Az autizmus spektrumzavar alvásélettani

korrelátumai

PhD. Doktori értekezés

Lázár Alpár Sándor

Semmelweis Egyetem
Mentális Egészségtudományok Doktori Iskola

Témavezető: Dr. Bódizs Róbert, tudományos főmunkatárs, PhD

Hivatalos bírálók: Dr. Molnár Márk, egyetemi tanár,

PhD, DSc
Dr. Czobor Pál, egyetemi docens,
PhD
Szigorlati bizottság elnöke: Dr. Bitter István, igazgató, egyetemi
tanár, PhD, DSc
Szigorlati bizottság tagjai: Dr. Kéri Szabolcs, egyetemi docens,
DSc, PhD
Dr. Egyed Katalin, egyetemi
adjunktus, PhD

Budapest
2010
Tartalomjegyzék

Rövidítések jegyzéke 5
Táblázatjegyzék 6
Ábrajegyzék 6

I. Irodalmi áttekintés 7
1. Az autizmus mint kifejezés 7
2. Az autizmus spektrumzavar fogalma és klinikai sajátosságai 9
3. Diagnózis 10
4. Az autizmus diagnosztizálását szolgáló további eszközök 14
5. Előfordulási gyakoriság 15
6. Genetikai alapok 16
7. Neuropszichológiai elméletek 17
7.1 A tudatelmélet vagy metareprezentációs elmélet 18
7.1.1 A tudatelmélet mechanizmusa 19
7.1.2 A szociális kogníció és a mentalizáció agyi alapjai 20
7.1.3 A tudatelmélet vizsgálata 21
7.2 A végrehajtó diszfunkció elmélete 24
7.2.1 A végrehajtó működés agyi alapjai 25
7.2.2 A végrehajtó működés vizsgálata 26
7.3 A kognitív koherencia elmélete 30
7.3.1 A központi koherencia mérése 31
7.3.1.1 A Kohs kockák 31
7.3.1.2 Vizuoperceptív illuziókkal végzett kutatások 32
7.3.1.3 A rejtett formák tesztje 32
7.3.1.4 Szemantikus feldolgozást mérő memóriavizsgálatok 33
7.4 A kognitív stílus, mint agyi működési fenotípus. Az extrém férfiagy. 35
7.5 Neuropszichológia következtetés 36
8. Az autizmus spektrumzavarok neurobiológiai tényezői 37
8.1 Módosult agyi struktúra 38
8.2 Minikolumnáris hipotézis 39

2
 8.3 A zavart neuronális konnektivitás hipotézise 40
9. Foetális tesztoszteron és autisztikus vonások 42
10. Az alvás mintázatai autizmus spektrumzavarban 44
10.1 Szubjektív kérdőíves vizsgálatok 45
10.2 Kérdőívvel mért alvásminőség és magatartásproblémák 46
10.3 Aktigráfiás vizsgálatok 48
10.3.1 Aktigráfiás vizsgálatok vs. Kérdőíves vizsgálatok 49
10.4 Poliszomnográfiás vizsgálatok 52
10.4.1 Alvási makrostruktúra 53
10.4.2 Alvási mikrostruktúra 56
10.4.2.1 Az alvási orsók 59
10.4.3 A REM alvás sajátosságai ASZ-ban 61
10.4.3.1 A REM alvás kognitív és affektív vonatkozásai 61
10.4.3.2 REM alvás tónusos és spektrális vonatkozásai ASZ-ban 62
10.4.3.3 A REM alvás fázisos sajátosságai ASZ-ban 63
10.5 Álomélmények ASZ-ban 66
10.6 ASZ-ok és differenciálatlan alvás 67
10.7 A háttérben rejlő okok 68
10.7.1 Biológiai tényezők 68
10.7.2 Pszichológiai tényezők 71
10.8 Az autizmzs spektrumzavarok alvásvizsgalatainak következtetése 73

II. Célkitűzések 75
1. Általános kérdésfelvetés és célkitűzés 75
2. Specifikus célkitűzések és hipotézisek 75
3. A kutatás rövid indoklása 77

III. Módszerek 79
1. Alanyok 79
2. Diagnózis és szűrés 80
3. Etikai megfontolások 81
4. Eljárások, módszerek és eszközök 81

3
 4.1 Az intelligencia mérése 82
4.2 Poliszomnográfiás vizsgálat 82
4.3 Kvantitatív EEG elemzés 83
4.4 Egyénileg megfeleltetett eljáráson alapuló orsódetekció 84
4.5 Statisztikai analízis 87
4.5.1 Csoportközi összehasonlítások 87
4.5.2 Multivariáns spektrális és koherencia analízis 87
4.5.3 Univariáns koherencianalízis 90
4.5.4 Alvási orsó analízis 90

IV. Eredmények 91
1. Alvási makrostruktúra 91
2. Abszolút teljesítményspektrum sűrűség 92
3. Relatív teljesítményspektrum sűrűség 93
4. Multivariáns koherencia analízis 95
5. Univariáns koherencia analízis 99

V. Megbeszélés 106
1. Az alvási makrostruktúra sajátosságai Asperger szindrómában 106
2. A NREM alvási EEG spektrális sajátosságai Asperger szindrómában 108
3. Az alvási orsóaktivitás mintázata Asperger szindrómában 114
4. A NREM alvási EEG fázis koherencia sajátosságai Asperger szindrómában 120

VI. Következtetés 126

VII. Összefoglalás 129
VIII. Irodalomjegyzék 131
IX. Saját közlemények jegyzéke 164
X. Köszönetnyilvánítás 162

4
Rövidítések jegyzéke

EEG Elektroencephalográfia
PSG Poliszomnográfia
NREM Non – Rapid Eye Movement
REM Rapid Eye Movement
WASO Waking After Sleep Onset
SOL Sleep Onset Latency
SWS Slow Wave Sleep
TIB Time In Bed
TST Total Sleep Time
SE Sleep Efficiency
ASZ Autizmus Spektrumzavar
VLPFC Ventrolateral Praefrontal Cortex
STS Superior Temoral Sulcus
PFC Praefrontalis Cortex
WCST Wisconsin Card Sorting Test
CBCL Child Behaviour Check List
SD Standard Deviation
N Esetszám
Ns Nem szignifikáns
SD Szórás
TOH Hanói torony

5
Táblázatjegyzék
1. Táblázat. A szindrómák nevei (és szinonímái) a spektrumban
2. Táblázat. Az autizmus prevalenciája Gillberg és Coleman alapján (2000)
3. Táblázat. A vizsgált alanyok demográfiai adatai
4. Táblázat. Csoportközi különbségek az alvási makrostruktúrában
5. Táblázat. Csoportközi különbségek a koherenciában
6. Táblázat. Csoportközi különbségek a frontális intrahemiszférikus koherenciában.
7. Táblázat. Korrelációk az intrahemiszférikus szigma koherencia, illetve a viselkedéses
és neuropszichológiai változók között.

Ábrajegyzék
1. Ábra. A központi végrehajtó működést vizsgáló feladatok
2. Ábra. A végső közös ösvény modellje (Baron-Cohen 1993)
3. Ábra. Delta (0.5-4 Hz) frekvenciájú EEG aktivitással jellemzett lassú hullámú alvás
fiatal felnőttnél
4. Ábra. K-komplexxel és alvási orsókkal jellemzett NREM 2-es stádiumú alvás fiatal
felnőttnél
5. Ábra. A lassú és gyors alvási orsó analízisének lépései Bódizs Róbert (2005) nyomán
6. Ábra. A szagitális-Régió és Félteke faktorok mentén létrehozott átlagolt agyi régiók
7. Ábra. Az abszolút spektrális teljesítménysűrűség mértani közép arányosaira
vonatkozó csoportok közötti logaritmus skálán való grafikus reprezentációja
8. Ábra. A relatív spektrális teljesítménysűrűség mértani közép arányosaira vonatkozó
csoportok közötti logaritmus skálán való grafikus reprezentációja.
9. Ábra. Csoportkülönbségek a lassú alvási orsó frekvenciaövezet abszolút amplitúdó-
spektrumában
10. Ábra. Csoportkülönbségek az alvási orsók gyakoriságában
11. Ábra. Csoportkülönbségek az alvási orsók gyakoriságában
12. Ábra. Csoportkülönbségek az alvási orsók idötartamában
13. Ábra. Csoportkülönbségek az alvási orsók amplitúdójában
14. Ábra. Csoportközi különbségek az intra- és interhemiszférikus koherenciában
15. Ábra. Csoportközi különbségek az intrahemiszférikus koherenciában
16. Ábra. Csoportközi különbségek az intrahemiszférikus koherenciában

6
I. Irodalmi áttekintés

1. Az autizmus mint kifejezés

Az autizmus kifejezést elsőként Bleuler svájci pszichiáter vezette be 1911-ben (Stotz-

Ingenlath 2000) és a skizofrénia egyik alaptünetének megnevezéseként használta, amely
ezen személyek esetében az emberekkel és a külvilággal való kapcsolatuk olyan
szélsőséges beszűkülésére vonatkozott, ami kizárni látszik mindent, kivéve magát az
érintett személyt. E kifejezést átvéve írta le szinte egyidejűleg az autisztikus zavart Leo
Kanner amerikai gyermekpszichiáter és Hans Asperger osztrák gyermekgyógyász a
múlt század első felében. Innen származik az „önmaga” jelentés, azaz a görög auto
szóból eredő „autista”, „autisztikus” és „autizmus” szavak. Az „autisztikus/autizmus”
szót különböző módon használták a szerzők egy szemantikus konfúziót idézvén elő
ezzel: Bleuler és Kanner melléknévként alkalmazta, ám mivel a szó időközben főnévvé
alakult, ezáltal már egy önmagában létező viselkedészavart jelölt meg (Frith 1991).
Ezen eltérő meghatározások már sejtetik a későbbiekben felismert esetek
diagnosztizálásának, a tünetetek pontos meghatározásának nehézségeit.

1. Táblázat. A szindrómák nevei (és szinonímái) a spektrumban

Kanner szindróma
Autisztikus zavar
Gyermekkori autizmus
Infantilis autizmus
Korai infantilis autizmus
Klasszikus autizmus
Nukleáris autizmus
Asperger szindróma
Asperger-i zavarok
Autisztikus pszichopátia
Skizoid személyiségzavar*
Magasan funkcionáló autizmus
Atipikus autizmus
Pervazív fejlődési rendellenességek

* átfedő, de nem szinoníma

Kanner a mára már megszűnt Nervous Child folyóiratban 11 esetet írt le „Az érzelmi
kapcsolat autisztikus zavarai” cím alatti, 1943-ban megjelent tanulmányában (Kanner
1943). Itt a következőket irja: „1938 óta számos gyermek keltette fel a figyelmünket,
akiknek állapota olyan jelentősen és egyedülálló módon tér el minden eddigi leírttól,

7
hogy az egyes esetek megérdemlik e különös sajátosságok részletes tanulmányozását –
és remélem ez végül meg is történik majd.” (Frith 1991). Kanner írása további részében
felvázolta az általa kulcsfontosságúnak ítélt viselkedéses jellemzőket, nevezetesen az
autisztikus magány, az állandossághoz való ragaszkodás és az elszigetelt képességeket.
Kanner végső következtetése egy határozott állítás: „Feltételeznünk kell tehát, hogy
ezek a gyermekek az érzelmi kapcsolatteremtésre való biológiailag meghatározott
képességek veleszületett hiányával jöttek a világra, ahogy mások testi vagy értelmi
fogyatékossággal születnek.”
Egy évvel később, 1944-ben Hans Asperger négy klinikai eset ír le, amelynek összegző
elemzését az „Autisztikus pszichopaták gyermekkorban” cimmel jelentette meg. Ő
ugyancsak feltételez egy úgynevezett „kontaktuszavar” fennállását az érzelem és az
ösztönök mélyebb szintjén, valamint ő is leírja a kommunikáció jellegzetes minőségi
eltéréseit és a szociális alkalmazkodás nehézségeit. Megpróbálja kapcsolatba hozni az
autisztikus viselkedést a személyiség és az intelligencia változataival. Asperger a
követekző megfigyeléseket tette (Frith 1991):

„Tekintetük jellegzetesen furcsa... Nem vesznek fel szemkontaktust... Úgy tűnik, rövid
mellékes pillantásokkal vesznek tudomást környezetükről. Arckifejezésük és gesztusaik
szegényesek…, sok azonban a sztereotíp mozgás. Ezeknek nincs jelentésük...
A beszédhasználat mindig abnormális, természetellenes benyomást kelt. A gyermekek
kizárólag saját indítékaikat követik, függetelenül a környezetük által felállított
követelményektől. Egyszerűen nem lehet rávenni őket arra, hogy tanuljanak a
felnőttektől vagy tanítóiktól. Érdeklödési körük izolált. Kiváló képességük lehet az
elvont logikai gondolkodásra. Új egyéni szavakat alkotnak.”

A fenti leírás a mai pszichiátria által magasan funkcionáló autizmussal vagy Asperger
szindrómával élő személyek diagnosztikus sajátosságaihoz illik inkább, mint a kanneri
autizmushoz (Frith 1991).
Megemlítendő, hogy egyesek vitatják, hogy ténylegesen Hans Asperger
személyéhez köthető-e először ez a leírás, ugyanis találtak egy hasonló című publikációt
két évtízeddel korábbról (Ssucharewa és Wolff 1996).

8
2. Az autizmus spektrumzavar fogalma és klinikai sajátosságai

Az autizmus a szociális, kommunikációs és a kognitív készségek minőségi fejlődési

zavara, amely egész életen át tartó fogyatékos állapotot eredményezhet (APA, 2000). Ez
lehet igen súlyos, járulékos fogyatékosságokkal halmozott sérülés, illetve többé-kevésbé
kompenzált (ritkán jól kompenzált) állapot. A súlyosan érintettek egész életen át teljes
ellátásra, a jó képességűek egyénileg változó támogatásra szorulnak. Különböző formáit
egységes kórképként, “autisztikus spektrumzavarként”, „autizmus spektrumzavarként”,
illetve “ pervazív fejlődési zavarok” csoportjaként definiálja a modern szakirodalom. A
tudomány jelenlegi álláspontja szerint az autizmus, mint fogyatékos állapot súlyos és
enyhébb formái, illetve a teljes és részleges atípusos képek egy spektrumon belül
helyezkednek el, és az átmeneti, nehezen diagnosztizálható eseteken át a normalitás
övezetébe olvadnak (Frith 2004).
A klinikai kép igen széles spektrumon mozoghat az autizmus súlyosságától, az
értelmi színvonaltól, az egyéb képességektől illetve fogyatékosságoktól, valamint a
gyermek személyiségétől függően.
Lorna Wing (Wing 1988) gyakorlati szempontok alapján különböző típusokba
csoportosította a gyerekeket. Hangsúlyozta azonban, hogy fejlődésük során a gyerekek
típust válthatnak, tehát ezek nem tekinthetők merev kategóriáknak.
1. Izolált típus: A szociális környezetről nem vesz tudomást, kapcsolatot nem tűr,
szemkontaktust nem vesz fel, egyáltalán nem vagy csak sztereotíp módon beszél
funkcionális cél nélkül. Tartását, mozgását, aktivitását is bizarr, szimpla, főleg
mechanikus sztereotípiák jellemzik. Számos halmozottan sérült, értelmi fogyatékos
gyermek tartozik ebbe a csoportba. Prognózisa a legrosszabb.
2. Passzív típus: Viszonylag jó értelmű, inkább a feltűnő passzivitás, mint a bizarr
viselkedés jellemzi, szociálisan nem kezdeményező, de közeledést eltűr, ezért a
fejlesztés esélyei ennél a csoportnál a legjobbak.
3. Bizarr típus: Viszonylag jó verbalitás és értelem, esetleg a normálist is meghaladó
mennyiségű szociális kezdeményezés jellemzi ezt a csoportot. Kapcsolataik nélkülözik
a kölcsönösséget, továbbá a partner személyiségének figyelembevételét, ezért
felületesnek minősíthetőek. Közeledéseik gyakran inadekvátak, sztereotíp jellegűek.

9
 A későbbiekben e három típus egy negyedikkel került kigészítésre: a "Formális,
merev, modoros típus"-sal (Frith 1991).
Jóllehet az autizmus spektrumzavar fogalma mind a klinikai munka, mind pedig
a tudományos kutatás tekintetében jelentős érvényt szerzett magának, a klasszikus
diagnosztikus rendszerek különbséget tesznek a pervazív fejlődési rendellenességek
keretén belül a különböző megjelenési formák között, ami a spektrum két szélső értékei
között indokolt is. Sokkal kétségesebb azonban az Asperger szindrómának a magasan
funkcionáló autizmustól való elkülönítése, ahol a lényegi különbséget csupán a
gyerekkori nyelvi fejlődés elmaradásnak jelenléte vagy hiánya képviseli, míg az aktuális
klinikai tünetek nem, vagy csak igen ritkán mutatnak lényegi különbséget.

3. Diagnózis

Az autizmus viselkedéses zavar, ami azt jelenti, hogy a normálistól eltérő viselkedések
jellemzik. Az autizmus diagnózis csak akkor állítható fel, ha abban a halmazban jelen
van három kulcsfontosságú viselkedéstípus, amit autisztikus triásznak is szoktak
nevezni:
− a társas kapcsolatok és társas készségek minőségi zavara;
− a kommunikáció szokványos eszközeinek elsajátításának és használatának
kudarca;
− beszűkült, sztereotíp és repetitív érdeklődés, illetve aktivitás.
Természetesen ezek a viselkedéses jellemzők különböző mintázatban jelentkeznek az
autizmus spektrumzavar különböző övezeteiben. Jelenleg több diagnosztikus
kritériumrendszer is létezik. A követekezőkben röviden bemutatjuk az ICD-10 (WHO,
1992), valamint a DSM-IV (APA, 2000) diagnosztikus kritériumait a spektrumzavar
főbb megjelenési formáinak vonatkozásában.

10
 A World Health Organisation diagnosztikus rendszeréből
BNO-10
Az ICD-10 fordítása (WHO 1992)

F84.0 - Gyermekkori autizmus

Ennek a pervazív fejlődési zavarnak a diagnózisához a következőknek kell teljesülnie, (a),
abnormális vagy károsodott fejlődés 3 éves kor előtti kezdettel; (b), a pszichopatológia 3
területén jellegzetes abnormális funkciók: reciprok szociális interakciók, kommunikáció és a
korlátozott, ismétlődő sztererotíp viselkedés. A meghatározott diagnosztikus kritériumokon túl
számos nem specifikus probléma észlelhető, mint fóbiák, alvás és táplálkozási zavarok,
dührohamok, (önmaga felé irányuló) agresszió.

Formái: autisztikus zavar, gyermekkori autizmus, gyermekkori pszichózis, Kanner szindróma.

Kizárva: autisztikus pszichopátia (F84.5).

F84.1 - Atípusos autizmus

Ez a pervazív viselkedészavar több jellegzetességben is különbözik az autizmustól: egyrészt
kezdetének az időpontjában, másrészt abban, hogy nem teljesül a diagnosztikus kritériumok
mindhárom csoportja. Ezt a tételt csak akkor lehet használni, ha az abnormális és károsodott
fejlődés 3 éves kor után kezdődik, továbbá az autizmus diagnózisához szükséges a
psychopathológiai abnormalitások mindhárom, különböző területen nem észlelhető típusa
(reciprok szociális interakciók, kommunikáció, és korlátozott, ismétlődő sztereotíp viselkedés)
annak ellenére, hogy a másik, egy vagy két területen jellegzetes rendellenességek figyelhetőek
meg. Súlyosan retardált egyének és a receptív nyelv meghatározott, súlyos fejlődési zavara
esetében nagyon gyakori az atípusos autizmus.
Magába foglalja: Gyermekkori atípusos pszichózis, Mentális retardáció autisztikus tünetekkel.
A mentális retardáció meghatározásához kiegészítő kódokat kell használni (F70-F79)

F84.5 – Asperger szindróma

Bizonytalan nozológiai tétel, megtalálható az autizmusra jellemző reciprok szociális interakciók
minőségi abnormalitása, amihez az érdeklődés és az aktivitások korlátozott, ismétlődő,
sztereotíp repertoárja társul. Alapvetően megkülönbözteti az autizmustól, hogy hiányzik a
nyelvi vagy kognitív fejlődés késése vagy retardációja. Gyakran társul kifejezett ügyetlenséggel.

11
Határozott tendencia észlelhető, hogy az abnormalitások egészen serdülőkorig vagy felnőtt
korig fennálljanak. Kora felnőtt korban pszichotikus epizód társulhat hozzá.
Magába foglalja: Autisztikus pszichopáthia, Gyermekkori skizoid zavar.
Kizárja: Anankasztikus személyiségzavar (F60.5), Gyerekkori kötődési zavar (F94.1, F94.2), a
rögeszmés-kényszeres zavar, OCD (F42.-), skizotíp zavar (F21), egyszerű skizofrénia (F20.6).

Az Amerikai Psichiátriai Társaság diagnosztikus rendszeréből

DSM - IV. (1994)
Pervazív Fejlődési Zavarok

299.00 - Autisztikus zavar

A) Legalább hat jellemzőnek kell jelen lennie az (1), (2) és (3) pontokból, mégpedig legalább
kettőnek az (l)-ből és legalább egy-egynek a (2)-ből és a (3)-ból.
(1) Minőségi károsodás a szociális interakcióban, ami az alábbiakból legalább két tünet
megjelenésében nyilvánul meg:
(a) a sokrétű nem-verbális viselkedéselemek, mint a szemkontaktus, arckifejezés, testtartás és
gesztusok használatának jelentős károsodása a szociális interakciók szabályozásában;
(b) a fejlődési szintnek megfelelő kortárs-kapcsolatok kialakításának kudarca;
(c) a spontán törekvés hiánya az öröm, érdeklődés, sikerélmény másokkal való megosztására
(pl. érdeklődésének tárgyát nem mutatja meg, nem viszi oda másoknak, illetve nem mutat rá
arra);
(d) a szociális vagy érzelmi kölcsönösség hiánya;
(2) Minőségi károsodás a kommunikációban, ami az alábbiakból legalább egy tünet
megjelenésében nyilvánul meg:
(a) a beszélt nyelv kialakulásának késlekedése vagy teljes hiánya (melyet nem kísér a
kommunikáció más módjai, pl. gesztust, mimikát felhasználó kompenzációs törekvés);
b) adekvát beszéd birtokában lévő egyénnél jelentős károsodás a másokkal való beszélgetés
kezdeményezésének vagy fenntartásának képességében;
(c) sztereotíp, repetitív nyelvhasználat vagy idioszinkratikus nyelvezet;
(d) a fejlődési szintnek megfelelő változatos, spontán „mintha-játék” vagy szociális imitatív
játék hiánya;
(3) Korlátozott, repetitív és sztereotíp jellegű viselkedés, érdeklődés és tevékenység, melyek az
alábbiakból legalább egy tünet megjelenésében nyilvánulnak meg:
(a) intenzitásában vagy tárgyában abnormális, egy vagy több, sztereotíp, korlátozott érdeklődési
kör, amely az egyént kizáró jelleggel foglalkoztatja;

12
(b) nyilvánvalóan rugalmatlan ragaszkodás bizonyos nem-funkcionális rutinokhoz vagy
rituálékhoz;
(c) sztereotíp és repetitív motoros manírok (pl. a kéz, az ujjak repkedő vagy csavaró mozgása,
illetve komplex egésztest-mozgások);
(d) tartós belefeledkezés tárgyak részleteibe;
B. Hároméves kor előtt megnyilvánuló késés vagy abnormális működés az alábbiak közül
legalább egy területen: (1) szociális interakció, (2) a szociális kommunikációban használt
beszéd, illetve (3) szimbolikus vagy fantázia-játék.
C. A zavar nem magyarázható jobban Rett-féle Zavarral vagy a Gyermekkori Dezintegratív
Zavarral.

299.80 - Asperger-féle zavar

A. Minőségi károsodás a szociális interakcióban, ami az alábbiakból legalább két tünet
megjelenésében nyilvánul meg:
(1) a számos nem-verbális viselkedés-elem, mint pl. szemkontaktus, arckifejezés, testtartás,
gesztusok, szociális interakciók szabályozására való használatának egyértelmű károsodása;
(2) a fejlődési szintnek megfelelő kortárs-kapcsolatok kialakításának kudarca;
(3) a spontán törekvés hiánya az öröm, érdeklődés, sikerélmény másokkal való megosztására
(pl. érdeklődésének tárgyát nem mutatja meg, nem viszi oda másoknak, illetve nem mutat rá
arra);
(4) a szociális vagy érzelmi kölcsönösség hiánya;
B. Korlátozott, repetitív és sztereotíp jellegű viselkedés, érdeklődés és tevékenységek, melyek
az alábbiakból legalább egy tünet megjelenésében nyilvánulnak meg:
(1) intenzitásában vagy tárgyában abnormális, egy vagy több sztereotíp, korlátozott érdeklődési
kör, amely az egyént kizáró jelleggel foglalkoztatja;
(2) nyilvánvalóan rugalmatlan ragaszkodás bizonyos nem-funkcionális rutinokhoz vagy
rituálékhoz;
(3) sztereotíp és repetitív motoros manírok (pl. a kéz vagy az ujjak repkedő, csavaró mozgása
vagy komplex testmozgások);
(4) tartós belefeledkezés tárgyak részleteibe.
C. A zavar klinikailag jelentős károsodást okoz a szociális, munka vagy egyéb fontos funkciók
terén.
D. Nincs klinikailag jelentős általános elmaradás a beszédben (pl. kétéves korra egyszerű
szavak használata, hároméves korra kommunikatív kifejezések használata).

13
E. Nincs klinikailag jelentős késés a kognitív fejlődésben vagy a kornak megfelelő
önkiszolgálási készségek, a szociális interakción kívüli adaptív viselkedés, illetve a környezet
iránti érdeklődés gyermekkori fejlődésében.
F. A Pervazív Fejlődési Zavarok valamely másik, meghatározott alcsoportja, vagy a Skizofrénia
kritériumainak nem felel meg.

4. Az autizmus diagnosztizálását szolgáló további eszközök

Az autizmus diagnosztizálásának történetét tekintve ezek inkább klinikai

megfigyeléseken alapultak, mint standardizált diagnosztikai eszközökön (Klinger és
Renner 2000)
A diagnosztikai eszközök rendeltetésük alapján 2 csoportba oszthatók:
1. Az első csoportot képviselik a félig strukturált, strukturált szülői interjúk, pl. az ADI-
R (Autism Diagnostic Interview Revised) (Lord és mtsai 1994), valamint a standardizált
teljesítmény alapú diagnosztikai eszközök, melyek a szociális interakció, a
kommunikáció és a képzeleti tevékenységben mutatott képességek felmérésére
irányulnak: ilyen az egyik legelismertebb diagnosztikai ezköz, az ADOS-G (Autism
Diagnostic Observation Schedule Generic (Lord és mtsai 1989). E diagnosztikai
eszközök a szülői interjúkon, valamint az autizmus magját képező tünetek azonosításán
alapulnak.
2. A diagnosztikai eszközök második csoportjába a korai diagnosztizálás céljából
kialakított eszközök tartoznak, pl. CHAT (Checklist for Autism in Toddlers) (Baron-
Cohen és mtsai 1992).
A teljesítményalapú eszközrendszer kialakításánál és használatánál a következő
szempontokat kell figyelembe venni: a specifikus tünetek megjelenési formáinak
változását a különböző életszakaszokon belül (Lord 1997), a tünetek megjelenési
formáját különböző fejlődési szinteken belül (Gillberg 1984), valamint a pervazív
fejlődési zavarok altípusainak megkülönböztetését.
Az autista egyének kognitív képességeinek mérése kettős jelentőséggel is bír:
egyrészt a specifikusan autizmusban jelentkező kognitív károsodások beazonosítása,
másrészt ezzel egyidejűleg a diagnosztikai eszközök pontosítása. A kognitív károsodás
lényegi szerepét hangsúlyozó kutatók álláspontja, hogy az autizmusban jelenlevő

14
viselkedési tünetcsoportok információfeldogozási károsodásokból eredhetnek,
melyekért különböző genetikai és neurológiai tényezők felelősek.
Pennington és Welsh (1995) szerint a magyarázó keretet az autizmus megértéséhez a
következő négy elemzési szint adhatja:
1. etiológia (genetikai és környezeti tényezők)
2. agyi struktúrák és folyamatok
3. neuropszichológia (az agy és a viselkedés közötti kapcsolat elemzése)
4. szimptómák vagy viselkedések

5. Előfordulási gyakoriság

Wing (1997) szerint az epidemiológiai tanulmányok, melyek a tipikus autizmus

különböző definícióit használták, a következő arányok között váltakoznak: 3.3-tól 16-ig
terjednek minden 10000 gyerek esetében.
Gillberg és Coleman (2000) végezte el először az epidemiológiai tanulmányok átfogó
áttekintését a következő kritériumok szerint:
- A célpopuláció időben és földrajzilag jól meghatározott csoportot képezett, valamint a
szelekciót széles körű gyerekpouláción végezték.
- A végleges esetazonosítás csak az egyén klinikai vizsgálata után lett végrehajtva,
nemcsak a feljegyzések szerint (orvosi, pszichológiai).
- Az autizmus spektrumzavar elfogadott diagnosztikai kritérimai kerültek alkalmazásra.

2. Táblázat. Az autizmus prevalenciája Gillberg és Coleman alapján (2000)

Időintervallum Prevalencia, n/10000

1966-1973 4,4/10000
1974-1981 4,9/10000
1982-1989 7,7/10000
1990-1997 9,6/10000

Az újabb felmérések szerint az autizmus prevalenciája jelentősen magasabb, azaz 1-

2/1000 (Newschaffer és mtsai 2007), míg ugyanez az arány autizmus spektrumzavarban
5/1000 (Caronna és mtsai 2008). Jóllehet egy korábbi prevalencia vizsgálatban – amely

15
South Thames-ben (Egyesült Királyság) egy viszonylag kisebb minta alapján készült – a
teljes ASZ előfordulási gyakorisága 11.6/1000 volt, míg a szükebb értelemben vett
autizmusé 2.5/1000 (Baird és mtsai 2006). Az ASZ prevalenciájának az oktatási
rendszerben történő rohamos megnövekedése az elmúlt évtizedekben közegészségügyi
problémává vált. Ez a prevalencianövekedés részben a speciális oktatási intézményeket
érintő adminisztratív besorolási intézkedéssekkel magyarázható, amely ily módon a
gyerekeknek egy eltérő kategoriából autizmusba való átsorolását eredményezte
(Shattuck 2006).
Továbbá fontos adat, hogy az autizmus spektrumzavarok sokkal nagyobb
gyakorisággal jelentkeznek férfiaknál. Jelenleg a férfi-nő arány 4.3:1. Az ezzel
kapcsolatos kutatási adatokat, illetve magyarázó elméleteket egy későbbi fejezetben
tárgyaljuk részletesen.

6. Genetikai alapok

Az ASZ határozott genetikai tenyezőkkel bír. Annak a valószínűsége, hogy egy

családon belül a második gyerek is ASZ diagnózissal rendelkezzen 20-50-szer nagyobb,
mint az átlagos populációban (O’Roak és State 2008). A szülők és testvérek gyakran
mutatják az autizmus vagy a szélesebb spektrum szubszindromális megnyilvánulásait
(Piven és mtsai 1997). Ezek közé sorolható a megkésett nyelvfejlődés, a nyelv
megfelelő szociális (pragmatikus) használatának nehézségei, a megkésett szociális
fejlődés, a közeli baráti kapcsolatok hiánya, valamint a perfekcionista és/vagy a rigid
domináns személyiségvonás (Losh és mtsai 2008). A család- és ikerkutatások alapján
elmondható, hogy a variancia 90% genetikai tényezőkkel magyarázható (O’Roak és
State 2008), amely az ASZ-t a genetikailag leginkább determinált neuropszichiátriai
zavarrá minősíti. A zavar klinikai definíciójától függően az egypetéjű ikerpárok 60-
90%-ban konkordánsak az ASZ-t illetően szemben a kétpetéjű ikerpárokkal, ahol ez
csupán 10% (Bailey és mtsai 1995).
Az ASZ többtényezős, amelyben számos kockázati tényező együtthatása
eredményezi a jellegzetes fenotípust. Az egypetéjű, illetve kétpetéjű ikrekben
mutatkozó jelentős konkordancia eltérés arra utal, hogy egyes kockázati tényezők
interakcióban állnak egymással (pl. gén-gén vagy környezet-gén interakciók). Ilyenek

16
lehetnek a toxikus környezeti tényezők vagy az epigenetikai tényezők, amelyek
megváltoztatják a génműködést, ami pedig a maga során a neurális szövet módosulását
eredményezi (Levy és mtsai 2009).

7. Neuropszichológiai elméletek

Az elmúlt évtizedek során az autizmus spektrumzavarok kognitív pszichológiai

irányultságú kutatási nyomvonala számtalan próbálkozást jegyez, amelyben az
autizmusra jellemző változatos magatartásbeli tünetek mögött meghúzódó kognitív
rendellenességek természetére próbáltak rávilágítani. Mindezek eredményeképpen
számtalan atipikus pszichológiai funkciót sikerült beazonosítani, amelyek többé-
kevésbé felelőssé tehetőek a spektrum valamennyi övezetében előforduló különböző
súlyosságú viselkedési rendellenességekért. Ezek között említendő a komplex
információfeldolgozási deficit (Minshew és mtsai 1997), a csökkent központi
koherencia (Frith és mtsai 1994), a figyelem dinamikus és rugalmas irányításának,
illetve irányváltásának a rendellenessége (Courchesne és mtsai 1994, Townsend és
mtsai 1999), az untánzási képesség (Rogers és mtsai 1991), a szociális és affektív
kapcsolatok (Hobson 1993), valamint a megosztott szociális figyelem (Mundy 1995)
zavara. A fentiekben említett rendellenességek többsége köré egy-egy elmélet
strukturálódott, melyek mindegyike egy sajátos pszichológiai funkciózavar fennállására
vezeti vissza az autisztikus fenotípus meghatározó jegyeit. Ilyen értelemben beszélünk a
zavart tudatelmélet hipotéziséről, a központi koherencia, az végrehajtó diszfunkció,
illetve a komplex információfeldolgozás zavarának elméletéről. Ezen elméletek
mindegyike az autisztikus szindróma egy-egy érvényes leírását tartalmazza, a
magyarázat egy adot szintjén azonban a megoldatlan kérdések megválaszolása során
egy másik elméletet kénytelenek bevezetni.
Arra a kérdésre azonban, hogy valamennyi empirikusan alátámasztott és
szélesebb tudományos körben elfogadott neuropszihológiai elmélet közül melyik
nyújtja a legkimerítőbb és a valóságot leginkább átfedő magyarázatot, csupán az
intenzíven kutatott neurobiológiai tényezők behatóbb megismerése adhatja meg a
választ. Jóllehet számos vizsgálat született már az autizmusban beazonosított kognitív
pszichológiai sajátosságok, az esetleges neuroanatómiai, illetve neurofiziológiai

17
eltérések kapcsolatának a kiderítésére, még nem sikerült felfedezni egy olyan specifikus
agyi eltérést, amely valamelyik pszichológiai elmélettel összhangban kimerítően
megmagyarázná a fennálló igen jellegzetes tünetegyüttest. Következésképp a jelen
kutatások legnagyobb kihívása olyan adatok gyűjtése, amelyek egyrészt lehetővé teszik
a pszichológiai, illetve a neurobiológiai magyarázó szint közötti összeférhetőséget;
másrészt erre a plauzibilis oksági kapcsolatra építve képesek egy átfogó magyarázatot
nyújtani a szóban forgó rejtélyes fejlődési rendellenességre. A következőkben a főbb
mértékadó pszichológiai elméletek kerülnek bemutatásra.

7.1 A tudatelmélet vagy metareprezentációs elmélet

Az evolúciós pszichológia egyik fő tétele, hogy az adaptációs nyomás nem általános

célú megismerő rendszerek kifejlődését eredményezi, hanem erősen specializált
kognitív modulok kialakulásának irányában hat (Cosmides és Tooby 1992, Cosmides és
Tooby 2000a). Ezek a modulok a világ egy-egy sajátos aspektusáról alkotnak belső
reprezentációkat fejünkben (például környezetünk geometriai viszonyairól), melyeken
azután specifikus komputációkat, transzformációkat (például forgatást) végeznek a
viselkedés vezérlésekor olyan célok (például a tájékozódás) érdekében, amelyek
hosszabb távon az egyed szaporodási esélyeit növelik (Csibra és Gergely 2003). Egy
ilyen speciális adaptáció lenne az a kognitív alrendszer, amelyre legtöbbször naív
"tudatelmélet"-ként (Theory of Mind), vagy mentalizációs képességként hivatkoznak a
szakirodalomban (Premack és Woodruff 1978, Leslie 1987, Perner 1989). Ez az
adaptáció képezi a szociális kognició azon aspektusát, amely leginkább megkülönböztet
minket a többi főemlőstől és képessé tesz mások mentális állapotainak azonosítására,
viselkedésük előrejelzésére. Ez az a képesség, amely lehetővé teszi, hogy
befolyásoljunk és félrevezessünk másokat, hogy együttműködjünk, együtt érezzünk,
illetve hogy mások testbeszédét értelmezni, viselkedését pedig megjósolni tudjuk.
Mindez úgy történik, mintha olvasnánk mások gondolataiban.
A tudatelmélet tekintetében a szerzők más-más fogalmakat használnak. Baron-
Cohen (1997) a "közös figyelem" (joint attention) moduláris mechanizmusára fekteti a
hangsúlyt, amely a veleszületett tekintetirány- és intencionalitás-detektorokon alapszik.
Leslie (1987, 1994) elmélete viszont az "ágencia" és a "metareprezentációs rendszer"

18
veleszületett mechanizmusaira épít. Meltzoff pedig (Meltzoff 1999) az intermodális
áttétel veleszületett képességét és a már újszülötteknél is megfigyelhető utánzás
mechanizmusát helyezi középpontba. Ezek segítségével a csecsemő az emberi jegyek
(pl. arckifejezések) és a biomechanikus mozgás percepciójakor a másik személyt
"olyan-mint-én"-ként kategorizálja, s a másikkal ily módon azonosulva szimulálni képes
annak intencionális mentális állapotait. Gopnik szerint (Gopnik 1991) viszont a naiv
tudatelmélet központi fogalmait (vélekedések, szándékok) a gyermek általános és
veleszületett "elméletalkotó" képessége konstruálja a korai évek interperszonális
tapasztalatai alapján. Többé-kevésbé egyetértés mutatkozik abban, hogy a tudatelmélet
evolúciós vonatkozásairól azon aspektusai árulnak el legtöbbet, amelyek már pre-
verbális életkorban megjelennek (Csibra és Gergely 2003).

7.1.1 A tudatelmélet mechanizmusa

A jelenlegi feltételezés, hogy a naív tudatelmélet egy olyan veleszületett

kognitív mechanizmus, amely teljes mértékben területspecifikus, illetve moduláris
(Leslie és Thais 1992, Fodor 1992). Az autizmus kapcsán végzett kutatások
alátámasztják ezt a feltételezést. Az autizmus mint egy biológiailag meghatározott zavar
érintett a mentalizációs képességet vizsgáló feladatokban, ami magyarázatot nyújt
számos kommunikációs, szociális magatartásbeli, illetve képzeleti tevékenységet érintő
zavarra, és amelyekkel ezek a személyek jellemezhetőek. Leslie mentalizációs modellje
azt javasolja, hogy a tudatelméleti mechanizmus a képzeletbeli körülményeknek a
valóságtól független reprezentációjától függ (Leslie 1987). Amikor egy adott személy
viselkedését magyarázzuk vélekedések szempontjából, fel kell ismernünk, hogy az adott
vélekedés nem mindig felel meg a valóságnak. És ha fenn is áll a valóság és a vélekedés
közötti ellentmondásosság, az utóbbi az, ami meghatározza a viselkedést az előbbivel
szemben. Ahhoz, hogy mentalizációs képességgel rendelkezzünk, egyrészt fel kell
ismernünk, hogy a körülöttünk élő emberek magatartását céljaik vezérlik, másrészt
pedig azt, hogy egy másik személynek a miénktől eltérő szemlélete van vagy lehet a
valóságról. Ahhoz, hogy megértsük mások viselkedését, egyidejűleg figyelembe kell
vennünk mind a másik személy, mind pedig saját szemléletünket az adott objektív
helyzetről, végül pedig különbséget kell tudnunk tenni a kettő között. Az a

19
képességünk, hogy megértsük és értelmezzük mások viselkedését, céljaik és
vélekedésük szempontjából feltételezi, hogy bizonyos elvárásaink, elképzeléseink
vannak ezekről a célokról, illetve vélekedésekről. Ezek az elvárások a világról
kialakított általános tudásunkból, az adott személyre irányuló specifikus ismereteinkből,
illetve az arra vonatkozó megfigyelésből táplálkoznak, hogy az adott személy az adott
helyzetben épp mit csinál. Kognitív szempontból tehát az előzetes tudásnak, a
felismerésnek, azaz általánosabb értelemben a „top-down” jellegű leszálló agyi
működésnek jelentős szerepe van ezen a téren.
Mindazonáltal feltűnő módon az autizmus spektrumzavar szélesebb övezetében
mentális életkortól függetlenül hiányzik vagy legalábbis érintett ez a képesség. Felmerül
tehát az a sarkalatos kérdés, hogy mennyiben van szó egy elsődleges, moduláris jellegű
zavarról, illetve mennyiben lehet egy általánosabb szociális, implicit tanulási zavar
következményének tekinteni a zavart mentalizációs működést.

7.1.2 A szociális kogníció és a mentalizáció agyi alapjai

A szociális kogníció agyi alapjairól készült modellek egy neuronális struktúrákból

felépülő hálózatot azonosítottak be, melyek szerepet játszanak a szociális ingerek
feldolgozásában (Brothers és mtsai 1990). Ezek a modellek az occipitális és temporális
cortex régióira összpontosítottak, mint a Fusiform Gyrus (FG) és a Superior Temporal
Sulcus (STS), amelyek az arc feldolgozásáért felelősek (Engell és Haxby 2007);
továbbá az amygdala, amely az emóciók felismeréséért felelős, valamint a veszély
észlelésében és a komplex szociális ítéletek megalkotásában játszik szerepet (Adolphs
1994). A létező kutatási eredmények azt mutatják, hogy mind a skizofrénia, mind az
autizmus esetében leírt viselkedéses szinten hasonlóságot mutató szociális viselkedési
problémák ezen területek zavart működésével állhatnak összefüggésben. Továbbá a
ventrolaterális praefrontalis cortex (VLPFC) szerepet játszik értékítéletekben, illetve
modulálja az amygdala működését arcok nézése és érzelmek megnevezése közben
(Pinkhem és mtsai 2008).
A mentalizációval összefüggést mutató agyi területek közül a legfontosabb az elülső
paracinguláris cortex (BA 9/32), de a STS és a bilaterális temporális pólusok is
aktiválódnak. Egy szellemes vizsgálatban, ahol az alanyok egy képernyőn keresztül

20
mértani formák mozgását követték – amelyeknek mozgása lehetett véletlenszerű,
célirányos, illetve valamilyen szándékosságot tükröző –, azt találták, hogy ez utóbbi
esetben az alanyok gyakran mentális állapotot tulajdonítottak az adott mértani
formáknak (Castelli és mtsai 2002). Az autisztikus alanyokban ezek a jelenség sokkal
kisebb számban és pontatlanabbul jelentkeztek a kontroll csoporthoz képest. A
mentalizációt kiváltó animáció nézésekor – szemben a véletlenszerű mozgással – a
normál kontroll csoport fokozott aktivitást exponált a medial praefrontalis cortex, az
STS, valamint a temporális pólusok szintjén. A kísérleti csoport mindezen régiókban
sokkal alacsonyabb aktivitást mutatott, jóllehet egy további régió, az extrastriatális
cortex szintjén mindkét csoportban magas volt. A kísérleti csoportban az extrastriatális
régió alacsony funkcionális konnektivitást mutatott a STS-szal, amely köztudottan a
biológiai mozgás és a mentalizáció fontos agyi korrelátumát képviseli (Castelli és mtsai
2002). Mindezen eredmények a magas és alacsony szintű perceptuális folyamatok
interakciójának szűk keresztmetszetére utalnak a kísérleti csoportban.

7.1.3 A tudatelmélet vizsgálata

Jelenleg számos vizsgálati paradigmát ismer a szakirodalom a paradigmák

kutatására. Az egyik a hagyományos feladathelyzet, amely a tudatelmélet létezését,
illetve annak hatékony működését méri: a jól ismert téves vélekedés (false belief)
tesztek. Az ilyen feladatokban a gyermek akkor tudja helyesen előrejelezni egy személy
várható viselkedését, ha téves vélekedést tulajdonít neki. Ilyen például a „Sally és Ann”
teszt, melyben a gyerekeknek azt a történetet mutatják be, mely szerint egy szobában
két kislány van. Sally kezében van egy üveggolyó, amit betesz a fiókba, majd elhagyja a
szobát. Ezt követően a másik kislány, Ann jön be szobába, kiveszi a golyót a fiokból és
beteszi egy kosárkába. Ann elmegy és visszajön Sally. Hol fogja keresni az üveggolyót?
(Frith 1991)
Normális esetben a legtöbb 4 évet betöltött gyermek azt válaszolja, hogy a
kosárkában, azaz képes már arra, hogy reprezentálja a történetben szereplő személyek
mentális állapotát. Ezzel szemben az autista gyerekek egyik jellegzetes hibája, hogy a
golyó pillanatnyi, általuk ismert reális helyét nevezik meg válaszként a fenti kérdésre
Tehát figyelmen kívül hagyják a szereplők mentális állapotát, és nem ismerik fel, hogy

21
az illető személynek a valósággal nem megfelelő meggyőződése lehet egy adott
helyzetről.
Elmondható tehát, hogy az autisztikus gyerekek nehezebben ítélik meg a dolgok
látszaton túl mutató „belső” sajátosságait, mint amilyen a látható viselkedés mögötti
szándék. Ennek megfelelően hozza szóba Theo Peters az „autisztikus hiperrealizmus”
jelenségét (Peters 2005).
Ugyanezt a jelenséget bizonyítják azok a vizsgálatok, amelyek során a kísérleti
személyek azt a feladatot kapják, hogy a véletlen sorrendben lévő különálló képeket
tartalmuk alapján logikai sorrendbe állítsák. Ezekben a vizsgálatokban viselkedéses,
illetve szándékon alapuló logikai összefüggést feltételező képszekvenciák szerepelnek.
A tudatelméleti zavar hipotézisének megfelelően az autisztikus gyerekek nem képesek a
szándékos képsort helyesen felállítani, szemben a normál egészséges, vagy akár az
értelmi fogyatékos kontroll csoporttal.
Érdekes eredményt szolgáltat Leslie és Thaiss (1992) kutatása. Részben
autizmussal élő gyermekeken végzett kísérleteikben azt mutatták ki, hogy a mentális
állapot-tulajdonítást a tipikusan működő emberi elmében egy kifejezetten erre a célra
specializálódott kognitív rendszer végzi. Olyan kísérleti szituációkat teremtettek,
amelyek fogalmilag teljesen analógok voltak a mentalizációs képesség vizsgálatára
gyakran használt hamis vélekedés tesztekkel (ahol egy kis történet szereplője hibás
ismerettel rendelkezik egy tárgy helyéről, mert miután elhagyta a színhelyt, azt egy
másik szereplő áthelyezi, és a vizsgálati személynek ezt a hamis vélekedést kell
megfelelően tulajdonítania a szereplő számára). Itt azonban fényképek, illetve térképek
reprezentálták hibásan a világ pillanatnyi állapotát. Azt a meglepő eredményt kapták,
hogy a 4-5 évnél magasabb mentális korú (ebben az életkorban érik be tipikusan a naiv
tudatelméleti képesség), autizmussal élő gyermekek elbuktak a hamis vélekedés
feladatokon, azonban helyesen oldották meg a hamis térkép és a hamis fénykép
feladatokat. Problémájuk tehát nem általában a reprezentációs viszony megértése s nem
is valamilyen általános problémamegoldó mechanizmus sérülése, hanem szorosan a
mentális tartalmak „odaítélésének” és reprezentációjának zavara (Győri 2002).
További emelt szintű vizsgálati paradigmát képvisel a tudatelmélet
tanulmányozására a Faux pas-nak („társalgási baklövés”) nevezett feladathelyzet. Ezek
olyan társalgási helyzetekre vontakoznak, amikor a beszélő akaratlanul valami olyasmit

22
mond, amiről a másik fél nem akar hallani vagy tudni, és amely a beszélőre nézve
általában kedvezőtlen következményekkel jár. Az elhangzott mondat után a beszélő
megbánást és szégyenkezést érez. A szituáció helyes értelmezéséhez szükséges, hogy
képesek legyünk helyesen megítélni a történet szereplőinek gondolatait, vélekedéseit
(elsőrendű tudatelméleti szint), a szereplők egymásról alkotott vélekedéseit
(másodrendű tudatelméleti szint) és a félresikerült kijelentés érzelmi hatását a
történetben szereplőre (empátia szint). Fontos komponens még, hogy legyen egy
mentális reprezentációnk arról, hogy a személy, aki a faux pas-t mondta, nem rossz
szándékból tette azt, hanem téves vélekedése miatt. Ime egy példa (Varga és mtsai
2008):

Sárinak rövid, szőke haja van. Éppen Klári nagynénjénél volt látogatóban, amikor Edit
jött át a szomszédból.
Szervusz! – köszönt Edit. Ekkor vette észre Sárit.
Oh, nem hiszem, hogy találkoztam volna már ezzel a kisfiúval! Mi a neved?
Ki kér egy csésze teát? – kérdezte Klári néni.

Téves vélekedés kérdés: Tudta-e Edit, hogy Sári kislány? Faux pas felismerésére
vonatkozó kérdés (empátia): Mondott-e a szereplők közül valaki valamit, amit nem
kellett volna?
Ilyen és hasonló feladatokkal több vizsgálat is történt, és azt találták, hogy az
autista betegek szignifikánsan rosszabbul teljesítenek ezekben feladatokban, mint az
egészséges személyek (Baron-Cohen és mtsai 1999).
Láthatjuk a fenti adatok alapján, hogy a tudatelmélet egy olyan képességre
vonatkozik, amely alapvetően fontos az adekvát kölcsönös emberi kapcsolatok
fenntartása szempontjából. Az is egyértelműen kitűnik, hogy a mentális életkorral
kapcsolatban áll, mivel átlagban a négy éves korú gyerekek képesek sikeresen
megoldani az ilyen feladatokat, ami arra is következtetni enged, hogy egy
feltételezhetően genetikailag meghatározott képességről van szó, ami az agy releváns
struktúráinak maturizációjával áll kapcsolatban. Mindazonáltal továbra is érvényben
marad a kérdés, hogy a sérült metareprezentációs képesség az autizmus
spektrumzavarok esetében kizárólag egy moduláris természetű kognitív diszfunkció

23
következménye jól körülhatárolható agyi alapokkal, vagy jelen lehet egy
neurobiológiailag ugyancsak lokalizálható, de általánosabb és terület-aspecifikus
végrehajtó működési rendellenesség, vagy pedig egy teljesen általános autizmus-
specifikus információfeldolgozási stílus áll a háttérben.

7.2 A végrehajtó diszfunkció elmélete

Az autizmus végrehajtó diszfunkció elméletét Ozonoff (1991), Pennington

(1997) és Russel (1997) vetette fel először. Véleményük szerint az elsődleges kognitív
sérülés autizmus spektrumzavarban nem más, mint a homloklebeny funkcionális
neurobiológiai sajátosságain nyugvó úgynevezett végrehajtó működések fejlődési
rendellenessége. Az elmélet tulajdonképpen kiindulópontként szolgál az autizmust
meghatározó speciális kognitív deficitek feltárásához, valamint a triász harmadik
tünetegyüttesének magyarázatához.
A végrehajtó funkció egy komplex fogalom, amely azokra a mentális
folyamatokra vonatkozik, melyek lehetővé teszik az egyén számára, hogy
felszabadulván a kontextus azonnali hatása alól, viselkedését bizonyos célok mentális
reprezentációjához viszonyítva irányítsa. A végrehajtó funkciók részben különálló,
részben egymást fedő mentális műveleteknek a halmaza: tervezés, munkamemória,
kognitív tartalmak megtartása és váltása, illetve bizonyos előfeszített, automatikus
válaszok gátlása. Ugyanakkor ezen funkciók egy magasabb rendű rendszert képeznek,
amelyek elkülönülve az érzékelés, észlelés, memória és nyelv alapfunkcióitól, terület-
és kontextus-függetlenek, valamint részt vesznek az alacsonyabb rendű funkciók
szabályozásában.
Norman és Shallice (1980) meghatározása alapján a végrehajtó funkciók
működésére számos különböző feladathelyzetben van szükség:
− a tervezést és döntést igénylő feladathelyzetekben;
− a hibák és felismerések kijavítása során;
− azokban a helyzetekben, ahol teljesen új, vagy még a készségek szintjéig nem
automatizálódott viselkedést kell produkálni;
− veszélyes vagy a kivitelezés szempontjából nehéz helyzetekben;
− olyan helyzetekben, ahol a már kialakult szokások ellenében kell cselekedni.

24
7.2.1 A végrehajtó működés agyi alapjai

A végrehajtó funkciókkal kapcsolatos kutatások fellendítése szempontjából

döntő jelentőségű volt annak a ténynek a felismerése, hogy a laboratóriumi kísérleti
eredmények jelentős átfedést mutattak a frontális lebeny sérülésével diagnosztizált
páciensek magatartásával. Ilyen értelemben beszélünk a frontális szindróma
jelenségéről, melynek klasszikus tünetei – a viselkedéses merevség, az elterelhetőség
(szórakozottság), a perszeveráció, a tervezés és monitorozás zavara, illetve az új
helyzetekkel való megküzdés során jelentkező nehézségek. Shallice és Burgess (1991)
szerint ezek a jellegzetesen frontális lebeny sérüléséhez köthető tünetek nem mások,
mint a végrehajtó rendszer sérülésének következményei. Látható, hogy a végrehajtó
funkciók merőben nélkülözhetetlenek a mindennapi szociális és egyéb
problémahelyzethez való hatékony alkalmazkodáshoz szükséges rugalmas viselkedés-
szabályozáshoz. Figyelembe véve, hogy egy terület-aspecifikus általánosan szabályozó
kognitív működésről van szó, amely valamennyi szándék-vezérelt pszichológiai és
viselkedéses tevékenység tervezésében, végrehajtásában és ellenőrzésében szerepet
játszik, igenis érthető, hogy a természet a legmagasabb fejlettségi szintre, az ember
esetében eljutó frontális lebeny és azon belül a praefrontalis cortex (PFC) neuronális
architektúrájárnak feladatkörébe helyezte ezt a funkcióegyüttest. Luria szerint a
homloklebeny a „civilizáció szerve”: ahogy az emberi társadalomban a civilizáció, úgy
a frontális lebeny is később fejlődött az evolúció során. A praefrontalis cortex az
úgynevezett top-down jellegű információ szervezésében játszik alapvető szerepet. Ez
elsősorban a belső állapotok szervezését és a szándékos cselekvést jelenti (Borbély és
Tárnok 2004). A PFC feldolgozó körei bonyolult funkcionális és anatómiai
megosztottsággal bírnak (Szirmai 2004). Az úgynevezett „dorsolaterális praefrontalis
hálozat” és ennek károsodásakor jelentkező tünetegyüttes tulajdonképpen megegyezik a
a fentiekben már említett végrehajtó funkciók általános zavarával, melynek során
gyengül a hipotézisalkotás, a feladatok tanulása és a konstruktív képesség, a
munkamemória működéséhez kötött zavarok léphetnek fel, a gondolkodásban és
beszédben pedig konkretizálási és perszeverációs tendencia mutatkozik (Thompson-
Schill és mtsai 1998).

25
 Megemlítendő, hogy a dorsolaterális praefrontalis hálózat működéséhez köthető
végrehajtó funkciók zavara számos állapotban fordul elő. Ilyen értelemben beszélünk a
reverzibilis frontális szindrómáról, amely egészséges személyekben is többek között
alvásmegvonás, illetve túlzott alkoholfogyasztás hatására lép fel, illetve azokról a
komplex pszichopatológiai kórképekről, melyek sajátos viselkedéses, kognitív és
affektív tünetei a frontális lebeny specifikus hálózatainak csökkent vagy épp
túlműködéséről árulkodnak (Schizophrenia, OCD).

7.2.2 A végrehajtó működés vizsgálata normál és autisztikus személyekben

Az első tanulmányt, amely kimondottan az autistáknál jelentkező végrehajtó

funkciók zavart működését vizsgálta, Rumsey (1985) vezette Damasio és Maurer (1978)
hipotéziseire támaszkodván. Eszerint az autizmusban, valamint a frontális
szindrómában jelentkező számos tünet átfedést mutat, s ezáltal ugyanazt a
neuropszichológiai deficitet, illetve agyi károsodást tükrözi. Ezen tanulmányok során a
WCST (Wisconsin Card Sorting Test) eljárást alkalmazták, amely kimondottan
érzékeny a végrehajtó funkciók zavaraira s azon belül különösen a kognítív
rugalmasságra, szett-váltásra (Demeter és mtsai 2008). Az eredmények azt mutatták,
hogy az autisták jelentősen gyengébben teljesítettek a kontroll csoportnál. Rumsey
megfogalmazta ezen eredmények relevanciáját a szociális viselkedési zavarra
vonatkozóan megfigyelvén, hogy a megfelelő szociális funkcionálás, a kártyák
szortírozásához hasonlóan, megköveteli a különböző kontextuális változók súlyozását
és integrálását, az induktív logikát, de elsősorban a feladat váltásának képességét és az
irreleváns információk legátlását. Következésképp a végrehajtó diszfunkció elmélete
magyarázatul szolgálhat nem csak a merev, rugalmatlan viselkedésre és érdeklődésre,
hanem annak képtelenségére is, hogy az autista személy kölcsönös szociális interakciót
alakítson ki, amely természeténél fogva megköveteli olyan válaszok „on line”
felülvizsgálatát illetve kiválogatását, amelyek megfelelnek egy sor szubtilis,
multidimenzionális és kontextusspecifikus információnak (Bennetto és mtsai 1996).
Kimutatták, hogy WCST feladat hatékony megoldásához a következő kognitív
funkciók szükségesek: szelektív figyelem, kognitív flexibilitás, munkamemória, kognitív
gátlás, induktív logika, kontextuális változók értékelése, integrálása. Ezek közül nem

26
mindegyik végrehajtó jellegű. Ezért megvizsgálták, hogy melyek azok, amelyek kritikus
jelentőséggel bírnak. A már létező kísérleti adatokra alapozva a munkamemóriát, illetve
a kognitív gátlási folyamatokat vizsgálták felül. A munkamemóriát illetőleg kimutatták,
hogy az autista gyerekek ténylegesen gyengébben teljesítettek, mint a normál
intelligenciájú kontroll csoport, viszont a mentális életkorban megfeleltetett, értelmileg
visszamaradott kontroll csoporttól nem mutattak eltérést. Tehát a munkamemória zavar,
jóllehet jellemezheti az autizmust, inkább a mentális életkorral függ össze.
A kognitív gátlást különböző feladathelyzetekben vizsgálták. Az egyik vizsgálat
során a kísérleti személyek azt a feladatot kapták, hogy a számítógép képernyőjén
megjelenő geometriai formákat differenciáltan reagálják le. Történetesen az egyik
esetben egy háromszög alakú mértani forma megjelenésére le kellett nyomni egy
gombot, míg a megjelenő négyzetre nem. Szemben a hiperaktív gyerekekkel, akik
rendszeresen tévedtek, az autista gyerekek jól teljesítettek (Ozonof és mtsai 1991). Az
igazi problémák akkor jelentkeztek, amikor a szabály megváltozott és ugyanazt a
reakciót az ellenkező mértani formákra kellett adni. Az autista gyerekek tipikus
perszeverációs zavara itt előtérbe került. Tehát az autista gyerekek munkamemóriája
érintetlen, ugyanis ez inkább a mentális érintettséggel függ össze. Ugyanakkor a
kognitív gátlást igénybe vevő feladatok esetében is jól teljesítenek. Ebben többnyire az
ADHD-s gyerekek érintettek, amint azt például a „Go-noGo” feladathelyzetekben
nyújtott teljesítményük is mutatja, szemben az autisztikus alanyokkal, akik inkább a
válaszok szelekcióját/monitorozását feltételező kognitív megbecsülési feladatokba
nyújtottak gyengébb teljesítményt (Happé és mtsai 2006).
Autista személyekben a teljesítmény fokozott csökkenése olyan
teszthelyzetekben jelentkezik, ahol a munkamemória igénybevétele társul a kognitív
gátlási funkciók igénybevételével (Russel és mtsai 1997, Pennington és mtsai 1997).
Erre volt példa a fentiekben már említett geometriai formákkal végzett vizsgálat is
(Ozonof és mtsai 1991). Tipikusan ilyen feladathelyzetet képviselnek azok a tesztek,
ahol egy eljárási szabályt kell észben tartani és egyidejűen legátolni a nem célravezető
előfeszített, automatikus válaszokat. Ennek kudarcát nevezzük perszeverációs hibának,
amely a kognitív rugalmasság csökkenéséről árulkodik. Ilyen jellegű kognitív
igénybevételt feltételez a Hanoi Torony (TOH) feladat. A kísérleti személynek három
egymásra helyezett korongot kell egyenként az egyik botról a másikra átraknia úgy,

27
hogy az eredetileg lentebb elhelyezkedő korong sose kerüljön egy fentebb elhelyezkedő
korong fölé. Ugyanakkor ebben a feladatban jelen van egy fontos tervezési komponens
is, amely ugyancsak gyenge pontot képvisel az autisztikus személyek teljesítmény-
profiljában (ennek a feldatank az egyik modósított változata a London torony, amely
hasonló elveken alapszik) (1. ábra). Amint ezt elvárhatjuk a hipotézis alapján, az autista
gyerekek messzemenően gyengébben teljesítettek ebben a feladatban, mint az
egészséges kontroll csoport (Roberts és Pennington 1996, Russell 1997). Hasonló a
helyzet a WCST perszeverációs mutatójával, ahol az autisztikus személyek alacsonyabb
teljesítményt nyújtanak kortársaikhoz viszonyítva.
A fentiek tükrében elmondható tehát, hogy a két legérintettebb funkció autizmus
spektrumzavarban a tervezés és a kognitív rugalmasság (Hill 2004). Ugyanakkor azt is
sikerült kimutatni, hogy az autisztikus tünetek hangsúlyozottsága jobban korrelál a
WCST, illetve TOH feladatokból kinyert összetett változóval, mint a tudatelmélet
feladatokéval. Ebből arra következtethetünk, hogy a végrehajtó funkciók zavara,
amelyet többek között a WCST és a TOH mér, jobban meghatározza az autizmust, mint
a mentalizációs képesség gyengesége.
Tehát a végrehajtó funkciók zavara – amint ez a fentiek során már említésre
került – egy igen elfogadható magyarázatot nyújt a szociális téren jelentkező
nehézségekre. A tudatelméletet vizsgáló feladatokban a kísérleti személy hasonló
kognitív igénybevételnek van kitéve, mint a TOH feladat esetében. Ugyanis észben kell
tartania bizonyos információkat (pl.: hogy mi történik a szobában Sally és Ann körül),
miközben erőteljesen le kell gátolnia az automatikus válaszokat (pl. hogy hol van
valójában a cukorka, ami nem felel meg a feladatban szereplő személy ismeretével).
Ugyanez a jelenség általánosabban megmagyarázható a kognitív rugalmasság
hiányával, amely megakadályozza a kísérleti személyt, hogy szempontot váltson a
feladatban szereplő másik személlyel. Hasonló elgondolással magyarázható meg a már
korai életkorban jelentkező megosztott figyelem zavart működése az autistáknál.

28
 1. Ábra

Kezdeti állapot

Végső állapot

A központi végrehajtó működést vizsgáló feladatok. (a) Példa a London torony feladat
lépéseire. A korongokat a kerdeti állapotból a végső állapotba kell helyezni minél kevesebb
lépésből. (b) A Wisconsin Kártyaszorírozás Teszt. A kártyákat szín, szám és forma alapján lehet
csoportosítani, attól függőne, hogy mi az aktuális szabály.

A végrehajtó diszfunkció elmélettel kapcsolatban felmerült leggyakoribb kritika

arra a módszertani hiányosságra vonatkozik, mely szerint a legtöbb kutatást
előrehaladottabb életkorban végezték, aminek következtében nem lehet eldönteni annak
mértékét, hogy mennyiben van szó egy elsődleges és mennyiben egy esetleges
másodlagos deficitről. Ilyen értelemben megemlíteném Lurija elméletet, amely a
verbális funkciók viselkedésben betöltött szerepét hangsúlyozza (Luria és Yudovich
1971). Tehát elképzelés szintjén lehetséges, hogy mind a tudatelmélet, mind a
végrehajtó funkció zavara csupán a beszédben fellépő elsődleges zavar következményei
legyenek autizmusban (Russel 1997, Hughes 1996). Ennek azonban ellentmond az a
tény, hogy magasan funkcionáló autizmusban, illetve Asperger szindrómában, ahol a
nyelvi készségek jók, a végrehajtó működés rendellenessége továbbra is tetten érhető.
Ozonoff és mtsai (1991) egyik tanulmányukban végrehajtó funkció feladatokat
és tudatelmélet feladatokat használva azt a következtetést vonták le, hogy a végrehajtó
diszfunkció elsődleges kognitív deficit autizmusban. A perszeveratív és inflexibilis
problémamegoldó stratégiák magyarázhatják az autista gyerekek teljesítményét a
tudatelmélet feladatokban.
A végrehajtó diszfunkció hipotézis másik képviselője, Russel (1997) szerint az
autizmus alapját képező fejlődési rendellenesség a prekonceptuális szint károsodásában

29
gyökerezhet. A viselkedés szintjén feltételezi, hogy azon képesség sérült, amely
szabályozza a viselkedést az „önindító” szimbólumok által. Russel szerint ahhoz, hogy a
gyerekek metareprezentációs képessége kifejlődjön, szükséges saját mentalitásuk
preteoretikus tapasztalata, ami maga után vonja az intenciók monitorizálásának
képességét. Az intenciók monitorizálásának képessége a szimbolikus funkciók
fejlődésétől függ, mely képessé teszi a gyereket viselkedésének szabályozására (Csibra
és Gergely 1998).

7.3 A kognitív koherencia elmélete

A kognitív koherencia elméletét az utóbbi húsz évben fogalmazták meg explicit

módon (Frith és Happé 1994, Happé 1999). A Gestalt pszichológia elméleti feltevésein
elindulva (Kofka 1935) a kognitív koherencia elmélete azt a hipotézist fogalmazza meg
(Frith 1989), hogy egy normális kognitív rendszernek része az a beépített hajlam, amely
arra irányul, hogy a lehető legnagyobb ingertartományban alakítson ki koherenciát, és a
lehető legnagyobb környezettartományban általánosítson. Ez eredményezi az emberi
gondolkodás hatékonyságát az általánosítás, elvonatkoztatás és kategorizálás csatornáin
keresztül. Az általános képzetek, fogalmak, majd végül a kommunikációban, illetve a
gondolkodásban oly nélkülözhetetlen nyelvi rendszernek a kialakulása is ennek a
kognitív kohéziós erőnek a következménye. A kutatások azt mutatják, hogy épp ez az
összefüggésteremtésre irányuló képesség az, amely az autista gyermekeknél csökkent
értékű. Ennek következtében információ feldolgozási rendszerüket – akárcsak tulajdon
lényüket – az autonómia jellemzi. Az autonómia ebben az összefüggésben a
gondolkodás minőségére vonatkozik, és jelentheti a globális koherencia hiányát vagy a
koherencia kontrollját. Pontosabban a kognitív koherencia deficit az autizmusban egy
olyan sajátos kognitív stílusból származik, amely a komplex ingereket nem egységében,
hanem a részek összességeként érzékeli és kezeli, s aminek eredményeképpen kialakul
az autizmusban sajátosan fennálló szociális, kommunikációs, illetve képzeleti
tevékenység rendellenességeinek együttese. Továbbá ez az elmélet arra a nem túl
gyakori autizmusspecifikus-jelenségre is magyarázatot nyújt, amelyet a szakirodalom az
„idiot savant” terminusával jelöl, és amely nem más, mint az általános

30
képességprofilból jelentősen kiemelkedő, szigetszerű képesség-konstruktumra
vonatkozik.

7.3.1 A központi koherencia mérése

A központi koherencia tudományos vizsgálata során számos mérőeszközt fejleszetettek

ki, melyek közül mindegyik ugyanezt az alapvető emberi képességet próbálta egy–egy
másik oldalról megragadni. A következőkben bemutatjuk a főbb mérési eljárásokat.

7.3.1.1 A Kohs kockák

A vizsgálatok azt mutatják, hogy az autisták az általános intelligencia
szintjüknél messzemenően jobban teljesítenek a Wechsler intelligencia skála mozaik
altesztjében (Kohs kockák). Ez valamennyi intelligencia szintnél tetten érhető (Happé
1994; Yirmiya és mtsai 1996).
A Kohs kockák tesztje megköveteli az egyéntől, hogy egy geometriai formát
mentálisan komponenseire bontson. Ezek a részek megfelelnek egy sor mintázott
kockának, amelyekből újra kell építeni az eredeti geometriai formát. A közhasználatban
a Kohs kockák tesztjét a vizuo-perceptuális szervezés, a nonverbális konceptualizálás
mérőeszközeként (Lezak 1995), valamint az általános intelligencia mutatójaként
használják (Kaufman 1979). Mindazonáltal Shah és Frith (1993) egybecsengő
bizonyítékok sorát hozták azon hipotézis alátámasztására, mely szerint az autisztikus
személyek kimagasló teljesítménye ezen a téren paradox módon egy információ
feldogozásbeli abnormalitásnak tudható be, melyet központi koherencia deficitnek
neveztek el. A továbbiakban Shah és Frith (1993) a mozaik tesztet két különböző
módon alkalmazta, amelyek során a feladat nehézsége fokozatosan növekedett a mintául
szolgáló geometriai forma elfordítása, illetve a srég irányú egyenesek számának
növelése által. A kísérleti csoport teljesítményének csökkenése megfelelt a kontroll
csoportéval, ami arra engedett következtetni, hogy nem egy autizmusra jellemző
általánosabb téri-vizuális képességfölényről van szó, hanem a darabonkénti észlelés
által biztosított facilitációról.

31
7.3.1.2 Vizuoperceptív illuziókkal végzett kutatások
Ezek a kísérletek a kognitív koherenciát egy viszonylag alapvető vizuo-perceptuális
szinten vizsgálták bizonyos optikai csalódásokat okozó képek segítségével.
Az egyik ilyen jellegű vizsgálatban Happé (1996) a Tichener illúzió
észlelésének sajátosságait vizsgálta autisztikus gyerekeknél. Happé szerint az illúziók
valójában a kontextus induktív hatását tükrözik a tévesen észlelt részek szintjén. Az
előfeltételezéssel megegyezően az autisztikus gyerekek kevésbé mutatkoztak
fogékonynak a kérdéses illúzióra, így helyesen ítélték meg a bemutatott körök
nagyságát. Ez is azt bizonyítja, hogy az autistáknál a bemutatott inger teljes gestaltja
nem befolyásolta a célinger észlelését.
Hasonló eredményre jutottak a Müller-Lyer illúzió esetében is, ahol a kísérleti
csoport nagyobb valószínűséggel ítélte meg a helyesen bemutatott egyenesek hosszát.
Feltételezhetően a kohézióra kevésbé érzékeny vizuális észlelési stílus hatott
kedvezőleg a teljesítményre azáltal, hogy a vizsgálati alanyok kevésbé kapcsolták össze
az egyenest a különböző irányt mutató végződésekkel. A kontroll esetében a gestalt
hatás rontotta a teljesítményt.

7.3.1.3 A rejtett formák tesztje

A központi koherencia vizsgálatának egy másik kísérleti paradigmáját a rejtett formák
tesztje képviseli. Ebben a feladatban a kísérleti személyeknek azt a feladatot adták,
hogy bizonyos egyszerű formákat (háromszög, egy ház körvonala, stb.) azonosítsanak
be ismert tárgyak képének szerkezetében (hintaló stb). Az eredmény ismét az volt, hogy
az alacsonyan funkcionáló autisztikus gyerekek jobban teljesítettek, mint az értelmi
fogyatékos, illetve a normál intelligenciájú kontroll csoportok. Ezt a kutatást Jollife és
Baron-Cohen megismételte (1997) rámutatva arra, hogy az autista, illetve Asperger
szindrómás személyek messzemenően jobban teljesítettek, mint a normál kontroll a
Rejtett Formák Teszt (EFT) felnőtt változatában, ahol a feladat ugyancsak az volt, hogy
bizonyos célformákat kellet megtalálni egy komplexebb mintázaton belül.
A fenti eredmények azt a feltételezést támasztják alá, hogy az autisztikus
személyek viszonylag érzéketlenek a kontextusra (Frith és Happé 1994).

32
7.3.1.4 Szemantikus feldolgozást mérő memóriavizsgálatok
További vizsgálatok azt kutatták, hogy a gyenge központi koherencia milyen
mértékben hat az információk szemantikus kódolására. Hermelin és O’Connor (1967)
szerint az autisztikus gyerekek nem használják ki a jelentés által nyújtott előnyt a
memória tesztekben. Azt a feladatot adták autista és értelmi fogyatékos gyerekek
csoportjainak, hogy szósorokat, illetve mondatokat tanuljanak meg, majd rövid távú
megőrzést követően idézzék fel azokat. A csoportok megfeleltek egymásnak passzív
szókincs, illetve számterjedelemre vonatkozó memória szempontjából. Az eredmény az
volt, hogy az értelmi fogyatékos csoport sokkal jobban emlékezett a mondatokra, mint a
szavakra szemben az autistákkal, akik nem használták fel a mondatban rejlő
szemantikai összefüggést.
Egy következő vizsgálat során, amikor megpróbálták kizárni annak a
lehetőségét, hogy a kísérleti csoport csökkent memória teljesítménye a szintaktikai
szerkezet feldolgozásának nehézségéből eredne, szósorokat adtak rövidtávú megőrzésre
azonos, illetve különböző szemantikai kategóriákból. Az eredmény igazolta az eredeti
hipotézist, vagyis autisták nem éltek a szemantikai összefüggés által nyújtott
facilitációval, szemben a normál kontrollal, ahol a memória teljesítményt a
szemantikailag összefüggő szópárok jelentősen növelték.
Frith (1989) kezdeti feltételezése szerint a tudatelmélet zavara az autistáknál
lényegében a kognitív koherencia működési kudarcának tudható be. Ezek szerint az
emberi tudatállapotok megértéséhez szükséges egy olyan szerkezet létezése, amely
kohéziós erővel bírva érzékeny a különböző forrásokból érkező információk közötti
kontingenciákra és ennek alapján képes értelmes mentális konstruktumokat kialakítani.
További vizsgálatok alapján – amelyek megerősítették, hogy a központi
koherencia gyengesége azokra az autista személyekre is érvényes, akik egyébként jól
teljesítenek a tudatelméletet vizsgáló feladathelyzetekben – megfogalmazódott az a
feltételezés, mely szerint két különböző, de interakcióban álló diszfunkcióról van szó.
Pontosabban létezik egy moduláris jellegű mentalizációs zavar, illetve egy általánosabb,
nem terület aspecifikus központi koherencia gyengeség (Frith és Happé 1994; Happé,
1997; Happé, 1996b).
Mit tudunk a kognitív koherencia neurofiziológiai hátteréről? Valójában kevés
tanulmányra támaszkodhatunk ilyen értelemben.

33
 Az egyik Happé által végzett tanulmány párhuzamot állít fel a kognitív
koherencia gyengesége, illetve a verbál-szemantikus, valamint a téri-vizuális holisztikus
feldolgozás között (Benowitz és mtsai 1990). Ezen állítás számottevő ellenérve azt a
kérdést veti fel, mely szerint lehetséges-e, hogy az autisták információ feldolgozásában
jelentkező koherencia problémákat – melyek minden szintre és területre kiterjednek –
csupán a jobb agyféltekére jellemző leszálló “top-down” folyamatok zavara okozná.
Következésképp a kognitív koherencia pervazív zavara egy sokkal diffúzabb jellegű
agyi működési rendellenességből származtatható.
Ezzel az érveléssel vág egybe Happé-nak egy másik hipotézise, melyet bizonyos
neurobiológiai kutatási eredményekre alapozott, miszerint az autisták agyában
kimutatható egy neuronális abundencia, amely feltételezhetően összefüggésben áll a
programozott sejthalál zavarával (Piven és mtsai 1995). Ezek szerint a szükségesnél
nagyobb mennyiségű neuron facilitálhatja az autisztikus hiperrealitást a feldarabolt,
valamint a többnyire lokális információfeldolgozási stílust, mégpedig a globális,
holisztikus kognitív stílus kárára, amely nélkülözhetetlen a normális emberi kognitív
működéshez. Az ASZ-ban leírt agyi konnektivitási rendellenességek (lásd az 1.7.3-as
fejezetet), melyek egyre inkább egy csökkent agyi konnektivitás irányába mutatnak
(Just és mtsai 2004) jó alapot nyújtanak a kognitív koherencia zavar biológiai
megalapozottsága melletti további érveléshez.
Következtetésként megemlítendő, hogy pillanatnyilag még a Központi
Koherencia Elmélet magyarázza legkimerítőbben az autisztikus egyenetlen
képességprofilt.
A felhozott ellenérvek a következőképp foglalhatók össze.
1. Neurológiai síkon nem plauzibilis, hogy a magasan modularizált, elszigetelt,
egyszerű perceptuális folyamatokat, illetve a verbális információk értelmezését
biztosító komplex folyamatokat ugyanazon agyi mechanizmus határozza meg.
2. Ugyanakkor nem létezik még kellő bizonyíték annak alátámasztására, hogy az
autistáknál fellelhető vizuo-perceptuális, vizuo-konstruktív, illetve verbál
szemantikus zavarok között a kapcsolatot ténylegesen a gyenge központi
koherencia képezné, továbbá az sem tisztázott, hogy a koherencia zavarát
centralizált vagy diffúz agyi folyamatok váltják-e ki.

34
7.4 A kognitív stílus mint agyi működési fenotípus. Az extrém férfiagy elmélet.

Egy viszonylag új elmélet értelmében jelentős nemi különbségek vannak

empatikus és a szisztematizáló mentális folyamatok terén (Baron-Cohen 2002).
Az „empatizálás” arra az ösztönzésre, illetve képességre irányul, hogy azonosuljunk egy
rajtunk kívülálló személy érzéseivel és gondolataival, és hogy ezeknek megfelelő
érzelmi tónussal válaszoljunk rájuk. Az empiatizálás – amint ezt a tudatelmélet
alfejezetében már érintettük –, lehetővé teszi számunkra, hogy megjósoljuk valaki
viselkedését, és hogy törődjünk azzal, hogy miként éreznek és gondolkodnak mások. A
létező eredmények arra utalnak, hogy a nők spontán módon nagyobb mértékben
empatizálnak, mint a férfiak.
A szisztematizálás arra az ösztönzésre utal, hogy behatóan megvizsgáljuk az egy
rendszeren belüli változókat, s ezáltal megállapítsuk a rendszer viselkedését irányító
szabályokat, valamint, hogy újabb rendszereket tervezünk és építsünk ki. A
szisztematizálás lehetővé teszi, hogy megjósoljuk a rendszer viselkedését és ellenőrzés
alatt tartsuk. Az eddigi eredmények szerint a férfiak spontán módon nagyobb
mértékben szisztematizálnak, mint a nők.
Ez ez elképzelés összhangban van a tudatelmélet kapcsán végzett kutatási
eredményekkel. „A gondolatok tekintetből való olvasása” (‘Reading the Mind nt he
Eyes’) feladatban a nők jobban teljesítnek, mint a férfiak, azonban az Aszeperger
szindrómával élő személyek a férfiaknál is rosszabbul teljesítettek (Baron-Cohen és
mtsai 1997). Továbbá a „melléfogás” (Faux pas) típusú feladatokban a nők ugyancsak
jobban meg tudják állapítani, hogy mi volna a szociálisan érzéketlenebb, durvább
kijelentés, mint a férfiak, míg az Asperger szindrómás vagy autista személyek a
férfiaknál itt is rosszabbul tejesítenek (Baron-Cohen és mtsai 1999a). A kiemelkedőbb
szisztematizáló képességre vonatkozó bizonyítékok magába foglalják azt a tényt, hogy
bizonyos autizmus spektrumzavarral élő személyek „szigetszerű”, izolált képességekkel
rendelkeznek, mint példul matematikai számítások, a naptár számítások, a szintaxisok
elsajátítása és a zene, valamint a részletes információk precíz memorizálása terén
(Baron-Cohen és Bolton 1993; Hermelin, 2002). A magasan funkcionáló autisták
esetében ezek a képességek jelentős teljesítményhez vezethetnek a matematika, a sakk,
a mechanikai tudás, illetve más tényszerű, tudományos technikai vagy rendszeralapú

35
tárgy terén (Baron-Cohen és mtsai 1999c). Ezek mind magasan szisztematizáló
területek.
A létező eredmények arra utalnak, hogy a nők, férfiak, illetve az autista
személyek eloszlása eltérő az empatizáló, illetve szisztematizáló tendenciák
beazonosítására kidolgozott kérdőívek mentén. A nők magasabb empatizáló pontszámot
és alacsonyabb szisztematizáló pontszámot érnek el szemben a férfiakkal, akik
ellentétes mintázatot mutatnak. Az autizmus spektrumzavarral élő személyek esetében a
teljesítményprofil a férfiakéhoz hasonló, azonban szignifikánsan hangsúlyosabb
értékekkel (Baron Cohen és mtsai 2003, Baron-Cohen és Wheelwright 2004).
Ami továbbra is kérdés marad, az az empatizáló, illetve a szisztematizáló
tendenciákért felelős neurokognitív mechanizmusok természete. Különösen fontos
annak felismerése, hogy mennyiben van szó egy közös, vagy két teljesen eltérő
mechanizmusról. Figyelembe véve, hogy léteznek olyan személyek, akik a mindkét
típusú tendenciát vizsgáló kérdőívben igen magas pontszámot nyújtanak, elképzelhető,
hogy két különböző agyi mechanizmus határozza meg ezeket a tendenciákat.
Mindazonáltal feltételezhető, hogy létezik kapcsolat ezen eltérő agyi mechanizmusok
között, amelyek az egymással való interakcióban alakítják ki egy személy esetében a
fent említettek értelemében vett férfias vagy nőies gondolkodását.

7.5 Neuropszichológia következtetés

Mint ahogyan korábban már említettük, a fentiekben röviden bemutatott

neuropszichológiai magyarázó elméletek részben kiegészítik, részben pedig
összeegyeztethetetlenek egymással. Feltételezhetően a jobb megértést és teljesebb
szintézist csakis a háttérben meghúzódó strukturális és funkcionális neurobiológiai
jellegzetességek behatóbb megismerése, illetve a pszichológiai kutatási eredményekkel
való összevetése teszi lehetővé. A következőkben megvizsgáljuk a bemutatott
elméleteknek a különböző autisztikus viselkedéses sajátosságokra vonatkozó lehetséges
magyarázatát.

36
8. Az autizmus spektrumzavarok neurobiológiai tényezői

Az autizmus biológiai gyökereivel számolva egy kiterjedt oksági lánccal találkozunk.

Az összetett etiológiai hálozat egyik kísérő jelensége az autizmussal az autizmus
spektrum zavar gyakori asszociációja értelmi fogyatékossággal és epilepsziával.
Jelenleg elfogadott tény, hogy számos kór hajlamosíthat egy gyermeket arra, hogy
autizmus fejlődjön ki nála. Mégis az autizmussal élő gyermekek többségénél nem
mutatható ki ilyen előzmény. E rejtély feloldására javasolták egyebek között a végső
közös ösvény modelljét (2. ábra). E modell szerint az autizmus különféle okai (melyek
egy részét még nem is ismerjük) közösek abban, hogy olyan agyi területeket
károsítanak, amelyek a normális kommunikációért, a társas viselkedésért és a
játéktevékenységért felelősek.

2.Ábra

A végső közös ösvény modellje (Baron-Cohen 1993)

37
8.1 Módosult agyi struktúra

A képalkotó vizsgálatok terén bőséges empirikus adatbázissal rendelkezünk az

autisták esetleges agyi strukturális eltérésének beigazolásához, melyek azonban igen
ellentmondásosak. Legkövetkezetesebben az általános agytérfogatnövekedést figyelték
meg fiatal életkorban.
Courchesne és mtsai (2001) vizsgálati eredményei alapján az egészséges
gyermekek normatív adataihoz viszonyítva az autizmus spektrumzavarral élő gyerekek
fejkerülete közvetlen születés előtt kisebb, majd 6-14 hónapon át jelentősen felgyorsul a
növekedése, amely meghaladja a normál gyerekek fejkerület változásának ritmusát.
Carper és mtsai (2002) szerint megfigyelhető egy szürke és fehérállomány hyperplasia
két és hároméves autista gyerekeknél (kb. 20%-os növekedés), amely a frontális lebenyt
érinti elsősorban. Továbbá a frontális, temporális, valamint a parietális fehérállomány
térfogata, illetve a frontális és temporális szürkeállomány térfogata jelentősen lassabban
változik a 2-11 év között, mint a normál csoportban. A kisagyban fellépő
rendellenességek is jelentősen megkülönböztetik az autista gyerekeket a normáltól.
Strukturálisan tetten érhető a VI. és VII. kisagyi lebeny szignifikáns csökkenése a
kontrollhoz viszonyítva, ami összefüggést mutat a sztereotíp érdeklődéssel, valamint a
végrehajtó természetű perszeveráló figyelemmel (Pierce és Courchesne, 2001).
Szövettanilag a Purkinje sejtek jelentős csökkenését figyelték meg (Courchesne 1997) a
kisagyban, ami a mélyebben fekvő cerebelláris magvak aktivitás gátlásának csökkenését
vonja maga után, ezáltal fokozva a frontális lebeny stimulációját a thalamus
közvetítésével. Elképzelhető, hogy az említett neurofiziológiai mechanizmus szerepet
játszik mind a megnövekedett frontális agytérfogat, mind pedig az abnormális
konnektivitással kapcsolatos jelenségek létrejöttében. Továbbá számos strukturális agyi
elváltozás is tetten érhető az autizmusban, amelyek a későbbiek során beigazolódtak,
vagy épp megcáfolódtak (Hrdlicka 2008). A fej körfogatán, a strukturális képalkotás és
post-mortem vizsgálatokból származó kiterjedt, rendelkezésre álló tudományos
eredmények alapján elmondható, hogy az autizmust egy szokatlanul felgyorsult korai
agyi fejlődési, majd ez követően egy csökkent fejlődési szakasz jellemzi (Redcay és
Courchesne, 2005), melynek feltételezhetően közvetlen következménye a sajátos
magatartásbeli fenotípus.

38
8.2 Minikolumnáris hipotézis

Megfogalmazódott az a hipotézis, hogy a korai felgyorsult agyi

térfogatnövekedés interferál a cortex neuronális hálozatainak normális fejlődési
irányvonalával. A post mortem neuropathológiai vizsgálatok rámutattak arra, hogy az
autista személyek agyszövete eltér a tipikusan fejlődő személyekétől. (Bailey és mtsai
1998, Casanova és mtsai 2002). Ennek kapcsán fogalmazódott meg a minikolumnáris
hipotézis (Casanova és mtsai 2002), amely mára igen kimagasló helyet képvisel az agyi
konnektivitási zavarra utaló funkcionális képalkotó és neuropszichológiai vizsgálatok
eredményeit alátámasztó neurobiológiai magyarázóelméletek körében. Az autisztikus
személyek agyszövetének mikroszkópikus vizsgálata eltérő központi idegrendszeri
fejlődésre utal, amely leginkább a kérgi minikolumnák módosult morfológiájában,
illetve szerveződésében nyilvánul meg (Casanova és mtsai 2002). A minikolumnák
képezik a cerebrális cortex anatómiai és fiziológiai alapegységét, illetve a kortex
vertikális szerveződésének legalacsonyabb szintjét. Az autizmusban nagyobb számú és
kevésbé kompakt minikolumnát írtak le, ami feltételezhetően a neuron prekurzor
sejtjeinek az osztódásával, illetve egy környezeti behatásra kialakuló minikolumnáris
szerkezet módosulásával magyarázható. Ilyen jellegű eltérést a Down-kórban is
megfigyeltek, ahol a minikolumnák normális szélességgel rendelkeznek, viszont
sugárirányú struktúrái hamarabb elérik a felnőttkori minikolumnák méreteit
(Buxhoeveden és mtsai 2002), ami egyben magyarázatul szolgálhat ebben a fejlődési
rendellenességben megfigyelhető felgyorsult öregedésre.

Az autizmusban leírt nagyobb agytérfogat együttvéve a kisebb, de számosabb

minikolumnák jelenségével egy újszerű citoarchitektúrát eredményez, amelyben a
minikolumnák relatív, illetve abszolút megnövekedése figyelhető meg egy egységnyi
kérgi területen vagy feldolgozási egységben. Az evolúció folyamán az agykéreg
felületének növekedése – amely a minikolumnák konstans méreteinek a megőrzésével,
illetve számuk gyarapodásával valósult meg –, a feldolgozási egységek számának
megsokszorozódását és komplexitásuk fokozódását eredményezte. Míg ez az összetett
kérgi fejlődés és differenciálódás a filogenézis során egy lassú folyamat révén valósult
meg – amelyben a szelekciós nyomás a szervezet, vagyis az információfeldolgozás
optimalizálásaként hatott –, az autizmusban a feldolgozási egységek váratlan

39
megnövekedése egy akut jelenség tárgyát képezi. Ha a thalamikus végződések száma
nem követi a feldolgozási egységek számának növekedését – amint ezt nemrégiben ki is
mutatták az autizmus kapcsán (Tsatsanis és mtsai 2003, Hardan és mtsai 2006) – , akkor
egy adott thalamikus afferentáció több feldolgozási egységet kényszerül ellátni, ami
pedig a feldolgozási egységeknek a központi idegrendszer általi asszimilációjának
zavarához vezet, nagymértékben megterhelvén a rendszert.

Bizonyos fiziológiai alapú megközelítések szerint az autizmus egy arousal-

modulációs zavarnak a következményeként alakul ki, aminek megfelelően ezek a
személyek állésó túlingerelt állapot eredményeként mutatnak inadekvát viselkedést
(Belmonte és mtsai 2004). Ezen elméletnek megfelelően az autisták agykérgében
csökken a laterális gátlásért felelős GABAerg gátló interneuronok száma, így nem tud
eleget tenni annak a feladatnak, hogy biztosítsa a minikolumnák funkcionális
elhatárolódását a más információfeldolgozásra specializálódott egységektől.
Következésképp a párhuzamosan ható információk zavart diszkriminációja lép fel
(Casanova, 2004).

8.3 A zavart neuronális konnektivitás hipotézise

Azok az újabb próbálkozások, melyek egy elméleti szintézis megvalósítására

törekedtek, az abnormális neuronális konnektivitásra összpontosítottak, és – legalábbis a
felületen – nem értenek egyet abban, hogy a kérdéses konnektivitási rendellenesség egy
túltelítettségre vonatkozik (Rubenstein és Merzenich 2003, Belmonte és mtsai 2004)
vagy egy deficitre (Brock és mtsai 2002, Just és mtsai 2004). Tovább bonyolítja a képet,
hogy a “konnektivitás” kifejezés több mint egy értelemmel ruházható fel.
Konceptuálisan elkülöníthető a neuronális együtteseken belüli lokális konnektivitás,
illetve a különböző funkcionális agyterületek közötti nagy léptékű konnektivitás. Egy
másik tengely mentén elkülöníthető a szinpaszisokra és neuronális rostokra vonatkozó
fizikiai konnektivitás a jelátvitelhez kötődő komputativ konnektivitástól. Fizikálisan az
autisztikus agyban a fokozott lokális konnektivitás együtt járhat egy csökkent hosszú
távú konnektivitással (Just és mtsai 2004), ami feltételezhetően a szinapszisok
kialakulási, illetve kiküszöbölődési folyamatában bekövetkező széles skálájú
módosulásának köszönhető (Sporns és mtsai 2000).

40
 Továbbá a magas fizikai, illetve az alacsony komputatív konnektivitások
felerősíthetik egymást azáltal, hogy nem sikerül megkülönböztetni a jelt a zajtól
(Rubenstein és Merzenich 2003, Belmonte és mtsai 2004). A fentiek alapján
elképzelhető, hogy az autizmusban jelentkező sajátos kognitív és viselkedéses deficit az
agyi serkentési és gátlási folyamatok arányának növekedéséből fakad (Rubenstein és
Merzenich, 2003). Ez fennállhat vagy az agyi serkentési folyamatok túlzott növekedése,
vagy pedig a gátlási folyamatok jelentős csökkenése folytán.
A már említett mikroanatómiai elváltozások további bizonyítékot szolgáltatnak
azokra celluláris rendellenességekre és folyamatokra, melyek alapul szolgálnak az
elsősorban frontális lebenyt érintő strukturális és funkcionális elváltozásokra (Herbert
és mtsai 2004, Carper és Courchesne 2005). Tehát felmerült az az elképzelés, hogy a
módosult agyi fejlődési mintázat egy lokálisan felfokozott frontális neuronális
konnektivitást és a nagyléptékű cortico-corticalis kapcsolatok csökkenését eredményezi
(Courchesne és Pierce, 2005). A frontálisan kicsúcsosodó, indokolatlanul felfokozott
neuronális kommunikáció, valamint a nagyléptékű cortico-corticalis összekapcsoltság
az autizmus spketzrumzavarok sajátos kognitív profiljának legjelentősebb
neurobiológiai korrerlátumát képezik.
A fentiekkel összhangban jó néhány funkcionális képalkotó vizsgálati eredmény
arra mutatott rá, hogy számos eltérő kognitív feladat végzése közben az agyi aktivítás
kevésbé szinkronizálódott a különböző agyterületek között. Ilyen eredményeket találtak
a mondatmegértést (Just és mtsai 2004, Kana és mtsai 2006), az végrehajtó funkciókat
(Luna és mtsai 2002, Kana és mtsai 2007, Just és mtsai 2007, Koshino és mtsai 2005,
2008), a vizuomotoros teljesítményt (Villalobos és mtsai 2005), továbbá a szociális
kogniciót (Castelli és mtsai 2002, Kana és mtsai 2008) vizsgáló feladatok végzése során
és nyugodt ébrenléti állapotban egyaránt (Cherkassky és mtsai 2006). Következésképp
az autizmus spektrumzavarban leírt kognitív jellegű rendellenességek, mint az
végrehajtó funkciók (Ozonoff és mtsai 1995), a tudatelémélet (Baron-Cohen és mtsai
1985), és a komplex információfeldolgozás (Minshew és mtsai 2002) mind a neuronális
hálozat szerkezeti és működési rendellenességével állhat összefüggésben. Ezen hatások
agyi lokalizációját illető legfrissebb tényállás az, hogy a csökkent konnektivítás azon
társító agyi régiók közötti neuronális kapcsolatokat érinti elsősorban, melyek működése
a legintenzívebb egy adott feladat végzése során, s ez különösen a frontális lebenyre

41
igaz (Just és mtsai 2004). Valóban, a frontális régiót övező csökkent agyi konnektivitás
autizmus spektrumzavarban egy gyakorta viszatérő jelenséget képvisel számos
funkcionális képalkotó vizsgálatban (Villabolos és mtsai 2005, Cherkassky és mtsai
2006, Just és mtsai 2007, Kana és mtsai 2008).
Az agyi neuronális konnektivítás EEG alapú analízise igen hatékony eljárás
lehet, az említett agyi konnektivitási zavarok pontosabb feltárására irányuló
tduományos erőfeszítések során. Ennek alapját az a tény biztosítja, hogy a cortico-
corticalis, illetve thalamocorticalis rendszer strukturális és funkcionális sajátosságai
tükröződnek az NREM-specifikus oszillatorikus tevékenységében (Miyamoto és mtsai
2003). A lassú osszcilláció (~ 1Hz), illetve az orsóaktivítás (~11-16 Hz) funkcionálisan
a thalamocorticalis rendszer működésén alapszik (Steriade és mtsai 2003), amely
rendszernek módosulására számos bizonyíték létezik az ASZ-ban (Tsatsanis és mtsai
2003, Hardan és mtsai 2006). Az EEG koherencia a különböző agyterületek
funkcionális konnektivítását tükrözi (Achermann és Borbély 1998) . Az ember esetében
a tanulást követő NREM alvás során növekszik a koherencia, ami feltételezhetően a
tanulási folyamatba bevont agyterületek alvás alatti reaktívációját tükrözi (Mölle és
mtsai, 2004). Az egyik nyugodt ébrenléti EEG vizsgálat értelmében ASZ-ral élő
személyekben csökkent koherencia figyelhető meg a fronto-poszterior féltekék felett
(Coben és mtsai 2008). Továbbá arra is született egy újabb adat, hogy a nem-lineáris
szinkronizáció csökkent autizmusban (Kulisek és mtsai 2008). Elképzelhető, hogy az
említett megfigyelések az ASZ-ban feltételezett csökkent agyi konnektivitás nappali és
NREM alvás alatti EEG korrelátumát tükrözik. Mindazonáltal keveset tudunk a
lokalizációról, illetve a különbözö frekvencia komponensekre vontakozó eltérésekről a
konnektivítás tekintetében. Továbbá hiányzik a beazonosított EEG markerek autizmus-
specifikus viselkedéses és neuropszichológiai sajátosságokkal való összefüggése.

9. Foetális tesztoszteron és autisztikus vonások

Számos neuropszichiátriai kategória esetében a férfiak előfordulási gyakorisága a

nőkhöz képest nagyobb. Ilyenek például az autizmus, diszlexia, specifikus
nyelvfejlődési rendellenesség, ADHD és korai jelentkezésű perzisztens antiszociális
magatartás (Rutter és mtsai 2003).

42
Az ASZ-ral élő gyerekek esetében a fiuk és lányok aránya a teljes intelligencia övezet
tekintetében 4:1 (Chakrabarti és Fombonne, 2005), míg ez az arány Asperger szindróma
esetében jóval magasabb, 9:1 (Scott és mtsai 2002). Az ASZ meglepően magas
előrdulási aránya férfiakban fontos információval szolgálhat az etiológiára vontakozóan
(Baron-Cohen 2002, Baron-Cohen és mtsai 2005). Jóllehet ASZ erőteljes neurobiológiai
és genetikai komponenssel rendelkezik (Stodgell és mtsai 2005), a férfiak magasabb
előfordulási arányáért felelős specifikus genetikai, hormonális és környezeti tényezők
továbbra is tisztázatlanok (Auyeung és mtsai 2009). Egyesek szerint az emberi
viselkedésben, illetve gondolkodásban megfigyelhető nemi különbségekeért az agyi
lateralizációt érintő nem különbségek felelősek (Hines és Shipley 1984).
Gescwind és Galaburda (1984) azt a sokat vitatott feltételezéset fogalmazta meg, mely
szerint a foetális tesztoszetron szint facilitálja az agy jobb féltekén bizonyos régiók
fejlődését míg gátolja ugyanazon területek fejlődést a balf féltekén. Jóllehet
bizonyítékok hiányában az elméletet megcáfolták (Bryden és mtsai), azok a vizsgálatok,
melyek tesztelni akarták az említett hipotézist ezt többnyire indirekt módon végezték
oösszefüggéseket keresve például a balkezesség és bizonyos erőteljesen nem-függő
klinikai kategoriák között, amilyen az autizmus is.
A tipikus férfi agy nehezebb mint a női agy és az autista személyek agya
nehezebb mint a tipikus férfiaké (Harden és mtsai 2001).
Az amygdala aránytalanul nagyobb fiukban mint lányokban (Giedd és mtsai,
1996) és az autista gyerekek esetében is nagyobb (Hazlett és mtsai 2005). Eme
eredmények konzisztensek az extrém férfiagy hipotézissel.
A második és negyedik kézujj aránya eltérő a férfiakban és a nőkben,
alacsonyabb értéket mutatva az elöbbi csoportban az utóbbihoz képest. Ugyanakkor ez
az arány negatív összefüggést mutat a foetális tesztoszeron-, illetve ösztrogénszint
arányával (Lutchmaya és mtsai 2004). Ezáltal ez a biológiai sajátosság a foetális
tesztoszteron termelődés használható ismérvét képezheti (Manning és mtsai 1998). A
második és negyedik kézujj aránya kisebb autizmussal élő gyerekekben mint az
egészségesen fejlödő kontrollban. Sőt mi több, ugyanez a mintázat megtalálható az
autizmussal élő gyerekek testvéreiben és szüleiben is (Manning és mtsai 2001, Milne és
mtsai 2006).

43
 A veleszületett adrenális hyperplasia olyan genetikai rendellenesség, amely
prenatálisan az adrenális androgén termelődés túlzott felerösődésétt eredményezi
mindkét nemben. Az egyik vizsgálat szerint az említett veleszületett rendellenességgel
élő lányok több autisztikus vonást mutattak az Autism Spectrum Quotient felnőtt
verzója mentén mint egészséges lánytestvéreik (Knickmayer és mtsai 2006).
Egy nagy esetszámot felőlelő nyomonkövető kutatás (Cambridge Fetal Testosterone
Project), amely során a magzatvízből rutin amniocentézis révén került a Foetális
tesztoszeron szint vizsgálatra, azt találták, hogy évekkel később, amikor a gyerekek
elérték a 6-10 éves életkort pozitív összefüggés mutatkozott a Foetális tesztoszteron
szint és két autisztikus vonásokat mérő szülői kérdőív alapján mért autisztikus vonások
között (Auyeung és mtsai 2009).

10. Az alvás mintázatai autizmus spektrumzavarban

Az alvásproblémák gyakoriak gyermekkorban, különösen a fiatalabb életkorú,

valamint a különböző fejlődési rendellenességeket mutató csoportoknál (Ferber, 1996).
Amellett, hogy az alvási nehézségek jelentős stresszforrást képviselnek mind a szülők,
mind gyerekeik életében, a ténylegesen érintett gyerekek nappali magatartására is
jelentős hatást gyakorolnak (Stores, 2001): legtöbb esetben napközbeni álmosságot és
tanulási problémákat eredményeznek (Sheldon, 2001; Paavonen és mtsai 2002).
Napjainkra már számos tanulmány rávilágít arra a tényre, hogy az autizmus
spektrumzavar (ASZ) különböző súlyosságú, olykor extrém alvászavarral társul,
melynek gyakorisága eltér az életkorban és mentális képességekben megfeleltetett,
tipikusan fejlődő gyerekeknél tapasztalttól (Richdale, 2001). A prevalencia 44%-tól
83%-ig terjed (Richdale és mtsai 1999), azaz legalább a szóban forgó gyerekek 2/3-a
mutat valamilyen következetesen jelentkező alvási nehézséget (Richdale, 2001). A
következetesen jelentkező alváspanaszok többnyire az alvás-ébrenléti ciklus
szabálytalanságára, az elalvási nehézségre, a gyakori és hosszas éjszakai megébredésre,
valamint a csökkent alvási időre és a kora reggeli felébredésre vonatkoznak (Filipek,
2005). Az etiológia, valamint az egyes specifikus alvászavarok prevalenciája ma még
viszonylag feltáratlan területek csakúgy, mint az alvászavar kezelésének hatása az
autisztikus szimptomatológiára.

44
 Az ASZ-ral élő személyek alvási sajátosságainak feltárására irányuló
vizsgálatok az alváskutatás hagyományait követve módszertanilag igen változatos képet
mutatnak. A vizsgálatok között megtalálhatóak a szubjektívebb tényezők hatásainak
kiszolgáltatottabb, de egyben a nagyobb elemszámnak kedvező szülői vagy önkitöltős
kérdőíves módszerek; illetve a már pontosabb információkat szolgáltató alvási naplós,
valamint az alvás-ébrenléti fázisokat feltérképező aktigráfiás eljárások is, melyek
mindazonáltal csupán kiegészítő adatokkal szolgálhatnak az alvás makro- és
mikrostruktúrájának nagyfelbontású és egzakt elemzésére lehetőséget nyújtó korszerű
poliszomnográfiás technológia számára.
A következőkben az alváskutatás ezen módszertani mérföldkövei mentén
haladva áttekintést nyújtunk az ASZ-ban jelentkező alvás-rendellenességek
természetéről, ezeknek a nappali magatartással, a teljesítménnyel, valamint a
pszichológiai és fiziológiai sajátosságokkal való összefüggéseiről, illetve a háttérben
meghúzódó kóroki tényezők és lehetséges kezelési eljárásokkal kapcsolatos
ismeretekről.

10.1 Szubjektív kérdőíves vizsgálatok

Mára a pszichiátriai szakirodalom az ASZ-ral élő személyek alvását vizsgáló

szülői, illetve felnőttek esetén az önkitöltős, kérdőíves kutatások hosszú sorát ismeri,
melyek többnyire a vizsgálati alanyok számában, életkorában, illetve az autisztikus
tünetek sajátosságaiban térnek el egymástól.
Williams és mtsai (2004) 210 autizmussal élő 2-16 év közötti gyermek alvási
sajátosságait mérték fel szülők által kitöltött kérdőívek révén. A leggyakoribb
alvásproblémák között az elalvási nehézség, a nyugtalan alvás, a saját ágyban való
elalvás képtelensége, valamint a gyakori ébredések szerepeltek. Az elalvási nehézség a
gyerekek több mint 50%-ánál jelentkezett, ami megegyezik az eme tünetre vonatkozó
korábbi 43–83%-os prevalencia adatokkal (Richdale és mtsai 1999). Egy második
lépésben elkülönítették az értelmileg elmaradott autista gyerekeket a nem elmaradott
gyerekektől, majd ily módon összehasonlítva a csoportokat nem találtak szignifikáns
különbséget, leszámítva az éjszakai ébredések gyakoriságát, ami az értelmileg
akadályozott csoportban volt gyakoribb. Következésképp elmondható, hogy az alvás

45
töredezettségén túl többnyire az autizmus, és nem az értelmi szint volt az a tényező, ami
leginkább megjósolta a gyerekeknél az alvás-rendellenességek jelenlétét. Ezt az
értelmezést egyrészt alátámasztják azok a vizsgálatok, amelyekben kimutatták, hogy az
alvászavarok valamennyi intelligencia övezetbe tartozó autista gyereknél hasonló
jelleggel voltak jelen (Patzold és mtsai 1998), másrészt pedig ellentmondanak neki azok
az adatok, melyek szerint a zavart alvás tünetei hangsúlyosabban jelentkeztek a
súlyosabb értelmi fogyatékossággal rendelkező más fejlődési rendellenességekben
(Richdale és mtsai 1999).
Egy másik, nagy esetszámmal készített szülői kérdőíves vizsgálatban 167 ASZ-
ral élő gyerek (2.4–18.2 év között) alvásminőségét térképezték fel (Liu és mtsai 2006).
Az alvási rendellenességek összesített előfordulási gyakorisága 86.2%-os volt, az egyes
alvással kapcsolatos próblémák pedig eltérő prevalenciával jelentkeztek (lefekvéssel
szembeni ellenállás 53,9%, inszomnia 56,3%, paraszomniák 53,3%, alvási
légzészavarok 24,6%, reggeli ébredési problémák 44,9%, nappali aluszékonyság
31,1%), illetve számos tényezővel (életkor, komorbid hiperaktivítás, asztma, epilepszia,
allergia, gastrointestinális tünetek, az ingerekre való hiperszenszibilítás, együttalvás,
gyógyszerezés, és családi alvászavar előtörténet) mutattak összefüggést. Az alvási időt
illetően a spektrumon belüli alcsoportok között nem találtak különbséget, ám a normál
hasonló korú gyermekeknél tapasztalthoz képest ez egy órával kevesebb volt (Owens és
mtsai 2000). Ezen eredmények más korábbi kutatási adatokkal összhangban (Shreck és
Mulick, 2000) azt sugallják, hogy az ASZ-ban jelentkező alvás-rendellenességek nem
képeznek egy egységes klinikai problémát, hanem inkább több, egymásra ható alvási
probléma együttes fennállásról van szó.
További kérdőívvel (Tani és mtsai 2003, 2004), illetve alvási naplóval végzett
tanulmányok (Tani és mtsai 2003) magas inszomnia gyakoriságról számolnak be
Asperger szindrómás felnőtteknél.

10.2 Kérdőívvel mért alvásminőség és magatartásproblémák

Az alvászavarok, illetve az autisztikus sajátosságok összefüggésének feltárására

több próbálkozás is fellelhető a szakirodalomban.

46
 Egy korábbi kérdőíves kutatás során (Hoshino és mtsai 1984) – amely a leírás
alapján feltételezhetően Asperger szindrómás vagy magasan funkcionáló autizmussal
élő személyek alvásmintázatának a vizsgálatára irányult – összehasonlították a két
diagnosztikus csoport alvásmutatóit. Azt találták, hogy a magasan funkcionáló autista
gyerekcsoport kevesebb alvászavarral küszködött, mint az alacsonyabban funkcionáló
csoport.
Egyik későbbi vizsgálatban (Shreck és mtsai 2004) egy 55 főből álló, 5-12 éves
korig terjedő ASZ-ral diagnosztizált gyermekcsoport esetében az éjszakánként kevesebb
átaludt óra összefüggést mutatott a GARS-kérdőív (Gilliam Autism Rating Scale –
Gilliam, 1995) alapján mért szociális készségek zavarával, valamint az autisztikus
tünetek összpontszámával. Továbbá míg az éjszakai kiabálás/sikoltozás önmagában a
sztereotíp magatartással mutatott pozitív irányú kapcsolatot, addig a hálószobai
környezeti ingerekkel szembeni érzékenységgel együttesen a kommunikációs
nehézségekre vonatkozóan bírt prediktív erővel.
Egy másik, hasonló életkori spektrumot felölelő vizsgálatban (Hoffman és mtsai
2005) az alvási légzészavarok (apnoe) mutatták a legszorosabb összefüggést a sztereotíp
viselkedéssel, a szociális nehézségekkel, valamint az összesített autizmus pontszámmal.
Az előbbi vizsgálattal szemben – ahol leginkább az összalvási idő jósolta meg a nappali
magatartás minőségét (Shreck és mtsai 2004) – a jelen vizsgálatban az alvási
paraszomniák mutatták a legszorosabb összefüggést a fejlődési rendellenesség globális
faktoraival. Az autizmus spektrumzavarban vizsgált paraszomniákra vonatkozó adatok
nem egységesek. Míg egyes vizsgálatok szerint a paraszomniák gyakorisága alacsony
ASZ-ban, nem mutatva semmilyen különbséget az egészségesekkel összehasonlításban
(Patzold és mtsai 1998, Wiggs és Stores 1996), addig más vizsgálatok bizonyos
paraszomniákra vonatkozóan (éjszakai sikoltozás, REM magatartás zavar,
szomnambulizmus, rémálmok) jóval magasabb prevalenciát rögzítettek (Shreck és
Mulick 2000, Thirumalai és mtsai 2002, Hoffman és mstai 2005, 2006).
Shreck (2004) és Hoffman (2005) fent említett kutatási eredményei alapján
elmondható, hogy az ASZ-ral élő gyerekek alvásának mennyisége, az alvás alatt
jelentkező légzési zavarok, valamint a paraszomniák összefüggésben állnak az
autisztikus tünetek súlyosságával. Természeten az okozati összefüggés iránya nem
ismert. Mindkét fent említett vizsgálatban az alvásdeprivált gyerekek autisztikus

47
szimptomatológiája jelentősen fokozódott napközben a fáradtság hatására. A zavart
alvásból fakadó napközi aluszékonyság normál gyerekek körében is gyakran nyilvánul
meg hiperaktivitásban, figyelmetlenségben, vagy akár agresszióban (Owens és mtsai
1998). Egyes vizsgálatok szerint különösen az alvási légzészavarok (horkolás,
obstruktív apnoe) társulnak hasonló viselkedésproblémákkal (Chrevin és mtsai 2002,
Gottlieb és mtsai 2003). Malow és mtsai (2006a) egy 5 éves autista kislány esetéről
számolnak be, akinek az obstruktív apnoe sebészi kezelését (adenotonsillectomia)
követően javultak a poliszomnográfiásan mért alvásmutatói (apnoe, az alvási látencia,
valamint az alvási hatékonyság). Ezt a nappali viselkedés és a teljesítmény párhuzamos
normalizációja követte: megnövekedett az éberség, javult az emocionális reaktivitás, a
szociális kommunikáció és a taktilis érzékenység, valamint csökkent a repetitív
viselkedések gyakorisága. Hasonló sebészi eljárást követő magatartásbeli javulásra más
kutatásban is akad példa (Godstein és mtsai 2002). A fenti adatok tükrében
elképzelhető, hogy ASZ-ban jelentkező sajátos viselkedéses tünetek ok-okozati
kapcsolatban állnak az alvási rendellenességekkel, illetve ez utóbbi enyhítését célzó
kezelési próbálkozások – hozzájárulva a kielégítőbb és elégségesebb éjszakai
pihenéshez – a nappali magatartásproblémák csökkenését eredményezhetik. Ezt
támasztja alá az exogén melatonin adagolás hatására javuló alvásminőséggel arányosan
csökkenő nappali magatartásproblémák aránya ASZ-ral élő személyeknél (Paavonen és
mtsai 2003, Giannotti és mtsai 2006).
Összefoglalásképpen elmondható, hogy a kérdőíves vizsgálatok többsége az
alvással kapcsolatos rendellenességek sokkal nagyobb gyakoriságát irják le ASZ-ral élő
gyerekekben és felnőttekben, melyek függetlensége az intelligencia szinttől és az
autisztikus tünetek súlyosságától eltérést mutat a vizsgálatok között. Eme vizsgálatok
szerint az alvás alatti légzészavarok, a kevesebb átaludt éjszakai óra, illetve a
paraszomniák és az alvás alatti légzészavarok mutatják a legszorosabb összefüggést az
autisztikus tünetek súlyosságával.

10.3 Aktigráfiás vizsgálatok

A testmozgásra érzékeny aktigráfiás technológia praktikus és diszkrét módszert

képvisel a cirkadián ritmus működésének vizsgálatában, továbbá a megébredésekkel

48
társuló motoros jelenségek rögzítése révén az alvás minőségére irányuló
következtetések alapjait is képezi. Jóllehet az így szerzett információ pontossága
messzemenően elmarad az alvás részletes és sokoldalú elemzését lehetővé tevő
poliszomnográfiás eljárásétól, mégis jelentős előrelépést képvisel a szubjektív
dimenziót, illetve az ahhoz társuló megbízhatatlanságot magába foglaló kérdőíves
módszerekkel szemben. Az aktigráfia lehetőséget nyújt számos klinikai és kutatási
kérdés párhuzamos felvetésére azáltal, hogy az objektivitást optimálisan próbálja
ötvözni a vizsgálati személyek és családjaik sajátos igényeivel, ugyanis ez az eljárás
otthoni körülmények között könnyen megvalósítható és szinte semmilyen fizikai
korlátozást nem igényel.

10.3.1 Aktigráfiás vizsgálatok vs. Kérdőíves vizsgálatok

Számos kutatásban visszatérő jelenség, hogy a szubjektív szülői kérdőívvel,

illetve az objektívebb aktigráfiával megbecsült alvásminőség között jelentős különbség
mutatkozik az ASZ-ral élő gyerekek csoportjaiban.
Hering és munkatársainak (1999) neve fémjelzi az első olyan tanulmányt,
amelyben ASZ-ral élő gyerekek (6-10 év) alvásának kérdőíves, illetve aktigráfiás
eljárással történő összehasonlító vizsgálatának eredményeit teszik közzé. Jóllehet a
szülői kérdőíves beszámoló alapján számos éjszakai felriadás, illetve kora reggeli
ébredés jellemezte gyerekeik alvását, aktigráfiásan csak ez utóbbi panasz mutatott
szignifikáns eltérést az egészséges kontrollcsoporthoz viszonyítva, ami viszont
megerősít korábbi kérdőíves adatokat (Richdale és Prior 1995). Jelen esetben a szülők
sokkal zavartabb alvásra panaszkodtak, mint amennyi aktigráfiásan tetten érhető volt,
amit a szerzők a szülők autizmussal élő gyerekeik sajátos nevelési igényei
következtében kialakult fokozott érzékenységével magyaráznak.
Amint már az előző fejezetben említésre került, több korábbi kérdőívvel (Tani és
mtsai 2004), illetve alvási naplóval végzett (Tani és mtsai 2003) vizsgálat gyakori
inszomniáról számol be Asperger szindrómás felnőtteknél. Figyelembe véve, hogy az
inszomnia élménye egyrészt társulhat az alvási struktúra objektív módosulásával,
másrészt betudható különböző pszichológiai tényezőknek köszönhető módosult alvás
észlelésnek (Sateia és mtsai 2000), ugyanez a kutatócsoport egy későbbi vizsgálatában

49
(Tani és mtsai 2005) a szubjektív és objekív alvásparaméterek összevetését tűzte ki
célul ugyanebben a célcsoportban. Gyakori szubjektív inszomniára panaszkodó 19
Asperger szindrómás és 10 egészséges felnőtt személy aktigráfiás vizsgálata során az
alvásprofilban nem jelentkezett semmilyen különbség a csoportok között, ami arra utal,
hogy ezeknél a személyeknél az életkorral fokozottan mutatkozó pervazív jellegű
szorongás tehető felelőssé az alvásminőség szubjektíven értékelt romlásáért.
Egy másik, nagy elemszámú vizsgálatban (Wiggs és Stores 2004) a szülői
beszámolók alapján ASZ-ral élő gyerekek (5-16 év) szülők által jelentett leggyakoribb
alvásproblémája az álmatlanság volt (64%-ban), melynek hátterében elsősorban az
alvással kapcsolatos magatartásbeli nehézségek álltak, ám alvás-ébrenléti ritmuszavar,
illetve szorongással kapcsolatos problémák ugyancsak fellelhetőek voltak. Aktigráfiás
eljárással nem mutatkozott különbség az alvásproblémákkal jellemzett, illetve azoktól
mentes ASZ-ral élő gyerek alvásprofiljában, jóllehet valamennyi vizsgálati alany
alvásminősége elmaradt az egészségeseknél tapasztalttól.
Egy idősebb, (15-25 év közötti) autizmussal, illetve Asperger szindrómával élő
csoporton kérdőívvel, alvási naplóval, illetve aktigráfiás módszerrel végzett
vizsgálatban (Oyane és Bjorvatn 2005) azt találták, hogy míg a szülők és nevelők
kérdőíves felmérése csupán mérsékelt alvászavar jelenlétére utalt e személyek életében,
addig aktigráfiásan súlyosabb tünetek mutatkoztak. Ez utóbbi eljárás segítségével 85%-
nál alacsonyabb alvási hatékonyságot, továbbá viszonylag megnyúlt (30 percnél
hosszabb) alvási látenciát mutattak ki. Más, korábbi tanulmányok által jelentett korai
ébredés nem volt megfigyelhető (Hering és mtsai 1999). Következésképpen
elmondható, hogy jóllehet serdülő, illetve fiatal felnőttkorban csökken a szubjektív
alváspanaszok gyakorisága az ASZ-ral élő személyek esetében, ez inkább egy
adaptációs folyamatnak, mint a tényleges alvászavarok gyakoriságbeli csökkenésének
tudható be.
Egy nemrég jegyzett hasonló, többszörös eljárást alkalmazó kutatásban (Allik és
mtsai 2006), ahol 32 iskolás korú (8 és 12 év közötti) Asperger szindrómával és
magasan funkcionáló autizmussal élő, valamint ugyanannyi nemben és korban
megfeleltetett tipikusan fejlődő gyerek alvását vizsgálták meg, a kísérleti csoportba
tartozó gyerekek szülei jóval gyakrabban számoltak be gyerekeiket érintő alvási,
különösképpen pedig elalvási nehézségekről, mint a kontroll csoport esetében. Mindezt

50
alátámasztotta az a tény, hogy alvási naplóval és aktigráfiásan átlagosan egy fél órával
hosszabb alvási látencia volt megfigyelhető a kísérleti csoportban. Ez megerősít korábbi
vizsgálati adatokat (Richdale és Prior 1995, Patzold és mtsai 1998, Paavonen és mtsai
2003, Oyane és Bjorvatn 2005) viszont rávilágít arra a tényre, hogy az elalvási
nehézségek többnyire hétköznap, az iskolai napokon jelentkeztek. A számos vizsgált
alvásmutató közül (alvás időtartama, az 5 percet meghaladó éjszakai megébredések
száma, az aktigráfiás megébredések teljes időtartama) az egyedüli megbízható eltérést a
csoportok között a megnyúlt alvási látencia képezte. Érdekes módon az ASZ csoportba
tartozó gyerekek korábban kerültek ágyba, mint kontrol társaik. A szerzők (Allik és
mtsai 2006) úgy vélik, hogy többnyire ezzel a tényezővel függhet össze az autisztikus
gyerekek megnyúlt alvási látenciája. Ennek oka lehet az alváshoz szükséges álmosság
hiánya lefekvéskor, vagy pedig a fáradtság ellenére fennálló problematikus nappali
magatartással, a szociális kapcsolatok nehézségeivel, illetve a félelmekkel összefüggő
fiziológiai arousal és fokozottabb szorongás (Patzold és mtsai 1998, Richdale és mtsai
1999, Richdale és Prior 1995). Arra a kérdésre, hogy a szülők miért fektetik le esténként
korábban az ASZ csoportba tartozó gyerekeiket, az elképzelhető válasz az, hogy az
autisztikus gyerekek speciális igényeikből és viselkedési sajátosságaikból adódóan
nagyobb terhet rónak a szülőkre (Fombonne 2001), akik így próbálnak némi pihenőt
nyerni az esti órákban (Allik és mtsai 2006).
Ugyanezen a mintán végzett további vizsgálatban (Allik mtsai 2006b), amely
elsősorban a gyermekkori inszomniára összepontosított, a 32 vizsgált kísérleti alanyból
10-ben a szülők által jelentett tünetek eleget tettek a kérdéses diagnózis kritériumainak,
amit alátámasztottak az aktigráfiás eredmények is. Az inszomniás ASZ-ral élő gyerekek
esetében jelentősen több volt a szülők, illetve a tanárok által jellemzett autisztikus,
emocionális és hiperaktív tünetek gyakorisága, mint az inszomniával nem jellemezett
társaik esetében. A szülői beszámolók alapján tehát elmondható, hogy ASZ-ral élő
gyerekek esetében az inszomnia egy gyakori és jelentős distresszt okozó tünet, amely
gyakran társul viselkedés problémákkal is.
A fent bemutatott többszörös eljárást használó kutatások többsége a szülők túl-
vagy alulértékelésére utalnak az alvással kapcsolatos problémákat illetően, míg az
Asperger szindrómás felnőtteknél inkább a túlértékelés jelentkezik saját alvásuk

51
minőségének szubjektív értékelésekor. Felmerül a kérdés, hogy mi állhat e torzítások
hátterében?
Korábbi vizsgálatok kimutatják, hogy az alvászavarok fokozott nappali
magatartásproblémákkal társulnak (Richman, 1981; Zuckerman és mtsai 1987; Quine
1991; Owens és mtsai 1998) feltételezhetően egy oda-vissza ható körkörös ok-okozati
láncolat révén. Az alvászavarok bizonyos formái önmagukban is egyfajta viselkedési
nehézségként tekinthetőek, ám függetlenül a háttérben található oki tényezők
természetétől – ami lehet organikus vagy pszichológiai -, bizonyított tény, hogy az
alvászavar szerepet játszik a nappali viselkedésproblémák fenntartásában, sőt a
kialakulásában is (Wiggs és Stores 1996). A szülők feltételezhetően nagyobb
jelentőséget tulajdonítanak a nappali magatartásproblémáknak, mint az
alvászavaroknak, ami hozzájárulhat az általuk értékelt alvásproblémák lebecsüléséhez.
Ugyanakkor épp a gyerekek nappali viselkedésproblémái által leterhelt szülők – amint
már a fentiekben utaltunk rá – hajlamosak gyerekeik alvással kapcsolatos
nehézségeinek túlbecsülésére, egyfajta kialakult túlérzékenység miatt. Másrészt a
felnőtt ASZ-ral élő személyek is hajlamosak szubjektíven alulértékelni
alvásminőségüket, ami feltételezhetően a serdülőkortól fokozott mértékben jelentkező
szorongásos tünetekkel állhat összefüggésben (Tani és mtsai 2005).
Összefoglalásképpen elmondható, hogy az aktigráfiás vizsgálatok sok esetben
megcáfolják a szubjektív kérdőíves beszámolók eredményeit az ASZ-ral élő gyekerek
és felnőttek alvásminőségét illetően, ami értelemszerűen indokolja az objektívebb
vizsgálati eljárások szükségességét. Az aktigráfiásan kimutatható leggyakoribb
alvásproblémákat a megnyúlt alvási latencia, illetve az éjszakai megébredések magas
gyakorisága képviseli.

10.4 Poliszomnográfiás vizsgálatok

Jóllehet az aktigráfia fontos mérföldkövet képvisel az alvás egzakt mérési

eljárásainak térhódításában, az alvás részletes kvantitatív vizsgálatát lehetővé tevő
poliszomnográfiás vizsgálatok új fejezetet nyitottak az alváskutatás történetében. A
hajas fejbőrről elvezetett agyi elektromos tevékenység részletes elemzése a
szemmozgást, az izomtónust, a szívritmust, a légző- és végtagmozgásokat, illetve egyéb

52
fiziológiai változásokat nyomon követő poligráfiás mutatokból kinyert további
információkkal együttesen az alvás makro- és mikrostruktúrájának messzemenően
részletes és pontos leírását teszik lehetővé. Ez a módszertani előrelépés, a normál és
patológiás alvás gyermekkori vetületének feltárásában is óriási távlatokat nyitott.
A következőkben az ASZ-ra jellemző alvási makro- és mikrostruktúra
sajátosságait célzó kutatások és azok eredményei kerülnek bemutatásra fokozott
hangsúlyt helyezve a NREM alvásra, míg a REM alvás sajátosságait külön alfejezetben
tárgyaljuk.

10.4.1 Alvási makrostruktúra

Egyik korai tanulmány (Diomedi és mtsai 1999), amely fiatal (12 és 24 év

közötti) autista személyek poliszomnográfiás paramétereit vetette össze értelmi szint
tekintetében megfeleltetett Down-kóros, illetve normál személyekével a REM alvás
szignifikáns csökkenését, az éjszakai megébredések magas gyakoriságát és az ebből
következő alvás hatékonyság csökkenését írja le mindkét érintett csoport esetében.
Valamennyi alvási makrostrukturális eltérés a Down-kóros értelmi fogyatékos
személyeknél jelentkezett a legsúlyosabb formában, ami az általános mentális
hatékonyságért és az alvásért felelős neurofiziológiai mechanizmusok kapcsolatára
enged következtetni. Ugyanakkor Down-kórnál gyakori az alvási apnoe jelensége is,
amely mind az éjszakai ébredések gyakoriságához, mind a párhuzamos alvási
hatékonyság csökkenéséhez jelentős mértékben hozzájárulhat.
Elia és mtsai (2000) azt találták, hogy a teljes ágyban, valamint az alvással
töltött idő, a REM látencia, továbbá az 1-es stádiumú NREM alvás százalékos aránya
szignifikánsan alacsonyabb volt autista gyerekeknél, mint az értelmi fogyatékos kontroll
alanyoknál, szemben az izomrángásokkal, amelyek többnyire a 2-es NREM alvásban,
illetve a REM-ben nagyobb gyakorisággal jelentkeztek autistáknál. Az észlelési és
szem-kéz koordinációs feladatokban nyújtott teljesítmény összefüggést mutatott
bizonyos alvásmutatókkal (ágyban töltött idő, alvási látencia, REM látencia és elalvás
utáni ébrenlét). Negatív korreláció mutatkozott bizonyos alvásmutatók (alvási latencia,
az alvásstádium-váltások száma, első REM látencia, elalvás utáni ébrenlétek száma) és
a PEP-R (Psychoeducational Profile-Revised) vizsgálóeszközzel mért észlelési és

53
szem-kéz koordinációs pontszámok között. Ezzel szemben az alvással töltött idő pozitív
korrelációt mutatott a fent említett pszicho-motoros készségekkel. A CARS (Childhood
Autism Rating Scale) vizuális válasz pontszám negatívan korrelált az alvással töltött
idővel és pozitívan az elalvás utáni ébrenlétek számával, míg a non-verbális
kommunikációs teljesítmény a teljes alvási idővel állt fordított irányú összefüggésben.
Az ASZ-ral érintett személyek alvását behatóan kutató montreali kutatócsoport
számos poliszomnográfiás vizsgálat eredményeit tette közzé, amelyekben az alvás
makrostruktúrájának objektív nyomon követésén (Godbout és mtsai 2000, Limoges és
mtsai 2005) túl elsők között vizsgálták Asperger szindrómás és magasan funkcionáló
autista személyek teljes éjszakai NREM 2-es stádiumára jellemző alvási orsó
gyakoriságát, valamint a REM alvás spektrális sajátosságait egy igen szűk
frekvenciatartományon belül (Daoust és mtsai 2004). Egyik, viszonylag nagy életkori
tartományt (7-53 év) felölelő, Asperger szindrómás mintán végzett poliszomnográfiás
vizsgálatukban (Godbout és mtsai 2000) kimutatták, hogy a kísérleti személyek az
éjszaka első két harmadában szignifikánsan kevesebbet aludtak, mint a kontroll
személyek, jóllehet a két csoport alváshatékonysága között nem mutatkozott különbség.
Ezen felül jelentősen gyakoribb volt az ébrenlétből REM-be való átmenet a kontrollhoz
viszonyítva, ahol többnyire 2-es stádium előzte meg a gyors szemmozgásos
alvásszakaszt.
Ugyanez a kutatócsoport tudhatja magának eddig az egyik legátfogóbb
vizsgálatot, amelyben Asperger szindrómás, magasan funkcionáló autizmussal élő,
illetve egészséges fiatal felnőttek szubjektív és objektív alvásmutatóinak egymással,
valamint egyéb pszichológiai és fiziológiai mutatókkal való összefüggéseinek részletes
elemzését végezték el (Limoges és mtsai 2005). Mindkét kísérleti csoport alvása
inszomniával vagy az alvás-ébrenléti ciklus enyhe fázis-előretolódásával volt
jellemezhető. Eme szubjektív alvásjegyeket alátámasztotta az objektív alvásvizsgálat,
amely során az ASZ csoportban szignifikánsan megnyúlt az alvási látencia, gyakoribbak
lettek az éjszakai megébredések, alacsonyabbá vált az alvási hatékonyság, továbbá
megnövekedett 1-es stádiumú, valamint csökkent 2-es stádiumú, illetve lassú hullámú
(3 + 4 –es stádium) NREM alvás volt megfigyelhető. A teljes alvásidő negatívan
korrelált az ADI-R (Autism Diagnostic Interview—Revised) szociális és
kommunikációs skáláin elért pontszámokkal, ami úgy értelmezhető, hogy minél jobb

54
alvó egy autisztikus személy, annál kevésbé érintettek a fent említett képességterületek.
Az alvás szempontjából nem irreleváns esetleges pszichiátriai komorbiditások
beazonosításakor azt találták, hogy a Beck depresszió kérdőívben elért pontszámokban
nem mutatkozott különbség a két csoport között, szemben a Spielberger szorongási
kérdőívvel, ahol az ASZ-ral élő személyek magasabb vonásszorongást mutattak. A
Spielberger skála állapot szorongási pontértékek, valamint a mért kortizol szint között
ugyancsak nem volt számottevő eltérés a csoportok között. Az ASZ alcsoportjain belül
(10 magasan funkcionáló autista, és 6 Asperger szindrómás) nem mutatkozott eltérés az
alvásjegyek között, leszámítva az Asperger szindrómás vizsgálati alanyoknál jelentkező
alacsonyabb alvási orsó gyakoriságot. Ezen eredmények arra utalnak, hogy az atipikus
alvási mintázat egy szembeszökő velejárója az ASZ fenotípusának.

Tani és mtsai (2004) nem találtak különbséget inszomniára panaszkodó Asperger

szindrómás, illetve egészséges fiatal felnőtt személyek makrostrukturális alvásmutatói
között. Ez egybecseng az ASZ-ral élő felnőtt személyeknél normál homeosztatikus
alvásszabályozást leíró korábbi vizsgálati eredményekkel (Limoges és mtsai: Actas de
Fisiologia 2001:315. Abstract in World Conference “Physiological Basis for Sleep
Medicine”. Punta del Este, Uruguay), bár a későbbi vizsgálatok megerősítik a lassú
hullámú alvás csökkenését ebben a populációban (Limoges és mtsai 2005). Kérdés,
hogy mi okozza a poligráfiásan nem mutatkozó szubjektív inszomnia panaszokat? Nem
meglepő módon szorongási zavarok képezték az Asperger szindrómás személyek
komorbid pszichiátriai diagnózisait. A 13 vizsgált esetből 8 szociális fóbiában
szenvedett. Jóllehet a szorongási zavaroknak a poliszomnográfiás paraméterekre
többnyire csekély hatása van, mégis az érintettek az alváskezdeményezés és fenntartás
jelentős szubjektív nehézségeiről számolnak be (Uhde, 2000). A szociális fóbia, mint a
szorongási zavarok egyik formája nem társul az alvásminőség objektív mutatóinak
változásával (Brown és mtsai 1994), ellenben az alváskérdőívekkel végzett
vizsgálatokban ezek a személyek rossz alvóknak mutatkoznak megnövekedett alvási
látenciával, zavart alvásfolyamattal, fokozottabb nappali diszfunkcióval, ám a normál
kontrollhoz hasonló teljes alvásidőtartammal (Stein és mtsai 1993). Ez a jelenség
hasonlóságot mutat az Asperger szindrómások alvással kapcsolatos eredményeivel
(Tani és mtsai 2003).

55
Elmondható tehát, hogy az Asperger szindrómás felnőtt személyek szubjektív
inszomniája objektív makrostrukturális mérési módszerekkel nem kimutatható, azaz
„tisztán pszichikai” jellegű alvásminőség romlásról van szó. A másik lehetőség pedig
az, hogy az alvásminőség megváltozását nem a megfelelő paraméterek mentén
jellemezték. Érdemes e tekintetben az obszesszív-kompulzív zavar vagy a poszt-
traumás stressz szindróma példáit figyelembe venni, amik jól ismert jelenségkörei a
szubjektív alváspanaszok és az objektív, makrostrukturális alvásprofilok közötti egyezés
hiányának (Papadimitriou és Linkowski 2005).
Egy nemrég jegyzett kutatásban 21 ASZ-ral élő, illetve normál gyerek (4 és 10
év között) alvását vizsgálták meg két egymást követő éjszakai poliszomnográfiás
eljárással (Malow és mtsai 2006b). A szülői kérdőíves vizsgálat alapján az ASZ-ral élő
gyerekek csoportját jó és rossz alvókra osztották. Az alvás makrostrukturális elemzése
során nem találtak különbséget a jó alvó kísérleti személyek és a tipikusan fejlődő
gyerekek között, azonban a rossz alvó ASZ-ral élő gyerekeknél a jó alvókhoz képest
megnyúlt alvási látenciát, illetve alacsonyabb alvási hatékonyságot találtak az első
éjszaka folyamán. Továbbá ezek a gyerekek magasabb pontértéket kaptak a CBCL
(Child Behavior Checklist) affektív problémák skálán, illetve az ADOS-szal mért
szociális interakciós nehézségek doméniumban.

10.4.2 Alvási mikrostruktúra

Az alvás mikrostrukturális elemzése alatt elsősorban az elektródák segítségével

rögzített agyi elektromos tevékenységet alkotó diszkrét értékű frekvencia komponensek
spektrális, illetve a tónikus háttértevékenységben felvillanó sajátos morfológiával és
eltérő frekvenciával jellemezhető fázisos jelenségek (pl. alvási orsó) elemzését értjük.
Az alvás-ébrenlét ritmus homeosztatikus szabályozásában az egyik
legjelentősebb szerep a delta (0.5-4 Hz) aktivitásnak jut. A delta aktivitás a fokozott
nappali igénybevételt vagy hosszas ébrenlétet követően szükségszerűen jelentkező
megnövekedett alvásigény kvantitatív EEG mutatójaként értelmezhető, rámutatva eme
oszcillációnak a központi neuronális regenerációval kapcsolatos neurofiziológiai
folyamatokban betöltött (Tononi és Cirelli 2006) szerepére.

56
 3. Ábra

Frontális EEG -
F4-A1
+

Centrális EEG -
C4-A1 +

Occipitális EEG -
O2-A1 +

EOG:
differenciális

EMG: 100 µV
differenciális
1 szek.

Delta (0.5-4 Hz) frekvenciájú EEG aktivitással jellemzett lassú hullámú alvás fiatal felnőttnél

Amint a fentiekben már szó volt róla, több ízben is feljegyzésre került az
inszomniára utaló alváspanasz ASZ-ral élő felnőttekkel végzett kérdőíves vizsgálatok
körében (Tani és mtsai 2003, 2004). Inszomniáról panaszkodó felnőttek alvásában
megfigyelhető egy spektrális eltolódás a normál körülmények között domináns delta
frekvenciáról a gyorsabb théta (4-7 Hz), vagy a még gyorsabb béta (15-25 Hz)
frekvenciasávok irányába (Krystal és mtsai 2002), ami felületesebb és zavartabb alvásra
utaló EEG jelként értelmezendő. Jóllehet, a szubjektív panaszok alapján (Tani és mtsai
2003, 2004), ilyen irányú EEG módosulás várható el az inszomniára panaszkodó, ASZ-
ral élő személyek lassú hullámú alvásában is, a már fentebb említett kutatásban (Tani és
mtsai 2004) – ahol semmilyen makrostrukturális eltérést nem találtak a kontroll és az
inszomniára panaszkodó Asperger szindrómás felnőtt csoportok között – egy nem
szignifikáns, tendenciaszerű csökkenés volt tetten érhető a kísérleti csoportnál a lassú
hullámú alvásban mért delta frekvencia aktivitásában, a théta aktivitás párhuzamos,
ugyancsak tendenciaszerű növekedése mellett. Utóbbi eredmény azért is tűnik
jelentősnek, mert egészséges felnőtt populációban a rövid alváslátencia csökkent
NREM alvás alatti théta tevékenységgel járt együtt (Wichniak és mtsai 2003). Így az
Asperger szindrómában leírt NREM alvás alatti théta növekedés az elalvási készség
(alváshajlandóság) csökkent voltának egyik indirekt – valószínűleg vonás-szerű –
mutatójaként értelmezhető.

57
 Ugyanakkor a montreali kutatócsoport (Daoust és mtsai 2004) magasan
funkcionáló ASZ-ral élő személyek poliszomnográfiás vizsgálata során az elalvás előtti
ébrenléti EEG-ben is magasnak találta a théta (4-7 Hz) aktivitást a kontrollcsoporthoz
képest. Az ébrenlét ideje alatti théta aktivitás álmosságra utaló EEG jelként
értelmezhető, ami a korábbi vizsgálatok eredményei alapján topográfiailag is
összefüggést mutat az elalvást követő delta aktivitással, annak mintegy ébrenléti
prediktorát képezvén (Finelli mtsai 2000). Valószínű tehát, hogy a théta aktivitás
ébrenlétben és NREM alvásban egyaránt magasabb szintű ASZ-ban, mint az életkorban
illesztett kontrollcsoportokban. Ez egyrészt egy fejlődési rendellenességgel is
összefüggő, nagyobb mértékű nappali igénybevételt és következményes nappali
alvásnyomásfokozódást mutathat, másrészt pedig az éjszakai alvás elégtelenségéből is
következhet. Utóbbi az alvás közbeni théta többlet formájában ölthet testet, ami egy
makrostrukturálisan nehezebben megragadható sekélyebb alvást is jelenthet.
A mikrostrukturális alvás elemzés során legkövetkezetesebben felbukkanó
fázisos EEG jelenségek közül a NREM alvás alatt jelentkező alvási orsók a leginkább
kutatott jelenségek, amelyek valamennyi mikrostrukturális elemzésre is kiterjedő
poliszomnográfiás vizsgálat szerint csökkent gyakorisággal jelentkeznek az ASZ-ral élő
személyek NREM alvásában. Az alvási orsók egy külön alfejezetben kerülnek
tárgyalásra.
Továbbá nem EEG-hez kötött alvási fázisos jelenségekként megemlítendők a
poligráfiásan mért szem- és végtagmozgások, valamint az izomrángások. Több
poliszomnográfiás vizsgálat számol be ASZ-ral élő személyek alvása során a
dopaminerg rendszer zavarára utaló patológiás mozgászavarokra. Ezek közt
megemlítendő a periódikus lábmozgás (Daoust és mtsai 2004, Godbout és mtsai 2000),
a nyugtalan lábmozgás szindróma (Tani 2004), illetve a 2-es stádiumú NREM alvásban,
valamint a REM-ben jelentkező gyors izomrángások megnövekedett gyakorisága is
(Diomedi és mtsai 1999, Elia és mtsai 2000). Ezek a mozgásos jelenségek potenciális
zavaró tényezők, amelyek az alváshatékonyság csökkenését és az alvás-EEG spektrális
komponenseinek módosulását egyaránt kiválthatják. Sajnos nem rendelkezünk olyan
közvetlen adatokkal, amelyek ezeket a potenciális összefüggéseket tisztázhatnák.

58
10.4.2.1 Az alvási orsók

Az alvási orsók a NREM alvás során jelentkező fázisos EEG jelenségek, melyek
felnőttekben kb. 12-15 Hz-es növekvő, majd csökkenő amplitudójú sinusszoid
hullámcsomagokkal jellemezhetőek.

4. Ábra

- K-komplex alvási
Frontális EEG orsóval
+
F4-A1
- Alvási orsók
Centrális EEG +
C4-A1
-
Occipitális EEG +
O2-A1

EOG:
differenciális

EMG:
differenciális 100 µV
1 szek.

K-komplexxel és alvási orsókkal jellemzett NREM 2-es stádiumú alvás fiatal felnőttnél

Az alvási orsók a thalamus relay sejtjeinek ritmikus hiperpolarizáció-rebound

szekvenciái által generáltak (lásd az összefoglalót: Bódizs, 2005). Keletkezésükbe a
thalamocorticalis pályáknak a nucleus reticuláris thalamihoz küldött elágazásai
játszanak döntő szerepet, mivel ez utóbbi rendszer gátló visszacsatolást küld a relay
sejtekhez. Ezáltal a kéregbe projektáló thalamocorticalis neuronokban a serkentés és a
gátlás ritmikus váltakozása áll elő, ami az alvás orsóknak megfelelő frekvencián
modulálja a kérgi neuronok membránpotenciálját. Mivel a thalamus relay sejtjei közötti
szinaptikus kapcsolat szegényes, az egyedi thalamocorticalis orsó oszcillációk
önmagukban nem tudnak sem szinkronizálódni, sem összefüggő orsó oszcillációkat
előidézni. Ezt fiziológiás körülmények között a lassú oszcillációnak a corticho-
thalamikus (leszálló) pályákon keresztül érvényesülő szinkronizáló hatása biztosítja

59
(Steriade 2003). Ez a hatás elsősorban a nucleus reticularis thalamiban érvényesül, ami
közvetett módon periodikusan ismétlődő gátlást von maga után a relay sejtekben.
Őszességében elmondható tehát, hogy a kéreg fölött regisztrálható, és nagyobb
neuronpopulációk szinkronizált oszcillációjával jellemző alvási orsózás a kérgi befolyás
erősségétől függ, hiszen gyenge kérgi hatás esetén az egyedi thalamocorticalis hurkok
aszinkron módon rezonálnak, ami nem teszi lehetővé e rezonancia skalp fölötti
regisztrálását.
Az emberek nagyobb részében két elkülönült spektrális összetevő (csúcs)
figyelhető meg az orsófrekvencián belül. Ezek topografikusan is különböznek: a lassúbb
csúcsnak (11 Hz) megfelelő EEG-tevékenység frontális maximumú, míg a gyorsabb
csúcsnak megfelelő tevékenység parietális maximumú. A lassú és a gyors orsózás agyi
hemodinamikai sajátosságainak vannak közös és eltérő elemei. Mindkét orsótípust a
thalamus, az elülső cinguláris kéreg, az insularis kéreg és a superior temporális gyrus
fokozottabb agyi vérátáramlása jellemzi. Ugyanakkor a superior frontalis gyrus
elsősorban a lassú orsók ideje alatt, míg a szenzomotoros területek, a temporális lebeny
mediális felszíne és a hippocampus a gyors orsók ideje alatt aktívabbak (Schabus és
mtsai 2007). A kétféle orsófrekvenciának megfelelő spektrális csúcs egymáshoz
viszonyított dominanciája, pontos frekvenciája és topográfiája egyénre jellemző stabil
tulajdonság (Werth és mtsai 1997, De Gennaro és mtsai 2005).
Feltételezhető egyrészt, hogy az alvási orsók egy alvásmegőrző mechanizmust
képviselnek, ugyanis ez a mechanizmus a thalamo-corticális hurkok ritmikus gátlása
révén csökkenti az afferens ingerületek hozzáférését a cortexhez (Steriade 2003).
Másrészt egyre több eredmény ismeretes, mely az alvási orsóknak a procedurális (Smith
és Macneill 1994, Tamaki és mtsai 2008, Peters és mtsai 2008), verbális (Gais és mtsai
2002, Schabus és mtsai 2004, Clemens és mtsai 2005) és vizuális tanulásban (Clemens
és mtsai 2006, Fogel és mtsai 2006, Bódizs és mtsai 2008), valamint nem utolsó sorban
az általános mentális hatékonyságban betöltött szerepét hangsúlyozza (Nader and Smith
2001, Bódizs és mtsai 2005, Schabus és mtsai 2006, Schabus és mtsai 2008).
Amennyiben az alvási orsók jellemző csökkenése elmaradhatatlan velejárója e
kórképben mutatkozó alvási EEG mintázatnak (Godbout és mtsai 2000, Limoges és
mtsai 2005), elvárható lenne mind az alvás zavartalanságának csorbulása, mind pedig a
thalamo-corticális rendszer magas szintű integratív működésének módosulása, amely

60
összefüggésben állhat egyrészt az ASZ-ral diagnosztizált személyek módosult
agyfejlődésével (Redcay and Courchesne 2005), másrészt e neuropszichiátriai
kategóriára jellemző eltérő kognitív funkciómintázattal (Attwood, 2006).

10.4.3 A REM alvás sajátosságai ASZ-ban

Jóllehet, már az alváskutatás hajnala óta számtalan tudományos vizsgálódás

övezi a REM alvást, mégis viszonylag keveset tudunk különböző fejlődési
rendellenességekkel együtt járó REM alvásjegyek sajátosságairól. A REM alvásnak a
központi idegrendszeri éréssel, illetve a kognitív és affektív funkciókkal való
összefüggése indokolja eme alvásstádium körültekintő kutatását ASZ-ral élő személyek
esetében.

10.4.3.1 A REM alvás kognitív és affektív vonatkozásai

A REM alvásnak a tanulással, valamint a memória konszolidációval fennálló

kapcsolatát ma már számos tanulmány leírja (Laureys mtsai 2001, Maquet 2001,
Stickgold mtsai 2001). Ilyen értelemben megemlítendő, hogy állatokban a REM
megvonás a memória és a tanulási képességek zavarához vezet (Leconte és Bloch,
1970, Fishbein 1971), valamint a tanulással nő a REM alvás mennyisége (Leconte és
Hennevin 1971, McGrath és Cohen, 1978), illetve az egyedfejlődés folyamán
megfigyelhető a REM alvás százalékos arányának csökkenése az életkor előre
haladtával (McCarley 2007). A tanulási képességgel való összefüggésre utal az a
megfigyelés is, hogy Alzheimer-kórban csökkent a REM alvás aránya (Montplaisir
mtsai 1998) vagy a REM alvás alatti EEG tevékenység frekvenciája (Petit és mtsai
2004).
Figyelembe véve a fentieket, illetve azt, hogy valamennyi fejlődési
rendellenesség a tanulási képesség módosulását is eredményezi, értelemszerű a REM
vizsgálata a különböző tanulási zavarral is jellemezhető fejlődési rendellenességekben.
A REM alvásnak a hangulatra és a pszichikai integritásra való érzékenységét tükrözik
azok a kutatások, melyek számos REM specifikus eltérést írnak le depresszióban
(csökkent REM látencia, gyakoribb szemmozgások, az első REM megnyúlása), illetve
skizofréniában (csökkent REM látencia, a szemmozgások sűrűségének növekedése)

61
(Hiatt mtsai 1985, Tandon és mtsai 1992, Hudson és mtsai 1993; Poulin és mtsai 2003),
amely további indokot képvisel a REM-alvás és ASZ-ok összefüggéseinek
vizsgálatához.
Különböző etiológiájú értelmi fogyatékosságokban a REM alvás százalékos
arányának csökkenését, illetve megnövekedett REM látenciát mutattak ki (Petre-
Quadens és Jouvet, 1966, Petre-Quadens és Jouvet 1967, Castaldo és Krynicki 1973,
Castaldo és Krynicki 1974). Más vizsgálatok jelentést tesznek a REM alvás arányának,
illetve a REM gyakoriságnak az értelmi fogyatékosság súlyosságával azonos arányú
csökkenéséről (Espie és Tweedie 1991, Espie és mtsai 1998). Továbbá ismeretlen
etiológiájú fejlődési lemaradást mutató csecsemők esetében leírták a REM alvás és azon
belül a gyors szemmozgásos szakaszok egész éjszakára kivetített százalékos arányának
a fejlődési koefficienssel való szignifikáns összefüggését (Shibagaki és mtsai 2004).
Több korai vizsgálat is kimutatta már, hogy Down-kórban – amely számos
kutatásban az autista gyerekek mentálisan megfeleltetett kontrol csoportját képezte -, a
tónikus REM aktivitás módosul (Feinberg és mtsai 1969), szemben az autista
gyerekekkel, ahol inkább a fázisos elemek zavara mutatható ki (Ornitz és mtsai 1973;
Tanguay és mtsai 1976).

10.4.3.2 REM alvás tónusos és spektrális vonatkozásai ASZ-ban

ASZ-ban a REM alvás tónusos paramétereire vonatkozó adatok igen eltérőek. A

legtöbb kutatás nem talál eltérést a tónusos REM alvási jegyeket illetően az ASZ-ban.
Mindazonáltal egyes tanulmányok leírták a REM alvás százalékos arányának
szignifikáns, illetve a REM ciklusok számának tendenciaszerű csökkenését az
egészéges kontrollhoz, illetve mindkettő szignifikáns növekedését az értelmileg
megfeletetett Down-kóros személyekhez viszonyítva (Diomedi, 1999). Más
tanulmányok ugyancsak ASZ-ral élő személyekben kimutatták az ébrenlétből a REM
alvásba történő átmenet magasabb gyakoriságát (Godbout, 2000), csökkent REM
latenciát (Elia és mtsai 2000) illetve ez utóbbinak a depressziós és internalizációs
tünetekkel (Limoges, 2005), valamint az észlelési és szem-kéz koordinációs
feladatokban nyújtott teljesítménnyel (Elia és mtsai 2000) való negatív korrelációját.

62
Továbbá pozitív korreláció mutatkozott a REM alvás aránya, a depressziós tünetek,
valamint az összinternalizációs és externalizációs tünetek között.
A REM alvás spektrális sajátosságainak vonatkozásában az alvás alatti temporo-
occipitális béta (13.0–19.75 Hz) aktivitás csökkenését Daoust és mtsai. (2004), illetve a
kontrollokra jellemző jobb frontális, illetve bal hátsó temporális asszimetriájának a
hiányát írják le. Ezek az eltérések a szerzők szerint az elsődleges és asszociációs
vizuális területeket érintő thalamocorticalis kommunikáció zavarára utalnak, amely az
álom tartalmi sajátosságaiban is megnyilvánulhat. Ez utóbbira a későbbiek során
részletesebben is kitérünk.

10.4.3.3 A REM alvás fázisos sajátosságai ASZ-ban

A REM fázisos jelenségei között a gyors szemmozgások és izomrángások már

hosszú évtizedekre visszamenőleg intenzív tudományos érdeklődés tárgyát képezik az
autizmusban.
Egyik korai vizsgálatban (Tanguay és mtsai 1976), ahol 3-68 hónap közötti nem
autisztikus, valamint 36-62 hónap közötti autista gyerekek REM alvását követték
nyomon, szignifikáns kapcsolat mutatkozott az életkor, illetve a gyors szemmozgások
diszkrét burst-ökbe való szerveződése között az egészséges gyerekcsoportban, szemben
az autista gyerekekkel, ahol ez a jelenség a 18 hónapnál fiatalabb kontroll gyerekek
szintjének felelt meg. Nevezetesen a REM burst-ökbe, és az azon kívül jelentkező
szemmozgások aránya sokkal kisebb volt, mint a kontrollban, amint azt már korábbi
tanulmányaik is kimutatták (Ornitz és mtsai 1969).
Ugyanez a kutatócsoport egy korábbi vizsgálatában azt találta normál
gyerekeknél, hogy a REM burst-ök időtartama és szerveződése az éjszaka folyamán
növekvő tendenciát mutatott a REM alvás alatti vesztibuláris ingerlés hatására a REM
tónikus mutatóinak (REM időtartam) párhuzamos változása nélkül (Ornitz és mtsai
1973). Állatkísérletek kimutatták a vesztibuláris magvak szerepét a nappali és éjszakai
szenzomotoros integrációban (Lenzi és Pompeiano, 1970). Továbbá, Pompeiano
munkássága bizonyossá tette a centrális vesztibuláris moduláció jelentőségét a REM
alvás alatti gyors szemmozgásokkal társult fázisos szenzoros és motoros események
kapcsán (Pompeiano és mtsai1965; Lenzi és Pompeiano, 1970). Autista gyerekeknél

63
nem volt tetten érhető a REM alatti gyors szemmozgások csoportosulása az említett
ingerlés hatására, ami mintegy alátámasztja a már jó ideje megfogalmazott vesztibuláris
diszfunkció hipotézisét, ami az autizmust szenzo-motoros integrációs rendellenességgel
hozza összefüggésbe (Ornitz 1970).
A REM alvás szemmozgásos szakaszain belüli szemmozgások frekvenciájának
(két egymást követő gyors szemmozgás közötti intervallum hossza) kvantifikálása
fontos neurofiziológiai paraméter a REM aktivitás intenzitásának vizsgálatában. A
magas és az alacsony frekvenciájú szemmozgások arányát az R index fejezi ki. Egyes
vizsgálatok tanulást követő R index növekedéséről számolnak normál személyeknél
(Spreux és mtsai 1982), illetve igen strukturált tanulási időszakot követően értelmi
fogyatékosnál is (Gigli 1987). Következésképpen az R index olyan komplex
neurofizológiai rendszerek aktivációját tükrözi, amelyek egyben gyors szemmozgást is
generálnak REM-ben. Diomedi és mtsai. (1999) a REM alvás és az R index
csökkenéséről, valamint ezen alvásmutatóknak az IQ-val való korrelációjáról számoltak
be Down-kóros személyeknél.
Az R index ontogenetikai profilja egészséges személyekben az életkorral való
növekedést, majd 60 éves kor után csökkenést mutat (Quadens, 2003). Mégis Down-
kóros személyeknél ez a mutató alacsony szinten marad nem követve a normál
maturizációs növekedést (Grubar és mtsai 1985), valamint pozitívan korrelál az IQ-val
(Diomedi mtsai 1999; Grubar, 1983; Gigli, 1987; Quadens, 2003). Feltételezhető tehát,
hogy az R index tükrözi a nappal elsajátított információk szervezési készségét (Diomedi
és mtsai 1999; Quadens, 2003), amely Down-kórban nem túl magas. Elia és mtsai.
(1993) az R index jelentősen magas értékéről számolnak autisztikus gyerekeknél. Ezzel
szemben Tanguay és mtsai. (1976) alacsonyabb csoportos/izolált gyors szemmozgás
arányt írnak le autisztikus gyerekeknél. Ez az eltérés a vizsgált korcsoportok
különbözőségével is magyarázható. Érdemes itt utalni arra, hogy az eddigi vizsgálatok
alapján az R-index önmagában inkább tűnik a mentális hatékonyság vagy kognitív
strukturáltság általános mutatójának, mint valamely speciális fejlődési zavar
biomarkerének (Quadens 2003), ezért az ASZ-ban megfigyelhető igen széles spektrumú
teljesítményprofil mellett igen változatos R-indexek megfigyelése valószínűsíthető.
Ugyanakkor az R index vesztibuláris stimulációval szembeni inszenzitivitása (Ornitz,

64
1970) már specifikusabb mutató, ami további empirikus megerősítés esetén akár ASZ-ra
specifikus markerré is válhat.
A REM aktivítás (gyors szemozgások/teljes alvási idő) de különösen a REM
sűrűség (gyors szemmozgások/teljes REM alvás, vagy a REM alatti két másodperces
epochok száma, amelyekben előfordul legalább egy gyors szemmozgás) további fontos
mutatói a REM alvás intenzitásának. Értelmi fogyatékos autistáknál magasabb
szemmozgásos aktivitást találtak, mint az intellektuálisan megfeleltetett Down-kóros
csoport esetében (Diomedi 1999). Elia és mtsai. (1993) a gyors szemmozgások
megnövekedett számáról és hasonlóképpen magas REM sűrűségről számol be autista
gyerekeknél. Későbbi vizsgálataik nem erősítik meg ezt az eredményt (Elia és mtsai
2000). A CARS alapján mért szociális interakciók minősége, illetve az általános
aktivitási szint pozitívan korrelált a szemmozgások sűrűségével az autista gyerekek
csoportjában (Elia és mtsai 2000). Egy másik kutatás Asperger szindrómás személyek
gyors szemmozgásainak csökkent gyakoriságáról számolt be (Limoges és mtsai 2005).
Utóbbi eredmények részben egybecsengenek azokkal a megfigyelésekkel, amelyek a
napközbeni affektív élmények intenzitása és a REM-ben mért szemmozgás-aktivitásnak
a pozitív korrelációját erősítik meg major depresszióban (Nofzinger és mtsai 1994).
Tekintve, hogy depresszióban egy fokozott REM-beli szemmozgás-sűrűség is jellemző
(Riemann és mtsai 2001), az Asperger szindróma a dimenzió negatív pólusaként
értelmezhető (alacsony szemmozgás-sűrűség és az érzelmi élet deficitje). Éppen ezért a
REM-beli szemmozgások sűrűsége az ASZ-t jellemző affektív intenzitásbeli övezetben,
a depressziónál tapasztalttal szemben inkább pozitív jelként tűnik fel, ami lehetővé teszi
a szociális interakciók által megkívánt affektivitás részleges mozgósítását.
Végezetül elmondható, hogy ASZ-ban a legkövetkezetesebben talált REM alvást
érintő eltérések többnyire a fázisos jelenségekre vonatkoznak, nevezetesen a gyors
szemmozgások gyakoriságára és szerveződésére, amelyek a kognitív és affektív
funkciókért felelős agyi struktúrák müködésének neurofiziológiai markereiként is
értelmezendők. Az eredmények meglehetősen ellentmondásosak, azonban az ASZ
csoportban kirajzolódik egy szenzomotoros integrációs rendellenességre utaló
vesztibuláris moduláció által közvetített szemmozgás csoportosulási elmaradás,
többnyire magasabb R index, illetve gyakori az emelkedett REM aktivitás és sűrűség,
azonban az eredmények több esetben ellentmondásosak. Az említett mutatók értekei

65
változnak a vizsgált személyek életkorát, illetve intellektuális funkcionálási szintjéttől
függően, valamint összefüggést mutatnak bizonyos pszichológiai sajátosságokkal.

10.5 Álomélmények ASZ-ban

Míg a REM alvás több vizsgálat szerint érintetlen ASZ-ban, az álom

élményekkel kapcsolatos beszámolók sokkal ritkábban fordulnak elő azoknál a
személyeknél (Craig és Baron-Cohen 1999), akik álmaikat többnyire konkrét,
realisztikus eseményként kezelik (Baron-Cohen 1989). Ez természetesen érthető, ha az
ASZ-ral élő személyek mentalizációs nehézségeire gondolunk (Baron-Cohen 1989).
Természetesen a tényleges álomtartalmak mennyiségének és minőségének
megbecsülése jelentősen torzulhat ezen személyek csökkent kommunikációs késztetése
miatt. Az objektívebb vizsgálatok száma ezen a téren sajnos nagyon alacsony. Egy
nemrég jegyzett poliszomnográfiás kutatásban (Daoust és mtsai 2007), ahol ASZ-ral
élő, valamint hasonló verbális IQ-val rendelkező egészséges fiatal felnőttek
álomélményeit vizsgálták közvetlenül REM alvásból való felébredést követően, azt
találták, hogy az autisztikus személyek sokkal ritkábban idézték fel álmaikat,
beszámolóik rövidebbek voltak, kevesebb volt a „rossz álom”, illetve az emocionális
töltet. Ugyanakkor a beszámoló hosszára való kontrolálást követően, azt is kimutatták,
hogy az ASZ-ral élő személyek ritkában tettek említést körülírható helyzetekről,
tárgyakról, személyekről, szociális interakciókról, aktivitásról, valamint a zavartság,
félénkség, illetve a szexuális vágy élményei szignifikánsan ritkábban jelentkeztek, mint
a kontroll személyek esetében. Az eredmények értelmezése természetesen nem könnyű.
Skizofrén személyek álombeszámolói ugyancsak kevesebb személyt, tárgyat és leíró
elemet tartalmaznak, mint az egészségeseké, azonban ASZ-ral élő személyekkel
ellentétben gyakoribbak az álomban szereplő állat szereplők (Chouinard és mtsai 2004).
Ugyanakkor az ASZ-os csoport álomprofilja, az alexithymiás személyek
álomélményeivel is mutat hasonlóságot. Mint ismeretes, az ASZ-ral élő személyek
gyakran mutatnak alexythimiás jegyeket (Berthoz and Hill 2005).

66
10.6 ASZ-ok és differenciálatlan alvás

Egy korai vizsgálatban Aihara és Hashimoto (1986) hasonló mennyiségű REM

alvást talált normál és értelmi fogyatékos autista személyekben, ám ez utóbbi
csoportban sajátos 10,5 és 15 Hz közötti orsószerű fázisos EEG mintázat jelentkezett
REM alvásban, illetve az 1-es és 2-es NREM alvásban pedig gyors szemmozgások
voltak tetten érhetők. Ma már több poliszomnográfiás vizsgálati feljegyzés is van arra
vonatkozólag, hogy az ASZ-ral élő személyek alvásstruktúrájában a normáltól eltérő
meghatározhatatlan, úgynevezett differenciálatlan alvásstádiumok mutatkoznak, ami
gyakorlatilag az ugyanazon regisztrátum szakaszon belüli REM és NREM elemek
keveredésének megfelelő alvásstádiumot jelöl. Ilyen lehet a REM-szerű EEG mintázat
(fűrészfog-hullámok, alacsony feszültségű háttértevékenység) gyors szemmozgások
nélkül és megnövekedett izomtónussal, ami leginkább az 1-es stádiumra emlékeztet,
vagy pedig a 2-es stádiumra utaló EEG mintázattal (magasabb feszültségű
háttértevékenység) és alvási orsókkal párhuzamosan jelentkező gyors szemmozgások.
A differenciálatlan alvás a központi idegrendszer éretlenségére utal, figyelembe
véve, hogy az újszülöttek és koraszülöttek aktív alvásában figyeltek meg (Parmelee és
mtsai 1968) hasonló jelenséget. Továbbá ezt a feltételezést támasztja alá a fejlődési
rendellenességek alvásmintázatával immár tradicionálisan foglakozó japán
kutatócsoport (Shibagaki és mtsai 1982), amikor egy korábbi vizsgálatában 45 értelmi
fogyatékos gyerek alvásában figyelt meg egyidejű REM és alvási orsó jelenséget. A
szerzők arra a következtetésre jutottak, hogy az így jellemezhető differenciálatlan alvás
az értelmi fogyatékosság korai diagnózisához hozzásegítő EEG mutatóként
értelmezhető.
ASZ-ban a közelmúltban is több ízben írtak le a normáltól (Godbout és mtsai
2000; Diomedi és mtsai 1999) vagy az értelmi fogyatékos Down-kóros
kontrolcsoporttól szignifikánsan gyakrabban jelentkező (Diomedi és mtsai 1999)
differenciálatlan alvást. Ez a jelenség a fenti adatok tükrében az EEG aktivitás
maturizációs zavarát tükrözi, amit az a tény is alátámaszt, hogy súlyos értelmi
fogyatékos autista csoportban ez a jelenség fennmarad még felnőtkorban is.

67
10.7 A háttérben rejlő okok

Az ASZ-ban jelentkező alvási rendellenességek hátterében álló kóroki tényezők

még kevésbé ismertek, azonban az alvászavaroknak a nappali magatartási
problémákkal, szociális és kommunikációs nehézségekkel fennálló kapcsolata egy
neurobiológiai és egy pszichológiai megalapozottság lehetőségét egyaránt sugallja.

10.7.1 Biológiai tényezők

Az ASZ egy kizárólagosan neurobiológiailag meghatározott neuropszichiátriai

kategóriát képvisel. Következésképpen ezen személyeknél leírt alvással kapcsolatos
rendellenességek okai is elsősorban a módosult agyi funkcióban, illetve struktúrában
keresendők.
A krónikus szorongással és inszomniás tünetekkel összefüggő, megnövekedett
kortizol szint nem érhető tetten ASZ-ral élő személyek esetében a párhuzamosan
fennálló zavart alvás mellett, ami ily módon egyéb lehetséges tényezőkre tereli a
figyelmet (Limoges mtsai 2005).
Mindenek előtt megemlítendők az ASZ-ban több ízben leírt cirkadián ritmust
érintő eltérések, mint a fázis késés (Patzold mtsai 1998) vagy előretolódás (Limoges
mtsai 2005), az alacsonyabb amplitudó (Hare mtsai 2006b), valamint a napok közötti
stabilitásnak, és a napon belüli variabilitásnak a módosulása (Hare mtsai 2006), melyek
az alvás-ébrenlét ritmikus váltakozásának szabályozásáért felelős komplex agyi
rendszerek szerepére hívják fel a figyelmet.
Egyre bőségesebb szakirodalmi adat bizonyítja, hogy a pervazív fejlődési
rendellenességekben krónikusan jelentkező alvás-rendellenességek zavart melatonin
szekrécióval társulnak (Jan & O’Donnel, 1996; Myamoto és mtsai 1999), ami
megnyilvánulhat a melatonin szint nappali növekedésben, csökkent cirkadián
amplitudóban, illetve az éjszakai növekedés hiányában (Jan és mtsai 1999; Myamoto és
mtsai 1999; Nir és mtsai 1995; Richdale és mtsai 1999; Ritvo és mtsai 1993). Egyes
javaslatok szerint a melatonin termelés későbbi tetőződése az éjszaka folyamán felelős
az elalvási problémákért, míg a csökkent amplitúdó kapcsolatban állhat az éjszakai
megébredésekkel és a kora hajnali keléssel (Patzold és mtsai 1998; Richdale és mtsai

68
1999). Az exogén melatoninnak az ASZ-ral élő gyerekek alvására való kedvező hatása
ugyancsak bizonyított tény (Paavonen és mtsai 2003; Gianotti mtsai 2006).
Továbbá megemlítendő a melatonin szintézisért, a NREM alvás gerjesztéséért,
illetve a REM alvás gátlásáért felelős szerotonin, melyet az alvás neurotranszmitereként
is szokás nevezni (Portas 2000). A szerotonin szintéziséért felelős triptofán nevű
esszenciális aminosav koncentrációja autista gyerekek vérében egyaránt mutat csökkent,
illetve növekedett értékeket. A szerotonin vér-koncentráció az autista gyerekek egy
negyedénél illetve kétharmadánál emelkedett (Richdale, 1999).
Ugyanakkor több tanulmány ismeretes, mely az agyi szerotonin-rendszer
fejlődési rendellenességéről számol be autizmuban (Chugani 1999, 2002). Az autizmus
állatmodelljét képviselő prenatális időszakban valproátnak (VPA) kitett patkányokban a
későbbiek során alvási rendellenességet, illetve a cirkadián ritmus szabálytalanságát
írták le a frontális szerotonin szintézis kapacitásának párhuzamos növekedésével
(Tsujino és mtsai 2007).
Az agyi szerotonin a differenciálatlan alvással is kapcsolatban áll. A
monoaminerg rendszer szerepe a neurális fejlődésben ma már ismert tény (Levitt és
mtsai 1997). Az autizmusban kimutattak egy megnövekedett szerotonin szinttel társuló
csökkent szerotonin 5-HT2 receptor kötődést (Cook és Leventhal, 1996). A dorsalis
Raphe magban megbomló szerotonerg egyensúly a hídi központban csökkent gátlást
gyakorol a PGO (ponto-geniculooccipital) hullámokra, amelyek így feltételezhetően
fázisos REM jelenségeket eredményeznek NREM alvásban, mint amilyen a gyors
szemmozgás is. A filogenetikai, illetve ontogenetikai fejlődés során a tudatállapotok,
valamint azok agyi korrelátumai egyre differenciáltabb formában jelennek meg. Ez a
maturizációs folyamat alvás alatt a sajátos agyi elektromos és egyéb pszichofiziológiai
tevékenységmintázattal jellemzett REM és NREM alvásstádiumok fokozatos
differenciálódásában is megnyilvánul. Következésképpen az autizmusban, különösen
gyerekkorban, több ízben leírt differenciálatlan alvás eme agyi maturizációs folyamat
zavarára enged következtetni, ami egybecseng azokkal az eredményekkel, melyek a
korai életkorban egy jelentősen módosult, kezdetben felgyorsult, majd meglassult agyi
fejlődési ritmusról számolnak be (Redcay és Courchesne 2005).
A thalamocorticális eredetű alvási orsók a jól ismert kognitív funkción túl
(memória konszolidáció) a környezeti ingerek kizárásának elősegítésével jelentős

69
szerepet játszanak az alvás integritásának fenntartásában (Steriade 2003). ASZ-ban több
ízben is beszámoltak a vizuálisan detektált alvási orsók számának csökkenéséről, mely
értelemszerűen fokozhatja a mikroébredések előfordulásának valószínűségét ily módon
hozzájárulva az alvási folyamat töredezettségéhez. Az alvási orsók csökkenésének oki
tényezői pontosan nem ismertek, azonban az autizmusban leírt, a thalamocorticális
rendszert érintő morfológiai eltérések, mint a megnövekedett (Waiter és mtsai 2004)
vagy lecsökkent (McAlonan és mtsai 2005) corticalis szürkeállomány, a csökkent
thalamikus térfogat (Tsatsanis és mtsai 2003), illetve a post mortem szövettani
vizsgálatokban kimutatott corticális minicolumnáris patológia (Casanova és mtsai
2002), feltehetően nemcsak a nappali kognitív teljesítménnyel, de ezen NREM
alvásfüggő fázisos EEG mikrojelenségek előfordulását érintő változásokkal is
összefüggésben állnak.
További értelmezési keretet jelenthet az ASZ-ban nemrég leírt vas-hiánnyal és
anemiával járó állapotok nagy gyakorisága (Latif és mtsai, 2002), valamint az orális
vas-pótlás szubjektív alvás-minőséget javító hatása (Dosman és mtsai, 2007). Ez azért is
figyelemreméltó eredmény, mert a vas-hiánnyal jellemezhető anemiáról kimutatták,
hogy az az alvási orsók kisebb gyakoriságával és alacsonyabb frekvenciájával jár együtt
csecsemőkben, amit a szerzők egyértelműen az alvási orsók érésének elmaradásával
magyaráznak (Peirano és mtsai, 2007).
A REM alvás során jelentkező fázisos jelenségek terén mutatkozó eltérések
neurobiológiai vonatkozásaira részben már a kérdést tárgyaló fejezetben kitértünk.
Korai életkorban, valamint értelmi fogyatékos autista gyerekek esetében a magas
frekvenciájú szemmozgások, illetve ezeknek a többnyire izoláltan történő fokozott
jelentkezését írták le, amely egyes szerzők szerint egy redundáns, folyamatosan
ismétlődő jelsorozatot képvisel informatív tartalom nélkül. Ehhez kapcsolódóan az
autistáknál gyakran megfigyelhetőek epilepsziás kisülések, a szórványos orsózás, magas
R index egyfajta corticalis gátlási csökkenésre utal, amely az információk koherens
rendszerekbe való szervezési kudarcának és bizonyos klinikai tünetek (sztereotípiák,
szenzoros perceptuális aberrációk, kognitív koherencia hiány, csökkent szociabilitás,
csökkent figyelem és tanulás) neurofiziológiai alapját képezheti. Továbbá az izolált
szemmozgások, valamint a vesztibuláris ingerlés hatására elmaradó burst-ökbe való

70
szerveződés éretlen agyi morfofunkcionális szerveződésre, illetve a szenzomotoros
integráció zavarára utalnak.
A magasan funkcionáló Asperger szindrómás személyeknél leírt gyors
szemmozgások csökkenése a corticalis és szubcorticalis központok módosult
működésére utalnak. Magnetoencefalográfiás eljárással nemrég sikerült kimutatni egy
REM alvás szelektív bottom-up információáramlást (Ioannides és mtsai 2004): a humán
REM alvásban jelentkező gyors szemmozgások a jobb féltekei dominanciájú hurokban
generálódnak, ami felöleli a közép hídi régiót, a frontális szemterületet, illetve a
limbikus struktúrákat (orbitofrontális cortex, amygdala és parahippocampalis gyrus),
majd az excitatorikus küszöbön áthaladva az ingerület mérhető szemmozgásokat
eredményez. Ezen szerzők szerint a jobb félteke preferenciális szerepét ebben a
neurofizilógiai mechanizmusban a bal oldalra irányuló szemmozgások prevalenciája
bizonyítja (Hong és mtsai 1995). Következésképp a gyors szemmozgások alacsony
gyakorisága Asperger szindrómában e fejlődési rendellenesség ’jobb-féltekei’ elméletét
támasztja alá (Gunter és mtsai 2002).
A REM alvás alatt jelentkező gyors izomrángások és periodikus lábmozgás az
ASZ-ban feltételezett dopaminerg rendszert érintő neurokémiai diszfunkció
neurofiziológiai jelét képviselhetik (Cook, 1990). Ugyanakkor a peridikus lábmozgás
zavar is lehet vas-hiány következménye, mivel az alvás alatti periodikus lábmozgást
mutató nem autisztikus gyerekek vérében is alacsony vas-szintet találtak, továbbá a vas-
pótlás a tünetek enyhülését vonta maga után (Simakajornboon és mtsai, 2003).

10.7.2 Pszichológiai tényezők

Ismert tény, hogy a fény-sötétség ciklikus változásához hasonlóan, a szociális

jelzéseknek is fontos szerepe van a cirkadián ritmusok kialakulásában és fenntartásában
(Aschoff és mtsai 1971; Wever, 1988). A rutin és a szociális jelzések segítik a csecsemő
stabil alvás-ébrenléti mintázatának kialakítását az éjszaka folyamán a leghosszabb
alvási időszakkal. A fejlődési rendellenességek elképzelhetően hajlamosítják a
gyerekeket az alvás-ébrenléti ritmus zavaraira, feltételezhetően az alvásnak a
környezettel történő összehangolását segítő támpontok észlelésének képtelensége miatt
(Jan és mtsai 1999). Különösen igaz ez azokra a primer szociális-kommunikáció

71
zavarral élő gyerekekre, mint amilyenek az ASZ-ral élők, akik nehezen használják fel a
társas jelzéseket ezen ritmus kialakításához, ami tehát az alvás-ébrenléti ciklussal
kapcsolatos problémákhoz vezet.
Eme összehangolási kudarc pedig gyakran társul módosult melatonin
szekrécióval, ami magyarázatul szolgál e hormon terápiás jelentőségére az érintett
gyerekek alvásának javításában (Paavonen és mtsai, 2003; Gianotti mtsai 2006).
Az ASZ-ral élő gyerekek ugyanakkor több szokatlan és kötelező jellegű elalvási
rutinnal is rendelkeznek. Ilyen értelemben megemlítendő azon igényük, hogy a szülők
jelen legyenek este az ágyuknál, hogy együtt feküdjenek le, vagy együtt is aludjanak az
éjszaka folyamán. Gyakori jelenség, hogy valamennyi családtagnak többnyire egy
időben kell lefeküdnie, a függönyöknek, takaróknak vagy egyéb belső környezeti
elemeknek sajátos elhelyezésben kell állnia, ami jelentős kihívást jelent a szülőknek az
alvás zavartalan megvalósulása szempontjából (Filipek, 2005). Látható tehát, hogy az
ASZ-ban leírt, valamint a neuropszichológiailag már részletesen körüljárt kognitív
rigiditás, amely valamennyi élethelyzetben az adaptív viselkedéssel interferáló
sztereotíp, olykor kényszeres magatartásformákat eredményez, erre az élettanilag fontos
tevékenységre is menthetetlenül rányomja a bélyegét. Amennyiben az adott rutinok nem
kerülnek lefuttatásra, valamint a körülmények nem felelnek meg a szokásosnak, a
gyermek és természetesen egyúttal a szülő, illetve a család valamennyi tagjának az
alvása is kárát szenvedi. Valamennyi vizsgálatban csupán az autista gyerekek követték
minden esetben a saját szigorú lefekvési rutinjaikat (Patzold, 1998), valamint az
alvászavarok jelenléte a szülőket érő distresszel szignifikáns összefüggést mutatott
(Richdale és mtsai 2000).
A szorongás, amint erre az előzőekben már több ízben is történt utalás, egy
prominens velejárója az autizmus spektrumzavarral élő személyek mindennapi életének,
amely a változó és számukra sokszor bejósolhatatlan szociális környezet által
megkövetelt fokozott alkalmazkodási kihívásoknak köszönhető, ugyanakkor jelentős
mértékben interferál a pihentető alvás megvalósulásával. A szorongás az életkor előre
haladtával csak súlyosbodik. Attwood (2006) szerint az Asperger szindrómás serdülők,
különösen a lányok fokozatosan ismernek rá szociális naivitásukra és társas
érintkezések során bekövetkező következetes tévedéseikre. A társas inkompetencia
miatti szorongás visszahúzódáshoz és szociális fóbia kialakulásához vezet. Cirkadián

72
viszonylatban a szorongás felerősödhet estére, különösen elalvás előtt, amikor az ASZ-
ral élő serdülő visszatekint a napi eseményekre. Következésképpen az inszomniára utaló
panaszok kellő megalapozottsággal rendelkeznek. Jóllehet a fentiekben számos
vizsgálat a szubjektív értékeléstől jobb minőségű alvásra utaló alvásstruktúrát talált, a
szociális fóbiára jellemző elalvási és átalvási rendellenességek igencsak
megalapozottnak tűnnek.

10.8 Az autizmzs spektrumzavarok alvásvizsgalatainak következtetése

Az ASZ-ral élő személyek alvását vizsgáló kutatások jóllehet, sok esetben

ellentmondó adatokról, de összességében a normál alvástól mennyiségileg és
minőségileg eltérő makro- és mikrostruktúrális alvásmintázatról számolnak be. Ezek az
eltérések leginkább megnyúlt alvási latenciában, gyakoribb éjszakai megébredésekben,
csökkent alváshatékonyságban, kevesebb átaludt órában, valamint megnövekedett
felületes és csökkent lassú hullámú alvásban öltenek testet. Tetten érhetőek a REM és a
NREM alvást érintő mikrostrukturális eltérések is, melyek jelentősége nem csupán az
alvás homeosztatikus funkciójában keresendő, hanem az alvás-kogníció
összefüggésrendszer tágabb keretei között is.
A bemutatott kutatások gyakori kritikája nemcsak a vizsgálati eljárások
objektivitásának kérdésességében, hanem a vizsgálati alanyok kiválasztásával
kapcsolatos módszertani eltérésekben is keresendők. Ez utóbbi kapcsán kiemelendő a
komorbiditások problematikája, mely a legtöbb kutatás esetében hiányosan kontrolált,
így visszatérő módon korlátot szab az eredmények tágabb értelmezése előtt.
A korszerű poliszomnográfiás eljárások új távlatot nyitnak az alvás objektív
vizsgálata számára, amely az ASZ-ral élő személyek alvássajátosságainak jobb
megismerésére is igaz. Az ASZ elsősorban az autisztikus tünetcsoportok mentén a
patológiától a normalitásba nyúló fenotipikus hasonlóságok alapján létrehozott
kategória. A kapcsolat természetesen a mindmáig csak részlegesen feltárt genetikai és
neurobiológiai háttértényezők konvergens jellegében is keresendő. Megalapozott az a
feltételezés, hogy a külső megjelenési formák változatosságának ellenére az ASZ az
alap neurobiológiailag gyökerek szintjén közös eredettel rendelkező endofenotipikus

73
kategória, amely még nem tisztázott külső, illetve belső tényezők hatására eltérő
fenotipikus mintázatokban jelentkezik.
Az alváskutatás fejlődése egyre több adattal szolgál arra vonatkozóan, hogy
mind az egyes betegségek és fejlődési rendellenességek, mind pedig a kognitív és
affektív funkciókban mutatkozó egyéni különbségek agyi korrelátumainak jobb
megismerésében az alvás makro- és mikrosrukturális mintázatainak vizsgálata nemcsak
segéd, hanem nélkülözhetetlen eszköz is egyben. Az alvás alatti agyi elektromos
tevékenység mind a stabil mind a plasztikus agyi neuronális hálozatok strukturális és
funkcionális sajátosságainak mérhető tükröződése, melynek vizsgálata ily módon
lehetőséget kínál a patológiába nyúló egyéni különbségek alapját szolgáló agyi
mechanizmusok természetének kimerítőbb megismeréséhez is.

74
II. Célkitűzések

1. Általános kérdésfelvetés és célkitűzés

Jelen kutatásban arra a kérdésre keressük a választ, hogy az Asperger

szindrómás gyerekek és serdülők makro- és mikrostrukturális alvásmintázata
mennyiben tér el az életkorban és intelligenciában megfeleltetett normál kontroll
csoportétól.
Ennek érdekében a második teljes éjszakai NREM alvás függő agyi elektromos
aktivitás akkurátus EEG módszertani eljárással kvantifikált széles frekvencia övezetet
(0.5-45Hz) felölelő spektrális és fázis koherencia mutatóinak, valamint alvási
orsótevékenységének régióspecifikus összehasonlító vizsgálatát tűztük ki célul nem
gyógyszerelt Asperger szindrómás, illetve életkorban és non-verbális intelligenciában
megfeleltetett, tipikusan fejlődő egészséges gyerekek és serdülők körében.

2. Specifikus célkitűzések és hipotézisek

Alvási makrostruktúrára vonatkozó célkitűzés

1. Célkitűzés: A második teljes éjszakai alvási makrostruktúra vizsgálata.

Hipotézis: Feltételezzük, hogy az Asperger szindrómás gyerekek és serdülők alvása

minőségi eltérést mutat az életkorban és intelligenciában megfeleltetett egészséges
kontrollhoz viszonyítva annak ellenére, hogy a szülői beszámolók alapján egyik
csoportban sincs szó rossz alvó személyekről.

A NREM alvási EEG spektrális analízisre vontakozó célkitűzés

2. Célkitűzés: A második teljes éjszakai NREM alvásfüggő EEG aktivitásának

részletes (abszolút és relatív) összehasonlító spektrális elemzése a 0.5-45 Hz-es
frekvenciatartományban.

75
 a. Hipotézis: Feltételezzük, hogy Asperger szindrómában a NREM függő EEG
aktivitás teljesítményspektrum-mintázata számos frekvenciaövezetben
régióspecifikusan módosul az egészséges kontrollhoz viszonyítva.

b. Hipotézis: Feltételezzük, hogy a thalamocorticalis rezonanciát különös

érzékenyéggel tükröző alvási orsófrekvencia (szigma: 11-15 Hz) spektrális mutatói
régióspecifikus módon jelentős eltérést mutatnak a két vizsgálati csoportban.

A létező neurobiológiai eredmények mentén megfogalmazott agyi, pontosabban

thalamocorticalis, fejlődési rendellenesség jelenléte ASZ-ban, az Asperger
szindrómás vizsgálati személyek NREM alvási EEG tevékenységének általánosan
módosult spektrális mintázatának valószínűségére enged utalni.

A NREM alvási EEG alvási orsótevékenységének analízisére vontakozó célkítűzés

3. Célkitűzés: A második éjszakai teljes NREM alvás alatti orsóaktivitás kvantitatív

összehasonlító elemzése egyénileg megfeleltetett orsódetekciós eljárással.

Hipotézis: Feltételezzük, hogy az egyéni frekvencia és amplitúdókritériumok

mentén azonosított alvási orsók frekvencia-, illetve régióspecifikus módon
alacsonyabb gyakorisággal, valamint eltérő átlagos időtartammal és amplitúdóval
jelentkeznek az Asperger szindrómás személyek NREM alvásában az egészséges
kontrollhoz viszonyítva.

A NREM alvási EEG fázis koherencia analízisre vontakozó célkítűzés

4. Célkitűzés: A második éjszakai teljes NREM alvás alatti EEG aktivitás inter- és
intrahemiszférikus fázis-koherencia elemzése a teljes vizsgált 0.5-45 Hz-es
frekvenciatartományban.

76
a. Hipotézis: Feltételezzük, hogy az Asperger szindrómás csoportban a NREM alvási
EEG aktivitás intra- és interhemiszférikus fázis koherencia régióspecifikus módon
jelentős csökkenést mutat az egészséges kontroll csoporthoz viszonyítva.

b. Hipotézis: Feltételezzük, hogy az Asperger szindrómában jelentkező intra- és

interhemiszférikus fázis koherencia csökkenés a frontális régiók tekintetében a
leghangsúlyosabb.

3. A kutatás rövid indoklása

Figyelembe véve, hogy az ASZ egy olyan fejlődési rendellenességet képvisel,

amely az élet valamennyi területén súlyos alkalmazkodási nehézséget okoz, az agyi
fejlődés szempontjából fontos mérföldkövet képviselő késői gyerekkor és serdülőkor
vizsgálata rendkívüli kihívás elé állítja a tudományos közösséget. Az autizmus
spektrumzavarral élő személyek agyi fejlődési mintázata számos megbízható empirikus
adat tükrében jelentős eltérést mutat a tipikusan fejlődő személyekétől (Redcay és
Courchesne 2005), amely egy régióspecifikusan módosult agyi konnektivitás (Belmonte
és mtsai 2004), és/vagy egy globális agyi maturizációs zavar formájában ölt testet. A
neuropszichológiai (Hill és Bird 2006) és funkcionális képalkotó vizsgálatok (Just és
mtsai 2004) további adatokat nyújtanak egy régióspecifikus, többnyire frontális
dominanciájú, agyi működési rendellenesség jelenlétére ebben a klinikai populációban.
Ezek az adatok indokolják az autizmussal élő személyek alvás alatti agyi elektromos
tevékenységének mélyreható régióspecifikus vizsgálatát olyan kvantitatív EEG
eljárások alkalmazásával, melyek érzékenyek az agyi hálózatok szerkezeti és működési
sajátosságaiban keresendő egyéni különbségekre.
Az alvás alatti elektromos agyi tevékenység vizsgálata ígéretes módszertani
megközelítést képvisel az agy funkcionális anatómiai sajátosságai és az egyénspecifikus
pszichológiai működések interakciójának vizsgálatában. A NREM alatti oszcillatorikus
agyi aktivitás globálisan az egyéni különbségeknek (Bódizs 2008), valamint
frekvenciaspecifikusan a cortico-corticalis (Miyamoto), illetve thalamocorticalis
(Steriade 2003) konnektivitásnak, továbbá az ontogenézis során megvalósuló agyi
maturizációnak az érzékeny mutatója (Feinberg és mtsai 1990, 2006).

77
 Az ASZ-ral élő személyek alvási mikrostruktúra mintázatának feltárására
irányuló törekvések viszonylag szegényesen képviseltek a szakirodalomban. A létező
kis számú NREM alvási EEG vizsgálat többnyire vagy gyerekekre (Miano és mtsai
2007, Bruni és mtsai 2007) vagy pedig fiatal felnőttekre irányult (Godbout és mtsai
2000, Limoges és mtsai 2005, Tani és mtsai 2004), és az alvási mikrostruktúra egy igen
speciális és nehezen értelmezhető területére (CAP analízis), vagy szűk
frekvenciatartományára (delta, théta) összpontosít (Miano és mtsai 2007, Bruni és mtsai
2007, Tani és mtsai 2004). A létező alvási orsó vizsgálatok nem objektív, hanem csupán
szubjekítv vizuális orsódetekciós eljárásra szoritkoztak (Godbout és mtsai 2000,
Limoges és mtsai 2005).
Az agyi konnektivitás feltárásában betöltött rendkívüli jelentősége ellenére a
releváns szakirodalomban nem ismerünk egyetlen vizsgálatot sem, amely a teljes
éjszakai NREM alvási EEG teljesítményspektrumot több frekvencia tekintetében, illetve
régióspecifikusan vizsgálná meg. Az egyetlen ilyen irányú vizsgálat non-lineáris
szinkronizációt vizsgált többnyire értelmi fogyatékos és számos epileptiform EEG-t
mutató autista gyerek-, valamint szenzoros hallássérüléssel élő kontroll csoport között.
Továbbá nem ismerünk az alvási orsótevékenységet objektív módszerrel vizsgáló,
illetve az agyi konnektivitásra érzékeny fázis koherencia analízist ebben a klinikai
populációban. Az egyedüli részletes teljesítményspektrum, illetve fázis koherencia
analízist nappali EEG vonatkozásában végezték autista vizsgálati személyeken (Coben
és mtsai 2008).
Következésképpen elmondható, hogy a szövettani, strukturális és funkcionális
agyi képalkotó, valamint a neuropszichológiai és pszichofiziológiai vizsgálatok azon
törekvését kiegészítendő, hogy az ASZ-ok agyi háttértényezőit behatóbban
megismerjük, elengedhetetlenül fontos egy részletes vizsgálat az alvás
mikrostruktúrájának kvantitatív analízise terén. Ilyen értelemben a jelen vizsgálat
úttörő jellegű.

78
III. Módszerek

1. Alanyok

A Vadaskert Gyermek- és Ifjúságpszichiátriai Kórház és Szakambulancia

betegei közül összesen 27 gyógyszeres terápiában nem részesülő Asperger szindrómás
és 18 nemben, életkorban és féltekei lateralitásban megfeleltetett átlagosan fejlődő,
egészséges kontroll gyermeket és serdülőt vizsgáltunk meg két egymást követő éjszakai
alvás poliszomnográfiás rögzítése révén.
A két egymást követő éjszakai poliszomnogáfiás vizsgálatra 20 Asperger
szindrómás és 17 kontroll vizsgálati alany esetében a Vadaskert Kórház alvásvizsgáló
laboratóriumában, míg a további 8 Asperger szindrómás vizsgálati személy esetében a
Semmelweis Egyetem Magatartástudományi Intézetének alvásvizsgáló
laboratóriumában (Kálvária tér 5, Budapest) került sor [összesen 44 személy].
A két éjszakai poliszomnográfiás felvételt követően összesen 14 vizsgálati
alanyt kellett kizárni a vizsgálatból kizárólag a Vadaskert Gyermekpszichiátriai Kórház
alvásvizsgáló laboratóriumában megvizsgált személyek közül, ugyanis a
neuropszichológiai felmérés során kiderült, hogy értelmi fogyatékosság, ADHD és
egyéb tanulási zavar (dyslexia, dyscalculia vagy tanulási akadályozottság) [8 személy],
illetve hangulatzavar [1 személy] komorbiditás állt fenn. Továbbá egy személyt életkori
és nemi megfeleltetés hiányában ki kellett zárnunk a klinikai csoportból. A maradék 4
személy esetében pedig az EEG felvétel értékelhetetlenül rossz minősége volt a kizárás
oka. Következésképp a fennmaradt vizsgálati csoportok nemben és non-verbális IQ-ban
(RAVEN) is megfeleltek egymásnak (3. táblázat). Jóllehet az életkor vonatkozásában
megfigyelhető egy enyhe nem szignifikáns különbség a két csoport között, ennek
hatását a vizsgált függő változókra kiiktattuk azáltal, hogy valamennyi univariáns és
multivariáns statisztikai próba során kovariánsként alkalmaztuk. Az alvás
makrostruktúrájának analízisét a teljes mintán végeztük (N=32) életkori kontroll nélkül.

79
 3. Táblázat. A vizsgált alanyok demográfiai adatai

Csoportok Életkor (hónap) T-teszt IQ (RAVEN*) T-teszt

m = 158 m = 49.9
Asperger (N=18)
SD = 48 t =1.67 Sd = 6.5 t = 0.34
p = 0.253 p = 0.741
m = 177 m = 51
Kontroll (N=14)
SD = 41 Sd = 8.8
*. RAVEN nyerspontszámok

Az alvási mikrostruktúra vizsgálatában csupán a Vadaskerti laborban vizsgált gyerekek

és serdülők adatait vettük be a statisztikai analízisbe [10 Asperger szindrómás és 14
egészséges kontroll], hogy kiszűrjük a két laborban alkalmazott eltérő EEG rögzítési
paraméterek esetleges hatását ezen változókra. Az így létrejött szűkebb vizsgálati minta
(N=24) esetében is az eredeti mintához hasonló átfedés mutatkozott a klinikai és a
kontroll csoport között az életkor [Kontroll: 177 hónap (SD = 41 hónap) versus
Asperger: 150 hónap (SD = 52 hónap); t = 1.41, p = 0.172], valamint az IQ [Kontroll:
49.9 (SD = 6.5) versus Asperger: 52.9 (SD = 5.4); t = 0.97, p = 0.340] tekintetében.

2. Diagnózis és szűrés

A vizsgált klinikai populációt a Vadaskert Gyermekpszichiátriai Kórház és

Szakambulancia Asperger szindrómával élő fiatalok alkották, míg az egészséges
kontroll csoportot a kórházi dolgozók gyerekei és iskolákból toborzott diákok alkották.
Az Asperger szindróma diagnosztizálása összetett klinikai vizsgálat révén
valósult meg, amelyet a Vadaskert Gyermekpszichiátriai Kórház gyakorló pszichiáter
szakorvosai vezettek. A komplex neuropszichológiai jellemzést részben a kórház
pszichológusai, részben az Autizmus Alapítvány és Kutatócsoport szakemberei
végeztek. Az elsődleges orvosi diagnosztikus kritériumrendszert a magyar pszichiátriai
gyakorlatban standard módon használt BNO-10, illetve DSM-4 képezte. A komorbid
kórképek feltérképezése a MINI-KID (Mini-International Neuropsychiatric Interview
(Balázs és mtsai 2004) félig strukturált diagnosztikai interjú segítségével történt. Kizáró
tényezőként szerepelt a gyógyszeres terápia, az alacsony IQ pontszám (IQ < 80), a

80
paroxizmális kisülések az ébrenlét vagy alvási EEG-ben, az alvászavar, továbbá az
egyéb neurológiai, pszichiátriai vagy akut gyulladásos betegség.
Továbbá a nemzetközi gyakorlatban széles körben használt Autizmus Specifikus
Obszervációs Séma (ADOS) (Lord és mtsai 1989), klinikai interjú, szülői kérdőív (pl.
Gyermekviselkedési tesztbatéria (CBCL) (Achenbach 1991), összetett
neuropszichológiai vizsgálat (pl. az intelligencia, végrehajtó funkciók, figyelem,
memória, emocionális arcfelismerés stb. vizsgálata) szolgálta a klinikai tabló pontos
megrajzolását minden egyes vizsgálati személy esetében. A jelen dolgozatban a
neuropszichológiai vizsgálat eredményei nem kerültek feldolgozásra.

3. Etikai megfontolások

A Semmelweis Egyetem Regionális, Intézményi Tudományos és Kutatásetikai

Bizottsága jóváhagyta a kutatási protokollt, amely tiszteletben tartotta a Helsinki
deklaráció alapelveit. A vizsgálati személyek és szüleik egyaránt aláírták a vizsgálatban
való részvételre vonatkozó beleegyező nyilatkozatot, miután annak tartalmáról részletes
tájékoztatást kaptak.

4. Eljárások, módszerek és eszközök

A vizsgálati személyek két egymást követő éjszakát töltöttek az alváslaborban

poliszomnográfiás monitorizás alatt. Annak ellenére, hogy mindkét éjszaka során
azonos eljárással és elvezetésekkel megvalósított poliszomnográfiás adatfelvételre
került sor, a nemzetközi szakmai gyakorlatnak megfelelően az első éjszaka adaptációs
célt szolgált, és csupán a második éjszaka során nyert adatok kerültek tényleges
feldolgozásra. Jóllehet a klinikai vizsgálati személyek többsége ismerte a Vadaskert
kórházban azt a konkrét helyiséget, ahol az alvásvizsgálatokat végeztük – ugyanis
rendszeres csoportfoglalkoztatásban vettek részt ott –, a vizsgálatot megelőzően több
személy esetében ismételten bemutattuk a helyiséget szemléltetve az eljárást és az
eszközöket, amit a valódi vizsgálat során is használtunk. A komplex neuropszichológiai
felmérés a vizsgálati személyek többségénél a két éjszaka közötti napon történt,
azonban a fennmaradó esetekben is az EEG vizsgálattól legfeljebb egy hónapnyi

81
eltéréssel került erre sor. Ebben az időszakban a vizsgálati alanyok állapotában
semmilyen érdemleges, a kutatásba való beválogatási feltéteket érintő változás nem
következhetett be (gyógyszereltség, egyéb betegség stb). Amennyiben ez mégis
megtörtént, ezen személyek esetében a neuropszichológiai kivizsgálásra nem került sor,
vagy a már felvett adatokat nem vettük be a statisztikai elemzésbe.

4.1 Az intelligencia mérése

Raven Standard Progresszív Mátrixok

Raven Standard Progresszív Mátrixok (Raven 1965) az egyik legelterjedtebb nem

verbális intelligencia teszt. A Raven-teszt mátrix formában rendezett geometriai
ábrákból áll, ahol a mátrix soraiban és oszlopaiban bizonyos szabályszerűségek
érvényesülnek. A nehézség szerint növekvő sorrendbe rendezett feladatokban a mátrix
hiányzó elemét kell megtalálni, pontosabban a megadott válaszlehetőségek közül kell a
megfelelőt kiválasztani. A Raven-teszt a kultúrától és nyelvi különbségektől függetlenül
méri az intelligencia mértékét.

4.2 Poliszomnográfiás vizsgálat

A poliszomnográfiás vizsgálat során mindkét laboratóriumban 10 csatornás EEG

(F3, F4, T3, T4, C3, C4, P3, P4, O1, O2) és alapvető poligráfiás (EOG,EMG, EKG)
elvezetéseket használtunk A fő cortikális területekről (frontális, centrális, temporális,
parietális és occipitális) származó agyi elektromos tevékenységet a hajas fejbőrön
keresztül ECC Grass elektróda géllel a nemzetközi 10-20-as rendszernek megfelelő
elrendezésben odaerősített Ag/AgCl elektródák segítségével rögzítettük.
Jóllehet az EEG jelekre 0.33 Hz-es high-pass és 50 Hz-es Notch szűrést alkalmazott
mindkét rendszer, a Semmelweis Egyetem Magatartástudományi Intézetének
alvásvizsgáló laboratóriumában a Rembrandt, Medcare rendszer általi digitalizálás 249
Hz-es mintavételezéssel és ellentétes masztoid referenciákkal, míg a Vadaskert
Gyermekpszichiátriai Kórház alvásvizsgáló laboratóriumában a Brain Quick System
Plus (Micromed, Italy) rendszer általi digitalizálás 256 Hz-es mintavételezéssel és
kapcsolt masztoid referenciákkal történt.

82
 A rögzített EEG-t egy saját fejlesztésű szoftveres program (DataBrowser)
segítségével a Rechtschaffen-Kales kritériumok alapján vizuális szkórolással ébrenléti,
NREM (1,2,3,4-es stádiumok) és REM stádiumokra csoportosítottuk, majd a
műtermékeket eltávolítottuk. Az így kapott NREM 2-es, 3-as és 4-es stádiumokat
együttesen többszöri Fourier transzformáció alapú lineáris feldolgozásnak (spektrum
analízis, fázis koherencia analízis) vetettük alá az erre a célra alkalmas saját, részben
pedig széles körben használt szoftveres algoritmusok segítségével (Dadisp, Matlab,
Python).

4.3 Kvantitatív EEG elemzés

A részletes matematikai elemzés során a makrostrukturális elemzésből kinyert

műtermék mentes EEG szakaszokon a megbízhatóan mérhető teljes frekvenciaövezetet
diszkrét frekvenciasávokra (delta: 0.5-4 Hz, théta: 4.25-7.75 Hz, alfa: 8-1.75 Hz;
szigma: 11-15 Hz; béta: 15.25-25 Hz; gamma1: 25.25-35 Hz; gamma2: 35.25-45 Hz)
osztottuk. Ezt követően az egyes frekvenciasávok mentén haladva első lépésben
normalizált (relatív) és abszolút teljesítményspektrumot számoltunk, illetve második
lépésben az ugyanezen frekvenciasávokat fázis koherencia analízisnek vetettük alá. A
normalizált teljesítményspektrum előnybe részesítése a szokásos abszolúttal szemben az
elektróda ragasztásból, illetve az egyéni anatómiai különbségekből fakadó rögzített
jelerősség esetleges eltéréseinek zavaró hatását hivatott semlegesíteni. A koherencia
analízis során a fázis koherenciát a 10 EEG csatorna között valamennyi intra- (20) és
interhemiszférikus (25) elektróda kombinációra kiszámítottuk.
A spektrum és koherencia kiszámításához a Welch-féle periodogram módszert
alkalmaztuk négy másodperces (1024 pont) lineárisan DETRENDELT Hanning
ablakkal átlapolás nélkül. A számításokat a Python programozási nyelvben megírt
algoritmussal végeztük a SciPy és Matplotlib csomagok segítségével. A
teljesítményspektrumot a következő függvényhívással kaptuk:

  
    



   



       

83
  !  

"

# # " 

 $ 



    

 


%



$ 

 
ahol a frekvenciákat és a spektrális sűrűségértékeket tartalmazták. A

koherencia esetén ugyanazokkal az argumentumokkal meghívott függvényhívást

alkalmaztunk (  ), de két bemeneti adattömbbel az egy helyett.

Tekintve a spektrumszámítás felbontását (.25 Hz) a fenti intervallumok

legtöbbjébe csak kis számú érték kerül. Amennyiben egyszerű számtani
középarányossal közelítjük meg a teljesítményspektrum átlagát, az egyes
intervallumokra kapott érték élesen változhat a határok csekély módosítása esetén is. A
frekvenciahatároktól való nem folytonos függése miatt és a módszer robosztusságát
javítandó, az átlagértéket a lineárisan interpolált spektrum (és koherencia) numerikus
integráltjaként becsültük meg a következő módon:
  "  
 
 

  & $



  "  
 
    $'   # $ 
%
 # 
% %
 (
% 

ahol %
 #
és %  az egyes frekvencia intervallumok végpontjai.

4.4 Egyénileg megfeleltetett eljáráson alapuló orsódetekció

Az orsódetekció egyénileg megfeleltetett eljárásának (EME) fő célja a szigma

frekvenciatartományban (~9-16 Hz) található spektrális csúcsoknak megfelelő lassú és
gyors alvási orsóknak nevezett eltérő frekvenciájú, fázisos szinuszoid 0,5 és 2
másodperc időtartamú hullámcsomagok egyéni frekvencia és amplitúdó határainak a
megállapítása, és ezek alapján történő detekciója (Bódizs, 2005).
Mint ismeretes, a szigma tartományban az elvezetés helyétől függően 1 vagy 2
spektrális csúcs figyelhető meg. A lassú orsóknak megfelelő spektrális csúcs többnyire
frontális dominanciát mutat, szemben a gyors orsók spektrális komponensével, amely
parietálisan maximalizálódik – azonban frontálisan is jelen van. Ezen csúcsok
frekvenciahatárai, illetve amplitúdói nagy fokú egyéni változatosságot mutatnak, sőt

84
ugyanazon személyen belül az amplitúdók az elvezetés helyétől (topográfia) függően
igen különbözőek lehetnek (Bódizs 2005). Mindez, jóllehet sokkal kisebb mértékben, de
jellemző az orsóhatárokra is. A Bódizs és mtsai. (2005) által jegyzett EME egy olyan
módszer, amely figyelembe veszi ezeket az egyéni különbségeket és nem törekszik
egyetemes kritériumok alkalmazására. Ennek megfelelően alvási orsónak definiáltuk
azokat a hullámcsomagokat, amelyek frekvenciája a lassú vagy gyors orsók spektrális
csúcsain belüli értéket mutatott, amplitúdója pedig a spektrális csúcsokba, és nem azok
alapi részébe tartozik. A frekvenciahatárokat a kérdéses spektrális csúcsok másodrendű
deriváltjának 0 keresztezési (inflexiós pont) pontjai alapján azonosítottuk be. A Bódizs
és mtsai (2005, 2008) által közzétett eljárással szemben, ezúttal nem valamennyi EEG
elvezetés átlagos szigma amplitúdó spektruma, hanem csupán az átlagolt frontális
(F3,F4) és parietális (P3,P4) spektrumok másodrendű deriváltja alapján történt az
egyéni orsó frekvencia határok megállapítása. Ennek oka elsősorban a vizsgált alanyok
szigma spektrum mintázatának sajátosságaiban, valamint a kisebb elektródaszámban
keresendő. Nevezetesen az összes csatornára átlagolt szigma spektrum orsó határainak
mintázata kevésbé jelenítette meg a frontálisan és parietálisan karakterisztikusan
jelentkező lassú és gyors spektrális komponenseket. Ez különösen igaz volt a lassú
orsókra, amely feltételezésünk szerint a személyek eltérő életkorához volt köthető.
Figyelembe véve, hogy egyrészt a kutatás célja a karakterisztikus lassú és gyors
alvási orsók jellemzése volt a vizsgált csoportokon belül, másrészt, hogy mindkét
vizsgált orsótípus az említett régiókon belül jelentkezik maximális spektrális csúccsal, a
jelen EME orsódetekciót kizárólag frontális és parietális EEG elvezetésekre
alkalmaztuk. A lassú és gyors orsóhatárok megállapítása egyidejű frekvencia és
topográfiai ismérvek alapján történt, oly módon, hogy az egymással átfedést egyik
régióban sem mutató legszélesebb frekvenciasávok kerültek megjelölésre. Amennyiben
a két frontális, illetve a két parietális elvezetés mégsem nyújtott egyértelmű adatot az
orsóhatárok megjelöléséhez, úgy a 10 csatornára átlagolt spektrum alapján történt az
orsóhatárok megállapítása. A továbbiakban a kijelölt gyors és lassú orsó frekvencia
határok mentén spektrális analízist végeztünk, így valamennyi csatornára
megállapítottuk mindkét típusú orsó abszolút amplitúdóspektrumát.

85
 5. Ábra

Különböző elvezetések amplitudó-spektruma Az amplitudó-spektrumok másodrendű deriváltjainak

átlaga

Lassú orsók
Amplitúdó > 4.48 µV

Gyors orsók
Amplitúdó > 2.80 µV
Lassú orsó amplitúdó kritérium: 2.80

Gyors orsó amplitúdó kritérium: 4.48

A lassú és a gyors alvási orsó analízisének lépései Bódizs Róbert (2005) nyomán. (a) A 2. stádiumú NREM alvás
átlagos amplitudó-spektrumának kiszámítása minden EEG elvezetésre. (2) Az egyes EEG elvezetésekhez tartozó
amplitudó-spektrumok másodrendű deriváltjainak átlaga a 9-16 Hz-es frekvenciatartományban. A két legnagyobb negatív
csúcsot körülölelő 2-2 zérus pontnak megfelelő frekvenciaértékek a lassú és a gyors orsók frekvenciahatáraiként
szolgálnak. (3) A lassű és a gyors orsók amplitudókritériumait minden elvezetésre külön számítjuk ki, a
frekveciahatárioknak megfelelő megfelelő amplitudóértékek lineáris interpolációja révén (a tartományban lévő binek és a
szélső értékek átlagának szorzata). (4) A lassú és a gyors alvási orsókat tartalmazó EEG felvétel a 2. stádiumú alvásból.
(5) A lassú alvási orsóknak megfelelően szűrt (12.07-13.01) felvétel abszolút értékeinek burkológörbéje az eredeti
felvételben látható lassú orsónál haladja meg a lassú orsók amplitúdó-kritériumát. (6) A gyors alvási orsóknak megfeleően
szűrt (13.92-15.56 Hz) felvétel abszolút értékeinek burkológörbéje az eredeti felvételben látható orsóknál haladja meg a
gyors orsók amplitúdó-kritériumát. (Bódizs 2005, Bódizs és mtsai 2005)

Ezt követően az orsódetekció a Bódizs és mtsai (2008) által közzétett

automatizált eljárással történt. Itt az első lépés a csatornánkénti amplitúdókritérium
meghatározása volt a négy vizsgált elvezetésre az inflexiós pontok által meghatározott
amplitúdóértékek lineáris interpolációja által. Majd a vizsgált EEG csatornákat a lassú,
illetve a gyors orsófrekvenciákra külön-külön megszűrtük azáltal, hogy a 16
másodperces szakaszokban számított FFT-it megszoroztuk az f(x) = e^(-(x-xm)/(w/2))
Gauss függvénnyel, ahol az x a 0 és a Nyquist frekvencia között változik a spektrális
felbontásnak megfelelően (1/16), xm képezi az orsótartomány középfrekvenciáját, míg
w az orsótartomány szélességét jelzi. Az így kapott szorzaton inverz FFT
transzformációt végeztünk, majd az így nyert szűrt jelek abszolút értékeit egy 22
pontos, Hanning-ablakkal súlyozott mozgó átlagolással simítottuk, és megszoroztuk
π/2-vel, ami nem más, mint a szinusz hullám abszolút érték átlagának az inverze. Ez az
eljárás a kérdéses lassú vagy gyors orsóaktivitás egy igen megbízható burkológörbéjét
hozza létre. Az amplitúdó-kritériumoknak a burkológörbe általi meghaladása (0,5 és 2

86
másodperc) közötti időtartamban alvási orsóként definiált jelenség (Bódizs és mtsai
2008).
Az ily módon beazonosított lassú vagy gyors orsóknak három sajátossága került
kvantitatív elemzés tárgyává mind a négy vizsgált elvezetés (F3, F4, P3, P4) esetében: a
percenkénti átlagos orsó gyakoriság, a beazonosított orsók átlagos időtartama (hossza),
valamint átlagos amplitúdójuk.

4.5 Statisztikai analízis

4.5.1 Csoportközi összehasonlítások

A csoportközi összehasonlításokat a vizsgált változók függvényében két eltérő

vizsgálati populáción végeztük. Az alvási makrostruktúra csoportközi adatainak
összehasonlításához a mindkét laborból származó teljes vizsgálati populációt [32
személy], míg a kvantitatív EEG analízis során nyert függő változók
összehasonlításához csupán a Vadaskertti laborban vizsgált populációt vettük. Amint a
fentiekben már említettük, ezt a stratégiát a két laborban használt eltérő referencia és
mintavételezési frekvencia esetleges „laborhatásának” a kizárása céljából választottuk.
Jóllehet az említett adatrögzítési eltérések különböző módon befolyásolhatják a vizsgált
függő változókat, a csoportközi összehasonlításoknak csupán egyik laborra való
szűkítése által kizártunk bárminemű ellenőrizhetetlen torzítást a statisztikai vizsgálat
eredményeiben.

4.5.2 Multivariáns spektrális és koherencia analízis

A statisztikai próbák számának csökkentése céljából a spektrum analizís során a

10 EEG csatornából kinyert függő változókat újra csoportosítottuk oly módon, hogy a
10 elektróda 6 újabb régiót képezzen: bal frontális (F3), jobb frontális (F4), bal centro-
temporális (C3-T3), jobb centro-temporális (C4-T4), bal posterior (P3-O1), jobb
posterior (P4,O2). Ily módon a többváltozós statisztikai analízis során egy szagitális
(frontális, centro-temporális, posterior) és egy féltekei (bal, jobb) within faktort is
beépítettünk a modellbe. A koherencia analízis során hasonló eljáráshoz folyamodtunk,
jóllehet itt az intra-, illetve interhemiszférikus koherencia eltérő csoportosítási

87
eljárásokat feltételezett. Míg az intrahemiszférikus koherencia esetében mind szagitális,
mind pedig a féltekei faktor létrehozása célszerű volt, addig a interhemiszférikus
koherencia esetében ez csak a szagitális faktorra vonatkozott. Követekezésképp
létrehoztunk egy intrahemiszférikus bal frontális (F3-C3, F3-T3, F3-P3, F3-O1), jobb
frontális (F4-C4, F4-T4, F4-P4, F4-O2), bal centro-temporális (F3-C3, C3-T3, C3-P3,
C3-O1, F3-T3, T3-P3, T3-O1), jobb centro-temporális (F4-C4, C4-T4, C4-P4, C4-O2,
F4-T4, T4-P4, T4-O2), bal posterior (F3-P3, T3-P3, C3-P3, P3-O1, F3-O1, C3-O1, T3-
O1) és jobb posterior (F4-P4, T4-P4, C4-P4, P4-O2, F4-O2, C4-O2, T4-O2), valamint
interhemiszférikus frontális (F3-F4, F3-C4, F3-T4, F3-P4, F3-O2, F4-C3, F4-T3, F4-P3,
F4-O1), centro-temporális (F4-C3, C3-C4, C3-T4, C3-P4, C3-O2, F3-C4, C4-T3, C4-
P3, C4-O1, F4-T3, C4-T3, T3-T4, T3-P4,T3-O2, F3-T4, C3-T4, T4-P3,T4-O1) és
poszterior (F4-P3, C4-P3, T4-P3, P3-P4, P3-O2, F3-P4, C3-P4, T3-P4, P4-O1, F4-O1,
C4-O1, T4-O1, P4-O1, O1-O2, F3-O2, C3-O2, T3-O2, P3-O2) régiót (8. ábra).

88
 Bal Jobb Bal Jobb Bal Jobb

F3 F4 F3 F4 F3 F4

C3 C4 C3 C4 C3 C4
T3 T4 T3 T4 T3 T4

P3 P4 P3 P4 P3 P4

O1 O2 O1 O2 O1 O2

Frontális Intrahemiszférikus Centro-temporális Intrahemiszférikus Posterior Intraemiszférikus

Bal Jobb Bal Jobb Bal Jobb

F3 F4 F3 F4 F3 F4

C3 C4 C3 C4 C3 C4
T3 T4 T3 T4 T3 T4

P3 P4 P3 P4 P3 P4

O1 O2 O1 O2 O1 O2

Frontális Interhemiszférikus Centro-temporalális Interhemiszférikus Posterior Interhemiszférikus

6. Ábra A szagitális-Régió (szRégió) és Félteke faktorok mentén létrehozott átlagolt agyi régiók
4.5.3 Univariáns koherencianalízis
Figyelembe véve, hogy mind a szagitális, mind pedig a féltekei régiók koherencia
értéke számos, az adott régióhoz kapcsolódó elektródapár átlagolt koherenciaértékét
tükrözte, egy következő lépésben azt terveztük, hogy amennyiben szignifikáns
különbség mutatkozik egy adott régió tekintetében, akkor statisztikai úton megpróbáljuk
beazonosítnai a legérintettebb agyi területet. Ennél a lépésnél univaráns kovariancia
analízist végeztünk életkori kontroll alkalmazásával. A többszörös összehasonlítás
következtében várhatóan megnövekedett I-es típusú hiba kiszűrése végett Bonferroni
korrekciót végeztünk, és az ezt követő szignifikancia szinteket vettük figyelembe a
csoportközi különbségek értelemzésekor.

4.5.4 Alvási orsó analízis

Az orsóváltozók statisztikai analízise során, akárcsak spektrális és a koherencia
analízis esetében az összes függő változó a teljes éjszakai átlagra vonatkozott, valamint
életkori kontrollt alkalmaztunk minden egyes csoportközi összehasonlítás esetében.
Első lépésben a gyors és lassú orsótartomány amplitúdóspektrumát vizsgáltuk meg
mind a 10 EEG csatornára. A korábbiakban bemutatott statisztikai eljárásnak
megfelelően itt is multivariáns analízist alkalmaztunk. Az összehasonlítások számának
csökkentése érdekében a spektrális analízishez hasonlóan 6 régiót hoztunk létre. A
vizsgált csoportoknak ezen agyi régiók mentén való összehasonlítása végett a Csoport
between faktor mellett létrehoztunk egy szagitális-Régió (frontális, centro-temporális,
posterior) és egy félteke (bal, jobb) within faktort. Majd ezt a modellt külön-külön
alkalmaztuk a lassú és a gyors orsó spektrum statisztikai analízise során.
Az automatikus orsódetekció révén nyert orsóváltozók statisztikai analíziséhez az
előzőtől kissé különböző modellt hoztunk létre, amellyel az orsók típusát és a régió
hatását szerettük volna egyidejűleg megvizsgálni a csoportközi különbségekre. Ezért a
Csoport faktor mellett további két within faktort hoztunk létre, nevezetesen az orsó
típusa (lassú,gyors), illetve az szRégió (frontális és parietális) faktorokat.
A következőkben a szignifikáns főhatásokra és interakciókra, valamint a
marginálisan szignifikáns tendenciákra térünk ki részletesen. Szignifikáns interakciók
esetében a csoportközi különbségekre vonatkozó szignifikancia szinteket is bemutatjuk
a Fisher LSD post hoc teszt alapján.
IV. Eredmények

A statisztikai analízis stratégiáját követve mutatjuk be az eredményeket.

1. Alvási makrostruktúra

Amint az alábbi táblázat is mutatja, a teljes vizsgált esetszámra való csoportok közötti
összehasonlítás során a kontrollhoz viszonyítva szignifikánsan hosszabb ágyban töltött
időt (TIB), alacsonyabb alváshatékonyságot (SE), megnyúlt alvási látenciát (SOL) és
elalvás után hosszabb ébrenléttel töltött időt (WASO) találtunk a kísérleti csoportban.
Továbbá jelen volt egy nem szignifikáns tendencia egy, a kontrollhoz viszonyított
hosszabb lassú hullámú alvással (SWS) töltött idő és megnövekedett arány irányába (4.
táblázat).

4. Táblázat. Csoportközi különbségek az alvási makrostruktúrában

Kontroll Asperger T-teszt
(N=14) (N=18)
átlag SD átlag SD p értékek
TIB, min 519.7 78.6 572.9 58.4 0.036*
SPT, min 493.6 74.4 507.9 6.3 ns
SE% 95.1 3.7 88.8 7.1 0.003*
SOL, min 11.7 8.4 33.4 24.9 0.002*
WASO, min 16.1 14.5 31.6 23.1 0.025*
S1, min 21.1 8.8 22.9 11.5 ns
S1, % 4.4 1.9 4.4 2.1 ns
S2, min 264.1 38.4 262.5 37.5 ns
S2, % 53.6 3.6 51.8 5.6 ns
SWS, min 83.3 21.4 99.4 27.7 0.073
SWS, % 16.8 3.4 19.7 5.9 0.085
REM, min 124.9 27.5 122.9 29.3 ns
REM, % 25.2 3.5 24.1 3.9 ns
REM latency, min 105.9 5.1 89.9 34.9 ns

91
 2. Abszolút teljesítményspektrum sűrűség

Az abszolút PSD analízis során első lépésben a csoportközi különbségeket vizsgáltuk

meg a teljes frekvenciaspektrum (0.5-45 Hz) tekintetében, ahol azonban nem
mutatkozott Csoport főhatás, sem bármilyen interakció a Csoport faktor és a szagitális-
Régió (szRégió) és/vagy a Félteke faktorok között. A következő lépésben viszont
külön-külön is megvizsgáltuk az egyes frekvenciatartományokat. Azt találtuk, hogy
amíg a delta frekvenciasáv esetében jelen volt a klinikai csoportban egy, a kontrollhoz
viszonyított nem szignifikáns tendenciaszerű növekedés [F(2,42) = 3.632, p = 0.070],
addig az alfa [F(1,21) = 5.232, p = 0.033], szigma [F(1,21) = 4.725, p = 0.041], béta
[F(1,21) = 4.497, p = 0.046], gamma 1 [F(1,21)= 8.078, p = ö.01] és gamma 2 [F(1,21)
= 10.772, p = 0.004] frekvencia tartományokban szignifikáns csökkenés volt tetten
érhető a kontroll csoporthoz képest. Az említett csoport főhatásokon túl észlehető volt
egy nem szignifikáns tendenciaszerű interakció a Csoport és a szRégió faktorok között a
szigma tartományban [F(2,42) =2.995, p = 0.061], illetve a Csoport és a Félteke
faktorok között a gamma1 frekvenciatartományban [F(1,21) = 4.184, p = 0.054].
Megfogalmazható tehát, hogy az említett két frekvenciatartomány abszolút PSD
tekintetében mutatkozó globális csoportközi különbségek mintázatában jelen van egy
tendenciaszerűen frontális, poszterior, illetve jobb féltekei hangsúly. Továbbá
megfigyelhető az AS csoportban egy nem szignifikáns tendenciaszerű spektrális
csökkenés a szigma frekvenciatartományban a poszterior terület felett (7. ábra).

92
 7. Ábra

A abszolút spektrális teljesítménysűrűség mértani középarányosaira vonatkozó csoportok közötti arány

logaritmikus skálán való grafikus reprezentációja. A görbét húsz pontos mozgó Hanning-ablakkal simítottuk. A
bal oldali ábra valamennyi csatorna átlagolásból adódó globális relatív telejsítményspketrum sűrűség arányát és a
Csoport faktor főhatás szignifikanciáját ábrázolja minden egyes frekvencia övezetben. A jobb oldali ábra a
teljesítményspektrum sűrűség szagitális irányú agyi régiók (szRégió) mentén mutatkozó csoportközi arányát jeleniti,
valamint a Csoport, illetve a szRégió faktorok interakciójának szignifikanciáját tükrözi minden egyes frekvencia
övezetben. A * p<. 05 szignifikanciát jelöl.

3. Relatív teljesítményspektrum sűrűség

Szignifikáns Csoport főhatást [F(1,21) = 12.067, p = 0.002] találtunk a delta

frekvenciatartományban, ahol valamennyi régióra kiterjedő nagyobb relatív aktivitás
mutatkozott a klinikai csoportban az egészséges kontrollhoz képest. Továbbá tetten
érhető volt egy Csoport × szRégió interakció a szigma [F(2,42) = 4.875, p = 0.012] és
béta [F(2,42) = 5.252, p = 0.011] övezetben. Az interakció további vizsgálata során a
post-hoc analízis szignifikánsan csökkent frontális relatív aktivitásra mutatott rá a
szigma (p=0.020), illetve centro-temporálisan a béta övezetben (p = 0.025), valamint ez
utóbbiban egy tendenciaszerű frontális csökkenés is jelen volt (p = 0.060). Jóllehet a
béta, gamma1 és gamma2 relatív teljesítményspektrum profilok látványos hasonlóságot
mutattak, mindazonáltal csak egy nem szignifikáns tendenciaszerű interakciót találtunk

93
a Csoport és a szRégió faktorok között a gamma1 frekvencia övezetben [(2,42) F =
2.725, p = 0.077]. Egyik frekvenciatartományban sem jelentkezett szignifikáns vagy
tendenciaszerű interakció a Csoport és a Félteke faktorok között. Az abszolút
teljesítményspektrumhoz hasonlóan itt is megfigyelhető volt egy fokozott szigma
csökkenés a klinikai csoportban a poszterior régió felett, ami a post-hoc teszt alapján
mégsem mutatkozott szignifikánsnak (8. ábra).

8. Ábra

A relatív spektrális teljesítménysűrűség mértani középarányosaira vonatkozó csoportok

közötti arány logaritmikus skálán való grafikus reprezentációja. A görbét húsz pontos mozgó
Hanning-ablakkal simítottuk. A bal oldali ábra valamennyi csatorna átlagolásból adódó globális
relatív telejsítményspketrum sűrűség arányát és a Csoport faktor főhatás szignifikanciáját
ábrázolja minden egyes frekvencia övezetben. A jobb oldali ábra a teljesítményspektrum sűrűség
szagitális irányú agyi régiók (szRégió) mentén mutatkozó csoportközi arányát, valamint a
Csoport, illetve a szRégió faktorok interakciójának szignifikanciáját tükrözi minden egyes
frekvencia övezetben.

94
4. Multivariáns alvási orsó analízis

Első lépésben, az egyénileg meghatározott frekvenciahatárokon belüli lassú és gyors

orsótevékenység spektrális tevékenységének statisztikai analízise során szignifikáns
Csoport főhatást találtunk a lassú orsó amplitúdóspektrum esetében, ami globálisan
alacsonyabb értékekre utalt a klinikai csoportban [F(1, 21) = 14.105, p = 0.001].

9. Ábra

6.5
Csoport x szRégió: F(2,42) = 6.679, p = .003***
6.0
5.5
5.0
4.5
p < .001***
4.0 p = .025*
µV/Hz

3.5 p = .051

3.0
2.5
2.0
1.5
1.0
Frontális Centro-Temp Poszterior

Kontroll
Kontrol Aszperger
Asperger

Csoportkülönbségek a lassú alvási orsó frekvenciaövezet abszolút amplitudó-spektrumában.

Interakció a Csoport és a szRégió (frontális, centro-temporális, poszterior) faktorok között. Az ábrán az
életkori kontrollal számított interakció, és a post hoc teszt alapján számított csoportkülönbségek
szignifikanciája, valamint az csoportátlagok és a standard hiba (függőleges vonalak) láthatóak. A * p<. 05,
* * p<. 01, * * * p<. 005 szignifikanciát jelöl.

Továbbá szignifikáns interakciót figyeltünk meg a Csoport és a szRégió faktorok között

ugyancsak a lassú orsó frekvenciaövezetben [F(2, 42) = 6.680, p = 0.003]. A post hoc
teszt szignifikánsan alacsonyabb abszolút amplitúdóspektrum értékekre mutatott rá a
frontális (p = 0.0001) és a centro-temporális (p = 0.025), illetve hasonló irányú, de csak
marginálisan szignifikáns tendenciát a posterior régióban (p = 0.051) (9. ábra). A
Félteke faktor láthatóan nem volt befolyással a csoportok közötti különbségekre. A
gyors orsó frekvenciasáv spektrális változói nem mutattak sem szignifikáns vagy
tendenciaszerű Csoport főhatást, sem bármilyen interakciót a Csoport és a within
faktorok között.

95
 10. Ábra
8.5
Csoport x Orsótípus: F(1,21) = 6.144, p = .022*

8.0

Alvási orsó / min. 7.5

7.0

6.5

6.0

5.5
Lassú alvási orsók Gyors alvási orsók

Kontroll
Kontrol Aszperger
Asperger

Csoportkülönbségek az alvási orsók gyakoriságában. Interakció a Csoport, az Orsó típusa (lassú és

gyors) faktorok között. Az ábrán az életkori kontrollal számított interakció, és a post hoc teszt alapján
számított csoportkülönbségek szignifikanciája, valamint az csoportátlagok és a standard hiba (függőleges
vonalak) láthatóak. A * p<. 05, * * p<. 01, * * * p<. 005 szignifikanciát jelöl.

11. Ábra
9.0
Csoport x Orsótípus x szRégió: F(1,21) = 8.571, p = .008**
8.5

8.0

p = .065
Alvási orsó / min.

7.5

7.0

6.5

6.0

5.5

5.0
Frontális Parietális Frontális Parietális
Lassú alvási orsók Gyors alvási orsók

Kontrol
Kontroll Aszperger
Asperger

Csoportkülönbségek az alvási orsók gyakoriságában. Interakció a Csoport, az Orsó típusa (lassú és

gyors) és a szRégió (frontális, parietális) faktorok között. Az ábrán az életkori kontrollal számított
interakció, és a post hoc teszt alapján számított csoportkülönbségek szignifikanciája, valamint az
csoportátlagok és a standard hiba (függőleges vonalak) láthatóak. A * p<. 05, * * p<. 01, * * * p<. 005
szignifikanciát jelöl.

96
 Az orsó gyakoriság statisztikai vizsgálata során interakciót találtunk a Csoport
és az Orsó típusa faktorok között [F(1, 21) = 6.144, p = 0.022], amely a két típusú orsó
gyakoriságának eltérő viselkedésére utal a két csoportban, amint ezt az alábbi ábra is jól
szemlélteti (10. ábra). Azonban a post hoc analízis nem mutatott sem szignifikáns
csoportközi különbséget, sem ilyen irányú tendenciát.
Továbbá Csoport x Orsó típus x szRégió interakciót találtunk (F(1, 21) = 8.571,
p = 0.008). A Post hoc teszt csupán egy csoportközi különbség irányába mutatkozó nem
szignifikáns tendenciára utalt a lassú parietális orsó gyakoriság esetében (p = 0.065),
ahol az AS csoportban magasabb gyakoriság volt megfigyelhető (11. ábra).

12. Ábra

2.6
Csoport x Orsótípus: [F(1,21) = 4.28, p = .051]
2.4

2.2
Időtartam (min.)

2.0
p = .001***
1.8

1.6

1.4

1.2

1.0

0.8
Lassú alvási orsók Gyors alvási orsók

Kontroll
Kontrol Aszperger
Asperger

Csoportkülönbségek az alvási orsók időtartamában. Interakció a Csoport, az Orsó típusa (lassú és gyors)
faktorok között. Az ábrán az életkori kontrollal számított interakció, és a post hoc teszt alapján számított
csoportkülönbségek szignifikanciája, valamint az csoportátlagok és a standard hiba (függőleges vonalak)
láthatóak. A * p<. 05, * * p<. 01, * * * p<. 005 szignifikanciát jelöl.

Az orsó időtartama esetében szignifikáns Csoport főhatást találtunk [F(1, 21) = 6.494, p
=0.019], ami az AS csoportban a kontrollhoz viszonyított globálisan magasabb
értékekre utal függetlenül az orsó típusától és a topográfiától. Ugyanakkor
megfigyelhető volt egy marginálisan szignifikáns interakció a Csoport és az Orsó típusa
faktorok között is [F(1, 21) = 4.280, p = 0.051]. A Fisher LSD post hoc teszt a kontroll

97
csoporthoz viszonyítva szignifikánsan hosszabb (p=0 .001) időtartamú lassú orsókra
mutatott rá a klinikai csoportban (12. ábra).

13. Ábra

13
Csoport x Orsótípus x szRégió: [F(1,21) = 3.383, p = .08]
12
11
10
9
8
p = .007**
µV

7
6
5
4
3
2
1
Frontális Parietális Frontális Parietális
Lassú alvási orsók Gyors alvási orsók

Kontrol
Kontrioll Aszperger

Csoportkülönbségek az alvási orsók amplitúdójában. Interakció a Csoport, az Orsó típusa (lassú és

gyors) és a szRégió (frontális, parietális) faktorok között. Az ábrán az életkori kontrollal számított
interakció, és a post hoc teszt alapján számított csoportkülönbségek szignifikanciája, valamint az
csoportátlagok és a standard hiba (függőleges vonalak) láthatóak. A * p<. 05, * * p<. 01, * * * p<. 005
szignifikanciát jelöl.

Az orsó amplitúdó esetében ugyancsak szignifikáns Csoport főhatást találtunk [F(1, 21)
= 7.079, p = 0.015], amely a kontrollhoz viszonyított jelentősen alacsonyabb globális
orsó amplitúdóra utalt a klinikai csoportban. Továbbá jelen volt egy tendenciaszerű nem
szignifikáns Csoport x Orsó típus x szRégió interakció is [F(1, 21) = 3.383, p = 0.08]
(13. ábra). A post hoc teszt szignifikánsan alacsonyabb lassú orsó amplitúdóra utalt a
klinikai csoportban (p = 0.007).

98
5. Multivariáns Koherencia analízis

Első lépésben a teljes frekvenciatartományt vizsgálva szignifikáns interakciót

találtunk a Csoport, a szRégió és a koherencia típusa faktorok között [F(2,42) = 3.315, p
= 0.046]. A post hoc analízis szignifikánsan alacsonyabb frontális intrahemiszférikus
koherenciára mutatott rá a klinikai csoportban (p = 0.032). Továbbá elmondható, hogy
az intrahemiszférikus koherencia értékek mindkét csoportban magasabbak voltak az
interhemiszférikus koherencia értékeknél, illetve az is, hogy a csoportok közötti
különbség ellentétes irányú volt a két koherencia esetében. Az intrahemiszférikus
koherencia csökkenést, az interhemiszférikus pedig növekedést mutatott a klinikai
csoportban, jóllehet ez utóbbi nem mutatkozott szignifikánsnak (14. ábra).

14. Ábra

Csoport x szRégió x Koherencia típus

[F (2,42) = 3.315, p = .046*]
0.35

p = .032*

0.30
Koherencia

0.25

0.20

0.15

0.10

Frontális Centro-Temp Poszterior Frontális Centro-Temp Poszterior

Interhemiszférikus Intrahemiszférikus

Kontroll Asperger
Aszperger

Csoportközi különbségek az intra- és interhemiszférikus koherenciában. Interakció a Csoport, a

szRégió (frontális, centro-temporális, poszterior) és a koherencia típusa (inter- és
intrahemiszférikus) faktorok között a teljes vizsgált frekvenciatartományban (0.5-45 Hz). Az ábrán
az életkori kontrolal számított interakció, és a post hoc teszt alapján számított csoportkülönbségek
szignifikanciája, valamint az csoportátlagok és a standard hiba (függőleges vonalak) láthatóak. A *
p<. 05 szignifikanciát jelöl.

99
 Második lépésben az intrahemiszférikus koherenciát vizsgálva a teljes
frekvenciaövezetben szignifikáns Csoport × szRégió [F(2,42) = 3.896, p = 0.028],
illetve Csoport × Félteke [F(1,21) = 5.667, p = 0.027] interakciót találtunk. A post hoc
analízis szignifikánsan alacsonyabb frontális (p = 0.015), illetve jobb féltekei (p =
0.033) intrahemiszférikus koherenciára mutatott rá a klinikai csoportban a kontrollhoz
képest (12. ábra).
15. Ábra

0.38 Csoport x szRégió: [F(2,42) = 3.896, p = .028*] 0.38 Csoport x Félteke: [F(1,21) = 5.667, p = .026*]

0.36 0.36

Intrahemiszférikus koherencia
Intrahemiszférikus koherencia

0.34 0.34 p = 0.033*

p = .015*
0.32 0.32

0.30 0.30

0.28 0.28

0.26 0.26

0.24 0.24
Frontális Centro-Temp Poszterior Bal félteke Jobb félteke

Kontroll
Kontrol Asperger
Aszperger

Csoportközi különbségek az intrahemiszférikus koherenciában. Interakció a Csoport, a szRégió (frontális,

centro-temporális, poszterior) és a Félteke (bal és jobb) faktorok között a teljes vizsgált frekvenciatartományban
(0.5-45 Hz). Az ábrán az életkori kontrolal számított interakció, és a post hoc teszt alapján számított
csoportkülönbségek szignifikanciája, valamint az csoportátlagok és a standard hiba (függőleges vonalak) láthatóak.
A * p<. 05, * * p<. 01, * * * p<. 005 szignifikanciát jelöl.

A következőkben explorációs céllal a szRégió és Félteke faktoroktól függő

csoportközi különbséget mutató intrahemiszférikus koherenciára összpontosítottunk és
megvizsgáltuk az említett interakciókat minden egyes frekvenciatartományra külön-
külön. Rendszeresen visszatérő szignifikáns Csoport × szRégió faktor interakciót
találtunk a delta [F(2,42) = 3.644, p = 0.035], théta [F(2,42) = 3.786, p = 0.031], alfa
[F(2,42) = 3.625, p = 0.035], szigma [F(2,42) = 4.181, p = 0.022], béta [F(2,42) = 3.466,
p = 0.040], gamma 1 [F(1,21) = 3.348, p = 0.045] és gamma 2 [F(2,42) = 3.358, p =
0.044], illetve szignifikáns Csoport faktor × Félteke faktor interakciót a delta [F(1,21) =
9.949, p = 0.005], théta [F(1,21) = 4.567, p = 0.045], szigma [F(1,21) = 5.505, p =
0.029], gamma 1 [F(1,21) = 4.584, p = 0.044] és gamma 2 [F(1,21) = 5.641, p = 0.027]
frekvenciatartományokban (16.ábra és 5. táblázat).

100
 A post hoc analízis során szignifikánsan alacsonyabb intrahemiszférikus
koherencia mutatkozott a klinikai csoportban frontálisan a delta (p = 0.006), théta (p =
0.018), alfa (p = 0.012) és szigma (p = 0.016), valamint a jobb féltekén a delta (p =
0.019), szigma (p = 0.016) és béta (p = 0.048) frekvenciaövezetekben (13.ábra és 5.
táblázat).
16. Ábra

Delta (0.5-4 Hz)

0.44 0.42
Csoport x szRégió: [F(2,42) = 3.644, p = .035*] Csoport x Félteke [F(1,21) = 9.949. p = .005**]
0.42
0.40

Intrahemiszférikus koherencia
Intrahemiszférikus koherencia

0.40 p= .019*
p= .006** 0.38
0.38

0.36 0.36

0.34 0.34
0.32
0.32
0.30
0.30
0.28

0.26 0.28
Frontális Centro-Temp Poszterior Bal félteke Jobb félteke
Theta (0.4-8 Hz)
0.42 0.40
Csoport x szRégió: [F(2,42) = 3.786, p = .031*] Csoport x Félteke: [F(1,21) = 4.567, p = .045*]
0.40
0.38
Intrahemiszférikus koherencia
Intrahemiszférikus koherencia

p = .069
0.38 p = .018*
0.36
0.36

0.34 0.34
0.32
0.32
0.30

0.28 0.30

0.26
0.28
0.24
Frontális Centro-Temp Poszterior Bal félteke Jobb félteke
Alfa (8-11 Hz)
0.40 0.37
Csoport x szRégió: [F(2,42) = 3.625, p = .035*] Csoport x Félteke: NS
0.38
Intrahemiszférikus koherencia
Intrahemiszférikus koherencia

0.35
0.36
p = .012*
0.34
0.33
0.32

0.30 0.31

0.28
0.29
0.26

0.24
0.27
0.22

0.20 0.25 101

Frontális Centro-Temp Poszterior Bal félteke Jobb félteke
 Szigma (11-15 Hz)
0.42 0.44
Csoport x szRégió: [F(2,42) = 4.181, p = .022*] Csoport x Félteke: [F(1,21) = 5.505, p = .029*]

0.40 0.42

Intrahemiszférikus koherencia
Intrahemiszférikus koherencia
0.40
0.38 p = .016* p = .016*
0.38
0.36
0.36
0.34
0.34
0.32
0.32

0.30 0.30

0.28 0.28
Frontális Centro-Temp Poszterior Bal félteke Jobb félteke
Beta (15-25 Hz)
0.36 0.34
Csoport x szRégió: [F(2,42) = 3.466, p = .040*] Csoport x Félteke: NS
0.34
0.32

Intrahemiszférikus koherencia
Intrahemiszférikus koherencia

0.32
0.30
0.30

0.28 p =. 048* 0.28

0.26 0.26
0.24
0.24
0.22
0.22
0.20

0.18 0.20
Frontális Centro-Temp Poszterior Bal félteke Jobb félteke
Gamma 1 (25-35 Hz)
0.36 0.34
Csoport x szRégió: [F(1,21) = 3.348, p = .045*] Csoport x Félteke: [F(1,21) = 4.584, p = .044*]
0.34
0.32
Intrahemiszférikus koherencia

Intrahemiszférikus koherencia

0.32
0.30
0.30

0.28 p =. 099 0.28

0.26 0.26
0.24
0.24
0.22
0.22
0.20

0.18 0.20

0.16 0.18
Frontális Centro-Temp Poszterior Bal félteke Jobb félteke
Gamma 2 (35-45 Hz)
0.38 0.38
Csoport x szRégió: [F(2,42) = 3.358, p = .044*] Csoport x Félteke:[F(1,21) = 5.641, p = .027*]
0.36 0.36
0.34 0.34
Intrahemiszférikus koherencia

Intrahemiszférikus koherencia

0.32 0.32
p = . 091
p = . 081
0.30 0.30
0.28 0.28
0.26 0.26
0.24 0.24
0.22 0.22
0.20 0.20
0.18 0.18
0.16 0.16
Frontális Centro-Temp Poszterior Bal félteke Jobb félteke

Csoportközi különbségek az intrahemiszférikus koherenciában. Interakció a Csoport, a szRégió

(frontális, centro-temporális, poszterior) és a Félteke (bal és jobb) faktorok között minden egyes vizsgált
frekvenciatartományban. Az ábrán az életkori kontrollal számított interakció, és a post hoc teszt alapján
számított csoportkülönbségek szignifikanciája, valamint az csoportátlagok és a standard hiba (függőleges
vonalak) láthatóak. A * p<. 05 szignifikanciát jelöl. 102
Kontroll
Kontroll Asperger
Aszperger
 5. Táblázat. Csoportközi különbségek a koherenciában
Intrahemiszférikus Interhemiszfériks
Csoport sRégió faktor Félteke faktor sRégió faktor

Frontális Centro-Temporális Poszterior Bal félteke Jobb félteke Frontális Centro-temporális Poszterior

Ősszes frekv. CONT 0.31 (0.06) 0.35 (0.07) 0.28 (0.07) 0.29 (0.06) 0.34 (0.07) 0.23 (0.05) 0.15 (0.05) 0.20 (0.06)

AS 0.25 (0.04) 0.32 (0.08) 0.29 (0.08) 0.28 (0.07) 0.29 (0.06) 0.22 (0.05) 0.18 (0.08) 0.21 (0.1)

Delta CONT 0.37 (0.06) 0.41 (0.08) 0.31 (0.08) 0.34 (0.07) 0.39 (0.07) 0.32 (0.06) 0.23 (0.06) 0.29 (0.07)

AS 0.30 (0.06) 0.38 (0.08) 0.32 (0.09) 0.33 (0.06) 0.34 (0.06) 0.31(0.07) 0.27 (0.09) 0.30 (0.11)

Théta CONT 0.36 (0.04) 0.39 (0.06) 0.28 (0.05) 0.32 (0.05) 0.37 (0.05) 0.30 (0.05) 0.18 (0.04) 0.23 (0.04)

AS 0.30 (0.05) 0.36 (0.06) 0.30 (0.08) 0.31 (0.04) 0.33 (0.06) 0.29 (0.06) 0.22 (0.07) 0.24 (0.09)

Alfa CONT 0.33 (0.05) 0.37 (0.06) 0.26 (0.06) 0.29 (0.05) 0.34 (0.05) 0.27 (0.07) 0.16 (0.06) 0.20 (0.05)

AS 0.27 (0.05) 0.34 (0.07) 0.28 (0.08) 0.29 (0.06) 0.31 (0.05) 0.26 (0.07) 0.19 (0.09) 0.20 (0.11)

Szigma CONT 0.37 (0.05) 0.39 (0.07) 0.34 (0.06) 0.33 (0.06) 0.40 (0.05) 0.23 (0.06) 0.16 (0.05) 0.24 (0.06)

AS 0.31 (0.04) 0.35 (0.07) 0.35 (0.07) 0.33 (0.06) 0.34 (0.05) 0.25 (0.06) 0.20 (0.08) 0.24 (0.10)

Béta CONT 0.26 (0.07) 0.31 (0.07) 0.24 (0.07) 0.25 (0.06) 0.29 (0.07) 0.16 (0.08) 0.10 (0.07) 0.14 (0.06)

AS 0.21 (0.04) 0.28 (0.08) 0.26 (0.09) 0.24 (0.06) 0.26 (0.06) 0.16 (0.06) 0.13 (0.08) 0.16 (0.11)

Gamma 1 CONT 0.25 (0.06) 0.30 (0.08) 0.25 (0.09) 0.24 (0.07) 0.29 (0.08) 0.16 (0.06) 0.10 (0.06) 0.15 (0.07)

AS 0.20 (0.03) 0.27 (0.08) 0.25 (0.09) 0.23 (0.06) 0.25 (0.07) 0.14 (0.05) 0.12 (0.08) 0.16 (0.11)

Gamma 2 CONT 0.27 (0.08) 0.31 (0.10) 0.26 (0.11) 0.26 (0.09) 0.30 (0.10) 0.17 (0.09) 0.12 (0.10) 0.18 (0.11)

AS 0.20 (0.04) 0.26 (0.08) 0.25 (0.09) 0.23 (0.06) 0.24 (0.08) 0.13 (0.04) 0.12 (0.07) 0.16 (0.10)

Multivariáns intrahemiszférikus koherencia analízis. A vastagon kiemelt értékek a post hoc Fishert LSD teszt alapján szignifikáns
csoportközi különbséget mutató csoport átlagértékekre vonatkoznak.

103
6. Univariáns koherencia analízis

A továbbiakban egypontos kovariancianalízis segítségével megvizsgáltuk a csoportközi

különbségeket azon intrahemiszférikus elektródapárok mentén, melyek a legérintettebb
régióhoz, a frontális területhez kapcsolódtak. Következésképp valamennyi érintett
intrahemiszférikus elektródapárra (F3-C3, F3-T3, F3-P3, F3-O1, F4-C4, F4-T4, F4-P4,
F4-O2) és a hét vizsgált frekvencia tartományra végeztük el az életkori változóra
kontrollált csoportközi összehasonlítást. Jóllehet az egyes elektródapárhoz kötött
koherenciaértékek nem tekinthetőek teljes mértékben függetlennek egymástól sem
topográfiailag (pl. tömegvezetés), sem pedig a különböző frekvenciák viszonylatában,
mindazonáltal a többszörös összehasonlításból fakadó I. típusú statisztika hiba
elkerülése érdekében konzervatív Bonferroni korrekciós eljáráshoz folyamodtunk.
Ennek értelmében, a szokványosan használt 95%-os konfidencia-intervallumnak
megfelelő p értéket (0.05) elosztottuk az összehasonlítások számával, és az így kapott p
érték képezte a szignifikancia határértéket. Az összehasonlítások száma megfelelt az
elektródapárok (8) és a frekvenciaövezetek (7) számának szorzatával (8 x 7 = 56).
Következésképp csak azt az különbséget fogadtuk el szignifikánsnak, ahol p kisebb volt
mint 0.05/9 vagyis 0.0009. Eredményeink szignifikánsan csökkent (p < 0.0009)
koherencia értékekre mutattak rá az F4-C4 régióban a delta, théta és szigma, valamint a
F3-C3 esetében az alfa és szigma frekvenciatartományokban (6. táblázat).

104
 6. Táblázat. Csoportközi különbségek a frontáls intrahemiszférikus koherenciában.
Összes frekv. Delta Théta Alfa Szigma Béta Gamma

Group

F3-T3 CONT 0.38 (0.09) 0.42 (0.1) 0.38 (0.1) 0.38 (0.1) 0.36 (0.12) 0.35 (0.12) 0.41(0.09)

AS 0.36 (0.13) 0.38 (0.19) 0.37 (0.16) 0.36 (0.16) 0.35 (0.15) 0.32 (0.12) 0.39 (0.11)

F3-C3 CONT 0.55 (0.07) 0.65 (0.09) 0.65 (0.07) 0.62 (0.08) 0.64 (0.06) 0.48 (0.1) 0.39 (0.1)

ASP 0.43 (0.08) 0.53 (0.11) 0.53 (0.08) 0.49 (0.08) 0.52 (0.07) 0.36 (0.09) 0.29 (0.09)

F3-P3 CONT 0.19 (0.05) 0.27 (0.09) 0.26 (0.06) 0.19 (0.05) 0.26 (0.05) 0.11 (0.06) 0.12 (0.08)

AS 0.15 (0.04) 0.21 (0.07) 0.2 (0.06) 0.15 (0.07) 0.23 (0.07) 0.08 (0.04) 0.08 (0.04)

F3-O1 CONT 0.04 (0.03) 0.05 (0.04) 0.03 (0.02) 0.02 (0.02) 0.07 (0.04) 0.02 (0.02) 0.06 (0.07)

AS 0.04 (0.02) 0.04 (0.03) 0.03 (0.02) 0.02 (0.02) 0.08 (0.05) 0.02 (0.02) 0.04 (0.03)

F4-T4 CONT 0.40 (0.09) 0.5 (0.1) 0.45 (0.1) 0.44 (0.09) 0.43 (0.09) 0.34 (0.12) 0.33 (0.12)

AS 0.32 (0.11) 0.4 (0.15) 0.39 (0.15) 0.37 (0.14) 0.35 (0.15) 0.27 (0.09) 0.25 (0.06)

F4-C4 CONT 0.65 (0.08) 0.71 (0.07) 0.72 (0.07) 0.7 (0.09) 0.72 (0.06) 0.59 (0.11) 0.56 (0.11)

AS 0.51 (0.06) 0.55 (0.06) 0.59 (0.07) 0.57 (0.07) 0.58 (0.06) 0.46 (0.09) 0.41 (0.08)

F4-P4 CONT 0.25 (0.08) 0.33 (0.1) 0.32 (0.07) 0.25 (0.08) 0.34 (0.08) 0.16 (0.1) 0.18 (0.11)

AS 0.19 (0.06) 0.25 (0.06) 0.26 (0.07) 0.21 (0.08) 0.28 (0.06) 0.12 (0.06) 0.12 (0.07)

F4-O2 CONT 0.05 (0.03) 0.06 (0.04) 0.04 (0.02) 0.02 (0.02) 0.1 (0.04) 0.02 (0.03) 0.06 (0.08)

AS 0.04 (0.03) 0.04 (0.03) 0.04 (0.04) 0.03 (0.03) 0.09 (0.05) 0.03 (0.04) 0.04 (0.05)

Univariáns analízis. A vastagon kiemelt értékek a Bonferroni korrekciót követő

szignifikáns csoportközi különbséget mutató csoport átlagértékekre vonatkoznak

105
V. Megbeszélés

A fentiekben azok a vizsgálatok kerültek bemutatásra, melyekben az alvás

részletes kvantitatív összehasonlító elemzését tűztük ki célul Asperger szindrómás,
valamint egészséges gyerekek és serdülők körében. Tudomásunk szerint ez az első
olyan vizsgálat, amely az ASZ-specifikus kognitív és viselkedéses fenotípus mögött
meghúzódó agyi szerkezeti és működési sajátosságokat a NREM alvási EEG kvantitatív
régióspecifikus elemzése révén igyekszik feltárni. Szemben a korábbi vizsgálatokkal –
melyekben az alváskutatásnak csupán egy szűk eszköztára került felhasználásra –, e
jelen tanulmányban életkorban és non-verbális intelligenciában megfeleltetett Asperger
szindrómás és típusosan fejlődő gyerekek és serdülők teljes második éjszakai NREM
alvása került széles frekvenciaövezetet lefedő spektrális és fázis koherencia vizsgálat
alá. Továbbá, a korábbi vizgsálatokkal szemben – melyek szubjektív vizuális
orsódetekciós módszerre támaszkodtak –, e jelen vizsgálat az első, amelyben az EME
orsódetekciós eljárás első ízben került alkalmazásra mind Asperger szindrómás, mind
pedig egészséges gyerekek és serdülők körében.
A csoportközi összehasonlítások arra engednek utalni, hogy az Asperger
szindrómás csoport jelentősen eltérő alvási makro-, illetve mikrostruktúra mintázattal
rendelkezik az egészéges kontroll csoporthoz képest. A továbbiakban az eredményeket
a specifikus hipotézisek mentén, illetve az abnormális agyi fejlődés és csökkent
konnektivítás hipotézisének vonatkozásaiban tárgyaljuk.

1. Az alvási makrostruktúra sajátosságai Asperger szindrómában

Az általunk kapott eredmények az alvási makrostruktúra terén alátámasztják

azon hipotézisünket, melynek megfelelően a klinikai csoport több alvási mutató mentén
is szignifikánsan eltér a kontroll csoporttól. Ennek megfelelően az Asperger
szindrómás csoport szignifikánsan megnyúlt alvási látenciával, az elalvást követő
hosszabb ébrenléttel, illetve alacsonyabb alváshatékonysággal jellemezhető az
egészséges kontrollhoz viszonyítva. Az általunk kapott adatok összhangban állnak
azokkal a viszonylag gyakori eredményekkel, amelyek szubjektív vagy objektív

106
módszerekkel végzett vizsgálatok során gyakori alvásproblémáról számolnak be ebben
a klinikai populációban (Johnson és Malow 2008).
Az alvási hatékonysági index e jelen vizsgálatban az Asperger szindrómás
csoport esetében (88.8%) hasonlóságot mutat olyan fiatalabb ASZ-ral élő gyerekeknél
kimutatott alváshatékonysággal (88.2%), akik a szülői beszámoló alapján jó alvóknak
minősültek (Malow és mtsai 2006b), valamint azokkal is (89%), akik esetében nem
számoltak be semmilyen alvásmintázati eltérésről (Miano és mtsai 2007). Továbbá az
általunk kapott alváshatékonysági érték enyhén magassabb, mint a hasonló életkorú
Asperger szindrómás gyerekeknél (86%) (Bruni és mtsai 2007).
Az általunk kimutatott csoportközi különbségek az elalvást követő hosszabb
ébrenléti időtartam, illetve az alvási hatékonyság terén nagyságrendileg kisebbek, mint
az életkorfüggő változások mértéke ugyanezen változók mentén. Mindazonáltal
felmerül a kérdés, hogy mi okozhatja ezeket a kis mértékű, de szignifikáns csoportközi
különbségeket az alvási makrostruktúra terén.
A vizsgált alanyok között nem volt olyan, aki esetében alvási zavar gyanúja
merült volna fel a szülői beszámolók alapján. Mindazonáltal a jelen vizsgálatban nem
került felmérésre a gyerekek lábmozgása, illetve légzési mintázata, amelyek hiányában
nem zárható ki teljességgel annak lehetősége, hogy a csoportok között eltérés állhat
fenn ezen poliszomnográfiás mutatók terén, valamint hogy ezen eltérések felelősek
lehetnek az alvás szerkezetében megmutatkozó csoportközi különbségekért. A kérdéses
lábmozgás, illetve légzési mintázati mutatók rögzítése azért került mellőzésre e jelen
kutatás során, hogy a vizsgálati alanyok alkalmazkodását megkönnyítsük a sokuk
számára komoly kihívást feltételező vizsgálati körülményekhez. Ez az eljárás
ugyanezen indoklással számos hasonló klinikai csoport vizsgálata során elfogadott
gyakorlat a szakirodalomban (Miano és mtsai 2007, Bruni és mtsai 2007).
A klinikai csoport fokozottabb szorongásra utaló pontértéket mutatott az
egészséges kontroll csoporthoz viszonyítva a Gyermekviselkedési Tesztbattéria (CBCL)
(Achenbach 1991) megfelelő skáláján. A szorongás ugyancsak hozzájárulhat az
alváshatékonyság csökkenéséhez a klinikai csoportban.
Továbbá megfigyelhető a lassú hullámú alvás tendenciaszerű növekedése a
klinikai csoportban a kontroll csoporthoz képest. Jóllehet a különbség nem szignifikáns,
e tendencia ellentétes a korábbi eredményekkel, melyek többnyire a lassú hullámú alvás

107
csökkenését figyelték meg (Limoges és mtsai 2005). Továbbá ezen eredmény
értelmezésekor fontos szempont, hogy a vizsgált csoportok között fennálló enyhe nem
szignifikáns életkori különbség nem került életkori statisztikai kontroll alá az alvási
makrostruktúra vizsgálatakor. Ezért a lassú hullámú alvás enyhe növekedése a klinikai
csoport enyhén fiatalabb életkorával is magyarázható.
Következésképp elmondható, hogy az alvási szerkezet vizsgálata megegyezik
korábbi vizsgálatokkal, melyek szinte kivétel nélkül az alvási hatékonyság
csökkenéséről, illetve az alvási látencia megnyúlásáról számolnak be (Johnson és
Malow 2008).

2. A NREM alvási EEG spektrális sajátosságai Asperger szindrómában

Az EEG spektrális mintázata NREM alvásban ujjlenyomatszerűen jellemző egy

adott személyre és feltételezhetően egyénspecifikus funkcionális neuroanatómiai
vonásokat tükröz (Finelli és mtsai 2001, DeGennaro és mtsai 2008, Bódizs és mtsai
2008). A cotico-corticalis és a thalamocorticalis hálozatok fejlődési, szerkezeti,
valamint funkcionális sajátosságai nagy valószínűséggel általános hatással bírnak
valamennyi EEG frekvenciaövezetre. A különböző frekvenciák az EEG-ben különböző
neuronális generátorokat feltételeznek, melyek különböző agyi funkciók szolgálatában
állnak. Következésképpen az EEG teljesítményspektrum topográfiai és széles
frekvenciasávban történő analízise (Buzsáki és Draguhn 2004) fontos információkkal
szolgálhat a héttérben meghúzódó neurofiziológiai rendszerek sajátosságairól.
A jelen kutatás spektrális eredményeinek értelmezése jelentős nehézségbe
ütközik annak következtében, hogy elenyésző azon kutatások száma, amelyek hasonló
vagy rokon neuropszichiátriai diagnózissal jellemzett klinikai csoportok esetében
kvantitatív alvási EEG vizsgálati eljárást alkalmaztak volna. Jóllehet egyre gyarapszik
az ASZ-t az alvás szempontjából vizsgáló objektív módszereken alapuló kutatások
száma, ezek általában kimerülnek az alvást egy szűk frekvenciaspektrumban (delta,
théta) vagy pedig egy speciális EEG sajátosság szempontjából vizsgáló analízisben
(CAP szekvenciák). E jelen kutatás az első, amely az alvási EEG kvantitatív
analizísének lineáris metodológiai tárházát nagymértékben felhasználva részletes
vizsgálatot valósít meg ilyen vonatkozásban.

108
 Az általunk végzett kutatás egyedisége és jelentősége többrétű. Egyrészt
kiemelendő az elemzett frekvenciaövezet szélessége és a teljesítményspektrum
mintázatának régióspecifikus vizsgálata, amely egyetlen statisztikai modell keretén
belül mind az antero-poszterográd (szagitális Régió), mind a félteke specifikus faktorok
hatását figyelembe veszi. Másrészt megemlítendő az abszolút és a relatív
teljesítményspektrum párhuzamos vizsgálata, amely íly módon egymást kiegészítve
megbízhatóbb információt nyújt a két csoport NREM alvás alatti EEG aktivításának
spektrális sajátosságairól és kiszélesíti az eredmények értelmezési keretét.
A teljes éjszakai NREM alvási EEG spektrális analízisére vonatkozóan két
hipotézist fogalmaztunk meg.
Az első hipotézis arra vonatkozott, hogy az Asperger szindrómás gyerekek és
serdülők egy globálisan módosult teljesítményspektrum mintázatot mutatnak az
egészséges kontroll csoporthoz viszonyítva. Ezt a feltételezést azokra a neurobiológiai
eredményekre alapoztuk, melyek egy módosult agyi fejlődési mintázatra (Redcay és
Courchesne 2005) és egy szerkezetileg módosult thalamocorticalis rendszerre utalnak
(Tsatsanis és mtsai 2003, Hardan és mtsai 2006) ASZ-ban. Ennek megfelelően azt
találtuk, hogy a klinikai csoport mind az abszolút, mind pedig a relatív
teljesítményspektrum-mintázat tekintetében eltérő módon viselkedett a kontroll
csoporthoz képest.
Az egyik sarkalatos eredmény, amelyről a jelen kutatásban beszámolunk, nem
más, mint egy, a klinikai csoportban tetten érhető, agyi régióktól (topográfia) független
globális relatív delta teljesítményspektrum növekedés a kontroll csoporthoz képest,
amely együtt jár egy párhuzamos relatív frontális szigma, illetve centro-temporális béta
csökkenéssel. Továbbá megfigyelhető egy szignifikáns régiófüggetlen globális abszolút
teljesítményspektrum csökkenés a magasabb frekvenciatartományok tekintetében (8-45
Hz). Ezek a különbségek nem magyarázhatóak a csoportok között fennálló nem
szignifikáns enyhe életkori eltéréssel, ugyanis az életkort kovariánsként alkalmaztuk
minden egyes csoportközi összehasonlítás során. Korábbi poliszomnográfiás
vizsgálatok csökkent lassú hullámú alvásról (Limoges et al., 2005) és egy hasonló
irányú, de nem szignifikáns delta tendenciáról (Tani és mtsai 2004) számoltak be
Asperger szindrómás fiatal felnőttek esetében. Az említett tendeciaszerű delta
csökkenés Asperger szindrómás fiatal felnőtteknél (Tani és mtsai 2004) csupán egy

109
nem szignifikáns hatásként jelentkezett szemben az általunk kimutatott, a klinikai
csoportra jellemző szignifikáns relatív delta növekedéssel. Mindazonáltal első
benyomásra elgondolkodtató lehet az ellentétes irányú tendencia figyelembe véve, hogy
azonos diagnózissal jellemzett vizsgálati személyekről van szó. Azonban nem
tévesztendő szem elől, hogy az említett korábbi kutatásokat az általunk vizsgált
alanyokhoz viszonyítva jelentősen idősebb személyeken végezték, ami nem kis
mértékben felelőssé tehető az eltérő eredményekért. Ez a feltételezés annál is
indokoltabb, mivel a vizsgált klinikai célpopuláció egy olyan fejlődési rendellenséggel
élő csoport, amely az egészségestől jelentősen eltérő agyi maturizációs mintázattal bír
az egyedfejlődés során (Frith 2003).
Az Asperger szindrómás személyek alvását poliszomnográfiásan vizsgáló kevés
kutatások egyike – amely a jelen tanulmányhoz képest fiatalabb életkorú személyeket
vizsgált –, fokozott nappali aluszékonyságról, és a szinkronizált A1-es típusú CAP
(ciklikusan változó mintázatok) fázisok százalékos arányának az egészséges kontrollhoz
viszonyított növekedéséről számolt be (Bruni és mtsai 2007). Figyelembe véve, hogy az
A1-es típusú CAP fázis domináns spektrális komponense a lassú frekvenciaövezetben
található (Ferri és mtsai 2005a), illetve, hogy LORETA forrásanalízis alapján az A1-es
típusú CAP fázis frontális eredetű (Ferri és mtsai 2005b) – akárcsak a delta aktivitás
(Cajochen és mtsai 1999) –, ez a kutatási adat egybecseng az általunk bemutatott
spektrális eredménnyel a klinikai csoportban megnövekedett delta aktivitásra
vonatkozóan. Továbbá ismerünk olyan eredményt, amely arról számol be, hogy
lefekvés előtt a bal frontális régió felett regisztrált théta aktivitás fokozottabb Asperger
szindrómás fiatal felnőttek esetében, mint a hasonló életkorú egészséges személyeknél
(Daoust és mtsai 2004). Az elalvás előtti théta a homeosztatikus alvásnyomás ébrenléti
markereként ismeretes a szakirodalomban, amely topografikusan összefüggésben áll az
elalvást követő delta növekedéssel (Finelli és mtsai 2000). A fokozott relatív delta és az
egyidejűleg csökkent szigma aktivitás az alvásdepriváció EEG-re kifejett hatására
emlékeztet, s következésképp egy fokozottabb alvásnyomásra utal (Dijk és mtsai 1993,
Jenni és mtsai 2005).
Az alvásmegvonás EEG-specifikus hatása bizonyítottan a delta és théta
tartományban a legjelentősebb, illetve hangsúlyosabb a frontális lebeny felett (Cajochen
és mtsai 1999). Az a neurofiziológiai mechanizmus, amely egy empirikusan

110
megalapozott feltételezés szerint összeköti a nappali teljesítményt a lassú hullámú
aktivitás alvás alatti regionális fluktuációjával, nem más, mint a neuronokra „nehezedő”
szinaptikus nyomás (Tononi és Cirelli 2006). Ez a szinaptikus nyomás az agy nappali
üzemmódja folyamán egyre fokozódik, különösen azon agyi régiók felett, melyek
intenzívebb igénybevételnek voltak kitéve az ébrenlét folyamán. Figyelembe véve, hogy
a frontális lebeny képviseli a legintenzívebben használt agyterületünket, nem meglepő,
hogy e terület fölött mutatkozik legerőteljesebben a delta aktivitás, amely ezáltal a
fokozott neuronális „fáradtság” EEG markere. A szinaptikus homeosztázis elmélete
szerint az elalvást követően hirtelen megnövekedő delta aktivitással jellemzett lassú
hullámú alvás során a szinaptikus kapcsolatok intenzításának egységes csökkenése
érhető tetten, mely helyreállítja a nap folyamán felborult egyensúlyt a szinaptikus
kapcsolatok sűrűségében (Tononi és Cirelli 2006). Párhuzamba állítva ezeket a
tényeket saját eredményeinkkel, elképzelhető, hogy az Asperger szindrómás fiatal
személyek fáradtabbak az esti órákban, mint tipikusan fejlődő társaik. Ez igencsak
értelemszerűnek tűnik, ha arra a plusz erőfeszítésre gondolunk, amit a mindennapi
szociális élethelyzetekhez való megfelelő alkalmazkodás feltételez ezen gyerekek
részéről. Ezzel a feltételezéssel összhangban áll az általunk talált lassú hullámú alvás
kontroll csoporthoz viszonyított tendenciaszerű növekedése az Asperger szindromás
csoportban. Azonban azt is tudjuk, hogy a fokozott alvásnyomás makrostrukturális
markere a lassú hullámú alvás mellett nem más, mint az alvási látencia, amelynek
csökkenése korrelál az elalvást megelőző aluszékonysággal, illetve az elalvást követő
lassú hullámú alvás intenzításával (Decoster és Foret 1979). Ez a közismert tény viszont
ellentmond saját eredményeinknek, ahol az alvási látencia szignifikáns
meghosszabbodása volt észlelhető a klinikai csoportban, melyet majd fokozott lassú
hullámú alvás és delta aktivítás követett. Mindazonáltal, egy lehetséges feloldása ennek
az ellentmodásnak az a jól ismert tény, hogy az autizmus spektrumzavarral élő
személyek szorongóbbak mint egészséges kortársaik (Attwood 2006), ami pedig
közismerten megnehezíti az elalvást és tovább fokozza a delta aktivitás felerősödéséért
felelős homeosztatikus alvásnyomást
A létező fejlődés-elektrofiziológiai vizsgálatok tükrében, határozottan állítható,
hogy a delta aktivitás intenzitása fordított összefüggést mutat az agyi maturizációval,
aminek hátterében az életkori kontroll alatt álló szinaptikus sűrűség csökkenése áll

111
(Feinberg és mtsai 1990, 2006). A delta és a théta aktivitás csökkenésének mértéke
serdülőkorban látványosan meredek mintázatot ölt, ami a hormonális hatásokkal is
kapcsolatban álló, s a szinaptikus háló ritkulása által közvetített felgyorsult agyi
maturizáció elektrofiziológiai markereként értelmezhető. Ez a jelenség a fiúknál később
jelentkezik mint a lányoknál (Campbell és mtsai 2007), ami általánosabb értelemben a
férfi agy megkésett fejlődésére utal a hasonló korú női agyhoz képest ebben az életkori
övezetben. A létező neurobiológiai és neuropszichológiai eredmények tükrében az
ASZ-ral élő személyek érintettek a megkésett agyi érettség tekintetében, ami
feltételezhető módon egy csökkent szinaptikus pruning jelenség miatt áll fent (Piven és
mtsai 1995). Ez a jelenség fokozott szinaptikus sűrűséghez és egyben zavart agyi
konnektivitáshoz vezethet (Frith 2003). Következésképp az általunk kapott fokozott
delta aktivitás elképzelhetően az így kialakuló agyi éretlenségre utalhat a klinikai
csoportban. Ilyen értelemben az eredményeink az ASZ extrém férfiagy elméletének
alvás-elektrofiziológiai bizonyítékát képezheti (Baron-Cohen 2002). Jóllehet ez a
feltételezés igen vonzónak tünik, mégis ellentmond anank a ténynek, hogy az általunk
vizsgált csoportokban nem volt elétérés az intelligencia tekintetében, amely nem
független az agyi érettségtől.
A fentiek figyelembevételével helytálló lehet az a feltételezés, hogy legyen szó
akár alvásmegvonásra (fokozott fáradtság) vagy agyi éretlenségre utaló jelenségről, az
általunk leírt emelkedett delta aktivitás nem más, mint a felfokozott szinaptikus
pontencirozás alvás-elektrofizológiai eljárással tetten érhető jelensége Asperger
szindrómában, ami az újabb feltételezések szerint az alvás homeosztatikus
szabályozásának neurofiziológiai hajtómechanizmusa (Tononi és Cirelli 2006). Habár a
szinaptikus homeosztázis elmélete (Tononi és Cirelli 2006) mindkét lehetőségre igaz,
arra a kérdésre vonatkozóan, hogy az általunk regisztrált delta növekedés Asperger
szindrómában többnyire egy megkésett agyi maturizációnak (Feinberg és mtsai 1990,
2006, Campbell és mtsai 2007), vagy pedig egy fokozott nappali igénybevételt tükröző
megnövekedett akut homeosztatikus nyomásnak lehet a következménye (Dijk és mtsai
1993), az utóbbi válaszlehetőség elfogadhatóbb, figyelembe véve a csoportok közötti
hasonló intelligencia szintet.
Mindazonáltal a delta frekvenciájú agyi elektromos tevékenység egyéb
spektrális komponensekkel együtt a cortico-corticalis konnektivítás fontos mutatójaként

112
(Miyamoto és mtsai 2003) egy vonásszerű EEG marker sajátosságait is magáénak tudja
(Bódizs 2008). Következésképp megfogalmazható az a hipotézis, hogy az általunk mért
fokozott delta aktivitás egy olyan erőteljesebb homeosztatikus nyomásnak az EEG
markere, amely részben a fokozottabb nappali igénybevétel, részben pedig egy
módosult agyi fejlődési mintázat következménye.
A klinikai csoportban megfigyelt magasabb frekvenciatartományokat (8-45 Hz)
érintő, valamint ugyancsak agyi régió-független, abszolút teljesítményspektrum sűrűség
csökkenés a delta növekedés kísérőjelenségeként is értelmezhető. Figyelembe véve,
hogy nem találtunk különbséget a teljes teljesítményspektrum sűrűség tekintetében, az
Asperger szindrómában jelentkező relatív delta aktivítás emelkedés közvetlen
következménye is lehet a magasabb frekvenciaövezetet érintő abszolút
teljesítményspketrum sűrűség csökkenésének.
A spektrális analízisre vonatkozó második hipotézisünkben a szigma, azaz az
orsófrekvenciatartomány (11-15 Hz) spektrális komponensének a klinikai csoport
kontroll csoporthoz viszonyított csökkenésének feltételezését fogalmaztuk meg. Eme
hipotézisünket azokra ASZ-ban leírt módosult thalamocorticalis rendszerre
módosulására utaló neurobiológiai eredményekre (Tsatsanis és mtsai 2003, Hardan és
mtsai 2006), valamint néhány létező alvási EEG vizsgálatra (Godbout és mtsai 2000,
Limoges és mtsai 2005) alapoztuk, melyek az alvási orsóaktivítással kapcsolatos
hipotéziseink alapját is képezték. Az általunk kapott eredmények alátámasztják ezen
hipotézisünket, jóllehet az értelmezés itt sem egyértelmű. A NREM alvásfüggő EEG-
spektrumban megfigyelhető szigma csúcs kapcsolatba hozható a fázisos alvási orsók
jelenségével, melyek a thalamocorticalis hurokban generálódnak és nemcsak a
thalamocorticalis, hanem a cortico-corticalis szinaptikus aktivitást is tükrözik, ugyanis
a corticalis lassú oszcilláció (<1 Hz) tömbösíti és modulálja őket (Steriade 2003).
Figyelembe véve, hogy ez neuroanatómiai rendszer minden kétséget kizáróan érintett
ASZ-ban, illetve, hogy a szigma teljesítményspektrum növekedését kapcsolatba hozták
a performációs intelligencihányadossal (Fogel és mtsai 2007a) és a motoros tanulási
teljesítménnyel (Fogel és mtsai 2007b), azaz két olyan területtel is, amelyben az
Asperger szindrómás személyek köztudottan rossz teljesítményt nyújtanak, az általunk
talált orsófrekvenciát érintő teljesítményspektrum sűrűség csökkenése értelemszerű.

113
 Mindazonáltal, amint az már a korábbiakban említésre került, a szigma
frekvenciatartomány EEG aktivitáscsökkenését kapcsolatba hozták már az
alvásmegvonás jelenségével nemcsak felnőtteknél (Dijk és mtsai 1993), hanem hasonló
korosztályt képviselő gyerekek és serdülök esetében is (Jenni és mtsai 2005). Továbbá a
frontális túlsúlyt mutató relatív szigma aktivitás csökkenés ugyanezen neurofiziológiai
modell értelmezési keretében markere lehet az általunk nem tetten ért, de a korábbi
eredmények tükrében várhatóan frontális dominanciát mutatott fokozott homeosztatikus
nyomásnak (Finelli és mtsai 2000).
Következésképpen elmondható, hogy a spektrális analízisre vonatkozó
hipotéziseinknek megfelelően a NREM alvás függő EEG aktivítás spektrális mutatói
jelentős eltérést mutatnak Asperger szindrómában az egészséges kontroll csoporthoz
viszonyítva. Eredményeink arra engednek utalni, hogy ezen módosult EEG mintázat
hátterében egy thalamocorticalis konnektivitási módosulás (szigma) és/vagy az agyi
maturizációval, illetve fokozott homeosztatikus alvásnyomással kapcsolatos corticalis
szinapszis-sűrűség növekedés húzódik meg. Mindkét értelmezési lehetőség kézenfekvő,
és az ASZ neurobiológiai alapjait kutatató számos vizsgálati eredménnyel
alátámasztható. Mindazonáltal ez az első kutatás, amely az ASZ-ban feltételezett
neurobiológiai eltérések alvás-elektrofiziológiai érvelését nyújtja a NREM alvás
részletes spektrális elemzése révén.

3. Az alvási orsóaktivítás mintázata Asperger szindrómában

Az alvási orsók, mint a NREM alvás emblematikus fázisos EEG jelensége, a

cortico-corticalis és thalamocorticalis konnektivítás (Steriade 2003), valamint az
általános (Bódizs és mtsai 2005) és specifikus (Bódizs és mtsai 2008) intellektuális
képességek alvás elektrofiziológiai mutatójaként vált ismertté a szakirodalomban.
Az alvási orsó aktivitással kapcsolatos eredményeink értelmezése kapcsán is
elmondhatjuk, hogy nehéz feladattal állunk szemben figyelembe véve, hogy nem létezik
hasonló populáción végzett részletes vizsgálat. Mindazonáltal az alvási orsók
neurofiziológiai természete és pszichológai összefüggései kapcsán manapság már igen
sok ismerettel rendelkezünk. A következőkben ezen ismeretek, valamint az ASZ

114
neurobiológiai és neuropszichológiai sajátosságai mentén megfogalmazott hipotéziseink
tükrében tárgyaljuk az eredményeket.
Kutatásunkban azt a hipotézist fogalmaztuk meg, hogy az egyéni frekvencia és
amplitúdókritériumok mentén azonosított alvási orsók frekvencia specifikus (lassú és
gyors orsók), illetve régióspecifikus módon (frontális és parietális régiók) alacsonyabb
gyakorisággal, valamint eltérő átlagos időtartammal és amplitúdóval jelentkeznek
Asperger szindrómás személyek NREM alvásában, mint az egészséges kontroll alanyok
esetében. Ezt a hipotézist az ASZ-ban leírt módosult thalamocorticalis rendszerre utaló
neurobiológiai eredmények (Tsatsanis és mtsai 2003, Hardan és mtsai 2006), az alvási
orsóknak ezen rendszerrel való összefüggései (Steriade 2003), valamint az alvási
orsókat vizuális eljárással egyetlen elektróda mentén vizsgáló tanulmányok eredményei
alapján fogalmaztuk meg (Godbout és mtsai 2000, Limoges és mtsai 2005). Ezen
tanulmányok a vizuálisan detektált orsók csökkenéséről számoltak be Asperger
szindrómában.
E jelen kutatás eredményei részben igazolják ezen munkahipotézisünket.
Jóllehet az alvási orsók gyakorisága terén nem találtunk szignifikáns csökkenést, a
klinikai csoport jelentős alvási orsóaktivitás-mintázatbeli eltérést mutat valamennyi
vizsgált alvási orsó paraméter tekintetében a kontrollhoz viszonyítva, azaz kivétel
nélkül mindegyik alvási orsósajátosság analizíséhez felhasznált többváltozós statisztikai
modellben találunk Csoport főhatást és/vagy szignifikáns interakciót a Csoport faktor és
valamelyik within faktor között.
Eredményeink tükrében az Asperger szindrómás vizsgálati személyek a lassú
orsó, azaz lassú szigma frekvencia tartomány régiófüggetlen globális csökkenésével,
illetve az automatikusan detektált alvási orsók gobálisan hosszabb átlagos
időtartamával, valamint alacsonyabb amplitúdójával jellemezhetőek a kontroll
személyekhez képest.
Az alvási orsók gyakoriságának csökkenésére vonatkozó hipotézisünk csak
részben, nevezetesen arra vonatkozóan igazolódott be, hogy a vizsgált csoportok
frekvencia- és régióspecifikus orsógyakorisága szignifikánsan eltérő mintázatot mutat a
két csoportban.
Korábbi poliszomnográfiás vizsgálatok a vizuálisan detektált alvási orsók
számának csökkenéséről számoltak be ASZ-ban (Goudbout és mtsai 2000, Limoges és

115
mtsai 2005), amit a feltételezett autizmus-specifikus thalamocorticalis konnektivitási
zavar mentén értelmeztek. Fontos azonban megjegyezni, hogy eddig egyetlen kvantatív
orsódetekción alapuló vizsgálat sem létezik ilyen vonatkozásban. Mint tudjuk az alvási
orsók vizuális detekciója azon túl, hogy egy szubjektív eljárás, az automatikus EME
orsódetekciós eljárással szemben messzemenően kevesebb alvási orsót azonosít be
(Bódizs és mtsai 2009). A vizuális orsódetekció során az EEG háttértevékenységből
szembetűnően kiemelkedő, jól differenciált alvási orsók észlelhetőek elsősorban,
szemben az EME módszerrel, amely az átlagolt alvási orsóspektrum (szigma)
sajátosságai alapján komplex matematikai algoritmus segítségével (lásd a 3.4.4-es
fejezetet) a kevésbé kiemelkedő alvási orsókat is beazonosítja. Továbbá a korábbi
kutatások csupán a vizuálisan detektált orsók gyakoriságát elemezték mellőzve ezáltal
az orsóaktivitás olyan fontos tovább sajátosságait (időtartam, amplitudó), melyek a jelen
kutatásban határozottan megkülönböztetik a két vizsgálati csoportot. Ilyen értelemben
tehát a jelen vizsgálat az első, amely egy módszertanilag akkurátus kvantitatív
orsódetekciós eljárás (EME) alkalmazásával pontos és kimerítő leírást nyújt a teljes
éjszakai egyéni frekvencia és amplitudókritériumok mentén detektált lassú és gyors
alvási orsók mintázatáról egészséges és Asperger szindrómás vizsgálati személyeknél.
Továbbá a jelen kutatás nem csupán az Asperger szindrómás személyek alvási
orsómintázatának felderítése tekintetében, hanem az EME orsódetekciós módszer
(Bódizs és mtsai 2009) fiatal populáción történő „validálása” tekintetében is úttörő
jelentőségű. Nem áll tudomásunkban hasonló életkori övezetre összepontosító részletes
alvási orsóanalízis sem egészséges, sem pedig bármilyen klinikai gyerek- vagy
serdülőcsoport tekintetében.
Egészséges felnőttekben a lassú és a gyors alvási orsók egymástól eltérő
régióspecifikus sajátosságokat mutatnak. A lassú orsók enyhén nagyobb gyakorisággal
és jóval nagyobb amplitúdóval jelentkeznek a frontális lebeny felett, mint a parietális
lebeny felett. Ezzel szemben a gyors alvási orsók épp ellentétes viselkedést mutatnak
nagyobb gyakoriságot és amplitudót exponálva a parietális régió felett a frontálishoz
képest (Bódizs és mtsai 2009). Továbbá a lassú orsók ritkábbak, mint a gyors orsók, és
ez a különbség a parietális régió felett a leghangsúlyosabb (Bódizs és mtsai 2009). A
jelen kutatás eredményeinek tükrében elmondható, hogy az alvási orsók gyakoriságának
hasonló irányú regionális megoszlása egészséges gyerekek és serdülők esetében is igaz.

116
Ez a tény további alapot nyújt az EME orsódetekciós módszer validitásának az életkor
mentén történő általánosításához.
Eredményeink arra utalnak, hogy a vizsgált csoportok többnyire a lassú alvási
orsók tekintetében különböztek egymástól. Tudjuk, hogy mindkét orsótípust a thalamus,
az elülső cingularis cortex, az insularis cortex és a superior temporalis gyrus
fokozottabb agyi vérátáramlása jellemzi. Ugyanakkor a szuperior frontalis gyrus
elsősorban a lassú alvási orsózás alatt, míg a szenzomotoros területek, a temporális
lebeny mediális felszíne és a hippocampus a gyors alvási orsózás során aktívabbak
(Schabus és mtsai 2007). Ezen funkcionális képalkotó, illetve számos más
elektrofiziológiai vizsgálatnak megfelelően (lásd összefoglalva: Bódizs 2008) – melyek
a lassú orsók aktivítása esetében egy frontális csúcsra mutatnak rá –, feltételezhető,
hogy az általunk kimutatott csoportkülönbségek a lassú alvási orsó több sajátossága
tekintetében a thalamocorticalis rendszer működésének frontális agyi lokalizációjú
módosulására utalnak Asperger szindrómában. Ez a feltételezés igen kézenfekvő,
figyelembe véve azt az ASZ-ban több ízben kimutatott tényt, hogy ebben a klinikai
populációban a frontális lebenyt érintő neuroanatómiai (Courchesne és Pierce 2005),
funkcionális (Just és mtsai 2004), valamint neuropszichológiai (Hill és Bird 2006 )
módosulások állnak fent.
A klinikai csoport szignifikánsan alacsonyabb lassú szigma
teljesítményspektrummal, illetve a detektált lassú alvási orsók alacsonyabb
amplitudójával volt jellemezhető a kontroll csoporthoz képest. Ez a különbség a
frontális régió felett volt leghangsúlyosabb. Ez utóbbi jelenség összhangban van a
spektrális analízis során megfigyelt frontális dominanciára utaló relatív szigma
csökkenési tendenciával, aminek egyik lehetséges oka a megnövekedett delta aktivitás
orsótevékenységre kifejtett szupresszív hatása is lehet (Dijk és mtsai 1993).
Figyelembe véve, hogy mind a delta (Finelli és mtsai 2000), mind a lassú orsó aktivitás
(Bódizs és mtsai 2009) a frontális lebeny felett a legintenzívebb, a szupresszív hatás
felerősödése értelemszerű. Jóllehet az utóbbi érvelés igen kézenfekvő, mégsem zárja ki
egy specifikusabb, a thalamocorticalis konnektivitást elsősorban a frontális régióban
érintő rendellenesség jelenlétének értelmezési lehetőségét Asperger szindrómában.
Ugyanerre a feltételezésre utalhat az alvási orsók átlagos időtartamának
topográfiai, illetve orsótípus szerinti vizsgálata, melyek a lassú alvási orsók hosszának

117
frontális régió feletti szignifikáns megnyúlására mutattak rá a klinikai csoportban az
egészséges kontroll csoporthoz képest. Az alvási orsók generálásában a
thalamocorticalis relé sejtek hiperpolarizációs rebound szekvenciáinak tulajdonítanak
szerepet, melyeket a cortiko-corticalis hálozatok váltanak ki, illetve csoportosítanak
(Steriade 2003). Az orsók keletkezési mechanizmusának ezen modellje szerint a
thalamocorticalis hurkok az orsózás funkcionális elemei. Mindez azonban feltételez egy
szinkronizáló mechanizmust is, ami az egyedi thalamocorticalis hurkokban egyidejűvé
teszi az oszcillációt. Tekintve, hogy a thalamuson belüli kapcsolatok szegényesek, ezt a
szinkronizáló hatást leginkább a kéreg biztosíthatja, az intrakortikális konnektivitás és a
lassú oszcilláció révén (Bódizs 2008). Mindebből elvileg az is következik, hogy a kérgi
kapcsolatrendszer/konnektivitás hatékonysága az orsózás élénkségében is kifejeződik
(Bódizs 2006). Az orsózás élénkségét jól differenciált növekvő, majd csökkenő
amplitúdójú szinuszoid hullámcsomagok jelenségeként értelmezzük. Tehát
elkülöníthető egymástól a spektrálisan megjelenő, de a fázisos orsók formáját nélkülöző
orsófrekvenciájú EEG tevékenység (szigma), valamint a fentiekben bemutatott
hatékony thalamocorticalis kommunikáció eredményeként jelentkező differenciált
alvási orsó. A klinikai csoportban megjelenő megnyúlt, de alacsonyabb amplitudójú
alvási orsók kevésbé diifferenciált és kortikálisan modulált orsótevékenységre utalnak,
amely ismét a thalamocorticalis rendszer zavart müködésének EEG markereként
értelemzendő (Steriade 2003, Mölle és mtsai 2002, Bódizs és mtsai 2005). Eme post
hoc hipotézisünket alátámasztja az az általunk végzett post hoc exploratív analízis
amely arra mutat rá, hogy az az alvási orsók időtartama az életkorral és ezáltal
feltételezhetően az agyi maturizációval negatívan korrelál. Azonban ez az összefüggés
csak a gyors alvási orsóra volt igaz. (r = 53, p < 0.01).
A klinikai csoportban detektált alvási orsók, szemben a létező szakirodalmi
adatokkal (Goudbout és mtsai 2000, Limoges és mtsai 2005), nem mutattak szignifikáns
gyakoriság csökkenést a kontroll csoporthoz viszonyítva egyik orsótípus tekintetében
sem. Mindazonáltal statisztikailag robusztus eredmény, mely szerint a két orsótípus
eltérően viselkedik a két csoportban. A lassú orsók a klinikai, míg a gyors orsók inkább
az egészséges kontroll csoportban jelentkeznek nagyobb gyakorisággal. Azonban a
különbség csupán a lassú orsók tekintetében közelíti meg a szignifikanciát, ahol ismét

118
a parietális régió felett jelentkezik nagyobb csoportkülönbség, ám ez alkalommal a
klinikai csoport javára.
Amint már a fentiekben említettük, az általunk mért alvási orsók regionális
megoszlása az egészséges gyerekek és serdülők csoportjában megegyezik a
irodalomban leírt mintázattal (Bódizs 2008, Bódizs és mtsai 2009), amely szerint a lassú
orsók a frontális, míg a gyors orsók parietális prevalenciát mutatnak az egészséges
kontroll csoportban. Adataink tükrében megállapítható, hogy az Asperger szindrómás
csoport a lassú alvási orsók tekintetében a gyors alvási orsókhoz viszonyítva jóval
differenciálatlanabb előfordulási mintázattal rendelkezik. Amíg a gyors alvási orsók
előfordulási gyakoriságának regionális megoszlása a kontroll csoportéhoz hasonló,
jelentősen nagyobb gyakorisággal jelentkezve a parietális mint a frontális régió felett,
addig a lassú alvási orsók tekintetében ez a megoszlás látványosan egysíkú a két régió
között, ami a parietális régió felett megjelenő tendenciaszerűen magasabb lassú
orsógyakoriságnak tudható be a kontroll csoporthoz képest. Arra a kérdésre, hogy mi
okozhatja a lassú orsók gyakoriságának a kontroll csoporthoz viszonyított
tendenciaszerű paretális növekedését, egyértelmű választ nem adható. Egy korábbi
vizsgálat szerint a frontális csúcsot mutató alvási orsók gyakorisága, melyek többnyire a
lassú alvási orsóknak felelnek meg, pozitív összefüggést mutatnak a verbális memória
teljesítménnyel (Clemens és mtsai 2005). Az Asperger szindrómás gyerekek igen jó
verbális emlékezeti képességgel rendelkeznek (Attwood 2006). Azonban olyan
vizsgálatot is ismerünk, amelyben a jobb parietális régió felett jelentkező gyors alvási
orsó gyakoriság prediktora a jó teljesítményű téri-vizuális rövid-, illetve hosszú távú
memóriának (Bódizs és mtsai 2008). Ez utóbbiban az Asperger szindrómás személyek
általában rosszabbul teljesítenek (Attwood 2006).
Felmerül a kérdés, hogy a korábbi vizsgálatoknak megfelelően, melyek a
vizuálisan detektált alvási orsók gyakoriságának csökkenését találták, a jelen
kutatásban, mely jóllehet eltérő orsódetekciós eljárást alkalmazott, miért nem találtunk
ilyen irányú tendenciát. Úgy gondoljuk, hogy egy lehetséges válasz az alvási orsók
detektálásank módszertani eltéréseiben keresendő. Ebben az összefüggésben
megemlítendő, hogy az alvási orsók átlagos amplitúdója kisebb, míg átlagos időtartama
hosszabb a klinikai csoportban, illetve az orsók hosszabbak, azaz kevésbé

119
differenciáltak. Mindkét tényező az alvási orsók EEG háttértevékenységből történő
vizuális elkülönítését nehezíti meg.
Tehát eredményeink alapján az Asperger szindrómában nem beszélhetünk az
alvási orsók gyakoriságának csökkenéséről, hanem inkább azok eltérő mintázatáról a
kontroll csoporthoz képest, valamint a detektált alvási orsók globális amplitudó
csökkenéséről, és az átlagos időtartam meghosszabodásáról. Ez az eredmény nem
értelmezhető másképp, mint a cortico-corticalis, illete a thalamocorticalis kapcsolatok
eltérő működésének NREM alvási EEG mutatója.
Következésképpen elmondhatjuk, hogy hipotézisünknek megfelelően az
Asperger szindrómás csoport az objektíven detektált alvási orsók valamennyi
sajátossága terén jelentősen eltér az egszéséges kontroll csoporttól. A vizsgált alvási
orsó jellegzetességek mentén kialakult csoportkülönbségekért elsősorban a lassú alvási
orsók a felelősek, melyek eredetét többnyire a frontális lebenyhez kötik (Schabus és
mtsai 2007), és ezek a különbségek a frontális lebeny felett a leghansúlyosabbak
(leszámítva az alvási orsógyakorsiágot). Ezek alapján elmondható, hogy a módosult
cortico-thalamocorticalis konnektivítás határozottan érintett Asperger szindrómában, s a
neurofiziológiai érintettség a frontális agyi régió tekintetében hangsúlyos. E
megállapítás összhangban van azokkal a korábbi adatokkal és elméletekkel, melyek a
frontális lebenyt érintő szerkezeti és müködési rendellenességéhez kapcsolják az ASZ-
ra jellemző sajátos kognitív és viselkedéses fenotípust.

4. A NREM alvási EEG fázis koherencia sajátosságai Asperger szindrómában

A jelen kutatás legmarkánsabb eredményei a teljes éjszakai NREM alvás fázis

koherencia-változókkal kapcsolatosak. Erre a függő változóra vonatkozó
hipotéziseinket számos korábbi kutatási eredményre alapoztuk. Ezek között egyrészt
megemlítendőek a módosult agyi konnektivitásra utaló szövettani és strukturális
(Redcay és Courchesne 2005, Courchesne és Pierce 2005) vizsgálatok, másrészt a
csökkent agyi konnektivitásra utaló funkcionális képalkotó (Just és mtsai 2004) és
neuropszichológiai (Frith és Happé 1994) kutatások. Az említett neurobiológiai adatok
alapján feltételezhető, hogy ebben a klinikai populációban egyfajta neuronális
kommunikációs zavar lép fel, amely hozzájárul az ASZ-specifikus kognitív és

120
viselkedéses fenotípus kialakuláshoz (Belmonte és mtsai 2004). Az említett kutatási
adatok és az ezek köré strukturálódott elméletek alapján az általunk megfogalmazott
hipotézisek az intra- és interhemiszférikus koherencia csökkenésére vonatkozóan
értelemszerűek, figyelembe véve, hogy az EEG fázis koherencia egy olyan EEG
változó, amely különös érzékenységet mutat a neuronális konnektivitásra. Abból az
elvből kiindulva, hogy ami össze van kapcsolva az együtt is kerül ingerületbe (“What is
wired together, fires together”), feltételezett, hogy az EEG fázis koherencia, amely
elsősorban fázis korrelációra vontakozik, különböző agyi régiók szinkronizált egyidejű
aktivációját tükrözi (Sauseng és Klimesch 2008).
Első hipotézisünkben egy, az egészséges kontroll csoporthoz viszonyított
régióspecifikus koherencia csökkenés jelenlétére utaltunk a klinikai csoportban, míg a
második hipotézisünkben feltételeztük, hogy ez a csökkenés a frontális régió felett a
leghangsúlyosabb. Mindkét feltételezésünk beigazolódott.
Kimutattuk, hogy az intrahemiszférikus koherencia eltérő módon viselkedik a
vizsgálati csoportokban. Nevezetesen megfigyelhető egy szignifikáns csökkenés a teljes
frekvenciaövezet tekintetében a frontális régió, illetve a jobb félteke tekintetében az
Asperger szindrómás csoportban. Ezzel szemben az interhemiszférikusz koherencia
tekintetében nem mérhető szignifikáns eltérés a csoportok között. Ezek az adatok két
olyan korábbi kutatási eredményt is alátámasztanak, melyek az agyi konnektivitásra
érzékeny EEG markerek tekintetében hasonló tendenciát mutattak ki ASZ-ral élő
gyerekeknél (Kulisek és mtsai 2008, Coben és mtsai 2008). Történetesen az egyik
vizsgálat csökkent non-lineáris EEG szinkronizációt mutatott ki ebben az említett
klinikai populációban (Kulisek és mtsai 2008). Azonban megemlítendő, hogy Kulisek
és mtsai (2008) elsősorban az interhemiszférikus koherencia tekintetében kaptak
szignifikáns csoportkülönbséget, míg a jelen kutatásban csak intrahemiszférikusan
mutattunk ki koherencia csökkenést a klinikai mintában. Ezek a különbségek
eredhetnek a két kutatás módszertani eltéréseiből is. Nevezetesen abból, hogy míg a
saját klinikai populációban neurológiai és pszichiátriai komorbiditástól mentes
gyógyszeres terápiában nem részesülő Asperger szindrómás gyerekek és serdülők
alvását hasonlítottuk össze életkorban és intelligenciában megfeleltetett egészséges
személyekével, addig Kulisek és mtsai (2008) fiatalabb, többynire értelmi fogyatékos és

121
számos esetben epilepsziás EEG mintázatot mutató autisztikus szeméyek alvását
hasonlította szenzoros hallássérült gyererekével.
A másik vizsgálat egy csukott szemű nyugodt ébrenléti állapot-függő csökkent
fázis koherencia csökkenést mutatott ki a delta és théta frekvenciatartományokban
(Coben és mtsai 2008). Coben és mtsai (2008) eredményeivel szemben mi nem
találtunk szignifikáns különbséget az interhemiszférikus koherencia tekintetében, ami
részben magyarázható az alvás és ébrenlét között fennálló eltérő neurofiziológiai
mechanizmusokkal is. A fenti vizsgálattal kapcsolatos további hasonlóságot képvisel az
a tény, hogy a koherencia viszonylatában a szignifikáns csoportkülönbségek száma
merőben magasabb volt, mint a spektrális mutatók esetében. E jelenség arra enged
következtetni, hogy az agyi konnektivitási zavar elsődleges jelenséget képvisel ezen
személyek EEG mintázatában és feltételezhetően klinikai fenotípusában is (Coben és
mtsai 2008).
A jelen dolgozat legátütőbb eredménye, nevezetesen a kétoldali fronto-centrális
(F3-C3, F4-C4) régió felett mutatott intrahemiszférikus koherenciacsökkenés a klinikai
csoportban arra utal, hogy az agyi neuronális konnektivitás zavara az azonos féltekei
frontális agyi területek működését érinti a legerőteljesebben Asperger szindrómás
gyerekek és serdülők esetében. Ez az eredmény összhangban áll azokkal a szövettani és
strukturális képalkotó vizsgálatokkal, amelyek alapján a frontális lebenyben a rövidtávú
neuronális kapcsolatok mentén egy lokális konnektivitás fokozódás, valamint a
hosszabb távú fronto-poszterior kapcsolatok mentén pedig egy konnektivitás csökkenés
hipotézise fogalmazódott meg (Courchesne és Pierce 2005). Jóllehet a jelen kutatásban
használt EEG technológia nem engedte meg a frontális lebenyen belüli rövidtávú
kapcsolatok funkcionális sajátosságainak vizsgálatát – egyrészt a használt
elektródaszámhoz kötött alacsony térbeli felbontás, másrészt a tömegvezetés miatt
(Grieve és mtsai 2003) –, a frontális lebenyhez kötött hosszú távú neuronális
kapcsolatok konnektivítási rendellenességének alvási EEG bizonyítéka a jelen adatok
tükrében kézenfekvő.
Eredményeink továbbá összhangban állnak azokkal a funkcionális képalkotó
vizsgálati eredményekkel, melyek a fronto-posterior tengely mentén csökkent agyi
konnektivitást írtak le autisztikus személyekben különböző, a végrehajtó funkciókat
(Just és mtsai 2007; Koshino és mtsai 2008), a szociális kogniciót (Kana és mtsai 2008)

122
és a vizuo-motoros (Villalobos és mtsai 2005) teljesítményt vizsgáló feladatvégzés,
vagy a nyugodt ébrenléti állapot során (Cherkassky és mtsai 2006). Végül,
eredményeink átfedést mutatnak azokkal a neurobiológiai (Belmonte és mtsai 2004),
illetve neuropszichológiai elképzelésekkel (Frith és Happé 1994), melyek az
információáramlás olyan jellegű gyökeres módosulását feltételezik ASZ-ral élő
személyekben, amely során a „jel-zaj” arány csökkenésével a kompex információk,
mint például a szociális helyzetek, megfelelő feldolgozása szenved sérülést.
Egy kezelésmentes skizofrén betegeken végzett nappali EEG vizsgálat során
ugyancsak a fronto-centrális (F4-C4) régió felett jelentős intrahemiszférikus
koherenciacsökkenést figyeltek meg a gamma frekvenciatartományban (Yeragani és
mtsai 2006). A szerzők szerint a megnövekedett neuronális „zaj”, azaz csökkent
koherencia, az adott régió agyi konnektivitási rendellenességét tükrözi, amely viszont a
skizofréniában jellemzően zavart végrehajtó működés neurobiológiai korrelátumát
képezheti (Winterer és mtsai 2004). Figyelembe véve, hogy a skizofrénia és az ASZ
bizonyos szociális és végrehajtó tünetek mentén hasonlóságot mutatnak egymással, így
az EEG tekintetében jelentkező hasonlóságok, melyek az agyi működési
rendellenességek terén átfedésre utalnak, egyáltalán nem meglepőek. Továbbá ez az
agyi régió öleli fel az utánzásban jelentős szerepet játszó tükörneuronok agyi felületét
is, amelynek működése autisztikus személyeknél bizonyítottan rendellenes (Oberman és
mtsai 2005, Hadjikhani és mtsai 2006).
Másrészt a fokozott jobboldali intrahemiszférikus koherenciacsökkenés arra
utal, hogy az agyi konnektivitási rendellenesség, mint feltételezett elsődleges autizmus-
specifikus agyi diszfunkció erőteljesen lateralizált, valamint összhangban van azokkal a
korábbi eredményekkel és elképzelésekkel, melyek szerint az Asperger szindróma,
elsődlegesen egy jobb féltekei zavar (Ellis és mtsai 1994), amely a jobb féltekei
működés alapját képező fehér állomány rendellenes működésével áll kapcsolatban
(Gunter és mtsai 2002). Gunter és mstai (2002) egy interhemiszférikus
információátviteli rendellenesség jelenlétét feltételezik Asperger szindrómában, ami
elméletileg konzisztens az ASZ-ban leírt corpus callosum csökkenésére vonatkozó
egyes vizsgálati adatokkal (Vidal és mtsai 2006), az általunk vizsgált klinikai
populációban nem találunk erre utaló jelet, sőt az interhemiszférikus koherencia
ellentétes, azaz a kontrollhoz viszonyított enyhe növekedésre utaló tendenciát mutat.

123
 A markáns intrahemiszférikus koherenciacsökkenés szemben a szignifikáns
különbséget nem mutató interhemiszférikus koherencia-mintázattal megfelel olyan
strukturális képalkotási vizsgálati eredményeknek, melyek kizárólag az
intrahemiszférikus cortico-corticalis kapcsolatokat felölelő külső elhelyezkedésű fehér
állomány növekedéséről számolnak be a frontális régióban (Herbert és mtsai 2004). A
szerzők úgy értelmezik ezeket az adatokat, mint a rövid és közepes hosszúságú
intrahemiszférikus cortico-corticalis kapcsolatok túlnövekedését, függetlenül a normális
szerkezetű és működésű cortico-subcorticalis, illetve féltekék közötti nagyobb léptékű
interhemiszférikus kapcsolatoktól (Herbert és mtsai 2004). Minshew és Williams
(2007) a létező neurobiológiai adatok tükrében értelmezve az autisztikus jelenséget arra
az elméleti megfontolásra jutottak, hogy az autizmus nem más, mint egy agyi
konnektivitási zavar, amely elsődlegesen intrahemiszférikus természetű és elsősorban a
társitó corticalis mezők rendellenes működését okozza.
Nem elhanyagolható az a megfigyelés sem a jelen kutatási eredmények kapcsán,
hogy jóllehet a fronto-centrális koherencia csökkenés a teljes frekvenciaövezet
tekintetében kétoldali, a diszkrét frekvenciatartományok mentén történő
csoportösszehasonlítások során csupán a szigma frekvenciatartomány az, amelyben
mind a bal, mind pedig a jobb oldali régió érintett. Az alsó frekvenciaövezetben (delta,
théta) csupán a jobboldali, míg az alfa tartományban a bal oldali fronto-centrális régió
mutat szignifikáns koherencia csökkenést. Ez az eredmény az alvási orsó aktivítás
cortico-corticalis és thalamocorticalis rezonanciát is érzékenyen tükröző sajátosságával
magyarázható.
Továbbá az univariáns koherencia analízis kapcsán figyelembe kell venni, hogy
az 1-es típusú statisztikai hiba elkerülése végett igen konzervatív korrekciós eljáráshoz
folyamodtunk, amelynek köszönhetően egyes gyengébb csoportközi kölönbségek
eltűnhettek. Mindazonáltal ez a tény semmiben sem csorbítja azt a robusztus eredményt,
mely szerint az Asperger szindrómás gyerekek és serdülők a fronto-centrális régiók
mentén különböznek leginkább a NREM alvás alatti koherencia, azaz neuronális
konnektivitás terén az életkorban és intelligenciában megfeleltetett kontroll csoporttól.
Következésképp az általunk kapott fázis koherencia csökkenés feltételezhetően az
Asperger szindrómára jellemző és a frontális lebeny működéséhez köthető kognitív

124
képességek zavart múködését okozó neuro-architekturális módosulások egyik
legnyilvánvalóbb NREM alvási EEG markere.

125
VI. Következtetés

Jelen kutatás a teljes éjszakai NREM alvás alatti oszcillatorikus tevékenység

kiterjedt és részletes analízise révén – amely egyedülálló az eddig általunk ismert
szakirodalomban – beható képet nyújt az agyi neuronális kommunikációs működés
sajátosságaiba Asperger szindrómás gyerekek és serdülők körében. Adataink tükrében
elmondhatjuk, hogy az ASZ a spektrális, alvási orsó és fázis koherencia mentén
jelentkező csoportközi különbségek viszonylatában megfogalmazott csökkent agyi
konnektivitás elméletét támasztják alá (Just és mtsai 2004) behatárolva a fronto-
centrális régiót, mint a legérintettebb agyi kommunikációs rendellenességet exponáló
agyi területet. Továbbá rávílágítunk arra, hogy ez az agyi kommunikációs deficit csupán
a rövid intrahemiszférikus kapcsolatokat érinti, szemben a féltekék kommunikációját
biztosító nagy léptékű konnektivitással, ami nem mutat eltérést a vizsgált klinikai
populációban.
Adataink összhangban állnak egyrészt a frontális érintettséget feltételező
neuropszichológiai és neurobiológiai megközelítésekkel, valamint a jobb féltekei
információfeldolgozási rendellenességet feltételező elméleti megfontolásokkal,
másrészt azokkal a feltételezésekkel, melyek szerint az autizmus spketrumzavarokban
nyilvánval egy globálisan módosult agyi maturizációs, illetve egy specifikusabb, a
thalamocorticalis rendszer működését érintő fejlődési rendellenesség.
Az agyi neuronális rendszerek kutatása és modellezése autizmus
spektrumzavarban különös jelentőséggel bír, ugyanis lehetővé teszi egy olyan közös
elméleti keret létrejöttét, amely képes összekötni a tudományos megközelítés számos
különböző szintjén nyert vizsgálati eredményeket, s mindezt potenciálisan a korai
diagnózis és a hatékonyabb klinikai közbeavatkozás javára fordítani (Rippon és mtsai
2008).

126
 VII. Limitációk és kitekintés

Jóllehet a jelen vizsgálat úttörő jelentőségű a gyermekpszichiátriai zavarok

neurobiológiai háttérmechanizmusainak alváselektrofiziológiai feltárása terén,
fontosnak találjuk bemutatni a jelen kutatás korlátait, valamint ezek mentén további
kuatásokra irányuló javaslatokat megfogalmazni.
Habár a bemutatott vizsgálat viszonylag szigorúan kontrollált kutatási protokollt
követett mind az alanyok, mind pedig az alkalmazott módszerek és eljárások
tekintetében, amelynek megfelelően a minta nagysága érdemben elfogadható a humán
alváselektrofiziológiai vizsgálatok körében, mégsem mondható kiemelkedőnek. A minta
nagyságának legitimitása a klinikai kategória több sajátosságával is igazolható,
nevezetesen azzal, hogy egy ritka kórképről van szó, mely különösen nehezen
alkalmazkodik olyan összetett vizsgálati helyzetekhez, mint amelyet a két éjszakás
poliszomnográfiás alvásvizsgálat feltételez. Ehhez még hozzáadódik az alkalmazott
elektródák száma, mely jelentősen nagyobb a hasonló populáción végzett
alvásvizsgálatokban használtaknál, gyógyszermentesség és az egyéb komorbidítások
hiánya. Mindezen tényezők feltehetően hozzájárulnak ahhoz, hogy viszonylag kevés
alváselektrofiziológiai tanulmány születik ezen a területen. Mindazonáltal ajánlott volna
a kutatás kiterjesztése még nagyobb populációra, különös módon figyelve arra, hogy
valamennyi alany ugyanazon alváslaboratórium keretén belül kerüljön vizsgálatra.
Továbbá ha ez nem megvalósítható, ajánlott, hogy a különböző laboratóriumok azonos
referenciával, illetve mintavételi frekvenciával dolgozzanak, valamint ajánlott az EEG
erősítők kalibrálása is, mely feltételek teljesítése ezáltal lehetővé teszi a különböző
kutatópontokon rögzített regisztrátumok közös feldolgozását és értelmezését.
A jelen kutatásban nem rögzítettünk az alvás ébrenléti ritmussal kapcsolatos
részletes információkat (alvásnapló, alváskérdőívek, aktigráfia) melyek érdemben
gazdagíthatnák a kvantitatív EEG által nyújtott értelmezési lehetőségeket. Továbbá nem
rögzítettük az alvás alatti légzési mintázatot, valamint a lábmozgást, mely értékes
információt nyújthat az általunk is kimutatott hosszabb éjszakai ébrenlét esetleges
okának felderítéséhez ASZ-ban. Későbbi vizsgálatokban a lehetőségeknek megfelelően
erre fokozottabb hangsúlyt ajánlott fekteteni.

127
 A jövőben ajánlott volna az előbbiekben említett „külső” alvás-ébrenléti ritmus
mellett a belső cirkadián ritmust is vizsgálni az alváskutatás kapcsán. Jóllehet a
folyamatos vérvizsgálat lehetősége szinte kizárható, a nyálminta alapján történő
melatonin vagy kortizol ritmus az alvásmegvonás vagy az erőltetett deszinkronizációs
kutatási protokoll hiányában is betekintés nyújthat a belső óra működésébe.
Jelen dolgozatban nem kerültek feldolgozásra azon neuropszichológiai adatok,
melyek felvétele több esetben nem a két egymást követő éjszaka közötti nappalon
történt. A későbbiekben ajánlott a neuropszichológiai adatok feldolgozása és a
legjentősebb csoportközi különbséget mutató változókkal történő hipotézisorinetált
korrelációanalízise. Továbbá későbbi kutatásokban ajánlott a kognitív koherenciát
valamint az első és másodrendű tudatelméleti képességeket is vizsgálni.
Végül megemlítendő az a tény, hogy a két vizsgálati csoport nem fedte egymást
tökéletesen az életkori mutató szempontjából, jóllehet a különbség nem volt
szignifikáns, illetve ezt a különbséget is kontrolláltuk életkori kovanriancianalízissel.
Mindazonáltal a jövőben a lehetőségekhez mérten ajánlott szoros megefeleltetésre
törekedni az életkori változót illetően.

128
VII. Öszefoglalás

Az autizmus spektrumzavarral élő személyek agyi fejlődési mintázata számos

megbízható empirikus adat tükrében jelentős eltérést mutat a tipikusan fejlődő
személyekétől, amely egy régióspecifikusan módosult agyi konnektivitás és/vagy egy
globális agyi maturizációs késés formájában ölt testet. A NREM alvás alatti elektromos
agyi aktivitás a cortico-corticalis, illetve thalamocorticalis neuronhálozatok
konnektivitásában, valamint az agyi maturizációban jelentkező egyéni különbségek
érzékeny mutatója. Jelen kutatás célja a teljes éjszakai alvási szerkezet, illetve a NREM
alvásfüggő agyi elektromos tevékenység akkurátus EEG módszertani eljárással
kvantifikált, széles frekvencia övezetet (0-45Hz) felölelő spektrális és fázis koherencia
mutatóinak, valamint alvási orsómintázatának összehasonlító vizsgálata autizmus
spektrumzavarral élő, illetve egészséges gyerekek és serdülők körében. Tizennyolc
Asperger szindrómás és 14 nemben, életkorban és non-verbális intelligenciában
megfeleltett egészséges kontroll személy (életkori övezet: 7.5–21.5) két egymást követő
éjszakai alvását poliszomnográfiásan rögzítettük. Az alvási látencia, illetve az elalvást
követő ébrenléti időszak hosszabb volt az Asperger szindrómás csoportban. A klinikai
csoport a relatív delta (0.5-4 Hz) frekvenciatartományban szignifikánsan emelkedett,
míg a magasabb (8-45 Hz) frekvenciaövezet abszolút teljesítményspektruma
tekintetében csökkent spektrális tevékenységet exponált a kontrollhoz képest. Az egyéni
frekvencia és amplitúdó-kritériumok alapján beazonosított alvási orsók a klinikai
csoportban szignifikánsan kisebb átlagos amplitúdóval és hosszabb időtartammal
rendelkeznek, valamint ezek a különbségek a frontális lebeny, illetve a lassú alvási
orsók tekintében hangsúlyosak. A jelen kutatás legjelentősebb eredményeként a fronto-
centrális intrahemiszférikus koherencia jelentős csökkenését írjuk le a klinikai
csoportban a kontrollhoz viszonyítva.
Jelen kutatás a létező szakirodalom legátfogóbb elemzését nyújtja a NREM
alvás alatti agyi elektromos tevékenység mintázatainak mind az ASZ-ral élő, mind az
egészséges gyerekek és serdülők körében. Eredményeink alátámasztják az ASZ
viszonylatában megfogalmazott csökkent agyi konnektivitás, illetve frontális
diszfunkció hipotéziseit.

129
Summary

Autism spectrum disorder (ASD) exhibits a significantly altered brain development

pattern compared to the tipicaly developing subjects, characterized by a region specific
bias in brain connectivity and/or by a delay in brain maturation. NREM dependent brain
oscillatory acivity (EEG) is considered a sensitive indicator of individual differences in
the cortico-cortical and thalamo-cortical neural connectivity as well as brain maturation.
The aim of the present study was to investigate whether sleep macro- and
microstructure based on an the accurate quantitative analyses of the NREM dependent
EEG power spectral density in a large frequency band (0.5-45 Hz), sleep spindle
activity and phase coherence are different in Asperger syndrome (AS) compared to
typically developing children and adolescents. Standard all night EEG sleep parameters
were obtained from 18 un-medicated subjects with AS and 14 controls (age range: 7.5–
21.5 years) after one adaptation night. Sleep latency and wake after sleep onset were
increased in AS. The AS group exhibited a significant increase in the relative delta (0.5-
4 Hz) band and significant decrease in the absolute power sepctrum density (PSD) of
the higher frequency ranges (8-45 Hz) and in all 10 EEG derivations. Relative PSD
showed a significant increase in delta and a decrease in the sigma band for frontal, and
in beta for centro-temporal derivations. Sleep spindles detected on the basis of
individually adjusted frequency and amplitude criteria exhibited significantly lower
average amplitude and longer length compared to the control group. This difference was
more emphasized over the frontal region and with respect to slow sleep spindles.
Intrahemispheric coherence measures were markedly lower in AS in the frontal
areas and the right hemisphere over all EEG channels. The most prominent reduction in
intrahemispheric coherence was observed over the fronto-central areas in delta, theta,
alpha and sigma EEG frequency bands.
The present study provides the most exhausting analyses of the NREM sleep
dependent EEG activity in subjects with autism spectrum disorders. Our results support
the decreased brain connnecivity and the frontal dysfunction hypotheses of autism
spectrum disorders.

130
VIII. Irodalomjegyzék

Adolphs R, Tranel D, Damasio H, Damasio A. (1994) Impaired recognition of emotion

in facial expressions following bilateral damage to the human amygdala. Nature, 372:
669-72.

Achenbach T. Manual of the child behavioral checklist. Department of Psychiatry

University of Vermont, Burlington VT, 1991.

Aihara R, Hashimoto T. (1986) Sleep polygraphic and neuroendocrinological studies on

autistic children. Brainstem Telencephalon Behav, 29-43.

Allik H, Larsson JO, Smedje H. (2006) Sleep patterns of school-age children with
Asperger syndrome or high-functioning autism. J Autism Dev Disord, 36: 585-95.

Allik H, Larsson JO, Smedje H. (2006) Insomnia in school-age children with Asperger
syndrome or high-functioning autism. BMC Psychiatry, 6: 18.

American Psychiatric Association: Diagnostic and Statistical Manual of Mental

Disorders. 4th ed. Washington, DC: APA; 2000.

Aschoff J, Fatranská M, Giedke H, Doerr P, Stamm D, Wisser H. (1971) Human

circadian rhythms in continuous darkness: entrainment by social cues. Science, 171:
213-5.

Attwood, T. The complete guide to Asperger’s syndrome. Jessica Kingsley Publishers,

London, 2006.

Balazs J, Biro A, Dalnoki D, Lefkoics E, Tamas Z, Nagy P, Gadoros J. (2004) The

Hungarian Adaptation of the M.I.N.I. KID. Psychiatr Hung, 19: 358-364.

131
Baron-Cohen S, Leslie AM, Frith U. (1985) Does the autistic child have a “theory of
mind’’? Cognition 21: 37– 46.

Baron-Cohen S. (1989) Are autistic children „behaviorists”? An examination of their

mental-physical and appearance-reality distinctions. J Autism Dev Disord, 19: 579-600.

Baron-Cohen S, Baldwin DA, Crowson M. (1997) Do children with autism use the
speaker's direction of gaze strategy to crack the code of language? Child Dev, 68(1):48-
57.

Baron-Cohen S, O’Riordan M, Stone V, Jones R, Plaisted K. (1999) Recognition of

faux pas by normally developing children and children with Asperger syndrome or
high-functioning autism. J Autism Dev Disord, 29: 407-18.

Baron-Cohen és Patrick Bolton. Autizmus. Budapest, Osiris kiadó, 2000

Baron-Cohen S. (2002) The extreme male brain theory of autism. Trends Cogn Sci, 6:
248-254.

Baron-Cohen, Jennifer Richler, Dheraj Bisarya, Nhishanth Gurunathan and Sally

Wheelwright. (2003) The systemizing quotient: an investigation of adults with Asperger
syndrome or high-functioning autism, and normal sex differences. Phil. Trans. R. Soc.
Lond. B, 358: 361–374

Baron-Cohen S and Wheelwright S. (2004) The Empathy Quotient: An Investigation of

Adults with Asperger Syndrome or High Functioning Autism, and Normal Sex
Differences. J Autism Dev Disord, 34: 163-75.

Bailey A, Luthert P, Dean A, Harding B, Janota I, Montgomery M, Rutter M, Lantos P.

(1998) A clinicopathological study of autism. Brain, 121: 889-905.

132
Bailey A, Le Couteur A, Gottesman I, Bolton P, Simonoff E, Yuzda E, Rutter M.
(1995) Autism as a strongly genetic disorder: evidence from a British twin study.
Psychol Med, 25: 63-77.

Baird G, Simonoff E, Pickles A, Chandler S, Loucas T, Meldrum D, Charman T. (2006)

Prevalence of disorders of the autism spectrum in a population cohort of children in
South Thames: the Special Needs and Autism Project (SNAP). Lancet, 368: 210-5.

Belmonte MK, Cook EH JR, Éserson GM, Rubenstein JLR , Greenough WT , Beckel-
Mitchener A, Courchesne E, Boulanger LM, Powell SB, Levitt PR, Perry EK, Jiang
YH, DeLorey TM, Tierney E. (2004) Autism as a disorder of neural information
processing: directions for research és targets for therapy. Mol Psychiatry, 9: 646–663.

Bennetto L, Pennington B, Rogers S. (1996) Intact and impaired memory functions in

autism. Child Dev, 67, 1816-1835.

Berthoz S, Hill EL. (2005) The validity of using self-reports to assess emotion
regulation abilities in adults with autism spectrum disorder. Eur Psychiatry, 20: 291–
298.

Bódizs R, Kis T, Lázár AS, Havrán L, Rigó P, Clemens Z, Halász P. (2005) Prediction
of general mental ability based on neural oscillation measures of sleep. J Sleep Res, 14:
285-92.

Bódizs R. Megragadható-e a személyiség és az intellektus a frontális alvás-EEG

finomelemzése által? In: Halász P (szerk.), A frontális lebeny mint a neurológia és a
pszichiátria közös területe. Melinda, Budapest, 2005: 95-107

Bódizs R, Lázár AS, Rigó P. (2008) Correlation of visuospatial memory ability with
right parietal EEG spindling during sleep. Acta Physiol Hung, 95:297-306

133
Bódizs R. Differenciálpszichológia alvásélettani megközelítésben: az egyéni EEG-
mintázatok jelentősége. (2008) Magyar Pszichológiai Szemle, 64: 29–50.

Bódizs R, Körmendi J, Rigó P, Lázár AS. (2009) The individual adjustment method of
sleep spindle analysis: methodological improvements and roots in the fingerprint
paradigm. J Neurosci Methods, 178: 205-13.

Borbély Cs és Tárnok Zs. A frontális lebeny neuropszichológiája. In: Halász P (szerk.),

A frontális lebeny mint a neurológia és a pszichiátria közös területe. Melinda, Budapest,
2005: 95-107

BNO-10: A betegségek és az egészséggel kapcsolatos problémák nemzetközi

statisztikai osztályozása (10. revízió), Budapest, Népjóléti Minisztérium, 1995.

Brothers L, Ring B, Kling A. (1990) Response of neurons in the macaque amygdala to

complex social stimuli. Behav Brain Res, 41: 199-213.

Brown TM, Black B, Uhde TW. (1994) The sleep architecture of social phobia. Biol
Psychiatry, 35: 420-421.

Bruni O, Ferri R, Vittori E, Novelli L, Vignati M, Porfirio MC, Aricò D, Bernabei P,

Curatolo P. (2007) Sleep architecture and NREM alterations in children and adolescents
with Asperger syndrome. Sleep, 30:1577-85.

Buxhoeveden D, Fobbs A, Roy E, Casanova M. (2002) Quantitative comparison of

radial cell columns in children with Down’s syndrome és controls. J Intellect Disabil
Res, 46(Pt 1):76-81.

Buzsáki G, Draguhn A. (2004) Neuronal oscillations in cortical networks. Science, 304:

1926–9.

Cajochen C, Foy R, Dijk DJ. (1999) Frontal predominance of a relative increase in sleep
delta and theta EEG activity after sleep loss in humans. Sleep Res Online, 2: 65-9.

134
Campbell IG, Darchia N, Khaw WY, Higgins LM, Feinberg I. (2005) Sleep EEG
evidence of sex differences in adolescent brain maturation. Sleep, 28:637-43.

Campbell IG, Higgins LM, Trinidad JM, Richardson P, Feinberg I. (2007) The increase
in longitudinally measured sleepiness across adolescence is related to the maturational
decline in low-frequency EEG power. Sleep, 30:1677-87.

Caronna EB, Milunsky JM, Tager-Flusberg H. (2008). Autism spectrum disorders:

clinical and research frontiers. Arch Dis Child 93 (6): 518–23.

Carper RA, Courchesne E. (2005) Localized enlargement of the frontal lobe in autism.
Biol Psychiatry;57:126-133.

Casanova MF, Buxhoeveden DP, Switala AE, Roy E. (2002) Minicolumnar pathology
in autism. Neurology, 58: 428-32.

Castaldo V, Krynicki V. (1973) Sleep pattern and intelligence in functional mental

retardation. J Ment Defic Res, 17: 231-5.

Castaldo V, Krynicki V. (1974) Sleep and eye movement patterns in two groups of
retardates. Biol Psychiatry, 9: 231-44.

Castelli F, Frith C, Happé F, Frith U. (2002) Autism, Asperger syndrome and brain
mechanisms for the attribution of mental states to animated shapes. Brain, 125: 1839-
49.

Cherkassky VL, Kana RK, Keller TA, Just MA. (2006) Functional connectivity in a
baseline resting-state network in autism. Neuroreport, 17: 1687-90.

135
Chervin RD, Archbold KH, Dillon JE, Panahi P, Pituch KJ, Dahl RE és mtsai. (2002)
Inattention, hyperactivity, and symptoms of sleep-disordered breathing. Pediatrics, 109:
449-56.

Chouinard S, Poulin J, Stip E, Godbout R. (2004) Sleep in untreated patients with

schizophrenia: a meta-analysis. Schizophr Bull, 30: 957-67.

Chugani DC, Muzik O, Behen M, Rothermel R, Janisse JJ, Lee J, Chugani HT. (1999)
Developmental changes in brain serotonin synthesis capacity in autistic and nonautistic
children. Ann Neurol, 45: 287-95.

Chugani DC. (2002) Role of altered brain serotonin mechanisms in autism.. Mol
Psychiatry, 7: s16-7. Review.

Clemens Z, Fabo D, Halasz P. (2005) Overnight verbal memory retention correlates

with the number of sleep spindles. Neuroscience, 132: 529-35.

Clemens Z, Fabó D, Halász P. (2006) Twenty-four hours retention of visuospatial

memory correlates with the number of parietal sleep spindles. Neurosci Lett, 403:52-6.

Courchesne E, Pierce K. (2005) Why the frontal cortex in autism might be talking only
to itself: local over-connectivity but long-distance disconnection. Current Opinion in
Neurobiology, 15, 225–230.

Craig J és Baron-Cohen S. (1999) Creativity and imagination in autism and Asperger

syndrome. J Autism Dev Disord, 29: 319-26.

Coben R, Clarke AR, Hudspeth W, Barry RJ. (2008) EEG power and coherence in
autistic spectrum disorder. Clin Neurophysiol, 119: 1002-9.

Cook EH, Leventhal BL. (1996) The serotonin system in autism. Curr Opin Pediatr, 8:
348-54. Review.

136
Cook EH. (1990) Autism: review of neurochemical investigation. Synapse, 6: 292-308.

Csibra G, Gergely G. (1998): A mentális viselkedésmagyarázatok teleológiai

gyökere: Egy fejlodéslélektani hipotézis. Magyar Pszichológiai Szemle, 54: 369-
378.

Gergely G, Csibra G. (2003) Teleological reasoning in infancy: the naive theory

of rational action. Trends Cogn Sci, 7: 287-292.

Damasio AR, Maurer RG. (1978) A neurological model for childhood autism.
Arch Neurol, 35: 777-86.

Daoust AM, Limoges E, Bolduc C, Mottron L, Godbout R. (2004) EEG Spectral

analysis of wakefulness and REM sleep in high functioning autistic spectrum disorders.
Clin Neurophysiol, 115: 1368-73.

Daoust AM, Lusignan FA, Braun CM, Mottron L, Godbout R. (2008) Dream content
analysis in persons with an autism spectrum disorder. J Autism Dev Disord, 38: 634-43.

Decoster F, Foret J. (1979) Sleep onset and first cycle of sleep in human subjects:
change with time of day. Electroencephalogr Clin Neurophysiol, 46: 531-7.

Demeter Gy, Csigó K, Harsényi A, Németh A, Racsmány M. (2008) A végrehajtó

funkciók sérülése obszesszív-kompulzív zavarban. Psychiatr Hung, 23: 85-93.

Dijk DJ, Hayes B, Czeisler CA. (1993) Dynamics of electroencephalographic sleep

spindles and slow wave activity in men: effect of sleep deprivation. Brain Res, 626:
190-9.

Diomedi M, Curatolo P, Scalise A, Placidi F, Caretto F, Gigli GL. (1999) Sleep

abnormalities in mentally retarded autistic subjects: Down’s syndrome with mental
retardation and normal subjects. Brain Dev, 21: 548–53.

137
Dosman CF, Brian JA, Drmic IE, Senthilselvan A, Harford MM, Smith RW, Sharieff
W, Zlotkin SH, Moldofsky H, Roberts SW. (2007) Children with autism: effect of iron
supplementation on sleep and ferritin. Pediatr Neurol, 36: 152-8.

Elia M, Ferri R, Musumeci SA, Candian C, Orviati S, Miano GM, Bergonzi P. (1993)
Further considerations on RE, sleep in autistic subjects. Dev Brain Dysfunct, 6: 352.

Elia M, Ferri R, Musumeci SA, Del Gracco S, Bottitta M, Scuderi C, Miano G, Panerai
S, Bertrand T, Grubar JC. (2000) Sleep in subjects with autistic disorder. A
neurophysiological and psychological study. Brain Dev, 22: 88–92.

Ellis HD, Ellis DM, Fraser WI, Deb S. (1994) A preliminary study of right hemisphere
cognitive deficits and impaired social judgments among young people with Asperger
syndrome. European Child and Adolescent Psychiatry, 3: 255–266.

Espie CA, Tweedie FM. (1991) Seep patterns and sleep problems amongst people with
mental handicap. J Ment Defic Res, 35: 25-36.

Espie CA, Paul A, Mcfie J, Amos P, Hamilton D, Mccoll JH és mtsai. (1998) Sleep
studies of adults with severe or profound mental retardation and epilepsy. Am J Ment
Retard, 103: 47-59.

Feinberg I, Braun M, Shulman E. (1969) EEG sleep patterns in mental retardation.

Electroencephalogr Clin Neurophysiol, 27: 128-41.

Feinberg I, Thode HC, Chugani HT, March JD. (1990) Gamma distribution model
describes maturational curves for delta wave amplitude, cortical metabolic rate and
synaptic density. Journal of Theoretical Biology, 142: 149-161.

138
Feinberg I, Higgins LM, Khaw WY, Campbell IG (2006). The adolescent decline of
NREM delta, an indicator of brain maturation, is linked to age and sex but not to
pubertal stage. Am J Physiol Regul Integr Comp Physiol, 291:R1724-9.
Ferber R. (1996) Childhood sleep disorders. Neurologic Clinics, 14: 493–511.

Ferri R, Bruni O, Miano S, Plazzi G, Terzano MG. (2005a) All-night EEG power
spectral analysis of the cyclic alternating pattern components in young adult subjects.
Clin Neurophysiol, 116:2429-40.

Ferri R, Bruni O, Miano S, Terzano MG. (2005b) Topographic mapping of the spectral
components of the cyclic alternating pattern (CAP). Sleep Med, 6:29-36.

Filipek PA. (2005) Medical aspects of autism. In: Volkmar, Fred R (ed.) Handbook of
autism and pervasive developmental disorders, Volume 1: Diagnosis, development,
neurobiology and behavior (3rd edition). Hoboken, NJ, usa: john Wiley & Sons,
incorporated, 2005: 538-543.

Finelli LA, Baumann H, Borbely AA, Achermann P. (2000) Dual

Electroencephalogram markers of human sleep homeostasis: correlation between theta
activity in waking and slow-wave activity in sleep. Neuroscience, 101: 523-9.

Fishbein W. (1971) Disruptive effects of rapid eye movement sleep deprivation on long-
term memory. Physiol Behav, 6: 279-82.

Fodor JA. (1992) A theory of the child's theory of mind. Cognition, 44: 283-96.

Fogel, S. M., Smith, C. T. (2006) Learning-dependent changes in sleep spindles and

Stage 2 sleep. J Sleep Res, 15: 250–255.

Fogel, S. M., Nader, R., Cote, K. A., Smith, C. T. (2007a) Sleep spindles and learning
potential. Behavioral Neuroscience, 121: 1–10.

139
Fogel SM, Smith CT, Cote KA. (2007b) Dissociable learning-dependent changes in
REM and non-REM sleep in declarative and procedural memory systems. Behav Brain
Res, 180: 48-61.

Fombonne E. (2001) Is there an epidemic of autism? Pediatrics, 107: 411-2.

Frith U. (1991) Autizmus. A rejtély nyomában. Budapest, Kapocs könnyvkiadó, 1991

Frith U és Happé F. (1994) Autism: beyond „theory of mind”. Cognition, 50: 115-32.

Frith C. (2003) What do imaging studies tell us about the neural basis of autism?
Novartis Found Symp, 251:149-66; discussion 166-76, 281-97.

Frith U. (2004) Emanuel Miller lecture: confusions and controversies about Asperger
syndrome. J Child Psychol Psychiatry, 45:672-86.

Gais S, Mölle M, Helms K, Born J. (2002) Learning-dependent increases in sleep

spindle density. J Neurosci, 22: 6830–6834.

Giannotti F, Cortesi F, Cerquiglini C, Bernabei P. (2006) An open-label study of

controlled-release melatonin in treatment of sleep disorders in children with autism. J
Autism Dev Disord, 36: 741-52.

Gigli GL, Grubar JC, Colognola RM, Amata MT, Pollicina C, Ferri R és mtsai. (1987)
Butoctamide hydrogen succinate and intensive learning sessions: effects on night sleep
of Down’s syndrome patients. Sleep, 10: 563-569.

Gillberg C, Coleman M. The Biology of the Autistic Syndromes. Mac Keith Pr, 3rd
edition, London, 2000.

Grieve PG, Emerson RG, Fifer WP, Isler JR, Stark RI. (2003) Spatial correlation of the
infant and adult electroencephalogram. Clin Neurophysiol, 114: 1594-608.

140
Godbout R, Bergeron C, Limoges E, Stip E, Mottron L. (2000) A laboratory study of
sleep in Asperger’s syndrome. Neuroreport, 11: 127–30.
Goldstein NA, Fatima M, Campbell TF, Rosenfeld RM. (2002) Child behavior and
quality of life before and after tonsillectomy and adenoidectomy. Arch Otolaryngol
Head Neck Surg, 128: 770-5.

González-Hernández JA, Pita-Alcorta C, Cedeño I, Bosch-Bayard J, Galán-Garcia L,

Scherbaum WA, Figueredo-Rodriguez, P. (2002) Wisconsin Card Sorting Test
synchronizes the prefrontal, temporal and posterior association cortex in different
frequency ranges and extensions. Human Brain Mapping, 17: 37-47.

Gopnik A. (1991) Children's Theories. Science. 254: 737-738.

Gottlieb DJ, Vezina RM, Chase C, Lesko SM, Heeren TC, Weese-Mayer DE és mtsai.
(2003) Symptoms of sleep-disordered breathing in 5-year-old children are associated
with sleepiness and problem behaviors. Pediatrics, 112: 870-7.

Grubar JC. (1983) Sleep and mental deficiency. Rev Electroencephalogr Neurophysiol
Clin,13: 107-13.

Grubar JC (1985) Approche psychophysiologique du potentiel intellectuel. Enfance,1:

85-90.

Gunter HL, Ghaziuddin M, Ellis HD. (2002) Asperger syndrome: tests of right
hemisphere functioning and interhemispheric communication. J Autism Dev Disord,
32:263-81.

Győri M, Stefanik K, Kanizsai-Nagy I, Balázs A. Naiv tudatelmelet es nyelvi

pragmatika magasan funkcionalo autizmusban: reprezentacios zavar, performancia
korlat, vagy kompenzacio? In: Racsmany, M., Keri, Sz., Pleh, Cs. (szerk.): Architektura
és patológia a megismerésben Osiris Kiado, Budapest, 2002.

141
Hadjikhani N, Joseph RM, Snyder J, Tager-Flusberg H. (2006) Anatomical differences
in the mirror neuron system and social cognition network in autism. Cereb Cortex,
16:1276-82.

Halász P és Clemens Zs. Az éjszakai NREM alvás a frontális kognitív fuunkciók

helyreállítója és a memória konszolidálója? In: Halász P (szerk.), A frontális lebeny
mint a neurológia és a pszichiátria közös területe. Melinda, Budapest, 2005: 95-107

Happe, F.G.E. (1994) Wechsler IQ profile and theory of mind in autism: a research
note. Journal of Child Psychology & Psychiatry, 35, 1461-1471.

Happe, F.G.E. (1996) Studying weak central coherence at low levels: children with
autism do not succumb to visual illusions. A research note. Journal of Child Psychology
& Psychiatry, 37, 873-877.

Happe, F.G.E. (1997) Central coherence and theory of mind in autism: reading
homographs in context. British Journal of Developmental Psychology, 15, 1-12.

Happe, F.G.E. Parts and wholes, meanings and minds: central coherence and its relation
to theory of mind. In S. Baron-Cohen, H. Tager-Flusberg & D. Cohen (Eds),
Understanding other minds: perspectives from autism and developmental cognitive
neuroscience, 2nd edition. Oxford University Press, Oxford, 1999

Happe F, Booth R, Charlton R, Hughes C. (2006) Executive function nt he sin

autism spectrum disorders and attention-deficit/hyperactivity disorder: Examining
profiles across domains and ages. Brain and Cognition, 61:25–39

Hare DJ, Jones S, Evershed K. (2006) A comparative study of circadian rhythm

functioning and sleep in people with Asperger syndrome. Autism, 10: 565-75.

142
Hare DJ, Jones S, Evershed K. (2006) Objective investigation of the sleep-wake cycle
in adults with intellectual disabilities and autistic spectrum disorders. J Intellect Disabil
Res, 50: 701-10.

Engell AD és Haxby JV. (2007) Facial expression and gaze-direction in human superior
temporal sulcus. Neuropsychologia, 45: 3234-41.

Heaton RK, Chelune GJ, Talley JL, Kay GK, Curtiss G. Wisonsin Card Sorting Test
Manual, revised and expanded. PAR, USA, 1993.

Herbert MR, Ziegler DA, Makris N, Filipek PA, Kemper TL, Normandin JJ, Sanders
HA, Kennedy DN, Caviness VS Jr. (2004) Localization of white matter volume increase
in autism and developmental language disorder. Ann Neurol, 55:530-540.

Hering E, Epstein R, Elroy S, Iancu DR, Zelnik N. (1999) Sleep patterns in autistic
children. J Autism Dev Disord, 29: 143–7.

Hermelin, B. & O’Connor, N. (1967) Remembering of words by psychotic and

subnormal children. British Journal of Psychology, 58: 213-218.

Hill EL és Bird CM. (2006) Executive processes in Asperger syndrome: patterns of

performance in a multiple case series. Neuropsychologia, 44: 2822–35.

Hong CC, Gillin JC, Dow BM, Wu J, Buchsbaum MS. (1995) Localized and lateralized
cerebral glucose metabolism associated with eye movements during REM sleep and
wakefulness: a positron emission tomography (pet) study. Sleep, 18: 570–80.

Hughes C. (1996) Control of action and thought: normal development and dysfunction
in autism: a research note. J Child Psychol Psychiatry, 37: 229-36.

Hiatt JF, Floyd TC, Katz PH, Feinberg I. (1985) Further evidence of abnormal non-
rapid-eye-movement sleep in Schizophrenia. Arch Gen Psychiatry, 42: 797-802.

143
Hoffman CD, Sweeney D P, Gilliam JE, Apodaca DD, Lopez-Wagner MC, Castillo
MM. (2005) Sleep problems and symptomology in children with autism. Focus on
autism and other developmental disabilities, Focus on Autism and Other Developmental
Disabilities, 20: 194–200.

Hoffman CD, Sweeney D P, Gilliam JE, Apodaca DD, Lopez-Wagner MC. (2006)
Sleep problems in children with autism and in typically developing children. Focus on
Autism and Other Developmental Disabilities, 21: 146–152.

Hoshino Y, Watanabe H, Yashima Y, Kaneko M, Kumashiro H (1984) An investigation

on sleep disturbance of autistic children. Folia Psychiatr Neurol Jpn, 38: 45–51.

Hrdlicka M. (2008) Structural neuroimaging in autism. Neuro Endocrinol Lett, 29: 281-
6. Review.

Hudson JI, Lipinski JF, Keck PE Jr, Aizley HG, Vuckovic A, Zierk KC, Pope HG Jr.
(1993) Polysomnographic characteristics of Schizophrenia in comparison with mania
and depression. Biol Psychiatry, 34: 191-3.

Jan JE, Freeman RD, Fast DK. (1999) Melatonin treatment of sleep-wake cycle
disorders in children and adolescents. Dev Med Child Neurol, 41: 491-500.

Jenni OG, Achermann P, Carskadon MA. (2005) Homeostatic sleep regulation in

adolescents. Sleep, 28: 1446-54.

Ioannides AA, Corsi-cabrera M, Fenwick PB, Del Rio Portilla Y, Laskaris NA,
Khurshudyan A és mtsai. (2004) MEG tomography of human cortex and brainstem
activity in waking and REM sleep saccades. Cereb Cortex, 14: 56-72.

Johnson KP, Malow BA. Sleep in children with autism spectrum disorders. (2008) Curr
Neurol Neurosci Rep, 8: 155-61. Review.

144
Just MA, Cherkassky VL, Keller TA, Minshew NJ. (2004) Cortical activation and
synchronization during sentence comprehension in high-functioning autism: evidence of
underconnectivity. Brain, 127: 1811-21.

Just MA, Cherkassky VL, Keller TA, Kana RK, Minshew NJ. (2007) Functional and
anatomical cortical underconnectivity in autism: evidence from an FMRI study of an
executive function task és corpus callosum morphometry. Cereb Cortex, 17: 951-61.
Epub 2006 Jun 13.

Kana RK, Keller TA, Cherkassky VL, Minshew NJ, Just MA. (2006) Sentence
comprehension in autism: thinking in pictures with decreased functional connectivity.
Brain, 129: 2484-93.

Kana RK, Keller TA, Minshew NJ, Just MA. (2007) Inhibitory control in high-
functioning autism: decreased activation és underconnectivity in inhibition networks.
Biol Psychiatry, 62: 198-206.

Kana RK, Keller TA, Cherkassky VL, Minshew NJ, Adam Just M. (2008) Atypical
frontal-posterior synchronization of Theory of Mind regions in autism during mental
state attribution. Soc Neurosci, 3: 1-18.

Kanner L. (1943) Autistic disturbances of affective contact. Nerv Child, 2: 217-50.

Klinger LG és Renner P. (2000) Performance-based measures in autism: implications

for diagnosis, early detection, and identification of cognitive profiles. J Clin Child
Psychol, 29: 479-92. Review.

Koshino H, Kana RK, Keller TA, Cherkassky VL, Minshew NJ, Just MA. (2008) fMRI
investigation of working memory for faces in autism: visual coding and
underconnectivity with frontal areas. Cereb Cortex, 18: 289-300.

145
Krystal AD, Edinger JD, Wohlgemuth WK, Marsh GR. (2002) NREM sleep EEG
frequency spectral correlates of sleep complaints in primary insomnia subtypes. Sleep,
25: 630-40.

Kulisek R, Hrncir Z, Hrdlicka M, Faladova L, Sterbova K, Krsek P, Vymlatilova E,

Palus M, Zumrová A, Komárek V. (2008) Nonlinear analysis of the sleep EEG in
children with pervasive developmental disorder. Neuro Endocrinol Lett, 29: 512-7

Lan JE, o’Donnell ME. (1996) Use of melatonin nt he treatment of paediatric sleep
disorders. J Pineal Res, 21: 193-9. Review.

Lainhart JE. (2006) Advances in autism neuroimaging research for the clinician and
geneticist. Am J Med Genet C Semin Med Genet, 142: 33-9. Review.

Latif A, Heniz P, Cook R. (2002) Iron deficiency in autism and Asperger syndrome.
Autism, 6: 103-14.

Laureys S, Peigneux P, Phillips C, Fuchs S, Degueldre C, Aerts J, Del Fiore G, Petiau

C, Luxen A, van der Linden M, Cleeremans A, Smith C, Maquet P. (2001) Experience-
dependent changes in cerebral functional connectivity during human rapid eye
movement sleep. Neuroscience, 105: 521-5. Review.

Leconte P, Bloch V. (1970) [Deficiency in retention of conditioning after deprivation of

paradoxical sleep in rats] C R Acad Sci Hebd Seances Acad Sci D, 271: 226-9. French.

Leconte P, Hennevin E. (1971) [Increase of the duration of paradoxical sleep due to

learning in the rat] C R Acad Sci Hebd Seances Acad Sci D, 273: 86-8. French.

Lenzi GL, Pompeiano O (1970) Orthodromic Transmission of 8th nerve volleys through
the vestibular nuclei during sleep. Adv Otorhinolaryngol, 17: 2-27.

146
Leslie AM. (1987) Pretense & representation: The origins of the „theory of mind”.
Psychological Review, 94: 412-426.

Leslie AM és Thaiss L. (1992) Domain specificity in conceptual development:

neuropsychological evidence from autism. Cognition, 43: 225-51.

Leslie AM (1994) Pretending and believing: issues in the theory of ToMM.

Cognition, 50: 211-38.

Levy SE, Mandell DS, Schultz RT. (2009) Autism. Lancet, 374: 1627-38. Review

Limoges É, Mottron L, Bolduc C, Berthiaume C, Godbout R. (2005) Atypical sleep

architecture and the autism phenotype. Brain, 128: 1049-61.

Liu X, Hubbard JA, Fabes RA, Adam JB. (2006) Sleep disturbances and correlates of
children with autism spectrum disorders. Child Psychiatry Hum Dev, 37: 179-91.

Lombardi WJ, Andreason PJ, Sirocco KY, Rio DE, Umhau JC, Hommer and Robert D
W, Gross E. (1999) Wisconsin Card Sorting Test performance following head injury:
Dorsolateral frontal-striatal circuit activity predicts perseveration. Journal of Clinical
and Experimental Neuropsychology, 21: 2-16.

Lord C, Rutter M, Goode S, Heemsbergen J, Jordan H, Mawhood L, Schopler E. (1989)

Autism diagnostic observation schedule: a standardized observation of communicative
and social behavior. J Autism Dev Disord, 19: 185-212.

Lord C, Rutter M, Le Couteur A. (1994) Autism Diagnostic Interview-Revised: a

revised version of a diagnostic interview for caregivers of individuals with possible
pervasive developmental disorders. J Autism Dev Disord, 24: 659-85.

Losh M, Childress D, Lam K, Piven J. (2008) Defining key features of the broad autism
phenotype: a comparison across parents of multiple- and single-incidence autism
families. Am J Med Genet B Neuropsychiatr Genet, 147B: 424-33.

147
Luna B, Minshew NJ, Garver KE, Lazar NA, Thulborn KR, Eddy WF, Sweeney JA.
(2002) Neocortical system abnormalities in autism: an fMRI study of spatial working
memory. Neurology, 59: 834-40

Luria AR és Yudovich F. Speech and the development of mental processes in the child.
Harmondsworth: Penguin Books, London, 1971

Maquet P. (2001) The role of sleep in learning and memory. Science, 294: 1048-52.
Review.

Malow BA, Mcgrew SG, Harvey M, Henderson LM, Stone WL. (2006a) Impact of
treating sleep apnea in a child with autism spectrum disorder. Pediatr Neurol, 34: 325-8.

Malow BA, Marzec ML, Mcgrew SG, Wang L, Henderson LM, Stone WL. (2006b)
Characterizing sleep in children with autism spectrum disorders: a multidimensional
approach. Sleep, 29: 1563-71.

Mcalonan GM, Cheung V, Cheung C, Suckling J, Lam GY, Tai KS, Yip L, Murphy
DG, Chua SE. (2005) Mapping the brain in autism. A voxel-based MRI study of
volumetric differences and intercorrelations in autism. Brain, 128: 268-76.

Mccarley RW. (2007) Neurobiology of REM and NREM sleep. Sleep Med, 8: 302-30.
Review.

Mcgrath MJ, Cohen DB. (1978) REM sleep facilitation of adaptive waking behavior: a
review of the literature. Psychol Bull, 85: 24-57. Review.

Meltzoff AN. (1999) Origins of theory of mind, cognition and communication. J

Commun Disord, 32: 251-69. Review.

148
Miano S, Bruni O, Elia M, Trovato A, Smerieri A, Verrillo E, Roccella M, Terzano
MG, Ferri R. (2007) Sleep in children with autistic spectrum disorder: a questionnaire
and polysomnographic study. Sleep Med, 9: 64-70.

Minshew NJ, Sweeney J, Luna B. (2002) Autism as a selective disorder of complex

information processing and underdevelopment of neocortical systems. Mol Psychiatry,
7: S14-5. Review.

Minshew NJ, Williams DL. (2007) The new neurobiology of autism: cortex,
connectivity, and neuronal organization. Arch Neurol, 64: 945-50.

Miyamoto A, Oki J, Takahashi S, Okuno A. (1999) Serum melatonin kinetics and long-
term melatonin treatment for sleep disorders in rett syndrome. Brain Dev, 21: 59-62.

Miyamoto, H., Katagiri, H., Hensch, T. (2003) Experience-dependent slow-wave sleep

development. Nat Neurosci, 6: 553–554.

Montplaisir J, Petit D, Gauthier S, Gaudreau H, Décary A. (1998) Sleep disturbances

and EEG slowing in Alzheimer's disease. Sleep Res Online, 1: 147-51.

Nader R, Smith C. (2001) Intelligence and stage 2 sleep spindles. Actas Fisiol, 7: 125.

Newschaffer CJ, Croen LA, Daniels J et al. (2007). The epidemiology of autism
spectrum disorders. Annu Rev Public Health, 28: 235–58.

Nir I. (2003) Melatonin for the treatment of disorders in circadian rhythm and sleep:
could it form a basis for medication? Receptors Channels, 9: 379-85. Review.

Nofzinger EA, Schwartz RM, Reynolds CF, Thase ME, Jennings JR, Frank E, Fasiczka
AL, Garamoni GL, Kupfer DJ (1994) Affect intensity and phasic REM sleep in
depressed men before and after treatment with cognitive-behavioral therapy. Journal of
Consulting and Clinical Psychology, 62: 83-91.

149
Norman DA, Shallice T. (1980) Attention to action: Willed and automatic control of
behaviour. Reprinted in M. Gazzaniga (ed) Cognitive Neuroscience: A Reader.
Blackwell, Oxford, 2000.

Oberman LM, Hubbard EM, McCleery JP, Altschuler EL, Ramachandran VS, Pineda
JA. (2005) EEG evidence for mirror neuron dysfunction in autism spectrum disorders.
Brain Res Cogn Brain Res, 24:190-8.

Ornitz EM, Ritvo ER, Brown MB, la Franchi S, Parmelee T, Walter RD. (1969) The
EEG and rapid eye movements during REM sleep in normal and autistic children.
Electroencephalogr Clin Neurophysiol, 26: 167-75.

Ornitz EM. (1970) Vestibular dysfunction in Schizophrenia and childhood autism.

Compr Psychiatry, 11: 159-73. Review.

Ornitz EM, Forsythe AB, de la Pena A. (1973) Effect of vestibular and auditory
stimulation on the rems of REM sleep in autistic children. Arch Gen Psychiatry, 29:
786-91.

O'Roak BJ, State MW. (2008) Autism genetics: strategies, challenges, and
opportunities. Autism Res, 1: 4-17. Review.

Oyane NM, Bjorvatn B. (2005) Sleep disturbances in adolescents and young adults with
autism and Asperger syndrome. Autism, 9: 83-94.

Owens J, Opipari L, Nobile C, Spirito A. (1998) Sleep and daytime behavior in children
with obstructive sleep apnea and behavioral sleep disorders. Pediatrics, 102: 1178-84.
Owens JA, Spirito A, Mcguinn M (2000) The children’s sleep habits questionnaire
(cshq): psychometric properties of a survey instrument for school-aged children. Sleep,
8: 1043–1051.

150
Owens JA, Opipari L, Nobile C, Spirito A. (1998) Sleep and daytime behavior in
children with obstructive sleep apnea and behavioral sleep disorders. Pediatrics, 102:
1178-84.

Ozonoff S: Executive functions in autism. In Learning and Cognition in Autism.

Current Issues in Autism. Edited by Schopler E, Mesibov GB. Plenum Press; 1995:
199-219.

Ozonoff S, Pennington BF, Rogers SJ. (1991) Executive function deficits in high-
functioning autistic individuals: relationship to theory of mind. J Child Psychol
Psychiatry, 32: 1081-105.

Paavonen EJ, Almqvist F, Tamminen T, Moilanen I, Piha J, Rasanen E, Aronen ET.

(2002) Poor sleep and psychiatric symptoms at school: An epidemiological study. Eur
Child Adolesc Psychiatry, 11: 10-7.

Paavonen EJ, Nieminen-von Wendt T, Vanhala R, Aronen ET, von Wendt L. (2003)
Effectiveness of melatonin in the treatment of sleep disturbances in children with
Asperger disorder. J Child Adolesc Psychopharmacol, 13: 83-95.

Papadimitriou GN, Linkowski P. (2005) Sleep disturbances in anxiety disorders. Int

Rev Psychiatry, 17: 229-36.

Parmelee AH JR, Schulte FJ, Akiyama Y, Wenner WH, Schultz MA, Stern E. (1968)
Maturation of EEG activity during sleep in premature infants. Electroencephalogr Clin
Neurophysiol, 24: 319-29.

Patzold LM, Richdale AL, Tonge BJ. (1998) An investigation into sleep characteristics
of children with autism and Asperger's disorder. J Paediatr Child Health, 34: 528-33.

Peirano P, Algarín C, Garrido M, Algarín D, Lozoff B. (2007) Iron-deficiency anemia is

associated with altered characteristics of sleep spindles in NREM sleep in infancy.
Neurochem Res, 32: 1665–72.

151
Pennington BF, Rogers SJ, Bennetto L, Griffith EM, Reed DT, Shyu V. Validity tests of
the executive dysfunction hypothesis of autism. In: J. Russell (Ed.), Autism as an
executive disorder (pp. 143-178). Oxford University Press, New York, 1997: 143-178.

Perner J, Frith U, Leslie AM, Leekam SR. (1989) Exploration of the autistic child's
theory of mind: knowledge, belief, and communication. Child Dev, 60: 688-700.

Peters KR, Ray L, Smith V, Smith C. (2008) Changes in the density of stage 2 sleep
spindles following motor learning in young and older adults. J Sleep Res, 17: 23-33.

Peters T. Autizmus: Az elmélettől a gyakorlatig. Kapocs Kiadó, Budapest, 2005.

Petit D, Gagnon JF, Fantini ML, Ferini-Strambi L, Montplaisir J. (2004) Sleep and
quantitative EEG in neurodegenerative disorders. J Psychosom Res, 56: 487-96.

Petre-Quadens O, Jouvet M. (1966) [study of sleep disorders and of oneiric activity in

the mentally retarded]. Rev Neurol (Paris), 115: 530. French.

Petre-Quadens O, Jouvet M. (1967) Sleep in the mentally retarded. J Neurol Sci, 4: 354-
7.

Pinkham AE, Hopfinger JB, Pelphrey KA, Piven J, Penn DL. (2008) Neural bases for
impaired social cognition in schizophrenia and autism spectrum disorders. Schizophr
Res. 99: 164-75.

Pierce K, Courchesne E. (2001) Evidence for a cerebellar role in reduced exploration

and stereotyped behavior in autism. Biol Psychiatry, 49: 655-64.

Piven J, Arndt S, Bailey J, Havercamp S, Andreasen NC, Palmer P. (1995) An MRI

study of brain size in autism. Am J Psychiatry, 152: 1145-9.

152
Piven J, Palmer P, Jacobi D, Childress D, Arndt S. (1997) Broader autism phenotype:
evidence from a family history study of multiple-incidence autism families. Am J
Psychiatry, 154: 185-90.

Pompeiano O, Morrison AR. (1967) Vestibular influences during sleep. I. Abolition of

the rapid eye movements of desynchronized sleep following vestibular lesions. Arch Ital
Biol, 1965: 103: 569-95.

Portas CM, Bjorvatn B, Ursin R. (2000) Serotonin and the sleep/wake cycle: special
emphasis on microdialysis studies. Prog Neurobiol, 60: 13-35. Review.

Poulin J, Daoust AM, Forest G, Stip E, Godbout R. (2003) Sleep architecture and its
clinical correlates in first episode and neuroleptic-naive patients with Schizophrenia.
Schizophr Res, 62: 147-53.

Premack D, Woodruff G. (1978) Chimpanzee problem-solving: a test for

comprehension. Science, 202: 532-5.

Python. Official homepage. (2009) http://www.python.org; Scientific Python

homepage, http://www.scipy.org; Matplotlib homepage, http://matplotlib.sourceforge.
net

Quadens O. (2003) Order and disorder in the brain function. Neuroendocrinol Lett, 24:
151-60.

Quine L. (1991) Sleep problems in children with mental handicap. J Ment Defic Res,
35: 269-90.

Redcay E és Courchesne E. (2005) When is the brain enlarged in autism? A meta-

analysis of all brain size reports. Biol Psychiatry, 58: 1-9.

153
Rezai K, Andreasen N, Alliger R, Cohen G, Swayze V, O'Leary. (1993) The
neuropsychology of the prefrontal cortex. Arch Neurol, 50: 636-42.

Richdale AL, Prior MR. (1995) The sleep/wake rhythm in children with autism. Eur
Child Adolesc Psychiatry, 4: 175-86.

Richdale AL. (1999) Sleep problems in autism: prevalence, cause, and intervention.
Dev Med Child Neurol, 411: 60-6.

Richdale A. Sleep in children with autism and asperger syndrome. In: Stores G, Wiggs
L (szerk.) Sleep disturbances in children and adolescents with disorders of
development: its significance and management. Mackeith Press, London, 2001: 181–
191.

Richman N. (1981) Sleep problems in young children. Arch Dis Child, 56: 491-3.

Riemann C, Berger M, Voderholzer U. (2001) Sleep and depression – results from

psychobiological studies: an overview. Biol Psychol, 57: 67-103.

Rippon G, Brock J, Brown C, Boucher J. (2007) Disordered connectivity in the autistic

brain: challenges for the "new psychophysiology". Int J Psychophysiol, 63164-72.

Rumsey JM. (1985) Conceptual problem-solving in highly verbal, non-retarded autistic

men. J Autism Dev Disord, 15: 23-36.

Russell J. How executive disorders can bring about an inadequate 'theory of mind'. In:
Russell J (Ed.), Autism as an executive disorder Oxford: Oxford University Press, 1997:
256-304.

Simakajornboon N, Gozal D, Vlasic V, Mack C, Sharon D, Mcginley BM. (2003)

Periodic limb movements in sleep and iron status in children. Sleep, 26: 735-8.

154
Sateia MJ, Doghramji K, Hauri PJ, Morin CM. (2000) Evaluation of chronic insomnia.
An American Academy of Sleep Medicine Review. Sleep, 23: 243-308. Review.

Sauseng P, Klimesch W. (2008) What does phase information of oscillatory brain

activity tell us about cognitive processes? Neurosci Biobehav Rev, 32: 1001–13.
Review.

Schabus M, Gruber G, Parapatics S, Sauter C, Klösch G, Anderer P, Klimesch W,

Saletu B, Zeitlhofer J. (2004) Sleep spindles and their significance for declarative
memory consolidation. Sleep, 27: 1479-85.

Schabus M, Hödlmoser K, Gruber G, Sauter C, Anderer P, Klösch G, Parapatics S,

Saletu B, Klimesch W, Zeitlhofer J. (2006) Sleep spindle-related activity in the human
EEG and its relation to general cognitive and learning abilities. Eur J Neurosci, 23:
1738-46.

Schabus M, Hoedlmoser K, Pecherstorfer T, Anderer P, Gruber G, Parapatics S, Sauter

C, Kloesch G, Klimesch W, Saletu B, Zeitlhofer J. (2008) Interindividual sleep spindle
differences and their relation to learning-related enhancements. Brain Res, 1191: 127-
35.

Schabus M, Dang-Vu TT, Albouy G, Balteau E, Boly M, Carrier J, Darsaud A,

Degueldre C, Desseilles M, Gais S, Phillips C, Rauchs G, Schnakers C, Sterpenich V,
Vandewalle G, Luxen A, Maquet P. (2007) Hemodynamic cerebral correlates of sleep
spindles during human non-rapid eye movement sleep. Proc Natl Acad Sci U S A,
104:13164-9.

Shallice T, Burgess PW: Deficits in strategy application following frontal lobe damage
in man. Brain 1991, 114: 318727-741.

Shattuck PT. (2006) The contribution of diagnostic substitution to the growing

administrative prevalence of autism in US special education. Pediatrics, 117: 1028-37.

155
Sheldon SH. (2001) Insomnia in children. Curr Treat Options Neurol, 3: 37-50.

Shibagaki M, Kiyono S, Watanabe K, Hakamada S. (1982) Concurrent occurrence of

rapid eye movement with spindle burst during nocturnal sleep in mentally retarded
children. Electroencephalogr Clin Neurophysiol, 53: 27-35.

Shibagaki M, Sawata T, Tachibana T. (2004) Relation between polysomnographic

measures during nocturnal sleep and a quotient of behavioral development in infants
with developmental disabilities. Percept Mot Skills, 99: 429-34.

Shreck KA, Mulick JA. (2000) Parental report of sleep problems in children with
autism. J Autism Dev Disord, 30: 127-35.

Shreck KA, Mulick JA, Smith AF. (2004) Sleep problems as possible predictors of
intensified symptoms of autism. Res Dev Disabil, 25: 57–66.

Smith C, Macneill C. (1994) Impaired motor memory for a pursuit rotor task following
stage 2 sleep loss in college students. J Sleep Res, 3: 206-213.

Spreux F, Lambert C, Chevalier B, Meriaux H, Freixa I, Baque E és mtsai. (1982)

Modification des caracteritiques de sommeil paradoxal consecutif á un apprentissage
chez l'homme. Cahiers Psycol Cognitive, 2: 327-334.

Ssucharewa GE, Wolff S. (1996) The first account of the syndrome Asperger
described? Translation of a paper entitled "Die schizoiden Psychopathien im
Kindesalter" by Dr. G.E. Ssucharewa; scientific assistant, which appeared in 1926 in the
Monatsschrift für Psychiatrie und Neurologie 60:235-261. Eur Child Adolesc
Psychiatry, 5: 119-32.

Stein MB, Kroft CDL, Walker JR. (1993) Sleep impairment in patients with social pho-
bia. Psych Res, 49: 251-256.

156
Steriade M. (2003) The corticothalamic system in sleep. Front Biosci., 8:878-99.

Stickgold R, Hobson JA, Fosse R, Fosse M. (2001) Sleep, learning, and dreams: off-line
memory reprocessing. Science, 294: 1052-7. Review.

Stores G. (2001) Sleep-wake function in children with neurodevelopmental and

psychiatric disorders. Semin pediatr neurol, 8: 188-97. Review.

Stotz-Ingenlath G. (2000) Epistemological aspects of Eugen Bleuler’s conception of

schizophrenia in 1911. Med Health Care Philos, 3: 153-9.

Szirmai I. (2004) [Report from the Meeting of the Committee of European Neurology
Specialty Education]. Ideggyogy Sz, 57: 105.

Tamaki M, Matsuoka T, Nittono H, Hori T. (2008) Fast sleep spindle (13-15 hz)
activity correlates with sleep-dependent improvement in visuomotor performance.
Sleep, 31: 204-11.

Tandon R, Shipley JE, Taylor S, Greden JF, Eiser A, Dequardo J és mtsai. (1992)
Electroencephalographic sleep abnormalities in Schizophrenia. Relationship to
positive/negative symptoms and prior neuroleptic treatment. Arch Gen Psychiatry, 49:
185-94.

Tanguay PE, Ornitz EM, Forsythe AB, Ritvo ER. (1976) Rapid eye movement (REM)
activity in normal and autistic children during REM sleep. J Autism Child Schizophr, 6:
275-88.

Tani P, Lindberg N, Nieminen-von Wendt T, von Wendt L, Alanko L, Appelberg B,

Porkka-Heiskanen T. (2003) Insomnia is a frequent finding in adults with Asperger
syndrome. BMC Psychiatry, 3: 12.

157
Tani P, Lindberg N, Nieminen-von Wendt T, von Wendt L, Virkkala J, Appelberg B,
Porkka-Heiskanen T. (2004) Sleep in young adults with Asperger syndrome.
Neuropsychobiology, 50 :147-52.

Tani P, Lindberg N, Joukamaa M, Nieminen-von Wendt T, von Wendt L, Appelberg B

Rimón R, Porkka-Heiskanen T. (2004) Asperger syndrome, alexithymia and perception
of sleep. Neuropsychobiology, 49: 64–70.

Tani P, Lindberg N, Nieminen-von Wendt T, von Wendt L, Alanko L, Appelberg B,

Porkka-Heiskanen T. (2005) Actigraphic assessment of sleep in young adults with
Asperger syndrome. Psychiatry Clin Neurosci, 59: 206-8.

Tárnok Zs. Gyermekkori neuropszichiátriai zavarok. Sajátosságok Tourette

szindrómában és társuló Figyelemhiányos Hiperaktivitás Zavarban. PhD Doktori
értekezés. Semmelweis Egyetem Budapest, Budapest, 2008.

Thirumalai SS, Shubin RA, Robinson R. (2002) Rapid eye movement sleep behavior
disorder in children with autism. J Child Neurol, 17: 173–178.

Thompson-Schill SL, D'Esposito M, Aguirre GK, Farah MJ. (1997) Role of left inferior
prefrontal cortex in retrieval of semantic knowledge: a reevaluation. Proc Natl Acad Sci
U S A, 94: 14792-7.

Tononi G, Cirelli C. (2006) Sleep function and synaptic homeostasis. Sleep Med Rev,
10: 49-62.

Tsujino N, Nakatani Y, Seki Y, Nakasato A, Nakamura M, Sugawara M, Arita H.

(2007) Abnormality of circadian rhythm accompanied by an increase in frontal cortex
serotonin in animal model of autism. Neurosci Res, 57: 289-95.

158
Uhde TW. Anxiety disorders. In: Kryger M, Roth T, Dement WC (ed.) Principles and
practice of sleep medicine. Third edition. WB Saunders Company, Philadelphia, 2000:
1123-1139.

Vidal CN, Nicolson R, DeVito TJ, Hayashi KM, Geaga JA, Drost DJ, Williamson PC,
Rajakumar N, Sui Y, Dutton RA, Toga AW, Thompson PM. (2006) Mapping corpus
callosum deficits in autism: an index of aberrant cortical connectivity. Biol Psychiatry,
60: 218-25.

Villalobos ME, Mizuno A, Dahl BC, Kemmotsu N, Müller RA. (2005) Reduced
functional connectivity between V1 and inferior frontal cortex associated with
visuomotor performance in autism. Neuroimage, 25: 916–925.

Varga E, Tényi T, Fekete S, Herold R. (2008) Mentalizációs deficit vizsgálata faux pas
teszttel szkizofréniában. Neuropsychopharmacol Hung, 10: 75-80.

Waiter GD, Williams JH, Murray AD, Gilchrist A, Perrett DI, Whiten A. (2004) A
voxel-based investigation of brain structure in male adolescents with autistic spectrum
disorder. Neuroimage, 22: 619-25.

Werth E, Achermann P, Dijk D J, Borbély A A. (1997) Spindle frequency activity in the

sleep EEG: individual differences and topographic distribution. Electroencephalography
and Clinical Neurophysiology, 103: 535–542.

Wever RA. Order and disorder in human circadian rhythmicity: possible relation to
mental disorders. In: Kupfer DJ, Monk TH, Barchas JD (ed.) Biological rhythms and
mental disorders. The Guilford Press, New York, 1988: 253–346.

Wichniak A, Geisler P, Brunner H, Tracik F, Crönlein T, Friess E, Zulley J. (2003)

Spectral composition of NREM sleep in healthy subjects with moderately increased
daytime sleepiness. Clinical Neurophysiology, 114: 1549–55.

159
Wiggs L, Stores G. (1996) Severe sleep disturbances and daytime challenging
behaviour in children with severe learning disabilities. Journal of intellectual disability
research, 40: 518–28.

Wiggs L, Stores G. (2004) Sleep patterns and sleep disorders in children with autistic
spectrum disorders: insights using parent report and actigraphy. Dev Med Child Neurol,
46: 372-80.

Williams PG, Sears LL, Allard A. (2004) Sleep problems in children with autism. J
Sleep Res,13: 265-8.

Wing L. The continuum of autistic characteristics. In: Schopler and Mesibov (eds),
Diagnosis and Assessment. Plenum Press, New York, 1988.

Winterer G, Coppola R, Goldberg TE, Egan MF, Jones DW, Sanchez CE, Weinberger
DR.(2004) Prefrontal broadband noise, working memory, and genetic risk for
schizophrenia. Am J Psychiatry, 161: 490-500.

World Health Organization. The ICD-10 Classification of Mental and Behavioural

Disorders: Clinical Descriptions and Diagnostic Guidelines. World Health
Organization, Geneva, 1992.

Yeragani VK, Cashmere D, Miewald J, Tancer M, Keshavan MS. (2006) Decreased

coherence in higher frequency ranges (beta and gamma) between central and frontal
EEG in patients with schizophrenia: A preliminary report. Psychiatry Res, 141:53-60.

Yirmiya N, Solomonica-Levi D, Shulman C, Pilowsky T. (1996) Theory of mind

abilities in individuals with autism, Down syndrome, and mental retardation of
unknown etiology: the role of age and intelligence. J Child Psychol Psychiatry, 37:
1003-14.

160
Zuckerman B, Stevenson J, Bailey V. (1987) Sleep problems in early childhood:
continuities, predictive factors, and behavioral correlates. Pediatrics, 80: 664-71.

161
IX. Saját publikációk jegyzéke

A disszertációhoz kapcsolódó közlemények

Lázár AS, Lázár ZI, Bíró A, Győri M, Tárnok Z, Keszei A, Stefanik K, Prekop C,
Gádoros J, Halász P, Bódizs R. (2010) Reduced fronto-cortical brain connectivity
during NREM sleep in Asperger syndrome: An EEG spectral and phase coherence
study. Clin Neurophysiol, Apr 28. [Epub ahead of print]

Bódizs R, Körmendi J, Rigó P, Lázár AS. (2009) The individual adjustment method of
sleep spindle analysis: methodological improvements, roots in the fingerprint paradigm.
Journal of Neuroscience Methods. J Neurosci Methods, 178: 205-13.

Lázár AS, Bódizs R. (2008) Az alvás szerkezete és mintázatai autizmus

spektrumzavarban. Psychiatr Hung, 23: 109-28.

Bódizs R, Lázár AS, Rigó P. (2008) Correlation of visuospatial memory ability with
right parietal EEG spindling during sleep. Acta Physiol Hung, 95: 297-306.

Bódizs R, Lázár AS. (2006) Schizophrenia, slow wave sleep and visuospatial memory:
Sleep-dependent consolidation or trait-like correlation? J Psychiatr Res, 40: 89-90.

Bódizs R, Kis T, Lázár AS, Havrán L, Rigó P, Clemens Z, Halász P. (2005) Prediction
of general mental ability based on neural oscillation measures of sleep. J Sleep Res, 14:
285-92.

Egyéb közlemények

Molnar MZ, Lazar AS, Lindner A, Fornadi K, Czira ME, Dunai A, Zoller R,
Szentkiralyi A, Rosivall L, Shapiro CM, Novak M, Mucsi I. (2010) Sleep apnea is
associated with cardiovascular risk factors among kidney transplant patients. Clin J Am
Soc Nephrol, 5: 125-32.

162
Bódizs R, Sverteczki M, Lázár AS, Halász P. (2005) Human parahippocampal activity:
non-REM and REM elements in wake-sleep transition. Brain Res Bull. 65: 169-76.

Könyvfejezetek

Dijk DJ, Lázár AS. The Regulation of Human Sleep and Wakefulness: Sleep
Homeostasis and Circadian Rhythmicity. In: Charles M. Morin and Colin A. Espie
(ed.), Oxford Handbook of Sleep and Sleep Disorders. Oxford University Press, New
York, In press.

Alpár S Lázár. Utószó: A magyar alváskutatás margójára. In: Peter Spork, Az életadó
alvás. Athenaeum, Budapest, 2008

163
X. Köszönetnyilvánítás

Szeretnék köszönetet mondani Dr. Bódizs Róbert témavezetőmnek, a doktori

tanulmányaim során nyújtott példátlan szakmai és baráti támogatásáért, és azért, hogy
beavatva az alváskutatás rejtelmeibe megszerettette velem azt.

Külön köszönet illeti Dr. Gádoros Júlia főorvosasszonyt a Vadaskert Gyermek-, és

Ífjuságpszichiátriai Kórház és Szakambulancia vezetőjét, akinek segítsége nélkül a jelen
vizsgálat nem valósulhatott volna meg, ahogy Dr. Bíró Andrea és Prekopp Csilla
támogató és kitartó munkája is nélkülözhetetlen volt a kutatás megvalósuláshoz. Ezért
nekik is köszönettel tartozom.

Külön köszönetet szeretnék mondani Dr. Kopp Mária professzorasszonynak, aki

kezdettől fogva támogatta a doktori iskolába való felvételemet és megmaradásomat,
valamint Dr. Halász Péter professzor úrnak, aki támogatásával és tanácsaival
folyamatosan jelen volt a kutatás folyamán.

A továbbiakban köszönet illeti mindazokat, akik a kutatás során az adatok felvételében

és/vagy az adatok elemzésében nyújtottak segítséget. Ilyen értelemben köszönetet
mondok Dr. Győri Miklós, Dr. Tárnok Zsanett, Dr. Lázár Zsolt, Dr. Szentkirályi
András, Dr. Keszei András, Dr. Stefanik Krisztina, Farkas Luca, Gauland Miklós,
Horváth Henriett és Volovik Xénia szakmai együttműködéséért.

Végül, de nem utolsósorban köszönet illeti mindazokat a gyerekeket és serdülöket,

valamint családjaikat, akik lelkes résztvetele nélkül e jelen kutatás nem valósulhatott
volna meg.
Köszönetet mondok szerető Szüleimnek
JÉZUSnak és a Boldogságos Szűzanyának
LAUS DEO

164