Andrássy Gyula

Kozári Monika
Gondolat (2018 márc)

Címke: életrajz, politika, történelem

Andrássyról ​alig tudunk valamit, a közvéleményben nem él az

alakja, pedig Magyarország egyik legjelentősebb politikusáról van
szó, 1867-71 között a Magyar Királyság miniszterelnökéről, a polgári
Magyarország egyik megteremtőjéről, későbbi osztrák-magyar közös
külügyminiszterről, egy olyan személyről, akinek a nevét Európában
máshol is ismerik. Andrássy Gyula nagy formátumú politikus volt,
igazi államférfi.

A szabadságharc végén a Szemere-kormány megbízásából külföldi

diplomáciai útjáról nem térhetett haza, 1851-ben távollétében halálra
ítélték, és jelképesen felakasztották a szabadságharcban való
részvételéért. Kisebb megszakításokkal a francia fővárosban élt
ezután, ahol élénken részt vett a társasági életben. Kora egyik
legszebb férfijának tartották. A párizsi hölgyek a „szép akasztott” (le
beau pendu) néven emlegették.

Kozári Monika könyve Andrássy magyar miniszterelnöki

tevékenységére helyezi a hangsúlyt, ugyanakkor ez a munka életrajz
is, Külön fejezet foglalkozik Erzsébet királynéval való kapcsolatával.
Nagyon sok idézetet használ fel, azzal a szándékkal, hogy Andrássyt
beszéltesse, bemutatva, miként gondolkodott.

Jó barátja, az emigrációban öngyilkos lett Schmiedegg Kálmán

gróf a búcsúlevelében ezt írta Andrássynak: „Gyula, Te nagy
dolgokra vagy hivatva. Egyre kérlek csak, arra, hogy legyél
meggyőződve hivatásod nagyságáról és ne engedjed, hogy hanyag,
henye természeted energiádat megsemmisítse. Életed
Magyarországé, tevékenységeddel tartozol hazádnak és nevednek
egyformán.” Andrássy Gyula pedig beteljesítette történeti hivatását.
 Kozári Monika

ANDRÁSSY GYULA
 ELŐSZÓ
Andrássy Gyula nagy formátumú politikus volt, igazi államférfi.
Mára már egy könyvtárnyit kellett volna, hogy írjanak róla, annyit,
amennyi szakirodalom Bismarckról született német történészek
tollából. Ez azonban nem történt meg. Beszédeit még Andrássy
felkérésére Lederer Béla kiadta az 1890-es években. Ez nagy
szerencse a történész számára, mert nem kellett összeszedegetni, így
is adott bőven munkát a feldolgozásuk. Wertheimer Ede az 1910-es
években háromkötetes óriásmonográfiát írt Andrássyról, eredeti
levéltári anyagok alapján. Munkája azonban teljesen kikopott a
köztudatból, és nem jelent meg reprint kiadásban sem újra. Gratz
Gusztávnak a dualizmus koráról szóló könyvét szerencsére kiadták
az 1990-es években ismételten, és ebben van szó az Andrássy-
kormány működéséről is. Hegedűs Lóránt 1937-ben jelentette meg a
Két Andrássy, két Tisza című munkáját és Angyal Dávid, aki az
Andrássy családnál házitanító volt, a család segítségével, főleg
Andrássy Katinka támogatásával írt egy életrajzot Andrássy
Gyuláról, amely 1941-ben jelent meg.
A második világháború után újabb életrajza nem született
Magyarországon. Simányi Tibor, Ausztriában élő újságíró írt róla
egy német nyelvű életrajzot, amely 1990-ben jelent meg Bécsben.
Itthon Diószegi István óriási munkával, bejárva Közép-Európa nagy
levéltárait, feldogozta Andrássy külügyminiszteri tevékenységét és
Bismarckhoz fűződő politikai kapcsolatát, és több könyvet szentelt
ezeknek a kérdéseknek. Emellett Gödöllőn jelent meg 2009-ben egy
szép album, amely egy Andrássyról szóló időszaki kiállításhoz
kapcsolódott, olyan tanulmányokkal, amelyek átfogják az életét.
Egy nagyon gazdag életutat egy hozzá mérten rövid, 15 íves
terjedelemben feldolgozni nem könnyű feladat. Különösen így nem,
hogy az utolsó életrajz az 1940-es években született. Nagyon sok
idézetet használtam fel a munkámban, azzal a szándékkal, hogy
Andrássyt beszéltessem, hogy lássuk, miként gondolkodott és
beszélt. Tudom, hogy a XXI. századi embernek nem könnyű a XIX.
századi szövegeket olvasni, különösen az eredeti helyesírással, de
ezek az idézetek jól megmutatják Andrássy Gyula gondolkodását.
Ezt a módszert indokoltnak látom, nemcsak azért, mert a történeti
kutatásban a bizonyító anyag a forrás, hanem azért is, mert alig
tudunk Andrássyról valamit, a közvéleményben nem él az alakja.
Szomorú, hogy így van, mert Magyarország egyik legjelentősebb
politikusáról van szó, a polgári Magyarország egyik
megteremtőjéről, majd osztrák–magyar közös külügyminiszterről,
egy olyan személyről, akinek a nevét Európában máshol is ismerik.
Rendkívül hosszú időbe telt, amíg ráébredtem arra, hogy egész
eddigi történészi pályámon az 1980-as évek eleje óta valamilyen
formában mindig foglalkoztam Andrássy Gyulával, noha sosem ő
állt a fókuszban. Először a berlini kongresszus kapcsán találkoztam
vele, külpolitikájával, a közös külügyminiszteri tevékenységével.
Később Tisza Kálmán kapcsán, ahol ő volt a magyar miniszterelnök,
amikor Tisza ellenzéki, és a közös külügyminiszter, amikor Tisza
miniszterelnök. Aztán a Dualista rendszer kapcsán, ahol az új polgári
állam megteremtéséről volt szó, az intézmények létrehozásáról. Ez is
Andrássyval kezdődött. A dualizmus kora kapcsán írtam a
személyiségéről és a politikájáról. Kicsit több mint harminc év alatt
annyi anyagom gyűlt össze róla, hogy belevághatok életrajzának
megírásába.
Az életrajzok egyik nehézsége, hogy helyenként óhatatlanul
mozaikosak. Sok apró téma van, amelyeknek a részletes kibontása
messzire vinne, ezért a fejezetek egyenetlenek. A kronologikus
felépítésen belül tematikus egységeket kell létrehozni. Emellett a
források nem fedik le az élet teljességét.
Ezzel az életrajzzal az a célom, hogy a magyar miniszterelnöki
tevékenységét állítsam a középpontba, amelyet eddig a legkevésbé
dolgoztak föl, így a legkevésbé ismerünk. Ugyanakkor ezt a munkát
Andrássy-életrajznak szántam, és így az olvasó nem találja meg
benne az Andrássy-kormány működésének szisztematikus
feldolgozását. Nem írtam önálló fejezetet azokról a nagy horderejű
kérdésekről, amelyeket a történetírás – igaz, nem Andrássy-
centrikusan – már feldolgozott, mint a bírák függetlensége, a
népiskolai és a nemzetiségi törvény. Ezekben a kérdésekben
Andrássy nem szólalt föl a képviselőházban, így nem ismerjük
pontosan az ezeket érintő gondolatait, legfeljebb azt tudjuk, hogy
liberális politikai irányvonalába ezek a kérdések beletartoztak,
megoldásuk találkozott az elképzeléseivel.
Jó barátja, az emigrációban öngyilkos lett Schmiedegg Kálmán
gróf a búcsúlevelében ezt írta Andrássynak: „Gyula, Te nagy
dolgokra vagy hivatva. Egyre kérlek csak, arra, hogy legyél
meggyőződve hivatásod nagyságáról és ne engedjed, hogy hanyag,
henye természeted energiádat megsemmisítse. Életed
Magyarországé, tevékenységeddel tartozol hazádnak és nevednek
egyformán.” Andrássy Gyula pedig beteljesítette történeti hivatását.
Köszönettel tartozom Diószegi Istvánnak, aki az 1980-as évek
elején megtanított a német nyelvű, gót betűs kézírással született
szövegek elolvasására. Pölöskei Ferencnek, akitől a dualizmus kori
magyar történelmet tanultam, és aki lehetővé tette, hogy ezt a
tárgyat az ELTE-n taníthattam. Köszönöm Romsics Ignác és Szakály
Sándor segítségét. Köszönöm a Nemzeti Kulturális Alap
támogatását, az MTA Könyvtára és Kézirattára munkatársainak
segítségét. Végül, de mégis legfőképpen a családom, férjem,
gyerekeim és a szüleim segítségét, akik a hátteret biztosították a
munkához.
Budapest, 2016. december
 CSALÁD, GYEREK- ÉS IFJÚKOR
Csíkszentkirályi és krasznahorkai gróf Andrássy Gyula 1823.
március 3-án született a Zemplén vármegyei Tőketerebesen. Más
források szerint Abaúj megyében, Kassán született, a családnak a Fő
utcában lévő palotájában, de van, aki úgy tudja, hogy a Gömör
megyei Oláhpatakon, az édesapja által építtetett földszintes,
klasszicista stílusú kastélyban.
Az édesapja, gróf Andrássy Károly nem volt hosszú életű ember,
1792-ben született, és 53 éves korában, 1845-ben elhunyt. Az
édesanyja, gróf Szapáry Etelka azonban magas életkort ért meg,
1798-ban született, és 1876-ban hunyt el. Három fiuk született, Manó
(1821–1891), Gyula (1823–1890) és Aladár (1827–1903).
Az Andrássy család Erdélyből, Csík-Szent-Királyból származott.
Innen az első nemesi előnevük. 1550-ben Andrássy Péter kapott
adománylevelet a csíkszentkirályi birtokra, de 1575 júliusában, a
kerelőszentpáli csata után menekülnie kellett onnan. 1580-ban II.
Rudolf kinevezte Krasznahorka várkapitányának. Andrássy (I.)
Károly már Mária Terézia tábornoka volt. Ő kapta a grófi címet,
mert „fidelitate et fortitudine”, vagyis hűséggel és rettenthetetlen
erővel szolgált. Ez lett az Andrássy család jelszava. A család birtokai
jelentős részben a Felvidéken voltak, de emellett Zemplénben,
Borsodban, sőt a Szabolcs megyei Tiszadobon is otthon érezhették
magukat, és a XIX. században közel százezer hold földterületet
birtokoltak. Jelentős szerepet játszottak Gömör megye politikai
életében is. Gömör Nógrád megye északkeleti szomszédjaként
délkeleti oldalán Borsod megyével volt határos. A történelmi
Magyarország egyik kicsi megyéje volt, később Kishonttal egyesült,
és székhelye Rimaszombat lett. Északról félkaréjban Zólyom, Liptó,
Szepes és Abaúj megyék vették körül.
Andrássy (III.) Károly Andrássy József és a csodaszép Csáky
Valpurga grófnő fia volt. Károly is nagyon szép volt, viszont főúri
körökben „szegénynek” számított, mert „csak” mintegy 20 000
holdat birtokolt. Egyszer Tokajban vadászott, és a mádi nagy
udvarház alsó boltívei alatt pihentek meg barátjával, gróf Csákyval.
Fölöttük az emeleten egy leány sírt, az anyja pedig szidta. Csáky
felvilágosította Andrássyt, hogy a gazdag Szapáryné szidja a lányát,
aki pedig azért zokog, mert beleszeretett Andrássyba. Andrássy
reggel berohant Sárospatakra az attilájáért, és megkérte Szapáry
Etelka kezét. Az anya el akarta utasítani, megkérdezte Andrássyt,
tudja-e, hogy Etelka az ország egyik leggazdagabb grófkisasszonya,
és szemére vetette, hogy neki nincs több, mint húszezer holdja és az
is csak hegy meg bánya. Az anekdota szerint Andrássy Károly erre
azt válaszolta: „Tudja-e Ön, grófnő, hogy én vagyok az ország
legszebb férfia?” Erre a zord anya is megenyhült, és a házasság
megköttetett.
Andrássy Károly halála után Szapáry Etelka hitbizománnyá
alakította a birtokait, amelyeknek a tulajdonjoga az ő halála, 1876
után szállt rá a fiaira. Manó kapta a betléri és parnói uradalmat, és
birtokai voltak Zemplénben és Borsodban. Aladár lett a letenyei és a
homonnai birtokok tulajdonosa. Gyula örökölte a tőketerebesi és a
tiszadobi uradalmakat.
Andrássy Gyula gróf nem vezetett naplót. Gyermek- és
ifjúkoráról kevés adattal rendelkezünk. Annál értékesebb, hogy
unokája Károlyi Mihályné Andrássy Katinka könyvében
megemlékezett nagyapjáról – akit egyébként nem ismert, mert jóval
az ő születése előtt meghalt –, és a családi legendárium alapján a
nagyapa gyerekkoráról is megőrzött egy történetet: „A családban
sok adomát meséltek róla. Gyerekkoromban azt a történetet
szerettem a legjobban, hogyan szalasztotta tízéves korában az
iskolaigazgatóját árkon-bokron keresztül. Nagyapám valami rossz
fát tett a tűzre az iskolában, amelyben rövid ideig bentlakó volt, s
ezért néhány nyaklevest kapott. Felháborodott a tanítója arcátlan
viselkedésen s azon, hogy őt testi fenyítésben részesítette, fogta
magát, összecsomagolta iskolatáskáját, faképnél hagyta az iskolát, s
a réteken keresztül elindult hazafelé. Az internátus igazgatója
megrémült, hogy elveszíti előkelő növendékét, utánaeredt tehát
gödrökön, bozóton át, s kérlelte, hogy jöjjön vissza. A kisfiú
időnként meg-megállt, de csak azért, hogy feltétel nélküli
fegyverletételt követeljen üldözőjétől: visszamegy, ha a tanító
bocsánatot kér tőle, és becsületszavára megfogadja, hogy soha többé
nem alkalmaz vele szemben ilyen módszereket. Legelőkön,
szántóföldeken át folyt a harsány vita az ijedt igazgató és
könyörtelen növendéke között; a kisfiú önérzetesen,
méltóságteljesen ballagott otthona felé. (…) A tanítónak engednie
kellett, nagyapám diadalmasan tért vissza az iskolába” [Károlyiné,
1985, 28].
A család az 1830-as években Oláhpatakon élt Gömör megyében,
ez a történet valahol ott játszódhatott. Andrássy Gyula azonban nem
sokáig járhatott nyilvános iskolába, mert ez akkoriban az
arisztokrata körökben nem volt szokásban. Házitanítók oktatták az
ifjakat, és 20 éves koruk körül külföldi tanulmányútra küldték őket,
rendszerint egy idősebb férfirokon társaságában, hogy ismereteket
szerezzenek, világot lássanak, és egyetemi kurzusokat hallgassanak.
Andrássy is bejárta ezt az utat, diplomáciai, jogi és közgazdasági
tanulmányokat folytatott. Nyelvi akadályok nem merültek fel, mert
az arisztokrata családokban kicsi koruk óta külföldi nevelőnők
voltak a gyerekek mellett, akiktől anyanyelvi szinten megtanultak
németül és franciául. Volt olyan család, amelyik angol nevelőnőt is
alkalmazott. Hogy köreikben ez volt az általános gyakorlat –
külföldi nevelőnők, majd később külföldi út – erre a reformkorból is
tudunk már több példát felsorakoztatni, hogy jól ismert neveket
említsünk, Széchenyi István, majd kicsit később Pulszky Ferenc is ezt
az utat járta be.
Emellett sokat olvastak, a kastélyokban nagy könyvtárak voltak,
sok idegen nyelvű könyvvel, mindenekelőtt német és francia
munkákkal. Goethe és Schiller köteteit például nagyon sok
kastélyban tartották, de volt, ahol Shakespeare-t is. A verseket is
nagyra becsülték a reformkori emberek, Petőfit és Aranyt már
egykorúan is olvastak a korábbi költők mellett. Állítólag az 1840-es
években Andrássy Gyula is megpróbálkozott a versírással, ami
egyáltalán nem volt egyedi, sokan tették, de nem ismerünk tőle
akkorról fennmaradt verset.
Viszont Andrássy Gyula fiatal korától szívesen rajzolt, és nagy
műgyűjtő volt. Már az 1840-es évektől kezdett festményeket
vásárolni, először a nyugat-európai útján. Gyűjteményében volt
Tintoretto, Tiziano, Turner egy-egy képe, és egy különleges
Rembrandt-önarckép. Később vett Zichy Mihály, Mészöly Géza,
Madarász Viktor, Greguss Imre és Székely Bertalan képeiből is. Az
Andrássyakat jellemezte a rajzolási tehetség, a gyűjtőszenvedély és a
nyughatatlanság, az utazási szenvedély. Ez így volt már generációk
óta, és így öröklődött tovább is.
Andrássy Gyula és Manó 1845. október 8-án Tiszadobon
találkoztak először Széchenyi Istvánnal. A találkozást Széchenyi
örökítette meg a naplójában. Másnap délután alakult meg a Tokaj
füredi Társaság, amelynek elnöke Andrássy Gyula lett, a következő
nap pedig Széchenyivel együtt utazott Tiszaújvárosra. Nagyon fiatal,
mindössze 23 éves volt! Széchenyi 1845 augusztusától volt a
helytartótanács közlekedési bizottságának az elnöke, és akkor
határozta el, hogy a Tiszát szabályozza. Ebbe a munkába vonta be a
környék fiatal arisztokratáit is. Széchenyi óriási hatással volt
Andrássyra. Később egy Széchenyi-ünnepen Andrássy Gyula azt
mondta: „gyermekkoromban nemcsak az ő példája állott előttem,
mint mindenki előtt az országban, de nemcsak a példa állott előttem
– de ő maga” [Hegedűs, 29].
1846. július 21-én Széchenyi ismét Tiszadobra utazott. Andrássy
Gyula elébe ment. Július 23-án együtt úsztak a Tiszában. Július 25-én
Terebesen reggeliztek. Széchenyi még azt jegyezte föl, hogy
„Andrássy Gyula adja a honneuröket” [udvariasan fogadja a
vendégeit]. 1846. szeptember 30-án Széchenyi levélben biztatta
Károlyi Lajos grófot: „Hogy állunk a tiszai gőzhajózással? Ideje
volna már, hogy az aláírási íveket összegyűjtsék és valamit
határoznának. Kérlek, ebben a dologban keress összeköttetést
Andrássy Gyulával” [idézi Hegedűs, 29].
Amikor András külföldi tanulmányútra indult Franciaországba,
Angliába és Spanyolországba, a Széchenyi-napló tanúsága szerint
még akkor is kapcsolatban álltak. Viszont itthon, amikor az
események forradalmi irányba indultak, Andrássy letért Széchenyi
útjáról, és Kossuthhoz csatlakozott. Illetve 1846–48 között még nem
döntött egyértelműen Kossuth mellett. Már 1846 nyarán van olyan
bejegyzés Széchenyinél, hogy „Megint azt látom, hogy teljesen
lenéznek engemet azok, kik más véleményen vannak, tudniillik az
ellenzék, például Andrássy Gyula és a többiek” [idézi Hegedűs, 34].
1847. november 27-én többekkel együtt Széchenyinél ebédelt
Andrássy, és sokat vitáztak. 1848. február 2-án Széchenyi azt írta a
naplóba, hogy „írtam Andrássy Gyulának; ő talán az egyetlen, aki a
mi ügyeinket magasabb szempontból nézi”. Február 4-én azonban
már azt írta, hogy „Királyi leirat érkezett. Andrássy Gyula, mint
frondeur [mindenáron ellenzékieskedő], anélkül, hogy tudná, vagy
hallotta volna, hogy mi van benne, már előzetesen szidja azt és
népszerűtlenné akarja tenni. Ez fáj nekem. Többet remélnék tőle. De
még csak 24 éves. Magamhoz kérettem. Eljött. Nyíltan és őszintén
beszéltem vele, sajnos, azt hiszem, már későn, mert a kérdéses
ügyben Szemerével együtt ő ártott legtöbbet.” Február 10-én pedig
azt: „István főherceg beszéli, hogy Kossuth három-négy társával
nála volt – Andrássy Gyula gróf a legingerlékenyebb s
legnehezebben kezelhető köztük.” Február 16-án és 17-én viszont
ellenkezőleg: „Andrássy Gyula – ha nem változik – egészen velünk”
és „Andrássy Gyula egészen felém gravitál” [Hegedűs, 34-35].
Február 21-én azonban már Kossuth „birkájának” titulálja Széchenyi
Andrássyt, aki megint őellene van.
 FIATALON FELELŐS POZÍCIÓBAN

A politikában
Az első közéleti szereplésére 1845 szeptemberében került sor,
Zemplén megye közgyűlésén, amikor megyéje szolgálatába állt.
Szeptember 6-án letette a táblabírói esküt. Lederer Béla szerint – akit
Andrássy Gyula 1889 tavaszán kért föl beszédeinek sajtó alá
rendezésére – nem volt véletlen, hogy Andrássy éppen abban az
esztendőben csatlakozott hivatalos minőségben a megyei élethez,
amikor a bécsi udvar az adminisztrátori rendszer bevezetésével a
legveszélyesebb támadást intézte a megyék ellen. A vármegyéket
pedig a kortársak, így Lederer is „az alkotmány védbástyái”-nak
tekintették. Magyarország 1820-as évektől harcot vívott a
konzervatív bürokratikus osztrák rendszerrel, amely az ország
fejlődését politikai, kulturális és gazdasági téren egyaránt
akadályozta. Ehhez a küzdelemhez csatlakozott Andrássy Gyula is.
1846-ban több vezércikket írt (május 21., szeptember 15., október 6.
és 20.) a Csengery Antal által szerkesztett Pesti Hírlapba az
adminisztrátori rendszer ellen.
1847. október 14-én -én Zemplén megye országgyűlési követévé
választották Lónyay Gábor mellett, aki már tapasztalt politikus volt,
és az 1834-es országgyűlésen nevet szerzett magának. Andrássy
Gyula ellenzéki politikusként az országgyűlésen az ellenzék szűkebb
tanácskozó testületének is tagja lett. Liberális politikus volt már
pályája elejétől kezdve. Nézeteinek kialakulásában bizonnyal
szerepet játszott édesapja felfogása, illetve azé a köré, akikkel az apa
kapcsolatot tartott. Elvitathatatlan szerepe volt – mint láttuk – a
Széchenyi Istvánnal való korai találkozásnak, aki nagyon mély
benyomást tett a fiatal Andrássy Gyulára. Rövidesen azonban nőtt a
távolság köztük, mert Andrássy a gyorsabb reformok és a
radikálisabb ellenzékiség híve lett.
 Az országgyűlést a király 1847. november 7-re Pozsonyba hívta
össze, és november 12-én személyesen nyitotta meg, méghozzá
magyarul. Andrássy Gyula 24 évesen került az országos politika
színpadára. Első követjelentésüket Lónyay Gáborral 1847. november
11-én küldték haza megyéjükbe, a nádorválasztásról. Először is
beszámoltak róla, hogy az országgyűlésen a kijelölt időben
megjelentek, és az utasításuknak megfelelően az ország királyi
Helytartójánál, majd Zarka János királyi személynöknél tiszteletüket
tették. Minthogy a királyi személynök volt az alsótábla elnöke, a
megbízólevelüket neki bemutatták. Majd a többi ország-zászlósnál is
tiszteletüket tették, „azoknak megyénket s küldőinket
kegyességökbe ajánlottuk”. A nádorválasztást az uralkodó
november 12-re tűzte ki abból a megfontolásból, mert 1790-ben
Sándor Lipót főherceget, 1796-ban pedig József nádort is az évnek
ezen a napján választották Magyarország nádorává. (A korabeli
szóhasználatban a követeket és a nádort nem megválasztották,
hanem „elválasztották”, vagyis Andrássy is megyéje „elválasztott”
követe volt.) Az országgyűlési tanácskozás első napirendi pontja a
nádorválasztás lett.
Az országos Rendek valamennyien József nádor fiát, István
főherceget kívánták nádorrá választani, és csak abban volt
különbség a követutasításokban, hogy a nádorválasztásra melyik
korábbi törvény értelmében kerüljön sor, az 1608: III. tc., amikor az
uralkodó által kijelölt személyekből lehetett választani, vagy az 1796-
ban követett mód szerint. Zemplén megye ez utóbbit pártolta és
Andrássyék is emellett szóltak utasításuknak megfelelően, és
emellett döntött az országgyűlés is. Andrássy és Lónyay tudósítottak
arról is, hogy István főherceget megválasztották, és az új nádor gróf
Apponyi György főkancellár kezébe az esküt letette.
A király gesztusa, hogy az országgyűlést magyarul nyitotta meg,
mély benyomást tett a két zempléni követre, mert jelentésükben ezt
kiemelték: „mely alkalommal magyar nyelven szólt az ország
Rendeihez, és így három század óta először hallá ismét a magyar
kedves hazai nyelvét királya ajkairól” [Lederer, 1891. 1. köt. 7]. A
király megnyitó beszédének a szövegét is megküldték a megyének,
úgy mint a tisztelgő beszédeket is, amelyekkel az országos
választmány tagjai az uralkodót fogadták, valamint a nádor esküjét
is. (A későbbiekben is a tárgyalások valamennyi jelentős
dokumentumát, iratát megküldték a megyéjüknek.)
A Lederer Béla által összegyűjtött Andrássy beszédek 1847–48-ból
csak követjelentéseket közöl, és a Pesti Hírlap tudósításai nyomán
tartalmazza Andrássy megszólalásait, mert a szerkesztőnek ehhez az
időszakhoz más forrása nem volt. Megbízása ezekre nem is terjedt
ki, csak Andrássy 1890. február 18-án bekövetkezett halála után
döntött úgy, hogy ezeket a korai beszédeket is beleszerkeszti a
kötetbe, bármilyen töredékesen is maradtak fönn. Andrássy
egyébként sokat mesélt neki a tevékenységéről és arról, hogy a
lépéseiben mi motiválta, de ahogy azt Lederer az előszóban megírta,
Andrássy ezeket a személyes vonatkozásokat a kéziratból kivetette
azzal, hogy elterelnék a politikáról a figyelmet. Szomorúan
állapíthatjuk meg, hogy ez az utókornak nem kedvezett, mert így a
személyesség szinte teljesen elveszett. Kevés adatból lehet
következtetni a magánember Andrássy személyiségére. Például
abból, hogy 1848 elején három felvidéki fiatalember a Zemplénnel
szomszédos megyékből országgyűlési írnoki tisztségért folyamodott.
Közülük Borsy Pál a folyamodásában megemlítette, hogy szegény
sorsú, és „eddig is a méltóságos gróf Andrássy Gyula úr költségén”
volt Pozsonyban [Lederer, 1/37], Őket Andrássy és Lónyay Gábor a
tekintetes Karok és Rendek pártfogásába ajánlották.
A követjelentések aláírásának sorrendjéből nyilvánvaló, hogy
Lónyay Gábor volt az első követ, és gróf Andrássy Gyula, a fiatalabb
ember, a második. Jelentéseiket mindig ebben a sorrendben írták alá.
Hegedűs Lóránt azonban más következtetést vont le az aláírás
sorrendjéből, szerinte ezek a követjelentések valószínűleg mind
Lónyay Gábor írásai, „amint ő is jegyzi azokat első helyen”.
Véleményét Andrássynak arra a jellemvonására alapozza, hogy
„Andrássy egész életén át nagy volt abban, hogy a sablonos munkát
mással végeztesse” [Hegedűs, 33].
Nem célom megírni az 1847–48-as országgyűlés történetét, így
csak azokat a tárgyakat emelem ki belőle, amelyekhez Andrássynak
valamilyen megszólalása kapcsolódik.
 Andrássy első országgyűlési felszólalását Pozsonyban mondta el,
1847. november 11-én, a nádorválasztás ügyében: „Küldőim is István
ő cs. kir. főherczegségét, ki azon magas hivatalra legérdemesebb,
kívánják nádornak választatni, mint a kit már részesített a nemzet az
emberi kitüntetések legnagyobbikában, a nemzet összes bizalmában.
Annálfogva én is küldőim részéről oda nyilatkozom szavazatommal,
– s ezt csak igazolásom végett kívánom előadni, – hogy az 1796-diki
törvény 1-ső czikkelye szerint kívánják küldőim a választást”
[Lederer, 1/8]. Ennyi volt az első megszólalás.
A november 18-ai ülésen a horvát sérelemről tárgyaltak.
Andrássy helytelenítette az udvar eljárását, hogy 1845-ben a horvát
és a túrmezei nemességet a horvát tartománygyűlésben és a Zágráb
megyében addig gyakorolt szavazati jogától megfosztották. Az volt
a véleménye, hogy morális érdekeket anyagiaknak nem szabad
alárendelni, és azokat a politikustársait kérdezte, akik a
horvátországi eljárást nem találták sérelmesnek, hogy vajon a
kormány eljárását „ügyesnek” is találják-e, mert ha igen, velük nincs
több megbeszélnivalója. Andrássy hozzászólását a Pesti Hírlap
kivonatolta. Végül egy bizottságot küldött ki az országgyűlés,
amelynek – ahogy a korban hívták – véleményes jelentést kellett
készítenie.
Az uralkodói leiratra – akkor még úgy mondták: királyi
előadásokra – adandó válaszfelirati vitában mind Andrássy, mind
Lónyay Gábor részt vettek. Lónyay Kossuth feliratát pártolta. A
válaszfelirati vita az ellenzék első mérkőzése volt a kormánypárttal.
Andrássy november 24-én szólalt föl, szintén Kossuth válaszfelirati
javaslata mellett.
Andrássynak az volt az álláspontja a válaszfeliratról, hogy a
nemzet véleményét kell tükröznie az ország állapota felől, és a
nemzet akaratát. Azok a gondolatok, amelyek ebben a beszédében
megjelentek, végigkísérték egész pályáját, ott voltak a kiegyezés
megkötésében és a magyar miniszterelnöki, majd közös
külügyminiszteri tevékenységében is: „Ha végig nézünk azon
politikán, melyet a kormány Magyarország irányában követ, mindig
s mindenütt feltaláljuk azon politikát, mely Ausztriában uralkodik,
az absolut uralkodás politikáját. Nem akarják átlátni azon igazságot,
hogy alkotmányos nemzetet csak alkotmányos úton lehet
kormányozni, s hogy Magyarország alkotmányos kifejlése nem
árthat Ausztriának, sőt a dynastia zavaros időkben Magyarországra
számíthat leginkább, mert csak ennek van határán kívül más
védenivalója is: szabadsága. Mint veres fonál húzódik végig a
kormány eljárásán azon igyekezet, hogy a törvényhozás
mellőzésével történjék minden. Már 1825-ben felírtak az ország
Rendei az iránt, – bár akkor csak kivételes eset volt, – a mi most az
administratorok kinevezésével rendszeresíttetett, és most ugyanezt
sokan nem találják sérelmesnek. Nekik a rossz, ha rendszeresíttetik,
azonnal jó s megnyugosznak benne. És azután nincs-e a
kormánynak más kötelessége, mint csak törvényt nem sérteni? Neki
csak oly intézkedéseket kellene életbe léptetni, melyeket a nemzet
óhajt s oly személyek által, kiket a nemzet bizodalma kísér. Van hiba
a megyékben elég, de ezeket fizetett administratorok által nem lehet
javítani; erre a kormánynak s nemzetnek egyesülése kell. (…) A
Pesten tartandó országgyűlés kérdésének csak egy oldala van már.
Pestet Béccsel vasút, Budával állóhíd köti össze; csak egy neme az
akadálynak nem szűnt meg, t.i. a kormány akarata, mely a nemzeti
kívánatot, ha akarja, teljesítheti” [Lederer, 1/18–19].
A válaszfelirati vita öt napig tartott. Végül a kormánypárti
Somssich Pál, Baranya megye követe a maga indítványát
visszavonta, Széchenyi közvetítő javaslatával szemben négy
szótöbbséggel Kossuth indítványát fogadták el.
Andrássynak sajátos, finom humora volt, amely a beszédeiben is
megjelent. Ebben a beszédében 1847 novemberében azt tanácsolta
Babarczy Antalnak, Csongrád megye követének, hogy „óvatos
legyen, mert sok ellenséget csinál pártjának, ha nem csak a dohányt,
hanem a loyalitást is monopolizálni akarja”. (A kormány ki akarta
terjeszteni a dohánymonopóliumot Magyarországra is, Babarczy
képviselő és társai pedig a kormány iránti lojalitásukat akarták
kiterjeszteni az ellenzékre is, amely csak az uralkodó iránt volt
lojális.)
Andrássy és Lónyay Gábor követjelentésükben kitértek arra,
hogy a cenzúra eltörlését követeli az országgyűlés, hogy minden
lapnak legyen joga tudósítani az országgyűlési tárgyalásokról, ne
csak a kormány által engedélyezettnek.
1847 decemberében és 1848 januárjában a honosítási törvény
tárgyalása volt napirenden a közteherviselés, az örökváltság és az
ősiség mellett a pozsonyi országgyűlésen kerületi és országos
ülésekben. A honosításról és a külföldiekről szóló törvényjavaslat
meghatározta a külföldiek honosításának a feltételeit, és előfeltételül
szabta, hogy a honosítandó a magyar nyelvet beszélje. Egy horvát
követ ezt sérelmezte, és azt indítványozta, hogy Horvátországot
vegyék ki e szabály alól, mert ha egy idegen Horvátországban
akarna letelepedni, nem tehetné, ha nem beszél magyarul. Szemere
Bertalan azt válaszolta neki, hogy a haza egységétől a nemzet
egységét különválasztani nem lehet, a horvátok kedvéért sem. Egy
másik horvát követ törvénycikkeket idézett 1741-ből és 1764-ből
annak igazolására, hogy a horvát külön nemzetet képez, és
hazájában külön honosítást követelt.
Ezekre reagált Andrássy, amikor azt mondta, hogy a horvát követ
által idézett törvényekből sem lehet levezetni, hogy
Horvátországnak külön törvényhozási joga legyen, „s ha babyloni
tornyot nem akarunk, egy nemzetnél csak egy diplomatiai nyelv
lehet” – mondta. Elhangzott a vitában, hogy nem kell kínai (még
chínait írtak) fallal körülvenni magunkat, Andrássynak azonban az
volt az álláspontja, hogy ha a kínai fal nemcsak nemzetiségünket,
hanem az alkotmányunkat is őrzi, akkor azt kívánja, hogy minél
magasabb legyen. Ezért a magyar nyelvet mint mellőzhetetlen
feltételt tekintette, méghozzá azért, mert védelmet igényel a
földbirtokos magyarság. Andrássy ki akarta kötni, hogy az
országgyűlésnek se legyen joga törvényhozási joggal (követté
választás és főrendi jog) felruházni idegeneket. Angliát hozta
példának, ahol „a mindenható parliament” sem honosíthat úgy
senkit, hogy „a bennszülöttekkel” egészen egyenlő legyen, mert
idegen nem lehet soha a törvényhozás része, és bizonyos hivatalokat
nem viselhet, pedig Angliának nincs oka nemzetiségét félteni –
mondta Andrássy.
Azt javasolta még, hogy külföldieknek hűségi esküt kelljen
tenniük a honosításkor, amit az országgyűlés el is fogadott, valamint
hogy a katonaságban az országon belül töltött idő ne számítson bele
a törvényszabta időbe.
1848 januárjában egy kerületi ülésen arról vitatkoztak, hogyan
lehetne a külföldieket az ingatlanok birtokából kizárni, és a már
megtelepülteket hogyan lehetne honosításra bírni. Azt akarták
elérni, hogy a külföldiek jövedelme az országban maradjon. Többféle
terv fogalmazódott meg a négyszeres adófizetéstől a külföldiek
progresszív adóztatásán át. Andrássy azt javasolta, hogy a jövőre
nézve meg kell kötni a külföldiek kezét, de a múltra nézve csak egy
külön törvényben kellene szabályozni azoknak a birtokosoknak az
adófizetési kötelezettségét, akik nem honosíttattak, és nem laknak
Magyarországon állandóan. Ezeket, akik az év nagyobb részében
külföldön vagy a birtokaiktól távol tartózkodtak, abszentistáknak
hívták. Nem akarta előzetesen meghatározni, hogy hányszoros adót
fizessenek, mert ezt majd az abszentizmusra vonatkozó törvénynek
kell meghatároznia. Pár nap múlva a kerületi ülés a külföldiek
birtokaira nézve elvileg elfogadta a progresszív adót.
Nagyon nagy volt a felháborodás a külföldiek ellen, akik
Magyarországon birtokot vesznek, és a birtokuk jövedelmeit
külföldön költik el, a haza terheiben pedig nem osztoznak. A
követek már ott tartottak, hogy hatszoros adót vessenek ki ezekre a
személyekre. Andrássy felszólalt, hogy intse őket, olyasmin
vitatkoznak, amiről már döntés van, mert már kimondták, hogy
idegen nem vehet birtokot, csak ha előbb magát honosíttatja. A
progresszív adót azonban ő is helyeselte; aki idegenként vett
birtokot, a vételár bizonyos százalékát fizesse, évenként növekedő
arányban. Javaslatát helyeslés fogadta. Bónis Samu szabolcsi követ
azt ajánlotta, hogy a tőke egy százalékát fizessék, amíg a birtokos
meg nem honosíttatja magát, vagy a birtokát el nem adja. Andrássy
ezzel szemben a vételár két százalékát javasolta, évenként növekedő
arányban.
A törvény szövegébe beleírták, hogy külföldi vehet házat és
gyárépülethez szükséges telket, de földbirtokot csak
haszonbérletben tarthat, amíg nem honosíttat. Andrássy azt mondta,
hogy mivel a tapasztalat azt bizonyítja, hogy a legszigorúbb
törvényeket is kijátsszák, és sok megyében mások neve alatt
szereznek külföldiek földet, ez ellen a visszaélés ellen szükségesnek
lát valamilyen biztosítékot beépíteni a törvénybe. Javaslata az volt,
hogy aki a nevét adja ilyen vételhez, arra a szerződéshamisítókra
vonatkozó büntetést szabják ki. Károlyi István Pest városi követ
pártolta Andrássy indítványát azzal, hogy Mátyás törvénye szerint
az eladót is büntessék meg. Az országgyűlés a módosítást ezzel a
kiegészítéssel fogadta el.
Az iparfejlesztést azonban azzal is pártolták, hogy a honossági
törvény szerint azoknak, akik „jeles találmányok behozatala,
nagyobb gyárak vagy iparműhelyek felállítása vagy közhasznú
intézetek alapítása által az álladalomnak kitűnő szolgálatokat
tettek”, nem 10, hanem csak 5 évig kellett ahhoz Magyarországon
tartózkodni, hogy honosíthatóak legyenek.
Az országgyűlés kiemelt jelentőséget tulajdonított annak, hogy
összeállítsák az országgyűlés tagjainak hiteles névjegyzékét. Ezért
verifikáló választmányt küldtek ki, hogy a választmány a bemutatott
megbízólevelek és a királyi meghívólevelek alapján készítse el az
országgyűlés tagjainak hiteles névjegyzékét. Egyrészt azt akarták
felmérni, hogy megjelent-e minden jogosult, másrészt viszont azt,
hogy a kancellár tényleg meghívott-e mindenkit, aki jogosult. A
verifikáló bizottság 1848. január 11-én adta be a jelentését. A jelentés
tárgyalásakor Szemere Bertalan, Borsod megye követe azt kívánta,
jelentsék ki a Rendek, hogy az országgyűlésen való megjelenés joga
független a meghívó levéltől. Ezzel azt akarta megelőzni, hogy a
kancellária az ellenzéki személyeket vagy törvényhatóságokat ne
tudja megfosztani az országgyűlésen való részvételi és szavazati
joguktól, nehogy úgy járjanak, mint Erdélyben, ahol a kormányzat
tetszése szerint válogatta össze a kormánypárti követeket.
Az adminisztrátori rendszer hatása lemérhető azon, hogy a
megyék egy része Magyarországon is valóban kormánypártivá vált,
és így ezen az országgyűlésen jobban kiegyenlítettek voltak a
viszonyok kormánypárt és ellenzék között, mint megelőző
országgyűléseken. A kormány hívei Szemere indítványát
feleslegesnek nyilvánították. Azt mondták, hogy a megjelenés jogát
törvény biztosítja, a meg nem jelenésért pedig csak azt lehet perbe
fogni, aki meghívást kapott, és nem jelent meg. Ebben a vitában
Andrássy is felszólalt, és a Pesti Hírlap kivonata szerint azt mondta,
kezdetben ő nem hitte volna, hogy Magyarországon legyen olyan,
aki az erdélyi állapotokat elő akarná idézni, „tudván, hova jutott a
mellett Erdély”. Ha a meg nem hívottak nem jelenhetnek meg, akkor
nem tudják jogukat az országgyűlésen gyakorolni. Andrássy nem
akart új törvényt, mert annak megszületéséig „hazánk alkotmánya
semmivé lenne, s országgyűlésünk oly Postulaten-Landtag-gá, mely
csak »allerunterthänigste Dankschrift«-eket gyártana” [az előzetes
elvárások szerint működő tartománygyűlés, amely legalázatosabb
köszönőiratokat gyárt]. Csodálkozásának adott hangot, hogy
egyesek ilyesmit kívánnak elérni akkor, amikor a király magyarul
nyitotta meg az országgyűlést.
Végül is a házelnök kimondta, hogy az országgyűlés Borsod
indítványát elfogadja, mert a kormánypárt nem tagadta azt az elvet,
hogy a megjelenésre a törvény és nem a meghívó ad jogot, az
ellenzék pedig nem akarja új törvény alkotását.
A szabad királyi városokról szóló törvényjavaslat tárgyalásakor
Andrássy arról beszélt, hogy a városoknak csak akkor célszerű
megadni a szavazati jogot, ha már a belszervezetüket átalakították.
A megyék és a sz. királyi városok nem voltak egyenjogúak, a
megyéknek 2-2 követük volt, és 1-1 szavazati joguk. A városoknak
azonban összesen volt 1 szavazati joguk. A kormányzat királyi
felügyelőket képzelt a városok élére. Az országgyűlés inkább nem
akart semmit sem írni a városi vezetésről, többen a „törvényes
felsőbb felügyelés” szavakat is kihagyni javasolták, hogy ne lehessen
az adminisztrátoroknak megfelelő állású királyi felügyelőt
belemagyarázni.
1848. január 27-én folytatták a honosításról és a külföldiekről
szóló törvényjavaslat tárgyalását. Mosony és Baranya követei
amellett voltak, hogy az ausztriaiakat ne tekintsék külföldinek.
Borsod megye egyik követe pedig azt akarta általános szabályul,
hogy Magyarországon csak az szerezhessen birtokot, aki magyar
polgár, és a magyar nyelvet bírja. Andrássy ezek után szólalt föl, és
azt mondta, hogy ami a magyar nyelv tudását mint feltételt illeti,
nem csatlakozik egészen azokhoz, akik azt mellőzhetetlen feltételül
akarják szabni mind a törvényhozási, mind a törvényhatósági
honosításra nézve. Benne van a törvénytervezet szövegében, hogy a
törvényhozás által való honosításra nézve a magyar nyelv tudása
szükséges, és ez Andrásit megnyugtatta. Mert nehéznek találta,
hogy miként lehetne minden embert levizsgáztatni, tud-e magyarul.
Másfelől viszont korlátozni akarta annak lehetőségét, hogy a
külföldiek, akik nem tudják a pénzüket máshol jól befektetni,
Magyarországon vegyenek birtokokat, és ezek jövedelmét külföldön
költsék el, amit pazarlásnak tartott. Ezért a legnagyobb szigorral
akart eljárni a honosítás kérdésében, és értetlenül állt az előtt a
kérdés előtt, hogy vannak, akik az ausztriaiakat nem kívánják
külföldinek tekinteni.
„Ugyan minek tekintsük tehát az ausztriait? s épen azon
ausztriait, kinek érdekei számtalanszor összeütközésben voltak a mi
érdekeinkkel; azon ausztriait, kitől úgyszólván nemcsak
nemzetiségünket, hanem alkotmányunkat is féltjük? Vagy talán
azokat tanácstermünkbe hozzuk, s itt magyar polgárokká tegyük
azért, hogy az administratori rendszer mellett nyilatkozzanak? ők,
kiknek hazájában nőtt azon gyönyörű találmány, a
Kreishauptmann” – mondta felszólalásában Andrássy [Lederer,
1/46–47].
Abnormisnak találta a Magyarország és Ausztria között fennálló
vámviszonyokat is. Andrássy véleménye szerint, ami pedig azt illeti,
amit a személynök mondott, hogy ezen szabály által a Batthyány és
az Esterházy, továbbá több magyar család is ki lennének zárva, az
nem áll, mert ennek a törvénynek visszaható ereje nem lesz. Az a
magyar fog megszűnni magyar lenni, aki a törvény életbelépése után
honosítja magát külföldön, de nem szűnik meg a magyar
állampolgársága annak, aki régi jogánál fogva Ausztriában birtokos.
Tehát ebben semmi olyant nem látott, ami ezekre a családokra nézve
veszélyes volna.
Az országgyűlés nem változtatta meg a törvényjavaslatot. Voltak
azonban olyan megyék, ahol sok üres úrbéres telek volt, ezek a
betelepülés elősegítését szerették volna elérni. Krassó megye követe
érvelt emellett. Békés, Temes és Szabolcs megye csatlakoztak.
Szabolcs megye követe azt mondta, hogy nem látja be annak az okát,
hogy olyan úrbéri telken, amelyre többszörös kihirdetés dacára a
honból senki sem akart letelepedni, külföldi miért ne telepedhessék
le. Andrássy azonban más véleményen volt: „Megvallom nem
érthetek egyet Szabolcs megye érdemes követével, valamint Krassó
megye követének indítványát sem pártolhatom, azért, mert a műipar
előbb vagy utóbb, de bizonyosan ki fog fejlődni nálunk is, mely hogy
most oly elnyomott állapotban van, ennek oka bizonyosan nem
abban rejlik, hogy magyarok lakják ezen országot, hanem az egyéb
viszonyoknak tulajdonítható, úgy mint a vámviszonyoknak és a
hitel elmaradt állapotának, stb. Ezeknek javításával előbbre fog
menni a műipar. De a nemzetiség nem így áll; a nemzetiség idővel
csak veszthet, a körülmények mindig súlyosabbak lesznek ránk
nézve, mert minél inkább halad a civilisatio, annál kevesebb
ragaszkodás lesz a nemzetiséghez. Tehát az ily gyarmatosítást, mivel
az országban is van elég ember, a ki az egyik vidékről a másikra által
mehet, s a mennyiben nem az fogja felébreszteni a műipart, nem
kívánom pártolni” [Lederer, 1/48–49]. Az országgyűlés többsége
ugyanígy gondolkodott, mert nem fogadták, el Krassó és Szabolcs
megye javaslatát.
Békés megye követe azt nehezményezte, hogy a törvényjavaslat
büntetést szabna azokra a honpolgárokra, akik a tilalom ellenére,
kijátszva a törvények rendelkezéseit, a nevüket adnák földbirtok
vételéhez vagy eladásához, ugyanakkor nem büntetnék azokat a
külföldieket, akik más neve alatt vásárolnak. Andrássy azt válaszolta
erre a felvetésre, hogy büntetve van az a külföldi is, aki más neve
alatt vesz birtokot, mert birtokát eladják, és annak ára az országos
pénztárba kerül. Szerinte ennél több büntetés nem kell.
A törvényjavaslat tiltotta nem honosított külföldiek
birtokszerzését a magyar tengerparton, azaz Fiuméban és környékén
is. Andrássy feleslegesnek tartotta, hogy ez a paragrafus benne
maradjon a törvényben, mert abból indult ki, hogy döntés van arról,
hogy a honosítás a magyar tengerparton ugyanúgy fog történni,
mint Magyarországon. Fiume és környéke csak kereskedői és
tengerészeti tekintetben, a szabad kikötői státusz miatt esik más
elbírálás alá. Fiume és Buccari kerületek képviselői arra kérték a
Rendeket, hogy a megszorítás a szabad kikötők területére ne
vonatkozzon. Kossuth vitába szállt Andrássy érveivel, mert a fiumei
indítvány csak a magyar tengermelléken való honosítás módjairól és
feltételeiről rendelkezik, ebben a paragrafusban pedig nem a
honosított külföldiekről van szó. Andrássy azzal érvelt, hogy a
megtelepedett külföldi házat és telket éppen úgy birtokolhat
Magyarországon, mint Fiuméban, ezért nem látja át, hogy miért
akarnának kivételt tenni, hogy a külföldi ne szerezhessen birtokot a
tengermelléken. Az országgyűlés azonban a Kossuth által ajánlott
módosítást fogadta el, csak a szabad kikötők területét vették ki az
általános szabályozásból.
1848. február elején zajlott az utolsó rendi országgyűlés egyik
legnagyobb vitája, magáról az adminisztrátori rendszerről. A
követek régóta készültek erre, és a megyék nagy része éppen azért
várta annyira az országgyűlés összehívását, hogy a sérelmüket, az
adminisztrátori rendszer bevezetését, szóvá tehessék. A követek
tudták, hogy 48 megye közül 30 adott ilyen utasítást a követeinek, és
várták az összecsapást a kormánypárt és az ellenzék között.
Egyértelműnek tűnt az ellenzék győzelme amiatt, hogy 30 megye
adott az adminisztrátori rendszert elítélő, bíráló követutasítást. A
bécsi kormányzat azonban megtalálta a módját, hogy leszerelje az
ellenzéket. István főherceg nádor elérte a királynál, hogy királyi
leirat érkezzen, amely biztosítja az országgyűlést, hogy a főispáni
helytartók kinevezésének csak az volt a célja, hogy a kormányzást
„hatályosabbá” [hatékonyabbá] tegye, és nem szándékoztak ezzel az
intézkedéssel a főispáni hivatal hatáskörét megszorítani, sem az
1790: X. tc. szellemével ellenkező rendszert kialakítani. A király
ígéretet tett arra, hogy célja a megyei szerkezet és a főispáni hivatal
méltóságának a megőrzése, ezért csak kivételes esetben fog
adminisztrátorokat kinevezni. Ígéretének fejében azt várja, hogy az
országgyűlés az adminisztrátori rendszer tárgyalása helyett most
már a komoly törvényhozási munkálatokra fordítja „törekvéseit”.
Minthogy az országgyűlés követei közül többen a
legfontosabbnak azt látták, hogy biztosítani lehessen a
közteherviselésre, az örökváltságra és a városok rendezésére
vonatkozó törvényjavaslatok szentesítését, ezért titokban előre
szavukat adták István nádornak, hogy elállnak az adminisztrátori
rendszer mint legfőbb sérelem vitatásától, ha a kormány ünnepélyes
nyilatkozatban ad biztosítékot az adminisztrátori rendszer
megszüntetéséről. Ebbe a körbe tartozott Szentkirályi Mór,
Pázmándy Dénes, Lónyay János és fia, a Bereg megyei követ,
Lónyay Menyhért. Nagyon nagy tekintélyű követek. A királyi leirat
február 2-án megérkezett. Leirat volt, az adminisztrátori rendszert
azonban nem szüntették meg. Ennek ellenére úgy értékelték, hogy a
királyi leirat engesztelő hangú, és mérsékelt válaszfeliratot kívántak
adni rá, amelynek megszerkesztésével Szentiványi Károlyt, Gömör
megye követét bízták meg. A válaszfelirat fölött február 5-én több
napig tartó indulatos vita kezdődött.
A Szentiványi által szerkesztett valóban mérsékelt hangú
válaszfelirattal szemben Bereg megye részéről Lónyay Menyhért
általános köszönő felirat küldését javasolta. Bereg megye javaslatát
az országgyűlés 24 szavazattal 23 ellenében elfogadta. Andrássy és
Lónyay Gábor, a két zempléni követ a gömöri indítványt pártolta.
Annak a 7 megyének a követei, akik utasításuk ellenére a beregi
indítvány mellett szavaztak, magyarázkodniuk kellett. Az is
kitudódott, hogy Horvátország szavazatával lett meg a
szavazattöbbség. (Veszprém és Csanád megye nem szavaztak.)
Kossuth erre szót kért. Azt mondta, hogy a haza és a szabadság
jövendőjéről van szó, és vessenek számot magukkal azok, akik így
élére állították a dolgot. Ennek a szavazásnak a következtében az
országgyűlésen béke többé nem lehet, „legyen hát harcz”, miután az
engesztelődés ajánlatát visszautasították. Indítványozta, hogy az
adminisztrátori rendszerre vonatkozó adatokat összegyűjtő
bizottság adja be munkálatát, és vegyék tárgyalás alá a kiküldött
választmány jelentését, amikor ők elkészülnek a vizsgálatukkal.
A Kossuth indítványát követő elkeseredett vitában Andrássy is
felszólalt: „Megvallja, hogy ingerülten szólal fel, de ő ezen
ingerültségre büszke, s aki hideg tud maradni most, azt csodálni
igen, de irigyelni nem tudja. Ha a csongrádi követ csak kedvencz
eszmének nevezé azt, melynek bukása ez ingerültséget okozza, t.i. az
alkotmányosságot, szóló a magyarok istenének tartja azt (és nekünk
magunknak kell azt fenntartani).” Ez a mondat válasz volt Csongrád
megye követének, aki zúgással és nem tetszéssel fogadott
beszédében kikelt az ellenzék ellen, amely még a szavazás után is
erőlteti a maga véleményét.
Andrássy a királyi leiratban semmi hasznosíthatót nem látott,
mert szerinte az van benne leírva, hogy az aggodalom alaptalan,
pedig 30 megye aggódott, és hogy meg fogják tartani az 1827-es
királyi leiratot, hogy csak kivételesen neveznek ki adminisztrátort,
„de ha 32 administrator kivétel úgy 49 szintén lehet kivétel” –
mondta. A kormánypártnak arra a véleményére, hogy az
országgyűlés sikertelensége az ellenzék hibája lesz, az volt a
véleménye, hogy „ha az országgyűlésnek nem lesz azon eredménye,
hogy minden alkotmányos érzet megszűnjék, az kétségkívül az
ellenzék érdeme leend, s nem a conservativeké” [Lederer, 1/58–59].
Kifejtette, hogy az ellenzék engedett, amennyire csak lehetséges volt,
hogy a „nádor őfenségét jó szándokában támogassa s az
országgyűlés eredményeit ne veszélyeztesse”.
1848. február végén és március elején a szabad királyi városokról
szóló törvényjavaslat tárgyalása volt napirenden. Lónyay Gábor és
Andrássy Gyula erről szóló követjelentése a közelgő események
leírása miatt nagyon érdekes:
„Mióta utolsó jelentésünket elküldtük, folytonosan a városi ügy
tárgyaltatott kerületi üléseinkben, s már egy pár ülésben befejeztük
volna a választmányi munkálatot, midőn a monarchia kebelében
támadt aggasztó mozgalmak és még inkább az európai események
minden nap növekedő fontossága fölébreszték figyelmünket, s az
ezekből a monarchiára s hazánkra nehézkedhető hatást, jövendőt
kezdők fontolgatni. A felébredt aggodalmakat még inkább növelék a
monarchia pénzviszonyainak állapota felőli hírek, a status- és
iparpapirosok becsének naponkénti sebes alászállása, mi több
helyeken, de nevezetesen Győrött és itt helyben panicus félelmet
idézett elő a közönségben [közvéleményben] a bankjegyek
irányában. E symptomák következése lőn Győr vármegye részéről
tett azon felszólalás, hogy miután hazánk pénzügyei ugyanegyek a
birodaloméval, s a bécsi bankjegyek pénzforgalom eszközei
hazánkban is, jogunk és kötelességünk magunk s a közönség
felvilágosítása és megnyugtatása tekintetéből megkívánni, erre ő
Felségét, fejedelmünket megkérni, miszerint a bank állása, az általa
kibocsájtott bankjegyek mennyisége s biztosítéka hitelesen
mutattassék ki az ország Rendeinek.
(…) Elhatároztuk tehát, miként egy alázatos, de egyszersmind
őszinte s erőteljes fölírásban kimondjuk mindazt, mi e jelen
országgyűlésnek halaszthatatlan teendője, hogy hazánkat a kétes s
bizonytalan jövendő készületlenül ne lepje meg. Ezt igényli tőlünk
hazánk, mely csak úgy nyerheti meg azon erőt, – melyet csak
érdekegység fejthet ki, – melyre a trón és nemzet egyiránt biztosan
számíthasson s támaszkodhassék az előre nem látható európai
fontos események közepette.”
Mivel a szokásos országgyűlési tárgyalás az adott körülmények
között túl lassú lett volna, azt határozták, hogy megkérik az
uralkodót, hogy küldjön az országgyűlésre olyan egyéneket, „kik
királyi bizalmával felruházva, mint annak orgánumai, s
egyszersmind a haza igazgató kormányszékének, a királyi Helytartó
Tanácsnak tagjai, a közigazgatás külön ágainak megfelelő számban
országgyűlési tárgyalásainkban részt véve, a kellő felvilágosításokat
megadva, a fennforgó fontos kérdések feloldását előmozdítsák;
kiknek személyes felelősségök alá lenne a törvények végrehajtása
aztán helyezendő” [Lederer, 1/61–62].
Majd megmagyarázták, hogy ennek elfogadásához ők is
hozzájárultak, mert amik benne foglaltatnak, azokat ők a régi
törvényes kívánságaiknak a jelenkor körülményeihez igazított
kifejtésének tartják. Ezért hazafias kötelességüknek tartották, hogy
ezekhez ők is hozzájáruljanak. A felirat szövegét megküldték a
megyének. Ez a magyarázkodás bizonyára azért kellett, mert
olyasmit fogadtak el, amihez nem volt felhatalmazásuk megyéjüktől.
Még hozzáfűzték, hogy az aznap, március 4-én tartott országos
ülésen szó nélkül helybenhagyták a feliratot, vagyis egyetértés van
benne.
Tudósítottak még arról, hogy február 22-én a kerületi ülésen gróf
Széchenyi István bemutatta az országgyűlésnek a valamennyi
törvényhatóságnak megküldött tervét a közlekedési rendszer
ügyében, és kérték Zemplén megyét, hogy a véleményüket közöljék.
Majd igen részletesen ismertették a városi törvényhatóságokról
készülő törvény vitáját és a módosítandó paragrafusokat. A sok
fontos szabály közül, amelyekről írtak, említésre érdemes, hogy
született olyan indítvány, hogy aki nem tud magyarul, ne lehessen
megválasztani a városokban képviselőül. Ebben az ügyben Lónyay
Gábor szólalt föl, és láthatóan Andrássy véleményét is tolmácsolta,
amikor elmondta, hogy ez kivihetetlen és lehetetlen, mert a városok
nagyobb részében fele annyi képviselőt sem fognak tudni választani,
mint a törvényben megszabott képviselők száma megkívánná.
„Nemzetiségünk terjesztését nem ezen az úton kell reméllenünk,
hanem várjuk ezt attól, hogy a nyelv diplomatiai s hivatalos lévén,
mindenki, ki a közdolgokban tettleg részt venni kíván vagy hivatalt
akar viselni, a magyar nyelvet sajátjává kénytelen tenni.” A
felszólalás sikerrel járt, az indítványt nem fogadta el az országgyűlés
[Lederer, 1/64]. A városok lakossága ugyanis még igen nagy
százalékban idegen ajkú volt.
Vitatkoztak azon is, hogy a diplomás embernek mi adjon
választói jogot a városokban, önmagában a diploma vagy emellett a
meghatározott nagyságú házbérfizetés, esetleg jövedelmi vagy
adócenzus. Andrássynak az volt a véleménye, hogy a házbér fizetést
is ki kell kötni, mert olyan diplomás, aki tudása révén nem tud úgy
elhelyezkedni, hogy „becsületes szállást”, vagyis lakást tudjon
szerezni, nem méltó a választói jogra, és hogy olyan országban, mint
Magyarország, „hol több a prókátor, mint a per, az orvos, mint a
beteg, a tudor, mint a tudományos ember, a diplomán kívül
okvetlenül szükséges még valamely más qualificatio” (Pesti Hírlap).
Attól is tartott, hogy ha a lakbért nem szabják előfeltételül, akad, aki
majd egyik városból a másikba fog költözködni, hogy a választói
jogát gyakorolhassa. A diploma mellett még házbért és két- vagy
háromévi állandó lakást ki akart kötni (Budapesti Híradó). Az
országgyűlés a házbér és az egyévi helybenlakás mellett döntött.
Hosszabb vitát váltott ki a városokban a törvényhatóság
elnökének hatásköre és az, hogy mikor rendelhet el szavazást egy
kérdés fölött. Többen szóltak a vitatkozás szabadságának érdekében,
hogy a vitát csak akkor lehessen befejezni, ha már nincs több
hozzászóló. Andrássynak is az volt az álláspontja, hogy inkább a
hosszú tanácskozást állja ki, semhogy valamit vitatkozás nélkül
szavazás útján rögtön eldöntsenek. A szavazásnak a tanácskozás
befejezése után van helye – mondta. Viszont azzal nem értett egyet,
amit többen forszíroztak, hogy az elnöknek ne legyen akkor sem
joga a szavazást sürgetni, ha már a vitát befejezték: „Nem nagy
barátja az elnöki jogoknak, de ha még abból is ki akarják zárni a t.
RR [tekintetes Rendek], hogy a tanácskozás folyamának irányt ne
adjon, úgy legjobb lesz a csendbiztosokat – a karzat kiürítésének
műtétele után – arra utasítani, hogy az elnököt dobják ki” –
tudósított a Pesti Hírlap Andrássy hozzászólásáról.
Az elnök hatásköréről egyébként az volt a véleménye, hogy jól
rendezett tanácskozáson valóban lehet pictus masculus [festett báb]
– ahogy Komárom követe az elnöki szerepet felfogta. Andrássy
nyomatékosan aláhúzta, hogy az elnök csak a formákra gyakorolhat
irányt, nem a tanácskozás lényegére. Andrássy az adminisztrátori
rendszernek is abban látta az eredetét, hogy a főispáni hatáskör nem
volt pontosan körülírva. Andrássy rossz taktikának tartotta, ha az
elnök jogait nem írják le világosan. A törvényjavaslatot azonban
jónak tartotta, mert annak alapján az elnök valóban pictus masculus
lesz, csak arra lesz jogosítványa, hogy azt mondja ki határozatként,
amit a többség döntött, csak akkor sürgethet szavazást, ha már senki
nem jelentkezik szólásra, és így valóban csak a formákra lesz
befolyása, a tanácskozás lényegére nem.
Aztán az események felgyorsultak, elérkezett 1848. március
közepe, és más kérdések kerültek a politika előterébe.
A forradalomban és szabadságharcban
Amikor 1848. március 13-án Bécsben kitört a forradalom,
Andrássy Gyula megyéje országgyűlési követeként Pozsonyban
tartózkodott. Az országgyűlés március 14-én elfogadta Kossuth
március 3-i felirati javaslatát. Felszólalásában Andrássy is a javaslat
elfogadása mellett szállt síkra, és beválasztották a március 15-én
Bécsbe utazó küldöttség tagjai közé. Lónyay Gábor 1848. március 15-
én hazaküldte megyéjének Kossuth felirati javaslatát, és meg is írta a
követjelentésében – amely az egyetlen olyan jelentésük, amelyet
egyedül ő írt alá –, hogy Andrássy aznap a Bécsbe menő
küldöttséggel elutazott.
Március 14-i felszólalásában Andrássy a Pesti Hírlap tudósítása
szerint azt mondta, hogy pártolja az indítványokat, amelyeket
Kossuth tett a felelős kormány létrehozása, a sajtószabadság és a
honvédelem ügyében, de fél, hogy a megoldás máris elkésett, sietni
kell, mert nekik egy „bureaukratiai kormánnyal” van dolguk. „És a
ki a bureaukratiában bízik, elbízta magát, s úgy jár, mint az anekdota
tartja, hogy a beteg először akkora viaszgyertyát Ígért szűz
Máriának, mint ő maga, azután, midőn jobban lett, akkorát, mint a
keze, s végre meggyógyulván, csak akkora faggyúgyertyát adott,
mint az ujja. (…) Ingadozó időkben ingadozó politika a legrosszabb.
Elhatározott politikát kell követni. A hátramaradás oka elődeink
politikai bűneiben fekszik, kik a népet kizárták s elnyomták, míg a
bölcsebb angol bárók, kivíván a magna chartát, azt a néppel
megosztották. A honvédelmi rendszert illetőleg: Magyarország
határait megvédheti talán az állandó katonaság, de a magyar
nemzetiséget s a belső rendet és szabadságot csak polgári fegyver
tarthatja fenn. Nem szabad azonban ezúttal az insurrectio
nevetséges hasisán maradni, hogy győri ütközetek emlékezete
újuljon meg, hanem nemzeti rendőrseregre van szükség. Nem helyesli
azon eszmét, hogy az ifjúság felfegyvereztessék, nem azért, mintha
félne az ifjúságtól, vagy ezen eszmét depopularizálni akarná, hanem
azt hiszi, hogy a dolgot ily hasison kezdeni nem lehet, az egész
népre kell azt alapítani; ezen rendszabálytól csak a békés pozsonyi
polgár ijedne meg. A sajtóügyben hosszas munka nem kell ugyan,
de néhány szakasz [törvényi] mégis szükséges, mert nincs oly
bölcsesség, mely sajtószabadságot biztosítson esküdtszék nélkül”
[idézi Lederer, 1/72].
A sajtóügyekben az esküdtszék kérdése nem ekkor merült föl
először, az alsótábla már korábban is foglalkozott vele, és bizottságot
küldött ki a javaslat kidolgozására. 1847. november 29-én ebbe a
bizottságba Andrássyt is beválasztották, és ő tevőlegesen részt is vett
benne.
Bécsből az országgyűlési küldöttséggel együtt Andrássy is
visszament Pozsonyba, és folytatták Lónyay Gáborral a munkát.
Március 22-én küldték a következő követjelentésüket, amelyben
megírták, hogy az országgyűlés a küldöttség Bécsből való
visszaérkezése óta közakarattal elfogadta a közteherviselésről, az
úrbéri viszonyok és a papi tized megszüntetéséről, az évenkénti
országgyűlésről, a hitelintézetről, a szabad királyi városok
rendezéséről, a nemzeti őrseregről, a jász-kun és a hajdú kerületek
rendezéséről és a sajtószabadságról szóló törvényjavaslatokat.
Andrássy március 20-án felszólalt a kerületi ülésen a hitelintézet
kérdésében, amely nélkülözhetetlen volt az úrbériség megszüntetése
miatt a nemesi birtokok védelmében.
Március 24-én pedig Lónyay Gábor és Andrássy arról
tudósították megyéjüket, hogy joggal okozott riadalmat a
megyékben az úrbéri mindennemű tartozások megszüntetéséről
szóló törvénycikk, de az országgyűlés elfogadta azt a
törvényjavaslatot, amely az úrbéri megszüntetett magán úri
javadalmakat status-adóssággá változtatja, tehát az állam szavatol
értük és a becsérték fejében a birtokosok a minisztériumtól status-
kötelezvényeket kapnak, a kötelezvények kifizetésére pedig a
kincstári javakat lekötik. Emellett az országgyűlés elfogadta még a
független felelős minisztérium, azaz kormány alakításáról, a községi
választásokról, a magyar hadseregről, a magyar egyetemről, a
nemzeti színről és az ország címeréről, az ősiség eltörléséről,
valamint a Fiume és vidéke rendezéséről szóló törvényjavaslatokat.
Valamint tudósítottak arról, hogy az előző napi kerületi ülésen gróf
Batthyány Lajos miniszterelnök felolvasta a kormánytagok névsorát,
akiket felterjesztett V. Ferdinánd királynak kinevezésre.
Követjelentésük változatlanul úgy kezdődött, mint az összes
előző: „Tekintetes Karok és Rendek, Nagykegyességű megbízóink”,
és úgy is végződött, ahogy mindeddig: „a tekintetes Karoknak és
Rendeknek nagykegyességű megbízóinknak alázatos szolgái s
országgyűlési követei”. Közben azonban már megváltozott a
viszony a megye és a követek között, mert már egyáltalán nem
kértek utasításokat, már nem szabadkoztak, hogy valamihez
hozzájárultak, hanem tudósítottak a történésekről. Március legvégén
és április elején bizakodó volt a két követ, hogy békésen, királyi
szentesítéssel győzhetnek, vértelen lehet a forradalom, az új
törvények életbe léphetnek.
Április 1-i jelentésükben beszámoltak az országgyűlési
követeknek népképviselet alapján való választásáról rendelkező és
az alsótábla által már elfogadott törvényjavaslatról. Ennek tárgyalása
az 1848. március 30-ai kerületi ülésen volt, és nagy vitát váltott ki a
választójogi cenzus kérdése. Kubinyi Ferenc nógrádi követ és
Madarász László, akit a kortársak jelentős része „Somogy radikális
követének” tartott, az általános választójog mellett érveltek. Az első,
aki ez ellen felszólalt, Andrássy volt. Egyáltalán nem helyeselte az
általános választójogot. Lord Russelnek, az angol ellenzék
vezetőjének a könyvére hivatkozott, amely egy Lipcsében 1825-ben
kiadott német fordításban terjedt el Magyarországon. A Pesti Hírlap
szerint azt mondta Andrássy, hogy Lord Russel az angol
alkotmányról írt könyvében – Essay on the History of the English
Government and Constitution: From the Reign of Henry VII. – azt az
álláspontot fejtette ki, hogy „a szabadságnak nincs nagyobb
ellensége, mint az általános szavazat, mely békés időben azon
vagyonosak kezébe adja a hatalmat, kik a többi embert megvehetik,
zavaros időben pedig azon izgatókéba, kik a népnek teljesíthetetlen
ígéreteket tesznek, s épen a középosztály, a szabadság legbiztosabb
védője záratik ki”.
„Szépen hangzik ugyan, hogy a választás velünk született emberi
jog, de ha jobban megvizsgáljuk, nem így van. Vannak ugyanis
született és szerzett jogok, s ezeket meg kell különböztetni. Született
p.o. [példának okáért] a törvény előtti egyenlőség, és az, hogy
szorgalom és szerencse által mindenki hozzájuthasson a
qualificatióhoz; de az nem, hogy minden, kinek emberi feje van, már
ezért választhasson” – mondta Andrássy [Lederer, 1/80]. Majd arról
beszélt, furcsállja, hogy „mi magyarok túl akarjuk szárnyalni ebben
a más nemzetek tapasztalásait”, mert talán a hottentottákat kivéve
nincs olyan nemzet, ahol ne volna a választójog valamilyen
előfeltételhez kötve. Még Amerikában is legalább az írás-olvasáshoz
kötik, ami súlyosabb feltétel, mint amelyhez a magyar
törvényjavaslat köti a választójogot. Andrássy ugyanakkor azt sem
találta helyesnek, hogy a nemes pusztán azért, mert nemes,
választójoggal bírjon, minden előfeltétel nélkül. Ez utóbbi
megjegyzése miatt sok kritikát kapott már azon az ülésen.
A nemesi szavazati jog hosszú túlélő volt, és csak 1874-ben
sikerült új választójogi törvényt alkotni, amelyből ez az előjog
kikerült, és a nemesek választójogát is cenzushoz kötötték.
Andrássy a községi választójog vonatkozásában, ami sokkal
enyhébb volt, mint az országgyűlési, sem helyeselte, hogy a
választói képesség megállapításának alapja negyed telek legyen a
törvényjavaslatban megfogalmazott félteleknyi földbirtok helyett.
Ezt azonban Andrássy ellenzése dacára, Kossuth támogatása mellett
elfogadta az országgyűlés. Békés megye követe azonban felvetette,
hogy a negyed telek értéke nem egyforma az országban, és inkább
pénzben határozzák meg a cenzust, és ne telek méretben. Azt
javasolta, hogy 300 forintot érő birtok legyen a választójogosultság
határa, minthogy a városokban is ebben az összegben van
megállapítva. Andrássy pártolta a javaslatot, mert az 1/4 telket nem
tartotta igazságosabbnak, mint az eredetileg tervezett 1/2 telket.
„Előttem tisztán áll, hogy a qualificatiónak egy határozott értéknek
kell lenni. Ilyen lenne az, mit Békés követe indítványozott, a 300 frt;
mert míg egy részről az 1/4 telek az ország némely részében talán
oly csekély értékű, hogy tulajdonosa a választási helyre sem mehet
be politikai jogának gyakorlatára, máshol az 1/4 telek megér 1000
frtot. (…) Biztosabb qualificatiót részemről nem tudok a pénznél.
Ezen kívül méltóztassanak tekintettel lenni arra is, hogy a
nemzetiség [a magyar nemzetről beszél] ne veszélyeztessék, habár
az – miben én is tökéletesen osztozom – igazságtalanságra minket fel
nem jogosít; de mivel tudhatjuk, hogy épen ott, hol nemzetiségünk
leginkább veszélyeztetnék, a földbirtoknak legkevesebb becse van,
miért ne lehessen kimondani, hogy az 1/4 teleknek középértéke 300
frtban állapíttatik meg? (…) Méltóztassanak felvenni: Sáros megye
követének számítása szerint megyéjében kilencz ezer néhány száz
tisztán orosz [helyesen ruszin] választó lesz 900 nemes ellenében, ha
az 1/4 telek lesz a qualificatió. (…) most is van már példa, hogy
Liptó vármegyében a pánszláv mozgalmak megkezdettek” [Lederer,
1/82–83]. Végül megállapította még, hogy az 5 frt az egész
országban 5 frt.
Ebbe azonban belekötött Madarász László, mert a nép milliói
számára nem így van, ahol az élelmiszerek drágábbak, ott nem
ugyanannyit ér. Madarász egyszerűbbnek látta az 1/4 telek
kimondását, mert ki fogja a birtokot felbecsülni, hogy ér-e 300
forintot, és az volt a véleménye, hogy ahol a szabadság biztosítva
van, nem kell a nemzetiséget félteni. Andrássy reflektált Madarász
felszólalására, amelyből úgy tűnt ki, mintha ő a 300 forintot azért
javasolta volna, hogy szűkebbre szabja a választói jogosultságot.
Leszögezte, hogy ilyesmit nem mondott. Azt elfogadja, hogy az 5 frt
nem mindenhol ér egyformát az országban, de talán Madarász is
elismeri, hogy „5 frt és 5 frt közt sokkal kisebb a különbség, mint egy
negyed és egy negyed telek közt”. Majd utalt Madarásznak az
általános választójogról mondott beszédére, aki a „fejenkénti
szavazatot akarja”. Andrássynak az volt az álláspontja, hogy „a fejek
közt is van különbség, egyik kicsiny, a másik nagy; de van azok
között még más különbség is” – és leszögezte, hogy nem félti a
szabadságot senkitől, akiről feltételezheti, hogy azonos, arányos
qualificatió mellett lesz választási joga [Lederer, 1/84].
Végül a kérdést Deák Ferenc tekintélye döntötte el, aki a negyed
telek mellett állt ki, és azt mondta, hogy a negyed- és féltelkes
birtokosok között nem lát lényeges vagyoni vagy kulturális
különbséget, és nem gondolja, hogy a választók számát tetemesen
növeli a negyedtelkesek választójoga.
A törvényjavaslat szerint 378 képviselőből állt az országgyűlés
képviselőháza Erdélyt nem számítva. Andrássy ezt is helytelenítette,
mert túl soknak találta a képviselők számát. Az volt az álláspontja,
hogy ez túl drága lesz, ha a képviselők fizetést fognak kapni. Évi 600
000 forintot irányoztak elő a törvényhozás fenntartására, amit
Andrássy „borzasztó soknak” tartott. Úgy ítélte meg, hogy ez érv
lesz a „municipális élet pióczái” számára, akik a régi állapotokat
akarják vissza, és népszerűtlenné fogják tenni a központi felelős
kormányt és a népképviseleti országgyűlést.
A későbbiek igazolták aggodalmait. Ez már a többedik olyan
hozzászólása volt az országgyűlésen, ami nagyon bölcs előrelátásról
tanúskodott, fiatal korát meghazudtolóan. A történelmi
körülmények folytán ezek a kérdések 1848–49-ben függőben
maradtak, és végül az 1860-as években kezdtek újra felszínre jönni,
és a kiegyezés utáni évek belpolitikáját befolyásolták. Éppen azokat
az éveket, amikor Andrássy volt a miniszterelnök.
Hiába érvelt azonban Andrássy 1848 tavaszán a kisebb
képviselőszám mellett, a létszám mindössze eggyel fogyott: Árva
megye 3 helyett csak 2 képviselői helyet kapott, és a képviselőház
377 képviselői hellyel született meg.
1848. április 2-án vita kerekedett a megyei szerkezet reformjáról,
mert az nyilvánvaló volt, hogy a népképviseleti országgyűléssel nem
lehet összeegyeztetni az addigi megyei szerkezetet. Kossuth azt
javasolta, hogy 800 lakosonként válasszanak képviselőket, és ők
alkossák a megyei közgyűlést. Ez általában nem talált helyeslésre, és
Nógrád megye követe azt indítványozta, hogy azok a nemesek, akik
eddig is részt vettek a megyegyűléseken, tartsák meg ezt a jogot, és
küldjenek a községek is követeket. Madarász László azonban kiállt
Kossuth eredeti javaslata mellett a nemesi előjogok ellen. Voltak,
akik a reformok mellé is álltak, de a megyét is fenn akarták tartani.
Andrássynak az volt a véleménye, hogy ha egy egyszeri, radikális
átszervezésről volna szó, akkor ő is egyetértene Pest megye
követével (Kossuthtal), de a praktikus körülményekről nem
feledkezhetnek meg. Nem hiszi, hogy a nemesség nem bánná, ha
megfosztanák a megyei közgyűlésben való részvétel jogától, akkor
sem, ha sokan nem éltek ezzel a joggal: „Ha az ajtó nincs bezárva,
nem akar kimenni, de ha bezárnák, azonnal kedve kerekednék
hozzá; ez az emberi természetben fekszik. A nemesség kizárását
veszélyesnek s ez által a magyar nemzetiséget is koczkáztatva látja”
– írta a Pesti Hírlap Andrássyt idézve.
Andrássynak valamennyi beszédét az jellemezte, hogy
mindegyikben volt valami ötletes mondás, egy-egy átszerkesztett
közmondás, és ez később is a kedvenc fegyvere volt – írta róla
Hegedűs Lóránt. Andrássy egyébként nem volt jó szónok, akadozva
beszélt. Talán éppen ezt a hiányosságot fedte el a humorral.
1848. május 9-én a két követ írt egy utolsó jelentést megyéjének az
1847–48-as országgyűlésről. A beszámoló már a „Tisztelt Közgyűlés”
megszólítással kezdődik, és azzal végződik, hogy „Kelt Sátoralja-
Újhelyen, 1848. május 9-kén Lónyay Gábor, Gróf Andrássy Gyula”.
Már ezekből az elemekből is érzékelhető, hogy mekkorát változott a
világ. Az első bekezdés arról szól, hogy „Ha igaz, hogy nemzetek
néha pillanatokban századokat élnek keresztül, úgy ezen igazságnak
világosabb bizonyítványát a história fel nem mutat azon néhány
heteknél, melyek legközelebb fejünk felett történetdúsan repültek
el”. Majd összefoglalták az országgyűlés történéseit, és végül
elköszöntek: „Mi pedig, kik a tisztelt megye bizalmából gyönge
műszerek valánk a Gondviselés kezében, hivatásunk megszűnvén,
azon megnyugvással lépünk vissza az engedelmes polgárok sorába,
miként semmit nem tettünk egyebet, mint azt, mit lelkiisméret
szerint hasznosnak, szükségesnek találtunk a szeretett hon javára”
[Lederer, 1/92–93].
1848. április 22-én István nádor kinevezte Andrássyt Zemplén
megye főispánjává, Andrássy ekkor 25 éves volt. Nagy hatalom
került a kezébe, és óriási felelősség hárult rá, de ő nem ijedt meg a
feladat nagyságától. Nagyon karakán fiatalember volt – mint azt már
az országgyűlési szereplése kapcsán is láttuk –, éles elmével és
rendkívüli képességekkel. Május 10-én iktatták be a főispáni
tisztségébe, A megye közgyűlésén először fölolvasták a Lónyay
Gábor és gróf Andrássy Gyula követ által készített jelentést, majd
pedig Szemere Bertalan belügyminiszter levelét, amelyben
hivatalosan értesítette a megyét Andrássy Gyula főispáni
kinevezéséről. Szemere Bertalan leírta, hogy a kinevezett főispánt
minden ünnepélyes beiktatástól felmentették, és megküldte az
alkotmány szelleméhez módosított új eskü szövegét.
 Szemere Bertalan levele megmutatja, hogyan gondolkodott a
parlamentnek felelős kormány a főispáni tisztségről:
„Reménylem, hogy a főispán úr és Önök közti ez új szövetség, az
alkotmányos és nemzeti szabadság alapján köttetvén, záloga azon
boldog fejlődésnek és jólétnek, mely elmaradhatatlanul bekövetkezik
mindenütt, hol az elöljárók és vezérlettek közt az egyetértés, a
bizodalom, a közös hazaszeretet jótékony szelleme uralkodik.
Ő Felsége a főispánokat a megyéknek első tisztviselőül adja.
Joguk sok, de kötelességük még több. Megkívánja tőlük, hogy
tisztüket betöltsék, de megkívánja azt is, hogy őrködő kötelességük
gyakorlásában engedelmességgel viseltessék irántok a megyében
mindenki. A törvény és Ő Felsége akarata szerint ők védői úgy a
szabadságnak, mint fenntartói a rendnek.”
Andrássy az esküt a megküldött forma szerint tette le. Lederer
Béla kivonatolta a beszédet, amelyet a főispáni szék elfoglalása
alkalmából mondott:
„Kijelenti, hogy habár a viszony, melyben a tisztelt megyéhez
eddig állott, változott is, érzelmei nem változtak, és változni
sohasem fognak. Valamint eddig, mint e megyének csekély tagja és
országgyűlési képviselője, úgy ezentúl is egyedüli óhajtása leend a
közjót tehetsége minden erejével előmozdítani. Egyedüli jutalom,
melynek elérésére törekedni fog, a közbizalom megnyerése leend.
Hivatásában követni fogja azon utat, a melyen hű szolgája lesz
egyiránt a királynak és az alkotmánynak: mert benső hite szerint
csak a kettő együtt boldogíthat egy szabad nemzetet. Tisztelni fogja
e megye és minden egyes [mindenki] jogait és tiszteletet szerezni a
törvénynek mindenki által; mert habár számtalan módja van a
szabadság megszerzésének, de azt állandóan fenntartani csak ezen
egy módon lehet. Nem lesz eszköze sem akarva, sem akaratlanul
bármely párt- vagy magánérdeknek, szolgálni csak a közügynek fog.
Üdvözli a megye tagjait, kik, bizton reményű, a haza szeretetében
össze fognak olvadni.”
Az utolsó rendi országgyűlésnek tehát vége szakadt,
országgyűlési követi tisztsége megszűnt. Viszont arisztokrataként a
felsőház tagja volt, és az első népképviseleti országgyűlésen ilyen
minőségében vett részt a főrendiházban. Itt már tisztséget is vállalt,
július 5-én megválasztották jegyzőnek. Méghozzá nagy többséggel:
99-en szavaztak és 83 szavazatot kapott. A felsőház elnökévé Majláth
György országbírót nevezte ki az uralkodó. Az első ülésen Majláth
föltette a kérdést, hogy várjanak-e a tárgyalások megkezdésével,
mert még sokan hiányoznak, főleg az erdélyi főrendek közül.
Andrássy azt képviselte, hogy a válaszfelirat tárgyalásával várják
meg a még távol lévő főrendeket, különösen „a volt erdélyhoniakat”,
viszont a házszabályok tárgyalásával szükségtelen várni. Ezzel időt
nyernek, amikor az erdélyiek is megérkeznek, a fontosabb tárgyhoz,
a válaszfelirathoz lehet kezdeni. Majláth a házszabályok tárgyalását
a másnapi ülésre kitűzte.
Július 6-án megtárgyalták azt, hogy ha valaki a megjelenésre
jogosítva érzi magát, de nem kapott meghívót, akkor mi legyen az
eljárás. A házszabály szerint kérelmeznie kellett volna a meghívást,
és ha nincs ellene észrevétel, akkor a miniszter útján erre sor kerül.
Gróf Ráday Gedeon, nógrádi főispán azt indítványozta, hogy
senkinek ne kelljen kérvényeznie, hanem, aki feljogosítva érzi magát,
jelenjen meg, és hogy a jogosulatlanokat ki tudják zárni, működjön
verificáló bizottmány. Andrássy ellenezte, hogy a felsőházban való
megjelenés joga meghívólevéltől függjön. Ezt az elvet már az előző
országgyűlésen kimondták. A kétséges esetekre pedig egy állandó
bizottságot küldjenek ki. Voltaképpen Ráday Gedeon indítványát
pártolta, és a felsőház azt is fogadta el.
Beöthy Ödön bihari főispán már az alakuló ülésen, július 5-én
indítványozta, hogy a kormány kapjon utasítást, dolgoztasson ki
javaslatot, miként lehetne a felsőházat a kor igényeinek megfelelően
átalakítani. Andrássy is azt pártolta, hogy erre mielőbb kerüljön sor,
a minisztérium a következő országgyűlés elejéig adjon javaslatot az
átalakításra. Szemere belügyminiszter elmondta a kormány
álláspontját, és elfogadták Beöthy Ödön javaslatát, de sem a
határidőre, sem az elvekre vonatkozóan nem vállalt Szemere
semmit. Aztán az események alakulása folytán ez a kérdés tolódott.
Andrássy a kiegyezés után miniszterelnökként akart változtatni a
felsőházon, de elképzelése nem valósult meg. A főrendiház
reformjára csak 1885-ben, Tisza Kálmán miniszterelnöksége alatt
került sor.
 A felsőház 1848. július 14-ei ülésén kiküldött egy tizenegy tagú
bizottságot, hogy a trónbeszédre válaszfelirati javaslatot terjesszenek
elő. Ebbe a bizottságba Andrássyt is beválasztották. Wenckheim Béla
báró mellett ő kapta a legtöbb szavazatot, 103-ból 92-t. Andrássy
akkori titkára, Matolay Etele szerint a válaszfelirati javaslatot
Andrássy szövegezte.
A felsőház válaszfelirata azzal végződött, hogy leszögezték,
„újabb meg újabb jeleit óhajtjuk nyújtani azon őseinktől öröklött
tántoríthatlan ragaszkodásnak, mellyel Felséged királyi háza és
alkotmányos létünk iránt, jó és bal szerencse közt, egyaránt
viseltetünk”. 1848. július közepén Andrássyt is beválasztották abba a
küldöttségbe, amely a válaszfeliratot vitte az uralkodónak, így
augusztus 8-án jelen volt Innsbruckban az átadáskor.
Két hónappal későbbre a körülmények nagyon megváltoztak, és
már a harctéren találjuk Andrássyt. Előtte azonban 1848. augusztus
25-én még részt vett a főrendiháznak azon az ülésén, amelyet id.
Majláth György elnök azért hívott össze, mert a főrendiház tagjai
közül többen részt akartak venni a harcokban. Távolmaradásuk – az
üléseket látogató főrendek alacsony száma miatt – veszélyeztette a
főrendiház határozatképességét, ezért ő egy személyben, a
főrendiház döntése nélkül nem akart nekik engedélyt adni a
távozásra. Beöthy Ödön és Wesselényi Miklós is az engedély
megadása mellett voltak, ahogy Andrássy is, aki úgy vélte, hogy
ennek a népre jó hatása lesz. Azt javasolta, hogy a főrendiházban a
határozathozatalhoz szükséges tagok számát csökkentsék le 40 vagy
30 főre. A főrendiház zöme úgy ítélte meg, hogy végzetes erkölcsi
hatást szülne, ha a ház határozatban eltiltaná a tagjait a fegyveres
szolgálattól. A határozathozatalhoz szükséges létszámot átmenetileg
50 főről 30-ra csökkentették.
Andrássy Gyula először mint főispán, a Zemplén megyei őrsereg
élére állt. Rövid volt ugyan a katonai pályafutása, de mozgalmas.
Részt vett a pákozdi csatában. Móga János altábornagy, fővezér
szeptember 29-én a Pákozd melletti sukorói táborból a
miniszterelnökhöz írt jelentésében külön kiemelte Andrássy
érdemeit, aki az ütközet alatt mint Móga mellé rendelt „sebes lovag”
vált érdemessé a kitüntetésre. Ennek köszönhetően neve bekerült
mind a képviselő-, mind a felsőház október 1-i határozatába, amely
köszönetet szavazott a katonaságnak a győzelemért. „Amikor a
horvát hadsereg balszárnya megtámadta a magyar jobbszárnyat, e
támadást többek között egy, Andrássy által a hadközépről áthozott
honvéd üteg tüzelésével sikerült visszaverni” [Hermann, 2009, 26].
Október 9-én – egy másik forrás szerint október 13-án – Zemplén
megye díj nélküli nemzetőrségi őrnagyává és zászlóaljparancsnokká
nevezték ki. Október 30-án részt vett a schwechati csatában.
November 11-én átadta a zászlóalj parancsnokságát, és visszatért
Pestre. A hadi események után egy békésnek tűnő dologgal, a Tisza-
Gőzhajózási Társaság ügyeivel foglalkozott, közel két hónapon
keresztül. Nem tarthatjuk azonban kizártnak, hogy emögött is
katonai megfontolások húzódtak. Csak 1849. február közepén ment
haza Zemplén megyébe.
1849. április elején csatlakozott a főváros felé előnyomuló fősereg.
Április 6-án részt vett az isaszegi csatában, majd 19-én a nagysallói
ütközetben is. A fősereggel együtt vonult be Komáromba, majd
onnan valószínűleg egyenesen Debrecenbe.
Nagyjából egy éven keresztül volt Zemplén megye főispánja,
1848. május 10-től 1849. május 19-ig. Nem sok időt tölthetett
megyéjében, mert a hadi és politikai események – mint láttuk –
vitték magukkal.
Szemere Bertalan kormánya 1849. május 19-én a magyar kormány
megbízottjaként Konstantinápolyba küldte Andrássyt. Május 22-én
indult útnak. Az volt a feladata, hogy a török kormánynál tegyen
lépéseket a Bánságból Havasalföldre menekült cs. kir. csapatok
lefegyverzése érdekében. Útközben megállt Belgrádban, és
találkozott többek között Ilja Garasanyin szerb belügyminiszterrel,
azzal a céllal, hogy rávegye, hívja vissza a Magyarországon harcoló
szerb önkénteseket. Batthyány Kázmérhoz intézett jelentéséből
tudjuk, hogy az volt az álláspontja, nyilatkozatban kellene
kijelenteni, hogy a nemzetiségek jogait nem akarják elvenni, őket a
szabad fejlődésben nem szándékoznak gátolni, és nem akarják a
magyar nyelv szupremáciáját sem.
Hegedűs Lóránt áttanulmányozta Giovanni Carosini ügynöknek,
a szárd kormány belgrádi ügyvivőjének a Torinói Állami
Levéltárban őrzött hagyatékát még az 1930-as években, amelyben
van néhány magyar vonatkozású irat, és azt állapította meg, hogy
„csak egy nincs benne: semmi nyoma annak, hogy a fiatal kiküldött,
a mi Gyula grófunk, bármi néven nevezendő diplomáciai
eredményt, munkát, vagy legalább benyomást hagyott volna maga
után”. Viszont hozzáteszi, hogy maga a helyzet sem volt alkalmas
arra, hogy akár Andrássy, akár egy nálánál sokkal jártasabb
diplomata is valami eredményt érjen el akkor Szerbiában. De végül
is az volt a feladata, hogy Konstantinápolyba kellett eljutnia, és
Hegedűs Lóránt megállapította, hogy Andrássy nem a
diplomáciában volt akkor elemében, „hanem amikor, kiszabadult
nemesvérü csikó gyanánt, nekiront Bulgáriának, tíz lovas karaván
élén lovagol, kedvenc dalát dúdolva” [Hegedűs, 40–41].
Nagy ötlettel sikerült továbbmennie Belgrádból. A belgrádi
Husszein pasát, hogy a további útját biztosítsa, tokaji borral
vesztegette meg, azt állítva, hogy ez az ital jó a kolera ellen. 1849.
június 24-e táján érkezett meg Konstantinápolyba. A török kormány
nem ismerte el őt Magyarország diplomáciai képviselőjének, de nem
is utasították ki, pedig Ausztria ezt többszörösen követelte.
Andrássy a török fővárosban jó kapcsolatokat épített ki, a török
kormány egyes tagjaival is sikerült kapcsolatba kerülnie, csakúgy,
mint az angol és francia követekkel. Arra a következtetésre jutott,
hogy Anglia támogatása nélkül Törökország nem lép fel Ausztriával
szemben. Pulszky Ferencet, a magyar kormány londoni megbízottját
arra biztatta, hogy érje el az angol kormány osztrákbarát vagy
semleges politikájának a megváltoztatását. Ő maga pedig azon
dolgozott, hogy a törököket sikerüljön bevonni egy oroszellenes
katonai akcióba, a Magyarország ellen a román fejedelemségekben –
vagyis akkor török felségterületen, mert a román fejedelemségek
csak 1859-ben függetlenedtek Törökországtól, és váltak önállóvá –
átvonuló orosz csapatokkal szemben. Ez a törekvése azért nem
sikerülhetett, mert Törökország tisztában volt saját katonai
gyengeségével, és nem akart ekkor háborúba keveredni
Oroszországgal.
Andrássy konstantinápolyi tartózkodásáról, kapcsolatairól és
szerepéről a legtöbbet az akkori titkárának, Reiner Kiss Lászlónak a
feljegyzéseiből tudhatjuk, amelyek nyomán a Neue Freie Presse 1890.
február 21., 22. és 26-án közölt cikksorozatot. Ez a cikksorozat
magyarul is megjelent az Egyetértés című lapban.
Andrássy 1849. augusztus 22-én értesült arról, hogy Kossuth
elhagyta Magyarországot, és török földön kért menedéket. Nem
értette, hogy miért, mert a világosi fegyverletételről egymásnak
ellentmondó hírek érkeztek, és csak augusztus végén lett egyértelmű
számára, hogy mi történt. Mivel Ausztria és Oroszország jegyzékben
követelték a Portától, hogy adja ki a magyar és a lengyel
emigránsokat, szeptembertől Andrássy azon dolgozott, hogy erre ne
kerüljön sor. Törökország nehéz helyzetbe került, ezért a török
külügyminiszter Andrássyt is távozásra szólította föl, a szultáni
tanács pedig szeptember 8-án az emigránsok kiadatása mellett
döntött. A török kormányfő azt tanácsolta, hogy a menekültek
térjenek át az iszlám hitre, mert akkor nem adják ki őket. Ezt
azonban csak kevesen voltak hajlandóak megtenni. Ennek ellenére a
Porta szeptember közepén megtagadta a kiadatásukat, és ez a lépése
a diplomáciai kapcsolatok megszakításához vezetett Ausztriával és
Oroszországgal. Viszont közben Nagy-Britannia és Franciaország is
Törökország mellé állt, így Ausztria és Oroszország meghátrált. A
török kormány ígéretet tett, hogy a legfőbb emigránsokat Kis-
Ázsiába internálja.
Andrássy nem várta be, hogy internálják – mert török barátai
bizalmasan figyelmeztették, hogy ő is az internálandók közé
kerülhet –, november 25-én elhagyta Konstantinápolyi, és Párizsba
utazott.
Emigrációban
1849. december közepén Andrássy megérkezett Párizsba.
Távollétében hadbírósági eljárás indult ellene a szabadságharcban és
Konstantinápolyban játszott szerepe miatt. A hadbíróság halálra
ítélte, és 1851. szeptember 21. -én [más forrás szerint 22-én, máshol
25-én] in effigie felakasztották, ami azt jelentette, hogy több
emigránsé mellett az ő nevét is bitófára szögezték Pesten, az
Újépület mellett. Párizsban ez tovább növelte hírnevét, mert attól
kezdve csak „le beau pendu”, vagyis „a szép akasztott” néven
emlegették.
Andrássy Gyula a kor ízlése szerint szép férfi volt. Jó kiállású, a
képek alapján megítélhetően magas. Unokája, Andrássy Katinka azt
írta róla, hogy „Híres gavallér volt, hullámos fekete haja volt és
megnyerő modora” [Károlyiné, 28]. Szabályos arcvonásai voltak,
körszakállt és bajuszt viselt. Mary Elisabeth Stevens szerint, aki az
1860-as években Andrássy édesanyjának, Szapáry Etelkának volt a
társalkodónője, Gyula gróf „úrias és disztingvált”, „Magas, csinos
férfi, úgy beszél angolul, mint egy igazi angol, és gyönyörűen tud
franciául” [Stevens, 71]. Nem lehet csodálkozni rajta tehát, hogy a
párizsi szalonokban kedvelték őt, és későbbi élete folyamán is
mindig körbevették a hölgyek.
1849. december 27-én Párizsból írt Kossuthnak arról, hogy „a
körülbelül húsz tagból álló emigráció jó egyetértésben van.
Különösen Teleki és én egészen egyetértünk. Londonban nincs oly
egyetértés. A londoniak 6-7-en egy komitét alkottak, Klapkát
választották elnökül” [idézi Hegedűs, 46].
Andrássy néhányszor járt Londonban is Pulszkynál, és Telekivel
voltak ott azért is, hogy Klapka komitéjával tanácskozzanak, de
végül is úgy döntött, hogy Párizsban telepszik le. Kezdetben elég
szűkös anyagi körülmények között élt, de özvegy édesanyja
rövidesen elkezdte támogatni anyagilag, saját birtokainak a
jövedelméből biztosított apanázst fiának. Andrássy Gyula vagyonát
ugyanis lefoglalták, amikor megindították ellene a hadbírósági
eljárást, az ítélet után pedig elkobozták.
A barátja, Arthur Seher-Thoss szerint a bírósági ítéletet Andrássy
a Wiener Zeitungban olvasta, és nevetve fogadta: „Egyik nap…
Andrássy látogat meg engem, a bécsi újság van a kezében s egyre
nevet. Ismételve kérdezem tőle, hogy micsoda nevettető lehet a
hivatalos Wiener Zeitungban? Kezembe adja a lapot e szavakkal:
»Olvasd csak, itt van a halálos ítéletem, oly jól van fogalmazva, hogy
sírkövemre nem is kívánok szebb föliratot«” [idézi Csorba, 32].
Eleinte Andrássy is osztotta Teleki Lászlónak, a párizsi emigráció
vezetőjének azt a nézetét, hogy ha ismét hazatérhetnek, a magyar
államot föderalizálni kell, és az emigráció tagjainak 1850. január 10-
én Londonban tartott értekezletén Andrássy is egyetértett azzal,
hogy a magyar nemzeti szupremáciáról le kell mondani, a
nemzetiségek közül a „Rácznak, Horvátnak, Oláhoknak, mint
akikben a nemzetiségi igények megértek, adjunk meg mindent, mit a
népben megkívánnak (a tótnak ne, mert az nem érett meg rá) és
alkossunk federatív státust, melyben természetesen és nem
ráerőltetve magyar lesz a vezető és kormányzó elem – mint politikai
és számbeli és jellembeli tekintetben a legkifejlettebb” [idézi Csorba,
32]. Nem sokkal később azonban eltávolodott ettől a felfogástól, és
ragaszkodott a területi integritás elvéhez. Azt az álláspontot
képviselte, hogy a nemzetiségeknek kollektív politikai jogokat kell
biztosítani, lehetővé tenni, hogy helyi önkormányzatokat
szervezzenek népképviseleti alapon ott, ahol többségben vannak,
illetve országos hatáskörű, de nem területi alapon elkülönített
politikai képviseletet alakíthassanak.
1850 őszén megjelent Andrássynak egy cikke a The Eclectic Review
című neves londoni folyóiratban. Ebben a cikkben azt fejtegette,
hogy Ausztria csak akkor tudná valóban ellensúlyozni
Oroszországot az európai hatalmi egyensúly fenntartása érdekében,
ha szakítana a birodalmi centralizációval, és helyreállítaná
Magyarország függetlenségét a nemzeti követeléseinek a teljesítése
mellett. Ebben már nem nehéz meglátni a jövendő kiegyezés egyik
alapgondolatát.
 1851 októberében Londonban találkozott Kossuthtal. Andrássy
nem vett részt az 1850-es évek elején zajló titkos szervezkedésekben,
amelyek egészen 1853 elejéig tartottak, és amelyeknek szellemiségét
Mazzini eszméi határozták meg. Ehelyett inkább udvarolt. A
titkosrendőri jelentésekben felbukkant a neve, de nem politikai
összefüggésben, hanem Wertheimer Ede szerint szerelmi ügyek
miatt. Egy Deluzy nevű francia hölgy és egy László Mária nevű
magyar hölgy szerepeltek a feljegyzésekben, amelyeket Wertheimer
olvasott.
Kossuth 1852 októberében az Amerikai Egyesült Államokba
akarta küldeni Andrássyt képviselőként, ő azonban elhárította a
megbízatást, azzal indokolva, hogy akkor elszakadna édesanyjától,
aki így is nehezen viseli a távollétét. Az édesanyja hazatérésre
buzdította, és próbálta is szervezni, hogy amnesztiát kapjon.
Az ugyancsak emigrációban élő volt miniszterelnök, Szemere
Bertalan egy gazdag, léha ifjút látott Andrássyban: „Gr. Andrássy
Gyula 40-50.000 frankot húzott anyjától Párizsban, hol Angliában,
hol Svájcban mulatott, mint dandy szeret a haza dolgairól beszélni
is, mert rá nézve a politika a komoly mulatság egy neme, de
ennyiből áll az ő tevékenysége. Ami neki eddig még hiányzik, az a
mély meggyőződés és az aktív hazafiság. Gondolatai forognak
hazája körül, de kedvteléseinek él. Hisz még fiatal ember is” [idézi
Hegedűs, 46]. Állítólag, amikor Andrássy ezt a jellemzést idősebb
korában megismerte, azt mondta, hogy „van benne valami, de hozzá
kellett volna tennie: de gondolkozik és remél” [Csorba, 34].
A jó barát Arthur Seher-Thoss azonban másként látta: „Telekinél
sokkal fiatalabb, de nálánál öntudatosabb, mondhatnám komolyabb,
férfiasabb volt Andrássy Gyula gróf. Higgadtan tudott gondolkodni,
és soha sem jött ki egykedvűségéből; már korán kifejtette azon
tehetségét, hogy ellenfeleit élczekkel fegyverezze le. (…) Andrássy
csak nőkkel szemben volt hiú, kiknek szívét fekete fürtjeivel hamar
megnyerte. Ő volt az emigratio tagjai közt az egyedüli, ki
lankadatlan szorgalommal foglalkozott komoly tanulmányokkal,
különösen kedvencz tudományával, a hadászattal. Egy alkalommal
könyveibe mélyedve találván őt, megjósoltam neki, hogy még
valamikor miniszter lesz és tábornok; azóta mind a kettő lett” – írta
Andrássyról Arthur Seher-Thoss [idézi Csorba, 34].
1856-ban Andrássy megkérte Kendeffy Katinka kezét, aki az
ismert ellenzéki erdélyi gróf Kendeffy Ádám és Bethlen Borbála
grófnő lánya volt, és akinek az volt a híre, hogy „ismert vállainak
fehérségéről és politikai nézeteinek vörösségéről”. A lánykérés után
pedig kérelmezte Andrássy, hogy uralkodói keggyel visszatérhessen
a Habsburg birodalomba. 1856. október 10-én Ferenc József egy
császári rendelettel megszüntette az uralkodói kegyelemmel
hazatérő menekültek egykori tetteinek az utólagos bűnügyi
vizsgálatát.
A házasságkötésre 1856. július 9-én került sor. A polgári
szertartás Párizsban a városházán volt, az egyházi pedig a Mária
Magdaléna (Madeleine) templomban. A házasságkötés is elősegítette
a hazatérést, amit Andrássy édesanyja már sok éve szorgalmazott, és
amiért sokat is tett. Már 1850-ben kegyelmi kérvényt írt Haynauhoz
és a császárhoz is [Papházi, 40]. Többször találkozott a fiával
Párizsban és Svájcban, és minden alkalommal megpróbálta rávenni
őt az előfeltételek teljesítésére és a mielőbbi hazatérésre. 1854-ben
Erzsébettel való házasságkötése alkalmából Ferenc József hirdetett
amnesztiát, Andrássy édesanyja ekkor Albrecht főhercegnek írt a fia
érdekében, de Andrássy ekkor még nem kapott engedélyt. 1856-ban
Gizella főhercegnő születése után tömeges amnesztiára került sor, de
ekkor csak kevésbé jelentős személyek részesülhettek az uralkodói
kegyelemben. 1857 tavaszán aztán az uralkodó pár következő
magyarországi látogatása alkalmából az egész birodalomban
kegyelmet kaptak a politikai elítéltek.
Ekkor már Andrássy is hajlandó volt arra, hogy a hazatérésre
vonatkozó kérését beadja, mert azt szerette volna, ha gyermeke
Magyarországon születik. A párizsi osztrák követ előtt kijelentette,
hogy hazatérése esetén mint az uralkodó hű alattvalója éli majd
életét, amit Albrecht főherceghez írt kérvényében is megerősített:
„Alázattal alulírott leghálásabb kötelességének fogja tartani Ő cs. és
ap. Kir. Felsége és legmagasabb háza iránti változatlan hűségével, a
Felséges Úr törvényeinek és rendeletéinek pontos megtartásával a
legmagasabb kegyelemre érdemesnek bizonyulni, a miért is kéri a
monarchia állampolgárai közé leendő újrafölvételét” [idézi
Wertheimer, 1. köt 88].
1857 júliusában kapta meg az engedélyt a hazatérésre. Tivadar
még Párizsban született 1857. július 10-én. Az ő születése miatt kicsit
várni kellett a nagy utazással, amire csak 1857 őszén kerülhetett sor.
 A HAZATÉRÉS UTÁN

Az 1861-es országgyűlésen
1860 őszén, az októberi diploma megjelenésével egyidejűleg,
Ferenc József más uralkodói kéziratokat is kibocsátott. Ezek egyike
újra életbe léptette az „ősi megyei rendszert”. A vármegyék végleges
rendezését pedig fenntartotta a következő országgyűlésnek.
A legtöbb vármegye élére 1860. október 30-án nevezte ki az
uralkodó a főispánokat, illetve aznap nevezték ki a tárnokmestert és
a többi zászlós urat és koronaőrt. A kinevezésekből jól látszik, hogy
nem gondolkodtak az 1848-as államszervezet visszahozatalában,
hanem a polgári kor előtti rendi állapotokat akarták konzerválni a
vezetésben.
A magyar kormányszékek visszaállítása alkotmányellenes volt,
mert nem helyezték hatályon kívül az 184:III. törvénycikket,
amelynek 23. paragrafusa megszüntette a kormányszékeket, és a
jogkörüket felosztani rendelte az egyes minisztériumok között
[Bölöny, 18].
Ferenc József úgy nevezte ki az új főispánokat, hogy előzetesen
nem kérdezte meg tőlük, vállalják-e a megbízatást. Talán az volt az
elképzelés, hogy a kinevezés hízelgő, vagy sokan nem mernek
ellentmondani az uralkodói akaratnak. Tévedés volt ezt gondolni.
Tisza Kálmán például, akit Bihar megye főispánjának neveztek ki,
erélyesen, hírlapban tiltakozott a kinevezés ellen, amelyet nem
fogadott el. Az ő lemondását egy egész sor követte. Testvérét,
Lászlót, Torda megye főispáni tisztével kínálták meg, de nem
fogadta el, ahogy Andrássy Gyula, Lónyay Menyhért és Degenfeld
Imre sem vállalták megyéjük vezetését.
Andrássy Gyula, akit ekkor már másodszor neveztek ki Zemplén
megye főispánjának, nem tiltakozott a sajtóban, de ezúttal nem
vállalta a főispáni tisztet, mert az októberi diploma szellemében nem
kívánt részt venni a politikai vezetésben. Vay báró kancellárnak írt
magánlevelében elmondta, hogy az októberi diploma alapállásáról
nem szolgálhatja a nemzetét. A megyei élet megújulását azonban
sem ő, sem a hozzá hasonlóan eljárók nem akarták veszélyeztetni.
Ezért Andrássy, Lónyay Menyhért és Tisza Kálmán közös
nyilatkozatot tettek közzé:
„Nézetünk szerint hazánkra nézve oly nevezetes korszak
következett be, a melyben minden valódi hazafinak kötelessége azon
helyet foglalni el, melyben meggyőződése szerint hazájának
legtöbbet használhat. Mi alulírottak komolyan megfontolván a
körülményeket, úgy vagyunk meggyőződve, hogy azon esetben, ha
honfitársaink bizalmát megnyerni szerencsések lehetünk, az
összejövendő országgyűlés alsóházában fognók hazafiui
kötelességünket, hazánk törvényes jogai védelmére és jövője
megszilárdítására munkálva, tehetségünk szerint legjobban
teljesíthetni.
Ez volt egyike azon okoknak, melyek arra indítottak, hogy mind
hárman a főispáni hivatalt, melyre kinevezteténk, el nem fogadtuk.
E mellett azonban elismerjük, hogy a jelen nevezetes korszakban
semmi sem fontosabb, mint a hazánk nyolcz százados
alkotmányának alapját és védbástyáját képező önkormányzatnak a
megyék visszaállítása általi czélszerü és mielőbbi életbelépte.
Azért tartok szükségesnek ezeket a nyilvánosság előtt
megemlíteni, nehogy lemondásunk többre magyaráztassék, mint a
mit az által érteni akartunk. Pest, 1860. november 2. Gr. Andrássy
Gyula, Lónyay Menyhért, Tisza Kálmán” [Beszédei, 1/112].
Zemplén megye, amikor visszakapta az autonómiáját,
megemlékezett az utolsó alkotmányos főispánjáról. 1860. december
22-én elhatározták, hogy egy emlékiratban mondanak köszönetet
„az 1849-diki nehéz időkben a megye kormányát ernyedetlen
buzgósággal vezetett s polgári kötelességökben híven eljárt fő- és
első alispánnak”:
„Méltóságos gróf Andrássy Gyula és tekintetes Cseley János
uraknak.
Midőn e századnak legközelebb lefolyt s a magyar nemzet
történetében egy nagy gyászkort képező évtizede, sujtolásaiban
kifáradva, első perczeit engedi élvezni az eszméletességnek, s midőn
az eddig folytonosan önfenntartási aggodalmakkal elfoglalt
honfiérzelem, nyugodtabb térre jutva, némileg már ön benső
hajlamainak is átengedheti magát, első kötelességei egyikének
tartotta e megye közönsége Önöket, kik a viharos 1849-dik évben
alkotmányos kormányát vezették, üdvözletével felkeresni, és
becsülését fejezni ki azon kitartásukért, hogy mindaddig ügyei élén
állottak, míg a minden erejéből kimerült nemzet, az ellene vitt
egyenetlen tusában harczot állva, halottként össze nem omlott.
Mi benső szükségét érezzük annak, hogy a jelenből találkozzanak
gondolataink a rokon múlttal, hogy áthidaljuk a sötét űrt, melyet a
tíz évvel ezelőtt kioltott s most újra megkezdett megyei alkotmányos
életünk közé beékelt a bennünket leigázott korlátlan hatalom; de
midőn ezt Önökre gondolva tesszük, s az ismét alakulásnak indult
nemzeti élet kezdő szálait Önökben kötjük össze a múltnak
megszakadt, de a honfikebelnek annyival kedvesebb fonalszálaival,
azon hitben vagyunk, hogy ezt azon őszinte beösmeréssel párosítva,
miszerint Önök az érintett legnehezebb időkben polgári
kötelességöket férfiasan teljesítették, Önök is mint a megye részéről
nyújtható legértékesebb jutalmazást fogadandják. Kelt Sátoralja-
Újhelyen, 1860. deczember 22-én tartott bizottmányi gyűlésünkből.
Zemplén vármegye közönsége” [Beszédei, 1/113.]
○
A vármegyék az 1848-as törvények visszaállítását akarták elérni,
és rendre elszabotálták az új hatalom rendeleteit. Megválasztották a
vármegyei tiszti kart, lehetőleg azok közül, akik 1849-ben is
szolgáltak. Az udvar csak tisztán közigazgatási hatáskörrel állította
vissza 1860-ban a megyéket, de azok hamar túllépték hatáskörüket,
és felélesztették a régi megyei jogosítványaikat: érintkeztek
egymással, felírtak a központi kormányszékek rendeletei ellen, sőt
az is előfordult, hogy megtagadták a törvénytelennek minősített
rendeletek végrehajtását. Megszüntették az 1849 óta fennállott cs.
kir. hivatalokat, és a feladatokat választott tisztségviselőkre bízták.
Felírtak a kormányszékek visszaállítása ellen, mert az az 1848:III. tc.-
be ütközött. Követelték az országgyűlés összehívását és a
sajtószabadságot. Néhány megye beszüntette az adóhátralékok
behajtását és az újoncozást is. Bécs megpróbált ezekkel szemben
fellépni, és 1861. január 16-án királyi leirat érkezett a megyékhez,
amelyet magyar részről Vay Miklós báró és Zsedényi Ede
ellenjegyeztek, és amelyben megírták, hogy egész hatalmukkal ellen
fognak állni ezeknek a törekvéseknek.
A királyi leirat semmisnek nyilvánította azokat a megyei
választásokat, ahol a bizottmány tagjaivá választották Kossuthot,
Klapkát, Garibaldit, de olyan megye is volt, ahol Cavourt és
Napóleont is beválasztották, az első hármat pedig nagyon sok
helyen.
Újra elrendelték az adók behajtását, és érvénytelenítettek minden
határozatot, amely szembehelyezkedik az októberi diploma
előírásaival. Továbbá előírták, hogy a legkomolyabb eszközökkel
meg kell akadályozni mindazokat a kísérleteket, amelyek az 1848-as
törvények visszaállítására irányulnak. Végül megfenyegették a
megyéket, hogy ha mindezt nem tartják be, akkor a bizottmányi
üléseket betiltják, a bizottmányokat pedig fölfüggesztik vagy
feloszlatják.
Január 20-án a hercegprímás is megpróbálkozott azzal, hogy a
megyéket egy nyílt levélben mérsékletre és a törvények iránti
engedelmességre intse. Se a királyi leiratnak, se a hercegprímás nyílt
levelének nem volt foganatja. Több megye a királyi leiratot
törvénytelennek minősítette és félretette.
Zemplén megye az 1861. február 4-i ülésén megtárgyalta a
leiratot. A leirat felolvasása után először Andrássy Gyula kért szót.
Beszédét a Pesti Napló február 14-i száma kivonatolta.
Andrássy egy hosszú beszédet mondott. Nem helyeselte azoknak
a megyéknek az eljárását, amelyek egyszerűen félretették a királyi
leiratot, mert ezt nem tekintette törvényesnek. Az volt a véleménye,
hogy kötelességük válaszolni, „tiszteletteljesen, őszintén és
határozottan”. A leirat szelleme az ország jogérzületével ellentétben
áll. Egy elvi kérdés miatt állnak szemben a leirattal, amúgy úgy
okoskodik, hogy „Magyarországnak annyi fejedelem esküjével és
hitlevelével megerősített, s az összes szentesített törvényeken
nyugvó jogi állása megszűnvén, ennek egy részét ő Felsége az
októberi diplomában kikötött módosításokkal és kivételekkel
visszaadta”. Andrássy szerint ez elfogadhatatlan, mert ettől kezdve
minden jog az uralkodó kénye-kedvétől függne, és nem alapulna
kölcsönös szerződésen. Ezt a nemzet nem fogadhatja el.
Az 1790: XII. tc. alapján Magyarországnak joga van országgyűlés
tartására, és nem kormányozható edictumokkal vagy pátensekkel.
Ugyanaz a törvény előírja, hogy egyetlen törvényhatóság sem
fogadhat el pátenseket. Az 1790: XII. tc. érvényességét pedig az
októberi diploma is elismerte. Andrássy levezette, hogy az októberi
diploma jogtalan, mert szembehelyezkedett az 1790: XII.
törvénycikkel.
Az 1790:III. tc pedig kimondta, hogy az országot csak
alkotmányszerűen lehet kormányozni. A királyi leirat ezt a
törvénycikket is hivatkozza. Ezeket a törvényeket II. Lipót
szentesítette, aki az elődje, II. József reformjai által mélyen megingott
közbizalmat nem egy új pátens kiadásával, hanem az ország összes
jogainak elismerése által szüntette meg – mondta Andrássy.
Kossuth és más emigránsok megválasztásával kapcsolatban az
volt a véleménye, hogy az az érv, hogy külföldön élnek, és ezért
őfelsége uralkodási jogainak engesztelhetetlen ellenségei, nem állja
meg a helyét, mert a megyék abban a meggyőződésben választották
meg őket, amelyben Andrássy is osztozott, hogy a kormány az 1848.
évi törvényeket őszintén és utógondolat nélkül fogadta el, amint ez
az októberi diploma szavaiból is kikövetkeztethető, „nem leend sem
a kül- sem a belföldön kiengesztelhetetlen ellensége ő Felsége
uralkodási jogainak”. Emellett a megyék gyűléseit a választás
korlátlan joga illeti meg.
„Nem a múlt keserveit akarom ez által föleleveníteni – mondta,
mert politikában a szenvedély csak akadály, melyet az ész mellőzni
rendel, hanem csak azon következtetést vonom belőle, hogy habár a
nyers erő egy perczig szélesebb alapot ád is, de magában hordja a
vesztésnek magvát; hogy a legnagyobb hatalom is megszűnik
biztosan haladni, midőn elhagyja a törvényesség ösvényét”
[Beszédei, 1/118].
Az adóval kapcsolatban az volt a véleménye, hogy a megye eddig
senkinek nem tiltotta meg az adó befizetését, de most nyilatkoznia
kell, és nem mondhatnak egyebet, mint amit a törvényeik.
Törvényesnek csak azt az adót ismerhetik el, amelyet országgyűlés
szavazott meg, mivel pedig az az adó, amit most követelnek tőlük,
„a törvényes kellékeket nélkülözi, behajtására segédkezet nem
nyújthatunk” [Beszédei, 1/119].
A megye nem vonhatja kétségbe az uralkodónak azt a jogát, hogy
az 1848. évi törvényeket átvizsgálásra az országgyűlés elé
terjesztheti, de éppen ezért nem fogadhatják el azok egyoldalú
mellőzését sem.
Beszédének egyik legérdekesebb része az volt, amelyet az 1848.
évi törvényekről elmondott: „A 48-diki törvényeket azzal vádolják
némelyek, hogy azok egy rövid, lázas állapot szüleményei.
A 48-diki törvényekben alig van olyan, mely, habár más
formában is, szerződések s törvényes küzdelmek tárgya ne volt
volna. Majdnem minden egyes pontja, lényegében legalább, régi
törvényeinkben föltalálható, és mint minden nép sarkalatos
törvénye, hosszas és nem régen megújított küzdelem tárgya volt.
De épen abban áll a fejedelmek bölcsessége, hogy változhatatlan
alaptörvénnyé emeljék azt, mi az elődök százados küzdelmeinek
tárgya volt.
A népek bizonyos tekintetben hasonlítanak a folyókhoz. A népek,
mint a folyók, századokon keresztül hol lassan, hol rohamosan
szaggatják partjaikat mind addig, míg terjedelmükhöz, irányukhoz
és természetükhöz mért medret nem teremthetnek maguknak, és
csak akkor szűnnek meg veszedelmesek lenni, midőn elegendő
mélységű mederben békésen haladhatnak odább.
A 48-diki törvények képezik a partokat, melyek között e nemzet
nyugodtan folytathatja útját a többi nemzetek között. Ezen
törvények el nem ismerése annyi volna, mint a meder egy részét
elzárni és így biztos áradást idézni elő” [Beszédei, 1/119–120].
„A 48-diki törvények teréről tehát – hová a múlt és a jövendő
egyaránt utal – lelépnünk erkölcsi lehetetlenség.” Majd beszédét
azzal zárta, hogy 11 évig a jog helyett a hatalom uralkodott az
országban, de mégsem találnának senkit, aki azt gondolná, hogy a
nemzetnek kevesebb joga van, mert 11 évig nem ismerték el.
„Elévült jognak csak az tekinthető, melyről a nemzet maga lemond.
Az elmúlt tizenegy év tapasztalása és Európa jelen körülményei ő
Felsége tanácsadóit bizonyosan meg fogják győzni arról, hogy aki
puszta hatalomra épít, az homokra épít” [idézi Beszédei, 1/121].
Andrássy után még gróf Károlyi Ede is felszólalt. Kettejük
beszédeinek az lett a hatása, miszerint a megyei bizottság
elhatározta, hogy a január 16-i leiratra külön feliratban felel. A felirat
lényege, hogy a megye szigorúan a törvényes téren áll, és arról
letérni nem fog. A felirat megszerkesztésére egy külön választmányt
küldtek ki.
Andrássyt 1861. március 26-án a sátoraljaújhelyi kerületben
közfelkiáltással egyhangúlag országgyűlési képviselőjükké
választották. A választásról küldöttséget menesztettek Andrássyhoz,
aki az ünneplő tömeg sorfala között ment a megyeháza dísztermébe.
Az emberek kalapjukat levéve álltak, és a Szózatot énekelték, így
ünnepelték a megválasztott képviselőjüket. A Pesti Napló 1861.
március 29-i száma részletesen leírta az ünnepséget.
Andrássy megválasztása alkalmából beszédet tartott a
megyeháza dísztermében. Úgy gondolta, hogy ez az országgyűlés
valószínűleg hosszú időre el fogja dönteni az ország sorsát.
Reális feltételezés volt, és nem tudhatta, hogy nem így lesz, mert
ezt az országgyűlést az uralkodó – aki még nem tart ott, hogy
kiegyezzen Magyarországgal – hamar be fogja rekeszteni. A
várakozás tehát óriási volt az országban.
Andrássy büszke volt arra, hogy az 1847–48-as országgyűlésen
megyéje egyik követeként ő is részt vehetett azoknak a
törvényeknek az alkotásában, amelyeket már törvényes és
kétségtelen jogaként követelhet a nemzet. Ezek a törvények
Magyarország jogos önkormányzatának az alapjait is letették.
„Királyi ígéret szentesíté azokat a fejedelem, – a legtisztább honfivér
a nemzet részéről” – mondta Andrássy az 1848-as törvényekről.
Úgy vélte, hogy ennek az országgyűlésnek a feladata lesz a
nemzet törvényes függetlenségét egész erkölcsi erejével megvédeni,
és az önkormányzatukat újra megerősíteni és biztosítani. Azt
prognosztizálta, hogy Európa olyan korszakba lép, amikor a
népeknek nagyobb befolyásuk lesz a saját sorsukra, mint korábban,
és abban reménykedett, hogy így Magyarország is elérheti talán a
törvényes önállásának az elismerését. Az ehhez vezető utat azonban
nem látta könnyűnek, keskeny és vészterhes ösvényt látott, amely
olyan, mint „a beretva éle”. Egy meggondolatlan lépés vagy
gyengeség odavezethet, hogy a nemzeti és állami önállásuk talán
örökre elvész. A szabadságuk azonban nem, „mert a szabadság soha
nem veszhet el” – fogalmazott Andrássy.
Az országgyűlés feladatát tehát nehéznek, de nem lehetetlennek
látta. „A gondviselés… nehéz helyzetek számára erős jellemeket
alkotott. A magyarnak, nehéz viszonyait tekintve, oly csudálatos
hazaszeretetet és áldozatkészséget adott, mely által szabadságait
meg tudta óvni a legnehezebb viszonyok között akkor is, midőn
majd minden más európai nép elveszté azokat” [Beszédei, 4/124].
Andrássy bízott a nemzete józanságában, erélyében és elveik
igazságában. Azt mondta, hogy abban a szerencsés helyzetben van,
hogy személyes nézetei találkoznak megyéje akaratával. Bár a
képviseleti rendszer a megye utasítási jogát megszüntette, Andrássy
úgy gondolta, hogy aznap kapta a legerősebb utasítást, melyet
küldők képviselőjüknek adhatnak, mert a közbizalom nemcsak a
legfőbb jutalom, hanem egyszersmind a legerősebb utasítás –
mondta.
Andrássy – mint ezt az összes eddig idézett beszédéből jól láttuk
– nagyon józanul gondolkodott. Képes volt a körülményekhez
alkalmazkodni, megtalálta a helyét a rendi országgyűlésen, de
alapvetően liberális volt, a képviseleti rendszer híve, és azonnal
váltott, amikor erre eljött a történelmi pillanat. A beszédei nem
voltak dagályosak, nem mondott olyan körmondatokat, amelyekből
nehéz volna kihámozni az értelmet, szabatosan fogalmazott.
Emelkedett stílusban is tudott beszélni ünnepi alkalmakkor, mint
például a képviselővé választásakor. Szerette a párhuzamokat, és
időnként kifejezetten humoros volt, szarkasztikus, esetenként az
ellenfelet megbántó humorral. Az összkép az, hogy Andrássy
művelt, olvasott, komoly ember volt, aki a nemzet, az ország
érdekeit tartotta szem előtt. Nem volt forradalmár alkat, ami az ő
társadalmi helyzetében, arisztokrataként egyébként sem lett volna
logikus.
Az 1861-es országgyűlésen a felirati párt vezetői között találjuk.
Mentalitása hasonló volt Deákéhoz, számos kérdésben egyeztek
nézeteik. így egyikőjük sem támogatta az emigráció törekvéseit,
amelyek a politikai vezetőrétegben egyébként is egyre kisebb
támogatottságra számíthattak. 1860-ra már például Tisza Kálmán,
Teleki László unokaöccse, aki a családi kötődése miatt is tartotta a
kapcsolatot az emigrációval, is elfordult tőlük, és a határozati párt
politikáját is ebbe az irányba, a Kossuthtal való szakítás felé tolta.
Andrássy erélyesen ellenállt a képviselőházban, amikor az
októberi diploma sikertelensége láttán a konzervatívok fúzióra
próbáltak lépni a liberálisokkal. A konzervatívok az októberi
diploma kedvezőtlen fogadtatása miatt kísérletet tettek arra, hogy a
velük szemben álló politikusok, a Deák köréhez tartozók és a még
radikálisabbak egy részét a maguk oldalára állítsák, szövetséget
kössenek velük. Almási Pál, Eötvös József és Tisza Kálmán azonnal
távoztak az ülésről, amikor a konzervatívok feltárták
szövetségkötési szándékukat. Andrássy Gyula ott maradt, de
szemrehányást tett a konzervatívoknak, hogy az októberi
diplomában a 48-as törvényeknél kevesebbel beérték, és lemondásra
szólította föl őket, mert a nemzet kívánságait érvényesíteni nem
tudják.
Andrássy ott volt azokon a tanácskozásokon is, például az Almási
Pálnál tartott értekezleten, ahol az országgyűlés két nagy pártjának
vezetői megbeszélték az országgyűlésen követendő politikai irányt,
és felszólalt a felirati vitában, amely 1861. május 13. és június 5.
között zajlott a képviselőházban. Deák első nagy beszéde után tíz
nappal Andrássy Deák felirati javaslata mellett szólalt fel. Egy
rendkívül hosszú beszédben mondta el álláspontját, amelynek
lényege az volt, hogy „Mit akarunk mi? Törvényes szentesített
jogainkat, se többet, se kevesebbet. Többet kívánni nem akarunk,
kevesebbet elfogadnunk nem lehet. (Közhelyeslés.)” – rögzítette a
képviselőházi napló.
Majd elmondta, hogy Ausztria 37 millió lakosa közül 30 millió
nem tartozik a német nemzetiséghez. Ennek dacára 1850-ben egy
centralizált és német birodalmat alakítottak. „Az új Ausztria egy
pyramis volt – hegyére állítva.” Ez a természet törvényei alapján
nem állhatott fönn. „És most mit csinálnak vele? Igyekeznek
fölemelni, de nem hogy alapjára, hanem hogy ismét hegyére
állítsák” – mondta általános helyeslés mellett.
A trónbeszédet nem hozzájuk címezték, hanem Európához, és az
újonnan tervezett császárság programjának tekinthető. Európát
azonban nem az érdekli, hogy a februári pátenst fogják-e alkalmazni,
hanem hogy Ausztria alkotmányos vagy abszolút hatalom lesz –
mondta Andrássy a felirati vitában, és hűtlen és könnyelmű
tanácsadóknak tartotta azokat, akik a trónbeszédet az uralkodónak
sugalmazták, mert el akarták hitetni vele, hogy ez a politika
Magyarországon és Horvátországban sikeres lehet. Ezért súlyos
felelősség terheli őket. Nem lehet feltételezni – mondta –, hogy ha az
uralkodó tudta volna, hogy ezzel a pátenssel, amit a birodalom
alaptörvényének nevez, alapszerződéseinket szünteti meg, akkor is
kihirdette volna.
Andrássy beszéde tehát a jó király, rossz tanácsadók elvre van
felépítve. Ez valószínűleg nemcsak taktikai elem volt, hanem ő is
komolyan gondolta, hogy az uralkodót félrevezették, meg a
közhangulat is ilyen volt, hittek abban, hogy a fejedelemmel – ahogy
nevezték, mert a magyar törvények szerint még nem volt
megkoronázva – ki lehet békülni, de a tanácsadóinak, a konzervatív
magyar uraknak nincs helyük a politikában.
Andrássy azzal folytatta beszédét, hogy a legfőbb uralkodói
feladat pedig az lenne, hogy meggyőzze a népeit, hogy uralkodási
jogának alapja ezentúl a jog és nem a hatalom lesz, és megszüntetni
azt a bizalmatlanságot, amelyet a tizenegy évi elnyomás méltán
ébresztett a nemzet minden osztályában. Feladat volna
megszilárdítani azokat a monarchikus eszméket, amelyeket
gyökerükben ingatott meg egy szívtelen bürokratikus rendszer, és
helyreállítani azt az alapot, amely nélkül a legerősebb monarchia
sem bír biztos jövővel: a történeti jog és a törvények szentségét.
Elmondta, hogy a többi monarchiák az ő szemében mit
képviselnek. Anglia az ősalkotmány elveinek védője. Franciaország
a népfenség és a civilizáció eszméjét írta a zászlójára. Oroszország a
nagy szláv ideát képviseli. Poroszország jövője a német egységben
van. „De Ausztria mit képvisel, ha a történeti jogok szentségét sem
képviseli, azt felfogni képes nem vagyok” – mondta „közhelyeslés és
általános tetszés” mellett [Beszédei, 1/128–139].
A trónbeszéd betarthatatlan ígéreteket tesz – folytatta Andrássy –,
mert lehetetlen a februári pátens és az egységes császárság eszméje
mellett fenntartania az egyes koronaországok történeti alkotmányát.
Ha a februári pátenst erőszakkal bevezetik, akkor meg kell szüntetni
Magyarország alkotmányát, az országgyűlést fel kell oszlatni, mert
ők nem fognak szabad választások útján képviselőket küldeni a bécsi
birodalmi parlamentbe, a megyei rendszert meg kell semmisíteni,
mert a megyék nem fogják a kormány alkotmányellenes parancsait
teljesíteni. Idegen hivatalnokokat kell hozni Magyarországra, ahogy
ez 1849 és 1860 között történt, mert amíg a megyei hivatalokat
választás útján töltik be, addig egy hivatalnok sem fogja végrehajtani
a kormány rendeleteit. Ezek a többi tartományra is igazak, ha
vonakodnának föláldozni a történeti jogaikat.
A februári pátens a hadsereg létszámának a csökkentését ígérte,
és ezáltal az állami költségvetés egyensúlyának a megteremtését, de
ez Andrássy szerint teljes képtelenség, mert az erőszakos egységnek
nem lehet más támasza, mint a hadsereg, és csak államcsőd lehet a
vége. És ebben is teljesen igaza lett.
Andrássy kimondta, hogy a birodalom országai közötti kapocs
fenntartását ők is akarják. Ausztria népei a föderáció és a birodalmi
egység eszméje között választhatnak. Magyarország szabadsága
pedig Ausztria többi népeinek is az egyedüli biztosítéka, mert
Ausztriát kormányozták abszolút módon akkor is, amikor
Magyarország élvezte az alkotmányát, de a fordítottjára, hogy
Ausztria szabad lett volna, amikor Magyarországot elnyomták, még
sosem volt példa. „Igaz!” – jegyzik meg a képviselőházi naplóban.
Majd arról beszélt, hihetnének abban, hogy a jelen uralkodó
ígéretét megtartják az utódai, ha ő sem tartja meg elődei ígéreteit?
A Lajtán túl azt hiszik, hogy Magyarország külső segítségre
számít, de nem így van. „Mi mindenek felett magunkra, a jogunk
szentségére számítunk” [Beszédei, 1/133]. Majd arról beszélt, hogy a
diplomácia milyen bizonytalan dolog, hasonlít a római néphez,
amely a cirkuszokban a keresztények harcát nézte a vadállatok ellen,
szívesen tapsolt a győztes kereszténynek, de nem segített neki, és a
koszorút mindig a győztesnek tartotta fönn. „Helyes! Zaj. Halljuk!” –
kommentálja a képviselőházi napló.
Ennek ellenére azon az állásponton volt, hogy Európa minden
alkotmányos állama át kell lássa, hogy erkölcsi erejének egész
súlyával meg kell akadályozza egy olyan állapotnak a visszaállítását,
amely Ausztria alkotmányosságát lehetetlenné tenné, és Európa
békéjét megzavarná. Majd arról beszélt, hogy Magyarország nem
adhatja föl alkotmányosságát, és hogy a történelemben mindig a
haladás zászlaja alatt állt. Például amikor a török hatalom fenyegette
a kereszténységet, Magyarország volt Európa védfala.
Az a legnagyobb dicsőségünk, hogy miközben annyi nemzet nem
tudta megőrizni a szabadságát, Magyarország a legnehezebb
viszonyok között is, „a szolgaság pusztájában egy oázist tartottunk
fönn az alkotmányos élet számára, úgy hogy hosszú időn keresztül
az alkotmányosságnak csak két menhelye volt, még pedig Európa
két végén: Anglia és Magyarország”. Nem lehetnek hűtlenek őseik
emlékéhez., és nem adhatják föl a nemzeti önállóságukat. Ezt a
gondolatát közhelyeslés fogadta az ülésteremben.
„Mi tehát nem fogadhatunk el semmi más alapot, mint azt, mely
a pragmatica sanctio értelmében a personal unió erejénél fogva
létezik, s újabban a 48-diki törvényekben gyakorlatilag körüliratott”
[Beszédei, 1/135].
Ebben a beszédében mondta azokat a mondatokat, amelyeket a
kontextusból kiragadva félreérthetően szoktak idézni, pedig a
beszéd dátumából nyilvánvaló, hogy nem a kiegyezés utáni
dualizmusról van bennük szó: „A történet [történelem] azt mutatja,
hogy soha sem volt Ausztria erősebb, mint midőn a dualismus
fönnállott, és sohasem volt gyengébb, mint mióta az erőszakkal
megszüntetett. Ausztria nagyhatalmi állása akkor veszett, midőn
idegen segítséggel győzetett le a nemzet. Ezen helyzet érzetében
mondá Schwarzenberg herczeg amaz érdemtelenül híres szavakat:
»a világ csodálkozni fog Ausztria hálátlansága fölött.« Ausztria
hálátlan volt, de ezáltal csak hitelét veszíté, a nélkül, hogy erőt nyert
volna; mert ama szomorú emlékű miniszter elfeledé, hogy a
hálátlanság politikai erénye csak az erősnek szabad, de a gyengének
vesztére van. (Közhelyeslés.) Világosnál két függetlenség veszett el, a
magyar és az osztrák, (Halljuk!) és a mint együtt vesztek el, úgy csak
együtt lehet őket visszaállítani.(Helyeslés.)”[Beszédei, 1/135–136].
Ausztria nagyhatalmi állása nem szenvedne csorbát attól, ha az
1848-as törvényeket visszaállítanák. Ausztria népei is a saját anyagi
jólétükről gondoskodnának, és nem kényszerülnének a vérüket
ontani olyan ügyekért, amely számukra idegen, és legtöbbször az
érdekeikkel ellenkezik. A „dupla sas” nem lobogna Rómában,
Toscanában, Hessenben és Holsteinban.
Vagyis Andrássynak ekkor az volt a koncepciója, hogy Ausztria
föladhat területeket a nagyhatalmi állásának a sérelme nélkül,
amivel csökken a katonai kiadás és a hivatalnoksereg eltartási
költségei, javul az állami költségvetés helyzete, és többet lehet a
népei jólétére fordítani. Ausztriának nem kell offenzívnek lenni,
lehet defenzív.
Azzal pedig végképp nem értett egyet, hogy az 1848. évi
törvények visszaállítása az 1849-ben történteket eredményezné,
ahogy azt akkor sokan gondolták. Meg volt róla győződve, hogy a
haza minden fia kész lett volna vérét ontani a haza szabadságáért, ha
rákényszerülne, de ki merte mondani, hogy a magyar nem
forradalmi nép. A végső ellenállásra csak úgy határozza el magát, ha
rákényszerítik, ahogy ez 1848-ban is történt. Jellasicsot egy hónappal
korábban kinevezték horvát bánná, mint ahogy a magyar
minisztériumot felállították, és az 1849. márciusi oktrojált alkotmány
kihirdetésére, amely az ország törvényes függetlenségét egy
tollvonással megszüntette, egy hónappal korábban sor került, mint
Debrecenben a függetlenségi nyilatkozat meghozatalára és a
trónfosztásra. „Nem szándékom a múltnak emlékét föleleveníteni,
mert elvem, hogy politikában a szenvedély csak akadály, melyet az
ész mellőzni rendel” – mondta el Andrássy a képviselőházban is
egyik alapelvét. Viszont azt történelmi ténynek tekintette, hogy a
forradalom kitörésének oka nem abban keresendő, hogy az 1848. évi
törvényeket elfogadták, hanem abban, hogy nem tartották be azokat.
Ausztria nem érvelhet Európa előtt azzal, hogy az 1848. évi
törvények visszaállítása ismét Magyarország elválásához vezetne.
Az abszolút rendszer az oka a küzdelemnek, ez a rendszer emelte
Ausztria államadósságát 3000 millióra, és terelte Ausztriát „a
muszka czár lábaihoz”. Magyarországot ez a rendszer
összekovácsolta, a pártkülönbségeket megszüntette, vallási és
osztálykülönbség nélkül – vélte Andrássy.
Azt tartotta volna fontosnak, hogy az országgyűlés egyként álljon
a felirati javaslat mögé. Úgy látta, hogy a politikai pártok
hasonlítanak a mágneshez, van egy oldaluk, amely vonz és egy,
amelyik taszít. Szerinte köztük, az országgyűlés pártjai között a vita
eredményeképpen az látható, hogy nagyobb a vonzó, mint a taszító
erő. „Jobb volna tehát, meddő formavitatkozások helyett, meggyőzni
a hazát és a világot arról, hogy a felirat ama szavai mellett:
»Magyarország a 48-diki törvényeket nem adhatja fel soha«, az
összes [egész] nemzet mint egy ember áll. S ekkor, ha úgy tetszik a
bécsi kormánynak, küldhetnek haza, mi pedig elmondhatjuk
küldőinknek: midőn Magyarország függetlenségéről volt szó, egy
képviselője sem adott különvéleményt” [Beszédei, 1/139].
Deák Ferenc felirati javaslatát teljes egészében, mind lényegében,
mind a formájára nézve támogatni tudta, mert az van benne kifejtve,
hogy a fegyvertelen Magyarország fellép jogai védelmére,
amelyekből egyet sem ad föl.
Andrássy beszédét közhelyeslés és hosszas éljenzés fogadta.
1861. június 7-én órákig tartó vitát provokált a képviselőházban a
felirat címe. Deák a „Felséges Császár és Király!” megszólítást írta a
felirat elejére. Ebből óriási vihar kerekedett. Bónis Sámuel amellett
szólt, hogy közjogi megfontolások miatt, lévén Ferenc József
Magyarországon nincs megkoronázva, hagyják ki az „és Király”
megszólítást, nehogy úgy tűnjön, mintha törvényes királynak
elismernék. Ezt nagyon sokan támogatták. Viszont többen
hozzászóltak, hogy a „Felséges Császár!” sem megfelelő, mert ez is
félremagyarázásokra adhat okot. Legyen csak „Felséges Úr!”. De
még erre is jött ellenvetés, mert volt, aki úgy gondolta, hogy az Úr
szó is elhagyandó, mert fölveti az úr és szolga viszonyt. Egy
képviselőnek a „Felség” sem tetszett, azt javasolta, hogy „Fenség”
legyen. Mikor már 27 képviselő felszólalt ebben a kérdésben,
Andrássy is szót kért. Félig komolyan, félig tréfásan beszélt. A
királyi címet nem tudja másként értelmezni, mint Gács, Lodoméria
és más királyságokra, mert Magyarországon a magyar királyi cím a
legnagyobb feltételhez, a törvények megtartásához van kötve –
mondta. Zsarnay Imre képviselőtársuknak azzal az ellenvetésével,
hogy az úr felveti az úr és szolga viszonyt, nem értett egyet. Azt
válaszolta, hogy ha ő egy levelet írna neki, minden bizonnyal
Zsarnay Imre úrnak címezné, „de ezzel semmi nemét a szolgaságnak
még nem vállalnám el”. A képviselők derültek rajta.
A „Fenség” vonatkozásában pedig azt mondta, hogy 12 évig
megtapasztalták és tűrniük kellett az uralkodó tényleges hatalmát,
aki nem főherceg volt, hanem tényleges uralkodó. Nevetséges
helyzetbe kerülnének, ha ezt tagadnák.
Végül azt mondta, hogy „Nézetem szerint adjuk meg a
hatalomnak azon czímet, mely semmit nem praejudikál, mely a ház
méltóságához s helyzetünkhöz leginkább illik, ez pedig a »Felséges
úr«„ czíme. (Helyeslés.) Részemről nem csak nem érzem magamat
azon helyzetben, mintha czímet találni nem tudnék, sőt inkább igen
sokat is találok, s én minden czímet elösmerek, csak egyet nem:
magyar király.” Beszédét nagy tetszés fogadta és valóban a
„Felséges Úr!” megszólítást fogadták el.
Ferenc József 1861. augusztus 21-én az országgyűlést feloszlatta.
A megyék zöme még ünnepélyesen ki tudott állni az országgyűlés
közjogi felfogása mellett. A megyék ellenállása olyan heves volt,
hogy Forgách gróf kancellár nem várta be a november 5-ét, amikor
hivatalosan is kihirdették a provizóriumot, hanem már október 29-
én minden nyilvános gyűlést rendeleti úton betiltott.
Zemplén megye, amely továbbra sem a mérsékletről volt híres,
gróf Andrássy Manó indítványára a szeptember 10-i közgyűlésén
nagy lelkesedéssel háláját fejezte ki az országgyűlésnek hazafias és
tántoríthatatlan magatartásáért. A közgyűlés elismeréséért Andrássy
Gyula mondott köszönetet. Köszönő beszédét a Pesti Napló a
szeptember 26-i számában kivonatolta.
Andrássy beszámolt arról, hogy mit végeztek. „Megadván a
fejedelemnek, ami a fejedelemé, követeltük a nemzetnek, ami a
nemzeté.” Elmondta, hogy követelték az 1848. évi törvények
életbeléptetését, de nem azért, amit az ellenfeleik terjesztenek, hogy
elszakadjanak Ausztriától, hanem hogy a régi kapcsot fenntartsák.
Késznek nyilatkoztak, hogy a nélkülük elvállalt anyagi terhekben
osztozzanak. Az ajánlataikat és a törekvéseiket azonban
visszautasították. Azt mondják, hogy eredménytelenül oszlott föl az
országgyűlés, de neki nem ez a véleménye, és a kitüntetés, amiben
most őket részesítették a megyében, mutatja, hogy a megyének sem
ez a véleménye. Igaz, nem hozhattak törvényeket, amelyekkel a
bajokat orvosolhatták volna, de az országgyűlés megóvta a nemzet
becsületét, és elnyerte a művelt Európa rokonszenvét.
Nem eredménytelen azért sem, mert büszkén mondhatják, hogy
ellenfeleik minden törekvése dacára, a pártkülönbségek megszűntek.
Megmutatták, hogy össze tudnak fogni, ha a haza vagy az
alkotmány veszélyben forog.
A magyar alkotmánynak két bástyája van, a nemesség, amely a
múltban védte a nemzet jogait, és a nép, amelynek az 1848-as
törvények tették kötelességévé a haza jogainak védelmét.
Ha a megyék az országgyűlés példáját követve megmaradnak
azon a téren, amelyet törvényeik jelöltek ki számukra, akkor
nyugodtan nézhetnek a jövőbe.
Az ellenfeleik még semmire sem tudták kényszeríteni őket, az
országgyűlés pedig már rákényszerítette a hatalmat, hogy becsüljék
őket, és arra is rá fogják kényszeríteni, hogy átlássák,
Magyarországot legyőzni lehetetlen. Amikor csak egyének
harcolnak a jog mellett, az erő diadalmaskodhat felettük. Amikor
azonban az egész nemzet harcol, akkor a győzelem csak idő kérdése
– mondta Andrássy 1861 szeptemberében a zempléni
megyegyűlésen.
Társadalmi téren
Az 1861-es országgyűlés feloszlatása után nem maradt tér, fórum,
ahol politizálni lehetett volna. A képviselők hazamentek megyéikbe,
a még itt-ott egy darabig működő törvényhatóságok keretei között
próbálkoztak „őrizni a tért”, majd ennek is vége lett. Kezdetét vette a
Schmerling provizórium. 1861. november 5-én Schmerling
államminiszter javaslatai alapján az uralkodó a kormányzás új
rendjét vezettette be Magyarországon. Ez a mindennapokban azt
jelentette, hogy feloszlatták a törvényhatóságokat, katonai
bíráskodást vezettek be, és felállítottak 12 haditörvényszéket, a
törvényhatóságok élére főispáni helytartókat, illetve királyi
biztosokat neveztek ki. A helytartótanács elnöke Pálffy Móric
altábornagy lett, aki 1849 után csendőrparancsnok volt
Magyarországon. Ideiglenes intézkedéseknek szánták ezeket,
amelyeknek az volt a céljuk, hogy a magyarokat térdre
kényszerítsék, rábírják a februári pátens elfogadásra, elérjék, hogy
Magyarország követeket válasszon, és küldjön az összbirodalmi
parlamentbe, és beintegrálódjék a birodalomba.
Sok ismert személy, képviselők és a közélet más szereplői
próbáltak hasznos tevékenységet folytatni társadalmi téren,
gazdasági vagy kulturális egyesületekben. Tisza Kálmán hazament
családjával, Ilonával és a csecsemő Istvánnal Gesztre. Nem elégítette
ki azonban a gazdálkodás, a birtok vezetése. Rátalált arra a térre,
amelyen sokaknak elmondhatja gondolatait, és használhat is vele.
Ötleteket adhat a birtok jobb, korszerűbb irányításához, és beszélhet
számos más gazdasági és politikai kérdésről is. Ez a sajtó volt. Nem
lehet véletlen, hogy éppen az 1860-as évek elején vett lendületet a
sajtó.
Gróf Mikó Imre Erdélyben ezt az időszakot arra használta, hogy
az Erdélyi Múzeum Egyesületet megszervezze és működtesse.
Emellett továbbra is tevékenyen részt vett az Erdélyi Gazdasági
Egyesület vezetésében, munkájában. Sorolhatnánk más példákat is
arról, hogyan próbáltak használni a közügynek akkor is, amikor
nem politizálhattak.
Andrássy Gyula más típusú közügyekkel foglalkozott. Elvállalta
a Képzőművészeti Társulat elnökségét. Szmrecsányi Miklósnak az
Országos Magyar Képzőművészeti Társulat 50 éves múltjáról szóló
munkájából ismerjük legrészletesebben a társulat történetét és abban
Andrássy Gyula szerepét. Eszerint Barabás Miklós elnöklete alatt
1861. március 28-án tartották azt a közgyűlést, amelyen a társulat
megalakultnak nyilvánította magát, és meg is kezdte rendszeres
tevékenységét. Az alakuló közgyűlésen megválasztott elnök, gróf
Keglevich Béla néhány hónap múlva lemondott. 1861. augusztus 1-
én egy újabb közgyűlés Andrássy Gyula grófot választotta meg
elnöknek.
Andrássy közbenjárásának lehetett köszönni, hogy a hatóságok
akadékoskodásainak leküzdése után – majdnem két év elteltével –
1863. február 3-án Ferenc József az alapszabályokat szentesítette, és
így a végleges megalakulástól számítva Andrássy Gyula gróf volt a
társulatnak az első elnöke. Az is maradt mindaddig, amíg a
kiegyezéskor magyar miniszterelnök nem lett.
Szmrecsányi szerint a társulatnak és a magyar művészetnek
„nagy előnyére vált, hogy az első szervezkedés a gróf Andrássy
Gyula államférfiúi nimbuszával és páratlan népszerűségével tért
hódíthatott az egész országban”. Szerencsés választásnak minősíti,
amely nagyban hozzájárult, hogy a művészet ügye országos ügy
fontosságára emelkedett. Andrássy maga is így fogta fel a társulat
feladatát. Ezt bizonyítja a társulat irattárában őrzött, Ránk-fürdőből
1863. augusztus 7-én kelt, az igazgató választmány elnökéhez
intézett, programot tartalmazó levele, amelyben megköszöni, hogy a
társulat közgyűlése őt ismét elnökké választotta. S aztán így
folytatta: „A művész természetétől független és nem szokott
hízelkedni, akinek bizodalmat mutat, az iránt bizodalmat érez.
Ezután, el nem fogadni a társulat ismételt választását, annyit tenne,
mint fel nem fogni azon megtiszteltetést, mely egy kiválólag
független testület választásában rejlik.
Őszinte elismeréssel fogadom tehát a társulat előlegezett
bizodalmát és választását.
 Hazánknak, ha el akarja foglalni azon állását, melyet helyzete és
múltja számára kijelöltek – e téren sem szabad elmaradnia – sőt
feladata, a civilisatio eszméivel egyetemben, a művészetet is
terjeszteni a világ ezen részén. Pestnek kebelében kell felállani a
művészet utolsó iskolájának a kelet felé.
E célt elérni a magyar művészek feladata, – őket segíteni,
mindenkié e hazában. Fogom-e részemről a társulat törekvéseit
elősegíthetni, mint óhajtanám – nem tudom – de igyekezni fogok
rajta és örömmel ajánlom fel közreműködésemet a társulatnak…”
Ezt az ígéretét meg is tartotta élete végéig, mert a művészetet
igazán szerette. A társulat első kiállításán ő volt az első nagyobb
képnek, Madarász „Báthori Erzsébet” című festményének a vevője.
A társulat és a művészet nagy eseményeiben szívesen vett részt, még
akkor is, amikor Bécsbe költözött. Még négy nappal utolsó, voloscai
útja előtt is meglátogatta a Sugár úton a műcsarnokot, mert amint
azt maga mondta, addig egyetlen kiállítást sem mulasztott el ott. A
társulat irattára több levelet őriz Andrássy Gyulától, és Szmrecsányi
azt írta 1911-ben, hogy „s mindig becses emlék lesz a ránki levél,
melyből a messze jövőbe világító, ragyogó szelleme egy félszázad
távolságából sugárzik felénk”.
Az 1864. április 17-én tartott közgyűlésen Andrássy a magyar
képzőművészet és a társulat feladatáról nyilatkozott. A nyilatkozatát
a Magyar Képzőművész című lap közölte. Andrássy először arról
beszélt, hogy a „képzőművészeti társulat megalakulása mindenki
által érzett hiányt van hivatva pótolni haladásunk történetében”.
Voltak egyesek, mondta, akik több-kevesebb sikerrel és nagy
önfeláldozással törekedtek a hazai művészetet a fejlettebb országok
színvonalára emelni. Volt hazánkban művész és műkedvelő, de ezek
nem ismerték egymást. A művészek külföldön voltak kénytelenek a
műveiknek elismerést szerezni, és maguknak megélhetést találni. A
csekély számú műkedvelő is csak külföldön tudott „kitűnőbb
művek” birtokába jutni.
A Képzőművészeti Társulat feladata éppen ez volt, hogy
elősegítse a művész és a műkedvelő erejének az összpontosítását, és
ezáltal a művészet színvonalának emelését és terjesztését az
országban. Feladata volt más hiányok pótlása is, mert a magyar
művész még akkor, 1864-ben is külföldre kellett menjen tanulni,
vagy saját magának kellett autodidakta módon felfedeznie azt a
tudást, amit mástól is elsajátíthatott volna, s célszerű útmutatás
mellett mások tapasztalataiból megtanulhat.
Andrássy úgy vélte, hogy a művészek még sokáig külföldön
fogják megkapni a magasabb képzést, még sokáig nem lesz
egyetemük, de legalább a középfokú képzést megkaphassák itthon,
legalább egy gimnáziumi szintű iskolájuk legyen, egy hazai
festőakadémia. Ezt nem tartotta sokáig halaszthatónak, mert ha el
akarják foglalni azt a tért, amelyet helyzetüknél fogva elfoglalni
hivatottak, akkor a művészetek terén sem szabad lemaradniuk a
többi művelt nemzetek mögött. Sőt az a feladatuk, hogy a civilizáció
egyéb eszméivel együtt a művészetet is terjesszék a világnak ezen a
részén. Ez azért is nehéz faladat, mert amíg más gazdagabb
országokban „a pártfogás teremtette a művészetet, nálunk a
művészetnek kell teremtenie a pártfogást” – mondta.
A Képzőművészeti Társulat, mint minden más vállalkozás az
országban, hivatva van arra, hogy a saját erejéből küzdje föl magát.
„Feladata nehéz, de nem lehetetlen, s ennek tudata nekünk, kik
megszoktunk akadályokkal küzdeni, mindenkor elégséges arra,
hogy ne csüggedjünk.” Az akkori (1864) körülményeket
„nyomasztónak” nevezte.
Andrássy nem kételkedett a sikerben, „s ha azon jeles
tehetségekhez, melyeket hazánk már eddig is mind a festészet, mind
az építészet, mind a szobrászat terén felmutatott, még a mindenhez
szükséges kitartás is hozzájárul, nem kétlem, hogy teljesülni fog a
társulat végczélja, mely nem lehet kevesebb, mint elérni azt, hogy
egykor Pest kebelében láthassuk felállani a művészet utolsó iskoláját
kelet felé” – ismételte meg azt a számára nagyon fontos gondolatot,
amelyet már az előző megválasztásakor is leírt a levelében.
1865. szeptember 27-én pedig pohárköszöntőt mondott
Tiszadobon, a Széchenyi István emlékére emelt gránit gúla
felavatásán, amelyet az alsó-szabolcsi Tisza-szabályozó Társulat
állíttatott. A Pesti Napló ismertette a pohárköszöntő tartalmát. Erre az
ünnepségre egy héttel azután került sor, hogy Ferenc József
kibocsátotta a februári pátenst felfüggesztő manifesztumot. Ez volt
az ún. Sistierung, amelyet az osztrák birodalomfélben nem fogadtak
örömmel, mert Magyarország erősödését látták benne az ő
rovásukra.
Andrássy már Schmerling 1865. július 27-i távozása után
megpróbálta az osztrák liberálisokat megnyugtatni. Augusztus 5-én
megjelent a saját neve alatt egy vezércikke – a vezércikkek általában
aláírás nélküliek voltak – a Pesti Naplóban, amelyben részletesen
kifejtette azt a gondolatot, amelyet már az 1861-es országgyűlésen is
hallottunk tőle, és amelyet gyakran szoktak idézni, hogy az osztrák
liberális párt ne aggódjon a Schmerling távozása miatt kialakult
helyzetben, mert valahányszor a dinasztia Magyarország felé hajlik,
sohasem az abszolutizmusnak, hanem mindig a szabadságnak nyújt
kezet, és a szabadság Ausztriának is előnyére fog válni. Szeptember
végi pohárköszöntőjének is ez volt a fő motívuma. Az akkori
emberek rendszerváltozásnak fogták föl a Schmerling-provizórium
megszüntetését. Andrássynak az volt a véleménye, hogy a
birodalom „csak úgy lehet erős, ha mindkét fél saját formái szerint,
de egyaránt szabad és alkotmányos lesz”.
Andrássy a pohárköszöntőben azt mondta, hogy aligha lehet
monarchikusabb nép, mint a magyar, amely a fejedelmében – az
uralkodóról beszél – a szabadságainak pártfogóját és a jogainak
védőjét szereti látni. „Ha mégis egy hagyományos nemzeti szokás,
mely szerint minden nagyobb ünnepély és összejövetel alkalmával
mindenek előtt poharat szoktak emelni őseink azért, kit a nemzeti
közmondás első magyarnak tekint, egy szomorú időszak alatt
némileg már csak hivatalos körökre szorítkozott, az onnan van, mert
mi magyarok épen a király személye iránti határtalan tisztelet
következtében csak osztatlan érzelmekkel szeretjük említeni a király
nevét.
Hála a gondviselésnek, itt az idő, midőn ezt bátran tehetjük ismét.
(…) Jogunk alapja el van ismerve a közös fejedelem által.
Örömnapok ezek reánk: annyi viszontagságos idők után, hangosan
nyilvánítja ezt az ország egyik végétől a másikig, és ezért szívünkből
szólott elnökünk [Lévay címzetes püspök], midőn a koronázandó
királyért emelé poharát.
 De midőn ezt tesszük, ne feledjük el, hogy talán vannak a
birodalom másik felében, kik ezen örömünket némi aggállyal
fogadják. Ne engedjük tehát, hogy egy perczig is önzéssel
vádolhassanak bennünket.
Mi a fejedelem szavait úgy értjük, hogy a birodalom másik fele
alkotmányos jogainak csak formája függesztetett fel, még pedig csak
azért, hogy létre jöhessen egy oly jogállapot, mely az egyik félnek a
másik által való elnyomása helyett a birodalom két felének szabad
részvétére támaszkodhassék.
Lehetetlen ebben kételkednünk azért is, mert a fejedelmi tények
mindegyike bizonyítja, hogy ő Felsége komoly szándéka
Magyarország alkotmányának állandó biztosítása, a közös fejedelem
pedig nem tagadhatja meg az egyik féltől azt, amit a másiknak ad.
Hitünk az, hogy a közös fejedelem csak úgy lehet hatalmas,
boldog és elégedett, Magyarország csak úgy lehet szabad, az egész
birodalom csak úgy lehet erős: ha mindkét fél saját formái szerint, de
egyaránt szabad és alkotmányos lesz” [Beszédei, 1/149–150].
Azzal folytatta, hogy nem kétli, a magyar törvényhozás is így
fogja felfogni feladatát, de minden egyezség két tényezőtől függ,
ezért szükséges, hogy a másik rész is mondjon le „a beolvasztás
szerencsétlen eszméjéről, mely annyi véres tusába került”. A
beolvasztás politikája fölemésztette a birodalom vagyonát, és
ellenkezik mind a dinasztia, mind a népek érdekével. „Emelem tehát
poharamat a birodalom két felének egyetértésére a közös
szabadságokat illetőleg” – fejezte be Andrássy beszédét a Széchenyi-
ünnepségen 1865. szeptember 27-én Tiszadobon.
Az 1865-ös országgyűlésen
1865. december 5-én a sátoraljaújhelyi kerület ismét egyhangúlag
képviselőjévé választotta Andrássyt. A Zempléni Híradó szerint
„leírhatatlan nagy lelkesedéssel”. A választók vállukon vitték a
vármegyeházára, hogy ott a programbeszédét elmondja.
Abból indult ki, hogy kitart az 1861-es országgyűlésen elfogadott
két felirat mellett. A legfontosabbnak a megyék törvényes
hatáskörének a visszaállítását tartja, mert amíg ez nem történik meg,
addig csonka marad az alkotmány. A szabadságot már apáik is az
önkormányzat eszméjében keresték, és nem elvont teóriákban. De a
megyei intézmény visszaállítása mellett a parlamentáris kormány
életbeléptetését kívánja. „E két eszme nemcsak ellentétben nincsen,
hanem egymást kiegészíti, némi szükséges módosítások közbejötte
után” – mondta. Példának hozta Angliát és Belgiumot, ahol már
akkor parlamentáris kormány volt, de fejlett volt a megyei és a
városi helyhatóság is. Majd Franciaországról beszélt, ahol szintén be
akarták vezetni a parlamentáris kormányt, de sikertelenül, mert ott
addig alig léteztek helyhatósági jogok, és az volt a véleménye, hogy
a két intézmény csak együtt állhat fenn hosszabb időn át.
Nem tudjuk, hogy a megyében ezt a gondolatát miként fogadták,
de feltételezhetjük, hogy nem egyöntetű lelkesedéssel. Ekkor már jó
ideje folyt a harc a municipalisták és a központi kormány hívei
között.
Majd arról szólt, hogy ő mindig is az 1848-as törvények
életbeléptetésétől várta a problémák megoldását. Úgy gondolta,
hogy vannak bizonyos pontjai az 1848. évi törvényeknek, amelyek
módosításra szorulnak, de összességében, ha ezek a törvények nem
volnának, akkor 1865-ben kellene megalkotniuk őket. Az lesz az
országgyűlés egyik feladata, hogy bebizonyítsák a birodalom másik
felének, az 1848-as törvényekhez nem azért ragaszkodnak, hogy a
birodalomtól elválhassanak, hanem ellenkezőleg, hogy a birodalom
keretei között maradhassanak. A kiegyezést a történeti függetlenség
alapján akarta megvalósítani, mert meg volt róla győződve, hogy a
dualizmus csak ezen az elven nyugodhat. Biztos volt abban, hogy a
választói is így gondolkodnak, ki akarnak egyezni, de nem
mindenáron, „másként nem választottak volna engem
képviselőjüknek” – mondta [Beszédei, 1/155–156].
Andrássy 1865 decemberében Pesten a Deák-körhöz csatlakozott,
amely addigi politikai pályafutásából egyenesen adódott. Deák
egyik legbizalmasabb politikai elvbarátja volt, és magánemberként is
jól megértették egymást. Deák Ferenc jó véleménnyel volt Andrássy
szellemi képességeiről, politikusi tehetségéről. Andrássy ismert
politikus volt, akiben országgyűlési képviselő társai is megbíztak, és
1865 decemberében a képviselőház alelnökévé választották.
Az alelnökké választását megköszönő beszédében, 1865.
december 21-én először az 1861-es országgyűlésről szólt. Az 1861-es
országgyűlés működésének a méltánylását az utókorra bízta, „mely
nem az eredmény szerint ítél csupán, hanem az adott helyzet
nehézségeit is tekintetbe veszi, mely nemcsak a közvetlen sikeres
alkotásnak, hanem a férfias védelemnek is tart fenn helyet a
történelem érdemlapjain”. Az az országgyűlés megtette, amit
tehetett, kijelölte a jogfolytonosság alapját. „De nem alkothatott,
mert minden ereje a fenntartásra, a védelemre volt szükséges.”
Szavait élénk helyeslés fogadta a képviselőházban.
Ebből a kínos helyzetből csak az uralkodó 1865. szeptember 20-i
nyilatkozatával tudtak kiszabadulni – mondta, amely a pragmatica
sanctio nyomán elismerte a jogalapjukat, és a közösnek vélt
kérdésekre olyan javaslatokat vár tőlük, amelyek érvényesítéséhez a
birodalom népeinek szabad hozzájárulása szükséges. Viszont még
nem tudják, hogy a közös fejedelmen kívül kik lesznek hivatva a
kérdés eldöntéséhez hozzájárulni.
Nem fejtette ki, de a teremben mindenki tudta, hogy az osztrák
birodalomfél belpolitikai helyzete bizonytalan. Még nem tudták
biztosan, hogy kikre, melyik politikai erőre számíthatnak a
kiegyezés megvalósításában.
Andrássynak azonban az volt a véleménye, hogy nincs miért
csüggedniük, mert a magyar nemzet a gondviselés akaratából nem
először van hivatva európai kérdések eldöntéséhez járulni. „Bízván
tehát nemzetünk geniusában, remélhetjük, hogy az annyi
megpróbáltatáson keresztül erejében mindig gyarapodott nemzet ez
alkalommal sem fog hivatása alatt maradni.” Majd kifejtette azt,
amit már többször elmondott más közegben, hogy a nemzet joga a
birodalom érdeke is, és a birodalom másik felének népeit is meg kell
győzni erről, illetve arról, hogy nem szándékoznak kiválni a
birodalomból. Ezt úgy fejezte ki, hogy „századokon keresztül
becsületes, őszinte és tartós kapocsban maradnia lehessen”, „…
midőn a közös fejedelem Magyarország integritását visszaállítja, az
összbirodalom alapját erősíti, mert Szt-István koronája különböző
népfajok érdekeit egyesíti egy ezredéves alkotmány jogai és
szabadságai által, és azoknak súlypontját a birodalom belsejébe
helyezi; (Helyeslés) hogy midőn a közös fejedelem a pragmatica
sanctio alapján a jogfolytonosság elvét elismeri, épen úgy a saját
érdekében, mint ami érdekünkben jár el, mert jogfolytonosságot egy
bizonyos naptól kezdeni nem lehet, azt csak folytatva lehet
fenntartani. (Helyeslés.) Mielőtt tehát ezen elvet a birodalom két
felében gyakorlatilag érvényesítni lehetett volna, mindkét félnek
vissza kelle adni, ami kizárólag őt illeti. (Úgy van!)” – rögzíti a
képviselőházi napló Andrássy beszédét.
Az volt Andrássy álláspontja, hogy az osztrák birodalomfél is
csak a történeti szövetség fenntartása által lehet nagy és hatalmas.
Meg kell értenie a birodalom másik felének, hogy az érdeke és
feladata nem az, hogy Magyarországot meghódítsa, „hanem hogy
általa visszaszerezze azon állást, mely a közös fejedelmet és az
összbirodalmat az európai hatalmak tanácsában megilleti”
[Beszédei, 1/160]. Az eredmény, amit mindannyiuknak egyaránt
óhajtaniuk kell: „hogy a birodalom mindkét fele saját formái szerint,
de egyaránt szabad és alkotmányos legyen”.
Az alelnöki tisztet abban a biztos tudatban fogadta el, hogy a
képviselőház örömmel fogja megadni azokat a biztosítékokat,
amelyeket a fejedelem jogai és a birodalom valódi érdekei
követelnek, és sosem fogja olyan feltételek elfogadására kötelezni,
amelyek Magyarország történeti függetlenségének a feladása által
csak egy újabb átmeneti állapotot eredményeznének. Beszédét
ugyanúgy fejezte be, ahogy a képviselőház elnöke, Szentiványi
Károly tette: „Éljen a király, éljen a haza!”, amelyet általános élénk és
hosszas éljenzés fogadott.
Andrássy tudta, hogy a kiegyezés megteremtéséhez szükségük
van szövetségesre, támogatóra a másik birodalomfélben is. Ezért
1865-ben a Pesti Naplóban felhívást intézett az osztrák liberálisokhoz
a szövetkezésre, és később Eötvös József segítségével folytatta a
kapcsolatépítést [Hegedűs, 80].
1866 februárjában zajlott a képviselőházban a trónbeszédre
adandó válaszfelirat feletti felirati vita. A képviselőház előzetesen,
1866. január 27-én egy 30 tagú bizottságot küldött ki a válaszfelirat
megszövegezésére. Ez a bizottság Andrássyt választotta meg
elnökéül. A bizottság javaslatát Deák Ferenc öntötte formába, és
február 8-án Andrássy terjesztette a képviselőház elé.
Andrássy a felirati vita általános tárgyalásának utolsó napján,
február 20-án mondta el beszédét. Álláspontja valamelyest
különbözött Deákétól is, mert Deák a hagyományos magyar rendi és
megyei politika alapállásáról nem helyeselte a Habsburg Birodalom
nagyhatalmi állását, erről semmit nem is akart mondani. Andrássy
azonban birodalomban, külpolitikában és nagyhatalmi állásban is
gondolkodott, és az volt az álláspontja, hogy Magyarországnak
érdeke, hogy ebben részt vegyen, hogy a birodalmi státusz hasznát
ne csak a másik birodalomfél élvezze.
Abból indult ki, hogy a viták általában úgy siklanak félre, hogy az
emberek a kérdések részleteivel és nem az alapeszmével
foglalkoznak. Ő pedig a történelem tanulmányozásából azt a
tanulságot merítette, hogy a legnagyobb erővel és kitartással sem
lehet létrehozni, pláne állandósítani azt, aminek az alapeszméje
rossz. Kizárólag osztrák szempontból kiindulva nem tagadható,
hogy szebb és egyszerűbb az az eszme, amely a 36 milliós Habsburg
Birodalmat olyan homogén államnak szeretné látni, mint
Franciaországot vagy Spanyolországot. Teoretikusan tehát a
centralizáció lenne egyszerűbb. De egy ilyen kérdést nem lehet így
elhatározni, mert nem az életerős viszonyokat kell egy elméleti
formához igazítani, hanem a formát a jog és az élet
követelményeihez – mondta Andrássy. Ahányszor megkísérelték
Magyarország beolvasztását az államegység keresztülvitele
érdekében, annak mindig az lett a következménye, hogy a
birodalom hanyatlásnak indult. És amikor ezekkel a kísérletekkel
felhagytak, utána mindig megnyugvás következett, mert a küzdő
felek érezték, hogy a birodalom visszanyerte a természetes alapját.
És ezen a ponton bőségesen hozott példákat I. Lipóttól kezdve III.
Károlyon és Mária Terézián, majd II. Józsefen és II. Lipóton át. A
példák azt bizonyítják, hogy ha Magyarország mint nemzet érdekelt
volt a birodalom tetteiben, akkor ez erőt adott az egész
birodalomnak, amikor pedig a nemzeti önállását háttérbe
szorították, „holt súly gyanánt vonatott Ausztria által”.
Beszélt Ausztria ügyetlen politikájáról a Krími-háborúban,
amellyel mindenki nyert, csak éppen Ausztria nem. Közben olyan
összeget költött el „fegyveres tüntetésre” – bizonyára úgy értette,
hogy felvonulásra és erődemonstrációra –, 500 millió forintot, amely
elegendő lett volna az egész birodalomban a vasút- és
csatornahálózat kiépítésére. 1863-ban döntő súlya lehetett volna a
Habsburg Birodalomnak a lengyelkérdésben, Lengyelország
visszaállításában, amellyel ez a szomszéd nemzet a „szláv foglalási
eszméknek legalább némi gátul” szolgált volna. Az orosz vezetésű
pánszláv terjeszkedés meggátlására gondolt Andrássy. „Ha van, mi
vigasztalhat minket a fölött, hogy annyi drága évet vesztettünk
nemzetünk életéből, az az, hogy mint nemzet nem vettünk részt oly
politikában, mely erkölcsi tekintetben bűn, politikai tekintetben
pedig hiba volna.”
Elmondta, hogy alig van olyan állam, amelyik „alkatrészeinél és
geographiai helyzeténél fogva” annyi fontos európai kérdésben
érdekelt volna, mint az osztrák birodalom, és Ausztria nem vonhatja
ki magát az alól, hogy ezekre a kérdésekre befolyást gyakoroljon. Ha
nem tud másképp befolyást gyakorolni csak úgy, hogy a hadseregét
állandóan mozgósítja, akkor anyagilag tönkremegy, mielőtt csak egy
részét is megoldotta volna azoknak a kérdéseknek, amelyeknek a
megoldásához hozzájárulni hivatott.
Ezzel azt mondta el, hogy a Habsburg Birodalom 1848-tól kezdve
a diplomáciában milyen ügyetlen volt, és nem hadsereggel, hanem
diplomáciával kell a birodalom helyzetét stabilizálni, jelentős
tényezővé tenni a világ vezető nagyhatalmai között.
 „Fölcserélt szerepekkel nem lehet sem erős, sem olcsó kormány.”
Ahol, mint a Schmerling-provizóriumban, az alkotmányos miniszter
hódítani akar, a külügyminiszternek pedig alkudoznia kell, a
pénzügyminiszter helyzete bajos kettejük mellett, és el is lehetetlenül
akkor, ha az egyik kívül kénytelen fenyegetni, esetleg hódítani, a
másik pedig otthon akar fenyegetni és hódítani. „Én tehát azt
állítom, hogy a befolyást kifelé s ez által a békét nem lehet csupán
csak a seregek számával biztosítani bármely államnak sem.” Még
inkább kétli, hogy azt Ausztria tehesse, mert több kérdésben
érdekelt, mint bármely más állam, másodszor pedig, mert a
pénzügyi helyzete rosszabb, mint bármely más államnak. „Ausztria
hatalmi állását tehát ott kell keresni, hol azt a történelem bizonysága
szerint legolcsóbban és legbiztosabban találta mindenkor: oly
belszerkezetben, mely a két rész hazafiságában és érdekeltségében
találja támaszát” [Beszédei, 1/171],
„Lehet-e az osztrák monarchia szabad állam? anyagilag lehet-e
még gyarapulnia? visszaléphet-e még azon hatalmak sorába, melyek
a világ és polgárosodás sorsára nemcsak katonai, hanem erkölcsi
súlyuk által is nagy befolyást gyakorolhatnak? mindez attól függ,
lehet-e oly megoldást találni, melyben mindkét fél megnyugvását
találhassa. Ha Ausztria fennállhatására kormányzati és
törvényhozási egység szükséges akár most, akár a jövendőben: úgy
az egyesség – az én nézetem szerint – határozottan lehetetlen. Ha
ellenkezőleg kiviláglik, hogy ahhoz, hogy az összbirodalom szabad,
erős és nagyhatalom legyen, nemcsak nem szükséges, hogy
Magyarország állami önállása föláldoztassék, sőt ellenkezőleg az
derül ki, hogy a birodalom csak úgy lehet szabad, erős és
nagyhatalom, ha Magyarország teljes jogi önállóságát saját állandó
elvéül tűzi ki: akkor a megoldás magától foly, kényszerű és
gyakorlatilag így formulázza magát: a történeti szövetség folytatása
alkotmányos formákban a közös uralkodó, közös szabadság, közös
hatalom megvédésére. (Helyeslés.)” [Beszédei, 1/172–173].
Nem Magyarország hibája, hogy az osztrák birodalom másik fele
korábban nem volt alkotmányos. Magyarország századokon
keresztül fenntartotta az alkotmányos elvek uralmát közel
Ausztriához, a szomszédjában, olyan időszakokban, amikor az
alkotmányosságnak az európai szárazföldön más „menhelye” nem
volt. Most, amikor végre Ausztria is kedvet kapott ahhoz, hogy
alkotmányos legyen, ehhez Magyarországnak kelljen feláldoznia
alkotmányát, ezt Andrássy nem tudta megérteni és elfogadni. Azt
mondta, hogy minden népnek, melynek önérzete és hivatása van,
első kötelessége, hogy magát és intézményeit megóvja az idegen
befolyástól, és hogy ennek minden egyebet alá kell rendelnie. Olyan
alkotmányt akarnak a birodalom két részében, amely egymásnak
biztosítékul szolgál, és nem olyan rendszert, amely a birodalom
egyik felének alkotmányát a másiknak föláldozza.
A lajtántúli „testvéreik” adják föl azt a koncepciót, amellyel „egy
szerencsétlen theoriához” ragaszkodnak, és a magyarok olyan
feltételeket fognak alkotni, amelyek mellett Magyarország
önállósága a másik birodalomfél alkotmányosságával, és mindkettő
a birodalom nagyhatalmi állásával összeegyeztethető legyen. Két
dolgot ne követeljenek Magyarországtól, „azt, hogy a lajtántúli
tartományok belső kérdését mi döntsük el; és azt, hogy mi mint
magyarok öngyilkosságot kövessünk el, hogy majd velök együtt
mint osztrákok támadhassunk föl” [Beszédei, 1/176]. A felirati
javaslatot a képviselőház még ezen az ülésen általánosságban,
vagyis a részletes tárgyalás alapjául egyhangúlag elfogadta.
Ez egy szókimondó, kemény beszéd volt. A magyar politikusok,
elsősorban a konzervatívok, akik a Schmerling-provizórium idején
kormányon voltak, megbotránkoztak Andrássy beszédének hallatán.
Ferenc József azonban nem. Sőt, a február 25-ei udvari estélyen
megszólította Andrássyt, és közel fél órán keresztül beszélt vele
politikai kérdésekről.
Magyarország a kiegyezési folyamat részeként kérte az
uralkodótól az ország területének újraegyesítését, az Erdéllyel való
unió ismételt megteremtését, valamint az elszakított délvidéki
területek, a vajdaságnak és temesi bánságnak elkeresztelt részek
visszacsatolását. 1866. február végén, amikor a képviselőházban a
felirat részletes tárgyalásakor Hodosiu József román képviselő
kifogásolta Erdély uniójának megteremtését, nem ismerte el az 1848-
as törvényeket, és Erdélyben az 1863-ban hozott erdélyi törvényeket
kívánta fenntartani, előbb Tisza Kálmán hozott fel beszédében jogi
érveket a szándék cáfolatára, majd Andrássy Gyula emelkedett
szólásra. Andrássynak az volt a véleménye, hogy elfogadhatatlan az
az alap, amelyen Hodosiu képviselő áll, mert az 1863-ban volt
szebeni gyűlés határozatai Erdélyt Magyarország köréből egészen
kivonták, és a bécsi birodalmi tanács hatáskörébe helyezték. A
felirati vitának nem része az unió felett dönteni. A feliratban az
erdélyi unióról ez áll: „De sok van még e részben elintézendő, s mi
nem hozzuk kétségbe, hogy minden részről megnyugtató, igazságos
és méltányos megállapodás eszközlésére komoly megfontolás és
előrelátás leend szükséges” [Beszédei, 1/179]. A képviselőház
Hodosiu indítványát elvetette.
1866-ban májusi fagyok voltak, és korai aszály, és az országot
éhínség fenyegette. Orczy Béla báró javaslatára a képviselőház
június 2-án az anyagi kérdések tárgyalására kiküldött közgazdasági
bizottságot megbízta, hogy készítsen javaslatot, milyen eszközök
állnak az országgyűlés rendelkezésére az ínség enyhítésére. A
bizottság az országos és a vidéki gazdasági egyletekhez fordult,
majd hatásukra azt indítványozta az országgyűlésnek, hogy
juttassanak el egy feliratot Ferenc Józsefhez, amelynek az volt a
lényege, hogy ha az alkotmány helyre lenne állítva, ha lenne felelős
minisztérium és megye, akkor ők maguk cselekednének. Mivel
nincs, intézkedjen az uralkodó „királyi hatalmával”, ők hajlandóak
segédkezni benne. Ezt a javaslatot a határozatiak nem helyeselték,
mert szerintük az alkotmány visszaállítását kell követelni, és
különösen megütköztek a „királyi hatalmával” kifejezésen, mert
Ferenc József nem volt megkoronázott magyar király. A bizottság
indítványa Deák haragját is kivívta, mert politikai kérdésbe
avatkozott. Deák azt mondta, hogy ne küldjenek az uralkodónak
feliratot ebben az ügyben, hanem csak hozzanak határozatot a
bizottság javaslatáról. Ferenc József egyébként, amikor értesült az
éhínségről, intézkedett. Elrendelte, hogy a tárnokmester vezetésével
alakítsanak bizottságot a károk felmérésére, és tegyenek javaslatot a
szükséges intézkedésre [Kónyi, III. 484–487].
A vitában Madarász József szélbali képviselő a beszédét azzal
kezdte, hogy „a szélső baloldalnak ritkán jut az a szerencse, hogy a
többséggel tartson; de mindenkor rendeltetése kijelölni az irányt,
mely a nép érdekeinek leginkább megfelel”. Ez a mondata
derültséget és ellenkezést váltott ki az ülésteremben. Andrássy
Gyula reflektált Madarász szavaira. Azt mondta, hogy ha a
képviselő úgy értette, hogy ő maga így gondolja, akkor az ellen nincs
ellenvetése. Ha azonban ezt az állítását el akarja hitetni a
képviselőházzal, az országgal vagy a közvéleménnyel, akkor ez ellen
fel kell hogy szólaljon. Igenis, van olyan helyzet, amikor a kisebbség
képviseli a közvéleményt. Például, ha a választásokból ki van zárva
a nép zöme, vagy ha a parlament oktrojált alapon alakult meg, ha
terrorizálással vagy megvesztegetés útján alakította ki a kormány
magának a többséget. Azonban a képviselőház az 1848-as törvények
alapján alakult meg, és egyetlen osztályt sem zártak ki a választás
jogából, és terrorizálásról vagy megvesztegetésről sem volt szó. Ez
utóbbi megjegyzés a baloldalon nemtetszést váltott ki. Andrássy
végül azt mondta, hogy „az ország többségét a képviselőház
képviseli, és képviseli jogosan”. (Andrássy ’osztályt’ mondott, nem
tévedés. Pedig az utókor hajlamos azt gondolni, hogy a társadalmi
osztály marxista kategória.)
Majd azzal folytatta, hogy Madarász képviselő úr azt hozta föl,
hogy a demokrácia feladata a nép érdekeit képviselni. Andrássy azt
mondta magáról, hogy meghajlik a demokrácia elvei előtt, elismeri
magasztos voltukat, „hanem e hazában, uraim, a közel és távol
jövendő meg fogja tagadni azon elvet, hogy a demokratának
kizárólagos feladata a nemzet jogait védeni és megmenteni; sőt
legnagyobb büszkesége és dicsősége e hazának épen az, hogy míg
más nemzetek a szabadságot a királyság meg a respublica, az osztály
meg osztály közti ellentétben, az aristokratia meg demokratia
ellentétében keresték, Magyarország mindig ott kereste, a hol az van,
t.i. az önkormányzatban”. Szavai zajos helyeslést váltottak ki.
Andrássy egyetértett Deák Ferenc indítványával, mert amíg az
alkotmány nincs helyreállítva és nincs felelős minisztérium, ők
valóban nem tudnak segíteni az, ínségen, csak az uralkodó, királyi
hatalmánál fogva. Ha valamelyik képviselő azt mondja, hogy nem
fogadja el a segítséget, arra Andrássy azt válaszolná, hogy „ily
szavakat csak akkor szeretnék hallani, ha nem e teremből, hanem az
ínségesek köréből jönnének, ha ott mondanák ki: »inkább éhen
halunk, semhogy nem alkotmányos kézből fogadjunk el segélyt«.
(Helyeslés.) Nem tartom azt jó hazafinak, vagy – bocsánatot kérek,
talán rosszul fejeztem ki magamat – nem tartom azt ildomos
hazafinak, ki az alkotmányosság kérdését úgy állítja fel: mi kell,
felelős minisztérium vagy kenyér? Nem tartom azt emberbarátnak,
ki a kérdést akkép teszi: a jogfolytonosság azt követeli, hogy éhen
halj; én pedig maradok az alkotmányosság követelése mellett” –
mondta Andrássy [Beszédei, 1/185]. Másnap, 1866. június 15-én a
képviselőház végül elfogadta Deák indítványát.
Königgrätztől az Andrássy-kormány kinevezéséig
Ausztria 1866 nyarán vereséget szenvedett a csehországi
Königgrätznél Poroszországgal szemben. Ezzel a vereséggel
végérvényesen kiszorult Németországból, a német egység
megteremtése nem valósulhatott meg osztrák vezetéssel.
Poroszország győzelmének több következménye és utóhatása lett
Ausztria vonatkozásában. Az egyik következmény az lett, hogy
felértékelődött Magyarország szerepe a Habsburg Birodalomban. Az
udvarban kezdték komolyabban venni a Magyarországgal való
kiegyezés lehetőségét. A kiegyezés folyamata azonban nem volt
egyenes ívű, sok hullámzás zajlott még benne, amíg végül sor került
a felelős magyar kormány kinevezésére.
Wertheimer Ede Andrássy Gyuláról írt monográfiájának
Königgrätz fejezetében nem a hadieseményeket írja le, hanem éppen
ezt a folyamatot, a háború hatását a magyarokkal való kiegyezésre.
Deák Ferenc és Andrássy Gyula tevékenységét, Ferenc József és
Erzsébet szerepét, Sennyey Pál és Majláth Antal magatartását és a
tárgyalások egyes lépéseit.
1866 őszén még Ferenc József nem volt eltökélt, hogy a kiegyezést
válassza. Nehezen vált meg az egységes, abszolutisztikusan
kormányzott birodalom eszményétől, illetve nem volt egyértelmű,
hogy nem a föderatív átalakítás hívei kerekednek-e fölül. A
tanácsadók megosztottak voltak, az egyik tábor ebbe, a másik abba
az irányba próbálta hangolni az uralkodót. 1866 őszén még látszott,
hogy a magyaroktól tartanak. Szeptember-októberben kolerajárvány
volt. Ez jó ürügy volt arra, hogy a magyar országgyűlést ne hívják
össze, holott Pesten és Budán már ekkorra a kolerajárvány
mérséklődött, Bécsben, Prágában és Lembergben erősebben
dühöngött, de azokban a városokban mégis összehívták a
tartománygyűléseket.
A dualizmusnak ekkor még kicsi volt a támogatottsága a
birodalom osztrák felében. Beust „osztrák” kancellár színre lépése
nagyon megváltoztatta az erőviszonyokat. (Friedrich Ferdinand
Beust nem volt osztrák, ő a szász miniszterelnök volt, és Bismarck-
ellenes politikát folytatott. A poroszok győzelme miatt változtatott
„állást” és vállalta el Bécsben a külügyminiszteri és egyben
kancellári posztot.) Wertheimer is úgy ítéli meg, hogy Beustnak
valóban volt szerepe a kiegyezés megkötésében, de leírja, hogy Deák
szerint bárki jött volna arra a posztra, annak számot kellett volna
vetnie a Magyarországgal való kiegyezéssel, kénytelen lett volna azt
elősegíteni.
Ausztriában először az autonomisták álltak a magyarokkal való
kiegyezés mellé. Ők szabadelvűek voltak, és a liberális intézmények
megteremtését kívánták elérni. Megértették, hogy az 1866.
szeptember 23-i prágai békével Ausztria kiszorult a német
egységből, és elvesztette reményét arra, hogy az ő vezetésével
teremtsék meg az egységes Németországot.
Tény viszont, amely Beust szerepét alátámasztja, hogy az 1866.
november 17-i császári leiratot, amely a magyar országgyűlést ismét
egybehívta, Beust szövegezte. Ezzel Beust győzelmet aratott az
osztrák vezető politikusok fölött. Beust nehezen tudta a leiratot
átvinni a minisztertanácson, de végül mégis sikerrel járt hosszas
viták után.
A kiegyezés története nagyon szövevényes. Először Beust volt
Pesten 1866. december 20-án, majd egy magyar delegáció ment
Erzsébethez, a császárné születésnapi ünnepségére, amelyet 1866.
december 27-én tartottak. 1867. január 8-án Andrássy – aki az utókor
szerencséjére rendszeresen levelezett a feleségével, amikor távol volt
az otthonuktól, és a levelekben a politikai kérdésekről folyamatosan
ír – arról számolt be a feleségének, hogy az operátumból nem lesz
semmi. Andrássy ugyanis előző nap volt Ferenc Józsefnél
kihallgatáson. A tárgyalások a birodalmi kormány tervezete fölött
Beust elnöklete alatt másnap, január 9-én kezdődtek. Wertheimer
úgy tudja, hogy Lónyay Menyhért indítványára sikerült azt elérni,
hogy a tárgyalások alapja ne a birodalmi kormány tervezete, hanem
a magyar országgyűlés 15-ös albizottságának a javaslata legyen.
Egyheti tárgyalás után január 15-én állt be a kedvező fordulat.
Közben a magyar országgyűlés képviselőházában, amelyet 1866.
november 19-re végül ismételten összehívtak, vita kezdődött az
uralkodó november 17-i kegyes királyi leirata fölött. A kor
legjelentősebb politikusai mind megszólaltak. Az 1866. november
17-i uralkodói leirat alkalom volt a képviselőház számára, hogy
elmondják mindazt, ami a szívükön fekszik, beszéljenek a
képviselők az Ausztriához fűződő viszonyról, az osztrák és a
magyar érdekekről, a világpolitika kérdéseiről, például a német és az
olasz egységről. A képviselők el voltak keseredve. Nekihevülve
érveltek, mert féltek, hogy folytatódik a neoabszolutizmus.
Reménykedtek és reményvesztettek voltak egyszerre. 1849 óta
nagyon sok idő telt el, aki akkor született, már majdnem felnőtt.
1866. november 19-én, a képviselőház első ülésén még semmit
nem lehetett érzékelni a háttérben zajló tárgyalásokról, a kiegyezés
közeledő lehetőségéről. 1866. november 29-től aztán üléseken
keresztül a királyi leiratról folyt a vita. December 1-én Tisza Kálmán
szólt elsőként. Egy hosszú beszédben adta elő, hogy a királyi leirat
leverőleg hatott rá, mert jogos „kívánataink teljesítését egészen
megtagadja”. Elveszi az újoncmegajánlási jogot. Tisza azt követelte,
hogy az alkotmányt teljes egészében állítsák vissza, és addig, amíg
ez meg nem történik, ők nem haladhatnak a munkájukban tovább.
Akkoriban mindenki számára nyilvánvaló volt, hogy
Magyarországnak nincs írott alkotmánya. Alkotmányon a sarkalatos
alaptörvényeket értették. Amikor Tisza Kálmán az alkotmány
visszaállításáról beszélt, elsősorban az 1848. évi törvényekre gondolt,
illetve az 1723-as pragmatica sanctióra és az 1790-es törvényekre.
Eötvös József a felelős kormány kinevezése mellett érvelt, és Deák
indítványát támogatta. Vadnay Lajos úgy ítélte meg, hogy Tisza
Kálmán indítványa két részre osztható. Azzal a felével, hogy erélyes
feliratban sürgessék az alkotmány visszaállítását, mindenki egyetért.
A második felével azonban, hogy addig ne folytassák az
országgyűlés munkáját, ő nem tud egyetérteni, mert a fejedelem
[Ferenc Józsefet nevezték így az országgyűlésben, mert nem volt
megkoronázva, tehát nem volt törvényes magyar király] ünnepélyes
ígéretet tett. „…én is ösmerem a nép és az értelmiség többsége
érzelmeit s hangulatát. Megunta az teljesen a provizórium nyűgeit, a
tisztviselők sarcolásait, az igazságszolgáltatás csökönyösségét s az
anyagi és szellemi erők zsibbadtságát, és semmit sem óhajt
forróbban, mint sarkalatos jogaink fönntartásával visszaszerezni
alkotmányos befolyását” [Képviselőházi Napló 1865/68. III. 22].
Ghyczy Kálmán, a balközép egyik vezetője arról beszélt, hogy
meg kell szüntetni azt a téves véleményt, hogy Magyarország
alkotmányának a romjaival is kielégíthető, és ehelyett azt az őszinte
meggyőződést kell elültetni, hogy Magyarországnak alkotmányához
joga van, és ahhoz szilárdul ragaszkodik. Hosszasan fejtegette, hogy
a königgrätzi katasztrófa megváltoztatta Európa politikai helyzetét,
de nem módosította a jogviszonyt, amelyben Magyarország a
fejedelméhez áll.
A vita sok ülésen keresztül folytatódott, és rengetegen szólaltak
föl. Ami feltűnő: Andrássy Gyula és Lónyay Menyhért nem
emelkedtek szólásra. Andrássy jelen volt, mert az egyik ülésen
ügyrendi kérdésben megnyilvánult, a december 5-ei ülésen pedig ő
elnökölt, mert Szentiványi Károlynak még az ülés elején hivatalos
ügyben el kellett mennie, és Andrássy Gyula alelnöknek adta át az
ülés levezetését. Az pedig nem derül ki a képviselőházi naplóból,
hogy Lónyay Menyhért jelen volt-e az üléseken.
A magyarázat az, hogy a bécsi udvar, maga az uralkodó is még a
königgrätzi vereség után is igen nehezen állt rá arra, hogy a
magyarokkal való kiegyezést létrehozza. Pedig Deák politikája
egyértelmű volt: Königgrätz után sem követelt többet, mint előtte.
Azon az állásponton volt, hogy Magyarország jogos igényeinek
kielégítését kell követelni.
A Habsburg-udvar a forradalom és szabadságharc előtti
állapotok visszaállítására és konzerválásra törekedett. Idegen volt
számára a népképviselet és a parlamentnek felelős minisztérium
kinevezése. Az 1848-as törvényeket semmiképpen nem akarták teljes
egészében visszaállítani, és nagyon aggódtak amiatt, hogy a
birodalom a kiegyezés után képes lesz-e megőrizni nagyhatalmi
állását az új, parlamentáris kormányzás mellett. Magyarországon
belül is voltak olyan politikusok, akik ezeket a nézeteket osztották.
Elsősorban olyanok, akik addig benne voltak a politikai vezetésben,
és féltették saját pozícióikat is az új politikai irányvonal
térnyerésétől. Lehet azonban, hogy nem pusztán ez motiválta őket,
hanem a világnézetük, gondolkodásuk. Próbáljuk meg megérteni a
konzervatívokat is, akik az új alakulásokból nem láttak mást, csak a
világuk megrendülését, felfordulását.
Andrássy, akinek volt affinitása a külpolitikai, nagyhatalmi
kérdések iránt, már 1866 márciusában kifejtette a Pesti Naplóban, a
bécsi kormánynak a nagyhatalmi állás őrzésére irányuló erőfeszítése,
az, hogy biztosítékokat követel, hogy a közös ügyek megteremtése
esetén is biztosítható lesz a birodalom nagyhatalmi állása, nemhogy
biztosítaná, hanem inkább veszélyezteti az eredményt. Cikke a
március 22-i számban jelent meg. Andrássy azt írta, hogy a felelős
minisztériumra sürgős szükség van, azért is, mert másként nagyon
hosszadalmas lenne a közös ügyek országgyűlési tárgyalása is.
1866 őszén Ferenc József felkérte Andrássyt tanácsadásra a
kiegyezés megkötése ügyében. Rajta kívül Deák Ferencet, Lónyay
Menyhértet és Eötvös Józsefet kérte, hogy mondják el a kiegyezésre
vonatkozó javaslatukat, véleményüket.
Andrássy volt az országgyűlés által a közös ügyek megalkotására
létrehozott 67-es és 15-ös bizottság elnöke is. Andrássy jó taktikus
volt, jó diplomáciai érzékkel megáldva, és elfogadtatta magát Ferenc
Józseffel, a bécsi udvarral, továbbá itthon politikustársaival és a
közvéleménnyel.
Andrássy Gyula, Eötvös József és Lónyay Menyhért tehát 1867
januárjában Bécsben tárgyaltak a birodalmi kormány és a magyar
kormányszékek, a kancellária és a helytartótanács vezetőivel,
Majláth Györggyel és Sennyey Pállal. A magyar liberálisok a
legfontosabb engedményt a hadsereg ügyében tették. El kellett
ismerniük az uralkodó legfőbb hadúri jogait. Cserébe Ferenc József
lemondott az 1848-as törvények többségének a módosításáról,
amelyet korábban elengedhetetlennek tartott. Ezeket a
változtatásokat a 67-es bizottság is elfogadta.
A döntés a kiegyezés létrehozásáról február 1-én történt Bécsben,
a minisztertanácsi ülésen, ahol elfogadták Beust kiegyezést támogató
javaslatát. Belcredi addigi miniszterelnök lemondott, és Ferenc
József Beustot bízta meg az osztrák kormány vezetésével.
Deák Ferenc nem kívánt magyar miniszterelnök lenni. Ő
választotta ki és ajánlotta Andrássy Gyulát erre a posztra. Deák
Andrássyt „providentialis [gondviselésszerű] férfiú”-nak nevezte.
Erzsébet királynénak nagy szerepe volt abban, hogy Ferenc Józsefet
ráhangolja a magyarokkal való kiegyezésre, és abban is, hogy az
uralkodó fogadja el Deák javaslatát, és Andrássy Gyulát nevezze ki
magyar miniszterelnöknek.
 MAGYAR MINISZTERELNÖKKÉNT

Miniszterelnöki kinevezése
Ferenc József 1867. február 17-én nevezte ki Andrássy Gyula
grófot Magyarország miniszterelnökévé. A leiratot, amely tudatta az
országgyűléssel az alkotmány helyreállítását és a felelős
minisztérium megalakításával megbízott miniszterelnök
kinevezését, február 18-án olvasták föl a képviselőházban. A
Képviselőházi Napló leírja a jelenetet, azt hogy „hosszan tartó lelkes
éljenzéssel üdvözölték”, és „a leirat azon pontjánál, mely Andrássy
Gyula gróf miniszterelnöki kinevezéséről szól, fölállva, szűnni nem
akaró viharos éljenzésekbe törtek ki”. Andrássy beszéde, amellyel
megköszönte a miniszterelnöki kinevezést, így szólt:
„Tisztelt ház, azon bizalom, mely ő Felsége magas megbízásában
nyilatkozik, nem engem, az igénytelen egyént, hanem a nemzetet
illeti.
Óhajtottam volna tehát, és e nézetemben bizonyosan az egész
nemzet osztozni fog, e terhes és erőmet meghaladó megbízást az
által elfogadva látni, kit arra a nemzet bizalma kiválólag kijelölt, és a
fejedelem bölcsessége legméltóbbnak ismert. [Deák Ferencre célzott].
Minthogy azonban ő Felsége is méltányolta azon érveket,
melyekre hivatkozva, t. barátom, Pest belvárosának nagyérdemű
képviselője [Deák Ferenc] (Hosszan tartó lelkes éljenzés) fölmentését
kérte, én ő Felsége parancsa iránt hódolatteljes engedelmességgel és
a nemzet iránt föltétlen áldozatkészséggel tartozván: átlátom, hogy
midőn a király parancsol és a nemzet vár, az egyéni elégtelenség
érzete nem ok az el nem fogadásra. (Elénk éljenzés.)
Kötelességemnek fogom tehát tartani, ő Felsége magas parancsa
szerint, mentül előbb a magyar felelős minisztérium megalakítását
czélzó alázatos javaslatomat fölterjeszteni, és a megalakítandó
kormányt már előre is a t. ház támogatásába ajánlom. (Éljenzés.)”
[Beszédei, 1/194].
 A képviselőház ülése után a képviselők zöme a Deák-körbe ment,
hogy Deák Ferencet üdvözölje. Onnan Andrássy lakására mentek, és
ott Szentkirályi Móric beszélt. Andrássy ennek a szűkebb körnek is
egy szép beszéd keretében válaszolt:
„Tisztelt barátaim, Jól tudjátok, hogy azon helyre, melyet a
fejedelem akaratából elfoglalni készülök, nem saját akaratom, nem is
érdemeim állítottak, hanem a sors különös végzete; de – hogy a
bibliából vett hasonlattal éljek – mint Ábrahám egy kost áldozott az
istenek haragjának megengesztelésére: ha hazánknak is valamely
kiszemelt áldozatot kell bemutatnia, s ennek nekem kellene lenni, én
erre hazám javáért szívesen vállalkozom. Elvállaltam ezért az erőmet
minden tekintetben túlhaladó hivatást, melyre magamat méltónak
nem érzem, de melyhez hazám forró szeretetéből erőt fogok
meríteni; elvállaltam, mert bizton reméltem és reménylem, hogy ti,
kikkel eddig is egy nézeten voltam, s kikhez tartozni mindig legfőbb
büszkeségemnek tartottam, ezután is támogatni fogtok
bizalmatokkal s az – ismétlem – erőmet annyira túlhaladó feladatot
meg fogjátok könnyíteni nekem és társaimnak támogatástokkal.
Ajánlom ezért magamat és leendő társaimat szíves barátságtokba és
hazafias indulatotokba” [Beszédei, 1/195].
A felelős magyar minisztérium kinevezésének hírére a lakosság a
városokat és a nagyobb községeket országszerte kivilágította. Hála-
istentiszteleteket tartottak a templomokban, és üdvözlő iratokat
küldtek Deák Ferencnek és Andrássy Gyulának. Február 18-án
Pestet is kivilágították. Az országgyűlési és az egyetemi ifjúság
fáklyákkal és zenekísérettel a Deák-körhöz vonult. A Deák-kör a
Lloyd-palotában volt, a mai Széchenyi István téren, a Dorottya utca
által határolt épületben, amelynek a helyén most egy szálloda áll.
Onnan a József térre mentek [ma József nádor tér], ahol Andrássy
lakott. Itt az országgyűlési ifjúság elnöke, Csukássy Károly
köszöntötte a miniszterelnököt. Andrássy nekik is szép beszédben
válaszolt:
„Fogadják őszinte köszönetemet azon bizalom- és rokonszenvért,
melyet az önök tisztelt szónoka oly melegen tolmácsolt.
A nap, melyen az alkotmány visszaállíttatott, örömünnep
mindnyájunknak. Senki sem érezheti ezt melegebben, mint a haza
ifjú nemzedéke, mely Magyarország boldogabb korát csak hírből
ismeri.
Ő Felsége visszaállította az alkotmányt. A nemzet sorsa most saját
kezeiben van, de ez a nagy munkának csak kezdete. Hogy az
alkotmány a késő jövendőig fennállhasson, a jövendő nemzedék
feladata leend.
Önök meg fogják mutatni, hogy ez országban melegen dobog az
ifjúság keble a hazáért, de tudja, hogy a szabadság első feltétele a
rend.
Önök meg fogják bizonyítani, hogy a láng, mely az ifjúság
keblében lobog, melegíti és élteti a hazát, de nem gyújtja fel; hogy
nálunk az ifjúság tud érezni, de nyugodtan gondolkozni is.
Én szavamat adtam zálogba, hogy e nemzet minden korú és
osztályú fia bizalommal fogja követni azon kormányt, mely habozás
nélkül lép a teljes alkotmányosság terére.
Adja Isten, hogy ti, kikre a haza jövőben számít, s kik e virágnak
most, velünk együtt, még csak színpompájában gyönyörködtök,
egykor a virágból épen és szépen kifejlett gyümölcsöt is
élvezhessétek. Úgy legyen” [Beszédei, 1/196–197].
Ez már egy érdekes beszéd volt, amely egyáltalán nem csak
protokoll volt, mint az előző kettő. Andrássy, aki 43 éves volt, vagyis
már egy generációval idősebb, még jól emlékezett saját ifjúságára, és
tisztában is volt a fiatalság erejével. Ennek a beszédnek a kulcs
motívuma az volt, hogy ebben az országban rend lesz, nem lesz
újabb forradalom, és erre Andrássy szavát adta az uralkodónak. „A
szabadság első feltétele a rend.” Érdemes megjegyeznünk, mert
végre is hajtotta.
Az ünnepi köszöntéshez Pest és Buda város küldöttsége is
csatlakozott. Ők február 24-én reggel mentek el a Deák-körhöz a
miniszterelnököt köszönteni. Az utcán sokan voltak a nemzeti zászló
körül, egyszerű polgárok. A küldöttséget, akik a miniszterelnököt
ténylegesen köszöntötték, a főpolgármesterek – Pest és Buda még
két város volt – és a főkapitány vezették, és a legelőkelőbb polgárok
vettek benne részt. A Pesti Napló aznapi kis negyedrét alakú
melléklete, amely leírta az eseményt, kiemelte a Pest városi
küldöttség tagjai közül Nyáry Pált, és leírta, hogy a lakosság
érzelmeit Lévay Sándor címzetes püspök tolmácsolta. Pest
küldöttségének Andrássy azt válaszolta, hogy az ország
alkotmányának visszaállítása mindenhol a hála visszhangjával
találkozott. „Nem csoda tehát, ha Pest, a haza szíve, kétszeresen érzi
ez örömet” – mondta.
„Én tehát nem viszonozhatom jobban szíves bizalmukat, mint
azon kívánsággal: adja Isten, hogy anyagilag elmaradt hazánk
állapota mentül hamarább gyarapodjék annyira, hogy az ország
megadhassa a fővárosnak a mi a fővárosé, és Pest mentül elébb azon
színvonalra emelkedjék, melyet szerencsés helyzete, kereskedelmi
fontossága és fővárosi hivatása számára kijelölnek.
Egyébiránt meg vagyok győződve, hogy a mint Pest városának
polgársága férfias kitartással és a törvényesség határait soha túl nem
haladó mérséklettel küzdött az alkotmányért: úgy az első sorban lesz
ismét, midőn a nemzetnek azt kell bebizonyítania, hogy a kivívott
szabadságra minden tekintetben érdemesek vagyunk.
Az alkotmányos kormány férfiainak hivatása nézetem szerint:
hűséges szolgái lenni a fejedelemnek és hazának. Számítsanak tehát
Pest városa tisztelt polgárai mindenben, mi a város és a haza
gyarapodását előmozdíthatja, a kormány készséges
közreműködésére, valamint a kormány számít az önök bizalmára”
[Beszédei, 1/198–199].
Fél órával később Buda küldöttsége érkezett. Ekkor Peregriny
Elek üdvözlő szavaira válaszolt a miniszterelnök. Megköszönte a
bizalmat, majd így folytatta: „De méltóztassanak egyszersmind
megengedni, ha nekem úgy tetszik, mintha csak folytatnám azt, a
mit az imént Pest városa polgársága igen tisztelt küldöttségének
mondottam. Mert én megvallom, szívemben nem tudom egymástól
elválasztani a két várost. Én azt hiszem, a Duna nem azért foly Pest
és Buda között, hogy e két várost egymástól elválassza, hanem azért,
hogy azokat egyesítse, és a mint Buda képviseli Magyarország
történeti fényét, úgy képviseli Pest az ipar és kereskedelem terén
történt haladást; a kettő kiegészíti egymást és képezi Magyarország
fővárosát. (…) Méltóztassanak mindig arra számítani, hogy
mindenben, mi Buda városa gyarapodását és jólétét, úgy mint a
hazáét, előmozdíthatja, a kormány készséges közreműködésével
fognak találkozni” [Beszédei, 1/ 199–200].
Andrássy miniszterelnöki kinevezésekor lemondott az
országgyűlési képviselői mandátumáról. Sátoraljaújhelyen új
választást írtak ki, és 1867. május 15-én ismét Andrássyt választották
meg képviselőjüknek.
A kormány megalakítása
Ferenc József Andrássy javaslatára 1867. február 23-án nevezte ki
a felelős magyar minisztérium tagjait. Helyesebben aznap olvasták
föl a képviselőházban a kinevezésről szóló, Andrássy által
ellenjegyzett kéziratát. A magyar minisztérium – ahogy a korabeli
szóhasználatban a kormányt nevezték – tagjai lettek Eötvös József
báró vallás- és közoktatásügyi, Festetich György gróf a király
személye körüli, Gorove István kereskedelemügyi, Horváth
Boldizsár igazságügyi, Lónyay Menyhért pénzügy-, Mikó Imre gróf
közlekedésügyi és Wenckheim Béla báró belügyminiszter.
Andrássy bejelentette, hogy „Ő Felségének a magyar felelős
minisztérium kinevezésére vonatkozó magas rendelete
következtében a kormány megalakulván, kötelességemnek ismerem
annak egyes tagjait a törvényhozás mindkét házának bemutatni. Ez
alkalommal, a melyre nézve bátor leszek a jövő hét legelső napjain
gyűlést kérni, a kormány helyét is elfoglalandja.”
A díszmagyarba öltözött miniszterek február 28-án délelőtt 10
órakor jelentek meg a képviselőházban. A „Jobbközép és
balközépoldali” képviselők, ahogy a képviselőházi napló leírta, állva
fogadták őket, és szűnni nem akaró éljenzéssel.
A Deák-pártiak részéről ez magától értetődő, a balközépnek
pedig rossz volt a lelkiismerete, mert amikor Andrássy kinevezését
jelentették be február 18-án, a balközépiek nem vettek részt az
ünneplésben, ülve maradtak. Aznap este Tisza Lajos küldöttségben
ment Andrássyhoz, hogy elnézést kérjen.
A kormány programját Andrássy adta elő. Nem tartotta
szükségesnek, hogy egyesével felsorolja az elveket, amelyeket
követni fognak. Az eljárásuk irányát azokból a törvényekből merítik,
amelyek a felelős kormányzati rendszer alapját képezik. A 48-as
törvények a birodalmi kapcsolat megőrzése mellett Magyarország
alkotmányos önállását és függetlenségét akarták biztosítani. Az első
feladatuk a jogfolytonosság elvének a fenntartása volt. A második
pedig az, hogy kölcsönös garanciákat fogalmazzanak meg, amelyek
az ország alkotmányának a fennmaradását és békés fejlődését
biztosítani tudják a birodalmi egységen belül. Az egyes törvények
módosítására csak alkotmányos úton kerülhet sor.
Vagyis a programjukat ismertető első mondataiban elmondta,
hogy még nincsenek meg azok a garanciák, amelyek biztosítják,
hogy a birodalom magyar vagy mindkét felében tartós alkotmányos
kormányzás lesz, és hogy a 48-as törvények változtatására sor fog
kerülni, de ennek az ódiumát nem akarja a kormány magára vállalni,
alkotmányosan, az országgyűlés útján fog megtörténni. Mondatait a
képviselőházi napló szerint helyeslés fogadta.
„A kormány azonban nem tagadhatja, hogy számosak és
súlyosak még a törvényesség tettleges életbe léptetésének akadályai.
A minisztérium egy percig sem fog lankadni ez öröklött akadályok
elhárításában, és e tekintetben számít e ház és a haza minden fiának
közreműködésére pártkülönbség nélkül” – mondta. Ha a nemzet
élni tud a lehetőséggel, és a testvér népek alkotmányos jogait is
biztosítja, és az érdekeiket méltányolja, akkor azt reméli a kormány,
hogy „hazánk még hosszabb és fényesebb jövendőre tarthat számot,
mint múltja volt”.
Andrássy tehát tisztában volt azzal, hogy milyen fontos a
nemzetiségek jogainak és érdekeinek biztosítása. Megtanította rá a
történelmi tapasztalat.
A következő kérdés az önkormányzatok szerepe, az
önkormányzat és a kormány együttélése. Andrássy ebben a
kérdésben sem árult zsákbamacskát: „A minisztérium meg van
győződve, hogy az önkormányzat ezen százados hazájában a rendet,
melynek, különösen az átmeneti korszakban, egy percig sem szabad
megzavartatnia, minden hatóság saját körében és maga a nagy
közönség józansága fogja megóvni. Ha azonban ez bármely oldalról
megzavartatnék, a kormány, mint a törvény és alkotmány őre,
kötelességének ismerné, azt a legnagyobb elhatározottsággal
fenntartani.” Ezt is helyeselték a képviselők. És a későbbiekben majd
látni fogjuk, hogy Andrássy be is váltotta, amit ígért.
A kormány bizalmat és türelmet kért a nemzettől, és arra
törekszik, hogy a király, a nemzet és a képviselőház bizalmát
kiérdemelje – fejezte be a beszédét a miniszterelnök a képviselőház
élénk éljenzése közepette.
Ezt követően Szentiványi Károly, a képviselőház elnöke ünnepi
beszédben üdvözölte a kormányt, majd Andrássy rögtön elmondta,
hogy melyek a legsürgősebb törvényhozási teendők. Először is a
költségek viselésére felhatalmazás szükséges a kormány számára az
országgyűléstől. Alkotmányos úton rendezni kell az újoncozás
kérdését; visszaállítani a megyék, kerületek, helyhatóságok jogait; és
elfogadni a sajtótörvényt. Ezek után a miniszterek egy fél órára
távoztak, hogy bemutatkozzanak a felsőháznak is – Andrássy
felsőházat mondott, és nem főrendiházat – majd a visszatérésük után
az említett törvényjavaslatokat a miniszterelnök azonnal be is
nyújtotta.
A törvényhozás úgy működött, hogy a benyújtott
törvényjavaslatokat a jegyzők először fölolvasták, majd sor került a
kinyomtatásukra, aztán szétosztották, és a képviselőház eldöntötte,
hogy melyik ülésen tűzik napirendre.
A főrendiházban is felállva és éljenzéssel fogadták a
miniszterelnököt és a minisztereket. A miniszterek közül ketten nem
voltak országgyűlési képviselők, viszont a főrendiház tagjai közé
tartoztak: Wenckheim Béla báró belügyminiszter és Festetich
György gróf a király személye körüli miniszter. A kormányt
Andrássy mutatta be a főrendiháznak, de felkérésére Wenckheim
tartotta a szónoklatot, üdvözölte a főrendiházat, és kérte
támogatásukat a kormány számára.
Az első teendők
A kormány februárban alakult, az országnak nem volt
alkotmányosan elfogadott költségvetése, de addig is működtetni
kellett, amíg az első alkotmányos költségvetést el nem fogadják.
Ezért a kormány az első határozati javaslatában felhatalmazást kért
az országgyűléstől, hogy a beligazgatási költségekre és a közös
kiadásokra fenntarthassa a működő adórendszert 1867 végéig. A
képviselőház a felhatalmazást nagyon nagy többséggel, 317 igen
szavazattal 18 nem ellenében megadta. A 18 ellenszavazat a
szélbaliak köréből került ki, akik Madarász József indítványára azt
akarták elérni, hogy 1867-ben a kormány a költségeket ne adókból,
hanem kölcsönökből fedezze.
A határozati javaslat részletes tárgyalása során azonban hosszú
vita bontakozott ki, ahol a balközép párt részéről Tisza Kálmán öt
módosító indítványt is benyújtott. A legfőbb kifogásuk arra irányult,
hogy a „közös költségek” kifejezést kerüljék, mert ezzel az ország
olyan kötelezettséget vállalna, amit még nem fogadtak el. Ebben a
vitában Andrássy 1867. március 2-án azt mondta, hogy megérti az
aggodalmukat, mintha a „közös” szóban már prejudikálva volna egy
elv. A kormánynak azonban nem volt ilyen szándéka. Minden
változtatásra alkotmányos úton fog sor kerülni, ahogy azt már a
bemutatkozó beszédében is elmondta. Viszont kérte, hogy vegyék
figyelembe, hogy ténylegesen vannak közös költségek, amelyek
voltak is, és amelyeket továbbra is fizetni kell, mint a hadsereg és az
udvartartás.
„Méltóztassanak egy pénzügyér állását [álláspontját] fölvenni, a
ki e szerint, ha e szó kihagyatik, jó lelkiismerettel egy garast sem
küldhet se az udvartartásra, se akármiféle néven nevezendő közös
költségre, mert ez különben e szakaszban nem értethetik. Midőn a
minisztérium [kormány] egy részről kijelenti azt, hogy jövendőre
semmiféle elvnek prejudikálni nem akar, más részről kéri és elvárja
azoktól, kiknek méltányos fölfogását most volt szerencséje
tapasztalni, hogy azon lehetőséget megadni méltóztatnak a
minisztériumnak, hogy ne lássék saját akaratából tenni azt, mit a
parancsoló szükség, a dolgok helyzete és természete megkíván.”
Majd biztosította a képviselőket, hogy a közös ügyek részletes
tárgyalásánál mindenkinek lesz lehetősége, hogy elmondja a
véleményét. Andrássy hozzászólása után a képviselőház nem
változtatott a benyújtott törvényjavaslaton.
A második határozati javaslat a hadsereg kiegészítésére
vonatkozott. Erre a lépésre azért volt szükség, mert a Habsburg
Birodalom 1866-ban mind az olasz, mind a porosz hadjáratban
vesztett, és elvesztette a hadserege egy részét. A haderő „csonka”
volt, ahogy kifejezték az emberveszteséget. Összesen 190 000 ember
hiányzott. Ráadásul voltak nyugtalanságok a határok mellett és
máshol Európában is. Romániában palotaforradalom, majd
államcsíny és népszavazás volt. Válságos helyzet alakult ki, és az
újonnan választott fejedelem által bevezetett reformok kimenetele is
kérdéses volt. A déli határ mellett Szerbia forrongott. Nyugat-
Európában pedig a francia és a porosz érdek között készült
összecsapás Luxemburg miatt.
Bécs, a hadügyi kormányzat már 1866 decemberében kísérletet
tett a hadsereg létszámának a kiegészítésére, újoncozási rendelete
1867 januárban jelent meg, de akkor nem járt sikerrel, mert a magyar
országgyűlés hathatósan ellenállt az újoncozási és hadkiegészítési
császári rendeletnek. Az országgyűlés alkotmányellenesnek
minősítette és felírt ellene az uralkodónak. A feliratot a két ház
küldöttsége nevében Cziráky és Andrássy 1867. január 23-án adták
át Ferenc Józsefnek. Andrássy megkérte az uralkodót, hogy „fogadja
kegyelmesen a képviselők alázatos feliratát és oszlassa el a nemzet
alkotmányos aggodalmait”. Erre már akkor szóban sor került, és a
február 17-ei leiratával hatályon kívül is helyezte a december 28-i
pátenst, de ismét megerősítette, hogy a hadkiegészítésre feltétlenül
szükség van. Báró John hadügyminiszter 1867. február végén átiratot
intézett a magyar kormányhoz, hogy nem várhatnak addig, amíg a
birodalom két fele alkotmányos úton rendezi a hadkiegészítést.
Magyarországról 40 000, Erdélyből pedig 8000 újoncot követeltek,
kevesebbet, mint amennyivel a lakosság számaránya alapján
ezeknek az országoknak hozzá kellett volna járulnia a
hadkiegészítéshez. Az Andrássy-kormány meggyőződött arról, hogy
ez a létszám valóban szükséges, és február 27-én az országgyűlés elé
terjesztette a 48 000 újonc megajánlásáról szóló határozati javaslatát.
Azonban ezt is csak erre az egy esetre kérte az országgyűléstől, és
már az előterjesztésében elébe ment a várható ellenzésnek azzal,
hogy szükségesnek mondta új hadkiegészítési törvény elfogadását
az uralkodó megkoronázása után. Emellett kész volt, „ha a ház
kívánná, a hadkiegészítés szükségére vonatkozó adatokat egy e
czélra a múlt törvényhozások példájára kiküldött bizottsággal
közölni”.
Az országgyűlés a március 2-i ülésén tárgyalta az újoncozás
kérdését. Ghyczy Kálmán egy hosszú beszédben mondta el
aggodalmait a javaslattal kapcsolatban, és egy 15 tagú bizottság
felállítására tett javaslatot, amellyel a szükséges adatokat közölni
lehetne. Andrássy azonnal reagált rá. A bizottság kiküldésére
vonatkozó javaslatot elfogadta, de nem fogadta el annak
motivációját, illetve azt sem, hogy a bizottság részletes jelentést
terjesszen a ház elé, amelyben mindazokat az adatokat „elősorolja”,
amelyeket az állam érdekének sérelme vagy veszélyeztetése nélkül a
ház elé terjeszthet. Nem mutathatják be, hogy a magyar ezredekben
milyen hézagok támadtak. Andrássynak az volt az álláspontja, hogy
mivel felelős kormány van, az országgyűlés fel fogja menteni a
bizottságot, hogy részletes jelentést tegyen.
Az újoncozás fő okát azonban elmondta Andrássy, annál is
inkább, mert azt már előtte Ghyczy is ismertette, nevezetesen hogy a
hadjáratok természete teljesen megváltozott. A vasutak, közlekedési
eszközök tökéletesítése, szaporítása és gyorsítása miatt a
legrövidebb idő alatt nagy csapatokat lehet összevonni, és ezzel
csakhamar eldől a hadjárat eredménye. Az volt a véleménye, hogy
„egy hosszan folytatott hadjárat, az anyagi élet jelen kifejlődött
korában, annyi érdeket sért, hogy szinte lehetetlenné válik”. Nem
lehet az újoncokat a hadjárat alatt megszavazni, mint korábban,
amíg a háborúk éveken át folytak. Minden államnak két szempontot
kell szem előtt tartania, az első, hogy béke idején az államháztartás
megkímélése érdekében a lehető legkevesebb katonát tartsa a zászló
alatt, háború idején pedig a lehető legnagyobb erőt fejthesse ki. Ez
Európa több államában már be lett vezetve, például
Franciaországban, és be szándékoznak vezetni Magyarországon is,
de a koronázás előtt semmiképpen nem kerülhet sor a védrendszer
átalakítására.
Bónis Sámuel balközéppárti képviselő Ghyczy indítványa mellé
állt, és azt kívánta, hogy a bizottság mutassa ki, hogy az
újoncozással miért nem lehet megvárni a koronázást. Továbbá, hogy
a kormány közölje az újoncállítás feltételeit is, mert ő nem nyugodna
bele abba, hogy magyar katonákat német ezredekbe sorozzanak be.
Andrássy Bónisnak azt válaszolta, hogy ezekről a kérdésekről a
kormány később egy külön javaslatot szándékozik beterjeszteni,
ezért nem szólt róla. A kormány is azt szándékozik javasolni, hogy a
magyar katonákat magyar ezredekbe sorozzák be, ezért a kormány
és a maga részéről is szívesen fogadja ezt a nézetet. Szavait helyeslés
fogadta. A ház elfogadta, hogy az eredeti előterjesztés szerint jár el,
de ekkor megint szólásra emelkedett Bónis Samu, megkérdezve,
hogy akkor az újoncozásra még a koronázás előtt vagy után kerül-e
sor. Andrássy azt válaszolta, hogy ha a kiküldendő bizottság
kimutatja, hogy az újoncozás szükséges, akkor azzal azt is kimutatja,
hogy azzal nem lehet a koronázást bevárni.
Ezek után egy tíztagú bizottságot választottak. A bizottság
meghallgatta a kormány előterjesztéseit, és március 4-én beadta
„körülményes”, azaz részletes jelentését. A jelentésben az állt, hogy a
48 000 újonc kiállítása elkerülhetetlenül szükséges, és nem lehet
elhalasztani a koronázás utánig.
Ennek a bizottságnak az előadója Hollán Ernő altábornagy volt.
Lederer Béla, Andrássy beszédeinek kiadója, magától Hollán Ernőtől
tudta meg, hogy Andrássy ez előtt a bizottság előtt nem a
külpolitikai viszonyokat és nem a koronázás még bizonytalan idejét
hozta föl érvül, hanem az 1866-os év hadjáratának nagy veszteségeit,
illetve a tervezett új védelmi rendszert, aminek a részleteiről a
kormány a képviselőház előtt azért nem nyilatkozhatott, mert az
katonai titok volt.
A képviselőházban a szélbali szónokok, Vállyi, Bobory, Halász
Boldizsár és Madarász József nem látták igazoltnak, hogy
Magyarország veszélyben forogna, és nem szavazták meg az
újoncok kiállítását. A képviselőház többsége azonban elfogadta a
bizottság jelentését és 256 igen szavazattal 57 nem ellenében
felhatalmazta a kormányt 48 000 újonc azonnali besorozására.
A részletes vita az 1867. március 5-i ülésen folytatódott. Több
módosító javaslat is érkezett. Andrássy háromszor is szólásra
emelkedett. Tisza Kálmán és Jókai Mór a határozatba be akarták
vetetni, az újoncállítás feltételei között mondják ki, hogy az ország
által megajánlott újoncokat csak magyar ezredekbe lehet beosztani.
Erre Andrássy válaszában elmondta, hogy már az előzőekben
kijelentette a képviselőházban, hogy a kormány a törvényjavaslatba
bele fogja venni ezt a feltételt. Viszont a határozati javaslat
szövegében is benne van, hogy a kormány még nincs kész a
törvényjavaslat részletes szövegével, mert még csak rövid ideje
kormányoz, és sok területen kell felelősséggel eljárnia. Azzal is
egyetértett, hogy a védelmi rendszer hiányos és azt igazságosabbal
és célirányosabbal kell felváltani, valóban védelmi rendszerrel. A
megfelelő időben a kormány erre is javaslatot terjeszt a képviselőház
elé.
Végül Andrássy 1867. március 30-án terjesztette be az újoncok
megajánlásához kötött feltételekről és az újoncállítás módjáról szóló
miniszteri javaslatot, amelyet a képviselőház április 2-án rövid vita
után elfogadott.
Az Andrássy-kormány kinevezése után kezdetben voltak
súrlódások a hadsereg kérdésében a budai hadparancsnoksággal.
Egyrészt azért, mert számos katonatiszt, akik féltek az 1848-ban
előállt helyzet megismétlődésétől, a honvédelmi minisztérium
megalakulásakor határozott magatartási rendszabályt kértek a budai
hadparancsnokságtól. Valószínű, hogy a kérésük találkozott
Liechtenstein herceg hadparancsnok szándékaival is, hogy tisztázza,
a magyar honvédelmi minisztériumnak nem lehet befolyása a
hadsereg vezényletére és belszervezetére. A hadparancsnok azonban
úgy adta ki rendeletét, hogy előtte sem Bécsben, sem Pesten nem
egyeztetett az alkotmányos hatóságokkal. A „reservat und separat”
című körrendeletének megjelenésére úgy derült fény, hogy azt a
prágai Politik című újság szó szerint leközölte.
 A február 21-ei keltezésű körrendelet bírálat alá vette a magyar
minisztérium kinevezését, szerinte „katonai szempontból”.
Liechtenstein herceg azt írta, hogy „ama honvédelmi minisztérium
egyáltalán nem ruháztatott fel parancsoló joggal a hadsereg bármely
része fölött, és teljességgel nem engedtetett neki semmi egyenes
befolyás a hadsereg szolgálattételére, vezényletére és kezelésére”. A
magyar honvédelmi minisztériumot „osztálynak” titulálta és
intézkedett, hogy a katonai hatóságok ne a honvédelmi
minisztériummal levelezzenek, „hanem leveleiket mindenkor a
miniszterelnök személyéhez, az elnökséghez, vagy a
belügyminisztériumhoz intézzék, még pedig, magától érthetőleg,
mindenkor német nyelven” [Beszédei, 1/215]. Mindazoknak a
katonai hatóságoknak pedig, amelyek a hatályos katonai
szabályzatok alapján a Helytartótanáccsal nem érintkezhettek,
megtiltotta, hogy a magyar minisztérium esetleges rendeleteit
végrehajtsák.
Február 22-i körrendeletében pedig felszólította a hadsereg
tisztjeit, hogy ápolják a hadsereg egységes szellemét, ne engedjék,
hogy nemzetiségek szerint elkülönüljön. Az altiszteket és a
legénységet „a legszigorúbb fegyelem és szoros felvigyázás alatt kell
tartani, s minden olyas veszélynek útját állni, mely a nemzeti
áramlatoktól és különválási törekvésektől netán elragadott városi
lakossággal való érintkezés következtében nagyon könnyen káros
befolyással lehetne”.
A magyarországi sajtó csak azután reagált a körrendeletekre,
amikor azok Prágában megjelentek, és itthon nagy megütközést
keltettek. 1867. március 7-én Tisza Kálmán napirend előtt kérdést
intézett a kormányhoz, hogy mit tud a körrendeletek keletkezéséről
és milyen álláspontot szándékozik velük szemben elfoglalni.
Andrássy azt válaszolta, hogy a kormánynak nincs tudomása a
sajtóban közzétett rendeletek hitelességről. „A minisztérium
egyébiránt ismeri hatáskörét és kötelességeit, és azok teljesítésében
csakis a törvény és ő Felsége által február hó 18-dikán és 19-dikén
kiadott legmagasabb leiratok tartalmát fogja szem előtt tartani. Ezek
ellenében tehát az említett körleveleknek egyáltalán semmi
fontosságot nem tulajdoníthat” [Beszédei, 1/216]. Majd ismét
megismételte, amit a magyar újoncoknak a magyar ezredekbe való
besorozásáról már kétszer elmondott a képviselőházban.
Andrássy válaszával Tisza Kálmán is elégedett volt. Andrássy
határozottsággal és nyugalommal nyilatkozott a körrendeletekről,
mintha ezek csak egy katonatiszt magánnézetei lennének.
A történetnek az lett a vége, hogy Prágában fegyelmi vizsgálat
indult annak kiderítésére, hogy ki küldte meg a körrendeleteket az
újságnak. A Wiener Abendpostban pedig, amely a hivatalos lap
szerepét töltötte be, megjelent egy cikk, amely igyekezett minden
kétséget eloszlatni a legfőbb katonai hatóságok szándékai felől.
A koronázási hitlevél
A képviselőház 1867. május 27-i ülésén Andrássy felszólalt, hogy
a koronázás előkészítését sürgesse. A koronázás előtti legfontosabb
teendő a koronázási hitlevél, az inaugurale [ünnepélyes beiktatási]
diploma megszerkesztése volt. Andrássy egy bizottság kiküldését
javasolta a hitlevél megszerkesztésére, amely a képviselőháznak
javaslatot tesz. Ugyanis „a magyar alkotmányos fogalmak szerint a
koronázás, mely más országokban csak egyszerű szertartás szokott
lenni, Magyarországban egyszersmind a nemzet és korona jogainak
szentesítését foglalja magában” – mondta. Korábban mindig
regnicolaris deputatio [az országgyűlés mindkét házának tagjaiból
választott bizottság] szokott eljárni ebben a tárgyban és Andrássy
úgy gondolta, hogy a képviselőház most sem fog eltérni ettől a
gyakorlattól.
Zsedényi Ede felszólalt, hogy a koronázási hitlevél az ország
területi épségével szorosan összefügg. Horvátországgal akkor még
nem történt meg a kiegyezés – amelyre 1868-ban került sor –, és még
nem küldött képviselőket a magyar országgyűlésbe, továbbá Fiumét
is magának követelte, amely követelést Magyarország nem fogadott
el. Zsedényi azt kérdezte a miniszterelnöktől, hogy Fiume kapott-e
királyi meghívólevelet az országgyűlésre, hogy az inaugurale
diploma megszövegezésében részt vehessen. Továbbá, hogy nem
tartja-e szükségesnek, hogy Horvátország megyéit és városait
szintén királyi meghívólevéllel meghívják törvényes jogaik
gyakorlására?
A horvát tartománygyűlés 1867. május 1-én egybegyűlt, és
intranzigens álláspontot foglalt el Magyarországgal szemben.
Andrássynak azonban május 27-re sikerült elérnie, hogy
megszületett a királyi leirat, amely a zágrábi tartománygyűlést
feloszlatta.
Zsedényi interpellációjára Horvátországgal kapcsolatban azt
válaszolta, hogy ha az inaugurale diploma meg lesz szövegezve, és
abban a Horvátországra és a korona integritására vonatkozó kérdést
a küldöttség a ház elé fogja terjeszteni, akkor lesz itt az ideje, hogy a
képviselőház érdemben foglalkozzon ezzel. Fiume vonatkozásában
pedig azt a megnyugtató választ adhatta, hogy igen, a meghívást
már elküldték számukra, és remélte, hogy a képviselőik meg fognak
jelenni a magyar országgyűlésben. A Fiume és kerülete
lakosságához intézett királyi meghívólevél május 25-én kelt, és
Andrássy ellenjegyzésével küldték el. Azt azonban, hogy a horvát
megyéket és városokat meghívják, nem tartotta Andrássy
tanácsosnak, sőt a tárgyhoz tartozónak sem, és az volt az álláspontja,
hogy a kormány ezt a politikát „soha és semmi esetre magáévá nem
teheti”.
A királyi hitlevél megszövegezésébe még bele sem fogtak, de
nyilvánvaló volt, hogy mennyire sarkalatos kérdés az ország területi
egységének a megteremtése.
A királyi hitlevél megszövegezésére május 25-én az országgyűlés
mindkét házából összeállított bizottságot küldtek ki. Elnöke báró
Sennyei Pál, jegyzője Joannovics György volt. Ez a bizottság már a
bevezetés megszövegezésekor szembe találta magát azzal a
kérdéssel, hogy miért készül új hitlevél, amikor az alkotmányosan
megkoronázott király, V. Ferdinánd még él. V. Ferdinánd és Ferenc
Károly főherceg – Ferenc József édesapja – 1848. december 2-án
Olmützben írták alá a lemondó okiratokat. Ezeket azonban a magyar
országgyűlés 1861-ben a magyar közjog szempontjából
hiányosaknak minősítette, és ellenük mind a két feliratban óvást tett.
A bizottság nem volt jogosult az előző országgyűlés határozatát
megváltoztatni. Ezért a bizottság a kormányhoz fordult.
Andrássy azt válaszolta, hogy a kormány a lemondásokban
meglévő formai hiányokat a maga részéről is elismeri. Minthogy
azonban az 1861. évi országgyűlés sem vonta kétségbe azt, mint
valóságos és meg nem változtatható tényt, hogy V. Ferdinánd 1848.
december 2-án a magyar trónról is lemondott, de az ország jogainak
épségben tartása és jövendő biztosítása érdekében azt kívánta, hogy
a törvényben fejezzék ki a következmények elleni óvását, és az
országnak a lemondáshoz való utólagos hozzájárulását. A
minisztertanácsnak az az álláspontja, hogy ezeket a formai
hiányokat az eltelt hosszú idő után a legcélirányosabban úgy lehetne
pótolni, és az 1861. évi országgyűlési határozat célját a
legbiztosabban azáltal érik el, ha a törvényhozás egy közös
törvénycikkbe iktatja V. Ferdinándnak és Ferencz Károly
főhercegnek a lemondását, az ezeknek a lemondásoknak a formai
hiányából esetleges következmények ellen óvását kijelenti. A jövőre
nézve pedig fenntartja a jogát arra, hogy a trónlemondás ténye
mindenkor Magyarország külön értesítése mellett és
hozzájárulásával történjék.
A bizottság ezek után olyan jelentést készített, amelyben
tartózkodott a véleménynyilvánítástól és Andrássy nyilatkozatával
együtt terjesztette a jelentését az országgyűlés elé.
A képviselőházi vita 1867. június 1-én kezdődött. Tisza Kálmán
azt követelte, az uralkodó ismerje el, hogy a lemondásnak olyan
formában kellett volna történnie, ahogyan azt az 1861-es
országgyűlés felirata közölte. A szélbal sokkal tovább ment, és el
akarta halasztani a koronázást az ország alkotmányának tényleges
visszaállításáig. Azt követelték, hogy V. Ferdinánd és Ferenc Károly
a magyar országgyűléshez intézendő okiratokban mondjanak le a
magyar koronáról. Ismét jogfeladást vetettek a kormány szemére.
Andrássy válaszát ezért ezzel kezdte, hogy ismét a jogfeladás, az
alkotmány feladásának örökös szemrehányását hallották. Élénk
helyeslés közepette azt mondta, hogy a kormány és az országgyűlés
többsége egyaránt elmondhatják azt, hogy múltjuk és egész politikai
pályájuk alapján ez a szemrehányás annyira nem jogos, hogy még
visszautasítani sem kell. Aztán elmondta, hogy ők segítették
visszaállítani Európa egyik legszabadelvűbb alkotmányát, és saját
érdekeik csorbítása nélkül összeegyeztették érdekeiket a Monarchia
egyéb érdekeivel. Nem a kormányra gondolt, hanem arra a
személyre, akinek ez sikerült, és vele az országgyűlési többségre,
amely őt követte. Nem mondta ki Deák Ferenc nevét, de mindenki
tudta, hogy róla beszél. Ha mindezt bűnnek tartják egyes
képviselők, úgy ezért a bűnért szívesen vállalják a felelősséget a jelen
és az utókor előtt – mondta Andrássy. Majd azzal folytatta, hogy
nem azért szólalt föl, hogy ezeket a vádakat visszautasítsa, vagy
mintha attól tartana, hogy a nemzet azokat el fogja hinni. „A nemzet
sokkal inkább érti saját érdekeit, s mi bátran számíthatunk a
legközelebbi korra, mely mérlegbe fogja vetni azt, hogy az életbe
lépendő jogok a papíron és a t. urak képzelődésében létező
eszmékhez mily arányban állanak. (Élénk, helyeslés a középen.)”
[Beszédei, 1/235].
Végül Andrássy elmondta, hogy fontosnak tartja egy olyan
törvény megalkotását, amelyben kimondják, hogy Magyarország
jogait nem érinti negatívan az a tény, hogy a trónról való
lemondólevélben Magyarország külön megemlítve nem volt, és
hogy a jövőben csak az ország hozzájárulásával, tudtával és
Magyarország külön megnevezésével lehet minden hasonló esetben
eljárni. A kormánynak tehát ebben a tekintetben semmi más
szándéka nincs és nem is lehet, mint az ország jogait a legbiztosabb
módon megvédeni – mondta. A kérdés csak az, hogy a képviselőház
elfogadja-e egy ilyen törvény megalkotását, és a megszövegezésével
megbízza-e ugyanazt a bizottságot, amelyet a koronázási hitlevél
megfogalmazásával megbízott?
A képviselőház pedig rövid vita után ezt fogadta el.
A közös ügyek megteremtése
A közös ügyek rendezésére vonatkozó törvényjavaslat
megalkotására a képviselőház még 1866-ban kiküldött egy 67 tagból
álló bizottságot, amely 1866. március 22-én tartotta első ülését az
Akadémia Kistermében. A bizottság elnökévé Andrássy Gyulát,
jegyzővé Csengery Antalt választotta. Május 4-én aztán kiküldtek
egy tizenötös bizottságot a törvényjavaslat megszövegezésére.
Ennek tagjai a legismertebb politikusok voltak, akikben a
képviselőház megbízott: Andrássy Gyula, Apponyi György,
Csengery Antal, Deák Ferenc, Eötvös József, Fest Imre, Ghyczy
Kálmán, Gorove István, Hollán Ernő, Ivánka Imre, Lónyay
Menyhért, Mikó Imre, Nyáry Pál, Somssich Pál és Tisza Kálmán. Ez
a bizottság 1866. május 5-én tartotta első ülését. A tárgyalásokat
Andrássy vezette. A tárgyalások menetét Kónyi Manó munkájából, a
Deák Ferenc beszédei III. kötetéből jól ismerjük.
1866 nyarán Deák amellett volt, hogy a porosz–osztrák háború
miatt a magyar országgyűlést napolják el. Andrássy ellenezte az
elnapolást. A tizenötös bizottságnak még éppen sikerült befejeznie a
munkáját az elnapolás előtt. A bizottság megosztott volt, ezért a
többségi vélemény mellett egyidejűleg a négytagú kisebbség
ellenvéleményét is nyilvánosságra hozták még 1866 júniusában.
Az országgyűlés – mint már arról szó volt – csak a háború és a
koleraveszély elmúlása után, 1866. november 19-én folytathatta a
munkáját. A 67-es bizottság két tagja, Klauzál Gábor és Sárközy
József időközben elhunyt. Helyükre nem választottak újabb tagokat,
így a bizottságot attól kezdve 65-ös bizottságnak is nevezték.
A 65-ös bizottság 1867. január 28-án kezdte meg a tizenötös
bizottság munkálatának a tárgyalását, Andrássy Gyula elnöklete
alatt. Hat ülést tartottak, és február 4-én fejezték be a
tárgyalássorozatot. A 65-ös bizottság ülései nyilvánosak voltak, és a
gyorsírói jegyzőkönyveket mind Emich Gusztáv, mind Heckenast
még 1867 folyamán külön kötetben közzétették.
 Ennek a munkálatnak alapján vállalta el Andrássy a
miniszterelnökséget, és ez lett – néhány apróbb módosítással – az
1867: XII. törvénycikk, a kiegyezési törvény. Lederer Béla úgy
értékelte, hogy a kiegyezési törvény vetett véget „a nemzet és a
korona közt háromszáz év óta folyton megújuló” viszályoknak. A
kiegyezésnek már a kortársak közül is sokan tulajdonítottak ilyen
jelentőséget és a századfordulóig eltelt évtizedek, amelyek az ország
fejlődését hozták, tovább erősítették ezt az értékelést.
A képviselőháznak Csengery Antal mutatta be a 67-es bizottság
munkálatát 1867. március 9-én. A kisebbség véleményét is
mellékelte. Az általános vita március 20-án kezdődött meg a
képviselőházban. Deák március 28-án mondta el nagy beszédét, és a
szavazásra március 30-án került sor. A 67-es bizottság munkálatit a
képviselőház 257 szavazattal 117 ellenében a részletes tárgyalás
alapjául elfogadta. Az ellenzik azt is szerette volna elérni, hogy a
részletes tárgyalásra csak a koronázás után kerüljön sor, de ez a
tervük sem valósult meg.
A főrendiház április 3-án fogadta el a képviselőház határozatát.
Bár nehezteltek amiatt, hogy a 67-es bizottságot csak a
képviselőházból alakították meg, az eredménnyel mégis elégedettek
voltak, is egyhangúlag került sor az elfogadásra.
A képviselőház 1867. május 27-én tárgyalta a kiegyezési
törvényjavaslatot, amelyet már az Andrássy-kormány terjesztett be.
Ez a törvényjavaslat néhány ponton eltért a 67-es bizottság
munkálatától. A 67-es bizottság javaslatában még nyomatékkal
szerepelt, hogy alapfeltétel, hogy az alkotmányosság
Magyarországon és ő felsége többi országaiban „tettleg” életbe
lépjen és a kormányzat felelős minisztérium kezében legyen. A
törvényjavaslatban ez a feltétel nem szerepelt, viszont kimondta,
hogy a munkálat második része csak akkor válik érvényessé, ha azt
őfelsége többi országai is elfogadják. Ezt az ellenzék elkeseredetten
fogadta, mert Magyarország önállóságának és egyenjogúságának
feladását látták benne.
Deák figyelmeztette a képviselőházat, az nem lehet kérdés, hogy
az országos határozatot törvénybe iktatják-e vagy sem. A vita csak
akörül foroghat, hogy akkor tárgyalják-e vagy később, és hogy a
minisztérium által előterjesztett törvényjavaslat mennyiben tér el a
már elfogadott határozattól, továbbá hogy ezek az eltérések
elfogadhatóak-e vagy sem.
Ennek ellenére a szélbali Böszörményi László kitartott amellett,
hogy elég a határozat, nincs szükség a törvény elfogadására, amely
csak akkor lépne életbe, ha őfelsége többi országai is elfogadják.
Felesleges törvényt alkotni akkor, amikor még nem ismerik a másik
fél álláspontját, és a törvény hátrányosabb az országra nézve, mint a
határozat. Mentsék meg legalább az alkotmányosság „színét”, azaz
látszatát, mert azt nem várja el, hogy magát az alkotmányosságot
megmentsék – mondta Böszörményi.
Andrássy a képviselőházban általában csak akkor emelkedett
szólásra, ha azt elengedhetetlennek tartotta. Ekkor elérkezettnek
látta az időt, hogy az ellenzéki képviselők által mondottakra
reagáljon néhány kitétel miatt. Megerősítette a Deák által
előadottakat, majd így folytatta:
„Én, t. ház, igen meg vagyok győződve arról, hogy legelső
föltétele a törvényhozás tanácskozásainak a véleményeknek teljesen
szabadon nyilvánítása, és ezért se a kormány részéről, se mint
képviselőnek nincs ellenvetésem az előttem szólott képviselő úr által
használt kitételek ellen; hanem egyre tartom magamat följogosítva,
és ez annak kijelentése, hogy igen szomorú volna, ha a t. képviselő
úron kívül még más is volna e házban, ki azt gondolná, hogy e
törvényhozás már odáig jutott, hogy elégséges, ha az
alkotmányosságnak csupán a színét tartja meg. (Helyeslés.) Meg
vagyok győződve, hogy senki sincs e házban, sőt ez országban, ki e
véleményben osztoznék.”
Itt a balközépi Keglevics Béla gróf közbevágott, hogy de igenis
vannak!
Andrássy azzal folytatta, hogy ha van valaki, akinek ez a
véleménye, mondja ki, és ők bátran elébe állnak. Nem fognak olyan
eszközökhöz folyamodni, amihez korábban a baloldal. Mivel
Böszörményi arról beszélt, hogy milyen álláspontot képvisel a
kormány, Andrássy pedig arról beszélt, hogy milyen álláspontot
kellene képviselnie Böszörményinek. Természetesnek tartaná
Böszörményi felszólalását, ha azt mondaná, hogy igen nagy súlyt
helyez a feltételekre, mert azt óhajtja, hogy a munkálat törvénnyé
váljon. Megértené, ha módosíttatni kívánná azt a részt, amelyben
véleménye szerint nincs kellő súllyal fenntartva a másik fél
hozzájárulási joga, minthogy itt két fél közötti egyezkedésről van
szó. Nem tudja azonban elfogadni azt, amit Ráday László gróf és
Böszörményi, akik egyáltalán soha nem akarják törvénybe iktatni a
határozatot, arról mondtak, hogy „nagy súlyt helyeznek azon
föltevésre, hogy az, mit törvénybe iktattatni nem óhajtanak, a másik
rész által szabad hozzájárulás útján elfogadtassák” [Beszédei,
1/230].
Andrássy mindig könnyen rátalált a beszédekben rejlő
ellentmondásokra, és azokat szívesen állította pellengérre. Ezzel
gyakran hozta zavarba ellenfeleit, akiknek mondandóját
nevetségessé tette.
Nehezményezte, hogy Böszörményi itt nagy súlyt helyez a
kölcsönös egyetértésre, viszont ha a kormány érvel valami mellett
azzal, hogy a nemzet jogainak fenntartása mellett a Monarchia másik
felének érdekét is valamelyest figyelembe akarja venni, akkor rögtön
megtámadják a kormányt és az országgyűlési többséget. Ennek az
eljárásnak a logikáját nem tudja megérteni – mondta Andrássy.
A részletes vitát még aznap befejezték, és a törvényjavaslatot
néhány stiláris módosítással elfogadták. A házszabály szerint a
végszavazást nem lehetett megtartani aznap, csak legkorábban két
nappal később. Ezért a szavazást május 29-re tűzték ki, amikor a
képviselőház a törvényjavaslatot 209 szavazattal 89 ellenében
elfogadta. 83 képviselő távol maradt a szavazástól.
Nádor helyettesként
Közeledett a koronázás ideje, és a ceremónia lebonyolításában
jelentős szerepe volt a nádornak. Az országnak azonban István
főherceg nádor halála óta nem volt nádora, és nem is szándékoztak
választani. A kiegyezés és a parlamentnek felelős kormány
kinevezése után pedig nem nyílt rá lehetőség, meg funkciója sem lett
volna. Kivéve ezt az ünnepélyes alkalmat, a koronázást, amikor az
ország törvényei szerint az egyházi vezetővel, a prímással együtt a
nádor teszi a király fejére a koronát.
A képviselőház 1867. június 3-án zárt ülést tartott, és
megállapodott abban, hogy a koronázásnál a nádori teendők
végzésére Andrássyt fogja megválasztani. A másnapi nyilvános
ülésen Deák javaslatára Andrássyt megválasztották. Deák
beszédében hangsúlyozta, hogy Andrássyt nem mint
miniszterelnököt javasolja erre a szerepre, mert a jövőre nézve nem
akarja összekötni a miniszterelnöki tisztséggel a koronázást, „hanem
azt egyénileg reá ruházott megbízásnak kívánom tekinteni”.
Ehhez a határozathoz még aznap hozzájárult a főrendiház is, ami
azért különös, mert tudták, hogy „a nádort helyettesíteni az
országbírónak nem csak joga, de kötelessége is”, ahogy ezt a
főrendiházban gróf Majláth Antal és az elnöklő Majláth György,
korábbi országbíró kijelentette.
Andrássy június 6-án mondott köszönetet a megbízásért mindkét
házban. A képviselőházban Deák Ferencre célozva azt mondta, hogy
„Óhajtottam volna, hogy a t. ház erre nálam méltóbbat méltóztatott
volna választani”. A legmélyebb hálával hajol meg a képviselőház
akarata előtt. Azt reméli, hogy az a „nagy történeti tény”, amelynél
az országgyűlést képviselni fogja, „a messze utókorra fogja
kiterjeszteni jótékony hatását”.
„A mi engem illet, a betöltetlen nagy fontosságú nádori
hivatalnak egy perczig sem fogadhatnám el fényét, hanem csak
kötelességét, és azért ezen választás által is érzem, hogy kétszeresen
kötelességemmé lett az, a mi által a t. ház bizalmának megfelelhetek:
hűség a király és hűség az alkotmány iránt.”
A főrendiházban pedig azt mondta, hogy „mélyen érzem, hogy
nálam igen sok jelesebb és érdemesebb tagja van ezen tisztelt háznak
is, kik azon nagy fontosságú ténynél, a melynél én az országgyűlés
rendeletéből a be nem töltött nádori hivatal teendőivel megbízattam,
inkább képviselhették volna az ország bizalmát, mint csekély
személyem; azonban meghajlok a méltóságos ház és az országgyűlés
határozata előtt, és boldognak érzendem magamat azt az
országgyűlés nevében teljesíteni”.
A koronázás tényéről pedig ugyancsak a főrendiházban azt
mondta Andrássy, hogy ez a nagy fontosságú „ritka történelmi tény
hazánk jövőjét biztosabb, szebb és talán a múltnál boldogabb alapra
fogja fektetni” [Beszédei, 1/238].
A képviselőházban Szentiványi Károly, a főrendiházban pedig
Majláth György elnökök jelentették be Ferenc József válaszát
Andrássy megválasztására. Mindketten elmondták, hogy az
uralkodó, amikor a megerősítését kérték, azt mondta, hogy szívesen
beleegyezik ebbe a választásba, mert „jobbat, érdemesebbet, mint
Andrássy Gyula grófot, ezen functio teljesítésére nem választhattak”
[Képviselőházi Irományok, 1865–68, 65. szám].
A 48-as honvédek segélyezése
A koronázás másnapján, 1867. június 9-én Ferenc József
amnesztiát adott mindazoknak, akik 1848 decembere óta a politika
vagy a sajtó terén uralma ellen felszólaltak vagy harcoltak. Az
országgyűlés által a koronázás alkalmából neki és a királynénak
juttatott 100 000 aranyat a volt honvédek megsegélyezésére adta,
menházak építése, életjáradék vagy az özvegyek és árvák
megsegítése céljára.
A balközép vezetője, Tisza Kálmán 1867. június 18-án határozati
javaslatában kezdeményezte a képviselőházban, hogy
gondoskodjanak a szabadságharcban harcolt idős honvédekről,
valamint az elesettek özvegyeiről és árváiról:
„Mondja ki határozatilag a képviselőház, hogy a minisztérium,
tekintettel a még élő honvédek számára, szolgálatuk eredetére,
tartamára, mineműségére, jelen helyzetükre, szükségeikre, valamint
az elhaltak özvegyeire és árváira is, tekintettel egyszersmind az
ország anyagi helyzetére, még ez év folytán terjesszen
törvényjavaslatot a ház elébe azon intézkedések iránt, melyek az
1848–49-dik évi honvédek, valamint özvegyeik és árváik sorsának
biztosítása czéljából szükségesek és kivihetők, előre is kijelentvén a
képviselőház, hogy az ezen czélra szükséges és az ország erejét meg
nem haladó anyagi eszközök megajánlására mindenkor kész lesz” –
mondta Tisza Kálmán.
A határozati javaslat vitája június 21-én volt. Tisza Kálmán aznapi
felszólalását elkeseredett vita követte. A kormány politikáját Horvát
Boldizsár igazságügy-miniszter védelmezte. Elmondta, hogy az
alkotmány visszaállítása békét jelent, békét a különböző
nemzetiségek között is, akik a szabadságharcban egymás ellen
harcoltak. A kormány nem akarja, hogy a honvédekről való
gondoskodásnak az legyen az üzenete, hogy országos jutalom azok
részére, akik küzdelemben álltak nem csak az osztrák hadsereggel,
de a nemzetiségiekkel is. A honvédek mellett a nemzetőrök is
tarthatnának igényt jutalomra, ennyi áldozatot pedig az ország nem
bírna el. Horvát Boldizsár azt javasolta, hogy kövesse mindenki az
uralkodó példáját, és tegyenek felajánlásokat a honvédek
megsegítésére.
A vitában sok ellenzéki képviselő vett részt, de mellettük
megszólalt Papp Zsigmond, „oláh nemzetiségű” – ahogy akkoriban
nevezték – képviselő is, aki azt mondta, hogy a nemzetiségek „nem
bujtogatás következtében, hanem önfenntartási ösztönből ragadtak
fegyvert, és határozottan kijelentette, hogy a honvédek jutalmazása a
nemzetiségeket vérig sértené”.
A kormány álláspontját csak Somssich Pál védte. Mint
indítványozó, Tisza Kálmán élt azzal a jogával, hogy másodszor is
szólhasson. Reagálva az elhangzottakra, azt mondta, hogy a viszály
emlékét nem az ő határozati indítványa élesztette föl, hanem a
kormány, amely megtagadja az erkölcsi elismerést és az országos
segélyt azoktól, akik az alkotmányért küzdöttek. Tisza tiltakozott az
ellen, hogy javaslata a nemzetiségi izgatást fellobbantaná.
Igazságtalannak minősítette azt, hogy a nemzet jogaiért harcoló
honvédektől megtagadják az országos segélyt akkor, amikor pedig
nagyon sokan vannak, akik 1848-ban és azóta is mindent megtettek
az ország megsemmisítésére, és „az ország életerején élősködnek”.
Végül a maga részéről is támogatta a magánadományozást:
„A mi a magánadományozást illeti, én részemről szívesen
hozzájárulok; s gondolom, hogy valamint eddig nem maradtunk
hátra mi, kik az országos intézkedést kívánjuk, úgy ezentúl sem
maradunk hátra. Sőt helyeslem ezen módot. Nem követelem, hogy
okvetlenül adó vagy kölcsön útján történjék intézkedés; de a mit
követelek az, hogy ha az ország vagyonosabb lakosai önkénytes
adakozás útján meg akarják kímélni a szegényebb nép vállait a
túlterheltetéstől, ez is országos határozat folytán történjék, és a
begyülendő pénzekről az országgyűlés rendelkezzék” – mondta
Tisza.
Tisza Kálmán beszéde után Andrássy emelkedett szólásra. A
kormány kényelmetlen helyzetben volt, épp csak túl a koronázáson,
az uralkodó békülékeny gesztusán. Amire szüksége lett volna a
munkához, az a béke és nyugalom. Az ellenzék azzal tette a dolgát,
hogy erkölcsi alapról nemzeti jogokat védelmezett. Olyan kérdést
vett elő, amely valóban fontos volt, az országban a népszerűségüket
növelhette, és a kormánynak is minden bizonnyal szívügye volt, már
csak múltjuk miatt is. Ugyanakkor a kormánynak az udvarral és a
nemzetiségekkel is számolnia kellett az ügyek vitelekor, amivel az
ellenzéknek nem.
Andrássy elmondta, hogy a házszabályok szerint a kormánynak
is jogában áll zárszóként a vitában még egyszer felszólalni, ahogy az
indítványozónak. Ő az igazságügy-minisztert fosztja meg a szólás
jogától azzal, hogy magához ragadta a szót. A kormány álláspontját
a kormány minden tagja elfogadta, és ő maga is helyesli – mondta
Andrássy.
Majd előadta, hogy Nyáry Pál a legnagyobb elismeréssel
nyilatkozott a kormány politikájáról, arról, hogy az uralkodót rábírta
arra a nagylelkű tettre, hogy a koronázási ajándékot éppen a
honvédek számára ajándékozza. Andrássy úgy fogalmazott, hogy a
t. képviselő ezt a minisztériumnak akarja érdemül tulajdonítani, de
ez kívül áll a parlamenti kormányzat hatáskörén, és „azt másnak
tulajdonítani nem lehet, mint a fejedelmi szív sugallatának”. Nyáry
Pál állításának ezt a felét tehát nem fogadhatja el, vagyis a dicséretet,
és aztán rátér arra, hogy de a másik felét, a bírálatot sem, mert Nyáry
szerint a kormány a habozás, ingadozás terén áll, Andrássy pedig
azt kérdezte tőle, hogy „hol méltóztatott azon ingadozást
észrevenni”, amelynek nyomát Andrássy nem tudja felfedezni a
kormány álláspontjában. „Tán akkor ingadozott a kormány, midőn
Kossuth Lajos levelét ezer meg ezer példányban engedte szabadon
árulni a piaczon (Élénk helyeslés a középen), a nélkül, hogy
sajtótörvény által kezébe adott jognál fogva a házalásra vonatkozó
törvényczikk értelmében annak megakadályozására csak egy lépést
is tett volna? Tán akkor ingadozott a kormány, midőn a hazai sajtó
egy részének működését a megengedhetőség határain túl is tűrte?
(Hosszan tartó helyeslés a középen.) Tán akkor ingadozott a kormány,
midőn Európa minden országainak kapuit megnyitotta – és itt
csakugyan a kormánynak is lehet már némi befolyása a fejedelmi
tényre – és azt mondta, hogy mindenki, legyen bármely politikai
vétség vagy vád alatt, szabadon és büntetlenül visszatérhet
hazájába? (Viharos éljenzés a középen.) A kormánynak ezen lépései
bármelyikét lehet-e ingadozásnak nevezni? (Hosszas taps a középen.)”
Aztán arról beszélt, hogy Tisza ellentmondásba keveredett
magával, amikor arról beszélt, hogy ők nem anyagi jutalmat akarnak
a honvédeknek, mert az indítványa szövegében is benne van, hogy
anyagi eszközökkel is segíteni akarja a honvédeket, és Ghyczy
Kálmán is elmondta a beszédében, hogy százezreket osztottak szét
olyanok között jutalmul, akik behozták az országba az idegen
segítséget, tehát ugyanazt követeli a honvédek számára is. Ez tehát
mégsem elismerés és segítség lenne, amihez ők valamennyien
szívesen hozzájárulnak, hanem jutalom.
Vagyis ezúttal Andrássy is a szavak csűrés-csavarásához
folyamodott, mert érdemi érvei nem voltak.
Utána arról szólt, hogy az ellenzék szerint az igazságügy-
miniszter a nemzetiségi kérdést ellentétbe akarja hozni a honvédek
segélyezésének ügyével. Andrássy úgy emlékezett, hogy az
igazságügy-miniszter beszédében csak mellékesen volt megemlítve a
„nemzetiség” szó. „Ott különböző nemzetiségű honpolgárokról van
szó; és állítása nem állott egyébből, mint a mit teljes lelkemből én is
helyeslek, hogy igenis hibáznék a törvényhozás, ha adó útján akarna
segíteni a honpolgárok egyik részén, elfelejtvén azt, hogy ezen
országnak volt és van számos honpolgára, kik a 48-diki törvények
nemes szándokát félreértvén, azok ellen s a haza fennállása ellen
küzdöttek, és most mint legyőzöttek volnának kénytelenek a győző
részére adózni ott, hol se győző, se győzött nem lehet.” Ezt követeli
tőlük az ildomosság, és a honvédek sebeit csak azon az úton lehet
gyógyítani, ahogy az uralkodó elkezdte – mondta Andrássy.
Mindezek alapján nem fogadta el Tisza Kálmán indítványát.
A beszédéből jól látszik a miniszterelnök politikus magatartása,
aki már más dimenzióban gondolkodik, mint az ellenzéki pártvezér.
Még egy olyan kérdésről is, amelyről már csak saját múltja miatt sem
lehetne más véleménye, mint az ellenzék vezérének. Hogy magában
mit gondolt, azt pedig nem tudjuk, de nagy valószínűséggel azt,
hogy nyilvánosan kényelmetlen helyzetbe hozták, az udvar előtt is,
és liberális meggyőződésénél fogva a nemzetiségek előtt is.
 Ezt nagyjából el is mondta beszéde további részében, amikor
arról szólt, hogy miért nem fogadja el a határozati javaslatot, miért
nem tartja egyértelműnek a szövegét, és hogy mi volt a szándéka az
ellenzéknek ezzel a javaslattal. Távol álljon tőle, hogy bárkit
meggyanúsítson, de aki gyanúsítani akarna, azt mondhatná, hogy
„nem csak egy czél lebegett az illetők szeme előtt”, a honvédek
segélyezése, hanem az is, hogy „a kormánynak nehézséget
okozzanak”. Mi pedig úgy értékelhetjük, hogy ez minden bizonnyal
így is volt.
Nem helyeselte Andrássy azt sem, hogy az ellenzék éppen akkor
állt elő ezzel az indítvánnyal. Még nem lehetett tudni ugyanis, hogy
elég lesz-e az az alap, amelyet Ferenc József adott a honvédek
segélyezésére. Amikor ez már kiderült, akkor azt láthatta volna az
indítványban, hogy további segítségnyújtás a cél, az uralkodó által
elkezdettek folytatása. Ennyivel az uralkodó gesztusa után viszont
úgy is fel lehet fogni, hogy a Felség által tett hatás ellensúlyozása a
cél. Bár hozzátette, hogy nem akar a szövegnek más értelmet
tulajdonítani, mint ami szándéka volt, és hogy „könnyen lehetne
azon értelmet tulajdonítani”, de ezt ő nem teszi. Itt pedig a
diplomata beszélt. Ezzel mozgást idézett elő a baloldalon, közben
pedig helyeslést a középen.
Harmadszor az elvet sem helyeselte, mert különbség van aközött,
ha az uralkodó segélyezi azokat, akik ellene harcoltak a múltban,
vagy ha az országgyűlés teszi ugyanezt azokkal, akik az uralkodó
ellen harcoltak.
És még arról szólt, hogy felhozták a vitában ellenzéki oldalról,
hogy ez becsületbeli kérdés, melyet az országgyűlésnek teljesítenie
kell. Andrássy szerint ez nem így van, mert ha becsületbeli kérdés
lenne, akkor az 1861-es országgyűlés felirata már tartalmazta volna.
Az azonban az alkotmány és a törvényhatóságok visszaállítását, a
minisztérium kinevezését, az elkobzott javak visszaadását, és a
törvénytelen ítéletek vagy vádak következtében az országon kívül
tartózkodók szabad hazatérését kívánta. Ha akkor nem minősítették
becsületbeli kérdéssé, azt nem volna helyes a kiegyezés után tenni,
mert ez azoknak az igazát támasztaná alá, akik azt szokták mondani
a fejedelmeknek, hogy „a királyok engedményei mindig csak újabb
követelésekre szolgáltatnak alkalmat; hogy a fejedelmek jószívűsége
a népek által gyöngeségnek tartatik mindig; hogy a népek szívét
megnyerni nem lehet; hogy a királyoknak csak egy támaszuk van: a
fegyveres erő, másban bízni nem lehet. (Úgy van! jobbról). Én érzem,
hogy a szabadelvű alkotmányos kormánynak nem lehet föladata
ezen elméleteket szentesíteni. Vessen magával számot az oppositio,
mely magát liberalisabbnak tartja, mint a kormány, és mondja meg,
vajjon feladatai közé tartozik-e ezen tanácsadóknak igazat adni.
(Viharos taps a középen. Élénk mozgás bal oldalon.)” [Beszédei, 1/248-
249].
Andrássy még azt mondta, úgy gondolja, hogy ebbe az egész
nemzet bele fog nyugodni, leginkább azok a honvédek, akiknek az
önzetlensége előtt ő mind a minisztérium padján, mind a
magánéletben tisztelettel meghajlik.
Még aznap szavazást tartottak a kérdésben, és Tisza Kálmán
indítványát 79 képviselő fogadta el, 202 pedig ellene szavazott.
1867 őszén
1867. július 3-án az országgyűlést nyári szünetre elnapolták. Ettől
kezdve ez rendszeresen így volt, elsősorban a vidéki gazdálkodó
képviselők és a nyári mezőgazdasági munkák miatt, és csak
másodsorban a nyaralás okán. Sokan gazdálkodtak a képviselők
közül. Például Tisza Kálmán is maga vezette a birtokait,
nagyobbrészt még miniszterelnök korában is. A nyári munkák miatt
nyaralni is csak szeptemberben ment, a hó közepén vagy második
felében, és csak egy hétre.
1867-ben az volt a terv, hogy az országgyűlés csak november
közepén vagy végén folytatja munkáját, mert várhatóan akkorra
tudtak elkészülni azokkal a törvényjavaslatokkal, amelyeket
szükségesnek tartottak még abban az évben elkészíteni. Az eredeti
szándéktól eltérően azonban az országgyűlést korábban, már
szeptember 29-re ismét összehívták, mégpedig azért, mert a nyári
szétoszlás előtt július 1-én még határozatot hozott a képviselőház,
hogy ha a kormánynak sikerül a vasútépítéshez szükséges kölcsönt
megszereznie, azonnal összehívja az országgyűlést, hogy döntés
születhessen a kölcsön felvételéről.
Az ország közlekedési rendszere rendkívül elmaradott volt, és
vasútvonalak építése nem tűrt halasztást. Nem tudtak még dönteni
abban a kérdésben, hogy államköltségen építkezzenek, vagy vasúti
építő társulatok útján, mert nem készültek javaslatok és számítások.
Viszont a pénzviszonyok kedvezőnek és kölcsönszerzésre
alkalmasnak tűntek. Július 1-én (képviselőház) és 2-án (főrendiház) a
kormány tehát felhatalmazást kapott az országgyűléstől, hogy tegye
meg a szükséges intézkedéseket az alföld–fiumei, a nagyvárad–
brassói, a hatvan–miskolci és a kottori–zágrábi vasútvonalak
kiépítésének előkészítésére. Kössön szerződést a szükséges tőkékre,
és a szerződéseket terjessze jóváhagyásra az országgyűlés elé.
Az országgyűlés korábbi összehívására tehát azért került sor,
mert Lónyay Menyhért pénzügyminiszternek már augusztus 23-án
sikerült kölcsönt szereznie a vasútvonalak kiépítésére. Egy frankfurti
bankház ajánlott Magyarországnak kölcsönt – nem az Osztrák–
Magyar Monarchiának –, 40 millió forint ezüstöt ötvenévi
törlesztésre. Ezt a kölcsönt 61 millió ezüst forintig lehetett
kiterjeszteni.
Az eredetileg tervezett napirendből is elkészült szeptember
végére a munkálatával az államadósság és közös költségek
arányának megállapítására kiküldött országos bizottság. Erre a
következő évi költségvetés megállapításához mindenképpen
szükség volt.
Andrássy az október 5-i ülésen bejelentette, hogy a kormány nem
szándékozik elhalasztani azoknak a nagy fontosságú kérdéseknek –
a nemzetiségi, a vallásügyi és az erdélyi unióról szóló
törvényjavaslatok – a tárgyalását, amelyeket a nyári szünet előtt
bejelentett. A kormány ettől a tárgysorozattól azért tért el, mert
előbb a vasúti kölcsön és a következő évi költségvetés előkészítése
kerül napirendre, minthogy az előfeltételek megszülettek. Először a
küldöttség jelentését tette le a ház asztalára, és vele együtt a kvóta
kérdésére [a közös költségek viselésének arányára] vonatkozó
törvényjavaslatot, valamint a küldöttség jelentését az államadósság
ügyében folytatott értekezletről, és vele a kormány megállapodását a
birodalom másik felével ebben a kérdésben, továbbá a kormány által
a vám- és kereskedelmi szövetségre vonatkozóan kötött
egyezményt. Azt kérte, hogy ezek felolvasása után rendelkezzenek a
kinyomtatásukról és a tárgyalás napjának kitűzéséről. (Minden
törvényjavaslat tárgyalásának ez volt a rendje: benyújtották,
felolvasták, döntöttek a kinyomtatásról és szétosztásról, és kitűzték a
tárgyalás napját.)
A kvóta törvényjavaslatot december 2-án fogadta el
általánosságban a képviselőház. A részletes tárgyalás alkalmával,
december 5-én nagy vita bontakozott ki, amely több olyan kérdést
érintett, amelyek csak érintőlegesen kapcsolódtak magához a
kvótához, sokkal inkább a kiegyezéssel létrehozott új birodalom két
felének együttműködéséről, bizonytalanságáról szóltak, illetve a
kormánypárt és az ellenzék súrlódásairól. Egy új szerkezetű
birodalom működésének a kialakulását láthatjuk születőben.
 Már az előző napokban volt vihar abból is, hogy Magyarországra
milyen óriási terhet ró, ha a közös költségek 30%-át elvállalja, és
Ghyczy Kálmán, az ellenzéki balközép párt Tisza Kálmán melletti
másik vezetője megpróbált ebből valamennyit lefaragni. December
5-én ugyancsak Ghyczy volt az egyik főszereplője a vitának, mert
előzőleg már azt indítványozta, hogy a katonai határőrvidék
bizonyos jövedelmei, amelyeket a hadipénztár kezelt, közvetlenül a
magyar pénzügyi kormányzat kezelésébe kerüljenek. Ezt a
képviselőház elvetette. Bónis Samu balközépi képviselő viszont azt
indítványozta, hogy a horvátokkal kötendő kiegyezést szem előtt
tartva jelentse ki a képviselőház határozatban, hogy Ghyczy ezen
indítványának elvetéséből semmilyen következtetést ne lehessen
levonni Magyarországnak a határőrvidékre vonatkozó jogai
tekintetében. Mivel ez az indítvány közjogi kérdéseket érintett,
Lónyay Menyhért pénzügyminiszter helyett Andrássy válaszolt.
Andrássy abból indult ki, meggyőződése szerint nem vonható
kétségbe, hogy Horvátország és a határőrvidék a magyar korona
integritásához tartozik. Azzal egyet tudna érteni, hogy a nagyobb
biztonság kedvéért a képviselőház hozzon ilyen jegyzőkönyvi
határozatot, amely célirányosnak tűnik, de ez azonban külön
indítvány, amely külön tárgyalást követel, és ezért akkor nem
tárgyalható. Fel lehet venni külön tárgyalásra, vagy nyújthatnak be
interpellációt ebben az ügyben. A vége az lett, hogy Bónis Samu
december 16-án határozati javaslatot nyújtott be ebben a kérdésben,
amelynek a tárgyalása december 23-án volt.
Ugyancsak december 5-én Ghyczy Kálmán újabb határozati
javaslatot nyújtott be a kvóta törvény életbe léptetésének
feltételeiről, amely kiindulása lett a hosszú vitának. Minthogy a
birodalom osztrák felében – nevezzük Ausztriának a törvényben
leírt hosszú neve helyett: „a birodalmi tanácsban képviselt többi
országok és tartományok” – a kiegyezési törvény csak 1867.
december 21-én született meg, a kvótavita idején Ausztria új
alkotmánya még nem volt szentesítve. (Korábbi meg egyáltalán nem
létezett.) Az osztrák kiegyezési törvényeket „alaptörvényeknek”
(Staatsgrundgesetze) hívták. Ghyczy javaslatának részletes
ismertetése messzire vezetne, és a lefolyt vita szempontjából most
nem is lényeges. Sokkal érdekesebbek azok a megjegyzések,
amelyeket Andrássy mondott el válaszul Ghyczy határozati
javaslatára, amelyre egyébként már Lónyay Menyhért is válaszolt.
Lederer Béla, Andrássy beszédeinek kiadója is ismerhette az
egyébként igazán rendes, becsületes és jól felkészült Ghyczy Kálmán
aggályoskodó természetét, mert erre a szarkasztikus megjegyzésre
ragadtatta magát: „Andrássy, ki gyakorlatiatlan scrupulusoknak
sohasem volt barátja, Ghyczy határozati javaslata ellen még
hathatósabb érveket hozott fel” [Beszédei, 1/268].
Válaszának legfontosabb része, hogy Ghyczy indítványa
meghaladja az országgyűlés jogkörét, mert sem a magyar
országgyűlés, sem az uralkodó többi országainak országgyűlése
nem hozhat közös érdekű dolgokban olyan határozatot, amely a
másik fél hatáskörébe is tartozik, „a törvényjavaslatok nem
ütközhetnek egymás jogába”. „De ha azt a módot akarnók behozni,
melyet a t. képviselő úr ajánl, hogy t.i. határozatilag intézkedjünk
oly dolgokban, melyek a másik országgyűlést is illetik, akkor e jogot
természetesen meg nem tagadhatnék ő Felsége többi országai
országgyűlésétől sem. És akkor, kérdem, mit mondana t. barátom,
ha egy szép reggelen azt hallaná, hogy a Lajtán túl a mi ügyünkről
egy határozat útján ezt vagy azt végezték? Ez már azután valóságos
reál unió volna. (Élénk, derültség, helyeslés a középen.)” [Beszédei,
1/269].
Aztán Andrássy abba kötött bele, hogy Ghyczy azt mondta,
legjobban a lajtántúliak maguk tudják, hogy náluk létezik-e teljes
alkotmányosság. De ellentétbe is került ezzel a megállapításával
Ghyczy, mert rögtön ezután azt mondta, hogy „ő ott a maga részéről
nem lát teljes alkotmányosságot mindaddig, míg az ujoncz- és
adómegajánlási jogot nem bírják”. Andrássy szerint erre a
lajtántúliak is mondhatnák, hogy Magyarországon nincs teljes
alkotmányosság, mert itt meg nincsenek u.n. alaptörvények
(Staatsgrundgesetze).
Andrássy azt mondta, hogy ha „in theoria” beszélnek arról, hogy
mi a teljes alkotmányosság, akkor annak igen sok kelléke van. A
kormányt egy oldalról sokszor vádolják azzal, hogy „a municipalis
jogokat a parlamentaris kormányzat javára el akarja nyelni”.
Andrássynak azonban az volt a véleménye, hogy teljes és tökéletes
alkotmányosság nem is lehet ott, ahol nagymérvű municipális jogok
nincsenek. Ezt élénk helyeslés fogadta.
Hogy mit értett nagymérvű municipális jogon, az nem
egyértelmű, mert ezt is az az Andrássy mondta, aki Heves megye
önkényeskedését minden skrupulus nélkül letörte.
Beszélt még arról, hogy ha elméletben beszélnénk a lajtántúli
országok alkotmányáról, akkor ő azt mondaná, hogy nincs teljes
alkotmányosságuk, mert nincs annyi municipális joguk, mint
amennyi az alkotmányos állapothoz kellene. „De kérem, hova
vezetne az, ha mindegyik rész magyarázgathatná, mikor van meg,
mikor nincs meg az alkotmányosság?” – tett föl a kérdést Andrássy.
„A fő czél, mely előttünk lebegett, az őszinte kiegyezés, továbbá
mindkét rész hitelének megállapítása és azon veszélyes állapot
megszüntetése volt, mely alatt az ország ellenei benn és künn még
mindig remélték, hogy lesz még egy pont, melyen az oly szépen
megindult egyesség fenn fog akadni. Ha pedig a fentebbi eljárást
követnők, ez csakugyan bekövetkeznék.” – mondta [Beszédei,
1/271].
Aztán arról beszélt, hogy a Ghyczy által említett feltételek mind
teljesültek, egy kivételével, de Ghyczy pont ezt a legfontosabb
kérdést hagyta ki, nevezetesen azt, hogy ha lesznek közös ügyek,
amelyekre Magyarország közös kezelésre pénz küld, akkor legyenek
olyan miniszterek, akik felelősek ezért a közös kezelésért. Az
egyetlen szakasz, ami Andrássy szerint is fontos Ghyczy
beszédében, az talán tévedésből – mondja – kimaradt. Aztán egy
mondaton belül megdicséri Ghyczyt, és rosszallja az ellenzéki
magatartást: „Én ebből, megvallom, nem tudok egyebet
következtetni, mint azt, hogy még oly mély belátású, oly finom
tapintatú statusférfiú is, mint a t. képviselő úr, hamis helyzetbe jut,
ha azon elvet követi, hogy mindenkor és mindenben opponálni
kell.” Ezzel a mondatával élénk ellentmondást váltott ki a
baloldalon, és élénk helyeslést a középen.
Andrássy az indítvány figyelmen kívül hagyását és a napirendre
térést javasolta, mert az egész kérdést olyannak lehetett magyarázni
– nem mondta, hogy ő látja olyannak –, mintha bizalmatlanságot
tartalmazna nemcsak a minisztérium, hanem a fejedelem iránt is.
Erre Tisza Kálmán szót kért. De Andrássy még nem fejezte be a
mondandóját. Árnyalta, amit az előbb mondott: „Távol legyen tőlem
loyalitási privilégiumot követelni magunknak. Meg vagyok
győződve, hogy nem egy párt, nem egy árnyéklat, hanem mindazok
is, kik itt nyilatkoznak, ő Felsége iránt tökéletesen egyforma
loyalitást is éreznek. Nem azt mondom tehát, hogy ez szándék;
hanem azt mondom, hogy így lehet magyarázni azért, mert a
törvény életbe lépése oly feltételhez köttetik, melynek teljesítése
egyenesen és csupán ő Felségétől függ.” Amikor Ferenc József
elfogadta a kiegyezési törvényt, elfogadta annak minden feltételét.
Ebben a törvényben ki van mondva, hogy melyek a közös ügyek, a
törvényben van a delegatio elve, és mindez szentesítve van. Csak a
kezelési módra van a birodalom másik felének a hozzájárulása
fenntartva, nem arra, hogy mik legyenek a közös ügyek. Ebben a
törvényben tehát megvan Magyarországra nézve minden biztosíték
– fejtegette Andrássy.
Tisza Kálmán azt válaszolta, hogy a loyalitásra vonatkozó
észrevételtől nem jajdul fel, mert nem érzi magát találva. Az az elv,
amelyet Andrássy kimondott, hogy nincs valódi alkotmány ott, ahol
municipális rendszer sincs, valószínűleg mindenkinek tetszik. De a
miniszterelnök is éppen abba a hibába esett, amit Ghyczy szemére
vetett, hogy a Lajtántúliak tudják legjobban, van-e náluk valódi
alkotmányosság, mégis rögtön mondott egy dolgot, amely miatt
szerinte sincs. Majd Tisza kifogásolta, hogy Magyarországnak ne
volnának alaptörvényei.
Andrássy természetesen élt a válaszadás lehetőségével. Azt
mondta, hogy Ghyczy rögtön ítélkezett is, amikor azt állította, hogy
a Lajtántúl nincs alkotmányosság, ő maga azonban nem ítélkezett,
ellenkezőleg azt mondta, hogy mindenki maga ítélheti meg
leginkább, hogy van-e nála alkotmányosság vagy sem, „különben
mindenki fel volna jogosítva máskép ítélni a kérdésben”. A
municipális jogokat csak bizonyító példának hozta föl – mondta, de
ebből feltételt nem csinált. Azt sem mondta, hogy Magyarországnak
nincsenek alaptörvényei. Azt mondta, hogy a lajtántúli rész
szólhatna úgy, hogy Magyarországnak nincsenek alaptörvényei az ő
fogalmaik szerint. Andrássy érzékeny volt erre a kérdésre, mert mint
hozzáfűzte: „Igaz t. ház, hogy van párt, vannak lapok, van egész
irány, van egész politikai taktika, mely már egy egész év óta abból
él, hogy azt állítja, hogy Magyarországnak alapjogai nincsenek, hogy
mi azokat feladtuk; de Debreczen város t. képviselője [Tisza Kálmán]
csak tudhatja, hogy én ezen nézetben nem osztozom és nem
osztozhatom. (Derültség, élénk tetszés a középen.)” [Beszédei, 1/274].
Andrássy a szélbalra, Kossuth híveire és a Böszörményi László által
szerkesztett Magyar Újságra célzott. Ezt a december 13-ai
képviselőházi vitában a Böszörményi László által előadott
sérelmekre válaszolva saját maga is elismerte.
A viták nagy része abból adódott, hogy ez egy akkor születő
parlamentáris állam volt, ráadásul egy dualista birodalomban, és a
működés keretei, formái és mechanizmusa még kiforróban volt. Így
érthető például, hogy Ghyczynek válaszolva még ugyancsak az
1867. december 5-i ülésen azt mondta Andrássy, hogy különösen a
pénzkezelésre tart szükségesnek biztosítékot a kiegyezési
törvényben és arra, hogy a delegáció irányában az legyen felelős, aki
a pénzt kezeli.
Majd szólt Andrássy a kormány és az ellenzék viszonyáról,
minthogy ez is akkor volt kialakulóban, történelmi előzmények
nélkül. Azt mondta ugyanis Ghyczy, hogy igazságtalan az a vád,
hogy az ellenzék elvként tekinti, hogy mindenben opponáljon.
Andrássy hajlandó volt bocsánatot kérni azért, ha ezt kissé mereven
mondta ki, de az állítását meg kívánta magyarázni, és számunkra, az
utókornak ez a fontos, mert láttat valamennyit a pártok
összecsiszolódásából, a parlamenti élet alakulásából:
„Nem türelmetlenség az, nem sértett hiúság, ha mi néha
kénytelenek vagyunk az ellenzék irányában élesebben felszólalni.
Szívesen elismerjük mi, hogy az ellenzék szükséges, hogy nélküle
egészséges alkotmányos élet nem létezhetik. Nem mondjuk mi, hogy
az ellenzéknek nincs joga kritizálni; de méltóztassanak megengedni,
ha mi is fenntartjuk magunknak a jogot, hogy viszont
kritizálhassunk. Ez is az egészséges kifejlődéshez tartozik.
 Van még egy más nehéz oldala állásunknak, mely néha,
megengedem, úgy tüntethet föl bennünket, mintha türelmetlenek
volnánk: és ez az, midőn néha a támadások bizonyos határokon
túlmennek. Mert a ki lelke teljes meggyőződéséből működik a haza
javán, és, midőn azt gondolja, hogy hasznot tett, még gyanusíttatik
is, annak ez bizonyára nehezen esik. Mi elismerést nem követelünk,
minden kritikának szívesen kitesszük magunkat; de egy álláspontot
nem fogunk elfogadni soha: és ez az, hogy mintegy engedelmet
tartozzunk kérni akkor, midőn a hazának használunk. (Élénk
helyeslés a középen.)” [Beszédei, 1/275].
Andrássy hangsúlyozta, hogy meg kell akadályozniuk, hogy a
közvéleményt tévútra vezessék.
Ghyczy azt mondta még, hogy ha a jövő azt fogja bebizonyítani,
hogy „a most történtek Magyarország jövőjét és boldogságát”
biztosítják, akkor a dicsőséget egészen a kormányra hagyják, de ha
az bizonyosodna be, hogy Magyarországot romlásba döntik, akkor
kéri magát a felelősség alól felmenteni. Andrássy erre úgy reagált,
hogy ők a dicsőséget nem követelik maguknak, nem mondják, hogy
kizárólag ők vitték keresztül, viszont a felelősséget teljes egészében
vállalják. „A t. képviselő urakat vagy inkább azon nézetet, a mely
semleg tartja magát, csak akkor fogjuk vádolni, ha megakadályozna
bennünket is a haza javának előmozdításában” – mondta Andrássy.
1867. december 9-én Csiky Sándor, Eger város szélbali képviselője
interpellációt intézett Andrássy Gyula honvédelmi miniszterhez,
mert a hírlapokból értesült arról, hogy a honvédelmi miniszter több
törvényhatóságot utasított, hogy az 1868. évi újoncozás előkészítése
érdekében írják össze az 1847-ben született ifjakat, és tegyék meg a
sorozásra való előkészületeket. Csiky kérdőre vonta a minisztert,
hogy ezt milyen jogon tette, mikor az országgyűlési felhatalmazása
az újoncállításra csak az 1867. évre vonatkozott. Andrássy december
10-én válaszolt az interpellációra, és először is felolvasta a
törvényhatóságokhoz intézett felszólításának a bevezetését:
„Valamennyi törvényhatósághoz. Hogy azon esetre, ha
országgyűlésileg egy hozandó különös törvény alapján az 1868-dik
évben az újonczállítás szükségessége bekövetkeznék, a felszólamlás,
valamint az újonczállítás is, az arra legalkalmatosabb időben,
minden elhamarkodás, akadály és zavar nélkül keresztül
vitethessék, felhívatik…” [Beszédei, 1/277–278]. Andrássy azt
mondta, ebben nemcsak hogy nincs kétségbe vonva az országgyűlés
újoncállítási joga, hanem egyenesen ki is van mondva, ezért
csodálkozik azon, hogy a képviselő úr ezt nem látta meg. A
felszólítás kibocsátására pedig előrelátásból került sor, hogy az
adatokat szerezzék be a törvényhatóságok, hogy ha majd szükség
lesz rá, akkor ezek rendelkezésre álljanak. Azt pedig, hogy milyen
adatokat írjanak össze, azért mellékelték, hogy egységes legyen az
összeírás. A honvédelmi minisztérium tehát nem lépte túl a
hatáskörét.
Csiky Sándor nem nyugodott meg a válaszban, mert veszélyes
precedenst látott az intézkedésben, és odáig jutott a fejtegetéseiben,
hogy ezzel a technikával az ország alkotmányos törvényeit
felfüggesztik, és az alkotmány helyére ostromállapot lép. Az
érvelésével derültséget váltott ki a képviselőházban. Végül Somssich
Pál kormánypárti képviselő felszólalt, és a kormány eljárását
előrelátónak és célszerűnek minősítette. Az indítványára a többség,
sőt a szélbal egy része is megnyugodott a honvédelmi miniszter
válaszában.
A december 7-ei ülésen kezdték tárgyalni az államadósságok
kérdésében született egyezményt. Magyarország méltányosságból
részt vállalt a Habsburg Birodalom által az ő megkérdezése nélkül
felvett államadósság törlesztéséből. Nagyjából az államadósság 21%-
ának a törlesztését vállalta, ami évi 29 millió 188 ezer forintot
jelentett. Kilenc ülésen keresztül tárgyalták ezt a kérdést. Az
államadóssági törvényjavaslat tárgyalása sok minden egyéb kérdést
is felszínre hozott a közel 70 felszólalásban, amelyre sor került.
A december 13-i ülésen Andrássy először Böszörményi
Lászlónak, a Magyar Újság szerkesztőjének válaszolt. Böszörményi
azt kifogásolta, miszerint Andrássy arisztokratikusan mondta, van
egy olyan irányzat, amely abból él, hogy terjeszti, a kormány az
ország sarkalatos jogait feladta. Böszörményi azt mondta, hogy
szegény emberek bizonyos állásban bizonyos dolgokból élnek.
Vagyis úgy értelmezte, hogy Andrássy a megélhetésükre, anyagi
kérdésre célzott. Andrássy azt mondta, hogy nem így értette. Majd
kifejtette, hogy a Magyar Újságot „jogi alapját és érveit tekintve,
erkölcsileg szegénynek” tartja, és „oly vádakból él, melyek
alaptalanok”. „De ez egyáltalában nem aristokratikus mondás: ezt
nem az aristokrata mondta a szegény embernek; hanem mondta az,
ki a szélső bal politikáját igen rossznak tartja, annak, ki ezen párt
orgánumát szerkeszti. (Hosszas élén helyeslés a középen.)” [Beszédei,
1284].
Még volt más politikai kérdés is Böszörményi beszédében, amit
Andrássy nem állt meg szó nélkül. „A t. képviselő úrnak t. i.
camarillát és reactiót méltóztatott említeni. Ha egyáltalában
módjában volna valakinek tudni, létezik-e most is camarilla és
reactio, oly értelemben, mint arra a t. képviselő úrnak méltóztatott
hivatkozni, talán én volnék abban a helyzetben; én pedig
mondhatom, hogy az én tudtomra ily camarilla, ily reactio nem
létezik. (Tetszés a középen.) De igenis létezik reactio, csakhogy nem
ott. A reactio most a szélsőségekben létezik. (Hosszan tartó zajos
helyeslés a középen.) A reactio néha vörös tollat visel (Igaz! úgy van! a
középen.), mert igen jól tudja, hogy az alkotmányos szabadságot,
melyet a fejedelem is őszintén elfogadott, csakis egy mód van
megbuktatni: és ez a túlzás. (Fölkiáltások a középen: Nagyon igaz!) Nem
vádolok én ezzel senkit; és mivel mindenkor igazságos akarok és
szeretek lenni, a t. képviselő úr személyére vonatkozólag is azt
mondom, hogy meg vagyok győződve, hogy az távol van a t.
képviselő úrtól, hogy ő szélsőségekbe ezen czélból menne; de igenis
állítom azt, hogy ő, valószínűleg a legjobb hiszemben, felül azoknak,
– bocsássa meg a t. képviselő úr ezen kitételt, – a kik igen jól tudják,
hogy a szabadság olyan vár, mint minden más, melyet legkönnyebb
úgy megvenni, ha azt a zászlót lobogtatja az ember, a melyet a
védők használnak és a mely annak ormaira van tűzve. (Tetszés a
középen.) Ily értelemben van reactio, ily értelemben van camarilla,
van veszélyes reactio; más értelemben nem ismerem. (Élénk tetszés a
középen.)”
Csak ezek után tért rá Andrássy az államadóssági
törvénytervezetre. Itt legfontosabbnak azt tartotta elmondani, hogy
Magyarország annyit vállal el, amennyit önállósága és alkotmányos
jogainak sérülése nélkül tehet, méltányosság alapján, politikai
tekintetből és azért, hogy a súlyos terheket elhárítsák. Emiatt
vállalnak a törvény által megszabott kötelesség mértékén felül. Erre
a vállalásra pedig egyezmény útján kerül sor, amelyet szabad
nemzet köt szabad nemzettel. Ilyen egyezség csak úgy jöhet létre, ha
nem csak a saját érdekeiket nézik, hanem a másik fél méltányos
érdekeire is tekintettel vannak és elfogadják. Ebből indult ki a
magyar kormány, de örömére szolgált, hogy a másik fél kormánya
is. Az egyezményt a két kormány mellett a két küldöttség [az
államadósság ügyében kiküldött országgyűlési küldöttségekről van
szó] is elfogadta. Andrássynak az volt a véleménye, hogy ha az
országgyűlés is elfogadja az egyezményt, a Monarchiának mindkét
része nagy terheket fog viselni, de ezek alatt a terhek alatt egyik fél
sem fog leroskadni. A legjobb lelkiismerettel ajánlják az elfogadást,
azért is, mert meggyőződtek róla, hogy ennél kevesebb teher mellett
nem lehet egyezséget kötni.
Majd arról beszélt, hogy ezzel szemben a baloldal, „ha szabad így
collectíve neveznem” – mondta, „különös állást foglal el”. Igyekszik
kimutatni, hogy a terhek nagyok, de ezt ők is tudják. És a baloldal
azt indítványozza, hogy az egyezményt tegyék félre, és a kormány
terjesszen költségvetést a képviselőház elé. Ami a szükséges
költségeken fölül megmarad, azt ajánlják meg az államadósság
törlesztésére. Az ellenzék azzal nem törődik, hogy a másik fél ezt az
ajánlatot elfogadja-e, illetve hogy mi történik, ha nem. Úgy tüntetik
föl, mintha nem alku vagy kompromisszum volna, hanem csak az ő
döntésükön múlna.
Andrássy azzal folytatta, nem állítja, hogy az egyezményen
egyáltalán nem lehetne változtatni, hogy a baloldalnak nem volna
módjában az országot ettől az igen nagy tehertől megmenteni. Nekik
azonban joguk van megkérdezni tőlük, hogy tud-e a baloldal
biztosítékot adni arra, hogy ha leszállítják ajánlatuk szerint az
összeget, azt a másik fél el fogja fogadni? Joguk van erre kezességet
vagy biztosítékot követelni, mert ők kezeskednek azért, hogy az
általuk benyújtott törvényjavaslatot az osztrák fél is elfogadja. Majd
felszólította a baloldalt és különösen Ghyczy Kálmánt, hogy
nyilatkoztassa ki, valószínűnek tartja-e, hogy ha az egyezményt
elvetik, és a baloldal által javasoltak szerint az ajánlatot leszállítják,
azt a másik rész is el fogja fogadni. „Igen vagy nem? Hogy ha a t.
képviselő úr ezért némi biztosítékot vállal vagy legalább ezt
valószínűnek tartja, akkor én is a magam részéről biztosíthatom
arról, hogy valószínűleg unanimitással [egyhangúság a
szavazásban] fog találkozni a ház részéről; legalább én a magam
részéről biztosíthatom szavazatomról. (Helyeslés középen.)
Ha viszont nem, akkor vajon bármelyik párt elvállalhatná-e, hogy
ezt a valószínű eredménnyel járó egyezményt eldobják anélkül,
hogy a helyébe mást tudnának tenni? – tette föl a kérdést Andrássy.
„És ha ezt nem tudja, akkor nézetem szerint mondhatja igenis azt,
hogy súlyos a teher, mit magunk is elismerünk, de nem mondhatja
azt, hogy mi többet vállaltunk el, mint elvállalnunk kellett volna;
mindenesetre pedig elismerheti a baloldal, hogy indítványát,
melytől gyakorlati eredményt nem várhatunk, elfogadni képesek
nem vagyunk. (Helyeslés a jobb oldalon. Halljuk!)” [Beszédei, 1287].
Az érvelést azzal folytatta, nem állítja, hogy a baloldal által
felhozottak nem bizonyítanak semmit, mert azt bizonyítják, hogy
Magyarország, amit elvállalt, abban méltányos volt. A Lajtántúlról
pedig sok helyről hallják az ellenkezőjét. Ezért köszönettel tartoznak
a baloldalnak a bizonyításért.
Beszélt még arról, hogy miért nem tudják a visszafizetendő terhet
csökkenteni, miért nem lehetséges a reductio? Már a
képviselőházban is elhangzott, hogy a leggazdagabb országok éppen
azok, amelyek a reductio kísérletét mindig elutasították maguktól, és
a legszegényebbek azok, amelyek elfogadták, mint Görögország és
Spanyolország. Belgium a Hollandiától való elválása után szintén
nem volt olyan gazdag állam, mint most [ 1867], roppant nagy
adóssággal kezdte új gazdálkodását, és Európa leggazdagabb
országai közé tartozik – mondta Andrássy. A legújabb példa
Amerika példája, amelynek államadóssága alig érte el a 100 milliót a
polgárháború előtt, a polgárháború utánra viszont körülbelül 3000
millió dollárra szaporodott. Ennek az adósságnak nagy részét
Európában vették meg nagyon olcsón, minthogy a pénz elhelyezése
nagyon bizonytalan volt. Nem lehetett tudni, hogy a háború után
elismerik-e az adósságot, és nem kerül-e reductio alá. De az északi
államok elismerték. „Már pedig, ha valahol, ott volt volna az állam
érdekében a reductio vagy, ha úgy tetszik, a banqueroute. Miért?
Azért, mert az államadósság elismerése által a legnagyobb nehézség
merült fel, t. i. folytonosan kényszeríteni Amerika déli részét, hogy
azon költséget fizesse, mely költségen ő leigáztatott.” Az
államadósság megszüntetése lett volna tehát a legbiztosabb mód a
polgárháború maradványainak a felszámolására és mégsem tették
meg. Andrássy feltette a kérdést is, hogy miért nem? Azért, „mert
igenis tudták Amerika szorgalmas polgárai”, hogy azok a
befektetések, amelyek olyan óriási előmenetelt idéztek elő náluk,
valamint Amerika hitele is szenvedett volna, ha ezt teszik [Beszédei,
1/288–289].
Beszéde végén még visszatért Jókai Mór előző napi felszólalására,
amelyben Jókai Ausztria külpolitikájáról beszélt homályos
célzásokban, elítélően. Andrássy azt mondta, hogy ez a vád nem őt
illeti, tehát nem válaszolt volna rá, mert nem kötelessége, de ez az
állítás nem elszigetelt, újságokban és nyílt levelekben is körözik,
ezért nem hagyhatja észrevétel nélkül. Azt állította ugyanis Jókai,
hogy az osztrák külügyi hivatal kihívó politikát űz Európában,
veszélyes kérdésekről és fekete pontokról szólt, és azt állította, hogy
„Ausztria bizonyos államok belügyeibe fenyegető befolyást
gyakorol”. Nem nevezte meg azonban, hogy melyek azok, és azt
sem, hogy melyek a veszélyes kérdések, amelyekben Ausztria
„Hazárd politikát akar követni”. Jókai aznap nem volt ott a
képviselőházban, így Andrássy nem tudta tőle megkérdezni, hogy
melyik része a jelenlegi politikának az, amit ő kihívónak tart, és
melyik állam belügyeibe avatkozik Ausztria? Andrássy azt mondta,
hogy ha ezt Jókai nem tudja megmondani, és a bizonyítására semmit
sem tudna felhozni, akkor ő azt úgy tekintené, „mint ha a t.
képviselő úr, vagy azok, kik az ő nézetében osztoznak, elismernék,
hogy nemcsak ezen állítás, hanem mindaz, mi e tekintetben a
legújabb időkben mondatott, tökéletesen alaptalan”. „Én, t. ház, a
magam részéről nem félek meghazudtolástól, midőn kimondom azt,
hogy a mostani osztrák monarchia nem akar egyebet, mint békét
benn és künn. (Zajos helyeslés.) Területileg sokkal nagyobb, semhogy
terjeszkedésre volna utalva; sokkal több baja van, semhogy újakat
akarna szerezni magának. (Zajos helyeslés.) De ha volna oly érdek,
mely Ausztria és illetőleg Magyarország belső kifejlődését akarná
akadályozni, akkor én meg vagyok győződve, hogy nem sokára be
fog bizonyulni, hogy ha azon Ausztria, mely egyik karját arra
használta, hogy a másikra bilincset rakjon, erejét kifejteni nem tudta:
úgy azon Ausztria, mely egyik kezével a szabad Magyarországra
támaszkodhatik, más kézzel oly népekre, melyek alkotmányos
szabadság tekintetében semmi más népnek sorsát nem irigyelhetik,
nem volna többé a beteg emberek sorában található. (Zajos éljenzés a
középen.)” [Beszédei, 1/289–290].
December 15-én a képviselőház 229 szavazattal 110 ellenében a
törvényjavaslatot a részletes tárgyalás alapjául elfogadta.
A kiegyezési törvények kihirdetése
Az 1867. december 28-i ülésen Szentiványi Károly, a képviselőház
elnöke bemutatta az előző nap kelt királyi leiratot, amelyben Ferenc
József jóváhagyta és megerősítette a kvótáról, az államadósságról, a
vám- és kereskedelmi szerződésről szóló törvényeket.
Ebben a leiratban az uralkodó értesítette az országgyűlést, hogy
jóváhagyta és szentesítette a birodalmi tanácsban képviselt országok
és királyságok mindkét háza által elfogadott törvényeket a
közösügyek kezelésének módjáról, a közös államügyek terheinek
arányáról, vagyis a kvótáról, az államadósságok iránti
egyezményről, a vám- és kereskedelmi szövetségről, és ezeknek a
törvényeknek a végrehajtása céljából intézkedett a közös
minisztérium megalakításáról.
A közös minisztérium megalakításáról Ferenc József 1867.
december 24-én kelt kéziratában értesítette Andrássyt. A levél
megszólítása: „Kedves gróf Andrássy”. Ferenc József tudatta, hogy a
birodalmi tanácsban képviselt királyságok és országok
alkotmánytörvényeit december 21-én szentesítette, báró Beust
birodalmi kancellárt a bécsi minisztérium elnökletének további
vitelétől felmentette, és utasítást adott ki arról, hogy a külügy-,
hadügy- és pénzügyminisztériumok, mint birodalmi
minisztériumok alkotmányos működésüket megkezdjék. Becke
bárót, az addigi pénzügyminisztert, birodalmi pénzügyminiszterré
nevezte ki, báró Beust és báró John pedig az általuk addig is vezetett
minisztériumokat attól kezdve mint birodalmi miniszterek vezették.
Ferenc József a királyi kéziratot Andrássynak szóló köszönettel
zárta:
„Midőn önt ezen intézkedésekről értesítem, örömmel
felhasználom ez alkalmat arra, hogy önnek a kiegyezkedés létesítése
körüli sikerdús működéséért, s azon hatályos támogatásért, mellyel
a nehéz és fontos feladat megoldásához járult, megérdemlett
elismerésemet kijelentsem” [Beszédei, 1/292].
 A királyi leirat felolvasása után Andrássy Gyula szólalt föl a
képviselőházban. Elmondta, hogy értesítést kapott arról is, hogy a
birodalmi tanácsban képviselt országok és tartományok részére
alakítandó kormány létrehozatalára is kiadta Ferenc József a
rendeletet. Minthogy minden feltétel teljesült, amelyhez ezeknek a
törvényeknek az életbe léptetése kötve van, kérte a képviselőházat a
törvények kihirdetésére és a delegáció tagjainak megválasztására.
Bejelentette továbbá, hogy az uralkodó szentesítette még az
izraeliták egyenjogúságára vonatkozó és az 1868. év első
harmadában viselendő közterhekről szóló törvényeket. Azzal a
nappal ezek is életbe léptek.
Ghyczy Kálmán, aki valószínűleg nem volt a teremben a királyi
leirat felolvasása idején, érdeklődött, hogy minden törvény
szentesítése megtörtént-e, amelyek előfeltételei a közösügyi törvény
életbelépésének. Neki Andrássy éppen ezt válaszolta, hogy nem volt
jelen, amikor felolvasták a királyi kéziratot. Az osztrák államfélre
vonatkozó alaptörvények szentesítése pedig köztudomású, de ez
nem tartozik Magyarországra, ezért nem jelentette be. Ausztriában
felelős minisztérium már régóta létezett, és 1867. július 25-e óta a
felelősségi törvény is el van fogadva. 1868. január 1-től a
parlamentáris minisztérium, tehát a parlamentnek felelős kormány
megalakítására kerül sor. Andrássy nyilatkozatát mind Ghyczy,
mind a képviselőház tudomásul vette, és a törvények kihirdetését
elhatározták.
Ezzel a kiegyezés megkötése befejezett ténnyé vált.
Álláspontja a zsidók egyenjogúsítása ügyében
A magyar kormány és törvényhozás a kiegyezés után
megvalósította a zsidó emancipációt az 1867. évi XVII. törvénycikkel,
amely kimondta a zsidók polgári és politikai egyenjogúságát. Báró
Eötvös József vallás- és közoktatásügyi miniszter rendezni akarta az
izraeliták hitközségi és köznevelési ügyeit, és megteremteni a
hitközségek egyházi autonómiáját. Ebből a célból egy izraelita
kongresszust tervezett. A kongresszus előkészítésére a
magyarországi és erdélyi zsidók közül bizalmi férfiakat hívott össze
Pestre 1868. február 26-ra. A küldöttség tagjai Andrássy
miniszterelnöknél is megjelentek. Vezetőjük dr. Popper József
miskolci orvos volt, aki ügyüket Andrássy pártfogásába ajánlotta, és
köszönetet mondott a miniszterelnöknek, hogy olyan hathatósan
segédkezet nyújtott az egyenjogúságuk törvényesítésére. Beszédét a
Magyar Izraelita című hetilap 1868. február 28-i száma teljes
terjedelmében közölte:
„A dicsőség e nagy tettért a nemzet geniusát illeti ugyan, de az
adományozás módja, mely a zsidók felszabadítása történetében
eddigelé páratlan, az ugyanis, hogy nem csak mint zsidók, hanem
mint magyarok is büszkén tekinthetünk a magyar kormány élén álló
lelkes hazafiakra, ez nagyméltóságod halhatatlan érdeme, mely nem
csak bennünk, hanem a világ bármely részében lakó hitrokonaink
kebelében a leghálásabb elismeréssel találkozik.”
Andrássy válaszát egyik újság sem közölte teljes terjedelmében.
Lederer Béla a Pester Lloydban találta meg legteljesebb változatban,
és abból fordította le magyarra: „A miniszterelnök válaszában
örömét fejezte ki az iránta tanúsított bizalomért, a köszönetet
azonban magától elhárította. Ezen ügyben sem követett mást, csak
meggyőződése sugallatát, és ezért a köszönetet nem tekinti
egyébnek, mint a bizalom erősebb kifejezésének. Az ország iránt
nyilvánított köszönetre nézve is meg kell jegyeznie, hogy a
törvényhozás is csak az igazságosság követelményeinek tett eleget,
midőn egy tiszteletet érdemlő és a hazához híven ragaszkodó
felekezetet az őt jogosan megillető helyzetbe juttatott, és a hazának
ez által félmillió hasznos polgárt megnyert. A mi a módot illeti,
melyet a törvényhozás követett, nézete az, hogy e törvény épen a
kellő időben alkottatott. Nem volt volna czélszerü e törvényt
hamarább megalkotni, de még sokkal károsabb volt volna tovább is
késnünk vele. Minden dolog megköveteli a maga idejét. Az Úr is hat
nap alatt teremtette a világot. Bizonyára szükséges volt ennyi idő,
különben gyorsabban elvégezte volna. Az értekezlet által
megoldandó feladatokra nézve bízik a sikerben, s ennek zálogát a
vallás- és közoktatásügyi miniszter körültekintésében és
odaadásában pillantja meg. Véleménykülönbségek mindenütt fel
szoktak merülni, de ez az értekezlet tagjait el ne rettentse. Reméli,
hogy az intézmények, melyeket az értekezlet teremteni van hivatva,
a más országokban lakó izraelitáknak mintaképül fog szolgálhatni, a
mi országunknak pedig, erről meg van győződve, hazaszerető és hű
polgárokat fog szerezni” [Beszédei, 1/311].
A delegációban
1868 januárjában elkezdődött a delegáció működése. Az első
ülésszak Bécsben volt. Az összecsiszolódás az új központi
államhatalom, a közös minisztérium és a két birodalomfél között
nem ment zökkenők nélkül. A közös minisztérium a magyar
delegációval szemben a kiegyezési törvénynek megfelelően „közös”
minisztériumnak titulálta magát, az osztrák delegációban azonban a
„birodalmi” elnevezést használta. A magyar delegációban ezt
Ghyczy Kálmán az ellenzék és Kerkapoly Károly a Deák-párt
részéről azonnal szóvá is tette.
A delegáció intézménye Andrássy „gyermeke” volt. Ő azonban
most már abba a helyzetbe került, hogy tekintettel kellett lennie a
közös minisztériumra és az osztrák kormányra is. Hagyta, hogy a
magyar delegációban elhangozzanak ezek a vélemények, kérdések,
amelyek Magyarország állami önállóságának hangsúlyozása
szempontjából rendkívül fontosak voltak, de a kellő időben szólásra
emelkedett, és lecsillapította a kedélyeket. Elérte, hogy a közös
minisztérium a delegáció 1868. január 31-i ülésén Beust
nyilatkozatával kinyilvánítsa, nem volt semmilyen mögöttes
szándéka a névhasználatban, Magyarország alkotmányos
önállóságát nem vonják kétségbe: „ha a birodalmi tanácsban
képviselt országok és tartományok delegatiojában tett
előterjesztésekben a birodalmi minisztérium és birodalmi miniszterek
kifejezések használtattak, ez által ama kifejezéseknek Magyarország
alkotmányos önállásával összeférhetetlen használata épen nem
czéloztatott. Sőt ellenkezőleg, a használt kifejezés németben
egyértelműnek vétetett ezzel: a monarchia mindkét felével közös ügyek.
Ennél fogva a közös minisztérium határozottan visszautasítja azon
feltevést, mintha ez által a közös ügyeken túlterjedő hatáskört
szándékozott volna igényelni” [Beszédei, 1/297]. Beutsnak ebben a
nyilatkozatában Kerkapoly és Ghyczy is megnyugodtak.
Andrássy azt is elérte, hogy a magyar delegáció a cím
kérdésekben, amelynek még volt folytatása 1868 márciusában is, ne
határozatot hozzon, hanem csupán „mint a bizottság közkivánata”
jegyzőkönyvbe vegyék állásfoglalásukat. Azt a szerepet vállalta
magára, hogy tompítsa a feszültségeket.
Március 11-én, amikor a hadiköltségvetés általános tárgyalása
került napirendre a delegációban, a vita külpolitikai térre terelődött.
Andrássy és Ghyczy Kálmán között volt egyre feszültebb a viszony.
A kiegyezés évében a képviselőházban, 1868 elején pedig a
delegációban ütköztek rendszeresen. Ghyczy volt az ellenzék
vezérszónoka, Tisza Kálmán ugyanis igen taktikusan mindig
Ghyczyt küldte előre mint idősebb, tapasztalt, nagy tekintélyű
képviselőt, és saját maga igen ritkán szólt. Ghyczy ezen az ülésen a
hadi költségvetésből több mint 8 millió forintot akart töröltetni,
mondván, hogy „ha a monarchia a békét őszintén akarja, lesz is
békéje”. Az volt az álláspontja, hogy Európának érdekében áll, hogy
a kontinens közepén erős állam legyen. Németországnak nincs oka
gyengíteni, ha jóindulatú rokonszenvvel tekintjük az újabb
átalakulását. Olaszország el van foglalva a belügyeivel, a török
birodalom nemzetiségei Magyarország, illetve az új Osztrák–Magyar
Monarchia barátai, ha innen valódi rokonszenvet tapasztalnak
irányukban. Csak Oroszországtól kell tartaniuk. De ha igaz volna is
az, hogy Oroszország terjeszkedni törekszik, akkor sem támadna
egyedül, szövetségesek nélkül. Azon kell dolgozniuk, hogy ne
találhasson szövetségest. Ghyczy azt mondta, hogy a hadi
költségvetés hadkészségre van tervezve, és nem békére. Emellett
sürgette a magyar hadsereg helyreállítását. Ebből egy igen hosszú
vita kerekedett, amelyben sokan sokféle kérdésről beszéltek.
Andrássy azonban kifejezetten Ghyczynek válaszolt.
Andrássy abból indult ki, hogy a kiegyezési törvény szerint a
külpolitika elveire nézve a közös külügyminisztérium és a magyar
kormány között egyetértésnek kell lennie. Ez természetes, mert
sikeres belpolitikát nem lehet követni egy azzal ellentétes külpolitika
mellett – mondta. Ghyczynek az a mondata, hogy a monarchia
békéje teljesen biztosítva van, ha a kormány azt őszintén akarja,
váltotta ki Andrássy nemtetszését. „Ebből azt lehetne következtetni,
hogy a külügyminisztérium, s a mennyiben a törvények értelmében
a magyar kormány beleegyezésével működik, a magyar kormány is
elmulasztotta azon intézkedéseket, a melyeket a béke fenntartására
czél- és okszerűen tenni lehetett, sőt hogy mind a kettőnek szándoka
a béke fenntartására nézve talán nem is őszinte” [Beszédei, 1/305].
Majd arról beszélt Andrássy, hogy „a sors úgy akarta”, hogy „a
tisztelt képviselő úr, t. i. Ghyczy Kálmán barátom” velük mindig
ellenkező véleményen legyen, ezért nem csodálkozik azon, hogy
ezúttal is így van. Csakhogy addig – mondta Andrássy –, mindig
Ghyczy látta sokkal sötétebbnek a jelent és a jövőt, ekkor pedig
ellenkezőleg, most Ghyczy nyugodt, és azt gondolja, hogy teljesen a
kormánytól függ a béke biztosítása. Andrássy szerint Ghyczy
rózsaszínűnek látja a jövőt. Egyetértett Ghyczyvel Olaszország és
Poroszország tekintetében, és ő is úgy gondolta, hogy velük a
jószomszédi viszony helyreállt, viszont nem merte volna ebből azt a
következtetést levonni, hogy Európa békéje már teljesen biztosítva
van. Franciaország példáját hozta föl Andrássy, mert volt idő,
amikor Franciaország azt mondta, hogy engedélye nélkül egyetlen
ágyú sem sülhet el Európában. Ekkor azonban Franciaország
„tetőtől talpig fel volt fegyverezve” és fel van fegyverezve 1868-ban
is, ahogy Poroszország is, sőt minden más állam is, „de mind a
mellett egyik sem állíthatja azt, hogy már ezért a békét biztosítva
látja, s épen azért fegyverkezik mindenki, mert a békét nem látja
biztosítva.
Én tehát azt gondolom, hogy a tisztelt képviselő úr némi
illusióban ringatja magát, midőn azt gondolja, hogy feltalálta azon
panaceát, mely szerint csupán elvekből kiindulva, a békét biztosítani
lehet.
Nézetem szerint az eddig ismertek között három módja van a
béke fenntartásának. Az egyik a fennálló szerződések fenntartása, a
másik a szövetségek a béke fenntartására, melyek néha véd- és
daczszövetséggé alakulnak, harmadik a fegyver.”
„…Egyébiránt én azt gondolom, hogy itt a felfogások
különbözősége a helyzetből következik. Sokszor egészen máskép
mutatnak a politikai constellatiok, ha úgy tetszik a falak mögött, és
egészen máskép kívülről tekintve, s ez teszi, hogy mindenütt, még
ott is, hol tökéletesen egy elvből indul ki mind az ellenzék, mind a
kormány, nagyon képzelhető, hogy az irányra nézve különbözők
lehetnek az ítéletek” [Beszédei, 1/307–308].
Ghyczy megsértődött, és ingerülten válaszolt, ami nem volt
szokása. Ő nem mondta, hogy politikai panaceát talált volna föl –
úgy tűnik, ezt tartotta a legsértőbbnek, meg valószínűleg a kioktatást
–, és Andrássy eszmefuttatása nem döntötte meg az ő állításait.
Kétségbe vonta, hogy bárkinek jogában állna megtámadni őt azért,
mert a kötelességeit és jogait lelkiismeretesen teljesíti és a
meggyőződését nyíltan kimondja.
Andrássy érzékelte Ghyczy ingerültségét, és válaszolt. A
baloldalon zaj támadt, és nem akarták meghallgatni. Azzal
védekezett, hogy egy szót sem mondott, ami a parlamentáris illem
határán túlmenne. „Terrorizmus”-nak minősítette, amit vele
szemben az ellenzék gyakorolni akar. A gyorsírókat hívta tanúnak,
hogy nem mondott egyebet, mint hogy a t. képviselő úr „illusionak
adja magát oda”. Jogában állt visszautasítani azt a vádat, hogy nem
akarja őszintén fenntartani a békét és felhozni az érveket maga
mellett – mondta Andrássy [Beszédei, 1/309].
Sok igazság volt abban, amit Ghyczy mondott az akkori
külpolitikai helyzetről, viszont Andrássy jól ismerte a mondást,
hogy „ha békét akarsz, készülj a háborúra”, és zokon vette, ha
kétségbe vonták őszinte szándékait. Nem kért bocsánatot, ahogy
Ghyczy sem. A vita vége kölcsönös sértődés lett.
Az erdélyi sajtóviszonyokról
A kiegyezés után Magyarországon lépések történtek a
sajtóviszonyok rendezésére. Erdélyben azonban, minthogy még az
unióról szóló törvény nem született meg, fenntartották az osztrák
sajtótörvényt, amelynek 1852. május 27-i novellája volt érvényben.
Ennek az adminisztratív intézkedései olyan szigorúak voltak,
mintha előzetesen cenzúrázták volna a lapokat, és nem tették
lehetővé a szabad véleménynyilvánítást. Gull József, a segesvári
kerület képviselője ezért 1868. május 4-én interpellációt intézett a
belügy- és az igazságügy-miniszterhez.
Deák Ferenc is felszólalt ugyanebben az ügyben, mert nem
tartotta méltányosnak, hogy Erdély a szabadság egyik legfőbb
kellékét továbbra is nélkülözze. Ezért javaslatot kért a kormánytól,
hogyan lehetne a sajtószabadságot Erdélyben azonnal életbe
léptetni, még az erdélyi viszonyok részletes rendezése előtt.
Andrássy Deáknak válaszolt. Az volt a kormány szándéka –
mondta –, hogy az unió kérdésének a tárgyalása alkalmával
rendezik az összes eltérő eljárást. Közben az unió kérdésében
kiküldött bizottság feloszlott, és a kormány vette át ezen a téren a
kezdeményezést. A sok teendő miatt még nem volt ideje ebben a
kérdésben javaslatot tenni, de megnyugtatást és felvilágosítást adott
Andrássy a képviselőháznak, hogy a minisztériumnak szándéka,
hogy az erdélyi sajtóviszonyok tárgyában is javaslatot tegyen.
Minthogy az erdélyi unióra vonatkozó javaslata nagy terjedelmű,
úgy gondolta a miniszterelnök, hogy az igazságügy-miniszter is
célszerűnek fogja tartani, ha a sajtóügyben külön javaslatot
terjesztenek elő. Deák hozzászólását úgy fogta föl Andrássy, hogy
arra biztatja a kormányt, ne várják be az unió végleges rendezését,
hanem ezt megelőzően vezessék be a sajtószabadságot Erdélyben.
Válaszával Andrássy tetszést aratott a teremben.
Andrássy után kapott szót Babes Vince, aki nem a törvényt
kifogásolta, hanem a szigorú alkalmazását, és megdicsérte a
Belcredi-kormányt, amely az osztrák sajtótörvényt szabadelvűen
kezelte. Andrássy emiatt újra szót kért. Válaszából jól látszik, hogy
felbosszantotta a képviselő hozzáállása és hangneme. „Ha jól fogtam
fel a t. képviselő úr észrevételét, neki nem annyira az ott fennálló
sajtórendszer ellen, mint annak alkalmazási módja ellen van
észrevétele. Én megvallom, egészen ellenkezőleg tekintem a dolgot.
Nekem, és azt hiszem mindnyájunknak, igen kellemetlen az ott
fennálló sajtórendszer, és azt meg akarjuk változtatni. A mi azonban
az alkalmazási módot illeti, van szerencsém a t. képviselő úr
felvilágosítására előre is kijelenteni, hogy az alkalmazásban a
kormány ezentúl is mindig igazságos szigort fog szem előtt tartani.
(Elénk helyeslés.) Mert ha voltak idők, melyekre a t. képviselő úr
hivatkozott, midőn megengedtetett az ország integritása és a
fennálló törvények ellen izgatni: a jelen alkotmányos kormány –
erről biztosítom a t. képviselő urat – ezt megengedni nem fogja.
(Zajos helyeslés.)” [Beszédei, 1/314].
Az interpellációra Horvát Boldizsár igazságügy-miniszter
válaszolt. Bejelentette, hogy amikor a polgári perrendtartásban
tervezett bírósági szervezet törvényerőre emelkedik, vagyis az
Erdélyben felállítandó törvényszékek száma és helye meg lesz
állapítva, akkor a kormány a sajtóbíróságokat is életbe lépteti.
Pest és Buda fejlesztése
Andrássy tervei között szerepelt, hogy Pestet és Budát igazi
fővárossá fejlesszék. Nagyon fontosnak tartotta, hogy a városokat
szépítsék, és közegészségi szempontból is emeljék. A miniszterelnök
1868. május 17-re értekezletet hívott össze, ahol a minisztériumok
képviselőin, Reiter Ferenc és Hieronymi Károly osztálytanácsosokon
kívül hét pesti, hét budai és két óbudai polgár vett részt. Ott volt az
ülésen például Szentkirályi, Rottenbiller, Havas, Henszelmann,
Házmán, Országh és Örményi. Az értekezleten elhatározták, hogy
Buda és Pest külön tervezetet fog benyújtani, és a bizottság a két
tervezet alapján fogja közös álláspontját kialakítani. Andrássy az
értekezleten hosszabb beszédet tartott, amelyet a Jókai által
szerkesztett A Hon című balközépi napilap 1868. május 20-i száma
őrzött meg az utókornak.
Andrássy elmondta, hogy a fejlesztési terv elkészítése mennyire
fontos. Kiemelte, hogy a városok szépítése és a közegészségi
szempontból való emelése szükséges és hasznos. Beszélt arról, hogy
Bécs nagyon túlszárnyalta Pestet. Korábban Bécs erődített város volt,
most pedig szabad, nyílt, szellős várossá vált. Pest szabad és nyílt
[nincsenek városfalai], de a beépítése nem jó, szűk, keskeny utcájú
várost alkottak, amelynek nem jó a levegője, és nem elég világos.
Megnyílt a lehetőség a fejlesztésre, és itt az ideje, hogy Buda-Pest
szépítésére gondoljanak – mondta Andrássy. Nagy gondot kell erre
fordítaniuk és mielőbb intézkedniük, mert a tervszerűtlen építkezés
halad, és minél később vetnek ennek gátat, annál nagyobb
nehézségekkel kell majd megküzdeniük a tervszerű építkezés
megkezdése előtt, és annál nagyobb mérvű rombolásokat kell tenni.
Fel kell osztani a várost kerületekre. Ki kell jelölni a gyárak részére a
területeket, és máshol a gyárépítést megtiltani.
A Városliget az egyetlen mulató területe a városnak – mondta
Andrássy. Ezt szélesebb utcával kell összekötni a fővárossal, mert a
piszkos és szűk Király utca sokakat elriaszt attól, hogy a
Városligetbe menjenek. A Városliget sincs jól kialakítva, és a tavat,
amelyhez hasonlóval kevés európai főváros dicsekedhet, nem lehet
kocsival megkerülni.
A miniszterelnök elrendelte, hogy kisajátítási törvényt
dolgozzanak ki, különös tekintettel a főváros igényeire. Ha ez a
törvény megszületik, akkor a Városligetbe vezető szélesebb út
kihasítása könnyű lesz, mert a Király utca és az indóház
[pályaudvar] között fekvő telkek nagyobb részén még nincs épület.
Ezeket aránylag alacsony áron ki lehetne sajátítatni. A kormány nem
nyújthat pénzsegélyt a városnak, de kötelessége garanciát vállalni a
kölcsönért, amelyet a középítkezésekre felvesznek. Ezzel a város
olyan helyzetbe jut, hogy a kövezeti költségekre kölcsönt vehet fel
amortizációra, míg az addigi kölcsönöknél kénytelen volt jelzálogot
kijelölni.
A bizottság tetszéssel fogadta a miniszterelnök beszédét, és május
végi határidőt tűztek ki a tervezetek elkészítésére. Júniusban
folytatta Andrássy a bizottsággal a megkezdett tárgyalásokat, és
decemberben megszülettek a törvények. Az 1868: LVI. törvénycikk a
kisajátítást szabályozta Buda és Pest városok területén, az 1868: LVII.
tc. pedig bélyeg- és adómentesnek nyilvánította azt a hárommillió
forintos kölcsönt, amelyet Pest városa középítkezésekre fölvesz.
Kereskedelmi szerződés a német vámegyleti államokkal
A porosz–osztrák háború következtében érvényét vesztette a
kereskedelmi szerződés, amely a Habsburg Birodalom és a német
vámegylet államai között fennállt. A háború után, 1866 őszén
megindultak a tárgyalások egy újabb egyezmény megkötésére.
Időközben azonban a Habsburg Birodalomban a kiegyezéssel
változott a közjogi helyzet. A szerződés szövegezőinek is tanulniuk
kellett az új államjogi rendet, az új elnevezéseket. Az 1868. március
elején megszületett szöveg azonban még a régi szellemben és
elnevezésekkel íródott.
1868. március 9-én terjesztette be az Osztrák–Magyar Monarchia
hét kereskedelemügyi minisztere a szerződést az országgyűléshez és
a birodalmi tanácshoz. A szerződést az Osztrák–Magyar Monarchia
kötötte Poroszországgal, az Északnémet Szövetséggel és a német
vámegyletnek ehhez a szövetséghez nem tartozó államaival, vagyis
Bajorországgal, Württemberggel, Badennel, a Majnától délre eső
Hessennel és Luxemburggal. Az egységes Németország létrejötte
(1871) előtti időben járunk még.
A képviselőházban 1868. május 8-án kezdődött a szerződés
tárgyalása. Gorove István kereskedelemügyi miniszter azonnal
bejelentette, hogy a szövegezésben változtatások szükségesek, mert
a mellékletek szövegében a Monarchia területére vonatkozóan olyan
elnevezések vannak, amelyek sem az ország államjogi helyzetének,
sem a közös külügyminisztérium és a magyar kormány között kötött
megállapodásnak nem felelnek meg. Gorove a közös
külügyminisztériumtól azt a nyilatkozatot kapta, hogy a jövőben az
államiratok Magyarország közjogi helyzetének mindenben meg
fognak felelni.
A magyar országgyűlés valóban nem a szerződés tartalmával
kezdett foglalkozni, hanem a téves elnevezésekkel. Az osztrák
birodalmi tanácsban ezzel szemben a kereskedelmi szerződés
tartalmát bírálták, a szerződésből az országra háramló anyagi
előnyöket mérlegelték, és a vámrendszer szempontjából
megtámadták a szerződést.
Az Andrássy-kormány is abba a helyzetbe került, hogy kénytelen
volt a közjogi, elnevezésbeli kérdésekkel foglalkozni, mert nem
teremthetett precedenst. Nem várták meg, hogy az országgyűlés elé
kerüljön a tervezet, hanem a módosítási kéréseiket azonnal
megfogalmazták, és megtették a szükséges lépéseket a közös
külügyminisztériumnál, illetve az országgyűlési bizottság
tudomására hozták, hogy melyek a módosítandó részek.
Bismarck kancellár az Északnémet Szövetség részéről
készségesen beleegyezett a változtatásokba, és egy pótjegyzéket
állítottak ki ezekről, amelyet május 24-én a német vámparlament is
elfogadott. Andrássy a képviselőházban május 28-án már erről is
tudott nyilatkozni. A miniszterelnök bejelentette, hogy Ferenc József
„kegyesen helybenhagyni méltóztatott”, hogy a szerződést már a
szükséges elnevezésbeli változtatásokkal terjessze a magyar
kormány az országgyűlés elé, és elfogadás esetén ebben a
szövegezésben iktassák Magyarország törvényei közé. Andrássy
tehát a szerződés elfogadását kérte az országgyűléstől, és
bejelentette, hogy törvényjavaslatot fognak beterjeszteni a
becikkelyezésről.
A magyar országgyűlés központi bizottsága, amelyhez a
szerződés előzetes vizsgálatra és előterjesztés tételére került, azt a
kívánságát fejezte ki, hogy a „cím kérdést”, vagyis az elnevezéseket
véglegesen állapítsák meg. Erről Andrássy azt mondta, hogy a
kormány nagy súlyt helyez arra, hogy ez a kérdés minden
vonatkozásban, különösen Magyarország közjogi állásának
vonatkozásában kielégítően és mielőbb megoldódjon. Bejelentésével
tetszést aratott a képviselőházban. Végül 1868. november 14-én adta
ki Ferenc József azt az utasítást, „legfelsőbb elhatározást”, amelyben
meghatározta, hogy a Monarchia külképviseletében milyen
elnevezéseket kell használni, amelyek Magyarország közjogi
helyzetének megfelelnek. Az államot Osztrák–Magyar Monarchia
néven kell megnevezni. Több mint egy év telt el a kiegyezés
megkötése után, amíg eddig eljutottak.
A címkérdés
A kiegyezéssel létrejött egy új birodalom, név nélkül, és az
uralkodó címzése is bizonytalan volt. Az uralkodó a bécsi állami
levéltár, a Haus-, Hof und Staatsarchiv igazgatóját kérte föl, hogy a
történelmi előzmények alapján mutassa be a címhasználatot.
Andrássy megismerte a levéltár igazgatójának az előterjesztését, de
elégedetlen volt vele, részben azért is, mert az igazgató nemcsak a
múltról írt, hanem javaslatot tett a jövőbeli elnevezésekre is,
amelyhez Andrássy szerint egyáltalán nem volt joga. Ezért saját
maga is írt egy emlékiratot ezekről a kérdésekről [Beszédei, 1/386–
389]. Nem tudjuk pontosan, hogy Andrássy emlékirata mikor
született, de feltehetően 1868 tavaszán.
A delegáció első ülésszaka is arra sarkallta Andrássyt, hogy
ezekkel a kérdésekkel foglalkozni kell, ahol Kerkapoly és Ghyczy is
felvetették a problémát, mindenekelőtt a közös miniszterek
címzésének a kérdését, mert a közös miniszterek magukat az osztrák
delegációban „Reichsminister”-nek, a minisztériumokat pedig
„Reichsministerium”-nak titulálták. A magyarok a birodalmi
miniszter elnevezés ellen tiltakoztak, ragaszkodtak a „közös
miniszter” és „közös minisztérium” megnevezéshez.
Andrássy emlékiratában először az „apostoli” szó használatával
foglalkozott, mert a levéltár-igazgató szerint ez a szó nem fordult elő
a felség által államszerződésekben használt címben, hanem csak a
Magyarországot illető ügyekben, és az apostoli királyi cím, mint más
címek, amelyeket a szentszék egyéb uralkodóknak adott, semmi
valódi értelemmel nem bír, és ezeket a címeket az uralkodók soha
nem is használták. Andrássy kimutatta, hogy ez téves és alaptalan,
mert az apostoli szó csaknem valamennyi fontosabb államjogi
okmányban előfordul, ha nem a bevezető címben, akkor a
szövegben. Az uralkodó akaratától függ, hogy az apostoli szót a
címébe felveszi vagy nem.
Ennek a kérdésnek a kis cím miatt volt jelentősége, amely a
magyar fél szerint így hangzana: „Ausztria császára és
Magyarország apostoli királya”. Ezt a címzést a levéltári igazgatóság
elfogadhatatlannak tartotta, mert az és szócska azt fejezi ki, hogy az
osztrák császárságot csak a ciszlajtán országok képezik, és a magyar
állam velük egyenjogú. A levéltári igazgatóság szerint ehhez a
birodalmi képviselet beleegyezése szükséges, és a birodalom két
felének az elkülönítését jelenti, amely nem felel meg a dolgok valódi
állásának.
Ezekből is jól látható, hogy az új rend kialakítása nem ment
könnyen, a birodalmi központ nem akarta feladni az osztrák
pozíciókat, és nehezen vette tudomásul a kiegyezéssel kialakult új
államjogi helyzetet.
A vita egyik tárgya tehát az és szócska volt. Andrássy erről azt
írta az emlékiratában, hogy „Tudtunkkal az és szócska soha nem
jelenti két tárgynak »egymással szembe vagy ellentétbe állítását«,
hanem mindenkor a két tárgy összeköttetését,
egybetartozandóságát”.
Andrássy szerint az és szócska miatt nincs szükség hosszadalmas
eljárásra, mert az „Ausztria császára” és „Magyarország királya”
ugyanazt a fejedelmet jelölik, de külön fogalmakat tartalmaznak. Ezt
bizonyítja, hogy Ferdinand császár, mint Magyarország királya, ezen
a néven az ötödik volt, és nem első; bizonyítja az ő trónlemondása is,
amelyet Magyarországra vonatkozóan külön kellett megtennie, és
bizonyítja a kiegyezési törvény által szabatosan megállapított
viszony, amelyben Magyarország a birodalom másik feléhez áll.
Majd hosszabb fejtegetésbe bonyolódik Csehország kapcsán,
érvel, hogy a kis címbe miért nem kell felvenni. A közép címben
Csehország is említve van, az államszerződésekben pedig általában
a közép címet használják.
A kis cím tehát egyedül így helyes: „Ausztria császára és
Magyarország apostoli királya” – írta Andrássy. Emiatt a közép cím
pedig így alakul: „Ausztria császára, Magyarország apostoli királya,
Cseh-, Dalmát- sat. országok királya”. A nagy cím változatlanul
megmaradna.
Az uralkodó megszólítása, ahogy régóta használják: „Ő Felsége a
Császár és Király” vagy az új kis címnek megfelelően „Ő császári és
apostoli királyi felsége”. Az új elnevezéseket diplomáciai úton
kellene kihirdetni.
Aztán azzal foglalkozott Andrássy, hogy mi legyen a kollektív
elnevezés a birodalomra és a két félre külön-külön. Úgy gondolta,
hogy olyannak kell lennie, amely a külföld felé magában foglalja a
birodalom két felének az állami összetartozását; kizárja, mintha a
magyar korona országai az illető elnevezés alatti területbe
beolvadtak volna; és megfelel annak az önállóságnak, amelyet
Magyarország részére a Pragmatica Sanctio biztosít. Mindezeknek a
feltételeknek megfelel az „Osztrák–Magyar Monarchia” cím, amit
javaslatba hozott az emlékiratban. Az új birodalom névadója tehát
Andrássy Gyula volt.
A birodalom két felének a legtermészetesebbek a történeti
elnevezések volnának: az „örökös országok” és „Magyarország”, az
előbbi azonban nem foglalja magában az összes ciszlajtán
országokat, ezért a levéltári igazgatóság a „nyugat-osztrák
országok” elnevezést javasolta. Ez Andrássy szerint Galícia és
Bukovina miatt földrajzilag helytelen, ezért szerinte a „német–szláv
országok” és a „magyar korona országai” elnevezést kellene
használni. A birodalom mindkét felére pedig külön megjelölés
nélkül „az Osztrák–Magyar Monarchia mindkét része”, „ő császári
és apostoli királyi felségének mindkét államterülete” vagy „az
osztrák–magyar birodalom mindkét része” volna használható.
1868 novemberében a képviselőházban újabb vita kerekedett a
cím kérdésből, mert az ellenzék ismét nehezményezte, hogy még
mindig használatos a „birodalmi minisztérium” elnevezés. Először
Deák válaszolt Ghyczynek, hogy a kiegyezési törvény egyáltalán
nem határozza meg a közös miniszterek címét. A birodalom
elnevezés nem ütközik a magyar közjogba, és az a miniszter, aki „ő
Felsége összes országainak közös ügyeit vezeti, csakugyan a
birodalom minisztere”. A közös minisztérium már januárban az első
delegáció előtt tett nyilatkozatában kinyilvánította, hogy nem akarja
kiterjeszteni a hatáskörét a közös ügyeken túlra, és a „birodalmi
minisztérium” kifejezést egyértelműnek veszi ezzel: „a monarchia
mindkét felével közös ügyek”. Ebben 1868 januárjában mind
Kerkapoly a Deák-párt részéről, mind Ghyczy a balközép részéről
megnyugodtak. Ghyczy akkor azt mondta a saját pártja nevében,
hogy „érett megfontolás után” kielégítőnek találja – mondta Deák.
Amikor 1868 novemberében az ellenzék ezt a kérdést ismét
elővette, noha a költségvetés még nem volt letárgyalva, és az
országgyűlés mandátuma 1868. december 10-ig tartott, vagyis
mindjárt lejárt, akkor a Deák-párt vezetése ezt igencsak zokon vette.
Ilyen helyzetekben aztán mindig előjött Andrássy szarkasztikus
humora, ami ezúttal Tisza Kálmánon csattant:
„Nem akarom tagadni senkinek azon jogát, hogy a kormánynak
nehézségeket csinálhasson; de ez alkalommal helyesebbnek
tartottam volna ezt nem tenni azért is, mert oly indítvánnyal fellépni,
mely azon szempontból indul ki, hogy a kormány adott szavát be
nem váltja, a nélkül hogy a kormányt az iránt előbb interpellálnák,
oly eljárás, melyre az illetőknek joguk lehet ugyan, de melyet
méltányosnak elismerni képes nem vagyok. (Helyeslés jobbról.)
Azt mondotta továbbá Tisza Kálmán képviselőtársam, hogy
hiszen ők vártak hat hónapig, tovább várniok nem lehetett.
Köszönetet mondok e várakozásért; egyúttal azonban megjegyzem,
hogy míg a t. képviselő urak várakoztak, addig mi működtünk, a
kérdést tárgyaltuk és főbb pontjaiban már megállapodást is
eszközöltünk. A t. képviselő úr el fogja ismerni, hogy az ő feladatuk
sokkal könnyebb volt, mint a mienk, (Derültség) és le fogják kötelezni
a házat, a kormányt és a közvéleményt, ha ezen körülményt most és
más alkalommal tekintetbe veszik. (Élénk helyeslés és éljenzés.)”
[Beszédei, 1/394].
Ghyczyt és Deákot mint indítványozókat a házszabály szerint
megillette a zárszó joga. Deák Ghyczy és Tisza érveivel szemben
kimutatta, hogy az aggodalmaik indokolatlanok, és azt mondta,
hogy „tisztelek, becsülök minden meggyőződést, hanem azt soha
sem fogadhatom el, hogy Magyarország önállása, alkotmánya és
ezzel együtt létele [léte] veszélyeztetve legyen az által, ha a közös
miniszter magát birodalminak nevezi”. Végül arra a következtetésre
jutott, hogy akár helyes, akár helytelen a birodalmi miniszter cím
használata, ebből sokkal kevesebb kára származik
Magyarországnak, mint abból, ha az országgyűlés úgy oszlana föl,
hogy a költségvetés nem születik meg.
 1868 végén elkeseredett harc folyt a kormánypárt és az ellenzék
között, mert már készültek az 1869-ben esedékes országgyűlési
képviselő-választásokra. A balközép párt vezetői azt tapasztalták,
hogy az országban nagy az elkeseredés és a balközép nagyon
népszerű. Ebből azt a következtetést vonták le, hogy van esélyük
választás útján kormányra kerülni. Nem pusztán választási fogás,
hanem küldetéstudat is volt a részükről, ahogy a pártjuk feladatát
felfogták. Tisza Kálmán számára az volt a pártja feladata, hogy
őrködjön a nemzet érdekein, a kiegyezés betartásán, és igyekezzen
az adott keretek között békés úton, törvényes eszközökkel
Magyarország számára nagyobb mozgásteret, több önállóságot
kiharcolni.
1868. november 10-én Tisza, Ghyczy és balközépi társaik
lemondtak a delegációban viselt mandátumukról, mert pártjuknak
az volt az álláspontja, hogy nem kell delegáció. A képviselőház
november 11-én elfogadta a lemondásukat, de Deák Ferenc megrótta
őket, és indítványára a képviselőház a határozatban rögzítette, hogy
a lemondásuk indokát nem ismeri el „valónak és alaposnak”.
Azon az őszön azonban már véleménykülönbség alakult ki
Ghyczy és Tisza között, mert Ghyczy a Deák-párttal való összefogás
híve volt, középutas, és ellenezte a delegációból való kilépésüket is.
Ghyczy odáig jutott, hogy ki is akart válni a balközépből és
visszavonulni a politizálástól, és csak Tisza kitartó győzködésére állt
el ettől a szándékától, mert belátta, hogy azzal nagyon sokat ártana a
választások küszöbén a balközép pártnak.
Andrássy kérésére és előterjesztése alapján Ferenc József 1868.
november 14-én kiadott egy legfelsőbb kéziratot, amely rendezte a
birodalmának a diplomáciai érintkezésben használatos elnevezéseit,
címeit. Lederer Béla azt írta erről a kéziratról, hogy általa
„Magyarország a névtelenség homályából elvégre hivatalosan is az
európai államok sorába lépett” [Beszédei, 1/397].
Magyarországon örömmel és lelkesen fogadták ezt a változást,
Ausztriában azonban nem, mert maguk számára nem láttak előnyt
benne, hanem Magyarországnak tett engedményként értékelték.
Magyarországon pedig azt gondolták, hogy ez Ausztriának is
előnyös, mert az őket fenyegető két legnagyobb veszély, a
centralizmus és a föderalizmus elé vetett akadályt. A centralizmus
már 1849 és 1867 között bebizonyította, hogy a birodalom számára
milyen káros, mert tönkretette és eladósította. A föderalizmus pedig
a Die Presse megítélése szerint az államot elemeire bontaná.
A nemzetiségi kérdés ügyében kiküldött országgyűlési
bizottság
Az országgyűlés tudatában volt annak, milyen fontos, hogy a
nemzetiségek helyzetét mielőbb rendezze. A méltányos igényeiket
akarták kielégíteni liberális alapon, de úgy, hogy az állam egysége
ne szenvedjen csorbát. Hogy mit jelent a „méltányos igények”,
ennek meghatározása azonban nem volt könnyű feladat.
A képviselőház 1866. április 28-án, tehát már a kiegyezés
megkötése előtti évben, választott egy negyventagú bizottságot,
amelynek az volt a feladata, hogy a nemzetiségek jogkörének
meghatározására készítsen törvényjavaslatot. A bizottság alighogy
elkezdte a tanácskozásait, félbeszakította azt a porosz–osztrák
háború, minthogy az országgyűlést a háború miatt elnapolták.
Az országgyűlés ismételt megnyitása után az első teendő a
kiegyezés és az új állam előtt álló első feladatok voltak. A
negyventagú bizottság tagjai közül sokan dolgoztak más
bizottságokban is, ezért a nemzetiségi kérdés akkor háttérbe szorult.
A negyventagú bizottság kiküldött egy albizottságot, amelyik 1867.
július 26-án jelentést tett, de a nagy bizottság tagjai még mindig el
voltak foglalva a képviselőház és az országgyűlés egyes osztályainak
az üléseivel.
A képviselőházban voltak nem magyar nemzetiségű képviselők.
Harmincegy, többségében nem magyar ajkú kerület képviselői 1867.
december 19-én kezdeményezték, hogy a képviselőház utasítsa a
bizottságot, hogy a jelentését 1868. január végéig terjessze be. Nem
vették azonban tekintetbe, hogy a bizottság tagjai közül sokan
januárban Bécsben lesznek a delegáció ülésén. A negyventagú
bizottság csak 1868. február 24-én tudta folytatni a munkáját. Ekkor
azonban kiderült, hogy már nem negyventagú, hanem csak 24.
Andrássy, Eötvös, Lónyay és Gorove közben miniszterek lettek.
Négy képviselőt, köztük Ráday Gedeon és Kún Kocsárd grófokat,
főispánokká nevezték ki, és ők ezzel kikerültek a képviselőházból, és
a főrendiház tagjaivá váltak. Többen pedig valamilyen hivatalt
vállaltak, és lemondtak az országgyűlési képviselőségről. Nem volt
már országgyűlési képviselő az a négy nemzetiségi – Faur János,
Gozsdu Manó, Hosszú József és Joannovics György –, akiket azért
választottak be a bizottságba, hogy a román nemzetiség érdekeit
képviseljék.
A képviselőház szükségesnek látta, hogy a bizottságot ismét
kiegészítsék az eredeti 40 főre, ezért 1868. április 3-án újabb 16 tagot
választottak.
Hodosiu és hét román képviselőtársa 1868. június 20-án
interpellációt intézett a kormányhoz arról, hogy „Való-e, hogy a
minisztérium akadályozza a nemzetiségi ügyben kiküldött
bizottságot munkálkodásában, ekként a háztól vett kötelességének
teljesítésében; ha igaz: szándékozik-e a minisztérium ezen
akadályokat akként elhárítani, hogy a nemzetiségügyi bizottság
munkálatát mielőbb folytatva, azt e hó végéig bevégezhesse?”.
Andrássy ekkor nem volt itthon, ezért csak július 9-én válaszolt.
Először is határozottan visszautasította azt a feltételezést, hogy a
kormánynak szándékában lenne adott szavával és a képviselőház
határozatával ellenkezőleg a törvényjavaslat előterjesztésének a
megakadályozása. Az igaz, hogy a kormány kérte korábban a
bizottságot, hogy függessze föl a munkálatait, mert a kormány
annyira el volt foglalva, hogy nem tudta ezt a kérdést tárgyalni, azt
viszont nem akarta, hogy ez a nagy fontosságú ügy előbb kerüljön a
képviselőház elé, mint ahogy a kormány részletesen tájékozódott
volna felőle, és tanulmányozta volna. Ez azonban régebben történt,
és a kormány már abban a helyzetben van, hogy akár a bizottságban,
akár a képviselőházban elő tudja adni a véleményét ebben a
kérdésben.
Majd elmondta, hogy a bizottság időhiány miatt nem tudja a
munkát folytatni, mert a bizottság tagjai három másik bizottságban
is dolgoznak, a horvát országos bizottságban, a pénzügyi
bizottságban és a védrendszer tárgyában működő bizottságban. Ha a
képviselőház azt kívánja, hogy a nemzetiségi ügyben kiküldött
bizottság azonnal folytassa a munkát, akkor az csak új bizottság
választásával lehetséges, ami pedig nem volna célszerű.
Andrássynak az volt a véleménye, hogy a bizottságnak annyi időt
mindenképpen adni kellene, hogy a másik három ügyet be tudják
fejezni. A képviselőház helyeselte ezt a véleményt.
Andrássy nem jelölt ki határidőt, de bejelentette, hogy a kormány
nemcsak hogy nem akarja a törvényjavaslat előterjesztését
megakadályozni, „hanem azt melegen óhajtja”, és kitart amellett az
ígérete mellett, hogy azt még abban az ülésszakban tárgyalják, és
törvényt alkossanak.
Hodosiu a választ nem fogadta el, mert azt várta, hogy a
kormány a válasz helyett már a törvényjavaslatot fogja beterjeszteni.
Papp Zsigmond képviselő javaslatára a képviselőház határozatot
hozott arról, hogy a nemzetiségi törvényjavaslatot még abban az
ülésszakban tárgyalniuk kell. Ez így is történt, és a nemzetiségi
egyenjogúságról szóló törvény, az 1868: XLIV. még 1868 folyamán
életbe lépett.
A véderőtörvény vitája
A véderő kialakítása kapcsán annyi szempontot és érdeket kellett
figyelembe venni, ami könnyen megbuktathatta volna a tartós
megoldást. A porosz–osztrák háború pedig rávilágított arra, hogy
milyen óriási jelentősége van a kérdésnek, milyen nagy hátrányban
van fegyverzetében, felszereltségében és főként a katonák, a
hadsereg szellemében a Habsburg Birodalom hadereje például a
porosszal szemben.
Az egyik legfőbb szempont, amire tekintettel kellett lenni, az volt,
hogy az Osztrák–Magyar Monarchiában a hadsereg vezérlete,
vezénylete és belszervezete uralkodói felségjog volt. Vagyis
kizárólag olyan jellegű változtatásokra kerülhetett sor, ami Ferenc
József teljes egyetértésével találkozott. A közös hadsereg ténye a
kiegyezési törvényben le volt fektetve. Hiába akartak
Magyarországon nagyon sokan – még a Deák-párt soraiban is –
önálló magyar hadsereget, ez nem volt lehetséges. Szem előtt kellett
tartani a paritás elvét, vagyis Magyarországon belül is csak olyan
önálló haderő alakulhatott, ha egyáltalán alakulhatott, amelynek volt
a Lajtán túl is megfelelője. Magyarország ragaszkodott a
honvédséghez, a közös hadseregben, illetve Ausztriában azonban ez
rossz emlékeket ébresztett. Magyarországon az ellenzék, elsősorban
a szélbal, gyakran lépett föl irreális, megvalósíthatatlan
követelésekkel, ami a kormánynak nehézséget okozott. A közös
védelmet össze kellett egyeztetni a Monarchia két részének külön
államiságával.
Andrássy Gyula nemcsak miniszterelnök volt, hanem
honvédelmi miniszter is. Ferenc József ugyanis csak azzal a
feltétellel engedélyezte Magyarországon a honvédelmi minisztérium
létrehozását, ha Andrássy lesz a miniszter.
A védelmi törvények tárgyalására 1868. június 27-én, július 31.,
augusztus 1., 5., 6. és 7-én került sor. Ezek eredményeként jöttek
létre az 1868: XL., XLI. és XLII. törvénycikkek a véderőről, a
honvédségről és a népfelkelésről. Ezek a törvények előírták az
általános hadkötelezettséget, a védkötelezettség személyes és
egyetemes voltát. Senki nem válthatta meg magát, vagy küldhetett
maga helyett helyettest.
Takarékossági szempontok miatt le kellett szállítani a sorhadi
szolgálat idejét. Ezzel párhuzamosan megemelték a tartalékos és a
honvédségi éveket. A hadkötelezettséget 12 évben szabták meg, az
aktív szolgálatot azonban hatról három évre csökkentették, és a
magasabb képzettségűeknél – az Északnémet Szövetség mintájára –
egy évre szállították le.
A szárazföldi és tengeri hadsereg teljes létszámát – azért, hogy a
többi nagyhatalom haderejét megközelítsék – az első tíz évre 800 000
főben állapították meg. Emellett 120 000 fő volt a határőrség, és 200
000 főre tervezték a honvédséget és Ausztriában ugyanennyire a
Landwehrt. A Habsburg Birodalomban a hadsereg létszáma addig
hozzávetőlegesen 748 000 fő volt, tehát ez emelést jelentett.
(Összehasonlításul Oroszországnak mintegy 827 000, az Északnémet
Szövetségnek 843 000, Franciaországnak 800. 000 fős hadserege volt
kerekítve, de mindegyik államban volt még valamilyen kiegészítő
erő, helyi katonaság, honvédség, mozgó nemzetőrség, 180 és 550
ezer fő között.)
Az új védelmi rendszer áldozatokat követelt az uralkodó és a
nemzet részéről egyaránt. Andrássy még az országgyűlési tárgyalás
előtt, 1868. június 17-én készített egy emlékiratot, amelyben leírta,
hogy az új rendszer milyen előnyökkel jár. A hadügyi vezetést is
megpróbálta meggyőzni arról, hogy az előnyökért, amellyel az új
véderőtervezet megvalósulása jár, le kell mondjanak jogaik egy
részéről, és elsősorban Ferenc Józsefet kellett ráhangolnia arra, hogy
engedményeket tegyen a nemzetnek, és fogadjon el valamennyit az
országgyűlés kívánságaiból. Emlékiratában 9 pontba foglalta össze
az előnyöket: hosszú időre állapítják meg, ezért a törvényhozás
újoncozási joga miatt hosszú időn keresztül nem kell aggódni; az
általános védkötelezettség elfogadása a külföld előtt bizonyítja a
Monarchia megszilárdulását, mert az egész fegyverképes lakosság
fogja védeni az új államot; szabatos magyarázatát adja a nem
pontosan fogalmazott kiegyezési törvénynek; egyik párt sem tudja
az ország részvételét az ellenséges támadás visszaverésében
feltételekhez kötni; a hadsereggel szembeni gyűlölet vagy indulat
megszűnik, és ezzel a kedvetlenség is, hogy hadi szolgálatba
lépjenek; az ezredeket nyugodtan az újoncozási kerületeikbe lehet
helyezni, ami anyagilag előnyös, megnyugvást idéz elő, és a
szolgálati idő rövidsége miatt egyébként is szükséges; a következő
10 évre, ami előreláthatólag eseménydús lesz, biztosítva lesz a 800
000 fős rendes hadsereg, és a delegációnak lehetetlenné lesz téve,
hogy megtagadja a hadsereg fenntartásához szükséges összeget;
megoldja a dualista kormányrendszer legfontosabb nehézségét
azzal, hogy a következő tíz évre az újoncmegszavazási jogot
egyszerű alkotmányos formává redukálja; mindaz, amit a Monarchia
két fele a saját honvédségéért áldoz, a közös hadsereg erősödésére
fog szolgálni, és tiszta nyereség a dinasztia és a Monarchia számára,
mert Magyarországot semmivel nem lehetne rábírni arra, hogy azt
az áldozatot, amelyet a honvédségért meghoz, meghozza a közös
hadsereg számára, ahogy a Lajtán túli részeket is csak azzal lehet
motiválni a Landwehr fenntartására, hogy a paritás elve meglegyen.
Andrássy emlékiratában ezeket látta azoknak az előnyöknek,
amelyek az új védrendszerrel járnak. Az volt a véleménye, hogy
jelentőségük olyan nagy és messzeható, hogy ennek a
védrendszernek az elfogadását a Monarchiára nézve nemcsak
üdvösnek, hanem életkérdésnek is tartja. De hogy a védrendszer
életbeléptetésének milyen előfeltételei lesznek, és hogy az
országgyűlés többségének milyen engedményeket kell majd tenni,
hogy a véderőtörvények lényeges határozatainak elfogadását
biztosítsák, azt a tárgyalások megindulása előtt, mielőtt a különböző
nézetek alakot öltöttek volna, nem tudta pontosan megmondani. Az
volt az álláspontja, hogy minden engedmény megéri, mert a törvény
megszületése annyi előnnyel jár. „Igen félszeg politika volna” egy
részről ilyen nagy előnyöket akarni elérni, másrészről pedig az erre
szolgáló eszközöknél, illetve a törvénynek kevésbé fontos
határozatainál rideg és visszautasító állásponthoz ragaszkodni. Ez
egy olyan törvény, amely egy esztendővel Königgrätz után 800 000
főnyi hadsereget állít a Monarchia rendelkezésére; mely a Monarchia
két államát, melyek 18 esztendőn keresztül indulatosan, mondhatni
ellenségesen, egymással szemben álltak, a trón és az összes országok
közös védelmére készteti; és amely a Monarchiát izmosítja, kifelé
konszolidálja, és a beálló európai válság idején hajdani jelentőségét
visszahódítani van hivatva. Egy ily törvény sokkal nagyobb
fontosságú, semhogy tanácsos lenne keresztülvitelét lényegtelen
differenciák miatt kockára tenni [Beszédei, 1/330–331].
A törvényjavaslatok tárgyalására, a tárgyalás előkészítésére és
megkönnyítésére a képviselőház egy 15 fős bizottságot választott,
amelyben kipróbált katonák foglaltak helyet. Elnöke Perczel Mór
volt, az előadó Kerkapoly Károly. A bizottságban tagsághoz jutott
például Klapka György, Ivánka Imre, Hollán Ernő, Várady Gábor,
Bittó István. Várady Gábor, aki a balközép pártban a hadügyi
kérdésekben tekintélynek számított, elismerően nyilatkozott
Andrássy tevékenységéről: „…a honvédségre vonatkozó javaslattal
szemben nem szabad nem teljes méltánylattal nyilatkoznom
miniszterelnökünk erélyességéről, kitartásáról, a mellyel ezen ügyet,
az eredményből ítélve, védelmezte s lehetővé tette azt, a mit az év
elején még az optimisták is a lehetetlenségek vagy legalább a pium
desideriumok [jámbor óhajok] közé soroztak” [Országgyűlési
Levelek, II. köt. 290].
A szélbal egyértelműen a törvényjavaslatok ellen volt. Madarász
József az „aristocratikus elemnek… a democratikus elvek elleni
támadását” látta benne, az 1848-ban kivívott önálló hadügyi
rendelkezés ellen. Kifogásolta, hogy Magyarország 10 évre feladja az
újoncmegajánlási jogát, feladja egyáltalán azt a jogát, hogy
megtagadja katona adását. A tervezett hadsereget Madarász
„rémletes nagynak”, a honvédséget pedig „szégyenletes piczinek”
tartotta.
A balközép bár elismerte a hadügy közösségét, nagyon sok érvet
elmondott az új törvényjavaslatok ellen. 1868. július 31-én Tisza
Kálmán mondott hosszú beszédet, amelyben kiemelte az általános
hadkötelezettség és a tervezett honvédség szükségességét és a nagy
előnyeit, majd felsorolta a törvényjavaslatoknak azokat a pontjait,
amelyeket közjogi és közgazdasági szempontból sérelmesnek tartott.
Visszalépésnek minősítette, hogy közös törvényt alkotnak, holott a
kiegyezési törvény csak azt mondta ki, hogy a védrendszert egyenlő
elvek alapján kell megállapítani, de nem írta elő, hogy közös törvény
szülessen. A kiegyezési törvény az újoncállítás feltételeinek és a
szolgálati időnek a megszabását ki is vette az egyenlő elvek alól,
vagyis ezekben a két fél saját maga rendelkezhetett volna. A véderő
törvényjavaslat pedig nemcsak hogy 10 évre meghatározza ezeket,
hanem azt követően is közös, egyetértő törvényhozás tárgyává teszi.
A javaslat közös hadügyminisztert említ, és ezt szándékozik
törvényesíteni, és a közös hadügyminiszter befolyását még azon a
körön túl is kiterjeszteni, amely az uralkodó alkotmányosan
gyakorlandó jogait törvény szerint magában foglalja – mondta Tisza
Kálmán. Sérelmesnek, majdnem bűnnek tartotta, hogy a javaslat
„összes birodalmat” említ. Ez – mint arról már többször szó volt –
azoknak az éveknek az egyik legfontosabb rendezendő kérdése volt.
Sérelmesnek mondta Tisza, hogy a „magyar hadsereg” legnagyobb
része akkor is külföldön állomásozott. Ezt célszerűtlennek látta a
pénzügyek és a mozgósítás szempontjából is, és arra nézve, hogy ez
a továbbiakban másként legyen, nem tartalmazott a törvényjavaslat
semmilyen garanciát. Beszéde nagy hatású volt.
Másnap, augusztus 1-én Ghyczy Kálmán beszélt.
Magyarországon minden ember szabad – úgy értette, hogy nem
jobbágy –, ezért mindenkinek kötelessége a hazát fegyverrel védeni,
„…csak az általános védkötelezettség elve biztosíthatja a
szabadságot a hazában s a haza fennállását Európában” – mondta
Ghyczy. Az általános védkötelezettségen alapuló hadsereg nem
zsoldos, hanem polgár had. A védrendszer sikerének egyik fő
kelléke a nemzeti hadsereg. Ilyen önálló hadseregük azonban a
kiegyezési törvény értelmében nem lehet. Amíg ez a törvény fennáll,
teljesíteniük kell a kiegyezés feltételeit, de csak ezzel tartoznak. Ami
a kiegyezési törvény teljesítése után fennmarad, az a sajátjuk és azzal
maguk rendelkezhetnek. Legyen tehát önálló honvédség.
Majd kifogásolta, hogy a törvényjavaslat nem biztosítja, hogy a
hadsereget csak az ország érdekeivel megegyező hadjáratokra
lehessen felhasználni. A hadsereg költségei meghatározásának a
jogát az országgyűlés nem gyakorolhatja, mert azt átadta a
delegációnak. Az újoncmegajánlási jog pedig a valóságban meg lesz
szüntetve, mert ezt az országgyűlés 10 évig nem gyakorolhatja.
Ezzel megszűnik a nemzet befolyása a külügyekre és külvédelemre,
és a hadsereg mikénti alkalmazása ellenőrzésének az alkotmányos
joga is. Nagy haderő áll az uralkodó rendelkezésére, és még a
határőrség is. Valamint az uralkodó háború esetén a 23–30
közöttieket miniszteri ellenjegyzés nélkül is behívhatja, és behívhatja
a póttartalékosokat is. A honvédség mozgósításához is csak
miniszteri ellenjegyzésre van szüksége a királynak. A
törvényhozásnak nem szabad korlátoznia a nemzet jogait, nem
szabad azokról lemondania – mondta Ghyczy.
Megint ezen a ponton jött el az idő Andrássy számára, hogy
válaszoljon. Tisza Kálmán nem szokott belőle indulatokat kiváltani,
Ghyczy azonban időnként igen. Ezúttal azonban higgadtan beszélt,
és úgy tüntette föl, hogy azért arra válaszol, amit „Komárom városa
igen tisztelt képviselője [Ghyczy Kálmán] mondott”, hogy ne felejtse
el, amit éppen akkor hallott.
Tökéletesen egyetértett azzal, amit Ghyczy arról mondott, hogy
az általános védkötelezettségen alapuló rendszer csak akkor fog
megfelelni a céljának, ha mindazok, akik a hadseregbe lépnek egész
hazafiúi öntudattal lépnek be, és maguk körül a barátaikat,
rokonaikat látják. Andrássy szerint ez a képviselőház többségének
kívánsága. A kormány ezért nagy súlyt helyezett a nemzetnek arra a
jogára, hogy Magyarország fiait a közös hadseregben csakis magyar
hadcsapatokba osszák be. A nemzetnek ezt a történeti jogát nemcsak
fenntartja a törvényjavaslat, hanem ki is terjeszti, mert az uralkodó
már ki is adta feladatba a közös hadügyminisztériumnak annak
vizsgálatát, hogyan lehetne megteremteni a külön magyar műszaki
ezredeket és csapatokat.
Andrássy a közös hadsereg fenntartása mellett érvként hozta föl,
hogy a szomszéd nagy államok is egységes hadsereget szerveznek,
hogy az Északnémet Szövetség győzelme meg is mutatta az
egységesen szervezett hadsereg előnyét a Dél-Németország külön
szervezetű seregeivel szemben. Ez utóbbiban „magában a
szervezetben volt a hiba, magában a szervezetben volt a győzelem
lehetetlensége” [Beszédei, 1/341].
Andrássynak az volt az álláspontja, hogy a közös Osztrák–
Magyar Monarchiát közös hadseregnek kell megvédenie minden
külső ellenség ellen. Beszédét a jobboldalon végig helyesléssel
fogadták, a baloldal viszont ezen a ponton bekiabálásokkal
ellentmondott. Már itt megjelent az, ami a döntő különbség volt
Andrássy és a magyar politikusok zömének szemléletében,
nevezetesen hogy Andrássy külpolitikus volt, birodalomban
gondolkodott, az osztrák félben partnert és nem ellenfelet látott. Ez a
látásmód igazán keveseket jellemzett mind Magyarországon, mind
Ausztriában. Megítélésem szerint pedig Ferenc József és Andrássy
Gyula jó együttműködésének éppen ez volt az alapja, a
birodalomban, birodalmi érdekben való gondolkodás.
Ghyczynek válaszolva a továbbiakban azt mondta Andrássy,
hogy sem Európában, sem Amerikában nem tudna olyan
alkotmányt mutatni, amelyik nem azt mondaná ki, hogy a háború és
a békekötés joga fejedelmi jog. Továbbá egyetlen alkotmányban sincs
leírva, hogy a fejedelem csak olyan háborút kezdhet, amely az illető
nemzet érdekében van. Ezt Ghyczy is elismeri azzal, hogy a
parlamentek ezt úgy szokták kikényszeríteni, hogy nem szavazzák
meg a pénzt, és megtagadják az újoncokat. Magyarország a pénz
megszavazásának a jogát a delegációnak adta át. A delegáció pedig
az országgyűlés által kiküldött bizottság. Ezért Andrássy tagadta,
hogy a magyar országgyűlés lemondott volna a hadsereg
fenntartásához szükséges pénz megszavazásának a jogáról.
Andrássy szerint Magyarország az újoncállítási jogáról sem
mondott le, sem 10 évre, sem hosszabban. A törvény szövege szerint
a magyar országgyűlés megtagadhatná az újoncállítást. Viszont
leszállították a szolgálati időt, és csekély a békelétszám, és emellett
kell gondoskodniuk arról, hogy a hadsereg mégis harcképes legyen.
Ha évi 100 000 helyett csak például évi 30 000 főt szavaznának meg,
az pénzpazarlás lenne, mert feleslegesen tartanák fenn a kereteket az
újoncok betanítására. Majd arról beszélt, hogy az átalakított
szervezetek következtében a háború előkészítésére már csak rövid
idő szükséges. Késő volna akkor rögtönözve beszerezni a technikai
kereteket, fegyvereket és betanítani a katonákat. Andrássynak az
volt a véleménye, hogy „A miről tehát a törvényhozás lemondott,
arról le kellett mondania” [Beszédei, 1/343]. Egyébként is, amikor
még 8–10 év volt a szolgálati idő, addig az országgyűlés 8–10
évenként gyakorolta az újoncállítási jogát. Ettől kezdve évről évre
gyakorolja. Tehát az ország nem mond le semmilyen jogáról, csak a
jog gyakorlását módosítja úgy, ahogy az az új rendszer
következtében szükséges – mondta.
Aztán arról beszélt Andrássy, hogy amikor a kormány
fenntartotta az országnak az újoncmegajánlási jogot, akkor
olyasvalamit tartott fenn, ami az általános védrendszerrel
ellentétben van, és Európában egyetlen olyan államban sem létezik,
ahol általános védrendszer van. Példának hozta Poroszországot,
ahol nincs a parlamentnek újoncmegajánlási joga, valamint Angliát,
„az alkotmányosság mintaországát”, ahol újoncmegajánlás azért
nem létezett soha, mert egészen más szervezési elven és felfogáson
alapul a hadsereg.
Aztán azt magyarázta, hogy a paritás elve miatt nem lehet
miniszteri ellenjegyzéshez kötni azt, hogy az uralkodó a tartalékot
behívja, mert mi történne akkor, ha kikerülhetetlen egy olyan
háború, amely Magyarország érdekeit veszélyezteti, de a Lajtán túl
nem népszerű és a lajtántúli kormány az ellenjegyzést megtagadja.
Ennek miniszteri válság lenne a következménye, és mire az új
kormány megalakul, és ellenjegyzik a tartalék behívására vonatkozó
rendeletet, addigra esetleg az egész birodalom el van foglalva.
„Az alkotmányos garantia soha sem foglaltatik a törvény egyes
pontjaiban, hanem a nemzetek érettségében, azon súlyban, melyet a
nemzetek maguknak szerezni tudnak. (…) Ha a nemzet régi
traditionalis józansága alkotmányos képességénél fogva meg fogja
adni a fejedelemnek a mi a fejedelemé, és megtartani a nemzetnek a
mi a nemzeté, akkor meglesz azon súlya, meglesz az alkotmányos
garantia, mely nem egyes paragraphusokban, de a nemzet összes
törvényeiben rejlik. (Elénk hosszas helyeslés.)” [Beszédei, 1/345].
Amikor Madarász Józsefnek kezdett válaszolni volt egy kis
közjáték, ami igen jellemző a mentalitásukra. Andrássy azt mondta,
hogy „Mindenek előtt kénytelen vagyok említeni azt, mit a szélső
bal, ha szabad magamat így kifejeznem…”, mire a szélső balról
bekiabálták, hogy „Negyvennyolcasok!”. „Kérem, ezt el nem
fogadhatom: azok mi vagyunk” – mondta Andrássy [Beszédei,
1/345].
 Madarásznak azt az állítását, hogy Magyarország ezer évig
mindig maga gyakorolta a hadügy körében a törvényhozási jogát, és
a védrendszeréről teljesen függetlenül rendelkezett, hangzatos
frázisnak minősítette, aminek csak az a célja, hogy hatást érjen el
azoknál, akik a részletekbe nem szoktak belemenni. Andrássy azt
mondta, hogy Magyarország, amióta a dinasztiát szabad választás
útján a trónjára hívta, a védelmet mindig közösnek tekintette. Az
1848. évi törvény sem szüntette meg jogilag a közös hadsereget,
hanem felállította a honvédséget. „Igaza van tehát a t. képviselő
úrnak abban, hogy itt valami új történt ezer év óta; de az új nem az,
hogy mások avatkoznak a mi hadügyi dolgainkba, hanem az, hogy
mi avatkozunk a mások hadügyi dolgaiba” [Beszédei, 1/346]. Azt
mondta még, hogy „közös haderőről bizonyos értelemben csak
kölcsönös befolyással és kölcsönös megegyezéssel lehet intézkedni”.
Nem jogfeladást, hanem inkább jognyerést lát.
Elismerte Andrássy, hogy a honvédség létszáma kicsi, de a
honvédség felállítása nagy költséggel jár. Háború esetén az uralkodó
jóváhagyásával a honvédség létszáma növelhető. Arról, amit
Madarász akart, hogy a közös hadsereget oszlassák föl, és csak
honvédség legyen, szó sem lehet, mert az európai birodalmakban a
honvédség mindenhol csak kiegészítő haderő az egységesen
szervezett hadsereg mellett. Amíg ez mindenhol így van, az
Osztrák–Magyar Monarchiában sem lehet másként – mondta.
Andrássy reményét fejezte ki, hogy később Madarász és társai is
helyeselni fogják a kormány eljárását.
Madarásznak arra a véleményére, hogy a közös védrendszer
támadó és nem védelmi, azt válaszolta Andrássy, hogy védelemre
csak az a hadsereg jó, amelyik támadásra is alkalmas. Arra pedig,
hogy a véderő nagy létszáma nyugtalanító lesz a szomszéd
államokra, azt, hogy az Osztrák–Magyar Monarchiát is nyugtalanítja
a nagy államok hadseregének létszáma, és ahhoz tervezték meg a
sajátjukat, a szomszéd kis államoknak pedig nincs miért
nyugtalannak lenni. „A magyar–osztrák birodalom, úgy a mint van,
elég nagy; terjeszkedni, hódításokat tenni sem oka, sem érdeke
nincsen. E tekintetben tehát a szomszéd kisebb államoknak
aggodalomra okuk nem lehet. De ha hódítani érdeke nincs, más
részről veszteni valója sincs többé semmi. (Élénk helyeslés.)
Elvesztette mindazt, mit elvesztenie lehetett. Ezen nagy seregre tehát
azért van szükségünk, hogy megvédhessük azt, a mink van, és
megvédhessük azt, a mire leginkább van szükségünk: a békét”
[Beszédei, 1/349].
Tisza Kálmánnak azt válaszolta, hogy ez a törvény nem közös
törvény, hanem közös elveken alapuló törvény. Törvénnyé csak
akkor lesz, ha a másik fél is különálló törvényt hoz ugyanebben a
témában.
Andrássynak ez a meglátása az Osztrák–Magyar Monarchia
működésének az egyik legfontosabb eleme volt. Közös törvényt
alkotni nem lehetett, mert nagyon tudatosan nem volt közös
parlament. A szabályozások mind így születtek, a két ország
törvényhozása külön törvényeket alkotott ugyanazokról a
kérdésekről. Mindössze egy olyan esetet tudok említeni, amikor
uralkodói rendelet szabályozott közös kérdést, ez pedig a közös
tisztviselők nyugdíja volt, amiben a két parlament meggyőzhetetlen
volt, de ezekről az emberekről is gondoskodni kellett. Ezt a tényt
pedig hallgatólagosan tudomásul vették a felek.
Eötvös József és Zichy Antal nehezményezték, hogy közös
hadügyminiszter is lesz. Andrássynak az volt az álláspontja,
miszerint a kiegyezési törvény világosan kimondja, hogy közös
minisztériumot kell alakítani mindazokra a tárgyakra, amelyeket
közösnek ismernek el, a hadügyet pedig közösnek ismerték el, tehát
természetes, hogy közös hadügyminisztériumot is alakítani kell.
Tiszának arra a felvetésére, hogy nincs garancia a törvényben,
hogy a magyar ezredek Magyarországon fognak állomásozni, azt
válaszolta Andrássy, hogy ő az egész törvényt biztosítéknak tekinti
erre, mert az általános védkötelezettség, rövid szolgálati idő és a
csekély békelétszám mellett az ellenkező rendszert fenntartani nem
lehet. Ebben a vonatkozásban már akkorra, 1868 nyarára történtek
intézkedések, hogy a magyar ezredeket visszahozzák. Ezt egyszerre
azonban nem tudják megtenni, két okból. Egyrészt financiális
okokból, másrészt azért, hogy ne ébresszék azt a látszatot, „hogy ez
ismét úgy fog történni, mint 1848-ban, és ismét azok a következések”
[Beszédei, 1/351].
 Ezt az utóbbi gondolatot nem fejtegette tovább Andrássy, de a
teremben ülők bizonnyal megértették, hogy kettős dologról van szó:
egyrészt az uralkodóval és Ausztriával szemben fenntartani a
bizalmat, hogy tényleg őszintén kiegyezni akarnak, másrészt az
országon belül, ahol még mindig sokan reménykedtek az újabb
forradalomban, féken tartani a kedélyeket, a kirobbanásra kész
indulatokat.
Mindezek után Andrássy körvonalazta még „a kormány
kedvezőtlen álláspontját a szőnyegen levő törvényjavaslattal
szemben”. Amikor a törvényjavaslat előtanácskozásai megindultak,
a kormány két különböző „áradat” között találta magát. Az egyik fél
a legnagyobb bizalmatlanságnak tekintette a fennálló rendszer
megváltoztatását, és a külön nemzeti honvédség felállításában a
Monarchia „végveszedelmét” látta. A másik fél a hadsereg
felosztását és külön osztrák és külön magyar hadsereg felállítását
követelte. A kormány egyik álláspontot sem fogadta el, hanem abból
az elvből indult ki, hogy ennek a kérdésnek jó megoldása csak
kölcsönös megnyugvással lehetséges, és azt kell szem előtt tartani,
hogy a megalkotandó védrendszer a lehető legcélirányosabb legyen,
ugyanakkor az ország törvényes jogait fenntartsák. Ezért döntöttek a
közös hadsereg és a külön nemzeti honvédség mellett. Érzik, hogy
milyen nagy felelősség ennek a törvénynek a megalkotása.
A törvényjavaslat elfogadását a külső körülmények különösen
fontossá teszik: „…az összes monarchiának és különösen
Magyarországnak minden külső és belső ellensége csak abba helyezi
minden reményét, hogy ezen messzevágó kérdésre nézve az
egyesség nem fog létrejönni”. Andrássy meg volt róla győződve,
hogy ez az egyetlen körülmény a képviselőház számára döntő.
Andrássy beszéde után a kormánypárti képviselők általában
elálltak a felszólalástól. Viszont még huszonhárom ellenzéki
szónoklat hangzott el. Somssich Pál Simonyi Ernő felszólalását
utasította vissza, Deák Ferenc pedig közjogi érveléssel állt a
törvényjavaslat mellé. Deák elmondta, hogy 1715 óta, amióta állandó
katonaság van, sosem volt a magyar nemzetnek független, önálló,
külön hadserege. A közjog magyar gyalog- és lovasezredeket ismer,
és ezek a cs. kir. hadsereg kiegészítő részei voltak.
 A részletes tárgyalás augusztus 5-én kezdődött. Hosszú vita volt,
sok hozzászólással. Andrássy is többször beszélt, válaszolva a
felvetett javaslatokra. Tisza Kálmán és Andrássy hosszasan
vitatkoztak, már a törvényjavaslat címe fölött is. 1868. augusztus 8-
án került sor a szavazásra, ahol – 401 igazolt képviselő volt akkor –
192 igen és 83 nem szavazattal elfogadták a törvényjavaslatot. Az
elnökön kívül 6 képviselő nem szavazott, 119 pedig távol volt.
Augusztus 9-én a hivatalos lapban megjelent az augusztus 6-án
Ischlben kelt legfelsőbb kézirat, amelyben Ferenc József a közös
hadügyminiszternek előírta, hogy „az életbe léptetendő új
védrendszernek s az ország ismételve nyilvánított kívánaténak
megfelelőleg, egyszersmind pedig a hadsereg czélszerű szervezése
érdekében is, magyar koronám országaiból kiegészített ezredekhez
és csapatokhoz, a mennyire lehetséges, egyedül az ezen országokban
született tisztek osztassanak be”.
A véderőről szóló törvényjavaslatot az osztrák félnek is el kellett
fogadnia. A birodalmi tanács 1868. november 13-án fogadta el egy
három napon át – sőt még éjszakai üléseken is – folytatott heves
küzdelem után. Az urak háza pedig november 28-án fogadta el,
néhány változtatással. Andrássy 1868. november 29-én a
képviselőház elé terjesztette az elfogadott törvényjavaslatot, mert a
változtatásokról a magyar országgyűlésnek is nyilatkoznia kellett.
Andrássy azt mondta, hogy a különbségek nem jelentősek, és azt
javasolta, hogy ugyanazt a bizottságot bízzák meg az eltérések
átnézésével és javaslattétellel, amely eredetileg is dolgozott a
véderőtörvény tervezettel, annyi különbséggel, hogy horvát
képviselőket is válasszanak ebbe a bizottságba. 1868 folyamán került
sor ugyanis a magyar–horvát kiegyezésre és a horvát képviselők
1868. november 24-én foglalták el a helyüket a képviselőházban.
Andrássy felhívta a figyelmet arra is, hogy a horvát képviselők
beválasztása azért is szükséges, mert a védrendszerről és a
honvédségről szóló törvényt ideiglenesen csak Magyarországra
vonatkozóan fogadták el, a magyar–horvát kiegyezés következtében
azonban a véderő megállapítására és átalakítására vonatkozó
minden intézmény a közös törvényhozás elé tartozik, ezért nekik is
tanulmányozniuk kell a szükséges módosításokat. Ebben az esetben
négy horvát képviselő megválasztását javasolta a bizottságba. A
választás megtörtént. A képviselőház a véderőbizottság jelentésének
meghallgatása után észrevételek nélkül elfogadta a változtatásokat.
Ferenc József 1868. december 5-én szentesítette a két törvényt, az
1868: XL. és XLI. törvénycikkeket, amelyeket még aznap ki is
hirdettek.
Az 1865–68-as országgyűlés feloszlatása előtt
Az országgyűlés feloszlatása előtt, 1868. december 8-án Andrássy
Gyula még válaszolt néhány interpellációra. Patay István azt
kérdezte, hogy a volt magyar testőrség, a Ludoviceum és a
mérnökakadémia alapítványtőkéit átvette-e a honvédelmi miniszter
az osztrák kormánytól, és szándékozik-e beszámolni a
képviselőháznak azok felhasználásáról.
Andrássy Pataynak azt válaszolta, hogy interpellációja, amelyet
távollétében mondott el, nem jutott el hozzá írásban, de azért felel rá.
Ferenc József elvileg már régebben elhatározta a magyar királyi
testőrség, a gárda visszaállítását, és kiadta a szervezéséhez és
felállításához szükséges rendeleteket. A gárda pénzügyi alapja teljes
egészében megvan, évenkénti jövedelme hozzávetőlegesen 39 000
forint, és ezenfelül van egy háza. A gárdára fordítják az összeget is,
és a házat is el fogja ismét foglalni. Ferenc Józsefnek az a szándéka,
hogy a civillistájából évente ugyanannyit fog a magyar gárdára
költeni, amennyit a másik gárdára költ, Andrássy emlékei szerint,
mert az adatok nem álltak akkor rendelkezésére, ez mintegy 100 000
forint.
A Ludoviceumról azt mondta, hogy ebben az ügyben már más is
intézett hozzá interpellációt. A Ludoviceum kérdése szoros
összefüggésben van a tanrendszerrel. Mielőtt tehát ebben a
kérdésben lépni lehetne, azt kell eldönteni, hogy mi a célszerűbb,
ennek az intézménynek mi legyen a profilja, az ifjú növendékek
nevelése a katonaságra vagy a magasabb katonai tudományok
előadása. Minthogy azonban ő nemcsak honvédelmi miniszter,
hanem miniszterelnök is, idő hiányában még nem tudott ezzel a
kérdéssel elég tüzetesen foglalkozni. Az a véleménye, hogy helyes
volt a sorrend, amikor a kormány először a védrendszerrel és a
honvédséggel foglalkozott, és majd csak utána fog foglalkozni a
tanrendszerrel is, de az ezzel a kérdéssel való komoly foglalkozást
kötelességének tartja.
 Ivánka Imre balközépi képviselő, aki honvéd ezredes volt a
szabadságharcban, a honvédségi törvény kihirdetése másnapján a
központi honvédegylet megbízásából kijelentette, hogy „az 1848–94-
diki honvédség, áthatva a haza iránti kötelesség érzetétől, kész erejét
és életét a haza, a törvények és a trón védelmére feláldozni”. De
hogy erre alkalom nyíljon, Ivánka huszonöt képviselő és volt
honvédbajtárs aláírásával interpellációt intézett a miniszterelnökhöz
mint honvédelmi miniszterhez, hogy tett-e olyan intézkedést, amely
„az 1848–49-dik évi honvédségnek az általa tanúsított
áldozatkészséghez mért alkalmazását contemplálja”. Andrássy azt
válaszolta, hogy a kormány által kezdeményezett és az uralkodó
által szentesített törvényben gondoskodtak arról, hogy a volt
honvédtisztek az új honvédségben alkalmazást nyerhessenek. „A
kormánynak ebbeli szándékát csak előmozdították azon loyalis és
hazafias nyilatkozatok, melyek a volt honvédek nevében legújabban
történtek, és melyeknek őszintesége iránt részemről én mindig teljes
bizalommal viseltettem. Örömmel fogom tehát felhasználni az
alkalmat ezen hazafias szolgálati készség érvényesítésére,
természetesen a tehetséghez, képességhez és jellemhez mérten” –
mondta Andrássy. Bejelentését éljenzés fogadta [Beszédei, 1/403].
Majthényi Dezső pedig azt kérdezte a honvédelmi minisztertől
november 16-án, hogy ellentétben az 1868. évi újoncállítási
törvénynek azzal a világos rendelkezésével, hogy a magyar
újoncokat az egészségügyi szolgálat kivételével csak magyar
csapatokba lehet besorozni, hogyan történhetett, hogy nem magyar
tüzérezredekbe soroztak be magyar újoncokat. Andrássy válaszul
elmondta, hogy a védrendszer tárgyalásakor nyilatkozatot tett a
házban, hogy az uralkodó utasította a közös hadügyminisztériumot,
tegyenek javaslatot, hogyan és milyen mértékben lehet külön
magyar műszaki ezredeket és csapatokat felállítani. Ez azóta
megvalósult. Az uralkodó 1868. szeptember 11-i rendelete alapján a
3., 8. és 12. tüzérezred, valamint az 1., 5. és 12. vártüzérségi zászlóalj,
és az 1. hidász és a 7. mérnöki zászlóaljba 1868-tól magyar újoncokat
soroznak. Átmeneti intézkedések voltak szükségesek, ezért abban az
évben a 3., 8. és 12. tüzérezredeket csak kétharmad részben
egészítették ki Magyarországról, a többi csapatot azonban már
egészében. Ezeket az ezredeket és zászlóaljakat 1868-tól kezdődően a
közös hadsereg sematizmusában a magyar ezredek sorába iktatták
[Beszédei, 1/404].
Csanády Sándor nem interpellációt, hanem határozati javaslatot
nyújtott be a budai várpalotára kitűzendő magyar lobogó ügyében.
Az 1848: XXI. törvénycikkre hivatkozott, amely elrendelte az ország
középületeire a nemzeti zászló kitűzését, és az ország címerének
kifüggesztését. Csanády a határozati javaslatban a kormányt akarta
utasíttatni a törvényes kötelességének a teljesítésére. A házelnök
kérdésére, hogy kívánja-e a képviselőház ezt a határozati javaslatot
tárgyalni, Csiky Sándor azt mondta, hogy nem az a kérdés, hogy
tárgyalják-e, hanem hogy érvényben van-e az a törvény, amelyik a
nemzeti színek használatát elrendelte. „Ha érvényben van, akkor a
kormánynak kötelessége a törvény rendelését teljesíteni; ha pedig
nem teszi, ez esetben azt sem követelheti, hogy a többi törvénynek
fejet hajtson az ország.”
Ez ellen Tisza Kálmán tiltakozott azonnal. Felelősségre vonhatják
a kormányt, ha nem „teljesíthette” kötelességét, de a törvénynek
ellenszegülni senkinek sincs joga – mondta.
Andrássy részben csatlakozott ahhoz, amit Tisza Kálmán
mondott, anélkül hogy Tisza Kálmán nevét kimondta volna:
„Tisztelt ház, Előttem szólott tisztelt képviselő úr nézetének egy
részéhez a magam részéről is teljesen csatlakozva, a mit mondott,
ismételni nem óhajtom; de igenis bátor vagyok és kötelességemnek
tartom azon megjegyzést tenni, hogy a kormány az 1848-diki
törvények rendeletének a színekre és czímerre nézve teljesen s
tökéletesen eleget tett. (Helyeslés.) E kérdés tárgyalásának tehát itt
helye nincs. Azon jogot, hogy magán lakon mindenki saját zászlaját
használja, semmiféle törvény meg nem szüntette” [Beszédei, 1/406–
407].
Andrássy minden megnyilvánulása arra irányult, hogy kerülje az
uralkodóval való összeütközést. Ennek érdekében a budai várpalotát
magánlaknak tekintette, és nem középületnek.
1868. december 10-én elérkezett az országgyűlés feloszlatásának
ideje. Az 1865–68-as országgyűlést Ferenc József saját maga
rekesztette be. Trónbeszéde ünnepi beszéd volt, amelyben üdvözölte
a király és a nemzet őszinte szövetkezését, a kiegyezés létrehozását.
Ugyanazon a napon a Deák-párt is ünnepi ülést tartott. Először a
párt elnöke, Somssich Pál beszélt. Felidézte az ország három évvel
korábbi „zilált, csaknem kétségbeejtő állapotát”. Felsorolta a
kormány és az országgyűlési többség munkája nyomán elért
eredményeket, „melyeket csak a szánandó vakság nem lát vagy a
kaján irigység tagad”. Majd végül Deák Ferenc tevékenységét
méltatta.
Deák megköszönte a képviselőtársainak az ünneplést. Felhívta a
figyelmüket, hogy a súlyos munkát még nem fejezték be. A további
haladás irányát kijelölik az alkotott törvények. A programjuk nem
lehet más, mint az alkotott alaptörvények fenntartása mellett
fejleszteni az alkotmányos életet és az intézményeiket. Elő kell
mozdítaniuk az ország anyagi és szellemi értékeinek a fejlődését,
mindig szem előtt kell tartaniuk a népjogokat és a törvény előtti
teljes egyenjogúságot. Bírájuk a lelkiismeretük és a közvélemény. A
közelgő választásokról az volt a véleménye, hogy „Ha a
közvélemény e nyilatkozata a higgadt megfontolásból eredő
meggyőződés szava volna, nem volna okunk aggodalomra. De nem
mindenki tudja figyelemmel kísérni a politikai feladatokat és
megoldásuk módjának nem ismeri indokait. Ezért a hazatérő
képviselők legfőbb feladata legyen felvilágosítani a netán hiányos
felfogást és elmondani az indokokat, melyeket izgatások,
szenvedélyek elferdítve magyarázhattak.”
A választások kapcsán a képviselőtársait az együttműködésre
buzdította, és kérte, hogy óvakodjanak az egyenetlenségtől meg a
tétlenségtől. „Ne bizakodjunk el, hogy mienk a többség. E
többségnek nagynak kell lennie, hogy az elfogulatlan közvélemény
mentül nagyobb arányban támogassa azon politikát, melyet
szükségesnek tartunk.”
Deák beszéde után végül, amikor az éljenzés elcsendesült,
Andrássy szólalt föl. Az eredményeiket már a párt elnöke elmondta,
ezeket nem ismétli meg, mert „oly szépen, oly fényesen, mint ő ezt
tévé, én amúgy se tehetném” – mondta Andrássy. Majd arról beszélt,
hogy nem érzi magát hivatva, hogy köszönetet mondjon a
képviselőtársainak az elért eredményekért, a meggyőződésért,
amellyel az eredményeket elérték, mert ezért a köszönetet meg fogja
adni a nemzet, az utókor, és megadta már a saját önérzetük. „Nem
teszem ezt azért, mert hisz önök nem a kormány kedvéért alkottak
maguknak meggyőződést, hanem meggyőződésből, a mely már
létezett, pártolják a kormányt. (Elénk tetszés.) Mert nem a kormány
alkotta a pártot, hanem e párt alkotta a kormányt, s ennek
következtében mi nem vagyunk és nem lehetünk egyebek, mint a
pártnak kifolyása, és koronázza bár közös fáradságunkat némi siker,
semmire sem leszünk büszkébbek, mint származásunkra. (Elénk
tetszésnyilvánítás.)” [Beszédei, 1409].
Majd azzal folytatta, hogy a kormány feladata a közvetítés a
korona és a nemzet között. Ez minden viszonyok között nehéz, de
különösen nehéz volt az elmúlt időszakban. A kormánynak
képviselnie kellett a birodalom másik államának érdekeit itt, és a
magyar állam érdekeit a birodalom másik államával szemben.
Úgy gondolom, hogy ez az alapállása, amit ebben a beszédében
világosan elmondott, tette alkalmassá Andrássyt arra, hogy a
kiegyezés idején betöltse a magyar miniszterelnöki és később a
közös külügyminiszteri posztot. Számtalan tanújelét adta annak,
hogy mind a két fél érdekét látja, akkor is, amikor közös
külügyminiszterként a Tisza Kálmán kormányával szemben az
egész birodalom érdekét képviselte, például a külföldi államokkal
kötött kereskedelmi egyezmények esetében.
Az 1868. december 10-i beszédében az elért eredményekről
szerényen azt mondta, hogy ha ezek némi fényt vetnek a kormányra
is, „ez előttem úgy tetszik, mint a hegyek orma, midőn a nap
lenyugszik: rajta látszik a fény, de nem tőle jön” [Beszédei, 1/410].
Megköszönte ugyanis a képviselőtársainak, hogy mindig szem előtt
tartották az állam függetlenségét, önállóságát és a saját
meggyőződésüket, de ha szükséges volt „néha-néha egyes
vélemény-árnyalatokban nézeteiket bizalommal idomították a
magasabb czél követelményemhez”.
Majd arról beszélt, hogy az érdemekben az oroszlánrész Deák
Ferencet illeti, és köszönetet mondott a szívélyes, barátságos, őszinte
támogatásért.
 Végül pedig a választásokra terelte a szót: „Országgyűlésünk
működésének bevégzése után a jövő kérdése áll előttünk. Ha a
többség, ha a kormány eddigi küzdelmeiben csak saját dicsőségét,
vagy saját érdekeit tekintette volna, őszintén megvallom, hogy
szebb, hogy kívánatosabb eredményt egyénileg mind reánk, mind a
többség egyes tagjaira nézve óhajtani nem lehet, mint a
választásoknál alkalmat találni arra, hogy az ügyek vezetését
másoknak engedhessük át.
De e párt és a kormány nem egy helyzet kellemetlenségéért
küzdött, s nem saját érdekeit teheti előtérbe, nem azt, hogy pályáját
fényesen végezze be, hanem hogy a kivívott eredményeket
biztosítsa. És azért küzdenünk és győznünk kell, s meg vagyok
győződve, hogy küzdeni fogunk azon fegyverekkel, melyekkel
küzdöttünk eddig, és győzni fogunk azon fegyverekkel, melyekkel
győztünk eddig. (Zajos tetszésnyilvánítások és éljenzés.)” [Beszédei,
1/410].
A kiegyezés utáni első választás előtt tehát mind az ellenzék,
mind a kormánypárt bizonytalanul érezte magát. Mindkettő
reménykedett a győzelemben, és egyik sem volt biztos a sikerben.
 AZ 1869. ÉVI VÁLASZTÁSOK UTÁN

1869. januári választási beszéde

1869 elején került sor az országgyűlési képviselők választására.
Ez volt az első választás a kiegyezés után, amikor is éppen emiatt
nagyon nagy volt a tét, nevezetesen hogy a választók miként
viszonyulnak a kiegyezéshez és a kiegyezéssel létrejött államhoz.
Andrássy addig is Sátoraljaújhelyen volt képviselő, és ekkor is ott
indult, a megszokott környezetében. 1869. január 14-én tartotta meg
választási beszédét a megyeháza nagytermében. Tiszteletére
feldíszítették a várost, és a megyeházán szűnni nem akaró lelkes
éljenzés fogadta, amikor a zöld asztal elé állt, hogy beszédét
elmondja. A beszéd pár nappal később egy külön füzetben is
megjelent, Pesten Ráth Mór kiadásában. Két kiadásban is ki kellett
adni, olyan hamar szétkapkodták.
Kifejezetten hosszú beszéd volt, amely a Lederer Béla által kiadott
kötetben 10 oldalt tesz ki. Azt mutatja meg, hogy a miniszterelnök
jártas volt a retorikában, tudta, hogyan kell felépíteni a beszédeit. Az
elején elmondta, hogy nem fogja felsorolni a képviselősége alatt elért
eredményeket, és kiemelni fontosságukat. Majd megjegyezte, hogy
„Nekünk a jövőt és a teendők halmazát kell tekintenünk, és ha ezt
tesszük, az érzés, mely engem meglep, az hogy még igen csekély az,
a mi történt” [Beszédei, 2/6]. Aztán pedig hosszan idézi Ghyczy
Kálmán választói beszédét, amelyet 1868. december 27-én a
komáromi választói előtt mondott el Ghyczy, és amely szépen
méltatja a kiegyezés és a kormány által elért eredményeket.
Andrássy Ghyczy beszédét úgy kommentálta, hogy a politikai
ellenfeleik közül azok, akik a méltányosságot nem akarják egészen
szem elől veszíteni, kénytelenek elismerni, hogy az „országgyűlés
fontos és örvendetes eredményeket mutathat fel”. De ha el is ismerik
az eredményeket, vannak a politikai ellenfeleik között olyanok, akik
azt hiszik, hogy az eredményeket el lehetett volna érni azok nélkül a
terhek nélkül, amelyeket az ország magára vállalt. Őket arra
figyelmeztette Andrássy, hogy az ilyen számítások az életben
többnyire nem válnak be. Ennek demonstrálására mondta el, hogy
„Ha valakitől azt kérdik: ha egy háztetőn tíz veréb ül, és közülük
kettőt lelőnek, hány marad ott? – lesznek, kik azt fogják mondani:
nyolcz. Pedig ha gyakorlatban megkísértik, azt fogják tapasztalni,
hogy egy sem marad, mert a többi – elrepül”. A történetével élénk
tetszést, éljenzést és tapsot aratott.
Az elért eredmények nem azoknak az érdeme, akik
kormányoznak – mondta, „hanem a rendszer, mely szerint az ország
kormányoztatik, teremtette a kedvező helyzetet”. A jövőben is fenn
kell tartani az önkormányzatot, a parlamentáris rendszert, mert ez
teszi lehetetlenné az összeütközést a fejedelem és a nemzet között, és
ez ad biztosítékot a nemzetnek, mert a sorsukat a saját kezükbe
helyezi. Ehhez az ellenzéknek is el kell ismernie az alapot, amelyen
az alkotmány áll. „A parlamenti kormányzat fenntartása tehát
nemcsak a fejedelemtől függ és azoktól, kik bizonyos időben a
kormányon vannak, hanem függ az ellenzéktől is. Parlamenti
kormányzat csak akkor van biztosítva, ha az ellenzéknek oly
programja van, melyet, ha kormányra jut, keresztül is tud vinni”
[Beszédei, 2/8].
Hogy mit akar az ellenzék, azt nem tudja senki – mondta
Andrássy, csak azt tudják, hogy mit nem akar. Nem akar delegációt
és közös minisztériumot.
Andrássy a delegációban a magyar alkotmány legerősebb
biztosítékát látta, mert ez a legtermészetesebb érintkezési mód a
fejedelem két állama között, amelyeknek közös érdekeik vannak, de
közös törvényhozásuk nem lehet. A delegáció egy nemzetközi
bizottság, amely a paritás elvén áll, és sokkal nagyobb biztonságot
ad az országnak, mintha diplomáciai úton vagy a kormányok közötti
tárgyalások útján intéznék a közös ügyeiket. Az volt a véleménye,
hogy a delegáció példaként szolgálhat más államok számára is.
Arra az ellenvetésre, hogy a közös ügyek fenntartása nem előnyös
Magyarország számára, az volt a válasza, hogy 30%-kal járulnak
hozzá, és annyi joguk van, mint a másik félnek, aki 70%-kal járul
hozzá. Ha a másik oldal támadná a delegációt, azt értené, de hogy a
magyar ellenzék teszi, azt nem érti. Úgy viselkednek, mint Amerika
őslakói, amikor először érintkeztek a fehér idegenekkel, „maguk
hozták cserébe az aranyat, melynek becsét nem ismerték, a
tükrökért, melyekben magukat láthatták”.
Ez olyan „andrássys” megjegyzés volt, amellyel derültséget, zajos
éljenzést és tapsot váltott ki.
Azzal folytatta, hogy ez az állapot, ahogy elmúlt Amerikában, el
fog múlni nálunk is, „ha az ellenzéknek ideje lesz gondolkodni a
közös ügyek rendezésének czélirányossága fölött”. Jellemzőnek
tartotta, hogy a delegációk intézménye a bécsi centralisták, a
föderalisták és a magyar ellenzék körében egyaránt népszerűtlen.
A közös minisztériumról pedig az volt a véleménye, hogy
mindenki elismeri, hogy a Monarchiának csak egy külképviselete
lehet, nem lehet külön osztrák és külön magyar követ ugyanannál az
udvarnál, mert vagy egyenlő utasításokat kellene kapniuk, és akkor
az egyik fölösleges, vagy különböző utasításuk volna, és „akkor
egymást paralysálnák”. Svédországot és Norvégiát hozza példának,
ahol dualizmus volt, és egy külképviselet. Alkotmányos fogalmak
szerint a követ nem az országot képviseli – mondta –, hanem a
fejedelmet, aki megszemélyesíti az országot a külföldön. A közös
külügyminiszter tehát csak akkor válna fölöslegessé, ha az uralkodó
valamelyik titkára által intéztetné a külügyeket, méghozzá abszolút
módon. Ezzel azonban a nemzet feladná a jogait a külügyekre nézve
– mondta Andrássy.
A közös külügyminiszter nem lehet felelős az országgyűléseknek,
az osztrák és a magyar országgyűlés összesen négy házának. Közös
parlamentet pedig Magyarország nem akar, akkor tehát vagy a
felelősség elvéről kell lemondani, vagy szükség van a közös
minisztériumokra és a delegációra. A delegációk országgyűlési
bizottságok, amelyeknek a közös külügyminiszter felelősséggel
tartozik.
Feltette a kérdést, hogy az ellenzék kormányképessé válhatna-e.
Ferenc József uralma alatt két közjogi különállással bíró állam
létezik. Sikerült köztük olyan egyezséget létrehozni, amelyet mind a
két fél elfogad, és a közös fejedelem jogállását is biztosítja mind a két
fél irányában. Ez a megegyezés kijelölte az utat, „melyen az osztrák
császár nem juthat többé ellenkezésbe a magyar királlyal” [Beszédei,
2/10]. Feltette a költői kérdést, hogy a közös uralkodó vajon
elfogadna-e olyan programot, ami mindezt felforgatja, anélkül hogy
biztosítékot tudna nyújtani egy újabb megegyezés felől?
Vajon mit szólna Magyarország, ha a Lajtán túl egy olyan párt
győzne, amelyik a februári alkotmányt vagy valami más korábbi
rendszert helyezne a kiegyezés helyére, és az uralkodó ebből a
pártból alakítana kormányt? Nem mondanák-e, hogy a magyar
király országainak alkotmányát fenyegeti ez a helyzet? És ez
fordítva is igaz. Az egyezmény alapján elfogadott törvényeket tehát
kölcsönösen fenn kell tartani.
„A mi ellenzékünk tehát mostani programmja alapján nemcsak
hogy nem kormányképes, hanem egészen át kell alakulnia, ha
egyáltalán mint ellenzék is hasznos akar lenni” – mondta Andrássy
[Beszédei, 2/11].
„Haladnunk kell tehát, de nemcsak haladnunk, hanem sebesen és
idővesztés nélkül: mert a megállás halál, melytől semmiféle írott jog
meg nem ment. Ha kérdezik mely irányban, válaszom ez: a meglevő
alapon, – se jobbra, se balra, hanem egyenesen előre” [Beszédei,
2/12].
Majd arról beszélt, hogy az ellenzék általános, nagy hangú
frázisokkal támadja a haladásnak ezt a módját, amivel csak azokat
tudják félrevezetni, akiknek nincs idejük a dolgok mélyére nézni.
Azt mondja az ellenzék, hogy a kormány feladta az ország
függetlenségét, de ez nem így van, csak azt a lehetőséget teremtették
meg, hogy az uralkodó birtokolhassa a többi országait is, és
Magyarország ne legyen elszigetelt – mondta a miniszterelnök. Arra,
hogy a közös ügyeket ők találták volna ki, azzal válaszolt, hogy
Magyarországnak mindig is voltak közös ügyei az egész
birodalommal, „a különbség csak az, hogy 1867 előtt mások intézték
ezeket nálunk nélkül és ellenünkre, most pedig mi intézzük közösen
azokkal, a kiket illet”. Az a vád sem igaz, hogy feladták volna a
magyar hadsereget, mert ilyen korábban sem volt, csak magyar
ezredek, amelyek még szaporodtak is tüzérségi és más technikai
csapatokkal. A közös hadsereg felosztása két önálló hadsereggé –
miközben a környező nagy államoknak a közös hadseregnél is
nagyobb hadseregük van – az egész Monarchiát és ezzel
Magyarországot is „a legnagyobb veszélynek” tenné ki. Abból, hogy
egy nép egy másikkal közösen szervezi véderejét, „nem következik,
hogy állami létét feladná”.
Aztán a magyar közvélemény józanságára apellált.
Beszéde végén pedig arra a vádra válaszolt, hogy nem állították
vissza a 48-as törvényeket. Európában sok államban született
alkotmány 1848-ban, de Magyarország az egyetlen állam, ahol fő
vonásaiban visszaállították az akkor hozott törvényeket. A
negatívumokban nem és ebben az értelemben el tudja fogadni, hogy
nincs visszaállítva teljesen, mert Erdéllyel létrejött az unió, ami
akkor nem; Horvátország sem az akkori ellenséges állam, hanem
társország, megszületett velük a kiegyezés. Andrássy úgy gondolta,
hogy Horvátország „hű és elégedett társországa” Magyarországnak.
Ez hosszabb távon azonban nem igazolódott. Fiuméról azt mondta,
hogy nincs visszaállítva 48, mert nem a fellázadt horvát csapatok
tartják elfoglalva, mint akkor, hanem a magyar korona külön
területe lett Horvátország „szabad beleegyezésével”. A nemzetiségi
kérdést, „melyet akkor bunkóval és kaszával kezdtek kettévágni, a
méltányosság és testvériség alapján a törvény oldotta meg”. Az
országgyűlésük küldöttsége nem zarándokol a Reichstaghoz, hanem
a delegációk intézik a közös ügyeket. A felállítandó honvédség nem
fog többé abba a helyzetbe jutni, hogy a közös hadsereg ellen
harcoljon, hanem azzal együtt fogja védeni, ha kell Magyarországot
és a Monarchiát. A teljhatalmú nádor funkciója megszűnt, és a
királyi pár tartja a kapcsolatot az országgal.
Aztán feltette a kérdést, hogy „Mindennek ellenkezőjét kívánják-e
azok, kik a változatlan 48-at teszik jelszavukká? Én ezt nem hiszem
és nem tudom hinni; de nem lehet-e attól tartani, hogy ha az alig
nyert jogalap felforgatása tűzetik ki programmul, a 48 csakugyan
változatlanul fog visszaállíttatni? Határozottan és habozás nélkül
vissza kell tehát utasítani a nemzetnek azon programmot, mely ily
veszélynek tenné ki az országot.”
Végül mégis összefoglalta az előző három év legfőbb
eredményeit, és hogy mit tart ebből a kormánya és a maga
eredményének. Magyarország azoknak a jogainak a visszaállítását
kérte, amelyek nélkül sem az ország, sem a Monarchia nem
gyarapodott volna. „A király bölcseségében teljesíté a nemzet
kívánságát.” Neki pedig az az érdeme, hogy sosem mondott
egyebet, mint: „Uram, bízzál a magyar nemzetben. Ha egyszer
egyezményre lép, azt meg is tartja. A mily szívóssággal követelte ősi
jogait, oly szilárdsággal fog ragaszkodni királyához és az egyszer
elfogadott és szentesített törvényes alapokhoz” [Beszédei, 2/15–16].
Majd azzal fejezte be, hogy: „Én meg vagyok győződve, hogy a
nemzet választói e hitet meg fogják erősíteni.”
A. Pesti Napló tudósított a beszédről és hatásáról. Tisztelgő
küldöttségek jártak a miniszterelnöknél. Este a várost is
kivilágították. Ez akkoriban még ritka, ünnepi alkalom volt. A
megyeháza előtt az ünneplő tömeg köszöntötte Andrássyt.
Válaszában megköszönte a bizalmat, a kormány hivatását pedig egy
fáklyához hasonlította: „mely, midőn ég, önmagát emészti, de kell,
hogy világítson a sötétben, s melyet nem szabad elejteni még akkor
sem, ha a kezet égeti, mely azt tartja” [Beszédei, 2/16].
Este díszlakoma volt, ahol a felköszöntők után Andrássy azt
mondta, hogy „Volt idő, midőn Magyarország kormányának nem
volt szabad a többség politikájában osztozni, később tehette ezt;
most azonban kell, hogy a többség elvei szerint kormányozzon. Nem
egyeseké tehát a dicsőség, hanem osztozik benne mindenki e
hazában; de mindenkit, ki választ, egyszersmind a felelősség is
egyaránt terhel, mert szava döntő befolyást gyakorol a haza sorsára”
[Beszédei, 2/16].
1869. március 16-án választotta meg közfelkiáltással a
sátoraljaújhelyi kerület képviselőjévé. Bár a Deák-párt a
választásokon több mint 60 kerületet elveszített, de több mint 20
ellenzékit megnyert, és 1869 áprilisában a választások után 78 fős
többsége volt. Andrássy azzal vigasztalta a pártját, hogy „terhes
embonpointjét [kövérség, pocakosság] elveszítve, teste visszanyerte
a jövő nehéz munkára alkalmatosabb normális arányokat”.
Az 1869–72-es országgyűlés megnyitása
A megválasztott képviselők 1869. április 22-én jelentek meg
először a képviselőházban. Pribék Antal volt a korelnök, így ezt az
ülést ő vezette le, és ő jelentette be, hogy az uralkodó fogja az
országgyűlést hivatalosan megnyitni, április 24-én délben Budán.
Az országgyűlés még nem alakult meg, de Irányi Dániel a szélbal
részéről szót kért, és azt követelte, hogy az 1848:IV. tc. alapján az
országgyűlést Pesten nyissák meg. Elmondta még, hogy attól tart, a
várpalotán az országgyűlés megnyitásakor nem a nemzeti színű
zászló fog lobogni, hanem a fekete-sárga lobogó, és a kétfejű sas, az
uralkodó család jelvénye lesz kitűzve. Ez pedig nincs helyén az
ország középületén, főleg nem akkor, amikor az uralkodó a magyar
nemzet képviselőit fogadja, mert ez sérti a magyar ember érzületét, a
magyar nemzet képviselőinek méltóságát, és az 1848:XXI. tc. szerint
ünnepélyeken minden középületen és közintézeten a nemzeti
lobogót és az ország címerét kell használni. Azt kívánta, hogy az
országgyűlés megnyitása idejére vegyék le a várpalotáról a fekete-
sárga zászlót, és a magyar nemzeti lobogót tűzzék ki. Bejelentette,
hogy fekete-sárga lobogó alatt ő és elvtársai nem vesznek részt az
ünnepélyen. (Az elvtárs szót a szélbal és a balközép is használta, ez
akkoriban természetes volt, és nem kötődött még a szocialista
irányhoz.)
Irányi után Csanády Sándor is ugyanezt követelte. Kettejük
felszólalására reagált Andrássy. Először is azt mondta, hogy
„szűkkeblűnek” tartja azt a nézetet, amely szerint Pestet és Budát
nem Magyarország egyetemes fővárosának tekintik.
„Szőrszálhasogatásnak és nem egyébnek, ha most, midőn
érdekünkben van, hogy a kettő együtt európai nagy város legyen, a
hatósági különbségeket akarjuk előtérbe tolni és úgy tüntetni fel a
dolgot, hogy az országgyűlés nem a fővárosban nyittatik meg, ha a
megnyitás Budán történik” [Beszédei, 2/19]. Majd azzal folytatta,
hogy 1848 előtt is az volt a gyakorlat, hogy a király a saját
palotájában nyitotta meg az országgyűlést. A középületeken és
közintézményeken a nemzeti zászló lobog, és a kormány nem várt
az ellenzék felszólalására, hogy a törvénynek teljes érvényt
szerezzen. A budai vár nem közintézet, hanem a király palotája, és
természetes, hogy ott az uralkodó magáncímere és színei jelennek
meg – mondta Andrássy. Aztán szólt arról, hogy a heraldikában
nemigen jártas, de azt bátran kijelentheti, hogy az a lobogó csak mint
őfelsége saját lobogója és címere van kitűzve. Úgy hiszi, hogy ez
korábban a német birodalom címere volt, és úgy emlékszik, hogy
akkor három színe volt: vörös, fekete és arany, amiből egy kimaradt,
így lett fekete-sárga. „Azon lobogó, melyet Buda vára ormain látunk,
ő Felségének, a dynastia fejének magán lobogója, és ha feltűzetik, azt
jelenti, hogy az uralkodó család feje, ki magyar király és osztrák
császár egy személyben, Budán tartózkodik” [Beszédei, 2/20].
Deák Ferenc ezt a vitát időelőttinek minősítette, mert az
országgyűlés még nem alakult meg, így a korábbi gyakorlatot nincs
joguk megváltoztatni. Azt mondta, hogy sem a házszabályok, sem
törvény nem írja elő, hogy az országgyűlés megnyitásánál minden
képviselőnek jelen kell lennie, cselekedjen mindenki belátása szerint.
(1861. április 4-én is ezt mondta, amikor ugyanez a vita már egyszer
lezajlott.) Kifejtette azonban, hogy bár ő ezt őfelsége lobogójának
tekinti, és nem az osztrák birodaloménak, mégis azt óhajtaná, hogy
az országgyűlés megnyitásakor a királyi palotára a magyar lobogót
is tűzzék ki.
Andrássy – nem tudjuk, hogy miért – csak Deák hozzászólása
után mondta el, hogy már megtörténtek az intézkedések arra
vonatkozóan, hogy az országgyűlés megnyitásakor, minthogy akkor
a királyi palota az országgyűlés színhelye is lesz, ott a magyar és a
horvát zászlót is kitűzik.
Valóban így történt. Április 24-én amikor az országgyűlés
mindkét házának tagjai nagy számban összegyűltek a megnyitóra, a
budai várpalota Gellért-hegy felőli ormán a magyar, középen a
királyi családi és északi végén a horvát nemzeti zászló lobogott.
A magyar testőrség ügyében
Az új, polgári viszonyokat még meg kellett tanulnia az
országnak. 1869. május 8-án Pécs város képviselője, Irányi Dániel
interpellációt intézett Andrássy Gyula honvédelmi miniszterhez
abban az ügyben, hogy 1867 áprilisában megjelent a királyi rendelet
a királyi testőrség újjászervezéséről. Irányi azt állította, a rendeletben
az áll, hogy a királyi testőrséget, mint korában, továbbra is csak
nemesekből lehet megalakítani, valamint megkérdezte, hogy a
megyéknek azt a régi jogát, hogy tagokat ajánlhassanak a
testőrségbe, tiszteletben tartják-e.
Andrássy azt válaszolta, hogy Irányi téves feltevésből indul ki. A
„boldog emlékezetű Mária Terézia királynő” által megállapított
szabályokon az uralkodó két módosítást tett, mert az a feltétel, hogy
csak nemesekből állhat a testőrség, a törvényhozás által követett
elvekkel és a korszellemmel nincs összhangban. Ezt a feltételt tehát
érvénytelennek nyilvánította. Ennek következtében a testőrség
elnevezése is megváltozott, nem „Magyar nemes gárda”, mint
korábban, hanem „Magyar királyi testőrség”. A második
módosításra pedig azért került sor, mert nem volt célszerű, hogy
fiatal emberek udvari szolgálatot is teljesítsenek, és vele
párhuzamosan az első katonai tanulmányaikat is végezzék. Ettől
kezdve tehát a magyar királyi testőrségbe való felvételért csak
olyanok folyamodhatnak, akik a magyar korona országainak a fiai és
békében vagy háborúban maguknak a katonai szolgálatban
érdemeket szereztek. Két kategóriában veszik föl őket, egyrészt
végleges alkalmazásként, másrészt olyanokat, akik csak rövidebb
időre kívánnak belépni, és ez alatt az idő alatt a magasabb katonai
tudományokban akarják kiképezni magukat. Ennek a lehetőségét is
megteremtették.
Az a pénzalap, amiből a testőrség fenntartását finanszírozzák,
sosem volt elégséges – folytatta Andrássy, és a megyék mindig
hozzájárultak valamilyen összeggel. Ő úgy tudta, hogy Erdély 10
000, Magyarország 100 000, Horvátország pedig körülbelül 4000
forinttal, de Lederer Béla utánanézett a Schwartner-féle statisztikai
kiadványban, amely szerint Erdély 20 000 forinttal járult a testőrség
fenntartásához. A fenntartás költsége nincs felvéve az állami
költségvetésbe, ezt az uralkodó a saját udvartartási költségeiből
fedezi.
Ez az interpelláció azért érdekes, mert Irányi Dániel feltételezte,
hogy 20 évvel 1848, a törvény előtti egyenlőség megteremtése után
Ferenc József nemesekből kívánja összeállíttatni a testőrségét,
továbbá feszegette a megyék szerepének, jogosítványainak a
kérdését. Abban megnyugodott, hogy a testőrségbe való
bekerülésnek nem lesz előfeltétele a nemesség. Viszont tovább
provokálta Andrássyt, mert válasza ellenére feszegette, hogy a
testőrség fenntartására szolgáló országos alap mennyiben nem
elegendő a fenntartásra, illetve hogy mi történt ezzel az alappal, és
bejelentette, hogy erre vonatkozóan majd a költségvetés
tárgyalásakor fog felvilágosítást kérni. Andrássy elmondta neki,
hogy ő már erre a kérdésre válaszolt a Patay képviselőnek adott
válaszában az előző év decemberében, amikor Irányi nem volt jelen.
És megismételte, hogy az „alap teljesen megvan, sőt öregbíttetett”
[az összeg növekedett], de ennek dacára nem elegendő, és úgy
gondolja, hogy „ebben a t. képviselő úr is megnyughatik”.
A felirati vita
A felirati vita 1869. május 24. és június 2. között zajlott. Az
ellenzék a választásokon való sérelmét beszélte ki magából a
trónbeszédre adandó felirat kapcsán. A trónbeszéd arról szólt, hogy
az államjogi viszonyok rendeződtek, és a törvényhozásnak az állam
korszerű működtetésével, a modernizációval kell foglalkoznia.
Elsődleges az igazságszolgáltatás reformja, a törvényhatóságok
rendezése, a választási törvény megváltoztatása, a főrendiház
szervezése, a sajtótörvények megalkotása, az egyesületi és
gyülekezési jog rendezése, a közoktatás újjászervezése, az ipar és
kereskedelmi viszonyok szabályozása, vasútvonalak építése, az
adóügy kérdései.
A válaszfeliratot a Deák Ferenc javaslatára május 10-én
megválasztott kilenctagú bizottság szövegezte. A trónbeszéd által
kijelölt teendőket helyeselte, és megtoldotta azzal, hogy fontos
teendő a Határőrvidék polgárosítása.
Emellett még másik három felirati javaslat született, a balközép
párt, a szélbal és a nemzetiségi képviselők részéről. Tisza Kálmán
nem értett egyet azzal, hogy az ország közjogi helyzetének a
megoldása befejeződött volna, és bírálta a felirati javaslatot több más
mellett elsősorban amiatt, hogy nem szól a vallás szabad
gyakorlásáról. Tisza Kálmán beszéde végén azt kérte a
képviselőháztól, hogy a belső reform kérdéseit ne tekintse a fennálló
kormány és az ellenzék közti kérdésnek, mert „a kormány és az
ellenzék mulandó, el is fog múlni mindenik, meglehet még, hogy
helyet is cserélnek; de örökösek a hazának, örökösek a szabadságnak
érdekei”.
Várady Gábor a balközép párt részéről szemére vetette a
kormánynak, hogy a nagy hatalmát nem használta fel arra, hogy
szabadelvű intézményeket létesítsen. Nem biztosította a korlátlan
lelkiismereti szabadságot. Az államnak az egyháztól való
szétválasztását meg sem kísérelte, és nem adott házassági jogot.
Nem adott célszerű adóreformot, az osztrák uralom alatt alkotott
adószabályokat átvette. „Az adóbehajtásra és kezelésre vonatkozó
utasítások csak annyiban különböznek az absolut hatalom alatt
alkotott szabványoktól, hogy ezek jól vannak írva németül, míg
amazok rosszul vannak fordítva magyarra” – mondta Várady. Majd
azzal folytatta, hogy legfőbb számvevőszék még mindig nincs, és a
honvédelmi miniszter többszöri interpellációk ellenére a Ludovica
akadémiát még mindig nem léptette életbe. Majd számon kérte,
hogy a fiumei vasútra vonatkozó ígéretet miért nem váltották be, és
a kereskedelmi lobogó miért nincs ténylegesen két részre osztva,
ahogy a törvény rendelkezik. A közös ügyekről pedig nem is szól –
mondta –, mert erről csak ugyanazt tudná ismételni, amit korábban,
hogy a közjogi alapot meg kell változtatni. Majd azt mondta, hogy
csak erős parlament adhat erős kormányt, de ezt a kormány nem
akarja, és végül, hogy a miniszterek nem járnak elöl a reformok
terén.
Andrássy jelen volt, és Várady Gábornak rögtön válaszolt.
Érthető, hogy nem állta meg szó nélkül Várady beszédét, mert az
valóban több elemében méltánytalan volt a kormánnyal szemben.
Andrássy olyan logikusan és világosan mondta el, hogy mi a válasza
az ellenzék által felhozottakra, hogy beszéde javát szó szerint
idézem:
„… A tisztelt képviselő úr kérdést tett az iránt: miért nem végzett
a kormány több tárgyat a múlt országgyűlésen? miért nem oldatott
meg több kérdés? miért nem alkottatott több szabadelvű intézmény
és törvény?
Azon állítást, hogy a múlt országgyűlés eredménytelen volt
volna, nem fogadhatom el: ezt teljesen megczáfolja a törvénykönyv,
melyet, íme, kezeim közt tartok. Ezen törvénykönyv, mely 58
törvényt tartalmaz, és köztük olyanokat, melyek nemzedékek óta
függőben levő kérdéseket oldottak meg, oly nemzetközi kérdéseket,
melyek békés úton Európában aligha oldattak meg valaha. (Jobb felől:
Igaz! Igaz! És oly rövid idő alatt!)
De a mennyiben kénytelen vagyok elismerni, hogy ezen másfél
esztendő alatt még többet is lehetett volna bevégezni, bátor vagyok
ennek is legalább egyik és nem legkisebb okát felemlíteni: és ezen ok
épen az, hogy az egyébiránt igen tisztelt ellenzék nemcsak az alatt,
míg a kiegyezési törvények alkotása volt napirenden, hanem akkor
is, midőn ezen törvények már hosszas viták után szentesítve voltak,
az országgyűlés egész idejét a közjogi kérdések támadásával és
feszegetésével vette igénybe. (Úgy van! jobb felől) és mindig ezen
kérdésre tért vissza akkor is, midőn bármely más reformjavaslat
vagy törvény volt a ház asztalán. (Igaz! Igaz! jobb felől)
Igaz, hogy a t. képviselő úr mostani előadását azzal kezdette,
hogy semmi sem vettetvén többször az ellenzék szemére, mint az,
hogy mindig a közjogi kérdést szereti vitatni, ő ennek következtében
ez alkalommal azon kérdéseket mellőzni kívánja és más tárgyakról,
t. i. a reformkérdésekről fog szólni. Köszönettel fogadom ezt; de meg
fogja a t. képviselő úr engedni, hogy ezen elismerésre méltó példa
most először fordult elő. (Úgy van! Derültség.) Ha ez többször fog
történni, és mindenkor, midőn szükséges leend: akkor
méltóztassanak megnyugtatva lenni az iránt, hogy a reformkérdések
hamarabb fognak haladni, és az ország bizonyosan megnyugvást
talál majd abban, hogy nem csupán meddő közjogi viták azok, a
miket az országgyűlés eredményezett, hanem törvények, oly
törvények, melyeknek szükségét mindkét rész egyaránt elismeri, és
melyeknek létesítését tán épen ezen viták akadályozták. (Helyeslés.)
Kérdésként állította fel a t. képviselő úr azt: miért nem létesíttetett
a Ludoviceum még mindeddig mint katonai intézet, habár többször
interpelláltatott a kormány az iránt? Bátor vagyok erre válaszolni.
Először azért, mert sokkal könnyebb interpellálni, mint egy sok
előkészületet igénylő intézményt létrehozni; másodszor, mert a
Ludoviceum nevű épület eladatott a katonai hatóságoknak és tettleg
azoknak birtokában van; a szerződés felbontása, az átadás, továbbá
azon kérdések: milyen katonai iskola alakíttassék ott, mik legyenek
azon tantárgyak, melyek előadassanak, stb., okvetlenül időt
kívánnak, annyi időt, hogy az intézetet eddig létesíteni nem lehetett.
A kormány pedig nem szokott féleredményeket a ház elé hozni;
hanem eljárása az, hogy midőn egy tárgy be van végezve, midőn
teljes eredményt mutathat fel, akkor teszi azt, és elvárja aztán az
országgyűléstől, hogy intézkedését vagy helybenhagyja, vagy
rosszallja. (Helyeslés jobb felől.)
 (…) De igen jellemző az, hogy, a mint a tisztelt ház legtöbb tagja
emlékezni fog, a múlt országgyűlés alkalmával mindig azt hallottuk:
a kormány honvédségi törvényt még nem terjesztett elő, nincsen
honvédség és nem is lesz soha; és most, midőn megvannak a
honvédség első alkatrészei, a többi pedig alakuló félben van egy oly
rendszer útján, mely a legczélszerübbnek mutatkozott, és remélem,
nemsokára nagy s életerős intézménynek fog bizonyulni, most az
mondatik: mit ér az a honvédség? mit ér az a vörös csákó? ha
Ludoviceum nincs, a többi nem ér semmit! (Elénk helyeslés jobb felől.)
(…) igaz, hogy a hajózási és kereskedelmi lobogó iránti
egyezmény létesült, de nem felel meg egészen a t. képviselő úr
nézetének. (…) úgy tudom, augusztus havában fog nemcsak
Európában, de a világ minden tengerén bemutattatni ezen, a hazánk
által elfoglalt egyenjogú állást hirdető jelvény. De a tisztelt képviselő
úr előtt ez semmi fontossággal sem bír, mert azt találja, hogy – a
vörös vonal a zászló alján nem egészen olyan, mint a tisztelt
képviselő úr ízlése szerint akarná. (Derültség, tetszés jobb felől.)
Méltóztatott a t. képviselő úrnak azt mondani, hogy az
adóreformok kérdésében nem történt semmi, nem áll fenn semmi
egyéb, mint a mi már fennállott, vagy is rossz magyar fordításban
létezik az, mi azelőtt németül jobban volt megírva. Az előbb felsorolt
okokon kívül van szerencsém ennek mentségére még egy
körülményt felhozni, illetőleg egy kérdést intézni a t. képviselő
úrhoz: ha ezen törvények oly rosszak mind fordítás tekintetében,
mind társadalmi tekintetben, miért nem méltóztatott a t. ellenzék
jobbakat javaslatba hozni? (Zajos helyeslés, derültség.)
A tisztelt képviselő úr erős parlament szükségéről szólott. A
kormány ettől épen nem fél; de erős parlament csak akkor lesz, ha az
ellenzék komolyan fogja fel hivatását, a kormánytól csak annak
teljesítését követeli, a mit maga is tudna és akarna keresztül vinni
(Zajos helyeslés és taps középen), ha csak azt hirdeti rossznak, a mit
rossznak tart, és helyesli azt, a mit belsejében jónak ismer. Ez ad erőt
befelé, ez ad erőt kifelé a kormánynak és a nemzetnek. Én bevallom,
hogy, legalább felfogásom szerint, a tisztelt képviselő úr nem ezt az
elvet követte jelen beszédében, és azért arra kérem, hogy ha velünk
együtt szívén méltóztatik hordani hazánk javát, akkor méltóztassék
minden egyes kérdésnél arra hangsúlyt vetni, hogy ne történjék
semmi olyan, a mi az ország jogát veszélyeztethetné, de
egyszersmind azt sem felejteni, hogy nem helyes aláásni azon
tekintélyt, mellyel a kormánynak minden rendezett országban bírnia
kell, különösen oly támadások által, melyek a tömegre hatnak, a
nélkül, hogy módjában lenne meggyőződni arról: vajjon igazak-e?
(Elénk, hosszas éljenzés és taps a jobb oldalon és a középen.)” [Beszédei,
2/42–46].
Tudjuk, hogy az ellenzék nem szívesen járult hozzá a belső
reformok megteremtéséhez, mert minden újabb sikeres átalakítással
a kiegyezési rendszer adott formáját erősítette volna, amit viszont
nem akart, Andrássy és a Deák-pártiak ezt jól tudták, ezért érthető,
hogy Andrássy meglehetősen ingerült volt, amikor a fenti beszédét
Várady Gábornak válaszolva elmondta.
Tisza Kálmán nem is hagyta szó nélkül Andrássy válaszát, Egy
hosszú beszédben, amelyben reagált minden kérdésre, amelyet az
ellenzéki hozzászólásokkal kapcsolatban elmondtak a képviselők,
hangsúlyosan kitért Andrássy beszédére: „Én igen jól tudom, hogy a
mi igen tisztelt miniszterelnökünk igen hatalmas, bár nem olyan
hatalmas, a milyennek én a magyar miniszterelnököt szeretném;
tudom, ismerem és tisztelem nagy tehetségét; de sem hatalma, sem
tehetsége nem mehet annyira… hogy a szíveket és veséket
vizsgálhassa, Már pedig ha ezen hatalommal nem bír, akkor azt
mondani egy párt irányában, hogy a mit követel, azt nem komolyan
akarja, – mondani midőn még nem volt azon pártnak tere
bebizonyítani, hogy akarja-e azokat komolyan, vagy nem, nem lehet
egyéb, mint egyszerű gyanúsítás,”
Andrássy a vita végén újra szót kért, élve azzal a jogával, hogy a
miniszterek a házszabályok szerint az előadó zárbeszéde után is
felszólalhatnak, Nem értett egyet Pulszky Ferenccel, hogy a
trónbeszéd feletti vita a hatalom feletti vita, Ezt csak annyiban
tartotta igaznak, hogy parlamentáris kormányformák között minden
nagyobb fontosságú törvényhozási kérdés egyszersmind a kormány
feletti vita is, Megítélése szerint a trónbeszédnek és a trónbeszéd
feletti vitának csak az lehet a célja, hogy az ország ismerje a kormány
politikai irányvonalát a napi kérdések terén, és hogy a választók
megismerjék a saját képviselőik nézeteit a kormány politikáját
illetően, Felszólalási jogával azonban élni és nem visszaélni akar,
mondta, és ezért „habár minden alkalommal, néha, megvallom
őszintén, tán szegletesen is ki szoktam mondani nézetemet, mert az
egyszersmind erős meggyőződésem is”, ezúttal kerül mindent, ami a
„visszatorlásnak még csak színét is viselné magán”, mert a
képviselők már nem tudnak neki válaszolni, Ezt a baloldalon
helyeselték.
Először persze Tisza Kálmánnak felelt, „t, barátomnak, Debreczen
város érdemes képviselőjének”, ahogy mondta, „Tisza Kálmán
képviselő úr azzal vádolt engem, hogy egy t, képviselő úrnak szavait
elferdítettem, más szavakat adtam szájába s azokat czáfoltam. Én
tökéletesen érzem, hogy ezen váddal szemben ártatlan vagyok, nem
tettem azt sem most, sem máskor… Várady t. képviselő úr ugyanis
azt mondta, hogy pénzügyi törvényeinkre nézve mai napig sem
bírunk egyébbel, mint »igen rossz magyar fordításával annak – «
(Zaj a bal oldalon. Felkiáltások: Nem azt mondta! Jobb felől: Szóról szóra
azt mondta!) ismétlem: »igen rossz magyar fordításával annak, a mit
azelőtt jó németséggel bírtunk!«
Ezzel szemben tisztelt képviselőtársam, Ghyczy Kálmán azt állítá,
és nézetem szerint helyesen, hogy neki és elvbarátainak nagy
fáradságukba került a bizottságoknak a pénzügyekre vonatkozó
javaslatait azon alakba hozni, a melyben azok ő Felsége szentesítése
alá terjesztettek. Ezt mondotta a t. képviselő úr, és ismétlem, igaza
volt, mert köztudomású azoknál, kik a bizottság munkálataiban
részt vettek, hogy a t. képviselő úr szorgalommal, nagy
tanulmányozással kísérte ezen javaslatokat, bennök bizonyosan
javításokat is eszközölt. Én részemről ezt szívesen elismerem. De ha
ez áll, akkor nem áll az, a mit Várady képviselő úr mondott: nem áll
az, hogy törvényeink nem egyebek, mint rossz magyar fordítása
annak, a mit eddig német nyelven bírtunk…
Azt mondta Debreczen város igen t. képviselője, hogy engem
ugyan hatalmas embernek ismer, bár nem oly hatalmasnak,
milyennek a magyar miniszterelnököt látni óhajtaná. Ez, kérem,
természetesen egyéni hiba. (Közbeszólás balról: Az a baj, hogy nem
egyéni hiba!) Mondta továbbá a t. képviselő úr, hogy tehetségeimben
sem kételkedik. Ezt köszönettel fogadom; de megvallom, hogy sem
azon hatalomra, mellyel nem bírok, sem azon tehetségre, melyet a t.
képviselő úr szíveskedett elismerni, nincs szükség, hogy
bebizonyíthassam azt, hogy néha okunk volt már azt hinni, hogy az
ellenzék nem mindenkor komoly. (Zaj balról.) Mert nem akarom én
felhozni azon körülményt, hogy 61-ben ugyanezen párt a felirati
viták alkalmával többségben volt ugyan, – ez köztudomású dolog, –
de nem igyekezett érvényesíteni azon többséget, és így
hazafiságának adott igazat, mert tartott a következményektől.
(Helyeslés jobbról.) Én azt hiszem, hogy maga az, a mit a t. képviselő
úr most mondott, t. i. hogy »sokszor történt ugyan, hogy egy nemzet
jogait erőszakkal elvették; de hogy egy nemzet önkénytesen adta fel
azokat, az csak most történt először, általunk, Magyarországban«; s
mellőzve azt, hogy ez állítás egyáltalában történetileg hamis, azt
hiszem, a nélkül hogy szükséges volna, hogy én a t. képviselő úr
veséjébe lássak, bátran mondhatom, hogy ez állítás sem komoly, és
hogy azt a t. képviselő úr maga sem hiszi. (Helyeslés jobbról.) És ezen
állítás horderejétől csak akkor tudnám fölmenteni, ha a t. képviselő
úr megfordítaná ez állítást, ha, talán tévesen nyilatkozván, azt akarta
tán mondani, hogy nem volt arra példa soha, hogy egy nemzet, mely
erőszakkal vesztette el jogait, azokat békés úton nyerte volna vissza.
(Helyeslés jobbról. Zaj balról.)” [Beszédei, 2/53–54].
Andrássy a továbbiakban is Tisza hozzászólásával foglalkozott. A
delegációk ügyében Andrássy Tisza álláspontja ellenében is kitartott
a véleménye mellett. Majd ismételten kérte, hogy az ellenzék ne
feszegesse újra meg újra a közjogi alapot.
Simonyi Ernőnek válaszolva bőven kifejtette, hogy miért nem
lehet két külügyminiszter, miért nem lehetne ezt az intézményt a
miniszteri felelősség elvével összehangolni, és hogy két követ sem
lehet a külföldi állomáshelyeken, mert egymást paralizálnák.
Majd pedig kitért arra, hogy az alkotmány helyességét legjobban
a baloldal ismeri el, amikor a képviselői azt mondják, hogy a
„kormányok és ellenzékek nem maradandók, hogy változnak, sőt
helyet is cserélhetnek. Ez maga mutatja, hogy a t. képviselők
elismerik, hogy nálunk teljes alkotmányosság létezik, mert ily
eshetőség csak ott képzelhető, hol az alkotmányosság már teljesen
biztosítva van és legmagasabb fokát érte el.”
„…a nemzet hitelére nézve benn és künn nagyobb
szerencsétlenséget nem ismerek, mint ha valaki azt hihetné, hogy e
házban az a párt, mely az ország alkotmányát két évvel ezelőtt
állítólag feladta volna, ma ismét a többséget alkotja. A mint én a
magyar nép hazaszeretetét ismerem, ha ez történt volna itt, ez a párt
ma nem volna többség többé, hanem egy törpe és megvetett
minoritás. (Helyeslés jobbról.) Biztosíthatom egyszersmind a t.
képviselő urakat szemközt, hogy, ha találkozott volna egy kormány,
mely a nemzet elidegeníthetetlen jogait feladta volna: úgy mi, kik itt
ülünk, nem azon kormány soraiban, hanem az önök soraiban,
szemközt ülnénk vele és együtt fognók azt felelősségre vonni”
[Beszédei, 2/62–63].
Végül azt mondta, hogy a balközép, amikor választania kellett,
hogy a közjogi kérdéseket vitatja, vagy a reformkérdéseket tárgyalja,
nem tudta magát elhatározni, és középutat választott. Ez azt jelenti,
hogy a balközépi képviselők helyesen látták, hogy a nemzet nem
helyeselné, ha visszautasítva a reformkérdéseket, ismét csak a
közjogi téren maradnak. De a középút, amit választottak, „teljesen
lehetetlen: mert itt az van mondva, hogy egyaránt fognak egyfelől
teljes erővel a közjogi kérdés terén vitatkozni, másfelől ép oly teljes
erővel és buzgalommal a reformok terén. Már pedig, t. ház, két teljes
ereje senkinek sincs. (Derültség.) Minthogy pedig a reformkérdések
az országnak csakugyan teljes erejét igénylik: nem kétlem, hogy a t.
urak azt az utat fogják választani, melyet mi választunk, t. i.
valódilag teljes erővel a reformok terére lépnek” [Beszédei, 2/63].
A képviselőház név szerinti szavazással, 255 szavazattal 142
ellenében a kormánypárt Pulszky Ferenc által előterjesztett
válaszfelirati javaslatát általánosságban elfogadta, a következő
napon pedig vita nélkül elfogadták részleteiben is.
Interpelláció Bosznia ügyében
1869. május 22-én Miletics Szvetozár, a bassahidi kerület
képviselője interpellációt intézett a miniszterelnökhöz, mert – mint
előadta – biztos forrásból értesült, hogy a bécsi császári
hadügyminisztérium a Boszniával szemközt fekvő határokon
tudakozódik, hány olyan épület volna ezeken a határvidékeken,
amelyeket hadikórházul fel lehetne használni, és hány
magánszemély ajánlana fel épületeket ugyanerre a célra. Az a hír
terjedt el azon a területen, hogy Ausztria hajlandó Boszniát
elfoglalni. Miletics azt kérdezte Andrássytól, hogy van-e a magyar
kormánynak és főleg a miniszterelnöknek tudomása arról, hogy a
határőrvidéken szemlátomást háborút jelentő előkészületeket
tesznek, illetve a miniszterelnök hajlandó-e a legmagasabb illetékes
helyen befolyását latba vetni, hogy az osztrák–magyar kormány
semmi esetre se kövesse a Kelet irányában az interventio, Bosznia
irányában pedig a foglalások politikáját.
Andrássy június 14-én válaszolt Mileticsnek, aki aznap egyébként
nem volt jelen a képviselőházban, mert táviratilag kérte
meghosszabbítani a szabadságát, hogy a szerb kongresszusban részt
vehessen. Andrássy azt mondta, hogy olyankor óhajtott volna
válaszolni Miletics interpellációjára, amikor a képviselő jelen van, de
nem tudják, hogy mikor fog megjelenni, ezeket a híreket pedig több
oldalról terjesztik, „talán oly czélból is, hogy jó viszonyunk
fenntartását a szomszéd államokkal nehezítsék”.
Andrássy elmondta, hogy a Határőrvidéken semmilyen háborút
jelentő intézkedést nem tettek és nem tesznek. A második kérdésre
pedig azt válaszolta, hogy „nekünk a Kelet irányában semmi más
érdekünk nincs, mint a jó szomszédi viszony fenntartása, a
kereskedelmi és közlekedési összeköttetések szaporítása és
biztosítása, nem pedig a hódítás bármely irányban. (Élénk helyeslés.)
És ez azon nézet, melyet a magyar kormány ő Felsége tanácsában
képvisel és képviselt. Nehogy azonban e kijelentésem úgy
értelmeztessék, mintha a magyar kormány ezt az irányt a közös
minisztérium nélkül vagy annak ellenére követné, kinyilatkoztatom
azt is, hogy a béke fenntartása és a be nem avatkozás elve az a
politikai irány, melyben a közös minisztérium és a magyar kormány
kölcsönös egyetértéssel megállapodtak. (Általános élénk helyeslés.)
(…) szükségesnek tartom megjegyezni azt is, hogy a be nem
avatkozási elv alkalmazásának Kelettel szemben van egy
természetes föltétele és határa, és ez: másoknak be nem avatkozása.”
Andrássy válaszát a képviselőház általános helyesléssel, vita
nélkül vette tudomásul. Andrássy igazat mondott, sem
kormányának, sem az Osztrák–Magyar Monarchiának nem állt
szándékában 1869-ben Bosznia elfoglalása. Az persze más kérdés,
hogy mi volt a katonai vezetés szándéka. Ezt a momentumot azért
láttam szükségesnek felvillantani, mert megmutatja, hogy Bosznia
kérdése mennyivel az okkupáció előtt foglalkoztatta már a délszláv
képviselőket és a közvéleményt. Mint később látni fogjuk, Andrássy
pedig még közös külügyminiszterként is sokáig tartotta magát
ahhoz az elvhez, hogy fenn akarja tartani a status quót.
A Keleti vasút
1869. június 2-án Ivánka Imre nyújtott be interpellációt a Keleti
vasút ügyében. Ivánka előadta, hogy Magyarország számára milyen
fontos, hogy a tervezett törökországi vasutak Belgrádnál vagy
Szendrőnél csatlakozzanak a magyar vasúthálózathoz, és ne
Sziszeknél, amely nem Magyarországnak kedvezne, hanem
Törökországnak és Ausztria kereskedelmének. Interpellációjában azt
kérdezte a minisztertanácstól, hogy a Törökországgal folyó vasúti
tárgyalásokban Magyarország képviselteti-e magát külön, és ha
igen, ki által, illetve hogy nem tartaná-e a kormány célszerűnek egy
5–7 tagú országos bizottság kiküldését, amely behatóan foglalkozna
a kérdéssel, és jelentést tenne a képviselőháznak?
Andrássy július 5-én válaszolt. Elmondta, hogy a magyar és a
török kormány között még nem folynak tárgyalások, viszont vannak
diplomáciai érintkezések. Ezek inkább olyan barátságos eszmecsere
jellegűek, amelyek „szomszédos államok között közös érdekű
tárgyakra nézve a forma szerinti tárgyalást meg szokta előzni”
[Beszédei, 2/97]. Törökország még nem kereste meg
Magyarországot a csatlakozási pont ügyében. Andrássy a
szempontokat mondta el, amelyeket a kormány szem előtt tart.
A magyar kormány örömmel üdvözli, hogy a török birodalom
egy nagy vasúthálózat létesítésével foglalkozik, és érdekükben áll
ezt minden lehetséges módon elősegíteni. A porta az egy részről
Szalonikiből, más részről Konstantinápolyból kiinduló
vasúthálózatát Bosznián akarja keresztülvezetni, és így Boszniát
össze akarja kötni a birodalmának többi tartományaival.
Magyarországnak nem érdeke és joga sincs ezt megakadályozni,
ellenkezőleg, a jószomszédi viszony azt kívánja, hogy azt a
csatlakozási pontot, amelyet a török kormány óhajt, Magyarország
területén megadják.
A másik szempont az, hogy a szerb kormánynak az a törekvése is
érdekükben áll, hogy Szerbiát egy a Moráva völgyében építendő
vasútvonallal kössék össze a török és a magyarországi
vasúthálózattal. Ivánka Imrétől eltérően Andrássy úgy ítéli meg,
hogy ezt a vasútépítést nem csak Magyarország szempontjából kell
nézni, nem csak szerb és magyar érdek, hanem érdeke Ausztriának
is, amelynek északi és nyugati ipari tartományait a legegyenesebb
vonalban köti össze a Kelettel, és érdeke az összes Németország
[még Németország egyesítése előtt járunk] kereskedelmének.
Kötelességének tartotta még elmondani, hogy mindezekben a
szempontokban, mind az elérendő célokban a magyar kormány és a
közös külügyminisztérium között teljes egyetértés uralkodik. A
török kormány részéről is a legnagyobb előzékenységet tapasztalták,
és az Osztrák–Magyar Monarchia és Törökország között barátságos
viszony áll fönn, ezért nincs kétsége, hogy a vasútvonalak
összekötése mind a két rész érdekeinek megfelelően fog
megtörténni.
A magyar kormány a közös külügyminiszter által képviselteti
magát majd a tárgyalásokban. Andrássy sem szükségét, sem
lehetőségét nem látja annak, hogy ezt a kérdést egy bizottságra
bízzák, mert az ügy nemzetközi stádiumban van, és amikor majd a
csatlakozási pont végleges megadásáról lesz szó, a tárgyalás
eredményét a képviselőház elé fogja terjeszteni.
Ivánka nagy köszönettel vette a miniszterelnök megnyugtató
felvilágosítását, de megjegyezte, az érthető, hogy a török
kormánnyal szemben nem képviselheti Magyarországot más, csak a
közös külügyminiszter, ez azonban nem zárja ki azt, hogy a részletes
tárgyalásokban olyan bizottságok is részt vegyenek, amelyek
elsődlegesen Magyarország érdekét tartják szem előtt. Tiszteli az
osztrák érdekeket, de számára mindenekelőtt a magyar érdekek a
fontosak. Ivánka szerint Magyarország számára életbevágó, hogy a
keleti vasút Nisen, Belgrádon és Kikindán keresztül jöjjön Pestre. Ha
ugyanis a csatlakozás Brodnál jönne létre, az elterelné
Magyarországról a keleti vasút forgalmát, és az ország
kereskedelmét kirekesztené a keleti forgalomból. Mint ahogy az
„oláhországi” és galíciai vasutak is megkerülik Magyarországot.
Ivánka azt kérte a képviselőháztól, hogy jelentsék ki, amíg
Magyarország nem lesz afelől biztosítva, hogy a keleti vasút
Belgrádon keresztül épül meg, más keleti vasútnak a magyar
királyság területén kapcsolatot semmi szín alatt nem enged.
Andrássy egy ilyen határozatot fölöslegesnek és károsnak tartott
volna, ezért ismételten felszólalt. Megismételte, hogy ő felelősséget
vállalt azért, hogy a két kapcsolatot együtt és egyszerre biztosítják.
Egy olyan határozat, amelyet Ivánka hozatni óhajt, éppen ellenkező
hatást érhetne el, mint kívánja, mert „egy nagyszerű vasút létesítése
mindig financiális nehézségekkel jár”. Kerülniük kell mindent, ami
ennek a megvalósítását kockáztathatná, „mert igen világos, hogy ha
Törökországban nem lesz vasút, nem is lesz mihez csatlakoznunk”.
A képviselőház Andrássy válaszát tudomásul vette.
Magyarországnak valóban az volt az érdeke, amit Ivánka Imre
elmondott, hogy a déli határvonalának közepe táján, a Tisza és a
Száva torkolatához lehetőleg közel jöjjön be a keleti vasút.
Törökország azonban ezt a vasutat minél hosszabb vonalon a saját
területén akarta vezetni, ezért Bosznián át Sziszek felé akarta
megépíteni. Ezt Andrássy nem tudta megakadályozni, de igyekezett
a Belgrád felől jövő csatlakozást elősegíteni. Ebben a szerb kormány
volt a szövetségese, akinek szintén ez állt érdekében. Lederer Béla
leírta, hogy a Milán fejedelem helyett uralkodó régensek
gondoskodtak arról, hogy Andrássy be legyen avatva az ügy
minden fázisába, és ismerje azokat a lépéseket, amelyeket a szerb
kormány a portánál tett a vasút ügyében. Július elején a szerb
kormány egy részletes szerződéstervezetet adott át a portának,
amelynek a pontjai mind Andrássy, mind Beust előtt ismertek
voltak.
A fiumei kérdés
1868-ban, a Horvátországgal kötött kiegyezéskor Fiume
hovatartozásának kérdése függőben maradt, mert mindkét ország
igényt tartott rá, hiszen földrajzi fekvésénél fogva mindkettőnek
kulcsfontosságú volt, és ebben nem tudtak megegyezni. Andrássy
tagja volt a horvát kiegyezést előkészítő, 1866. március 24-én
választott regnicolaris deputatiónak, így közvetlenül is szerzett
tapasztalatokat ebben az ügyben. 1867. május 10-én egy német
nyelvű chiffre-sürgönyben [rejtjeles táviratban] utasította a zágrábi
küldöttjét, Erdődy Sándor grófot, „hogy a Fiuméra vonatkozó
territoriális kérdés maradjon függőben, míg a koronázásra küldendő
deputatio ügye végleg el nem dől”. Május 14-én pedig
Bedekovichnak küldött utasítást táviratban: „A bánt tegnap
sürgönyileg értesítettem. (…) A tanácskozások tehát folytatandók. A
czél, melyet kitűzök, az, hogy a discussio okvetlenül megtörténjék,
mert csak ez bizonyíthatja, hogy Horvátországnak van olyan pártja,
mely az uniót kívánja. Vita és szavazás tehát múlhatatlanul
szükséges. A kormány elvárja az unió barátjaitól, hogy a fősúlyt a
magyar országgyűlés határozatának szabadelvűségére fogják
helyezni, mely tökéletesen megfelel az 1861:XLII. horvát t.-czikknek,
továbbá a kiegyezés szükségére, nem pedig Fiume birtokára, mely
maradjon függőben, és melyet mentül kevésbbé kellene érinteni. A
fődolog, hogy a szavazás kiderítse, hogy két jóformán egyenlően
erős párt áll egymással szemben s hogy ezek egyike őszintén óhajtja
a Magyarországgal való kiegyezést. De ha a vita folyamán e két párt
nem különül el egymástól határozottabban, mint a hogyan ez
előterjesztéseikben nyilatkozik, sem Magyarországon, sem egyebütt
nem akadna ember, ki elhinné, hogy unio-párt is van a világon. A
kormány, még legfelsőbb köreiben is, szilárdan el van tökélve, hogy
ez irányhoz következetesen hű marad. De ha Horvátországban
nincsen párt, mely őt támogatni merné, az üdvös eredmény
beláthatatlan” [Beszédei, 2/25].
 1868. július 24-én a magyar–horvát kiegyezés ügyében kiküldött
két országos bizottság Fiume városára és kerületére nézve kimondta,
hogy ennek a kérdésnek a megoldása „minden egyezkedési javaslat
mellőzésével közvetlenül az illető törvényhozásoknak tartassák
fenn”. Fiuméról azonban egyik országgyűlés sem akart lemondani,
és a horvátok 1868 szeptemberében Ferenc Józsefhez fordultak, hogy
a kérdést ő döntse el.
Andrássy azt tervezte, hogy a kérdés megoldására újabb országos
bizottságokat hív össze, és a tárgyalásokba Fiumét is bevonja. Fiume
magyar érzelmű volt, ezért Andrássy azt gondolta, hogy az ő
segítségükkel könnyebben elérheti Magyarország jogos
követeléseinek teljesítését. Andrássy Ferenc Józsefet is megnyerte
annak a tervnek, hogy küldjenek ki egy újabb bizottságot, amelybe
most már Fiumét is vonják be. Ferenc József abban volt érdekelt,
hogy tárgyalások útján olyan megoldást találjanak, amelyben mind a
három érintett megnyugszik. Királyi leiratában hivatkozott „dicső
emlékű elődje” Mária Terézia által kiadott diplomára, amely
kimondja, hogy „Fiume kereskedői város, kerületével együtt,
továbbá is úgy tekintessék, mint Magyarország szent koronájához
kapcsolt külön test és mindenekben így kezeltessék”.
Alighogy a magyar–horvát kiegyezésről szóló 1868: XXX.
törvénycikket november 17-én szentesítette Ferenc József, az
országgyűlésnek lejárt a mandátuma. Az országos küldöttséget
Fiume ügyében még megválasztották, de a bizottságnak már nem
volt alkalma ülésezni. 1869. május 5-én tudtak legkorábban erre a
kérdésre visszatérni. Andrássy Gyula a képviselőházban azt a
kérdést tette föl, hogy az előző országgyűlés által megválasztott
bizottság kezdje el a tárgyalásokat, vagy a képviselőház választ új
bizottságot, tekintettel arra, hogy az előzőleg megválasztott három
főből (Deák Ferenc, Csengery Antal és Horváth Lajos) ketten már
nem képviselők. A képviselőház az új választás mellett döntött, és
május 7-én megválasztották Deák Ferencet, Horváth Mihályt és Éber
Nándort.
A következő nap Vukovics Sebő, aki Fiumében született, és aki
már az előző országgyűlésen is kifogásolta, hogy a tárgyalások miért
nem kezdődnek meg, ismét felszólalt, sürgetve az ügy rendezését.
Andrássy válaszában elmondta, hogy „meg vagyok győződve arról,
hogy a t. képviselő úr, ki magát Fiumét ismeri, kiváló érdeklődéssel
viseltetik Fiume sorsa és jövendője iránt; mindazáltal biztosíthatom
arról, hogy nagyobb érdeklődéssel, mint a kormány, e kérdés iránt
senki, s így a t. képviselő úr sem viseltethetik” [Beszédei, 2/30–31].
A Fiume ügyében kiküldött regnicolaris bizottságok 1869. május
15-én megalakultak. Tárgyalásaik a fiumei és a magyar képviselők
egyetértése ellenére a horvátok ellenállása miatt nem vezettek
eredményre. Andrássy június 16-án kísérletet tett az eltérő
vélemények összeegyeztetésére. Javaslatát a magyar és a fiumei
küldöttség elfogadta, de a horvát nem. Kitartottak a követeléseik
mellett, főként amellett, hogy a buccari és vinodoli kerületek
Horvátország közvetlen kiegészítő részét alkossák, és hogy az
autonóm helyhatósági adminisztráció hatáskörét és szervezetét a
horvát törvényhozás szabályozza, melyre Fiume is küld követet,
valamennyi ügyben a második és az utolsó fellebbezési fórum is a
horvát országos kormány legyen, a kulturális és oktatási ügyeket a
magyar befolyás teljes kizárásával Horvátország és Fiume között a
paritás elve alapján rendezzék, valamint a magán- és büntetőjogi
ügyekben a fiumei első és fellebbezési bíróságtól ne a pesti
semmítőszék, hanem a zágrábi hétszemélyes tábla elé kerüljenek az
ügyek.
1869. július 10-én, 5 nappal azelőtt, hogy az országgyűlés nyári
szünidőre szétoszlott, Vukovics Sebő ismét interpellációval fordult a
kormányhoz. Kérte Andrássyt, hogy adjon felvilágosítást a
képviselőháznak a Fiume és a magyar partvidék közvetlen
visszacsatolása ügyében kiküldött vegyes választmány
munkálatának mibenlétéről és azokról az okokról, amelyek ennek az
ügynek a rendezését késleltetik.
Először Deák Ferenc szólalt föl mint a magyar küldöttség
vezetője. Ő azt mondta el igen borúlátóan, hogy milyen nagy
különbségek vannak a három bizottság álláspontjában, és a
megegyezés messze. A tárgyalások megszakítását nem látná jónak,
folytatni kell. Andrássy válasza sokkal optimistább volt. Szerinte
„tetemes közeledés történt, mindhárom félnek elismerése szerint” a
különböző nézetek között és a küldöttség csupán azért oszlott szét,
mert a fiumei küldöttek, akik részben kereskedők, részben pedig
ügyvédek, kérték, hogy ügyeik intézésére hazamehessenek és rövid
időre függesszék föl a tárgyalásokat. Otthon egyeztetni is tudnak
küldőikkel, és a magyar és a horvát küldöttség számára is fontos
volt, hogy a fiumei küldöttek megismerkedjenek az otthoni
közhangulattal. Andrássy ismét hangsúlyozta, hogy tetemes
közeledés történt, és remélte, hogy az egyezség létre is fog jönni. A
küldöttségek a szétszéledés előtt arra kérték őt, hogy majd amikor
eljön az ideje, ismét hívja össze őket. Azonban közben július 11-én
elkezdik tanácskozásaikat a delegációk Bécsben, és Andrássy
bizonytalan volt abban, hogy a küldöttségnek azok a tagjai, akik a
delegációban is el vannak foglalva, részt tudnának-e venni a
tanácskozásokon. Azt remélte, hogy még az országgyűlés új
ülésszakának a megnyitása előtt abban a helyzetben lesznek, hogy a
hármas küldöttség tárgyalásainak a végeredményét és a létrejött
megállapodásokat közölhessék. Andrássy válaszát a képviselőház
minden vita nélkül tudomásul vette [Beszédei, 2/104–105].
A Fiume ügyében kiküldött országos bizottság 1870 januárjában
készült el a végső jelentésével. A jelentés országgyűlési tárgyalása
azonban még a költségvetés tárgyalása miatt váratott magára.
Március 12-én aztán több képviselő felszólalt amellett, hogy tűzzék
napirendre. Ekkor már Andrássy – aki korábban a horvátok
érzékenységére tekintettel többször halogatta a kérdést – is azon az
állásponton volt, hogy napirendre kell tűzni, mindenekelőtt a
kereskedelem érdekei miatt, amelyek különösen a szuezi csatorna
megnyitása óta mindinkább szükségessé teszik, hogy a központi
tengerészeti és kereskedelmi hatóságot felállítsák Fiuméban,
minthogy a trieszti megszűnt. Azt javasolta, hogy a költségvetési
törvény és a nyugdíjak tárgyalása között foglalkozzanak vele
[Beszédei, 2/232].
Mivel Fiume helyzetének vonatkozásában a három küldöttség
megegyezni nem tudott, a megoldás az lett, hogy provizóriumot
hoztak létre, amelynek a lényege az volt, hogy a királyi biztos
működését megszüntetik, a magyar kormány Fiuméba kormányzót
nevez ki. Fiume város Magyarországhoz kerül, Fiume vármegye
pedig az autonóm horvát kormányhoz. A kereskedelmi és
tengerészeti hatóságot pedig fel kell állítani.
1870. március 15-én Andrássy azt javasolta a képviselőházban,
hogy a rendezéssel várják be, amíg a horvát országgyűlés is
megtárgyalja a saját bizottságának a jelentését, ami küszöbön áll. A
kereskedelmi és tengerészeti érdek közös, a területek
hovatartozásában pedig megegyeztek. Így stabilabb rendezés
születik, ha Horvátország is dönt.
Deák kifejtette a véleményét a provizórium elfogadásának a
fontosságáról. A provizóriumot jobb megoldásnak tartotta, mint az
addigi helyzetet, mert abban a három küldöttség megegyezett, és
várhatóan a horvát országgyűlés is el fogja fogadni. 1870. július 20-
án ez tényleg meg is történt, a horvát országgyűlés határozatot
hozott arról, hogy a magyar országgyűlés határozatával nem
ellenkezik. Ennek alapján a magyar minisztertanács a provizórium
tervezetét végleges alakban kidolgozta, és Andrássy erről július 21-
én írásban előterjesztést tett Ferenc Józsefnek.
A Hevesi-ügy kapcsán
Az Andrássy-kormány egyik legnehezebb feladata volt a
hagyományosan erős megyék és a központi hatalom közötti viszony
rendezése, a kormány akaratának, politikájának elfogadtatása a
megyékkel, és a megyék integrálása a központosított államba. Az
ellenzéki Heves megye, amelyben erős volt a szélbal befolyása, 1868.
december 14-én politikai manifesztumot bocsátott ki, elítélve a
kormány politikáját, és deklarálva, hogy nem hajlandó végrehajtani
a kormány utasításait. Németh Albert volt a megyei ellenállás
vezéralakja Egerben. 1869 januárjában Ferenc József a kormány
kérésére gróf Szapáry Gyula főispáni helytartót királyi biztossá
nevezte ki, hogy rendet tegyen a megyében. Szapáry
megsemmisítette a megye december 14-i határozatát, a megyei
bizottságot feloszlatta, és a vizsgálatot megindította.
Németh Albert az 1869-es választásokon országgyűlési képviselő
lett. Május 20-án egy interpellációcsomagot intézett négy kérdéssel a
kormányhoz, öt kérdéssel a miniszterelnökhöz, kettővel a
belügyminiszterhez és hat kérdéssel az igazságügy-miniszterhez.
Erre a szokatlan interpellációcsomagra 1869. október 28-án a
kormány nevében Horvát Boldizsár igazságügy-miniszter válaszolt.
Németh Albert nehezményezte, hogy a többi megszólított
minisztertől és a miniszterelnöktől nem kapott választ. Andrássy
ezért szólalt föl. A dolog érdeméhez egyáltalán nem kívánt szólni,
mert azt az igazságügy-miniszter megtette, és mert láthatóan
csökkenteni akarta az incidens súlyát, demonstrálni, hogy nem
tekinti igazán partnernek azt a képviselőt, aki ennyire megsérti a ház
szokásait. Andrássy ilyenkor – mint már többször láttuk – a humor
és a gúny fegyveréhez nyúlt. Elmondta, hogy a képviselő egy soha
senki által nem követett mód szerint intézett interpellációt hozzájuk,
„egész complicatióját állította föl az interpellatióknak (Derültség jobb
felől), s úgy látszik azt várta, hogy mint egy orgonának sípjai, úgy
szóljanak a kormány egyes tagjai, a szerint, a mint ő billegtet.
(Általános élénk derültség.)”
 „Én a magam részéről csak arra vagyok bátor figyelmeztetni a t.
képviselő urat, hogy az bizonyára igen érdekes lehetett volna, de
egyáltalában eltér a parlamentáris eljárástól, melyet egyébként, mint
a t. képviselő úr ki is mondotta, Heves megyében nem vesznek
olyan szigorúan. (Általános derültség.)” [Beszédei, 2/110].
Aztán elmondta még Andrássy, hogy a belügyminiszter azért
nem válaszolt, mert a korábbi belügyminiszter [Wenckheim Béla
báró] leköszönt, az új [Rajner Pál Bars megyei főispán, akit az
uralkodó 1869. október 21-én nevezett ki] még nem foglalta el a
helyét. Az igazságügy-minisztert a kormány jeles jogtudósnak és
szónoknak tartja – mondta Andrássy –, megerősítve ebben Németh
Albert képviselő véleményét, és meg voltak győződve, hogy Horvát
Boldizsár „teljesen képes az igen t. képviselő úr finomságai, kitérései
és néha-néha nagy mondásai irányában sikeresen működni, a mit
meg is tett”. Andrássy mondatait élénk derültség fogadta a
teremben. A képviselőház a szélsőbalpárti képviselők felszólalása és
rövid vita után név szerinti szavazással elfogadta a kormány
válaszát.
A Deák-párt és a kormány viszonya
Nemcsak Heves megye, hanem Pest megye és még néhány másik
is renitens volt, és szemben állt az Andrássy-kormány politikájával.
Ilyen helyzetben erélyes belügyminiszterre volt szükség. A kormány
több tagjának egyre inkább meggyőződésévé vált, hogy a megyei
közigazgatást minél előbb és minél szorosabban a
belügyminisztérium alá kell rendelni. A belügyi tárca élére olyan
személyt kell állítani, „ki egyes municípiumok garázdálkodásait
nem nézné oly lovagias phlegmával, mint az állásából távozni
készülő Wenckheim Béla báró” – írta Lederer Béla [Beszédek,
2/108].
Eötvös József rendkívül aggódó természet volt. Őt nagyon
foglalkoztatták az ellenzéki tüntetések, a megyék ellenállása. A
Hevesi-ügy idején – a levél dátumát nem ismerjük – írt egy levelet
Andrássynak, amelyben a kormánynak az országhoz és a Deák-
párthoz való viszonyáról is beszámolt:
„… Mi minket illet, tekintve azt, hogy a Pest ellen elhatározott
erélyesebb lépés ez által nem hátráltatik, és Heves ellent nem állt, s
így parancsolatunk végrehajtatván a minisztérium auctoritása nem
compromittáltatik: valamennyien azt hisszük, hogy ez eset nem oly
fontosságú, hogy kedvéért egy ministerialis krisisnek tegyük ki
magunkat vagy inkább az országot, mely ezáltal főkép szenvedne,
azonban természetesen nem akarunk s nem fogunk tenni semmit
helybenhagyásod nélkül. Hogy a párt egészen Deáktól függ s ha ő
ellenünk nyilatkozik bármily kérdésnél, de főkép ennél, elhagyna,
azt magad ép oly jól tudod mint én, s a kérdés csak az, tovább
viseljük-e a nyűgöt, mely azon természetelleni helyzetnek
következése, hogy a ház többsége oly férfinak kezében van, ki a
minisztériumon kívül áll? Vagy pedig dobjuk oda tárczáinkat,
azokra hárítva a következéseket, kik azt okozták? Mi azt illeti, mit a
jövőben tenni kell, előttem világos, hogy a jövő választásokig nem
kormányozhatunk rendesen, főkép az adó behajtásának lehetősége
miatt, hacsak egy ideiglenes törvényt nem alkotunk, mely által a
megyék a minisztérium rendeletéinek végrehajtására köteleztetnek.
Bódi [Horvát Boldizsár] formulázott egy ily törvényt, melynek egyes
határozatai megváltoztathatnak, de mely egészben véve a czélnak
meg fogna felelni s melyet holnapi levelemmel megküldök, hogy, ha
épen szabad pillanatod volna, felette gondolkozzál. Hogy pártunk
ily törvényt megszavazna, hogy áltálján véve megszavazna mindent,
mit a rendnek fenntartása kíván… arról meg vagyok győződve; de
mindig csak azon feltétel alatt, hogy az öreg úr nem mond ellent…”
[Beszédek, 2/108].
Eötvös 1869. szeptember 13-án egy másik bizalmas levélben
pedig arról írt Andrássynak, hogy Wenckheim utódjának milyen
követelményeknek kell megfelelnie, hogy a belügyminiszteri széket
elfoglalhassa:
„Én azon candidatusok közt, kik a belügyre eddig említtettek,
egyet sem tartok alkalmatosnak. Ezen állás betöltésénél
mindenekelőtt az szükséges, hogy idegen elemet ne hozzunk a
minisztériumba, s ne olyat, ki az általad folytatott politikát nyíltan
vagy kéz alatt ellenezné…
Szükséges, hogy az illető tökéletesen értse az administratiót és
kinevezése által a kevés rend, mely még az országban létezik, ne
zavartassék meg.
Szükséges, hogy jó és kész szónok legyen.
Szükséges, hogy ne csak jelen administrativ organismusunkat, de
a jelen tisztviselők személyét is ismerje.
Szükséges, hogy szorgalmatos legyen.
Szükséges, hogy legyen elég esze a minisztérium határozatát
kivinni, de ne legyen annyi, hogy külön systemákat állítson fel.
Kívánatos végre [végül], hogy kinevezése által senkit vagy
legalább a lehetőségig kevés embert sértsünk…” – írta Eötvös József.
Ahogy arról már szó volt, Rajner Pál addigi Bars megyei
főispánban találták meg a megfelelő személyt. És itt már azért jól
látszanak a repedések az eredeti csapatban. Kezdett nyomasztó lenni
„az öreg úr”, Deák Ferenc kívülállása és fölénye. Ez még az
egyébként nagyon lágyszívű és alkalmazkodó Eötvös Józsefnek is
feltűnt. Eötvös József nagyon jó kapcsolatban volt a szintén valóban
liberális Horvát Boldizsár igazságügy-miniszterrel. Wenckheim Béla
nem bizonyult elég erélyes belügyminiszternek, muszáj volt a
helyére mást találni, mert egyes megyék nem várt eréllyel álltak
ellen a kormánynak, amelyet számtalan támadás ért az ellenzék
részéről is a képviselőházban. És mint láttuk, ez időnként
Andrássynak is sok volt, kijött a sodrából, mert nagyon
méltánytalannak érezte vele és kormányával szemben ezeket a
sokszor valóban elég nemtelen támadásokat.
A Szuezi-csatorna megnyitásakor
A Szuezi-csatornát 1869. november 17-én nyitották meg. A
megnyitó óriási ünnepség volt, amelyre uralkodókat,
miniszterelnököket és diplomatákat hívtak meg. Meghívást kapott
Ferenc József és felesége, de Erzsébet királyné nem kedvelte a nagy
ünnepségeket, így ő nem vett részt ezen az utazáson. Ferenc József
1869. október 25-én kelt útra. Ha már olyan messzire elutazott,
nemcsak Szuezbe látogatott el, hanem körutat tett a Szentföldön is.
A király és kísérete december 6-án tért haza.
Miközben Ferenc József és kísérete a szuezi úton időzött,
Dalmáciában felkelés tört ki. Dalmácia közjogilag a kiegyezést
követően az osztrák félhez tartozott. 1869 végén fegyveres
összecsapásokra került sor a cattarói Boccában, Zuppában, majd
Krivoscsében, ahol az osztrák kormány kénytelen volt hadat viselni
a felkelők ellen. A felkelés a véderőtörvény végrehajtása miatt tört
ki. Magyarországot ez a kérdés lényegében véve csak a közös
költségvetés miatt érintette, mert közel 30 000 embert mozgósítottak
és a költségek az 5 millió forintot meghaladták. Miletics Szvetozár a
magyar országgyűlés képviselőházában éppen amiatt nyújtott be
interpellációt, hogy a felkelés nem külső bujtogatás eredménye volt,
így nem terjed ki rá a védelem közössége, és Magyarországnak nem
kell részt vállalnia a költségekből. Mileticsnek már Andrássy
válaszolt 1870 márciusában, de korábban Eötvös József, aki
távollétében Andrássyt helyettesítette a miniszterelnöki teendők
ellátásában, a dalmát felkelés ügyében már kétszer is nyilatkozott a
képviselőházban interpellációkra válaszolva.
Lónyay Menyhért és Eötvös József több levele fennmaradt,
amelyeket Andrássynak írtak a dalmáciai lázadás kapcsán 1869
október-novemberében. Mindegyikük zokon vette, hogy Andrássy
nincs itthon, és arra biztatták, hogy szakítsa meg útját, és jöjjön haza.
Lónyay október 28-án többek között ezt írta:
„… A cattarói dolog nekem nem tetszik. Minden jelenség arra
mutat, hogy komolyabb dolog. Valószínűleg a mi déli szlávjaink is
tudtak róla és némi jelenségek vannak arra, hogy ők is készülődnek.
Miletics Zasztavájában volt most egy czikk Luca Vacalnitstól, mely
nyíltan hirdeti, hogy eljő nemsokára az idő, midőn a déli szlávok
függetlenségüket visszanyerik. Ezekkel szemben, úgy látszik, a
hadsereg nincs még kellőleg organisálva s nagyon is béke-lábon van.
Én megvallom, nem szeretem, hogy Te oly soká maradsz távol.
Konstantinápolyig elmenni politikai fontosságú kérdés volt, azontúl
többé nem. Az országgyűlés együtt van, jöhetnek mindenféle
eventualitások, melyeknél jelenléted és elhatározásod
nélkülözhetetlen lenne. Nemcsak magam nézetét mondom, de
leghívebb embereinktől is ugyanezt hallottam. Hibáznék, ha meg
nem írnám…” [Beszédei, 2/179].
Eötvös József 1869. november 2-i leveléből való az alábbi idézet:
„Tisztelt barátom… Véleményem, mit kell tennünk, most,
mintegy hét óta, csak az, hogy míg vissza nem jösz, semmit tennünk
nem lehet, s hogy ezért a legfontosabb, sőt a jelen pillanatban
egyedül fontos az, hogy mentől elébb jöjj haza. Ha csak egy héttel
jösz is elébb mint feltevéd, az is nyereség. – Miután hazánkban a
régens kérdése elhatározva nincs, s így Magyarország egy hónapnál
tovább fejedelmi hatalom nélkül van; miután a miniszterelnökség
decretum útján, mi ennek egyedüli módja, senkinek nem adatott át, s
így személyed a minisztertanács, azaz egy – s pedig nem is
rendkívül erélyes – collegium által helyettesíttetik; miután azonfelül
a közügyeket annyira saját fejedben tartod, hogy igen fontos
ügyekről, mint például a határőrvidéki kérdés, még értesítve sem
vagyunk, s a lajtántúli minisztériummal semmi összeköttetésben
nem vagyunk; a dolgok jelen állásában nálunk tehetetlenebb
kormány alig létezik, és nem valószínűtlen, hogy a monarchia egy
válópillanatához közeledik. Alig volna hihető, de igaz, hogy mióta
elmentél sem a had- sem a külügyi minisztérium a Dalmácziában
történtekről nem tudósított, még akkor sem, midőn telegraph és
levél útján tudósításokat kértünk, úgy hogy végre [végül]
kénytelenek voltunk Bedekovichot és Kerkapolyt személyes
érintkezésre felküldeni. Kerkapolyt – ki neked valószínűleg írt
Bécsből – még nem láttam. Bedekovichtól csak annyit hallottam,
hogy a bécsiek ezentúl tudósítani fognak; az egészből azonban annyi
világos, hogy ők maguk sem tudnak sokat. Úgy látszik, hogy mint
közönségesen [általában], semmi vezéreszméjök nincs, s hogy a jó
szerencsétől várják az ügyek kibonyolítását.
Mi itt megtettünk mindent, mi hatalmunkban áll, hogy
magunknak a dolgok állásáról tudomást szerezzünk. (…) úgy hogy
ha visszatérsz, legalább a situatiónak hű képét állíthassuk elédbe; de
határoznunk nem lehet semmit, pedig jöhetnek pillanatok, midőn ez
nagy kár. Mert a jelen viszonyoknak legalább azon hasznát lehetne
venni, hogy most, midőn az ellenzék maga az ország integritásának
megtámadása iránt aggódni kezd, a sajtótörvény, gyülekezési jog
stb. stb. könnyen keresztül vihetők volnának, mi máskor
legyőzhetetlen akadályokra találna.
El vagyunk halmozva interpellatiókkal. Minden lehetőt
minisztertanácsban határozunk el, s el fogunk követni mindent,
hogy, a mennyire lehet, intentióiddal ellentétbe ne jöjjünk; de
képzelheted a nehézséget, miután a Határőrvidékről, annak
bekebelezéséről kiadott handbilletekről [uralkodói kézirat], melyek
contrasignatura [miniszteri ellenjegyzés] nélkül jelentek meg, s
ehhez hasonló tárgyakról interpellálnak…” [Beszédei, 2/179–180].
1869. november 15-én pedig ezt írta Eötvös Andrássynak:
„Kedves barátom… Magam is nem a dalmácziai eseményekért
kívántam visszatérésedet. (…) Én azt, hogy visszatérj,
belállapotainkért, a minisztériumért kívántam, és ha ismét
körünkben leszel, be fogod látni, hogy igazságom volt.
Minisztériumunkban az egységet egyedül személyiséged tartja
fenn… és így a minisztérium meg van bénítva oly pillanatban,
midőn távolléted az ellenzéket felbátorítja és saját pártunk
összetartását gyengíti.
Még más viszonyok között is azon pillanat, melyben a
törvényhozás együtt van, nem alkalmas arra, hogy a fejedelem s a
kormány feje utazzanak, és ha az út politikai okokból nem volt
mellőzhető, el kellett volna napolni vagy szüneteltetni a házat. (…)
Azon voltam és azon leszek, hogy minden hevesebb vitát kikerülve,
addig míg vissza nem jösz, helyrehozhatatlan baj ne következzék be,
s mindent úgy találj, hogy azt az előbbi kerékvágásba hozhassad; de
hogy elég fáradságba fog kerülni, azt előre mondhatom. Ha a felség
azt hiszi, hogy mihelyt te elmégysz, minden ingadozik, teljesen
igazsága van. A dolgok természete és egyéniséged úgy hozták
magokkal, hogy a kormány csak benned van képviselve. Lónyay
kivételével, ki saját kezére dolgozik, mi többiek több vagy kevesebb
ügyességgel bíró bureauchefek vagyunk, és csak udvariasságból
neveztetünk minisztereknek, úgy hogy Téged nem pótolhatunk.
Még ha valaki közülünk képes volna is reá, senki nem fogja azt
elismerni, s ily helyzetben minden a közvéleménytől függ. Mindezt
azért írom, hogy megmagyarázzam, miért nem lépünk fel több
eréllyel a discussióban, mert kétségen kívül feltűnt, hogy távolléted
alatt úgy szólván a leszavazással védtük positiónkat, mintha nem
lenne senki közülünk, ki beszélni tud…
A Határőrvidékről nem hiányzanak a rossz hírek. Természetes,
hogy ily költői nemzetnél, ily alkalommal mint a mostani, naponkint
fellép valaki a legborzasztóbb jóslatokkal. Az, hogy a
Határőrvidéken izgatás létezik, s hogy azt főkép a tisztek szítják,
tagadhatatlan; miután azonban a dalmácziai zavarok kedvezőbb
fordulatot vettek, nem valószínű, hogy a jelen izgatás, legalább
jelenleg, nagyobb bajt okozna, minek már az is bizonysága, hogy
minden nemzetiségi agitátoraink, kik eddig mind az országgyűléstől
távol tárták magokat, most valamennyien – ide értve még Mileticset
is – itt vannak, s így valószínűleg lenn az oláhok és a szerbek között
nem találnak elfoglaltatást.
Reménylem, tíz vagy tizennégy nap múlva köztünk leszel, s
akkor majd hosszasan referálok mindenről; addig is tartson Isten jó
egészségben s hozzon vissza mentől elébb. Híved Eötvös” [Beszédei,
2/181–182].
Orczy Béla báró, a külügyminisztérium osztályfőnöke is sürgette
Andrássyt, hogy minél előbb jöjjön haza. Andrássy azonban nem
szakította meg útját, mert azon a véleményen volt, hogy Ferenc
József nélkül úgysem érhet el eredményt sem a Határőrvidéken, ami
akkor még a közös hadügyminiszter irányítása alá tartozott, sem
pedig Dalmáciában, ami pedig az osztrák kormányhoz. Ferenc József
nélkül tehát hiába tért volna haza, még azokra az interpellációkra
sem tudott volna érdemi választ adni, amelyeket a kormányhoz
intéztek, ez a helyzet pedig ártott volna a kormány tekintélyének.
 Miletics Szvetozár egyébként azt feltételezte, hogy Ferenc József
keleti útjának az volt a célja, hogy az Osztrák–Magyar Monarchia és
Törökország véd- és dacszövetséget kössön a szláv érdekek ellen.
1870. március 22-én számon kérte, hogy erre a decemberi
interpellációjára nem kapott választ. Andrássy azt válaszolta neki,
hogy azért nem válaszolt, mert egész Európa tudta, hogy mi volt a
keleti út célja: a Szuezi-csatorna megnyitása. Az Osztrák–Magyar
Monarchia és Törökország semmilyen szövetséget nem kötött –
mondta Andrássy [Beszédei, 2/257–258].
A Határőrvidék polgárosítása
Andrássy egyik legfontosabb feladatának tekintette a
Határőrvidék polgárosítását. Ez a kérdés a kiegyezés után
napirenden volt a képviselőházban. 1867. december 5-én Ghyczy
Kálmán indítványa a határőrvidéki jövedelmekre vonatkozott.
Indítványát Lónyay pénzügyminiszter válasza után is fönntartotta,
ezért szavazásra bocsátotta a képviselőház elnöke, Szentiványi
Károly. A többség nem fogadta el Ghyczy indítványát, de Bónis
Sámuel is felszólalt a Határőrvidék ügyében más szempontból. Neki
Csengery Antal válaszolt, aki elmondta, hogy a Határőrvidékről
igenis van szó az országos küldöttség munkálataiban. Andrássy
szerint nem vonható kétségbe, hogy a Határőrvidék
Horvátországgal együtt a magyar korona integritásához tartozik. De
a ház hozzon erre határozatot, Bónis adjon be indítványt – mondta
[Képviselőházi Napló, 1865/68. V. köt.].
A Határőrvidék ügye azonban 1868–69-ben sem oldódott meg.
1869-ben haladt előre az ország területi épségének visszaállítása,
mert Erdélyt, amely a kiegyezéstől jogilag már Magyarországgal
unióban volt, 1869 tavaszán sikerült a központi kormányzat
hatáskörébe vonni. A nagyszebeni felsőbb törvényszéket
megszüntették, 1869. április 1-től a törvényhatóságokat közvetlenül
a minisztériumok alá rendelték, végül 1869. április 22-én az erdélyi
guberniumot feloszlatták, és gróf Péchy Manót visszahívták. Az
Andrássy-kormány 1869 tavaszán kezdte meg az akcióját a
Határőrvidék visszacsatolására is. A Határőrvidék rendeltetése már
régen megszűnt a török birodalom visszaszorulásával, Európából
való fokozatos kiszorításával.
1869 márciusában Andrássy Ferenc Józsefet horvátországi és
határőrvidéki útjára kísérte. Ez az utazás jó alkalom volt arra, hogy
felvesse az uralkodónak a Határőrvidék polgárosításának ügyét
[Beust emlékirata, II. köt. 257].
Ez a kérdés téma volt 1869 júliusában a delegáció ülésén Bécsben
is. Kuhn közös hadügyminiszter több mint 3 millió forinttal túllépte
addigra az 1869. évi előirányzatot, és összesen több mint 6 és fél
millió forint póthitelt követelt az 1868–69-es túlköltekezés
fedezésére. A magyar delegáció emiatt úgy döntött, hogy a hadi
költségvetés tárgyalását meg sem kezdi addig, amíg a hadügyi
kormányzat Magyarországnak legalább a Határőrvidékre vonatkozó
követeléseit nem teljesíti. A delegáció fellépése Andrássyt is
váratlanul érte. Augusztus 16-án Bécsből levelet írt a feleségének,
amelyben a politikai helyzetről is beszámolt:
„… A delegatiót itt a leglevertebb hangulatban… találtam. Sok
mindenféle baj volt a budgettel, s csak egy módon lehetett segíteni,
ha t. i. a határőrvidéki kérdésben valamely eredményt ér el a
delegatio. Múlt csütörtökön [augusztus 12-én] harmadfél óráig
beszéltem a felséges úrral e tárgyról… Másnap ő Felsége megint
hivatott. Én megmaradtam a magam nézete mellett… Még az nap
volt egy minisztertanács az itteni miniszterekkel, a mely
béketűrésemet teljesen kipórbálta. De igen nyugodt s jókedvű
voltam és győztem sur toute la ligne [az egész vonalon]. Az
eredmény az, hogy két ezred mindjárt feloszlatik, két város királyi
város lesz, a többi természetesen majd magától fog következni. Több
reánk nézve egyszerre nem lett volna jó. Az ország, mely ezáltal egy
pár év alatt Magyarországhoz fog csatoltatni, két és félszer oly nagy
mint a szász királyság, a reactiónak pedig főtámasza elesik. Ezt már
századok óta óhajtotta Magyarország és nem tudta keresztül vinni.
Már most elvben megvan, de formulázni kell még s ez is sok bajjal
fog járni, mivel most a horvát tábornokok mind összegyűltek és
mindent meg fognak kísérlem, a mi csak lehetséges, hogy még
meghiúsítsák a dolgot. Reménylem azonban, ha már ennyit
keresztülvittem, be fogom egészen végezni a dolgot.
A delegatio roppant örömben van, de ha barátokat szereztem,
még sokkal több ellenséget csináltam magamnak. Ez azonban
mindegy. Én azon elvből indultam ki:
Greife nicht in’s Wespennest,
Thust du’s dennoch, thu’es fest.” [Ne nyúlj darázsfészekbe, de ha
mégis megteszed, akkor tedd keményen.] [A levelet idézi Beszédei
2/113–114.]
 A polgárosítás a lakosság megnyugtatására nem egyszerre,
hanem részletekben történt. A két varasdi ezreddel, a szluini őrezred
két századával és Zeng és Sziszek városával kezdték. Ezekről beszélt
Andrássy fenti levelében. Az volt a terv, hogy a Határőrvidék teljes
polgárosítását nyolc év alatt hajtják végre, és részben
Magyarországhoz, részben pedig Horvátországhoz kerül. Andrássy
elérte az uralkodónál, hogy 1869. augusztus 20-án négy legfelsőbb
kéziratot tettek közzé a hivatalos lapban ebben a kérdésben, és így
sem a legfelsőbb katonai körök, sem a horvát tábornokok nem
tudtak ellenállást kifejteni, mert Ferenc József akarata előtt meg
kellett hajolniuk.
A Határőrvidék lakosságának egy része azonban megpróbált
ellenállni. Küldöttségeket és feliratokat küldtek Bécsbe a
visszacsatolás ellen. Tisza Kálmán a képviselőház 1869. október 30-i
ülésén emiatt interpellációt intézett a kormányhoz. Minthogy
Andrássy akkor éppen Szuezben volt Ferenc József kíséretében a
csatorna megnyitása alkalmából, Tisza a „helyettes
miniszterelnöktől”, Eötvös Józseftől, aki Andrássy távollétében a
miniszterelnöki teendőket ellátta, kért felvilágosítást. Eötvös
azonban megvárta Andrássy hazaérkezését, így Tiszának a
miniszterelnök válaszolt 1870. január 17-én. Azért csak akkor, mert
hazaérkezése után az országgyűlés munkája a karácsonyi ünnepek
miatt szünetelt. Bízott abban, hogy a határőrvidéki lakosság
megnyugszik, és nem gondolja úgy, hogy ez a változás rosszabb
életkörülményeket hoz számára.
Andrássy úgy tudta, hogy a Határőrvidék lakosságát főként az
foglalkoztatja, hogy a határőrvidéki erdők eladásából származó
bevétel – tetemes összegekről volt szó – hova kerül, és mire fogják
fordítani. A közös hadügyminisztérium és a magyar kormány
tárgyalásokat folytatott erről, és Andrássy remélte, hogy a
Határőrvidék lakossága is meg lesz arról győződve, hogy
mindenekelőtt az ő érdeküket tartják szem előtt és az erdők
eladásából származó összeget a Határőrvidék fejlesztésére fordítják.
A nyugtalanságot pedig azzal a természetes aggodalommal
magyarázta, „mely mindenütt létezik, a hol ismert állapotból
ismeretlenbe kell átmenni”. A magyar kormány azonban ezeket az
átmeneti intézkedéseket úgy akarta végrehajtani, hogy azok által a
lakosság sem anyagi, sem erkölcsi érdekeikben ne szenvedjen kárt,
sőt ellenkezőleg, gyarapodjanak. Az volt a tervük, hogy a
Határőrvidék lakosságára nem szabnak ki magasabb adókat a
korábbiaknál, és nem akarták őket a hazájuktól elválasztani, illetve
semmilyen jogot elvenni, amivel addig is bírtak, sőt inkább az
alkotmányos jogok teljességébe kívánják őket beléptetni, „s végre és
főleg, ha meg fognak győződni arról, hogy a magyar nemzet és vele
együtt a magyar kormány nemcsak hogy nem szándékozik őket
nemzetiségökből – mint az némely helyütt állíttatott – kivetkőztetni,
sőt Horvátország jól felfogott érdekeit a maga érdekeinek vallja: én
teljesen meg vagyok győződve, hogy akkor nem csak meg fog
szűnni minden, talán most észlelhető nyugtalanság, hanem az illetők
hazafiúi kötelességöknek fogják tartani ő Felségének magas
szándékát saját hozzájárulásukkal és közreműködésökkel is a
kivitelben minden módon elősegíteni” – mondta Andrássy válaszul
Tisza Kálmán interpellációjára [Beszédei, 2/120].
A katonabeszállásolás ügye
1869. december 9-én Ürményi Miksa képviselő interpellációt
intézett a honvédelmi miniszterhez, Andrássy Gyulához a
katonabeszállásolás megszüntetése ügyében. Andrássy erre az
interpellációra is 1870. január 17-én válaszolt. Ürményinek arra a
kérdésére, hogy hajlandó-e a honvédelmi miniszter elismerni annak
a fontosságát, hogy az ország lakosait ne terheljék túl a
katonabeszállásolás kötelezettségével, amely egyébként sem
egyenletesen oszlik el az országban, és mindig ugyanazokat a
vidékeket érinti, Andrássy azt válaszolta, hogy teljesen egyetért a
képviselő úrral abban a tekintetben, hogy az ország minden lakosát
biztosítani kell arról, hogy a katonabeszállásolással nem fogják
túlterhelni. Ugyanakkor az országot is biztosítani kell arról, hogy a
katonaságot kellően kiképezzék. Ezt pedig csak úgy lehet elérni, ha
kellően gondoskodnak kaszárnyákról. Akkoriban a katonák sokkal
rövidebb időt töltöttek ténylegesen a zászlók alatt, mint amennyit a
törvény szerint tölteniük kellett volna, mert az állam nem bírt volna
el annyi anyagi terhet, ezért a rövidebb idő alatt nem tudták őket
rendesen kiképezni úgy, hogy szétszórva voltak elhelyezve, tehát a
kiképzés szempontjából is fontos volt a kaszárnyák megépítése.
Ürményi második kérdésére, hogy a honvédelmi miniszter tett-e
vagy szándékozik-e lépéseket tenni katonai laktanyák építése
ügyében, azt válaszolta Andrássy, hogy már rég megtette az
előkészítő lépéseket, azonban, hogy ezt a hiányt pótolni tudják,
annak két előfeltétele van. Egyrészt egy állandó „béke-
dislocationalis tervet” kell kidolgozni, vagyis hogy béke idején
melyik katonai egységet hol helyezik el. Másrészt pedig biztosítani
kell a kaszárnyák építőit arról, hogy a szállásbért mindenképpen
megkapják, függetlenül attól, hogy éppen van-e katona oda telepítve
vagy sem, mert különben senki nem fog kaszárnyaépítésbe kezdeni.
Andrássy már megegyezett a közös hadügyminiszterrel, hogy egy
ilyen béke-diszlokációs tervet dolgoznak ki az egész országra. Ez
egy hosszú munka volt, és csak pár nappal korábban készült el. A
hadügyminisztérium és a honvédelmi minisztérium képviselői 1870
elején szándékoztak a tervet megvitatni.
Arra a kérdésre, hogy az állam költségén fogják-e a laktanyákat
felépíteni, azt válaszolta, hogy nem ezt tervezi. Szerinte biztosítani
kellene az érintett törvényhatóságokat és községeket, sőt néhol erre
vállalkozó magánszemélyeket, hogy a kaszárnyák utáni szállásbért
mindenképpen megkapják, és ha tudni fogják, hogy mennyi
katonaságot, gyalogságot és lovasságot kell elszállásolniuk, akkor
nem lesz szükség arra, hogy az állam a saját költségén építsen
kaszárnyákat. Andrássynak nem volt kifogása tehát az ellen, hogy
kaszárnyákat építsenek, de nem tartotta helyesnek, hogy az állam
költségén építsék fel azokat. A képviselőház Andrássy válaszát
tudomásul vette.
A miniszterelnök fizetése
A szélbal képviselői felszólalásaikban sokszor személyeskedtek a
kormánypárti politikusokkal, miniszterekkel, nem kímélve a
miniszterelnököt sem. Ez később, Tisza Kálmán miniszterelnöksége
idején is így volt a szélbalból kinövő függetlenségi pártiakkal. 1870.
január 17-én Berzenczey László szélbali képviselő szóba hozta a
miniszteri illetményeket, és elsősorban a miniszterelnökét sokallotta,
amely drágább a lajtántúlinál. A Deák-párt soraiból megvédték
Andrássyt, bekiabáltak, hogy „De jobb is!”. Másnap a szélbali
Németh Albert a költségvetés általános tárgyalásakor kifogásolta a
miniszteri fizetéseket, mert az volt a véleménye, hogy ezekre a
fizetésekre a kormány tagjainak a személyes gazdagságuk miatt
nincs szükségük. Kifogásolta, hogy Andrássynak a 20 000 forintnyi
fizetése mellett még 12 000 forintnyi pótléka is van, „holott
teljességgel úgy sincs szüksége a többi 20,000 frtra sem” – mondta.
Andrássy, aki éppen akkor lépett a terembe, és hallotta Németh
Albert képviselő szavait, azonnal válaszolt:
„Tisztelt ház, a kormánynak egyik kötelessége, soha nem
akadályozni az ellenzéket abban, hogy álláspontját igazolhassa
mindazon okokkal, melyek ő előtte alkalmasaknak látszanak; itt
tehát a határokat megszabni bizonyára nem a kormány feladata, és a
felelősség azért, vajjon helyes-e használni bizonyos érveket vagy
nem, mindig az illetőkre hárul. (Helyeslés.) Vannak mégis oly
kérdések, melyekre a kormánynak azon kötelességszerű erényét,
hogy azért is hallgasson el igen sokat, mert különben az országnak
igen drága idejét, úgy mint azt mások teszik, vesztegetné, nem lehet
kiterjeszteni.
Ezt annak indokolására bocsátom előre, miért akarok mintegy
személyes kérdésben megjegyzést tenni arra, a mit az előttem szólott
képviselő úr mondott. (Halljuk!)
Azt méltóztatott mondani, hogy igen csodálkozik, hogy Andrássy
Gyula miniszterelnök, ki – a mint ő mondá – igen egyszerű
patriarchalis életet él, bejegyezik abba, hogy ő 20,000 frt fizetést és –
úgy gondolom – 12,000 frt pótlékot, összesen 32,000 frtot fogadjon el.
Tartozom a t. képviselő úrnak elmondani azon indokokat, melyek e
tekintetben vezéreltek, és melyek – ha a t. képviselő úr e kérdést
szőnyegre nem hozza – bizonyára csupán a kormány tagjai,
minisztertársaim között maradtak volna. Midőn arról volt szó, hogy
a minisztériumok szerveztessenek és a fizetések
meghatároztassanak, természetesen a minisztérium nem csupán
magának szabott fizetést, hanem egyúttal minden jövendő
miniszternek is. Előtte volt a 48-diki alap. Az összes minisztérium
könnyen abból a nézetből indulhatott volna ki, hogy mivel 1848 óta
köztudomásúlag a pénz ára roppantul csökkent és általában drága
lett minden, az akkori összegek nem fognak megfelelni a mostani
igényeknek (Igaz!) és ennélfogva fizetéseket fölemelhette volna. De a
minisztérium ezt nem tette, hanem megtartá a 48-dik évi fizetéseket;
pedig a demokratikus elv ebben az, hogy miniszter lehessen minden
ember, ne csak a nagy úr, (Elénk helyeslés minden oldalról) értem a
nagy úr alatt azt, kinek a véletlen földi javakat osztott. (Fölkiáltások
bal felől: Igen, helyes! Ebben az értelemben vesszük mi is.) Az 1848-dik évi
miniszterelnöknek, általam igen sajnált akkori barátom Batthyány
Lajosnak fizetése havonkint 2000 frt ezüst pénzben és 2000 frt
pótlékban, összesen 48,000 frt ezüst pénzben volt megállapítva.
Itt közbeszólt Madarász József: Lám az is 48!
A minisztériumnak tehát, nem akarván a fizetéseket fölemelni
egyrészt, másrészt a 48-dikinál alig szállhatván le alább, alapul azon
fizetéseket kellett vennie, melyek 48-ban gyakorlatban voltak.
Én akkor kénytelen voltam azt visszautasítani azért, mert azt
tartottam, hogy Magyarország jelen viszonyai nem olyanok, hogy a
miniszterelnöknek 48 ezer forintot fizethessen; és ennek
következtében az én kérelmemre és kívánságomra szállíttatott le a
fizetés 32 ezer forintra mostani pénzben. Ami engemet illet, én
egyszersmind honvédelmi miniszter is vagyok, s mint ilyennek
volna 12 ezer forint fizetésem, melyet azonban természetesen nem
húzok s nem húztam soha.
Ezeket elmondani nem más okból, de válaszul voltam kénytelen a
képviselő úr előadására. A tisztelt képviselő úr azt mondotta, hogy
gazdag ember vagyok. Igenis, a nélkül, hogy a Rotschildek
vagyonával bírnék, én ezen fizetéssel vagy e nélkül tökéletesen
egyformán megélhetek; szívesen lemondottam volna és lemondanék
ma is arról a fizetésről is, mely a kormány tagjai részére ekként
megállapíttatott, ha valaha példát láttam volna arra, hogy egy
miniszter valamely országban a fizetést visszautasította volna; de
nem tehettem ezt egyénileg azért, mert az országot e tekintetben
sérteni nem lehet és nem szabad. (Általános élénk helyeslés.)
Ha méltóztatnak azt találni, hogy fizetésem sok, kérem,
könyörgök, méltóztassanak azt leszállítani; sőt, ha azt méltóztatnak
határozni, hogy a miniszterelnök ingyen szolgáljon: akkor be fog
állni az az egyetlen eset, hogy inkább fogok ragaszkodni
hivatalomhoz, mint eddig tettem. (Zajos éljenzés minden oldalról.)
Akkor csakugyan előkerülhet az az eset, hogy nem fogok előbb
lelépni, hanem kénytelenek lesznek engem, a mint azt a képviselő úr
mondotta, a lajtorjáról lebuktatni. (Élénk tetszés minden oldalról.) De
ha ez nem történik, méltóztassék meggyőződve lenni először arról,
hogy állásom nehézségeit sem ama 32 ezer forint, sem százszor
annyi pótolni nem képes; másodszor pedig arról, hogy, ha nem
tartanám szem előtt az alkotmányosság elveit, melyek abban állnak,
hogy a miniszternek addig kell állnia, míg meg nem bukik: már
régen nem látna engem a tisztelt képviselő úr ott, ahol most állok.
(Élénk tetszés, hosszas, zajos éljenzés és taps.)” [Beszédei, 2/142–144].
Lapok szubvencionálása
1870. január 19-én a költségvetés részletes tárgyalásakor a
miniszterelnökség költségvetésében talált az ellenzék egy „átalány a
sajtóosztály részére” megnevezésű tételt. Várady Gábor ennek
kapcsán kérdezett rá arra, hogy a sajtóosztály mely tételek alatt
szerepel, és a rá fordított összeget melyik tételekből lehet
kiszámítani?
Az előzmény az volt, hogy a miniszterelnökség sajtóosztálya az
1868. évi költségvetésben szerepelt 12 820 forinttal, valamint külön a
fordító osztály is, és a kettő együttesen 25 000 forinttal. Az
országgyűlés pénzügyi bizottsága akkor úgy döntött, hogy a
sajtóosztály ne szerepeljen a költségvetésben külön megnevezve,
hanem a miniszterelnökség keretén belül. Ennek megfelelően az
1870. évi költségvetésben is a miniszterelnökségen belül tüntették föl
az összeget, nem önállóan. Kivéve azt az eltévedt tételt, amit valaki –
talán tévedésből – külön rovaton szerepeltetett. Az előadó ifj. Zichy
József gróf megpróbálta elmagyarázni, hogy a tétel véletlenül van
külön rovaton, és a miniszterelnökséghez tartozik, de Várady Gábor
nem érte be ezzel a válasszal. Ezért Andrássy válaszolt neki.
Andrássy először azt mondta, hogy a miniszterelnökség
tételeiben nem nagyon járatos, főleg a részletekben nem. Ez talán
igaz is lehetett, bár számíthatott volna éppen erre a kérdésre, ami
már a pénzügyi bizottságban is előkerült, ahol Andrássy szerint nála
járatosabb kollégáival már előadták az erre a tételre vonatkozó
magyarázatot, és a pénzügyi bizottság már meggyőződött róla, hogy
az helytálló. Aztán azt mondta, hogy nem is érti egészen Várady
Gábor fölvetését, azt kérdezi-e, hogy miért került az a tétel oda, vagy
azt, hogy létezik vagy nem létezik-e az a sajtóosztály?
Andrássy általában meg szokta érteni a kérdéseket elsőre. Ez a kis
közjáték talán azért volt, hogy egy kis időt nyerjen, mit is
válaszoljon? Várady megismételte a kérdést.
Erre a miniszterelnök azt válaszolta, hogy egyetlen tételt sem
ismer részletekben, de a miniszterelnökségnél van egy osztály,
amelynek a neve sajtóosztály, és amely azzal foglalkozik, hogy a
lapokból kivonatokat készít, tájékoztatja a miniszterelnököt és a
minisztereket a közvélemény felől. Ez az osztály azért van a
miniszterelnökségnél, mert köteles valamennyi minisztériumot
tájékoztatni a rá vonatkozó észrevételekről. „De egyebekre is kiterjed
ezen osztály teendője” – mondta Andrássy, amit egyáltalán nem
magyarázott meg. Majd megismételte, amit már hallottak a
képviselők, hogy a pénzügyi bizottság javaslatára került a
miniszterelnökség keretébe a sajtóosztályra vonatkozó tétel, nehogy
„ferde magyarázatokra” adjon alkalmat a sajtóosztály név, ezúttal
pedig valamilyen hiba folytán került be az „átalány a sajtóosztály
részére” tétel a költségvetésbe.
Andrássy válasza után egész sor ellenzéki képviselő kért szót
ebben az ügyben: Várady Gábor, Csernátony Lajos, Tisza Kálmán,
Simonyi Lajos, Csanády Sándor, Schvarcz Gyula, Simonyi Ernő,
Ivánka Imre, Irányi Dániel. Különböző oldalakról közelítették meg a
kérdést, de így vagy úgy mindenki azt feszegette, hogy a kormány
szubvencionál-e lapokat, sőt egyesek azt is tudni vélték, hogy igen,
és melyek ezek a lapok.
A kormánypárt részéről Szlávy József elmondta újra, hogy mi a
sajtóosztály feladata, Zsedényi Ede úgy gondolta, hogy majd a
megtámadott lapok saját maguk válaszolnak, Kerkapoly Károly azt
mondta, hogy ez a vita nem a költségvetésnek ahhoz a pontjához
tartozik, amelyikről éppen szó van, Pulszky Ferenc pedig azt, hogy
12 000 forintból nem lehet három lapot fenntartani. Andrássy ezzel
nem tekintette elintézettnek az ügyet, és újra szót kért. Elöljáróban
leszögezte, hogy bár csak ilyen sok vita után válaszol, ez nem jelenti
azt, hogy elismerné mindazt, ami előtte elhangzott. Ellenkezőleg,
meg van lepve ezen a vitán, amelynek nem találja párhuzamát más
parlamentekben.
Tisza Kálmánnak azt válaszolta Andrássy, hogy a 12 500 forintot
valóban arra a célra fordítják és semmi másra, mint amit az első
felszólalásában elmondott, a közvélemény figyelemmel kísérésére, a
közlemények előkészítésére, a külföldi lapoknál esetleges téves
vélemények helyreigazítására, szóval csupa olyan dologra, amelyek
ellen senkinek semmi kifogása nem lehet.
 „Van egy másik kérdés, melyet egy t. képviselő úr tett, s melyre
nézve, mint előbb mondottam, igenis jogomban van kikerülni a
választ, tudniillik, vajjon a kormány soha sem segélyezett-e lapokat,
a melyek az ő nézeteit védelmezik. Erre válaszolhatnék talán azzal
is, hogy nem, és akkor, meg vagyok győződve, el is fognák hinni;
(Igen! bal felől) de akkor nem azt mondanám, ami való, (Zajos éljenzés
baj felől) ez pedig a közélet azon áldozatai közé tartozik, a melyeket
elvállalni nincs szándékom, t. i. azt állítani, a mi nem való. (Éljenzés).
De ha ebből azt méltóztatik következtetni, hogy a nevezett lapok
[az Esti Lap, a Hírmondó és a Borsszem Jankó] a kormány által
subventionáltatnak, vagy a kormány zsoldjában állanak; ha ebből azt
méltóztatik következtetni a t. képviselő úrnak, hogy ez szégyen,
gyalázat azon lapokra nézve: méltóztassanak megengedni, hogy én
ép oly őszintén szóljak, és azt mondjam, hogy bizonyos időben
sokkal több erkölcsi bátorság, sokkal több valódi feláldozás és
hazafiság kell ahhoz, hogy valaki az igazat megmondja, a helyes
elveket felállítsa, mint ahhoz, a mit nálunk a sajtó egy része tesz.
Nálunk ugyanis van egy egész osztálya a sajtónak, mely a
legaljasabb szenvedélyekhez fordulva, (Zajos helyeslés jobb. felől)
kétségbe és veszélybe hozza mind azt, a mi, hogy kétségbe ne
vonassék, nem egy pártnak, hanem minden pártnak és minden
becsületes embernek érdekében áll. Én meg vagyok győződve, hogy
ha módomban lenne itt a ház előtt bizonyos lapokat felolvasni, –
nem azokat értem, a melyek magasabb osztályokhoz vannak intézve,
hanem azokat, melyek a nagy tömeg közé szóratnak, – (Élénk
helyeslés jobb felől) a háznak mindkét részéről azt mondanák: ha
ingyen nem találkozik [találni], aranyért és pénzért kell teremteni
orgánumokat, melyek ezen semmi aljastól vissza nem rettenő
orgánumok veszedelmes tendentiái ellen működjenek. (Zajos
helyeslés és taps jobb felől.) Oly elvek ellen, a melyek mellett, ha
elterjednének, nemcsak a mostani, hanem egyáltalában semmiféle
kormány meg nem állhat, és amely elvek a törvény és rend fogalmait
fölzavarják azoknál, a kiknek nincs módjukban fölvilágosítást találni
sem más közlönyökben, sem saját míveltségökben. Hogy a kormány,
ha valamit tett, főleg ebben az irányban működött, bizonyítja az,
hogy a kormánynak nincs oly félhivatalos közlönye sem, hol
egyszerű nyilatkozatot felvétessen, mert az egyik lap pártközlöny, a
másik ellenzéki, de saját orgánuma épenségel nincsen, a mi talán egy
kormánynál sem fordul elő. (Fölkiáltások bal felől: A Budapesti
Közlöny!). Meg vagyok győződve, hogy oly kormány ellen, mely
minden tetténél abból indul ki, a mit a törvény, saját lelkiismerete és
a közérdek kíván, írhatnak, a mit akarnak: igazolni fogja a jövendő
mindenesetre, és valószínűleg a jelenkor is. (Helyeslés jobb felől.)”
[Beszédei, 2/149–150].
Majd feltette Andrássy azt a kérdést, hogy ezeket a veszedelmes
irányzatú lapokat vajon kik pénzelik? Aztán találgatták a képviselők
mindkét oldalon, hogy vajon melyik lapokra gondol? A jobb oldal
szerint az Igazmondó, a bal oldal szerint pedig a Hírmondó az a lap,
amelyről a miniszterelnök beszélt. Végül Andrássy
visszakanyarodott a kérdésre:
„…azt nem mondhatom, hogy a kormány, midőn ilyen
értelemben saját irányát védő vállalatok keletkeztek, azokat nem
segélyezte egyes esetekben; (Közbeszólás bal felől: Tehát mégis!) de
abból, hogy egy vállalat segélyeztetik, nem következik még, hogy
azok a lapok subventionált lapok volnának ma is. (Közbeszólás bal
felől: Hogyne következnék!) Ha tehát következik, méltóztassék a
számadásokban erre nézve akárhol összeget fölfedezni! (Fölkiáltás bal
felől: Szép kibúvás!) Nem akarok kibújni oly tételek háta mögött,
melyekre nézve igen helyesen fognák mondani, hogy nem ez a
kérdés (Helyeslés bal felől), hanem az a kérdés, hogy
subventionáltatnak-e bizonyos lapok az országgyűlés által az ország
közcéljaira megszavazott összegekből: igen vagy nem? Erre nézve
bátorkodom kimondani, hogy nem. (Tetszés bal felől.) Ha a kormány
ezt tette, ha subventionált lapokat: honnan jönnek és milyen
természetűek azok az összegek? erre a kérdésre nem felelek; hanem,
hogy abból, a mit az országgyűlés az ország közcéljaira megszavaz,
nem tette, azt mondhatom. (Éljenzés jobb felől.)” [Beszédei, 2/151].
A képviselőház megszavazta a költségvetésnek azt a pontját, ami
a miniszterelnökségre vonatkozott.
Ebből a történetből az látszik jól, hogy Andrássy egyenes jellem
volt, és nem állított valótlant. Érzékeltette, hogy létezett szubvenció,
de nem a közpénzekből, és arra pedig nem válaszolt, hogy akkor
miből.
A rendelkezési alapról
1870. január 20-án került sor a képviselőházban a rendelkezési
alapról folyó vitára. Az Andrássy-kormány ekkor már három éve
kormányzott, de ez volt az első alkalom, hogy rendelkezési alapot
kért az országgyűléstől. A rendelkezési alap azért kellett, mert –
mint ahogy Lederer Béla írja – „A magyar kormány is sok olyan
feladattal találta magát szemben, melyeket a nyilvánosság színe előtt
nem teljesíthetett” [Beszédei, 2/152]. Majd körülírta, hogy milyen
tevékenységekről volt szó: a kormánynak a befolyását kellett
érvényesíteni, szüksége volt közvetlen és megbízható informáló
közegekre, küzdenie kellett az 1848–49. évi események és az azt
követő osztrák abszolutizmus titkos utóhatásaival, szembe találta
magát a külföldről élesztett nemzetiségi propagandával, „az
akkoriban már országszerte »utazó rubellel«”, az „oláh
aspirációkkal”, a határőrvidéki mozgalommal, és nem volt
államrendőrsége. Az országgyűlés pénzügyi bizottsága be is látta,
hogy a kormánynak szüksége van egy ilyen szabad rendelkezési
alapra, amelyből „helyesen preventív és méltányos correctiv
magatartást követhet”. A pénzügyi bizottság az erre a célra kért 120
000 Ft-ot meg is szavazta, tekintettel arra is, hogy más alkotmányos
államokban is álltak a kormányok rendelkezésére ilyen összegek.
A képviselőházi ellenzék azonban nem akarta ezt a szabad
felhasználású pénzügyi keretet megszavazni, amiről a kormány a
dolog természeténél fogva az országgyűlésnek nem számolt volna
be, vagyis nem tudták ellenőrizni azt, hogy mire költötték ezt az
összeget. Az első felszólaló, Tisza Kálmán éppen ezt mondta el, és
még hozzátette, hogy abban sem lehetnek biztosak, hogy a kormány
ezt a pénzt nem az ellenzék ellen használja-e fel. Simonyi Ernő
szélbali képviselő legalább tájékoztatást kívánt arról, hogy
körülbelül mire fogják fordítani, és sokkalta az összeget, mert az
angol kormány 300 000 forintot kap ilyen célra, pedig „200 millió
népet [lakosságot] igazgat”. Vukovics Sebő pedig azt mondta, hogy
tisztán bizalmi alapon nem akarja megszavazni ezt a tételt, mert az
ilyen eljárást nem tartja parlamentárisnak. Azt állította, hogy az
angol költségvetésnek nincs is ilyen tétele, amelyet titkos célokra
fordítanak, és nem is látja be, hogy mire való a titkolódzás. Schvarcz
Gyula azonban elmondta, hogy az angol költségvetés külön
rendelkezési és külön titkos alapot is ismer. Ez utóbbi azonban olyan
rendelkezésekhez van kötve, amelyek mellett ő is hajlandó volna
megszavazni. Angliában ugyanis a minisztereknek esküt kell
tenniük, hogy a titkos alapot a nemzet érdekében fogják
felhasználni, és minden kiadási tételt fel kell jegyezniük egy külön
könyvbe, hogy abba a parlament szükség esetén beletekinthessen –
mondta Schvarcz.
A kormánypárt oldaláról Zsedényi, Szlávy és Deák érveltek a
rendelkezési alap mellett. Mindhárman több érvet hoztak föl. Deák
többek között ezt mondta: „A fondorkodó titkos támadások,
ellenséges agitatiók ellen fegyver, ágyú nem ellenszer. Ez nem képes
véleményeket szerezni. Azonkívül sok ember van, a ki a múlt
érdemeinél fogva is segélyezést érdemel. A segélyek, melyeket a
kormány a rendelkezési alapból juttat, nagy fontosságúak és morális
hatásúak. A rendelkezési alap sokkal előnyösebb és
alkotmányosabb, mint ha a kormány virement [a költségvetés egyik
rovatára felvett összegnek más rovaton való felhasználása] útján
fedezné a múlhatatlan költségeket. Hogy Angliában a miniszterek
könyvbe jegyzik az ily kiadásokat, az természetes, és bizonyára
megtörténik majd nálunk is, először a rend kedvéért, másrészt azért,
hogy biztosítva legyenek a miniszterek azon vád ellen, hogy
maguknak tartották a pénzt. Hanem e könyvet az angol parlament
soha elő nem kérte, s a kormány soha sem mutatta volna elő.”
Deák után már csak Andrássy szólalt föl a kormány részéről.
Elmondta, hogy a tapasztalat szerint a törvényhozásokban mindig
az ellenzéké az előny, amikor a rendelkezési alapot tárgyalják, mert
az ő érveik nyilvánosan elmondhatók, sőt időnként hangzatosak is,
míg a kormány érvei kényes természetűek és nyilvánosan nem
elmondhatóak, „másként nem is volna rendelkezési alapra szükség,
hanem a kormány kérne erre vagy arra a megnevezett czélra ilyen
vagy olyan összeget” [Beszédei, 2/155]. A tapasztalat azt is mutatja,
hogy ugyanaz az ellenzéki párt, amelyik vitatta a rendelkezési alap
szükségességét, amikor kormányra került, meggyőződött a
szükségességről, és ugyanolyan javaslattal állt a parlament elé.
Andrássy biztos volt abban, hogy nem várják tőle, hogy az
ellenzéket ékesszólással a saját álláspontjáról a kormánypártéra
térítse.
Majd arról beszélt, hogy az abszolut[ista] kormány nem kér
rendelkezési alapot, mert rendelkezik az egész népesség összes
jövedelmével, ami kellemetlen a népességre nézve, de nagy erőt ad a
kormánynak. Az alkotmányos kormány ezt nem teheti, és kénytelen
a lehető legkisebbre szállítani azt az összeget, amelyről nem tud
világosan elszámolni. A számadási rendszert úgy kell kialakítani,
hogy az ország biztosítva legyen abban az esetben is, ha esetleg a
kormány tiszta kezelésében nem lehetne bízni. „Szükséges tehát egy
független és a minisztériumot minden tekintetben hatályosan és
erélyesen ellenőrző számadási rendszer.”
„…én ezen összeget, 120.000 frtot, nemcsak oly kormánynak
szavaznám meg, melynek politikai irányával tökéletesen egyetértek,
de megszavaznám még olyannak is, melynek politikai irányával,
legalább részben egyet nem értenék, – ha annak egyéni
becsületességéről meg lennék győződve, – nem bizalomból, hanem a
szükségre való tekintettek..” – mondta Andrássy. Vukovics Sebőnek
azt válaszolta, hogy ő a kormány nevében bizalmat nem kér, és nem
bizalmi szavazatról, „hanem a szükségesség szavazatáról van szó”.
Andrássy elmondta még, tudja, hogy a törvényhozás nagyobb
részének bizalmát bírja, és ha ezt nem tudná, akkor távoznék
helyéről.
Andrássy tájékozott volt a külföld dolgaiban is. Megcáfolta, hogy
Angliában ne volna ilyen tétel a költségvetésben. „Angliában kétféle
összeg szavaztatik meg: egyik a fejedelem civillistájával együtt egész
életére, folytonosan, tehát minden lehető kormánynak, ezen igen
határozott nevezet alatt: »home secret service«, belső titkos szolgálat,
mely úgy gondolom, tízezer fontot tesz; a másik, mely ettől
függetlenül, évenkint szavaztatik meg, és most 32–34 ezer font,
vagyis körülbelül 340.000 frtot tesz, »titkos alap« czím alatt van a
költségvetésbe fölvéve és, úgy emlékezem, – mert kevés időm volt
utánanézni, – ez összegen kívül más czímeken, nem titkos kiadások
neve alatt ugyan, de evvel hasonló természetű alapokra
szavaztatnak meg összegek” [Beszédei, 2/157–158].
Azzal folytatta, hogy ha a képviselőház megszavazza a
rendelkezési alapot, azzal nem lép ki az alkotmányosság keretéből,
és nem is veszélyezteti azt.
Simonyi Ernőnek arra a megjegyzésére, hogy az Angliában ilyen
célra megszavazott összeg csekély a népességszámhoz arányítva
ahhoz képest, amennyit a magyar kormány kér ilyen célra, azt
válaszolta, hogy „A tisztelt képviselő úr bizonyára nem nézte meg a
gyarmatok költségvetéseit… mert a mint én értesülve vagyok…
Canadában a kormányzónak bizonyára [bizonyosan] van ilyen
összeg rendelkezésére; a mi pedig az angol birodalomnak ennél még
nagyobb részét illeti, t.i. Indiát, úgy tudom, hogy egy ideig az
adózók összes pénzéről az illető kormányzó, illetőleg a társulat,
tökéletesen szabadon rendelkezett. Igen nevezetes összegnek kell
léteznie e czím alatt jelenleg is; mert, a mint tudjuk, időnkint egyesek
kárpótlást kapnak azért, hogy bizonyos területet átengednek, azért,
hogy bizonyos részeket pacifikáltak. Az az összeg tehát, melyet az
érdemes képviselő úr felemlített, csak Angliára vonatkozik, melynek
különben is sokkal szerencsésebb helyzete van, mint nekünk.
Franciaország nem említtetett; ott a rendelkezési alap két millióra
rúg, és ezen kívül vannak ott még más tételek is, a melyekről
számadás szinte [szintén] nem adatik. Hasonlóképp
Poroszországban is, szóval mindenütt.
Az összeg, melyet a kormány e czím alatt kért, a lehető
legcsekélyebb, még pedig azért, nehogy valaki azt mondhassa, hogy
ezáltal a kormány vagy a közvéleményt akarja megmásítani, vagy a
sajtót megvesztegetni, a mire nézve megnyugvást magában az
összeg csekélységében találhatni” [Beszédei, 2/158].
A szélbal kérésére név szerinti szavazás volt. A rendelkezési
alapot a képviselőház 169 igen, 102 nem arányban megszavazta.
A budapesti Duna-szakasz szabályozása
A közlekedési tárca költségvetésének tárgyalásakor Máttyus
Arisztid képviselő interpellációt intézett a közlekedési miniszterhez,
hogy miért késik a Buda és Pest közötti Duna-szakasz szabályozása?
Elmondta, hogy az előmunkálatokra az országgyűlés már kétszer
szavazott meg költségeket, és a főváros már kilencszer írt fel ebben
az ügyben a kormányhoz, és nagy terheket is vállalt magára. Azt
kérdezte, hogy miért nincs az 1870. évi költségvetésben erre a célra
semmi előirányozva, mikor pedig a tervek már 1869 áprilisában
elkészültek?
Mikó Imre gróf közlekedési miniszter 1870. január 31-én
megerősítette, hogy a tervek valóban elkészültek, és azokat a testvér
fővárosoknak megküldték véleményezésre. A költségvetésben azért
nem szerepel ez a tétel, mert a képviselőház utasította a kormányt,
hogy a nagyobb kiadásokat igénylő munkálatokat külön
törvényjavaslatokban nyújtsa be, és ne a rendes évi költségvetéssel
együtt.
Mikó Imre válasza után Andrássy is szót kért. Kiemelte, hogy a
Duna szabályozásának kérdése a rakpartok kiépítésével szoros
összefüggésben van, ezt a két dolgot egymástól elválasztani nem
lehet, és hangot adott annak a véleményének, hogy az országnak ezt
a tervet pártolnia kell, a két város mint főváros érdekében. A
kormány erre már régen figyelmet fordított, készen is vannak a
tervek, és azokat rövid időn belül elő fogják terjeszteni [Beszédei,
2/160–161], Február 27-én Andrássy ezeket a terveket elküldette a
két városnak, és március 13-ra magához hívta Pest és Buda
küldötteit, hogy ismertesse velük a főváros fejlesztésére vonatkozó
koncepcióját. Ezekből az első egység az 1870. évi X. törvénycikkel
valósult meg.
Andrássy miniszterelnöki kinevezése után rögtön hozzákezdett
Pest és Buda fővárosok fejlesztésének a tervezéséhez. Egy szakértő
csapattal éveken át tanulmányokat készíttetett, és a tervek
előrehaladását személyesen felügyelte. A terv a következőket
tartalmazta: a Lánchidat az államnak meg kell váltania az építtető
társulattól. Budát Pesttel még legalább egy, de inkább két híddal kell
összekötni, mert a Lánchíd már nem elegendő a forgalom
lebonyolítására. A Lánchíd megváltása a társulattól azért is
szükséges, mert a társulatnak Pest és Buda egész Duna szakaszára
koncessziója volt, így az állam vagy a városok nem tudtak volna
újabb hidat építeni. A Dunát szabályozni kell, hogy a városokat az
árvíztől meg tudják óvni, és a hajózás akadályait is elhárítsák.
Kikötőket, rakpartokat és közraktárakat kell építeni. A városban
széles közlekedési utakat kell építeni, amelyek elősegítik a személy-
és áruforgalmat, és közegészségügyi szempontból is fontosak. Ezek
állami utak legyenek. A fővárosi közmunkák tervszerűségét és
egyöntetűségét olyan intézmény felállításával kell biztosítani, amely
végrehajtó és felügyeleti szerv is egyben, és amelyben Pest és Buda
befolyása mellett az állam érdekeit is képviselik. Ez a szervezet lett a
Fővárosi Közmunkák Tanácsa. Mindezekre a célokra a kormány
felhatalmazást kért az országgyűléstől egy 24 milliós kölcsön
felvételére [Beszédei, 2/273].
Andrássy a kormányjavaslatát 1870. március 16-án megküldte a
Deák-párti klubnak és a két ellenzéki pártkörnek is, mert az volt a
véleménye, hogy a főváros kiépítése annyira fontos kérdés, amelyből
nem lehet pártkérdést csinálni. Március 21-én pedig bemutatta a
képviselőháznak „A Duna–folyamnak a főváros mellett
szabályozásáról s a forgalom és közlekedés érdekében Buda-Pesten
létesítendő egyéb közmunkák költségeinek fedezéséről és e
közmunkák végrehajtási költségeiről” szóló törvényjavaslatot.
A képviselőházi vita 1870. április 6-án kezdődött. Irányi Dániel
szélbali képviselő hozzászólásában elismerte a Duna
szabályozásának fontosságát, de kétségbe vonta, hogy az utcák
kövezése vagy kivilágítása is országos érdek volna. Azt mondta,
hogy Párizs példája mutatja, hogy a nagymérvű közmunkák által
vesztette el a város a municipális jogait, és süllyedt fokról fokra a
kormány közegévé.
Andrássy azt válaszolta Irányinak, hogy „végtelen bajos” volna
annak meghatározása, hogy az utcák kövezése és világítása ügyében
melyik utcáé országos érdek és melyiké nem. Franciaországban ezt
úgy oldották meg, hogy bár a főváros egyike Európa leggazdagabb
városainak, a francia állam mégis évente meghatározott összeget
fizet a főváros utcakövezetének a fenntartására, méghozzá a
költségek felét állja. Majd visszautasította azt, hogy a kormány a
központi építészeti bizottság felállítása által a helyhatósági jogokat
támadja meg. Azt mondta, hogy „mindig rossz álláspontot foglal el
az, a ki royalisabb, mint a király maga”. Irányi pedig éppen ebben a
helyzetben van, mert Pestnek és Budának nemcsak a magisztrátusa,
de a közvéleménye is elfogadta a terveket, és a törvényjavaslat által
a helyhatósági jogokat nem látta veszélyeztetve. A municipális
jogokat illetően London példájára figyelmeztette Irányit, „mely, úgy
szólván, mintája az összes európai municípiumoknak” – mondta
Andrássy. „A t. képviselő úr ép úgy tudhatja mint én, hogy évenkint
bizonyos napon, midőn a királyné a Citybe, a szorosabb értelmű
városba be akar menni, a kapun kopognia kell, és engedélyt kérnie,
hogy bemehessen, mire a polgármester azt feleli, hogy szívesen
látják. London tehát mindenesetre félti helyhatósági jogát, s
mindamellett ott is alakíttatott egy ilyen bizottság, mert tapasztalta a
város, hogy a helyhatósági szervezet mellett, ily külön és nagyobb
hatalommal felruházott közeg nélkül, sem úgy előhaladni mint más
városok, sem egyöntetű irányban működni nem képes” [Beszédei,
2/276].
Irányi szemére vetette a kormánynak, hogy nem azzal
foglalkozik, amivel szerinte kell, nem a Hentzi-szobor eltávolításán
fáradozik, aki pedig a szabadságharcban Pestet lövette.
Andrássynak ezzel kapcsolatban az volt a véleménye, hogy
„Jellemző… e felfogás, mert a t. képviselő úr azt a nagy jövendőt,
melynek ezen törvény legalább alapját vetheti meg, nem látja, és
összes figyelme csak a budai térek egyikén álló szobor által van
lefoglalva; jellemző ez azért, mert ebből meggyőződhetni, hogy a t.
képviselő úr az én helyemen azzal foglalkozott volna: miként lehet
eltávolítani a kérdéses szobrot; míg én a magam helyén azzal a
törvényjavaslattal foglalkoztam, mely a mai tanácskozás tárgyát
képezi. (Elénk hosszas helyeslés.) Bátran a jövendő ítéletére bízhatom
annak megbírálását: ki töltötte kettőnk közül hasznosabban a maga
idejét? (Éljenzés jobb felől.)” [Beszédei, 2/277].
 Andrássy úgy gondolkodott, hogy az ország minden részének
érdeke, hogy a fővárosa fejlődjön, és az állam érdekét szolgálja
minden, ami a fővárosnak mint a kereskedelem, ipar és közlekedés
központjának az emelésére, fejlesztésére szolgál.
Az április 6-i ülésen olyan sokan szóltak a törvényjavaslathoz,
hogy délután 3-kor Deák a tárgyalás elnapolását javasolta, minthogy
a baloldali képviselők elindultak kifelé a teremből, nehogy azt
gondolják, hogy a törvényjavaslatot keresztülerőltették. Andrássy
azt kérte a képviselőháztól, hogy mivel közel volt a húsvét, tartsanak
délutáni üléseket is, hogy a még hátra lévő kérdéseket az ünnep előtt
le tudják tárgyalni. Végül április 7-én a részletes tárgyalást is
lefolytatták, akkor már minden különösebb eszmecsere nélkül.
Április 9-én a főrendiház is elfogadta, 10-én az uralkodó
szentesítette, és 11-én mindkét házban kihirdették.
Ha a Lánchíd budai hídfőjén az oroszlán lábai alatti vésett
feliratot elolvassuk, megtudhatjuk, hogy a Lánchíd szabadalma az
1870. évi X. törvénycikkel 1870. június 30-án éjfélkor a magyar
államra szállt. Andrássy Gyula városépítő tervei pedig sorban a
többi elemében is megvalósultak. A projektek, amelyeket
megkezdett, utódai – elsősorban Tisza Kálmán kormányzata – idején
létesültek. Felépült a Margit híd, a Ferenc József [Szabadság] híd és
az Erzsébet híd. Megépültek a rakpartok a belső szakaszokon, és
felépültek a közraktárak. Kiépült a Sugárút, amely később
megálmodójáról, Andrássyról lett elnevezve, és kialakították a
nagykörutat.
A számvevőszék felállítása
A kiegyezés évében még a bécsi állami számvevőszék könyvelte
el a magyar állam számadásait, minthogy Magyarországon még nem
volt erre a feladatra alkalmas szervezet. 1868-ban mindegyik
minisztériumban felállították a számviteli osztályt, az ellenőrzést
pedig az országgyűlés végezte. Ez is csak jobb híján volt így, mert az
országgyűlés nem a megfelelő intézmény a számadások
ellenőrzésére. Lónyay pénzügyminiszter tisztában volt ezzel, ezért
még az 1865–68-as országgyűlés alatt készített egy törvényjavaslatot,
amellyel fölállították volna az ellenőrző intézményt. Ezt a javaslatot
azonban nem sikerült törvényerőre emelni. Lónyay 1869. november
13-án újra beterjesztett egy törvényjavaslatot az önálló állami
számvevőszék felállítása tárgyában. Ebben a javaslatban az
szerepelt, hogy az állami számvevőszék elnökét a miniszterelnök
felterjesztése alapján az uralkodó nevezi ki. Az országgyűlés éppen
ebbe kötött bele, mert a képviselőház a kormánytól teljesen
független számvevőszéket kívánt létrehozni, és ezt úgy kívánta
biztosítani, hogy az elnököt az uralkodó az országgyűlés javaslata
alapján nevezze ki.
Amikor ez a vita zajlott, Andrássy nem volt itthon. Éppen a
szuezi útján kísérte Ferenc Józsefet. A helyettesítésével itthon Eötvös
József báró kultuszminiszter volt megbízva. Eötvöst rendkívül
művelt emberként nagy tisztelet övezte, viszont nem volt igazán
vezető alkat, illetve nem kapott elegendő felhatalmazást és
információt az ügyek vitelére. És pont akkor, amikor Andrássy nem
tartózkodott itthon, több olyan dolog történt, ami nem volt előre
látható, és Eötvös nem tudott megbirkózni vele. Ebben az esetben
azért nem, mert az uralkodó jóváhagyása kellett, és Andrássyt kérte,
hogy beszéljen Ferenc Józseffel. Ilyenkor leveleket írt Andrássynak.
Az 1869. december 1-i levele a számvevőszék kérdéséről szól: „Deák,
Csengery és mondhatom kevés kivétellel egész pártunk azt kívánja,
hogy a kinevezés a képviselőház által előterjesztett három egyén
között történjék. Praktikus fontossága a kérdésnek nincs. Most,
miután a ház hármat proponál, és az nem is gondolható, hogy a
miniszterelnök annyi befolyással se bírjon a többségre, hogy a három
közül egyik az legyen, kit ő kineveztetni akar, az eredmény egyik
mint a másik esetben ugyanaz lesz, és Deák propositiója elfogadása
által a korona praerogativája [előjog] épen nem szoríttatik meg.
Miután azonban itt a praerogativának habár csak formális
megszorítása forog szóban, ő Felségének megegyezése nélkül mi
miniszterek nem engedhetünk, habár előre látjuk is, hogy ezen
kérdésnél megbukunk; s ezért kérlek, gondolkozzál e tárgyról és
szólj ő Felségével, mert én a bukást ez esetben, főkép a most folyt
discussio [az 1868. évi zárszámadás vitája] után, biztosnak tartom.
Pártunkban sok elkeseredés van e miatt… Többen, kikkel a
számszék iránt szóltam (s pedig pártunk legbuzgóbb hívei)
kinyilatkoztatták, hogy e kérdésben ellenünk szavaznak, mert
puszta caprice-ért [szeszély] magukat nevetségessé nem teszik.
Kötelességemnek tartottam tisztán előadni az állást. Én minden
miniszteri functiók közül a megbukást tartom a legkellemesebbnek
és azért szívesen részt veszek benne, azonban gondold meg jól,
vajjon a jelen eset megérdemli-e mindazon veszélyeket, melyeknek a
jelen minisztérium bukása az eddig kivitt eredményeket mind, sőt az
egész monarchiát kiteszi” [Eötvös levelét közli az Andrássy
Beszédei, 2/171–172].
Andrássy is egyetértett a Deák-párt javaslatával, és Ferenc József
is beleegyezett, hogy a képviselőház ajánlata alapján a
miniszterelnök ellenjegyzése mellett nevezi ki a számvevőszék
elnökét. A képviselőház 1870. február 11-én fogadta el a
törvényjavaslatot. Viszont a főrendiház sérelmesnek találta, hogy az
elnök személyére a képviselőház tegyen javaslatot, és azt kívánta,
hogy mind a két ház válassza a jelölteket. Inkább megbuktatták
volna a törvényjavaslatot, minthogy ne legyen szerepük a
számvevőszék elnökének kiválasztásában. A főrendiházban
Wenckheim László báró szólalt fel, költségesnek és szükségtelennek
minősítette az új intézményt, amely az uralkodó kinevezési jogát is
korlátozná, mellőzné a főrendiházat, amely pedig egyenrangú
tényezője a törvényhozásnak, és kormányváltozás esetén nehézség
lesz abból, hogy az elnök élethossziglan van kinevezve.
 Andrássy 1870. március 5-én válaszolt Wenckheim Lászlónak.
Elmondta, hogy valóban van egy központi számvevőségi osztály a
pénzügyminisztériumban, de sok ország általános tapasztalata
alapján az állami számvevőszéknek függetlennek kell lennie a
kormánytól, és törvényileg is függetlennek kell lennie az egyes
minisztériumoktól. Az állami számvevőszék megkönnyíti a
minisztériumok számviteli működését, ellenőrzi az összes számvevő
és a kormány munkáját, és megkönnyíti az országgyűlés munkáját a
költségvetés összeállításánál és a zárszámadás ellenőrzésekor. A
legfőbb tisztségekre valóban az uralkodó nevezi ki a személyeket, de
korábban is voltak olyan állások, ahol az országgyűlés javaslata
alapján történt a kinevezés. Különösen Erdélyben volt ez jellemző –
mondta Andrássy. Nem fogadta el azt a véleményt, hogy a
kinevezésnek ez a formája a közjogi alappal ellentétes volna, éppen
ellenkezőleg.
Abban a vonatkozásban, hogy az új intézmény igen sokba fog
kerülni, az volt Andrássy álláspontja, hogy csak később fog eldőlni,
hogy így lesz-e, mert a számvevőszék szerkezetére, hatáskörére
majd a számvevőszék elnöke fog javaslatot tenni. A javaslat a
költségekkel együtt az országgyűlés elé fog kerülni. Senki nem
törekszik arra, hogy az új intézmény felállítása nagy költségbe
kerüljön az országnak, és Andrássy véleménye szerint ezt el is lehet
kerülni.
Andrássynak sikerült meggyőznie a főrendeket, hogy a
törvényjavaslatot az általános tárgyalás alapjául fogadják el, és 1870-
ben törvény is lett belőle, az Állami Számvevőszék felállítására sor
került.
Változások a kormányban
Gróf Mikó Imre közlekedésügyi miniszter 1870 áprilisában
lemondott, és a lemondását Ferenc József április 21-én elfogadta.
Ghyczy Kálmán április 28-án rákérdezett a képviselőház ülésén,
igaz-e a lapok értesülése, hogy változás történt a kormányban?
Ghyczy azt mondta, hogy az országgyűlésnek az ilyen változásokról
tudnia kell, és úgy gondolta, hogy a törvényhozás teljes joggal
elvárhatja, hogy az ilyen változásokról értesítsék.
Andrássy azt válaszolta, hogy ez a körülmény elkerülte a
figyelmét. Azt gondolta, hogy ha a kinevezés a miniszterelnök
ellenjegyzésével hivatalosan megjelenik, akkor az a parlamentnek is
tudomásul szolgál. Majd azt mondta, hogy mindeddig nem is lett
volna alkalma bejelenteni, mert távol volt, hogy Mikó Imre
lemondását az uralkodó elfogadta, és ideiglenesen a kereskedelmi
minisztert, Gorove Istvánt bízta meg a közlekedési tárca vezetésével.
Végül ígéretet tett, hogy akkortól a képviselőháznak is bejelenti, ha
változás történik, és ezt azonnal teljesítette is.
Ez azért érdekes, mert amikor 1869 októberében Wenckheim Béla
báró belügyminiszter lemondott, és helyére Rajner Pál Bars megyei
főispánt nevezte ki Ferenc József, akkor Andrássy levélben közölte a
képviselőházzal a változást.
Mikó Imre lemondása után egy hónappal újabb változásokra
került sor. 1870. május 21-én Lónyay Menyhért addigi
pénzügyminisztert közös pénzügyminiszterré nevezte ki Ferenc
József. Helyére Kerkapoly Károly került a magyar minisztertanácsba
pénzügyminiszterként. Andrássy ezeket a változásokat május 24-én
bejelentette az országgyűlésnek.
1871-ben is történtek újabb változások a kormányában. Eötvös
József báró vallás- és közoktatásügyi miniszter, Andrássy egyik
legfőbb támasza 1871. február 2-án elhunyt. A már 1848-ban is
miniszter Eötvös óriási tekintélyű, nagy elméleti felkészültségű
ember volt. Láttuk, hogy amikor Andrássy a keleti útjára kísérte a
királyt 1869. október 25-től december 5-ig, Eötvös lett megbízva
távollétében a miniszterelnöki teendők ellátásával. Halála mélyen
érintette a kormányt és a Deák-pártot is. Eötvös helyére Pauler
Tivadar egyetemi tanár került február 10-től. A közbülső pár napban
Szlávy József vitte az ügyeket, aki egyébként földmívelés-, ipar- és
kereskedelemügyi miniszterként dolgozott. Pauler nem volt
országgyűlési képviselő. Ilyen korábban is előfordult, Andrássy első
kormányában is akadt olyan, aki kinevezésekor nem volt
országgyűlési képviselő, s ilyen előírás nem létezett. Paulert 1871
áprilisában választották meg az elődjének, Eötvös Józsefnek a
megürült budai kerületében.
1871. február 10- én Bedekovich Kálmán horvát–szlavón–dalmát
tárcanélküll minisztert, aki 1868. december 8-tól töltötte be ezt a
tisztséget, horvát bánná nevezte ki Ferenc József. Helyére
Pejacsevich Péter gróf került a kormányba.
Aznap Rajner Pál belügyminisztert Tóth Vilmos váltotta, mert
Rajner Pál beteg volt.
1871. május 19-én történt váltás a király személye körüli
miniszteri poszton. Addig Festetics György gróf töltötte be ezt a
tisztet, őt Wenckheim Béla báró váltotta.
Horvát Boldizsár 1871. június 5-ig volt igazságügy-miniszter,
amikor is lemondott. Június 21-én Gorove István is kivált a
kormányból, és helyére Tisza Lajos került a közmunka- és
közlekedésügyi minisztérium élére. Tisza Lajos azt megelőzően a
fővárosi közmunkák tanácsának alelnökekén tevékenykedett.
Andrássy ezt a változást szeptember 14-én jelentette be a
képviselőháznak, mert előtte június 10-től nyári szünetet tartottak, és
az országgyűlés szeptember 14-én kezdte újra a munkáját. Tisza
Lajos szintén nem volt országgyűlési képviselő és Simonyi Ernő
szélbali képviselő kifogásolta, hogy ez már a második ilyen eset.
Végül Tisza Lajost is országgyűlési képviselővé választották október
15-én a kézdi-orbai kerületben.
Gorove volt az utolsó miniszter az 1867-ben kinevezett eredeti
Andrássy-kormányból.
A megyék és a községek rendezéséről szóló törvény
1870. május 21-én került sor arra, hogy Andrássy a megyék és a
községek rendezéséről szóló törvényjavaslatot, amit mintegy három
héttel korábban már kinyomtattak és szétosztottak a képviselőház
tagjai között, az osztályokhoz akarta utasíttatni. Az ellenzék
belekötött, mert a megyék jogait féltve aggódott e miatt a
törvényjavaslat miatt. Ez azonban még korainak bizonyult, hiszen
még nem az általános tárgyalás elkezdéséről volt szó, hanem csak az
osztályokhoz küldésről.
A kiegyezés előtt a vármegyék az abszolutista kormányzat ellen a
legszilárdabb bástyák voltak. A megye szerepét a magyar
politikusok így fogták föl, noha jól látták, hogy a közigazgatásban
milyen hiányosságai vannak, ezek a szemükben eltörpültek a
Habsburg udvarral szemben betöltött funkció mellett. Ezért
Andrássy is „az ősi megyei intézménynek törhetlen bajnoka volt”
[Beszédei, 2/293], abban az időben, amíg az alkotmány
helyreállításáért küzdött. Amikor miniszterelnök lett, a megyéket
azonnal helyreállította.
A kiegyezés óta azonban a megyéknek nem kellett az országot
kifelé védeniük. „…a milyen kitűnő szerv volt a végrehajtás
megakasztására, ép oly kitűnőnek kellett most lennie a végrehajtás
pontos kivitelére. Ámde a tapasztalat azt bizonyítja, hogy a megye,
régi alakjában, az állami akarat érvényesítésére alkalmatlan s az
egyöntetű kormányzásnak nem eléggé biztos eszköze. Egymást érik
a panaszok, hogy a megyék a rendeleteket késedelmesen és rosszul
hajtják végre, sőt hogy helyhatósági ügyeikben is hanyagok vagy
tehetetlenek. Andrássyban az előszeretet, mellyel a megyén
csüggött, a régi maradt; a remények, melyeket az önkormányzathoz
fűzött, nem oszlottak el, s nem rendült meg a bizalom sem, mellyel a
választási rendszerhez viseltetett. De minisztertársaival egészen
azonos tapasztalatokra jutva, nem zárkózhatott el annak belátásától,
hogy a hiba a rendszerben rejlik, hogy a megye, úgy a mint van,
többé fenn nem tartható s hogy az újabb intézmények által ősi
jellegétől különben is megfosztott megyei intézményt, nehogy az
más tekintetben is túlélje magát, főleg az állami közigazgatás jobb
közvetítése végett törvény útján okvetlen reformálni kell” – írta
Lederer. [Beszédei, 2/293–294].
Andrássy úgy látta, hogy a megyék lényegében véve nem
működnek: „Méltóztatnak tudni – mondta 1870. május 21-i
felszólalásában a képviselőházban –, hogy jelenleg megyék úgy
szólván nincsenek; a régiek megszűntek létezni, újak vagy
átidomítottak pedig nem létesíttettek. Így áll a dolog a városokkal és
községekkel is. Minden oldalról az újjászervezés szüksége
mutatkozik.” Andrássy tisztában volt azzal, hogy a megyék és
községek jogi helyzetének rendezése előfeltétele annak, hogy több
más kérdésben előre tudjanak haladni. Egy rendes költségvetést sem
tudnak addig csinálni, „márpedig véghetetlen kívánatos, hogy
valahára normális budgetek terére léphessünk” – mondta [Beszédei,
2/295]. Például dönteni kellett abban a kérdésben, hogy a megyei
költségeket háziadó útján fedezzék-e vagy sem. A törvénykezési
reformokat sem tudják életbe léptetni, a bírósági szervezet
megváltoztatását, a közigazgatástól való tényleges elválasztását
megvalósítani, ha elvi kérdésekben nem döntenek.
Andrássy csodálkozásának adott hangot, hogy éppen azok a
képviselők, akik a megyei intézmény nagy barátai, akarják hagyni a
megyei intézményt annyira „a túlérés stádiumában fönntartani, míg
helyökbe majd az élet szüksége egy általános centralisatiót fog
életbeléptetni” [Beszédei, 2/296].
A megyék kapcsán beszélt arról, hogy milyen összetartás és
pártfegyelem van az ellenzéken: „Én természetesen nem vagyok
beavatva a t. ellenzéknek belorganisatiójába, hanem egy tekintetben
készséggel elismerem ügyességét, és ez azon összetartás és azon
pártfegyelem, mellyel mi minden politikai kérdésben a t. ellenzék
részéről találkozunk” [Beszédei, 2/296].
Andrássy felszólalása után Ghyczy beszélt arról, hogy milyen
fontos volna a törvényhatóságok és községek rendezéséről szóló
törvény tárgyalásának elhalasztása 1870 őszére. Majd többek között
azt mondta, hogy a kormány mást mond és mást akar. Erre a
megnyilvánulásra Kerkapoly Károly válaszolt, és azt kérte, hogy a
képviselőház a kormány jóhiszeműségét ne vonja kétségbe. Majd
Andrássy is visszautasította azt, hogy a Deák-párt volna az,
amelynek ellentétben állnának egymással a szavai és tettei, de úgy
fogalmazott, hogy ez szerinte az ellenzékre sem igaz: „… s meg
vagyok győződve, hogy a t. képviselő urakra a túloldalon sem
alkalmazható, mert soha oly helyzetbe nem juthatunk, hogy azt, a
mit bensőleg gondolunk, egyenesen ki ne mondanék” [Beszédei,
2/298–299].
Ebben a vitában rendkívül sokan felszólaltak, mert ez alkalom
volt arra, hogy a municipalisták védjék a régi megyét, már akkor,
amikor még a kérdés érdemi tárgyalásáról szó sem volt. Végül a
május 23-i ülésen a képviselőház Andrássy kérésének megfelelően a
törvényjavaslatot az osztályokhoz küldte tárgyalásra.
A vita a törvényjavaslat fölött végül júniusban és júliusban zajlott,
és négy hétig tartott. Összesen 14 tárgyalási napon át folyt. Andrássy
a vita folyamán passzívan viselkedett, több olyan tárgyalási nap is
volt, amikor egyáltalán nem jelent meg a képviselőházban. 1870.
július 15-én azonban elérkezettnek látta az időt kifejteni az
álláspontját, amelyet egy nagyon hosszú beszédben tett meg. Tisza
Kálmánnak, aki az angol parlamenttel példálózott, azt válaszolta,
hogy „Mindenekelőtt van Angliában egy a nép száján forgó
közmondás… hogy Anglia parlamentje mindenható, hogy az
mindent megtehet, csak egyet nem: azt, hogy férfiból nőt és nőből
férfit csináljon. Ez a közmondás, mely characterizálja az angol
parlamentet, e közmondás azon korlátot, a melyről szólni
méltóztatott, nem ismeri. Azt méltóztatott mondani, – ismétlem, –
hogy Anglia parlamentje kénytelen megállani minden egyes magán
ember jogai előtt. Itt két dolgot felejtett el bebizonyítani: először azt,
hogy ez Angliában így van, másodszor meg azt, hogy nálunk nincs
így. (…) Bátor vagyok a t. képviselő urat figyelmeztetni, hogy maga
az, a min ez állítás alapszik, maga a Queens-Bench természete
czáfolja meg e tételt. Ugyanis ha egyesek vagy hatóságok bárki által
sértve érzik magukat, joguk van a Queens-Benchhez folyamodni,
mely Queens-Benchtől appelláta van a felsőházhoz, tehát a
parlamentnek csupán egy részéhez, s így a parlament e tekintetben
még ily kérdésekben is korlátlan hatalommal bír. De el méltóztatott
feledni annak bizonyítását is, hogy Magyarországban ez nincs, vagy
nem lenne így, hogy valahol talán e törvényjavaslatban ki volna
mondva, hogy a magyar parlamentnek vagy kormánynak joga van
sérteni egyesek érdekeit. S ezt kereken tagadom is, és senki sem
fogja kimutathatni azt, mivel épen ellenkezője áll. A törvényben ott
van az, hogy, ha valamely kormány akár meg nem szavazott adót
akár meg nem szavazott ujonczokat akarna a megyék által
behajtatni, azoknak törvényes kötelességük ellenállani; már pedig
adó és újoncz nélkül politikát csinálni nem lehet, és így a
mondottakból azt concludálom, hogy igenis vannak a magyar
alkotmányban oly garantiák, melyek az angol alkotmányban
nincsenek” [Beszédei, 2/318–319].
A virilizmus intézményéről pedig azt mondta, hogy minden más
állítással ellentétben a kormány ezt azért akarja bevezetni, mert
ekkortól a megyék fő teendője lényegesen különbözni fog a régi
megyéétől. A megyék költségvetését ennek a törvénynek a
megszületéséig az állam fedezte. Ezt követően a megyék
költségvetését maguk a megyék határozzák meg. Ez az oka annak,
hogy a kormány a virilis szavazatot ajánlja. Azért, hogy a legtöbb
adót fizetők ne jussanak abba a helyzetbe, hogy a helyhatósági
rendszer ellen kénytelenek legyenek a kormányhoz fordulni
panaszaikkal, ami pedig megtörténhetne akkor, ha a megyékben
azok határoznák meg az adók mértékét, akik tisztségviselői a
megyének, de kevés adót fizetnek: „… ha azok, kik talán igen
csekély adót fizetnek és inkább a fizetéseket élvezik, annyira
felcsigázhatnák az adót, hogy a kormányra nézve csak két út
maradna fenn, t.i. vagy elejteni a helyhatósági eszmét általában,
vagy kitenni a nagybirtokosságot annak, hogy aránytalanul
megadóztassák” [Beszédei, 2/321].
Várady Gábornak válaszolva – aki azt próbálta korábbi
Andrássy-beszédekkel és -írásokkal bizonyítani 1861-ből és 1865-ből,
hogy Andrássy ellenzékiként más állásponton volt – pedig beszélt
még arról, hogy kormánya az 1848-as törvények alapján áll.
Megvalósították, amit ígértek, az ország területi épségét
helyreállították, a megyéket visszaállították, a tisztviselők
választásának jogával együtt.
 Az ellenzéknek pedig azt tanácsolta, hogy ha esetleg kormányra
jutnak, „égessenek el minden lapot [újságot], tépjék ki a Naplóból
[képviselőházi napló] minden beszédjüket; (Zajos helyeslés és taps a
jobb oldalon. Elénk ellentmondás bal felől) mert, ha ezt tenni nem fogják,
úgy mindezen lapok, mindezen beszédek élő tanúi lesznek annak,
hogy a mit mint képviselők és ellenzék ígértek, annak mint kormány
talán egy jottáját sem lesznek képesek megtartani. (Szűnni nem akaró
zajos éljenzés és taps.)” [Beszédei, 2/324].
Beszélt arról is, hogy a kormány helyzete nem olyan könnyű,
mint azt az ellenzéki képviselők állítják, mert „Mi nekünk a
parlamenti teendők mellett az administratio teendői nehézkednek
vállainkra, (Derültség bal felől) s mily viszonyok közt? Oly viszonyok
közt, hogy mióta a kormány megalakult, az ülésezésnek soha, úgy
szólván, nem is volt szünete. Volt-e ideje a miniszternek, hogy arról
gondolkozott volna, miként organizálja saját minisztériumát, milyen
javításokat tegyen, mire fordítsa legelső gondját? Hiszen tíz
hónaposak voltak az ülések. Ha tehát valaki sújtva van e tekintetben,
méltóztassék meghinni, bizony mi vagyunk azok” – mondta
Andrássy. [Beszédei, 2/327].
Nyáry Pál pedig azt állította, hogy a kormány titkos alkut kötött
Béccsel a megyék ügyében. Andrássy ezt rágalomnak minősítette, és
visszautasította. „Mi nekünk tehát nem szándékunk a megyéket
alkotmányos jogaiktól megfosztani”, de nem fogadhatnak el olyan
megyét, „mely a mai európai viszonyok közt a helyes administratio
minden igényének meg nem felel”. Ebben az esetben el kellene
választaniuk az állami adminisztrációt a helyhatósági dolgoktól, de
helyhatósági ügyekben át kellene engedniük a tért a községeknek és
a városoknak. Ezt pedig biztosan sokkal jobban kifogásolná az
ellenzék – fejtegette Andrássy [Beszédei, 2/330].
A képviselőház a köztörvényhatóságok rendezéséről szóló
törvényjavaslatot, ami az 1870. XLII. tc. lett, 1870. július 16-án
általánosságban, július 26-án pedig részleteiben is elfogadta.
Zágráb díszpolgárává választásakor
Andrássyt sok város megválasztotta díszpolgárává, így többek
között Zágráb is. 1870. június 4-én fogadta Zágráb küldöttségét
Budán. A küldöttség egy horvát nyelven szerkesztett díszes
oklevelet adott át a miniszterelnöknek. A Pesti Napló a másnapi
számában tudósított az eseményről. Ebből a tudósításból tudjuk,
hogy Andrássy csak röviden felelt a küldöttségnek, mert amikor
értesült a megválasztásáról, akkor már hosszabban megköszönte.
Andrássy a küldöttség fogadásakor csak annyit mondott el, hogy
ők és polgártársaik „teljes megnyugvással nézhetnek a kormány
működése elé”, mert „Ő épen úgy horvát, mint magyar, mert nem
ismer magyar érdeket, mely Horvátországéval ellentétben volna, s
mert meg van győződve, hogy a horvátoknak nem lehetnek oly
valódi érdekeik, melyek Magyarországéiba ütköznének. A
kormánynak és pártjának nézeteit a horvát nép ismeri; a mi pedig a
magyar nemzetet illeti, Andrássy gr. kijelenti, hogy nem ismer
Magyarországon oly botor párttöredéket, mely Horvátország
megmagyarítására törekednék. Minden ily törekvés a mily képtelen
volna, oly távol áll a magyar nemzet minden osztályától. Reményli a
miniszterelnök, hogy már a közel jövő meg fogja győzni egész
Horvátországot pártkülönbség nélkül arról, hogy a magyar kormány
Horvátország irányában valódi horvát nemzeti politikát követ, mert
czélja nem más, mint Horvátország emelkedését, fejlődését minden
tekintetben előmozdítani” [Pesti Napló, 1870. június 5.]. Az
eseményről tudósított a Reform és a Pester Lloyd is.
A rokkant honvédek segélyezése
1870 júliusában Andrássy értekezletre hívta össze azokat, akik a
rokkant honvédek megsegélyezésére indított gyűjtéshez
hozzájárultak. Az értekezletre június 12-én déli 12 órakor került sor a
pesti Köztelek termeiben. A helyszín illet az eseményhez, mert a
Köztelek gazdasági egyesületek központja és érdekképviseleti szerve
volt, amelynek székháza (és bérháza) az Üllői út 25. és Köztelek u. 2.
által határolt telken volt. A Köztelek egy olyan centrum volt, ahol a
dualizmus folyamán fokozatosan kiépült a földbirtokosok és
nagygazdák érdekképviseleti szervezete [Budapest Lexikon, I. köt.
738].
Az Andrássy által összehívott értekezleten nagy számban
megjelentek a meghívottak, akik különböző politikai pártokhoz
tartoztak. Deák Ferenc azt indítványozta, hogy az értekezlet
elnökévé Andrássyt válasszák meg, és így is történt.
Andrássy elmondta, hogy a honvédsegélyezésre addig összegyűlt
összeg meghaladja a 125 000 forintot. Az addigi tapasztalatokból
ítélve az volt a véleménye, hogy ha egy bizottság veszi kézbe az
ügyet, akkor még ennél is nagyobb lehet a siker. Ezért egy bizottság
megválasztását javasolta, és ennek lesz feladata, hogy javaslatot
készítsen a segélyezés módjára, illetve meghatározza a jogosultság
feltételeit. Andrássy azt kívánta, hogy ez a közgyűlés és ne a
bizottság határozzon azonban arról, hogy 1. segélyben csak olyan
honvédeket lehet részesíteni, akik az 1848/49 évi harcokban lettek
rokkantakká, valamint ilyen honvédek özvegyei; 2. a menház
eszméjét vessék el, mert méltányosabb, hogy a rokkant honvédek
lehetőséget kapjanak, hogy a hátralévő napjaikat a családjuk körében
töltsék el.
Ezekben a kérdésekben a döntés megszületett. Az értekezlet Tisza
Kálmán indítványára Andrássyt bízta meg a gyűjtés folytatásával,
valamint a segélyezésre választandó bizottság tagjainak
kijelölésével. Andrássy egy 42 tagú bizottság felállítását javasolta.
Ott helyben néhányan ki is alakították a 42 tag névsorát, és őket a
közgyűlés azonnal meg is választotta.
A 42 tagú bizottság 1870. június 18-án ülésezett először, Andrássy
Gyula elnöklete alatt. A bizottság ekkor alakult meg, gondoskodott a
szabályok kidolgozásáról. Megszervezték az igazgató választmányt,
amelynek elnöke Gajzágó Salamon lett, a jegyző Szőgyény László, a
tagok Ivánka Imre, Kovách László, Tisza Lajos és gr. Szapáry Gyula.
Álláspontja a francia–porosz háború kapcsán
1870. július 13-án Csáky Tivadar gróf és Horn Ede interpellálták a
miniszterelnököt a Franciaország és Poroszország között a spanyol
trónutódlás kérdésében kialakult viszály miatt. A spanyol kormány
Hohenzollern Lipót porosz hercegnek ajánlotta föl a spanyol trónt.
Lipót herceg édesapja, Vilmos Poroszország királya, 1871. január 18-
tól az egyesült Németország császára I. Vilmos néven. A franciák
nehezteltek a poroszokra, mert úgy értékelték, hogy a spanyol trón
megszerzésével harapófogóba fogják őket. Gramont herceg, a francia
külügyminiszter azt mondta egy interpellációra válaszul, hogy „nem
hiszi, hogy egy szomszéd nép jogai iránti tisztelet kötelezhetné
Franciaországot eltűrni, hogy valamely idegen hatalom, saját
fejedelmi házának egy sarját ültetve V. Károly trónjára, ez által saját
előnyére megbolygathassa az európai hatalmak jelen súlyegyenét s
veszélyeztethesse Franciaország érdekeit és becsületét”.
Július 14-én Andrássy azt válaszolta Csáky Tivadar gróf
kérdésére – miszerint hajlandó-e a képviselőháznak tájékoztatást
adni a Francia- és Poroszország közötti viszályról, és hajlandó-e
felvilágosítást adni a közös külügyminiszter működése és azon irány
felől, amelyet a közös külügyminiszter követni szándékozik –
természetesnek tartja, hogy a képviselőház tájékoztatást kér tőle. „A
mi a Franczia- és a Poroszország közt fölmerült kérdést illeti, nem
lehet tagadni, hogy az komoly jelleget öltött, a nélkül azonban, hogy
a béke fenntartásának reménye megszűntnek volna tekintendő”
[Beszédei, 2/310]. Majd megdicsérte a közös külügyminisztert,
Beustot, hogy ha a békét sikerül fenntartani, abban neki milyen
óriási szerepe lesz. A továbbiakban is rendkívül kacifántosan
fogalmazott. Később, amikor már Andrássy volt a közös
külügyminiszter, akkor Tisza Kálmán tette ugyanezt a
képviselőházban, hogy Andrássy keleti politikáját fedezze Bosznia
ügyében. Jól látható, hogy a magyar miniszterelnök milyen óvatos
lesz, ha a közös külpolitika kérdései kerülnek napirendre. Az amúgy
határozott Andrássy is olyan körmondatokat mondott ekkor, amiben
igazán nem is mondott semmi mást, mint azt, hogy a szándékuk a
béke fenntartása: „Egyébiránt föl vagyok hatalmazva annak
kijelentésére, hogy a közös külügyminisztérium eddigi
működésében abból a szempontból indult ki, hogy Ausztria és
Magyarország ezen felmerült kérdésben kiválóan csak a béke
fönntartásának szempontjából van érdekelve, (Általános helyeslés) és
hogy a külügyminisztérium úgy Berlinben, mint Párisban és
Madridban kizárólagosan abban az irányban hatott, mely leginkább
mutatkozik alkalmasnak a béke fönntartására. A közös
külügyminisztérium mostani állásában található az az irány is,
melyet továbbra követni szándékozik.
Egyébiránt van szerencsém kijelenteni azt is, hogy a közös
külügyminisztérium az okmányok lehető teljes közzététele által
gondoskodni fog arról, hogy a közvélemény magát folytonosan és
hitelesen tájékozhassa.
Azt hiszem, hogy ezen fölvilágosításban Horn képviselő úr is
választ fog találni kérdéseire; mert látható ebből, hogy azon alku,
melyről ő interpellációjában szól, nem létezett és nem létezik” –
mondta Andrássy [Beszédei, 2/310].
Horn Ede ugyanis három kérdést tett föl, és az első az volt, hogy
„Mit tud (a miniszterelnök úr) azon alkuról, mely a spanyol
trónkérdésben a bécsi s a párisi udvarok között foly[ik] vagy már
meg is köttetett?”.
Arra a kérdésére, hogy „milyen mértékben járul a magyar
kormány a közös külügyminisztérium határozatához, melynek
eredménye oly végzetteljes lehet Magyarországra?”, valamint Horn
Ede harmadik kérdésére, hogy „Minő biztosítékkal bír a magyar
kormány az iránt, hogy vagyonunk s vérünk nem fog az
országgyűlés tudta és beleegyezése nélkül a háború koczkájára
tétetni?” azt válaszolta Andrássy, hogy „úgy törvényeink
értelmében, mint a dolog természetében van az, hogy a közös
külügyminisztérium csak a két kormánnyal egyetértőleg intézkedik
ily nagy fontosságú kérdésben, (Általános helyeslés) és ebben rejlik,
nézetem szerint azon garantia, mely talán még a t. képviselő urat is
ki fogja elégíteni. Valamint tehát eddig egyetértésben működött, úgy
merem kifejezni azon reményemet, hogy ezentúl is teljes
egyetértésben fog e kérdésben működni a közös
külügyminisztérium a magyar kormánnyal” [Beszédei, 2/311].
Andrássy nem mondta el, hogy neki a háttérben minden
befolyását latba kell vetnie annak érdekében, hogy az Osztrák–
Magyar Monarchia semlegességét biztosítsák, mert Beust
külügyminiszter a beavatkozás pártján áll. Közben Andrássy és az
osztrák miniszterelnök, Potocky gróf a delegációkban arról is
gondoskodtak, hogy a hadsereg felszerelési költségeit
megszavazzák, mert a háborúra fel kellett készülni, számítva
minden eshetőségre. Közben, amíg Andrássy Bécsben tárgyalt, 1870.
július 16-án Madarász József és Tisza Kálmán interpelláltak ebben a
kérdésben a képviselőházban. Bécsben a közös minisztertanácsban
július 20-án született meg a döntés. Eötvös József levelet írt
Andrássynak július 22-én, amelyben kérte, hogy jöjjön haza legalább
egy napra:
„Úgy látszik, nagyon kívántatik, hogy Tisza interpellációjára
felelet adassék. Ghyczyn és Tiszán kívül még többen kérdezték,
fogunk-e válaszolni és mikor? Ha lehetséges volna, nagyon
kívánatos lenne, hogy 24 órára idejöjj. Ha ezt hétfőn tennéd, az
interpellatióra is válaszolhatnál s jelenléted nem csak a pártnak
erélyét emelné, de a házon kívül is a legjobb hatást tenné. A
hangulat általános békés, azonban csaknem mindenki megjegyzi,
hogy miután a harcz eredményei bizonytalanok, és még
Törökország, sőt Svájcz is arra határozta magát, hogy minden
eshetőségre készen legyen, ez még sokkal szükségesebb a mi
helyzetünkben. Pártértekezletre sietek. Ég áldjon meg. Híved
Eötvös” [Eötvös levelét idézi az Andrássy Beszédei, 2/334].
Andrássy végül július 28-án válaszolt a képviselőházban az
interpellációkra, aznap, amikor Beust július 20-i körjegyzékét,
amelyet a nagyköveteknek küldött, közzétették, és Beust Európa
minden kormányának is írt, hírül adva az Osztrák–Magyar
Monarchia semlegességét. Andrássy válaszában megnyugtatott
mindenkit, hogy Ausztriának nincs olyan szándéka, hogy az 1866
előtti pozícióit visszaszerezze Németországban. Magyarországon
ugyanis aggódtak, hogy ez veszélyeztetné a magyar érdekeket.
Madarászéknak, akik függetlenségi alapállásból arra is rákérdeztek,
hogy a kormány képes-e Magyarország semlegességét fenntartani,
azt válaszolta, hogy „Én hiszem és remélem, hogy a t. képviselő urak
hazafisága, a mostani viszonyok között, megtiltja ennek azt a
magyarázatot adnom, hogy itt Magyarországról külön, – mint a
mely külön tractál és külön tartja fönn a semlegességet – volna szó;
mert meg vagyok győződve, hogy úgy törvényeink mint érdekeink
Magyarországot és Ausztriát szorosan összekötik, s azok csak együtt
és együttesen foglalhatnak és fognak is állást foglalni bármely
irányban” [Beszédei, 2/337].
Andrássy válaszát Tisza Kálmán és a balközép párt tudomásul
vette, és azt a két törvényjavaslatot, amelyet Andrássy a honvédség
felszerelésre szükséges 5 millió forintos póthitelről és az 1870-ben
besorozott honvédeknek az október előtti behívásáról sürgősséggel
előterjesztett, a képviselőház nagy többséggel, a szélbal kivételével
elfogadta. Irányi Dániel a szélbal nevében július 30-án azt mondta,
hogy azt szeretné, ha a nemzet „ezt a kedvező időpontot”
felhasználná, „hogy a maga elvesztett jogait, önállóságát, külön
nemzeti hadseregét visszaszerezze”. Andrássy azonnal reagált
Irányi Dániel szavaira: „… ha az ország azt gondolta volna, hogy
azon törvények által, melyeket szabad akaratából fogadott el, az
ország jogait feladja, bizonyosan nem fogadta volna el őket.
Minthogy azonban ellenkezőleg azt hisszük, tudjuk és érezzük, érzi
az egész világ, a t. képviselő úron és néhányakon kívül, hogy az
ország jogokat nyert, állását erősítette: ennek következtében nincs
mit visszakövetelnie, és ha volna is, úgy vagyok meggyőződve, hogy
bármely alkalommal inkább tenné azt, mint a jelen viszonyok között.
(Elénk helyeslés.)” [Beszédei, 2/341].
Eötvös Józsefnek 1870. augusztus 22-én, a német fegyverek metzi
győzelme után Andrássyhoz írt levele megmutatja, hogy
Magyarország közhangulata ekkor mennyire francia párti volt:
„Magyarjaink közt, kik a szent király ünnepélyre, még a zsidókat
sem véve ki, összegyűltek, a konsternáció általános volt. Kivéve
Ghyczyt és engem kivéve, körülbelül úgy voltak az eseménnyel,
mintha Magyarországot új mohácsi vész érte volna” [idézi Hegedűs,
105]. Ilyen körülmények között a semlegesség politikája, amit
Andrássy követett, nem volt népszerű.
A tizenkétmilliós kölcsön ügyében
A francia–porosz háború az Osztrák–Magyar Monarchia
hadseregét készületlenül találta. Legalább azt meg kellett tenni, hogy
a hadsereg létszámát a teljes békelétszámra felemelik. Ehhez
azonban nem volt meg a fedezet. A költségeket a birodalom két
felének közösen kellett viselnie. A közös költségeket a delegációknak
kellett volna megszavazniuk, de a delegációk nem üléseztek, és nem
is tudták összehívni, mert az osztrák birodalomfélben viharos idők
voltak, nem volt birodalmi tanács sem, amelyik a delegációt meg
tudta volna választani. A két kormány úgy döntött, hogy nem
vállalhat felelősséget a birodalom sebezhetőségért, ezért inkább
utólagos jóváhagyást és törvényesítést kérve döntöttek a hadsereg
felszereléséhez szükséges kölcsön felvételéről. Összesen 12 millió
forintot vettek föl három részletben (augusztus 9-én 3, 16-án 4,5 és
25-én ismét 4,5 milliót).
A magyar kormány a delegációt november 24-ére hívatta egybe.
Az volt a tervük, hogy csak ha a delegáció megszavazza, és az
indemnitást megadja, akkor fordulnak az országgyűléshez. A
kölcsön ügye azonban kiszivárgott, és Zsedényi Ede az őszi ülésszak
első ülésén interpellációt nyújtott be. Kerkápoly pénzügyminiszter
ebben a helyzetben helyesebbnek látta, ha nem halasztja el a
válaszadást, és még a delegációk összeülése előtt felvilágosítja a
képviselőházat az okokról és körülményekről. Ebből aztán egy
nagyon hosszú vita bontakozott ki, amelyben az ellenzék korholta a
kormányt az ország jogainak megcsorbításáért, és Tisza Kálmán is
azon a nézeten volt, hogy a képviselőház fejezze ki rosszallását a
kormány alkotmány- és törvényellenes eljárása miatt. Tisza az 1870.
november 23-i ülésen beszélt arról, hogy a miniszteri felelősség
köpenye alatt milyen gyakran lopódzik be a parlamentáris
államokban az abszolutizmus. Nem akarta a kormányt vád alá
helyezni, de felelősségre vonni igen. Úgy látta, hogy a
rosszhiszeműség egyre kevesebbszer fordul elő, de sok helyen „a
legjobb hiszemű miniszterek” tettek kárt, akik abban a hitben éltek,
„hogy – gyenge tehetségeik daczára – nagy politikai capacitások.
Nem a rosszhiszemű miniszterek, de a hatalomra vergődött
középszerű tehetségek okozták mindenütt a legtöbb kárt” – mondta
Tisza Kálmán.
Andrássy, aki csak akkor szólt hozzá egy-egy vitához, ha azt
elengedhetetlennek látta, és az egy hete folyó vitában addig még
nem beszélt, ezen a ponton elérkezettnek látta az időt a szólásra:
„A t. képviselő úr azt mondá, hogy egyik legnagyobb baj az, ha
azok, kik történetesen a hatalom élén állanak, sokkal nagyobb
fogalommal bírnak magukról, mint a milyen őket tulajdonkép,
tehetségök szerint, megilletné.
Én a t. képviselő úrnak ezen mondatát szorul szóra elfogadom.
Elismerem azt, hogy igen nagy baj, ha valaki tehetségét túlbecsüli;
de nemcsak akkor nagy baj ez, ha valaki miniszter, hanem akkor is,
ha nem az, (Helyeslés) különösen parlamentaris országban, hol a ki
ma nem miniszter, holnap az lehet. (Elénk helyeslés jobb felől.)”
[Beszédei, 2/370].
Majd Andrássy köszönettel vette, hogy Tisza nem vonta kétségbe
a jóhiszeműségüket, és kijelentette, hogy ha a képviselőház a
kormány álláspontját tudomásul veszi, azt nem tekinti bizalmi
szavazásnak, viszont ha ellene szavaznak, azt bizalmatlansági
szavazatnak tekintené, és lemondana. Biztatta a képviselőket, hogy
szavazzanak ellenük, mert ha ez megtörténik, akkor hamar kiderül,
hogy melyik párt becsülte túl a tehetségét.
Tisza Franciaországot hozta föl példának arra, hogy tehetségtelen
miniszterek irányították. Andrássy ebben az elemben is megtalálta
azt, amivel az ellenzék politikájáról mondhatja el véleményét:
„Nézetem az, hogy abban az országban, mely különben
mindnyájunk sympathiáit bírja és mely most a szerencsétlenségek
legnagyobbikát tartozik viselni, a bajok egyedüli oka nem ez volt.
Voltak ott különböző kormányok, többé-kevésbé tehetségesek; de
ezekkel szemben mindig csak oly oppositio volt, mely csupán a
negatio terén mozgott, melynek positiv programmja nem volt
soha… csak egy programot ismert… »minden jó lesz, ha ott, hol ők
vannak, mi leszünk.« (Elénk helyeslés jobb felől.) De programmot, mely
azt, mit a kormány hibázott, jóvá tette volna, mely reformálta volna
a nemzetet, mely túlzott ábrándok helyett csak a valóságot mutatta
volna az országnak, nem terjesztett elő” [Beszédei, 2/371]. Az igazi
veszélyt abban látná, ha olyan politikát folytatnának, amelynek
alapja a »túlbizakodottság«, »jellemző vonása a fönnálló viszonyok
ignorálása, kiinduló pontja a taps, és eredménye a könnyek« –
mondta Andrássy a Deák-párt részéről hosszas zajos éljenzés
közben.
A képviselőház másnap, 1870. november 24-én 187 szavazattal
133 ellenében (távol volt 105 képviselő) megszavazta a kormány
eljárását. Wahrmann Mór határozati javaslatát fogadták el, amely
szerint tudomásul vették Kerkapoly pénzügyminiszternek azt a
bejelentését, hogy a közös pénzügyminiszter Magyarországot
illetőleg csak az illetékes magyar kormány megbízásából járt el, és a
képviselőház elvárja a kormánytól, hogy javaslatot fog előterjeszteni
arról, miként fogják a kölcsönt fedezni.
A Sugárút kialakítása
Andrássy – mint már arról többször szó volt – rendkívül
fontosnak tartotta a főváros fejlesztését. Látta Párizsban és Bécsben,
hogy a széles sugárutak, boulevard-ok és a körút megnyitása milyen
lendületet adott a városok fejlődésének. Az volt az álláspontja, hogy
az egész fővárosra kiterjedően egy egységes koncepció alapján kell a
városfejlesztésben eljárni. Ehhez szükség van egy olyan szervezetre,
amely a város egész területére bír jogosítvánnyal, és hatósági
jogkörökkel van felruházva. Súlyt helyezett arra, hogy ennek a
közintézménynek a mindenkori miniszterelnök legyen az elnöke. így
tehát az ő vezetése alatt alakult meg 1870. június 23-án a Fővárosi
Közmunkák Tanácsa. A koncepciót is Andrássy adta. Mint láttuk,
Andrássy 1868. május 17-én elmondta fejlesztési terveit a budapesti
szépítési bizottság előtt.
1870 novemberében Tisza Lajos és Országh Sándor előterjesztést
tettek a Fővárosi Közmunkák Tanácsa nevében a kormányhoz.
Előterjesztésükben szerepelt a Sugárút terve is, azon a helyen, ahol
Andrássy megjelölte az 1868-as tervezetében. A Sugárút terveit
Reitter Ferenc dolgozta ki. Ezekre a tervekre alapozva dolgoztatta ki
Andrássy a törvényjavaslatot a „városligeti sugárút” ügyében, amely
az 1870. évi LX. törvénycikk lett.
1870. november 29-én Andrássy előterjesztést tett ebben az
ügyben a képviselőházban. Elmondta, hogy az 1870: X. tc. alapján a
Közmunkák Tanácsa minden évben köteles beterjeszteni a
kormányhoz azokat a terveket és költségvetéseket, amelyek a város
fejlesztésére előirányzott 24 milliós kölcsönből lesznek fedezve,
azért, hogy ezeket az állami költségvetésbe fel tudják venni, és a
képviselőház határozhasson az elfogadás vagy el nem fogadás
ügyében. A Közmunkatanács azonban csak az év közepén alakult
meg, ezért az 1870. évi költségvetésbe ezeket a költségeket nem
lehetett fölvenni. Azonban ha csak a következő évi tervbe vennék
föl, akkor több hónapot elveszítenének, és ez nagy hátránnyal járna
azoknak a birtokosoknak, akik építeni akarnak, illetve az egész
vállalkozás szempontjából is hátrányos volna. Ezért a kormány úgy
döntött, hogy ebben az ügyben póthiteljavaslatot terjeszt a
képviselőház elé a Közmunkatanács indoklásával ellátott
javaslatával, a tervekkel és a költségvetéssel együtt. Andrássy ezen a
napon azt kérte, hogy a törvényjavaslatot, a költségvetést és a
terveket utasítsák a pénzügyi bizottsághoz, onnan az osztályokhoz,
majd a képviselőházhoz. Ez meg is történt. A pénzügyi bizottság
december 10-én, a központi bizottság december 14-én adta be a
jelentését. A szélbal támadta a törvényjavaslatot, de a képviselőház
december 17-én a balközép támogatásával 231 szavazattal 60
ellenében a részletes tárgyalás alapjául elfogadta a javaslatot. Tisza
Kálmán erélyesen lépett föl a törvényjavaslat támogatása mellett.
A Hohenwart-krízis
1871 februárjában a Hohenwart-kormány jutott hatalomra
Ausztriában. A kormány célja az osztrák birodalomfél föderalizálása
volt, elsősorban a csehek állami jogainak elismerése révén.
Magyarország számára Ausztria föderalizálása elfogadhatatlan volt
a saját nemzetiségei miatt, amelyek körében szintén létezett a
törekvés a centralizált magyar állam föderatívvá alakítására. 1871
október elején fegyveres lázadás tört ki a Határőrvidéken, „halál
minden magyarra és osztrákra” jelszóval. Az első hivatalos
jelentésekben, amelyek a térségből érkeztek, nem egy puccsról volt
szó, hanem egy általános felkelésről, amely Szerbiára, Boszniára,
Montenegróra és Dalmáciára is kiterjed, de ez a hír nem bizonyult
valósnak.
Miletics Szvetozár szerb nemzetiségű országgyűlési képviselő, a
magyar országgyűlés képviselőházának tagja, délszláv újságjában,
amelynek ő volt a szerkesztője, nem sokkal azelőtt vojvodinákra
[vajdaságok] osztotta a magyar királyságot. 1871 júliusában Túróc-
Szentmártonban egy pánszláv gyűlés proklamálta a föderalizmust.
Szeptemberben Nyitrán a pánszlávok egy gyűlésük után az utcán
megtámadták a magyarokat. A horvátok is forrongtak, szeptember
közepén a horvát országgyűlés megnyitását kellett elhalasztani.
Az osztrák liberális Alkotmánypárt, amely a kiegyezés támasza
volt a lajtántúli birodalomfélben, szintén aggódott a csehek jogainak
esetleges megnövelése, a dualizmusnak trializmussá alakítása miatt.
Ezt Magyarországon is veszélyesnek ítélték, féltették a dualizmus
rendszerét és a paritás elvét, amelyet a trializmus felborított volna.
És nagyon féltek attól, hogy a Magyarországon élő nemzetiségek
mozgalmai ettől tovább erősödnek.
Andrássy látványosan távol tartotta magát a cseh föderalizmus
kérdésétől, amelybe először nem akart beavatkozni. Demonstratívan
Terebesre vonult vissza. Ferenc József azonban Bécsbe rendelte.
Beust közös külügyminiszter 1871. október 13-ai terjedelmes
memoranduma idézte elő Andrássy Bécsbe rendelését. Beust
hatalma és befolyása jelentősen csökkent Hohenwart kinevezése óta,
aki Ferenc József bizalmát teljes egészében bírta. Ferenc József kész
volt a csehek állami jogának visszaadására, a trializmus
megvalósítására, hiába próbálták meggyőzni az ellenkezőjéről Beust,
az osztrák–német tartománygyűlések, valamint az osztrák sajtó
kiegyezéspárti része. Beust memoranduma azonban részletesen
kifejtette a trializmus megvalósításának külpolitikai
következményeit, és ez megingatta Ferenc Józsefet.
Andrássyt szeptember közepétől sokan biztatták, hogy
avatkozzon be a cseh trializmus ügyébe, de ő azt felelte, „hogy
korainak tartja egy az örökös tartományok egész jövőjére kiható
vállalkozást a magyar közjog és a magyar érdek szempontjából
megtámadni, még mielőtt mindazok hozzászólanak, a kiket az ügy a
legelső sorban illet és a kiknek benne szavuk van. Azzal a
hasonlattal élt, hogy oda át oly pohárból készülnek inni, a melyről
azt hiszik, hogy tokaji van benne. Ha már most én, – így folytatta, – a
ki meg vagyok róla győződve, hogy azon ital karczos, ezt nemcsak
megmondom, hanem el is veszem szájok elől a poharat és a földre
öntöm tartalmát, azt koczkáztatom, hogy teljes életökben oly
véleményen lesznek, hogy tokajitól fosztottam meg őket. Kell tehát,
hogy egy kicsit kóstoljanak belőle és magok győződjenek meg az ital
minőségéről” [Kónyi, 206–207].
Ferenc József október 16-án rendelte táviratilag Andrássyt Bécsbe.
Andrássy arra kérte Ferenc Józsefet, hogy halassza el a döntést
addig, amíg ő meg nem vitatja Hohenwarttal a politikájának a céljait
és a következményeit. Október 20-án tartották a közös
minisztertanácsot, ahol Andrássy is elmondta a trializmussal
szembeni ellenérveit. Kónyi Manó 1890-ben a Beust és Andrássy című
tanulmányában ismertette Andrássy érvelését. Andrássy abból
indult ki, hogy a kiegyezés sértetlen fenntartása a Monarchia legfőbb
érdeke. Csehország pedig csak bizonyos feltételekkel akart
hozzájárulni a kiegyezéshez. A tervezett alkotmányváltoztatások
egészen módosítanák az osztrák–magyar kiegyezést, kivetkőztetnék
az eredeti törvényes alakjából. Az osztrák birodalomfél ugyanis
teljesen megváltozna. A Reichratban megszüntetnék az urak házát
[Herrenhaus], vagyis a felsőházat, ami indokolatlan és
veszélyeztetné a delegáció megválasztását. Nem mindegy, hogy ki
választja a delegátusokat, és cseh alaptörvények szerint az egyes
tartományi gyűlések választanák. Az Ausztriára nézve sem volna
közömbös, hogy magyar részről az országgyűlés vagy a megyék
küldik a delegátusokat. Nem engedhető meg, hogy Csehország
maga válassza a delegátusait, mert a példája Galíciát, Tirolt és
Horvátországot is hasonló törekvésre fogja ösztönözni. A kvóta
megállapítása sem történhetne attól kezdve a kiegyezésben
meghatározott mód szerint, és Andrássy azt sem tartotta kizártnak,
hogy lehetetlenné is válna. Az volt a véleménye, hogy alkotmányos
kérdésekben az Osztrák–Magyar Monarchiának konzervatívnak kell
lennie. Ezért még azt sem helyeselte, hogy a Reichsrat elnevezés
megváltozzék.
Ferenc József ezt követően még magához rendelte a cseh nemzeti
párt vezéreit, Clam-Martinitz grófot és Riegert. Ekkor Andrássy
külön kihallgatásra jelentkezett az uralkodónál, és elmondta, hogy ő
a dualizmus alapján áll, Hohenwart pedig a trializmusén. Ez a két
irány összeegyeztethetetlen. Ha az uralkodó Hohenwart javaslata
mellett dönt, akkor Andrássy állása tarthatatlan, és ő arra az esetre
már most lemond. A lemondását egészségi állapotával és birtokai
rendezetlenségével fogja indokolni. Pár órával később elutazott
Bécsből, vissza Terebesre. Csak otthon értesült arról, hogy Ferenc
József Hohenwart javaslata ellen döntött, aki beadta lemondását.
Helfy Ignác szélbali képviselő és Tisza Kálmán interpellációt
nyújtott be a miniszterelnökhöz a képviselőházban a Holzwarth-
válság kapcsán. Andrássy nekik válaszul mondta el utolsó
képviselőházi beszédét 1871. november 7-én. Beszédeinek kiadója,
Lederer Béla úgy tudta, hogy ez volt az egyetlen beszéde, amelyet
előre megírt. (A dualizmus idején ugyanis az országgyűlésben a
beszédeket nem lehetett felolvasni, fejből kellett azokat elmondani,
csak vázlatuk lehetett a képviselőknek.)
Helfy azt vetette Andrássy szemére, hogy beavatkozott Ausztria
belügyeibe, Tisza pedig a perszonálunióra való áttérést javasolta.
Andrássy Helfyt kioktatta, megállapította, hogy addigi vádjaikkal
ellentétben most Helfy maga ismerte el, hogy Magyarországnak
mégis van befolyása a kiegyezés után is az Osztrák–Magyar
Monarchiában. Aztán a szokásos gunyoros stílusban azt mondta
neki, hogy „Azonban nyugodjék meg a tisztelt képviselő úr; a mily
teljesen alaptalanok voltak a tisztelt képviselő úrnak és azoknak
állításai, kik vele együtt hirdették és hirdetik, hogy a 67-diki
kiegyezés Magyarországot egy minden befolyás nélküli provinciává
szállította le: ép oly alaptalan azon állítása is, mely szerint a magyar
kormány szakította volna meg a lajtántúli egyezkedések fonalát”
[Beszédei, 2/523].
Tisza Kálmánnal nem beszélt abban a gunyoros, kioktató
hangnemben, amit sokakkal szemben használt. Ekkor is komolyan
vette a perszonálunióra vonatkozó kérdést, és érdemben válaszolt
rá: „Erre határozott válaszom az: hogy általában nem hiszem, hogy a
personal-unióra való áttérés bármi okból akár most, akár máskor
hasznos vagy szükséges lenne.” Az volt a véleménye, hogy nagyon
nehéz meghatározni, hogy hol végződik a perszonálunió és hol
kezdődik a reálunió, emellett minden olyan politika, ami egy jelszó
körül forog, rendszerint meddő szokott maradni. Példának hozta
erre Németországot, azt, hogy évtizedeken keresztül számtalan
beszédet tartottak, és vastag könyveket írtak arról, hogy a német
szövetség államai Staatenbundot vagy Bundesstaatot képeznek.
Aztán „gyakorlati államférfiak” létrehozták az egységes
Németországot, amely Európa egyik legnagyobb állama és senki
nem kérdezi, hogy „ez a szövetség a Staatenbund vagy a
Bundesstaat természetével bír-e? Beérik azzal, hogy a czélnak
megfelel.” Az Osztrák–Magyar Monarchiában is tudja, hogy a
viszony a két ország között helyes, „mert sem többet, sem
kevesebbet közös ügynek nem ismer el, mint a mire mindkét résznek
szüksége van, hogy az egész szövetség a czélnak megfeleljen” –
mondta Andrássy Tiszának [Beszédei, 2/526].
A perszonálunióra való áttérés a gyakorlatban azt jelentette
volna, hogy nincs közös kormány, és nincsenek delegációk. Viszont
ehhez a két fél egyetértése lett volna szükséges, és Andrássy
kétségesnek látta, hogy az megvolna. Aztán elmondta még, hogy a
fennálló törvények értelmében „a közös ügyeket közös miniszterek
intézik, kik ott nem egy állam, hanem mindkét fél érdekét
képviselik” [Beszédei, 2/528].
 Amikor Andrássy közös külügyminiszter volt, Tisza Kálmán
pedig miniszterelnök, be is mutatta Andrássy a gyakorlatban,
mindenekelőtt a külfölddel kötendő nemzetközi egyezmények
kapcsán, hogy a közös miniszter mindkét fél érdekét képviseli, és
valóban birodalmi szinten gondolkodott.
A közös ügyekről elmondta még, hogy „A közös ügyekben
döntenek a delegatiók, melyekben a monarchia mindkét része
képviselve van. Meg lévén így a fóruma azon érdekeknek, melyek a
birodalom mindkét fele közt közösek: ő Felsége mindkét kormánya
külön-külön és egymástól függetlenül kormányoz, és így döntő erejű
közös tanácskozmány a két minisztérium között csak akkor
szükséges, ha az alaptörvények módosításáról van szó” [Beszédei,
2/528]. Abban az esetben azonban, ha erről az eljárásról letérnek, ha
a két kormány nem tud megegyezni az uralkodóra szállna köztük a
döntés joga és kötelessége, „a hálátlan közbírói szerep” – mondta
Andrássy.
Búcsúzás a Deák-körtől és választóitól
A Hohenwart-válságba nemcsak Hohenwart bukott bele, hanem
Beust is. Ferenc József menesztette Beustot, és közös
külügyminiszterré kinevezte Andrássy Gyulát. 1871. november 14-
én tette le Andrássy az esküt Bécsben.
A hivatalos lap a következő napon közölte a felmentéséről és a
kinevezéséről szóló legfelsőbb kéziratokat:
„Kedves gróf Andrássy! Midőn önt magyar miniszterelnöki
állásától és a honvédelmi minisztérium vezetéstől felmentem,
örömmel használom fel ez alkalmat is, önnek azon kiváló és sikerdús
szolgálataiért, melyeket Nekem, valamint hazájának és a
monarchiának tett, őszinte köszönetemet nyilvánítani.
Kelt Bécsben, 1871. évi november 14-dikén.
Ferenc József s. k.”
„Kedves gróf Andrássy! Kinevezem önt Házam és a külügyek
miniszterévé s egyúttal megbízom önt a közös miniszteri tanács
elnökségével.
Kelt Bécsben, 1871. november 14-dikén.
Ferenc József s. k.”
[Közli Beszédei, 2/536–537.]
○
Előtte két nappal, november 12-én búcsúzott el Andrássy a Deák-
körtől. A legfontosabb újságok mind tudósítottak az eseményről. A
Pesti Napló november 13-i száma ezt írta: „A kör tagjai teljes
számmal jelentek meg a körben, istenhozzádot mondandók a fényes,
de rögös pályára indulónak, kit a hazában oly közszeretet és tisztelet
környez. Jelen voltak a miniszterek is valamennyien, valamint a
főrendiházból s a sajtó részéről is Andrássy több tisztelője jelent meg
a Deák-körben. Andrássy gr. 7 óra után lépett be és lelkes éljenzéssel
fogadtatott.”
Andrássy válaszát a Reform című újság alapján idézi Lederer Béla.
Andrássy azt mondta, hogy ő diplomataként is úgy fog beszélni,
ahogy gondolkodik, nem rejti el a gondolatait, valamint hogy a
kötelességérzet viszi Bécsbe, ahogy az hozta annak idején a vidéki
visszavonultságból a miniszterelnöki székbe is, és az tartotta itt
azóta. „A kötelességérzet hazájának szolgálni, a hol és a mikor az
szükséges.” Azt kérte, hogy szorosan tartson össze a párt, és épp
olyan „melegen és nyomatékkal” támogassa utódját is, ahogyan őt
támogatta. Olyan fogadtatást, amivel itt találkozott, máshol nem
remélhet, „mert a politikai elvbarátság közte és a párt tagjai közt itt
valóságos barátsággá nemesült”, és ezek a barátai nemcsak
értelmükkel, hanem érzelmükkel is mellette álltak. Ezt soha nem
fogja elfeledni, és nem fogja máshol megtalálni – mondta Andrássy.
A képviselőházat és a főrendiházat Bécsből levélben értesítette
Andrássy a kinevezéséről, és ebben búcsúzott el. A Lónyay
miniszterelnöki kinevezéséről szóló legfelsőbb kéziratot Andrássy
ellenjegyezte.
1871. november 29-én jött haza először mint külügyminiszter.
Azok a testületek, amelyekkel magyar miniszterelnökként együtt
dolgozott, ezekben a napokban, 29–30-án búcsúztak el tőle. A
honvédelmi minisztérium személyzete nevében Hollán Ernő
államtitkár búcsúztatta. Andrássy válaszában azt mondta el, hogy a
honvédség intézménye milyen fontos számára, és hogy le kell
mondjon a képviselői állásáról, és nem vehet részt többet a magyar
törvényhozás munkájában, de honvédnek megmaradhat. Testestül,
lelkestül tagja is marad a honvédségnek és reméli, hogy ez az
intézmény továbbra is fejlődni fog – mondta Andrássy [Beszédei,
2/538]. Aztán egyesével kezet fogott mindenkivel, aki a
minisztérium személyzetéből jelen volt.
Majd a honvédség törzstisztjeit, később a budai főparancsnokság
törzskari osztályának képviselőit fogadta. A horvát minisztérium
személyzete és a magyar országgyűlés horvát képviselői
következtek. Végül saját elnöki hivatalának tisztviselőit fogadta,
élükön Kandó Kálmán miniszteri tanácsossal. Megköszönte
munkájukat, és mindenkivel kezet szorított.
November 30-án délelőtt a Pest városi tanács küldöttsége jött,
akik köszönetet mondtak Andrássynak a főváros fejlesztéséért.
Biztosította őket a további támogatásáról, valamint arról, hogy
Lónyay miniszterelnök is elkötelezett híve a főváros fejlesztésének.
Végül azt mondta, reméli, hogy az életét mint Pest állandó lakosa
fogja egykor befejezni.
November 30-án mondott le a képviselői mandátumáról. A
sátoraljaújhelyi választóitól a kerület egyik legtekintélyesebb
választójához, Dókus József megyei alispánhoz címzett levelében
búcsúzott el, amelyet a Zemplén című újság a december 28-i
számában közölt. Bizonyára azért nem a főispánnak szólt a levél,
mert a főispán ekkor az öccse, Andrássy Aladár gróf volt.
A magyar miniszterelnöki tevékenységének mérlege
Andrássy Gyuláról a kortársai zöme nagy elismeréssel
nyilatkozott. Csodálták képességeit, eszét, gyors felfogását, politikai
éleslátását. Mikszáth Kálmán Az én kortársaim című kötetében azt írta
róla, hogy „Andrássy, ez a tündöklő nagy talentum, nem maga
válogatta kabinetjét, hanem a közönség válogatta ki neki. A
legünnepeltebb nyolcz év. Ezeknek az uraknak nem kellettek külön
udvaronczok. Minek? Hiszen az egész ország ünnepelte őket.
Meghódolt nekik mindenki. És fölösleges lett volna forszírozva
gyűjteni pártfeleket ott, ahol nincsenek ellenfelek” [Mikszáth, 16–17].
Tudjuk, hogy ellenfelek persze azért voltak, csak kevesen. Igaz,
annál nagyobb hanggal.
Majd Mikszáth így folytatta: „És mégis a kormányzás felette
nehéz volt ebben az időben. Szinte lehetetlen. A klub nem volt soha
oly süppedékes és félelmetes hatalom. Korlátlanul uralkodtak ez
önálló czelebritások felett a változó hangulatok. S az Andrássy-
kormány, mely két udvar között lavírozott, melynek minden kérdést
előbb tisztába kellett hozni a bécsi burgban és a budapesti »Angol
Királynő«-ben, és ha vélemény eltérések mutatkoztak, azokat nagy
tapintattal elsimítani, még mindig egy harmadik akadállyal is állt
szemben minden pillanatban, a klub hangulatával. Igaz, hogy ennek
az »öreg úr« [Deák] volt az inspirátora, de ő nem volt bent a
kabinetben és gyakran szeszélyeskedett.
Az intrikák, a kínos inczidensek napirenden voltak e szép
termekben. S ha az öreg Deák bal lábbal kelt fel s összevont
szemöldökkel jelent meg esténként a klubban, a kormány
megrendültnek érezte magát.
Abban a szögletben szeretett üldögélni [Deák], ahol most az
Andrássy mellszobra áll…” [Mikszáth, 17]. Andrássy szobra a klub
nagytermében állt, a jobboldali szögletben és Mikszáthnak az volt a
véleménye a szoborról, hogy arról nevezetes, „hogy egy kicsit
csakugyan hasonlít Andrássyhoz” [Mikszáth, 39].
 Mikszáth még azt tartotta fontosnak megjegyezni Andrássyval
kapcsolatban, hogy az udvari bálokon „együtt lejt a délczeg
főherczegnőkkel és palotahölgyekkel” [Mikszáth, 78], és hogy
„charmeur volt”, mint Kossuth és később Wekerle, a modorával,
kedvességével bilincselte le azokat, akik között megjelent [Mikszáth,
79]. Továbbá, hogy Deák Ferenc jól ismerte saját hibáit, és sajátos
formában tett róla, hogy indulatossága ne rontsa el Andrássyval való
kapcsolatát. Bennfentes barátja volt Kandó Kálmán [nem a mérnök],
akit miniszteri tanácsosnak neveztetett ki. Kandónak azt adta
feladatba, hogy „Neked pedig az lesz a dolgod Kálmán, hogy amit
nálam vagy Andrássynál hallasz, okosan átgyúrod elmédben s
beadod nekünk a szájunk íze szerint. Mert tudod, gyarló emberek
vagyunk, s mindenféle konfliktusok fognak idők jártával támadni.
Ha Andrássynak valami akcziója lesz, én arra dühösen felpattanok
és azt találom üzenni: »Mondd meg Andrássynak, hogy abból
semmi se lesz, vagy elsöprőm az egész kormányt«, te akkor
elmégysz az üzenettel és azt úgy adod elő Andrássynak: »Tiszteltet
az öreg úr, említettem előtte akcziódat, helyesli is, de úgy vettem ki,
hogy még némi aggályai vannak.« Ha pedig Andrássy paprikázódik
föl ellenem, hogy »mit okvetetlenkedik mindig az a vén salabakter,
ezt nem tűröm tovább« – te azt másnap úgy hozod meg: »Tiszteletét
küldi Andrássy, szeretné ugyan keresztülvinni azt a dolgot, de ha
ellenvetésed van, akaratodnak magát aláveti.«
Ilyen különös követe lett a jámbor Kandó Kálmán a két hatalmas
államférfidnak s hordozta hosszú időkön az útközben elváltozó
üzeneteket az »Angol királyné«-tól Budára és onnan vissza,
megkönnyítve Andrássynak a kormányzást, mely igen
komplikálódott azáltal, hogy »két udvarral« volt dolga…”
[Mikszáth, 80–81].
Amikor Horvát Boldizsár igazságügy-miniszter elhunyt,
Mikszáth megemlékezett róla. Azt írta, hogy „Az utolsó miniszter
halt meg az első minisztériumból: az Andrássyéból, mely még ott
függ a magyar nemesi házakban a falakon (a többit már nem teszi az
ember rámába)…” [Mikszáth, 85].
A többség tehát pozitívan ítélte meg Andrássyt, politikáját és
kormánya működését. A szélbal azonban egyáltalán nem osztotta
Deák Ferencnek és a jobboldalnak Andrássyról kialakult pozitív
képét. Irányi Dániel, a párt egyik vezetője 1871. január 25-én a
miniszterelnökség költségvetésének tárgyalásakor egészen hosszan
támadta Andrássyt. Lederer Béla nem teljesen szó szerint idézi
Irányit:
„… Az osztrák birodalomhoz való viszonyt illetőleg a
miniszterelnök beváltotta ígéretét. Nem csak fenntartotta és
megszilárdította a 67-diki egyezményt, de igen sok olyat is tett, a mi
az egyezmény határain kívül esik. Nem így áll a dolog a belügyek
terén… Sem a bírósági törvény, sem a törvényhatóságok rendezése,
sem a virilis szavazatok nem felelnek meg a nemzet demokratikus
irányának. Még a közigazgatás mezején sem járt el a kormány
szerencsésen. »Ha a kinevezéseket. .. tekintjük… nem mindig a
képességre, a hivatásra, de csaknem kizárólag a politikai véleményre
van tekintet. Tekintet van arra, még a bírói hivatalok betöltésénél is.
Mert hogy ha méltóztatott is kinevezni a kormány egy-két ellenzéki
tagot, és pedig e ház padjairól, – mit sajnálok, mert véleményem
szerint a képviselő, midőn mandátumát elfogadja, nem azért fogadja
el, hogy azt néhány hó vagy pár év múlva, a kormány kecsegtetése
következtében, bírói székkel cserélje föl… tehát ezen kinevezéseket,
melyeket az ellenzék gyöngítésére gondolt ki a minisztérium, s
melyek a nélkül is csekély számmal vannak, egyáltalában nem
fogadhatom el annak czáfolatául, mintha a bírói hivatalok
betöltésénél a politikai véleményre tekintet nem volna. Magánál a
közmunka-tanács megalkotásánál is tekintet volt a politikai
véleményre, azon testületnél, mely Pest város szépítéséről van
hivatva gondoskodni. Mert tudok esetet, hogy a közmunka-
tanácsnak egy tagjától az késztetett: vajon nem szándékozik-e a
kormánynak a közmunka-tanácsban opponálni?« De a kormány a
törvényhozás mezején sem váltotta be ígéretét – folytatja Lederer
Irányi gondolatainak felidézését. – A magán- és büntetőjogi
codexeket nem készítette el. Az adóreformra vonatkozó ígéretét
visszavette. A hűbériség maradványai még nincsenek mind eltörölve
s a vallásszabadság kérdése is megoldásra vár. (…) »Véleményem
szerint ered először onnan: mert a kormány s különösen a
miniszterelnök úr, nincsen áthatva a jelenkor demokratikus
irányától, hanem aristokratikus irányt követ, daczára annak, hogy
1848-asnak vallja magát ellenünkben; és következik onnan, hogy
valamint a közigazgatásra, úgy a törvényhozásra is a közösügyek
súlya nehezedik. (…) Onnan van, mert véleményem szerint nincs a
kormányzatban semmi megállapított rendszer; nincs a kormányban
és különösen – mert őt tetszem ezért felelőssé – a miniszterelnökben
semmi rendszer, nincs szervező képesség, szervező tehetség; a mely
hiány, miután fényes elmebeli tehetségeit elismerem, nem
származhatik másból, mint vagy onnan, hogy túl van halmozva
munkával, vagy pedig onnan, mert nem tanulmányozá elég
részletesen az ország szükségeit, a nemzet óhajtásait. (…) A többség
miért pártolja mégis a miniszterelnököt? Azért uraim, mert azt
tartják, hogy gr. Andrássy Gyula ama férfiú, kinek legnagyobb
befolyása van az udvarnál«” [Beszédei, 2/405–406].
De ha olyan nagy a befolyása, akkor négyévi kormányzás alatt
miért nem tudta elérni – folytatja Lederer – Irányi beszédének
felidézését, hogy „a nemzet forró óhajtása szerint, a nemzet első
palotájára a nemzeti lobogót tűzesse? Miért nem képes a gellérthegyi
várerődöt eltávolíttatni, miért nem meri Dalmácia visszakapcsolását
még csak szóba se hozni? Ha ez nagy befolyás, ha ennyi a befolyása
azon férfiúnak, kit önök gondviselésszerű férfiúnak neveznek, akkor
uraim sajnálattal vallom meg, hogy a gondviselés Magyarország
iránt vajmi mostoha” [Beszédei, 2/406].
Andrássy azonnal válaszolt Irányinak. Senkitől nem akarja
elvonni a jogot, hogy bármikor elmondhassa a képviselőházban, ha
nem bízik a kormányban, vagy valamelyik miniszterben, vagy a
miniszterelnökben. Azt azonban nem fogadhatja el, hogy bármilyen
tárgynál általános politikai vitát kezdjenek. A hozzá intézett
kérdésekre mindig nyíltan és határozottan válaszolt.
Andrássy megnevezte a baloldali képviselőt, Máttyus Arisztidet,
akit a közmunka-tanács tagjának felkért, és közölte, valótlan, hogy
ahhoz a feltételhez kötötte volna a kinevezését, hogy a kormánynak
nem fog oppozíciót csinálni a közmunkatanácsban. Máttyus Arisztid
nem jelent meg az ülésen, de Andrássy biztos volt abban, hogy ha
ott volna, ö is cáfolná ezt a vádat. Ő ugyanis, amikor felkérte
Máttyus Arisztidet, akiről tudta, hogy szívén viseli a város
szépítését, pont arról beszélt neki, hogy „az ön ellenzéki állásának
ezen kérdéshez absolute semmi köze”, és hogy nem illene
Andrássyhoz, hogy az elveinek a megtagadását követelje. Egyetlen
kérdése volt csak, hogy a város fejlesztésére vonatkozó terveit
helyesli-e, és kész lesz-e támogatni. Mire Máttyus Arisztid azt
válaszolta, hogy tökéletesen egyetért a város szépítésére vonatkozó
terveivel.
„Mondotta továbbá a t. képviselő úr azt is, hogy a kormány egyes
kinevezések által igyekszik gyengíteni az ellenzéket. Mindjárt reá
pedig azt mondotta, hogy ezen kinevezések igen csekély számúak.
Végre [végül] azt mondta, hogy igen sajnálja, hogy a kormány
kinevezéseket tesz az ellenzék soraiból. Először tehát azt rója föl
hibául, hogy a kormány nem tett kinevezéseket az ellenzék soraiból;
azután a felett sajnálkozott, hogy tesz ily kinevezéseket; végre pedig
azt mondta, hogy habár tesz is kinevezéseket az ellenzék soraiból, de
ezek igen csekély számúak. (Derültség.) Én ezeket nem tudom
megérteni; nem tudom, azt akarja-e a képviselő úr, hogy a kormány
kinevezések által gyengítse az ellenzéket, vagy hogy ne gyengítse?
vagy azt akarta-e bebizonyítani, hogy a kormány helytelenül jár el,
midőn az ellenzék részéről valakit kinevez? (Élénk derültség.) Mivel
úgy látszik, hogy a tisztelt képviselő úr e felől tisztában nincs,
elmondom minő szempontból indul ki a kormány a kinevezéseknél.
Abból a szempontból indul ki, hogy az általánosan minden
parlamentaris kormánynál divatozó szükséges tekintetek mellett a
képességet onnan vegye, a hol találja; (Élénk helyeslés jobb felől) és ez
egészen más elv, mint a melyet a t. képviselő úr fölállított”
[Beszédei, 2/409–410].
Andrássy még Irányi több más felvetésére is válaszolt. Végül
rátért arra, hogy Irányi beszélt a befolyásról, amellyel Andrássy
állítólag az udvarnál bír. „Ezen befolyással én részemről soha nem
kérkedtem. Két dolgot kerestem és fogok keresni: a bizalmat fönn és
lenn. Egyiránt igyekszem azt kiérdemelni. Ha befolyás alatt bizalmat
értett a tisztelt képviselő úr, hiszem, hogy azzal igenis van
szerencsém bírni; mert legyen meggyőződve a t. képviselő úr, hogy
ha ezt fönn és lenn nem bírnám, engem e helyen nem látna”
[Beszédei, 2/411–12].
 Andrássy őszintén beszélt. Neki a megélhetéshez nem volt
szüksége hivatalra. Sok évvel később, amikor a közös
külügyminiszteri állásából távozott, nyugdíjat sem kért. Az ország
egyik leggazdagabb arisztokratája volt, aki csak kötelességérzetből
vállalt hivatalt, mert a hatalom birtoklása sem foglalkoztatta.
1871. február 24-én, amikor a honvédségi lovas századok
szaporítása kapcsán az ellenzék rengeteg szemrehányással illette a
kormányt amiatt, hogy a honvédségnek nincs tüzérsége, és a
kormány nem is akarja, hogy legyen, a messzire vivő vitában
Andrássy Tisza Kálmánnak válaszolva ezt mondta: „Hogyan fog az
utókor ítélni felettünk, arra nézve én nyugodt vagyok. Meg vagyok
győződve, hogy azt fogja mondani: megtettük kötelességünket”
[Beszédei, 2/443]. Tisza Kálmán a balközép álláspontjáról valóban
sok mindenben támadta a kormányt, de azt ő is elismerte, hogy „az
ember ismeri még a t. miniszterelnök úrnak azon, általam
legalább[is] igen nagyra becsült jellemvonását, hogy igazat szeret
mondani…”.
Andrássy nemcsak igazmondó volt, hanem realista is. A
honvédséget részben anyagi okok, részben a tisztek hiánya miatt
nem akarta felszerelni tüzérséggel, mert az volt az álláspontja, hogy
Magyarország két tüzérséget nem tud felszerelni és eltartani. Tudta,
hogy a közös hadseregre szükség van Magyarország védelméhez,
mert az ország a honvédséggel magát megvédeni nem tudja. A
közös hadseregben voltak kijelölve „magyar” műszaki alakulatok,
amely azt jelentette, hogy azokba sorozzák be a magyar katonákat,
akik tüzérségi kiképzést kapnak. Itthon nem volt elegendő tiszt, aki
a meglévő honvédségi zászlóaljakat vezényelhette volna. A tüzérség
vezényletéhez pedig kiemelten jól képzett tisztek kellettek volna,
amivel az amúgy is kis létszámból vonják el a legjobbakat. A
honvédség kiképzett létszáma természetesen magasabb volt, mint a
békelétszám. A tüzérek kiképzéséhez azonban Andrássy kevésnek
találta a nyolchetes kiképzési időt. A vitézséget és a lelkesedést
nagyon fontosnak tartotta, de tudta, hogy ez önmagában nem elég:
„Már most t. ház, én szívesen megengedem azt, hogy igen sokat
pótolhat a vitézség, – s erre számítok is; hiszem, hogy sokat tesz a
lelkesedés, – erre is számítok; ámbár nem mehetek annyira, mint egy
alkalommal Jókai Mór tisztelt barátom, ki azt mondotta, hogy elég
pár százezer kokárdát kiosztani és megvan a hadsereg. Megvallom,
ebben egy kis kétségem van; mert én a kokárdáktól sokat várok
ugyan, de nem várhatom azt, hogy például a huszárnak megadja a
lovat, a mely hiányzik; sem azt, hogy egyszerre megteremtse azon
keretet, mely nincs, s azért csak igen óvatosan szeretnék bízni a
csodákban, melyeket ama kokárdák annak idején tehetnek” –
mondta 1871. február 24-én [Beszédei, 2/450].
Andrássynak Európa politikai és területi változásairól az volt a
véleménye 1871 tavaszán, hogy „a nagy fajok tömörülnek, és óriási,
mostanáig nem létezett államokat alkotnak”. Még olyan állam is,
amely nem olyan régen Európában a legelsők és a leghatalmasabbak
közé tartozott, ezekkel az új nemzeti tömörülésekkel szemben a saját
határait sem tudja megvédeni. Ezzel Franciaországra célzott, és a
francia–porosz háborúra, Németország egyesülésére. Azt gondolta,
hogy ebből az következtethető, hogy eljött az az idő, amikor a kisebb
államok önmagukban már egyáltalán nem állhatnak fenn, akiknek
eddig nem volt szövetségesük, azoknak szövetségest kell keresniük.
Akiknek pedig volt, azoknak annál inkább ragaszkodniuk kell
hozzá. Ezen a helyen, ahol az Osztrák–Magyar Monarchia és ezen
belül Magyarország áll, csak a közös védelem alapján állhatnak fönn
kisebb államok. Andrássy szerint már egész Európában elterjedt volt
akkorra az a nézet, és helyesléssel találkozott, hogy az Osztrák–
Magyar Monarchia fennállása szükséges „európai tekintetekből is”
[Beszédei, 2/460–461].
Majd rákérdezett az előtte szólott képviselőre, Örményi Miksára,
„vajjon hiszi-e, hogy ha a századokon át fönnállott osztrák–magyar
birodalmat bizonyos decomponáló eszmék következtében
fönntartani nem lehetne, sok kilátás mutatkoznék-e arra, hogy
Magyarország egymaga annak helyébe újat alkotni képes legyen;
(…) akkor, midőn hiányzik az a közös egységes nemzeti öntudat,
mely a tisztelt képviselő úr nézete szerint ma Európában államokat
alkotni s fönntartani képes?” Véleménye szerint az a lényeg és ez az
ő feladatuk, „nem oly politikát csinálni, mely akkor jó, ha a
monarchia föloszlik, hanem olyat, mely arra jó, hogy azt fönntartsa”
– mondta Andrássy [Beszédei, 2/461].
 II. Kákái Aranyos, aki 1878-ban egy vitriolos gúnyiratot írt Tisza
Kálmánról, amely egy kötetben jelent meg az Andrássy Gyuláról
szóló korábbi írásával, kettejüket tartotta felelősnek a magyar
belpolitika alakulásáért. Ifj. Ábrányi Kornél rejtőzött az álnév
mögött, aki pályáját minisztériumi tisztviselőként kezdte, majd 1876-
tól újságíróként dolgozott. Pamfletjében Andrássyt sem kímélte: a
Sugárútról az volt a véleménye, hogy talán egy félszázad múlva sem
fog kiépülni, az Operaháznak csak az alapjai készülnek el, bajosan
hallanak benne primadonnákat. Szerinte Andrássynak nem volt
semmi egyebe, mint a „providentiális” szerencséje. Ez utalás volt
Deák mondására, amellyel az uralkodónak miniszterelnökül
ajánlotta Andrássyt: „providentiális férfiú”. Kákái szerint Andrássy
„Időtöltésekkel jobban szeret foglalkozni, mint hallgatni
tanácsosainak relációit, vagy részt venni hosszas miniszteri
tanácsokon. Ha szép idő volt, nem volt olyan nap, hogy órákig ne
sétált, vagy kocsikázott volna (ő maga hajtván lovait) ott, hol a
legtöbb nép járt. Frizurája, mely tipikussá lett, naponként sok időt
vett igénybe. Emellett nem volt olyan nap, melyen háromszor ne
öltözött volna. Ő hozta divatba a Franz Joseph-kabátot, mely több
évig csaknem a Deák-párti uniformis lett. Mert ha kalkulust
csinálunk abból az időből, melyet gróf Andrássy Gyula kormányon
eltöltött, ezen időnek fele legalább ezen apró és jelentéktelen
vonások által abszorbeáltatott. A másik felén megoszlik az alvás, a
táplálkozás s az unalmas részletekkel való bíbelődésnél az örökös
ásítás. Tessék kiszámítani, mi marad az alkotásra s a magasabb
conceptiókra?” [idézi Hegedűs, 97–98].
Miniszterelnökségének valódi mérlege pedig a következő. Négy
évig és nyolc hónapig volt Magyarország miniszterelnöke. Ez az
időszak alapozta meg a polgári Magyarország kiépítését. Az ő
miniszterelnöksége alatt született meg a kiegyezés Ausztriával
(1867) és Horvátországgal (1868). Rendezték a közös államadósság
ügyét, amelyet a Habsburg Birodalom vett föl az abszolutizmus
időszakában, de a kiegyezés után Magyarország is részt vállalt a
törlesztéséből. Sikerült elérnie Erdély unióját az anyaországgal,
amely már az 1848-as 12 pontban is szerepelt, valamint azt, hogy a
határőrvidéket polgárosítani kell, és miniszterelnöksége idején
megindult a folyamat, ami aztán csak 1881-ben ért véget.
Megvalósította a hatalmi ágak szétválasztását, 1869-ben
elválasztották a bíróságokat a közigazgatástól és megteremtették a
bírák függetlenségét és nyugdíjképességét. Eötvös József
elgondolásai alapján 1868-ban megszületett a népiskolai törvény és
ugyanabban az évben megszületett a nemzetiségi törvény. Ekkor a
világon egyedül Svájcban létezett nemzetiségi törvény. Súlyt
helyezett a főváros kiépítésére, és megalapította a fővárosi
közmunkák tanácsát. Az előzőekben pedig sok más kérdésben láttuk
hozzáállását, a polgári állam kiépítésében való elkötelezettségét.
 A MAGÁNEMBER

Az ő családja
Andrássy Gyula 1856-ban Párizsban, az emigrációban kötött
házasságot Kendeffy Katinka grófnővel, és az első gyermekük,
Tivadar (1857–1905) is ott született. A csecsemő Tivadarral tértek
haza 1857-ben. Kendeffy Katinka 1830-ban született, és 1896-ban halt
meg. Korának egyik legszebb asszonya volt. Három gyerekük
született. Tivadar után a következő Ilona volt (1858–1952), aki
Petronellben született, Katinka édesanyjának Pozsony melletti
kastélyában. A harmadik gyerek, Gyula (1860–1929) pedig már a
saját otthonuknak tekintett tőketerebesi kastélyban.
Hazatértük után Andrássy a birtokai rendbetételével foglalkozott.
Tőketerebesen a vizet kellett lecsapolni, és az iszapos területet
művelésre alkalmassá tenni. Tiszadobon pedig a Tisza
szabályozásának a munkálatait kellett folytatni. Egykor éppen ott és
éppen a Tisza szabályozása miatt ismerkedett meg Széchenyivel.
Festetics Mária grófnő, Erzsébet királyné udvarhölgye ír a
naplójában az Andrássy családról: „Otthonukban minden oly
egészséges, természetes, az egymás iránti kölcsönös figyelem maga a
jótétemény! Hogy felnéznek rá [Andrássyra] mindannyian, hogy
lesik a gyermekek apjuk minden szavát, még akkor is, ha nem
értenek meg mindent. Hallatlanul érdekes volt! Sokat beszélt, és
nagyon komolyan, világos és éles logikával, ami a sajátja. Mert amit
mond, az nem felületes nézeten alapul, hanem meggyőződésének
világos kifejezése és alapos megfontolás eredménye.”
A gyerekek nevelése elsősorban Kendeffy Katinkára hárult, mert
Andrássynak elég kevés ideje maradt rá a politika mellett. Mary
Elisabeth Stevens, Andrássy Ilona angol nevelőnője azt írta Kendeffy
Katinkáról, hogy „Olyan asszony, akit lehet szeretni, mert őszinte,
egyenes, tiszteletreméltó, és nincs benne egy szemernyi büszkeség
vagy hiúság sem. Talán éppen azt lehetne a szemére vetni, hogy
olyan kevéssé hiú. A gróf gyakran megfeddi, amikor nem öltözik át
a vacsorához, ő pedig mindig azt válaszolja: »Ha valaki tiszta és
rendes, mit számít falun a többi?« Éppen ez az, amiért olyan
kellemes ebben a házban élni” [Stevens, 70].
Andrássy Gyula és Kendeffy Katinka jó házasságban éltek.
Andrássy nagyon szerette a feleségét, ragaszkodott hozzá. Katinka
pedig nem vett tudomást férje nőügyeiről, noha bőven lett volna rá
oka, hogy jeleneteket rendezzen, mert Andrássy köztudomásúan
nem volt hűséges. Andrássynak az volt az elve, hogy „A feleség sose
érkezzék váratlanul a férjéhez, mert az végzetes lehet!” [Károlyiné,
210]. Viszont a feleségét társának tekintette, szellemi partnernek is,
és sok levelet írt neki, amikor távol volt otthonról. A leveleiben
tudósította őt politikai kérdésekről is. Még a kiegyezés előtti időből
származik ez a levél:
„E napokban igen sok dolgom volt… képzelem várta mikor fogja
beszédemet olvasni, de hiába várta… isszonyú grippem van már
nehány nap óta; (…) már kétszer voltam a szólláshoz bejelentve,
amikor a Maga barátja [Deák] megszóllított, hogy talán jobb lesz
nem szollani és azt javasolta nekem, hogy a helyet elnököljek. Tudja,
hogy nekem a szóllás mindég kellemetlen emotio és ha azt mondják
ne szóljak, azt mindég szívesen teszem. E napokban kapott tudósítás
szerint nem lehetetlen, (…) hogy csakugyan kifognak újév táján egy
minisztériumot nevezni, én azonban még mindég nem hiszem (…).
Úgy látszik az öreg úr [Deák] már felhagyott a tervével, hogy Hahn
báró [Sennyey] társuljon velem, de ahelyett én azt tervezem, hogy én
társulhassam vele, azon esetben, ha – amit még mindég nem hiszek
– csakugyan lenne a dologból valami… A Königgraetzi csata után
mindjárt nem mertem volna neki ilyet javasolni, hogy meg ne üsse a
guta, de most már meg fogok legalább mindent próbálni… Milyen
eredménnyel nem tudom? Most, hogy elmondtam Magának az itteni
történteket remélem, hogy nem fog rajtunk nervosuskodni,
külömben máskor nem szólok semmit” [idézi Kaján Marianna, 16].
Ki gondolná, hogy az olyan sokat szereplő Andrássy nem
szeretett közönség előtt beszélni, ahogy pedig ebben a levelében
maga elmondja.
 Andrássy Katinka szerint a nagyapja egyébként nem becsülte
sokra a nők politikai képességét, és elvárta tőlük, hogy a férjük
véleményét magukévá tegyék [Károlyiné, 293].
Az Andrássy házaspárnak nagy könyvtára volt, és mindketten
szerettek olvasni. Andrássy belejegyzetelt a könyveibe. Szívesen
olvasott Shakespeare-t, Goethét, Petőfit, Aranyt és Jókait.
Tőketerebesen a kastélyban két külön lakosztályban laktak.
Andrássy szobái a földszinten voltak, a felesége pedig fölötte lakott
az emeleten. Rendszerint fürdőre sem együtt mentek. Levelekből
tudjuk, hogy egyszer Katinka volt el Ilonával, és másszor Andrássy a
fiaikkal. Kendeffy Katinka a divatos fürdőhelyeket kedvelte, vagy a
tengerre ment. Andrássy pedig a Zemplén megyei Ránk fürdőre járt,
ami közel volt Tőketerebeshez. Általában két hetet töltött ott. Az
egyik évben, talán 1867-ben vagy 1868-ban így tudósította a feleségét
hogy létükről:
„Kedves jó Mamám! (…) Az itten fürdő nékem miután a víz nem
olly jó mint szokott lenni – az első két nap nem tette a szokott jó
hatást – annál inkább mert romlott gyomorral jöttem ide mi
alkalmasint – a pesti hülésnek volt maradéka – most azonban már
igen érzem hogy csakugyan jót tesz (…) Duczinak [ifjabb Andrássy
Gyula beceneve] a folytonos együttlét igen jót tesz, most már idáig
vittem hogy eljön hozzám és egy két óráig olvas – és mindenben
engedelmeskedik. Tivadart tegnap – elküldöttem a maga ponyán – a
fakón – egyedül az erdőbe lovagolni egy úton hol egy nappal előbb
együtt voltunk – szerencsésen bemászott valami bokorba hol a
galyak lehozták és a lova elszökött, azonban utána futott és
megfogta és szerencsésen vissza érkezett. Gondoltunk magára hogy
megijedt volna – de most reménylem megnyugszik belé mert
szükséges hogy a fiú már kezdjen önállóságot nyerni. Tegnap
elhozattam Duczi ponyját is – mert a ki olvas – annak lovagolni is
lehet – és ma hárman együtt lovagoltunk ki. (…) félek hogy Budán
maga szenved a hőségtől. (…) magát szívből csókolják – a két fiú és a
Papa” [idézi Kaján Marianna, 16].
Az unoka, Andrássy Katinka ír a szüleiről és a nagyszüleiről is az
emlékirataiban. Édesanyja Zichy Eleonóra volt, anyai nagyapja
pedig Zichy Rezső, Széchenyi István feleségének, Crescence-nek a fia
az első házasságából.
„Anyám kitűnő házasságot kötött, hiszen férje Andrássy
Gyulának, a híres államférfinak – 1878-ban a berlini kongresszus
idején az Osztrák–Magyar Monarchia külügyminiszterének –
legidősebb fia volt. Házassága révén hamarosan liberális,
intellektuális és művész hajlamú környezetbe került, amely élesen
elütött a Zichy család provinciális, korlátoltabb világától. (…)
Anyám tökéletesen átvette férje családjának nézeteit; márpedig ez
a család saját rokonságával szemben antiklerikális volt, és a polgári
házasság bevezetése mellett foglalt állást. Elkeseredett ellentét volt
köztük és a bigott római katolikus főnemesség között, amelyhez a
Zichy család is tartozott. Idősebb Andrássy Gyula szigorú fegyelmet
tartott családjában, és nem tűrt ellentmondást. Szeretetre méltó
zsarnok volt, és két fia, Tivadar és Gyula, még felnőtt korukban sem
mehettek el este hazulról apjuk engedélye nélkül.
Az estéket együtt töltötte a család, filozófiai, művészeti,
történelmi vagy politikai kérdésekről beszélgetve. Ez az
intellektuális környezet nemcsak anyámat kápráztatta el, de mind a
négy leánytestvérét is: bámulták temperamentumos, tehetséges
apámat [Tivadart], jobban, mint tulajdon férjüket” [Károlyiné, 1/23].
Andrássy Gyula gondoskodott arról is, hogy a gyerekei szigorú
időbeosztás szerint éljenek, tanulniuk és sportolniuk kellett. A
lovaglás és vívás a napirend része volt a fiúknak, Ilonának pedig a
séta. A napirenden csak nyáron lazítottak, amikor leköltöztek a
fővárosból valamelyik vidéki kastélyukba, Terebesre, Tiszadobra
vagy Erdélybe, Dobrinba. Ezek a helyek Károlyi Mihályné Andrássy
Katinka életének is színtereit alkották. Különösen szerette Dobrint,
amiről sokat ír könyvében.
A nagymamájáról azt írta, hogy „Nagyapám felesége, született
gróf Kendeffy Katinka, akitől keresztnevemet kaptam, a
megtestesült szelídség, önfeláldozás és alázat volt; sokszor mondták
is rólam, hogy nem szolgáltam rá a nevemre…” [Károlyiné, 1/29].
Az édesapjáról, Andrássy Tivadarról azt írta Katinka, hogy „Fő
szenvedélye a festés volt. Ha arra kényszerül, hogy maga keresse
meg kenyerét, minden bizonnyal jó festő lett volna belőle, nem
marad műkedvelő. Sohasem tanult festeni, s olyan sok mindennel
foglalkozott, és annyi idejét vette el ez a sokirányú tevékenység,
hogy nem volt módja figyelmét és energiáját a festésre
összpontosítani. De még így is többször állította ki képeit, s a
kritikusok elismerően nyilatkoztak művészetéről. Ha nem születik
grófnak, kétségkívül művészpálya vár rá. (…)
Apám is, Duci bácsi is híres volt róla, hogy pártfogolják az induló
tehetségeket. Ők alapították a Nemzeti Szalont, és jó néhány
nélkülöző festőt támogattak” [Károlyiné, 34–35].
„A festők támogatása is édesapjuktól eredt a családban. Andrássy
Gyula – mint már arról szóltam – elnöke volt a Képzőművészeti
Társaságnak, és több művésszel tartott kapcsolatot. Fennmaradt róla
egy történet közös külügyminiszter korából, miszerint egy hivatalos
fogadás alkalmával, ahol ő volt a házigazda, hosszasan
elbeszélgetett Munkácsy Mihállyal, és nem foglalkozott az érkező
magas rangú vendégekkel. Egyik barátja megjegyezte, hogy a
külügyminiszternek nem kellene ennyit foglalkoznia »egy
piktorral«. Andrássy azt felelte: »Mondd csak, tudod, hogy ki volt
Németalföld miniszterelnöke Rembrandt korában? Engem már
réges-rég elfelejtettek, amikor Munkácsyról még mindig tudni
fogják, hogy ki volt” [Károlyiné, 29].
A zenével azonban hadilábon állt a család. „Az Andrássyak mind
botfülűek voltak; apám például kellemetlen zajnak tekintett minden
zenét; Duci bácsi pedig még a Himnusz dallamát sem ismerte meg,
ami miatt nem egyszer került zavarba hivatalos szertartások
alkalmával” [Károlyiné, 53].
A családban dolgozott egy nagyon idős és tekintélyes nevelőnő,
aki eredetileg Kendeffy Katinka társalkodónője volt, Fuhnmann Irén
kisasszonynak hívták. Andrássy Katinka azt írja róla, hogy
gyermekkora legfélelmetesebb réme volt, Andrássy nagyszüleitől
örökölték „nagyon kellemetlen hagyatékként”. „Nagyapámra úgy
nézett föl, mint valami félistenre. Dél-Németországból származott
ugyan, de érzelmeiben, meggyőződésében hamisítatlan porosz volt,
s mélységesen megvetette a magyarokat. Szüleink előtt persze ennek
nem adott kifejezést, annál keservesebben éreztette viszont velünk.
Von der Barbaréi in die Dekadenz seid ihr gefallen; die Zivilisation habt ihr
überschritten – szokta mondani. [Ti a barbárságból a dekadenciába
estetek, a civilizációt átugrottátok. Kiemelés az eredetiben.]
Az Andrássyak iránti csodálata elsősorban nagyapámnak szólt,
mert ő kötötte meg az Ausztria–Magyarország és Németország
közötti szövetséget” [Károlyiné, 53–54].
Tőketerebes
A Zemplén megyei tőketerebesi kastély Szapáry Etelka
hozományaként került az Andrássy család tulajdonába. Egy nagy
angolparkban állt az ottani emeletes kastély, amely 1786-ban épült.
Eredetileg a gróf Csáky család építtette, de Andrássy Gyula az 1870–
80-as években átépíttette neoreneszánsz stílusban. Az Andrássyak
műgyűjtők lévén a kastélyban műkincseket, festményeket halmoztak
fel, és szép bútorokkal rendezték be. Mary Elisabeth Stevens ezt írta
róla: „Terebes… gyönyörű szép, igazi kastély, nagyon nagy, nagyon
csinos, a legkifinomultabb ízléssel van berendezve, és el van látva
minden kényelemmel. (…) Az ebédnél mindent ezüstön szolgáltak
fel. A salle a manger [az ebédlő] masszív bútorokkal van
berendezve, van ott két régi pohárszék (…) sok szép ezüst kosár,
gyümölcstartó állvány, váza. (…) Ebből a teremből nyílik a képtár,
szintén gyönyörű terem. A másik oldalon három kisebb-nagyobb
szalon sorakozik, majd Katinka grófné és a gyermekek szobái
következnek, és sok más terem, biliárdszoba, az urak szobái, a
szobalányok szobái stb. A földszinten találhatók a gróf szobái. Ott a
könyvtár (ez az egyik kedvenc helyem), és van egy nagyon otthonos
kis szoba, ahol esténként üldögélünk, valamint egy csomó más
szoba, amelyeket mi nem is láttunk” [Stevens, 71–72].
A régi várárokból csónakázótó lett, és volt gesztenyefasor,
üvegház, és Andrássy átépíttette a cselédházakat, konyhákat, a tiszti
lakot, az istállókat és a lovardát is. Általában a nyarakat töltötték
Terebesen. Nemcsak a kastélyt fejlesztették, hanem a környezetét is.
Vasútvonal épült Terebes és Homonna között, és a próbaúton 1871.
augusztus 26-án Andrássy is ott volt. 1871. augusztus 3-án
Terebesről írt levelében már beszámolt a feleségének az épülő
vasútról: „láttuk az indóházat, melly eléggé csinos lesz és az őr
házakat a vasút mentében – a melly az egész vidéknek egészen más
arczot ád” [idézi Kaján, 18. MOL, P4, 621/18–19].
Andrássy, ha csak tehette a sok elfoglaltság közepette, ment a
birtokaira. Tőketerebesről egyszer ezt írta a feleségének: „Nem
akarok magának a mint mondják hosszú fogakat csinálni az itteni
életünk leírása által – mellynek nincs egyéb baja mint az hogy maga
nincs itt. De azért még sem állhatom meg hogy ne említsem hogy
nincs az az oskolás gyermek a ki úgy örülne a vacationak mint én itt.
A gyermekek csak másod sorban de azért ők is eléggé jól érzik
magokat” [idézi Kaján, 18].
A gróf nagyon szerette a lovakat és szeretett lovagolni. Már
Wertheimer Ede is leírta, hogy „gyakran mondta, hogy nagyobb
elhatározás előtt lovagolni szeret. Vágtatás közben gyorsabban és
élesebben gondolkozott mint az íróasztal előtt. A legnagyobb
gondok súlya alatt a berlini kongresszus előtt nem feledte gróf
Károlyit [a Monarchia berlini követe] arra kérni, hogy két hátas
lovának helyet szerezzen” [Wertheimer, III. köt. 441].
Az teljesen természetes volt az arisztokrata és nagybirtokos
családok köreiben, hogy karácsonykor ajándékokat osztottak a
birtokaikon dolgozók gyermekeinek. Az ajándékosztásba a saját
gyerekeiket is bevonták, hogy ők a minta alapján tanulják meg, hogy
így kell eljárni. Andrássy Tőketerebest azzal is fejlesztette, hogy
1869-ben – amint arról a Vasárnapi Újság is beszámolt október 10-i
számában – egy tágas épületet adományozott a községnek azzal a
céllal, hogy felekezetnélküli községi iskolát alapítsanak benne. Ez a
gesztusa tökéletesen egybevágott kormánya politikájával. Abban az
évben fogadta el az országgyűlés a népiskolai törvényt, amelyben
elhatározták felekezetnélküli községi iskolák felállítását. Andrássy jó
példával járt elől a törvény megvalósítása érdekében a saját
területén. Az épületet, amely korábban zárda volt, Andrássy direkt
erre a célra vette, méghozzá egy nagy összegért, 2500 forintért.
Tőketerebest tekintette az Andrássy család az igazi otthonának.
Ezt véleményem szerint az igazolja, hogy oda temetkeztek. A
Sátoraljaújhelytől 29 km-re északra, Kassától 45 km-re délkeletre
fekvő Tőketerebesen van az Andrássy család 1893-ban neogót
stílusban épült mauzóleuma, amelyet Meining Artúr tervezett, aki a
tiszadobi kastély építésze is volt. A mauzóleumban van ifjabb
Andrássy Gyula szarkofágja.
Károlyi Mihályné Andrássy Katinka emlékirataiban így ír a
tőketerebesi síremlékről: „Órák hosszat ültem a terebesi hideg
családi sírboltban apámra gondolva; itt volt eltemetve Andrássy
nagyapám és nagyanyám is fekete márványszarkofág alatt, amelyen
Ilona néni életnagyságú karcsú mása térdelt, Zala György műve. A
kápolna hajójában Munkácsy Mihály Krisztus keresztre feszítését
ábrázoló nagy képe függött. A fehér márványból épült kis
mauzóleum a tó partján állt. Mögötte diófákkal sűrűn beültetett kis
domb emelkedett. A lépteim alatt ropogó száraz levelek szaga
Mindszentek sötét estéjére emlékeztetett, november elsejére, amikor
lámpásokat és koszorúkat cipelve, szótlanul kísértük szüleinket a
családi sírbolthoz. A lámpások világa kerek foltokat vetett az őszi
levelekkel vastagon fedett ösvényre. Szerettem ezt a szertartást,
minden évben vártam, mint valami különleges élményt…”
[Károlyiné, 73].
A tiszadobi és a dobrini kastélyok
Andrássy Gyulának Tőketerebes mellett volt még egy birtoka a
Szabolcs megyei Tiszadobon és Erdélyben, Dobrinban.
Andrássy Katinka az emlékirataiban ír Tiszadobról és a tiszadobi
kastélyról, ahol ő született: „Tiszadob kis felső-magyarországi falu;
itt egyesül a Tisza két ága, az Eleven- és a Holt-Tisza, ahogy akkor
nevezték őket. Az Eleven-Tisza széles, sárga, lustán hömpölyög
homokos partjai közt, amolyan kisebbfajta Volgaként; a Holt-Tisza,
amelyet gáttal vágtak el a főmedertől, mintha tó volna; sűrű
szomorúfüzek hajolnak sötétkék, mozdulatlan vize fölé, amely tele
van vízililiomokkal. Nagyapám, idősebb Andrássy Gyula választotta
ezt a helyet, és a házát ide a Loire menti kastélyok mintájára
építtette” [Károlyiné, 15].
A Vasárnapi Újság 1879. november 30-i számában írt arról, hogy
egy szép kis vadászlak áll itt az Andrássy birtokon a Tisza parton,
amely csak ideiglenes és szűk szállás a családnak, és évek óta
tervezik, hogy ide a vadászlak közelében egy nagy kastélyt
építsenek. Amikor a Tisza szabályozást elkezdték 1845-ben, a
vadászlakban vendégeskedett az Andrássy családnál Széchenyi
István és Vásárhelyi Pál. A Tisza partján több emlékmű is áll a Tisza
szabályozás és megtervezőinek emlékére. 1865-ben állították
Széchenyi István emlékművét, 1909-ben Andrássy Gyuláét és 1969-
ben Vásárhelyi Pálét. Széchenyi mint a Helytartótanács Közlekedési
Osztályának vezetője a Tisza szabályozása ügyében kétszer is járt
Tiszadobon. Először 1845-ben Debrecenből jövet, 1846-ban pedig a
szegedi hajóútja alkalmával. A vadászkastély, amelyben Széchenyi is
járt, a kollégium helyén állt a Tisza-parton. Az az épület leégett,
mielőtt az új kastély építését befejezték volna.
Az Osztrák–Magyar Monarchia írásban és képben kötet, amelynek
Rudolf trónörökös volt a védnöke és főszerkesztője, és Jókai Mór
szerkesztette, az Alföld című részében ír a tiszadobi Andrássy
kastélyról és környezetéről is: „a holt Tisza által képzett
kanyarulatban, egy 42 méternyi magaslaton fekszik s tornyaiból a
környező terjedelmes síkságon át egészen a Kárpátokig a
legelragadóbb kilátások egyike nyílik. A kanyarulatot hatalmas
ősrengeteg borítja, pompás tölgyekkel, melyek közt számos őz,
dámvad, vaddisznó, szarvas és fáczán tenyészik. Maga a kastély,
mely főbb vonásaiban késői gót modorú, a hírneves államférfi saját
tervezete szerint épült, s tömör, de mindamellett kecses alakjaival,
díszes tornyaival és változatos tetőzetével, rendkívüli hatást tesz a
szemlélőre, s már aránylag magas fekvésénél fogva is uralkodik az
egész környék fölött.”
A kastélyt nagy park vette körül. Északról a buxus labirintus,
délen francia park volt, északon és nyugaton pedig egy ötszáz
hektáros angol park övezte, amely leért a Tiszáig. A kastélyt
Andrássy Gyula építtette 1880–1885 között. Ő választotta építésznek
a német származású Meinig Artúrt, és rajzokat is készített a számára,
amelyekben bemutatta elképzeléseit. Egy neogótikus stílusban épült,
tornyokkal gazdagon díszített, háromszintes épületet terveztetett.
Az egyik nagyméretű saroktornya négyszintes. Ebben található a
könyvtárszoba. A kastélynak az a különlegessége, hogy 4 bejárata,
12 tornya, 52 szobája és 365 ablaka van, az év évszakainak,
hónapjainak, heteinek és napjainak számával megegyezően.
A kastély belső terében ma is látható a főlépcsőház áttört,
fafaragásos, háromkarú tölgyfa lépcsője. Az ún. lovagteremben van
az a kandalló, amelyen egy nehezen olvasható díszes felirat az
Andrássy család jelmondatát örökítette meg: „Fidelitate et
fortitudine”, vagyis hűséggel és rettenthetetlen erővel.
A kastély már állt Andrássy Gyula halálakor, de a belső
berendezését és a parkosítását a fia, ifjabb Andrássy Gyula fejezte be.
A dobrini birtokot az 1870-es évek elején vásárolta Andrássy
Erdélyben, a hesdáti havasokban. „Nagyon tetszett neki ez a
félreeső, magányos hely, s ő építtetett oda kastélyt… Kolozsvártól
egynapi járóföldre” [Budapesti Hírlap, 1890. február 20.]. A kastély
fenyőgerendákból épült, és 1882 augusztusában készült el. Andrássy
Katinka számára is óriási élmény volt az ott-tartózkodás, és a
gyerekkorában ott eltöltött időről hosszan ír az emlékirataiban.
Kapcsolata Erzsébet királynéval
Andrássy Gyula gróf és Erzsébet királyné 1866. január 8-án
találkoztak először, Bécsben, a Burgban, amikor Deák Ferenc
indítványára egy országgyűlési küldöttség utazott „a hon tisztelt s
forrón imádott anyjának, a felséges királynőnek üdvözlésére”. Baráti
kapcsolatukat az az esztendő alapozta meg, és az eredendően
meglévő szimpátia mellett a közös cél. Mindketten a kiegyezés
megkötésén fáradoztak.
Erzsébet köztudomásúan szerette a magyarokat. Ennek bizonyára
több oka volt. Az anyósával, Zsófia főhercegnővel való
szembenállása – aki egyébként nagynénje is volt, édesanyja testvére,
de ez a rokoni kapcsolat sem hozta őket közelebb egymáshoz –, aki a
csehek pártján állt. Aztán Erzsébet szabadságszeretete, ami
találkozott a magyarok érzéseivel. Magyarországon az udvari
kötöttségektől mentesen, sokkal szabadabban is érezhette magát. A
gödöllői kastély, amit a magyaroktól kapott, ragyogó ajándék volt
számára.
Erzsébet királynét mintegy 30 éven keresztül Európa legszebb
asszonyának tartották. Sportos alkat volt, rendkívül jó lovas, szerette
a falkavadászatokat, és a korban nagyon szokatlan módon
tornatermet rendeztetett be a bécsi Burgban. Egyáltalán nem illett
bele a környezetébe, sem a nőktől elvárt viselkedés sémáiba, hogy az
osztrák császárnétól elvárt viselkedésről már ne is beszéljünk.
Még gyerek volt, amikor férjhez ment, és szinte gyerekként szülte
az első gyermekét is. A gyerekek nevelését az anyósa elvette tőle.
Csak jóval később mert fellázadni ez ellen, a harmadik gyermek
születésekor. Rudolf katonás nevelését is ellenezte, mert a hétéves
kisfiú szenvedett tőle, és Erzsébet szembe is szállt Ferenc Józseffel a
gyereknevelés miatt. Viszont sokat utazott, nem volt klasszikus
anya, és egyik gyermekével sem ápolt harmonikus, komoly
kapcsolatot.
1837-ben született, tehát 1866-ban már közeledett a 30. életévéhez.
A kor előrehaladtával az udvarbeli helyzete is egyre jobban
megszilárdult. Ferenc József és Erzsébet között először nagy
szerelem volt, majd ez egymás iránti mély szeretetté változott. Ez az
érzés elkísérte őket életük végéig, Erzsébet haláláig. Ferenc József
tolerálta a felesége különcségeit. A köztük lévő szeretet jól látszik az
egymásnak írt leveleikben. Ferenc József 1867-től valamennyi
levelében magyarul, „Édes, szeretett lelkem”-ként szólította meg a
feleségét. A levelek egyébként német nyelvűek voltak.
Erzsébetet és Andrássyt is megelőzte a híre, mielőtt találkoztak,
és természetesen tudtak egymásról megismerkedésük előtt. Két
összeillő, okos és szép ember találkozott. Hogy a kapcsolatuk
Andrássy részéről szerelem volt, az a leveleik alapján nem is lehet
vitatott. Merthogy leveleztek, de Ferenczy Idán, Erzsébet
társalkodónőjén keresztül.
Ha elolvassuk Andrássy leveleit, jól látszik, hogy Erzsébetnek
szólnak, hiába volt a boríték Ferenczy Idának címezve. Belül ezeken
a leveleken semmilyen megszólítás nincs. Az Erzsébetnek szóló
levelek aláírása: „Az Ön hű barátja”. Kezdetben még rajta volt a
levélpapíron a grófi címer és a családi jelmondat: „Fidelitate et
fortitudine”. Az idő múlásával ezek eltűntek, és a levélpapírra közös
eszményük, a ló vagy az ibolyavirág került. Az ibolyavirág azért,
mert Andrássy mint „szép akasztott” a párizsi szalonokban
ibolyavirágot hordott a gomblyukában.
Erzsébetnek Andrássyhoz szóló leveleit nem ismerjük, ha
egyáltalán voltak ilyenek, azokat Andrássy biztosan
megsemmisítette. Erzsébetnek Ferenczy Idához szóló leveleiből lehet
a kapcsolatra következtetni, mert Ida sokszor nem kísérte úrnőjét, és
olyankor leveleztek. Mivel Ida tapintatos volt, amiről nem akarta,
hogy idegen kézbe kerüljön, azt a megőrzött levelekből is kikaparta.
(A levelek egyébként egészen regényes körülmények között nem
semmisültek meg és maradtak ránk, ahogy azt Tolnayné Kiss Mária
a Kedves Idám! című könyvének előszavában leírja.)
Erzsébet verseket is írt. A Das Kabinet című verse magyarul
Tandori Dezső és Mészöly Dezső fordításában is fennmaradt [idézi
F. Dózsa Katalin: „Tanácsadó és barát” – Andrássy Gyula gróf, 4. és
12.]. Egyértelmű, hogy ez a kis vers Andrássyról szól.
Az eredeti így szól:
 Der zweite, ach! Wie war der Lieb!
Der hat mir treu gedient
Wenn so etwa auf Erden blieb.
Der hätt’ Bestand verdient!
Tandori fordításában: Mészöly fordításában:
A második, oh! Kedveltem őt! A második hű lovagom
Híven szolgált nekem; Maradt, bármerre ment;
Ha ilyet őrizhetne e föld, Nincs is e földön jutalom,
Érdemelné, legyen. Mit meg nem érdemed.

Andrássy leveleiből kiderül, hogy Erzsébet sokat volt úton, és

ennek Andrássy nem örült; hogy szokott Andrássynak ajándékot
hozni külföldi útjairól; hogy volt alkalom, amikor Andrássy egy
másik férfi várható jelenlétével csábította Erzsébetet egy társasági
összejövetelre, ahol bemutatta őket egymásnak; hogy Erzsébet
bizony kacérkodott más férfival is. Persze nem tudhatjuk, hogy
mennyire volt tréfás vagy éppen nagyon is komoly ez a megjegyzés.
A ’kacérkodott’ szó valószínűleg jól fejezte ki Erzsébetnek a
férfiakhoz való viszonyát. Bizonyára imponált neki, hogy tetszett a
környezetében lévő férfiaknak, és a lábai előtt hevertek. Nem tudunk
viszont arról, hogy Erzsébet rengeteg külföldi útja során bármikor
kalandot keresett volna. Feltételezhetjük azonban, hogy az osztrák
titkosszolgálaton kívül a többi is figyelte. Bécsben az udvarban
Erzsébetnek volt ellentábora. Ők megpróbáltak valami
kompromittálót találni, de ez nem sikerült. Van olyan vélekedés is
róla, hogy számára inkább nyűg, mint öröm volt a házastársi
kötelesség [F. Dózsa: Tanácsadó, 10; Bencze: Uralkodók, 137–141].
Tudjuk, hogy az idő múlásával ezt úgy oldotta meg, hogy ő maga
szerzett barátnőt Ferenc Józsefnek, Schratt Katalin színésznő
személyében. Az első találkozót Erzsébet szervezte meg, ő is
találkozott Schratt Katalinnal. Később már Ferenc József szervezte a
randevúkat Ferenczy Idán keresztül. Ida lakásának bejárata a
Ballhausplatzról nyílt, és belül átjárása volt a Burgba, Erzsébet
lakosztályába.
Már a kortársak is nagyon szerették volna tudni, ahogy az utókor
is, hogy a királyné és Andrássy kapcsolata valóban csak plátói volt-e.
Suttogtak róluk, sőt Mária Valériát „a magyar gyermek”-nek
nevezték, és tudni vélték, hogy Andrássy az apja. Mária Valéria
egyáltalán nem lelkesedett ezért a helyzetért. Andrássyt nem
szerette, sőt utálta. 1884 novemberében azt írta róla a naplójában,
hogy „Ellenszenves családiassága annyira undorít, hogy szinte
akaratlanul is hideg, sőt gúnyos hangnemet használok ezzel az
emberrel szemben. Biztos ő is utál engem annyira, amennyire én őt,
legalább is remélem!” [idézi F. Dózsa, 10. Mária Valéria főhercegnő,
Erzsébet királyné kedvenc lányának naplója 1878–1899 alapján]. És
Erzsébet hiába igyekezett Mária Valériát magyar érzelműnek
nevelni, a kislány sem magyarnak, sem osztráknak nem tartotta
magát, hanem németnek. Rudolf azonban lelkesedett Andrássyért,
akit jól ismert, mert Andrássy közös külügyminisztersége idején
szinte családtag lett náluk. Fiai, Tivadar és Duci (az ifjabb Gyula
beceneve ez volt a családban) játszótársai voltak Rudolf
trónörökösnek.
Amikor Andrássy a keleti útjára, a Szuezi-csatorna megnyitására
kísérte Ferenc Józsefet, akkor is volt gondja arra, hogy Erzsébetet
folyamatosan tudósítsa az utazásukról. A Szuezi-csatornát 1869.
november 17-én nyitották meg. A megnyitó óriási ünnepség volt,
amelyre uralkodókat, miniszterelnököket és diplomatákat hívtak
meg. Meghívást kapott Ferenc József és felesége, de Erzsébet
királyné nem kedvelte a nagy ünnepségeket, így ő nem vett részt
ezen az utazáson. Andrássy tehát erről az útról is hűségesen írta a
leveleit Erzsébetnek. Az első levelet, amelyet ismerünk erről az útról,
Andrássy Jeruzsálemben írta 1869. november 11-én, és Gödöllőre
küldte:
„Eddig nem írtam önnek mert nem volt alkalmam – de irónnal
folytattam egy naplót mellyből reménylettem önnek egy pár
kivonatot küldhetni – azt mondták pénteken megy a Courier – a
meddig reménylettem időt találhatni – és most rögtön azt izenik
hogy ma estve megy – mi pedig egy óra múlva indulunk – Jericho és
a holt tenger felé.
Tehát csak egy pár sort írhatok annyit hogy ön tudja hogy élek –
és pedig a legjobb egészségben. Reménylem hogy az első
alkalommal küldhetek néhány kivonatot naplómból – Most csak
annyit hogy talán a hajó mellyen utaztam szerencsét hozott nékem [a
hajó neve Elisabeth volt] mert minden utazó között – Bellegarde
[Gustav Bellegarde gróf császári főhadsegéd] és én voltunk azok kik
a tengertől nem szenvedtek. Az egész út ollyan mint egy álom az
ezer és egy éjből. (…) Ha nem volna olly fáradságos végtelenül
sajnálnám hogy ő Felsége a Királyné nem kísérte el a Császárt – olly
szép mind az a mit látunk. Végeznem kell már várnak a lovak –
reménylem holnap estve ha a Jordántól visszajövünk lesz időm írni –
és majd az első Courierral küldeni. A Császár üvegeket rendelt a
Jordánhoz hogy vizet vigyünk haza – mint ön tudja ezzel keresztelik
a Főherczegeket – én részemről – fürdeni fogok benne – és akkor
szent ember leszek.
Isten önnel viszontlátásig szívből üdvözli
híve és barátya
A
Mellékelve küldök néhány virágot a Gezemani kertből hol
Christus urunk sétálni szokott” [Kedves Idám! 56].
A második levelet pedig 1869. november 18-án írta Ismailából
Gödöllőre.
Reménylem Jerusalemből irt soraimat megkapta. Kivántam volna
önnek innen naplómnak egy részét mellyet irónnal firkáltam –
külömböző papír darabokra leírva elküldeni, de lehetetlen volt időt
találnom. Mint értesültem ön Jaffáig részletes tudósításokat kapott
közvetett uton onnan azomban még csak egy pár sort! Ezt fogom
tehát pótolni naplómból. (…)
Röviden irom önnek tehát csak mi történt azóta – hogy
Jerusalemből irtam. (…) Én feltettem magamban hogy a Jordánban
fürdőm miután itt azt tartyák hogy a ki a Jordán szent vizébe fürdik
az csodákat csinálhat – arra pedig nállunk szükség van. Meg is
tettem – fejjel ugrottam a Jordánba Tegethoffal [Wilhelm Tegetthof
ellentengernagy (1827–1871)] és még néhányal együtt – megvettem
egy arabstol egy igen jó lovat és azután a Császár után vágtattunk és
el is értük a holt tengernél. Most tehát vigyázzon ön én szent ember
lettem – és a mi több csodákat is tudok csinálni. Visza menet a holt
tengertől meg is kisértettem. – Egy ember fejével lefelé – erősen
betegen csüngött egy Dromedárrol – feje minden lépésnél a
nyereghez ütödött úgy látszik igen erős láza volt – hozzá lovagoltam
megfogtam a kezét belényomtam egy aranyat és a csoda megtörtént
az ember felegyenesedett és úgy megörült hogy legalább mig én
láttam nem volt nyoma a hideglelésnek. Igy csinál az ember
csodákat ha a Jordánba fürdött. (…) most Isten önnel reménylem
viszontlátásra Triestbe – Úgy tudom holnap van ő Felsége a Királyné
neve napja – mondja meg ha alkalma van hogy a távolban is vannak
kik minden lehető jót és boldogságot kivánnak neki. Viszontlátásig
üdvözli önt
híve és barátya
A”
[Kedves Idám! 58–60].
○
Az a pletyka terjedt el Andrássyról, hogy Jerikóban a rosszkor
hazajövő férj elől az ablakon ugrott ki hiányos öltözékben. Erzsébet
egy kedves versikét küldött a hazatérő Andrássynak Triesztbe,
amelyben erre a történetre utalva ugratta:
„A propos egy szócska gróf Andrássyról
Éjjel sétál Jerikóban, szálegyedül, fesztelen,
Reggel tér meg sátorába – s lába szára meztelen!
Kalpag és atilla nélkül mily pikáns és csodaszép!
Fenszterlizve rajtakapták! Grandiózus csatakép!”
[Kedves Idám!, 61. Mészöly Dezső fordítása].
Andrássy Triesztből válaszolt. Tagadta, hogy a történet igaz
volna:
„Andrássyról csak pletykált a Bolha
Hogy Jerikóban, hogy s mint van dolga!
Ablakot nem látott ő, csak zsalut,
Melytől az ördög biz’el nem aludt…
Hogy milyen közelről egy török dajna,
Fogalma sincs arról őneki, sajna!
Pedig itt vétkezni könnyű lett volna,
S nem bánta volna, ha úgy fordul dolga:
Sebaj, ha kirúg is eszeveszetten,
Mert feloldozták örök időkre Jeruzsálemben!”
[Kedves Idám! 63. Mészöly Dezső fordítása].
 Született olyan levél is, ami formailag is Erzsébetnek szól. Amikor
1876-ban Andrássy édesanyja, gróf Szapáry Etelka elhunyt, Erzsébet
részvétét nyilvánította. Andrássy bensőséges hangú levélben
válaszolt a részvétlevélre:
„Legkegyelmesebb Úrnőm!
Felséged kegyes volt legmagasabb részvétét kifejezni azon súlyos
veszteség felett melly engem és családomat érte. Tette azt felséged
saját modorában – olly módon, melly eléri czélját, mert igazán jót
tesz.
Mindennapi emberek az udvariasság aprópénzével szoktak
kielégíteni egyaránt mindenkit és minden körülmények között.
Felséged ezt nem teszi. Nem mindég kész kegyes lenni egy kicsinyt –
de ha akar az lenni, akkor nem félig kegyes, és nem félig jó, hanem
egészen az.
Azt mondják, hogy a kivételesen nemes jellemeket csak nehéz
pillanatokban lehet felismerni. Én azt Felségedről nem
mondhatnám, én nem kételkedtem Felséged kivételes jellemében és
jó szívében soha. Felségedet mindig olly jónak és nemes szívűnek
ismertem, mint a millyennek mutatkozott irányomba ezen nehéz
percekben.
De ha kegyessége nem lepett is meg – még is meg kell vallanom,
hogy azon igaz részvét mellyet olly egyszerűen és nemesen fejeztek
ki Felséged kegyes sorai, olly örömet okoztak nekem, mellyet alig
hiszem hogy illy nehéz percekben érezni képes legyek.
Fogadja Felséged legforróbb hálámat, és tartsa meg legmagasabb
kegyelmében ezentúl is azt ki volt és marad
Felséged
Leghívebb és legengedelmesebb alattvalója
BudaPest, Nov 10én 876
Andrássy Gyula”
[idézi F. Dózsa: Tanácsadó, 8].
○
Állítólag mindössze egyszer voltak kettesben, 1872-ben, akkor is
csak pár percre. Ezt Andrássynak Ferenczy Idához írt leveléből
tudjuk:
 „Tegnap sötét volt tökéletesen amikor [Gödöllőről] hazajöttünk –
esett az eső. Ő Felségeiknek még a vasútig kellett lovagolniok –
történetesen ott volt az én bérkocsim – felajánlottam Ő Felségeiknek.
Ő Felsége a Császár elfogadta, de – csak a Királyné számára – és így
én voltam szerencsés ötet a vasúthoz kísérhetni – mikor
megérkeztünk a vasúthoz – teli volt az indóház emberekkel, kik Ő
Felségeiket várták képzelheti mily furcsán néztek ezek midőn a
Királyné egy Fiakerből szállt ki – és én kísértem a terembe – csak
akkor látszottak megnyugodni midőn a Császár és Vilmos főherceg
megérkeztek. Látya ön millyen öreg ur lett az Ön barátya – hogy reá
bízzák a szép asszonyokat – szállítani éjszaka és sötétben…
Egyébiránt bevallom, hogy hosszú utat csinálni sötétben egy
döczögös uton – még a legokosabb családapának is – gennant dolog
lehetne – az én utam azonban egy pár perczig tartott – s olly hamar
talán Keglevics Béla vagy az ön Pista barátya sem feledné el hogy kit
bíztak reája” [Tolnayné Kiss Mária kommentárjából tudjuk, hogy
Keglevics Béla és Károlyi István gróf a királyné állandó hódolói közé
tartoztak].
○
Idővel a vonzalom vagy szerelem barátsággá alakult. Andrássy
halálakor Mária Valéria leírta a naplójában, hogy Erzsébet egyetlen,
igaz barátját gyászolja:
„1890. február 18. – Andrássy gróf ma éjszaka meghalt, hosszú,
nehéz szenvedés után. Ha nem is váratlan, de egy új, keserű csapás
mama számára, aki igaz és állhatatos barátsággal úgy ragaszkodott
hozzá, mint talán senki máshoz. »Utolsó, egyetlen barátom« –
mondta ma.
Február 21. Ma temetik Andrássyt. Mama özvegyéhez utazott –
én később mentem utána. – Amikor a Mama elment, biztosította
Andrássy özvegyét hűségéről, odaadásáról, szeretetéről, és arra
kérte, hogy ő és fiai minden helyzetben támaszkodjanak rá. Mama
azt mondta nekem, hogy csak most jött rá, mi volt számára
Andrássy: először érzi magát egészen elhagyatva tanácsadó és barát
nélkül” [Mária Valéria főhercegnő naplója, 216].
○
 Kapcsolatuknak kezdettől volt hatása a politikára, az események
alakulására. Közismert, hogy Ausztria 1866 nyarán vereséget
szenvedett a csehországi Königgrätznél Poroszországgal szemben.
Ezzel a vereséggel végérvényesen kiszorult Németországból, a
német egység megteremtése nem valósulhatott meg osztrák
vezetéssel. Poroszország győzelmének több következménye és
utóhatása lett Ausztria vonatkozásában. Az egyik következmény az
lett, hogy felértékelődött Magyarország szerepe a Habsburg
Birodalomban. Az udvarban kezdték komolyabban venni a
Magyarországgal való kiegyezés lehetőségét. A kiegyezés folyamata
azonban nem volt egyenes ívű, sok hullámzás zajlott még benne,
amíg végül sor került a felelős magyar kormány kinevezésére.
Wertheimer Ede Andrássy Gyuláról írt monográfiájának
Königgrätz fejezetében nem a hadieseményeket írja le, hanem éppen
ezt a folyamatot, a háború hatását a magyarokkal való kiegyezésre,
Deák Ferenc és Andrássy Gyula tevékenységét, Ferenc József és
Erzsébet szerepét, Sennyey Pál és Majláth Antal magatartását és a
tárgyalások egyes lépéseit.
1866 őszén még Ferenc József nem volt eltökélt, hogy a kiegyezést
választja. Nehezen vált meg az egységes, abszolutisztikusan
kormányzott birodalom eszményétől, illetve nem volt egyértelmű,
hogy nem a föderatív átalakítás hívei kerekednek-e fölül. A
tanácsadók megosztottak voltak, az egyik tábor ebbe, a másik abba
az irányba próbálta hangolni az uralkodót. 1866 őszén még látszott,
hogy a magyaroktól tartanak. Szeptember–októberben kolerajárvány
volt. Ez jó ürügynek bizonyult arra, hogy a magyar országgyűlést ne
hívják össze, holott Pesten és Budán már ekkorra a kolerajárvány
mérséklődött, Bécsben, Prágában és Lembergben erősebben
dühöngött, de azokban a városokban mégis összehívták a
tartománygyűléseket.
A dualizmusnak nem volt támogatottsága a birodalom osztrák
felében. Beust színrelépése nagyon megváltoztatta az
erőviszonyokat. Wertheimer is úgy ítéli meg, hogy Beustnak valóban
volt szerepe a kiegyezés megkötésében, de leírja, hogy Deák szerint
bárki jött volna Belcredi helyére, annak számot kellett volna vetnie a
Magyarországgal való kiegyezéssel, kénytelen lett volna a kiegyezést
elősegíteni.
Ausztriában a pártok közül először az autonomisták álltak a
magyarokkal való kiegyezés mellé. Ők szabadelvűek voltak, és a
liberális intézmények megteremtését kívánták elérni. Megértették,
hogy az 1866. szeptember 23-i prágai békével Ausztria kiszorult a
német egységből, és elvesztette reményét arra, hogy az ő vezetésével
teremtsék meg a német egységet.
Tény viszont, hogy az 1866. november 17-i császári leiratot, amely
a magyar országgyűlést ismét egybehívta, Beust szövegezte. Ezzel
Beust győzelmet aratott Belcredi fölött. Beust nehezen tudta a
leiratot átvinni a minisztertanácson, de végül mégis sikerrel járt
hosszas viták után. A történet nagyon szövevényes. Tárgyalások
kezdődtek. Először Beust volt Pesten 1866. december 20-án, majd
egy magyar delegáció ment Erzsébethez, a császárné születésnapi
ünnepségére, 1866. december 27-én. [Erzsébet december 24-én
született, az ünnepséget tartották karácsony után.] 1867. január 8-án
Andrássy – aki az utókor szerencséjére rendszeresen levelezett a
feleségével, amikor távol volt az otthonuktól, és a levelekben a
politikai kérdésekről folyamatosan ír – azt írta a feleségének, hogy az
operátumból nem lesz semmi. Andrássy ugyanis előző nap volt
Ferenc Józsefnél kihallgatáson. A tárgyalások a kormány tervezete
fölött – mármint a birodalmi kormány – Beust elnöklete alatt január
9-én kezdődtek. Wertheimer úgy tudta, hogy Lónyay indítványára
sikerült azt elérni, hogy a tárgyalások alapja ne a kormány tervezete,
hanem a magyar országgyűlés 15-ös albizottságának a munkálata
[munkaanyaga, javaslata] legyen. Egyheti tárgyalás után január 15-
én állt be a kedvező fordulat.
A fordulat pedig Erzsébet hatására következett be, mert ahogy
Majláth György kancellárnak írt leveleiből tudjuk, Erzsébet már
hosszú ideje kérte Ferenc Józsefet, hogy Andrássyt nevezze ki a
birodalom külügyminiszterévé, vagy legalább magyar
miniszterelnökké [Beszédei, 1/194]. Erzsébet régóta állt bizalmas
kapcsolatban Majláthtal, aki az első magyartanára és pártfogója volt
a bécsi udvarban. Deák Ferenc nem kívánt miniszterelnök lenni. Ő
választotta ki és ajánlotta Andrássy Gyulát erre a posztra. Deák
Andrássyt „providentialis [gondviselésszerű] férfiú”-nak nevezte.
Erzsébet királynénak nagy szerepe volt abban, hogy Ferenc Józsefet
ráhangolja a magyarokkal való kiegyezésre, és abban is, hogy az
uralkodó fogadja el Deák javaslatát, és Andrássy Gyulát nevezze ki
magyar miniszterelnöknek.
Andrássy 1879 őszén történt lemondása után is kapcsolatban
maradt az uralkodócsaláddal és a politikából sem vált ki teljesen.
Ferenc József továbbra is rendszeresen kikérte a véleményét, és
igénybe vették a tanácsait is politikai kérdésekben. Az uralkodó
1881-ben, Haymerle közös külügyminiszter halálakor vissza is
akarta hívni Andrássyt a külügyminiszteri posztra, de Andrássy erre
nem látta elérkezettnek az időt. Viszont részt vett a főrendiház és a
delegáció munkájában. Jelen volt udvari bálokon, vadászatokon.
Erzsébet királyné később is megpróbálta Ferenc Józsefnél elérni,
hogy hívja vissza Andrássyt a külügyminiszteri posztra, és még
1886-ban is sajnálta, hogy már nem Andrássy irányítja a külügyeket.
írt egy verset is, amelyből ez kiderül:
„Huncut módon rászedik
Berlinben, arcátlanul lám,
A kis köpcös Kálnokyt.
S amiket Andrássy kötött még,
Fontos szerződéseket,
Ha nem tévedek, ilyeskép
Bismarck titkon tönkretett”
[fordította Tandori Dezső.
Idézi Brigitte Hamann: Erzsébet királyné, 530].
Ekkor azonban Erzsébet már nem járt sikerrel, Ferenc József
tartózkodott attól, hogy ismét Andrássyt nevezze ki közös
külügyminiszternek.
Andrássy unokája, Katinka leírta az emlékirataiban, hogy ők
mélységesen tisztelték Erzsébet királynét. Azt hallották róla, hogy
„okos, jó asszony, a magyaroknak valóságos őrangyala, és minden
erény megtestesülése”. Az ő családjukban tabu téma volt a nagyapja
és a királyné kapcsolata: „…már nagylányként hallottam –
idegenektől – a nagyapám és a királyné kapcsolatáról szóló pletykát.
Hogy mennyi volt benne az igazság, mennyi nem, azt nem tudom;
annyi bizonyos, hogy szüleim elkeseredetten és szívósan tagadták, s
a legcsekélyebb célzás is trés mal vu [nagyon rossz szemmel nézték]
volt előttük. (…) Ha igaz az, amit róla és a királynéról beszélnek,
akkor alaposan bosszút állt az uralkodón” [Károlyiné, 26–27].
Andrássy Katinka még egy bekezdésnyit írt a nagyapja és
Erzsébet királyné kapcsolatáról: „Amikor nagyapám halálos ágyán
feküdt Voloskóban, egy kis isztriai halászfaluban, Abbázia mellett,
Erzsébet királyné egy aranyórát küldött neki ajándékba. Úgy
éreztem, nem a legtapintatosabb ajándék egy haldoklónak.
Nagyapám egyébként nagyon ritkán beszélt a királynéról, de iránta
tanúsított hódolata hagyományossá vált a családunkban, s a királlyal
szemben érzett megvetésünk forrását is alighanem az ő érzelmeiben
kell keresni” [Károlyiné, 29].
Természetesen változatlanul nem tudunk semmi bizonyosat, de
azt hiszem, hogy nem is lényeges. Azt biztosan tudjuk, hogy
Andrássy és Erzsébet között két egymást szerető ember mély és
tartós kapcsolata volt.
 A KÖZÖS KÜLÜGYMINISZTER
1871 novemberében Ferenc József közös külügyminiszterré
nevezte ki Andrássyt. Andrássy kinevezése azt jelentette, az
uralkodó elfogadta, hogy fel kell adni a Beust által képviselt inkább
francia szimpátiájú és elsősorban poroszellenes politikát.
Poroszország győzelme Franciaország fölött és a német egység
megvalósulása Andrássyt igazolta, aki már 1870 nyarán magyar
miniszterelnökként erőteljesen fellépett annak érdekében, hogy az
Osztrák–Magyar Monarchia semleges maradjon a porosz–francia
háborúban.
Andrássynak kezdettől az. volt a törekvése, hogy
Németországgal tudjon szövetségi viszonyt kialakítani az Osztrák–
Magyar Monarchia. Tisztában volt azzal, hogy Törökország
kiszorulása Európából csak idő kérdése, és a bomló Törökország
helyén alakuló kis államok fölötti befolyásra Oroszország is aspirál.
A Balkán olyan terület lesz, amely szembeállítja egymással
Oroszországot és az Osztrák–Magyar Monarchiát. Ezért Andrássy
amíg csak lehetett, megpróbálta fenntartani a Balkán
vonatkozásában az 1850-es években kialakult állapotokat, és
stabilizálni Törökország szerepét a térségben, mert a gyengülő és a
Monarchiával, különösen Magyarországgal jó viszonyt ápoló
Törökország – gondoljunk csak arra, hogy a Rákóczi-szabadságharc
után és az 1848–49-es forradalom és szabadságharc után
Törökország fogadta be a menekültjeinket – nem volt ellenfél.
Azt gondolhatnánk, hogy Andrássy a szabadságharc leverése
miatt sem kedvelte az oroszokat, és ez persze igaz is, de diplomata
volt és tudta, hogy az érdek felülírja az ellenszenvet. Bismarck az
1870-es évek első felében nem hajlott az Osztrák–Magyar
Monarchiával való kettős szövetségre. Németország földrajzi
fekvésénél fogva számára Oroszország szövetsége is ugyanolyan
fontos volt, mint a Monarchiáé, mert meg akarta akadályozni, hogy
egy esetleges orosz–francia szövetség révén háború esetén
harapófogóba kerüljön. Az 1870-es évek elején az európai békét ezen
az úton valóban meg lehetett őrizni, és 1873-ban megkötötték a
három császár szövetségét. Majd 1874-ben Andrássy Szentpétervárra
kísérte Ferenc Józsefet, és vele együtt megkoszorúzta I. Miklós sírját.
Ez elég elképesztő cselekedet volt olyan valakitől, akinek olyan
szabadságharcos múltja van, mint Andrássynak volt. Tett még más
gesztust is Oroszországnak, kinevezte Zichy Ferencet, akit
Magyarországon „muszkavezetőnek” hívtak, konstantinápolyi
követté. Ezek után kedvező orosz visszajelzéseket kapott. Novikov,
a bécsi orosz követ az ő személyétől tette függővé a három császár
politika folytatását [Diószegi, 2009. 64].
A német egység a porosz–francia háború révén valósult meg. A
német hadsereg francia földön állomásozott, sőt maga Bismarck is
hónapokat töltött Franciaországban 1870 őszén-telén, és a Német
Császárságot 1871. január 18-án a Versailles-i Palota Tükörtermében
kiáltották ki. A franciák azonban meglepően hamar talpra-álltak a
vereség és a párizsi kommün után. Annyira gyorsan, hogy a német
katonai vezetés már 1875-ben egy következő megelőző háborút
fontolgatott Franciaország ellen, és a háborúval való fenyegetést
Bismarck szintén nem ellenezte, bár háborút egyáltalán nem akart.
Ez volt az ún. „Krieg in Sicht” krízis. A francia külügyminiszter,
Decazes a The Timesban nyilvánosságra hozta a német megelőző
háborúról szóló tárgyalások dokumentumait, és az európai
hatalmakhoz fordult segítségért. Egyedül Andrássy nem válaszolt a
felhívására, mert ő nem Franciaországot, hanem Németországot
akarta megnyerni szövetségesnek. „Valójában Andrássy felismerte
Oroszország és Németország közeledő elhidegülését, és örömében
háromszor is kézenállt Metternich egykori íróasztalán” – írja róla A.
J. P. Taylor [Taylor, 158].
A három császár szövetsége nem volt nagyon hosszú életű, mert
1875-ben kitört a hercegovinai felkelés, amely rövidesen átterjedt
Boszniára is, majd szerb–török háborúvá szélesedett, amelyben
Szerbia vesztett, emiatt Oroszország a szerbek védelmében
beavatkozott, és a konfliktus orosz–török háborúvá fejlődött, amely
aztán nagyon felgyorsította Törökország kiszorulását a Balkánról.
Előállt az a helyzet, amelyet Andrássy elkerülni igyekezett: a
Monarchia balkáni érdekei szembekerültek Oroszország ottani
érdekeivel. 1877 telén Oroszország megnyerte a háborút, hadserege
bevonult Konstantinápoly elővárosába, és 1878. március 3-án
Oroszország San Stefanóban nagyon szigorú feltételekkel békét
kötött Törökországgal.
Andrássy ettől kezdve hónapokon át azon dolgozott, hogy
Oroszország nagyarányú győzelmének megvalósítását diplomáciai
úton megakadályozza. Az orosz győzelem keresztezte Anglia
érdekeit, és Bismarck sem akarta, hogy egyik szövetségese a másik
rovására ennyire megerősödjön. Ez megbillentette volna a három
császár szövetsége politikáját, amelynek fenntartásában Bismarck
még mindig hitt. A német kancellár is a békés, diplomáciai megoldás
híve volt. Andrássy egy berlini konferencia összehívására tett
javaslatot, amely később a kérdések hordereje miatt kongresszussá
nőtte ki magát, és amely végül 1878. június 13. és július 13. között
ülésezett Berlinben.
Andrássynak sok energiájába tellett, amíg meg tudta győzni
Bismarckot, hogy az összeülő nemzetközi tanácskozás Berlinben
legyen, illetve amíg Anglia támogatását megszerezte, hogy
belekényszerítsék Oroszországot, hogy egy nagy kongresszuson a
Balkán területi rendezésének összes problémáját tárgyalják le. A
berlini kongresszus megszervezése és az, hogy ott az orosz
győzelmet sikerült sokkal kisebbé tenni, Andrássy diadala volt.
Itthon azonban mégsem fogadta lelkesedés az elért
eredményeket, mert az Osztrák–Magyar Monarchia a berlini
kongresszuson nemzetközi felhatalmazást kapott Bosznia és
Hercegovina elfoglalására. Már évek óta lehetett tudni, hogy az
osztrák katonai párt és Ferenc József el akarják érni, hogy
Törökország kivonulása kapcsán Bosznia-Hercegovinát az Osztrák–
Magyar Monarchia szerezze meg. A katonai pártot Dalmácia
védelmének a kérdése vezette, mert ha ránézünk a térképre, jól
látszik, hogy Bosznia-Hercegovina mélyen be van ékelődve
Horvátország és Dalmácia közé. Ferenc József pedig úgy nőtt föl,
hogy a császár feladata birodalma területének gyarapítása, a
dinasztikus expanzió, amely neki eddig nemhogy nem sikerült,
hanem az 1859-es és 1866-os háborúiban elvesztette Lombardiát és
Velencét. Bosznia-Hercegovina alkalmas volt arra, hogy ezt a csorbát
kiköszörüljék.
 Andrássy tudta, hogy az uralkodó hajthatatlan, ezt a politikát
támogatnia kell. Abban reménykedett, hogy Bosznia és Hercegovina
elfoglalása gyorsan végrehajtható, még a nyáron, mielőtt az
országgyűlések újra összeülnek ősszel. Nem számoltak a
terepviszonyokkal és a nagyarányú ellenállással. Az Osztrák–
Magyar Monarchia elfoglalta a két tartományt, de sokkal nagyobb
anyagi és véráldozat árán, mint azt gondolta. Ennek belül a két
országrészben komoly következményei lettek. Az osztrák kormány
megingott, Tisza Kálmán kormánya belebukott, Széli Kálmán
pénzügyminiszter lemondott, és az ő lemondása után az egész
kabinet beadta a lemondását. (Aztán ügyvezető lett Tisza Kálmán és
decemberben Ferenc József újra kinevezte, mert nem talált senkit, aki
elvállalta volna a miniszterelnökséget ebben a helyzetben.) Tisza a
magyar országgyűlésben tartotta a hátát Andrássy terjeszkedő
külpolitikája miatt, védelmezte azt. Egyébként ő maga sem értett
vele egyet, de nem volt más választása, nyilvánosan nem fedhette
föl, hogy olyan politikát védelmez, amellyel nem ért egyet.
Andrássy helyzete külügyminiszterségének utolsó évében elég
nehéz volt. Bismarck nem véletlenül menekült a feladat elől,
Oroszország a berlini kongresszuson valóban megsértődött,
Németországot vádolta, hogy az nem támogatta, és így
rákényszerült a háborúban elért területi eredményeinek és balkáni
befolyásának a csökkentésére. Ez Oroszország számára olyan kudarc
volt, amely miatt a három császár szövetségét már nem akarta
fenntartani.
Andrássy a közös külügyminiszteri pályáját azonban azzal tudta
befejezni, amire törekedett: sikerült kétoldalú szövetséget kötnie
Németországgal. Ezért a kettős szövetségért, amelyet 1879. október
7-én írtak alá, a kortársak mind Andrássyt, mind Bismarckot sokat
támadták. Pedig semmi olyat nem tartalmazott, amit azt megelőzően
ne lehetett volna tudni. Azt írta elő, hogy egy orosz támadás esetén
kölcsönösen egymás segítségére sietnek, és ha egyikük egyéb
háborúba keveredik, a másik semleges marad. Az egyeztetések
során Bismarck megpróbálta az Osztrák–Magyar Monarchiát
rávenni egy Franciaország elleni katonai ígéretre is, de erre
Andrássy nem volt hajlandó. Bismarcknak ekkor nem volt ütőlap a
kezében, csak a színészi képességei. Andrássy leírta, hogy Bismarck
miként fenyegette meg: „El kell fogadniuk a feltételeimet. Ellenkező
esetben […] – állt fel a kancellár drámai hévvel – kénytelen vagyok
én engedni” [idézi Taylor, 193].
Bismarcknak és Andrássynak volt egy közös vonása. Mindketten
nagyszabású beszédeket tartottak, de az előadásmódjuk közepes
volt. Nem voltak jó szónokok. És egyikük sem szeretett nyilvános
beszédeket tartani.
Az, hogy Andrássy az aláírás másnapján beadta a lemondását,
csak részben függött össze a kettős szövetség megkötésével,
nagyrészt a Bosznia és Hercegovina okkupálásával előállt
belpolitikai helyzettel és az egészségi állapotával. Ferenc József és
Andrássy megegyeztek, hogy ezt a szövetséget Andrássy még tető
alá hozza, és aztán lemond, visszavonul, kúráltatja magát. Formailag
nyugdíjba vonult, de nem tartott igényt arra, hogy az Osztrák–
Magyar Monarchia vagy Magyarország nyugdíjat fizessen neki.
Közös külügyminiszteri tevékenységének a mérlege is
egyértelműen pozitív. Egyetérthetünk Diószegi István ítéletével, aki
azt írta róla, hogy vérbeli diplomataként tárgyalt, és az általa
megkötött szerződésekben mindig a külpolitikai célszerűség elvéhez
tartotta magát, a valamit valamiért elvét tartotta szem előtt.
 AZ ÉLETE ALKONYA
Andrássy a feleségének írta az alábbi levelet a lemondása előtt,
1879. szeptember 9-én:
„(…) Hogy itt borzasztó hőség mellett – ló nélkül a Schönnbrunni
kert Alle-i között kínos életem van nem kell hogy mondjam. Csak
egy vigasztalásom van – az hogy dolgaim a lehető legjobban
mennek. Utolsó napokban kezdettem már felni hogy a katonák
szokás szerént bakot lőnek Novi bazarban, és ha a legkisebb össze
ütközés lesz – mind – lapok – Miniszterek és katonák azt fogják
kiabálni, hogy én a Monarchiát végveszélybe döntöttem. A hadügy
miniszter egy éjszaka nem alszik – mint maga bevallotta a
Császárnak csupa rémképeket lát. (…) Hála Istennek azonban már
ma vagy tegnap egy nagy rész be ment – és hála a rossz
Conventionak, a törökök demonstratív barátsággal kísérnek be –
miután mi kikisértük az oroszt. – Bismarck kivel jobban értettük
egymást mint valaha (…) 20án jön ide – nem kétlem hogy megkötjük
a kölcsönös assecuratiót [biztosítás] – és akkor mehetek azon
öntudattal hogy a mit ember elérhetett a monarchia javára elértem.
Node most elég a politikából. Roppantul húzott éngem Terebesre –
de kénytelen voltam egész erőmet öszve venni és lemondani.
Szándékom az még most mielőtt Bismarck jön, mindent úgy el
végezni hogy 23án vagy 24én végképpen el mehessek és ne kellyen
többé vissza jönnöm” [idézi Kaján Marianna, 16–18].
○
Bismarck már 1879. augusztus 29-én tájékoztatta uralkodóját, I.
Vilmost arról, hogy Andrássy távozik a közös külügyminiszteri
posztról: „Gróf Andrássy visszalépése részben egészségi okból,
részben császárjával egyetértésben politikai manőver gyanánt
történik, hogy későbbi visszajövetelét előkészítse, ha már jobb- és
baloldali politikai ellenfelei saját lehetetlenségüket belátták,
egymással való harcaik lehetővé teszik majd a császárnak egy
konzervatív-szabadelvű kormányfrakció megalkotását. Ő a császár
bizalmi embere marad, mint a magyar parlament előrelátható
vezére” [idézi Hegedűs, 206]. Hegedűs Lórántnak az volt a
véleménye, hogy ez lehetett Andrássy őszinte vallomása és a saját
elgondolása a jövőjéről, ő viszont kétségtelennek tartja, hogy „Ferenc
József inkább húzódozott attól, mintsem buzgólkodott abban, hogy
Andrássy visszakapja a külügyminisztériumban régi szerepét”
[Hegedűs, 207|.
1879, október 7-én aláírta Bismarck meghatalmazottjával, Reuss
herceggel, a bécsi német nagykövettel a kettős szövetséget, és
másnap lemondott. Már korábban bejelentette az uralkodónak a
lemondási szándékát, és megegyeztek abban, hogy az a kettős
szövetség megkötése után fog megtörténni. Akkor már súlyos beteg
volt. Kiköltözött a Sándor-palotából és beköltözött saját budai
palotájába, amely a Fő utca 11, szám alatt állt, közel a Lánchídhoz.
Az épület lenyúlt a mai Bem, akkor Margit rakpartra. A falán ma
arany betűkkel látható a felirat: Andrássy-palota.
Az Andrássy családnak régóta volt fővárosi ingatlana. Az 1860-as
években Pesten, a József tér [ma József nádor tér] 8. szám alatt
laktak, (Az az épület a II. világháború alatt megsérült és
lebontották.) Ez akkor is a város centruma volt, közel a Deák-párt
pártköréhez, amely a Lánchídnál a Lloyd-palotában volt. Nem volt
messze a Nemzeti Múzeum, ahol a főrendiház ülésezett, a Sándor
[ma Bródy Sándor] utca, ahol a képviselőház épülete épült föl.
Nagyon közel volt az Akadémia palotája, amely előbb épült, mint a
képviselőház, és amely kölcsönadta termeit a képviselőház üléseire.
És könnyen el lehetett jutni innen a budai várba, ha az uralkodó
éppen itt tartózkodott.
Innen költözött be Andrássy családjával 1867 májusban a Sándor-
palotába, miután miniszterelnök lett, A Sándor-palotát a magyar
állam bérelte ki, akkor először hat évre.
A Vasárnapi Újság 1869, november 21-én hírül adta, hogy
Andrássy Gyula gróf miniszterelnök vett két házat Budán.
Mindkettő a Dunasoron fekszik, és a vételáruk összesen 58 000 forint
volt. A mai Francia Intézet helyén lévő épület lett Tivadaré, a
másikat pedig, amiről már szó volt, és amelyben 1879 után lakott
Andrássy, az ifjabb Andrássy Gyula örökölte apja halála után.
Andrássy lemondása után is kapcsolatban maradt az
uralkodócsaláddal, és a politikából sem vált ki teljesen, Ferenc József
továbbra is rendszeresen kikérte a véleményét, és igénybe vettek a
tanácsait is politikai kérdésekben. Az uralkodó 1881-ben, Haymerle
közös külügyminiszter halálakor vissza is akarta hívni Andrássyt a
külügyminiszteri posztra, de Andrássy erre nem látta elérkezettnek
az időt. Viszont részt vett a főrendiház és a delegáció munkájában.
Jelen volt udvari bálokon, vadászatokon.
A boszniai politikáját még évekkel később is védelmeznie kellett
az állandó támadásoktól. Kiállt a Tisza Kálmán által képviselt
liberális egyházpolitika mellett, de abból a Tisza-érában nem lett
törvény, Andrássy pedig már nem érte meg, hogy az 1890-es
években az egyházpolitikai törvények megvalósuljanak.
Erzsébet királyné még 1886-ban is sajnálta, hogy már nem
Andrássy irányítja a külügyeket. írt egy verset is, amelyből ez
kiderül:
„Huncut módon rászedik
Berlinben, arcátlanul lám,
A kis köpcös Kálnokyt.
S amiket Andrássy kötött még,
Fontos szerződéseket,
Ha nem tévedek, ilyeskép
Bismarck titkon tönkretett.”
Fordította Tandori Dezső [Hamann, 1988. 530].
A lemondását sokan sajnálták. Több köszönőlevelet is kapott. Az
egyiket 1879. szeptember 29-én Románia hercege, később 1881-től
királya, Károly írta. Megemlékezett arról, hogy az Osztrák–Magyar
Monarchia volt az első nagyhatalom, amely az 1875-ben kötött
kereskedelmi egyezménnyel elsőként ismerte el az akkor még török
vazallusállam Románia jogát arra, hogy a külföldi államokkal
önállóan kereskedelmi egyezményeket kössön. Ez volt az első lépés
a függetlenné válásuk útján. És Károly herceg ezért Románia és a
maga nevében köszönetet mondott Andrássynak [Simányi, 250–251].
A másik levél Bismarcktól jött, aki varzini birtokán betegeskedett,
és december 18-án onnan válaszolt Andrássy levelére, amelyben
elbúcsúzott a távozó külügyminiszter Bismarcktól. Ez egy politikai
tartalmú levél volt, amely arról szólt, hogy Aachentől az aldunai
Mehádiáig milyen sokan hálásak nekik, Bismarcknak és
Andrássynak, hogy megőrizték a békét, és biztosította további
barátságáról. írt még arról, hogy ha meggyógyul, visszanyeri erejét,
szeretné Andrássyt viszontlátni [Simányi, 252].
Bismarck később is tartotta a kapcsolatot Andrássyval. 1882-ben,
amikor Ilona eljegyzését tartották gróf Batthyány Lajossal, Bismarck
levélben fejezte ki jókívánságait. Ebből az alkalomból még Ferenc
József is küldött táviratot. Bismarck azt írta, hogy meg van róla
győződve, hogy ez egy ugyanolyan sikeres választás lesz, mint a
szülők házassága, mert előző évben volt alkalma megismerni
Batthyány Lajos grófot, és jó véleménnyel van róla. Andrássy június
26-án válaszolt Bismarcknak. Azt írta, hogy bár vidéki nyugalomból,
de érdeklődéssel követi Bismarck minden lépését, és nemcsak
reméli, hanem szilárdan meg is van róla győződve, hogy Bismarck
sikeres lesz abban a küzdelemben is, amit éppen akkor a
dohánymonopólium ügyében a Reichstagban folytatott. Andrássy
egészséget és türelmet kívánt Bismarcknak [Simányi, 252].
A lemondása után ideje nagy részét gazdálkodással töltötte. Volt
Zemplén megyében is egy birtoka, Szőllőskén, ahol bortermeléssel
foglalkozott. Büszke volt a saját boraira és arra, hogy dicséreteket
kapott érte. Bismarcknak minden karácsonyra szamorodnit küldött a
szőllőskei pincéjéből. Bismarck egyszer azt írta neki, hogy az orvosa,
Schweniger szerint „az Ön Samoja”, vagyis Andrássy szamorodnija
hatásos orvosság Bismarck számára. A kancellárnak az volt a
véleménye, hogy az orvosságai közül ez a legkellemesebb.
Az 1885. évi Budapesti Országos Általános Kiállításon Andrássy
bemutatta a termékeit. Még díjat és díszoklevelet is kapott értük.
Andrássy 1876-tól volt a Tudományos Akadémia igazgatósági
tagja, és a közös külügyminiszterségről való lemondása után, amikor
ismét Magyarországon lakott, sokszor szerepelt különböző
akadémiai tanácskozásokon. 1888-ban lett tiszteleti tagja az
Akadémiának, és az üléseket gyakran látogatta. 1889-ben szó volt
elnökké jelöléséről is, de egészségi állapota akkor már nem engedte,
hogy elvállalja ezt a tisztséget.
Még két késői szereplése volt a magyar országgyűlésben, és
valószínűleg 1886-ban írt egy 42 oldalas emlékiratot Ferenc
Józsefnek.
 1888. február 3-án közzétették az 1879-ben kötött német–osztrák–
magyar kettős szövetség szövegét. Ezt követően Andrássy
külpolitikájának megítélése javult itthon. Utolsó parlamenti
szereplésére 1889. április 5-én került sor a főrendiházban a nagy
véderővitában. Az ő felszólalása nyomán módosítottak a
törvényjavaslat szövegén, hogy az újoncmegajánlás parlamenti joga,
amelyért ő a kiegyezés megkötésekor sokat küzdött, jól érthetően
megmaradjon a törvényjavaslatban, határozottan biztosítva legyen a
későbbi viták elkerülése érdekében. Andrássy azonban elsősorban
nem a véderőtörvény-javaslat miatt emelkedett szólásra, hanem a
kiegyezés eredeti tartalmát akarta védeni, mert az ellenzék a
kiegyezést tovább akarta fejleszteni, azt hirdette, hogy Deák Ferenc
sem tekintette véglegeseknek az 1867-ben kialakult intézményeket.
Angyal Dávid megfogalmazásában „Az ellenzéki vezérszónokok
jelszavaitól mámor fogta el nemzetet” [Angyal Dávid, 77].
Elsősorban a közös hadsereget támadták. Andrássyt ezek a
körülmények késztették felszólalásra a kiegyezés által teremtett
intézmények védelmében. Andrássy hangsúlyozta, hogy a kiegyezés
alkotói „nem könnyen felszedhető nomád sátornak tekintették a
kiegyezést”, hanem általa a közjogi kérdéseket egyszer és
mindenkorra akarták elintézni, hogy a birodalom két államának
viszonya a következő nemzedékekben később alku tárgyát ne
képezze. Az önálló magyar hadsereget sürgették volna, ha
célszerűnek látszik, de nem így volt. Ők nem akartak két hadseregre
támaszkodó birodalmat létrehozni, ami politikailag tehetetlen és
katonailag gyenge lett volna. Andrássy szerint a közös hadsereg
nem idegen intézmény, hanem a Monarchia, és azon belül
Magyarország védelmezője [Angyal Dávid, 78].
Ez az utolsó beszéde is olyan „andrássys” volt, a „könnyen
felszedhető nomád sátorral”. A humora még a régi. A fizikai ereje
azonban már nem. Ezt a beszédét már csak ülve tudta elmondani.
A betegsége lassan és sok fájdalommal kísérve tette tönkre a belső
szerveit. Először vesekövet és hólyaghurutot diagnosztizáltak nála.
Aztán papillomát, egy jóindulatú daganatot a húgyhólyagban.
Gyakran szenvedett vérzésektől. Sokat szenvedett, mert nem
kaphatott érzéstelenítőt. Állítólag a hólyagtükrözést is érzéstelenítés
nélkül állta ki. A leghíresebb budapesti és bécsi orvosok kezelték.
1889 januárjától az állapota erősen romlott. A nap nagy részét
ágyban töltötte, járni csak botra támaszkodva tudott. A hónap
végétől azonban jobban volt, annyira, hogy fel tudott készülni az
április 5-én tartott beszédére.
A család támogatta, igyekeztek könnyebbé tenni a napjait. A
felesége és a gyerekek körülvették. Andrássy boldog volt attól, hogy
Erzsébet királyné is folyton érdeklődött felőle a távolból.
1889 őszén orvosai tanácsára Abbázia mellé utazott a Volosca
nevű halászfaluba. A hosszú vonatút még tovább gyengítette a
szervezetét, de a betegség – amely nem kizárt, hogy rák volt – ellen
egyébként sem volt mit tenni. Az őt ellátó Dittel nevű orvos írt
ismert budapesti kollégájának, Korányi professzornak: „A gróf
fájdalmai nagyok, az opiátokat a szervezete nem tűri, fáradságot
nem kímélve küzdünk a súlyos tünetek ellen” [idézi a német eredetit
Simányi, 264].
Február 17-én éjféltájban agóniába esett. Katinka és a gyerekek
körülötte voltak. Hajnali három körül a felesége karjaiban halt meg.
A Magyar Tudományos Akadémia aulájában volt felravatalozva.
Onnan vitték utolsó útjára Tőketerebesre. A ravatalnál Ferenc József
is megjelent, ami ritka kivételes tett volt részéről.
A különböző országok vezető újságjai a szokásos nekrológot
tették közzé. Magyarország Andrássy halálával elvesztette Deák
utáni, aki 1876-ban halt meg, legtehetségesebb államférfiét, a kettős
monarchia a legmeggyőződésesebb élharcosát, Ferenc József hű,
megbízható tanácsadóját. Bismarck azt írta részvéttáviratában az
özvegynek, hogy az elhunyt „személyes és politikai barátja” volt
[idézi Simányi, 265].
Andrássy Katinka azt írta a nagyapjáról, hogy „Voltak, akik nem
értették, bírálgatták Andrássy Gyulát, nyilván azért, mert az
államférfiak általában monolitikusabbak és ünnepélyesebbek
szoktak lenni, s a különösen ragyogó szellemű emberekről gyakran
feltételezik, hogy felületesek. Gyermekei azonban tudták, hányszor
töltötte álmatlanul az éjszakát, mielőtt fontos kérdésben döntött
volna, számtalanszor mérlegelve a döntés következményeit”
[Károlyiné, 29].
 Tisza Kálmán a képviselőház 1890. február 19-ei ülésén
törvényjavaslatot nyújtott be gróf Andrássy Gyula nagy emlékének
törvénybeiktatásáról.
 IRODALOM

Források

Levéltári és kézirattári
Andrássy és Károlyi berlini követ levelezése 1878. február-
május, Magyar Országos Levéltár, Mikrofilmtár, W 1179. [1986]
Magyar minisztertanácsi jegyzőkönyvek, 23–48. doboz. 1875.
március-1890. március. Magyar Országos Levéltár, K 27.
A keleti válsággal kapcsolatos Tisza–Andrássy-levelezés.
Haus-, Hof und Staatsarchiv, Bécs, Politisches Archív, lnterna.
Politisches Archív des Auswärtigen Amtes, Bonn [1985]
Österreich I.A.A. 1. 63. Bd. 17–21.
Russland I.A.B.i. 46. Bd. 2., 53. Bd. 18–24., 57. Bd. 3., 58. Bd.
5., 65.
Türkei, l. A. B. q. 69. Bd. 13., 108. Bd. 13–16., 125., 128. Bd. 1–
11.

Sajtó
Budapesti Hírlap, 1882. augusztus 14., 1890. február 20.
Egyetértés, 1890. február 21., 22., 26.
Nemzet, 1890. február 19.
Neue Freie Presse, 1890. február 21., 22., 26. Reiner Kiss László
cikkei.

Nyomtatott
Az 1865-dik évi december 10-dikére hirdetett Országgyűlés
Képviselőházának Naplója. Ötödik kötet. Fenyvessy Adolf és
Kónyi Manó gyorsíró főnökök közreműködése mellett
szerkeszti Greguss Ágost, a M.T. Akadémia rendes tagja. Hiteles
kiadás. Pest, Nyomatott Emich Gusztáv Magyar Akad.
Nyomdásznál. 1868. 369 o.
 Andrássy Gyula (ifj.): Az 1867-es kiegyezésről. Bp. 1896.
Franklin Társulat
Az 1861-ik évi magyar országgyűlés. Pest, 1861. Kiadja
Osterlamm Károly
Beksics Gusztáv: I. Ferenc József és kora. = Magyarország
története X. köt. Szerk.: Szilágyi Sándor. Bp. 1898.
Beksics Gusztáv: A magyar doctrinairek. Bp. 1882.
Beust, Friedrich Ferdinand: Aus Drei Viertel-Jahrhunderten. II.
köt.
Bismarck, Otto von: Gedanken und Erinnerungen. 1–3.
Stuttgart-Berlin, 1913.
Borovszky Samu dr. (szerk.): Magyarország vármegyéi és
városai. Szabolcs vármegye. Bp. 1900.
Bölöny József: Magyarország kormányai 1848–1987. Harmadik
kiadás. Bp. 1987. Akadémiai Kiadó.
Budapest Lexikon. Bp. 1993. Akadémiai Kiadó.
Die Grosse Politik der Europäischen Kabinette, 1871–1914.
Sammlung der Diplomatischen Akten des Auswärtigen Amtes. Bd. 2.
Berlin, 1922.
Egy udvarhölgy naplójából. Festetich Mária grófnő, udvarhölgy
naplójának Budán és Gödöllőn papírra vetett részei. A naplórészeket
fordította, bevezetővel, elő- és utószóval, valamint összekötő
szöveggel ellátta Tolnainé Kiss Mária. Gödöllő, 2009. Gödöllői
Kastély Könyvek 2.
Gattajai Gorove István emlékezete. Bp. 1882.
Gróf Andrássy Gyula beszédei. Kiadta Lederer Béla. Első kötet:
1847–1868. Bp. 1891. 442. Második kötet: 1869–1871. Bp. 1893.
586. Franklin-Társulat
Handbuch der Verträge 1871–1964. Hrg. Helmuth
Stoecker/Adolf Rüger. Berlin, 1968.
Halász Imre: Bismarck és Andrássy. Bp. 1913.
Kállay Béni emlékbeszéde Andrássy Gyula felett. MTA, 1891.
V. 10.
Károlyi Mihályné: Együtt a forradalomban. Negyedik kiadás.
Bp. 1985. Európa Könyvkiadó
Kecskeméthy Aurél: Vázlatok egy év történetéből.
 Kedves Idám! Erzsébet királyné, Ferenc József Andrássy Gyula és
Schratt Katalin levelei Ferenczy Idához. Szerk. Tolnayné Kiss
Mária. Bp. 1992. Akadémiai Kiadó
Kónyi Manó: Beust és Andrássy 1870 és 1871-ben. Budapesti
Szemle, 1890. május
Kónyi Manó szerk.: Deák Ferenc beszédei. Bp. 1886. Franklin-
Társulat. (A hatodik, utolsó kötet 1899-ben jelent meg.)
Kónyi Manó: Visszaemlékezés Andrássy Gyula grófra
(különlenyomat). Nemzet, 1890. február 19-i számából.
Mária Valéria főhercegnő, Erzsébet királyné kedvenc lányának
naplója 1878–1899. Vál. és sajtó alá rendezte Martina és Horst
Schad. Királyiházak sorozat.
Mikszáth Kálmán: Az én kortársaim. Bp. é. n. Révai Testvérek
Kiadása.
Móricz. Pál: A magyar országgyűlési pártok küzdelmei a
koronázástól a Deák és balközép pártok egybeolvadásáig. Bp. 1892. Az
„Országgyűlési Értesítő” Kő- és Könyvnyomdája.
Oláh Gyula: Az 1875. évi pártfúziói. Bp. 1908. Franklin
Társulat.
Pulszky Ferenc: Életem és korom. Sajtó alá rendezte és a
bevezető tanulmányt írta Oltványi Ambrus. I–II. Bp. 1958.
Stevens, Mary Elisabeth: Levelek az Andrássy házból. 1864–
1869. Sajtó alá rendezte és a bevezető tanulmányt írta Cieger
András. Bp. é. n. [2007] General Press.
Idősb Szőgyény-Marich László országbíró emlékiratai. Második
kötet: 1849–1859. Bp. 1917. Harmadik kötet: 1860–1861. Bp. 1918.
Hornyánszky Viktor Cs. És Kir. Udvari Könyvnyomdája.
Szmrecsányi Miklós: Visszapillantás az Országos Magyar
Képzőművészeti Társulat 50 éves múltjára. Művészet, 1911/3.
szám. Szerk. Lyka Károly. 97–158. www.mke.hu/lyka/10/097-
158-tarsulat.htm
Sztáray Irma: Erzsébet királyné kíséretében. Bp. 1998. Gabo.
Wertheimer Ede: Gróf Andrássy Gyula élete és kora. I. köt. Bp.
1910, III. köt. Bp. 1913
Wlassich Gyula: Gróf Andrássy Gyula. Budapesti Szemle, 144.
1927.
Szakirodalom
Gróf Andrássy Gyula – a lángoló zseni. Időszaki kiállítás a
Gödöllői Királyi kastély Múzeumban. 2009. június 5.-
szeptember 27. Gödöllő, 2009. Gödöllői Királyi Kastély
Múzeum.
Tanulmányok ebben a kötetben:
F. Dózsa Katalin: „Tanácsadó és barát” – Andrássy Gyula
gróf. 3–13.
Kaján Marianna: Andrássy Gyula gróf, a magánember. 14–25.
Hermann Róbert: Andrássy Gyula 1848–49-es tevékenysége.
26–31.
Csorba László: Az emigrációs évek. 1849–1857. 32–39.
Papházi János: Andrássy Gyula hazatérése. 40–45.
Révész T. Mihály: Andrássy Gyula és a kiegyezés. 46–55.
Pollmann Ferenc: Andrássy, mint miniszterelnök. 56–59.
Diószegi István: Andrássy diplomáciai művészete. 60–67.
Basics Beatrix: Andrássy Gyula-ábrázolások. 68–73.
Szatmári Gizella: Andrássy Gyula szobor-képmásai. 74–81.
Angyal Dávid: Gróf Andrássy Gyula (1823–1890). Bp. 1941.
MTA. Értekezések a történeti tudományok köréből XXV.
Bencze László: Uralkodók, főrangúak, katonák.. Bp. 2001.
Hadtörténelmi Levéltári Kiadványok.
Botos János: A Magyar királyi Belügyminisztérium a dualizmus
korszakában. Bp. 1994. BM Kiadó.
Cieger András: Lónyay Menyhért 1822–1884. Bp. 2008.
Századvég Kiadó.
Der Berliner Kongress von 1878. Wiesbaden, 1982.
Dercsényi Dezső – Entz Géza (szerk.): Szabolcs-Szatmár megye
műemlékei. I–II. Bp. 1987.
Diószegi István: Andrássy és a „keleti kérdés” 1875-ben.
Valóság, 1975/3.
Diószegi István: Ausztria–Magyarország és a francia–porosz
háború. 1870–1871. Bp. 1965.
 Diószegi István: A magyar külpolitika útjai. Tanulmányok. Bp.
1984.
Diószegi István: A Ferenc Józsefi kor nagyhatalmi politikája.
Diószegi István: Bismarck és Andrássy. Bp. 1998.
Gerő András: Az elsöprő kisebbség. Bp. 1988.
Gerő András: Ferenc József, a magyarok királya. Bp. 1999.
Gerő András: Ferenc József és a magyarok. Bp. 2016.
Gratz Gusztáv: A dualizmus kora. Bp. 1934.
Hajdú Tibor: Tisztikar és középosztály 1850–1914. Ferenc József
magyar tisztjei. Bp. 1999. ’
Haselsteiner, Horst: Zur Haltung der Donaumonarchie in der
orientalischen Frage. In: Der Berliner Kongress von 1878.
Wiesbaden, 1982. 227–242.
Hegedűs Lóránt: Két Andrássy, két Tisza. Második kiadás. Bp.
1941.
Hermann Róbert: „A szép akasztott”. Andrássy Gyula 1848–
49-es szerepéről. Hadtörténelmi Közlemények, 1990/4. 3–53.
Herre, Franz: Ferenc József élete és kora. Bp. 2000.
Kozári Monika: A keleti válság és a nagyhatalmak balkáni
célkitűzései (1875–77). Történelmi Szemle, 1987–88/3. 318–329.
Kozári Monika: Németország orosz politikája a berlini
kongresszus előkészítésének időszakában. (Andrássy
konferencia-javaslatától a kongresszus összeüléséig.) Századok:
1988/3. 422-463.
Kozári Monika: Tisza Kálmán és kormányzati rendszere. Bp.
2003. Napvilág Kiadó.
Kozári Monika: A dualista rendszer. Bp. 2005. Pannonica.
Kozári Monika: A dualizmus kora. Bp. 2009. Kossuth.
Kozári Monika: A nyugdíjrendszer Magyarországon Mária
Teréziától a második világháborúig. Bp. 2012. Gondolat
Magyarország története 1848–1890. Főszerk. Kovács Endre.
Szerk. Katus László. Bp. 1979. I–II. köt. Akadémiai.
Máté Gábor: A bírói hatalom gyakorlásáról szőlő 1869:4. tc.
létrejötte és jelentősége a dualizmus jogrendszerében. In Mezey
Barna (szerk): Tanulmányok Kovács Kálmán egyetemi tanár
emlékére. Budapest, 2005. Gondolat. 37–70.
 Palotás, Emil: Balkanszkie usztremlenia Avsztro-Vengrii i
Berlinszkij kongressz. In 100 let oszvobozsdenija balkanszkih
narodov ot oszmanszkogo iga. Moszkva, 1979. 107–114.
Palotás Emil: Célok és a történeti realitás. Osztrák–magyar
gazdasági törekvések a Balkánon a berlini kongresszus
időszakában. Századok, 1979/6.
Palotás Emil: Az Osztrák–Magyar Monarchia Balkán politikája a
berlini kongresszus után 1878–1881. Bp. 1982.
Pölöskei Ferenc: Andrássy Gyula a polgári Magyarországért.
In Történelem – Tanítás -Módszertan. Emlékkötet Szabolcs Ottó 75.
születésnapjára. Szerk. Nagy Péter Tibor – Vargyai Gyula. Bp.
2002. 188.
Pölöskei Ferenc: Deák Ferenc a kiegyezési tárgyalások idején.
Kisebbségkutatás, 2003/3. 525.
Romsics Ignác: Magyarország története a XX. században. Bp.
2003. Harmadik, javított és bővített kiadás.
Simányi Tibor (Tibor Simányi): Julius Graf Andrássy
Baumeister der Doppelmonarchie, Mitstreiter Bismarcks. Wien, 1990.
ÖBV. (Österreichischer Bundesverlag Gesellschaft m. b. H.) 291.
Sisa József: Kastélyépítészet a historizmusban. In A
historizmus művészete Magyarországon. Szerk. Zádor Anna. Bp.
1993. MTA.
Schlett István: Eötvös József. Bp. 1987. Gondolat.
Schlett István: A nemzetiségi törvényjavaslat országgyűlési vitája.
Bp. 2002.
Somogyi Éva: Ferenc József. Bp. 1989. Gondolat.
Stipta István: Törekvések a vármegyék polgári átalakítására. Bp.
1995.
Szalai Miklós: Ifjabb Andrássy Gyula élete és pályája. Bp. 2003.
Taylor, A. J. P: Bismarck. A férfi és az államférfi. Bp. 1999. Scolar
Kiado
Tiszadob. Műemlékek, természeti értékek. Tájak – Korok –
Múzeumok Kiskönyvtára. 418. sz. H. n., 1991.
KÉPMELLÉKLET

Andrássy Gyula
Andrássy Gyula édesapja, Andrássy (III.) Károly
Andrássy Gyula édesanyja, Szapáry Etelka.
Andrássy Gyula testvérei: Manó és Aladár
Felesége, Kendeffy Katinka
Andrássy Gyula gyermekei: Tivadar, Ilona és Gyula
Andrássy Gyula fiatalkori rajza
Tiszadobi régi kastély. Andrássy Gyula itt fogadta gróf Széchenyi Istvánt

Tiszadobi új kastély
A tőketerebesi kastély

A betléri kastély
 Krasznahorka vára

A Fő utcai Andrássy palota

Andrássy Gyula a kiegyezés idején
Andrássy Gyula karikatúrája
 Az Andrássy kormány

Bismarck meghívólevele Andrássy Gyulához

Anton von Werner: A berlini kongresszus (középen Andrássy Gyula kék egyenruhában. Ottó von
Bismarck német kancellár fekete ruhában és Suvalov orosz diplomata díszöltözetben)

A gasteini Schwaigerhaus. ahol Andrássy és Bismarck a kettős szövetséget megkötötte

Tisza Kálmán
Andrássy Gyula sírja Tőketerebes
Andrássy Gyula szobra az Országház előtt
Andrássy Gyula levele Ferenczy Idához
Andrássy Gyula portrék
 Tartalom
ELŐSZÓ
CSALÁD, GYEREK- ÉS IFJÚKOR
FIATALON FELELŐS POZÍCIÓBAN
A politikában
A forradalomban és szabadságharcban
Emigrációban
A HAZATÉRÉS UTÁN
Az 1861-es országgyűlésen
Társadalmi téren
Az 1865-ös országgyűlésen
Königgrätztől az Andrássy-kormány kinevezéséig
MAGYAR MINISZTERELNÖKKÉNT
Miniszterelnöki kinevezése
A kormány megalakítása
Az első teendők
A koronázási hitlevél
A közös ügyek megteremtése
Nádor helyettesként
A 48-as honvédek segélyezése
1867 őszén
A kiegyezési törvények kihirdetése
Álláspontja a zsidók egyenjogúsítása ügyében
A delegációban
Az erdélyi sajtóviszonyokról
Pest és Buda fejlesztése
Kereskedelmi szerződés a német vámegyleti államokkal
A címkérdés
A nemzetiségi kérdés ügyében kiküldött országgyűlési
bizottság
A véderőtörvény vitája
Az 1865-68-as országgyűlés feloszlatása előtt
AZ 1869. ÉVI VÁLASZTÁSOK UTÁN
1869. januári választási beszéde
 Az 1869-72-es országgyűlés megnyitása
A magyar testőrség ügyében
A felirati vita
Interpelláció Bosznia ügyében
A Keleti vasút
A fiumei kérdés
A Hevesi-ügy kapcsán
A Deák-párt és a kormány viszonya
A Szuezi-csatorna megnyitásakor
A Határőrvidék polgárosítása
A katonabeszállásolás ügye
A miniszterelnök fizetése
Lapok szubvencionálása
A rendelkezési alapról
A budapesti Duna-szakasz szabályozása
A számvevőszék felállítása
Változások a kormányban
A megyék és a községek rendezéséről szóló törvény
Zágráb díszpolgárává választásakor
A rokkant honvédek segélyezése
Álláspontja a francia-porosz háború kapcsán
A tizenkétmilliós kölcsön ügyében
A Sugárút kialakítása
A Hohenwart-krízis
Búcsúzás a Deák-körtől és választóitól
A magyar miniszterelnöki tevékenységének mérlege
A MAGÁNEMBER
Az ő családja
Tőketerebes
A tiszadobi és a dobrini kastélyok
Kapcsolata Erzsébet királynéval
A KÖZÖS KÜLÜGYMINISZTER
AZ ÉLETE ALKONYA
IRODALOM
Források
Levéltári és kézirattári
 Sajtó
Nyomtatott
Szakirodalom
KÉPMELLÉKLET