preventív háború
gondolatával… Tisza István … látta a nemzetközi helyzet veszélyeit. A július
7i bécsi minisztertanácson ismét azt követelte, hogy Szerbiának mérsékelt
hangú ultimátumot küldjenek, és csak ha Szerbia ezt visszautasítaná, szabad
katonai akciót indítani, annak az elvnek a hangsúlyozásával, hogy a Monar
chia nem tart igényt szerb területre.”5

Tisza hosszú utat járt be a külpolitika területén, amíg a fentiekben vázolt és
a történeti szakirodalomban máig elég nagy konszenzussal elfogadott állás‐
pontra helyezkedett. Házelnökké választása után nagy energiákkal vetette bele
magát a belpolitikai küzdelmekbe, melyek hevességét jelezte Kovács Gyula 48‐
as képviselő Tisza elleni parlamenti merényletkísérlete.6 1912 októberében, az
első balkáni háború hatására a Monarchia külpolitikai döntéshozóinak figyel‐
me a Balkán felé terelődött. Ez a kör hagyományosan öt‐hat politikust jelentett
(a császár, az osztrák és a magyar miniszterelnök, a közös külügyminiszter és a
magyar király személye körüli miniszter /kvázi magyar külügyminiszter/, va‐
lamint időnként a közös hadsereg vezérkari főnöke). Abban mindenki egyetér‐
tett, hogy Szerbiát nem lehet önálló tengerparthoz juttatni, támogatni kell az
önálló albán állam létrejöttét, valamint a román–bolgár megegyezést Dobru‐
dzsa ügyében. Ez utóbbi álláspontot különösen az 1912 februárjában kineve‐
zett közös külügyminiszter, Leopold Berchtold7 képviselte, akinek álláspontját
Tisza is elfogadta. 1912. november 18‐án, Aradon elmondott beszédében a ma‐
gyar politikus a balkáni ügyekben türelemre intett, ugyanakkor az erős hadsereg
mellett érvelt:

„…nekünk a Balkánfélszigetet (sic!) biztosítanunk kell a balkáni népek
számára … nekünk ott más érdekünk nincs, mint az ott lakó egyes népek jóléte,
az összes ottani népek szabad és független fejlődése … céljaink tisztaságát ille
tően soha semmi kételyt támadni ne engedjünk, és soha semmiféle kalandos
terjeszkedési vagy hódítási politikának még csak a látszatát se engedjük
5 Egyetemes Történet. szerk. Hóman Bálint–Szekfű Gyula–Kerényi Károly III. k. IV. r. 6. fej. Buda‐
pest, 1935–1937. In. http://mek.niif.hu/07100/07139/html/001/005/003/005/006/‐171.htm
6 A merényletkísérletről és a korabeli belpolitikáról bővebben: Vermes G.: Tisza 201–218.
7 Gróf Leopold von Berchtold (1863–1942) osztrák nagybirtokos, diplomata, 1912 és 1915 kö‐
zött az Osztrák–Magyar Monarchia közös külügyminisztere. Nagy szerepet játszott a szaraje‐
vói merénylet után Szerbiának megküldött ultimátum megfogalmazásában, a háború alatt
erőteljesen képviselte a német szövetséges érdekeit. 1915‐ös leváltása után – utódja báró
Burián István lett – 1918‐ig császári főudvarmester és főtanácsadó. Pályájáról bővebben:
Hugo Hantsch: Leopold Graf Berchtold. Grandsigneur und Staatsmann. Styria, Graz, 1963.
TISZA ISTVÁN ÉS A PREVENTÍV HÁBORÚ KONCEPCIÓJA 209
fennforogni; hogy tehát megszerezzük és fenntartsuk a balkánnépek (sic!) bi
zalmát a mi céljaink tiszta voltát illetőleg. A másik pedig az, hogy erőseknek bi
zonyuljunk; hogy olyan katonai szervezettel álljunk Európának ezen az expo
nált helyén, … amely azután a balkáni népeknek nemcsak a jóakaratunkba ve
tett hitét, de az erőnkbe vetett hitét is fenntartsa… Én azt hiszem, hogy a na
gyoknak, az erőseknek kell … türelmesebbeknek mutatkozniok… De azután ab
ból a tekintetből nem szabad a kételyt fennforogni hagyni, hogy amint mi teljes
odaadással, teljes rokonszenvvel … támogatjuk a balkáni népeket a maguk
független fejlődésének jogosult törekvéseiben: éppen olyan határozott és kér
lelhetetlen vétót fogunk mondani minden olyan törekvéssel szemben, amelyek a
mi monarchiánk biztonságát, a mi monarchiánk jogos érdekszféráját érintik…”8

Tisza aradi beszéde aktív külpolitizálásának markáns nyitánya volt, a poli‐
tikust több, mint száz munkapárti képviselő kísérte, és a beszéd bizonyítható‐
an szerepet játszott abban, hogy a Lukács‐kormány az év végére elfogadott egy
rendkívüli törvényjavaslatot háború esetére. Tisza külpolitikai aktivizálódása
ellenére az ország lakossága, de még a politizáló közvélemény jó része is telje‐
sen naiv és tudatlan volt a külügyek terén. Minderről a kortárs, Klebelsberg
Kunó szemléletesen számolt be:

„… A világháború kitöréséig úgy folyt nálunk a politizálás, mintha a Csen
desóceán egy szigetén éltünk volna, és Bécsen túl csak igen kevesen láttak…
A külpolitikai kérdések megítélésében hihetetlen naivság mutatkozott, s míg
világszerte mind erősebbé lett a fegyverkezés, és mind nagyobb lett a feszült
ség az európai hatalmak között, addig mi nagy nemzeti sikert láttunk abban,
hogy a Monarchia fegyverkezését lassítani vagy megakadályozni tudtuk.”9

Tisza István második miniszterelnöksége – ellentétben az elsővel – már
sokkal inkább a külpolitikáról szólt, főként azután, hogy Conrad von Hötzen‐
dorf10 1912 decemberében újra vezérkari főnöki kinevezést kapott, ezzel
megerősödött Bécsben az ún. háborús párt. Második miniszterelnökségének
kezdetén Bécs arra próbálta rávenni Tiszát, hogy az erdélyi románságnak
tett magyar engedményekkel (területi autonómia) Románia a hármas szö‐
vetség stabil tagjává váljon az olaszok ingadozása, átállása, esetleges katonai
fellépése ellensúlyozására. A tervből semmi sem lett, a külpolitikában még
esetlenül mozgó Tisza nézeteit ugyanis erőteljes hungarocentrizmus hatotta
8 Gróf Tisza István 1912. nov. 18‐i beszámoló beszéde Aradon. In: Gróf Tisza István képviselő‐
házi beszédei. IV. Budapest, 1937. 9–11. http://www.tiszaistvan.hu/index.php/tisza‐istvan/
tisza‐istvan‐irasai/75.
9 Gróf Klebelsberg Kunó: Beszédei, cikkei és törvényjavaslatai 1916–1926. Budapest, 1927.
Közli: Vermes G.: Tisza 205.
10 Franz Conrad von Hötzendorf (1852–1925) osztrák katonatiszt, császári és királyi tábornagy
(k.u.k. feldmarschall‐1916.), 1906 és 1917 között – kisebb megszakítással – a közös hadsereg
vezérkari főnöke. 1913 januárjától egy éven keresztül huszonöt alkalommal javasolta a szer‐
bek elleni preventív háborút. Pályájáról bővebben: Conrad von Hötzendorf: Aus meiner
Dienstzeit 1906–1918. I–V. Berlin, 1921–1925., valamint Conrad von Hötzendorf: Mein
Anfang. Kriegserinnerungen aus der Jugendzeit 1878–82. Berlin, 1925.
210 BARTA RÓBERT
át, melynek alapvetése az volt, hogy a Monarchia legstabilabb része Magyar‐
ország, és bármiféle engedmény a nemzetiségeknek gyengítheti a magyar
pozíciókat. Felismerve a szakszerű külpolitizálás követelményét Tisza maga
mellé vette Burián Istvánt,11 aki a király személye körüli miniszterként, va‐
lamint korábban közös pénzügyminiszterként nem csupán a Monarchia kor‐
mányzásával volt tisztában, de komoly szerepe volt nagy horderejű külpoliti‐
kai döntésekben is (pl. Bosznia‐Hercegovina 1908‐as annexiója). Burián ke‐
ményvonalasnak számított, véleménye szerint a szerbekkel csak az erő pozí‐
ciójából lehet tárgyalni, s mindez Tiszára is hatott. Az 1913 nyarán lezajlott
második balkáni háború már a külpolitika sűrűjébe vitte a magyar miniszter‐
elnököt, főként azért, mert a Monarchia Bulgária pártján állt (ilyen módon
gyengítve Szerbiát), a németek azonban nem (Vilmos császár nem kedvelte
Ferdinánd bolgár cárt). A négyhetes nyári háborút lezáró 1913. augusztusi
bukaresti szerződés Szerbiát a Monarchia első számú balkáni riválisává tet‐
te,12 s mindez határozottabb szerepvállalásra ösztönözte a magyar minisz‐
terelnököt.

Memorandum politizálás

Ugyan általánosságban elfogadható az a megállapítás, miszerint a második
balkáni háború után a Monarchia külpolitikájának alakítói az agresszív hábo‐
rús diplomácia útjára léptek,13 Tisza István azonban ennél mérsékeltebb és ár‐
nyaltabb álláspontot foglalt el. 1913. augusztus 11‐e és 1914. július 8‐a között,
a közös külügyminiszternek és az uralkodónak megküldött öt memorandu‐
ma14 közül az első három egyértelműen bizonyítja, hogy a Monarchia vezetői
közül elsőként Tisza ismerte föl, hogy a szerbek ellen tervezett preventív há‐
ború kiválthatja az oroszok beavatkozását, ami világháborút jelent.15 A magyar
miniszterelnök a memorandum politizálást a képviselőház 1913. július 19‐i ülé‐
sén elmondott beszédével alapozta meg, kifejezve azt, hogy nem Oroszország,16
hanem a Monarchia a balkáni államok függetlenségének legfőbb biztosítéka:
11 Báró Burián István ekkori tevékenységére: Báró Burián István naplói, 1907–1922, báró
Burián István távirati könyvei, 1913–1915. szerk. Horváth Erzsébet–Tenke Gábor. Magyaror‐
szági Református Egyház Zsinati Levéltára, Budapest, 1999.
12 A szerződés értelmében Szerbia 39 ezer km 2‐el gyarapodott – Nyugat Macedónia, Monastír
környéke – és megszállta Észak‐Albániát. Ld. még: Demeter G.: A két balkáni háború 400–405.
13 Pölöskei F.: Tisza 197.
14 Tisza öt német nyelvű memorandumát az 1930‐ban Bécsben és Lipcsében kiadott osztrák–
magyar diplomáciai forrásgyűjtemény tartalmazza: Össterreich–Ungarn Aussenpolitik (Ö–

UA). Von der bosnischen Krise 1908 bis zum Kriegsausbruck 1914. Diplomatische Aktenn‐
stücke des österreichisch–ungarischen Ministeriums des Äussern. Szerk. Ludwig Bittner–
Hans Übersberger. 1913. augusztus 11. 7. köt. 112–114. no. 8343. 1913. augusztus 25. 198–
201. no. 8474. 1914. március 15. 974–979. no. 9482. 1914. július 1. 8. köt. 248–249. no. 9978.
1914. július 8. 371–374. no. 10146. A memorandumok egy részét magyarul idézi és elemzi:
Vermes G.: Tisza 223–248. Ld. még: Gróf Tisza István képviselőházi beszédei. V. köt. 72.
15 Pölöskei F.: Tisza 199.
16 1913. június 8‐án II. Miklós orosz cár táviratot intézett a bolgár és szerb uralkodóhoz, mely‐
ben orosz részről döntőbíráskodási jogot követelt minden balkáni szláv ügyben.
„Az új rend, … mely ott most kialakulóban van, … a mi politikánknak
tulajdonképeni (sic!) érvényesülését jelenti. … mi a magunk hivatását és érde
keit a Balkánnépek (sic!) függetlenségének előmozdításában keressük … na
gyon helyesen … járt el a monarchia külképviselete amidőn … megértő rokon
szenvvel fogadta a Balkánnépek törekvéseit, és csak a monarchia érdekei ál
tal követelt korlátokat állította azokkal szembe … főleg két ilyen korlátot le
het felsorolni… Kifogást tettünk Szerbiának az Adria partján, más népek által
lakott, tehát ránézve idegen területen való katonai állásfoglalása ellen, és …
követeltük az albán nép független állami létének biztosítását… Abból indult
ki a Monarchia külügyi vezetése, hogy az erősebb jó barát béketűrését tanú
síthatja, és erejének tudatában elkerülhet olyan súrlódásokat, amelyek e né
pek saját érdekeinek sérelmére kiszámíthatatlan, tartós következményekkel
járó ellentéteket idézhettek volna fel. Végzetes tévedést követne el azonban
az, aki félremagyarázná ezt a béketűrést… és azt gondolná, hogy ebben a mi
balkáni szerepünkről való abdikáció rejlik, és hogy mi eltűrhetnők azt, hogy
a Balkánkérdések végleges rendezése a mi érdekeink sérelmével és a mi
hozzájárulásunk nélkül történhessék meg…”17

A második balkáni háború idején Tisza István egy bolgár–román balkáni
tengelyben gondolkodott, ezt próbálta a németekkel elfogadtatni, és ennek
érdekében a közös külügyminiszterhez intézett első memoranduma sajátos
elképzelést tartalmazott. Közös orosz–osztrák–magyar katonai fellépéssel
kívánta kiszorítani a törököket Drinápolyból, és a sikeres katonai akció után
– véleménye szerint – az oroszok hálából támogatnák a macedón területek
egy részének visszaadását Bulgáriának. A német és monarchiabeli oroszellenes‐
ség, valamint a törökök iránti rokonszenv miatt irreális terv valójában egy pre‐
ventív háborús elképzelés volt, amit két héttel később, a második memoran‐
dumban Tisza megismételt:

„…Ha nem vagyunk képesek Oroszországgal közösen Törökország ellen fel
lépni, akkor Európa még betegebb emberének nyilvánítjuk magunkat… Az el
múlt negyven évben balkáni politikánk támogatta a balkáni népek független
ségét és szabad fejlődését, … mivel csak így tudtunk ellenállni az ellenünk sze
gezett pánszláv propagandának … Most meg kell mutatnunk, hogy elszántak
vagyunk arra, hogy … megvédjük barátainkat a Balkánon.”18

Tisza irreális tervének magyarázható mozgatórugói (Burián keményvonalas
álláspontja, Tisza külpolitikai tapasztalatlansága, a belpolitikai eszköztár alkal‐
mazási kísérlete a külpolitikában) mellett az elképzelésnek mégiscsak volt pozi‐
tív hozadéka; a téma az albán kérdésben kulminálva napirendre került az 1913.
október 13‐án megtartott közösügyi miniszteri tanácskozáson. Itt minden
résztvevő erőteljes szerb‐ellenes álláspontra helyezkedett, Conrad vezérkari
17 1913. június 19. Országos ülés. 7–8. In: Gróf Tisza István képviselőházi beszédei. V. köt. Bu‐
dapest, 2011. 365.
18 Ö‐UA 1913. augusztus 25. 198–201. no. 8474. Idézi: Vermes G.: Tisza 224.
212 BARTA RÓBERT
főnök egyenesen Szerbia megszállásáról beszélt, Berchtold közös külügyminisz‐
ter a katonai készültség fokozását sürgette, Tisza pedig kemény hangú ultimá‐
tummal kívánta elérni az albánok lakta területek szerbek általi kiürítését. Egy
hét múlva ez meg is történt, ami Tisza számára egyértelmű külpolitikai siker
volt, ez önbizalommal töltötte el, megerősödött a birodalmi vezetésen belüli po‐
zíciója, és nem utolsó sorban mindez belpolitikai realitásérzékét is erősítette. A
fordulat érzékelhető volt a közösügyi magyar delegáció decemberi, bécsi ülése‐
in elmondott Tisza beszédekben. A magyar miniszterelnök már úgy látta, a né‐
metek támogatásával és a bolgárok segítségével a Monarchia talán gátat szab‐
hat Szerbiának, amennyiben lehetséges, el kell kerülni a preventív katonai in‐
tervenciót és balkáni szláv területek megszállását. Ebben a sokkal higgadtabb és
tárgyilagosabb helyzetelemzésben szerepet játszott az is, hogy Tisza nem akar‐
ta az egyébként is feszült nemzetiségi kérdést19 újabb konfliktusokkal terhelni.
Az 1914. március 15‐i keltezésű harmadik memorandum – melyet Tisza
az uralkodónak is megküldött – már higgadt, professzionális hangnemben
íródott, hosszútávú külpolitikai célok megfogalmazásával. A magyar minisz‐
terelnök hangsúlyozta, hogy a balkáni helyzet ugyan súlyos (a szerbek orosz
támogatással akár világháborút is kirobbanthatnak), de védekező jellegű
külpolitikával Belgrád ellensúlyozható. A katonai fellépést végsősoron nem
zárta ki, de úgy vélte, egy közös német–osztrák–magyar diplomáciai akció
megnyugtatná Bulgáriát, és előremozdítaná Szófia megbékélését a görögök‐
kel és a törökökkel. Ez a széles alapokon nyugvó szövetségi rendszer a
szerbellenes preventív háború koncepcióját csak legvégső megoldásként vet‐
te számításba. Egy héttel később, bécsi találkozójukon Tisza meggyőzte a
német császárt arról, hogy Magyarország alapvetően érdekelt a románok
megbékítésében, és így a Balkán német szempontú stabilizálásában. Noha ez
nem fedte teljesen az igazságot, Tisza mégis taktikai győzelmet aratott; úgy
nyerte meg a német uralkodó személyes rokonszenvét, hogy ügyes érveléssel
kihasználta Vilmos császár és Ferenc Ferdinánd osztrák–magyar trónörökös
egyébként is erőteljes szembenállását. A harmadik memorandum megfogal‐
mazása és a szarajevói merénylet között eltelt időszakban Tisza a külpoliti‐
kában meglehetős passzivitást mutatott, és ezt politikai ellenfelei megpróbál‐
ták kihasználni.20 A hosszútávú és a német szövetségessel egyeztetett Tisza‐
féle balkáni rendezés tervét azonban egy csapásra fölülírta a Ferenc Ferdi‐
nánd meggyilkolása miatt előállt új helyzet, a megelőző katonai csapás kon‐
cepcióját egy valóságos háborús helyzethez kellett igazítani.

19 Noha 1913 októberében német és osztrák nyomásra Tisza felújította a magyar–román tár‐
gyalásokat, azok 1914 februárjára megszakadtak, mert egyik fél sem volt érdekelt a meg‐
egyezésben. A magyar fél csak egyházi és oktatási kérdésekről kívánt tárgyalni az erdélyi ro‐
mánság képviselőivel, autonómiáról nem. A Juliu Maniu vezette román delegáció pedig komo‐
lyabb – noha titkos – ígéreteket kapott a trónörökös Ferenc Ferdinándtól, mint a magyaroktól.
20 A Vilmos német császár és Ferenc Ferdinánd osztrák–magyar trónörökös között 1914. június
12–14‐én lezajlott találkozón a trónörökös megpróbálta Tiszát a német uralkodó előtt diszk‐
reditálni, hungarocentrizmussal, a külpolitika terén tehetetlenséggel és hozzá nem értéssel
vádolva a magyar miniszterelnököt.
Koncepcióváltás 1914 nyarán

A történeti irodalomban az talán vita tárgya lehet, hogy a szarajevói merény‐
let után nyíltan agresszívvé váló osztrák–magyar külpolitika mennyiben jelen‐
tette Tisza István számára a belpolitikai viszonyok stabilizálásának eszközét,21
az azonban széles körben elfogadott, hogy a Monarchia vezetői között nézetel‐
térés csak a Szerbia elleni megtorlás mértékében és mikéntjében volt. Ebben a
tekintetben Tisza negyedik, az uralkodónak címzett július 1‐jei memoranduma
óvatosan fogalmaz, hangsúlyozva, hogy a nyilvánvaló szerb provokáció ellené‐
re ebben a helyzetben nem szerencsés háborút indítani, mert Bulgária gyenge,
Románia kifejezetten ellenséges, casus bellit a szerbek ellen később bármikor
lehet találni. A negyedik memorandum22 még nem jelentett gyökeres elmozdu‐
lást Tisza háborúval kapcsolatos felfogásában, noha a Conrad‐Berchtold vezet‐
te háborús párt azonnali katonai fellépést sürgetett, és nagy politikai nyomás
alá helyezte a diplomáciai manővereket még ekkor is a katonai megoldások elé
helyező Tiszát és Buriánt. Július első heteiben azonban érezhető váltás történt
Tisza álláspontjában, ami jórészt annak köszönhető, hogy a német szövetséges,
Heinrich von Tschirschky bécsi német nagykövet23 aktív közreműködésével
teljes támogatásáról biztosította a Conrad‐Berchtold csoportot. Ez az állásfog‐
lalás azonban német részről nem volt kockázatmentes, mint ahogyan a német
kancellár egy bizalmasával folytatott beszélgetésben ezt ki is fejtette:

„A mi régi dilemmánk minden balkáni osztrák akció alkalmával újraéled.
Ha támogatásunkat demonstráljuk, azt mondják, mi kényszerítettük őket be
le; ha viszont lebeszéljük őket arról, azzal vádolnak bennünket, hogy benne
hagytuk őket a csávában. S akkor majd közelednek az antanthatalmakhoz,
akik tárt karokkal várják őket, és mi utolsó szövetségesünket is elveszítjük.”24

Az 1914. július 7‐i közösügyi miniszteri tanácskozáson már csak Tisza
István képviselt mérsékelt álláspontot, ezért a háború támogatói össztüzet
zúdítottak rá. Berchtold kifejtette, hogy amennyiben a Monarchia nem indít
egy gyors katonai akciót, úgy az oroszok – kihasználva a tétovázást – egy
német és osztrák–magyar ellenes balkáni szövetséget hoznak létre. A magyar
miniszterelnök megismételte korábbi álláspontját, kiegészítve azzal, hogy
Szerbiának teljesíthető ultimátumot kell küldeni, a háború csak a végső meg‐
oldás lehet, és semmi esetre sem szabad szerb területeket megszállni. To‐
vábbra is úgy látta, hosszútávon kedvező helyzetbe kerülhet a Monarchia a
21 Vermes G.: Tisza 241.
22 Ö‐UA. 1914. július 1. 8. köt. 248–249. no. 10070. Idézi: Vermes G.: Tisza 243–244. és Gróf Ti‐
sza István összes munkái. IV. sor. II. köt. Budapest, 1924. 5–6.
23 Heinrich Leonard Tschirschky‐Bögendorff (1858–1916) német diplomata és politikus, 1907
és 1916 között a Német Császárság bécsi nagykövete. Életrajzáról bővebben: Meyers Großes
Konversations‐Lexikon. Band. 19. Leipzig, 1909. 779.
24 Theobald von Bethmann‐Hollweg német kancellár beszélgetése Kurt Riezlerrel 1914. július
7‐én. In: Kurt Riezler: Tagebücher, Aufsätze, Dokumente. Szerk. Karl Dietrich Erdmann. Göt‐
tingen, 1972. 182–183. Idézi: Vermes G.: Tisza 245.
214 BARTA RÓBERT
Balkánon, amennyiben a diplomácia eszköztárát nem váltják fel a fegyverek.
Egy nappal a tanácskozás után, mintegy utolsó próbálkozásként, Ferenc Jó‐
zsefnek küldött, ötödik memorandumában25 újra összegezte álláspontját, a
háború lehetőségét azonban már realitásként kezelte. Hangsúlyozta, hogy ha
már meg kell támadni Szerbiát, akkor ezt a háborút lokalizálni kell, és a szerb
területeket Bulgária, Albánia és Görögország között kell elosztani. Eszkaláció
esetén Olaszország beléphet az antant oldalán, Románia Olaszország oldalán,
s mindez orosz támogatással világháborút jelent. A memorandummal az
uralkodó érdemben nem foglalkozott, és ezen még az sem segített, hogy az
Újság című napilap 1914. július 10‐i száma vezércikkben, a háború elhalasz‐
tását javasolva nyíltan kiállt Tisza és a magyar álláspont mellett. Július köze‐
pére már csak egyetlen akadály maradt; meg kellett győzni a magyar minisz‐
terelnököt a háború szükségességéről. Ezt a feladatot – erőteljes német tá‐
mogatással – a közös külügyminiszter vállalta magára. Berchtold azzal sze‐
relte le Tiszát, hogy hangsúlyozta, a Monarchia gyengeséget mutat, ha nem
támad, ezzel veszélybe kerül a birodalom nemzetközi presztízse, a német
szövetség, és mindez végső soron Magyarországot is gyengíti. Ez utóbbi sar‐
kalatos eleme volt Tisza politikájának, mert „a Monarchia presztízsét ugyanis
életbevágóan fontos kérdésnek tekintette Magyarország szempontjából, és mé
lyen hitte, hogy a német szövetség jelenti Ausztria–Magyarország nagyhatalmi
státuszának és valójában fennmaradásának is sine qua nonját. Németország
szövetségének elvesztése egyet jelentett volna azzal, hogy Magyarországot se
bezhetővé és védtelenné teszik, aminek kockázatát Tisza sohasem vállalta vol
na.”26 Mindez az osztrák–magyar viszony fókuszába helyezve lényegében
ugyanezt jelentette, mert „a szövetségi rendszert illetően Tiszának nem volt
mozgástere, hiszen az osztrák németekkel közös, dualista irányítási mecha
nizmus a magyarság számára az ő felfogása szerint létkérdés.”27
A koncepcióváltás jól érzékelhető Tisza 1914. július 9‐i, Berchtoldnak írott
levelében, melyben a magyar miniszterelnök már elfogadhatónak tartott egy –
diplomáciailag előkészített – Szerbia ellenes háborút, és megnyugtatóan nyi‐
latkozott a Románia kikapcsolására adott német garanciákról. Hozzá kell tenni,
hogy Tisza a németek előtti személyes reputációját is fontosnak tartotta.
Mindezek után a július 14‐én Bécsbe érkező magyar miniszterelnök már nem
emelt kifogást a Belgrádnak intézett ultimátummal kapcsolatban, és csupán
egy dologhoz ragaszkodott: Szerbiát nem szállhatja meg a Monarchia hadsere‐
ge. Az okkupáció elutasítása mögött jórészt a bekövetkező katonai konfliktus
lokalizálásának reménye és/vagy lehetősége húzódott. Tisza a német szövet‐
ség biztosítása miatt, hosszútávú balkáni terveit immár végérvényesen hozzá‐
igazította a gyors háború rövidtávú elképzeléseihez. A korszellemnek, valamint
a szociáldarwinizmus tanainak megfelelően a háborút kikerülhetetlen, végső
megoldásnak tekintette:
25 Ö‐UA. 1914. július 8. 8. köt. 371–374. no. 10146. Idézi: Vermes G.: Tisza 247–248.
27 Tőkéczki L.: Tisza 223.
„…A háború nagyon szomorú ultima ratio, amelyhez nem szabad nyúlni
addig, míg minden más megoldási lehetőség be nem zárul, de amelyre termé
szetszerűleg képesnek is kell lenni, amelyet akarni is kell tudni minden nem
zetnek és minden államnak, amelyik nemzet és állam akar maradni.”28

Tisza már kényszerű és elkerülhetetlen lépésként tekintett a hadüzenet‐
re. Az 1914. július 28‐án, a magyar parlamentben elmondott háborús buzdító
beszéde29 – melyet az ellenzék is támogatott – és az egy hónappal később
unokahúgának, Zeyk Margitnak írott levelének visszafogott, keserű hangvé‐
tele jól tükrözte a politikus belső vívódásait:

„…Az én lelkemben nyomort, szenvedést, pusztulást jelent minden hábo
rú, ártatlan vér kiöntését, ártatlan asszonyok és gyermekek szenvedését.
Elkeserít, hogy egy ilyen nagy háború intézésében van részem. Bántanak
azok az ovációk, amelyek engemet érnek, aki még csak részt sem vehetek a
küzdelemben. Lelkiismeretem nyugodt; már nyakunkon volt a hurok; amely
lyel, ha most el nem vágjuk, alkalmasabb időben fojtottak volna meg ben
nünket. Nem tehettünk egyebet, de mégis fáj, hogy így kellett lennie…”30

Összegzés

Második miniszterelnöksége időszakában, döntően a balkáni háborúk miatt
Tisza Istvánnak lényegesen többet kellett foglalkoznia a külpolitikával, bár
ezen a téren túl sok tapasztalata nem volt. Általában elfogadta a Monarchia
balkáni politikájának az 1870‐es évekig visszanyúló alapelveit,31 hangsúlyoz‐
va a magyar érdekek elsőbbségét. Kortársai nagy részéhez hasonlóan nem
28 Tisza István összes művei. 2. köt. 90. Országgyűlési Napló, 1914. július 15. 25. köt. 332. Idézi:
Vermes G.: Tisza 254–255.
29 „…Az egész magyar nemzet tettre készen jön királya hívására a zászlók alá, s nekünk, a kor‐
mány tagjainak, éreznünk kell azokat a nagy és szent kötelességeket, amelyeket ez a lelke‐
sültség hatványozott erővel hárít a mi vállainkra. A mi kötelességünk gondoskodni róla, hogy
ez a lelkesültség ne vesszen kárba, hogy érvényesíthesse magát a sikeres cselekedetek meze‐
jén; nekünk kötelességünk fenntartani a rendet és a nyugalmat az országban, megtenni min‐
den kormányzati intézkedést, mely a hadsereg műveleti hatályosságának biztosítása szem‐
pontjából szükséges, … és alkotmányos befolyásunkat úgy gyakorolni, hogy ez a harcz (sic!),
amelyet reánk kényszerítettek, amelyet talán a túlságba vitt béketűrés összes kísérleteinek
kimerítése után vettünk magunkra, hogy ez a harcz véget ne érjen addig, amíg meg nem sze‐
reztük a magyar nemzetnek és a monarchiának a jövő nyugalom, biztosság és béke állandó
biztosítékait.” Gróf Tisza István miniszterelnök beszéde a parlament 1914. július 28‐i ülésén.
In: Gróf Tisza István képviselőházi beszédei. V. köt. Budapest, 2011. 682.
30 Gróf Tisza István levele Zeyk Margitnak 1914. augusztus 26‐án. In: Gróf Tisza István összes
munkái. 4. sor. 2. köt. Budapest, 1924. 89–90.
31 Az Osztrák–Magyar Monarchia korabeli balkáni politikájáról: Diószegi István: A hatalmi poli‐
tika másfél évszázada. Budapest, 1997. Diószegi István: Bismarck és Andrássy: Magyarország
a német nagyhatalmi politikában a XIX. század második felében. Budapest, 1998. Gróf
Andrássy Gyula: Diplomácia és világháború. Budapest, 1920. Palotás Emil: Az Osztrák–Magyar
Monarchia balkáni politikája a berlini kongresszus után, 1878–1881. Budapest, 1982.
216 BARTA RÓBERT
volt hivatásos külpolitikus, de Burián István segítségével végül jól eligazo‐
dott a háború előtti évek nagyhatalmi viszonyaiban. A preventív háború lehe‐
tősége mindvégig létezett az Osztrák–Magyar Monarchia balkáni politikájá‐
ban, de Tisza ezt a lehetőséget csak első memorandumában fejtette ki. Az
orosz szövetségben történő törökellenes katonai fellépés terve leginkább Ti‐
sza akkori tapasztalatlanságát és tájékozatlanságát tükrözte. Az önálló albán
állam létrejötte jelentősen megerősítette a magyar miniszterelnök önbizal‐
mát, külpolitikai aktivitását. Józan, megfontolt és hosszútávú balkáni kon‐
cepciókat terjesztett elő, melyek tengelyében a német–osztrák–magyar szö‐
vetségi rendszer állt kiegészítve Bulgáriával és Romániával. Mindezt a bol‐
gár–görög–török megbékéléssel kívánta megerősíteni, így ellensúlyozva
Szerbia egyre erősödő és Szentpétervár támogatását élvező balkáni pánszláv,
hegemón törekvéseit.
A megelőző katonai csapás koncepciója Tisza elképzeléseiben csak mint
ultima ratio szerepelt, de ehhez hozzá kell tenni, hogy a magyar miniszterel‐
nök 1913 őszétől komoly politikai nyomás alá került a németek által támoga‐
tott bécsi háborús párt részéről. Végül, 1914 nyarára Tisza jórészt feladta ál‐
láspontját, hiszen választania kellett a Monarchia nemzetközi presztízse, a
német szövetség fenntartása és a Szerbia elleni katonai fellépés között. Hun‐
garocentrizmusa döntött, Magyarország monarchiabeli súlyának gyengülé‐
sét, külső megítélésének romlását nagyobb veszélynek ítélte, mint a szerbek
elleni háborút. Mindvégig hangsúlyozta azonban fenntartásait: a háború al‐
kalmatlan pillanatban indul, lehetőleg lokalizálni kell és mindenképpen elke‐
rülendő a szerb területek megszállása. Az Osztrák–Magyar Monarchia veze‐
tői közül Tisza István magyar miniszterelnök volt az első, aki megjósolta a
balkáni konfliktus világháborús eszkalációjának lehetőségét, és ő volt az, aki
az utolsó pillanatig hangoztatta fenntartásait a preventív háborúval és ké‐
sőbb a hadba lépéssel szemben.32 Sorsának tragédiája, hogy 1918 őszén – és
a későbbi évtizedekben is – ennek ellenére sokan mégis háborús bűnösként
állították be a Monarchia utolsó nagyformátumú magyar politikusát.

32 Tisza későbbi megítélésének sajátossága, hogy alakját a magyar történetírás és a közvéle‐
mény hosszú ideig összekapcsolta a feltétlen németbarátsággal és a háborúpárti politikával.
Ezzel szemben sokkal inkább elfogadható a kortárs Szekfű Gyula megállapítása, miszerint Ti‐
sza István „ma már dokumentált háborúellenessége a magyarság mai kevés aktívumának
egyik legértékesebbje.” In: Hóman Bálint–Szekfű Gyula: Magyar történet. I–VIII. Budapest,
1928–1934. VII. 409.
MARUZSA ZOLTÁN

TISZA ISTVÁN KÜLPOLITIKAI KONCEPCIÓJA
AZ ELSŐ VILÁGHÁBORÚ ÉVEIBEN

Tisza István politikusi életpályájával kapcsolatosan több monográfia is nap‐
világot látott,1 és számos tanulmány foglalkozott személyével. Érdekes mó‐
don azonban az ennek köszönhetően rendelkezésre álló szakirodalom szinte
egyáltalán nem foglalkozik külpolitikai koncepciójának a világháború alatti,
és különösen az élete utolsó egy évében bekövetkező változásával.2 Ez
egyébként nem csak Tisza István esetében igaz, hanem az egész 1917–1918‐
as időszakra is: mivel 1918 a magyar történelem egy fontos korszakhatára, a
dualizmus korát kutatók számára talán már ezért nem érdekes, a két világ‐
háború közötti időszak történetével foglalkozó kutatók számára pedig még
nem érdekes – legalábbis az 1918. október 31. előtti események története. Ez
az érdektelenség azonban semmi esetre sem indokolt, hiszen jól tudjuk, hogy
mekkora vita dúl a hazai történettudományban (és alkalom adtán a politiká‐
ban is) az őszirózsás forradalmat követő időszak politikai teljesítményének
megítéléséről, az akkor elkövetett hibákról vagy sikerekről, amelyek gyökerei
azonban ott rejtőznek az október 31‐ét megelőző években, hónapokban és na‐
pokban. Különösen igaz ez a magyar külpolitikára – már amennyiben létezett
ilyen –, melynek a katonai vereség utáni teljesítménye semmiképpen sem ne‐
vezhető sikertörténetnek, hiszen az eseménysor végén a magyarságra nézve
tragikus következményekkel járó trianoni békeszerződés áll. Az első világhá‐
borúban elszenvedett katonai vereséget természetesen Tisza István sem vál‐
toztathatta meg, nem érdektelen azonban annak vizsgálata, hogy hogyan látta
a háború utolsó hónapjaiban a magyarság nemzetközi mozgásterét, és milyen
külpolitikai lehetőségeket vázolt fel – a legerősebb parlamenti párt vezetője‐
ként, de 1917. május 23‐tól kormányon kívül – a politikai elit számára.
A kérdéskör vizsgálata alapvetően Tisza Istvánnak a képviselőházban tar‐
tott beszédei alapján lehetséges, hiszen számos esetben szólalt fel külpoliti‐
kai kérdésben is a háború utolsó hónapjaiban, és látni fogjuk, mennyivel töb‐
bet mondott annál, hogy „ezt a háborút elvesztettük”.

1 Pölöskei Ferenc: Tisza István. Gondolat, Budapest, 1985., Vermes Gábor: Tisza István. Szá‐
zadvég, Budapest, 1994., Tőkéczki Lászó: Tisza István eszmei, politikai arca. Kairosz, Buda‐
pest, 2000.
2 A legrészletesebb betekintést ezen területre Vermes Gábor id. műve kínálja, de súlypontjában
ez sem a külpolitikával foglalkozik.
218 MARUZSA ZOLTÁN
Tisza István külpolitikai koncepciója
az első világháború előtti években

Ahhoz, hogy megvizsgálhassuk Tisza István külpolitikai koncepcióját és azok
változását az első világháború alatti években, meg kell vizsgálnunk, hogy mi‐
lyenek voltak nézetei az első világháború előtt.
Tisza István külpolitikájának középpontjában a magyarság érdekeinek
realitások talaján álló, hatékony képviselete állt. Éppen ezért Tisza a korszak‐
ban a magyarság körében nagyon is divatos és hangzatos függetlenségi poli‐
tikát nem támogatta, hanem az 1867‐es kiegyezés támogatója volt. Úgy ítélte
meg – számos 67‐es alapon álló kortársával egyetemben –, hogy az Osztrák–
Magyar Monarchia léte a magyarság számára kedvező fejlődési feltételeket
kínál, hiszen a magyarság a Monarchia részeként egy európai nagyhatalom
védelmező keretei között gyarapodhat, a birodalom továbbá garantálja Ma‐
gyarország területi épségét és gazdasági fejlődését. 3
A területi integritás garanciája nagyon fontos volt ezen generáció számá‐
ra, mert pontosan tudatában voltak annak, hogy egy önálló, független Ma‐
gyarország lakosságának csak a fele lenne magyar anyanyelvű, és 1848–49
azt is megmutatta számukra, hogy a nemzetiségek lakta periférián bizony a
magyarság politikai hatalmának fenntartása külső segítség nélkül kétséges,
különösen a századfordulón a szláv népek körében igen népszerű pánszláv‐
izmus korában, mely minden körülmények között számíthatott az orosz
nagyhatalom támogatására. Olvasatukban csakis a Monarchia részeként fenn‐
álló Magyarország szegülhet ellen az orosz nagyhatalomnak, és ennek kö‐
szönhetően őrizhető meg az országon belül a magyarság politikai hatalma, a
magyarság szupremáciája.4
Amint arra már rámutattunk, fontos szempont volt a politikai realitások
talaján álló politikusok számára az is, hogy a Monarchia léte Magyarország
számára gazdasági téren is hasznos, hiszen a magyar agrárfelesleg kiváló pi‐
acokra talált az iparosodottabb nyugati tartományokban, ugyanakkor az on‐
nan érkező tőke a magyar ipar fejlesztésében is igen aktívan kivette a részét.
A gazdasági fejlődés a korszakban sikeresen kapcsolódott össze az urbanizá‐
cióval, az oktatás és kultúra színvonalának emelkedésével, ami végső soron
nagyban elősegítette a magyarság számarányának növekedését, ami pedig
erősítette a magyar szupremácia bázisát.5
Tisza és hívei tehát úgy látták, hogy ezen keretek fenntartása a magyarság
számára előnyös, ezért nem véletlen, hogy a történetírás Tisza Istvánt a dualiz‐
mus fenntartásának egyik legradikálisabb híveként tartja számon.6 Ez részben
már külpolitikai koncepciója egyik alappillérének is tekinthető, hiszen Buda‐
pestről nézve a dualizmus fenntartása félig‐meddig külpolitikának számított.
3 Tőkéczki L.: Tisza 95–106.
4 Gergely Jenő–Izsák Lajos: A huszadik század története. Pannonice, Budapest, 2000. 20.
5 Romsics Ignác: Magyarország története a 20. században. Osiris, Budapest, 2001. 25–70.
6 Magyarország miniszterelnökei. Szerk: Dús Ágnes. 56. Cégér, Budapest, 1993.
TISZA ISTVÁN KÜLPOLITIKAI KONCEPCIÓJA AZ ELSŐ VILÁGHÁBORÚ ÉVEIBEN 219
Külpolitikai álláspontjának másik alapja a Német Birodalommal fenntar‐
tott szövetség volt. Száz év távlatából és két – a németek oldalán elvesztett –
világháború tapasztalatai alapján ez talán támadható, de ne feledjük, hogy
akkor a Német Birodalom Európa legerősebb nagyhatalmának számított,7 így
a vele való szövetség akkoriban igen népszerű volt és jelentős erőt képviselt.8
1882‐től ráadásul Olaszország is ezt a koalíciót erősítette. Azt is látni kell,
hogy bár 1887‐ig Oroszország és a Monarchia is szövetségesi viszonyban áll‐
tak, a századfordulótól felerősödő pánszláv törekvések és Moszkva területi
igényei miatt a térség másik nagyhatalmával a szövetség a 20. század máso‐
dik évtizedében már kizárt volt,9 hiszen az orosz nagyhatalom Magyarország
területi integritását fenyegette, amikor a mai kárpátaljai terület ukránjai kö‐
rében végzett pánszláv agitációt, vagy éppen a Magyarország déli határainál
fekvő Szerbia Monarchia‐ellenes törekvéseinek legfontosabb támogatója
volt. Az Osztrák–Magyar Monarchia tehát két potenciális szövetséges nagy‐
hatalom közül azt választotta – csak azt választhatta –, mely elvileg nem fe‐
nyegette területi épségét. Az a tény, hogy az Osztrák–Magyar Monarchia és a
Német Birodalom szövetségével szemben idővel létrejött a francia–orosz
szövetség, az európai nagyhatalmi politika hagyományaiból az adott nemzet‐
közi helyzetben egyenesen következett, és önmagában nem veszélyeztette a
kontinens biztonságát, hiszen megteremtette a hagyományos nagyhatalmi
erőegyensúlyt.10 Amikor tehát Tisza István a német szövetség mellé állt, ezt
azzal a hittel tette, hogy Magyarországot a világ egyik legerősebb és legdi‐
namikusabban fejlődő hatalmának oltalma alá helyezte. Utólagos bölcsesség‐
gel persze felróható neki, hogy nem vette észre: ez a hatalmas német dina‐
mizmus ki fogja vívni a világ többi hatalmának ellenszenvét, és ezek – össze‐
fogva ellene – legyőzhetik a győzhetetlennek hitt Németországot.11
Hozzá kell még tennünk: Magyarország helyét az európai szövetségi rend‐
szerben nem Tisza István jelölte ki, hiszen a szövetség az Osztrák–Magyar
Monarchia és a Német Birodalom között 1879 óta állt fenn. 12 Mivel azonban
hitt annak erejében és eredményességében, támogatta a szövetség fenntartá‐
sát egész politikai pályafutása során. Meg kell továbbá jegyeznünk, hogy első
miniszterelnöksége (1903–1905) vagy későbbi ellenzéki szerepe (1905–1910)
alatt jóval kevésbé foglalkoztatta a külpolitika. Amikorra azonban a választá‐
sokon győztes Nemzeti Munkapárt vezetőjeként ismét a politika alakításának
pozíciójába jutott, ez a kontinentális nyugalom megszűnt, a szövetségi rend‐
szerek közötti ellentétek mélyültek. Az általános háborús készülődés az
Osztrák–Magyar Monarchiát sem kerülte el, hiszen déli határainál zajlott a
7 Diószegi István: A hatalmi politika másfél évszázada. História–MTA TTI, Budapest, 1994. 203.
9 Ez természetesen csak a századfordulót követő időszakban volt így, 1870 után Párizs öröm‐
mel kötött volna szövetséget Béccsel Berlin ellen, erre azonban Bécsben nem volt fogadó‐
készség.
10 Ormos Mária–Majoros István: Európa a nemzetközi küzdőtéren. Osiris, Budapest, 2003. 172–178.
11 Diószegi I.: A hatalmi politika 204.
12 Ormos M.–Majoros I.: Európa 161–162. Sőt, a három császár szövetsége már 1873‐tól létezett,
esetünkben azonban a Bécs és Berlin közötti szorosabb kapcsolatot emeltük ki.
220 MARUZSA ZOLTÁN
két Balkán‐háború (1912–1913), melyek alaposan átrendezték a balkáni ál‐
lamok határait, jelentősen megerősítették a délszlávok egységét ekkor már
nyíltan felvállaló Szerbiát, és az erdélyi románsággal a kapcsolatait mind szo‐
rosabbra fűző Romániát, továbbá konfliktust generáltak Oroszországgal.13
Ilyen helyzetben a magyar politika egyik vezető személyiségének is fel kellett
nőni a feladathoz, különösen akkor, amikor 1913. június 10‐én ismét minisz‐
terelnökké választották,14 és ilyen minőségében az Osztrák–Magyar Monar‐
chia külpolitikájának is alakító személyiségévé lett.

Tisza István külpolitikája a világháború kitörésekor

Az Osztrák–Magyar Monarchia és a magyar kormány által a háború előtti hó‐
napokban folytatott külpolitikáról nyíltan beszélt 1918. október 22‐i beszé‐
dében. Így fogalmazott:

„Nem akarok távoli történelmi visszatekintésekbe elmélyedni, csak egé
szen röviden konstatálom, hogy éppen azon időpont, amikor az alkotmá
nyos önrendelkezés jogát visszanyert magyar nemzet kezdett a külpolitika
irányítására befolyást gyakorolni [azaz 1867], éppen ez az időpont esett
össze az osztrák–magyar monarchia külpolitikájának olyan gyökeres irány
változásával, amely szakított minden agresszív tendencziával, szakított
minden revansgondolattal is, és a béke megóvását tartotta első feladatának.
Ez vezette a monarchia külpolitikáját akkor is, amikor a háromcsászár
szövetség létesítéséhez hozzájárult. Hiszen a háromcsászárszövetség volt a
leggyökeresebb kísérlet Európa békéjének biztosítására: az a kísérlet, hogy az
orosz birodalommal igyekezzünk békés, barátságos lábon élni, hogy az orosz
birodalommal szemben kerüljük el a fenyegető konfliktust. Ez a kísérlet nem
sikerült, nem sikerült az orosz czári birodalom agresszív, hódító külpolitikai
czéljai és tendencziái következtében. Az orosz birodalom külpolitikájának
azon létérdekeinket fenyegető agresszív minősége, amely a háromcsászár
szövetség fenntartását lehetetlenné tette, vezetett azután először a német
birodalommal kötött szövetségre, majd a hármasszövetségre, amelynek
minden kételyen felül kizárólag defenzív jellege volt.
Nem akarok a ház türelmével visszaélni, és azért nem akarok itt végig
menni, – noha nagyon könnyű feladatom lenne – az elmúlt évtizedek törté
netén. Lépésrőllépésre bebizonyíthatnám a hármasszövetség politikájának
defenzív és békés természetét. Csak egyre mutatok reá. Ha ennek a szövet
ségnek bárminő agresszív czéljai lettek volna, minő nagyszerű alkalma lett
volna ezeket elérni a japán–orosz háború idejében, midőn Oroszország ere
jének nagy része le volt kötve, midőn Oroszországot a japán háború esemé
nyei súlyos belválságba sodorták, midőn Anglia el volt foglalva messze
13 Diószegi I.: A hatalmi politika 227–229.
14 Magyarország miniszterelnökei 69–74.
gyarmati feladatokkal. Ha bárminő agresszív tendencziája lett volna ennek
a szövetségnek, vajjon nem az lett volnae a soha vissza nem térő alkalom
ezen czélokat elérni és az a körülmény, hogy akkor egyáltalában semmiféle
külpolitikai akczió, semmiféle terjeszkedési akczió a hármasszövetség ré
széről nem történt, nem fényes bizonyítékae a szövetség defenzív természe
tének, defenzív jellegének?
Ilyen viszonyok között csak mélyen lehet sajnálni azt, hogy sikerült az eu
rópai közvélemény egy részébe belevinni azt a gondolatot, hogy hármasszö
vetségnek bizonyos agresszív tendencziája van, s ennélfogva sikerült egy olyan
külpolitikai helyzetet létrehozni, mely hovatovább mind jobban a hármasszö
vetség ellen éleződött ki és tolódott el. Ebben a tekintetben a helyzetnek ag
gasztó volta igen élesen lépett előtérbe az 1913ban a bukaresti béke idejében.
Minő viszonyban hagyta vissza a bukaresti béke a bennünket legközelebb
ről érintő világ részét? A Balkánon óriásilag megnövekedett Szerbiával és
megnövekedett Görögországgal állottunk szemben, melyeknek akkori érzülete
minden volt, csak barátságosnak nem volt mondható a monarchiára nézve. A
velük szemben álló állam: Bulgária teljesen kimerülve és összetörve, jóformán
tehetetlen állapotban volt. Románia elidegenedett a hármasszövetségtől. Az
az érzésünk kellett, hogy legyen, hogy Romániát már félig elvesztettük, és
számolnunk kellett azzal a veszéllyel, hogy egészen el fogjuk veszíteni.
Ezzel szemben az orosz politika mind erősebben kiélezte ellenünk irányuló
tendencziáját. A Balkánon és az Oroszbirodalomban olyan nagy horderejű stra
tégiai előkészületek történtek vasúti építési téren és egyéb tereken, amelyek
kétségtelenné tették azt, hogy kéthárom esztendő lefolyása után az Oroszbiro
dalom olyan katonai készültséggel és szervezkedéssel, aminővel ezelőtt még so
hasem bírt, harczra készen, fenyegető állásban fog északi határainknál állani.
Azok, akik akkor felelősek voltunk a monarchia külügyeinek intézéséért,
elsősorban azt láttuk feladatunknak, hogy igyekezzünk olyan befolyást gya
korolni a balkáni eseményekre, amelyeknél fogva az erőviszonyok javunkra
változzanak meg úgy, hogyha esetleg néhány év múlva beállana az orosz ké
szenlétnek az általam említett állapota, akkor legalább a Balkánon erősebb
szövetségesekkel és olyan politikai helyzettel találjuk szemben magunkat,
amely hátvédet és oldalvédet nyújthat egy észak felől bekövetkező esetleges
támadással szemben.
Nézetem szerint a helyzet kulcsa Bulgáriában volt. Bulgáriával, melyet a
bukaresti béke megfosztott győzelmeinek összes gyümölcseitől, amelyet meg
fosztott attól, hogy maczedóniai fajrokonaival egyesülhessen, Bulgáriával
kellett igyekeznünk olyan megállapodásra jutni, amely annak idején lehető
leg békés úton biztosítja Bulgária számára az őt joggal megillető egyesülést
maczedóniai fajrokonaival, másrészről azonban módot nyújtson egy Bulgá
ria és Románia közötti békés megegyezésre, másfelől Bulgáriával kötött
szövetségünkkel kellett abban az irányban befolyást gyakorolnunk Romá
nia elhatározására, hogy Romániát visszaszerezzük a szövetség számára,
Romániát megerősítsük a szövetségben, mert Romániának a szövetséghez
való hűségétől függött volna az, hogy a Bulgária és a monarchia közti vi
222 MARUZSA ZOLTÁN
szony garancziát nyújtsone Romániának, hogy Bulgária felől nem érheti meg
támadás, vagy ellenkezőleg veszélyt jelentsene Románia számára. … ”15

Mivel jelen tanulmánynak nem célja a háború kirobbanásának részletes
bemutatása – melyet számos publikáció feldolgozott már –, ezzel kapcsolato‐
san csak néhány megállapításra szorítkozunk. A szarajevói merénylet után
egy hónappal kitört az első világháború.16 Kitörhetett volna egy másik nem‐
zetközi konfliktus kapcsán is a világ egy másik pontján, de éppen itt tört ki,
és a kitöréséhez – kifejezett akarata ellenére – a magyar miniszterelnök is
hozzájárult. Tisza István pontosan látta, hogy a magyarság érdeke a béke és a
status quo megőrzése lenne,17 ugyanakkor tisztában volt azzal, amit az előbb
idézett beszédben is világosan kifejezett, hogy az orosz és szerb törekvések
elsősorban Magyarország területi integritását veszélyeztetik.18 Ezzel kapcso‐
latosan 1918. október 22‐i beszédében így fogalmazott:

„Az első pillanatban a leghatározottabban elutasítottuk magunktól azt
a gondolatot, hogy ez a merénylet háborús bonyodalomra vezethessen. … az
utolsó perczig ellene voltam minden olyan törekvésnek, amely végszükség
nélkül a háborús megoldást válassza.”19

Ezen beszédében Tisza István idézte az uralkodónak július 8‐án készített
feljegyzését is, melyben ezt írta:

„… Távol áll tőlem, hogy tétlen és erélytelen politikát ajánljak Szerbiával
szemben. Nem nézhetjük indolensen, hogy ebben a szomszéd államban mi
ként dolgoznak ellenünk, miként izgatják a hazaárulásra saját alattvalóin
kat, és készítik elő a gyilkos merényleteket… Egyáltalán nem foglalok amel
lett állást, hogy ezeket a provokációkat zsebre vágjuk és kész vagyok egy
igazságos követeléseink visszautasítása által szükségessé tett háború összes
következményeiért a felelősséget elvállalni. De nézetem szerint módot kell
nyújtani Szerbiának a háború elkerülésére, és ha mégis háborúra kerülne a
sor, bizonyságot kell szolgáltatnunk az egész világ előtt, hogy a jogos önvé
delem talaján állunk. Ennélfogva határozott, de nem fenyegető hangú jegy
zéket kellene Szerbiához intéznünk, amelyben felsorolnánk konkrét sérel
meinket és szabatos kívánságokat fűznénk hozzájok. Ha Szerbia ki nem elé
gítő választ adna, vagy húznáhalasztaná a dolgot, akkor ultimátummal s
annak lejárta után az ellenségeskedések megkezdésével kellene válaszol
nunk. Ha ellenben Szerbia enged, akkor természetesen ezt a megoldást is
bona fide kell elfogadnunk, és a visszavonulás útját nem szabad előtte el
zárnunk.”20
15 OKN 1910/XLI. 398–406.
18 Romsics Ignác: A trianoni békeszerződés. Osiris, Budapest, 2001. 50–54.
19 OKN 1910/XLI. 398–406.
20 OKN 1910/XLI. 398–406.
Természetesen ez nem változtat azon a tényen, hogy magyar miniszterel‐

nökként Tisza István végül a közös miniszteri értekezlet július 19‐i ülésén – mi‐
után a Német Birodalomtól garanciát kapott arra, hogy Románia nem fogja meg‐
támadni a Monarchiát – hozzájárult az ultimátum elfogadásához, annak Szerbia
általi elutasítása esetén pedig a hadüzenethez, és ezzel részt vett a háború kirob‐
bantásában. Az utolsó pillanatig bízott azonban abban, hogy a Szerbia elleni ak‐
ció helyi konfliktus marad – hiszen erre is volt némi esély. Látni kell azonban,
hogy ekkorra rajta kívül a központi hatalmak minden felelős vezetője a háború
megindításának pártján állt, és Európa többi nagyhatalma is hasonlóképpen vé‐
lekedett. Mivel hosszú távon maga Tisza sem látta elkerülhetőnek a Monarchia
– és benne Magyarország – területi épségét megkérdőjelező Oroszország elleni
háborút, hagyta magát meggyőzni, hogy a központi hatalmaknak 1914‐ben még
van esélyük a győzelemre, később azonban egyre kevésbé lesz, éppen a beszé‐
dében is említett orosz vasútépítési és infrastruktúra‐fejlesztések miatt – me‐
lyek az orosz haderő mozgósítási sebességét jelentősen javították volna.21
Mindent elkövetett ugyanakkor, hogy a hazai és a nemzetközi közvéle‐
mény számára egyaránt nyilvánvalóvá tegye: az ő szemszögéből, Magyaror‐
szág szemszögéből nézve egy defenzív, ránk kényszerített háborúról van szó,
melyben a Monarchiának nem célja a területi annexió. Így beszél erről 1917.
október 24‐én tartott beszédében.

„Szükséges ez, t. ház, magának a nemzetnek küzdelme szempontjából;
szükséges, hogy ne homályosíttassék el az az igazság, amely erő forrása volt
a múltban, de amelyre mint erőforrásra szükségünk van ma is: az igazság,
hogy ez a háború az egész nemzetnek jogos önvédelmi harcza. Az egész
nemzetnek – mert nincs senki magyar ember, aki könnyelműen, bárminő
aggresszív vagy hódító czélokból idézte volna fel ezt a háborút – önvédelmi
harcza, amelyet végig akar küzdeni az egész nemzet csüggedés nélkül, inga
dozás nélkül, mindaddig, amíg a nemzet függetlenségét, a nemzet integritá
sát biztosító tisztességes békével nem fejezhetjük be azt.”22

Ezzel tökéletes összhangban a Szerbia elleni ultimátum szövegét véglegesí‐
tő július 19‐i közös miniszteri értekezleten Tisza olyan javaslattal élt, mely a
Monarchia hadicéljait illetően leszögezte:

„Ezután a m. kir. miniszterelnök kéri a jelenlévőket azon végzés meghoza
talára, amelytől, ahogyan a legutóbbi megbeszélésen hangsúlyozta, a m. kir.
kormány az egész akcióhoz való hozzájárulását függővé kénytelen tenni. Azaz
minisztertanácsnak egyhangúlag ki kellene mondania, hogy a Szerbia elleni
akcióhoz a Monarchiának semmiféle hódító tervei nem kapcsolódnak, és a ka
tonai okokból szükséges határrevízión kívül Szerbia egy darabját sem akarja
annektálni. Ragaszkodnia kell ezen határozat egyhangú meghozatalához.”23
21 Németh István: Németország története. Aula, Budapest, 2002. 66.
22 OKN 1910/XXXVII., 187–207. és 212.)
23 Tisza István képviselőházi beszédei V. (TIKB V.) 650–651.
224 MARUZSA ZOLTÁN
A közös minisztertanács a magyar miniszterelnök ezen javaslatára némi vi‐
ta után egyhangúan a következő határozatot hozta:

„A közös minisztertanács a magyar királyi miniszterelnök javaslatára úgy
határoz, hogy a háború kitörése esetén azonnal az idegen hatalmak tudtára
kell hozni, hogy a Monarchia nem területszerző háborút folytat, és nem célja
a Szerb Királyság bekebelezése. Természetesen a stratégiai szempontok alap
ján szükséges esetleges határkorrekciót, Szerbia területének csökkentését
más államok javára, továbbá szerbiai területek átmeneti megszállását ezen
határozat nem zárja ki.”24

A határozat célja kettős volt: egyrészt megakadályozni újabb szláv lakossá‐
gú területeknek a Monarchiához való csatolását, hiszen az a magyar elem rela‐
tív súlyát csökkentette volna, másrészt a Monarchia nemzetközi megítélésé‐
nek javítása, a háborús felelősség súlyának csökkentése.25
A magyar miniszterelnöknek tehát voltak kétségei a háború kirobbantá‐
sával kapcsolatban, ezeket azonban a nyilvánosság előtt nem hangoztatta,
már csak azért sem, mert a magyar képviselőház minden politikai pártja tá‐
mogatta a háborút, és talán sosem volt olyan népszerű a tömegek körében
Tisza István, amint éppen a háború kirobbantásakor.26
Amikor a háború elkezdődött, Tisza teljes energiáját a háború megnyeré‐
sére összpontosította. Ennek következtében vált a későbbiekben a magyar
háborús politika szimbolikus szereplőjévé,27 míg ellenzéke – 1914‐es állás‐
pontját feladva – egyre inkább a háború ellen foglalt állást, ami a veszteségek
növekedésével és az ellátás romlásával egyre népszerűbbé vált. 28 Tisza kitar‐
tása a háború folytatása mellett azonban nem volt ok nélküli, pontosan látta,
amit 1918. július 3‐i beszédében is elmondott:

„T. ház! A nemzet élethalálharczát vívja. Itt nem teóriákról és nem tu
dom micsoda szabadelvű frazeológiáról van szó, itt élet és halál harcza fo
lyik. Ez nem kisded játéka a képviselő úrnak, hanem létproblémája a nem
zetnek.”29

Tisza István és a béke kérdése

Beszédeit tanulmányozva nagyon érdekes az, hogy a magyar történetírás
szinte teljesen figyelmen kívül hagyta Tisza béketörekvéseit, ezzel kapcso‐
latos nyilatkozatait, míg komoly figyelmet szentelt például IV. Károly 1917‐
es – kétségkívül igen fontos – különbéke‐kísérletének.30
24 TIKB V. 651.
25 Ormos M.–Majoros I.: Európa 228.
26 TIKB V. 684.
27 Magyarország miniszterelnökei 72–73.
28 Gergely J.–Izsák L.: A huszadik század 15–16.
29 OKN 1910/XL. 229–236. és 238–239.
Természetesen Tisza István a békekötés alatt nem a trianonihoz hasonló,
Magyarországot feldaraboló békében gondolkozott, hanem egy az Osztrák–
Magyar Monarchia számára elfogadható, alapvetően a háború előtti status
quo alapján történő békében. 1916 végén – Tisza maximális támogatásával –
a központi hatalmak javaslatot is tettek a béketárgyalásokra az antant felé,
melyben feltételeket nem neveztek meg, az antant azonban ezt elutasította.31
1918. október 22‐i beszédében Tisza erre így emlékezett:

„Hangsúlyoztuk valamennyien, akik résztvettünk annak intézésében min
den egyes esetben, hogy ez a háború védelmi háború; hogy ezt biztonságunk
megóvásáért vívjuk, és hogy azt semmiféle agresszív hódító kívánságokkal és
vágyakkal össze nem kötjük. És éppen egy olyan pillanatban, mikor a katonai
helyzetnek kedvező volta erre alkalmasnak látszott, 1916. november havában
beszéltük meg német szövetségesünkkel és deczember havában tettük meg azt
a békelépést, amelyik szintén világosan, minden hódító hadiczélnak visszauta
sításában és magunktól való elutasításában kulminált. És ha nem csalódom,
éppen abban az időben, mikor az, fájdalom, ellenségeink részéről rideg vissza
utasításra talált, gondolom 1917. januárban tettem azt a kijelentést, … hogy a
mi szövetségesünk egy nappal sem fogja a háborút tovább folytatni, mint
amennyire saját biztonságunk megóvására szükséges.”32

Éppen ezért nem tudott azonosulni azokkal, akik az antant igazságossá‐
gában bízva a háború feltételek nélküli – azaz vesztes – befejezését is elfo‐
gadták volna. Így beszélt erről 1917. július 12‐i beszédében:

„… ma megérett a világ szituácziója a békére; annak ma egyedüli akadálya
abban van, hogy minduntalan fordulnak elő jelenségek, amelyekből az ellensé
geinknél még végső erőfeszítéseit tevő harczi párt új meg új fegyvert kovácsol
hat, hogy elhitesse saját közvéleményével, hogy mi már ellenállási képességünk
végén vagyunk, hogy összeomlunk, hogy nálunk felszínre kerekedik egy olyan
irányzat, amely mindenáron, még a megalázó békére is hajlandó.”33

Tiszának a vereséget elkerülő, a status quo alapján való békekötésben va‐
ló bizalmát erősítette a katonai helyzet, mely 1917 nyarán kedvezőbb irányt
vett a központi hatalmak számára.34 Így beszélt erről 1917. július 23‐án:

„… a világesemények abban az irányban fejlődnek, amelyben már sokkal
jobban meg kellett volna a békének érlelődnie. Az összes harcztereken telje
sen be van igazolva a mi szövetségünk verhetetlensége. Az az óriási vérál
dozattal járó offenzíva, amelybe nagynehezen – hogy milyen eszközökkel,
az rám nem tartozik – bele engedte magát hajtatni az orosz birodalom,
nemcsak összeomlott minden jelentékenyebb stratégiai előny nélkül, de már
31 Diószegi I.: A hatalmi politika 255–257. Hozzá kell tenni: bár az ajánlat nem tartalmazott te‐
rületi követeléseket, a német diplomácia valójában fenntartotta 1914‐es hadicéljait.
32 OKN 1910/XLI. 398–406.
33 OKN 1910/XXXVI. 298–312. és 314.
226 MARUZSA ZOLTÁN
látjuk annak ellenhatását s ennek az ellenhatásnak messzemenő eredmé

nyeit. Látjuk az olasz és a nyugati harcztéren a fejleményeket, látjuk, hogy
hónapról hónapra olyan mennyiségű tonnatartalmat sülyesztenek el a bú
várhajók, ami tetemesen felülmúlja a hivatott szakkörök előzetes számítá
sát, ami tehát hónapról hónapra fokozza azt a megsemmisítő hatást, ame
lyet a búvárhajóharcz végeredményében legveszedelmesebb ellenségünkre
gyakorolni fog. Látjuk a kimerülésnek, az elfáradásnak, a béke vágyának is
a jeleit Olaszországban, Francziaországban. És látjuk mindenekelőtt azt az
óriási átalakulást az orosz birodalomban, amelynek vége ma még egészen
beláthatatlan, de amely kétségtelenül megfosztja ellenségeinket legóriásibb
katonai tömegerejének aktivitásától.”35

Tisza úgy vélte, hogy a lezárásának legfontosabb előfeltétele az antant ha‐
dicéljainak módosítása, elsősorban a Magyarország feldarabolásával kapcso‐
latos tervek feladása.36 Így beszélt erről a képviselőház 1917. szeptember 12‐i
ülésén:

„A béke aszerint lesz meg hamarább vagy később, amint ellenségeink
kebelében megérik a helyzet arra, hogy a mi békejobbunk kívánatos fogad
tatásban részesüljön. … Ezt a kívánatos fogadtatást pedig – és ezt köteles
ségemnek tartom hangsúlyozni – nem a béke utáni ismételt és ismételt só
várgás, nem azoknak az ellenséges táborból felhangzott nyilatkozatoknak
nem tudom micsoda rokonszenves színben való beállítása, … amelyek ma is
többékevésbbé leplezve a mi végveszedelmünket hirdetik, … lesz hivatva
megérlelni. Ellenkezőleg: ez eltávolítja a béke kilátásait, … mert azt a meg
győződést érleli meg az ellenséges táborban, hogy nálunk már közel áll az
összeroppanás órája, hogy csak kevés kitartásra van még szükség, és akkor
elérik ők az ő hadiczéljaikat. Azok közt a hadiczélok közt pedig elsősorban
az ezeréves magyar állam megsemmisülése van felírva. … Aki békét akar
ma, az maradjon meg férfiasan és híven hangsúlyozott mérsékelt békeköve
teléseink mellett, de összeszorítva fogát, verekedjék az utolsó csepp vérig
mindaddig férfiasan és sikeresen, amíg meg nem győzi ellenségeinket arról,
hogy hiábavaló minden mesterkedés, ezt a szövetséget, az ebben a szövet
ségben harczoló nemzeteket a maguk jogos létfenntartási küzdelmében
megverni nem lehet.”37

Nyilvánvaló volt számára, hogy az ezeréves magyar állam megsemmisü‐
lése vállalhatatlan feltétele a békének, legalábbis addig, amíg a központi ha‐
talmak katonai ellenálló‐képessége fennáll.
35 OKN 1910/XXXVI., 322–325.
36 Fontos leszögezni: az antant 1918 tavaszáig egységes, véglegesített hadicélokkal nem rendel‐
kezett. Elképzeléseit egyedül Oroszország ismertette még a háború elején (Szazanov kül‐
ügyminiszter tájékoztatója 1914. szeptember 14‐én a szövetséges államok követei részére),
lásd Romsics I.: A trianoni 52. Amit Tisza az antant hadicéljaként azonosított, az a szerb, brit,
francia, stb. sajtóból származó propaganda volt. Az persze más kérdés, hogy a végül a béke‐
szerződésben testet öltő „hadicélok” még túl is mutattak azon, amit Tisza István ekkoriban
feltételezett.
37 OKN 1910/XXXVII. 13–18.
A németekkel való szövetség felrúgásában, egy esetleges különbékében

Tisza egyáltalán nem gondolkozott.38 1917. július 23‐i beszédében így nyilat‐
kozott erről:

„Ami a szövetséget illeti, azt hiszem, nem lehet nézeteltérés magyar em
ber és magyar ember között abban, hogy ezt a szövetséget a monarchiának
és a magyar nemzetnek létérdekei hozták létre; hogy ez a szövetség ezeket
a tartós létérdekeket becsületesen szolgálta, … hogy rendeltetésének megfe
lelt, s az utolsó háború óriási tűz és vérkeresztségéből megerősödve, meg
edzve, kipróbálva került ki; … hogy ennek a szövetségnek megsértése becs
telenség volna, … de másfelől sérelmével járna a legéletbevágóbb magyar
nemzeti érdekeknek. … És, t. ház, éppen annyira áll az is, hogy teljes össz
hangban vagyunk szövetségeseinkkel a háború lényegét, s jellegét, okait,
czélját és befejezésének módját illetőleg.”39

Mindent elkövetett továbbá, hogy a szélesebb nyilvánosság előtt is állást
foglaljon a háborús felelősség kérdésében. Pontosan tudta, hogy a majdani
békekonferencián ezen felelősség kérdése hangsúlyos lesz majd,40 éppen
ezért nagyon is tanulságos az ezzel kapcsolatos, 1917. október 24‐én tartott
beszédének felidézése:

„Vessünk csak egy rövid visszapillantást az eseményekre. Igaze az, hogy
a középeurópai szövetség volt az agresszív tényező, amely veszélyt hozott
Európa békéjére? Nem kívánom a t. házat hosszú fejtegetésekkel untatni,
csak egy tényre való ismételt utalással kívánom megvilágítani a kérdést a
középeurópai szövetség egész időtartamából. Hogy az Európában létezett
két nagyhatalmi szövetség közt melyik volt békés és melyik volt agresszív
természetű, azt megfejti az az egy körülmény, hogy az európai politikai
konstelláczióban mindig akkor állt be egy bizonyos détente, mindig akkor
látta az egész világ Európa békéjét biztosítva, midőn oly világesemények
fordultak elő, melyek a támadást a velünk szemben levő csoportra nézve
tették lehetetlenné…
Valahányszor Francziaországnak nehézségei voltak a gyarmatokban –
abban az időben még nagy mértékben Angliával –, valahányszor az orosz
birodalomnak más harcztereken, határainak más részein komoly esemé
nyek állottak elő; valahányszor tehát a velünk szemben álló két hatalmi erő
volt megzsibbasztva, vagy csökkent, amidőn tehát, ha mi lettünk volna az
agresszív felek, elérkezett volna a támadás pillanata: mindig ezek voltak
azok az epochák, amelyekben az egész világ, még azoknak az államoknak a
közvéleménye is, biztosítottnak látta a békét. A háborús feszültség pillana
tai mindig azok voltak, midőn Francziaországnak és Oroszországnak egész
ereje az európai diplomáczia sakktáblájára összpontosult.
39 OKN 1910/XXXVI., 322–325.
228 MARUZSA ZOLTÁN
És amint haladtak az események, amint nőtt különösen a német biroda
lomnak óriási katonai ereje, amint mind jobban és jobban átment a köztu
datba az, hogy az akkori hármasszövetség Oroszországgal és Francziaor
szággal előreláthatólag a siker minden esélyével vehetné fel a harczot, tar
tós lett ez a détente, akkor jött az az időszak, gondoljunk rá vissza, midőn
gúnymosollyal fogadták a magyar képviselőházban azoknak óvó és intő
szavát, akik a magyar nemzetnek a Balkánon való érdekeire és ezen érde
kek kapcsán a fegyverkezés szükségére rámutattak, … és változás akkor ál
lott be, midőn Anglia csatlakozott harmadikul a velünk szemben álló két
nagyhatalomhoz, midőn tehát olyan eltolódás állott be az erőviszonyokban
a mi hátrányunkra, amelyet úgy foghatott fel a világ, hogy most már nem a
mi, hanem a velünk szemben álló hatalmi csoport az erősebb. … Ez az egy
tény, amelyre mindig és mindig rá lehet mutatnunk, frappáns bizonyítéka
annak, hogy a franczia–német háború óta lefolyt közel fél évszázad alatt
ami szövetségi rendszerünk volt a békefenntartó, az volt záloga és biztosí
téka Európa nyugalmának és békéjének. …
Kitört a háború, előléptek a harczban álló felek harczi czéljaikkal.
Vajjon a harczi czélok mit mutatnak? Melyik csoport volt az agresszív, me
lyik csoport akarta tönkretenni ellenfeleit, szétdarabolni, megsemmisíteni a
vele szembenálló hatalmakat? Vajjon nem az entente volte az, mely az eu
rópai török birodalom teljes megsemmisítését és az ázsiai törökbirodalom
nak egy töredékre való megcsonkítását hirdette? Vajjon nem a velünk szem
benálló hatalmi csoport kívántae visszacsinálni azt, amit a német nemzet
1870–71ben befejezésre juttatott és szétdarabolni újból apró töredék ál
lamocskára Németországot, és vajjon nem a velünk szembenálló hatalmak
ígértéke oda Magyarországot a Tiszáig Romániának? … Nem azok ígérték
e oda a monarchia gyönyörű tartományait Olaszországnak, Horvátorszá
got és a Bácskát Szerbiának, és az ország északkeleti részét az orosz biro
dalomnak? Vajjon nem tudjáke a képviselő urak, – hiszen egész czinikusan
meg volt írva a bukaresti lapokban is – hogy küzdelem folyt a románok és a
szerbek között arról, hogy kié legyen Torontál vármegye, s a románok és az
oroszok között arról, hogy kié legyen Máramaros megye? Ezekután kell
még Magyarországon beszélni arról, hogy ki volt az agresszív ebben a há
borúban, és ki vív most védelmi harcot?”41

Tisza István bizalma az elérhető kedvező békében és a háborús győzelem‐
ben csak 1918 nyarán‐őszén rendült meg. Ellenzéke és későbbi bírálói szá‐
mára túl későn, ezt az álláspontot azonban véleményem szerint objektív
szempontból nem fogadhatjuk el.
A központi hatalmak ugyanis az erőviszonyok kedvezőtlen alakulása elle‐
nére is a háború folyamán – az 1914‐es a stratégiai tervek kudarca ellenére –
minden fronton tartani tudták pozícióikat. Amikor a kimerülés jelei – mind‐
két oldalon – a háború harmadik évében már világosan megmutatkoztak,
41 OKN 1910/XXXVII., 187–207.
Oroszország 1917‐ben bekövetkező összeomlása és a háborúból való kiválá‐
sa alapozta meg a központi hatalmak győzelmi reményeit, különös tekintettel
a breszt‐litovszki békekötéssel az egykori Oroszországból német kézre kerü‐
lő óriási mezőgazdasági területekre, melyek – legalábbis elméletileg – meg‐
oldhatták a központi hatalmak ellátási problémáit.42
1918. október 22‐i beszédében Tisza István külön kitért a központi hatal‐
mak ekkori békekötési kísérleteire:

„És t. ház, midőn még tovább is előnyünkre látszott a katonai helyzet fej
lődni, mikor a czári birodalom összeomlása az orosz haderőnek legalább is
messzemenő megrendülésével járt, akkor következett be 1917. július havá
ban a német birodalmi gyűlésnek ismert békehatározata, amely a háborús
czéloknak defenzív természetét szintén igen határozottan hangsúlyozta.
Engedelmet kérek, ellentétbe helyezkedünk a tényekkel, és a magyar
nemzetet egy nagy erkölcsi tőkéjétől és fájdalom, nagyon nehéz körülmé
nyek között reánk zúdított béketárgyalások között egy nagy segítő támasz
pontunktól fosztja meg az, … aki úgy igyekszik beállítani a kérdést, mintha
ennek a nemzetnek háborús szenvedélyei vagy agresszív czéljai okozták
volna a háborúnak akár felidézését, akár a háborúnak ilyen folytatását. …
Mi hangsúlyoztuk békevágyunkat ismét és ismét, unosuntalan, talán több
ször, mint kellett volna, és nem rajtunk múlt, hogy mindezideig arra nem
volt alkalmunk, hogy az integritásunkat, épségünket, biztonságunkat meg
óvó béke mellett, a megértés békéje alapján ellenségeinkkel békét köthet
tünk volna.”43

Stratégiai szempontból az Amerikai Egyesült Államok hadba lépését kö‐
vetően 1918 nyara volt az a legkésőbbi időpont, amikor a központi hatalmak
a friss amerikai csapatok megérkezése előtt esetleg még megnyerhették vol‐
na a háborút a nyugati fronton, amire történt is kísérlet a német hadvezetés
részéről.44 Ennek nyilvánvaló kudarcát követően pedig a központi hatalmak
közismert módon letették a fegyvert.
Tisza István is helyesen ismerte fel a helyzetet, amikor 1918. október 17‐i
beszédében elismerte, hogy „ezt a háborút elvesztettük”,45 de rögtön hozzá‐
tette: „Elvesztettük nem abban az értelemben, hogy ne tudnánk még tovább is
szívós és hősies védekezést kifejteni; hogy ne tudnók az ellenségnek a végleges
győzelmet nagyon drágává tenni, de igenis elvesztettük abban az értelemben,
hogy az erőviszonyok beállott eltolódásánál fogva a háború megnyerésére töb
bé reményünk nem lehet, és hogy ennek folytán keresnünk kell a békét oly felté
telek mellett, amelyeket ilyen viszonyok között ellenségeink elfogadnak.”46 Azt,
42 Ormos M.–Majoros I.: Európa 241–242. Érdekes módon Tisza nem észrevételezte beszédei‐
ben, hogy a breszt‐litovszki béke bizony megkérdőjelezte a központi hatalmak annexiómen‐
tes békéről vallott nézeteit, és gyakorlatilag megvalósította a német Mitteleuropa elképzelését.
43 OKN 1910/XLI. 398–406.
46 OKN 1910/XLI. 290–298.
230 MARUZSA ZOLTÁN
hogy milyen feltételekben gondolkozott, beszédében ugyancsak világossá tet‐
te: „Ennek folytán csak helyeselhetem azt, hogy német szövetségesünkkel együtt
a Wilsonféle 14 pont és az azokhoz függesztett ismert pontok alapján ajánlot
tuk fel a békét ellenségeinknek.” Tisza ezen kijelentésének persze volt egy
szépséghibája: a Wilson‐féle 14 pontot a német kormány is csak hónapokkal
a meghirdetésüket követően, a katonai vereség nyilvánvalóvá válása után fo‐
gadta el tárgyalási alapnak, amikor már nem volt képes feltételek diktálására,
továbbá az idő ekkorra a Wilson‐féle pontokon is túllépett.
1918. október 22‐i beszédében ismét visszatért erre a kérdésre.

„Az utolsó hadi események kényszerhelyzetet teremtettek számunkra.
Most már keresnünk kellett a békét, nem ami szemünk előtt lebegett, az
összes népek jóvoltát, szabadságát, biztonságát egyaránt védő alapon, ha
nem az ellenség által elibénk szabott alapon, és megtettük a lépést a
Wilsonféle 14 pont elfogadásával. Erre a lépésre tegnap kaptuk meg a vá
laszt. Ez a válasz egyfelől bizonysága annak, hogy az utolsó években a ve
lünk szemben álló nagyhatalmakkal kizárólag érintkezésben álló belső el
lenségeink rágalmainak mekkora tért lehetett hódítania. … Másfelől bizo
nyítja az, hogy mennyire égetően szükséges, hogy mentől előbb abba a hely
zetbe jussunk, hogy közvetlen eszmecserébe léphessünk ellenségeinkkel, hogy
megadhassuk a kellő felvilágosításokat, hogy megvilágosíthassuk, letárgyal
hassuk előttük a kérdéseket és a direkt közvetlen eszmecsere utján igyekez
zünk velük egy olyan békét megállapítani, amely ha fájdalom, nem is lesz az,
amit a mi jogos védelmi érdekeink is megkívántak volna, de amely minden
esetre meg fog felelni azoknak a magasztos elvi álláspontoknak, amelyeket
ellenfeleink is zászlaikra írtak és hirdetnek. Én a békekötések történelméből
nem emlékszem olyan fejlődésre, amely mellett az egyik hadviselő fél béke
ajánlatot tett volna a másik hadviselő fél által hangoztatott elvi alapon, és
heteken keresztül ne jutott volna abba a helyzetbe, hogy a másik hadviselő
féllel közvetlen tárgyalásba lépjen, és konkrét alapon megbeszélhesse a fel
tételeit. Ma még ebben a helyzetben vagyunk, úgy a Német Birodalom, mint
mi. Nagyon igaztalan az a vád, mintha ebben a tekintetben időt vesztettünk
volna. Egyszerűen olyan módon kezeltetett ez a kérdés eddig ellenfeleink
részéről, amely a közvetlen tárgyalások felvételét lehetetlenné tette.”47

Amint a beszédből világosan kiderül, Tisza István számára elképzelhetet‐
len volt, hogy a háborút ne béketárgyalások – hanem egy békediktátum – zár‐
ják le, mégpedig a szó legszorosabb értelmében véve. Ebben bízott a Wilson‐
féle 14 pont első pontja alapján is.48 Csalódottsága a tárgyalások kezdetének
elhúzódása okán nyilvánvaló; nem feltételezte, hogy a békekonferenciára
majd csak azért hívják meg a veszteseket, hogy módosítások nélkül aláírják a
47 OKN 1910/XLI. 398–406.
48 A Wilson‐féle 14 pont első pontja: „Nyílt, nyíltan letárgyalt békeszerződések, amelyek megkö‐
tése után nem lesz többé semmiféle titkos nemzetközi megállapodás, hanem a diplomácia
mindig nyíltan és a nyilvánosság színe előtt fog tevékenykedni.”
győztesek által elkészített dokumentumokat.49 Mai szemmel nézve és ismer‐
ve a versailles‐i békerendszer gyengeségét, látnokinak is gondolhatjuk októ‐
ber 22‐i beszédének ezen gondolatait:

„Nekünk, azt hiszem, oda kell törekednünk, hogy tovább fűzve a kézbe
vett fonalat, ellenfeleinket mentől előbb meggyőzzük arról, hogy őszintén,
hátsó gondolat nélkül ráhelyezkedtünk az általuk hangoztatott elvi alapra,
hogy hajlandók vagyunk annak konzekvencziáit levonni és viselni, de hogy
égetően szükséges a kölcsönös megértés, a kölcsönös felvilágosítás, olyan
kérdéseknek tisztába hozatala, amelyek ő előttük ma nagyon is egyoldalú
világításban állanak, mert különben nem jöhet létre az a béke, amelyet ők is
kívánnak, az a béke, amely az állandóságnak csak némi garancziával is bír,
amely nem a végsőkig elkeseredett legyőzöttből kipréselt elnyomási béke
lenne, amely magától értetődőleg magában hordaná jövőbeli bonyodal
maknak csíráit.”50

Tisza István a tárgyalásokban bízván úgy vélte, hogy a Wilson‐féle 14 pont
alapján lehetséges a Magyarországra nézve kedvező béke elérése. Ebben azo‐
nosult ellenzékével, akik szintén a 14 pontba és az igazságos tárgyalásokba
és az antant jóindulatába helyezték bizalmukat.51 Igaz, Tisza az 1918. októ‐
ber 31‐én hatalomra kerülő Magyar Nemzeti Tanács tevékenységével telje‐
sen ellentétes gyakorlati lépéseket fogalmazott meg konkrét teendőként,
amint azt a későbbiekben látni fogjuk. Mielőtt azonban ezt megvizsgálnánk,
nézzük meg, hogyan látta Tisza István Magyarország helyzetét és lehetősé‐
geit 1918 őszén.

Magyarország nemzetközi helyzete és lehetőségei
1918 őszén Tisza István szemével

Tisza István a nemzetközi helyzet alakulását a világháború alatt is élénk fi‐
gyelemmel kísérte, különösen a nagyhatalmak közötti erőviszonyok változá‐
sát; közülük is Magyarország geostratégiai helyzetére való tekintettel első‐
sorban Oroszország és Németország volt figyelme homlokterében. A háború
alatt bekövetkező legfontosabb külpolitikai változásnak Oroszország össze‐
roppanását tekintette. 1917. november 23‐i képviselőházi beszédében így
szólt erről:

„T. ház! Az az esemény, amelyikről a ma reggeli vagy a tegnap esti hír
lapokból szereztünk tudomást, … mely szerint a jelenleg hatalomra jutott
orosz kormány utasította a hadsereg főparancsnokságát, hogy béketárgya
lások megindítása czéljából fegyverszünetet kérjen a szövetséges csapatok
parancsnokságától. … felesleges volna eltagadni vagy elhomályosítani azt a
50 OKN 1910/XLI. 396–406.
51 Romsics I.: Magyarország 115.
232 MARUZSA ZOLTÁN
tényt, hogy benső örömmel és megelégedéssel tölt el ez a hír minket. Öröm
mel és megelégedéssel először azért, mert hiszen mi az első pillanattól fog
va védelmi háborúként, kénytelenségből folytattuk ezt a háborút, … mert az
akkori orosz kormányzat agresszív hódító politikája létérdekeinket fenyegette,
és folytatni kívántuk addig és – amint talán egy évvel vagy többel ezelőtt arról
a helyről mondtam – egy órával sem tovább, ameddig létérdekeink felől ezt a
veszélyt sikerül elhárítanunk. Ha tehát most elhárul ez a veszély az orosz biro
dalomban beállott fordulat közreműködésével is, ezt bizonyára osztatlan
megelégedéssel fogadhatja az egész magyar közvélemény.”52

Nagyon érdekes, hogy Tisza István – mint igazi reálpolitikus – nem állt
meg itt, hanem tovább ment:

„Benső örömmel konstatálhatnók az orosz birodalom helyzetének ezt a
kialakulását annál a felfogásnál fogva is, amely kell, hogy a magyar nemze
tet hatalmas északi szomszédjával szemben irányítsa. … úgy látszik, az
orosz birodalom felhagy agresszív Balkánpolitikájával, és keresi Délkelet
Európát illetőleg a Monarchiával való megegyezést, és kifejezést adtam an
nak a meggyőződésemnek, hogy a Monarchia és különösen a magyar nem
zet nem szükségképpen ellenfele az orosz nemzetnek, hogy antagonizmus
miköztünk és az orosz birodalom között csak addig áll fenn, amíg az orosz
birodalom a maga hódító politikáját folytatja Európa Keletén, és hogy a
kölcsönös megértésnek, a tartós baráti jó viszonynak meg vannak adva elő
feltételei, amely pillanatban az orosz birodalom ezzel a hódító agresszív po
litikával szakít.”53

1918. október 17‐i beszédében Tisza István a háború legfontosabb pozití‐
vumaként említette az orosz fenyegetés elmúltát:

„… abba a szövetségi rendszerbe, amelynek hű tagjai voltunk és vagyunk
mindaddig, amíg fennáll: egy olyan veszély hajtott bele – a hódító, agresz
szív, autokrata Oroszbirodalom törekvései ellen való védekezés szüksége –,
amely veszély ma, hála az Egek Urának, megszűnt, úgyhogy ennek a hábo
rúnak rettentő pusztításai és veszteségei között mintegy, a magyar nemzet
egész jövőjére nézve nagy horderejű, aktív tételt kell a mérlegbe beállíta
nunk a hódító, autokrata, létérdekeinkkel ellentétes törekvéseket támasztó
orosz czári birodalom felbomlását.”54

Meg kell jegyeznünk, hogy Tisza – tapasztalatok hiányában – félreismerte
a bolsevik hatalom jellegét, és nem feltételezte, hogy az új Oroszország a későb‐
biekben még a réginél is komolyabb fenyegetést jelent majd Közép‐Európa
nemzetei számára; ezt azonban nem róhatjuk fel neki, hiszen a bolsevik hata‐
52 OKN 1910/XXXVII. 443–444.
53 OKN 1910/XXXVII. 443–444.
54 OKN 1910/XLI. 290–298.
lomátvételtől a haláláig terjedő egy esztendő ilyen távolságból nem lehetett
elegendő a kommunizmus világforradalmi törekvéseinek felismerésére.
Meg kell jegyeznünk, hogy miközben Tisza István az orosz fenyegetés el‐
hárulását teljes joggal egyértelmű pozitívumként ítélete meg, nem figyelt fel
annak életveszélyes következményeire a Monarchia jövőjét illetően. Orosz‐
ország kihullása a nagyhatalmak sorából ugyanis a háború stratégiai győzte‐
sévé tette volna a központi hatalmakat, amennyiben jelentős megcsonkítás
nélkül sikerül békét kötniük. Sőt, a klasszikus európai erőegyensúly egyik
fontos elemének kidőlése feleslegessé tette a korábbi évszázadban vele szem‐
ben a nagyhatalmi politika által is – például 1849‐ben – fenntartott ellen‐
súlyt, az Osztrák–Magyar Monarchiát.55 Nehezen volt ugyanis elképzelhető,
hogy a kontinensen a Német Birodalom, az Osztrák–Magyar Monarchia és
Franciaország nagyhatalmi hármasa erőegyensúlyi állapotot hozhatott volna
létre, különösen úgy, hogy a háború utolsó évére a Monarchia gyakorlatilag
Németországgal alárendelt szövetségesi viszonyba került. 56 Tisza István va‐
lószínűleg azért nem foglalkozott érdemben ezzel a veszéllyel, mert pontos
elképzeléssel rendelkezett a Monarchia jövőjét illetően, amint azt a követke‐
ző fejezetben látni fogjuk.
Tisza István egész politikai pályafutása során Magyarország jövőjét Euró‐
pa akkori legerősebb hatalma, a Német Birodalom oldalán látta biztosított‐
nak, és ez a háború utolsó pillanatáig sem változott meg. 1918. június 5‐i be‐
szédében így szólt erről:

„Abban a meggyőződésben vagyok, hogy amint hosszú évtizedeken át
bevált a német szövetségi politika … a monarchia és különösen a magyar
nemzet létérdekei és biztonsága szempontjából, … akképpen teljes mérték
ben bevált ez a szövetség az államoknak és nemzeteknek most folyó rette
netes erőpróbájában is. … És ha ma olyan hangokat hallunk, mint hogyha
ez a szövetség kényszerítene bennünket a küzdelem folytatására szövetsé
geseink érdekeiért, – anélkül, hogy ezen, nézetem szerint, igazságtalan vád
nak taglalásába belemennék – legyen szabad ezzel szemben csak azt az
egyet hangsúlyoznom, hogy ennek a világháborúnak közvetlen kiinduló
pontja egy, egyenesen a monarchia és különösen ebben is a magyar nemzet
… integritása és léte ellen irányított gonosz merénylet volt, és hogy ezt a
gonosz merényletet vissza tudtuk verni, és hogy ezzel szemben létünket, in
tegritásunkat, jövő fejlődésünket biztosítani tudtuk, ezt nagymértékben kö
szönhetjük azon óriási erőnek, melyre éppen ezen erőpróbában szövetsége
sünknél találtunk.”57
55 Diószegi I.: A hatalmi politika 277. és Henry Kissinger: Diplomácia. Panem‐Grafo, Budapest,
1998. 238–239.
56 Ormos M.–Majoros I.: Európa 241. A helyzettel kapcsolatosan fontos továbbá megjegyezni,
hogy mielőtt azonban bárki elkezdené sajnálni Oroszország kidőlését a nagyhatalmi sorból,
fontos rámutatnunk, hogy ha ez nem következett volna be, Közép‐Európa már 1918‐ban
orosz érdekszférává vált volna, amint az a második világháború végén bekövetkezett, és nem
biztos, hogy azzal Magyarország jobban járt volna, mint a trianoni rendezéssel.
57 OKN 1910/XXXIX. 260–263.
234 MARUZSA ZOLTÁN
Tisza István tehát elkötelezett híve volt a német szövetségnek, ugyanak‐
kor aggodalommal töltötték el a Monarchia és a Német Birodalom közötti vi‐
szony szorosabbra fűzéséről folyó tárgyalások, majd az ezek eredményeként
1918. május 12‐én aláírt szerződés. Az ezt követően is folytatódó tárgyalások
ugyanis azzal fenyegettek, hogy a háború végére a Monarchia elveszíti önál‐
lóságát, és Berlin irányítása alá kerül.58 Ez számára sem volt vállalható, hi‐
szen ez ugyanúgy veszélyeztette volna a magyarság szupremáciáját, mint
1867 előtt Bécs, vagy egy háborús vereség esetén az orosz uralom.59 A hábo‐
rú alatt azonban ezen álláspontját nem fejthette ki teljes nyíltsággal, a már
idézett június 5‐i beszéd folytatásában azonban világosan kifejezte, hogy med‐
dig mehetnek el a tárgyalások, amikor így szólt:

„Én tehát azt hiszem, hogy éppen ezen háború hatása alatt is örömmel
és megnyugvással fogadhatjuk azt a híradást, hogy a szövetséges nagyha
talmak irányadó felelős tényezői a szövetség tartalmasabbá tétele végett
tárgyalásokat indítottak. Magától értetődik, hogy ez a tartalmasabbá tétel is
kizárólag nemzetközi jelleggel bírhat; magától értetődik, hogy a mi tartal
masabb szövetséges viszonyunk sem lehet más, mint független hatalmassá
goknak a nemzetközi jog formái közötti szövetsége. … De úgy gondolom, ha
szigorúan megmaradunk is e téren: igen nagy tér nyílik előttünk a szövetség
üdvös kiépítésére. Talán legkevésbbé a szorosan vett politikai téren. Itt is
gondolhatunk – és a magam részéről örömmel járulnék hozzá – a szövetség
tartamának lényeges meghosszabbítására; gondolhatunk a casus foederis
nek erősebb konstruálására. …
Már sokkal többet lehet nézetem szerint tenni konkrét kérdésekben is
katonai téren, … természetesen ott is a két nagyhatalom függetlenségének
és szuverenitásának minden érintése nélkül. … De én igenis képzelhetem
magamnak egy egész sorozatát a katonai intézkedéseknek, melyekkel a két
haderő legfőbb vezetőségének, vezérkarának és a két haderő műszaki té
nyezőinek kooperácziója intenzívebbé tétetik a jövőben, mint volt a múlt
ban. Ezzel elérhetjük magánál a hadvezetésnél, de elérhetjük a felszerelés
kérdéseire, a csapatmozgásokkal járó közlekedési intézkedések tekinteté
ben és sok más téren az intézkedéseknek egész olyan sorozatát, melyek egy
jövő háborúban lényegesen fokozhatják a két hadsereg teljesítőképességét,
és lényegesen elősegíthetik a két hadsereg kooperáczióját.
Talán leggazdagabb tartalmat nyerhet a kérdés gazdasági téren; gaz
dasági téren, anélkül, hogy érintenők a résztvevő államok szuverenitását és
függetlenségét, és anélkül, hogy áldozatul dobnák – mert hiszen ezt nem sza
bad tennünk – bármelyik résztvevő állam saját termelésének létfeltételeit, egy
egész sorozatát nyújthatjuk a kölcsönös könnyítéseknek, melyekkel igen lé
nyeges szolgálatokat tehetünk egymásnak. Hangsúlyozni kívánom, hogy ez a
gazdasági szövetkezés sem lehet agresszív jellegű, ez nem elzárkózás a többi
nagyhatalmakkal szemben, ellenkezőleg: azért, mert mi szorosabb viszonyba
58 Németh I.: Németország 78–93.
lépünk egymással, azért, mert mi egymásnak specziális messzemenő kedvez
ményeket teszünk a gazdasági forgalom terén, ezzel egy olyan nagy gazda
sági területet hozunk létre, mely a többi külfölddel szemben is hatékonyabb
lépéseket tehet, nagyobb közgazdasági akcziót fejthet ki a forgalom előmoz
dítása szempontjából, mint tehetnők, ha egymástól elzárkóznánk. …”60

Tisza koncepciójába tehát belefért a szorosabb együttműködés politikai,
katonai és gazdasági téren egyaránt,61 de csakis „a két nagyhatalom függet
lenségének és szuverenitásának minden érintése nélkül”. A német hegemóniát
jelentő „Mitteleuropa” tervét határozottal elutasította.62 Akár azt is mond‐
hatnánk, hogy ez egy a korában igen modern, a mai európai integráció alap‐
elveinek is megfelelő elképzelés volt. Egészen elképesztő azonban, hogy ezen
elképezésben is körömszakadtáig törekedett a magyar nemzeti érdekek he‐
lyes felismerésére és védelmére. Szolgáljon erre bizonyítékul a június 5‐i be‐
széd következő részlete:

„Én a mai pillanatban csak két vezéreszmét kívánok megemlíteni. Két
kívánalmat, amelyek szerintem lényeges előfeltételei annak, hogy gazdasá
gi szövetségben a monarchia is és különösen Magyarország is, megtalálja
számadását. … Az egyik az, hogy ezzel a Németországhoz való gazdasági
közeledéssel megkapja financziális téren is azt a támaszt, amelyre úgy álta
lában a monarchiának, mint különösen Magyarországnak szüksége van. …
A másik az, hogy az a gazdasági terület, amely szorosabb szövetséges vi
szonyba lép egymással, a legfontosabb magyar terményekre vonatkozólag
ne veszítse el importterület jellegét. Mert hiszen egyenesen ettől függ az,
hogy az a nyereség, amelyet a német piacz megnyíltában találunk, élő való
ság marade, vagy pedig üres fikczióvá válik és a magyar mezőgazdaság
még azt a támaszát is elveszítse, amelyet az osztrák piaczon elfoglalt elő
nyös helyzetében bírt. … S ez nem specziális magyar érdek. Hiszen a német
mezőgazdaságot és az osztrák mezőgazdaságot épp oly kevéssé volna sza
bad áldozatul dobni, mint a magyar mezőgazdaságot. Tiltakoznom kell te
hát az ellen, mintha ez specziális magyar érdek volna, amely a többi szer
ződő felek érdekével ellentétben állana. Szerintem érdeke mind a három
szövetkező államnak: úgy a Német Birodalomnak, mint Ausztriának és Ma
gyarországnak, hogy a mezőgazdaság kellő védelemben részesüljön. Ezt a
kellő védelmet azonban, ismétlem, csak akkor kaphatja meg, ha a legfonto
sabb mezőgazdasági terményekre, nézve beviteli terület marad.
Már most a kérdés e szempontból éppen a mai körülmények közt na
gyon óvatos kezelést igényel. Mert hiszen azok a számok, az a statisztika,
amely rendelkezésünkre áll, nagyon sok tekintetben nem nyújtja helyes ké
pét a jövőnek. Eltolódnak az országok határai. Ma még nem tudjuk: mily
berendezkedése lesz az orosz birodalomtól elváló, tőlünk keletre eső tarto
mányoknak. … De igenis tudjuk azt, hogy ezek mindmegannyi oly tartomá
60 OKN 1910/XXXIX. 260–263.
62 Németh I.: Németország 87.
236 MARUZSA ZOLTÁN
nyok, amelyeknek mezőgazdasági termelése óriási mértékben fokozható …
és amelyeknél, ha egyszer az olcsóbb tőke és a magasabb gazdasági kultúra
előtt hozzáférhetőkké válnak, és pláne bejutnak egy védett mezőgazdasági
területre, s így egészen más nyersterményárakra számíthatnak, a mező
gazdaság óriási fellendülést vehet. … Itt van másrészről pl. Lengyelország
kérdése. OroszLengyelország az utóbbi időben nyersterményt bevivő terü
let volt. Gondoljae valaki, hogy ez a helyzet megmarad, amint Orosz
Lengyelország elválik a nagy orosz birodalomtól? Gondolja valaki egyfelől,
hogy az a nagy lengyel ipar, amely mesterséges képződmény volt, amely ki
zárólag annak köszönte kifejlődését, hogy az orosz piaczon monopolisz
tikus állást foglalt el, és amely a háború folytán óriási pusztulást szenve
dett, a maga egész erejében újból helyre fog állani? Másrészt nem jogosulte
a feltevés, hogy a lengyel mezőgazdaság igen nagy fellendülést fog venni? …
De itt van az a változás, amely Romániában is beállott. … Hiszen Romániá
nak ekszportképességét, ha netalán Besszarábia csakugyan állandóan egyesül
Romániával, Besszarábia odacsatolása lényegesen fokozni fogja. … Mon
dom, ezek mind olyan szempontok, amelyeket a legnagyobb mértékben fi
gyelembe kell venni, és amelyekre nézve a leghatározottabban ki kell már
ma fejeznünk, hogy reánk nézve a német birodalommal való gazdasági szö
vetség nem csupán csak akkor előnyös, de azt mondom: csak akkor elfo
gadható, csak akkor lehetséges, ha nem jár együtt oly nagy gazdasági terü
letbe való beolvadással, amely területnek nyersterményekre nézve feleslege
van, mert ebben az esetben a szövetségre lépett nagyhatalmak mezőgazda
sága ennek a szövetségnek teljesen áldozatul esik. … Márpedig ez nézetem
szerint súlyos hiba volna a Német Birodalom és Ausztria részéről is, de
egyenesen katasztrófális jelentőségű volna a magyar állam részéről; … úgy
hogy nézetem szerint feltétlenül szükséges, hogy annak a kérdésnek elbírá
lásánál, vajjon a Német Birodalmon, Ausztrián és Magyarországon kívül
csatlakozzéke valaki, és ki csatlakozzék ehhez a szövetséghez: a magyar
állam vétójoga feltétlenül megóvassék. … Ennek teljesen a monarchia hoz
zájárulásától kell függnie, s megint a monarchia két állama között olyan
megállapodásnak kell létesülnie, melynél fogva a két állam bármelyike e vé
tójoggal élhessen, és ez a vétójog megálljon.”63

Fontos látni, hogy Tisza támogatását nem az elvakult németbarátság, ha‐
nem a racionális számítás határozta meg: a háború utáni helyzetben szüksé‐
gesnek látta a német tőke részvételét Magyarország újjáépítésében, és óriási
lehetőségeket látott a német agrárpiac megnyitásában, amennyiben attól a
piactól sikerül távol tartani a versenytársakat. Ennek érdekében pedig ismét
kinyilvánította, hogy a magyar állam szuverén döntést hozhasson és vétójog‐
gal rendelkezhessen az új szövetség keretein belül többek között annak to‐
vábbi bővítését illetően. A dualizmushoz hasonló rendszerben gondolkozott
tehát, mely a szoros politikai, katonai és gazdasági együttműködésen túl
érintetlenül hagyta volna a magyar szupremáciát Magyarország területén, és
63 OKN 1910/XXXIX. 260–263.
paritásba hozta volna Magyarországot Németországgal. Lehet ezt az elképze‐
lést természetesen túlzásnak tekinteni, mely felülértékelte Magyarország sú‐
lyát a nemzetközi politikában, de nehéz tagadni, hogy nemzeti szempontból
sokkal elfogadhatóbb lett volna ez annál a mozgástérnél, amivel Magyaror‐
szág a majdani náci Németország vagy a kommunista Szovjetunió oldalán a
20. század döntő többségében rendelkezett.
Tisza István elsősorban a nagyhatalmakkal való viszony kérdésében hal‐
latta hangját, de ismertek a magyar szempontból fontos kisebb államokkal
kapcsolatosan elejtett megjegyzései is. Sosem nyilatkozott azonban a háború
időszaka alatt a Magyarország jövője szempontjából érdektelen államok so‐
rával kapcsolatosan, ezzel is világosan kifejezve, hogy Magyarországnak nin‐
csenek nemzeti érdekei a határaitól távol eső régiókban.
A lengyelek lakta területek elfoglalása, majd később Oroszország felbom‐
lása együtt járt a lengyel kérdés napirendre kerülésével. Ez igazi fából vaska‐
rikát jelentett a Német Birodalom és az Osztrák–Magyar Monarchia számára,
hiszen mindkét nagyhatalom már a háború előtt is jelentős lengyelek lakta
területet birtokolt, így egy önálló Lengyelország léte potenciális veszélyt je‐
lentett számukra és területi integritásukra. Felmerült, hogy a lengyel terüle‐
tekből esetlegesen úgy lehetne a Monarchián belül államot szervezni, hogy az
Magyarországéhoz hasonló státust kap, azaz a dualizmusból trializmus lesz.64
A lengyelek lakta területekre azonban a Német Birodalom is igényt tartott.
Ennek a helyzetnek köszönhető, hogy bár a központi hatalmak 1916. novem‐
ber 5‐én kikiáltották a független Lengyel Királyságot, ennek határait nem je‐
lölték ki..65 Tisza István a lengyel kérdéssel kapcsolatosan 1917. november
20‐i beszédében a következőket mondta:

„T. ház! … fontos érdek konstatálni azt, hogy ebben a nagy kérdésben az
egész magyar nemzet egységesen áll. Egységesen érez abban a meleg ro
konszenvben, amellyel a lengyel nemzet felszabadulását, a lengyel állam új
életre kelését kíséri; egységes abban is, hogy örömmel fogja üdvözölni azt,
ha a lengyel állam és közöttünk való állandó barátság és közreműködés
biztos alapjait sikerül megtalálni, és végre egynek érzem magam a t.
ministerelnök úr álláspontjával abban a tekintetben is, hogy ez a biztos
alap semmi esetre sem érintheti Magyarországnak azt a paritásos helyze
tét, amely őt a dualisztikus monarchiában megilleti.”66

Tisza István tehát realitásként és örömmel számolt az önálló Lengyelor‐
szággal, ugyanakkor elvetette egy nagy Lengyelország integrálásának lehető‐
ségét az Osztrák–Magyar Monarchiába. Ennek nyilván számos oka lehetett: a
lengyel integrációja esetén a hasonló délszláv és a cseh törekvéseket sem le‐
hetett volna feltartóztatni, illetve elveszett volna a magyarság privilegizált hely‐
zete a Monarchián belül, ráadásul a több millió lengyel tovább csökkentette
65 Romsics I.: A trianoni 36.
66 OKN 1910/XXXVII. 364.
238 MARUZSA ZOLTÁN
volna az általa államalkotónak tekintett német és magyar elem arányát a Mo‐
narchián belül. Aligha kételkedhetünk azonban a lengyel állam létrejötte fe‐
letti örömének őszinteségében, hiszen Lengyelországgal minden bizonnyal
sokkal inkább lehetett jó szomszédi viszonyokat kiépíteni, mint Oroszországgal.
Amilyen örömmel tekintett Lengyelország létrejöttére, olyannyira ambi‐
valensen nyilatkozott Romániával kapcsolatban. 1917. június 25‐én tartott
beszédében kijelentette:

„ha a mi külügyi politikánk valamiben követett el hibát, ez csak az volt,
hogy nagyon is dédelgettük Romániát … és ebből a hibából … bizonyos részt
hajlandó vagyok magam is elviselni. Hiszen ha nem is tartoztam azokhoz,
akik annyira túlbecsülték Romániát, mint sok komoly tényező ebben a mo
narchiában, mégis én is azt hittem, hogy a román állam politikájának irá
nyítóiban él még az az egészséges felfogás, amely az elhunyt román királyt
és az ő régi iskolájának román államférfiait vezette, amely szerint t. i. szimpátia
ide vagy oda, de többre becsülték Romániának valódi függetlenségét annál,
hogy a mi rovásunkra, a mi megrablásunkkal meggazdagodhassanak, és ezért
bennünk keresték a muszka szolgasággal szemben a támaszt.”67

Szavaiban világosan érződik az 1916. évi erdélyi román betörés felett ér‐
zett csalódás, ugyanakkor nem kívánta büntetni Romániát. Erdély átadásá‐
nak kérdése egy győztes háború esetén nyilván fel sem merült benne, ugyan‐
akkor elfogadta, hogy Románia Oroszországtól megkapja Besszarábiát, ami –
a bukaresti békében68 megvalósított stratégiai határkorrekció ellenére –
Románia megerősödését jelentette. A háború után várható gazdasági hely‐
zetről tartott elemzése során 1918. június 5‐én így nyilatkozott:

„… itt van az a változás, amely Romániában is beállott. … Hiszen Romá
niának ekszportképességét, ha netalán Besszarábia csakugyan állandóan
egyesül Romániával, Besszarábia odacsatolása lényegesen fokozni fogja.”69

A háború kezdeti szakaszában Tisza sokat foglalkozott a balkáni rende‐
zéssel, Szerbia megszállását követően azonban ez lekerült a napirendről. A
háború megnyerése esetén a délszláv egység lehetőségét és magyar területek
átadását természetesen elvetette. A balkáni rendezés sarokkövének – miként
azt Az Újság 1915. november 3‐i számában megjelent interjú bizonyítja70 –
Szerbia meggyengítését tekintette:

„Csak annyit mondhatok, hogy Szerbia kisebb és gyöngébb lesz. Hogy
hogyan fog ez megtörténni, azt majd meglátjuk. Úgy azonban nem marad
hat a dolog, hogy Szerbia ismét tűzfészek és Ausztria–Magyarország békéje
veszélyeztetésének állandó forrása legyen, amilyen a múltban volt.”
67 OKN 1910/XXXVI. 114–127.
68 Ormos M.–Majoros I.: Európa 241–242.
69 OKN 1910/XXXIX. 260–263.
70 TIKB V. 808–812.
1918. október 22‐i – már idézett – beszédében azonban világosan kifejezte,
hogy Bulgáriát az 1913‐as bukaresti béke „megfosztott[a] attól, hogy maczedó
niai fajrokonaival egyesülhessen, Bulgáriával kellett igyekeznünk olyan megál
lapodásra jutni, amely annak idején lehetőleg békés úton biztosítja Bulgária
számára az őt joggal megillető egyesülést maczedóniai fajrokonaival”.71 Ennek
alapján biztosra vehető, hogy Tisza István a háború megnyerése esetén Mace‐
dóniát Bulgáriának akarta juttatni, ilyen módon gyengítve Szerbiát.
Feltűnő, hogy Tisza István a háború utolsó évében tartott beszédeiben
nem szólt a balkáni rendezés kérdéseiről. Feltételeznie kellett ugyanis, hogy
egy esetleges háborús vereség bekövetkeztében Szerbia és Románia győz‐
tesként vesznek majd részt a békekonferencián, és velük szemben csakis
deffenzív magyar külpolitikára lehet alapozni, melynek célja csakis Magyar‐
ország területi integritásának megőrzése lehet. A délszláv egység létrejötté‐
nek megakadályozására azonban – Bécs hasonló irányú törekvéseit felkarol‐
va – 1918 őszén úgy látta, hogy Bosznia‐Hercegovina közvetlenül Magyaror‐
szághoz csatolása a megoldás: így a terület nem kerülne Szerbia ellenőrzése
alá, és a gyakorlatban megvalósítaná a Monarchia keretein belül a szlovén–
horvát–bosnyák integrációt.72 Ezen lehetőség feltérképezése volt az 1918
szeptemberi délszláv körút legfontosabb célja.
A nemzetközi helyzet elemzése során kell tárgyalnunk Tisza István néze‐
teit az Ausztria és Magyarország között fennálló viszonyról. Amint arra már
rámutattunk, Tisza politikai pályafutása során a Monarchia fenntartásának
feltétlen híve volt. Ezért életében és halálát követően is sok támadásnak volt
kitéve, pedig – amint erre már rámutattunk – a dualizmus iránti elkötelezett‐
sége éppen a magyarság valós érdekeinek felismeréséből következett. A há‐
ború előrehaladtával azonban Ausztria belső gyengesége folytán egyre ke‐
vésbé volt Magyarország támasza.73 1917. június 25‐i beszédében Tisza így
szólt erről:

„A parlamentnek ez a meddőnél rosszabb eddigi működése megőrölt
már egy osztrák kormányt, amelyben mindenesetre hivatásuk magaslatán
álló, felelősségérzettel telt államférfiak foglaltak helyet. És ma Ausztriának
parlamentje van névleg, – hogy tényleg az a parlament ma mit tud érni és
mit tud tenni, arról nem beszélek – de amellett kormánya Ausztriának nincs.
Folyó ügyeket vivő adminisztratív hivatalfőnökök vannak, de kormány nincs,
úgyhogy ez a szomorú helyzet, amelyet én csak a legnagyobb aggodalommal
konstatálhatok, azt a fokozott kötelességet hárítja a magyar kormányra,
hogy a maga részéről tegyen meg mindent, hogy úgy fejlődjenek a monarchi
ának ügyei az egész vonalon ennek a háborúnak és a bekövetkező béketár
gyalásoknak összes fázisai között, ahogy az a dinasztiának is, a monarchia
nagyhatalmi állásának is, de a magyar nemzet létérdekének is megfelel. … Az
a befolyás, amellyel mindig élnie kell a magyar kormánynak a külügyekre, a
71 OKN 1910/XLI. 398–406.
72 Vermes G.: Tisza 465–471.
240 MARUZSA ZOLTÁN
dolog természeténél fogva fokozott, hatványozott jelentőséget nyer egy vi
lágháborúban; most fokozott jelentőséget nyert azáltal, hogy kiesett az
osztrák kormány, mint alkotmányos, a szó igazi értelmében, a szó politikai
értelmében felelős tényező.”74

Mindent megtett ugyanakkor Tisza, hogy a növekvő belső feszültséget ne
táplálják például az ellátási nehézségekből fakadó viták. Az élelmezési hely‐
zet romlásával ugyanis a Német Birodalomban és Ausztriában is elterjedt,
hogy Magyarország lehetőségeihez képest jóval kevesebbet szállít, ami ter‐
mészetesen nem volt igaz: Magyarországon is igen súlyos volt az ellátási hely‐
zet.75 1918. július 31‐i beszédében Tisza védelmébe vette az Ausztriába irá‐
nyuló élelmiszer‐szállításokat, és felszólalt a Magyarországot ért vádak ellen:

„Ismétlem tehát, hogy egyenesen hivatásunk mindannyiunknak arra tö
rekedni, hogy lehetőleg nagymérvben jöjjünk a közellátás terén Ausztriá
nak és szövetségeseinknek segítségére, és én a kormánynak érdeméül fo
gom betudni, ha ez sikerül, nagyon természetesen úgy, hogy a magyar nem
zet számára a világért sem a békeévek bőséges ellátását, de azt a szűk ellá
tást, ami az élet és a munkaképesség fenntartására okvetlenül szükséges,
biztosítsa. … Nemrég az osztrák kormánynak, igazán nem emlékszem, me
lyik tagja, jelentette azt ki, hogy Magyarország csak csekély töredékét szol
gáltatja Ausztria részére annak a mennyiségnek, amit béke idejében adott.
… Már pedig, ha helyesen állítjuk be a kérdést, ez a kijelentés … helyesbítés
re szorul. Mert hiszen a magyar szükségletbe beletartozik a hadsereg ma
gyar részének ellátása, az osztrák szükségletbe beletartozik a hadsereg
osztrák részének ellátása, hiszen békeidőben az beleszámított a Magyaror
szágból Ausztriába kivitt gabonamennyiségbe, amelyet a hadsereg osztrák
részének élelmezésére fordítottunk, eltekintve attól, hogy e békeszükséglet
természetesen a békelétszámnak felelt meg, tehát a jelenlegi szükségletnek
csak csekély töredéke volt. Ha tehát ezt beleszámítjuk abba a mennyiségbe,
amelyet Magyarország Ausztriának szolgáltat, akkor nemcsak azt az utóbbi
években – fájdalom – csekély mennyiséget kell számítanunk, amely az osztrák
polgári lakosságnak adatott, hanem számítanunk kell a hadseregellátásnak
azt a hányadát is, amely a hadseregben szolgáló osztrák honpolgárok ellátá
sára fordíttatik, … és ha ezt is számításba vesszük, akkor azt hiszem, hogy hat
millió métermázsánál feltétlenül több fog kijönni …, tehát közel fele annak
a mennyiségnek, amelyet Magyarország jó termés mellett adott Ausztriá
nak. Ha ezt összehasonlítjuk az utolsó évek rettentő rossz termésével, azt
hiszem Magyarországot nem érheti az a szemrehányás, hogy nem tett meg
az osztrák állam részére mindent, ami az adott körülmények között lehető
volt.”76
74 OKN 1910/XXXVI. 114–127.
75 Romsics I.: Magyarország 106–107.
76 OKN 1910/XLI. 68–73.
A háború után várható helyzet és a magyar nemzeti érdekek racionális

megközelítéséről és helyes felismeréséről tanúskodik 1917. december 12‐én
tartott beszéde is, amikor az önálló magyar nemzeti bank felállítása ellen
szólalt fel.

„… ha volt valaha pillanat, amikor a legbűnösebb könnyelműség lenne
az önálló magyar bankot megvalósítani, ha meg tudjuk oldani közgazdasá
gi kérdéseinket Ausztriával együtt – mert a másik esetben meg kell csinálni,
az magától értetik –, akkor a mai pillanat az. … A háború után a magyar ál
lamnak óriási összegekre lesz szüksége, hogy megoldja azokat az állami
feladatokat, amelyek nem is csak czélszerűség kérdései, de további egzisz
tencziáknak a szó legszorosabb értelmében vett létfeltételei. Óriási pénz
szükségletük lesz a kommunitásoknak. Óriási pénzszükséglete lesz a ma
gyar mezőgazdaságnak arra, hogy megint lábra álljon, hogy kiegészítse a
maga üzemi tőkéjét, rendbehozza földjeit, rendbehozza évek óta elhanya
golt épületeit. Hiszen ki tudta az épületeit rendben tartani most, a háború
alatt? … Óriási pénzszükséglete lesz a magyar iparnak.
Mindezzel szemben mit várhatunk a háború után? Várhatjuk a pénz
piacznak olyan nemzetközi alakulását – mert hiszen óriási tőke pusztult el
az egész világon és óriási beruházási feladatok előtt áll az egész világ –,
amely végtelenül nehézzé fogja tenni ennek a pénzszükségletnek, ennek a
tőkeszükségletnek a beszerzését. Ilyen pillanat alkalmase arra, hogy eldob
juk magunktól azt a támaszt, amelyet nyerünk abban, hogy egy minálunk
tőkegazdagabb területtel együtt intézhetjük bankjegypolitikánkat? Hát ha a
t. képviselő úr azt mondja, hogy Szerbia és Románia meglehetnek külön
bankkal – hogyne, Magyarország is meglehet külön bankkal. De vajjon ha
Szerbiának azt az ajánlatot tennők, hogy álljon össze velünk, és rendezze ve
lünk együtt pénzes hitelviszonyait, vajjon nem két kézzel kapnae ezen az
ajánlaton? Vajjon, ha bevennők abba a pénzügyi közösségbe, amelyben va
gyunk; ha őt az osztrák fejlett hitelviszonyok, nagyobb gazdagság közvetlen
részesévé tennők, nem két kézzel kapnae ezen?”77

1918 októberére azonban már Tisza István is feladta a dualizmus bármi
áron való fenntartásával kapcsolatos politikáját: ez olyan tény, melyet a hazai
történetírás alapvetően figyelmen kívül hagyott. Tisza pontosan látta, hogy
Ausztria felbomlott: a németség a Német Birodalom felé gravitált, a nemzeti‐
ségi lakosság jelentős hányadában az elszakadást támogatta, az állami in‐
tézmények pedig nem működtek. A magyar kormánnyal egyetértésben eluta‐
sította IV. Károly október 17‐én meghirdetett föderalizálási programját is.78
Tisza ebben a helyzetben nem habozott megváltoztatni álláspontját. 1918.
október 17‐én tartott beszédében így nyilatkozott az ausztriai helyzetről:

77 OKN 1910/XXXVIII. 67–70.
78 Erich Zöllner: Ausztria története. Osiris, Budapest, 1998. 369.
242 MARUZSA ZOLTÁN
„Talán én voltam az első körülbelül egy évvel, vagy több, mint egy évvel
ezelőtt, aki figyelmeztettem arra, hogy Ausztriában olyan jelenségek me
rülnek fel, hogy az osztrák közállapotok olyan fordulatot vesznek, amelynél
fogva mi esetleg nem fogjuk többé szemben találni magunkat azzal az oszt
rák állammal, amelyikkel a dualizmus alapján kapcsolatban állunk. Fájda
lom, t. ház, ezek a jelenségek azóta nemcsak ismétlődtek, de olyan mérték
ben súlyosbodtak, hogy a dualizmus fenntartását teljességgel lehetetenné
teszik. … Az történelmi kérdés és akadémikus kérdés, hogy ezt valaki örven
detesnek tartjae vagy sem; a gyakorlati fontossággal bíró tény, amelyet az
ország érdekében konstatálnunk kell az, hogy abban a tekintetben magyar
ember és magyar ember között nem lehet nézeteltérés, hogy ennek az oszt
rák helyzetnek konzekvencziáit a magyar állam függetlensége irányában, a
perszonálunió irányában kell levonnunk. … Azt hiszem, nem tesz jó szolgá
latot az országnak az, aki bárminő szempontból is ezt a tényt, ezt az igazságot
elhomályosítani igyekszik. … a perszonáluniónak magában kell foglalnia a
hadsereg teljes külön választását, … és magában kell foglalnia a magyar nem
zetnek a külképviselethez való külön jogát is. … És ami különösen ennek a
nagy horderejű elvnek a remélhetőleg küszöbön álló béketárgyalásoknál való
megvalósítását illeti, nézetem szerint abban az átmeneti állapotban is,
amelyben a béketárgyaláskor leszünk, feltétlenül gondoskodni kell arról,
hogy a magyar nemzet érdekei a béketárgyalásnál megfelelő pozíczióval és
felhatalmazással bíró megfelelő magyar ember által képviseltessenek.”79

Az összeomlás napjaiban tehát az önálló hadsereg és a szuverén külpoli‐
tika programjában teljes volt az egyetértés a parlamenti pártok között. Ettől
Tisza természetesen még fenntartotta az egyenrangú felek közötti szövetség
lehetőségét Ausztriával – hiszen a perszonálunió nem jelentett teljes szakí‐
tást – és Németországgal, de csak ezen az elvi alapon. Úgy vélte, elképzelésé‐
nek a Bécsben igencsak ingatag helyzetben lévő Habsburg dinasztia is meg‐
nyerhető. 1918. október 22‐én tartott beszédében erre is kitért:

„Azt hiszem, ez nem kizárólag magyar érdek – akkor is mellette volnék,
ha az volna –, de nemcsak kizárólag magyar érdek. Azt hiszem, nagyon rö
vidlátó ember az, aki be nem látja, hogy a dinasztiára nézve is a legnagyobb
horderejű életkérdés az ma, hogy Magyarországot megtartsa, hogy Magyar
országon a szituácziót fenntartsa …, s azt hiszem, hogy a dinasztia szem
pontjából is végzetesebb esemény nem következnék be, mint hogyha egy el
lenséges betörés következik be Magyarországon, s annak beállanak összes
katonai és politikai következményei.”80

IV. Károly tett is kísérletet legalább Magyarország megtartására, amikor
József főherceget homo regius‐ként Budapestre küldte, illetve ezt a célt szol‐
gálhatta a királyi pár magyarországi látogatása is.81 A Lajtán túli területeken
79 OKN 1910/XLI. 290–298.
80 OKN 1910/XLI. 398–406.
szerveződő Ausztria németsége azonban ebből sem kért: október 21‐én – 3
nappal a Magyar Nemzeti Tanács megalakulása előtt – a birodalmi tanács
1911‐ben megválasztott német képviselői megalakították a német‐ausztriai
állam ideiglenes nemzetgyűlését. Az őszirózsás forradalmat követően a kü‐
lönválást már nem lehetett feltartóztatni. Ennek kapcsán azonban nagyon
fontos azt is észrevenni, hogy Ausztriában már 1918. november 12‐én kikiál‐
tották az Ausztriai Német Köztársaságot,82 amikor tehát november 16‐án a
Károlyi‐kormány proklamálta a független köztársaságot,83 ezzel egy olyan
Monarchiából lépett ki, melynek már egyedüli államalkotója volt.

Tisza István taktikai elképzelései 1918 őszén

Tisza István a háború alatt tisztában volt a háború esetleges elvesztésének
következményeivel, a háború elhúzódása és az erőviszonyok kedvezőtlen
változása pedig tovább növelte aggodalmát.84 1918. január 31‐én tartott kép‐
viselőházi beszédében így nyilatkozott a magyar politikai elit előtt álló kihí‐
vás súlyáról:

„Mi a magunk részéről ezzel a komoly elhatározással megyünk a mun
kába. Ez nem csökkenti bennem az előttünk álló nehézségek súlyát, mert hi
szen életbevágó kérdésekről van szó. Azok a rendelkezések, melyeket most
tenni fogunk, talán örökre vetik el a koczkát helyes vagy helytelen irányban
a magyar nemzet sorsáról. A második ezredév küszöbén a magyar nemzet
olyan cselekedetet készül elkövetni, amelynek helyes vagy helytelen voltától
fog függni az, vajjon remélhetie mint magyar nemzet, mint államalkotó
nemzet, mint egy nemzeti állam alkotója, megérni a második ezer évet.”85

A történetírás által felhasznált néhány forrás úgy emlékszik meg utolsó
napjairól, mint amikorra elvesztette politikai súlyát, és kapcsolatát a realitá‐
sokkal.86 Nyilvánvaló, hogy a biztos vereség tudata nem töltötte el lelkese‐
déssel, de a képviselőházi beszédei alapján állíthatjuk, hogy rendelkezett tak‐
tikai elképzeléssel a követendő politika irányát illetően, és azt beszédei ré‐
vén a szélesebb nyilvánosság elé is tárta. 1918. október 17‐én tartott beszéde
nyilvánvalóvá teszi, hogy mit tekintett a magyar politikai elit legfontosabb
feladatának:

„Ismétlem, t. ház, a feladat, amely pártkülönbség nélkül mindnyájunkra
vár az, hogy azt a békét, amelyet a Wilsonféle 14 pont alapján meg aka
runk kötni, lehetőleg előnyössé alakítsuk a magyar nemzetre nézve. … hogy
az elérendő békét lehetőleg előnyössé tegyük a magyar nemzetre nézve;
82 Zöllner, E.: Ausztria 370.
83 Romsics I.: Magyarország 117.
84 Uo.: 110.
85 OKN 1910/XXXVIII. 190–194. és 205–206.
244 MARUZSA ZOLTÁN
hogy biztosítsuk a magyar állam területi integritását, … amelyet a Wilson
féle 14 pont egyáltalában nem is támadott meg, de – mert természetesen ez
magában véve nem elég – biztosítsuk a magyar állam egységét, belső kohé
zióját is.”87

Magyarország területi integritásának védelme Tisza egész pályafutása so‐
rán nézeteinek középpontjában állt. Az, hogy az összeomlás napjaiban ő ma‐
ga is a Wilson‐féle 14 pontba kapaszkodott, halvány reménysugár volt csak,
hiszen az antant hadicéljai a 14 pont meghirdetése óta sokat konkretizálód‐
tak, és egyértelműen Magyarország kárára változtak. Való igaz, hogy a Mo‐
narchia népei számára a nemzeti önrendelkezés jogát hirdető pontok88 ön‐
magukban még nem jelentették a Monarchia vagy Magyarország feldarabolá‐
sát – hiszen a népek elvileg az összetartás mellett is dönthettek volna (de
nem tették) –, de a délszláv és csehszlovák állam létrehozására a Wilson‐féle
pontok megszületése után tett antant‐ígéret létező valóság volt.89 Tiszának
ez az elkötelezettsége a szembenálló felek közül a számunkra legkedvezőbb
feltételeket hirdető amerikai békefeltételek mellett azonban több volt re‐
ménykedésnél: amint látni fogjuk, konkrét javaslatai voltak a nemzeti ka‐
tasztrófa elkerülése érdekében.
Tisza először is a politikai pártok összefogását sürgette, ami gyakorlatilag
egy koalíciós kormány felállítását jelentette. 1918. október 22‐i beszédében
így nyilatkozott:

„… meg kell tennünk minden lehetőt, hogy mi, magyar emberek a nem
zet koczkán forgó nagy életérdekeinek védelmében megértsük egymást és
vállvetett munkát fejthessünk ki. Én melegen óhajtanám azt, hogy ez a váll
vetett munka a kormányzásban való együttes részvételben is jusson kifeje
zésre. Fájdalom, ennek ma elháríthatatlannak látszó akadályait látom a
közéletnek olyan becses tényezőivel szemben, akikkel való teljes közremű
ködésre a mai viszonyok között az ország érdekében a legnagyobb súlyt
fektetem. … Ha el tudjuk hárítani ezeket az akadályokat, annál jobb; ha
nem tudjuk elhárítani, hát igyekezzünk kooperálni kiki a maga külön ál
láspontjáról az ország érdekeinek együttes megvédésében, s egyesüljenek
legalább azok, akikre nézve ez az akadály fenn nem áll, hogy legalább azt
tegyük lehetővé, hogy a magyar kormány háta megett a magyar képviselő
háznak lehetőleg nagy többsége álljon, hogy a magyar kormány azzal a
súllyal léphessen fel minden tényezővel szemben, amely súlyt semmi más,
csak az adhat meg egy kormánynak, hogyha a képviselőház többségének
támogatására számíthat.”90
87 OKN 1910/XLI. 290–298.
88 A Wilson‐féle 14 pont 10. pontja: „Ausztria‐Magyarország népei részére, amelyeknek helyét a
nemzetek között oltalmazni és biztosítani kívánjuk, meg kell adni az önálló fejlődés legszaba‐
dabb lehetőségét.”
90 OKN 1910/XLI. 398–406.
Mondhatnánk persze, hogy ez pusztán egy szép gondolat, de egy forrada‐
lom küszöbén egy feszültségtől terhes országban nem szokás összefogni, Ti‐
sza azonban hitt ennek lehetőségében, mert így folytatta:

„Ha valaki ma végignéz ennek a képviselőháznak az ábrázatán, konsta
tálhatja azt, hogy a háznak legkevesebb kilencztizedrésze a helyzet ko
molyságához, veszélyességéhez és az azzal kapcsolatos nagy felelősséghez
és nagy kötelességekhez méltó módon viselkedik. Nekünk, akik át vagyunk
hatva az ország veszélyes helyzetéből folyó felelősségünktől és kötelessége
inktől, ezeket a kötelességeket teljesítenünk is kell, és engedelmet kérek, ha
akadna egy kisded csoport, amely anarchia színterévé akarná tenni a képvise
lőházat, az kell, hogy minden becsületes magyar embert szemben találjon.”91

A politikai egység megteremtése Tisza számára természetesen nem cél,
csak eszköz volt a hatékonyabb érdekképviselet és a belső stabilitás megőr‐
zésének érdekében. 1918. október 17‐i beszédében három stratégiai fontos‐
ságú területet jelölt ki, amit a béketárgyalásokig a győztes hatalmak felé ered‐
ményesen kommunikálni kell: a nemzetiségi kérdés, a magyarországi de‐
mokrácia és a háború önvédelmi jellege.
A nemzetiségi kérdésről általánosságban ezt mondta:

„Ami magát a mi nemzetiségi kérdésünket illeti, azt hiszem, hogy ne
künk mindnyájunknak igyekeznünk kell a felvilágosítás fegyverével élni itt
is annak kimutatására, hogy merőben téves beállítás az, mint hogyha a
magyar kisebbség itt zsarnoki eszközökkel uralkodott volna a többséggel
bíró nemzetiségekkel szemben. … Ami először a számarányokat illeti, itt
nem beszélek Horvátországról, amelyet a magyar törvény is külön politikai
nemzetnek ismer el, amellyel való állami közösségünk tehát a két testvér
nemzet közötti viszony alapján épül fel. Horvátország leszámításával tehát
maga a magyar faj határozott többséget képvisel; egyesülve a németséggel,
amelyik politikai szempontból teljesen azonosította magát a magyar fajjal,
számszerűleg Magyarország lakosságának körülbelül kétharmadára rúg,
gazdasági és kulturális súly tekintetében pedig ennél a kétharmadnál is ter
mészetesen igen sokkal nagyobb hányadot képvisel. De továbbá azon pol
gártársainknak nagy része is, akik nem tartoznak a magyar fajhoz és nem a
németséghez, teljes hűséggel és odaadással helyezkedik a magyar nemzeti ál
lam elvi alapjára, úgyhogy törpe kisebbség az Magyarországon, amely a
nemzeti államnak alapgondolatával ellentétbe helyezkedik.”92

Ez az álláspont természetesen támadható, de látva az utólagos kutatások
eredményeként azt, hogy a békekonferencia hány esetben hozott döntést
tendenciózus statisztikák és torz adatok alapján (minden esetben a győzte‐
sek javára tévedve), Tisza István helyzetfelismerése szembetűnő, igaz, ezen
véleményére a béketárgyalásokon valószínűleg senki nem lett volna kíváncsi.
91 Uo.: 398–406.
92 OKN 1910/XLI. 290–298.
246 MARUZSA ZOLTÁN
Beszédében a magyarországi demokráciáról a következőket mondta:

„A másik, ezzel szorosan összefüggő kérdés – mert hiszen az ellenséges
közvélemény szoros kapcsolatba hozza e kettőt, hogy mi nemcsak a nemze
tiségek elnyomói, hanem egyúttal sötét reakczionáriusok is vagyunk – a
másik kérdés az úgynevezett demokratizálás kérdése. …
Nekünk a demokratizálás alapjára helyezkednünk nem szükséges… Erre
az alapra helyezkednünk nem szükséges, mert ezen az alapon vagyunk már
régóta…. Nem hiszem, hogy lehetetlen feladat előtt állnánk akkor, amidőn
igyekeznénk az egész művelt világ előtt bebizonyítani, hogy az a választó
jog, amely jelenleg törvényben van, hogy az az írniolvasni tudóknak majd
nem teljesen megadja a választójogot, … hogy az csakis azért nem megy to
vább az általánosság terén, mert fájdalom, ma még Magyarország lakossá
ga az általános kultúra terén nem érte el azt a fokot, amelyet a fejlettebb
nyugati államok, hogy a mai viszonyok között…
…ez a választójog legalábbis annyira demokratikus reánk nézve, mint az
általános szavazati jog az Amerikai EgyesültÁllamokra nézve. Mondom, én
nem hiszem, hogy ne tudnánk ebben a tekintetben felvilágosítólag hatni; nem
hiszem, hogy ne tudnánk elkerülni azt, hogy bele kelljen menni egy olyan meg
oldásba, amely felől, – tisztelem az ellenkező véleményt – de amely felől na
gyon sokan arról vagyunk meggyőződve, hogy végveszélyt jelent a nemzetre
nézve, hogy azt, amit a külellenség meghagy ebből a nemzetből, azt saját ke
zünkkel fogjuk veszélybe dönteni … Védjük meg a nemzeti pozícziót ezen a té
ren is, és különösen ne dobjunk most bele az aktuális közéleti kérdésekbe egy
olyan problémát, amely azt, ami mindenekfelett szükséges, az összes hazafias
magyar emberek becsületes együttműködését teszi lehetetlenné, és belekény
szerít bennünket a küzdelembe efelett a belpolitikai kérdés felett.”93

Közismert, hogy Károlyi Mihály és köre éppen a Magyar Nemzeti Tanács
demokratizálási programjától remélt pozitív megítélést az antant hatalmak
körében, ezért tette például az összeomlás napjaiban az általános választójog
kérdését politikája középpontjába.94 Nagyon tanulságos Tisza István fent
idézett szavaira Károlyi Mihály és Hock János az Országgyűlési Napló tanú‐
sága szerinti személyes reakciója, valamint Tisza István válasza:

„Gr. Károlyi Mihály: Békét nem kapunk különben.
Hock János: Választójog nélkül nincs béke.
Gr. Tisza István: Nem tudom, hogy a t. képviselő urak honnan veszik ezt,
(Felkiáltások a szélsőbaloldalon: Wilson jegyzékéből!) mert erre semmiféle
pozitív alap, legalább a nyilvánosság előtt levő okiratokban, nincs.”95
93 OKN 1910/XLI. 290–298.
94 Gergely J.–Izsák L.: A huszadik század 22–23.
95 OKN 1910/XLI. 290–298.
Tisza István pontosan látta, hogy az antant nem az általános választójog
bevezetését, hanem egy széles politikai bázison álló kormány létét követeli
meg, mellyel a békeszerződést aláíratni lehetséges.96 Az általa kijelölt út he‐
lyességét igazolja, hogy a Berlinben és Bécsben 1918 novemberében létrejö‐
vő nagykoalíciós kormányok ezekben a – szintén vesztes – országokban na‐
gyobb rendet, nagyobb stabilitást tudtak teremteni, továbbá jóval előbb ké‐
pesek voltak a képviselőházi választásokat megszervezni (Németországban
1919. január 19‐én,97 Ausztriában 1919. február 16‐án sor kerül a választá‐
sokra98), mint a Károlyi Mihály vezetésével a demokratizálás útjára lépett
Magyarország, ahol egyébként választásokra nem is került sor: a demokrati‐
zálás programjával fellépő Magyar Nemzeti Tanács és a magyar kormány –
az általános választójog törvénybe iktatása ellenére – gyakorlatilag bukásáig
minden legitimitás nélkül működött.
Fontosnak tartotta továbbá Tisza István – miként a háború alatt is –, hogy
Magyarország a háború önvédelmi jellegét hangsúlyozza:

„Most már nagyon röviden rá akarok térni beszédem utolsó részére. …
Rátérek arra, hogy nézetem szerint egyesült erővel el kellene követnünk
mindent, hogy eloszlassuk azt a téves hitet az ellenséges külföld előtt, mint
hogyha a magyar nemzet bármikor agresszív vagy hódító czélokat követett
volna, és ezt a háborút másként, mint a létfenntartási szüksége által kény
szerítve kezdette volna. … És abban a meggyőződésben vagyok, hogy a ma
gyar nemzet is mindent elkövetett arra, hogy kiérdemelje ellenségeink tisz
teletét és megbecsülését, mindent elkövetett elsősorban hősiessége által, de
azáltal is, hogy ebben a háborúban nem volt nemzet, amely a maga élet
halálharczát – pedig a mienk az volt, mert a mi életünkre törtek – oly kevés
gyűlölködéssel és olyan lovagiasan vívta volna meg, mint a magyar.”99

A politikai erők összefogásán és a külföld felé kommunikálandó három
terület kijelölésén túl Tisza két további, általa belpolitikainak tekintett lépést
szorgalmazott: a horvátokkal és a szlovákokkal100 való megegyezést. Termé‐
szetesen ekkorra Tisza is tudta, hogy – legalábbis 1918 közepétől – Cseh‐
szlovákia és Jugoszlávia létrejötte szerepel az antant hadicéljai között.101 Bí‐
zott azonban abban, hogy a helyi lakosság akaratával szemben ezek létreho‐
zatala nem lesz lehetséges.
Csehszlovákia esetleges létrehozásáról így szólt október 17‐i beszédében:

96 Romsics I.: A trianoni 161. Clerk a békekonferencia nevében 1919. november 25‐én is válasz‐
tások megtartása nélkül ismerte el a koalíciós Huszár‐kormányt.
98 Zöllner, E.: Ausztria 371.
99 OKN 1910/XLI. 290–298.
100 Tisza István beszédében a korabeli szóhasználatnak megfelelően tótoknak nevezi a szlová‐
kokat.
101 Romsics I.: A trianoni 35–78.
248 MARUZSA ZOLTÁN
„Mielőtt a tulajdonképpeni nemzetiségi kérdésről beszélek, egy ezzel

kapcsolatos kérdéssel kell számolnom, és ez az ú. n. csehtót probléma.
Vakmerőbb hamisítását a tényeknek a történelem nem tudja felmutatni,
mint ezt a csehtót nemzeti vagy állami gondolatot.” Október 22‐i beszé‐
dében azonban tovább ment: „Hogy egyébről ne beszéljek, itt van a cseh
tót állam fantazmagóriája. A mi tót polgártársainknak nagy zöme teljesen
hű, megelégedett polgára a nemzeti magyar államnak. … A mi tót polgár
társaink között azok is, akiknek a mai állapotokkal szemben kívánságaik
vannak – egyiknekmásiknak talán elég messzemenő kívánsága – azok is
kevés kivétellel – talán az ujjunkon elszámolhatnók a kivételeket – teljesen
idegenül állanak a csehtót állammal szemben. … Azok tót naczionalista
alapon állhatnak, formulázhatnak követeléseket a Magyarországon élő tót
ság részére, követeléseket, amelyeket bizonyára igen nagy jóakarattal kell
tárgyalni, amelyekből némelyik teljesíthető lesz, másiknak a teljesítés talán
nehézségekbe fog ütközni, de amelyekkel mindenesetre a legmesszebbmenő
jóakarattal kell számolni; de ezeknek nincs a csehekkel való egyesülési
szándéka, azokkal a csehekkel, akiknek magaviselete a magyar Felföldön
1914–15 telén a legmesszebbmenő felháborodást váltotta ki a tótságból,
akik a hadifogságba jutott tót katonáinkat nyomorgatták, sanyargatták és
kínozták; ezekkel a csehekkel a mi tót polgártársaink minden közösséget
megtagadnak. ...”102

Tisza tehát úgy vélte, hogy a hazai szlováksággal meg lehet – és meg is
kell – egyezni. Ezen egyezségnek nyilván előfeltétele volt, hogy a cseh haderő
ne szállja meg a Felvidéket, hanem a megegyezésre ezt megelőzően sor ke‐
rüljön. Tisza nem ismerte fel, hogy a helyzet a cseh‐szlovák kérdés területén
mennyire súlyos, vagy ha mégis, nem hitte azt el, és úgy vélte, hogy a magyar
kormánynak még van itt mozgástere.
A délszláv‐horvát kérdésről ekként nyilatkozott beszédében:

„És itt van a másik kérdés: a délszláv kérdés. Ennél a kérdésnél nem hu
nyok szemet a helyzet egész komolysága előtt, de kétségtelen az, hogy ez az
egész most kifüggesztett jugoszláv czégtábla, ez az egész jugoszláv nemzeti
tanács, amely most előtérbe lépett és kizárólagosságot vindikál magának,
tulajdonképpen félreszorította és elsikkasztotta a horvát nemzetet. Itt is
tisztán kell látnunk, itt is meg kell szólaltatnunk a horvátságot, fel kell sza
badítanunk a horvát nemzetet az alól a terror alól, amely alatt a klikk tart
ja, amely a nyakán ül, és egyenesen nagy szerb irányban igyekszik vezetni
és terrorizálni. …
A horvát nemzettel azután, nekünk magyaroknak meggyőződésem sze
rint meg kell egymást értetnünk. Nézetem szerint nekünk magyaroknak is
meg kell értenünk ebben a tekintetben az idő szavát, nekünk magyaroknak
is le kell ebben az irányban vonnunk az utolsó események konzekvencziáit,
102 OKN 1910/XLI. 398–406.
meg kell teremtenünk azt a helyzetet, hogy végrevalahára beálljon a teljes
egyetértés, a teljes bizalom, a teljes öszhang a magyar és horvát testvér
nemzet között. S ebben a tekintetben megértő előzékenységgel kell fogad
nunk a horvátság követelését; de mindenek előtte abba a helyzetbe kell a
horvát nemzetet juttatni, hogy szót emelhessen, és fel kell szabadítanunk az
alól a járom alól, amelybe a jugoszláv czég alá bújt kizárólag szerb politikai
tendenczia kényszerítette. …”103

Tisza pontosan látta, hogy a délszláv program alapja a szerb‐horvát együtt‐
működés. 1918 szeptemberi balkáni útja meggyőzte ugyan a helyzet igen
kedvezőtlen állásáról,104 mégis bízott abban, hogy – amint fenti beszédében
megfogalmazta – a horvátokkal való megegyezés lehetséges. Ezt is lehet per‐
sze a szalmaszálba való kapaszkodásnak tekinteni, de fontos azt is látni, hogy
a Bácska Szerbiához való csatolása is kétségessé vált volna, ha a Zimonyig
érő Horvátország és Magyarország szövetsége fennmarad. Más esélye Ma‐
gyarországnak a déli területei megtartására ekkor már nem volt. Érdekes,
hogy politikai ellenfelei mennyire nem látták a Tisza‐féle koncepció poten‐
ciális lehetőségeit, és meg sem kísérelték a tárgyalásokat a horvátokkal.105
Igaz, ezek sikerére ekkor már nem volt esély.
Érdekes, hogy az utolsó napokban tartott beszédeiben nem említette Ro‐
mániát és a vele szemben követendő lépéseket. Úgy vélem, ennek két oka
van: egyrészt szíve mélyén már tudta, hogy Erdély Romániával szemben
tarthatatlan, hiszen az antant Erdélyt már 1916‐ban Bukarestnek ígérte, és
Románia a háborút majdnem győztes hatalomként fejezhette be.106 Másfelől
azonban abban bízott, hogy ha a szlovákokkal és a horvátokkal sikerül a
megegyezés, az kellő bázist fog biztosítani a románokkal szembeni fegyveres
ellenálláshoz. Amint említettem, erről nem beszélt, de Tisza István gondol‐
kodásmódjából egyenesen következik.
A politikai egység, a külföld felé megfogalmazandó három üzenet és a
szlovákokkal és horvátokkal való kiegyezés megfogalmazása után ugyanis
Magyarország határainak, területi integritásának fegyveres védelmére szólí‐
totta fel a magyar kormányt. Így fogalmazott:

„A harmadik feladat, melyet a legkomolyabban kell vennünk, s amely te
kintetben azt hiszem, pártkülönbség nélkül kell a magyar képviselőháznak
a legkomolyabban állást foglalnia, az, hogy biztosíttassék az ország hatá
rainak a védelme. … Gróf Károlyi Mihály t. képviselő úr azt mondta, hogy
103 Uo.
104 Vermes G.: Tisza 467–471. A helyes helyzetfelismerésen túl azonban Tisza balkáni útja konk‐
rét sikereket nem hozott, az 1908 óta a Monarchia közös pénzügyminiszterének irányítása
alatt álló Bosznia‐Hercegovina esetleges Magyarországhoz csatolásának felvetése sem volt
egy kedvező ajánlat a horvátok számára.
105 Ormos Mária: Padovától Trianonig. 1918–1920. Kossuth, Budapest, 1984. 61.
106 Igaz, Franciaország nehezen bocsátotta meg a románoknak a bukaresti különbékét, és nem is
tekintették érvényesnek az 1916‐os szerződést, de az oroszországi polgárháborúba való be‐
avatkozás 1918 végétől ismét felértékelte Romániát Párizs szemében.
250 MARUZSA ZOLTÁN
kössünk különbékét nyomban, pár nap alatt, mert különben időt adunk,
hogy az ellenség betörjön az országba. Nem így áll a dolog. Mi meg tudjuk
akadályozni azt, hogy az ellenség napok és hetek alatt betörjön az ország
ba. … Ebben a tekintetben nem lehet különbség magyar ember és magyar
ember között, de hozzáteszem, nem lehet különbség abban a tekintetben
sem, hogy azt egyáltalában nem mint egy megvitatható óhajtást vagy kívá
nalmat, de mintegy mellőzhetetlen követelését a magyar nemzetnek kell
odaállítani, hogy az ország fenyegetett déli és keleti határainak védelmezé
séről a hadvezetőségnek gondoskodnia kell.”107

Annak megítélése, hogy a fegyveres ellenállásnak mennyire lett volna
eredménye, nem tartozik ezen tanulmány keretei közé. Az azonban biztos,
hogy Tisza István egy nagykoalíciós kormányra támaszkodva megkísérelte
volna a nemzeti ellenállást, nem szerelte volna le a frontról hazatérő hadse‐
reget, és nem bízott volna vakon az antant jóindulatában és az igazságos bé‐
kében. Azt, hogy mi történt, nem érhette meg: október 31‐én politikai gyil‐
kosság áldozata lett.

107 OKN 1910/XLI. 290–298.

Tisza Istvan Es Emlekezete1 PDF

Uploaded by

Document Information

Original Title

Copyright

Available Formats

Share this document

Share or Embed Document

Sharing Options

Did you find this document useful?

Is this content inappropriate?

Copyright:

Available Formats

Tisza Istvan Es Emlekezete1 PDF

Uploaded by

Copyright:

Available Formats

magyar diplomáciai forrásgyűjtemény tartalmazza: Össterreich–Ungarn Aussenpolitik (Ö–

Természetesen ez nem változtat azon a tényen, hogy magyar miniszterel‐

látjuk annak ellenhatását s ennek az ellenhatásnak messzemenő eredmé

A németekkel való szövetség felrúgásában, egy esetleges különbékében

A háború után várható helyzet és a magyar nemzeti érdekek racionális

„Mielőtt a tulajdonképpeni nemzetiségi kérdésről beszélek, egy ezzel

You might also like

Tisza Istvan Es Emlekezete1 PDF

Uploaded by

Document Information

Original Title

Copyright

Available Formats

Share this document

Share or Embed Document

Sharing Options

Did you find this document useful?

Is this content inappropriate?

Copyright:

Available Formats

Tisza Istvan Es Emlekezete1 PDF

Uploaded by

Copyright:

Available Formats

magyar diplomáciai forrásgyűjtemény tartalmazza: Össterreich–Ungarn Aussenpolitik (Ö–

Természetesen ez nem változtat azon a tényen, hogy magyar miniszterel‐

látjuk annak ellenhatását s ennek az ellenhatásnak messzemenő eredmé­

A németekkel való szövetség felrúgásában, egy esetleges különbékében

A háború után várható helyzet és a magyar nemzeti érdekek racionális

„Mielőtt a tulajdonképpeni nemzetiségi kérdésről beszélek, egy ezzel

You might also like

látjuk annak ellenhatását s ennek az ellenhatásnak messzemenő eredmé